© Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.
Ha bármikor kicsinek, értéktelennek, elesettnek vagy depressziósnak érzed magad, emlékezz arra, hogy egyszer te voltál a legügyesebb és a leggyorsabb sperma a csapatodban! – A nép ajkán született bölcs mondás –
TARTALOM Aki nem lép egyszerre…
7
– avagy Kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? –
„Jaj de jó a habos sütemény!”
24
– avagy Akar-e Kádár népe cukrászdát nyitni Bécsben? –
Március idusán
30
– avagy A csendes többség médiaforradalma –
A „B” változat
43
Nyírás elõtt
45
– avagy a birkatürelem zsarnokot terem ? –
FEGYVERBE! FEGYVERBE?
54
– avagy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának nyílt levele a szocialista Magyarország szavazóihoz –
Jövünk Európa!
57
– avagy úton Európába Mercedes csuklós buszon –
Bent vagyunk?
60
– avagy, Óh mondd, Te mit választottál? –
Kompország révbe ért?
69
– avagy a bazi nagy görög parti –
Rádió aktivitás
79
– avagy a gammasugarak hatása a kommunistákra –
A leggyengébb láncszem
86
Ringassd el magad
91
– avagy Ha senki nincs ki elringasson, menj el tüntetni! – 5
Szegénységi bizonyítvány
104
– avagy Mediterrán Moszkva nem hisz a könnyeknek –
Buták diktatúrája
114
– avagy A népet nem lehet leváltani –
Kacializmus
128
– avagy A kapitalizmusból már, a szocializmusból pedig még minden szar itt van –
Buszon
145
– avagy A szinkronsíelés mesterei –
A valódi „Kész átverés show”
148
– avagy Egy lóvá tett ország és a média mézesmadzagja –
Magyarország Részvénytársaság
164
– avagy Lenyomják-e a torkunkon a keserû pirulát? –
Bezárt a bazár
177
– avagy Munkásököl vasököl, lesújtott, ahogy az köll! –
Tegyük jobbá a dolgokat
190
– avagy Megvilágosodást hozott a Nap-kelte fénye? –
Csúcsra járatott bankárkommunizmus
199
– avagy Magyarország Rt. milliárdos válságmenedzserek kezén –
Egészpályás letarolás
206
– avagy Tessék mondani, itt most már tényleg mindent lehet? –
Média-rabszolgaság
219
– avagy Gondolkozz az egyik síkon, beszélj egy másikon! –
A történelem fõutcáján
243
– avagy A pokolba vezetõ út is jó szándékkal van kikövezve –
You are terminated! – avagy „Nincs végzet, csak ha bevégzed” – 6
250
AKI NEM LÉP EGYSZERRE… – avagy Kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? –
Folytatódnak tovább a csatlakozás körül dúló csatározások. Ismerõsök, barátok, kollégák, rokonok és családtagok masszírozzák egymást a kizárólagos igazság letéteményesének szerepében tetszelegve, hogy az alkalmi vitapartner is azonos álláspontra helyezkedjen az EU-csatlakozás kényes és sokat vitatott témakörében. Hirtelen – akárcsak a magyar foci esetében – százezer számra jelentek meg alkalmi „Európa szakértõk”, akik természetesen sokkal jobban tudják mi ilyenkor a helyes teendõ, melyik változatra kell leadni majd a szavazatunkat. Jellemzõ a nagy magyar hevületre, hogy az „IGEN” és a „NEM” oldal táborának tagjai is csak a saját mondókájukat szajkózzák, a másik oldal érveinek meghallgatására már nem marad idõ. Igaz, a médiákban sem nagyon látunk kísérletet arra, hogy egy asztalhoz ültetnék a vitázó feleket. Az enyhén szólva parttalanná váló és Fiala János teljes moderátori kudarcával végzõdõ m1-en lezajlott „Élesben” címû mûsor csatlakozással kapcsolatos adását leszámítva nem igen tolonganak a tévécsatornák a kérdés megvitatásában, helyette inkább a kötelezõ központi „IGEN” sulykolása folyik naphosszat, melynek kvintesszenciájaként az RTL Klubon látott hirdetés végén, mint a tehenekre rákerülõ billog, a képernyõre puffanó „NYOMÁS AZ EU-BA” feliratú bélyegzõ zárja le az engedelmes nézõ meggyõzésére tett kommunikációs kísérletet. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig tanácstalan. De legalábbis igyekszik eligazodni az egymásnak feszülõ, s olykor indulatos érvek között. 7
A hivatalos kommunikációban az „IGEN”-ekért folytatott ádáz küzdelemben – mely a néha bohóckodásnak is beillõ „EU-levelekre” épülõ kampányban érte el tetõpontját – úgy tûnik a legfontosabbról, az emberekrõl megfeledkeztek. Talán a régi beidegzõdések, a kézi vezérléses társadalomirányítás szinte nosztalgikusan felszínre törõ jelensége az, amely olyan érzéssel tölti el az eseményeket figyelemmel kísérõ szemlélõt, hogy az egyes ember, s végül az egész társadalom is, újra a statisztikai adat szerepére lesz kárhoztatva. URNÁRA MAGYAR! Elõttünk áll az Európai Unióhoz történõ csatlakozás. Mint ennek egyik fontos „kelléke”, a csatlakozásról szóló ügydöntõ népszavazás is. Szavaznunk kell! Úgy vélem, függetlenül attól, hogyan döntünk majd uniós tagságunk ügyében – ki hova húzza majd be azt a bizonyos ikszet –, állampolgári kötelességünk a véleménynyilvánítás. Méghozzá a felelõs döntésen alapuló, önálló vélemény kinyilvánítása. Minden magyar állampolgár számára. A lustaság vagy a közöny itt megbocsáthatatlan bûn. Szavazás elõtt állunk. Mostanában, amikor a kereskedelmi csatornák – szigorú közjegyzõi felügyelet mellett persze – a valóságsók adásaiban szinte hetente megszavaztatják a multikulti fogyasztók millióit, elmondhatjuk magunkról, hogy belejöttünk a gyakorlatba. Igaz a tavalyi esztendõ jó felkészülést jelentett számunkra. A 2002. évi országgyûlési választások hollywoodi forgatókönyvírókért kiáltanak, az õszi önkormányzati választásokról már nem is beszélve. A restauráció, mint fogalom, nálam új értelmezést nyert. Szerény véleményem szerint, ahhoz ami kis hazánkban történt, kellett egy olyan nép is, amelyik ehhez asszisztált. A sokak által már csak „birkatürelmûnek” aposztrofált magyar proletariátus, amelyik a kommunizmus legvidámabb barakkjában szocializálódott a gulyásés fridzsiderkommunizmus langyos posványában, s amelyik tényleg csak a birkák legendásan híres türelmével összemérhetõen oly8
annyira nyugodt és békés még ezekben a válságokkal tarkított idõkben is, hogy akár fát lehetne vágni a hátán, nos ez a szavazótábor úgy tûnik, ha lassacskán is, de mégiscsak kezd eszmélni. „Már a spájzban vannak az oroszok!” – mondta Tizedes úr. Igen. A válság jelei lassan, de biztosan elérték a pénztárcákat, a brifkók innentõl kezdve nincsenek biztonságban. A zárására szolgáló kis patent vagy egyéb szerkentyû egyre gyakrabban és egyre önállóbban nyílik ki, az erõs magyar forintok pedig huss, könnyû pille módjára repülnek ki belõle, elhagyva az otthon melegét nyújtó „fészket”, hogy feladatuknak eleget téve kiegyenlítsék a létezés alapfeltételéül szolgáló termékek és szolgáltatások árát. Az elsõ jelek már mutatkoznak. A panelfrakcióban eddig is embert próbáló dilemma elé állította a munkásosztály tagjait a „most akkor fûtünk vagy eszünk” problémakör feloldhatatlannak tûnõ ellentmondást hordozó kettõssége, melynek a megválaszolására tett kísérletek rendre kudarccal végzõdtek. Azonban van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Fel kel tennünk a cikk címében szereplõ – ha tetszik költõi – kérdést: – Vajon kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? Most, hogy Keller László államtitkársága élén bõsz oroszlánként védelmezi a közpénzek felhasználásának tisztaságát és James Gond is eleget tett az MSZP ígérgetõs választási dokumentumában közölteknek és hatalomra kerülésük után azonnal visszaállították a demokratikus jogállamot, a nép egyszerû gyermeke – ilyen lennék jómagam is – azt gondolhatná minden a legnagyobb rendben. Vagy mégsem? Megmondom õszintén, kissé tanácstalan vagyok, hiszen amikor e sorokat pötyögöm a billentyûzeten, Kiss Elemér miniszter úr – az „elsõ számú miniszter”, ahogyan azt sokszor hallhatjuk – már nincs a posztján, korrupciógyanús helyzetbe keveredett és européerhez illõen le is mondott hivataláról. 9
Persze ujjonghatnánk is, hogy lám-lám ez a Kormány aztán keményen kézben tartja a dolgokat, itt a korrupciónak még a látszatát is csírájában elfojtják. Az érem másik oldalaként viszont mondhatjuk azt is, hogy ejnye-ejnye, röpke tíz hónap kormányzás után mennie kell a miniszterelnök jobb kezének számító kancelláriaminiszternek, mert korrupciógyanús helyzetbe keveredett. Nem könnyû helyzet, az egyszer biztos. Más vélemények szerint a Medgyessy- ügy kirobbantásához hasonlóan könnyen elõfordulhat, hogy az MSZP-n belüli hatalmi harcoknak vagyunk a tanúi, hiszen Kiss Elemér köztudottan Horn Gyula „embere” volt, kormánya idején, ha jól emlékszem a szóvivõi posztot töltötte be. Igaz, az erre a posztra legesélyesebbnek látszó Draskovics Tibor végül nem kapta meg a tárcát, ezt Megyónak nem sikerült keresztül vinnie, a burzsoá elkötelezettségû miniszterelnök embereit nem nézik mindig jó szemmel a „munkásosztály szószólói, így a tárcát végül is pártvonalon, egy régi, jól bevált elvtárs, Kiss Péter, volt munkaügyi miniszter kapta meg, aki szintén Horn csapatához tartozik. Hiába no, már megint ez a jó öreg Moszkvában tanult kézi vezérléses technika. Úgy tûnik Horn elvtárs keze még mindig meszszire elér. Egy biztos, nem unatkozunk, zajlik az élet. De vissza az eredeti kérdéshez, mit is kezdjen Kádár népe a nyakába szakadt fene nagy demokráciával, kell-e neki a demokratikus jogállam? Mert mit is gondoljon a magamfajta öntudatos polgár akkor, amikor azt látja, hallja a legnézettebb reggeli televíziós beszélgetõs mûsorban, hogy a betelefonáló nézõ arról fejti ki a véleményét, hogy éppen itt van már az ideje annak, hogy a polgári oldal végre elhallgasson? Az már csak a helyzet tragikomikuma, hogy Lendvai Ildikó próbálja meg (virágnyelven) menteni a helyzetet, tudatni a kedves betelefonáló úrral (vagy elvtárssal), hogy mi kérem szépen már demokratikus jogállamban élünk, nem holmi rosszemlékû proletárdiktatú10
rában. Az a Lendvai Ildikó tetszeleg a fennkölt demokrata szerepében, aki annak idején, anno még az átkosban – ahogy mondani szokták – a párt kebelén belül a kultúra területén fejtette ki „áldásos” cenzori tevékenységét. Már önmagában ez is megérne egy misét, de ami igazán szörnyû és elgondolkodtató, az a betelefonáló által képviselt mentalitás és szemléletmód. – Még tanuljuk a demokráciát – halljuk sokszor, sokaktól. Én meg azt kérdezem: – Még meddig? Úgy tûnik, a régebben oly sokat emlegetett pluralizmus kifejezés mintha kiment volna a divatból. A régi-új pártállam elit visszatértével visszatértek a régi, kommunista módszertan által képviselt technikák is. Lásd Kovács elvtárs árokásásra és -mélyítésre buzdító megnyilvánulásai. Ásnak ezerrel, s számomra úgy tûnik, az árokásók között indított sztahanovista munkaverseny gyõztese a külügyminiszter úr lesz nagy nevû elõdjével Horn Gyulával egyetemben. A nemzeti, konzervatív sajtó ellehetetlenítésére tett erõteljes kísérletek után most már a két utolsóként megmaradt bástya, a szólásés gyülekezési szabadság eltaposására törnek. Az örök Hofi Géza szavai jutnak eszembe. Volt egy jelenete, amikor az akkori MSZMP által levezényelt „szabad” és „demokratikus” választások 99,9%-os végeredményét karikírozta ki, valahogy imígyen: – Istenem! Hogy jött ki nekik? A kizárólagosság, az egyetlen út – az utódpárt esetében valószínûleg a lenini –, bizony viszolygást, sõt ellenérzéseket kelt sok millió emberben. Azokban, akik végigszenvedték a csengõfrászos évek fekete autós korszakát, majd a diktatúra vidám barakk évtizedeiben sem feledtették velük, hogy õk csak másod-, vagy harmadrangú lakói a szocialista hazának. Ezek az emberek egyfajta megváltásra számítva önfeledten és felszabadultan tudtak örülni annak a valaminek, mely késõbb aztán a rendszerváltozás néven vonult be Magyarország történelmébe. Annál nagyobb volt aztán a csalódás 1994-ben majd tavaly 2002-ben. 11
– Jisó raz! (Még egyszer) Visszajöttek. – idézem emlékezetembe Lovas István kitûnõ könyvének címét, mely egy mondatban tömören és lényegre törõen közli velünk a rideg valóságot. Valóban visszajöttek? Attól tartok, el sem mentek. Beásták magukat gazdasági sündisznóállásaikba és vártak. Kibekkelték a hosszú polgári tavaszt és nyarat, melynek szabad, szárnyaló és illatos levegõje, mely mindenki másnak oly sok örömet és jót hozott, minden másnál rosszabbul esett nekik. De hát mit is várhatnánk az olyanoktól, akik Moszkva telében a röpködõ mínusz Celsiusok között nevelkedve a KGST palotában tanulták a közgazdaságtant, vagy a helyi politbüró foxi-maxi egyetemein szerezték vörös diplomájukat, amik aztán a késõbbiekben jó belépõül szolgáltak számukra a KISZ vagy az MSZMP Központi Bizottságába. De vajon Moszkvában el lehetett-e sajátítani a tõkés világra oly jellemzõ vállalkozási szabadságot támogató beruházói szemléletmódot? Úgy tûnik a bankárkommunizmus ezen a vizsgán megbukott. Az etikai legitimációs válságon túl, mely legalább az ország egyik felének feloldhatatlan problémát jelent a jelenlegi kormányzó hatalom elfogadásában, a gazdasági téren végrehajtott pénzkidobási, pénzszórási stratégia is óriási csalódásokat okozott. Ez pedig rettenetesen nagy veszélyeket hordoz magában, melyek az uniós csatlakozásra is kihatással lehetnek. Nézzük, mirõl is van szó. PATTANÁSIG FESZÜL A HÚR A lenini úton történõ kézi vezérléses forgalomirányítás módszerével kívánja bevinni az Európai Unióba hazánkat a Központi Bizottsági tagokból álló régi-új párt elit. A feszültség pedig egyre nõ. Az ismert gazdasági nehézségekkel való szembenézés mellé, most hozzáadódik még a médiából érkezõ kötelezõ csatlakozási eu(ro)fória is. Úgy tûnik, ez a kettõs kombináció félelmetes végeredményhez vezethet. Mert mit is gondoljon az ember akkor, amikor azt látja, 12
hogy a legszebb horn gyulai és bokros lajosi idõket idézve, az infláció hipp-hopp meglódult felfelé, naphosszat csak a forint leértékelésének szükségességérõl hallunk (ne feledjünk, pufajkás miniszterelnökünk országlása idején duplájára 17%-ról 30% fölé mászott az infláció), az önkormányzatok pedig megkongatták a vészharangot – s tegyük hozzá joggal –, hiszen jó néhány közülük csõd közeli helyzetbe került, akik pedig még nem, azok általában csak vagyonuk felélésével tudnak a felszínen maradni, rövidebb-hosszabb ideig. Az országszerte egyre gyakoribb iskolabezárásokról nem is beszélve. A Medgyessy-kormány – akárcsak az elõdje Horn Gyula által vezetett kabinet – szintén megkapta az „ügyintézõ kormány” megtisztelõnek éppen nem mondható címet. Gyakran elhangzik a vád, a jelenleg hatalmon lévõ szociálliberális Kormánynak nincs gazdaságpolitikai koncepciója, hangzatos propagandafogásokkal (lásd Európa terv) próbálják menteni a menthetetlent. A pénzt – ha úgy tetszik a közösbõl – szétosztották, de az is lehet, hogy pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy szétszórták, a meghozott intézkedésekkel pedig – mondjuk ki bátran – felelõtlenül, igen nehéz helyzetbe hozták az önkormányzatokat. Hiszen könnyû úgy kiosztani a feladatokat, hogy másnak kell állnia a cehhet. Ilyenkor mindig eszembe jut az a régi, nép ajkán született bölcsesség, hogy aszongya: Könnyû más megfelelõ alkatrészével verni a csalánt. A gazdaságpolitikai koncepció hiánya még egy „sima”, mondjuk úgy, átlagos költségvetési esztendõben is súlyos fogyatékossága, hogy ne mondjam hibája egy Kormánynak, és ennek megállapításához nincs szükség közgazdász diplomára. Ahogyan azt egykori osztályfõnököm mondaná, „Józan mezõgazdasági dolgozói ésszel” belegondolva is arra a következtetésre jutunk, hogy tervek, víziók, ötletek, elképzelések nélkül nincs haladás. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan fontos és minden magyar állampolgár életére – azokéra is, akik még csak eztán fognak megszü13
letni – sorsdöntõ esemény elõtt mint az uniós csatlakozás, mindennél nagyobb szükség lenne egy határozott, világos irányokat kijelölõ és jól mûködõ gazdaságpolitikai koncepcióra. Ehelyett mi van? Nicht ugri-bugri, langsamme spacíren! Úgy is mondhatnák, hogy lepadlózott a gazdaság. Elegánsabban fogalmazva, megtorpant. Gondolom annak következményeként, hogy megpróbálunk ócsítani. Szegény forint, mi lesz így veled? De hát mit is várhatnánk azoktól, akik a gazdaságpolitikai koordinációt és együttmûködést még a jó öreg KGST-ben tanulták? Ha ehhez még hozzávesszük a kommunista funkcionáriusoknak azt a különleges tulajdonságát, mely az idõ múlásához való viszonyulásukat jellemzi, azonnal érthetõvé válik számunkra, miért ábránd reménykedni holmi távlatokban gondolkodó, iránymutató és mûködõképes gazdaságpolitika kidolgozásában. CARPE DIEM Élj a mának! Ennek szellemében tevékenykedik a James Gond vezetése alatt álló kabinet, no meg a hegesztõ. Ja nem, nem ezt akartam mondani, bocs. Az apparát. (Ez utóbbi Hofitól. És ez sajnos még most is aktuális.) Egy öreg és bölcs ember szokta volt mondani: „Ha célokat tûzünk ki magunk elé, nem árt, ha néhány lépéssel elõbbre látunk az orrunknál.” Na itt kezdõdnek a problémák. Ugyanis, ha semmilyen célokat nem tûzünk ki magunk elé, legfeljebb a szódáslovak szemellenzõs világának beszûkült csõlátásával szemlélhetjük a körülöttünk zajló eseményeket. De milyen is ez az élet itt, e lángoktól ölelt kis országban? Ha nyugatra tekintünk azonnal megszületik a sommás ítélet: a fasorban sem vagyunk. Ez az egy mondatba sûrített tömör és velõs értékítélet képezi az alapját a legtöbbször az EU-tagságra adandó „NEM” voksoknak, nem vagyunk még kellõképpen felkészülve a tagságra. Úgy tûnik az 14
EU pedig még rá is tesz erre egy lapáttal, hiszen az unión belüli jelenleg érvényben lévõ törvénykezési rendszer és szabályozók csak rontanak a helyzeten, de legalábbis tartósnak látszik ennek az állapotnak a fenntartása. Keletre tekintve némi megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy nem mi vagyunk a zsák legalján, vannak országok, melyek még nálunk is sanyarúbb helyzetben vannak. Gondoljunk csak a szintén EU-s tagságért ácsingózó Romániára. Arra a Romániára, melynek területén még ma, a 21. század elején is találhatók mûködõ lepratelepek a Duna deltájában. (Azt csak így szerényen, zárójelben jegyzem meg, hogy az is igencsak figyelemre méltó és elgondolkodtató lesz, ha majd keleti szomszédunk, lepratelepestül, mindenestül együtt, jóval kevesebb idõ és szerényebb felkészültség után nyer majd bebocsátást a csodálatos európai államszövetségbe. Na ja, a francia kapcsolat. Meg aztán az sem baj, ha az EU keleten is rendelkezik tengeri kijárattal.) Arra a nyomorra és szegénységre, melyet az újonnan csatlakozó államok magukkal hoznak, a jelenlegi tagországok nincsenek felkészülve. Igaz, az általános jólét tekintetében maga az Európai Unió is kihívásokkal küszködik. Ma az Unió összlakosságának mintegy 20%-a, vagyis minden ötödik ember, az ottani szegénységi küszöb alatt él. Valószínûsíthetõ, hogy az új államok csatlakozásával ez a mutató csak romlani fog. Carpe diem, azaz élj a mának, mert ki tudja, mit hoz a holnap. LEHET EGY KÉRDÉSSEL TÖBB? Válaszút elõtt állunk. Merre menjünk tovább? Ha semmi más, csak az öncélú ironizálás lebegne szemünk elõtt, azt is mondhatnánk, tovább a lenini úton, bölcs vezetõink, az egykori MSZMP és KISZ Központi Bizottságának ma is regnáló tagjaival, akik miniszterekként és miniszterelnökként valószínûleg otthonosan fogják érezni magukat az egyre inkább az egykori KGST-re hajazó bürokratikus 15
európai szuperállamban. A központi hatalmat elvtelenül és szolgai módon kiszolgáló, hûséges vazallusok õk, akik a régi rendszerben megszerzett tudásukat már most – az új világ kínálta lehetõségek hajnalán– is kitûnõen kamatoztatják A tavalyi országgyûlési választások eredménye által elõállt helyzet különösen érdekes megvilágításba kerül annak fényében, hogy uniós közgazdászok, szakértõk és társadalomtudósok vizsgálatai szerint, a maastrichti szerzõdés aláírásával az Európai Unió szervezeti felépítése, mûködése és bürokratizálódása egyre inkább kezd hasonlatossá válni az egykori Szovjetunióéra. Még érdekesebb és figyelemreméltóbb a kialakult helyzet, ha felidézzük azt az exkluzív interjút, melyet Vlagyimir Bukovszkij adott a TV2-nek. Az ismert orosz emigránst a kommunizmus áldozatai emléknapján a Terror Háza Múzeum elõtt is láthattuk felszólalni. A TV2 Jó estét Magyarország címû hírmûsorának egyik éjszakai kiadásában exkluzív interjút közöltek Vlagyimir Bukovszkijjal a ma Londonban élõ, legendás orosz ellenállóval, aki megjárta a gulágot is, sõt – az akkor szokásos módszereknek köszönhetõen –, különleges szovjet elmegyógyintézet kényszerkezeltje is volt. A nagy idõk nagy tanúja elmondta, hogy a történelem során az embereknek mindig utópiákat kínáltak. Bukovszkij szerint Ilyen utópia az Európai Unió is, mely szervezetei felépítésében, az egyes nemzetállamok felett álló központi bürokratikus irányításban és a szövetségi köztársaságok mintájára a nagy egészhez csatlakozó országok képében kísértetiesen hajaz az egykori Szovjetunióra. Végül még elmondta, hogy a kis országok számára – mint amilyen hazánk is – nem sok jót ígér az Unión belüli jövõ. Annyi idõnk sem lesz, hogy magunkhoz térjünk a csatlakozás okozta eufórikus örömtõl, és az újfajta eurokommunizmus egyszerûen összeroppant bennünket. Mondja ezt egy ma Londonban – tehát az Európai Unió egyik leggazdagabb országában –élõ sokat látott orosz emigráns. Ezek minimum elgondolkodtató szavak. És én el is gondolkodtam rajtuk. Az 16
jutott eszembe, hogy Ausztriában 200 000, Svédországban 500 000 aláírás gyûlt össze, hogy szavaztassák meg újra a lakosságot az uniós tagságról. Nagy valószínûség szerint nem azért tartanák a népszavazást, hogy megerõsítsék a tagságot. De vannak más figyelmeztetõ jelek is. Nagy-Britannia nem vezette be az eurót, Németország pedig azt fontolgatja, hogy kilép a monetáris unióból – vagyis az euró- övezetbõl – és újra bevezeti a márkát. A jövõ homályba vész – ahogy Yoda, a nagy jedi tanítómester mondaná – mindenesetre a jókor és jó helyre pumpált euró milliárdok néha csodákra képesek, ahogyan azt az írek megismételtetett népszavazásánál már láthattuk. Ha másra nem is, de a látszatra adni kell. Mielõtt a Kedves Olvasó tévesen arra a következtetésre jutna, hogy a szerzõ a „NEM” mellett kardoskodik, szeretném felhívni valamire a figyelmet. A „NYOMÁS AZ EU-BA” szlogen mögött megbújó, szinte automatikus „IGEN” a felmerülõ – és néha egyre kínosabb – kérdések fényében már nem is tûnik annyira automatikusnak. Azon gondolkodtam – és itt a fülembe csengtek Bukovszkij szavai – ha két ilyen erõs gazdaságú országban, mint Ausztria és Svédország, ilyen nagy problémákat okoz az uniós tagság, vajon mi fog történni hazánkkal? Ha semmi más nem lenne a szándékunk, csak a helyzet öncélú dramatizálása – mint ahogyan ezt a hibát sokan elkövetik – azt is kérdezhetném: a fél ország belerokkan majd a csatlakozásba? Természetesen nem ez a célom. De van itt még valami, ami még ennél is rosszabb. Nincs más út – visszahangzik a médiából. És ez az, ami igazán aggaszt. Pontosabban az, hogy akinek más véleménye van, az már szinte nem is ember. Pedig a kétségek, kérdések, sõt a felmerülõ kifogások mind józan vitákat, válaszokat igényelnének, nem pedig az asztalról való azonnali lesöprést, és az ellenvéleményen lévõk kirekesztését. Válaszút elõtt állunk. A válaszút mindig kérdéseket vet fel. A diktatúra itt maradt régi-új emberei nem szeretik a kérdezõsködõ17
ket. Mert aki kérdezõsködik, az gondolkodik, aki gondolkodik, annak önálló véleménye is lehet, az pedig nem biztos, hogy egybeesik a hivatalos változattal, melyet az agit-prop modernizált változatai, a kereskedelmi médiák sulykolnak a szerencsétlen nézõk agyába nap mint nap. Az elõbbiekben említett gazdasági nehézségeken túl – melyeket az ész, a tudás és a leleményesség segítségével a magyarok mindig leküzdöttek – a szellemi igénytelenség és a lelki sivárság, mint a több évtizedes kommunista uralom maradandó jelei nyomják rá bélyegüket társadalmunkra. Veszélyben a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága. A fontos kérdéseket – melyeknél a tárgyilagosság döntõ szempont kellene, hogy legyen – az emberek nem, vagy csak korlátozott mértékbe tehetik fel, vitathatják meg. Ha valaki mégis megteszi, szélsõségesnek, nacionalistának, rosszabb esetben, amikor már végképp kifogytak az ellenérvekbõl, antiszemitának kiáltják ki. A szellemi elnyomás folyamata automatizálódott. Viszi tovább a tehetetlenségi nyomaték. Már az ún. „gondolatrendõrségre” sincs szükség, hiszen maga az agymosott nézõ telefonál be a mûsorba, hogy most aztán már elég legyen a véleménykülönbségekbõl adódó kakofonikus hangzavarból, térjünk vissza az egyetlen (és üdvözítõ) tiszta hanghoz, mely a párt médiacsatornáiból árad felénk. Magyarán, a többieknek kuss legyen! Az már csak természetes, hogy fentiek folyományaként válaszokat sem kapunk ezekre az egyszerû, sokakat érintõ, ám a jelenlegi bankárkommunista pártelit számára annál kényesebb és kellemetlenebb kérdésekre. Két ember között legrövidebb út az egyenes beszéd. Az egyenes beszéd pedig mindig a másik fél meghallgatásával kezdõdik. Ehelyett mi van most?
18
MÍTOSZOK ÉS LEGENDÁK Kezdõdött a 2002. évi országgyûlési választásokat követõen a szavazatok újraszámlálása körüli mizériával. Most már soha nem tudjuk meg, mi is történt valójában. A kétely és a bizalmatlanság – immáron kitörölhetetlenül – milliók lelkében ott maradt. Megpróbálták ellehetetleníteni az egyetlen nemzeti, konzervatív napilapot, a Magyar Nemzetet. A Hír Televíziót már születése elõtt megpróbálták megfojtani. Örömmel olvastam a minap a neten, hogy mostanában növelték meg a Hír Televízió törzstõkéjét, a szerény 20 milliócskát még megtoldották 355 millió forinttal. AZ ERÕ VELÜNK VAN De vajon meddig tart még ez az állapot? Valószínûleg addig, amíg a régi-újak azt hiszik, abban a tudatban élnek, hogy mindent megtehetnek. De abban a pillanatban, hogy látják, van egy másik oldal, mely legalább olyan erõs mint õk, félni kezdenek. Ma öt ember elegendõ ahhoz, hogy a honi média – mely hûséges vazallusként pincsi kutya módjára csüng a hatalom pénzemlõin – egy emberként hõköljön hátra a Sajtóklub nevének hallatán. Még a pénzért szinte mindenre hajlandó kereskedelmi csatornák is inkább lemondanak a jóval milliós nézõszám feletti közönséggel büszkélkedõ mûsorról, csak nehogy kompromittálódjanak hûbéruraik szemében. Lovas István, Bayer Zsolt, Bencsik András, Tóth Gy. László, Molnár Tamás. És õk még csak öt ember a mi csapatunkból. Ide kívánkozik a jó hír. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm be a gépbe, már túl vagyok a február 25-i élõ Sajtóklub majd’ kétórás felvételének megtekintésén. Mit mondjak, a mûsor hangvétele kemény, Vídia korrepetálásra beiratkozhatna. Természetesen a humor sem hiányzik. A magam részérõl elgondolkoztató az, hogy 2003-ban, a 21. század elején, szamizdatot kell néznem, az Internetrõl letöltve. Szeren19
csére azonban ez már nem lesz sokáig így, hiszen március 12.-étõl ismét visszatér a képernyõre az ötös fogat. Igaz, csak félig-meddig országos elérhetõségben, hiszen a Budapest TV nem mindenütt fogható vidéken, így például a szocialista nagyváros több területén sem. Gyanítom nálunk is hamarosan beindul az aláírásgyûjtés, hogy a Hír Tv mellett ezt a csatornát is vegyék fel valamelyik csomagba. Milyen érdekes is a média jövõje. Ha valaki fél évvel ezelõtt azt mondja nekem, hogy Anettka és a Sajtóklub ugyanazon a csatornán lesz látható, hát minimum kétkedéssel fogadom az illetõ kijelentéseit, de hát az élet a legnagyobb rendezõ. Visszatérve még egy mondat erejéig az élõ Sajtóklub felvételre, figyelemre méltók voltak a közönség soraiban helyet foglalók is. Philip, a Hír Televízió és a polgári oldal szabadtéri rendezvényeinek állandó mûsorvezetõje, Siklósi Beatrix, a Magyar Televízióból ismert szerkesztõ, a Nemzet és a Demokrata munkatársai, többek között. Úgy tûnik, mások szerint is eljött a radikálisabb hangvétel ideje. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy micsoda szellemi potenciál van a mi oldalunkon. De kitartás és büszkeség tekintetében sem kell szégyenkeznünk, láthattuk február 23-án a Terror Háza Múzeum elõtt, amikor az összegyûlt tömeg egy emberként üdvözölte a polgári Magyarország miniszterelnökét. A jelenleg hivatalban lévõ pártonkívüli liberális irányultságú titkos szolga miniszterelnök szerint csak egy Magyarország létezik. Szerintem meg minimum kettõ. Van az egyik, ahol betelefonálnak, mert idegesítõnek tartják, ha más vélemény is elhangozhat, és ahol még – ha egyáltalán van minek – örülni is vezényszóra kell, és van egy másik, a polgári Magyarország, melybõl ízelítõt kaphattunk az elmúlt négy esztendõ során. Természetesen senki sem állította, hogy ez maga volt a földi paradicsom, a Kánaán, egy azonban bizonyosnak látszik így a bankárkommunizmus proletárdiktatúrára emlékeztetõ elsõ tíz hónapja után visszatekintve. Hosszú távon bölcsebb, s egyúttal kifizetõdõbb 20
is, ha hagyják az embereket, hogy maguk formálják és alakítsák társadalmukat egyfajta nemzetépítõ fejlesztõ, beruházó szemlélettel, minthogy a Kormány visszatérve a nagy központi osztogatás eszméjéhez, továbbra is a szocializmus jóságos „állambácsijára” emlékeztetve mindent egy kézbõl, vezényszóra irányítana. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!” Az árok túlsó oldalán pedig félnek. Riadtan gubbaszt a televízió elõtt Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó és a rózsadombi pártvilla aparatcsik lakója is. Félnek. Félnek, mert látják az erõt. Egyre gyakrabban. Kint az utcán. Ez pedig nem jó jel. Félnek, mert látják az erõt. Az erõt, mely már nem nekik engedelmeskedik, melyet már egyre nehezebben tudnak kordában tartani. És ez az erõ nyugodt, intelligens, nem hagyja provokálni magát. És ami a legjobban fáj nekik, van valaki, aki tud élni ezzel az erõvel. Élni és nem visszaélni. Persze ezt õk sohasem fogják megérteni. Nem is érthetik meg, hiszen zsigereikben hordozzák a vazallusi létet, mely összeegyezhetetlen a nemzeti demokráciával. ÁBRÁNDOZÁS AZ ÉLET MEGRONTÓJA A csalódások sorozata, a romló életkörülmények rettenetesen nagy veszélyeket hordoznak magukban. Az alulinformáltságnak köszönhetõen egyfajta csodavárás elõzte meg az uniós csatlakozást. Igaz, az utóbbi idõben növekedett az eurorealisták száma, s ezzel együtt a kényelmetlen kérdések száma is. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az erkölcsi, etikai válságról sem, melyet az ismételten a hatalomba visszaszavazott központi bizottsági tagokból álló Kormány jelent a konzervatív oldal többmilliós táborának. És ez az igazi probléma. A nemzeti oldalon egyre többen érzik úgy, hogy ezzel a Kormánnyal nem léphetünk be az Európai Unióba, egyszerûen nem legitimek – még ha jogilag azok is – egy demokratikus világ számára a proletárdiktatúra egykori csúcsfunkcionáriusai. 21
Az Európai Uniót ez azonban nem érdekli. Mint láthattuk, – akárcsak Amerika esetében – a kapitalista elit tárt karokkal várja a kommunista elitet. Az uniós csatlakozás nem arról szól, hogy milyen színezetû kormánnyal akarunk csatlakozni, hanem arról, hogy akarunk-e csatlakozni, vagy pedig nem. Mai divatos szóhasználattal élve: itt a lét a tét. De legalábbis hazánk jövõje. Kissé hasonlatos a helyzet ahhoz, amibe jó ezer esztendõvel ezelõtt Szent István királyunk került. Valljuk meg õszintén, István sem jókedvében kért koronát a pápától és nem ráérõ szabadidejében kereszteltette meg az ország népét, egyszerûen a kor és – ma úgy mondanánk – a geopolitikai helyzet kényszeríttette ki a lépést. Ahogy egyre több adat, statisztika, jelentés és felmérés kerül napvilágra az Unióval kapcsolatban, a csodavárás is alábbhagy, s egyre inkább rájövünk arra, hogy Szent István királyunkhoz hasonlóan, most is olyan kényszerhelyzetbe került az ország, olyan kényszerpályán halad, melyrõl nem nagyon kínálkozik letérési lehetõség. Úgy tûnik, ennek a kényszerpályának a végállomása az Európai Unió lesz. Nem lesz sétagalopp ez a pár esztendõ, ami ránk vár. Rengeteg gazdasági nehézség, sõt az is lehet, hogy a fél ország belerokkan majd ebbe a fene nagy európai létbe. A kérdéskört azonban érdemes egy kissé távolabbról is szemügyre venni. Lépjünk egy lépéssel hátrébb, vagy azt is mondhatnánk, próbáljuk felülrõl szemlélni az eseményeket. Gondoljunk bele, mi fog történni akkor, ha mondjuk körülöttünk mindegyik ország belép az Unióba csak mi nem? Vajon milyen következményekkel járna ez? Mint köztudott, Trianonnak köszönhetõen nem örvendünk valami nagy népszerûségnek szomszédaink körében. Pedig ha valakinek lenne oka az elégedetlenkedésre, azok mi vagyunk. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, valószínûleg mindent megtennének annak érdekében, hogy hazánkat gazdasági nyomás alá vegyék. Már a Tokaji és a pálinka név használata körül is mekkora vita robbant ki. 22
Túl a gazdasági vonatkozásokon – ismét csak Trianon eredményeként – a dolog emberi oldala is elgondolkodtató, hiszen a határon túli magyarság abszolút kiszolgáltatottá válna, s ha lehet ezt mondani, hazánk úgymond zsarolhatóvá válna a határon túli magyarokkal. Persze lehet, hogy én látom rosszul a helyzetet és tévedek. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem is olyan könnyû a döntést meghozni. A közös uniós tagság szomszédainkkal és a szabadon átjárható határok nagy könynyebbséget jelenthetnek a magyar nemzet határokon át történõ újraegyesítéséhez. Ez újabb érv lehet az „IGEN” mellett. Örömujjongásra azonban nincs okunk, ahogy az Európa himnuszaként szolgáló Örömóda dallamát hallgatjuk, hiszen hallottuk, csak a mezõgazdaságból mintegy 500.000-en fognak távozni. Ez meg egy újabb érv lehet a „NEM” mellett. Nehéz és felelõsségteljes döntés, melyet április 12-én meg kell hoznunk. Éppen ezért fontos, hogy mindenki minél több helyrõl, minél alaposabban informálódjon. A szokásos kampányszövegek („Hallgass a szívedre, szavazz az IGEN-re”, vagy „Egy választás: eurosokk, NEM-mel szavazz, ez a jó voks!”) csak a ködösítésre szolgálnak. A szocialista nagyváros öntudatos polgára az április 12-ei népszavazással kapcsolatban a következõ jó tanáccsal szolgál: – Mindenki hozzon magával még egy embert! Ne csak sokan legyünk, hanem éppen elegen! A „NEM” pártiak azért, hogy ne kerüljünk be az Unióba, az „IGEN” pártiak pedig azért, hogy bekerüljünk az Unióba. Egy biztos, én ott leszek.
a szocialista nagyváros öntudatos polgára
23
„JAJ DE JÓ A HABOS SÜTEMÉNY!” – avagy Akar-e Kádár népe cukrászdát nyitni Bécsben? – Igen igen, kedves Olvasó. Az oly sokszor feltett kérdésre, miszerint: „van-e még ennél is lejjebb?”, úgy tûnik megint igennel válaszolhatunk. Ismét lementünk megalázóba. De mielõtt részletekbe menõen belemerülnénk az osztrák sógorok székes fõvárosában nyitandó cukrászda ügyes-bajos dolgainak megtárgyalásába, együnk egy kis mákos bejglit. Ha lehet két pofára, mer' úgy az igazi. Az EU-konform. „…ÉS NEM MÚLA EL A BEJGLI!” Ismét a bõség zavarával küszködöm. A sebtében feldobott eu-témák között a moslékot követõen a mákos bejgli került reflektorfénybe, bár amikor ezeket a sorokat pötyögöm a billentyûzeten, már a bécsi cukrászdanyitás a number one. Szóval, el vagyunk ezzel az EU-dologgal. Az mindenesetre rendkívül megnyugtató volt számomra, hogy a mákos bejgli marad. Arról ugyan egy árva szó sem esett, hogy vajon az ünnepi asztalra kerülõ mákos remekmû elmaradhatatlan kísérõje, a legalább annyira közkedvelt diós „kiszerelésû” változat is maradhat-e? Nagy valószínûség szerint a két bejgli-típus azonos elbírálás alá esik majd a brüsszeli apparátusnál – legfeljebb csak a szabványban meghatározott méreteik között lehet némi eltérés –, így nem kell lemondanunk egyik élvezetérõl sem. Megnyugodtam, egész jól indul ez az EU. Most még csak azt kellene valahogy kiderítenem, hogy az igazi kedvencemmel, az elsõ számú kulináris favorittal a lecsóval is minden rendben van-e? Eddig még sehol sem tettek említést errõl a szintén magyaros ételrõl, mely sajátos ízlésvilágomban kitüntetett helyet foglal el a kulináris élvezetek szekciójában. 24
Mielõtt a kedves Olvasó megvádolna azzal, hogy az EU-csatlakozást holmi konyhai szintre bagatellizálom, szeretném felhívni a figyelmét, hogy csak mi, magyarok tudjuk kellõképpen értékelni, mit is jelent egy tányér igazi, magyarosan elkészített lecsó. Talán sokan emlékeznek még, amikor nagyon régen, valamelyik elõzõ életünkben talán, a Magyar Televízió sugározta a „Nem kell mindig kaviár” címû NSZK-filmsorozatot. Ebben Siegfried Rauch keltette életre a német szuperkémet, aki nem izmai erejével vagy csodás harcmûvészeti fogásaival ejtette ámulatba a gyönyörû hölgyeket, hanem konyhamûvészetével. Igaz, kissé illúzióromboló volt, amikor a szépemlékû Molnár Margit „Fõzõcske, de okosan” címû mûsorában civilben láthattuk a német „Bond”-ot, és kiderült, hogy az általa készített „ungarische letsó” bizony köszönõ viszonyban sincs az eredeti magyaros étekkel. Ezt a kis kitérõt csupán azért tettem, hogy e rövid példán keresztül is érzékeltethessem, mennyire fontos a saját értékek, színek érzések, gondolatok, ételek, italok megõrzése. Ilyen fontos értékünk a mákos bejgli is. Térjünk is vissza a „mákos bejgli vonalhoz”. Ott tartottunk, hogy ismét lementünk megalázóba. Elõször kezdõdött Megyó parlamenti debütálásával, a miniszterelnöki „szûzbeszéddel”. …a templomokban imádkozzanak… az utcán közlekedjenek… Aztán folytatódott a titkos szolgálati tiszti múlt Horn Gyulához hasonló vállrándításos „na és?”-es tudomásulvételével. Majd az ország-értékelésnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ ún. ország-értékelõ beszéddel: …a templomokban ismét imádkoznak… az utcán ismét közlekednek… Ja, és csak egy Magyarország van, ezt jó ha szem elõtt tartjuk! És mindezek betetõzéséül, amivel aztán végképp leszállunk a létminimum alsó szélén tengõdõ bányászbéka szintje alá, ahol a népmesék világában már csak kizárólag a Hétszinyû Koponyányi 25
Monyó tartózkodik, jön a honi kereskedelmi média jeles képviselõje, az RTL Klub prezentálásban a mákos bejgli. Helyszín: falusi családi ház konyhája. Nagymama tésztát dagaszt, majd figyelemmel kísérhetjük a bejgli készítésének folyamatát. Bent a tisztaszobában egy szekrény méretû, tésztaképû mosolygós fiatalember ül, akinek szemei felcsillannak, ahogy meglátja a tálcán érkezõ friss még gõzölgõ mákos bejglit. Nagyi felszeli a bejglit, a fiatalember pedig vesz egyet és nekilát. Mondanám, hogy jóízûen elfogyasztja a nagyi mákos remekmûvét, de azt hiszem jobban megközelítem a valóságot, ha azt mondom, két pofára zabál. Közben teli szájjal, alig érthetõen azt motyogja: E nélkül nem is lehet élni! (A statiszta filmbéli szerepében itt valószínûleg a bejglire gondolt, és nem az Európai Unióra.) A filmecske végén pedig, a nézõhöz eljuttatni kívánt kommunikációs üzenet betetõzéseként, s mint egy végsõ megerõsítésként, hangos puffanással landol a képernyõ közepén a már jól ismert „NYOMÁS AZ UNIÓBA!” feliratú körbélyegzõ, mely arról is tájékoztat minket, hogy ez év április 12-én kell elmennünk szavazni. – A stílus maga az ember! – tartja a régi mondás. Milyen igaz! Meg kell mondjam, a képernyõ elõtt ülve egyáltalán nem voltam meglepõdve, bár egy kissé elszomorodtam. Ilyenek lennénk valójában? Még mindig? Hiszen nekünk készítették a reklámfilmet. Mucsai bunkók, akik két pofára zabálják a bejglit, magyaros bajszukon csillog a zsír, a padlóra hullott mákszemeket, morzsát meg majd felnyalja cirmos. – Tanuljunk meg kicsik lenni! – visszhangzik Kovács külügyérpártelnök immár szállóigévé vált szentenciája. Tõle tudhatjuk azt is, hogy a csatlakozásnak nincsenek hátrányai, maximum nehézségek léphetnek fel, ezekkel meg nem kell törõdnünk, majd csak megoldódnak valahogy. Ha más nem, hát veszünk föl újabb hiteleket, ahhoz úgy is nagyon értünk. Arra gondoltam, ide idézném rusztikus stílusú barátom csendes megjegyzését, de ezt most mégsem teszem. 26
Most kapcsolok csak, a bejgli reklám, meg a többi hasonlóan félresikerült tömegkommunikációs baki valószínûleg Kádár népének készült. Itt vannak még, és sokan vannak. Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó, aki krumplilevest zabálva nagy néha telefont ragad, hogy beszólva a beszélgetõs tévémûsorba annak a véleményének ad hangot, hogy a másik oldal szíveskedjék végre kussolni, veszi az üzenetet, tudja, hol a helye. Megtanulta az elmúlt 40-50 esztendõ alatt. Bölcs vezérei mögött megfontoltan halad tovább a lenini úton, a végsõ cél, a holnapra nemzetközivé váló világ felé. A képi és a mögöttes tartalom mind- mind a werberi hatékonysággal kidolgozott „Merjünk kicsik lenni” vezérelv szolgálatában áll. Mindazok pedig, akik úgy gondolják, hogy nem vagyunk kevesbbek egyetlen más nemzetnél sem, rezignált nyugalommal konstatálják, hogy józan ésszel belegondolva érthetetlen, mi módon kerültek vissza a hatalomba a komcsik. Merjünk kicsik lenni, és ne is ábrándozzunk arról, hogy valaha is nagyobbak leszünk. Hiszen Kovács külügyér-pártelnök úrtól, bölcs vezérünktõl is hallhattuk, hogy egy ilyen kis méretû ország egyedül nem képes helytállni a nemzetközi színtéren. Ja, és még örüljünk, hogy a nagyságos brüsszeli elvtárs-urak meghagyják nekünk a mákos bejglit. (Remélem a lecsót is!) MI LESZ HA…? Eddig csak az Unió elõnyeirõl hallottunk, most aztán ráerõsített az ellentábor is ezerrel. Szórólapoktól kezdve újságcikkeken keresztül az Internetig, mindenhonnan csak azt halljuk, hogy a „NEM” az egyetlen szóba jöhetõ szavazat. Azinban ilyenkor is Jó Ha Figyelünk! Javasolnám, hogy álljunk meg egy polgári szóra és nézzünk egy kissé a csillogó csomagolás mögé! 27
A sok helyen és sokszor elhangzott hátrányok mellett tegyük fel azt az egyszerûnek látszó kérdést: mi lesz, ha nem lépünk be? Mint azt már korábban e lap hasábjain kifejtettem, szerény véleményem szerint hazánk olyan kényszerpályán halad, melynek végállomása nagy valószínûség szerint az Európai Unió lesz. Ha valaki azon a véleményen van, hogy az egész népszavazósdi csak színjáték, úgymond „lezongorázott” az egész csatlakozás ügye, magam is hajlamos vagyok egyetérteni vele. Ne feledkezzünk meg arról, hogy nemzetközi felmérések szerint is a magyar lakosság a legjobban „megdolgozott” a csatlakozás szempontjából. Félretéve az érzelmeket és az indulatokat, próbáljunk meg higgadtan, józanul és logikusan gondolkodni, mit hozhat számunkra a jövõ az Unión kívül? Egyes közgazdászok szerint a semleges Magyarország lenne a jó megoldás hazánk számára, legalábbis addig, amíg kellõen meg nem erõsödik a gazdaságunk és sokkal jobb állapotban csatlakozhatnánk az Unióhoz. Szerény véleményem szerint a semleges Magyarország ma kivitelezhetetlen. Több okból is. Egyrészt hazánkban nincs hagyománya a semlegesség gondolatának, nekünk mindig kellett valahová tartozni. Másrészt a mai politikai elit – valamennyi parlamenti pártot beleértve – egyértelmûen a csatlakozás mellett kötelezte el magát. A nemzet határokon át történõ újraegyesítésérõl már korábban beszéltünk. A határok nélküli Európa szigorú kisebbségvédelmi szabályozó rendszerével kifejezetten jól jönne számunkra. De van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az egyszerûnek tûnõ: „mi lesz, ha nem lépünk be?” kérdés még érdekesebb megvilágításba kerül, ha egy kissé másként tesszük fel: – Mi lesz, ha nem lépünk be, viszont körülöttünk mindenki más belép? Bizonyára a kedves Olvasó is emlékszik arra, amikor lengyel barátaink a sínekre engedték a magyar búzát a gabonaszállító vagonok28
ból. Versenyben vagyunk most is a többi volt szocialista országgal, méghozzá kíméletlen versenyben. Gondoljunk csak bele, vajon milyen helyzetben lenne a semleges Magyarország akkor, amikor a lengyelekkel, csehekkel, meg a többiekkel szemben, neki meg kellene fizetnie mezõgazdasági termékeire az uniós védõvámokat, míg versenytársainál – lévén õk uniós tagállamok – ez fel sem merülne. Arról se feledkezzünk meg, hogy õk még exporttámogatást is kapnának az Uniótól. Valami ilyesmire gondoltam, amikor azt írtam, kényszerhelyzetben vagyunk. Egyszerûen nem engedhetjük meg magunknak, hogy az új „Nagy Testvér” eltaposson minket. Talán a szükséges rossz a legpontosabb kifejezés arra, ami április 12-én ránk vár. Meglehet, a rengeteg hátrányos megkülönböztetés ellenére, ha fogcsikorgatva is, de mégiscsak az „IGEN”-re kell voksolnunk. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig tanácstalan. Még mindig nem döntött. Ez az Unió már nem az az Unió. A Nemzetek Európája a maastrichti és nizzai szerzõdés aláírásával végképp eltûnt a brüsszeli bürokrácia útvesztõiben és a diplomáciai labirintus falai közül kiemelkedõ szuper konglomerátum egyre inkább valamiféle Európai Egyesült Államok alakjában ölt testet. A korábbi Szovjetunióra hajaz, az apparát által kézben tartott mûködése pedig a rosszemlékû KGST-t idézi. A nemzetállamok „jogszerû”, szakszerû és kitartó leépítésével egyre közelebb kerülünk az Internacionáléban foglaltakhoz: „…és holnapra nemzetközivé lesz a világ!” Aggodalomra azonban semmi ok! Ezután is zabálhatjuk majd a mákos bejglit. Két pofára, ha úgy esik jól. Ja! Majd elfelejtettem! És igen, Kádár népe nyithat cukrászdát Bécsben! (Már, ha ki tudja fizetni a vele járó költségeket.)
a szocialista nagyváros öntudatos polgára
29
MÁRCIUS IDUSÁN – avagy A csendes többség médiaforradalma –
Mi szépet, s jót írhatna a lánglelkû márciusi ifjak idei megemlékezésérõl a szocialista nagyváros öntudatos polgára, aki a televíziós híradásokat nyomon követve, mintegy gyermeki rácsodálkozással szemlélte a nemzeti trikolor sajátos vizuális metamorfózisát, amint a szovjet-orosz gyártmányú ponton hídon kék alapon sárga csillagokba alakulva a szabad szél által lengedezve mutatta az utat a Dunán keresztül annak a mintegy négyszázezer fõvárosinak, aki a lábával szavazott a hivatalos kormányzati ünneplés mellett és által sétált a Dunán a kissé ingatag, ám annál drágább marketingfogáson. Talán a gróf Széchenyi által építtetett Lánchíd átadásánál érezhettek ily EUfórikus örömöt egykori honpolgáraink. A tavasz, a kikelet csodálatos színpompáját hozza magával évrõl-évre, végleg kisöpörve a rút, hideg telet – legalábbis annak következõ eljöveteléig –, s úgy tûnik az idén az égiek is kegyesek voltak az ünneplõ sokadalmakhoz szerte az országban. A 155 évvel ezelõtt lezajlott dicsõséges forradalom hõseire emlékezett az ország. Egyedülállóak ezek a mi ünnepeink. Csodálatosak, s egyúttal hihetetlenül alkalmazkodó képesek is. A bungie jumping gumiköteléhez hasonló rugalmassággal, formálhatósággal bírnak, melyeknek eszmei mondanivalója mesterien alakul át napi aktuál politikává az éppen a pulpitusra felkapaszkodott alkalmi szónok szájában. Hihetetlen, hogy nemzeti ünnepeink mindig az éppen megfelelõ évre vonatkozóan hordoznak minden idõn – az esetek többségében 30
minimum évszázadokon – átívelõ örökérvényû és megkérdõjelezhetetlen aktualitást, mely kísértetiesen összecseng az éppen az évi történések valamelyikével. Ráadásul mindjárt kétféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó változatban. Az egyik kormánypárti, a másik ellenzéki szemszögbõl beszéli el nekünk a múltat, s jövendõt. Persze ilyenkor is, Jó Ha Figyelünk! Például a szónokra személyére. Ugyanis korántsem mindegy, kinek a szájából hangzanak el a média által a késõbbiekben az egekbe magasztalt, már-már szentírásként funkcionáló megkérdõjelezhetetlen mondatok, vagy éppen ki az, akit a modernkori politbüro agit. prop. osztályaként funkcionáló kereskedelmi médiahad által szélsõjobbnak, fasisztának – és ha már minden érv elfogyott a balliberális oldalon – antiszemitának kiáltanak ki nem EUkonform kijelentései miatt. Ez utóbbi személytõl – a már jól ismert ballib recept szerint – kéretik elhatárolódni! Mégpedig minél gyorsabban és minél messzebbre. A március 15-ét magában foglaló hétvége gyönyörû, napos idõt hozott Mediterrán Moszkva egére. A szocialista nagyváros öntudatos polgára, lévén a hagyományokhoz és az értékekhez ragaszkodó városlakó, a polgári kör többi tagjával együtt a forradalom emlékét nevében is megõrzõ 48-as térre ment ünnepelni. Jó volt érezni a tavaszi nap szívmelengetõ sugarait, mely annak ellenére, hogy Celsius fokokban bizony nem álltunk valami jól, mégis megérintette az embereket. Számomra nem is maga a rendezvény, vagy az ott elhangzott beszéd – mely az uniós csatlakozásra való NEM-mel történõ szavazás általam eddig hallott legtehetségesebb és legjobban virágnyelven közölt változata volt – a legemlékezetesebb. Nem. Az emberek egymásra találása volt az, aminek a legjobban örültem. Régi ismerõsök köszöntötték boldogan egymást. Sokszor olyanok, akik hosszú évek óta nem találkoztak, most csodálkozva kérdezgették egymást: – Te is itt vagy? 31
Talán magunk is meglepõdünk azon, milyen sokan is vagyunk, és kik tartoznak közénk. S ha már ’48-nál tartunk, nem árt ha számba vesszük a sereget, hiszen az eszmék harca lassan már jó egy éve ismét elkezdõdött. De ebben a csatában a fegyverek helyett az ész és az értelem vívja gigászi küzdelmét a múlt árnyaival, s most ismét az a tét, hogy rabok legyünk, vagy szabadok. Szolganép, vagy egy öntudatos, döntéseit felvállalni képes nemzet? 155 évvel ezelõtt Petõfiék döntöttek. Vajon mit szólnának mindahhoz, ami ma Magyarország néven ismeretes? Lehet, ha tudták volna, hogy ez lesz, bele sem kezdenek az egészbe? Nem tudom. Persze megint megfeledkeztem arról, hogy a történelem nem foglalkozik a „Mi lett volna, ha…?” típusú kérdésekkel. FORRADALOM, FORR A DALOM Magyarország 155 évvel ezelõtt. Az volt a valódi forradalmi világ. „Légy szép, légy jó!” Õk szépek voltak, jók voltak. „Legyél igazi való!” Kétség nem férhet hozzá, õk valóban azok voltak. „Legyél kemény gyerek!” Ha valakik, hát akkor õk azo k voltak. „Igazi belevaló!” Igazi belevalók. Bele a forradalomba. Talán most megbotránkozik azon a kedves Olvasó, hogy milyen ünneprontó, milyen tiszteletlen és ízetlen is e cikk írója, hogy nemzetünk hajdan volt nagyszerû forradalmát egy lapon említi az elsõ hazai valóságshow fõcím dalának szövegével. 32
Hogy kerül a csizma az asztalra? Szeretnék mindenkit megnyugtatni – fõként a derék BAZ megyei szociológusokat – nincs semmi bajom, nem õrültem meg, ez az elképesztõ párosítás nem a véletlen mûve, de még csak nem is holmi szélütés vagy agylágyulás jelei mutatkoznak a szerencsétlen szerkesztõn az õt érõ mindennapos streszszek hatására. Ez bizony szándékos és nem habozván, azonmód fel is libbentem a rejtély sötétnek tûnõ fátylát az elsõ magyar forradalom és az elsõ magyar valóságshow sajátos viszonyáról, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Mire a kedves Olvasó e sorokat olvassa, már minden elképzelhetõt és elképzelhetetlent megírtak, elmondtak, bemutattak az ünneprõl. No meg persze az ország, de legfõképpen székes fõvárosunk legújabb – igaz, csak egy hétvégére szóló, ám annál drágább – büszkeségérõl, a szovjet-orosz gyártmányú pontonhídról. (Csak így zárójelben jegyzem meg halkan és szerényen, hogy James Gond új neve a nép ajkán egyszerûen csak a PONTONHÍDEMBER. A nagy elõd Gerõ Ernõ farvizén evezve: „Éljen Gerõ a hídverõ!” Molnár Tamással kell egyetértsek, valószínûleg itt a „verés” kifejezésen van a hangsúly. Valahogy mintha nem tudnának megújulni. Pedig az EU-ban a megújulás képessége rendkívül fontos a verseny szempontjából. Jó Ha Figyelünk!) Szóval mára már lement az összes beszéd, tudjuk mennyibe került a híd, azt is tudjuk, ha ezentúl kedvünk van, a csatlakozás után – nagy valószínûséggel – akár a Szajnán, vagy a Temzén is verhetünk hidat, vagy éppen a Bécsben frissen megnyitott cukrászdánk elé is, ha azt történetesen a folyóparton vagy éppen egy szigeten nyitottuk meg. Mostanra már mindenrõl tájékozódhattunk. Legalábbis hétfõ reggelig én is ezt hittem. Ugyanis a hazai média – beleértve az írottat és az elektronikust is – figyelmen kívül hagyott egy igen fontos eseményt. 33
ÉLJEN A FORRADALOM! 155 évvel ezelõtt az öreg kontinensen végigsöprõ forradalmi hevület nem kerülte el Pestet és Budát sem, kitört a forradalom. Mint vasárnap este kiderült, nem csak akkor. Hiszik, nem hiszik, 2003. március 16-án vasárnap forradalom tört ki. No nem az utcákon – lévén eltunyult, elkényelmesedett és birkatürelemmel bíró népünknek ez túlontúl nagy erõfeszítésekbe kerülne –, hanem a képernyõkön. A csendes többség médiaforradalma kiütötte a tolerancia és a másság iránti tisztelet jelzésértékû zászlóvivõiként ismert szabaddemokraták kezébõl a másság iránti tisztelet és a tolerancia sokszínû lobogóját, mely hangos koppanással a földre hullott. Elõször Kiss Elemér menesztése, majd a szintén pártállami múlttal bíró Kiss Péter pártaparatcsik kinevezése úgy, hogy a koalíciós partner meg sem kérdezi õket. Aztán az EU-ügyekért felelõs miniszter posztja is elúszni látszik, s végül mindezek betetõzéseként, a kulturális lealacsonyítás, az össznépi hülyítés színterén is teljes a kudarc. A médiaesemény fõszereplõje pedig, aki a háttérbõl a szálakat mozgatta, és akire a szabad madarak röptetõi a legkevésbé számítottak, maga Kádár népe volt. Már a tavalyi országgyûlési választásokon is rezgett a léc, a kiírt magasságot alig-alig tudta megugrani a szürkeállományára egykor oly büszke, magát liberálisnak valló párt. Ami akkor a vész elõjele volt, az mostanra a totális kudarc szakadékának peremére taszította a posztkommunisták hûséges szövetségeseként lavírozó törpepártot. A televízió elõtt gubbasztó proletariátus lerázva a liberális médiaelit által ráerõltetett kulturális béklyóit, öntudatára ébredt és hallatta szavát. Pontosabban, elküldte szavazatát. (Hiába no, az utóbbi idõkben nagyon megtanultunk szavazni.) Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó a krumplileves és a mákos guba között az asztalra csapott és azt mondta: – Na ebbõl most már elég volt! 34
És még így tett a hozzá hasonló majd 360 000 agymosott konzumidióta is. Azok számára, akik nem nézik az elsõ magyar valóságshow adásait, de legfõképpen azoknak, akik valamilyen oknál fogva (kényszerbõl, családi nyomásgyakorlás, csak 1 db TV van a lakásban stb.) kénytelenek ezt a szemetet vizuális környezetszenynyezésként elviselni, néhány szóban arról, mi is történt, hogyan zajlott le szép csendben a liberális törpepárt kulturális eszmerendszerének teljes csõdje. – Hogy kerül a csizma az asztalra? – kérdeztem néhány sorral ezelõtt. Mit keres a villarap a ’48-as forradalom mellett? Silány, virtuális korban élünk, silány virtuális élményekkel veszszük körül magunkat. Sokszor jobban hiszünk a manipulált elektronikus „valóságnak”, a média által közvetített (látszólagos) értékeknek, mint saját értékítéletünknek, vagy szemünknek. Egy silány, virtuális világban csak egy silány, virtuális forradalomra telik, de ez is több a semminél. A különbözõ médiákban már eddig is többen hangot adtak nemtetszésüknek, kifejezésre juttatták méla undorukat, vagy éppen megvetésüket az ilyen típusú mûsorok iránt. De ez mind nem számít, egyetlen dolog számít csak, az „ezerfejû szörny” a közönség szava. És ha a szavazatok számát jelképezõ aranyoszlop nem emelkedik a kellõ magasságig, GAME OVER, vagyis vége a dalnak. A kezdetben hihetetlen népszerûségnek örvendõ három „különleges” szereplõ közül már csak a homoszexuális Zsoltika állja a sarat, igaz Humor Harold mintha eltûnõ félben lenne, a meleg pincérfiúnak egyre rosszabbul esnek a homoszexualitására utazó poénok. Úgy tûnik a nézõk megunták a non-stop 0–24 óráig tartó bulizást, az állandó harsányságot és a mindössze néhány szóból álló szleng zsargongyûjtemény is elveszítette kezdeti varázsát, betéve tudja már mindenki. 35
A testékszerek fel-, be- és elhelyezésével foglakozó Elvis-szel kezdõdött a tolerancia szertefoszlása. Az NDK-s úszónõkre hajazó Brigitte Nielsen utánzat Anikó a testékszerész Elvist jelölte meg egyik lehetséges párbaj ellenfelének, a nézõk pedig mintegy 3-szoros szavazati aránnyal szentesítették is Anikónak ezt a döntését. Itt már sejteni lehetett, hogy valami nincs egészen rendben a nézõknél, már ami a tolerancia magasztos eszméjét illeti a deviáns magatartásformák irányában. – No para! Nem gáz! – mondta Elvis, pedig tudta, hogy rezeg a léc, hiszen a VV játékok történetében eddig mindig az ment vissza, akit a Villa lakói szerettek volna kint tudni. Ez a lakó most Anikó volt, nem pedig õ. Szinte már megszokott volt, hogy a nézõk most is homlokegyenest ellenkezõen döntöttek, mint amire a Villa lakói számítottak. A vegyes párbajból a Plasztik SC színeiben induló Anikó tért vissza gyõztesen a Villába. Ez még úgy érthetõ is volt, a szurkálás, meg fémek lógnak ki a fazonból mindenhonnan, sokakban esetleg visszatetszést kelthet. Meg aztán a félmûveltség ötszavas mini szótárának alkalmazásakor keletkezett gyakori kommunikációs ûrt sem volt képes betömedékelni a „frankó csávó vagy”, „no para”, „vágod a témát” vagy éppen a „csípem a búrádat” univerzálisan elõhúzható kliségyûjtemény. Az Anikóra leadott mintegy 150 000 körüli szavazat nem számított különösen soknak, a villalakók döbbenetét a két párbajozó közti hatalmas szavazatkülönbség okozta, amivel Anikó nyerni tudott Elvis ellen. Látszott az arcukon a döbbenet. A lakók közül többen most jöttek rá elõször arra, amit aztán késõbb hangosan ki is mondtak, hogy itt bizony nem az van, amit õk szeretnének, vagy elõre elterveznek. Lehet itt okoskodni, különbözõ teóriákat gyártani, de a döntés mindig a nézõk kezében van. És úgy tûnik errõl a játékosok minden alkalommal megfeledkeztek. A közönség pedig rendre másként döntött, mint ahogyan azt a lakók elképzelték. 36
A következõ kihívás alkalmával Gáborra került a kiválasztottságot jelzõ zöld kendõ. A Villa lakói azonnal tudták, hogy a frissen apukává avanzsált fototechnikus ellenfeléül a nézõk a leszbikus autókereskedõt fogják csatába küldeni, nem pedig a nõi szívek idoljaként pózoló birkózó Peti gyereket. És lõn. A nézõk rögtön vasárnap este (9-én) szembesülhettek az eredménnyel. Péterre valahol 10 000 körül, míg Kismocsokra mocskosul sokan, több mint 80 000-en szavaztak. Valami történt. Úgy tûnik Kádár népe megmozdult a fotöjben és elkezdett magában morfondírozni azon, hogy mi is legyen ezután most már. És döntött. Aztán 12-én elszabadult a pokol. Megmutatták a szavazás eredményét a lakóknak és mindenki azonnal tudta, itt a vég. A nép döntött. A lefelé fordított hüvelykujj – talán tisztelgésképpen a szórakoztatás történelmi elõdei elõtt – a modern médiagladiátor végét is jelentette egyben. Úgy tûnik a magyar televíziónézõ társadalom – beleértve Kádár népét is – a másság ellen szavazott. Talán elegünk lett abból, hogy vezényszóra toleránsak legyünk és alapértékként fogadjuk el a devianciát, a deviáns magatartásformákat. És valószínûleg elegünk lett abból a médiából is, mely szüntelenül és kérlelhetetlenül csak ezt sulykolja a nézõ, a hallgató fejébe. Talán maradt még némi önbecsülés bennünk és a szavazó nézõk százezrei a deviáns magatartásformák és viselkedés minták helyett a családot és értékeit részesítették elõnyben. Kismocsok a Való Világ játékok történetének legnagyobb különbségével maradt alul a leendõ családapa Gáborral szemben. Bár a villalakók – Laci és Anikó kivételével – Kismocskot várták vissza, a párbaj gyõztese mégis Gábor lett, 357 846 szavazattal. Kismocsokra mindössze 82 267-en szavaztak. (Azt csak úgy halkan és ismételten csak így zárójelben jegyzem meg, hogy játékos kedvû honfitársaink – középárfolyamon 104,-Ft-os 37
összegen – ismét gyönge 46 milliót pöngettek a kasszánál, vagy úgy is mondhatjuk, ennyit áldoztak Pénzisten és a média oltárán.) A nézõk – beleértve a képernyõk elõtt gubbasztó proletariátust is – megelégelték a deviáns magatartásformákat, az alpári és trágár beszédet, a bunkó, modortalan stílusú viselkedést és a szexuális szabadosságot. Mielõtt még valaki azt találná mondani, hogy nem vagyok toleráns a mássággal szemben, felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy a tolerancia megértést, elfogadást jelent, nem pedig azonosulást. Attól, hogy valaki toleráns például a homoszexuálisokkal vagy a leszbikusokkal, még nem jelenti azt, hogy szeretnie is kellene õket. A csendes többség kifejezésre is juttatta a véleményét ebben a kérdésben és a szeretve tisztelt liberális fõideológusok hátán minden bizonnyal a hideg futkosott ennek láttán. Itt jegyezném meg, hogy egy szót sem szólhatnak, ugyanis – és ezt tõlük is többször hallhattuk – a kereskedelmi televízióknak nem kell feltétlenül pártatlannak lenniük, hiszen õket magánpénzbõl tartják fent, itt a piac diktál, a nézõ szava szent. Még csak egyet szeretnék. Ne kelljen mindig forradalmi hangulat ahhoz, hogy a csendes többség is kinyilvánítsa végre az akaratát! SZAVAZNI TUDNI KELL! Már egy hónap sincs hátra és újra szavaznunk kell. Ezúttal azonban tényleg a lét a tét. Ezt a létet – mármint az európait – mindenki másként képzeli el. Vannak olyanok, akik aggodalommal teli várakozással néznek a jövõbe, hiszen a napvilágra került gazdasági információk nem adnak okot túlzott derûlátásra. Õket azzal szokták nyugtatni, hogy az Európai Unió több mint egyszerû gazdasági közösség. Mások régen várt esély beteljesedéseként várják az április 12-ei népszavazást. Kissé furcsa a Kormány hozzáállása a kérdéshez, olybá tûnik, mintha ez az egész csatlakozás csak egy kipipálandó pont len38
ne az Ügyintézõ Kormány napi listatervében. A kampányt elnézve pedig a külsõ szemlélõben olyan érzés támad, mintha az Európai Unióhoz történõ csatlakozás kizárólag a standard 18–49 éves célcsoport, a reklámok számára kõbevésett etalonnak számító fogyasztói rétegnek készült volna. Hogy a többiekkel mi lesz? Nem számít. Kit érdekel? „Isten hozott nálam öcsém, ez a való világ. Pénz, posztok, Európa, no meg a sumák.” Lám-lám, e sorok írója is elkanyarodott az eredeti témától, ’48 helyett holmi valóságshowról zagyvál össze mindenféle hülyeséget. Pedig a valóság, ha úgy tetszik a valódi valóvilág ezt adja nekünk. Sajnos. A sorsdöntõ fontossággal bíró uniós csatlakozás meglépése vagy nem meglépése a Nemzet életére döntõ befolyással bír majd, bárhogy is döntünk. Hõs eleink felismerték a célt és az odavezetõ utat, nem rajtuk múlott, hogy nem tudtak rajta végigmenni. De hová tartunk ma? – Hé paraszt! Melyik út megyen Európába? – kérdezik tõlünk mákosgubás bécsi cukrászdás stílusban a média újkori reklámgurui. Kínosan ügyelnek mindenre, a semleges meggyõzés jegyében patikamérleg módjára adagolják az uniós csatlakozásra IGEN-nel voksoló ún. médiasztárokat. –Akkor, hogy jön ide a valóságshow? – kérdezhetné a kedves Olvasó. Nos úgy, hogy ezeknek a mûsoroknak több milliós fix nézõközönségük van, akik napi rendszerességgel gubbasztanak a tévékészülékek elõtt, kéthetente pedig egy-egy kisebb falu éves költségvetésének beillõ pénzösszeget hagynak a kasszánál véleménynyilvánítás címén, tehát velük törõdni kell. 39
És törõdnek is. Õk az ideális fogyasztók. A globális fogyasztók, akikre az EU-ban is nagy szüksége lesz majd a kereskedelmi médiáknak. A 18–49 éves agymosott multikulti fogyasztó, aki a homo sapiens vegetálást biztosító alapfunkcióin (evés, ivás, ürítés, alvás) kívül nem nagyon foglalkozik mással, maximum szórakozik. Az meg aztán végképp elképzelhetetlen, hogy vegye a fáradságot magának és egyáltalán belegondoljon a világ folyásának menetébe. Az õ számukra készültek azok a kampányfilmecskék, melyekben az ismerõs médiabálványok új szerepkörükben tetszelegve a villalét vagy a BB-ház után most az EU-t népszerûsítik. Nagy Tesó mindent megtesz azért, hogy a kisebbségek is megfelelõen képviseltethessék magukat a képernyõn és hogy õk is buzdíthassák honfitársaikat. Éppen ezért hallatlanul megörültem, amikor Törõcsik Mari társaságában feltûnt a képernyõn a Big Brother kétségkívül egyik legnagyobb sztárja, a TV2 új jolly joker embere, Gyõzike. A maga jókedvû, mosolygós módján egy kis roma vidámságot csempészett ebbe a fene komoly EU-kampányolásba. Az érdekes vizuális és szellemi kontrasztot nyújtó páros biztosít minket, hogy õk elmennek majd szavazni és azt is elmondják nekünk, hogy az IGEN-re fognak voksolni. És kérik, tegyük mi is ugyanezt. Erre szokták mondani pajkosan összekacsintva, hogy ügyes. A hazai valóságshowk rajongói szektájának oszlopos tagjai valószínûleg hangos sikongatások közepette törtek ki, amikor a BB-ház VIP lakójaként (le)szerepelt Kozsó és a Való Villa házi „zeneszerzõjeként” és szövegírójaként bemutatkozott Dopman jelentek meg egyszerre a képernyõn. Természetesen õk is – akárcsak Gyõzike – a szavazásra és az IGEN-re buzdítottak. Azt már Ogilvy, a nagy reklámguru óta tudjuk, hogy a reklámok igen nagy százalékban félreérthetõek és a közönség, aki számára a 40
reklámok készülnek, igen jelentõs számban félre is érti azokat, mégpedig rendszeresen. És persze az sem mindegy – ahogyan arról már az ünnepi beszédek kapcsán már szót ejtettünk –, hogy kitõl hallhatjuk a vásárlásra buzdító versikét vagy szlogent. Az eszmék és gondolatok piacára pedig ez még inkább igaz. Nos, pont így vagyok ezzel magam is. Megmondom õszintén, nekem a Szomorú Szamuráj nem jön be annyira, a Nyolckerületi Rapperrõl meg már nem is beszélve. Pedig magam is ehhez a bizonyos frekventált célcsoporthoz tartoznék, vagy mi a szösz! Volt egy olyan érzésem, hogy Dopman hangos „Csá csumi csá!” köszöntéssel invitál majd minket az Unióba. És lõn. De nem ez volt, ami igazán elgondolkodtatott engem. Nemrégiben, amikor az RTL Klub a nagysikerû Mónika show keretében a szokásos „Beszólok …” sorozatában a Való Világ elsõ szériájának valódi közönség-kedvencét Majkát látta vendégül, Dopmant is meghívták. A mûsor végén „elénekelték”, vagy helyesebb talán, ha azt mondom elrappelték közös „dalukat”, mely arról szól – és ez volt az állandóan ismétlõdõ refrén is –, hogy „megyünk lopni”. Hát kedves elvtársak és elvtársnõk, megyünk lopni Európába! Szavazz IGEN-nel, SMS számunk 1799 és a név… Persze az is lehet, hogy magam is azok közé tartozom, akik félreértették az üzenet lényegét. Meg aztán az is elõfordulhat, hogy módosítani kellene a célcsoport meghatározást, a felsõ korhatárt levinni úgy 25 évre, az alsóba pedig bele kellene venni a tinilányokat is, akik már a sztár puszta megjelenésétõl is hangos sikongatások közepette extázisba esnek. A magamfajta harmincas évei közepét taposó öntudatos polgár, aki már túl van néhány dolgon és kapott már jó pár pofont is az élettõl már nem vevõ mindenféle – mai divatos szóhasználattal élve – gagyira. De ne feledkezzünk meg az egyetlen, magát liberálisnak tartó pártról, a szabaddemokratákról sem, hiszen láthatjuk, mostanság rá41
jár a rúd az értelmiségi törpepártra. Az EU-s kampányban szerephez jutottak az SZDSZ nagy kedvencei a taxisok is. Fuvar közben egy taxisofõr meséli el, hogy szívesen taxizna Németországban, Hollandiában meg minden. Érdekes módon a kevésbé jómódú államokat – mint például Görögország – nem említette. Bevallom õszintén, egy kissé megijedtem, hiszen országos szinten már láttuk mire képesek a taxisok, a segítségükkel majdnem megbuktatták az elsõ szabadon választott Kormányt. Most meg, hogy úgymond légiessé válnak a határok, ha túl drágának tartják majd az üzemanyagot, vagy a taxizás költségeit, a végén még fellázítják az öreg kontinens összes taxisát és útlezárásokkal esetleg megbéníthatják magát az Európai Parlamentet is. Amikor így hangot adok többrendbeli elégedetlenségemnek, mindig eszembe jutnak a néhai Antal József miniszterelnök úr szavai: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” De nem tetszettünk. Nem így 1848-ban. Akkor és ott mi magyarok bizony tetszettünk forradalmat csinálni. Egyre többen vannak azok, akik azt mondják, hogy ideig-óráig még húzható, halasztható ez a feszültségekkel teli állapot amit a posztkommunista pártelit ismételt hatalomra kerülése idézett elõ, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar társadalom nem fogja tudni úgymond megspórolni a maga forradalmát. Ám ezt a forradalmat már nem fegyverrel fogják diadalra vinni. A tavasz visszavonhatatlanul megérkezett. Új szelek fújnak, melyek új illatokat, a szabadság illatát hozzák. Az unalmas, hideg tél pedig immár végérvényesen a múlté. Lépjünk hát mi is újult erõvel a tettek mezejére kedves barátim, mert rengeteg még a tennivaló.
a szocialista nagyváros öntudatos polgára
42
A „B” VÁLTOZAT
2003-ra eljutottunk oda, hogy az Orbán Viktor által rendszeresített 2002 mintájú polgári buzdítást a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” jelmondatot sem lehet következmények nélkül kimondani hazánk egyes településein. Minimum összeráncolt homlok, felhúzott szemöldök, rosszabb esetben fatestápolóval (gyengébbek kedvéért baseballütõ) kilátásba helyezett kozmetikai kezelés kilátásba helyezése várható. Nos ennek kiküszöbölésére – úgyis, mint a szocialista nagyváros öntudatos polgára, úgyis, mint a JHF újság egyszemélyes szerkesztõ bizottsága, kidolgoztam egy megoldást, melyet magam szerényen csak a „B” változatnak neveztem el. Polgári összejövetelek, rendezvények, szónoklatok végén – ha valami miatt nagyon „gázos” a helyzet, búcsúzásként – talán most kissé meglepõdik a kedves Olvasó –, de használhatnák az elsõ magyar valóságshow, a Való Világ fõcímdalának szövegét, a villarap-et. Azért esett a választásom erre, mert ez kitûnõen belesimul a jelenlegi hazai médiakörnyezetbe és ideológiailag is összepasszol a nemzeti, polgári oldal törekvéseivel. Ha megengedik, ezt személyes példámon keresztül mutatnám be, rögtön magyarázatot is fûzve az egyes sorokhoz. Íme: Légy szép! – Szerénytelenség nélkül állíthatom, szebb vagyok, mint néhány kopaszodásnak indult posztkommunista kormánytag. Légy jó! – Higgyék el nekem, az vagyok. Ugyanez nem nagyon mondható el a ma hivatalban lévõ egykori központi bizottsági tagokról. 43
Legyél igazi való! – A jelenlegi posztkommunistáktól eltérõen én vállalom a tetteimért a felelõsséget, nincs senki, aki helyettem elviszi a balhét. Legyél kemény gyerek! – Dönts a …! (Hirtelen azt akartam írni a „tõkét” – hiába a régi beidegzõdések, kísért a múlt azt hiszem –, de most hirtelen nem tudom mit is írjak, mindenki döntsön, ha lehet jól, legalábbis április 12-én.) Igazi belevaló! – Ne siránkozz! Ez legalább biztos. És így a végére még egy mondat – mert itt azért még le lehet írni: HAJRÁ MAGYARORSZÁG, HAJRÁ MAGYAROK! a szocialista nagyváros öntudatos polgára
44
NYÍRÁS ELÕTT – avagy a birkatürelem zsarnokot terem ? –
Korán kelõ ember lévén nem ért váratlanul a nyári idõszámításra történõ átállás. Csak a videomagnó 0-24 óráig az év 365 napján non-stop szolgálatot teljesítõ digitális órája és a szobában található másik két, hagyományosnak mondható, ún. „mutatós” elemes óra közötti eltérésbõl látszott annak jele, hogy immár hivatalosan is magunk mögött tudhatjuk a telet. De a 2003. március 30-ra virradó reggelen más is történt. Arra ébredtem, hogy szélsõséges lettem. Legalábbis a hivatalos médiapropaganda szerint. Még barátkozom a gondolattal. A nyári idõszámítás bevezetésével rá kellett jönnöm arra, hogy az esetenkénti harcos anyázások és kommunistaellenes megnyilvánulások szintjérõl – melyek egy jól szituált és mûvelt polgári értelmiségitõl minden bizonnyal igen távol állnak – egyfajta új gondolati síkra emelkedtem. Az intellektuális küzdelem ezen alapfokú verbális kinyilatkoztatásaiban megnyilvánuló próbálkozásait, melyek azért kétségkívül nemes érzelmektõl indíttatva jönnek létre, felváltotta valami tudatos útkeresés, elõre eltervezett érdeklõdés, információgyûjtés és önálló véleményalkotás. Ráadásul ez a szörnyû felismerés tovább fokozódott, amikor is számba vettem a különbözõ médiumok általam preferált csatornáit. A tévéadókat mûsoraikkal – az ominózus Sajtóklub nyilvános vetítésekrõl már nem is beszélve –, a rádióadókat, valamint az írott sajtó egyértelmûen két legszélsõ-jobboldalibb termékét, a Magyar Nemzetet és a Demokratát. 45
Az az igazság, komoly kételyeim támadtak a tekintetben, hogy egyáltalán méltó vagyok-e én a „szocialista nagyváros öntudatos polgára” büszke cím viselésére itt Mediterrán Moszkvában, amikor olyan szélsõséges sajtótermékeket vásárolok és olvasok heti rendszerességgel, mely a város szellemi és politikai irányelveivel semmiképpen sem összeegyeztethetõ írásokat jelentet meg oldalain. Mint például a Magyar Nemzetet, mely legutóbb március 29-i számának „Ha mondják…” címû rovatában kis szösszenetként olyan írást közölt le bizonyos Ludwig szignó alatt, ami imígyen szólt: (Idézem:) „Erkölcsös és igazságos háborút vívunk – erõsítgette egymást a tévékamerák elõtt nyilatkozó Tony Blair és az ifjabb Bush. A gond csak az, hogy szó szerint ezt mondta Hitler, Sztálin és eddig még minden hadban álló vezér a történelemben.” (Idézet vége.) Vajon mit szólna hozzá Don Tollerone, Mediterrán Moszkva teljhatalmú ura, – az ország vezetéséhez hasonlóan szintén régi-új – szocialista helytartó? Képzelem, mi lenne ha megtudná, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára rendszeresen ilyen felforgató szemetet olvas, ráadásul, hogy a bajt még jobban tetézze, a párttól eltérõ igét terjeszti. Könnyen lehet, hogy a nemrégiben tiszteletbeli vajdának megválasztott „elsõ ember” rám küldené egyik consiglierijét, mondjuk úgy, figyelmeztetésképpen. Persze az is lehet, hogy a város ura és parancsolója nem tulajdonítana ennek akkora jelentõséget, és a szocialista politikusoktól már megszokott vállrándítás mellett a Horn Gyula-i „na és?” pécsi változatának megfelelõen csak annyit mondana, amit amúgy is szokott, amikor hangulati elemektõl kísérve már rettenetesen elege van a másik oldalon állók renitens megnyilvánulásaiból, nevezetesen, hogy kapjam be. Amikor az új idõszámítás szerinti elsõ reggelen felcsendültek az általam olyannyira kedvelt szélsõséges rádiómûsor, a Vasárnapi Újság szignáljának elsõ dallamai tudtam, hogy nekem végleg befellegzett. 46
ESZMÉLÉS A régi-új nyári idõszámítás régi-új gondolatok felszínre bukkanását hozta magával. Még fel sem ocsúdtam abból a meglepetésbõl, hogy milyen könnyedén és zökkenõmentesen sikerült az átállás, mennyire nem okozott problémát az „elveszett” egy óra, máris itt az újabb, kisebbfajta csodaszámba menõ esemény. Baloldali politikus nyilatkozik a szélsõjobboldali rádiómûsornak. Sõt! Szélsõbaloldali politikus a szélsõjobboldali rádiómûsornak. Honfitársaim! Véreim, magyarok! Itt a liberális Kánaán! Ez ám a tájékoztatás tökéletes szabadsága! Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke ad interjút a Vasárnapi Újság címû rádiómûsornak. – „… mivel ezekben a kérdésekben nem igazán látunk stratégiai váltást, ezért mondjuk azt, hogy hát bevásároltunk a szocialista kormánnyal.” – mondja a beszélgetésben a proletariátus felkent papjának szerepében tetszelgõ pártvezér. Aztán a baloldali törpepárt vezetõje még hozzáteszi … „Aprópénzt adtak az embereknek. Most adtak 19.000 forintot tavaly augusztusban a nyugdíjasnak, adtak egy kis nyugdíj-kiegészítést, ez mind nagyon szép dolog. De aztán utána már látja a nyugdíjas, hogy ezek a pénzek ezek elolvadtak, mint ahogy a tavaszi hó is elolvad. Ha 17 százalékkal emelik a gáz árát, ha nagyon sok százalékkal emelik a villamos áram árát, ha minden nõ, ha az ÁFA agyonnyom bennünket, akkor természetesen ezt a pénzt kiveszik a zsebünkbõl. Ez történik most. Most azokban a dolgokban, aminek az államnak és a társadalomnak stratégiai értelemben kellene lépni, szerintem ott nincs elõrehaladás… én a miniszter asszony helyében nyugdíjba vonulnék, de semmiképpen nem privatizálnám az egészségügyet.” (A miniszter asszony természetesen Csehák Judit egészségügyi miniszter. – A szerk.) – Nem ezt pofázta végig a Fidesz?! Nem ezt pofázta végig a Viktor gyerek a két forduló között?! – ad hangot elégedetlenségének rusztikus stílusú barátom. 47
– Mennyi kell még Kádár népének? Hányszor hagyják még kisemmizni magukat, mielõtt leesik nekik a tantusz, hogy a százmilliós villákban pöffeszkedõ pártburzsujok egymás elvtársai és elvtársnõi, nem pedig a melósé?! Hányszor húzzuk még magunkra a kommunistákat?! Ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak arról van szó, hogy kollektíven mazochisták?! – Ne nézz így rám, nem én szavaztam rájuk! – válaszolok megrökönyödve. Az épületes párbeszéd további részleteivel nem untatom az olvasót, mindenesetre egy biztos, a hazánkat röviden és tömören leíró terminus technicus-ok sorába új fogalmi meghatározásokat kell felvennünk. Úgy tûnik ezentúl nemcsak az EU-csatlakozás kapcsán oly sokszor emlegetett ún. hungarikumokról – puszta, tsikós, ungarische gulasch stb. – lesz ismert hazánk a nagyvilágban. Magyarországot, a magyarokat már eddig is az összefogásra képtelen népként jellemezték sokan, sok helyütt, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” szolidaritási elven mûködõ országként. Múltunkkal pedig vagy nem akarunk, vagy nem tudunk szembenézni, ezért többször is elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Példának okáért csak a gengszterváltás óta immáron másodszor szavazzuk vissza a hatalomba az egykori kommunista párt elitet. Önként és dalolva. Ja, és szigorúan demokratikusan. Nem is csoda, hogy vannak, akik az amnéziások országának neveznek minket. Nos, mindezekhez most egy új címkét is felragaszthatunk a világpolitika zavaros vizein össze-vissza lavírozó, szociálliberális vitorla alatt hánykódó Magyarország képzeletbeli utazóbõröndjére. A címkén (angolul, hogy trendik legyünk) ez áll: „VASSAL STATE OF USA” – ami magyar fordításban körülbelül annyit tesz: AZ USA HÛBÉRI ÁLLAMA. Vazallusok lettünk. Állami vezetésünk (de lehet, hogy így pontosabb: pártunk és népünk bölcs vezetése), élén a diplomáciai játékszabályokat még Moszkvában elsajátító derék elvtársakkal és elv48
társnõkkel, öles nyelvcsapásokkal igyekeznek megfelelni új hûbéruraik kimondott és kimondatlan – sõt, némely esetben még csak a kósza gondolat szintjén felmerülõ – elvárásaiknak. Feltétlen nyalás ez, méghozzá csontig. – ahogyan az a nép ajkán ma már egyre többször elhangzik. A gond csak az, hogy lányos zavarukban nem tudják eldönteni, melyik ülepet részesítsék elõnyben, melyikbõl származik több hasznuk, amivel bebiztosíthatják a maguk és a kiépített klientúra átmentését az Európai Uniós csatlakozás utánra. Ami az átmentést illeti, e tekintetben igazán semmi okuk az aggodalomra, hiszen a fõpróba rendben lezajlott. Igaz kissé több idõt vett igénybe, mint amire számítottak, de végül is a rendszerváltás nevû össznépi valóságshow forgatókönyv szerint ment le, még a gyengécske szalonellenzék is megfelelõen játszotta el a neki szánt statiszta szerepet. Az elvtársak pedig minden szükséges ismeretre és tapasztalata szert tettek ami a hatalom átmentéséhez szükségeltetik, maximum akkor érné õket meglepetés, ha a jelenlegi ellenzéki pártok is felállítanának egy párhuzamos számítógépes rendszert április 12-én a népszavazáson, és végre felhagynának azzal az ósdi és elavult szemlélettel, hogy a politikai ellenfél szerepét játszó, vidám barakk idejébõl itt maradt kádári posztkommunista hatalmi elitet úriembereknek tekintsék. Továbbá igencsak kívánatos lenne, hogy végre-valahára széleskörûen és mind több alkalommal mondják el végre Kádár népének, hogy megint becsapták õket. Ha Viktor királynak nem is hisznek, rendben van. De amikor már a Sancho Panza módjára, hûséges fegyverhordozóként, csatlósként odadörgölõdzõ Munkáspárt elsõ embere mondja, hogy itt bizony nagy gáz van (többek között a gázzal is), vagy a szintén baloldali és valóban szociáldemokrata Szûrös Mátyás is azt fejtegeti mindenütt, hogy ezek az elvtársak nem a tõkét döntik – igaz nem is siránkoznak hatalmas vagyonok birtokosaként – arra azért már csak oda kellene figyelnie még Kozirev Iván öntudatos MSZP-szavazónak is. 49
Mivel ennyire nagy a baj az ún. baloldalon, jómagam, mint a szocialista nagyváros és a szocialista haza öntudatos polgára, úgyis mint aki a Magyar Népköztársaságban szocializálódott – valamint a külpolitikai események tükrében –, a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élvezve annak személyi állományában sajátíthatta el a haza védelmének alapismereteit, kötelességemnek érzem, hogy baloldali érzelmû honfitársaim figyelmét is felhívjam a Virág elvtárs által oly sokszor hangoztatott rövid és lényegre törõ helyzetelemzésre, mely így hangzik: „A nemzetközi helyzet fokozódik!” A jelenlegi hazai és világpolitikai helyzet könnyebb megértéséhez és a helyes állampolgári magatartás- és viselkedésformák kialakításának céljából megragadom az alkalmat, hogy e lap hasábjain közzé tegyem nyílt levelem, mely hazánk valamennyi szocialista szavazójához szól, szigorúan a Kovács-doktrínának megfelelõ, árokbetemetési szándékkal. AZ IDÕ SZAVA A különbözõ népek és civilizációk a történelem során mindig súlyos árat fizettek azért, ha nem „kapcsoltak” idõben, nem figyeltek eléggé az új idõk szavára. Többször is súlyos hibának bizonyult és hatalmas emberáldozatokkal járt, ha egy birodalom nem vette tudomásul, hogy lejárt az ideje. Érdekes módon a mûvészek azok, akik hihetetlen érzékkel és szemléletességgel mutatnak rá a változásokra. „Új idõt számít a nagyvilág, ébredj fel végre hát! Akassz a falra egy új naptárt, a régi már lejárt!” Úgy tûnik csak a volt szocialista országok népei nem akarják tudomásul venni a Hungária együttes slágerének szövegében rejlõ 50
igazságot. Ezek a népek az új évezred, az új évszázad kezdetét is a múlt politikai süllyesztõjébe való hiteltelenné vált posztkommunista elittel képzelik el. A nagy idõk nagy tanúinak szerepében tetszelgõ régi-új párt elit azonban nem tûnik életbiztosításnak az Európai Uniónak nevezett gazdaságpolitikai és geopolitikai egységben. Kis ország vagyunk, ezért nem ártana némi kompromisszumkészség. Legalább az olyan „euromammutokkal” szemben, mint Németország vagy Franciaország. Az amerikaiak a háború végeztével – elõbb vagy utóbb, de – hazamennek. Mi meg itt maradunk az öreg kontinensen a németekkel meg a franciákkal együtt. Éppen ezért nem szerencsés, hogy még be sem léptünk az Unióba, már is szembemenetelünk velük, a francia elnök nehezményezõ nyilatkozatára pedig derék Moszkvában edzõdött külügyminiszter-pártelnökünk csak annyit válaszol, hogy vagyunk mi olyan felnõtt nemzet, hogy ne foglalkozzunk efféle megjegyzésekkel. Nem semmi. Tisztára, mint amikor az egér meg az elefánt megy át a hídon és a kis szürke odaszól a nagy szürkének: – Hallod, hogy dübörgünk? Gondolom az ominózus levélaláírás után a francia elnök is elbeszélgetett a tanácsadóival, hogy legközelebb gondosabban válogassák meg, kinek is adnak becsületrendet. ZSARNOKOK HATÁROK NÉLKÜL A címbeli hasonlóság (Játékok határok nélkül) nem véletlen. A világban ma, magukat mindenhatónak képzelõ zsarnokok holmi félistenek szerepében tetszelegnek, akik csak úgy, passzióból, vagy ha éppen úgy tartja kedvük, népek sorsával játszadozhatnak. Ki fegyverekkel, ki meg gazdasági ellehetetlenítéssel, kommunikációs manipulációval. Az igazi profik – akik már-már olimposzi magasságokba emelkednek a hadisten majmolásában – pedig mindkét módszert felhasználják. 51
Egyes vélemények szerint az amerikai elnökök közül intelligencia tekintetében a negatív pálmát az ifjabb Bush viszi el. J. SchollLatour amerikai újságíró értékelése szerint: „… kétségkívül a legostobább ember, aki valaha is Amerikát irányította.” Mielõtt még valaki azt az elhamarkodott mondatot fogalmazná meg, hogy kétségtelenül James Gond alias D-209 a legostobább ember, aki valaha is Magyarországot irányította, felhívnám a figyelmet, hogy volt azért itt jó néhány nagy arc a történelem során. Évszázadok, évezredek alatt sok minden változik, csak mi emberek nem változunk semmit. Ugyanolyan ostobák, korlátoltak és kapzsik vagyunk, mint évszázadokkal, évezredekkel ezelõtt, csak a gyilkolás eszközeit, az ölés módozatait, egymás kiirtását fejlesztettük valami olyan ördögi tökélyre, ahol ma már arra is képesek vagyunk, hogy akár ipari méretekben irtsuk ki az egész emberiséget. Ma még senki sem tudja, hogyan eszkalálódik majd ez a felelõtlen zsarnok által kirobbantott háborús konfliktus, bár már most is vannak olyan felelõsen gondolkodó közszereplõk – és nemcsak hazánkban –, akik azt mondják, hogy az iraki válságban a III. világháború elõszelét érzik. Most valószínûleg azt gondolja az Olvasó, hogy felelõtlenül dobálózom a szavakkal, pedig ez nem így van. A zsarnok szót találtam a legmegfelelõbbnek az amerikai elnök legtömörebb és legkifejezõbb jellemzésére. Diktátor vs. Zsarnok. Ez ám az igazi pankráció! Jó szórakozást kívánunk kedves közönségünk, csak aztán nehogy beledögöljenek a meccs végére! Mert mit is mondhatnék egy olyan magát „államférfinek” valló felelõs poszton lévõ emberrõl, aki ráadásul a magát a világ legdemokratikusabbnak és legszabadabbnak tartott ország elsõ számú vezetõje, és aki semmibe veszi saját népének akaratát, sõt az egész bolygó lakosságának józan igényét a békére, és aki Pénzisten szolgálatában elindítja a szörnyû gyilkoló armadát, hogy letiporja a Föld színérõl azt, aki az útjában áll. 52
Hát ez igencsak sajátos felfogása a demokráciának! Nem is értem. Ha nem tudnám, hogy Bush junior az USA elnöke, azt hinném, hogy valamelyik moszkvai diktátor képzõ gyorstalpalóján szerezte a diplomáját. Na mindegy. A romló gazdasági helyzet és a háborús elõkészületek rávilágítottak arra, hogy zsarnokok tekintetében hazánk is elég jól el van eresztve. A proletárdiktatúra utóvédharcai nyomán, a gazdaságpolitikai koncepció hiánya az önkormányzatok jelentõs részének gazdasági ellehetetlenítésével párosul, mindez teljes média hátszéllel. A magyar nemzet háborút elutasító akaratát semmibe véve a posztkommunista párt elit vezette Kormány, élén a D-209 jelû szigorúan titkos tiszttel – ahogy mondani szokták – nagy ívben tesz a választókra és azok békevágyára. A parlamenti demokrácia teljes csõdje. De hát nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen az MSZP politikusaitól a tavalyi választásokon többször is hallhattuk, õk majd befejezik a rendszerváltást. És valóban. Az MSZP most lezajlott legutóbbi kongresszusán a pulpitusra lépõ Horn Gyula elsõ szavaival, melyekkel beszédét kezdte, a rendszerváltás mint olyan, bevégeztetett: – Kedves Elvtársak, Kedves Elvtársnõk! Felhívnám mindenkinek a figyelmét, 2003. márciusát írjuk. Nem a ’70-es, nem a ’80-as évek elejét, hanem a 2000-es évek elejét. Ez már a XXI. század. Vagy mégsem? Úgy érzem visszaértünk a kályhához. Ideje lenne már észrevenni – Kádár népének is –, hogy itt a tavasz, melegszik az idõ, már nem kell fûteni. A régi kályhával pedig csak a gond van. Sok helyet foglal el, rengeteg idõ megy el a karbantartására, azonkívül nagy füstöt csinál. Lomtalanítsunk! Szabaduljunk meg a régi ócskaságoktól! És szívjuk be a friss levegõt! a szocialista nagyváros ntudatos polgára
53
FEGYVERBE! FEGYVERBE? – avagy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának nyílt levele a szocialista Magyarország szavazóihoz – Kedves Elvtársak, kedves Elvtársnõk! (Horn Gyula legutóbbi MSZP kongresszuson elhangzott beszédébõl tudom, hogy még mindig ez a hivatalos megszólítás.) Tehát: Kedves Elvtársak, kedves Elvtársnõk! A hazánkban és a nagyvilágban zajló események késztettek arra, hogy tollat ragadjak. E levél megírásának szükségességében megerõsítettek azon baloldali érzelmû és gondolkodású honfitársaim is, akik látván a háborús eseményeket és az abban sajátos szerepet játszó magyar Kormányt, egyre többen és egyre többször adnak hangot aggodalmuknak, aggodalmukon túl elégedetlenségüknek és nemtetszésüknek. „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” – tartja a nép ajkán született mondás, mely zavarba ejtõ aktualitását az Önök bölcs vezetõi által oly sokszor emlegetett árok mindkét oldalán egyre többen tapasztalják meg. Mert azt még az egyszeri, ún. baloldali – vagy MSZP – szavazó is világosan érti, hogy a másik oldal számára több mint irritáló, amikor az egykori MSZMP és KISZ Központi Bizottsági tagokból álló régi-új pártelit, aki egykoron az emberarcú szocializmus felépítésén dolgoztatta ezt a szerencsétlen sorsú népet, most a kapitalizmus feltétlen híve. Legfeljebb legyint rá egyet és a Horn Gyula-i vállrándítással egy azóta már klasszikussá vált „na és?”-sel elintézi a dolgot. Még az sem hatott az újdonság erejével az ún. egyszeri – vagy MSZP – szavazó számára, hogy elõre tudta, az államhatalom ismételten beleturkál majd a zsebek mélyére és onnan minden fellelhetõ pénzt szemrebbenés nélkül elvesz majd, és természetesen azzal is 54
minden baloldali – vagy MSZP – szavazó tökéletesen tisztában volt, hogy a „lassan mondom, hogy mindenki megértse” típusú Lendvaiféle kinyilatkoztatások is a mesék világába tartoznak. És természetesen az is a magától értetõdõ volt a derék ún. baloldali – vagy MSZP – szavazók számára, hogy az össznépi valóságshow, a kollektív kaszszaürítés is a régi, jól bevált elvtársak bölcs irányítása alatt fog lezajlani majd. De arra már a legönzetlenebb ún. baloldali – vagy MSZP – szavazó sem mert gondolni – még álmában sem –, hogy a pártonkívüli miniszterelnök – nélkülözhetetlen külügyminiszterével karöltve – mindenféle felhatalmazás és nemzetközi egyeztetés nélkül aláír egy olyan dokumentumot, mely hazánkat háborús veszélyhelyzetnek teszi ki. Kedves Elvtársak, kedves Elvtársnõk! Mivel jómagam nem azon pártoknak szavaztam bizalmat, melyek ma a Kormányt alkotják, így talán az Önök számára is érthetõ, hogy nem tudok azonosulni politikájukkal. Ugyanakkor, mint hazám teljes jogú polgára, szeretném megkérdezni, hogy Önök szerint: Meddig tart a párthoz való lojalitás? Vajon ilyen politikára kapott felhatalmazást a baloldali szavazóktól ez a Kormány? Vajon amikor leadták szavazatukat, egy olyan Kormányra voksoltak, mely látványosan semmibe veszi az ország lakosságának akaratát? (Ez a kérdés különösen fontos, hiszen hazánk lakosságának szinte egésze – tehát beleértve a baloldali szavazókat is – háborúellenes.) Aztán van itt még valami. Tudom, hogy egy ember életében 40–50 esztendõ hosszú idõ, egy nemzet életében azonban ez csak egy szempillantás. Éppen ezért fel kell tennem a következõ kérdést: Miért kellenek nekünk újra és újra olyan vezetõk az ország élére, akik a másoknak való feltétlen megfelelésben és kiszolgálásban látják hazánk kizárólagos boldogulásának lehetõségét? Nem volt jó lecke számunkra az elmúlt 40-50 esztendõ? 55
Magam csak egy vagyok a sok közül. Azok közül, akik nem akarnak egy olyan országban élni, ahol hiteltelenné vált emberek egy szigorúan titkos tiszt vezetésével, szigorúan titkosan megkötött megállapodásokkal, szembemenetelve a nemzettel, háborús veszélynek tesznek ki egy egész országot és a teljes lakosságát. Nem akarok egy olyan országban élni, ahol a sokak által már csak „az ügynök”-nek nevezett miniszterelnök izzadtságszagú „magyarázom a bizonyítványom” stílusú média megnyilvánulásaiban szemrebbenés nélkül a képembe hazudik, amikor azt mondja, hogy semmilyen kockázati tényezõt nem jelent számunkra Amerika háborús elõkészületeinek támogatása. Önök ilyen Magyarországra adták a voksukat? Peter Drucker, a világhírû vezetéstudományi szakember mondta egyszer: „… nincsenek fejletlen országok, csak rosszul vezetett országok vannak.” Sajnos e szavak aktualitásához kétség sem férhet, látva a nemzeti közép szakértõ Kormányának „áldásos” tevékenységét. Ady gondolatait idézném: „Egy kis országnak még lélegzetet venni is csak radikálisan szabad!” Attól félek, ha így folytatódnak a dolgok, a nagyok szorításában nemhogy radikálisan, de sehogy sem jutunk majd lélegzethez. Levelemet azzal zárom, amivel elkezdtem: Az MSZP most lezajlott kongresszusán a szónoki pulpitusra fellépve, Horn Gyula – szocialista villatulajdonos, egykori pártelnök, miniszterelnök, pufajkás karhatalmista – így kezdte beszédét: – Kedves Elvtársak, kedves Elvtársnõk! Hát Kedves Elvtársak és Elvtársnõk, tényleg az elvtársaikra szavaztak tavaly tavasszal? Mediterrán Moszkva, 2003. tavaszán Üdvözlettel: a szocialista nagyváros és a szocialista Haza öntudatos polgára
56
JÖVÜNK EURÓPA! – avagy úton Európába Mercedes csuklós buszon –
Hajnal van. Mediterrán Moszkva hepehupás utcáin elegánsan suhannak a csodaszép Mercedes buszok. Az út menti padon éjszakai alkohol mámorából éppen éledezõ hajléktalan próbálja kibetûzni a forgalomirányító lámpánál megálló csuklós oldalán terpeszkedõ hatalmas feliratot. A busz oldalán a már jól ismert ötágú sárga csillagoktól övezett Európa térkép. A kékszínû buszon kifejezetten jól mutat. A térkép mellett csupa nagybetûkkel ez áll: JÖVÜNK EURÓPA! Nehéz lenne kitalálni, hogy a hirdetmény kiagyalója, ezt a maga tömörségében és egyszerûségében megjelenõ vizualitást fenyegetésnek szánta-e, vagy csak mint az Unió ügye mellett állást foglaló lelkiismeretes honpolgár, így kívánt hangot adni lelkesedésének? Nem tudom. De talán nem is fontos ez. A reggeli józanódás embert próbáló kínjain keresztül vergõdõ hajléktalan számára az elegáns Mercedes Conecto csuklós busz és a rajta elterpeszkedõ reklám felirat világa körülbelül olyan elérhetetlen messzeségben van, mint a Föld Hold távolság. Kevés épen maradt agysejtje most valószínûleg azon dolgozik, hogy a lehetõ leghamarabb találjon a közelben egy nyitva tartó üzletet vagy vendéglátó-ipari egységet, ahol alkoholhoz juthat és a világ rázúduló problémái elõl valamelyik szeszipari termék segítségével mihamarabb visszamenekülhessen az álmok jótékony világába. A Mercedes csuklós szinte hangtalanul hagyja el a keresztezõdést. Az ablak mellett ülök, nézem ahogy a keresztezõdés és a padon ép57
pen felkecmergõ hajléktalan hangtalanul mögöttünk marad. Tekintetem a közeli ajtóra ragasztott matricán állapodik meg. A matricán az alábbi szöveg: Tisztelt Utasaink! Ezt az autóbuszt az Önök pénzébõl Önöknek vásároltuk. Vigyázzunk rá együtt! Dr. Toller László polgármester A szöveget olvasva némi kétségem támad a tekintetben, hogy vajon örülni fognak-e nekünk az Európai Unió derék polgárai. Elképzelem, amint valaki mondjuk Londonban a Trafalgar Square-en munkába menet felszáll az ismerõs piros emeletes buszok egyikére és szembe találja magát egy ilyen felirattal. Kissé összeráncolja szemöldökét, homlokán feljebb tolja a keménykalapot, és nem érti az egészet. Az irodába menet Mr. Smith minden bizonnyal elgondolkozik azon néha, hogy gyakrabban elmehetne golfozni, hogy kiengedje a napi taposómalomban felgyülemlett gõzt, vagy kipihenje a munkával járó stressz okozta fáradságot, de mivel õ igazi gentleman, még csak álmában sem fordult meg semmi olyan a fejében, hogy a feszültséget levezetendõ, mondjuk szétverje a piros emeletes buszt, mellyel reggelente munkahelyére közlekedik. Meg aztán a sofõr is jól ismeri, minden reggel hangosan köszön neki a visszapillantó-tükörben. Ilyen marhaságok jutnak az eszembe, amikor a Mercedes csuklós zöttyen egy nagyot, éppen most haladtunk át az egyik nem éppen hibamentesen sikerült kátyúfeltöltésen. Ahogy végignézek a buszon örömmel állapítom meg, hogy mégiscsak volt némi foganatja a kis matricának. Nincsenek összefirkálva az ülések, a jelzésértékû szövet üléshuzatok sincsenek bicskával kihasítva, és még a fûtés is mûkö58
dik. Talán az öreg és rozoga állapotú Ikarus buszoktól eltérõen, végre valóban felfogták a népek, hogy értéket kaptak, s arra bizony vigyázni kell. A csuklós busz, mint egy megtermett kígyó, kanyarogva tör utat magának az útlezárások és útfelbontások közötti szûkös betoncsíkon, hogy utasait rendeltetésének megfelelõen a legközelebbi buszmegállóig elszállítsa. Elégedetten dõlök hátra, még nincs minden veszve. Ha nem is futva, vagy öles léptekkel, de azért kis lépésekkel, mégiscsak Európa felé megyünk. a szocialista nagyváros öntudatos polgára
59
BENT VAGYUNK? – avagy, Óh mondd, Te mit választottál? –
A Magyarország európai uniós csatlakozásáról tartott ügydöntõ népszavazás eredményes volt, mivel az érvényesen szavazó választópolgárok 83,76 százaléka, az összes választásra jogosult állampolgár 38 százaléka voksolt igennel. Ezt Ficzere Lajos, az Országos Választási Bizottság (OVB) elnöke jelentette be a testület vasárnapi, végeredményt megállapító határozatát ismertetve Budapesten. Hozzátette: a szombati népszavazás a jogállami normáknak megfelelõen, az alkotmányos és törvényi elõírások szerint rendben, fegyelmezetten zajlott le. 2003. április 12. A sorsdöntõ nap. Legalábbis akkor még azt hittem. A reggeli ébredés után, mint jó hazafi, elsõ dolgom volt, hogy elmentem szavazni. Megmondom õszintén, még elõzõ este is vívódtam, hova is húzzam be azt a bizonyos ikszet. Utánajártam jó néhány dolognak, igyekeztem minél több információt begyûjteni az Európai unióról és a csatlakozás várható körülményeirõl. De minél több információ birtokába kerültem, annál jobban elbizonytalanodtam a voksolás helyességét illetõen. Úgy voltam vele, ha az IGEN karikába fogom behúzni az ikszet, bizony fogcsikorgatva fogom megtenni. Aztán eljött a szombat reggel. Jó hangulatban ébredtem és úgy gondoltam, a fene aki csikorgatja a fogait, még kijön valamelyik tömésem, így végül is NEM-mel szavaztam. 60
Talán furcsának tûnik, de hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, amikor behúztam az ikszet a NEM szócska alatti karikába. Erre szokták azt mondani, „mintha egy mázsás kõ esett volna le a vállamról”. Ahogy bedobtam a szavazócédulát tartalmazó borítékot az urnába, kellemes elégedettség töltött el, meg voltam róla gyõzõdve, hogy jól döntöttem. Aztán az események is engem igazoltak. De menjünk szép sorban, ahogy az meg vagyon írva. A nap további része – oldandó a felhalmozódott feszültséget – igen kellemesen telt. Egy meghívásnak eleget téve, általam csak „pusztapartinak” elkeresztelt társas tevékenységben vettem részt, mely szabadtéri hússütésben, nyílvesszõk lövöldözésében, nótázásban, valamint alkoholtartalmú italok nagy mennyiségû elfogyasztásában csúcsosodott ki. Talán megbocsátja nekem az Olvasó, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgárához méltatlanul, nem kísértem figyelemmel ezen sorsdöntõ fontossággal bíró nap további eseményeit, de mit tagadjam, a titulusból az öntudatos jelzõ eléggé távolodni látszott. Mivel amúgy is ritkán jutok ki Mediterrán Moszkva falai közül a tágas szabad mezõkre, a friss vidéki levegõ, valamint a mértékletesség határát már-már súroló mennyiségben elfogyasztott villányi vörösborok és rozék megtették hatásukat. Hazaérve emlékezetem sötétbe borult oszlopcsarnokaiban derengett még valamilyen halovány fénysugár – hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljek –, miszerint a mai szép napon hazánk egy igen jelentõségteljes eseménynek ad otthont, mely a televízió képernyõjén keresztül minden bizonnyal kellõ részletességgel és alapossággal nyomon követhetõ, ám ekkora a szocialista nagyváros öntudatos polgára már leginkább egy liszteszsákra hajazott, ahogy végigvágódva a fekvõalkalmatosságként szolgáló több évtizedes ágyon – nagy valószínûség szerint hangos horkolás közepette – azonnal álomba szenderült.
61
SZÉP ÚJ NAP A vasárnap reggel elsõ jó híre az volt, hogy mindenféle káros következmény – fejfájás, migrén, gyomorégés – nélkül sikerült abszolválnom az elõzõ napi vidéki kiruccanást. Igaz ruhatáram azon darabjai, melyek testemet óvták a pusztai szelektõl, a tábortûz intenzív mûködésének folyományaként meglehetõsen füstszagúak lettek, így rövid úton a mosógépben végezték. Reggel öt óra ötven perc, Rákóczi-induló. Kezdõdik a vasárnap reggel. A Sony rádióerõsítõ, mint egyetlen hûséges társam a vasárnap hajnali ébredésekben, egyszersmind nélkülözhetetlen tolmácsolója az egyesek szerint szélsõséges vasárnap reggeli gondolatoknak, most is megbízhatóan és – a szomszédokra tekintettel – némileg visszafogott hangerõvel recsegte a magyar gyártmányú Orion márkájú hangfalakon keresztül a Rákóczi-induló középhullámú változatát. Az elsõ döbbenet a híreknél ért. Természetesen biztos voltam benne, hogy csatlakoztunk, ha úgy tetszik, ez elõre le volt zongorázva. Többször, több helyütt is hallhattuk, hogy a csatlakozás szempontjából mi vagyunk a „legjobban megdolgozott nép”. Azonnal ráéreztem a neuralgikus pontra. Rögtön a mobiltelefonért nyúltam és az alkalmazások menübõl kikerestem a számológép menüpontot. A rádió bemondta, hogy az elsõ eredmények szerint kb. 45,5%-os volt a részvétel, 83% igennel, 16% pedig nemmel szavazott. Ide idézném a nép ajkán született rusztikus stílusú mondást: „Megállt bennem az ütõ.” Eszembe jutott, hogy aki élt és mozgott a magyar politikai életben és megszólalási lehetõséget kapott a médiában, szélsõbalostól a szélsõjobbosig, mind azt mondta, hogy ez egy sorsdöntõ esemény. Volt olyan nyilatkozó is, aki azt mondta, hogy minden ezer évben csak egyszer kínálkozik ilyen alkalom egy nemzet életében. Tényleg sorsdöntõ volt ez az ún. ügydöntõ népszavazás? Tényleg ügydöntõ volt 62
ez a mindenki által oly nagyra tartott referendum? Valóban a Nemzet sorsáról döntöttünk? Nos úgy tûnik, nem. Legalábbis a számok nem ezt mutatják. Igaz, jogilag minden a legnagyobb rendben, hiszen már hallhattuk is az elsõ politikusi reagálásokat, melyek lényege egy mondatban összefoglalva valahogy így hangzik: Nem az számít, hányan szavazták meg, a lényeg, hogy bent vagyunk. Magam, mint a szocialista nagyváros öntudatos polgára, vagy ha úgy tetszik a nép egyszerû gyermeke szeretném feltenni azt a költõinek tûnõ kérdést: Valóban ez a lényeg? Gondoljunk csak bele. A szavazásra jogosultak fele sem vette a fáradságot arra, hogy a Nemzet jövõjére ilyen nagy befolyással bíró ügyben kinyilvánítsa a véleményét. Ez döbbenetes. Az uniós népszavazások történetének legkisebb részvételét produkáltuk. Még jó, hogy nálunk nem 50%-os a minimum limit, mint néhány más országban, mert akkor most homlokból gyöngyözve Kovács elvtársék ugyancsak magyarázkodhatnának, hogy hát akkor most mi is történt itten. Rögtön a NATO-népszavazás jutott az eszembe. Igaz ott sem érte el a részvételi arány az 50%-ot, de még arra is többen mentek el, a választásra jogosultak 49%-a érezte úgy, hogy akkor el kell mennie szavazni. De térjünk vissza a mobiltelefon számológépéhez. 100 emberbõl mindössze 45 tartotta fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson ebben a rendkívül fontos kérdésben. Ebbõl a 45 emberbõl sem mindenki szavazott az unióra, „csak” 83%, 16% pedig nemmel voksolt. A legdöbbenetesebb az, ha az összes szavazásra jogosult állampolgárra vetítve nézzük meg a választás eredményét. Ez az összesítés azt mutatja, hogy az összes szavazásra jogosult polgárnak mindösszesen kb. 37-38%-a, azaz alig több mint 1/3-a szavazott az Európai unióra. Vagyis megint egy kisebbség döntött. Tetszettek volna elmenni szavazni! – mondhatnánk gúnyosan. A következõ hírben azt mondja a bemondó, hogy Romano Prodi EU-fõmufti európai eredménynek nevezte a referendum 63
eredményét. Hát mit mondjak, szép kis kilátások az európai jövõre nézve. Az eurokonform 1/3 dönt és az úgy jó, a másik 2/3 meg le van ejtve. Itt bizony jó néhány kérdés megválaszolásra vár. A NÉPET NEM LEHET LEVÁLTANI Milyen is ez a magyar nép? Kik élnek ebben az országban? Vajon hányan vannak még itt Kádár népébõl? Mi kell még ahhoz, hogy a tunya, lusta patópálok végre felemeljék a seggüket abból a rohadt fotöjbõl, és hacsak annyi idõre is, amíg behúznak egy nyavalyás ikszet, de vegyenek részt a közéletben? Öntudatos magyar és európai polgárként, hacsak annak az egy szavazatnak az erejéig is, de vegyék ki a részüket a hazájuk, a nemzetük sorsának alakításában. Úgy tûnik ehhez minimum égszakadásra, földindulásra (a Fidesz várható gyõzelmének elkerülésére) és Ron Werber-i gyûlöletkampányra van szükség. Igaz, jómagam az uniós csatlakozás ellen szavaztam mégis azt mondom megértem és tiszteletben tartom azok döntését is, akik igennel szavaztak és az Európai Unión belül képzelik el hazánk sorsának jobbrafordulását. Ebben a kérdésben minden szavazásra jogosult magyar állampolgárnak joga van a véleménynyilvánításhoz. Ugyanakkor véleményem szerint egyben kötelessége is. Abban pedig, hogy a rám esõ egyetlen szavazat erejéig felvállaltam a döntés súlyát és felelõsségét – a több millió igennel szavazó honfitársammal együtt –, mi nyugodtan elmondhatjuk magunkról, hogy „megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.” Mindannyian tudjuk, ez ma már nem titok, az Európai Unió nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán, és bizony a csatlakozást követõ években jó pár nehézséggel is szembe kell majd néznünk. Az is borítékolható, hogy a leghangosabb zúgolódások és kritikák azoktól jönnek majd, akik nem vették a fáradságot, hogy április 12-én a szavazóurnák elé járuljanak. 64
A média által agymosott és konzumidióta szerepre kárhoztatott csendes többségnek nevezett milliók számára a Haza sorsáért érzett aggodalom és felelõsség többször hangoztatott magasztos eszméje nem jelentett semmit. Az alacsony részvételi adatot nézve számomra úgy tûnik, hogy a 2,2 milliárd forintért elkészített médiasztárokat felvonultató és országos fotózással egybekötött hivatalos agit-prop üzenetek laza láncolatából álló média kampány csúfosan megbukott. Vagy azt is mondhatnám, visszafelé sült el. Gyõzike és Törõcsik Mari, Fridi és Vitray az ország felét sem voltak képesek felállítani kedvenc tévénézõ fotöjükbõl és elrángatni a képernyõk elõl szavazni. Mindenesetre a reklámszakemberek helyében én bizony elgondolkodnék azon, hogy vajon tényleg ezek az emberek-e az igazi sztárok, megfelelõ reklámértékkel bírnak-e, mert az események azt mutatják, nemigen. Néhány hónappal ezelõtt már eljutottam arra a pontra, ahol azt mondtam, hogy már semmin sem lepõdöm meg és hogy ebben az országban semmi sem lehetetlen. És valóban. Baja Ferenc mondta ezeket a szavakat amikor az uniós tájékoztatásról és a kampányról kérdezték: „… a népszavazásig mi nem is akarjuk részletesen tájékoztatni az embereket, mi azt akarjuk, hogy igennel voksoljanak. Aztán majd ha igennel voksoltak, akkor a következõ idõszakban majd a részletekrõl is tájékoztatjuk a választópolgárokat.” Vasárnap délben az ebéd készítése közben belenéztem a Hír Televízió mûsorába, ahol a „Kommentár nélkül…” címû blokkban éppen Megyó állt a szónoki pulpituson a mikrofonoknál és a már unalomig ismételt „Köszönjük Magyarország!” szlogennel nyugtázta, hogy a dolgok menete ismét csak a szocialista párt elképzeléseinek megfelelõ irányban halad tovább. Ezúttal – kissé teátrálisan – még azt is hozzátette: „Üdvözlünk Európa!” 65
Szeretve tisztelt külügyér-pártelnökünk pedig ékes angolságával közölte az õt kérdezõ riporterrel, hogy itt bizony domináns gyõzelem sikeredett. Azon gondolkodtam, vajon mit mondott volna Kovács elvtárs, ha legalább 50%-os a részvételi limitet elérjük? Valószínûleg az elsöprõ vagy a földcsuszamlásszerû jelzõk valamelyikével találkozhattunk volna. Magyarország szavazásra jogosult polgárainak alig több mint 1/3-a beszavazta hazánkat az Európai Unióba és ez a domináns gyõzelem. Ja és késõbb természetesen már azt is hozzátette, hogy a nemmel szavazók fanyalognak csak az alacsony részvétel miatt, az igennel szavazók a sikernek örülnek. Innen üzenném Kovács elvtársnak, hogy igen, valóban nemmel szavaztam én azonban nem fanyalgok az alacsony részvétel miatt, inkább aggódom, mert ez azt mutatja, hogy a magyar lakosság igen nagy része – és itt most teljesen mindegy milyen ok miatt – nem kíván részt venni a közéletben, önként lemond hazája, nemzete sorsának alakításába való beleszólás lehetõségérõl. A hét határra szóló vigalom, a tûzijáték petárdáinak és a pezsgõs palackok dugóinak durrogtatása közepette úgy tûnik ismét csak egy olyan mértékadó politikus van, aki nemcsak az Eufórikus öröm okozta teátrális nyilatkozatokban látja a szenzációhajhász média híréhségének kielégítését, õ pedig Orbán Viktor, a polgári Magyarország miniszterelnöke. Mostantól fogva azon kell dolgoznunk, hogy mindenki a csatlakozás nyertese legyen. A legfontosabb pedig a nemzeti érdekek és értékek megõrzése, szól az üzenet lényege. A vazallus posztkommunista Kormány uralkodását nézve azt hiszem, hogy ennek a nemes célnak a megvalósítása lehetetlen vállalkozás. Legalábbis addig, amíg ezek itt vannak. Ha valamilyen isteni csoda folytán eltûnnének a hatalomból, mondjuk elbuknák az általuk kiírandó elõrehozott választásokat, akkor is kellene jó néhány esztendõ, amíg az utódpárt prominens képviselõinek szakértelmébõl keletkezett károkat helyreállítanánk. 66
Az alacsony részvétel jelzésértékû a magyar politikai elit számára. Nagyon úgy tûnik, hogy a balliberális oldal, és bizony-bizony az MDF egyes politikusai sem veszik a társadalomnak ezeket a jelzéseit. Sokan vannak olyanok, akik amolyan patópálosan nem mentek el szavazni, „Mög lesz az úgy is, majd a többiek elmönnek oszt mög lesz az!” A végén osztán „többiek” egész tábora otthon maradt, legalábbis a jelek szerint. Mások – sajnos tényleg nem szerencsés módon – pártpolitikai kérdéssé degradálták az uniós népszavazást. Én õket is megértem. Tudjuk jól, hogy ez a népszavazás nem arról szólt, hogy milyen Kormánnyal kívánunk csatlakozni az Európai Unió államaihoz, mégis a lakosság igen nagy részében – kb. a felében – olyan nagymérvû a legitimációs ellenállás a posztkommunista Kormánnyal szemben, hogy úgy érezhették az a legalkalmasabb módja a tiltakozásnak, ha nem mennek el szavazni. Valószínûleg eredményesebb lett volna a dolog, ha elmennek és nemmel szavaznak, de most már „kár a kiömlött tej miatt keseregni”, ahogy a bölcs népi mondás tartja. Megint mások pedig valószínûleg dacból, vagy sértõdöttségbõl nem mentek el szavazni. Az ostoba kampány engedelmes globális fogyasztókká degradálta a magyar állampolgárt, az alacsony részvételi adat pedig azt mutatja, hogy ennyire azért még nem vagyunk megdolgozva. A Hír Televízió délutáni mûsorfolyamában volt szerencsém megnézni egy nagyon érdekes beszélgetést, ahol többek között Pörzse Sándor vendége volt Usztics Mátyás, a Nemzeti Kamaraszínház igazgatója, valamint egyik kedvenc szerzõm, Dr. Csath Magdolna közgazdász-egyetemi tanár is. A közgazdász professzor asszony hozta a szokásos formáját, világosan és érthetõen (és nem kellett hozzá lassan beszélnie) elmondta, mire számíthatunk. Usztics Mátyás egyes mondatainál elismerõen csettintettem, hogy végre egy tévécsatorna, amelyik felvállalja a radikálisabb hangnemet is. 67
Végül is az elhangzottak alapján minden kétséget kizáróan meggyõzõdhettem arról, hogy a NEM szavazattal jó helyre került a szocialista nagyváros öntudatos polgárának voksa. Elismerésem és tiszteletem minden olyan honfitársamnak is, aki elment szavazni és IGEN-nel szavazott. A csendes többségnek pedig, akik otthon maradtak csak annyit, hogy imádkozzanak és tartsák szárazon a puskaport! És még valamit így a végére. Nem tudom megfigyelték-e, de amióta megint visszajöttek, egyre szaporodnak az olyan esetek, fõleg kormánymegbízást elnyert ügyvédi irodák körül, melyek jogilag ugyan rendben vannak, de erkölcsi, etikai értelemben már korántsem. Tudjuk, az uniós csatlakozásra kiírt ügydöntõ referendumon jogilag érvényes döntés született (elsöprõ többséggel), mégis ARRA KÉREM a kedves Olvasót ne nehezteljen rám azért, ha a Vasárnapi Újságba betelefonáló Kati József szabadhídvégi honfitársam véleményével értek egyet. Õ azt mondta: „A tegnapi népszavazást nem lehet ügydöntõnek nevezni, mert az ország nagyobbik része nem szavazott.” a szocialista nagyváros öntudatos polgára
68
KOMPORSZÁG RÉVBE ÉRT? – avagy a bazi nagy görög parti –
Egyszer volt egy nagy csoda, Neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, Az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, Még jutalmat is kapott, Így hát egy se ment oda, Meg is szûnt az iskola. Weöres Sándor: A BIRKA-ISKOLA Magyarország sikerre van ítélve, mert ki tudja használni esélyeit. Nekünk jogunk van saját véleményt alkotni. Mi nem állandó szövetségeket akarunk az unión belül. Európa közös háza épül. Az unió legfontosabb feladata a közös kül- és biztonságpolitika. Ez csak néhány, azok közül a jelentõségteljes kijelentések közül, melyek Athénban hangoztak el az aláírási ceremónia alkalmából, s melyek többsége magától az erdélyi származású, bár kissé angolos nevû James Gondtól, országunk jelenlegi posztkommunista miniszterelnökeként funkcionáló titkosszolgálati tisztjétõl származik. 69
Hazánk újkori nyelvújító mozgalmának sztahanovista élharcosa népes delegáció élén kézjegyével (nem az elhíresült szignójával) hivatalosan is szentesítette Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz. A történelem nagy tanúbizonysága ez. Az Uniókhoz való csatlakozás dokumentumait hazánkban kizárólag a kommunista párt, vagy annak valamelyik utódpártjában szolgálatot teljesítõ aparatcsikjai írhatják alá. Az ember azt hinné, hogy a mindenki legnagyobb megelégedésére lezajlott bazi nagy görög parti, az euro-diplomáciai pofavizit kötötte le a szocialista-liberális kormányzat összes energiáját és figyelmét. Pedig menynyire nem így van ez! Sõt! Nehéz szavakba foglalni azt a csodálatos és szinte töretlennek mondható ívet, melyet a fantasztikus nyelvérzékkel megáldott bülbül szavú titokszolga miniszterelnök vezetése alatt álló szegfûmintás utódpárt futott be az utóbbi két esztendõ alatt. A birka türelmû magyar nép pedig csendesen aszszisztált az egykori központi bizottsági tagok által levezényelt kommunista restaurációhoz. Az Adytól elorzott „kompország” szóösszetétel mellett Magyarországot a könynyûmûfaj hazájaként is szokták említeni, no meg mulatozni is szeretünk mi magyarok, így az „operettország” találó kifejezésen sem kell csodálkoznunk. Nos, a kimagasló retorikai képességekkel bíró kapitánya szerint Komp-Magyarország úgy tûnik révbe ért. Operett-Magyarországon azonban mindent alulmúló szinten tovább folytatódik az össznépi hülyítés. Egyes területeken ostobán, ráadásul törvénysértõ módon, másutt sunyin, alattomosan. A szocialista nagyváros öntudatos polgára a televízió, a rádió vagy éppen az Internet elõtt ülve, a híreket nézve, hallgatva vagy olvasva jó néhányszor érezte már úgy – gondolom a kedves Olvasó is átélt már hasonló perceket –, hogy abban a szent pillanatban kinyílik a zsebében az a bizonyos sokat emlegetett bicska. Nos nem csak mi voltunk ezzel így, hanem Cser Ágnes eü-érdekvédelmi fõmuftiasszony is.
70
STATUS QUO A Fidesz iránti szimpátiával igazán nem vádolható hölgy – ha jól emlékszem – annak idején az Egyészségbiztosítási Pénztár elsõ embere volt. Az egészségügyi privatizáció kapcsán felszínre került információk arra késztették, hogy teljes mellbedobással nekimenjen a Csehák-Kökény duó vezette egészségügyi tárcának. Kiderült ugyanis, hogy a köznép által csak kórház-privatizációnak nevezett egészségügyi reformfolyamat során a minisztérium elképzelései szerint az egész hóbelevancot magánkézbe adnák, tokostul-vonóstul. Vagyis a dolgozókkal együtt. Mielõtt még valaki félreértené, nem nyílt emberkereskedelemrõl van szó, mert az azért még egy félig-meddig eu-tagállamban sem szokás. Arról van szó, hogy egy adott kórház, vagy egészségügyi intézmény magánkézbe adásakor az ott dolgozók státusza is átkerül az intézményt a továbbiakban mûködtetõ céghez. – Na és? – kérdezhetné a kedves Olvasó egy amolyan Horn Gyula-i vállrándítással elintézve a dolgot. – Mi ebben az érdekes? Hát csak az, hogy ezzel megszûnik az egészségügyi dolgozók közalkalmazotti státusza. Erre két okból is oda kell figyelni! Egyrészt a közalkalmazottakra törvényben elõírt, meghatározott bérezési, elõmeneteli feltételek vonatkoznak. Másrészt – ha ez keresztülmegy a parlamenten – ismét szárba szökken a szocialista hazugságok vérvörös szegfûinek újabb vadhajtása, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Vagyis megint hazudnak, becsapják a választóikat. – Üres a kassza! – hallhattuk nap mint nap a tavalyi választási kampány idején a ma hatalmon lévõ MSZP-SZDSZ kormánykoalíció prominens képviselõitõl. Jelentem: utolérték magukat, mostanra tényleg kiürült a kassza. Kissé gunyorosan azt is mondhatnám, az antali retorikával élve: tetszettek volna kasszát csinálni! Õk ehelyett inkább ürítették. Az egészségügy és a kórházak siralmas állapota mindenki elõtt ismeretes. Ma már közhely számba megy, hogy nem egyszer a beteg 71
vagy valamelyik hozzátartozója viszi be a gyógyszert, mert a kórháznak nem telik rá. (Mint régen az átkosban, amikor nekem kellett bevinni az autószervizbe az aktuálisan elromlott alkatrészt a szeretett román testvéreink által összeeszkábált Dacia típusú kerekeken guruló szocialista rémálomhoz.) Szóval visszatérve a kórházi dolgozók státuszához. Mostanra tényleg kiürült a kassza, nincs mibõl fizetni a saját maguk által valamelyik 100 nap 100% terv keretében megemelt közalkalmazotti béreket. Mi a legegyszerûbb módja a probléma kezelésének? Csökkentjük a közalkalmazottak számát. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra! Megszabadulunk egy jelentõs bérfizetési teherként ránk nehezedõ kötelezettségtõl, s egyúttal humánusak is voltunk, hiszen mi nem rúgtunk ki senkit, csak a státuszuk változott. Nem igaz? Erre szokták azt mondani pajkosan összekacsintva, hogy ügyes. Cser Ágnes azonban nem ma jött le a falvédõrõl. Még régebben megtette ezt, amikor egy idõre – felülrõl, hivatalosan – eltávolították az elsõ-emberi állásából. A jogi csatározásokból gyõztesen kikerülve, tapasztalatokkal, no meg némi pénzösszeggel gazdagodva tudta maga mögött az akkori hatalommal való összecsapást. „Járt utat járatlanért el ne hagyj!” – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. A derék érdekvédõ ismét a hatalommal való konfrontáció útjára lépett és könnyen meglehet, hogy ezúttal elõzõ ellenfelei lesznek majd a legjobb szövetségesei. Nincs ebben semmi különös, hiszen mint oly sokszor bebizonyosodott már, az élet a legnagyobb rendezõ. A kérdés már csak az – amit szintén oly sokszor feltettünk magunknak – vajon mennyibe fog ez nekünk kerülni? Hát, kb. 200 euróig jók vagyunk. De utána? DOKUMENT JESZTY? Jelenleg öt könyv áll a szekrényem polcán arra várva, hogy elolvassam õket és ha rájuk nézek, mindig eszembe jut, milyen rövid is ez a 72
mi kis földi pályafutásunk, mennyire kevés idõ áll a rendelkezésünkre és mennyire nem tudunk megfelelõen gazdálkodni ezzel a kevéske rendelkezésre álló idõvel. A szerzõk többek között: David C. Korten, Norman G. Finkelstein, a Sajtóklub tagjai. Baloldali liberális globalista honfitársaimnak nyilván a hideg futkos a hátán e nevek hallatán, magam azonban meglehetõsen sok idõt töltök ezen szerzõk és hasonló gondolkodású kollégáik mûveinek olvasásával. Szélesítik a látókörömet. Az elmúlt napok történései arra késztetnek, hogy a fent említett szerzõk könyveinek elolvasása után gyarapodó házi könyvtáramat egy újabb kötettel is kiegészítsem. Ez a könyv pedig nem más, mint az ’56-os események egyik tevõleges résztvevõjének, Wittner Máriának „Ellenõrizve” címû munkája. Legalábbis nekem rögtön ez a könyvcím ugrott be, amikor a minap a Hír Televízió adásának egyik stúdióbeszélgetésében – ha jól emlékszem – az adótanácsadók szervezetének szakértõ fõmuftija volt a vendég és éppen azt magyarázta a nézõknek, hogy a legújabb pénzügyminiszteri rendelet, miszerint 50 000 forint értékû vásárlás fölött a vevõ adatait elkérik, hány másik törvényt sért meg, azonkívül pedig úgysem fogja betartani senki. Most erre megint mit mondjak? Ez a rendelkezés valószínûleg már a monetáris unióra való felkészülés jegyében születhetett, hiszen a Sajtóklub legutóbbi adásában láthattuk, hogy hazánkban – minden bizonnyal egyedülálló módon az Európai Unió mostani és leendõ tagállamai között – megjelent a 209 eurós bankjegy. És hát az 50 000 forint az kb. ennyinek felel meg. Az is lehet, hogy a Pénzügyminisztérium szerint a jövõben ez az összeg – a 209 euró – fog alkotni egy nagyobb pénzügyi egységet, amely mondjuk a kis- és kényszervállalkozók vásárlási, pénzköltési szokásainak könnyebb elszámolását teszi majd lehetõvé. A minimálbéren élõk, valamint a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok pedig ezen összeg valamelyik hányadosával szerepelnek majd a pénzügyi tárca statisztikai kimutatásaiban. 73
50 000 forint. 200 euró körüli összeg. Finom vagyok és nõies, amikor azt mondom, ha ezt meghallják a nagy és csodálatos Európai Unióban, kiröhögnek bennünket. Ez az összeg kb. a zsebpénz kategóriájának felelhet meg a mûvelt nyugaton. Mondjuk fele a portugál minimálbérnek. – Na erre varrjá’ gombot öcsém! Jó lesz ha beszerzed a Wittner Mari könyvét, abba’ elolvashatod, milyen az, amikó’ ellenõrizve vagy! – próbált jóhiszemû tanácsokkal szolgálni rusztikus stílusú barátom. Majd így folytatta: – Mit kapsz ötven rugóér’? Veszel egy szaros tévét és má’ papírt írnak róla?! Jóhogy má’ nem fényképeznek le szembõl meg ódalról, mer pénzt merté kõteni?! Na apám, ez az igazi proletárdiktatúra! Le se tagadhatnák, honnan gyüttek! Asszem ennél frappánsabban én sem foglalhattam volna össze a lényeget. És hogy mindez mennyire hajaz az új Nagy Testvér által megálmodott Új Világrend most születõ intézkedéseire, az egész egyszerûen döbbenetes. Ott a terrorizmus elleni (szent)háború szolgál ürügyként az egyéni szabadságjogok megnyirbálására, a demokrácia központi, államhatalmi eszközökkel történõ korlátozására – magasabb állambiztonsági érdekekre hivatkozva –, hazánkban pedig holmi mondvacsinált nemzetgazdasági kitalációk kapcsán térünk vissza az orwelli 1984 világát idézõ valódi 1984 kommunista proletárdiktatúrájához. Pedig már azt hittem, hogy ez a 21. század! Igaz, Megyó megmondta Athénban, hogy õ innentõl számítja a 21. századot. Hát egy biztos, mi ketten, a szocialista Magyarország miniszterelnöke és a szocialista nagyváros öntudatos polgára nem egyformán gondolkodunk a 21. századról, nem egyformán képzeltük el az új évezred elsõ évszázadát, s benne Magyarország helyét és szerepét. Az Ügynöknek és az általa vezetett pártburzsujok gyülekezetébõl álló és szocialistának a legkevésbé nevezhetõ érdektömörülésnek – melynek megjelö74
lésére véleményem szerint a párt szó teljesen alkalmatlan – nosztalgiázni támadt kedve, úgy gondolták, nagy igény mutatkozik a ’70-es ’80-as évek vidám barakk korszakára. Az unió most is adott, igaz most nem „SZOVJET” az elõtag, hanem „EURÓPAI”, de azon az egy szón már igazán nem múlik a rendezvény sikere. Egyik unió olyan, mint a másik, egy kutya, nem igaz? El vagyunk, mint a befõtt! – hangozna elhamarkodott és sommás értékítéletem, ahogy napvilágra kerül a népszavazási nihill Kádár országában. Igen, ez az ország, de legalábbis a fele, még mindig az övé, a magasztos szocialista eszmét azonban – legalábbis retorikai szinten – már egy új osztály, a vérprofi kommunistákból metamorfózis útján létrejött bankárkommunisták és a pártaparatcsikokból kialakult pártburzsuj réteg viszi tovább. Lehet, hogy a szeretett, bölcs vezér, Kádár meg forog a sírjában? Nem tudom. Mindenesetre a kódszámmal ellátott, s ma már bankjegyen is látható miniszterelnök valószínûleg már az átkosban is – amikor még a KGB ellen küzdött hõsiesen – eukonformnak készült, tudják a vonalkód leolvasók miatt. Õ mondta Athénban, hogy Magyarország sikerre van ítélve. Csak egy valamit felejtett el közölni velünk szeretve tisztelt… Mondanám, hogy miniszterelnökünk, de valahogy nem jön a számra, szóval maradjunk a hazánk elsõ embere szintén megtisztelõ titulusnál. Szóval elfelejtette közölni velünk: hány évre? Mármint hány év sikerre ítéltek minket? Egy évre, két évre, tíz évre, netán életfogytiglan? Ezt elfelejtette közölni velünk a bankárkommunisták bülbülszavú prominense. E tekintetben a Mester sem szólt, a bölcs öreg csak annyit mondott, hogy domináns gyõzelem született. A Vének Tanácsának nagy öregje, a pufajkás szekció doenje, az „Ajropúnó” feltétlen híve is csak annyit mondott: na és? Hát ettõl nem lettünk okosabbak. És akkor még néhány athéni gyöngyszem: „Nekünk jogunk van saját véleményt alkotni.” 75
A nekünk gondolom azt jelenti, hogy nekünk kormányon lévõ pártoknak. Ugyanis a népszavazás során nemmel voksolókat majdhogynem gyengeelméjûeknek nevezték a Kormány egyes képviselõi. Nos tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy egy proletárdiktatúrában szocializálódott kormánytagnak milyen nagy nehézséget okoz, ha esetleg másnak is önálló véleménye van valamely kérdésrõl, az meg aztán végképp elképzelhetetlen, hogy ez az önálló vélemény még el is térjen az övétõl. Éppen ezért álljon itt egy rövidke kis példabeszéd a sokszínûségrõl és a véleménynyilvánítás szabadságáról, mely a Rudolf Péter nevével jegyzett Üvegtigris címû kitûnõ magyar filmben hangzott el. Az autóiparban dolgozók prominens képviselõje, a minden hájjal megkent ravasz autónepper Gaben próbálja elmagyarázni Lalinak az Üvegtigris nevû büfékocsi tulajának, miért is van neki szüksége egy Chevrolet Impalára a már eddig jól bevált UAZ helyett. Imígyen szól tehát a példabeszéd: „Ha Te most állandóan kólát innál, akkor én aszondanám neked, hogy igyál Traubit. Mert ha Traubit iszol, ugyanazt a cukros lötytyöt csurgatod a beleidbe, mind a többiek. De azáltal, hogy õk kóláznak, Te meg traubizol, különbözöl a többiektõl. Na. Ez az amit jó lenne, ha megértenél.” Aztán itt egy másik gyöngyszem: „Mi nem állandó szövetségeket akarunk az unión belül.” Igen, láttuk. Ideállunk, odaállunk, aláírunk stb. Mindenesetre a köpönyegforgatás, mint fogalom, nálam új értelmezést nyert. „Európa közös háza épül.” Attól félek, hogy nekünk már csak a mosókonyhában jut majd hely. „Az unió legfontosabb feladata a közös kül- és biztonságpolitika.” Hát, lehet, hogy ez a legfontosabb feladat, és valószínûleg még sokat kell dolgozni rajta, ugyanis ez a közös kül- és biztonságpolitika az elsõ komolyabb problémánál látványosan megbukott. 76
Visszatérve a 21. századról szõtt álmokra, tervekre, elképzelésekre. Én valami olyasmit képzeltem el 21. századi Magyarország címén, ami a polgári kormány utolsó két esztendeje alatt zajlott le kis hazánkban. A világgazdasági recesszió ellenére a belsõ piacélénkítés a nemzetgazdaság motorjaként hajtotta elõre az országot, az uniós növekedési átlag dupláját produkálva. Egyes nyugati gazdasági elemzõk „magyar csodát” emlegettek. Ha mindez így folytatódhatott volna, meggyõzõdésem, hogy jóval többen mentek volna el szavazni és abban is biztos vagyok, hogy az ominózus mezõgazdasági fejezet lezárása sem ilyen balul sikerült volna. Utalnék itt a svéd televízióban bemutatott dokumentumfilmre, melyben bemutatják – Lovas István szavait idézve – „ …hogyan pöckölték le tíz perc alatt a magyar delegációt”. Emlékezetembe visszaidézve a külügyminiszter elvtárs szavait, számomra úgy tûnik, ez a kormány nemcsak rendkívül hatékony, de rendkívül gyors is. A történelem nem foglalkozik a „mi lett volna ha” típusú kérdésekkel. Tavaly tavasszal Kádár népe döntött. Más megvilágításban azt is mondhatnám, a fõváros leszavazta a vidék Magyarországát, újból központi bizottsági tagokkal megspékelt, posztkommunista vazallus kormányt ültettek a nyakunkra. Végy egy proletárdiktatúrában agymosott népet, Kábítsd el õket a már jól bevált és kipróbált választási ígéretekkel. Mindezt fûszerezd meg a visszatérõ nagy öregekkel és népszerû pártkatonákkal, majd mindezt öntsd le egy kis Lendvai-féle sziruppal. Werber módra tálalva. Sajnos a recept túlontúl ismerõs. A pártállam emberei és módszereik a pártállami idõket idézik. A mindig elegáns és mosolygós belügyminiszter-asszony volt titokszolga rendõrfõnöke egyenruhás seregének embereivel vereti az utcákon (hídon) az embereket. Tehetséges kolléganõje, aki annak idején legnépszerûtlenebb eü- miniszterként gyakorlatilag a teljes magyar egészségügyet szétverte, most valami hasonlóra 77
készül. A Kórodi Mária által vezetett környezetvédelmi tárca pedig a Balatonhoz készül hozzányúlni, bemutatandó – legalább jelzésértékûen –, hogy egyáltalán létezik. Kis ízelítõ a nemzeti közép szakértõ kormányából. Nem baj, no. De legalább a nõi kvótát teljesítettük. A szocialista nagyváros öntudatos polgára a Húsvét közeledtével mit is kívánhatna a miniszter-asszonyoknak – és hazánk többi gyönyörûséges hölgyének – innen Mediterrán Moszkva napsütötte városából? Mint azt már a karácsonyi ünnepek alkalmával is elmondtam, kellemes a lábvíz, nem pedig az ünnep, így én a szokásos sablonos szófordulat helyett inkább nagyon sok locsolót kívánok hölgyeinknek, õrizzék meg szépségüket, frissességüket, szükség lesz még rá. Az üdítõ, frissítõ, locsoló vízsugár után a puszi és a piros tojás mindig mosolyt csal az arcokra. Kivételt ez alól talán csak egyetlen eset jelent, amikor a vízsugár a BM Forradalmi Rendõrezredénél tömegoszlatásra rendszeresített, vízágyúval felszerelt tehergépkocsiról érkezik. Igaz, ebben az esetben piros tojást sem osztanak a (szocialista)rend éber õrei. Jó Ha Figyelünk. a szocialista nagyváros öntudatos polgára
78
RÁDIÓ AKTIVITÁS – avagy a gammasugarak hatása a kommunistákra –
Áll a báll. Már megint. A céltábla közepén ismét Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke. Aki pedig a balliberális médiaszellemet a palackból kiszabadította nem más, mint a jobbos újságírók persona non grata listájának egyik elõkelõ helyén tanyázó konzervatív újságíró, aki a Demokrata fõszerkesztõi teendõi mellett az immáron nemzeti intézménnyé vált Sajtóklub egyik jeles tagja is, Bencsik András. Az apropót – mint már oly sokszor – most is a Vasárnapi Újság címû szélsõséges rádiómûsor, s az abban nyolc óra elõtt elhangzó jegyzet szolgáltatta. A legfrissebb hallgatottsági adatokat ugyan nem ismerem, de ez a mûsor most már hosszú ideje mindig az elsõ három közé tartozik. Nem véletlen, hogy a Vasárnapi Újság szálka a másik oldal szemében. Szálka, mely egyelõre úgy tûnik kipiszkálhatatlan és a konzervatív nemzeti oldal egyik utolsó megszólalási lehetõsége maradt ebben a nagy magyar baloldali médiauralomban. A vasárnap reggeli mûsorral, s az abban nyolc óra elõtt elhangzó jegyzetekkel állandóan baj van. Ha nem Bencsik András, akkor Lovas István, ha nem Lovas István, akkor Döbrentei Kornél és így tovább. Most éppen Bencsik András húzta ki a gyufát a rádió baloldali elkötelezettségû kurátorainak mindenható „sasszembrigádjánál”. A denevérfülû ítészek nehezményezték, hogy a jegyzetíró kísérteties hasonlóságot vélt felfedezni a csernobili események akkori hazai „eltussolásos”, halasztó-halogató bejelentése és a mostani Pakson történt atomerõmû-üzemzavar szerencsétlen kommunikációja között. 79
Nem tisztem, hogy megvédjem a Demokrata fõszerkesztõjét, nagy fiú õ már, tud vigyázni magára, de az azért már mégiscsak nevetséges, hovatovább felháborító, hogy az vigye el a balhét aki éppenséggel felhívja a bajra a figyelmet. Van itt néhány dolog, amire Jó Ha Figyelünk! SUGÁRZÓ ARCCAL Ma is nagy kedvenceim közé tartozik a magyar származású tagokat is felvonultató világhírû német szintetizátor-kvartett, minden szinti és techno zenék õsatyja, a Kraftwerk. Német nyelvtudásom annyiban ki is merül, hogy a vasser – amit nagy valószínûség szerint most is hibásan írtam le – azt jelenti víz, de ha jól emlékszem a Kraftwerk együttes neve magyarul annyit tesz: ERÕMÛ. Ennek az együttesnek volt egy kitûnõ albuma, mely a Radioactivity, vagyis a Radioaktivitás címmel jelent meg, néhány évtizeddel ezelõtt. Nomen est omen. A rádió aktivitás témakörében azonban nemcsak a német szintetizátorvirtuózok jeleskedtek. Bencsik András rádió aktivitása – mely a paksi radioaktivitás, vagyis a radioaktív gáz szivárgása kapcsán – nõtt meg, ez pedig elég volt ahhoz, hogy az ominózus jobboldali Sajtóklub-tagság mellett a hiperérzékeny baloldali rádiókurátoros fõmuftik Geiger-Müller mûszerein túllépje az egészségügyi határértéket. A Vasárnapi Újságban elhangzott jegyzettel nem az volt a legnagyobb probléma, hogy esetleg pánikot keltett a hallgatóban, mert túl drámai képet festett a várható következményekrõl, hanem mert emlékeztetett bennünket, hogy Moszkva nem hisz a könnyeknek. Újra itt van a Tavasz tizenhét pillanata, csak most Stirlitz helyett a posztkommunisták uralják a képernyõt. Bár szerény véleményem szerint egy atomerõmû esetében azért elpolemizálhatnánk azon, mi számít drámai hangvételû túlzásnak és mi tartozik a józan ész, a realitásokkal tisztában lévõ higgadt helyzetelemzés kategóriájába. 80
Kicsit mi is úgy vagyunk ezzel, mint az amerikaiak, akik élõ egyenes adásban nézik végig a világszerte ismert hírcsatornájuk által közvetített világégéseket. Egészen addig lelkes rajongói, nézõi vagyunk a show-nak, amíg egyszer csak testközelbe nem kerül a veszély. Akkor hirtelen mindenki megrökönyödik, hogy hát tulajdonképpen mi úgy gondoltuk, hogy velünk aztán ilyen a büdös életben nem fordulhat elõ, most meg itt van ez az atomizé. De majd az elvtársak megmondják mi a teendõ. (Azt csak így szerényen és zárójelesen jegyezném meg, a sors morbid fintora, hogy az egykori MDF-es választási plakátokon olvasható „TAVASZI NAGYTAKARÍTÁS” szlogent az országos méretekben végrehajtott vezetõcserékkel, kirúgásokkal és más – fogalmazzunk cizelláltan – „humánpolitikai mobilizációs intézkedésekkel”, mégiscsak a szegfûmintás utódpárt hajtotta végre, természetesen nem kímélve az atomerõmûvet sem.) Van annak már jó pár éve is, hogy a hazai mozik bemutatták a Kína szindróma címû filmet. A sztori röviden annyi, hogy az egyik amerikai atomerõmûben – Ventana Nuclear Powerstation – bekövetkezik egy baleset, mely a késõbbiekben aztán katasztrófával fenyeget. A forgatókönyv szokásos, megpróbálják eltussolni az ügyet. Micsoda véletlen, éppen akkor a helyszínen tartózkodik egy forgatócsoport is és a vezérlõteremben kamerával felveszik rögzítik az eseményeket. A levakarhatatlan riporternõt az örökifjú Barbarella, az aerobic nagymamája, Jane Fonda, lelkiismeretes operatõrét pedig a nem kevésbé világhíres és azóta már szintén sztárrá vált Oscar-díjas Michael Douglas alakítja. A happy endért a film szerint az életével fizetõ atommérnököt pedig a színészóriás Jack Lemmon formálta meg a vásznon. A film ma is rendelkezésre áll DVD hordozón, mindenkinek melegen ajánlom figyelmébe. Az igazi probléma akkor áll elõ, ha a háború, vagy mondjuk egy nukleáris katasztrófa lehetõsége az ajtónkon kopogtat. Itt már nem elég, ha csatornát váltunk, vagy egyszerûen kikapcsoljuk a tévét és morgolódva a másik oldalunkra fordulunk. 81
Mint ahogyan az Bencsik András jegyzetében is elhangzott, ha Pakson baj lesz, akkor nagy baj lesz. És ezzel minden józan, mezõgazdasági dolgozói ésszel megáldott ember tisztában van. Legalábbis azok, akik – ha máskor nem is, de legalább általános iskolai tanulmányaik során, mondjuk a földrajzóra keretében – vetettek egy pillantást a Kárpát-medence hegy- és vízrajza címû térképre. De ideidézhetném a balliberális oldal által is megkérdõjelezhetetlen etalonnak tekinthetõ, már-már a (magyar) hungarikum kategóriájába tartozó Hofi Gézát is. Talán a kedves Olvasó is emlékszik még a „diliházban” készült mûsorra, a „Te figyelj haver!” kezdetû poénokra, ahol szeretett Gejzánk – miközben egy kötélen himbálózva elütötte a tizenkettõt, meg a professzor urat (ha már éppen arra járt) – elmesélte, hogy a minap összefutott Árpád apánkkal. Gejza kihasználta a kínálkozó remek alkalmat és meg is kérdezte – mármint Árpád apánktól –, ugyan mondaná már el, miért pont itt telepedett le annak idején? Jött is rögvest a szellemes válasz: – Mer’ szélvédett hely vót! Mire a mi Gejzánk csak ennyit mondott: – Hát szélvédettnek szélvédett, de a büdös is megmarad. Meg még valami – de ezt már csak én teszem hozzá. A radioaktív felhõ is. Hacsak valami isteni csoda folytán kerekedõ fene nagy vihar ki nem söpri innen. – Gáz van! – hallottuk többször is az ironikus megnyilvánulásokat a gázár beígért stagnálásával ellentétes társadalmi megtapasztalások során. Ahogy a csalódott és becsapott magyar embereknek ismét szembesülniük kellett azzal, hogy megint hazudtak nekik. De hát sírva vígad a magyar, legalább humorizálunk a témán. A mosoly azonban csakhamar lehervad ajkunkról, mert most aztán tán tényleg gáz van, nem is akármilyen! Radioaktív, és ennek már a fele sem tréfa! A szakemberek nyugtatnak minket, hogy nincs gáz, minden rendben van, urai a helyzetnek. Nekem innen uszkve 40 kilométerrõl nagyon úgy tûnik, hogy nem. 82
Félreértés ne essék, nem szeretnék pánikot kelteni, de amikor e sorokat írom, a szakemberek még nem tudják hogyan oldják meg ezt a problémát véglegesen megnyugtató módon, várják az orosz szakértõ kollégák érkezését. Úgy tûnik azért az elvtársakra a 21. században is számíthatunk. Mindig és mindenhol. A Demokrata 2003. április 24-i számának 19. oldalán „Pakson nagy baj van” címmel olvasható egy nagyobb lélegzetû részletekbe menõ cikk Sinkovics Ferenctõl arról, hogy mi is történt Pakson. Az írást olvasva az jutott eszembe, hogy a médiamanipulációnak olyan magas fokára, melyre a jelenlegi kormánykommunikáció eljutott, még Havas Henrik is csak korrepetálás vagy különórák után juthatna el. Akit a téma bõvebben érdekel, szíves figyelmébe ajánlom a Demokratában megjelent cikket. Az ominózus kondenzátorcserére – melyben Megyó is (szakértõ cégén keresztül) vastagon benne volt – ne is vesztegessük a drága idõt. Néhány dologra azonban szeretném felhívni a kedves elvtársak és elvtársnõk figyelmét. Így az EU-csatlakozás hajnalán nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez a fránya radioaktív por nincs ám tekintettel az államhatárokra. Ha EU-konform kifejezést szeretnék használni, azt is mondhatnám, hogy a radioaktív por már légiesítette a határokat. Ez a fránya gammasugárzás pedig egyáltalán nem tiszteli a párthovatartozást. Ugyanolyan könnyedén hatol át egy mszp-s szövetein, mint mondjuk egy fideszesén, vagy egy szdsz-esén. Az mdf-esekrõl már nem is beszélve. Vagy ahogyan a Terminátor címû film hõsnõje, Sarah Connor mondaná: – „Aznap mindenkinek rohadtul szar napja lesz, aki nem visel legalább száz kilós ólommellényt!” A HALLGATÁS ÁRA Úgy tûnik az atomerõmû a modernkori mumus. A mozifilmtõl Csernobilon keresztül a mai utódpárt által nagytakarított paksi atommenedzsmentig, a csúsztatás, halogatás, az apránként adagolt 83
és hiányos információmorzsák technikájának alkalmazásában látják az ilyen helyzetek megfelelõ kezelését. Az még rendben is volna, hogy mindenki szeretné elkerülni a pánikot, azonban azzal, hogy a szõnyeg alá söpörjük a problémákat, még nem oldunk meg semmit. A Demokrata elõbbiekben idézett cikkében a szerzõ halálpontos kronológiai szemléltetéssel hívja fel a figyelmet a tudatos manipulációra, melyben a kommunikáció gondos és kimunkált adagolásával biztosították az éppen aktuális esemény (EU-s népszavazás, aláírási ceremónia) zavartalanságát. Figyelemreméltók a kísérteties hasonlóságok is. A cikkíróhoz hasonlóan magam is feltenném a kérdést: tényleg csak a véletlen mûve, hogy a Pakson eddigi nemzetközileg is regisztrált három üzemzavar mindegyike (1995, 1997, 2003) az MSZP kormányzásának idején következett be? Tizenhét év telt el Csernobil óta és Csehák Judit még mindig, már megint egészségügyi miniszter. Pedig valószínûleg mindannyian jobban járnánk, ha a szeretve tisztelt miniszter-asszony megfogadná a szegfûmintás utódpárt hûséges csatlósának, a kisemmizett szegény rokon Munkáspárt elsõ emberének tanácsát, és elmenne végre nyugdíjba. Ha másban nem is, de ebben magam is egyetértek Thürmer Gyulával. Tisztára olyan érzése van az embernek, mint régen a Szovjetunióban. A vezetõket csak kihalás útján lehet leváltani. Még akkor is, ha valamit elrontottak. Ó boldog ejtõernyõs korszak! Elvtárs, ki itt belépsz (a pártba), innen csak felfelé bukhatsz. Az idõsebb elvtársak pedig néha eltûntek pár napra az éppen aktuális generáljavításra. Feltöltik az oxigénpalackokat, elemcsere (a lá Való Világ), aztán mehet tovább az össznépi kábítás. Ha lejár a garancia, a garancia idõn túli szervizelésrõl a párt központi bizottsága gondoskodik tovább. Szép kilátások. Nesze neked 21. század! A Vasárnapi Újságban elhangzott jegyzethez nincs mit hozzáfûzni. Csehák miniszter-asszony talán magyarázkodjon annak az öz84
vegynek, akinek a férje kamionsofõrként éppen akkor haladt arra szállítmányával, amikor már elszabadultak a gammasugarak és nemcsak a százszorszépekre voltak nagy hatással. Akkor sem tájékoztattak idõben és most sem. A fõszerkesztõ úr szavaival élve: „A kommunista állami és pártvezetõk azokban az idõkben hazudtak nekünk. A hallgatásukkal hazudtak.” Ez a szerencsétlen kamionsofõr már nem érhette meg ezt a mai elkeserítõ déjá vu-t. Azon tûnõdöm, vajon mi történne, ha ne adj’ isten tényleg valami nagy baj történne? Lehet, hogy Megyó a sleppel repülõre ülne és azonnal húzna vissza Varaderoba, a csodás koktélok hazájába, ahol csak a Nap kevésbé káros ultraibolya sugarai érnék? Vagy esetleg a francia Riviérára, ahol – mint láthattuk – árvíz esetén szokta múlatni az idõt? Nem tudom. Magam úgy vagyok ezzel, hogy inkább elnézem szánalmas ööözését és nyökögését – mely a PR-csapatnak köszönhetõen az utóbbi idõben azért már valamivel gördülékenyebben megy neki –, ha ez azt jelenti, hogy Pakson minden rendben van. Magam is teljes mértékben osztom a Magyar Nemzet kitûnõ újságíró hölgyének Torkos Matildnak azon véleményét, miszerint az ilyen veszélyes üzemnél, mint amilyen az atomerõmû is, sokkal megnyugtatóbb lenne mindenki számára, ha a párt szimpátia helyett a mûszaki diploma nyújtana garanciát a biztonságunkat illetõen. Azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy torkig vagyok a hivatalos párt adok- kapok kommunikáció agit-prop süketeléseivel, inkább beteszem lejátszóba a jó öreg Radioaktivitást, mert ellentétben a paksival, ebben a Werkben mindig van Kraft. a szocialista nagyváros öntudatos polgára
85
A LEGGYENGÉBB LÁNCSZEM
A stúdióban szinte tapintható a feszültség. A szõke démon, aki a mûsorvezetõi pulpitusnál áll, gyanús pillantásokat vet a még két állva maradt játékosra. A két játékos merõben eltérõ egyéniség. Az 1-es számú, megnyerõ külsejû, magas, jól szituált üzletember vagy bankár benyomását kelti. Armani öltönye kifogástalanul feszül rajta. Legfeljebb csak gyérebb hajzata árulkodik arról, hogy õ bizony – már csak koránál fogva is – még a vetélkedõ elõzõ szériájából jöhetett. Óvatos pillantást vet kétmilliós karórájára, hogy lássa, mennyi van még a forduló, s egyúttal a játék végéig. – Kifutunk az idõbõl, kifutunk az idõbõl. – mormolja suttogva a zakója jobb hajtókáján elhelyezett EU-IGEN feliratú jelvénybe épített mikró-adó-vevõjébe. A füle alá beinjekciózott szintén mikró méretû „fülesbõl” máris érkezik a válasz. – Nyugi, még nincs minden veszve. A bölcs Mester szavai megnyugtatóan hatnak rá. Lehiggad. Szemével a Mestert keresi, akit fürkészõ tekintetével rögtön meg is talál a közönség soraiban. Az õszes hajú, szintén öltönyös, nyakkendõs idõsebb úr – zakója bal hajtókáján neki is ott virít a kétoldalú kommunikációt biztosító nélkülözhetetlen EU-IGEN jelvény – LACI BÁCSI feliratú kis táblácskával az elsõ sor közepén pöffeszkedik egy mucsai bunkó benyomását keltõ nagybajszú magyar és egy mosolygós kalapos hölgy között. A non-verbális kommunikáció kifinomult eszközrendszerét 86
használva, enyhe fõbiccentéssel jelzi játékosának, hogy minden a legnagyobb rendben van. A 2-es játékos szinte semmiben sem hasonlít ellenfeléhez, eddig csak egyetlen kérdésre adtak azonos választ. Mindketten az Európai Unió nevû fordulóban képzelik el a folytatást, ha esetleg megnyernék a játékot. Az eddigieket nézve a 2-es játékos sokkal felkészültebbnek bizonyult ellenfelénél, mégis jó válaszainak értéke az 1-es játékos pontjaihoz adódott hozzá. Nagy valószínûség szerint a mûsorvezetõ hibájából következett be mindez, egyszerûen rossz gombot nyomott meg. A közönség hangosabbik része tombolt, õrjöngött, hogy micsoda dolog ez, azonnal számolják újra a pontokat, de a kérdéseket kiválasztó bizottság – melyet a játék megkezdése elõtt a 2-es játékos sorsolt ki – erre valamilyen általunk eddig ismeretlen okból kifolyólag nem volt hajlandó. Csak jóval késõbb, úgy a vetélkedõ közepe táján derült ki, hogy a kérdéseket kiválasztó bizottság tagjai közül jó néhányan állandó résztvevõi azoknak az alkalmi tivornyáknak, melyek az 1-es játékos hétvégi telkén szoktak lezajlani, és amelyek rendszerint élvhajhász orgiákba csapva át érik el tetõpontjukat. Így végül is nem történt korrekció, a 2-es játékos pontszámai – igencsak megkérdõjelezhetõ módon – de az 1-es játékosnál maradtak. Egy jó darabig meglehetõsen unalmasan folyt a játék menete, a közönség soraiból többször is elégedetlen bekiabálók adtak hangot nemtetszésüknek a játékosok paszszivitásának láttán. A stáb is kezdett kétségbe esni, most már aztán jó lenne ha történne valami, mert a nézõk itt alszanak el egy ültõ helyükben, vagy ami még ennél is rosszabb, végsõ elkeseredésükben átkapcsolnak a konkurens csatorna valóságshowjára. Ebül szerzett jószág ebül vész el! – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. Úgy tûnik a vezetõ pozícióban lévõ 1-es játékosnál a gazdasági kérdések jelentették a neuralgikus pontot. A nézõk elõ87
ször nem is értették a dolgot, hiszen az 1-es játékos bemutatkozó filmjében azt állította magáról, hogy elõbb kommunista volt, aztán bankár lett, majd késõbb az egyedfejlõdésnek egy magasabb szintjére lépve, megpróbálkozott a bankárkommunista hivatás nyújtotta elõnyök kiaknázásával is. A nézõk enyhe többsége úgy vélte ez a tökéletes kombináció (perfect combination), ez kell nekünk. Késõbb kiderült – amirõl a bemutatkozó filmecskében nem esett szó – hogy a mindig elegáns és sármos játékos, a KGB elleni küzdelemben szigorúan titkos tiszti minõsítésben tevõlegesen is részt vett. Ez rengeteg plusz szavazatot hozott a nõi rajongótáborból telefonhívások és SMS-ek formájában. Ne feledjék, SMS-számunk 1799, és a név: Peter vagy Victor! Már a beszavazás sem ment simán. A Mester a balul sikerült kampány sorozatos baklövései láttán egyre gondterheltebben jelent meg a tévékamerák elõtt. Végül is a bölcs öregek által rájuk hagyott 1947-ben kiadott Kék Almanach-ban olvasható választási útmutatót dolgozták át a mai modern kor viszonyainak megfelelõen, s ezzel sikerült is bejuttatni a játékba Petert, akit a Logopédusok Szövetsége mindig is titkos befutónak tartott. Nagy volt az öröm. Peter, a kissé dadogós, gyakran öööözõ játékos-jelölt a gyõzelem után csak ennyit tudott kinyögni: – Hát ezt megnyertük. Az õsz hajú Mester, aki néhány pillanatig maga sem hitte el, hogy gyõztek, az aranyoszlopok magasba emelkedése után együtt ropta a vitustáncot bülbülszavú tanítványával. A simagöröngyösi rittyentõs és a bükkszentkotkodácsi pitykerekettyézõs új oldaláról mutatta meg nekünk, szerencsétlen nézõknek, milyen is az, amikor mester és tanítványa önfeledten együtt tud örülni a sikernek. A kezdeti Eufórikus hangulatra azonban csakhamar rányomta bélyegét a gazdasági kérdések fenyegetõen tornyosuló sokasága, melynek megfelelõ eredményességgel történõ kezelése láthatóan meghaladta az 1-es játékos erejét és szaktudását. 88
Az elsõ kínos eset mindjárt az elején, alig néhány másodperccel a játék indulása után történt. Egy rossz válasznak köszönhetõen, megemelkedett az üzemanyagok jövedéki adója. A játékos próbált a nemzeti olajtársaságra mutogatni, csak hát a közönség ezt már nem vette be, ezzel a módszerrel már jó néhány elõzõ játékos is próbálkozott. A következõ nagy szavazótábort – s jó néhányat az ebül szerzett pontok közül – azzal vesztett el, hogy a játék elején tett fogadalmával ellentétben – melyre egyébként több más között személyes garanciát is vállalt – mégsem tette ingyenessé a tankönyveket. A közönség hõzöngõ, elégedetlenkedõ részének azt mondta, most nincs elég pontja erre a célra, másra kell a pont, be kell osztania, takarékoskodni kell. Az újabb katasztrofális baklövés – ekkor már az õsz hajú Mester is kezdett homlokból gyöngyözni – akkor történt, amikor egy nemrégiben bevezetett pontátirányítási lehetõséget kihasználva, az 1-es játékos – kétségkívül rendkívül taktikusan – a forduló végéig még a saját pontjaiból fedezte a stáb számára a megemelt ún. szórakoztatási baksist, a következõ fordulótól kezdve azonban ennek teljes költségét a stúdióban helyet foglaló közönségre hárította. No itt már a rajongói tábor is zúgolódni kezdett. Így érkeztünk el a mindent eldöntõ utolsó fordulóhoz, ahol is az egyre növekvõ feszültség közepette a számítógép hibát szimulált. A szõke démon az 1-es játékoshoz fordult és jól ismert robotszerûen gépies hangján feltette neki a kérdést: – Mr. Morello, felkészült a mindent eldöntõ utolsó fordulóra? – Igen – felelte Mr. Tökély, bár most valahogy nem tûnt olyan kifogástalanul elegánsnak, mint a játék elején és egy izzadságcsepp is legördült a homlokán. – Ön is felkészült? – kérdezte a 2-es játékost. – Hadd szóljon! – Nos a két játékos fej-fej mellett áll, csak egy paraszthajszál választja el egymástól õket! Mr. Morello még vezet, de láthattuk, hogy 89
a gazdasági kérdésekre adott rossz válaszok sorozatának következtében a kezdeti hatalmas elõny szinte a semmivé olvadt. És akkor most következzék a mindent eldöntõ utolsó kérdés. Ne feledje Mr. Morello, ha hibás választ ad, elvesztette a játékot, s ezzel a fõdíjat is, a kétszemélyes luxusüdülést a kubai Varaderóba, a csodás koktélok hazájába. Mr. Morello némi bíztatást várva még egy pillantást vetett õsz mesterére, akinek az arca inkább gondterheltnek, mint nyugodtnak tûnt, majd bólintott egyet, jelezvén, hogy felkészült. – Jöjjön akkor az utolsó, a mindent eldöntõ kérdés! Tíz másodperce van a válaszadásra! Üzemzavar történik az atomerõmûben, kevéssel az uniós népszavazást megelõzõen. Az üzemzavar következtében folyamatosan radioaktív gáz kerül a levegõbe. Mi a teendõ ilyenkor, hogyan kommunikálja? Óra indul! Talán a régi beidegzõdések, talán a megrögzött pártállami reflexek okozták, hogy Mr. Morello kihasználatlanul hagyva a rendelkezésre álló 10 másodperc gondolkodási idõt, habozás nélkül azonnal rávágta: – Eltussolni!... Ja nem, halogatni! A rossz választ jelzõ légkürt fülsüketítõ visítása töltötte meg a stúdió légterét és az otthoni tévékészülékek hangszóróit. A látványos bukás végére a szõke mûsorvezetõ démon tett pontot. – A láncreakció nem játék! PéterKÉM, Ön a leggyengébb láncszem! Hagyja el a hazát! Most! a szocialista nagyváros öntudatos polgára
90
RINGASSD EL MAGAD – avagy Ha senki nincs ki elringasson, menj el tüntetni! –
Május elsõ vasárnapja. Anyák napja. Legalábbis eddig az volt. Hogy aztán ezentúl minek hívják majd, azt csak a jóisten tudja. A kender napja? A kendermag napja? Netán a kendermagos tyúk napja? Úgy tûnik a magyar nemzet immunrendszere még mûködik. A március 16-án a képernyõkön lezajlott csendes médiaforradalmat követõen május elsõ vasárnapján, vagyis Anyák napján a tolerancia és a másság iránti tisztelet jelzés értékû zászlóvivõinek kezébõl ismét kiütötték a sokszínûség szivárvány színeiben pompázó lobogóját – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. És az – ha lehet mondani – még hangosabb koppanással hullott a talajra, mint néhány héttel ezelõtt. Totális bukás az 1% körüli belvárosi értelmiségi mikró-párt számára. Hiába a Nagy Testvértõl kapott jogilag „legitim” kormányzati társulás, a virtuális hatalom a közélet szellemi, kulturális és média területein, egyre kevesebb embert lehet becsapni. Szánalmas, úgy ahogy van. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig nem érti az egészet. Legszívesebben legyintene egyet, hogy már megint vihar egy pohár vízben. Ezek a pestiek megint nem tudják, hogy jó dolgukban mit csináljanak. De mégsem legyintek. A Vörösmarty téri cécót nézve az a kép jutott eszembe, amikor a kutya kijön a vízbõl és lerázza a szõrére tapadt nedvességcseppeket. No, hát a magyar társadalom is egy ilyen hûséges és birkatürelemmel bíró ebre hajaz, akinek most már elege lett a nyakába zúduló égi és 91
kormányzati áldásból. A nemzet igen nagy része, kb. a fele – talán egyfajta legitimációs tiltakozásképpen – egyszerûen lerázza magáról ezt a posztkommunista-neoliberális eszmerendszert a vadhajtásaival együtt. Élet-idegennek és nemzetellenesnek tartja a szabadságnak ezt a sajátságos szabados értelmezését. Az embernek néha olyan érzése támad, mintha a jelenlegi hatalom tudatosan törekedne arra, hogy egyre kevesebben legyünk. Akik pedig még itt élnek, azok egyre rövidebb ideig élhessenek itt. Kevesebb nyugdíjat és 13. havi nyugdíjat kell folyósítani, ha hamar halunk. Arról se feledkezzünk meg, hogy miközben hazánkban – Európában egyedülálló módon – fogy a lakosság (0,2–0,4%), az elõrejelzések szerint 2015-re már csak 9,4 millióan leszünk. Dr. Csath Magdolna közgazdászt idézném: „Egy nemzet fogyása sohasem természetes jelenség. Fõleg akkor nem, ha ilyen makacsul, szinte megmagyarázhatatlanul és a környezetében egyedülállóan folytatódik.” Az ENSZ egészségügyi szervezete a WHO (World Health Organisation) „A korai halál országának” nevezte hazánkat. Mára a magyar férfiak halandósági mutatója az 1920-as évek, a nõké pedig az 1960-as évek szintjére esett vissza. Érdekes kép rajzolódik ki elõttünk, ha összerakjuk ennek a szörnyû egészségügyi puzzle-játéknak a darabkáit. A demográfusok szerint a népesség várható alakulása – hacsak valamilyen gyökeres pozitív változás vagy isteni csoda nem következik be – nem sok jóval kecsegtet. Az 1980-as lakosságszámhoz képest 2020-ra mintegy 11,5– 12%-os csökkenés várható, ami azt jelenti, hogy hazánk lakossága 8 millió körülire fogyhat. Az igazán döbbenetes azonban nem ez, hanem az, hogy a Világbank által készített gazdasági anyagokban is mindössze 8 millió magyarral számolnak. Nem többel és nem kevesebbel. Mi pedig a jelenlegi posztkommunista-neoliberális vazallus kormányzatunkkal – élén a hõs titokszolgával – jó sztahanovisták mód92
jára talán még túl is teljesítjük a modernkori ötéves tervet, a brüsszeli és a washingtoni hûbérurak sûrû vállveregetései közepette. Legalábbis a magyar lakosság kétségbeejtõ egészségügyi adatai ezt látszanak alátámasztani. Nemzetünk folyamatosan csökken. Akik megszülettek, azok is – a többi európai ország lakosaihoz képest, különös tekintettel az EU-tagállam nyugati jóléti államok népességéhez viszonyítva – rövidebb ideig élnek. Magyarországon kiemelkedõen magas azoknak az aránya, akik nem érik meg a 60. születésnapjukat. Ez a magyar lakosság mintegy 21,1%-a, vagyis több mint 2 millió ember. A várható élettartam tekintetében egyébként hazánk messze rosszabb helyzetben van, mint a környezõ országok. Utoljára 100 évvel ezelõtt volt ennyi, vagyis 70,9 év. Szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy ilyen alacsony érték a fejlett országokban sehol sem található, de még a fejlõdõk között is sok az ennél magasabb várható élettartamú ország. Csak úgy érdekességképpen említeném, hogy a mi mutatónkhoz közeli érték pl. Hondurasban és a Dominikai Köztársaságban található. Többek között ezért is kellene még nagyobb hangsúlyt fektetni az egészséges életmód, életvitel, a sport, az egészséges táplálkozás fontosságára. Ehelyett mi történik? Szeretve tisztelt neoliberális barátaink arra bíztatnak bennünket, hogy szívjunk. Néhány millió honfitársam szerint már szívtunk épp eleget, mióta tavaly tavasszal a Bolsoj Tovaris segítségével ismét odakerültek a kormányrúd mellé. De félre a tréfával. Mindig elkeserítõ és szokás szerint rosszul is végzõdik, amikor a szabadságot rosszul értelmezve összekeverik a szabadossággal. Mivel a témát már minden létezõ grémium megtárgyalta, magam is szeretnék hozzájárulni a vitához néhány gondolat erejéig. Kétszáz kilométeres távolságból némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra, mint mondjuk a Gerbeaud Cukrászda asztala mellõl. Szóval. 93
„ÖREG ALKOHOLISTÁT MÁR LÁTTAM, DE ÖREG DROGOST MÉG NEM” Focimeccsek vérmes szurkolóiról lehetett olyan híreket hallani, hogy meccs közben kidobták a tévét az ablakon, vagy jobb esetben „csak” hozzávágták a képernyõhöz a televíziós fociközvetítések másik elmaradhatatlan kellékét, a sörösüveget, ha a játék menete nem éppen a készülék elõtt gubbasztó derék sörhasú sporttárs elképzelései szerint alakult. No, hát magam is hasonló pillanatokat éltem át, amikor a Hír Televízióban az egyik ilyen beszélgetésnek voltam szem- és fültanúja. Végül is lenyugodtam, mert rájöttem, hogy a százkilós Philips tévét egyedül nem fogom tudni elcipelni az ablakig (nem vagyok egy sportos típus), sör meg éppen akkor nem volt otthon, meg aztán nem ér annyit az egész, hogy súlyos százezreket ruházzak be egy új tévékészülékre. Szóval vissza a Hír Tévéhez. Két újságírót hívtak meg. A Vilgággazdaság címû laptól egy fiatalembert, sajnos a nevére már nem emlékszem, és Seszták Ágnest a Demokratától. Megmondom az õszintét, amikor kézbe veszem a Demokrata éppen aktuális számát, Seszták Ágnes írását mindig az elsõk között olvasom el. Nagyon jó újságírónak tartom, mert nem a hajbókolós, fussunk még két tiszteletkört stílust képviseli, hanem leírja azt, amit kell. Úgy ahogy kell. Ezenkívül rendelkezik egyfajta nõi humorral és bölcsességgel, mely sajátos szemszögbõl mutatja meg az eseményeket nekünk öntelt férfiaknak, akik néha annyira el vagyunk szállva magunktól, mintha mi lennénk az igazság kizárólagos letéteményesei. Elnézést kérek a kedves Olvasótól, ha kissé glóriafényezõsre sikeredett a fenti pár sor, de hát mit csináljak, Seszták Ágnes tényleg átkozottul jó újságíró. Szóval. Vannak dolgok, melyeket szükségtelen kipróbálnunk ahhoz, hogy tudjuk a hatásukat. Spóroljuk az idõt és az energiát! De nem. A liberális eszmerendszer csúcsán trónoló mindenható szólás94
és véleménynyilvánítás szabadsága az elsõ és legfontosabb. A csapos közbeszól. Vagy lehet, hogy eztán már így mondják majd liberális körökben: A díler közbeszól? Volt egy nagyon érdekes momentuma a beszélgetésnek. A Demokrata munkatársa egy ideig bírta cérnával, de aztán látszott rajta, hogy elege lett vitapartnere értetlenségébõl és érzéketlenségébõl, kénytelen volt közbeszólni és kissé más hangnemre váltott, a kimért, diplomatikus újságírót talonba tette, helyette elõvette a szenvedélyes, harcos, küzdõ típust. Számomra igazán az volt döbbenetes, hogy a Világgazdaság munkatársa majdhogynem fapofával, szinte monoton gépies hangon, mindenféle látható érzelemnyilvánítás nélkül mondta a magáét, mint valami betanult szerepet. – De a véleménynyilvánítás szabadsága… Lehet, hogy nincs igazam, de én a magam részérõl rendkívül álságosnak érzem amikor ilyen esetekben – ha már minden ellenérv elfogyott – jön a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága. Hihetetlenül profin csinálja ezt a balliberális oldal. Mindig van a pakliban néhány aduász és jolly joker, mint például a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, vagy más esetekben a mindig csereszabatos hivatkozási alapul szolgáló antiszemitizmus. Ezekre jellemzõ, hogy éppen ott és éppen akkor közük nincs az adott témához, vagy a kicsinálandó személyhez, szervezethez, de elegáns dolog hivatkozni rájuk. Külföldi firkászaik pedig pillanatok alatt telekürtölik a nemzetközi sajtót. Persze az univerzális kommunikációs csodatarsoly, melyben az aduászokkal teli médiapakli rejtõzik, nem mindenki számára nyílik ám ki. A kettõs mérce itt is érvényesül. Hogy csak egy példát említsek, a mai napig nem lehet hozzájutni legálisan, tehát könyvesboltban Adolf Hitler Mein Kampf címû mûvéhez, holott például az Egyesült Államokban az egyetemeken tanuló diákok fakultásként felvehetik a tananyagba. Nem mintha olthatatlan vágyat éreznék az osztrák szobafestõ gondolatainak megismerése után, de ha már a 95
szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága az elsõ, akkor a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága az elsõ! A nagyszerû liberális eszmerendszerrõl még csak annyit, hogy Tõkéczki tanár úr egyik elõadásán idézett egy mondást, mely az általam eddig hallottak közül a legfrappánsabban és a legtömörebben fejezi ki a liberalizmus mint eszme lényegi mondanivalóját. Valahogy így hangzott: „Akkor lesz itt igazi liberalizmus, ha a liberalizmus jogán, akár mindenki konzervatív is lehet.” Ezután a kis liberális kitérõ után térjünk vissza a narkó kérdésköréhez. A televíziós vitát nézve az volt az érzésem, hogy a rezignált nyugalommal ülõ és egy jégcsap hidegségét megszégyenítõ liberális tollnok még élvezi is, ahogy Seszták – nem tudok rá jobb szót – egyre jobban hergeli magát a meddõ vita láttán. Ágnes asszony aztán ki is mondta a lényeget, miszerint egyik tábor sem kíváncsi a másik véleményére. Megint csak az immáron 25 éves Inconnu Mûvészcsoport nagy öregjével, a mindig humoránál lévõ Molnár Tamással kell hogy egyetértsek, aki arra bíztatta az ellentüntetésen résztvevõket, hogy a kisállat-kereskedésekben kapható kendermaggal etessék meg a lelkes canabis-hívõket. Ez magyarra lefordítva annyit tesz, hogy nézzük majd meg akkor ezeket a könnyû drogokat pártoló lelkes liberális fiatalokat, amikor majd szülõkként esetleg azzal szembesülnek, hogy éppen a saját gyerekük esett drogfüggõségbe, vagy ami még ennél is rosszabb, váltott át éppen valamelyik kemény drogra. Persze lehet, hogy ezt is kimagyarázzák, hiszen már tavaly a választási kampány során is hallhattuk a nagyszerû Fodor Gábortól, hogy a kábítószer probléma családon belüli kezelésére a legmegfelelõbb az, ha leülünk és megbeszéljük a gyerekkel, hogy mi ilyenkor a teendõ, vagyis együtt elszívjuk a marihuánás cigarettát. Majd együtt száll el apa és fia. És ez az ember miniszter volt. Nem semmi. Tényleg nagy szükség van a Miniszterelnöki Hivatalban erre a derék elmegyógyászra. Veér András merre vagy?! 96
Visszatérve a tévévitára. Nagyon érdekes és tanulságos volt az érvek és ellenérvek összecsapása. Megint megtapasztalhattuk, hogy a liberális retorika esetén a csúsztatás mint fogalom, új értelmezést nyer. A kábítószerfüggõ betegeket kezelõ orvosok körében egy mondás járja: „Öreg alkoholistát már láttam, de öreg drogost még nem.” Egyszerûen azért nem, mert belehalnak. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a derék liberális próbálja árnyalni a problémakört, hogy hát ugye csak a kemény drogok okoznak függõséget. Mint azóta a témával foglalkozó szakemberektõl és orvosoktól megtudhattuk, „ez így ebben a formában nem teljesen igaz” – ahogy anno pártitkár elvtársék szokták nyilatkozni a tévében. Mégis, ami nekem igazán tetszett, az Seszták Ágnes reagálása volt, aki valami olyasmit mondott, hogy az alkoholistáknál sem azt mondjuk, hogy van aki borfüggõ, van aki sörfüggõ, van aki meg pálinkafüggõ (van aki meg a whiskyt preferálja a kelleténél jobban), hanem azt mondjuk, hogy az illetõ alkoholfüggõ, vagyis alkoholista. Egy másik érdekes, ugyanakkor álságos érvelés a legálisan kapható droggal, a cigarettával történõ összehasonlítás. Ez több szempontból is figyelemreméltó. A cigaretta, mint legálisan kapható drog, nagyságrendekkel több társadalmi és egészségügyi problémát okoz, mint a könnyû drogok! – hangzik a liberális oldalról a szabad véleménynyilvánítás megkérdõjelezhetetlen, már-már betonkeménységûnek tûnõ érve. No, akkor vegyük csak elõ a kõtörõkalapácsot! Miért is hazug és álságos ez a fajta érvelés? Gondoljunk csak bele! Mi történne akkor, ha mondjuk a cigarettához hasonlóan a füves cigit is szabadon leemelhetnénk a szupermarketek, vagy a bevásárlóközpontok polcairól? Már a „sima” cigi is mennyi egészségügyi probléma okozója a társadalom számára, pedig a cigaretta „csak” a tüdõ- és gégerák kialakulásában játszik jelentõs szerepet, a különbözõ érrendszeri károsodásokra itt most ne is pazaroljuk a drága idõt. 97
A füves ciginek azonban van egy másik hatása is, mely sokkal rosszabb, mint a nikotin. A drog hatására eltûnik a kreativitás, a tanulási képesség. Két nagyon fontos dolog, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy boldog és teljes életet éljünk. Ne feledjük el, nem vagyunk halhatatlanok, csak egy életünk van, az is elég rövidre szabott (különösen kis hazánkban), igyekezzünk hát jól sáfárkodni azzal, amit a jóisten vagy a DNS (ki-ki döntse el, melyik a szimpatikusabb számára) örökül hagyott ránk. Mint azt a Való Világ legutóbb kiszavazott játékosánál a huszonéves – a nézõk által csak Szõke Ciklonnak aposztrofált – Solyánál is láthattuk, a napi egy doboz cigaretta elszívása abszolút nem kirívó eset már a huszonéves fiatalok körében sem. Ezt még nézni is fárasztó volt. Azokról a képsorokról már nem is beszélve, amikor napokra megvonták a cigarettát a játékosoktól. Láthattuk, ahogy a Szõke Ciklon démoni tájfunná, majd üvöltõ hurrikánná vált az elvonási tünetek következményeként. A kisminkelt babarcon furcsa kontrasztot képezett az agresszivitás és bizony édes-ékes anyanyelvünk mélyebb régióiba is nyerhettünk némi betekintést a Tobacco Klub szektájának prominens tagjától. Gondoljunk csak bele, mi van, ha valaki napi egy doboz füves cigit szívna el? Egész nap lebegne? Mert ha nem is túl épületes látvány és nem is túl egészséges, sõt kifejezetten egészségkárosító, de mondjuk cigivel a szájban még minden további nélkül lehet autót vezetni, irodai munkát végezni stb. De ugyanez droggal? Mint azt a dohányzásellenes kampányoknál is láthattuk, már a nikotin esetében is kialakul a függõség. Emlékeztetem a kedves Olvasót a Bennfentes címû kitûnõ amerikai filmre, melyben Russel Crowe és Al Pacino fantaszitkus alakításával kísérhettük nyomon a dohányipari lobbi elleni küzdelmet. A film – melynek központi témája volt, hogy a nikotin tartós fogyasztása függõséget okoz – egyébként valós történeten alapult. 98
A cigaretta az egyik legalattomosabb drog. Ahogy az ember öregszik úgy öregszik a szervezete is. Persze karbantarthatjuk sportolással, egészséges étrenddel, de valljuk meg õszintén, az egészséges életmód, a stresszhelyzetek elkerülése nem éppen a dohányos emberre jellemzõ. Egyik kedves barátom jut eszembe, aki harmincas évei közepén jár most, velem nagyjából egyidõs. Történt egyszer, hogy a baráti társaság a Mecsek egyik gyönyörû pontjára a Tubes kilátóhoz kirándult. Felérve a csúcsra az én kedves barátom – aki egyébiránt napi három doboz cigarettát szív el – göthölni, köhécselni kezdett. A friss, ózondús hegyi levegõn. Érezte is, hogy valami nem kóser, rögtön rá is gyújtott egy cigarettára. Na innentõl kezdve mindjárt rendben volt minden. A legdöbbenetesebb az volt számomra, hogy szinte fizikai fájdalmat jelentett neki a friss hegyi levegõ belélegzése. Mindezt miért mondtam el? Nagyon egyszerû. Ez van most 30-35 évesen. De mi lesz késõbb? Mondjuk úgy 60-65 évesen, amikor már amúgy is nehezebben megy fel az ember a lépcsõn, nehezebben veszi a levegõt, az izületek is kopottabbak már. És itt jön a képbe a nikotin. Még egyet csavar a présen, egy jó nagyot. Még több zihálás, még nehezebb felmenni a lépcsõn stb. Persze Marlboro Man, aki 42-fogas amerikai fogpaszta mosolyával naponta mosolyog ránk a színes magazinok lapjairól és az óriásplakátokról (liberális trendi szerint: gigantposzterekrõl), errõl nem mesél nekünk. De ez még istenes dolog, hisz még élünk. Ott egye meg a fene a lépcsõt, majd megyünk lifttel. De legalább megyünk. A kábítószerek esetében azonban jó esélyünk van arra, hogy abba a bizonyos 21,1%-ba tartozzunk, akiknek nincs esélyük arra, hogy megérjék a 60. születésnapjukat.
99
NEM AZ ISKOLÁNAK, AZ ÉLETNEK TANULSZ! A pozíciócserék után úgy tûnik az oktatási tárca „vegytiszta” szadeszes minisztérium lesz, ennek pedig – a jelekbõl ítélve – nemcsak a történelemtanítás látja majd a kárát. Bizonyára a kedves Olvasó is emlékszik arra az ominózus tévényilatkozatra, melyet Magyar Bálint az oktatási tárca elsõ embere adott, ahol elmondta, hogy a gyermekek személyiségi jogaira való hivatkozással tagadnák meg a szülõ felvilágosítását, ha a gyermek netalán drogozna az iskolában. No, itt én meg is állok, tanácstalanul és megadóan széttárom a karomat és belátom – Bayer Zsolttal messzemenõen egyetértve – az emberi hülyeség tényleg nem ismer határokat. Asszem megint itt az ideje, hogy küldessenek ezért a derék elmegyógyászért. Veér András merre vagy?! Pokorni Zoltán, aki szintén betöltötte az oktatási tárca miniszteri tisztét, rendkívül józanul és szellemesen reagált erre az ostoba és álságos érvelésre. Nem tudom szó szerint idézni, de mondanivalójának lényege valami olyasmi volt, hogy azt is tudni akarja, ha a gyerekének az iskolában kificamodik a bokája, hát még ha az élete! K.O. – ezt már csak én teszem hozzá. A TÁRSADALOM LEGKISEBB ALAPEGYSÉGE – Free your mind, vagyis szabadítsd fel a tudatot! – mondja Morpheus Neonak a futurisztikus Matrix címû filmben. Mint ahogyan azt a moziban is láthattuk, a virtuális világ és a valódi világ jócskán eltér egymástól. Azok, akiknek nincsenek céljaik, nem tartoznak sehová, nem tagjai semmilyen közösségnek, azok, akiket kielégítenek a virtuális világ mesterséges, mûvi úton elõállított élményei. Elliot Aronsonnak van egy kitûnõ könyve, a címe: A társas lény. Ebben a címben benne van minden. Úgy tûnik kendermagos szabaddemokrata barátaink nem olvasták ezt a könyvet. Veér András minden bizonnyal igen. Ez azért biztató a jövõre nézve. 100
Mióta ugyanis a száz kiló marhahús vezetése alatt álló, magát a szürkeállomány pártjának nevezõ SZDSZ a helyét keresve a politikai porondon ténfereg, azóta folyamatosan olyan érzésem van, mintha tudatosan a család tönkretételét tûzték volna ki célul arra a bizonyos sokat emlegetett szivárványszínû TOLERANCIA feliratot viselõ lobogójukra. Szerintük a társadalom legkisebb alapegysége nem a család, hanem az egyes ember, az ego. Ez a szûklátókörû hitvallás az önzésen alapul. Én, én, én és megint csak én. Csakhogy ez így nem mûködik. Pontosan azért nem, amit Aronson csodálatos könyvének címében ki is mond, mert az ember társas lény. Amikor még gyerekek vagyunk, minden ajándéknak örülünk. Aztán ahogy növekszünk egyre jellemzõbb ránk, hogy már csak a nagyobb, drágább és csillogóbb ajándékoknak tudunk igazán örülni. Aztán elérkezik a pillanat, amikor mi ajándékozunk meg valaki mást. Egy mosollyal, egy jó szóval, munkával, vagy akár egy szál virággal. És amikor ez a pillanat eljön és átéljük azt az önfeledt örömöt, amit a másik ember öröme nyújt számunkra, akkor értjük meg, hogy adni ezerszer jobb, mint kapni. És ekkor tudatosul bennünk végérvényesen és kitörölhetetlenül, hogy az én helyett a te, az õ, a mi, a ti és az õk számít igazán. És ennek az igazi és legfontosabb alapja a család. Nem vagyunk egyedül. Senki sincs egyedül. És mielõtt még valaki megkérdezi, hogy mi köze ennek az egésznek a droghoz, nos nagyon is sok köze van hozzá. Volt már olyan – nem is egyszer –, hogy gazdag, jómódú családban felnövõ fiatalok nyúltak a droghoz. Ez is azt mutatja, hogy a pénz nem pótol mindent. Pénzért csak hamis, tettetett, mûvi szeretet vásárolható. És mielõtt a kedves Olvasó érzelgõsséggel vádolna meg, pengessünk meg kissé racionálisabb húrokat is. Osztrák felmérések szerint, ha nem kapjuk össze magunkat, mintegy 35 esztendõ szükségeltetik ahhoz, hogy életszínvonal tekintetében utolérjük az európai átlagot. Nos, szerény véleményem szerint – kissé ugyan leegyszerûsítve és rusztikusan – a büdös életben nem fogjuk utolérni az európai átla101
got. És ennek elsõsorban nem gazdasági okai vannak, hanem emberi okai. A szemléletmódra gondolok. Arra gondolok, hogy az utcán ne dobjuk el a szemetet, arra gondolok, hogy ne az legyen az elsõ kérdés, hogy a másik mennyit keres, arra gondolok, hogy a kutyánk után takarítsuk el annak a piszkát, arra gondolok, hogy üljünk le egymással és beszélgessünk, néha mosolyogjunk és mindenben találjunk valami jót is, ne csak mindig a rosszat. És az sem ártana, ha nem ragaszkodnánk görcsösen ahhoz, hogy ha törik, ha szakad mindig szembemeneteljünk Európával. Például drogkérdésben, hiszen – talán az egyetlen liberális Hollandiát kivéve – ez ügyben mindenütt szigorúan járnak el. Bár ahogy mostanság hallani, a tulipánok földjén is kezd elegük lenni az embereknek ebbõl a fene nagy drogliberalizmusból. Ami azt illeti, hogy ne csak a rosszat vegyük észre, hanem a jót is, a magam részérõl örömmel közölhetem, hogy a Vörösmarty téri canabis-buliban is felfedeztem a pozitívumot. Mûködnek még a magyar társadalom egészséges önvédelmi reflexei és a konzervatív polgári oldal is megmutatta, hogy képes a sikeres és összehangolt cselekvésre. Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Az ember, ahogyan halad elõre az életútján, úgy öregszik. Az, hogy – mondjuk így – „gyárilag” meddig élünk, génjeinkben van kódolva a DNS-szekvenciákat alkotó nukleotidok milliárdjaiban. Ezt a genetikai információhalmazt pedig szüleinktõl, az õ szüleiktõl és minden felmenõnktõl örököltük. Az õ életük rányomja bélyegét a mi életünkre is. A mi életünk minõsége pedig nyomot hagy utódaink életében is. Mindenkinek elõre meg van írva az élete könyve. Rajtunk múlik, hogy ehhez az elõre megírt genetikai könyvhöz képesek leszünk-e hozzáragasztani új oldalakat (egészséges életmóddal, táplálkozással, szellemünk, elménk gondolkodásunk frissen tartásával), vagy esetleg felelõtlenül és egészségtelenül élve éppen mi magunk tépünk ki belõle teljes fejezeteket. 102
Egyszer egy bölcs azt mondta: „Ha elérkezel az utolsó oldalra, csukd be a könyvet!” A magam részérõl csak annyit mondhatok, módfelett szeretek olvasni és igyekszem mindent megtenni azért, hogy az a könyv, melyet nekem szántak elolvasásra, új lapokkal gazdagodjon és minél késõbb érjek el az utolsó oldalra. Önnek is ezt kívánom kedves Olvasó és azt, hogy minél több örömét lelje a saját könyvének olvasásában! Jó egészséget kíván: a szocialista nagyváros öntudatos polgára
103
SZEGÉNYSÉGI BIZONYÍTVÁNY – avagy Mediterrán Moszkva nem hisz a könnyeknek –
Íme a hír a legautentikusabb forrásból, az MSZP Baranya megyei szervezetének honlapjáról (www.mszpbaranya.hu 2003. május 12. 14:34): Simonovics Ferenc MSZP képviselõ lemondása majd halála miatt a pécsi 2 vk.-ben ma idõközi választást tartottak. A választókörzetben mintegy 5500 fõ jogosult a választásra. A majdnem 25%-os részvételi arány mellett Hering Gyula az MSZP jelöltje a szavazatok 56%-át, 770 szavazatot kapott az elõzetes eredmények szerint. Ennek alapján õ teheti majd le a képviselõi esküt. Hering Gyula köszönetét fejezi ki elsõsorban a választópolgároknak és a pécsi pártszervezet vezetésének is, akik mindvégig kitartottak mellette. Juhász István az MSZP Pécsi Szervezetének az elnöke a választási eredmény kapcsán kijelentette: a Pécs-szabolcsiak higgadtan és elõítéletektõl mentesen nyilvánították ki véleményüket, ellentétben a helyi napilap fõszerkesztõjével. Ennyi a hír. Mit is mondhatna minderre a szocialista nagyváros öntudatos polgára? Nem sok jót. Talán azt, hogy Kádár birkatürelmû népe erkölcsi érzékében, etikailag, illetve morálisan – egy igazi bányászvá104
roshoz méltón – ismét valahol a mélymûvelési szint környékére sülylyesztette magát? Más megközelítésben azt is mondhatnám, hogy a szocialista nagyváros megint kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt. Don Tollerone, a város teljhatalmú ura, a tiszteletbeli vajda büszke cím birtokosaként most már, elégedetten dõlhet hátra polgármesteri székében azzal a jólesõ érzéssel, hogy a hûséges consiglieriken keresztül valóban mindent kézben tart. De menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva. „ITT VAN MÁJUS ELSEJE, ÉNEKSZÓ ÉS TÁNC KÖSZÖNTSE!” Május 1. alkalmából tûzte mûsorára az egyik kereskedelmi csatorna a Csocsó, avagy éljen május 1. címû filmet. Magam jókat röhögtem némely jelenetén, bár akadtak olyan pillanatok is, amikor úgy éreztem, hogy a vidám barakk Illetékes elvtárs-féle tálalása már kissé erõltetett. Acélváros derék fiai és leányai a szovjet elvtársakkal karöltve köszöntötték a város névadóját, a nép bölcs vezérét (Éljen nagy Sztalin! Éljen nagy Sztalin!) és Rákosi pajtást. Aki eddig nem tudta – ha máshonnan nem is – hát a filmbõl megtudhatta, hogy sztalin magyarul annyit tesz acél, innen hát a mi Acélvárosunk, azaz Sztálinváros elnevezése, mely aztán az imperializmus ellenvívott harc csendesedésével és szelídülésével (no meg persze a szeretett bölcs vezér halálával) a nemesen egyszerû Dunaújváros nevet vette fel. Ez a mi Acélvárosunk – Lenin-szobrostól, párttitkárostól – egyike hazánk azon településeinek, melyeket a média-szakzsargon a nép által tapasztalt választási megfigyeléseken alapulva, nemes egyszerûséggel csak vörös városoknak hív. Mint azt a tavalyi országgyûlési választásokon láthattuk, ebben a tekintetben is a fõváros jár elõl „jó” példával. Budapest szinte teljes egészében bevörösödött. Aztán ott van még Salgótarján, no meg persze Miskolc és Ózd. Bár az utóbbi idõkben azt is láthattuk, hogy a 105
nehézipar egyik fellegváraként számon tartott Ózd mostanság inkább a modern kor kihívásainak és az új idõk szavának megfelelõen inkább a Való Világ médiaküzdelmeibe küldi harcedzett fiait. Akárcsak a kohászati mûveknek otthont adó, rapsztár-képzõ város szomszédságában meghúzódó aprócska Serényfalva is, melynek világlátott szülötte – a falu nevéhez méltón – fáradtságot nem ismerve épp azon serénykedik, hogy a nézõk millióinak jóvoltából õ is belépõt nyerhessen a milliomosokból és gagyi médiahírességekbõl álló ún. társasági elit zártkörû klubjába. Serényfalva a falusi turizmus helyett a médiaturizmust választotta. Lehet, hogy nekik volt igazuk? És természetesen ne feledkezzünk meg a billentyûzetet szorgosan püfölõ szerzõ, a szocialista nagyváros öntudatos polgárának szülõhelyérõl Mediterrán Moszkváról sem. Pécs a déli végeken tölti be a posztkommunista eszmerendszer sziklaszilárd alapú bástyájának rendíthetetlen szerepét. A hangsúly a rendíthetetlen szón van. Majd meg fogják látni. A SZÓLÁS SZABADSÁGA ÉS A HALLGATÁS ÁRA A baranyai megyeszékhely, mint több más megyeszékhely az országban, rendelkezik egy magát függetlennek mondó „közéleti” napilappal. Legalábbis a lapfejben ezt szokták elõszeretettel feltüntetni. Ez, a magát függetlennek valló Baranya megyei napilap pedig nem más, mint az Új Dunántúli Napló. Mit ad Isten, szinte az összes megyei laptársához hasonlóan ez a lap is az MSZMP megyei szervezetének hivatalos szócsöve volt, és micsoda véletlenek vannak, szintén az Axel Springer Kiadó uszályában kötött ki. Hát nem érdekes? Elsõ látásra talán hihetetlen, de a politikai széljárás erõteljes változásakor – melyet egyesek gengszterváltásnak, mások rendszerváltásnak, megint mások pedig csendes hatalomátmentésnek neveznek – a többi volt megyei pártnapilappal együtt az akkor még Dunántúli Napló néven futó sajtóorgánum is érdekes változásokon ment keresztül. 106
Az MSZMP – akárcsak a Dunántúli Napló – érdekes metamorfózison esett át. Talán csak a selyemhernyó gubójából kikelõ pillangó csodálatos átalakulása fogható hozzá. A Dunántúli Napló esetében az „Új” szócska hozzátoldásával, a párt esetében pedig a munkásosztályt képviselõ „M” betû elhagyásával igyekeztek megfelelni az elvtársak az új idõk kihívásainak. Ahogyan azt tõlük tudhatjuk, a múltat legszívesebben végképp eltörölték volna, csakhogy az ebben az irányban tett lépéseik nem jártak sikerrel. Túl sokan maradtak életben, akik még emlékeznek. Az „M” betût, melyet a munkásosztály a burzsoázia ellen folytatott kíméletlen harc elévülhetetlen érdemeiként szerzett a párt nevében, egyszerûen elhagyták, s most Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP- szavazó is keserûen szembesül azzal, hogy Viktor király mégiscsak igazat szólt, amikor a tavaly tavasszal lezajlott országgyûlési választásokon arról beszélt, hogyha a posztkommunista szegfûs utódpárt ragadja magához ismét a kormányrudat, a nagytõke kerül hatalomra, mi pedig maximum kisemmizett kisrészvényesek leszünk a Magyarország Részvénytársaság nevû országnak látszó földdarabon. Az élet sajnos igazolta a polgári Magyarország miniszterelnökének aggodalmait. Sõt, még túl is szárnyalta azokat. Megyó legutóbbi kormányátalakításával immáron arról is megbizonyosodhattunk, hogy Magyarország Rt. elõbb- utóbb szépen beolvad a Gyurcsány vezetette Altus cégbirodalomba. 2006-ban pedig, hogy a proletariátus büszke és öntudatos pártneveltjeibõl, az egykori KISZ-nemzedékbõl lett újgenerációs bankár-kommunisták feltegyék az i-re a pontot, Gyurcsány Ferenc lesz majd az akkora már minden bizonnyal egy székházcserén és egy újabb névváltoztatáson átesett, magát már szoci áldemokrata pártként definiáló érdekközösség miniszterelnök jelöltje. Jó Ha Figyelünk! Ezt a kis kitérõt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy az ország más vidékein vagy netán külföldön élõ olvasóim elõtt is vi107
lágos legyen, ha van újság, amely pécsi szinten nem igazán vádolható azzal, hogy rokonszenvez a jobboldallal, akkor az az Új Dunántúli Napló. Mégis, ez a lap volt az, amelyik megszellõztette a botrányszagú esetet, vagy ahogyan az MSZP tálalásában olvashattuk: „…a Pécs-szabolcsiak higgadtan és elõítéletektõl mentesen nyilvánították ki véleményüket, ellentétben a helyi napilap fõszerkesztõjével.” Úgy tûnik, a saját anyját meglopó, s ezért börtönbüntetést érdemlõ képviselõ jelölt indítása, még az egykori kommunista gyökerekkel bíró Új Dunántúli Naplónál is kiverte a biztosítékot. A volt munkásõrök által vezetett egyéb sajtóorgánumokra most ne is vesztegessük a drága idõt. HA HARC, HÁT LEGYEN HARC! A választás hetének keddjén a pécsi polgári körök találkozóján vettem részt, ahol az egyik kereszténydemokrata képviselõ újságolta, hogy milyen jól halad a kampány, most meg, hogy napvilágra került ez a kínos ügy a politikai ellenfélrõl, talán el sem lehet veszteni ezt a választást. Azon tûnõdtem, vajon a jelölt úr tájékoztatta-e párttársait múltjának errõl a kínos eseményérõl, avagy nem? – Óh déja vú! – jutott eszembe Neo-hoz hasonlóan. – Ilyet mintha már láttam volna valahol! Aztán eszembe jutott a nép ajkán született bölcs mondás: – Fejétõl bûzlik a hal! Mintha a D-209 is elfelejtette volna tájékoztatni a koalíciós partnert sötét múltjának bizonyos fehéren homályló foltjáról. Ha ilyen a nagyfõnök, milyenek lehetnek a beók? Hát ilyenek. Úgy tûnik számomra, hogy egyetlen józanul gondolkodó szocialista politikus van közel, s távol, õ pedig Szili Katalin, a Parlament el108
nök-asszonya. Arra azért kíváncsi vagyok, most hogy a dolog kedvezõ fordulatot vett, tartja-e szavát az Országgyûlés fõ dirigense és valóban kilép-e az MSZP pécsi szervezetébõl, vagy találnak valamilyen jó kifogást, esetleg csendesen feledésbe merül az ügy? Mindenesetre a szerecsenmosdatás már kezdetét vette, az „ifjúkori botlás” címû lemez van mûsoron éppen. Szóval kedden még úgy tûnt minden a legnagyobb rendben van. Az jutott eszembe, hogyha minden jól megy, a végén még pezsgõt is bonthatunk, a szocialista nagyvárosban – Acélvároshoz hasonlóan – kisebbfajta csodának leszünk tanúi, megtörik a jég, nyer a jobboldal jelöltje. Pezsgõ marad a frigóban. Az irodában mindig azonos módon indul a nap. Szerver bekapcsol, föl a hálóra, gépek bekapcsol, szintén föl a hálóra. Miután a szokásos szertartásos folyamatsort végrehajtottam és letelepedtem a képernyõ elé – ahogy mondani szokták – az arcomra döbbenethegyek ültek ki. A villanypostámon már ott vártak az üzenetek: gyõzött az MSZP jelöltje. – Na baszd meg! – fakadt ki belõlem önkéntelenül, amikor odafordultam kollégámhoz, aki hát szintén nemzeti elkötelezettségû. Tökéletesen megértem a kedves Olvasó csalódottságát és elkeseredettségét ha azt mondja, hogy most egy világ omlott össze benne, amikor teljesen megütközve olvasta a szerzõ fenti minõsíthetetlen hangvételû és alpári stílusú kinyilatkoztatását. Magam is meglepõdtem magamon, de úgy éreztem, hogy a bennem kavargó érzéseket, valamint a helyzet tragikumát ez az önkéntelenül, mármár ösztönösen kimondott szófüzér foglalta össze a legtömörebben és lényegre törõbben. Ocsúdva az elsõ döbbenetbõl, feltettem a költõi kérdést: – Hát itt már mindent lehet? Igen kedves Olvasó, itt már tényleg mindent lehet. Bele lehet hazudni a képünkbe miniszterelnökként, hogy nem voltam titokszol109
ga, öt perc múlva meg még egyszer, hogy hát mégiscsak voltam, de viszont a jófiúk között. Bele lehet hazudni a képünkbe, lassan, hogy mindenki megértse, hogy Orbán Viktor is megértse, nem lesz gázáremelés, aztán mégiscsak lesz. Illetve most amikor ezeket a sorokat pötyögöm a számítógép billentyûzetén, már be is jelentették a lakosság számára 12%-os, a nagyfogyasztóknak pedig 15%-os gázáremelést. Az autópályák száz számra kígyózó vadonatúj kilométereire már ne is vesztegessük a drága idõt, hisz eddig (2003. május közepe) még egyetlen nyüves kilométer sem épült meg belõlük. És arról se feledkezzünk meg, hogy az általuk istenített tendereztetés, versenytárgyalás nemhogy „ócsítaná” (idézet Megyótól) az autópálya építést, inkább csak drágítja azt. Már amikor a résztvevõket ki nem zárja a Versenyhivatal, amikor rajtakapja õket, hogy bizony árkartellbe tömörültek, így hát mindenrõl beszélhetünk, csak éppen versenyrõl nem. Ehhez képest a Vegyépszer-féle autópálya építési biznic maga volt az élõ-patyolat reklám. Nemcsak gazdaságpolitikailag (lakáskölcsönök kamattámogatásának csökkentése, gazdák támogatásának csökkentése, katasztrofális következményekkel járó kórháztörvény-tervezet) pusztítanak és rombolnak le mindent, ami az elõzõ polgári kormányzat ideje alatt beindította a növekedést, hanem erkölcsileg és szellemileg is prés alá vették ezt a szerencsétlen magyar népet. A bankóprés alá. Akár a minimálbért, akár az ún. egy fõre jutó GDP-értéket nézzük, a fasorban sem vagyunk az Európai Unió tagállamaihoz, a nyugati jóléti államokhoz képest. De ha már pénzünk nincs sok, próbáljuk meg jól és hatékonyan felhasználni azt amink van, a szürkeállományt, az észt, a tudást. Persze csak ha el nem eregetjük ezt is a marihuána füstjének bódultságban. Egy kimûvelt emberfõkbõl álló, jól képzett, az országért, a nemzetért tenni akaró és tenni tudó öntudatos néppel lehet csak helytállni egy ilyen erõs és kiélezett nemzetközi versenyben. 110
Ehelyett mi van most? Egy volt titkosszolgálati tiszt áll az ország élén, mely országot egy holding birodalomhoz tartozó elitcsoport tartja uralma alatt, amelyik Kormánynak nevezi magát. Önkormányzati szinten pedig – a jelek szerint – minden további nélkül képviselõ lehet valaki, aki meglopja a saját anyját, s ennek következményeként néhány hónapra még a BM Büntetés-végrehajtási Intézményének vendégszeretetét is élvezi. Csak úgy futólag jutott eszembe, hogy ha valaki belekezd egy vállalkozásba, még a legapróbba is, erkölcsi bizonyítvány szükségeltetik hozzá. Valószínûleg a politikusi lét, különösen a megélhetési politikusé, valamilyen különleges vállalkozási forma lehet, minden erkölcstelenség belefér. Az újonnan mandátumhoz jutott képviselõ úr ifjúkori botlását „elnézve” az is lehet, hogy már fiatalon is a politikusi pálya vonzotta. Hiába no, a lopást nem lehet elég korán kezdeni! Azért annak módfelett örülök, hogy nem abban a körzetben lakom, ahol Hering úr képviseli a nép érdekeit. Magam úgy vagyok vele, nagyon nem szeretném ha engem és az érdekeimet egy olyan ember képviselné, aki a saját anyját is meglopta. Az önkormányzati választások részvételi adatait nézve azt hihetnénk, hogy a helyhatósági választásoknak koránt sincs akkora szerepük, mint mondjuk a parlamenti választásoknak. Úgy tûnik, az önkormányzatok képviselõtestülete nem olyan lényeges számunkra. Hogy ez mennyire nem így van, és hogy az idõ mennyire igazolta a tavalyi parlamenti választásokkal kapcsolatos véleményemet, miszerint a fõváros innentõl kezdve egész egyszerûen bármikor leszavazhatja a vidék Magyarországát, azt a pozíciójából szinte kirobbanthatatlan Demszky Gábor, székes fõvárosunk régi-új fõpolgármesterének legutóbbi kinyilatkoztatása igazolja a legfényesebben. Egyszerûen beszólt Megyóéknak, hogyha nem adnak pénzt a 4-es metró megépítésére, elbukják a következõ, 2006-os választásokat, ha viszont megnyílik a központi bõségszaru, az évtized második fe111
lében is vörös szegfû fog virítani a Parlament ablakában. A választási technológia ki van dolgozva, tavaly már kitûnõen bizonyított a párhuzamos számítógéprendszer. Demszky kijelentése több szempontból is érdekes, mert azt még senki sem tudja, hogy a 2006-os hangulatjelentésekben mi olvasható majd. Hiszen a gazdaságpolitikai koncepciótlanság, a posztkommunista ügyintézõ Kormány által szétszórt milliárdok könnyen odavezethetnek, hogy a baloldali választók – mikor már pénztárcájukon is kivédhetetlenül érzik majd az újabb Bokros-, vagy László-csomag hatását – elpártolnak a nagytõkés új burzsoázia pártjától, vagy paszszivitásba vonulnak. Persze az elõzõ szakértelem kormányának módszerei is visszaköszönnek, lesöprik még a padlást is, minden eladnak, ami még mozdítható. Úgy hírlik, mindösszesen 37 cég marad állami tulajdonban. Ha ehhez még hozzáveszünk lehetséges forgatókönyvként egy nagyobb hitelfelvételt a 13. havi nyugdíj finanszírozására – no meg persze a nyugdíjas szavazók millióinak megnyerésére –, úgy tûnik, hogy a nemzeti oldal nem nagyon rúg itt labdába a 2006-os választásokon. A kép kísértetiesen emlékeztet a Kádár-korszak kirakat (vagy operett) Magyarországára, ahol a felvett hitelek nagy része a beruházások helyett az életszínvonal mesterséges fenntartására mentek el. A pazarló gazdálkodás természetesen önkormányzati szinten is tetten érhetõ. Egyes önkormányzati vezetõk azt is megengedhetik maguknak – szintén országos méretû felháborodást keltve –, hogy extra pénzeket szavazzanak meg maguknak, miközben ugyanott iskolákat kell bezárni, és érdekes módon azok, akik ilyen döntéseket hoznak, mindig a magát szociálisan érzékenynek tartó baloldalról kerülnek. Szerencsére maradt bennük annyi józan ész és belátták, hogy hát ezt azért mégsem kellene. Talán csak tesztelték a társadalmi tûrésküszöböt. Nagy valószínûség szerint ilyen társadalmi tûrésküszöb-tesztelésre került sor a legutóbb Pécsett lezajlott idõközi választás alkalmával is. 112
A kommunizmus dél-nyugati végvárának számító bányászváros ismételten kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt, és megint csak bebizonyosodott, hogy Mediterrán Moszkva nem hisz a könynyeknek. A párttal tûzön-vízen át. De még a kaptáron keresztül is! Mit is mondhatnék még bölcs és okos gondolatot az Olvasónak, aki talán most e cikk elolvasása után minden bizonnyal értetlenül mered maga elé és megkérdezi magától: Mit is keresek én még mindig ebben az országban, ahol ilyenek történhetnek? Nos, a szintén nagy munkásmozgalmi múltra visszatekintõ Ózd híres szülöttének, Majka Papának egyik dalát ajánlanám a jövõ nemzedék elszánt karrier-építgetõ ifjúságának: „Megyünk lopni, megyünk lopni! a szocialista nagyváros öntudatos polgára
113
BUTÁK DIKTATÚRÁJA – avagy A népet nem lehet leváltani –
Magától a legfõbb titokszolgától hallhattuk, idén már biztosan nem indul be a gazdaság fejlõdése. Az egykori Markos-Nádas sikerduó egyik régi kabarészáma jut eszembe, amikor a boldog pártállami békeidõket kifigurázandó, a május 1-jei felvonulások szép emlékét idézték meg, ahogy a halhatatlan „Önök kérték” munkásmozgalmivá aktualizált „Felvonulók kérték” különkiadása számára gyûjtötték össze az ünnepi kívánságokat, ám a mûsor csak nem akart összeállni: – De nem ezt beszéltük meg! Maga nem ezt fogja kérni! Hát, én azt hiszem Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó és még néhány milliónyi elkeseredett honfitársa Kádár népébõl nem ezt kérte, és nem ezt beszélte meg önökkel, szeretve tisztelt szocialista elvtársak és elvtársnõk. A tizenkilencezer forintos sonkák illata már rég tova lebbent a spájzokból – a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok legnagyobb bánatára. És ha nem is az oroszok, de bizony a dobtáras géppityuval felszerelt pufajkás kommiszárok késõi leszármazottai, az egykori KISZ-titkárból miniszterré avanzsált milliárdos bankárkommunista, az államtitkári besorolású érettségizett szóvivõ és az acsarkodó stílusú, ifjú kommunista attitûdöktõl sem mentes médiadirigens az egykori kultúrcenzor nagyasszony vezetésével már nyomul. Lassan elérnek a spájzig is, és visznek mindent, ami csak mozdítható. Az utolsó befõttes üveget is elprivatizálják. 114
Szóval az a helyzet, hogy a hatalmasra mélyült ideológia árok túloldaláról most már egyre többször és egyre hangosabban hallatszik át az elégedetlenkedõk népesedõ táborának morgolódása, zúgolódása. „Nem volt elegendõ energia a nagy lélegzetû dolgokhoz az elmúlt egy évben” – hallhattuk szintén a legfõbb, a D-209 jelû titokszolgától. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig megáll, két karját tanácstalanul széttárja, „s oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, ha nem érti a dolgot.” – ahogy a költõ mondaná. Vajon mi a fenére kellett az elmúlt egy esztendõben az energia a szeretve tisztelt nemzeti közép szakértõ kormányzatának, hogy nemcsak a nagylélegzetû dolgokra, de úgy tûnik a kicsikre sem maradt belõle elegendõ? Avagy a tenni akarással vannak itten komoly bajok? Lehet, hiszen derék posztkommunistáink – liberális barátaikkal karöltve – az elmúlt egy esztendõben mindent megtettek azért, hogy lepadlózzon a gazdaság, és hogy a lakosság további öles lépteket tegyen meg a konzumidiotizmus felé vezetõ rögös úton, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. MÓNIKÁM, DRÁGA MÓNIKÁM… Nem nem, kedves olvasó, a mi Mónikánknak ezúttal nem a hermónika szól, hanem az ellenzék vegyes kara, most már épp itt lenne az ideje, hogy lemondjon. Gondolom Megyó is tökéletesen tisztában volt azzal, ha hozzányúl a csodás mosolyú és mindig elegáns belügyminiszter-asszonyhoz, azzal látványosan beismerné az elmúlt év katasztrofális belügyi irányítását és kudarcait. Pedig annyi minden történt itt az elmúlt esztendõben, hogy az egy férfi belügyérnek is becsületére válna, nemhogy egy törékeny hölgynek. Elegendõ, ha csak az emlékezetes Erzsébet-hídi csatára vagy a nem kevésbé unalmas Vörösmarty téri társas összejövetelre gondolok. 115
No persze az is vita tárgyát képezhetné, hogy ez a mi szerencsétlen sorsú népünk, hogyan is éli meg mindezen történéseket a nagy magyar valóságban. Az elképzelések e tekintetben is megoszlanak. Magam e hasábokon is többször hangot adtam abbéli véleményemnek, miszerint a kádári rendszerben szocializálódott széles néptömegek szinte zökkenõmentes „átnevelésének” folyamata az agymosott konzumidióta fogyasztó státuszába – többek között a média hathatós segítségével –, igen csak elõrehaladott állapotában van már. Nos, ha ezt a folyamatot alaposabban szemügyre vesszük, igencsak érdekes dolgokra bukkanhatunk. Különösen akkor, ha elidõzünk, az ideológiai árok túl oldalán honos szerzõk egy némely publicisztikájánál. Itt van példának okáért Tóta W. Árpád, az Index internetes újság Pulitzer-díjjal kitüntetett publicistája. Az õ mûve a nagy port felvert „Anyád napja” címet viselõ írás, mely a fent említett Vörösmarty téri társas összejövetel kapcsán készített sajátos hangvételû értekezés. Ebben az írásban a szerzõ – több más mellett – egy rendkívül érdekes problémát feszeget. A marihuána tüntetés kapcsán bekövetkezett események arra sarkallták a szerzõt, hogy annak a véleményének adjon hangot, miszerint: „…nem lehet elégszer hangoztatni: be kell vezetni az értelmi tájékozottsági cenzust.” Gyengébbek kedvéért ezt részletekbe menõen is kifejti: „… meg kell vonni a választójogot az ország legbutább öt vagy tíz százalékától. Nem lehet elégszer elmondani: a demokrácia, a teljes, válogatás nélküli választójog túlhaladott berendezkedés. Képesítés és képesség nélkül babakocsit sem lehet tologatni – na jó, azt éppen lehet, szintén sajnos –, nemhogy megmondani a frankót országlás ügyében. Motorhoz, autóhoz, kerti traktorhoz, katedrához és 116
esztergagéphez tanulni kell – csak éppen a választáshoz nem kell. Mintha a politika nem volna veszélyes üzem.” Vagy egy másik helyütt: „Kerül amibe kerül, nem lehet elégszer hangoztatni: be kell vezetni az értelmi-tájékozottsági cenzust. Teszteljük a tisztelt polgárt, mielõtt kezébe adjuk a döntést; ugyan mondja már el, mint micsoda próbál õ most beleszólni Magyarország ügyeibe. Csak néhány egyszerû kérdés államformáról, történelemrõl, földrajzról – aztán elégséges fölött mehet szavazni, a legjobbak még szorzót is kaphatnak. Mert hadd érjen már többet annak a szavazata, aki nem az ingyen konzervért és az ingyen demagógiáért jött voksolni.” Nehéz bármit is mondani ilyen sorok után. Maximum azt a kérdést tehetnénk fel, hogy akkor vajon hol húzódnak a parlamenti demokrácia határai? Tóta W. úr cikke az emberekbõl általában indulatokat – némely hevesebb reakció esetén anyázást – váltott ki ismeretségi körömben. Én azonban azt tanácsolom higgadjunk le, próbáljuk meg józanul, odafigyelve megvizsgálni a Tóta W. úr által felvetett társadalmi problémát. AKI Á-T MOND, MONDJON B-T IS „… meg kell vonni a választójogot az ország legbutább öt vagy tíz százalékától.” Ha követjük Tóta W. úr gondolatmenetét, több kérdés is felmerül, melyre igencsak nehéz megnyugtató választ adni. Ki dönti el, ki számít butának – mármint választójogi értelemben –, hiszen van aki például jó volt földrajzból, de mondjuk a történelem éppen nem tartozott a kedvenc tantárgyai közé. Vagy mi van azokkal, akik a reáltantárgyakban voltak jobbak és teszem azt közgazdasági117
lag világosan látják, hogy – példának okáért – a mostani ügyintézõ kormány gallyra vitte az egész gazdaságot, mégsem voksolhatnak más, nekik szimpatikusabbnak tûnõ jelölt(ek)re, mivel történelembõl meg földrajzból elbuktak az állampolgárok számára kiírt felvételi vizsgán. A kérdés annál is inkább figyelemre méltó, mivel ha marad az SZDSZ-es Magyar Bálint-féle oktatási doktrína, félõ, hogy általánosan kimûvelt emberfõk helyett szakbarbárképzés honosodik meg majd hazánkban is. „Nem lehet elégszer elmondani: a demokrácia, a teljes, válogatás nélküli választójog túlhaladott berendezkedés.” „A demokrácia rendet és fegyelmet jelent, nemcsak a vita szabadságát” – no ezt meg Kádár apánk mondta, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Magam is még a Magyar Szocialista Munkáspárt uralkodásának évei alatt szocializálódtam. Mivel KISZ tag is voltam – remélem ezzel most nem kaszáltam el magam egy egész életre a karrierépítés meredeken falnak támasztott szamárlétráján –, arra azért még emlékszem, hogy az akkori szocialista történelem- és filozófiatanítás interpretációjában mindenféle társadalmi berendezkedésen túl jött majd el a kommunizmus, amely magát a Kánaánt volt hivatott szimbolizálni. Nem tudom, hogy Tóta W. úr hány esztendõs és melyik érában szocializálódott – mondjuk nagy választék nincs –, de nekem nagyon úgy tûnik, hogy hozzám hasonlóan õ is szocialista történelemtanítás görbe tükrén keresztül sajátíthatta el a világunkhoz való viszonyulás sajátos aspektusait, hogy ismételten egy csodás képzavarral éljek. Kettõnk között mindössze annyi a különbség, hogy míg nála a bevésõdés sikerrel járt, nálam az idõ és az évek múlásával kikoptak a kommunista eszmerendszer bölcs tanításai. 118
„Képesítés és képesség nélkül babakocsit sem lehet tologatni – na jó, azt éppen lehet, szintén sajnos –, nemhogy megmondani a frankót országlás ügyében. Motorhoz, autóhoz, kerti traktorhoz, katedrához és esztergagéphez tanulni kell – csak éppen a választáshoz nem kell. Mintha a politika nem volna veszélyes üzem.” Nos igen, ebben van valami. Azt szokták mondani, politikusnak az megy el, aki nem ért semmihez. No persze ez a dolgok végletes leegyszerûsítése. Ugyanakkor kétségtelenül igaz az is, hogy ha az elmúlt esztendõkre visszatekintünk, hát bizony akadt jó néhány olyan honatya, aki sok esetben nevetség, hogy ne mondjam közröhej tárgya lett. Itt azonban már jó ha megállunk egy polgári szóra. Mert bizony igencsak elgondolkodtató az – legalábbis számomra –, hogy széles néprétegek nem azért ültek le a televízió készülékek elé a parlamenti közvetítések adásaikor, hogy az ország ügyeiben fontos viták és döntések meghozatalát kövessék nyomon, hanem, hogy jól szórakozzanak azon, ahogy a Torgyán Jóska vöröslõ fejjel és dagadó karotisszal (nyaki verõér) kétszázötvenedszer is elküldi az egész MSZP-t a sunyiba Horn Gyulástul mindenestül. Megmondom az õszintét, sem Farkasházy Tivadart, sem az õáltala képviselt humort nem kedvelem igazán, de ezekben az idõkben bizony komolyan aggódtam, hogy mi lesz a Rádiókabaréval, mert sok esetben a Parlament túltett a szórakoztatás hivatalos mesterein, vagy ahogyan kereskedelmi tévééknél szokták mondani, a „Humor nagyágyúin”. Ez persze még nem lenne akkora baj, hiszen a nyugati jóléti államokban sem törõdnek nagyon az emberek a politikával. Igaz, ott a nagyszámú civil szervezet gondoskodik arról, hogy a maga szakterületén mindenki tevõlegesen részt vehessen a közéletben, hozzájárulva annak sikeréhez. Természetesen hazánkban ez sem így mûködik. Nálunk még csak most kezd erõsödni a civil szervezetek szövete. 119
A pártállami diktatúra alatt nem nézték jó szemmel a közösségek kialakulását, hiszen azok potenciális veszélygócokat jelentettek a párt véleményével, a központi akarattal szemben. Így nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy a lakosság tetemes részében – fõleg az alacsonyabb mûveltségi szintû néprétegekben – az igény sincs meg arra, hogy tartozzon valamilyen közösséghez, vagy uram bocsá’ esetleg saját maga létrehozzon egy új közösséget. Aztán van itt még valami, ami mellett nem mehet el szó nélkül az ember. A politika veszélyes üzem, állítja Tóta W. úr, s ebben tökéletesen egyetértek vele. Mert mit is gondoljon a szocialista nagyváros öntudatos polgára akkor, amikor a spontán meg a jó ég tudja miféle privatizációk során mintegy húszezer milliárd forint tûnt el szõrénszálán – vagy talán helyesebb ha azt mondom kézen-közön – az országból. Kábé két és fél éves teljes költségvetése az országnak. Hozzávetõlegesen. Nem is csoda ha robbantásokkal, leszámolásokkal és egyéb hollywoodi eksön múvikba illõ jelenetekkel reagál erre a magyar és a nemzetközi alvilág. És mint tudjuk – elõször ezt is egy MSZP-s politikus Katona Béla mondta ki kormányzásuk ideje alatt – az alvilág már beférkõzött a hatalom soraiba. Ilyenkor bennem azért megáll az ütõ – ahogy mondani szokták. Néha olyan érzésünk támad, hogy ez az egész szavazósdi, meg választósdi tulajdonképpen egy országos méretû színjáték, hiszen aki a zenészt fizeti, az rendeli a nótát. Mit tagadjam, engem cseppet sem gyõz meg, amikor a reggeli beszélgetõs mûsorban a többszörös milliárdos holding igazgató meséli el a nézõk millióinak, hogy ha már feladta jól fizetõ állását egy rongyos, havi félmiller körüli miniszteri fizetésért, még a cégeiben lévõ érdekeltségeit is átíratja másra a miniszterség idejére. Mese a Holdon. Persze mindenki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez is csak része a nagy színjátéknak – szadeszék úgy mondanák, a kábításnak –, ugyanis egy miniszteri bársonyszék által biztosított tekintélynek kö120
szönhetõen sok minden olyasmit is el lehet intézni, amire esetleg a rendelkezésre álló vagyon vagy a kapcsolatrendszer nem képes. Mi pedig, Magyarország Részvénytársaság nagyon- nagyon kis részvényesei eközben kétségbeesetten evickélünk, megpróbálunk valahogy a felszínen maradni. Bár ha Tóta W. úr elképzelései teret nyernének, még a demokráciának ettõl a kis illúziójától is megfosztanák a lakosság – az õ szavaival – legbutább 5–10%-át. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy beletörõdik-e mindebbe a sokszor már megfáradt, közönyös vagy éppen elgyötört ország. A szemléletmód, a világ dolgaihoz való hozzáállás sok mindenre kihatással van. Többek között a társadalom aktivitására is. És itt most nemcsak arra gondolok, hogy mondjuk gazdaságilag mennyire teljesítõ képes az adott ország lakossága, hanem arra is, hogy az egyes ember mennyire él teljes és boldog életet. A társadalmi passzivitás és a pusztán csak a fogyasztói létben megnyilvánuló életvitel, mely kizárólag a homo sapiens vegetációját biztosító alapfunkciókra szorítkozik (evés, ivás, ürítés, alvás), sivár és egyhangú jövõképet rajzol az ember elé, fásulttá teszi, késõbb pedig már nem tud örülni szinte semminek, még az élet apróbb örömeinek sem. Az ilyen életvitelnek aztán – ha nem alkoholba vagy drogba menekül a szerencsétlen – általában valamilyen pszichés eredetû betegség lesz a vége. Az ember alapvetõen egy célkövetõ lény. Talán a tengeralattjáróról kilõtt torpedóhoz hasonlítanám, amelyik kisebb-nagyobb eltérésekkel halad a célja felé. Elõször még nagyobbak az eltérések az eredeti céltól, aztán egyre kisebbek, míg végül célba ér. MÉG KÉR A NÉP Nem csak kenyérrel él az ember – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. Hogy ez mennyire így van, azt Tóta W. úr írása is eszembe juttatta. Leginkább akkor, amikor lezajlott Pécsett – nem sokkal a cikk megjelenése után –, az elhunyt képviselõ helyére kiírt idõközi helyhatósági választás. 121
Az elmúlt esztendõ választási eseményeire visszatekintve meg kell mondjam, magam is többször elgondolkoztam azon, hogy az emberek mennyire tudatosan cselekszenek a szavazó urnák elõtt. Nos igen érdekes a kép. Az immár a klasszikusok kategóriájába tartozó Fábry Sándor-féle szilveszteri kabaré konferanszié tanulságos mondatát idézném: „Megint magunkra húztuk a kommunistákat.” Arra meg, hogy a rendszerváltás nevû valamire egyáltalán miért volt szükség, az égadta világon senki se tudott válaszolni. 1989-ben az ország egy emberként azt mondta a volt kommunistáknak, hogy „menet!”, majd 1994-ben újra, tavaly 2002-ben pedig immáron másodszor visszaszavazta az egykori központi bizottsági tagokat a hatalomba. Magam is a nép egyszerû gyermeke volnék, így az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiba történõ alámerüléskor hallok ezt azt, amikor éppen nyitott szemmel és füllel járom Mediterrán Moszkva koszos utcáit. Nos a lényeget röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy Antallék mindent eladtak, Viktor királyék meg mindent elloptak. Az elõbbi kijelentésekbõl egyvalamit biztosan leszûrhetünk, a kommunikáció, a médiumok mára már önálló hatalmi ággá nõtték ki magukat. Mert azt már a nép egyszerû gyermeke nem tudja, hogy bizony a Németh-kormány ideje alatt születtek meg azok a törvények, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy – népi szóhasználattal élve – szétlophassák ezt az országot. (Azt csak így csendesen és zárójelben jegyzem meg, hogy „természetesen” a Fidesz vezette polgári kormány jóval többet lopott fennállásának négy esztendeje alatt, mint a komcsik a negyven éves diktatúra alatt.) Errõl egyébként a minap egy kórházi látogatás alkalmával gyõzõdhettem meg, amikor is beteg édesapámnál jártam. Az egyik ágyon egy öregebb elvtárs feküdt, akivel – mondjuk így – nehéz perceket szereztünk egymásnak. Maradjunk annyiban, hogy heves szóváltás után (kékfényes szakzsargon) a kisöreg vérnyomása az egekig ug122
rott, a nõvér pedig finoman megkért, hogy távozzak kis idõre a kórterembõl, amíg normalizálódik a helyzet. Nem is ez volt a legérdekesebb, hanem az, hogy a másik ágyon fekvõ idõs úriember feltétlenül fontosnak tartotta, hogy kijöjjön a folyósóra, megszorítsa a kezemet és elmondja nekem, hogy semmi köze az ágyszomszédjához. Nem semmi. Ezért már megérte reggel felkelnem. Szóval visszatérve a tavalyi választásokhoz, a következõ sokkterápia õsszel ért amikor – ahogyan azt már e lapokon is írtam – országos méretû bolgárkertészetünkben kivirágzott a szegfû. Itt mondjuk még érthetõ volt, mindenki szerette volna élvezni a kormányzati hátszél beígért kellemes fuvallatát. Azt hittem, hogy ezt már nem lehet überelni. Tévedtem. Lehetett. És itt jön a képbe a Tóta W. Árpád által tárgyalt társadalmi probléma. Azon már meg sem lepõdtem, hogy a Nap-keltébe betelefonáló és a jobboldalt kussolásra buzdító nézõt az egykori kultúrcenzor nagyasszony inti rendre, és világosítja föl, hogy most már mi kérem szépen itten demokratikus jogállamban élünk, nem pedig proletárdiktatúrában. Újra csak eszembe jutott szegény Farkasházy meg a rádiókabarés team, hogy most aztán felköthetik a magyar textilt, mert ilyet még õk se nagyon tudnának kitalálni, de ami pár héttel ezelõtt Pécsett történt, arra azt mondtam, ez már nagyon gáz. Mert bármennyire is toleráns az ember, bármennyire is tiszteletben tartja mások véleményét, van egy pont, amikor a külsõ szemlélõ azt mondja, hogy eddig és ne tovább, innentõl már klinikai eset. Nálam ez a pont akkor jött el, amikor a pécs-szabolcsi választókerületben az idõközi választásokat megnyerte a saját anyját meglopó, s ezért a börtönt is megjárt képviselõjelölt. Ahhoz, hogy kételyek merüljenek fel egy olyan ember képviselõnek való alkalmasságával kapcsolatban, aki meglopta a saját anyját, nem szükségeltetik semmiféle történelem-, földrajz- vagy társadalomtudományi ismeret. De még csak érettségi bizonyítvány sem. Bár azzal manapság egészen a kormányszóvivõi tisztségig is vihetjük. 123
Elegendõ a józan mezõgazdasági dolgozói ész, melyben az ilyen esetekre rendszeresített vészjelzõ – ennek híján valamilyen kolomp – automatikusan megszólal, hogy „Vigyázz, baj van!” Engem azért roppant mód érdekelne, hogy vajon azok a derék pécs-szabolcsi szavazók, akik voksaikat erre a csodálatos emberre leadták, hogy vajon õk akkor most melyik 5–10%-ba tartoznak? Derék választópolgára hazának valamennyi, Tóta W. úrhoz, hozzám vagy éppen a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez Vizy úrhoz hasonlóan. A szavazatuk is ugyanannyit ér. Mert ha a drogok elleni tiltakozás és annak nyilvános hangoztatása a liberalizmus magasztos eszméjét olyannyira sérti, egyesek szerint olyan mértékû butaságnak minõsül, hogy az ilyen emberek még a szavazati jogra sem méltók, akkor mit mondhatunk a pécs- szabolcsi választópolgárok esetérõl, ahol logikus érvet nem nagyon talál az ember, hogy vajon miféle szempontok szólhattak egy ilyen múltú ember megválasztásában. Sok mindent lehetett olvasni errõl az ominózus választási kampányról, így azt is, hogy a késõbbiekben gyõztes MSZP színekben induló képviselõ-jelölt a saját kocsmájában ingyen sörrel és virslivel látta vendégül a választópolgárokat. Úgy tûnik a baloldalnál ez a siker receptjének egyik elengedhetetlen kelléke, a sör-virsli páros. Bevallom magam is hajlok arra, hogy oszszam Tóta W. úr abbéli aggályát, miszerint „…hadd érjen már többet annak a szavazata, aki nem az ingyen konzervért és az ingyen demagógiáért jött voksolni.” Ez a szép az emberiségben, a sokszínûség! – mindig ezt mondom. Végül is az ingyen sörért és virsliért szavazatát eladóktól, vagy a tavalyi választásokon az ún. „kocsmaláncokban” öntevékenyen résztvevõktõl se kérte számon senki, hogy miért „…az ingyen konzervért és az ingyen demagógiáért jött voksolni.”
124
SZÖVETSÉG SZÜLETETT A balliberális kormány immáron másodszor került vissza a hatalomba a népies nevén csak gengszterváltásnak hívott társadalmi fordulat után, és immáron másodszor éli át a magyar társadalom, hogy a nemzetgazdaság kétségbeejtõ zuhanórepülésbe kezdett. Ennek világos jele, hogy a külföldi pénzügyi szervezetek azonnal megkongatták a vészharangot, a belföldi gazdaságkutató cégek és szakértõk is aggodalmukat fejezték ki. Sõt egyes vélemények szerint még egy újabb Bokros-csomaggal is számolhatunk, csak most a pénzügyminiszter személyének köszönhetõen nagy valószínûség szerint László-csomagnak hívják majd. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Ami felépült az elmúlt négy esztendõ alatt az ország gazdasági és közéletének irányításában, azt most módszeresen leépítik, széthordják. Magyarország pedig egy országos méretû Déva várára kezd hasonlítani a négy éves kormányzati ciklusok tükrében. Ezek a népi mondások mindig sok bölcsességet hordoznak magukban. Most így hirtelen kettõ is eszembe jutott. Hol nagy a szükség, közel a segítség. A másik pedig: Bajban ismerszik meg az igaz barát. És valóban így van. A választási vereségek után, a polgári Magyarország miniszterelnökének hívó szavára felállt a civil Magyarország és elhatározta, hogy nem hagyja veszendõbe menni a közösen elért eredményeket. A körösödés – ahogyan azt a nagy idõk nagy tanúja szokta volt mondani – megpezsdítette a közéletet. A magam részérõl rendkívül örültem ennek, mert egy egészséges civil társadalom elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy nemzet vagy egy ország kellõen erõsen, öntudatosan cselekedjen a nemzetközi színtéren is. Az a kormányzat pedig, amelyik nem veszi figyelembe a civil szféra jelzéseit, véleményét, az mindenképpen bukásra van ítélve. Úgy tûnik a nemzeti, konzervatív pártok és az ún. baloldalról a valódi szociáldemokraták is úgy gondolják ez a járható út, nem pedig 125
a Tóta W. úr által javasolt megoldás. Magam is úgy vélem – ha idõés erõforrásokat igénylõ is, de – mindenképpen ez a jó megoldás. Szövetség születik – volt a jelmondata a Fidesz legutóbbi kongresszusának. Láthattuk, hogy neves közéleti személyiségek adták a nevüket az ügyhöz, ami eddig nem nagyon volt szokás ebben az országban. Azt már a fõvárosi kampányban is láthattuk, hogy Schmitt Páltól tartanak, nem nagyon tudnak mit kezdeni egy olyan emberrel, aki szakpolitikus, eddigi életpályáján elért eredményei alapján hiteles ember, sokan szeretik, azonkívül világlátott is, ismeri a világot, jó kapcsolatai vannak. Próbálnak fogást találni rajta, végül más nem lévén, a MOB elnöki pozíciójából próbálják kipöckölni. Néhány sorral ezelõtt a szemléletmódról, a világhoz való hozzáállásról volt szó. Schmitt Pál – Pokorni Zoltánhoz és Orbán Viktorhoz hasonlóan – egyfajta nyugodt, higgadt, tárgyilagos stílust képvisel, és a magam részérõl úgy gondolom az a kijelentése, hogy nem a hatalom ajtaján kopogtatott, hanem ott ahol a feladatokat osztják, rendkívül jól mutatja azt a szellemi, közéleti építkezést, amit a Fidesz ezzel a szövetséggel most megpróbál össztársadalmi szintre emelni. Ami személy szerint nekem a legjobban tetszett ennek a szövetségnek a megalakulásában, hogy végre a politikai elit egy része rájött arra, és ezt képes volt kimondani is, hogy a politika és a közélet alakítása nemcsak egy privilegizált elit sajátja, és sokkal jobb eredményeket lehet elérni, ha a lakosság azon részét is bevonják hazánk sorsának alakításába, amelyik képes és akar is tenni érte valamit. Éppen ezért talán célravezetõbb lenne, ha Tóta W. úrral ellentétben ahelyett, hogy a jogegyenlõséget sutba dobva megvonnánk a lakosság legbutább 5–10%-ától a szavazati jogot, érjük el inkább azt, hogy legalább a lakosság 5–10%-a aktívan kapcsolódjon be a közélet ügyeibe, érjük el, hogy minél többen vegyenek részt aktívan, aktívabban is a saját településük, s ezzel az ország sorsának jobbítása érdekében. Ehhez nyújtanak kitûnõ segítséget, s ezért tartom nagyszerû ötletnek létrehozásukat, a szakmai tagozatok. 126
Valószínûleg Tóta W. Árpád nem osztja a szövetség megalakulása felett érzett örömömet, hiszen írásában olvashatjuk: „…ugyan mondja már el, mint micsoda próbál õ most beleszólni Magyarország ügyeibe.” Hát kedves Tóta W. Árpád a Vörösmarty téren egybegyûltek, a tavalyi választásokon „kocsmaláncba” szervezõdõk, a hatvanezer vándorszavazóval együtt, valamint a derék pécs-szabolcsi választók is mint egyszerû mezei választópolgár szólnak bele Magyarország ügyeibe. Azt ugyanis, – szeretve tisztelt Tóta W. Árpád – ahol az egyenlõk között csak az egyenlõbbek számára van fenntartva a demokrácia, úgy hívják diktatúra. A magam részérõl köszönöm szépen, de nem kérek belõle. Bár a nemzeti közép szakértõ kormánya mindent megtesz azért, hogy ifjúkori emlékeim azért mégse halványuljanak oly gyorsan, én azért bízom benne, hogy a szocialista nagyvárosban és a szocialista hazában már senki sem forgathatja visszafelé az idõ kerekét. A szocialista nagyváros öntudatos polgára
127
KACIALIZMUS – avagy A kapitalizmusból már, a szocializmusból pedig még minden szar itt van –
Kis hazánknak a pénzhatalom által elõírt könyörtelen diktátumok között való vergõdésének legfrappánsabb és leglényegretörõbb leírását – mint ahogyan az a sajátos címkompozícióban is olvasható – az immáron a klasszikusok kategóriájába tartozó showmantõl, az RTL Klub retorikai sóderhegyének kitartó és szakszerû lapátolójától, Fábry Sándortól hallhattuk. A tökéletes helyzetelemzés perfektuális manifesztációja. Magyarán ez biza így van. Az idei Gyermeknap emlékezetes marad számomra. No, nem a különbözõ gyermekeknek szóló programok sokasága miatt, hanem azért, mert május utolsó vasárnapján rendkívül közel kerültem ahhoz, hogy türelmem fonala elszakadván, valamelyik berendezési tárgyon töltsem ki mérgemet. Mivel a vérnyomásemelõ funkciót éppen a száz kilós Philips tévé töltötte be, a hatalmas fekete doboz volt kitéve a legnagyobb veszélynek, de aztán valamilyen isteni csoda folytán lenyugodtam, így nem került sor egy újabb készülék beszerzésének és haza cipelésének embert próbáló, sokszor tortúrával felérõ procedúrájára. A proletariátus futballt és alkoholt egyszerre kedvelõ, karcsúnak éppen nem mondható – és leginkább gömbre hajazó tekintélyes sörhassal bíró – sporttársaival vállaltam némileg sorsközösséget a gyermekek gyönyörû szép ünnepén. Igaz, jómagam nem a falábú csatár vagy az ügyetlenkedõ védõk tehetetlensége feletti mérgelõdés miatt jutottam olyan különleges lelki állapotba, ahol az tûnt a leg128
megfelelõbb feszültség levezetési módszernek, hogy valamilyen kezem ügyébe akadó tárgyat azonnal hozzávágjak a tévéhez. Nem kedves Olvasó, engem – a költõ szavaival élve – „a felhevülésnek gyors tajigálya” kis híján amiatt ragadott magával, mert a képernyõn ismételten és már ki tudja hányadszor, megjelent a csodálatos és briliáns, „mindenkihez van egy jó szava” Lakat T. Károly, a Nap-kelte elit médiakommandójának oszlopos tagja. Maga a Lakat T. által teremtett szituáció se volt semmi, de errõl csak az jutott eszembe, hogy a fiatalabb korosztályok hajlamosak arra, hogy a megfontoltság és a bölcs kivárás helyett az azonnali nyomulást helyezzék elõtérbe, így a generációk között felmerülõ problémák, nézeteltérések megvitatásakor, amikor már minden logikus érv elfogyni látszik, az ifjú titánok gyakran felteszik a már-már a népi naivitás kategóriáját súroló költõinek szánt kérdést: „Öreg korára mindenki meghülyül?” Nos, így utólag visszatekintve azt kell mondjam, ez a kérdés tökéletesen helytálló, mert az a szellemi környezetszennyezéssel felérõ ideológiai ámokfutás, amit vasárnap délelõtt – és az ismétlésnek köszönhetõen délután – Heller Ágnes a képernyõn rendezett, számomra szemernyi kétséget sem hagyott afelõl, hogy a fenti kérdésre adandó válasz: igen. No de menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! „A LEHETÕ LEGJOBB MINISZTERELNÖK” – Beteg a világ. Az emberiség meg teljesen meghülyült – summázta röviden a dolgok jelenlegi állásáról alkotott sajátos meglátásait rusztikus stílusú barátom. Meg kell mondjam, hajlamos vagyok rá, hogy egyetértsek vele. Íme: „ Két országban – Magyarországon és Kongóban – személyesen is meggyõzõdhettünk arról, hogy milyen úton-módon profitálnak nagy és ismert vállalkozások az emberi jogok megsértésébõl. Ez csak úgy jöhetett létre, hogy kutatásaink során gátlástalan üzletkötõknek 129
adtuk ki magunkat… Hans Weiss ezalatt egyik pillanatról a másikra gyógyszeripari menedzserré változott. Budapesti kórházigazgatók e-mailben biztosították, hogy magas honorárium fejében elvégeznek tiltott gyógyszer kísérleteket pácienseiken…” A fenti idézet Klaus Werner és Hans Weiss „Márkacégek feketekönyve” címû munkájának elõszavából való. A könyv alcíme: „A multik mesterkedései” Azzal eddig is tökéletesen tisztában voltam, hogy ebben az országban luxus meghalni, hiszen egy temetés horribilis összegbe kerül. Most már abban is biztosak lehetünk, hogy betegnek lenni is az. Sõt! És ez még csak egyetlen apró szeletkéje az életnek. Sokszínû és tarka kavalkádja azon eseményeknek és történéseknek, melyek a magát nemzeti közép kormányának nevezõ érdekközösségnek köszönhetõen immáron egyre több gondot és problémát okoznak a szerencsétlen magyar társadalomnak. Amikor kezembe került ez a könyv, nem gondoltam volna, hogy az elõszavában olvasottak csak az alaphangot adják meg a Gyermeknapot is magában foglaló hétvégének. A Kormány elmúlt egy esztendejének értékelése került terítékre. Ahogyan az ismert baloldali sajtóorgánumban immár éves rendszerességgel meg szokott jelenni, idén is olvasható volt a kabinet évértékelése. Az értékelést ezúttal is a szokásos „tanári kar” végezte. A zömében baloldali „szakértõkbõl” álló gárda 3,5-re vagy ahogyan mondani szokták „hármas fölé”-re értékelte a posztkommunista-liberális government egyéves összteljesítményét. Nézzük, ki, mire volt képes az elmúlt egy esztendõben! Legalábbis, hogyan látja a szakértelem kormányának elmúlt évi teljesítményét a szocialista nagyváros öntudatos polgára, kétszáz kilométerre a bal-liberális pártok kedvelt találkozó helyétõl, a Gerbeaud cukrászdától. Medgyessy Péter, vagy ahogyan a nép ajkán nevezék õt, Medgyessy (felcserepedõ-utcán közlekedõ-szegénységpárti) Péter becsü130
letlovag, alias Megyó, alias James Gond, alias a Kárpátok Géniusza, alias D-209, alias a KGB elleni harcban hõsi halált halt ügynökök és szt. tisztek antifasiszta frontjának parancsnoka és még ki tudja mi minden, szóval a szeretve tisztelt miniszterelnök 4-es érdemjegyet érdemelt ki az értékelõ szocialista brigádtól. Gondolom népfront alapon. Mint azt a késõbbiekben majd olvashatják, egyes mérvadó liberális vélemények szerint a miniszterelnök (mármint Medgyessy Péter): „…a lehetõ legjobb miniszterelnök, Magyarországnak biztos a legjobb miniszterelnöke eddig a rendszerváltás után…” A csapat másik oszlopos tagja, derék külügyérünk Kovács László, vagy ahogyan õtet a nép ajkán emlegetni szokás, Kovács (Medgyessy-marionett-rángató) László, alias HKovács a nagy manipulátor, alias agent Smith (Kovács ügynök – az új Matrix trendinek megfelelõen), szintén 4-es osztályzatig vitte. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen egy olyan kemény fickó, mint agent Smith, könnyedén elhárít bármilyen támadást, mely a rendszert létében fenyegeti, jöjjön az akár belülrõl, akár kívülrõl. De aki azt hinné, hogy a bankárkommunista miniszterelnök és a rezzenéstelen pókerarccal manipuláló külügyér viszi el a pálmát a nemzeti közép szakértõ Kormányában, az nagyon téved. Ugyanis 4,3-es osztályzattal a liberális eszmerendszert magáénak valló Bárándy Péter igazságügy miniszter a nyerõ. Természetesen ezen sem kell csodálkoznunk, hiszen az FBI-os Scully és Mulder ügynökök is x héten keresztül csak azt sulykolták a fejünkben a folytatásokon keresztül, hogy az igazság odaát van. A 2,5-es szerény eredményt felmutató Jánosi György sport- és ifjúsági miniszterre ne is pazaroljuk a drága idõt, az érdem-, vagy inkább az érdemtelenjegy egyértelmûen mutatja, mennie kellett. Az már más kérdés, hogy az érintett másként vélekedik a történtekrõl. Remélem ez esetben nem lesz baj abból, hogy az „érintett” szót használtam. Kiss Elemér egy stabil közepessel – 3-as – zárta a kormányzati évet, s egyúttal kormányzati szereplését is. Neki is útilaput kötöttek 131
a talpa alá. Igaz, õ maga is gondoskodott arról, hogy könnyûszerrel visszatérhessen a sokkal jobban fizetõ, ún. versenyszférába. A mindig csinos és bájos mosolyú Lamperth Mónika közepes – 3-as – osztályzatát megmondom õszintén, nem tudom mire vélni, hiszen csicskásával a szintén szt. tiszti múlttal büszkélkedõ Salgó Lászlóval derekasan helytállt az Erzsébethídi-csatában. A Fidesz négy esztendeig tartó rémuralma, a bal-liberális oldal által csak „polgári diktatúrának” nevezett sötét idõszak után újra elérte azt, hogy derék rendõrségünk ismét gumibotokkal veri a saját népét. Hát én azt hiszem, hogy a közepesnél azért megérdemelt volna egy jobb osztályzatot is. Csehák Judit esetében tökéletesen érthetõ a közepes – 3-as – osztályzat, hiszen az egykori csernobili események nyilvánosságra hozatala és a mostani paksi kommunikációs fiaskó közötti kísérteties hasonlóság nemcsak az események közlésének folyamatában volt megfigyelhetõ, hanem az eü. miniszter személyében is. Akkor is és most is az egykori Központi Bizottság örökifjú szépasszonya töltötte be a tárca vezetõi posztját. Németh Imre szintén közepest – 3-ast – kapott. Itt is minden rendben, nem is érdemel jobb osztályzatot. Nem halad megfelelõ ütemben a gazdák tönkretétele, a szövetkezetek elõtérbe helyezése. Ameddig reális esély van Kert-Magyarország megszületésére, addig ez az osztályzat nem is lesz jobb. A közlekedési tárca vezetõje Csillag István is a közepesre – 3-asra – értékelt szolgák – hiszen a miniszter szó szolgát jelent – közé tartozik. Talán a kormánykoalícióban is szemet szúrt egyeseknek, hogy a 2002-es választási kampányban a „fiúk” ellen bevetett „autópálya meg nem építési” érvrendszer könnyen visszafelé sülhet el majd 2006-ban, hiszen eddig még egyetlen kilométer olyan autópályát sem adtak át, melyet a jelenlegi koalíció építtetett volna. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a honvédelmi miniszter, Juhász Ferenc is csak a közepes – 3-as – osztályzatig vitte. Néha felborzolja 132
a kedélyeket, amikor például – valamilyen általam eddig ismeretlen okból kifolyólag – görcsösen ragaszkodik a honi légierõ számára újonnan vásárlandó vadászrepülõk légi feltöltésének biztosításához. Nüansznyi – ám annál drágább – technikai részletkérdések ezek egy olyan országban, ahol még rendesen felgyorsítani sem tudnak majd a Grippenek, mert máris elérték az országhatárt, ám a társadalom emlékezetében apró, bosszantó tüske formájában megmaradnak ezek a momentumok, hiszen a mi pénzünkkel és türelmünkkel szórakozik a meggondolatlan és sokszor felelõtlen politikus. Kóródi Mária környezetvédelmi miniszter esetében, aki szintén közepes – 3-as – összteljesítménnyel „büszkélkedhet”, azt hiszem vastagon fogott a ceruza, túlzottan jóindulatúan értékelték a környezetvédelemhez és a vízügyekhez láthatóan vajmi kevés affinitással rendelkezõ hölgyet. A vízrõl alkotott terminus technicus jut eszembe az általa vezetett tárca tevékenységérõl: színtelen, szagtalan, íztelen. Bár így a vége felé azért megpróbált bedobni apait-anyait, nosza töltsük föl a Balaton partot x méteres sávban, ha már víz nincs abba’ a szerencsétlen tóba, de ez úgy tûnik nem volt elég kreatív, így Pali bácsi szavaival élve õ is: menetet hajtott végre. Görgey Gáborról a médiában elhangzó bemutatásokkor mindig kihangsúlyozzák, hogy õ egy igazi úr. Ez nyilván így is van. Már az eleve érdekes volt, hogy elõre megmondta, csak egy esztendeig vállalja a felelõsségteljes posztot, utána átadja helyét másnak. Nos, a fiaskók õt sem kerülték el, emlékezzünk csak a Nemzeti Színház igazgatói posztja körüli balul sikerült „pályáztatásra”, meg aztán itt voltak ezek a felvett honorárium dolgok, egyszóval a mi szeretve tisztelt liberális „gentlemanusunk” is csak közepes – 3-as – osztályzatig vitte. Jövõre már õt sem látjuk az egykori Központi Bizottsági tagokkal megtámogatott minisztertanácsban. Magyar Bálint esetében is ugyanaz indokolja a közepes – 3-as – osztályzatot, mint saját szakterületén, a mezõgazdaság esetében Németh Imrénél. Nem haladnak kellõ ütemben a „reformok”. Ami az 133
én értelmezésemben kb. annyit tesz, nem hülyülünk eléggé gyors ütemben. Ráadásul itt vannak ezek a fránya polgári körök is, amivel aztán végképp nem számoltak. A derék „liberátor” láthatóan falakba ütközik. Tárcája élén azon munkálkodik, hogy a kimûvelt emberfõk képzése helyett amolyan amerikanizálódott, szûk területen képzett, a piac elvárásait csak korlátozottan kielégíteni képes szakbarbárok képzését honosítsa meg hazánkban. A magyar társadalom egy tekintélyes része azonban úgy tûnik nem vevõ erre a tengerentúlról ide importált, szabados, érték-semleges oktatási rendszerre. Ameddig ezeket a társadalom egészséges önvédelmi reakciói által emelt falakat a miniszternek nem sikerül lerombolnia, addig az országot valójában kézben tartó gazdasági és politikai elit számára mindig ezen a közép(szerû) szinten fog maradni. László Csaba pénzügyminiszter is csak közepes –3-as – érdemjegyet kapott. Lehet, hogy ebben az osztályzatban az is szerepet játszik, hogy néha szakmai alapon bizony egyet kellett értsen Járai Zsigmonddal a jegybank elnökével. Távol a Gerbeaud Cukrászdától a szocialista nagyváros öntudatos polgára számára úgy tûnik, szakmailag László Csaba az egyetlen normális, hozzáértõ ember ebben a Kormányban, neki viszont – mint az baloldali kormányoknál szokásos – meg van kötve a keze. Már a Kádár alatt regnáló kabineteknél is láthattuk, hogy a pénzügyminiszter tulajdonképpen a fõpénztárnok szerepkörére van kárhoztatva, akinek gyakorlatilag semmi más dolga nincs, mint a felvett gigászi hitelösszegek alá elhelyezzen egy jól irányzott „miniszterit” – ahogy mondani szokták. Vagyis, hogy az adósságspirál újabb csavarjának pöndörödését aláírásával szentesítse, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. És láss csodát, alig telt el egy év, és máris felvettek újabb 300 milliárd forintnyi hitelt. Kísért a múlt. Az azóta már kancellária miniszteri posztra felfelé bukott Kiss Péter egészen a jó – 4-es – osztályzatig vitte. Meg is érdemelte, hiszen az, aki a statisztikai hivatal jelentésének ellenében, miszerint nõtt a 134
munkanélküliek száma, a képernyõn rezzenéstelen pókerarccal, mosolyogva képes bizonygatni órákon keresztül, hogy márpedig nem a munkanélküliség, hanem a munkahelyek száma nõtt, az valóban csodálatra méltó teljesítményekre lehet képes. Föl is merült bennem a kérdés, hogy akkor meg mi a fenének tartjuk ezt a nagy statisztikai hivatalt, ha mindig az a frankó, amit az éppen aktuális miniszter mond? Végül a másik fekete bárány, Kovács Kálmán, az informatikai tárca elsõ embere, aki a levitézlett sportminiszterhez hasonlóan szintén csak egy gyenge – 2-es – minõsítést tudott kiharcolni magának. Különösebb kommentárt ehhez sem fûznék, legyen elég annyi, hogy az Internet piac árliberalizációja után, ellentétben azzal amire mindenki számított, az árak nem csökkentek, hanem nõttek. – Majd a piac helyre teszi az árakat, nõ a verseny, csökkennek az árak! – hangzik a piac mindenhatóságába vetett liberális hit megkérdõjelezhetetlen retorikája. És ha végül már minden érvbõl kifogytak, jön az elmaradhatatlan végsõ konklúzió: – Különben is, az állam a legrosszabb tulajdonos! A magam részérõl csak annyit fûznék mindehhez, hogy ameddig olyan országok, mint például Bulgária internetezés kapcsán megelõznek minket, addig még a kormányzat e téren (is) megérdemli a gyenge minõsítést. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy a kabinet tagjai között milyen fantasztikusan érvényesül a Smith ügynök által korábban meghirdetett ideológia vonalvezetés, miszerint: „merjünk kicsik lenni!” Nos, ez a középszerû Kormány középszerû emberekbõl áll, középszerû gondolkodással. A nagy eszmék, nagy tettek nem férnek bele a szûklátókörûség, olykor szódáslovakat megszégyenítõ csõlátásába. Valahogy így hangzik egy amolyan Layout-féle kormányértékelés. Remélem nem hagytam ki senkit! Lehet, hogy nincs mindenben igazam, hiszen én sem vagyok tévedhetetlen, ezért kérem a tisztelt Olvasót a fenti sorokat tudja be irodalmi munkásságom részének!
135
KATTINTGATUNK, KATTINTGATUNK? A Nap-kelte szerkesztõje úgy gondolta, talán a Gyermeknap lesz a legalkalmasabb a Kormány elmúlt esztendejének értékelésére, így a stúdióba meghívták ennek a bizonyos szokásos értékelõcsapatnak két tagját, Csizmadia Ervint és Kéri Lászlót. Csodálkoztam is, hogy Kéri otthon hagyta férjét (nem, nem elírás kedves Olvasó!), a sokak által olyannyira közkedvelt Zitát, a liberális tankönyvközgazdászok nagyasszonyát, akivel még az értékelést is együtt írták, mindenesetre én hiányoltam a képernyõrõl. Most itt nem mennék bele abba, hogyan zajlott le a szokásos „magyarázom a bizonyítványom”, illetve nem is, „magyarázzák a bizonyítványunkat” – mert náluk ezt is más csinálja – stílusú porhintés. Inkább egy nagyon érdekes momentumot említenék meg, mely úgy tûnik oly nagyfokú sorsszerûséget hordoz magában, hogy ilyen esetek hallatán még a legelvetemültebb ateista is fölugrik tévénézõ fotöjébõl és megvilágosodva kiállt fel: Van Isten! Csizmadia Ervin mesélte, hogy a Gazdaságpolitika címszó a miniszterelnöki honlapon a nyolc pont közül a hetedik helyen szerepel. Érdekességképpen megemlíti, hogy az elõzõ, vagyis a polgári Kormány honlapján ugyanez a rovat az elsõ között szerepelt. – Jó Ha Figyelünk! – ezt már én teszem hozzá. Vannak ilyen tudatalatti – hogy ne mondjam freudi – árulkodó jelek a prioritásokat illetõen. Mint ahogyan azt Petitõl, a Való Világ Villa birkózó lakójától is hallhattuk a kiválasztások alkalmával, az ún. Fontossági listák igen nagy jelentõséggel bírnak. No, de térjünk csak vissza Csizmadia Ervin miniszterelnöki honlapon tett látogatásának élménybeszámolójához. Szerinte ez is – mármint, hogy a mostani kabinet esetében az utolsó elõtti helyre került a Gazdaságpolitika – egyfajta érdekes mércéje lehet egy kormány értékelésének. Az meg aztán még érdekesebb, hogy a publicista hiába kattintott a Gazdaságpolitika címszóra, a nyolc címszó közül ez volt az egyetlen egy, amelyet sehogy sem sikerült megnyitnia. 136
Lakat T. még próbálkozott, amolyan tessék-lássék módjára, hogy hátha Csizmadia gépe fagyott le, vagy túlterhelte az oldalt az érdeklõdõk hatalmas száma, de miután a publicista közölte, hogy több más géprõl sem sikerült megnyitni az ominózus Gazdaságpolitikai rovatot, végül is annyiban maradtak, hogy hát ez igen-igen érdekes. (Csak így szerényen, zárójelesen, hadd tegyem már fel a költõinek tûnõ kérdést: Talán nincs is gazdaságpolitikai elképzelése a mi szeretve tisztelt posztkommunistáinknak?) Tudom, rossz az, aki rosszra gondol. Csak hát az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy most akkor sírjon, vagy nevessen? Hogy még ilyen apró dolgokban sincsenek véletlenek! A MANIPULÁCIÓ MÛVÉSZETE Akkor halmozzuk az élvezeteket! A kitartó munka meghozza gyümölcsét. Különösen igaz ez a tömegkommunikáció esetében. A tavalyi országgyûlési választásokon elszenvedett vereség óta az ország jobbik fele még mindig egyfajta szûnni nem akaró kampánykommunikációt kénytelen hallgatni a földi és égi csatornákon keresztül, ahelyett, hogy végre arról beszélnének, hogy mit kellene tenni azért, hogy jobban menjenek itten a dolgok. A generációk közötti feszültség növelésén és saját glóriájuk fényezésén túl, egy másik, mesterien kivitelezett manipulációs csapda is megjelent a hazai médiakommunikációban, mely az MSZP választási szlogenjében foglalható össze: Magyarország velünk van! Ebbõl kaphattunk mindenre kiterjedõ és hátborzongató ízelítõt a Nap-kelte elõbbiekben idézett Gyermeknapon lezajlott mûsorának egy másik részében. Mintha Magyarországon mindenki a baloldalra szavazott volna, másik oldal pedig egyszerûen nem is létezne. És akkor innentõl kezdve szó szerinti idézet következik. Szeretném felhívni a kedves Olvasó figyelmét a két érvrendszer közötti különbségre:
137
Heller Ágnes: „…Az ország nagyon szerencsésen választott a múlt évben, mert azt hiszem, hogy ez a Kormány sokkal jobb volt, mint a korábbi Kormány és ez az, amit el lehet mondani egy demokratikus Kormányról. Nem azért talán, mert minden szaktárca jobban mûködött, ugye nekem nincs kompetenciám arra, hogy összehasonlítsak bizonyos konkrét szaktárcákat abból a szempontból, hogyan mûködnek, de az egész Kormány sokkal jobb, sokkal sikeresebb volt. És a következõ okoknál fogva: Egy izgatott állapotból nyugalmat teremtett, másrészt nem paternalista Kormány, tehát nem próbálja azt a hitet kelteni, hogy tudja mindennek a megoldását, s a többieknek csak el kell fogadniuk és mindent megtesz mások helyett. Harmadsorra, mert tudja a Kormány, és minden tagja mondani, valamit rosszul csinált, így most ezt ki kell javítani, tehát nem minden nagyszerû, amit õk csinálnak. Negyedszer, oda tud figyelni másokra, másikra, ellenzékre is, kritikai véleményekre is… …A miniszterelnök a lehetõ legjobb miniszterelnök, Magyarországnak biztos a legjobb miniszterelnöke eddig a rendszerváltás után, méghozzá azért, mert, mert nemcsak azért, mert nyugodt, ha és nem szónokol, hanem beszélget az emberekkel, hanem azért, mert próbálja a különbözõ érdekcsoportok és értéknek szempontjait figyelembe venni. És még nagyon fontos, próbál az értékek és érdek között harmóniát teremteni, vagy legalábbis egyeztetni értékeket az érdekkel. Nem úgy tûnteti fel az érdekeket, mintha azok értékek volnának és ugyanakkor bizonyos értékek szintjén, bizonyos értékek vonalán haladni, de bizonyos rétegek érdekeit sem elhanyagolni.” (Azt csak úgy szerényen és megint csak így zárójelesen jegyezném meg, hogy szerintem ezt hívják a „nagy büdös semminek”. Ez egy amolyan Layout-féle terminus technicus. Fél órát beszélt ez a szerencsétlen és semmit sem tudtunk meg. Azt hiszem a Foxi-Maxin 138
lehettek ilyenek a retorikai órák – már ha voltak ilyenek egyáltalán –, ott valószínûleg ködösítés vagy valamilyen hasonló címszó alatt futhatott. Ha jól emlékszem akkoriban – anno a „boldog” pártállami idõkben – az értelmiség volt az egyetlen „réteg” a többiek legalább az „osztály” minõsítésig vitték. Legalábbis a melósok. A parasztság meg mindig is kilógott a sorból.) De természetesen ne feledkezzünk meg a nap-keltés vasárnapok elmaradhatatlan házigazdájáról, az ékes szavú és simulékony modorú Lakat T. Károlyról sem, aki imígyen adta tanúbizonyságát ékesszólási tehetségének: – Tudja Ágnes én most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy lesz-e egyetlen olyan szó, amit most el tetszett mondani, amivel Tõkéczki László egyet ért? Itt már az irodalmi munkásság járatlan vidékre téved az óvatlan szerzõ, a frappáns, tömör és lényegre törõ megfogalmazás meghaladja a szocialista nagyváros öntudatos polgárának botcsinálta irodalmi képességeit, így a klasszikusokhoz fordul segítségért, megidézvén Lovas Istvánt: „Karesz te hüje” (így pontos j-vel.) – Vajon mi a jó büdös francba’ értenének egyet ezek ketten?! – õrjöng a televízió elõtt rusztikus stílusú barátom. – Komolyan mondom a népi naivitásnak ily gyönyörû megnyilvánulásával nem találkoztam az elmúlt tizenhárom esztendõben, az egyszer biztos! – folytatta tovább kifakadását. – Ha nem nézném, hogy tied a tévé, isten az atyám, hogy hozzávágnék valamit! Arany, drága skarabeusz bogaram! Szóval ekkora szakmai hozzáértés láttán már tényleg nem tud mit mondani a nép egyszerû gyermeke, legfeljebb annyit, hogy valószínûleg Lakat T. és mi is jobban jártunk volna, ha marad a bonckésnél. (Tõle magától tudhatjuk, hogy az orvosi egyetemen végzett tanulmányainak köszönhetõen bármikor szemrebbenés nélkül fel tudna boncolni bárkit.) 139
Aztán itt egy újabb gyöngyszem a Best of Lakat T. gyûjteménybõl, a Heller-Tõkéczki „beszélgetés” késõbbi részébõl (és akkor innentõl megint szó szerinti idézet következik): Lakat T.: „Nem azért, hogy nehéz helyzetbe hozzam önöket, sõt! A hitelesség kedvéért. Ágnes, ha becsuknák egy szobába és azt mondanák, hogy nem jöhet ki onnan addig, amíg a Kormányról valami rosszat nem mond, mi lenne az? Heller Ágnes: Miért muszáj nekem valakirõl rosszat mondani? De ezt miért… Lakat T.: A kontráját meg fogom kérdezni Lászlótól is. Heller Ágnes: Megmondom a véleményemet. Ha engem bezárnak egy kormányba, hogy nem jöhetek ki onnan addig… Lakat T.: Szobába. Heller Ágnes: … hogy ezt vagy azt nem mondom, akkor örök életemben bezárva maradok a szobába, mert én mindig tiltakoztam az ellen, hogy nekem feltételeket szabjanak arra, hogy mit mondjak és mit nem mondhatok. Lakat T.: Ebbõl zseniálisan jött ki meg kell, hogy mondjam. László ugyanez a kérdés, ha nem jöhetsz ki egy szobából addig, amíg valami jót nem mondasz a Medgyessy-kormányról, mi az? Tõkéczki László: Hát akkor berendezkedem ott egy hosszú tartózkodásra. Hát egyszerûen errõl a Kormányról nem lehet jót mondani, hát…
140
Lakat T.: Egy hangot, egy egy…? Tõkéczki László: Semmit… Semmiféle… egyszerûen ennek a Kormánynak halvány elképzelése nincs arról, hogy ennek az országnak mire van szüksége, saját hatalmának a menedzselésén kívül semmirõl halvány fogalma nincsen. Heller Ágnes: Csak az országnak más errõl a véleménye! Az ország velem ért egyet, nem Önnel! Tõkéczki László: Bocsánatot kérek, milyen országról beszél Ön, talán a közvélemény kutatási adatokról, akik most megint megbuktak az európai uniós népszavazáson? Hát mirõl beszél? Hát ennek egyszerre sincsen jelentõsége, hogy most mit mondanak a közvélemény kutatók, hát megbuktak a tavalyi választásokon is, és egyáltalán, hát most itt mi az, hogy az ország velünk van? Heller Ágnes: Hát valószínûleg tényleg van egy nagy támogatottsága a Kormány azon politikájának, hogy egyszer azt mondták, hogy nem az a probléma, hogy megesszük az aranytojást tojó tyúkot, mert utóvégre – és nekem vitáim vannak barátaimmal, közgazdászokkal is – akik helytelenítik a tanári és orvosi fizetésemelést, én meg helyeslem, tudniillik õk helytelenítik gazdasági okokból és ez lehetséges, hogy racionális, én helyeslem, nem lehet az embereknek örökké azt mondani: most még várjanak, majd majd majd öt év múlva, tíz év múlva… kellett ezeknek a rétegeknek, oda… ténylegesen sok függ attól, hogy mi történik a jövõben, kellett egy – még nem normális – normálisnál mindig alacsonyabb, de valamivel… élethez juttatott. Tõkéczki László: Asszonyom, egyetértek, hogy emelni kellett a jövedelmeket, csak nem úgy, hogy erre nincs fedezet, többek között adott esetben egyetemeken lehet, hogy novemberben nincsen fizetés 141
az ott dolgozóknak, mert hogy ugye úgy megemelték a fizetéseket, hogy a bérek és a hozzá tartozó járulékoknak a fedezetére nincsen meg az összeg.” Az ideológiai árok két oldalán állók csak egyvalamiben egyeznek meg, mindegyik tábor híven tükrözi saját kormányának mentalitását a hétköznapi emberek szintjén is. A posztkommunista direktívák hatékony táptalajra találtak az alacsonyabb képzettségû néprétegek körében, valamint a proletariátusból, kereskedelmi-médiafüggõvé avanzsált konzumidióta panelfrakció tagjainál. (Bár az utóbbi idõk önkormányzati választásokon született eredményei bizakodásra adnak okot, ott is élnek felelõsen gondolkodó, jobb érzésû emberek szép számmal, szinte mindenütt jobboldali jelölt gyõzött, még a lakótelepeken is. Nehéz a mi népünkkel, lassan eszmél, de a pénztárca bizony nagy úr.) A nemzeti közép szakértõ kormányához hasonlóan, a munkásosztály proletár öntudattal bíró széles tömegei számára is csak az éppen aktuális mai nap létezik, annak leküzdésére kell összpontosítani, ami azon túl van, az már nem is létezik. Mi lesz holnap, vagy holnap után, arról halvány elképzelésük sincs, hogy Tõkéczki tanár úr szavaival éljek. A posztkommunista szándékok ellenére egyre mélyülõ és szélesedõ ideológiai árok másik partján azok állnak, akik már elértek valamit az életben, már van mit félteniük, és itt most nem csak anyagi javakra gondolok. Ha úgy tetszik – legalábbis a bal-liberális média szerint – õk azok a bizonyos sokat emlegetett szélsõségesek, meg antiszemiták. Úgy tûnik ezek a liberalizmus eszmerendszerének rendezett szövetébõl kilógó deklasszált elemek valamilyen teljesen érthetetlen okokból kifolyólag nem óhajtják a libertariánus eszméket magukévá tenni. Ha pedig a tavalyi országgyûlési választásokra visszatekintünk, a kép még elkeserítõbb, hiszen száz emberbõl kilencvennégy egyértelmûen elutasítja a liberalizmust és derék képviselõit, de még a kilencvenötödik is hezitál. A mostani 142
idõközi választásokon meg aztán különösen nagy sokk érte a szabadmadarakat, hiszen volt olyan körzet, ahol 0, azaz nulla voksot sikerült begyûjteniük. Úgy tûnik Budapest belvárosa nem azonos az országgal. Visszatérve a liberalizmus eszmerendszerének rendezett szövetébõl kilógó deklasszált elemek népes táborához, arra lehetünk figyelmesek, hogy ezek az emberek valahogy távlatokban képesek gondolkodni, s van úgy, hogy inkább hátrébb lépnek egyet, hogy nagyobb rálátással szemléljék az eseményeket. Mint az elõbbi kis párbeszédbõl is kitûnik a két oldal – nevezzük jobb vagy baloldalnak, vagy posztkommunista és nemzetinek, vagy liberális és konzervatív oldalnak – gondolati síkja, érvei, eszmei mondanivalója csak csillagászati távolságban mérhetõ egymástól. A legmézes-mázosabb Lendvai Ildikó-féle nap-keltés szövegek, valamint a 77 Magyar népmese babérjaira törõ Smith ügynök-féle kiselõadások ellenére is, két Magyarország van. Minimum. És mindenféle manipuláció, a média által elkövetett kommunikációs torzítások ellenére, nincs velük az ország. Legalábbis a jobbik fele nincs velük. Sajnos nagyon jól tetten érhetõ az a mentalitás, amit a médiának még a Kádár-érában szocializálódott és nagy számban itt maradt derék élharcosai tanúsítanak. Visszaköszönnek a régi reflexek, különbözõ klisék, sablonok, és folyamatosan úgy állítják be a dolgokat, mintha mindenki a Magyar Szocialista Pártra adta volna le a szavazatát tavaly tavasszal. Pedig ez nem így van. Csak hát a második világháború óta tudjuk, hogy milyen hatékony módszer az, ha a propaganda valamit hosszan és kitartóan sulykol a nép egyszerû gyermekének fejébe. Elõbbutóbb hajlik arra, hogy el is higgye azt, annak ellenére is, ha késõbb aztán bebizonyosodik, hogy az egész egy szó sem volt igaz. Visszatérve még egy mondat erejéig a két eltérõ szemléletmódra. A minap láttam egy interjút Schmitt Pállal, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség egyik újonnan megválasztott alelnökével. Az újságíró 143
megkérdezte, miért csatlakoznak a Szövetséghez olyan közéleti emberek (sportolók, színészek), akiknek nincsenek megélhetési gondjaik. Schmitt Pál válaszában benne van a lényeg: „Az emberek önfejlõdésen mennek keresztül.” Eszembe jut a régi mondás, melyet talán már magam is többször idéztem e lap hasábjain: „Nem csak kenyérrel él az ember.” Bizony nagy igazság ez. És eszembe jut egy másik mondat is, a japán szórakoztatóelektronikai óriás, a Sony jelmondata: GO CREATE!, ami az én hevenyészett angol tudásommal kb. annyit tesz: ALKOSS! És valóban. Létrehozni valamit, ami nemcsak saját örömünkre, megelégedésünkre szolgál, hanem mások számára is nyújt valami többletet, amivel egy részt adhatunk magunkból a többieknek, ez az, amivel teljesebbé, kerekebbé, egészebbé tehetjük a magunk és mások életét is. Az én ars poeticam az, hogy „Két ember között legrövidebb út a mosoly.” Már egy mosoly is micsoda csodákra képes. Persze nagyon fontos, hogy az a mosoly õszinte legyen. Gondoljunk csak bele, hogy egy mosollyal mennyi mindent elérhetünk! Hát még, ha még a jó öreg szürkeállományt is csatasorba állítjuk! Sajnos úgy tûnik a jelenlegi Kormány e téren komoly kihívásokkal küszködik, és hát meg kell mondjam, hogy Megyó és Smith-ügynök kameráknak szóló 42-fogas amerikai fogpaszta mosolyát elnézve, nehezen tudom eldönteni, hogy most tényleg örülnek-e valaminek, vagy inkább vicsorítanak. Mindenesetre így a nyár közeledtével legyünk mi is trendik, mert azért nem minden rossz, ami amerikai. Éppen ezért keep smiling!, vagyis mosolyogj! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
144
BUSZON – avagy A szinkronsíelés mesterei –
A hajnali 30-as buszon munkába menet egyedülálló élményben volt részem. Egyfajta modern Laokoón-csoportot nyújtott felejthetetlen produkciót, a jó öreg Ikarus csuklós forgó részében. Hiába no, ez az urbánus szubkultúra mindig a felszínre hoz egy-két gyöngyszemet. Ezúttal a szinkron síelés magasztos pillanataiba nyerhettünk betekintést. Az egyetemista ifjúság valamilyen kivilágos virradatig tartó buliból indult „hazafelé” a kollégiumi ágy és a kijózanodás reménye felé, igénybe véve a helyi tömegközlekedési cég immáron sokszorosan leamortizálódott Ikarus gyártmányú csuklós autóbuszát. – Baszd meg, ez a nagysánc! – kiáltotta borgõzös artikulálatlan hangján az egyik leendõ értelmiségi, ahogy társai mozdulatait figyelte félig lefordulva az egyik székrõl. A két srác jellegzetes síugró pózt felvéve próbált egyensúlyban maradni az ide-oda kanyargó és hol gyorsító, hol meg lassító autóbusz forgójában. Több kevesebb sikerrel. Úgy tûnik a visszapillantó tükörbõl a sofõr is élvezi a dolgot, mert néha-néha azért megrángatta a csuklóst, gázt adva, majd a kanyaroknál rálépve a fékre. Mint azt az emberiség gyarlóbbik fele – és ez alól természetesen a szerzõ sem kivétel – már több ízben is megtapasztalhatta, az alkohol néha csodákra képes. A két egyetemista egymásnak szemben állva fejjel elõre tántorogva száguldozott lefelé a képzeletbeli sípályán, kollégájuk pedig – õ nyilván a képzeletbeli idõmérõ vagy a képzeletbeli kommentátor szerepét betöltve bizonyos idõközönként – a tévé145
közvetítésektõl eltérõen az idõ helyett – az éppen aktuális sebességet közölte velük: – Baszd meg má’ százhatvan! A busz közönsége eközben rezignált nyugalommal nézte a sajátos produkciót, magam pedig azon csodálkoztam, hogy az autóbusz hánykolódása ellenére egyszer sem fejeltek össze, el sem estek, és néha a higanyt is megszégyenítõ koordinálatlan mozgásformákkal – melyekre kizárólag részeg ember képes – egész szépen talpon maradtak. Az jutott eszembe, hogy a kívülálló valahogy mindig a bulizó, mulatozó, szórakozó – ne adj’ isten részeg – egyetemi ifjúsággal találkozik a városban. Mikor tanulnak vajon? Félreértés ne essék, nem szeretnék általánosítani, nyilván a tanulásnak is megvan a maga ideje, pusztán az élet tapasztalat és az átélt élmények késztetnek arra, hogy aggodalmamnak e téren is hangot adjak. Mert nem azzal van a baj, hogy idõnként buli van, nem is azzal, hogy túl gyakran. Csak azt nem értem, miért kell mindig kotta részegre innia magát az embernek? Ehhez nem kell diploma. Az olyan életre szóló „élmények”, amikor a leendõ orvostudorok gólyabálján azon röhög a népes ifjúság, hogy valaki egyszer csak minden elõzmény nélkül odahány egyet a táncparkett közepére, nem túl biztató a jövõ értelmiségére nézve. Bizakodjunk benne, hogy ez csak az ifjúság heves vérmérséklete és késõbb majd kellõ élettapasztalat birtokában elsikkadnak majd az ilyen és ehhez hasonló deviáns magatartásformák. Mindenesetre a busz közönsége jól szórakozik. A két illuminált fiatalemberhez egy harmadik társuk is csatlakozik, megállapítják, hogy akkor most „õk Magyarország elsõ és egyetlen szinkronsí csapata és mindenki milyen qrvára büszke lehet, hogy egy buszon utazhat velük.” A hátsó traktusban utazó három fiatal lány fülig érõ szájjal vigyorog, mögöttük pedig a síelõk „csapattársai” hangos bíztatásokkal lelkesítik kedvenceiket. 146
– Dõjj be! Dõjj be! A Széchenyi-téri derékszögû kanyar aztán úgy tûnik kifog a hármason, kétségbeesetten kapnak a kapaszkodó után, aztán valahogy úrrá lesznek a helyzeten, tántorogva mégiscsak sikerül valahogy megállniuk a lábukon. Az újonnan felszállók – idõsebb korosztály – értetlenül szemlélik a busz forgójában létrejött sajátos csoportosulást, néhányuk arckifejezésén méla undor fedezhetõ fel. A csuklós végül megérkezik a Vásárcsarnokhoz. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nem szabad rögtön az ajtóhoz menni, mert a részeg ember számára bizony a buszról való leszállás is egy komoly kihívást jelent. Nos ezúttal is ez történik, a képzeletbeli lejtõk ördögei egymást támogatva, nemi közösülésre való felszólítások sûrû ismételgetésének közepette hagyják el a jármûvet. A járdára lelépve – valamilyen csoda folytán – azt még érzékelni tudják, hogy a csuklós elindult a megállóból, megállnak, majd egyikük angol komornyikokat megszégyenítõ meghajlással és kézmozdulattal enged utat az autóbusznak. A sofõr még vigyorog egyet a szélvédõ mögött, rájuk villant egyet a fénykürttel, aztán a csuklós továbbgördül a végállomás felé. Egy újabb nap kezdõdik. A szocialista nagyváros öntudatos polgára
147
A VALÓDI „KÉSZ ÁTVERÉS SHOW” – avagy Egy lóvá tett ország és a média mézesmadzagja –
Szeretnek az olvasók engem, rémítõ módra szeretnek: Megajándékoztanak õk oly ritka pennával Mely a médiavészek világrendítõ dúlakodásit Illendõen leírni képes. És hogy férfi legyen, méltó e ritka erényhez, Lõn az égi hatalmak irántami hajlandóságából a valóságshowk legvalóságosabbika, Vagy mint õt a dús képzeletû producer költõileg elnevezé: A Való Világ. Ti, kik erõs lélekkel bírván BAZ megye derék fiaiként a szociológusok nehéz ám gyönyörûséges hivatását választván Meg nem szeppentek a média morajtól, Halljátok szavamat! De ti, kiknek szíve, holmi kereskedelmi tévékért, meg sztárjaikért eped, oh ti kerüljétek szavamat! Székes fõvárosunk egy kies helyén, honnan városszerte legjobban látni sarat, port, s kutyaszart Áll a díszes villa, amelyet sajátjának nevez Isten kegyibõl és egykori producerének leleményességébõl Az RTL Klub, mint õt nevezék.
148
Pennám, kegyes égnek ajándoka! sercegd el: Honnan ez elnevezés. RTL Klub ékes logóján hol három betû lakozik, médiamulti a gazda, s innen ez elnevezés. Ártó vala õ! Mint az infláció, vagy mint a forintleértékelés. Vagy mint az ellenzék dárdájába ütõdött szabaddemokrata államtitkár. És ennek okáért nézegeté õt az egész ország népe Oly szorgalmatosan, elannyira, hogy Be se nézett más tévéhez. Az igaz, más tévénél nem vót ily nagy nyeremény. Itt kuksolt hát az ország népe kivált esti fél nyolcnak utána, És nagy mértékben vígadozott, S a vígadozásnak végérõl szó sem volt, Míg a mûsorvezetõi tekintély Tudtokra nem adta Szívreható kortesbeszéddel, hogy már szavazni és sms-t küldeni tanácsos. A vasárnap elmúlt, a stúdió népesedik, Valamint az irodám elõtti füves, bokros tér, hol hajléktalanok részeg hordája hever saját mocskában, s bûzében a nyári napnak forró idejében.
149
Jelen volt közepette a vendégek seregének A helybeli lágyszívû mámor, Torkának állhatatosságával SMS-ezõk és telefonszavazók Sokaságával. Õt ugyanis a játékért Örömûzõ lángok emészték. Mint egykoron szeretett Teddynk autóját a gyújtogatók által életre hívott lángnyelvek. Ki vetemednék bámúlatra tehát, Hogy õ egyikével feje ablakinak Le-lenéz az eredményjelzõre A másikkal azonban andalgva merend Bakó Imola közjegyzõ kellemes arcán Fölnéze az ég tájéka felé – az aranyoszlopok tetejére, S ilyféle szavakkal terhelte meg a levegõnek Könnyû szekerét, hogy szállítná azokat A derék nézõi fülekbe: Laci nyert! S hogy miképpen esett e híres eset? Ha a hagyomány állításának hinni szabad, Nem másként, mint ami itten következik: Most, hogy beléptünk a Mátrix évébe és a kultikus high-tech kungfu film második részében reneszánszát éli, a rendszert „Újratöltve”, a mozivásznon lefelé csordogáló zöld színû kódsorozatok és a mögöttük meghúzódó virtuális világ ejti rabul a mozi nézõk millióit. Rám is igen nagy hatással volt az új epizód, szeretve tisztelt Kovács külügyérünket azóta csak Smith ügynöknek hívom. 150
Állítólag derék külügyminiszterünk is részt vett valamilyen kémipari gyorstalpalón, s az utóbbi idõk modern fotótechnikai eljárásainak köszönhetõen a világhálón immáron elérhetõvé vált „mátrixosított” változata is, melyhez képest a filmben szereplõ és a kiváló ausztrál színmûvész Hugo Weaving által kitûnõen megformált eredeti Smith (vagyis Kovács) ügynök a fasorban sincs. E látvány számomra oly magával ragadó volt, hogy a mi csodálatos Smith ügynökünkrõl készült fotográfia azonnali elhelyezést nyert a JHF 28. számának címlapján. Ha nagyon elragadtatnám magam, vagy netalán alkoholos italok befolyásoltsága alatt állnék, azt is mondhatnám, hogy ez tisztelgés a nagy államférfi elõtt, csak hát a mi derék Smith ügynökünk se nem nagy, se nem államférfi. Legalábbis számomra eddig nem adta tanúbizonyságát annak, hogy megfelelne a fent említett jelzõs szerkezetnek. Visszatérve a mozivásznon lefelé csordogáló zöld színû kódsorozatok által keltett õrületre, a folytatás – jó hollywoodi szokás szerint – az elõzõ résszel össze sem hasonlítható, már csak amolyan tisztességes iparos munkára sikeredett. A kesze-kusza történet érthetetlenségét a látványvilág pazar megoldásaival kompenzálják, pillanatnyi pihenõt sem hagyva a nézõ felborzolt idegeinek. De nem csak a mozivászon elõtt ülve lehet olyan érzésünk, hogy mi is egyfajta Mátrix-szerû rendszer apró fogaskerekeiként tengetjük szürke hétköznapjaink monoton egyhangúságát. A televíziót bekapcsolva a mûsor címén kínált audió-vizuális igénytelenség is felborzolja a gyanútlan televíziónézõ idegeit, fõként akkor, ha tanúja lesz az utóbbi idõk legnagyobb, legdrágább, legprofesszionálisabb, s egyúttal legpofátlanabb televíziós manipulációjának. De menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! „EGY, AKI MINDENT VISZ!” Ahogyan történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk rá, a kolhozosítás, a „vas és acél országa”, meg a többi hasonlóan sikeres 151
kommunista mozgósító szlogenek köszönhetõen jelentõs embertömeg áramlott vidékrõl a nagyvárosokba és a fõvárosba. A nagyszámú népet pedig – ezt már a rómaiak is tudták – etetni és szórakoztatni kell. „Cirkuszt és kenyeret!” – ez volt az ókori Róma cézári jelmondata, ha úgy tetszik az antik szórakoztatóipar – a Gladiator Network – szlogenje. Nos, a tömegszórakoztatás modernkori manifesztációjának médiatrónját mára a valóságshowk foglalták el. Ebben a mûfajban – ahogyan azt a nézettségi adatok is igazolták – a kereskedelmi csatornák pénzt és kíméletet nem ismerõ versenyében az RTL Klub saját gyártású, tehát nem licenszként megvásárolt mûsora, a Való Világ vitte el a képzeletbeli pálmát, gyakorlatilag porig alázva a konkurens TV2-t és az általa futtatott nagy nemzetközi hírnévnek és sikernek örvendõ Big Brothert. Az RTL Klub produkciója olyannyira jól sikerült, hogy a TV2-n ki kellett venni a fõ mûsoridõbõl a Nagy Testvért és áttenni a késõesti adássávba, mert a nézettség valahová annak a bizonyos bányász békának a sokat emlegetett testrésze alá esett. – Hál’ isten vége van! – mondanám megkönnyebbülve, hogy immáron a második Való Világ finálén is túl vagyunk, de sajnos úgy tûnik megint nem lesz igazam, hiszen máris gõzerõvel folyik a Survivor – A sziget címû túlélõ-valóságshow szereplõ válogatása. Valami nyolcezren jelentkeztek rá. Na mindegy, ott egye meg a fene az egészet, ahol van! És itt álljunk meg egy polgári szóra! Mielõtt a kedves Olvasó legyintene egyet, hogy már megint a valóságshowkkal hozakodom elõ, ami Önt esetleg teljesen hidegen hagyja, hiszen nem néz ilyen típusú mûsorokat, és a Jó Ha Figyelünk legújabb kinyomtatott számát gyújtósként tûzbe dobná, vagy netalán letörölné gépe merevlemezérõl, kérem ne tegye! Javaslom szánjon néhány percet drága idejébõl arra, hogy megismerje az utóbbi idõk legnagyobb, legdrágább, legprofesszionálisabb és egyúttal legpofátlanabb televíziós manipulációját, mely kis híján 1 milliárd forintot szivattyúzott ki a televíziónézõk 152
zsebébõl. A média a negyedik hatalmi ág! – szoktuk hallani a politikusoktól, amikor hízelegni támad kedvük az újságíróknak. Ennek a mondatnak az igazságtartalmáról szól ez a kis írás. Szóval. Június elsejére kiderült, hogy a játék fináléjába – az elõzõ szériától eltérõen – egy hölgy is bekerült. A pomázi modell Anikó, akirõl jó néhány számmal ezelõtt azt írtam: „Az sms-ekbõl úgy tûnik, a nézõknek kevésbé „jön be” a Honecker Klónmûvek ’80-as évekbeli úszónõ sikerszériáira emlékeztetõ Brigitte Nielsen utánzat Anikó, inkább a természetes formákkal szimpatizálnak, fõleg, ha láthatnak egy kis akciót is.” …mégis eljutott a gyõzelem kapujába. Ezennel felülvizsgálom álláspontomat, elnézést kérve Anikótól és a kedves nézõktõl. A pomázi lány a gyõzelem kapujáig jutott és az, hogy nem tudott átlépni azon, nem rajta múlott. De még csak nem is ellenfelén, a hét tengert megjárt felszolgálófiú Lacin. És az egészben ez a legérdekesebb. PÉNZÉRT, PÉNZÉRT, NANÁ MAJD INGYÉR’ Már az sem hétköznapi, ahogyan Anikó bekerült a játékba. Egy plusz, 13. beszavazást rendeztek – ami újdonság volt az elõzõ szériához képest – a beszavazó showk alkalmával a legkisebb különbséggel alulmaradó játékosok számára, és itt gyõzedelmeskedett Anikó, így került a villába. Vannak ugyan kik állítni merészek, hogy Anikó nem varázsos egyéniségének, s a nézõk szavazatinak köszönheti, hogy villalakóvá vált, hanem gyönyörû testének és a „szereposztó dívány néven elhíresült bútordarabnak. De ezek csak amolyan pletyka beszédek. Mindig felháborítónak tartom, ha pénzért kihasználnak valakit. Különösen, ha az a valaki egy nõ. Ráadásul egy gyönyörû nõ. Abban 153
azért ugye egyetértünk, hogy fotómodellnek olyan nõket szerzõdtetnek, akik esztétikai élményt nyújtanak, ha fénykép készül róluk. Ha pedig a szépség némi intelligenciával is párosul azt a televíziónézõk is díjazzák. (Smith ügynök ezen kritériumok egyikének sem felel meg! Nem okoz vizuális élvezetet, ha megjelenik a képernyõn, ha pedig megszólal, az ország lakosságának jelentõs része – legalább a fele – azonnal a távkapcsolóért nyúl.) Mondhatnánk persze, hogy a pomázi lány magának kereste a bajt, hiszen õ jelentkezett a játékra, vállalva annak összes ódiumát. Mint láttuk, a játékostársak, a többi villalakó ellen fel lehetett készülni az értelem és érzelem, valamint a nõi praktikák különbözõ fegyvertárával, de mi a helyzet a játékot irányító, az eddigiekben csak „jóságos villamanókként” megismert televíziós stábbal és a mögöttük álló, az egész hóbelevancot finanszírozó kereskedelmi csatornával? Úgy tûnik ide már nem elegendõ a sokszor kényszeredett 42-fogas amerikai fogpaszta mosoly, és nem használnak a Stohl Buci pergõtûzszerûen feltett kérdéseire adott szellemes válaszok sem. Mert arra nem nagyon lehet felkészülni, ha menet közben egyszer csak megváltoztatják a játékszabályokat. Sajnálom Anikót. Nem azért, mert elvesztette a játékot, hanem azért, mert így vesztette el. A csatorna rúgott bele a legnagyobbat. Azzal, hogy a játék vége elõtt húsz perccel megmutatták, hogy melyik fantomkép alatt ki „rejtõzik”, számomra ez a játék – ha ezt ugyan ezek után még játéknak lehet nevezni – véget ért, hiteltelenné vált az egész. Ha lett volna a közelben egy éjjel nyitva tartó fogadóiroda, azonnal lerohanok és megteszem százszoros, vagy ezerszeres tétre, hogy megfordul az állás és Laci fogja megnyerni a finálét. És lõn. Ha maradtak volna a fantomképek, Anikó valószínûleg megnyeri a játékot. Nem azt mondom, hogy biztosan megnyerte volna, így viszont biztosan nem nyerte meg! A kettõ között óriási különbség van! Anikótól – azzal, hogy a játék vége elõtt felfedték a szavazás ál154
lását – egész egyszerûen elvették az esélyét annak, hogy megnyerje a játékot. Az egészben az a legszörnyûbb, hogy Anikó (és persze a döntõ elõtt utolsóként kiesõ Gábor) szavazótábora a „kell egy bûnbak” jegyében azt fogja hinni majd, hogy a játék nyertese, Laci az oka mindennek, pedig hát õ az egyetlen ebben a mocskos manipulációban, aki tiszta maradt. Bár így utólag visszatekintve a történtekre, itt már semmiben sem lehet biztos az ember. Anikóhoz hasonlóan a nyertes Laci is eltöltött egynéhány napot abban az átkozott villában, és ha van valaki akirõl aztán tényleg el lehet mondani, hogy megdolgozott a pénzéért, az a villa jókedv felelõse: Laci. ÖSSZEÁLL A KÉP Ha egy kis idõt szentelünk ennek a reality puzzle-nak a kirakására, érdekes dolgokat tapasztalhatunk. (Na ez a reality puzzle aztán hihetetlenül magyarosra sikeredett. Elnézést is kérek érte az Olvasótól, egyszerûen nem jutott jobb eszembe. Nevezzük talán „Való Világ kirakósdi”-nak.) Szóval. A Való Világ elsõ fináléját sem a sokak által biztos befutónak tartott ózdi betyár, BAZ megye fia, Majka nyerte, hanem a háromság más kettejének, azaz a triumvirátusnak egy másik oszlopos tagja, a csöndes, a közösségi tevékenységek elõl igen gyakran alvásba menekülõ Szabolcs. Ez a stratégia a Való Világ második szériájában a villa újdonsült kispapájának Gábornak is egészen sokáig bejött, legalábbis a finálé elõtti utolsó párbajig. Most sem az nyerte a játékot, akit a legtöbben gyõztesként vártak, pedig – ahogyan az a késõbbiekben kiderült – végig õ vezetett. Méghozzá meggyõzõ fölénnyel. Természetesen most is megkérdezték a volt villalakókat, hogy kit várnak az élre, és a csapat – két kivételtõl eltekintve – Anikó gyõzelmére számított. Csak Béka volt, aki Laci nevét mondta, és hát ugye a Vörös Démon Sziszinél sem 155
csodálkozott senki, hogy õ villabéli szívszerelmét, a nép ajkán csak „Keméééééééényként” ismert Petit várta a dobogó elsõ helyére. Beszéljünk a finálé utolsó húsz percérõl. Aki nézte a Való Világ különbözõ szériáit, a párbajok során, de már attól a pillanattól kezdve, amikor szavazni lehetett az éppen aktuális párbaj résztvevõire, Stohl Andrástól számtalanszor hallhattuk a mondatot: „Döntsék el Önök, hogy ki kerüljön vissza a villába!” Végül is a nézõk, vagyis Önök döntöttek. Vagy mégsem? – „Játsszunk nyílt sisakkal, hiszen a szavazatok 5%-nyira megközelítették egymást, nézzük meg, melyik fantomkép alatt, kinek a fényképe található!” – mondta a mûsorvezetõ a szavazás és a játék vége elõtt kb. húsz perccel. Milyen érdekes, eddig egyetlen párbaj alkalmával sem volt fontos, hogy a játékosok – Stohl Buci szavaival élve – „nyílt sisakkal” küzdjenek meg a nézõk szavazataiért, pedig volt néhány szoros párbaj a Való Világ történetében. És természetesen a Való Világ elsõ fináléjában sem volt érdekes, hogy milyen szoros a szavazás állása, legalábbis annyira nem, hogy idõ elõtt felfedjék a két állva maradt játékos kilétét. Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét egy apró tényre. Ha a két játékosok közül az egyiknek akárcsak egyetlen szavazattal is több van a birtokában, mint ellenfelének, akkor õ gyõz. Amikor pedig felfedték, hogy melyik kép mögött ki van, Anikónak 609 116 szavazat volt a birtokában, Lacinak pedig 554 427, vagyis a pomázi lány 54689 szavazattal, tehát meggyõzõen vezetett. Mint az elõbbiekben említettem, akár egyetlen szavazat is elegendõ a gyõzelemhez, Anikó pedig több mint ötvenezer vokssal vezetett, tehát bõségesen elegendõ lett volna, hogy megnyerje a játékot. Vajon akkor is megfordul az állás, ha nem fedik fel, a fantomképek kilétét? És itt megint álljunk meg egy polgári szóra! Mielõtt a kedves Olvasó menthetetlenül elkönyvel Anikó szimpatizánsai közé, a pomázi 156
modellt támogatók szavazótáborába – ami végül is a fantasztikus nyeremények láttán rám törõ, s a gyarló emberre oly jellemzõ anyagi javak utáni sóvárgás miatt igaz is (egy notebook azért jól jött volna) –, biztosíthatok mindenkit, ha Lacival történt volna ugyanez, ugyanilyen véleménnyel lennék a történtekrõl. A különbség csak annyi, hogy Anikó esetében – lévén egy hölgyrõl van szó – különösen megalázónak és gusztustalannak tartom a történteket. Van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül! Stohl Buci a nézõk telefonálásra és sms küldésére való buzdítása mellett arról is többször tájékoztatta a publikumot, fõleg egy-egy frekventált párbaj alkalmával, hogy a rendszer irtózatos mennyiségû hívást tud fogadni, ne nyugtalankodjon senki, mindenki részt vesz az értékes nyereményekért folytatott harcban, aki telefont ragad vagy sms-t küld, legfeljebb a visszajelzés késik egy kicsit, a rendszert a kollégák felkészítették a nagy rohamra. A finálé alkalmával meg aztán különösképpen. No ehhez képest a játék utolsó húsz percében – próbálván ellensúlyozni valamelyest a média által elkövetett csalást – gondoltam küldök egy szavazatot a pomázi lányra, de Anikóra egyetlen egy szavazatot sem lehetett leadni – legalábbis innen Mediterrán Moszkvából nekem nem sikerült –, csak egy kellemes nõi hangot hallottam, mely közölte „a vonal foglalt”. Ez azért érdekes, mert ha összeadjuk a „játék” utolsó húsz percében Anikóra és Lacira leadott szavazatok számát akkor azt látjuk, hogy Anikóra 82 373, Lacira pedig 150 474 szavazatot adtak le, vagyis összesen 232 847 érkezett, ami nem kirívóan nagy szám. Na ennyit arról, hogy a rendszer hány ezer szavazatot volt képes fogadni. NÉZZ A CSOMAGOLÁS MÖGÉ! Nagyon tanulságos volt, a játék vége, amikor a végsõ eredmény megmutatták, néhány másodpercre mutatták az egykori villalakók 157
arcát, amire rá volt írva, hogy itt bizony nagyon nagy gáz van. De nem csak a volt villalakók gondolhatták így, ugyanis érdemes visszaidéznünk, mit is mondott a közjegyzõ hölgy, a mûsorvezetõnek a finálé eredményhirdetése elõtt feltett szokásos kérdésre, hogy mindent rendben talált-e? Nem azt válaszolta, amit minden egyes alkalomkor szokott, hogy „Igen, mindent rendben találtam.” Nem. Most azt mondta: „Az elõttem lezajlott eseményekben fennakadást nem észleltem.” Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy a közjegyzõtõl nem a szavazás folyamatosságára vonatkozóan tettek fel kérdést, hanem a szavazás tisztaságát illetõen, erre pedig a közjegyzõ hölgy – hogy is mondjam csak, szóval hát – eléggé kétértelmû választ adott, amibõl az ember arra következtethet, hogy hallgatólagos csalás történt, amit kénytelen kelletlen – gondolom a neki hivatalosan járó honorárium fejében – a közjegyzõ is tudomásul vett. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ily dicstelen véget ért a magyar kereskedelmi televíziózás eddigi legnagyobb nézettségét produkáló mûsor sorozata? Mindjárt két okot is mondanék, mely két ok mögött természetesen ugyanaz a motiváló tényezõ, a pénz áll. Úgyis mondhatnám, hogy ez az igazi üzlet. Mirõl is van szó? Mint azt a sajtótájékoztató anyagából megtudhattuk, a VV2 alatt 8 063 595 szavazat érkezett, a Fináléban pedig 1865886 voksot tudott fogadni a kissé túlterhelt rendszer. Mivel nem tudjuk, hányan szavaztak vonalas készülékrõl és hányan küldtek sms-t, középárfolyamon számolva, a második VV alatt mintegy 878 931 855 Ft-ot hagyott pénzisten oltárán ez a mi játékos kedvû magyar népünk. Kis híján 1 milliárd forintot. És akkor azt mondom, hogy itt most tényleg ne is pazaroljuk a drága idõt holmi lélegeztetõ gépre való átszámolással, ezt meghagynám liberális magyar testvéreimnek, akik matematikailag amúgy is erre orientálódnak és még késztetést is éreznek az effajta dõre cselekedetekre. Ezek után mondja azt valaki, hogy rosszul élünk! 158
Van egy másik ok is, mely magyarázatul szolgálhat erre a médiafiaskóra. Hallottam olyan véleményt is – fõleg nõi nézõktõl –, hogy igenis hajrá Laci, mer’ mindenki azt akarta, hogy Laci nyerjen’ Ha ez valóban így lett volna, akkor meglehetõsen furcsán veszi ki magát, hogy egészen a játék vége elõtti képleleplezésig végig Anikó vezetett, méghozzá meggyõzõ fölénnyel. Mindenesetre talán magyarázatul szolgálhat a történtekre, hogy Laci jóval színesebb egyéniség, jobban eladható a média számára, ha tetszik „több bõrt lehet lenyúzni róla”. És arról a kijelentésérõl se feledkezzünk meg, ha õ nyeri a játékot, a neki havonta folyósítandó összeg felét beteg gyerekek gyógyítására szánja. Nemes lelkû ez a serényfalvi fiatalember, ez nem is vitás. És természetesen az sem, hogy a pénz eljuttatása a rászorultakhoz mindig valamilyen médiaesemény kíséretében kerül sor, ahol kétségkívül mindig jól látható helyen szerepel majd az RTL Klub emblémája is. UTÓZÖNGÉK A frissen debütált „sztárok” utóéletének gondozásában is profibb az RTL, mint a konkurens – a nép ajkán csak Lenin Tv-nek hívott – TV2. Az Árpa Attila könyvében csak „sztártemetõként” aposztrofált és mára csõd közeli helyzetbe jutott kereskedelmi csatorna szánalmas vergõdéseit látva megállapíthatjuk, hogy jól bevásároltak a Big Brotherrel. Nem így az RTL Klub, amelyik „valóságból” ötösre vizsgázott. Az RTL nem hagyja magára sztárjait. Ugyanazokat az arcokat eladja ötször-hatszor, az engedelmes fogyasztásra átnevelt konzumidióta nézõ pedig fizet, mint az a bizonyos sokat emlegetett katonatiszt. Ráadásul a csatornának még szerencséje is volt az új VV-széria szereplõivel, ebben a turnusban több a média számára jól hasznosítható embert is találtak a csapatban. Az elõzõ szériához képest mindenképpen. A mindig mindenkire mérges Csöpke, a kis Polskit vezetõ és szerelõ Mónika, valamint a Tobacco Club szektájának oszlopos 159
tagjaként elhíresült, néha gyárkéményeket megszégyenítõen füstölõ Solya szõke trió megalapításán fáradoznak és már elsõ lemezük kiadására próbálják rávenni a hazai könnyûzenei élet frontharcosait. Elvis már harmadik testékszer-szalonját nyitja, s amellett, hogy könyv is megjelent róla, õ lesz – ahogyan mondta – a „Kész átverés” címû mûsor egyik embere. A VV-nek köszönhetõen a másság is teret nyert végre kis hazánkban, sokkal elfogadottabbá vált. Zsoltika szakácskönyvet ír, és természetesen õ is a média felé kacsingat, bár ezt egyelõre még meglepetésnek szánja. Ritáról és Kismocsokról pedig a HUSTLER magazin közöl meztelen fénykép összeállítást „Nyaló világ” címmel. A villalakók által csak „Mocsinak” becézett leszbikus lány nem vesztegette az idejét, mióta kijött a villából, írt egy nyílt levelet a miniszterelnöknek, ugyan lenne már spermadonora a Ritával közösen felnevelendõ gyermeküknek. Erre rusztikus stílusú barátom sem tudott mást kinyögni csak ennyit: – Azé’ ez má’ nem semmi! Na erre varrjá’ gombot öcsém! Van valami beszélõkém, s retorikai képességeknek sem vagyok híján, de bizony erre még én se tudok gombot varrni. Legfeljebb annyit fûzék hozzá, megint lementünk megalázóba. Álmomban sem hittem volna, hogy valaha is együttérzésemet fejezzem ki a D-209essel, de most csak azt tudom mondani –némi módosítással –, amit Jovó Sztaniszlavjevics Galócza, Szlavónia réme mondott: Kedves uram, együtt érzek Önnel! Még az jutott eszembe, egy ilyen „apa” után, kit kérnének fel keresztapának? A finálét mintegy 2 millió 400 ezer nézõ izgulta végig vasárnap este az RTL Klub csatornájára kapcsolva. Azonban amit másnap este a Fókusz stábja által készített anyagban láthattunk, ahhoz képest a finálé sétagaloppnak tûnt csupán. A magazin mûsor ugyanis a 160
finálét egy egészen más, egészen új szemszögbõl mutatta be, nevezetesen bepillantást nyerhettünk abba a lélekölõ, feszültségekkel teli izgalmas estébe, melyet a serényfalviak a fõtéren felállított kivetítõ elõtt átélhettek. BAZ megye kitûnõ szociológusainak – kiktõl szerénységem annyi jó szót, s bíztatást kapott áldásos tevékenységének folytatására – szóval mondom, BAZ megye kitûnõ szociológusainak szíves figyelmét felhívnám erre a kis településre. Itt egészen elképesztõ módon szembesülhetett a gyanútlan tévénézõ a Horn kormány által bevezetett megszorító intézkedések káros következményeivel. Tíz percen belül ennyi fogatlan vagy egy fogú emberrel én még életemben nem találkoztam a képernyõn. De legalább mindenik mosolygott. Vannak még kontrasztok kis hazánkban! – mindig ezt mondom. Nem volt ez másként Serényfalva esetében sem. Hihetetlen élmény volt látni, azt a lelkesedést, mellyel a kicsiny település biztatta világlátott lakóját. Annál nagyobb volt a döbbenet, amikor felfedték, hogy melyik fantomkép alatt, melyik játékos rejtõzik, s kiderült, nem az õ fiuk vezet. Külsõ szemlélõ számára volt egyfajta diszkrét bája annak, ahogyan a falusiak által verbálisan és egyéb más módon megtestesített népi kultúra találkozik a modernkori urbanizációs technológia kommunikációs mûremekével. A derék serényfalvi emberek olyan sms küldésbe kezdtek, hogy a mobilkészülékek billentyûzete már-már a füstölés határához érkezett. S hogy ennek mi oka lehetett? Ki tudja? Tán abba’ bíztak Serényfalva derék lakói, hogy hazatérõ hõsük megfinanszírozná hiányos fogazatuk pótlását. Nem tudjuk. Mindenesetre bíztató, hogy él még a közösségi szellem a magyarban, s pénzt, paripát, fegyvert (no meg mobiltelefont) nem kímélve, szorult anyagi helyzete ellenére is kiáll az övéiért. Az meg, hogy a pomáziak mit szóltak mindehhez? Már senkit sem érdekel. Mindig az elsõ számít, a második senkit sem érdekel. 161
AZ IGAZSÁG ODAÁT VAN Vagy még odaát sem. És ez az, amiért arra kértem a kedves Olvasót, hogy szánjon néhány percet drága idejébõl ennek a cikknek az elolvasására. Mert mit is gondoljon a szocialista nagyváros öntudatos polgára akkor, amikor már egy „ártatlan” – igaz több tízmilliós nyereménnyel büszkélkedõ – televíziós showmûsorban is manipulálnak? A Való Világ 2 fináléja után a kilógó lóláb, mint fogalom, számomra új értelmezést nyert. Ha több mint kétmillió ember elõtt ilyen pofátlanul lehet csalni és manipulálni a képernyõn, végképp nincs okunk azon csodálkozni, hogy a már korábbiakban említett BBC által készített felmérés szerint, a britek a valóságshowk áldásos tevékenységének köszönhetõen, a híradóban elhangzó hírek mintegy 60%-át nem hiszik el. Vajon hová vezet mindez? Nagy valószínûség szerint sehová. Ahhoz a elbutuláshoz, elhülyüléshez, mely a médiát piedesztálra emelve, az ott elhangzott kijelentéseket, nyilatkozatokat megkérdõjelezhetetlennek, a média szereplõit pedig lassacskán már isteneknek tüntetik fel. Elég, ha csak a Boros-Bochkor dúóra utalok, ahol az sms-t küldõk most már rendszeresen így köszöntik a sztárduót: „Sziasztok istenek!” Ez rendkívül veszélyes és káros folyamat, hiszen az önálló emberi akarat eltûnésével olyan helyzetek állhatnak elõ, mint amiket már most is megtapasztalhattunk, s melyek teljesen idegenek a való élettõl. Így fordulhat elõ, hogy megválasztanak képviselõnek egy olyan embert, aki meglopta a saját anyját, így fordulhat elõ, hogy egy polgármester nagy nyilvánosság elõtt megszegheti a törvényt, amikor mással nyomatja meg a szavazógombját, így fordulhat elõ, hogy a 19 000 forinton megvásárolt létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok milliói szolgai módon hatalomba szavazzák a milliárdos bankárkommunistákat, mert a nagyságos és fényességes média azt mondja, hogy ez így jó! És még egyszer mondja, hogy így jó. És még nem tudom én hányszor mondja, hogy ez így jó! És ha a szellemi, kulturális fejlõdésétõl, nemzeti identitásától megfosztott konzumidióta kultúrbunkó, meg a megtévesztett, ala162
mizsnával elhallgattatott nyugdíjasok millióinak sokszor mondják, el is hiszik, hogy ez tényleg így van jól. Pedig nincs ez jól így! A forintleértékelés, az áremelések, a megszorító intézkedések majd gondoskodnak arról, hogy a média derék frontharcosai megdolgozzanak a pénzükért. Egyre nehezebb most már elhitetni a lakossággal, hogy minden a lehetõ legnagyobb rendben van és nekünk semmi más dolgunk nincs, mint kikészíteni a hideg sört, valami rágcsálnivalóval, hátradõlve tévénézõ fotöjünkben pedig jót szórakozva szemléljük a sztárok életét. A régi sztárok helyét újak foglalják el, mint ahogyan új szelek fújnak a frissen felszerelt légkondicionálókból is, s ezek az új fuvallatok nincsenek tekintettel az áporodott levegõre, menthetetlenül felfrissül tõlük a levegõ. A szocialista nagyváros öntudatos polgára
163
MAGYARORSZÁG RÉSZVÉNYTÁRSASÁG – avagy Lenyomják-e a torkunkon a keserû pirulát? –
Újból fénykorát éli a fatestápoló. Gyengébbek kedvéért, természetesen nem az ismert kozmetikai márka közkedvelt termékére gondolok, hanem a baseballütõre. A nadrágszíj mellett ez a másik olyannyira jellemzõ és nélkülözhetetlen kiegészítõ ruházati kelléke a posztkommunista érának. A pufajka ma már nem szalonképes, úgy is fogalmazhatnék, hogy kiment a divatból. Egykori viselõik is – mint például H. Gy., kinek nevét most a személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem közlöm – szóval a pufajkák egykori viselõi is inkább szmokingban tetszelegnek ma már a tévékamerák elõtt egy-egy diplomácia fogadás alkalmával. A kettészakadt Magyarországon pedig a magát nemzeti, konzervatív oldalhoz soroló honpolgár – Duncan MacLeodhoz hasonlóan – nem tehet mást, mint hosszú kabátja alatt szamuráj kardot viselve várja a rá leselkedõ veszélyt. Elérkezett az idõ. Az ellen már csatarendbe állította seregeit és bosszúra szomjazik. A pusztítás, mit eddig véghez vittek, még nem teljes, még állnak a polgári értékrend ellenállásának utolsó bástyái. Most jött el a pillanat, hogy az értelem, az erkölcs és a szellem szamuráj kardjai szisszenve kiröppenjenek a hüvelyükbõl és végre rendet vágjanak ebben a parttalanul terjedõ liberális káoszban. Mert a végén csak egy maradhat. Ha a végén a múlt árnya gyõzedelmeskedik a múlt embereivel, s a jövõ, a haladás, a polgárosodás eszmeisége helyett a patópál uras langyos, érdek összefonódásokon nyugvó posvány állandósul, nagyon hamar a modernkori pénzügyi gyarmatok sorában talál164
juk magunkat, ráadásul a szellemi elnyomás is állandósulni fog, viszszaidézve a kádári idõk korszakának „legszebb” hagyományait. A moziban a nézõ szórakozva izgulja végig a Hegylakó évszázadokon át tartó küzdelmét, melynek tétje az életben maradás és a díj. Elsõ számú szabály: mindig legyen nálad 1 db szamuráj kard, mert csak így van esélyed arra, hogy túléld a többi halhatatlannal való találkozást. Csakhogy ez már nem mozi! De Szász Károly óta tudjuk, hogy a küzdelem most már a valóvilágban is az életben maradásért folyik és nem árt ha itt is szem elõtt tartjuk az elsõ számú szabályt. Ebben a helyzetben – a nyakas skóttal egyetértve –magam is a katanát tartom a legmegfelelõbb fegyvernek, mellyel méltó válasz adható a fatestápolóval adott kihívásokra. Kétségkívül ez a legmegfelelõbb fegyver, egyetlen csapással kettészelhetünk vele egy baseballütõt. A háború elkezdõdött. „– Mire van szükségetek? – kérdezte Tank. – Fegyverre. Sok fegyverre. – válaszolt Neo.” És még valamit! Harc közben mindenki ügyeljen arra, hogy lehetõleg ne szerezzen sérüléseket. Mert aki kórházba kerül, annak vége. Legalábbis az új egészségügyi törvénybe könnyen beledögölhetünk. AZ ÁLLAMFORMA NEM GARANCIA A JÓ TÖRVÉNYEKRE No akkor menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! Már a kommunikáció során apró korrekciókra lehetünk figyelmesek. Csak két rövidke példa a teljesség igénye nélkül: Talán a kedves Olvasó is emlékszik arra, amikor a köztévé új mûsorstruktúrájának kialakításakor szóba került Tornóczky Anita neve. A média, mint Medgyessy Péter nevelt lányáról beszélt, mert hát a mostohalánya kifejezés az ugye mégsem hangzik olyan jól, de az is lehet, hogy csak kiment a divatból. 165
Vagy itt van egy másik eset, ugyancsak a bal-liberális média háza tájáról, Szász Károly ominózus megveretése. Egyes médiumokban úgy számoltak be az esetrõl, hogy a PSZÁF elnökét botokkal verték meg. A „bot” szót használták, kerülendõ az olyan nemkívánatos képzettársítások kialakulását, melyek a baseballütõ hallatán esetleg kínos emlékeket idézhetnek fel az olvasóban vagy a televíziónézõben, visszautalva a tavalyi parlamenti választások során a polgári erõk embereit ért atrocitásokra. Én egyébként a mai napig nem találok magyarázatot arra,– Makovecz Imre szavaival élve –, hogy a rossebbe van az, hogy baloldali politikust vagy közéleti szereplõt még soha nem találtak meg, amolyan istenesen baseballütõvel? Bár az is lehet, hogy a baloldal által alkalmazásba vett verõlegények mégiscsak a mûveltebb fajtából valók, hiszen Petõfi óta tudjuk, hogy a testi fenyítés igen gyakori fegyelmezõ eszköz volt a régebbi korokban, mint példának okáért a Szemérmetes Erzsók kocsmájában: „… a vígadozásnak Végérõl szó sem volt, Míg a kisbírói tekintély Tudtokra nem adta Szívreható mogyorófa-beszéddel, Hogy már hazamenni tanácsos.” Igen ám, de a „szívreható mogyorófa-beszéd” bölcseleteinek osztogatása már eleink korában is „a hivatalában pontos kisbíró” hatáskörébe volt utalva, holmi büdös bunkó már akkoriban sem végezhette „a példaadásnak kedvéérti földhözütést”. Most meg aztán, hogy szinte már teljes egészében uniós tagállam lettünk, végképp nem. A bal-liberális média figyelme minden apró részletre kiterjed. Semmi nem marad ki. Apró kis szóváltoztatások, egy kis csúsztatás itt, egy kis hazugság ott, egy-két dolgot elkenünk, no és persze az or166
das nagy cenzúrázások. Mint például legutóbb a +1 Éjjeli menedék mûsorában, ahol a szeretve tisztelt Baló György, az SZDSZ nagy kedveltje, egyszerûen kihúzta a Tóth Gy. Lászlóval készült teljes interjút. Siklósi Beatrix becsületére legyen mondva, hogy az ún. „felkonf”-on, vagyis a beszélgetést bevezetõ szövegen nem változtatott, így a nézõ tényleg azt várta, hogy akkor most következik a szerzõvel való beszélgetés, ehelyett azonban elsötétült a képernyõ és pár másodperces feketeség után folytatódott tovább a mûsor, egy másik könyvnapi újdonság és szerzõjének bemutatásával. No erre a szellemi sötétségre szokták azt mondani az egykori Magyar Néphadsereg berkein belül szolgálatot teljesítõ hivatásos- és sorállomány tagjai, hogy „Olyan sötét, hogy a Negró világít a szájában, mint a százas izzó.” Én nem is értem igazából, hogy egy ilyen sokat tapasztalt televíziós személyiség, egy ilyen tanult, mûvelt ember, mint Baló György, hogyan követhet el ekkora ostobaságot. A konzervatív oldal számára a Sajtóklub nemzeti intézményként funkcionál, melynek egyik oszlopos tagja Tóth Gy. László. Erre jön ez az ostoba Baló és kicenzúrázza az idolnak számító mûsor állandó tagját, mártírt csinálva Tóth Gy.-bõl. David Bowie egyik híres számának címe jut eszembe: Absolute beginner vagyis abszolút kezdõ. Néha magam is kézbe veszem a legnagyobb példányszámú napilapot, hiszen – ahogy mondani szokták – azt is el kell olvasni, mit ír az ellenfél. Ha Baló kicsit odafigyelne a másik oldalra is tudhatná, hogy a Sajtóklubnak hatalmas nézõtábora van, az egyik legnézettebb mûsor – még most is, hogy korlátozva van a megjelenési lehetõsége – nemcsak itthon, de a határokon kívül is. Miért ez a nagy népszerûség? Azért, mert hiteles személyekbõl áll össze a csapat, és tud küzdeni az igazáért. A képernyõn megjelenõ újságíró, publicista, mûvész, gondolkodó olyan hangokat és véleményeket mond ki a televízió biztosította széleskörû nyilvánosság elõtt, mely véleményekkel a nézõ más elektronikus médiumokban nem találkozhat. Nemzeti intézménnyé 167
vált a Sajtóklub azért is, mert szereplõi – élükön a mûsor atyjának számító Lovas Istvánnal – miután leparancsolták õket a képernyõrõl, tovább küzdöttek, és nyakukba véve az országot tovább vitték a szólásés véleménynyilvánítás szabadságának zászlaját – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Bizton állíthatjuk, hogy a polgári Magyarország miniszterelnökén kívül a Sajtóklub a másik olyan nemzeti intézménye a konzervatív oldalnak, amely gond nélkül, pillanatok alatt megtölt közönséggel egy sportcsarnokot, vagy akár egy egész várat is. (E cikk szerzõje utóbbi kijelentéséért személyesen vállal felelõsséget, mivel a pécsváradi várban maga is ott szorongott a népes hallgatóság soraiban.) Visszatérve Balóra, már a cenzúrázás is – mai divatos szóhasználattal élve – eléggé gázos, legalábbis egy szinte uniós tagállamban mindenképpen az. Nincsenek ott tanácsadók, vagy jóakarók, vagy valakik, akik szólnának a mi Gyuri barátunknak, hogy ezt azért mégsem kellene? Megérte azért az öt percért, amíg Tóth Gy. elmondja gondolatait? A tanácsadók megnyugtathatták volna, mondjuk valami ilyesmivel, hogy: ki a fene kíváncsi rá vasárnap este fél tíz után az m2-n, úgyis mindenki a nagyfilmet nézi valamelyik kereskedelmi csatornán. Vagy talán a tanácsadók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy egyre több ember kapcsol át vasárnap este az m2-re, hogy végre egy kis igazi kultúrát szippantson magába, odahagyva a konzumidiotizmusra nevelõ kereskedelmi médiák hollywoodi akciófilmjeit? Azonkívül nem lesz belõle ügy. Így viszont az lett. Siklósi Beatrix, túl azon, hogy panasszal fordult a Televízió kuratóriumához, úgy néz ki nemzetközi szervezetekhez is eljuttatja levelét. A derék Baló és még néhány elvakult kollégája nem veszik észre, hogy õk maguk járulnak hozzá a politikai ellenfél mûsorainak sikerességéhez azzal, hogy cenzúrázással, a jobboldali mûsorok ellehetetlenítésére tett kísérletekkel médiakommunikációs „mártírokat” csinálnak az egyes konzervatív mûsorokból és azok szerkesztõgárdájából. A mártírokkal pedig mindig rokonszenvez az emberiség. 168
(És még egy gondolat a liberalizmussal kapcsolatban. Ismételten csak így szerényen és zárójelesen ajánlanám mindenki figyelmébe, hogy a liberalizmus Mekkájának számító Amerikai Egyesült Államokban egyes felsõoktatási intézményekben a hallgatók fakultázsként Hitler Mein Kampf-ját is felvehetik a tananyagjukba. Na ennyit a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáról. Kedves Baló úr – úgy is, mint az SZDSZ kegyeltje, úgyis, mint a királyi tévé kulturális fõmuftija – liberalizmusból, valamint szólás- és véleménynyilvánítási szabadságból van még mit tanulnia! Uff, én beszéltem!) Ezek még mindig azt hiszek – és azt is kommunikálják –, hogy az ország velük van. Pedig ez nem igaz, legalább a fele nincs velük, és napról-napra többen leszünk. A mentalitás és az, hogyan állunk a dolgokhoz, sok mindent elárul. Éjjel három körül tartotta Smith ügynök a státusztörvény módosításának expozéját. Még azt is láthattuk, ahogyan a Gyárfás-féle „Kommunikációs Kormány Patyolatban” kedélyesen, mosolyogva – az egyik „fõmosodás” Forró Tamás aktív közremûködésével (amolyan alákérdezõsen) – tisztára mossa a posztkommunista ügynökkabinet külpolitikai szennyesét. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen Smith ügynök birtokában van a tökéletes posztkommunista politikus minden „jó” tulajdonsága közül a legfontosabbiknak: hosszú idõn keresztül, kitartóan képes arra, hogy rezzenéstelen arccal (pókerarc) belehazudjon a kamerába. Kozirev Iván csepeli öntõmunkásnak, öntudatos MSZP-szavazónak ebbõl legfeljebb csak annyi „jön le” a képernyõrõl, hogy amikor a tévé képernyõjérõl rápillant a tavalyi országgyûlési választásokon vakbuzgóságból és a pártba vetett feltétlen hitbõl és odaadásból kiragasztott gigantposzterre, érzékeli, hogy az akkori kép és a mai között égbekiáltó a különbség. Elmerengve a sikerhez nagymértékben és nagymennyiségben hozzájáruló plakáton, mintegy magának és az asszonynak felteszi a költõi kérdést: 169
– Jók a fogaid Laci, grafikusnál voltál? Smith ügynök pedig – valamilyen rejtélyes módon – kiszól a képernyõrõl a hitében megingott egyszerû, kétkezi melóshoz: – Nálunk még a fog is múlt idõt jelent! Na ennyit Smith ügynökrõl, haladjunk tovább, mert nem érünk rá, van itt még rengeteg minden más is. Térjünk vissza még néhány mondat erejéig a parlamenti patkóhoz! Ez ám az igazi elkötelezettség a határon túli magyarok iránt! Éjjel háromkor tárgyaljuk az õ ügyüket, biztosan százezrek kuporognak izgatottan a televíziókészülékek elõtt Erdély-szerte. Hát úgy tûnik számomra, hogy a pofátlanságnak tényleg nincs határa. Egy biztos, a James Gond és Smith ügynök vezetése alatt álló „magyar” kabinetrõl sok mindent el lehet mondani, de azt az egyet nem, hogy túlszeretné a határon túli magyarokat. Hiába no, merjünk kicsik lenni. Pofátlanul belehazudnak az emberek képébe, s még nekik áll följebb, ha a szerencsétlen honpolgár nem tud önfeledten (vagy ha az már végképp nem megy, vezényszóra) örülni a forint ócsításának. Bár az is igaz, hogy a bicskanyitogató médiaszereplésekhez a kisebbik kormányzópárt, a magyar lakosság 94,5%-a által elutasított SZDSZ prominens képviselõi értenek csak igazán. A képzeletbeli pálmát Kuncze Gábor, a Hit Gyülekezetének vezetõje által csak „száz kiló marhahúsnak” titulált liberális megmondó-ember viszi el. Egészen zseniális volt, ahogyan a „Kereszttûz” rovatban ártatlan angyalarccal állta a zárótûzként rázúduló kérdéseket. A kérdezõk természetesen az egyetlen állva maradt SZDSZ-reprezentáns, Magyar Bálint viselt dolgairól kérdezték a nép ajkán csak „Miska-kancsóként” elhíresült politikust, aki a végsõ konklúzió levonásakor így adta bizonyságát ékesszólási tehetségének: „– Én itt nem látok korrupciót.” Nekem errõl az a régi vicc jut az eszembe, amikor a pofa száguldozik az autópályán a vadi új sportverdájával, bekapcsolja a rádiót, szól a zene, ám kisvártatva megszakítják az adást: 170
– Figyelem, figyelem! Az autópályán egy õrült ámokfutó a forgalommal szemben száguldozik! Mire a pofa felháborodottan fölhorkan: – Egy?! Hiszen mind szembejön! ÉP TESTBEN ÉPPHOGY ÉLÜNK? Bárhová nézünk, azt látjuk, hogy mindent elural a pénz utáni sóvárgás. Persze nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen most aztán tényleg üres a kassza. 300 milliárd forint hitel, a még mozdítható állami vagyon – posta és ami a stratégiai ágazatokból még megmaradt – eladása. Ez a rövid távú menetrend, vagy úgyis mondhatnám, rövid távú felélése a jövõnknek. És persze az új sláger: az egészségügy privatizálása. Elõrebocsátom, nem vagyok közgazdász, de azért itt álljunk meg egy polgári szóra! Az ember nézi a televíziót, hallgatja a rádiót, olvassa a lapokat és érdekes dolgokra lesz figyelmes. Cser Ágnes és Mikola István, akik az elõzõ polgári kormányzat alatt igen-igen kemény csatákat vívtak egymással, most vállvetve, egymás oldalán küzdenek az új törvény ellen. Most már félig-meddig törvény, hiszen megszavazta a T. Ház. Az orvosi kamara ordít, kézzel-lábbal tiltakozik a törvény bevezetése ellen, a betegek érdekvédelmi szervezetei szintén. Hát akkor tulajdonképpen kinek az érdekét szolgálja ez az új törvény? Talán emlékszik még a kedves Olvasó a tavalyi országgyûlési választások alkalmával a két forduló között a Testnevelési Egyetemen Orbán Viktor által elmondottakra. Akkori beszédében a miniszterelnök úr, több más mellett, arról is említést tett, hogy az MSZP hatalomra kerülésével a nagytõke fog kormányt alakítani, hazánk államformája pedig – képletesen szólva – Magyar Köztársaság helyett, Magyarország Részvénytársaság lesz. Mit mondjak? Bejött. 171
Az egészségügyi reformokat ígérõ, s a nép ajkán csak „Kórháztörvénynek” nevezett új szabályozás ennek eklatáns példája. Az új törvény egyik legnagyobb érdeme – legalábbis az alkotói szerint –, hogy végre szakmai befektetõk is megjelenhetnek majd az egészségügyben. Igen ám, csakhogy ezek a szakmai befektetõk profitorientált befektetõk, nem holmi karitatív szervezetek, ami azt jelenti, hogy az õ elsõdleges érdekük nem a beteg minél olcsóbb és hatékonyabb meggyógyítása, hanem a folyamatos kezelés. Ugyanis ez biztosítja számukra azt, hogy a rendszerbõl folyamatosan ki tudják venni a profitot. Ezt úgy tudják elérni, hogy a beteg számára szükséges vagy elõírt kezeléssel mintegy „intézményfüggõvé” teszik a beteget, vagyis odakötik az adott egészségügyi intézményhez. Nagyon jó példa erre a mûvese-kezelés. Ezzel kapcsolatban végeztek egy nagyon érdekes vizsgálatot az Amerikai Egyesült Államokban, ahol kiderült, hogy a magánkézben lévõ mûvese állomásokon végzett kezelések esetében jóval nagyobb számban fordultak elõ szövõdmények, illetve halálesetek, mint az állami tulajdonban lévõ mûvese állomásokon. Ez több okra is visszavezethetõ, de végül mindig odajutottak, hogy a profit, mint elsõdleges cél, van a háttérben. A biztonság csökkenésének, illetve a profit növelésének hátterében állhat például az olcsóbb, kevésbé szakképzett ápoló, kiszolgáló személyzet alkalmazása is. Ma már hallani olyan hangokat is, hogy ha szükséges – közvetítõ cégeken keresztül – havi 30 000 forintért foglalkoztatott román ápolónõkkel töltik fel az egészségügyben esetlegesen üresen maradó álláshelyeket, a nagyobb profit érdekében. És arról se feledkezzünk meg, ha egy kórházat magánkézbe adnak, az ott dolgozók elvesztik a közalkalmazotti státuszukat, s minden más ezzel járó privilégiumot is. Jó Ha Figyelünk! Tehát a folyamatos és tartós kezelés a lényeg, nem pedig a gyógyítás. Kicsit olyan ez, mint az autóipar. Frissen vásárolt autónkkal 172
idõnként fel kell keresnünk a szervizt, különben oda a garancia. A kötelezõ szervizlátogatások alkalmával természetesen a szerviz által biztosított olajat töltik bele az autóba – esetleg jóval drágább áron, mint ahogyan az a piacról beszerezhetõ. Nagyon érdekes, hogy miért volt ennyire sürgõs ennek a törvénynek a keresztül erõszakolása a parlamenten? 2004. május 1-jétõl, az Európai Unióhoz történõ csatlakozás után ezt a törvényt már valószínûleg nem tudták volna átpasszírozni a T. Házon. A vén kontinensen ugyanis nem ilyen alapelvek szerint mûködik az egészségügy az egyes országokban, mindenütt az állam által, minden polgár számára garantált egészségügyi ellátáshoz való jog élvez feltétlen elsõbbséget, nem pedig az üzlet. A privatizációval pedig, valljuk be õszintén, ez a jog sérül. A profitérdekeltségrõl még csak annyit, hogy a szeretve tisztelt liberálisaink által annyira istenített és példaképül szolgáló Amerikában – ha a hagyomány állításának hinni szabad – a tíz legnagyobb cég közül három az egészségügy beszállítója és együttes bevételük meghaladja a hadiiparét is. No ennyit arról, hogy nem a profit lesz az úr. De bizony az lesz. És, hogy valami hazai vonatkozású hírt is megemlítsünk – mindenki döntse el saját maga, van-e kapcsolat a hír és a várható kórház-privatizáció között –, az az izraeli gyógyszergyártó cég, mely jelentõs hazai érdekeltségekkel bír (például Tiszavasvári Alkaloida), törzstõkéjét hirtelen 3 milliárdról 245 milliárdra emelte meg. Biztosan unatkoztak az igazgatótanácsban, oszt eldöntötték, hogy na gyerekek akkó’ most emelünk egy kicsit a törzstõkén, mondjuk úgy 8100%-ot! Azé’ ez nem semmi. De van itt még más is! Az egyik derék MSZP-s honatya az új jogszabálycsomag mellett érvelve külön kihangsúlyozta, hogy végre a kórházak is vehetnek fel hiteleket. A jó öreg MSZP-féle „Hogyan adósítsunk el egy országot könnyen és gyorsan?” címû IMF-fél mobil programcsomag, ócsított egészségügyi kiadásban. Már-már azt hinné az ember, hogy ez egy lejárt le173
mez, ez már a 21. század, de nem, az elvtársak még próbálkoznak. A nagyobb baj az, hogy a cehhet nekünk kell kifizetni. Az ócsított egészségügyi adósságprogramnak azt a címet is adhatnánk: Egyenes út az eladósodás felé. Ma egyre több önkormányzat kerül csõd közeli helyzetbe, a béremeléseknek a Kormány által az önkormányzatokra testált kötelezettségvállalása miatt. Ugyanakkor nagyon sok önkormányzat egyúttal kórházat, vagy egészségügyi intézményt is mûködtet. No mármost, mit tegyen ilyen helyzetben egy csõd közelbe jutott önkormányzat, melyet a sors még azzal is sújt, hogy valamilyen egészségügyi intézményt üzemeltet? Mondjuk elõveszi az MSZP szóróanyagait és fellapozza az egészségügyrõl szóló fejezetet, ahol többek között az olvasható, hogy a Kormány tiszteletben tartja az önkormányzati tulajdont, ugyanakkor támogatja az ún. intézményi átalakulást is. Az osztályfõnököm annak idején ezt úgy hívta: KASZF. Nagyon büszke volt arra, hogy õ soha nem ad házi feladatot. Volt viszont a házi feladat helyett KASZF. Kötelezõen Ajánlott Szorgalmi Feladat. Mit is jelent ez? Elõbb nehéz helyzetbe hozom, vagy ellehetetlenítem az önkormányzatokat, hogy aztán igyekezzenek megszabadulni a plusz terheket jelentõ egészségügyi intézményeiktõl. Ezt az „intézményi átalakulást” természetesen teljes mellszélességgel támogatom, így az egykori állami vagy önkormányzati vagyon – a hatalmas ingatlan vagyonnal együtt – magánkézbe kerül át. Erre szokták azt mondani, hogy: ügyes! Ki van ez találva. Vannak olyan egészségügyi intézmények, melyekhez például erdõ is tartozik. Gondoljunk csak bele, az egészségügyi törvényben benne szerepel az is, hogy az egészségügyi szolgáltatás helyszíne megváltoztatható, ha az nem sérti a betegellátás alapvetõ érdekeit. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, ha mondjuk egy befektetõ hozzájut egy ilyen erdõvel rendelkezõ értékes ingatlanhoz, a kórházat, vagy az ott mûködõ egészségügyi intézményt máshová is áttelepítheti és a helyén nyithat például szállodát is. Vagy ha arra gondolunk, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás után a várhatóan fellendülõ telek- és 174
ingatlanárak micsoda extraprofithoz juttathatják majd ezt a befektetõt, ha ne adj’ Isten éppen az jutna eszébe, hogy – jó pénzért, és természetesen uniós árakon –túladjon az ingatlanon. És az már most borítékolható, hogy legtöbbjük külföldi befektetõ lesz, hiszen egész egyszerûen sokkal tõkeerõsebbek, mint magyar versenytársaik. A külföldi befektetõknél pedig – ahogyan azt már a hazánkba eddig betelepült multiknál is jól láthattuk – az elsõdleges cél, hogy az itt képzõdött nyereséget adómentesen kivigyék az országból. Ezen cél megvalósításának érdekében pedig minden tõlük telhetõt el is fognak követni. Ebben biztosak lehetünk. Aztán van itt egy másik, etikai kérdés is. Ez ugyan csak a mi számunkra kérdés, hiszen a MASZOP nem sokat ad az ilyen ósdi és elavult dolgokra, mint az etika. Sérülnek-e az állampolgári jogok? Félig-meddig már volt szó róla, bizony sérülhetnek. És hát Murphy óta tudjuk, hogy „ami elromolhat, az el is romlik.” Az egészségügy privatizációja során a közöst adják el. Ezek az intézmények az emberek, mindannyiunk pénzébõl, a befizetõk társadalombiztosítási járulékából épültek fel. A privatizált intézményekben dolgozók – ahogyan arról már szintén volt szó a korábbiakban – elveszítik közalkalmazotti státuszukat. Ez azért nagyon fontos, mert vannak olyan megyék, ahol az egészségügyi intézmények a legnagyobb foglalkoztatók is egyben, õk biztosítanak munkát és megélhetést a legtöbb embernek az adott térségben. Ismét a nép feje fölött döntöttek egy olyan fontos kérdésben, mely mindenkit érint. Ismét egy szûk gazdasági, befektetõi elit érdekeit tartották szem elõtt. Tisztára, mint a forintleértékelés! Az ún. kórháztörvény lényege egy mondatban összefoglalható: magánkórházak mûködtetése állami pénzen. A törvény ráadásul diszkriminatív is. Például igen figyelemreméltó az a megkülönböztetés, mely szerint csak az egészségügyi dolgozók szerezhetnek tulajdont a privatizáció során, az egészségügyben dolgozók nem. Pedig egy kórház nem175
csak a betegekbõl, orvosok és az ápoló személyzetbõl áll. Gondoljunk csak bele, hogy egy kórház folyamatos mûködtetéséhez milyen logisztikai, pénzügyi, gazdasági, ellátási és egyéb kiszolgáló egységekre és az azokat mûködtetõ szakképzett személyzetre van szükség. Számomra nagyon érdekes volt hallani a kórháztörvény vitája kapcsán az olyan egyre gyakrabban felbukkanó hangokat, melyek bírálták a tárca régi-új vezetõjét Csehák Juditot, megkérdõjelezve személyének hitelességét. Nemcsak a betegek érdekvédelmi szervezetétõl, de már az egészségügyi dolgozók szakmai érdekvédelmi szervezetétõl is elhangzott, hogy kifejezést adnak nemtetszésüknek amiatt, hogy az egykori pártállam emberei, akik akkor az állami tulajdon szent és sérthetetlen monolit tömbje mellett õrködtek kitartóan, ma a médiát felhasználva a magántulajdon mindenhatóságáról papolnak. Úgy tûnik Bencsik András, a Demokrata fõszerkesztõje jó címet választott új könyve számára: „Fordul a szél”. Valóban fordul. A pártaparatcsikok legfeljebb annyit éreznek ebbõl, hogy köpönyeget kell váltaniuk. Mi viszont a frissességet, az új hangulatokat, új gondolatokat is érezzük. A hüvelyébõl hangos szisszenéssel kiröppent józan ész, értelem, erkölcs és szellem szamuráj kardjának pengéjén megcsillan a nyári napfény. Az ellen hadának soraiban többen a szemükhöz kapnak, nem szeretik ha rávilágítanak a kényes pontokra. A fatestápoló recsegve törik ketté az intelligencia fegyverének halálosan pontos csapása alatt, majd a katana az automatikus mozdulatsor végén visszakerül a hüvelyébe. Szóljatok, ha szólni kell! Most kellett. Messzi külhonban is. És harcoljatok, amikor harcolni kell! És most harcolni kell! Mert… …a végén csak egy maradhat! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
176
BEZÁRT A BAZÁR – avagy Munkásököl vasököl, lesújtott, ahogy az köll! –
Botrányosan zárta az évadot a parlament. Az egészségügy privatizációjáról szóló törvény parlamenti többség által átgondolásként értelmezett újraszavazásáról az immáron klasszikusok kategóriájába tartozó Sidney Wang szavai jutnak eszembe: „Conversation, like television set on honeymoon. Unnecessary”. Ami szerény angol tudásom szerint körülbelül annyit tesz: Társalgás, mint televízió nászúton. Felesleges. Valóban, nem sok szót fecséreltek a törvény újragondolására. A „közszolgálati” televízió esti beszélgetõs mûsorában a szpíker úgy konferálta föl Szili Katalint az Országgyûlés szeretve tisztelt elnök-asszonyát, mint aki soha többé nem szeretne olyan helyzetbe kerülni, amilyenbe a parlament zárónapján került, de hát meg kellett hoznia a döntést, és õ a két rossz közül a kisebbiket választotta. Ez a fajta érvelés – a média hathatós támogatásával – kísértetiesen hasonlított Horn Gyula másnap reggeli Nap-keltés szereplésére, ahol az ex-pufajkás, ex-miniszterelnök, villatulajdonos rezzenéstelen arccal közölte a Forró Tamás által vezetett kérdezõ hármassal, hogy magasról lesajnálja az egész átvilágítói bírói kart, mer’ különben is a törvény a rossz és felszólíthatják õt még akárhányszor, akkor sem fog lemondani a képviselõi mandátumáról. Ez ám a jogállam elvtársak, egyenlõbb az egyenlõk között. Magam nem vagyok ugyan tudora a jognak, de valószínûsíthetõ, hogy sem a „hát a választók ismerték a múltamat”, sem pedig a „kiseb177
bik rosszat választottam” kijelentések nem tartoznak a jogi kategóriák közé, de még a törvényhelyek sorába sem. Lehet, hogy az én memóriám rossz – elvégre húsz év fölött már minden nap külön ajándék –, de nem emlékszem olyan esetre, ahol a törvény taxatíve felsorolná, hogy azon volt ÁVÓ-sok, pufajkások, karhatalmisták, vagy pártállami csúcsfunkcionáriusok akikrõl tudjuk, hogy azok voltak, felmentést kapnának a törvény hatálya alól csak azért, mert tudjuk róluk, hogy kik is voltak õk valójában. A törvény nem errõl szól! Ez a jogállamiságnak olyasféle arculcsapása, mely egyes körökben liberális vagy szabadszellemû jogértelmezés címszó alatt fut, s melynek lényegi része abban a rövid és tömör okfejtésben kristályosodik ki, hogy mindent szabad, ami nem tilos. Az már nem számít, hogy nem életszerû, nem etikus, vagy ahogyan a jogban is fogalmazni szoktak a jó erkölcsbe ütközõ cselekedetrõl van-e szó. Persze meglehetõsen nehéz meghatározni, hogy mi számít jó erkölcsnek és mi az, ami már túl megy minden határon. Az is megérne még egy misét, hogyan lehet megalkotni egy törvényt úgy, hogy nincsenek szankciói? Ez nem tûnt fel senkinek? A szocialista nagyváros öntudatos polgára bele sem mer gondolni abba, hogy vajon milyen érdekek állhattak a háttérben, hogy engedhette a T. Ház, hogy egy ilyen nagyjelentõségû törvény így – gyakorlatilag selejtesen – kerüljön ki a „törvénygyárból”? Ugyanez a helyzet a parlament elnök- asszonyának „kisebbik rosszat választottam” címû önigazolásféle kesergõjével is. Bár így már érthetõvé válik – némileg –, hogy a zárónapon a kormánykoalíció a nyaralásra készülõdve – képletesen szólva és a törvény szellemiségéhez igazodva – kezét-lábát törve, miért igyekezett a Lekvárzsibbasztó Gépgyár Népi Kisegyüttesét megszégyenítõ hatékonysággal átpasszírozni a kórháztörvényt a T. Házon. Erre rímel rá a régi-új egészségügyi miniszter, Csernobil halk szavú propagátora, a mindenki által kedvelt Csehák Judit is. A miniszter-asszony egyébként azt mondta, hogy az, amit most az egészségügy privatizációjáról szóló törvénnyel elfogadott a T. Ház, tulajdonkép178
pen nem is privatizáció, hanem áttérés egy hatékonyabb gazdálkodási formára. Tõle magától hallhattuk azt is – szintén a legnézettebb reggeli beszélgetõs mûsorban – amint a SONYboy Bánó Andrásnak elárulta a nagy titkot, miszerint a köztársasági elnök úrnál tett látogatása alkalmával, õ jelezte az elsõ számú közjogi méltóságnak, hogy tulajdonképpen nincs értelme visszaküldeni a parlamenttõl kapott pakkot, mert azt úgyis újra megszavazzák. – Szemrebbenés (no és ellenzék) nélkül! – de ezt már csak én teszem hozzá. Lám- lám, mégiscsak igaza volt Orbán Viktornak, amikor azt mondta egyszer, hogy megy ez a dolog ellenzék nélkül is. Csak hát egy dolog mondani valamit, és egy másik dolog megcselekedni azt. Mindenesetre furcsa. Eddig azt hittem, hogy a hierarchia úgy épül föl, hogy legfelül a köztársasági elnök, mindenki más csak utána jön. De hogy az eü-miniszter ugorjon rögtön az élre, ez nekem teljesen új. Mert hát hogyan is vehetné magának a bátorságot egy sima mezei miniszter (megfeledkezvén a szó eredeti, mára már kissé megfakult jelentésérõl: szolga), hogy csak úgy tanácsokat osztogasson, vagy ne adj’ Isten elõírja a górénak – pardon a Big Boss (Nagy Fõnöknek) –, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem? És ha már a (jog)értelmezésnél tartunk! Úgy tûnik, nemcsak a gyermekek olvasáskészségével vannak súlyos gondok, de a parlamenti képviselõk többségénél is komoly problémákat vet fel az írott szöveg olvasás útján történõ megértése. Az elsõ számú közjogi méltóság (a törvény visszaküldése után a baloldal szemében valószínûleg az elsõ számú közellenséggé lépett elõ), szóval a köztársasági elnök nem azt írta levelében, hogy újraszavazásra küldi vissza a törvénytervezetet a parlamentbe, hanem azt, hogy újragondolásra. Persze én a magam részérõl tökéletesen megértem, ha gondolkodni, pláne újra gondolkodni fáradságos munka a proletárdiktatúra és az „emberarcú szocializmus” felépítésén képzõdött agyaknak és ehelyett inkább a nyaralásra készülõdve – praktikussági okokból és gya179
korlatias megfontolásoktól vezéreltetve – inkább az erõ sötét oldalát választották. De nincs ez másként az élet egyéb területein sem. „A CIRKÁLÓ LASSAN FORDUL, DE GYORSAN SÜLLYED” Ha valaki látta a „Hegedûs a háztetõn” címû filmet az nem felejti el Topol nagyszerû alakítását és a színészóriás Bessenyei Ferenc nem kevésbé szenzációs szinkron teljesítményét sem. De azt a dalt sem, mely mindjárt a film elején csendül fel, s amely arról szól, milyen nagy jelentõsséggel bír a közösség életében a hagyomány. Ez onnan jutott eszembe, hogy a minap épp azon vitatkozgattunk, vajon mennyire hagyománytisztelõk a posztkommunisták. Mit ad Isten, újabb félmilliárd eurós hitelt vett fel a kormány a derék László Csaba pénzügyminiszter szignálásával. Nem is az összeg a lényeg – persze dehogynem az összeg a lényeg, hiszen a végén mi álljuk a cehhet –, hanem a kedvezõ feltételek, amikkel a hitelhez hozzájutott az ország. No és persze van itt még valami, az, hogy mire költik majd a felvett összeget? Nem fogja kitalálni a kedves Olvasó! Na mire költik? Természetesen a már elõzõleg felvett hitelek kamatterheinek törlesztésére. A legszebb kádári idõk hagyományait felidézve. Még mondja valaki, hogy a posztkommunisták nem tisztelik a hagyományokat! (Azért így csendben és zárójelesen megjegyezném, hogy valószínûleg célravezetõbb lenne, hagyni a fenébe a kádári múltban gyökerezõ Fekete János-i bankárkommunista hagyományokat, és inkább arra kellene összpontosítani erõfeszítéseinket, hogy végre kilábaljunk az adósságspirálból. Sajnos a jelenlegi kormányzat tevékenységénél ennek legcsekélyebb jelét sem tapasztalhatjuk.) A Pénzügyminisztérium szóvivõje elmondta, hogy az állami vállalatok privatizációjának tulajdonképpen nem a költségvetési bevételek növelése a célja, hanem az, hogy az állam megszabaduljon azok180
tól a cégektõl, vállalatoktól, ahol nem kellene tulajdonosnak lennie. Ennek némiképp ellentmondani látszik az, amit magától az Ügynöktõl hallhattunk egy gazdasági rendezvényen, ahol is a D-209-es arra bíztatta a vállalkozókat, hogy igenis követeljék ki a Kormánytól a privatizáció minél hatékonyabb folytatását, mert ezekbõl a bevételekbõl infrastrukturális beruházásokat fognak finanszírozni majd (pl. Postabank pénzbõl autópálya építés). Akkor most hogy is van ez? Tulajdonképpen számít az, hogy mennyit fordíthatunk majd infrastruktúra fejlesztésre, vagy nem számít? Most vagy a Pénzügyminiszter szóvivõjének nem adták oda a frankó papírt, vagy az Ügynökkel nem egyeztettek. De ha már a gazdaságnál és a pénzügyeknél tartunk, és ha már szóba került László Csaba pénzügyminiszter úr neve. Aki figyelemmel kísérte a pénzügyminiszter elõzõ idõszakról elmondott beszámolóját és az azt követõ reakciókat, a képernyõ elõtt ülve bizony joggal gondolhatott arra, hogy itt mindenki meghülyült, de legalábbis teljes a káosz. A pénzügyminiszter elmondása szerint az elmúlt évben a Kormány azon dolgozott, hogy az elõzõ kormányétól eltérõ gazdaságpolitikát megvalósítva irányítsa az országot. Gratulálunk, sikerült nekik! Ahogyan mostanság a nép ajkán elterjedt mondás járja: „A cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed!” Azt már tudjuk – maga az Ügynök mondta –, hogy 2004 a takarékosság éve lesz. Az idei, a 2003-as esztendõ – a szocialista horoszkóp szerint a baseballütõ éve – pedig valószínûleg arról lesz emlékezetes majd, hogy idén nyáron sem a lapok hasábjain, sem a politikai hadszíntéren nem volt uborkaszezon. László Csaba pénzügyminiszter úr sikerpropaganda beszámolóját hallgatva már-már arra gondoltam, hogy magam is csatlakozom a szegfûmintás utódpárthoz, hiszen a kormányzat részérõl elhangzó megnyugtató „fõkönyvelõi” jelentést hallgatva az ember azt hihetné, hogy a szocialista szakemberek a pénzügypolitika kizárólagos letéteményesei. 181
Ez az érzés azonban pillanatok alatt szertefoszlott, ahogy a kisebbik kormánypárt megmondó-embere belekezdett felszólalásába. A „magyarázom a bizonyítványomat” típusú szerecsenmosdatás láthatóan nem okozott problémát az egykoron szebb napokat is megélt szabaddemokrata fõmufti számára. A jól ismert klisékbõl építkezõ érvelés emlékezetembe idézte gyermekkorom egyik felejthetetlen olvasmányát, a Magyar Néphadsereg egységeit bemutató Haditechnika fiataloknak címû füzetsorozatban megjelent és a szárazföldi páncélos csapatokról szóló Mazán Pál által jegyzett: Nincs akadály címû kiadványt. A minden akadályon keresztülgázoló, az ellent a földbe taposó szárazföldi páncélosokhoz hasonló a jelenlegi kormánykoalíció nyomulása is. Annak idején a szociál-liberális oldal prominensei elõszeretettel használták a Fidesz vezette kormánnyal kapcsolatban az „egészpályás letámadás” kifejezést. Természetesen a mai kormányzat tevékenységének jellemzésére is megszületett már a nép (bölcs) ajkán a találó kifejezés: „egészpályás letarolás”. (És mint tudjuk, a nép ajka nem hazudik, akárcsak az úttörõ, mindig igazat mond!) De valóban indokolt a pénzügyminiszter derûlátása? Nézzünk néhány példát, a teljesség igénye nélkül, vajon hol is tartunk ma? Hat éve nem volt ilyen alacsony a nemzeti jövedelem növekedése, már Románia is megelõz minket. A munkanélküliek száma 30.000-rel nõtt, míg – ha visszaemlékszünk rá – a polgári kormány alatt csökkent a számuk. De nem jobb a helyzet az infláció terén sem. Az Orbán kabinet ideje alatt az infláció 16%-ról 5%-ra mérséklõdött, ezzel szemben ma stagnál. Az államháztartás hiánya folyamatosan növekszik. Az eladósodottsággal együtt. Egy év alatt annyival nõtt az államadósság, mint amennyivel az Orbán kormány négy esztendeje alatt. Figyelemreméltó az a körülmény is, hogy az adósságszolgálat a felvett hitelek kamatainak törlesztésére fordítódik. Ami pedig az ország versenyképességét illeti, hát arról maximum azt mondhatjuk el, hogy katasztrofális. Jelenleg több tõke megy ki az 182
országból, mint amennyi bejön, és a külföldi elemzõk azt javasolják, hogy az Európában jelenleg is igen alacsonynak számító 18%-os társasági adót csökkentsük 12%-osra, mert talán ezzel elérhetõ lesz, hogy visszatérjenek a befektetõk. 70 MILLIÁRD AZ SEMMI Még egyszer a szemléletmódról és arról, hogyan álljunk a dolgokhoz. Az ominózus Heller Ágnes vs. Tõkéczki meccs után a Nap-kelte szerkesztõi elkövették azt a hibát, hogy ismét képernyõre engedték ezt a szellemi ámokfutót, igaz most már Kéri László támogatásával. A mûsorvezetõi tisztet ismételten az elmaradhatatlan Lakat T. Károly töltötte be. Azt hiszem õ az, aki a legjobban passzol ehhez a gárdához. Magam mindössze pár percet néztem az adásból, de az éppen elég volt. Nem tehetek róla, de amikor ezt az asszonyt látom a képernyõn és hallgatom sajátságos érvelését, valahogy mindig Mirigy, Vörösmarty Csongor és Tündéjének boszorkánya jut eszembe. Mindig, mindenbe csepegtessünk egy kis epét. Szóba került, hogy a Fidesz – egyes közvélemény-kutató cégek szerint – átvette a vezetést az MSZP- tõl (de legalábbis a hátrányát ledolgozta), és méghozzá nem is akárhol, hanem a fõvárosban. Mire Heller Ágnes rosszallóan megjegyezte, hogy ezek azok a rétegek, akik külföldre járnak nyaralni. Na, itt – ahogy mondani szokták – lelökte az agyam a szíjat! Azt vártam, hogy mikor mondja ki végre, hogy jobb lett volna, ha ezek az emberek itthon maradnak, mert akkor ez a pénz is a népgazdaság kasszájába folyhatott volna. Egyáltalán, hogyan lehetséges az, hogy derék állampolgárok kiakadtak azon, hogy drágábban nyaralhatnak? – Vérkommunista! – közölte rezignált nyugalommal rusztikus stílusú barátom, majd a távkapcsolóért nyúlt, és az átok eltûnt a szemünk elõl. De ha a kedves Olvasó azt hiszi, hogy megúsztuk, hát akkor nagyon téved! Sokáig magam is azt hittem, hogy Heller Ágnest és az 183
olyan kijelentéseit, mint például „… A miniszterelnök a lehetõ legjobb miniszterelnök, Magyarországnak biztos a legjobb miniszterelnöke eddig a rendszerváltás után…” (mármint Medgyessy Péter – Layout) nem lehet überelni. Mint már annyiszor, most is tévedtem, lehetett. Ágh Attila politológus professzornak sikerült. A Hír Televízió talpraesett riportere, Gulyás István izzasztotta meg a baloldal derék politológusát. Mit akar az ellenzék a Medgyessy-csomaggal? Nincs is Medgyessy-csomag, olyan kicsi, hogy mikroszkóppal se lehet észrevenni? Különben is egy 7000 milliárd forintos költségvetésben mit számít 70 milliárd forint? – kérdezte szinte felháborodottan a politológus zseni. Amikor az ellenzék hibás hiperaktivitásáról beszélt, a riporter nem bírta ki, és közbevetette, hogy a 23 millió román munkavállalóval való fenyegetõzést vajon minek tartja? A derék baloldali ideológus ezt is kimagyarázta, mondván kiragadott részletrõl van szó. Igaz, itt már akadozott, kereste a szavakat, láthatóan gondban volt, érezte, hogy a riporter itten most bizony rátapintott a neuralgikus pontra, hogy ne mondjam megszorongatja õtet, mégpedig nagyon is. Még jó, hogy nem találták fel a szagos tévét. Izzadságszagú volt ez a kínlódás, amit magyarázkodás címén a derék politológus elõadott. Hímezett-hámozott, nyökögött, ahogy próbálta valamilyen rendezett formába terelni a szavakat, s mindez a nézõ számára is – ahogy mondani szokták – „lejött a képernyõrõl”. Meg kell mondjam, egyre jobban tetszik a Hír Tv. Ugyanis ezen a csatornán olyan riportereket is láthat a nézõ – mint például ez esetben a baloldalhoz közel álló politológust meginterjúvoló Gulyás Istvánt – akiknél a beszélgetés, az interjú nem az alákérdezés szokásos forgatókönyvén alapul, ahogyan azt például a Nap-kelte esetében láthatjuk jó néhány alkalommal, hanem bizony kellemetlen kérdések is elhangoznak. De térjünk vissza a szemléletmód kérdésköréhez, milyen alapvetõ különbségek vannak a két oldal között. 184
Magam nem vagyok sem közgazdász, sem bankár, sem semmilyen gazdasági végzettséggel rendelkezõ üzletember, de mint a szocialista nagyváros öntudatos polgára, arra azért már csak fölkaptam a fejem, amikor a derék politológus prof azt mondta, hogy 70 milliárd tulajdonképpen semmi. Ágh úr szavaival, olyan kis összeg, hogy még mikroszkóppal sem lehet észrevenni. Rejtõ hõseit idézik emlékezetembe e szavak. 10 dollár az van, annyit már láttam, annyit már fogtam a kezemben, azt tudom, hogy mennyi. Azért én megkérdezném a szeretve tisztelt politológus professzor urat, aki mellesleg a jövõ értelmiségét is okítja a Közgazdaságtudományi Egyetemen, hogyan néz a szemébe annak a vállalkozónak, aki élére állít minden egyes forintot és a könyvelõjével leülve hónapról-hónapra gondosan megtervezi, hogyan tudja életben tartani a vállalkozását? – 70 milliárd forint semmi. – mondja ezt nagy lelki nyugalommal egy olyan ember, aki havonta minden körülmények között megkapja a fizetését, még akár annak az árán is, hogy az adott önkormányzat, amelyik éppen az õ fizetését kell, hogy kigazdálkodja, a magát szociálisan érzékenynek mondó baloldali kormány meggondolatlan és felelõtlen kapkodása miatt esetleg csõd helyzetbe kerül, vagy iszonyatosan eladósodik. Miféle erkölcsi, etikai alapja van ennek az embernek, honnan veszi magának a bátorságot, hogy bármit is kritizáljon? Persze megértem én, nagyon könnyû úgy kritizálni, hogy a bajok, a nehézségek, hozzá nem érhetnek el. Vajon mennyit érzékelnek a lepadlózott gazdaságból a rózsadombi milliárdos villatulajdonosok, az olaj- vagy bormaffiózók? Valószínûleg nem sokat. A nyakunkon maradt posztkommunista pártelit és a magának egyre hangosabban és erõszakosabban helyet és vagyont követelõ KISZ-es gárda pedig herék módjára élõsködik az országon. Pénzbõl pedig egyre több kell, mert a magánvagyonnak gyarapodnia kell. Ha lassacskán is, de úgy tûnik, hogy a pozícióba kerüléshez szükséges vagyonra értendõ vonatkoztatási szint ma már a milliárdos. 185
Most már csak az újabb hitelek felvétele, illetve a megmaradt vagyon felélése, eladása, szép szakszóval privatizálása biztosíthatja a bevételeket. Azonban itt is tetten érhetõ a kettõs mérce. Az elvtársak ugyanis, amíg a saját vagyonukról van szó, addig a legzseniálisabb kapitalista üzletembereket megszégyenítõ módon kombinálnak, spekulálnak, de amint az ország sorsáról van szó, valahogy leblokkolnak. Gyurcsány Ferenc a parlamenti meghallgatásán arra a kérdésre, hogy nem összeférhetetlen-e a miniszteri státusszal ez a hatalmas vagyon és a holdingbirodalom cégeiben való érdekeltségek, azt válaszolta, hogy a jelenlegi rossz gazdasági körülmények között marad az üzletrész meg a vagyon, elvégre nem tudná jó áron eladni, nem kapna érte annyi pénzt. Ez világos, egyenes beszéd. A szocialista nagyváros öntudatos polgára – aki még egyszer mondom, nem rendelkezik semmiféle gazdasági végzettséggel, mindössze a józan mezõgazdasági dolgozói ész alapján teszi fel a talán szakszerûtlennek tûnõ kérdést: Mi a fenének kell eladni az állami vagyont, amikor éppen az elõbb hallhattuk a milliárdos sportminisztertõl, hogy manapság csak áron alul lehet eladni a vagyontárgyakat? Asszem a forint jelenlegi állapotához nem kell külön kommentárt fûzni. Önuralmamat megõrizve, az anyázás helyett megpróbálok diplomatikusan fogalmazni: némi ellentmondást vélek felfedezni a sportminiszter megnyilatkozása és kormánya hivatalos politikája között. Még csak annyit, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy Gyurcsány Ferenc személyében egy olyan sportminiszter válaszolta ezt, aki milliárdos vagyonnal rendelkezik és egy holding birodalomban töltött be fontos kulcspozíciót. De milyen is ez a szocialista bankárkommunista gazdaságpolitika? A termelés, a szolgáltatás során képzõdött jövedelmeket megadóztatja, miközben a tõkejövedelmek adómentesek maradnak. Ez azt jelenti, hogy aki dolgozik, termel, értéket állít elõ, hátrányba kerül azokkal szemben, akik spekulatív úton, új érték létrehozása, tényleges teljesítmény nélkül jutnak hatalmas jövedelmekhez. 186
Az Amerikai Egyesült Államok mamut cégbirodalmainak csúfos könyvelési bukása jó példa lehet számunkra, hova vezet a spekuláció és az egyre mohóbb, vágyakozás a pénz és a hatalom után. Egy idõ után már a világ legjobb könyvelõi sem tudták elfedni, hogy milyen nagy is a baj valójában. A gazdaságot rózsaszínben lefestõ és a fenntartható fejlõdésrõl ódákat zengõ pénzügyi jelentéseket – a meghamisított fõkönyvekkel együtt – az élet – úgyis mint legnagyobb rendezõ és ezek szerint úgyis, mint legnagyobb könyvelõ – egy tollvonással áthúzta. A tõzsdespekulációs léggömbök hatalmas durranással kipukkadtak. Jó Ha Figyelünk! EGÉSZ NÉPEMET FOGOM, NEM KÖZÉPISKOLÁS FOKON... És akkor a végére hagytam a desszertet. 2003. 07.02. Hír Televízió Teleki László roma ügyekért felelõs államtitkár állítólag ma tett érettségi vizsgát a nagykanizsai Zsigmondy - Széchenyi Szakközépiskolában. Az iskola és az államtitkár sem megerõsíteni, sem cáfolni nem kívánta információinkat. Nyilatkozni senki nem volt hajlandó. Annyi azonban bizonyos, hogy a parlamenti honlapon az áll: Teleki Lászlónak fõiskolai végzettsége van. Az embernek ilyenkor óhatatlanul is eszébe jut Gál Junior kormányszóvivõ nagy port felvert érettségi ügye. Igaz, a kormány szócsövénél nem az érettségi megléte, hanem a felsõfokú végzettséget igazoló diploma nemléte okozott kisebbfajta ribilliót, amit a kabinet részérõl elegánsan annyival intéztek el, hogy a rátermettség a lényeg nem pedig a papíros. (Megint csak így szerényen zárójelesen: ugye mindannyian emlékszünk még, mekkora gáz volt, hogy Deutsch Tamás akkori sportminiszter miniszterkedése közben szerezte meg a diplomáját? Hiába no, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! Ez ám az igazi kettõs mérce!) 187
A hír közben egyébként bemutatták a minisztérium honlapját, ahol valóban látható volt, hogy az államtitkár úr szakmunkás bizonyítvánnyal és fõiskolai diplomával rendelkezik, az érettségi azonban nem szerepelt a felsorolásban. Mindenesetre az tény, hogy a Hír Tv kivonuló stábja a helyszínen – egész véletlenül (vagy nem) – összefutott a romaügyekért felelõs államtitkárral, de az ominózus vizsga ügyében a politikus nem volt hajlandó nyilatkozni. Hirtelen nem is tudom, hogy érettségi bizonyítvány nélkül egyáltalán lehet-e felvételt nyerni hazánkban egy felsõoktatási intézménybe? Én úgy emlékszem, hogy nem. Mindenesetre furcsa. Már maga az, hogy egy ilyen jellegû hír elhangozhatott, minõsíti a jelenlegi kormányzatot. Ha az államtitkár úr valóban az érettségi vizsgájának ügyében kereste fel a nagykanizsai oktatási intézményt, akkor felmerül néhány kérdés, melyrõl érdemes lenne meghallgatni az esélyegyenlõségért felelõs miniszter-asszony véleményét is. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a cigányértelmiségiek közül nem olyasvalakit választottak, akibe még véletlenül sem lehet „belekötni”, még ebbõl a szempontból sem? Nyilván kevesebb jelölt közül válogathattak, hiszen a cigányság összlétszámához képest a cigány értelmiségiek aránya jóval kisebb, mint mondjuk a magyar lakosság esetében. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy az esetet szemlélve szerencsésebben is választhattak volna. Ha az államtitkár úr egészen mostanáig valóban nem rendelkezett érettségi bizonyítvánnyal, még mindig marad a kérdés, hogyan nyert felvételt egy felsõoktatási intézménybe? Persze az is lehet, hogy egyszerûen elfelejtették beírni a honlapra a Teleki úr végzettségeit igazoló okmányok meglétérõl tájékoztató listába az érettségi bizonyítványt. Láttunk már ehhez hasonlót, a kormány honlapján a Gazdaságpolitika rovatra kattintva nem jutunk sehova. Talán azért van ez így, mert a jelenlegi Kormány semmiféle 188
tartós gazdaságpolitika koncepcióval nem rendelkezett (és nem rendelkezik a mai napig sem) a honlap készítésekor, hasonlóan az államtitkár úr érettségi bizonyítványához. Egy biztos, ez a szerencsétlen ügy a lehetõ legrosszabb „reklám” a magyarországi cigányságnak, különösen az Országos Cigány Önkormányzat háza táján zajló botrányos események láttán. A jelenlegi kabinet által folytatott káderpolitika a kis magyar abszurd kategóriájába emeli a politikai közélet egyes szegmenseit. A szocialista nagyváros öntudatos polgárának néha olyan érzése támad, hogy bizonyos esetben már-már örkényi magasságokba jutunk el. A 320 milliárd vaktában való szétszórása – rövidségét illetõen – talán az egyperces mûfaját idézi. Tömörségén túl még elgondolkodtató is. A szocialista nagyváros öntudatos polgára például a tavalyi parlamenti választások óta egyre csak azon gondolkodik, hogy ki a fene szavazott ezekre? Egy valamit azért leszögeznék: én inkább maradok Örkénynél! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
189
TEGYÜK JOBBÁ A DOLGOKAT – avagy Megvilágosodást hozott a Nap-kelte fénye? –
2003-ban július 4-e nemcsak a Függetlenség Napja és az Erzsébet hídi csata egyéves évfordulója miatt lesz emlékezetes. Idén médiatörténelmi eseményeknek is szemtanúi lehettünk. Ezen jeles történés természetesen a legnézettebb reggeli beszélgetõs mûsorhoz a Nap-keltéhez fûzõdik. A nagy esemény fõszereplõje – ha nagyon elragadtatnám magamat azt is mondhatnám – a nap hõse, a jobboldali elfogultsággal igazán nem vádolható Pallagi Ferenc, aki a Blikk embert próbáló fõszerkesztõi teendõi mellett egyik oszlopos tagja a Gyárfás-féle elit médiakommandónak is. Jól indul a nap, kezdõdik a „Kinn padon” rovat. A vendég illusztris személyiség, maga Nyakó István az MSZP szóvivõje. Az illetõ úriembert eddig a kutya nem látta a képernyõn (vagy csak én vagyok túlzottan feledékeny?), ám mostanság írhatnékja támadt a derék jó Nyakónak, s az MTI-hez eljuttatott kis írás, de legfõképpen annak hangneme és tartalmi mondanivalója gondoskodott arról, hogy szerzõje a „Kinn padon” Pallagi Fefe karmai közt végezze. A szerzõ kis szösszenetében – mely egyébként a párt honlapján is olvasható (www.mszp.hu) – Kövér Lászlónak gratulált ahhoz, hogy újból õt választották a Fidesz választmányának elnökévé. Már a kis dolgozat – és itt Pallagi Fefe írásos mûvekre alkalmazandó szokásos szava járását idézem – szóval a kis dolgozat címe is sokat sejtetõ: AZ ELKÖTELEZETTEK KÖTELESSÉGTUDATA. Nem semmi! A kötél szó és annak különbözõ variációi – ha jól számoltam – tízszer fordulnak elõ a rövidke kis írásban. Azt hiszem ez nem szorul 190
különösebb magyarázatra kis hazánk egyetlen, a politikai eseményeket a médián keresztül nyomon követõ polgárának sem. Na ennyit a szocialisták által oly sokat hangoztatott és magasztos árokbetemetés eszméjérõl. Ami az egészben a legérdekesebb volt számomra, s egyúttal úgy vélem jelzésértékû is ezekben az izgalmas és vészterhes médiaidõkben, hogy megesett az a médiatörténeti csoda, hogy a nemzeti oldal által nemigen kedvelt és a médiahatóságok által bizonyítottan, rasszista megnyilvánulásoktól sem mentes Pallagi Fefe, valamint a jelenlegi hatalmon lévõ posztkommunista pártelittel nem igazán szimpatizáló szocialista nagyváros öntudatos polgára mélységesen egyetértettek valamiben. Mai divatos szóhasználattal élve – azonos platformra helyezkedtünk. Történt ugyanis, hogy a reggeli mûsorvezetõk gyöngye, a pártatlannak látszó kérdezõbiztos álruháját magára öltõ és az européer moderátor szerepében tetszelgõ bulvárlap fõszerkesztõjének is rögtön az árokbetemetést, pontosabban az árokmélyítést juttatta eszébe a fent említett írásocska. A minden bizonnyal hatalmas szellemi erõfeszítéseket igénylõ írásmû tartalmi mondanivalója és hangvétele olyannyira nem fért bele szeretve tisztelt Pallagi urunk eukonform gondolatvilágába, hogy hangosan meg is jegyezte: némi ellenmondást vél felfedezni a párt kitûnõ élharcosai (Lendvai és Smith ügynök) által képviselt és oly sokszor fennen hangoztatott árokbetemetés magasztos eszméje, valamint a pártszóvivõ úr által készített írás gyakori kötél emlegetései között. (Csak így szerényen és zárójelesen jegyezném meg, ha most a Foxi Maxin lennénk valamelyik pártkurzuson (ismertebb nevén fejtágítón), az ellentét megfelelõ érzékletes kifejezésére minden bizonnyal az antagonisztikus szót is oda kellett volna biggyesztenem. Alacsonyabb képzettségi szintet elért elftársaink számára pedig magyarul is közölnöm kellett volna, hogy az elõbbiekben említett külföldies hangzású szó ékes anyanyelvünkön annyit tesz: feloldhatatlan. 191
Ja és még valamit! Idõsebb, ’56-ot megélt újságolvasó, rádióhallgató és televíziónézõ honfitársaink esetleg olyan téves képzettársításokra is ragadtathatják magukat a kötél szó emlegetésének hallatán, hogy egészen a lámpavasig, mint igénybe vehetõ társadalmi feszültség-levezetõ eszközig is eljuthatunk – persze csak gondolatban. Ezt pedig mindenképpen célszerû lenne elkerülni.) No mármost, mint a „Kinn padon” folytatott beszélgetésbõl világosan és egyértelmûen megtudhattuk, a pártszóvivõ urat a lehetõ legtisztább szándékok vezérelték, hiszen magasztos cél lebegett a szeme elõtt, amikor elkészítette rövid, ám annál lényegre törõbb írását. Megvédeni a baloldali választókat – ha kell minden áron –, hiszen itt a legújabb veszedelem, az Orbán Viktor által meghirdetett polgári nyitás a baloldali szavazók felé. Nem árt, ha figyelmezteti a jó népet. Különben is, már Kádár apánk megmondta: „Minden eszközzel kell tudni ütni!” No meg, ahogyan annak idején az általános iskolákban tanították a kisdobos és úttörõ pajtásoknak: „Ki tollal, ki fegyverrel…” Ki meg baseballütõvel! – de ezt már csak én teszem hozzá, valljuk meg õszintén, némi csipkelõdõ gúnnyal, ez az újkori változat, neoprimitive version. „De hová ragadál, ó felhevülésnek gyors talyigálya…” vissza tehát a hõs Pallagi öntudatra ébredésének halált megvetõ bátorságot igénylõ tetteihez. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a jó öreg Pallagi – nem tudok jobb szót rá – egyszerûen nekiment az MSZP szóvivõjének, hogy akkor most hol itt az árokbetemetés, hol itt az egyetértés, és az MSZP képviselõi által már az unalomig ismételt konszenzuskeresés? Minden bizonnyal valahol útközben elveszett. Legalábbis Nyakó úrnál bizonyosan, mert Pallagi összes kérdésére azzal kezdte válaszát, hogy „De a Fidesz…” No, a derék bulvárlap fõszerkesztõ sem a hat húszassal jött és rögtön meg is jegyezte a szegfûmintás utódpárt szócsövi tisztét betöltõ elvtársnak, hogy itt bizony az árokásás és árokmélyítés tipikus esete forog fenn, ami annál is érdekesebb, mivel mást sem hallani kormányoldalról a médiában, minthogy az ellenzék 192
szítja a feszültséget, és mélyíti azt a bizonyos ideológiai árkot. Erre az MSZP kijön egy ilyen félresikerült dolgozattal. A pártszóvivõ szinte szóról-szóra megismételte – gondolom ezzel az volt a szándéka (sulykolásos technika), hogy tudatosítsa a nézõkben, az õ nézõikben –, hogy itt bizony mindenrõl a Fidesz, és mint egyszemélyi felelõs vezetõ, végsõ soron Orbán Viktor tehet. Mer’ a Fidesz miatt nincs nyugalom. Tudom, hogy valószínûleg a népi naivitás kategóriájába tartozik, de megmondom az õszintét, bennem felmerült egy kérdés: Mi az, ami igazán fontos? Az a fontos, hogy nyugalom legyen mindenek felett – nicht ugri-bugri, langsamme spacíren, ahogy mondani szokták –, vagy az a fontos, hogy szabadon, boldogan és a lehetõségekhez mérten jólétben éljünk egy demokratikus jogállamban? Lehet, hogy erre most azt mondja a kedves Olvasó, hogy ez a kérdésfeltevés túlontúl idealisztikus, az élet nem ilyen. Meglehet. Én meg erre azt mondom, hogy az élet olyan, amilyenné tesszük. Ha van egy régi rossz beidegzõdés, mely rögzült az évtizedek alatt és az egymást követõ generációk hasonló szocializációja csak konzerválta azt, az még nem jelenti, hogy ez így is van jól. Mire gondolok? Például a volt pártállam csúcsszintû vezetõit visszaszavazni a hatalomba egy ilyen rögzült, rossz beidegzõdés. Láthattuk és sajnos ma is láthatjuk, hogy milyen károkat okozott, okoz ez az országnak. Miért van ez így? Azért, mert a pártállamban, a kommunista tervutasításos, kézi vezérléses politikai és gazdasági diktatúrában szocializálódott emberekre nem lehet rábízni a polgári értékeken alapuló gazdaság, jövõ és demokrácia felépítésének levezénylését, koordinálását. A polgári demokráciában felmerülõ kérdésekre nem lehet diktatórikus válaszokat adni, mert egy egészséges – vagyis nemzeti öntudattal bíró – nép ezt nem tûri el. A polgári demokrácia kérdéseire adott diktatórikus válaszokkal találkozhatunk nap mint nap, az élet minden területén, a kultúrától a gazdaságig bezárólag. Ebbõl is kitûnik, hogy a pártállam idején szocializálódott em193
berek nem tudnak mit kezdeni a demokratikus jogállami létezés körülményeivel. Tisztában vagyok azzal is, hogy Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó valószínûleg nagyságrendekkel kevesebb idõt pazarol a fenti kérdéskör megvitatására, ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy belegondoljon. Az utóbbi idõkben pedig egyre több olyan esemény történt, történik, ami arra készteti Kozirev Ivánt és a hozzá hasonló baloldali szavazókat, hogy itt bizony el kell gondolkodni azon, hogy tavaly jó helyre húzták-e azt a bizonyos x-et. (Azt már csak én teszem hozzá, megint így szerényen és zárójelesen, ahogy szoktam, akkor lesz itt igazi hadd el hadd, amikor az a kb. 3 millió nyugdíjas – mondjuk úgy õsz elején az elsõ megemelt gázszámla kifizetésekor – végképp ráébred arra, hogy becsapták. Igaz, már most is sejthetnek valamit, a hírek megint gyógyszeráremelésrõl szólnak. A 19 000 forintból a kormányzat a gyógyszerek árának emelésével elkezdte a pénzek visszacsipegetését, s õsztõl ez a folyamat valószínûleg csak gyorsulni fog. És akkor az infláció alakulásáról még szó sem esett!) Egy szó mint száz, Pallagi Fefe igencsak nekiment az MSZP szóvivõjének kényelmetlen kérdéseivel. Nyakó azzal próbálta menteni a menthetetlent, hogy aggodalomra semmi ok, mielõtt az írás megjelent, egyeztetett az illetékes pártfunkcionáriussal. És különben is, Lendvai Ildikónak elmondta, hogy mi szerepel az írásban és õ nem talált kivetnivalót benne. Ez ám a precizitás! Szigorúan a szolgálati út betartása! Ha a posztkommunista cenzorok gyöngye, a politikai retorika nagyasszonya (s egyúttal Milne hazai népszerûsítõje) rámondja valamire az Áment, akkor az mehet. Lehet, hogy mobil párt stempli is van nála a sürgõs esetekre. A szóvivõ úr Pallaginak arra a kérdésére, hogy ilyen esetekben kivel szokott egyeztetni, azt válaszolta, hogy mindig a párt éppen itthon tartózkodó legmagasabb rangú vezetõjével. Ez az én értelmezésemben Smith ügynököt jelenti, vagy valakit az udvartartásból. Ne 194
feledkezzünk meg arról, hogy az Ügynök nem tagja a Magyar Szocialista Pártnak. Talán ezért is tûnt disszonánsnak számomra, amikor szekszárdi hídavató beszédében azt találta mondani: „Mi szociáldemokraták…” Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Mi szoci áldemokraták… (ez inkább hihetõbb). 2006-ra valószínûleg a névváltoztatás is meglesz, de addigra már Gyurcsány személyében minden bizonnyal valódi pártkatona kerül majd a miniszterelnök jelölti helyre. Visszatekintve még egy mondat erejéig a „Kinn padon” lezajlott beszélgetésre, Pallagi azt is megkérdezte, hogy ebben a konkrét esetben kivel egyeztetett a párt szóvivõje, ám Nyakó úr nyakasan (hiába ilyen ragadós a szóvivõ „szellemes” stílusa) hajtogatta „a párt éppen itthon tartózkodó legmagasabb rangú vezetõje” címû lemezt, nem volt hajlandó konkrét nevet mondani, legyen elég annyi, hogy Lendvai Ildikóval egyeztetett. No erre szokták azt mondani, hogy „a felelõsség egymásra hárítása magyar szakértõk bevonásával folyamatban van.” Az utóbbi idõkben Lendvai Ildikó tölti be az MSZP-nél a médiabéli Jolly Joker szerepét. Sokszor látni rajta, hogy – népies szóhasználattal – „lövése sincs” az adott témához, egyszerûen nem volt más kéznél, bedobják a mélyvízbe, õ pedig megpróbál jópofizással, szellemesnek tûnõ poentírozásokkal elütni egy-egy médiaszereplést. Több-kevesebb sikerrel. Pedig a kommunikáción nagyon sok múlik. LEHET EGY KÉRDÉSSEL TÖBB? Ha semmi más nem történik aznap reggel, mint ez a „Kinn padon” beszélgetés, már akkor azt mondom, megérte felkelni. De történt. Az igazi, a lényegi riporteri munka a miniszterelnökkel folytatott hosszabb beszélgetés még hátra volt. Rossz nyelvek szerint Mr. Gond nem is a szabadságát töltötte, hanem gyógykezelésen tartózkodott külföldön. Nem tudom, mi igaz ebbõl, s mi nem, mindenesetre, ahogyan Pali bácsi mondaná: Speci195
el Antall Jóskánál bejött. A magam részérõl csak annyit tennék hozzá, ismét csak a nép ajkán született bölcs mondásra utalva: Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Egy biztos, a Kárpátok Géniuszát láttuk már jobb formában is, ezen a reggelen nem tûnt valami fotogénnek. A kérdezõ csapat a szokásos trojka: az éppen aktuális mûsorvezetõ – ez volt Pallagi Ferenc, – a legnagyobb példányszámú napilap képviseletében annak fõszerkesztõ-helyettese, a Nap-keltés miniszterelnöki interjúk másik elmaradhatatlan résztvevõje, Tamás Ervin, valamint a nemzeti oldal képviseletében Elek István, a Heti Válasz fõszerkesztõje. A beszélgetésbõl nem sokat tudhattunk meg. Az viszont egyre világosabbá válik számomra, hogy a koncepciótlanság, a távlati elképzelések, a tervezés hiánya, az ad-hoc intézkedésék mára olyan helyzetet teremtettek, mely helyzet egy vészes határ felé közelít, ahonnan aztán már nem lesz visszaút. Megint csak nem tudok jobb szót rá, a sajtó frontharcosaiból álló médiatrojka egész egyszerûen „nekiment” a miniszterelnöknek, mégpedig igen keményen, olykor vitázva, egy perc nyugtot sem hagytak a kormányfõnek. És ez meg is látszott az Ügynökön. Gondolkodóba is estem, mi a fene történhetett a Nap-keltében? Arra jutottam, hogy két lehetõség van: 1. Megvilágosodtak a baloldali újságírók, rájöttek, hogy mi vagyunk a jó fiúk és õk eddig a rossz csapatban játszottak. 2. Olyan baromi nagy gáz van, hogy má’ alákérdezni se tudnak Megyónak! – fejezte be a gondolatmenetet rusztikus stílusú barátom. Hajlok arra, hogy igazat adjak neki, magam is úgy gondolom, hogy inkább ez a második számú variáció a nyerõ. És valóban, nem volt alákérdezés. Persze ennek az is lehetett az oka, hogy a pénteki adást nem Forró Tamás vezette, ugyanis a Nap-kelte mûsorvezetõi közül Mélykuti Ilonával egyetemben õk az alákérdezés igazi mesterei. Tõlük jobban már csak egyvalaki képes a vendég szájába adni a választ, õ pedig nem más, mint a vasárnapok 196
házigazdája, az adás végére sokszor rojtos nyelvû Lakat T. Károly, tiszteletbeli boncmester. Erre a reggeli miniszterelnöki beszélgetésre ne is pazaroljuk tovább az idõt. Legfeljebb még csak annyit, hogy érdekes momentuma volt eme kis könnyed reggeli csevelynek, amikor Tamás Ervin arra kérte a miniszterelnököt, adna-e némi ízelítõt a hídavatáson elmondandó beszédébõl, csak hogy tudjuk, mégis mire számíthatunk. Megyó elmondta, hogy õ mindig fél, amikor csodákat várnak egy beszédtõl, e helyett inkább konszenzust kell keresni, tárgyalni kell az ellenzékkel stb. stb. stb. Így utólag visszatekintve, azt hiszem mi jártunk jobban. Több politológustól, politikai szakértõtõl is hallottuk már, az MSZP bizony hadilábon áll a hatékony kommunikációval. Pedig a posztkommunista utódpártról szokták azt mondani, hogy kitûnõen ért a válságmenedzseléshez. A 2002-es országgyûlési választásokon az egész ország meggyõzõdhetett arról, mit is jelent a válságmenedzselés Ron Werber-i módra. Most, hogy a csata véget ért, a harci zaj elült, úgy tûnik a békés és dolgos hétköznapok tervszerûen építkezõ, elõre kidolgozott távlati fejlõdésekkel megalapozott célkitûzéseinek eléréséhez nem a válságkezelésen keresztül vezet az út. Ami mûködik egy háborúban, nem biztos, hogy mûködik a békében is. Sõt! Általában biztosan nem mûködik, mert ellentétes a helyzetbõl és a felmerülõ megoldandó kérdések jellegébõl fakadó elvárásokkal. De térjünk vissza a kommunikációs fiaskóra! A FRANKÓ PAPÍR A kormányfõ a hídavató beszédében – többek között elmondta, hogy az óvodások ingyen ebédet fognak kapni. Az óvodások, vagyis minden óvodás. No erre az MSZP rögtön ki is adott egy közleményt – gondolom Lendvai Ildikó méltóságos elvtársnõ nagyasszonnyal egyeztetve – mely közleményben üdvözölték a miniszterelnök bejelentését. Ez eddig szép és jó, de, hol itt a hiba? 197
A hiba nem az Ön készülékében van. Nyelvbotlás volt, hogy minden óvodás ingyen ebédet kap! – hallhattuk a Kárpátok Géniuszától legközelebbi nyilvános szereplésén. Azonban ezért a kis nyelvbotlásért ne nehezteljünk az Ügynökre, hiszen õ maga mondta a miniszterelnök jelöltek televíziós vitáján, hogy hát bizony nem mindig tolulnak gördülékenyen ajkára a szavak. (Words, don’t come easy – F.R. David) Másnap aztán a pártnak is – kénytelen kelletlen – meg kellett jelentetni egy közleményt, melyben most már hivatalosan is az szerepelt, hogy csak a rászoruló óvodások kaphatnak ingyen ebédet. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de nekem úgy rémlik, mintha az ingyenes tankönyv témakörrel ezt már egyszer eljátszották volna. Egy biztos, Jó Ha Figyelünk! És ha a miniszterelnök úr PR csapata elfogad egy jó tanácsot, mielõtt a fõnök nyilvánosan szerepel, megszólal vagy beszédet mond, elõtte mindig adjátok oda neki a frankó papírt, de legalábbis egyeztessetek! Mert tudjátok, elsõ a tett, második a szó. Ami, ha nem írjátok le, elszáll. Messzirõl jött ember, meg azt mond, amit akar. A szocialista nagyváros öntudatos polgára
198
CSÚCSRA JÁRATOTT BANKÁRKOMMUNIZMUS – avagy Magyarország Rt. milliárdos válságmenedzserek kezén –
Négylépcsõs hitelfelvételi lehetõség, Európa terv, Smart Hungary és végül, de nem utolsó sorban „Mi szociáldemokraták”. Ezek a posztkommunista válságkezelés kulcsfontosságú elemei. Jól hangzó szlogenekben a szocializmus idején sem álltunk rosszul, emlékezzünk csak a május 1-jei felvonulásokra, ahol a hömpölygõ embertömegre szakadatlanul zúdult a hangszórókból a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság éltetése. Megint a régi nóta. Hitelek, hitelek és újabb hitelek. A Kádár-rendszert emlékezetünkbe idézõ hitelfelvételek a berögzült közgazdasági viselkedésmintákat követik. Hiteleket veszünk fel, hogy azokból fedezzük az életszínvonal fenntartására irányuló kétségbeesett próbálkozásokat. Ezzel Kádár apánk idejében nem is volt semmi gond, a szocialista tábor a KGST-n (fiatalabb olvasóim kedvéért a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) keresztül mindig a segítségünkre sietett. Vett néhány Ikarus buszt, meg ilyesmi. Igaz, a baráti szocialista együttmûködés keretében, mi viszont dollár alapú hitelekbõl származó ún. konvertibilis valutával láttuk el a hatalmas Szovjetuniót. Így aztán állam bácsi – szabaddemokrata szóhasználattal – atyáskodóan osztotta szét a hitelbe felvett összegeket a társadalom különbözõ rétegei között, hogy a vidám barakk lakói lehetõleg ne nagyon vegyék észre, mennyire nagy a baj. 199
Mondom, Kádár apánk idején ez még elment, hiszen a magyar alkotmányban is deklarált volt az állampárt vezetõ szerepe, ahogyan akkoriban mondani szokták: „Ha Isten és a párt is úgy akarja!” Kérdés persze, hogy a mindenbe belekötõ szabaddemokraták mit szólnak ehhez az ígérgetõ, osztogató politikához? Nagy valószínûség szerint semmit, hiszen gazdasági programjukat az MSZMP-s múlttal bíró volt pénzügyminiszter Békesi László jegyzi, akinek b. neje a sokak által szeretve tisztelt Csehák Judit, történetesen a jelenleg regnáló kormány egészségügyi minisztere. (Csak így szerényen, zárójelesen vetnék közbe egy aprócska kérdést: Ugye emlékszünk még az Orbán-kormány ellen hangoztatott vádakra, miszerint kollégiumi szobatársak találkozójává vált a politikai hatalom birtoklása? Ha ezen logika mentén haladunk tovább, a közös alom tényleg szoros kötelék, és ráadásul pártszimpátiától függetlenül az, hiszen a mostani kabinet esetében pedig a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának és felsõ vezetésének egykori pártkongresszusaira hajaz az ország irányítása. Az egykori derék KB-tagok nosztalgiával gondolhatnak viszsza a boldog békeidõkre, amikor még könynyedén, ellentmondást nem tûrõen és nemzetközi visszhangoktól mentesen verethették szét az államhatalmat szolgáló rendõrséggel az ébredezõ ellenzék különbözõ nyilvános utcai megmozdulásait.) Az egykori kézi vezérléses technika mára kiegészült az ún. lenyúlással. Eltelt az elsõ esztendõ a kormányzati ciklusból és az ideológiai puskapor nagy részét már eldurrogtatták derék posztkommunistáink. Több ötlet nem lévén, kapkodni kezdtek, hirtelen elõkerültek a gyerekek és a család támogatásának kiemelt fontossága. A család a társadalom alapegysége, a gyerekek pedig a jövõ zálogát jelentik, ezért inkább örülni kellene ennek a hirtelen jött lelkesedésnek. Azonban épp itt a probléma. Ez a kapkodás, az ötletszerû, ad-hoc jellegû intézkedések nem egy felelõsségteljesen gondolkodó kormányzatra vallanak. A tervszerû építkezés, a távlatokban való gon200
dolkodás a leghalványabb nyomokban sem lelhetõ fel a jelenlegi kabinet tevékenységében, ehelyett valamiféle tûzoltás folyik. „Közös célok és közös sikerek vannak” – mondta a jelenlegi miniszterelnök a szekszárdi hídavatáson. A magam részérõl vitatkoznék a miniszterelnöknek ezzel a kijelentésével. Csak néhány példa – a teljesség igénye nélkül – arra, ahol árnyalatnyi különbségek mutatkoznak a Kárpátok Géniusza és a szocialista nagyváros öntudatos polgárának gondolkodásmódjában: a még meglévõ stratégiai cégek privatizációja, az egészségügy privatizációja, az ország még nagyobb eladósítása az újabb hitelfelvételek által, a gyógyszerárak kezelése, a nyugdíjak értékálló(tlan)sága, s végül, de nem utolsó sorban, a státusz törvény – a határon túliak szóhasználatával élve – kiherélése, s ezzel az egységes magyar nemzetrõl való lemondás. (Ha ezen cikk egy baloldali olvasó kezébe kerül, minden bizonnyal azonnal rávágja a médiából már jól ismert kettõs reagálást: a szerzõ szélsõséges és antiszemita. Ha csak ennyi, azt büszkén vállalom. De van itt egy ennél fontosabb kérdés is, a bizalom kérdése. Mert hogyan is bízzon meg az állampolgár egy olyan vezetésben, mely koncepciótlanul, ötletszerû hozza meg intézkedéseit – és nemcsak a gazdaságpolitika területén, de másutt is –, arról nem is beszélve, hogy esetleg már másnap korrigálni kell, mondván nyelvbotlás történt. Világgazdasági recesszió van, halljuk a már unalomig ismételt gyorsjelentéseket a médiában megjelenõ gazdasági szakértõktõl. A mai kormánypártok még az elõzõ ciklusban, ellenzékiként a Fidesz vezette polgári kormányt bírálta az ún. fogyasztás vezérelt gazdasági növekedés miatt, mondván ez összeegyezhetetlen a szociális érzékenység és a rászorultság oly magasztos eszméivel. Hát ami azt illeti, ma mást sem hallunk, minthogy az immáron milliárdos kormánytaggal is büszkélkedõ kabinet az eddigi legszociálisabban érzékeny kormány, mely a rendszerváltozás óta kicsiny hazánk sorsának irányítását a választók szavazatainak jóvoltából kézbe vehette. Az igazság201
hoz persze az is hozzátartozik, hogy a fogyasztásvezérelt gazdaságnövekedést felváltotta a kézi vezérelt gazdaságcsökkenés. Egyes hazai szakértõk a kormány által elkészített négylépcsõs támogatásrendszer láttán annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ennek a központi eladósításnak a rövid jellemzésére a vállalkozóbarát szó helyett megfelelõbbnek tûnik a bankbarát kifejezés használata. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy ez utóbbi írja le a konstrukció lényegi részét. Ráadásul úgy néz ki a dolog, az üzletben nincs helye a rászorultsági elvnek, itt a magasztos szociális érzékenység egy csapásra véget is ér, hiszen közölték, hogy ez egy fejlesztési alap, nem pedig egy kockázati alap, vagyis a már mûködõ, befutott, jól menõ cégeket kívánják hitelben részesíteni, nem pedig a kis cégeket. Hitelt eddig is fel lehetett venni, legfeljebb most valamivel kedvezõbbek lesznek a feltételek. A cél, hogy az adott vállalkozást, céget a hitel révén a bankhoz kössük, és eladósítsuk, így függõség alakul ki az adott bank irányában. Kedvezményekkel, szolgáltatásokkal fenn kell tartani, hogy a cég az adott banknál maradjon és következõ hitelét is onnan vegye majd fel. (Kicsit emlékeztet ez engem a japán gyerekekre, ahol a kis Micukót beíratják mondjuk a Sony Corporation óvodájába, ahonnan a következõ lépcsõ a Sony Corporation általános iskolájába vezet, majd következik a Sony Corporation gimnáziuma és így tovább, végül a kis Micukó életét a Sony Corporation Idõsek Otthonában fejezi be, ahol becsönget hozzá egy jó képû fiatalember és megköszöni neki, hogy kedvenc filmjeit egy Sony Wega Theatre házimozi összeállításon nézi. Asszem egy kicsit elkanyarodtam a tárgytól.) Na szóval, térjünk vissza Magyarországra! Ne használjunk nagy szavakat, ne keltsünk pánikot, éppen ezért ne is mondjuk azt, hogy a helyzet katasztrofális. Mondjuk például azt, hogy a helyzet aggodalomra ad okot, és akkor azt hiszem nem sértjük meg még Kuncze Gábor érzékenységét sem, aki a múltkor a pénzügyminiszter évértékelõ 202
jelentése után – õ úgy vélte helyeslõ morajlás közepette – örömét fejezte ki az iránt, hogy a kormány végre visszatalált a fenntartható növekedés biztosítását szolgáló irányvonalra. Nézzük a realitásokat! Versenyképességünk a nemzetközi összehasonlításban a fasorban sincs és hát mit tagadjuk, vásárlóerõ tekintetében sem állunk valami jól. A svájciak fogyasztása hatszoros, az osztrák sógoroké pedig négyszerese a mienknek, bár áraink már európai uniós színvonalon állnak. Ha mindezek mellé még hozzávesszük, hogy a befektetõk is elpártolni látszanak kis hazánktól, hát bizony nincs okunk a túlzott optimizmusra. A jelenlegi kedvezõtlen gazdasági mutatókon mindenképpen javítani kell, hiszen könnyen elõfordulhat, hogy 2004. május 1-jére Magyarország gazdaságilag nem lesz eukonform, az pedig rendkívül kínos lenne. Ráadásul a kedvezõtlen külsõ hatásokra belülrõl még rá is erõsít a kormány néhány prominense, hogy mindjárt a legfrissebb fiaskót említsem, maga a miniszterelnök. Legutóbb a Nap-keltében vele készült beszélgetésen is elhangzott tõle egy apró kis csúsztatás, mely fölött sajnos a kormányfõt kérdezõ újságírók figyelme elsiklott. Az Ügynök ugyanis azt állította, hogy a francia Peugeot autógyár a versenyképesség romlása miatt választotta újonnan felépítendõ gyárának színhelyéül Szlovákiát Magyarország helyett. Tegyük fel magunknak a kérdést, ha mi lennénk a Peugeot autógyár üzleti illetékeseinek helyében, vajon mennyire vennénk komolyan egy olyan kormányt, mely határidõre nem készül el pályázatával és azt nem juttatja el hozzánk? Mert a Peugeot esetében ez történt. Talán a kedves Olvasó is emlékszik rá, a Vígadóban tartott évértékelõ beszédében még Orbán Viktor is említést tett a nemzetközi üzleti életben kínosnak számító esetrõl. Száz szónak is egy a vége, valószínûleg a Peugeot tehet az egészrõl, miért nem pár nappal késõbb ültek össze a döntéshozatalra, mire a magyar fél is elkészült volna a pályázati anyagával? Azt hiszem Farkasházy és csapata fölkötheti a magyar textilt, ha ezzel a fajta fekete humorral fel akarja venni a versenyt. 203
De vajon meddig tarthat még ez a közgazdasági bukdácsolás? Mi az, amit még meg lehet tenni ezzel a néppel? Hol van az a társadalmi tûréshatár, az az ingerküszöb, amire már szeretve tisztelt baloldali szavazóink is azt mondják, hogy eddig és ne tovább? Egyes elemzõk szerint a privatizáció végéig. Visznek mindent, ami még mozdítható. Rendkívüli szervezettséggel beültették embereiket a gazdasági élet kulcspozícióiba olyan hatékony és nagyfokú célzatossággal, hogy onnan õket kirobbantani se lehessen az esetlegesen utánuk jövõ következõ polgári kormány négy esztendeje alatt. A privatizációra kerülõ vagyontárgyakat pedig minden bizonnyal a saját klientúra és érdekeltségi körei közé tartozó elvtársaknak juttatják majd. Miért fontos ez? Azért, mert ez egyfajta biztosíték a bal-liberális oldal számára. Az elsõrendû feladat most az Európa Parlamenti választásokon való minél jobb eredmény elérése. Ezen cél megvalósításának érdekében igyekeznek hangulatjavító bejelentéseket tenni, ez az önkormányzati választásokon már egyszer bejött. Bár ez a legutóbbi nyelvbotlás meglehetõsen kínosan érinthette a kormányt, a média segítségével azonban minden bizonnyal hamar elsimítják az apró botlás által keltett zavart. Egy biztos, rendkívül érdekes helyzet állna elõ abban az esetben, ha az Európa Parlamenti helyek többségét a nemzeti oldal képviselõi szereznék meg, mert akkor egy újfajta kontroll is belépne a politikába, aminek a jelenlegi koalíció pártjai ugyancsak nem örülnének. Visszatérve a fontossági sorrendre. A privatizáció során magánkézbe juttatott vagyontárgyak immáron nem az államnak hoznak majd bevételeket, hanem az új tulajdonosoknak, akik aztán megfelelõ ellenszolgáltatás fejében ebbõl a vagyonból kisebb-nagyobb részt a párt kasszájába is juttathat. A 2006-os választások nagyon sok pénzbe fognak kerülni. A nadrágszíj összehúzás, a takarékoskodás gyakran elhangzó irányelv volt a szocialisták szekértáborában. Bár meg kell jegyeznem, hogy takarékoskodásból még soha senki sem gazdagodott meg. Ha pedig az így megszerzett pénz nem lesz ele204
gendõ a 2006-os választási kampány finanszírozásához, a végén még egyszer felvesznek egy nagyobb hitelt. Egy év telt el a választások óta és az MSZP-nél még mindig tart a kampány, még mindig az ellenzék ellenzékeként viselkednek. A kérdés csak az, mikor jönnek rá, hogy szereptévesztésben vannak, és mikor kezdenek hozzá végre a kormányzás felelõsségteljes munkájához? Addig is, míg erre rájönnek, imádkozzunk és tartsuk szárazon a puskaport! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
205
EGÉSZPÁLYÁS LETAROLÁS – avagy Tessék mondani, itt most már tényleg mindent lehet? –
Nem nem, kedves Olvasó. Egy megveszekedett sort sem fog olvasni ebben a cikkben a K&H botrányról. Több okból kifolyólag sem. Egy darabig megpróbáltam figyelemmel kísérni a Hír Televízió által készített szakszerû és minden részletre kiterjedõ összefoglalókat, melyek minden nap újabb és újabb egész képernyõt betöltõ folyamatábrákkal gazdagodtak – hogy most akkor ki kivel van kapcsolatban és hogyan függnek össze a dolgok egymással –, de be kell vallanom férfiasan, már a második nap után elvesztettem a fonalat. Aztán persze jó kommunistákhoz méltóan, elkezdõdött a visszamutogatás, s mint ahogyan az várható volt, egy véget nem érõ sárdobálás lett az ügybõl. Azonban az események fõ sodrása mellett érdemes a mellékzöngékre is odafigyelni. Magam a sajtó és prominens képviselõinek reagálását választottam ki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mondjuk Gyárfás, mint a legnézettebb reggeli beszélgetõs mûsor a Nap-kelte fõ „hallja kendje” szabadságra küldi-e Forró Tamást, aki a jelek szerint maga is érintettje az ügynek, vagy veszi magának a bátorságot és beülteti a mûsorvezetõi székbe, mint elfogulatlan és pártatlan kérdezõt? Na mindegy. Több hónapos kihagyás után, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy megnézem a hétfõ esti Újságíróklub címû mûsort. Bár ne tettem volna. Az immáron félig a Hit Gyülekezete tulajdonába került Magyar ATV-n a bal-liberális oldal megmondó triumvirátusa hintette az igét. Az 206
Avar János, Mészáros Tamás, Bolgár György hármas most is kitett magáért, a képzeletbeli bicska ismét kinyílott a zsebemben, de hát errõl nem a kitûnõ publicisták tehetnek, hiszen õk csak a szokásos formájukat hozták, nekem van még mit tanulnom tolerancia terén. Remélem sikerült rendkívül diplomatikusan fogalmaznom, hogy még véletlenül se sértsem meg senki önérzetét, nem szeretnék úgy járni, mint Usztics Mátyás a képernyõn való nyilvános buzizással. (Hiába no, sokszor fáj, ha kimondják az igazságot.) Szóval. Hétfõ este kapcsolgattam a csatornák között és rendkívül érdekes élményben volt részem. Ugyanazt a történetet hallottam két teljesen ellentétes változatban. Mintha a két oldal publicistái nem is ugyanabban az országban élnének. Nesze neked árokbetemetés! Szegény Smith ügynök hogy el lehet keseredve! De ez már legyen az õ gondja. Egy valamiben azért konszenzus volt a szocialista és a polgári sajtó prominens képviselõi között. Természetesen a leglényegtelenebb kérdésben. Ugyanis az Újságíróklub szeretve tisztelt trojkája és az utánuk a Hír Televízión jelentkezõ Lapzárta címû mûsor vendége, az általam igen kedvelt Seszták Ágnes is megdöbbenésének adott hangot amiatt, hogy ez a derék brókerzseni még középfokú iskolai végzettséggel sem rendelkezett. Én igazából nem is értem ezt a megdöbbenést, hiszen emlékezzünk csak vissza Gál Juniorra a Kormány szóvivõjére – a rátermettség a döntõ, nem a papíros –, aki hivatalba lépésekor szintén nem rendelkezett felsõfokú végzettséggel (remélem azóta már megszerezte a diplomát), vagy Teleki László roma ügyekért felelõs államtitkárra, aki most nem régiben jutott el az érettség azon fokára, melyet már dokumentummal is tud igazolni, mégpedig minden kétséget kizáróan hitelt érdemlõen. És persze ne feledkezzünk meg a Fidesz sportminiszterérõl Deutsch Tamásról sem, aki szintén nem rendelkezett diplomával, amikor beleült a miniszteri bársonyszékbe. De van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az igazat megvallva, rendkívül különös dolog történt. Egy kezemen 207
meg tudnám számolni, hányszor fordult elõ, hogy valamiben teljesen egy véleményen voltam Mészáros Tamással, de most hétfõn este hajszálra ugyanaz jutott eszembe nekem is, hajszálra ugyanazt a kérdést szerettem volna feltenni magam is az illetékeseknek. Mirõl is van szó? Már maga Kulcsár Attila személye is érdekes. Ahogy a vizsgálatokból kiderült, Kulcsár nem volt bejegyzett bróker a Budapesti Értéktõzsdén. Ezért nem is vizsgálta üzletkötõ elõéletét a BÉT. Ettõl függetlenül dolgozhatott, de mint tõzsdei üzletkötõ nem. A BÉT kommunikációs igazgatója elmondta: õk nem voltak kapcsolatban Kulcsárral, õk csak a K & H Equities azon üzletkötõivel álltak kapcsolatban, akik a Budapesti Értéktõzsdén bejegyzett üzletkötõk – írja a Krónika alapján az Uno.hu No mármost a híradásokból azt is tudjuk, hogy Kulcsár felkereste Áder Jánost, hogy politikai menedékjogot kérjen tõle. Na én már itt elveszítettem a fonalat. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de nekem valami olyasmi rémlik, hogy politikai menedékjogot a diktatúrákból menekülõk, vagy a politikai nézeteik miatt elnyomást és üldöztetést elszenvedõk kérnek egy másik országtól, attól tartván, hogy esetleg bebörtönzik õket, vagy ami még rosszabb, életüket veszthetik az adott rendszerrel folytatott kilátástalannak tûnõ harcban. Nem hinném, hogy a sikkasztás esetében, még ha ilyen nagy összegrõl is van szó, megfelelõ lenne a politikai menedékjog kifejezés használata. Távol álljon tõlem, hogy önérzetében akár egyetlen mûvelt magyar szakmunkást is megbántsak, de azt hiszem Kulcsár úr általános mûveltségének fehér foltjai erõteljes satírozásra szorulnak – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Valószínûleg Áder János is így gondolhatta, hiszen nem lévén hatóság, hogy bármiféle intézkedési jogkörrel rendelkezzen, azt tanácsolta a bukott brókernek, forduljon a nyilvánossághoz, mégpedig minél szélesebb körben. A dolog ott vett éles fordulatot – és itt térnék vissza a Mészáros Tamással kialakult nézetazonosságunkhoz –, hogy ez a mi drága jó pénzügyi zsenink, miután látta, hogy Ádernél nem ért célt, bekopogtatott 208
Tóth Andráshoz, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokért felelõs politikai államtitkárhoz és neki is kitálalt mindent, majd ezek után elhúzott Spanyolhonba nyaralási célzattal, mondjuk úgy, kipihenni az ügy fáradalmait. A legérdekesebb az egészben az, hogy errõl a Nap-kelte mûsorában egy kedélyes beszélgetés keretén belül számolt be az államtitkár úr Bánó Andrásnak és a kedves nézõknek. Itt jött el az a pillanat, amikor nemcsak Mészáros Tamásban, de bennem is – ahogy mondani szokták – „megállt az ütõ”. Gondoljon csak bele a tisztelt Olvasó. Bemegy Kulcsár úr Tóth Andráshoz, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokért felelõs politikai államtitkárhoz és elmondja, hogy ennyit meg ennyit sikkasztottam, ez és ez van benne az ügyben, ennyi meg ennyi pénz ment ide meg oda, majd elegánsan kisétál és balra el. Mészáros Tamás pedig felteszi az egyáltalán nem költõinek szánt kérdést, aminek megválaszolására magam is módfelett kíváncsi lennék, miszerint: Hogy a fenébe van az, hogy az államtitkár nem vette fel azonnal a telefont és nem hívta fel a rendõrséget, hogy azonnal jöjjenek ki és tartóztassák le a pofát, vagy legalábbis idézzék be tanúnak? Ehelyett másnap reggel vidáman meséli Bánónak, hogy hát ez történt. Ilyenkor megint az a jól ismert tanácstalanság, amikor a szocialista nagyváros öntudatos polgára széttárt karokkal áll, és olyformán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, amikor nem érti a dolgot. Azon tûnõdöm, hogy ez egy európai uniós demokratikus jogállamban vajon megtörténhetne-e? Na mindegy, ez csak egy mellékes szál. A magamfajta vidéki embert más az, ami igazán bosszantja. Mint azt már a korábbiakban is említettem, kétszáz kilométerre a Gerbaud cukrászdától némiképp más rálátás nyílik az eseményhorizontra, mint székes fõvárosunkból. Példának okáért Mediterrán Moszkvában megállt az (üzleti)élet, csak a presztízs beruházásnak számító ECE bevásárlóközpont épül, az viszont gõzerõvel. Csak tudnám kinek? A város minden bizonnyal jobban járt volna, ha a helyén egy hatalmas park létesül, zöld területhez és friss levegõhöz juttatva a magyar városokból álló 209
Piszkos 12 néven elhíresült szekta oszlopos tagjának számító Pécset. Nem így történt. Hogy mi köze van ennek a K&H ügyhöz? Látszólag semmi. Csak amikor a vidéki polgár azt látja, hogy milliárdok szivárognak át az állam pénzébõl magánzsebekbe – 30%-os kamattal – akkor megint csak kinyílik a zsebében az a képzeletbeli bicska. Kedvem lenne megkérdezni Kozirev Iván csepeli öntõmunkást, öntudatos MSZP- szavazót, hogy: Na elvtárs, erre adtad a voksodat, tavaly tavasszal? Olcsóbb állam! Tisztább közélet! Felszámoljuk a korrupciót! Emlékszünk még ezekre a választási szlogenekre? Ha emlékszünk rájuk, akkor ne lepõdjünk meg azon sem, hogy most homlokegyenest az ellenkezõjét tapasztaljuk. Mert akkor arra is emlékeznünk kell, amikor a Horn-kormány idején egy képviselõi interpellációra – ha jól emlékszem Dr. Surján Lászlóéra – azt válaszolta az egykori pufajkás, ma villatulajdonos Horn Gyula, hogy „a választási program az nem egyenlõ a kormányprogrammal”. És arról se feledkezzünk meg, hogy amikor az akkori pénzügyminiszteri posztot betöltõ, ma miniszterelnök Medgyessy Péteren kérték számon ugyanezt, õ elegánsan csak annyit válaszolt, hogy õ nem tagja az MSZP-nek, következésképpen nem felelõs a párt választási ígéreteiért. – Na erre varrjá’ gombot öcsém! – háborodna föl (joggal) a rusztikus stílusú nép gyermeke. Mielõtt tisztelt fõvárosi olvasóim összegyûrnék a lapot, vagy letörölnék a merevlemezrõl, szeretném ha mindenki megértené, nem célom, holmi divatjamúlt népi-urbánus ellentét szítása, azonban emlékeztetnék mindenkit arra, hogy például a mezõgazdaságnak most nyújtandó vissza nem térítendõ támogatás összege 10 milliárd forint. Vagyis 10 milliárd forint támogatás jut ennek a teljes ágazatnak. 3 milliárddal kevesebb, mint amennyi pénz itt kézen közön gazdát cserélt. Ez egész egyszerûen felháborító. Nincs válság – mondja a kormányfõ. 70 milliárd forintos takarékossági csomagot hoztak össze állítólag. Amibõl kb. 30 milliárdot 210
kapásból elvisz a kismamáknak kifizetésre kerülõ pénz. Ha most még ehhez hozzávesszük a mobiltelefon- és bútor tendert, valami 7 milliárd magyar forintokért, az új (luxus) autó beszerzést újabb 6 milliárdért és így tovább, ugyancsak hamar elpárolog a 70 milliárd, ami – Ágh Attila politológus úr szerint – a 7000 milliárdos költségvetéshez képest szinte semmi. Ahogyan a professzor úr fogalmaz, mikroszkóppal se lehet észre venni. Emlékeznek még? Olcsóbb államot, mert Magyarország többet érdemel! Hát ennél valóban többet, az biztos. Nem régiben Lovas István publicista, a Sajtóklub tagja járt városunkban. Az õ meglátása szerint ez a kormány egészen biztosan ki fogja tölteni hivatali idejét, nem fog belebukni semmilyen ügybe sem, mert a sajtója kimossa belõle. Olyan média túlsúlyban van a bal-liberális oldal, hogy szinte bármi keresztülvihetõ a magyar társadalmon. Seszták Ágnes a Hír Televízió Terítéken címû mûsorában, ahol a Magyar Televízió helyzetérõl volt szó, szintén hasonlóan vélekedett. Úgy fogalmazott, hogy „olyan erõk állnak a háttérben, amelyeknek hatalmas médiabefolyásuk és kapcsolatrendszerük van, amely akár kormányok megbuktatására is képes. Ezek bizony komoly, elgondolkodtató szavak. Megint a gengszterváltáskor utcára kerülõ MDF plakát jut az eszembe, melyen ez a felirat állt: „TAVASZI NAGYTAKARÍTÁS!” Nagy tanulsága ez a 2002-es parlamenti választásoknak. 2006ban, ha ez a Kormány megbukik – reméljük így lesz – a hatalomra kerülõ polgári erõknek bizony nagytakarítást kell végezniük a médiában. Kiabálnak majd a bal-liberális média muftik, rohannak majd külföldre, felvonul majd a Demokratikus Charta meg még a jó ég tudja miféle jogvédõ szervezet is tiltakozva a sajtószabadság lábbal tiprása ellen, de ezt akkor is meg kell csinálni. Még így is marad 211
annyi sajtóorgánum a másik oldal kezében – írott és elektronikus egyaránt –, ami bõségesen elegendõ lesz ahhoz, hogy hallathassák a hangjukat. A nemzeti oldalnak pedig meg kell erõsödnie annyira, hogy anyagilag is képes legyen támogatni, eltartani egy vagy több televíziós csatornát. Nem kell feltalálni a melegvizet, erre már hallhattunk jó ötleteket, ismét csak a polgári oldal nemzeti intézményének számító Sajtóklubot idézném, ahol elhangzott, hogy állami nagyberuházások profitjának 3–4%-át félre kellene tenni egy médiaalapítványba, így nem okozna gondot egy vagy több televíziós csatorna megvásárlása, fenntartása. Ez ilyen egyszerû. (Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?) Az egészpályás letarolás stratégiája most már egy esztendeje a kormányváltás óta zavartalanul folyik. A gazdasági élet kulcspozícióinak elfoglalása, a még megmaradt stratégiai vagyontárgyak magánkézbe juttatása a klientúra részére, valamint a média feletti mindenható uralom az ország tudatos eladósításával a ciklikus múltban gyökerezõ elkeseredett jövõ képét vetíti elénk. Lassan olyanná válunk, mint a monda béli Déva várának építõi, akik az éjszaka felépített falakat reggelre már csak romjaikban látják. Kicsit így vagyunk mi is ezzel a szeretve tisztelt derék posztkommunista párt elittel is, amelyik teljesen alkalmatlan arra, hogy a demokratikus jogállami létezésbe valaha is normálisan beilleszkedjen. Száz szónak is egy a vége, úgy tûnik számomra, hogy az idei nyár hosszú és forró lesz, ahogyan az események már eddig is megmutatták, uborkaszezonról az idei nyáron nemigen beszélhetünk majd. Már most is javában zajlanak a belpolitikai folyamatok, és ki tudja, mi minden fog még napvilágra kerülni, ha ez a szakmunkásból brókerré avanzsált Kulcsár gyerek Salamon Bélához hasonlóan rákezdi a „Ha én egyszer kinyitom a számat…” kezdetû szövegre. Szóval, ahogy ígértem, egy sort sem a K&H botrányról. Beszéljünk inkább valami másról. Mondjuk arról, hogy nincs minden veszve, él még a magyar. Milyen nagyszerû és felemelõ érzés volt látni azt 212
a majd négyszázezres magyar közönséget, mely Csíksomlyón azért gyûlt össze, hogy végre húsz esztendõ elteltével Erdélyben is felcsendüljenek az István a király címû rockopera jól ismert dallamai. Persze, mint minden másba, itt is vegyült egy kis üröm az örömbe. Nem is arról beszélnék én itt most, amirõl a Sajtóklub adásában már Bayer Zsolt is említést tett, nevezetesen, hogy a Duna TV nem közvetítette az eseményt, ráadásul a polgári, nemzeti oldal részérõl sem képviseltette magát senki (mindkettõ óriási szarvashiba a jobboldal részérõl), hanem inkább arra térnék ki, hogy milyen képet mutat a jelenlegi kormányzat a határon túli magyarság felé. Gondoljunk csak bele, mennyire különleges helyet foglal el a magyar nemzet a Kárpát-medencében. Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy micsoda gondolkodás az, milyen felelõtlen államférfiúi magatartás az, hogy önfeladóan hátrálunk a legvégsõkig? Állandóan csak azt figyeljük árgus szemekkel, mi a jó szomszédainknak? Arról mikor esik végre szó, hogy mi a jó nekünk? Mik a mi érdekeink? Fel kell tennünk az egyre többeket foglalkoztató kérdést, Smith ügynök tulajdonképpen kinek a külügyminisztere? A D-209-es tulajdonképpen kinek a miniszterelnöke? Most, amikor egyedülálló lehetõséget kapott kezébe a jelenlegi magyar kormányzat a határon túli magyarság helyzetének rendezésében, ahelyett, hogy a külügyminiszter és a magyar diplomácia éjt nappallá téve azon munkálkodna, hogy az elõzõ négy esztendõben célul kitûzött magyar nemzet határokon átívelõ újraegyesítése kiteljesedjék, a már sokat emlegetett eminens tanuló szinte kötelességszerû beleegyezésével holmi Fejbólintó János módjára ellenvetés nélkül szavazta meg például Románia NATO tagságát. (Csak így zárójelesen, ahogyan szoktam, tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy fenti kijelentéseim bal-liberális érzelmû olvasóimnál – ha egyáltalán vannak ilyenek – azonnal maguk után vonják a hangos irredenta és nacionalista jelzõket, de ha csak ennyi a gond, azt büszkén vállalom.) 213
És ha már itt tartunk magam is kíváncsi lennék arra, hogy mi volt az oka annak, hogy a 49% „nem” szavazat helyett, szinte egyhangú igennel voksoltak derék honatyáink és honanyáink. Hol a fenében volt a jobboldal? Vajon mit mond ez a fajta viselkedés az Erdélyben élõ magyarságnak? És vajon mit mond azon honfitársainknak, akik Erdélybõl települtek át Magyarországra? Eszembe jutnak azok a székely származású, Erdélybõl áttelepült polgári körös barátaim, akiknek könnybe lábad a szemük, amikor meghallják a Székely Himnusz hangjait. Vajon õnekik mit jelent a parlament szinte egyhangú, Románia számára kedvezõ döntése? Milyen következtetéseket vonnak le ebbõl? Tényleg kezdi úgy érezni az ember, hogy a négy évenként sorra kerülõ parlamenti választások alkalmával a szerencsétlen sorsú magyar nép, az urnáknál kizárólag arra van kárhoztatva, hogy a két rossz közül az általa kisebbik rossznak vélt elitre adja le a szavazatát. Ha pedig szerencséje van, Isten és a párt, no meg a párhuzamos számítógéprendszert mûködtetõk is úgy akarják, azok gyõznek, akikre leadta szavazatát. Ha mégsem, akkor nagy esély van rá, hogy az a csapat fut be elsõnek átszakítva a képzeletbeli célszalagot – fedélzeten a már több évtizede jól ismert arcokkal –, amelyik az agyon manipulált, elbutított, konzumidiótává átnevelt engedelmes fogyasztók milliói szerint a kevesebb bajt okozza ennek a kis országnak. Ámen. A nép, az istenadta nép – de lehet, hogy helyesebb, ha azt mondom a birkatürelmû, amelyiknek a hátán akár fát is lehetne vágni –, szóval a nép, amelyik feje felett újgazdag bankárkommunisták és egykori szalonellenzékiek hozzák meg felelõtlen döntéseiket úgy tûnik csendesen belefásult ebbe az egész ideológiai árokásásba, a politikai sárdobálásokba és már semminek sem tud örülni igazán. Legfeljebb annak, ha a bulvármagazinok címlapjairól és a kereskedelmi tévék gagyi mûsoraiból ismert sztároktól autogrammot kaphat egy-egy vidéki hakni fellépés alkalmával. 214
Kissé elkalandoztam. Térjünk még vissza néhány mondat erejéig a határon túli magyarsághoz. A szocialista nagyváros öntudatos polgára nem diplomata, külügyi gyakorlattal sem rendelkezik, de a józan mezõgazdasági dolgozói észre apellálva úgy érzi, hogy itt bizony valami nagyon nem stimmel. Hogyan lehet ennyire egy nemzet érdekei ellen menetelni? Az utóbbi idõkben lett volna alkalom arra, hogy a magyar diplomácia hallassa hangját, mégsem tette. Vajon miért? Ha mindenki mindig azt látja, hogy velünk mindent meg lehet tenni, akkor meg is tesznek velünk mindent, amit csak meg akarnak tenni. A helyzet több szempontból is érdekes. Csak két eseményt emelnék ki, mondjuk így, a teljesség igénye nélkül. A már eddig is kitûnõen mûködõ román diplomácia nekilátott Moldávia visszakövetelésének, és nagyon úgy néz ki, hogy meg is fogják csinálni. Itt felmerül a kérdés, hogy ha nekik lehet, miért ne lehetne nekünk is? Vagy itt van a másik eset, déli szomszédunk bejelentette, hogy nincs semmi kifogása a kettõs állampolgárság ellen. Vajon ki az, akinek van? Természetesen Smith ügynöknek, a köztársasági elnöki babérokra ácsingozó derék külügyérnek, aki e kérdés kapcsán ismételten elõhozakodott a szokásos „Ez nem szolgálná hazánk érdekeit és ráadásul ártana a jó szomszédi kapcsolatoknak is” klisészöveggel. A kettõs állampolgárság bevezetésétõl való irtózás oka a napnál is világosabb, melyet tömören és lényegre törõen rusztikus stílusú barátom fogalmazott meg imígyen: – Ha szavazati joghoz jutnának a határon túl élõ magyarok, a magukat szoci áldemokratáknak nevezõ posztkommunisták többet a büdös életben nem nyernének választásokat Magyarországon, az hétszentség. A magam részérõl el tudtam volna képzelni egy olyan nyitást, ahol mondjuk a magyar külügyminiszter azt mondja román tárgyaló partnerének, hogy na Petru, vagy Ion vagy Vaszilu, vagy ahogy éppen a derék dákot hívják, elsõ pont, magyar egyetem Erdélyben. 215
Második pont, autonómia a magyaroknak Erdélyben. Harmadik pont nyelvhasználat teljes szabadsága plusz a csángóknál is. Most így hirtelen ennyi az ami úgy kapásból eszembe jutott. Ha ez mind meg van, akkor leülhetünk a NATO- tagságról tárgyalni, addig nincs mirõl beszélni. Most minden bizonnyal azt mondja a kedves Olvasó, hogy a népi naivitás határát súrolom, és biztosan megõrültem. Nos nem, teljesen cselekvõképes vagyok, felelõsségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy egy határozott fellépésû – rusztikusan talán úgy is mondhatnánk, hogy „tökös” – magyar diplomácia képes lenne arra, hogy ezen magyar érdekek képviseletét keresztül vigye a nemzetközi diplomácia színterén. Ez a „futunk még két tisztelet kört” hozzáállás nem mûködik, semmire sem jó, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek is bebizonyították. Mielõtt még valaki felteszi a kérdést, hogy jó, jó, de az Európai Uniónak ez biztosan nem tetszene, annak a szíves figyelmébe ajánlanám, hogy ez nem tetszés vagy nemtetszés kérdése, itt ugyanis milliók életérõl van szó. Van egy régi, szintén a nép ajkán született bölcs mondás, mely valahogy így hangzik: Lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Mindenre van megoldás, és a legneuralgikusabb pontra a területi autonómiára is láthatunk jól bejáratott példákat az EU területén is, hogy csak Dél-Tirolt említsük. Egyébiránt ezen a nyomvonalon továbbhaladva, ha az Európai Unió nemtetszését fejezné ki, a Külügyminisztérium mondjuk egész nyugodtan fordulhatna jegyzékkel az EU prominens államaihoz – kiváltképp a Medgyessy által oly kedvelt franciákhoz –, hogy szíveskedjenek magukba szállni és fellapozni a történelem könyveket, hogy mi is történt a Trianon nevû kastélyban és kik is vezették azokat a bizonyos tárgyalásokat. Az Európai Uniónak sem érdeke az, hogy a határain belül tartós feszültségforrások jelenjenek meg az újonnan belépõ államok képében. 216
Még egyszer hangsúlyoznám, hogy semmiféle diplomáciai gyakorlatom nincs, tehát tökéletesen megértem, ha nálam nagyobb diplomáciai tapasztalattal rendelkezõ kimûveltebb emberfõk számára a fent említett megoldás túl radikálisnak, vagy drasztikusnak tûnik, én azonban meg vagyok gyõzõdve arról, hogy egy ország ha határozottan és tartósan kiáll az érdekeiért, legyen bár olyan kicsiny is mint a mi hazánk, elõbb-utóbb kivívja a nagyok elismerését és tiszteletét is. Ez pedig azt jelenti, hogy a diplomáciában is egyenrangú félként szerepelhetünk. Mert most nem úgy tartanak nyilván bennünket. És erre most én mondom azt, hogy ez hétszentség. No mármost ez a falig történõ hátrálás semmi jóra nem vezet. Különösen olyan partnereknél nem, melyekrõl kiderült, hogy az européer létbõl fakadó alapvetõ emberi jogok biztosításával igen nehezen, vagy sehogy sem fognak megbirkózni. Mire gondolok? Az Európai Unióban fel sem merülhet az a kérdés, hogy valaki nem használhatja az anyanyelvét. De az sem okozna különösebb ribilliót, ha ne adj isten olyan elvetemült tettre ragadtatná magát, hogy az anyanyelvén óhajtana tanulni. Ott ez magától értetõdõ, úgy is mondhatnám természetes. A dolgok jelenlegi állása szerint Romániáról igen nehéz elképzelni, hogy mindezen európai ismérveknek tökéletesen meg fog felelni. Láthattuk, van gond belföldön és külföldön is egyaránt. Eddig is voltak nehéz idõszakok és minden bizonnyal eztán is lesznek még. A szocialista nagyváros öntudatos polgára most mégsem tud bizakodással a jövõbe tekinteni. Miért? Hát azért nem, mert ez a vazallusokból álló magát szociáldemokratának feltüntetõ szoci áldemokrata posztkommunista párt káderekbõl álló pénzügyi szabadcsapat sodortatja az ország hajóját. Úgy tûnik, mintha a kormánynál nem állna senki, a cirkáló pedig, amelyik lassan fordul, de gyorsan süllyed, kitéve a szeleknek és a szeszélyes áramlatoknak, csak összevissza bukdácsol a reménytelenség tengerén, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Meddig tart még ez az állapot? Senki sem tudja. 217
Mindenesetre a Gondviselés keze – és néhány milliárd euró hitel – szükségeltetik ahhoz, hogy az ország hajója a 2006-os esztendõig ne fusson zátonyra. Addig pedig, mi szerencsétlenek, lent a fedélközben, húzzuk tovább az igát, és azon tûnõdünk, hová tûnt az elõzõ legénység? A szocialista nagyváros öntudatos polgára
218
MÉDIA-RABSZOLGASÁG – avagy Gondolkozz az egyik síkon, beszélj egy másikon! –
Eleonor Rooseveltnek, az Egyesült Államok egykori elnökének néhai felesége szerint: „Egy politikus legfontosabb képessége az, hogy egy síkon gondolkozzék és egy másik síkon beszéljen.” Ezen bölcselettel, s a mögötte meghúzódó viselkedésformával boldogult üzletkötõ koromban találkoztam elõször, Josef Kirschner: A manipuláció mûvészete címû könyvében. Kirschner ezt írja: „Szinte kivétel nélkül mindnyájan úgy élünk, hogy állandó szakadék van egyrészt aközött, amit gondolunk és mondani szeretnénk, másrészt aközött, amit ténylegesen mondhatunk. Egymástól csak abban különbözünk, mennyire vagyunk sikeresek e szakadék áthidalásában. Az, hogy ez milyen mértékben sikerül nekünk, leginkább egyetlen dologtól függ. Attól a képességünktõl, hogy a gondolataink és a mondataink közé egy ellenõrzött szünetet iktassunk be. Ez a szünet, amikor azt, amit mondunk, a gondolkozásunktól eltérõ síkra toljuk el.” Nem régiben láthattuk tanúbizonyságát annak, milyen az, amikor egy politikus nem iktatja be ezt az ellenõrzött szünetet, és nem tesz mást, mint egyszerûen gépiesen felolvassa az elé tett szöveget. Mindenesetre jó ha szem elõtt tartjuk a hagyományos „számolj el tízig” szentencia Kirschner-féle megközelítését, sok igazság van benne. 219
Szóbahoznék itt még egy érdekes kérdést, melyrõl a szerzõ így ír: „Természetesen idõrõl-idõre találkozunk olyanokkal, akik büszkén állítják: Mindig nyíltan megmondom, amit gondolok. De vajon valóban ezt teszik?” – Egy fenét ! De ezt már én teszem hozzá, a magyar politikai közélet tapasztalataiból kiindulva. Szóval. Kirschner azt tanácsolja, hogy mindig tegyünk fel magunknak két egyszerû kérdést. Ezek: 1. Mit fogok elérni azzal, amit mondok, ha azt mondom, amit gondolok? 2. Mit kell mondanom, hogy a célomat elérjem?
KÖZÖSSÉGI EMLÉKEZET A Földünkön élõ fajok közül az ember az egyetlen, amelyik képes volt arra, hogy létrehozza a Közösségi Emlékezet Tárházát. Ezt az intézményt pedig úgy hívják: könyvtár. Nos magam is rendszeres látogatója vagyok ezen intézménynek és olvasóimat is jó szívvel arra bíztatom, tegyék ugyanezt. Ennek az intézménynek köszönhetem, hogy sok olyan könyvvel gyarapodott házi könyvtáram, melyeket a Közösségi Emlékezet Tárházából kikölcsönözve aztán magam is megvásároltam. (Csak így mellékesen és zárójelesen jegyzem meg, hogy nemrégiben volt alkalmam részt venni egy Amerikában élõ magyar professzor elõadásán, ahol a különbözõ államok külpolitikai tevékenységérõl szóló beszámolójából azt is megtudhattuk, hogy például a román diplomácia és külpolitika – többek között – azért olyan sikeres, 220
mert még olyan részletekre is odafigyelnek – külön ember van a feladatra ráállítva –, hogy az amerikai könyvtárak polcairól soha ne hiányozzanak a román nyelvû, vagy a Romániáról szóló könyvek. Ahogy mondani szokták, az ördög a részletekben rejtezik.) Visszatérve a Közösségi Emlékezet Tárházára, ennek az intézménynek köszönhetem eddigi rövid földi pályafutásom egyik legemlékezetesebb és legélvezetesebb olvasmányát, A rábeszélõgép címû könyvet. Könyvükben Eliott Aronson és Anthony Pratkanis, akárcsak Josef Kirschner, külön fejezetet, sõt fejezeteket szentelnek a politikusoknak. A rábeszélõgép címû könyv negyvenöt év tapasztalatait sûríti egybe, amolyan „lakatlan sziget típusú” mûvet adva az olvasó kezébe. (Tudják, amikor megkérdezik; ha öt dolgot vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre, melyik öt lenne az? Nálam egészen biztos ez lenne az egyik, mivel ezt elolvasva garantált, hogy a hajótörött még a homokot is el tudná adni a sivatagban, vagy az Északi sarkon a jeget az eszkimóknak. A másik könyv, amit szintén magammal vinnék üres óráim unalmának elûzésére, a csodálatos Carl Sagan munkája az emberi agy evolúciójáról, melynek címe: Az éden sárkányai.) Egy kissé elkanyarodtam az eredeti témától, tehát térjünk vissza a manipulációra és a kommunikációra, de legfõképpen a manipuláló kommunikációra. A rábeszélõgép címû könyv „A hiteles személyiség gyártásának elmélete és gyakorlata” címû fejezetében a politikai kampányok természetrajzába vezeti be a gyanútlan olvasót. A szerzõpáros egyébként nem holmi kispályás duó, igazi nehézfiúk. Mindkét szociálpszichológus komoly szakmai múltra tekinthet vissza. A könyvben az alábbi rövid ismertetõt olvashatjuk róluk: „ANTHONY PRATKANIS a vásárlói viselkedés és a meggyõzési taktikák elismert szakértõje. Pályáját a Carnegie-Mellon Egyetemen kezdte. A Judast Priest zenekar elleni perben tõle kértek szakvéleményt a tudatküszöb alatti meggyõzés lehetõségérõl, s erre 221
alapozva nyert a védelem. Gyakran ír szaklapokban. A könyv magyarországi megjelenésekor 1992-ben a University of California professzora volt. Ugyanott tanít ELLIOTT ARONSON is, akit a világ leghíresebb és legsokoldalúbb szociálpszichológusának tartanak. Az állami iskolákban végzett elõítélet-kutatásaiért (lásd The Jigsaw Classroom címû könyvét) Gordon Allport-díjat kapott. Sok egyéb szakmai kitüntetésben is részesült, s könyvei (köztük a magyarul is megjelent „A társas lény”) világszerte keresettek.” A könyv elõbbiekben már említett politikusokról szóló fejezete, mely „A hiteles személyiség gyártásának elmélete és gyakorlata” címet viseli, több sikeres szakembert és médiában szereplõ személyiséget is idéz. Ezek egyike Roger Ailes, aki ezt írja „Te vagy az üzenet” címû könyvében arról, hogy mi a rábeszélés titka: „Ha a személyes kommunikációnak csak egy eszközét használhatod, ami azonban hatékonyabb, mint bármi más az eddig említettek közül, légy szeretetre méltó. Ezt a tulajdonságot én varázsgömbnek nevezem, mert ha a közönség szeret minden hibádat megbocsátják neked. Ha viszont nem szeretnek, betarthatod az összes többi szabályt, és mégse mész semmire.” Nem kevésbé tanulságos az sem, melyet néhány sorral lejjebb olvashatunk Dilenschneider „Hatalom és befolyás” címû best seller listás könyvébõl. A szerzõ, mint egyfajta „hitelesség-növelõ” tanácsot ajánlja az olvasó figyelmébe: „Tûzz ki könnyen elérhetõ célokat, és amint egyet elértél, tedd közhírré, hogy gyõztél (így azt a képzetet keltheted, hogy erõskezû vezetõ vagy); használd fel az „imidzs”-ed érdekében (Reagan erõt 222
sugárzó elnöki pódiumot ácsoltatott magának, mely azonban nem volt hivalkodó); interjúkat olyan környezetben adj, amely passzol az üzenetedhez; te válaszd ki a negatívumokat, amelyek bekerülnek rólad a sajtóba (az újságírók zöme szereti, ha rosszat is írhat a balansz érdekében, mondj hát nekik olyan negatívumokat, amelyeket késõbb könnyedén megcáfolhatsz); értsd meg az emberek gondolkodását, és arra hivatkozz, amit szeretnek.” Aronson és Pratkanis megállapítják, hogy e tanácsok bizony igencsak messze esnek azon magasztos arisztotelészi kívánalmaktól, miszerint a szónok legyen „jó ember”, ám rögvest azt is leszögezik, hogy: „Manapság a hírnevet nem kiérdemlik, hanem gyártják, gondosan elemezve a helyzetet, s elérve, hogy a rábeszélõ olyannak fessen, ami a legelõnyösebb: szeretetre méltónak, hitelesnek, erõsnek, szakembernek stb. – attól függõen, hogy épp mire van szükség. Amint a személyiséget megteremtették (híres ember vagy politikus képében), az rögtön áruba bocsátható, s szolgálhat bármely ügyet, leginkább azét, akinek van pénze rá.” A szerzõk még egy fontos dologra felhívják a figyelmet, amit én a Layout-féle nómenklatúrában (nevezéktan) csak „orbánviktorozásnak” hívok, s polgári körös összejövetelek alkalmával külön e célra rendszeresített kis cetliken strigulák formájában rögzítek. Nevezetesen azt, hogy hányszor hangzik el a mindenható idol neve. Nézzük, hogyan vélekedik az amerikai szerzõpáros az „orbánviktorozásról”: „A személyiség gyártása könnyen személyi kultuszt eredményezhet, mert ahelyett, hogy gondolkoznánk a fontos kérdésekben saját agyúlag, olyanokra bízzuk a döntést, akik hitelesnek láttatják magukat. Ennek csak akkor volna értelme, ha azok, akikre a döntéseket 223
bízzuk, szakemberek volnának. Sajnos azonban a „hitelesség” gyakran a hivatásos rábeszélõk gyártmánya és a média sokszor önálló akarattal nem bíró szolgálólányként mûködik közre.” Errõl ír Aronson „A társas lény” címû könyvében is, amikor a személy hitelességérõl a világon elsõként publikáló szociálpszichológust, a kb. 2300 évvel ezelõtt „praktizáló” Arisztotelészt idézi, aki ekként vélekedik a hiteles személyrõl: „A jó embereknek inkább hiszünk, mint másoknak. Ez általában igaz bármilyen kérdésrõl is van szó és abszolút igaz, amikor lehetetlen pontos bizonyságra szert tenni és a vélemények megoszlanak. Ha már a politikusok kapcsán szóba került a személyiség hitelességének fontossága, érdemes idézni még egy részt A rábeszélõgép címû könyv politikusokról szóló fejezetébõl: Egy Lenny Bruce nevû humorista, aki érzékeny megfigyelõje a társadalmi problémáknak (és bizonyára soha nem olvasott semmit a kognitív disszonancia elméletérõl**), ezt írta az 1960-as elnökválasztási kampányról, amely Richard Nixon és John Kennedy között folyt: „Amikor Kennedy-hívõk társaságában nézem a vitát, azt mondják: „Jól kikészítette Nixont!” Ha aztán átmegyek egy másik lakásba, ahol Nixon-rajongók tartózkodnak, azt fogom hallani: „Hogy * A kognitív disszonancia egy feszültségállapot, amely akkor lép fel, ha az egyén két, egymással pszichológiailag összeegyezhetetlen tudattartalma – gondolata, attitûdje, nézete, véleménye – van. Mivel a kognitív disszonancia elõfordulása kellemetlen, az emberek motiváltak arra, hogy csökkentsék ezt a disszonanciát. És annak érdekében, hogy csökkentsék ezt a disszonanciát, az emberek hajlamosak arra, hogy eltorzítsák az objektív világot.
224
kitömte Kennedyt, mi?”: Így aztán rájöttem arra, hogy mindegyik csoport annyira imádja a maga jelöltjét, hogy elég lenne, ha a pasas egyszerûen csak odaállna a kamera elé és bekiabálná: „Ide figyeljenek, én egy tolvaj vagyok, egy gazember, én vagyok a lehetõ legrosszabb, akit elnöknek választhatnak!” A hívei még erre is azt mondanák: „Na, itt van végre egy igazi becsületes ember. Látszik, hogy nagy ember, ha még ezt is bevallja. Pont ilyen menõ fej kell nekünk elnöknek.” Az elõzõekben ismertetett szakirodalmi szemlézgetés azt a célt hivatott szolgálni, hogy a kedves Olvasó kellõképpen ráhangolódjon a tárgyalt témára és tudatosítsa magában annak fontosságát. Lévén, hogy magam nem vagyok kommunikációval foglalkozó szakember és semmiféle olyan dokumentumnak nem vagyok birtokában, mely személyemet illetõen hitelesen és minden kétséget kizáróan kellõ tanúbizonysággal szolgálna a tekintetben, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára, a nép egyszerû gyermeke birtokában van az e tárgykörben megvitatásra kerülõ ismeretanyagnak, így kénytelen leszek a józan mezõgazdasági dolgozói ész bölcsességére bízván magamat, a kívülálló civil érdeklõdésére hagyatkozni. No akkor hegyibe! Szerény véleményem szerint két pontban foglalható össze a hazai közélet médián keresztül történõ kommunikációjának rákfenéje: • A hazai médiahelyzet teljes torzulása, mely a tömegkommunikáción keresztül tökéletesen tükrözõdik. • A befogadó fél (nézõ, hallgató, olvasó) értéktorzulása, még pontosabban értékrend vesztése. Meglátásom szerint e két ok minden baj forrása, a szálak ide vezetnek. Az utóbbi ponthoz kapcsolódva említést kell tennem két nagyon fontos tulajdonságról, mely tulajdonságok tekintetében az ún. hazai „nagyközönség”, a nép, vagy ha tetszik a nemzet (tehát a nézõ, 225
hallgató, olvasó) igencsak rosszul áll. Két dolog van, amire a lakosság zöme képtelen. Ezek: • Néha tudni kell nemet mondani. • Feltenni a megfelelõ kérdést. (A megfelelõ idõben, a megfelelõ helyen és a megfelelõ embernek) A jelenleg regnáló hatalom, melyet a nép ajkán csak a „Hálózat kormányának” neveznek, mindaddig, amíg nem szembesül azzal, hogy a nép, a nemzet tud valamire nemet is mondani, akár még annak az árán is, hogy a saját szavazó bázis összefog az ellenzékkel – lásd például az adózás kérdése –, addig gátlástalanul kihasznál minden kínálkozó alkalmat és meg is fog tenni mindent annak érdekében, hogy bevételei növelése érdekében megsarcolja az embereket. Természetesen egy olyan kormányzat esetében – és itt most szándékosan nem azt írtam, hogy a Fidesz-kormányzat esetében –, tehát egy olyan kormányzat esetében, amely azt kommunikálja és azt érezteti a lakossággal, hogy vannak határozott célok, egy jól körvonalazott terv mentén halad az ország és eközben azért az egyes polgár is érezhetõen gyarapodik anyagilag, az a képesség, hogy néha tudni kell nemet mondani, veszít a jelentõségébõl, hiszen nagymértékben azonosak az állam és az állampolgár érdekei. Azonban addig, amíg ilyen fokú érdekellentét feszül a lakosság és az elvileg õérte tevékenykedõ kormányzat között, addig sajnos ez a pont mit sem veszít az aktualitásából. Sokszor lehetünk tanúi olyan pillanatoknak, amikor egy-egy váratlan kérdés elhangzásakor összeomlik a PR-csapat által elõzõleg gondosan felépített kommunikációs kártyavár. Medgyessy Péter esetében is jó néhányszor láthattuk már, milyen kínos perceket okoz, ha nem a frankó papírt adják oda neki az interjú elõtt, vagy valamilyen logisztikai fiaskó miatt véletlenül bekerül egy „külsõs”, nem oda való újságíró is. (Megint csak így zárójelesen említeném meg, hogy Horn Gyula ebbõl a szempontból is profibb, mint Megyó – valószínûleg nagyobb 226
élettapasztalatára vezethetõ vissza a profizmus – õ választja ki, hogy ki vehet részt kérdezõként abban a Kereszttûzben, ahol õ áll a képzeletbeli céltábla közepén. Ez egy európai demokratikus jogállamban elképzelhetetlen lenne. Ott ugyanis a sajtó elõtt a pufajkások is a nem-pufajkásokkal azonos bánásmódban részesülnek, valószínûleg ezért hívják demokráciának.) Szóval feltenni a megfelelõ kérdést, általában mindig elõhozza a valódi okokat, a kirakat, a csomagolás mögött rejtõzködõ valódi tartalmat. Ezért nagyon fontos, hogy a megfelelõ kérdést a megfelelõ idõben, a megfelelõ helyen és a megfelelõ embernek tegyük fel. Ezzel szemben a nagy magyar átlag, az ún. hõbölgõ politizálás ciklikusságának a foglya. Hõbölgõ politizálás alatt azt értem, hogy a birkatürelmû állampolgár tûr, tûr és újra csak tûr, egészen addig, amíg az intézkedések, szankciók, megszorítások, hadisarc – mindenki válassza ki a neki legszimpatikusabbat –, szóval amíg állambácsi keze el nem ér a pénztárcájáig, s akkor aztán elkezd hõbölögni. Az utcára viszont már nem megy ki. Ha baloldali szavazó, akkor azért nem, mert Smith ügynök és Miska kancsó is megmondta, – még a tavalyi kampányban – hogy a Fidesz vitte utcára a politizálást, és hát azért az mégsem illik, hogy a nagytekintélyû Kovács pártelnök-külügyminiszter úr szavait meghazudtolva az utcán kössenek ki a derék baloldali szavazók egyenest egy tüntetés közepébe csöppenve. Hát még ha ezen a tüntetésen a szintén derék jobboldali szavazókkal együtt kamerázza le õket a rendõrség, abból lenne aztán csak az igazi skandalum. A jobboldali szavazó meg azért nem megy ki az utcára, mert köszöni szépen, de elege van Mónika belügyminiszter asszony fiainak társaságából, azonkívül szeretné megõrizni a munkahelyét is, hiszen ma már kevesebbért is kirúgnak valakit a munkahelyérõl mint egy tüntetésen való részvétel. Ma már odáig eljutottunk, hogy arra is vigyázni kell, hogy a buszon vagy a metrón éppen milyen sajtóterméket olvas az ember, mert könnyen elõfordulhat, hogy kikapják a ke227
zébõl és egyszerûen összetépik, így juttatva kifejezésre, hogy õ éppen most nem a megfelelõ újságból informálódik. Ha teljes lenne az orwelli világ valószínûleg egy átnevelõ táborban végezné a rakoncátlan utas. LEZSÍROZOTT GENGSZTERVÁLTÁS Ma már egyre többször hallhatjuk, hogy a nép ajkán csak „gengszterváltás”-ként elhíresült rendszerváltozás nevû folyamat leginkább egy felülrõl vezérelt hatalomátmentés, hatalomátszervezés volt, ren** geteg ún. „fogott személy” közremûködésével, nem pedig egy valódi, ténylegesen mindenki számára megnyugtatóan jobb körülményeket eredményezõ társadalmi átalakulás. Emlékeztetnék a néhai miniszterelnök Antall József azóta már a klasszikusok kategóriájába tartozó kijelentésére: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Azt kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a baráti, elvtársi tábor legvidámabb barakkjának lakói eltunyultak, elkényelmesedtek a szocializmus hosszú évtizedei alatt. Minden bizonnyal ennek köszönhetõ, hogy az ún. nép nem emelte fel szavát az ellen, hogy a volt pártállami diktatúrát kiszolgáló kommunista elit tagjai egyáltalán a hatalom közelében maradhattak. Ha mindehhez még hozzávesszük a felmerülõ gazdasági nehézségeket, melyek aztán a taxisblokádba torkollottak, egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a névmetamorfózison átesett egykori kommunista párt gazdasági érdekközösség formájában egyfajta „vörös terminátorként” tért vissza a hatalomba. Már a taxisblokád mögött álló SZDSZ, valamint Göncz Árpád megnyilvánulásaiból, Demszky tevékenységébõl (teaosztás a bariká** A fogott személy olyan személyt jelent, akirõl a titkosszolgálatok olyan adatokkal, információkkal rendelkeznek, mellyel a megfigyelt személy sakkban tartható, zsarolható.
228
dokon) és ezek médián keresztül történõ kommunikálásából is jól látszott, hogy egyetlen cél lebegett a szemük elõtt, megbuktatni az Antall-kormányt. Maga az elsõ szabadon választott kormány miniszterelnöke mondta, hogy tökéletesen tudatában van annak, hogy kormánya ún. „kamikaze-kormány”, biztosan el fogja bukni a következõ választásokat. No mármost az igazán komoly, mondjuk úgy a kommunikáció szempontjából elgondolkodtató problémák az 1994-es választások megnyerése, az MSZP, s ezzel együtt a posztkommunista klientúra hatalomba való visszatérésével jelentkeztek. A történések tükrében tegyünk fel néhány nagyon egyszerû kérdést: Volt-e egyáltalán rendszerváltozás Magyarországon? (Ez a kérdés a D–209-es ügy kapcsán még nagyobb jelentõséggel bír.) Ha volt, akkor miért pont akkor és azokkal az emberekkel zajlott le? Miért van az, hogy az emberek, a nép nem utasította el az egykori kommunista párt elit politikai, közéleti pozícióinak megtartását? Miért van az, hogy az ügynöktörvény által érintett Horn Gyula azóta már klasszikussá vált „Na és?” megnyilatkozására a nép nem hördült fel egy emberként és mondta azt, hogy: Na ezt már nem? (Horn – és aztán a késõbbiekben ugyanígy Megyó is – ezzel a fajta arrogáns és pökhendi viselkedésével a demokratikus jogállamot, illetve a törvényesség mindenek felett álló erejébe vetett hitet és az általa képviselt jogbiztonságot, jogkövetõ magatartást – ahogy a nép ajkán szokták volt mondani – gyakorlatilag leküldte megalázóba.) Miért van az, hogy a négyéves polgári kormányzás sikerszériája után (nem volt tejjel-mézzel folyó Kánaán – mielõtt még valaki félreértené) a nép ismét visszaszavazta a Bokros-csomagos posztkommunista csapatot, annak ellenére, hogy elõre figyelmeztették, a nagytõke kerül majd hatalomra Magyarország Részvénytársaságban? Napjainkban is figyelemmel kísérhetjük, milyen is az, amikor a 229
bankárkommunistákban és milliárdosokban sem szûkölködõ nemzeti közép szakértõ kormánya az ún. „kisemberek” érdekeit képviseli. Már az önmagában hiteltelen és elgondolkodtató kellene legyen, amikor egy százmilliós magánvagyonnal bíró bankárkommunista azt mondja, hogy õ szegénységpárti. Az ilyen kijelentések segítik aztán a legjobban a fogalmi zavarok kialakulását. Hiszen a befogadó nem tudja eldönteni elsõre, hogy a nyilatkozó most arra gondol, hogy õ a szegények pártján van, vagy arra, hogy az elszegényedés pártján, mert a kettõ nem ugyanaz. Ahogyan Tüdõ, az erõcsávó mondaná: Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége. Mióta Megyó és csapata uralkodik – vagy ahogyan a nép ajkán elterjedt –, újból a „fortélyos félelem igazgat”, azóta társadalmi méretekben is érzékelhetõ a visszaesés, a bizalomvesztés. Igaz, a párt elsõ embere Smith ügynök kiadta már az ukázt: „Merjünk kicsik lenni!” Legutóbb a státusztörvény – az erdélyiek szóhasználatával – „kiherélésére” irányuló külhoni tárgyalásai alkalmával szembesülhettünk ennek a sajátos, a legkisebb ellenállás irányába törekvõ szemléletmódnak az eredményességével. De térjünk vissza feltett kérdéseinkhez, a miértekhez! Mi lehet az oka annak, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán feltehetjük, egyáltalán fel kell tennünk õket? Hiszen a népi naivitás azt mondatná velünk, hogy a rendszerváltozás után nem fogadjuk el hitelesnek azokat az embereket, akik kiszolgálói voltak – némelyikük akár több évtizeden keresztül – a népet, az országot elnyomó és kiszipolyozó rendszernek. És mégis. Horn Gyulát illusztris vendégként köszöntik a legnézettebb reggeli beszélgetõs mûsorban, s mint ahogyan azt már a korábbiakban említettem, a szabad és pártatlan tájékoztatáshoz való jogot semmibe véve, még azt is megválaszthatja, hogy mely újságírók azok, akik abban a kegyben részesülhetnek, hogy kérdést intézhetnek hozzá. Na ezek azok a helyzetek, amikor az ember zsebében kinyílik az a bizonyos képzeletbeli bicska. Valószínûleg a világ 230
legszabadabb sajtójával rendelkezõ Norvégiában ilyen eset elképzelhetetlen lenne. Nálunk azonban még vannak egyenlõbbek az egyenlõk között. Úgy tûnik még nem értük el, s még nagyon hosszú ideig nem is fogjuk elérni az általános kulturáltságban és a politikusok által kívánatosnak tartott viselkedésformában azt a szintet, melyen például Norvégia áll. A pártállamról még csak annyit, hogy a baloldal vezetõ ereje az utódpárt – mely elnevezés teljesen jogos, hiszen a párt ingatlan vagyona miatt szükséges volt az MSZP -nek a jogutódlás kimondása –, szóval a posztkommunista érdekközösség a már jól ismert, jól bevált és már unalomig ismételt sárdobálási technikával a nemzeti oldalt veszi célba. Ennek röviden az a lényege, ha besározódtam, mindenki mást is besározok, így eltûnik az igazi felelõs, vagy bûnös, egy idõ után már nem számít, ki volt elõször sáros. Akárcsak a kormányszóvivõ egyik legutóbbi nyilatkozatában, ahol már arról beszélt, hogy a K&H Equities ügyben a Fidesz az, akinek elszámolni valója van az ügy kapcsán, nem pedig az MSZP. Mondja ezt a szóvivõ akkor, amikor a teljes Fidesz vezérkar felhatalmazza a bankot, hogy nyugodtan hozzon nyilvánosságra bármilyen információt, ami a Fidesz vezetõi és a bank kapcsolatára utal, ha találnak ilyent egyáltalán. Arról se feledkezzünk meg, hogy az érintettek tekintetében az egy szem Kónya Imrét leszámítva, jobboldali politikus neve közel, s távol nem fordult elõ, csak baloldali politikusok, közéleti szereplõk, médiaszemélyek nevei bukkantak föl azon a bizonyos VIP-listán. És mégis. Bedobják a köztudatba. – De hát ki hiszi ezt el? – kérdezhetné az Olvasó. Elhiszik, mert minél többször kerül adásba, a média ráfekszik az ügyre és mindent megpróbál annak érdekében, hogy tisztára mossa azokat az érintetteket, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy tekintélyükön folt essen, vagy sokáig a rivaldafényben tartózkodjanak. Ha az ügy jellegébõl kifolyólag olyan, hogy nem sikerül a teljes „kifehérítése” az érintetteknek, a bûnbak kereséssel megpróbálják tompítani a dolog 231
élét. Csakhogy ezt most már a hollywoodi „eksönmúvikon” edzõdött magyar proli is egyre nehezebben veszi be. A sárdobálási adok-kapoknak a lényegi mondanivalója az MSZP szemszögébõl, és utóvégre nagyjából mindig ide lyukadnak ki a sajtó baloldali frontharcosai is: „De hát a Fideszben is vannak volt párttagok.” Ez ám az igazi csúsztatás! A jég meg beiratkozhatna korrepetálásra. Az „egyszerû” mezei párttag ugyanis nem egyenlõ a KISZ vagy a nagy testvér az MSZMP Központi Bizottság tagjaival, akik pedig most a jelenleg regnáló kormányban is ott csücsülnek a miniszteri bársonyszékben, vagy éppen a miniszterelnökiben. Az MSZMP fénykorában 800.000-es taglétszámmal büszkélkedhetett. Ha elvégezzük az alábbi egyszerû mûveletet, a következõ eredményt kapjuk: 10.000.000-800.000=9.200.000 A nagy számok törvénye alapján – még ha a csecsemõket és a gyerekeket most nem számolom ide, akkor is – egészen biztos vagyok abban, hogy azokból a milliókból is ki lehetne állítani egy ún. politikai elitet (eukonformot, ha kell), akik nem voltak tagjai annak idején az állampártnak. Lehet, hogy így járnánk jobban? De még mindig nem kaptunk választ a kérdéseinkre. Vissza tehát a kádári idõk vidám barakkjának gulyás- és fridzsiderkommunizmusában szocializálódott dolgos proletárok millióihoz. Ezen milliós tábor egyik oszlopos tagja Kozirev Iván öntõmunkás, akkor még öntudatos MSZMP, ma már MSZP-szavazó. Nézzük milyen életvitel adatott meg Isten és a párttitkár kegyelmébõl a normát túlteljesítõ derék munkásembernek, aki – mint jómagam is – teljesen átlagos tagja a magyar társadalomnak, s a nép egyszerû gyermekeként kizárólag a szocialista haza építésének szent (ez a jelzõ ebben az esetben nem tekinthetõ klerikálisnak) és magasztos eszméjét tartotta szem elõtt. Kozirev elvtárs jó munkája eredményeként (és az üzemi párttitkárral való jó kapcsolatának köszönhetõen – lévén kártyapartne232
rek), öt év sorban állás helyett mindössze két esztendõ alatt lehetett boldog tulajdonosa az 1964-es „Év autója” büszke címet elnyerõ Fiat 124-esrõl lekoppintott Zsiguli (késõbbiekben Lada) márkájú személygépkocsinak. Tisztára, mint a reklámban. Emlékeznek még? Kozirev elvtárs megvette élete elsõ autóját. Az új kocsival aztán vidáman robog a család a hétvégi nadrágszíjparcella telekre, ahol a családfõ kis kompániája társaságában piheni ki a szocializmus építésében hét közben elszenvedett fáradalmakat. A „Jó ebédhez szól a nóta” klarinétszólója és a cimbalom kellemetes hangjai közben az asszony által készített kitûnõ húslevest szürcsölgetve azon ábrándozik, hogy idén valószínûleg a bolgár tengerpartra viszi a családot nyaralni az IBUSZ-szal. A bõséges és ízletes ebéd után (húsleves, rántott hús hasábburgonya, uborkasaláta – népiesen ubisali) elégedetten elterül nyugágyán és sziesztázik egyet. – Ez az élet! – És – de ezt már csak én teszem hozzá – ez az, ami visszaköszön a bal-liberális oldal kommunikációjában is, csak némileg cizelláltan, modernizált köntösben. Nézzünk néhány példát: Talán a kedves Olvasó is emlékszik rá, egy idõben a médiában nyilatkozók minden második szava a pluralizmus volt. Manapság meg a konszenzus szó tölti be ugyanezt a szerepet. Egy plurális társadalomban a vélemények szabadon elmondhatók ütköztethetõk, a véleménykülönbségek jól szemléltetik az egyes társadalmi, politikai, közéleti vagy ideológiai csoportosulások egymástól való eltérését, különbözõségét. Természetesen nálunk ez sem úgy mûködik, mint más „normális” jogállamban, s ezt jól példázza a nagyrészt bal-liberális oldal kezében lévõ média és az azt mûködtetõk viselkedése is. A közszolgálati csatornán és a kereskedelmi televíziók többségében elfogult, alákérdezõ mûsorvezetõk, riporterek láthatók a képernyõn, akik sokszor maguk is érintettjei egy-egy nagyobb port felverõ ügy233
nek, s ezáltal kötõdésük, elkötelezettségük is napvilágra kerül, kétségeket ébresztve a nézõben a pártatlan tájékoztatással kapcsolatban, különös tekintettel a közszolgálati csatornán jelentkezõ Napkelte mûsorát illetõen. Elég, ha csak Forró Tamásra, a VIP-listák kedvelt vendégére, a Gyárfás-féle elit médiakommandó egyik oszlopos tagjára utalok, de nem kevésbé érdekes színfoltja a hazai közéletnek az a Pintér Dezsõ sem, aki a csõd szélén tántorgó TV2 elnöke. Egy mondat erejéig térjünk vissza még derék posztkommunistáinkhoz. Horn Gyula és Medgyessy Péter esetében az öntudatos polgárban – még ha az nem is a szocialista nagyváros öntudatos polgára – felmerül a jogkövetõ magatartásba, a jogszerûségbe vetett hit megkérdõjelezhetõsége. Ha két közéleti szereplõ – ráadásul miniszterelnök (Horn mint volt miniszterelnök) – mint az egyik legfõbb közjogi méltóság nagy ívben tehet a törvényekre, a törvényes rendre, akkor hol van itt a demokrácia, hol van itt a demokratikus jogállam? Emlékezhetünk arra is, amikor Horn Gyula a Nap-kelte Kereszttûz rovatában azt mondta, hogy akárhányszor szólítják még föl lemondásra, õ akkor is marad, mert szerinte a törvény a rossz. Már bocsánatot kérek, de nem hinném, hogy kivihetõ lenne mondjuk egy olyan bírósági tárgyalás, ahol a vádlott az ítélet kihirdetése után felállna, udvariasan elkérné bilincse kulcsát a fegyõrtõl, kinyitná a karperecet, majd hanyag eleganciával közölné, hogy akkor õ most innen hazamegy, mert szerinte a törvény a rossz. Ilyen a világon nincs! Vagy mégis? A pártállam egykori dirigensei múltjukból fakadóan egyszerûen összeférhetetlenek a demokratikus jogállammal és annak közéletével. Forró és Pintér esetében is az összeférhetetlenség játszik szerepet, de náluk a pártatlan tájékoztatással kapcsolatosan felmerülõ kételyek azok, amik azt mondatják velünk, hogy összeférhetetlenség alakul ki akkor, amikor például azt látjuk, hogy a média által már csak „szocialista bankként” emlegetett K&H VIP-listáján az érintettek között a sajtó prominens képviselõinek neve is szerepel. 234
De menjünk tovább! Egy másik eklatáns példa a kommunikáció által diktált normarendszer kialakítására és elfogadtatására az, amit a Smith ügynökKuncze (Miska kancsó)-féle páros ad elõ kitûnõ összehangoltságban, vérprofi elõadásmódban. Az egymondatos szlogen így hangzik: – A Fidesz az, aki utcára vitte a politikát! Mindannyian emlékszünk a hatalmas tömegeket felvonultató Kossuth téri nagygyûlésre és annak szerény ellenpontozásaként megrendezett Gerbaud Cukrászdabeli kis összejövetelre. A nagygyûlés résztvevõivel kapcsolatban szándékosan nem írtam számot, mindenki gondoljon annyit, amennyit akar. De vissza a Gerbaud Cukrászdához. (Apropó, akarnak Önök cukrászdát nyitni Bécsben? Na jó, mondjuk úgy, hogy ez egy kommunikációs vadhajtás volt a részemrõl.) Szóval vissza a Gerbeaudhoz. Amikor az eseményrõl szóló beszámolókat néztem a televízión, rögtön egy jelzõs szerkezet jutott eszembe: a szolga nép. A szolga nép, uraiktól gondosan elkülönítve figyeli, ahogy a hatalmasságok a drága cukrászdában eszik a drága süteményeket, iszszák a jó feketét, s közben kedélyesen, mosolyogva elbeszélgetnek a szélsõséges viselkedésformák hazai térnyerésérõl, s arról, hogy Viktor király felelõtlenül utcára vitte a politizálást, ahelyett, hogy az megmaradt volna a Parlament hûs falai között. Kint a melós meg nagyokat nyel, s közben a kivetítõkön (a plazmatévé ide túl kicsi lett volna) és a hangszórókon keresztül hallgatja a kiválasztottak válogatott okosságait. Nem tehetek róla, de bevillant egy pillanatra gyermekkoromból – tán az általános iskolai olvasókönyvbõl – az a kis történet, mely arról mesél meghatóan, amikor a Tanácsköztársaság dicsõséges 133 napja alatt a gyerekeket elvitték nyaralni a Balatonhoz és az üdülõben minden reggel foszlós friss kalácsot és habos kakaót kaptak reggelire. Lehet, hogy néhány egykori proli gyerek is ott szorongott a tömegben a Gerbaud Cukrászda elõtt, a posztkommunista és liberális 235
nagyágyúkat hallgatva, friss foszlós kalács és habos kakaó helyett azonban csak gyûlölködés állandóan felmelegített kliségyûjteményét kapta. És ha már az utcai politizálás szóba került, egy apró megjegyzés arról, hogyan csúsztat e tárgykörben az SZDSZ. Emlékeztetnék mindenkit arra, hogy a kampány ideje alatt az SZDSZ volt az a párt, Fodor Gáborral az élen, aki az utcán rendezte meg csekély érdeklõdésre számot tartó sajtótájékoztatóit. A nyilatkozókon és az operatõrökön kívül a kutya nem volt kíváncsi rájuk. Hát akkor tulajdonképpen most ki is volt az, aki kivitte az utcára a politizálást? És még valamit megemlítenék, ami ugyancsak ide tartozik. Az európai uniós tagállam Franciaországból havonta legalább egy olyan tudósítást láthatunk, ahol kamionokkal lezárják az utakat, vagy az emberek az utcán tüntetnek, még sincs senki fönnakadva azon, hogy a lakosság az utcán politizál. A jelenlegi kormányzat kommunikációjában jól megfigyelhetõ egyfajta kettõsség, amely abban nyilvánul meg, hogy a hatalom retorikai szinten a plurális államot, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát propagálja, másfelõl azonban rögtön a diktatúrát idézõ eszközökhöz nyúl, amint a társadalom bizonyos részei a pluralizmus szellemében egyes kérdésekben hangot adnak eltérõ véleményüknek vagy nem tetszésüknek. UFF, ÉN BESZÉLTEM A hatalom az ismert arcokon keresztül juttatja el üzeneteit az emberekhez, a kommunikáció pedig az elsõ emberben, a miniszterelnökben kellene, hogy kicsúcsosodjon. – Elvileg. – tehetném hozzá némi iróniával. – Már amikor van valami mondanivalója, s azt érthetõen, a magyar nyelv szabályai szerint (alany, állítmány) el is tudja mondani. Tekintettel a jelenlegi kormányfõ retorikai képességeire, ezt a megjegyzést feltétlenül ide kellett biggyesztenem. 236
Emlékeznek még? „Így aztán rájöttem arra, hogy mindegyik csoport annyira imádja a maga jelöltjét, hogy elég lenne, ha a pasas egyszerûen csak odaállna a kamera elé és bekiabálná: „Ide figyeljenek, én egy tolvaj vagyok, egy gazember, én vagyok a lehetõ legrosszabb, akit elnöknek választhatnak!” A hívei még erre is azt mondanák: „Na, itt van végre egy igazi becsületes ember. Látszik, hogy nagy ember, ha még ezt is bevallja. Pont ilyen menõ fej kell nekünk elnöknek.” Ne feledkezzünk meg a különbözõ szóvivõkrõl sem, akiknek fõ feladatuk a kommunikáció és a sajtóval való kapcsolattartás. A miniszterelnök személye tehát különösen fontos a kormány kommunikációjának szempontjából. Talán pont ez a kiemelkedõen fontos kommunikációs pozíció volt az, ami arra késztette Pörzse Sándort, hogy ezúttal a miniszterelnökök kerüljenek terítékre. Nézzük, hogyan vélekedtek a „nagyvadakról” a mûsor meghívott vendégei Bencsik András, a Demokrata címû hetilap fõszerkesztõje, Németh Erzsébet kommunikációs szakértõ és Tóth Gy. László politológus. Nagyon érdekes volt az a rendszerszemléleti elemzés, amit a politológus Tóth Gy. László adott. A politológus szerint a szocializáció, a kulturáltsági fok, és a nyelvi közeg döntõ fontossággal bír egy közéleti szereplõ vagy politikus kommunikációjának szempontjából. „Horn Gyula tipikusan a pártapparátus által, a kommunista pártapparátus által elsajátított és használt nyelvet beszéli, azt a fajta nyelvet, amelyen órákon keresztül lehet beszélni anélkül, hogy bárki mondana valamit és ott tulajdonképpen nem szégyen a suk, sük-ölés, ahogy neki életében nem sikerült Európát kiejtenie, de ez mind nem probléma. Ez belefér, hiszen a kommunista politikusok nagy része rendkívül mûveletlen volt, olyan szociális közegbõl jött, ahol azért nem is sajátított el különösebb kulturális készségeket. 237
Orbán Viktor az elsõ volt a jelenkori magyar történelemben a miniszterelnökök közül, akinek meg volt az intellektuális háttere ahhoz, hogy önálló beszédeket mondjon, ugye a ’89. június 16-i beszéd, ami egy történelmi jelentõségû beszéd, azt õ egyedül írta, egyedül mondta el. Az Orbán Viktor legjobb beszédei egyébként miniszterelnökként is azok voltak, amiket õ írt. Csak sajnos egy miniszterelnöknek nincs ideje beszédet írni, emiatt kiadja a beszédíró stábnak, azok meg összehordanak sokszor tücsköt-bogarat, ugye emlékezzünk, a Vígadóban, hát Orbán Viktor is nõket férfiakként jellemzett, hát ez a beszédírók ügyetlensége volt, neki nem volt ideje kontrollálni. De Orbán Viktor volt az elsõ, aki tudatosan a médiumok szabályait tehát figyelembe vette, hogy mi az, hogy korszerû kommunikáció, és mi az , hogy elektronikus társadalom. Ehhez meg volt a pszichológiai és az intellektuális háttere. Medgyessy Péter szocializációja ugyanolyan, mint Horn Gyuláé. Megint az a kommunista apparátusbeli szocializáció, csak nála hihetetlenül zavaros az egész, mert utána elment Nyugat-Európába, és egy merõben más fajta szociális közegben mozgott, aztán hazajött és miniszterelnök-jelölt lett és ebbõl lett ez az iszonyatos káosz – amire az Erzsi (Németh Erzsébet kommunikációs szakértõ – a szerk.) is utalt –, hogy össze-vissza beszél, egyszer a bankár szólal meg belõle, egyszer a kommunista pénzügyminiszter-helyettes, vagy ne adj’ isten még a titkosrendõr tiszt, aztán egyszerre a magát polgárinak tartó miniszterelnök. Túl sok a szerep. Tehát ami önmagában van, és ezeknek a szerepelvárásoknak õ egyszerre nem tud megfelelni.” Nem kevésbé érdekes az a megközelítés sem, ahogyan Németh Erzsébet vette górcsõ alá a miniszterelnököket. Õ azt javasolta, hogy vizsgálják meg azt a kérdést, vajon miért szeretnek vagy nem szeretnek egy politikust az emberek: 238
„Horn Gyulában azt szerették, hogy egy ugyanolyan proli, mint mi vagyunk, közülünk való, nagyon közel állt sok emberhez az õ kommunikációja. Orbán Viktort azt hiszem, hogy nagyon sokan zseninek tartották, talán tartják is. Rendkívül okosnak, sziporkázónak tartották és ez inkább olyan volt, illetve talán most már egyre inkább olyan, hogy megosztja az embereket. Tehát, akik ilyet akarnak. Hát miért ne ilyen miniszterelnököt akarnánk? És ez számukra szorongáskeltõ. A saját kicsiségük mutatkozik meg. És Medgyessy pedig azt hiszem, hogy azzal nyer sokszor, sok esetben, például a vitában is, hogy két dolgot próbál kommunikálni, azt hogy esendõ vagyok, akárcsak ti, ember vagyok, és õszinte vagyok. Ez nagyon furcsa dolog, egyébként a korábbi szóhasználatában gyakran elõ is fordult, hogy „én egy õszinte ember vagyok, én õszintén megmondom” tehát egyes szám elsõ személyt használ, kínlódik a beszédben, nehezen beszél és azt mondja, hogy õszinte vagyok.” Emlékszünk még Roger Ailes varázsgömbjére? A legfontosabb szabály: Légy szeretetre méltó! Németh Erzsébetnek volt még egy nagyon érdekes észrevétele, amely kapcsolódik a „feltenni a megfelelõ kérdést” problematikájához. A Közgázon lezajlott miniszterelnök-jelölti vita kapcsán a meghívott vendégek azt vitatták meg, hogy Medgyessy milyen jól alkalmazta Orbánnal szemben az egyetlen aduját, nevezetesen, hogy „esendõ vagyok, akárcsak ti, ember vagyok, és õszinte vagyok” A kommunikációs szakértõ így vélekedett: 239
„Orbán Viktornak volt egy súlyos hibája… Az, hogy õ meg lefojtottabb volt, mint amit vártunk tõle. Hacsak annyit mond, hogy miniszterelnök-jelölt úr – miniszterelnöknek szólította, ami eléggé furcsa volt – miniszterelnök-jelölt úr mikor akarja ezt megtanulni? Az elhíresült „Na és?”-rõl már volt szó. Nagyon tanulságos az eset egy más megközelítésben, nézzük, hogyan fõzi gondolatai seregét feje bográcsában a Demokrata fõszerkesztõje Bencsik András, akit a technikusok fél órán keresztül, mint Bencsik János feliratoztak a képernyõ alján: „A médiának az a törvénye, hogy ha hibát követsz el, nem szabad sem beismerned, és nem szabad elnézést kérni, úgy kell tenni, mintha nem követted volna el és Horn Gyula ezt csinálta. Megfogták… Pufajkás vagy… Mondjál le!... Morálisan megtámadták. Horn Gyula tökéletesen tudta – sajnos az idõ õt igazolta –, hogy a magyar társadalom többsége akkor abszolút mértékben érdektelennek mutatkozott az erkölcsi kérdések iránt, az érdekelte, hogy mikor lesz tele a zsebe pénzzel. Amikor Horn Gyula azt mondta: „Na és?”, akkor gyakorlatilag azt mondta, amit a társadalom többsége gondolt és így könnyedén átlépett ezen. Mi akadtunk, a jobboldal akadt fönn ezen a görcsön, s nem értettük, hogy miért nem értik. Õ pontosan értette – a Horn Gyula –, õ azt vette észre, hogy mi vagyunk aszinkronban az idõvel, mert a magyar társadalom akkor nem törõdött az erkölcsiséggel. Most, amikor ezek a maffiaügyek kezdik borzolni a kedélyeket – már azért elvégre mégiscsak eltelt 14 év – most már lassan-lassan majd divatba fog jönni az erkölcs. Medgyessy ugyanezt csinálja. Nem tud magyarul rendesen beszélni. Ennek meglehet az orvosi vagy egyéb neveltetési oka, de képtelen normális beszédet tartani, pláne ha szabadon engedik, akkor 240
nyilván elnézést kéne kérnie. Soha nem kér elnézést, soha nem magyarázkodik, nem javítja magát, megy tovább és így lekopik róla minden.” Érdemes külön figyelmet fordítani Bencsik András gondolatmenetének utolsó mondatára, ahol a fõszerkesztõ azt mondja: „(Medgyessy) Soha nem kér elnézést, soha nem magyarázkodik, nem javítja magát, megy tovább és így lekopik róla minden.” Az ideológiai ellenféllel való küzdelem Layout-féle kiskátéjának mottójául Kádár apánk egyik, azóta már a klasszikusok kategóriájába tartozó mondását választottam, mely így hangzik: „Minden eszközzel kell tudni ütni.” Ennek szellemében az ideológiai harc metodikája az én értelmezésemben valahogy így fest: Akkor üss, amikor az ellenfeled nem várja! • Akkorát üss, amekkorára nem számít! • Arra a pontjára üss, ahova nem várja az ütést, vagy védtelen! • És amikor az ütéstõl a padlóra került – a biztonság kedvéért – rúgj bele egy jó nagyot, nehogy még véletlenül is fel tudjon kelni onnan. Õk ezt így csinálják. Vérprofin. És mindig mûködik. Emlékeznek? „Soha nem kér elnézést, soha nem magyarázkodik, nem javítja magát, megy tovább és így lekopik róla minden.” Száz szónak is egy a vége. A demokrácia nemcsak a közélet szereplõitõl, de a polgártól is megkövetel egyfajta viselkedési, kulturáltsági szintet és nem utolsó sorban nemzeti öntudatot, mely azzal a csodálatos képességgel ruházza fel az egyes embert, hogy felelõsséget érezzen a hazája sorsa iránt. Ez a felelõsség pedig arra kötelez minket – minden egyes polgárt –, hogy kísérjük figyelemmel a haza, a nemzet sorsának alakulását, és lehetõségeinkhez mérten a társadalom, a 241
civil szervezõdések erejénél fogva kontrolláljuk a politikai és gazdasági folyamatokat, de legalábbis egyfajta aktív életet élve járuljunk hozzá hazánk sorsának jobbításához. a szocialista nagyváros öntudatos polgára
242
A TÖRTÉNELEM FÕUTCÁJÁN – avagy A pokolba vezetõ út is jó szándékkal van kikövezve –
A szocialista nagyváros öntudatos polgára örömmel fogadta a hírt, hogy a 20 héten át tartó monstre jobboldali rendezvénysorozat Pécsett veszi kezdetét. Mivel magam is tevõlegesen részt vettem az elõkészületekben – mintegy 300-400 szék teherautóra való fel- és lepakolásával – kissé izgultam, vajon milyen lesz a fogadtatása a nyitórendezvénynek, ebben a tol(l)eráns városban. Azt hiszem nemcsak a magam, de a pécsi polgári körösök nevében is mondhatom, a rendezvény és sikere minden várakozásunkat felülmúlta. S mint ahogyan azt a magát megnevezni nem kívánó polgári forrásból megtudhattuk, ezzel nem csak mi voltunk így, hanem a rendezvény és a turné egyik ötletgazdája, a Demokrata címû hetilap fõszerkesztõje, Bencsik András is. A Pécsi Református Gimnázium sportcsarnoka dugig megtelt, egy gombostût sem lehetett leejteni. Ami különösképpen szimpatikus volt számomra, hogy olyan közéleti személyiségek, közszereplõk is megjelentek – egyszerûen beültek a közönség soraiba – akik nem léptek fel a mûsorban. Például jó volt látni a Magyar Televízió egykori híradójának „arcát” Papp Endrét. Legalább akkora meglepetés volt számomra, hogy közvetlenül a bejárat mellett személyesen magától Usztics Mátyástól a Magor-mozgalom atyjától vásárolhattunk a kitûnõ Magor-termékekbõl, köztük az immáron országos hírnévre szert tett Magor Gyomorkeserûbõl. Felemelõ volt az önzetlenség, hogy személyükkel, jelenlétükkel emelték a rendezvény fényét, még akkor is, ha nem léptek fel. 243
Nagy hatással voltak rám a szintén egykori híradós, ma egyetemi tanár Murányi László szavai, melyeket a média és az újságíró utánpótlás kinevelésének fontosságáról mondott. Gulyás Dénes operaénekesrõl pedig csak annyit, hogy a bukovinai székelyek himnusza, melyet együtt énekelt a közönséggel, sokaknak bizony könnyeket csalt a szemébe. Wittner Máriához pedig azt hiszem nem kell kommentár. Mit is mondhatna az ember – még ha a szocialista nagyváros öntudatos polgára is az illetõ – amikor a színpadra lépõket hallgatva azt érzi, hogy van még remény, vannak még olyan emberek a politikai, mûvészeti, kulturális közélet szereplõi között, akiknek van tartásuk, keresztény, nemzeti értékrendet képviselnek és mindig érdemes odafigyelni a szavaikra. A jobboldal nemzeti intézményévé nõtte ki magát a Sajtóklub. Ez alkalommal polgári hölgyeink egyik gyönyörû és okos képviselõjével, Somorjai Viktóriával a Demokrata fiatal munkatársnõjével egészült ki a Bencsik-Molnár-Tóth Gy. nemzeti trojka. A rendezvény zárásaként pedig – azt hiszem nyugodt szívvel állíthatom – a ma élõ legnagyobb nemzeti költõnket, Döbrentei Kornélt hallhattuk. 2003. július 25-én, aki eljött a Pécsi Református Gimnáziumba, amellett hogy tartalmas idõtöltésben volt része, válogathatott a nemzeti oldal kiadóinak sajtótermékeibõl és könyvkínálatából, a polgári gondolkodást, szemléletmódot és erkölcsöket valló emberek közéleti és kulturális találkozóján vehetett részt. Nem kis örömömre szolgál – és ennyi glóriafényezés engedtessék meg nekem –, hogy a Jó Ha Figyelünk címû lap is képviseltethette magát. Ezúton is megköszönöm a rendezvényre kilátogató új olvasóimnak, hogy a lapot az utolsó szálig megvették. Köszönöm.
244
VÁLASZÚTON A szocialista nagyváros öntudatos polgára tanácstalanul áll és olyformán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, amikor nem érti a dolgot. Mióta az eszemet tudom, mondjuk úgy, emberemlékezet óta – beleértve a kádári idõket is – nem emlékszem ilyen esetre. Még a derék Fekete Jánosban is volt annyi kurázsi, kínosan ügyelt arra, hogy ilyen esetek azért ne forduljanak elõ, hogy: – Elvtársak, nincs cash. Vagy ahogyan a nép ajkán elterjedt rusztikus stílusú mondás tartja: „Tökig ürült a kassza!” Most aztán tényleg. Zéróra. E kínos szituációt látva engedtessék meg a szocialista nagyváros öntudatos polgárának, hogy a bankárkommunizmus emblematikus pillanatként aposztrofálja ezt a csodálatosan szép negyedórát, amíg az ország giro-rendszere leállt, vagyis kis hazánk fizetésképtelenné vált. Fel is tenném én az egyáltalán nem költõinek szánt kérdést: –Önök szerint, kedves Olvasók, hol van az a társadalmi tûréshatár, az az ingerküszöb, amire már szeretve tisztelt baloldali szavazóink is azt mondják, hogy „na ezt már nem!”? Mi az, amit még meg lehet tenni ezzel a birkatürelmû néppel, amelyiknek a hátán már fát lehet vágni? Hányszor lesz még az, hogy ugyanaz a garnitúra, a múlt emberei a múlt eszméivel, benyúlnak a zsebek mélyére és visznek onnan minden mozdítható pénzt? Hányszor lesz még az, hogy ugyanaz a garnitúra – és itt most szándékosan hangsúlyozom –, a múlt emberei a múlt eszméivel, pofán vágják a magyar társadalmat és az némán tûri? Miért van az, hogy mindig csak megszorítással, szegényen lehet élni, miért nem lehet egyszer már nekünk is gazdagodni? Meddig lehet még elmenni? A dolgok jelenlegi állása szerint úgy tûnik nem sok választásunk maradt. A fentiek szerint, ha drasztikusan leegyszerûsítem a kérdést 245
azt is mondhatnám, hogy vagy rálépünk a történelem Fõ utcájára, és nagy nevû elõdeinkhez – István királyhoz, Rákóczihoz, Petõfihez, az ’56-os srácokhoz – hasonlóan mi is kivesszük a részünket a történelem csinálás nehéz és felelõsségteljes munkájából, vagy pedig rálépünk egy másik útra, és a posztkommunista, neoliberális KISZ-es garnitúra által felkínált – kizárólag csak retorikailag jó szándékkal kikövezett – kapitalista gyarmati státuszt hozó, pokolba vezetõ totális csõd útját választjuk. A lakosság jobbik fele már döntött, a másik még hezitál. Én is döntöttem már, merre fogok tovább menni és a Pécsi Református Gimnázium sportcsarnokában arról is meggyõzõdhettem, hogy nem egyedül fogok emelt fõvel végig sétálni ezen a bizonyos történelmi fõutcán, leszünk még ott jó néhányan. A tekintetben is bizakodó vagyok, hogy a most élõ magyar emberek is képesek lesznek arra, hogy kivegyék részüket a történelem csinálás nehéz és felelõsségteljes munkájából, õk is letegyenek valamit a történelem asztalára. Bár a történelemcsinálás feladatát itt és most nekünk nem fegyverrel kell véghez vinnünk, az ész, az értelem, a jog eszközeivel el kell érnünk azt, hogy a kádári idõkbõl itt maradt posztkommunista és KISZ-es garnitúra, valamint annak politikai, gazdasági közéletben kivívott pozícióit fokozatosan lebontsuk, a hálózatot fokozatosan felszámoljuk. Az imént feltett kérdésben, miszerint meddig lehet még elmenni, személyesen is volt alkalmam konzultálni nálam jóval okosabb emberekkel is, mint például Molnár Tamással, az Inconnu mûvészcsoport és a Sajtóklub oszlopos tagjával. A pécsi rendezvényt követõ napon Villányban vettem részt egy elõadáson, ahol a magyar radikalizmus volt a téma. A Sajtóklub mûvész tagja egy meglehetõsen részletes, reális ugyanakkor a humort sem nélkülözõ elemzést adott az ország jelenlegi és várható helyzetérõl, valamint a társadalom reakcióiról. A mûvészember meglátása szerint a 200 forintos kenyér lesz az, melyet 246
a bal-liberális média már nem fog tudni ellensúlyozni, és átlépve ezt a bûvös, lélektani határt, a pénztárnál már Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó is jobban fog hinni a saját szemének, mint az RTL Klub Híradójának, vagy a TV2 Tényeinek. A gyógyszerárakkal már elkezdték trenírozni a mintegy 3 millió nyugdíjast, az augusztus 1-jétõl bevezetésre kerülõ megemelt árú villamos áram szolgáltatás – melyrõl már most tudjuk, hogy január 1-jétõl még egyszer emelik majd – csak olaj a tûzre. Akárcsak Smith ügynök pökhendi kijelentése, amibõl megtudhatjuk, hogy minden a legnagyobb rendben, sõt, a jóléti rendszerváltás még elõbbre is tart, mindössze annyi gond van csak, hogy az üteme nem tartható. Ugye emlékszünk még derék posztkommunistáink retorikájára? Élükön a Kárpátok Géniuszával, aki kissé kínlódva, néha meg-megakadva közölte az ország lakosságával, hogy csak egy Magyarország van. Pedig dehogy. A szocialista nagyváros öntudatos polgára például úgy érzi, hogy õ valamilyen teljesen más Magyarországon él, valahogy teljesen más híradásokat olvas, hall és lát az ország helyzetérõl, mint a szoc. haza külügyére és titokszolga miniszterelnöke. Ott vannak az új luxusautók, üljenek be az elvtársak, és néha nem ártana a Budapest táblán kívülre is kikocsikázni, hogy lássák hogyan él a másik, a vidéki Magyarország. A villányi rendezvényen felszólaló egyik környékbeli településrõl érkezett ember elkeseredetten tette fel a kérdést, mit tegyen, amikor a faluban nem mozdul senki, a nagy többségnek jó úgy, ahogy van, féltik a megszerzett javaikat, állásaikat. Egy faluban mindenki ismer mindenkit, mindenkirõl tudnak mindent, egy kis közösségben semmi nem marad titokban, nem úgy, mint egy városban. Mi lehet az oka, hogy nem változik semmi? A fejekben sem. A szocialista nagyváros öntudatos polgára a nómenklatúrában (nevezéktan) ezt a jelenséget a KEI címszó alatt találja meg. KEI, vagyis Kötelezõen Elõírt Igényszint. Ennek három lényegi összetevõje van: 247
• Has tele legyen! • Pofa alapállásban! • Szórakozz! (Ide csatolhatjuk még járulékos kiegészítõként a 3×8-at, vagyis a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozást.) Már a ma élõ középkorú generációkba is mélyen beivódott ez a prolimentalitás, mely az állami hitelekbõl mesterségesen fenntartott vidám barakk fridzsider-szocializmus idején egy látszat jólétet teremtve biztosította a munkás tömegek kezelhetõségét. Ahogyan azt már az elõzõ számban is láthattuk, a Kozirev család hétvégeken kiautózott a telekre, néha tellet egy-egy turistaútra valamelyik baráti, KGST-országba, aztán vissza a dolgos hétköznapokhoz. Elvtársak, ennek tökéletesen elegendõnek kell lennie ahhoz, hogy az öntudatos szocialista dolgozók – immáron a kapitalista tõkés osztály kizsákmányolása nélkül – újratermeljék munkaerejüket. (A kapitalista tõkés osztály kizsákmányoló szerepkörét itt természetesen a szocialista állam vette át. Jól is csinálták, hiszen sosem értettem, hogyan lehetséges az, hogy nyugatról hazalátogató rokonaink BMW-vel érkeznek, míg mi éveken keresztül kuporgattunk egy Daciára, amiben aztán nem volt köszönet. Nem tehetek róla, de a vidám barakkban uralkodó Kötelezõen Elõírt Igényszint nekem mindig a jóságos Virág elvtársat juttatja eszembe Bacsó Péter A tanú címû filmjébõl, amikor is a derék munkásmozgalmi élharcos nehezményezi, hogy munkatársnõjének szoknyája a kelleténél egy kissé rövidebb, imígyen adva hangot elégedetlenségének: „Ugyan Gogyolákné, hagyjuk az erotikát a hanyatló nyugat ópiumának.”) E lap hasábjain már többször is idéztem egy a nép ajkán született régi és bölcs mondást, miszerint „Nem csak kenyérrel él az ember”. Úgy 248
gondolom, hogy azok, akik ellátogattak a Történelem fõutcájának pécsi rendezvényre és ellátogatnak majd a többi helyszínre is, azok megértik ennek a mondásnak a jelentõségét és azt, hogy mai globalizálódó világunkban arra is megtanít minket ez a mondat, hogy tûzzünk ki magunk elé célokat. Közben persze figyeljünk oda arra is, hogy aki célokat tûz ki maga elé, az nem árt, ha néhány lépéssel elõbbre tekint az orránál.
A szocialista nagyváros öntudatos polgára
249
YOU ARE TERMINATED! – avagy „Nincs végzet, csak ha bevégzed” –
– Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad. A nevem Reese. Tech-Com õrmester. DN 38416. Feladatom, hogy megvédjelek, mert elrendelték a kivégzésedet. – Itt valami tévedés van. Én semmit sem tettem. – Nem, de fogsz. Nagyon fontos, hogy életben maradj. – Ez nem lehet igaz. Hogyan tudott felkelni az az ember, miután te…? – Nem ember. Gép. Egy Terminátor. Cyberdyne Systems, 101-es típus. – Egy gép? Mint egy robot? – Nem robot. Cyborg, egy kibernetikus organizmus. – Nem létezik. Hiszen vérzett. – Figyelj! A Terminátor egy „behatoló” egység. Félig ember, félig gép. A bõr alatt egy hiper-ötvözetbõl készült harci alváz van. Mikroprocesszor vezérli. Teljesen páncélozott, nagyon kemény. Kívül pedig élõ emberi szövetek. Hús, bõr, haj, amit a cyborgok számára 250
tenyésztenek. A 600-as sorozatnak gumi bõre volt, könnyen felismertük õket, de ezek újak. Megtévesztõen emberiek. Izzadság, szájszag, minden. Nagyon nehéz felismerni õket. Várnom kellett, amíg megtámadott téged. Addig nem tudtam, kicsoda. – Nézd, nem vagyok teljesen hülye. Ilyesmit még senki sem tud elõállítani. – Még nem. Csak majd úgy negyven év múlva. Figyelj, és értsd már meg! Az ott kint egy Terminátor! Nem lehet alkudozni vele, nem lehet jobb belátásra téríteni! Nem érez sajnálatot, bûntudatot vagy félelmet és addig egyszerûen nem fog leállni soha, amíg meg nem haltál! – Meg tudod állítani? – kérdezte Sarah rémülten. – Nem vagyok benne biztos. Amilyen fegyverei vannak, nem tudom. *** Augusztustól hazánkba is megérkezik a Terminátor címû, immáron trilógiává terebélyesedett hollywoodi sci-fi sorozat, melyben Arnold Schwarzenegger ismét „belebújik” a tökéletes gyilkoló gép, a programot és a parancsot mindig és mindenhol végrehajtó cyborg szerepébe. Az idõsebb Bush egykori elnöki fitnesz tanácsadója maga is politikai babérokra pályázott, éppen azon hezitált, hogy beszálljon-e a Kalifornia állam kormányzója címért kiírt versengésbe. Végül is felesége kérésére, inkább a családot választotta, szeretne több idõt tölteni gyermekeivel. Ennyit arról, hogy sportolóink, mûvészeink, vagy a média szereplõi mindenképpen maradjanak távol a politikától. A szocialista nagyváros öntudatos polgára azok közé tartozik, akik már látták az új részt és mondhatom, nem fogják megbánni a mozi nézõk, ha jegyet váltanak a filmre. Arnold – természetesen – 251
most is a jófiúk csapatában játszik és mindent megtesz azért, hogy teljesítse a belé programozott parancsot, vagyis a fõszereplõ életének minden körülmények közötti megvédését. Küldetését csak úgy tudja végrehajtani, ha szembeszáll a nálánál jóval modernebb, saját, beépített fegyverzettel ellátott TX-el, mely egy gyönyörû – ám annál veszélyesebb – nõ képében jelenik meg, akit a norvég színésznõ, modell Kristanna Loken alakít. A harc meglehetõsen egyenlõtlennek látszik, ám a technológiai hiányosságokat a stratégiával és a megfelelõ fegyver kiválasztásával mégiscsak ki tudja küszöbölni valamennyire kedvenc gépemberünk. A végsõ összecsapás természetesen elkerülhetetlen, melynek hangulatát a film készítõi úgy kívánták fokozni, hogy mindkét „gépezet” már félig leamortizálódik mire odáig jutnak, hogy végleg rendezzék a felmerült nézeteltéréseket. Arnold aztán egy amolyan mini atombomba szerûséggel véglegesen tisztázza a helyzetet és – mivel amúgy sem bõbeszédûségérõl híres szerepei közül ez sem lóg ki – csak ennyit mond búcsúzóul a nála jóval fejlettebb típusú konkurenciának – képzeletbeli listáján mintegy kipipálva a feladat végrehajtását: – You are terminated! – azaz – Véged van! Nem is lehetne máskor aktuálisabb ez a film, mint napjainkban. Mintha a jelenlegi kormánykoalíció is látta volna az új részt, és azon van, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy gazdasági ellehetetlenítéssel, morális züllesztéssel, erkölcsi lumpenizálással, a konzumidióta, fogyasztói létre való tudatos manipulációval végleges csapást mérjen a hazai középosztályra, egyszer, s mindenkorra eltakarítsa azt a föld színérõl. Nemzeti öntudat, önálló gondolkodás, véleményalkotás híján a konzumidióta milliók engedelmesen csüngnek majd a kereskedelmi televíziók és rádiók, valamint a bulvár sajtó médiaemlõin, magukba szívva a központilag irányított híreket, mint annak idején, ahogyan Molnár Tamás fogalmazott rendkívül szemléletesen, csüngött a magyar társadalom az állampárti csöcsökön. 252
Pedig azt gondolná az ember, hogy most már így több mint egy évtized távlatából visszatekintve inkább szeretnénk egy „normális”, nyugati jóléti társadalmakhoz hasonló demokratikus jogállamban élni, ám a jelek nem ezt mutatják. Egy jóléti demokráciában ugyanis a középosztály alkotja a társadalom gerincét, õk adják a gazdaság élet kulcsszereplõit. Ha kell elviszik a hátukon az egész nemzetet. És pont ez az, amitõl a mi derék posztkommunistáinkat a hideg is kirázza. Vörös terminátorok hadaként, „behatoló” egységként már a háború kezdetén, a rendszerváltozásnak nevezett hatalomátrendezõdéskor beszivárogtak az ellenség bunkereibe, hogy aztán belülrõl kezdjék meg a rothasztás a bomlasztás áldásos tevékenységét, melynek eredményérõl aztán a késõbbiekben az ország lakói is megbizonyosodhattak, ma már híre hamva sincs a Kisgazdapártnak, a Szociáldemokrata pártnak és gyakorlatilag a MIÉP sem létezik. És ha még sokáig tûrjük birka türelemmel, hogy fát vágjanak a hátunkon, akkor az a csekély magyar középosztályocska is hamarosan a történelem süllyesztõjébe fog kerülni, amelyik a polgári kormány négy esztendeje alatt megérezhetett valamicskét abból, milyen mámorító érzés szabadon, gyarapodva létezni, és új dolgokat létrehozni. A múlt árnyai, a múlt emberei, a múlt eszméivel azonban még mindig itt vannak, és erõsebbek mint valaha. Igaz, a múlt kádári, kommunista „gazdaságpolitikája” úgy tûnik a mai modern globalizációs világban már nem képes megfelelõ válaszokat adni a kor kihívásaira. Az a direktíva, ami a szocializmusban még elment, nevezetesen, hogy a lakosságot tartsuk létminimumon, ne legyenek túlzott igényei, az a mai túltermeléssel, árudömping kényszerrel küzdõ kapitalista világban már nem mûködik. Nem véletlen, hogy mennyire fontos az Európai Unió számára a keleti bõvítés, hiszen az újonnan csatlakozó majd százmilliós piac egyfajta lélegzethez jutást jelent majd a túltermelõ és eladatlan árukészleteket felhalmozott nyugat számára. Persze csak akkor, ha erre az árudömpingre lesz fizetõképes kereslet. Jelenleg pedig nagyon úgy néz ki, hogy a Fogyasztás Mekkájának 253
szánt Európai Unióban nemigen fogunk tudni a pénztárhoz járulni. Egyszerûen azon okból kifolyólag, hogy anyagi lehetõségeink jóval korlátozottabbak, mint az Európa nyugati felén élõké. Magyarán, csórók vagyunk. Ha nem hagyják megerõsödni, stabilizálódni a középosztályt, ez az ország semmiféle versenyben nem fog tudni helytállni. Ezért nagyon fontos, hogy a jelenlegi posztkommunista elit eltûnjön a közéletbõl és a politikából, mert ha ez a leépülési folyamat tartós lesz, hazánk talán évszázadokra is a gazdasági gyarmati létbe süllyedhet, ha egyáltalán létezni fog még. És ez felér egy kivégzéssel. A filmbéli Sarah Conor is meglehetõsen reménytelennek látta a jövõt, de a „remény hal meg utoljára” mondás szellemében hátrahagyott egy bevésett üzenetet, mely így szól: „Nincs végzet, csak ha bevégzed” ***
– Azért vagyok itt, hogy segítsek rajtad. A nevem S.N.Ö.P. MM 681201*. Feladatom, hogy megvédjelek, mert elrendelték a kivégzésedet. – Itt valami tévedés van. Én semmit sem tettem. – Nem, de fogsz. Te fogod ismét naggyá tenni ezt az országot. Nagyon fontos, hogy életben maradj.
* A Szocialista Nagyváros Öntudatos Polgára. Mediterrán Moszkva. A számsor az üzembe helyezés idõpontját mutatja.
254
– Ez nem lehet igaz! Hogy tudott miniszterelnök lenni az az ember, miután te…? – Nem ember. Gép. Egy Elvitátor. Red Star Systems D-209-es típus. – Elvitátor? Az olyan, mint egy Manipulátor? – Nem. Strukturált szervezet. – Nem létezik. Hiszen a kampányban égett, mint a Reichstag. – Figyelj! Az Elvitátor egy „behatoló” egység. Feladata, hogy bomlasszon, lejárasson bizonyos személyeket, ellehetetlenítsen embereket. Félig kozmopolita, félig neoliberális. Teljesen gyökértelen. Nemzeti tudata nincs. A rinocéroszbõr alatt egy hiper-ötvözetbõl készült harci alváz van, külön a médiaháborúra kifejlesztve. Távvezérléssel irányítják külföldrõl. Általában két helyrõl kapja az utasításokat, az egyik itt van nem messze tõlünk, a másik a Nagy Víz túlsó partján. Teljesen páncélozott, nagyon kemény, lepereg róla minden kritika és bírálat. Ráadásul kívülrõl demokratának látszik. Szociális érzékenység a rászorulók felé, külön tárca nélküli miniszteri poszt az esélyegyenlõségért, ingyenebéd az óvodásoknak, több pénzt az embereknek, az önkormányzatoknak, mert Magyarország többet érdemel. – legalábbis retorikai szinten. A ’947-es pártállami sorozat még kék cédulás volt, a párttagsági könyvükrõl könnyen felismerhettük õket. De ezek az újak, megtévesztõen demokraták. Már nem is tagjai a pártnak, nagytõkésnek álcázva magukat milliárdos holding birodalmak élérõl kerülnek az államhatalomba. Nagyon nehéz felismerni õket. Várnom kellett, amíg megtámadott téged. Addig nem tudtam, ki is õ valójában. 255
– Nézd, nem vagyok teljesen hülye. Ilyesmit itthon senki sem tud megcsinálni! – Itt nem, csak úgy pár ezer kilométerrel arrébb a Nagy Víz túlsó partján, ahol már kialakult egy láthatatlan világhatalom, amely kezében tartja a szálakat. Figyelj és értsd már meg! Az ott kint egy Elvitátor! Kitart a programja mellett és bármilyen kis pozitívumot is tulajdonítasz az általad olyannyira kedvelt polgári kormánynak, azt azonnal elvitatja tõlük, és azon kapod magad, hogy teljes médiafegyverzetével azt sulykolja minden csatornán, hogy megszorításokra van szükség. Nem lehet alkudozni vele, nem lehet jobb belátásra bírni. Nem érez sajnálatot vagy félelmet és addig egyszerûen nem fog leállni soha, amíg meg nem haltál! – Meg tudod állítani? – kérdezte MiddleClass rémülten. – Nem vagyok biztos benne. Amilyen fegyverei vannak, nem tudom. A szocialista nagyváros öntudatos polgára
256
