Szabó László Mediterrán Moszkva 2004

© Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

Két ember között legrövidebb út a mosoly. – A nép ajkán született bölcs mondás –

TARTALOM A nadrágszíj Összeesküvés elmélet

7 10

„A jövõ elkezdõdött, de a múlt folytatódik.”

A birodalom visszavág

15

„Háborog az Erõ. Mintha milliók jajdultak volna fel fájdalmukban, aztán néma csend lett. Valami rettenetes történt.”(Obi-wan Kenobi)

OCCAM borotvája Óvatosan a zebránál A kiskakas gyémánt félkrajcárja

20 24 26

„A szemétdomb eredetileg arra való, hogy a tyúkokat ott kell megdugni, nem pedig arra, hogy a kakas egy halom ócskaság tetejérõl kukorékoljon a nagyvilágba.”

TITANIC Lovas nemzet vagyunk Péntek esti Sajtóklub Globális sakkjátszma Egy a valóság s ezer a ruhája ÚJRA ITT VAN A NAGY CSAPAT László király és a kerekasztal lovagjai Város az ország szélén

28 30 37 39 43 57 66 71

– avagy Pécs folytatja sikereit (?) –

Jó szelet kapitány!

86

– avagy „Óh mondd, Te kit választanál?” –

Porszem a szélben Ki akar örökké élni ? A kiakadt sezlonyrugó

99 100 101

– avagy Mélykuti mélyrepülése – 5

RESTAURÁCIÓ

109

avagy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának verse

A komcsizásról Paneltörténetek Amerikából jöttem

110 111 121

– avagy pofavizit a Fehér Házi szõnyeg szélén –

A tükörkép Pénzisten szolgálatában

129 131

– avagy bizonyos összeg felett mindenkinek korpásodik a haja –

Az Európaház kapujában

149

– avagy az öntudatos polgár és a francia kukásautó esete –

December elseje

162

– avagy „Mi a szart keresünk mi itt, ha erre van igény?” –

ALÁZAT

172

– avagy Kérek engedélyt meghunyászkodni –

Nemzetek Európája vs. Európai Egyesült Államok

183

Egy valódi nap

196

– avagy a sztárkultusz lélektana –

Élet a gyarmatokon

219

– avagy „nemzetközivé lesz, holnapra a világ”

Amerika vagy Európa lábtörlõje?

230

„Nem Amerikának kell megfelelni, hanem önmaguknak!” (Oliver Stone)

Egy újabb valódi nap: A Jó, a Rossz és a Szép – avagy a Nyafka, a Buzi meg a Leszbikus –

6

239

A NADRÁGSZÍJ

Az 1994 és 1998 közötti négy esztendõben Magyarország lakosai – a polgárok és a másként gondolkodók is – megtapasztalhatták, milyen az, amikor a szakértelem kormánya kerül hatalomra. Sokan sokféleképpen emlegetik ezt a négy esztendõt. Egyesek – ilyenek talán a csepeli proletariátus szektájának oszlopos tagjai – valõszínûleg „a boldog békeidõként” élték meg a szabad madarak szárnyalását és a hazai „vörös brigádok” által levezényelt, kisebb-nagyobb bukatókkal tarkított négy esztendeig elhúzódó hosszú menetelést. A kettesek – közülük is fõként a családanyák – ha megkérdezik õket, mi jut eszükbe a 94 és 98 között eltelt idõszakról, csak annyit mondanak: a négy szûk esztendõ. Hát igen, ez a baj velünk magyarokkal, folyton elégedetlenkedünk, nekünk semmi sem jó. Mint ahogy elégedetlenségének adott hangot egyik tisztességben megõszült honfitársunk is, bizonyos H.GY. – akinek teljes nevét a személyiségi jogok tiszteletbentartása miatt nem közölhetjük – amikor végsõ elkeseredésében kifakadt és olyat talált mondani, hogy: „...ami itt van az minden, csak nem közbiztonság. Voltak aztán olyanok is, akik a nagy dilemma éveiként élték meg ezt a négy évet. Egy kérdés motoszkált bennük: Menjek vagy maradjak? Szóval számtalan szebbnél szebb gondolat, míg az idõ állni látszik, bár az infláció szalad. 7

Voltak fontos és kevésbé fontos kérdések. Most, hogy ez a jól ismert – talán ezzel a megfogalmazással nem kisebbítjük érdemeiket – s nyerõ páros állhatott ismét a kormányrúd mellé, ejtsünk szót egy olyan kérdésrõl, mely talán elsõ látásra nem tûnik fajsúlyosnak, mégis úgyszólván mindenkit érint, s ezáltal a társadalom különbözõ rétegei számára, tehát az egyes embernek is fontos lehet. Hogyan öltözködjünk? Ha semmi más csak olcsó humorizálás lenne a célunk, azt is mondhatnánk, öltözködjünk rétegesen, mert ráfázunk. Azonban nem errõl van szó. A különbözõ korokban különbözõ öltözködési szokások alakultak ki. Minden kornak meg volt a kedvelt ruhadarabja. Bizonyos korok elõnyben részesítették a nemzeti jelleggel bíró ruhadarabokat. Ilyen kor volt például a reformkor, ahol közkedvelt volt a magyar viselet, a mente, a dolmány, a bekecs vagy az atilla. Más korokban meg más divat járta. Voltak olyan korszakok, ahol a puritánság hódított a maga egyszerûségében. Ezekben az idõkben a mindenféle esztétikai sallangtól mentesített egyszerû pufajka volt a legkedveltebb viselet, kiegészítõként a vele megjelenésében harmonizáló dobtáras géppisztollyal. Errõl az idõszakról egyébként – úgy is mint autentikus forrás – sokat mesélhetne a korszak és a téma nagy szakértõje H.GY. – akinek teljes nevét a személyiségi jogok tiszteletbentartása miatt nem közölhetjük. Természetesen 94 és 98 közötti idõszaknak is volt kedvelt ruhadarabja, bár meg kell jegyeznünk, hogy akkoriban igen furcsán alakult a divat, mert a fõszerepet tulajdonképpen egy kiegészítõ ruházati cikk játszotta, a nadrágszíj. Mivel a történelem megismételte önmagát – egy nemrégiben megjelent könyv címét idézve – visszajöttek, valószínûleg a divat is hasonlóan fog alakulni, mint akkor. A divat tanácsait annál is inkább érdemes megfogadni, mert még el sem telt az új szociálliberális kormány által hivatalban töltött elsõ 8

100 nap fele sem, de sok egyéb más mellett már túl vagyunk egy eléggé súlyos benzináremelésen is. Nézzük hát, milyen útravalókkal lát el bennünket a divatszakma a jövõre vonatkozóan: Rendezett anyagi háttérrel és kimondottan jó kereseti lehetõséggel bíró honfitársainknak javasoljuk olyan új nadrágszíj beszerzését, melyen legalább két, de inkább három lukkal több található, így ha annak összébb húzására kerülne sor valamilyen okból kifolyólag, azt problémamentesen megtehetjük. Szolidabb anyagi háttérrel rendelkezõ honpolgáraink számára javasoljuk 1 db kézi cipészár beszerzését, melynek segítségével az eddig is használatban lévõ nadrágszíjunkra a további új lukakat könynyedén elhelyezhetjük. A minimálbérbõl élõknek, a nagycsaládosoknak, valamint a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasoknak pedig a Szociális és Családügyi Minisztérium – szociális alapon – családonként kiutal 1 db cipészárt, mellyel õk is további lukakat szúrhatnak a nadrágszíjba a már meglévõk mellé. Mivel nagy valószínûséggel ez utóbbi csoport kényszerül elõször és a legnagyobb mértékben a nadrágszíj összehúzására, azt hiszem csak elismeréssel adózhatunk új kormányunknak szociális érzékenységét látva. Az új, immáron megnövelt lukszámmal rendelkezõ nadrágszíjak gyártását, forgalmazását kiárólag a versenytárgyalásból gyõztesen kikerülõ cég végezheti. (Hacsak ezt is ki nem adják koncesszióba.) Végül egy kvízkérdés: Vajon az Amerikai Egyesült Államokban miért terjedt el és miért lett olyan népszerû a nadrágtartó? a szocialista nagyváros öntudatos polgára.

9

ÖSSZEESKÜVÉS ELMÉLET „A jövõ elkezdõdött, de a múlt folytatódik.”

Aki látta a Mel Gibson és Julia Roberts nevével fémjelzett Összeesküvés elmélet címû filmet az tudhatja, hogy néha a leghihetetlenebbnek tûnõ történetek is igazak lehetnek, néha a legváratlanabb helyrõl vagy személytõl érkezhet a figyelmeztetés és az is elõfordulhat, hogy a közelgõ veszélyre éppen a leghalkabb hang figyelmeztet a legégbekiáltóbban. Igaz, rettenetesen nehéz a dolga ma a polgárnak, hiába figyel erõsen, egyre nehezebben hallja meg a jobbik hangokat a dolby sztereóban fogható médiaricsajban. Baj van a hangképben, úgy tûnik a bal csatorna egyre hangosabban szól. Nézem az egyik kereskedelmi televízió reggeli adását, ahol a mindig fitt és sportos megjelenésû – a pólóra zakót húzó – milliárdos üzletember-riporter viszi a szót, mint mûsorvezetõ. A reggeli mûsor egyik sztárja õ F.T. (akinek teljes nevét a személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem írom ki). Meghívott vendégei mind olyan emberek, akik a választási fordulókban a helyi választási bizottságok munkájában vettek részt. Hosszú perceken keresztül, a mûsorvezetõvel felváltva gyõzködik a nézõt, hogy a csalás leggyengébb jele sem illetheti ezeket a helyi választási bizottságokat, tulajdonképpen nem is értik, mire ez a nagy hajcihõ a szavazatok újraszámlálásáért. A megnyilatkozásokból úgy tûnik számomra, hogy a meghívott vendégek mindegyike a bal-liberális oldallal szimpatizál. (Az alákérdezésekbõl ítélve azt hiszem a mûsorvezetõ is.) Aztán az egyik vendég tanácstalanul és meglepetten teszi fel a költõi kérdést: Ezek a sa10

ját embereiket is megsértik és csalással vádolják? Hiszen a konzervatív pártok képviselõi is ott ültek ezekben a bizottságokban. Én meg, mint egyszerû televíziónézõ, most meg már végképp tanácstalan vagyok, teljesen összezavarodtam. Norman Douglas mondta egyszer: „A reklámjai alapján megmondhatod, mik egy nemzet eszményei. Ez a késõbbiekben még fontos lesz! Vannak itt jelzés értékû dolgok, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Na, ezt meg én szoktam mondani. Mindjárt eszembe is jutott ez a mondásom, ahogy néztem ezt a kissé egysíkúvá laposodó beszélgetést. Egy a lényeg, mindenki lelkiismeretes és becsületes volt, a csalásnak még a legkisebb lehetõsége is ki van zárva. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve… és gondolatban talán még azt is hozzá tehetnénk: mindenki menjen szépen haza… békében, nyugalomban. Ma sokat hallani arról, hogy megszületett egy másik Magyarország. Hát azt nem tudom, hogy a beszélgetés résztvevõi melyik Magyarországon élnek, de egy biztos, nem abban, amelyikben én. Pár szóban néhány apró, jelzés értékû dologról: Részvételi csúcs: a szavazásra jogosultak 71,03%-a élt szavazati jogával. Soha ennyien még nem mentek el szavazni. Hiába, nagy volt a tét. Ha most nem nyer az utódpárt, vezetõik hosszú ideig kiszorulnak a hatalomból. Mint láttuk, nem így történt. A területi listán az MSZP 42%-ot, a FIDESZ-MDF 41%-ot, míg az SZDSZ 5,54%-os eredményt ért el. A listás eredmények tekintetében az SZDSZ eredménye a legérdekesebb. Ugyanis ez azt mutatja, hogy 100 emberbõl 94 elutasítja a liberális eszméket, de még a 95. is félig-meddig hezitál. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Medgyessy Péter személyében olyan szocialista miniszterelnöke van jelenleg az országnak, aki azt nyilatkozta, ha valaha is belépne egy pártba, akkor az a párt az SZDSZ lenne, mert a liberális értékrenddel szimpatizál a legjobban. 11

A választásokon elért viszonylag szerény eredmény ellenére, az SZDSZ egyre elhatalmasodó szerepe az új kormányban, sokak számára a „farok csóválja a kutyát” helyzetet jeleníti meg. Néhány szót arról, felmerülhet-e a csalás vagy csalások lehetõsége: A nagy számú bejelentés azt mutatja, valami alapja van annak, hogy sokakban kételyek merültek fel. Meg aztán mindenfélét hallani manapság. Például nemrégiben hallottam, hogy a hírhedt 1947-es „kékcédulás” választások óta nem volt ennyi vándorszavazó. Egyes információk szerint országosan mintegy 49.000 (az MSZP kb. ennyi szavazattal elõzte meg a FIDESZ-MDF összefogást az elsõ fordulóban), a fõvárosban pedig kb. 15.000 vándorszavazó vett részt a 2002. évi országgyûlési választásokon. Az már csak – ahogy mondani szokták – hab a tortán, hogy utóbb az is kiderült, a vándorszavazók országos „kocog és kidob” társasjátékában tevõleges részt vállaltak az állandó lakcímmel nem rendelkezõ hajléktalanok is, akik közül mintegy 30.000 a fõvárosban él. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy országosan kb. 60.000 rontott vagy érvénytelen szavazócédulát számoltak össze, azt hiszem indokoltnak látszik, ha valakiben kételyek merülnek fel a választások tisztaságát illetõen. – A rendszer nem tudja kiszûrni a kettõs szavazókat. – hallottuk többször is a szakértõtõl. Jó, ha figyelünk! A mára már klasszikussá vált szavazatvásárlási technika, mely a nép ajkán találóan a „kocsmalánc” nevet kapta, szinte mindenki számára ismert. Aztán utóbb kiderült, volt olyan választókör is, ahol az adatok számítógépre vitelénél, a helyiségbe nem engedték be a polgári pártok képviselõit. A kommunisták mindig is híresek voltak szervezõkészségükrõl. No, hát errõl is lehet ezt-azt hallani, vagy ahogyan mondani szokták, csiripelnek egy s mást azok a bizonyos verebek. 12

Például azt, hogy az MSZP birtokában volt számítógépes feldolgozottsági szinten a teljes MSZMP tagnyilvántartás. (Csak így zárójelben megjegyezném, hogy az MSZMP fénykorában mintegy 800.000 tagot számlált.) Így aztán nem volt nehéz mobiltelefonról leadni az infót, melyik elvtárs az, akiért kocsit kell küldeni, hogy élhessen szavazati jogával. Mint késõbb a joghoz értõ emberek elmagyarázták, a titkos választáshoz való jog nemcsak azt jelenti, hogy titok, kire szavazok, de az is titok, hogy elmentem-e szavazni, vagy sem. Szóval az egyik Magyarországon – abban, amelyikben én is élek – tudják, tudjuk, hogy tiszta vizet kellene önteni a pohárba. Mindezeken túl ez a televíziós beszélgetés több elgondolkodtató tanulsággal is szolgált. Ha nem volt csalás, minden becsületesen történt, akkor az ország nagyon szomorú jövõ elé néz. Ugyanis ezek szerint az ország egyik fele visszaszavazta a kommunizmust, annak vezetõivel együtt. Elég ha Medgyessyre, Csehákra, Kovácsra vagy Hornra gondolunk. Visszaszavazta a kádári gulyás- és fridzsiderkommunizmus langyos posványát, ahol a felszínen lehetett maradni némi ügyes seftelés, baráti, elvtársi kapcsolatok, no és persze kisebb-nagyobb lopások árán. Most ugyanez köszön vissza, némileg modernizált formában, egy kis liberális felhanggal. Csak annyi a különbség, hogy régen, az „átkosban” a Kovács, Horváth és Kiss elvtársak Trabantjukon, Wartburgjukon vagy kocka Ladájukon (a „merci elejû ezerötös” volt a csúcs) pöfögtek ki hétvégi nadrágszíjparcellájukra, most pedig az itthoni autóipar remekeiként bérmunkában összeszerelt Suzukik és Opelek volánjai mögül anyázzák a többieket, amíg kiérnek a hétvégi telekre. Ezenkívül semmi sem változott. A kereskedelmi csatornákon a mexikói és brazil szappanoperák sokadik epizódja után, két tampon reklám között a Híradónak csúfolt esti szenzációözönbõl a Kovács, Horváth és Kiss urak vacsora közben megtudhatják a világban zajló eseményeket, no meg azt, hogy mit gondoljanak róla. Aztán fent 13

említett urak még belenéznek az esti kommandós-horror-krimi-lövöldözõs Made in USA filmek valamelyikébe, s közben csendesen elszenderednek. Nyugodtan aludhatnak, másnap nem kell munkába menni. Nincs munka, meg nincs gyár se. Igaz emiatt nem idegeskednek. Újabb négy évig biztosan nem. Hiszen, a mû elkészült, az alkotó pihen. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

14

A BIRODALOM VISSZAVÁG „Háborog az Erõ. Mintha milliók jajdultak volna fel fájdalmukban, aztán néma csend lett. Valami rettenetes történt.” (Obi-wan Kenobi)

Az idei nyár forróra sikeredett. Nemcsak meteorológiai értelemben, hanem politikai értelemben is. Persze a választással tarkított tavasz után sejthettük, hogy izgalmas nyár elé nézhetünk majd. Egyáltalán nem mondhatnánk, hogy uborkaszezon van. A sajtó is rengeteg téma közül válogathat. Például az egyik érdekes téma lehet a sajtószabadság kérdése. Vagy ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni, a sajtószabadság értelmezésének kérdése. Van aki szûkebben, van aki tágabban értelmezi a sajtószabadságot. Aztán vannak olyanok is, akik egészen szûken értelmezik a sajtószabadságot. Gondolom õk azok, akik elrendelték, hogy a sajtóigazolványukat felmutató és éppen munkájukat végezni próbáló újságírókat a földre teperjék, megbilincseljék, vagy esetleg hátulról fejbe verjék úgy, hogy a televízióban már csak a földön fekvõ, vérzõ fejû fotóriportert látja a nézõ. Mint a kedves, csendes szavú belügyminiszter-asszonytól utóbb megtudhattuk, a rendõrség humánusan járt el. Bevallom egy kicsit megijedtem. Ha ilyen a rendõrség amikor humánus, milyen amikor nem az? Lehet, hogy vannak olyanok, akik szerint a rendõrség intézkedései nem voltak humánusak, de egy biztos, legalább demokratikusak voltak. Elõállították a Pannon Rádió munkatársait is, és egyúttal leütötték a Népszabadság fotóriporterét is. 15

Most akkor ujjonghatnánk, hogy elvtársak ez maga a demokrácia! Én valahogy mégsem tudok örülni. Nem tudok örülni, mert úgy érzem, hogy az eddigi történések sokak számára egy végeláthatatlan, sziszifuszi, s egyúttal reménytelen küzdelemmel teli jövõ képét vetíti elõre. Ráadásul a dolgok jelenlegi állása úgy fest, hogy még ehhez a reménytelennek látszó küzdelemhez való jogot is el akarják venni az emberektõl. Errõl eszembe jut egy könyv, a címe: A betonba döngölt Magyarország. Láttunk már ilyent, nem is egyszer. Amikor minden év tavaszán megünnepeljük az 1848-as forradalmat és szabadságharcot, ez az ünnep egyben a sajtó és a kultúra ünnepe is. A Landerer & Heckenast nyomda, ahol a 12 pontot és a Nemzeti dalt kinyomtatták, szinte jelképévé vált a szabad tájékoztatásnak. Idén pedig a Nemzet Színházának régóta várt átadása tette a kultúra ünnepévé március 15-ét. A márciusi ifjak még a Gutenberg-galaxis, a betûk világának gyermekei voltak. A mai nemzedékek pedig már fél lábbal – vagy talán egészen – az információs szupersztrádán, az Internet fantasztikus világán száguldoznak és játszi könnyedséggel csipegetik fel a nagyvilág által elejtett kisebb-nagyobb információmorzsákat. Éppen ezért szánalmasak ezek a kétségbeejtõ próbálkozások a nyilvánosság kizárására. A mûszaki, technológiai fejlõdés úgy tûnik túlhaladta az elvtársi gondolkodásmódot. Ma már nem lehet elnémítani a másként gondolkodókat, különösen akkor nem, ha az egy ország lakosságának fele. Jó lesz vigyázni, mert mielõtt lesújt a gumibot a fotóriporter munkaeszközére, elegendõ egy kattintás és maga a fényképezõgép küldi el a pisztolyt rántó rendõr fényképét a világhálóra és perceken belül az egész világ láthatja, mi folyik itt humánus rendõri intézkedés címén. Meg aztán gondok is adódhatnak. Például, ha a pisztolyt rántó és a tüntetõre ráfogó rendõr képe ne adj’ Isten a világhálón keresztül megérkezik a New York-i Freedom House villanypostafiókjába, kész a baj. 16

Errõl a szervezetrõl annyit érdemes tudni, hogy minden évben jelentést készít a világ sajtóhelyzetérõl. Mivel most ismét szociálliberális kormánya van hazánknak, jó ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a Horn-kormány alatt három éven keresztül a Freedom House a magyar médiát csak részben minõsítette szabadnak. (Horn Gyula e hír hallatán valószínûleg megvonta a vállát és csak ennyit mondott: Na és?) Magyarországon baloldali médiatúlsúly van. Ez ma már közhely. Mindenki tudja, mindenki tökéletesen tisztában van vele, de az elvtársaknak ez még nem elég. ATV, RTL Klub, és a „tényszerû” tudósításairól méltán híressé vált, a nép ajkán csak „Lenin TV” néven ismert TV2. Szép gyûjtemény. Az egyetlen kivétel az ATV-n péntek esténként látható 50-52 perc jobboldali véleményeket bemutató Péntek esti sajtóklub. És most a közszolgálati m1 csatornára is szeretnék rátenni a kezüket. Az m2-t pedig egyszerûen megszüntetnék, felesleges két közszolgálati csatornát mûködtetni egyszerre. Valószínûleg nincs rá igény, hiszen az embereket csak az érdekli, mennyi idõ alatt érnek le a fõvárosból a Balaton partjára az autópályán, a fiatalok meg csak a bulizást tartják fontosnak és azt, hogy mindig vehessenek egy pohár kólát vagy whiskyt. A közszolgálati televízió ellen felhozott elsõ vádak már el is hangoztak a szocialisták soraiból, a magának hangosan, kardcsörtetve utat törõ ifjú padawantól. Apró szépséghiba, hogy az újsütetû „médiatovaris” is tagja volt a döntéseket hozó bizottságnak, így õ maga is tevékenyen részt vett a döntések meghozatalában. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek – tartja a régi mondás. Ebbõl azt is leszûrhetjük tanulságképpen, hogy a kettõs mérce egyidõs az emberiséggel. A balliberális oldal egynémely megnyilvánulása azt az érzetet kelti, hogy nálunk már nem is kettõs mérce van, hanem kettõ a négyzeten vagy a köbön. A kereskedelmi adók után a közszolgálati csatornák bekebelezésével és az „arra alkalmasnak tartott személyek” (Juszt, Friderikusz) 17

vezetõ pozícióba helyezésével lassan egy olyan tömegtájékoztatás képe fog kibontakozni elõttünk, mint a Menekülõ ember címû filmben, ahol hatalmas médiabirodalmak uralkodtak egy technokrata irányítású ország felett. Minden eseményrõl volt egy eredeti felvétel és egy másik – mai divatos kifejezéssel élve – digitálisan felújított és újrakevert, színes, szélesvásznú változat a lakosság számára, mely gyakran homlokegyenest ellentétes megvilágításban mutatta meg a történteket. Szép új világ – idézhetnénk Huxley könyvének címét. Csak hát ez a világ sem nem szép, sem nem új. A nyilvánosságnak és a sajtónak mindig is kiemelt szerepe volt a történelem során. Éppen ezért rendkívül nagy felelõsséget ró a sajtó munkásaira, hogyan mûködteti ezt a nyilvánosságot. A legnagyobb baj pedig a közöny. Ha az emberek közönyösek, ha a nép közönyös. Pedig, mint ahogy ezt az idei országgyûlési választások eredményeibõl is láthatjuk, az ország egyik fele tökéletesen elégedett azzal az amerikanizálódott, fogyasztócentrikus, bugyuta, vegetáló, gyarmati ország átlagpolgára szereppel, melyet a régi-új elvtársi elit szánt nekik, akiket visszaszavaztak a hatalomba. Ez a régi-új és talán a Németh-kormányból olyan ismerõs tagokkal bíró elvtársi elit megadja az õ népének, amit kér. Kenyeret és cirkuszt. A választások alkalmával gulyással, virslivel, sörrel, tizenkilencezer forintos kormányváltóval igyekezett a helyes irányba terelni azokat, akik az elmúlt négy esztendõ eredményeit látva esetleg meginogni látszottak. Aztán a cirkusz is beindult. Mindjárt a választási gyõzelem éjszakáján, amikor a csepeli proletariátus szektájának oszlopos tagjai egy emberként ugrottak fel a krumplileves mellõl, megölelték asszonykájukat és könnyes szemmel nézték a képernyõt, együtt örültek a nyerõ párossal, Kovács (Medgyessy-marionett-rángató) Lászlóval és hûséges csatlósával Medgyessy (felcserepedõ-utcán 18

közlekedõ-szegénységpárti) Péter becsületlovaggal. Hurrá, megint nem kell dolgozni, majd kapjuk a segélyt! Most még csak egy dologra lennék kíváncsi. A Heti Hetes címû mûsorban mikor kezdik el végre az újonnan megválasztott kormány ügyes-bajos dolgait kritizálni? Vagy marad az olcsó altesti humor? Azonban még nincs minden veszve. A Kossuth téri nagygyûlésen megszületett egy másik Magyarország és a csendesen lezajlott smsforradalom hatására megszületett egy másik nyilvánosság, amely a polgári körök ezreiben már szárba is szökkent. Úgy tûnik az ország „jobbik” fele magára talált. Az egyoldalú tájékoztatás mindig megbosszulja magát, elõbbutóbb mindig minden kiderül. Bár jó néhányszor tanúi lehettünk a baloldali média „elfogulatlan” tájékoztatásának, azt is tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. A módszerek az évek során nem változtak. Az a nehéz és felelõsségteljes munka ami ránk vár, nem sétagalopp, ahogy mondani szokták. Felhívni a figyelmet az egyoldalú tájékoztatásra, a csúsztatásokra, az inkorrekt tudósításokra és olykor bizony a valótlanságokra. Mindezt méltósággal, tisztelettel és ami nagyon fontos, törvénytisztelõ módon. Nehéz, hosszantartó feladat ez a polgár számára. Meglehet néha belefáradunk, elfásulunk vagy elcsüggedünk, mert kilátástalannak látjuk az elõttünk tornyosuló feladat nagyságát. A magam részérõl csak azt tudom tanácsolni, mosolyogjunk és soha ne adjuk fel! És ha néha lankadni látszik az összefogás ereje, bíztassuk egymást, valahogy így: Hajrá Magyarország! Hajrá Magyarok! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

19

OCCAM BOROTVÁJA

Occam borotvája egy tudományos tétel, mely szerint egyforma feltételek mellett a legegyszerûbb magyarázat a legjobb. Drámák sorát éljük meg a mai magyar közéletben. Mégis az egymást sûrûn váltogató események között akadt egy, amelyikben az emberek – politikai hovatartozástól függetlenül – egy pillanatra megálltak, felkapták a fejüket arra, ami történt. Nem, nem arra gondolok, hogy a nemzetközi légiirányító sztrájk miatt törölték a D-209-es járatot. Egészen másról van szó. Azt hiszem az egyik legmegrázóbb és legdrámaibb sajtótájékoztatót láthattuk a televízióban, amikor Pokorni Zoltán bejelentette lemondását. Az ismertté vált okok miatt – érthetõen és el nem ítélhetõ módon – indulatok halmozódtak fel benne, s ezért úgy érezte, le kell mondani. Azon a véleményen van, egy pártot nem lehet indulatosan vezetni. Az eset több szempontból is figyelemreméltó és elgondolkoztató. Elõször is azért, mert ha emlékezetünkbe visszaidézzük az MSZP egyes képviselõi részérõl fenyegetésként is felfogható mondatokat, miszerint egyenként fogják levadászni az ellenfél (FIDESZ, MDF) vezetõit és nem feledkezünk meg arról sem, hogy a Pokorni Zoltán édesapját kompromittáló adatok a D-209 ügy kirobbanása után kerültek felszínre, akkor láthatjuk, hogy itt egy tudatosan kidolgozott lejárató stratégia mûködik. Mintha még mindig folyna a választási kampány. Pokorni Zoltán válaszlépése a lemondás azonban világosan mutatja, hogy egyetlen fegyver van az ilyen támadások azonnali blokko20

lására, ez pedig a lehetõ legszélesebb nyilvánosság, mégpedig azonnal. Nézzük meg az esetet egy másik szemszögbõl. Hogyan reagáltak az egyes pártok? A polgári pártok kifejezték sajnálkozásukat és azt, hogy Pokorni Zoltán nem felel az édesapja által elkövetett tettekért, viszont mind a Fidesz, mind az MDF azt is kihangsúlyozta, hogy megértik az erkölcsi alapon hozott döntést és mindkét pártnak az volt a véleménye, hogy Pokorni Zoltán helyesen tette, hogy lemondott. A kormánypártok reakciója merõben más volt. Ez talán kissé meglepõnek tûnik, hiszen õk is kijelentették, hogy Pokorni Zoltán nem felelõs édesapja cselekedeteiért. Itt azonban véget is ér a szocialista reagálás. Az SZDSZ viszont túllõtt a célon. Mécs Imre szerint Pokorni reakciója nem volt õszinte, megjátszotta, hogy megrázta õt a hír, miszerint édesapja hosszú idõn át jelentéseket írt. Hát, aki látta a sajtótájékoztatót a televízióban, az nagy valószínûséggel másként vélekedik. Bár, ahogy a szabaddemokratákat ismerhetjük azt is el tudom képzelni, hogy õsszel az önkormányzati választásokra megjelennek egy óriásplakáttal, melyen Pokorni Zoltán lesz látható, mellette az Oscar szobrocska, alul a felirat: jelölve a legjobb drámai alakítás férfi fõszereplõjének kategóriájában. Mindezt csak azért, hogy lejárassák az ellenfél pártjának egyik prominens személyiségét. És valószínûleg nehezményeznék, hogy a jobboldal nem értékeli az értelmiségi elit pártocska debil humorát. Persze nincs mit csodálkoznunk azon, hogy így reagálnak a baloldal pártjai. Míg a polgári oldal az erkölcsi és etikai vonatkozást tartja a legfontosabbnak a döntésben, addig a baloldal tulajdonképpen nem is Pokorni döntésére reagált. Az az érzésem, mintha ezzel a reagálásnak látszó pártnyilatkozattal mintegy elõre bebiztosítanák magukat az olyan esetleges kényelmetlenségek ellen, melyet az eset ak21

tualitása miatt Petõ Iván vagy Bauer Tamás szüleinek múltja okozhat. Bár azt hiszem a jó öreg „körmös Bauer” nem sok vizet zavar ma már, mióta a D-209 a sztár. (A „körmös” gúnynevet azért kapta, mert kedvenc szórakozása volt, hogy a foglyok vallatása közben kitépte azok körmeit.) Ha már a Bauer családnál tartunk, idézzük csak fel, mit mondott Bauer Tamás a Parlamentben akkor, mikor feszegetni kezdték a sajtóban édesapja ÁVÓ-s múltját és annak összeférhetetlenségét az ügyvédi praxissal: „…Gyáva az a politikai tényezõ, alantas az az eljárás, amikor a fiú politikai szerepvállalása miatt az apát igyekszenek megtorolni!” Ami a Bauer családnál megengedhetetlen, az a Pokorni családnál még elmegy, kis szódával – ahogy mondani szokták. Jó, ha figyelünk! Eszembe jutott egy televíziós beszélgetés, mely Orbán Viktor miniszterelnök úrral készült a napokban. Õ a riporter egyik kérdésére azt válaszolta, a polgár arról ismerszik meg, hogy véleménye van a dolgokról, felelõs a tetteiért, cselekedeteiért. Pokorni Zoltán semmi mást nem tett, mint polgárként viselkedett. Felelõs véleményt alkotott a hozzá eljutott információ alapján, majd hozott egy szilárd, erkölcsi alapon álló döntést, melyet következetesen végre is hajtott. Ez így kerek, egész. Ez egy normális demokráciában így mûködik. Ha sarkosan fogalmaznék, azt is mondhatnám, úriemberként viselkedett. Vajon miért nem várhatunk el hasonló viselkedést a másik oldalon kompromittálódott politikusoktól? Vajon miért nem természetes nekik az efféle, hogy úgy mondjam „úriemberes” viselkedés? Számomra meglepõ volt ez a fene nagy rácsodálkozás, amit Pokorni Zoltán lemondásának híre váltott ki a politikai elit tagjaiban. Semmi más nem történt, minthogy végre a magyar politikai elit – igaz csak egy szerény kis lépéssel, de – közelebb került a normális erkölcsi, etikai értékrendszerhez. 22

Tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is tudjuk, hogy mindig az elsõ lépés a legnehezebb. Meg aztán van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A D-209-es ügy. Húzódik, nyúlik mint a rétestészta, de csak nem akar megoldódni. Az utcán közlekedõ-felcserepedõ-szegénységpárti-becsületlovag miniszterelnök pedig tanácstalan. Különbözõ ötletek, megoldások, elméletek születnek arra vonatkozóan, hogy most mit is kellene csinálnia. Lemondjon, kérjen bocsánatot a nemzettõl, vagy elõrenyomulva a legjobb védekezés a támadás alapján védje meg pozícióit és maradjon a helyén? Pokorni Zoltán magasra tette a lécet az erkölcsi mércén. Most D-209 toporog a léc elõtt és azon tûnõdik, megugorja-e, vagy sem. Occam borotvája egy tudományos tétel, mely szerint egyforma feltételek mellett a legegyszerûbb magyarázat a legjobb. Pokorni Zoltán használta Occam borotváját, így minden reggel erkölcsi aggályok nélkül nézhet szembe önmagával a fürdõszobatükörben. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

23

ÓVATOSAN A ZEBRÁNÁL

A megdöbbentõ eredményeket produkáló idei országgyûlési választások és a hatalomba ismét visszatérõ balliberális pártok tárcákért, posztokért folytatott huzavonája után, magam is nagy várakozással néztem az új – mint azóta megtudtuk, hivatalosan D-209 kódjelet viselõ – miniszterelnök elsõ parlamenti beszéde elé. Igaz, nem számítottam valami fene nagy szónoklatra. Visszaidézve emlékezetembe az Orbán Viktorral folytatott televíziós vitát, magától személyesen – az akkor még csak miniszterelnök-jelölttõl – hallhattuk, hogy bizony néha akadoznak a szavak, nem megy simán a gondolatok megfogalmazása, de az legalább õszintén nem megy. Sebaj – gondoltam – a jó szándék megvan bennem és mindenki megérdemel még egy esélyt. Utóbb kiderült, végtelen nagy szívem van, túlságosan nagylelkû vagyok. A beszédben sok mindenrõl szó esett. Volt azonban egy rész, mely különösen megragadta a figyelmemet. Az új miniszterelnök a maga úriemberes eleganciájával, hûvös nyugodtságával – igaz kissé tényleg akadozóan – eligazítást, útmutatást adott honfitársai számára. Mindenkivel világosan, érthetõen közölte, mi a teendõ most már. Az iskolákban tanulni kell, a munkahelyeken dolgozni, a templomokban meg imádkozni. Amikor idáig ért a beszédében, meg kell vallanom, ami ezen filozófiai mélységû gondolatok lényegi mondanivalójának megértését illeti, komoly kihívásokkal küszködtem, rusztikusan eldobtam a kanalat. Pedig még nem is sejtettem, hogy a következõ szentenciánál – 24

mely talán tíz-húsz esztendõ múltán szállóigeként köszön majd vissza – lemegyünk megalázóba. Pedig ez történt. AZ UTCÁN KÖZLEKEDJÜNK! Ez a csúcs! Ennél lejjebb már semmi sincs. Különbözõ megnyilatkozásokban – néha indulatosabban is – többször hallhattunk már olyan véleményeket, hogy „hülyének nézik az embereket”. Ez azonban mindenen túl tesz. Ez már olyan fokú lenézése az állampolgároknak, hogy annak a bizonyos sokat emlegetett bányászbékának a hátsó fele is olyan magasságokba távolodott el tõlünk, hogy csak csillagászati távcsõvel láthatjuk, szabad szemmel már aligha. Mint amikor az óvónéni elmagyarázza a gyerekeknek, hogyan kell átkelni az úttesten. – Gyerekek! Mielõtt átkeltek az úttesten, elõször balra néztek, utána jobbra néztek, majd megint balra néztek és ha nem jön semmi, gyorsan átszaladtok! 1994-ben a magyar gyerekek balra néztek, 1998-ban jobbra néztek, 2002-ben pedig megint balra néztek. Pont úgy, ahogyan az óvónéni tanította nekik. Szaladtak is volna át a túloldalra, ahol az EU-játszótér terül el a hintákkal, a mászókákkal, meg mindennel, ahol jót lehet játszani a többi gyerekkel. Csak egy apró dologról feledkeztek meg. A „zebránál” egy rendõrlámpa is áll, az pedig pirosat mutat. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

25

A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA „A szemétdomb eredetileg arra való, hogy a tyúkokat ott kell megdugni, nem pedig arra, hogy a kakas egy halom ócskaság tetejérõl kukorékoljon a nagyvilágba.”

Az egyik reggel a távvezérlõ gombjain tornáztattam az ujjaimat és egy nagyon érdekes beszélgetést csíptem el a nép ajkán csak Lenin TV-ként ismert kereskedelmi csatorna csekély nézettségnek örvendõ reggeli mûsorában. Már nem emlékszem melyik szexi cicababa volt a mûsorvezetõ – lehet, hogy az én hibám –, de valahogy nem tudom megjegyezni se az arcukat, se a nevüket. Talán Csisztu Zsuzsa az egyetlen kivétel, õt ugye nem lehet nem észrevenni, ha megjelenik a képernyõn, meg hát volt ez a kínos internet ügy is. Na mindegy, vissza a reggeli beszélgetéshez. A vendég egy fiatalaember volt, aki egy dohányzásellenes egészségvédõ csoport tagja. Többek között arról is szó esett, hogy mint oly sok másban, a dohányzás terén is jelentõs változásokat fog hozni az Európai Unióhoz történõ csatlakozás. Gondolom a csatlakozás után már csak az EU-s szabvány által elõírt egyforma hosszúságú és nikotintartalmú bûzrudacskáikból eregetik majd orrunk alá az EU- konform füstöt a dohányzás szenvedélyének hódoló honfitársaink. Ami azonban ennél sokkal fontosabb és nagyobb jelentõséggel bír, az a dohányipari termékeket sújtó jövedéki adó nagysága. Ugyanis ha ezen a területen is szeretnénk megfelelni az EU elvárásainak, a dohányipari termékek jövedéki adóját mitegy 100%-kal, vagyis a duplájára kellene emelni. 26

Ami engem illet – lévén nem hódolok ennek az ártalmas szenvedélynek – szerintem bölcs döntés, okos döntés. Úgy látszik tõlünk nyugatabbra már rájöttek arra, hogy sokkal olcsóbb és kifizetõdõbb, ha már a cigaretta árába beépítik a várható rákkezelés költségét, így tényleg megvalósul az a szemlélet, hogy az élvezeti cikkek káros hatásainak kezelésére fordítandó pénzösszeget visszaforgatják az egészségügybe. Ez így kerek, egész. Ez így mûködik egy normális demokráciában. De nem így kicsi országunkban! Döbbenten hallottam, hogy kishazánk külföldön elsõ számú diplomáciai képviselõje, maga Kovács László külügyminiszter úr volt az, aki személyesen kérte a dohányipari termékekre vonatkozó jövedéki adó emelésének elhalasztását az Uniótól. Ha sarkosan fogalmaznék azt is mondhatnám, lobbizott a dohányiparért. Mint a beszélgetés további részébõl kiderült, nemcsak nekem jutott eszembe ez a gondolat. Kiderült, hogy a külügyminiszterhez intézett kérdésre, miszerint az MSZP kapott-e kampánypénzeket a dohányipartól, nem érkezik válasz. Néma csend az utódpárt soraiból. Kovács úr és képviselõtársai legfeljebb homlokukat ráncolva pöfékelnek a Parlament dohányzásra kijelölt helyein, köhögésre ingerlõ füstfelhõbe burkolózva azon tanakodva, hogy a fenébe derült ki ez is? Már hallani az elsõ hangokat, melyek arról kérdezõsködnek, mibõl finanszírozta a kommunista utódpárt a grandiózus kampányát és az ominózus elsõ választási forduló baloldali közremûködõ stábját. Néhány milliócska innen-onnan, pár tíz milliócska baráti, üzleti kapcsolatokból, a többibe bele sem merek gondolni. Lehet, hogy rosszindulatúak a feltételezéseim? Nem tudom. Elvégre kapirgálás közben a szemétdombon a kiskakas is talált egy gyémánt félkrajcárt. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

27

TITANIC

„Ha fent vagy ragyog a nap, akkor lent hideg a szél, utazunk a nagy hajó fedélzetén.” A Titanicra azt mondták, az álmok hajója. Tervezõi, építõi a világ legnagyobb, legelegánsabb s egyben leggyorsabb hajójának álmodták meg. Ezzel a hajóval akarták elhódítani a Kék Szalagot, mely a leggyorsabb hajónak járó kitüntetõ cím volt. Pénz nem számított, a White Star Line Hajózási Társaság mindent megtett, hogy a méret és gyorsaság versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Mint késõbb kiderült ez a felfokozott verseny okozta az óriáshajó rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse az utat, s ezzel új sebességi rekordot állítson fel, a szokásos hajózási útvonalaktól északabbra vezényelte a luxusgõzöst, a jéghegyek világa felé. 1912. április 14-én a világ akkori legmodernebb és legnagyobb utasszállító hajója a Titanic, az Atlanti-óceánon jéghegynek ütközött. Az elsüllyeszthetetlennek hitt technológiai mûremek 2 óra 40 perccel az ütközés után örökre a hullámsírba merült. Szörnyû mementóként csak a víz felszínén lebegõ megfagyott utasok holttesteinek százai jelezték, hogy itt nemrég iszonyú tragédia történt. „Ha fent vagy ragyog a nap, de ha lent betör a víz, a nagy hajón már semmi sem segít”

28

Az MSZP-re azt mondták a szakértelem és a kormányváltás pártja. Tervezõi, építõi az ország legpragmatikusabb, legszakmaibb, az ország sorsa iránt legelkötelezettebb pártnak álmodták meg. Ezzel a párttal akarták meghódítani a szavazópolgárokat. Pénz nem számított, Ron Werber mindent megtett, hogy ez a párt a méret és az ígérgetés versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Most úgy néz ki ez a felfokozott verseny okozza majd az óriáspárt rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse a választópolgárok voksaihoz vezetõ utat, nemtelen eszközökhöz folyamodott. Miután úgy látszott a nagy küzdelem befejezõdött és a párt révbe ért, váratlan s egyben rendkívül kínos esemény történt. A Nyilvánosság óceánján az MSZP hajója nekiütközött a D-209 jelû jéghegynek. A víz azonnal elkezdett befelé zúdulni a fedélközbe. Elõször csak az alacsonyabban fekvõ fedélzeteken kongatták meg a vészharangokat, de aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a baj sokkal nagyobb, mint ahogy azt gondolták, az egész pártban kitört a pánik. A helyzet bármikor válságosra fordulhat. Kétségbeesett próbálkozásokat láthatunk arra, hogy betapasszák a párt és prominens személyének becsületén keletkezett tátongó réseket. A tátongó és egyre növekvõ rések, repedések azonban újabb közszereplõket érnek el az MSZP soraiból, a legitimitási válság végsõ réme felé taszigálva a magát szociáldemokrata színekben feltüntetõ kommunista utódpártot. Nem tudjuk meddig fog tartani ez a folyamat és milyen végkifejlettel jár majd. A Titanic 2 óra 40 perc alatt merült el az örök sötétséget jelentõ végtelen hullámsírba. A Titanicról is azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

29

LOVAS NEMZET VAGYUNK A régi magyarok idején ez a mondás járta tõlünk nyugatra: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Dicsõ õseink lóhátról portyázva hódították végig Európa országait. Az egyik legjobb lovas nemzetként tartották számon a magyarokat. „Lovas-ügyekben” a Magyar Nemzetet ma is gyakran emlegetik. A MÉDIA HADURAI Az új évszázad, s vele együtt az új évezred is a médiaháború sokszor fülsiketítõen hangos csatazajával köszöntött ránk. A manipulatív kommunikációs támadások végeláthatatlan sorozata, melyet az uralkodó balliberális média a rendszerváltás – sokak szerint gengszterváltás – óta rázúdított a szerencsétlen magyar lakosságra, megtette hatását. A globalizációt elvtelenül kiszolgáló kereskedelmi rádiók és televíziók hatékony közremûködésével a magyar lakosság jó része békésen, kényelmesen – és ami számukra talán a legfontosabb – csendesen belesüppedt a konzumerizált, az önálló közéleti és politikai gondolkodásra képtelen, a multinál bérmunkában összeszerelõ szakmunkás-átlagfogyasztó bugyuta szerepébe. Ezek a szellemi igényszinttel alig-alig vagy egyáltalán nem rendelkezõ embertömegek a balliberális média számukra megkérdõjelezhetetlen hitelességgel bíró hírmûsoraiból és az azokat vezetõ személyektõl értesülnek a világ, s benne kis országunk ügyes-bajos dolgairól. Mint utóbb jó néhányszor már bebizonyosodott, a balliberális média nem áll túl jól az objektivitás és a tényszerûség terén. Mégis nagyon sokszor nagyon sokan megkérdõjelezhetetlen igazságként fogadják el azt, amit egy-egy baloldali sajtótermékben vagy médiában olvasnak, látnak vagy hallanak. Eszembe jut a régi kabarésorozat Jenõ és Lujza párosa. Major Tamás és Psota Irén kiváló alakításában, ahol a mindig mindent tudni 30

akaró félmûvelt szocialista feleség az azóta már szállóigévé vált mondattal kezdte férje nyaggatását: „Azt írta az újság...”. Azt írta az újság... amit írt, mi pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy „szentírásként” kezeljünk minden egyes nyomtatásban megjelent szót. Nagyon jól tudják ezt a média urai is. A hídfõállásokat a balliberális oldal hadurai foglalták el, hihetetlen mennyiségû tõkeés kapcsolatkoncentrációval a hátuk mögött. Persze hogy nem tetszik nekik, ha homokszem kerül a gépezetbe és zavar támad a fogaskerekek olajozott mûködésében. A médiaháború balliberális hadurai dühösek és zavartak. Dühösek, mert a másik oldalról szellemi kihívásként érkezõ támadásokra gyakran csak üres frázisok puffogtatásával, a szóba kerülõ kérdésekrõl és témákról való figyelem elterelésével, ködösítéssel vagy egyszerûen a másik fél személyének bemocskolásával tudnak csak válaszolni. Láthatólag nemigen tudnak mit kezdeni egy olyan helyzettel, melyben szellemileg föléjük magasodik a vitapartner. És zavartak is. Zavartak, mert tudják, hogy kik a hangadók a másik oldalon, kik azok, akik legjobb lenne, ha többet meg sem szólalnának, vagy örökre eltûnnének az újságok lapjairól, a televíziók képernyõirõl és soha több nem hallanánk õket a rádióból. Igen õk azok. A Lovas, a Bayer és a Bencsik. A TRIUMVIRÁTUS „A Lovas” Ha az olvasó kezébe vesz egy Lovas-kötetet, már a címébõl is láthatja, a szerzõ kedvenc sportja alighanem az ökölvívás. A könyvcímek önmagukért beszélnek: Jobbegyenes, Második jobbegyenes, Jobbcsapot, Liberális kiütések, K.O. Ha az olvasó miután kézbe vett egy Lovas-kötetet – fel is lapozza azt az elsõ írásnál és olvasni kezdi, garantált, hogy nem tudja letenni a könyvet. 31

A 195 centi magas és felesleg nélküli 120 kilóval bíró (ezek Lovas saját szavai) publicista írásaiban mindig rávilágít a dolgok mögött rejtõzködõ háttér eseményekre, összefüggésekre is. Kíméletlen harcot folytat a liberális oldal kedvelt technikája, a kettõs mérce ellen. Írásai szemléletesek, olykor ironikusan pellengérezi ki ellenfele valamely pontatlanságát vagy a szóba került témában a felkészültség hiányát. Egy jó barátom – szintén konzervatív beállítottságú polgára e jeles hazának – amikor megkérdeztem tõle, mi a véleménye Lovas írásairól, a maga rusztikus stílusában csak ennyit mondott: „Üt, mint az ipari áram.” Lovas István könyveiben azonban nemcsak az írások érdekesek, hanem a hátsó könyvborítók is. A Jobbegyenes címû kötet hátsó borítóján például egy kedves hangú nyílt levélben figyelmezteti a szabaddemokrata Haraszti Miklóst, ha nem száll le a gyenge fizikumú Szentmihályi Szabó Péterrõl – realista hangnemben – hülyére veri. Szocialista megfogalmazásban ez annyit tesz: betakarja, mint Moszkvát a hóesés. Egy biztos, a konzervatív publicista nem megy a szomszédba egy kis iróniáért. Második jobbegyenes címû kötetének hátsó borítóján a liberális elit néhány illusztris képviselõjének róla alkotott véleményét olvashatjuk, mely vélemények a fasiszta jelzõtõl egészen a lólány álmáig terjedõ széles skálán mozognak. Az ATV-n péntek esténként jelentkezõ Sajtóklub címû mûsorával pedig – ha szabad így fogalmaznom – végképp belenyúlt a balliberális oldal lelki világába. „A Bayer” Péntek esténként az ország nyilvánossága elõtt zajlik a diskurzus a bel- és külpolitika ügyes-bajos dolgairól, s innen nem hiányozhat – a költõ szavaival élve – a háromság más ketteje sem. A péntek esti Sajtóklub szektájának másik oszlopos tagja Bayer Zsolt publicista, 32

aki szintén elmaradhatatlan szereplõje a mûsornak és aki szintén nem tartozik a balliberális médiaformáló erõk kedvencei közé. A hazai nyilvánosság általuk felállított képzeletbeli persona non grata listáján szintén elõkelõ helyet foglal el. Kitûnõ könyvei mellett (Tündértemetõ, Falig érõ liberalizmus, Hogy legyen jel, Hol a pofátlanság határa) mindig szórakoztató, s egyúttal tanulságok levonására késztetõ az, amikor baloldali sajtótermékek segítségével lerántja a leplet a hazugságokról, csúsztatásokról és az egymásnak ellentmondó állításokról. Azt hiszem ez valamilyen ragályos betegség vagy kór lehet a jobboldali újságíróknál, publicistáknál, Lovashoz hasonlóan Bayer sem állja meg szó nélkül, ha kettõs mércét használ a balliberális sajtó vagy média. Szókimondásával már többször hozta nehéz helyzetbe a pénteki esti mûsort, egyszer még a képernyõrõl is levették, de így utólag visszatekintve azt mondom, megértem, hogy Lovas István kiállt kollégája mellett és inkább vállalta, hogy levegyék a mûsort a képernyõrõl, minthogy valaki mással folytassa azt. Bayer Zsolt alapító tagja volt a Fidesznek, sõt három éven keresztül a párt sajtófõnöki tiszét is betöltötte. Ennek ismeretében igazán érdekes, hogy ezután a Népszabadság munkatársaként dolgozott. Mivel a baloldali sajtót belülrõl is ismeri, az egyik legveszélyesebb ellenfél a médihadurak számára. „A Bencsik” Végül, de nem utolsó sorban ejtsünk néhány szót a triumvirátust alkotó harmadik személyrõl is, Bencsik Andrásról, a Demokrata címû hetilap fõszerkesztõjérõl. Ha ironikus szeretnék lenni azt mondanám, elsõ a tett, második a szó. A fõszerkesztõ úr nem tétovázott, amikor legutóbb zajlottak az események, a „Kossuth téri csata” helyszínén láthattuk õt a történések sûrûjében, amint a Parlament elõtti téren a tüntetõk tõle kérdezgették, mi fog történni. 33

Számomra másnap reggel az m1 csatorna reggeli mûsorában készült beszélgetés volt a legérdekesebb. Abban is egy mondat, mely Bencsik Andrástól hangzott el, ami azt hiszem valahogy így szólt: Kimentem, hogy lássam, mi történik, nehogy becsapjanak! K.O. Ez a mondat felér egy kiütéssel. Ebben minden benne van. Rövid és velõs, ahogy mondani szokták. Tömör vélemény a mai magyar sajtóról, az „elfogulatlan” és objektív tájékoztatásról. Egy kis humorért a Demokrata fõszerkesztõje sem megy a szomszédba. Bayerhez hasonlóan az õ jóvoltából is szerzett néhány ellenséget magának a péntek esti mûsor a másik oldal szekértáborából. Elég ha visszautalok arra az adásra, amikor Bencsik úr bankrablók részére rendszeresített 2002 mintájú sí maszkot húzott a fejére és MSZP emblémával ellátott Fatestápolóval (gyengébbek kedvéért baseballütõ) a kézben mutatta be a konzervatív érzelmû nézõknek, hogyan is néz ki egy igazi baloldali pártagitátor. Igaz a fentiekben említett kiegészítõ szett egyáltalán nem passzolt az öltönyhöz és a zakóhoz, azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy érdekes látványban volt részünk. Mindenesetre az ORTT nem díjazta a produkciót. Olyannyira nem, hogy elmarasztalta a mûsort. Szóval õk hárman, akár külön-külön, akár így együtt, de olyan szálka a másik oldal szemében, melynek kipiszkálásáért igyekeznek mindent megtenni. Megfenyegetve Aggodalommal olvastam a július 24.-i szerdai Magyar Nemzet címlapján, hogy Tasnádi Péter életveszélyesen megfenyegette a péntek esti Sajtóklub két szereplõjét, Lovas Istvánt és Bencsik Andrást. Az instrukciót követve rögvest a 17. oldalra lapoztam, ahol nemcsak a teljes oldalon olvasható cikk, de a mellé illusztrációként közölt fénykép is teljesen megdöbbentett. „A jövõ homályba vész” – ahogy Yoda a nagy jedi tanítómester mondaná. Mindenesetre egy biztos. Azt eddig is tudtuk, hogy a 34

Bencsik András, Lovas István, Bayer Zsolt jobboldali triumvirátus nem örvend valami nagy népszerûségnek a baloldali sajtó sztahanovista normákat teljesítõ élmunkásai között, de ezzel az in flagrantival felérõ képpel Bencsik András – ha szabad ezt mondanom – végképp elkaszálta magát náluk. Ezentúl, ha valamilyen kényes témáról fog írni, fennáll a veszélye annak, hogy a manipuláló és csúsztató baloldali vélemények személyes minõsítésekbe mennek majd át, nélkülözve minden érvelést vagy építõ jellegû kritikai észrevételt. (Igaz ezeknek eddig sem voltunk bõvében.) Már látom is, ahogyan számtalanszor meg fog jelenni még ez a fénykép valami ilyesféle képaláírással, mint: „a szélsõjobboldali hetilap fõszerkesztõje, amint lejattol az ismert maffiózóval”, vagy „a maffiakapcsolatit nyíltan vállaló szélsõséges nézeteket képviselõ fõszerkesztõ” meg hasonlók. Jól ismerjük az olykor göbbelsi propaganda módszereit használó balos médiaúthenger mûködését. Ha egyszer valakit „kezelésbe vesznek” és a kommunikációs csatornákon keresztül szüntelenül sulykolva terjesztik róla hazugságaikat, az emberek nagy része elõbb vagy utóbb, de hinni fog nekik. A Demokrata fõszerkesztõje ezt mondta a történtekrõl: „Valami történt a Magyar Nemzetnél, amit – legújabb számuk alapján, amelyben kiszely gábor (a kis betû szándékos) nácinak nevezi Gazdag István az A halott oroszlánról címû cikkéért – kezdek érteni. Tasnádi elõször engem hívott fel. Szavai fenyegetõek voltak, de nem fenyegetett, hanem tiltakozott, a beszélgetés végén megadta saját telefonszámát is. Nem hívtam volna föl, ha másnap reggel Lovas Istvántól nem értesülök arról, hogy õt is felhívta, s életveszélyesen megfenyegette. Ezt követõen felhívtam Tasnádit, aki tagadta a fenyegetést. Ekkor azt mondtam neki, jobb lenne ezt személyesen tisztázni, ugyanis biztos voltam abban is, hogy Lovas igazat mondott. Mivel házi õrizetben van, én mentem el hozzá. Azért, hogy figyel35

meztessem, ne kezdjen ki a jobboldali médiával és tisztelje a törvényt. Szerintem ez a férfias eljárás. Szembenézni, meghallgatni és véleményt mondani. Tudtam, hogy látogatásom jelzés lesz arra vonatkozóan, hogy nem félek tõle, hogy személyesen számon kérem a cselekedeteit. Ez is történt. Eljött velem a Magyar Nemzet két újságírója. Beléptünk, kezet fogtunk, bemutatkoztunk, leültünk és ki-ki elmondta a magáét, majd felálltunk és elbúcsúztunk. Ekkor a lap fotósa – nem tudni mi okból – azt kérte, fogjunk még egyszer kezet és azt õ lefotózná. Meglepõdtem az ötlet komolytalanságán, de sajnos belementem a komédiába. Ez jelent meg a lapban. A másnapi újságban ismét bajba kerültem. Itt is látható vagyok egy fotón Lovassal, de a képaláírásban már csak az õ neve szerepel, mintha én ismeretlen lennék, egy névtelen kísérõ. A harmadik napon nácizták le Gazdag Istvánt azért a cikkéért, amit lapunkban jelentetett meg.” Ilyen eddig nem volt, ilyent eddig csak az amerikai krimikben látott az ember. A jó egészségben lévõ fiatal oknyomozó újságíró egészen véletlenül szívrohamban meghal, vagy másik kollégája, aki éppen a figyelem középpontjában álló ügyben kérdezõsködik szakadékba zuhan kocsijával, mert azon teljesen váratlanul, elromlott a fék. Mindenki tudja mirõl van szó, mégsem mer szólni senki. Akinek meg már eltörték a karját, esze ágában sincs megszólalni. Még akkor sem, ha ügyvéd az illetõ, pedig nekik aztán van beszélõkéjük, és retorikai képességeknek sincsenek híján. Az újságírók számára úgy tûnik a nyilvánosság biztosíthatja az egyedüli védelmet, bár ez sem látszik 100%-osnak. Bejelentik a nagyközönség számára, hogy az egész család kitûnõ egészségnek örvend és a kocsi is most esett át a mûszaki vizsgán, mindent rendben találtak. Huxley könyvének címe jut eszembe: Szép új világ a szocialista nagyváros öntudatos polgára

36

PÉNTEK ESTI SAJTÓKLUB

A péntek esti Sajtóklub adása után számomra kezd kirajzolódni egy igen baljóslatú kép. Természetesen én sem vagyok tévedhetetlen és nem szeretnék összeesküvés elméleteket gyártani, de láttunk mi már karón varjút, ahogy mondani szokták. Az az érzésem, mintha ezt az egész dolgot kívülrõl irányítanák a háttérbõl, szerintem sejtjük, hogy melyik oldalra gondolok. Bár Bencsik András legutóbbi Demokratában közölt írása nyomán magam is bizonytalan vagyok, hogy használhatom e rájuk a baloldali, vagy a balliberális jelzõt. Talán az új gyarmatosítás, a kokakolonizáció nyilvánosságformáló zsoldosai kifejezés a legtalálóbb elnevezés. Úgy vélem kívülrõl – a jelenlegi hatalom hathatós segítségével – a már jól bevált és Rákosi által is hatékonyan alkalmazott szalámi taktikát kezdték el alkalmazni, kiterjesztve most már a jobboldali sajtóra és annak tevékeny munkásaira. Miért? A válasz nagyon egyszerû. A gazdaságot leküldték a padlóra, már csak azt kell megoldani, hogy a népet engedelmes birkanyáj módjára az új és „szakmailag kiváló” pásztorok terelgessék az általuk megfelelõnek vélt irányba. A nemzeti érdekek eltaposása után most következik a nemzeti gondolatok teljes kiirtása a fejekbõl, ehhez pedig elengedhetetlen feladat az ilyen irányultságú sajtóorgánumok és médiák elhallgattatása, különös tekintettel az ott dolgozó újságírókra, mint a „rendszerellenes” áramlatok fõ hangadóira és hangulatkeltõire. Sokszor kívülrõl látszik csak, milyen nagy a készülõ fenyegetés, vagy pár lépéssel hátrébb kell mennünk, hogy lássuk, a tolvaj már a kertben jár. 37

A jobboldali újságírók, olyan emberekként, akik egész életüket a médiában töltik, mintha nem vennék észre azt a kívülrõl jövõ taktikát, stratégiát, hogy elindult egy folyamat: felszeletelni, feldarabolni a most még egységesen megszólaló jobb oldali hangot, az apró kis hangfoszlányok meg aztán úgy is elvésznek majd a szélben. A baloldal – médiauraival együtt – pedig jót röhög a markába. Azonban van valami, amit õk nem tudnak, de mi tudunk. Mi képesek vagyunk arra, hogy egy nemesebb cél érdekében felülemelkedjünk kicsinyes személyes érdekeken, vagy esetlegesen egy szerkesztõi hibából megjelent eléggé félresikerült minõsítésen. Legalábbis remélem! Ennyi, amivel mi különbek vagyunk, mint õk. És ez nem kevés. A pénteki adásban csodálatos volt látni, ahogy az emberek odamentek a televízió épülete elé és megjelenésükkel egyben véleményüket is kinyilvánították. Nem tudom hányan nézik péntek esténként hétrõl-hétre az adást itthon és a határainkon kívül, de ez a népszerûség – ha úgy tetszik jó értelemben vett sztárság – bizonyos felelõsséget is ró az emberre. És itt most nem arra gondolok, hogy nyilván megválogatják, hogy mit szabad kimondani és mit nem, hanem arra, hogy ezt az összefogást, ezt az egységet felelõsségteljes viselkedéssel, kitûnõ publicisztikákkal, elõadásokkal kifelé is stabilan és megbízhatóan kell prezentálni. A médiacsatatéren a konzervatív sajtó nemzeti színekbe öltözött Dávidként áll szemben a balliberális média globalizálódott, sokszínû rongyokba csavart hatalmas termetû Góliátjával. Itt nem szabad hibázni, vagy ha hibáztunk azonnal korrigálni kell, mert jön Góliát és egész egyszerûen a földbe tapos minket, mielõtt még elhajíthatnánk azt a bizonyos követ a nyilvánosság parittyájából. Csak egy kérdés marad, milyen demokrácia az, ahol félni kell a kimondott szó miatt? a szocialista nagyváros öntudatos polgára

38

GLOBÁLIS SAKKJÁTSZMA Egyesek szerint a polgári pártok tesze-tosza tétlensége és már-már pökhendinek tûnõ magabiztossága okozta vesztüket. Mások szerint az MSZP mocskolódó kampánya megtette hatását. A durva, sokszor útszéli hangnemben folyó ádáz kampányretorika kiegészülve a szabad madarak „szellemes” választási plakátjaival gyümölcsözõ együttmûködésnek bizonyult. De vannak olyanok is, akiknek errõl az egészrõl teljesen eltérõ véleményük van. Nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, de ma már semmi sem elképzelhetetle n. Egyes vélemények szerint ez a parlamenti választás nem Magyarországon dõlt el, hanem valahol a messzi távolban és még jóval április elõtt. Csak annyi történt, hogy a szimultán folyó globális sakkjátszma egyik táblájánál változott a sakkozó személye. Nemzetközi nagymesterek jönnek mennek, hol az egyik fél áll nyerésre, hol a másik. Szimultán folyik a világméretû játék, egyszerre 174 táblán. Az igazi, a valódi nagymester, aki a háttérbõl az összes játszmát irányítja, láthatatlan marad. Csak a nagy kijelzõn jelenik meg az új lépés koordinátája, melynek láttán a közönség soraiban ülõk némelyike felszisszen, mások pedig a meglepetéstõl – ahogy mondani szokták – „berosálnak”. Valahol hátul, a terem végében az egyik táblán némi kis káosz, fejetlenség kerekedett. A sötét fél bábui hátrányba kerültek. Világos elõnye egyre nõ. Ez olyannyira szokatlan a termenek ebben a szegletében, hogy a környezõ táblák sakkozói is felfigyeltek rá. Sõt, maguk a figurák is. Mi lehet e mögött? Valószínûleg egy pillanatra lankadt a Nagy Játékos figyelme és megfeledkezett errõl a félreesõ, a terem végében 39

árválkodó „harcmezõrõl”. Maga a bábukat irányító sakkozó sem egy ismert figura, eddig nem sok vizet zavart, bár utóbbi ténykedéseivel világos pozíciói szép csendesen – ahogy mondani szokták „fû alatt” – megerõsödtek. Világos stratégiájának fõ mozgatórugója a jobboldalon magabiztosan tornyosuló bástya volt, aki eddig kezében tartotta a világos sereg szálait. A Király és a Királynõ pedig a háttérben az udvartartás ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva. Egész szépen alakult a mérkõzés, világos nyerésre állt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Egy pincér ment oda a Sakkozóhoz, kis tálcán egy pohár frissítõt tett az asztalra. A Sakkozó egy pillanatra eltûnõdött ahogy a pincérre nézett. Furcsa, nagy bajszot viselt a csokornyakkendõs férfi, aki bal karján átvetve kis pincérkendõjével, jobb kezében a kis ezüst tálcával, hanyag eleganciával egy fejbiccentéssel adta meg a tiszteletet a Sakkozónak, majd sarkon fordult és szó nélkül távozott. „Szörnyen ismerõs a pofa, de nem tudom hova tenni” – gondolta magában, majd kortyolt egyet a frissítõbõl. Akkor vette észre, hogy a pohár alatt összehajtogatott kis papír cetli van. Diszkréten kibontotta. A papíron két szó állt: GAME OVER. A Sakkozó megborzongott. Ugyanis a kis papíron pimaszul terpeszkedõ nagybetûs szöveg mellett észrevett még valami mást is. A papír bal alsó sarkában, alig észrevehetõen három betû volt látható. A Sakkozó gyomra egy pillanatra összeszorult, ahogy a három betût összeolvasva a napnál is világosabban azonnal felismerte, hogy ez nem más mint magának a Nagy Játékosnak, Ignác Mihajlovics Fjodorovnak a monogramja. Innentõl kezdve felgyorsultak az események. A táblán a figurák mintha önálló életre keltek volna. Sötét egyre többet és egyre hevesebben támadott, világos serege pedig csak állt és tétlenül nézte a fekete figurák tomboló gyászmenetként ható elõrenyomulását. Mire ellentámadásba lendültek már késõ volt. 40

A végsõ kegyelemdöfést az utolsó lépés adta meg. A Sakkozó éppen a jobboldali bástyával akart lépni, nyúlt is érte, de mire kézbe vette volna, a helyén már egy fekete futó állt. Kétségbeesetten nézett körül, s csak akkor vette észre, hogy hûséges tisztje – a jobboldali bástya – a világos sereg teljes vezérkarával együtt már ott pihen a csatából kivont, vagyis a leütött bábuk tárolására szolgáló tégelyben. Egy rövidke pillanatig letaglózva ült. Egy következõ pillanatban már rájött arra, hogy volt egy pillanat, amikor valamilyen általa eddig ismeretlen okból kifolyólag elvesztette ezt a nyerésre álló mérkõzést. A matt porig alázó lesújtottságából a hangosbeszélõ riasztotta fel. „Újabb játszma ért véget, s mint oly sokszor a Nagy Játékos most is bizonyított, még mindig õ a legjobb! De ne vesztegessük az idõt, nézzük ki ülhet be a megüresedett székbe! Pörögjön az a kerék! A Sakkozó ahogy fáradtan felállt a székbõl, egy pillantást vetett a nagy kijelzõre, ahol a gúnyosan vibráló felirat: GAME OVER utolsót villantva átadta helyét az új játékos nevének, akivel a hangosbemondón keresztül a közönség is azonnal megismerkedhetett. „Igen, meg van! A D–209-es játékos az!” Valahonnan hátulról, a közönség hátsó soraiból felállt egy magas, elegáns öltönyben feszítõ férfi, arcán az elégedettséget és magabiztosságot tükrözõ 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal és elindult kifelé a táblához. A Sakkozó még régebbrõl ismerte az új jövevényt. Egy idõben eljárás folyt ellene, mert állítólag kenõpénzt fogadott el azért, hogy rábeszélje a Sakkszövetség vezetõit a régi sakk készletek felújítására. A végén persze mindenki tagadott, s végül is az ügyet ejtették. „Mr. Morello! Régi nagy sakkozó, bár az utóbbi években kissé visszavonultan élt.” – harsogta az új arcról az általános tudnivalókat a hangosbeszélõ. A Sakkozó az asztal mellett állt, megvárta míg utóda odaér. Kezet nyújtott neki – ahogy az Európában szokás –, s csak ennyit mondott: 41

– Gratulálok Peter, és sok szerencsét! – Köszönöm Victor. – válaszolta az öltönyös és már le is ült az asztalhoz. A Sakkozó távozóban még visszanézett a játéktérre, ahol már az elsõ lépésekbõl látta, hogy itt bizony ismét a Nagy Játékos fog gyõzni. Az új mester elsõ néhány lépése hangos nemtetszést váltott ki a közönség soraiból, de ezt a Sakkozó már csak fél füllel hallotta, mert egyre csak a pincér járt a fejében. Honnan volt olyan ismerõs, miért pont az õ asztalához jött oda és miért éppen akkor? Még egyszer visszanézett. Pont akkor, amikor a nagybajszú pincér kezet fogott Morellóval. – Ezek ismerik egymást – villant át az agyán. A morfondírozás szellemi mélységeibõl egy villanás rántotta vissza a valóvilágba. A lámpák fényénél megcsillant valami az újonnan helyet foglalt mester elegáns zakójának hajtókáján. Elõször nem is vette észre mi az. A szörnyû felismerés csak akkor hasított belé, amikor a nagybajszú pincér az üres pohárral vigyorogva közvetlenül mellette ment el. A pincér csokornyakkendõjén is ugyanaz a kis arany kitûzõ díszelgett, mint Mr. Morello elegáns zakójának hajtókáján. A három pici arany betû, ami nem volt más, mint a fõszponzor, vagyis a Nagy Játékos monogramja. IMF Jó, ha figyelünk! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

42

EGY A VALÓSÁG S EZER A RUHÁJA Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt ez a könyv, mely játékos formában ismertette meg a fizikát az ifjú olvasókkal. A könyvet forgatva gyakran szembesülhettem azzal, hogy nem minden az, aminek elsõre látszik. Az utóbbi idõkben – immár felnõtt fejjel – is el kellett gondolkoznom azon, hogy most mi is a valóság. Valóban cigány származású miniszterelnöke volt-e a polgári Magyarországnak, vagy csak arról van szó, hogy erkölcsileg a végletekig prostituálódtunk? ITT A LÉ A TÉT A leghosszabb múltra visszatekintõ reggeli mûsorban heti rendszerességgel értesülhetünk arról, hogy most éppen a legnézettebb napindító televíziós mûsorfolyam nézõtáborát növeljük. Az öszszehasonlító adatok közül a vasárnapi mérõszámok a legérdekesebbek, hiszen a többi csatorna – beleértve a kereskedelmieket is – a hét utolsó napján nem sugároz egész délelõttre szóló monstre politikai, beszélgetõs mûsort. A vasárnapi témákat – mint általában – Lakat T., a Napkelte mûsorvezetõ géniuszokat felvonultató elit-sztárcsapata egyik oszlopos tagjának vezényletével ismerhetik meg a nézõk. Emlékeim közt kutatva rá kellett jönnöm arra, hogy az ominózus Terry Black- eset után Lakat T.-nek most másodszor is sikerült alulmúlnia önmagát, jócskán lesüllyedve annak a sokat emlegetett bányászbéka sejhajának a szintje alá. Rusztikusan, azt is kérdezhetném: vajon nem rojtos-e még a nyelve Lakat T.-nek a sok nyalástól? Egyébiránt az „alákérdezés” mint fogalom nálam új értelmezést nyert, ahogy hallgattam a focimániás sportújságíróból televíziós fõszerkesztõvé avanzsált újdonsült médiasztár eszmefuttatásait. Rajta kívül talán csak Mélykuti Ilona napkeltés szereplései mutatnak ilyen egyértelmû „pártatlanságot”. A csinos mûsorvezetõ 43

hölgy maga az élõ SZDSZ, akár egy világító táblát is a nyakába akaszthatna néha, olyannyira kibújik a szög a zsákból. Visszatérve Lakat T. zseniális mûsordirigálására, legutóbbi (2002. 09. 15.) vasárnap délelõtti gyenge szereplése eszembe juttatta azt a tesze-tosza tétlenséget, mely az ominózus Terry Black kontra gyermekét eladó „édesanya” beszélgetés során is megnyilvánult. Arra gondolok, amikor a vita hevében a transzvesztita mûvész(nõ?) – valószínûleg heves természetének köszönhetõen – vitapartnerét, a nem kevésbé érzékeny lelkületû „édesanyát” szó szerint elküldte a … csába (szóval melegebb éghajlatra), majd utána még levezetésképpen, s talán oldandó a feszültséget egy gyenge „baszd meg!” is elhangzott, a sportújságírók gyöngyszeme rezignált nyugalommal meredt maga elé és csak nézett kifelé a lukon. Azt hiszem õ is rájött arra – valószínûleg a több éves szakmai rutin, no meg a tapasztalat teszi –, hogy a beszélgetés, mint valami síkos testû halacska, itten bizony kicsusszant az õ kezei közül. És hát gondoljunk csak bele, mire is van szüksége a mi televízión „felcserepedõ” (idézet Megyótól) csodálatos ifjúságunknak vasárnap délelõttönként? Kenyérre és cirkuszra. De ezt már a rómaiak is tudták az ókorban. A szerkesztõk szerint a vasárnap délelõttre való legmegfelelõbb programok között kiemelt helyet érdemel a deviáns magatartásformák és szexuális viselkedésminták tanulmányozása, egy-egy illusztris képviselõ szerepeltetésével. Eszembe jut a klasszikussá vált mondás: Nem mind buzi, aki toleráns. Térjünk vissza azonban ehhez az utóbbi mûsorhoz, melyben Lakat T. ismét „brillírozott”. A téma ezúttal – mi más is lehetne – a Big Brother címû ún. realityshow, azaz valóságshow. A megújult TV2 – mely a nép ajkán csak Lenin TV-ként él a köztudatban – új mûsora, egyébként hasonlóan a csatorna több más mûsorához, egy licenszmûsor, vagyis külföldön már több országban bemutatták az ottani honosított változatát, hatalmas tömegeket ültetve a képernyõk elé. 44

A beszélgetés vendégei voltak a korábban egy másik csatornán nagy sikerrel bemutatott Bár címû hasonszõrû produkció két szereplõje, de természetesen nem hiányozhattak a BB szerkesztõi sem, akik közül az egyik a Naplóból már jól ismert Schváby András. Az a Schváby András, akirõl kiderült, hogy a D-209 ügy kirobbanása után manipulatív módon vágta meg a titkosszolgálati szakértõvel készült beszélgetést, melybõl így érdemi részek maradtak ki, s ezáltal az szt. tiszti múltú miniszterelnök kedvezõbb színben tûnt fel a nézõk elõtt. Az adás idõpontjában már ismert volt a komlói bugyiárus exrendõr, valamint a két nem kevésbé magasröptû és képességeikben filozófikus mélységeket súroló lány között lezajlott könnyed kis csevely tartalma. De errõl majd még a késõbbiekben részletesen is lesz szó. Szóval az elvárható minimum az lett volna, hogy egy ember, akit odaültetnek a mûsorvezetõi székbe és aki csak egy kicsit is rendelkezik valamiféle riporteri vénával, Pongó (a szóban forgó fehérnemû árusító vállalkozó) „megkérdõjelezhetetlen” logikáját és éleslátását követve legalább azt megkérdezze: valóban cigány származású miniszterelnöke volt-e a polgári Magyarországnak, vagy azt, hogy valóban egy román ember-e ma Magyarország miniszterelnöke? Már csak azért is érdekes lett volna feltenni ezt a kérdést a tisztelt szerkesztõknek, s fõleg Schvábynak, hogy a TV2 jeles képviselõi szálljanak le a nézettség magas lováról egy pillanatra és figyeljenek oda egy picit a másként megszólaló hangokra is. Mindenesetre érdekes látvány lett volna a jó Schváby, ahogy homlokból gyöngyözik az izzadságszagú magyarázkodás kínos percei közepette. Bár nagy valószínûség szerint ezt is kimagyarázták volna, mint ahogyan azt a késõbbiekben meg is tették. A magam részérõl azon sem csodálkoztam volna, ha a már jól ismert Horn Gyula által meghonosított vállrándítós stílusú naés? lett volna a válasz. De ne rohanjunk elõre, csak szép sorjában. 45

ÜDVÖZÖLLEK A VALÓ VILÁGBAN Ezzel a mondattal köszönti Morpheus a hajójára kihalászott Neo-t a Mátrix címû futurisztikus filmben. A mai világban mûködõ média is kezd hasonlatossá válni a filmbéli világhoz, lassan már nem tudjuk eldönteni, mi a valóság és mi az, ami csak annak látszik. Ami nem hír, az nem is létezik. Indul a nap. Leülök a számítógép elé és megnézem a villanypostán újonnan érkezett leveleket, üzeneteket. Elõször nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a polgári körök éppen aktuális hírlevelének elsõ mondatait: Orbán Viktor cigány. Ha Orbán Viktor a 40-es években lett volna miniszterelnök, nem ennyi zsidót visznek el, hanem az összeset. Orbán egy fasiszta beállítottságú cigány. Lentebb aztán olvasható volt, hogy ezen megállapítások a Big Brother egyik újsütetû „sztárjának” szájából hangzottak el. Pongó, a 37 éves exrendõr, aki ma bugyikat áruló vállalkozóként éli világát Komlón, és akiért valószínûleg egy emberként szurkol az egész szocialista bányászváros, egy könnyed csevelynek induló beszélgetésbõl pillanatok alatt tahófalvi „majd én jól megmondom” stílusú szapulás áradatot kreált. Az Internetrõl letöltve a képsorokat – mert hát a Nagy Testvér ugye tényleg figyel, mindent lát és mindent hall – az embernek olyan érzése volt, már elnézést a hasonlatért, mintha egy cigányzenekart hallgatna. Pongó adta a dallamot, a két csaj meg kontrázott hozzá. Pongó, a szocialista bányaváros öntudatos proletárjaként (nem, nem polgár õ, egy polgár nem így viselkedik és nem mond ilyeneket) azt is elárulta nekünk, hogy a Bibliát is szokta olvasni és tisztában van az olyan szentenciákkal is, mint a szeresd ellenségedet, mint felebarátodat, de nem tud azonosulni azokkal a nénikkel a tsz-bõl, akik régen párttaggyûlésre jártak, ma pedig ott ülnek a templomban az elsõ sorban. Pongó egyébként sem kedveli az egyházakat, szerinte 46

a papok az elmúlt kétezer év alatt több kárt okoztak az emberiségnek, mint Hitler és Sztálin együttvéve. Egységes vélemény alakult ki az alkalmi diskurzus résztvevõi között abban is, hogy Orbán Viktor cigány, a cigányság pontosan ezért utálja is õt, mivel Magyarország cigány miniszterelnököt kapott, és hát ugye az USA-nak sem volt még néger elnöke. A hihetetlen szellemi mélységeket súroló és a jó ízléstõl csillagászati távolságokra lévõ beszélgetés esszenciális csúcspontja pedig Pongónak az a kijelentése volt amikor azt mondta: „Élõben ki merem jelenteni, hogy ha Orbán Viktor a 40-es években miniszterelnök, akkor Magyarországról nem ennyi zsidót visznek el, hanem az összeset!” Mert „Orbán egy fasiszta beállítottságú cigány!” Kiegészítésként a magam részérõl ehhez csak egy kérdést tennék hozzá: Gondolom Pongó véleménye szerint Megyó most is az elegáns sármõr szerepére van kárhoztatva? DÉJÁ VU – Óh, déjá vu! – szólalt meg önkéntelenül Neo. Felfelé menet a lépcsõn egy pillanat alatt megállt mindenki. – Mit mondtál? – kérdezte hátrafordulva Trinity. – Semmit. Egy kis déjá vu. – válaszolta Neo. – Mit láttál? – Mi történt? – kérdezte érdeklõdve Cypher is. – Egy fekete macska ment el ott – mutatott a folyosóra Neo – aztán egy ugyanolyan. – Mennyire ugyanolyan? Ugyanaz? – kérdezte Trinity. – Nem tudom – felelte tanácstalanul Neo. Morpheus azonnal átlátta a helyzetet, tudta hogy baj van. Intett a két biztosító embernek. – Switch, Apoc! Trinity közben felvilágosította Neo-t. – A déjá vu hiba a Mátrixban. Ha változtatnak. Most már Neo is tudta, nagy baj van. 47

A realityshow (magyarosan: valóságsó) indulásakor a szereplõknek elmondták, szabad a pálya, mindenki azt csinál, amit akar, a nézettség mindenek felett. Ennek aztán már láthattuk is a különbözõ extrém megnyilvánulásait. Nézõk sokasága várta a meztelenkedés elsõ pillanatait és valóban nem is kellett soká várni, a pornószínésznõi karrierrõl álmodó egyik hölgyszereplõ gondoskodott is a nézettség emelkedésérõl. Azon persze el lehet vitatkozni, hogy a magánéletben is így viselkednének a szereplõk, vagy tényleg csak arról van-e szó, hogy itt a lé a tét. Mert azt azért már elég nehéz elhinni – legalábbis nekem –, hogy a féktelen szexuális étvággyal rendelkezõ egyik hölgy beveti magát a paplan alá, csendesen maszturbál egyet, majd ráakaszkodik az egyik férfi lakótársra, aki aztán alig tudja levakarni magáról a nimfomán hölgyet. Az még elmegy, amikor szûk otthoni körben a fiatalok, mondjuk így, letesztelik a lakás minden elképzelhetõ és elképzelhetetlen pontját, hogy alkalmasnak mutatkozik-e arra, hogy ott egy bizonyos társas tevékenységet kielégítõ eredményességgel folytassanak, ez mindenkinek a magánügye, az intim szféra, ami senki másra nem tartozik. De mi van akkor, amikor a show szereplõi tudják, hogy a nap huszonnégy órájának minden percében, a lakás minden helyiségében (még a legapróbban is) figyel a Nagy Testvér, aki mindent lát és mindent hall? Szóval visszatérve az ominózus könnyed szellemi csevelyre, a nem éppen EU- konform hangnemben lezajlott beszélgetés után a szerkesztõk beszóltak a szereplõknek, hogy mellõzzék a politikai, vallási és kisebbségi kérdésekben való állásfoglalást, elvégre a Big Brother nem egy politikai mûsor. Na ekkor, Neo-hoz hasonlóan magam is önkéntelenül megszólaltam a monitor elõtt: – Óh, déjá vu! Jó néhány évvel ezelõtt vetítették a mozikban Arnold Schwarzenegger Menekülõ ember címû fantasztikus filmjét. Ez a film egy 48

olyan világot tár a nézõk elé, ahol hatalmas médiabirodalmak uralkodnak egy technokrata irányítású társadalom felett. Minden eseményrõl van egy eredeti felvétel és egy másik – mai divatos kifejezéssel élve – digitálisan felújított és újrakevert, színes, szélesvásznú változat a lakosság számára, mely gyakran homlokegyenest ellentétes megvilágításban mutatta meg a „valóságot”. Ebben a rideg, média uralta világban a legnépszerûbb szórakozás a Menekülõ ember címû televíziós showmûsor, ahol elítélt bûnözõk az életükért menekülnek az õket üldözõ fejvadászok elõl. Ha megmenekülnek, kapnak egy újabb esélyt a társadalomtól, tiszta lappal indulhatnak, újból szabadok. Ha nem sikerül célba érniük, meghalnak. A cselekmény elõre haladtával aztán kiderül, a menekülõk semmiképpen sem élik túl a mûsort. A filmnek van egy nagyon érdekes pontja, amikor is az elõre elkészített forgatókönyv, a mûsorterv felborul. Ez a neveletlen Arnold, ahelyett, hogy nyakába kapná a lábait és kétségbeesetten menekülne üldözõi elõl, meggondolja magát ,és (a tõle megszokott brutális módon) megöli az egyik fejvadászt. A stúdió nézõterén hirtelen döbbent csend támad és a mûsorvezetõ is tanácstalanul áll egy pillanatig, de aztán úrrá lesz rajta a profizmus (hiába a nézettség mindenek felett), és egy pillanat alatt a maga és persze a mûsor oldalára állítja a véres tragédiát. A reklámszünetben – természetesen a közönség és a televíziónézõk háta mögött – a zárt kommunikációs hálózaton alkut kínál a menekülõknek, a látszat megõrzéséért cserébe. Ez jutott eszembe, amikor ha nem is egészen a közönség háta mögött, hiszen az Interneten láthatták a nézõk, de azért a nagy nyilvánosságot mellõzve mégiscsak beszóltak a szereplõknek. Miután a kínos eset – megint csak az Internetnek köszönhetõen – szélesebb publicitást kapott, a szerkesztõség azonnal elhatárolódott az elhangzottaktól, mondván semmilyen felelõsséget nem tud vállalni azért, hogy a szereplõk szájából mi hangzik el, s mi nem. 49

Sietve el is távolították a hivatalos weboldalról a kedélyes diskurzus látható nyomaiként szolgáló videó fájlokat. Csak hát ha a szellem egyszer kiszabadul a palackból, azt oda nagyon nehezen lehet visszaparancsolni. Élelmes netezõk, elõször valószínûleg a szexjelenetek és a meztelenkedések miatt párhuzamos weboldalakat hoztak létre a hivatalos oldalakkal, ahol a szaftosabb anyagokat gyûjtötték össze, így ez a beszélgetés sem kerülhette el a sorsát, boldog-boldogtalan letöltötte. Ha liberális világnézetû SZDSZ szimpatizáns vagy pszichológus lennék, azt mondanám: beszéljük meg! De nem vagyok az. Lehet, hogy a konzervatív beállítottságú és ilyen értékeket valló embereknek ez már olyan szellemi, erkölcsi mélypont, melyre nem képesek lehatolni. Mit is mondhatna az ember egy ilyen felvétel megtekintése után? A magam részérõl megpróbáltam higgadt maradni, elvégre a szólásszabadság szentsége is nagyon fontos dolog, Pongó pedig ugyanolyan polgára a fiatal magyar demokráciának mint jómagam, vagy akár a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A szavazata is ugyanannyit ér. Ilyenkor azért eszembe jut a régi mondás: A demokrácia a buták diktatúrája. A jó szándék megvan bennem, arra gondoltam megpróbálom követni Pongó érvelését, hátha rájövök, mi az ami erre a véleményre késztette, de csak ellentmondásokba keveredtem és a végén feladtam az egészet. Tulajdonképpen nem is értem, mi a baja Pongónak? Szerinte Orbán Viktor cigány származású. Most akkor az a baj, hogy (szerinte) cigány származású, vagy az a baj, hogy a miniszterelnökségig vitte? Mert ha a komlói exrendõrnek a cigányokkal van baja, nem értem miért kell belekeverni Orbán Viktort ebbe az egészbe? Ha így áll a helyzet, akkor itt bizony a rasszizmus tipikus esetével állunk szemben. Ha megint visszalépünk oda, hogy bizonyos tisztségeket, posztokat, állásokat csak bizonyos származású emberek tölthetnek be, 50

akkor azt kell mondanom, ez a demokrácia bizony fabatkát sem ér. És itt a kérdés jóval túlmutat a polgári Magyarország miniszterelnökének származásán. Ilyen erõvel azt is mondhatnánk, hogy a jelenleg miniszterelnöki posztot betöltõ D-209-es ügynök személyében tulajdonképpen egy román ember áll hazánk élén. Annak fényében pedig, hogy Medgyessy Péter Romániában tett látogatása során „lerománozta” az erdélyi magyarokat, ez az érvelés még helytálló is lehetne. Egy másik szemszögbõl vizsgálva a kérdést, megint csak függetlenül a volt miniszterelnök származásától, ezzel a kijelentéssel ismét arcul csapták a Magyarországon élõ cigány társadalmat. HA MINDEN KÖTÉL SZAKAD… Tasnádi Péter ATV-n történt képernyõs ámokfutása után azt hittem elérkeztünk a mélypontra, ennél lejjebb már semmi sincs. Tévedtem, van. Ennek kapcsán több érdekes kérdés is felmerül. Milyen szerkesztési elvek alapján dõl el az, hogy mi kerüljön adásba és mi az, amit nem adnak le? Hol van az a határ, amire már a szerkesztõk is azt mondják, ez már sok, ez már nem mehet adásba? A realityshow-k az egész világon jelentõs nézõközönséget vonzottak a képernyõk elé. A reklámokhoz hasonlóan ezek a mûsorok is az alapvetõ emberi ösztönökre építenek. Ezen ösztönök egyik legerõsebbje a fajfenntartás létszükségletébõl fakadó szexualitás. Ez egy olyan pont, mely holtbiztosan garantálja a nézõszám növekedését. Egy másik ilyen tényezõ az ember hatalomvágya. Ahhoz, hogy ezt kiélhesse embertársain – egy zárt közösségben pedig különösképpen – minden lehetõséget megragad, nem riad vissza még a fizikai ráhatásoktól sem. Szex már volt, már csak a vér hiányzik. Mi történik például akkor, ha a polihisztori képességekkel bíró Pongó egyik gyengébb pillanatában elveszti önuralmát és mondjuk leken egy maflást valamelyik hölgy játékostársának, mert annak vé51

leménye esetleg eltér az õ általa megfogalmazott mindenekfelett álló és megkérdõjelezhetetlen kinyilatkoztatásoktól. Mit ad Isten, utóbb felkerült a hálóra az a beszélgetés is, melyben a BB szerkesztõi mesélik el, hogy még a mûsorfolyam elején Pongó tréfásan (?) megígérte, ha a többiek õt kiszavazzák, visszalopódzik a házba és mindenkinek elvágja a torkát. Öcsém, azé ez szigorú! (Elnézést a rusztikus stílusért.) A Magyar Nemzet 2002. szeptember 14-i számának magazin mellékletében volt olvasható „A lé a tét” címû cikk, melyben megszólal a Bár címû korábban lezajlott hasonló jellegû mûsor két résztvevõje is. Érdemes odafigyelni szavaikra: „Külsõ szemlélõként értettem meg, hogy a reality show mûfaja végül is olyan, mint egy állatkísérlet, csak embereken hajtják végre, és nem a gyógyszerek, hanem a média hatásait vizsgálják, miközben a játékosok még csak nem is sejtik, hogy mi folyik idekint.” Aztán van itt egy másik kérdés. Amikor még látható volt a képernyõn a péntek esténként jelentkezõ jobboldali Sajtóklub címû mûsor, az ORTT több ízben is hangot adott nemtetszésének az egyes adásokban elhangzottak miatt. Igaz az Internet még nem olyan nagy nyilvánosság kis hazánkban, mint mondjuk egy országos televíziós csatorna és nem is tartozik az ORTT hatálya alá, de az hogy egy ilyen minõsíthetetlen hangvételû kijelentésre semelyik országos televízió és az egyetlen jobboldali napilapot a Magyar Nemzetet kivéve más országos napilap se reagáljon, az azért mégiscsak furcsa. Ami nem hír az nincs is. Nem is volt, meg sem történt. Errõl a papucsférj esete jut az eszembe. Megunván, hogy állandóan az asszony dirigál, és az utolsó szó is mindig az övé, egyszer mégiscsak hozza a formáját s az asztalra csap, valahogy így: – Nálunk mindig az lesz, amit én akarok! – harsogja. Majd kissé halkabban rögtön megkérdezi a feleségét: – Mit is akarok, drágám? (Az csak a véletlen mûve, hogy ez a kis hasonlat nemcsak a kereskedelmi televíziós csatornák hírszerkesztési elveire világít rá, de tö52

kéletesen ráillik az MSZP-SZDSZ viszonyra is. Lásd kiállás Megyó mellett a D-209 ügy kirobbanásakor.) Végül is semmi sem változott. A hír az, amire mi azt mondjuk. Utána pedig – ha úgy tetszik – kommentár formájában azt is közöljük a nézõkkel, mit gondoljanak a látottakról. Na pont ez az, amibõl egyre több embernek elege van. KLÓNOK HÁBORÚJA Ezután a kis kitérõ után, kanyarodjunk vissza a „Való világokhoz”. Most, hogy itthon is elindultak hódító útjukra a sokak által csak „kukkolósónak” nevezett mûsorok – a Big Brother és a Való Világ –, érdekes és tanulságos meghallgatni, mik a külföldi tapasztalatok. Nos, egyik ismerõsöm mesélte a minap, hogy német barátjával beszélgetett a BB ottani változatáról és a derék germán honpolgár bizony eléggé elképedt amikor meghallotta, hogy a magyarok már az elsõ héten levetkõztek, a német változatban errre hat hetet kellett várni, addig a zuhanyozás is fürdõruhában történt. Ami viszont még ennél is érdekesebb, az a nézettségi adatok alakulása. Ez egyébként úgy néz ki általánosan érvényes volt eddig valamennyi országra, ahol a BB jellegû produkciókat bemutatták. Elõször az egekbe ugrik a nézettség. A szereplõk kiválogatása, a beszavazások, az elsõ meztelen képsorok, az elsõ szex jelenet és az elsõ kiszavazás mind-mind jótékonyan hat a nézõszám emelkedésére. Csak így közbevetõleg jegyezném meg, hogy a hazai BB elsõ kiszavazásakor mintegy 70.000-en telefonáltak. Egy hívás ára 240,-Ft+ ÁFA volt. Könnyen kiszámolható, hogy ez 16.800.000,-Ft+ÁFA, ami bruttó összegben 21 millió forint bevételnek felel meg. Ez azt jelenti, ha mindenkiszavazáskor csak ennyien fognak betelefonálni, akkor a mûsorfolyam végére csak a betelefonálásokból 235.200.000,-Ft+ ÁFA, azaz 294 millió forint bruttó bevétel keletkezik. Ez az összeg azonban valószínûsíthetõen nagyobb lesz, hiszen a „játék” elõrehaladtával egyre kevesebb játékos marad bent, fokozódik az izgalom. 53

És most még mást nem is csináltunk, csak betelefonáltunk Itt tényleg a lé a tét! Jó Ha Figyelünk! Visszatérve a nézettség alakulására, a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kezdeti „fellángolás” után, ahogy múlik a varázslat, a nézettség visszasüllyed egy átlagos szintre. Hosszú távon nehéz is fenntartani az állandó feszültséget és a nézõ is elfárad egy idõ után. Hiába, 15 hét hosszú idõ. A mûsor utolsó harmadában aztán ismét emelkednek a nézettségi mutatók. Ez annak köszönhetõ, hogy kialakulnak és állandósulnak a társaságon belül az egyes csoportok, mindegyik a maga vezéralakjával és lezajlik egyfajta klikkesedés. Ezeknek a csoportoknak az egymással való küzdelme juttat némi újdonságot a nézõknek. Azon már meg sem lepõdtem, hogy a külföldi változatokban is szinte azonos karaktereket válogattak be és rendszerint van egy tégla is, azaz egy beépített ember, akinek az a feladata, hogy a többieket belevigye a jóba. A szereplõk válogatása természetesen fontos dolog, hiszen rajtuk áll, hogy milyen lesz a mûsor, s ezzel együtt az is, hogyan alakul majd a mindenható és mindenekfelett álló nézettségi mutató. BIG BROTHER WATCHING YOU Az emberek nagy többsége zabálja az olyan mûsorokat, mint a Big Brother vagy a Való Világ. A tömegmanipuláció, emberek százezreinek befolyásolása hatalmas üzlet. Ebbõl él a reklámipar is. Itt azonban továbbmentek egy lépéssel, ha úgy tetszik, összekötötték a kellemest a hasznossal. Már a betelefonálásoknál is láthattuk, milyen hatalmas, gyakorlatilag százmilliós nagyságrendû bevételek keletkeznek, pedig ez csak egy apró szelete a gigantikus mûsorfolyamnak. Igaz a költségek is horribilis méretûek lehetnek, hiszen nem elég megvásárolni a valószínûleg méregdrága mûsor licenszét, fel is kell építeni egy teljes házat, mely minden kényelmi berendezéssel el van látva. 54

Sõt az RTL Klub produkciójának a Való Világnak az elõzetes beharangozó filmjében bemutatták azt a legmodernebb mûszaki felszerelésekkel telepakolt televíziós stúdiót is, melyet külön erre a célra építettek fel a Való Villa mellé. Szóval egy biztos, a reklámidõ nem maradhat kihasználatlanul. Big Brother Watching You, vagyis a Nagy Testvér figyel téged. Ha valaki azt hiszi, hogy a BB újdonság kis hazánkban, nagyon téved. Évtizedeken keresztül itt figyelt a Nagy Testvér, csak akkor még nem így hívták, Ideiglenesen Hazánkban Állomásozó Déli Hadseregcsoport volt az õ becsületes neve. Igaz jelenléte nem szuper felszereltségû villák formájában, inkább lerobbant út menti orosz laktanyák képében mutatkozott meg a magyar lakosság elõtt. Való igaz az is, hogy kiszavazni se lehetett senkit és jó sokáig itt maradt a Nagy Testvér, de hát ugye az a játék szocialista változata volt, ez meg, amivel a kereskedelmi csatornák hülyítik a jó népet, az meg a kapitalista változat. Úgy látszik megint tömeges amnéziában, emlékezetkiesésben szenvedünk. Érdekes lenne még azoknak a véleményét meghallgatni ezekrõl a mûsorokról, akik kézbe véve a róluk szóló jelentéseket tartalmazó dossziékat, végre megismerhetik azoknak a nevét, akik a nap huszonnégy órájában tényleg megfigyelték õket. A HÁLÓZAT CSAPDÁJÁBAN Pár nappal ezelõtt ahogy kapcsolgattam a csatornák között, a Pécs TV adásánál elidõztem néhány percre. Kissé furcsa volt, hogy a csatorna megszokott emblémája a három gömb mellett a képernyõ másik sarkában valamilyen új, eddig sosem látott logó virít. A szocialista nagyvárosról szóló híreket követõ mûsorajánlóból aztán mindenre fényderült. Elõször nem akartam hinni a fülemnek, majdnem leestem a székrõl. Az ajánlóból megtudhattam, hogy több vidéki televíziós stúdióhoz hasonlóan a Pécs TV is csatlakozott ahhoz az országos méretû 55

tévéstúdió láncolathoz, melynek a neve, nem fogják kitalálni: A HÁLÓZAT. Hát ilyen már nincs! – kiáltottam fel önkéntelenül. Nem elég, hogy a Hálózat Kormánya uralkodik az ország felett, de a televízióból is a Hálózat mûsorai köszönnek vissza ránk. Természetesen ez csak név azonosság, de azon már nem is csodálkozom, hogy megint a lehetõ legrosszabbul sikerült a névválasztás. Igaz, errõl nem a televíziós társulás tehet, hanem a belpolitikai helyzet. AZ ÍTÉLET NAPJA A Nagy Testvér azonban sok mindenre képes. A futurisztikus filmben számítógépes animációval rendezik meg a produkció számára kényelmetlenné és feleslegessé vált fõhõs halálát, ám annál nagyobb a meglepetés, amikor Arnold élõben, túlélve saját halálát, a média uralma ellen lázadó fegyveresek társaságában megjelenik a tévéstúdióban és elszabadul a pokol. Valószínûleg idáig még nem fajulnak a dolgok, azonban a BBC által készített felmérés arról számol be, hogy a nyugati világban, ahol nagyobb múltra tekintenek vissza az ilyen típusú mûsorok, az emberek nem hisznek már a médiának. Tudják, hogy a „játékosok” olyan figurák, akik csak szerepet játszanak, sõt néha túljátszanak, s a nézõk csak arra várnak, mikor bújik ki a szög a zsákból. A BBC által készített tanulmány azonban még valamire figyelmeztet minket. Ha ilyen nagy számú nézõ veszti el a médiába vetett bizalmát, az elõbb-utóbb a hírmûsorokra is kihat. Ez pedig oda fog vezetni, hogy a híradók hitelüket vesztik, az emberek a híreknek sem fognak hinni. A jövõ mozgásban van, ahogy Yoda a nagy Jedi tanítómester mondta. Semmi sem biztos, csak a változás. Ahogyan azt már hetek óta hallhattuk és már kívülrõl fújja az ország, a Nagy testvér figyel, mert itt a lé a tét. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

56

ÚJRA ITT VAN A NAGY CSAPAT Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat, csapjad össze, csapjad össze, csapjad össze a mancsodat… Bizonyára mindannyiunk számára ismerõsen csengenek a régi dal sorai. Tényleg újra itt van teljes létszámban a mûsorvezetõ médiasztárokat felvonultató „nagy csapat” immáron ismét a közszolgálati televízió mindkét csatornáján, az m2-n pluszban délutáni ismétlés formájában is. A Nap-kelte címû reggeli mûsorfolyam 1359 nap után újból országos lefedettséggel jelentkezik a hazai képernyõkön reggelente. Visszautalva a régi dal soraira, vajon van-e okunk, hogy örömünkben összecsapjuk a mancsunkat? Amint azt az elmúlt években heti rendszerességgel láthattuk és hallhattuk, a Nap-kelte – azokon a területeken, ahol mindegyik reggeli mûsor látható volt – a legnézettebb produkció volt a reggeli mûsorsávban. Igaz, mivel az ATV csatornáján jelentkezett, lefedettsége csak mintegy fele volt, mint legnagyobb konkurensének, a közszolgálati csatornákon jelentkezõ Ma reggel címû mûsornak. Tehát mindenképpen egy népszerû, sokak által nézett mûsorról van szó, még örülhetnénk is annak, hogy „visszataláltak” eredeti mûsorcsatornájukra. Az örömbe azonban üröm is vegyül, mégpedig jócskán. De lehet, hogy az igazsághoz közelebb járok, amikor azt mondom, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az üröm a jellemzõ amibe esetleg vegyül egy kis örömféle is. HELYCSERÉS TÁMADÁS A jobboldal választási veresége után és a Magyar Televízió háza táján elindult átrendezõdési folyamatoknak már az elején lehetett olyan hangokat hallani, hogy a két közszolgálati csatorna politikaiés hírmûsor-struktúrája gyökeresen átalakul majd. A legegyszerûbb 57

változat szerint a reggeli mûsorsáv Gyárfás kezébe kerül, míg az esti adásidõt Juszt és csapata uralja majd. Ami a reggelre vonatkozó jóslatokat illeti, bejött. 2002. szeptember 19-én vasárnap reggel a Nap-kelte m1 és m2-n jelentkezõ adásában a Híradó stúdiójából már nem a jól ismert és megszokott híradósoktól hallhattuk a híreket, hanem a Nap-kelte gyönyörû hírolvasójától, Hajdú Andreától. Egyik kedvenc szerzõm nem régiben megjelent könyvének címe jut eszembe: Visszajöttek. Vajon ez a visszatérés tényleg csak azt jelenti, hogy a távkapcsolóval egy másik csatornára váltunk, vagy ennél azért jóval többrõl van szó? A választ talán sejtjük. Aznap reggel – remélem a Kedves Olvasó nem neheztel rám ezért – a Vasárnapi Újság címû (szélsõséges) rádiómûsort hallgattam a Kossuth Rádión. A mûsor vendége Orbán Viktor a polgári Magyarország miniszterelnöke volt, aki egy hallgatói kérdésre válaszolva elmondta, hogy bár korántsem beszélhettünk kiegyensúlyozott médiahelyzetrõl a polgári kormány négy esztendeje alatt, örvendetes volt, hogy a közszolgálati televíziós csatornák nem álltak be abba a sorba, melyben a kereskedelmi televíziók oly jól megtalálták helyüket a balliberális oldalon. Így a polgári és nemzeti értékrend is eljuthatott a nézõk széles táborához. Azt már csak én teszem hozzá, félõ, hogy Gyárfás és csapatának visszatértével most már ennek is vége szakadt. Az ATV kereskedelmi csatornán a távozó Nap-kelte helyére azonnal betelepedett a többek között Juszt László és Havas Henrik nevével fémjelzett Más-nap címû reggeli produkció. Mint ahogyan azt már a korábbiakban a péntek esti Sajtóklub képernyõrõl való leparancsolásánál is láthattuk, az ATV vezetése, a választási eredmények nyilvánosságra hozatala után hirtelen, szinte varázsütésre, a bal oldali értékrend és az azt képviselõ pártok és személyiségek felé orientálódott. Ezért nem is csodálkoztam, hogy az ATV-n most már nemcsak az esti, de a reggeli mûsorok is teljesen átmentek kézi ve58

zérlésbe, ahol a gyeplõ az objektivitásáról híres orvvadász riportergéniusz kezében van. De térjünk vissza az m1-hez és a Nap-keltéhez. A 7 TÖRPE A beharangozó elõzetesbõl már sejthetõ volt, hogy a vasárnapi mûsor magáról a mûsorról fog szólni. A produkció történetében elõször, egyszerre mind a hét mûsorvezetõ jelen volt és a meghívott vendégek is arra utaltak, hogy a csapat a médiasztárokkal az objektív tájékoztatásról szóló könnyed csevely farvizén fog visszahajózni a Magyar Televízió szárnyai alá – hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljek. Hétfõ, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, vagyis Bánó András, Mélykuti Ilona, Aczél (Acsádi) Endre, Forró Tamás, Pallagi Ferenc, Verebes István és Lakat T. Károly. Nézzük akkor egyenként kik is õk, akik ezután reggelente immár országos lefedettséggel köszöntenek majd minket és akik elõl, tetszik, nem tetszik, nincs menekvés. Az egyenleges Bánó Általában vele indul a hét. Ha lehet ezt mondani, a Nap-kelte mûsorvezetõi között õ a szürke eminenciás. Elõélete mindenki elõtt ismert, másokhoz hasonlóan õ is a Magyar Televízióban tevékenykedett annak idején, aztán jött az emlékezetes Kossuth téri ügy, ahol egy ország lakossága ismerkedhetett a videószalagok rejtélyes viselkedésével. A botrányból valószínûleg csak a szalagok eredetiségét vizsgáló japán óriáscég a SONY jött ki jól, naponta többször is elhangzott a négybetûs márkanév, érdekes módon akkor senki sem szólt, hogy nem szabad kiejteni a cég nevét, mert az már reklámnak minõsül. Ez nem trükk, ez Sony. Bánó András – talán a „szépemlékû” elvtársi idõk szokásos eljárását juttatva eszünkbe –, mondhatjuk ejtõernyõsként landolt Gyárfás elit média-kommandójában. A mindig jól öltözött és elegáns Bánó –tudjuk 59

a D-209 esetébõl is, hogy szocialista polgártársainknál mennyire fontos az elegancia, az úriemberes kinézet – itt végre megmutathatta valódi képességeit. Ezt látszik alátámasztani az a kijelentése is, melyet a debütáló visszatérõ adás végén a többi mûsorvezetõ kolléga jelenlétében mondott: „A közszolgálati reggeli mûsorban ugyanezt a stílust és ugyanezt az objektivitást nem kapták meg a nézõk. Ez abszolút tárgyilagos és nem glóriafényezés.” Hát igen. Még hozzátehetnénk, hogy Bánó András szerénységét már csak szépsége múlja felül. Az SZDSZ élõ lelkiismerete Visszagondolva az országgyûlési választási kampány indulása óta eltelt idõre, azt vettem észre, hogy az éppen aktuális szerkesztõ furcsamód Mélykuti Ilonának – vagy ahogy a többiek hívják Icának – adta a legtöbbször az úgynevezett „nehéz embereket”. Végül is akár Torgyán Józsefet, akár Csurka Istvánt nézzük, valóban, már fizikai jelenlétükkel is jól szemléltetik, mekkora jelentõsége van életünkben a tömegvonzásnak. Mindketten testes emberek, jó orgánummal rendelkeznek, retorikai képességeknek sincsenek híján, mégis, ezzel az apró termetû hölggyel nem nagyon bírt egyikõjük sem. Kicsi a bors, de erõs – ahogy mondani szokták. Valóban, emlékezetes pillanatokat élhettünk át, amikor Csurka lila fejjel, kidagadt nyaki verõerekkel a plafonon volt az idegességtõl, a kedves Ica néhány megjegyzése vagy kérdése után, de valószínûleg a Torgyán doktornak okozott „kellemes” pillanatokat is sokáig megõrizzük majd emlékeink között. Mindazonáltal számomra nem ezek a pillanatok mutatták meg igazán, ki is valójában Mélykuti Ilona. Verebes István szavaival: „Õ a Hófehérke és mi vagyunk a hét törpe” Nos Hófehérke nem is annyira ártatlan, mint amennyire kívülrõl látszik. Számomra az egyik legmegdöbbentõbb beszélgetése az volt, melyet a közélet egyre fényesebben ragyogó új szocialista csillagával Gy. Németh Erzsébettel folytatott. Nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, hogy a mi Icánk másodállásban Demszkynek dolgozik, 60

úgy nekiment a szocialista fõpolgármester-jelöltnek. Szegény Böske állta a sarat egy darabig, de kb. a beszélgetés felétõl kezdve a pisze mûsorvezetõ hölgy – többi kollégájához hasonlóan – nem engedte szóhoz jutni interjúalanyát szinte csak õt lehetett hallani. Hiába a csapatszellem. Ez ma amúgy is divatos. Mi egy csapat vagyunk! Hiába kis párt az SZDSZ, hiába olvadt semmivé az országos támogatottsága, kulcs emberei kulcs pozíciókban, kulcsfontosságú nyilvánosságot birtokolnak. Akit egy ország figyel „Ha én beszélek, akkor nem alszik az egész ország, te összetévesztesz valakivel, barátocskám” – mondta a debütáló adás összevont szaunájában Aczél (Acsádi) Endre Lakat T. Károlynak, amikor az tréfásan megjegyezte, hogy valószínûleg az egész ország mélykómában alszana, ha Aczél most valamilyen külpolitikai jegyzettel szerepelt volna. Bezzeg mennyivel jobban jártak így a nézõk. Anettka, mint reggeli beszélgetõtárs – igaz Aczél szerint túl volt öltözve – biztos siker. Aczél Endre, vagy ahogyan Hajdú Andrea a beharangozóban bemutatta, Bandi, a hétfõ esti Újságíróklub címû Juszt-féle kerekasztal mûsor szektájának is oszlopos tagja. Érdekes párhuzam figyelhetõ meg Aczél és Verebes között. Mindkettõjük szerepel egy olyan másik mûsorban is, ahol nem követelmény a pártatlanság. Mindenesetre érdekes lenne egy olyan szituáció, ahol mondjuk egy jobboldali politikusról elhangzik valami a hétfõ esti négyes „elõadásában”, amirõl keddre kiderül, hogy nem igaz, szerdán pedig õ lenne az egyik vendég a Nap-keltében. Az összevont szaunában a titkosszolgálati érintettséggel rendelkezõ mûsorvezetõ búcsúzóul még odaszólt Lakat T.-nek: „Elfelejtettél egy nagyon lényeges szempontot, ma Móric napja van, Mórickát sok szeretettel üdvözöljük, etimológiával együtt. Mindenki döntse el, ki lehet Móricka? 61

Van, aki forrón szereti Visszatekintve erre a debütáló adásra, kétségkívül az utolsó mûsorszám, a „Mindenki a fedélzeten” munkacímet viselõ szauna volt a legérdekesebb. Itt mindegyik mûsorvezetõ egyszerre volt jelen és egy kicsit mindenki megmutatta a valódi arcát is. Forró Tamás mindjárt elsõ mondatával kivívta a nézõk figyelmét: „Én tudok viszályt szítani”. Valóban, ezt már több alkalommal is láthattuk. Elgondolkodtam azon, mi szépet, jót lehetne elmondani Forró Tamásról, most momentán semmi nem jut eszembe. Mindenesetre az általa levezetett Kereszttûz rovatokat figyelve érdekes hasonlóság figyelhetõ meg közte és a jelenleg funkcióban lévõ D-209 jelû miniszterelnök között. Egyfajta új (szocialista)embertípus megtestesítõi õk. Az elesettekért aggódó milliomosé. Kétmilliós karóra, 500-as Merdzsó, a polóra zakót húzunk és akkor tessék mondani, mi lesz a kitelepített romák sorsa? A pénzügyõr Pallagi A Blikk fõszerkesztõi székébõl került a Nap-kelte mûsorvezetõi székébe Pallagi Fefe. Az újságjánál lefektetett irányelveket ugyan nem ismerjük, bár valószínûleg nagyon hasonlatosak napkeltés ars poeticájához: „Abból élünk, hogy állandóan valamiben kételkedünk. Minden reggel alapvetõen két kérdést feltenni jövök ide: Az egyik, hol a lóvé? Hiszen ez az ami mindannyiunkat érdekel, a másik – itt persze a politikáról lesz szó a következõkben – ki kivel igen és ki kivel nem? Ez az a két kérdés, ami szerintem fontos, legfeljebb az alanyok variálódnak hozzá.” Hát azért az élet ennél valamivel többrõl szól. Talán ezért is van az, hogy vannak olyan emberek, akik csak arra képesek, hogy az életnek egy-egy szûkebb területére fókuszálnak, s ha valami ezen kívül esik, elbizonytalanodnak, rosszabb esetben hibáznak is. Persze tudjuk, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Hibázni is többféleképpen lehet. Vannak apró hibák, melyek gyorsan és könnyen kor62

rigálhatók, vannak nagyobb hibák, melyeket már nehezebb helyrehozni és vannak olyanok is, melyekkel az ember nem nagyon tud mit kezdeni. Ilyen emlékezetes eset volt, amikor a lóvéért – és még úgy tûnik ezenkívül másért is – aggódó Pallagi Ferenc egy földbirtokrendezéssel kapcsolatos kormányelképzelésrõl szólva azt mondta, „a nagy kajla bajszú magyar paraszt kaphat, megfelelõ tájszólás esetén, vagy kaphat egy vállalkozó is földet.” Innentõl aztán ismerõs mederben haladtak a dolgok. A szót tett követte – igaz itt nem ütésváltás zajlott le –, hanem feljelentést tettek az ORTT-nél. Az illetékes bizottság az õ illetékes embereivel – majdnem azt írtam elvtársaival – meg is hozta döntését. Ebben kijelentik, hogy Pallagi Ferenc megsértette a törvényt. Ennek alapján a panaszbizottság a kérdésben megfogalmazott állítást „sértõnek és lekicsinylõnek tartja a magyar földmûvesekre vonatkoztatva. A kajla bajusz, a magyar származás és tájszólás szembeállítása a vállalkozó fogalmával megengedhetetlenül gúnyosan sértõ egy tárgyilagosságra köteles mûsorszolgáltató részérõl. (…) ez elõítéletes, kódolt beszéd.” Az indoklás szerint a Blikk fõszerkesztõjének mondata „ugyanabba a sértõ és otromba kategóriába tartozik, mint a »földtúró, krumplizabáló német« vagy a »görbe orrú, csámpás zsidó«. Az ilyenfajta, egész népcsoportokat megalázó kliséknek nincs helyük a tömegtájékoztatásban.” Röviden ennyit arról, hogy ki kivel, mennyiért hova tette a lét. A bazidai Darth Vader Miután délután megnéztem a kettesen az ismétlést, szeptember 19-e a leghosszabb nap titulust vívta ki magának nálam. Akik velem ellentétben vasárnap reggel a producerzseni és csapatának mûsorát választották, azok Verebes Istvánnal ébredhettek együtt. Ha a képernyõn lévõ feliratnak hinni lehet, vidáman. Magam is végighallgattam jegyzetét, melyben sok értelmes dolgot mondott, bár nekem inkább tanulságosnak, mintsem vidámnak tûntek gondolatai, 63

melyeket korareggel megosztott publikumával. Valahogy nem volt kedvem röhögni rajtuk. Talán kissé túl magvasak voltak így vasárnap reggelre. Verebes, aki szintén oszlopos tagja egy másik héttagú társaságnak is, jegyzetében kihangsúlyozta, hogy a Nap-kelte mint mûsor, mennyire fontosnak tartja a hiteles tájékoztatást, ezentúl pedig elkötelezett hívei a párbeszédnek, hiszen magát a mûsort is a demokrácia sokszínûségét tisztelõ és méltányoló lehetõség szülte. Még elmondta azt is, hogy szándékuk, törekvéseik, hangnemük ugyanaz maradt, mint a kezdetekkor. Na itt kezdõdtek a gondjaim a kitûnõ jegyzettel. Egész egyszerûen hiteltelenül hangzottak Verebes István szájából az által elmondott gondolatok. Felvetõdött bennem a kérdés, mi van akkor, ha a riporter mindig ugyanannak a félnek az oldalán áll? Hogyan hangozhat hitelesen a pártatlan tájékoztatásról és a párbeszéd fontosságáról szóló jegyzet egy olyan ember szájából, aki a Nap-keltében a pártatlan, objektív és minden tekintetben sziklaszilárdan középen álló mûsorvezetõ szerepében tetszeleg, néhány nappal késõbb és pár csatornával arrébb pedig obszcenitásokkal és altesti humorizálással megspékelve – szigorúan „intellektuálisan” – esetleg még bele is rúg egyet korábbi interjú alanyába a Heti Hetes címû mûsorban? Vannak mûsorok, ahol mindent lehet és vannak emberek, akiknek mindent szabad. Õk az egyenlõbbek az egyenlõk között. A nézettségi mutatókra tekintve mégis azt kell mondanom, nagyon széles a tábora azoknak, akik szerint ez a megfelelõ pártatlan, objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás. Az én véleményem csak egy a sok közül, és nem vagyok tévedhetetlen ítész, aki mindig biztosra megmondja, mi jó és mi nem. Alfred Stokes óta tudjuk: az ízlésre nincs magyarázat. Valószínûleg a gyomrommal van baj – ahogy mondani szokták – ezt már nem veszi be. A fene a kényes úri ízlésemet.

64

A foci mindenek elõtt Ha valaki vasárnaponként Lakat T. Károllyal tölti a délelõttöt szinte suhannak a percek, az órák. A mindig mosolygós és sajátos orgánummal bíró sportújságíró mindenkivel megtalálja a megfelelõ hangot. Igaz néhányszor akadtak már gyengébb pillanatai is, néhányszor pedig már láthattuk õt alászállni az igazi mélységekbe is, de hát senki sem tökéletes. Rendkívül érdekes volt hallani, hogy ez a mindig vidám és zseniális átkötéseket bemutató ember akkor a legboldogabb – szó szerint rettenetesen boldog –, amikor Aczél Endrét hallja a Benes- dekrétumokról beszélni. Vannak még kontrasztok kishazánkban – mindig ezt mondom. Senki ne aggódjon, még jó néhány vasárnapon keresztül megjelenik Lakat T. televíziónk képernyõjén és abban is biztosak lehetünk, hogy kedélyesen, vidáman és kellemes hangulatban fog elcseverészni az éppen aktuális focista, politikus, gyermekét elvesztett szülõ, leszbikus, homokos, transzvesztita és még ki tudja milyen beszélgetõ partnereivel. És ha mindenki nagyon figyel, „Hogy ki lopta el a pénzt, a reklám után megtudjuk.” a szocialista nagyváros öntudatos polgára

65

LÁSZLÓ KIRÁLY ÉS A KEREKASZTAL LOVAGJAI Az Úr kegyelmébõl eddig eltelt hosszú hetek sorához hasonlóan, percnyi késedelmet sem okozva szokás szerint helyet foglalt az ATV kerek-asztala mellett László király – lassan már egyeduralkodóvá válik ezen a csatornán reggel, délben és este –, három hû lovagja társaságában.

„MINDIG KELL EGY ÜLEP” Hétfõn este elkerülendõ a realityshowkat a csatornák között kapcsolgattam. Miután nem volt kedvem hozzá, hogy kb. nyolcadszor is megtekintsem a Spektrumon a második világháborús tengeralattjáró ütközetekrõl szóló abszolút hiteles és kétségkívül igen érdekfeszítõ filmsorozat éppen aktuális epizódját, az ATV Juszt-féle Újságíróklub címû politikai kerekasztal beszélgetõs mûsoránál kötöttem ki. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a mûsor egyszer még üdítõen fog hatni rám, de hát a gagyi „B” besorolású amerikai filmek és a való világot bemutató nagy testvérek valahogy arra ösztönöztek, hogy mégis inkább a termetes riporter diskurzusmûsora mellett horgonyozzak le. „A balliberális média emberei, a szoclib tábor szekértolói” – lehetett hallani sokszor a jobboldalról megfogalmazott kritikákat a hétfõ esténként jelentkezõ Újságíróklub illusztris tagjairól. Ezen az estén némiképp módosult a klasszikus felállás, a kitûnõ képességû, szeretve tisztelt Aczél (Acsádi) Endrét, egy fél ország Bandiját, most nélkülöznünk kellett. Pedig ha õ is ott ül a stúdióban, mindig pezseg a hangulat, sokszor még a kollégákat sem hagyja szóhoz jutni. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen tõle magától hallottuk a Nap-kelte emtévés debütáló adásában: „Ha én beszélek, akkor nem alszik az 66

egész ország.” Helyette Avar János, a külpolitikai újságírás egyik gyöngyszeme vállalta erre az estére a beugró szerepét. A mûsorban igazán két téma volt számomra érdekes, mely igazán megragadta a figyelmemet. Az egyik a szlovákiai választások eredményének megvitatása és kommentálása volt. Mint ahogyan azt Avar János egyszerûen és világosan elmondta, a két unió, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok, közölték Szlovákiával: vagy Meciar vagy Európa. Még felhozta Horvátország példáját, ahol szintén – fõleg amerikai nyomásra – hasonlóan zajlottak le a szabad és demokratikus választások, csak ott Tudman volt a fekete bárány. Idáig rendben is volnánk, ám ezután jött Bolgár György. A tõle megszokott higgadt, tárgyilagos és elemezõ hangon elmondta a nézõknek, hogy az effajta lépés – ha úgy tetszik nyomásgyakorlás – Szlovákia esetében az emberekben esetleg megkérdõjelezheti a demokratikus és szabad választásokba, valamint a nemzeti szuverenitásba vetett hitet. Aztán sietve hozzátette, ez üdvözlendõ, és hogy aggodalomra semmi ok, mert ez az egész folyamat stabilizálóan hatott az egész térségre. Tulajdonképpen ez így van jól. – Mindig kell egy ülep – mondta Lovas István a szépemlékû péntek esti Sajtóklub valamelyik adásában. – Régen ott volt a moszkvai ülep, most itt van helyette a washingtoni. Miért van az, hogy a balliberális pártok, s mint ahogyan most is láthattuk, médiamunkásaik az õ újságíróik is csak a mintadiák, az eminens éltanuló szerepét tudják elképzelni hazánk és a környezõ, az Európai Uniós csatlakozásra váró volt szocialista országok számára? A cél szentesíti az eszközt. Láttuk már ezt Ausztria és Hajder esetében is. Persze az osztrákok más helyzetben vannak, hiszen õk már tagjai az Európai Uniónak és gazdaságuk is sokkal erõsebb, mint a csatlakozásra váró országoké, bírja a versenyt. Ami igaz bosszantó abban a hozzáállásban amit Bolgár György is képvisel az, hogy az egyszerû „betanított munkás” szerepét szánja ezeknek az országoknak, köztünk hazánknak is. Hogy stílusos legyek a most zajló médián 67

keresztüli kukkolós õrülethez, a Nagy Testvér majd megmondja mit kell tenni (értsd: hogyan kell csatlakozni, kire kell szavazni), a Kis Testvérek pedig boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Hát ez meseszerû, nem igaz? Mintha a rosszemlékû KGST-ben lennénk megint, csak most nem így hívják a szervezetet és nem Moszkvában van a központja, hanem Brüsszelben és/vagy Washingtonban. Szentséges globalizáció! KINEK A MINISZTERELNÖKE? A másik téma, melynek megtárgyalására szintén ráillene a bicskanyitogató jelzõ, Orbán Viktor az európai uniós csatlakozással kapcsolatos feltételeket szabó kijelentései. A mûsor ezen részének öszszefoglaló címe talán ez lehetne: Az univerzális pofozóbábu: Orbán Viktor. Az elsõ probléma abból adódott, hogy a Vasárnapi újságban a „jegyzetíró” Orbán Viktort miniszterelnökként aposztrofálta, Megyót pedig nem. Éktelen nagy felháborodást keltett, a jegyzetíró azon véleménye, hogy Megyót nem tekinti az egész ország miniszterelnökének, holott szabad és demokratikus választásokon gyõzött a szocialista párt. No comment. Egyébiránt érdekes volt, hogy a kitûnõ újságírók pontosan tudták mi hangzott el, hiszen nagy valószínûség szerint õk is hallgatják a mûsort, már munkaköri kötelességbõl is, de arra azért kínosan ügyeltek, hogy a jegyzetíró – aki egyébként Bencsik András a Demokrata címû hetilap fõszerkesztõje volt – nevét még véletlenül se ejtsék ki. A balliberális oldalon a pénteki Sajtóklub tagjai persona non gratanak számítanak. Mindenesetre azon azért érdemes lenne elgondolkodni, hogyan lehetséges az, hogy a D-209 bárhová megy az országban, mindenütt kifütyülik. Ha visszaemlékszünk a történelmünk során eddig egyetlen „koronás” szocialista miniszterelnökünkre, a szeretve tisztelt Horn Gyulára – akirõl aztán minden elmondható csak az nem, hogy 68

pufajkás létére a polgári erõk kedvence lett volna – nála azért nem volt ilyen, hogy rendszeresen kifütyüljék. Ezen azért nem ártana, ha azok is elgondolkodnának, akik tavasszal a Szocialista Pártra adták le a szavazatukat. De nézzük, mirõl is volt szó. A különbözõ elektromos árammal mûködõ eszközök vásárlásakor – különösen igaz ez a szórakoztató elektronikai készülékekre – mindig kiemelten felhívják a vásárló figyelmét a helyes csatlakoztatásra. Ha rosszul kötjük össze az egyes komponenseket elõfordulhat, hogy jobb esetben recsegés jön a hangszóróból, de az is lehet hogy leégés lesz a vége. Az ország és a magunk biztonságának megõrzése érdekében, és hogy az uniós csatlakozásnál is elkerüljük a leégést, bizonyos szempontokra minden másnál nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. Valószínûleg nem állok egyedül azon tapasztalatommal, hogy a szocialista embertípus valahogy nem képes a távlatokban való gondolkodásra. Csak két nap létezik számára. A mai, meg a holnapi. Kész, nincs tovább. A régi dal sorait idézve: „Ahogy lesz, úgy lesz…” Jól példázza ezt a szemléletmódot az is, ahogy nemcsak a baloldali és liberális pártok részérõl, de sajtójuktól is a jól bevált csúsztatás és összemosás takikáját látjuk. Mert minek nevezhetjük azt, amikor napi aktuálpolitikai kérdéssé egyszerûsítik az eu-csatlakozást. Rettenetesen kevés idõnk van már arra, hogy európai mércével mérve versenyképessé tegyük a magyar vállalkozókat és fizetõképessé a magyar vásárlóközönséget. Most kéne menni elõre, mint a gép, ehelyett azt látjuk, hogy fékezik a gazdaságot, a beígért intézkedések váratnak magukra vagy nem úgy teljesültek és nem azoknak akinek ígérték. Nicht ugri-bugri, langsamme spacíren. A polgári Magyarország miniszterelnöke Görögország és Írország példáján keresztül mutatta be, hogy a csatlakozásnak nyertese és vesztese is lehet egy ország. Ha vetünk egy pillantást az EU államaiban élõk átlagkeresetét és a csatlakozásra váró országokét bemutató grafikonokra, bizony olyan érzése támad a tájékozatlan magyar hon69

polgárnak, ha így marad minden és a gazdaság nem tér vissza az elmúlt négy esztendõ lendületes építkezéséhez, hazánk is Görögországhoz hasonlóan vesztesként éli majd meg az Unióhoz való csatlakozást. Már önmagában ez is elegendõ ok lenne arra, hogy a jó László és hûbéresei a kerek-asztal és közönsége színe elé citálják megbeszélendõ témaként Orbán Viktort, akinek újabban az univerzális pofozó bábu szerepét szánták, mégsem ez volt az, ami éktelen haragra gerjesztette õket. A mûsor végén a volt kormányfõ arra bíztatta a nemzeti értékrendet valló honpolgárokat, hogy tartsanak ki, támogassák a polgári oldal jelöltjeit. Mivel a volt miniszterelnök egy szélsõséges rádiómûsorban a Vasárnapi Újságban mondta ki a „kitartás” szót, ez maga a vég. Természetesen azonnal egyenlõségjelet vontak Szálasi és Orbán között. Pongótól a Big Brother sztárjától már hallottuk, hogy a polgári miniszterelnök cigány is meg náci is, még arra leszek kíváncsi, hogy mondjuk az elkövetkezendõ fél éven belül még mi lesz? Egyébként ezt már láttuk egyszer a választási kampány során, ugyanezt eljátszották az ominózus „élettér” kifejezéssel is, csak éppen ott volt a dolog szépséghibája, hogy ez a szó Szili Katalin szórólapján is szerepel, aki ugye ma az Országgyûlés elnöki posztját tölti be és mégsem mondja senki, hogy egy náci vezeti a parlament üléseit. Hiába, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. A végén még kiderült, hogy csak az elvtársak vannak a biztos tudás birtokában, hiszen õk már túl vannak több nagy csatlakozási folyamaton is, igaz akkor másik irányban csatlakoztunk és a szervezeteket is másként hívták, ha jól emlékszem Varsói Szerzõdésnek és KGST-nek. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

70

VÁROS AZ ORSZÁG SZÉLÉN – avagy Pécs folytatja sikereit (?) –

„A világméretû becsapások idején az igazság elmondása forradalmi tett.” (George Orwell) Az egyik hosszúra nyúlt munkanap végén késõ este hazafelé utaztam a buszon. A csuklós éppen odaért az egyik megállóhoz. Néztem, ahogy szállnak le az utasok és egyszer csak észrevettem a plakátot. A klasszikussá vált francia filmrõl a „Nagy kékség”-nek neveztem el. Elõször nem is értettem, hogyan lehetséges az, hogy a plakát teljes felületén elterpeszkedõ hatalmas „Toller” felirat nem a már jól megszokott és bejáratott vörös alapon virít, de aztán eszembe jutottak Kovács László szocialista külügyminiszter-pártelnök szavakban is testet öltött reform gondolatai, melyek valahogy így hangzottak: eljött az idõ, hogy a Magyar Szocialista Párt Magyar Szociáldemokrata Pártra változtassa a nevét. Valószínûleg a plakát színeváltozása is ebbe az új dizájnba illik bele. Nekem errõl az a bizonyos milliós nagygyûlés jutott az eszembe, melyet a polgári Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor hívott össze a tavaszi országgyûlési választások két fordulója között a Parlament elé, a Kossuth térre. A „királyi” televízió akkori „A Hét” címû mûsora az utca emberét is megkérdezte, miért jött ki a nagygyûlésre. Egy idõs hölgy a riporter kérdésére ezt válaszolta: „Kedves uram! Ez a garnitúra ugyanaz a garnitúra, csak a cégtáblát festették át. Ez pedig csak festék és ecset kérdése.” Hát ennyit a 71

plakátok színének és a Szocialista Párt nevének változásáról. De térjünk vissza az ominózus kék plakáthoz. A kék alapon egyeduralkodóként – a városhoz hasonlóan – mediterrán Moszkva helytartójának neve díszeleg hatalmas betûkkel. A plakát a szocialista tervezés puritanizmusát ötvözi a modern kor szûkszavú információközlésével. A jelölt neve mellett még helyet kapott az MSZP emblémája (a vörös csillagból transzformer módjára átalakított stilizált szegfû), a helyi pártszervezet internetes elérhetõsége és a rövid, egymondatos szlogen: PÉCS FOLYTATJA SIKEREIT! Az ajtók záródtak, a csuklós pedig elindult kifelé a megállóból. Meg kell mondanom a szocialista PR-csapat jó munkát végzett, a szlogen beindította az agymûködésemet. Olyannyira, hogy a következõ megállónál majdnem elfelejtettem leszállni. Magam is tõsgyökeres pécsi – ahogy az itt élõk mondják tüke – vagyok, de bizony erõsen gondolkodóba estem ennek a szlogennek a jelentésén. Lázas igyekezettel kutattam emlékezetem mélységes bugyraiban, de sehogy se tudtam rájönni, hol vannak azok a sikerek, melyeket folytathat Pécs, de valahogy semmi sem jutott eszembe. Nem mondhatnám, hogy éjszaka álmatlanul hánykolódtam és forgolódtam ágyamban, mert nem találtam azokat a bizonyos sikereket, egész jól aludtam. Másnap aztán úgy döntöttem, mégiscsak végére járok a dolgoknak, utánanézek, mennyire sikeres is ez a város. A VARÁZSSZÓ: INTERNET Leültem a gép elé is rögtön bepötyögtem a plakáton látott weboldal címét: www.mszpbaranya.hu. Az alábbi fantasztikus sikerlista innen származik: „Az elmúlt évek eredményes önkormányzati tevékenységének, politikai alapelveink stabilitásának köszönhetõen városi szervezetünknek nem kell választási ciklusonként új programokat alkotnia. 72

Minden tevékenységünket gátló külsõ körülmény ellenére elért eredményeink valós eredmények és tiszteletre méltóak. Csak néhány fontosabbat említve ezek közül: • Megreformáltuk az önkormányzati hivatal mûködését. • Hatékonyabbá tettük az önkormányzati vagyonnal való gazdálkodást, ezáltal több forrást juttatva a közterületet állapotának javítására. • Stabilizáltuk a költségvetést, megállítottuk az önkormányzati vagyon felélését. • A rendszerváltás óta elõször szociális bérlakásokat építettünk, közel 500 család költözhet új otthonba. • Történelmi belvárosunk ókeresztény emlékei a Világörökség részévé váltak. • Pécsre került az országos színházi fesztivál. • Ingyenessé tettük a helyi közlekedést az általános iskolások számára. • Több száz támogatott munkahely létesítéséhez nyújtottunk segítséget • Megvalósult az Ágoston tér és a Kálvária út teljes felújítása, valamint a Pécsszabolcs szennyvíz csatornázásának I. üteme. • Mûvészi környezetben átalakult, megújult a Jókai tér. • A város parkolási koncepciójának megfelelõen alakítottuk ki a korszerû, zónás parkolási rendszert. • Sikeresen pályáztunk a város teljes csatornázásának európai támogatására (ISPA). • Megkezdtük a regionális repülõtér megvalósítását. • Stratégiai terveket és koncepciókat készítettünk. Programunk megvalósítása során arra törekszünk, hogy Pécs õrizze meg és ápolja történelmi légkörét, szellemiségét, kialakult építészeti stílusát.” 73

– Hát ez csodálatos! – kiáltottam fel önkéntelenül is a monitor elõtt ülve. Akkor aggodalomra semmi ok, megy minden tovább a megszokott csapattal, a megszokott fõnökkel az élen, a megszokott irányban. Vagy mégsem? BIZTOS BEFUTÓ (?) Polgármester. Fura egy szó ez. A polgárok mesterét jelöli. Azt a személyt, aki elsõ a polgárok között az adott településen. Bár ahogy eszembe jut szeretve tisztelt szocialista városvezetõnk Toller László, némileg kételkedni kezdek a szó jelentését illetõen. Vajon milyen mestere a polgároknak az olyan várospolitikus, aki az újságírók elõtt politikai ellenfeleinek csak annyit üzen, hogy kapja be? Valószínûleg mindannyian sejtjük, mire gondolt a polgármester úr. Való igaz, a polgármester szó kapcsán nem éppen ilyen gondolatok jutnak az ember eszébe. A stílus maga az ember. Milyen igaz! BEBETONOZVA (?) Baráti, társasági körökben manapság nem telik el sok idõ és a beszélgetés a politikára terelõdik. Miután országos viszonylatban már leosztásra kerültek a lapok, mindenütt elõtérbe kerültek az önkormányzati választáson induló képviselõjelöltek és a polgármesteri címre pályázó aspiránsok. A legtöbb figyelem – vízfejû ország lévén – most is a fõvárosra irányul. A különbözõ televíziós csatornákon napjában többször is láthatjuk a fõpolgármesteri címre esélyes jelöltek reklámfilmjeit. A szocik a vidéki városokról sem feledkeztek meg, rendszeresen láthatjuk Nyíregyháza mosolygós polgármesterasszonyát és a bajai „hídembert”, a kiszélesített közúti-vasúti hídon elégedetten szétnézõ bajai polgármestert, amint mosolyogva arra bíztatnak, szavazzunk a szocialistákra, mert akkor a sikerek – most már kormányzati hátszéllel – biztosan tovább folytatódnak. És különben is, õk tartják a szavukat. 74

A nyíregyházi polgármesterasszony a rövid kis szövegben említést tesz arról is, hogy az elmúlt négy esztendõben az elõzõ kormányzat nem nagyon kedvelte a várost, és az országos csatornák képernyõin feltûnõ Toller László sem hagyja ki mozgósításra felszólító reklámfilmecskéjébõl azt a sort, hogy kormányzati ellenszélben is szép sikereket ért el a szocialista városvezetés, na de majd most! Ha jól emlékszem pont a Szocialista Párt volt az, amelyiktõl mást sem hallottunk szüntelenül, mind hogy az Orbán-kormány csak a polgári pártok vezetése alatt álló önkormányzatokat támogatja, a szocialista városvezetésû települések kimaradnak a szórásból. És most mit hallunk, azt hogy (szocialista)céljainkat a kormányt magunk mögött tudva könnyebben valósíthatjuk meg. Ezek szerint a D-209 kódjelû miniszterelnök vezette kabinet pedig csak a szocialista önkormányzatokat fogja támogatni? – Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek – tartja a régi mondás. Nyíregyháza és Pécs esetében egyébként külön érdekesség, hogy a két város az elmúlt négy esztendõ alatt is kapott a központi támogatásból a szocialista városvezetés ellenére is. Eltûnõdtem még azon is, hogy a vidéki városok közül miért csak a szocialista polgármesterek irányítása alatt álló városok hirdetéseit láthatom? A konzervatív és nemzeti polgármesterek nem érzik fontosnak, hogy buzdítsák a jobboldallal szimpatizáló szavazókat? Vagy nincs elég pénzük, hogy finanszírozzák az országos televíziós csatornák reklámjaiban a megjelenést? Nem látom például Szita Károlyt Kaposvár polgármesterét, hogy lelkesen szavazásra buzdítaná a város polgárait. Bár az is lehet, hogy a „polgári” polgármestereknél az eredmények önmagukért beszélnek. Igaz, figyelmeztetõ jel, hogy a tavaszi országgyûlési választásokon sem bizonyultak elegendõ muníciónak az elmúlt négy esztendõ alatt elért eredmények. Az ember jártában-keltében hall ezt is azt is a szocialista nagyvárosban. Például azt, hogy Toller Lászlónak – fogalmazzunk így – van oka aggódni, ugyanis ha nem nyeri meg a polgármesteri címért kiírt 75

versenyt, olyan gazdasági ügyek kerülhetnek napvilágra, melyek rá nézve igen csak kedvezõtlenek. És nem csak rá, hanem néhány hivatali tisztviselõre nézve is, tehát tanácsos, ha õk – ahogyan programjuk elsõ mondata kezdõdik – a pécsi szocialisták, minden követ megmozgatnak azért, hogy a következõ négy esztendõs ciklusban ismét, a köznyelv által csak Toller Cucunak keresztelt, a munkásosztály és a leszakadó rétegek körében kocsma látogatásaival nagy népszerûséget kivívó szocialista városvezetõ üljön a polgármesteri székben. De térjünk vissza a szocialista nagyvároshoz, melyet az utóbbi idõkben a nép ajkán csak mediterrán Moszkvaként ismerünk. A tavaszi országgyûlési választások eredményét bemutató térkép dél-dunántúli részén magányos világítótoronyként, sziget módjára egyetlen vörös pont árválkodott, mely az utódpárt jelöltjeinek gyõzelmét mutatta: a szocialista nagyváros, Pécs. Új nevén: Kis Moszkva. Magam is olvastam a hírt, miszerint a választásokat követõ egyik éjszaka Pécs bejáratánál a helységnévtáblát Moszkva feliratúra cserélték. Érdemes lenne elgondolkodni, mi lehet az oka ennek, mert gyanítom, hogy ezen – talán mondhatjuk azt, hogy meggondolatlan – cselekedet mögött nem holmi diákos csíntevés áll, hanem valami egészen más. Talán az elkeseredettség, talán a csalódás. A nagyhírû egyetemi város, hazánk egyik szellemi, kulturális gyöngyszeme még mindig Kádár népéé. A város lakosságának többsége a múltra szavazott. De ne csodálkozzunk ezen, hallhattuk elégszer, az Orbán-kormány nem szerette ezt a várost, hiszen Toller László vezetésével itt is a szocialisták uralkodtak. A dolog persze nem ilyen egyszerû. Nem árt, ha megfogadunk néhány okos gondolatot és bölcs tanácsot. Ilyen bölcs tanács például a polgári Magyarország miniszterelnökétõl, Orbán Viktortól elhangzott gondolat is, mely így hangzik: „Ne kormánypárti, alkalmas le76

gyen a polgármester”. A volt miniszterelnök szerint kampányfogás az a felfogás, mely szerint egy településnek az a jó, ha kormánypárti színekben megválasztott polgármestere van. „A posztra érdemes, arra alkalmas polgármestert kell választani, aki jó terveket nyújt be a kormánynak a település érdekében. A polgármester politikai hovatartozásától függetlenül minden kormánynak be kell fogadnia a települések fejlõdését segítõ jó kezdeményezéseket. A polgári kormány idõszakában ez így történt, többek között – a gazdaság teljesítõképességétõl függõen – megkapta a központi támogatást a szocialista vezetésû Dunaújváros, Pécs és Nyíregyháza is. A táblacsere még valamire felhívja a figyelmet. A szocialista nagyvárosban nemcsak Kádár-népe lakik, sok ezren élnek itt olyanok is, akik számára a történelem nem 1945 után kezdõdött, és akiknek Pécs nevének hallatán nem a szocialista bányaváros, hanem a kétezer éves Sopianae jut eszébe. Az egyes települések életében és fejlõdésében nagy hangsúlyt kap az európai uniós csatlakozásra történõ felkészülés, éppen ezért, a csatlakozásnak Magyarország akkor lesz nyertese, ha „a mindenkori magyar kormány patrióta politikát folytat”. Tavasszal a parlamenti választásokon kiállított magáról egyfajta bizonyítványt Pécs, ami valljuk meg õszintén, nem túl kedvezõ. Csak így közbevetõleg egy úgynevezett „kis színes”. Egyik kedves ismerõsöm mesélte, hogy a nyáron elutaztak a Balatonhoz, ahol van egy kis nyaralójuk. Az ottani szomszédok, akik az ország más vidékein laknak, érkezésükkor így üdvözölték õket: – Na, megjöttek a moszkvaiak! Szegények hirtelen nem értették, mirõl is van szó, aztán leesett a húszfilléres, rájöttek, hogy a kedves szomszédok a választási végeredményt tükrözõ ominózus helységnévtábla-cserére gondoltak. Nem is maradtak adósak a szellemes válasszal: – Mi maximum Szentpétervár lehetnénk, az igazi vörös város Budapest. 77

Mindez tizenkét esztendõvel a gengszterváltás után. No comment. Nagyon sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a választás eleve lefutott, szocialista gyõzelem várható, a város vezetõje pedig ismét Toller lesz. Õrültség is lenne megint ellenzékbe szavazni Pécset, hiszen most végre mögöttük áll a kormány, az Országgyûlés elnöke is pécsi, és különben is, Megyó megígérte nekünk a 6-os utat. És hát õk tartják a szavukat. Hurrá! Itt a Kánaán! Most aztán majd megindul elõre Pécs, mint a gép! Vagy mégsem? A választási bizottság tájékoztatása szerint 1998-ban Toller Lászlót 46,55%-kal választották polgármesternek Pécsett. Elsöprõ gyõzelem – gondolhatnánk. A valóság azonban kissé árnyaltabb képet mutat. 1998-ban Pécsett a választópolgárok száma 130.696 fõ volt, akik közül csak 44.930 fõ szavazott érvényesen, ami 34,38%-os részvételt jelent. (Ez az alacsony részvétel már önmagában elgondolkodtató, ennyire nem érdekli a pécsieket, kiknek a kezébe kerül a város vezetése?) A leadott érvényes szavazatok közül csak 20.916-ot állítottak ki Toller László nevére, ami azt jelenti, hogy az összes szavazásra jogosult pécsi polgárnak csak 16%-a választotta polgármesternek Toller Lászlót. Úgy is mondhatnánk, hogy Pécs szavazásra jogosult polgárainak 84%-a nem Toller Lászlót akarta a polgármesteri székben látni. (Igaz, tenni viszont nem sokat tett azért, hogy mégsem õ üljön bele.) Ennél is érdekesebb a helyzet, ha megvizsgáljuk, mennyivel elõzte meg Toller az akkori második helyezettet. A második helyezett 18.333 szavazatot kapott, tehát 2583 választópolgár segítette a polgármesteri székbe Tollert, a szavazásra jogosult pécsi polgároknak mindössze 1,89%-a. Jó Ha Figyelünk! 78

Most más a helyzet, mint 1998-ban, mégis a számok tükrében azt kell mondanom, egyáltalán nem lefutott ez a meccs. MENNYI AZ ANNYI? 1999. december 11-én újságírók jelenlétében hangzott el az azóta már klasszikussá vált mondat: „A Fidesz kapja be és ezt megírhatjátok!” Az ügy kapcsán Pécs polgármestere rövid látogatást tett a Gyárfás-féle Nap-keltében, ahol hamar átlendültek a történteken. A mûsorvezetõvel folytatott könnyed csevely lényegi mondanivalójaképpen az szolgált, hogy Toller László elmesélte mennyire jó kezekben van a város, milyen kitûnõ munkát végez õ polgármesterként, hiszen a várost 2,6 milliárd forintos hiánnyal vette át és ezt már ledolgozta, jó, ha 200-300 milliócska maradt belõle. Pallagi Fefe, a Nap-kelte egyik mûsorvezetõ kiválósága szokta volt mondani: Hol a lóvé? Ez a kérdés jutott eszembe. Errõl a városról egy árva szó nem sok, annyit sem hallani a médiákban – beleértve a közszolgálati és a kereskedelmi csatornákat is. Az embernek olyan érzése van, mintha ez a város nem is létezne. A Mecsek hermetikusan lezár mindent. Ezt a várost jóformán nem lehet megközelíteni, a 6-oson három óra hosszat tart eljutni a 200 km-re lévõ fõvárosba és ezt nevezik fõközlekedési útnak. Európában 200 km nem távolság! Hol vannak a városba betelepült új cégek, akik megtöltenék az ipari parkot, lásd Kaposvár példáját? Hol vannak az új, termelõ beruházások a szocialista nagyvárosban? Nem a plaza-építkezésekre gondolok, mert ha felépül az összes tervbe vett bevásárlóközpont, akkor a lakosság számarányához viszonyítva még a fõvárost Budapestet is meg fogjuk elõzni az egy fõre esõ bevásárlóközpontok számában. Mindezt egy olyan városban, amely a fizetõképes kereslet vonatkozásában csak az elmaradt Észak-kelet Magyarországi térségeket elõzi meg. De nézzük, hogyan jutott idáig a város. 79

Pécs Megyei Jogú Város az 1997. évi költségvetést 270 milliós felhasználható pénzmaradvánnyal hagyta jóvá. Az 1998-as évre a város költségvetése bevételi-kiadási fõösszegként 15,8 milliárd forintot állapított meg. A pénzügyi egyensúly biztosítása érdekében pedig jóváhagyott egy 700 millió forint értékû rövid lejáratú hitelfelvételt is. Az átmeneti likviditási feladatok ellátására pedig egy a költségvetésen belüli 300 millió forint összegû rulírozó jellegû folyószámlakeret megnyitását hagyta jóvá a közgyûlés, azzal a megkötéssel, hogy ennek a fedezetét az év közben befolyó bevételek biztosítják. Ezen felül a közgyûlés a saját tulajdonú lakások felújítására szánt Lakásalapból 120 millió forintot, mint belsõ hitelt, visszapótlási kötelezettség mellett – 1999-tõl 3 éves futamidõvel – intézmény felújításra fordított. Toller László tehát kb. 1,2 milliárd forint adóssággal vette át az 1998-as évben Pécs város vezetését. Ez év decemberében a szocialista polgármester által vezetett közgyûlés módosította a költségvetést. A bevételi-kiadási fõösszeget felemelte és egyúttal 142 millió forintos általános tartalékot állapított meg. 1999 tavaszán, a ’98-as évi költségvetés zárszámadásakor a bevételeket 19,25, a kiadásokat 18,57 milliárd forintban állapították meg – 330 millió forint pénzmaradvánnyal. Ezzel együtt a zárszámadás a Polgármesteri Hivatalnál 600 millió forintos pénzmaradvány-hiányt állapított meg. A ’99. évi költségvetés bevételi-kiadási fõösszegét 16,65 milliárdban határozták meg és az MSZP-s többségû közgyûlés kötelezettséget vállalt arra, hogy a mûködési költségeket 1 milliárd forinttal csökkenti, oly módon, hogy 5%-os differenciált létszámleépítést valósít meg. Ezzel egyidejûleg 72 millió forint általános és 1,2 milliárd forint céltartalékot képzett. Mindezek mellett még felvettek egy 924 millió forint összegû rövid lejáratú hitelt és e mellé még nyitottak egy ötszáz milliós hitelkeretet az átmenetei finanszírozási és likviditási problémák kezelésére. A lakásalapból pedig 267 milliós belsõ hitelt képeztek, 3 éves futamidejû visszafizetési 80

kötelezettséggel. Hogy ezt mire fordították, a rendeletbõl nem derül ki. Itt jön a képbe Megyó tanácsadói cége, elkezdi az önkormányzat átvilágítását. Mint ismeretes, a D-209 kódjelû, jelenleg miniszterelnöki státuszban regnáló szt. tiszt cége 30 millió forintért átvizsgálta Pécs összes intézményét. Persze felmerülhet egyesekben a kérdés, hogy ezen vizsgálatok elvégzésére miért nem jók a polgármesteri hivatalban dolgozó pénzügyi szakemberek, közgazdászok, miért kell megbízni egy külsõ céget, aki a helyi viszonyokat nem ismeri, helyi ügyekben meglehetõsen tájékozatlan? Vagy ha már nem a polgármesteri hivatal embereit bízzák meg a vizsgálattal, miért nem egy pécsi céget kértek fel rá, miért egy fõvárosi cég végezze el a munkát? Engem ez kísértetiesen emlékeztet a Pécsett kiépített parkolási rendszerrõl keringõ hírekre, miszerint ott is a bevétel nagy része egy fõvárosi cég kasszájába vándorol. 1999. szeptember 30-án – vélhetõleg megfogadva a tanácsadó cég által adott bölcs tanácsokat – a költségvetést módosították, és a lakásalapból átcsoportosított belsõ hitel összegét 800 millió forintra emelték. Miközben a tartalékok 1999. júliusának közepére 975 millióra csökkentek, október végére ismét 1,266 milliárdra nõttek. Ez azt jelenti, hogy a tartalékok nem fogytak, miközben állítólag 2,5 milliárdos hiány (tartozás) volt felhalmozva. Vagyis a Városháza bespájzolt. Érdekes párhuzamot lehet felfedezni Demszky fõvárost irányító gazdálkodása és Toller spájzolásos technikája között. Mindkét városban tisztes méretû tartalék pénzösszegek állnak a trezorokban, miközben a beruházásokra nem jut elegendõ pénz, vagy külsõ hiteleket vesznek fel azok megvalósításához. Az év végén a költségvetés tartaléka még mindig 1 milliárd forint, annak ellenére, hogy lenne mit törleszteni. A 2000. évre már 1,44 milliárd általános és céltartalékot képeztek és további 3,25%-os létszámleépítést határoztak el. A közgyûlés ezenkívül döntött arról is, 81

hogy nyissanak meg egy újabb 1 milliárdos hitelkeretet. Ezt az 1 milliárdos nagyságú összeget egyébként a 2001-es esztendõre is megnyitotta a város. Ha jól számolom, ez már 2 milliárd adósság. Ha valakinek déja vu érzése támadt, megnyugtatom, nincs egyedül. Ez a rapid gazdaságpolitika szocialista(kommunista) változata, melyet a Kádár-rendszer alatt már megtapasztalhattunk: Hogyan adósíts el könnyen, gyorsan egy országot? Ennek a módszernek kicsinyített mását láthatjuk, a Megyei Jogú Város nagyságú településre kidolgozva. A város ma is több milliárd forintos adósságállománnyal terhelt. Jó Ha Figyelünk! A NAGY MESEMONDÓ Végre az i-re is felkerült a pont. A rövidke félperces reklámfilm után immáron teljes egészében láthattuk és hallhattuk az elmúlt négy esztendõ pécsi sikertörténetét a lehetõ legautentikusabb forrástól, magától a kitûnõ képességekkel megáldott Toller László polgármester úrtól. Az ATV-tõl már megszokott, még Tasnádi Péter idejébõl megismert egyszemélyes párbeszéd típusú mûsort láthattak választási vitamûsor címén azok a nézõk, akik október 14-én este a csatornára kapcsoltak. Hiányérzet legfeljebb csak annyiban lehetett, hogy – jó szokásukhoz híven – az ellenjelöltek most sem kaptak megszólalási lehetõséget. A vitapartner személyében a nézõ kénytelen volt megelégedni a fiatal és eddig ismeretlen mûsorvezetõvel. Annak, aki nem ebben a városban él, a polgármesternek a szocialista nagyváros elmúlt négy esztendõben elért sikereirõl szóló élménybeszámolója a tejjel mézzel folyó Kánaán képét idézhette fel. Olyannyira így volt ez, hogy egy úr Kiskunfélegyházáról be is telefonált és megkérdezte Toller polgármester urat, hogy eddig „elnyomott” szocialista önkormányzat lévén mi lett volna, ha a szocialista nagyváros és annak hasonszõrû vezetése szimpatikus lett volna az 82

elõzõ kormányzatnak, hova fejlõdhetett volna a város? Tudniillik a telefonáló arra gondolt, hogy az elõzõ négy esztendõben szüntelenül azt hallottuk az utódpárt szószólóitól és hangadóitól, hogy az Orbán-kormány csak a polgári, konzervatív vezetés alatt álló településeknek nyújt támogatást, a szocialista vezetésû városok pedig kimaradnak a jóból. A polgármester úr erre lakonikus egyszerûséggel csak annyit válaszolt: „Még jobban fejlõdtünk volna.” Ez ám a kincstári optimizmus! – gondoltam. Nagyon érdekes volt annak a budapesti betelefonáló hölgynek a hozzászólása is, aki többek között megemlítette a Pécsett egykor volt nagyobb cégek megszûnését, szétaprózódását. A Bõrgyár, a Kesztyûgyár, a stúdiómagnóiról világhíressé vált Mechlabor ma már gyakorlatilag nem létezik. Toller polgármester úr természetesen azonnal hárított, mondván, Pécs sohasem volt ipari város. A bányászat, a feldolgozóipar az meg mintha nem is lett volna, igaz? – kérdezhetném a Bõrgyára, a Kesztyûgyárra vagy a Bútorgyárra gondolva, a nagy múltú és jelenleg éppen döglõdõ Zsolnay Porcelánmanufaktúráról már nem is beszélve. És akkor a szén- és uránbányát még nem is említettem. Városunk elsõ számú vezetõje még gyorsan elõrántotta tarsolyából az (egyetlen) elõrántható multinacionális céget, az ipari parkban szégyenszemre magányosan árválkodó finn ELCOTEQ-t, ahol a mélyrepülés idején a munkások havonta egy hetet jártak csak be dolgozni, mert a nemzetközi mobiltelefon biznisz elvesztése után nem akadt annyi munka, mely biztosította volna a folyamatos mûködtetést. Annak hangsúlyozása pedig, hogy ezzel mintegy ezer új munkahelyet teremtett a dicsõ szocialista városvezetés – a polgármester úr szerint jelenleg igen kedvezõ, 5,3%-os a munkanélküliség a városban – a finn óriással együttmûködve, álságos dolog, hiszen az északi multi cég csak azért nem ereszti szélnek a dolgozóit és csukja be a 83

gyárat, mert a támogatások és adókedvezmények fejében garanciát vállaltak a foglalkoztatottsági ráta betartására. Magyarul bizonyos létszámot mindig foglalkoztatnia kell a gyárnak. A betelefonáló fõvárosi hölgy, aki egyébként maga is pécsi származású elmondta, hogy évente többször is ellátogat a városba az édesanyjához, és aggodalommal tölti el a város kereskedelmi helyzetének alakulása is. Természetesen erre is kész volt az „instant” azonnal oldódó részletes és mindenre kiterjedõ válasz a polgármester úr mosolygós, könynyed elõadásában. Több tízezer négyzetméter kereskedelmi terület, mely nem áll kihasználatlanul. Eszembe jutott a Pécs Plaza, melyben épp most csukta be a boltot az ország egyik nagy nevû elektronikai hálózata, mert az esztétikusan berendezett áruházban rendszerint az eladók voltak többségben, nem pedig a vevõk. És ha már az álságos dolgoknál tartunk, feltétlenül szólnunk kell Pécs legújabb rákfenéjérõl a baloldali vélemények szerint korszerû, ám a lakosság körében egyértelmûen közútálatnak örvendõ parkolási rendszerrõl, melyrõl a polgári oldal jelöltjének Dr. Ternák Gábornak az a véleménye, hogy az elsõk között van, amit azonnal felül kell vizsgálni. Az adásban magától a polgármester úrtól halhattuk, hogy õ maga „Toller-buktatók”-nak nevezte ezeket az újonnan felszerelt parkolóórákat, melyek felfelé gömbölyû végük és jellegzetes alakjuk miatt, bizonyos asszociációkat ébresztve a lakosság körében, a nép ajkán egyszerûen csak „Toller- pénisz” néven terjedtek el. Megtudhattuk továbbá azt is, hogy egyfajta „extenzív kiterjesztéssel” hatékonyan növelték Pécsett a parkolóhelyek számát. A fából vaskarika tipikus esete. A parkolóhelyek száma nem változott a városban. Annál inkább növekedett a fizetõ parkolóhelyek száma. Eddig csak a belvárosban voltak parkolóórák, most ezeket koncentrikus körben a belsõ terü84

letektõl kifelé jelentõs mértékben kiterjesztették a város más külsõ részeire is. Ezáltal a város külsõ kerületeinek lakóit negatív diszkriminációval sújtják, mely a parkolási díj formájában ölt testet. Ha valaki például a belvárosból kiautózik Pécs valamelyik külsõ részébe, mondjuk Meszesre, a Kertvárosba vagy Uránvárosba, bárhol parkolhat, nem kell parkolási díjat fizetnie. Azonban ha valaki – mondjuk ügyei intézése végett – a belvárosba vagy annak tágabban vett környékére érkezik, mindenütt az égre meredõ „Toller-péniszek” erdeje fogadja. A parkolási rendszernek van egy másik érdekes vetülete is. A fogyasztók, a vásárlóközönség orientálása, összpontosítása a nagy multi cégek hipermarketei és bevásárlóközpontjai felé, ezzel akarvaakaratlanul (valószínûleg inkább az elõbbi) hozzájárulnak a hagyományos bolti kiskereskedelem tönkretételéhez. A nagy bevásárlóközpontok (ma még) a város határában terülnek el és mindegyik – beleértve a vásártér melletti Pécs Plaza-t is – hatalmas méretû ingyenes parkolóval várja a vásárolni kívánó nagyközönséget. Amellett, hogy ezekben a hipermarketekben a kedves vásárló mindent egy helyen megkaphat, a parkolás miatt sem kell aggódnia, nem marad a szélvédõn a piros „mikulás-csomag”, amiért a gondatlan autós túllépte a megvásárolt idõkeretet. Végezetül még egy mondat erejéig térjünk vissza a tényleges vitapartner nélküli televíziós „párbeszédhez”. Olyan pécsi nézõ, aki Pécsrõl telefonált, hát olyan nem volt. Nem tudom, vajon az volt-e az oka ennek, hogy Pécs lakói számára ennyire közömbös lenne, mi lesz a sorsa ennek a nagy múltú városnak, vagy nem tudták, hogy lesz ez a mûsor? Nem tudom, egy biztos, nálam folyamatosan foglaltat jelzett a telefon. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

85

JÓ SZELET KAPITÁNY! – avagy „Óh mondd, Te kit választanál?” – Megmondom õszintén, titkon egy kicsit reménykedtem benne, hogy az önkormányzati választásokat követõen a „szocialista nagyváros” jelzõs szerkezetet valami másra cserélhetem a lapfejben. Nem így történt. A szocialista nagyváros öntudatos polgára tizenkét esztendõvel a gengszterváltás után némán és döbbenten nézte az ország színe változását. Az önkormányzati választásokat figyelemmel kísérõ mûsorban a megyei közgyûlések összetételét bemutató országos térkép a három északnyugati megye Gyõr- Moson Sopron, Vas és Veszprém megye kivételével vörös színbe öltöztette hazánkat. A szocialista médiaúthenger – a már tavasszal megismert werberi hatékonysággal egyengette a szegfûmintás utódpárt és jelöltjei útját a szavazók voksai felé. A jobboldalt egyszerûen legázolta, beletaposta a betonba. Egy más megfogalmazást használva – és maradva a virágoknál – azt is mondhatnánk, hogy országos méretû bolgárkertészetünkben kivirágzott a szegfû. Azért bízom abban, hogy ez talán még nem azt jelenti, hogy narancsot megint csak karácsonykor lehet majd kapni, és remélem az „elvtárs” megszólítás sem jön újból divatba. VITORLÁT FEL! Most az õszi választási kampány során nagyon sokszor hallhattuk, milyen nagy jelentõséggel bír egy-egy település elõmenetelében, ügyeinek hatékony intézésében „a kormányzati hátszél”. Még székes fõvárosunk régi-új liberális fõpolgármestere, Demszky Gábor is folyton ezt hangsúlyozta, amikor éppen nem azt hangsúlyozta, hogy a kódszámával egy rendszámtáblára hajazó volt szt. tiszt szocialista miniszterelnök sok port kavart szignójával áldását adta a fõváros városfejlesztési koncepciójára, ami ugye köztudomásul az õ programja. Az 86

már csak kis disszonáns zörejnek tûnik így utólag visszatekintve, hogy az elõzõ kormányciklus alatt folyton azt hallottuk a mai kormánykoalíciótól, mennyire helytelen és elítélendõ az, hogy a hatalom csak a vele azonos oldalon álló vezetésû városoknak juttat a jóból. Igaz a választási eredmények ismeretében Megyó a televízió nyilvánossága elõtt nyugtatgatta az elkeseredett jobboldali szavazótábort, hogy a narancsos színezetû önkormányzatoknak sincs okuk az aggodalomra. Hát, ami a megyéket illeti, nem nagyon maradt, aki aggódhatna. Megjegyezte azt is, hogy az emberek számára most az a fontos, hogy éljék az életüket, szórakozzanak, és ne zavarja õket a politika. (Nem tudom észrevették-e a „munka” vagy a „dolgozni” kifejezések most sem szerepeltek az ország elsõ emberének nyilatkozatában.) A tavaszi parlamenti választásokkal ellentétben, ahol a vidéki Magyarországnak köszönhetõen viszonylag kiegyenlített arányok alakultak ki, az október 20-án lezajlott önkormányzati választások esetében a Magyar Szocialista Párt a megyei közgyûléseket tekintve elsöprõ gyõzelmet aratott a jobboldal és vezetõereje a Fidesz Magyar Polgári Párt felett. A jelzõket már ismerjük: földcsuszamlásszerû, hegyomlás stb. Nem hiszem, hogy szerénytelen vagy merész kijelentés lenne, ha azt mondanánk, hogy az MSZP egyszerûen túlnyerte magát. Visszatérve most már a jövõben úgy tûnik nélkülözhetetlen „kormányzati hátszél” kérdésköréhez, el kell mondanom a Kedves Olvasónak, hogy az elõállott helyzet elemzése során egy ördögi gondolat fészkelte be magát elmém mozgó fogaskerék-rendszerének csodálatos mechanizmusába, hogy ezzel a képzavarral éljek. A „vörös” Magyarországra pillantva az jutott eszembe, mi történik akkor, ha az eddig hallott politológusi elemzések, újságírói szakvélemények, a különbözõ összeesküvés elméletek és a jómagam által összetákolt hipotézisek mind a népi naivitás kategóriájába tartoznak és a dolgok hátterében jóval egyszerûbb magyarázat áll? 87

Már a tavaszi országgyûlési választások alkalmával is láthattuk, milyen remek egy fickó ez a Ron Werber, a szocialisták Izraelbõl érkezett kampányfõnöke, érti a dolgát. Most õsszel az aktuális baloldali üzenet a „kormányzati hátszél” volt, a választók pedig vették a lapot. Igaz az új kormány egy kissé megzsírozta a dolgokat, a gyõzelem óta szétosztott 320 milliárd forint jótékonyan hatott a szocialista lapjárásra. Eszembe jut, amit nem régiben hallottam valahol, hogy a „teremtsd magad világa helyett újra a tõlünk kaptad világa fog következni”. Érdekes helyzet állt elõ. Három megye kivételével – bár a miniszterelnök kijelentette, hogy nem lesz megkülönböztetés –, most már mindegyik megye kormányzati színezetû vezetéssel rendelkezik, így méltán tarthat igényt majd arra a bizonyos sokat emlegetett kormányzati hátszélre. És joggal. Bennem csak egy kérdés motoszkál, mi lesz, ha a megyék a nagy tülekedéssel járó igyekezetben egymás vitorlája elõl fogják ki majd a szelet?

CSAK EGY MARADHAT „Vízfejû” ország vagyunk, a vízfej a hatalmasra duzzadt fõváros Budapest, így érthetõ, hogy a legnagyobb figyelem az itt zajló fõpolgármesteri kampányra irányult. Volt néhány érdekes, figyelemre méltó és elgondolkodtató mozzanata a fõpolgármesteri posztért folytatott csatározásnak. A baloldalról – és fõként annak derék médiamunkásaitól, például Mészáros Tamástól – többször hallhattuk, hogy a jobboldali pártok támogatását bíró Schmitt Pál tulajdonképpen a trójai faló szerepét játssza, aki gyõzelme esetén kitûzi majd a Fidesz zászlaját a városházára és aztán elõpattan belõle Deutsch Tamás. Már a tavaszi kampányban is elõfordultak cifra dolgok, de ez azért nem semmi, el kell ismerni! The show must go on! A mûsornak folytatódnia kell! 88

Ha Schmitt Pál a trójai faló szerepére volt kárhoztatva, vajon milyen szerepet játszott Gy. Németh Erzsébet, mindannyiunk szeretve tisztelt Zsókája, akitõl a fõvárosi kampány hajrájában gyakran halhattuk, amint arra bíztatja a derék budapestieket, hogy tegyék fel a pontot az i-re, fejezzék be, amit tavasszal elkezdtek. Végül is a fõváros lakossága – de legalábbis egy jó része – feltette a pontot csak nem arra az i-re (hanem egy y-ra) és nem egészen úgy, ahogyan azt Zsóka szerette volna. Azon persze lehet vitatkozni, hogy miért pont a kevésbé ismert Gy. Németh Erzsébetet indította a szocialista párt és azon is elpolemizálhatnánk, vajon mennyire volt elõre „lezsírozva” a fõpolgármester választás. Különösen annak fényében érdekes ez a kérdés, hogy nem is oly régen lehetett ezt azt hallani arról is, hogy a D-209 ügy kirobbanásakor az SZDSZ az elsõ zártkörû szavazáson még amellett volt – szinte egyhangúlag –, hogy Megyónak mennie kell, másnap pedig, amikor hivatalosan is tájékoztatták a sajtót, az újságok már arról számoltak be, hogy a liberális párt bizalmat szavazott a szocialista miniszterelnöknek. Vajon milyen árat fizetett a szegfûs párt koalíciós partnerének a váratlan támogatásért? Talán a fõpolgármesteri poszt képezte az alku tárgyát? A választási eredmények tükrében nagyon úgy tûnik, hogy igen, hiszen országos támogatottságuk elenyészvén a liberális pártnak nem maradt más, mint harcba küldeni erõsemberüket a fõpolgármesteri posztért. Ne feledkezzünk meg még egy fontos körülményrõl! A szocialista szavazók nélkül Demszky Gábor helyett ma nagy valószínûség szerint Schmitt Pál ülne a fõpolgármesteri székben. Jó Ha Figyelünk! A Gy. Németh Erzsébet indítása kapcsán felmerült kérdésre Kovács László külügyminiszter-pártelnök elõvette a szokásos „szakmai érvek szólnak a döntés mellett” lemezt, és egyébként pedig (köztudottan) Gy. Német Erzsébet egy kitûnõ várospolitikus. Mint aho89

gyan többször elhangzott az is, hogy az õ feladata tulajdonképpen a szocialista városi lista „felhúzása” a fõvárosi közgyûlésben való abszolút többség megszerzése érdekében. Hát ez nem jött be. A két baloldali pártnak együtt sincs abszolút többsége a fõvárosi közgyûlésben. Igaz, a választás után egyik elsõ televíziós interjújában Zsóka a riporter kérdésére, miszerint nem sikerült az abszolút többség megszerzése a fõvárosi közgyûlésben, már árnyaltabban fogalmaz, most már azt mondja: „az eredeti cél a lehetõ legtöbb hely megszerzése volt”. Érdekes módon itt is megfigyelhetõ a választáskor elhangzottak némi finom és cizellált átalakulása. Szocialista ígéret nem vész el, csak átalakul. Vagy módosul. Vagy a „B”-változat lép életbe. Vagy ha az sem akkor a „C”. Ha az sem mûködik, kiderül, nem is volt ilyen ígéret, rosszul hallottuk. (Csak így zárójelben: Hofi egyik száma jut eszembe a „csizma, csiz holnap is” címû, melyben a hölgy – még az átkosban – visszaviszi az újonnan vásárolt csizmát az üzletbe, mondván, hogy az beázik. Az eladó e szavakkal nyugtatja meg a felháborodott vevõt: A csizma nem ázik be, izzad a lába! Na hát valahogy így vagyunk mi is ezekkel a szocialista ígéretekkel és célkitûzésekkel.) Kár a kiömlött tej miatt keseregni – tartja a régi mondás. Most már nincs jelentõsége ki milyen háttéralkukat folytatott egymással, vajon közölték-e Gy. Németh Erzsébettel a stratégiát, vagy õ is csak marionettbábként mozgott az egyik szálon, melyet a fõvárosi MSZP vezetés feje felett a liberális párt iránt erõs szimpátiát mutató szocialista miniszterelnök és szûk tanácsadói köre mozgatott. Mindenesetre az MSZP fõvárosi és országos vezetõsége közötti huzavona azt mutatja, hogy nem voltak egységes állásponton a fõpolgármesteri jelölést illetõen. Jól példázza ezt az is, hogy Medgyessy Péter nem ment el Gy. Németh Erzsébet kampánynyitó rendezvényére. Az is elõfordulhat persze, hogy a budapesti pártszervezet elkezdett számolni és rájött arra, hogy enyhén szólva is kissé furcsának tû90

nik, hogy az öt és fél százalékkal a Parlamentbe jutott törpepárt erõsembere birtokolja a majd kétmilliós – a liberális szóhasználathoz híven – világváros felett a hatalmat. És hát ha már ilyen kitûnõ alkalom adódik arra, hogy – legalább fõvárosi szinten – megszabaduljanak a koloncként a nyakukban logó liberális nehezéktõl, miért ne próbálnák meg? Vagy ahogyan Horn Gyula mondaná: Na és? legfeljebb marad a koalíció, és akkor mi van? Apropó, Horn Gyula! Arról se feledkezzünk meg, hogy a kampány finisében a volt „koronás miniszterelnök” a legnézettebb reggeli mûsorban megkérte a mi Zsókánkat, hogy mondjon le Demszky javára. Fiatal õ még és nem fog rosszul járni, ha ezt megteszi. Ez a kijelentés több szempontból is érdekes. Igaz, némileg még magán viseli a régi, berögzõdött kézi vezérléses technikát, de már finomodik az öreg harcos, és hát ebben a korban ez mindenképpen tiszteletreméltó fejlõdés. „Egyszer még kérni fogunk magától valamit, Pelikán elvtárs!” Jó Ha Figyelünk! Aztán mit jelent az, hogy õ is jól fog járni, az öreg tudott valamit, amit mi nem? Hiába no, ahogyan az már többször is elhangzott a szocialista párt egyes képviselõitõl, Horn Gyula egy külön jelenség a párton belül. MSZP, MERT MEGÉRDEMLED Kovács László hétfõn az MSZP elnökségi ülése utáni sajtótájékoztatóján a választási eredményeket értékelte. „Én hetek óta azt mondtam, hogy ha a 22 nagyváros, megyeszékhelyek és megyei jogú városok közül tizenhatban nyerünk, akkor elégedett leszek. Pont tizenhatot nyertünk meg. A budapesti kerületek közül is ötben vagy hatban fordítottuk át a helyzetet, tehát ahol korábban fideszes vagy jobboldali polgármester volt, ott most szocialista vagy szocialista-szabad demokrata közös jelöltként induló polgármester szerezte meg a gyõzelmet. Tehát Budapesten is tovább 91

erõsítettük a pozíciónkat. És a megyei közgyûlésekben szintén, amelyek zömében a szocialisták a szabaddemokratákkal együtt többségben lesznek – így a miénk a megyei közgyûlés. Azt hiszem, ez minden, amit akartunk.” Arra a kérdésre, hogy mivel magyarázza ezt a sikersorozatot, a pártelnök-külügyminiszter ezt válaszolta: „Azzal, hogy a választók igent mondtak a kormány öt hónapos politikájára, amely hitelesítette a most induló szocialista polgármester- és képviselõ-jelöltek programját is, mert úgy gondolták, hogy egy szavatartó párt nyílván szavatartó jelöltjei indulnak az önkormányzati választásokon. A másik dolog, ami szerintem szerepet játszott, hogy igent mondtak a választók arra az önkormányzati felfogásra és politikára, amelyet a szocialisták képviselnek a szabad demokratákkal együtt, és nemet a Fidesz- kormány elmúlt négy évi, önkormányzatokkal szembeni politikájára és a Fidesz-vezetésû önkormányzatok tevékenységére. A harmadik, hogy a választók igent mondtak a megbékélésre és nemet a gyûlölködésre, az ország kettészakítására. És végül igent mondtak az EU-csatlakozás elõmozdítását célzó politikára, és nemet azokra a különbözõ trükkökre és manõverekre, amelyek akár személyes presztízs-okokból vagy pártpolitikai érdekekbõl ezt a csatlakozást fékezni, akadályozni próbálják. Remélem azt, hogy a Fidesz végre tudomásul veszi: a választók többsége elutasítja azt a politikát és azt a politikai stílust, amit az a párt képvisel, s újragondolja mindazt, amit eddig tett, levonja a tanulságokat és megújul, megkísérel a szocialistáknál jobb válaszokat kínálni az emberek problémájára. Plakátok letépése, ocsmány feliratokkal összerondítása helyett megpróbál valami érdemi programot adni, s nem a pártembléma nagyságáról kezdeményez vitákat, hanem inkább az embereket érdeklõ kérdésekrõl. Mindenképpen arra számítok, hogy talán eljönnek a megbékélés hónapjai, évei, hiszen nem lehet ez az ország négy évig pártpolitikai harcok színtere.” 92

A tavaszi országgyûlési választásokkal ellentétben, a vidéki Magyarország most nem segített. Sõt, úgy tûnik mintha a polgári oldal ellen fordult volna. Eltûntek a Fidesz által nullára nyert megyék Nagyrészt elvesztek a „fideszes fellegvárak”. Hová lett a két és fél millió szavazó, aki tavasszal a polgári oldalra adta a voksát? Jó kérdés. Itt a remek alkalom, hogy a jobboldal elgondolkozzon ezen. Természetesen voltak olyan városok, ahol eleve lefutottnak tekintették a választást, ezért sokan nem is mentek el szavazni (fõleg a polgári oldalról). Az önmagát beteljesítõ jóslat tipikus esete. Így járt többek között a szocialista nagyváros Pécs is, igaz a régi-új polgármesterre most jóval többen szavaztak (az összes szavazásra jogosult 16% helyett 29%) mint négy esztendõvel ezelõtt. Voltak aztán olyan városok is, melyek az eddigi polgári vezetés helyett a jövõben szocialista irányítás alatt mûködnek majd tovább. Akadtak azért olyan települések is szép számmal, ahol az eddigi jobboldali polgármester tölti be továbbra is a városvezetõi posztot. Ennek egyik igen-igen érdekes, ha nem a legérdekesebb példája volt Kaposvár, ahol továbbra is Szita Károly polgármester úr marad a város elsõ embere. A tavaszi országgyûlési választásokon Szita Károly tûnt az egyik legsimább befutónak, ehhez képest az történt, hogy a teljesen esélytelennek tûnõ és szinte az ismeretlenség homályából érkezett Lamperth Mónika nyerte meg a küzdelmet és egyenesen meg sem állt a belügyminiszteri posztig. Ez a Kaposvár mindig meglep bennünket. A mostani önkormányzati választási eredményeket látva megint elcsodálkoztam, Szita Károly – ha jól emlékszem – országos szinten a legmagasabb eredménnyel, 70% fölötti szavazattal lett ismét polgármester Kaposvárott. Vajon mi történt április óta, ami így megváltoztatta a szavazati arányokat? Vagy a tavaszi választás nem volt egészen kóser? Jó Ha Figyelünk! 93

JÓ PAP HOLTIG TANUL A Fidesz elsõ reagálásai arról szólnak, hogy gyökeresen át kell alakítani a párt szerkezetét és a felépítendõ uniópártban jelentõs szerepet szánnak Orbán Viktornak. Az MDF háza tájáról viszont olyan hangokat hallani, hogy elégedettek a megmérettetésben elért eredményeikkel, ez pedig arra utal, hogy Dávid Ibolya elnök asszony egyelõre nem látja szükségét uniópártnak, de legalábbis minden igyekezetével azon van, hogy a Magyar Demokrata Fórum önállóan legyen a sokszor hallott „harmadik erõ”. Orbán Viktor országjáró körútja során minden helyszínen elismételte az örökérvényû igazságot: „Nem érdemes elkövetni a hibáinkat, ha nem tanulunk belõlük!” Nem tanultunk. A baloldal, amióta csak létezik, mindig, minden alkalommal elmegy szavazni. Ha kell rátelefonálnak a kollégára (ha kell mobilon, nem érdekes a számla), kocsit küldenek érte, kiviszik az urnát stb. Láttuk tavasszal. Ezzel szemben mit csinál a jobboldal? Kényelmesen otthon ül, annak biztos tudatában, hogy meglesz ez, majd a többiek úgy is elmennek szavazni. Pató Pál úr meg beiratkozhatna korrepetálásra. A mostani önkormányzati választások elõtti napokban az ismeretségi körben jó pár helyen lehetett hallani: „Nem megyek szavazni”. „Nem érdekel az egész.” „Tele van a tököm az egész kurva politikával.” (Ez utóbbi a kiábrándultság és az elkeseredettség szülte rusztikus megnyilvánulások rövid összegzése.) A másik hiba, amibõl szintén nem tanultunk, az összefogás. Pontosabban annak hiánya. Ezen a téren is lenne mit tanulnia a jobboldalnak a baloldaltól. A személyes érdekeket félretéve sokkal jobb hatékonysággal oldották meg ezt a feladatot a baloldali pártok, mint a jobboldal, ahol elõfordult olyan is, hogy egyszerre három-négy jobboldali jelölt is indult, így szépen rendesen szétaprózódtak a jelöltekre leadott szavazatok, vagy szoros befutó esetén éppen az a kicsi hiányzott, amit elvitt a nem kívánt konkurencia. 94

Véleményem szerint a választáshoz való jog egy olyan jog, mely egyben kötelesség is az állampolgár számára. Igenis el kell menni szavazni. És nem azért kell elmenni szavazni, hogy X párt jelöltje gyõzzön Y párt jelöltjének ellenében – természetesen a szavazó szempontjából ez a leglényegesebb –, hanem azért, hogy az egyes ember, ha csak egy kicsit is, szerényen a maga módján, de részt vállalhasson az ország, a nemzet, a hazája, a városa, vagy faluja életének irányításában. Így élünk teljes életet. Ezt még a törvény is kihangsúlyozza, gondoljunk csak az olyan esetekre, ahol a kiszabott büntetés ismertetésekor a bíró azt is kihirdeti, hogy az illetõt bizonyos idõre eltiltják a közügyek gyakorlásától, magyarán nem szavazhat. Mindenkinek ugyanannyit ér a szavazata. A miniszterelnöknek, a melósnak, a kalauznak, vagy a Magyar Tudományos Akadémia elnökének is. Több mint vétek, bûn, ha nem élünk ezzel a jogunkkal. A KAMÉLEON A kaméleon olyan állat, amely bõre színét változtatva alkalmazkodik a különbözõ helyzetekhez és környezetéhez. Az elmúlt tizenkét esztendõ alatt tanúi lehettünk annak, hogyan törnek a kaméleon babérjaira a különbözõ politikai pártok csak azért, hogy a választópolgárok mindig éppen a kedvezõ oldaláról lássák az adott politikai tömörülést. A demokrácia a buták diktatúrája, tartja egy régi mondás. Azonban jó ha szem elõtt tartunk egy másik a múlt homályába veszõ bölcsességet is: A népet nem lehet leváltani! Úgy tûnik a politikai elit bizonyos tagjai, és ezt nyugodtan mondhatjuk mindkét oldalra, hajlamosak megfeledkezni errõl. Nézzünk néhány szemléletes példát erre: Gyakorta szokták mondani: „Az élet a legnagyobb rendezõ.” És tényleg, néha morbid helyzetek adódnak teljesen váratlanul, az ember nem is gondolná, mi minden furcsaságot produkálhat az élet. A sors fintora, vagy valami más, ki tudja? 95

Magam például gyakran elgondolkodom mostanában, milyen furcsa is az élet. A dolgok mai állása szerint azok fogják bevinni az Európai Unióba Magyarországot, akik miatt 1989-90-ben szükség volt a „RENDSZERVÁLTOZÁS” nevû valamire. Akkor a nép egy emberként elküldte õket, s velük együtt az egész saját romjaiba dõlt diktatórikus rendszert. Most pedig, ha körülnézünk, 2002-ben itt ül a fél Németh-kormány. Azok az emberek, akik annak idején a diktatúra MSZMP KB funkcionáriusaiként vagy kormánytagokként megmondták nekünk, hogyan építsük az „emberarcú szocializmust”, most azok mondják meg nekünk, hogyan menjünk Európába, hogyan építsük a kapitalizmust az Unió kebelén belül. A mindig mosolygós Csehák Judit, aki az egyik legnépszerûtlenebb egészségügyi miniszter volt, és aki gyakorlatilag szétverte a teljes magyar egészségügyet, de itt tevékenykedik Horn Gyula is, aki külügyminiszterként öregbítette hazánk jó hírét a kommunista blokkon belül. Megyóról már nem is beszélve, akirõl mint kiderült, egy emberként szállt szembe a gonosz KGB-vel. Asszem Bond nyugdíjba is mehetne. Ez röhejes. A magyar népnek egy jó részét ez viszont egyáltalán nem érdekli. Ez viszont elszomorító. A Kádár-rendszer eltûntével Kádár népe nem tûnt el, itt él most is. És sokan vannak ma is. Nyilván õk is megtanulják majd, ha máskor nem is, de az EU-csatlakozáskor biztosan, hogy a 3.60-, Ft-os kenyér helyet könnyen a 360-, Ft-os kenyér világa jöhet. Nem lennék meglepve, ha a közért elõtt ácsingózó és öklüket rázó nyugdíjas szabadcsapatok az ismert kozmetikai szer jelmondatával kérnék számon a magát szociálisan érzékenynek valló utódpárt ígéreteit: „Nekem bizonyíték kell nem ígéret!” Természetesen ne feledkezzünk meg a jobboldalról sem, vegyük le róluk is a keresztvizet. A tavaszi országgyûlési választások alkalmával több beszélgetés után, mely szinte szóról szóra ugyanúgy zajlott le, ismeretségi, baráti körben végeztem egy amolyan amatõr közvélemény kutatást. Íme: 96

– Kire szavaztál? – Az MSZP-re. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Nem szimpatikus Orbán Viktor (nem tetszik a stílusa) – Neked mirõl szólt ez a választás? – ??? Azokban az esetekben, ahol a megkérdezett a baloldal vezetõ pártjára szavazott tíz esetbõl tízben szinte szó szerint így zajlott le a beszélgetés. Számomra ebben az egészben az volt a legmegdöbbentõbb, hogy arra a kérdésre senki nem tudott válaszolni, hogy neki személyesen mirõl szólt ez a választás. Ez döbbenetes. És itt hibázott egy óriásit a jobboldal. Lehet, hogy egy olyan politikai vezér áll a jobboldal élén amilyen százévente csak egyszer van az országban, a nép viszont maradt ugyanaz. Az idõsebb korosztály, vagy azok akik a Kádár éra alatt szocializálódtak, bizonyos nosztalgiával gondolnak viszsza az általuk „boldog békeidõkként” emlegetett puha diktatúrára és nem képesek felfogni, hogy itt most már más világ van. Vagy ha képesek is a változásra, az nagyon lassú és fájdalmas számukra. Úgy tûnik ezt a népes tábort nem sikerült megszólítania a jobboldalnak. Érdekességképpen: A nõk esetében külön szempont volt az, hogy melyik miniszterelnök-jelölt volt férfiasabb, elegánsabb, és ebben bizony Megyó játszotta az elegáns sármõr szerepét. Magas, „jó svádájú”, elegáns megjelenésû (Armani öltöny, kétmilliós karóra) stb. Ha így folytatjuk, a leendõ elsõember jelölteknek hamarosan szaxofonozni is meg kell tanulniuk. A JÖVÕ HOMÁLYBA VÉSZ Szili Katalin a magyar országgyûlés elnöke ünnepi beszédében többek között arról is beszélt, hogy az 1956-os forradalom baloldali forradalom volt (szakszervezetek, munkástanácsok stb.). 97

Most már 56 is az övék. Zseniális. Ügyes ez a Roni fiú, nem igaz? És akkor itt van Kovács Lászlónak az önkormányzati választásokon aratott gyõzelmük után tett nyilatkozatából egy rövid részlet: „A polgári oldal gyõzött; a polgári baloldal – jelentette ki a szocialista pártelnök. A „polgári” fogalom ugyanis nem jobboldali fogalom a pártelnök értelmezése szerint, aki magyarázata során a francia forradalom jelszavakban is megfogalmazott célkitûzéseire irányította a figyelmet. A szabadság, az egyenlõség és a testvériség fogalma – mint mondta – az MSZP programjának is alapja. A szabadságot csak az hirdetheti, aki nem sajátítja ki a közmédiákat, az egyenlõséget csak az képviselheti, aki esélyegyenlõségre törekszik, testvériséget pedig az hirdethet, aki nem osztja meg az országot – hangoztatta az MSZP elnöke.” Nincs is ezzel semmi baj, csak van egy apró, kis bökkenõ, elveszti a hitelét, ha egy (volt)kommunista szájából hangzik el. Innentõl egyenes az út. Az MSZP-n belüli kényszeredett fiatalítás következményeként az új nemzedék lassacskán átveszi majd a hatalmat. Újhelyi és Gál Junior a két ifjú padawan csak az elsõ fecskék. A fiúk nem felelõsek az apák bûneiért. Õk már nem volt kommunisták, pártapparatcsikok, nekik könnyebben megy majd a szociáldemokrata metamorfózis, a nép, az istenadta nép, pedig lelkesen tapsol majd, hogy végre Magyarországon is megérdemelt helyére került a szociáldemokrácia. Jó Ha Figyelünk! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

98

PORSZEM A SZÉLBEN Egy pillanatra becsukom a szemem, és a pillanat tovaszáll. Minden álmom eltûnik, mielõtt láthatnám. Porszem a szélben. Porszemek vagyunk a szélben. Néhány öreg dal, csak egy csepp a végtelen tengerben. A föld porává leszünk, bár ez oly hihetetlen. Porszem a szélben. Porszemek vagyunk a szélben. Ne kapaszkodj (ha véget ér a lét). Semmi sem tart örökké, csak a Föld és az ég. Elillan, és az összes pénzed sem elég, hogy egy másik megszokott pillanatot végy. Porszem a szélben. Porszemek vagyunk a szélben. J & H Marsh

99

KI AKAR ÖRÖKKÉ ÉLNI ? Nincs idõ számunkra, nincs hely számunkra Mi az, mi álmokkal kecsegtet, aztán elillan ? Ki akar örökké élni ? Ki akar örökké élni ? Nincs esély számunkra Minden elrendeltetett A világnak csak egy édes pillanat van számunkra Ki akar örökké élni ? Ki mer örökké szeretni ? mikor a szerelem halott De ajkaiddal itasd fel könnyeim Ujjhegyeiddel érintsd meg világom És örökké egymásé lehetünk És örökké szerethetünk Az örökké a mát jelenti nekünk Ki akar örökké élni ? Ki akar örökké élni ? A jelen az örökkévalóság Van aki örökké vár rád ? Queen 100

A KIAKADT SEZLONYRUGÓ – avagy Mélykuti mélyrepülése –

A MÛSOR HÁZIASSZONYA A kommandós és a háborús filmekben bevett módszer, hogy a mentõosztagot az ellenséges radarok alatt berepülve juttatják el a célterületre. No, hát a radarok alatti mélyrepülésre most már nemcsak az amerikai akciófilmekben, de a megújuló közszolgálati csatorna reggeli „beszélgetõs” mûsorában is méltán számíthatunk eztán. A Gyárfás-féle elit médiakommandó egyetlen hölgy tagja – az általam élõ SZDSZ lelkiismeretnek keresztelt – Mélykuti Ilona a Nap-kelte október 29-i adásában olyan mélyrepülést produkált, hogy azt még az U.S. Army vagy az Air Force csatákban megõszült és Vietnámot megjárt veterán helikopterpilótái is megirigyelhették volna. A mûsorvezetõ mélyen a pártatlanság és a kiegyensúlyozottság érzékelési küszöbszintje alatt juttatta célba a liberális eszmerendszer szabadon szárnyaló gondolatait, a koalíciós partnerre szavazó széles nézõi tömegek legnagyobb megelégedésére. Mióta véget értek a tavaszi országgyûlési választások, jó néhányszor elõfordult velem, s gondolom többen vagyunk ezzel így, hogy a televízió elõtt ülve, az internetet vagy éppen kedvenc lapunkat olvasva önkéntelenül is kifakadt az emberbõl a csalódottság, az elkeseredés vagy éppen a felháborodás szülte mondat: Hát ennél lejjebb már semmi sincs! Mélykuti Ilona legutóbbi (2002. 10. 29.) szereplése alkalmával ismét megcsodálhattuk õt a hétrõl-hétre elõadott, már-már végtelen 101

szappanopera sorozathoz hasonló „Tárgyalás nehéz emberekkel” címû elõadásában. Mivel a „nehézember” duó két tagja közül már csak Csurka Pipi a „nacionalista szélsõjobbos” pártvezér van porondon – a szerkesztõ jóvoltából megint a mi kedves, bájos Icánkhoz hívták be – õ volt a Kereszttûz rovat vendége. A másik kultikus figura Torgyán doktor, politikai aktualitását vesztve már csak a gagyi mûsorrá silányult Heti Hetesben a csatorna által szerényen csak „a humor nagyágyúinak” aposztrofált balos médiasztárok, sokszor altesti humort sem nélkülözõ egymás közötti csevegéseinek szolgál alanyául. Meg persze az ország Teddy-je által szerkesztett Rádiókabarénak, ahol a sztárügyvéd sajátos orgánumát és hanghordozását pazarul utánzó humoristának nyújt biztos megélhetést. De vissza Icához! NEMZETI AZ ÚJ NEMZETI? Már a Nemzeti Színház élére újonnan kinevezett Jordán Tamással folytatott beszélgetésnél is ledöbbentem, de talán helyesebb, ha a nép ajkán született rusztikus stílusú kifejezést idézem ide: kiakadtam, mint a sezlonyrugó. A mi szeretve tisztelt Mélykuti Icánk elõször is elmondott minden rosszat az új színházról, amit csak lehetett. Aki elõzõ este figyelemmel kísérte az ATV csatornáján a Juszt-féle Újságíróklub címû szellemi eszmecserét, meglepõdve tapasztalhatta, hogy a Mélykuti által elmondottak, szinte szóról-szóra megegyeznek a színikritikus, polihisztor, felkent pap és még a jó ég tudja mi mindenhez nem értõ Mészáros Tamástól elõzõ este elhangzott mondatokkal. Asszem elõtte odaadták Icának a frankó papírt, de az is lehet, hogy egyeztettek. Amikor túl voltam az elsõ döbbeneten, azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, de nem, kiderült megint tévedtem, Ica nem véletlenül sztár-mûsorvezetõ. 102

Következõ kérdésében arra volt kíváncsi, hogy mik az új igazgató elképzelései, hiszen a Nemzeti Színházzal kapcsolatban mindig is voltak bizonyos standard elvárások, mint például, hogy tartsa mûsoron a Tragédiát (Madách: Az ember tragédiája – a szerk.) – rögtön hozzátette –, mely most a színház átadásakor hatalmas bukás volt, vagy az olyan – ezek megint Mélykuti szavai – játszhatatlan darabokat, mint a Csongor és Tünde. Hát ezek után nehéz megszólalni. A Csongor és Tünde mint játszhatatlan darab. Kíváncsi lennék, hogy liberális felfogás szerint egyáltalán létezik-e a magyar színházirodalomnak olyan mûve, amely kivívhatja magának a „játszható”, elismerést jelzõ címet? Továbbá az is érdekelne, hogy ilyen megközelítésben, mely darabok, vagy szerzõk lennének méltók arra, hogy a tisztelt nagyérdemû a Nemzet Színházának színpadán élvezhesse õket. Már amennyiben lát és hall valamit a darabból, hiszen Mészáros Tamástól tudjuk, hogy az új színház úgy ahogy van rossz. Eleve politikai csatározások közepette épült meg, de ez még hagyján, a nézõtér egy részérõl nem lehet hallani a színészeket, a színpad meg nem látható teljesen, szóval kontár egy munka ez az egész Nemzeti Színház. Jordán Tamás becsületére legyen mondva, amellett hogy elmondta elképzeléseit, arról is említést tett, hogy ez a színház azért mégiscsak a Nemzet Színháza, s mint ilyennek, az ország elsõ számú kulturális intézményévé kell válnia. Az új igazgató elmondta, hogy a Nemzet Színháza kitüntetõ cím bizonyos kötelezettségekkel is jár, nemcsak a repertoár, de az ország szellemi és kulturális életében betöltött szerepét illetõen is. Azt persze nem tudom, hogy Mélykuti Ilona ebbõl mennyit értett meg, de volt egy olyan érzésem, hogy Jordán Tamás gondolatai nem gyakoroltak valami nagy hatást a csinos mûsorvezetõ hölgyre.

103

KERESZTTÛZBEN A Kereszttûz rovatban Csurka István volt a vendég. A mûsornak ezt a részét nézve Herb Cohen üzletemberek számára írott könyve jutott eszembe, melynek címe: „Bármit meg tud tárgyalni” Ebben a könyvben van egy fejezet, mely a különbözõ tárgyalási stílusokat mutatja be az olvasónak. Nos az elsõ az úgynevezett „Nyerni mindenáron… avagy a szovjet stílus”. A szerzõ hat pontban sorolja fel ennek a tárgyalási stílusnak a jellemzõ vonásait, melyek a következõk: • Szélsõséges kiindulási pozíciók • Korlátozott felhatalmazás • Érzelemmel telített taktikák • Az ellenfél engedményeit gyengeségnek tekintik • Fukarak az engedményeikben • Semmibe veszik a határidõket Most mondjam azt a Kedves Olvasónak, hogy ezentúl ennek a hat pontnak a tükrében nézze a Nap-kelte reggeli közszolgálati mûsorát, vagy a sztár-mûsorvezetõk által levezényelt politikai szó- és tûzpárbajokat? Vagy inkább tanácsoljam azt, hogy hívjuk elõ ezt a hat pontot, amikor éppen a szocialista külügyminiszter-pártelnök, vagy a kódszámmal ellátott pártonkívüli, de liberális gondolkodású miniszterelnök nyilatkozatait hallgatjuk? Lendvairól és Újhelyirõl már nem is beszélve. A választást az Olvasóra bízom. Szóval visszatérve az ominózus Kereszttûzre, a párbajjá fajult beszélgetés apropójául Csurka legutóbbi Magyar Fórumban megjelent – Pallagi Fefe szóhasználatával – dolgozata szolgált. (Csak így zárójelben: szerintem a dolgozatot mint mûfajt, jobb lenne meghagyni az iskolák padjai között.) Mindjárt az „összecsapás” elején két dolgot is megtudhattunk a pártatlan és objektív mûsorvezetõtõl. Az egyik, hogy olvassa a Magyar Fórumot. Gondolom munkaköri kötelessége. Nyilván Gyárfás 104

valamennyi veszélyességi pótlékot is fizet a fellépõ idegrángások anyagi kompenzálása végett. A másik, amit megtudhattunk, hogy a Magyar Fórumban leírtak nem tetszenek Icának. Nagyon nem tetszenek. Én meg, mint a társadalom egyszerû tagja, tanácstalan televízió nézõként nem is értem hirtelen, hogy ki a francot érdekel a pártatlan, objektív és elfogulatlan mûsorvezetõ véleménye és ízlésvilága? Gondolom nem okozok nagy meglepetést azzal, ha elmondom, hogy Mélykuti véleménynyilvánítása után Csurka kb. század másodperc elteltével már abban a bizonyos kiakadt sezlonyrugó állapotában leledzett, és hát finom vagyok ha azt mondom, elöntötte az agyát a lila köd. Persze nincs is mit csodálkozni ezen. Most is jól megfigyelhetõ volt a szokásos Nap-keltés mûsorvezetõi menetrend. Egyetlen komoly gond van vele. A sztár- mûsorvezetõk összekeverik az Angol utcát a Kerepesi úti ügetõvel és futtatják magukat, mint versenyló, csak éppen nem nyihognak. Bár némelyik megnyilvánulásuknál komoly kétségeim támadnak. Stopperrel ugyan még nem mértem, de rendszeresen elõfordul, hogy a mûsorvezetõk sokkal többet beszélnek, mint a meghívott vendégek. Néha már volt példa arra is – természetesen nem a balliberális oldalról –, hogy a vendég egész egyszerûen beszólt az éppen aktuális sztár-mûsorvezetõnek, hogy egyáltalán érdekli-e a mondanivalója, vagy menjen inkább haza? Nem tudom hogyan zajlik a kérdezõk kiválasztása a Kereszttûz rovathoz, mennyire szelektálnak az újságírók között, egy azonban biztos, a mûsor neuralgikus pontja – mint oly sok esetben és ebben a maiban is bebizonyosodott – a „legyen Ön a negyedik kérdezõ”, vagyis a betelefonáló személye. A Csurka-Mélykuti duó párharcára egy idõs betelefonáló hölgy tette fel a koronát. – A kérdezõk kevesebb gyûlölettel kérdezzenek, gagyi a mûsor! – mondta hazánk egyik jobb napokat is megélt nyugdíjas honpolgára 105

hozzászólásában. Még említést tett arról is, hogy felment a vérnyomása a látottaktól. Ezen azért érdemes lenne elgondolkodni. Vajon mit érezhet egy ember, aki végigdolgozta az életét az „emberarcú szocializmusért”, most meg a létminimum szélén tengõdõ kisnyugdíjasként nézi a volt KISZ KB és MSZMP KB egykor Kádárral parolázó tagjait, akik ma a demokrácia parlamenti legitimitásával ülnek a miniszteri és miniszterelnöki székekben. A médiasztároknak kikiáltott mûsorvezetõk pedig azonnal lenacionalistáznak bárkit, aki a kamerák által biztosított széleskörû nyilvánosság elõtt ki merik ejteni a Haza vagy a Nemzet szót. Nem kevésbé érdekes az idõs hölgy szavai által kiváltott reakció sem. Mielõtt Csurka válaszolhatott volna, Mélykuti már próbált magyarázkodni, csak mikor másodszor is egyszerre akart belekezdeni mondókájába a vendég pártelnökkel, vette észre, hogy itt most nem õ a fõszereplõ, s végül is a „szélsõjobbos nacionalista” pártvezér szólalhatott meg elõször. Miután Csurka megnyugtatta az idõs hölgyet, hogy nincs miért aggódnia, jól bírja a csatározásokat, kitûnõ egészségnek örvend, végre a mi Icánk is szóhoz jutott. Idézem: ”Nem azért van a Kereszttûz, mint mûfaj, hogy egymást simogassuk.” Ó magasságos Horn Gyula! Hát ilyen má’ nincs! – kiáltottam fel a tévékészülék elõtt. Eszembe jutottak az Angol utcában kezelésbe vett, jól megszorongatott MSZP-s politikusok, akik Bánó, Aczél (Acsádi) vagy Pallagi Fefe vállveregetései közben hamiskás mosollyal és ruganyos léptekkel hagyják el a média tüzérségi lõterét vagy a szauna stílusosan kialakított izzasztó díszletét. A víg kedélyû Kuncze Gáborról már nem is beszélve. A Hit Gyülekezete által csak 100 kiló marhahúsnak titulált termetes liberális pártelnök kávézgatás közben kedélyesen elcseveg a vendégváróban a mindig jól öltözött és mindkét oldal felé nyitott és pártatlan producerzseni Gyárfással. Ica egyébként még megnyugtatásul elmondta azt is, hogy nincs bennük gyûlölet. Milyen lehet, amikor van? – tettem fel a költõi kér106

dést. Magam jól emlékszem néhány keményebb összecsapásra Csurka és Mélykuti között, ahol az apró termetû médiasztár dagadó karotisszal (nyaki verõér) és vöröslõ fejjel esett neki a magyar igazság kizárólagos letéteményesének. Megvallom õszintén, Csurka nem szimpatikus számomra, sosem tartozott a kedvenceim közé, de az a mód ahogyan ez a mûsor – mûsorvezetõjén keresztül – bánt vele, számomra felháborító volt. A Nap-kelte az ország legnézettebb reggeli mûsora. De csak addig, amíg mi nézõk azzá tesszük. Ha kiesik a kegyeinkbõl, vége a nagyszerû statisztikának, az x hete az élen címû hangzatos szlogennek. Furcsa módon, mióta visszaköltöztek a közszolgálati csatornára, nem ismertetik a nézettségi adatokat. Érdekes helyzet állna elõ akkor is, ha a jobboldal politikusai bojkottálnák a megszólalást a mûsorban. Vajon milyen hatással lenne ez a nézõszám alakulására? És a reklámbevételekre? Néha olyan érzésem van – és az utóbbi idõben egyre többször –, hogy a mûsor visszaél a nézõk bizalmával. Felcserélõdtek a szerepek, már nem a mûsor van a nézõért, hanem fordítva, a sztárcsapatnak pedig csak egyetlen feladata van, hogy Gyárfás glóriáját fényezze. Ügyesen helyezkedve, „médiakaméleonként” mindig ahhoz az oldalhoz húzva, ahonnan nagyobb hasznot, vagyis nézettséget remélnek. Elfogulatlan, objektív tájékoztatás, ugyanakkor elvtelen kiszolgálása a hatalomnak. Bizonyos témák elõtérbe helyezése, mások eltussolása, összemosások, elkenések, ködösítések. Csak egy példa a sok közül: a milliárdos újságíró-üzletember Forró Tamás legutóbbi beszélgetése, melyet Varga Mihállyal, az elõzõ kormány Fideszes pénzügyminiszterével készített, ahol ezt találta mondani: „A mostani kormány szerint a kassza egy részét az önök kormánya ürítette ki.” Nem tudom figyelnek-e az árnyalatnyi különbségre? Finomítanak, most már csak a kassza egy része volt üres, nem az egész. Úgy látszik az úgynevezett nép mégsem teljesen hülye, nem lehet min107

dent megetetni vele, õk is rájöttek arra, kell valamiféle magyarázat, hiszen a nincsbõl nem lehet csak úgy szíre-szóra több száz milliárdokat szétosztani. Rusztikusan: Há’ mégiscsak vót egy kis lóvé abba a kasszába! Mint sok minden mást, ezt is napról napra, reggelrõl reggelre fogják sulykolni majd kitartó konoksággal a médiában, most már a közszolgálati csatornán is egészen addig, amíg majd erre is rábólintunk, hogy így van. Vagy mégsem? a szocialista nagyváros öntudatos polgára

108

RESTAURÁCIÓ avagy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának verse Isten hozott nálam öcsém ez a való világ, pénz, posztok, emberek, no meg a dumák. Szép tavasz hoz új idõket, régi, komcsi vezetõket. Csehák, Kovács, Horn és Megyó pártállami csapat a jó. Lesz itt bõség, lesz itt jólét EU hozza majd a lóvét Hogy a számok mást mutatnak? Áder, Rogán, mit ugatnak? Big Brother, vagy Való Világ, nem hallatszik meg az imád. Pongó löki most az igét, reggel, délben, este ELÉG! A kód neve: D-209, IBM Magyarországról kimenj! Nem kelendõ már a vinyó, Isten áldjon – mondja Megyó Kiürült az államkassza EU-forrás elapasztva Millió szám jön Euro Ezt ígérte nekünk Megyó EU-nál a bõségszaru, hol a kulcsa, hol a kapu? Békés, boldog Európaház, Tárt karokkal csak mi ránk vár. A csóró szegény rokon, magyar lesz majd eukonform.

109

A KOMCSIZÁSRÓL

Az MSZP már nem ugyanaz a párt, mint az MSZMP! – hallani a baloldali érvelést, amikor úgymond lekomcsizzák a Németh kormányból itt maradt minisztereket és magát a szerencsétlen sorsú kémelhárító hõst, a D-209 kódjelû miniszterelnököt. Hát akkor álljon itt a legautentikusabb vélemény errõl a problémakörrõl, nézzük, mit nyilatkozott hazánk jelenlegi miniszterelnöke, a nép ajkán újabban csak James Gond-ként ismert Medgyessy Péter: Medgyessy a német FAZ munkatársának elmondta: azért nem lépett be megalakulásakor az Magyar Szocialista Pártba, mert nem értett egyet azzal a megközelítéssel, hogy a MSZP a pártvagyon miatt jogutódja legyen az MSZMP-nek. Nyilván sokakban felmerülhet a kérdés, az MSZP miért nem tett egy elegáns gesztust, és pártvagyon ide, pártvagyon oda, miért nem mondta ki azt, hogy ez egy teljesen új párt, semmiféle közösséget (még anyagit sem, sõt azt különösen) nem vállal a diktatúrát kiszolgáló, magát szocialista és munkás jelzõvel felruházó, ám valójában vegytiszta kommunista párttal? Pénz beszél, kutya ugat – tartja a régi mondás. Mint oly sokszor, most is a pénz gyõzedelmeskedett az elvek felett. Vagy talán az új párt megalakulásakor egyfajta sajátosan értelmezett szociáldemokrata értékrendbõl kaphattunk némi ízelítõt? a szocialista nagyváros öntudatos polgára

110

PANELTÖRTÉNETEK Panel. A szocialista nagyváros lakói vegyes érzelmekkel viseltetnek ezzel a szóval kapcsolatban. Azok, akik a ’70-es években a szuterinokból kiköltözve végre normális lakáskörülmények közé kerültek, elégedettséggel gondolnak a kádári építõiparnak erre a technológiai szörnyszülöttjére. Ízlések és pofonok különböznek, tartja a mondás. Éppen ezért vannak olyanok is, akik néhány panellakásban eltöltött évtized után valami másra vágynak. Mondjuk egy kis kertes családi házra. Bár az igazat megvallva nem vagyok egészen biztos abban, hogy az épp most regnáló szocialista irányítású koalíció vezette Magyarországon merjünk-e nagyot álmodni, elvégre a szegfûmintás utódpárt egyik prominens személyiségétõl nem rég hallhattuk, itt az ideje megtanulni, hogy kicsik legyünk. Addig is, míg kis hazánkban kialakulnak a jól szituált kertvárosi polgár középosztályi életnívóval bíró milliói, a proletariátussal sorsközösséget vállalva, a vasbeton kalickák összezártságában ábrándozzunk egy szebb jövõrõl. A volt szocialista országok a lakáskérdés megoldásában is az egykori Nagy Testvértõl tanulták el a módszert. Úgy tûnik a sztahanovista mozgalmak nemcsak a munka frontján váltak egyeduralkodóvá, hanem az élet minden más területén is a mennyiségi követelményeket helyezték elõtérbe a minõségivel szemben. Az idei õszi önkormányzati választások fõvárosi küzdelmeiben is láthattuk, milyen óriási, sziszifuszinak mondható a rengeteg panellakás korszerû hõszigetelése és az elhasznált energia (fûtés) egyedi mérési lehetõségének kialakítása. A panel technológiai és mûszaki kérdéskörein túl van egy sokkal fontosabb téma is, amirõl manapság kevesebbet hallani. Ez pedig a lakótelepi elidegenedés. A dolog annál is érdekesebb, mert a panella111

kásokról szokták mondani, hogy még azt is meghallani, ha a szomszédban szellent valaki. Mégis a lakók nem sokat törõdnek egymással. A panel – még az „átkosban” – egyfajta olvasztótégelyként mûködött. Mindenféle furcsa ember került össze a négy- és tízemeletes lakóépületekben. Ki innen, ki onnan, ki meg amonnan érkezett. A társadalom különbözõ osztályai, rétegei kerültek össze viszonylag kis helyen. Aggodalomra azonban semmi ok, sok jóember, kis helyen is elfér! Az „emberarcú” szocializmus építésének szorgos évtizedei alatt az elvtársi kötelességtudat által fûtött lakóbizalmi a rendszerváltozás alatt közösképviselõvé konszolidálódott, a régi elvtársak közül pedig jó páran végleg itt hagyták a panel lépcsõházak puritán egyszerûségû szocreál világát. A társadalmi szamárlétra különbözõ fokain álló emberek napi érintkezéseibõl, súrlódásaiból, konfrontációiból érdekes, humoros, elgondolkodtató és olykor bizony szörnyû helyzeteket is produkált az élet. Magam is panellakó vagyok és bár eddigi rövid szereplésem az élet forgószínpadán maximum a prológban szereplõ statisztéria tagjai közé enged belépõt, a panelban töltött huszonhét esztendõ kínál némi rálátást a témára. Három rövid kis történetet szeretnék elmesélni. Mindegyik önmagáért beszél. Bízom benne, hogy tanulsággal szolgálnak majd mindannyiunk számára, a következtetések levonását rábízom a Kedves Olvasóra. AKI A VIRÁGOT SZERETI… Ma már nem sokan laknak a négyemeletesben az eredeti lakók közül, magam is az egyik ilyen „utolsó mohikán” vagyok. Amikor ez az eset történt, még nagyobb létszámú volt a törzs, de az idõ elõrehaladtával a „fehérember” egyre több lakást hódított el a barbár egyetemista hordák számára. Az általános gyakorlat az volt, hogy a felsõoktatási intézmények közelsége miatt elõszeretettel alakult át a házban jó néhány lakás albérletté, melybe az egyetemi polgárok sorai 112

közé lépõ fiatalok költöztek be – mint utóbb kiderült sok esetben a lakók rosszallását is kiváltva. Sõt a tehetõsebb szülõk meg is vásároltak egy-egy lakást ifjú csemetéik számára, akik aztán az egyetemi évek után biztos mellékjövedelemhez jutottak a lakások kiadásából. És az ördögi kör bezárult. Szóval a viccet félretéve, az 1975-ben eredetileg beköltözõ lakók szektájának egyik oszlopos tagja volt (a nevek kitaláltak) a Rendesi házaspár. I. néni és P. bácsi különleges helyet foglalt el a négyemeletes ház lakói között. Mûveltségükkel, hatalmas házkönyvtárukkal valahogy nem illettek bele a panelház lakóinak rendezett szövetébe. A gyermeknevelés és a családi élet tekintetében meg pláne. Az uralkodó kommunista trenddel szemben a minõséget helyezték a menynyiség elé, a kultúráltságot és a mûveltséget tekintették elsõdleges irányelveknek. Fiatalon még nem sokat értettem ebbõl, de aztán a nálamnál jobban informált felnõttek felvilágosítottak, hogy e mögött valószínûleg P. bácsi grófi származása áll. Elvégre a Mágnás Miska óta tudjuk, hogy „Egy ghóf az mégiscsak ghóf! Azt szagról meg lehet ismerni!” Egyébiránt a Rendesi házaspár rendkívül vendégszeretõ volt. Attól sem zárkóztak el, hogy más osztálybeliekkel összejárjanak. Nem voltak ritkák a négy-öt család részvételével tartott születésnapi, névnapi együttes házi összejövetelek sem, ahol némi szolid mennyiségû alkohol tartalmú italok elfogyasztása közben az ünneplõk mind gyakrabban vonták le az örökérvényû igazságnak látszó végkövetkeztetést: „Sose halunk meg!” Egyesek elragadtatásukban még azt is hozzátették: „Ihaj, csuhaj!” Azóta kiderült, tévedtek. Egyébként ez a kapcsolatfelvétel az értelmiség – ha jól emlékszem ez a népcsoport csak a „réteg” jelzõig vitte a szocialista társadalomtudományokban – és a munkásosztály között nem csak bizonyos ünnepi alkalmakra szorítkozott. Ez az újfajta közösségi útkeresés az általam csak reggeli kupaktanácsként aposztrofált napindító összejövetelekben is megnyilvánult. 113

Ez abból állt, hogy a három szomszédasszony összejött – mindig másnál – és a kávé, cigaretta, „kétdekás” alkotta bermuda háromszögben az információcsere és a pletyka között lavírozva, valahogy elindult a nap. I. néni egyébként oly mértékben rajongott ezekért a napindító csodaszerekért, hogy nem is tudott lemondani róluk, egészen a gégerák érkeztéig. Szóval, hogy szavamat szavamba ne öltsem, I. néni maga volt a megtestesült nyugalom. Még arra is gondolt, hogy a sivár lépcsõházat egy kissé otthonosabbá tegye és szó szerint felvirágoztassa. A lépcsõfordulókba virágtartókat tett és különbözõ színes virágokat ültetett bele. Tényleg szívderítõ látvány volt, ahogy munkába indult vagy éppen hazatért fáradtan az ember. Máig sem értem, hogyan maradtak életben azok a virágok, hiszen a lépcsõház északi falán lévõ vastag tejüvegen keresztül nem jutottak valami sok napfényhez. De éltek és hála a szeretõ gondoskodásnak ott pompáztak csodálatos színes szirmaikkal. Egy kis szabálytalanságot, egy kis színes életet vittek a mérnöki precizitással megalkotott betontömbök rideg világába. De amit a természet nem tudott megtenni, megtette az ember. Egyik reggel éppen a ház mögötti ABC- áruházba indultam reggeliért, amikor siralmas látvány tárult elém. A lépcsõn az összetört virágtartó darabjai hevertek, a kiborult virágföld mindenütt. Soha nem voltam jó biológiából – a költõ szavaival élve – utáltam, mint a kukoricagölõdint, sõt a bajt még tetézem azzal is, hogy nálunk ez a tantárgy még „Élõvilág” néven futott, na mindegy, szóval a tényállást azonnal megállapítottam, a virágoknak annyi! Letört szárukkal a földhalmokon siralmas látványt nyújtottak. Kis lapátjával és a hozzá tartozó kefével I. néni próbálta eltakarítani a romokat, miközben egyszerre a könnyeivel és a tehetetlenség érzésébõl fakadó dühvel is küszködött. – Csókolom – köszöntem. – Ezt aztán jól elintézte valaki. – Szervusz – köszönt, amikor észrevett. – Most mondd meg, ki lehet ilyen egy állat? Ki csinál ilyet és miért? 114

Hirtelen nem jutott jobb eszembe és azt válaszoltam: – Úgy néz ki valakinél a kultúra kivágta a biztosítékot. Késõbb kiderült, hogy elõzõ éjszaka úgy éjjel kettõ tájban jöttek haza az egyik lakás albérlõi, akik egyetemisták voltak. Kotta részegen törtek-zúztak mindent, ami a kezük ügyébe került. Így végezték a szerencsétlen virágok is. Pedig ha valakik, akkor õk aztán igazán semmirõl sem tehettek. Másnap, amikor hazaértem a munkából, a virágtartóra egy hatalmas fehér papír volt felerõsítve, rajta öles betûkkel ez állt: IDE FIGYELJ TE BAROM! A KULTÚRÁT NEM A DIPLOMÁVAL OSZTJÁK! Ezt már csak én teszem hozzá szelíden: kedves barátaim, szeressük a virágokat, és egymást is, mert aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. MIT SÜTSZ KIS SZÛCS? No, hát a mi „kis szûcsünk” – aki ebben az esetben éppen halat sütött – L. bácsi, a jobb napokat is megélt nyugdíjas vállalati sofõr, aki harmadik emeleti másfél szobás kalodaipari vasbeton kuckójának 35 m²-ében éldegél szerényen. L. bácsi fénykorában vállalati sofõrként tevékenykedett az építõiparban, aholis lengyel gyártmányú Nysa típusú mikrobuszával melósokat szállított a vállalati központ és a különbözõ külsõ építkezések helyszínei között. Nysa és Zuk. Az idõsebbek talán még emlékeznek a lengyel gépjármûiparnak erre a két szállítmányozási gyöngyszemére, melyek a kisteherautótól a furgonon át a mikrobuszig bezárólag mindenféle változatban fellelhetõk voltak a szocialista Magyarország útjain. Ha valakinek még eztán sem ugrana be, mely jármûvekrõl van szó itten, a Nysáról még csak annyit, hogy ez a típus volt az, melynek mentõautó változatában a szállítás közben – Hofi szerint – még a halott is felébred. Ennyit bevezetõül, most pedig lássuk azt a hússütést. 115

Még a múlt század utolsó éveinek valamelyik szilveszter éjszakáján történt az eset. Otthon ülõ típus vagyok, nem nagyon járok sehova. Ezen az óévbúcsúztató estén is otthon tartózkodtam és a televízió távvezérlõjén túráztattam az ujjaimat. Mivel zavartak a különbözõ felvillanó petárdák és egyéb robbanó, pukkanó, felvillanó alkalmatosságok, leeresztettem az ablakon a reluxát. Este 10 óra tájban valami furcsa érzésem támadt. Nem tudtam mi az, csak éreztem, hogy valami nincs rendben. Odamentem az ablakhoz és felhúztam a reluxát. Na erre szokták azt mondani, hogy földbegyökerezett a lábam. A ház elõtt egy hatalmas tûzoltóautó állt, körülötte húsz-harminc ember, a lánglovagok pedig beöltözve a fényvisszaverõs szerkójukba, hátukon légpalackkal, egyiküknél piros tûzoltószekerce, indultak be a lépcsõházba. Csak utólag tudtam meg, mi is történt. L. bácsi aznap este halat sütött. Ezzel még nem is lenne baj, csakhogy a kulináris teendõk közben némi töményet is leküldött a nyíláson, magyarul bepálinkázott az öreg. Elvégre szilveszter van, vagy mi a szösz? Melege is lett a nagy fõzõcskézéstõl, ezért kinyitotta a konyhaablakot, majd bement a nagyszobába és ledõlt egy kicsit – az öreg szavai szerint – „ejtõzni”. A tûzoltókat egy véletlenül arra járó fiatal pár riasztotta, volt náluk mobiltelefon. A csillagfényes enyelgés közben az égre tekintve, kb. a harmadik emelet magasságában meglátták L. bácsi konyhájának ablakát, amint dõl belõle a füst. A szegény mátós öreg olajban sütötte a halat, de a sütés közben elaludt, az olaj pedig – a hallal együtt – füstölögve szénné égett. Persze a fiatalok lent az utcán errõl mit sem tudtak, õk csak azt látták, hogy az ablakon keresztül dõl a füst. Nos, nem tudom mi a hivatalos verzió, de a nép ajkán született változat szerint a következõ események zajlottak le a harmadik emeleten. Miután a lánglovagok hiába csengettek, dörömböltek, az öreg csak nem ébredt fel, kénytelenek voltak betörni az ajtót. L. bácsi ál116

lítólag rendkívül bárgyú képet vágott, amikor szemeit kinyitva az elsõ amit meglátott, egy légzõmaszkot viselõ, kezében piros szekercét tartó tûzoltó volt, aki kitartóan rázogatta. A tisztességben megõszült vállalati sofõr csak ennyit tudott kinyögni: – Kicsoda maga, és mi a f…szt keres itt? Ez a szép az emberiségben, a sokszínûség, mindig ezt mondom. A NÉGY TESTÕR Az 1975 óta álló négyemeletes panelház, mely az elõzõ két történetnek is helyszínéül szolgált, kedvezõ helyen épült, két felsõoktatási intézmény is található a közelben. Talán ennek is köszönhetõ, hogy a lakások jó részét egyetemisták vagy fõiskolások lakják albérlõként. A jövõ értelmisége által szilveszterenként rendezett, néha részeges ámokfutásnak beillõ mûsorokról itt most nem tennék említést. Ma már nem számít kirívó esetnek, ha a tanulástól megfáradt egyetemi ifjúság a felhalmozódott feszültséget levezetendõ székeket, szõnyeget vagy éppen tele pezsgõsüvegeket hajít az autók közé az emeleti lakás ablakából, elvégre buli van, csak egyszer élünk, most vagyunk fiatalok, mikor tombolja ki magát az ember, ha nem most, hát nem igaz? Jó. Az SZDSZ farvizén evezve, legyünk toleránsak, tiszteljük a másságot, vannak akik hangosan vígadnak, mások esetleg sírva, de ez most nem érdekes. Tiszteljük a másságot! Árnyalatnyi különbséget mutatott a felsõbb emeleteken lakó társasághoz képest a földszint középsõ bérleményében elszállásolt nõi szakasz, melyet magam csak a találó „három grácia” névvel illettem. Velük sajátosan alakult a kapcsolatom. Mint arról már kis írásom elején is említést tettem, a panellakások sajátos akusztikai jellemzõkkel bírnak, rendkívül jól vezetik a hangokat. (Ma már tudom, a nem kívánatos hangjelenségek ellen komplett házimozi rendszer beszerzése javasolt, garantáltan elné117

mulnak a zavaró hanghatások. Ha a szomszéd dörömböl ajtónkon, túl jól sikerült a csillapítás.) No mármost a tanév elõrehaladtával egyre többször fordult elõ, hogy a lakás legkülönbözõbb helyiségeibõl félreérthetetlen zajok szûrõdtek fel. A hangok ismétlõdõ rendszerességébõl megállapítottam, hogy az alattam lévõ bérleményben periódikusan ismétlõdõ idõtartamokban együttes nemi tevékenységet folytatnak, rusztikusan: kefélnek. Az események gyakoriságának tükrében arra kellett gondolnom, hogy az általam „három grácia” névvel ellátott trió valószínûleg nimfomán hajlamokat mutat. A nyár közeledtével – Virág elvtársat idézve – a nemzetközi helyzet fokozódott. A panelnek van egy sajátos tulajdonsága a kitûnõ hangvezetés mellett, ez pedig a hõmérséklettel szemben tanúsított abnormális viselkedése. Télen fázol benne (ha nincs szerencséd a központi fûtéssel), nyáron meg egész egyszerûen megsülsz. Na mindegy az biztos, hogy a nyarat csak nyitott ablak mellett vészelheti át a panellakó. Amint az köztudott – még a pornófilmeken nevelkedett mai plázageneráció számára is – a hölgyek szexuális tevékenység közben hajlamosak arra, hogy mindenféle kéjes hangokat hallatnak, melyek például lihegés vagy nyögés formájában nyilvánulnak meg, az orgazmus elérésekor pedig nem ritkán extrém hanghatásoknak is fültanúja lehet a tapasztalatszerzés rögös útjára lépett férfiember. No itt azonban merõben más történt. Az alsó bérleményben a csaj szex közben szabályosan sikított, amikor elélvezett. Mindez nyitott ablakok mellett. Egyszer még elmegy. Még azt mondja rá az ember, hogy milyen szenvedélyes a kis fruska, istenem fiatalok, dúl a szerelem. De ötször, és éjjel egykor?! Ez már a tolerancia határait feszegeti! De ha azt hiszi a Kedves Olvasó, hogy ezt nem tudták felülmúlni, nagyon téved! 118

Korán kelõ ember vagyok, nem okoznak gondot a hajnali órák, így a hétvége utolsó napjának, a vasárnapnak reggele gyakran talál a rádiókészülék mellett, amint éppen a Magyar Rádió harmadik leghallgatottabb mûsorát, a szélsõjobboldali Vasárnapi újságot hallgatom. De ez már nekem is sok volt. Egyik vasárnap hajnalban – nem is, helyesebb ha az éjszaka szót használom –, szóval arra ébredtem, hogy valami zaj van. A sötétben a videomagnó órája hajnali 3 óra 30-at mutatott. Az alattam lévõ lakásban bömbölt a zene, nem lehetett nem észrevenni. Na itt elszakadt a cérna. Lementem és elkezdtem ököllel verni az ajtót. Nem kellett sokáig. (Úgy látszik szóból ért a magyar ember!) A három csaj közül az egyik nyitott ajtót és valószínûleg azonnal átlátta, hogy valami nem stimmel, de az is lehet, hogy csak azt látta rajtam, hogy kissé bosszús vagyok a korai zenés ébresztõ miatt. Félénken megkérdezte: – Hangosak vagyunk? Megvallom õszintén ezen a hajnalon a kultúrember valahol máshol tartózkodott, körülbelül fényévekre tõlem, csak a rusztikus stílusú nép gyermeke állt ott magyar textilben és hát mit tagadjam, a társalgás további része nem a filozófiai magasságokban szárnyalt. A részletek idézésétõl most eltekintenék. Mindezeket csak azért meséltem el, hogy mindenki képet kaphasson arról, milyen mostoha körülményeknek van kitéve a szocialista nagyváros öntudatos polgára a panelház nyújtotta keleti kényelem egyáltalán nem nyugatinak mondható nyugalmában. És ha most bárki is azt hiszi, hogy ezt már nem lehetett überelni, hát nagyon téved. Lehetett. Íme az általam csak „a négy testõr”-ként aposztrofált eset. El tudja Ön képzelni, milyen érzés éjjel kettõkor a technozene ütemes puffogására ébredni? Nos egy jó ideig én sem tudtam, de most már tudom. Mondhatom nem valami kellemes élmény. Inkább idegesítõ. Az eset azonban ettõl még nem lenne egyedi, belesimulna 119

a többi részeges duhajkodás közé, hacsak nem történt volna valami különleges esemény, amit a yard kivonulása tetõzött be. A mulatozó fiatalok levonulása a negyedik emeletrõl az utcára az éjnek évadján, körülbelül egy bivalycsorda hanghatásait produkálta, minden tekintetben. De ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt. Nem akartam hinni a szememnek, meg a fülemnek. – Egy mindenkiért, mindenki egyért – harsant fel a kissé akadozva részeges hangú artikulálatlan ordítás. – Csak egy maradhat ! – jött azonnal a válasz a szintén kissé illuminált állapotban lévõ „lovag” kollégától. A társaság kardokkal felszerelkezve párbajozott az éjszakai aszfalton. Mint utóbb kiderült, az egyik srác kellékesként a színházban dolgozott, onnan voltak a „fegyverek”. A kardcsörtetéssel járó éjszakai „lovagi torna” mintegy tíz percig tartott. Ekkor megérkezett egy rendõrautó, amibõl két darab – leginkább kétajtós szekrényre hajazó – közeg szállt ki. Az intézkedés gyors és pontos volt, a többi néma csend. Maradjunk annyiban, hogy lakva ismerni meg a másikat. *** Ez csak egy ház a sok közül és biztosan máshol is történnek érdekes vagy furcsa történetek. Mint veterán panellakó csak azt tanácsolhatom mindenkinek aki hasonló lakáskörülmények között éli napjait, hogy próbáljuk meg a békés egymás mellett élést, és segítsük egymást amiben csak tudjuk, ha már annak idején a sors, Isten és a párt kegyelmébõl néhány évtizedes összezártságot adott számunkra. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

120

AMERIKÁBÓL JÖTTEM – avagy pofavizit a Fehér Házi szõnyeg szélén – A médiában uralkodó áldatlan állapotokat tekintve két dolog azért mégiscsak elintézõdött, a magamfajta öntudatos polgár is érezhet némi szerény örömöt és megnyugvást.

A NÉP EGYSZERÛ FIA Elõször is a nézõk, pontosabban a majd’ 200.000 betelefonáló jóvoltából lekerült végre a képernyõrõl az epilepsziás rohamokat idézõ érzelmi kitöréseirõl és rasszista kijelentéseirõl elhíresült komlói bugyi árus exrendõr. Végre-valahára, épp itt volt már az ideje. Ismét szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy egy hívás ára 240,-Ft+ÁFA volt. El lehet képzelni tehát, vajon mennyire rendítette meg a produkció kb. kétmilliárdos nagyságrendû költségvetését az ORTT által kiszabott – jelen esetben körülbelül a „zsebpénz” kategóriájába tartozó – szánalmas kis 7 milliócska. Na mindegy, ezen is túl vagyunk, az újdonsült médiasztár még túráztatta magát egy kicsit a BB-páros (nem Big Brother, hanem Boros-Bochkor) reggeli rádiómûsorában, ám szellemesnek szánt poentírozásai sorra gellert kaptak a stúdió hangszigetelt falain. Pongó azonban egyvalamiben mégiscsak kilóg a többi villalakó közül. (Elnézést, most jövök csak rá, hogy a Nagy Testvérnél házban laknak a delikvensek, a valóságsó „rózsadombi kasztját” képviselõ villalakó arisztokrácia a másik csatorna kéglijében tengeti szerencsétlen napjait.) Szóval Pongó újra divatba hozta kis hazánk lakosságának körében a feltétlen és önzetlen segítséget, valamint a nosztalgiázást. Annak is az egykori Kádár-rendszerben dívott változatát, az „elvtársak gyûjtsünk pénzt Isaura felszabadítására” címût. 121

Bizonyára sokan emlékeznek még a világszerte – és nálunk is – nagy sikerrel vetített Rabszolgasors címû dél-amerikai filmsorozatra, amely után az oly segítõkész és adakozó magyar lakosság gyûjtést rendezett a szerencsétlen sorsú „fehér rabszolgalány” kiszabadítására. Csak így zárójelben jegyzem meg, érdekes kontraszt alakulhatott ki az öntudatos munkásosztály tagjainak lelkivilágában – már ha volt nekik ilyen egyáltalán –, amikor elõször szembesülhettek a jóságos fehér rabszolgalányt alakító Lucelia Santosról készült meztelenfotó-sorozatról a televízióban, amely szakítva a szocialista erkölcsök szigorú világával, bemutatta a Playboy publikálásában megjelent képeket. Ilyenkor eszembe Bacsó Péter A tanú címû filmjébõl a jóságos Virág elvtárs, amikor nehezményezi, hogy munkatársnõjének szoknyája a kelleténél egy kissé rövidebb: „Ugyan Gogyolákné, hagyjuk az erotikát a hanyatló nyugat ópiumának.” Persze a kedves olvasó most joggal teheti fel a kérdést, hogy jön ide Isaura, mi köze a brazil rabszolgalánynak a mi szeretve tisztelt Pongó barátunkhoz? Hát csak annyi, hogy néhány lelkes honfitársunk bankszámlát nyitott a szocialista bányászváros derék fiának azzal a céllal, hogy összedobják neki a 15 millkót, ha már a Nagy Testvértõl nem nyerheti meg, és úgy tûnik a lakosság vevõ a dologra. Szentmihályi Szabó Péter szavai kívánkoznak ide. Egy helyütt így ír Pató Pál elvtárs országának lakóiról: „… az ország lakosságának többsége valóban csak lakosság, nem nép, még kevésbé nemzet – az a magyarul beszélõ lakosság került hajszálvékony többségbe, mondjuk ki, az ávósok, párttagok, munkásõrök, szakszervezetisek, szochazások, veteránok és ivadékaik, az Ivánok, Tamások, Zsanettek és Ivettek, Pongó, Gábor és Zsóka szavazói, Kádár, Horn, Medgyessy, Petõ és Kuncze népe.”

122

EGY, MEGÉRETT A MEGGY A változatos és kalandos életutat maga mögött tudható, sok helyen megfordult és sok posztot betöltött titkosszolga, bankszakember, becsületlovag felcserepedett, úgy is mondhatnánk, mostanra beérett. Ezt mutatja legutóbbi külföldi látogatása is, melyrõl pár nappal ezelõtt tért haza, az „ígéret földjérõl” Amerikából, egészen pontosan az Egyesült Államokból. A médiaállapotokban bekövetkezett másik kedvezõ változás, hogy a szerencsétlen televíziónézõnek nem kell tanácstalanul kapcsolgatnia, hogy éppen most melyik, magát a legnézettebbnek feltüntetõ reggeli mûsorban láthatja és hallhatja élõben nyilatkozni hazánk ékesszóló, bülbülszavú miniszterelnökét. A közszolgálati csatornáéban-e, vagy a Nap-keltében? A kérdés – úgy tûnik minimum négy esztendõre – megoldódott. A közszolgálati csatornán, a Nap-keltében. Természetesen a mûsor szerkesztõjének jóvoltából, megint Mélykutinak jutott a „nehézember”. Már a bemelegítés gyanánt lefolytatott kedélyes „Kinn padon” beszélgetéssel kapcsolatban is erõs kételyeim merültek fel. Icánk kedvesen, mosolyogva elcseverészett a szocialista Magyarország egyik legnépszerûtlenebb eü-miniszterével Csehák Judittal. Mintha csak két háziasszony a padon ülve pletykálnak, a befõzésrõl váltana néhány szót egymással, vagy éppen süteményreceptet cserélnének. Tökéletes összhang. Még a fülemben csengtek a mi bájos Ilonánk múlt héten elhangzott szavai: „A Kereszttûz, mint rovat nem azért van, hogy egymást simogassuk.” Ja, hogy ez csak a „Kinn padon”, így persze mindjárt más a leányzó fekvése – ahogy mondani szokták. Na de sebaj, jön majd a Kereszttûz, lesz itt hadd el hadd, bele a közepébe, csak objektíven, csak tárgyilagosan! Végül is nem ez történt. A Kereszttûz elmaradt. Igaz, Mélykuti bizonyos mértékig pozitív meglepetést okozott. A kódszámmal bíró 123

miniszterelnök úrral készített beszélgetés végén is értettem amit mond, nem lett rojtos a nyelve a nyalástól. Sõt! Még olyan mondatok is elhagyták fogai kerítését, mint például: „…az ellenzéknek ebben igaza van.” A miniszterelnöki interjú elején még arra gondoltam, talán fejlõdõképes a csaj, de aztán késõbb rá kellett jönnöm, valószínûleg az történt, hogy nem a frankó papírt adták oda neki. No de nézzük, mi is történt az Államokban? Mindjárt a beszélgetés elején szó volt valami békepipáról. A kis Vörös Vezér elszívja a békepipát a Nagy Fehér Fõnökkel annak Nagy Fehér Házában. Ezt értem. Ez O.K. Ez magyarul kábé annyit tesz: Grippen no, F-16 yes. – Maradjunk a szimbólumoknál – mondta Mélykuti. Maradjunk. A pipa után a Jacques Chirac francia elnöktõl ajándékba kapott különleges óra került szóba. Nem tudom, nem okoz-e problémát a késõbbiekben majd miniszterelnökünknek ez a mániás ragaszkodása ezekhez az exkluzív idõmérõ szerkezetekhez? Elõször ez a kétmilliós karóráról szóló mende-monda, most meg ez az elnöki ajándékóra! Az egyik terroristákat támogató titkosszolgálat esetleg kihasználhatja miniszterelnökünk drága órák iránt tanúsított fokozott érdeklõdését, mint esetleges gyenge pontot. Gondolok itt például órába rejtett bombára, vagy hasonlóra. Én persze tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy országunk miniszterelnöke sem ma kezdte a szakmát, elvégre mindannyian hallottunk már múlt béli hõsies tetteirõl, melyeket a világ egyik legjobb titkosszolgálata a hírhedt KGB ellen vitt végbe. A hõsiességnek és a szakmai rutinnak ez a sajátos keveréke teszi oly különlegessé a jelenlegi magyar miniszterelnök személyét, s talán éppen ennek köszönhetõen született meg a nép ajkán hõn szeretett miniszterelnökünk új neve: James Gond. Szóval visszatérve az elnöki ajándékórára, annyit érdemes tudni róla, hogy ez egy különleges óra. Egyszerre kétféle idõt is mutat, a párizsit és a New York-it. Gondolom a miheztartás végett kapta miniszterelnökünk ezt az órát, hogy mindig tudja hány az óra. 124

Az órának természetesen létezik egy továbbfejlesztett típusa is, melyet azonban csak EU-tagállamok vezetõ politikusai kaphatnak meg, ez már a meteorológiai viszonyokra is felkészíti viselõjét, beépített széljelzõvel is rendelkezik. Az óra tulajdonosa így nem csak azzal van tisztában mennyi az idõ, de azt is mindig tudja, hogy az Unióban éppen merrõl fúj a szél. Az óra éppen csak azt nem mondja: Mit parancsolsz édes gazdám? Ezt ugyan nem említették Megyónak, de alighanem ennek a kérdésnek a feltevése az óra viselõjére marad. A szimbólumok után most már ejtsünk néhány szót a fantasztikusan sikeres Amerikában tett látogatásról is. Mindjárt az egyik elsõ és talán kissé kínosra sikeredett momentuma volt a beszélgetés további részének, hogy Mélykuti Ilona azt-írjaaz-újság stílusú felvezetésében arról érdeklõdött a miniszterelnöknél, hogyan történhetett meg az, hogy az amerikai befektetõknek rendezett elõadáson a nagyfokú érdektelenség miatt még a sajtó munkatársai is idõ elõtt otthagyták az eseményt? Ezt írta az újság. Egyedi azonosítóval (D-209) rendelkezõ miniszterelnökünk azonban könnyed társalgási stílusban néhány mondattal helyre tette a dolgokat. A régi kabarészámot idézte fel emlékeimben: Hát ez így, ebben a formában, nem igaz! Az újságírók valóban elõbb távoztak, de csak azért, hogy elõre rohanjak az elnökhöz, elvégre a világ szégyene lett volna, ha nem készül fénykép errõl a nagy jelentõségû kézfogásról. (A képen a szabadkõmûves elit egyik tagja, amint éppen parolázik a (volt) kommunista elhárító tiszttel.) Nem semmi! Még jól emlékszem Hofinak arra a számára, ahol anyósával beszéli meg az újsághíreket. A Népszabadság éppen arról tudósít, hogy tömegverekedés tört ki valamilyen mûsoros esten, a rendõrök kubai vendégmunkásokkal csaptak össze. Természetesen nyilatkozik a rendõrség illetékese is: „Semmiféle verekedés nem volt.” Géza nem akar hinni a fülének: „Az újság meg azt írta, hogy volt!” 125

Már vártam is a kérdést, hogy akkor most itt ki a hunyó, merthogy valaki nem mond igazat, az hétszentség! Vagy ha nem is ilyen direktben, hogy akkor most ki hazudik itt miniszterelnök úr, Ön vagy az újságok, legalább annyit, hogy esetleg valamilyen kommunikációs malõr történhetett-e, vagy valami? De nem. Mélykuti sûrû bólogatások és egy bájos mosoly kíséretében tovalibbent egy másik témára. Ez az egész amerikai látogatás – talán helyesebb lenne a rusztikus „pofavizit” kifejezés használata – engem kísértetiesen emlékeztet Horn Gyula miniszterelnöksége alatt tett elhíresült amerikai látogatására. Nem is annyira az út, mint inkább annak tálalása a hazai közvélemény elõtt. EU-ügyekben kinevezett rendkívüli és meghatalmazott különmegbízott pufajkás elõdjéhez hasonlóan, Megyó útját is a sikerpropaganda dicsfényglóriája veszi körül, megpróbálják kiszínezni a szürke valóságot. Csakhogy ez már Hornnál sem mûködött. Soha nem felejtem el azokat a képsorokat, ahol a gazdag amerikai pénzemberek még arra sem vették a fáradtságot, hogy felálljanak székeikbõl, amikor hanyagul kezet fogtak az aprótermetû pufajkásból miniszterelnökké avanzsált pártkatonával, itthon mégis mindenhonnan azt hallottuk, milyen sikeres volt az út. Csak éppen az ország nem érzékelt belõle semmit. Medgyessy Péter külön kihangsúlyozta, milyen nagy megtiszteltetés volt számára, hogy meghívták arra az elõadásra, melyet Carter elnök volt nemzetbiztonsági fõtanácsadója, a szinte kimondhatatlan nevû, lengyel származású Zbigniew Brzezinski tartott. Az elõadás után pergõ kérdés-felelet akciózásra került sor, amit a miniszterelnök úr nagyon élvezett. Hát, ismerve retorikai képességeit és látva néhány eddigi megnyilvánulását, nem igazán tudom elképzelni, mit értett az alatt, hogy „pergõ”, de valószínûleg nem azt, amit én. 126

Mélykutival kapcsolatban már az elõbbiekben is megemlítettem, hogy valószínûleg nem a frankó papírt adták oda neki, mert néha olyan kérdést is feltett, amit bizony ki sem néztem volna belõle. Ilyen volt például, amikor az EU-csatlakozás kapcsán elõállt egy olyan elképzeléssel, hogy akkor most majd ugye nagyobb figyelmet fordítunk a húzóágazatokra, hiszen a nemzetközi munkamegosztásban kialakult hagyományai vannak annak, hogy melyik ország miben jó, és akkor majd rámegyünk erre, meg minden. De nem. A miniszterelnök úr szerényen mosolygott és tagadólag ingatta a fejét. Mélykuti arcán látszott a döbbenet. Mi az, hogy neki nincs igaza? Jó, a fõmufti ül vele szemben a székben, de hát akkor is, Mélykuti Ilona, egy ország – de legalábbis a fele ország – szeretett Icája, sztár-mûsorvezetõ, mi az, hogy máshogy is lehetnek a dolgok?! Össze is szedte minden bátorságát (vagy botorságát) és nekiszegezte a kérdést a vele szemben hûvös nyugalommal ülõ és kávéjából kortyolgató D-209-esnek: – Talán nem ért velem egyet? És közben mosolygott, hogy leplezze a kínos szituációt. A magyar kormány vezéregyénisége megvillantotta 42-fogas amerikai fogpaszta mosolyát, s mintha csak ennyit mondott volna „Csacsi kislány, tudatlan vagy, oly keveset tudsz még a világ nagy történéseit illetõen”, imígyen válaszolt: – Ne haragudjon, de nem. Mélykutinak a szeme sem rebbent. Kezdõdött a közgazdaságtan óra á’ lá Medgyessy. És akkor most idézet Megyótól: „… nekünk a körülményeket kell megteremteni azok számára, akik jól mérték fel a piacot.” Nem tudom, figyelik-e az árnyalt fogalmazást? „…azok számára, akik jól mérték fel a piacot.” Tehát nem nekünk magyaroknak, hanem valaki másnak a számára. Nem mi vagyunk azok, akik jól mérték fel a piacot. Az teljességgel elképzelhetetlen, hogy mi jól mérjük fel a piacot. Egyszerûen azért, mert mi magyarok nem értünk az effé127

le bonyolult dolgokhoz, mint a piac helyes felmérése, folyton pénzszûkében vagyunk, tõkehiánytól szenvedünk, és különben is, a büdös életben nem lesz elég tõkénk. Hagyjuk a fenébe az egészet! Hallhattuk már elégszer, az Unió régiókban gondolkozik, nem egyes országokban vagy nemzetekben. Hölgyeim és Uraim! Aki eddig bármiféle kétségek között õrlõdött, hogy mi várható itt a közeljövõben, az most ebben az egy mondatban választ kaphatott az összes eddig felmerült kérdésére, méghozzá a legautentikusabb forrásból, Magyarország jelenlegi felelõs miniszterelnökétõl. A jól képzett, beszállítói, bedolgozói, bérmunkás, másodrendû europolgár szerepét szánják nekünk most már nemcsak külföldrõl, de a magyar ország házából is. Egy mondatban talán így lehetne a legfrappánsabban összefoglalni: Feltétlen nyalás. Csontig – ahogy mondani szokták. Ide illik a ma már közhellyé vált mondat is: Mindig kell egy ülep. Baráti, ismeretségi körben némely alkalmakkor megvitatjuk a világ folyásának menetét, s így nem marad ki a politika sem. Nemrégiben éppen a globalizáció, a globalizálódó világ képezte a vita tárgyát. Egyik kedves ismerõsöm, aki egyébként maga is az értelmiség derék hadát gyarapítja éles elméjének szellemi kapacitásával, kissé rusztikus stílusban így fogalmazta meg hazánknak a globalizálódó világban elfoglalt szerepével kapcsolatos véleményét: – Nem az a kérdés, hogy meg leszünk-e b…va, vagy nem leszünk, mert meg leszünk. Az a kérdés, hogy krémmel vagy krém nélkül. Ha választani lehet, én inkább a krémes változatra szavazok. Úgy tûnik Megyó is. Én meg, a szocialista nagyváros öntudatos és törvénytisztelõ polgáraként azt mondom, hogy az erõszakos nemi közösülés bûncselekmény. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

128

A TÜKÖRKÉP Néhány évvel ezelõtt történt, hogy dolgom akadt székes fõvárosunkban. Hazafelé indulva a Déli Pályaudvaron felszálltam a vonatra. Az indulásig még jó néhány perc volt hátra. A kupéba egy fiatal srác nyitott be. Nem szólt egy szót sem, a kezembe nyomott egy kis bizsunak látszó tárgyat, majd továbbállt. Megnéztem. Egy kis dobozocska volt, benne egy összehajtott papíros, melyen egy vers volt. Soha többé nem láttam a fiút, de a vers, ami azon a kis darab papíron volt egy egész életre elkísér:

A tükörkép Ha megkapod, amire vágytál, kûzdve magadért, És a világ egy napra királlyá avat, Menj a tükörhöz és nézzd meg magad. Lásd, mit mond neked az a fickó. Mert nem anyád, nem apád, nem is hitvesed az, Kinek véleménye rólad mindennél fontosabb. Akinek ítélete legfontosabb életedben, nem más, Mint a fickó, aki a tükörbõl visszanéz rád. Õ az, akinek kedvében kell járnod, mások hangjával ne törõdj. Hisz õ az egyetlen, aki mindig társad lesz. A legkegyetlenebb, legnehezebb próbát is kiálltad, Ha barátod a fickó, aki a tükörbõl visszanéz rád.

129

Bárki lehetsz is, emberek közt valaki nagy, És gondolhatod, csodálatos valaki vagy, De a fickó a tükörben azt mondja majd, ha engem nem látsz, hitvány vagy. Becsaphatod a világot éveken át, Tied lehet minden díj, De a végsõ fizetség könny lesz és meghasadt szív, Ha becsaptad azt a fickót, aki a tükörbõl visszanéz rád. Anonim

130

PÉNZISTEN SZOLGÁLATÁBAN – avagy bizonyos összeg felett mindenkinek korpásodik a haja –

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak! Bizonyára sokan emlékeznek még a gyermekmesék egyik happy end- (boldog vég) szerû befejezésére. Mielõtt még valaki azt mondja, hogy a jelenlegi szoclib kormány az „Itt a vége fuss el véle” változatot, annak is a „fuss el véle” részét részesíti elõnyben – mármint pénzügyek terén – nos, nem az efféle gondolati ok-okozat kapcsolat juttatta eszembe a gyermekmesék megnyugtató befejezését. Nem. Mint már annyiszor, most is a jó öreg Philips tv adott okot arra, hogy tollat ragadjak. A hatalmas százkilós doboz elõtt ülve gyakran elgondolkozom azon, hogy a szebb napokat is megélt 82 cm-es holland technológiai mûremek, mely most lépett kilencedik életévébe, mennyivel jobb minõségben szórakoztatta a nyugati munkásosztály tagjait már a megjelenésének évében is, mint azt tették a Lajtán innen gyártott robbanós Color Star, és Munkácsy Color típusú szocialista tévécsodák. Amikor mi, az „emberarcú” szocializmust éppen csak magunk mögött hagyva annak örülhettünk, hogy a panellakás nappalijába nagy nehézségek árán felcipelt Videoton vagy Orion típusú készülékeknél már nem kellett attól tartanunk, hogy palesztin utcai merényletekhez készített autóbusz robbantó bombákat megszégyenítõ hatásossággal változtatják romhalmazzá a lakást, a nyugati proletariátus oszlopos tagja, ha éppen úgy tartotta úri kedve, akár négy hangfalat is rádughatott a nagy fekete dobozra, így akár sztereóban is élvezhette otthonában Hollywood akkori action movie filmjeit. 131

Szóval a készülék rendben van, a színek gyönyörûek – még mindig – a vétellel sincs semmi gond, a kép kristálytiszta, csak hát az adás, amit a televíziókészüléken nézhetünk, hát az hagy némi kívánnivalót maga után. Méghozzá nem is keveset. A BÕSÉG ZAVARA Elõször is, már a csatorna kiválasztásával problémák vannak. Ugyanis felmerül a kérdés, hogy mit nézzen a szerencsétlen polgár? Miután a Spektrumon már vagy nyolcadszor kellene megtekintenie a második világháborús tengeralattjáró csatározásokat, beleértve a németek Enigma kódkészülékének megszerzéséért folytatott küzdelmeket, a nézõ arra az elhatározásra jut, talán válasszuk a Discovery-t. Sajnos itt is csalódni fog. A mérnöki precizitás és az emberi agy csúcsteljesítményeinek emléket állító „Szuperépítmények” sorozat ismétlése megy, immáron kb. hatodik alkalommal. Talán a National Geographic kihúz minket a pácból. De nem. Itt is sokadik alkalommal csodálhatjuk meg a hangyák parányi világának rendezett, szervezeti felépítését, ahogyan egyetlen hatalmas élõ szervezetként él, dolgozik és küzdi le a naponta felmerülõ problémákat az apró, ízeltlábúakból álló közös, nagy család. A probléma éppen most termetes termeszek támadó hadában látszik kibontakozni, nem várom meg a csata végkimenetelét. Azt mondod Filmmúzeum? Azt mondom Dóra. Azt mondod régi televíziós sorozatok? Azt mondom Bors. Oké Dóri, bocs, de ezt is már vagy tucatszor láttuk, mindegyik szériát, inkább tovább kapcsolok. ATV. László király és a kerek-asztal lovagjai – Juszt és csapata – éppen most kezdtek hozzá az univerzális pofozóbábún (O.V.) végzett biztonságtechnikai teszteléshez. El innen, ma nem akarom felbosszantani magam a kelleténél jobban. Duna TV. A Haló, haló nem tudom hányadik része. René-t húsz percen keresztül tologatja a francia ellenállás hölgyszakasza a kórház 132

folyosóin, egy mûtõskocsin. Ezt is láttam már, de itt egy kissé elidõz a szelíd õz, legalábbis a Meldrum-ház és Alfred Stokes csapatának visszatértéig. MTV. A kereskedelmi tévék „vegyes felvágott” sztárduója a volt rtl-es D. Tóth Kriszta és a Lenin TV-tõl átigazolt Pálffy István fogad. Asszem tényleg nem lehet azt mondani, hogy nem dolgoznak meg a pénzükért, öt percen belül mindkettõjük egyszer legalább elrontja a szöveget. Igaz, Pálffy a Fábry-féle Showderben elmondta, hogy rosszul olvas, viszont ugyanitt azt is megtudhattuk tõle, hogy az összekötõ szövegeit maga írja. Pista, legalább a dolognak ez a része mehetne egy kicsit gördülékenyebben. De sebaj, Pálffy István már terelgeti is tovább a híradónak az õ folyását: „Menjünk tovább!” Menjünk. Újabb gomb a távvezérlõn. HBO. Anna és a király. Chow Yun Fat és Jodie Foster brillírozik a képernyõn. Csak azért nem nézem tovább, mert a film már ott pihen a polcon az új, digitális hordozón. A DVD lemezen kristálytiszta, borotvaéles kép, és fantasztikus hangzás kíséretében „utazhatunk el” Sziámba, hogy átélhessük ezt a gyönyörû történetet, míg a UPC kábelen érkezõ változatáról sajnos nem mondhatjuk el ugyanezt. Vékony, függõleges csíkok futkároznak a képernyõn, inkább úgy döntök, továbbkapcsolok. SZÉP, ÚJ VILÁG És akkor itt vagyunk. Az egyik neuralgikus pont az RTL. A profi mûsor- és arculattervezésnek köszönhetõen, még a reklámszünetekben is eszünkbe juttatják az EKG-görbére hajazó „Való Világ” logó bevillantásával, hogy a csatorna és annak vezetõinek szeme elõtt egyetlen mûsor lebeg, a lassacskán börtönként funkcionáló „villa”, és lakóinak életét bemutató valóságshow. Nincs megállás, nincs pihenõ, hiszen a Nagy Testvér mindent figyel. Ráadásul a konkurens csatornáról. A Lenin TV, melyet újab133

ban – egyesek szerint a hamiskártyások keze van a dologban – Piros kettesnek neveznek a széles néprétegek, a Big Brother produkciónak köszönheti, hogy a nézettség síkos lejtõjén sikerült megállnia a lecsúszásban. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy tetszik-e valakinek a két „produkció” vagy sem, azt azonban nem lehet elvitatni a két kereskedelmi csatornától, hogy eget-földet megmozgatnak azért, hogy magukhoz ragadhassák a magasabb nézettségi mutatót. Igaz, ebbõl a szempontból az RTL sokkal elõnyösebb helyzetben van, mint a TV2, hiszen neki ott a Barátok közt monstre szappanopera sorozat, mely hatalmas és stabil nézõközönséggel büszkélkedhet. Mielõtt még valaki azt gondolná, hogy a genetikailag enyhén módosított Szomszédok-klón azért ilyen népszerû, mert a storylinerek (történetírók) éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy izgalmunkban lerágjuk mind a tíz körmünket, nagyon tévednek. Persze tudom, hogy egy szappanopera sorozatnak nem is ez a feladata. A Berényiklánt, oldalán az elmaradhatatlan nehezékekkel és ellensúlyokkal, a Novák, Kertész és a késõbbiekben csatlakozott Szilágyi famíliával kiegészülve, a tehetetlenségi nyomaték, a megszokás viszi elõre, megspékelve némi profi PR munkával. Õk valamennyien immáron családtagokká váltak a magyar háztartások sokaságában, egyszerûen hiányoznának, ha nem köszönnének be estérõl-estére a képernyõn. Megszoktuk õket. Ennyi az egész. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha a Szomszédok idejében létezett volna a roadshow mûfaja. Ahol a „sztárokkal” élõben találkozhat a közönség, a nézõk autogramot kérhetnek, ne adj’ isten még meg is érinthetik kedvenceiket! Fantasztikus távlatok, nem igaz? A közszolgálati tévének akkor erre még nem futotta, a kereskedelmieknek most fussa. Barátaink immáron végérvényesen beköltöztek otthonainkba, akarva-akaratlanul, de a családtagjainkká váltak.

134

HOL A HATÁR? Megint ugyanaz a kérdés, immáron sokadszor. Megfogadtam – már nem is emlékszem rá, hogy mikor – eztán semmin nem fogok meglepõdni. Ment is a dolog, egészen mostanáig, de most megint történt valami, azt hittem leesek a székrõl. De menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! Mivel nem vagyok rendszeres nézõje a két „börtönhíradónak”, csak olykor-olykor kukkantok bele valamelyik ajánlóba, utóbb tudtam meg, hogy alkalmi vendégek is beköltöznek a házba. Demokratikusan, a nézõk szavazatai alapján volt már példa arra is, hogy pornósztár vendége volt a villának. Ha jól tudom, politikus volt az egyik alternatíva, akire még lehetett szavazni. Hölgyeim és Uraim! Nézzünk mélyen magunkba és tegyük fel a költõi kérdést: Mi kire szavaztunk volna? A politikusra, vagy a pornósztárra? Természetesen világos az üzenet, csak a vak nem látta. Mi volt a cél? Egyik kedves ismerõsöm a dolgokat a maga egyszerûségében szemlélve csak ennyit mondott: „Ugyan már, politikus! Ez röhej! A csaj fog bemenni, hogy dugjon egyet valamelyik kannal és fizetik neki! Errõl van itt szó, nem másról!” Ha jól emlékszem, valamiféle erotikus masszázs lett a dologból, amit aztán az egyik villalakó srác barátnõje nehezményezett is, amikor azt látta, hogy – a barátnõ megfogalmazásában – egy ilyen „riherongy” nõ a barátján ül félmeztelenül egy aprócska tanga bugyiban és a srác nehézkes légzésvétele közepette végzi áldásos tevékenységét. Majd aztán sorban a többi fiúval is. Szóval, hol a határ? Mi az, ami még ennél is lejjebb van? Látjuk-e még a bányászbéka hátsóját, vagy már ahhoz is csillagászati távcsõ igénybevétele szükséges? Mélymûvelési szintben azt hiszem valahol az éppen kommunista szombaton a bányában tartózkodó hét törpe alatt vagyunk, valahol a tárna legeslegalján. Még néhány szót arról, mennyire való ez a világ? Nos, arról már volt szó több helyütt is, például a Magyar Nemzet 2002. szeptember 135

14-i számában megjelent „A lé a tét” címû kitûnõ cikkében is, hogy nyugaton az emberek már nem hisznek az ilyen típusú mûsoroknak, licensz az egész, mindenütt (értsd: minden országban, ahol bemutatják) hasonló karaktereket válogatnak be, hasonló a mûsor menete, egyszóval elõre megcsinált, megtervezett dolog az egész. Jól mutatja ezt például az is, hogy nem régiben érdekes módon mindkét csatornán egy idõben „zenész” vendége volt a villának, vagy a háznak. A villalakók egy reppert, míg a Brother-ház lakói – a kisebbségekre is tekintettel – egy roma popzenészt láttak vendégül. A párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Na ennyit a spontaneitásról. OKI OKÉ Vagy itt van a másik gyöngyszem: Oki és Irén. A valóvilla hatalmas, alaktalan, és hajviseletében a Maláji Tigris, Sandokanra emlékeztetõ lakójának, partnerrel egybekötött gyertyafényes vacsorát szervezett a produkció. A vállalkozó kedvû hölgyek közül Irén gyõzött, mellbedobással. Persze a kérdés most is kérdés marad, hol van ilyenkor az ORTT? Vagy eztán a televíziós csatornák fõmûsoridõben képes szexpartner-közvetítéssel is kitölthetik a két reklámblokk közt fennmaradó adásidõt? Hát ezt kell gondolnom, legalábbis ahogy Irén érzéki vonaglásában gyönyörködhettünk, amint a róla készített bemutatkozó filmetûdben némileg hiányos öltözékben próbálta felhívni magára Oki és a nézõk figyelmét. A hölgy külön kihangsúlyozta, hogy õ még soha senkinek nem okozott csalódást. És még arról se feledkezzünk meg, hogy a párocska villába vonulásakor, cseppet sem diszkrét módon, a mûsorvezetõ Stohl Buci még egy óvszert is a kezébe nyomott a villa maláji tigrisének, és természetesen jól hallhatóan, egyenesen bele a mikroportba: – Ugye tudod hogyan kell használni ezt? – kérdéssel bocsátotta be õket az addigra már a csapat többi tagja által kéjlakká átalakított villába. Okinak fülig ért a szája, karon fogta új (egy éjszakára szóló) alkalmi kedvesét, 136

és bevonult az édes élet színhelyéül szolgáló, erre az estére Villa Amore-vá avanzsált építménybe. Farokra magyar! Aztán kisvártatva jött a hidegzuhany. Irénrõl kiderült, hogy nem is Irén, hanem Aliz, vagy a jó ég tudja, hogy kicsoda. Illetve, ha a jó ég nem is, de most már mi is tudjuk, hogy Irén vagy Aliz, szóval a hölgy, aki egy szenvedélyes éjszakát töltött Oki ágyában, egy hivatásos. Nem is akármilyen. Saját weboldallal is rendelkezik, melyen amellett, hogy hiányos öltözetû fényképeit megszemlélhetjük és tájékozódhatunk arról is, hogy szado-mazo és leszbishowt nem vállal, a fórum rovatban eddigi ügyfeleinek beszámolóit is elolvashatjuk, megtudhatjuk mennyire voltak megelégedve a nyújtott szolgáltatással. A személyes tapasztalatokon alapuló beszámolók kihangsúlyozzák, mennyire lelkes nyelvmûvelõ a hölgy, fõleg orális tevékenység közben. Istenem, ilyenkor mindig eszembe jut a nép ajkán született tréfás kis versiker, mely valahogy így szól: „Nyelvében él a nemzet, bár nyelvével még senki sem nemzett.” És ha most azt hiszi a kedves Olvasó, hogy ezt már nem lehet überelni, hát nagyon téved. Lehet. A JAPÁN GÉSA Hát akkor most tessék kapaszkodni! Öveket becsatolni! Most jön, ami még nem volt! Anettka bevonul a villába! Szó fennakad, hang bennragad. Csak annyit tudtam kinyögni a tévé elõtt ülve: – Hát ilyen má’ nincs! – Beszarás ! – adott hangot rusztikus véleményformálásának egyik kedves ismerõsöm. 137

Néztünk egymásra, pillogtunk, mint Grisa a körmoziban, hirtelen nem is fogtuk fel az elhangzott szavak egymásutániságában megérthetõ tisztán kirajzolódó rendszert, de aztán lassacskán eljutottak a szavak agyunknak arra a részére, mely felelõs a verbális ingerek által közvetített üzenetek dekódolásáért és felfogtuk, hogy mit hallottunk. A hallgatás mázsás súllyal ránk nehezedõ csöndjét sorstársam vidám hangja törte meg: – Na erre varrjál gombot, öcsém! Azt hiszem új idõszámítás kezdõdött. A magyar kereskedelmi televíziózás, de nem is, egyáltalán a teljes magyar televíziózás történetében a gagyi olyan mélységeket ért el, ahol a nép egyszerû gyermeke, még ha a szocialista nagyváros öntudatos polgára is az illetõ, tehetetlenül áll, s csak néma követõje az eseményeknek. Megmondom az õszintét, meglepõdtem. Gondoltam is rá, hogy felülvizsgálom azon álláspontomat, hogy én már semmin sem fogok eztán meglepõdni, de végül is abban maradtam, hogy Anettka tényleg nagy durranás volt, az RTL ezzel el is lõtte az összes puskaporát, ennél nagyobb meglepivel már nem szolgálhat az õ népi naivitás állapotában leledzõ szeretett nézõközönségének. Kefélés már volt – azt hiszem mindkét csatornán – zenéltek is, katonáskodtak is, mi jöhet még? Ha minden igaz – sokak csalódására –, vér nem fog folyni, mert állítólag a tettlegesség azonnali kizárást von maga után. Szóval, mi jöhet még? Bevallom, én még egy dolgot tudok elképzelni, ami még Anettkánál is nagyobbat dobna a nézettségen. Minden újság a címlapján hozná, függetlenül attól, hogy kormánypárti, vagy ellenzéki az adott sajtóorgánum. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha mondjuk a Valóvillába beköltözne néhány napra Orbán Viktor, a Nagy Testvér figyelõ szemeinek kereszttüzében pedig Medgyessy Péter töltene el néhány napot a Big Brother-ház lakóinak társaságában. De vissza Anettkához! Nem tudom pontosan, hogyan válogatják ki a meghívott vendégeket. A villa vagy a ház lakóit szavaztatják-e meg arról, hogy kit sze138

retnének társaságukban a legszívesebben, vagy a nézõket, mindenesetre Irénnél (vagy Aliznál) – a felszínre került infók alapján – kicsit olyan érzésem volt, hogy elõre le volt vajazva az egész. Magyarán Okit befizették egy egész estét betöltõ színes, szélesvásznú dugásra, egy profi qrvával. Anettka bekerülése a showba azonban számomra még különlegesebb esetnek tûnik, mint Iréné. Ugyanis a hatalmas RTL-médiabirodalom honi helytartója, a hazai csatorna egy korábbi alkalommal már nemes egyszerûséggel belerúgott egy jót a villa legújabb vendégébe, vagyis Anettkába. Másik produkciójának, a Mónika show-nak egyik korábbi adásában volt vendég a Budapest TV sztárja, ahol a többi meghívott vendég – többek között Anettka szülõfalujából – finoman szólva nem voltak túl jó véleménnyel róla. Voltak még más kínos jelenetek is, melyek az ún. átlagember szintjén már átmentek volna megalázóba, de amint azt már többször is láthattuk, Anettka tûrésküszöbe valahol a magasabb régiókban tanyázik. A Mónika showban sokakból az is visszatetszést váltott ki, amikor Anettka árnyékban ülõ, arcát rejtõ „barátja” vagy kedvese amolyan „magyarázom a bizonyítványt” stílusú kiselõadást tartott a fantasztikusan tehetséges és hihetetlen erotikus kisugárzású testi adottságokkal bíró médiasztárról. Szóval, mit szépítsük a dolgot, az RTL a Mónika showban egyszerûen beletörölte a cipõjét Anettkába. Ki tudja miért, Anettka megint feltûnt az RTL képernyõjén, meghívták õt a Fábry Sándor által vezetett Showder címû produkcióba. Az RTL Klubnál a vendégszereplés sorozatra a Való Világnál tette fel az i-re a pontot a Budapest TV sztárja. Az elsõ alkalommal a hír bejelentésekor éreztem azt, hogy most mindjárt lefordulok a székrõl, a második alkalom az volt, amikor Anettka megjelent a képernyõn kofferral a kézben, japán gésának öltözve. Will Smith szövegel valamit állandóan a hatásos belépõrõl a Függetlenség napja címû hollywoodi kasszasikerben, hát asszem 139

Anettkához képest a fasorban sincs, legjobb lesz, ha beiratkozik korrepetálásra. Stohl Bucinak is kikerekedtek a szemei, hiába, ilyen az amikor médiasztárok találkoznak egymással. És akkor kedves Olvasó, leesett a tantusz. Anettka tulajdonképpen hülyére vette az egész RTL-t. Ez a pici nõ egy személyben legyõzte a hatalmas RTL médiabirodalmat. Ez a nõ, ahogy mondani szokták, vérprofi. És itt most nem arra gondolok, hogy tetszik-e valakinek az amit csinál, vagy nem. Gagyi-e az, ahogy kinéz, amilyen ruhákat hord, vagy nem. Itt arról van szó, hogy ez a nõ ha fejébe vesz valamit, azt véghez viszi, ha kell úthenger módjára a betonba tapos mindent és mindenkit. Most legutóbb éppen az RTL-t gyûrte maga alá. És itt álljunk meg egy polgári szóra! Felvetõdik egy érdekes kérdés, ami rávilágít a médiában eluralkodott belterjességhez. Vajon hogyan érvényesüljön az, aki nem tartozik a csapatba? Hogyan tud a képernyõre jutni, egyáltalán a képernyõre juthat-e valaki – és itt most országos ismertségre gondolok – az alapján, hogy felkészült, jó képességekkel rendelkezik, nyelveket beszél, de véletlenül nem tartozik a médiaelitnek nevezett belterjes társaság nagy családjába. Vagy kénytelen olyan eszközökhöz folyamodni, mint Anettka. Mindegy, hogy mit írnak rólam, csak írjanak. De van itt más is. Az emberek nagy többsége nincs tisztában a manipuláció nyolc legfontosabb szabályával. Valószínûleg sokat segítene rajtuk, ha elolvasnák Josef Kirschner: A manipuláció mûvészete címû kitûnõ könyvét. Nem tudom, hogy Anettka olvasta-e az említett könyvet, mindenesetre kitûnõen alkalmazza a manipuláció elsõ szabályát, és úgy tûnik az ország nézõközönsége veszi is a lapot. „Ha azt akarjuk, hogy az emberek beszéljenek rólunk, megbotránkozást kell keltenünk!” Az extravagáns viselkedés, a szokatlan öltözék (vagy vetkõzék) a képernyõn sokak számára megbotránkozást kelt, ami ráadásul azzal 140

is párosul, hogy az önjelölt médiaszakértõk és kritikusok a jelek szerint nincsenek tisztában a manipuláció harmadik szabályával sem, így a felszínes szemlélõdés miatt gyakran elsiklanak a lényegi mondanivaló felett: „A csomagolást nem szabad összekeverni a tartalommal!” Mirõl is van szó? Arról, hogy van valaki, aki mindenféle hivatalos vagy szakmai elõképzettség nélkül teremtett magának és a közönségének – mert bármennyire is nem tetszik ez sokaknak, igenis van közönsége – egy saját televíziós világot. Minden bajával, hibájával együtt, és milliárdok nélkül. Ha úgy tetszik, ez a nõ megcsinálta magát, ráadásul úgy, hogy nem tartozik a médiaelit csapatába. Kívülálló. De lehet, hogy a legjobb szó ide a kiközösített. Egy amolyan Jolly Joker szerû figura lett õ, ha néha szükség van egy kis botrányra vagy megalázásra a képernyõn elõveszik, utána eldobják, mint a használt konzervdobozt. Ez több szempontból is elgondolkoztató, s ugyanakkor rémisztõ is. Mekkora hatalma van a médiának az emberi lelkek felett? Itt most nemcsak a nézõkrõl van szó, hanem magukról a média szereplõirõl is. De menjünk tovább! Aki nem a fõvárosban él, csak hallomásból, illetve a bejátszott részletekbõl ismerheti Anettka képernyõn folytatott áldásos tevékenységét, melynek jellemzésére pillanatnyilag magam is a gagyi kifejezést találom a legalkalmasabbnak. Csakhogy itt most nem errõl van szó. – Minden árunak megvan a maga vevõje – tartja a régi mondás. Anettkának is megvan a saját nézõközönsége. Van, aki azért nézi az adásokat, mert szereti a hölgyet és azt a sajátos attitûdöt, melyet a képernyõn megjelenít, mások meg azért nézik mert utálják, vagy egyszerûen csak szeretnék elküldeni az anyjába, mint ahogyan állítólag erre már volt is példa némelyik betelefonálás alkalmával. Az is elképzelhetõ, hogy akad olyan nézõ, akit a fedetlenül hagyott nõi testrészek és a bõrszerkó megfelelõ kombinációja szegez a képernyõ elé hosszú órákra, függetlenül attól, hogy viselõjének látványa az át141

lagos férfi szemlélõk esztétikai görbéjén a statisztikai csúcspontot valahol a nulla környékén éri el. Amire Anettka és a két vállra fektetett RTL kapcsán szeretném felhívni a figyelmet, az egy tudatosan felépített folyamat, mely a tervezéstõl a cél eléréséig tartó következetes munka megvalósításának körvonalazódása. A folyamat szempontjából most teljesen lényegtelen, hogy az adott személy – jelen esetben Anettka – mennyi áldozatot volt hajlandó felvállalni (megaláztatás, bántó kritikák, kínos helyzetek stb.), magára a folyamatra szeretném ráirányítani a kedves Olvasó figyelmét. Mire gondolok? Nézzük Anettka példáját! Országosan a vidéki nézõ Anettkával – elõször csak a hangjával – a Nap-kelte ATV-n futó változatában találkozhatott elõször, amikor saját készítésû reklámblokkjaiban a hirdetések szövegeit hadarta el, erõsen hajazva a korábbi géppuskastílusú „a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelõorvosát és gyógyszerészét” típusú szövegre. Késõbb aztán sokat javult. Itt az elsõ figyelmeztetõ momentum, hogy ez a nõ nem is olyan buta, mint amilyennek sokan hiszik. Nem sokkal késõbb az ATV-n és más csatornán is megjelentek az ilyen gyûjtõ reklámblokkok koppintott – mai divatos szóhasználattal – klónozott változatai. A következõ ilyen figyelemreméltó lépés az ominózus tévéelnöki pályáztatás. Az ATV csatornáján egy beszélgetés sorozatot közvetítettek az elnökjelöltek némelyikének részvételével. Érdekes módon Fridi, aki maga is jelölt volt, látta el a pártatlan mûsorvezetõi tisztet hétrõl-hétre. Ide kapott meghívást Anettka is. Csak egy apró kis nüansz, mely némelyeknek talán fel sem tûnt, másokban azonban visszatetszést kelthetett. Anettka rögtön a mûsor elején szóvá tette, hogy Fehér Anettka helyett a Fehér Anett név szerepel és ha azonnal nem cserélik ki, õ itt hagyja a beszélgetést és távozik. Színház az egész világ, s benne színészek vagyunk mindannyian. Vagy valahogy így. Ez apróság, de tudatos apróság, egy kis mûbalhé az image érdekében, jó lesz ez még arra, hogy szerepeljen a másnap megjelenõ la142

pokban, valószínûleg többet foglalkoznak majd vele, mint a másik két „átlagos” jelölt mondanivalójával. És még valamit az image-rõl. Ha jól emlékszem, ez már a Verebes-féle szombati Nap-keltés adások egyikében történt. A Bazidai Darth Vader hangos szuszogások közepette feltett kérdésére, miszerint egyáltalán minek ment oda (mármint a tévéelnök választó bizottság elé), Anettka elmondta, hogy ezer százalékig biztos volt abban, hogy nem õ lesz a tévéelnök. Gyanítom ezzel valamennyien tisztában voltunk, nemcsak õ. Természetesen a grémium is nekiszegezte a kérdést: – Miért adta be a pályázatát? Mire Anettka mosolyogva csak ennyit válaszolt: – Nevetni fognak, tévéelnök szeretnék lenni. Valószínûleg ez volt a hazai tévéelnöki pályáztatás legrövidebb bizottsági meghallgatása, mert ezzel itt véget is ért. Itt megint csak álljunk meg egy polgári szóra! Hajlamosak vagyunk arra, hogy a legegyszerûbb dolgokat is túlbonyolítsuk (Lehet, hogy magam is éppen ezt teszem most, holmi összeesküvés-elmélet félét fabrikálva. Remélem nem.). Elszoktunk a szókimondástól, a politika, a média és a diplomácia elegáns, nyakkendõs hármasának szörnyû ölelésében kétszer is meggondolja a nyilvánosság kereszttüzében nyilatkozó szerencsétlen, hogy mi az, amit kimondhat és mi az, amit nem. A tévéelnök választás után aztán következett az rtlklubos hosszú menetelés, mely 2002. november 16-án a Való Világ címû szuperprodukcióban a Japán gésa belépõjével ért véget, aholis az extravaganciájáról híres vagy inkább hírhedt televíziós személyiség egymaga két vállra fektette a hatalmas RTL médiabirodalom magyarországi helytartóját. A betetõzést Anettka bemutatkozó filmecskéje és a stúdióba történõ bevonulás jelentette. A filmbõl megismerkedhettünk Anettka munkás hétköznapjaival, közben az „utcaemberének” véleményét hallottuk a Budapest TV üdvöskéjérõl. Végül is, hosszú hónapok ki143

tartó munkája, megaláztatások, botrányok, mindez csak azért, hogy a bemutatkozó film végén az utoljára megszólaltatott „utcaemberének” véleményébõl megtudhassuk, hogy Anettka egy hõs. Stohl Buci pedig úgy konferálja be a stúdióba érkezõ Japán gésát, mint egy igazi, ünnepelt médiasztárt, Anettkát a hõst, a Budapest TV sztárját. Anettk vs. RTL K.O. (Még akkor is, ha a közönség a tapsgép feliratának engedelmeskedve ünnepelte a média állócsillagát.) Anettka pedig végre megnyugodhat, hiszen Barátok közt van. Most már viszi elõre õt is a tehetetlenségi nyomaték, most már minden nézõ ismeri õt széles e hazában, az elitcsapat pedig ha nem is fogadja be, de kiállítja számára a „felsõbb osztályba léphet” bizonyítványt, mellyel a mostani szocialista nómenklatúrának megfelelõ három T világában a TÛRT szekcióba nyert bebocsátást. TOM ÉS JERRY Mindezek után néhány kérdést fel kell tennünk magunknak! Vajon tényleg ilyen média kell nekünk, vagy csak egy felülrõl ránk erõltetett „eszi nem eszi nem kap mást” típusú vizuális alamizsnát szór nekünk a kiváltságos helyzetbe kapaszkodott médiaelit. Ilyennek kell lennie a médiának, s ezen belül elsõsorban a televízió életünkben betöltött szerepének? Milyen mintául szolgálhat a tömegkommunikáció a fiatalság, a felnövekvõ generációk számára, ha már egészen fiatal korban is az öncélú erõszak és a deviáns magatartásformák uralják el a képernyõt? Tom és Jerry, illetve Pokémon témakörét már kivesézték a szociológusok és a gyermekpszichológusok egyéb más szaktekintélyek társaságában és arra a megállapításra jutottak, hogy nem szeressük õket. Emlékszem, nekem gyermekkorom egyik kedvenc rajzfilmpárosa volt a macska-egér duó, csak hát változnak az idõk és változnak a gyerekek is. 144

Anthony Pratkanis és Elliot Aronson „A rábeszélõgép” címû kitûnõ könyvükben többek között arról is említést tesznek, hogy egy átlagos amerikai kamasz tizenötödik születésnapjáig mintegy 13.000 emberölést lát a televízió képernyõjén. A mai gyerekek sokkal érzéketlenebbek és ha csak visszagondolunk az olyan hírekre, hogy az USA-ban némely oktatási intézmény bejáratához fémdetektorokat kellett felszerelni, nehogy a diákok fegyvert vigyenek be az iskolába, cseppet sem bíztató a jövõ. Ha valamelyik meggondolatlan nebuló csak úgy szórakozásból esetleg meglövi valamelyik társát, vagy ne adj’ isten valamelyik számára kevésbé szimpatikus tanerõt, Tommal a macskával ellentétben, nem biztos hogy újra felkel a padlóról, mint a rajzfilmhõs macska, akinek meg sem kottyan ha fejbe verik egy palacsintasütõ serpenyõvel. PLÁZACICÁK, SZINGLIK, ZSERBÓMACÁK Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a média hathatós közremûködésével a család, mint a társadalmi alapegység fontossága, jelentõsége megszûnõben van. Eddig csak a reklámok sugallták azt a hamis látszatot, hogy „egyedül is élhetsz sikeres és boldog életet!” Most ezt a reklám álomvilágot megszórták pár marék „valóságsóval” is a média szakértõ gurui. Csakhogy ez ellentmond az ember alaptermészetének. Az ember társas lény. Ezért van az, hogy azok a széles néprétegek – hál’ istennek vannak ilyenek még szép számmal, legalábbis egyelõre –, akiknek van némi sütnivalójuk és ész helyett nem szecskalé lötyög a kobakjukban, lázadoznak az amerikai konzumidiotizmus drága pénzen ide importált vadhajtásain. Az eddigiekben sem olvasottságáról és mûveltségérõl híres ifjúság, amelyik a társadalomtudományok után immáron a köznyelvben is rendelkezik a megfelelõ terminus technicusszal – õk a plázageneráció –, most megerõsítést kap a médiától, a dolog tényleg mûködik, nem a munka az elsõdleges teljesítmény mérõ, nem az számít, 145

hogy tevékenységével ki, mit tett le a társadalom asztalára, nem a dolgos hétköznapokban elért apró sikerek teszik teljesebbé, boldogabbá az ember életét, hanem a szórakozás. Legyél hepi és minden oké. Buli van! – ahogyan fennen hirdeti az új idõk szavát az egyik üdítõ márka fiatalok számára készített ízléstelen böfögõs reklámfilmjében. Nem tudom ezek után van-e még épeszû ember, aki csillagásznak tanulna. Vajon milyen mintaként szolgál a fiatalságnak, amikor azt látja a tévében, hogy henyélünk naphosszat a jacuzziban és jópofizunk, vagy ha éppen arra szottyan kedvünk, rendelünk egy qrvát, mert hát ugye a kamerák kereszttüzében mégiscsak snassz lenne, ha saját magunknak kellene fáradságos kézimunkával polírozni a bohócot, még az is lehet, hogy elragadtatásunkban elõfizetnénk a Fürge ujjak címû lapra. A szerkesztõk persze kínosan ügyelnek arra, hogy az idill mellett a különbözõ problémamegoldó technikákról is képet kapjon az ifjúság. Az efféle bejátszásokat általában sûrûn tarkítják sípolások, melyek az obszcén és trágár kifejezések leplezésére szolgálnak. Természetesen az élõ bekapcsolásoknál ezek kiszûrésére nincs mód, így néha megesik, hogy úgy este hét és nyolc között némelyik melegebb pillanatban elcsattan egy-egy „baszd meg” vagy becsusszan egy gyengéd hangú „qrva életbe”, de hát a Nap-keltén edzõdött magyar televíziónézõ ingerküszöbének ez meg se kottyan. Úgy tûnik a sárga karikában a 12-es állandó szereplõ lesz a kereskedelmi televíziók képernyõjén. (Remélem a sárga szín miatt nem fogják antiszemitizmussal vádolni a különbözõ televíziós csatornákat egyes vallási- és civil szervezetek.) Úgy tûnik a végletekig prostituálódtunk. Pénzistent szolgál minden és mindenki. A „valódi” produkciók több milliárdos költségvetésükkel, melyekhez képest a megnyerhetõ díjak az aprópénz vagy a borravaló kategóriájába sorolhatók. A játékosok, akik számára valóban a lét, s ezzel együtt a „lé” is a tét, hiszen jópofizás ide, a másikat a háta mögött kibeszéljük oda, 146

mindegyikük a dohányra hajt, csak azért van benn, hogy újabb lépést tegyen a boldog, milliomos munkanélküli lét felé vezetõ rögös úton. Egy, aki mindent visz – ahogy szajkózza a narrátor hangja. És végül, de nem utolsó sorban, pénzisten szolgálatában áll a betelefonálók népes hada is, hívásonként 240,-Ft+ÁFA összeggel támogatva a leszerzõdött telefontársaságot. Ha ez ne adj’ isten a Matáv lenne, külön pikantériája a dolognak, hogy a legutóbbi alkalommal, amikor Pongó megkapta a közönségtõl a Big Brother házból elbocsátó szép üzenetet, a csekély 200.000 betelefonáló a 240,-Ft+ÁFA emeltdíjas hívásokkal nettóban mintegy 48.000.000 forintot hagyott a telefontársaság kasszájában. Az SZDSZ lélegeztetõgép (röntgengép) analógiájára mi most tegyük fel a költõi kérdést: Vajon hány ügyfélnek lehetne biztosítani csak ebbõl az egy betelefonálásból befolyt összegbõl a kedvezményes internet elérhetõséget? Nem tudom, hogy a produkciók, mely telefontársaságokkal szerzõdtek, mindenesetre õk is rendesen áldoznak Pénzisten oltárán. A média már gyermekkorban elkezdi a konzumidiotizmus sulykolását, az engedelmes fogyasztóvá nevelést. Ha nem teszünk ellene semmit, ha nem nézünk a csomagolás mögé, az egyedfejlõdési folyamatnak egy egészen új és sajátos vállfaja fog kialakulni. A nõknél már elnevezés is született a fogyasztói evolúció bizonyos fokait elért példányok életkor szerinti megkülönböztetésére. Az egyedfejlõdés – ha ezt ugyan ténylegesen fejlõdésnek lehet nevezni – egyes szakaszai: PLÁZACICA, SZINGLI, ZSERBÓMACA. A férfiak életszakaszait leíró megfelelõ szakkifejezésekhez még nem volt szerencsém, de aki már hallotta, kérem küldje el a szerkesztõség címére. Félretéve a tréfát. Még soha nem hárult ilyen nagy és felelõsségteljes feladat a családra. Mondhatnám azt is, hogy a családra és az iskolára, de nem mondom. A túlterhelt és egyéb más gondokkal, problémákkal küszködõ tanároktól ezt hiába is várnánk el. Üdítõ kivételek persze mindig akadnak. Becsüljük meg az ilyen tanárokat. 147

Még valamit! Könyvvel könnyebb! Szoktassuk vissza az ifjúságot a könyvek és a betûk világához! Ha ez Harry Potterrel megy, akkor Harry Potterrel. Utána kedvet kap más könyvekhez is a gyerek. A könyvek a fantázia szabadságát adják a gyermekeknek, ne fosszuk meg õket ettõl! Az elõre gyártott konzerveket pedig tartogassuk az ínséges idõkre! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

148

AZ EURÓPAHÁZ KAPUJÁBAN – avagy az öntudatos polgár és a francia kukásautó esete –

A minap, mint mostanában oly számos alkalommal, baráti társaságban a világ eseményeinek folyásáról polemizálgattunk, s az elfogyasztott alkoholtartalmú italok mennyiségének növekedésével a hangulat is egyre emelkedett. Az egyik téma, mely manapság elkerülhetetlenül a viták és eszmecserék középpontjába kerül, az EU-csatlakozás kérdésköre. Sokat vitatott és meglehetõsen bonyolult téma ez, valószínûleg tisztában vannak ezzel a politikai elit józanabbul gondolkodó tagjai is, talán ezért adták a fejüket arra, hogy a kereskedelmi televíziós csatornáknál már bevált roadshow-val népszerûsítsék a csatlakozás ügyét. Fontos feladatnak tartják, hogy széleskörûen tájékoztassák az ország lakosságát arról, hogy mi vár ránk. Azt hiszem sokan egyetértünk abban, hogy hosszú idõ óta ez az elsõ olyan bíztató jel, mely végre pártsemlegesen, mindkét oldalról komolyan veendõ. Magam személy szerint megnyugtatónak találom azt, hogy végre van olyan téma, amiben mindkét oldal felelõsséggel gondolkodó politikusai egyetértenek és ebben az ügyben tesznek is valamit. Mégpedig együtt. És itt az együtt szón van a hangsúly. Persze ilyenkor is Jó Ha Figyelünk. Szóval, visszatérve az öntudatos polgárok némi nemû alkoholtartalmú italok közremûködésével lebonyolított polemizálására, a világ eseményeinek megtárgyalása során a társaság kikötött az Európai Uniónál. Sajnos a beszélgetésnek ezen a részénél elõkerültek a szokásos sablonok, sztereotip beidegzõdések. 149

Orbán Viktor lassan már olyan lesz, mint a jóisten. Mindenütt jelen van, de legalábbis a kijelentéseiben, csak éppen nem látjuk õt. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a fanatikusabb baloldali rajongóknak betanítják Viktor király némelyik elhíresült vagy kiforgatott mondatát és a marxista továbbképzõn (foxi maxi new version) elmagyarázzák nekik, miként hangzanak ezek az ominózus mondatok szocialista interpretációban. Az EU kapcsán természetesen ez alkalommal is elhangzott az immáron szállóigévé vált mondat, pontosabban annak csak a szokásosan és unalomig ismételten elõráncigált, mindenki által ismert egyik fele, miszerint: „Az Európai Unión kívül is van élet.” A mondat másik fele, ahogyan azt már megszokhattuk, ezúttal is elmaradt. A mondatnak abban a másik, elfelejtett részében valami olyasmirõl van szó, hogy mi viszont az Unión belül képzelnénk el a virágzó Magyarország stabil és kiszámítható jövõjét. Ja, és amíg el nem felejtem, kritikaként még azt is a fejünkhöz vágták az asztalnál helyet foglaló baloldali polgárok, hogy ez az igazi nemzetrontó politika, ez az igazi szélsõséges, nemzetrontó hang, mely olyan hatalmas károkat okoz hazánknak, hogy két Országimázs Központ sem lenne elég az ország jó hírén esett csorba kiköszörüléséhez. Mit lehet erre mondani? Ügyesen betanult, kiválóan elõadott alakítás. Mielõtt még a kedves Olvasó azt hinné, hogy alkoholos befolyásoltság alatt álltam, vagy pillanatnyi rosszullét fogott el, amikor a „baloldali polgárok” jelzõs szerkezetet használtam, megnyugtatom, semmi ilyesmi nem történt, színjózan vagyok. Egyszerûen arról van szó, hogy szoktatom magam az új terminus technicushoz, próbálok megbarátkozni azzal, amivel nem lehet megbarátkozni. A szocialista külügyminiszter-pártelnöktõl hallottuk elõször az önkormányzati választások megnyerése után, hogy a baloldali polgárok gyõztek. Nem sokkal késõbb Szili Katalintól, az Országgyûlés elnökétõl az 1956-os forradalom tiszteletére rendezett ünnepségen 150

tudhattuk meg, 1956 baloldali forradalom volt. Még ezt is lenyúlják. A rinocéroszbõr meg beiratkozhat korrepetálásra. De térjünk vissza a mi kis asztaltársaságunkhoz, menjünk csak szép sorban, ahogy az meg van írva. A nemzetrontónak kikiáltott és a baloldal jeles képviselõi által szerényen csak Viktor királynak nevezett volt miniszterelnök hívei megszólíttattak, s híven az atyai jó tanáccsal felérõ választási útravalóhoz, nem is maradtak adósak. Kezdetét vette a politikai adok-kapok. – Okos ember nem megy fejjel a falnak, ha lehet megkerüli! – Nézd meg, mennyi euroszkeptikus ember él az Unióban! – meg ehhez hasonló mondatok röpködtek a levegõben, aztán az asztaltársaság egyik tagja olyant talált mondani, amitõl elszabadult a pokol: – Közös lónak turós a háta, majd akkor pofázzatok, ha a csatlakozás utáni elsõ évben a nettó befizetõk között találjuk magunkat, rámegy a gatyánk is! Akkor nézzétek majd meg, mennyi csalódott ember lesz! Mit mondanak majd akkor a nagyszerû, szociálisan érzékeny balfék vezetõink, anyám én nem ilyen lovat akartam?! A GDP-nk meg a fasorban sincs, még az Unió legszegényebb országaihoz képest sem, mi a fenét akarunk mi egyáltalán az EU-ban?! Kész. Ennyi. Eddig tartott a beszélgetés, innentõl pedig elindult valami más, amirõl úgy gondoltam, jobb ha én már nem veszek részt benne. Viszont a hallottak komolyan gondolkodóba ejtettek, elhatároztam hát, hogy utánajárok a dolgoknak. KÖNYVVEL KÖNNYEBB Otthon egy tekintélyes méretû és súlyú 1999-es kiadású Képes Világatlasz látszott a legmegfelelõbb információforrásnak. Tudom, hogy nem a legfrissebb adatok szerepelnek benne, de úgy véltem, hogy a tájékozódáshoz, a nagyságrendek megállapításához tökéletesen megfelel. Mindenesetre érdekes adatokra bukkantam. 151

Az atlasz és az 1999-es adatok szerint Európában 44 állam található, melybõl 15 tagja az Európai Uniónak. Tehát ha az államok számából indulunk ki, azt kell mondanunk, tényleg van élet az Európai Unión kívül. Utánanéztem ennek a nettó befizetõ dolognak is. Nagyon leegyszerûsítve ez azt jelenti, hogy egy adott tagállam az Európai Unión belül befizetéseket eszközöl az Unió által létesített különbözõ alapok és más egységek kasszáiba, ugyanakkor különbözõ pénzösszegeket fel is vesz azokból például támogatási, fejlesztési és egyéb más címeken. Ha az adott állam által az Unió kasszáiba befizetett összes pénz nagysága meghaladja az onnan felvett összes pénz nagyságát, akkor az illetõ tagország nettó befizetõvé válik, úgy is mondhatnánk, hogy anyagilag bizony nem haszonélvezõje az Uniónak, magyarán mínuszba kerül. Egy másik érdekes pontja volt az érzelmeket és indulatokat szabadjára engedõ megjegyzésnek a sokat emlegetett és bizonyos közgazdasági körökben mindenhatónak kikiáltott GDP. Nos, utánajártam ennek is. Pontosabban az adott ország egy fõre jutó GDP értékérõl kerestem adatokat. Úgy gondoltam ez mégiscsak szemléletesebben mutatja meg, hogy mennyire jól, vagy kevésbé jól élnek az adott ország lakói, hiszen az egyes államok sok mindenben különböznek egymástól, például a területük nagyságában, a lakosok számában, ezenkívül eltérõ területi adottságokkal is rendelkeznek. Íme az Európai Unió tagállamai, a mellettük zárójelben szereplõ szám az egy fõre jutó GDP USD, vagyis amerikai dollárban mért értékét mutatja az 1999-es adatok szerint: Ausztria (26.230 $), Belgium (24.320 $), Dánia (33.000 $), Finnország (23.970 $), Franciaország (24.180 $), Görögország (11.480 $), Hollandia (24.320 $), Írország (22.120 $), Luxemburg (41.000 $), Nagy-Britannia (22.980 $), Német Szövetségi Köztársaság (26.010 $), Olaszország (20.350 $), Portugália (10.700 $), Spanyolország (14.050 $), Svédország (25.590 $). 152

Mivel a sajtószabadság kérdésköre kapcsán nemrégiben hallhattunk arról, hogy Norvégiában a legszabadabb a sajtó, csakúgy kíváncsiságból megnéztem, hogy a fjordok hazája – mely egyébként nem tagja az Uniónak, ellentétben mondjuk a másik két skandináv országgal Finnországgal és Svédországgal – hol foglal helyet ebben a rangos felsorolásban. Nos északi barátainknak nincs okuk szégyenkezni. Túl azon, hogy a világ egyik, ha nem a legszabadabb sajtójával büszkélkedhetnek, az egy fõre jutó GDP 32.920 USD (1999-es adat) tekintetében is a világ egyik „legértékesebb” nemzetének számítanak. A sajtószabadság és az egy fõre jutó GDP tükrében nagy valószínûséggel az is biztos, hogy a norvégoknál az ún. HDI (Human Development Index) vagyis az emberi fejlõdés lehetõségeinek értékmérõje, az életminõségi mutató is kedvezõ értéket mér. Ezt látszik alátámasztani az is, ha megvizsgáljuk a születéskor várható élettartamot, mely a norvégoknál férfiak esetében 75, nõknél pedig 78 esztendõ. Ezek után magam is kíváncsi lettem, hogy a teljesítményre alapozott adatok alapján, hol is lesz a mi helyünk majd ebben a nagyszerû és csodás Európaházban. Nyilván nem a felsõbb emeleteken, az amerikaiak által csak szerényen Penthouse-nak nevezett legfelsõ szinten meg aztán végképp nem, de azért remélem nem is lent a mosókonyhában. Hát, maradjunk annyiban, hogy valahol a földszint környékén. Az atlaszt fellapozva azzal kellett szembesülnöm, hogy az adataink bizony eléggé lehangolóak. És nemcsak az uniós tagállamokhoz viszonyítva, de más, szintén a csatlakozásra váró országokéhoz képest is. Az 1999-es adatok szerint hazánkban az egy fõre jutó GDP összege 4.720 USD. Ez elkeserítõen kevés. A Kormány által jelenleg forszírozott 3%-os évi béremelési rátával nemhogy az Unió hátsóudvarának számító Görögországot (11.480 $), Spanyolországot (14.050 $), vagy Portugáliát (10.700 $) nem érjük utol, de még a szintén csatlakozásra váró Szlovénia is messze elõttünk jár az egy fõre jutó 153

GDP összegét tekintve, a maga 9.380 USD értékével. Úgy tûnik, legnagyobb sajnálatomra egyet kell értsek asztaltársaságunk alkalmi hangulatfelelõsének hazánkról alkotott sommás értékítéletével: A fasorban sem vagyunk! AZ IGAZSÁG ODAÁT VAN De nem is a pénz! Maga a mentalitás, az élet dolgaihoz való viszonyulás is hihetetlen kontrasztot mutat Európa nyugatibb, jóval nagyobb polgári hagyományokkal bíró része és a Lajtán innen elterülõ keleti része között. A világ hatalmasságai által eldöntött, és a térségre ráerõltetett helyzet miatt az egyes országok a kényszeredett szerepvállalásnak köszönhetõen a második nagy világégés után a szovjet érdekövezetbe kerültek, a kommunista blokkban kötöttek ki. Szocialista érzelmû olvasóimtól – ha van ilyen egyáltalán – elnézést kérek, ha ez a megfogalmazás sérti önérzetüket és úgy vélik semmibe veszem a szocializmus által elért megkérdõjelezhetetlen vívmányokat, melyekre oly sokszor hivatkozik a baloldali médiaelit és derék sajtóproletárjai. Akkor az õ számukra egy elegánsabb megfogalmazásban, a térség országai a béketábor tagjai lettek, s mint tudjuk, ebben a táborban Magyarország volt a legvidámabb barakk. Már maga a helyzet is furcsa. Megmosolyogtató, hogy ne mondjam, morbid. A kommunista pártelit hatalomba visszakerült vezéralakjai kormányozzák be az országot a kapitalizmus zászlóshajója által vezetett hatalmas euroflottába. Õk, akik elsõ uralkodásuk idején a világ legnagyobb hadseregének állandó jelenléte mellett (A Nagy Testvér figyel téged!) a kapitalizmus elleni szüntelen harcra buzdították az ország lakosságát, most a gazdasági és immáron a politikai hatalom újbóli teljes birtokosaként teljhatalommal gyakorlatilag kezükben tartják az egész országot. Kibekkelték a rendszerváltást. Persze ehhez kell egy nép is, amely mindehhez asszisztál. Számtalanszor feltettem már a kérdést és számtalanszor kérdezték már tõlem is, hányszor hisznek még az emberek a hazugságoknak, hányszor 154

hagyják még becsapni magukat? Hogyan van az, hogy a magyar ember nem veszi észre, már sokadszor kotorásznak a zsebében ugyanazok a hatalmasságok, ugyanolyan ördögien és jól öltözötten mosolyognak a kamerák kereszttüzében, mi pedig ugyanúgy bedõlünk sima szavú hazugságaiknak, s közben egy szót sem szólunk, sõt, még jó képet is vágunk mindehhez? Miért van az, hogy nem nézünk a csomagolás mögé, hagyjuk, hogy elvakítson minket a talmi csillogás? Elegánsak és jól öltözöttek, mindig figyelnek a divat diktálta trendekre, mindig tudják, mikor kell köpönyeget váltani. De vajon hol vagyunk mi? Kik vagyunk mi? Azt már az elõbbiekben is láttuk, hová tartunk. Azt is láttuk, hogy nem valami rózsásak a kilátásaink, de ez még nem elég ok arra, hogy az ország és javainak feltétel nélküli és egyszeri kiárusításával, holmi rövid távú érdekeket (és vagyongyarapodásokat) szolgálva eleve lemondjunk a jövõnkrõl. Jó jó, tudom, hogy a most érvényben lévõ hivatalos országimázs szerint az aktuális jelmondat az, hogy „Merjünk kicsik lenni!”, különben a büdös életben nem kerülünk vissza arra a rohadt térképre, én mégis úgy vélem, most más feladatunk van. Nekünk magyaroknak – és itt most minden magyar emberre gondolok, bárhol is éljen ezen a gyönyörû bolygón – egyetlen feladatunk van, melyet számomra legjobban Wass Albert fogalmazott meg Üzenet haza címû versében. Az üzenet lényege két szó: … „a kõ marad”. A kõ, amit a szaladó víz koptat szüntelen, szeleknek, esõnek, hónak, fellegeknek ellenáll, maradnia kell. Ez a kõ a lángoktól ölelt kis ország, a mi hazánk Magyarország. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, ahogy tûnõdve bámultam kifelé az ablakon. Az esõcseppek hangos koppanással landoltak az ablakpárkányon, az utcán pedig jellegzetes hanghatások közepette megérkezett a szocialista nagyváros környezetgazdálkodásáért felelõs cég tulajdonában szolgálatot teljesítõ kukásautó. 155

A hatalmas jármû elején egy nagyméretû embléma díszelgett, fennen hirdetve a gyártó cég nagyfokú szakértelmét, melyet a kommunális hulladék elszállítására szolgáló jármûvek terén szerzett. Az embléma, az esõcseppek és a közvilágítás ostorlámpái által alkotott sajátos fényjátékban csillogásával érdekes színfoltja volt a reggeli órák fáradt és esõáztatta utcaképének. Az emblémára néztem és egy pillanat alatt tudtam, hogy most már minden világos. Azt hiszem Arkhimédesz érezhetett ilyet, amikor fürdõkádjában ülve megalkotta a „minden vízbemártott test” kezdetû klasszikus tudományos mûremeket. A kukásautón virító embléma értette meg velem az Európai Unió lényegét. EGYENLÕBBEK AZ EGYENLÕK KÖZÖTT A Demokrata címû hetilap 2002. november 21-i számának 9. oldalán az „Európa ábránd” címû (knasz) szignóval jegyzett rövidke írás sorai közül Schmidt Mária, a Terror Háza múzeum igazgatónõje néz szembe az olvasóval. A képet nézve Rodin Gondolkodó címû szobra jutott eszembe, mindenesetre az biztos, hogy Schmidt Mária is eltöprenghet néhány dolgon mostanság. A rövidke írást azonban nem ezért említem, egészen más volt az, ami azonnal megragadta a figyelmemet. Mindjárt a cím alatt negatívban (fekete alapon fehér betû – a szerk.) egy bekezdés olvasható. Idézem: „Elképzelhetetlen, hogy a volt kommunista államok valaha is egyenrangú félként csatlakozhassanak az Unióhoz – írja az amerikai John Hopkins Központban tartott elõadásai alapján összeválogatott kötetében Tony Judt, brit történész.” Bingó! Ezek után arra gondoltam, itt az idõ, hogy „kukásautó-teóriámat” másokkal is megvitassam. Egy más alkalommal, igaz nem ugyanazzal a társasággal, megint csak európai felségvizekre tévedtünk és a vita most is azon folyt, mennyi az az úgymond egészséges nacionalizmus, ami még megengedhetõ az egyes tagországok esetében. 156

Természetesen ebben is egymástól eltérõ vélemények hangzottak el. Volt aki azt mondta, szilárdan ki kell állni nemzeti értékeink mellett és tulajdonképpen a nemzeti szuverenitás egy részérõl történõ lemondás szükségessége is már megkérdõjelezhetõ, és mi az, hogy nem az Alkotmány lesz a legfõbb törvény? Ilyen nincs, ez egy hülyeség és punktum. Mások a regionalizmusban látták minden baj orvoslását. Elvégre az uniós támogatások zöme is regionális alapú, elég hacsak arra a heves vitára gondolunk, mely a közelmúltban a fõváros és Pest megye között robbant ki. Ami engem illet, én azt az álláspontot képviseltem, hogy nem képviseltem semmilyen álláspontot, nem szólok egy árva szót sem, csak figyelek. Megvárom, még eljön az én idõm. Eljött. Úgy látszik a nagy vitatkozás közben mégiscsak feltûnhetett, hogy miközben mindenki igyekszik meggyõzni a másikat a maga igazáról, néha akár egymás szavába vágva is, én csak ülök, meg se mukkanok, mintha én lennék Kuka, a Hófehérke és a hét törpébõl. Ahogyan azt a filmekben szokta látni az ember, egyszer csak minden tekintet rám szegezõdött: – Neked mi a véleményed errõl az egészrõl? Sose volt kedvemre a döntõbírói szerep két vitatkozó fél között, ilyenkor egyszerûen nem lehet jól dönteni, valamelyik fél egészen biztosan elégedetlen lesz. Az amelyik fél számára kedvezõtlen a döntés, vagy amelyiknek nem adok igazat. Éppen ezért arra gondoltam, ehelyett inkább kipróbálom a Tony Judt brit történész által megerõsítést nyert általam csak nemes egyszerûéggel „kukásautó-teóriának” elnevezett elméletemet. A rám szegezõdõ tekintetekkel szembenézve feltettem a következõ egyszerû kérdést: – Tudjátok mivel szállítják el a szemetet? A többiek néztek kifelé a lukon és nem értették, hogy kerül a csizma az asztalra. A bárgyú tekintetek csendjét az egyik liberális gondolkodású régiópárti vitafenomén törte meg: 157

– Hogyhogy mivel, hát kukáskocsival! De hogy jön ez most ide? – Mindjárt elmagyarázom. A kukásautó a legjobb példája az európai nemzetek hagyományápolásának, lokálpatriotizmusának és a polgárokkal szemben tanúsított lojalitásuk bemutatásának. Az üvegesedõ tekintetekbõl láttam, hogy a társaság tagjai nem igazán tudják elképzelni, hogyan szolgálhat az EU tekintetében példával a kukásautó, mint olyan, mely nélkülözhetetlen feladata végzése közben hát, valljuk meg õszintén, igencsak a társadalmi figyelem perifériájára szorul. És itt megnyugtatom a kedves Olvasót is, mielõtt még földhöz vágja a kinyomtatott lapokat, vagy esetleg kisbaltával nekiesik monitorjának, hogy elvesztette a fonalat e között a sok zagyvaság között, szóval ne tessék izgulni, minden rendben, a fonál még csak most következik. Akkor a fonál. Mint azt már említettem, a társaság tagjai – ideológiai meggyõzõdéstõl és párthovatartozástól függetlenül – egy emberként nem értették, hogy mirõl is van itten szó. Mint ahogy jelen pillanatban a kedves Olvasó sem érti, de aggodalomra semmi ok, hol nagy a szükség, közel a segítség! Szóval. Mivel mind a nemzetállamok pártján állók, mind pedig a regionalizmusban hívõk a szocialista nagyváros lakói voltak, nem volt kétségem afelõl, hogy a magyarázat megértése, mellyel elõállok, nem fog gondot okozni nekik. Íme: – Mint tudjuk, a szemétszállítást végzõ céget privatizálták, az új tulajdonos francia. És vajon milyen típusú kukásautók szállítják a város szemetét? Természetesen francia Renault típusú kukásautók. A gyár jelenlegi arculatának megfelelõ szlogen így hangzik: „Autókat alkotunk.” Ezt ugyan a francia cég által kínált személygépkocsik hirdetéseiben láthatjuk, de mivel az autó egy rendkívül tág fogalom, azt hiszem, hogy a Renault által gyártott kitûnõ szemétszállí158

tó jármûvek elõállítására irányuló gyártási folyamatot is nyugodtan az alkotás kategóriájába sorolhatjuk. Nomármost a Renault kukásautók hadrendbeállítása a szemét ellen vívott több ezeréves és sokszor kilátástalannak tûnõ harcban számos apró, ám annál jelentõségteljesebb momentumra hívja fel a szocialista nagyváros öntudatos polgárának a figyelmét. Ezek a következõk: A szemétszállítást végzõ francia tulajdonba került cég választhatott volna más, a kommunális hulladék elszállítása terén szintén nagy hagyományokkal rendelkezõ haszongépjármû-gyártó céget is, olyat, amelyik nem francia, azonban õk nem ezt tették. Valószínûleg eszük ágában sem volt, még csak kósza gondolatként sem fordult meg a fejükben, hogy nem hazai gyártású (francia) kukásautóval oldják meg a szemét elszállítására irányuló törekvéseiket. A Magyarországon mûködõ francia tulajdonú cég, francia jármûvekkel látja el feladatát. Miért fontos ez? Több okból is. Elõször is, ez egyfajta nemzeti öntudat, aki megfordul külföldön sûrûn találkozhat ezzel a mentalitással. A német ember német autót vesz. Mercedes taxiba ül bele, olasz europolgártársa meg Fiat taxiba, Spanyolhonban pedig Seat taxi viszi a késésben lévõ utast a repülõtérre. Ezzel szemben az internacionalista (vagyis gyökértelen) múltú volt KGST országokban maximum a szépemlékû „Gyûjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” sztahanovista munkanorma szerû szocialista öntudatformáló szlogenre emlékezhetünk. Mire tanít még a Renault kukásautó? Sok mindenre. Például arra, hogy a hazai ipar termékét vásárolva a hazai ipart védjük, a hazai gazdaságot erõsítjük, és ami még ennél is fontosabb, a honpolgárnak munkát és ezzel megélhetést biztosítunk. Ezen gondolatok kapcsán érdemes még máson is elgondolkozni. Például a hagyományok, a társadalmi tradíciók, a múlt tiszteletén, és nem utolsó sorban a mai Amerikából áradó kokakolonizációnak 159

köszönhetõen erodálódásnak indult ezer év alatt kialakult európai értékrendszeren is. A mi kis magyar társadalmunkban ma már hiányzik a nemzedékrõl nemzedékre átszálló családi gazdaság, kisüzem, gyár, üzlet, vagy vállalkozás. A kommunizmus és a diktatúra eltüntette ezeket, s vele a polgári értékrendet, viselkedést kultúráltságot is. Az élet azonban mindig új utakat keres és talál. Tavasszal a hóvirág is kidugja fejét a fehér hótakaró alól. A polgári kormányzat négy éve alatt valamit megtapasztalhattunk abból, hogy a politika viharos évtizedei után milyen is az, amikor tavaszodik. Még élnek jó néhányan az öregek közül, még élnek jó néhányan a bölcs öregek közül, akik majd átadják a tudást, az ismereteket, a tapasztalatot, a kultúrát, az értékeket nekünk fiataloknak. Õk már éltek olyan Magyarországon, mely a hagyományos keresztény európai értékrenden alapulva létezett. A jövõt csak a múlt tapasztalataira, bölcsességeire alapozva építhetjük. MONEY, MONEY, MONEY De milyen is ez a jövõ? Ezt még nem látjuk tisztán, mindenesetre ami most körvonalazódik belõle, az nem túl bíztató. Úgy vélem az ország jelenlegi vezetésének viszonya az Európai Unióhoz történõ csatlakozáshoz, nagyon sok hasonlóságot mutat az emberek többségének a pénzhez fûzõdõ helytelen viszonyához. Arra gondolok, hogy nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy a pénzt nem mint egyszerû fizetõeszközt tekintik. Kétségkívül a pénz egy nagyon fontos, szinte nélkülözhetetlen eszköz – és itt a szinte szón van a hangsúly. A baj akkor kezdõdik, ha a pénz, eszközbõl céllá alakul át valakinek az életében. Kicsit így van ezzel az EU-csatlakozással a mi derék régi-új pártállami ország vezetésünk is, hiszen hallhattuk elégszer, Megyó haragszik. És ha James Gond összevonja szemöldökét, akkor régen rossz! Pedig hát, hol vagyunk mi a KGB-hez képest? 160

Érdekes módon a polgári értékrendet képviselõ erõk másként viszonyulnak az uniós tagság eléréséhez, a csatlakozás megvalósításához. A nemzet, az ország sorsának jobbítása érdekében felhasználható szinte nélkülözhetetlen eszközt látják benne – és itt a hangsúly a szinte szón van. Hiszen Gedeon bácsi óta tudjuk, nem jó ha összekeverjük a szezont a fazonnal. Az Európai Unióban nagy figyelmet fordítanak az egészséges életmódra és a tiszta környezetre. Ezt mindig tartsuk szem elõtt! A szemét kellemetlen szagú, sok helyet foglal, ezenkívül betegségek, járványok elõidézõje is lehet. Éppen ezért a szemetet mindig takarítsuk el az útból! Kíméletlenül! A többit bízzuk a kukásokra. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

161

DECEMBER ELSEJE – avagy „Mi a szart keresünk mi itt, ha erre van igény?” –

Megvallom õszintén két darab lottószelvény formájában heti rendszerességgel áldozom Fortuna istenasszony oltárán. Mióta pedig a nyeremény összege átlépte a lélektani határnak számító bûvös egy milliárd forintot, különös gonddal ügyelek arra, hogy a „Megvette már az e hetit?” régi lottós szlogen szellemében, mindig legyen nálam az éppen aktuális hétre érvényes lottószelvénybõl. Asszem két milliárd fölött már az én hajam is korpásodni kezd. Ami a médiával való viszonyomat illeti, nos abban is változás állt be. Szigorúbb olvasóim azt is mondhatnák, lám-lám, mire ment azzal a nagy öntudattal, mégiscsak ott kuporog esténként a képernyõ elõtt a Nagy Testvér kívánalmainak megfelelõen a Való villa sokszor peepshownak beillõ közvetítéseit bámulva. Mindenkit megnyugtatok, nem errõl van szó. Egyszerûen rájöttem arra, hogy egy csomó idõt és fáradságot spórolok meg azzal, ha a csatornák közti kapcsolgatás helyett rögtön valamelyik valóságsót választom. Ennek más elõnyei is vannak. Például nem kapok ínhüvelygyulladást a távvezérlõ gombjainak szapora gyakorisággal történõ nyomogatásától. Szóval, ha már úgy alakult, hogy mindenfajta kényszertõl vagy pressziótól mentesen, mintegy önként és dalolva járulok Fortuna istenasszony kasszájához minden héten, arra gondoltam, hogy ezen emberi gyarlóságomból okulva végzek egy amolyan nem reprezentatív, házi szociológiai helyzetfelmérést azzal kapcsolatban, hogyan viszonyiulnak kis hazánk derék polgárai a médián keresztül Pénzistenhez és az õ mindent szemmel (és sakkban) tartó arkangyalaihoz. 162

Elhatároztam megnézem, hogy így a „játék” vége felé hányan veszik a fáradságot arra, hogy telefonáljanak vagy sms-t küldjenek kedvencük érdekében és mindez mennyibe is kerül nekünk? Persze emelt áron. Ez már önmagában is érdekesnek ígérkezett, azonban a dolgok nem várt fordulatot vettek és az este egészen más miatt végzõdött nagyon tanulságosan, mint amiért eredetileg leültem a televízió elé. De menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! „CSÁ CSUMI CSÁ!” Bizonyára vannak még néhányan, akik emlékeznek a rasszista hangvételû, cigányozó, zsidózó komlói bugyiárusra, aki a kétszázezer szavazó finom eleganciával kipenderített a BB-házból. A 240,-Ft + ÁFA emeltdíjas hívások során mintegy 48 millió+ÁFA -t hagyott Pénzisten oltárán ez a drága magyar nép. Mivel nem vagyok rendszeres nézõje egyik valóságsónak sem, nagy segítségemre voltak a szerkesztõk által készített összefoglaló filmek. Ezekbõl megtudhattam, hogy a villában a párbajra, az összecsapásra készülõ két srác, Lorenzo és Majka (istenem milyen szép magyar neve van mindkettõnek) merõben eltérõ egyéniség. Lorenzo a Mester, aki néha már-már a zen-buddhizmus világának meditatív szellemi magasságaiba repítette a nézõt és szerencsétlen sorsú lakótársait is egy-egy magvas gondolatával. Ezzel szemben ellenfele a mindig vidám és jó kedélyû Majka, aki amellett, hogy harsány jókedvet hozott a villalakók hétköznapjaiba, közben az ózdi urbánus szubkultúra mélységes bugyraiból magával hozott „baszdmegezés” könnyed bemutatásának gördülékeny felvonultatásával szórakoztatta a kis csapat tagjait. Hát egy biztos, nem unatkoztak egymás társaságában. Még régen az „átkosban”, a boldog emlékezetû „kimittudos” idõkben, amikor a televíziózás még csak gyerekcipõben járt, az ország népe a villanykapcsolókkal nyilváníthatta ki véleményét. Ter163

mészetesen kizárólag kulturális vonatkozású kérdésekben. Ha politikai véleménynyilvánításra került volna sor, valószínûleg egész Magyarország sötétségbe borult volna. A villanykapcsolós szavazásokat az Országos Villamos Teherelosztó Központból kísérték figyelemmel, a mûszerekrõl pontosan leolvasható volt, hogy mikor ugrott meg az áramfogyasztás. Visszatérve Pénzisten infrastruktúrájára, az új kor új megoldásokat igényel. A XXI. Században gyorsak vagyunk, mobilak vagyunk, mindenkinek minden tegnapra kell, és persze olcsó legyen, mint a gyufa – ahogy mondani szokták. Bár azt hiszem ma már a gyufa sem olcsó. Na mindegy. Az RTL Klub valóságsójának történetében a legizgalmasabb kiszavazásként ajánlotta a nézõk figyelmébe a péntek esti kiszavazást Stohl András, a mûsor porondmestere. A számok utóbb õt igazolták. VALAHOL NAGYON MÉLYEN Néha magamon is meglepõdöm. Azon a népi naivitás kategóriájába tartozó ártatlan, gyermeki rácsodálkozáson, mely újból és újból megtörténik. A szocialista nagyváros öntudatos polgára egy pillanatra megáll, újból és újból próbálja elhitetni önmagával, hogy nem, ennél lejjebb már tényleg semmi sincs, ez kérem már a dolgok legeslegalja. Kuka, Morgó meg a többiek immáron több emeletnyi magasságban felettünk, mi pedig már valahol a barlangi trollok mélységes mély világában találjuk magunkat, kis szerencsével még Gandalffal is összefuthatunk. De nem. Mindig történik valami újabb és váratlan, ami arra készteti az öntudatos polgárt, hogy szomorúan, de be kell lássa, még innen is vezet út lefelé. Kétezer év elteltével is a régi római császárok univerzális problémamegoldó képletét használják, csak egy kis fazonigazításon esett át, hogy megfeleljen a média támasztotta igényeknek: Kenyeret és cirkuszt a népnek! Úgy nézem, a dolgok jelen164

legi állása szerint kenyér egyre kevesebb lesz és egyre drágább, viszont cirkusz az van, jó nagy. BESZÉDES SZÁMOK 845071. Ez a szám több szempontból is érdekes. Mielõtt még valaki azt gondolná, hogy az MSZMP békebeli taglétszámát jelzi, el kell mondjam téved, nem azt jelzi. Ez a szám a Lorenzo mester kontra Majka összecsapásra érkezett szavazatok száma. Ami engem illet, már a Pongó-féle kétszázezres szavazásnál is hüledeztem, erre az esetr pedig nem tudok jobb szót, döbbenetes. Döbbenetes, mert jól példa arra, hogy micsoda hatalma van a médiának és arra is, hogyan cserélõdtek fel a szerepek. Ma már a média formálja a valóságot, nem pedig fordítva. Nézzük meg ezt a számot más vonatkozásban is. A vezetékes hívás ára 88,-Ft+ÁFA, az SMS-é pedig 120,-Ft+ ÁFA volt. 104 forintos középértékkel számolva ez valamivel kevesebb mint nettó 88 millió forintra jön ki. Matematikában jártas liberális elkötelezettségû olvasóim (ha van ilyen) figyelmét felhívnám a lélegeztetõ gép, röntgengép, kedvezményes internetelõfizetés analógiájára. Jó számolást. És ha már a szociológiai helyzetfelmérésnél tartunk. Filozófusi vénával is megáldott barátunkra 244.106 szavazat érkezett, míg a 3CS (Csá Csumi Csá) stílus kedvelõi valamivel nagyobb számban, 600.965-en érezték úgy, hogy telefonáljanak vagy SMS-t küldjenek. A kiszavazósó végén megmutatták a nézõknek, hogyan tér vissza diadalittasan a villába az ózdiak büszkesége. És a dolog itt vett drámai fordulatot. A villa lakóinak egyike, a szebbik nem csapatát erõsítõ Ági, aki sokak kedvence és akinek mosolya mellett bájait is megcsodálhattuk az egyik férfimagazin lapjain, összeroppant. A nézõk is láthatták, nem a borsodi fenegyereket várta vissza a villába. Számomra a leg165

megdöbbentõbb az a pillanat volt, amikor a tûréshatár végéhez ért és lehullott az erõltetett jópofaság és a kameráknak való megfelelés kényszeredetten magára erõltetett álarca, és elhangzott az a bizonyos mondat, melyet minden jóérzésû polgár szeretett volna feltenni, aki nézte az adást: „Mi a szart keresünk mi itt, ha erre van szükség?” És itt álljunk meg egy polgári szóra! Ahogyan azt már az elõbbiekben is említettem, számomra már a betelefonálások nagy száma is megdöbbentõ volt. Megdöbbentõ azért, mert ez azt jelenti, hogy a média elérte célját, azt, hogy a munkából hazatérõ embereket, iskola után az ifjúságot, napi rendszerességgel a tévé elé ültetve kizárólag ez legyen a téma. Szépen, engedelmesen, birkanyáj módjára letelepszünk a tévékészülékek elé, ez így van jól. S a nép, az istenadta nép, addig sem csinál semmi olyat, amibõl gondok adódhatnak. Nem járkál hidakra, terekre, szállodák elé tüntetni, meg hasonlók. A Való Világ szerkesztõi nem szólhatnak egy árva szót sem, itt aztán tényleg emberi drámát láthattunk a képernyõn. Megvallom õszintén, kissé elkeserítõ volt látni, hogy más is áldozatául esik ennek az ostoba naivitásból fakadó gyermeki rácsodálkozásnak, mert nem tudja elképzelni az elképzelhetetlent, mert olyannyira valószínûtlennek tartja, hogy bekövetkezhet az, ami ellen zsigereiben tiltakozik és ellentmond a józanésznek. És nem. Újból pofára esés lesz a vége. Bizony Ágika, az élet nem lányregény – ahogyan azt a nagyszerû Koncz Zsuzsa énekli. Vagy ahogy Virág elvtárs mondaná: „Az élet nem habostorta, Pelikán elvtárs”, és akkor arról se feledkezzünk meg, hogy „A nemzetközi helyzet fokozódik.” Néhány mondat erejéig még térjünk vissza ehhez a 845071-es számhoz. Most vonatkoztassunk el attól, hogy kinek melyik játékos volt a szimpatikus és melyik nem. Nekem speciel egyik sem. A szerepjátszást hagyjuk meg a színészeknek, mint láthattuk az amatõrök meglehetõsen csapnivalóak még akkor is, ha már nincs kameralázuk. Ideig-óráig mûködik a dolog, de aztán a kultúra kivágja a bizto166

sítékot és hamar szárba szöknek a népi-urbánus szubkultúra csodálatos gyöngyszemei, melyek leleményesen megformált trágár szóvirágok formájában öltenek testet. Valójában ezen verbális megnyilvánulások egy témakör köré csoportosulva általában a nemi közösülés felé orientálják a kedves nézõt, vagy filozófiai mélységeket súrolva arról tájékoztatnak minket, hogy természet õsanyánk mellett az élet is egy nagy qrva. Kicsit a parlamenti választásokra emlékeztetett ez az egész kiszavazósdi. A két rossz közül válaszd a kisebbiket! Igaz, itt a szavazás tisztaságára közjegyzõ ügyelt. Lehet, hogy ezt érdemes lenne más szavazásokkor is bevezetni? Gondoljunk csak bele, több mint hatszázezren szavaztak a bunkó, tahófalvi beszólásokkal tarkított, jópofáskodó, „hepi az élet öcsém, gyere bulizzá !” stílusra. A trágár beszédre, az obszcén kifejezések kötõszóként való meghonosítására szép magyar nyelvünkben. Nem azt mondom, hogy ne káromkodjunk, hiszen a káromkodás is hozzátartozik anyanyelvünkhöz. Sõt, nem egyszer hallottam már azt is, hogy mi magyarok tudunk az egyik legváltozatosabb módon káromkodni, de amit az ózdiak büszkesége mûvelt a képernyõn fõ mûsoridõben, azt mindennek lehet nevezni, csak éppen változatosságnak nem. A média formálja a világot és az embereket. Mert mit is gondoljon a szocialista nagyváros öntudatos polgára, amikor a tizenéves srácok a Majka által immáron országosan ismertté tett kifejezéstelen „csá csumi csá” köszöntéssel ugrálnak fel a buszra reggelente iskolába menet. Annyi jóérzés azonban már nem maradt bennük, hogy a cigarettacsikket az utcai tartóba dobják, mielõtt buszra szállnak, hanyag eleganciával – mint a filmeken, amolyan macsósan – a járdára pöccintik. A csuklóson folytatott hangos beszélgetéseikben – mely egyébként a kutyát nem érdekli – verbális záróakkordként minden mondat végén ott virít a kétszavas, nemi közösülésre felszólító „baszd meg”. 167

A kicsit idõsebbek – mondjuk a harmincas korosztály, melybe e sorok írója is tartozik – pedig csak reménykedik abban, hogy majd kinövik. Az igazat megvallva attól félek nem így lesz és hogy ennek is nagy pofára esés lesz a vége. A média formálja a világot és az embereket. A konkurens csatornán futó Big Brother produkcióból legutóbb megtudhattuk, hogy Szulák Andrea mûsorvezetõ dirigálásában az ország legismertebb házából izgulhatjuk végig az ország legkedveltebb televíziós társasjátékát, az Activity-t. Hiába no, ez a megújult Tv2, ahogy nap, mint nap szajkózzák nekünk. Bár ez az egész valahogy nem klappol. A tavaszi választások óta mindenhonnan csak azt hallani, hogy merjünk kicsik lenni. Még a végén kiderül, hogy a Piros Kettes elvetemült fideszes csatorna lett. No, de vissza az ország legismertebb házához! Egy pillanatra meg is lepõdtem és azt mondtam magamban: Ejha, ez igen! Mégiscsak tud valamit ez a Lenin Tv, ha el tudták intézni, hogy a Parlamentbõl közvetítsék a mutogatós játékot, bár az igazat megvallva, azt hiszem ebben az épületben minimum parlamenti mandátum szükségeltetik ahhoz, hogy valaki mindenféle sületlenségeket hordjon össze, vagy meggondolatlanul mutogasson össze-viszsza az ország nagy nyilvánossága elõtt. Szóval, én egész idáig azt hittem, hogy az ország legismertebb háza a Parlament, ha valaki a fõvárosba érkezik, elég, ha kiér a Duna partjára, onnan el sem lehet téveszteni, vakon is odatalál. De nem. Kiderült megint tévedtem. Megint az a naív, ártatlan, gyermeki rácsodálkozás. Rusztikusan, pofára esés. Az ország legismertebb háza, kedves barátaim, a Big Brother-ház. Na erre varrjál gombot, öcsém! Ja és még valamit! Nemsokára indul a folytatás mindkét csatornán, a 2. epizód, úgy tûnik a klónok támadása tovább tart.

168

ÖSSZECSENDÜL KÉT POHÁR Hát a pezsgõspoharak már csak ilyenek. Ami különlegessé teszi õket, az a hely, az idõpont és az alkalom. Hely: Kempinski Szálló. Idõpont: 2002. december 1. Alkalom: Románia nemzeti ünnepe. Természetesen errõl az eseményrõl már mindenki mindent megírt, sok mindent nem lehet hozzáfûzni. Azoknak, akik számára 1945 után kezdõdött a történelem, nem sokat mond az 1918. december 1-jei dátum. Nekünk többieknek viszont annál többet. Ezen a napon Gyulafehérváron kimondták Erdély csatlakozását Romániához. Azóta december elsõ napja minden évben nemzeti ünnep Romániában. The winner takes it all, vagyis a gyõztes mindent visz, énekelte egykoron nagysikerû slágerét az ABBA együttes. A választások megnyerése óta egyre erõsödik ez a felismerés. Nem elég, hogy mindent visznek – megpakolják átlátszatlan (tej)üvegzsebeiket –, még öntelten bele is mosolyognak a kamerába: „Nézzétek ezt is megtesszük, és nem tehettek ellene semmit!” A hûbérúr, kinek jóvoltából visszaülhettek a bársonyszékbe, engedélyezte a szabadrablást. Legalábbis egy idõre. Persze a korlátoltságnak és a szûklátókörûségnek is megvannak a maga határai. Ha valaki a hûbérúr feltétlen és megkérdõjelezhetetlen kiszolgálásában látja minden probléma egyedüli üdvözítõ megoldását, könnyen pórul járhat. Bár a figyelmeztetés azt hiszem itt nem sokat használ. Jelen világunk kísértetiesen emlékeztet a Tolkien csodálatos regényfolyamából készült film, a Gyûrûk ura néhány képsorára, melyben Gandalf a mágus figyelmezteti rendjének fejét, a szolgalelkûvé vált Szarumánt: „A Gyûrûnek csupán egyetlen ura van, csak egyvalaki képes rákényszeríteni az akaratát, és õ senkivel nem osztozik a hatalmán!” Mindenki arra gondol, amire akar, a nevek behelyettesíthetõk. 169

Visszatérve most már az idei esztendõ utolsó havának elsõ napjára, kanyarodjunk vissza a most végbemenõ folyamat elõzõ állomásához, Megyó washingtoni látogatásához, melyben szeretve tisztelt elhárító tisztünk mintegy harminc perc erejéig egy légtérben tartózkodhatott a világ jelenlegi urával, azzal az emberrel, aki annyira hõn áhítozik arra a képzeletbeli Hatalom Gyûrûjére, hogy annak megszerzése érdekében a terrorizmus elleni nemzetközi összefogás nevû valami alatt próbálja egyenként saját uralma alá hajtani a világ különbözõ nemzeteit. Az amerikai fõvárosban nyújtott egetverõ magyar diplomáciai sikerekrõl alkotott véleményemet már ismerheti a kedves Olvasó. Akkor azt írtam: Feltétlen nyalás. Csontig. A Kempinszki Szállóban december elsején lezajlott fogadás kapcsán úgy vélem, hogy a szocialista érában mûködõ Magyar Néphadseregben rendszeresített ezerkilencszáz nem tudom hány mintájú, a kopaszok (újoncok) létezését összefoglaló mondat illik a legjobban ide: „Kérek engedélyt meghunyászkodni!” Végül is, mi történt? Semmi különös – legyintene a valamivel több mint hatszázezer Majka-szavazó. Románia miniszterelnöke, Adrian Nastase egy budapesti hotelben kedélyesen elpezsgõzgetett egy román származású (ne felejtsük el, Megyó Erdélyben született, ami Románia része, s mint ahogyan azt magától a D-209-estõl tudjuk, az ott élõk románok) volt titkosszolgálati tiszttel, aki történetesen éppen most Magyarország miniszterelnöki tisztét tölti be. Az már csak kuriózum, hogy a két „elsõ ember” természetesen románul beszélgettek egymással. Mielõtt még megfordul valakinek a fejében az az eretnek gondolat, hogy Megyó esetleg a Szekuritate beépített embere és keleti szomszédunk így szeretné elérni, hogy 2010-re a Tisza vonalánál legyen a román-magyar határ, annak azt tanácsolom, sürgõsen forduljon orvoshoz! Azért itt még nem tartunk. 170

A Kempinski Hotelben tartott fogadásról szóló tudósításokat olvasva, ismét a Való villa zokogó lakójának képe sejlett fel elõttem és szinte hallottam, ahogy nemcsak önmagának, hanem mindannyiunknak felteszi a kérdést: „Mi a szart keresünk mi itt, ha erre van szükség?” Tényleg erre van szükség? Szt. tiszti múltra, idegen érdekek elvtelen kiszolgálására? A „merjünk kicsik lenni” szellemében a mindenek elõtti meghunyászkodásra? Mivel rendszeres hallgatója vagyok a Vasárnapi Újság címû szélsõséges rádiómûsornak, meghallgathattam Kovács László szocialista külügyminiszter-pártelnök izzadságszagú „magyarázom a bizonyítványom” stílusú monológját, melyben újra csak az unalomig ismételt betanult sablonszöveg szólt, ahol fõ szempontokként a környezõ országok érdekeinek szem elõtt tartását, a házigazda udvariasságát és még nem tudom én mi mindent hallhattunk érvként. De hát mit is várhatnánk egy hithû internacionalistától? Bocsánat, majd’ elfelejtettem, õket ma már világpolgároknak nevezik. Elnézést, még a régi, rossz beidegzõdések. Bár ha minden másban különböznek is, talán egy közös vonásuk azért mégis csak van. Az internacionalista, akárcsak az ún. világpolgár, gyökértelen. Nem kötõdik sehova. Senkihez és semmihez. Számára az olyan fogalmak, mint Haza, Nemzet, öntudat, nemzeti öntudat, csak a történelem szemétdombjára való avitt, ócska kacatnak számít, ha némely meggondolatlanul tett cselekedetükkel vagy kimondott szavukkal egy egész ország lelki világába taposnak bele. Az elegáns szálloda fényûzõ termeiben elegáns diplomaták róják az udvariassági köröket, miközben kint az utcán a szálloda elõtt az „emberséges” rendõrség oszlatja fel a más véleményen lévõk egyre csökkenõ táborát. 2002. december 1., Magyarország, Budapest. Tényleg, mi a szart keresünk mi még itt, ha erre van szükség? a szocialista nagyváros öntudatos polgára

171

ALÁZAT – avagy Kérek engedélyt meghunyászkodni –

– Nevem Gond. James Gond. – mutatkozott be a sármos, középkorú férfi. Elegáns öltöny, márkás karóra, csak a kissé görnyedt testtartás és a kézfogás során szolgai módon lehorgasztott fej árulkodik arról, hogy az öltönyös férfi nem az arisztokrácia, de még csak nem is a diplomácia berkeibõl való, hanem valahonnan egészen más helyrõl szalasztották. A név ismerõs, de hirtelen nem tudom hova tenni. Valami Flemming nevû pofa foglalkozott a titkos ügynökök nyilvántartására szolgáló kartotékrendszer kidolgozásával, ha jól emlékszem nála szerepelt valami Bond nevû fickó, 007 volt a kódszáma. – Nevem Gond. James Gond. – ismétli gépiesen az öltönyös az újonnan érkezett diplomatának, majd az elõbbihez hasonló, automatizált mozdulatsorral lekezelnek. Ekkor lép a terembe a külföldi delegáció vezetõje. Szintén elegáns öltönyben feszít, a gombok szinte lepattannak a zakójáról, az embernek olyan érzése támad, mintha az egész pasas élre lenne vasalva. Tekintetét hanyag eleganciával körbehordozza a teremben és a jelenlévõkön. Egybõl kiszúrja az öltönyös kissé görnyedten közeledõ figuráját. A szapora léptû alak már nyújtja is kezét, miközben a parketta intarziás mintázatát bámulja. Ki tudja miért, de kerüli a vendég tekintetét. – Petru Medgyessy – mondja az öltönyös valamilyen furcsa, idegen hangzású nyelven. Rögtön megjelenik a felirat a képernyõn: „Medgyessy Péter.” 172

– Á, tehát ön az? – kérdezi a másik. Ezt is feliratról olvasom, mert külföldiül van ez is, szintén azon a furcsa, idegen hangzású nyelven. – A híres D–209! Nagyon meg vagyunk elégedve az eddigi munkájával. Azt hiszem ez a mai alkalom a legmegfelelõbb arra, hogy megbeszéljük a további teendõket. Mi arra gondoltunk, hogy… és itt egyszer csak elhomályosult a kép. Felébredtem. Tök sötét van. A videomagnó 0–24 óráig az év 365 napján állandó szolgálatot teljesítõ órája reggel 5 óra 17 percet mutat. Kintrõl beszûrõdnek a szocialista nagyváros reggeli zajokból összeálló ismerõs hangfoszlányai. Hirtelen úgy érzem, mégsem tudom eldönteni, hogy mindez csak álom volt, vagy tényleg megtörtént? Most akkor ez a való világ? Vagy valami más? Valószínûleg ezt teszi, ha túlzott mennyiséget fogyasztok vacsorára az isteni szlavón rizibizibõl. Mindenféle hülye dolgokról álmodik az ember, össze-vissza forgolódik az ágyban, reggel aztán rémálmoktól gyötörten ébred és egyáltalán nem érzi úgy, hogy kipihente magát. *** EGY KÉP FELÉR EZER SZÓVAL Indul a nap. A buszmegállóhoz érve célba veszem az újságárus bódéját. Csütörtök van. Amint a nem éppen karcsú lapárus látómezejébe kerülök, azonnal elkezd kutatni az újsághalmok között és a hely szûkösségével vívott komoly csatározások ellenére, mire a bódéhoz érek, kedvenc hetilapom legfrissebb száma már félig a pulton hever. A kultúra, s a hírek terjesztésének utcai frontharcosa pedig a már több ezer éve jól ismert mozdulattal nyúl ki a kis ablakocskán és tartja tenyerét a baksisért: – Kettõszázhúsz forint lesz. Már vagy ezerszer lejátszódott köztünk ez a jelenet, szinte óramû pontossággal ismétlõdve, mondhatni forgatókönyvszerûen (tenyér 173

nyújt, kotorászás a brifkóban, suska a kérges tenyérbe, visszajáró plusz újság ki a kis ablakon, el). Õ is tudja, hogy én is tudom, mennyibe kerül az újság, de azért egyetlen alkalommal sem feledkezik meg arról, hogy az újság fogyasztói árát verbálisan is tudassa velem. Hiába no, rend a lelke mindennek. Az újságvásárlási jelenet most is forgatókönyv szerint, rendben lezajlik és a rutinszerû folyamat végén mint már oly sokszor, végül is hozzájutok kedvenc hetilapomhoz. Elegánsan, szinte hangtalanul siklik be a csuklós Merdzsó, Toller Cucu flottájának egyik vadonatújan vásárolt büszkesége. A törököknél összeszerelt, eredetileg elõvárosi közlekedés céljaira készült autóbuszra felfurakodik a tömeg, majd a felszállásra szánt idõ végét jelzõ csengõszó helyett hallható szaggatott, sípoló hang után zárulnak az ajtók. A csuklós az erõlködés legkisebb jele nélkül indul el, ám kb. 10 méter megtétele után hirtelen megáll. Az egyik ajtó teljesen váratlanul, mintegy meglepetésszerûen, egyszer csak magától kinyílik. Valószínûleg az ajtókat mûködtetõ légrendszernek nincs ínyére a hideg. Persze a Boszporusz partján melegebb idõk járnak. Emlékszem, régen az Ikarus csuklós buszoknál fordult elõ, hogy a nagyobb hidegek alkalmával a hátsó kerekeken „befogott” a fék, s utána már úgy is maradt. Az ember azt hinné, egy Mercedesszel ilyen apró malõrök nem fordulhatnak elõ. Ismét szegényebbek lettünk egy hétköznapi illúzióval. Szerencsém van, találok ülõhelyet az ablak mellett. Leülök. Ahogy végignézek a buszon, az utasok mint megannyi életnagyságú Michelin-baba, szardíniák módjára szoronganak egymás mellett hatalmas, kitömött és vastag télikabátjaikban. A sofõr csak jót akar, ezért üzemelnek teljes hõfokon a padlóhoz közel elhelyezett fûtõtestek, legalább a buszon ne fázzanak azok a szerencsétlen utasok. Asszem még fél perc, és meggyullad a zoknim. Na mindegy, lássuk mit ír az újság! 174

Így utazás közben gyorsan átfutom a lapot, elolvasom a címeket, egy pillantást vetek a képekre, aztán zsupsz bele a táskába. Majd este otthon, nyugodt körülmények között. Épp a 9. oldalhoz érek, amikor megremegek. Egy apró, tompa szorító érzés gyomortájékon. Az oldal alján ott az öltönyös. Két kép van egymás mellett. A baloldali képen pár évtizeddel fiatalabb kiadásban látható, amint mosolyogva kezet ráz a kommunista pártelit által csak „az Öregként” emlegetett és szeretve tisztelt Kádár apánkkal, a jóságos és bölcs vezetõvel, aki nem átallott összekacsintani az õ népével. Ugyanaz a kissé görnyedt testtartás, szolgai módon lehorgasztott fej nehogy még véletlenül is összetalálkozzon a két tekintet. A jobboldali képen is az öltönyös látható, immár õszesen, mai változatában és színesben. A kép másik szereplõje pedig a külföldi delegáció vezetõje. Szintén elegáns öltönyben feszít, az embernek olyan érzése támad, hogy szinte azonnal lepattannak a gombok a zakójáról, mintha az egész pasas élre lenne vasalva. Ugyanaz a kissé görnyedt testtartás, ugyanaz a szolgai módon lehorgasztott fej, nehogy még véletlenül is összetalálkozzon a két tekintet. Bingó! Kísérteties a hasonlóság, pedig a két kép között évtizedek teltek el. A két kép felett közös képfeliratként egyetlen szó olvasható csupa nagybetûvel: ALÁZAT. Szardíniákra hajazó utastársaimmal zötykölõdünk tovább Mediterrán Moszkva útjain az álomszép Mercedes csuklóssal, a sofõrnek pedig sehogy sem sikerül találnia legalább egy méternyi összefüggõ, sima, egyenletes útszakaszt a különbözõ repedések, kátyúk, úthibák és csatornafedelek kusza összevisszaságában. A buszon eközben egyre jobban átérezzük a dobozba zárt szardíniák olajba fojtott nyomorúságos sorsának filozofikus mélységekig hatoló problémakörét. A csuklóson ugyanis egyre melegebb és büdösebb lesz. A nyolcvanötféle parfüm, after shave, dezodor és még a jó 175

ég tudja miféle illatosító alkalmasság feromon felhõi keverednek a busz csúcsra járatott fûtésének köszönhetõ izzadtságszaggal, mely egyre erõteljesebben tör elõ a Michelin-baba szerû csomagolásként funkcionáló nagykabátok, bundák és egyéb más téli viseletek alól. Én meg közben azon tûnõdöm, kibámulva az ablakon, istenem, de szép is lenne, ha megnyerném a lottó ötöst! Lehet, hogy rámenne mind a két milliárd, de Isten az atyám, hogy teleszórnám az egész országot az ALÁZAT címû fénykép-kompozícióval. Óriásplakáton. A liberális beállítottságú multikulti fogyasztók kedvéért, az általuk oly annyira istenített külföldi nyelvezetnek megfelelõen: Gigantposzteren. Arra is ügyelnék, hogy jusson mindenhova! Minden buta, krumplilevest zabáló, proliból multikulti fogyasztóvá avanzsált konzumidióta Big Brother-rajongó és Majka- szavazó háza elé, hogy amikor majd jövõre felébred és az üres brifkóban kotorászva azon tanakodik az asszonnyal, hogy most akkor eszünk vagy fûtünk, jusson eszébe, kitörölhetetlenül, minden reggel, hogy hová is húzta be az ikszet annak idején. Az emlékezet felfrissítése mellett még egy hasznos társadalmi funkcióval is rendelkezne ez a D–209-esrõl készített fénykép összeállítás. Egészen biztos, hogy jövõre nagy segítséget jelentene abban, hogy az alacsonyabb képzettségû embertömegek megfelelõ módon, kockázatmentesen levezessék az áremelések és az infláció emelkedésének hatására bennük felhalmozódó rengeteg feszültséget. Egyszerûen kinéznek az ablakon és már tudják is, kit hova kell elküldeni. Gondoljunk arra, hogy ez a megoldás mennyivel humánusabb annál, mintha szerényebb képzettségû honfitársaink az alkohol vagy a drog által kínált hamis élvezetekben keresnének menedéket a való világ kegyetlen törvényei elõl. A gigantposzter két változatban készülne. Az egyik a baloldali proletár rétegek számára, itt a verbális közlés eszköze szerepelne a maga puritán egyszerûségében, míg a „b” változatban a liberális ér176

telmiség magasabb igényszintjét kielégítõ, s egyúttal a multikulturális elvárásoknak is egyaránt megfelelõ angol nyelvû szlogent kerülne elhelyezésre a plakáton. Valahogy így: Mindkét plakát változaton azonos lenne a fénykép kompozíció és a felettük látható nagybetûs ALÁZAT képfelirat, eltérés csak a plakát alján elhelyezett jelmondatban, angolosan, szlogenben lenne. A proletariátus szektájának oszlopos tagjai számára készített változatban (Version „A”) az alábbi mondat szerepelne: „KÉREK ENGEDÉLYT MEGHUNYÁSZKODNI!” A multikulturális trendeket, valamint az angol nyelv iránt érdeklõdõ széles néptömegek igényeit is kielégítendõ, a másik változatban (Version „B”), az alábbi szlogen kerülne elhelyezésre: „JAMES GOND – OUR HERO IS D–209!” (Magyar fordításban valahogy így hangzik: James Gond – D–209 a mi hõsünk!) Hiába no, ábrándozás az élet megrontója. A HAZA NEM ELADÓ! MAHART, MALÉV, Antenna Hungária, Nemzeti Tankönyvkiadó, Tokaj Kereskedõház Rt., az összes hazai Volán-társaság, Balatoni Halászati Rt., Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., Budapest Airport Rt., Magyar Posta és végül az aranytojást tojó tyúk, a Szerencsejáték Rt. Van egy olyan érzésem, hogy László Csaba pénzügyminiszter úr és fõnöke, a titkosszolgálati tisztek gyöngyszemeként nyilvántartott Megyó, nagy operabarát. Csak sajnos leragadtak egyetlen áriánál, annak is az elsõ soránál. Eladó az egész világ! Amennyiben tényleg nagy operabarátok, szeretném felhívni a figyelmüket egy másik, szintén klasszikussá vált darabra, a címe: Akasztófa ária. Visszatérve a privatizációs tervekre. Mint azt a kitûnõ közgazdász, egyetemi tanár Prof. Dr. Csath Magdolna is számtalanszor elmond177

ta, nemzetközi tanulmányok, kutatások és vizsgálatok szerint is hazánk rendelkezik a térség legliberálisabb, legnyitottabb és legjobban privatizált gazdaságával, mintegy 80%-a a gazdaságnak magántulajdonban van. Nincs szükség további privatizációra. Arról nem is beszélve, hogy a privatizálásra tervbe vett cégek között ún. Hungarikumok is vannak, elég ha a Herendi Porcelánmanufaktúrát, vagy a Tokaj Kereskedõházat említjük. Vajon mit mond majd a mindig elegáns és sármos Petru, amikor beállít kis hazánkba a Meiseni Porcelánmanufaktúra, és kilóra felvásárolja egész Herendet tokkal-vonóval, majd másnap pedig rögtön be is záratja azt, a szokásos „piacot vásároltunk, nem pedig gyárat!” gyakorlatnak megfelelõen.? Asszem, ha máskor nem is, ekkor hûek lesznek a kovácsi doktrínához és nagyon- nagyon picire összemennek. Legalábbis az én szememben biztosan. Meg azoknak a millióknak a szemében is, akik tavasszal a jövõre szavaztak, nem pedig a múltra. Józanul gondolkodó, a hazájáért kicsit is felelõsséggel bíró és tenni akaró ember számára annyira hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy vannak emberek, akiknek olyan örökérvényû fogalmak, mint Haza, Nemzet, hagyományok semmit sem jelentenek. Konzervatív gondolkodású ember ezzel nem is igazán tud mit kezdeni. A dologban az a legszörnyûbb, hogy ezeket az embereket még csak meggyõzni sem lehet arról, hogy tévedésben vannak, amikor azt hiszik, a hazátlanság, a nemzetek nagy olvasztótégelyeként az egyetlen hatalmas „világfaluban” való létezés az életben maradás egyetlen lehetõsége. Fel sem fogják, hogy ezzel micsoda károkat okoznak hazájuknak, honfitársaiknak. Ha egyáltalán még ez a szó, hogy honfitárs jelent a számukra valamit is. Sokat beszélhetnénk arról, hogy kinek- kinek személy szerint mit is jelent az a szó, hogy Haza. A költõk, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy csodálatos versek formájában adnak „életet” a gondolatoknak, egy-egy emlékezetes költeményben hagynak hátra üze178

netet az utókor számára arról, hogy milyen fontos az életben a múltunk, a hagyományaink, az értékeink, a hazánk szeretete és tisztelete. Hiszen az a nép, mely nem becsüli múltját, elveszti jövõjét. „A haza a magasban van” –ahogy a költõ mondja. Igaz, ezen verssor mondanivalójának megértéséhez bizonyos fokú intelligencia és értelem is szükségeltetik, valamint ellentétes az új kormány hatalomra kerülésével hivatalosan meghirdetett „merjünk kicsik lenni!” szemlélettel is, mégis számunkra ez az egyetlen járható út. Ami elõre visz és fel. Ha letérünk errõl az útról, vagy egy útelágazáshoz érve rossz irányba indulunk tovább egy másik utat választva, könnyen meglehet, hogy szakadtan, fáradtan, betegen, jóval késõbb érünk úti célunkhoz, de az is elõfordulhat, hogy valahol egészen máshol kötünk ki, mint ahogyan azt eredetileg terveztük. A Haza, mint fogalom mindenkinek más jelent. Árnyalatnyiak a különbségek. A Haza olyasvalami, amit leginkább belül érez az ember, sokszor nem is tudja szavakba formálni mit is jelent, de bárhová is veti jó sorsa ezen a gyönyörû bolygón, mindenüvé magával viszi. Nem is bírjuk nélküle sokáig, bárhová is kerülünk, a honvágy elõbbutóbb minden más érzést maga mögé utasít, hiszen hazahív fû, fa, lomb, s virág. Kivéve két különleges embertípust. Az egyik az ún. internacionalista, a másik pedig a liberális világpolgár. Nekik nincs hazájuk. Gyökértelenek. Õk ugyan azt állítják magukról, hogy hazájuk a széles nagyvilág és mindenütt otthonosan érzik magukat, azonban ennek éppen az ellenkezõje igaz, sehol sem maradnak meg sokáig egyhuzamban. Kaszálnak, visznek mindent, ami mozdítható, aztán szedik a sátorfájukat és továbbállnak. Õk, ahogyan nem értik mit is akart kifejezni a költõ azzal az egyszerû verssorral, hogy „A haza a magasban van”, ugyanúgy értetlenül állnak Wass Albert szívhez szóló Üzenet haza címû költeményének rövid, ám annál hatásosabb üzenete elõtt is: „…a kõ marad!” 179

Az egyik nemrégiben felröppent hír hallatán viszont eszembe jutott két olyan csodálatos ember, akik nagyon jól tudják, hogy „A haza a magasban van” és azt is, mit jelent, hogy „…a kõ marad!”. A hír valahogy így hangzott: Valaki tiltakozást nyújtott be az ORTT-nél a Gárdonyi Géza regényébõl készült Egri csillagok címû film vetítése ellen, mivelhogy sérti a törökök és a muzulmánok érzékenységét. Mariana-árok. A Föld legmélyebb ember által elérhetõ pontja az óceán mélyén, valami 11 km mélyen van. Nahát ez valahol azokban a mélységekben van. Még csak annyit ehhez, hogy az ostobaság, mint fogalom, nálam új értelmezést nyert. Vegyék le a képernyõrõl az Egri csillagok címû filmet. Mit szóljon az ember – még ha a szocialista nagyváros öntudatos polgára is az illetõ – ekkora ostobaság hallatán? Aki egyszer is látta ezt a csodálatos filmet, az sohasem felejti el a színészóriás Sinkovits Imrét, amikor a vár védõi elõtt, Dobó szerepében kimondja azt a mondatot, amit csak õ tudott úgy kimondani: A HAZA NEM ELADÓ! Ha már senki más nem marad, aki felemelhetné szavát az ország kiárusítása ellen, jusson eszünkbe ez a mondat és jusson eszünkbe az ember, akinek napnál világosabb volt, hogy mit üzen haza Wass Albert, amikor azt mondja: „…a kõ marad!”. Van már annak egy éve is talán, hogy az egyik televíziós csatornán láttam egy beszélgetést Szakácsi Sándorral, a kitûnõ színmûvésszel. Emlékezetes része volt az interjúnak, amikor a kiváló aktor az Egri csillagok színpadi próbáiról beszélt. A darabban õ alakította Sinkovits Imre egykori szerepét, vagyis Dobó István egri várkapitányt. Elmondta, hogy az egyik próbán odajött hozzá Sinkovits Imre és azt kérte tõle: – Tudom, hogy az eredeti szövegben nincs benne ez a mondat, de ezt nem lehet kihagyni! Szakácsi Sándor elmesélte még azt is, hogy a próbák során sokáig nem tudta hibátlanul elmondani a szöveget, mert amikor ehhez a 180

mondathoz ért, a meghatottságtól elcsuklott a hangja, jó idõbe telt, míg túl tudta tenni magát ezen. Számomra ezt jelenti a Haza szó. Thália két felszentelt papja pedig példaképül szolgálhat mindannyiunk számára, mit is jelent az a szó, hazafi. Amikor országunk, kultúránk, hagyományaink, nemzetünk értékeit készülnek áruba bocsátani, mindig jusson eszünkbe ez az egy mondat, ami mindennél elõbbre való: A HAZA NEM ELADÓ! *** Késõ délután van. Ülök a Mercedes csuklóson, hazafelé tartok. Már sötét van. Télen hamar sötétedik. A buszmegállók világító plakátjainak színes tarkasága vonzza az utazóközönség tekintetét. Szerencsém volt, kaptam ülõhelyet az ablak mellett. Bóbiskolok. A esti sötét álmosít. Zötykölõdünk tovább Pécs útjain az álomszép Mercedes csuklóssal, a sofõrnek pedig sehogy sem sikerül találnia legalább egy méternyi összefüggõ, sima, egyenletes útszakaszt a különbözõ repedések, kátyúk, úthibák és csatornafedelek kusza összevisszaságában. A lámpánál megállunk. Az útkeresztezõdés felett óriásplakátok tömkelege hirdeti a szebb jövõt, a boldog könnyû életet és a sok milliós autócsodákat. És ekkor újra az apró, tompa, szorító érzés a gyomor tájékon, amikor meglátom. Az öltönyös. Fekete-fehér és színes kiadásban, az ismerõs, kissé görnyedt testtartás, a szolgai módon lehorgasztott fej, felül jól olvashatóan hatalmas betûkkel: ALÁZAT. A gigantposzter alsó részén látható angol nyelvû feliratból jövök rá, most éppen a liberális értelmiségnek szánt „B” változattal futottam össze, ott virít rajta a szlogen: „JAMES GOND – OUR HERO IS D– 209!” Indul a busz. Álmosan zötykölõdünk tovább, miközben a félig nyitott vezetõfülkébõl zeneszó vegyül a monoton motorzúgás hangjai közé. Csak most ismerem fel, a fantasztikus rocknagymama Tina 181

Turner énekli rekedtes hangján: We don’t need another hero.” Nincs szükségünk újabb hõsre. Nagyot zökken a csuklós, felébredek a félálomszerû bóbiskolásból. Itt a megálló, hazaértem, le kell szállnom. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

182

NEMZETEK EURÓPÁJA VS. EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK Hát ezt is megértük! Lezárultak a tárgyalások az Európai Unióval. Úgy is mondhatnánk, befordultunk a célegyenesbe. A hivatalos közlés szerint pedig itt az ideje annak, hogy mindannyian örüljünk. Vezényszóra. A viccet félretéve, az Európai Unióhoz való csatlakozás különleges jelentõséggel bír hazánk életében, illik rá a történelmi fordulópont kifejezés. Mégsem maradéktalan az öröm, nem tud mindenki felhõtlenül örülni a sikernek – jó magyar szokás szerint. A „merjünk kicsik lenni” szakértõ kormányától nap mint nap azt halljuk, a tárgyalások során minden elérhetõt elértek. Ezzel szemben az ellenzék és karizmatikus vezetõje azt állítja, hogy a nagy semmi, amivel James Gond és csapata hazaérkezett Koppenhágából. Józan mezõgazdasági dolgozói ésszel belegondolva, az embernek olyan érzése támad, hogy itt valaki bizony hazudik. Persze jól tudjuk azt is, hogy a Grimm-testvérek és Andersen után a politikusok a legnagyobb mesemondók, valószínûleg játszi könnyedséggel kimagyaráznák ezt is. Teszem azt, valamit rosszul hallottunk a tudósításokban, rosszul olvastunk a sorok közt az újságokat lapozgatva, meg ilyesmi. Kezdem azt hinni, hogy egyik fél sem mond igazat. Legalábbis nem teljes mértékben. Ez a kétely egyre jobban befészkeli magát a csatlakozási felkészülést figyelemmel kísérõ emberek gondolataiba. A LEGDRÁGÁBB KINCS AZ INFORMÁCIÓ Amikor e sorokat írom, még 501 nap van hátra a csatlakozásig. Ezt már tudjuk. Mást azonban nemigen. A dolgok jelenlegi állása szerint, úgy néz ki elõre le van zsírozva az egész, és ha nincs is eu(ro)fórikus hangulat, a lakosság nagyobbik része – mintegy 70%-a 183

– elégedett a csatlakozási tárgyalásokon elért eredményekkel. Persze érdekes lenne feltenni a kérdést, vajon mire fel ez a fene nagy elégedettség, hiszen abban teljes az egyetértés kormány és ellenzék között, hogy a magyar lakosság kóros alulinformáltság állapotában leledzik, már ami az Európai Unióhoz való csatlakozással kapcsolatos információkat illeti. Itt álljunk meg egy polgári szóra! Mielõtt még elfogultsággal vádolna meg a kedves Olvasó, vegyük is le mindjárt a keresztvizet az Orbán Viktor által vezetett polgári kormányról. Mióta beadtuk csatlakozási kérelmünket az Unióhoz, az ország külpolitikai ügyeinek intézésében döntõ fontosságú, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen momentum volt a csatlakozás ügye. A jogrendszer, az intézményrendszer és még sok minden más is abban a szellemben alakult át, hogy hazánk ún. eukonform országgá váljon, mire elérkezik a csatlakozás pillanata. Éppen ezért súlyos mulasztás, vagy inkább mondjuk azt, hiba, hogy a lakosság tájékozottsága az Európa Uniós tagság kapcsán várható hatásokról, gyakorlatilag a nullával egyenlõ. A tájékoztatás és a tájékozottság pedig elsõsorban a mindennapi élet területén bír rendkívül nagy jelentõséggel. Például, tudja ma egy orvos, hogy a csatlakozás után milyen adminisztrációs, betegbiztosítási és egyéb más felmerülõ problémákkal kell majd szembenéznie, ha mondjuk begipszeli egy külföldi törött lábát, aki történetesen a Normafa lejtõin jár szerencsétlenül, amint éppen nem kielégítõ hatékonysággal próbálgatja a drága pénzen vásárolt lécekkel a lejtõn való száguldozás élményeit? Milyen szabályok, esetleg kedvezmények vonatkoznak majd a külföldi páciensre, ha szintén az EU polgára, s milyenek, ha nem az? A tájékoztatás kötelezettségének elmulasztása véleményem szerint legnagyobb mértékben az Orbán-kormányt terheli, hiszen volt rá négy éve. Némileg ugyan felelõsség terheli a Horn-kormányt is, hiszen ha már akkor elkezdtek volna egy tudatosan formált kommu184

nikációs, felvilágosító stratégiát, melyre úgy tûnik szûk másfél esztendeje maradt a jelenlegi szoclib kormánynak, az alaposabb és részletesebb tájékoztatásnak köszönhetõen, ma nem csak a fekete-fehér mintájára két táborra szakadt eu- hívõk és euroszkeptikusok (eurorealisták) politikai farkascsordái vicsorognának egymásra, kígyót-békát kiabálva a másikra, hanem egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb és mindenekelõtt tájékozottabb nép nézne szembe az uniós csatlakozással járó kihívásokkal. A Horn érában az Európai Unió még valami nagyon távoli, szinte elérhetetlen messzeségben lévõ valaminek tûnt, valami olyannak, amitõl majd mindenkinek jobb lesz. A polgári kormány hivatali ideje alatt azonban már úgymond elérhetõ közelségbe került a csatlakozás, és a bizakodásra okot adó kedvezõ gazdasági helyzetben arra gondolhatott mindenki, hogy ha így halad tovább az ország szekere – és minden jel arra mutatott, hogy így halad tovább –, akkor Magyarország egy jól mûködõ gazdasággal tevékeny részese lehet majd az öreg kontinens társadalmi, gazdasági és kulturális életének. A tájékoztatás, az informálás kérdésére azonban Pató Pál úr kései utódai ugyanazt mondták, mint nagy nevû elõdjük: „Ej ráérünk arra még!” Mint tudjuk az események némileg másként történtek, úgy tûnik az ország szekere egy kissé más irányban halad tovább a nagy cél, az uniós tagság felé. DUPLA VAGY SEMMI Annak idején, még az átkosban, megszokhattuk, hogy bölcs pártvezetésünk, a kizárólagos igazság egyetlen letéteményeseként, mintegy a nép feje fölött hozta meg döntéseit és közölte velünk, hogy nekünk éppen akkor mi a jó. Nyilván azokban az idõkben is szép számmal akadtak közöttünk olyanok, akiknek nem tetszettek a meghozott döntések, de az Ideiglenesen Hazánkban Állomásozó Déli Hadseregcsoport nevû vendégünk népes táborának árnyékában nem volt érdemes hangot adni az elégedetlenségnek. 185

Az akkori idõkben a vitás kérdésekben meghozott döntéseket gyakran kísérte a sokak számára ma is ismerõsen csengõ mondat: „Ha Isten és a párt is úgy akarja!” Ha netalán tán sokakban nosztalgikus érzések támadnak e mondat hallatán és a ma hivatalban lévõ kormány tevékenységét látva, meg kell mondjam, cseppet sem vagyok meglepve. Mióta a szoclib kormány ismét magához ragadta az irányítást, az egész csatlakozási folyamat és annak kezelése leginkább a boldog emlékû ötéves tervekre hajaz. Visszajöttek. De térjünk vissza a tájékoztatáshoz és a tájékozottsághoz. Ma, a XXI. század elején, állítólag demokratikus jogállamban élünk. Igaz, a demokratikus jogállam, mint fogalom jó nagy pofont kapott a minap, amikor is az egyik fénymásoló szalonban a másolásra beadott papír tartalma olyannyira nem nyerte el a szolgáltatást végzõ cég alkalmazottjának tetszését, hogy az nyomban továbbította is az infót a tulajnak, aki viszont szélsebesen kihívta a Yardot. A derék közeg pedig – átvételi elismervény ellenében (hiába no, rend a lelke mindennek) – elkobozta a másolásra szánt papírlapot, nehogy a megdöbbent állampolgár esetleg valahol másutt mégiscsak lemásoltathassa azt. Már nem tudom hol olvastam, de úgy emlékszem az Európai Unió demokratikus jogállamok közössége, ahol mindegyik tagországra jellemzõ a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, melybe a szabad fénymásolás kategóriája is beletartozik, mint olyan, és nem a posztos rendõr döntési kompetenciájába tartozik, hogy a másolásra beadott dokumentum kimeríti-e a Btk. közösség elleni izgatás paragrafusát. Visszajöttek. No, de sebaj. Legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy ez az eset – amely a maga nemében elképesztõ, döbbenetes és felháborító – kivétel, mely a szabályt erõsíti, és próbáljunk meg hinni benne, hogy a szeretve tisztelt belügyminiszter-asszony emberséges rendõr186

sége által prezentált Mónika show-k ellenére, azért mégiscsak demokratikus jogállamban élünk és akként is szeretnénk az Európai Unió tagja lenni. Tényleg, szeretnénk az Európai Unió tagja lenni? Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a tájékoztatás és a tájékozottság hiányában a két ellentábor tagjainál egyfajta „dupla vagy semmi„ vélemény látszik kibontakozni. A csatlakozás feltétlen hívei azt mondják, nincs más út, míg az euroszkeptikusok – vagy ahogyan magukat nevezni szokták, eurorealisták – azon a véleményen vannak, hogy az EU-n kívül is van élet. Tényleg, az EU-n kívül is van élet? Mint azt egyre többször halljuk mostanában, a jelenlegi feltételekkel és elért tárgyalási eredményekkel az Európai Unió másodrendû tagjai leszünk csak. Mit tagadjuk, ebben azért van valami, fõként ha ide idézzük Tony Judt, brit történész szavait, melyek az amerikai John Hopkins Központban tartott elõadásai alapján összeválogatott kötetében jelentek meg: „Elképzelhetetlen, hogy a volt kommunista államok valaha is egyenrangú félként csatlakozzanak az Unióhoz.” Mondja ezt egy neves brit történész. Mint azt a polgári kormány négy esztendeje is mutatta, van élet az Európai Unión kívül, elsõsorban a belsõ piacok és a nemzetgazdaság hazai erõinek igénybevételével történõ fejlesztésekkel sok minden elérhetõ, még a világ méretû recesszió ellenére is felmutatható volt egy komoly fejlõdés. De meddig? – hallom máris az EU-hívõk széles táborát. Virág elvtárs szavaival: „A nemzetközi helyzet fokozódik!” Ami jó volt tavaly, nem biztos, hogy jövõre is mûködik majd. De akkor, hol itt az igazság? Az igazság odaát van! – mondhatnánk némi iróniával, felidézve a nagysikerû X-akták címû filmsorozat mottójául szolgáló mondatot. Pedig ez nem vicc! Az igazság valóban odaát van. Az Európai Unió187

ban. Legalábbis a döntések arról, hogy mely államok lesznek sikeresek és melyek nem, úgy tûnik a brüsszeli bürokrácia útvesztõiben születnek meg, sokszor keserves vajúdások közepette. A MÉRLEG NYELVE Üzletembereket sikerre okító könyvek garmadája foglalkozik meglehetõsen nagy terjedelemben és részletességgel az ún. döntéshozatali folyamattal. Hogyan hozzunk meg egy döntést? Nagy általánosságban azt tanácsolják, mérlegeljük gondosan és figyelmesen a rendelkezésre álló információkat, s aztán döntsünk. Ha pedig meghoztuk döntésünket, haladéktalanul lássunk hozzá annak megvalósításához, mert az utólagos kétkedés, hezitálás a döntés helyessége felett, biztosan kudarchoz vezet. A rendelkezésre álló információk figyelmes és gondos mérlegelése általában azt jelenti, hogy ún. „döntési mérleget” készítünk. Nem kell semmi rendkívülire gondolni. Az ember fog egy papírlapot, a közepén húz egy vonalat a tetejétõl a lap aljáig, a vonal egyik oldalára odaírja: MELLETTE, a másik oldalára meg azt, hogy ELLENE. Egy + és egy – jel is megteszi. A különbözõ érveket aztán felírja a megfelelõ rovatba. Amelyik oldalon több érv áll, az gyõz. Ilyen egyszerû. Ez több szempontból is hasznos. Egyrészt ha leírjuk érveinket – és itt most a hangsúly azon van, hogy leírjuk –, nem felejtjük el azokat. Emlékezzünk a nép ajkán született bölcs mondásra: „Hamar munka ritkán jó!”. Nem kell azonnal döntenünk. Aludjunk rá egyet. Késõbb, ha elõvesszük a papírt, esetleg olyan érvek vagy ellenérvek is rajta vannak, melyrõl éppen az adott pillanatban megfeledkeztünk. Másik hasznos tulajdonsága a döntési mérleg készítésének, hogy könnyen áttekinthetõvé teszi mi szól az eldöntendõ dolog mellett és mi szól ellene. Sõt, nagy hasznát vehetjük akkor is, ha saját véleményünket, érveinket másokéval ütköztetjük, mondjuk egy beszélgetés vagy egy eszmecsere során. 188

Kötöm az ebet a karóhoz, még mindig maradjunk a tájékoztatásnál és a tájékozottságnál. Természetesen kellõ információk hiányában döntési mérleget sem tudunk készíteni. Legalábbis jót nem. Az eu-csatlakozás kapcsán még valamire szeretném felhívni a figyelmet! Ne üljünk otthon ölbe tett kézzel a BB-t és a villa eseményeit figyelve, hanem menjünk a dolgok elébe! A polgári körök mozgalma kitûnõen alkalmas arra, hogy civil szervezõdésként például elõadásokat szervezzen és olyan elõadókat hívjon meg, akik szakértõi az eu- s csatlakozásnak, ebbõl fakadóan pedig hiteles tájékoztatást tudnak adni arról, hogy az elért tárgyalási eredmények tükrében, mi vár majd ránk az Unióban. Vagy például érdemes tájékozódni arról is, hogy a már tagországgá vált államok élete hogyan változott meg az Unióhoz történõ csatlakozásuk után. Ez egy olyan témakör, amirõl általában kevesebb szó esik. Érdekfeszítõ és tanulságos írásokat lehet találni e tárgykörben például Prof. Dr. Csath Magdolna közgazdász-egyetemi tanár cikkeiben és könyveiben. Kutassunk, kérdezzünk, informálódjunk, hiszen belépésünk a nagy eurocsaládba mindannyiunk életére hatással lesz majd, le egészen a munkás hétköznapok szintjéig. És még valamit! Ez a hatás csekélyke idõ elteltével pénztárcáinkat is eléri majd. Ha mással nem is, legalább ezzel próbáljuk megszólítani Kádár népét, mely úgy tûnik másból nem, csak a pénz csörgésébõl, a baksis, a felülrõl a szájban landoló sült galamb szerepét betöltõ soványka, ám annál biztosabban érkezõ segélyekbõl ért. Õk is jönnek, velük együtt megyünk Európába, nem hagyjuk itt õket! Arra azért kíváncsi lennék, mi fog történni akkor, mit szólnak majd hozzá a brüsszeli bürokraták, ha a tagországokká váló államokban élõ kelet-európai cigányság öntudatra ébredve rájön arra, hogy a csatlakozás után, a teljes jogú eu-tagállamok polgáraiként szabadon mehetnek oda, ahova csak akarnak? Teszem azt, például töme189

gével lepik el majd az Unió motorjának számító (igaz mostanában kissé akadozó) Németországot az utcán kolduló romák népes tábora és a derék germánoknak a jelentõs számú török kisebbség mellett szembe kell nézniük majd mondjuk két-háromszázezer keletrõl érkezett romával is. Izgalmas idõket élünk, nem igaz? MOST AKKOR MI LEGYEN? Vannak jelzésértékû dolgok, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül – szoktam volt mondani. A sógoroknál, vagyis a szomszédos Ausztriában – mely egyébként tagja az Európai Uniónak – elindult egy mozgalom, mely ma már szinte párttá terebélyesedett, hogy lépjenek ki az Unióból. Ennek elsõsorban két oka van. Ausztria is kis ország, szembesültek azzal a problémával, hogy Brüsszel messze van Bécstõl, olyan döntéseket, amelyek egy nemzetállam hatáskörébe kellene hogy tartozzanak, tõlük messze, távol hoznak meg. Ez felvet egy nagyon fontos kérdést. Milyen lesz a jövõ Európája? Milyen lesz Európa jövõje? A nemzetállamok Európája lesz-e, vagy pedig egyfajta Európai Egyesült Államok? Ezt ma még nem tudjuk. Mindenesetre egyre több jel mutat arra, hogy az egyes tagállamok inkább az elõbbi, mint az utóbbi megoldást tartják egyedül üdvözítõnek. Az egyes tagországokban megfigyelhetõ a nemzeti mozgalmak erõsödése, melyek úgy tûnik nemet mondanak a mindent egy központból irányító bürokratikus megaállamra. A másik dolog, mely igen erõteljesen zavarja az osztrákokat, hogy õk is azonnal nettó befizetõk lettek, tehát nemzeti jövedelmük jelentõs részét tagdíjra kell fizetniük, és nehezen tudják feldolgozni azt a helyzetet is, hogy az Európai Unió nem a munkára, nem a termelésre, nem az önálló gondolkodásra ösztönöz, hanem a felmerülõ túltermelési és egyéb más gazdasági problémák megoldására a segélyezést kínálja megoldásként (lásd a görög halászok esetét). Ráadásul a gazdasági mutatóik sem javultak azóta, hogy uniós tagok lettek. 190

Ha egy ennyire jó állapotban lévõ gazdaságot, mint az osztrák, ilyen kedvezõtlenül érintett a csatlakozás, akkor arra oda kell figyelni nekünk is. Csak emlékeztetõül álljon itt a két ország egy fõre vetített éves GDP (bruttó nemzeti össztermék) értéke: Ausztria 26.230 USD, Magyarország 4.720 USD (1999-es adatok). Lehet jól és rosszul is csatlakozni, mint ahogyan azt Írország és Görögország példája is jól mutatja. Majd’ elfelejtettem, a hivatalos változat szerint – vagyis a Kovács-féle szocialista interpretációban – csatlakozni csak jól, vagy még jobban lehet. Ezek szerint Görögország „csak” jól, Írország pedig még jobban csatlakozott. Valószínûleg a sógorok is csak a „jó” kategóriába tudták beverekedni magukat. Az újonnan csatlakozásra váró országok számára felkínált, a korábbi bõvítési folyamat összegeihez képest szinte alamizsna szerû milliárdok – melyet az USA-ban egy-egy nagyobb iparmágnás, bankár, vagy szoftverguru magánvagyonának mellényzsebébõl kiráz – a német gazdaság gyenge állapotának köszönhetõen sikeredett ilyen szerény összegre. Sokba került az újraegyesítés. Az új, immáron egységes Németország létrehozására nagyságrendekkel több pénzt áldoztak, mint a mostani uniós bõvítésre. Ha nem is ürült ki a német államkassza, azért az elmondható, hogy a derék germánoknak is összébb kell húzni a nadrágszíjat a sörhasakon. AZ IDÕ SZORÍTÁSÁBAN A polgári kormány számára mindennél fontosabb volt a hazai gazdaság megerõsítése, felvirágoztatása. Orbán Viktor és kormánya tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a teljesen szabaddá váló, korlátok nélküli euroversenyben csak egy erõs nemzetgazdasággal bíró Magyarország lesz képes helytállni. Ennek szellemében cselekedtek, amikor is szem elõtt tartva a bölcs tanácsot: „Csak tiszta forrásból!”, finoman szólva lekoppintották az írek nemzeti fejlesztési tervét, melynek a magyar keresztségben a Széchenyi-terv nevet adták. 191

Szükségtelen, hogy újból feltaláljuk a spanyolviaszt. Azt már elõttünk jó páran feltalálták. Írország ma az Európai Unió egyik gyöngyszeme, jól mûködõ gazdaságát, jól élõ polgárait annak a nemzeti fejlesztési tervnek köszönheti, mely elsõrendû fontosságot tulajdonított az ír gazdaság hazai szereplõinek a piac minden területén. Bizonyára mindannyian emlékszünk még azokra a heves kirohanásokra a jelenlegi kormánypártok részérõl – Keller Lászlóval az élen –, melyekben a polgári kormány autópálya építési gyakorlatát kritizálták. Igaz, most volt pályáztatás – az új kormány közlekedési miniszterének elsõ és egyben égbekiáltó bakija után –, de furcsamód egyik pályaszakaszon sem magyar tulajdonú cég lesz majd a fõvállalkozó a jövõbeli sztrádaépítkezéseknél. Rossz nyelvek szerint, eleve olyan kiírást tett közzé a kormány, melynek a magyar cégek nem feleltek meg. Hát így azért elég nehéz elképzelni a magyar cégek és vállalkozások helyzetbehozását. Fõként akkor, amikor kormányoldalról mást sem hallunk, minthogy az elõttünk álló másfél év alatt a kormány elsõrendû feladatának tekinti a családi gazdaságok, a kisvállalkozások és a magyar cégek versenyképességének növelését, helyzetének javítását. Az jutott eszembe, ha a sztrádaépítéseken kívül az élet egyéb más területein is így képzeli el a kormány a gazdaságélénkítést, akkor nekünk régen rossz. Kiszorulunk a saját piacainkról. Ha ehhez még hozzávesszük a privatizációra tervbe vett cégek impozáns listáját is, félõ hogy 2004 májusában a seggünk is kilóg majd a gatyából, amikor átlépjük ennek a csodálatos Európa-háznak a küszöbét. Megmondom az õszintét, ezen a ponton vannak nekem a legnagyobb aggályaim a jelenlegi kormánnyal és áldásos tevékenységével kapcsolatban. A tavasszal lezajlott országgyûlési választások óta számtalan tanújelét láthattuk annak, mennyire más értelmezést nyernek bizonyos dolgok szocialista interpretációban. Mint azt az autópálya építések kapcsán is láthattuk, olykor éppen ellentétes elõjellel mûködik a sajátos szocialista észjárás. 192

Persze nincs is min csodálkozni, hiszen a régi-új elvtársi elit csupán két dologhoz ért, a kedvezõ kamatozású hitelek felvételéhez és a felvett hitelek szétosztogatásához. Ami a beruházói szemléletmódot és az értékteremtést illeti, úgy tûnik nem értek el különösebb sikereket azok elsajátításában. SZAVAZNI TUDNI KELL! Felmérések szerint a csatlakozásra váró országok közül hazánkban a legnagyobb az elfogadottsága az uniós gondolatnak. Ennek ellenére úgy tûnik az euroszkeptikusok tábora is egyre bõvül. A csatlakozási tárgyalások lezárultával a szocialista sikerpropaganda hallatán az öntudatos polgárnak olyan érzése támad, hogy ezt az egész dolgot elõre lezongorázták már. A tavaszi országgyûlési választások kapcsán gyakran elhangzott a vád a mai kormánypártok felé – fõként az MSZP-vel kapcsolatban –, hogy csalással ragadták magukhoz a kormányrudat. Hogy ez valóban így történt-e, nem tudjuk minden kétséget kizáróan, mindenesetre egy biztos, számos jele van annak, hogy a gyanú nem megalapozatlan. Miért érdemes elgondolkodnunk ezen? Most még ugyan nagy a lakosság körében az uniós gondolat támogatottsága, de ki tudja, hogy másfél év múlva is ugyanilyen nagy lesz-e? Másfél év nem kis idõ, addig még történhetnek olyan események, elhangozhatnak olyan mondatok külföldön is, hazánkban is, melyek alapjában alakíthatják át a lakosság döntõ részének az uniós csatlakozásról alkotott véleményét. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha rajtam kívül más is eltöprengett volna már a majdani eu-csatlakozásról szóló népszavazás tisztaságát illetõen. Arra gondolok, ha egy országgyûlési választást el lehetett csalni, el lehet csalni egy uniós népszavazást is. Párhuzamos számítógépes rendszert bármikor fel lehet állítani. Legfeljebb most nem fogjuk hallani a lehetséges választási csalásokat és visszaéléseket csokorba gyûjtõ szakértõt – napjában többször is – arról nyilat193

kozni, hogy „a rendszer nem tudja kiszûrni a kettõs szavazókat!” Egy biztos, a fél országban oda lett a választások tisztaságába vetett bizalom. VAK VEZET VILÁGTALANT Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatháborúkat hallgatva az embernek olyan érzése támad, hogy mindkét oldalnak érdekében áll ennek a „jótékony” tudatlanságnak a fenntartása. Az egyes honpolgárnak viszont pontosan ez az, ami nem áll az érdekében! Újra szeretném felhívni a figyelmet a tájékoztatás és a tájékozottság fontosságára! Eljött az ideje annak, hogy Pató Pál úr országának lakói, Kádár népe és a többiek is, egyszer a büdös életben felemeljék végre a seggüket a tévénézõ fotelbõl és kezükbe vegyék a dolgok irányítását! Járjanak utána annak, mit is jelent majd uniós tagállam polgáraiként élni, dolgozni és egyáltalán létezni. Persze tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy túlzottak ez irányú elvárásaim a régi-új pártelit ismételt hatalomra kerülését oly lelkesen megünneplõ proletariátus szektájának oszlopos tagjaival szemben. Legalább mi, akikben még pislákol valamennyire a nemzeti öntudat halovány mécslángja, hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljek, legalább mi tájékozódjunk és próbáljuk meg felvilágosítani kevésbé aktív honfitársainkat is arról, hogy milyen elõnyök és hátrányok érik majd hazánkat az Európai Unióhoz történõ csatlakozás után. Végezetül azt tanácsolom a kedves Olvasónak, hogy ne higgyen senkinek! Kételkedjen, járjon utána a dolgoknak, nézzen a csillogó, üres szóvirágokból gyártott csomagolás mögé! Egyik régebbi filmélményem jut eszembe. A Philadelphia címû filmben az Oscar-díjas Denzel Washington egy ügyvédet alakít, akinek a kedvenc szavajárása: „Magyarázza el nekem, mintha egy négyéves gyerek lennék, hogy én is megértsem!” 194

Gyõzzék meg önöket arról, hogy miért érdemes csatlakoznunk az Unióhoz, vagy éppen miért nem! És ha nem tudják elmagyarázni olyan egyszerûen, hogy azt egy négyéves gyerek is megértse, akkor ott minimum kételkedjenek! Még van idõ, még nem kell döntenünk, most még csak a rendelkezésre álló információk – sajnos meglehetõsen kevés van belõlük – összegyûjtése, rendezése, osztályozása folyik. Szerezzenek be minél több információt, minél több helyrõl, hogy ezek birtokában jó döntési mérleget készíthessenek. És még egy nagyon fontos dolog! Akadnak olyan helyzetek is, amikor tudni kell nemet mondani! A kocka el van vetve, s bár néha nagyon úgy tûnik, hogy cinkelt, azért van még rá esélyünk, hogy a hatos felével felfelé fog megállni. a szocialista nagyváros öntudatos polgára

195

EGY VALÓDI NAP – avagy a sztárkultusz lélektana –

„The show must go on!” Vagyis a mûsornak folytatódnia kell! A profizmus hideg precizitásával a két kereskedelmi csatorna a karácsony elõtti utolsó hétvége szombatjára és vasárnapjára idõzítette valóságsójának grandiózusan kivitelezett fináléját. A jövõ – s vele együtt reméljük a Haza is – újból fényre derül. Kis szusszanásnyi szünethez jutunk, míg a két konkurens újra összetoborozza a luxusbörtönök körleteinek feltöltéséhez szükséges „emberanyagot”. Epizód II. A klónok háborúja folytatódik. (Mint utóbb kiderült, már az új év kezdetével.) Hollywoodi kasszasikerek szinte elkerülhetetlen sorsa, hogy a mozik pénztárainál elért kimagasló eredmények után olyan hatalmas a csábítás – általában a filmforgalmazók részérõl –, hogy kikényszerítik a folytatás vagy folytatások elkészítését. Természetesen az már más kérdés, hogy az új rész, vagy részek képesek lesznek-e felülmúlni az eredeti alkotás sikerét, vagy bukás formájában a nézõsereg milliói esetleges csalódottságukban elfordulnak a rendezõtõl és a szereplõgárdától. Kevés kivételtõl eltekintve, általában ez utóbbi szokott elõfordulni. Ritka a jó folytatás. Sokszor kilóg a lóláb, a vásznon pálpusztai módjára érzõdik a pénz szaga, ami pedig állítólag nincs is. Érdemes odafigyelni Robert Zemekis – többek között õ dirigálta vászonra a világsikerû Vissza a jövõbe trilógiát is – a kitûnõ amerikai rendezõ, folytatásokról alkotott véleményére. 196

„A folytatásokat nagyon nehéz ügyesen megcsinálni. Az a gond, hogy mindenkinek saját elképzelése van. Ha az ember egy új filmet készít, az az õ saját mûve. Az õ filmje. A nézõk nyitottak a befogadására, de a folytatáshoz megírják a maguk változatát, tudatosan, vagy akár tudat alatt. Mindenkinek van elképzelése a folytatásról, de mindenkinek nem lehet a kedvére tenni.” Ez így igaz, nem könnyû jó folytatást készíteni. A két kereskedelmi csatornán olyan jól sikerült a kukkolósók bemutatkozása, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgárában önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon fokozható-e még ez az országos méretû leskelõdés? A hazai média élmunkás csapatai által nyújtott szánalmas, amerikanizálódott konzumidiotizmus hatékony elterjesztését szemlélve, a válasz minden bizonnyal: igen. Persze akad még néhány kérdés, mely válaszra vár. Például, mikor unnak rá a nézõk széles tömegei a jacuzzira és a villalétbõl fakadó társadalmi együttélés kísérõjelenségeként nap mint nap felszínre törõ obszcenitás és trágárság lassan monotonná váló esti programjára? Mint ahogyan azt a hollywoodi sikerrendezõtõl is hallhattuk, a folytatáshoz mindenki megírja a saját változatát. Meglehet, hiába a kb. kétmilliárdos költségvetés, ha a nézõk önkéntelenül is az eredeti villalakókhoz hasonlítják majd az új csapat tagjait, és ha a casting (szereplõválogatás) nem lesz olyan sikeres mint az elõzõ esetben, elõfordulhat, hogy a nézõk átkapcsolnak egy másik csatornára, ne adj isten esetleg olyan elvetemült tettre ragadtatják magukat, hogy odahagyván a szent tévékészüléket, újra könyvet vesznek a kezükbe és olvasni kezdenek, ahogyan teszik azt újabban mind több polgári körben, így tiltakozván a nézhetetlen televízió ellen, mely hála a kereskedelmi csatornák két médiagyöngyszemének, mára már általánossá vált kis hazánkban. Ha valaki még emlékszik az amerikai álom szirupszerûen csepegtetett, végtelenített változatára, az egykori Dallas címû televíziós sorozatra, ahol a fél ország a sziklaöklû Bobby, a tisztességes olajmilli197

omos – már eleve képtelen képzettársítás – és a gátlástalan, korrupt, Jockey – aki eredetileg egyébként Jr., azaz Junior (ifjabb)-ként funkcionált – küzdelmét izgulta végig, az bátran megjósolhatja, a kukkolósók nálunk biztosan sikeresen folytatódnak majd. Sõt! Jó esélyünk van egy harmadik vagy negyedik etapra is. A nézõk szeretik, ha a képernyõn ölre mennek. Különben is, egy olyan országban, ahol szórakoztatás címén még a XXI. században is muszáj végigszenvednünk a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek amerikai tévésorozat termésének sokszor a gagyi kategóriájába tartozó verekedõs, lövöldözõs fércmunkáit, melyeket egyébként a parabolaantennák megjelenésekor a hirtelen ránk szakadt tömegkommunikációs égi áldáskor a mûholdas adókon már amúgy is mindenki láthatott, nos ott bizton állíthatjuk, aggodalomra semmi ok, a legitimizált, kereskedelmi leselkedés biztos siker. Emlékszem még a boldog emtévés idõkre, amikor péntek esténként kiürültek az utcák, ha a Dallas éppen aktuális epizódja kezdetét vette. Valaki kiderítette, hogy a maratoni hosszúságúra nyúlt sorozat alatt a szereplõk annyi whiskyt ittak meg, amennyi egy tisztességben megõszült, jobb érzésû alkoholistának is a becsületére válna. MENNYI? ANNYI! Akkor még a naivitás állapotában leledztem, azt hittem, hogy ezt már nem lehet überelni. Íme a hír, mely egyszerre több helyrõl is megérkezett villanypostafiókomba: A Való Világ elõzõ kiszavazásán játékos kedvû honfitársaink 850 ezer szavazatot adtak le emeltdíjas telefonon vagy sms-ben. Ezzel minimum százmillió forintot költöttek el. A magyar gyermekegészségügy megsegítésére rendezett Aranyág címû televíziós mûsorban legutóbb 11,5 millió forint adomány gyûlt össze.” Köszönjük Magyarország! Való Világ, mert megérdemled! 198

Asszem ismét kiállítottuk magunkról a Szegénységi Bizonyítványt! Emberségbõl elégtelen! Na ezek után mondtam azt, hogy én már semmin sem lepõdöm meg. (Csak így zárójelben: Ha most valaki azzal jön, hogy a szuperprodukció mégiscsak juttatott egy kórházi gépet a Miskolci hospitalnak, akkor azt mondom, hogy szép dolog, de a gigászi két milliárdos költségvetésbõl lehet, hogy futotta volna többre is. Persze tudom, ez a mûsor nem errõl szólt, és hálásnak kell lennünk mindenért, mely megmentheti a gyermekek életét.) Ugyebár az, hogy egy kereskedelmi televízió, amelyik a piacról él, mire költi a pénzét, az egy dolog. Megépíttet egy házat, amit Való Villának nevez el – lehet, a Villa Negra találóbb lett volna –, hipp-hopp felhúz mellé egy modern televíziós stúdiót, berendezi a házat, no meg a stúdiót, mûködteti az egész hóbelevancot, az õ dolga, az õ pénzük. Végül is, még jót is tettek. Gondoljunk csak bele, mit csinált volna 101 napon keresztül a nap huszonnégy órájában az a 22 rendezõ, 34 operatõr, 12 hangmérnök és a több mint 300 fõs stáb, szegények munkanélküliként, esetleg segélyekért kuncsorogva álltak volna sorban a különbözõ önkormányzati irodák ajtói elõtt. Így azonban semmi vész, minden rendben, kitûnõ munkájukra a folytatásnál is számíthatunk majd. Mindezek mellett talán aprópénznek tûnhet a kb. kétmilliárdos büdzsének azon része, mely arra a 600 liter sörre, 1250 liter üdítõre, 300 kg húsra és húskészítményre, 104 kg zöldségre, gyümölcsre, 1620 péksüteményre és 1015 energiaitalra ment el, melyet a villalakók fogyasztottak el ottlétük alatt. Hiába no, király dolog ez az energiaital, most ez a menõ haversrác! Talán bizakodásra ad okot, hogy a villa fiatal lakóközössége – a magyar átlaghoz képest mindenképp – alig kávézott és nagyon keveset cigarettáztak. 199

Szóval folyik kifelé a pénz, számolatlanul. Megtehetik, hiszen a csatorna magánkézben lévõ üzleti vállalkozás. Arra költik a pénzüket, amire akarják. Az õ dolguk. A köztartozások, meg az elmaradt díjak befizetése meg a mi dolgunk. A milliárdos köztartozás, amit a csatorna felhalmozott, most már nem okoz problémát, hiszen újra Barátok közt vannak, ha jó lesz a mûsor, gáláns állambácsi az adósságot is elengedi. Semmi más dolguk nincs, mint a csõcseléket – akarom mondani a népet –, a televíziókészülékek elé ültetni és ott is tartani õket. Bingó! A szépen felépített tervnek csupán egyetlen neuralgikus pontja lehet, a csõcselék ugyanis kezd leszokni a tévénézésrõl, lehet hogy másutt keres szórakozást magának. Mi lesz, ha elfordul az elõre gyártott konzerv valóságtól és januártól a másik Magyarország másik nyilvánosságától szerzi be az információkat? Mi lesz, ha januártól két és fél millió ember másik csatornát néz majd, ahol olyan hírek is elhangozhatnak, melyek a belterjes médiaelit ellenõrzése alatt álló központi kormányzati szócsöveken sohasem? Akkor baj lesz. Mégpedig nagy baj. Mert akkor majd nem csak a szocialista nagyváros polgára ébred öntudatára, hanem egy becsapott ország. És ha egy ekkora tömeg megmozdul, ott bizony megremeg a föld. Ehelyett mi van most? Idilli a kép. Naphosszat henyélünk a jacuzziban – nem is tudom hirtelen, mi a megfelelõ magyar neve, asszem pezsgõfürdõ, vagy mifene. Semmire sincs gondunk. Felírjuk, mire van szükségünk és a jóságos villamanók másnapra dugig pakolják a hûtõt, ünnepekre ajándékokról is gondoskodnak, cserébe semmi mást nem kell tennünk, minthogy kibírjuk egymást. Egyszer volt, hol nem volt, mese felnõtt magyar gyerekeknek. Majdnem olyan, mint a házasság. A különbség csak annyi, hogy ez utóbbi az esetek nagy többségében nem 101 napig tart, és nincsenek jóságos villamanók, akik ingyen teletömik a frigót mindenféle 200

finomsággal. Ja és a villanyért, vízért, gázért és persze a fûtésért is fizetni kell. Különben minden más stimmel. Megmondom az õszintét, a Való Világ finálé adása végképp eloszlatta az európai uniós csatlakozással kapcsolatos aggályaimat is. Minden oké, vagy ahogyan az ózdi gyöngyszem, Majka mondaná: Királyság van! Ott a helyünk öcsém, ne aggógyá! Tudom, hogy az egy fõre jutó éves GDP (bruttó nemzeti össztermék) tekintetében finoman szólva, nem állunk valami jól az EUtagállamokhoz képest, de a showt nézve arra gondoltam, hogy egy olyan országban, ahol az emberek lazán elköltenek rongyos 100-160 millió forintot arra, hogy egy tévémûsorba betelefonáljanak, vagy sms-t küldjenek, ott tényleg nem lehet nagy gond. Van még guba a dunyha alatt. (Ha másutt már nem is akad.) Most legutóbb, a villalakók utolsó erõpróbájának számító fináléban – középárfolyamon számolva (104,-Ft/szavazat) – mintegy 160,7 millió, bruttó 200,9 millió forintot telefonáltak el vagy smseztek el kis hazánk játékos kedvû, a televíziós showmûsorokért élõ haló honpolgárai. Összesen 1.545.859 szavazat érkezett. Királyság van öcsém! Csá csumi csá! – mondják erre Ózdon. MÉDIASZTÁROK „A sztár csak Te vagy, hallanám a hangodat! A sztár, de nem a színpadon, négyszemközt az ágyamon. A sztáááár!” Kibõl lesz médiasztár? Mert hát médiasztárok nem teremnek ám minden bokorban, kérem szépen! Legalábbis eddig azt hittem. (Már megint ez az ártatlan népi naivitás.) Mára kiderült, nem így van. A televíziós szakemberek elõzetes szûrõin – mint a rosták a 201

Színmûvészetin – átengedett jelöltek közül aztán a nép, az istenadta nép, meghozza demokratikus döntését – természetesen szigorúan közjegyzõ jelenlétében – azt a néhány kiváltságost kiemeli a nagy tömegbõl, hogy aztán modern korunk kommunikációs gladiátoraiként vívjanak meg az ezerfejû szörny, az arctalan televíziónézõk milliós tömegeinek kegyeiért. Akik bennmaradnak szerencsések, akiktõl menetközben búcsúzunk, nos azok sem járnak rosszul, hiszen külföldi úttal, modellkedéssel, riporteri állással vigasztalódhatnak. Azok a kiesett játékosok pedig, akik a szebbik nem jeles képviselõi, ruhájuktól és esetleges gátlásaiktól megszabadítva, nagy valószínûség szerint a késõbbiekben valamelyik férfimagazin címlapjáról mosolyognak majd vissza ránk. Ezen kísérõjelenségek kapcsán egy érdekes esetrõl hallottam. A „játék” egyik résztvevõje, sokak kedvence, a kis Nóri bébi, távozásakor az RTL Klubtól egy riporteri állásajánlatot kapott. Hírek szerint, rendkívül felháborodottan kérdezték az újságíró iskola elektronikus publikálást tanuló hallgatói szeretve tisztelt tanáraikat, ugyan magyarázná már el nekik valaki, hogy most akkor tulajdonképpen mennyit is ér az õ diplomájuk, amiért éveken keresztül tanulnak, ha csak úgy, az utcáról bárki lehet televíziós riporter? Vannak még kontrasztok kis hazánkban – mindig ezt mondom. Persze az is egy érdekes kérdés lenne, hogy ezek után vajon milyen bizalma lehet a televíziós csatornákban egy frissen végzett elektronikus újságírónak, amikor azt látja, hogy a szakma becsülete, mint olyan, egyáltalán nem is létezik. Mindegy, hogy nem tudsz beszélni, pösze vagy és raccsolsz, ráadásul selypítesz is, nem érdekes. Most te vagy a népszerû, a te arcodat (melledet, fenekedet, farkadat stb.) ismerik millióan, makogj valamit, úgy is jó lesz. Feneked a címlapon és a valóvilág elkísér! Itt a léd a tét! Hajdanában danában, még a mesék idejében, hõsök és példaképek éltek. Ma már csak sztárok. Már nem a fõhõs az érdekes, legfeljebb ad202

dig a másfél-két óra erejéig, amíg a moziban ülünk, vagy a televízió képernyõjét bámulva ámulunk kedvenc filmünk képsorain. Sokkal inkább érdekes most már a fõhõst alakító sztár, annak is leginkább a magánélete, ha egyáltalán lehet még magánéletrõl beszélni egy sztár esetében ezekben a vérzivataros médiaidõkben. Mit eszik, mit iszik, milyen ruhákat hord, milyen kocsija van, kit visz az ágyába stb.? Ezt az egész hajcihõt a nagy galaktikus mesemondó, minden ûrmesék és ûreposzok atyja, Lukács György úr – ha Jules Verne lehet Verne Gyula, miért ne? – szóval a Star Wars-univerzum mindenható ura, George Lucas indította el azzal, amikor a palackból kiszabadította a szellemet, és útjára indította az ún. kísérõ iparágak létrejöttét. Az elsõ Csillagok háborúja film sikerét látva, elárasztotta Amerikát a különféle kütyük, csecsebecsék, apróságok, játékok, pólok és hasonlók garmadával. Ez volt az elsõ lépés afelé, hogy az imádott sztár már ne csak arra a rövid idõre váljék elérhetõvé a nézõ számára, amíg a sötét moziterem jótékony homályában a film varázslatos világa által nyújtott egyfajta különleges kapcsolatba kerül vele, hanem mindennapjai során, a munkás hétköznapokban is megjelenjen. A média aztán az eredeti sikert meglovagolva, a hollywoodi blockbustereket televíziós sorozat formájában reinkarnálva, átköltöztette az otthoni szórakoztatóközponttá elõlépett televíziókészülékek villódzó képernyõire. Ezek a sorozatok aztán biztosították a nézõ számára a folytonosságot, s egyúttal lehetõséget adtak a filmes cégek számára, az új sztárok „megalkotására” is. Számos esetben a televíziós szériák elsõ, ún. bevezetõ részében az eredeti mozisiker fõszereplõje is megjelenik a képernyõn, jelzi a nézõknek, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a sztori, mint amit a moziban láttál, csak most már az új ügyeletes jófiú gombolyítja tovább a történet fonalát, õ érte izgulj tovább, kedves nézõ. Ilyen volt például a hazánkban is nagy sikerrel vetített Hegylakó címû fantasy sorozat, mely százegynéhány epizódon keresztül lovagolta meg az eredeti 203

mozifilm ötletét, de megemlíthetnék a szintén amerikai gyártású Csillagkapu címû szériát, mely talán még sikeresebbnek bizonyult, mint maga a sorozat alapjául szolgáló mozifilm. Ha százegynéhány estén át heti rendszerességgel vendégeskedik otthonunkban a fõhõs, hajlamossá válunk arra, hogy virtuális családtagként legszûkebb mikrokörnyezetünkbe fogadjuk õt, s ha ne adj isten nem várt mûsorváltozás miatt borul a program, esetleg elmarad egy rész, rögtön kiverjük a balhét. A vadnyugati fõhõs, amint belovagol fehér lován, paripája felágaskodik, meglengeti a kalapját, mint a Bonanza címû amerikai sorozatban. Hát persze, hogy odavannak érte a nõk, akik kitágult pupillákkal bámulnak erre a tesztoszteron bombára. A fejberúgáshoz hasonlító kijózanító csalódás akkor éri õket, amikor egy reménykedõ pillantást vetnek a tévé elõtt, üveg sörrel a kezükben horpasztó eltunyult élete párjukra, aki valamikor nagyon régen, kb. úgy ezer évvel ezelõtt, a történelmi idõk kezdetén még hasonlított is valamennyire a képernyõn parádézó idolra. Tudjuk, hogy számunkra, a pórnép számára elérhetetlenek, mégis szükségünk van az ideálokra, akiket ma úgy hívnak: sztárok. Van egy nagyon régi mondás, mely így hangzik: Mindenki lehet híres, 15 percre. Vagy valahogy így. Valóban. A média felkap egy hírt, egy eseményt, két-három napig csócsálja, megrágja aztán kiköpi. Jövõ héten meg már nem is emlékszünk rá. Még a viszonylag nagyobb horderejû eseményekkel is így van ez. Egyszerûen annyi minden történik olyan rövid idõ alatt, hogy képtelenek vagyunk minden feldolgozni. A bolygó, amin élünk, hirtelen túl kicsi lett. A távolságot, mint üveggolyót, megkaptuk. Perceken belül értesülhetünk arról, mi történt az otthonunkként szolgáló „sárgolyó” túloldalán. Már, ha a média moguljai úgy gondolják, hogy nekünk arról értesülnünk kell. Különben nem. Az egész olyan, mintha meg sem történt volna. 204

Természetesen nincs ez másként az embereknél sem. Aki lekerül a képernyõrõl, arra menthetetlenül a feledés szürke homálya vár. Persze azok, akiknek megadatott, hogy a média állócsillagainak népes táborába tartozzanak, azoknak nincs okuk aggodalomra, a belterjes médiaelit gondoskodik róla, hogy legalább egy reflektor a sok közül mindig éppen õrájuk szórja jótékony fénysugarát. (Testesebb médiasztárok esetén fejenként minimum kettõ.) Kik is a mi sztárjaink a médiában, és hogyan váltak azzá? Popzenészek, az ún. könnyûmûfaj elõadómûvészei, televíziós személyiségek, sportolók, színészek, körülbelül ennyi. Mindegyikük más utat járt be, kik-ki a tehetségének, egyéni teljesítményének köszönheti azt, amit idáig elért, mások pedig másként értek a közismertség biztonságot ígérõ révébe. A sztárok sem egyformák. Vannak az ifjú titánok (ti tán tudjátok mire használni õket?), õk a feltörekvõ nemzedék, van aztán a szép sikereket elért, jól bejáratott csapat az õ tagjaival, és vannak az igazi állócsillagok, az ún. Nagy Generáció, akiket még ha akarnánk, sem lehet eltávolítani a képernyõkrõl, hiszen mindannyiunk kedvencei õk. A minap éppen két jeles képviselõje is feltûnt a képernyõn a Nagy Generációnak. Az egyik a mindig fiatalos, bár néha kissé borvirágos orcával színpadra lépõ, nótás kedvû Koós János, egy ország Janija, akinek születésnapi mûsorát adta, ha jól emlékszem a királyi tévé. A mûsort most inkább nem részletezném, az ORTT valószínûleg jobban díjazza Koós és Bajor együttes könyvtárlátogatásait mint jómagam. A másik gyöngyszem a szintén örökifjú Zalatnay Cini. Hatalmas keblei a fél képernyõt betöltötték, ahogy egy asztalnál ült a PaDö-Dö és más sztárok társaságában. A baj ott kezdõdött, amikor kézbe vette a mikrofont. Playback tátogás, közben szól az Ave Maria. Hát mit mondjak? Inkább nem mondok semmit. Szörnyû volt. Szegény Cini és a zene abszolút nem voltak összhangban, mindketten külön utakon jártak, a harmónia sehogy sem akart ki205

alakulni kettejük között. Elég illúzióromboló volt az összhatás. Szörnyen kínos volt. Arról nem is beszélve, hogy a drága Cini a dolgok jelen állása szerint (amikor e sorokat írom, még nem született meg az elsõ fokú ítélet) fél lábbal az adósok börtönében van már, és hát pont õ énekli az Ave Maria-t! Hát, itt még ez sem tûnik fel senkinek! Ahogy népi gyökerekkel bíró rusztikus barátom mondaná: Na erre varrjál gombot, öcsém! Tudom, tudom, a kedves olvasó most azt fogja mondani, úgy is felfüggesztettet fog kapni, ebben az országban nem szokás sztárokat lecsukni. A színész Benkõ Péter is megúszta az élettársa pénzügyeit, hipp- hopp kinõ a földbõl egy kastély mellettünk, de nekünk fogalmunk sincs róla, hogy mibõl. Ez ám az igazi népi naivitás! Aztán ott van az a szerencsétlen Császár Elõd, az a narkós popzenész gyerek, õ is megúszta, pedig ott még egy rendõr is meghalt. Az nem derült ki, hogy az esetnél szívott-e anyagot vagy nem, igaz, ez az eset szempontjából teljesen indifferens. Jó Ha Figyelünk! És ha figyelünk, már láthatjuk, ahogy a kereskedelmi csatorna – most még csak finoman adagolva –, de már gondosan készíti elõ a bukott sztár come back-jét. A valóságsók hazai megjelenésével a sztárráválás rögös útja is megváltozott némiképpen. Nagyobb szerepet kap most már a média manipuláló, szelektáló hatása. A nép aztán már csak az elõre felkínált, fertõtlenített, sugárkezelt, médiailag steril, politikailag szalonképes, abszolút középen álló sztárjelöltek közül választhatja ki a majdani képernyõvirtuózokat. Médiasztárjaink általában közismert emberek voltak eddig. Láttuk már õket filmen vagy színpadon, esetleg más szerepkörben, mondjuk sportolóként, vagy még az átkosban a királyi televízióban, vagy hallgattuk otthon a lemezeiket stb. Ezzel szemben most a média egyszerûen kiemel néhány embert az arctalan tömegbõl és sztárt csinál belõlük. 206

Az egészben az a legérdekesebb, ahogyan ezt megteszi. Ha nagyon leegyszerûsíteném a dolgot, azt mondanám, a pénzért a szabadságot kéri cserébe. Az összezártságot felhasználva készteti a játék szereplõit – vagyis a leendõ sztárokat –, hogy próbálják tovább élni megszokott életüket, õrizzék meg egyéniségüket. Ami persze lehetetlen, hiszen már maga a szituáció sem hétköznapi. Az esténkénti vendégeskedés a magyar háztartásokban pedig automatikusan magával hozza az ismertséget, s ezáltal a sztárságot is. Érdekes lenne szemügyre venni, vajon milyen környezetbõl érkeztek az új csillagok, hova kell visszatérniük, ahol esetleg némelyiküknek nélkülöznie kell majd a jacuzzi nyújtotta élvezeteket. Itt is az összefoglaló siet a segítségemre, mert hát a finálé sem lehet meg összefoglaló nélkül. Ózd. A borsodi fenegyerek szurkolótáborának fõhadiszállása egy amolyan vadásztanyaszerû étterem, ahol a mindig mosolygós barátnõ, Zsani felel a riporter kérdéseire, nem kétséges Majkánál lesz a legjobb helyen a 12 millió, a lakás, meg az autó. A város egy emberként a focista mögött áll, még a polgármester is neki drukkol, tudjuk meg a kisfilmbõl, ahogy az iparváros elsõ embere szélesen belemosolyog a kamerába. És még egy plusz, amit valószínûleg csak Ózd tud és nem vagyok biztos benne, hogy széles e hazában akad még település, melynek lakói ekkora áldozatot vállalnának csatába induló fiukért. Az ózdi anyák, ó drága ózdi magyar anyák, még az etetést és a fürdetést is a showhoz igazították. Azé ez má nem semmi! A kitörés érdekében mindent! Ha már úgy iparilag, meg gazdaságilag nem jött össze a dolog, legalább így a médiján keresztül, kezit csókolom! A szocialista nagyváros öntudatos polgára egy pillanatra eltûnõdik, milyen kísérteties a hasonlóság a másik csatorna sztárjával, Pongóval, aki egy szintén lecsúszott ipari település, a déli bányászvá207

ros Komló lakójaként bírta egy teljes város támogatását és szimpátiáját. Egészen addig, amíg a nézõk megelégelték a néha epilepsziás rohamoknak is beillõ jeleneteket és finoman bár, de határozottan ki nem paterolták õt a BB-házból. Igaz, a komlóiak büszkeségét visszavárja a fehérnemûk elegánsan sejtelmes erotikus világa. A bugyibutik pultja mögött még sokáig szórakoztathatja vásárlóit a médiában szerzett élményeivel. Az üzlet állítólag annyira beindult, hogy most már akadnak olyan hölgyek is szép számmal, akik Pécsrõl csak azért utaznak el Komlóra, hogy újdonsült médiasztárunk butikjában vásárolják meg tanga gyûjteményük legújabb darabját. Mezõtúr. A következõ filmecske helyszíne. Valami kocsmaféle, vagy ivó. Maradjunk inkább a vendéglátóipari egység meghatározásnál. Okiszerû alakok, ahogy végigpásztáz rajtuk a kamera. Hosszú haj, szakáll, már csak egy Harley-Davidson hiányzik alóluk. Isznak és cigiznek. Valami azt súgja, ne várjunk filozofikus mélységeket szántó gondolatokat. És nem csalatkozék. A díszes asztaltársaság úgy reméli, a 30 miller összértékû fõdíjat az õ fiuk hozza haza. – Reméljük Okoska hozza el majd a pálmát! – mondja két slukk között a helybéli vezérszurkoló. A következõ kérdést ugyan nem halljuk, de nyilvánvaló, hogy a riporter valami éktelen nagy szamárságot követett el. Talán a napi elfoglaltságról vagy az életfelfogásról kérdezte Oki cimboráit, mert a szerencsétlen tévénézõ a válasz hallatán úgy érzi, ebben a pillanatban éri el õtet a szent megvilágosodás, mely Mezõtúrról kiindulva egy csapásra félresöpri a világ gondjait, s egyúttal megoldást is kínál nekünk, eme szerencsétlen hon gyarló polgárainak a szürke hétköznapok monotonitásának elviselésére. Imígyen hangzék tehát a nem hallott kérdésre adott válasz a maga puritán egyszerûségében, mely 208

még mindig az elõbbiekben lencsevégre kapott mezõtúri vezérszurkoló fogai kerítésén át távozik az ivó cigarettafüsttel teli légterébe: – Iszunk egy-két sört, aztán egy-két szilvát hozzá. Jövünk, megyünk. Széles vigyor. Ennyi volt Mezõtúr. Köszönjük szépen! Nagy tapsot Okinak és a mezõtúri csapatnak! Megyünk tovább. Nem kevésbé érdekes és elgondolkodtató az eredetileg békési, de ma már a fõvárosban élõ Szabolcs támogatóiról készült filmecske sem. Itt fiatalabb a társaság, mint az Oki-féle rockercsapat esetében, talán az ózdiakkal lehetnek egykorúak. Modern nagyvárosi fiatalok, maga a hely is egyfajta klubszerû miliõt sugall. Itt is a közeli hozzátartozó, Szabolcs lánytestvére nyilatkozik elõször: – A nõk többségben vannak, többen szavaznak rá. Az elsõ benyomások hatására a nézõben kialakult egyfajta finom, urbánus eleganciáról festett kép egy pillanat alatt szerte foszlik, ahogy a villa ügyeletes szépfiújának támogatói közül az egyik szóhoz jut: – Ha Szabolcs kijön és nyer, megígértem neki, hogy a pénzét elisszuk, kocsiját összetörjük és a lakásán akkora bulit csapunk, hogy tíz évig takaríthat utána! Íme hölgyeim és uraim, a nagyvárosi fiatalság! Modernek, nem igaz? Kik is valójában ezek a szurkolók és milyen életfelfogást testesítenek meg? Vagyis kik vagyunk mi nézõk, és milyen értékeket képviselünk? – kérdezhetnénk így is. Nos, szigorúan nem reprezentatív minta alapján, a szurkolótáborokat górcsõ alá véve, azt kell mondjam, nem valami rózsás a kép. Nézzük! Az ózdi csapat tiszta ügy. Más kitörési lehetõség nincs, a legkisebb fiú szerencsét próbál az élet sûrûjében, õ talán megmenekülhet, ka209

pott egy esélyt, hogy valahol másutt új életet kezdjen. Talán neki sikerül. Kicsit bunkó, kicsit erõszakos, kicsit mocskos szájú, de hát istenem, kinek nincsenek hibái? Senki sem tökéletes, nem igaz? De azért a mi fiunk ez a Majka gyerek és egészen biztos, hogy nélküle szürkébb lenne az élet a villában, no meg a képernyõkön is. Vajon mennyi idõ alatt lehet elinni 30 millió forintot? Jó kérdés. Egyre csak ez motoszkál bennem, ahogy Oki szurkolótáborát hallgatom. Ahogy így elnézem a mezõtúri csapatot, a sör és a szilvák által képviselt jövés-menés sajátos életfelfogása hamar a kassza végét jelentené. Elvégre ökör iszik magában, meg aztán a qrvák is pénzbe kerülnek és hát a jóságos RTL Klub villamanói sem állnak majd mindig készenlétben, hogy szervírozzák az éppen aktuális Irént, Alízt vagy a jóég tudja kicsodát a nagy didikkel. A nagyvárosi fiatalok esetében, még akkor is, hacsak viccbõl mondták, elgondolkodtató – legalábbis számomra –, hogy mindjárt az agresszivitás az elsõ, ami eszükbe jut. Ráadásul ismét tetten érhetõ az a ronda magyar mentalitás, mely még az emberarcú szocializmusnak azon idõszakából ered, amikor még egymás elõtt írták alá a dolgozók a fizetési papírt, mindennél jobban érdekel minket, menynyi pénze van a másiknak? Nem számít, hogy a mûvelt nyugaton – ahová elvileg mi is tartunk – nagyfokú modortalanságnak számít még csak az erre utaló magatartás is. Nem számít, még nem vagyunk ott. Még itt vagyunk. Nem számít, hogy barátunk az illetõ, már az õ kontójára vagyunk nagyfiúk. Elisszuk a pénzét! – mondja az egyik állítólagos barát. Utána meg még össze is törjük a vadiúj A2-est. Azon gondolkozom, vajon mit tennének, ha történetesen valaki olyan nyerné meg a játékot, aki nem szimpatikus nekik? Nem tudom érthetõ-e, hogy mire szeretnék kilyukadni? Arra gondolok, hogy miért csak szélsõségekben tudunk gondolkodni? Miért nem tudjuk az arany középutat járni? Például Szabolcs barátai – ha már más megfelelõ testrészével verik azt a bizonyos csalánt – 210

mondhatták volna azt is, hogy teszem azt, fizess be minket egy világkörüli útra, együtt végigbulizzuk ezt a sárgolyót, vagy valami hasonló. Ez sem elegáns, nem is ildomos, de legalább nem agresszív. Ezzel azt szeretném mondani, épp itt lenne az ideje, hogy mi magyarok megtanuljunk önfeledten örülni. Persze az is lehet, hogy tévedek, és én látom rosszul a dolgokat. UTAM A CSÚCSRA Ugye milyen érdekes, hogyan lesz valaki manapság sztár? Nem kevésbé érdekes azonban az sem, hogy melyik sztárt kik támogatják, s kik azok, akik elfordulnak tõle, vagy kik azok, akiknél süket fülekre talál. Az egyiket a munkásosztály emeli piedesztálra, Ózd, a VIII. kerület és a proletariátus szektájának oszlopos tagjai egy emberként adták le szavazataikat az emeltdíjas hívásokon és sms-eken keresztül a nép egyszerû fiára, aki közülük való és aki egyszerû „ami szívemen az a számon” stílusában mindenkit elküld a qrva anyjába, ha éppen nem az van, amit õ akar. Bazzzegg! Aztán itt van a villa gondnoka. A jóságos nagy mackó. A nagydarab, torzonborz figura, aki esténként hatalmas, alaktalan tömegével, a természet adta meztelen valóságában habteste és szabadon libegõ hímvesszõje által nyújtott vizuális orgiával riogatta a villa hölgy lakóit, no meg a nézõk millióit! Az csak természetes, hogy a bohém rocker mind rászavaz. Akadnak aztán olyanok is, akiket a nõk juttatnak a csúcsra. (Magam is ezt a változatot szeretem a legjobban.) A történelem során már jó néhányszor megtapasztalhatta a gyarló férfinép, mire is képes a szebbik nem. Nem jó ujjat húzni az asszonyállattal, sokan vannak, ami egy ilyen szavazós buliban kimondottan veszélyes is lehet, és mindig elérik amit akarnak. Mint utóbb kiderült, most is ez történt. – A villafüggõség a sztárokat is elérte! – hallhattuk Stohl Bucit, a show porondmesterét. Mármint, hogy a valódi, az ismert sztárokat. 211

Voltak köztük olyanok is, akik néhány napig a „luxusbörtön” lakói voltak, de akadtak olyanok is, akik csak egyszerû szemlélõi voltak a monstre adássorozatnak. Érdekes módon a legtöbb sztár, a kevéssel a játék vége elõtt búcsúzó Györgyinek, a villa gyönyörû, szõke boszorkányának drukkolt. Egyikük úgy fogalmazott, a szõke démon igazi egyéniség, kultúrált, szenvedélyes, gyönyörû és kedves, egyáltalán olyan, amilyennek egy igazi nõnek lennie kell. A nézõk azonban nem így gondolták. CSAK EGY MARADHAT „Mióta tudod, mindig az a jófiú, aki nyer, jól teszed, ha megteszed, amit kell. Hidd el, hogy csak így lehet ez a hely a végén, valami Amerika!” Tényleg ez kell nekünk, valami Amerika? Nem inkább valami Magyarország? Szûk másfél esztendõ múltán már csak valami Európa lesz a helyén, ha nem vigyázunk. Márpedig úgy tûnik, nem vigyázunk. A két kukkolósóval valami megint végérvényesen eltûnt a magyar televíziózásból, megint szegényebbek lettünk egy illúzióval, a magánélet szentségének és sérthetetlenségének illúziójával. Pénzisten oltárán feláldozunk mindent. Most már ezt is. A Nagy Tesó által aláíratott papírok körül volt valami guzmi, állítólag alkotmányellenes a szerzõdés néhány pontja, mivel azok szerint a „játékosok” hacsak részlegesen is, de lemondanak bizonyos alapvetõ szabadságjogaikról, s mint utóbb kiderült, ezt senki sem teheti meg, még önként sem. Ezt írta az újság. Érdekes módon, errõl azóta sem hallunk semmit. De hiszen ez olyan egyszerû, mint az 1×1. A médiában, ami nem szerepel a hírekben, az nincs is. Nem is létezik. 212

Ami azt illeti, jómagam a két kukkolósó közül az RTL-es változatot részesítettem elõnyben, a Nagy Tesóból hamar kiszerettem, valahogy nem találtam eléggé érdekesnek a ház lakóit, amolyan szürke kis csapatnak látszottak számomra. Elnézést kérek a BB-rajongó olvasóktól, ha van ilyen. Úgy tûnik azonban, hihetetlenül zseniális idõérzékkel rendelkezem, mert nagy általánosságban mindig valamilyen érdekes pillanatban sikerült átkapcsolnom a Lenin TV-re, amikor is éppen valamilyen emlékezetes momentum zajlott a BB-házban, élõ egyenes adásban. Ki gondolta volna, hogy a lihegésekkel tarkított lepedõ alatti maszturbáció csak az egyik zsenge szárnypróbálgatása a pornószínésznõi karrierrõl is álmodozó késõbbi gyõztes Évinek? Vagy egy másik alkalommal, amikor a kamerával szemben a szõnyegen ülve, szétvetett lábakkal, egy szál bugyiban valami építõkockákból tornyot építve visszaidézte számunkra a gyermeki kreativitás és a hamvas ártatlanság sajátos keverékébe burkolózó naiv játékosságot, nézõk milliói számára nyújtva ezzel felejthetetlen perceket. A dugásról sajnos lemaradtam, de majd kikölcsönzöm, ha megjelenik DVD-n. Gondolom ez lesz a huszonnyolcadik bõr, amit még le lehet hámozni majd a Nagy Tesóról. Kedves ismerõsöm a maga rusztikus stílusában így summázta az esettel kapcsolatos véleményét: – Drága dugás vót ez a Lenin tévének, de legalább nem lehet azt mondani, hogy a csaj nem dógozott meg a lóvéér. Hát, ez is egyfajta vélemény, mindenesetre a villa közönsége – a Nagy Tesó házával ellentétben – úgy gondolta, a végsõ küzdelemben nincs helye a gyengébbik nemnek, így a sajátos összetételû triumvirátusra mondott igent. A mûsor készítõi – nagyon okosan és profi módon – a kiszavazások alkalmával mindig megállítottak néhány járókelõt, ugyan mondanák már el a kamerának, szerintük ki fog továbbjutni az éppen aktuális párbajban. Természetesen arra kínosan ügyeltek, hogy azonos 213

számú hozzászóló jöjjön össze mindkét játékos mellett. A legpártatlanabb az volt, amikor semleges válasz hangzott el utoljára. A fináléban is hallhattuk a nép hangját. Egy nézõ – nevezzük talán utca emberének – azt mondta: – Az fogja megnyerni a 30 millió összértékû díjat, aki legjobban hasonlít a magyar átlagemberre. Nagyon okos szavak ezek kedves olvasó, mi több, bölcs szavak, jó ha nem felejtjük el, egy fiatal hölgy mondta bele õket a kamerába. Igaz, õ az aranylábú borsodi focistában látta meg legjobban a nép egyszerû gyermekét, maga a televízió elõtt hosszú órákat gubbasztó nép viszont nem. Az átlag magyar bizony nem hasonlít az ózdiak büszkeségére, legfeljebb csak a trágár beszéd tekintetében. De hát akkor, milyen is ez az átlag magyar tulajdonképpen? Nos, az átlag magyar csendes, visszahúzódó, kissé tesze-tosza, a közösségi dolgokban nemigen vesz részt, hajlamos különvonulni, ha éppen nincs ínyére a többiek játéka. És van még egy fontos tulajdonsága, hihetetlen az alkalmazkodó- és utánzóképessége. Éppen ezért a vezéren kívül nem is tûr meg maga mellett más olyan embert, akinek esetleg saját, önálló gondolatai vannak. Úgy tûnik a nézõk sem. Különösen akkor nem, ha nõ az illetõ. Az utca emberének tehát igaza volt, csak abban tévedett, hogy ennek a gyönyörû kis országnak a játékos kedvû átlag magyarjai nem a borsodiak csiszolatlan gyémántjában látták meg önnön tükörképüket, hanem a fotómodelli külsõvel megáldott, ugyanakkor néha szoborszerûen merev Szabolcsban. Természetesen sokakban felmerült már a kérdés: Miért pont Szabolcs? Nem tudjuk. Egy biztos, a villa lakói számára õ volt az, akit a legjobban szerettek volna a falakon kívül tudni, négyszer is kiküldték párbajozni. A nézõk milliói azonban nem tolerálták a lakótársak óhaját, mind214

annyiszor visszajuttatták a villába a szépfiút. Ne, hogy már a nyúl vigye a vadászpuskát! Itt az lesz, amit a nép akar! És lõn. Munkásökör, hatökör, odaszavaz, hova köll! És szavazott. Mint tavasszal. Meg õsszel. Hiába, a nép szava, Isten szava. Talán megsajnálták a mindig különcködõ, az együttes tevékenységek elõl gyakran zuhanyozásba vagy alvásba menekülõ Szabolcsot? Lehet. Mindenesetre érdekes nép ez a magyar. Mindig akad valami pici, oda nem illõ homokszem, ami bekerül a fogaskerekek közé. Elõször csak apró problémát okoz, késõbb aztán leáll tõle az egész, eddig olajozottan mûködõ gépezet, ráadásul még tönkre is megy. Pedig ha már az elején odafigyelünk és megakadályozzuk, hogy az a fránya homokszem bejusson… TANULJ TINÓ, ÖKÖR LESZ BELÕLED! Függetlenül attól, hogy valaki szerette-e ezeket az esténként jelentkezõ nyilvános peep-showkat vagy nem, egy biztos, a két szuperprodukció arra tanít minket, hogy Jó Ha Figyelünk! Néhány szót az etikáról. A váratlan helyzetek mindig nagy próbatétel elé állítják az embert. A villa történetében is történt egy váratlan és sajnos tragikus esemény. Oki a villában tudta meg, hogy lánya, aki már hosszabb ideje kórházban feküdt, meghalt. Tudták, hogy a kislány beteg, azonban mindenki bízott abban, hogy nem lesz baj. Aztán megtörtént az, amitõl mindenki félt. Igazi emberi dráma a képernyõn, élõ, egyenes adásban! Csak nálunk! Csak most! Csak önöknek! Ne menjenek sehová, a reklám után visszajövünk! Mit mondjon ilyenkor az ember? Showmûsort csináltak egy kislány halálából? Egy család legbensõbb magánügye, a gyász kerül a képernyõre két reklámblokk között, miközben Kozirev Ivan öntõ215

munkás, öntudatos csepeli MSZP-szavazó éppen megérdemelt estebédjét tölti családja körében a tévéképernyõ elõtt. Úgy tûnik nemcsak a térképekre rajzolt földrajzi határok, de az erkölcsben és etikában láthatatlanul meghúzott, ám annál erõsebben érezhetõ lelki határok is légiessé válnak lassacskán. Az ember ilyenkor óhatatlanul felteszi magának a kérdést, vajon milyen felnõttek lesznek a ma és a holnap ifjúságából, ha a média vezérletével leomlik az összes erkölcsi, etikai gát, hová vezet ez az út? – Nekem most meg kellene szólalnom hölgyeim és uraim, mondanom kéne valamit – látjuk a könnyeivel küszködõ porondmestert – de nem tudok. Ez tényleg igazi emberi dráma a képernyõn, csak attól félek kezdek immunissá válni, s mint a BBC felmérésében szereplõ derék britek, én is kétkedéssel fogadom azoknak a könnyeknek a valódiságát. Stohl András eredeti hivatását tekintve színmûvész. Ha azt mondják neki sírj, akkor könnyezik, ha azt mondják neki, nevess, akkor hahotázni kezd. Másnap aztán valamennyire megnyugszom, mert bemutatják az adáson kívül rögzített párbeszédet is, ahol a porondmester még mindig el-elcsukló hangon elmondja, hogy nemrég vesztette el az édesapját, ezért mélyen átérzi Oki bánatát. Átmenetileg megnyugszom, még nem értük el az angol színvonalat. Néhány szóban kultúráról, mûveltségrõl, miegymásról. Hát a kultúrára meg a mûveltségre kár is az idõt pazarolni, ez a mûsor nem arról szólt. Illetve talán egy olyan idõszak volt a villa történetében, melynek valami halovány köze volt a kultúrához és mûveltséghez, ennek szerényen „Az entellektüel szenvedése és bukása” címet adtam. Szinte kárörömmel felérõ élvezetet jelentett számomra, ahogy a bazidai Darth Vader (a szuszogással kísért légvételérõl elhíresült, nagy nevû jedi elõdjére hajazó Verebes István) megpróbálta ráag216

gatni az irodalom csodás gyöngyszemeit a villa rettenetes lakóira, láthatóan kevés sikerrel. A már- már polihisztori babérokra törõ színész-rendezõ-mûsorvezetõ géniusz szemmel láthatóan szenvedett. Hát igen. Ahhoz, hogy részesei lehessünk annak a szellemi élvezetnek, melyet egy irodalmi alkotás nyújthat számunkra, legelõször is rendelkeznünk kell az olvasás csodálatos képességével, vagyis el kell tudnunk olvasni azt. No mármost, ha ez harmadszori nekifutásra sem sikerül hibátlanul, hát ott bizony gondok adódhatnak a mûélvezettel, apró hiba csúszhat a mûvészi gondolatok által közvetített tartalmi mondanivaló kisilabizálásában. Magyarán: meg kéne tanulni rendesen olvasni! De ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy ezt már nem lehetett überelni, hát nagyon téved! Lehetett. Az utolsó nap, a finálé napján, a villában maradó triumvirátus kapott még egy feladatot, melynek végrehajtásához szükség volt a magyar ábécé ismeretére. Összedugták a fejüket, tanakodtak, de az ábécé összerakása annak a baga úristennek se ment. Az országos ismertségre szert tett triumvirátus tagjai – akik egyébként maguk is fantasztikusan népszerû sztárjai lettek kishazánknak – team-munkában nem tudták összehozni a magyar ábécét. Íme új csillagaink, hölgyeim és uraim, az Önök kedvencei. Akiket egy egész ország szeret! Nagy tapsot Majkának, Okinak és Szabolcsnak! Beszarás. A pontot az i-re a villa ózdi, aranylábú hangulatfelelõse tette fel, amikor ismételten tanúbizonyságot tett zseniális humorérzékérõl. Az alábbi mondat hagyta el fogai kerítését: – És van köztünk egy tanító, egy diplomás, aki tanítja a gyerekeket, azt nem tudjuk összerakni az ábécét! Küggyetek má be egy ábécét, haversrác! Hát kedves Magyarország beírunk egy újabb érdemjegyet abba a bizonyos Szegénységi Bizonyítványba. Magyarból elégtelen. 217

MINDEN JÓ, HA VÉGE JÓ! Minden rosszban van valami jó. – ahogy a régi mondás is tartja. Egy valami volt, ami viszont nagyon tetszett nekem és mindkét csatorna mûsorában megfigyelhetõ volt. A lakók tudtak örülni egymás sikereinek. Ez nagyon bíztató. A rosszmájúak persze mondhatják azt is, hogy annyira elegük volt már a bezártságból, hogy a pénz sem érdekelte õket, csak jussanak ki végre abból az átok építménybõl. Lehet. Mégis azt hiszem, hogy az öröm õszinte pillanatai megmutatták, hogy ez a fiatal nemzedék, ha kicsit bunkó is, ha kicsit arrogáns is, esetleg szabad szájú és nem ismeri még kellõképpen a kultúráltságot és a jó modort, azért mindenképpen szeretetre méltó, és talán megszabadul az elõzõ nemzedékek standard magyar életérzésétõl, mely legjobban a „megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is” életfelfogásban foglalható össze. Nem tudom, mi lesz a vége ennek a médiaõrületnek és sztárkultusznak. Ez itt nem Amerika és a magam részérõl nagyon szeretném, ha nem is válna azzá. Még mindig van alternatíva. A belterjes médiaelit vizuális morzsákként szétszórt valósága helyett inkább csináljunk valami mást. Járjunk össze baráti társaságokba, beszélgessünk egymással, menjünk el könyvtárba – no nem a Bajor-félébe –, hallgassunk zenét, vagy ami talán a legjobb, vegyünk kezünkbe egy könyvet és olvassunk! A könyvek a gondolat szabadságát adják nekünk, a segítségükkel eljuthatunk a Fantázia birodalmába! Hacsak néhány röpke órára is, de magunk mögött hagyhatjuk ezt a saját vesztébe rohanó, pénzéhes világot. Talán eltelik majd még néhány évtized, amíg rájövünk, hogy a mindenkire uniformizáltan ráerõltetni kívánt amerikai hamburgerrágógumi-kokakóla egyen kultúrából elege van az emberiségnek. Addig is álmodozzunk! És igenis merjünk nagyot álmodni! Ne nézzünk vissza csak elõre! Vissza a jövõbe! a szocialista nagyváros öntudatos polgára.

218

ÉLET A GYARMATOKON – avagy „nemzetközivé lesz, holnapra a világ”

Ismét egy évvel öregebbek lettünk. Mondanám, hogy talán bölcsebbek is, de ahogy a 2002-es év hazai eseményeire visszatekintek, hát minden eszembe jut, csak éppen a bölcsesség nem. A kitûnõ humorista Fábry Sándor egyik szilveszteri konferansziéja jut eszembe, immáron nem tudom hányadszor ismét „magunkra húztuk a kommunistákat”. De hagyjuk a múltat, a különféle összegzéseket, számvetéseket mások – nálamnál jóval illetékesebbek – már elkészítették. Az új esztendõ kezdetén inkább nézzünk elõre, tekintsünk egy szebb jövõ felé. De vajon merre van ez a szebb jövõ? Honi és külországi nagyokosok szerint nyugat felé kell tekintenünk. Az eddigi történések alapján némi halovány elképzelésünk már most is van arról, hogyan alakul majd e lángoktól ölelt kis ország jövõje a globális tõke európai fennhatóságának létbiztonságot ígérõ, ám vasmarkú szorításában. VISSZA A JÖVÕBE Hazánk útja a jövõbe az Európai Unión keresztül vezet. – halljuk hivatalos helyrõl az útmutatást a volt MSZMP KB tagjaitól. Egy percet sem vesztegethetünk, nem maradhatunk le egy már most kb. 360 milliós piac kínálta lehetõségrõl. Ha valakinek esetleg a rossz emlékû KGST jut eszébe az Európai Unió hallatán, nos, cseppet sem meglepõ. Ha a volt szocialista országokban regnáló kormányokat nézem azt is mondhatnám, a volt kommunista országok szocialista munkaverseny keretében igyekez219

nek befelé az unióba. Vajon mi lesz a belsõ árucsere fizetõeszköze, a transzferábilis euró? Pedig a távlatok rendkívül kecsegtetõek. A csatlakozás után egy kb. 450 milliós óriási, egységes piac, szabadon átjárható határok, nincs szükség útlevélre meg vámokra. Királyság! – ahogy Ózdon mondani szokták. Az ember hirtelen nem is érti, mire fel ez a nagy hõzöngés az ellenzék részérõl. Természetesen, mint már annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy az élet nem feketébõl és fehérbõl, hanem a szürke különbözõ árnyalataiból tevõdik össze. Tetszik, nem tetszik, eljárt felettünk az idõ. Ha úgy tetszik, a történelem átlépett rajtunk. Meg a birodalmak. A régi lelépett, de máris itt a helyébe az új. Ez az új birodalom már nem vadkeleti, nem hordja magán a barbár hódítók jellegzetes ismertetõjegyeit és a központi utasítások is máshonnan érkeznek. Az új hatalom szürke eminenciásai elegáns Armani öltönyben feszítenek, ahogy fiatalos lendülettel, arcukon az elégedettséget sugárzó 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal kiszállnak a 600-as Merdzsókból. Csekkfüzetüket mindig maguknál hordják, melybe a szintén elmaradhatatlan aranyhegyû Parker tollal firkantják oda szignójukat a megvesztegetés, megvásárlás vagy éppen csak az alamizsna funkcióját betöltõ baksis összeg alá. Hacsak el nem söpri a harmadik világégés ezt a saját vesztébe rohanó, öntelt és pénzéhes emberiséget, ennek a kis országnak az ügyes-bajos dolgait ezek az öltönyös, parkertollas eurohivatalnokok fogják majd irányítani, brüsszeli fõnökeik utasításainak megfelelõen. Világ tõkései egyesüljetek! Az Európai Unióhoz újonnan csatlakozó volt szocialista országokat mintegy hitbizományként megkapó nyugat-európai jóléti államok lesznek a bõvítés haszonélvezõi. 220

Õk az egyenlõbbek az egyenlõk között. Ha a bõvítés az eredeti forgatókönyv szerint játszódna le, tehát a tíz új ország helyett csak négyet vennének fel, mint ahogyan azt eredetileg is tervezték, valószínûleg kevesebb belpolitikai vihart kavart volna a csatlakozás ügye, nyilván több pénz jutott volna a belépõ államoknak. Ne legyünk álszentek, végül is itt errõl van szó. Különösen érdekes ez annak a most nemrég napvilágra került költségelemzésnek a fényében, mely több nyelvre lefordítva, az Internetnek köszönhetõen futótûzként terjedt el a közép-kelet európai villanypostafiókokban. Ebben az uniós bõvítés költségeinek elemzésérõl szóló jelentésben összehasonlítják a mostani és az elõzõ bõvítés költségeit országra és egyénre lebontva. Magyarán mennyi uniós támogatás jut az újonnan csatlakozó államok egyes polgárainak. Gondolom Önök is sejtik, e téren sem túl rózsás a helyzetünk. A lelassult uniós gazdaság veszteségeit a közép-kelet európai államokon keresztül szanálják. A bõvítés jó üzlet, legalábbis a jelenlegi tagországok számára. Kis befektetéssel nagy haszonra tesznek szert. Az igazi haszon pedig a majd 100 milliós új piac, ahol még több árut és szolgáltatást lehet eladni. Beindult az újgyarmatosítás. 2004. május 1-jével a gyarmati státusz is hivatalossá válik majd. Mindenesetre a bábkormány már a helyén van. Mivel az elõzõ jelölt selejtesnek bizonyult – túlontúl szívén viselte ennek a kis országnak az érdekeit – leváltották, s a helyére tettek egy gazdasági terminátorként, a programozásnak megfelelõen mûködõ, technokrata, titkosszolgálati bankárt, aki csapata – és az ország – élén engedelmes nyáj módjára betereli az országot a biztonságot ígérõ, jó meleg euroakolba. A nép, az istenadta nép pedig, valóban birkanyáj módjára megy a pásztora után. Néha felhallik egy-egy hangos bégetés, mely késõbb elsikkad a messzeségben, a szelíd nyáj – akár fát is lehetne vágni a 221

hátán – megy tovább az akol felé, hosszú, tömött sorokban. Amerre a pásztor, meg a puli (egyelõre még hungarikum) terelgeti õket. Persze nagyon könnyû felelõtlenül dobálózni a szavakkal. Különben is, messzirõl jött ember azt mond, amit akar. Meg aztán csínján kell bánni azokkal a fránya jelzõs szerkezetekkel is, még véletlenül megsértem valamely kisebbség, népcsoport vagy a jó ég tudja kinek az érzékenységét, vagy ne adj isten, gyûlöletbeszédnek is minõsülhetnek az itt leírt gondolatok. Jó lesz vigyázni! Jó Ha Figyelünk! Beindult az újgyarmatosítás, írtam néhány sorral ezelõtt. Ezek rendkívül súlyos szavak. Sajnos úgy tûnik, mégis megalapozottak. Különösen érdekes eme fenti megállapítás annak a fényében, hogy az Európai Uniót jelenleg alkotó 15 tagállamból 9 olyan ország, mely nagy hagyományokat szerzett a gyarmatosítás terén és kiterjedt gyarmatbirodalommal is rendelkezett. Ezen államok az ún. eredeti tõkefelhalmozás idején gyarmatosítással teremtették meg mai erõs gazdasági fejlettségüket, s a polgárok vagyonosodása is nagyrészt ennek volt köszönhetõ. A brit szerzõ által készített eurotanulmány, mely a bõvítési folyamat jelenségeit vizsgálta, kísérteties hasonlóságokat vél felfedezni az egykori gyarmatosítás és a mai európai uniós bõvítési folyamat között. Ennek eklatáns példája, hogy a társult országok exportképes árucikkeit – ilyenek például a mezõgazdasági termények – nem engedik be az Európai Unió piacaira, viszont ezektõl az országoktól elvárják, hogy azonnal nyissák meg a saját belsõ piacaikat. Az Európai Unió nem bõvül, bõvít. Nem tudom, érzékelik-e a két szó közti árnyalatnyi különbséget? A brit tanulmány szerzõje arra a következtetésre jutott, hogy az uniós bõvítés nem más, mint egy új gyarmatosítási forma, ami abban nyilvánul meg, hogy az Európai Unió földrajzilag kiterjeszti határait, ezzel új piacokat szerez és újabb olcsó erõforrásokhoz jut. 222

Ebben a globálkapitalista versengésben az egykor elképzelt kert-Magyarország számára nincs hely, csak a nagyüzemi méretû – nagy valószínûséggel a késõbbiekben majd géntechnológiát használó –, tömegtermelésre szakosodott élelmiszergyár Magyarországnak, ahol a hegyeshalmi határátkelõn az elsõ táblára, amit a hazánkba érkezõ turista meglát az lesz majd kiírva: ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON, EURÓPA ÉLÉSKAMRÁJÁBAN! De hová vezet ez az út? Hová máshová, hát Európába! A trendek világosak és egyértelmûek. Megint csak, ha nem lesz harmadik világégés – aminek elkerülésére most már egyre kevesebb az esélyünk –, és ez az egész mega- eurokonglomerátum annyira megerõsödik, mind gazdaságilag, mind politikailag, mind egyéb más szempontból, hogy Amerika már nem bírja vele a versenyt, akkor elõállnak majd a világvaluta ötletével. Bárhol beváltható lesz majd a sárgolyón. Don’t worry, be happy! Minden a központosítás felé halad. Sajnos mi emberek több ezer év alatt sem tanultunk semmit. Ugyanolyan ostobák vagyunk, mint mondjuk a piramis építkezések idején, csak a gyilkolás eszközei váltak hatékonyabbá. Most már akár gombnyomásra elpusztíthatjuk az otthonunkként szolgáló bolygót. A kõbaltás törzsi viszonyoktól eljutottunk a nukleáris tél fagyos leheletéig. A pattintott kõkorszakból a kattintott fénykorszakba! Egy gombnyomás, és fényárban úszik minden, vagy egy gombnyomás és egy egész bolygót törlünk el a föld színérõl, sötétségbe borítva az univerzumnak ezt a gyönyörû szegletét. JELEK Vannak jelzés értékû dolgok, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül – szoktam volt mondani. Arra gondoltam, az év végét könyvek társaságában fogom tölteni, behozom az olvasás terén támadt lemaradásomat. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy alkalom adtán néha bekapcsoltam a televíziót is. 223

Nem kellett volna. Év végi pofavizit a Nap-keltében. A Lakat T. által szerényen csak „Második számú televíziós személyiségnek” aposztrofált, showmanbõl sztár mûsorvezetõvé avanzsált Fridi rója az udvariassági köröket a kormánytagoknál és a koalíciós pártok erõsembereinél. Néha egy-egy külsõs, vagy például Polt Péter fõügyész személyében egy határozottan fideszes elkötelezettségû közéleti személyiség a vendégek között. A mûsorvezetõ géniusz a sportminisztert kérdezi a komcsizásról, arról, hogy nem jelent-e támadási felületet a volt MSZMP KB tagok jelenléte a kormányban. A miniszteri válasz természetesen az, hogy nem, hiszen ott van például Csehák Jutka, akit nagyon szeretnek az emberek. Hát persze, hogy szeretjük õt, kedves Jánosi György, hát lehet nem szeretni a drága, jó Csehák Jutkát, Magyarország egyik legnépszerûtlenebb egészségügyi miniszterét, aki gyakorlatilag szétverte a teljes magyar egészségügyet? Ugye nem? De legalább Fridi megkérdezte! Tökös fiú, nem igaz? Megy tovább a mûsor. Kifejezetten színes és érdekes volt viszont Görgey kultuszminiszter úr svédországi élménybeszámolója a Nobel-díj átadásról. Az ember nem is gondolná, milyen megpróbáltatásoknak van kitéve egy kis ország kis minisztere ilyen alkalomkor, lévén kötelezõen elõírt estélyi viselet volt az urak számára a frakk, és hát egy kis ország, kis minisztere eddig nem nagyon fordult elõ olyan eseményeken, ahol a frakk viselése reprezentálta a résztvevõk eleganciáját. Éppen ezért, a miniszter úrnak készíttetnie kellett egy frakkot. Mint mesélte, némi gondok adódtak az inglap begombolásával, de aztán végül is minden a helyére került, a frakk a miniszter úrra, az irodalmi Nobel-díj pedig Kertész Imre kezeihez. Nagyon élvezetes volt hallgatni a kultuszminiszter svédországi élménybeszámolóját. Gondoltam, a mi jó Sándorunk most sem állja meg majd némi csipkelõdés nélkül és rákérdez arra a bizonyos ominózus Kék Terem224

ben elszívott cigarettára, de nem tette. Ezek szerint a kulturális tárca vezetõjét jobban kedveli a sportminiszternél. Végülis, minek ennek ekkora feneket keríteni? Minek kell egy nyavalyás szál cigarettából ekkora ügyet csinálni? – kérdezhetnénk. Hát csak azért, kedves Olvasóm, mert a Kék Teremben felszálló cigarettafüsttel hazánk jóhíre is megint valahová a távoli messzeségekbe illant el. Az eset annál is kínosabb, mert maga a svéd király is, aki szintén részt vett a vacsorán, erõs dohányos hírében áll, de még õ sem vette magának a bátorságot, hogy rágyújtson. A Kék Teremben ugyanis ez nem szokás. Medgyessyné született Csaplár Katalin kis magánakcióját leszámítva, ha a híreknek hinni lehet, a Kék Terem százötven éves történetében mindössze egyszer fordult csak elõ hasonlóan durva megsértése a protokollnak. A másik eset a nagy román kondukátor, Ceausescu nevéhez fûzõdik. A késõbb oly szerencsétlenül végzõ román népvezér, amikor azt hitte nem látja senki (nem tudom hány kamera volt jelen éppen akkor a teremben) a vacsora végeztével elégedetten törölte bele szája szélét az asztalterítõbe. És akkor csodálkozunk, hogy a mûvelt nyugat – Amerikáról már nem is beszélve – folyton összekeveri Budapestet Bukaresttel? Végül is apró, jelentéktelen malõr, kár is szót vesztegetni rá. Mindössze annyi történt, hogy a miniszterelnök felesége egy fél pillanat alatt lejáratta az országot Európa és a nagyvilág elõtt. No de mindegy, kit érdekel ez? Senkit. Megy tovább a mûsor. AZ ÖRDÖG ANGYALARCA Akik eddig kételkedtek a koalíciós pártok, s különösen a kormány egységében, azok a jövõre nézvést teljes körû eligazítást kaphattak Bárándy igazságügy-miniszter úrtól, amikor Fridi megkérdezte tõle, nem érzi-e idegennek magát a Kormányban. 225

– Nem érzem magam idegennek, hiszen azonos alomból származó, szuverén egyéniségekbõl álló kormány ez. – válaszolta a miniszter úr. A végére hagytam a gyöngyszemet. Beszélgetés Lakat Tanuló Károllyal, a Nap-kelte fõszerkesztõjével. Végre fellibbent a fátyol a rejtélyes „T” betûrõl. A hihetetlen munkabírású és fantasztikus szervezõkészségérõl híres fõszerkesztõrõl sok új és érdekes információt tudhatott meg a kedves nézõ. Többek között azt, hogy a fõszerkesztõ úrban – orvosi tanulmányainak köszönhetõen – egy szakképzett boncsegédet is tisztelhetünk. Egy hullát bármikor szemrebbenés nélkül fel tud boncolni, a koponyatetõt, mint valami hasznavehetetlenné vált tökfödõt, szakszerûen el tudja távolítani. Gyorsan és fájdalommentesen. A sajátos orgánummal rendelkezõ és a beszélgetés elején csak a „Nap-kelte garantáltan legnagyobb szívû mûsorvezetõje”-ként bemutatott Lakat Tanuló Károly, beszélgetõtársának, az általa csak szerényen „Magyarország második számú televíziós személyiségének” aposztrofált Fridinek is felajánlotta, ha kell itt élõben a kamerák elõtt felboncolja õt. A meglepetéstõl ledöbbent showman mûsorvezetõ azonban mosolyogva hárította el a felajánlkozást. Már ennyire is azt mondaná az ember, hogy így az óév vége felé teljesen elegendõ élményanyagot kínál a nézõ számára a reggeli beszélgetõs mûsorok listavezetõje, ám a java még csak eztán következett. A „Nap-kelte garantáltan legnagyobb szívû mûsorvezetõje”-ként mutatta be Lakat Tanuló Károlyt a beszélgetés elején Fridi. Olyan mûsorvezetõ, akinek egy rossz szava nincs vendégeihez, csak jót mond róluk. – A legnagyobb ördögnek is van angyalarca. – felelte erre a sportújságíróból televíziós fõszerkesztõvé avanzsált Lakat T. De mást is megtudhattunk errõl a fáradtságot nem ismerõ elit médiakommandósról, aki hajnali négykor kel, hogy 5.10-re már az 226

Angol utcában legyen és késõ éjszaka is még a híradókat bámulja, hogy a másnap reggeli adás flottul menjen. Övé Magyarország leggazdagabb közéleti telefonkönyve. Gyakorlatilag bárkit fel tud hívni az ún. híres (hírhedt) emberek közül, bár ez inkább a közélet szereplõinek fontosabb, mint neki. Ez a csupaszív ember azonban másról is beszélt nekünk mindenható telefonkönyve kapcsán. A média mindenek felett álló hatalmáról. Egy rövid példán keresztül mutatta meg számunkra, tévékészülékeken csüngõ milliók számára, mit is jelent az erõ sötét oldala. Ha teszem azt a parlamenti közvetítés során feltûnik Keleti György és éppen õ kell a holnapi adásba, Karcsi barátunk csak belesuttog a telefonjába: – Gyurika, holnap fél 7. És Gyurika – mert neki csak ennyi egy volt honvédelmi miniszter – másnap reggel a jelzett idõben frissen, fitten, elegánsan, öltönyösen áll a kamerák rendelkezésére. Ez ám az igazi hatalom! Az év végi médiaélményekre az ATV teszi fel a koronát. A délelõtti program mûsorvezetõi székében nem más foglal helyet, mint maga a nagy Princz Gábor, a Postabank egykori elsõ embere. Egy mûsorvezetõ, aki igazán közel áll Önhöz! Tisztára mosva, elegánsan, jó kedvûen dirigálja a délelõtti mûsornak az õ folyását. Úgy látszik túl sok mindenkirõl tud túl sok mindent. Õrá most már vigyáznak. És nemcsak itthon, nemzetközi szinten is. Immunissá váltam, már ez sem okoz meglepetést számomra. TOVÁBB AZ EURÓPAI ÚTON Szeretve tisztelt titokzatos miniszterelnökünktõl hallhattuk immár többedszer, hogy az uniós csatlakozás igazi nyertesei a fiatalok lesznek majd. Hiszen Európába menet csakis egy tudásalapú Magyarország lehet sikeres. 227

Ennek némileg ellentmondani látszik Magyar Bálint oktatásügyi miniszter, akitõl újabban szüntelenül csak azt halljuk különbözõ nyilatkozataiban, hogy mennyire rosszul szerepel hazánk az oktatásról készült nemzetközi statisztikákban. Egy tudásalapú Európában bután felnövekvõ ifjúsággal pedig nem sokra visszük majd. A legtöbb problémát az olvasott információk megértése okozza, derül ki a nemzetközi felmérésbõl. Vagyis nehezen és rosszul tanul az ifjúság. Ennek legjobb példája volt a Való Világ 2 szereplõválogatása, ahol a több mint hatezer jelentkezõ közül mindössze ketten tudták a helyes választ arra a kérdésre, hogy mit jelent a perpetuum mobile kifejezés. Apró kis szépséghibája az egésznek – és valószínûleg a helyes válaszok száma is magasabb lett volna, talán 6 vagy 8 –, ha a kérdezõ szakember sem csak papírból tudja az örökmozgó latin nevét, mert akkor a kérdést is helyesen tette volna fel és nem érdeklõdik holmi perpetium mobile után. Ma más világ van. A jelentkezõ fiatalok a mûveltségbeli hiányokat – azonnal ráérezve a valóságsó kamerák által a szó legszorosabb értelmében megtestesített lényegi részére – testi adottságaikkal próbálták ellensúlyozni, és szinte kérés nélkül, a fiatalemberek azonnal gatyára, a csajok pedig bugyira és melltartóra vetkõztek ha kellett. Asszem a tetoválásra szakosodott Tatoo magazin a teljes következõ számát összeállíthatta volna a jelentkezõkbõl. „Siker, pénz, csillogás a mozivásznon” – énekelte egykor a nagysikerû Kft. Együttes. Ma mindez a siker, pénz és csillogás az otthoni szórakoztató doboz, a televízió képernyõjén árad a nézõk milliói felé. AZ EMINENS EURODIÁK Visszatekintve az elmúlt tizenkét esztendõ történéseire, úgy tûnik a kapitalista átmenet eminens diákja ebben a térségben hazánk volt. Sõt, a tõke további kelet felé történõ terjeszkedését figyelve jó esélyünk van a tanársegéd szerepre is. 228

Mit tagadjuk, eddig sem örvendtünk valami nagy népszerûségnek szomszédaink körében, s félõ, hogy a keletre exportált rabló privatizáció és szakértõi (a tankönyvgazdászok) által létrejövõ gazdasági erõfölénnyel csak súlyosbítunk a helyzeten. Pedig a helyzet most sem túl rózsás. Az egykoron éllovas Magyarország ma csak a hatodik a közép-európai országok között. Vannak jelzés értékû dolgok, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül, s ha szóvá tesszük azokat, egyúttal eleget teszünk a tájékoztatás és a figyelemfelhívás kötelezettségének is. Hazánk államadóssága – a magáncégek adósságát is beleszámolva – mintegy 37,5 milliárd euró. Ez forintosítva azt jelenti, hogy az államadósság egy fõre esõ része már születésünkkor – tehát a csecsemõket is beleértve – kb. 1 millió forint fejenként. A nemzeti össztermék nagysága csak a 2001. évre érte el az 1989-es szintet. Egy másik nagyon fontos – ha nem a legfontosabb – kérdés a termõföld kérdése. A kárpótlás alá vont földterület inflációval növelt értéke európai árakon számolva kb. 44 000 milliárd forint. Ez rettenetesen nagy érték. Nos ez a hatalmas összeg mintegy öt és fél évnyi költségvetésnek felel meg, vagyis ennyi ideig mûködtethetnénk belõle az országot. Ha a termõföld is külföldi kézre kerül – ha szabad ezt mondanom – nekünk annyi. Végképp lehúzhatjuk a rolót. Amennyiben ez következik, az Európai Unióhoz történõ csatlakozáskor már nem csak a megnövelt értékû termõföld vagyon lesz külföldi tulajdonban, hanem a teljes feldolgozóipar is. A banki és a biztosítási szféráról nem is beszélve. Hogyan is szólt a felirat tavasszal a választási plakátokon? Magyarország mindannyiunké! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

229

AMERIKA VAGY EURÓPA LÁBTÖRLÕJE? „Nem Amerikának kell megfelelni, hanem önmaguknak!” (Oliver Stone)

Izgalmas idõket élünk, nem igaz? Európai uniós csatlakozás, rohanás a globális világégés felé, itthon megszûnõ munkahelyek ezrei, az egykori MSZMP és KISZ KB tagokból álló uralkodói elit pedig önelégült mosollyal hirdeti az igét Kádár népének. A szocializmus és a megbonthatatlan szovjet- magyar halkonzerv szellemi örökösei az õszi önkormányzati finisben beleadtak apait- anyait, mostanra azonban kifulladni látszanak. Semmi sem maradt a nagy ígéretekbõl. A sör és a virsli elfogyott, a választási lufik sorra kipukkadtak, és az országos méretû bolgárkertészetünkben kivirágzott vörös szegfûrengeteg is hervadozásnak indult. Szóval nem unatkozunk. Mindenesetre egy biztos, ezek a miniszterelnökök színes egyéniségek, még ha némelyikük egy kissé akadozva is viszi a szót. Talán a kedves Olvasó is emlékszik rá, amikor a kódszámával leginkább egy rendszámtáblára hajazó… mondanám, hogy miniszterelnökünk, de valahogy nem jön a számra, szóval, maradjunk annyiban, hogy a jogi értelemben jelenleg hivatalban lévõ kormányfõ, úgy november tájékán látogatást tett az Egyesül Államokban, ahol a fehér házi szõnyeg szélén a pofavizit alkalmával valami olyasmit mondott: „…a cél, hogy Magyarország visszakerüljön a térképre.” Igaz, ez még enyhe kis szösszenet volt ahhoz képest, ami a szegfûmintás utódpárt választási ígérgetõs dokumentumában volt olvasható, nevezetesen, hogy az MSZP hatalomra kerülése esetén, mindjárt a kormányváltás után, visszaállítja a demokratikus jogállamot. 230

A diktatúra gyermekeitõl, a volt MSZMP és KISZ KB tagok szájából meglehetõsen furcsa ilyen mondatokat hallani, de így utólag belegondolva, nincs is mit csodálkozni ezeken a szavakon, hiszen mit is várhatnánk azoktól, akik befejezik a rendszerváltást. Aztán itt van az elõzõ, a polgári kormány miniszterelnöke Orbán Viktor, aki nem rég adott egy nagyobb lélegzetû interjút a Hír Televízióban, ahol sok egyéb más mellett többek között az is elhangzott: „…ideje végre elõjönni a lábtörlõ alól.” A szocialista nagyváros öntudatos polgáraként mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem mégiscsak merjünk nagyot álmodni, különben a büdös életben nem kerülünk vissza arra a rohadt térképre. Valami ilyesmirõl beszélt Oliver Stone, a világhírû és Oscar-díjas rendezõ (Szakasz, JFK) is, akit Frei Tamás mûsorában láthattunk. A hollywoodi filmes mesemondó így fogalmazott: „Nem Amerikának kell megfelelni, hanem önmaguknak!” (Csak így zárójelben hívnám fel mindenki figyelmét, valamint Medgyessy Péter miniszterelnök úrét is, hogy legjobb tudomásom szerint Mr. Stone nem tagja a Fidesz Magyar Polgári Pártnak.) Ha megengedik, kiegészítésképpen a magam módján ehhez is fûznék egy apró kis színest. Ha valaki autóval érkezik hazánk határához, a határátkelõhelyen ki van téve egy nagy tábla, melyen több más mellett – csupa nagy betûvel – olvasható egy mondat. Az van kiírva – legalábbis még egyelõre – ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON! Nem pedig az, hogy WELCOME IN USA! Mondom, egyelõre. Bár ki tudja, mi lesz itt jövõre, ha a Kovács-Medgyessy szerzõpáros írói munkássága még jobban szárba szökken és a pártlelkesedés elragadtatásában megírnak még néhány ilyen kedves hangú levelet, mint ahogyan azt tették a legutóbb is az Irak ellen való háborús készülõdés kapcsán, néhány – ahogyan Kovács miniszter úrtól hallhat231

tuk – szövegmódosítás erejéig. Természetesen a Parlament és uram bocsá’ a nemzet megkérdezése nélkül. A jó öreg kézi vezérléses technika, le se tagadhatnák, honnan is jöttek õk, a moszkvai iskola eminens éltanulói. Ilyenkor mindig nosztalgiával gondolok vissza az Orbán-kormány alatt „végigszenvedett” polgári diktatúra négy esztendejére. No, de hát aggodalomra semmi ok, elvégre újra demokratikus jogállamban élünk, az embereket az utcán és a hidakon verik a rendõrök, az egyetemista srácot bíróság elé citálják, mert kimondja a hatalomnak nem tetszõ nyilvánvaló igazságot, és hirtelen, csodával határos módon a Hõsök terén és az összes többi más frekventált fõvárosi helyszínen a parkoló autók biztonsága lett a legfontosabb szempont. (Ismét csak így zárójelben jegyzem meg, hogy sem a Terror Háza megnyitóünnepségén összegyûlt tömeg esetén, sem a Parlament elõtti milliós nagygyûlés után sem esett baja egyetlen parkoló autónak sem. Legalábbis a hitelesnek elfogadott hírforrások közül – élén az MTI-vel – egyik sem számolt be ilyesfajta rendzavarásról. Még a kereskedelmi médiák sem. A tömeg – ellentétben a Nyugat-Európában oly sokszor látható baloldali tüntetõkkel – nem borogatott és gyújtott fel autókat, nem zúzta be a kirakatüvegeket, hanem rendezetten, kulturált körülmények között vett részt ezeken a tömegdemonstrációkon. Ahogyan azt egy más vonatkozásban már Szegvári Katalin televíziós újságírótól is hallhattuk, ez a nép sokkal felnõttebb annál.) Valami isteni ez a demokratikus jogállam! Ön nem így van vele, kedves Olvasó? Nálam csak az rontja le az idilli összhatást némileg, hogy reggelente a képernyõn folyton belebotlok valamelyik kommunista nagy öregbe, akik hajlamosak megfeledkezni arról, hogy sármos miniszterelnökük vezetésével éppen most állították vissza a demokratikus jogállamot, és már nem a proletárdiktatúrában élünk. Maradjunk még néhány gondolat erejéig az Oliver Stone által elmondottaknál. A Frei mûsor – túl az igazi megasztárok bemutatásá232

nak felületes csillogásán – mást is megmutatott. Számomra rendkívül figyelemreméltó volt, hogy például Arnold Schwarzenegger vagy mondjuk Oliver Stone naprakész, hogy úgy mondjam, teljesen képben van Magyarországot illetõen. A rendezõzseni szavaiból is kiviláglik, hogy Amerikában az olyan emberek, akik önerejükbõl értek el valamit az életben – mint például Schwarzenegger –, nem tartják valami nagyra azokat, akik elvtelenül, kizárólag a szereposztó díványban bíznak, és gátlástalanul lefekszenek mindenkinek, akitõl a legapróbb hasznot remélik. A szereposztó dívány és a filmbiznisz tetszés szerint behelyettesíthetõ. Egyébiránt a Terminátorral nem árt jóban lenni, mert mint hallottuk, filmes karrierje után most belekezdett politikai karrierje építésébe is, és talán az is közismert róla, hogy nemcsak igazi megasztár, de igen jó üzletember hírében is áll. És mellesleg – ezt is tõle magától hallhattuk – lelkes híve az Osztrák-Magyar Monarchiának is. Visszagondolva Megyó tavalyi washingtoni látogatása alkalmával tett kijelentésére, hazánk nemcsak a sodródás, a tesze- tosza tunyaság és az önálló hang vagy vélemény hiánya miatt tûnhet el a térképrõl. A magam részérõl aligha vannak kétségeim afelõl, hogy például az iraki földrajztanároknak, vagy az Al-Dzsazira szerkesztõinek a leghalványabb erõfeszítést okozná, hogy megtalálják Magyarországot a térképen. Olyannyira így van ez, hogy az „arab CNN”-ként elhíresült AlDzsazira Televízió hosszabb mûsorban számolt be Taszárról és az amerikai készülõdésrõl, helyszíni felvételek bemutatása mellett. Lehet, hogy számunkra nem szimpatikus Szaddam Husszein – elvégre diktátorok úgy nagy általánosságban nem szoktak szimpatikusak lenni –, de azért, ahogy mondani szokták, õ sem ma jött le a falvédõrõl. Természetesen a cinikusság itt is tetten érhetõ a Kormány részérõl, hiszen rögtön hallhattuk, az irakiak kiképzésével nem növekedett a nemzetbiztonsági kockázat. 233

Ugyan kérem! Ezt még õk sem hiszik el! Nem hihetik el! Vagy ha mégis, akkor nagyon nagy baj van! Mert akkor nemcsak arról van szó, hogy pillanatok alatt feléljük a nép között Fruttiként szétszórt közöst, az ellenõrizhetetlenül és harácsoló módon végrehajtott rablóprivatizációban szétosztjuk a vagyont és kiáruljuk az országot idegeneknek, hanem arról van szó, hogy ezt az országot felelõs vezetõi felelõtlenül egy olyan irányba terelik, ahonnan nincs visszaút. Ha a történések továbbra is ebben a mederben haladnak, valóban ez az ország lesz majd mindenki lábtörlõje, mi pedig tényleg kénytelenek leszünk majd meghúzni magunkat a lábtörlõ alatt, nehogy eltapossanak bennünket. Eközben leépítések, gyárbezárások és Kínába hurcolkodások közepette csökken a munkanélküliség, nõ a foglalkoztatottak száma és természetesen rendben zajlik a gazdasági szerkezetátalakítás is – halljuk a kormányzati sikerpropagandát az elégedett Csillag-Kis miniszteri duótól. Hogy még ezt is ki tudják magyarázni! Azé ez má’ nem semmi! Ehhez is kell egyfajta érzék és tehetség, de az is lehet, hogy erre születni kell! A rinocéroszbõr meg beiratkozhatna korrepetálásra, már ami az arcbõr vastagságát illeti. Szóval, külföldön szerelnek fel az amerikai hadsereg katonái, itthon meg szerelnek le a multik gyárai, irány Kína, újabb termékekre kerül rá a már eddig is jól ismert felirat: Made in China. Mi pedig ne bánkódjunk, ne búsuljunk, inkább örüljünk, hogy örvendetes módon hazánkban is elindult a gazdaság szerkezetátalakítása és az olcsó, összeszerelõ munkát felváltja majd egy magasabb színvonalú, nagyobb szellemi kapacitást, és ún. hozzáadott értéket igénylõ termelés. Ezzel együtt természetesen magasabb bért és életszínvonalat is hoz nekünk, magyaroknak. Ez rendkívül bíztató. Szorgos népünk gyõzni fog! – jut eszembe az „Éretlenek” címû, ma már a klasszikusok kategóriájába tartozó francia filmvígjáték azóta már szállóigévé vált mondata. 234

(Csak így zárójelben jegyzem meg ismét, hipp-hopp, egyszerre megint nem érdekes az 50 000 forintos minimálbér.) Csak azt nem értem, mi lesz az alacsonyabb képzettségû, eddig a szalagok mellett dolgozó, összeszerelõ munkát végzõ ezrekkel, akik gyanítom nem egy könnyen fognak megfelelni a megnövekedett szellemi kihívásoknak. No, de mindegy, ez már legyen Kiss Péter gondja, elvégre ez az õ reszortja, ezért kapja a fizetését, nem igaz? Apropó, ha már Kína szóba került. Míg Amerika és a világ nyugati fele a háborúra készül, Kína ipari és gazdasági úthenger módjára tör elõre. Nem tudom, belegondolt-e abba a kedves Olvasó, hogy mi lesz, ha egy szép napon Jin és Jan elvtársak a pártvezetés szektájának oszlopos tagjai azt találják mondani: „Köszönjük szépen a csúcstechnológiát, hölgyeim és uraim, ennyi volt. Mától államosítás.” Nyitás ide, nyitás oda, azért Kína mégiscsak egy kommunista ország. Mégpedig a leghatalmasabb. Mit csinál majd egy ilyen helyzetben Amerika? Nekimegy egy kétmilliárdos atomhatalomnak, amelyik ipari, mûszaki és tudományos haladását megkoronázandó éppen arra készül, hogy maholnap önállóan embert küld a világûrbe? Abba már bele sem merek gondolni, mi van akkor, ha Jin és Jan elvtárs átszól iszláméknak, hogy „Gyerekek, itt van minden csúcstechnológia ami kell, plusz egymilliárd ember. Fogjunk össze, nyomjuk le Amerikát!” „A nemzetközi helyzet fokozódik” – idézhetném Virág elvtárs szavait. (Hogy ez a Tanú még mindig milyen aktuális!) Természetesen aggodalomra semmi ok, hiszen NATO-tagállam vagyunk, a közös védõernyõ jótékonyan ránk is vigyáz. A Nagy Testvér nemcsak figyel, de meg is véd minket hatalmas karjainak szörnyû ölelésében. (Csak össze ne roppantson.) Az uniós csatlakozás kapcsán számtalan érvvel és ellenérvvel bombáznak bennünket a médián keresztül. A hivatalos kommunikáció szereptévesztése – fõként a magát liberálisnak mondó SZDSZ részérõl – egyfajta mindenek felett álló célként közvetíti az Európai 235

Uniós tagság üzenetét a nézõ, a hallgató felé. A tolerancia és a másság iránti tisztelet magasztos eszméit zászlajukra tûzõ szabadmadaras egykori „szalonellenzékiek” EU-ügyben nem tûrnek ellentmondást, a másság (mármint a véleményekben) ki van zárva. Ez ám a tolerancia magasiskolája, igazi példa(kép)mutatás. El is gondolkodhatnának azon, vajon mitõl csökkent le ennyire a párttal szimpatizálók száma? Valószínûleg a liberális párt frontharcosai nem forgatták Max Weber, a kitûnõ német szociológus mûveit, aki szerint: „Olyan politikusok kellenek, akik nem a politikából, hanem a politikáért élnek.” Az olyan politikusokra, akik a politikából és nem a politikáért élnek, a többi párthoz hasonlóan természetesen szép számmal találunk a szabaddemokraták kissé megfogyatkozott sorai között is. A weberi megnyilatkozásra minden eddiginél jobban passzol Demszky Gábor, fõvárosunk „népszerûség” által övezett fõpolgármesterének azon bejelentése, miszerint õ a további pályafutását, mint Európa Parlamenti képviselõ képzeli el. Azon persze elpolemizálhatnánk, hogy a havi 2 millió forintnak megfelelõ Európa Parlamenti képviselõnek járó fizetés, avagy a haza sorsának jobbításáért való mindenek felett álló szándék vezérelte-e a derék várospolitikust döntése meghozatalában. (Nekem vannak sejtéseim.) „A gyermekeink és az unokáink jövõjét tesszük kockára!” – hallhattuk a Hit Gyülekezete által csak „100 kiló marhahús”-nak titulált pártelnök Kuncze Gábortól. Ez a fajta érvelés már a baloldal sztárriporterének, Juszt Lászlónak is – mai divatos szóhasználattal élve – „tú mács” vagyis túl sok volt és csak ennyit mondott: – Elnök úr, ez az ötvenes évekbõl való! Az uniós propaganda gõzhengere beindult. Igyekszik beletaposni a betonba mindent és mindenkit, aki az útjában áll. Otthoni címre kiküldött levelek milliói, melyek érdemi információt nem, ám adataink utáni érdeklõdést annál inkább tartalmaznak, s mindezt a mi 236

pénzünkön. Úgy tûnik, a jelenlegi hatalom által olyannyira kritizált Országimázs Központ helyébe most valamifajta Unióimázs Központ lép, mely gyaníthatóan még több pénzünkbe kerül majd. A média pedig – a hazai közgazdaságtanhoz hasonlóan – a hatalom engedelmes szolgálólányából lassan örömlányi szerepkörbe megy át. Elvtelenül lefekszik mindenkinek, csak fizessék meg érte. A kötelezõ uniós tagság mellett szóló érvek foglalják el az adásidõ teljes egészét, volt kormányfõk ország értékelõ beszéde szükségeltetik ahhoz, hogy valamilyen más vélemény is elhangozhassék. Még a volt miniszterelnök is a csatlakozás mellett teszi le voksát, mégis a baloldal prominens képviselõi és médiájuk élharcosai elégedetlenek, mert Orbán Viktor ugyan felmondta az európai leckét, de az valahogy mégsem úgy hangzik, mint amit hallani szerettek volna, úgy tûnik a polgári kormány miniszterelnöke más tankönyvekbõl készült az órára. Az uniós elkötelezettség mellett szóló érvek bemutatása és sulykolása a legenyhébb változattól a legdrasztikusabbakig látható és hallható. A legenyhébb változatot talán azok képviselik, akik azon a véleményen vannak, hogy a rengeteg hátrányos megkülönböztetés, a jóval kisebb támogatások, és a „másodrangú állampolgárai leszünk az EU-nak” ténykérdés mellett, még mindig jobb nekünk, ha a kerítésen belül vagyunk. Nos, errõl az érvelésrõl egy gyerekkori televíziós élményem jut eszembe. Hiába no, nekem csak ilyen televíziós élményeim vannak, én már a modern média gyermeke vagyok és a Kádár-éra népnevelõ, okító „Iskolatelevízió” és „Mindenki iskolája” adásain nõttem fel, lételememmé vált a világ televíziós képernyõn keresztül való megismerése. (Valószínûleg ezért tartozik kihagyhatatlan mûsoraim közé a Való Világ és a CNN helyszíni háborús közvetítései.) Na szóval. Talán a kedves Olvasó is emlékszik, annak idején a Magyar Televízió (lévén más hazai csatorna akkoriban még nem volt) adta a Roots (Gyökerek) címû amerikai filmsorozatot, amelyik 237

Toby, a néger (bocsánat, afro-amerikai származású) rabszolga és családja viszontagságos életérõl szólt. Az uniós tagság kapcsán jutott eszembe, mi lenne ha visszarepülhetnénk az idõben, elmennénk a farmra és megkérdeznénk Tobyt, a fekete rabszolgát, hogy jól érzi-e magát a farmon? Vajon azt válaszolná? – Igen uram, jól érzem magam a birtokon. Elvégre õ is a kerítésen belül volt, nem igaz? Jó Ha Figyelünk! a szocialista nagyváros öntudatos polgára

238

EGY ÚJABB VALÓDI NAP: A JÓ, A ROSSZ ÉS A SZÉP – avagy a Nyafka, a Buzi meg a Leszbikus –

Elvis: NO PARA! Nem bírom a búrádat, de azér jó csávó vagy! Nem gáz! Vágod a témát? Stohl András: Ti értettetek ebbõl egy szót is? Mer én nem. „INDUL A MÁSODIK MENET, TUTI IGAZI BALHÉ” Csá csumi csá, csokoládés csõtészta és csõváz! Asszem efféle üdvözlési formula hatályos ma, az igénytelenségérõl elhíresült honi kereskedelmi televíziózás berkeiben. Az RTL Klub szusszanásnyi szünetet sem hagyva folytatja tovább össznépi hülyítését. Igaz, az új széria némileg eltér az elõzõtõl, néhány változtatást eszközöltek – természetesen kizárólag a nézõk érdekében (no meg persze a bevételek növeléséért) – és hála a liberális mûsorszerkesztési elveknek – no meg ismét csak a nézõknek – megjelent a képernyõn a másság is. Nem is egy, hanem mindjárt két „játékos” személyében. A homoszexuális Zsolti és a leszbikus Kismocsok, akik a másság és a tolerancia jelzésértékû zászlóvivõi a Való Világban. A valódi világban pedig elégedetten dõlhet hátra az SZDSZ, hiszen a másság gyönyörûséges mivoltát immáron mindenki élvezheti esténként, fél nyolcas kezdéssel. Valószínûleg rendkívül jó hatást gyakorol a semleges világnézetû és értékrenddel felnövekvõ multikulturális ifjúságunkra, ha fõ mûsoridõben a férfiak végbélen keresztül történõ nemi kielégítésrõl szóló magasröptû eszmefutta239

tásokban gyönyörködhet. Éppen ezért állok értetlenül az elõtt, hogy ez a szerencsétlen és már többször is leszerepelt ORTT rosszallását fejezte ki emiatt. Még jó, hogy éppen elnök híján, nem hozhatnak érdemi döntést az ügyben – mely gyaníthatóan elmarasztaló lenne – és így érvényesülhet az a nagyszerû liberális eszmeiség, mely a szabadmadaras párt egymondatos ars poeticájaként valahogy így foglalható össze: Toleráld a másságot, mert az idegen az szép. Kis lépés egy pártnak, de hatalmas ugrás a honi médiakultúra sokszínûségének megteremtésében. On, ona, ono, ahogy annak idején az oroszórán tanultuk. Asszem az ono, a semleges nem a legliberálisabb a három közül, az se ide, se oda nem húz. Se nem jobb, se nem bal, se nem magyar – foglalhatnánk össze ezt a gondolatsort a kissé miépes szlogen beütéssel. Ahogyan azt mindenki láthatta, az ún. valóságsók megjelenése kis hazánkban a tavalyi parlamenti választásokhoz hasonlóan, megosztotta a társadalmat. Rengeteget foglalkoztak ezekkel a mûsorokkal az írott és elektronikus sajtó különbözõ orgánumai is. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de van egy olyan érzésem, hogy az új, immáron második sorozat, ha lehet ezt mondani még rátesz egy lapáttal az indulatokra. Az idõ úgy tûnik engem igazol, a nézõk, fõleg így a „játék” elején, az elõzõ csapathoz hasonlítják a villa újdonsült lakóit. A magam részérõl el nem tudtam volna képzelni, hogy az elõzõ csapat valaha is egyfajta etalonként vagy vonatkoztatási szintként szolgálhatna, ez most mégis megtörtént. A nézõk közül sokan úgy látják, most már túlontúl odafigyelve választották ki a „játékosokat”, valahogy mûvivé vált az egész show. Persze az elõzõ alkalommal is a tévécsatorna médiagurui válogatták a csapatot, csak akkor valahogy nem tolongtak ennyire a modellek és az autókereskedõk. A „szépemberek” játékává vált a villalét. Gyönyörû és jókedvû fiatalok buliznak egy 0–24 óráig tartó szüntelen hepeningen, a jóságos villamanók által felépített és mûködtetett luxus börtön falai között. 240

Igaz, akadnak pillanatok, amikor a gondosan felépített imídzs a semmivé foszlik. A gyönyörû démonok és szexbombák szájából elõtörõ obszcenitás és trágár kifejezések éles kontrasztot keltenek a nézõkben, mint ahogyan a kiábrándulás csalhatatlan jeleiként éljük meg azokat a szörnyû pillanatokat is, amikor a leendõ sztároknak a reggeli ébredés embert próbáló kínjai között kell elvergõdniük a fürdõszobáig, ahol a tükör mögé beépített kamera bizony nem tud hazudni, kíméletlenül szembesít minket a kemény realitásokkal. Ilyen szörnyû pillanatokat élhet át a szerencsétlen tévénézõ (fõleg a férfiak), amikor a kamera kíméletlenül leleplezte a fotómodell szépségû Anikót, akinek arcbõre a reggeli ébredés csikorgó lassúsággal telõ perceiben leginkább a rinocéroszéra hajaz. Nem járt jobban a hosszú hajú Solya sem, akinek bemutatkozó filmecskéjében formás hátsója valóságos vizuális orgiát okozott a férfi nézõk között. Nos úgy tûnik, a szõke démon is nehezen hangolódik rá az új napra, mert reggelente szemei alatt akkora táskák éktelenkednek, hogy Samsonite beiratkozhatna korrepetálásra. Mit is énekel Charlie? „Az aki szép, az reggel is szép, még ha össze is gyûrte az ágy.” Közhely, de igaz, a médiának hatalmas tudat- és viselkedésformáló ereje van. Ezek a „játékosok” már nem úgy jelentkeztek a mûsorba és kerültek be a valódinak cseppet sem mondható világ luxusbörtönébe, mint az elsõ csapat tagjai. Ott ugyanis a biztos egzisztenciát ígérõ fõnyeremény, azaz tényleg a lé volt a tét. Az új csapat tagjainál azonban gyökeresen más a helyzet. A Villa új lakói – mindannyian, kivétel nélkül – határozott céllal jelentkeztek és kerültek be a Villába. Lassan már kuriózumként kell kezelnünk azokat, akiknek a testükön semmilyen tetoválás, pearsing (testékszer) nem látható, és a jelentkezési lapon a tervek után ér241

deklõdõ rovatba azt írják be: NEM AKAROK A MÉDIÁBAN DOLGOZNI! Ha az eredeti tõkefelhalmozás korában lett volna televízió, valami hasonlót láthattunk volna, mint most bent a Villában, legfeljebb ipari méretekben. Klikkesedés, érdekszövetségek, titkok és a harmadik fél kibeszélése a másik háta mögött, és a vesztes persze sohasem volt csalódott, hisz ez csak egy játék. No para. Nem bírom a búrádat, de azért frankó csávó vagy. Vágod a témát? Már annak is örülök, hogy idáig eljutottam és, hogy itt lehettem. Nem érdekes, hogy kiestem, csak utána érvényesülni tudjak. A fenekem legyen a címlapon és a Való Világ tényleg kísérjen el! Fogja a kezemet és mindenhol, mindenkinek – akinek kell – mutasson be! Igen, mert én innentõl kezdve sztár vagyok! Na jó, sztárocska, de egészen biztos vagyok abban, ha a csatorna mögöttem áll és a hónom alá nyúl, mi ketten – a csatorna és én – még sokra vihetjük! Jelige: a nézettség mindenek felett! Beszarás! – mondta rusztikus stílusú barátom, miután mélyebben belegondolt sajátos helyzetelemzésembe, majd néhány pillanatnyi tûnõdés után megkérdezte tõlem: – Mit gondolsz, jól mutatnék a kamerák elõtt? – ??? – néztem megrökönyödve. – Mér?! Másfél szobás panelba lakok, kocsim nincs, a havi egymiller meg kifejezetten jól jönne! – Téma lezárva, én voltam a hülye, hogy szóbahoztam. – tettem pontot tartalmas beszélgetésünk végére. „Légy szép, légy jó, legyél igazi való! Legyél kemény gyerek, igazi belevaló!”

242

Hát, most akkor kemény gyerek leszek, amolyan igazi belevaló, vagy ahogyan Majkáéknál mondanák, olyan igazi frankó csávó, és mielõtt a kedves Olvasó azzal vádolna, hogy vizet prédikálok és bort iszom, rögtön kijelentem, hogy természetesen minden este nézem az adást, illetve mióta végre nálunk is fogható a Hír Televízió adása, azóta rögzítem a Villában folyó eseményeket bemutató összefoglalót és egy késõbbi idõpontban nézem meg azokat. Természetesen határozott céllal ülök le esténként a tévékészülék elé, nemcsak úgy átapotában, mint mondjuk Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó, aki esténként a képernyõ elõtt ülve és a Villa eseményein ámulva költi el szerény vacsoráját kis családja körében. Nem. Nagyképûség lenne részemrõl, ha azt mondanám, tudományos célzattal kísérem nyomon az események folyását, hiszen magam semmiféle szociológiai szakképesítéssel nem rendelkezem, s mint ilyen, ez irányú képesítést bizonyító okiratnak sem vagyok birtokában, pusztán az emberi kíváncsiság, és a személyiségfejlõdés vagy visszafejlõdés iránt mutatott élénk érdeklõdés és az abból levonható tanulságok megismerése az, ami arra késztet, hogy ebben a témakörben sorsközösséget vállaljak a baloldali szavazótábort alkotó sokaság nagyobbik részével (Érezzék magukat megtisztelve.). Persze, hogy a „játékosok” mennyire képviselnek reprezentatív mintát, azt nem tudom, ezen el lehetne vitatkozni. Egyes vélemények szerint a valóságsók egyfajta tükröt tartanak a nézõ elé a társadalomról, amelyben él. Talán még emlékszik a kedves Olvasó az elõzõ számban megjelent „Beszédes számok” helyzetértékelõ cikk hazánkkal foglalkozó részére, ahol a Tudás, tanulás, oktatás címszó alatt volt olvasható az a döbbenetes adat, hogy Magyarországon az ún. funkcionális analfabéták – tehát azok, akik valamikor megtanultak írni-olvasni, de ha ma kellene használni ezen képességeiket, bizony komoly gondban lennének – száma a lakosság 243

egészéhez viszonyítva félelmetesen magas, mintegy 33,8%, vagyis több mint 3 millió ember. Ha ezt összevetjük a nézettségi adatokkal, érdekes összefüggésre bukkanhatunk. A valóságsókat általánosságban mintegy 1,4- 1,7 millióan nézik, frekventáltabb eseményeknél (kihívás, kiszavazás) még többen is. Ha a Villa és a BB-ház is teljes gõzzel üzemel, a nézõszám nagyjából egészébõl ki is adja a magyarországi funkcionális analfabéták számát, sõt, bizonyos esetekben még annál valamivel többet is. A vegetáláshoz közeli életmód, az alacsony tartott igényszint aztán eléri a kívánt hatást. Esténként milliós nézõsereg várja feszülten a folytatást. Érdekes dolgok a Villán kívül is, idekint a valódi világban is történnek. Apró, kis színes, hogy az RTL kreatív igazgatója Árpa Attila – akinek többek között a Heti Hetest is köszönhetjük – megelégelte a nagy magyar valóságot és – ahogy Pali bácsi szokta volt mondani – menetet hajtott végre a csatornától. Meg aztán felröppentek olyan hírek is, hogy az RTL csak úgy ukmukfukk, mindenféle építési engedély nélkül húzta fel a villát, és ha már építési engedély nincs, legyünk következetesek és fennmaradási engedélyt se kérjünk. A magam részérõl nem hiszem, hogy egy milliárdos büdzsével bíró produkciónál ilyen elemi követelményekre ne figyeltek volna, bár manapság annyi mindent hall az ember, meg aztán az Interneten is mindenféléket összeirkálnak. Itt vannak például ezek a fránya köztartozások, sugárzási díjak, meg mi fenék. A Sláger Rádióban például naponta többször is hallhatjuk, amint a „fõ hallja kend” közleményben nyugtatja a jelen és a jövõ hirdetõit – no meg persze a hallgatót –, hogy a kitûnõen zárult tárgyalások eredményeképpen (ej, de ismerõs ez a szöveg valahonnan!) továbbra is „szól a rádió”! Ja, és ne felejtsük el behúzni a strigulát a rádiósnapló megfelelõ rubrikájába, még akkor is, hacsak fél percre kóstoltunk bele a BB (Boros- Bochkor) páros által spontánul felkínált reggeli híglöttybe. 244

Utóbb kiderült, a licenc értelmében félév szünetet kellett volna tartani a Nagy Tesó szériái között. Gondolom elõzõleg ezt is letesztelték a mindenre figyelemmel lévõ médiaguruk. Természetesen, mint már oly sokszor, most is bebizonyosodott, hogy ennek a renitens kis országnak a renitens kis lakói homlokegyenest másként reagálnak, mint a jólétet és biztos megélhetést magukénak tudható amerikai és európai televíziónézõk. Ha nem is lett csúfos bukás, mindenesetre a BB VIP, vagyis az ismert embereket, sztárokat felvonultató valóságsó enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Ahogy mondani szokták, nyugaton ez pont fordítva szokott történni, a VIP kiadás a nézõk igazi favoritja, mintegy deszzertként fogyasztják. Egy azonban most már bizonyosnak látszik. Az RTL-en szinte azonnal nekirugaszkodó Való Világ 2 jelentõs nézõket szívott el a Lenin Tv-n futó mûsortól. Mindenesetre a BB VIP is médiatörténeti kuriózumként vonult be a hazai kereskedelmi televíziózás történetébe. A sztárokat felvonultató VIP kiadás bõvelkedett az eseményekben. A média társadalomra gyakorolt nevelõ hatása szempontjából én most két, általam csak neuralgikus pontnak nevezett eseményt ragadnék ki, teljesen szubjektíven és öncélúan. Mindig katartikus és bombasztikus élményt nyújt a nézõ számára, amikor egy ismert ember, egy sztár, valamilyen új, eddig ismeretlen arcáról mutatkozik be a közönségnek. Az meg aztán az élmények netovábbja, amikor a híresség põrén, csupasz emberi mivoltában áll a nézõ és értékítélete elõtt. No ez volt az a pont (a bekamerázott zuhanyzó), ameddig a sztárok nem voltak hajlandók elmenni. Bezzeg a közember az más, ott lehet mutatni mindent. Este fél nyolctól, fõ mûsoridõben. Na mindegy, vissza a neuralgikus pontokhoz! Nézõk sokasága lehetett tanúja annak, amikor Spitzer (Soma) a BB ház egyik VIP lakójaként szellentett egyet a képernyõn. Aho245

gyan aztán a késõbbiekben hallhattuk tõle, szellentésével korszakhatárhoz érkezett a média. Döbbenetes pillanatok ezek, hölgyeim és uraim! A nézõ elõször szembesülhetett azzal, hogy a sztár is csak ember. Õket is csak unja valaki – ahogy mondani szokták, vagy a hálivúdi eksönmúvik rusztikus szóhasználatával élve: õk sem szarnak rózsaillatút. Spitzer (Soma), aki oly csodálatosan kalauzolt bennünket eddig a jin és a jan, a férfi és a nõ közötti harmónia világában, most azt is megmutatta nekünk a maga naturalisztikus szépségében és egyszerûségében, hogy a bélgázok megfelelõ ütemben és kontrolláltan történõ légtérbe juttatása újabb lépéssel visz közelebb bennünket a rögös úton, mely a végsõ cél, a Nirvána eléréséhez vezet. A másik esemény, mely szintén méltán pályázhatna a „médiatörténeti kuriózum” elnevezésre, a Sebeõk János elõadásában felcsendülõ „Egy csók és más semmi” kezdetû örökzöld jacuzzi változata, Détár Enikõ közremûködésével. Azt hiszem abban mindannyian megegyezhetünk, hogy más körülmények között kétség nem férhet hozzá, hogy a gyermekáldást követõen is kitûnõ alakú, és a Playboy oldalait is megjárt gyönyörû színésznõ állna a figyelem középpontjában, most azonban úgy tûnik, Enci a képernyõn csak a másodhegedûs statisztaszerepére volt kárhoztatva. Az ész gyõzedelmeskedett az alantas emberi ösztönök felett és a meghökkentõ szituáció által teremtett audio- vizuális élményanyag frenetikus sikert aratott a nézõk körében, félresöpörve minden egyéb mást. – Egyfajta küldetés volt ez számomra – mondta késõbb az egyik beszélgetõs mûsorban a derék ökológus. Egy teljesen idegen értékrendben képviselni valami magasabb rendû gondolkodásmódot, s azt sikerre vinni. Bizony barátaim, ez a mi munkánk, és nem is kevés. A neokortex (agykéreg) gyõzelme a limbikus rendszer felett, vagyis a gondolkodó, tervezõ ember gyõzelme az ösztönlény felett. Egy biztos, az már fél siker, hogy Gyõzike a 246

„bánón”-on kívül azt is ki tudja már mondani, hogy „paradigmaváltás”. Érteni még nem érti mi az, de már ki tudja mondani. Legyünk belátóak, hiszen minden kezdet nehéz. Mindenesetre az elsõ lépést megtettük. És itt jön megint csak a média hatalmas, mindenek felett álló tudat- és viselkedésformáló ereje. Gondoljunk csak bele! Egy szürke kis ember, kisportoltnak éppen nem nevezhetõ testfelépítménnyel, mely a nõi nézõk számára felért egy vizuális környezetszennyezéssel, minden különösebb erõfeszítés nélkül el tudta érni azt, hogy a „szépemberek” között õ legyen a társaság és a figyelem középpontjában. Olyannyira, hogy a nála jóval ismertebb és gondtalanabb életet élõ lakótársai is oda kellett, hogy figyeljenek arra, amit mond. Az ún. Nagy Generáció tagjai közül többen is megfordultak a BB-házban, mint VIP vendégek. A táncoló fekete lakkcipõk tulajdonosa, Komár Laci, az egykor oly népszerû és a mai fiatalság számára minden bizonnyal ismeretlen Karda Beáta, valamint a hazai kiadású Playboy történetének legnagyobb példányszámával büszkélkedhetõ Zalatnay Cini. Valljuk meg õszintén, a Playboy fotózásakor Cini valamivel jobb formában volt, mint most a BB-házban, ami tulajdonképpen érthetõ is, hiszen a bírósági tárgyalások általában megviselik az embert és nincsenek jó hatással az idegrendszerre sem. Amikor Cini bevonult a BB-házba, már ismert volt az elsõfokú ítélet, mely letöltendõ börtönbüntetésrõl szólt. Lehet, hogy a TV2 úgy érezte, ennyivel tartozik a „sztárnak” és egyfajta felkészítõ táborként segített Cininek, hogy ráhangolódjon a tartós bezártságra. Gangsta „Döglégy” Zolee és a logó tincsérõl ismert Kozsó egymás leköcsögözésérõl már szót se ejtsünk. Inkább beszéljünk valami másról. Mondjuk arról, hogyan eshet a népi naivitás kategóriájába egy tapasztalt, több évtizedes szakmai múlttal bíró televíziós újságíró, aki ráadásul az egyetemen is tanít, 247

ahol a média rejtelmeivel ismerteti meg az egyetemi ifjúságot. Ha valakitõl, hát tõle aztán igazán nem vár el ilyesmit a tudatlan és mûveletlen egyszeri televíziónézõ. Történt egyik szombat reggel, hogy Darth Vader (bazidai illetõségû lakos), a Nap-kelte hangos szuszogásáról ismert légtechnikai igazgatója (air conditioned manager) Verebes István illusztris vendégeket hívott meg a stúdióba, hogy vitassák meg, mitõl oly népszerû a képernyõn a meztelen valóság. A vendégek: Horváth Ádám rendezõ, Szegvári Katalin televíziós újságíró és Riskó Géza a Színes Mai Lap fõszerkesztõje. Szumma szummárum, minden szépet és okosat elmondtak arról, miért gagyi ez az egész, mennyire romboló hatással vannak az ilyen típusú mûsorok gyermekeink és az ifjúság fejlõdésére stb., stb., stb. És akkor jön Szegvári Katalin és üzen a külföldi médiahatalmasságoknak. Annyira meglepõdtem, hogy nem is tudom szó szerint idézni, valami olyasmivel rukkolt elõ, hogy higgyék el a külföldiek, hogy ez a nép sokkal felnõttebb annál, minthogy ilyen alacsony színvonalú, gagyi mûsorokkal kellene szórakoztatni. Különben is itt évtizedeken át csak egy adó mûsorát lehetett nézni – hosszú ideig hétfõnként adásszünettel – a Magyar Televízióét, a nézõk rá voltak kényszerítve, hogy „értéket” nézzenek. Kedves Katalin! Úgy tûnik számomra, hogy a nézettségi adatok és az a 33,8% (vagyis több mint 3 millió) funkcionális analfabéta az önétõl eltérõ álláspontot képvisel. Már ha egyáltalán tisztában vannak az „álláspont” szó jelentésével. Való igaz, hosszú évtizedeken át egyeduralkodó volt – ahogy mondani szokták – a Magyar Királyi Televízió. Vajon mi történhetett? Nagy valószínûség szerint, a kereskedelmi televíziók megjelenésével a nézõk igényszintje – igazodva az új médiumok kínálatához – egyenes arányban csökkent, míg végül napjainkra teljesen ellaposodott. Röviden szólva, folyik a beetetés. 248

Ön, kedves Katalin – hozzám hasonlóan – minden bizonnyal nehezebben dolgozza fel azt, hogy egy televíziónak miért az az elsõdleges feladata, hogy eladjon vagy eladasson valamit, ahelyett, hogy inkább a szórakoztatna, kikapcsolódást nyújtana, ne adj isten oktatna vagy nevelne. Tudom, erre azonnal kész a frappáns felelet: azt hívják közszolgálati televíziónak. Én azonban nem egészen erre gondolok. Nézzünk egy rövid példát: Mondjuk a reggeli beszélgetõs mûsorba meghívnak valakit, akivel olyan témáról beszélgetnek, mely közérdeklõdésre tart számot és sokakat érint. A beszélgetésre szánt x idõ letelte elõtt kicsivel a riporter egyszerûen elvágja a beszélgetés fonalát, így sok esetben belefojtja a szót a vendégbe, pedig annak még lenne mondanivalója. Mindez csak azért, hogy a több százszor vagy ezerszer látott és unalomig ismételt ideális mosópor, -fogkrém, -fájdalomcsillapító és még a jó ég tudja miféle reklámokat tartalmazó hirdetési blokk idõben elkezdõdhessen. Ami egyébként a kutyát nem érdekli. És akkor jön Szegvári Katalin, és üzen a külföldi médiahatalmasságoknak. Azt még csak-csak értem, hogy egy magamfajta civil, aki nem lévén járatos a média ágas-bogas útvesztõiben, néha-néha a népi naivitás állapotában találja magát, ahogy ártatlan, gyermeki rácsodálkozással orcáján, bizonyos képernyõn látható események hatására efféle kijelentésre ragadtatja magát: – Hát ezt azért nem gondoltam volna! De azzal már aztán végképp nem tudok mit kezdeni, hogy egy több évtizedes szakmai múlttal bíró, ráadásul az egyetemen médiaszakos hallgatókat okító profi a népi naivitásnak abban az állapotában leleddzen, hogy a külföldi médiatulajdonosok bármit is merõ szívjóságból cselekednének. Kedves Katalin! Figyelmébe ajánlanám az ABBA együttes azóta már az evergreen (örökzöld) kategóriájába tartozó számát, a címe: 249

Money, money, money. Gondolom nem szükséges lefordítani. Vagy utalhatnék egy másik klasszikusra, a Kabaré címû musical egyik híres betétdalára, melynek elsõ sora valahogy így hangzik: „Money makes the world go around”, ami szerény angol tudásom szerint valami olyasmit jelent, hogy a „Pénz forgatja a világot” vagy egy másik változatban, „A pénz körül forog a világ”. Tökéletesen meg tudom érteni és igazat adok Önnek, amikor ezt a médiában lezajló folyamatot elszomorítónak és károsnak tartja, és azt is megértem ha azt mondja, hogy kissé unalmas és egysíkú érvelés folyton elõhozakodni a több mint 3 millió funkcionális analfabétával, nem is tenném, csak hát õk vannak többen, meg aztán jönnek ám õk is velünk abba a csodálatos Európai Unióba. Nem hagyjuk itt õket! Tudom, hogy – mint sok minden másban úgy – e tekintetben sem túl rózsás a kép, de ha ez megnyugtatja Önt, ide idézném Jovó Sztaniszlavjevics Galócza, Szlavónia Réme idevonatkozó mondatait, melyet Ankica Toplák méltóságos asszonynak mondott, amikor tudomást szerzett arról, hogy férjura, a néhai Jurij Ardonyak földesúr már nincs az élõk sorában: – Kedves asszonyom, együtt érzek Önnel, mély bánatában. Az Olvasónak pedig csak annyit, hogy ezt a kis intermezzót azért iktattam közbe, hogy lássuk, a valóságsók által keltett problémakör nemcsak a konzervatív polgári oldalon szült elégedetlenséget, de a baloldali értékeket magukénak valló értelmiségiek között sem arattak osztatlan sikert. Persze más gondok is vannak, mások is elégedetlenkednek. Például Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, és a többi hozzá hasonló öntudatos MSZP-szavazó. Az RTL esetében is, mint már annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy nem szabad feltenni mindent egy lapra, mert nem várt meglepetések érhetnek bennünket. Amennyire áldás és siker a Való Világ, annyira nagy gond az eltorzult mûsorszerkezet. Az EKG-görbére hajazó embléma napjában többször is feltûnik a képernyõn, mintegy rátehénkedik az aznapi mûsorfolyamra. 250

Már reggel 6-kor a Villa lakóival ébredhetünk és még a szaftosabb jeleneteket is megismétlik az elõzõ esti összefoglalóból (pl. ritmikus sportgimnasztika ezerrel a takaró alatt Adonisz Peter és Venus (Gogo) Sziszi közremûködésével). Elõször azt hittem, gond van a hanggal, vagy a mikroportokkal, de aztán rá kellett jönnöm, hogy minden rendben, csak ma már nem a sípolást használják az obszcén és trágár kifejezések hangi retusálására, hanem „belehalkítanak” a csúnya beszédbe. Természetesen a nézõ így is tudja, hogy a „játékosok” mikor, melyik gyöngyszemét használják a mi ékes és csodálatos magyar nyelvünknek, s ehhez még a szájról olvasás képességével sem kell rendelkeznünk. Úgy vagyunk ezzel, mint a kisbetûs szöveg folyamatos olvasásával, agyunk kiegészíti a hiányzó részeket. A multikulti fogyasztóvá avanzsált és liberalizálódott proletariátus szektájának azonban kezd elege lenni. A kukkoló mûsor után a családtagnak számító Berényi-klán viszontagságos mindennapi vergõdéseit még nagy nehézségek árán csak-csak végig bóbiskolja a Barátok köztben, ám az esti, ún. nagyfilm már teljességgel reménytelen. Még a feléig sem húzzák, az elsõ öt-tíz perc után egyszerûen elalszanak. Öngól. A Birodalom – no meg a Való Világ – visszavág. A kb. egyórás – és a csúszások miatt néha több – idõeltolódás, amit a realityshow okoz, már too much – amolyan lorenzósan mondva – a filmek elõl viszi el a nézõközönséget, és a csatorna vezetése bizony egyre komolyabb problémát lát ebben. A kérdés csak az, hogy Kádár népe meddig tartja még magát a liberális eszmékhez, meddig tart toleranciája, és távirányítójának megnyomásával, mikor teszi le voksát egy másik csatorna mellett. A valóságsó kapcsán Sebeõk János egyfajta küldetéstudatról beszélt. Magam is úgy vélem, hogy kiváló eszköz lehet a civil szervezetek, a polgári körök, vagy akár az egyes ember számára is. Gondolkodásra késztetni, önálló vélemény megalkotására bírni egy addig passzív embertársunkat, vagy csak egyszerûen mosolyt varázsolni egy másik ember arcára, ez a mi munkánk és nem is kevés. 251

Rengeteg olyan kérdés van napirenden most is, mely sokakat érint, sokakat foglalkoztat és megválaszolásra vár. Persze itt is nagyon fontos az ún. értékrangsor felállítása, az egyénben a család, a neveltetés, az iskola és az oktatás által kialakított értékrend, hogy mit tartunk igazán fontosnak és mi az, amit kevésbé vagy egyáltalán nem. Az egyes társadalmi rétegek különbözõ értékrendekkel bírnak. Az itt élõ, nem csupán vegetáció szintjén létezõ és kizárólag evõ, ivó, ürítõ és alvó fehérjehalmazokként funkcionáló embereket most az Európai Unióhoz történõ csatlakozás gondolata foglalkoztatja leginkább és az, hogy elkerülhetõ-e egy harmadik világégés, felülkerekedhet-e a józan ész a pénz (olaj) és a hatalom utáni csillapíthatatlannak látszó világuralmi vágyakon, vagy végérvényesen a vesztünkbe rohanunk? Eközben a kizárólag csak a biológiai alapfunkciókat ellátó egyedek azon filozofálnak, hogy vajon a plasztikai sebészek gondos kezei által készre gyártott Anikó és remekbe szabott keblei nyújtanak-e nagyobb vizuális élvezetet (melyek vízszintes testhelyzetben is úgy állnak, mintha a gravitáció, mint olyan, nem is létezne), vagy pedig a vörös hajú démon, a gogo girlbõl villalkóvá avanzsált Sziszi természetes domborulatai váltanak-e ki nagyobb lelkesedést a férfi nézõkbõl. Az sms-ekbõl úgy tûnik, a nézõknek kevésbé „jön be” a Honecker Klónmûvek ’80-as évekbeli úszónõ sikerszériáira emlékeztetõ Brigitte Nielsen utánzat Anikó, inkább a természetes formákkal szimpatizálnak, fõleg, ha láthatnak egy kis akciót is. Nos, amíg a két tábor ezeken a fontos kérdéseken töri a fejét, én mára megköszönöm a figyelmüket, de ne feledjék, legközelebb is várom Önöket egy ferrrrgeteges összefoglalóval! És akinek mindez még nem lenne elég, az maradjon fönn úgy kb. éjfélig, és nézze meg a Bele Való Világot! Ne feledjék, Majka várja Önöket! Mi pedig kukkantsuk be még egyszer élõben a Villába! a szocialista nagyváros ntudatos polgára

252