A szájtáti bálványimádók kora lejárt. Fel kell hagynunk végre azzal a káros gyakorlattal, hogy az éppen aktuális fõ hallja kendtõl feltétel és kritika nélkül mindent elfogadunk csak azért, mert õ az éppen aktuális fõ hallja kend. Itt az ideje, eljött a pillanat, immáron kétségkívül nem tûr halasztást, hogy egy jól irányzott makarenkóival végre móresre tanítsuk ezt a pofátlanul elkanászodott posztkommunista hatalmat, amely nyilvánvalóan valamiféle tévedésként itt maradt élõhalottként idestova több mint szûk húsz esztendõvel tovább rontja a demokrácia szabad levegõjét, mint amennyi még megengedhetõ és elviselhetõ lenne. Úgy tûnik, a szabad világ felé tartó hosszú menetelésünk során az Ószövetség kiválasztott népéhez hasonlóan mi sem spórolhatjuk meg azt a bizonyos negyven esztendõt. Ennyi idõ minimum szükséges ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott és a rettegésben fogant közöny jeltelen és jellegtelen képviselõi, a nemzetet tudatlanságukkal és butaságukkal módszeresen és kitartóan hátráltató szájtáti bálványimádók lassan, de biztosan kipusztuljanak a fejlõdés útjából. A gond nem az, hogy buták, vagy mûveletlenek. A gond az, hogy ráadásul még aljasak is. Aljasak, mert nem akarnak okosodni, mûvelõdni, tájékozódni. Buták, ostobák, aljasak és mûveletlenek akarnak maradni. Nem kicsit, nagyon! Vagy ahogyan azt az egyik nagy magyar mondotta volt egyik gyengébb pillanatában, huzamosabb ideig. És igen, itt a lakosságban van a hiba! Egy tekintélyes része aljas és/vagy mûveletlen. Miért? Azért, mert huzamosabb idõn át eltûrik azt, ami ma van. Jó nekik így, változtatni nem akarnak. Isten õrizz! Még mit nem? A végén még vissza jön Jones gazda! Már õk sem hisznek el mindent. Egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb a helyzet, egyre nagyobb a különbség a képládából jövõ mûvi világ mételyezõ csillogása és a saját érzékszerveikkel megtapasztalt rögvalóság, az általános morális válság, látható jelei között. Már õk is érzik, már õk is tudják, hogy gáz van. Bevallani azonban még most sem merik, vagy talán nem is akarják maguknak. A „tudom, hogy a szakadék szélére jutottunk, de a szakadék szélén lavírozni, ha csak egy kicsivel is, de még mindig jobb, mint a mélységbe zuhanni” címû önámítással próbálják nyugtatni magukat, láthatóan egyre kevesebb sikerrel. A népet nem lehet lecserélni! Nem bizony! Mégis, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ha nem is egy teljes nagygenerál, de legalábbis egy vérfrissítés nem ártana. Ha józan kritikával szemléljük a gengszterváltásnak aposztrofált neuralgikus pont óta eltelt röpke idõszakot, úgy tûnik velünk, a néppel van a legnagyobb baj. Túl hiszékenyek, túl jóhiszemûek voltunk, s vagyunk sok esetben még ma is. Abba kellene hagynunk végre ezt a könnyelmû naivitást! Valamilyen kifürkészhetetlen imperatívuszból kifolyólag a mi több évtizede naivitás állapotában leledzõ birkatürelmû népünk – mindenki mástól eltérõen – feltétel nélkül, újból és újból megadja, nem a második, hanem a nem tudom én hányadik esélyt is, ezeknek a folyton hazugságon, csaláson és lopáson ért mocskos kommunistáknak. Hirtelen nem tudok rá más logikusnak tûnõ magyarázatot, minthogy tényleg lehet valami ebben a „különleges anyagból vannak gyúrva” címû szövegben. És akkor csodálkozunk, ha rajtunk röhög egész Európa? Hölgyeim és Uraim! Meddig akarunk még az átkos múltban élni? Meddig tûrjük még, hogy a hatalom rajtunk taposson? Meddig asszisztálunk még idejét múlt, avitt gondolkodású proletárdiktátoroknak a jövõnk, megkérdezésünk nélkül történõ elõírásához? Meddig akarunk még a múltban élni? Õk nem, de mi megtehetjük, hogy nemet mondunk a szocializmusra! Mammon helyett válasszuk Istent!
© Szabó László Mediterrán Moszkva 2008.
TARTALOMJEGYZÉK Szedelõzködnek?
7
– avagy Állatfarm 2008 Magyarországon –
Tanuljuk a demokráciát! – még mindig. Még meddig?
12
– avagy Talán a diktatúrát? –
Ki a jó szociáldemokrata?
18
– avagy Jöjj, hazudj valami elfogadhatót! –
Tol(l)eránsak, vagy egyszerûen csak hülyén ostobák vagyunk?
22
– avagy Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de most már nem is jogszerû! –
Uncsi
28
– avagy 1 olyan országban, ahol félni kell… –
Akkó’ most mi van?
34
– avagy Most akkó’, mi van? –
Még több majmot a banánköztársaságnak!
39
Gólem agyaglábakon
50
– avagy Globális spekulációs szerencsejáték, melyhez képest a lottó a fasorban sincs! –
Fogyóeszközök vagyunk?
56
– avagy Hazug-országban tényleg minden a pénz? –
2010-ben égünk, mint a Reichstag?
63
– avagy Mi lesz, ha nem lesz? –
3
Ránk ordít a bebetonozott múlt: diktatúra ez, a javából!
68
– avagy Ilyen az, amikor többször is ugyanabba a folyóba lépünk bele–
A tulajdon szentsége és sérthetetlensége
75
– avagy Profitorientált jövõkép: tartósan a gödör alján? –
De nem ezt beszéltük meg!
80
– avagy Minden nagy utazás az elsõ lépéssel kezdõdik! –
Éretlenek
85
– avagy Szorgos népünk veszteni fog? –
Proletárdiktátorok
93
– avagy Meddig akarunk még a múlt diktatúrájában élni? –
„Szeretem a versenyt. Nagyon!”
98
– avagy Ilyen az, amikor végérvényesen felfeslik a hazugság szövete –
Demokrácia gombnyomásra
103
– avagy Utánunk nyúl a kádári múlt? –
Lopd, ahol éred?
109
– avagy Végjáték a Duna mentén? –
Lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerû
113
– avagy kétségbeesett görcsölések a defektes médiaúthenger újraindítására –
A megtestesült önzés maga
119
Maga a megtestesült gonosz
121
A postás mindig kétszer csenget?
125
– avagy A diktatúra arcátlansága –
4
A szocialista nagyváros
129
– avagy A Mecsek tényleg hermetikusan lezár mindent? –
Az aljas és mûveletlen zsarnok
133
De vajon miért csak most?
139
– avagy Megkésett ötletparádé a színfalak mögül –
NYASGEM – Ékesszóló „írástudó” Mediterrán Moszkvából
146
– avagy Folytatódnak a szocialista tradíciók –
Franci, menj a francba!
153
– avagy A népet még most sem lehet leváltani! –
Nem kell az igazi, nincs szükség a valódira!
159
– avagy Degesz uram, az álszabadság és a látszatdemokrácia artikulálatlanul üvöltözõ szószólója –
Az ellenséges nép
168
– avagy Részvénytársasági menedzserek kvaterkázása vész idején –
Hülyítés a végletekig
174
– avagy Adjuk vissza a szavak valódi jelentését! –
Ki van zárva!
184
Nincs kizárva
196
– avagy Áprilisi tréfa, amitõl arcunkra fagy a mosoly –
Rendszerváltás rendszerválság: Horn Gábor, az új fenegyerek
199
– avagy A nekünkmindentSzabad Demokratáknak most mán tényleg mindent szabad? –
5
Állítsátok meg Orbán Viktort!!!
204
– avagy Liberalizálj, deregulálj, privatizálj, de ami talán a legfontosabb, DÉMONIZÁLJ!!! –
A konstruktív ellenzéki
215
– avagy Az új kirakatember megint elszólta magát –
Legyünk mi is „kisemberek”?
222
– avagy Érezzük át a korán kelõ mûminiszterelnökök szívfájdalmait! –
Magyarázni a magyarázhatatlant
232
– avagy Unjuk a gittrágást –
Elhazudott szabadság, elhazudott demokrácia
237
– avagy Gondolatok szabadságról, hatalomról, az ahhoz minden áron történõ ragaszkodásról,demokratikus jogállamról, vagy az annak hazudott neoliberális átverésrõl –
Köteles projekt 2.0?
249
– avagy A posztkommunisták kifogyhatatlan kreativitása –
Amikor a kultúra kiveri a biztosítékot
254
– avagy Normál üzemmenet helyett –
Évadzáró
260
– avagy A röhejes társulat, élén a ripaccsal, nyári szabadságra vonul –
Politikai totó-lottó. Gyere komám, paktumozzunk?!
264
– avagy Ne aggódjanak, Hölgyeim és Uraim! Schneider úr most is az operába készül –
„Ugocsa non coronat”
270
– A szociális vívmányokat döntögetõ és egyáltalán nem siránkozó nagytõkések végletekbe menõelszántsága, avagy a lassan, de biztosan a történelem szemétdombjára kerülõ posztkommunista hulladék „vakló” típusú ostobán buta hatalomféltése? – 6
SZEDELÕZKÖDNEK? – avagy Állatfarm 2008 Magyarországon –
Bizonyos önkéntes hang- és mérvadók elkezdték az ál-liberális törpeminoritás, az SZDSZ halálhírét költeni. Úgy tûnik az egykor szebb napokat látott és szürkeállományára valamikor oly büszke sajátos, véd- és dacszövetség, melyet mint utóbb kiderült, kizárólag mocskos anyagi érdekek mentén lehetett eddig is összetartani, az elsõ, mely rácáfol a régi mondásra, miszerint, akinek halálhírét költik, az hosszú életû lesz. Fõként az elektronikus médiában, de a nyomtatott sajtóban is egyre többször hallunk, olvasunk arról, hogy a következõ országos méretû erõfelmérõn nagy valószínûség szerint el fog bukni a tolerancia és a másság iránti tisztelet jelzésértékû zászlóvivõjeként számon tartott politikai tömörülés. Molnár Tamás legutóbbi írásában a Magyar Soros Alapítvány tevékenységének beszüntetése kapcsán arra a kérdésre keresi a választ, hogy „Mi történt most, az alapítvány távozásakor? Már támogatásra sem érdemes a magyar deviancia? Csak nem került válságba a magyar szélsõ-liberalizmus? Vagy mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés?” Nos, az ál-liberális törpeminoritás gengszterváltás óta, a Kiss Jánostól az elnöki székbe ültetett száz kiló marhahúson át egészen a pártot a megalázó (a mérési hibahatáron belülre leküldõ) 1%-os népszerûséget kiharcoló 1ügyû ígérgetõ Kóka Johhnyig befutott nagy ívû karrierjét nézve, George Orwell Állatfarm címû darabja jut az eszembe. Abból is a hatalmat okosan magukhoz ragadó disznók. A kezdetben harciasan antikommunista SZDSZ a végére kisebbségbe kerülve mégis kezében tartja a gyeplõt. 7
– Napólajos elvtársnak mindig igaza van! – kántálja idõrõl idõre Bandi elvtárs, a ló, aki az állatfarm lakói közül a legtöbbet dolgozik, ha pedig felmerül valamilyen megoldásra váró probléma, mindenre azonnal készen van a válasz: „Ezentúl még keményebben fogok dolgozni!” Napólajos elvtárs, aki nem a szavak disznaja, Hólabda elvtárs, a szellemi mozgatórugó, akit késõbb a nálánál sokkal tehetségtelenebb Napólajos a kutyák (értsd az erõszak segítségével) félreállít, valamint az ideológiai szócsõ szerepében tündöklõ Vamzi elvtárs, aki maga ajánlkozik fel önmaga saját kezû kasztrálására az eszme érdekében, nos a disznók mind-mind behelyettesíthetõk a jelenlegi kormánykoalíció, valamint az ún. „magyar” és ún. „politikai elit” tagjai között. Mi történik most? Valóban válságba került a magyar deviancia? Tényleg elérkeztünk ahhoz a már-már elérhetetlennek tûnõ ponthoz, hogy válságba került a magyar szélsõ-liberalizmus? Vagy, ahogyan Molnár Tamás is felteszi a kérdést írásában, mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés? Nos, ezeket a kérdéseket biztonsággal egyelõre még nem tudjuk megválaszolni, legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Az utóbbi idõben a pénz, a konc, valamint a hatalommegtartás kényszere által sajátosan összekuszálódott internacionalisták és kozmopoliták egészen sajátos bravúrmutatványokkal szórakoztatják a tisztelt nagyérdemût. Az átlagnál kicsit is jobban érdeklõdõ állampolgárok pedig jókat derülnek azokon az ál-naivnak tûnõ kérdéseken, melyekben a szolgalelkületû ölebmédia megmondó-emberei és sajtószajhái behatóan arról faggatják a Szadesznek az üzleti szférából újonnan szalasztott divatficsúrját, hogy ugyan vajon mondaná mán el nekik, hogyan is lesz ez a 10% körüli új SZDSZ? Miközben mindannyian tudjuk, hogy õk is tudják, dehogy akarnak õk tíz százalék körüliek lenni, tökéletesen megfelel nekik – erre a kis idõre – az 1% körüli központi zsaroló szerepköre is, amit még a torgyáni idõkben kiagyalt, és manapság is – helytelenül – „a mérleg nyelve” szóösszetétellel prezentálnak a külvilág felé. 8
Megbukott a deviancia és a szélsõséges liberalizmus Magyarországon? Vagy mindez csak megtévesztés és szemfényvesztés? Félek ez utóbbiról van szó. Ha már az Állatfarmot hoztam szóba az imént, ez a rideg állattartás. A falka – vagy talán politikailag korrektebb, ha úgy fogalmazunk, hogy a horda –, szóval a mindent letaroló gyülevészhad felélte, de legalábbis az utolsó simításokat végzi a téren, hogy felélje a terület utolsó tartalékait is. Még utoljára beültették emberüket (Ungár Klárát) az utolsó nagyobb pénzszivattyú elérhetõ közelségébe. Jól jön majd a Bahamákon még az a pár milliárd, ami az évi 1500-ból csurran-cseppen. Egyszerûen le- és kiraboltak mán mindent. Minek maradnának? Mi pedig az utolsókat rúgjuk. Az egészségügy körül zajló központilag levezényelt haccacárét elnézve pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy a szó szoros értelmében, tényleg az utolsókat rúgjuk. Elfogyott a felélnivaló, ideje hát továbbállni. Az, hogy mi marad utánuk, azzal õk nem törõdnek. No, de hát miért is törõdnének, hiszen gyökértelenek. Egyik részük internacionalista, másik részük meg kozmopolita. Ez utóbbiak szokták nagyképûen világpolgárnak nevezni magukat. Eftársak! Aggodalomra semmi ok, (most, hogy már mindent lepusztítottak!) most egy kicsikét nélkülözni lesztek kénytelenek szakértõ útmutatásainkat, mer’ ugyanis a nagy átalakítás (jelszó: mindegy, hogy hogyan, csak nyúljunk hozzá, mer’ eddig nem nyúlt hozzá senki, ezér’, ha mi nyúlunk hozzá, akkó csak jó lehet ahogy hozzányúlunk!), szóval az áldásos reformok kézileg és központilag történõ levezénylésének szakszerûen irányított folyamatában kicsikét elfáradtunk, ezért most jól megérdemelten (értsd a régi, bevált frazeológia szerint: érdemeink elismerése mellett) pihenni vonulunk. És mi ezt is bevesszük majd. De talán még az is elõfordulhat, hogy az elõre gondosan kitervelt irányított visszavonulást gyõzelemként élik majd meg a 2008-as magyar Állatfarm ostoba és hiszékeny lakossága. 9
Ismételten visszautalnék a Giró-Szász András által mondottakra, miszerint nem valami nagy dicsõség egy rommá lõtt csatatéren kitûzni a gyõzelmi lobogót. Pedig a dolgok jelenlegi állása szerint ez a sors vár a most még legnagyobb ellenzéki párt szerepében tetszelgõ tehetetlen Gólemre. De hogyan jutottunk idáig? Az alábbi rövid kis részlet, mely az igazi Állatfarmból való, talán jól példázza, hogyan zajlottak le a folyamatok a gengszterváltás óta Magyarországon: Hólabda elvtárs: Gyengébb felfogású elvtársaink láthatóan képtelenek arra, hogy a hét parancsolatot megtanulják. Ezért a parancsolatokat egyetlen mondókába sûrítettem össze. Négy láb jó, két láb rossz. Ebben benne rejlik az állatfarmizmus leglényege. Tyúk 1: Tiltakozom. Nekem ugyanis csak két lábam van. Hólabda elvtárs: Ez csak a látszat, elvtársak! A tyúk szárnya lényegét tekintve mozgásszerv, nem pedig manipulációs eszköz! Ezért lábnak tekintendõ! Az ember megkülönböztetõ ismérve a kéz, mellyel galádságait elköveti. Tyúk 1: Nem értem. Akkor te most azt állítod, hogy mi jók vagyunk? Hólabda elvtárs: Persze, hogy jók vagytok. Tyúk 2: Mindazonáltal nekem továbbra is csak két lábam van. Hólabda elvtárs: Nem érted a magyarázatomat, elvtársnõ? Sebaj! Én beérem azzal is, ha elfogadod. Elfogadod? Tyúk 2: Elfogadom 10
A nagy kérdés csak az, hogy mi, az igavonó barom státuszába besorolt egyszerû állampolgárok az idei, sorrendben a 2008. esztendõben, mi az, amit még hajlandóak vagyunk elfogadni (értsd: eltûrni) ezektõl a disznóktól, és mi az, amire az ölebként felnevelt és mára már vérebbé kifejlõdött (média)kutyák erõszakos csaholása és vicsorítása ellenére is azt mondjuk, hogy ezt márpedig NEM! Mondjunk NEM-et az õ országukra! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
11
TANULJUK A DEMOKRÁCIÁT! – MÉG MINDIG. MÉG MEDDIG? – avagy Talán a diktatúrát? –
Úgy tûnik Bushmannak, az ámerikai majomembernek, akit in United States, a valaha élt legbutább amerikai elnöknek (Mr. President) tartanak, bejött a dolog. A 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Az év mindjárt egy negatív szenzációval, a Dakar Rally elmaradásával indult. A hivatkozási ok rendkívül egyszerû, s a korrektség kedvéért tegyük mindjárt hozzá, egyben rendkívül kényelmes is, a terrorizmus. Ebben az egészben az a legszörnyûbb, hogy minden józan megfontolásunk ellenére, hiszen nem tudhatjuk, nem ismerhetjük a tényleges ottani helyzetet, csak arról hallhattunk, hogy négy francia turistát megöltek, és természetesen nem nekünk kell vállalni a versenyzõk testi épségéért a felelõsséget, mégis mindezek ellenére az újságolvasó ember, éljen bárhol is ebben a globális faluvá terebélyesedett, s egyszersmind multi-kulturális katyvasszá zsugorodott glóbuszon, már nem tud feltétel nélkül hinni a médiában elhangzó ilyen és ehhez hasonló híradásoknak. De miért is tudna? Hiszen az ikertornyok leomlása, és Bushmannak, az ámerikai majomembernek a demokratikus szabadságjogokat pillanatok alatt a terrorizmus fenyegetettségére való hivatkozással történõ csorbítása óta, az ember, még ha akarná, sem tud hinni önzetlenül és feltétlenül a mainstream (fõsodratú) médiának. Egyszerû és kényelmes hivatkozási alap a terrorizmus és az általa jelentett fenyegetés. Egyszer12
smind univerzális fogózkodó a hatalom számára, hiszen mindenre ráhúzható, különösebb magyarázkodás nélkül. Úgy tûnik a 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Sajnos itthon is. Ki hitte volna, hogy targoncavezetõk a Ctrl+C, Ctrl+V (a Windowsban a másolás és beillesztés billentyûkombinációi) egyszerû használatával gyakorlatilag pillanatok alatt milliókat kaszálhatnak? A lassacskán Sváby magasságaiba emelkedõ Azurák gyerek pedig a reggeli beszélgetõs mûsorban nem azon esik gondolkodóba, hogy akkor most hogy fordulhatott ilyen elõ, hogyan kerülhetett a targoncavezetõ képbe tanulmányírás ürügyén, hanem laza könnyedséggel és hanyag eleganciával nyögi bele a mikroportba, hogy hát a komplett ORTT-jelentésnek az elõbbiekben említett Ctrl+C, Ctrl+V tematikával történõ átmásolása még simán belefér a „speciális szakirányú témasegítség” vagy valami hasonló nevû kategória keretei közé. Ja és hát afelett is átsiklana kényelmesen, ha a meghívott Cser- Palkovics vissza nem rángatná a realitások talajára, hogy ez bizony már nem az elsõ eset. Mit ad isten, a szóvivõ hölgy pedig, ki tudja miért, nem vállalta az együttes szereplést. Talán felesleges e helyt megemlítenem, hogy erre az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók köreiben is azonmód rávágnák, hogy hát ez azé’ gáz. De ha azt hiszik, hogy ezt nem lehet überelni, akkor nagyon tévednek! Nem! Nem a havazás miatt megbénuló elõvárosi vasutakra gondolok! Az csak apró intermezzó volt az „utánunk az özönvíz” típusú vircsaftot prezentáló 1%-os törpeminoritás újonnan bemutatkozó miniszterének belépõjébõl. Van annak valamiféle diszkrét bája, amikor a posztkommunista utódpárt soraiban képviselõként tevékenykedõ, civilben evangéli13
kus lelkész (istenem! Micsoda egyedülálló kombináció!) a lakossági fórumon aszongya a gyülekezetnek, ó pardon, az õt a törvényhozás házába juttató választópolgárainak, megígéri, hogy hát el fogja olvasni az eü-törvény szövegét (miért, eddig nem olvasta el? Úgy nyomta meg a gombot, hogy nem tudta, mirõl fog szavazni?), s majd aztán a képviselõi esküjéhez híven fog szavazni. Tetszik érteni? Ott állnak vele szemtõl-szemben a választói és aszongyák neki, hogy papa, ezt most jobb lenne ha nem szavaznád meg, mert mink nem akarjuk, hogy megszavazd! A képviselõnek meg ugye – legalábbis elvileg – mégiscsak a választóit kellene képviselnie, akik most egyértelmûen tudtára adták, hogy mit szeretnének, erre a képviselõ úr, aszongya, hogy hát majd akkor az esküje szerint. No, de hát az esküje a választói képviseletére kötelezi õtet! Miért nem mondta azt, miért nem tudta azt mondani szemtõl-szemben a saját választóival, hogy hát akkor rendben van gyerekek, ha ti nem akarjátok, akkor én, aki (elvileg ugye) azért vagyok ott, hogy azt képviseljem, amit ti szeretnétek, nos hát én akkor nem fogom megszavazni ezt a törvényt? Mi történik majd akkor, ha teszem azt a képviselõ úr, esküjéhez híven, vagyis a választói akaratát képviselve (vagy nem képviselve) mégis megszavazza a törvényt? Ennyit ér akkor a képviselõi eskü? Ennyit ér akkor a választópolgár és az õ akarata? Mer’ ha mindez megképzõdik, akkor ezt az egész közvetett, azaz a parlamenti képviselõk útján történõ hatalomgyakorlást gyakorlatilag lehúzhatjuk a fajanszon. Az összevissza hazudozó mûminiszterelnök, ha érdekei éppen úgy kívánják, a kamerák kereszttüzében teátrális mozdulatokkal kísérve, holmi langaléta ripacs módjára arról harsog, hogy hát akkor majd mink az istenadta néphez fogunk fordulni, döntsön az istenadta nép! Hölgyeim és uraim, ez itten kérem szépen, a tipikus szájmagyar megtestesülése. Mert hát érdekes módon, amikor tényleg arra kerülhetne a sor, hogy az istenadta nép döntsön, akkor az istenadta nép valahogy mégsem dönthet. Ha már olyan tökös legény ez a mi Fancisco gyerekünk, 14
ennyi erõbõl elõállhatott volna azzal is, amikor még jóval nagyobb népszerûségnek örvendett a szegfûmintás utódpárt, hogy állítsuk vissza a képviselõk visszahívhatóságát. No, az lenne a legkorrektebb eljárás. Hiszen az eü-törvényre való voksolás után szemernyi kétség sem maradna, sem Donát lelkész-képviselõ úrban, sem pedig a választóiban, ki hogyan értelmezte a képviselõi esküt és az aszerint történõ szavazást. Ha a képviselõ nem a választói igénye szerint szavazott, a polgárok kezdeményezik a visszahívását, ’oszt jó napot! (Csak úgy zárójelesen, ahogy szoktam. Valahányszor a médiában szóba kerül a képviselõk visszahívhatóságának visszaállítása, a legelsõ érv, amit felhoznak ellene, hogy hát ez az állampárt idején, a diktatúrában volt szokás. És tessék mondani, ez a téma szempontjából teljesen indifferens kijelentés, ki a rossebet érdekel? Van ennek bármi jelentõsége abból a szempontból, amilyen elõnyöket a visszahívhatóság intézménye kínál a választópolgárok számára? Az égadta világon semmi. Érdekes módon a szolgalelkületû ölebmédia képviselõitõl, vagy az ott megforduló kormánypárti politikusoktól – de gyanítom, ha ellenzékieket kérdeznének meg, onnan is hasonló válaszokat kapnának –, egy árva szó nem sok, de annyit nem hallanak arról, amit más esetekben egyébként oly elõszeretettel szoktak hangsúlyozni, miszerint az elõzõ rendszerben is voltak jó dolgok, azokat meg kell õrizni, át kell venni, és tovább kell vinni. Érdekes módon a képviselõk visszahívhatósága nem tartozik ezek közé. Mint tudjuk, a szabadság egyik elsõ momentuma az volt – emlékeznek, a stabilitásra való hivatkozással! – hogy megszüntették.) Ha engem kérdeznek, számomra már az érthetetlen, hogy kerül egy lelkész az állampárti diktatúrát minden tekintetben tovább éltetõ posztkommunista utódpárt soraiba. Nem kisebb dilemmát okoz ez számomra, mint az egykori ’56-os Mécs önkéntes átigazolása a MASZOPhoz. Egyszerûen nem életszerû. Átülni az ellenséghez csak úgy, se szó, se beszéd. Persze nagy úr a megélhetés. Sok mindent hajlandó be- és feláldozni érte az ember. Úgy tûnik szélsõséges esetekben még a hitelességet is hajlandó odahagyni. 15
Rólunk, magyarokról, fõként külföldiek, nálunk szerencsésebb történelmi fejlõdésû országok politikusai és egyéb mérvadó tényezõi, sokszor mondják, hogy mi még tanuljuk ezt, meg azt. Mostanság úgy bõ másfél évtizede, az elõre lezsírozott, lepaktumozott gengszterváltás szárba szökkenése óta sok egyéb más mellett általában a demokráciát szokás nekünk (rebellis) magyaroknak tanulnunk. Mégis, ha jobban az események mögé nézünk, megdöbbentõ felismerésre juthatunk. Mi ugyanis, drága szeretett felebarátim, nem a demokráciát tanuljuk immáron bõ másfél évtizede, hanem azt a sajátosan magyar utat, mely életszerûtlenségébõl adódóan, sehol másutt nem kerülhetett volna bevezetésre, vagyis a diktatúra továbbélését, fenntartását demokratikus körülmények között. (Valljuk meg õszintén, másutt nem is kerülhetett volna bevezetésre, vagy legfeljebb csak ideig-óráig, hiszen a többi volt szocialista országban még az ottani kommunisták is elsõsorban nemzeti elkötelezettségûek voltak, s csak aztán a párthoz hûek). Persze most Ön, tisztelt Olvasó, bizonyára aszongya, hogy hát ez a fából vaskarika tipikus esete. Most vagy van demokrácia, vagy nincs? Avagy diktatúra van! Egyszerre a kettõ nem megy. De bizony, hogy megy. Adva van egy a Patyomkin-falura erõteljesen hajazó látszat demokrácia, amely kimerül abban, hogy megteremtették – legalábbis papíron – a demokratikus keretrendszert, melyet azonban az államhatalom erõteljes presszionálásának hatására – és ezen a ponton szükséges megemlítenünk a szolgalelkületû ölebmédia hathatós támogatását, valamint az ún. írástudókként aposztrofált mérvadó értelmiség árulását – nem hagynak tartalommal megtölteni. Ezáltal nem is tölti be maradéktalanul az állam és a társadalom mûködésében betöltendõ praktikus szerepét. Aprócska széljegyzetként e helyütt emlékezzünk meg arról a momentumról, amely a diktatúra egyenes vonalú továbbélését szemlélteti még a Horn Gyula idejébõl származó: „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit csinálunk, de jogszerû!” kijelentéssel. Lendvai Sipánka – azé ez is több mint jelzésértékû, egykori állampárti cenzor! – a legna16
gyobb kormánypárt frakcióvezetõjeként a múltkorában olyan kijelentésre ragadtatta magát, miszerint „a politikában nincs helye az erkölcsnek!” No, mármost asszem ebbõl mindenki számára kiviláglik, hogy ettõl a bagázstól demokráciaértelmezést, legalábbis a valósággal köszönõviszonyban állót, nemigen várhatunk. De hát mit is várhatnánk, egy állampárti diktatúrában szocializálódott népelnyomó, a társadalmat kiszipolyozó, a gazdasághoz hozzá nem értõ gyülevész bandától? Õk, az internacionalisták, akik ellenségeik mindenféle nemzeti hagyomány megõrzésének, elmaradhatatlan oldalnehezékükkel, a társadalom végletekig történõ atomizálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett másik gyökértelen kaszt, a kozmopoliták társaságában, úgy tûnik, nem tudják, de talán korrektebb, ha azt mondjuk, nem is akarják levetkõzni régi rossz szokásaikat. Ha nagy gáz van, azonnal lövetnek. Kisebb afféroknál elég az össznépi ellehetetlenítés. Úgy tûnik a 2008-as esztendõvel csúcsosodik ki, tetõzõdik be az emberiség semmibevétele. Az utóbbi évek történéseit, valamint a nagy közös gyarmatbirodalom, a pénzimpérium által kamatrabszolgaságban tartott Európai Unió, valamint az egyelõre még mindig a Majomember által dirigált, és újabban sajátos demokráciaértelmezésének köszönhetõen világszerte közutálatot kiváltó Amerikai Egyesült Államok tevékenységét szemlélve pedig nem nehéz megjósolni, hogy ez az érzés, ahogyan Virág elvtárs prezentálásában a nemzetközi helyzet a Tanú címû filmben, évrõl-évre fokozódni fog. Én ezért aszondom: Jó Ha Figyelünk! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
17
KI A JÓ SZOCIÁLDEMOKRATA? – avagy Jöjj, hazudj valami elfogadhatót! –
A napokban újra reflektorfénybe kerültek a szegfûmintás utódpárt régi-új médiasztárjai, Biztonsági Szelep, a társadalmi feszültség, a felesleges gõz leeresztésére tartott Joseph, aki annak idején búzaégetésérõl vált hírhedtté, valamint másik nagyágyújuk, Karl, a baltaarcú megmondó-ember, aki amolyan polihisztori vénával megáldott reneszánsz-emberként otthonosan mozog mindenütt, legyen szó bármilyen témáról. Rövid részlet a Karsai képviselõ úrral készült interjúból: „Karsai József kitért arra, hogy támogatni fogja frakciótársa, Tóth Károly módosító indítványát. Ezzel kapcsolatban hozzátette: Tóth Károly „igazi szociáldemokrata ember, védi a szocialista pártot“, a módosító indítvány pedig jó és okos indítvány.” Nem tudom, tetszettek-e figyelni? Tóth Károly, aki szintén nagy az önmagát történõ meghazudtolásban, hiszen ripsz- ropsz, az elsõ fentrõl érkezõ szemöldökfelvonás hatására azonnal visszavonta a vizitdíj eltörlésérõl szóló javaslatát, szóval ez a derék ember – Karsai „Biztonsági Szelep” József szocialista médiasztár szerint – azért jó szociáldemokrata, mert megvédi a posztkommunista utódpártot! Nem azért, mert a dolgozók, vagy uram bocsá’ a munkásosztály, ha minden kötél szakad, a proletariátus érdekeit védi! Nem! 18
Hanem azért jó szociáldemokrata Tóth Károly képviselõ úr/eftárs, mert a barbárkapitalizmus honi szálláscsinálóinak, a magyar társadalmat a végletekig kiszipolyozó és parazitaként rajta élõsködõ tõkefelhalmozó, a gátlástalan szabadrablást normatívaként engedélyezõ és gyakorló véd- és dacszövetséget, valamint annak érdekeit védi, ha kell, tûzzel-vassal. Hát, asszem itten minimum fogalomzavarról beszélhetünk. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, a két szocialista képviselõ megnyilatkozásából számomra az tûnik ki, ezek most már annyira hülyének nézik a jó népet, hogy még egyszer el akarják játszani velünk ugyanazt. Nem fogjuk megszavazni! – mondják ismételten óriási vehemenciával, bele egyenest a kamerába. Oszt valahogy mégis megszavazzák majd. Csodák csodája – no nem Óz, hanem csak valamilyen szocialista nagy varázsló – int egyet a varázspálcájával, „I kind of Magic” (egyfajta varázslat), és ezek a média nagy nyilvánossága elõtt ma még renitenskedõ „képviselõk” hipp-hopp, megint az IGEN gombot fogják megnyomni majd a döntõ pillanatban. Megint a döntõ momentum elõtt egy mikroszekundummal derül majd ki, hogy hát mégiscsak ott vannak azok a garanciák, csak az eftárs nem tud, nem akar, vagy már elfelejtett a sorok között olvasni, mert hogy így kell értelmezni eztet a törvényt, kezít csókolom! Hogy nincs leírva konkrétan? Nincsen felsorolva taxatíve? Ugyan mán eftársam! Nem tehetek róla, de megint csak Hólabda elvtárs, az Állatfarm disznó uralmának darab ideig szellemi mozgatórugója jut eszembe, ahogy próbálja elmagyarázni szerencsétlen tyúkoknak, hogy nekik is tulajdonképpen négy lábuk van, nem pedig kettõ, így õk is a jók táborába tartoznak, de az ostoba szárnyasok csak nem akarják megérteni az ideológiai lényegét, végül Hólabda elvtárs azzal is beéri, ha elfogadják a magyarázatát. A tyúkok pedig elfogadják. No, hát valami hasonló zajlik ezekben az idõkben a mi kis állatfarmunkon is. Egyéb iránt itt hívnám fel a figyelmét ismételten mindenkinek arra az apró, ám jelentõségteljes momentumra, hogy példának oká19
ért a kormánypártok nagy nyilvánosság elõtt elkövetett népszerûségvesztésének való örvendezés még komolyan visszaüthet. A realitás ugyanis azt mutatja, hogy az ország sorsának dirigálása szempontjából, hogy úgy mondjam, a kutyát nem érdekli, hogy az állítólag a köz véleményét kutató és diagrammokban prezentáló cégek kimutatásaiban melyik párt hány százalékon áll. Egy számít csak, hány képviselõ koptatja a padokat az adott párt színeiben, hány képviselõ nyomja meg a gombot, s legfõképp az számít, hogy ha már veszi magának a fáradságot és megnyomja azt a nyavalyás gombot, no akkor melyikre esik a választása. A Magyar Közlönybe törvény címszó alatt ugyanis ezen szavazások végeredményei kerülnek be, nem pedig holmi hangzatos politológiai elemzések vagy egyéb más, az adott közember írói munkásságába tartozó pamflettek. De ha valakinek ez még mindig kevés lenne, azt emlékeztetném a fõvárosi közgyûlésben meglévõ szerény 1, azaz egy fõs koalíciós többségre. Még ez a szerény „többség” is tökéletesen elegendõ ahhoz, hogy a hatalom bebetonozza pozícióját, hiszen a demokratikus keretrendszert felhasználva egyfajta belsõ diktatúrát tudott megvalósítani a bizottsági helyek elosztásával, valamint az érdemi döntéshozatalnak a bizottságokhoz történõ átutalásával. És ne feledkezzünk meg Narancs-ország helyzetérõl sem! Ott is valami hasonló, a látszatdemokrácia fogyatékosságait kihasználó diktatórikus ellehetetlenítésnek lehetünk szemtanúi, amikor Lapáth Mónika aszongya a renitens ellenzékieknek, lehet, hogy tietek az ország, meg a dicsõség, de a hatalom az bizony az enyém, mert a kassza kulcsa nálam van, azt pedig most kettõre zárom, innen pedig egy kanyiló vas nem sok, annyit nem fogtok kapni. Nesze neked demokrácia, nesze neked többség uralma! Karsai „Biztonsági Szelep” József aszongya, most hogy elolvasta a törvényt, most látja csak, hogy hát ebbõl hiányoznak a garanciák. Az jutott eszembe, ha a többi törvényt is így szavazzák meg a képviselõk, nem csoda, hogy ilyen szarul áll az ország. Utólag – talán – el20
olvassák, oszt aszongyák: „Hát ezt elqúrtuk! Nem kicsit, nagyon!” Legyintenek egyet, aztán megy tovább minden, mintha mi sem történt volna. Én meg most álmatlanul hánykódom és forgolódom éccaka az ágyamban, mer a rossebbnek se tudom eldönteni, hogy akkó most ki a jó szociáldemokrata? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
21
TOL(L)ERÁNSAK, VAGY EGYSZERÛEN CSAK HÜLYÉN OSTOBÁK VAGYUNK? – avagy Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de most már nem is jogszerû! –
Csoda történt Mediterrán Moszkvában. Az avatatlan külsõ szemlélõ számára minden bizonnyal úgy tûnhet, hogy itten kérem szépen nem történt semmi egyéb, mint hogy egy jó nagyot rúgtak a döglött oroszlánba. Pedig nem! Inkább azt mondhatnánk, hogy végre valahára az istenadta nép újra visszavette – ha egyelõre még nem is az irányítást, de – az ellenõrzést és a demokráciát mindenképpen. Még akkor is így van ez, ha a névtelen bejelentõ (vagy feljelentõ?) névtelen bejelentõ képében, azaz inkognitóban tette ezt meg. Pedig a fõáramlatú média, Jakuppal és a TV2-vel az élén, minden tõle telhetõt megtett, hogy az egykori nagyember nimbuszán ejtett csorbát kiköszörülje. Igen, Toller Lászlóról, a szegfûmintás Bürgermeistrõl van szó, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy a kommunizmus utolsó déli fellegváraként számon tartott Mediterrán Moszkvát elindította (s késõbb aztán ott is tartotta) az újkori eladósodás lejtõjén. A Mokkába reggeli vendégként behívott mszp-s nyikhaj meg azon kesereg Jakupcsek „Danone Aktívia” Gabriellának, hogy ebben az egész mocskos ügyben az a legmocskosabb, hogy névtelen bejelentésrõl van szó. Ugyan kérem! Ezt pont egy olyan utódpárt tagja böfögi bele a 22
kamerába, akinek elõdpártja, valamint annak munkássága nagy hagyományokkal bír a névtelen be-, illetve feljelentések terén?! Na ne fárasszá pubi! – mondaná erre az isteni Gejza, ha ma is köztünk lenne még. Egyáltalán, ki érti ezt? Mi szükség van az immáron két esztendeje a gyakorlatilag vegetálás szintjén létezõ politikus gyámság alá helyezésére, amikor amúgy mindent faszán lezsíroztunk? A parlamentben ki van gyelölve, melyik eftársnak köll mögnyomnia helyette azt a nyavalyás gombot. Mög is nyomják. Rendszeresen. A városban meg a többi eftárs fölosztotta egymás között a választókerület ügyes-bajos dógait, így nem maradnak képviselet nélkül a derék pógárok. A manapság divatos, oknyomozó riportos frazeológia szóhasználatával élve: Ácsi gitár! Tessék szíves nekem megmutatni – de még pedig azonnal! – hun van az a törvényi hely, jogszabályi pont, ami ezt lehetõvé teszi! Tessék szíves nekem fölolvasni azt a paragrafust, ami arról rendelkezik, hogy bizonyos esetekben, teszem föl példának okáért, ha minden kötél szakad, helyettem, mint parlamenti képviselõ helyett, más nyomhatja meg a gombomat! Tessék szíves nekem megmutatni – de még pedig azonnal! – hun van az a törvényi hely, jogszabályi rendelkezés, amely azt mondja, hogy a képviselõ tartós akadályoztatása esetén (mondjuk hosszabb idõre ágynak dönti õtet az influenza, ne adj isten beledöglik), a kollégái átveszik a helyét, meg a körzetét! Ilyen van? Én nem értek hozzá, nem lévén jogvégzett ember, de ahogy én a dolgok folyását mostanság látom, nos, nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak Dániában, de bizony itt a mi fatornyos kis hazánkban is bûzlik valami, de méghozzá igencsak erõteljesen. Nagyon érdekes az a társadalom pszichológia, vagy szocio-kulturális „élményanyag, amely ezzel kapcsolatban nap, mint nap éri az embert. Még ugyanabban a Mokkában, ahol Toller polgármester úr hányatott 23
utóvédharcai felett kesergett a szegfûmintás utódpárt prominense, Morvai Krisztina is megjelent vendégként, az apropót „Magunkfajta” címû új könyvének megjelenése szolgáltatta. Komolyan mondom, már-már kacajra fakasztó volt az az álnaivság, az a tettetett érdeklõdés, de legalábbis rendkívül hiteltelennek mutatkozott Jakup, ahogy próbálta megjátszani a félreértelmezetten semleges – ilyen nagy valószínûség szerint egyáltalán nem is létezik – mûsorvezetõ jóságos figuráját, ahogy görcsösen próbálta tudakolni, hogy akkor most az (vagyis õ maga), aki a magunkfajtáknak is hisz, de persze nem teljesen, illetve a magukfajtáknak is elfogadja a mondókáját, de azért persze nekik sem teljesen, na õ akkor most hova tartozik. No man’s land – szokta mondani erre a mûvelt ánglius, azaz senki földje. Kedves Gabriella! Az ON, ONA, ONO hármas közül te az ONO, azaz a harmadik, a semleges nemhez tartozó üres, értéktelen, a semmit kifejezõ, az értéksemlegesség fogalma mögé elbújó, elbujdosó urbanizált fogyasztó vagy, akinek maximum az számít, hogy éppen trendi-e avagy sem. No, mármost akkor az élményanyag, amirõl az imént már félig-meddig említést tettem, s mely mintegy tükörképéül szolgál a fõsodratú média által hatékonyan agymosott és kilúgozott gondolkodású – ha ezt egyáltalán nevezhetjük még gondolkodásnak – konzumidióta milliók viselkedésmintájának. Jakup ezt is tökéletesen prezentálta. Milyen érdekes! Ha valaki rendszeres nézõje a TV2 reggeli beszélgetõs mûsorának, a mûsorvezetõk ténykedésében, elsõsorban a kérdésfeltevések irányultságában (mindig tudják, honnan fúj a passzát szél, és hogy hová fúj a passzát szél, értsd: ha kormánypárti a vendég, feltétel nélkül nyalok – ha sikerül, akkor csontig, ha nem, akkor csak kevésbé mászok rá, ha ellenzéki, akkor viszont indul az azonnali betonba döngölés). Milyen érdekes! A Fidesznek csekély 4 esztendõ elegendõnek bizonyult arra, hogy a pökhendien arrogáns, sokakat felülrõl lenézõ agresszív kormányzás a lakosság egy tekintélyes részénél kiverje a biztosítékot. Bele is buktak. 24
De mi a helyzet posztkommunistáméknál? Bezzeg a szegfûmintás utódpárt! Úgy tûnik Kádár eszmei, ideológiai és minden más vonatkozásban is örököseinek számító bagázzsal már jóval nagyobb a toleranciaküszöbünk, a jelek szerint nekik, sokkalta többet vagyunk hajlandóak elnézni, mint a hatalomgyakorlásba belebukott – s ennek következtében azóta minden bizonnyal némi alázatot és tiszteletet tanult – ellenlábasainak. Tizedik esztendeje, abból egyhuzamban immáron hatodik éve regnálnak (értsd: élõsködnek a nyakunkon, szíjják a vérünket) hihetetlen károkat okozva ennek a népnek, s ennek az országnak. Ha valami, hát akkor ez, a mérhetetlen arcátlanságról tanúbizonyságot tévõ, pofátlanul cinikus diktatórikus bulvár kommunikációs tobzódás az, amit agresszív kormányzásnak nevezhetünk. Ehhez képest Viktor királyék polgári vircsaftja úri huncutságnak tûnõ babazsúr volt csupán. Mégis, Lárifári miniszterelnök pénz- és hataloméhes sleppjével együtt csak most, az utóbbi idõkben kellett, hogy szembesüljön népszerûsége erõteljes csökkenésével. Talán éppen azért, mert a nyílt színi, utcai harcokat követõen, ahol jól beazonosítható volt az ellen, immáron nemcsak fizikailag törnek a megsemmisítésünkre, de most már jogszabályi úton is. Ez azért fokozottan veszélyes, mert most már nemcsak egy-egy adandó alkalommal, valamilyen kiemelten fontos napon, hanem a törvényi keretrendszer segítségével, ráadásul most már nem könnyen beazonosítható módon, gyakorlatilag folyamatosan, az élet minden pillanatában fenyegetve érezhetjük magunkat. Ez a demokratúra megképzõdése. A demokratikus keretrendszert felhasználva diktatórikus eszközökkel uralkodik egy kisebbség a többség felett. Hogyan zajlik le ma egy beszélgetés az ellenérdekû felek között? 1. Panaszáradat az elsõ, hogy minden milyen szar. 2. De a Fidesz is ezt csinálta. (Itt közbeveted, hogy hát papa, már hat éve nem õk vannak! Ez annyit ér, mint a német szóban a nix. Semmit. Akkor is ezt csinálnák.) 25
3. A Fidesz se tudna mit kezdeni a mínuszokkal? (Mire közbeveted, hogy hát kik is csinálták azokat a mínuszokat? Ne hogy azt hidd, hogy ez ér valamit? Az égadta világon semmit nem ér, mert ugyanaz rá a válasz, mint az elõzõre, nevezetesen, a Fidesz is ezt csinálná. A dologban az a legérdekesebb, hogy nem is vagy Fidesz tag, a másik pofa, nevezzük elegántosan vitapartnerednek, na õ meg nem MSZP-tag, és mégis, te nem értesz vele egyet, csakis fideszes lehetsz! Mintha csak ez a két párt létezne, rajtuk kívül pedig megszûnt minden más létezni. 4. (A beszélgetés záró momentuma) Minden úgy szar, ahogy van. Annak idején Horn eftárs mondta azt, „Lehet, hogy nem erkölcsös amit teszünk, de jogszerû!” No kérem tisztelettel a sorozatosan napvilágra kerülõ szocialista politikusok botrányai, valamint az érintetteknek a következmények elõl pszichiátriai intézmények falai között történõ menedék keresése után, azt kell mondanunk, hogy nemcsak hogy nem erkölcsös, de most már nem is jogszerû. De nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen a pártállami cenzorból frakcióvezetõvé avanzsált Lendvai Sipánka is megmondta, az erkölcsnek nincs keresnivalója a politikában. Nincs új a nap alatt. Vannak, akik még az egyenlõknél is egyenlõbbek. Vannak, akik így is, úgy is megkapják a lóvét, még gombot sem kell nyomogatniuk, nyomogatja helyettük más. Még dolgozni sem kell dógoznak helyette majd a szeretve tisztelt kollégák (Tett õ mán éppen eleget eddigi pályafutása során, tökig eladósítani egy százhatvanezres nagyvárost az azé’ nem semmi, ezt csinálja utána valaki!). Ha pedig valaki szólni merészel, hogy hát ez azé’ még sincsen jól így, az meg majd megnézheti magát! Micsoda dolog, ez?! Ráadásul névtelenül! Eftársak! Demokrácia az, amire mi aszongyuk, hogy az! A népszavazásra meg történetesen aszongyuk, hogy nem az! Most még! Majd akkó lesz az, ha az érdekeink úgy kívánják. Néz26
zék meg a politika utcára vitelét, meg a 23 millió román munkavállalót! Amikó mi aszontuk, hogy na most mán innentõl lehet, akkó lehetett! Utcára vittük mink is a politikát, arról meg, hogy nem gyütt a 23 millió román munkavállaló, nem mi tehetünk! A szocialista nagyváros öntudatos polgára ebben a nagy demokratikus zûrzavarban leginkább Morvai Krisztinával ért egyet, aki azt tanácsolja, hogy a nép, az istenadta nép végre valahára vegye vissza a kezébe az ellenõrzést, a demokráciát. A jogásznõnek azzal a megállapításával is egyet kell értsek, sajnos, mely szerint Magyarországon ma a pártképviseleten alapuló parlamentáris demokrácia megbukott. A politikai osztály – ezt már csak én teszem hozzá – teljesen eltávolodott a nemzettõl. A lisszaboni szerzõdés olvasatlanul történõ, szinte egyhangú megszavazása azt bizonyítja mindenki számára, hogy ez a politikai osztály nem magyar érdekeket képvisel, nem érettünk politizál. A tolerancia, akárcsak a türelmünk, véges. De mi lesz majd akkor, ha egyszer csak minden kötél szakad? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
27
UNCSI – avagy 1 olyan országban, ahol félni kell… –
Komolyan mondom, ez már komolytalan. Típus-problémákhoz típusemberek. Ha valami gáz van, behívják a Heller Ágnes, Gerõ András, Kende Péter triót, vagy valamelyik másik jól összeszokott megmondó-emberekbõl verbuválódott „gárdát”, akik újfent, már nem tudom én hányadszor, elmondják nekünk a tuttit, nevezetesen, hogy kis hazánkban dúl a rasszizmus, tombol az antiszemitizmus, a tolerancia pedig, no hát az aztán a világ legfontosabb dolga, és cigánybûnözés, mint olyan, az meg egyáltalán nem is létezik. Liberális értelmiségiek, élükön Verebes Pistával, próbálnák belecsöpögtetni az eurokonform viselkedési mintát és ideológiát ezeknek a renitens magyaroknak a fejébe, de sehogy sem akaródzik sikerülni, lázadozik a büdös parasztja, nem enged a jussából. Ragaszkodik a földjéhez, tíz körömmel kapaszkodik a saját értékeihez, hazájába, nemzetébe. (Ó pardon, most veszem csak észre, talán a „gárda” szó helyett használhattam volna valamilyen más kifejezést, lehet, hogy mára már nem komilfó a használata?) Szombaton reggel megint bekapcsoltam a televíziót. Bár ne tettem volna. Asszem tényleg végleg vissza fogok szokni a könyvekre. A jellegzetes szuszogásáról elhíresült, és a dús képzeletû nép által csak a bazidai Darth Vader epithethon ornansszal felruházott Verebes Pista vendége ezúttal, az aktualitás kapcsán, az Index interpretálásában csak „a demokratikus szocialista revolverirodalom pápájának” aposztrofált Dr. Kende Péter volt. 28
A mûsorba történõ meghívásának apropóját minden bizonnyal az szolgáltatta – legalábbis így utólag visszatekintve –, hogy Kende úr úgy tûnik rosszkor volt rossz helyen. Idézzünk röviden a Magyar Gárda honlapján olvasható tudósításból: „Provokáció a Magyar Gárda rendezvényén A közbiztonságért demonstrált pénteken este 18 órától a VIII. kerületi Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola és Gimnázium elõtt a Magyar Gárda. Mint ismert, a Vas utcai iskola egyik tanulóját a múlt héten verte meg egy cigány iskolatársa, melynek következtében a 18 éves Roland, belehalt sérüléseibe. (…) Bár a demonstráció hivatalos része a mécses gyújtással véget ért, Kende Péter váratlan felbukkanása felkorbácsolta az indulatokat a jelenlévõ szimpatizánsok között. A hírhedt közírót a rendezvény operatív vezetõje felszólította, hogy hagyja el a helyszínt, és ne provokálja a tömeget. A tömeg ugyanis egyre hangosabban követelte Kende távozását. A megrettent tollnokot végül a rendõrök, és rendezõk gyûrûje védte meg a népharagtól: a rendezvényt biztosító erõk védõgyûrûben menekítették ki a provokatõrt. Forrás: barikád.hu”
A Nap-kelte mûsorát nézve, megmondom az õszintét, elment az életkedvem. Már megint jön ez a „én nem akarok egy olyan országban élni, ahol félni kell!” Most mondják meg nekem, de õszintén, ki az a hülye, leszámítva talán a mazochistákat, aki egy olyan országban akar élni, ahol félni kell? UNCSI! Föl kéne tenni mán egy másik lemezt! De nem is ez az igazi baj! 29
Dr. Kende, mint tudjuk, könyveivel nagy port szokott kavarni a politikai paletta egyik oldalán. Nincs is ezzel semmi baj. Az igazságtartalom az persze egy más kérdés. Dr. Kende, értelmes ember lévén, az õt védelmezõen körülvevõ (vagy kimenekítõ?) rendõrök gyûrûjében nyilván néhány röpke pillanat erejéig elgondolkozott azon, hogy új irányt vegyen-e írói tevékenysége, mert hát gondolom azzal õ is hamar tisztába jött, hogy hallatlan népszerûségét a rendezvényen jelenlévõk között, nagy valószínûséggel eddigi irodalmi munkásságának is köszönheti. No mármost ezzel se lenne még problémám. Mögtanulhattuk mán az eddigieket látva, hogy jár a kiemelten fokozott védelem a VIP-arcoknak. Dr. Kende pedig, mint az ún. balliberális, de legalábbis a jelenleg regnáló koalícióhoz hû oldal önkéntes mérvadója, s egyik kiemelt megmondó-embere, minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartozik. (Ne felejtsük el, az Index internetes portál „Az esztejgált pöcsöddel töjöm el a kilincsorrodat” címû írásának azt az alcímet adta: „Kende nem a kampányt, hanem a választást akarja befolyásolni”. Ebbõl is látszik, mindenki számára világosan és félreérthetetlenül, hogy Dr. Kende nagyformátumú egyéniség, tehát méltán tarthat igényt a VIP-arcoknak kijáró „minden oldalú biztosítás” címû állami gondoskodásra. Még akkor is, ha ez az éppen jelenlevõ erõszakszervezet útján valósul meg. Ez az erõszakszervezet – a politikai korrektség kedvéért rögtön szögezzük is le – jelen esetben nem a Magyar Gárda volt, hanem a mindannyiunk adóforintjaiból fenntartott és üzemeltetett „Szolgálunk és védünk” police-rendõrség.) De még ez is elmenne, sok szódával. Az igazi baj ott kezdõdik, hogy Dr. Kende, ahogyan azt a jelenleg regnáló kormányoldalon általában szokás, különös tekintettel az SZDSZ-re, ott ez szinte evidens, megfeledkezik a sorrendrõl. Én elhiszem, hogy „a demokratikus szocialista revolverirodalom pápájának” kisebbfajta sokkoló „élménnyel ért fel, amikor õ úgy érezte, hogy a tömeg meg akarja lincselni. 30
Csak így közbevetõleg jutott eszembe, vajon Szögi Lajos tanár úr, ott Olaszliszkán mit érezhetett élete utolsó pillanataiban? Egyáltalán volt ideje bármit is érezni? Félreértés ne essék, természetesen nem valami eurokonform, inkább valamilyen balkáni állapotokat tükröz, amikor egy „közíró” nem mehet oda, ahova akar, és akkor, amikor akar, székes fõvárosunkban. Magam is elszomorítónak, vagy inkább korrektebbnek tartom, ha úgy fogalmazok, elkeserítõnek találom ezeket a közállapotokat. Nem érdekes? Mindig szocialista-liberális kabinetek regnálása idején van gond a közállapotokkal. Vajon mit mondana most Horn Gyula a közbiztonságról? Pedig most nem is Kuncze „Száz kiló marhahús Dörmögõ Dömötör” Gábor, alias Miska Kancsó az éppen aktuális belügyminiszter! De vissza a sorrendhez! Kérem szépen! Kísérteties kísérteni látszik a múlt. Ugyanúgy, ahogy az õszödi böszme sajátos megnyilvánulásának félreértelmezésébõl farigcsált „igazságbeszédnél” elvétették a kiindulópontot, nevezetesen, hogy a hivatalában fontos éppen aktuálisan regnáló felelõs magyar miniszterelnök hazudott, minden más csak ezután következhetett volna, úgy itt is, ebben az esetben is, ahelyett, hogy Dr. Kende a kályhától indult volna el, a tánciránnyal ellentétesen, a szoba valamelyik távoli zeg-zugából ordít kétségbeesetten, hogy „én nem akarok egy olyan országban élni, ahol félni kell!” Tetszik érteni? Nem azért kell félnünk ebben az országban, mert egy ámerikai eksönmúvikon és erõszakdömpingen „nevelkedett” fiatalkorú az iskolában úgy elveri a másikat, hogy az otthon estére belehal a sérüléseibe, nem azért kell rettegnünk, mert a Blahán esetleg nem tudunk keresztül menni úgy, hogy ne álljon ki belõlünk egy halef, és ne vérezzünk el, mielõtt a mentõk megérkeznek, hanem azért kell eljátszadoznunk ennek a csodálatosan gyönyörû kis ország elhagyásának gondolatával, mert Dr. Kende megjelenése nem tetszést váltott ki 31
egy nyilvános rendezvény résztvevõiben, ennek hangot is adtak, majd az eftársat felszólították a távozásra. Ez azé nem semmi! A politikai korrektség kedvéért (amit én újabban egyre kevesebb kedvvel és hévvel teszek, mivel szerintem a politikai korrektség mondvacsinált kategóriája a legfõbb okozója bizonyos dolgok ki nem mondásának, vagy elhallgatásának), szóval e helyütt rögtön tegyük hozzá, az idõ múlásával azért Dr. Kende is változni látszik kicsikét. Ha nem is nagyon, de legalább egy mikronnyit. Verebesnek azon kérdésére – és ebbõl látszik igazán, mennyire megragad az emberekben a propaganda, és jelentõs idõ elteltével is milyen hatékonyan munkálkodik a továbbiakban is (lásd Kuncze 2006. október 23. kapcsán: „Nem kellett volna odamenni, akkor nem esett volna bajuk!”) – szóval Verebes azon kérdésére, hogy egyáltalán miért ment oda, Dr. Kende neheztelõen megjegyezte, hogy az igazi baj, hogy te Pista, miért nem voltál ott?! Megint az unalomig ismételt metodika, hogy nem a probléma gyökeréig hatolunk le, hanem az állami, központi, rendvédelmi, vagy a jó ég tudja milyen illetékességû intézkedések elmaradása miatt kétségbeesett társadalmi reakciót veszik össztûz alá. Épp a napokban láttam egy beszélgetõs mûsort valamelyik csatornán, ahol börtönökben végzett kutatások megdöbbentõ eredményeirõl beszéltek. A kutatás szerint a cigány bûnelkövetõk – szép szakszóval – felülreprezentáltak, mintegy nyolcszoros többségben vannak a nem cigányokhoz képest. Ez szinte már nagyságrendbeli különbség! És akkor nem beszélhetünk cigánybûnözésrõl, mert olyan nincs? Mert az már rasszizmus? Önmagunkat csapjuk be eftársak! Kapjunk mán észbe, mielõtt késõ lesz! A Blahát rettegésbe tartó tizenéves kölök esetét nézve az államiság pedig egyenesen közröhej tárgyává vált. A tehetetlen, tesz-tosza, vagy talán a politikai korrektség kedvéért itt ténylegesen alkalmazhatjuk a böszme jelzõt erre a most már napnál is világosabbnak tûnõen agyaglábakon álló gólemre. 32
Itt szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, amit legutóbb Morvai Krisztinától hallottam, s magam is mélységesen egyetértek vele, itt már régen nem arról van szó, ki melyik pártra adta a szavazatát a legutóbbi országos erõfelmérõn, de nem is arról, hogy esetleg ki melyik politikai érdekközösségben csalódott esetlegesen. Vagy a hazánkért, nemzetünk sorsáért aggódók, azért tenni akarók táborába tartozunk, vagy az ezek iránt közömbös, gyökértelen internacionalisták és kozmopoliták érdek- és haszonelvû, garasoskodó, kizárólag a pénztárfõkönyvek rubrikáiban gondolkodó lélektelen kufárjainak szintén népes táborát szaporítjuk. Több választás nem maradt számunkra. Nem hagytak. Ne felejtsék el, a sorrend mindig nagyon fontos! Ha a rossz végén fogjuk meg a dolgokat, annak könnyen katasztrófa lehet a vége! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
33
AKKÓ’ MOST MI VAN? – avagy Most akkó’, mi van? –
Asszem, ez mán tényleg a vég kezdete! Megint elkövettem azt az amatõr hibát, hogy újabb esélyt adtam a TV2 Mokka címû reggeli beszélgetõs mûsorának – élén a Sváby-féle magasságokba törõ Azruák Csabával –, és balga módon azt hittem, hogy talán megjavulnak végre. De nem. Ezúttal a szebb napokat látott Pokorni Zoltánt kezdte el masszírozni népszavazás ügyben a mi derék Csaba gyerekünk, valljuk meg õszintén, vajmi kevés sikerrel. Utoljára még – ez az ún. „amikor minden kötél szakad” médiamomentum – bepróbálkozott, az „ugye emlékszünk még, mi volt a Fidesz-kormány alatt?” címû népi kesergõvel. A politikai korrektség kedvéért mondjuk el, rögtön az elején leszögezte, õ maga nem szereti ezeket a visszanézõsdiket. Most persze feltehetné a kérdést a kedves Olvasó, hogy akkó’ meg mi a rossebnek tekintgetett vissza? Azé’, kezít csókolom, mer’ ez van neki elõírva, hogy úgy mondjam, ez õneki amolyan munkaköri kötelessége. Mán õk is rohadtul unják ezt az egészet, csak hát tetszik tudni, a szokás hatalma! Na szóval, ez még – ahogyan azt az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus-hallgatók köreiben a dús képzeletû nép szokta volt mondani az efféle szituésünök megfelelõ verbális érzékeltetésére –, ha sok szódával is, de elment. Most elegánsan és nagyvonalúan libbenjünk tova azon a végtelenül mocskos, valamint aljasul pofátlan húzáson, amely a mestersé34
gesen életben tartott Népszava címû, sajtóorgánumnak nevezett valaminek az állítólagos értesülésébõl indult ki, nevezetesen, hogy most is ölre megy majd az önkéntes mérvadó, meg az ékesszólási tehetségérõl elhíresült néptribun. Értjük ám mink a csíziót, kezít csókolom! Talán ippeg az a baj velünk, hogy túlontúl jól értjük! Vót idõ kitanulni a fortélyt. Emlékszünk még a 2002-es vitára? És a bülbülszavú titokszolgára? A késõbb Kárpátok Cicerójaként elhíresült, kódszámmal bíró, s a dúsképzeletû nép által csak a James Gond epithethon ornanszra szert tevõ Megyó rögtön azzal kezdte, hogy elnézést kér, amiért nincs oly nagy gyakorlata a szavak gördülékeny megformálásában, mint nagynevû ellenfelének. Késõbb, amikor felcserepedett (ki tudja, tán ácsnak vagy tetõfedõnek készült?), útelágazódáshoz érve aztán teljesen összezavarodott. Mindenesetre ez akkor és ott bejött nekik. A tisztelt nagyérdemû mindig a gyengébb, az elesettebb mellé áll. Ezt fejlesztették tovább aztán 2006-ban, s a csak utólag kiderülõ gátlástalan hazudozás retorikai úthengerének volánjához odaültették minden ripacsok legripacsabbikát, Franciscót, aki élete talán legjobb alakítását nyújtva játszi könnyedséggel fordította meg a trendet. Bár a józan gondolkodású tévénézõk körülbelül tíz másodpercenként kapkodtak a fejükhöz azon baromságok hallatán, amit a mûminiszterelnök bele rikácsolt a mikroportba, még RTK*-kat is küdözgettek egymásnak, melyekben arról írtak, hogy na, ez itten most aztán végleg elkaszálta magát, aztán gyütt a nagy pofára esés. Ismét szembesülhettünk annak az alaptételnek a megkérdõjelezhetetlen igazságtartalmával, miszerint, a demokrácia azért a létezõ rendszerek egyik legszarabbika, mert mennyiségi rendszer, nem pedig minõségi. Az történt ugyanis, hogy a kenyeret és cirkuszt követelõ többség ezúttal a láthatóan gyengén muzsikáló ellenzéki „erõsember” helyett a magabiztos és lehengerlõ fellépésû, ugyanakkor orbitális ostobaságokat összehordó pojácát kiáltotta ki gyõztesnek. Ez egyébiránt arra is rávilágította a figyelmet, hogy nálunk, ellentétben azokkal az országokkal, ahol kicsikét régebb óta nyírják a gyepet, a 35
publikummal is alapvetõ problémák vannak. Emlékezzünk csak vissza ennek a hazugságorgiának a kínkeserves momentumokkal teletûzdelt fõpróbájára! A teljesség igénye nélkül legyen szabad csupán az „összecsórt fontokról” megemlékeznünk. Ez a hitvány … (a pontozott részre mindenki helyettesítse be a vérmérsékletének megfelelõ jelzõs szerkezeteket, akár halmozottan is), szóval a mûminiszterelnök akkora botrányt okozott a saját népe ellen való kitartó kampányolásával, amely nagy valószínûség szerint csak egyszer adódik évszázadonként. Mégis, ennek ellenére a helyén maradhatott. Mégis, ennek ellenére újra õk gyõztek! Mégis, ennek ellenére hússzal több képviselõjük foglalhatott helyet a képviselõházban, mint az elõzõ ciklusban. Ilyen van? Ilyen van! Életszerû ez? Semmiképpen! (*RTK= Az urbánus frazeológiában a dús képzeletû nép bölcsessége által létrehozott betûszó, az imperialista SMS kiváltására. Jelentése Rövid Tényszerû Közlés) Azóta már kiderült, hogy a Népszava értesülése hamisnak bizonyult, semmiféle vitára nem hívta ki Viktor király Franciscót. No, mármost ez csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy beindult a szocialista médiagépezet, mocskosul pofátlan módon ugyanazt a szart akarják lenyomni a torkunkon újra, amivel egyszer már megetették a jó népet a 2006-os országgyûlési választások alkalmával. Egy a lényeg, a dolog arról szóljon, hogy te, konzumidióta barom, hova húzol?! Viktor királyhoz, vagy a Hórihorgas Ripacshoz? Holott ennek a mostani erõfelmérõnek köze nincs a két emberhez. Ott vannak a kérdések, világosan és érthetõen kerültek megfogalmazásra, és bizony a brifkónkat érintik. De mondom, egész nyugodtan vegyük magunknak a bátorságot, és libbenjünk tova efölött az apró, kis jóindulattal még úri huncutságnak is nevezhetõ ordas nagy pofátlanságon. Még csak ne is hara36
gudjunk derék jó posztkommunistáinkra. Mit csináljunk, mit csinálhatnánk? Hiszen eftikéim már csak ilyenek. Na de ami ezután következett! Hát ha azt hiszik, hogy ezt mán aztán tényleg nem lehet überelni, akkó’ nagyon tévednek. Megmondom az õszintét, az utóbbi idõben már nagyon kevés olyan hír hangzik el, amire akár az arcizmom is rándulna. Ugyan kérem! Hozzáedzõdtünk mink mán ehhez a rendszerváltás nevû rendszerhez az elmúlt idestova bõ másfél évtized alatt.. Kitanultuk mink mán a rezignáltság összes csínját-bínját. A Bayer-féle relativitás-elmélet óta pedig mán aztat is tudhassuk, hogy mindig van lejjebb. A rendszerváltás nevû rendszer legfõbb ismertetõjele, az állandósult átmenetiség (lásd: átmeneti idõszakot élünk) Na szóval! Megy a beszélgetés Török Gábor politológussal, a téma természetesen szintén a népszavazás és csatolt részei. Mi más is lehetne? És akkor történt valami, ami még a kereskedelmi médiákon nevelkedett városlakókat is elbizonytalanította egy röpke, ám egyszersmind végtelennek tûnõ pillanatra. Magam is úgy voltam vele, hogy széttártam karomat és oly formán néztem szemeimmel, mint nézni szokott a halandó, ha nem érti a dolgot. Történt ugyanis, hogy a neves politológus és Azurák kvaterkázása közepette, becsúsztattak egy feliratot, melyen nem más volt olvasható, mint ami itten következik: SZDSZ: Nemet a szocializmusra! Na itt álljunk meg egy polgári szóra, istenben szeretett felebarátim! Most akkó’ mi van? Önök értik ezt? Aszongya a szocialista párttal immáron hosszú ideje együtt, egy koalícióban senyvedõ Szadesz, hogy nem kér a szocializmusból. De a szocialistákból igen? Vagy ezek akkor milyen szocialisták? Mit építenek? Kapitalizmust? Akkor meg miért hívják õket szocialistáknak? Pláne akkor, amikor mindenki tudja róluk, hogy valójában kommunisták. 37
Sehogy sem áll össze a kép. Én legalábbis teljesen elvesztettem a fonalat. A gyökértelen kozmopoliták kéz a kézben a szintén nemzetek felett álló internacionalistákkal. Derék kommunista elvtársakkal, akik kb. öt perce sincs hogy végre-valahára észrevették, az Internacionálé éneklése már nem komilfó. És akkor nem kérnek a szocializmusból. Önök értik ezt? Azt hiszem teljesen korrektek vagyunk, ha azt mondjuk, a barbárkapitalizmus végsõ felépítéséhez vezetõ úton ismét elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek tûnõ eszköztára a végéhez ért. Persze az is lehet, hogy meg kellene várni, amíg a témában az egykori állampárti cenzor is megszólal végre. Az igazi baj majd akkor lesz, ha az újabban botox-reklámnak titulált Sipánka véletlenül elszólja magát, és kiderül, hogy nekik meg speciel a kapitalizmussal van tele az összes tökük. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
38
MÉG TÖBB MAJMOT A BANÁNKÖZTÁRSASÁGNAK!
Virág eftárs szavaival: „A nemzetközi helyzet fokozódik!” Ha egészen korrektek szeretnénk lenni politikailag, akkor azt kell, hogy mondjuk, itthon is! A posztkommunista utódpárt és elmaradhatatlan oldalnehezéke, a velük kéz a kézben járó másik gyökértelen kaszt, a társadalmat gátlástalanul kizsigerelõ, s közben egyúttal a végletekig meg is alázó kozmopoliták által bevezetett, a kormányzást immáron több esztendeje permanens kampánnyal felváltó látszat tevékenység közepette a polgárok már megszokhatták, hogy kis hazánkban nagyüzemi szinten zajlik a zavarkeltés. No nem a Fábry Sándor-féle „kezeket a paplan fölé, éljenek a csajok” címû, zömmel az örömszerzésen alapuló tematika, hanem inkább a totális káosz megvalósítására az egykori sztahanovista mozgalmak tervtúlteljesítéseit megidézõ hangyaszorgalommal kivitelezett központi hülyítés, a szolgalelkületû ölebmédián keresztül. Nemrég történt, hogy az Index internetes portálon megakadt a szemem az egyik cikk címén, de még inkább annak egymondatos beharangozóján. A képernyõn ez volt olvasható: „Több banánt a köztársaságnak Ha a miniszterelnök a helyén maradhatott az õszödi beszéd kiszivárgása után, miért vonnának felelõsségre egy kompromittálódott ügyészt?” 39
Ez minimum jelzésértékû! Több szempontból is! Mindannyian tudatában vagyunk annak, mennyire fásulttá és közönyössé vált a magyar társadalomnak egy tekintélyes része a gengszterváltásnak nevezett politikai bohózat lezajlása óta eltelt bõ másfél évtized alatt. Nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen a történésekbõl nagy általánosságban mindig ugyanazok kerülnek ki vesztesen. Akár a nagy fordulatot nézzük, akár az azóta „történelmet írunk!” címkével felpántlikázott különbözõ egyéb más, a központi politikai marketing által a széles néptömegek számára sorsdöntõként feltüntetett eseményeknek. Lásd a talán legversenyellenesebb és legantidemokratikusabb szervezethez, az Európai Unióhoz való csatlakozást, vagy a szinte semmire sem jó Európai Parlamentbe történõ képviselõk delegálását, de ugyanitt említhetnénk a kettõs állampolgárságról szóló népszavazást is. Ez utóbbi volt Trianon óta talán a legarcpirítóbb, s egyúttal a népet, a nemzetet legjobban megalázó, és alapjaiban megrendítõ aljasság. Ráadásul úgy, hogy tökéletes prezentációját adta annak, mennyire nem változott semmi. Ahogyan azt mondani szoktam, most is ugyanolyan buták és ostobák vagyunk, mint évszázadokkal ezelõtt, legfeljebb csak a gyilkolás és a távolról történõ ölés eszközei váltak nagyságrendekkel hatékonyabbá és mindenki számára könnyebben elérhetõvé. Mondom ezt azért, mert a XXI. században, a fene nagy demokrácia és mûveltség közepette, gyakorlatilag egy egész nép, de annak legalábbis egy tekintélyes része nem nézett, nem gondolkodott, hanem simán hagyta magát megvezetni egy szereplési vágytól és magamutogatási ingertõl vezéreltetett idióta ripacs által. Tényleg, semmibõl sem tanulunk. Legalábbis a jelek szerint. De térjünk vissza az Indexen megjelent íráshoz, és nézzük meg, miért is jelzésértékû a cikk egymondatos ajánlója: „Amikor közzétettük a 2006 õszén történt egyik rendõri túlkapás ügyében bennfentes információkkal rendelkezõ, tanúkat fenyegetõ ügyész önleleplezõ mondatait, az anyagot elõzetesen véleményezõ 40
jogászok egy lyukas garast sem tettek volna arra, hogy az illetõ még másnap is a Fõvárosi Fõügyészség szóvivõjeként szolgálhatja a jogszabályok megtartását és megtartatását egy olyan intézmény munkatársaként, amit a magyar jogrendszer a törvényesség egyik legfõbb õreként definiál. (…) Ihász szerint az ügyész, az általa vezetett intézmény szóvivõje „pusztán a szakmai véleményét mondta el az ügyrõl”, amikor „magánszemélyként” a bíróság épületében fenyegette, hamis tanúzással vádolta a rendõri bántalmazásos ügy sértettjeit, és annak a meggyõzõdésének adott hangot hangfelvétellel dokumentált módon is, hogy az ügyben nem a megfelelõ emberek ülnek a vádlottak padján, mert õ „rendõr kollégáktól” tudja, hogy kik voltak a valódi tettesek. Egy kevés stílusérzékkel megáldva még azt is hozzátehette volna a fõvárosi fõügyész, hogy a Markó utcában elhangzott ügyészi szpícs „a legszenvedélyesebb igazságbeszéd volt a rendszerváltozás óta”, amelyet az Index arra használt fel, hogy „politikai poklot csináljon az országból”. De tényleg: Ha a miniszterelnök a helyén maradhatott az õszödi beszéd kiszivárgása után, miért vonnának felelõsségre egy kompromittálódott ügyészt?” Nos, úgy vélem a Fricz Tamás által a köztudatba behozott „következmények nélküli ország” címû terminus technikusra ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát, ezt ma már minden óvodás akár álmából felkeltve is betéve tudja. Van itt azonban egy másik érdekes, jelzésértékû momentum! A minta az, ami igazából érdekes, és elgondolkodtató. De maga a portál kommunikációja is. Minden attól függ ugyanis, hogyan értelmezi azt az olvasó. Mi tévõk legyünk? Bagatellizáljuk az ügyet, aho41
gyan azt elsõ ránézésre gunyoros megfogalmazásával az internetes portál is teszi? Semmiképpen! Hiszen a cikk szerzõje Bodoky Tamás sem tud szemet hunyni a dolog felett, ezért is az ironikus hangvétel. Murphy mondja egy helyütt, hogy ami elromolhat, az általában el is romlik. No, mármost Murphyt szabadon értelmezve e logika mentén azt is mondhatjuk, hogy amit félre lehet érteni, azt általában félre is értik. Ron Werber óta pedig tudhassuk, hogy amirõl a posztkommunista hatalom azt szeretné, hogy félre értsék, azt félre is fogják érteni, mert hogy õk, szolgalelkületû ölebmédiájuk hathatós támogatásával félre is értetik azt. No, mármost egész nyugodtan feltehetjük magunknak a kérdést, mi történik akkor, amikor az õszödi böszme ordenáré nagy hazugságbeszédének a nép számára központi „igazságbeszédként” való szervírozásához hasonlóan ezúttal is ugyanazt a szemléletmódot tekintik magukénak, és a cikk írójához hasonlóan – ám tõle eltérõen nem ironikusan, hanem a lehetõ legnagyobb komolysággal – vágják a pofánkba, hogy „Na ne röhögtessé mán haversrác, eltévesztetted a vonatkoztatási szintet! Ez csak egy ügyész, hun van ez a miniszterelnök eftárshoz képest? Ha õ megúszta…” Itt azonban szeretném felhívni valamire a tisztelt Olvasó figyelmét! Dr. Varga Tibor jogtörténész zseniális szófordulatát kölcsönvéve, a „nagy francia elsötétedés” óta dívik általános gyakorlatként a hatalmi ágak szétválasztása a magát mûveltnek nevezõ nyugati világban. No, mármost az ügyész az ügy szempontjából nem egy egyszerû földi halandó csupán, hanem az egyik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás egyik képviselõje, szereplõje. (Már hallom is az elsõ szirénhangokat, kis hazánkban nem beszélhetünk igazság-, csak jogszolgáltatásról. Bizony, fõként, ha ezt az ügyet is beleveszük, hajlamosak vagyunk igazat adni azoknak, akik e véleményüket hangoztatják.) (E helyütt nyissunk még egy rövid zárójelet és említsük meg, hogy a közhiedelem ugyan Montesquieunek tulajdonítja a három klasszi42
kus hatalmi ág megalapozását, mi azonban ne feledkezzünk meg Arisztotelészrõl, aki tanult kollégáját jóval megelõzõen már agyalt a problémakörön. Õ közügyekrõl tanácskozó testületet, a magisztrátusokat és az igazságszolgáltatás szervét említi meg, ami – a parlament összetett szerepét tekintetbe véve – teljesen megfeleltethetõ a törvényhozás-végrehajtás-igazságszolgáltatás hármasának.) De megyünk tovább! Van egyszer tehát a következménynélküliséget félreértelmezhetõ egymondatos cikkajánló, ami kitûnõen rávilágít arra, mennyire nem jelent semmit manapság az a fogalom, hogy demokratikus jogállamiság, és mennyire nem megyünk semmire azzal a faramuci szóval sem, hogy európaiság. Hiszen mindez egy teljes jogú európai uniós tagállamban történik a nagyszerû, szebb jövõ reményével kecsegtetõ XXI. században. Azé ez nem semmi! Mert mirõl is van szó? Igazam van, ha azt mondom, ebben a teljes jogú európai uniós tagállamban nem beszélhetünk jogállamról, jogállamiságról? Elsõ ránézésre azt kell mondjuk, bizony, igazam van! Mi mást mondhatnék? Hiszen a második számú közjogi méltóság –figyelem, titulusa szerint õ a felelõs magyar miniszterelnök!!! – rezzenéstelen pókerarccal belehazudik egy egész nemzet pofájába, majd amikor kiderül, hogy gáz van, mintha mi sem történ volna, esze ágában sincsen, hogy hamut szórjon a fejére, majd mély megbánást tanúsítva felálljon a hatalom süppedõs fotöjébõl. Igazam van, ha azt mondom, ebben a teljes jogú európai uniós tagállamban nem beszélhetünk jogállamról, jogállamiságról? Elsõ ránézésre azt kell mondjuk, bizony, igazam van! Mi mást mondhatnék? A népet leverõ rendõröket már eleve úgy vezényelték ki, hogy azonosíthatatlanok legyenek. Nem is tudták azonosítani õket. Majd kiderül, hogy az ügyész mégis tudja, kik sárosak a dologban. Õ vi43
szont nem mondja meg! Tehát akkor mégis csak lehetett volna azonosítani õket?! Hogy is van ez? És akkor Te, meg én, mint az egyszerû adófizetõ barom státuszába sorolt bérrabszolgák, ezek után még bízzunk jogban és igazságban? De hiszen a saját államunkban nem bízhatunk! Láttuk! Immáron fizikai létezésünkben voltunk fenyegetve 2006. október 23-án! Hölgyeim és Uraim! Tudnak Önök még egy olyan országot mondani az Európai Unióban, ahol az adott állam saját állampolgárait fenyegeti a fizikai létezésükben? De tényleg! Ha már itt tartunk, tegyünk mán rá még egy lapáttal! Hadd kérdezzem meg, hogy ilyen helyzetben egyáltalán mit várhat az egyszerû állampolgár jogbiztonság címszó alatt? Létezik ez még kis hazánkban? Vagy a hatalom azt tehet, amit csak akar? Van itt egyáltalán jogegyenlõség? E tárgykörhöz kapcsolódóan ismét idézzünk egy rövid részletet az Index írásából: „A politikai motivációra gyanakvóknak, például Bárándy György ügyvéd úrnak arra szeretnénk a legmélyebb tisztelettel felhívni a figyelmét, hogy az Index hangsúlyosan emberi jogi, nem pedig politikai kérdésként keyelte, tálalta, tudósította az egész ügyet. Ennek alátámasztására – rendõrszlenggel élve – el kívánjuk mondani, hogy Angel Mendoza, Magyarországon élõ perui állampolgár véleményünk szerint azért kapta a legnagyobb verést a kõbányai rendõrkapitányság aulájában megbilincselve várakoztatott õrizetesek közül, mert az õt ütlegelõ, rugdosó rendõrök cigánynak nézték, és ennek rasszista megjegyzések formájában hangot is adtak annak idején.” Durr egy pofon a jogegyenlõségnek. Ennyit arról, a kormánykoalíciót alkotó egyik párt által fennen hirdetett ideológiáról, hogy az idegen szép. A jelek szerint erre a helyzetre is érvényes a manapság az Európai Unióban tengõdõ Kósáné Kovács Magda szentenciájának idevonatko44
zó folyománya, miszerint, nem csak idegennek kell lenni, hanem annak is kell látszani. Mivel a hazánkban tartózkodó cigány (roma) kisebbség már jó ideje gyökeret vert a Kárpát-medencében, õket nem tekinthetjük idegeneknek, következésképpen az SZDSZ ideológiáját követve, szépnek sem. A szerv szerint tehát jár a verés?! Csak azért, mert cigány vagy? Pontosabban, csak azért, mert cigánynak látszol? A jelek szerint, úgy tûnik, igen. Arról nem a szerencsétlen rendõrök tehetnek, hogy señor Mendoza kinézetét illetõen erõteljesen hajaz cigány honfitársainkra. Nem igaz? Istenem, így járt. De legalább elviszi „jó” hírünket a nagyvilágba! Asszem ennek örülnünk kell! Visszatérnék még egy gondolat erejéig a cikk egymondatos ajánlójára, miszerint: „Ha a miniszterelnök a helyén maradhatott az õszödi beszéd kiszivárgása után, miért vonnának felelõsségre egy kompromittálódott ügyészt?” Ismét csak az elsõ ránézésre inkább motoros rockkernek tûnõ zseniális Dr. Varga Tiborra kell hivatkoznom. Az utóbbi idõben volt alkalmam néhány elõadásán részt venni a hallgatóság soraiban, sõt, többször is megtisztelt minket már Mediterrán Moszkva fõterén, a Széchenyi téren is. Nos, Varga Tibortól többször hallhattuk mi a különbség a magyar és a nem magyar törvénykezés között. A magyar isteni eredetû alapokon nyugszik, míg a másik a romlandó ember írott törvényein. Micsoda különbség! És ez látszik itt tökéletesen megképzõdni. Ha valaki végigkövette az utóbbi évek történéseit, politikusi nyilatkozatait, szépen kirajzolódik elõtte az írott (ráadásul az esetek nagy többségében csapnivalóan rossz) törvényekhez való görcsös ragaszkodás. De mégpediglen minden áron! (Ahogy mondani szokták, ha a fene fenét eszik, akkor is!) Nem csoda, hogy a hazugság árán való hatalomra kerüléstõl, hatalmon maradástól egyenes út vezetett a saját népe ellen törõ államhoz. Máshova nem is nagyon vezethetett út. Legyen elég csak két idézet, a teljesség igénye nélkül. Tudom, hogy gyakori idézgetésével lassan már a klasszikusok 45
kategóriájába emelem a végóráit élõ, mostanra már politikustársait sem megismerõ Horn Gyulát, de tudják olyan ez, mint a zsidóknál a holokauszt. Õk aszongyák, mindig beszélni kell róla, hogy soha többé ne történhessen ilyesmi. Én is aszondom. Újra és újra emlékezetünkbe kell idéznünk Horn eftárs szavait! Hogyan nem szabad! Milyen embereket nem szabad, még véletlenül sem, a hatalomba közelébe engedni újra! Olyanokat semmiképpen, akik azt választják mottóul, „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de jogszerû!” Vagy itt van a másik, a politikai eligazodás és tisztánlátás ma még éjfekete sötétségbe burkolózó horizontján világítótoronyként funkcionáló mondat, mely az egykori állampárti cenzor, Lendvai Sipánka fogainak kerítését hagyta el, nem is olyan rég: „A politikában nincs helye az erkölcsnek!” A dús képzeletû nép gyermekei zártkörû összejöveteleken az ilyen és hasonló megnyilvánulások lereagálásának alkalmával szokták feltenni a következõ kérdést: „És anyád, hogy van?” Maradva még kicsit a jogbiztonságnál (vagy annak teljes hiányánál?), idézzünk a nagy port felvert beszélgetésbõl: A hangfelvétel szerint Varga tud valamit Az Index birtokába jutott hangfelvétel ellentmond Varga verziójának. A hangfelvétel a szóváltás második, higgadtabb hangvételû részét örökíti meg, ami már a Fõvárosi Bíróság épülete elõtt, az utcán zajlott le Kruchina Károly, Kruchina Vince, Angel Mendoza és Varga Gergely között. Az alábbiakban szó szerint idézünk a felvételbõl: „Varga Gergely: Nem az elkövetõk ülnek a vádlottak padján. Én ennyit állítottam, és pont. Kruchina Károly: Honnan tudod, hogy nem õk voltak? 46
Varga Gergely: Rendõr kollégáktól. Angel Mendoza: Ez neked készpénz? Varga Gergely: Ez nekem készpénz, én ügyészként dolgozom egyébként, elmondom, hogy teljes legyen a kép, és tudom, hogy kik az elkövetõk. Ennyi. Kruchina Károly: Ha ügyészként dolgozik, és tudja, hogy ki az elkövetõ, nem lenne kötelessége... Varga Gergely: Bocsánat, nem, mert én hivatali hatáskörömben nem szereztem tudomást az elkövetõkrõl. Most én magánszemélyként voltam jelen a tárgyaláson.” Mit lehet ehhez még hozzáfûzni? Asszem semmit. Ez önmagáért beszél. Ismételten felhívnám mindenkinek a figyelmét, az ún. igazságszolgáltatás berkeiben járunk. Ez „a nagy francia elsötétedés” óta állítólag egy önálló hatalmi ág. Ja és még egyszer, csak a rend és pontosság kedvéért, mindez egy teljes jogú európai uniós tagállamban történik. Tudom, hogy ezt is mán az unalomig ismétlem, de nem tudom megállni, muszáj e helyütt is feltennem a kérdést: Tessék mondani, erre tetszettek szavazni, ezt akarták? Mert ha ez az ún. európai értékrend, az európai mentalitás, akkor köszönöm szépen, de én a magam részérõl nem kérek belõle. Sõt! Ennyi elég is vót belõle, el kellene kezdeni gondolkodni rajta, hogyan tudnánk innen mihamarább lelépni, vagy meglépni. És ha már az európaiságnál tartunk! Csöröge barátom kitûnõ cikksorozata után a Szántai Lajos által elõadásaiban gyakorta feltett kérdés jut eszembe: „Kihez is kéne fölzárkóznunk?” Végezetül idézzünk még egy részt az Index írásából: 47
„A Gyurcsány Ferenc õszödi beszéde miatt kirobbant 2006. õszi tüntetés- és zavargássorozat idején elkövetett rendõri túlkapások ügyében indult eljárások több mint 80 százalékában nem emeltek vádat, a símaszkban, azonosítószám nélkül „intézkedõ” elkövetõk azonosíthatatlansága és a rendõrség együttmûködésének hiánya miatt. Az ügyészség összesen 39 rendõr ellen tudott vádat emelni, és mint az az ilyen és ehhez hasonló ügyekben bebizonyosodni látszik, a bíróság ezekben az ügyekben bizonyítottság hiányában legalább újabb 80 százalékban felmentõ ítéleteket kénytelen meghozni. Miközben még a Fõvárosi Fõügyészség szóvivõje, Dr. Varga Gergely ügyész is tudja, hogy kik voltak a tettesek.” Forrás: Bodoky Tamás – Index
Úgy is mondhatnám, hogy nem túl rózsás a helyzetünk! 1 olyan országban élünk, ahol az állam tanúbizonyságát adta annak, hogy a gazdasági ellehetetlenítés mellett, immáron fizikai létezésében is fenyegeti a saját polgárait. (És még csak véletlenül se gondolj arra, hogy esetleg valamilyen önvédelmi eszközt vigyél magaddal, amivel esetleg meg tudod védeni a szaros kis életedet, ha valamelyik utcakölöknek arra támad úri kedve, hogy beléd vágjon egy halefet a Blaha Lujza téren! Te, barátom, minden más mûvelt országgal ellentétben, ugyanis kizárólag csak arányosan védekezhetsz a téged ért támadás ellen! Hogy mi az arányos? Tudja nyüveg. Mindenesetre megnézném a jogalkotót, amint tizedmásodperc ideje van arra, hogy a felé száguldó penge elõl kitérjen, ugyanakkor kitalálja az arányos védekezés módját, majd azt végre is hajtsa. Fõként, ha támadói többen vannak. Ha hibázik, könnyen lehet, õ találja rács mögött magát, nem a támadók.) 1 olyan államban élünk, ahol az igazságszolgáltatásról egyre többen úgy vélekednek, hogy az már csak jogszolgáltatás. Azt hiszem ez 48
szintén önmagáért beszél. Még akkor is, ha joghoz nem értõ emberek vélekednek róla így. 1 olyan országban élünk – és talán ez a legnagyobb veszély!!! –, ahol az emberek közül sokan a közönybe és a fásultságba menekülnek. Miért veszélyes ez? Azért, mert ez a lassú rombolás és erózió alattomosan terjed. Nem olyan, mint egy hirtelen csapás vagy sokk, melynek következtében azonnal reagálni kell, hiszen bizonyos esetekben az életünk múlhat rajta. Ez a kór lassan, de alattomosan és kitartóan terjed. Észre sem vesszük, s mire felpillantunk, már nem marad belõlünk egy szál se. Még hírmondónak sem! Ezt kell megakadályoznunk, ezt a folyamatot kell visszafordítanunk! És ez a mi feladatunk, nem is kevés! Itt az ideje annak, hogy mindenki elgondolkozzon azon, mi az, amire csak úgy, hanyag eleganciával és nemtörõdömséggel legyint egyet, és mikor van az, amikor fel kell emelnünk a hangunkat, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
49
GÓLEM AGYAGLÁBAKON – avagy Globális spekulációs szerencsejáték, melyhez képest a lottó a fasorban sincs! –
Talán még emlékszik a tisztelt Olvasó arra a pár évvel ezelõtt lezajlott, a mostanihoz kísértetiesen hasonlító szituésönre, amikor a száz évnél is régebbi múlttal bíró patinás angol bankház, ahol többek között a királynõ is tartotta vagyona egy részét, az akkor húszas évei végén járó, szinte még suhanc kategóriájába tartozó brókerének köszönhetõen majdhogynem lehúzni volt kénytelen a rolót, mert ez a bitang gyerek a csõd szélére sodorta õket alávaló kis trükkjeivel. Erre most itt az újabb fiaskó. Idézet a Napi Gazdaság írásából: „A csaló bróker a FED-et is félrevezethette Minden idõk egyik legsötétebb tõzsdei hetének végén a londoni Cityben egyre erõteljesebbé vált az a meggyõzõdés, hogy a szinte apokaliptikus tõkepiaci árfolyamzuhanásokat – amelyek csak a londoni értéktõzsde részvénypiaci kapitalizációjából, és csak hétfõn 77 milliárd fontot (vagyis 27 ezer milliárd forintot, az éves magyar GDP-értéknél nagyobb összeget) faragott le – jelentõs részben a Société Générale, közkeletû nevén SocGen befektetési csoport egyik brókere által elkövetett csalás okozta. A Cityben sokan úgy gondolják, hogy a kereskedõ, Jérome Kerviel csalárd származékos ügyletláncolatának pánikszerû leépítése által jelentõsen erõsített, szinte függõleges tõzsdei zuhanások vitték bele 50
az amerikai jegybank szerepét betöltõ Federal Reserve-öt (Fed) a kedden egy menetben végrehajtott, példátlan mértékû, 0,75 százalékpontos soron kívüli kamatcsökkentésbe. Kerviel a még csak hézagos adatok alapján is minden idõk legnagyobb, jelenleg 40-50 milliárd euró értékûre becsült derivatív tranzakciós láncolatát építette ki, csak éppen a rossz irányban. A bróker fiktív kliensszámlákat kreálva egymásra épülõ hosszú pozíciókat vett fel, vagyis azonnali vételi és határidõs eladási ügyletek láncolatát kötötte, arra játszva, hogy januárban a piacok „emelkedni“ fognak.” Forrás: Napi Gazdaság
Az amerikai óriáscég, az Elron esete után ma már egyre kevésbé lepõdünk meg az olyan hírek hallatán, amelyek arról szólnak, hogy valamikor a nem túl távoli jövõben könnyen elképzelhetõ egy világméretû gazdasági összeomlás. Hogy miért? Hát csak azért, mert az a kontinenseken átnyúló, spekuláción alapuló virtuális pénz- és kamatgazdaság, mely a kamatos-kamat által támasztott lehetetlen profitelvárásoknak képtelen megfelelni, a vak is láthatja, nem tartható fenn tovább. A lufi hamarosan fülsiketítõ durranással ki fog pukkanni. Ha máshonnan nem is, az iskolai történelmi tanulmányainkból mindenki számára ismerõs lehet az 1929-es nagy világválság. Az a válság bankcsõdökkel – 5000 bank csõdjével – kezdõdött és a bankszektor, meghatározó szerepe miatt, maga után húzta a gazdaság egészét, s bár hivatalosan 1932-ben véget ért, közvetett következményei közé szokták sorolni a II. világháborút is. Ha most azt hisszük, a spekuláción alapuló gazdasági lutri kategóriájába sorolható, tõzsdézés néven elhíresült „szerencsejáték” valamiféle újkori úri huncutság, hát akkor nagyon tévedünk. Példának okáért a XIII. és XIV. században, Genovában már virágzott a tõzsdei részvényspekuláció. 51
1421-ben Velencében olyan jelentõs méreteket öltött a spekulációs üzletelés határidõs és árkülönbség-üzletek formájában, hogy a banki szelvényekkel való üzletelés ellen tilalmat kellett hozni. A XVII. században a héberekkel érkezett meg Hollandiába a spekulációs üzletelés, ahol a Kelet-Indiai Társaság részvényei szolgáltak alapul egy gonosz spekulációhoz. 1610-ben állami plakátokon tiltották meg, hogy „több értékpapírt adjanak el, mint amennyit a valóságban birtokolnak”. A hágai francia követ 1698-ban kormányának küldött jelentésében pedig arról olvashatunk, hogy „a részvényárak annyira folytonos mozgásban vannak, hogy naponta többször olyan kereskedelmi üzleteket hoznak létre, amelyekre inkább a ’szerencsejáték’ vagy a ’fogadás’ név illene.” 1733-ban pedig, amikor az Angol Parlamentben John Bernhard ügyiratáról tanácskoztak, „a részvényüzérkedés becstelen gyakorlatát” minden szónok egyhangúlag elítélte. A tõzsdére vitt cégeken keresztül tulajdonképpen semmi más nem zajlik le, mint az adott terület (ipar, mezõgazdaság, szolgáltatás) úgymond kereskedelmesítése. Azaz áruvá, pénzben mérhetõvé tétele. Vagyis az adott nemzetgazdasági szektor a tõzsdei spekuláció egyik tárgyává válik. A termelés, a tényleges értékteremtés, a javak valóságos elõállítása másodlagossá válik. Ez a törekvés, a mindennek az értékét kizárólag pénzben fejezzük ki hibás törekvése és az ahhoz való görcsös ragaszkodás figyelhetõ meg a jelenleg regnáló komprádor kormánykoalíció tevékenységében is. Persze mi mást is figyelhetnénk meg? Hiszen ez az, ami jól belesimul, jól összepasszol a korporációs szemléletmóddal, mely nem tekinti másnak az országot, csupán egy, a kiváltságos elit (értsd: az igazgatótanács és a menedzsment) által vezényelt zártkörûen mûködõ részvénytársaságnak. Ez a zártkörûen mûködõ részvénytársaság pedig – az õ elképzelésük szerint – semmi egyébre nem szolgál, mint a maximális profit elérésére. Bármi áron. 52
De vajon jó nekünk ez hihetetlen gyakorisággal lezajló tulajdonosváltás? Származik ebbõl valamiféle haszon, vagy többlet a társadalom számára is? A kérdés nyilván költõi. Természetesen nem. Sõt! Ezek a hihetetlen mértékben felhalmozódó tõkekoncentrációk jelentõs hatásokat fejtenek ki a piacra, befolyásolva ezzel a versenyt és annak tisztaságát. Hiszen a jelentõs mértékû tõkekoncentrációk létrejöttével kizárólag a tõketulajdonosok kényének kedvének van kiszolgáltatva a piac, miáltal a gazdasági folyamatok közvetítõközegéül szolgáló jelrendszer, vagyis a pénz mesterséges visszatartásával, vagy éppen nagyobb mennyiségben megfelelõ piaci szegmensekbe való belepumpálásával könnyedén felborítható a piaci egyensúly, mesterségesen beavatkozva a verseny természetes szabályozó hatásaiba. Mammon világában sokan vannak olyanok, akik számára a pénz az isten. Amúgy is nagy a kísértés, a modernkor technikai vívmányai által nyújtott lehetõségek pedig még jobban kiszolgáltatottá teszik a materializmus emlõin nevelkedett hite hagyott embert. Ma már ott tartunk, hogy akár egyetlen személy is komoly zavart tud okozni a rendszer mûködésében, innen pedig már csak egy apró lépés, hogy hirtelen ötlettõl vezérelve, akár az egész világot is megrendítse. Az elektronikus pénz korában ez ma már csupán néhány jól irányzott gombnyomáson múlhat. Valóban ilyen felelõtlenek lettünk? Ilyen felelõtlenekké kellett válnunk? Muszáj nekünk a szó szoros értelmében felelõtlenül hazardíroznunk komplett országok, nemzetek és népek sorsával? Kizárólag amiatt, mert letértünk a helyes útról és Isten helyett a Mammont választottuk? Mint sok minden más, ez is változtatásokra szorul. Már akkor, amikor a Rotschild Family Trust vagyonához képest jelentéktelen mennyiségû zöld-hasú felett diszponáló Bill Gates vagyonmérlegérõl hallunk, amikor nem tudom én már hányadszor közlik velünk, hogy jelenleg õ a világ egyik leggazdagabb embere, már akkor felmerül bennünk, hogy az ilyen elképesztõ méretû vagyon- és tõkekoncentráció semmiképpen 53
sem lehet életszerû. Ha ehhez még hozzáveszzük a tõke korlátlan mobilitásában rejlõ kockázatokat (lásd Európai Unió elsõ számú direktívája a tõke és a javak szabad áramlásáról) határozottan olyan benyomásaink támadnak, hogy itten kérem szépen valamilyen ésszerû mértékben, de muszáj korlátozásokat bevezetnünk. Láttuk, a hágai francia követ kormányának küldött jelentésében már 1698-ban arról ír, „hogy a részvényárak annyira folytonos mozgásban vannak, hogy naponta többször olyan kereskedelmi üzleteket hoznak létre, amelyekre inkább a ’szerencsejáték’ vagy a ’fogadás’ név illene.” Mit szóljunk akkor manapság, amikor az elektronikus pénz világában elég egy gombnyomás és a modern giro- rendszereken keresztül gyakorlatilag a fény sebességével, másodpercenként 300.000 kilométert megtéve, az utalás azonmód a bolygó másik oldalán van? A „pénz”, ha ezt egyáltalán ezek után még nevezhetjük pénznek, szóval a gazdasági folyamatok közvetítéséül szolgáló jelrendszer, még pontosabban annak mennyiségérõl és éppen aktuális tulajdonosáról szóló banki mûvelet gyakorlatilag real- time-ban, azaz valós idõben, tehát azonnal végrehajtódik. Ráadásul, a bankokon kívül emberfia bele nem láthat, még csak fogalmat sem alkothat arról, hogyan is zajlik ez az egész valójában. Nemrégiben az ECHO TV „Pörzsölõ” címû mûsorában láthattunk egy elképesztõ riportot arról, hogy bizonyos pénzintézet egyik fiókjánál arra szakosodtak, hogy közelmúltban elhunyt jobb módú honfitársaink számláit, valamint a rajta lévõ lóvét egész egyszerûen nyomtalanul eltüntessék, mintha soha nem is léteztek volna. Ez azé’ szigorú! És akkor azt látjuk, hogy a saját népe ellen acsarkodó, azt nyilvánosan megalázó és megveretõ posztkommunista államhatalom mellett egy másik, legalább ilyen súlyos csapással fenyeget bennünket egy arctalan pénzviszonyokba menekült láthatatlan háttérhatalom, amikor gazdasági létezésünket, a világ pénzügyi biztonságát egy agyaglábú gólemre helyezi, amely bármelyik pillanatban összeroskadhat. 54
Monsieur Kerviel legutóbbi kis úri huncutkodását elnézve határozottan aggasztó színben tûnik fel elõttünk a jövõ. Nem kell ide háború, fegyverek meg bombák. Elég, ha valamelyik kitüntetett helyzetben lévõ ország pillanatok alatt zárolja a rivális államalakulat számláit, és máris kész a krach. Arról nem is beszélve, hogy Te, kedves Olvasó, velem együtt tanácstalanul állsz, annak a baga úristennek sem érted, hogy mi a rosseb közöd van neked, az innen nem tudom én hány ezer kilométerre, a sárgolyó túloldalán zajló eseményekhez. Azt meg aztán végképp nem tudod hova tenni, hogy mi köze mindennek a te autó- vagy lakástörlesztõ részletedhez. Ez a nagy trükk! Az igazi átverés! Nem bújhatsz el sehova! Ez a kontinenseken átívelõ globális függõség! Mindenhová elér a kezük. Ha pedig nem vagy kifizetõdõ, irány a süllyesztõ! Elõször csak arról gyõzködnek, hogy a hiteleid visszafizetése érdekében vegyél fel új hiteleket! Aztán, ha már ez sem segít, viszik a tetõt a fejed fölül. Valaki nemrégiben megnyerte a kétmilliárd feletti lottó ötös összeget. A többiek legfeljebb tapasztalatokat nyertek, hogyan kellett volna kitölteni a szelvényt. A lottóval ellentétben a tõzsde olyan szerencsejáték, ahol azok is könnyen rajtaveszthetnek, akik nem vásároltak szelvényt, mert eszük ágában sem volt játszani. Egyelõre arról, hogy az agyaglábakon álló Gólem meddig bírja, fogalmunk sincs. De arról se, ha egyszer, ne adj’ isten, összeroskad, hogyan kerüljük el, hogy maga alá temessen bennünket. Jó Ha Figyelünk! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
55
FOGYÓESZKÖZÖK VAGYUNK? – avagy Hazug-országban tényleg minden a pénz? –
Ejnye-bejnye! Már megint ez a korporációs szemléletmód! Már megint ez a részvénytársasági metodika! Az eü-tárcát nagynevû elõdje után több- kevesebb sikerrel terelgetõ Horváth Ágnes, aki a dús képzeletû nép ajkán a találó Mengelica elnevezést kapta, minden kétséget kizáróan tudtunkra adta, hogy ez itten kérem tisztelettel innentõl kezdve most mán Mammon országa és punktum! Olyan Déja vú érzés fogott el. Egyik fiatalkori filmélményem, az Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett, s ma már a klasszikusok kategóriájába tartozó Ragadozó (Predator) címû sci-fi jutott az eszembe. Van egy jelenet a filmben, amikor Arnold rájön, hogy a központból a terepre kivezényelt, és erre az alkalomra a parancsnokolást is átvevõ Dillon (Carl Weathers) átverte. Nem tetszésének hangot is ad, ám azt az egyszerû választ kapja afro-amerikai felettesétõl, hogy õk csupán fogyóeszközök. No, hát nekem is valami hasonló jutott eszembe, amikor Mengelica fogai kerítését elhagyta az inkriminált mondat, miszerint a pénz minden. Kivételezett helyzetbõl persze könnyû osztogatni az észt és a demokráciát. Viszont engem, mint a nép egyszerû gyermekét, valahogy mindig viszolygással tölt el a magas lóról észt osztogató, a Butapest határát csak elvétve átlépõ fõ hallja kendeknek a nép kárára és bosszantására történõ ostoba szöszmötölése. Fõként akkor, amikor a szállingózó mínuszok, valamint pár száz még kitartó honfitársam közepette az 500. napon a 56
Kossuth téren ácsingózva azon tûnõdöm, vajon milyen legális és jogszerû lehetõség marad még számunkra, hogy kipateroljunk a hatalomból egy olyan hatalmat, amely magát önkényesen a jog fölé helyezte. Nem inkább nekik kellene fogyóeszközöknek lenni? Hiszen a nép választja ki õket. (Legalábbis eddig ezt hittük.) Ha nem válnak be, vagy menetközben esetleg eltörnek, elkopnak, kicsorbulnak, hitelüket vesztik, egyszerûen kidobjuk õket és választunk egy másikat. Nem tudom tetszettek-e figyelni? Nem azt mondtam, hogy veszünk egy másikat! Nem azt mondtam, mert azt Mammon világában Mammon emberei teszik. Õk csak vesznek és eladnak. Máshoz nem is értenek. Csak éppen azzal nincsenek tisztában – honnan is lennének? –, hogy az igazán értékes dolgokat pénzért sohasem kaphatják meg. A lelkünk pedig nem eladó! Ahogyan a hazánk sem! Mindazonáltal mostanság, miközben a szociológushallgatókhoz hasonlatosan empirikus tapasztalatszerzés céljából néhányszor magam is alámerítkezem az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba, egyre többször találkozom olyan véleménnyel, mely szerint kis hazánkban most már nem csak a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek tûnõ eszköztárának értünk a legvégére, de bizony a jogénak is. Talán a miniszterelnök nagy nyilvánosság elõtt napvilágra került, saját szavaival elmondott hazugságbeszéde teszi, talán a Fricz Tamás-féle „következmények nélküli ország”, de a nép egyszerû gyermekeinek ajkán egyre többször fogalmazódnak meg olyan kívánalmak, miszerint a jelenleg regnáló kormányzat (de számosan beleértik ebbe most mán az ún. „politikai elit” szakzsargonnal illetett ingyenélõ népséget is!) méltóvá vált arra, hogy erõszakos halál útján távozzon ebbõl a földi árnyékvilágból, ha bátorkodhatom kifejezni magamat. Nos, ahogyan azt mondani szoktam, a rég letûnt civilizációk óta semmit sem fejlõdtünk, csupán a távolról történõ ölés eszközei váltak nagyságrendekkel hatékonyabbá, valamint azok széles tömegek számára való elérhetõsége lett jóval könnyebb. 57
Mielõtt még valamelyik cizellált lelkületû, esetlegesen szabaddemokrata szavazó olvasóm elkezdene fanyalogni, közlöm, hogy a fenti szóhasználat a light verzió, ha a mûminiszterelnöktõl eltérõen kibontanám az igazság, azaz a valóság minden részletét és szeletét, bizony arról kellene hosszú sorokban, akár oldalakon keresztül értekeznem, hogy a dolgozó tömegek mely politikusokat szeretnék fejbe lõve, holtan heverve látni az utcán az esti híradó fõmûsoridejében. Bizony eftársak! Ez a nép hangja! És ez még akkor is így van, ha Hajós Andrással ellentétben, ez (egyelõre még) nem kerül be a tévébe. Ki kéne mozdulni néha az elefántcsonttoronyból, mielõtt meggondolatlanul hülyeségeket hordtok össze meg vissza. Csodálkoztok azon, hogy egyre többen vannak az olyanok, akik egyes politikusokat holtan szeretnének látni? Megmondom az õszintét, én nem csodálkozom. Hogyan is csodálkoznék, hiszen itt frusztrálttá tettek egy egész népet! Gondoljunk csak bele! Hiszen az egyén számára is fokozott problémákat okoz az olyan szituáció, amikor tehetetlennek érzi magát. Akadnak aztán olyanok, akik sem feldolgozni nem tudják, sem belenyugodni nem akarnak abba, hogy nem tehetnek semmit. Képzeljük el, milyen gondot okoz ez egy egész nép, egy egész nemzet lelkületében? Ráadásul, mindenki tudja, mindenki számára világos, még azok számára is, akik (most még) maguknak sem merik bevallani, nem mi okoztuk a bajt. Ráadásul, tudjuk, kik okozták a bajt. És mégsem tehetünk ellenük semmit. Maradnak a helyükön. Elmozdíthatatlanok! Mit elmozdíthatatlanok, érinthetetlenek! Ilyen van? Ilyen van! Sajnos. Életszerû ez? Semmiképp! Az isteni törvénykezést (erkölcs, morál, etika, szeretet stb.) felváltottuk az ember által írott törvényekre, melyek pillanatok alatt az érdekek (Mammon világában értsd: a profit érdekei) szerint megváltoztat58
hatók. Az ostoba mammoniták, a boldogtalan tudatlanok, már megint Istent játszanak. Az indulásnál, a startvonalnál persze még mind együtt vagyunk, mindannyian az Õ képére és hasonlatosságára teremtettünk, csak hát menetközben néhányan azt hiszik magukról, hozzájuk képest Michelangelo, Leonardo, esetleg Picasso a fasorban sincs, majd õk kézbe veszik az ecsetet, sokkal jobb képet festenek õk, mint a Mester. Világszenzációként élik meg, hogy amit saját kezûleg festettek (nem alkottak, mert ezt a rombolást és pusztítást, amit véghez visznek, ugyan sok mindennek lehet nevezni, de alkotásnak, hát annak aztán semmiképpen sem), szóval, amit maguk mögött hagynak az utókor számára, már nyomaiban sem hasonlít az eredetire. Sõt, a tenyerükbõl evõ, ugyanakkor parancsaikat szolgai módon lesõ ölebmédiájuk teleharsogja a világot, mondván ez a követendõ példa. Nemhogy ne hasonlíts, még csak ne is akarj hasonlítani a Mester alkotására! Az eredetire! Ugyan, ma már minden, a pólódtól az aranyórádig, másolat csupán. Kinek kell akkor az eredeti? Az úgyis drága. (Hol marad akkor a profit?) Persze, hogy drága, mert egyszeri, egyedi és megismételhetetlen. Olyat csak a Mester tud alkotni! Az igazán értékes dolgok pedig sohasem könnyen megkaphatók. Persze õk, a mammoniták, ezt sem tudják. De hát honnan is tudhatnák? Õk, akik a ragyogó eredeti helyett beérik holmi talmi csillogású másolattal. A mûvilágban, a másolatok, az utánzatok, az „elsõ ránézésre olyant mintha” világában, ahol minden a pénz körül forog, ahol a pénz minden, ott a talán már csak megszokásból hívják „miniszter”-nek (vagyis szolgának) azt, akinek közfeladatok ellátása, a közjóért tevés lenne a feladata. Azaz talán nagyon is helytálló ezen elnevezés, csak éppen rossz helyen keresgélünk, amikor arról tudakozódunk a nép pénzén kövérre hízott „közszolgánál”, hogy mely hatalomnak is tartozik felelõsséggel. No nézd csak! Elsõre olyan, mintha demokrácia lenne! (Ne nézz mögé!) 59
Ki kell mondanunk, most már nem tûr halasztást, a jelenlegi hatalom immáron közösségünk (a magyar nemzet, a nép, a lakosság, az emberek) fizikai létezését fenyegeti. Azt kell mondjam, aki jelen esetben azt mondja, vagy õk, vagy mi, annak a magam részérõl igazat adok. Nézzék meg! Mi az oka annak, hogy mára idejutottunk? Az, hogy itt maradhattak, a hatalom közelében maradhattak, nem lettek eltiltva a közügyek gyakorlásától, választók és választhatók maradtak, mindezt úgy, hogy el sem számoltatták õket. Az ország frusztráltságának, közömbösségének, közönyének, minden bajának okozója, hogy a múlt emberei és eszméi folytatják a jövõnket, ráadásul a megkérdezésünk nélkül. Most, hogy immáron a nyakunkra tették a kést, most kezdünk csak eszmélni, most kezdünk csak rájönni arra, hogy immáron nyíltan a pofánkba vágják, lehet, hogy eddig nem nagyon volt beleszólásotok abba, mi fog történni itt, de most aztán már nem is lesz! Mert nem fogjuk hagyni! Eddig nem tulajdonítottunk neki túlzottan nagy jelentõséget, de most, hogy ez az õrült ötletetek támadt, hogy a bele akartok szólni a dolgokba, mostantól fogva oda fogunk figyelni arra, mi az, amit egyáltalán még megtehettek és mi az, amit nem. Annyit életben hagyunk, hogy a gazdának fizetni tudjuk a sarcot, és a megélhetésünk biztosítva legyen. A többi meg pusztuljon! Hulljon a férgese! És ezt egyre többen felismerik most már széles e hazában. Hát csodálkozunk azon, hogy vendéglátó-ipari egységekben alkalmanként alkoholtartalmú italok elfogyasztása elõtt, alatt és után egyre többször hallja megfogalmazódni azt az egyelõre még csak költõinek szánt kérdést, hogy mikor lövik mán fejbe valamelyik szarházi politikust? Hangsúlyozni szeretném, hogy a szellem emberétõl, ilyen vónék magam is, távol áll mindenféle erõszakos megoldástól. De! Azé’ itten most mán mégis csak szükség vóna valamiféle radikális megoldásra, mely ezt a nép vérét szívó haszonlesõ és pénzéhes bagázst valamiféleképpen eltakarítaná a hatalomból. 60
Talán egy jól irányzott makarenkói pofon a hatalomnak! Amolyan nevelési célzattal! Nem makarenkóiból és kifejezetten rosszul irányzottból a nép ugyanis már a kelleténél jóval többet kapott, és jelentem, elege van belõle. (Urbánus frazeológia: az össze töke tele van vele.) Mielõtt még valaki félreértelmezi a szavaimat, szeretném leszögezni, hogy nekem a köztársasági államformával az égadta világon semmi bajom! Nem azzal van a baj! Hanem az államformát sajátosan értelmezõ, s azt még sajátosabban mûködtetõ emberekkel. Akikrõl kiderül, élén a mûminiszterelnökkel, hogy csalás útján maradtak pozícióban. (Itt emlékeztetnék újfent mindenkit, immáron sokadik alkalommal a minisztertanács fejének mindenkori titulusára, mely így hangzik: felelõs magyar miniszterelök. Asszem ez önmagáért beszél.) Egyúttal e helyt tartom szükségesnek az ún. ellenzékre, valamint a köztársaság jelenlegi elnökére is ráhúzni a vizes lepedõt, hiszen õk hallgatólagosan belementek ennek a színjátéknak a tovább játszásába. Legfõképpen a köztársasági elnök. Egyébként, ha már a sci-finél tartunk. (Franciscónál soha nem lehet tudni!) Ágnes asszony már most bejelentette, hogy a pénz minden, értsd: mi gyakorlatilag csak amolyan fogyóeszközök vagyunk. Az jutott eszembe, ha ne adj’ isten darab idõ elteltével annyira degenerálódik az emberi civilizáció, hogy az emberi génkollekció szabadalmaztathatóvá válik (naná, hogy ámerikaiak kezdik majd el), akkor végképp meg fogunk dögleni, mint magyarság? Arra gondolok, hogy az ámerikai géntechnológiai cég által kis hazánkban lebonyolítandó génfelvásárlások megakadályozására hozandó törvényt a Maszop és a Szadesz biztosan meg fogja vétozni, sõt, olyant fog beterjeszteni és megszavazni, ami elõsegíti azt. Ez még csak egy elképzelt jövõ, a ma realitása azonban az, hogy még a saját koalíciós képviselõjük módosító javaslatát is cenzúrázzák, ha az érdekeik éppen azt kívánják. Most már értem, hogy a százhatvan esztendõvel a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését követelõ 1848-as szabadságharc és forra61
dalom után a 21. században, egy teljes jogú európai uniós tagállamban, ráadásul egy olyanban, amely magáról fennen hirdeti, hogy demokratikus jogállam, miért egy állampárti cenzor a papíron még mindig legnagyobb kormányzópárt parlamenti frakcióvezetõje. Emlékeznek még, mit mondott a mûminiszterelnök, amikor a 2006-os miniszterelnök-jelöltek televíziós vitájában Viktor király mellett egy egész ország képébe hazudott bele? Hazug ígéretekre hazug ország épül. Isten hozta Önöket Hazug-országban! Vigyázzanak a pénztárcájukra! De még inkább a méltóságukra! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
62
2010-BEN ÉGÜNK, MINT A REICHSTAG? – avagy Mi lesz, ha nem lesz? –
Gáz lesz. Még pedig jó nagy. Körülbelül akkora, mint a presztízsveszteség. Gyanítható, hogy ebben az esetben nem lesz elegendõ az eddigiekben többé-kevésbé jól mûködõ posztkommunista ámítástechnika, miszerint valamiféle jelzésértékû momentummal kiszúrják a szemünket Európa kulturális fõvárosa címén. Már csak azért sem mûködik, mert ennyi fiaskó után, már a mi szemünket sem tudják kiszúrni néhány pecsenyesütõbõl és kocsmából felállított, ihaj-csuhaj utcácskával, nem is beszélve a külföldrõl. Tüke (azaz tõsgyökeres pécsi) lévén persze, hogy szíven ütött az EKF-projekt körül immáron évek óta tartó tökölõdés. Az, hogy hírhedtté vált elõdjéhez híven Négyzetméter Péter, Mediterrán Moszkva újdonsült fura ura is követi a hagyományokat, semmi újdonságot nem hozott számunkra. Hiszen vörös városvezetés van, ami ma kis hazánkban (tisztelet a kivételnek, ha egyáltalán van ilyen) gyakorlatilag szinonimája a pénzlenyúlásnak. Itt pedig valami 34–35 milliárd magyar forintokról van szó, ami magunk között legyen mondva, szép kis summa. (Csak úgy zárójelesen, ahogy szoktam. A minap valaki egymaga jogosulttá vált arra, hogy felmarkolja a 2,3 milliárdos lottó ötöst. Egy egész ország kapott a szívéhez, hogy vajon ki lehet az a szerencsés. Vagy az a szerencsétlen, de ezt már csak én teszem hozzá némi szarkazmussal, hiszen tudom, hogy nem én vagyok az. Szóval gondolhatják, micsoda tülekedés lehet a 35 milliárdból csurranó cseppenõ apróért. Fõként egy olyan utód63
pártnál, ahol a köztulajdonnak a magánszférába kézen közön történõ elsíbolásának nagy hagyományai vannak.) Azt hiszem Tóth Gy. László, a kitûnõ politológus fogalmazta meg a lényeget a „Korrektúra” legutóbbi adásában, amikor a pécsi EKFprojektrõl szóló bejátszó után nemes egyszerûséggel azt állapította meg, hogy innen bizony hiányzik a szellemi potenciál. Hát persze, hogy hiányzik, hiszen sohasem volt szükségük rá. Az erõszakszervezetek és a hatalom (+ a Szovjetszkaja Armija) segítségével, az erõsebb kutya tevékenykedik alapon, egyszerûen elvették azt, ami kellett nekik. A szocializáció – tudom, ezt szintén Tóth Gy. László szokta volt mondani, és persze megint igaza van – le sem tagadható. Sohasem fognak megváltozni. Nem tudnak. De még valószínûbb, hogy nem is akarnak. Lövetnek most is, verik a jó népet most is. Tehát semmit sem változtak. Pécs az ország ötödik legnagyobb városa, valami százhatvanezer lakóval. Vitéz László kissé botrányosra sikerült végjátékától eltekintve gyakorlatilag egy árva szó nem sok, annyit se hallani róla az ún. fõsodratú médiában. Mintha nem is létezne. A Mecsek hermetikusan elzár mindent. No persze az autópálya hiánya sem elhanyagolható momentum. Mindenki látja, mindenki érzi, mindenki tuja, hogy elkéstünk. Ember nincs, aki ma azt mondaná, hogy ezt a késést még be lehet hozni. Vagy csak valamilyen horribilis plusz kiadások árán. (Az összeg horribilis nagysága két okból kifolyólag eredeztethetõ. Egyrészt a gyorsaság mindig pluszköltségbe kerül, másrészt a vörösök ebbõl a lóvéból is kérnék a magukét az, hétszentség). A város úgy tûnik mindenképpen rosszul, talán az a legkorrektebb, ha úgy fogalmazunk, vesztesként kerül ki a dologból. És ez az, ami engem, mint pécsi polgárt, de úgyis, mint magyar állampolgárt, a legjobban elszomorít. Távol álljon tõlem, hogy vészmadárként károgjak, de Kósa Lajos, Debrecen város polgármesterének korábbi felajánlása óta, miszerint a civis város örömest, akár azonnal átvenné a kulturális fõváros projektet a médiában is egyre többször találkozni efféle megnyilvánulásokkal. 64
Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha az ország-vezetõk és a városvezetõk közti huzavona miatt, vagy a zsebre tehetõ lóvé mennyisége feletti összeszólalkozásoknak köszönhetõen kudarcot vall a város és ezzel együtt az ország? Hogyan fogunk kilábalni egy ekkora presztízsveszteségbõl? Mennyi idõbe telik, amíg újra rá mernek majd bízni valamilyen rangos eseményt Pécsre, vagy Magyarországra? Megint ez az ostoba carpe diem (élj a mának!) szemléletmód. A pillanatnyi haszonért cserébe odadobják a közösség, a nemzet értékeit, érdekeit. A következményekbe persze bele sem gondolnak. És a következményeket megint nem õk viselik, hanem mi. És megint, majd mi fizetjük ki a számlát. Azok, akik konyítottak valamit ehhez az egészhez, tettek is érte, el is értek valamit, darab idõ múltán sorba vették a kalapjukat, mert azt mondták, köszönik szépen, de õk ehhez nem adják a nevüket, vagy nincs hozzá gyomruk. Bárhová is nézünk, mindenütt csak az egyívású, haszonlesõk almából kikerült ország-bitorló percemberkék, helyi kishatalmasságok dõzsölését látjuk, ahol a milliárdos közpénzek úgy olvadnak el pillanatok alatt, mintha ott sem lettek volna. A pécsi (rossz) példa is azt mutatja számunkra, ki kell mondanunk, fel kell hagynunk a kizárólag a pártszimpátia alapján való mérlegeléssel! A politika döntéshozó pozícióiba eztán csak olyan embereket szabad küldeni, akik a köz számára hitelesek, letettek már valamit az élet asztalára, nem a pártok, hanem a civil szféra küldöttei, olyanok, akik tenni akarnak, de legfõképpen képesek is tenni a településükért, az országukért. A pécsi példa ismételten rávilágít arra, mennyire fontos lenne a nép számára kieszközölni, kiharcolni, ha kell, kierõszakolni a visszahívhatóság intézményének visszaállítását minden, a népképviselet képviseleti delegálás útján megvalósuló szintjén. Az EKF-projekt kapcsán azt is láthatjuk, a stabilitás ugyan meg van, mintha betonba öntötték volna a hatalmat, ugyanakkor az állítólag képviseltek, ha már a képviselõ65
ikben nincs annyi tartás és becsület (tisztelet a kevés kivételnek), hogy felálljanak a székükbõl, nem élhetnek a korrekció, vagy a hibajavítás lehetõségével sem, hiszen a törvény nem ad rá lehetõséget számukra. Hiába látják a civil szervezetek vagy az egyszerû állampolgárok, hogy rohanunk a szakadék felé, a sofõr pedig részegen össze-vissza tekergeti a volánt, mivel a törvény úgy szól, hogy jelezni kizárólag a következõ megállóban lehet, addig pedig „menet közben a gépkocsivezetõvel tilos beszélgetni!”, a baj elkerülhetetlennek tûnik. Megint az ember által hozott írott törvény megkérdõjelezhetetlensége és kizárólagos fennhatósága. Ilyen esetekben az lenne az életszerû intézkedés, hogy az elsõ utas, aki a közelben van, elrángatja a sofõrt a kormány mellõl, hátra adja empatikus utastársainak, hogy azok a busz leghátsó ülésére vezessék, majd rálépjen a fékre, mielõtt még a szakadékba zuhanunk. Ehelyett nem ez történik, hanem még a sofõr az, aki csendre utasít minket, neveletlen utasokat, még neki áll feljebb! Hogy tetszik mondani? Mi történik akkor, ha két megálló között belezuhanunk a szakadékba, mert a sofõr rossz irányba hajt? Istenkém! Így jártunk. Persze a sofõr lesz az, aki maximum pár karcolással megússza, de közülünk egész biztosan jó páran holtan maradnak a kanyon aljában. Ez magyarra lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy ha bukta lesz 2010-ben, Négyzetméter Péter a kínos fiaskó után valószínûleg ugyanolyan sebesen tûnik el a balvégen, mint amilyen gyorsan elõtûnt Szili Katalin szoknyája mögül. Csak mi, no meg a város, Mediterrán Moszkva, maradunk itt a több tízmilliárdra rúgó adóssággal a nyakunkon. Azok pedig, akik hamis ígéretekkel kecsegtetve elõre felélték a jövõnket, nos õk a szokásos „mi nem tehetünk semmirõl, a körülmények áldozatai lettünk” szokásos szöveggel párt, vagy egyéb más hálózati vonalon, jó ejtõernyõsök módjára felfelé bukva élik majd tovább gondtalan életüket. Fejlettebb írói vénával megáldott eftársaik esetleg nekilátnak memoárkötetük megírásának. Önkormányzati eftárs esetében a „Hogyan tegyünk tönkre (értsd: lopjunk szét) könnyen és gyorsan egy 66
várost?”, országos hírû posztkommunista politikai tényezõ esetében „Hogyan tegyünk tönkre (értsd: lopjunk szét) könnyen és gyorsan egy országot?” címmel. Mindenkinek jó szórakozást és jó olvasást kíván A szocialista nagyváros öntudatos polgára Isten áldja Magyarországot!
67
RÁNK ORDÍT A BEBETONOZOTT MÚLT: DIKTATÚRA EZ, A JAVÁBÓL! – avagy Ilyen az, amikor többször is ugyanabba a folyóba lépünk bele–
Szinte már közhelyszámba megy, hogy ez, ami itt van, sok mindennek nevezhetõ, csak éppen demokratikus jogállamnak nem. Legfõképpen diktatúrának, finomabb, könnyedebb változatban parlamenti demokratúrának nevezte el a dús képzeletû nép a mostanság regnáló látszat demokráciát. Ingyenélõ haszonlesõknek titulálva a nemzet nyakán élõsködõ, magukat nagypofával „rendszerváltó elitnek” nevezõ gyülevész bagázst. Jobb szót nemigen lehet mondani rájuk, demokratának meg aztán végképp nem lehet nevezni õket, hiszen valahányszor felfeslik itt-ott a média által gondosan, jótékony figyelmességgel rájuk borított álcaháló apró szövedéke, az istenadta népnek minduntalan azzal kell szembesülnie, hogy becsapták, félrevezették, kirekesztették. Pedig a negyvenkilences- húszas szerint állítólag itt, ebben a lángoktól ölelt kis országban minden hatalom a népé, azaz a mienk. A valóság azonban ennek ellentmondani látszik, és ez az, amiért a jelenleg regnáló politikai erõknek az ország házában pöffeszkedõ „prominens” alakjai nem érdemlik meg a demokrata titulust. Legfõbb bûnük mindannyiuknak, hogy asszisztáltak a hatalom bebetonozásához. A zártkörû klub házon belül megállapodott, hogy rajtuk kívül nemigen engednek mást a tûz közelébe, majd módszeresen és szisztematikusan hozzáláttak az ország kisemmizéséhez. Ahogyan az egyik elemzõ beszélgetésben hallhatta a szerencsétlen sorsú tévénézõ, a manapság dívó te68
matika mindösszesen négy esztendõt engedélyez a hatalomba bekerült potentátoknak arra, hogy megszedjék magukat, ó pardon, az eddig nem létezõ egzisztenciájukat megalapozzák egy egész életre. Ez pedig, valljuk meg õszintén, nem valami hosszú idõ, gyorsan kell cselekedni tehát. Ezért van az, hogy nálunk nagyjából minden a duplájába kerül, mint más normál üzemmenetben mûködõ országban. De a vagyonharácsolás, a nép, a nemzet kisemmizése mellett még ennél is nagyobb bûne a mostani garnitúrának, hogy a hatalom bebetonozásával kirekesztette az embereket a demokrácia gyakorlásából. Jelzésértékû, ahogyan a múlt emberei által létrehozott politikai pártba tömörült eftársak hangos rikácsolásaik közepette próbálnak meg ledegradálni egy alkotmányos jogintézményt, a közvetlen hatalomgyakorlás megnyilvánulásaként alkalmazható népszavazást. Felháborító, s egyúttal elgondolkoztató az az apró, ám annál figyelemfelkeltõbb momentum, hogy – elõször a stabil kormányozhatóságra hivatkozva – az ún. „elsõ szabadon választott” (most már lassan ebben is kételkednünk kell, de errõl majd késõbb!) parlament egyik elsõ dolga volt, hogy megszûntette az országgyûlési képviselõk visszahívhatóságának intézményét. Aszonták, az csak diktatúrákban szokás. Ezzel az átlátszó kifogással hozakodnak elõ ma is, unos-untalan. A stabil kormányozhatóságra, amikor bukott miniszterelnököt, valamint hetedhét országra szóló kormányfõi hazugságokat prezentáló kormányzati ciklust tudhatnak maguk mögött mindenféle következmény nélkül, újabban már nemigen hivatkoznak. Õk is érzik, hogy itt azért Rodolfó is sikítva dobná el a bûvészdobozt. Csak a kezemet figyeljék, mert csalok! Száz szónak is egy a vége, bebetonozták a hatalmat. Asszem itt lenne az ideje végre valamiféle csodatévõ Kõmíves Kelemennek, aki estélre lebontaná azt, amit ezek (fû alatt) reggelre felépítettek. Jó Ha Figyelünk! Elõször a Kárpátok Cicerójánál, Megyónál, a bülbülszavú, kódszámmal ellátott titokszolgánál érezhettük, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. A szegfûmintás utódpárt derék hadát képezõ szájtáti bálvány69
imádók, a Kádár-éra utáni nosztalgiázásra mindig kapható létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok, akiknek feltûnés nélkül ki lehetett szúrni a szemét a 19 000 forint hamisságával, az elején még mondhatták azt, a gonosz fideszesek kipécézték maguknak a szép embert. Hiszen emlékszünk rá mindannyian, a Magyar Köztársaság második számú közjogi méltóságát, titulusa: felelõs magyar miniszterelnök, egész egyszerûen nem lehetett elvinni sehova anélkül, hogy ki ne fütyülték volna. Késõbb maga a koalíciós partner, a kutya farok által csóválásának gyakorlatában óriási tapasztalatokra szert tett, mihaszna törpepárt volt az, aki kiparancsolta székébõl az akadozó beszédû sármõrt. Ezen a ponton, ideológiai hovatartozásra és pártszimpátiára való tekintet nélkül azért nem ártott volna, ha legalább egy röpke pillanat erejéig mindenki megáll, és elgondolkodik a történteken. Ha egy adott ország kormányfõjét nem lehet sehova elvinni az adott országban úgy, hogy ne fütyülnék ki, az már önmagában jelzésértékû. Ha egy országnál normál üzemmenetet feltételezünk, minimum nem életszerû. Valami oka kell, hogy legyen. Elvégre egy miniszterelnök, egy egész ország kormányfõje kell, hogy legyen. Nincs olyan, hogy csak egy fél országot irányít. Még akkor is így van ez, ha némelyik prominens e magas tisztségbe jutva arról hadovál a szerencsétlen pórnépnek, hogy õ bizony csak a fele királyságot vinné magával a nagyságos és fényességes Európai Portába. Jó, rendben van, illetve nincs rendben, de ezt még valahogy ki lehet magyarázni, óriási médiahátszéllel és a goebbels-i sulykolásos technikával. De azon aztán már csak el kellett volna gondolkodni, ha nem is a teljes magyar lakosságnak, mert ez azért illúzió volna, de legalábbis az írástudóknak (ha tetszik az értelmiségnek), hogy a posztkommunisták, azok, akik a(z átkos) múltat ahelyett, hogy végképp eltörölték volna, ránk kényszerítve, ránk erõltetve tovább éltetik azt, produkálják az elsõ olyan kormányzati ciklust, ahol a miniszterelnök és kormánya belebukik a kormányzás hiányába, a rideg hatalomgyakorlásba. 70
Ez szintén jelzésértékû momentum volt. Csak nem vettük a jelzéseket. Az egyik ilyen jelzés az volt, hogy a népet meg sem kérdezték a „hogyan tovább”-ról. Mit meg sem kérdezték, még csak gondolati szinten sem merült fel a dolog. Ezért történhetett meg aztán, hogy az utóbbi idõkben lezajlott országgyûlési választások alkalmával immáron rendszeressé vált a választások tisztaságának megkérdõjelezése. Egy olyan országban, ahol az érdemi döntésekbõl kizárják a népet a hatalom fenntartásának érdekében, ne csodálkozzunk, hogy megkérdõjelezõdik a demokrácia. De nincs mit csodálkozni azon se, hogy a bülbülszavú titokszolgát székében pokoli gyorsasággal és hatékonysággal felváltó, az „új seprû jól seper” bulvárkommunikáció dinamikus látszatát keltõ hórihorgas ripacs sok egyéb más mellett a közutálat vonatkozásában is messze túltett nagynevû elõdjén. A biztonsági intézkedések tekintetében az õ személyénél már nem bizonyul elegendõnek, hogy kormányõrök hada kíséri mindenüvé. Nem. Francisco esetében drága pénzen le kellett cserélni a golyóálló páncélautót, a látogatásra kerülõ, elõre gondosan felkordonozott helyszínt, pedig nagy általánosságban a hátsó bejáraton át szokta megközelíteni. Biztos, ami biztos! Itt szeretném ismételten felhívni mindenki figyelmét arra, hogy egy olyan teljes jogú európai uniós tagállam kormányfõjérõl beszélünk, amely teli torokból, minden létezõ csatornán ezerrel üvöltve fennen hirdeti magáról, hogy õ bizony demokratikus jogállam! Ránk ordít a múlt: diktatúra ez, a javából! – írom a címben. Kénytelen vagyok ezt írni a címben. Ugyan, mi mást írhatnék, miután megnéztem tegnap este (2008. 02. 08.) a Hír TV Célpont címû mûsorát. Megint az isteni Gejza jut eszembe. Amikor az átkosban lezajlott választásokról értekezett, furcsálta, hogy állandóan 99,9% lett a végeredmény. Meg is kérdezte: „Hogy jött ki nekik?” Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, nem is a szegfûmintás utópárt soraiból buggyant a felszínre sokadik botrányként a baj a sok panamázás, mutyizás, lenyúlás és pénzkisíbolás között, hanem a hajdan 71
szebb napokat látott, ám mára törpepárttá zsugorodott, Szadesznél. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, Kóka Johhny, az 1ügyû ígérgetõ csalás igénybevételével került a kisebbik koalíciós párt elnöki székébe. Házon belül sem megy csalás nélkül? Ezek után higgyünk még a parlamenti választások tisztaságában? Fura fintora a sorsnak, hogy a kezdetben legharciasabban antikommunistának tûnõ párt produkálja a kék cédulás választások nosztalgikus megképzõdését itt, a XXI. században, a fene nagy demokráciában és európaiság közepette. Ismét csak feltenném a kérdést a kedves Olvasónak, talán megéri, hogy áldozzunk rá egy röpke pillanatot értékes idõnkbõl: Ez lenne az európaiság? Ez lenne az európai értékrend? Ezt jelentené számunkra az Európai Unió? Erre tetszettek szavazni? Persze Önök most joggal kérdezhetik, hogy mi köze ennek az Európai Unióhoz, az európaisághoz, az európai értékekhez? Nos, kedves barátaim, mindösszesen csak annyi, hogy a nép naivitás állapotában leledzõ és az adófizetõ barom státuszába besorolt honpolgárok, ha tetszik, a nép egyszerû gyermekei úgy gondolnánk, hogy azért csatlakozunk valahová, mert mi is hasonló értékeket vallunk, azonos a szemléletmódunk, vagy ha eddig nem is volt az, talán majd eztán. Hogy mondjuk esetleg a mi politikusaink is európai módon kezdenek el viselkedni? Vagy az európai politikusok is ennyire gátlástalanul csalók és hazugok? Állandóan az európaiságra az européerekre hivatkoznak, miközben itthon lábbal tiporják a demokráciát és szemrebbenés nélkül kisemmiznek egy országot. Te pedig, velem együtt, maximum annyit tehetsz, hogy téped a szádat. A hatalom be van betonozva, minimum – a szó átvitt értelmében természetesen – légkalapács kell hozzá, hogy valami látható változást kieszközölhess. Hallottad a Fideszt, a kormánykoalíció parlamenti képviselõin múlik minden, õk tehetetlenek. Már nem is a politikai ellenfél pártján, hanem mindösszesen egy kicsiny, ám annál nagyobb hatalmat bitorló zárt közösségen múlik minden. Egy olyan kö72
zösségen, melyet az ún. frakciófegyelemmel kötnek gúzsba az igazán hatalmasok. Nem számít senki és semmi. Hiába tiltakoznak látható formában – aláírásukkal és személyi számukkal hitelesítve – most már százezrek, hiába dagadt immáron országos méretûre az ellenállás társadalmi és szakmai szinten is, ez mind nem számít. Egyetlen dolog számít csupán, hogy az érinthetetlen, elmozdíthatatlan, elszámolhatatlan törvényalkotók közül hányan vannak jelen egyszerre a teremben és milyen gombot nyomnak meg. Ez az, ami számít! A többi mesebeszéd. Ez a kalapkirálynõ által oly sokszor hangoztatott Antall-i örökség. Az örökösödési illetéket természetesen ezúttal is velünk fizettetik meg. A Kóka Johhny körül napvilágra került, választási csalásnak látszó eset kapcsán úgy tûnik, teljes a koalíció kudarca. A 2006-os választásokat követõen magam többször is úgy véltem, hogy a szocialisták saját választóikat csapták be és alázták meg a legjobban. Mi, akik nem rájuk szavaztunk, ugyanúgy megszívtuk, de mi legalább azzal vigasztalódhatunk, hogy nagyjából egészébõl felkészültünk az újabb négy szûk esztendõre. Bevallom õszintén, a mostanság lépcsõházi fordulókban folytatott diskurzusok alkalmával a sirám és panaszáradatokat hallva egy rövid „Te akartad, te szavaztál rájuk!” mondattal zárom le a dolgot. Nem mintha ezzel kicsit is jobban érezném magamat. S lám, most a „kisebbik” koalíciós partner sem akar lemaradni a Nagy Testvér mellett, úgy tûnik õk is kihasználták az adandó alkalmat, a cél szentesíti az eszközt jegyében szemrebbenés nélkül megvezették sajátjaikat. Csak arról az aranyszabályról feledkeztek meg, hogy a pórnépnek is juttatni kell valamicskét ókor-ókor, különben a markukat tartó ácsingózok darab idõ múltán, elunják a hiábavaló várakozást, ’oszt át találnak fáradni az ellenfél térfelére, és csicseregni kezdenek, mint a szabad (énekes) madarak. A mindenkinek azonnal a kék cédulás választásokat felidézõ legújabb kori szadeszes fiaskót látva az jut eszembe, hogy ezek tényleg nem tudnak megváltozni. De talán még pontosabb, ha azt mondom, nem is akarnak. De hát miért is akarnának? Tudják, merik és teszik. 73
Nekünk viszont egyre fogy az idõnk! Pedig most már teli torokból üvölt ránk a bebetonozott múlt: Diktatúra ez, a javából! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
74
A TULAJDON SZENTSÉGE ÉS SÉRTHETETLENSÉGE – avagy Profitorientált jövõkép: tartósan a gödör alján? –
1 hír A Magyar nemzet internetes változatáról (2008. február 12. 19:11) „A tulajdonban látja Gyurcsány az új baloldali politika lényegét A többi között a tulajdon, illetve a mûveltség jelenti az új baloldali politikát – legalábbis hírügynökségi információk szerint errõl beszélt Gyurcsány az MSZP-frakció zárt ülésén kedden. Az új baloldali politika tartalmáról beszélt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kedden az MSZP-frakció zárt informális ülésén Budapesten – tudta meg a távirati iroda. Az évadnyitó frakcióülésen meghirdetett új politika alapját a kormányfõ szerint a munkahelyteremtés, a mûveltség és a tulajdon jelenti. Gyurcsány konkrét intézkedéseket nem említett, azokról a hétfõi parlamenti ülésen fog beszélni – mondták név nélkül nyilatkozó résztvevõk a nemzeti hírügynökségnek.” Nehéz megszólalni egy ilyen hír után. Mert hát mit is mondhatna erre az ember? Azt, hogy a sok „hazudtunk reggel, délben, meg este” között a mûminiszterelnök végre elszólta magát, és fogai kerítését nagy nehezen mégis csak elhagyta az igazság néhány röpke szófoszlánya? 75
Fura fintora a sorsnak, hogy a „minden a dolgozó népé” címû korszakot harsogó, államszocializmussal parádézó eftársak ideológiai örökösei azok, akik egy idestova már szûk két évtizede zajló látványos és bravúrral végrehajtott gigantikus köpönyegforgatáson, valamint az állam és a nép kisemmizésén túl, most azt vágják a pofánkba, hogy az új baloldali politika lényege a tulajdon. Tetszenek figyelni?! Már nem a szolidaritás a lényeg, mint abban a régi, idejét múlt baloldali politikában, hanem a tulajdon! No meg a mûveltség, hiszen ha kellõ jártassággal rendelkezel a mûveltség terén, egyre több tulajdonra tehetsz szert. Egy profitorientált világban – hallottuk Horváth Ágnest, ez a világ már pedig ilyen, így nekünk is ilyenekké kell válnunk (ha eddig még nem lennénk azok)! – ez mán csak így megy. Így múlik el a világ dicsõsége! Így válik az „emberarcú” államszocializmus gátlástalan szabadrabláson alapuló kiprivatizált*, azaz magánosított barbár vadkapitalizmussá. (*A múltkor Varga Tibor említette elõadásában, hogy a privatizáció szó a privo, azaz fosztani igébõl származik. Asszem ez önmagáért beszél. És azt is jól példázza, hogy az egykor az állam és a nép vérét szívó kommunisták, a köpönyegforgatás után miért vetették bele magukat oly lelkesen a köz vagyonának széthordásában.) Ezek a büdös kommunisták valahogy sosem tudnak szabadulni rögzült rossz szokásaiktól, valahogy képtelenek arra, hogy megváltozzanak, úgy tûnik, most sem tudják túltenni magukat az „eminens éltanuló” szerepkörén. Komprádorkámék talán attól félnek, hogy szamárpadba ülteti õket az új gazda? Megint pápábbak akarnak lenni a pápánál? (Talán ezért választottak egy pápai gyereket?) Olyannyira kitanulták ezt az újfajta módit, a kizsákmányoláson alapuló kapitalizmust, amely ellen apáik, nagyapáik egy egész életen át harcoltak, hogy a végére kapitalistábbak lettek a született kapitalistáknál, kizsákmányolóbbak lettek a született kizsákmányolóknál. Ez azé’ nem kis eredmény! Joggal lehetnek büszkék magukra. Francisco aszongya, hogy most mán innentõl kezdve a tulajdon lesz az új baloldali politika lényege. No persze, a hazugság itt is tetten érhe76
tõ szavaiban, hiszen a gengszterváltásig visszamenõleg az volt a lényege, csak eddig a fõ erõk a tulajdon megszerzésére irányultak, s most, hogy döntõen az Antalli örökségnek köszönhetõen meg is szerezték azt, na innentõl kezdve mán akkó’ politizálhatunk eftársak! A többieknek meg kuss van, mer ha úri kedvünk úgy tartja, az erõszakszervezetek útján pofán találjuk vágni õket, netalán tán ki találjuk veretni néhány fogukat, vagy ne adj’ isten, a renitensebb fajtájának esetleg kilövetjük a szemét! Asszem ez világos és egyértelmû vót! A politikai korrektséghez hozzátartozik, hogy a jelenleg regnáló posztkommunisták, élükön hûséges fegyverhordozójukkal, a szocializmusra harsogó nyüszítéssel nemet ordító másik csaló bagázs még nem sajátította el teljes mértékben a legnagyobb ellenzéki párt egykori jelmondatát, náluk a szó az elsõ, a tett csak a második, de minden olyan alkalommal, amikor ékesszólási tehetségük a végéhez ér, defektet kap a kommunikációs úthenger, ahogy a költõ fogalmaz, újult erõvel lépnek a tettek más mezejére, gyün a mûveleti területet minden mástól hermetikusan elzáró kordonzár, a könnygáz, a gumilövedék, no és persze az elmaradhatatlan tömegoszlatás. Valamikor még aszonták, „ a néppel, a népért!”. Nem így tettek, de legalább mondták! Ma már nem is mondják. Ma már nyíltan a pofánkba vágják, hogy „nem a népért!”, sõt, „a nép ellen!”! Mer’ hogy ebben a profitorientált világban momentán ez a kifizetõdõ! Mármint nekik. Azt ugyan még nem merik nyíltan kimondani – de talán nincs is szükség rá, hiszen mindenki érzi, mindenki tudja –, hogy ebben az új baloldali politikában (ha ezt egyáltalán még baloldali politikának nevezhetjük, csak azt nem tudom, hogy miért is), szóval a tulajdon, mint meghatározó lényeg mellett bejön még egy szempont, melyet talán modernkori bérrabszolgaságként aposztrofálhatnánk, s melynek lényege, hogy a politikusok (de legfõképpen a posztkommunista politikusok!) különleges anyagból vannak gyúrva, mi, a nép, a nemzet, a lakosság vagyunk érettük, nem pedig fordítva. Ezért fordulhatnak elõ aztán olyan téves jogértelmezések, melyek szimptómái kormánypárti képviselõknél egyre 77
többször észlelhetõk, nevezetesen, a képviselõvé történõ megválasztást, az ország házába való bejutást néhányuk láthatólag tévesen éli meg, azt hiszik, hogy a nép valamiféle piedesztálra emelte õket, s onnantól kezdve õk már érinthetetlenek, elszámoltathatatlanok, mi több, még csak kérdõre sem vonhatók, onnantól kezdve a népnek kell õket szolgálnia, nem pedig fordítva. Holott a képviselõség, ne felejtsük el, a nép választás útján küldi az adott személyt a törvényhozás házába, elsõsorban szolgálatot, a képviselõ választóinak, valamint azok érdekeinek szolgálatát, s egyúttal felelõsséget, a képviselõként szavazatával meghozott döntések vállalásának felelõsségét jelenti! Megint az a sajátos helyzet látszik megképzõdni, amit legutóbb a magyarországi cigány tanulók helyzetével foglalkozó egyik televíziós beszélgetõs mûsorban említettek, nevezetesen, hogy a cigány diákok a jogaikkal tökéletesen tisztában vannak, csak éppen a kötelezettségeikrõl feledkeznek meg, de azokról aztán állandó jelleggel. Valami hasonló érzés fogja el az embert, amikor azt látja, hogy a törvényhozás házában úgy szavaznak meg egy törvényt, hogy az egész ország tiltakozik ellene. Valami hasonló érzés fogja el az embert, amikor azt látja, hogy a képviselõi fogadóórán a választott képviselõ azt mondja az õt hatalomba delegáló választóinak, hogy márpedig õ akkor is megszavazza a törvényt, ha a fene fenét eszik is, nem érdekli, mit mondanak neki az õt hatalomba delegáló választók. Talán a tisztelt Olvasó is emlékszik még az „Akkor is jót teszek veletek, ha beledöglötök!” címû, az egykori eftársakra jellemzõ sajátos állam-szocialista mentalitásra. Ugyanakkor felmerül bennünk a kérdés, hogy a „felelõs magyar miniszterelnök” felelõs-e, magyar-e, egyáltalán nevezhetjük-e még miniszterelnöknek, amikor azt látjuk, hogy üres papírt lát el kézjegyével (lásd a Lisszaboni Szerzõdés) nemzetközi szerzõdés aláírása címén? Biankó papírt ír alá, amibe aztán késõbb bármi bekerülhet? Végig mehetünk a szamárlétra grádicsain, de folyton ugyanahhoz a kérdéshez jutunk vissza: Kikért vannak õk itt? Kikért politizálnak? 78
Kikért hozzák meg ezeket a döntéseket? Kiket képviselnek? Kiknek az érdekeit szolgálják? Ezekre a kérdésekre ma még nem ismerjük a választ, vagy legalábbis – Francisco, a mûminiszterelnök szavajárásával élve – nincs kibontva elõttünk az igazság minden apró részlete, de sejtéseink azért vannak. Egy biztos, addig, amíg nem leszünk a magunk urai, amíg hagyjuk, hogy ebben az országban mindig mindenki helyett más, valaki messzirõl jött ember dirigáljon, akirõl köztudott, hogy azt mond, amit akar, addig nem tudunk elindulni a lejtõn felfelé. Addig, amíg nem tudjuk megérteni, megértetni mindenkivel, hogy a világnak, Horváth Ágnes minden híresztelésével ellentétben profitorientált helyett emberorientáltnak, azaz emberközpontúnak kell lennie, addig nem tudunk elindulni a lejtõn felfelé. Addig benne maradunk a gödörben. És ugyan igaz, hogy az országnyi méretû gödör szélvédett hely, de megmarad benne a büdös is! Jó lenne már egy kis friss levegõ! Itt a szellõztetés ideje! Hát készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
79
DE NEM EZT BESZÉLTÜK MEG! – avagy Minden nagy utazás az elsõ lépéssel kezdõdik! –
Emlékeznek még a szebb napokat látott Markos-Nádas duó „Felvonulók kérték” címû számára? Tudják, arra, amelyikben a nép egyszerû gyermeke mindig mást kért, mint amit elõre kiadtak neki ukázba, és a riporter egy idõ után megelégelve a dolgozók engedetlenségét és önállóságát, elõször csak szelíden, „De nem ezt beszéltük meg!” Maga nem ezt fogja kérni!” késõbb egyre nyomatékosabban és agreszívabban, a végén már „Mit kérsz, te szemét?!” felkiáltással próbálta õket a „helyes” útra terelni. Hát ha valaki mondhatná, hogy „De nem ezt beszéltük meg!”, akkor mi mondhatnánk. És mi mégsem vagyunk agresszívak! Tûrünk. Egyelõre. Talán a Kádár-érában eltöltött évtizedek jótékonyan süppedõs puha posványában a dolog legelején, amit sokáig úgy híttunk, úgy hittünk, hogy rendszerváltás, ma már sokan találóan csak gengszterváltásnak híjják, szóval az elején azon még mindenki könnyedén átsiklott, tovalibbent, hogy elmaradt a katartikus pillanat, a nagy fordulatot, ha tetszik, felülrõl „lepapírozták”. Az önjelölt világmegváltók – mi úgy tudtuk – senkitõl sem felhatalmazva, egyszerûen csak azért, mert õk voltak a legrátermettebbek(?), legszemfülesebbek(?), legkiválasztottabbak(?), leültek egy „rendszerváltó kerekasztalnak” elnevezett bútordarab köré, és eljátszották a külvilág számára – mint késõbb kiderül – az elõre megírt forgatókönyv alapján az elõadást. Azt ígérték, hogy jó lesz. Azt ígérték, hogy szabad lesz. 80
Azt ígérték, hogy jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Ha kinyitod a pofád, és túl hangosan csaholsz, elsõ körben rád engedik az adóhatóságot. Ha ennél tovább mész, az utcára is kész vagy kimenni, hogy hangot adj elégedetlenségednek, újabban egyre könnyebben ragadtatják el magukat, és lövetnek. Egyelõre még csak gumilövedékkel, de ki tudja, ha a dolgok így mennek tovább, még az is könnyen elképzelhetõ, hogy a tagállamaira egy diktatúra összes jellemzõjével és hatékonyságával rátelepedõ, és sokak által csak „új Szovjetunióként” aposztrofált Európai Unióban, mondjuk a nemzetközi terrorizmus elleni harcra való hivatkozással újra divatba hozzák az éles lõszert. Akkor pedig nekünk lõttek! Most már nem csak a XX., de a XXI. század történelmébõl is okulhattunk, mindenki tisztában jöhetett azzal, mit jelenet, ha ezek fegyvert kapnak a kezükbe. Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Pedig nem ezt beszéltük meg! Nem ezt kértük! A „csak azért is!” erõbõl való politizálás, ha azt, amikor a „választott” hatalom nyíltan szembe megy a választóival, egyáltalán lehet még politizálásnak nevezni, ült diadalt tegnap, február 11-én. Miért történhetett meg ez? Hogyan juthattunk odáig, hogy a múlt emberei, akik eddig az országunkat adták el – Francisco szavat idézve gyakorlatilag „játékpénzért” –, most azt „szentesítették”, hogy innentõl kezdve mi, embereket is eladhatóvá válunk? Persze, hallottuk az egészségügy (legalábbis papíron) elsõ számú közszolgájától, eladó az egész világ. Profitorientált, azaz haszonelvû, így nekik is annak kell lenniük. Modernkori rabszolgaság. 81
Tetszés szerint adhatod veheted az embereket, a legfõbb szempont, melyik termeli a legtöbb hasznot, melyik kerül a legkevesebbe? És mi történik azokkal, akik a sajátosan kreált képzeletbeli pénztárfõkönyv egyik rubrikájába sem férnek bele? Azok dögöljenek meg? Hulljon a férgese? Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Nem ezt beszéltük meg! Csodálkozunk, hogy ide jutottunk? De hát hová máshová juthattunk volna? Amikor elõször diszkréten megkocogtattad a hatalom vállát, hogy hát „Bocsika, nem errõl volt szó!”, az rád mordult, hogy „Ugyan, hagyj már ezekkel a hülyeségekkel!” Amikor utcára vonultál, akkor viszont már kimutatta a foga fehérjét, mindenki számára világosan, egyértelmûen és félreérthetetlenül villantotta meg a nyílt színi diktatúra jellegzetes vonásait. Keep smiling! – hallod a médiából az újfajta Ámerikából való ukázt, a happy nyomorúság trendi módon való elviselésének éppen aktuális jelmondatát. Ezt teszi a hatalom is, a múltból itt maradt cenzor rád mosolyog, kioktat, s egyúttal kicsikét neheztel is rád, hogy ez alatt a szûk húsz esztendõ alatt még mindig nem tanultad meg, mit jelent az ún. demokrácia egy olyan államban, ahol a forradalmi változásokat is felülrõl vezénylik. De hát nem ezt beszéltük meg! Azt ígérték, jó lesz. Azt ígérték, szabad lesz. Azt ígérték, jólét lesz. Tudták. Merték. Tették. Rossz lett. Mikor lesz végre jó? 82
Mikor lesz végre igazán szabad? Mikor lesz végre jólét? (Nem csak nekik!) Akkor, ha tudjuk! Akkor, ha merjük! Akkor, ha tesszük! A valódi, az igazi demokráciát! Vagyis élünk a közvetlen hatalomgyakorlás jogával és eszközével, a népszavazással. Úgy tûnik a múlt emberei, a demokráciát a proletárdiktatúra államszocializmusának egyfajta sajátos továbbéltetõjeként értelmezõ eftársak nem hagytak más eszközt, már csak ez maradt számunkra. A jogállam talaján állva ez az utolsó eszköz a kezünkben, hogy még törvényes keretek között harcolhassunk egy olyan hatalom ellen, mely magát önkényesen a jog fölé helyezte. Francisco, a mûminiszterelnök egyik feldúlt pillanatában a média nagy nyilvánossága elõtt azt találta mondani, hogy akinek nem tetszik az, ami itt van, az elmehet ebbõl az országból. Én, a szocialista nagyváros öntudatos polgára, a dolgozó nép egyszerû gyermeke arra kérem minden honfitársamat, hogy maradjon! És harcoljon! Harcoljon úgy, ahogyan eddig még talán sohasem tette meg! Álljon ki a maga igazáért! Menjen el és adja le a szavazatát a népszavazáson! Az õt megilletõ egyetlen voks erejéig vállalja fel a ráesõ felelõsséget abban, hogy az ország, a nemzet merre folytassa útját! Vessünk véget végre a fortélyos félelem igazgatásának! A passzív várakozás, a tétlenség, mondván, az idõ úgy is nekünk dolgozik, kihalnak elõbb vagy utóbb, ma már nem állja meg a helyét. Kinevelték utódaikat, ideológiai és egyéb más vonatkozású örököseiket, akik sok tekintetben még rosszabbak, mint õk maguk. Az állammonopolista proletárdiktatúra, a kamatos kamat irreális profitéhsége, valamint a szabad rabláson alapuló barbárkapitalizmus sajátos „értéksemleges” elegye ezen ifjú titánok (ti tán tudjátok, hogy mire lehet használni õket?) szocializációs alapja. Méltók régi, nagynevû elõdeikhez, õk is különleges anyagból vannak gyúrva, mint a kommunisták, 83
csak az anyagösszetétel más egy kicsikét. De a végeredményt illetõen legalább olyan pusztítóak és kártékonyak. Minden tõlünk telhetõt meg kell tennünk azért, hogy az igazságot kimondhassuk! Minden tõlünk telhetõt meg kell tennünk azért, hogy a nép hallathassa a hangját! Meg kell akadályoznunk, hogy a törvényesség látszatát keltve tovább folytatódhasson az ország, s egyúttal most már a mi eladásunk is! Francisco azt üzente, el lehet menni! Én meg azt üzenem, EL KELL MENNI! SZAVAZNI! Mindenkinek! Még annak is, aki bármilyen fenntartással él a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban. Gondoljon arra, hogy a szavazatával életeket menthet! Azé’ ez nem kis dolog! TUDJUK! MERJÜK! TEGYÜK! S akkor a Haza remélhetõleg fényre derül. Ha nem tudjuk, nem merjük, és nem tesszük, nem vesszük kezünkbe végre valahára a tudást, a merést, a tevést, marad a sötétség! Annyi gyertya pedig a világon nincs, amennyivel ezt a földi poklot be lehetne világítani. Tegyük meg hát az elsõ lépést! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
84
ÉRETLENEK – avagy Szorgos népünk veszteni fog? –
Ifjú korom egyik meghatározó filmélménye volt az „Éretlenek” címû francia filmvígjáték. Talán sokan emlékeznek még a filmbõl az azóta szállóigévé vált, „Szorgos népünk gyõzni fog!”, már-már szlogenszámba menõ jelmondatra. A francia komédiában a furfangos diákok különbözõ cselszövések árán próbálták meg tanulás nélkül abszolválni az érettségit. Úgy tûnik, valami hasonló képzõdik meg most kis hazánkban is azzal a különbséggel, hogy ezúttal a hatalom próbálja meg tanulás nélkül abszolválni a demokráciát, azaz megpróbálja demokráciának álcázni a diktatúrát, ráadásul a dolog úgy fest, hogy szorgos népünk az, aki egyelõre vesztésre áll. Pedig aki demokráciából elégtelent érdemel, azaz éretlen a demokratikus jogállamban való, manapság divatos szóhasználattal élve européer létezésre, az éppen a hatalmát meglehetõsen furcsán és európai viszonylatban egyedülálló (talán még a banánköztársaságokat is megszégyenítõ) módon átmentõ, a múlt embereibõl verbuválódott sajátos érdekközösség. Az egykoron szocializmusnak elkeresztelt állammonopolista berendezkedést magánszocializmusba kiprivatizált csókosok zártkörû elit klubja bizony elégtelen bejegyzést érdemel képzeletbeli bizonyítványába. A sajtó és a szólás szabadságát követelõ 1848-as forradalom és szabadságharc után százhatvan esztendõvel, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáról papol nekünk az egykori állampárti cenzor. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, teszi mindezt egy olyan, állítólag rendszerváltáson átesett, teljes jogú európai uniós tagállamban, mely magáról teli 85
torokból ordítva fennen hirdeti, hogy õ bizony demokratikus jogállam, és amely demokratikus jogállamban Koltay Gábor Wass Albertrõl szóló filmjét egyes településeken nem lehet bemutatni. Ez azé’ minimum gáz! De megyünk tovább! Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ebben az állítólag rendszerváltáson átesett, teljes jogú európai uniós tagállamban, mely magáról teli torokból ordítva fennen hirdeti, hogy õ bizony demokratikus jogállam, mind a kormánypárt (MSZP), mind az állítólagos ellenzék (MDF) egyes prominensei, kart karba öltve próbálják meg lebeszélni az embereket arról, hogy ha kell – már pedig most nagyon úgy tûnik, hogy kell –, ha úgy tartja úri kedvük, akár közvetlenül is gyakorolhassák a demokráciát. Azt még csak-csak megértem, hogy a proletárdiktatúrában szocializálódott és hatalomra szert tett aparatcsikok nem tudnak elszakadni az erõszakos hatalomgyakorlás esetenként mámorító gyakorlatától. De hogy Herényi Károly is aszongya, hogy márpedig õ neki esze ágában sincs elmenni a népszavazásra, hát azt már nemigen tudom hova tenni. Még akkor sem, ha egyes, magukat önkéntes mérvadóknak tartó hangadók szerint nem érdemes elmenni a népszavazásra, merthogy az nem szól másról, mint Francisco és Viktor király személyes párviadaláról. Le kéne szállni végre arról a bizonyos sokat emlegetett magas lóról! Nekem ugyanis a két vezérürü soron következõ összecsapásán kívül más is eszembe jut, amikor a népszavazás kerül terítékre. A magam részérõl nem feledkeznék meg a Mari nénikrõl meg a Józsi bácsikról sem, akiknek alkalmanként bizony csak ki köll pöngetni azt a nyavalyás háromszáz magyar forintokat. Azért tartottam fontosnak leírni, hogy alkalmanként, mert a Mari nénik és Józsi bácsik a háziorvosnál csak elõször fizetik be a 300 forintot! Másodszorra ott is befizetik, ahova a háziorvos elküldte õket vizsgálatra! És mily meglepõ, ha innen további vizsgálatra küldik Mari nénit vagy Józsi bácsit, az új helyen is megfizettetik vele a 300 forintot (ekkor már elrebegik az elsõ, Horváth Ágnessel kapcsolatos imádságot 86
az úr felé, ne felejtsük el, már 900 forintnál járunk!), s ha itt véget ér a dolog, esetleg fizethetnek még 300 forintot, amikor kontrollra vissza kell menniük a háziorvoshoz végül. Ha ne adj’ isten kórházba kerülnek az aztán az igazi szívás, mer’ onnantól kezdve ketyeg a kórházi napidíj. Na ennyit arról a bizonyos „mi az a nyamvadt 300 forint?”-ról. De azért Herényi Károly úr nem megy el. Ezen kijelentésével, még ha nincs is tudatában, választóit is lebeszéli a népszavazáson történõ részvételrõl, azaz a demokráciában való közvetlen, tevõleges részvételrõl. A belterjes, zártkörû hatalomgyakorlásnak egy sajátos megnyilvánulása ez, mely úgy tûnik, pártoktól független. Asszem ez az a pillanat, amikor mindenki tisztába jöhet azzal, mit is jelent a mai kor Magyarországában az „elit” szó valójában. Vagy legalábbis mit értenek alatta a hatalmat jelenleg gyakorló politikum tagjai. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, Herényi úr keveri a szezont a fazonnal. Azt hiszi, mi vagyunk érette, nem pedig õ van érettünk. Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná, árnyalatnyi különbség. Kicsit olyan ez, mint a Horváth Ágnes-féle egészségügy, melynek lényege, hogy az adott egészségügyi intézményre (pl. kórházra) csak és kizárólag úgy tekintünk, másként nem is tekinthetünk, hiszen profitorientált az egész világ, mint valamiféle rentábilisan mûködtetett gazdasági egységre. Ennek az ostoba és torz szemléletmódnak a fontossága pedig minden mást felülbírál. Még az intézmény eredeti rendeltetését is, azt, amiért létrehozták, amiért felépítették, nevezetesen, hogy ott embereket gyógyítsanak meg, életeket mentsenek. Új, eddig példátlan jelenségek kezdték felütni fejüket honi közéletünkben. Hadd kérdezzem meg a kedves Olvasót, emlékszik-e olyan esetre, hogy országgyûlési képviselõ biztonsági emberek garmadáját vette igénybe egy egyszerû képviselõi fogadóórán való megjelenéséhez? Én speciel egyetlen esetet sem tudnék felsorolni. Egészen mostanáig. A televíziós tudósítások érdekes országos körképet mutattak be. És még valami mást is! 87
Megint, csak a pontosság és a hitelesség kedvéért álljunk meg egy röpke pillanatra és szögezzük le a tényeket! Mindez egy teljes jogú európai uniós tagállamban, egy állítólag demokratikus jogállamban történik, a XXI. században, Európa kellõs közepén. Errõl jó, ha nem feledkezünk meg! Ne felejtsék el! Önök akarták, önök szavazták meg! Ugyanakkor e helyütt szükséges feltennünk azt a kérdést is, hogy vajon miféle demokrácia az, ahol a képviselõ az (állítólag) általa képviselteknek a média nagy nyilvánossága elõtt a pofájába vághatja, hogy egész egyszerûen szarik rájuk, semmibe veszi õket, mondhatnak, amit akarnak. Mer’ hogy köti õtet a frakciófegyelem! A választóknak tett ígéret, a képviselõi eskü, meg a többi efféle csip-csup dolog az, smafu? Az nem számít? Csak egyszer kerülj a tûz közelébe, a többi ’osztán mán megy magától? A köpönyegforgató múlt érthetetlen, de nem magyarázhatatlan furcsa túlélése, túléltetése, az egykori állampárti cenzornak a mai korhoz igazított (mediatizált) trendin kialakított vizuális környezetszennyezéseként, mint valamiféle élõ botox reklám osztja az észt és a demokráciát. Pontosabban a demokráciának egy különleges vállfaját, az államszocializmus magánszocializmusba kiprivatizált, gátlástalan szabadrabláson alapuló változatát, mely a demokrácia azon sajátos értelmezésén alapul, miszerint az állami monopóliumok egyeduralmát – a társadalmi szükségszerûségekbõl kifolyólag, a természet törvényeibõl levezethetõen, esetleg isteni sugallatra, vagy netalán tán eleve így rendeltetett? – a magánmonopóliumok egyeduralmának kell felváltania. A magánmonopóliumok teljhatalmú uralma pedig, mi sem természetesebb, naná hogy õket illeti meg, ez kérem tisztelettel, jár nekik! Az utódpártban meg ugye kimondták a jogutódlást is, gondóták, az ország feletti uralmuk is jogosan folytatódik tovább. Talán ezért zavarja õket annyira, hogy másnak is van véleménye, ráadásul az övéktõl gyökeresen eltérõ. Mindeközben a nép meg egész egyszerûen cseberbõl vederbe. 88
Most akkor mi a rossebb is vót itten tízen valahány évvel ezelõtt? Mit váltottunk? Rendszert, gengsztert, vagy csak alsó gatyát? Ahogyan azt már a korábbiakban említettem, a televíziós tudósítások az érdekes országos körképen kívül valami másról is tanúskodnak, valami másra is felhívják a figyelmünket! Még a jelenlegi, alkotmánynak titulált, többszörösen módosított negyvenkilences húszas is valami olyasmirõl beszél, hogy az istenadta nép (ezek mink vónánk!), vagy választott képviselõi útján, vagy saját kézbe véve a dolgok irányítását, azaz közvetlenül gyakorolja a hatalmat. Nos, a dolgok jelen állását nézve úgy tûnik, kifutottunk az idõbõl, most mán tényleg muszáj lesz ennek a nemzetnek egy új alkotmányt alkotnia. De talán a legcélravezetõbb az lenne, ha visszatérnénk a Szent Korona Tanon alapuló államszervezõdéshez, jogi alapokhoz, valamint annak praktikus gyakorlásához. Mirõl is van szó? Megképzõdött ugyanis egy olyan helyzet, mellyel a jelenlegi alaptörvényként funkcionáló poszt sztálini fércmunka egész egyszerûen nem tud mit kezdeni. A „választott képviselõi útján gyakorolja a hatalmat” címû rész láthatóan nem mûködik. Hogyan is mûködne, amikor a megválasztott képviselõ szemrebbenés nélkül belevágja az õt megválasztók pofájába, nemhogy esze ágában sincs úgy szavazni, ahogyan azt a hatalomba õt bejuttatók elvárják tõle, de ha nagyon ugrálnak, még arra sem veszi a fáradságot, hogy egyáltalán meghallgassa õket. Ez mi? Ilyenkor mi van? Akkor most ki van kiért? Fellázadt a képviselõ a választói ellen, vagy mi? Ahogy mifelénk az urbánus frazeológiában csekély értelmi színvonalú honfitársaink alkoholtartalmú italok nagyobb mennyiségben történõ elfogyasztásakor mondani szokták, az illetõ „szarik az alkotmányra!”. Nos, úgy tûnik, itt a szó legszorosabb (vagy talán legszarosabb?) értelmében ez képzõdött meg. Azon gondolkodom, hogy ilyen esetben ugyan vajon, hogyan gyakorolja a szerencsétlen nép képviselõje útján a hatalmat, ha az beint neki és aszongya laza eleganciával, hogy „ezt nektek!”? 89
Ugyanakkor a „vagy közvetlenül gyakorolja a hatalmat” címû résszel is komoly gondok vannak, hiszen maga a kormány, élén a második számú közjogi méltósággal és különbözõ rendû és rangú embereivel ordítják teli torokból üvöltve, hogy mán pedig kuss legyen, micsoda pénzherdálás, hogy a nép itten most egyáltalán mög akar szólalni, ne adj’ isten ki akarja nyilvánítani az õ akaratát. Horribilis összegeket költenek arra a köz pénzébõl, hogy elvegyék a kedvét a jó népnek a demokráciától, s ezzel együtt a hatalom közvetlen gyakorlásától, holott az, az ún. alkotmány által biztosított joga az állampolgároknak. Mégis, mitõl félnek? Attól, hogy a nép hoz egy döntést? Attól, hogy a nép hoz egy érdekeikkel ellentétes döntést? A végóráit élõ egykori vaskoronás kis-nagy ember szavaival élve: Na és? Hát ki dirigál itt, az úristenit neki? Nem a nép? Hát hiszen az ún. alkotmányban is az van leírva! Mán nem az van benne, hogy országunk vezetõ ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt! Néha azér kézbe kéne venni a frankó papírt*, kezít csókolom! Igaz, ma már se magyar, se munkás, se szocialista nincs, csak a párt maradt. Ezek meg se nem magyarok, se nem akarnak dógozni, sose akartak, szociálisan meg olyannyira nem érzékenyek, mint egy lapostetû. (*Frankó papír: urbánus frazeológia, dokument (általában a pártközpont adja ki) ebben van leírva pontokba szedve, szépen, szájbarágósan, hogy a szerényebb képességû eftársak is mögértsék, hogy mit szabad és mit nem.) Megmondom az õszintét, engem borzongással tölt el, ahogy a múlt emberei a jövõ reménységeinek kiadva magukat, valamint a kizárólagos igazság letéteményeseinek szerepkörében tetszelegve pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve mindent megtesznek azért, hogy az embereket távol tartsák a köz ügyeinek intézésétõl, az élet dolgainak tevõlegesen, cselekvõen történõ befolyásolásától. Beleborzongok, hiszen egyre másra feslik fel most már a hazugság média által ördögien szõtt szövete, egyre nagyobb darabok hasadnak fel, válik láthatóvá a diktatúra valódi, mindannyiunk által jól ismert régi arca. Hiába cserélték le a régi szö90
vegeket újakkal, hiába vádolják a másikat azzal, amit õk követtek el, hiába cserélték le Armani-ra a VOR*-öltönyöket, mindannyian érezzük, mindannyian tudjuk, mindannyian látjuk, hogy a botox csak mûmosolyt produkál. Kicsit olyan ez, mint az egyik kozmetikai cég arckrém reklámja, ahol az elöregedett, régi ráncos bõr a zene ritmusára lepattogzik, és szép lassan kirajzolódik alóla a megújult, megfiatalodott, hamvas bõrû új arc. Nálunk azonban éppen fordítva zajlik minden. A kétségbeesett próbálkozások, ahogy a mûminiszterelnök még mindig a bulvárkormányzás médiahullámait meglovagolva próbál fiatalosnak, dinamikusnak, lendületesnek mutatkozni, miközben az öregecskedõ botoxreklám, az Állatfarm Vamzi elvtársához hasonlóan próbálja magyarázni a magyarázhatatlant, menteni a menthetetlent, lassan közröhej tárgyává válik. A zene ütemére – emlékeznek még? Magyarország, Magyarország… – lassan lepattogzik a feszes, elsõ ránézésre fiatalosnak tûnõ bõr és egyre nagyobb felületen tûnik elõ a már unalomig ismert ráncos, öreg, talán még az illegalitásban, a földalatti mozgalom megpróbáltatásainak idején edzõdött viseltes banyafazon. A végén még az is kiderülhet, hogy töke van a menyasszonynak. De hát egy fordított országban ezen sincs mit csodálkozni. (* VOR=Vörös Október Ruhagyár, a szocialista Magyarország és a proletariátus egyik konfekcióöltönyöket gyártó üzeme volt.) A boldog és gondtalan emberi létezést kizárólag személyes privilégiumának tekintõ csókosok belterjes érdekközössége mindent megmozgat azért, hogy szorgos népünk ne gyõzhessen. Azzal már tisztában vannak, nem tudnak rávenni bennünket, hogy ne legyünk szorgosak, meglesz a szükséges számú aláírás. Inkább azon dolgoznak, hogy ha már el kell menni, minél kevesebben menjünk el, ne legyen érvényes a népszavazás, vagy ha már érvényes, ne legyen feltûnõen nagyarányú – manapság divatos szóhasználattal élve: földcsuszamlásszerû – a vereségük. Ennek a taktikának a hatékonyságát és eredményességét most teszteli a hatalom a különbözõ idõközi választásokon és egyéb más, közvélemény-kutatásokon. 91
A néppel makacsul szembemenetelõ hatalom, a választóiknak makacsul ellentmondó képviselõk (ne feledjék, visszahívhatatlanok!!!) egyre több embernél érik el, hogy eszméljenek. Bayer Zsolt, tán éppen a Korrektúra adásában beszélt valami olyasmirõl, hogy addig nem lesz itt érdemi változás, amíg valamiféle katartikus pillanat nem következik be a nemzet életében. Egyelõre még senki sem tudja, milyen lesz ez a katartikus pillanat, de hogy e nélkül megette a fene az egészet, az biztos, vélekedett az ismert zsurnaliszta. Wittner Mária szavai jutottak eszembe. Õ azt mondta: „Forradalmakat nem lehet megspórolni!” Én, mint a szocialista nagyváros öntudatos polgára mindösszesen csak annyit kérek honfitársaimtól, hogy tanúsítsunk jogkövetõ magatartást, ragaszkodjunk az ún. alkotmányban lefektetett jogunkhoz, éljünk vele, azaz ha kell, márpedig úgy néz ki, hogy ha valamikor, hát most aztán nagyon kell, közvetlenül gyakoroljuk a hatalmat! Elvégre a mienk! Annak idején a véres kardot hordták körbe az országban, ha nagyon nagy volt a baj. Ma semmi mást nem kell tennünk, csak befáradnunk a szavazófülkébe, a megfelelõ rubrikákat beikszelni, és máris hókon billentettük ezt az ostoba, népellenes hatalmat. Épp itt az ideje, hogy félni kezdjen az, akinek félnivalója van! És akkor szorgos népünk gyõzni fog! Ez a mi dolgunk, nem is kevés! Hát készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
92
PROLETÁRDIKTÁTOROK – avagy Meddig akarunk még a múlt diktatúrájában élni? –
A szájtáti bálványimádók kora lejárt. Fel kell hagynunk végre azzal a káros gyakorlattal, hogy az éppen aktuális fõ hallja kendtõl feltétel és kritika nélkül mindent elfogadunk csak azért, mert õ az éppen aktuális fõ hallja kend. Itt az ideje, eljött a pillanat, immáron kétségkívül nem tûr halasztást, hogy egy jól irányzott makarenkóival végre móresre tanítsuk ezt a pofátlanul elkanászodott posztkommunista hatalmat, amely nyilvánvalóan valamiféle tévedésként itt maradt élõhalottként idestova több mint szûk húsz esztendõvel tovább rontja a demokrácia szabad levegõjét, mint amennyi még megengedhetõ és elviselhetõ lenne. Arra, hogy a kenyere javát a Kádár-éra államszocializmusában megevõ létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas lemondóan legyint a népszavazásra („Minek mennék el, úgy se változik semmi?”), talán magunk is lemondóan legyintünk. De arra talán már aligha, amikor a fiatalok között, nem ritkán a leendõ értelmiség, vagyis az egyetemisták között is egyre sûrûbben találkozhatunk efféle megnyilvánulásokkal. Úgy tûnik, a szabad világ felé tartó hosszú menetelésünk során az Ószövetség kiválasztott népéhez hasonlóan mi sem spórolhatjuk meg azt a bizonyos negyven esztendõt. Ennyi idõ minimum szükséges ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott és a rettegésben fogant közöny jeltelen és jellegtelen képviselõi, a nemzetet tudatlanságukkal és butaságukkal módszeresen és kitartóan hátráltató szájtáti bálványimádók lassan, de biztosan kipusztuljanak a fejlõdés útjából. A gond nem az, hogy buták, vagy mûveletlenek. A gond az, hogy ráadásul még aljasak is. Aljasak, mert nem akarnak okosodni, mû93
velõdni, tájékozódni. Buták, ostobák, aljasak és mûveletlenek akarnak maradni. Nem kicsit, nagyon! Vagy ahogyan azt az egyik nagy magyar mondotta volt egyik gyengébb pillanatában, huzamosabb ideig. És igen, itt a lakosságban van a hiba! Egy tekintélyes része aljas és/vagy mûveletlen. Miért? Azért, mert huzamosabb idõn át eltûrik azt, ami ma van. Jó nekik így, változtatni nem akarnak. Isten õrizz! Még mit nem? A végén még vissza jön Jones gazda! Már õk sem hisznek el mindent. Egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb a helyzet, egyre nagyobb a különbség a képládából jövõ mûvi világ mételyezõ csillogása és a saját érzékszerveikkel megtapasztalt rögvalóság, az általános morális válság, látható jelei között. Már õk is érzik, már õk is tudják, hogy gáz van. Bevallani azonban még most sem merik, vagy talán nem is akarják maguknak. A „tudom, hogy a szakadék szélére jutottunk, de a szakadék szélén lavírozni, ha csak egy kicsivel is, de még mindig jobb, mint a mélységbe zuhanni” címû önámítással próbálják nyugtatni magukat, láthatóan egyre kevesebb sikerrel. „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!” – énekeljük a Kossuth-nótában. És most aztán tényleg mindnyájunknak el kell menni! Mese nincs! A magyar szabadság mellett most, már ha lehet, ha nem túl nagy kérés, éljünk mi is! Legalább egy kicsikét! Tessen most mán, békén hagyni, kicsikét élni hagyni bennünket is! Ne csak mindig a multimilliárdosokat meg a magát nagypofával elitnek tituláló naplopó here réteg élhessen, hanem mi, szegény szerencsétlen adófizetõ barmok is, akik tulajdonképpen kitermeljük a lóvét. Tessék mondani, olyan nagy kérés ez? A népet nem lehet lecserélni! Nem bizony! Mégis, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ha nem is egy teljes nagygenerál, de legalábbis egy vérfrissítés nem ártana. Ha józan kritikával szemléljük a gengszterváltásnak aposztrofált neuralgikus pont óta eltelt röpke idõszakot, úgy tûnik velünk, a néppel van a legnagyobb baj. Túl hiszékenyek, túl jóhiszemûek voltunk, s vagyunk sok esetben még ma is. Abba kellene hagynunk végre ezt a könnyelmû naivitást! Valamilyen kifür94
készhetetlen imperatívuszból kifolyólag a mi több évtizede naivitás állapotában leledzõ birkatürelmû népünk – mindenki mástól eltérõen – feltétel nélkül, újból és újból megadja, nem a második, hanem a nem tudom én hányadik esélyt is, ezeknek a folyton hazugságon, csaláson és lopáson ért mocskos kommunistáknak. Hirtelen nem tudok rá más logikusnak tûnõ magyarázatot, minthogy tényleg lehet valami ebben a „különleges anyagból vannak gyúrva” címû szövegben. Legutóbb épp Viktor király tett említést arról a jelzésértékû momentumról, hogy mostanság azok az emberek építik a kapitalizmust, akik anno ellene harcoltak szüntelenül, ráadásul, hogy tetézzék a bajt, olyan kapitalizmust építenek, amilyennel anno riogattak, még pediglen szüntelen. És akkor csodálkozunk, ha az egyik többször is levitézlett aparatcsik újbóli reflektorfénybe kerülésekor „Az ember, aki nem tud megbukni” szalagcímmel jelennek meg a politikai napilapok? Valamelyik beszélgetõs tévémûsorban hallottam egy briliáns javaslatot, amit egy postás tett. A kézbesítõ szerint üdvözítõ lépés lenne az emberléptékû, valamint az élettõl nagyságrendekkel kevésbé elrugaszkodott politizálás megteremtése felé vezetõ úton, ha a képviselõk javadalmazását a ciklus teljes idejére, azaz a negyedik év végéig egy zárolt bankszámlára különítenék el, s a honatya (vagy honanya) csak a mandátum lejártakor juthatna hozzá az idõközben a számlán felhalmozódott tekintélyes összeghez. Addig õ is a minimálbért kapná. Így hozná a törvényeket! Na, erre varrjá’ gombot öcsém! Az jutott eszembe, hogy esetleg bevezethetnének egy olyan szabályozást is, hogy a nagy lóvét csak akkor kapná kézhez a képviselõ, ha a négy év után nem választják újra. De azt is el tudnám képzelni, hogy az amerikai prezidenciális rendszer mintájára adott személy mindösszesen kétszer tölthetne be képviselõi tisztséget, utána nem lehetne választható. Így talán megakadályozható lenne a Wekler-, vagy Degesz uram-féle akár több évtizedre bebetonozott kistérségi fõ hallja kendek felszaporodása, horribilis mértékû meggazdagodása. 95
Na persze, mi itt élünk Magyarországon, az Európai Unió kellõs közepén, nem pedig az Amerikai Egybesült Államokban. Éppen ezért könnyen elõfordulhat, hogy ez utóbbi javaslatom kontra produktív lenne, azaz a visszájára fordulna. Gondoljunk csak bele! Már most is, amikor akár évtizedekre a „tûz” közelébe kerülhet valaki, a pártkatonák derék hadaiból verbuválódott – magasröptû demokratákként tetszelgõ – politikacsináló, mezei talpasok zöme is eleve úgy indul csatába, hogy ez a négy év adatott számára, hogy összelopjon egy egész életre valót. Ó pardon, hogy életre szólóan megalapozhassa egzisztenciális biztonságát. Íme Hölgyeim és Uraim, egy teljes jogú Európai Uniós tagállam, egy afféle demokratikus jogállam, melyben közröhej tárgyává tették a demokráciát. Nem inkább hajaz egy ilyen ország valamiféle szovjetuniós skanzen-államra? Ahol a látogatókra való tekintettel, nehogy elviselhetetlen mértékû kontraszthatásoknak és megrázkódtatásoknak legyenek kitéve, valamiféle vegyes felvágottat, egy amolyan lebutított demokrácia és lebutított diktatúra sajátos egyvelegét szervírozzák a kíváncsi publikum számára. Valódi kuriózum, igazi hungarikum. Ilyen felemás öszvér megoldással sehol a világon nem találkozol. A diktatúrából és a múltból érkezõ emberek építik parancsszóra a demokratikus jövõt! Eftársak ez mán a megvalósult kommunizmus, vagy mi a szösz? Az eklatánsabbnál eklatánsabb példák sorolására ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát. A teljesség igénye nélkül legyen elég csak annyi, ha valaki esetleg a rezignált közöny hányaveti nemtörõdömségével, afféle hanyag eleganciával siklott át pillanatok alatt a ténylegesen diktáló politikai tömörülés elnökválasztási botrányán, annak rögtön itt a két újabb „humor bonbon”. A polihisztori képességekkel bíró Draskovics „Reneszánszember” Tibor, valamint a másik, szintén többszörösen levitézlett Keller László, egykor feljelentésügyi államtitkárként elhíresült, s talán azóta is egyedülálló mélyrepülést prezentáló jó eftárs újbóli helyzetbe hozása. 96
És akkor csodálkozunk, ha rajtunk röhög egész Európa? Hölgyeim és Uraim! Meddig akarunk még az átkos múltban élni? Meddig tûrjük még, hogy a hatalom rajtunk taposson? Meddig asszisztálunk még idejét múlt, avitt gondolkodású proletárdiktátoroknak a jövõnk, megkérdezésünk nélkül történõ elõírásához? Meddig akarunk még a múltban élni? Õk nem, de mi megtehetjük, hogy nemet mondunk a szocializmusra! Mammon helyett válasszuk Istent! A pénz mindenhatósága helyett az embert állítsuk a középpontba! A haszon helyett az emberért kell, hogy történjenek a történések! Soha többé olyan „képviseletet”, amely csak arra képes, hogy hazudjon a képviselteknek! (Különös tekintettel a rá szavazókra!) Kicsit úgy érezzük most magunkat, mint annak idején Lúdas Mátyás honfitársunk, amikor az önkényuralom sajátos eszközeit igénybevevõ pedagógiai célzatú testi fenyítés után lehemperedve a deresrõl az okítást illendõn megköszönte. Asszem politikailag teljesen korrekt vagyok, amikor aszondom – mindannyiunk nevében –, hogy a leckét megtanultuk. Egy életre. Köszönjük az okítást. Most mán tudjuk, hogyan nem szabad! Azt is tudjuk, hogy eztán kivel, kikkel nem szabad. Még véletlenül sem! És ahogyan annak idején ez a derék Mátyás kristálytisztán, fennhangon, érthetõen és világosan a fináncoligarchia helyi képviselõjének tudomására hozta, hogy azér’ csak rója fel a kapufélfára, hogy háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza, abban is egészen bizonyos vagyok, hogy háromszor mink is meg fogjuk cselekedni, mit megkövetel a Haza! S ha ez netalán nem bizonyulna elegendõnek, ne feledjék: „Három a magyar igazság, egy a ráadás!”! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
97
„SZERETEM A VERSENYT. NAGYON!” – avagy Ilyen az, amikor végérvényesen felfeslik a hazugság szövete –
Kóka Johhny, a 2010-re talán végleg a csõd szélére jutó szocialista nagyváros, Mediterrán MOCKBA számára könnyelmûen autópályát ígérgetõ szadeszes fõ hallja kend fogainak kerítését hagyta el ez az elsõre impozánsan trendinek tûnõ, a piacgazdaságot és a barbárkapitalizmus mindenhatóságát istenítõ kijelentés, a magát liberálisnak valló törpepárt elnökválasztási haccacáréjának záró momentumaként. Akkor még nem tudtuk, hogy Kész átverés az egész. Jóformán még fel sem ocsúdtunk a Célpont által okozott, a koalíció valódi arcát elénk táró fiaskóból, máris itt az újabb bizonyíték arra nézvést, hogy kommunista kutyából soha a büdös életben nem lesz demokratikus szalonna, ha bátorkodhatom kifejezni magamat eme csodálatosan szép halmozott képzavarral. Nem tudnak, de talán így pontosabb, nem is akarnak megváltozni. Õk már csak ilyenek maradnak. Hazug csalók, jellemtelen percemberkék gyülevész hada, akiket a pillanatnyi boldoguláson, a hasznon kívül csak két dolog, a hatalom megragadása és megtartása (bármi áron), ami foglalkoztat. És akkor csapjunk a média résébe, lássuk, mi volt az, ami a Bayer-féle relativitás elmélet immáron megkérdõjelezhetetlen tételéhez illõn – azaz mindig van lejjebb! – egyfajta újabb, képzeletbeli mérföldkõként kiverte a biztosítékot a szocialista nagyváros öntudatos polgáránál. Elõre bocsátom, én vagyok a hibás, minek kapcsoltam be azt a nyüves képládát, miért kell nekem pont akkor a képernyõ elé telepednem, amikor ész- és demokráciaosztogatás címén az egykori 98
KISZ KB, valamint a honi cenzor felhozatal prominens képviselõjének népellenes baromságaival kell szembesülnöm szüntelen. De hát én vagyok a hülye, mi a rossebér nem maradtam inkább a boldog tudatlanság lila ködébe veszve a konzum-idióta barom, nyugodt és békés fogyasztói státuszában? Mit kell nekem állandóan a jól informáltságot meg a naprakészséget hajkurásznom? Na mindegy. Így jártam. Szóval. Hír Tv. Kommentár nélkül. Kóka Johhny fogadó óráján vagyunk, Degesz uram kutyaszaros világvárosának, Butapestnek, ha jól emlékszem a második kerületében. A törpepárt elnöke külön köszönti a Fidesz kampány-televízióját, ez lenne a hírcsatorna stábja, majd – és most tessék figyelni! –szavazásra bocsátja a kérdést, ki szeretné, hogy a Hír Tv forgatócsoportja maradjon, és ki az, aki azt szeretné, hogy udvariasan megkérje õket, hogy távozzanak. (Mer’ hogy a Hír TV a Szadesz vesztére tör!) Be kell valljam Önnek, tisztelt Olvasó, itt azér’ egy röpke pillanat erejéig nem kaptam szikrát. Ezen a ponton még a politikában járatlan honfitársaink is nagy magabiztossággal érzik, hogy az urbánus frazeológiában az efféle szituésönök megképzõdésekor gyakorta alkalmazott „Na itt azér’ Rodolfó is sikítva dobja el a bûvészdobozt!” szakzsargon teljes egészében megáll. Nem tudom, tetszettek-e figyelni? Menjünk végig a dolgon szép lassan. Mer az ördög, az ugye a részletekben lakozik, mint köztudott. Kérem tisztelettel, adva van egy magát liberálisnak nevezõ politikai tömörülés. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ezerrel hirdetik magukról, hogy több egyéb más mellett õk lennének a szólás- és véleménynyilvánítás felkent bajnokai kis hazánkban. No, mármost én magam ezen a ponton kaptam elõször gellert, és tökéletesen megértem a nyájas Olvasót, ha így rögtön az elején kicsikét összezavarodva érzi magát. Ne aggódjon, a hiba nem az ön készülékében van. 99
Igen, magam is feltettem a logikusnak tûnõ kérdést, a szólás- és véleménynyilvánítás felkent védelmezõinél, a demokrácia bajnokainál ugyan mi a rossebbér’ is gond, ha ott van egy kamera? Nem õk példálóznak állandóan Voltaire-rel? Nem értek egyet a véleményeddel de akár az életemet is áldozom satöbbi, satöbbi satöbbi. Komolyan mondom, nem értem! Miért nem lehet jelen a párttal, valamint a párt által képviselt eszmerendszerrel esetleg nem szimpatizáló sajtóorgánum kamerája? Mi olyan különleges egy fogadóórában? Államtitkokról esik majd szó, vagy mi a rossebb? Aztán menetközben eszembe jutott még valami! Ti vagytok liberálisak? Nem attól lesz valaki liberális, hogy állandó jelleggel azt szajkózza magáról, hogy õ a liberalizmus letéteményese, hanem attól, hogy akként cselekszik. Ti meg nem csináltok egyebet, mint segget a szátokból. Nem tudom, megfigyelték-e, mennyire hasonló a kommunikációs felépítésük ezeknek az egy tõrõl fakadó, a párt emlõin nevelkedett kádereknek? Steve aszongya: „Mi, szociáldemokraták!” Ez a Johnny gyerek meg folyton azzal fáraszt bennünket, hogy: „Az SZDSZ, a liberális párt!” És mindkettõ mekkora ordenáré nagy hazugság! Ha az a párt meri szociáldemokratának nevezni magát, amelyik intézkedéseivel lazán leküldi megalázóba a legnépnyúzóbb kizsákmányolót is, akkor bele sem merek gondolni abba, milyen az a párt, amelyik nem az. Vajon ott hogy érvényesülhet a szociáldemokrácia legnagyobb értéke, a szolidaritás? Mer’ ezeknél, hogy érvényesül, azt tapasztaljuk. Sehogy. De az is nagyon érdekes, minimum jelzésértékû, ahogyan lereagálja a nyilvánosság hatalmát. Nem az a gond, hogy immáron házon belül sem tudnak csalás nélkül ötrõl a hatra jutni, a gond az, hogy ez kiderül, hogy ezt valakik kiderítik. És leközlik. És akkor szeretem a versenyt? Nagyon? Hát milyen verseny ez, te Johnny gyerek? Mert ha ez a verseny, akkor én a magam részérõl rühellem, de nagyon. 100
Asszem talán Sándor Györgynek, a kitûnõ humoristának volt valamelyik számában ez az azóta már szállóigévé vált mondat: „Egyenlõ pályák, egyenlõ esélyek. Én kerékpárral megyek.” Kóka meg helikopterrel. Ahogy Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ az erõcsávó mondaná: „Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.” Johnny nem a versenyt szereti, hanem valami egészen mást. Nemhogy nagyon nem szereti a versenyt, de még kicsit sem. Sõt! Egyenesen gyûlöli. Ki nem állhatja, mert a tisztességes versenyben való megmérettetés esetén nem lehet biztosra menni! Nincs elõre lepapírozva a gyõzelem, bukni is lehet! De õ csak a biztosra megy. Kerül, amibe kerül. De ami talán a legbosszantóbb, legvérlázítóbb ebben az egészben az, hogy a politikai szamárlétra grádicsain felkapaszkodott senkiházi, nyikhaj újgazdag ilyen pimaszul pofátlan módon szembe köpje, és ennyire megalázza a magyar társadalmat, élén a sajátjaival, azokkal, akik magukat liberálisoknak vallják. A fogadóóra hallgatósága megszavazta, hogy a Hír Tv stábja maradhasson és forgathasson. Talán a hallgatóság, ellentétben a liberalizmustól teljesen elrugaszkodott és eltávolodott pártelnöktõl, még mutat valamit a klasszikus libertariánus jegyekbõl. Ha ez valóban így történt, tehát a közönség soraiban olyan honfitársaink ültek, akik a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáért mindenkor készek kiállni, akkor viszont azt nem értem, hogyan tûrhetnek el még mindig egy ilyen, a demokráciát a jelek szerint lábbal tipró szarjankót a pártjuk élén? Persze az is lehet, hogy csupán arról van szó, egyszerûen hülyén vette volna ki magát, ha egy (állítólag) szabadelvûek által megrendezett eseményrõl kitiltják a nyilvánosság egy részét. Már eleve a kérdés felvetés, a rosszul viselkedõ gyereket sarokba állító, a nyilvánosságot gyermekded ostobasággal kitessékelni szándékozó helyi hatalmasság pökhendi arroganciája az, ami megbotránkozásra, majd gúnyos kacajra fakasztja az egyszeri tévénézõt. A király meztelen. Ez a kép ugyanis összeegyeztethetetlen a demokratáról kialakult képpel. Ez a viselkedés maximum a hatalmi túlélésért folytatott szakadat101
lan küzdelembe belegörcsösödött posztkommunista derékhad sajátos, magán-szocialistává fejlõdött(?) attitûdjével vethetõ össze, melyre erõteljesen hajaz, s azzal szoros rokontulajdonságokat mutat. Ennek lényege egyetlen mondatban foglalható össze, s ez így hangzik: „Demokrácia az, amire mi azt mondjuk, hogy az!” (A manapság ún. versenyre természetesen ugyanez áll.) Így fordulhat elõ aztán, hogy utóbb kiderül, Kóka Johnny nemhogy nem szereti a versenyt, de egyenesen utálja, ráadásul, nem is volt verseny. SZDSZ-es prominensek által produkált szánalmas mûfelháborodások közepette az eltussolás az egyetlen lehetõség, mellyel még jól kijöhetnek valahogy a dologból. Egy hét múlva már a kutya sem emlékszik rá, jönnek majd az újabb ügyek. Ki tudja, talán a szolgalelkületû ölebmédia talál még egy Orbán-bányát, vagy egy újabb szõlõbirtokot. A lényeg, hogy a szó és a figyelem elterelõdjön a sietõs gyorsasággal összefércelt demokrácia egyre többször, s egyre nagyobb felületen felfeslõ szövetérõl. A látható hiátus pedig egyre növekszik, terebélyesedik. A demokrácia meglehetõsen sérülékeny szövete elõször még csak varrás mentén repedt. Eftikéim azt hitték, hogy a Vörös Október Ruhagyár konfekcióméretén edzõdött proletárdiktatúra államszocializmusa, kiprivatizált magán-szocializmus Armani öltönyeként ugyanolyan kedvezõ vizuális benyomást kelt majd a széles néprétegek számára. Tévedtek. Megfeledkeztek arról, amit Gejza még úri szabó korában mondott: „Ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
102
DEMOKRÁCIA GOMBNYOMÁSRA – avagy Utánunk nyúl a kádári múlt? –
Lehet, hogy a hi-tech országokban már hangvezérelt a dolog, nálunk egyelõre még gombnyomásra mûködik a parlamenti demokrácia. Többé-kevésbé. Bár egy gomb megnyomása nem tûnik túlzottan bonyolult feladatnak, mégis számos esetben megtapasztalhattuk már micsoda károkat okoz, ha rossz idõben rossz gombot nyomnak meg rossz emberek. Talán a cselekedet, azaz a gomb megnyomásának könnyedségében rejlik az a momentum, amely nem készteti a képviselõket a rájuk nehezedõ felelõsség teljes átélésére. Mára megképzõdni látszik az a kínos szituésön, melyrõl annak idején Petõfi így írt naplójában: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”. Szûkölnek. Nyüszítenek a félelemtõl. A néptõl való félelmükben. Ez azért van, mert a múltnak a jelenleg is hatalomban maradt képviselõi végletekig elszakadtak a néptõl. Ráadásul, hogy tetézzék a bajt, nem tudnak, de talán nem is akarnak tudomást venni arról, hogy a gengszterváltásnak elkeresztelt emblematikus pillanat óta kényszerûen megváltoztatott, kicsikét átfazonírozott jogi berendezkedés, ha mást nem is, de egyfajta demokratikus jogintézmény-rendszert létrehozott. Ez még nem lenne baj számukra, de az talán már igen, s valószínûleg ez az igazi oka a nagy szûkölésnek, hogy a nép, a nemzet, feleszmélve a hosszú évtizedeken át tartó kollektív hülyítésbõl, most vette magának a fáradságot, mivel a magát pofátlanul elitnek aposztrofáló”szabadon választott és demokratikus” új értelmisége nem tette meg (óriási és megbocsáthatatlan mulasztás!!!), kezdi megtöl103
teni tartalommal ezt az újonnan létrehozott demokratikus intézményrendszert. A jelenleg is regnáló rezsim, mely bizonyos vonatkozásaiban még a múlt rendszer diktatúráján is túltesz, az írott jogot helyezi az erkölcs és a morál fölé, annak kizárólagosságát ismeri csak el. (Horn Gyufa: Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de jogszerû!) Úgy tûnik a nép most ezzel jött tisztába, mégpedig végérvényesen. Hallottuk már éppen elégszer, látszatdemokrácia mûködik csupán itt, kiépült egyfajta demokratikus intézményrendszer, ám azt mindezidáig nem sikerült tartalommal megtölteni. A nép nem hülye. Ha kicsikét sok idõbe is tellett, de azért csak elérkezett az a pillanat, amikor rájöttünk, hogy ha a magasabb rendû eszmék és elvek nem vezetnek eredményre, kénytelen kelletlen, de le kell mennünk kutyába. Lejjebb kell alacsonyodnunk, engedni kell a nívóból, ha másként nem megy, a magasabb szférákból nekünk is lejjebb kell ereszkednünk az alsóbb régiókba. Az isteni örökérvényû értékek, a természet törvényeinek szintjérõl le kell ereszkednünk a realitások talajára, a jog rideg racionalitásával kell fel vennünk a harcot az elnyomóink ellen. Szûkölnek. Nyüszítenek a félelemtõl. A néptõl való félelmükben. Ez azért van, mert a jogot mink is kitanultuk, nekünk is vannak kiokosított embereink. S mivel a kizárólag az erõszakszervezeteken, valamint a külföldi fegyveres erõk támogatásán alapuló proletárdiktatúra ma már nem komilfó, ennek az ún. demokratikus jogi intézményrendszernek a létrehozásakor, szükségszerûen, olyan szabályozásokat kellett beépíteni, amely a jövõnek, s nem a múltnak dolgozik. A nép most pediglen kéri a jussát! Rájött ugyanis arra, hogy azok, akik ezzel a feladattal meg lettek bízva, mihaszna naplopók módjára, ahelyett, hogy ennek a fontos feladatnak tettek volna eleget – kiemelt juttatások ellenében –, elvesztegették a nemzet mindennél drágább idejét! De rájött arra is, hogy éppen ezért, saját kezébe kell vennie a dolgok elintézését. Már csak azért is, mert erre az 104
ún. alkotmánynak nevezett, jelenleg is érvényben lévõ, többszöri toldozáson foldozáson átesett alaptörvény is lehetõséget biztosít. Szûkölnek. Nyüszítenek a félelemtõl. A néptõl való félelmükben. Ez azért van, mert a nép, a nemzet, élni akar ezzel az ún. alkotmány által biztosított lehetõségével. Gombnyomásra mûködik a parlamenti demokrácia, írtam néhány sorral ezelõtt. De az Isten szerelmére! A gombot meg kell nyomni, különben sehogy sem mûködik! Esetünkben ez azt jelenti, hogy „mindnyájunknak el kell menni!”, hogy éljen a magyar szabadság! A választás szabadsága. Szûkölnek. Nyüszítenek a félelemtõl. A néptõl való félelmükben. Ezért van az, hogy most utánunk nyúl a kádári múlt. Csak mi tudjuk, hogy mi a jó neked! Ezért csak mi mondhatjuk meg, hogy mi a jó neked! Gondolkodnod sem kell, majd mi helyetted is gondolkodunk! – mondják a múlt diktatórikus létezéselméletét a modern barbárkapitalizmus kihívásaihoz igazító egykori KISZ-es nemzedék prominensei, furcsán disszonáns kakofóniát produkálva a koalíciós partner szocializmusra nemet mondó médiarikácsolásával. Csakhogy a demokráciában nincsen „csak”! Azért demokrácia. Van másik! – mondta annak idején a zenebohóc a porondon. No, hát a demokráciában is van másik. Mindig van másik! Mindig kell, hogy legyen másik! Mindig kell, hogy legyen választási lehetõség! Ha nincs, ha csak „csak” van, akkor az színtiszta diktatúra. Az Antall-i örökség eredményeként jelenleg is pozícióban és hatalomban maradhatott mûminiszterelnök mellett a közöny és a fásultság az, ami a Kádár-rendszer legnagyobb bûneként bebiztosíthatja, garantálhatja a múlt továbbélését. Mindaddig, amíg nem tudunk, nem akarunk szakítani ezzel a „minek menjek el szavazni, úgy sem változik semmi” káros gyakorlattal, addig arra leszünk kárhoztatva, hogy ne tudjunk elmozdulni a holtpontról. És pont ez az, amire pénzt, paripát, fegyvert és médiát nem kímélve, tudatosan rájátszik a hatalom. Egyes képviselõitõl ostobábbnál ostobább épületes baromságokként olyan sületlenségek hangzanak el, miszerint a tör105
vénymegerõsítõ népszavazás kizárólag kormánypárti eszköz, holott a nevében is benne van, hogy az nem a parlamenti képviselõket, hanem az istenadta népet illeti meg. (Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná, „árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.”) Mások meg azzal riogatnak, hogy a parlamenti demokrácia, a közvetett népképviselet lejáratásával, ellehetetlenítésével egyenlõ, ha ezen túl lépten-nyomon népszavazásokkal felülbírálják majd a törvényhozás munkáját. Lehet, hogy én vagyok feledékeny, de hadd tegyem fel a tisztelt Olvasónak a kérdést; a gengszterváltás óta eltelt szûk húsz esztendõben hányszor is kezdeményezett a civil szféra az országgyûlésre nézvést kötelezõ érvényû, országos méretû népszavazást? Szûkölnek. Nyüszítenek a félelemtõl. A néptõl való félelmükben. Ez azért van, mert érzik, hogy most elõször, komolyan megszorongathatják õket. Legálisan, jogilag kikezdhetetlenül, támadhatatlanul. Ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan országban élünk, ahol a kívülrõl nyakunkba ültetett idegen érdekeket szolgáló hatalom mindent megtett és megtesz azért, hogy sumákolással, mismásolással tesze-tosza tökölõdéssel megfossza a magyar nemzetet a jó irányába tett és visszafordíthatatlan változást okozó katartikus pillanatitól, akkor azért el kell ismernünk, hogy ez sem kis eredmény. Legalábbis elsõ lépésnek megteszi. Hadd szûköljenek. Hadd nyüszítsenek a félelemtõl! És igen! Féljenek a néptõl! Épp itt van már az ideje, hogy féljenek! Ez azért van, mert rászolgáltak! Emiatt nincs miért aggódnunk! Aggódjanak õk! A mi dolgunk – és ez nem kevés –, hogy a gombnyomással mûködõ parlamenti demokráciának a kelleténél ritkábban alkalmazott népi változatát mûködésbe hozzuk, s aztán, ha kell, minél többször mûködtessük is. Az idõ bebizonyította, hogy mocskos kommunistákkal, valamint ideológiai ivadékaikkal úriemberek módjára nem vehetjük fel a küzdelmet. Ha egyszer már ránk kényszeríttették, hogy az õ térfelükön játszunk, az emelkedettség, az elvek, az értékek síkjáról lerángattak 106
minket az õ szintjükre, az anyagi világ lélektelenül mocskos talajszintjének sokszor undorral eltöltõ racionalitásához, gyõzzük le hát õket a saját fegyverükkel! Kölcsön kenyér visszajár! Éljünk a viszonossággal! A jog írott betûje a kizárólagosan mérvadó?! Rendben! Akkor hát innentõl kezdve követeljük meg a jog írott betûjét! Tõlük is! Hajtsuk be mi is a jog írott betûjét! Rajtuk is! Persze, most azok, akik hozzám hasonlóan élõ egyenes adásban követték végig a 2006-os országgyûlési választások kampányában a miniszterelnök-jelöltek vitáját, mondhatják azt, hogy ugyan kérem, ezeknél a jognak csak akkor van következménye, ha az õ érdekeiket szolgálják. Minden más következmények nélküli. Még akkor is, ha a felháborodás jogos, ezt a kört még muszáj lefutnunk! Ez az utolsó, a jog és a törvény által a nép számára biztosított civilizált eszköz, hogy érvényt szerezzen az akaratának. Ha ne adj’ isten bekövetkezik az a sajnálatos és mindannyiunk számára talán legkevésbé kívánatos helyzet, hogy a hatalom ezek után sem a néppel van a népért, továbbra is semmibe veszi az állam a polgárait, nos akkor nem marad más lehetõség, mint a takarítás. Akkor kell, nem lehet, hanem akkor már kell, minden felhasználható eszközt megragadni annak érdekében, hogy a nemzet létezését immáron fizikai valójában is fenyegetõ posztkommunista kormányt eltakarítsuk az útból (Figyelem, nem az államforma erõszakos megdöntésérõl beszélek, hanem a hatalmat jogellenesen bitorló és a népképviseletet semmibe vevõ politikai vezetésnek az államszervezet élérõl való eltávolításáról!!!). Magától értetõdik, hogy az elszámoltatás, a felelõsségre vonás nem maradhat el. Ugyanúgy, ahogy a közügyektõl való tartós eltiltást is muszáj lesz majd eszközölni. Még véletlenül se szólhassanak bele rosszul meghozott, nemzetellenes döntéseikkel életünkbe. Nem érheti szó a ház elejét, mi mindent megpróbáltunk, a folyamatos ellehetetlenítés ellenére kimerítettük az összes létezõ jogi eszközt, igénybe vettük az utolsó törvényes lehetõséget is, egészen a falig hátráltunk, innen már nincs hová hátrálni tovább. De asszem nyugodtan ki107
mondhatjuk, a népnek most már elege van az állandó hátrálásból. Ezért kell mindnyájunknak elmenni és szavazatunkkal, a fejenként ránk esõ, minket megilletõ egyetlen voks erejéig felelõsséget vállalnunk az ország további sorsában! Hadd szûköljenek. Hadd nyüszítsenek a félelemtõl! És igen! Féljenek a néptõl! Épp itt van már az ideje, hogy féljenek! És mielõtt – a kelleténél sokkal nagyobb késedelemmel – végre valahára lekeverjük ennek a pimaszul pofátlan hatalomnak azt az irdatlan nagy makarenkóit – kizárólag nevelési célzattal, természetesen –, pusztán a korrektség kedvéért, elõtte legalább ijesszük meg õket össznépien, jó hangosan, kiáltsunk rájuk úgy három-négy milliónyian, hogy Húú!, hadd szarják össze magukat félelmükben! De kiáltsunk! Mer’ néma gyereknek az anyja se érti a szavát! Az ám! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos öntudatos polgára
108
LOPD, AHOL ÉRED? – avagy Végjáték a Duna mentén? –
Ha lassan is, de úgy tûnik, mostanra már a kenyéradó gazdának, a gátlástalan szabadrablás engedélyezését felelõtlenül elrendelõ nyugat számára is leesett a tantusz. Kezdenek tisztába jönni azzal, hogy nem lehet felelõtlenül játszadozni és hazardírozni egy ország, egy nép, egy nemzet sorsával. A feszültségek elõbb vagy utóbb könnyen eszkalálódhatnak, melyek aztán még könnyebben robbanáshoz vezethetnek. Az pedig, ha a lóvét megtermelõ (bér)rabszolgahad maga is a romok alatt marad, ugyebár senkinek sem használ. Ez lenne hát a kisszerû vég kezdete, ahogyan azt a sakkból oly találó vett hasonlattal próbálta érzékeltetni számunkra Martonyi úr? Az elhúzódó végjáték kezdete? Akkor, amikor a szociálpszichológus szerint is lámpalázas mûminiszterelnök évértékelõnek csúfolt hablatyolása közepette legvégsõ kétségbeesésében még benyögi, hogy hát akkó’ õ még most vinné az utolsónak megmaradt mozdítható vagyont is? Tényleg, ez lenne a vég? Csak a nómenklatúrán változtattunk kicsikét, eztán a központilag levezénylendõ rablást és nemzetlopást nem privatizációnak (figyelem!!!, privo=fosztani) hívjuk, hanem új tulajdonlásnak. Bassza szellõ! Akarom mondani, lárifári! Mostantól kezdve gyûjjön az a nyüves pógárosodás, egye fene, engedélyezzük. Mostantól, hogy mán mink mondjuk, mostantól mán lehet. A bizonyos értelemben „kisebbik” koalíciós partner, a Szadesz a jelek szerint már megbékélt a „mór megtette kötelességét, a mór mehet” címû szituésön megképzõdésével, azaz, hogy a rájuk osztott szerep, va109
gyis hazánk irányított kifosztásának és lerablásának központilag és tervszerûen levezényelt menedzselése után véget ér magyarországi pályafutásuk az ún. politikai hatalomban, nemsokára távozniuk kell. Még egy utolsó hattyúdal, a mintegy 1600 milliárdot tartogató TB-kassza lenyúlása várható tõlük, ezen a téren bedobnak apait-anyait, aztán a többi, nagy valószínûség szerint néma csönd. Nem így a kommunisták. Õk tûzzel-vassal ragaszkodnak a hatalomhoz, amelyrõl meg vannak gyõzõdve, hogy kizárólagos privilégiumként jár nekik. És csak nekik! A többieknek, azaz mindenki másnak, vagyis nekünk, meg csak a pofánk. Amirõl tudjuk, hogy az éppen aktuális méretû zsemléhez képest mindig nagy. Hiába no, eftikéim már csak ilyenek. A telhetetlenek mohósága, a másé után való féktelen vágyakozás a vérükben van. Ez lenne hát a vég kezdete? Most, amikor a törvényhozás házának padsoraiban ülve az egykori állampárti cenzor mosolyra erõltetheti botoxtól elmerevedett arcidegeit a gyûlöletbeszéd törvénybeiktatásának alkalmából? Hirtelen az agresszív Lali sógor figurája villan be valamelyik stand up comedybõl, az õ szavajárása szokott lenni, ha jól emlékszem a „Beszótál?! Egyet mondok, ne szójj be!” csekély intelligencia-hányadósról tanúbizonyságot tevõ mondatfoszlányocska. Elég egy rossz szó, elég egy rossz mozdulat és két évre azonnal bevarrhatnak a kaptárba. Jelzem, nézem a Prison Break-et (magyar címe: Szökés), a panamai börtön állapotokról már betekintést nyerhettem, van viszonyítási alap. Ez lenne hát a vég kezdete? Amikor lassan már a százas nagyságrendet is eléri azon orvosok száma, akik a vizitdíj megtartásáért gyûjtenek aláírásokat? Tisztára meghülyültünk? Itt mindenkinek elment a józan esze? Megképzõdött a Mátrix elképesztõen elképzelhetetlenül fordított mûvi világa? Már akkor sem hiszünk a szemünknek, ha a rideg valóság kíméletlenül pofán vág bennünket az igazsággal? Vagy netalántán arról van szó inkább, hogy nem is akarunk hinni? Félünk a konfrontációtól, 110
inkább maradjon minden ebben a félig rohadó állapotban, csak nehogy valami is változzon? Ugyanis olyan, hogy a dolgok véletlenül egyszer az életben, kedvezõ irányban változnának, na olyan aztán végképp lehetetlen. Bemondta a tévé. Akkó’ biztos így van. Ez lenne hát a vég kezdete? Amikor a megbuktathatatlan „reneszánsz ember” aszongya, ha felrobban a Molotov-koktél, ha nem, már önmagában a tény, hogy bemerészelték dobni egy képviselõ (értsd: az érinthetetlenek mindenki felett állók kasztjának tagja) kertjébe, már ez a cselekedet önmagában kimeríti a demokrácia lábbal való tiprásának tényállását? És tessék mondani az, amikor a képviselõ a fogadóóráján a média nagy nyilvánossága elõtt látványosan beint a választóinak, akiket állítólag az õ dolga lenne képviselni, hogy „ezt nektek!”, csak azért sem fogok úgy szavazni, ahogyan ti akarjátok, na az, vajon minek tudható be? Melyik kategóriába sorolható be? Ez lenne hát a vég kezdete? Amikor a bankok azon munkálkodnak, hogy darab idõ múltán már gyógyszert is vehessünk hitelre? Hova jutottunk? Micsoda világ ez? Micsoda világ az, ahol mindent pénzben mérnek? Ahol mindent csak pénzben mérnek? Beteg világ. Ha pedig ez a vég kezdete, vajon mi jöhet még? 19-re lapot húznak, utánunk a vízözön, vagy mi? Majd pont a végletekig eladósított konzumidióta barom, aki lassan már a napi betevõjét is hitelre fogja megvenni, pont õ fog részvényeket vásárolni? Ugyan mibõl? Nem elég, hogy a szerencsétlen fehérjehalmaz nem megvenni egy valamirevaló plazma tévét a „hülye azért nem vagyok” áruházlánc hozzá legközelebb esõ kirendeltségén, mert az APEH záros határidõn belül azonnal ott terem és kérdõre vonja a dõzsikémet, hogy ugyan vajon mi a rossebbõl telik neki vadonatúj plazmatévére, és akkor a gyün Francisco, hogy aszongya „vegyél részvényt százezerér’. 111
Kik lesznek új tulajdonosok, azok, akiktõl évente több mint harmincezer autót vesz vissza a bank, mert nem tudják fizetni a havi törlesztõ részleteket? Papa! Ki kéne mozdulni végre a butapesti elefántcsonttoronyból! Nemcsak a Kossuth tér és a Szemlõhegyi út között kellene mozogni a páncélozott A8-asokkal, néha nem ártana tisztába jönni azzal, milyen ország is az, ahol hülyíteni tetszik a jó népet! És, hogy tetézzük a bajt, nem középiskolás fokon, mer ez inkább a dedóhoz közelít. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
112
LEHET, HOGY NEM ERKÖLCSÖS, DE JOGSZERÛ – avagy kétségbeesett görcsölések a defektes médiaúthenger újraindítására –
Már megint velem van a baj. Ostobán, bugyután, mondhatni hülyén könnyelmûen ismét elkövettem azt az égbekiáltó hibát, hogy átkapcsoltam reggel a TV2-re Mokkát nézni, amikor ráadásul amúgy nem is kávézom. A köztársasági elnökön kívül a köz számára – legalábbis, ha a médián múlik – jóformán egyetlen ismert és létezõ alkotmányjogász, Dr. Kolláth György osztotta az észt a jó népnek és Azurák Csabának. A hajzatát illetõen erõs kihívásokkal küszködõ derék paragrafusember a hangos jogtárat megszégyenítõ precizitással válaszolta meg a kutyaütõ mûsorvezetõ teljesen lényegtelen, kizárólag csupán a felszínt kapargató kérdéseit. Mert mirõl is van szó? Mi a leglényegesebb momentum ebben az egész népszavazási hercehurcában? Az a leglényegesebb – de csak tegnaptól, amikor Viktor király mondani talált valamit, amire egybõl ráugorhatnak, egybõl beleköthetnek – szóval, hogy akkor most vajon adó-e a vizitdíj, avagy mégsem? Kiforgatni, félremagyarázni, belekötni, szétcincálni! Még ha a legfontosabb, lényegi momentumokról lenne szó, s valamiféle érdemi, szakmai vita folyna! De nem! Azurák látványos bukdácsolásai közepette gyakorta gellert kap, ám ez láthatólag cseppet sem zavarja, megy tovább a megkezdett lenini úton. Ilyenkor az alkotmányjogász diszkrét mosollyal szája szélén helyre teszi õkelmét. 113
Megint a lényeg helyett a felszín kapargatása, kétségbeesett erõfeszítések, hogy valami csoda folytán újra mûködésbe hozzák a defektes kommunikációs úthengert. Dr. Kolláth György összegzését hallgatva az egyszeri tévénézõnek kicsikét olyan érzése támad, csak és kizárólag a törvény betûje számít, mi, akikért állítólag meghozták ezeket, a törvényeket, mi egész egyszerûen le vagyunk sajnálva. Görcsös ragaszkodás a törvény, s a jog írott betûjéhez. Jogállamban ez már csak így szokás, nem is tehet mást a jogalkalmazó. Faramuci egy helyzet. Az, hogy esetleg a törvény rossz, nem a nép, nem a demokrácia érdekeit, értékeit szolgálja, s ezért meg kellene változtatni, a hatalom, a politikai osztály részérõl, még ötlet szintjén sem merül fel. Így a jó. Négyévente egyszer van lehetõség ellenõrzésre, addig pedig „hallgass a neved!”. Mindent meg és ki lehet magyarázni, mindenre van megfelelõ paragrafus. Nem az a lényeg, hogy az igazság gyõzedelmeskedjen, nem az a fontos, hogy megfelelõ helyére kerüljenek a vonatkoztatási szintek (példának okáért, hogy a képviselõk vannak a képviseltekért, nem pedig fordítva!), hanem az a legfontosabb, hogy mindent meg lehet, és ki lehet magyarázni megfelelõ jogszabályok igénybevételével, valamint a szükséges paragrafusok megfelelõ értelmezésével. A jó törvények által megtámogatott demokratikus jogállam kiteljesítésében nem érdekeltek a jelenlegi politikai osztály tagjai, hiszen ez a kiskapuktól hemzsegõ, kibúvók tömkelegét rejtõ jogi útvesztõ ma inkább a kevésszámú, ám annál nagyobb befolyásolási és érdekérvényesítési képességekkel bíró politikai és gazdasági maffia érdekeit szolgálja. A maffia szó használata úgy érzem teljesen indokolt, lásd Karsai: „velem azt csinálhatnak, amit akarnak, csak a családomat hagyják békén!”. És akkor egy ilyen szituációban tényleg az a leglényegesebb, az a legfontosabb, hogy adó-e a vizitdíj vagy sem? Magam nem különösebben szimpatizálok Gaskó úrral, a Liga Szakszervezetek fõ hallja kendjével, de a múltkor, kissé a kádári kor után nosztalgikus érzése114
ket ébresztõ, a krumplileves elnevezésével kapcsolatosan tett kijelentésével a legmesszemenõbbekig egyetértettem magam is. Attól, hogy több biztosítós helyett több pénztárasnak nevezik a rendszert, attól még ugyanúgy magánzsebekbe fog vándorolni a köz pénze, ez napnál is világosabb mindenki számára, kár tovább rágni a gittet, mert még megzápul a szánkban. És akkor egy ilyen szituációban tényleg az a leglényegesebb, az a legfontosabb, hogy adó-e a vizitdíj vagy sem? Azurák úr, az ég szerelmére! Ne szórakozzunk már! Olcsó játék ez, hülye gyerekeknek! Persze tudom én, hogy egy profitorientált világban, ráadásul egy olyan országban, mint a mienk (ha még egyáltalán a mienk!) még egy vesszõnek is nagy jelentõsége van, hogy hova kerül egy papíron. Nálunk a gentlemen’s agreement, vagyis az úriemberek között szóban köttetett megállapodás gyakorlatilag ismeretlen fogalom. Vannak olyan „jogrendszerek”, ahol létezik a gentlemen´s agreement, amely nem csupán egy megállapodás meglétét feltételezi, hanem „úriembereket” is, akik azt betartják, de ez a mai Magyarországon gyakorlatilag kivihetetlen és kivitelezhetetlen, mivel a haszonelvûség és a profitmaximalizálás sok esetben magának a megállapodásnak a meglétét is megkérdõjelezi, az úriemberekrõl már nem is beszélve. Egyik nap még ezt mondják, másik nap már annak az ellenkezõjét. Itt van példának okáért a vizitdíj, amirõl – aki eddig még nem tudta volna, most – Dr. Kolláth Györgytõl megtudhattuk, nem a háziorvos bevétele, csupán kezelésre marad nála. Talán a kedves Olvasó is emlékszik még annak az orvosnak az esetére, aki lemondott a vizitdíjról, nem szedte be azt, mondván, ha az õ bevétele, akkor õ elegánsan lemond róla, mégis ennek ellenére több mint háromszázezer forintra megbüntették. Most Kolláth úr felvilágosította az egyszeri tévénézõt, hogy a vizitdíj valamiféle egészségügyi alapot illet meg, csak ez az alap használatra a háziorvosnál hagyja az összeget, így tehát a törvény betûje szerint jogos volt a bírság, a büntetés kiszabása. Az nem az õ pénze, csak kezelésre hagyják nála, következésképpen nem volt joga hozzá, hogy lemondjon róla! 115
Itt álljunk meg egy röpke polgári szóra, Istenben szeretett felebarátaim! A köz vagyonát az állam(hatalom) csupán mûködtetésre kapta meg, nem örökbe. Az nem az õ vagyona, csak nála hagyták! Következésképpen nem volt joga hozzá, hogy privatizáció (FIGYELEM!!! PRIVO= FOSZTANI!!!) címszóval – ahogyan azt a miniszterelnök eftárs mondotta – játékpénzért elkótyavetyélje! Tessék mondani, hol marad a felelõsségre vonás? Már megint ezekre a mocskos kommunistákra oly jellemzõ rohadt kettõs mérce! A romlandó ember által az istenit majmolni, utánozni akaró összetákolt jog, az írott törvény betûjének kizárólagos és megkérdõjelezhetetlen mindenek feletti elsõbbsége az, ami leküdi megalázóba a jó erkölcsöt, a morált és a tisztességet. Ismét idézzük emlékezetünkbe e helyt is a végóráit élõ egykori vaskoronás kis-nagy ember a szegfûmintás utódpárt számára örökül hagyott, s kétségkívül hosszúidõre iránymutató szavait, miszerint: „Lehet, hogy nem erkölcsös, amit teszünk, de jogszerû!” Az, hogy a jog embere kizárólag a paragrafusokon lovagol, még elmegy, sok szódával. De az, hogy a média botcsinálta önkéntes hang- és mérvadója is köti az ebet a karóhoz és leragad ennél az egyetlen momentumnál, az már végképp kisszerû. Érdekes módon, a kormánykoalíció tenyerébõl evõ és engedélyüket jóval idõ elõtt meghosszabbító kereskedelmi csatornákon valahogy sohasem hallani a várható következményekrõl, egyszer nem említenek meg külföldi példákat, pedig bizonyára érdekes lenne szembesülni azokkal a tapasztalatokkal, melyek olyan országokban alkotják a mindennapi gyakorlatot, ahol ez, vagy az ehhez hasonló rendszerek már régóta bevezetésre kerültek. Azért nem azt írom, hogy mûködnek, mert az információk alapján némely esetben hát, hogy is mondjam csak, sok mindennek lehet nevezni a dolgot, csak mûködésnek nem. Legalábbis az ember szemszögébõl egészen biztosan nem! Persze Horváth Ágnes profitorientált világában ki a rossebet érdekel, hogy mi lesz velünk, emberekkel? Hiszen Horváth Ágnes pro116
fitorientált világában egy kórház azért épül meg, hogy eggyel több rentábilisan mûködtethetõ gazdasági egység nõjön ki a földbõl, nem pedig azért, hogy ott embereket gyógyítsanak, vagy életeket mentsenek. Nincs is mit csodálkozunk azon, ha a majd’ 300 milliós Amerikai Egyesült Államokban mintegy 45 millió amerikai semmiféle biztosítással nem rendelkezik. Az olyan rendszer pedig, ahol ilyen sokan vannak, akik nem képesek igénybe venni a biztosítást, az a rendszer egészen biztosan nem életszerû. De az sem, amire Hollandiában láthattunk példát, ahol csak hatalmas hitelfelvétel segítségével tartható életben a rendszer. Errõl valahogy elfelejtenek szót ejteni a hatalomnak pitizõ kormányzati szócsövek. A minap hallottam a „kanadai úriember esete a perforált vakbéllel” címû történetet. Nagyon tanulságos. Bevitték a fószert a kórházba perforált vakbéllel. Az orvosi team azon melegében nekiállt téemkázni rajta. Rutinmûtét. Vakbél kiugrott, a delikvens pedig gyógyultan távozott a kórházból. A biztosító állta a költségeket. Most persze kérdezhetnék, hogy miért is figyelemreméltó ez az ügy? Azért, mert itt még nem ért véget. Ugyanis páciensünket a sikeres kórházlátogatás után a biztosító – hogy azzal a bizonyos aranykézfogással, vagy anélkül arra vonatkozóan nincsenek hitelt érdemlõ információink –, szóval a biztosító páros lábbal rúgta ki egészen addig tisztelt ügyfelét. Megváltak tõle, mondván innentõl már kockázatot jelent. Gondoljanak bele! Még a személygépkocsiknál is kedvezõbb elbírálásban részesülünk, ha valami gáz van, átkerülünk a Bonus rendszerbõl a Malusba, de legalább továbbra is biztosítva van a kocsi. Nem úgy az embernél!, Ott azonnal röpülsz. Az esetet hallgatva nekem még az jutott eszembe, ugyan vajon milyen kockázati tényezõ léphet fel? Az ürgének van egy vagy két tartalék vakbele, amely késõbb még szintén perforálódhat? Vagy mi? Nem vagyok orvos, nem értek hozzá, csak kérdezem. 117
X évig fizetjük a TB-járulékot, normál esetben soha, vagy csak alig-alig vesszük igénybe az egészségügyi „szolgáltatást”. És akkor egy ilyen szituációban tényleg az a leglényegesebb, az a legfontosabb, hogy adó-e a vizitdíj vagy sem? Nem barátaim! A leglényegesebb az, hogy minél többen elmenjünk és IGEN-nel szavazzunk! Látjuk, tudjuk, érezzük, hogy mire megy ki a játék! Nem könnyû betolni egy defektes (média)úthengert, de ezeknél az ember sose tudhatja. Ismerjük õket hosszú és kínkeserves évtizedek óta, szorult helyzetben mindig összekapják magukat, mindig kitalálnak valami borzasztót! Jó Ha Figyelünk! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
118
A MEGTESTESÜLT ÖNZÉS MAGA
Az, ami most zajlik. Mert mirõl is szól? A népszavazás. 300 forintról? Vízióról? Annak hiányáról? Kormányváltásról? Is. De szól még valami másról is. Leginkább másról szól. Rólunk. Arról, hogy hagyjunk fel végre a végletekig teret nyert önzéssel! Ne csak magunkra gondoljunk! Itt és most. Gondoljunk a gyermekeinkre, a leendõ gyermekeinkre! Õk a jövõnk! Tudom, hogy közhely számba megy, de akkor is igaz. A kimûvelt emberfõk sokasága az egész nemzet érdeke, beruházása a jövõbe. Ha akad olyan ember, akinek a számára semmit sem jelentenek az isteni értékek, a racionalitás hideg és rideg kalkulációit elvégezve õ is ugyanarra az eredményre jut – elég, ha vigyázó szemünket Párizs helyett ezúttal a hosszú ideje a GDP lista legelején tanyázó Szingapúrra vetjük – egy ország, egy nemzet életének és jövõjének szempontjából a szó átvitt és egyben legszorosabb értelmében is a legkifizetõdõbb beruházás az oktatás és az egészségügy. Egészséges és mûvelt nemzet vihet véghez csuda dolgokat. 119
Hagyjuk már ezt az individuumot, a végletekig istenítõ önzõ ostobaságot! Az élj a mának felelõtlenül önzõ és pazarló kicsinyes, pillanatnyi látszat örömöket hozó tobzódását. Ahogyan azt címéül adta Elliot Aronson csodálatos könyvének, az ember az egy „Társas lény”. Az individuum nagyszerûsége is csak egy közösségben ér valamit. Ott viszont nagyon sokat. Azzal ahogy és amit tesz – nem magáért, hanem – a közösségért. Tegyünk hát a közösségünkért! Nagyobb családunkért, a Nemzetért! Ne legyünk önzõk! Legyünk szolidárisak! Most már végre tettekben is! Hogyan? Úgy, hogy elmegyünk szavazni, vagyis az egyetlen ránk esõ voks erejéig felvállaljuk felelõsségünket abban a nemes közügyben, hogy jó irányban haladjon tovább a hazánk, a nemzetünk. Úgy, hogy amikor a szavazófülke magányában – miután ellenõriztük a színes lapokat, hogy nem azonos kérdések vannak-e rajta, mert akkor ugye nem lesz érvényes a szavazatunk –, behúzzuk az IGEN-eket! Az IGEN-eket, hogy végre nemet mondhassunk az itt ragadt múltra. A visszalopakodott diktatúrára. Úgy, hogy gondolunk a gyermekeinkre, a jövõnkre. S egyúttal gondolunk az öregeinkre is. Ne feledjük el, nélkülük nem lehetnénk itt! Tiszteletreméltók õk, hát adjuk meg nekik a tiszteletet azzal, hogy legalább élni hagyjuk õket! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
120
MAGA A MEGTESTESÜLT GONOSZ
Ez az ember egy szörnyeteg. Aljasul lealacsonyít, a közélet fontos kérdéseit a mûveletlen buta bugris bunkó színvonalára a végletekig leegyszerûsíti. Nem engedi, hogy az egyes ember szabad gondolatai, józan mérlegelése és cselekvõ tettei révén a társadalom teljes jogú tagjának érezhesse magát. A szellemi, spirituális „szárnyalás” magasságaiból a racionalitás rideg talajára rángat le bennünket. Nincs szükség több demokratára, itt vagyok én! A fásult közöny passzivitását próbálja ránk erõltetni, mondván, csak én tudom megváltani ezt az országot. (Érdekes, hogy az ellenzéket ócsárolva ugyanezt a „megváltani az országot” kifejezést használta, miközben Orbántól egyetlen egyszer nem hallottuk, hogy a Fidesz meg akarná váltani Magyarországot. Csak Gyurcsány képzeli be magának, hogy valamiféle istenségszerû képzõdmény. Mint nagy példaképe, Bushman, a nem sokára leköszönõ ámerikai majomember, aki elmondása szerint magától a Teremtõtõl kapott személyes infót, hogy márpesig Irakot most rögtön le kell rohanni.) Ha arról írnának ki népszavazást, hogy mindenkinek ingyen legyen a pálinka, naná, hogy azt is megszavaznák az emberek. (Jelzem, én nem!) Mér nem arról írnak ki népszavazást, hogy legyen ingyen a víz, mer az is qrvára fontos ám az emberek számára?! Vagy legyen ingyen a BKV! (Jelzem, a Butapest határát jelzõ táblákon kívül is élnek még emberek!) 121
Nincs mit tenni, gyerekek, ez tényleg ennyire hülye! Mégis csak sikerült nekik. Megcsinálták. Ezt is. Betóták a defektes médiaúthengert. Mindenütt azt olvassuk, arról hallunk, biztos az IGEN-ek gyõzelme. Kivéve a gyevi bírót! A múlt vasárnapi Napló adásában feltett kérdésre, miszerint „Ön megtartaná-e a vizitdíjat?” a megkérdezettek 57%-a válaszolta azt, hogy hát persze, hogy megtartaná. Azurák gyerek persze azonnal hozzátette, hogy nem reprezentatív a minta. Õk is érezték, hogy a 70, esetleg 80% teljesen irreális lenne – most még, a manipulációnak e korai szakaszában –, úgyhogy jó lesz egyelõre csak a felénél valamivel több, megy ez majd még feljebb is. Gondosan és ügyesen felépített manipulációs kampány ez. A másnap reggeli Mokka címû adásban Jakup már arra hivatkozhatott, hogy lám-lám, a Napló tegnapi adásában a szavazók többsége már a vizitdíj mellett voksolt. Most meg Francisco túlmozgásos ellenzékrõl szóló, Viktor királyt fikázó interjúja, majd ez a Széchenyi forog a sírjában kezdetû reggeli intermezzo az ölebmédia kiszemelt prominens szócsövén. Fel van ez építve, kérem tisztelettel, lépésrõl-lépésre, úgy, ahogy az köll, ahogyan az az agit-prop osztály régi, jól bevált nagykönyvében meg vagyon írva. Évtizedekre szóló elõnyük van e tekintetben, már-már behozhatatlannak látszik, és vissza is élnek vele. Gátlástalanul. Ez a mocskos hazudozó, teli torokból leteremt mindenkit, aki ellent mer mondani neki, majd azonnal megvádolja azzal, amimben kétségkívül õ a legnagyobb mester ma Magyarországon, nevezetesen, hogy hazudott. Aszongya ez a hórihorgas ripacs, hogy az ellenzéknek 300 forintban kimerül az ország víziója. Bezzeg neki! Mindenesetre érdekes, hogy azonnal a pálinkáról kiírandó népszavazás jutott eszébe példálózás gyanánt. Azé’ ez is egyfajta jelzésértékû momentum. 122
Azon gondolkodám, hogy ha ilyen kutyaütõ ez a túlmozgásos ellenzék, akkó’ vajon mi a rossebér nem a pájinkáról, a vízrõl, meg a BKV-rõl írtak ki népszavazást? Mocskosul aljas ez az ember. És vérlázítóan arrogáns. Nem elég, hogy magát és sleppjét önkényesen a jog fölé helyezte, még pofátlanul arcátlan arroganciával bele is vigyorog a képünkbe a modernkori bérrabszolgatartók nyugalmával és aszongya nekünk, majd beleveretem a konok fejetekbe, hogy én, és csakis én tudom, mi a jó nektek, ha beledöglötök, akkor is. Könyékig beletúrt a zsebünkbe, onnan az összes mozdítható lóvét kivette, majd azon kesereg naphosszat, hogy a buta magyarja nem képes fölfogni azzal a csöppnyi agyával, hogy hát kérem szépen, ez Nyugaton is így megy, ottan az emberek gondoskodnak magukról. Csak a szerencsétlen azt nem teszi hozzá, hogy az ottani többszörös keresetekbõl telik is rá, hogy öngondoskodjanak. No meg persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy Nyugaton nem volt ötven év államszocializmus, ahol a népet megfosztották a tulajdonától, így az egymást követõ nemzedékeknek volt mit egymásra hagyományozni. De persze ez, már nem érdekes, tessék öngondoskodni magunkról. És akkor csodálkozunk, hogy az efféle, a mûminiszterelnök fogai kerítését elhagyó ostobaságok és sületlenségek hallatán a magyar ember zsebében szalonnázás céljából tartott bugyli bicska félautomatikus üzemmódban azonnal kinyílik? Elkezdték megdolgozni a népet. A gondolkodásra láthatólag képtelen konzumidióta barmok számbeli fölényét próbálják kihasználni most is, ahogyan azt már tették eddig is számos esetben. De ez még elmenne, sok szódával. Õk ilyenek, ezt már megszoktuk tõlük. Na de az, hogy egy ország kormányfõje egy teljes jogú európai uniós tagállamban, ráadásul egy olyanban, amely magáról teli torokból üvöltve fennen hirdeti, hogy egy demokratikus jogállam, szóval egy ilyen országban a kormányfõ minden erejével azon van, hogy az állam polgárait lebeszélje a (közvetlen) demokrácia gyakorlásáról, az minimum érthetetlen. 123
Ez az ember egy szörnyeteg. Maga a megtestesült gonosz. Nem értünk van, hanem ellenünk. Itt következne még egy gondolat, ami eszembe jutott, de azt nem írom ide, mert akkor az állam erõszakszervezete útján nagy valószínûség szerint ezen írás leközlése után azonnal letartóztatna. Nincs hova hátrálnunk! Ha a demokrácia utolsó megmaradt eszközét is – passzivitással, közönnyel, erõszakkal, csalásokkal, vagy általunk eddig még elképzelni sem tudott eszközökkel – kicsavarják a kezünkbõl, akkor védekeznünk kell! Minden eszközzel, minden áron! A népet, a néppel, a népért! Ezt az utolsó tiszteletkört, tisztelgésképpen a demokrácia iránt, még le kell futnunk. Csak rajtunk múlik, hogy mi következik azután. Béke Veletek! Készüljetek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
124
A POSTÁS MINDIG KÉTSZER CSENGET? – avagy A diktatúra arcátlansága –
A 2004. december 5-ei népszavazást megelõzõ kampányban láttunk már ezt-azt. 2002, a megindult fejlõdés után érthetetlennek tûnõ vereség óta túl vagyunk két nem akármilyen csalásokkal és hazugságokkal tarkított országos méretû erõfelmérõn, valamint egy tét nélküli európai uniós szösszeneten. Azt hisszük, hogy már mindent láttunk. Pedig dehogy! Ülsz a tévé elõtt reggel, és immáron nem tudom én hányadszor, torkodon akad a falat, azt hiszed, már nem tudom én hányadszor, hogy leesel a székrõl attól, amit hallasz, amit látsz. Asszem ez mán a tragikomikumon is messze túl van. Aszongya a szpíker a zajládában, hogy egy kecskeméti postás valami 1400 darab választási értesítõt égetett el saját kezûleg, mer’ hogy megrettent a feladat nagyságától. Valamelyik debreceni kollégája pedig többszáz hasonló rendeltetésû papírost ásott el. Már itt lekoccolsz, majdnem elviszed a gombát is, de itt még nem érnek véget a megpróbáltatásaid! Igazából akkor fogsz padlót, amikor megszólal a Magyar Posta szóvivõje, és akképpen magyarázza a magyarázhatatlant, hogy aszongya, ezeknek az eseteknek nincsenek politikai összefüggései. Na itt volt az a pont, ahol nem kaptam szikrát! Csávókám, akinek mellesleg ez a munkája, mármint hogy kézbesíti a küldeményeket (elvégre póstás vóna, vagy mi a szösz), elássa, elégeti, na mit, hát pont a választási értesítõ cédulákat! Nem mást! Nem máskor! Itt és most! 125
Ilyen van? Hallottál te már olyanról, hogy mondjuk nyugdíjkézbesítés idején, valamelyik derék kézbesítõ mélydepresszióba esve fogja magát és rágyújt néhány húszezresre, mer’ hogy õ mostan itten megrettent a reá váró feladat nagyságától? Mondjuk, elfüstöli a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok havi megélhetését? Hallottál te már valaha is ilyen híradást? Mer’ én még nem. (Nem szereti a lelkem a kihívásokat! Szeretnél egy ambiciózus csapat tagja lenni? Stb. bla bla bla. Hát õ nem szeretne. Van ilyen!) Élõ ember nincs ma Magyarországon, aki ezt elhiszi. A piromániás kézbesítõ állítólag nem rég dolgozik ebben a munkakörben. Nekem az is eszembe jutott, mi van, ha esetleg a titkosszolgálat beépített emberei buktak le ily módon? Mindenfélét hall az ember. Halottaknak is kiállítják a szavazócédulát, hadd növeljék a létszámot – papíron! Annyival is nehezebb lesz megfelelni az érvényes és eredményes kritériumnak. Míg az élõk sorából eltávozottak már nem sok vizet zavarnak, azok, akik viszont nagyon is köztünk vannak, és élnének szavazati jogukkal, közülük viszont sokan nem kapják kézhez a kopogtatócédulájukat. Ki tudja, talán elásták, vagy elégették?! Ki van ez találva! Az igazi baj ott kezdõdik, ha a listán sem szerepelnek! És ezek után még csodálkozunk, ha a szavazók tekintélyes hányada eleve úgy indul neki a referendumnak, hogy eleve elkönyveli magában, biztosan csalni fognak? Ne csodálkozzunk. Biztosan csalni fognak! Csak a vak nem látja. (Itt jegyezném meg ismételten, hogy történik mindez a XXI. században Európa kellõs közepén egy ún. teljes jogú európai uniós tagálla,ban, mely állítólag még demokratikus jogállam is!) Éppen ezért kell mindannyiunknak elmenni. Olyan sokan, olyan elsöprõ többséggel kell megállj-t parancsolnunk ennek az arcátlanul pofátlan arroganciát felvonultató hatalomnak, hogy ne tudják elcsalni az igazságot, bármiben és bármennyire is mesterkednek. 126
Bárki bármit is mond, itt most már nem elég, ha csak sokan leszünk! Elegen kell, hogy legyünk! Elegen kell, hogy legyünk, mert már nagyon elegünk van! „Megjött a tavasz! Érzik?!” – harsogja mellettem a tévében Francisco, a mûminiszterelnök. Érezzük bizony! Vagy ahogyan azt a dúsképzeletû nép egyszerû gyermekei szokták volt mondani egy találó szófordulattal: „Érzem a tavaszt, húzom a ravaszt!” Amikor a hatalom és csicskásai pofátlanul belevágják a hazugságot a pofánkba, hát akkor bizony nehéz józannak és higgadtnak maradni. Nincsenek politikai vonatkozásai a dolognak, nincsenek politikai összefüggések. Hát akkor mik vannak? Hallottál te már ilyen vagy hasonló híradásokat a gengszterváltás óta lezajlott akármelyik országgyûlési választások alkalmával? Mer’ én nem. Érdekes, éppen most, éppen itt és éppen a kopogtatócédulákkal fordult elõ ilyen? Mindeközben lassan már komplett kiskátékat tölthetsz le a netrõl arra vonatkozóan, hogy mire kell odafigyelni a népszavazáson, hogyan vághatnak át a palánkon. Tudod? Pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! Ez a pofátlanul arrogáns diktatórikus hatalom, amely magát önkényesen a jog fölé helyezte, egyelõre még tobzódik. Vannak, akik azt mondják, ez már a vég kezdete. Mások szerint csak laza átrendezõdés várható, a gyarmattartó, a kenyéradó gazda ráunt kedvenc ölebjére, a telhetetlen túlmozgásos ripacs mohóságával úgy tûnik kihúzta a gyufát, no meg arról sem feledkezhetünk meg, hogy a változatosság gyönyörködtet. Új mûsorhoz új férfi kell, ezt õk sosem felejtik el… Mindeközben a csendes vagy kevésbé csendes többség az életéért küzd. Harcol ez ellen az arctalan pénzviszonyokba menekült arcátlanul 127
pofátlan és pökhendien diktatórikus hatalom ellen. És jelenleg úgy néz ki, nyerésre áll. De legalábbis egy szakaszgyõzelem elõtt. És úgy tûnik, a saját fegyverével fogja legyõzni a valamilyen tévedés folytán itt ragadt múltat. A nép, az istenadta, az áldemokrácia vázrendszerét alkotó, a gengszterváltáskor szükségszerûen létrehozott jogi keretrendszert végre megtölti tartalommal és elkezdi mûködtetni. Ne maradjunk szégyenben! Ne mondhassa ránk senki azt, hogy aljas és/vagy mûveletlen nép él e honban, amelyik ahelyett, hogy a pokol fenekére küldené ezeket a hitvány fickókat, huzamosabb ideig megtûri õket maga felett. Mindnyájuknak el kell menni! Éljen a magyar szabadság! Éljen a Haza! KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
128
A SZOCIALISTA NAGYVÁROS – avagy A Mecsek tényleg hermetikusan lezár mindent? –
Pécs, vagy ahogyan a dús képzeletû nép ajkán az urbánus frazeológiában elterjedt, Mediterrán Moszkva – legalábbis papíron – az ország ötödik legnagyobb városa, mintegy százhatvanezer lakossal. A kommunizmus utolsó déli fellegvárának elszigeteltségét nézve gyakorta szoktam volt mondani, „a Mecsek hermetikusan lezár mindent.” És valóban. Ma, 2008-ban, alig pár nappal az egész ország számára immáron egyetlen reményt jelentõ népszavazás elõtt Magyarországon akad egyetlen egy olyan hely, ahol nem a közutálatnak örvendõ, az országot megnyomorító és lélektelen precizitással kizsigerelõ zsarnokot fütyülik ki, hanem ellenlábasát, akinek annak idején (velünk együtt) rezzenéstelen pókerarccal belehazudtak a képébe. „Megáll az idõ”, jut eszembe a régi sláger elsõ sora. Hát, kedves barátaim, itt tényleg megállt. Még hogy nem vörös város? Még hogy nem kommunista város? Még hogy mit jövök én itt ezzel a gunyoros „szocialista nagyváros” titulussal? Hát ezt jövök! Hát mivel mással jöhetnék? Ahogyan azt Kalányos Winnetou, kisebbségi brácsamûvész bizniszmen családtagjainak ügyvédeikkel maroktelefonjaikon lefolytatott beszélgetéseinek második felében el szokott hangozni: „Ez a tényvalóság”! (Beszélgetés elsõ része? „Ott se vótam, ügyvéd úr”.) Igaz, hogy csak kb. húszan tüntettek a „megosztó” Orbán ellen, de azért ez mégis csak jelzésértékû. A Stockholm-szindróma ne tovább-ja. A túszul ejtett annyira beleszeretett a túszejtõbe, hogy immáron létezni sem tud nélküle. 129
Tetszenek érteni? Orbán a megosztó. Nem azt mondom, hogy feltétlen odaadással kellene rajongani Viktor királyért, de azért a két fazon között, ahogyan mondani szokás, zongorázni lehet a különbséget, és hát valljuk meg õszintén, nem éppen Francisco javára. A minap azon keseregtem, hogy a felsült Európa Kulturális Fõvárosa projekt után, mi tükék, vagyis tõsgyökeres pécsiek, vajon hogyan fogunk tudni a szemébe nézni honfitársainknak? Ekkora fokú presztízsveszteség után, amit ez a dilettáns városvezetés Pécsnek és az egész országnak okozni fog, ha megbukik ez a nagyívû terv, vajon járhat-e még emelt fõvel pécsi illetõségû polgár ebben az országban? Aztán rá kellett jönnöm, ha lúd, hát legyen kövér, az EKF projekt végéig valószínûleg már el sem jutunk, hiszen addigra nagy valószínûség szerint csõdbe megy a város. A kb. 37 milliárdos büdzsébõl valami 19 milliárd a tartozás. Komolyan mondom, lesül a bõr a képemrõl. No, de hát mit is várhatnánk egy olyan városvezetéstõl, amelyik szerint a Legfelsõbb Bíróság állásfoglalása csupán egy vélemény a sok közül? Ilyen van? 2008-ban? Európa kellõs közepén, egy magát demokratikus jogállamnak hirdetõ országban? Tessék mondani, ez itten az Európai Unió? Ezek kicsiben is olyanok, mint nagyban. Csalnak, lopnak, hazudnak. Csak a korrektség kedvéért, idézzük fel a Pécsi Újságban megjelent 2008. március 5. szerda 12:28 keltezésû sajtóközleményt: „De Blasio szerint illegitimmé vált a pécsi közgyûlés SAJTÓKÖZLEMÉNY: „De Blasio Antonio fideszes néppárti képviselõ üdvözölte a Legfelsõbb Bíróság azon állásfoglalását, amelyben kimondta, hogy a töredékszavazatok visszaosztásának nem feltétele a közös lista, így a 130
2006-os évi pécsi önkormányzati választásokon a jobboldali pártok jogtalanul estek el két mandátumtól. A pécsi európai parlamenti képviselõ sajnálatosnak tartja, hogy annak idején a Baranya Megyei Bíróság - mint bebizonyosodott, jogilag nem helytálló - döntése következményeképpen a városvezetés legitimációja a közgyûlés megalakulásának pillanatától megkérdõjelezhetõ. A közgyûlés összetétele nem a választók akaratát tükrözi, ezért illegitim. De Blasio Antonio rámutatott, hogy elfogadhatatlan az a gyakorlat Magyarországon, hogy a politikai hatalmat hazugsággal, csalással vagy akár téves döntésre alapozva gyakorolják akár kormányzati, akár önkormányzati szinten. Az Európai Parlament néppárti képviselõje hangsúlyozta, hogy egy ilyen legitimációs válság esetében - dacára annak, hogy a Legfelsõbb Bíróság állásfoglalása nem kötelezi az érintetteket arra, hogy a jelenlegi jogtalan állapoton változtassanak - egy európai jogállamban elvárható, hogy a demokratikus elvek tiszteletben tartása mellett Pécs város közgyûlése feloszlassa magát, hogy új választások kiírása után a városvezetésbe azok és olyan arányban kerüljenek be, akiket a város polgárai megválasztanak. De Blasio Antonio véleménye szerint egyedül ez lehet az európai politikai kultúrának megfelelõ megoldás. A fideszes képviselõ nem érti a szocialista városvezetés azon nyilatkozatát, mely szerint a Legfelsõbb Bíróság állásfoglalása csak egy vélemény a sok közül. De Blasio Antonio súlyos tévedésnek tartja, ha valaki szerint a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága állásfoglalását figyelmen kívül lehet hagyni. Magyarország demokratikus jogállam, és erre az alkotmányos tételre hivatkozással nem lehet a jövõben tovább fenntartani az antidemokratikus helyzetet. A 131
fideszes európai parlamenti képviselõ álláspontja szerint a közgyûlésnek fel kell oszlatnia magát, és haladéktalanul rendkívüli önkormányzati választásokat kell kiírni Pécsett, így a pécsi polgárokra bízva a jelenlegi tarthatatlan helyzet megoldását.” Forrás: Pécsi Újság
Úgy tûnik, nemcsak a jelenleg regnáló mûminiszterelnök illegitim, ne felejtsük el, belehazudott egy egész ország, egy nemzet képébe, de alsóbb szinteken, az utódpárt helyi csicskásai is azok. Épp itt van hát az ideje, hogy lekeverjünk egy jó nagy makarenkóit – kizárólag nevelési célzattal, természetesen – ennek az arcátlanul pimasz, gõgös és arrogáns hatalomnak, tanulják meg végre, hol lakik a magyarok istene. KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára Mediterrán Moszkvából
132
AZ ALJAS ÉS MÛVELETLEN ZSARNOK
„Megjött a tavasz! Érzik?!” – harsogta még nem is oly rég a televízióban Francisco, a mûminiszterelnök. Érezzük bizony! Vagy ahogyan azt a dúsképzeletû nép egyszerû gyermekei szokták volt mondani egy találó szófordulattal: „Érzem a tavaszt, húzom a ravaszt!” Hát most, a nép, ha csak képletesen is, de a zsarnok halántékához szorította a fegyvert és meghúzta a ravaszt. A politikai elemzõk szerint egyöntetûen totális vereség a kormány és totális vereség a szegfûmintás utódpárt számára az idei elsõ referendum. Horn Gábor – ha jól emlékszem õ a felelõs a koalíciós pártok egymás közötti kapcsolattartásáért –, csatlakozva a mûminiszterelnök qrvaországos stilisztikai ámokfutásához, hogy is mondjam csak, a verbalitás széles körben elterjedt, ám a maga egyszerû drasztikusságában vulgárisan alpári kifejezésmódjának eszközkészletét felhasználva imígyen foglalta össze a történteket – figyelem, autentikus idézet következik: „Nem azt mondták Feri, azt mondták, hogy menj a picsába!” Mi a magunk részérõl, igaz, némiképp talán emelkedettebb hangulatban mindösszesen csupán annyit kérdeznénk: Mikor indulsz Feri? Második kérdés: Miért nem elõbb? De mielõtt még a gunyorosság ingoványos talajára tévednénk, figyelmünket szenteljük inkább a jelzésértékû momentumokra. Merthogy akadnak szép számmal. 133
Aki látta a felvételt, annak minimum érdekes, ahogy Kóka Johnny kipillant a Hír Tv kamerájára és elmosolyodik. Igen, az a Kóka Johhny, aki darab idõvel ezelõtt még kart karba öltve Franciscóval együtt menekült a Fidesz-bérenc csatornának kikiáltott elektronikus médium operatõre elõl, sõt, a nagyember még oda is szólt neki, vigyázz, vesznek! Most úgy tûnik semmi gond, vegyék csak, hadd lássa ország-világ, hogy röhögöm ki a koalíciós partnert, annak elnökét, aki úgy mellesleg a miniszterelnök is. Szembe parolázok vele, de amint elfordul, belevágom a nagykést a hátába. Hiába no, majd’ elfelejtettem, dejszen mán Horn Gyufa óta tudhassuk, hogy ez a koalíció érdekházasság a javából! Folyton ezt hangoztatták. Ó pardon, kommunikálták nekünk. Nem közös értékek, hanem jól behatárolható külön érdekek mentén köttetett. Nem tudom érzik-e, de szerintem, van valami diszkrét bája a dolognak. A nyikhaj kis államtitkár csak úgy lazán elküldi a regnáló miniszterelnököt, kvázi a nagyfõnököt melegebb éghajlatra. Ráadásul mindezt úgy, hogy lemegy adásba. Mit jelent ez? Ez barátaim az Úrban azt jelenti, amit annak idején a bülbülszavú titokszolgánál is megtapasztalhattunk. Lehet, hogy a stróman (értsd: a miniszterelnök) megy, de mi, mármint õk, az SZDSZ marad. Az idegen test a nemzetben, az SZDSZ. A torkunkon akadt, ez bizony még jó ideig itt marad. Mi tegnap este Schneider úrral minden körülmények között az Operában voltunk. Az SZDSZ minden körülmények között a parlamentben marad. Tetszettek hallani a kommunikációt? Túlteljesítették a tervet az eftársak, 350.000 szavazat helyett 500.000 liberális voks érkezett. Hadd kérdezzem meg e helyütt, akkor ebbõl az következik, hogy a Fidesz 80% körüli párt? Merthogy 80%-ot meghaladó a résztvevõk között az IGEN-ek aránya. Ajajj, nagy a baj! Kóka Johnny sietett is azonnal megnyugtatni a külföldi befektetõket (értsd: a kenyéradó gazdát), hogy itten kérem 134
nincsen semmi baj, minden a lehetõ legnagyobb rendben van, kicsikét elcsúsztunk most egy aprócska banánhéjon, de aggodalomra semmi ok, azonnal korrigálunk. Mindeközben az agresszív tetû, akirõl épp az imént tudhattuk meg, hogy itt lenne az ideje végre, ha elkezdene szedelõzködni, és készülõdni valahová, innen nagyon messzire, de még pediglen sebtiben, szóval Ájtatos Manó a valóságtól teljesen elrugaszkodva a tízen akárhány százalék NEM-ek oszlopocskáinak árnyékában arról papol nekünk bicskanyitogató módon, hogy az ellenzék vereséget szenvedett, mer’ hogy a kormány még a helyén van, s helyén is marad! Az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók köreiben a dús képzeletû nép az efféle helyzetek megfelelõ verbális érzékeltetésére szokta volt alkalmazni a következõ szófordulatot, hogy aszongya: „És anyád, hogy van?” Az arrogáns zsarnok, miután könyékig benne turkált az emberek zsebeibe, majd onnan az összes mozdítható lóvét elvitte, még nem átall neheztelni, hogy a bunkó barom állampolgárja a pénztárcájára szavazott. Hát mi a rossebre szavazott volna, te szerencsétlen?! Arra, hogy önként és dalolva éhen dögöljön? Vagy a várólisták valamelyikén végezze? Hogy is mondta Francisco a lakossági fórumon? „A csaló a javunkat akarja! El is veszi!” Csakhogy, mi nem hagyjuk! A 2006-os miniszterelnök-jelöltek vitáján láttuk, hogy milyen a csaló, aki szemrebbenés nélkül pókerarccal belehazudik a pofánkba! Te magad mutattad meg, Francisco! Mi pedig nem felejtettük el! Megjegyeztük egy életre! (De legalábbis remélem, hogy 2010-ig nem felejtjük el! Nem szabad elfelejtenünk!) Persze megpróbáltatásaink itt még messze nem érnek véget. 135
Talán emlékeznek még rá, kevéssel ezelõtt a Napló címû mûsorban, ahol mindig megszavaztatják a nézõket, az összes többi felméréssel ellentétben az jött ki, hogy valami 57% megtartaná a vizitdíjat. 1 gond van. Qrvára nem egyezik az eredmény! Nem az gyütt ki! Sehogy se! Hogy a rossebbe van az, hogy ekkora az eltérés? Hazudtunk reggel, délben meg este. Trükkök százai, amikrõl nekünk nem kell tudnunk. Egy azért bizonyos. Következetesek. A hazudozásban és a manipulálásban mindenképp. A referendum napján a szavazók mintegy 70%-a mondta azt, hogy a kormánynak a helyén kell maradnia. Mármint a Napló szavazói Azurák szerint. Van még valaki, aki hisz ezeknek? Tudjuk, látjuk, értjük az üzenetet. Ez csak egy népszavazás volt, ennek semmi köze a kormányhoz, a hatalomhoz. Pedig dehogy nincs. A nép áthúzta a kormány intézkedéseit, ha tetszik, semmissé nyilvánította azokat. Nálunknál szerencsésebb történelmi fejlõdésû országokban idáig már eleve el sem jutnánk, de ezen a ponton aztán végképp bedobnák a törülközõt. No, de hát Magyarország az Magyarország. Tudják, a kivétel, amelyik erõsíti a szabályt. A szabál, az meg ugye szabál! De talán mégis akad egy halvány reménysugár! Aki figyelte Francisco legelsõ, sajtótájékoztató címszó alatt tartott megnyilatkozását, az felfigyelhetett egy ismét csak freudi elszólásra. Nem azt mondta, hogy visszaállítják a díjak bevezetése elõtti állapotokat, hanem azt mondta, hogy helyreállítják. Nagy különbség! Óriási különbség! Lehet, hogy valahol a lelkük legmélyén (már ha egyáltalán van nekik ilyen?!) õk is tudják, õk is érzik, hogy helytelen, amit cselekedtek. 136
A magam részérõl én tökéletesen megértem, hogy már-már feldolgozhatatlan „élményt” jelent a szocialista szavazóknak, hogy a nép a „baloldali értékekre szavazott” egy álbaloldali kormány ellen. A szolidaritásra, az egyes embert igazságtalanul sújtó terhek közös viselésére szavazott. A munkásszolidaritásra! Másként fogalmazva a keresztényi szeretet mellett tette le a voksát. Mondják! Önök el tudják képzelni azt, hogy egy felelõs államférfi, vagy vezetõ, ne szeresse a saját népét? Akiket vezet? Mert itt sajnálatos módon ez képzõdött meg. Adva van egy arrogáns ripacs, maga a megtestesült zsarnok, akinek legfontosabb tevékenységei közé tartozik, hogy a népet, a népét (a népét?) lebeszélje a demokráciáról. Majd miután a nép, az istenadta ráébred, hogy a kötelezettségei mellett (fizess adót, amíg bele nem döglesz) azért jogai is vannak, ráadásul a megátalkodott még él is ezzel a jogával, ez az aljas és/vagy mûveletlen bunkó azonmód ráripakodik, rápirít a népre, hogy na most aztán lesz ne mulass! Hogy jössz te ahhoz, hogy megmond nekem, mit tehetek és mit nem? Mi az, hogy én vagyok érted, és nem te vagy értem? (Csak halkan és zárójelesen, ahogy szoktam. Hölgyeim és uraim, a demokrácia egyik legrégibb, formájának a népszavazásnak alkalmazásakor a törvényhozás házát kordonnal zárják el a nép elõl. Mindez pedig történik az Úr 2008. esztendejében, egy ún. teljes jogú európai uniós tagállamban, amelyik magáról fennen hirdeti, hogy demokratikus jogállam. Kérem, nyugtassanak meg, hogy annak idején ugye nem erre tetszettek gondolni, amikor az EU mellé tették le a voksukat? Ez, Hölgyeim és Uraim, az Európai Unió nevû államalakulat totális csõdje. Szódemokrácia csupán, semmi más, hiszen megtûrik maguk között a zsarnokságot. Milyen demokraták az olyanok, akik megtûrik maguk között a zsarnokot? Mert az a vezetõ, aki nyíltan a néppel szembe megy, a nép ellen cselekszik, az, zsarnok.) A mûminiszterelnököt nem érdekli, mi lesz az öregekkel. Hallottuk, az öregecskedõ feleségeket le kell cserélni! De nem érdeklik õt a fiatalok sem. Pedig õk is lehetnek betegek, sõt gyerekük is születhet, ami 137
ugyan nem betegség, de indokolt az orvosi segítségnyújtás. Ráadásul a gyerekek gyakran betegek, sokszor kell velük orvoshoz menni. Emellett a szülõ akkor is elviszi, ha nem lett volna feltétlenül szükséges, de a gyerekek rovására normális ember nem vállal kockázatot. Emellett a gyerekek akkor is kérnek enni, ha betegség miatt a szülõk nem kapnak fizetést. Ez mind nem érdekes! Egy a lényeg, a profit meg legyen. A pénztárfõkönyv rubrikái gyarapodást mutassanak! És ha már Európát említettük! A kormánnyal szembe mi nem feledkezhetünk meg a matematikáról! Európai árakat csak európai bérekbõl lehet fizetni! Lehet, hogy az Európai Unió jelenlegi elsõ számú direktívája, a tõke és a javak szabad áramlása helyett, célszerûbb lenne az európai bérek bevezetését bevezetni, mert akkor nagy valószínûség szerint végre mindenki maradhatna nyugodtan a seggén a saját hazájában, ahol végre tisztességes munkáért tisztességes bért kapna és tisztességesen meg is tudna élni belõle. És talán még öngondoskodásra is futná belõle. Széchenyinek tulajdonítják a mondást az aljas vagy mûveletlen néprõl. Tudják, azokról, akik huzamosabb idõn át eltûrik, hogy hitvány fickók vezessék a nemzetet, ahelyett, hogy a pokol fenekére küldenék õket. Azt hiszem ezúttal is, mint már annyiszor, a nagy magyar bölcsességére kéne hagyatkoznunk. Ha már a hitvány fickókat sem tûrhetjük magunk felett huzamosabb ideig, vajon mennyire lehetünk nagylelkûek egy zsarnokkal szemben? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
138
DE VAJON MIÉRT CSAK MOST? – avagy Megkésett ötletparádé a színfalak mögül –
Ezt elqrtátok! Bassza meg! Felelõtlenek voltatok! Felelõtlen volt a Fidesz! Felelõtlen volt az Alkotmánybíróság! A nép is felelõtlen volt, és egyáltalán mindenki más is az volt, rajtam kívül! Csak én tudom a tutit! – harsogta nem is olyan rég elsõ kétségbeesésében Francisco, a mûminiszterelnök. Nem tudom, érzik a proletariátus primitív gondolkodás- és szemléletmódjából fakadó diszkrét bájt? Ájtatos Manó, a lárvaarcú zsarnok a szolgalelkületû siserehad élén olyasfajta kommunikációval hülyíti újabban a jó népet, mintha kis hazánk Svájc babérjaira törne, és kb. öt percenként tartanánk népszavazást, még a legkisebb településen is. Eftársak! E’ mán mégse járja, basszák meg! Hát micsoda dolog ez?! Nem lehet népszavazástól népszavazásig kormányozni! Mi lesz így a parlamenttel?! Nem mintha ötpercenként tartanánk népszavazást, de még ha így is történne? Mi lenne? A politikai korrektség kedvéért mondjuk azt, hogy az ingyenélõ bagázs végre megtanulja, hol lakik a magyarok istene? Úgy tûnik, az istenadta nép ezúttal túl messzire ment, kihúzta a gyufát az arrogáns hatalomnál. Emlékeznek még, mit mondott annak idején Francisco az otthonmaradókról? Aszonta, hogy õk egy amolyan light-os nemmel szavaznak. Hát nem aranyos? Hogy hazudik megint a kis bolsi! 139
A szocialista nagyváros öntudatos polgára ugyanis eleddig a népi naivitás állapotában leledzve bután azt gondolta, hogy 1 IGEN meg 1 NEM az pont ugyanannyit ér. És tessék! Mekkorát tévedtem! Az IGEN-ekhez ugyanis, tisztelt barátaim, minimum kopogtatócédula kell! El kell fáradnod a hozzád legközelebb esõ kijelölt szavazóhelyiségbe, ahol valamiféle hivatalos okirattal minden kétséget kizáróan igazolnod kell, hogy Te valóban Te vagy. Csak eztán kapod meg a szavazólapokat és adhatod le a voksodat. Nem így azonban a NEM-ekkel, ahogyan azt megtudhattuk a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó mûminiszterelnöktõl. A NEMekhez elegendõ, ha egyszerûen csak otthon maradsz. Komolyan mondom, beszarás. Jó, persze tudom én is, hogy az otthonmaradók mindig úgy szavaznak, ahogyan azt az éppen aktuálisan regnáló hatalom érdekei megkívánják, csak azér’ ez most már kicsikét uncsi. De a nép akaratát szentesítõ, és a hatalomra nézvést is kötelezõ érvényû referendum másra is ráirányította a figyelmet. Végre! Az Interneten olvastam: A Political Capital Institute és a Századvég Alapítvány ellentmondásokat érzékelt a népszavazás szabályozásában, és javaslatokat tett politikai használat újragondolására és újraszabályozására. (…) Fennáll a veszélye annak, hogy a népszavazási kezdeményezések a pártok kampányeszközeivé válnak, vagyis a rövid távú, haszonmaximalizáló politikai logikának alárendelten érvényesülhetnek. Másfelõl „a demokratikus politikai versengés végletekig vitt zérus összegû játszmává egyszerûsödött, amelynek beláthatatlanok a következményei, elsõsorban a gazdasági és társadalmi életre nézve“. A Political Capital Institute és a Századvég Alapítvány tehát kezdeményezik a népszavazás intézményének újragondolását, az errõl 140
szóló szakértõi-társadalmi párbeszéd megindítását. A két cég szerint új jogi szabályozásra is szükség van, de a meglévõ alkotmányos keretek megváltoztatását nem érintõ módon. A politikai életben gyökerezõ gond, hogy a népszavazás jelentõségét egyesek relativizálni, vagy elbagatellizálni akarják, ami a demokrácia gyengüléséhez vezethet. Akadhatnak viszont olyanok is, akik a politikai cselekvés egyetlen módját látják benne, ami szintén a parlamentáris demokrácia erejét gyengíti. A két cég szerint nem megengedhetõ, hogy politikai játszmák tétjévé és terepévé váljon a népszavazás intézménye, és az alkotmányos intézmények (Alkotmánybíróság, OVB) kiüresedésének és lejáratódásának a veszélye kialakuljon. „A politika nem a háború folytatása más eszközökkel, egy demokratikus politikai kultúrában az egymással versengõ politikai szereplõknek keresniük kell legalább a szakmai és társadalmi párbeszéd lehetõségét“ – figyelmeztet a közlemény.” Nagy tisztelettel kérdezném, miért éppen most? Miért csak most áll fenn annak a veszélye, hogy „a népszavazási kezdeményezések a pártok kampányeszközeivé válnak, vagyis a rövid távú, haszonmaximalizáló politikai logikának alárendelten érvényesülhetnek”? Eddig vajon mi a rossebér nem volt fontos ez az egész? Tán csak nem azért, mert most elõször történt meg az, hogy a hatalomnak kénytelen-kelletlen meg kellett hajolnia a nép akarata elõtt? „A demokratikus politikai versengés végletekig vitt zérus összegû játszmává egyszerûsödött, amelynek beláthatatlanok a következményei, elsõsorban a gazdasági és társadalmi életre nézve“ – mondja a két közvélemény-kutató nyilatkozata. És valóban. Amikor kikerülhetetlenül szembesítik a népet a zsarnokkal és az általa képviselt diktatúrával, amikor a szavak végre – ha csak kis idõre is, de – visszakapják valódi jelentésüket, akkor annak valóban beláthatatlanok lehetnek a következményei. A gyarmatbirodalmat feltétlenül kiszolgáló komprádor elit végzetesen hiteltelenné válik. 141
„A két cég szerint nem megengedhetõ, hogy politikai játszmák tétjévé és terepévé váljon a népszavazás intézménye”. Tegyük fel magunknak a kérdést: valóban ez történt? Kötve hiszem. Pontosabban, lehet így is magyarázni, természetesen, de ez csak amolyan mondvacsinált indok. Véleményem szerint a március 9-én lezajlott referendum a demokrácia megmentésére irányuló utolsó kétségbeesett sikoly volt, amit ez az elgyötört ország hál’ Istennek, még idejében ki tudott préselni magából. Magyarország kétségbeesett segélykiáltást hallatott befelé és kifelé egyaránt. Befelé az emberek felé. Mozduljatok már, különben elpusztultok! Kifelé pedig a demokrácia felkent lovagjaként tetszelgõ újdonsült szörnyszülött, a nagyságos és fényességes Európai Porta felé, hogy kapjanak már a fejükhöz, közösítsék ki maguk közül a zsarnokot. (Kicsikét megelõztem a koromat. Ma olvastam a neten, hogy Németországban kötelezõ tantárggyá kívánják tenni az iszlámot. Úgy tûnik tényleg nem sok van hátra, hogy az új Szovjetunióként funkcionáló EU esetében is megálljon a „nagyságos és fényességes porta” szófordulat.) De vissza a referendum témaköréhez! A két közvélemény-kutató cég azonban itt nem állt meg, javaslatokat is letettek az asztalra. Íme: „A népszavazás intézményének újraszabályozása – A Political Capital Institute és a Századvég Alapítvány jogi természetû javaslatai az alkotmányos kereteken belül 1. Az országos ügydöntõ népszavazás érvényességi küszöbével kapcsolatban helyre kell állítani a többségi elvet. Az országos ügydöntõ népszavazás akkor legyen érvényes, ha a szavazásra jogosult állampolgárok több mint fele részt vesz a népszavazáson. A lokális civil kezdeményezések erõsítése érdekében ugyanakkor a helyi népszavazásra indokolt alkalmazni a jelenlegi országos referendumra vonatkozó szabályozást. A helyi népszavazás tehát legyen érvényes akkor, 142
ha a szavazásra jogosultak több mint egynegyede a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott. 2. A népszavazás mindennemû költségét az államnak kell állnia. Azaz, az állam alapvetõ kötelezettsége, hogy minden releváns információ (érvek-ellenérvek) megjelenését biztosítsa. A népszavazással kapcsolatos költségekkel a kezdeményezõ szervezet, valamint az állami támogatásban részesülõ pártok és a kormány kötelesek a nyilvánosság elõtt elszámolni. Az aláírásgyûjtés megkezdésének idõpontjától a népszavazás napjáig terjedõ idõszakra vonatkozóan a felsorolt szervezetek – az ÁSZ ellenõrzése mellett – honlapjukon tegyék közzé elszámolásukat. Az elszámolás érinti a fizetett hirdetéseket, szóróanyagokat, rendezvényeket, valamint a kampánnyal kapcsolatos szervezeti kiadásokat (kampányszervezés, fizetett kampánymunkatársak bére) – mindent, ami az itt meghatározott idõszakban megjelenik és történik. 3. Le kell rövidíteni a népszavazási kezdeményezés benyújtása és a népszavazás megtartása közötti idõszakot. Erre lehetõséget kínál egyes ésszerûtlenül hosszú határidõk megváltoztatása. Ideális esetben a jogszabályoknak megfelelõ népszavazási kezdeményezés fél éven, háromnegyed éven belül a szavazók elé kell, hogy jusson. 4. A népszavazási folyamat felgyorsítása érdekében tehermentesíteni kell az OVB-t a nyilvánvalóan komolytalan kezdeményezések elbírálása alól. Ez nem tiltást vagy törvényi szûkítést kell, hogy jelentsen, hanem kaució bevezetését, amelyet minden olyan kezdeményezõ visszakap, amelynek, vagy akinek népszavazási kezdeményezésével kapcsolatban az OVB hitelesítette az aláírásgyûjtõ íveket. A kaució kérdésenként értendõ. 5. Egyértelmûvé kell tenni a kapcsolatot a sikeres népszavazási eredmény és az arról szóló parlamenti döntés között. A Parlamentnek a 143
népszavazás eredményérõl néhány, maximum három hónapon belül törvényt kell alkotnia, tartalmi változtatások nélkül. 6. Az eredményes és sikeres népszavazás esetén öt évben kell meghatározni azt az idõintervallumot, amely után a népszavazásból eredeztethetõ parlamenti döntés a jövõre vonatkozóan már nem érvényes” Jók ezek a javaslatok. De tényleg. Csak kicsikét megkéstek. Érdekes, amikor a pécsiek eddig soha nem látott mennyiségben elmentek szavazni, az országos referendum kritériumai nem voltak érvényesek a helyi népszavazásra. Pedig ha érvényesek lettek volna! De nem voltak. Akkor ez nem volt érdekes. Benn vagyunk a NATO-ban. Benn vagyunk az EU-ban! Akkó most mán innentõl megint álljon vissza, hogy a többség akarata dönt. Gondoljanak bele! Most, hogy az igazán fontos döntéseken – melyeket a kisebbség hozott meg!!! –már túl vagyunk, innentõl kezdve most már megint döntsön a többség! Elvégre ez lenne a demokrácia, a többség uralma, nem igaz? Figyelték a március 9-i népszavazás estéjén a tévémûsorokat ugye? Az összesben elmondták, hogy 50% feletti részvételt a mostani referendumon kívül csak a 4 igenes tudott felvonultatni. Vagyis mit jelent ez? Azt jelenti, hogy aki innentõl kezdve érvényes és ügydöntõ döntést akar, annak több mint négymillió embert kell rábírnia arra, hogy a szavazóurnák elé járuljanak. Azaz, ha megfogadják ezt a javaslatot, nagy valószínûséggel innentõl kezdve egyetlen országos méretû és a civil szféra által kezdeményezett népszavazás sem jár majd eredménnyel. A civil szférának ugyanis nincsen olyan anyagi és mediális háttere, mint a politikai (értsd: parlamenti) pártoknak, hogy a tömegkommunikációban hatékonyan és mindenkihez eljutva megismertethesse álláspontját. Avagy olyan súlyos helyzet szükségeltetik hozzá, hogy a nép úgy érezze, mint példának okáért most is érezte, hogy a szakadék szélére jutott, innen már nem nagyon van visszaút, hacsak a népszavazás sikere nem az. 144
Erre szokták aszondani mifelénk pajkosan összekacsintva, hogy ügyes. Félnek, szûkölnek! Miért? Mert a nép a látszatdemokráciát létrehozó módszerváltás egyetlen vívmányaként kikínlódott demokráciát (legalábbis papíron) biztosító jogi keretrendszert kezdi megtölteni tartalommal. Ugyan kényszerbõl teszi mindezt, de egész egyszerûen nem tehet mást. A politikai osztály szinte fényévnyi távolságra eltávolodott a néptõl, az írástudók, az értelmiség nagy része pedig a pillanatnyi haszonért, az életben maradásért cserébe végzetes hazaárulást követett el. Ha valaki azt hiszi, nagy szavakat használunk, amikor arról beszélünk, történelmet írunk, sorsfordító idõkben élünk, az nagyon téved! Mert bizony sorsfordító idõket élünk, történelmet írunk. A múlt harcol a jelennel és a jövõvel! Emblematikus volt az a sorsfordító pillanat, amikor a nép visszavette a döntést a hatalomtól. És ez az a pillanat, amely metszõ élességgel, már-már sebészi pontossággal világít rá a neoliberalizmus által diktált lélektelen szó- és áldemokrácia lényegi mivoltára. A mûvilágra és a hazugságra. A demokrácia csak addig létezik, amíg beszélnek róla. Amikor gyakorolni akarják, mondjuk a nép, akkor már nagyon nagy baj van. Nagyon nagy baj van, mert veszélybe kerülnek az egyenlõbbeknél is egyenlõbbek által a társadalom többi tagjára felülrõl ráerõszakolt privilégiumok. Veszélyben a konc és a haszon. Bezár a bazár! Ne csodálkozzunk hát, ha a hatalom mindent megtesz azért, hogy a társadalom kezébõl kicsavarja a még utolsónak megmaradt eszközt, amivel védekezhet az önkény féktelen és totális uralma ellen. A mi dolgunk és kötelességünk viszont az, hogy ez ne történhessen meg! Valódi demokratikus közéletet akarunk! Ennyi jár nekünk! Még akkor is, ha eftikéim szerint nem a zsemle a kicsi, hanem a pofánk nagy. Uff! Én beszéltem! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
145
NYASGEM – ÉKESSZÓLÓ „ÍRÁSTUDÓ” MEDITERRÁN MOSZKVÁBÓL – avagy Folytatódnak a szocialista tradíciók –
Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Itt ragadt a múlt! Azok, akik nem akarják észrevenni, hogy az idõ átlépett rajtuk, még mindig azt hiszik, hogy bármit bármikor megtehetnek, megmondhatnak, akár forog a kamera, akár nem. A fránya kamera meg valahogy mindig éppen ott, és éppen akkor, azaz gyakorlatilag mindig forog. Hiába no, nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen mit várhatnánk egy olyan országban, ahol egy gátlástalan zsarnok jogellenesen és illegitim módon bitorolja a hatalmat, a jogalkotás házában pedig frakcióvezetõje, az egykoron szebb napokat látott állampárti cenzor ily szavakkal terheli meg a levegõ könnyû szekerét, hogy szállítná azokat a derék állampolgárok füleibe: a politikában nincs helye a morálnak. 1 gond van. A napvilágra kerülõ kínos szituésönök, melyek eltussolásában, megmagyarázásában, át- és újraértelmezésében újabban gyakorlatilag vért izzad a szolgalelkületû ölebmédia, vegyes érzelmeket váltanak ki a lakosságból. Van, aki kárörvendõen jót derül azon, micsoda alpári lebukásokat produkál a „bort iszom, de vizet prédikálok” címkével teli aggatott gyalázatosan képmutató hatalom egynéhány prominens képviselõje valamelyik gyengébb pillanatában. 146
Akad aztán olyan is, aki megdöbbenésének ad hangot, hogy hát jé, mán ez is?! Mások meg, amolyan önkéntes mérvadó szerepben tetszelegve próbálják menteni a menthetetlent, magyarázni a magyarázhatatlant. Egyesek viszont részvéttel vannak a lebukott irányában (Eftárs! Segítsd a lebukottakat!), a politikus is csak ember, próbálják vigasztalni magukat ezzel a kegyes hazugsággal. Szegény szerencsétlen ATV Sajtóklub! Most aztán gyöngyözhetnek homlokból! Elõször „szép” emlékû Vitéz László volt az, aki megkavarta a honi ölebmédia állóvizének mocsoktól szennyes posványát emlékezetes, mára már talán a klasszikusok magasságáig emelkedett, majdhogynem szlogenszerû „A Fidesz kapja be! címû jelmondatával. Aztán gyütt Z, aki zsidó honfitársainkon élcelõdött. A pálmát újabban kétségtelenül Francisco viszi el nagy ívû qrvaországos stilisztikai ámokfutásával. Folyományaként a fél ország, amolyan Epeda sezlonyrugó módjára ki is akadt úgy, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Asszem tanítani kellene. Na így nem szabad. A legújabb retorikai gyöngyszem pedig kétségtelenül, a Horn-féle útirány kijelölés. Tényleg ez a csúcs! Eddig nem igazán értettem, de most végre minden kétséget kizáróan megvilágosodtam, miért is fektetnek oly nagy hangsúlyt és emlegetik oly gyakran a kormánykoalíció részérõl az elhatárolódást, amikor valamilyen nagy szarban vannak. Ha eddig még valaki nem tudta volna, most végképp megbizonyosodhatott róla a szadistáknak megy legjobban az elhatárolódás, e tekintetben még nagynevû riválisukon, a szegfûmintás utódpárton is túltesznek, õk még önmaguktól is képesek elhatárolódni. Azé’ e’ mán nem semmi! De még mielõtt elveszítenénk a fonalat az országos méretû ramazuri közepette, ne menjünk el szó nélkül, mert nem mehetünk el szó 147
nélkül a diktatúra helyi szinten történõ, helyi percemberkék és kiskirályok által való megképzõdése mellett. Minden szinten szinte minden! Négyzetméter Péter, Mediterrán Moszkva újdonsült fura ura folytatja tovább a Vitéz László által megkezdett szocialista tradiciókat, szervesen beleilleszkedve az országos fõsodratú média-megnyilvánulások és lebukások stiláris ámokfutásába. Idézzünk egy röpke részletet a Hírszerzõ egyik Interneten fellelhetõ írásából: „Nyasgem“ – sztárrá válhat a köztévében szitkozódó pécsi polgármester Már a videómegosztó oldalakon is megkezdte menetelését Tasnádi Péter, Pécs polgármestere, aki egy rejtett kamerás felvételen emlékezett meg az ÁNTSZ-rõl néhány keresetlen szóban, miután a szervezet tiltott helyen való dohányzásért büntette meg. Tasnádi ezzel elõdje nyomdokaiba lépett. „Nyalják ki a seggem“ - közölte keresetlen egyszerûséggel a pécsi polgármester Tóth Károly képviselõtársával, az ÁNTSZ-re utalva, miután a szervezet 50 ezer forintra büntette meg õt és hat társát egy felvétel miatt, amelyen a Parlamentben tiltott helyen dohányoznak. Tasnádi szerint nem ez az ország legnagyobb gondja. A történet még a múlt nyáron kezdõdött, amikor az m1 Szempont címû mûsorában lekapták a hét szocialista képviselõt dohányzás közben. Ezt az ÁNTSZ akkori állásfoglalása szerint nem lehetett büntetni, miután nem tettenérés történt, ám a hatóság egy civil szervezet közbelépése miatt késõbb meggondolta magát: elsõ fokon 50 ezer forintra büntette a cigizõ honatyákat.
148
Világ dohányosai, egyesüljetek! A politikusok a jelek szerint némileg megzavarodtak az ÁNTSZ példátlan keménységû határozatán. A korábban államtitkári posztot is betöltõ Szanyi Tibor nyilatkozata alapján például a képviselõ összekeverte a mûemléknek számító hamutartókat a valódiakkal, és ezért követett el szabálysértést, ráadásul szerinte leginkább a „hangulatot keltõ“ MTV a hibás. (…) Egy törvénytisztelõ politikus Dohányzó társaival szemben Tasnádi Péter nem vitatta a büntetés jogosságát - legalábbis akkor, amikor épp tudatában volt annak, hogy rögzítik mondandóját. Európa 2010-es kulturális fõvárosának elsõ embere leszögezte: törvénytisztelõ állampolgárként számára fontos a nemdohányzók védelme, épp ezért befizeti a jogosnak érzett büntetést. Más kérdés, hogy a jelek szerint némi keserûséget mégiscsak érzett Tasnádi Péter a büntetés miatt, ugyanis Tóth Károllyal beszélgetve még azt javasolta az ÁNTSZ munkatársainak, hogy azok „nyalják ki a seggét“. Igaz, a polgármester nem volt tudatában annak, hogy ezt képviselõtársán kívül több százezren hallják majd. Az õszinte megjegyzés annyira elnyerte a tévénézõk tetszését, hogy a vonatkozó részt valaki kivágta a teljes mûsorból és elhelyezte a YouTube-on, „Európa megérkezett, elõre Pécs!“ kommentárral bõvítve. Forrás: Hírszerzõ
149
Ha már pár pillanat erejéig a miniszterelnök-feleségeket elletõ Szanyi Tibor szóba került, arra azért felhívnám a figyelmet, mennyire egyívásúak, mennyire azonos rugóra jár ezeknek az agyuk. Emlékeznek most legutóbb Horn elszólására? Ott is, nem a mocskos szájú államtitkár volt a hibás, hanem a Hír TV! Mer’ hogy fel merte venni és le merte adni! Rohadt Fidesz-bérenc tévé! Ez az igazi, tõrõl metszett proletárdiktatúra továbbélése. Maximum annyi a változás, hogy a suksükölõ eftársakat felváltották az Armani öltönyökben flangáló egykori KISZ-esek. A külsõ imázs lehet, hogy megváltozott, de belül ugyanolyan mély a sötétség. Ha nem mélyebb! Sötétben minden gyilkos fekete! – ahogy mondani szokás. Az emberben persze felmerül a kérdés, vajon milyen politikus, milyen vezetõ az ilyen? Azt kell, mondjam, minimum buta. Hiszen tisztában kell lennie azzal, hogy – mondjuk így, a hivatali, vagy hivatalos – élete a nyilvánosság elõtt zajlik, de sokszor még a magánélete is. Milyen példával jár elöl az ilyen hivatali vagy állami vezetõ? De még az egyszerû mezei képviselõk esetében is feltehetnénk ugyanezt a kérdést. Hogyan várhatnánk el jogkövetõ magatartást az adófizetõ barom kategóriába besorolt egyszerû állampolgártól, amikor azt látja, hogy azok, akiknek jó példával kellene elöl járniuk, sok minden egyéb mással járnak elöl, csak éppen jó példával nem? Micsoda hihetetlen feszültségeket gerjeszt és milyen lehangoló frusztráltságot okoz a következménynélküliségbõl fakadó tehetetlenség érzése, amely aztán a késõbbiek folyamán csak eszkalálódik akkor, amikor a polgár azzal a feldolgozhatatlan tapasztalattal szembesül, csak neki tilos szinte minden, a politikus, a vezetõ, a nagyember számára gyakorlatilag minden megengedett, következmények nélkül. Tudom, hogy Önöknek minden bizonnyal tele van már az összes ilyenkor szokásos alkatrészük, ami az urbánus frazeológia szerint 150
ilyenkor tele lehet, azzal a már- már unalomig ismételt kérdéssel, melyet jómagam újabban gyakorta felteszek ezzel kapcsolatban, nevezetesen, hogy ez lenne hát az a nagyszerû európaiság? Az Európai Unió szellemisége, a jogállamiság? De e helyt is muszáj feltennem, mert az államhatalom jelenleg tanúsított magatartása, a néppel való nyílt szembemenetelése nem hagy más lehetõséget a számomra. Szájdemokrácia ez a javából! Talán még a nyílt színi diktatúránál is rosszabb egy fokkal, mert ott legalább nyíltan megmondják az embernek, hogy KUSS VAN, POFA ALAPÁLLÁSBAN! Ezzel szemben itt, a szájdemokráciában, ebben az új, ebben a második Szovjetunióban szólamok és deklarációk szintjén minden frankó, a legfrankóbb, csak amikor a konkrétumokról, a kézzel fogható dolgok megvalósulásáról, megvalósításáról lenne szó, na pont akkor és pont ott ütközöl azokba a falakba, melyeket az itt ragadt múlt emberei emeltek eléd. Itt tartunk? Ennyire futotta majd’ két évtized kínlódása? Vagy tényleg ez itt már a vég kezdete, ahol utánunk a vízözön alapon már nem ügyelnek semmire? Nem figyelnek oda a részletekre? Még kepectetnek, még evickélnek kétségbeesetten, hogy mentsék a menthetetlent. Természetesen vajmi kevés sikerrel. A teljesen életszerûtlen magyarázkodás, mosakodás hallatán már a sajtótájékoztatón hangosan felröhögnek az újságírók. A múlt emberei a múlt módszereivel próbálnak operálni a jelenben. Majd mink elmagyarázzuk és megmagyarázzuk az eftársnak, hogy mit hallott és mit látott! Majd mink tudjuk, hogy mi a jó és mi a szép az eftársnak, ha beledöglik, akkor is! A népnek, de legalábbis egy tekintélyes részének meg nagyon úgy tûnik, hogy ebbõl végérvényesen elege van. Ezért mert ellentmondani, ezért mert megszólalni, ezért merte hallatni a hangját. Elegünk van a következmények nélküli országból! A hatalom pedig most ezért akar mindent elkövetni, hogy megbüntesse a népet. Folytatódnak a szocialista tradíciók. 151
A tökrészeg, akadozó nyelvû honvédelmi miniszter visszaidézi emlékezetünkbe a Bokor Imre által oly kitûnõen bemutatott mundérban feszítõ és feszülõ kiskirályok már-már elfeledett korszakát. Az egykori fõrendõr aszongya a hasonmása kötötte el a kocsiját, amivel aztán valaki ámokfutott. Próbálnál te bemenni az APEH-hoz és aszondani nekik, csókolom, tévedni tetszenek, nekem egy fillért nem kell fizetnem, az a hasonmásom lehet! Az ember azt hinné, hogy valamiféle kabaré nézõterén ül, és jót szórakozik. Pedig nem! Õk az egyenlõk közt az egyenlõbbek. Sõt! Õk a legegyenlõbbek! Itt az ideje, hogy most már végérvényesen rendet tegyünk az egyetlen mindkét oldalán. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
152
FRANCI, MENJ A FRANCBA! – avagy A népet még most sem lehet leváltani! –
Komolyan mondom, ez még hülyébb, mint tavaly! Emlékeznek? Tavaly még azzal riogatott bennünket Francisco, hogy mi ketten, mármint õ, meg mi, összetartozunk! A hazámat nyüvesnek meg kurvának nevezõ büdös szájú prolibunkóval én egy mikroszekundum röpke pillanatáig sem tartom magamat összetartozónak! Isten õrizz! Most idén még ennél is tovább ment egy lépéssel. Váltsuk le a népet eftársak, mer’ nem bír lépést tartani velem! Ezt üzente nekünk március idei ünnepén az önmagát zseniális fenoménnek tartó lárvaarcú zsarnok. Ez azé’ szigorú! Tegyük helyre a kizökkent idõt, és világosítsuk fel ezt a foxi-maxin szellemben nevelkedett aljas és/vagy mûveletlen zsarnokot, hogy a népet soha semmilyen körülmény között nem lehet leváltani! Részlet a mûminiszterelnök március 15-i beszédébõl: „A vezetõk felelõssége, hogy ne diktáljanak olyan tempót és irányt, amelyet a nemzet nem képes követni, hogy értsék, a nemzet fejlõdéséhez szükség van partnerségre.” Látod Franci, tudod te! Látod, ezért vagy te csak MÛ miniszterelnök! Ezért hajazol te csak maximum külsõségeidben egy igazi, egy valódi kormányfõre! Bár igazából ez is megkérdõjelezhetõ, ahogy elnézem sajátos mozgáskoordinációddal tarkított viselkedéskultúrá153
dat. E tekintetben asszem Szántai Lajossal értek egyet, férfiember nem így mozog. Pontosabban, férfiember nem mozog így! A lényeg, egész egyszerûen nem éred fel ésszel, hogy nem ez a jó irány! A népnek valahogy nem akaródzik beleszáguldani a szakadékba, éppen a másik, az ellentétes irányba akar menni! Partnerségrõl beszélni a te esetedben pedig túllépi a vérlázító pofátlanság jelzõs szerkezet által prezentált fogalomkört. Te beszélsz partnerségrõl, aki amolyan ideológiai és retorikai úthenger módjára csicskásaidat vezényelve átgázolsz mindenen? Beledöngölöd a betonba a különbözõ szakmai szervezeteket, megalázol és megbántasz egy egész nemzetet? Még te beszélsz partnerségrõl? Ugyan már, ne vetíts Franci! De nézzünk egy rövid részletet a Magyar Nemzet internetes változatáról: „Gyurcsány megint hasalt egyet – az MSZP-nek óriási befolyása van a sajtóra A miniszterelnök szavait komolyan véve – amely szerint ne csak a „felület fodrozódását” mutassa a sajtó, hanem a lényeget is – fontos arra az összefüggésre rámutatnunk, hogy a Szabad sajtó-díjat a Magyar Szocialista Párt által létre hozott Szabad Sajtó Alapítvány lehelte életre. A kitüntetéseket idén újfent az a Földes György adta át, aki évekig az MSZP választmányi elnökének tisztségét töltötte be. Az sem véletlen, hogy a díj átadásán annyi MSZP-s politikus mellett Gyurcsány Ferenc kormányfõ is részt vett, aki az MSZP elnöke is egyben. A Szabad Sajtó Alapítvány emellett laptulajdonos is: közel egyharmadnyi tulajdonrészt birtokol a kormánypárti Népszabadságot kiadó részvénytársaságban. A Népszabadságot valójában irányító fõszerkesztõ-helyettes, Tamás Ervin pedig épp egy olyan cégben – a Perfekt Rt.-ben – felügyelõbizottsági tag, amely korábban Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe tartozott. S talán azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy mindezen lényeges 154
összefüggéseket a közpénzbõl irányított Magyar Távirati Iroda nem tartotta fontosnak megemlíteni. „Az a sajtó többet nem sajtó, amely semmi más, mint szócsöve a párt- és az üzleti érdekeknek, és így hatalmi, politikai fegyverré válik, bunkósbottá” (…) „A sajtó mindig is elkötelezett volt különbözõ értékek mellett, de mára a sajtó „szimpla hatalmi eszköz pártok vagy párt kezében”. (…) Elveszik a tájékozódáshoz való jog, ha a sajtó semmi más, mint hatalmi szereplõk szócsöve, a hatalmi küzdelem résztvevõje” A kormányfõ szerint ez a hozzáállás rombolja a demokratikus polgári kultúrát, mivel a demokráciához értõ polgárok sokasága kell. „Ha a sajtó nem mutatja a lényeget és az összefüggéseket, csak mutatja a felület fodrozódását, akkor azt gondolom, elvesz tõlünk egy lehetõséget, egy eszközt, hogy megértsük a világot, és értõ módon döntsünk róla” Hát igen! Ilyen szavak után tényleg nehéz bármit is hozzáfûzni a látottakhoz, hallottakhoz. Az idejét sem tudom annak, mióta folyik mán a csapból is, hogy aránytalanul nagy túlsúlyban van a szolgalelkületû ölebmédia. (Utóbb az ország helyzetével foglalkozó külföldi jelentések is tényként említik ezt a momentumot.) Talán a Bencsik András nevével fémjelzett Demokrata a legjobb példa. Fénykorában összehasonlították a 168 Óra, köztudottan kormánykoalícióval erõteljesen szimpatizáló sajtóorgánummal, mely szerényebb példányszáma ellenére nagyságrendekkel több hirdetõt tudott felvonultatni, mint a Demokrata. Pedig a jelenlegi ellenzékkel szimpatizáló polgárok is fogyasztók, õk is vásárolnak termékeket, igénybe vesznek szolgáltatásokat! 155
És akkor szócsõ meg bunkósbot? Ugyan már Franci! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Hát mi a rosseb vót a módszerváltás óta eltelt szûk húsz esztendõben a lap fejlécében a „Szabad Nép”-es múltat is nyíltan felvállaló Népszabi, ha nem szócsõ és kormányzati bunkósbot? No és a Népszava, amelyik az MSZP támogatása híján már rég tönkrement volna? Franci! Na nehogy mán a fagyi nyalja a nagymamát! És akkor még egy aprócska gyöngyszem a mûminiszterelnöktõl: „A félelmet lehet kezelni bezártsággal…” Ez az a pont, Istenben szeretett felebarátim, amikor a magyar ember zsebében szalonnázás céljából mindig magánál tartott bugyli bicska félautomatikus üzemmódban azonnal kinyílik! Ájtatos Manó arról papol nekünk, hogyan lehet kezelni a félelmet. Mondjuk könnygázzal? Mondjuk oszlatással, vagy lovasrohammal kombinált kardlapozással? Láttuk! Hallottuk! Megtapasztaltuk! Maga a mûminiszterelnök az, aki az embereket arra kényszeríttette, hogy bezárkózzanak otthonaikba a nemzeti ünnepeken, mert az állam erõszakszervezeteinek útján, valamint bizonyos külhoni eredetû magáncégek segítségének igénybevételével, megfélemlítette õket! Milyen demokrácia az, ahol a népnek nincs ellenállási joga és lehetõsége? Ahol csakis és kizárólag a hatalomnak van joga és lehetõsége arra, ha éppen úgy tartja úri kénye és kedve, hogy leváltsa saját magát a hatalom élérõl sajátmagával. Mer’ hogy jelenleg ez képzõdött meg! Emlékeznek? Maga az ellenzék és annak fényes tekintetû fõ hallja kendje is aszongya mostanság, hogy a döntés a szegfûmintás utódpárt, illetve annak parlamenti képviselõinek kezében van, ha õk megvonják a bizalmat, akkor oké a dolog. Régebben az ECHO TV egyik mûsorajánlójában maga Viktor király említette, mint szóba jöhetõ eshetõséget, idézem szó szerint: „állíthatnának másik miniszterelnököt is”. Nem tudom tetszettek-e figyelni? A kormányzat gyakorlatilag megbukott. Nem az következik, hogy akkor válasszon a nép, gyûjjön 156
egy új király! Nem! Õk odaraknak egy másik fószert, képletesen megkoronázzák, ’oszt mehet tovább minden a megszokott kerékvágásban, azaz marad minden ugyanolyan szar, mint amilyen volt. Értsd: a lárvaarcú zsarnok helyére benyomnák a tésztaképû KISZtitkárt, akinek ugyan megalszik a tej a szájában, mer’ olyan teszetosza, de legalább nem megosztó és konfrontatív egyéniség, majd valahogy ellavíroznak vele a 2010- es választásokig. Önök szerint ez életszerû? Elegendõ ez még ide? Miért nem elõrehozott választásokban gondolkodunk? Miért nem dönthet a nép? Miért van az, hogy a nép a választások közötti idõszakban kizárható a hatalom leváltásából? Miért van az, hogy ha menetközben beüt a krach, a nép nem szólalhat meg, nem választhat más megoldást, más utat? Azért van ez, mert a Sólyom- Tölgyessy-féle duó nevével fémjelzett jogalkotási fércmunka által dirigált ún. demokratikus jogállam kizárja a nép ellenállásának praktikus jogi lehetõségét, kizárólag a hatalom kezébe helyezi a hatalmat, valamint annak módosítását a két választás közötti idõszakban. A kormánytöbbségnek minden jogi lehetõsége meg van rá, hogy immáron másodszor is, mondjuk úgy „házon belül” lebonyolítsák a miniszterelnök, s vele együtt a kormány leváltását egy másikra. Nem mintha ettõl bármilyen lényegi változás történne. Ez teljesen ellentmond a néppel a népért a nép által „szentháromságnak”. És akkor demokrácia, szabadság, partnerség, meg a jó ég tudja még mifene? Ugyan már Franci, elmész ám te a jó büdös francba! Azt kell mondjam, az idei március 15-e szinte semmilyen meglepetést nem okozott. Borítékolni lehetett, hogy a legnagyobb ellenzéki párt simán és zökkenõmentesen levezeti számunkra, a március 9-i referendum gyakorlatilag 1848 szerves folytatása. Hallottuk, most is, mint akkor, a nép közölte, hogy mit akar. Semmi gond, vettük az üzenetet, legalább nyolcszor tízszer elmondták, szépen szájbarágósan, mint a hülye gyerekeknek. Lassan mondták, hogy mindenki, még Lendvai Sipánka, az egykori állampárti cenzor is megértse, most mondta el a nép, hogy mit akar, te barom! Nincs füled hozzá, hogy 157
meghalld? Nincs elég eszed hozzá, hogy felfogd? Kapd össze magad, vazzeg! Az elõbb azt írtam, hogy az idei március 15-e szinte semmilyen meglepetést nem okozott. És a lényeg itt a szinte szón van. Az elmúlt hét elegendõ volt a magyar nép számára, hogy hozzászokjon Francisco infantilis viselkedéséhez, a sértett kisgyerek bosszúálló attitûdjéhez, de az talán már a lárvaarcú zsarnoktól is kicsikét erõs volt, amikor azt üzente, eftársak, itt az ideje, muszáj lesz leváltanunk a népet, mer’ hogy nem bír lépést tartani velem! Ez már sok(k)! Ez már az arcátlan arrogancia ne tovább-ja! Ez már zsarnokság! Mindez egy demokratikus jogállamban, amely ún. teljes jogú európai uniós tagállam, Európa kellõs közepén a XXI. században. Kevésbé toleráns honfitársaink aktív közremûködése mellett pedig megtekinthettük a Streetfighter 2008 címû folytatásos sorozat legújabb epizódját, melyben csapatgyakorlat keretén belül elvégezték a rendõri állomány tavaszi átmozgatását. Köszönjük nektek nemzeti radikálisok, nélkületek minden bizonnyal eltunyulna a Szerv állománya. Addig is, míg a mûminiszterelnök nemzeti ünnep, vagy valamilyen más apropóból kifolyólag újból felvonultat valamilyen böszme nagy baromságot, mi többiek, azaz magunkfajták, gondolkodjunk el azon, mit is jelentenek valójában a demokrácia, Haza és szabadság fogalmak! Ja! És ha ez a barom még egyszer azt üzeni, hogy mindnyájunknak el kell menni innen, már csak dafkéból is üzenjünk vissza neki Wass Albert gyönyörû sorával: „Mert elfut a víz és csak a kõ marad, de a kõ marad!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
158
NEM KELL AZ IGAZI, NINCS SZÜKSÉG A VALÓDIRA! – avagy Degesz uram, az álszabadság és a látszatdemokrácia artikulálatlanul üvöltözõ szószólója –
Aszondod március 15? Aszondom Butapest. Aszondod Petõfi szobor? Aszondom Degesz uram. Aszondod tojászápor? Aszondom szolgálati esernyõk. Aszondod telitalálat? Aszondom én is. 1 szóval qrva jót beszélgettünk! Nem! Nem a március 15-i közvetítés volt az, ami ismételten kiverte a biztosítékot, hanem a szolgalelkületû ölebmédia újabb szerecsenmosdatási kísérlete. Még alig hevertem ki a lárvaarcú zsarnok népet lecserélni kívánó böszme nagy baromságát, melyet a komoly rendõri erõkkel körülvett palota biztonságos mélyérõl szózat címén intézett a néphez, máris itt az újabb, gyakorlatilag sokkhatással felérõ kommunikáció a hatalom részérõl, ezúttal fõvárosi szinten. Másik „nagy ívû” beszéd egy másik „nagy ívû” politikustól. Degesz uram, a kutyaszaros világváros, Butapest elsõ számú fõ hallja kendje tojászáporokkal tarkított beszédében, melyet a megjelent csõcselékhez intézett, többek között azzal etette a jó népet, hogy eluralkodott a „nem adózunk” gondolat. 159
Már itt lekoccoltam. De ne rohanjunk a dolgok elibe, mer’ a végén még nem kapsz szikrát. Haladjunk szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva!Fussunk egy laza bemelegítõ kört! „Volt idõ, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni.” Meg mintha most is! És, hogy kik akarják eltakarni, elhazudni ma a magyar nemzetet és a szabadságot? Nos, ha kicsikét figyelmesebben vetünk néhány pillantást Degesz uram március 15-e alkalmából megírt és a csõcselék füttykoncertjétõl kísérve artikulátlanul elüvöltözött beszédére, mi magunk is megtudhatjuk, hogy hát a nagy büdös helyzet az, nem mások ezek az elvetemült – vagy ahogyan azt annak idején Széchenyi mondotta volt, hitvány – fickók, mint õk maguk. Degesz uram, meg kenyeres pajtásai, Kóka Johhny, az 1ügyû ígérgetõ, no és persze az elmaradhatatlan örök médiasztár Ájtatos Manó, a lárvaarcú zsarnok. De ne szaladjunk a dolgok elébe! „Nem kell új rendszerváltás! Különösen 2006 õsze óta hallom sokfelõl, hogy le kell váltani a rendszert. Ezzel nagyon nem értek egyet. Éppen azért, mert régen is, most is szabadságpárti magyar vagyok. Ma Magyarországon a szabadság rendszere uralkodik. Ez a rendszer korántsem tökéletes, és sokszor igazságtalan. Fejlesztésre és tökéletesítésre szorul. De élhetünk a szabadságjogainkkal. A többségnek tetszõ kormányt és önkormányzatokat választunk, s négyévente megerõsíthetjük vagy leválthatjuk õket. Szabad a sajtó, és a véleményünket is félelem nélkül vállalhatjuk. (…) Nincs szükség „szentkorona alkotmányára”, „igazi rendszerváltásra”. Aki ma ilyeneket mond, az a szabadság ellensége. Aki az õsi magyar törvényekre vagy az Aranybullára hivatkozik, tûzhet magára 160
levesestányérnyi kokárdát, mégsem ért szemernyit sem abból, amit a 48-as polgári forradalom és szabadságharc jelentett.” Aki az utóbbi idõben figyelemmel kísérte Bogár László közgazdász nyilatkozatait, vagy mondjuk beleolvasgatott Csath Magdolna írásaiba, de utalhatnék a kiváló Drábik János munkásságára is, az azonnal átlátja, mekkora ostobaság volt az, ami elhagyta Degesz uram fogainak kerítését. Bogár professzor úrtól mást sem hallunk immáron lassan egy esztendeje, mint azt, hogy a rendszerváltás rendszere megbukott, új alkura van szükség a gyarmattartó birodalom uraival, azaz a hazai komprádor (kiszolgáló) elit kenyéradó gazdáival, különben a magyar társadalom belepusztul. És akkor ez a barom azzal jön itt nekünk, hogy nincs szükség igazi rendszerváltásra?! Hogy is van ez Degesz uram? Nincs szükség igazi rendszerváltásra? Miért? Jó nekünk ez az ál? Ez a mûvi, ez a mesterségesen mesterkélt is? Ez a nem valódi? Mert ugye, ha nincs szükség az igazira, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a mostani, amirõl mi nagy naivan azt gondoltuk, hogy valódi, ez akkor most úgy tûnik, hogy mégsem az. Hogy is van ez? A Szent Korona alkotmányáról pedig csak annyit, nem véletlen, hogy a korai eladósodásnak jó darabig kizárólag csak a Magyar Királyság tudott ellenállni, pontosan a Szent Korona Alkotmányosságából kifolyólag, mivel itt, ellentétben a többi országgal, minden a Szent Korona alá tartozott, következésképpen a földesúr, még csak tárgyalni sem tárgyalhatott róla, nemhogy eladhatott volna bármit is. Hiszen nem az övé volt. Magam ugyan nem vagyok jogvégzett ember, de tökéletesen meg tudom érteni, ha valakiben feldolgozhatatlan élményanyagot jelent az, amikor egy évszázadokkal ezelõtt létezett (jog)rendszerrõl kiderül, hogy sokkal modernebb, korszerûbb volt, mint a ma használatos, és nem igazán érti, hogy akkor miért nem azt alkalmazzák, vagy miért nem térnek vissza hozzá. 161
Ja! És ha már az Aranybulla szóba került!Azé’ az nem mindegy, hogy a népnek van-e ellenállási joga vagy nincs! Mondjuk ezen is mindenki elgondolkodhatna ám, Istenben szeretett felebarátim! Bizonnyal sok mindennek nevezhetõ az, ami (vagy aki) ma Magyarországon uralkodik, csak szabadságnak nem. Talán inkább szabadosságnak. Vagy még inkább zsarnokságnak. Legalábbis egy olyan országban, ahol maga a kormányfõ tesz meg minden tõle telhetõt azért, hogy a népet lebeszélje demokratikus jogainak gyakorlásáról, nos egy ilyen országban azt hiszem ez utóbbi megfogalmazás a legmegfelelõbb. Azt pedig mindannyian tudjuk, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Élhetünk szabadságjogainkkal. Ja. Egészen addig, amíg nem kerül sor rendõri intézkedésre. Könnygáz bevetésére. Tömegoszlatásra. Lovasrohammal kombinált kardlapozásra. És valljuk meg õszintén, ha már így magunk között vagyunk, ezzel a négyévenkénti „többségnek tetszõ” feliratú dologgal sincs minden egészen rendben. Ugyanis senki nem volt felkészülve arra, hogy akadhat olyan versenyzõ, aki nagy ívben tesz a demokratikus játékszabályokra és egész egyszerûen a képünkbe hazudik, eltitkol, elcsal bizonyos létfontosságú információkat. De arra sem készítették fel demokratikus jogrendszerünket az azt megfabrikáló „írástudók” – és itt értjük meg igazán, mit is jelent valójában az „írástudók árulása” címû szóösszetétel –, szóval, hogy mi történik akkor, ha olyan nagy a baj, hogy a nép szükségét érzi annak, hogy a négy éves periódus közben is hangot adjon elégedetlenségének, vagy változtatási szándékának. Szabadság van és demokrácia? De vajon meddig? Addig az egy napig, amíg a nép az urnák elé járul és leadja szavazatait? Elõtte meg utána zéró tolerancia? „Barátaim! A szabadság-alapú demokráciát tehát nem lecserélni, hanem tökéletesíteni kell…” 162
Igaza van Degesz uramnak! A szabadság-alapú demokráciát nemhogy nem kell, de nem is szabad lecserélni! Ez azonban, ami manapság itt Magyarországon létezik, nos ez nem szabadság-, hanem haszon-alapú demokrácia. Ezt pedig nemhogy nem szabad tökéletesíteni, de egyenesen kívánatos lecserélni. Mégpedig azonnal! „A közteherviselés legszebb példája a hídpénz bevezetése volt. Ötlete Széchenyitõl ered. Javaslatára már 1836-ban, a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését elrendelõ törvényben is rögzítették: a híd használatáért mindenkinek fizetnie kell majd. A Lánchíd ezért nemcsak Budapest, hanem a magyar közteherviselés jelképe is. Széchenyi a mindenkire érvényes hídvám intézményét éppen olyan fontosnak tartotta, mint magát a hídépítést. És éppen azért, mert ez ütötte az elsõ rést a nemesi adómentesség falán. (…) Ehhez a korszerûtlen, de ingyenes hídhoz ragaszkodtak sokan. Nem fogadták el azt sem, hogy az új híd ne a város, hanem egy részvénytársaság tulajdonában legyen. Szószólójuk, Kolb tanácsnok jelszava ez volt: „nem adjuk a tulajdonunkat, inkább ne épüljön semmi!” Az ellenzõk évekig többségben voltak, Széchenyi végül mégis gyõzött. A híd megépítését a Sina-Wodianer-Rotschild csoport által alapított részvénytársaság vállalta, akik 97 évre kapták meg a hídpénzszedés jogát. A Lánchíd építése a szabadságharc végére fejezõdött be, amikorra a nemesség már sok elõjogát elveszítette, de a díj megfizetése ellen még akkor is sokan tiltakoztak. Volt olyan büszke földesúr, aki inkább a váci révig kocsizott, annyira sértette az egykrajcáros hídvám. Kolb tanácsnok és követõi ma azt mondanák: a nemzetközi tõke kedvéért felszámoltak egy köztulajdonban álló hidat, hogy üzleti 163
alapon elvegyék az emberektõl az ingyenes közlekedés lehetõségét. De ma már senki nem értene velük egyet.” Több problémám is akad ezzel a Lánchidas hídpénz sztorival. Elõször is, a hídpénzt, jelentem ellopták. Azt is tudjuk, hogy kik. Akikre rá lett bízva. Volt hidunk? Volt. Ingyen közlekedtünk rajta? Egy frászt! 300 milliárd volt a TB-kasszában az eddig valódinak hitt rendszerváltáskor, ami egyszer csak hipp-hopp, szõrén szálán eltûnt. Pedig a magyar munkáltatók és munkavállalók ezen a földrészen az egyik legmagasabb társadalombiztosítási hozzájárulást fizetik be az állam számára járulék formájában. Úgyhogy hagyjuk a süket dumát a közteherviselésrõl Degesz uram, éppen elég terhet viselt a köz(ember) a vállán már eddig is. De ha azt hiszed, hogy ezt nem lehet überelni, akkor nagyon tévedsz! Most jön az, amitõl nem kapsz szikrát! „A „nem adózunk” 160 évvel ezelõtt a feudális nemesség mentalitása volt. Azé az igazságtalan és hazug rendszeré, amely ellen a reformkor nagyjai, késõbb pedig Petõfiék fellázadtak. Ez a mentalitás azonban nem tûnt el, sokaknál máig öröklõdött. A feudalizmus néha tartósabb, mint hisszük. (…) Már szabadságpárti ’48-as elõdeink is pontosan tudták, hogy egy polgári társadalom mûködtetéséhez elengedhetetlen a közteherviselés. Ezért látom riasztónak, hogy 1848 után 160 évvel a „nem adózunk”, azazhogy a „nem fizetünk” gondolatával és politikai szándékával még mindig sikert lehet elérni Magyarországon.” Megmondom az õszintét, Horn Gábor-i kijelentésre ragadtattam magam, amikor Degesz uram a beszédnek ehhez a részéhez ért. A jó q… elmész ám te a büdös …. 164
Vannak emblematikus pillanatok az ember életében amikor bármennyire is szeretné, hogy ne következzen be, de nem tudja megakadályozni, hogy a kultúrember legmélyérõl elõ ne törjön az ösztönállat. Nem tudja megakadályozni, mert ösztönösen érzi, hogy itt bizony vészhelyzet van. Hagyunk kicsinyke idõt, amíg az input behatol a winchesterkatedrálba. Biztos te is voltál már úgy, hogy a füled hallotta a szavakat, a hallott szavak dekódolásáért, az agy számára érthetõ fogalmi, jelentésbeli és tartalmi mondanivalót kínáló szófûzérek össze is állnak egész mondatokká a fejedben, csak egész egyszerûen nem vagy képes elhinni, hogy ez az ember valóban ezt mondta. Azt hiszed rosszul értetted, vagy hogy az illetõ teljesen megzakkant. De nem! Lassan rájössz, hogy ez az ember tényleg ennyire ostoba. Úrrá lett rajtunk a „nem adózunk” gondolat. Teret nyert kis hazánkban a „nem adózunk” gondolat. Na baszd meg! Most? Amikor darab idõvel ezelõtt látott napvilágot a jelentés, hogy a fényességes Európában – ha jól emlékszem a belgák után közvetlenül – mi fizetjük a második legtöbb sarcot az államnak???!!! És akkor nem adózunk???!!! Ilyen van???!!! (A belgáknál az átlagkereset mintegy négyszerese a hazainak, ha jól emlékszem az adatra, valami 610 000 forintnak megfelelõ havonta.) Most? Amikor az épphogy kézhez kapott OECD országokat vizsgáló jelentésben az szerepel, hogy a lakosság nálunk keresi a legkevesebb lóvét???!!! És akkor nem adózunk???!!! Ilyen van???!!! De ez még hagyján! Hétfõn reggel a Mokkában Jakup nem azzal kezdi a Degesz urammal lefolytatandó diskurzust, hogy hát papa, itt mintha némi kis ellentmondást lehetne felfedezni! Második legtöbb adót fizetjük és akkor 165
nem adózunk? Legkevesebb lóvét visszük haza ,és akkor nem adózunk? Hogy is van ez öreg? Azt hiszed Jakup ezzel kezdte? Lószart! Aszongya a csaj „Don Quijote-i szélmalomharcot vív, fõpolgármester úr!” Itt ezen a ponton ismét Horn Gábor-i magasságokba ragadtattam magam, ismét megképzõdött az imént már a fentiekben kipontozás útján szalon- és közlésképessé varázsolt mondatfoszlány, rusztikusabban Jakupot verbálisan magam is a koalíciós kapcsolattartásért felelõs államtitkár útmutatásainak megfelelõ irányba küldött mûminiszterelnök után irányítottam. Vágjatok mán hozzá egy Pulitzer-díjat a csajhoz, basszátok meg! Ez ám a szabad sajtó! Cizelláltabb lelkületû olvasóimtól én kérek elnézést, de itt azért már komolyan felmegy a pumpa az emberben. Momentán felmerült bennem a kérdés, hogy Gabikának vajon nem rojtos-e még a nyelve a sok nyalástól, de ezen a témakörön azt javaslom, hanyag eleganciával lendüljünk tova. Egyébiránt, ha már a közteherviselésnél tartunk, van annak valami diszkrét bája, hogy Francisco és csapata újabban a tihanyi visszhang babérjaira törve szajkózza a narancsos ellenzéki párt korábbi munkahelyteremtésrõl szóló szentenciáit. Úgy tûnik a KISZ-generáció kissé nehézkes, lassú felfogású észjárásuk valahogy képtelen megértetni velük, ha továbbra is mindösszesen valami kétmillió emberrel akarják eltartatni ezt a szerencsétlen sorsú országot, az elõbb vagy utóbb, de inkább elõbb, mint utóbb, a teljes összeomláshoz fog vezetni. Egyébiránt a televízióban zajló politikai elemzõ beszélgetéseket figyelve, újabban egyre többször hallani, hogy immáron az SZDSZ-t is utódpártként emlegetik. Nos, érdekes, hogy ne mondjam, jelzésértékû volt az a momentum, ami a mûminiszterelnöknél és a kutyaszaros világváros elsõ emberénél is megfigyelhetõ volt. Régi kommunista módszer, hogy megvádolod az ellenfeledet azzal, amit te magad követsz el. Emlékszünk még Francisco kártyatrükkös, végül égéssel végzõdõ szereplésére? Mondjuk az azért jelzésértékû volt, amikor a kártyatrükk 166
végén megkérdezte a (saját) közönségét, hogy akkor ez most mi volt, csalás vagy bûvészkedés, és a közönség azonnal és egyöntetûen vágta rá kórusban, hogy csalás. De talán még ennél is beszédesebb volt, amikor arról beszélt, milyen is a csaló valójában. Hogyan beszél, miként cselekszik. Csakhogy a csalóban ezúttal õrá ismerhettünk, mégpedig minden kétséget kizáróan. Õk azok, akik eltakarják (mondjuk rendõr sorfalakkal és kordonokkal) elõlünk a demokráciát, õk azok, akik elhazudják elõlünk a nemzetet, példának okáért azzal, hogy mit nekünk Szent Koronán alapuló alkotmányosság, ugyan kérem, lárifári. Mit lehet erre mondani? Talán azt, amit az izraeli Gilad Atzmon mondott: „Amikor a szadista öntetszelgés felfedi álarcát, már közel van a vég.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
167
AZ ELLENSÉGES NÉP – avagy Részvénytársasági menedzserek kvaterkázása vész idején –
A minap volt alkalmam megtekinteni a Pécsi Nemzeti Színház prezentálásában Arthur Miller: „A nép ellensége” címû darabját. A mû Ibsen azonos címû színdarabja alapján készült. Fõhõse Dr. Thomas Stockmann. Fürdõorvos egy kisvárosban, aki harcot indít a mérgezett, szennyezett víz megtisztítására – a fertõzés gócpontja azonban maga a városi tanács, és annak vezetõ embere, a polgármester. Az orvos egy idõ után már nem csupán a víz tisztaságáért küzd, sokkal inkább egy annál is félelmetesebb ellenség, a pénz hatalma, a hivatali korrupció, az egyéni mohóság és önzés ellen. Harca a polgármesterrel szimbolikus méretûvé nõ, ahogy a darabban megfogalmazza: „...ez már nemcsak a vízmû és a csatorna kérdése. Az egész társadalom megérett a tisztulásra, dezinficiálásra.” Nos, darab idõvel ezelõtt még azon keseregtem, mennyire aktuálisan áthallásos George Orwellnek, az elsõ látszatra a kommunizmusról szóló, ám ha jobban megfigyeljük, inkább a gátlástalan vadkapitalizmus társadalom feletti uralkodását kitûnõen bemutató Állatfarm címû darabja, ám rá kellett jönnöm, Arthur Miller szösszenete, talán még ennél is tovább megy egy lépéssel. Ha lazábbra veszem a figurát azt is mondhatnám, az eseményeket kicsit is figyelemmel követõ átlagpolgár, gyakorlatilag Dávid Ibolyával bezárólag mindenkit be tud azonosítani a darab figuráival. Az áthallás aktualitásába pedig egész egyszerûen belesüketül az ember, ajánlatos magunkkal vinni Bilson-vattát a végzetes halláskárosodás elkerülése végett. 168
Mindezeket aközben írom le, hogy még kettõt sem pislantottunk, és azonmód benne találjuk magunkat az immáron évtizedes múltra visszatekintõ „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek!” kezdetû össznépi kesergõben, mely gyakorlatilag szinonimája a kettõs mércének. Csak úgy szimplán, a teljesség igénye nélkül pattintsunk ide egy hírt a Nemzet internetes változatáról: „Gyurcsány repül: a különgép volt olcsóbb? 2008. április 3. 06:00 Noha a Malév a Budapest Airport honlapjának tanúsága szerint napi négy menetrend szerinti járatot is közlekedtet Bukarestbe, Gyurcsány Ferenc és kísérete tegnap délután mégis különgéppel repült a román fõvárosba. Információink szerint az elõzetes tervek alapján a miniszterelnök oda harmincöt, visszafelé huszonöt fõs delegációja a Malév Boeing 737-700-as típusú, 119 személyes gépével repült Bukarestbe az adófizetõk pénzén. Megtudtuk, hogy a délutáni menetrend szerinti járatokra az utóbbi napokban is bõven akadt még szabad hely, azok helyett a miniszterelnöki delegáció délután negyed négyre rendelte a különgépet. Daróczi Dávid kormányszóvivõ megerõsítette hírünket. – A NATOcsúcstalálkozó helyszínének megközelítésére ez volt a legolcsóbb konstrukció – állította kérdésünkre válaszolva. A delegáció utazása emlékezete szerint 16 millió forintba került, de ebben „már minden benne van“. A Malév sajtószóvivõje, Németh Krisztina arra hivatkozva utasította el a válaszadást, hogy cége piaci szereplõ, ezért „üzleti partnereirõl“ nem kíván kommentálni információnkat.” Forrás: Magyar Nemzet
Emlékszünk még Viktor király 32 gurigába kerülõ kis magángépes kirándulására az Államokba? Elszabadult a pokol! Jó, tudom, a reto169
rikai csúcsokat döntögetõ önjelölt néptribun annak idején dupla annyiért nem utazott inkább a nemzeti légitársasággal, mint most Francisco. No, de hát ez azér’ egészen más, eftársak! Megérdemlem! Basszátok meg! Szóval akkor most, hogy is van ez, eftársak és eftársnõk? Hát ez úgy van eftársam, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Mindeközben a Blikkben megjelent fotósorozat borzolja a kedélyeket. Miután Kóka Johnny elküldi Franciscót a Halál megfelelõ alkatrészére (legalábbis az efféle szituésönök megképzõdésekor mifelénk a dús képzeletû nép, igaz kicsinység szabadszájúbb és kétségkívül bárdolatlanabb stílusban, de az imént idézett szófordulatot szokta volt alkalmazni), szóval miután Kóka Johnny rezzenéstelen nyugalommal belelép, mit belelép, belegázol Francisco lelki világába, fesztelen szemtelenséggel összemosolyognak, már-már a régi, jól bevált és megszokott kádári összekacsintást várná az ember, sõt, utána még mobiltelefonjaikon egyeztetnek valamit, mintha az imént, mi sem történt volna. És akkor csodálkozunk azon, hogy egyesek összejátszásról, meg elõre megírt forgatókönyvekrõl beszélnek? Ne csodálkozzunk. Megint ugyanannak lehetünk szem- és fültanúi, mint amivel már annak Horn Gyufa és állítólagosan szakértõi kormánya is megpróbálkozott, nevezetesen szép, nagy és díszes csomagolásban el akarják adni nekünk a nagy büdös semmit! Elõször jön ez a teljesen az amatõrökre jellemzõ hiba, amit talán betudhatunk az egykori KISZ-generáció fiatal korának és tapasztalatlanságának, nevezetesen, hogy elfeledkeztek az elsõ számú aranyszabályról, miszerint elõször mindig a kenyéradó gazdának tejelünk, csak utána tömhetjük meg a saját zsebünket. Túl mohók voltak, most pedig, miután rájuk borították az asztalt Brüsszelben, konvergencia-program ide, Európai Unió oda, valahogy a baga úristennek se gyünnek össze a dolgok. 170
Osztán meg itt ez az ostoba nép, amelyik köszöni szépen, de nem kér a Fletó-féle „majd én megváltom Magyarországot” kezdetû, „meglássátok jobb lesz nektek, ha beledögöltök, akkor is”, típusú, erõszakolt neoliberalizmusból. Pedig az ember azt hinné, hogy ez mán osztán tényleg Amerika. Hát, lehet, hogy ez már tényleg az. Az Independentbõl egy rövid, amolyan nyúlfaroknyi kis hírecske, melyet az InfoRádióban közöltek le: „28 millió a szegénységi küszöb alatt Ámerikában A 300 milliós lakosú Egyesült Államokban jelenleg 28 millióan vannak azok, akiknek az állami támogatás nélkül még a napi ételre sem futná. Soha ennyi ember nem szorult még rá az ételjegyre, mint napjainkban. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy a leggazdagabb ország gazdasági krízisben van. Sok hír szólt arról, hogy hatalmas problémák rázzák meg a pénzügyi központként számon tartott Wall Streetet. A gondok mára túlléptek a bankárok életén, és már a kisembereket is elérték. Soha annyian nem szorultak még rá az állami támogatásra ahhoz, hogy saját magukat és családjukat etessék, mint most. Egy évvel ezelõtt 26,5 millióan kaptak étkezési támogatást, számuk az idei évre 28 millióra emelkedett, azaz a lakosság majdnem 10 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Az emberek elszegényedéséhez a hirtelen emelkedõ árak és számos munkahely megszûnése vezetett. Néhány állam különösen nehéz helyzetben van, Michiganben például már évekkel ezelõtt elkezdõdött a válság az autóipar hanyatlásával. Mára az államban minden nyolcadik ember igényel étkezési támogatást, dupla annyian, mint 2000-ben. Rhode Islandben pedig két év alatt 18 százalékkal nõtt az ételjegy igénylõinek száma. 171
Az ételtámogatási program 40 évvel ezelõtt kezdõdött az Egyesült Államokban, amikor még sokan éheztek az országban. Sokan szégyellték, hogy kénytelenek igényelni, ezért a papír alapú jegyeket mára felváltották a bankkártyákhoz hasonló plasztikkártyák, amelyekre havonta érkezik a támogatás összege. A támogatást mindazok igényelhetik, akik a mindenkori szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkeznek.” (The INdependent – InfoRádió)
Adjon az Isten szebb jövõt! De legalábbis ennél szebbet, ha lehet, mert ez ugyan nem ad semmiféle okot a bizakodásra! Meg aztán mi magyarok, meggyõzõdésem, hogy ennél csakis szebb jövõt érdemlünk. No persze, hogy ez a jövõ milyen is lesz valójában, rajtunk is múlik. Ideig-óráig lehetett altatni a jó népet. Nem tûnt fel senkinek, vagy egyszerûen csak elhitték, hogy teljesen normális, ha azok, illetve leszármazottaik, örököseik viszik tovább ezt a teljesen új, az elõzõvel gyökeresen ellentétben álló rendszert, mint akik a megbukott szisztémában is dirigáltak. Csakhogy mostanra kinyílott a többség szeme. Hirtelen valahogy elege lett az embereknek, hogy ebben az új rendszerben is állandóan ugyanazt kell hallgatniuk, mint abban a bukott régiben, nevezetesen, hogy „majd a gyerekednek jobb lesz!”. Igaz, Francisco megpróbált beújítani, és azt találta mondani, mit mondani, ordítani, vöröslõ fejjel, hogy akinek nem tetszik, annak el lehet menni! Most pedig, amikor a teljes összeomlás, a totális csõd fenyegeti az országot, az ország második számú közjogi „méltósága”, az állítólag felelõs, állítólag magyar, és állítólag miniszterelnök össze-vissza csapkod maga körül, a káosz pedig nõttön nõ. A nép ostobaságán – ostoba, hiszen hibásan döntött!!! –, kisszerûségén – kisszerû, hiszen nem tud lépést tartani vele!!! – ugyan már kidurcáskodta magát, ám a kifelé (elsõsorban az országot jelenleg is hitelbõl finanszírozó hitelezõk, azaz a külföldi befektetõk felé) sugárzott kép egy szánalmas és 172
bukott fõ hallja kend képét mutatja. Legnagyobb bánatára a külföldi sajtóorgánumok pedig azonnal meg is írják mindezt. Õket már nem lehet csak úgy egyszerûen kitessékelni, mint a Hír Tv kameráját, vagy leszerelni a mikrofonját, ahogyan tették azt szintén ugyanennek a televíziónak a forgatócsoportjával. A bolondját járatják velünk, ezzel a kisebbségi kormányzás szöveggel. Rossz duma. Önök bevették? Tulajdonképpen akkor mi értelme is van a választásoknak, ha nincs szükség a többségre, hogy gyakoroljuk a hatalmat? Zavaros ez az egész. Csak egyetlen dolog látszik biztosnak, átlépnek a fejünk felett, s közben beledöngölnek bennünket a betonba. Nekem meg errõl a Kossuth téri elefántcsonttoronyban zajló purparléról az jutott az eszembe, hogy kellene hozni végre egy olyan törvényt, amelyben az országgyûlést teljes létszámban, plusz az egész kabinetet, kormányfõstül, miniszterestõl, államtitkárostól legalább havonta egyszer körbe kellene vinni az országon, hogy véssék jól az eszükbe, milyen országban élnek. Lássák, érezzék, tapasztalják meg testközelbõl, milyen országot bíztak rájuk, és tudják meg végre, hogy milyen országban élnek, hogyan él a nép. Mert amíg a politikai osztály – ne várják tõlem, hogy az elit szóval illessem õket, mert 2004. december 5-e óta egész egyszerûen nem érdemlik meg –, szóval, amíg ez a here módjára ingyen élõ bagázs, vagyis a vezetõk a vezetettektõl teljesen elszakadva, elrugaszkodottan elkülönülve játsszák a demokráciát, meg az eszüket, addig az ország-rontó hitványok továbbra is felhõtlenül mosolyoghatnak össze a mi kárunkon a törvényhozás házában. Mit hoz a jövõ? Reméljük vért már nem, de hogy rengeteg erõfeszítést, verítéket és könnyeket, abban egészen bizonyos vagyok. Asszem igaza van Dr. Stockmann-nak: Az egész társadalom megérett a tisztulásra, dezinficiálásra.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
173
HÜLYÍTÉS A VÉGLETEKIG – avagy Adjuk vissza a szavak valódi jelentését! –
Az afféle szituésönök megképzõdésének megfelelõ verbális érzékeltetésére, mint amilyeneknek mostanság éppen szem- és fültanúi lehetünk, az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók köreiben a dúsképzeletû nép a következõ szófordulatot szokta volt alkalmazni: „Megyen itten a parasztvakítás, még pediglen ezerrel!” Nézem a minap a Pécsi Körzeti Televízió reggeli híradásait, ahol az egyik nyúlfarknyi tudósításban megütötte a fülemet az a mondat, amivel Török Zsolt MSZP-s képviselõ terhelte meg a levegõ könnyû szekerét, hogy szállítná azokat a nézõi fülekbe. Arról beszélt ez a Zsolti gyerek, hogy kipróbáltak egy neoliberális irányt, és hát nem jött be, ezt most már õk is látják, õk is érzik, ideje tehát beújítani, visszatérni a kályhához. Gyûjjék akkó’ (most mán osztán tényleg!) a mán jól bevált szociáldemokrata szöveg után, maga a tényleges szociáldemokrácia! Mi a szösz? Kísérletezgetünk? Kísérletezgetünk? Mink meg addig beledöglünk, eftársam? Nem tudom tetszettek-e figyelni? Török képviselõ úr, tehát nem egy politikai elemzõ, újságíró, közgazdász vagy politológus, hanem a szegfûmintás utódpárt egyik országgyûlési képviselõje maga mondta ki, hogy a párt eleddig az állandóan hangoztatott és ígérgetett szociáldemokrata politika helyett bizony neoliberális politikát folytatott. Istenkém, már megint hazudtak. Nincs ebben semmi különös. És nehogy azt higgyék, hogy ez most kezdõdött! Emlékeznek még 174
Megyóra, a bülbülszavú titokszolgára, akit éppen a hórihorgas ripacs túrt ki a székébõl? Amikor megkérdezték, ha ma belépne valamelyik pártba, melyik párt lenne az, õ azonnal és gondolkodás nélkül rávágta, hogy az SZDSZ. Hát nem érdekes? Pedig Megyó is, akárcsak Francisco, a szocialisták miniszterelnöke volt. Hát persze, hogy sokan és sokszor felteszik a kérdést, ki is viseli a nadrágot ebben a kényszerházasságban, amit csak úgy ismerünk, hogy MSZP- SZDSZ koalíció. De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a szociáldemokrácia és a neoliberalizmus sajátos összeölelkezéséhez. Nem tehetek róla, de nekem rögtön az Új Szabadegyetem 2006 Egyesület idei elõadássorozatának egyik témaköre jutott az eszembe. Kellermayer Miklós professzor úr adta az ötletet a témaválasztáshoz, amikor „az igazság radikális kimondásáról” és annak fontosságáról beszélt, így lett az idei elõadássorozat egyik témakörének a címe, „Adjuk vissza a szavak valódi jelentését!”. „Szavak és tények a tudásalapú dezinformációs társadalomban” címmel élvezhettük végig a nagyszerû Dohán Mihály kitûnõ és rendkívül provokatív elõadását. Semmi kétség, ha fellapozzuk a Dohán- féle fogalmi szótárat, lassacskán összeáll, vagy mondjam úgy inkább, letisztul (kitisztul) a kép. Emlékeznek még? Mesterházy eftárs arról beszélt nekünk, hogy az MSZP természetes szövetségese az SZDSZ és vica versa. Ha belelapozunk abba a bizonyos fogalmi szótárba, rögvest világossá válik számunkra, miért oly találó, s miért oly igaz a nép egyszerû gyermekének ajkát elhagyó megállapítás, miszerint: „Megyen itten a parasztvakítás, még pediglen ezerrel!” „Fogalmi szótár: Baloldali, aki a munkajövedelembõl élõk érdekeit képviseli. Jobboldali, aki a tõkejövedelembõl élõk érdekeit képviseli. 175
Szocialista, aki a társadalmi (azaz jogi és anyagi) igazságosság igényével lép fel, és annak a biztosítása érdekében szükségesnek tartja az állami szerepvállalást. Kapitalista, aki tõkejövedelmet élvez, függetlenül annak a nagyságától. Liberális, aki az emberi értékek közül a személyes szabadságot minden más fölé helyezi. Demokrata, aki szerint a társadalom erkölcsi elvei (alkotmány) által korlátozott többségi népakaratnak kell érvényesülnie a politikában. Kommunista, aki tagadja a magántulajdonhoz való jogot. Neoliberális, aki szerint a maximális tõkehozam biztosítja a legtöbb jót a társadalom számára, és ennek érdekében a tõke szabadságát minden más gazdasági és politikai szempont és cél fölé rendeli. Konzervatív, aki ellenzi a társadalmi változásokat. Értékkonzervatív, aki nincs a társadalmi változások ellen (akár harcol is értük, ha látja a társadalom javításának a lehetõségét), de vallja, hogy vannak idõálló, vagy akár örök értékek is, és ellenzi, hogy azokat bármire hivatkozva elvessék. Keresztény, aki az Újszövetségi Szentírás tanítását magáénak vallja. Materialista, aki az anyag elsõbbségét vallja a szellemmel szemben. Idealista, aki a szellem elsõbbségét vallja az anyaggal szemben.
176
Istenhívõ az az idealista, aki hisz a világot létrehozó, megalapozó szellem tudatos és személyes jellegében. Ateista az a materialista, aki harcosan fellép mindenfajta idealista világnézet és vallás ellen. Közpolitika az „erkölcsileg legmagasabb rendû emberi tevékenységek egyike: a közjónak az önzetlen szolgálata”. (Arisztotelész) Hatalmi politika (hatalomûzés): a „hatalom megszerzésének, megtartásának és gyakorlásának a tudománya és mûvészete”. Politika: a hatalomûzés közkeletû, eufemisztikus megnevezése. Gyakorlati politika: a hatalmi és közpolitika valamilyen arányú keveréke. Politikai döntés: a hatalmi érdekek biztosítása érdekében elfogadott megalkuvás. Történelmi szocializmus: az a társadalmi forma, amely különféle változatokban 1949- tõl 1990-ig létezett Magyarországon.” Ha megnézzük a baloldali és jobboldali meghatározását, azonnal megértjük, miért nevezték sokan ezt a koalíciót csupán „érdekházasságnak”. Mert az érdekeken kívül semmi más nem tartotta össze. Ugyanakkor a fogalmi szótárban olvasható meghatározások rávilágítanak valami másra is, ami talán a legfontosabb számunkra, és amirõl talán éppen ezért a legkevesebb szó esik a politikában és az ún. fõsodratú médiában. Ez pedig az, hogy velünk, a néppel van a legnagyobb baj! Vegyük észre, hogy át vagyunk verve! 177
Vegyük észre, hagyjuk magunkat átverni, hagyjuk, hogy átverjenek bennünket! A tõke mindenek felettiségén alapuló neoliberalizmus és a szolidaritáson alapuló szociáldemokrácia ugyanis egymást kizáró tényezõk, következésképpen semmi jó nem sülhet ki, ha ezek ketten egymással szövetkeznek. Tûz és a víz! Hatalmas gõzfelhõ lesz, az egekig szökõ nyomás következtében pedig egy óriási, mindent elpusztító robbanás következik. Valami ilyesmit élhetünk át most is, de legalábbis az elõjelei már mutatkoznak. Vegyük észre, hogy egy olyan országban, ahol a szavaknak nagyobb súlya van, mint a tetteknek, sõt, kizárólagosan csak a szavak számítanak, ott az sem érdekes, ha a valóság köszönõviszonyban sincs azzal, amit állítasz, mégis a szavak fognak gyõzedelmeskedni. – Mi vagyunk a baloldal, mi képviseljük a kisembereket! – ordítja az összes létezõ médiacsatornán keresztül a posztkommunista utódpárt élérõl a multimilliárdos. A nép meg áhítattal bekajálja. – Hát hiszen aszonta, hogy õk a baloldal, meg hát úgy is híjják, hogy szocialista, benne van a nevében is. Hát akkó’ õrá szavazunk, vazze! Hiszékenyek vagyunk és buták. Pedig jobb lenne, ha tájékozódnánk, tanulnánk a múltban elkövetett hibáinkból, mert ha nem, úgy arra kényszerülünk, hogy azokat újból elkövessük, s ennek folyományaként még idõ elõtt, könnyen a szakadékban, vagy ami talán még ennél is rosszabb, a történelem süllyesztõjében végezhetjük. Felkavarták a lassú pusztulás piszkos, szürke állóvizét, ahogy a kormányválságnak aposztrofált kavicsot beledobták a honi közélet ingoványába, ha bátorkodhatom kifejezni magamat ezzel a csodás képzavarral. Miközben a politológusok, az újságírók és a különbözõ elemzõ intézetek a lehetséges forgatókönyvek bekövetkezési esélyeit latolgatják, talán elsõre furcsán hangzik, de a két koalíciós nagymenõ iszapbirkózását nézve, Degesz uramnak a március 15-e alkal178
mából elordibált beszéde, s abban is különösképpen egy figyelemre méltó momentum az, ami egyre többször az eszembe jut. Nevezetesen az Aranybulla. Az a páni félelem és igyekezet, amely a legnagyobb ellenzéki pártot kivéve az összes parlamenti pártnál megfigyelhetõ, hogy elkerüljék az elõrehozott választásokat, juttatja eszembe, hogy a Degesz uram által elmondottakkal ellentétben, miért is ajánlatos, sõt, inkább azt mondanám, egyenesen kötelezõ visszanyúlnunk a történelmi gyökereinkhez. Ius resistendi, vagyis az ellenállási záradék. „Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hûtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövõben nekünk és utódainknak ellenállani és ellentmondani örökre. “ Vagy egy másik helyütt: „A Szent Korona-eszme, illetve Tan lényege modern formában, szinte törvényi megszövegezésben, jogszabályi alakban Werbõczy István Hármas-könyvében található meg. A híres Ellenállási Záradékot az 1. rész 9. czím 6. §-a tartalmazza: „...bármelyik királyunk vagy fejedelmünk... kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök idõre szabadságunkban áll (mármint a nemességnek), annak ellene szegülni és ellent mondani anélkül, hogy hûtlenség vétkébe esnének (mármint a nemesek).” (…) Köztudott, hogy 1867-ben az ország a Kiegyezésben lemondott az Ellenállási Záradékban foglalt jogáról. Ez azonban csak kényszerû kompromisszum volt, a Habsburg házzal kötött, a Fõt megilletõ 179
jogokról történõ lemondás ellensúlyozása volt. A változó történelmi feltételek miatt, amikor ez a momentum elvesztette idõszerûségét, és a tagok jogának korlátozásával nem áll szemben egyenrangú engedmény, a tagok joga teljes körben helyreállt. Az Ellenállási Záradék ismét érvényes.” Forrás: http://www.minden-ami-magyar.hu /szk/ szembeszallni.html
Nézzük, mit mond a Szent Korona tan az ellenállás jogáról: „Mivel a Szent Korona a legfõbb szuverén, a Szentkorona-tan nem ismer el fölötte álló személyt. Ezáltal a Szent Korona tagjai, vagyis a polgárok egyenlõek, közülük senki nem uralkodhat a másikon, tehát a Szentkorona-tan eleve kizár minden diktatúrát. Az ellenállási jog lehetõvé teszi a Szent Korona tagjai számára, hogy az alkotmányosságon túllépõ önkényuralommal szemben föllépjenek.” Ius resistendi, azaz ellenállási záradék. Majd’ nyolcszáz évvel ezelõtt még volt. Ma már nincs. Képtelen, s egyszerre életszerûtlen, hogy a hatalmon lévõk jóindulatára van bízva a hatalom leválthatósága. Ha úgy látja jónak, és úgy tartja úri kedve, majd akkor lemond. Elvileg lehetséges? Tudja nyüveg. Csak benyújt egy konstruktív bizalmatlansági indítványt – ne felejtsük el, közben rögtön meg is nevezi a leendõ miniszterelnök személyét, akire a többiek ugye azonnal és zokszó nélkül áldásukat is adják – és máris mehet minden tovább, mintha mi sem történt volna. Önök szerint ez életszerû egy a végletekig megosztott társadalomban, s annak szintén a végletekig megosztott politikai osztályában? Szerintem nem. És tudják miért? Nagyon egyszerû. Azért nem életszerû, mert a minta – azt mondják ugye, hogy a német kancellária 180
rendszerû kormányzás az alapul szolgáló precedens –, szóval a német minta az egy nagy hagyományokkal bíró és jelentõs múlttal rendelkezõ demokratikus berendezkedésû ország praktikus mûködési modelljét mutatja. (Csak így kapásból, mondjuk ottan nem vót ötven év kommunista rezsimmel fûszerezett népelnyomó államszocializmus, ottan jóléti állam vót.) Ezzel ellentétben nálunk már lassan vagy húsz esztendeje mást sem hallunk csak azt, hogy hát még tanuljuk a demokráciát. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna valamiféle átmeneti megoldást alkalmazni. Tudja nyüveg. És hát arról se feledkezzünk meg, hogy ottan a rendszert – ha most már nem is, de jó darabig – demokraták, azaz olyasvalakik irányították, akik „szerint a társadalom erkölcsi elvei (alkotmány) által korlátozott többségi népakaratnak kell érvényesülnie a politikában.” Nálunk sem akkor, sem most nem olyanok irányítják. Nagy különbség! Ráadásul, hogy a bajt tetézzük, olyanok is a hatalomban maradhattak, mindenféle elszámoltatás nélkül, akik ezt az országot, mindenféle értelembe véve, egyszer már tönkretették. Számonkérés, elszámoltatás, felelõsségre vonás nem volt. Meggyõzõdésem, hogy ez minden bajunk eredõje. Amíg ezen a helyzeten nem változtatunk, s ezeket az embereket nem zárjuk ki a hatalomhoz való hozzájutás lehetõségébõl (véglegesen és visszavonhatatlanul, addig e téren nem sok változásban bízhatunk. Most kezdi csak igazán megérteni az ember a maffiával foglalkozó hálivúdi eksönmúviknak azt a momentumát, amikor valakit bebetonoztak (értsd: betonba öntik a fószert), tartós megoldásnak bizonyult. Nos, itt is valami hasonlót élhetünk át a napjainkban kormányválság címen futó média-haccacáré látttán is. Már Megyónál megmondták, ha maga a miniszterelnök nem mondja azt, hogy „köszönöm gyerekek, ennyi volt, felállok”, akkor, ha a fene fenét eszik, ha az MSZP vagy a Föld is fog sarkából kidõlni, a kormányfõt akkor sem lehet eltávolítani a helyérõl. Persze, Önök most bizonyára azt kérdezik, miért nem oszlatják fel a parlamentet, és írnak ki elõre hozott választásokat? 181
Csak. Legalábbis ezt is felelhetnénk erre a kérdésre, hiszen a hazánkban jelenleg (reméljük csak ideiglenes jelleggel) állomásozó politikai osztálynak ez egyáltalán nem érdeke. A kormánypártok katasztrofális (a fõsodratú média által használt szokásos jelzõ: földcsuszamlásszerû!) vereséget szenvednének. A kispártok meg egész egyszerûen eltûnnének, kiesnének a parlamentbõl. De mindezeken felül, ami talán a legfontosabb, és itt értjük meg igazán, miért mondta azt Tölgyessy Péter, hogy a Fidesznek egy esetlegesen megrendezésre kerülõ elõrehozott választáson szerzett 2/3-os parlamenti fölénye katasztrofális lenne, amirõl a Goldman Sachs londoni elemzõje is beszélt, nevezetesen, hogy a kétharmados többség „az Alkotmány megváltoztatásához is elegendõ lenne.” Szóval „Megyen itten a parasztvakítás, még pediglen ezerrel!” Akirõl eddig úgy tudtuk – legalábbis aszonták nekünk – hogy baloldali, arról megtudjuk, hogy szélsõjobboldali bitang neoliberális, akinek csak a lóvé számít, akirõl meg szentül meg voltunk gyõzõdve, hogy jobboldali, arról meg kiderül, hogy balról beelõzi a szegfûmintás utódpártot, és kéz a kézben megy a flaszterre tüntetni a szakszervezetisekkel. Hölgyeim és Uraim! Szépen kérem Önöket, ne hülyítsük tovább egymást! Ne hagyjuk, hogy tovább hülyítsenek bennünket! Adjuk vissza végre a szavak valódi jelentését! Aki pofátlanul össze-vissza hazudozik, azt végre nevezzük nevén, és mondjuk azt, hogy õ egy pofátlan hazudozó, akár miniszterelnök az illetõ, akár nem, aki pedig a hatalom érdekében a gátlástalan csalástól sem riad vissza, azt egész nyugodtan, szemrebbenés nélkül nevezzük gátlástalan csalónak! Ja és még valamit! Ezekre a tényekre hívjuk fel a többiek figyelmét is! Hiszen benne van az Alkotmánynak nevezett alaptörvényben is, a 2.§ (3) pontjában, hogy „Senkinek a tevékenysége 182
sem irányulhat a hatalom erõszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetõleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
183
KI VAN ZÁRVA!
Mármint a nép. Most persze azt kérdezik, hogy mibõl? No és persze azt kérdezik, már megint? Jogos kérdések. Megy a nagy találgatás. Mi lesz most? Hogyan tovább? Meddig húzható ez a koalíciós haccacáré? Talán csak a jó Isten a megmondhatója. De arról, hogy mi várható, már mi is képet alkothatunk magunknak. Fõleg, ha mint már oly sokszor, ezúttal is elkövetjük azt a hibát, hogy a TV2 Mokka címû reggeli beszélgetõs mûsorával kezdjük a napot. Az embernek még nevetnékje is támadhatna, hiszen április elseje van, bizonyára valami tréfát ûznek velünk a magukat pofátlanul és teljesen indokolatlanul „elitként” aposztrofáló parlamenti pártok politiusai a szolgalelkületû ölebmédiával karöltve, de kisvártatva rá kell döbbennünk, szó sincs itt semmiféle tréfáról vagy viccrõl, ez itt kérem szépen a véresen komoly valóság! A napot a szadistán szélsõséges neoliberális (értsd: a tõke szabadsága mindenek felett!!!) törpeminoritás ifjú titánjával (ti tán tudjátok, mire használni) a hajzatát illetõen erõs kihívásokkal küszködõ Gusztos Péterrel kezdjük, akitõl rögtön megtudjuk, esze ágában sincs indulni az SZDSZ elnöki székéért, lévén õ még most csak harminckettõ, és hát ahogyan azt mifelénk a nép egyszerû gyermekinek körében mondani szokás, még nem domborodik nála kellõképpen a rutin. De annyira talán mégis, hogy az elsõ és legfontosabb dolog, 184
amit rögtön a beszélgetés legelején fontosnak tartott leszögezni az, hogy márpedig elõrehozott választások semmiképpen sem lesznek. Ki van zárva!!! Mármint a nép. Hát asszem ez önmagáért beszél. Csak úgy közbevetõleg, mintegy kiegészítõ információ biggyeszteném ide, hogy darabidõvel ezelõtt Mesterházy eftárs, a szegfûmintás utódpárt szépreményû ifjú prominense, aki ugyancsak sikeresen kapaszkodott fel a hierarchia szamárlétrájának grádicsain, nos õ fogalmazott úgy, hogy a(z egyelõre még) kisebbik koalíciós párt „természetes szövetségese” (igen, ezeket a szavakat használta!!!) a(z egyelõre még) nagyobbik koalíciós pártnak. Vagyis, mindazok, akik eleddig a népi naivitás boldog tudatlanságában leledzve azt hitték, hogy az MSZP egy szociáldemokrata irányultságú párt, sürgõsen térjenek végre észhez és lássák be, itt bizony mese nincs, ezek a mosdatlan pofájú köpönyegforgatók ugyanolyan lelketlen neoliberális kiszolgálói Mammon világának, mint elmaradhatatlan oldalnehezékük, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát oly sajátosan (azaz csak akkor tûrjük el, ha nekünk kedvez) értelmezõ szemkilövetõ törpepárt. A jelenleg zajló eseményeket kommentálva, a szürkeállományára egykoron oly büszke véd- és dacközösséget már jó ideje odahagyó Tamás Gáspár Miklós bírta mondani a következõket: „Az SZDSZ távozását a kormányból a demokrácia gyõzelmeként is értékelhetjük, mert a liberális párt olyan politikát képvisel, melyet a társadalom nagy többsége elutasít – vélekedett az egyik kereskedelmi televízió mûsorában Tamás Gáspár Miklós, filozófus, az SZDSZ egyik alapítója. Tamás Gáspár Miklós egyenesen történelmi igazságtételnek nevezte, hogy ez történt. Mint mondta: ha egy pártnak nincs társadalmi támogatottsága, akkor ellenzékben a helye.” 185
Igaz szavak. De még milyen igazak! Kár, hogy ilyen sok idõbe tellett kimondani õket. De nem kevésbé érdekes az az összeállítás sem, amit Nagy Szilvia, a Hírszerzõ.hu munkatársa gyûjtött csokorba a koalíciós nagytestvér egyes prominenseitõl. Mazsolázgassunk kicsinység a teljesség igénye nélkül: Nagyon berágott az MSZP Kóka Jánosra „Padlógázzal száguldott egymással szemben két autó, és egyik sofõr sem rántotta el a kormányt“ – így összegezte az elmúlt napok eseményeit lapunknak egy szocialista politikus. A koalíciós válság ugyanis lényegében azzal állt elõ, hogy mindkét fél sarokba szorította magát, és egyik sem tudott vagy akart visszajönni. A mérsékeltebbek abban reménykedtek, hogy április 30-ig lesz idõ tárgyalni és megoldást találni, de a szocialista frakció nagy részébõl elemi erõvel törtek fel az elmúlt évek sérelmei, és a hosszú távú kockázatok helyett csak az tûnt fontosnak, hogy az SZDSZ-tõl tényleg megszabaduljanak. Egy, az ügyvivõi testület esti döntése elõtt megkérdezett képviselõ például azt válaszolta lapunknak arra a felvetésére, hogy úgy tûnik, az SZDSZ komolyan gondolja a kilépést: „Nagyon remélem. Eddig is kisebbségi kormányzás volt, csak a szabad demokraták bent ültek a koalícióban.“ Az elnökség több tagja is azt mondta lapunknak, hogy abszurdum, amit a szabad demokraták mûvelnek, például Horváth Ágnest a reformokkal azonosítják. 186
„Többször is bebizonyította alkalmatlanságát, az az ötlete pedig, hogy széfeket tegyenek a kórházakba, nem nevezhetõ reformnak.“ – fogalmazott egyik forrásunk. „Az SZDSZ-nek nagyobb az egója, mint az IQ-ja“ – közölte egy másik elnökségi tag. Kóka János minden informátorunk zsebében kinyitotta a bicskát: „hogy egy gõgös, tehetségtelen faszkalap ambícióira menjen rá a kormányzás, az maga az abszurdum“ – bukott ki egy egyébként rendkívül higgadt pártvezetõ. Egy frakciótag pedig arra emlékeztetett, hogy Kóka Jánosból Gyurcsány Ferenc csinált minisztert, támogatta a pártelnökségben, és bár a hála nem politikai kategória – mint tudjuk –, a szabad demokraták elnöke most egy tökéletesen irracionális ok miatt árulja el azt, akinek mindent köszönhet. Kicsit bonyolultabb ugyan a helyzet most, mint 2004-ben, de nagyon hasonló. Az elnökség akkor is egységesen támogatta a miniszterelnököt, Medgyessy Pétert, miközben a háttérben már szervezték a megbuktatását" – mondta lapunknak a párt egyik erõs embere. Egy másik szerint viszont szó sem lehet Gyurcsány Ferenc leváltásáról. „Elfogadtuk az SZDSZ ajánlatát: tõlünk nyugodtan pakolhatnak. Elkaristolunk kisebbségben pár hónapig, aztán a szadi rájön, hogy ez így nekik nem jó, és akkor újból tárgyalhatunk. Ha nem, akkor õsszel minden eldõl: ha a szabad demokraták nem szavazzák meg az adótörvényeket és a költségvetést, akkor elõrehozott választás lesz. Mi kapunk vagy 25 százalékot, õk meg 0,2-õt. Mi egyszer majd újra kormányozni fogunk, õk már soha többé“ – vázolta elképzelését informátorunk. 187
Az MSZP nem engedheti meg magának, hogy ismét az SZDSZ kottájából játsszon; egyszer megbukott miattuk egy miniszterelnök, egyszer egy köztársasági elnök-jelölt, „harmadszorra már nem fogunk azért szívni, mert a szabad demokratáknak megint nem tetszik valaki. Kizárt, hogy másodszor is lejátsszunk egy kormányválságot az SZDSZ forgatókönyve szerint, mert ezzel végképp elveszítenénk az arcunkat a közvélemény szemében. A miniszterelnök – amúgy az SZDSZ kérésére – kirúgja Horváth Ágit, erre meg Kóka kirúgja Gyurcsányt. Hát nehogy már" – fogalmazott lapunknak egy elnökségi tag. Forrás: Nagy Szilvia – Hírszerzõ.hu
Padlógázas frontálpuszi? Szívás meg faszkalap? Ejnye-ejnye hölgyeim és uraim! Hol marad a jó modor? Hát illik ily szavakat használni egy parlamenti képviselõnek? Ja persze, majd’ elfelejtettem, Qrvaországban, ahol a miniszterelnök szemrebbenés nélkül elküldhet egy egész nemzetet melegebb éghajlatra, ott ez simán belefér. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de nekem a koncon marakodó sakálok képe jut eszembe. De térjünk még vissza néhány percre Jakuphoz és reggeli kávénkhoz! Nem fogják kitalálni, ki következett a szadeszes ifjú titán után? Hát persze, hogy õ! Ki más is következhetett volna? Áll a bál, pillanatokon belül ránk szakad az ég is, és akkor kit kell megkérdezni arról, hogy akkor most mi is fog következni? Hát persze, hogy a legnagyobb befolyással bíró, a legnagyobb népszerûségnek örvendõ és legfajsúlyosabb párt elsõ emberét, azaz elnökasszonyát, naná, hogy Dávid Ibolyát, az MDF élérõl. Beszarás. Komolyan mondom. 188
Persze ezt még valahogy megértené az ember, az ölebmédia új kedvence, gyûjjék akkó’ a kalapos hölgy. Nem baj, ha kalap nélkül egye fene, akarom mondani, lári-fári, csak mondjon valami okosat. Hát mondott. Csak nem okosat. Dávid Ibolya a Megyó esetében példás gyorsasággal lezavart miniszterelnök cserét jó példának nevezte. Ez volt az a pillanat, amikor nem kaptam szikrát. – A rohadt qrva! – hagyta el fogaim kerítését, mintegy pavlovi ferlexként önkéntelenül is, a nép egyszerû gyermekére oly jellemzõ cizellálatlan, modortalan, már-már a bárdolatlanság határát súroló érzelmi dühkitörés, egyfajta sajátos verbális megnyilvánulásként. Tökéletesen meg tudom érteni a tisztelt Olvasót, ha most magába roskadva ül a képernyõ elõtt vagy mered az újság lapjába, csóválva fejét, és az obszecinátás sokkoló hirtelenséggel történõ felszínre buggyanásától úgy érzi, hogy egy világ omlott most össze benne, ám erre azt kell mondjam, felvállalom eme kijelentés összes ódiumát. Nem tudom, tetszenek-e figyelni? Mer’ én igen. Emlékeznek még? Gusztos a Szadesztõl aszongya az elsõ és legfontosabb, amit le kell szögeznünk, hogy már pedig itten, ha a fene fenét eszik, akkó’ se lesz elõrehozott választás. Mit mond Ibolyka? Ugyanezt. Ki van zárva! Mármint a nép. Ezt egyszer mán lezongoráztuk, lezongorázzuk még egyszer. Nektek pedig, ugyanúgy mint akkó’ most is KUSS VAN! Minden más verzió ki van zárva! Értve vagyunk? Még az MSZP is összehord hetet-havat, csak új választások ne legyenek. Majd elkaristolunk kisebbségi kormányzással valahogy pár hónapig, mondja az egyik megkérdezett képviselõ. A parlamenti pártok ragaszkodnak a jelenlegi struktúrához, kifacsarják még belõle azt, amit ki lehet facsarni. Az utolsó facsarnivalóig. Minden jó, minden elfogadható, csak elõrehozott választásokat ne! 189
Mert akkor a nép dönt. És – ha hagyják, ha nem csalják el!!! – akkor látjuk, hogyan dönt, mire adja a szavazatát. Nem a kis pártokra, pártocskákra. A népet tehát ki kell zárni! Csak a Fidesz érdeke az elõrehozott választás. Vagy mégsem? Ide pattintanék egy delejlevelet, ami ma érkezett a villanypostafiókomba: Re: Rendkívüli órákat élünk! Add tovább! E-mailt törölni azonnal!!! Másik címemre is kaptam hasonlót. Déli krónikában bemondták, ez provokáció, a fidesz feljelentést tett a rendõrségen, mert meghekelték a parlamenti levelezõ rendszerét. Azonnal tovább adni!!! Lengyel Károly
Írjuk csak ide azt a mondatot, ami kiverte a biztosítékot: „Mivel az országot a szakadék szélére taszító baloldal a hatalmához legitimációjának elvesztése ellenére is ragaszkodik, egy választás marad: el kell kergetnünk ezt a kormányt! Nem érhetjük be egy olyan idõközi miniszterelnök-váltással, mint amilyet Medgyessy Péter megpuccsolásakor szenvedett el az ország. Itt az idõ a valódi rendszerváltásra!”
190
Kéne elõrehozott választás, csak hát nem így, nem minden áron. Mert mink jogszerûen, úriemberhez illõn és a többi, és a többi. Nem tudom figyelték-e a legelsõ mondatot? „E-MAILT TÖRÖLNI AZONNAL!!!” És az utolsót, a korrigálásra vonatkozót? „AZONNAL TOVÁBB ADNI!!!” Azonnal elhatárolódni! Még csak a gyanú árnyéka sem! Még legtávolabbról sem! Menteni, ami még menthetõ! Úgy tûnik nem csak a nagy méltóságú helytartótanács urai méltóztatnak reszketni. A mûanyag-ellenzéknél is tele lett a gatya egy szempillantás alatt. Ezek ám az igazi hõsök! 1 biztos! Tényleg rendkívüli órákat élünk. Pedig, a külföldi elemzések semmi jóval nem kecsegtetnek. Itt van egy, amely talán a legjobban szemlélteti a Nyugat aggodalmát: „A Goldman Sachs londoni elemzõje szerint az elõre hozott választások elleni legfõbb érv – legalábbis kormányoldalról –, hogy azok az SZDSZ parlamentbõl való kiesését és a Fidesz kétharmados parlamenti többségét hoznák. Ez pedig az Alkotmány megváltoztatásához is elegendõ lenne. A befektetési bank alapforgatókönyve továbbra is az, hogy Gyurcsány Ferenc a 2010-es választásokig kormányfõ marad. Azzal is számol a bank, hogy bár nem fordítják vissza a költségvetési konszolidáció eddigi eredményeit, de további deficitlefaragás már nem valószínû.” Önmagáért beszél, jelzésértékû. Nem tudom tetszettek-e figyelni a kulcsmondatot? Írjuk ide még egyszer, csak azért, nehogy megfeledkezzünk róla: 191
„Ez pedig az Alkotmány megváltoztatásához is elegendõ lenne.” Bizony kedves felebarátim! Itt van az eb elhantolva! Mert hát igaz, hogy a jelenleg még legnagyobb ellenzéki párt gyakorlatilag szemrebbenés nélkül megszavazta a Lisszaboni Szerzõdést, amely gyakorlatilag a nemzetállamok függetlenségének halálos ítéletével ér fel, de ha már egyszer – a sors kegyelmébõl, a gyarmattartók pillanatnyi elgyengülésébõl adódóan, vagy egyszerûen csak a jelenlegi kormánykoalíció ostobaságából és hozzá nem értésébõl fakadóan – újra magához ragadhatja a kormányrudat, ráadásul esetleg még kétharmados többséggel is teszi ezt, még képes és a magyar Nemzet érdekét szolgáló törvényeket és rendelkezéseket hoz, ne adj’ Isten a Szent Korona szellemében cselekszik, mondjuk a termõföld védelmének érdekében. (Mielõtt még valaki felelõtlen álmodozással vagy végzetes naivitással vádolna meg, annak felhívom a figyelmét arra az apró, ám nem jelentéktelen momentumra, hogy ebben az országban minden és annak ellenkezõje is elképzelhetõ!) Talán a kedves Olvasó is emlékszik még a Festetics-kastélyban valami tíz gurigáért megrendezett fényes esküvõre, ahol az éppen menetet végrehajtó egészségügyi miniszter-asszony mulatta ki a boldogító IGEN kimondásának fáradalmait egy pazar lagzi keretében. Felsõ határ a csillagos ég! Nos, darab idõvel ezelõtt kapott szárnyra a szóbeszéd, miszerint – a pártállami idõk bevált rutineljárásához hasonlóan, a nómenklatúrában ezt nevezték „ejtõernyõzésnek” – bukás esetére már ki van szemelve a kórház, ahol (szintén állampárti rutineljárás) érdemei elismerésé mellett Horváth Ágnes az igazgatói feladatokat fogja ellátni majd. És akkor mielõtt még valaki elhamarkodottan vonna le téves következtetéseket, ismét pattintsunk ide egy hírt, ezúttal a Hír6.hu weboldaláról Békés Megye, a Megyei Hírek címszó alól:
192
„Csókolom, (Horváth) Ági van? A volt egészségügyi miniszter az összevont Békés megyei kórházak élén Gyorsan követték egymást az események hétfõn. Reggel negyed nyolcra dolgozószobájába rendelte Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, és április 30-ai hatállyal felmentette tisztségébõl. Mindezt a szabad demokraták a koalíció és a koalíciós szerzõdés felrúgásának értékelték, ezért Kóka János elnök javaslatára visszahívták a kormányból a liberális minisztereket és államtitkárokat. Ezzel párhuzamosan a Békés megyei fenntartók – a kormányfõvel egyetértésben – döntöttek a gyulai, a békéscsabai és az orosházi kórházak összevonásáról, amelynek csúcsigazgatójául a reggel menesztett Horváth Ágnest nyerték meg. A május már vele indul az új gigakórházban.” És akkor itt van még egy kis ráadás ugyaninnen (csak, hogy örüjjé, vazze): „Horváth Ágnes a gyulai fõiskolán fog tanítani A hétfõ délutáni megyeházi megbeszélés végén még arról kellett dönteni a feleknek, hogy milyen lakhelyet ajánlanak fel a május elsejétõl gyulai központtal mûködõ új gigakórház csúcsigazgatójának. Nem tudtak megegyezni, de három javaslattal éltek. Felújítják a Várfürdõ tõszomszédságában található Almásy-kastélyt, vagy átadják a csodálatosan renovált gyulai vár várúrnõi lakrészét, avagy egy 50 milliós, Gyula belvárosában lévõ mediterrán stílusban épült villát vesznek neki. Az viszont már biztos, hogy Köteles Lajos, a Tessedik Fõiskola 193
gyulai egészségügyi fakultásának fõigazgatója Horváth Ágnest már megnyerte annak, hogy egészségügyi menedzsmentet tanít a volt miniszter a békési fürdõvárosban.” Hát, nehéz ehhez bármit is hozzáfûzni, maximum csak annyit, hogy egy teljesen õrült, teljesen eltorzult világban élünk. Az Almásy-kastélyon, a csodálatosan renovált gyulai vár várúrnõi lakrészén meg a Gyula belvárosában lévõ mediterrán stílusban épült 50 gurigás villán most egy elegáns mozdulattal libbenjünk át. De elgondolkodtak azon, vajon mit tud tanítani a jövõ nemzedékének egy olyan valaki, mint az éppen most leköszönõ miniszter-asszony? Egy olyasvalaki, aki egy egész egészségügyet tett egészen tönkre, vajon mire taníthatja a jövõ nemzedékét? Hogyan pusztítsunk és romboljunk még hatékonyabban? Vagy esetleg õ lesz az elrettentõ példa, hogy na gyerekek, látjátok, így nem szabad? Persze nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen egy olyan országban, ahol egy várost a menthetetlen eladósodás és romlás útján elindító embernek díszpolgári címet adományoznak, ahol az ország második számú közjogi méltósága szemrebbenés nélkül és büntetlenül lekurvázhat egy egész országot, a nép közé lövethet mindenféle következmény nélkül ott az ilyen és ehhez hasonló, elsõ látásra képtelenségnek tûnõ momentumokon nincs miért fennakadnunk. Mindeközben a sors fura fintora, hogy a történelem megismételni látszik önmagát. Emlékszünk még, hogyan döfte hátba az elsõ adandó alkalommal a bülbülszavú titokszolgát a hórihorgas ripacs? Most úgy tûnik, ismét ez képzõdik meg. Kóka Johhny, az 1ügyû ígérgetõ, akit Francisco maga mellé emelt a hatalomba, úgy gondolja eljött az idõ, kéri a labdát a fiú, átvenné a stafétabotot a dirigensi szerepkör neki sokkal jobban áll. Legalább annyira gátlástalan, ha nem gátlástalanabb, mint nagynevû tanára. „Legjobb védekezés a támadás”, azonnal tolvajt kiált, szemrebbenés nélkül besározza a másikat, ha éppen úgy kívánja az érdeke. Még hogy én csaltam? Õ csalt!!! 194
Micsoda???!!! Horváth Ági alkalmatlan??? TE VAGY AZ ALKALMATLAN!!! Sakálok marakodnak a koncon. Sivatagi show a Kossuth téren. Csak valahogy olyan érzése van az embernek, hogy a végén minket tépnek szét. Hogy ennek jó vége lesz? Ki van zárva. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
195
NINCS KIZÁRVA – avagy Áprilisi tréfa, amitõl arcunkra fagy a mosoly –
Egy hír a Hír6.hu internetes weboldaláról a Békés Megye, a Megyei Hírek címszó alól: „Csupán csak áprilisi tréfa volt Horváth Ágnes pihen, nincs Békés megyei kórházösszevonás Nem is kérdéses, remekül sikerült elhitetnünk – és messze nem csak Békés megye közvéleményével – hogy május elsejétõl összevonják a gyulai, a békéscsabai és az orosházi kórházakat, amelynek csúcsvezetõje Horváth Ágnes menesztett egészségügyi miniszter lesz. Politikai oldalaktól függetlenül a legtöbben elhitték a Hír6.hu exkluzív „információját", amelyre a tömérdek telefonos és e-mailes érdeklõdés nyomán magunk is ráerõsítettünk. Ha lúd, akkor legyen kövér – mondtuk magunkban. Hívtak bennünket a parlamentbõl, pártirodákból, kórházakból, újságírók érdeklõdtek, majd sms-ben arról tájékoztatott egy országgyûlési képviselõ: az egyik volt egészségügyi miniszter is elhitte. Április elsején nem mindegy, mit talál ki az ember. A tréfa annál jobban sül el és annál nagyobbat szól, minél inkább hihetõ az állítás – ami persze nem igaz. Valami olyasmirõl érdemes szólni, ami így vagy úgy, de benne van a levegõben.
196
Ami történt, azt a modern infotechnológia nyelvén mondhatnánk úgy is, hogy ez médiahack volt. Ráadásul nagyon sokak érdeklõdését felkeltette. A keddi napon alig tudtunk eleget tenni annak, hogy a Horváth Ágnessel és a Békés megyei kórházak összevonásával kapcsolatos hír miatti rengeteg érdeklõdõnek válaszoljunk. Telefonon és e-mailben számtalan kérdés futott be hozzánk. Mi pedig nem lõttük le a poént. És a legtöbben, egy kis kétkedés után, hittek nekünk. (Próbáltunk nagyon meggyõzõek lenni. Ennek lényege, hogy a hülyeséget nagyon kimérten és komolyan mondtuk el.) Forrás: Hír6.hu
Természetesen elüthetnénk a dolgot azzal, hogy hát jé, tényleg, április elseje van, miért nem ellenõrizte a szerzõ más forrásból is satöbbi, satöbbi satöbbi. Valóban. Ez igaz. De az is igaz, hogy az idei április elseje nem teljesen olyan, mint az eddigiek. Valóban, igaza van a szerkesztõségnek, amikor azt mondják, hogy a „hülyeség” nagyon hihetõ volt. Csak egy baj van. Még pedig az, hogy ez itt, ma, a mai Magyarországon egyáltalán nem biztos, hogy hülyeség. Egyáltalán nem kizárható, hogy néhány hónap múlva, amikor már elcsendesednek a viharok, egyszer csak – immáron nem április elsején, hanem valamelyik teljesen szürke normál hétköznapon – újra találkozunk valamilyen efféle hírrel, és tényleg nem alaptalan a szóbeszéd, miszerint már ki van szemelve valahol egy egészségügyi intézmény, melyet Horváth Ágnes mintegy hitbizományba megkap. Arról sem feledkezhetünk meg, mi történik akkor, ha valakinek tényleg eszébe jut, hogy katedrát adjon a bukott miniszter-asszony 197
alá. Ezektõl ugyanis kitelik minden. A lehetséges káros következményekbe jobb bele sem gondolni. Ja! És ne adjunk ötleteket, mert még megcsinálják! Látjuk, halljuk, a szabad demokratáknak semmi sem drága, ha arról van szó, hogy megõrizzék a hatalmukat, befolyásukat. Lehet tréfálkozni, viccelõdni, csak aztán a végén, akár a legnagyobb rekkenõ hõségben, nehogy az arcunkra fagyjon a mosoly. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
198
RENDSZERVÁLTÁS RENDSZERVÁLSÁG: HORN GÁBOR, AZ ÚJ FENEGYEREK – avagy A nekünkmindentSzabad Demokratáknak most mán tényleg mindent szabad? –
Mialatt Önök a legutóbbi, egész bolygóra kiterjedõ világégés, a II. Világháború lefújása után hatvanhárom esztendõvel megrendezésre kerülõ legújabb antifasiszták kontra újfasiszták közötti több felvonásos, már- már a szappanoperák babérjaira törõ bohózatra legyintenek unottan, történt eközben valami más, valami ennél sokkal fontosabb esemény is kis hazánkban. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a mûminiszterelnököt nagy nyilvánosság elõtt lazán a búsba elküldõ újdonsült szadista fenegyerek, amúgy „istenesen”, képen törölte a magyar Nemzetet. De legalábbis megalázóan ostobán taposott bele a lelki világunkba. Horn Gábor és politikai haszonelven tömörülõ, kizárólag a profitmaximalizálást célként maga elé tûzõ érdekközösségének fontossági sorrendjérõl álljon itt a tanúbizonyság, az ominózus idézet, mely a Napkelte Kereszttûz címû rovatában hangzott el: Horn Gábor: „Fontos az, higgyék el fontosabb, mi lesz az SZDSZszel, annál hogy mi lesz ezzel az országgal. Ezt nagyon õszintén mondom” A felvétel itt megtekinthetõ: http://href. hu/x/_Hlt1957450795 BM_1_a70 Kicsit olyan ez, mint a Cumicecinrõl és mellékhatásairól szóló régi kabaré szám. A gyógyszer felírása után a páciens nem tudom hányszor visszamegy még a dokihoz, hogy írjon fel valamit az elõzõ199
leg javallott patikárium mellékhatásának kiküszöbölésére. Valahol a „küszöböljük ki az elõzõ szer mellékhatását” címû projekt kellõs közepén tarthat, amikor az egyik szerre mondja azt az orvos biztatásképpen, hogy „ettõl még az elfekvõs is fut egy gyors négyszázat, mielõtt elpatkolna”. No, hát valami ilyesmi szerepet tölt be újabban Horn Gábor is. Valamiféle titkos fegyverként tolják most elõtérbe a szadisták, mentetni vele a menthetetlent. Csupán egy apró, ám annál kínosabb Freudi intermezzónak lehettünk szem- és fültanúi? Ha igen, nos, az is önmagáért beszélne, de félek, itt többrõl van szó. Ma már nem azért jelzésértékûek és elgondolkodtatók a koalíciós kapcsolattartásért felelõs, s ebbe a feladatba kicsikét látványosan belebukó államtitkár szavai, mert fellebbentik a fátylat, s alóla kiviláglik a valóság rendezetlen szövete, nevezetesen, hogy ezek nem érettünk vannak, s nem érettünk tevékenykednek, hanem valamilyen egészen más vezérlõelvek munkálkodnak itten, a költõ ismert versében szereplõ derék cimbalmoshoz hasonlatosan. Nem ezért. Ismerjük már õket, mint a rossz pénzt. Õk ilyenek. Önzõk, nincsenek másokra tekintettel (még saját magukra sem, hiszen csaltak!), összevissza hazudoznak stb. Mammon, az idegen kenyéradó gazda feltétlen kiszolgálói. Azért jelzésértékû és elgondolkodtató, amit az államtitkár úr megengedett magának a média nagy nyilvánossága elõtt, mert a hatalom, de államtitkárként legalábbis a kormányzat tagjaként felesküdött a Haza, a Nép, a Nemzet szolgálatára. Köztisztséget visel, köztisztviselõ. Elsõ és legfontosabb dolga az lenne, hogy hivatalát a lehetõ legjobb tudása és képességei szerint ellátva (azaz a kormányt alkotó koalíciós pártok kapcsolatát ápolva és gondozva) ennek az országnak a javát szolgálja. Ehelyett azt látjuk, hogy az ország sorsáért felelõsséggel tartozó kormánykoalíció szétverésében nála jobban talán csak Horváth Ágnes és Kóka Johnny serénykedett. Ráadásul, hogy Horn úr tetézze a bajt, a pofánkba vágja, a jelenleg regnáló ha200
talomnak (értsd: a hatalmon keresztül történõ profitmaximalizálásra verbuválódott sajátos véd- és dacszövetségnek) nem az ország, nem a nép, de még csak nem is valamiféle lakosság jóléte és érdekei a legfontosabbak, hanem valami egészen más. Az õ fontossági listájukon vagy sorrendjükben, az elõbbiekben említettek csak valahol nagyon hátul kullognak. Csak miután a slepp, azaz a körön belüliek hozzájutottak az ország hitbizományként történõ megkapásából fakadóan szerintük nekik minden kétséget kizáróan járó, õket megilletõ jusshoz, sarchoz, járadékhoz, vagy a jó ég tudja, hogy milyen jogcímen kifizetésre kerülõ „szerény” összegekhez, ha mindezek után egyáltalán még marad valami a kasszában, na utána jöhet mindenki más. Persze a kasszában addigra már egy árva buznyák, egy megveszekedett peták, egy kanyiló vas sem marad. Ahogyan azt az egyik tévémûsorba meghívott gazdasági elemzõ mondta, nálunk azért kerülnek dupla annyi összegbe az autópályák, mert a korrupció következtében a pénz felét gyakorlatilag ellopják. De van itt valami, ami mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül. A kérdezõ újságírók részérõl reagált valaki? Nos, Szirmay Dávid, a Bors rovatvezetõje igen, azt hitte félreértett valamit: „Fontosabb, hogy mi lesz az országgal? Akkor rosszul értettem.” Nem kedves Dávid, nem értettél rosszul semmit. Az államtitkár úr tényleg azt mondta, amit mondott, tényleg azt hallottad, amit hallani véltél. Az egészben az a legrosszabb, hogy megy tovább a beszélgetés, mintha mi sem történt volna. A Szirmai Dávidnál nyilván nagyobb tapasztalattal bíró és a sajtóban hosszabb idõt eltöltõ Mátai László, a STOP.HU fõszerkesztõje még csak le sem reagálta az államtitkár úr kijelentését. A Napkelte mûsorvezetõ hölgyérõl már nem is beszélve. Mennyire figyelnek akkor oda arra, amit a meghívott vendég mond? Mi a rossebér’ vannak ott, csupán díszletnek? 201
Persze az is lehet, és ezt mutatja Szirmai Dávid reakciója is, hogy egyszerûen nem hittek a fülüknek, nem hitték el azt, hogy hivatalban lévõ politikus elkövethet ekkora elszólást, ha tetszik baklövést élõ egyenes adásban. – Á nem, biztosan rosszul hallottam. Pedig igen. A dúsképzeletû nép ajkán nagyon találóan nekünkmindentSzabad Demokratáknak elnevezett kisebbik (mára már szinte mérhetetlen) koalíciós párt mérhetetlen arroganciáját és gõgjét látva egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy kormányzati és párt prominensek újabban nem figyelnek, nem ügyelnek a részletekre, el-elszólják magukat, s ennek következtében a magát liberálisnak és szociáldemokratának nevezõ hazugságok mögül átlátszik az igazi való világ, a neoliberalizmus, azaz a tõke szabadságának mindenek felettisége. Ezért minden és mindenki be- és feláldozható. A hazudozásokkal tarkított központilag levezényelt pénzlenyúlások és pénzvisszatartások közepette sorra-rendre mondanak csõdöt az eddig jól bevált kommunikációs bulvárkormányzás taktikai húzásai. Viktor király démonizálása látványosan megbukott, az önjelölt néptribun elindult felfelé a közvélemény-kutató cégek népszerûségi listáin, az újjáéledõ és a zsidókat üldözõ fasizmus rémképet vizionáló hatalomra pedig már maguk a zsidók közül is jó néhányan unottan legyintenek. De nehogy azt higgyük, hogy a koalíció esetleg bekövetkezõ szétzúzásában elévülhetetlen érdemeket szerzõ Horn Gábor sajátosan sikeredett, mondjuk úgy freudi elszólása egyedülálló a maga nemében. Dehogy is az. Itt egy rövid részlet az Index belpolitikai rovatában 2008. április 9-én megjelent, a mûminiszterelnökkel készült beszélgetésbõl: „Újságíró: „már most visszatáncolt a komolyabb reformoktól, miközben a következõ két évben mindenki szerint komoly átalakításokra és döntésekre lenne szükség ahhoz, hogy valami elinduljon…”
202
Itt a miniszterelnök közbe vágott: Ki az a mindenki? Riporter: Elemzõk, közgazdászok… Gyurcsány: A nyolc millió állampolgár közül hányan tudják ezt?” Asszem ez is önmagáért beszél. Emlékeznek még a Széchenyinek tulajdonított szavakra? „Az a nép aljas, vagy mûveletlen!” Tudniillik az, amely az ilyen hitvány fickókat, ahelyett, hogy a pokol fenekére küldené, huzamosabb ideig megtûri maga felett. Hát ne legyünk se aljasok, se mûveletlenek! Tájékozódjunk, informálódjunk, és az információk birtokában felelõsen döntsünk! Az olyan hitvány fickókat pedig, mint Francisco, és a mostanság magáról láthatóan egyre többször megfeledkezõ beóját Gabeszt, ha elsõ menetben nem is a pokolba, de a búsba mindenképpen küldjük el. Jó utat fiúk! Vissza ne térjetek, vissza se nézzetek! Adios! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
203
ÁLLÍTSÁTOK MEG ORBÁN VIKTORT!!! – avagy Liberalizálj, deregulálj, privatizálj, de ami talán a legfontosabb, DÉMONIZÁLJ!!! –
Fussunk hamarjában egy gyors bemelegítõ kört, Hölgyeim és Uraim! Tudom, hogy szinte már az unalomig ismert, ahogy újból és újból felteszem ezt a már-már költõinek tekinthetõ kérdést (arra meg ugye nem szokás válaszolni), de a hazai történések folyamában azért csak akad néha napján olyan emblematikus pillanat, amikor még az olyan magamfajta botcsinálta firkász is ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy visszatérjen a kályhához, ha tetszik, visszanyúljon a gyökerekhez. Emlékeznek még arra a felejthetetlen pillanatra, amikor Kompország végre révbe ért? Amikor a bülbülszavú titokszolgával az élen kikötöttünk, megérkeztünk Európába? Amikor a régi, elavult és népelnyomó unió helyett immáron keblére ölelte kis hazánkat az újdonsült elit klub, a nagyságos és fényességes Európai Porta? (Hogy akkó’ addig, hol a rossebbe vótunk, ne tõlem kérdezzék, én végig aszittem, hogy Európában.) A politikai korrektség kedvéért biggyeszszük azért ide, hogy sok tekintetben ez az új, magát európainak meg demokratikusnak mondott unió talán még rosszabb, mint az a régi, amelyik csak fegyverek és tankok árnyékában volt képes a hatalmát és az õt kiszolgáló helyi komprádor újburzsóák érdekeit és hatalmát biztosítani. Ez az új, állítólag demokratikus és európai értékeket felvonultató – csak épp a kereszténység nem fért bele ezekbe a kontinentális értékeket tartalmazó, úgy tûnik meglehetõsen szûkre szabott skatulyarendszerbe –, szóval ezen a nagyságos és fényességes európai portán az „okosok” 204
most arról folytatnak diskurzust, amirõl a Korrektúra legutóbbi adásából értesülhettünk, nevezetesen, hogy az európai polgárok elektronikus levelezését mennyi ideig lehet megõrizni. Arról úgy tûnik elfelejtettek bennünket értesíteni, hogy lehallgatnak. Aprócska momentum, ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó szokta volt mondani, nincs jelentõsége. Tudom, hogy most Önökben is felmerül az a csacska kérdés, hogy most akkor az Európai Unió van értünk, vagy pedig mi, européer „világpolgárok” létezünk az Európai Unióért? A kérdés megválaszolását a tisztelt Olvasóra bízom. Na szóval a gyors bemelegítõ kör! Egyelõre még nem tudni, hogy ez most tényleg a frankó papír-e, vagy csak a fodrozódás kedvéért – értsd: a nép tesztelése végett – a honi politikai vircsafttal kombinált koalíciós bukovári által posványosodó módon döglõdõ és politikai iszapbirkózás színteréül szolgáló mocsárba behajított jelképes kavicsról van szó csupán, az mindenesetre bizonyos, hogy ezen a ponton a magára valamicskét is adó értelmiséginek kutyakötelessége ismételten feltenni a már oly sokszor feltett kérdést: Tessék mondani, erre tetszettek szavazni? Ezt akarták, amikor behúzták az IGEN-t az Európai Unióra? Ez lenne az européer magatartás? Ilyen lenne az európai értékrenden nyugvó demokratikus jogállamiság keretei között mûködõ kormányzás? A frankó papír, mint tudjuk, az a fajta dokumentum, amiben leírják, hogy mit szabad és mit nem, illetve, hogy kiknek szabad, amit szabad, és kiknek nem szabad, amit nem szabad. No, mármost, ha jelen esetben utóbb ki is derülne, hogy mégsem a frankó papírral vót dógunk, és eftikéim csupán az össznépi ideg- és elmeállapot szakítószilárdságának tesztelése végett hergelték újból a széles néprétegeket, a „dokumentum” napvilágra kerülése akkor is önmagáért beszél, hogy úgy mondjam, jelzésértékû. Magyarország jelzésértékû ország. Jelzéseket ad. A nagy kérdés csak az, hogy vesszük-e, és ha vesszük, jól vesszük-e ezeket a jelzéseket? 205
Ez a legutóbbi jelzés példának okáért aggodalommal tölti el a nép egyszerû gyermekét. Széttárja karjait és oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, ha nem érti a dolgot. A legapróbb jelét sem adta annak, hogy nosztalgiázni támadna kedve, erre egyik reggel arra ébred, hogy innentõl kezdve ad hoc jelleggel, amikor éppen eszükbe jut, bárkit és bármit ellenõrzése és megfigyelés alá vonhat a titkosszolgálat. Kedves Európai Unióra IGEN-nel szavazó honfitársaim! Ja! És kedves parlamenti pártok! Igen, ti mindannyian, hitvány söpredék, ingyen élõ bagázs! Ti, akik mind az IGEN-t erõltettétek, és hathatós médiasegítséggel valósággal lenyomtátok a nép torkán, ilyen jövõt szántatok ennek az országnak?! Ez lenne az európaiság?! A demokratikus jogállam?! Így viselkedik egy igazi européer politikus, fáradságot nem kímélve mindent megtesz azért, hogy a legapróbb részletekbe menõen is visszahozza a diktatúrát?! Mert ha ez az európaiság, akkor a magam részérõl köszönöm szépen, de nem kérek belõle! Most, hogy formába hoztuk magunkat, ahogyan azt a költõ is tanácsolja, újult erõvel lépjünk a tettek más mezejére! Kering az Internete egy anyag. Jó, tudom, persze, Önök most azonnal bosszúsan legyintenek, mondván, dejszen rengeteg anyag kering az Interneten. Mán megen valami összeesküvés-elmélettel akar traktálni bennünket. Elõször is, ahogy Borhídi professzor úr nagy bölcsen szokta volt mondani, „az összeesküvés az nem elmélet, az már maga a gyakorlat!” Másodszor pedig, amennyiben hitelt adunk a nép ajkán született bölcs mondásnak, azaz hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja!”, valamint még azt is hozzávesszük, hogy egyre többen gondolják úgy, s ezen gondolatuknak többnyire hangot is adnak, mégpedig széles nyilvánosság és publicitás elõtt, miszerint itt egy elõre megírt forgatókönyv megvalósulása zajlik a szemünk elõtt, akkor bizony nagyon is elképzelhetõ, hogy az alábbiakban idepattintott delejlevélben foglaltak megfelelnek a valóságnak, melyet eredetileg a színfalak mögött dolgoztak ki: 206
Kaptam, a hitelességét nem tudom ellenõrizni, de baromira hihetõ!!!! „A hétvégén találkoztam az egyik régi jó ismerõsömmel. 2002-ben gyakran találkoztunk, beszélgettünk. A beszélgetések már csak azért is érdekesek voltak, mert szoci, rátekintéssel a legmagasabb szintre. Vagyis nem mezei, olyan infókat tud, melyeket érdeklõdéssel hallgattam, de azért mindent fenntartással kell kezelni. Tõle tudom, hogy a szocilbek Bécsbe jártak ki a bujdosó Princz után. Mondott is pár nevet, ha kételkednétek, ne tegyétek :-), szóval sok mindent hallottam tõle. Tegnap ismét összefutottunk és persze a téma rögtön a koalíciós válság volt. Mert akkora a káosz, hogy hihetetlen. Olyakat hallottam tõle, hogy csak néztem, a lényeget szabadon mondatokba foglalva közzéteszem. Az egész koalíciós színjáték Kóka és Gyurcsány forgatókönyve. Senki sem tudott róla, hogy hiteles legyen. Az ok pedig Orbán Viktor. Semmi gond nem lett volna a szavazás után. A 80%-os igen egyáltalán nem zavarta a szoclibeket. Fõleg nem gyurcsányt, aki megmondta, hogy nincs szándék kompenzálni, coki mindenkinek. A gond akkor jött elõ, amikor elolvasták a közvélemény-kutatók felméréseit, de még ez sem lett volna akkora gond. A gond Orbán Viktor elõretörése (a legnépszerûbb pártpolitikus Magyarországon). Ugyanis Orbán Viktor áttört egy korlátot a szavazórétegek között és ettõl pánikoltak be a szoclibek. Nem csak az MSZP, nem csak az SZDSZ, hanem az MSZP-SZDSZ. A két banda egy párt tulajdonképp. A szocik gondolatmenete a következõ. Ha Orbánt Viktort nem szigetelik körbe azonnal, akkor vége. Egyszerûen nincs mód a késõbbiekben elhitetni, hogy egy sátán. Egyszerûen kiröhögnék az emberek gyurcsánykókáékat. Mit lehet tenni? A gondolat a következõ volt. Az MDF képtelen eleget tenni küldetésének, hogy ellopja a Fidesz szavazóit. Szerepe az lett volna, hogy a „valódi konzervatív” párt jelentõs MSZP-SZDSZ segítséggel legalább annyit lehasítson a 207
Fideszbõl, hogy ismét ne lehessen kormányváltás. Ezt a feladatát tökéletesen elvétette, köszönet az emberek tisztánlátásának. Mit kell tenni? Az MDF-et le kell cserélni az SZDSZ-re! Na de hogyan? Hát kell egy mûbalhé, hogy az SZDSZ-t átküldjék ellenzékbe! Ezt a mûbalhét látjuk most. Az ellenzékben pedig ki kell fogni a szelet a Fidesz vitorlájából. A megoldást azért is találták zseniálisnak, mert így gyurcsány eljátszhatja a védõ szerepét. Az SZDSZ követelni fogja a megszorításokat, gyurcsány pedig ellent áll és azt mondja, hogy semmiképp, csak a felét engedem ennek. Vagyis a szoclibek bevetik a régi kommunisták trükkjeit. Õk akarják megmondani, hogy ki legyen az ellenzék. Sok mindent el kellett simítani, pl. a szerencsétlen Fodor Gábort is le kellett rendezni. Állítólag a hülyegyerek elõtt sok mindent titokban kell tartani, mert nem „érzi át” a dolgok súlyát és egyáltalán nem alkalmas a hegemónia fenntartására. Ö az, akit tökéletesen ki kell hagyni mindenbõl. Képtelen felfogni, hogy a politikába bõven belefér több, mint egy-két övön aluli ütés, Állítólag be kell biztosítani, hogy egy kicsit se zavarjon be a képbe. Amikor azt kérdeztem, hogy nem merész megoldás ez az egész? Azt a választ kaptam, hogy gyurcsány nem bukik meg 2010 elõtt és ettõl most sem kell félni. Az SZDSZ soha egy pillanatig sem fogja a szocikat cserben hagyni. Jó konstruktív ellenzékiség szerint rögtön megtámogatja az MSZP-t, amikor kell. Állítólag rengeteg kutatást végeztetett az SZDSZ, hogy kiket tud megszerezni, hol a potenciális szavazók és ebben arra jutottak, hogy az SZDSZ szavazói a Fideszben vannak, így „melléjük” kell ülni. Állítólag itt egy nagyon régóta készülõ forgatókönyv van megvalósulóban, hatalmas költségvetéssel. Csak az idõpont volt kérdéses. Ezt 208
késõbbre akarták datálni, de nem szabad várni Orbán népszerûségének növekedése végett. Õk is elismerik, hogy vannak a forgatókönyvnek kockázatai, melyek közé az egyik legnagyobbnak a „piac” fogadtatását tartják. Épp ezért van szükség az egy hónapra. Nem más ok végett! Nem az végett, hogy a szocialisták reagáljanak a dolgokra, átgondolják! Egy másik ilyen kockázatnak az ellenzék találékonyságát tartják. Ugyanis egy hatásos stratégia a baloldal totális bukását okozhatja és a szocialista remegõ hangok csak ez végett léteznek, mert az mszp-szdsz saját magát nem fogja megbuktatni. Úgy váltunk el, hogy a vállamra csapott barátian és mosolyogva elköszönt, de az volt az érzésem, hogy csupán tiszteletbõl, nem a buksimat vakargatta meg ezzel sugallva, hogy ne nézz olyan bambán, te kis naiv. Hát kérem ez a gyurcsányi politika. Ezzel a forgatókönyvvel gyurcsány bõven felülmúlja a 23 millió románt, meg a Laci köteles beszédét is. Ez egy hatalmas költségvetésû forgatókönyv. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a 120 millió kommunikációra az nem a kommunikációra kell! Csak érzékeltetõnek gondolkodjatok el mi pénz kell a bulihoz, hogy ellentételezzék az szdsz-es politikusok és a slepp lemondását! Itt egy igazi, egy lenini szintû akció van kibontakozóban! Csak úgy mellékesen, az mszp-szdsz nem fog megegyezni és ezzel akarják kifényezni az arculatukat, elhitetni egy teljesen új irányt. Ma még csak április 8 van, de a szoci barátom elgondolása alapján hogy a koalíció szakad az már ma tuti, lehet, hogy hitelesség-növelés végett egy kis prollershow-t is elõadnak. a forgatókönyv és az okok a fenti! Figyeljétek jól, mert ez a újkori magyar demokrácia leggigantikusabb terve. Ekkora bulit szerintem már az életünkben nem fogunk többet látni. Lehet ezt Fodorra bízni? :-))” 209
Ismételten fel kell hívnom a tisztelt Olvasó figyelmét legalább két jelzésértékû momentumra! Csak a korrektség kedvéért, mielõtt valaki ismételten lemondóan legyintene. Szóval. A (poszt)kommunista akkor is hazudik, amikor kérdez. Ezeknek semmit nem lehet, de nem is szabad elhinni, ami elhagyja fogaik kerítését, s mellyel megterhelik a levegõ könnyû szekerét, hogy szállítná azokat az emberi fülekbe. Ma Magyarországon minden, és annak az ellenkezõje is megtörténhet! Megbukni látszik a bulvárkormányzás. Bedõlni látszanak az immáron majd’ két évtizede jól bevált és bejáratott kommunikációs démonizálás különféle módozatai. Úgy tûnik, át kell állítani a váltót, az eddig használt nyomvonalon nem haladhatnak a továbbiakban, mert az, jobb esetben vakvágányra, rosszabb esetben a szakadékba vezet. Senki sem szereti a változást. Eftikéim sem. Próbálják fenntartani a több évtizedre visszanyúló status quo-t, miszerint õk ezt az országot hitbizományba kapták, ez nekik jár, csakhogy ez ma már egyre nagyobb nehézségek árán sikerül. Ráadásul a dolgok jelen állása szerint úgy fest, záros határidõn belül fenntarthatatlanná válik. Engem ez az egész kicsikét a visszavonuló hadseregek által elõszeretettel alkalmazott „felperzselt föld” taktikájára emlékeztet. Mielõtt még kiebrudal innen minket az ellen, a lehetõ legtöbb kárt és pusztítást okozzuk, semmit nem hagyunk ezeknek magunk után, ne legyen mibõl építkezni, ne legyen mibõl újra kezdeni. Kínlódjon, szenvedjen meg a másik is. A másik Magyarország. És valóban, milyen furcsa fintorokat produkál néha a sors! Milyen zseniális és utolérhetetlen rendezõ az ÉLET! Most, ahogy elolvastam ezt az Interneten érkezett írást, és nézem a televíziót, az jut eszembe, mennyire megalázó, s egyben becstelen is, ahogy a nyilvánosságot bitorlóan birtoklók kézben tartják a világ gondolkodását és véleményformálását. 210
Vajon hány évtizedig lehet démonizálni egy embert, egy eseményt, egy kort, vagy egy korszakot? A televízióban mutattak egy tudósítást az „Élet menetérõl”. Az egyik felszólaló a hatmillió áldozatról beszélt. Az alábbi idézet Paul Eisen, a londoni Deir Yassin Remembered igazgatójának „A holokauszt háborúk” címû tanulmányából való: „A legsokatmondóbb az áldozatok számának az a csendes lecsökkentése, amelyet legjobban annak a 19 táblának az eltávolítása jelent Auschwitzban, amelyek 19 nyelven közölték a látogatókkal, hogy 4 millió zsidó halt meg a táborban. Ezeket olyan táblákra cserélték ki, amelyeken másfél millió áll (amit a revizionisták még mindig nagyon túlzottnak tartanak). Sajátos matematika, hogy miközben az auschwitzi áldozatok számát 2,5 millióval csökkentették, a hatmillió változatlan maradt.” Vajon hogyan lehet elhitetni az emberekkel, hogy mi igaz, és mi nem? Vajon hogyan lehet elmagyarázni és bemagyarázni egy egész országnak azt – és vajon meddig még?! –, hogy minden baj okozója az, aki immáron x esztendeje nem miniszterelnök, még csak a hatalom közelében sincs? És ha mindez igaz, ha tényleg minden baj okozója az önjelölt néptribun, aki lánglelkû szónoklataival tûzbe hozza az országot és a népet, akkor, tessék mondani, minek is tartjuk ezt a tesze-tosza, tétlenkedõ, böszme kormányzatot? Ha az ellenzék vezére csak úgy, amolyan laza ujjgyakorlat címén csuklóból lenyomja õket a szónoki pulpitusról? Mese a Holdon. Viktor király, egyelõre úgy tûnik, megállíthatatlan. Felfelé tör, mint a gejzír. A legutóbbi össznépi voksolás észhez térítette a központi pénzlenyúlás jótékony apparátusi homályába veszõ eftársi kol211
lektívákat. A kijózanodás egy pörölycsapásszerû jobbegyenes képében érkezett. A „van még két év a választásokig” címû projekt a dolgok jelen állása szerint szertefoszlani látszik. Megindult a helyezkedés. Kicsit olyan ez, mint az erjedés. A bomlást elõsegítõ élõlények már munkához láttak. Tudják, a süllyedõ hajón is a patkányok az elsõk, akik megérzik a veszélyt. A szegfûmintás utódpárttól láttunk már ezt-azt az évek során. Az is kétségtelenül igaz, hogy áldatlan ország-romboló tevékenységük láttán meglehetõsen gyakran támadt déja vú érzésünk. Ilyenkor az ember önkéntelenül is felkiáltott: Nézd má’, a történelem ismétli önmagát! A Horn-Kuncze duó, játszásiból elpróbált, és mindig kibéküléssel végzõdõ koalíciós szakítópróba címû tragikomikus darabját már betéve tudjuk. Na talán majd most, a következõ generáció, a KISZ-es fiúk és az új(kõ)gazdag yuppiek véd-és dacszövetsége sikerre viszi az elõre megírt forgatókönyvet, s a katarzis végre nem marad el, bomlik a koalíció. A Headline-ban csak annyi fog szerepelni, „Mint oldott kéve”. Pár sorral ezelõtt azt írtam, a süllyedõ hajón is a patkányok az elsõk, akik megérzik a veszélyt. Márpedig a hajó elkezdett süllyedni. Magam is meglepõdtem, amikor a minap a képernyõmre került a JHF egyik évekkel ezelõtti számában megjelent írásom. Hátborzongató, mennyire aktuális ma is. Egy rövid ám annál tanulságosabb részlet belõle: TITANIC „Ha fent vagy ragyog a nap, akkor lent hideg a szél, utazunk a nagy hajó fedélzetén.” A Titanicra azt mondták, az álmok hajója. Tervezõi, építõi a világ legnagyobb, legelegánsabb s egyben leggyorsabb hajójának álmodták meg. Ezzel a hajóval akarták elhódítani a Kék Szalagot, mely a 212
leggyorsabb hajónak járó kitüntetõ cím volt. Pénz nem számított, a White Star Line Hajózási Társaság mindent megtett, hogy a méret és gyorsaság versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Mint késõbb kiderült ez a felfokozott verseny okozta az óriáshajó rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse az utat, s ezzel új sebességi rekordot állítson fel, a szokásos hajózási útvonalaktól északabbra vezényelte a luxusgõzöst, a jéghegyek világa felé. 1912. április 14-én a világ akkori legmodernebb és legnagyobb utasszállító hajója a Titanic, az Atlanti-óceánon jéghegynek ütközött. Az elsüllyeszthetetlennek hitt technológiai mûremek 2 óra 40 perccel az ütközés után örökre a hullámsírba merült. Szörnyû mementóként csak a víz felszínén lebegõ megfagyott utasok holttesteinek százai jelezték, hogy itt nemrég iszonyú tragédia történt. „Ha fent vagy ragyog a nap, de ha lent betör a víz, a nagy hajón már semmi sem segít” Az MSZP-re azt mondták a szakértelem és a kormányváltás pártja. Tervezõi, építõi az ország legpragmatikusabb, legszakmaibb, az ország sorsa iránt legelkötelezettebb pártnak álmodták meg. Ezzel a párttal akarták meghódítani a szavazópolgárokat. Pénz nem számított, Ron Werber mindent megtett, hogy ez a párt a méret és az ígérgetés versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Most úgy néz ki ez a felfokozott verseny okozza majd az óriáspárt rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse a választópolgárok voksaihoz vezetõ utat, nemtelen eszközökhöz folyamodott. Miután úgy látszott a nagy küzdelem befejezõdött és a párt révbe ért váratlan s egyben rendkívül kínos esemény történt. A Nyilvánosság 213
óceánján az MSZP hajója nekiütközött a D-209 jelû jéghegynek. A víz azonnal elkezdett befelé zúdulni a fedélközbe. Elõször csak az alacsonyabban fekvõ fedélzeteken kongatták meg a vészharangokat, de, aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a baj sokkal nagyobb, mint ahogy azt gondolták, az egész pártban kitört a pánik.” És valóban, a történelem ismétli önmagát. A posztkommunista utódpárt a nyilvánosság óceánján ismét jéghegynek ütközött. Nem tudjuk meddig fog tartani ez a folyamat, és miként ér majd a végéhez. A Titanic 2 óra 40 perc alatt merült el az örök sötétséget jelentõ végtelen hullámsírba. A Titanicról is azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
214
A KONSTRUKTÍV ELLENZÉKI – avagy Az új kirakatember megint elszólta magát –
Nagyon nem megy mostanában ennek a Gabi gyereknek. Mióta õ az új kirakatember, az elnökválasztási botrány két fõszereplõjét leszámítva, a média széles nyilvánossága elõtt mást nemigen hallunk megszólalni. Sõt! Akad olyan „liberális” prominens is, akitõl az utána loholó riporternek meg kell kérdeznie, hogy „Kuncze úr, hallotta a kérdést?”. Hiába, no, így múlik el a világ dicsõsége. Under Pressure. Emlékeznek rá? Volt egy ilyen Queen szám. Freddy Mercury és David Bowie remekelt benne közösen. Szerény angol tudásom szerint valami olyasmit jelent, hogy „nyomás alatt”. De fellapozva a szótárat két másik jelentést is kidob, aszongya, hogy „kényszer” és „szorítás”. Mit mondjak, rendkívül találó. No, nem azért, hogy a saját glóriámat fényezzem, de az a kommunikációs folyamat azért rendkívül beszédes, amin ez a szeretve tisztelt Gábor gyerek keresztülment és keresztülmegy az utóbbi idõben. Emlékeznek még? Elõször volt az ominózus „elküldés melegebb éghajlatra” címû szerencsétlen el- vagy beszólás a média széles nyilvánossága elõtt. Ez a momentum egyúttal jelzésértékû is volt a tekintetben, hogy a kívülálló elõtt egy rövidke pillanatra fellebbent a „holló a hollónak adandó alkalommal bizony mégis csak kivájja a szemét, mégpedig rendkívül nagy élvezettel” címû, a haszonelven alapuló és kizárólag a profitmaximalizálást szem elõtt tartó sajátos neoliberális viselkedéskultúra. Ennek lényege rendkívül egyszerû. Azonnal döngöld bele a másikat a betonba, mihelyst alkalmad nyílik rá, és abból hasznod származik! Márpedig 215
származik, hiszen az már önmagában pozitív szaldóval zárul, ha akár egyetlen potenciális vetélytársadat is – viszonylag csekély ráfordítással – el tudod takarítani a hatalom felé vezetõ rögös útból. Ilyen, viszonylag csekély erõfeszítés volt az 1ügyû ígérgetõ, Kóka Johhny részérõl az a kipillantás, amivel elégedett vigyor kíséretében nyugtázta a Hír Televízió kamerájának jelenlétét a kellõ pillanatban. Szólhatott volna ennek a szerencsétlennek, de nem szólt. Van ilyen. A végeredményt mindenki ismeri. De ha már lúd, legyen kövér! E helyütt is értekeztünk már arról, hogy tulajdonképpen kár is a drága idõt és energiát arra pazarolni, hogy most akkor egy újabb szerencsétlen freudi elszólásnak lehettünk szem- és fültanúi, vagy tényleg ez a hivatalos SZDSZ-es álláspont, miszerint Qrvaország, valamint annak összes lakója tényleg le van sajnálva, mégpedig a lehetõ legnagyobb ívben, egy, és csak egyetlen egy számít, mi a rossebb fog történni a Szabad Demokraták Szövetségével. És higgyük el, tényleg ez a legfontosabb, mert ezt nagyon õszintén mondta ez a Gábor gyerek. No, mármost egy ilyen õszinteségi rohamot követõen magam hajlok arra, hogy ez nem csupán a tisztelet és a kegyelet lerovása a hajdani nagyszerû bécsi lélekkurkász emléke elõtt, hanem ezek bizony tényleg, komolyan így gondolkodnak, ennek az önzõ kisszerûségnek a meggyõzõdéses hívei. Mit kérdeznek? Hogy ez összeegyeztethetetlen a felelõs politikusról, ne adj’ Isten az államférfirõl bennünk nagy naivan kialakult képrõl? Na és? – mondaná erre hatalmas méretû közönnyel vállát vonogatva Gáborunk névrokona, a Horn Gyufa magyar termék, hajdan szebb napokat látott névadója, az egykori vaskoronás kis-nagy ember. Mondjuk azért ennek a kijelentésnek a fényében, mármint, hogy az SZDSZ sorsa minden egyéb mást megelõz ebben a koalíciós partner fõ hallja kendje szerint qrvának, nyüvesnek, tetvesnek, meg a még jó ég tudja minek tartott kis országban, azért rávilágít még vala216
mire. Ezen a ponton fel kell tennünk magunknak a kérdést, ez vajon mindig így volt szabad demokratámék köreiben? Gondolom mindannyian sejtjük, hogy a válasz, igenlõ. Tegnap este a Korrektúra adásában valamelyik zsurnaliszta – ha jól emlékszem tán éppen Bayer Zsoca – nagyon találóan, gyakorlatilag egy mondatban felvázolta ennek a hajdan szebb napokat látott, kifelé pártként prezentáló haszonelvû politikai és gazdasági tömörülésnek a pályaívét, mely valahogy így hangzott: Budapesttõl Drávapiskiig. Azért ez is önmagáért beszél. Ez is jelzésértékû. Az egykori elitista, fõvárosi belvárosi párt végjátékában, az utolsókat rúgva a nép egyszerû gyermeke, a Magyarország legelmaradottabb térségébõl érkezõ ormánsági jöttment adja az utolsó pofont. Végül azért csak helyére kerülnek a dolgok, nem igaz? Úgy tûnik a roppant barbár hadak megékeztek, kezít csókolom! (Hiába, no, Isten nem bottal ver!) Ugyanakkor ezen a ponton azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak, hogy ennyi hazudozás, ámítás, valamint a nemzet nyakán vérszívó dögként történõ élõsködés és pénzkiszivattyúzás immáron évtizedes múltra visszatekintõ keserû idõszaka után, vajon nem hazudtak-e nekünk már a pártjuk nevét illetõen is? Szabadok ezek az emberek? Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben meg nem. Mammon rabjai õk. A pénz és a hatalom utáni vágy megszállottjai, akárcsak – egyelõre még papíron – nagyobbik koalíciós partnerük, a posztkommunisták. Persze Önök most mondhatják azt, hogy de hát szabad madaramék kilépnek a koalícióból, ezzel lemondanak a hatalomról is. De mekkorát tévednek! Befészkelték õk már magukat jó elõre a gazdaság, a kultúra, de talán, ami a legfontosabb, a média kulcspozícióiba. Valamint frontális támadást indítottak a nagy pénzelosztó-helyek feletti diszponálás megszerzéséért. Bárhová nyúlunk, bárhová nézünk, õk ott vannak. Mozdulni sem lehet nélkülük! Már mindent széthordtak, szétloptak, minek maradnának tovább? Különben is, ami az egyszerû tévénézõhöz, újságolvasóhoz eljut, az csak 217
a fecsegõ felszín, az igazán lényegi momentumokról továbbra is hallgat a mély. Azokról csak akkor szerezhetünk tudomást, amikor már évek, évtizedek teltek el, vagy az érintettek közül már nincs mindenki az élõk sorában, nehogy a teljes igazságot valaha is megtudhassák a kívülállók. Még véletlenül se fordulhasson elõ, hogy a történések összes változatát megismerhessük. De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig az SZDSZ nevéhez. Vajon demokraták ezek az emberek? Hát… A kérdés megválaszolását az Olvasóra bízom. Tudom, hogy elsõre ez látszik a legkönnyebb menekülési útvonalnak számomra, majd az Olvasó eltöpreng rajta, osztán jut, amire jut. De mégsem. Manapság ugyanis a különbözõ médiumok által annyira elhülyítettek az emberek, annyira megtévesztettek és manipuláltak, annyira különbözõ a toleranciaküszöb, sok esetben pedig annyira dívik a manipuláció általam legveszélyesebbnek tartott formája, az ún. tekintélyelvû manipuláció, hogy e kérdés megválaszolását a magam részérõl inkább a tisztelt Olvasóra bíznám. Szerintem egyébként nem azok. Nem demokraták, de még csak nem is liberálisok. Nem, mert a demokrácia és a liberalizmus náluk csak odáig terjed, amirõl õk aszongyák, hogy az. A párt nevében maximum a szövetség stimmel, de amint azt Horn nagy nyilvánosság – és a csalással megválasztott Kóka Johny – elõtt elkövetett balfaszkodásának köszönhetõen láthattuk, az sem a végletekig. De megyünk tovább! Ha mindezek után Önök most azt gondolják, hogy ennyi fiaskó már épp elég volt, tanult belõle ez a Gábor gyerek, különben is, süllyed a hajó, a patkányok kétségbeesetten menekülnek a fedélzetrõl, próbálnak valami kiutat találni, hogy ne kelljen a nagy hideg semmibe ugrani, mert az a biztos halál (lásd: felügyelõ-bizottsági elnökséget vállalok a jól fizetõ lakópark építõ bizniszben), nos, hát akkor nagyon tévednek, újdonsült kirakatemberünk megint elszólta magát. No, ez nem olyan eget rengetõ és botrányos, mint az elõbbiekben tárgyalt két eset, de er218
rõl is elmondható, hogy önmagáért beszél és jelzésértékû. Igaz, nem biztos, hogy mindenki veszi ezt a jelzést. Az egyik reggeli beszélgetõs mûsorban Horn Gábor arról beszélt, hogy senki sem vállalt eddig konstruktív ellenzéki szerepet Magyarországon. Nem tehetek róla, Hölgyeim és Uraim, de megint a kétségek gyötörnek e mondat hallatán. Mert mirõl is van szó? Az elsõ, ami rögtön az eszembe jutott, hogy õk sem! Emlékszünk még ugye? Kicsikét régen volt, de bizony 1998 és 2002 között az SZDSZ a szegfûmintás utódpárttal együtt ellenzékben volt. Tehát Horn kijelentése szerint õk sem konstruktívként ellenzékként tengették akkoriban munkás hétköznapjaikat. No, mármost ha akkor nem így tették, most ugyan miért tennék másként? Azért, mert most nem a narancsos párt dirigál? Ha meg mindenre szemrebbenés nélkül azonnal áldásukat adják, ebbõl már kaphattunk némi ízelítõt, akkor meg mitõl ellenzékiek? Tudják, érdekes ez az egész. Erre a „kisebbségi kormányzás” nevû projektre emlékeztet. Nézzék meg a nyilatkozó szocialistákat. Jó, persze, a hatalmat semmiképpen sem akarják kiadni a kezükbõl egy pillanatra sem, mer’ akkó’ azonnal visszagyün a zOrbán, és akkó’ vége mindennek! De van itt még valami, ami mellett megint nem mehetünk el szó nélkül! Az eddig nyilatkozók közül szinte mindenki arról beszélt, hogy hát milyen frankón fog mûködni a kisebbségi kormányzás. Meg, hogy – és ez aztán a legnagyszerûbb, és egyben persze a legostobább hivatkozási alap –, számos példa akad a kisebbségi kormányzásra. HOL?????? Európában, meg a világ más részein! De nem itt! Soha, senki nem próbálkozott még kisebbségi kormányzással, mióta meg volt a módszerváltás. Senkinek nincs benne gyakorlata. Arról nem is beszélve, hogy eddig a „szent” stabilitás oltárán lepaktumozott politikai osztályunk gyakorlatilag fel- és beáldozott mindent és min219
denkit, még a központi népsanyargatást is felvállalva, mondjuk a Bokros-csomag idején. Ha a kisebbségi kormányzásnál tartani lehet valamitõl, hát pont attól, hogy nem valami stabil. Hazudnak ebben is? A kamerák felé megy a magabiztosság, mintha évtizedes, mit évtizedes, évszázados gyakorlatuk lenne a kisebbségi kormányzásnak hívott valamiben, közben még egyikõjük sem csinálta, soha a büdös életben! Vegyük már észre, hogy itt ismét a bolondját járatják velünk. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, a politikai osztályon kívül már mindenki az elõrehozott választások után áhítozik. A magam részérõl egyébként nem is igazán értem, miért nem mennek bele a kormánypártok az össznépi voksolás újbóli kiírásába. Nagy változás nem történne úgyse. Tökig legatyásították az országot, kínlódhat jó darabig a Fidesz, amíg valami látható jelét produkálja a javulásnak. Hogy ebbéli tevékenysége közepette mennyit veszít majd a népszerûségébõl az egykori kollégiumi szobatársakból verbuválódott konglomerátum, azt ma még nem tudhatjuk. Én már csak azért sem aggódnék a MASZOP helyében, mert a ma legnagyobb ellenzéki pártként funkcionáló ellenlábas szekértábor is zokszó nélkül igazodott a központi zsinórmértékhez, azaz áldását adta a Francisco részérõl biankóban (azaz látatlanban!!!) aláfirkantott Lisszaboni Szerzõdésre. Ezzel Magyarország, gyakorlatilag minden mérvadó kérdésben lemondott szuverenitásáról, úgyis mondhatnánk, megszûntünk létezni. Ledegradálódtunk a nagyságos és fényességes Európai Porta egyik tartományává. Úgy tûnik, ez a nép elfelejtett szabadon élni. Talán ma már nem is akar. Az évszázadok alatt megszokta, hogy felülrõl valaki mindig megmondja neki mit, s hogyan. És valóban, a sors a legironikusabb, hiszen egy olyan gazdasági és politikai tömörülés vallja magát már nevében is szabadnak és demokratának – a másik pernahajder meg szociálisan érzékenynek –, mely egy egész nemzetet tart (szellemi) rabságban és elnyomásban. Most meg egy ezek közül a „demokraták” közül gyõzköd bennünket arról, hogy hát eddig még senki nem próbálkozott ezzel a konst220
ruktív ellenzékiségnek nevezett dologgal, na de majd most! Na, de majd õk! Eszembe jut a régi sláger egy sora: „Jöjj, hazudj valami elfogadhatót!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
221
LEGYÜNK MI IS „KISEMBEREK”? – avagy Érezzük át a korán kelõ mûminiszterelnökök szívfájdalmait! –
A gengszterváltás óta jó néhányszor érezhettük már úgy – a kelleténél talán többször is –, hogy Farkasházy Tivadarék a fasorban sincsenek a valósághoz képest, a kabaré pedig, mint fogalom, új értelmezést nyer. Nem tudom, Önök mikor szoktak kelni, engem speciel reggel öt és hat között szokott kidobni az ágy és a mûminiszterelnökkel ellentétben az én életemnek valóban volt egy olyan szakasza, amikor három mûszakban dolgozva átérezhettem az ún. „kisember” megélhetési gondjait és félelmeit, mivel magam is ebbe a kategóriába tartoztam. Franciscóról viszont ez a büdös életben nem volt elmondható. A majálison remegõ hangon elõadott, az eddigi „kormányzása” során a sárba taposott és földbe döngölt „kádári kisember” támogatásáért rimánkodó nagymonológjáról a legelsõ szó ami eszembe jutott az volt, hogy röhejes. A második meg az, hogy hiteltelen. Ezzel az emberrel valami tényleg nagyon nincs rendben. Azt már eddig is megszokhattuk tõle, hogy forgatja a köpönyegét ide-oda, ötletszerû felvillanásaival próbálja kompenzálni az országdirigálás helyett a média nagy nyilvánossága elõtt felvonultatott bulvárkormányzás hiányosságait, de ez a mostani iránymódosítás talán még a nagynevû elõd, Megyó villanykapcsoló áthelyezési projectjén is túl tesz. De talán még a diktatúrát teljesen nyíltan és közfelkiáltásra áhítozva visszahozni kívánó közös európai választási lista tervét is leküldi megalázóba. – Gyerekek! A helyzet az, hogy qrvára elqúrtunk mindent, de gond egy szál se, mer’ hogy innen szép felállni! Igaz, hogy ehhez a ti 222
támogatásotok is kell, úgy, mint eddig még soha, de nekem mindent, nem igaz? Elvégre jó úton járunk, nem igaz? Asszem ez az a pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek tûnõ eszköztárának végéhez értünk. Amondó vónék, hogy ne is pazaroljuk tovább a drága idõt és energiát május elsejére. Annak az antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentmondásnak a feloldását, mely szerint a multimilliárdos gyõzködi a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjast a szociális érzékenységrõl, valamint a „kisemberrõl” történõ gondoskodás mindenek elé és fölé való helyezésérõl, hagyjuk meg inkább az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók részére. Asszem remek diplomamunkát lehetne kanyarítani a témából. Azaz, talán egy röpke pillanatra idõzzünk még el a munka ünnepénél, valahol félúton a játék-pisztollyal hadonászó részeg és a magát valódi baloldaliként aposztrofáló, ordítozó Thürmer-fan között. Ahogy mondani szokás, a hajnalok hajnalán kelõ, és a havi 60–70 rugós fizetés nyomorúságát átélõ mûminiszterelnökre hanyag eleganciával még csak-csak legyint a dús képzeletû nép egyszerû gyermeke, s hát ilyen vónék magam is, aszongyák erre mifelénk, „még elmegy, sok szódával!”. No, de arra már csak felkapja a fejét még a legegyszerûbb, az adófizetõ barom kategóriájába besorolt bérrabszolga is, amikor a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas érzelmektõl túlfûtött hangon olyat talál mondani, miszerint: „ez az ember az életét is feláldozná az országért”! Igen, jól tetszettek érteni, a Hír TV célpont címû mûsorában ez így, ebben a formában elhangzott. A „Stockholm-szindróma” megképzõdése a nagy magyar rögvalóságban. A kisemmizett „kisember” beleszeretett kisemmizõjébe! Gratulálunk! A végletekig elnyomorított és megalázóba leküldött ún. „kádári kisember” egyszerûen képtelen arra, hogy a saját maga állította szobrot ledöntse. Az idol, a „szent” (ateisták kedvéért: a Nagy) ember megkérdõjelezhetetlen. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a szobrot már nem is õk, hanem valaki más állította nekik. Már az önmagában 223
tragikomikus, ahogy a néptõl és a valóságtól teljesen elrugaszkodott multi-milliárdost a nép érdekeinek hiteles képviselõjeként mindenféle fajta ellenvetés nélkül elfogadja a szocialista párt törzsszavazó bázisa. Ilyen fokú bálványimádatra a régi pogányokat leszámítva nagy valószínûség szerint csak a jelenleg még legnagyobb ellenzéki párt státuszában tartózkodó hasonszõrû politikai tömörülés törzsszavazói között lelhetnék a másik felkent, Viktor király irányában. Ha Francisco Kádár apánk halála után született volna, még az is elképzelhetõ, hogy a szervilis ölebmédia, mint népünk egykori bölcs vezérének reinkarnációját, tálalná Fletót a széles publikum számára. De mivel a mûminiszterelnöki szerepkörben tetszelgõ pojáca akkor már élt, a posztkommunista think-tank-nek valamilyen más, az együgyû tömeg számára hihetõbb változattal kellett elõállnia, így születhetett meg aztán „az egy vagyok közületek”, a „lentrõl indultam magam is” címû, a melóshoz hasonlóan hajnalok hajnalán kelõ, és az 60–70 ezres havi fizetésekbõl fakadó nyomort, kilátástalanságot és keserûséget a legteljesebb mértékben átérzõ kormányfõ imázsa. Kicsit olyan ez, mint amikor a hernyó bebábozódik, s a végén a levetett hacukából kiröppen a gyönyörûséges pillangó. A különbség csupán az, hogy itt nem röppen ki semmi, éppen ellenkezõleg, a régi, levedlett, immáron kinõtt és hasznavehetetlen bõrbõl a szépséges repülõ alkalmatosság helyett egy még nagyobb, és az elõzõnél nagyságrendekkel rondább, új hernyó mászik elõ, aki összes eddigi elõdjénél lassabban vánszorog. De most már tényleg ne pazaroljuk tovább a drága idõt, vigyázó szemeinket inkább az Index internetes portálra, pontosabban az õ gondozásukban a világhálóra felkerült, Tölgyessy Péterrel készült beszélgetésre, szép magyar jövevényszavunkkal élve, interjúra vessük. Az Index rögtön egy provokatív?, összemosó?, álságos?, kérdéssel kezdi: „Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor politikája kártékonyabb?”
224
Bizonyos értelemben valóban nincs nagy különbség közöttük, hiszen áldásukat adták az országot a szuverenitásától végérvényesen megfosztó Lisszaboni Szerzõdésre. Egy másik értelmezés szerint azonban nem állunk távol a valóságtól, amikor azt mondjuk, hogy a két pofa és az általuk végrehajtott hatalom között, ahogy mondani szokás, zongorázni lehet a különbséget. Elég, ha csak a média által mostanság oly sokat hangoztatott külföldi és egyéb más elemzések címeinek leggyakrabban idézet mondatát említjük meg: „Éllovasból sereghajtóvá…” Úgy tûnik, mégiscsak van, vagy volt valami különbség Francisco és OV politikája között, s a jelek szerint inkább utóbbi, mintsem elõbbi javára. Az mindenesetre egészen nyilvánvaló, ha bizonyos szempontból vizsgálva nincs is túlzottan nagy különbség a két figura között, egyenlõség jelet semmiképpen sem tehetünk a kettõ közé. Tölgyessy így kezdi válaszát: „A közhatalmat hat esztendeje gyakorló koalíció felelõssége mindenképpen nagyobb. 2002 után a kormánytöbbség a hazai gazdaságtörténet egyik legnagyobb hibasorozatát követte el. A baloldal bármi áron meg kívánta állítani Orbán Viktort.” Lám-lám! Még az egykori SZDSZ egykori frontembere is azt mondja, hogy zsákutcának bizonyult az ördögöt OV képében a falra festeni, ennek ellenére eftikéim nem tanulnak a hibáikból. Most is ugyanazt a mára már sercegõssé, recsegõssé vált lemezt tették fel, mindent (értsd: még a kisebbségi kormányzást is) elkövetnek csak azért, nehogy Viktor király képében visszajöjjön maga a megtestesült antikrisztus. Tölgyessy: „Ám a jobboldal is mind kevésbé figyelt az ország érdekeire. Kezdettõl nem igazán fogadta el legitimnek a XX. század elejétõl nemzetrontónak gondolt baloldal kormányzását. Mindkét nagy közéleti tábor úgy véli: a másik távoltartása a hatalomtól olyan szent cél, amelyért újabb és újabb határokat léphet át.” 225
Valóban elfogadható a szegfûmintás utódpárt legitimitása? A kékcédulás csalásra és az ideiglenesen hazánkban állomásozó déli hadseregcsoportra épülõ több évtizedes népelnyomó diktatúra nem érdemel többet, mint pusztán egy vállrándítással kísért Horn Gyula-i mélységekben „szárnyaló” na és? Tegyünk fel ehelyütt egy másik kérdést is. A nemzet életében meghatározó jelentõséggel bíró fordulópontok idején valóban nem nemzetrontó politikát folytatott az ún. baloldal a huszadik században Magyarországon? A legenyhébb változatban is azt kell mondanunk, hogy minimum ellentmondást vélünk felfedezni a nemzet megmentéséért fáradozó baloldal képe és a valóság között, hiszen ma már világosan látszik, a hatalomátmentésen túl azért tudtak, azért tudnak visszajönni újból és újból a hatalomba, azért tudják olyan feltétlen hatékonysággal és odaadással nyalni a birodalmi ülepet (mindig az éppen aktuálisat) mert a haza érdekei helyett mindig valaki másét tartották szem elõtt. És akkor még csak azt se mondjuk, hogy nemzetrontók? Érdekes a cikk bevezetõjében olvasható mondat: „Túl jól sikerült a Kádár-rendszer, most fizetjük meg a vívmányait.” Tölgyessy így válaszol: „A kádári évtizedekben felemásan, de folyamatosan kispolgárosodó emberek jókora része keserves újraproletarizálódásként élte meg a piaci viszonyok térhódítását.” Tegyük fel magunknak a kérdést: A kádári évtizedekben felemásan, de folyamatosan kispolgárosodó emberek jókora része ugyan vajon miért élte meg keserves újraproletarizálódásként a piaci viszonyok térhódítását? Akkor, az átkosban, így vagy úgy, de lehetett gyarapodni. Ha még oly csekély mértékben is, de lehetett. Ezzel szemben most, nem hagyják 226
lélegzethez jutni az ún. „kisembert”. Nemzetközi jelentések beszélnek arról, hogy túl vagyunk adóztatva, ráadásul, hogy tetézzük a bajt, például az OECD-országok közül, mi keressük a legkevesebb lóvét! (Ja! Ha már nosztalgiázni támad kedve a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasnak, a korrektség kedvéért biggyesszünk ide még egy kérdést, elfér a többi mellé: Tessenek megmondani, az átkos szocializmusban emlékeznek olyanra, hogy adórendszer?) Csodálkozunk hát azon, ha az a borzasztónak és feldolgozhatatlannak tûnõ ellentmondás, miszerint a népelnyomó diktatúrában sokkal, de sokkal jobb volt, mint most, ebben a fene nagy szabadságban, „jólétben” és demokráciában, hihetetlen mértékû elkeseredettséget és tehetetlenséget szül a kádári évtizedekben felemásan, de folyamatosan kispolgárosodó emberek jókora részében, akik keserves újraproletarizálódásként élték meg a piaci viszonyok térhódítását? Hát ne csodálkozzunk! Ugyan vajon hogyan másként élhették volna meg, amikor komplett iparágak – ezt a szóhasználatot maga Francisco eszközölte – gyakorlatilag játékpénzért cseréltek gazdát? Tegyünk rá még egy lapáttal! Sok esetben külföldi kézbe kerülve, akik, mint azóta számos esetben bebizonyosodott, egyszerûen piacot vásároltak, azaz rögtön bezárták a gyárat, üzemet, és beözönlött a rengeteg külföldi termék. Vagyis a piaci viszonyok (értsd: a maximális profit) térhódításának útjába semmiféle korlátot, de legalábbis hatékony korlátozó tényezõt nem emeltek, így történhetett meg aztán, hogy mára már csak a termõföld az, amely még többé-kevésbé nemzeti tulajdonban van, és példának okáért az egekbe szökött a munkanélküliség is. És akkor a butapesti elefántcsonttorony think-tank- jéban morfondírozgató egykori SZDSZ-es bölcselgõ arról morfondírozik nekünk, hogy a „kádári évtizedekben felemásan, de folyamatosan kispolgárosodó emberek jókora része keserves újraproletarizálódásként élte meg a piaci viszonyok térhódítását.” Hát, hogy a rossebbe élte volna meg, ha nem így? Hát, hogy a rossebbe ne nosztalgiázna azon idõszak 227
után? Hát, hogy a rossebbe ne mondaná a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas a majálison, hogy mink imádjuk a Ferit, aki az életét is feláldozná a hazáért? Mondja. Hát, hogy a rossebbe ne imádnák ezt az egykori KISZ-gyereket, aki 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal hiteti el velük, hogy milliárdos létére – csak azért, mert azt állítja magáról, õ az igazi szocialista. Az igazi szocialista pedig tudja, mi az, korán reggel felkelni és nap mint nap a gyomortájékon remegõ érzéssel munkába indulni azon tépelõdve, vajon holnap is megmarad-e az állásom. Nos, ha akad valaki széles e hazában, aki valóban át tudja érezni ezt az aggodalmat, mármint, hogy holnap vajon meglesz-e még az állásom, az valószínûleg a mûminiszterelnök lehet, gondolná a népi naivitás állapotában leledzõ kádári „kisember”, aki mindenért a fejlõdés útjába rendszeresen fékeket elhelyezõ ellenzéket és annak ördögi vezérét Viktor királyt okolja. (A Célpont felvételein láthattuk, hallhattuk, az ellenzék fékezi a fejlõdés útjára terelt országot!) Pedig mekkorát tévednek! Egy apró, ám annál fontosabb momentumról mindenki elfelejtkezni látszik. Francisco nem Megyó! Ez az ember nem fog felállni csakúgy az elsõ szóra, amikor megköszönik neki, hogy hát „Papa, ennyi vót”. Nem. Ez ott marad, ha a fene fenét eszik, akkor is. Újra csak visszautalnék a közelmúltra, és mindenkinek nyomatékosan felhívnám a figyelmét arra, mennyire fontos, hogy tanuljunk a múltunkból. Ha ugyanis nem tesszük ezt, akkor arra ítéltetünk, vagy talán korrektebb, ha úgy fejezem ki magamat, hogy arra kárhoztatunk, hogy a múltbéli hibáinkat ismételten elkövessük. Emlékeznek még a 2002-es választások után tett narancsos párti kijelentésekre? Csekély ez a többség, mindig bent kell lenni a parlamentben, ott leszünk mindenütt, nem lesz leányálom ez a kormányzás satöbbi. Megvalósult ebbõl bármi is? Praktice semmi az égvilágon! Úgy cseréltek menetközben miniszterelnököt a posztkommunisták, mint a bakák a kapcájukat, mintha az ellenzék ott se lett vóna. Már akkor 228
megmondták, ha a kormányfõ aszongya, hogy márpedig én nem állok föl, jó nekem ez a bársonyszék, nem kapja meg más a fotöjt, akkó’ bizony marad. Most meg, hogy a saját embereivel levédte a hátát, pláne marad. Annak idején a csekély többséggel sem tudott (de az is lehet, hogy nem is akart) mit kezdeni az ellenzék, a dolgok jelen állása szerint ez a kisebbségi kormányzás dolog is menni fog. Az SZDSZ formailag ugyan leszállt a közös lóról, merthogy turós lett a háta, lényegét tekintve azonban a tettei beszélnek helyettük, eddigi szavazataiból mindenki számára világossá válhatott, mit is értenek õk konstruktív ellenzékiség alatt. Idézzük csak vissza még egyszer, hogy mit is válaszolt Tölgyessy az Indexnek a „Túl jól sikerült a Kádár-rendszer? Kérdésére! „Alighanem most fizetjük meg a Kádár-korszak vívmányainak az árát.” Alighanem másról van itten szó. Nyugaton is fizetik a cehhet, mégpedig egyre többet. Itt a szocializmus néven elhíresült proletárdiktatúrát, ott pedig a jóléti állam néven elhíresült vívmányt bontotta le hihetetlen hatékonysággal a neoliberális – azaz a tõke szabadságát mindenek felett fontosnak tartó – újfajta ideológia, feláldozva Mammon oltárán az emberközpontú világot. Nem a Kádár-rendszer sikerült túl jól, hanem annak a lebontása. A gigászi méreteket öltött vagyoni különbségek pont abból kifolyólag jöhettek létre, hogy az állampárti szocializmus átalakítását hihetetlen hatékonysággal és találékonysággal zsírozták le elõre a hatalom akkori és mai birtokosai, akik többé-kevésbé, de inkább többé, mint kevésbé, ugyanazok ma is. És ahogyan az Kalányos Winnetou, kisebbségi brácsamûvész bizniszmen családtagjainak maroktelefonjaikon ügyvédeikkel lefolytatott beszélgetéseinek második részében szokott elhangozni, a tényvalóság pedig az, hogy nem a túl jól sikerült Kádár-rendszer árát, hanem a világra felülrõl ráerõszakolt neoliberalizmus árát fizetjük ma meg, mindenki másnál jobban. Ennek oka pedig – egyéb más tényezõk mellett – abból fakad, hogy az elõzõ rendszer haszonélvezõi senkitõl és semmitõl sem zavartatva átmenthették a hatalmukat 229
ebbe az új rendszerbe, ami tulajdonképpen nem is annyira új, hiszen a gyarmati létezés, a függõség, s vele együtt a hatalmas központi ülep feltétlen és odaadó nyalása ugyanúgy megmaradt, csak a gyarmattartó birodalom és annak központja változott. Tölgyessy használ egy nagyon jó kifejezést, azt mondja Köztes-Európa. És milyen igaza van. Se ilyen, se olyan. Már nem is szocializmus, de nem az „emberarcú” kapitalizmus által létrehozott ún. jóléti állam. Félúton, a semmi közepén. Tudják, a neoliberális értéksemlegesség jegyében, az OH, OHA, OHO hármasból, nekünk az OHO, a semleges nem jutott. Mindenre, ami szép és jó, no pláne hasznos, nemet mondanak. Most jut eszembe, mekkora nagy marha vagyok, hiszen jóléti állam, mint olyan, már nem is létezik! Hiszen maga Megyó adta a tudtunkra, hogy a jóléti államok kora réges-rég lejárt! Mintha valamiféle gigantikus fáziskésésnek lennénk a tanúi. A gyarmatbirodalmat feltétlen odaadással kiszolgáló hazai komprádor politikai osztály a szent és sérthetetlen (tehát korlátlan) magántulajdonban, s ezzel együtt a kapitalizmusban látja az egyedüliként üdvözítõ megoldást. (Pedig minden józanul gondolkodó ember látja, tudja, érzi, hogy eljárt az idõ felette, s ha nem szabunk észszerû korlátokat a profit mindent felzabáló és rákos burjánzásként terjedõ térhódítása elõtt, a bolygó is rámehet!) Még pontosabban, az egykori nyugati jóléti államokat szeretnék megvalósítani! Legalábbis papíron! Nem veszik észre, hogy azok már sehol sem léteznek, már rég lebontotta õket a Mammon világával a Földet szellemi sötétségbe borító globalizáció és annak neoliberális atyamesterei. Tölgyessy: „Ha ténylegesen döntési helyzetbe kerülnek a választók, sokan megijedhetnek az Orbán Viktornak szinte teljhatalmat adó alkotmányozó többségtõl, és számosan visszafuthatnak régi pártjukhoz.” Tán csak nem fennáll annak a veszélye, hogy hirtelen felindulásból megmenthetik a magyar nemzetet? 230
De vajon ki fogja megmenteni a magyar nemzetet? A parlamenti pártok? A mára végletekig erodálódott és hiteltelenné vált politikai osztály? Kedves Olvasó… Bizony, Ön kedves Olvasó, Ön fogja megmenteni a magyar nemzetet! Senki más nem teszi meg ezt Ön helyett! Éppen ezért fontos, hogy nyitott szemmel és füllel járjon az országban, s ahogyan azt Juszt László szokta volt mondani: „Ne hagyják magukat becsapni, félrevezetni!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
231
MAGYARÁZNI A MAGYARÁZHATATLANT – avagy Unjuk a gittrágást –
Talán még emlékszik rá a tisztelt Olvasó, darab idõvel ezelõtt azon keseregtem, hogy „jó” Szakonyi Péter szerint a nagyságos és fényességes Európai Porta égisze alatt olyan, hogy nemzetgazdaság, tulajdonképpen nincs is. Nos, az ilyetén kijelentések hallatán az ember tényleg azt hiszi, innen nincs tovább, a pofa ennél lejjebb már nem juthat, ettõl a ponttól egész biztosan nem tudja alulmúlni magát. És akkor jön a megrázó felismerés. De bizony, hogy juthat! Naná, hogy még innét is van lejjebb! Még innét is vezet tovább út – ha nem is jó szándékkal kikövezve, de – a pokol felé. De minek is szaporítom a szót, nézzük, hogy esett az eset! Ülsz a tévé elõtt. Nézed a mûsort, és halálosan unod már a gittrágást. A Hír Tv Lapzárta címû mûsorának megszokott, s talán idõközben kicsikét össze is szokott Gazsó L.–Szakonyi-féle párosa tette fel a már jól ismert és mára kissé karcossá is vált lemezt. Te pedig, most már baromira unod azt, ahogy úgy komplett médiailag rágják a gittet. Szakonyi megint jön a hülyeségeivel, magyarázza a magyarázhatatlant, Gazsó L. pedig azonmód rögtön próbálja visszaterelni Szakonyit, s vele egyúttal a nézõt is a realitások világába. Eltelik a szûk fél óra, amibõl nem tudom én hányadszorra (sokadszorra) megtudjuk, mennyire 232
balfasz ez a kormány. Nem állunk messze a valóságtól, amikor leküldve megalázóba kimondjuk, gyakorlatilag meghaltunk, ez itt a vég. Maximálisan jóindulatú honfitársaim engedékenyebb megfogalmazásában, a vég kezdete. Elsertepertélhetünk még darab ideig itt a szakadék alján, belemerülve az iszapos posványba, hiszen a gazdaságnak mindig lesz annyi ereje, hogy egy szalmaszálat kidugjon, amin keresztül lélegzethez jutunk és kommunikálhatjuk kifelé, hogy lám, minden a legnagyobb rendben van, hiszen élünk és lélegzünk, de valahol a lelkünk legmélyén mindannyian érezzük, mit érezzük, tisztában vagyunk vele, hogy ez így tovább már nem sokáig tartható fenn. Szóval ülsz a tévé elõtt, halálosan unod már, ahogyan az ún. köz- és médiaszereplõk rágják a gittet, azt hiszed, hogy innen már nincs tovább, és akkor a legváratlanabb pillanatban kiderül, de bizony, hogy van tovább! De bizony, hogy van ennél még lejjebb is! És mit gondolsz, ki taszajt még egyet a sanyarú sorsú tévénézõn a purgatórium felé vezetõ lejtõn? Igen! Jól sejted! Ismét ez a mi derék Péterünk az, aki a segítségére siet Belzebubnak! Már lement a mûsor, a moderátor már éppen búcsúzna a nézõktõl, tényleg, eseménydús volt ez a szûk fél óra, semmi újat nem tudtunk meg, csak azt, amit már eddig is tudtunk, a válság olyan szintet ért el, amit már nem lehet kidumálni, értsd: a tényleges kormányzást innentõl kezdve már nem lehet kommunikációval helyettesíteni. És akkor történik valami! Azok után, hogy mindenki látja mekkora bajban vagyunk, azok után, hogy oda-vissza és keresztben áttárgyalták a közvélemény-kutatások eredményeit, amelyek kétharmados FIDESZ és ORBÁN-uralom rémképével fenyegetõznek arra az esetre, ha most vasárnap lennének a választások, megszólal szeretve tisztelt Szakonyi Péter úr/eftárs és belerebegi a kamerába, mintegy mellékesen –, hogy aszongya, nem tettetek említést arról a fontos momentumról, miszerint az elõzõ felméréshez 233
képest ebben a mostani legfrissebb közvélemény-kutatásban már 5%kal kevesebben tartják alkalmasabbnak Orbán Viktort miniszterelnöknek. Na baszd meg! Akarom mondani, na bumm! Most mondd meg! És akkó’ mi van? A két miniszterelnöki aspiráns közötti különbség érzékeltetésére immáron nem is az urbánus frazeológiában oly gyakran használatos „zongorázni lehet a különbséget” szófordulatot használnám, asszem korrektebbek vagyunk, ha a magyar nyelv szakszerûségét tekintveaz „ég és föld”, de legalábbis a „szakadéknyi különbség” kifejezést alkalmazzuk. Na ez csökkent most 5%-kal. Ó szent kétségbeesés! Mi lesz most? Hozsánna néked MSZP! Szegény FIDESZ! Tetszenek érteni? Így a végén, talán az utolsó szó jogán, ki tudja, felhívja a figyelmünket egy nagyon fontos dologra, amely felett úgy tûnik nagyvonalúan vagy hanyagul, de elsiklottunk. Itt egy picikét álljunk meg egy polgári szóra, Istenben szeretett felebarátim! Szakonyi mindent alulmúló képernyõs produkcióját látva nem tudott nem eszembe jutni a régi foxi-maxi. (Foxi-maxi = Gyengébbek és fiatalabbak kedvéért a pártélet felsõfokú képzésének otthont adó mûintézménynek a dús képzeletû nép ajkán meghonosodott elnevezése. Rusztikusan: pártfõiskola.) Egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy ezeket nem központilag készítették fel valahol. A lojalitás és a hûség mintaképei. Elsõ számú direktíva: nem harapunk bele a kézbe, mely enni ad nekünk. Ha már nem is életünkkel és vérünkkel, de tollunkkal és a szó fegyverével, és ha már nem is a pártért, de a tõkéért, a tõkésért tûzön vízen át! Ezt meg kellett lépni, mer’ a reformokra igenis szükség van! És senki nem szól neki, hogy „Papa! Leértünk az aljára, innen már nincs tovább, ez itt a vég! THE END, FINITO, KONYEC – A VÉG!) Komolyan mondom, arra várok, hogy az annak idején szegény Seszták Ágnest rendszeresen az õrületbe kergetõ, és azóta Gy. F. 234
mellett nagy ívû karriert befutó Gréczy Zsolthoz hasonlóan Szakonyi barátunk mikor landol végre a mûminiszter közvetlen közelében valamelyik jól fizetõ sajtós vagy píár poszt betöltõjeként. Asszem sajátos kreatív team-et alkotnának õk ketten, minden bizonnyal méltó színvonalút, olyant, ami illik egy, a muskátliherélõ szakon végzett multimilliárdoshoz. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: Hol a határ? Mi az a mérték, hol van az a szint a honpolgárok megalázásában és hülyének nézésében, amire már õk is azt mondják, hogy „na ezt azért már nem”? De tényleg! Most mondják meg nekem, de õszintén! Itt ülünk egy csõdtömeg tetején. Mindenki húz el mellettünk, mint a vadlibák, olyan tempóban, hogy Nils Holgerson is csak pillog, mint Grisa a körmoziban, és akkor ez a derék Szakonyi gyerek az utolsó utáni pillanatban, nehogy véletlenül tudatlanságban haljunk meg, felhívja becses figyelmünket, hogy átsiklottunk egy fontos momentum felett, nevezetesen, hogy 5%-kal kevesebben tartják alkalmasnak a miniszterelnöki szerepkör betöltésére Viktor királyt most, mint az elõzõ felmérésben. A politikai korrektség kedvéért talán azt is elmondhatta volna, hol áll jelen pillanatban a mi „derék” Franciscónk? Komolyan mondom, ez már komikus. De nem is, asszem korrektebb, ha úgy fogalmazok, tragikomikus. A jelek persze azonnal mutatkoznak. Újabban nyekeg, nyökög derék jó Péterünk. Már nem jönnek olyan frappáns gyorsasággal és könnyedséggel a válaszok, egyre nagyobb kihívást jelent az elegáns, s ami talán lényegesebb, a fölényes riposztozás. Persze nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen egyre nagyobb a fiaskó is, amit ki kell és meg kell magyarázni a jó népnek. Az Interneten rengeteg írással találkozik az ember. Némelyikük elolvasása – utóbb derül csak ki – színtiszta idõpocsékolás, némelyikük viszont értékes gondolatokkal szolgál, mások kifejezetten szórakoztatóak. Ilyenkor mindig elgondolkozik az ember azon, hogy a rossebbe maradhatnak a helyükön olyan emberek, akik talán végzett235
ségük, vagy a kiállított papír alapján újságíróknak nevezik magukat, ugyanakkor a való világhoz a jelek szerint vajmi kevés közük van. Szakonyi Péter médiabeli szerepléseit látva az a terminus technikus jutott eszembe, amely az Amerika Egyesült Államokban honosodott meg a neoliberális közgazdászok megjelölésére. Úgy hívják õket: tankönyvgazdászok. Azért hívják õket így, mert az általuk kidolgozott elméletek életszerûtlenek, nem a valósághoz igazodnak, nem a valóságból indulnak ki, hanem egy elképzelt, elméleti helyzetbõl, amely a valóságban nem létezik, vagy annak megvalósítására gyakorlatilag semmi esély. Kicsit olyan ez a „derék” gazdasági zsurnaliszta, mintha egész nap a butapesti szerkesztõségi elefántcsonttornyában ülne, soha el nem hagyná egy percre sem Degesz uram kutyaszaros világvárosát, és az általa elképzelt, illetve trendi forrásokból el- és felszipkázott információmorzsákból valamiféle kirakós-játék módjára, próbálná összeállítani a valóság egy sajátos változatát. A kép azonban sehogy sem akar összeállni. Ez a fránya valóság sehogy sem akar hozzáidomulni a neoliberalizmus rózsaszín ködén át felfestett tejjel-mézzel folyó Kánaán idealisztikus képéhez. Addig is, amíg ez az audiovizuális és szellemi környezetszennyezés kategóriájába tartozó önkéntes mérvadó valamiféle csoda folytán el nem tûnik a képernyõinkrõl, a magam részérõl bojkottálni fogom Szakonyi Pétert. Amint megjelenik, csatornát váltok, vagy kikapcsolom a készüléket. Ismét az újabban magát csak a Tévé ügyvédjeként aposztrofáló feddhetetlen múltú Juszt Lászlóra hivatkoznék: „NE HAGYJÁK MAGUKAT BECSAPNI, ÁTVERNI, MEGKÁROSÍTANI!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
236
ELHAZUDOTT SZABADSÁG, ELHAZUDOTT DEMOKRÁCIA – avagy Gondolatok szabadságról, hatalomról, az ahhoz minden áron történõ ragaszkodásról,demokratikus jogállamról, vagy az annak hazudott neoliberális átverésrõl –
Még hogy minden út Rómába vezet?! Ugyan kérem! A jelek szerint, és higgyék el nekem, erre aztán tényleg nem vagyok büszke, a szálak inkább Mediterrán Moszkvában futnak össze. Itt van mindjárt maga Francisco, a mûminiszterelnök, aki annak idején a muskátliherélõ szakról és a Kommunista Ifjúsági Szövetség berkeibõl, innen Pécsrõl indult el, hogy mára nagy ívû karriert befutva mûminiszterelnökként egy egész országot tegyen tönkre szemrebbenés nélkül morális, gazdasági, valamint minden egyéb más értelemben. (Nem hisztek a szemeteknek eftársak? Pedig szárnyalunk, itt van benne, a kimutatásokban, basszátok meg!) Aztán a T. Ház elnök-asszonya, Szili Katalin, szintén Mediterrán Moszkvához kötõdik, akárcsak a Köztársaság fõ hallja kendje, Sólyom László is. Most pedig immáron itt a legújabb szösszenet, szintén a kommunizmus utolsó déli fellegvárából! Olvasom a világhálón, hogy pécsi komcsik Gyurcsány-Orbán vitát akarnak. Mi a rossebér is? Választási kampány vóna, vagy mifene? Ja! Egyébként helyesen komcsik, nem pedig szocik, ahogyan azt manapság helytelenül használják a média berkein belül! Ugyanis a szocik megszólítás régen a szociáldemokratákat illette, ezek pedig nem azok. 237
Talán emlékeznek még, darab idõvel ezelõtt azon morfondíroztam, mennyire kísérteties a hasonlóság – legalábbis érzetben a Kövér László ellen Francisco nevével fémjelzett „köteles beszéd” címû projekthez, és akkor tessék, mit ad Isten, megszólalnak az állítólagos érintettek, fizetett hirdetésben lázadnak Viktor király „mi lesz akkor, majd ha nyerünk” kezdetû, rémuralommal kombinált várható elnyomása ellen Degesz uram kutyaszaros világvárosának, Butapestnek egyes szépkorú lakói. Az ellenoldal sajtója persze azonnal rárivallt a fõvárosi nyugdíjas szervezetre (megint csak így zárójelesen vetem közbe, milyen érdekes, megint nem egy vidéki nyugdíjas szervezet tiltakozott!), szóval, hogy hát honnan van ennyi zsé, országos napilapokban hirdetni. Most mondják meg nekem, de õszintén, nem tök mindegy? Le van ez zsírozva elõre, gondosan fel van építve a tematika, még az is belefér, ha az ölebmédia napi rendszerességgel megjelenõ nyomtatott orgánumaiban teszem azt, flottakedvezményt kaptak a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok csak azért, hogy a lejárató-kampány nehogy akár egy röpke pillanatra is megakadjon. Azt még értem, hogy a szegfûmintás utópárt most, hogy eddigi elmaradhatatlan oldalnehezékük elmaradt tõlük, más választásuk nem lévén, elvégre a kormányzáshoz a jelek szerint lövésük sincs, úgy tesznek, mintha már készülõdni kellene az elõrehozott választásokra és elkezdtek kampányolni ezerrel. Mindeközben ki vannak akadva azon, mint az Epeda sezlonyrugó, hogy az ellennek meg esze ágában sincs beszállni ebbe a muszáj-kampányba, OV meg Navracsics is csak úgy ímmel-ámmal, ippeghogy elejt egy-két megjegyzést, miszerint nincs ok az aggodalomra, a nyögdíjasok a narancsos pártnál is jól fekszenek, elvégre hárommillió szavazat, az hárommillió szavazat! Amit viszont már végképp nem tudok hova tenni, hogy mire ez a nagy aggodalom? Hiszen a hivatalosan zajló, tehát a kiírt választási idõpont ismeretében zajló versengésben a narancsos pártnak is elõ kell majd állnia valamivel, s ha az a késõbbiekben hazugnak bizo238
nyul, ezt az õszödi beszéd óta tudjuk, a társadalom azt elõbb vagy utóbb, de a megfelelõ módon és a megfelelõ mértékben úgy is le fogja reagálni, s a sánta kutyát is lekörözõ politikusok menthetetlenül hitel- és népszerûségvesztést könyvelhetnek majd el maguknak. Mindezeken túl van egy másik nagyon érdekes, a politikai osztályról, s egyúttal a mai „magyar” (vagy talán helyesebb lenne az a megfogalmazás, hogy a mai Magyarország területén élõ és magyarul beszélõ) társadalomról jelzésértékûen árulkodó momentuma is ennek az egész ügynek. Van egy beszéd, ami nem is beszéd, hanem egy „baráti” társaságban lezajlott beszélgetés, ám a médiában következetesen csak beszédként emlegetik. No persze, hiszen Orbán õszödi beszélgetése meglehetõsen furcsán festene a headline- okban, nem igaz? Eztet kérem szépen muszáj így kommunikálni! Különben nem gyün ki a várva várt végeredmény. Ja! Ráadásul ez a beszéd olyan beszéd, amit eddig még azok, akik beszélnek róla, se nem hallották, se nem látták, de még csak nem is olvasták. Legalábbis mi eddig úgy tudjuk. Azé’ ez se semmi, ahogyan magunk között pestiesen szólva mondani szokás. Hát tényleg nem. Inkább gáz! Mondjuk arra is befizetnék, hogy vajon miféle „baráti kör” lehetett az, ahol Viktor király ezekkel az állítólag elhangzott szavakkal terhelte meg a levegõ könnyû szekerét, hogy szállítnák azokat a hallgatóság füleibe? Ha Kéri is a baráti körbe tartozik… Pedig még Navracsics is csak úgy interpretálja a médiában ezt az egész dolgot, mint valamiféle baráti beszélgetés. Ha a Heti hetesben sziporkázó Kéri a baráti társasághoz tartozik, kik lehetnek OV ellenlábasai? Bele se merek gondolni! Megint csak kísérteties a hasonlóság! Bizonyára a kedves Olvasó sem felejtette még el teljesen Viktor király ominózus „Tokaji szõlõk” címen futó esetét. Ott sem arról szólt a fáma, ott sem az volt terítéken, akinek nagyságrendekkel nagyobb volt a számon kérhetõsége, nevezetesen Francisco, hanem bizony OV. Aszonták Franciscónál 239
minden frankó, mer’ hogy õ az üzleti szférából szerezte a vagyonát. Ja! Anyós pajtás közremûködésével, aki történetesen éppen annál a banknál volt akkoriban fõ hallja kend, amelyikhez Francisco bekopogott némi apróért. 5 guriga mellé anyóspajtás letett még vagy 700-at és máris ölébe hullott a milliárdos értékû ingatlan cucc. És akkor még létjogosultságuk lehet az anyósvicceknek?! Ilyen anyóst mindenkinek! Most is ugyanez zajlik. Tényleg nem valami kreatívak ezek a posztkommunisták. Meg kell hagyni, a szadisták ebben azért profibbak voltak, de legalábbis változatosabbak. Megint nem azzal van a baj, aki a végletekig ragaszkodik a hatalmához, miközben mindenféle marhaságot hord össze a kamerák kereszttüzében, hanem azzal van a gond, aki állítólag mondott valamit valahol. A központilag irányított hazudozás az, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét! Vegyük észre mennyire álságos és mindenféle morális gátat átszakító az a fajta „más szemében a gerendát, magáéban a szálkát se” típusú mentalitás, amely agit- prop úthenger módjára tapos el mindenkit, aki a jelenlegi hatalom útjában áll. No, de hát mit is várhat az ember olyan politikustól, aki 42-fogas amerikai fogpasztamosollyal rebegi bele a kamerába, hogy a magyar mezõgazdaság az bizony sikerágazat (Nem hisztek a szemeteknek eftársak? Pedig szárnyalunk, itt van benne, a kimutatásokban, basszátok meg!), miközben a tévében a minap épp arról panaszkodtak például az epertermelõk, hogy a földeken rohad a gyümölcs, mivel a dömpingáron beérkezõ olasz meg spanyol eper miatt nem éri meg leszedni a magyar epret. Arról az aprócska momentumról szintén nem feledkezhetünk meg, hogy annak idején Francisco nagy monológjáról valóban készült hangfelvétel, s az a késõbbiekben – óriási sikert aratva – valóban napvilágra is került. Külön szeretném felhívni mindenki figyelmét arra a szintén aprócska, ám annál jelentõsebb momentumra, miszerint az õszödi Böszme néven elhíresült, egyesek szerint a retorikai csúcsteljesítmény 240
kategóriájába tartozó mûremeket elõadó ripacs ezt a verbális opust, mint az ország második számú közjogi méltósága, azaz mint felelõs magyar miniszterelnök (kormányfõ) követte el! OV pedig szimplán csak egy párt elnöke, a legnagyobb jóindulattal is csak „az ellenzék vezére” titulussal illethetõ, kormányzati hatalma és felelõssége annyi sincs, mint Francisco körme alatt a piszok. Természetesen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy itt a tényeknek semmi jelentõségük sincs. Ezért történhet aztán meg, hogy a mûminiszterelnök b. neje, Gyurcsányné, született Dobrev Klára meg van gyõzõdve arról, hogy férjurának azon verbális megnyilvánulása, melyben több egyéb más mellett arról nyilatkozik, hogy az elmúlt két esztendõt végighazudták, nem más, mint az elsõ felelõs igazságbeszéd, honi politikai életünk felhõkkel gondterhelt horizontján. Tetszik érteni? Benne van a szó, hogy hazudtak. Maga a nagyember mondja ki, de ez sem elég! Ez kérem tisztelettel, akkor is igazságbeszéd volt és punktum! Csodálkozunk hát azon, amikor belelapozunk a legújabb õrületbe, a Heti Válasz Vágó kontra Fábry pengeváltását prezentáló sajtótörténeti gyöngyszemébe és a médiaértelmiség jeles képviselõje által mondottak nemes egyszerûséggel letaglóznak bennünket? Hát ne csodálkozzunk! A kedves Olvasó már többször tanúja lehetett annak, ahogy sajnálkozásomat fejezem ki szerencsétlen Farkasházy Tivadar és az érdemben megõszült Rádiókabaré felett, mert a valóvilág és az élet leküdi õket megalázóba. Ez most szintén megképzõdött! Ne is húzzuk tovább a drága idõt, pattintsuk ide nagytiszteletû Vágó István szavait, melyet a Heti Válasznak egy korábbi, áprilisi lapinterjújában adott: „Gyurcsány Ferenc egy valóságos II. József, csak vele állhat emelkedõ pályára Magyarország; minden rosszért Orbán Viktort terheli a felelõsség.” 241
Barátom! Ez azé’ megint szigorú! Amikor egy mûveltségi vetélkedõt vezetõ televízióstól ilyeneket olvas az ember, azé’ egy röpke pillanatra megáll benne az ütõ. Az a minimum, hogy nem kap szikrát, vagy ahogyan mifelénk mondani szokás, lekoccol, de még a gombát is elviszi. Asszem Joseph, the 2nd, The King with Hat nem éppen a legjobb példa, kedves Vágó úr. Ha jól emlékszem II. József császár és király halálos ágyán, három: a türelmi rendelet, a jobbágyrendelet és az alsópapságot támogató rendelet kivételével minden Magyarországot érintõ rendeletét visszavonta. Francisco ugyan még itt rontja köztünk a levegõt, de a nagy zurückolás (visszatáncolás) címû mûsorszámot már elégedetten végigtapsolhattuk, ráadásul belekerült még a koalícióba is. Ja! És hogy tetézzük a bajt, a dúsképzeletû nép Joseph, the 2nd-öt tisztelte meg a nem túl jól csengõ „kalapos király” epitethon ornansszal, mivel nem koronáztatta meg magát, hogy ne legyen kénytelen esküt tenni az alkotmányra. A magam részérõl tehát amondó lennék, keressünk valaki mást, akivel méltó módon példálózhatnánk, ha már az ország sorsának jobbra fordításáról cserélünk eszmét. Ezt egész egyszerûen nem tudom megállni, muszáj idepattintani, nálam ugyanis ez viszi el a pálmát: „Fábry: Most megint jössz a „de a Fidesz így meg úgy” trükkel. István, hat éve a tieid kormányoznak! Vágó: Hat éve az történik, amit a Fidesz akar. Helyesebben tíz éve, hiszen korábban négy évig kormányoztak. Ilyen ellenzéket nem látott még a vén Európa! Elõször is ott van 2002, amikor a Fidesz megszavazza a kétszer száznapos programot. Az akkori hihetetlen pénzkiáramlás tehát nem a Fidesz akarata ellen volt! Ami azóta történt, az kizárólag Orbán Viktor és pártja lelkén szárad.” Hát igen. Ilyenkor bizony tényleg nehéz megtalálni a szavakat. Ismételten felhívnám a nyájas Olvasó figyelmét, hogy itt nem egy két242
százötvenedik senki, teszem azt, egy útkaparó megnyilvánulásának lehettünk szemtanúi, hanem egy médiaértelmiséginek, aki úgy egyébként ráérõ idejében mûveltségi vetélkedõt vezet egy kereskedelmi csatornán. Aszongya Pista bátyám, hogy „Ilyen ellenzéket nem látott még a vén Európa!” De ilyen kormányt se, az egyszer hétszentség! Ki kellett vóna rúgni õket mán hamarabb! Miféle töketlen, tesze-toszáskodó hitvány kormányzat az, amit hat éven keresztül orránál fogva ráncigálhat a szaros ellenzéke, és mindig elérik, hogy úgy táncoljanak, ahogy az ellenzék fütyül?! Tessék nekem megmondani, de még pedig azonnal, rászolgált az ilyen kormány arra, hogy útilaput kössünk a talpa alá? Rá bizony! Meg még az jutott eszembe, hogy annak idején a Fidesz terjesztette be a kétszer száznapos programot? Õk viselték a kormányzati felelõsséget? Én csak kérdezem. Oké, tudom, hogy más bizonyos megfelelõ alkatrészével könnyû verni a csalánt, de ebbõl a szempontból ez teljesen indifferens, hiszen a kormányzati felelõsséget mindig a kormányzati többség viseli, nem pedig az ellenzék, így csakis és kizárólag az számít, mit szavazott meg a kormányzati többség és mit nem. Törvény ugyanis csak abból születik, amit a (kormányzati) többség megszavaz. Arról nem is beszélve, hogy lehetett volna ezt jól is lezongorázni, csak hát eftikéimnél, szokásukhoz híven, most is amolyan féloldalasra sikeredett a megoldás, a gazdaságélénkítést már elfelejtették lebonyolítani. Nem értenek hozzá! Istenkém van ilyen. Megmondom az õszintét, kicsikét reménykedtem benne, hogy a koalíciós szakítás után valami változni fog, de szomorúan kellett megtapasztalnom, hogy minden maradt a régiben. A szó legszorosabb értelmében. Vágó úr mégis csak egy értelmiségi, nem egy kétszázötvenedik alulképzett valaki, s lám, õt is mily könnyen meg lehet vezetni. A gazdasági szervezetek vezetõi már nyíltan az ellenzék vezetõjével ülnek le tárgyalni (azért a hatalom gondosan rászervezett egy találkozót ugyanarra a napra, nehogy mán fagyi nyalja a nagymamát!), 243
szinte már beleordítanak Francisco fülébe, hogy HÚZZATOK BELE, HÚZZATOK EL!!! (értsd: TAKARODJATOK!), mindeközben a csekélyke disszonáns zörejektõl a legkevésbé sem zavartatva magát, a mûminiszterelnök hanyag eleganciával megigazítja fülében a halláskárosodás ellen felírt Bilson-vattát. Hiába no, az évek nem múltak el nyomtalanul, a koalíciós együttlét meghozta gyümölcsét, az SZDSZ az értéksemlegesség (értsd: értéktelenség), a nemzetellenesség, az egyéni haszonszerzés és kapzsiság központi szintre való emelésének kitörölhetetlen nyomait ott hagyta maga után. Errõl a nemzetidegen és lélektelen, az egyén érdekeit a közösség érdekei fölé és elé helyezõ mammonita szemléletmódról a legtalálóbb leírást Greg Palast: Felfegyverzett diliház címû könyvében találjuk meg, ahol Paddy Chayevsky a „Hálózat” címû filmhez írt forgatókönyvébõl idéz egy részletet. Rendkívül találó és jelzésértékûen jellemzõ. Pattintsuk hát ide néhány röpke sor erejéig: „Érti, amit mondok, Mr. Beale?” Az arabok dollármilliárdokat vettek ki ebbõl az országból, most pedig vissza kell tenniük. Ez olyan, mint az apály és a dagály, ez az ökológiai egyensúly. Maga öregember, aki nemzetekben és népekben gondolkodik. Nincsenek többé nemzetek. Nincsenek többé népek. Nincsenek többé oroszok. Nincsenek arabok. Nincs harmadik világ. Nincs Nyugat. Csupán a rendszereket rendszerezõ, egyetlen holisztikus rendszer van, egyetlen hatalmas, roppant kiterjedésû, összekapcsolódó, egymással kölcsönhatásban lévõ, rendkívül változatos, soknemzetiségû dolláruralom! A petro-dolláré, az elektro-dolláré, a multinacionális dolláré. Van a rims, a rubel, a font és a sékel! A valuták nemzetközi rendszere teljességgel meghatározza a bolygónkon folyó életet. Ez manapság a dolgok természetes rendje. Ez ma a dolgok atomszintû, vagy az atomnál is kisebb, vagy éppenséggel galaktikus méretû szerkezete. „Érti, amit mondok, Mr. Beale?” Maga itt feláll, és üvöltözik Amerikáról és a demokráciáról. Nincs többé Amerika. Nincs többé demokrácia, csak IBM van, meg ITT, meg AT&T és DuPont, meg 244
Dow, Union Carbide és Exxon – ezek ma a világ nemzetei. Már nem a nemzetek és ideológiák világában élünk, Mr. Beale. A világ nagyvállalatok összessége, amelyet az üzlet megváltoztathatatlan törvényei szabályoznak. A világ maga az üzlet, Mr. Beale, és gyermekeink, akik majd megélik, látni fogják azt a tökéletes világot, amelyben nincs többé háború, sem éhség, sem elnyomás, sem brutalitás. Egyetlen hatalmas és ökumenikus holding tartja majd össze a világot, és minden ember annak keretei között fog dolgozni a profitszerzésért, minden embernek lesz részvénye a vállalkozásból, minden szükségletüket kielégítik, minden szorongásukat eloszlatják és minden unalmukat elûzik. És én Önt választottam Mr. Beale, hogy prédikálja ezt az evangéliumot.” Addig is, amíg II. József kései reinkarnációja elvezet bennünket Mammon világába, a teljesség igénye nélkül idepattintanék egy másik rövidke részletet ugyanebbõl a könyvbõl, mely jól példázza Francisco közgazdasági hozzá nem értését, melyre mostanság Hegedûs Zsuzsa, az ismert szociológus is többször felhívta figyelmünket, nevezetesen, az öntsünk mindent betonba helyett, válasszuk most már inkább a tudásalapú társadalom címû projektet, valószínûleg jobban járunk vele. Art Laffer vezet be minket a közgazdaságtan alapjaiba: „Közgazdaságtan óra. Ma, a fizetõeszközök árfolyamáról szóló elsõ lecke van soron. Egy áru értékét nem lehet megváltoztatni azzal, ha megváltoztatják az árcédulán szereplõ fizetõeszköz értékét. Az áru ára ettõl inflálódik csak azért, hogy kompenzálja az árfolyamváltozást. Ha egy nemzet fizetõeszközének olcsósága versenyképesebbé tenné annak termékeit, akkor a világ minden autója Oroszországban készülne. Jelentkezzen az, aki mostanában Ladát vezetett!” Ugyanez áll a munkaerõre is. Ma már eftikéim is kezdik belátni, az „olcsóságunkkal” nem tudunk tovább versenyezni. De mire erre a felismerésre eljutottak… 245
De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a Vágó-Fábry-féle pengeváltáshoz. A vita kapcsán Kiszelly Zoltán politológus a következõket mondta: „A pártok érdeke a viszály Döbbenetes, hogy a két tévés így egymásnak ugrott. Még szörnyûbb, hogy példájuk nem egyedi: Magyarország egyik része mintha gyûlölné a másikat. A fõ ok itt is a politika. Kiszelly Zoltán politikai elemzõ szerint a megosztottság leginkább a pártok törzsszavazóira érvényes. A politológus szerint ezt a helyzetet leginkább az a hasonlat érzékelteti, amely szerint jégtáblájuk már levált az ország jégmezõjérõl, ám távolodás közben kettérepedt – vagyis a táborok egyszerre távolodnak egymástól és a társadalom többségétõl. S hogy mikor lesz egy kis béke, nyugalom? Kiszelly állítja, addig, amíg az egymással szemben álló pártok a totális gyõzelemre törekednek – már pedig jelenleg éppen ezt teszik –, nincs esély a kiegyezésre. Szerinte mindkét nagy párt a saját törzstáborának foglya, ez pedig azzal jár, hogy bármilyen kiegyezési kísérlettel elvesztenék bázisukat. A jelenlegi politikai elit éppen ezért nem is érdekelt abban, hogy a mostani ellentéteken átlépjen, ezért – hacsak külsõ körülmények nem kényszerítik õket erre – a jelenlegi „húzd meg-ereszd meg” politika, noha rossz az országnak, akár évtizedekig is folytatódhat. És hogy mi mozdíthatja ki az országot a holtpontról? A politológus úgy véli, csak külsõ erõ: leginkább a nemzetközi tõke késztetheti lépésre a politikusokat, de az európai vagy orosz politikai változások is lökést adhatnak. Kiszelly szerint a változás kikényszerítésében a civilek és a média szerepe is felértékelõdhet. – Ne feledjük, hogy a többséget elsõsorban nem a politika, hanem a saját boldogulása érdekli – csillant meg egy kis reménysugarat Kiszelly. – Nem szabad azt hinni, hogy az árkok az egész társadalomban ott húzódnak. Forrás: Blikk”
246
Az ország egyik fele gyûlöli a másikat, s ennek fõ oka a politika lenne? Szerintem nem. Magam ugyan nem vagyok politológus, mint az általam nagyra becsült Kiszelly Zoltán, ám én mégis megkockáztatnám, nem itt van az eb elhantolva. De hát akkor mirõl is van itt szó? TEHETETLENSÉGRÕL!!! És az abból fakadó frusztráltság érzésérõl, immáron országos méretekben. Az ország lakóinak egy tekintélyes része tehetetlenül, s egyúttal döbbent dühvel is, szemléli, hogy egyeseknek mindent szabad, mindent lehet. A kiváltságosok kasztja mindent túlél. Még egy rendszerszintû bukást is. Õk pedig tehetetlenek ez ellen. Újabban lassan már meg sem szólalhatnak, mert azonnal gumilövedékekkel kombinált könnygázfelhõbe burkolt lovasrohamot vezényelnek ellene a nagyságos és fényességes Európai Unió kellõs közepén. Hogy kik? Hát az egykori állampárt vezetõinek valós és ideológiai örökösei, akik magánszocializmus formájában kiprivatizálták maguknak a proletárdiktatúrát, gondosan ügyelve persze arra, hogy másnak ne nagyon jusson a közösbõl. Csodálkozunk hát azon, amikor a nép a felelõsségre vonások, az elszámoltatások rendszeres elmaradását látva egyszer csak megunja a dolgot és aszongya, hogy elég volt? Ne csodálkozzunk! Azon meg aztán végképp ne, hogy még a legjámborabb istenhívõben is felmegy a pumpa, amikor azt látja, hogy vesztét érezvén, a hórihorgas ripacs, még utoljára fityiszt mutat mindenkinek, s az írott jog sokféleképpen értelmezhetõ kiskapuin bebújva a bebetonozott hatalom biztos tudatában a paragrafusok mögött keres menedéket. A politikai osztály az, mely a tettei következtében elõálló morális illegitimáció, valamint a hatalmat bebetonozó sajátos „jogalkotás” által 247
ennek az országos méretû frusztrációnak és tehetetlenség érzésnek kiváltója és okozója. Nemcsak generációváltásra, de egyúttal szemléletváltásra is szükség van, minden szinten. Itt lenne most már az ideje annak, hogy olyan új és friss emberekkel bõvüljön a politikai élet és a közélet is, akik nem foghatók, politikailag nem zsarolhatók. Akik a kártyalapok le- és elosztásánál, már csak életkorukból adódóan sem, lehettek jelen. Itt lenne most már az ideje annak, hogy olyan új és friss tagokkal bõvüljön a politikai élet és a közélet is, akik elsõsorban a hazájuk, a nemzetük, a népük érdekeit tartják a legfontosabbnak, tesznek is érte, s minden mást ezeknek rendelnének alá. Addig is, míg adásba kerül a „Gyilkos mikrofon, avagy a 2. õszödi beszéd titka” címû folytatásos szappanopera legújabb epizódja, minden kedves olvasónak jó szurkolást és jó szórakozást kíván A szocialista nagyváros öntudatos polgára Mediterrán Moszkvából! Isten áldja Magyarországot!
248
KÖTELES PROJEKT 2.0? – avagy A posztkommunisták kifogyhatatlan kreativitása –
Komolyan mondom, ez már minõsíthetetlen! Azok számára, s ilyen volnék magam is, akik olvasták annak idején Debreczeni József nagy ívû, „Az új miniszterelnök” címû kötetét, minden bizonnyal egyáltalán nem lenne meglepõ, ha kiderülne, hogy az egykoron Kövér László hatástalanítására kidolgozott ún. „köteles beszéd” néven elhíresült cselekvéssorozathoz hasonlóan, ez a mostani lehallgatásos, kiszivárogtatásos buli is a szeretve tisztelt mûminiszterelnök fejébõl pattant ki. A könyvben olvashattuk, õ maga hencegett el tettével a szerzõnek. Úgy tûnik baj van a manapság – egyébként tévesen – baloldalnak nevezett politikai tömörülés háza táján. A jelek szerint képtelenek a megújulásra, újra és újra a démonizálás nevû mára már kissé karcosra kopott lemezt teszik fel, aztán meg nem értik, miért unja már, de rettentõ módon a közönség az agyonhallgatott mûsort. A közvélemény-kutatások tanulsága szerint Viktor király felfelé tör, mint a gejzír, míg õk kitartóan mennek lefelé megalázóba. Cselekedni kell tehát! Én ugyan nem vagyok közönségkapcsolatokkal foglalkozó szakember, de annyit talán még a vak is láthat, hogy az önjelölt néptribun hirtelen népszerûség növekedése nagy valószínûség szerint nem kiemelkedõ teljesítményének köszönhetõ, hanem inkább az ún. szocialista nevû párt által vezetett szélsõjobboldali kormányzat szörnyû teljesítménye elleni protestálás (tiltakozás) fejezõdik ki az impozáns népszerûség-növekedésben. A démonizálás, az ellenzéki vezetõ a patás ördög szerepében, magyar hangja Orbán Viktor nevû leosztás mára már kifulladt, élelme249
sebb posztkommunista PR-zsoldosok vezényletével a médiaúthenger most hát félig új fordulatot vett, az elérendõ „szent” cél ezentúl a FIDESZ nevével fémjelzett kétharmados „rémuralom” minden áron történõ elkerülése. Semmi sem drága! E „szent” cél elérésének érdekében dolgozik most éjt nappallá téve a szolgalelkületû ölebmédia, hogy kiizzadja magából Orbán „õszödi beszédét”. Hirtelen az jutott eszembe, vajon mi történne akkor, ha Orbán venné a kalapját és mondjuk uniós politikusként teszem azt Brüsszelben folytatná tovább a tevékenységét, Kovács Lászlóhoz hasonlóan vajmi kevéssé zavarva az itthoni ügyeket? Vajon tömeges elbocsátásokra kerülne sor az ölebmédiában? Firkászok százai maradnának munka nélkül? Ki lenne az újonnan kipécézett áldozat, a Belzebúb földi reinkarnációjaként megtestesült élõ Antikrisztus? Kósa, vagy talán Navracsics? De maga a módszer is röhejes. Ha kell, koncként odadobják a politológusukat, hulljon a férgese, beáldozzuk Kérit, most mán úgy is mindegy. Kéri talán kegyvesztett lett? Vajon ki fog elmenni ezek után egy-egy ilyen „Kéri körös” találkozóra? A végén még elõfordulhat az is, hogy a „derék” politológust, aki meghívott vendégként többször is Viktor király ellen domborított a Heti Hetes címû mûsorban, megvádolják azzal, hogy ezek az összejövetelek a róla elnevezett polgári kör, a Kéri-kör által az államhatalom megdöntésére irányuló elõkészületeinek tervezgetésére irányult. Mit lehet tudni? A kommunista agit-propban gyökerezõ posztkommunista PR nagyon kreatív tud ám lenne, ha akar! Ám úgy tûnik, egyelõre még nem akar. A 19 000 forinttal a nyugdíjasokat megkárosító Orbán Viktorral való hazudozást egyszer már elsütötték, most ugyanez van mûsoron, csak 15 000-rel. One more time, azaz még egyszer. Mondjuk az az érvelés is megérne egy misét, hogy egy adott beruházás, mire a végére ér dupla annyiba kerül, az oké, azzal minden a legnagyobb rendben van, de ha azt mondod, hogy ácsi, nézzük mán meg, 250
hova, mire ment el ennyi lóvé, az mán az ördögtõl való (maga a patás, a sátán, OV találta ezt mondani), unió ellenes, rettenetes baj lesz belõle. Eftikéim nem szoktak hozzá, hogy elszámoltassák õket! A dzsentrimentalitást megszégyenítõ dorbézolás akkor a legjobb, ha féktelen, nem igaz? A dzsentrikben legalább volt annyi tartás és kurázsi, hogy a családi vagyont verték el, nem pedig a másét. Még az jutott eszembe, hogy OV egyáltalán mondhatott-e mást, mint hogy Francisco egy idióta, és hogy a nagy beruházásokat – legyünk engedékenyek, átvizsgálás céljából – leállítják darab idõre? Gondoljunk bele! Az a hír, hogy a muskátliherélõ szakon végzett mûminiszterelnök egy idióta, semmiféle hírértékkel nem bír, újdonságtartalma gyakorlatilag a nullával egyenlõ. Az meg, hogy az egyelõre ellenzéki szerepben sertepertélõ politikai tömörülésnek némiképp más elképzelései vannak egy ország meg egy gazdaság mûködtetésérõl, megint csak nem újdonság, hiszen ha ugyanúgy képzelnék a dolgot, õk is a szocialista párt padsoraiban ülnének. A múltkor az egyik televíziós tudósításon az M6-os autópályán épülõ alagutat mutatták. Rögtön Mediterrán Moszkva egyetlen és elhíresült alagútja jutott az eszembe. Átvágták a dombot, megépítették az alagutat, majd visszahordták rá a földet, ne legyen már röhejes, hogy a közlekedés céljára épült vájat felett nincs semmi. De ami talán még ennél is érdekesebb, hogy az M6-os kilométerenkénti ára az Orbán-kormány idején uralkodó 1,3 milliárdhoz képest már valahol az 5–6 milliárd környékén jár. Akkor teli torokból üvöltöttek a posztkommunisták, hogy milyen irdatlan drága áron (és milyen kevés!) sztrádát épít Viktor király és csapata. Na de most! Ugyan már, mi az az 5–6 milliárd kilométerenként? Elvégre az alagutak meg völgyhidak ára is benne van! Különben is, az M6-os nevében is benne van, hogy 6-os! Na szóval aggodalomra semmi ok, nincs semmi változás, minden a legnagyobb rendben, a nyugdíjasokat megkárosító, az országnak kizárólag csak ártani tudó, befektetõ-, tõke- és multiellenes Viktor király jó szokásához híven patás ördög képében visszatért! 251
A Kéri-körös Orbán-féle „õszödi” beszédet egyelõre jegelik. Hírbe hozva a Hírszerzõ internetes portált tudjuk, hogy készült hangfelvétel, melyet minden bizonnyal a kellõ pillanatban majd nyilvánosságra is hoznak. Mondjuk a két választási forduló között, hogy a kétharmados többséget mindenképpen elkerüljék. Nincs is ezzel semmi baj, egy mai „magyar” politikus tanulja meg, bárhová is megy, mindenütt lehallgathatják, rögzíthetik, eltehetik az általa mondottakat! Talán ez majd rábírja õket, hogy közszereplõhöz méltón viselkedjenek. Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná, „árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége”, hogy Francisco második számú közjogi méltóságként, vagyis az ország éppen hivatalban lévõ kormányfõjeként mondta azt, amit mondott, és úgy, ahogyan, OV pedig mint szimpla ellenzéki politikus és pártelnök, terhelte meg a levegõ könnyû szekerét a neki tulajdonított ország- és unióellenes szavakkal, hogy szállítná azokat a jelenlévõ hallgatóság füleibe. Mindez nem számít, semmi jelentõsége, hiszen, ahogyan azt Daróczi Dávid kormányszóvivõtõl már megszokhattuk, a hatalom majd ezúttal is elmagyarázza nekünk, még mindig kiskorúnak értelmi fogyatékosnak és hülyének nézett, az adófizetõ barom státuszába besorolt egyszerû állampolgároknak, hogy amit hallottunk, azt hogyan kell értelmezni. Megmondom az õszintét, a nép egyszerû gyermekeként az urbánus frazeológiára jellemzõ, és a csiszolatlan gyémánt kategóriáját felvonultató találó egyszerûséggel kifejezve magamat, a tököm tele van azzal, hogy egy ún. demokratikus jogállamban a hatalom részérõl állandó jelleggel hülyének nézzenek. Ez rendkívül bántó és megalázó rám nézve. Magam is úgy gondolom, a kétharmados többséggel bíró FIDESZ „rémuralom nem biztos, hogy a legjobb az országnak, ám ez ellen nem úgy kell tennünk, hogy a posztkommunisták közül a lehetõ legtöbb eftársnak megbocsátunk, hanem inkább úgy, hogy a nemzeti radikális oldal képviselõi közül minél többet juttatunk be a törvényhozás házába. Ez jó lecke lenne az idõközben eltunyult, elkényelme252
sedett narancsos gyûjtõpártnak is, hogy nem ülhet kényelmesen a babérjain, mindig ott lenne mögöttük egy másik erõ, amelyik a helyes és jó irányba terelgetné õket. Addig is, amíg az „OV-féle õszödi beszéd” napvilágra kerül, dõljünk hátra, és élvezzük az elõadást. Csak arra ügyeljünk, hogy a darab közben nehogy elárverezzék a fejünk felõl a színházat. Jó szórakozást mindenkinek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
253
AMIKOR A KULTÚRA KIVERI A BIZTOSÍTÉKOT – avagy Normál üzemmenet helyett –
Olvasom a Heti Válasz legújabb számát, abban is a Vágó–Fábry-féle riposztozást, és majdnem leesek a székrõl. 1 rövid részlet, ami kiverte a biztosítékot: „Vágó: Milyen diktatúráról beszélsz, Sándor? Felhívnám a figyelmedet, hogy Gyurcsány Ferenc demokratikus választásokon gyõzött. De amirõl beszélsz, az 1991-ben engem is zavart, én is igazságtalannak éreztem. Fábry: Nocsak! Vágó: De tudod, mit mondtam magamnak? Hogy ez volt a békés rendszerváltás ára. És immár tizennyolc éve történt mindez! Fábry: Magam is hajlamos lennék átlendülni ezeken a morális problémákon, ha az országot jól üzemeltetnék. Csak a helyzet nem ez. Vágó: Sándor, olvasd le a számról: de igen, ez a helyzet! Jól üzemeltetik az országot. Fábry: István, köszönöm a beszélgetést. Kevesen képesek arra, hogy elakasszák a lélegzetem, de erre nem tudok mit mondani. 254
Vágó: Ez pedig a te esetedben tényleg különleges esemény, örülök, hogy ehhez személyesen járulhattam hozzá.” Hát tényleg. Ezek után valóban nem egyszerû megszólalni, magam is csak félszeg tétovasággal keresgélem a szavakat. Megmondom az õszintét, kicsikét megrettentem Vágó István retorikai ámokfutását olvasva. Tetszik érteni? Ilyen az, amikor jól üzemeltetik az országot. Milyen az, amikor nem jól? Atyaúristen! Bele se merek gondolni! Tetszik érteni? Mán boldog boldogtalan szinte kórusban üvölti teli torokból – Horn barátunk szavajárásával élve –, hogy Feri vezetésével húzzanak mán a bús picsába, de ezek csak nem akarnak távozni, aszongyák õk még maradnának darab ideig a hatalomba, mer’ hogy az olyan jó érzés. Ügyeletes spanjaik pedig egyre másra szajkózzák a betanult szöveget, hogy aszongya: dejszen jól üzemeltetik ezt az országot, vazze! Ha így se érted, olvasd le a számról, a vak körösztanyádat! Mindez nem számít. Semmi sem számít! Az évadzárón elhangzó szörnyû statisztikai jelentés, mely minden szubjektivitást nélkülözve kizárólag az objektív számadatokkal zúdítja nyakon a szerencsétlen sorsú hallgatóságot, minden ékesebben tanúskodik arról, hogy leküdtek bennünket megalázóba. És akkor ez a normál üzemmenet? Így kell jól üzemeltetni egy országot? Magyarország Zártkörûen Mûködtetett Részvénytársaság – a posztkommunisták által dirigált költségvetésekhez hasonlóan – köszöni szépen jól van? És anyád, anyád ilyenkor hogy van, te Francisco gyerek? Nem szokott mostanában a kelleténél gyakrabban csuklani szegény Katus mama? Már az elõzõ alkalommal is kifejtettem, de most is megismétlem, mennyire döbbenetes mértékû volt az a fajta csalódottság, mely Vágó István megnyilatkozásai folytán ért. Nem az döbbentett meg, hogy a mûminiszterelnök pártját fogta, hanem az, hogy ilyen ostobán, de mit szépítjük a dolgot, mondjuk ki egész nyugodtan, ilyen bután vitázott és érvelt a showmannel. A mérvadó médiaszemélyi255
ség (Vágó) vitában nyújtott szellemi és retorikai teljesítményének színvonalát Pörzse Sándor a bolgárúr betelefonálós mûsorában szereplõ hozzászólók minõségi szintje alá helyezte. Mit mondjak, ezzel nemigen tudok vitába szállni. Kicsit olyan érzése van az embernek, amikor elolvassa ezt a vitát, mintha Vágó egyfajta burokban, valamiféle fõvárosi elitista elefántcsonttoronyban élné az életét, gondosan elszigetelve a valódi Magyarországtól, a vidék Magyarországától, és halványlila segédfogalma sem lenne arról, valójában mi zajlik Degesz uram kutyaszaros világvárosának, Butapestnek a határain kívül. „Isten hozott nálam öcsém, ez a valóvilág, Pénz, drogok, fegyverek, no meg a bulák” Gangsta Zolee és a kartell szemantikai gyöngyszemként elénk hullajtott sorai jutnak eszembe nagy hirtelen, bár jelen politikai osztályunk és szolgalelkületû ölebmédiájuk esetében kicsinyke kis módosítást kéne eszközölnünk, valahogy így: „Isten hozott nálam öcsém, ez a valóvilág, Pénz, posztok, emberek, no meg a sumák” Pénz beszél, kutyaszar táncol. Bizony, alapigazság ez, különösebb kommentár nem is szükségeltetik hozzá. A posztok osztogatására sem kell különösebben pazarolnunk a drága idõt és energiát, a mûminiszterelnök legutóbbi „szerva itt, csere ott” típusú „bástya üti futót, majd f6-ra lépve rosál” címû megmozdulását figyelemmel kísérve teljes képet kaphattunk arról, milyen nagy fontossággal bír a megfelelõ (értsd: lekötelezett, vagy lojális) emberek megfelelõ pozícióba juttatása, illetve ott tartása. A sumákról megint csak nem szükséges egyetemi szintû kisdoktori disszertációvédéssel untatnunk az igentisztelt Olvasót, Kulcsár Attilán és Zuschlag Jánoson edzõdtünk, ismerjük mink a dörgést, kezít csókolom! 256
Hogy is mondta Vágó István? „Felhívnám a figyelmedet, hogy Gyurcsány Ferenc demokratikus választásokon gyõzött.” Pista bátyám! Az ég szerelmére! Ekkora baromságokkal már ne tessék megterhelni szegény szerencsétlen olvasókat, van azoknak e nélkül is éppen elég gondjuk, meg bajuk! Az Isten áldja meg! Ha a számról nem is tudja leolvasni, de ezúttal én hívnám fel az Ön becses figyelmét egy aprócska, ám jelzésértékû momentumra, amely mellett magát demokratának tartó ember bizonnyal nem mehet el szó nélkül. Amit Ön állít, az tényszerûen NEM IGAZ, kérem tisztelettel! A helyzet az, hogy a jelenlegi mûminiszterelnökrõl került elõ olyan hangfelvétel, melyben õ saját maga mondja el, hogy becsapta a választókat, azaz hazudott nekik. A választók tudatos megtévesztése pedig, ha jól emlékszem bûncselekménynek számít, a választások eredménye ezzel pedig semmisnek nyilváníttatik. Azt elismerem, hogy érdekes, s egyúttal szintén önmagáért beszél a kérdés, milyen ország az, s milyen parlamentje, pártjai, no és persze lakosság az, ahol egy ilyen égbekiáltó és bicskanyitogató skandalum felelõsségre vonás és következmények nélkül megúszható? Itt jön a képbe aztán a Fitz Tamás-féle terminológia. Van itt még valami, amire szeretném felhívni mindannyiunk figyelmét, pártállásra, pártszimpátiára való tekintet nélkül! Az, hogy ilyen elõfordulhat, nevezetesen, hogy ostoba és buta emberekbõl önkéntes mérvadó válhat ebben az országban, a mi bûnünk. Hagyjuk magunkat megtéveszteni, a manipuláció egyik legveszélyesebb fajtájának, az ún. tekintélyelven alapuló manipulációnak válunk az áldozatává. 1§: Az idol megkérdõjelezhetetlen, az idolnak mindig igaza van. 2§: Abban az esetben, ha mégsem, automatikusan az 1. § lép életbe. 257
Mielõtt még valaki kiakadna, mint az Epeda sezlonyrugó, hogy az ismert televíziós személyiséget ostobának, mi több, butának neveztem, természetesen nem a mûveltségére, vagy a lexikális tudására gondoltam, abban minden bizonnyal semmiféle hiányosság nem mutatható ki. Itt elsõsorban az erkölcsi, morális viszonyulásra gondoltam. Vágó teljesítményét elnézve az olyan fogalmakat, mint példának okáért a patriotizmus, vagy a hazaszeretet, már szóba sem merem hozni. De persze mit is várhatnánk olyasvalakitõl, aki Gréczy Zsoltot viszi magával? Sok jót nem, az egyszer hétszentség! A kormányfõ kommunikációs fõ hallja kendje szintén önmagáért beszél. Ja kérem, a stílus maga az ember. Visszatérve még egy gondolat erejéig Vágó Istvánnak a valóvilágtól és a Magyarországon jelenleg várható életkilátásoktól teljesen elrugaszkodott kijelentéséhez. Higgyék el, nem holmi olcsó poénkodás a célom, amikor felteszem az egyáltalán nem költõinek szánt kérdést: Ha ilyen az, amikor jól üzemeltetik az országot, milyen az, amikor nem jól? Vajon hol húzódik az a határ, amire már a Vágó-féle, s a hozzá hasonló megmondó-emberek is azt mondják, ez már nekik is sok? Minek kell még bekövetkeznie? Minimum éhséglázadás kaliberûnek kell lennie a dolognak? Vagy kicsikét tovább is feszíthetjük még a húrt, mielõtt elpattanna? Bizonyára a kedves Olvasó is emlékszik arra a dús képzeletû nép ajkán született bölcs mondásra, miszerint más megfelelõ alkatrészével könnyû verni a csalánt. Nos persze kétségünk sem támadhat a felõl, hogy Degesz uram kutyaszaros világvárosának jótékony elszigeteltségében, a kiváltságosok anyagi jólétben és biztonságban tengetett „munkás” hétköznapjai közepette nem nagyon van rálátás a társadalom alsóbb rétegeinek problematikájára. Úgyis mondhatnánk, hogy a konzumidióta létezés barbaritásából fakadó napi küzdelmek zörejei nem nagyon érnek fel a high society, azaz a felsõ tízezer szféráiba. Ha pedig nagy néhanapján mégis elõfordul egy-egy 258
ilyen kis malõr, hanyag eleganciával legyintenek egyet, mondván, ez csak kitaláció, hazugság, ilyen mán pedig nincs is. Mán pedig van! Így a végén pedig csak annyit, ne adja az ég, hogy megtapasztaljuk, milyen az, amikor a posztkommunisták rosszul üzemeltetik az országot, mert abba bizonnyal bele fogunk dögleni mindannyian. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
259
ÉVADZÁRÓ – avagy A röhejes társulat, élén a ripaccsal, nyári szabadságra vonul –
„Mintha nem tudná, hogy minden úgy lesz, ahogy mások akarják!” – mondja Ivan Kusan Galóca címû darabjában, Ardonjak gazda teljes körû szolgáltatásokat nyújtó szolgálóleánya, Mozsbolt Tonka, ahogy lepattintja magáról Miroszlav Frankicsot, az uraság titkárát, amint az éppen közeledni próbál hozzá. Szirtes Ági és Szacsvay László kitûnõ alakítását már csak az önmagukat nagyképû pofátlansággal elitnek aposztrofáló politikai osztályunk színészi játéka múlja felül. Immáron nem ügyelnek a részletekre, egyik oldalon sem. A külsõ szemlélõ számára, s az egyszerû adófizetõ barom státuszába besorolt bérrabszolga „magyar” állampolgárként ilyen vónék magam is, szóval az embernek olyan érzése támad mostanság a történéseket figyelve, s ez az érzés, akárcsak a nemzetközi helyzet, egyre fokozódik, hogy ennek az országnak a sorsa már jó ideje nem itt dõl el. Azért mondom, hogy külsõ szemlélõkké váltunk a saját hazánkban, mert egy olyan országban, ahol a nép feje felett csak úgy, ha tetszik csuklóból, vagy izomból, kinek melyik kifejezés a szimpatikusabb, zökkenõmentesen végre lehet hajtani egy kormányfõ cserét, vagy a késõbbiekben nyilvánosan is színt vallva hazugságok árán meg lehet szerezni, és ami talán még bicskanyitogatóbb, meg is lehet tartani a hatalmat, nos hát egy olyan országban az egyszerû állampolgár maximum csak külsõ szemlélõként a fejét kapkodva kullog az események után. Az állampolgár elõtt álló „magyar” minõségjelzõt pedig azért tettem idézõjelbe, mert a Lisszaboni Szerzõdés nevû dokumentum látatlanban történõ 260
megszavazásával és az ugyanilyen módon történõ ratifikálásával Magyarország, mint nemzetállam jogi értelemben gyakorlatilag megszûnt. A nép feje fölött történõ döntéshozatal egy olyan országban, ahol a hatalommal együtt a jövõt is bebetonozták a sokszor sokféleképpen értelmezhetõ jogi paragrafusok tömkelegével, a hatalom birtoklásának megtartása céljából újra fenyeget minket. Az elõrehozott választás iránt a társadalom és a gazdasági élet szereplõi között egyre inkább mutatkozó igény ellenére az ebben az országban mindenható jogi bebetonozottság szinte lehetetlenné teszi, hogy kívülrõl, uram bocsá’, az utcáról kormányt, s ezzel együtt miniszterelnököt lehessen buktatni. A március 9-i népszavazás óta eltelt történések fényében még itt sem tudja félretenni az ember azt a mélyrõl, szinte ösztönösen elõtörõ érzést, hogy ez is csak úgy mehetett végbe, hogy valahol messze, a háttér-, azaz a tényleges hatalmat gyakorló fináncoligarchák kulisszái mögött rámondták az „Áment”. Nem ügyelnek a részletekre, immáron egyik oldalon sem. Évadzárót tartanak. Most bizony teljes joggal idecitálhatnánk Az „Ahogy tetszik”-bõl a már jól és unalomig ismert részletet: .„... Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nõ; fellép s lelép…” Nos igen. Úgy tûnik a fellépéssel senkinek sem akad problémája. A lelépéssel már annál inkább! Olyanok is hihetetlen könnyedséggel jelennek meg a világot jelentõ deckákon, jelen esetben a politika színpadán, akik a mûvészet helyett inkább a ripacskodásban jeleskednek, ráadásul a jelek szerint még akkor sem akarnak távozni a színrõl, amikor tehetségtelenségüket a nézõközönség hangos nemtetszés nyilvánítással, értsd: fujjolás, kifütyülés, honorálja. Ez csak színjáték, te szerencsétlen! Neked itt nem osztottak szerepet, maximum tapsolhatsz a nézõtérrõl! – közli velünk üzenetét a legnagyobb ellenzéki párt, ahogyan felolvassa a szomorú statisztikai katalógust az ország jelenlegi helyzetérõl. Igaz, a nép helyett, a nép feje felett, sokszor a nép ellen végrehajtott ámokfutásért nem nekik kell elvinni a balhét, lévén a kormányzati felelõsség nem az õ kezükben van, akár kényelmesen hátra is 261
dõlhetnének a karosszékükbe és megvárhatnák, míg az ellenfél a saját kardjába dõl. Maximum selyemzsinór küldésével gyorsíthatnának az eseményeken. El is küldték március 9-én – még ha csak képletesen is – ám a posztkommunisták kicsit olyanok, mint a „Csengetett M’Lord címû sorozat szélhámos aranyifjúja, Dickie Mattcalfe, aki hazugságokkal próbált meg beházasodni a tehetõs Meldrum-házba. Az igazság persze mindig kiderül. Ezt a Dickie gyereket kirúgták a testõrségtõl, mert csalt a kártyán, s a botrányba az ezredparancsnok felesége is belekeveredett. Az ezredparancsnok töltött pisztolyt hagyott a mi jó Dickienk számára, azzal az üzenettel: „Tudja a kötelességét!”. És Dickie tudta. Ahelyett, hogy egy gentleman-hez méltón, teszem azt fõbe lõtte volna magát, nemes egyszerûséggel túladott a revolveren egy zálogházban, majd sebesen lelépett. No, hát ez a mi szeretve tisztelt, vagy talán korrektebb vagyok, ha aszondom, hogy immáron majd’ két hosszú évtizede inkább koloncként magunkkal cipelt szegfûmintás utódpártunk is ilyen, inkább eladja az egész országot, vesszen mindenki más, csak õk megmeneküljenek. Ennél talán még egy fokkal rosszabb a rabmadarak kufárlelkületû, Mammon imádó gyülevész bagázsa, akiket látva a külsõ szemlélõ számára megint csak olyan gondolatok látszanak körvonalazódni, melyek azt mutatják, a dolgok természetes rendnek megfelelõen történõ folyásába, ha kell, mesterségesen, ha kell durván, de be kell avatkozni annak érdekében, hogy ez a sajátos véd- és dacszövetség valahogy megmeneküljön, valahogy túléljen. Nem tudom miért, de valahogy nem tudok elvonatkoztatni attól a változattól, hogy a narancsos ellenzéki párt – a legnagyobb! – úgy kapott zöld-utat, annak fejében ígérték oda nekik újból a kormányrúd megkaparintásának lehetõségét valahol a távoli nyugathonban – mondjuk a londoni City valamelyik air-conditioned (légkondicionált) irodájában fészkelõ hatalmasságok –, hogy lemondanak egy esetlegesen bekövetkezõ kétharmados többségrõl. Ez egy FIDESZ–SZDSZ összeölelkezéssel tökéletes biztonsággal megjósolhatóan be is következik. Ha egy ilyen összeölelkezés – amire mifelénk az urbánus frazeológiában az „összeborultak, mint kocsmánál a biciklik” szófordulatot szokta volt alkalmazni, nagyon találóan egyéb262
ként, a dús képzeletû nép –, szóval ha egy ilyen összeölelkezés bekövetkezik, márpedig, ha bekövetkezik, az halálos lesz mindkét fél részére, nos akkor egészen bizonyos, hogy a FIDESZ el fog veszíteni annyi szavazót, hogy biztosan ne legyen meg a kétharmados többsége. Ugrik az alkotmányozás lehetõsége, meg még sok minden más is. Mondjuk annak a lehetõsége is, hogy érdemben tehessenek valamit ezért az országért, ezért a nemzetért. No persze ne legyünk telhetetlenek, már annak is örülhetünk, ha a narancsos párt hatalomra kerülve kicsikét lélegzethez juttatja az országot, kicsikét több pénzt hagy az emberek zsebében, s a „tele a has, pofa alapállásban” mentalitás, kiegészülve a szárnyra kapó fogyasztói társadalom konzumerizált létezésével majd a Magyar Gárda népszerûségébõl is levesz valamelyest, hiszen jóllakottan, az új „mi autónk” birtokában, ráadásul most már majd a részletekre is fussa, nem mennek utcára az emberek, ha úgy érzik, elégedetlenek valamivel. Nem mennek, mert elégedettek lesznek. Legalábbis jóval többen, mint most. Az ámerikai sorozatoknál dupla epizóddal szokás lezárni egy évadot, ráadásul úgy, hogy a nézõ izgalommal telve nézzen a széria következõ etapja elé, mindig úgy ér véget az évad, hogy hagyjanak valamit a folytatásra is. Nos, nagy valószínûség szerint ámerikai tanácsadók érkezhettek a Viktor királyhoz, hiszen láttuk, hallottuk a néhol még kifejezetten szórakoztatóra sikeredett évadzárót, miközben a színfalak mögött már elkezdõdött a puhatolózás, Viktor király és a politika szõke hercege ki tudja milyen diskurzusokon vesz részt az idei forró nyáron – talán ezúttal magát a hangfelvételt is kiszivárogtatják –, ami esetleg forró õszt is hoz majd a számunkra. Csak aztán nehogy azzal kelljen szembesülnünk, hogy mire õsszel beülnénk az elsõ bérletes elõadásra, már nem lesz meg a színház, mert nyáron a nagy forróságtól leégett! Addig is mindenkinek jó szurkolást és jó szórakozást kíván A szocialista nagyváros öntudatos polgára Mediterrán Moszkvából
263
POLITIKAI TOTÓ-LOTTÓ. GYERE KOMÁM, PAKTUMOZZUNK?! – avagy Ne aggódjanak, Hölgyeim és Uraim! Schneider úr most is az operába készül –
Most, hogy lezajlott az utóbbi idõk legszánalmasabb „Kész átverés Show”-ja, vagyis az SZDSZ rendkívüli elnökválasztásának nevezett színjáték, ahol színvallásra késztették az álliberális törpepártot, a kapott végeredmény tanúsága szerint a Morvai Krisztina által csak „szemkilövetõ törpepártnak” aposztrofált sajátos politikai tömörülés, talán korrektebb vagyok, ha azt mondom, politikai haszonszerzés céljából összeállt véd- és dacszövetség, talán még soha sem állt ilyen közel a széteséshez, a szakadáshoz. No persze, ez csak elsõ ránézésre tûnik így. Nincs is mit csodálkoznunk hát azon, hogy az egykori delphoi jósokat megszégyenítõ ködösítéssel operáló politológusok ma mindenkinél sûrûbben fordulnak meg az egyes televíziós csatornák stúdióiban. Arról a nyamvadt kis két szavazatról ugyanolyan könnyen bebizonyosodhat, hogy hamis, mint a múltkor. Kóka a frakcióban simán alátehet a köznyelvben csak a „politika szõke hercege” epithet ornansszal felruházott Fodor Gabriellának, s akkor ismét kényes szituációk állhatnak elõ. Talán emlékszik még a kedves Olvasó, a magát állandó jelleggel liberálisnak aposztrofáló, mára a mérhetetlenség hibahatáráig lemorzsolódott szélsõségesen neoliberális kozmopolita törpepárt kapcsán a „Hippolit a lakáj, Schneider urával szoktam példálózni. Felejthetetlen színészi alakítás, amikor Gózon Gyula ily szavakkal terheli meg a leve264
gõ könnyû szekerét, hogy szállítná azokat Schneiderné, valamint a nézõk füleibe, hogy aszongya: „Nagyságos asszonyom, tegnap este Schneider úrral mi minden körülmények között az operában voltunk. Ne aggódjanak, Hölgyeim és Uraim! Schneider úr most is az operába készül, csak most kissé elõvigyázatosabban és részletekbe menõbben rendeli meg a taxit, amely õt odajuttatja. Most értettem csak meg igazán, hogy professzor nem akárkibõl lehet, ezért a titulusért jobb helyeken illendõ az asztalra is letenni valamit. És nem árt, ha némi kombinációs készség és logika is szorult valakibe. Nemrégiben olvastam egy nagyon érdekes beszélgetést, mely Bogár László professzor úrral készült. A kitûnõ közgazdász arról beszélt, hogy az SZDSZ és annak meghatározó emberei rákos áttétként funkcionálhatnak tovább, beszivárogva más pártokba. Én például simán el tudom képzelni a ma még MDF-nek nevezett politikai tömörülés mindannyiunk által nagyra becsült és szeretve tisztelt elnök-asszonyát, amint a tévékamerák kereszttüzében arról nyilatkozik – ha nem is örömmámorban úszva, de látható megelégedettséggel –, mennyire pozitívan hat pártjára az odacsapódott néhány liberális „szakértõ”, akik kétségkívül egyfajta frissességgel és új szemléletmóddal járulhatnak hozzá a Fórum még sikeresebb mûködéséhez. Vagy valami hasonló. (Ha már a frissességnél tartunk, magam inkább valamiféle dezodort ajánlok a magyaroknak, számos kitûnõ termék kapható, azokkal sokkal jobban járunk, mint az álliberálisokkal!) A történéseket látva magam is hajlok arra, hogy a sok politikai totó- és lottószelvény töltögetõ politológus között, akik nagy általánosságban inkább csak utólagosan szokták magyarázni az eseményeket, mint elõzõleg sikeresen megjósolni, szóval magam is úgy vélem, hogy a közgazdász prof. jár a legközelebb a legnagyobb valószínûséggel bekövetkezõ igazsághoz. Az a fajta pofátlan arrogancia, amit a szerény (2!!!) szavazattöbbséggel újonnan megválasztott pártelnök, egy a szinte a mérhetetlen265
ségig lecsúszó párt újdonsült elsõ embereként, mintegy diktátumként odavágott ellenfelének (a régi „szép” idõkben pártbeli puszipajtásának) nem szorul különösebben magyarázatra. Ennek a pártnak a tagjai közel két évtizede abban a hitben élnek, hogy õk az egyenlõbbek az egyenlõk között. Sajátosan privilegizált helyzetük, melynek eredetét illetõen most nem kívánok részletekbe bocsátkozni, a napvilágot látott infók alapján úgyis mindenkinek meg van a maga elképzelése errõl, valamint a párt népszerûségével köszönõviszonyban sem lévõ, vagy mondjuk inkább úgy, feltûnõ aránytalanságot mutató médiafelületüknek köszönhetõen azt hiszik magukról, hogy nekik mindent lehet. Az utóbbi idõkben a néptõl, természetesen szigorúan nevelési célzattal kapott makarenkói pofonok arra késztették a másság, a tolerancia és a szabadosság honi zászlóvivõit, hogy kicsikét visszavegyenek a tempóból, de meggyõzõdésem, és aki kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt két évtized történéseit, az velem egy véleményen van, hogy ez csak a látszat. Elsõ ránézésre azt mondaná az ember, hogy egy normál üzemmenetben mûködõ teljes jogú európai uniós tagállamban, ráadásul egy olyanban, amely aszongya magáról, hogy demokratikus jogállam, teljesen életszerûtlen az, hogy egy, a kiesés határán lavírozó, hogy úgy mondjam pengeélen táncoló, már-már mérhetetlen pártocska elõre bebetonozza, mi fog történni majd a törvényhozás házában, amikor õ már esetleg bent sem lesz. Persze az is nagy marha, aki a biztos többség tudatában egy ilyen alkuba belemegy Ja kérem, kollégiumi szobatársaknál sosem lehet tudni! Viktor király persze most a jóságos szerepében tündököl, leül õ egyeztetni mindenkivel, nagyon szívesen, elvégre az ország érdeke az elsõ, nem igaz? Én asszem hagynám megfõni az egykori koalíciós pártokat a saját levükben. Egyétek meg, amit fõztetek. Az országnak mán így is lõttek, legalábbis jelenlegi tudásunk szerint, hiszen a mai parlamenti pártok közül egyiknél sem látjuk a legkisebb jelét sem annak, hogy valamiféle alternatív gazdasági programot vennének 266
igénybe a gazdaság élénkítésére, mindegyik csak megszorításokban tud gondolkodni. OV-tõl is válságkezelõ kormányzásról hallunk újabban. Holott ha teszem azt helyrehoznák az általuk elkövetett egyik szarvashibát, és méltóztatnák visszahelyezni nemzeti irányítás alá a Nemzeti Banknak nevezett pénzintézményt, hogy az tízezermilliárdos nagyságrendben saját jogon végre pénzt bocsáthasson ki – forintot!!! – a gazdaság élénkítésére, talán más megoldás is lehetne, mint az agyonadóztatott állampolgár további megsarcolása – errõl nemzetközi kimutatások szólnak, nem én találtam ki!!! Mielõtt még valaki az esetlegesen egekbe szökõ infláció miatt kezdene el aggódni, közlöm, rendelkezésre áll ennek a pénzkibocsátásnak az inflációt nem okozó metodikája. Persze a kedves Olvasó most azonnal felteszi a kérdést, és joggal természetesen, hogy hát akkó’ mér nem ezt csinálják? Nos a válasz rendkívül egyszerû. Azért nem, mert ebben a világtörténelemben egyedülálló esetben a bankszektor lenne az ügyfélért, nem pedig fordítva. De térjünk vissza a rabmadarakhoz! Igen, rabok õk, a pénz, a hatalom és a kapzsiság tartja õket egyfajta lélektelen rabságban. Nagyon érdekes az, ahogyan a történések zajlanak. Ezeknek tényleg semmi újdonság nincs a tarsolyukban. Emlékeznek még a Tölgyessy-Sólyom-féle hatalombebetonozással járó ún. alkotmányozási folyamatra? Hát nem érdekes? Fodor Gabriella most ugyanezt, a jövõ elõre történõ bebetonozását kínálja nekünk, pontosabban politikai ellenfelének. Gyere komám, paktumozzunk! Ezt egyszer mintha már láttuk volna! Ezt egyszer mintha már eljátszották volna velünk a fejünk felett. Nélkülünk döntöttek, rólunk. Emlékeznek még? A napvilágra került infók szerint a pártállam ügynököket küldött az újonnan megalakuló pártokba, a szociáldemokrata párt ennek köszönheti, hogy a gengszterváltás után hamarosan kiiratkozott, vagy legyünk korrektek, hagyta magát kiírni a számottevõ politikai tényezõk sorából. S most ugyanennek a réme fenyeget. Szétbomlasztani, felmorzsolni, szép lassan, apránként tönkretenni, felõrölni a 267
politikai ellenfelet, diverzáns erõknek a pártba történõ bejuttatásával. Ezt egyszer mintha már láttuk volna! Ezt egyszer mintha már eljátszották volna velünk a fejünk felett. Az azért mondjuk minden várakozást alulmúlna a Fidesz és OV részérõl, ha Fodor Gabriella az SZDSZ eltûnése (értsd: a parlamentbõl való kiesése) után, felvételét kérné a narancsos pártba, s rögtön valamilyen tisztséget is kapna. Kérem, bármennyire is képtelenségnek tûnik mindaz, amirõl az imént ejtettem szót, ne felejtsék el, itt élünk, a mai Magyarországon, ahol bizony minden, s annak az ellenkezõje is megtörténhet! Arra azért még kíváncsi lennék, vajon hányan pártolnak majd el a narancsos párttól, amikor soraiba fel-, illletve visszaveszi egykori liberálisait. A dolog azonban nem ilyen egyszerû! Ez a fajta felülrõl való dirigálást megtestesítõ országuralom a maga gátlástalanságával, mocskos megalázásával a nép, a nemzet felé, az elmúlt közel két évtizedben minden további nélkül mûködött. Néha napján adódtak kisebb nagyobb zörejek, de ezt az állampárt ideológiai leszármazottai erõszakszervezeteik (rendõrség, APEH) útján nagyon hamar elnémították. De valami megváltozott. A népnek kezd elege lenni ebbõl. Képzeljék csak el, mekkora riadalmat okoz majd, ha a TB-mentõ népszavazásra is elmegy a lakosság számottevõ része, de legalábbis annyi, amennyire már a szolgalelkületû ölebmédia sem legyinthet, mondván, „Á ugyan, már, ez bagatell”?! Bármennyire is demagógnak és populistának tartja az országot gátlástalanul kizsigerelõ posztkommunista élgárda az egészségügyrõl tartott népszavazást, két tanulsággal azért szolgált. Az egyik tanulság, hogy mindaddig, amíg a nagyságos és fényességes Európai Porta nem adja áldását arra, hogy a keretein belül diktatúrával is irányítható egy teljes jogú európai uniós tagállam, nos addig, a nép dönt. Akár tetszik ez a szegfûmintás utódpátnak és egykori oldalnehezékének, akár nem. Már pedig, ha a nép aszongya valamire, hogy NEM, akkó az NEM! Ha nem tetszik, el lehet kotródni! 268
A másik tanulság: a Fidesz végre, sok esztendõ elteltével kezdi elhagyni az arisztokrácia gõgjét megszégyenítõ, az egyszeri, vagy egyszerû embert megvetõ lenézést. Viktor királyék rájöttek arra, hogy a lehetõ legegyszerûbb hangon kell szólni az emberekhez, olyanon, amit még a nyolc általánost végzett, intellektuálisan esetleg kétszázötvenedik senki, mondjuk egy útkaparó is megért*. (Elnézést kérek minden útkaparótól, kizárólag a példa kedvéért említettem ezt a foglalkozást, ha egyáltalán van ilyen foglalkozás. Egyszerûen ez jutott eszembe.) De van itt még néhány jelzésértékû momentum, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül! Ov kimegy az USA-ba, majd látogatást tesz Izraelben, Likud a mi testvérpártunk stb. És innentõl kezdve elindul a lejtõn a kormánykoalíció. S meg sem áll annak a legaljáig. Na most ezek után mondja azt valaki, hogy ezt az országot nem külföldrõl irányítják! Lehet mondani persze, csak hát az ember ilyenkor ezt már nagyon szkeptikus e tárgykört illetõen. Végeztek egy kis kutatást az amerikai elnökválasztások kapcsán. Mit gondolnak, mi jött ki végeredménynek? Az jött ki, hogy mindig az lesz az USA következõ elnöke, aki a legtöbb pénzt tudta összegyûjteni a kampányára. Ámen. Gondolják, hogy ez itt nálunk másként mûködik? Hát én nem tudom, nem vagyok sem politológus, sem közgazdász, de azért lennének elképzeléseim, mint ahogy gondolom, Önöknek is van. De ne aggódjanak, Hölgyeim és Uraim! Schneider úr most is az operába készül, csak másként, mint ahogyan eddig megszokhattuk tõle. A magam részérõl biztos vagyok benne, hogy az új évad nyitó elõadásán, ott fognak tapsolni majd az elsõ sorokban. Addig is mindenkinek jó szurkolást és jó szórakozást kíván A szocialista nagyváros öntudatos polgára Mediterrán Moszkvából Isten áldja Magyarországot!
269
„UGOCSA NON CORONAT” – A szociális vívmányokat döntögetõ és egyáltalán nem siránkozó nagytõkések végletekbe menõelszántsága, avagy a lassan, de biztosan a történelem szemétdombjára kerülõ posztkommunista hulladék „vakló” típusú ostobán buta hatalomféltése? –
Bocs a kissé hosszúra és nyakatekertre sikeredett alcímért, rögtön érthetõvé válik minden. Becsszóra! Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje volt Ugocsa. A korai idõkben nem szállták meg, királyi vadászterület volt. A tatárjárást követõen elõbb a ma már nem létezõ Ugocsa, majd Nagyszõlõs vára lett az igazgatás székhelye. A hiába való ellenállás szállóigéje fûzõdik a vármegye nevéhez, „Ugocsa non coronat” – (Ugocsa nem koronáz), mondták az itteni nemesek, amikor a mohácsi vész után I. Ferdinánd a rendeket királlyá választására meghívta. A tisztelt Olvasó persze mos joggal kérdezheti, fõként egy ilyen tényleg hosszúra és nyakatekertre sikeredett alcím után, mi a rossebér is fárasztom õtet nyavalyás történelmi leckékkel rögtön így a cikk legelején. A válasz rendkívül egyszerû. A politika színpadára újonnan és valljuk be õszintén, kissé erõltetetten bevezetett, a narancsos ellenzéki párt prezentálásában mûsorra tûzött ún. „Évadzárón”, mind Navracsics Tibor, mind Orbán Viktor is használta eme kis szösszenet címéül választott „Ugocsa non coronat” – (Ugocsa nem koronáz), mára már szállóigévé vált kifejezést. Ez még nem is lenne különösebb baj, nem is nagyon kellene foglalkozni vele, mi azonban most mégis ezt tesszük. Miért is? 270
A dolognak rendkívül prózai okai vannak. Talán akkor fejezem ki magamat a legkorrektebben, ha azt mondom, hogy e sorok íróját elsõsorban a hazájáért érzett aggodalom vezeti akkor, amikor ismételten és nyomatékosan felhívja tisztelt Olvasó figyelmét arra a végletekig kiélezõdött, s a megosztottságban, valamint a múlt nem kívánatos hatásaiban (értsd: az elszámoltatás és a felelõsségre vonás teljes hiányában és elmaradásában) gyökerezõ helyzetre, amely ma a politikai osztály hatalomért vívott csatározásait oly jól és jelzésértékûen jellemzi. Mert mirõl is van szó? Mindannyian unalomig ismerjük már a példabeszédet, amikor azt mondják, ha rossz a diagnózis, nem gyógyítható a beteg, de még az is könnyen elõfordulhat, hogy belehal a terápiába. No, mármost valami hasonló megképzõdésének lehetünk szem- és fültanúi, amikor az ellenzéki évadzárón arról prédikálnak nekünk, hogy „Ugocsa non coronat” – (Ugocsa nem koronáz), az áthatolhatatlan politikai lövészárok túloldalán pedig vasmarokkal szorongatják kommunikációs és manipulációs médiafegyvereiket, miközben ellentmondást nem tûrõ hangon sziszegik a spanyol polgárháborúban Dolores Ibarruri révén híressé (vagy talán hírhedtté?) vált mondást: No Pasaran: „Nem törnek át!”. (A mûminiszterelnök eftárs interpretálásában ez valahogy így hangzana: Lószar lesz itt mama, nem elõrehozott választás!) Ha azt mondjuk, hogy a politikai, gazdasági helyzetértékelésben – no és persze a kínálkozó megoldások tekintetében is – árnyalatnyi különbségek mutatkoznak a két szekértábor között, még nagyon enyhén fogalmaztunk, de legalábbis nem járunk messze az igazságtól. A baj csak az a szociális vívmányokat döntögetõ és egyáltalán nem siránkozó nagytõkések kifelé mutatott végletekbe menõ elszántságával, hogy – a költõ szavaival élve – itt lenne most már az ideje annak, hogy „újult erõvel a tettek más mezejére lépjünk.” Mellesleg, ha már Dolores Ibarrurinál tartunk, az egykoron a kommunista ifjúsági szervezet kebelén nevelkedett multimilliárdos kasztnak nem ártana emlékezetébe idézni egy másik, szintén a baszk 271
kommunista vezetõtõl származó mondást sem, miszerint: „Jobb állva meghalni, mint térdepelve élni”. Asszem szintén nem járok messze az igazságtól, amikor azt mondom, a magyar népnek most mán (urbánus frazeológia, lightosabb változat!) az összes töke tele van az állandó jelleggel térdepelve leélt életbõl. Szeretne most mán felegyenesedni és a saját lábán megállni, ne adj’ Isten, egyszer csak elindulni valamiféle irányba. Ha lehet jó irányba! Mondjuk példának okáért, mint az írek! Aszongya a kamerába az ír csaj, látszik mennyire demokratikus a Lisszaboni Szerzõdés, sehol sem kérdezték meg róla az embereket! Hát asszem ez önmagáért beszél, ebben minden benne van! Az ember persze most önkéntelenül is rácsodálkozik arra, hogyan lehet ugyanazt a dolgot két ennyire egymástól gyökeresen eltérõ módon szemlélni. Hát valahogy így. Ahogyan az ír csaj is teszi. Õk nemet mondanak valamire, amirõl nem tudják, mi az, aki pedig tudja, az azért, mi pedig, kormányfõi szinten, látatlanban aláírunk, pecsételünk, ügyintézünk, ratifikálunk. Összparlamentileg. Most akkor, hol is van valódi demokrácia (népuralom)? Az „Ugocsa non coronat” – (Ugocsa nem koronáz) versus No Pasaran: „Nem törnek át!” szemléletmódbeli különbség világosan láttatja számunkra, hogy az egyik résztvevõ rendszerbukásából fakadó illegitimitásán túlmenõen mennyire képtelenség az igény, hogy a felek egyezséget kössenek egymással. Ugyanis ellenérdekeltek. A narancsos ellenzéki párt, még ha érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon néha visszakozik is, amikor a nemzet vagy az ország érdekeirõl van szó (lásd Lisszaboni Szerzõdés elfogadása, Nemzeti Gárdának lekeverünk két pofont stb.), legalább a szándék megvan benne, hajlandó meghallgatni másokat is, figyelembe venni mások elképzeléseit is, ráadásul, hogy tetézzék a bajt, olyanokét, akik nem sok ezer kilométerre innét osztják az észt valamelyik légkondicionált brüsszeli üvegpalota irodájában Excel diagrammok fölé borulva, hanem olyanokét, akik itt élnek, dolgoznak, itt, ebben a szerencsétlen sorsú kis országban próbálnak boldogulni nap, mint nap. 272
A szegfûmintás utódpárt úgy tûnik erre képtelen. Õket csak a saját érdekeik, a politikai és gazdasági túlélésért folytatott, egy permanens kampányban testet öltött, s mára egyre elkeseredettebbé váló vagdalkozás tehetetlenségi nyomatéka viszi tovább. Lehet, hogy nekik is szükségük lesz egy minden másnál nagyobb és megalázóbb méretû pofonra a magyar társadalomtól, egy olyanra, mint amit annak idején a Fidesz is kapott. Viktor király és csapata láthatóan megtanulta a leckét a nevelési célzattal lekevert makarenkóiból. Õk már tudják azt, amit Francisco még nem tud, nevezetesen, hogy az „én tudom, hogy mi a jó ennek az országnak!” (és hiába nem teszi hozzá a mûminiszterelnök, hogy „csakis én tudom!” mindenki más úgy veszi, hogy hozzátette, ami azt jelenti, hogy a kormányfõn kívül mindenki más hülye és ostoba), meg az olyan kijelentések, mind például „majd én megváltom Magyarországot!” többet ártanak, mint amennyit használnak, fõként ha a média nagy nyilvánossága elõtt hangoznak el. Itt lenne az ideje végre némi alázatot tanulni a pártállami emlõkön nevelkedett újgazdag rablóbandának is, mert ha a nép, az istenadta úgy értékeli a helyzetet, mint a legnagyobb ellenzéki párt, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy úgy értékeli, és a No Pasaran: „Nem törnek át” helyett az „Ugocsa non coronat” – (Ugocsa nem koronáz) helyzetértékeléssel rokonszenvez inkább, könnyen megeshet, bármennyire is azt hajtogatja Vágó István mennyire kitûnõen és zökkenõmentesen üzemeltetik az országot a posztkommunisták, szóval könnyen elõfordulhat, hogy buknak, mint Rottenbiller. A szegfûmintás utódpárt most éppen azt a korszakát éli, amely kísértetiesen hajaz a Tom és Jerry rajzfilmek egyes epizódjaira. Vannak emblematikus jelenettípusok és megoldások ezekben a rajzfilmekben. Ilyen például, amikor a macska szemei helyén villanykörte jelenik meg, rájön valamire, vagy a dollár jel, pénz áll a házhoz. Más esetekben, amikor a macseszt akarata ellenére akarják elvinni valahová, mondjuk a sintér bekasztlizza, vagy mit tudom én, és a tíz körmével kapaszkodik a talajba, otthagyva félreérthetetlen nyomait. Nos, a mi szeretve tisztelt komcsi utódpártunk esetében is valami 273
hasonló képzõdik meg mostanság. Igaz, a dollár jel vagy a villanykörte felvillanása helyett manapság egyre inkább a talajba, vagy még inkább a hatalomba való tíz körömmel történõ kapaszkodás nyomai azok, melyekkel egyre másra találkozhatunk. No Pasaran: „Nem törnek át”! Milyen furcsa, és enyhén szólva kontrasztos ez a fajta szemlélet, talán a sors fintora. A nagytõkéssé avanzsált egykori KISZ-führer „Nem vak az a ló, kezít csókolom, hanem bátor!”, ostoba, mára már mindenki számára döbbenetet keltõ és végzetes sodródást eredményezõ attitûdje. A király meztelen. A hatalmas farok jelzésértékû momentumként mered honi közéletünk gondterhelt felhõkkel borított horizontja fölé (ez halmozott képzavar), ékes példáját adva annak, mi történik, ha egy nemzet hagyja, hogy kivegyék kezébõl sorsának irányítását. A lassan a Rádiókabarét megszégyenítõ honi politikai élet történései és az utcán laza fesztelenséggel nyilatkozó ír csaj között fényévnyi a különbség. Utóbbi tökéletesen tisztában van a demokrácia szó jelentésével, mi több, megéli, gyakorolja is azt. (Mondjuk az is megérne egy misét, hogyan kommunikálták itthon az írek elutasító véleményét a Lisszaboni Szerzõdésrõl. „Hatalmas pofon az Uniónak”, „Az írek tönkretették x év munkáját” stb.) Míg az írek gyakorolják és megélik a demokráciát, saját kezükbe véve hazájuk, nemzetük és népük sorsának irányítását, addig nálunk a magukat mérvadónak tekintõ értelmiségiek még a gödör legalján is aszongyák, frankók ezek a szociálisan érzékeny baloldaliak, kitûnõen üzemeltetik ezt az országot, nem is lenne itt semmi gond, ha nem lenne ez a fránya ellenzék. Ne aggódj eftárs, No Pasaran: „Nem törnek át!” De ha mégis, akkor sírig tartsd a pofád! Isten áldja Magyrországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
274
A szájtáti bálványimádók kora lejárt. Fel kell hagynunk végre azzal a káros gyakorlattal, hogy az éppen aktuális fõ hallja kendtõl feltétel és kritika nélkül mindent elfogadunk csak azért, mert õ az éppen aktuális fõ hallja kend. Itt az ideje, eljött a pillanat, immáron kétségkívül nem tûr halasztást, hogy egy jól irányzott makarenkóival végre móresre tanítsuk ezt a pofátlanul elkanászodott posztkommunista hatalmat, amely nyilvánvalóan valamiféle tévedésként itt maradt élõhalottként idestova több mint szûk húsz esztendõvel tovább rontja a demokrácia szabad levegõjét, mint amennyi még megengedhetõ és elviselhetõ lenne. Úgy tûnik, a szabad világ felé tartó hosszú menetelésünk során az Ószövetség kiválasztott népéhez hasonlóan mi sem spórolhatjuk meg azt a bizonyos negyven esztendõt. Ennyi idõ minimum szükséges ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott és a rettegésben fogant közöny jeltelen és jellegtelen képviselõi, a nemzetet tudatlanságukkal és butaságukkal módszeresen és kitartóan hátráltató szájtáti bálványimádók lassan, de biztosan kipusztuljanak a fejlõdés útjából. A gond nem az, hogy buták, vagy mûveletlenek. A gond az, hogy ráadásul még aljasak is. Aljasak, mert nem akarnak okosodni, mûvelõdni, tájékozódni. Buták, ostobák, aljasak és mûveletlenek akarnak maradni. Nem kicsit, nagyon! Vagy ahogyan azt az egyik nagy magyar mondotta volt egyik gyengébb pillanatában, huzamosabb ideig. És igen, itt a lakosságban van a hiba! Egy tekintélyes része aljas és/vagy mûveletlen. Miért? Azért, mert huzamosabb idõn át eltûrik azt, ami ma van. Jó nekik így, változtatni nem akarnak. Isten õrizz! Még mit nem? A végén még vissza jön Jones gazda! Már õk sem hisznek el mindent. Egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb a helyzet, egyre nagyobb a különbség a képládából jövõ mûvi világ mételyezõ csillogása és a saját érzékszerveikkel megtapasztalt rögvalóság, az általános morális válság, látható jelei között. Már õk is érzik, már õk is tudják, hogy gáz van. Bevallani azonban még most sem merik, vagy talán nem is akarják maguknak. A „tudom, hogy a szakadék szélére jutottunk, de a szakadék szélén lavírozni, ha csak egy kicsivel is, de még mindig jobb, mint a mélységbe zuhanni” címû önámítással próbálják nyugtatni magukat, láthatóan egyre kevesebb sikerrel. A népet nem lehet lecserélni! Nem bizony! Mégis, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ha nem is egy teljes nagygenerál, de legalábbis egy vérfrissítés nem ártana. Ha józan kritikával szemléljük a gengszterváltásnak aposztrofált neuralgikus pont óta eltelt röpke idõszakot, úgy tûnik velünk, a néppel van a legnagyobb baj. Túl hiszékenyek, túl jóhiszemûek voltunk, s vagyunk sok esetben még ma is. Abba kellene hagynunk végre ezt a könnyelmû naivitást! Valamilyen kifürkészhetetlen imperatívuszból kifolyólag a mi több évtizede naivitás állapotában leledzõ birkatürelmû népünk – mindenki mástól eltérõen – feltétel nélkül, újból és újból megadja, nem a második, hanem a nem tudom én hányadik esélyt is, ezeknek a folyton hazugságon, csaláson és lopáson ért mocskos kommunistáknak. Hirtelen nem tudok rá más logikusnak tûnõ magyarázatot, minthogy tényleg lehet valami ebben a „különleges anyagból vannak gyúrva” címû szövegben. És akkor csodálkozunk, ha rajtunk röhög egész Európa? Hölgyeim és Uraim! Meddig akarunk még az átkos múltban élni? Meddig tûrjük még, hogy a hatalom rajtunk taposson? Meddig asszisztálunk még idejét múlt, avitt gondolkodású proletárdiktátoroknak a jövõnk, megkérdezésünk nélkül történõ elõírásához? Meddig akarunk még a múltban élni? Õk nem, de mi megtehetjük, hogy nemet mondunk a szocializmusra! Mammon helyett válasszuk Istent!
