Mani. életének. regénye. L. N. L. Kiadó

Mani

életének

regénye

L. N. L. Kiadó

Amin Maalouf

FÉNYKERTEK Mani életének regénye

ELSÓ MAGYAR KIADÁS

L.N.L. Kiadó 2008.

Tartalomjegyzék Előszó

7

Első rész: A Fehér ruhások pálmaligete

23

Második rész: A Tigristől az Indusig

75

H a r m a d i k rész: A királyok szomszédságában ... 135 Negyedik rész: A bölcs elűzettetése

189

Epilógus

245

Az a kő lesz majd a sarokkő, amit az építők félredobtak. Zsoltárok

Előszó

A

Nílustól eltérően, amelyen lefelé is haladhatunk az áramlattal, vagy felfelé egy vitorlással, a Tigris csak egy irányban hajózha­ tó. Mezopotámiában a szelek, a vizekhez hasonlóan a hegyek felől a tenger felé fújnak, sohasem a szárazföld belseje felé, ezért a hajó­ kat odafelé mindig meg kellett rakni szamarakkal és öszvérekkel, hogy visszafelé húzhassák az ingadozó hajótestet a szárazföldön. Messze északon, ahonnan a Tigris ered, ahol a sziklák között száguld zabolátlanul, csak az örmény hajósok merészkednek rá, te­ kintetüket a kiszámíthatatlan folyóra szegezve. Furcsa vidék ez, ahol az utasok nem keresztezik egymás útját, nem kerülgetik egy­ mást, üzeneteket és jókívánságokat sem váltanak egymással. Ezért van olyan mámorító érzése az embernek, hogy teljesen magányo­ san hajózik, védőszellemek nélkül, és csak a folyópart datolyapál­ mái kísérik az útján. Miután eléri a pártus királyok lakhelyét, Babilónia metropoliszát Kteszifont, a Tigris megszelídül, az emberek nyugodtan közeledhet­ nek hozzá, már csak egy hatalmas kinyújtott kar, amelyen egyik partjától a másikig lapos fenekű kerek kosarakban kelnek át az em­ berek, összezsúfolódva a szállított árukkal. Ezek a kezdetleges fo­ nott gyékénykosarak gyakran a felső karimáig lesüllyednek, de vala­ hogy mégis vízen maradnak, és megszelídítik az addig özönvízsze7

rűen áradó folyót. Olyan jóságosnak tűnik már, vígan hánykolód­ nak rajta az összegabalyodott gyászos csomagok: lefejezett, kibele­ zett, összevarrt és felfúvódott állattetemek, amelyekbe belekapasz­ kodnak az úszók, mintha a túlélés táncát járnák. Máni életének története a keresztény korszak hajnalán kezdődött, Jézus halála után kevesebb mint két évszázaddal. Ebben az időben a Tigris folyó partját még sok isten lakta. Egyesek már az özönvíz és az első szent írások korában felbukkantak, mások csak a hódítók­ kal vagy a kereskedőkkel érkeztek. Kteszifonban a hívek nem csak egyetlen bálványnak tartogatják az imáikat, hanem az ünnepségeket követve templomról templomra vándorolnak. Előbb a Mitrának be­ mutatott áldozatra sietnek, hogy kivegyék részüket a lakomából, majd a szieszta idején Istar kertjeiben keresnek egy hűvös sarkot, a nap vége felé pedig An-na szentélye körül gyülekeznek és várják a karavánokat, hiszen az utazók éjszakára mindig a nagy Istennő mel­ lett találnak menedéket. A papok befogadják, illatos vízzel kínálják őket, majd térdre borulnak a jóságos istennő szobra előtt. Akik messziről érkeznek, saját isteneik nevén szólítják An-nát: a görögök néha Aphroditénak hívják, a perzsák Anahitának, az egyiptomiak ízisznek, a rómaiak Vénusznak, az arabok Allahnak. Mindannyiuk számára ő testesíti meg a tápláló istenanyát, akinek kebléből a vö­ rös föld illata árad, amelyen az örök folyó halad át. Nem messze innen, a Seleucia-híd fölött emelkedő dombon áll Nabu temploma. Ő a tudás, az írás istene, a rejtett és az ismert tu­ dományok feje. Jelképe egy tőr, papjai orvosok és asztrológusok. Hívei táblákat, könyveket és pergameneket helyeznek el a lábánál, amelyeket minden egyéb adománynál többre becsül. Babilónia di­ csőséges napjaiban ennek az istennek a neve előzte meg az uralko­ dókét, akiket Nabunasszarnak, Nabupolasszarnak, Nabukodonozárnak neveztek. Ma már csak az írástudók járnak Nabu templo8

mába. A nép csak távolról tiszteli, amikor a többi istenség felé tar­ tanak, elhaladnak a kapui előtt, meggyorsítják a lépteiket, és futó pillantást vetnek a szentély felé. Mert Nabu nemcsak az írnokok is­ tene, hanem az istenek írnoka is, aki bejegyzi az örökkévalóság könyvébe a múltat és a jövőt. Az idősebbek, a templom okkersár­ ga falai mellett sietve haladnak el, az arcukat eltakarják. Talán Nabu megfeledkezett róla, hogy ők még e világon élnek, miért kel­ lene emlékeztetni rá? Az írástudók csak nevetnek a tömeg félelmein. Ők többre becsü­ lik a tudást minden hatalomnál vagy gazdagságnál, még a boldog­ ságnál is, számukra hízelgő, hogy Nabut minden istenek felett tisz­ telhetik. Szerdánként, a halványuknak szentelt napon, összegyűlnek a templom csarnokában. Másolók, kereskedők és királyi írnokok, szokásaiknak megfelelően élénken vitázva kisebb csoportokban sé­ tálgatnak. Vannak, akik a központi részen haladnak, megkerülik a szentélyt, majd egy ovális medencéhez érkeznek, ahol a szent halak úszkálnak. Mások az oldalsó, árnyékosabb folyosót kedvelik, amely az áldozati állatok elkerített helyiségéhez vezet. Általában a gazellák, bárányok, pávák és kecskegidák szabadon legelésznek a kertben, csak néhány bikát és két farkast tartanak bezárva, de a szertartások előestéjén a templomi rabszolgák begyűjtik az állatokat, hogy meg­ tisztítsák az utakat, és megelőzzék az engedély nélküli leölésüket. Az egyik szerdai társaságban könnyedén felismerhetjük Patikot, per­ zsa divat szerint hajtogatott zöld selyem nadrágba bújtatott lábát, sovány karját, amelyet egy brokátköpeny takar, és az élénk színekbe öltöztetett törékeny sziluett befejezéseként a fejet, amelyet mintha egy óriási szoborról loptak volna le: rajta sűrű barna szakáll, begön­ dörítve mint a szőlőfürt, dús, göndör haj, amelyet a katonák kaszt­ jának jeleivel hímzett, sávolykötéses selyempánt fog össze. A hábo­ rú azonban már csak emlék, Patik már nem harcol és nem is vada9

szik. A szeméből kihunyt minden harciasság, a szája folyamatosan remeg, mintha egy régóta elfojtott kérdés próbálna előtörni belőle. Bár még csak tizennyolc éves, a pártus legfelsőbb nemességből származó fiút megkülönböztetett figyelem övezné, ha szeméből nem sugározna egyfajta gyermeki naivság, amely megfosztja min­ den fenségességétől. Mi mással fogadhatnák őt, ha nem elnéző mo­ sollyal, amikor odaáll egy ismeretlen elé ezekkel a szavakkal: „Az igazságot keresem!" Pontosan ugyanezekkel a szavakkal állt Patik szerdán egy fehér­ be öltözött, félrehúzódott férfi elé, aki a medence fölé hajolt, kezé­ ben egy csomókkal borított hosszú nádpálcát tartott, amelyen a te­ tején elhelyezkedő gombot tapogatta. — Az igazságot keresed? — ismétli meg a férfi gúnyolódás nélkül. Mi mást is keresnénk a mi korunkban, amikor megannyi odaadás és megannyi hitetlenség járja át a világunkat! A fiatal pártus érzi, hogy barátra lelt. — Patiknak hívnak. Ekbatánból származom. — Én pedig Szitaj vagyok, Palmíriából. — Nem olyan ruhát viselsz, mint ott szokás. — Te pedig nem úgy beszélsz, mint a kasztodbeliek szoktak. A férfi ideges mozdulattal kísérte szavait. Patik, aki ezt észre sem vette, folytatta: — Palmíria! Igaz, hogy ott az „ismeretlen istennek" egy szobor nél­ küli szentélyt emeltek? Egy hosszú perc elteltével hangzott a válasz, beletörődő hangon: — Azt mondják. — Akkor te magad sosem láttad! Bizonyára már régen eljöttél a vá­ rosból! De a palmírai csak a torkát köszörüli. A vonásai megkeményed­ nek, tekintete a távolba mered, mintha egy távoli barátot keresne, így Patik nem erőlteti tovább. Egy gyors viszlát után csatlakozik a 10

hozzá legközelebb álló csoporthoz, de azért a szeme sarkából to­ vább figyeli a férfit. Szitaj ott marad egyedül, a pálcájával játszadozik. Amikor egy kupa borral kínálják, elveszi, beszívja az illatát, a szájához emeli, de Patik észreveszi, hogy amint a szolgáló elfordul, az utolsó cseppig kiönti a bort egy fa tövébe. Amikor sült szöcskenyárssal kínálják, ugyanezt teszi: először elutasítja, de amikor erősködnek, elvesz egyet, de maga mögé ejti, majd a sarkával beletapossa a földbe, mi­ előtt a medencében megmosná a kezét. Patikot annyira leköti a látvány, hogy nem is figyel a társaira, akik türelmetlenül fordulnak el tőle. Egy fiatal pap hangja szakítja ki ebből az állapotból, amely arra kéri a híveket, hogy induljanak el a szentély felé a nagy lépcsőn, mert a ceremónia hamarosan kezde­ tét veszi. Vannak, akik kupával vagy tülökkel a kezükben indulnak el, de hamarosan megszaporázzák a lépteiket, mert nem akarnak le­ maradni az ünnepség első perceiről. Különösen ma nem. Elterjedt ugyanis a hír, hogy Nabu előző es­ te megmozdult a talapzatán, amely nyilvánvaló jele annak, hogy ki akar lépni a templomból. Állítólag izzadságcseppeket is láttak a homlokán, a halántékán, a szakállán, és a főpap letérdelve előtte megígérte neki, hogy szerdán, naplementekor körmenetet szervez. Egy ősi hagyomány szerint Nabu maga vezeti ezeket a körmenete­ ket, a papok feladata pedig, hogy a karjukon vigyék, magasan a fe­ jük felett tartva, az istenség pedig apró, észrevehetetlen jelekkel mu­ tatja nekik az irányt. Néha táncot kell járniuk, máskor hosszú egye­ nes úton vezeti őket egy helyre, ahol aztán megparancsolja, hogy te­ gyék le. Minden mozdulata, még a legapróbb is megannyi oráku­ lum, amelyet a tonzúrás jósok hosszasan értelmeznek, hiszen a bál­ vány a termésről, a háborúkról, a járványokról beszél, vagy egy-egy személyhez intéz örömteli vagy halált jelző jóslatokat. Miközben a hívek kisebb-nagyobb csoportokban bevonulnak a 11

szentélybe, és egyre erősödik az isteni szolgálók éneke, Szitaj, egye­ dül maradva a szentélyen kívül, elindul az előcsarnok felé, amely a keleti kapu főlépcsőjéhez vezet. A nap már csak egy vörösen izzó karéj, messze a Tigris folyón túl. A fáklyatartók körben állnak az oltár körül, a papok tömjéne­ zik Nabu szobrát, az énekesek varázsimát szavalnak, és monoton hangú dobbal kísérik magukat: Nabu, Marduk fia, várjuk a szavaidat! Eljöttünk hozzád mindenfelől, hogy téged imádhassunk! Ha kérdezünk, te válaszolsz nekünk, Ha menedéket keresünk, te védsz meg bennünket. Te vagy, aki mindet tudsz, te vagy, aki szólsz hozzánk, Nincs más, aki méltó lenne rá, hogy kövessük, Nincs más, aki méltó lenne az adományainkra. Nabu, Marduk fia, ragyogó bolygónk, Kiemelt a helyed az istenségek között. Nabu mosolyog a fáklyák remegő fényében, szeme mintha a hívek tömegében gyönyörködne. Föléjük magasodik, szakálla leér egé­ szen a mellkasáig, amelyet egy szűk fűző borít, erezett fa tunikája alulról kiszélesedik, s ez alkotja a talapzatot. Hat pap közeledik, le­ emelik a szobrot, ráhelyezik egy fa hordszékre, amelyet a vállukra ültetnek, majd a fejük fölé emelnek. Miközben a körmenet össze­ áll, az istenség minden egyes lépésnél felemelkedik, amíg el nem kezd lebegni a levegőben. A hordozói könnyűnek találják, kezeik szinte nem is érintik, mintha a tömeg fölött lebegne, amely extatikus kiáltásokat hallat. A hordozók megfordulnak, azután egy na­ gyobb kört tesznek, mielőtt a kijárat felé indulnának. A hívek fél­ rehúzódnak az útjukból. A menet már kint jár az előcsarnokban. Az istenség rövid táncot jár a szenteltvíztartó kút körül, majd elindul a kijárat felé. Ám eb­ ben a pillanatban az egyik pap megbotlik, hiába igyekszik megtalál12

ni az egyensúlyát, a következő is megbillen és összerogy. A szobor pedig mintha felugrana a hatalmas lépcsőre, majd végigbuckázik rajta a rémült tömeg szeme láttára. Hiába volt katona, hiába volt pártus, Patik nem bírja visszatarta­ ni a könnyeit. Nem a vészjósló előjelek miatt aggódik. Valami egé­ szen másról van szó, a hitét sértették meg. Hinni akart Nabuban, vágyott rá, hogy csodálhassa, amint ott áll hétről hétre a talapzaton, magabiztosan, kortalanul, mosolyogva a birodalmak bukásán, mu­ latva a balsors csapásain. Most pedig hirtelen ez a bukás! Ekkor egy hirtelen gondolat kibillenti a siránkozásból. Letérdel a dráma színhelyén, és különösebb gond nélkül rátalál két márvány­ lap között egy bot végére. Kihúzza, megvizsgálja. Kétségtelen, hogy a felső végét lefűrészelték. „Átkozott palmíriai!" — dörmögi Patik, és már látja is maga előtt Szitajt, amint lassan sétálgat az előcsarnok­ ban, megáll, a pálcáját beleszúrja földbe, megtekeri és megrántja egy hirtelen mozdulattal. Patik feláll, és tekintetével a fehér ruhás férfit keresi. Hiába. „Átkozott palmíriai!" — morogja, kiabálni akar: „gyil­ kos", „istengyilkos", hogy a feltüzelt tömeget a szentségtörő nyomá­ ba küldje. De közben a papok is feltápászkodnak, már feleslegesnek tűnő óvatossággal szedegetik össze a szobor darabjait: a vállhoz hegesztett kardarabot, a fülcimpába akadt szakálldarabot. Patik haragja beletö­ rődött szomorúsággá változik. Szinte Nabut hibáztatja, amiért meg­ engedte mindezt. Lassan eltávolodik, készen rá, hogy hajnalig járja a templom ösvényeit. Lábai ösztönösen megtalálják az ovális me­ dencéhez vezető utat. Homályos tekintetét arra a helyre fordítja, ahol az átkozott férfi állt. Szitaj most is ott van. Ugyanazon a kövön áll, ugyanabban a test­ helyzetben. Most is ugyanolyan fehér a feje búbjától a szandálja tal­ páig. Kezével a megrövidült pálcát tapogatja. Patik eléáll, megragad­ ja a tunikáját és megrázza. 13

— Átkozott légy, palmíriai! Miért tetted? A férfin nem látszik sem a meglepetés, sem az aggodalom, nem is próbál kiszabadulni a szorításból. Hangja nyugodt és magabiztos. — Ha valóban Nabu vezette a papok menetét, akkor ő bizonytala­ nította el a lépteiket is. Vagy talán nem mindentudó, hogy lássa, el­ törtem a pálcámat? — Miért haragszol Nabura? Talán megbüntetett valamiért? Talán nem gyógyította meg a beteg gyermekedet? — Miért haragudnék egy faragott oszlopra? Nem tud büntetni vagy gyógyítani. Mit tehetne Nabu érted vagy értem, ha magáért sem te­ het semmit? — Micsoda istenkáromlás! Talán nem tiszteled az istenséget? — Az az isten, akit én imádok, nem esik el, nem törik szét, nem fél a botomtól és a gúnyolódásaimtól. Csak ő lehet méltó arra a hitre, amely benned is ég. — Mi a neve? - Ő a d nevet az élőknek és a dolgoknak. — ő miatta törted össze a szobrot? — Nem, inkább miattad, ekbatáni fiú. Te, aki az igazságot keresed, még mindig Nabu szájából várod? Patik elengedte és elgondolkozva leült a medence szélére. Legyőz­ ték. Szitaj odalépett hozzá és a tenyerét a fejére helyezte. Mintha csak birtokba venné a fiút, a következő szavakat mondta: — Az igazság egy zsarnok, Patik, nem tűri a hűtlenséget, csak őt le­ het tisztelni, életed minden percét neki kell szentelni. Valóban az igazságot keresed? — Semmi mást. — Annyira vágysz rá, hogy hajlandó vagy mindent feladni érte? — Mindent. — Ha azt kérnék tőled, hogy törj össze egy bálványt, megtennéd? Patik felugrott és visszakozott. 14

— Miért támadnék Nabura? Engem úgy fogadtak ebben a templom­ ban, mint egy testvért, megosztották velem a bort és a húst. Sőt, a medence körül asszonyok fogadtak a karjaikba. — A mai naptól kezdve nem ihatsz bort, nem ehetsz húst, és nem közeledhetsz asszonyokhoz. — Egyetlen asszonyhoz sem? Otthon vár a feleségem Mardinu falu­ ban! Patik szinte esedezve ejti ki ezeket a szavakat, gondolatai teljesen összezavarodtak. De Szitaj kérlelhetetlen volt: — El kell őt hagynod. — Néhány hét múlva szülni fog. Nagyon vágyom rá, hogy meglát­ hassam az első gyermekem. Milyen apa lennék, ha elhagynám őket? — Ha valóban az igazságot keresed, nem egy asszony karjaiban talá­ lod meg, sem egy újszülött sírásában. Megmondtam neked, az igaz­ ság zsarnok, akarod még őt, vagy máris lemondtál róla? * * »

Amikor Mariam futva jött elé, és lihegve a nyakába ugrott, ő pedig hidegen eltaszította magától, az asszony először azt gondolta, hogy az ura talán szemérmességből nem akarja az érzelmeit kimutatni az idegen előtt, aki vele érkezett. Azért egy kicsit rosszul esett neki, de nem mutatta ki. Hozta a két férfinak a vizes kádat és a törölközőket, hogy lemoshassák az út porát. Amikor egy órával később ismét felbukkant, valódi lakomát hozott magával a teraszra. Kóstolóként először is két kupával érke­ zett a legjobb mardinui nap érlelte borból, majd egy szolgáló hatal­ mas réztálon hozta utána az agyagtálakat és ételeket. Patik figyelmét azonban teljesen lekötötte a halk szavú fehér ruhás férfi, így észre sem vette őket. Mariam intett a szolgálónak, hogy ne csapjon zajt, miközben el15

rendezi az ételeket az alacsony asztalon. Amikor két tál összeütő­ dött, az asszony arca megrándult, de egy pillanattal később már meg is nyugodott a finomságok láttán, amelyeket Patik annyira sze­ retett: kemény tojás sárgája egy csepp mézzel, fácánszeletek datolyapürével. Amikor az urának Kteszifonba kell mennie, ezzel foglalja el magát, a legfinomabb étkeket készíti el a számára, hogy mindig örömmel jöjjön haza, és ha társaságban van, ahelyett, hogy egy ta­ vernában mulatnák az időt, inkább büszkén hazahozza őket is, mert tudja, hogy velük is úgy bánik majd az asszony mint a királyi vendégekkel. Még egy utolsó pillantás és Mariam meggyőződik róla, hogy minden a helyén van, majd leül egy párnára a szoba sarkába. Ha a férje egyedül van, néha együtt vacsoráznak, de sohasem, ha vendé­ geik vannak. Azért nem megy nagyon messzire, hogy kéznél legyen, ha a vendégek hiányt szenvednének valamiben. Hosszú percek telnek el. Patik és Szitaj annyira belemerülnek a beszélgetésbe, hogy hozzá sem nyúlnak az asztalhoz. Legalább ész­ revették, hogy micsoda lakoma tárul eléjük, vagy legalább az illatát érzik? Mariam csendben búslakodik. Még ha útközben meg is áll­ tak valahol enni, legalább udvariasságból meg kellene kóstolniuk egy gombócot, egy olívabogyót, vagy inniuk egy kortyot a kupából, amelyet eléjük raktak. Ekkor a vendég előhúz a tunikája alól valami kendőszerűt, szét­ hajtogatja a térdén, kivesz belőle egy barnás kenyeret és letör belőle egy darabot. Mariamnak még a lélegzete is eláll. Ez az ember képes egy darab kenyeret rágcsálni, ahelyett amit ő készített! De még nincs vége! Tovább hajtogatja a kendőt, kivesz belőle két kis fonnyadt ugorkát, megáztatja egy kancsó vízben és átadja a házigazdának. Patik láthatóan zavarban van kezében az ugorkával, de a palmíriai látványosan nekilát a magáénak. Mariam nem bírja tovább, odalép ehhez a furcsa szerzethez. 16

— Talán valami zavarja a vendégünket a felkínált ételekben? A férfi nem mond semmit. Tekintetét is elfordítja. Patik szólal meg helyette: — A vendégünk nem ehet ilyen ételeket. Mariam szomorúan nézi az asztalt. — Milyen ételről beszélsz? Annyi minden van itt. Olajban, zsírban sült ételek, roston sültek és főtt húsok, nyers zöldségek, sőt ugorka is. A vendégünk egyikből sem ehet? — Ne erőltesd Mariam, menj innen, zavarod a vendégünket. — És te Patik, te sem éheztél meg a hosszú úton? A férje ugyanazzal az elutasító mozdulattal felelt, amellyel az érke­ zésekor fogadta. Majd hozzátette: — Vidd el innen ezeket, Mariam, nem vagyunk éhesek, nem vá­ gyunk semmiféle ételre. Nem hagynál minket magunkra? Még az ajtóhoz sem ért, máris rátört a zokogás. A szobájába futott, kezével a hasát védve, mintha előre húzná. Az öreg szolgáló, Utakim, talán az egyetlen barátja, sietve jön utána, és a földön ülve, a fájdalomtól nyöszörögve talál rá. — Hát igaz, amit a férfiakról mondanak, elég egy rontás, egy pillan­ tás, vagy egy varázsital, hogy a szerelem megszülessen vagy elmúljon bennük! Utakim ott volt, amikor Mariam született. Amikor az édesanyja belehalt a szülésbe, ő szoptatta, az esküvője napján ő öltöztette és készítette fel. Ki más tudná megvigasztalni? — Tudod milyen, ismered, ha valami foglalkoztatja, még enni is el­ felejt, elsápad és lefogy, mintha szerelmes lenne. Tudod jól, hogy ilyen. Most itt van ez a vendég, issza minden szavát, holnapra majd elfelejti, újra szerető kedves lesz és türelmetlenül várja majd, hogy apa lehessen. Mindig ilyen volt, ilyennek szeretted meg. — De a szemei! Utakim, te nem láttad a szemeit! Máskor elég egy 17

pillantása, hogy elfelejtsem minden bánatom és szomorúságom. Ha a szemeivel szólt volna hozzám, nem is hallottam volna a szavait, nem is láttam volna a mozdulatait. De ma este a szemei nem szól­ tak hozzám. Utakim megint rákezdi: — Tudod jól, hogy a férfiak sosem gyengédek, ha idegenek is látják őket. A látogató hamarosan lefekszik és az úr majd bejön hozzád. Na, hadd bontsam ki a hajadat! Mariam átengedi magát a simogató kezeknek. Az éjszaka köze­ leg, az ura mindjárt bejön. Még soha nem hagyta magára éjszaká­ ra. Lefekszik, fejét a párnára hajtja, a lábát pedig felteszi egy má­ sikra. Utakim odakuporodik egy zsámolyra, kezében az asszonya keze, lassan simogatja és néha meg is csókolja. Szerető tekintetével simogatja a pirospozsgás arcot, amelyet a mályvaszínű hajzat kör­ beölel. Legszívesebben azt mondaná neki: „Jól ismerlek Mariam. A kezeid fehérek, mint a királyoké, a szíved törékeny, mint azoké a lányoké, akiket az apjuk túlságosan szeretett. Gyerekkorodban elhalmoztak ajándékokkal, leánykorodban ékszerekkel, és megkap­ tad a férfit, akit választottál. Bőségben éltél, az urad a tenyerén hordozott. Mint az első napokban együtt járjátok majd a kerteket, együtt szeditek a termést. A méhedben már gyermek fogant. Sze­ gény kislány, olyan sokáig éltél a boldogságban, hogy elég az urad egyetlen tekintete, egy múló pillanat, s máris összeomlik a világ körülötted." Utakim végigsimítja ujjaival a nedves szemöldököket, hiszen Ma­ riam mindig is az ő kicsi lánya marad. Mariam félálomban kéri, hogy nézzen rá a férfiakra. — Még mindig beszélgetnek, nem akarják abbahagyni. Vagyis in­ kább a látogató beszél, az urad pedig nem akarja félbeszakítani. Ha egy kicsit figyelmesebb lett volna, Mariam meghallotta volna Utakim hangjában a hazug csengést. Valóban beszélgetés zaja hallat18

szik, de már nem a teraszról. Patik leterített egy gyékényt a vendég­ szobában, hogy ott töltse az éjszakát. Most már Utakim is aggódni kezdett, még aludni sem tudott. Úgy tett mintha aludna, ez a régi dadus trükk csodálatosan műkö­ dött Mariamnál, mint egy gyermeknél. Az is igaz, hogy bár ifjú fe­ leség, s hamarosan anya is lesz, Mariam még csak tizennégy éves. A lélegzete fokozatosan lassul, egyre egyenletesebb lesz, bár egy-egy csuklás még emlékeztet rá, hogy a gyermek vigasztalanul aludt el. A falon a lámpából lassan elfogy az olaj, amikor Mariam felugrik az ágyon. — A fiam! Elvették tőlem a fiamat! Hangosan kiabál, és közben a lepedőbe kapaszkodik. Utakim erő­ sen tartja a vállát. — Rosszat álmodtál, Mariam! Senki nem vette el a fiadat, itt van ve­ led, védett helyen és még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy leány lesz. De Mariam nem tud megnyugodni. — Egy angyal jelent meg álmomban, ott repkedett körülöttem és döngicsélt, mint egy hatalmas szitakötő, aztán leszállt rám. El akar­ tam menekülni, de azt mondta, hogy ne féljek tőle, egyébként olyan kedves arca volt, hogy hagytam leszállni. Ekkor hirtelen, egy szem­ villanás alatt kinyújtotta a kezeit, hatalmas karmok voltak rajta és kiragadta a méhemből a gyermekem, aztán felrepült vele olyan messzire, hogy már nem is láttam őket. Utakim nem tudja, mivel lehetne megvigasztalni. Tudja, hogy az álmoknak mindig van jelentésük és megfogadja magában, hogy a vi­ dék vénjeit megkérdezi erről. A rácsos ablakon besütnek a nap első sugarai. Az ura nem jött be hozzá. A szolgáló feláll, és mérges léptekkel ront be a vendégszo­ bába. Szitaj már ébren van, térden állva imádkozik, Patik még al­ szik. Megrázza, és ijedtséget színlelve azt mondja neki: 19

— Az asszonyom rosszul van! Szüksége van rád! Patik álomittasan fut be a feleségéhez, aki meglátva az urát, átadja magát a szenvedésnek: — Retteneteset álmodtam, hívtalak és nem jöttél. — Semmit nem hallottam. — Miért vagy ilyen távol tőlem Patik? Miért kerülsz engem? Bár közvetlenül az ébredés után még kábultan szaladt a felesége ágyához, ahogy magához tért Patik már ismét olyan hidegen visel­ kedik, mint az előző nap. Láthatóan rosszul érzi magát Mariam szo­ bájában, még az ágyra sem akar leülni, a saját nászágyára, a szemét nem tudja levenni az ajtóról, mintha attól félne, hogy valaki figye­ li. A felesége szemrehányásai megkeményítik a vonásait. — Ha vendéget fogadunk — mondja — ott kell lennünk vele, talán nem így van? — Ki ez az ember? Megijeszt. — Nem félnél tőle, ha képes lennél felfogni a bölcsesség szavait. — Miről beszélsz? Ez az ember nem is szólt hozzám! — Amiről ő beszél, azt asszony nem értheti. — Mit mondhat olyat, ami ennyire fontos lenne? — Istenről beszélt nekem, az egyetlen istenről és megígérte, hogy el­ vezet hozzá. De ezt ki kell érdemelnem, vezekelnem kell a bálványimádással töltött éveimért. Nem ehetek tisztátalan ételt, nem ihatok bort, nem fekhetek asszony ágyába. Sem a tiedbe, sem máséba. — Én nem étel vagy ital vagyok. Én a gyermeked anyja vagyok! Ta­ lán nem te magad mondtad, hogy én vagyok a társad? Mindenkit el kell hagynod, és úgy élned mint egy remete? — A hívek közösségében élek majd, ahol csak férfiak vannak. A nő­ ket nem fogadják be. — Még a feleségedet sem? — Még téged sem, Mariam. Szigorú istenük van. — Milyen isten az, aki féltékeny egy asszonyra? 20

— Ez az isten az én istenem, ha pedig káromlod őt, most rögtön ki­ megyek innen és soha többé nem látsz viszont. — Bocsáss meg, Patik. Forró könnyeket hullatott, mint egy gyermek, a lelke üres volt, a homlokát lassan, finoman rátette a férfi karjára. Visszatérnek-e va­ laha azok a boldog napok, amiket az urával töltött, amikor a forró­ ság frissességet árasztott, a nedvesség finom illatokkal volt teli, és az ébredés jelentette a feledést. Ügyetlen, de finom kézzel Patik a haját simogatja, a sötét félhomályban felidéződnek az ismert mozdulatok és a szeméből könnycseppek folynak. A nyitott ajtón keresztül azonban behallatszik Szitaj hangja, amint az imádság befejeztével elkezdi keresni a vendéglátóját. — Patik! Indulnunk kell, hosszú még az út. Vajon a férj elátkozza ezt a férfit, aki megzavarja a meghittségét. Nem, Mariamot taszítja el hirtelen, és vissza se nézve már fut is kifelé.

ELSŐ RÉSZ A Fehér ruhások pálmaligete

Bölcsességgel és ravaszsággal jártam közöttük... Máni

I gyermek, akit Mariam várt, Máni volt. Azt mondják, hogy a bábeli időszámítás szerint 527-ben szü­ letett, Nissan hónapjának nyolcadik napján — a keresztény naptár szerint 216. április 14-én, egy vasárnapon. Kteszifonban Artaban, az utolsó pártus uralkodó uralkodott, Rómában pedig Caracalla dühöngött.

A

Az apja már messze járt. Nem evilági úton haladt, egy zárt, fur­ csa világba került. Mardinutói két napi járóföldre, a Tigristől kelet­ re egy nagy csatorna mentén helyezkedett el a pálmaliget, ahol Szitaj uralkodott mesterként és vezetőként. Vagy hatvanan éltek együtt, mindenféle korú és származású férfiak, életüket szélsőséges rítusok szabályozták, és akikről a történelem is megfeledkezett vol­ na, ha egy napon nem keresztezik Máni útját. A korabeli közössé­ gekhez hasonlóan, amelyek a Tigris, az Oront, az Eufrátesz vagy a Jordán folyó partján feltűntek, ők is kereszténynek és sidónak val­ lották magukat, mégpedig az egyetlen igaz kereszténynek és igaz si­ dónak. Azt hirdették, hogy közel a világ vége és kétségtelen, hogy bizonyos értelemben a világ haldoklott... A vidék nyelvén „Halié Hewaré"-nak nevezték magukat, ami ará­ mi nyelven annyit tesz, hogy „Fehér ruhások". A közösség a víz közelében telepedett le, mert a víztől várták a megtisztulást és az üdvösséget, Keresztelő Jánost és Ádámot, a Ná­ záreti Jézust és Tamást hirdették, akit Jézus ikrének tartottak, és egy furcsa prófétát Elkhazait. Tőle kapták a szent könyvüket és a taní­ tásukat: „Emberek, óvakodjatok a tűztől, csak csalódást és csalást hoz nektek, távolinak látjátok, holott közel van, a tűz maga a va­ rázslat és az alkímia, a vér és a kínzás. Ne gyűljetek olyan oltárok köré, ahol áldozati tűz ég, kerüljétek azokat, akik élőlényeket ölnek, hogy ezzel örömet okozzanak a Teremtőjüknek, kerüljétek azokat, 25

akik áldozatok címén ölnek. Meneküljetek a tűztől, kövessétek a víz útját. Minden, amit a víz megérint, visszanyeri eredeti tisztaságát, a víztől születik minden élet. Ha valamelyikőtöket gonosz állat ha­ rapja meg, siessen a legközelebbi vízforráshoz, merítkezzen meg, és hívja segítségül a Legfőbb istenséget; ha valamelyikőtök beteg, fü­ rödjön meg hétszer a folyóban és a láz elmúlik a víz frissességében." Patikot érkezésének másnapján egy keresztelő sátor felé vezették. A teljes közösség elkísérte. Volt köztük néhány gyerek is, néhány idő­ sebb férfi, de a többség húsz-harminc év körül lehetett. Mindegyi­ kük odalépett az újonnan érkezetthez, hogy jól megnézze és el­ mondjon egy gyors imát. Szitaj mozdulatára Patik ruhástól belépett a csatorna vizébe, egé­ szen a homlokáig merült, majd lassan felemelkedve egyenként levet­ te a ruháit, istentelen korának emlékeit, amelyektől undorodva sza­ badult meg, várva, hogy a hullámzás elsodorja őket. Miközben a többiek énekelni kezdtek, a férfi ott állt soványan és meztelenül a kutató szemek tüzében, két remegő kezével takargatta magát. Bár a tavaszi nap egyre melegebben sütött, a Tigris vize azért még őrizte a hó frissességét. Ez még csak az első próbatétel volt. Másodszor is meg kellett merítkeznie a folyóban, azután leborotválták a szakállát és a haját, majd a fejét még egyszer utoljára a víz alá merítették, miközben fel­ hangzottak a szavak: „A régi ember meghalt, az új ember megszüle­ tett, háromszor megkeresztelve a tisztító vízben. Légy üdvözölve a testvéreid között. Amíg élsz, emlékezni fogsz rá, hogy a mi közös­ ségünk olyan, mint egy olajfa. A tudatlan leszedi a gyümölcsét, be­ leharap, és mivel keserűnek érzi, elhajítja. De ha ezt a gyümölcsöt egy beavatott szedi le, éretten, kellemes ízt érez majd, ráadásul ola­ jat és világosságot ad neki. Ez a mi vallásunk. Ha már az első kese­ rű falatnál visszafordulsz, soha nem kapod meg az Üdvösséget." 26

Patik bűnbánóan hallgatta, kezével simogatta a fejét és a szakál­ la helyét, megígérte, hogy hátat fordít a régi életének és, hogy a két­ ség legkisebb jele nélkül aláveti magát a közösség szabályainak, bár tudta, hogy a pálmaligetben az élet nem más, mint kötelességek so­ ra. Először is az imádságok, az énekek, a rituális mozdulatok, a na­ ponta ünnepélyesen vagy sietve lebonyolított keresztelők, a szentelt vízzel történő meghintések, a rituális tisztálkodás, hiszen a képzelt vagy valós beszennyeződés legkisebb jelére is újra és újra meg kellett tisztulni. Azután a szent szövegek tanulmányozása: Tamás Evangé­ liuma, Fülöp Evangéliuma, Péter Apokalipszise, amelyeket Szitaj százszor is újraolvasott és értelmezett, majd két, a szépírásban legin­ kább jártas „testvér" fáradhatatlanul másolt; ezekhez a kötelezettsé­ gekhez, amelyek pont megfeleltek Patik lelkesedésének és kielégíthe­ tetlen kíváncsiságának még mások is adódtak, amelyek azonban már egyáltalán nem voltak kedvére valók. A Fehér ruhások büszkék voltak rá, hogy a környék legjobban megművelt és legtermékenyebb területét mondhatták magukénak, amelyek bőségesen ellátták őket élelemmel, sőt a felesleget el is tud­ ták adni a környék lakosainak. Ez volt az, amit Patik a leginkább gyűlölt: hajnalban útra kelni egy rakás sárgadinnyével vagy tökkel, kipakolni az árut egy falu főterén, a napon állva várni a kötekedő vevőkre, és tűrni a csúfondáros megjegyzéseket... Hogyan tűrhette mindezt ez a pártus nemesi származású ifjú? Panaszkodott is emi­ att egy napon Szitajnak, a válasz azonban könyörtelen volt: „Tu­ dom, hogy szereted az imádságot és a tanulást, a földművelést és a gyümölcsök értékesítését a piacon pedig magadra kényszeríted a Legfelsőbb Istenség kedvéért. Miért kérsz hát felmentést?" Patik megértette. Hosszú éveken keresztül keményen dolgozott a közös­ ség földjein, miközben nem messze onnan, a csatorna másik olda­ lán a saját földjén dolgoztak a parasztok, de ennek a földnek a ter­ ményeiről már lemondott. 27

Hiszen a Fehér ruhások megvonták maguktól az ételeket, nem csak a hús és az erjesztett italok fogyasztása volt tilos és gyakoriak a böjtök, de minden tilos volt, ami kívülről érkezett. Csak a saját kemencéjükben sült kovásztalan kenyeret ették, mert csak a hitetle­ nek törték meg a görög kenyeret. Hasonlóképpen csak a saját föld­ jükön termelt zöldséget és gyümölcsöt ették, melyeket „hím növé­ nyeknek" neveztek. Minden, ami kintről jött „nősténynek" nevezte­ tett, és tilos volt a szekta tagjainak. Meglepőek ezek az elnevezések? Minden, ami női tilos, min­ den, ami tilos női, tökéletes az egybeesés. Szitaj prédikációiban gyakran fordult elő ez a szó, de a női az ő szájában a „baljós", „ör­ dögi" „zavaró" vagy „veszélyes a lélekre" szavakat jelentette. Még attól is tartózkodott, hogy a Szentírásban szereplő nőket megne­ vezze, hacsak nem az általuk okozott csapások illusztrálására. Szí­ vesen beszélt Éváról, Betsabéről vagy Saloméról, de ritkán említet­ te Sárát, Máriát vagy Rebekát. Patik hamar megtanulta, hogy a kö­ zösségben rossz néven vették, ha a feleségéről vagy az anyjáról be­ szélt. Még a „születést" is csak a keresztelő vagy a közösségbe va­ ló belépés kapcsán lehetett megemlíteni, egyébként a „világra jöve­ telt" illett használni. Pedig általában nem volt szokás a víz fel­ sőbbrendűségét hirdető közösségekben a házasság tilalma, hiszen Keresztelő Jánosnak is volt felesége. De Szitaj szigorú szabályokat akart bevezetni, amit a hívek büszkén hirdettek: ha a mennyekbe akarunk jutni és a keskeny utat választjuk, az a legérdemesebb, aki a legtöbbet szenvedte, a legtöbb dologról lemondott és megfosz­ totta magától. Ezért Patik nem is próbálta meg kideríteni, hogy Mariam meg­ szült-e már és milyen gyermekkel ajándékozta meg. Hogyan is kér­ hetne engedélyt Szitajtól, hogy meglátogassa az újszülöttet anél­ kül, hogy az azt gondolná lelkiismeretfurdalása van, habozik vagy talán vissza akar térni a régi életéhez. Belenyugodott hát a helyzet28

be, kíváncsisága pedig egyre alább hagyott, míg végül nem is gon­ dolt már rá, vagy csak nagyon ritkán. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor néhány hónap eltel­ tével maga Szitaj parancsolt rá, hogy látogassa meg a családját: — Ha leány jött a világra, maradjon az anyjával, de ha fiú, itt a he­ lye köztünk, nem hagyhatod tisztátalan kezek között felnőni. Patik tehát két „testvér" kíséretében útnak indult Mardinu felé. Amikor a házához ért, megállt a kerítésen kívül és onnan kiabált: — Utakim! A szolgáló mezítláb jött ki, pelenkával a kezében, de sokáig nem is­ merte meg a látogatót, leborotvált fejével, lefogyva. Patik hagyta, hogy megszemlélje. — Mondd csak Utakim, az asszonyod megszült már? — Csak nem gondolod, hogy tizenhárom hónapig marad állapotos? Patik kísérői mosolyogtak. Erre Patik is megelégedett egy kérdéssel: — Fiú? — Igen, egy nagytermetű, éhes és nagyhangú fiúcska. A gyermek említésére a szolgáló arca felderült, amit Patik észre sem vett. — Kapott már nevet? — Máninak hívják, ahogyan eldöntötted. — Mondd meg az asszonyodnak, hogy eljövök a fiamért, amint el­ választotta. Ahogy befejezte, máris indult vissza álomkóros mozdulatokkal, de Utakim utána kiabált: — Tudod egyáltalán, hogy az asszonyom túlélte-e? A hatás azonnali volt. Megrándult, visszafordult, láthatóan zavarba jött, amiért nem úgy fejeződött be a látogatás, ahogyan elképzelte, erőt kellett vennie magán, hogy megkérdezze: — Mariam jól van? 29

Most Utakimon volt a sor, hogy elfordítsa a fejét megfáradt arccal. Szó nélkül elindult a ház felé, miközben Patik szólongatta, hívogat­ ta, megfenyegette, amiért nem állt meg, amiért nem válaszolt. De csak süket fülekre talált. Patik habozni kezdett, tekintetével kérdez­ gette a társait, akiket szintén megzavart az események fordulata, és azt tanácsolták neki, hogy menjenek el. De hát hogy is mehetne el? Tudnia kell, hogy van Mariam. Belépett hát a kapun, és elindult a házba, mintha ismét otthon érezné magát. Ekkor Mariam, aki hátul, a konyha mögött a kertben szorgosko­ dott kitárt karokkal szaladt felé, de Utakim ijedten mutogatta neki, hogy hallgasson, hogy tűnjön el. Azt akarta, hogy Patik menjen be a házba, hogy egy pillanatra elszabaduljon az őrzőitől, de Mariam nem figyelt rá. A férje nevét kiabálta, azt hitte, hogy visszajött hoz­ zá. Ő azonban látva, hogy az asszony jól van, máris megfordult, hogy csatlakozzon a társaihoz. A három férfi fehér ruhájuk szegélyét fogva egyre távolodott. Mariam tudta, hogy örökre elvesztette. Az ifjú anya fájdalmában azt sem tudta melyik istenhez imádkoz­ zon, mindenesetre Szitaj istene szóba se jöhetett. Elvigye a fiát innen, messzire Médiába, ahonnan ő is származott? De hol lakhatnának? Az apja meghalt, a fivérei felosztották egymás között a birtokot. Nem hagyhatta itt a házat, a földjeit, a szolgálóit, nem mondhat le a reményről, hogy egyszer visszaszerezheti a férjét, nem indulhat el vaktában az úton, hogy valaki majd befogadja. Mit tegyen? Szoptas­ sa tovább a fiát, akit az apja bármikor elragadhat tőle örökre? Miközben Mariam ezeket a nehéz napokat élte át, Mezopotá­ miára is súlyos idők következtek. Pedig békéről beszéltek a róma­ iak és a pártaiak. Caracalla császár még Artaban lányának a kezét is megkérte és meg is kapta. Kteszifonban készültek az esküvői ce­ remóniára: Mithra templomában, hiszen ő volt az egyetlen isten30

ség, akit mindkét uralkodó egyformán tisztelt. A város készült a békére és a nászra. Caracalla megérkezett, hosszú gall tunikájában, pretoriánusok kíséretében, csapatai élén. De alig hogy áthaladt a Séleuciai hídon egy kiáltás hangzott fel a sorok között. Ez volt a jel, hogy a római­ ak kivont karddal rárontsanak a hozzájuk legközelebb álló pártáira. A díszes ruhába öltözött nemes ifjakat lemészárolták, köztük jónéhányan a Kankarakan család tagjai voltak, innen származott Mari­ am is, azután jöttek a városlakók, férfiak, nők és gyerekek, akik ott lökdösődtek, hogy tanúi lehessenek a ceremóniának. A rómaiak ki­ fosztották, felgyújtották a palotákat és a templomokat, elsőként a Nabuét, s ezzel beteljesítették a szobor baljós végzetét. Artaban és a hét nagy család feje összegyűjtötték Aspanabr-ban a csapataikat, hogy kiűzzék a megszállókat. De hiába. Nem volt ez igazi megszállás, csak egy gyors látogatás, Caracalla jól ismert stílu­ sában. Egy óra múlva a rómaiak már el is hagyták a várost és csat­ lakoztak a falon kívül táborozó csapataikhoz a Mahozé hágónál. A Halhatatlanok, a kiválasztottak a nyomukba akartak eredni, de Ar­ taban visszatartotta őket, kelepcétől tartva. Meg volt győződve róla, hogy Caracalla célja csak az volt, hogy feltüzelje a pártus hadsere­ get, hogy kijöjjön a városból és lemészárolhassa őket. Három nap múlva, a várt összecsapásban csalódott rómaiak úgy döntöttek, hogy bosszút állnak. Máni első életévében Caracalla he­ teken, hónapokon keresztül végigpusztította Mezopotámiát: össze­ törték az ősi királyok szarkofágjait, felégették a búzamezőket, kiir­ tották a szőlőket, leölték a parasztokat, és kivágták a pálmafákat. Valamilyen csoda folytán Mardinu megmenekült. A római csa­ patok egészen a falu határáig eljutottak, Mariam bezárkózott a ház­ ba a fiával, Utakimmal, a szolgálókkal és néhány rabszolgával. Vár­ ták az elkerülhetetlent. De az elkerülte őket. Egy napon végigfutott a hír a kihalt utcákon: Caracalla meghalt, a saját katonái ölték meg 31

Harranban, Észak-Mezopotámiában. Rómától Kteszifonig különö­ sebb szomorúság nélkül fogadták a hírt. A pusztítás évében Patik egyszer sem tette be a lábát Mardinu föld­ jére, soha nem is próbált híreket szerezni. Csak később jelent meg, amikor Máni már a harmadik évében járt. Most is két kísérő „test­ vérrel" érkezett, és most is kívül maradt. — Utakim! — kiáltotta — A fiamért jöttem. A szolgáló nem fogadta túl kedvesen. Az ajtónak támaszkodva, az udvar másik végéből válaszolt a falusi emberek hangján. — Mariam még szoptatja. Megvárhatod kint, hacsak nem akarsz be­ jönni, hogy lásd őket. Már a gondolattól is, hogy meztelenül látja a feleségét, amint a fiát szoptatja, Patik elpirult, zavart tekintetét a társai felé fordítot­ ta, mintha bocsánatot kérne, de azért igyekezett megőrizni a nyu­ galmát. — Nem megyek be Utakim, nem érdemes. Gondolod, hogy még so­ káig fogja szoptatni? — A feleséged most adta oda neki az egyik mellét, amikor azzal kész, odanyújtja neki a másikat is. Elég sok időbe fog telni. — Nem a mai napról beszélek, mondta Patik türelmetlenül. A gye­ rek már a negyedik évében jár, tudni szeretném, hogy meddig táp­ lálja még így. — Kérdezd meg tőle magad! Gyere be! Most nem tud felállni, de be­ szélgetni azért tud veled. — Nem azért jöttem, hogy bejöjjek a házba. Te nem tudsz válaszol­ ni a kérdésemre? Te is szoptattál gyermeket fiatal korodban! — Sok-sok nőt láttam már szoptatni, de kettő sem volt köztük, akik egyformák lettek volna. Van, akinek olyan kevés teje van, hogy a gyermek nem is lakik jól, mások akár négy gyermeket is tudnak táp­ lálni éveken át. Mariamnak sok teje van, fehér mellei gyönyörűen teltek, nem apad el mostanában. 32

— Egy napon csak el kell választani azt a gyermeket! — Igazad van, uram! Nem tesz jót, ha túl sokáig szopik, a követke­ ző újév előtt el kell választani. — A következő újév előtt? De hisz még most múlt el az ünnep, még egy évet kell várnom! — Lehet, hogy hamarabb elválasztja az anyja, de miért tennél meg tíz utat hiába. Ha újévkor jössz, a gyermek útra készen vár majd, megígérem. Alighogy Patik eltávolodott és elindult a szirmokkal borított man­ dulafák árnyékában, a „testvérei" rögtön nekitámadtak: — Ennyire naiv vagy, hagyod, hogy ez a mezítlábas boszorkány be­ csapjon. Két hosszú napon keresztül aszalódtunk a napon, ugyan­ eddig tart, hogy hazatérjünk és néhány nyájas szóval elküldhetnek. Mit mond majd az atyánk, Szitaj? Még ha várnunk kellett volna is, legalább erősködnöd kellett volna, hogy láthassuk a gyermeket, hogy itt van-e még egyáltalán. Patik túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármiféle döntést hozzon, végül mégis úgy döntött, hogy visszafordul. Az ud­ varon, ugyanott, ahol az imént Utakim állt, Mariam egy kövön ült, egy nagy mentalegyezőről szedegette az elhalt leveleket. A „testvérek" hangosan nevettek. Patik megalázottnak érezte magát. — Szóval Utakim becsapott. Mariam elpirult. — A fiadat szoptattam, éppen most fejeztem be. — Amikor megérkeztem, még éppen csak elkezdted, és arról volt szó, hogy sokáig tart. Alighogy hátat fordítottam, máris befejezted, és lám a legyezőből is kiszedegetted már az elhalt leveleket! Láthat­ nám legalább a fiamat? Mariam hívta Mánit, aki azonnal megjelent az ajtóban. Megállt, körbenézett és hagyta, hogy őt is megszemléljék. Arcát a gyermekek33

re jellemző finom, kezdetleges vonások alkották. De, ami igazán fel­ tűnő volt rajta a széles és fekete szemöldökei, amelyek az orra fölött összeértek és szinte egy harmadik szemöldököt alkottak, illetve a te­ kintete, egyenes és közvetlen, de már telve visszafojtott érzelmekkel és számtalan kérdéssel. Aztán néhány másodperc után elindult az idegenek felé, s ekkor látszott, hogy a jobb lábát húzza. Nem úgy, mint egy elszáradt fa­ ágat, hanem szinte fenségesen, mintha egy ünnepélyes uszályt húz­ na maga után. — Sánta — állapította meg Patik szinte vádló hangon. — így született, egész életében sántítani fog. így is magaddal aka­ rod vinni? Megérezve anyja hangjában a haragot, ami a kérdésen átsejlett, a gyermek sietve bújt oda hozzá. Aztán egyik ujjával Patik felé muta­ tott és azt dadogta: — Calacalacala. — Mit mond? — Caracalla! Mardinuban ezzel a névvel ijesztgetik azokat a gyereke­ ket, akiknek nincs ott az apjuk, hogy fegyelemre tanítsa őket. Ha nem akarnak lefeküdni vagy enni, ha túl messzire merészkednek az otthonuktól, vagy ha összekoszolják a ruhájukat, Caracalla eljön ér­ tük és megbünteti őket. Ahogyan megölte az én unokatestvéreimet, ahogyan majdnem minket is megölt, nagyokat és kicsiket is egy­ aránt, nincs még két éve sem. — Nem is tudtam, hogy a rómaiak egészen Mardinuig jöttek. — Milyen világban élsz te, Patik? — Olyan világban, ahol nincsenek harcok, nincsen háború. Majd hozzátette érzéketlenül: — Ebben a világban fog Máni is felnőni. — És velem mi lesz Patik? Én milyen világban fogok élni a férjem és a fiam nélkül? 34

— Bízz Istenben! Ne tartsd vissza a gyermeket, add ide nekem, én vagyok az apja, ő az enyém. Közelebb lépett, hogy megragadja a gyermeket, mire Mariam re­ megni kezdett. Utakim odaszaladt. — Azt ígérted, hogy a következő Újévnél jössz érte. — Te, aki hazudtál és be akartál csapni engem, hogy merészelsz ígé­ retekről beszélni? — Kérlek Patik, — zokogta Mariam — ott, ahol te élsz nem lesz, aki táplálja, hagyd még itt nekem néhány hónapig, úgyis a tiéd lesz utá­ na az egész életére. Társai szemrehányással árasztották el és ráparancsoltak, hogy vi­ gye magával a fiát azonnal, de ő ismét elgyengült az asszony könynyei láttán, akinek már oly sok szenvedést okozott és az ijedt gyer­ mek tekintete előtt, aki vérengző szörnynek látta őt. Amit visszatért a pálmaligetbe, Szitaj azonnal maga elé hívatta a bű­ nöst, akinek térden állva kellett végighallgatnia mérges szavait: — Azért bíztam rád ezt a feladatot, mert azt hittem, hogy te vagy rá a legalkalmasabb. De ki kell ábrándítsalak Patik, a fiad már nem a tied, ő a közösséghez tartozik, Istenhez tartozik, másképp miért jött volna világra, miközben te már készültél elhagyni a feleséged és a házad? Nem látod ebben az isteni jelet, a Legfelsőbb parancsolatát? Elhatároztam, hogy többé nem mégy Mardinuba, majd én megyek el a gyermekért. Holnap útnak indulok tizenkét testvéremmel és nem vesztegetem az időmet asszonyi fecsegésre. II Máni bizonyára küzdött, amikor a Fehér ruhások eljöttek érte. Bi­ zonyára kiabált, amikor háromszor megmerítették a csatorna vizé­ ben, amikor letépték a ruháját. De fiatal kora ellenére alkalmazkod35

nia kellett a közösség törvényeihez, fehér tunikában kellett járnia, az ő ételüket kellett ennie, velük mormolnia az imádságokat és utá­ noznia a mozdulataikat. A gyermek hamar elfelejtette, hogy ki is ő, és milyen csoda folytán került az idegenek közé. Az anyját soha többé nem látta viszont. Eveken át nem is hallott felőle. Na és az apja, mondhatjuk, hogy együtt éltek? Néha találko­ zott vele, mint a többi testvérrel a pálmaligetben, de Máni többé nem volt a fia senkinek, csak a közösség gyermeke volt. Csak Szitajnak mondhatta, hogy „apám", csak neki kellett engedelmeskednie, ahogy Patik is „apámnak" nevezte őt és engedelmeskedett neki. Engedelmeskedni, megtörni, letérdelni, a gyermeknek nem volt más választása. De elrablása első pillanatától kezdve lázadt benne valami. A lelkének egy rejtett zuga ellenállt. A hívek monoton világában mi más várhatta, mint a magány? Máni gyorsan megtanulta, hogy megbecsülje a magányt, vigyázzon rá és megvédje mindenkivel szemben. A közösségtől távol kialakított magának egy kis zugot, egy gyermekparadicsomot, ahová férfi nem tehette be a lábát. Ha tehette, mindig itt rejtőzködött el. A Tigris csa­ tornája egy pálmaliget mentén kígyózott, a fák szorosan egymás mel­ lett álltak, félkör alakban, mások ráhajoltak a vízre, mintha csak in­ ni akarnának belőle. Bátorság kellett hozzá, hogy az ember átlépje, hogy beléphessen egy illatokkal és árnyakkal teli kis félszigetre, ahol az árnyék is furcsán vetődött, nem űzte el magától a fényt, hanem vágyott rá, megszűrte, hogy azok, akik szeretnék befogadni, megkap­ hassák. Máni itt üldögélt, heverészett, sírt, ábrándozott vagy álmo­ dozott. Gyakran magában beszélt, hangosan, félelem nélkül. De ilyen pillanatok csak ritkán adódtak, mert nagyon szigorú időbeosztás szerint éltek a pálmaligetben. Mindig a következő ce­ remóniára vagy munkára készülődtek. Máninak elő kellett bújnia a rejtekhelyéről, hogy belevegyüljön a Fehér ruhások névtelen tö­ megébe. 36

Ezek az emberek mind „testvéreknek" nevezték egymást, de való­ jában egyik sem lett igazán a barátja. A rémült gyermek szemében nyolc éven keresztül egyforma börtönőrök maradtak, unalmas ru­ háikban, goromba szavaikkal. Máni hűségesen utánozta a rítusai­ kat, szinte olyanná vált, mint ők, hiszen korán megtanulta Szitaj büntetéseit, amelyeket kérlelhetetlenül osztogatott kicsiknek és na­ gyoknak a legkisebb mulasztás esetén is: kényszerböjtölés, ostoro­ zás, vízhordás teletöltött hordókkal, bűnbánó litániák végeláthatat­ lan ismételgetése. Néha kevésbé szokványos büntetéseket szabtak ki, ilyenkor végre mosolyoghattak vagy hangosan nevethettek a „testvérek", mint pél­ dául, amikor az öreg Simeonnak a hangos káromkodásért fel kellett másznia egy pálmafára, és ott maradnia kapaszkodva, amíg Szitaj meg nem engedte, hogy lejöjjön. De a vicces büntetések leggyakoribb áldozata Malkó volt, egy tíroszi fiú, a „testvérek" legpocakosabbja és a legfiatalabb Máni után. Ő egyébként Máni után érkezett a közösségbe. Az apja, egy látszólag jól menő kereskedő, váratlanul érkezett a pálmaligetbe há­ rom évvel korábban, anélkül hogy bárki értette volna ennek a hir­ telen támadt hitnek az okát. Azt suttogták, hogy a jó szerencséje megfordult, elvesztette a családját, a vagyonát, és a hitelezői elől me­ nekülve a közösségben talált menedéket, ahol elrejtőzhetett, a sze­ rencsétlenség elől, amíg elfelejtkeznek róla. Néhány hónappal ké­ sőbb meghalt, belefulladt a folyóba, bizonyára elvesztette az élete ér­ telmét. Malkó így aztán egyedül maradt, mint Máni. Azzal a különbséggel, hogy Máni nagyon fiatalon hagyta el Mardinut, hogy a boldog gyermekkor óta, amelyet Mariammal és Utakimmal töltött, nagyon sok idő telt el, és a boldog perceket mé­ lyen eltemette az emlékezetében. A legszebb illatok és aromák em­ lékei elvesztek a keserűségben, a kiszolgáltatott, elhagyatott, magá­ ra maradt gyermek keserűségében, akit éppen az nem tudott meg37

védeni, akinek a leginkább szeretnie kellett volna. Azóta ez a min­ dennapi ellenállás megmaradt benne, egy láthatatlan fal emelkedett fel a pálmaligetből az ég felé, amelyen túl semmi nem mert létez­ ni. Malkó viszont valódi gyermekkort élt át, amelynek emlékeit és szokásait megtartotta. Ehhez elég volt hallani a nevetését. A Fehér ruhásoknál a nevetés torok köszörüléssel kezdődött, majd egy csuklásszerű vigyorgásba csa­ pott át, végül lassan elhalt. Malkó nevetése másmilyen volt. Kiteljese­ dett, zengett és szétáramlott, ha senki nem vette át, saját magát erősí­ tette, amikor pedig mindenki azt hitte, hogy vége, ismét felhangzott, főleg a közös áhítat pillanataiban. Emiatt a fiatal tíroszinak számos büntetést kellett elszenvednie, amelyek szinte ugyanolyan szigorúak voltak, mint amelyeket a szökéseiért kapott, pedig csak néhány órára maradt távol, de Szitaj azzal vádolta meg, hogy ilyenkor tiltott ételek­ kel tömte magát tele. Bizonyára így is volt. A beesett arcú testvérek között a pocakos és pirospozsgás Maikon egyértelműen látszott, hogy nehezen tudott beletörődni a mértékletességbe. Ezen a napon is, a második, naplementekor elfogyasztott étkezés­ kor, szokás szerint az összes „testvér" összegyűlt az étkezőben há­ rom hosszú párhuzamos asztal körül. Szitaj a középsőnél foglalt he­ lyet a vének gyűrűjében, Malkó ugyanannál az asztalnak a másik vé­ gén ült, egészen közel az ajtóhoz. Először imádkozni kezdtek. Ha azt gondoljuk, hogy valamiféle gyorsan elmormogott imáról van szó, akkor nem ismerjük a pálmaligetbeli szokásokat. Miután el­ mondta a szokásos hálaadást, Szitaj belekezdett egy hosszú prédiká­ cióba. A „testvérek" lehajtott fejjel álltak, arra várva, hogy befejezze, és rávethessék magukat az ételre. De a mester nem siette el. Az éh­ ség az ellenségünk, magyarázta, az erényes ember nem az éhség ki­ elégítésére törekszik, inkább le kell győznie a testi vágyakat. Evés idején ez volt a kedvenc témája: azt mondogatta, hogy a test olyan, 38

mint egy öszvér, a lovas a szellem, néha meg kell állnunk, hogy me­ getessük az állatot, de nem ő fogja megválasztani az utat vagy az út­ vonalat. Szégyen és gyalázat vár arra a lovasra, amelyik meghajtja magát egy állat akarata előtt. A Fehér ruhások asztala szerény volt: olívabogyó, uborka, man­ dula, fehérrépa, néhány gyümölcs, kenyér és víz. Hatvan szempár szemlélte ezt a szerény étket. Az utolsó étkezést, amelyet a hajnali ima előtt vettek magukhoz, kemény munka követte a földeken. De türelemmel kellett viselniük, meditálással, megalázkodással, mert az éhséghez hozzáadódott még a szégyenérzet az éhség miatt és lelkiis­ meret-furdalás minden egyes örömmel elfogyasztott falatért. Malkó nem bírta tovább, és remegő kezét kinyújtotta a legkö­ zelebbi kosár felé, de előtte meggyőződött róla, hogy a testvérek lehajtották a fejüket és lehunyták a szemüket. Megragadott egy friss, lédús, sárga datolyát és gyorsan bekapta a lehető legájtatosabb arckifejezéssel. Várt néhány másodpercig, majd lassan, észrevétlenül elkezdte rágni, a nyakát annyira behúzva, hogy az álla a mellkasának ütkö­ zött. Ahogy a foga lassan beleharapott a gyümölcsbe, a cukros lé lassan szétolvadt a nyelven, majd bűnös élvezettel hagyta, hogy le­ folyjon a torkán. Még akkor is a datolya ízében gyönyörködött, amikor az „atya" befejezte a beszédet, és a „testvérek" alig leplezett sietséggel egy em­ berként helyet foglaltak a magas padokon. Felbátorodva a testvérek okozta zajtól, Malkó leplezetlenül rágni kezdte a datolyát, de ahogy egy perccel a többiek után ő is leült, vádló szemek meredtek rá, mégpedig Gara tekintete, Szitaj unokaöccséé. Malkó angyali mo­ sollyal nézett rá, de a férfi kötelességtudóan odahajolt a szomszéd füléhez és továbbadta a vádat, erre a másik is vádlón tekintett rá, és ő is továbbadta a hírt, valódi kis besúgó lánc jött létre, hogy a bűn­ tett eljusson az asztal egyik végétől a másikig. 39

Patik is meghallotta a hírt. Ünnepélyes arccal hallgatta a vádakat, szemöldökráncolással megfeddte a kamasz megbocsáthatatlan bű­ nét, de amikor odahajolt a szomszéd füléhez, úgy tűnt, hogy habo­ zik. A pártus nemesség erkölcsei szerint nevelkedett férfi hogyan is vehetne részt egy ilyen besúgásban? Pedig pont azért, mert Szitaj gyakran a szemére vetette a származását, a büszkeség gyakori meg­ nyilvánulásait, bizonyos munkák iránt érzett tartózkodását, mindig igyekezett elkerülni az olyan magatartást, amellyel a felsőbbrendű­ ségét fejezte volna ki. A közösség szelleme szerint az együttérzés, a tolerancia, az elnézés gyanús volt, minden nagylelkű gesztust a gőg megnyilvánulásának tekintettek. A javíthatatlan Patik mindig a rossz utat választotta, pedig jó cé­ lokat akart szolgálni. Szitajtól jobban félt, mint bármely más „test­ vér", térden állva ütötte a mellét és megalázkodott, holott egyszerű­ en fognia kellett volna a fiát és elmenni a pálmaligetből, hogy bol­ dogabb életet élhessen. De ez eszébe sem jutott. Nyolc év alatt még azt sem merte elmondani Máninak, hogy milyen kötelék fűzi össze őket, csak távolról mosolygott rá, de a fiú ezeket a titokzatos jeleket haraggal és bizalmatlansággal fogadta. Patik nem volt gyáva, vagy ha az is volt, igen különös módon volt az: készen állt rá, hogy koc­ káztassa az életet, de a lelkét soha. Ez az ájtatos gyávaság vezetett a kicsinyességéhez. Amikor a titokban elfogyasztott datolya súlyos esete eljutott Szitaj fülébe, a vezető felháborodva, ünnepélyesen, felállt. — Melyikőtök szeretne rothadó hús mellett étkezni? Talán nem azért jöttünk ide, hogy megszabaduljunk a világ szennyétől? De minden fáradságunk hiábavaló, minden áldozatunk felesleges, ha közülünk akár csak egy is enged a hitvány kísértésnek, ha a világ tisztátalansága beszennyezi a testét és a lelkét, mert ezzel mindanynyiunkat tisztátalanná tesz. Ezután elhangzott az ítélet is:

— Malkó, egy tállal a kezedben jársz a testvéreid között, akik abba dobják majd bele a datolyamagokat. Csak ennyi táplálékot kapsz. Ezután megmutatod nekem az üres tálat. Mivel a datolya vitt bűn­ be, majd most megtapasztalod, hogy milyen a csontja. Az ítéletet vidám nevetés fogadta, amely azonban gyorsan elhalt. A gyülekezetet sok tilalom sújtotta, ezért az étkezések mindig ünne­ pélyesen zajlottak. Milyen messze voltak már Nabu, Dionüszosz vagy Mithra vacsorái, az orgiával kísért lakomák, ahol a test a föld aromáinak templomává vált. Az ebédlő sivár hely volt, ahol a bű­ nös örömökért lakolni kellett. Amíg az egyik „testvér" felolvasott az egyik szent szövegből, a hívek a magas padokon ülve és ráhajolva az asztalra, a mutatóujjuk és a hüvelykujjuk közé fogták az ételeket, megmerítették a vízben, és minden egyes falat előtt elszavalták, hogy „Marame Barekh!" „Uram áldd meg!" Ahogy Malkó elhaladt a tálkájával a testvérek mormogása kísér­ te, miközben beletették a datolyamagjaikat, és mindannyian sértett és lenéző tekintetet vágtak. Az egyik „erényes" testvér úgy gondol­ va, hogy a mag túl kicsi, gyorsan beletett egy másikat is, megelége­ déssel konstatálva, hogy eleget tett igazságtevő feladatának. Csak Máni nem illett a sorba. Amikor beletette a kosárba a saját részét, egy jó marék magot kiemelt és gyorsan zsebre vágott, miköz­ ben jóindulatúan és vigasztalóan biggyesztette a száját. Malkó igyeke­ zett nem kimutatni, hogy milyen hálás ezért a mozdulatért, visszaült a helyére és nekilátott a szokatlan eledelnek. De azért az az érzés, hogy barátra lelt a gyülekezetben, örömmel töltötte el a szívét. Ügy érezte, hogy a magoknak édes és roppanós utóíze van. Egyes „testvé­ rek", látva, hogy Malkó arca inkább derűs, mintsem megbánó, sőt né­ ha kifejezetten vidám, azt gondolták, hogy az ördög költözött beléje. Ettől a naptól kezdve, nem is hálát, inkább valódi odaadást kez­ dett táplálni Malkó ifjú jótevője iránt. Megfogadta, hogy minden­ hová elkíséri, mindentől megvédi, elvisel helyette akár ezer korbács41

ütést is és számtalan böjtölést. Azért a néhány eltüntetett datolya­ magért és az együtt érző arckifejezésért készen állt, hogy megossza Mánival azt, ami a legdrágább volt számára a világon. Az incidens másnapján, amikor a gyülekezet összegyűlt a Szent Házban a hajnali istentiszteletre, Malkó lelkesen érkezett. Tudta, hogy végig kell unatkoznia egy véget nem érő ceremóniát, de mit számít, ha egy barát is ott lesz a hideg és kopár teremben és ugyan­ azokat a mozdulatokat ismétli, mint ő. Kifelé már együtt jöttek, a tíroszi a többi „testvértől" eltávolodva, ünnepélyesen megkérdezte Mánitól: — Ha elmondom neked a titkomat, megígéred, hogy soha nem árulsz el? Mánit bosszantotta a dolog. Bár megértette, hogy Malkó barátot keresett, ő maga már túl volt ezen. A Fehér ruhások között eltöltött annyi év után sikerült felépítenie magának egy magányos világot, egy mindennél értékesebb és pótolhatatlan magányt, amelybe be­ burkolózott, mint egy páncélingbe. Ha megosztja valakivel, azzal el­ veszítheti. Ha volt egy kis szabad ideje, visszavonult a menedékhe­ lyére egyedül, magányosan. Miért hallgatná az emberi fecsegést? Nem akarván megbántani a kamasz fiú érzelmeit, akibe Szitaj és a többi „testvér" is oly gyakran belerúgott, csak egy jóindulatú mo­ solyt küldött felé. De nem válaszolt, és a lépteit is meggyorsította. A tíroszi azonban ráakaszkodott, folyamatosan követte, hol előtte, hol mögötte ugrált, egyik lábáról a másikra, fáradhatatlanul, nem véve tudomást a tartózkodásról: — ígérd meg, hogy sohasem árulsz be! Máni megrántotta a vállát, és könnyedén odavetette olyan hangon, mint akinek fogalma sincs, hogy a másik miről beszél: — Beárulni? Beárultam én valaha bárkit is? Malkó láthatólag megnyugodott, nagy levegőt vett, mielőtt egy szuszra ki nem mondta: 42

— Megismerkedtem egy nővel. Aztán becsukta a száját, és várta a kérdések özönét, amit fiatal ba­ rátja majd rázúdít. De semmi. A meglepettség legkisebb jele sem, egyetlen felkiáltás sem. Mit reagál erre vajon Malkó, megsértődik, elbátortalanodik? Éppen ellenkezőleg. A másik érzéketlenségét az el­ képedés nyilvánvaló jeleként értelmezte. Azt hitte, hogy a csodálat és az ámulat miatt nem tud szóhoz jutni, azt hitte, hogy közel a győzelem és elragadtatta magát: — Nem maradok már sokáig ebben a szörnyű pálmaligetben. Ahogy tizenöt éves leszek, elmegyek innen, ő is velem jön. Kteszifonban fogunk lakni. Keresek egy kisegítő állást egy tíroszi vagy palmíriai kereskedőnél. Egyiptomba, Indiába és Örményországba megyünk majd a karavánokkal. Most is látom magam előtt, olyan gyönyörű, mint egy görög szobor, hosszú, aranyszállal és drágakö­ vekkel hímzett selyemruhájában, ahogy lassan lépked lefelé a kteszifoni palotánk lépcsőjén tizenkét fehér és fekete rabszolga kí­ séretében. Megtörve némaságát, Máni egy pillanatra beszállt a játékba, de csak azért, hogy némi kétkedéssel megjegyezze: — Hogyan építesz majd palotát, ha csak segédként dolgozol egy kteszifoni kereskedőnél? Malkó azonban nem jött zavarba. — Nem maradok sokáig segéd, gyorsan megnyitom majd a saját üz­ letemet, lesznek embereim Antiókhiában, Palmíriában, Petrában, Debben, Bereniszen. Akkor építtethetek magamnak egy palotát Kteszifonban és egy másikat Tíroszban. Sőt, ha akarom még egy har­ madikat is a médiai hegyekben, ahová elviszem majd a szívem höl­ gyét, ha el akar rejtőzni a nagy melegek és a járványok elöl. Nem telt el úgy nap, hogy Malkó ne beszélt volna a „hölgyről" egy­ re választékosabban, de néha kissé cikornyásan. Bár Máni soha nem 43

faggatta, nem kérdezte sem a nevét, sem a korát, azért már koránt­ sem volt olyan közömbös, gyakran érdeklődéssel hallgatta, oszto­ zott az érzelmeiben, amikor pedig a tíroszi álmodozni kezdett, né­ ha ő is csendben vele tartott. Előfordult, hogy magányában ő maga is álmodozni kezdett a hölgyről, elképzelte, hogy kire hasonlít és melyik fa alatt találkozott Malkosszal. A többi „testvérhez" hasonlóan ők is bejártak a szomszéd falu pi­ acára, hogy a közösség termékeit árulják. Csak itt találkozhattak nőkkel, elhízott parasztasszonyokkal, akik nehéz kosarukat cipelve fáradt léptekkel járták az utcákat. Ők mindig lenézéssel kezelték a Fehér ruhásokat, nem tartották őket férfiaknak, csak girhes, sápadt arcú teremtményeknek, nem kívánatos emberek gyülekezetének, akiknek mindenféle gonosz bűnöket és elképzelhetetlen gyakorlatot tulajdonítottak. Amikor meglátták Mánit egyedül kuporogva az áruja között, ál­ modozva és szerencsétlenül, néhányan megsajnálták és megsimogat­ ták a homlokát. „Szegény fiú" — mondták neki és megvették az utolsó naspolyát vagy az utolsó rézedényt. A „fiú" igyekezett semle­ ges arcot vágni, de a gyengédség összeszorította a szívét, és annyira vágyott rá, hogy ezek a mosolygós ráncos szemek még néhány per­ cig vele maradjanak. Néha fiatalabb lányok is arra jártak. Tizenkét, tizenhárom éves lányok kifestve, hol lázadó, hol behódoló tekintettel, amely annyi­ ra jellemző erre a korosztályra. Gyermekkoruk lassan véget ér, sor­ suk megpecsételődik, és jövőre már elnehezülve, állapotosán látjuk viszont őket, és nem lehet megkülönböztetni anyát a lányától. Szitaj főleg rájuk gondolt, amikor figyelmeztette a „testvéreket": „Ne vegyetek el semmit a kezükből, ne üljetek oda, ahol ők ültek, és főleg ne nézzétek őket, mert szépek egy pillanatig, de elhervad­ nak, ha leszedjük őket." Talán ilyen lehetett Malkó „hölgye" is? 44

Egyik nap a két fiú hazatérőben volt a munkából. Egy falu hatá­ rában haladtak el, amikor egy kavics súrolta Máni fülét. De nem ő, hanem Malkó kezdett el kiabálni, aztán hirtelen felkapott egy tojás nagyságú követ, vigyáz állásba merevedett és karját védekezőn maga elé tartva azt kiabálta: — Gyere elő, ha férfi vagy! Válaszként egy halk füttyszó hallatszott, majd egy barackfa ágai kö­ zött megjelent egy kis kéz. Malkó megnyugodva hajította a háta mö­ gé a követ és egy nagyot káromkodott. — Ismered? — kérdezte csodálkozva Máni. — Talán — felelte Malkó, láthatóan zavarban. — Ki ez? — Egy lány. Amikor a lány megjelent előttük, Máni meglátta a kék-zöld foltos térdeket, a kifeslett sapka alá gyűrt világos hajat. A lány ékszerként cseresznyeszárból font nyakláncot viselt. A kezében most nem kavi­ csot tartott, hanem egy barackot, amit éppen most lopott el a Kö­ zösségtől, és amelybe jóízűen bele is harapott. A ruhája sarkával tö­ rölte meg a száját. Még egészen kicsi lányka volt. — Remélem nem sérültél meg — mondta Máninak. — Nem vérzik, — válaszolta Malkó — de kiszúrhattad volna a szemét! — Hogy hívnak? — folytatta a kislány. — Máni — válaszolt megint Malkó. — ő az az elválaszthatatlan barátod, akiről meséltél? Közben odalépett Mánihoz, és nyíltan megszemlélte az arcát. — Azt mondtad, hogy sokat olvas, hogy szépen ír, hogy három szemöldöke van és sánta. Azt elfelejtetted mondani, hogy néma is. Máni méltóságteljesen elindult. Malkó hívta vissza, a lány pe­ dig utánaszaladt. — Engem Klóénak hívnak. Gyakran játszunk együtt Malkosszal, te is jöhetnél velünk. 45

Máni azonban folytatta az útját. Klóé megrántotta a vállát, Malkó egy pillanatra lemaradt, aztán futott a barátja után. — Talán nem kellett volna neki beszélnem a lábadról. Bocsáss meg. Olyan sokat beszéltem neki rólad, azt akartam, hogy megismerjen, ha egy nap meglát. — Ezért nem kell bocsánatot kérned, sohasem titkoltam a sántasá­ gomat. Máni egyáltalán nem tűnt sértődöttnek, inkább túlságosan vi­ dámnak. Aztán kimondta: — Tehát ő az a hölgy, akiről annyit beszéltél. Gondolom nekem is azért részletezted annyira, hogy én is megismerjem, ha egy napon meglátom. Ő az, aki olyan mint egy görög szobor? — Igen — krákogta Malkó. — Hát vannak mindenféle szobrok... De rögtön utána, hogy enyhítse egy kicsit a gúnyolódás élét, baráti­ lag átölelte a tíroszi vállát, mire az felbátorodva jegyezte meg: — Hát lehet, hogy bizonyos dolgokat nem mondtam el, de sohasem hazudtam neked. Ha egy szilvafán meglátsz egy rügyet, és én erre azt mondom, hogy ott van egy „szilva", talán hazudok? Egyáltalán nem, csak előre mentem egy évszakot.

III A „hölgyet", ezt a fütyörésző fiús leányzót Klóénak hívták. A falu­ ban azonban, amely a pálmaliget szomszédságában feküdt, soha senki nem szólította ezen a néven. Sem az asszonyok, akiknek segí­ tett meghámozni a fügét, hogy azután a tetőn szárítsák meg, sem a parasztok, akik megengedték neki, hogy elcsenjen egy-egy gyümöl­ csöt a fáikról, ha megéhezett. Hívás nélkül bement bárkihez, még megengedhette magának, hiszen még nem érte el a kamaszkort. Sze46

rették a vidámsággal soha nem fukarkodó Klóét, még ha ellopta is az almáikat. Egyszerűen úgy nevezték, hogy „a görög lánya". Ősei valóban azokkal a telepesekkel érkeztek ide, akik Nagy Sán­ dor seregében harcolva jutottak el a messzi Keletre, majd a macedó­ niai halála után úgy döntöttek, hogy itt maradnak; asszonyt és föl­ det találtak maguknak, és gyökeret eresztettek. Klóé apja büszkén vi­ selte elődje, Karászi nevét, és továbbra is Nagy Sándor emlékének élt. Csak azokban a ritka percekben teltek meg élettel a vonásai, amikor elmesélhette a hallgatóságának, a nagy arbeloszi csatát, ami­ kor a nagy „Hódító" ízekre szaggatta Dáriusz csapatait, amikor a hős katonák, a thrákok, a peóniái lovasok, a krétai íjászok, Andromakhé zsoldosai, a sereg és a társak együtt harcoltak. Különösen azok a legyőzhetetlen társak, akikről Klóé apja mindig nagy szere­ tettel beszélt, néha utánozva, néha leckéztetve őket, amíg el nem ju­ tott saját elődje hőstettéig, akit mindig úgy vezetett be, hogy „mi, Karászi" és nagy örömet okozott számára, hogy ezzel megzavarhat­ ja a hallgatóságát. Az arbeloszi csata valójában húsz nemzedékkel korábban tör­ tént, de hát mit számít az, az idő érleli a mítoszokat, akár Nagy Sán­ dorról, akár más valakiről legyen is szó, különösen Mezopotámiá­ ban, ezen a földön, amely tanúja volt a hódító győzelmeinek és ha­ lálának. Fiatalon temették el, fiatalként őrizték meg az emlékeit, örök társként és harminchárom éves korával megmaradt a halhatat­ lanság számára. Nagy Sándor uralkodott az idő folyása felett is. Nemhiába választották a babiloni asztronómusok a halála dátumát az új kor kezdetének. Azóta királyok jöttek és mentek, de sohasem tudtak kilépni a macedóniai árnyékából, először saját vezérei követ­ ték a trónon, azután azok leszármazottai, majd amikor a pártusok­ ra került a hatalom, azok soha nem felejtették el hozzáilleszteni a nevükhöz, hogy „Görögbarát", a „Görög barátja", hogy ők is Nagy Sándor örökségének őrzőiként tüntethessék fel magukat. 47

Ha maguk a királyok is úgy érezték, hogy még öt évszázad múl­ va is őrizniük kell a hódító emlékét, miért csodálkoznánk, hogy Klóé apja is táplálta a maga mítoszdarabkáját, hisz neki nem volt semmije, ami naggyá tehette volna, sem földjei, sem aranya, sem lo­ vai, de még szolgái sem. Sovány öregember volt rozsdabarna szakál­ lal, aki magányosan kóborolt hatalmas, lepusztult házában, egyedül élt ott Klóéval, akit egy azóta már meghalt rabszolganővel nemzett. Apja és lánya egyetlen szárnyban lakott, de még az is túl nagy volt a számukra, a ház többi része csak omladozó tetőkből, düledező fa­ lakból, és szétmállott, féregrágta ajtókból állt. A lány itt élt a romok között, amely számtalan rejtekhelyet, por- és kavicslepte sarkot rejtett, s amelyeket a lány nosztalgia nélkül járt be. Malkó néhányszor eljött hozzá játszani, amikor sikerült elszök­ nie, és egy meleg tammuzi napon Mánit is sikerült meggyőznie, hogy kísérje el. A falu piacán dolgoztak, és egy nippuri kereskedő felvásárolta tőlük az összes árut, így maradt egy kis szabad idejük. Azt hitték Klóéval találkoznak, de csak az öreg bóklászott arra el­ gondolkozva, bottal a kezében. — Kinek a fiai vagytok, gyermekeim? — Klóét keressük — válaszolta Máni. — A lányomat? — Igen, Isten áldja meg! — Isten áldja meg! Isten áldja meg! — ismételte Karászi felderülve, fogatlan mosollyal. Tetőtől talpig megnézte magának a fiút, aki ilyen furcsán beszélt. — Gyere csak közelebb gyermekem, hadd nézzelek meg, tán csak nem az egyik bolond vagy a pálmaligetből? De a görög olyan kedvesnek találta a fiú arcvonásait, olyan ártat­ lannak és szomorúnak, hogy végül megnyugodott. — Nem tűntök igazán félelmetesnek. Kövessetek, a lányom nem lehet messze. Kaptok egy kis szederszörpöt, az majd felfrissít benneteket. 48

Romokon és törmelékeken átlépve a ház lakott részébe érkeztek. Klóé nem volt ott, de ez kevéssé érdekelte az apját, aki megörült a gondolatnak, hogy friss, naiv hallgatóságra akadt, és újra elmesélhe­ ti ősei hőstetteit és Nagy Sándor dicsőségét. Erősen gesztikulálva be­ szélt a vidék arámi dialektusában, görög szavakkal megfűszerezve, különösen, amikor katonai dolgokról mesélt. Malkó megbabonáz­ va hallgatta, fiatal barátjának figyelmét azonban, aki kevéssé volt fo­ gékony a harci cselekedetek iránt, inkább a falat borító furcsa fol­ tok kötötték le. Lehet, hogy csak az előző, gazdagabb tulajdonos idején elvégzett meszelés nyomai voltak, de Máni szemei mégis vo­ nalakat és színeket fedeztek fel benne. Közelebb lépett, és körmével kapirgálni kezdte a kékes port, amit aztán szétterített a kézfején, azután ujjaival körberajzolta az elmosódott vonalakat. Karászi, aki egy ideje már figyelte, megszakította az elbeszélést, hogy válaszoljon a fel nem tett kérdésre: — Egy Dura-Europoszból származó művész rajzolta azt a jelenetet. Azt mondják csodálatos színei voltak, aranyfüsttel gazdagítva. Ré­ gen igencsak illusztris vendégek háltak ebben a házban. Itt ebben a teremben tartották a lakomáikat, amelyek Mezopotámia leghíre­ sebb és legbőségesebb lakomái voltak, nekem aztán elhiheted. Több hét is eltelt, mire az ifjaknak ismét alkalma adódott, hogy elmenjenek Karászihoz. Ugyanaz a jelenet ismétlődött meg: a tágas teremben, ahol a görög elbeszélése szerint, valaha pompás vacsorá­ kat rendeztek, Malkó érdeklődéssel hallgatta a macedóniai lovas ka­ landjait, miközben néhány lépéssel távolabb Máni a fallal szemben, törökülésben, az állát támasztva, elmerült egy freskó csodálatában, amelyet csak ő láthatott. Eközben Klóé egyik sarokból a másikba in­ gázott: az eposz töredékeit hallgatta, és igyekezett kitalálni Máni el­ ámult szemeiből, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják. Ezekben a csendes és elragadtatott pillanatokban érezte először Máni az elfojthatatlan vágyat, hogy maga is fessen. Furcsa egy ér49

zés egy Fehér ruhástól, istentelen gondolat, bűnös vágyakozás. A minden szépséget, színt és eleganciát nélkülöző közegben, ebben a közösségben, ahol a legszerényebb ikon is a bálványimádást jelké­ pezte, milyen csoda válthatta ki Máni tehetségét? Hiszen ha évszá­ zadokkal később visszatekintünk rá, Mánit tekinthetjük a keleti festészet valódi alapítójának. Ecsetjének minden vonása több ezer művész elhivatottságát ébreszti majd fel Perzsiában, Indiában, Kö­ zép-Ázsiában, Kínában és Tibetben. Olyannyira, hogy egyes vidéke­ ken a legjobb, a legtehetségesebb festőkről ma is azt mondják, hogy egy igazi „Máni". Amikor távozni készültek, a fiúnak furcsa ötlete támadt, ami akár nevetségesnek is tűnhetett volna, ha nem az érzelmei diktálják. Ün­ nepélyesen meghajolt Klóé apja előtt, és engedélyt kért, hogy resta­ urálhassa a falfestményt. Karászi igyekezett visszatartani a nevetését, mert látta, hogy a fiú a könnyeivel küzd. Zavartan hebegett egy igent, amire Máni férfias kézfogással válaszolt. Ahogy nézte, hogy a fiú sántikálva távozik, a görög kellemetlen érzésekkel küzdött, amiért ilyen munkát bízott a fiúra, másrészt vi­ szont érezte, hogy egy nem mindennapi emberrel van dolga, aki va­ lamilyen homályos oknál fogva zavarta, sőt félelmet keltett az öreg Karásziban. A következő hetekben Máni nekilátott az előkészületeknek. Elő­ ször is saját kezűleg faragta ki nádból az ecseteket, a végükre pedig a faluból szerzett kecskeszőrt ragasztott a finom vonásokhoz, és nyúlszőrt a durvább vonalakhoz. Aztán jöttek a színek, halványab­ bak és erősebbek, amelyeket maga állított össze szenvedélyesen és naivan: a homokszemekből szétválasztotta az okker és a téglaszínű­ eket, összetört tojáshéjjal dolgozott, felfedezte az elefántcsontszínt, virágszirmokkal, bogyós gyümölcsökkel egészítette ki az árnyalato­ kat, és a mandulafák törzséről begyűjtött gyantával rögzítette őket. 50

Amikor ismét alkalom adódott, hogy meglátogassa a görögöt, Máni magával hozta a teljes felszerelést, és sietség nélkül látott hoz­ zá a munkához. A mezopotámiai nyári melegben, a festékek és a gyanta változatos illatokat árasztottak. Karászi és Malkó kiültek a teraszra, hogy egy pálmafa árnyékában megpihenve beszélgessenek, mintha apa és fia lennének, miközben Klóé görögdinnye szeleteket vágott fel, hogy szomjukat azzal enyhítsék. Amikor Mánihoz lépett, hogy neki is vigyen a görögdinnyéből, csak egy színkavalkádot látott, égszínkék alapon, még formátlan föld- és vérszínű foltokkal. Megállt mögötte és nézte. Aztán lassan­ ként, a vonalak és színek halmazából kialakult egy arc. Máni ujjai finoman körbejárták és minden mozdulattal erősebbek lettek a vo­ násai. Megjelent egy alak, mintha egy utazó bukkant volna fel az őszi ködben, szempillái, orra, arca lassan kibukkant a falból, és új­ ra helyet foglalt az élők sorában. Klóé megbabonázva még közelebb lépett a fiúhoz, aki hátrább lé­ pett, hogy megcsodálja a felfedezett alakot. Arcát izzadság borította. A görög lánya ártatlan mozdulattal fogta meg a blúza szélét, hogy felitassa az izzadságcseppeket a halántékáról, a szeme körül és szakállpihéken, amelyeken úgy gyöngyözött az izzadság, mint a harmat a fűszálakon. Máni szerette érezni Klóé kellemes illatát, ezt a bájos gyümölcsillatot, de most nem egyszerűen érezte, hanem teljesen megtöltötte a levegőt, körbeölelte és betöltötte. Ahogy a lány ruhája az arcához ért, a mozdulatai lelassultak, a lélegzete elcsitult és a sze­ mei becsukódtak. Nem látott mást csak az ecsetet, egy náddarabot, ami bután lógott a kezében. A tekintete az ecsetre szegeződött, mint­ ha semmi más nem létezne körülötte. A testéből, a tagjaiból nem ér­ zett mást, nem ismert mást csak ezt a kezet, amely az ecsetet fogta, szorította, markolta kétségbeesetten. Amikor a lány hátralépett, hogy a fiú folytathassa a munkát, látta, hogy ott áll mozdulatlanul, kezé­ ben a náddarabbal, mintha egy utolsó ecsetvonásra készülne. 51

Ekkor Klóé intett az apjának, hogy jöjjön be. Karászi belépve a terembe, nem tudta visszatartani a lelkesedését: — Hát ilyen volt! Az őseim idején pont ilyen lehetett ez a fal! Nem is kaphatott volna méltóbb dicséretet. Az ecset alatt újjáéledt alak tanúskodott azokról a dicsőséges időkről, amelyekről oly szí­ vesen mesélt. — Ki ez a férfi? — kérdezte Malkó. — Keresztelő János — mondta Máni, mivel sikerült kibetűznie a ne­ vét a falon. — Dehogyis — morogta a görög — soha nem járt semmiféle Keresz­ telő János ebben a teremben. Inkább Demeter istennő az, a földmű­ velők istennője, vagy a Vadász Artemisz vagy talán Dionüsszosz is­ ten, akinek a lakomákat szentelték. Vagy... Közelebb lépett a festményhez. — Vagy Mithra isten, hiszen a dura-europoszi festő mindent tudott az istenekről. Őt ábrázolta itt, biztos vagyok benne. Nézd csak, még a nap sugarai is látszanak az arca körül! — Mithra — dörmögte Máni, félelemmel telve, aztán elejtette az ecse­ tet és szó nélkül kiszaladt. — Átkozott! Átkozott! Átkozott! - kiabálta. Gyerekkora óta azt tanították neki, hogy kerülje a görögöket, megtiltották, hogy a kenyerüket egye, hogy belépjen a házukba. Micsoda öntelt őrület vitte rá, hogy megszegje ezeket a szabályo­ kat? Tessék, most már bálványokat fest! Istentelen lett, hűtlen, át­ kozott. Hova is menekülhetett volna, ha nem a saját kis félszigetére, amit még Malkó sem ismert. El akart bújni, elrejtőzni, eltemetkez­ ni, hogy soha senki ne találjon rá. Lélegzetét visszatartva hajolt a víz fölé, hogy lemossa a szemét. Elnyújtózva feküdt, könyökével a vízparton támaszkodott, tekin­ tetét a vízre szegezte, bő tunikája lebegett mint egy hajótörött vitor52

Iái. Hosszú percekig maradt így tompán, kábultan. Amikor ismét kinyitotta a szemét, arca előbb csak homályosan, majd egyre tisztáb­ ban tükröződött a víz felszínén. Még soha nem látta az arcát ilyen közelről. Az ajkain vízcsepp csillogott. „Átkozott!" — ismételte meg még egyszer. De a szája a tükörké­ pén mozdulatlan maradt. Próbálta szomorú grimaszra torzítani a száját, de a tükörképe most sem mozdult. Sőt mosolygott. Erre a szája is lassan mosolyra húzódott. Már nem a víz tükrözte vissza az arcát, hanem az arca utánozta a képet, amelyet a vízben látott. Aztán ajkai kiejtették a szavakat, amelyek nem tőle jöttek, de mégis az ő hangján szóltak: — Üdvözöllek Máni, Patik fia! Az állkapcsa remegett és fájt. Válaszolni akart, kérdéseket feltenni, de a saját szavai ott maradtak a torkában, miközben a másik sza­ vai szóltak hozzá: — Üdvözöllek, Máni, a magam és annak a nevében, aki elküldött hozzád. Ezt a furcsa történetet a víz partján maga Máni mesélte el. Saját maga számára és azok számára, akiket majd Manicheusnak neveznek, ez volt a megvilágosodás pillanata. Egyesek erre azt mondják, így születnek a hiedelmek: egy képzelődő kamasz a pubertás kor kezdetén, találkozás a nővel, a tiltott nővel és a vágy megszületik... Bizonyára így van. Máninak szüksége volt rá, hogy a gyermeki tü­ körképben felfedezze magát, és összerakja széthullott emlékei darabjait. Sejtette már, hogy mi az igazság a születéséről, a pálmaligetbe kerülésé­ ről, összeszedte a darabokat, de soha nem merte végiggondolni. Egy „hang" kellett hozzá, hogy kimondja „Patik fia", a „tünemény" szájá­ ból kellett meghallania Mariam nevét. „ Tizenkét éves koromban végre megtudtam melyik asszony szült a vitt

lúgra, hogyan teremtődtem egy emberi testben, és kitől származott a sze­ relem magja, ami életet adott nekem." Ezek Máni szavai, amelyeket évekkel később a tanítványai jegyeztek le. Az akkori világ gyermekeként naivan és odaadóan tekintett ezekre a dolgokra. A képet, amelyet látott, vagy amiről azt hitte, hogy látja, a víz felszínén lebegő fényt „Ikertestvérének" nevezi a könyveiben, a „Társá­ nak", és úgy beszél róla, mint egy igazi barátról. A lázadó kamasz tár­ sa a nyomorúsúgban, és nagyon fontos szövetséges a Fehér ruhúsok, dogmúik és tilalmaik ellen. Az első talúlkozús napjún, amikor rémületében meg akarta búnni, hogy a falra festette Mithra isten arcképét, „Ikertestvére" szájából meg­ hallotta a választ, amire várt: „Fesd le, amit szeretnél Máni! Aki engem küldött, annak nincs pár­ ja e világon, minden szépség az ő szépségét hirdeti!"

rv

A fiú tehát festhetett félelem nélkül, akár egy bálvány képét is? Az „Ikertestvére" még sok mást is mondott neki, amit már régen szere­ tett volna hallani: például, hogy a Fehér ruhások hite nem az övé, hogy sohasem tartozott az ő vallásukhoz, hogy a tisztaságuk inkább hívság és romlottság, és egy nap, amikor elég érett lesz ahhoz, hogy szembeszálljon a világgal, itt hagyja majd a pálmaligetet. Máni minderről senkinek sem beszélt. De olyan boldogság áradt belőle, hogy a lelke, ahelyett, hogy kettéhasadt, megrepedt vagy megkettőződött volna, inkább megerősödött, mintha hosszú távol­ lét után magára talált volna. Pedig úgy menekült el Karászi házából, mint egy kigyulladt viskóból. Néhány nappal később azonban viszszatért, visszaült a helyére a falhoz, felvette az eldobott ecsetet és ne­ kilátott, hogy néhány határozott vonással kiemelje a Mithra fejét 54

övező sugarakat. Malkót is szó nélkül hagyta, de most még erősebb barátsággal fordult felé, még figyelmesebben. A tíroszi észrevette, hogy a barátja megváltozott, látta, hogy va­ lamiért más, de miért? Amikor a két fiú egymás mellett térdelt a Szent Házban az isten­ tiszteleten, Máni nem énekelt. Mozgatta a száját, az állát, a szemét, és úgy tett, mintha énekelne, de egyetlen hang sem hagyta el a szá­ ját. Aztán az egyik nap, amikor együtt kellett dolgozniuk a közös­ ség zöldséges kertjében, Malkó azt is észrevette, hogy Máni már nem dolgozik. Lassan felemelte és leengedte az ásót, de olyan lassan, hogy amikor hozzáért a földhöz, szinte nem is súrolta, aztán mint aki rettenetesen elfáradt a munkában, megállt és letámasztotta a szerszámot egy gránátalmafa törzséhez, hogy kifújja magát. Malkó nem bírta tovább és megkérdezte, hogy mi történt. Máni felvett a földről egy letört ágat, amely még zöld volt, de már herva­ dozott és megforgatta, mint egy ostort. — Hallgasd a levegő hangját! Azért sír, mert megbántottam. Ha fi­ gyelnél, te is hallanád, amint szól hozzád: válj légiesebbé a földön, gyengéden járj, kerüld a hirtelen mozdulatokat, ne pusztítsd el a fá­ kat és a virágokat! Tégy úgy, mintha dolgoznál a földeken, de ne bántsd meg, csak simogasd! Ha a többiek hangosan ordítoznak, mozgasd a szád, de ne kiabálj velük! Később Máni így emlékezett vissza a pálmaligetben a Fehér ruhások között eltöltött ifjúságára: „Bölcsességgel és ravaszsággal jártam közöttük, kerültem az igaz­ ságtalanságot, nem okoztam szenvedést, nem követtem a törvényü­ ket, és nem szóltam úgy, ahogyan ők." Ravaszságra tényleg szüksége volt, hogy nap nap után élhessen ebben a közösségben, amelynek nem követte a törvényeit, de nyíl­ tan nem is szállt szembe velük. Mert az ifjúnak magába kellett te55

metnie az igazságot, meditálni, érlelni és tanulni azt hosszú éveken keresztül, amíg készen nem állt, hogy szembeszálljon a világgal. Ad­ dig színlelve, álcázva kellett élnie. Nagy kitartással fogott hozzá, és amikor elgyengült, azt ismételgette magának: „Csak a világ tetteinek utánzásával tanulhatjuk meg, hogy mennyire hiábavaló." Egyetlen hely volt, ahol Máninak nem kellett színlelnie. A pál­ maliget épületei között volt egy, egyetlen egy, ahová Máni fáradha­ tatlanul járt: a könyvtár. Sajnos ugyanabban az épületben volt, ame­ lyet Szitaj lakhelyül választott magának. Csak egy kis szerény cellát foglalt el, de mégis ott volt a könyvek és az olvasók közelében. Amíg Máni azokat a könyveket olvasta, amiket az „atya" tanácsolt neki, nem is aggódott. De amint elkezdett lapozgatni egy-egy kéz­ iratot, azonnal odasietett vagy Szitaj, vagy a parancsára az egyik „testvér", hogy fenyegetésekkel és átkokkal térítse el. Márpedig ebben a — valljuk be — gazdag könyvtárban, amelyre nem is számítanánk itt a Tigris völgyének eldugott sarkában, kevés olyan mű volt, amelyhez a hívek és különösen a fiatalok szabadon hozzáférhettek. Elég volt, hogy a szerzőt pogánynak kiáltsák ki, és írásai azonnal az istentelenek közé kerültek. Csak néhány orvostu­ dományról, növényekről, csillagokról, utazásokról szóló régi írás kerülte el a tilalmakat. Ha a szerző sidó volt, először meg kellett győződni róla, hogy Ábrahámhoz hasonlóan nem áldozott állato­ kat, vagy nem támogatta nyíltan az ilyen gyakorlatot. Ezért aztán a pálmaligetben használt Bibliát is megfosztották ezektől a részektől. Ha a szerző keresztény volt, először is nagy volt a gyanú, hogy eret­ nekséggel vádolják; így aztán a könyvtárban megtalálható mintegy húsz evangélium másolata közül csak kettő vagy három volt hozzá­ férhető, a többit ugyanúgy kezelték, mint Tarzuszi Pál leveleit, akit a szekta tagjai soha nem tekintettek szentnek, inkább hitetlennek, árulónak, az eretnekek fejedelmének, mert Szitaj szavai szerint „át­ dolgozta Jézus tanításait, hogy a görögök kedvére tegyen". 56

Máni újra és újra elolvasta azt a néhány könyvet, amelyeket nem tiltottak el tőle, sőt azokat a fejezeteket, amelyek különösen tetszet­ tek neki, vagy megérintették és izgatták, meg is tanulta kívülről. Né­ ha, amikor bágyadt szemei sokadszor futottak végig egy-egy már szóról szóra ismert szövegen, meglepődve tapasztalta, hogy képek formájában jelenik meg előtte a szöveg. Egyre erősödött benne a vágy, hogy festhessen. Először mindig hosszasan nézte a papírt, az­ tán az arámi írás körül lassan kibontakozott egy jelenet, szereplők­ kel, mitikus virágokkal és állatokkal. Soha nem jutott eszébe, hogy a kép a szöveget kíséri, illusztrálja vagy díszíti, bár ez utóbbi nagyon tetszett volna neki, éppen ellenkezőleg: meg volt róla győződve, hogy ha jól megnézzük a képeket, azok önmagukban is segítenek megérteni a szöveget. Máni művészete így a könyvek margóján teljesedhetett ki, szinte akarat nélkül, de a korai tehetségek lelkesedésével. Először a máso­ lók tintájával húzta meg az alakok és a tárgyak körvonalát, azután megtöltötte őket fénnyel. Ezek a „testvérek" felügyelete mellett ello­ pott percek jelentették számára a napi boldogságot. De egy napon minden kiderült. Amikor az egyik Fehér ruhás ész­ revette, hogy Máni „beszennyezte" az egyik szent könyvet, azonnal értesítette Szitajt az istenkáromlásról. A fiú nem esedezett bocsána­ tért és nem is menekült el. Az alkotás örömének hatása alatt, nem érzett sem félelmet, sem elővigyázatosságot. Amikor a mester meg­ érkezett, még egy arcátlan megjegyzéstől sem riadt vissza: — Még nem fejeztem be a rajzomat. Szitaj megragadta a könyvet, Tamás Evangéliumának egy példányát, és az előlapon azonnal észrevette a festményt, amely Jézust ábrázol­ ta az apostolok körében. Egyik alaknak sem volt teste, Máni csak ti­ zenhárom arcot festett, középen a Názáretivel, a feje fölött glóriá­ val, ahogyan a palmíriai istenségeket szokás ábrázolni. Egészen kö­ zel hozzá Tamás, aki a szekta tanításai szerint, Jézus ikertestvére 57

volt, körülöttük pedig a többi arc lebegett, mint a bolygók a kék és fekete égbolton. Szitajnak elakadt a lélegzete. Mögötte a tanítvá­ nyok csendben várták az ítéletet. De az ítélet sehogy sem akart elhangzani. A mester letette a köny­ vet egy ablakhoz közel eső asztalra és ismét belemerült. Az alak, amelyet nézett, visszanézett rá, mintha a valóságban is létezne, úgy érezte, hogy nem lehetett csak egy kamasz képzeletének a szülötte. A vonásai megkeményedtek, a tekintete elsötétült, mint ha megré­ mült volna. Miközben Szitaj így megmerevedett, Máni tekintete a falakra ta­ padt, ahol egymásra halmozva álltak a pergamenek, papiruszteker­ csek, kopott zsinórokkal összekötött pálmalapokból álló könyvek. A fiú már a kötésükről megismerte a könyveket, elkezdte csendben sorolni a szerzőket: Ptolemaiosz, Ariánus, Markión, Bardeszanész... Akár órákon keresztül is sorolhatta volna, akkor sem fáradt volna bele, megpróbálta felidézni, hogy mit tudott róluk és, hogy abból mit próbált már lefesteni. Egy mosoly tűnt fel csodálkozó gyermek­ arcán. Semmi nem létezett körülötte... mindaddig, míg az elhangzó szavak össze nem törték ezt a törékeny derűt. — Ezt a rajzot Isten vagy a Sátán ihlette benned? — kérdezte Szitaj és a hangja elárulta zavarát, de máris elfordította a tekintetét és azonnal kiment, anélkül, hogy megvárta volna Máni válaszát. A következő napokban a szekta mestere olyan komor lett, mintha valami példás büntetésen gondolkodna, ami egy életre bevésődik majd a kamasz emlékezetébe. A „testvérek" is, Malkó kivételével, kerülték a beszélgetést vele, vagy attól félve, hogy Szitaj haragja őket is eléri, vagy a még büntetlenül maradt bűntől való szent fé­ lelem miatt. A napok teltek, a pálmaliget levegője pedig égetően forróvá vált, és nem a mezopotámiai nyári napsütés miatt. Ezen még a Tigris kö58

zelsége sem enyhíthetett. A mester úgy érezte, hogy a hatalma ve­ szélybe került. „Talán nem én határoztam el egy nap egy hirtelen öt­ lettől vezérelve, hogy elmegyek Kteszifonba, Nabu templomába, hogy kihalásszam ezt a furcsa igazságkereső pártus herceget? Talán nem én, Szitaj akartam, hogy a gyermek idejöjjön a közösségbe, és amikor Patik elgyengült, nem én voltam az, aki személyesen ment el a gyermekért? Talán nem a Legfelsőbb Akaratot teljesítettem ez­ zel? Talán nem lettem bizonyos értelemben Máni keresztapja, vagy akár az apja itt a Közösségben?" „Most pedig ez a fiú, akiről azt hittem, hogy az isteni Gondvise­ lés kiválasztottja, megsérti a törvényeinket, és mocskos ujjaival meg­ próbálja ábrázolni a Szent Arc vonásait! Milyen nyelven szóljak hozzá, hogyan bánjak vele, hogyan akadályozzam meg anélkül, hogy a tiszteletlenség és a zavar felborítsa pálmaligetünk rendjét?" Márpedig a zavar már befészkelte magát a „testvérek" közé. Né­ hányan már gondolkozni kezdtek: talán nem tizenkét éves koruk­ ban, a gyermekkor végén világosodnak meg a Kiválasztottak, ami­ kor a bölcsességük szembeszáll a vénekével? Jézus is úgy szólott a törvény doktoraihoz Jeruzsálem templomában, mint Máni! Ez a ha­ sonlat bosszantotta a Fehér ruhások többségét, akik Szitajt hibáztat­ ták, amiért nem volt elég határozott az istentelen megnyilvánulás­ sal szemben. Mióta negyven évvel azelőtt megalapították a szektát, most először kérdőjelezték meg a mestert. „Ha Mánit valóban a Gondviselés választotta ki — mondogatták az ellenségei — választha­ tott volna magának az erényes hívek között jobb társat is, mint ez a romlott Malkó, aki nap mint nap megszegi a szabályainkat és csak lenézéssel van irántunk." Való igaz, hogy az ifjú tíroszi nem volt az ájtatosság mintaképe. Tizenöt éves kora körül, azaz az érettség küszöbén, nem is titkolta, hogy el akarja hagyni a pálmaligetet. Nem zavartatta magát és nyíl­ tan beszélt a többieknek is a kteszifoni terveiről, az üzletéről, palo59

tájáról és karavánjairól. Szitaj és a többi Fehér Ruhás már rég le­ mondtak róla, hogy megakadályozzák a szökéseit, érezték, hogy nem tartozik többé hozzájuk. Annál nagyobb volt Malkó meglepetése, amikor egyik este haza­ felé tartván a faluból, hárman a legerősebb „testvérek" közül ráve­ tették magukat, a földre teperték, azután végighúzták a földön a Szent Házig, kikötötték a bűnbánók pálmafájához, és mindenféle magyarázat nélkül nekiestek. Amikor Máni odaszaladt, liánból font háromszoros ostorral verték könyörtelenül barátja hátát és lábait, miközben a szokásos mondatokat ismételgették: „Valld meg bűneidet! Valld meg őket! Bánd meg őket!" A tíroszi kiáltásai egyre hosszabbak és egyre fáj­ dalmasabbak lettek. Szitaj intésére a hóhérok még keményebben csaptak le, mire a fiú haragjában felkiáltott: — Nem én vagyok az egyetlen, aki kiszökik innen, miért engem bün­ tettek? Mosoly derült fel Szitaj arcán. Erre a vallomásra várt. Mivel csak ezekre a szavakra várt, odament a megkínzott fiúhoz, és a hóhérok azonnal abbahagyták a verést. — Ki volt még veled? Malkó hirtelen ráébredt, hogy mit is mondott: — Senki! Egyedül voltam. — Ma este egyedül voltál, tudom. De máskor melyik testvér kísért el? Egyik sem. Csak a megkínzott fiú lihegését lehetett hallani, amikor Szitaj ün­ nepélyesen Máni felé fordult és győzedelmes hangon kijelentette: — Tudom, hogy te vagy az Máni, te kíséred el a szökései során és a többi testvér is nagyon jól tudja. De a te szádból akartam hallani. Szitaj szinte kiabált, aztán intett a hóhéroknak, hogy folytassák. Máni azonnal válaszolt: 60

— Ha ez a szó megkímélheti Malkót a további kínzástól, akkor ki­ mondom. — Hát akkor, mondd ki — üvöltötte Szitaj. — Ez az igazság, elkísértem Malkót a sétái során. — Hova mentetek? Már nem egy bátor vallomás volt, amit Szitaj hallani akart, hanem árulkodás. — A faluba mentük — vallotta be Máni. — Azt gondoltuk, de kihez? — Különböző emberekhez. — A görögökhöz? — Néha igen. — Már egyetlen alkalom is sok. Megmerítkeztetek a szennyben és a hitetlenségben! Igenlő mormogás kísérte Szitaj szavait. Ő pedig egyre sértettebb és vádlóbb hangon folytatta: — Amikor a görögökhöz mentetek, ettetek a kenyerükből is? Máni már felkészült a válaszra, tett egy lépést, felemelte a fejét és büszke hangon készült mondani: „Igen, ettem a görögök kenyeré­ ből, ahogyan előttem Jézus apostolai is megtették. Amikor elküldte őket prédikálni a világba, nem vittek magukkal semmiféle ételt. Csak a ruhájuk volt minden holmijuk." Arra számított, hogy ha ki­ mondja ezeket a szavakat, Szitaj elvörösödik és a Fehér ruhások mellé állnak majd. De amikor szólni kezdett, és kihívóan előrelé­ pett, a gondolatai összezavarodtak, tagjai elgyengültek, nem tudott parancsolni sem a szájának, sem a kezeinek, és csak állt szerencsét­ lenül, szánalmasan. Szitaj győzedelmeskedett. Visszaszerezte a tekintélyét, és letörte a lázadást. Tekintetével méregette Mánit, mielőtt engedékenyen ki­ jelentette: — Bizonyára akadnak köztetek testvéreim olyanok, akik azt kívánói

ják, hogy most azonnal zavarjam el a közösségünkből ezt a két tu­ datlan ifjút, akik megszegték törvényeinket, meggyalázták hagyomá­ nyainkat és gőgösen, dölyfösen viselkedtek. De nem bánhatok egy­ formán e két bűnössel. Malkó soha sem tartozott igazán a mi val­ lásunkhoz. Azok, akik felnőttként jöttek közénk, maguk választot­ ták ezt a kegyelettel teljes utat, amelyért elnyerik majd jutalmukat; azok, akik gyerekként kerültek közénk, törvényeink szerint nőttek fel. Malkó nem tartozik sem a felnőttek, sem a gyermekek közé. Csak elhunyt apjára való tekintettel tartottuk magunk között, de el kell fogadnunk, hogy soha sem lesz közösségünk tagja, a világ tisz­ tátalansága vonzza, és oda is kell visszatérnie. Ha itt tartjuk magunk között, a gyengébb testvéreinket megronthatja, ahogy ennek ékes bi­ zonyítékát láttuk ma este. Malkó káros hatása nélkül, az állandó kísértés nélkül, Máni ha­ marosan nyájunk legszelídebb bárányává válhat újra.

V Amikor Máni este lefeküdt a gyékényre, ami ágyként szolgált szá­ mára, a háló még sötét és üres volt, mert a „testvérek" a Szent Ház­ ban maradtak az esti imára. Hangjuk távoli mormogásként jutott csak el hozzá. Aztán hosszas csend következett. Máni felemelkedett, felhúzta a jobb lábát, az egészségeset, ráült és arcával az ablak felé fordult, a teli hold felé, amíg a hold fénye át nem itatta a szemét, amit aztán megpróbált magába zárni. Ismét megjelent a lelkében az a kép, amit valaha a csatorna vizé­ ben látott, saját képe, „Ikertestvére" képe. A kamasz fiú magányában majdnem sírni kezdett: — Miért alázkodtam így meg a közösség előtt? Miért nem tudtam Szitajnak megválaszolni, hogy összezavarjam? 62

„Még nincs itt az idő." — hangzott a válasz. — Miért nem mondhatom meg ezeknek az embereknek az igazságot? „Nem olvastad Jézus szavait? Nem vethetjük a gyöngyöt a disznók elé! Csak azoknak fedhetjük fel az igazságot, akik megérdemlik. Az a dolgod, hogy leigázd a királyokat, hogy megdöntsd a hiedel­ meket, és felébreszd a világot, te pedig néhány Fehér ruhással fog­ lalkozol!" — De hát itt éltem gyerekkorom óta, csak ezeket a férfiakat ismerem. „Soha nem tartoztál a Fehér ruhások közé, a te sorsod más, és nem itt fogsz megöregedni." Ezen szavak hallatán Máni abbahagyta a sírást és egy gondolat vil­ lant elé: mi lenne, ha most rögtön elmenne Malkosszal együtt? De a türelmetlensége láttán, a Másik felöltötte a múlt idők derűs álarcát. „Nem Máni, nem fedheted fel magad, még túl korán van, hogy szembeszállj a világgal, senki nem hallgatna meg egy gyereket." Bár Malkót hivatalosan száműzték, megengedték neki, hogy még néhány hétig a pálmaligetben maradjon. Ez a látszólagos kedvesség csak a testét borító túlságosan nyilvánvaló sebeknek volt betudha­ tó. Hóhérja, Szitaj, nem akarta, hogy a szomszéd falu lakói további hiedelmeket tápláljanak a sérülések láttán. Máni meg volt róla győződve, hogy barátja nem él ezzel a gya­ nús és későn jött jóindulattal és már ez első éjszaka elmegy. De a tíroszi kihasználta a lehetőséget, amelyet felkínáltak neki. „Nem akarom, hogy a görögök ilyen állapotban lássanak!" — mondta Máninak. Nem megalázott és megvert kamaszként akart élete párja és jövendőbeli apósa elé állni. Ha már egyszer itt, a pálmafák árnyéká­ ban várhatja meg, hogy a sebek begyógyuljanak! Maikónak igazából nem volt sürgős a távozás. Amikor húsz nap­ pal az események után az egyik „testvér" átadta neki Szitaj üzenetét, hogy most már mennie kell, inkább csalódottnak látszott. 63

— Itt az idő, hogy bevalljam neked Máni, hogy hazudtam. Nagyon sokat hazudtam neked. — Most nincs idő a gyónásra, a hazugságaidat elfelejtjük. És ne bú­ csúzkodj, úgyis találkozunk még. — Nem a múltbeli hazugságokról beszélek, hanem a mostaniról. El­ hitettem veled, hogy a görögök várnak rám, hogy szívesen befogad­ nak, ha elhagyom a pálmaligetet. De hazudtam! — Karászi nem fogad el téged vejének? — Azt hiszed, hogy egyáltalán meg mertem kérdezni? — Hányszor láttalak benneteket együtt beszélgetni és nevetgélni, sze­ ret téged, mint a saját fiát. — Addig, amíg az arbeloszi csatáról és az ősei hőstetteiről kérdezge­ tem. De ha csak egy percig is megfordulna a fejében, hogy el aka­ rom venni tőle az egy szem lányát, hogy elvigyem Kteszifonba, töb­ bé nem állna velem szóba. — H o n n a n tudod? Biztos vagyok benne, hogy ha megkéred Klóé ke­ zét, elfogadja az ajánlatodat habozás nélkül. — Ki merné elutasítani egy Fehér ruhás kérését? A két barát nevetni kezdett. Nem túl hangosan, hogy a többiek ne hallják. Máni többé nem hallott felőle. Őt magát is állandó ellenőrzés alatt tartották, és amikor átlépte a kaput, két „testvér" mindig elkísérte. Csak titkos menedékhelyén lelt nyugalmat. Valamilyen csoda foly­ tán a Fehér ruhások nem nyugtalankodtak, amikor a rejtekhelyére ment vagy onnan tért vissza, mintha ott láthatatlanná válhatott vol­ na, és az idő megállt volna. Egyik nap azonban, ahogy átlépett a korláton, idegen jelenlétét érezte. — Klóé! Hogy kerülsz te ide? Gorombán szólította meg. Rajta kívül egyetlen ember sem léphetett be a félszigetre. 64

— Egyszer régen követtelek. De annyira elmélyedtél a gondolataid­ ban, hogy nem mertelek megszólítani. Máni ismét a megszokott kedves hangon szólt a lányhoz. A betolakodását máris megbocsátotta. — Mi híred van Maikóról? — A csatorna másik partján talált szállást egy gazdánál, akinek mun­ kaerőre volt szüksége a betakarításhoz. Reggeltől estig dolgozik, csak aludni marad ereje. Csak egyszer jött el hozzánk. A látogatása­ itok hiányoznak nekünk. Apám tegnap is kérdezte, hogy nem aka­ rod-e restaurálni a többi festményt is a falon? A lány haját egy kendővel fogta össze és olyan szemérmes moz­ dulatai voltak, amelyeket Máni korábban nem tapasztalt. — A legszebb emlékeim között őrzöm a szökéseink napját. Látom, ahogy apád beszélget Maikosszal, és ahogy egyre jobban belemele­ gednék... — Máni, amikor nálunk jártatok, én csak téged figyeltelek. Mintha meg sem hallotta volna, igyekezett megőrizni vidámságát. — ...az arbeloszi csata, amely soha nem ért véget, az ősök, akik min­ dig a legjobbkor érkeztek, hogy megmentsék Nagy Sándort. Aztán Malkó zengő nevetése... De Klóé szigorú arccal nézett rá. — Máni, én mindig téged néztelek. Apám is szeret téged. Máni vonásai mosolyra húzódtak. De elfojtotta és hátralépett. — És Malkó? — Közte és köztem, soha nem volt semmi. — Évek óta arról álmodozik... — Nekem kell hordoznom a mások álmait is? — De én fogadalmat tettem! — hebegte Máni. Bal karjával átölelte egyik kedves fájának törzsét, mintha támaszt keresne, mielőtt kimondaná azokat a szavakat, amelyekkel eltaszít­ hatja magától Malkó „hölgyét". 65

— Azt a fogadalmat tettem a pálmaligetben, hogy soha nem érintek egyetlen asszonyt sem. Nézd egy kötelet csavartam a derekam köré... Mintegy vigasztalásul hozzátette: — Akkor még nem ismertelek téged. — Nem, nem ismertél. Ismertél valaha mást dolgot, mint ez a pál­ maliget? Ismersz még valaha mást is? Szeretni fogsz egyszer valakit? — Fogadalmat tettem! — erősködött Máni és igyekezett a lehető legtárgyilagosabb maradni. Klóé elszaladt. Rosszul megkötött kendője beleakadt egy ágba, de nem állt meg, hogy leszedje. Máni megvárta, hogy Klóé elég távol legyen és elkezdett sírni, hogy így kérjen tőle és Maikótól bocsánatot. Máni egy hónappal később tudta meg a hírt, hogy Malkó feleségül vette a görög lányát és elköltöztek Kteszifonba. VI Máninak még sokat kellett várnia, nagyon sokat a kamaszkor el­ telte után is. A tanítványok írásai szerint csak huszonnégy éves ko­ rában érkezett meg az Ikertestvére szájából oly régóta várt üzenet: „Eljött az idő, hogy megmutasd magad a világnak és elhagyd a pálmaligetet!" Talán azért maradt ilyen sokáig a Fehér ruhások között, annak ellenére, hogy elutasította a hiedelmeiket, a rítusaikat, hogy minden nap szenvedett a közelségüktől, mert az olthatatlan vágy, hogy el­ menjen innen, félelemmel párosult, amelyet még önmagának sem mert bevallani. Ifjúságát a szekta zárt világában töltötte, amely egy­ szerre volt büntető és védelmező közeg, ahol az emberek megöre­ gedtek, megkeseredtek, de igazán sohasem váltak éretté. Bizalmat­ lan, hideg közeg volt ez, saját hiedelmeikbe zárva, amely nem vett 66

tudomást mindarról, ami a falakon kívül zajlott. Ezek után persze, hogy félt attól, ami a kinti világban várt rá. Hagyta, hogy teljenek a napok, a hetek, monotonul, egyformán és komoran. Egészen egy áprilisi reggelig, a megszabadulás napjáig, amikor ébredés után lement a Tigris vizéhez, hogy lemossa az arcát. Hosszú percekig állt ott mozdulatlanul, még akkor is, amikor a töb­ bi „testvér" már elment. Aztán lassan felemelkedett és kedvtelve né­ zegette a távoli látóhatárt. A napot fátyolfelhő takarta el, a levegő langyos volt és bágyadt, a datolyapálmák szomorúan ingadoztak ha­ talmas szárnyaikkal. Az idő hirtelen nagyon értékes lett a számára. Meghozta a döntést: még mielőtt beesteledik, elindul! „Elmenni innen — ismételgette Máni —, olyan ez mint egy ünnep, talán az egyetlen, bármilyen formában, bármilyen csomagolásban érkezik is. A látóhatár rabjaiként, az emberek vajon éreztek valaha más örömöt?" A pálmaligetből való távozásához nem a színlelést vagy a szökést választotta, emelt fővel, határozottan, de ünnepélyesen távozott: először is megszabadította testét ettől a fehér bőrtől, amely húsz éve borította és fojtogatta, fellélegzett meztelenségében és fentről nézett le a földre terített elnyűtt tunikára, amely élettelen rongyként hevert a földön. Azután ismét színekbe öltözött: „Máni hagymazöld és rozsda­ barna színű bő nadrágot viselt" — olvashatjuk egy régi krónikában. A vállára égszínkék köpenyt terített, fehér blúzát a várakozás sivár napjai alatt álmodozva festett virágok díszítették, mint amilyeneket az eladó menyasszonyok hímeznek a kelengyéjükre. Amikor évekkel később Máni tanítványai felidézték a szakítás perceit, szívesebben nevezték Születésnek, megfeledkezve mindarról, ami Mariamhoz vagy Utakim pelenkáihoz kötődött Mardinuban. Egy asszony mé­ héből átkerülni egy zárt közösségbe, ez nem lehet valódi születés, ez 67

csak egy befejezetlen vajúdás. Húsz további évre volt szükség, és egy lassú utazásra saját maga felfedezésére. Nagy türelemmel készült rá, hogy megváltoztassa a világot. Máni végzett az öltözködéssel és belépett a Szent Ház alacsony bol­ tozata alá, a Fehér ruhások összegyűlt csapata elé, egyenes tekintet­ tel nézett rájuk, egyik kezében egy botot tartva, a hóna alatt pedig egy könyvet. Magabiztosság áradt a lépteiből, de serkenő szakálla azért még törékenységről árulkodott. Utolsónak lépett be. Bár az imádság már elkezdődött, a megjele­ nése zavart keltett. A fehér vállak hátrafordultak, és ha valamelyik „testvér" nem vette volna még észre mi történik, a többiek azonnal megrázták a vállát, hogy a fejükkel vagy a könyökükkel intsenek az elképzelhetetlen merészség irányába. Egyedül a pap, Szitaj próbálta meg folytatni a ceremóniát. De az utolsó, általában nagy lelkesedés­ sel elénekelt dallal két, gyors ütemben végzett, azután a hívek hát­ rálva, meghajtott fejjel kivonultak, kerülve a központi hajót, mert ott állt Máni kihívó színes ruhájában. Az oldalsó falak mentén vo­ nultak ki, olyanok voltak, mint a gályarabok evező nélkül, mint a halászok háló nélkül. Odakint aztán összegyűltek az ajtó közelében, és szitkozódva tá­ madták, felháborodva merészségén, hirtelen támadt őrületén és is­ tentelen, bűnös magatartásán. Amikor egy órával később Máni vég­ re kijött az épületből, hangzavar támadt közöttük. Kezek nyúltak ki, hogy megragadják, hogy megfogják tarka ruháját, hogy megfizetessék vele a merészségét. Patiknak hirtelen eszébe jutott, hogy ő az apja, és hogy vannak kötelességei, közbelépett és a fiút a karjánál fogva a csatorna partjához rángatta, ahol a „testvérek" már nem láthatták őket. Máni hagyta, hogy vezessék, de derűje, felsőbbrendűsége nem hagyta el egy pillanatra sem, inkább Patik látszott nyugtalannak és kétségbeesettnek, bár ha valaki alaposan megnézte volna az arcát, 68

felfedezhette volna rajta a titkos boldogság nyomait: végre, életé­ ben először megvédhette a fiát és kimenthette a veszélyből. Malkó távozása után, a látszólagos közömbösség és távolságtartás ellenére, diszkrét barátság alakult ki közöttük. De Patiknak még soha nem kínálkozott ilyen lehetősége, hogy megragadja Mánit a karjánál fogva, elvigye a közösség közeléből, és úgy prédikáljon neki, mint apa a fiának: — Micsoda nevetséges ötlettől vezérelve vetted fel ezt a hacukát? — Talán rosszul hallok — válaszolta Máni — tényleg egy Fehér ruhás akarja nekem megmondani, hogy hogyan kell öltözködni a világban? Patik ennél engedelmesebb válaszra számított. — Miért beszélsz úgy, mintha ellenségek vennének körül? Itt testvé­ rek között vagy. Gyere utánam, menjünk Szitaj mesterhez. Tudod milyen nagyra becsül téged, biztos vagyok benne, hogy elfelejti ezt az ostoba jelenetet. — Nem akarom, hogy elfelejtse. Azt akarom, hogy örökre az emléke­ zetébe vésődjön, és húsz év múlva is lássa Mánit a színes ruháiban. — Szedd össze magad Máni, szállj magadba, nem vagy buta kisfiú, a vének tanácsa hamarosan összeül, hogy kimondja a száműzeté­ sedet. Talán még tudok velük beszélni, és meg tudom nyugtatni a haragjukat. — Szeretnék elmenni, a vének tanácsa is azt akarja, hogy elmenjek, miért félnék eléjük állni? Azt hiszik, hogy ezzel megbüntetnek, pe­ dig csak a szabadulásomat segítik. — Elmenni, elmenni, mindig ezt mondogatod, de hová mennél? Mindig itt éltél a közösségben. Ha elmész, elveszett vagy. Majd ott találnak az út mentén, mint egy szétbomlott ruhaköteget. — Azt akarod mondani, hogy itt, ebben a nyomorúságos pálmaliget­ ben van számomra elég hely, de kint a hatalmas világban nincs? — Itt meghallgatnak téged és beszélgetnek veled, mi vagyunk a csa­ ládod. Az én véremből és testemből vagy. Talán nem tudod? 69

Ezeket a szavakat Patik még soha nem mondta ki, most is csak azért, mert már nem tudott mivel érvelni és azt hitte, ezzel leszerel­ heti Mánit, aki ettől tényleg megzavarodott, a tekintete elhomályo­ sult és a semmibe tévedt. A szíve a halántékánál lüktetett. Attól fél­ ve, hogy mindjárt összeesik, kezével támaszt keresett. Patik kinyúj­ totta felé a kezét, hogy megtartsa, de ahogy a fiú hozzáért és meg­ érezte a durva tenyér nedvességét, visszahúzta a kezét, kiegyenese­ dett és színtelen hangon kijelentette: — Késő már, hogy ember legyen az apám. Eddig egyikük sem említette, még futólag sem a köteléket, amely összekötötte őket, elég volt a tudat, hogy a másik tudja, és ez a né­ ma cinkosság megerősítette a kapcsolatukat. Patik szavai nemcsak, hogy elárulták ezt a hallgatólagos és bölcs megállapodást, de az adott körülmények között és a mögöttük rejlő hátsó gondolatok miatt Máni számára erőszakosnak és elfogadhatatlannak tűntek. Miután sikerült visszanyernie nyugalmát, határozott hangon így szólt: — Az idők hajnala óta meg van írva, hogy általad jutok ebbe a test­ be. De nem lehetsz akadály az utamban. A közösség vénjei összeültek a tanácsteremben közvetlenül a Szent Ház mellett. Szitaj elnökölt, mellette Gara az unokaöccse, egy edeszi, egy faráti és egy kacskári „testvérrel". Összesen öt bíró ült a tömör asztal mentén és velük szemben állt a vádlott, közömbös arccal. Szitaj szólalt meg elsőként. — Nem azért gyűltünk össze, hogy megbüntessünk téged Máni, ha­ nem hogy rávegyünk bánd meg bűneidet. Húsz éve viseled a tiszta­ ság és alázat fehér ruháját, most pedig ismét magadra öltötted a gőg színeit. Úgy éltél köztünk, mint egy engedelmes bárány, mint egy félénk és odaadó menyasszony, tisztán őrizted meg a tested, szájad csak tiszta ételeket érintett, milyen őrültség folytán akarod elveszí­ teni ezt a kegyelmet? 70

Máni egyetlen pontra szegezte a tekintetét a bírák feje fölött a falon. — Az ételek, legyenek bár tiszták vagy tisztátalanok, ürülékké vál­ nak, szerintetek van tiszta és tisztátalan ürülék? — Azért jöttünk, hogy jóindulattal legyünk irántad. Miért vagy ilyen lenéző már az első pillanattól kezdve? — Nincs bennem harag, de ti azzal büszkélkedtek, hogy tisztaságban éltek, én pedig azt mondom erre, hogy az a tisztaság, amit ti hirdet­ tek, az semmi. Azt mondjátok, hogy a közösség földjén termett gyü­ mölcs „férfi" és tiszta, így van? Akkor miért adjátok el a közösségen kívül, a hitetlen lakóknak, akik tisztátalan szájukkal érintik azt? — Mit akarsz ezzel mondani? — Azt, hogy babonaság tiszta vagy tisztátalan ételről beszélni; osto­ baság tiszta vagy tisztátalan emberekről beszélni, mert mindenhol ott van és mindannyiunkhoz eljut a Fény és a Sötétség. — Azért vetted le a fehér ruhát, mert tiltakozni akarsz ellenünk, akik a tisztaságot hirdetjük? — Nem. Azért öltöztem így, mert elmegyek. Tett egy lépést az ajtó felé, de Szitaj visszahívta. — Még csak most tártad elénk a gondolataidat, még nem beszéltünk erről sem veled, sem egymás között, és máris hátat fordítasz nekünk. Való igaz, hogy Máni erőszakosabbnak mutatkozott ebben a vi­ tában. Később megbocsátja majd Szitajnak, hogy elragadta az any­ jától, hogy húsz éven keresztül fogva tartotta és terrorizálta. Később harag nélkül tud majd visszagondolni a szekta mesterére, és a köl­ csönös vonzalomra, ami köztük kialakult. Most azonban szakítania kellett, ki kellett innen szabadulnia, el kellett mennie. — Nem azért megyek el, mert nem értek egyet veletek, hanem azért, mert üzenetem van a világ számára. — Milyen üzenet? — Nem itt kell elmondanom. Meghalljátok majd a kiáltásomat, amikor a világ visszatükrözi felétek. 71

— Elvesztetted az eszedet. Azért gyűltünk össze, hogy meghallgas­ sunk téged, te pedig magyarázat nélkül akarsz elmenni? Ha egy pa­ raszt új magot talál, először egy kis földdarabon próbálja ki, és ha kihajt, csak akkor veti el a mezőn. Mondd el nekünk az üzenetedet, mi pedig elmondjuk majd, hogy mit gondolunk róla és segítünk el­ dönteni, hogy mi benne az igaz és a hamis. — Ami igaz, az igaz, ami hamis, az hamis, a ti vagy az én vélemé­ nyem ezen nem változtat semmit. Szitaj hangja határozottabb lett, de nem ellenséges. — Nem csak véleményekről van szó, öten vagyunk itt, hűen az írá­ sokhoz és a hagyományokhoz, láttuk ahogy felnőttél köztünk, mi tanítottunk neked mindent, amit tudsz, nem lehetsz annyira gőgös, hogy azt gondold, a te véleményed fontosabb, mint a miénk! — Te magad tanítottad nekem Szitaj, hogy az igazságban nincs többség. A világ minden táján emberek millió táplálják abszurd babonáikat, az a tény, hogy sokan vannak, értékessé teszi talán a hiedelmeiket? — De a testvérek, akik itt vannak előtted, nem egy alaktalan tömeg, ők az emberek között a legbölcsebbek és legtanultabbak! — Az univerzum törvényeit nem a bölcsek gyülekezete határozza meg. Azok léteznek, a ti véleményetek semmit nem változtathat rajtuk. — Nagyon magabiztosnak látszol. — Csak az üzenetben vagyok biztos, amelyet kinyilvánítottak nekem. — Ehhez tudni kellene, hogy Istentől vagy az ördögtől jött-e az üze­ net. Miért téged választott az Ég, talán kérted tőle? Te vagy köztünk a legszentebb, a legájtatosabb, a legerényesebb? — Nem kutatom a szándékait. Lehet, hogy én vagyok a kedvence. Szitaj lassan elvesztette a türelmét, de igyekezett uralkodni magán. — Tételezzük fel, hogy a Legfelsőbb Úr tényleg kiválasztott téged Máni. Ezzel a pálmaligetet is kiválasztotta, nem gondolod? Ha szent vagy és áldott, az a fa is áldott, amely téged termett. 72

— A születésemkor mi lett a vízzel, amelyben kilenc hónapig éltem. Szemétre dobták. Ez a pálmaliget az a víz, amelyben a gyermekko­ rom és a kamaszkorom töltöttem. Ez már túl sok volt. Szitaj elképedve akarta megismételni a fiú szavait, de Gara, az unokaöccse már felugrott a helyéről és azt kiál­ tozta: „Eretnek!" Egy pillanattal később kinyílt az ajtó és a Fehér ru­ hások csapata ordítva rontott be a terembe, rávetette magát Mánira, sárral mocskolta be, és megpróbálták letépni róla a színes ruháit. Szitaj azonban közbelépett: — Aki három lépésnél közelebb kerül hozzá, azt azonnal kiátkozzuk! Az ütések azonnal megszűntek. De ahogy Máni a földön feküdt és felemelte a fejét, egy sárgolyó találta el a homlokát és szétfolyt az ar­ cán. Ismét visszaesett. Patiknak nagy nehezen sikerült felállítania és kivinnie a tömegből. Máni a könnyek között ismét mosolyogni kezdett. Miért lepődött meg, amiért így bántak vele? Azt hitte, hogy a vállukra emelik, ami­ ért lábbal tiporta a törvényeiket? Valójában szánalmas volt. Elég egy pofon, egy sárgolyó és máris elvesztette a határozottságát és úgy sírt, mint egy kisgyermek az apja karjában. Lassan letörölte az arcát a ruhája ujjával, felállt, felemelte a falá­ da tetejét, ahol a dolgait tartotta, kivette az írókészletét és az ecsete­ it, beletekerte egy kendőbe és a derekára kötötte. Aztán felállt. Hosszú percekig maradt így, képtelen volt elindul­ ni. Mintha egy utolsó megerősítésre várt volna a belső hangtól: „Igen Máni, Babilónia fia, egyedül vagy, mindentől megfosztat­ tál, a tieid kivetettek magukból, és most elindulsz, hogy meghódítsd a világot. Erről ismerszik meg az igazi kezdet."

MÁSODIK RÉSZ A Tigristől az Indusig

A reménységem eljutott Napkeletre, és az emberlakta világ minden tájára. Máni

A

240. év áprilisában hagyta el Máni örökre a Fehér ruhások pál­ maligetét. Egy fejezet lezárult az életében: eddig rejtőzködve és letelepedve élt, mostantól az utak vándora lesz. Az első megállója Kteszifon volt. A Tigris völgyében fekvő nagy­ város Máni születésekor a pártus királyok rezidenciájaként szolgált, de miután a birodalmuk eltűnt, mert a perzsa Szasszanidák elűzték őket a hatalomról, az új uralkodók is a városban telepedtek le, így az megőrizte gazdagságát és nagyságát. Kteszifon ma már nem létezik. Pedig az ókori világ egyik nagy metropolisza volt, a manicheizmus bölcsője és a keleti keresztény­ ség egyik bástyája. Nem messze attól a helytől, ahol öt évszázaddal később az arabok megalapították Bagdad városát, még mai is meg­ csodálhatjuk annak a palotának a nyomait, ahol Máni leglátványo­ sabb sikereit aratta. De a pálmaligetből való távozásának másnapján erre még gon­ dolni sem mert. A hódító szellem már benne lakozott a fiúban, de külseje még egy furcsa öltözetű kóbor barátra emlékeztetett. Gyalog indult el, fejére kendőt tett. Akár négy-öt nap alatt eljutha­ tott volna a városba, de a megáradt Tigris áttörte a gátakat, elöntöt­ te az utakat és Máni útját állta. Csak a tizedik napon érte el a vá­ rost napnyugtakor, és azonnal belekerült a nagyváros forgatagába. Kteszifon leggazdagabb lakóinak számtalan nyája, állata és igavonó­ ja volt, melyeket a rabszolga pásztorok minden reggel kivittek a vá­ roson kívül, a Nasszír vagy a Mahozé legelőire, aztán este tértek vis­ sza, beáramoltak a város kapuin pásztorbotjaikkal és elárasztották a várost mindenféle szagokkal. A többi utazóval együtt Babilónia fiának is be kellett állnia a kí­ gyózó sorba, a lökdösődés felverte portól köhécselve, máris kábultan 77

a város zajától, amelynek utcái a déli hőség után estefelé kezdtek megtelni emberekkel. A sziesztától még kissé álmos kereskedősegé­ dek, hordárok, kikiáltók, katonák és tevehajcsárok lassanként ismét nekiláttak az üzletnek, csatlakoztak a folyóparton fokozatosan nö­ vekvő tömeghez, akik a vándorkereskedők bárkáit próbálták megkö­ zelíteni, hogy olcsón gyékényt, ruhaneműt vagy apróságokat vehes­ senek. A pénzérmek csilingelve pottyantak egyik tenyérből a másik­ ba. Ez volt Kteszifon. Nem a friss levegő miatt vonultak az emberek az utcára, hanem azért, hogy kint parádézhassanak, megmutassák hájas gyermekeiket és szolgáikat, telt, húsos asszonyaikat, nyaklánc­ okkal, karjaikon könyékig karkötőkkel borítva. A városban az volt a szokás, hogy mindent magukra vettek, amijük csak volt, hogy meg­ mutassák kik ők, vagy kinek szeretnének látszani. Ha pedig a temp­ lom sarkánál kuporgó koldusnak odavetettek egy-egy ékszert, az is csak azért történt, hogy a tömeg lássa és ámuldozzon rajta. Amikor az este még jobban leszállt és a kavalkád véget ért, min­ denki visszahúzódott a házakba enni és inni, de a kocsmákba csak az utazók és néhány csavargó tért be. A magát valamire is tartó vá­ roslakó csak otthon részegedhetett le, szerettei vagy barátai körében heverészve. Ennek is meg kellett adni a módját, meg kellett mutat­ ni, hogy van elég pénzük a lerészegedéshez. Hasas tömlőkből szol­ gálták fel a bort a barátoknak, a szomszédoknak, az ügyfeleknek, és addig ittak, amíg érzékeik teljesen el nem tompultak. Hiszen a kirá­ lyok királya is így viselkedett. Az előkóstolóin és pohárnokain kí­ vül tartott egy írnokot is, akinek az volt a dolga, hogy feljegyezze mindazt, amit az uralkodó részegen összehordott, hogy amikor másnap magához tért, emlékeztesse rájuk és eltörölhesse őket. Ha a jótékony bor hatására előző este négy évre eltörölte az adót, azt más­ nap vissza kellett állítani, vagy ha a keserű bor hatására megfosztot­ ta a mágusok vezetőjét a tisztségétől, mert nem akart táncolni, más­ nap vissza kellett helyeznie. 78

Kteszifon. Törvényileg elrendelt részegeskedés, fontoskodó nagy­ ság. Kteszifon, Babilónia örököse és Róma vetélytársa: ennek a vá­ rosnak a falai között tölti Máni a mai éjszakát.

De először is, hogy valami kötődést érezhessen a város iránt, meg kellett találnia a barátját. Máni megkérdezett egy arra járót, aki nem sietett annyira, mint a többiek. Véletlenül nem ismer-e egy Malkó nevű tíroszi kereskedőt? Malkó — ismételte meg a férfi erősen hu­ nyorítva. Van itt vagy tíz-tizenkét férfi is, aki ezt a nevet viseli. Azt mondod, hogy görög a felesége... így jutott el Máni Nabu templomának környékére, nem messze a Domborművek terétől, egy pálmafa sétány mögött fekvő frissen meszelt kétemeletes házig. A kapus bevezette a látogatót a ház urá­ hoz, aki a sétányon közeledve tárt karokkal fogadta. — Ez még nem az a palota, amiről álmodoztam, de azért építettem magamnak egy ilyen viskót — mondta szerényen a jóléttől látható­ an meghízott Malkó. Klóé is kifutott a házból, látszott, hogy nem hisz a szemének, ő viszont keveset változott. A pirospozsgás gyermektől eltekintve, akit a karjaiban tartott, és az ottani szokás szerint a csípőjére ültetett, ugyanaz a lázadó, vidám lány volt, akire Máni a legnagyobb szere­ tettel emlékezett, még szőke haja is ugyanolyan borzasán állt. A gyors tekintetben, amelyet egymással váltottak őszinte öröm lako­ zott és némi sajnálat is. De semmiképpen sem titkolózás. — Micsoda ruha — mondta Kloé. — Igen, otthagytam a Fehér ruhásokat. — Örökre? — Még azon is túl. Tett egy lépést a nő felé, és meghatottan simogatta meg a gyermek arcát, egy kétéves kislányét, aki hagyta, hogy az ismeretlen látoga79

tó megérintse, sőt rá is mosolygott, mielőtt ismét félénken beleka­ paszkodott az anyja ruhájába. — Isten hozott nálunk — mondta Malkó, az én házam a te házad is. — Ha valaha is lenne házam, ez lenne az. De csak átutazóban vagyok. — Hová mégy? — Még nem tudom. Addig is megalhatok nálatok ma este? — Ma este, holnap este, és amíg élek, minden nap. — Ha holnap is maradok, azt majd holnap kérdezem meg. Malkó tiltakozni akart, de meghallott barátja hangjában egy távoli, idegen felhangot, mintha egy alvajáró beszélt volna. Nem volt értel­ me erősködni, inkább témát váltott. — Holnap elviszlek a raktáramba és a műhelyembe, aztán megnéz­ zük a palotát, és az új versenypályát... De a barátja közbevágott és bocsánatkérően megfogta a kezét. — Nem, Malkó, csak úgy szabadon szeretnék kóborolni a városban. Itt az ideje, hogy lássam, milyen is valójában a világ. Másnap, amikor Malkó hazafelé tartott ebédelni és pihenni, szokás szerint lerövidítette az útját és egy szabadon burjánzó kerten vágott keresztül. Ekkor megpillantotta Mánit egy kövön ülve egy kis cso­ port közepén. Közelebb érve látta, hogy a barátja térdén egy nyitott könyv hever, abba rajzolt valamit, miközben az őt körülvevő embe­ rekkel beszélget. A tíroszi éppen leszállni készült, amikor felismert néhányat a festő körül összegyűlt emberek közül. Ettől aztán meg­ gondolta magát, újra elindult és igyekezett elfordítani a fejét. Otthon szó nélkül ült le az asztalhoz. — Nem várod meg Mánit? — kérdezte Klóé szemrehányóan. — Majd eszik, ha megjön. Éhes vagyok. Amikor sértődött arcot vágott, Malkó még kövérebbnek látszott, mint egyébként, korszakaik pedig felborzolódott. — Megint problémáid vannak a karavánokkal? — kérdezte az asszony. 80

De a férje hallgatott, nyelte a kenyeret, és mereven bámulta a kezét. Klóé nem erősködött tovább, inkább a saját dolgával törődött. Miután végzett a gyümölcsökkel is, a férfi nem heveredett le a sziesztához, hanem leült egy párnára, és idegesen morzsolgatott egy ámbrafüzért. Máni egy órával később érkezett meg. Malkó fel sem emelte a tekintetét. — Ahogy átmentem a parkon, láttalak... Éppen beszélgettél néhány emberrel... Ismered őket? — Nem. Egy virágfüzért próbáltam lerajzolni vörös tintával, amikor odajöttek hozzám és beszélgetni kezdtünk. — Úgy, hogy nem is ismered őket? — Ebben a városban rajtatok kívül nem ismerek senkit. — Elmondom neked kik azok az emberek: csavargók, semmirekel­ lők, bolondok és részegesek, akiknek semmi más dolga nincs, mint egész nap a városban őgyelegni. Nem mondasz semmit? Nem zavar, hogy a város legalantasabb csavargóinak társaságában voltál? Máni hallgatott. De Malkó megérzett valami naiv kedvességet en­ nek a nagy, huszonnégy éves gyereknek a hallgatásában és nem foly­ tatta. A karját leengedte, a szemét lehunyta, és elment sziesztázni, amelyet hiábavalóan halasztott el. A következő napokban a tíroszi kerülte a kertet. Inkább egy nagy kerülővel ment haza, csak ne kelljen látnia, milyen hitvány társaság­ ban van Máni. Aztán egy héttel később, kíváncsiságból, fáradtság­ ból vagy egyszerűen figyelmetlenségből megint arrafelé járt. Most viszont egészen más kép tárult a szeme elé. Mintegy tizenöt ember vette körül a festőt, de köztük csupán egy-kettő az előző szájtátiak közül, és rajtuk kívül mindenféle más ember is, köztük a tíroszi egyik szomszédja, aki ugyanolyan gazdag és tisztelt ember volt a vá­ rosban, mint Malkó. Máni szokás szerint a bal lábán ült, előtte egy nyitott könyvvel, de nem festett, hanem ecsetjét a füle mögé tette. 81

A barátja is közelebb jött, hogy meghallgassa, de elrejtőzött egy fia­ tal ciprusfa mögött. Máni folytatta a beszédet, és úgy tűnt, hogy nem vette észre barátja jelenlétét: — ...a kezdetek kezdetén két világ létezett egymástól szétválasztva: a Fény és a Sötétség birodalma. A Fény kertjében lakozott minden kí­ vánatos dolog, a sötétség kertjében lakozott a vágy, a hatalmas, pa­ rancsoló és követelőző vágy. A két világ hirtelen egymásnak ütkö­ zött, olyan erővel és olyan ijesztően, amilyet az univerzum még nem látott. A Fény részecskéi ekkor ezerféle módon összekeveredtek a Sötétség részecskéivel, és ezzel mindenféle teremtmények szület­ tek, létrejöttek az égitestek, a víz, a természet és az ember... Egy pillanatra megállt, mintha az ihletre várna. Majd újra elkezdte. — Minden élőben és élettelenben együtt él összekeveredve a Fény és a Sötétség. Ha beleharapunk egy datolyába, a húsa táplálja a testete­ ket, édes íze, illata és színe pedig táplálja a lelketeket. A bennetek la­ kó Fény szépséggel és tudással táplálkozik, tápláljátok hát minden nap, ne csak a testetekről gondoskodjatok. Az érzékeitek arra van­ nak, hogy befogadjátok a szépséget, hogy megérintsétek, belélegezzé­ tek, megízleljétek, meghalljátok és csodáljátok. Igen testvéreim, az öt érzéketek bocsátja ki a Fényt. Tápláljátok illatokkal, zenével, színek­ kel. Kerüljétek a rothadást, a mocskot és az artikulátlan hangokat. Miközben hallgatósága a folytatásra várt, Máni felállt, rátámasz­ kodott a botjára, amelyet mindig a kezében tartott, az emberek pe­ dig tiszteletteljesen félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki, de to­ vábbra is egy ijedt kamaszra emlékeztető arcát figyelték. Aztán pe­ dig mintha elszakíthatatlan szálak kötődnének hozzá, elindultak utána némán, megbabonázva. Bár Malkó valamelyest megnyugodott, amikor látta, hogy milyen társasága van a barátjának, de a félelme azért nem oszlott el. Teg­ nap még attól félt, hogy valamelyik őr összetéveszti Mánit egy sem82

mirekellővel, ma viszont sokkal komolyabb oka volt félteni. Nem gyűlhet össze nap mint nap Kteszifon utcáin több tucat, vagy akár több száz ember, ha nem összeesküvés rejtőzik mögötte. Igaz, hogy amit a barátja szájából hallott, egyáltalán nem hasonlított lázító be­ szédre, de Malkó bizalmatlan volt. Elég jól ismerte Mánit ahhoz, hogy tudja, a tanítás még csak most kezdődött el, és nem szorítko­ zik majd mindig a világ kezdetéről szóló álmodozásokra. Egy nap, ami nem lehet már messze, a barátja bizonyára kiejti azt a szót, amely jóvátehetetlen hibát okoz majd. Ahogy a tíroszi ezen rágó­ dott, egyre nyilvánvalóbbnak tűnt számára a veszély, egyre köze­ libbnek. Már látta magát, ahogy egy cella mélyére vetik cinkosság miatt, az üzlete romokban, minden ambíciója semmibe vész, fele­ sége koldulásra kényszerül... — Beszélnem kell veled Máni — mondta hirtelen. A hangneme nem volt ellenséges, csak ünnepélyes és őszinte. Babi­ lónia fia mosolyogni kezdett. — Ne vágj ilyen szigorú képet, mert ez a tekintet nem illik a piros­ pozsgás arcodhoz. Mondd, mi van a szíveden... — Együtt töltöttük a gyermekkorunkat a pálmaligetben, a világtól le­ zárva, örömben és bánatban. Te, sokkal inkább mint én a könyvek­ nek éltél, nincs senki, aki nálad jobban ismerné az orvostudományt vagy a teológiát. Csodálom a tudásodat, a tehetségedet, a lelkesedé­ sedet, az olyan emberek, mint te nyomot hagynak a világban és az emberek szívében. De van számos dolog, amelyet nem tudsz, és amit a legostobább ember is jobban megért, mint te. Ezzel egyetértesz? Máni bólintott, a barátja pedig még jobban belelendült. — Először is elfelejted, hogy Kteszifonban és a birodalomban a szasszanida Ardasir uralkodik, a királyok királya. Szeretném, ha megtanulnád az ő és a dinasztiája nevét. Új birodalmat alapított, amikor legyőzte a pártus királyságot és megölte Artabant, a pártu­ sok utolsó királyát. Még egyszer elmondom, ha netán nem értetted 83

volna meg: a Szasszanidák a pártus birodalom romjain építették fel ezt a királyságot, kiűzték őket Mezopotámiából, Médiából, Arábi­ ából és Indiából. Te pedig Máni, és ezt soha nem szabad elfelejte­ ned, pártus származású vagy, az uralkodó szemében először is pár­ tus herceg vagy. Nem csak apád nemesi származású a Haszkaniya családból, de azt mondják anyád is a Kamszaragan családból szár­ mazik, amely még nemesebb és ősibb volt, mint az apád családja a pártusok uralma idején. — Én sokáig nem ismertem a családomat, amikor pedig megismer­ tem, elfelejtkeztem róla. Tudod jól, hogy az én szememben nem lé­ teznek kasztok vagy a családok. — Tudom Máni és tisztellek is ezért, de a világ nem így látja a dol­ gokat. Egy rosszindulatú ember még ma jelentheti a királynak, hogy egy Máni nevű pártus herceg összejöveteleket szervez a város utcá­ in. Ez pedig véget vethet a kalandodnak. — Miért foglalkozna velem? Hiszen én nem beszélek az állam dol­ gairól, csak az égről, és nem szítok felkelést. — Nem most mondtad, hogy nem hiszel a származásban vagy a kasztokban? Elég, hogy ezt nyilvánosan kimondd, és mindjárt fel­ ségsértéssel vádolnak majd, mert a mi királyunk büszke a szárma­ zására és a kasztjára. Gondolod, hogy ha csak az Égről beszélsz, az elég, hogy ártatlannak tartsanak? Lehet, hogy nem vetted észre, de a világ megváltozott. A pártusok uralma idején minden hiedelmet eltűrtek. Vannak keresztény szomszédjaim, akik nyíltan gyakorol­ ták a vallásukat. A zsidók vezetőjének bejárása volt a palotába, és azt sem tudtuk, hogy a herceg milyen vallású. De Ardasir egészen más. Mágusok veszik körül, akik a tűz kultuszát hirdetik a teljes bi­ rodalomban. A Tigris partján, egy eldugott pálmaligetben azt a val­ lást gyakoroljuk, amit szeretnénk. De itt a városban, hallgatnunk és rejtőzködnünk kell, és ha Jézust, Balt, Nabut vagy Mózest akar­ juk dicsőíteni, csak a falak rejtekében tehetjük meg. 84

— Nem ijesztenek meg a szavaid Malkó. Ha letartóztatnak, legalább alkalmam lesz elvinni az üzenetemet a birodalom fejének is. — Tudom, hogy ennyire naiv vagy. Valamelyik könyvedben bizo­ nyára olvastál egy régi mesét egy bűnös emberről, aki megjelent a király előtt, és azt képzeled, hogy te is szemtől szembe beszélhetsz majd az uralkodóval és megtérítheted. Ébredj fel Máni, felejtsd el a kamaszkori álmaidat! Nem a királyok elé vezetnek majd, te szeren­ csétlen, hanem bedobnak egy sötét gödörbe, ahol csak a patkányok­ kal és a férgekkel beszélgethetsz. — Ebben tévedsz. Tudom, hogy egy napon királyokkal beszélgetek majd... Malkó nézte a barátját, és próbálta kideríteni, hogy mitől ennyi­ re magabiztos. Ekkor lépett be Klóé habozva, mert nem tudta, hogy a hír örömet vagy zavart kelt majd. — Patik van itt — mondta. Máni felállt és tett egy lépést az ajtó felé, a házigazda viszont habo­ zott és nehéz szívvel, aggodalmasan állt fel, de amikor Patik belé­ pett a szobába a Fehér ruhások öltözékében, kitárt karral fogadta. Az idős „testvér" csak futólag ölelte meg, és minden figyelmét a fi­ ának szentelte. De nem lépett oda hozzá, hanem messziről figyelte, mint egy múló tüneményt, vagy egy veszélyt rejtő jelenséget. — Azt hittem, hogy soha többé nem látlak viszont. Amikor elmen­ tél, sírtam és böjtölni akartam egészen a halálig. Szitaj is sírt, mint­ ha a saját fiát veszítette volna el. Aztán néhány testvér elmesélte, hogy látták, ahogyan átjöttél a Seleucia-hídon. Gondoltam, hogy Maikónál talállak, senki mást nem ismersz itt a városban. Eljöttem hát utánad. A többi testvér is el akart kísérni. A távozásod megráz­ ta és elszomorította őket. Ha vissza tudnálak vinni a pálmaligetbe, az egész közösség ujjongana. Senki, érted, senki nem tenne neked szemrehányást, beszélhetnél, elmondhatnád a gondolataidat... Apja szavaira megkeményedtek Máni arcvonásai. 85

— Ha csak ezért jöttél, jobban tetted volna, ha a Fehér ruhásokkal maradsz. Egyszer s mindenkorra vedd tudomásul, hogy nem me­ gyek vissza a pálmaligetbe, nem tartozom többé a vallásotokhoz. — Máni, és én, én eszedbe jutottam egyszer is? Elhagytam a vilá­ got, annak örömeit, elhagytam a feleségemet, hogy ebben a közös­ ségben éljek, azt hittem testvériséget és tisztaságot találok, most pedig a saját fiam azt mondja, hogy hiábavaló volt minden áldo­ zatom. Ha rád hallgatok, meg kell tagadnom mindent, aminek szenteltem az életemet, ha pedig a közösséggel maradok, elvesztem az egyetlen embert, akihez kötődöm. Csak te vagy nekem ezen a világon. — Akkor maradj velem. Hallgasd a szavaimat. Ha ezeket akarod hal­ lani, követhetsz az utamon, ahogyan eddig Szitajt követted. Ha nem, visszatérhetsz a pálmaligetbe. Máni úgy beszélt az apjával, mint egy idegennel. Vagy mint egy vetélytárssal. Patik érzelmi kitöréseit erőszakosnak érezte, a családi kötelékekre való célzást pedig nem helyénvalónak. Malkó és Klóé szótlanul hallgatták a jelenetet, zavarban, hogy szemtanúi lettek két sors összeütközésének. Az apa alávetette fiát és családját egy vallási eltévelyedésnek. Most eljött a visszavágás ideje: Patik hirtelen térdre borult, mintha isteni parancsra tenné. — Veled maradok Máni, hallgatom a szavaidat és arra törekszem, hogy eljussanak a szívemig. Tedd rám a kezed, és én leszek az el­ ső tanítványod. Máni nem válaszolt. Lehunyt szemekkel keresgélt az emlékeiben egy jelet, egy nyomot, amely előre jelezte volna ezt a furcsa jelene­ tet. Soha nem képzelte volna, hogy így zajlanak majd a dolgok. Aztán lassan kinyitotta a szemét, rátette a jobb keze tenyerét ap­ ja fejére. Ezzel mintegy megismételte és el is törölte Szitaj mozdula­ tát, amivel annak idején Patikot Nabu templomának kertjében a be­ folyása alá vonta. 86

Malkó az elkövetkező napokban morgolódott, téblábolt, károm­ kodott, és nem volt képes semmiféle hasznos munkára. Máni to­ vábbra is zavarta, ugyanakkor még soha nem volt ennyire megfog­ hatatlan és zavarba ejtő. Néha úgy viselkedett, mint egy mester a ta­ nítványai körében, aztán ismét gyermekként. Malkó néha csodálta, szinte tisztelte is, egy pillanattal később pedig meg akarta védeni, mint a kisöccsét. A tíroszit nagyon megrázták az előző napi események: furcsa gyülekezet született a házában az apa és fia között kialakult szokat­ lan viszony miatt. Milyen szerepet játszik majd itt ő, a tíroszi Malkó, a kereskedő, a kilépett szektatag, aki elmenekült az egyház és a közösség kebléből? A barátjával való kapcsolatát illetően is volt egy félreértés, amely­ nek jelentőségét és kihatását eddig nem mérte fel. Mindketten meg­ könnyebbülten hagyták ott a Fehér ruhások pálmaligetét, de az in­ dokaik teljesen különbözőek voltak. Malkó mindig tudta bizonyos­ sággal, hogy mit akar az élettől: vagyont, egy asszony szerelmét, vi­ rágzó otthont és egy saját palotát... De Máni? Miről álmodozott, amikor otthagyta a szektát? Egy új vallásról? Bizonyára benne volt a vágy, hogy prédikálhasson, egyre gyakrabban célozgatott egy men­ nyei hangra... De akkor hogyan magyarázza Malkó, hogy Patik ér­ kezésének napján Máni megmagyarázhatatlan hangon kijelentette: „Néha azon gondolkodom, hogy vajon nem a Sötétség fejedelme ihleti-e a vallásokat, hogy eltorzítsák Isten képét!" Talán így beszél egy vallásos ember? II Most, hogy elhagyták a pálmaligetet, apa és fia végre beszélhettek Mariamról. Korábban soha nem említették és Máninak nem is si­ került kimondania a nevét. Egyszerűen azt kérdezte: 87

— Tudod, hogy mi lett vele? Egymás mellett haladtak Kteszifon egyik csendes sétányán és mind­ ketten álmodoztak. Hajnal volt, a nap még nem eresztette rá éles su­ garait a városra, amely csak lassan ébredezett a tengeri fuvallatban. Patik nem habozott. Mintha egyértelművé vált volna, hogy az ár­ nyék, amely negyed évszázada lebegett köztük, végre csatlakozik ket­ tejük kései kapcsolatához. — Néhány évvel ezelőtt jártam Mardinuban. A régi házunk kertjé­ ben megmutatták a sírját. Szeretnék néhány dolgot megmagyarázni Máni... De a fiú megmerevedett, olyan hirtelen, hogy a botja beleszúródott a földbe. A felemelt tenyere Patik arca közelében ahhoz a moz­ dulathoz hasonlított, amelyet korábban az apa használt, amikor el akarta hallgattatni a feleségét. Patik engedelmeskedett. Házon kívül mindig tudott engedelmes­ kedni. Amikor pedig Máni nagy léptekkel újra elindult, követte. Csendben, két lépésnyire lemaradva. A téma örökre lezárva maradt. De csak maga a téma, a seb soha­ sem hegedt be, néha egy-egy ügyetlen szó felszakította. Patik és Máni között a legfurcsább kapcsolat alakult ki, amely vala­ ha is létezett apa és fia között. Az évek során barátság szövődött kö­ zöttük, valódi, mély barátság, amelynek semmi köze nem volt a vér­ ségi kötelékhez. Éppen ellenkezőleg, a rokonság ellenére alakult ki, mintegy annak tagadásaként. Patik egészen a haláláig Máni közeli tanítványa maradt, leghívebb útitársa, leglelkesebb hallgatósága. A lelkesedést azonban az első időkben megelőzte az óvatosság. Amikor Malkó áthaladt a kerten, ahol barátja festeni szokott és ta­ nításait hirdette, Patik mindig egy kivágott fa törzsén üldögélt há­ tul, tekintetét a szónok felé fordítva, hogy minden szavát hallja, de mintha gyötrődött volna. A tíroszi néha leült mellé, egy futó moz88

dulattal és erődén mosollyal üdvözölte, de kerülte a szavakat, ne­ hogy megzavarja, ő maga is elkezdte hallgatni Mánit, de közben fi­ gyelte a hallgatóság reakcióit is és próbált ismerős arcokat felkutat­ ni a tömegben. Ha valaki kívülről látta őket, ő is aggodalmasnak tűnt, bár nem ugyanazért, mint Patik. A barátja érkezése óta érzett félelme teljesen megalapozottnak bi­ zonyult. Egy nap Máni a szokásosnál is nagyobb tömeg előtt szó­ nokolt, amikor Malkó lépések zajára figyelt fel, súlyos léptekre, amelyek megreccsentek a száraz füvön. Hátrafordulva szembe talál­ ta magát egy gzyrrel, a rendfenntartó erők egyik tisztjével, aki egy mozdulattal magához intette. — Ki ez az ember? — Egy fiatal pap Babilóniából. Máninak hívják. — Miről beszél? — Az imádságról és a böjtölésről. — Milyen vallást követ? Ezt Malkó is szerette volna tudni! De óvatosságból azt válaszolta: — A Názáretiét azt hiszem. A tiszt feljegyezte az információt az agyának egy titkos rekeszébe. — És te ki vagy, téged láttalak már itt a környéken. — Malkó a nevem, kereskedő vagyok, tíroszi. Csak erre jártam... A háta mögött zajló beszélgetéstől megzavarva Patik megfordult, felemelt kézzel, hogy csendre intse a hangoskodókat, de azonnal le­ engedte, amint meglátta az egyenruhás gzyrt. Az viszont intett ne­ ki, hogy jöjjön közelebb. — Ismered? — kérdezte a tiszt Mánira mutatva. — ő a fiam! — Mi a neved? — Patik. — Ez egy pártus név, ha nem tévedek. — Igen, pártus vagyok, Ekbatánból származom. 89

— Az hogy lehet, hogy te és a fiad ilyen jól beszélitek az arámi nyelvet? — Nagyon fiatalon jöttem Babilóniába, a fiam pedig itt született Mardinu faluban. — Melyik családhoz tartozol? — A Haszkaniya családhoz — mondta Patik évek óta elfojtott, de hir­ telen feltámadt büszkeséggel. — Bátor harcosok családja, akiknek a tetteiről könyvek mesélnek! — jegyezte meg a tiszt, csodálattal és tisztelettel. Az elragadtatás csak néhány pillanatig tartott, mert Patik azon­ nal lelohasztotta kevésbé barátságos hangon. — Én soha életemben nem harcoltam. A vallásom tiltja, hogy fegy­ vert viseljek. Bármi legyen is a kiváltó ok. — Tehát a te szemedben, ha a kardommal rendet teremtek, és meg­ küzdök a fejedelem ellenségeivel, nem vagyok több mint gyilkos vagy útonálló? Malkó elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen: — Patik herceg és a fia éveken keresztül visszahúzódva élt a pálma­ ligetben, életüket a szent könyvek olvasásának szentelték, nem sokat értenek abból, ami a világban történik. A tisztet meggyőzte Malkó magyarázata és kacsintása. De Patik még hozzátette: — Boldogan éltünk a pálmaligetben, amíg a fiam úgy nem döntött, hogy Kteszifonba jön. Követnem kellett. — Miért jött ide? — Új vallást hirdet a népnek. — Csak ezért! Mióta tiszteltek meg bennünket a jelenlétetekkel? Patik suttogott, mintha csak magának mondaná. — Ha rajtam múlna, máris visszafordulnék. Ha olyan szerencséje van valakinek, hogy távol tarthatja magát ettől a szennytől és rothadástól, a kocsmáktól... 90

— Régen sokkal jobb volt — tette hozzá a tiszt. — Bizonyára. — A pártusok idején minden jobb volt. Mérhetetlen naivitása ellenére, Patik rájött, hogy csapdát állítottak neki. De Malkó időben közbevágott: — Az Ég nyújtsa hosszúra a mi isteni uralkodónk Ardasir és szere­ tett fia, Sápur életét, aki társa az uralkodásban, és akik nélkül a vá­ ros nem lenne ilyen virágzó, ilyen rendezett, mint mióta védelmük alá vették. Bárcsak sokáig uralkodhatnának felettünk! A tiszt megdörzsölte az orrát és vastag bajuszát, mintha csak azt mondta volna: „Látom tíroszi, te ismered a szokásokat, de ez még nem ment meg téged!" De azért ő is hozzátette: — Uralkodjanak örökké! Tiszteletteljes csend követte a válaszát. Azután a tiszt tovább mé­ regette Patikot, újabb kérdést keresve, amivel csapdába csalhatná, de Máni hangja felerősödött, magához vonzva a tekinteteket és a figyelmet. — ...Isten, aki a tiszta Fény, nem ismerte a Sötétség birodalmát, ezért magához hívta az első embert és azt mondta neki: „Te, akiben együtt él a Fény és a Sötétség, te vagy az én legjobb szövetségesem. Igen, ember, te vagy a csapda, amelyet a Fény állított a Sötétségnek. Rád bízom a feladatot, hogy uralkodj a Teremtésen és őrizd meg." A tiszt közelebb lépett. Pocakos testét himbálva, rövid botjával a kezében, oldalán szablyájával készült átkelni a keskeny köves sétá­ nyon, amely elválasztotta Máni hallgatóságától. Közvetlenül elé lé­ pett, megállt és felhorkant. Az üzenetet a hallgatóság megértette, te­ kintetüket elfordították a szónokról és a gzyr felé fordultak, azután mindannyian felálltak és lassan hátrálni kezdtek, először óvatosan, majd egyre gyorsabban távolodva. A tiszt pedig leült, vidáman, sőt büszkén, amiért a tekintélye ré­ vén egyetlen emberként maradt ott. 91

Máni utolsó mondata még elhangzott: — Tanítani fogom a szépség vallását a világ minden nemzetének. Azután elhallgatott, de nem állt fel a helyéről, mintha magában foly­ tatta volna a megszakadt prédikációt. A tiszt figyelte, tekintetével fel­ mérte, azután a gondolataiba merült, mintha keresné a szavakat, ame­ lyekkel megszólíthatná ezt a különös férfit. Végül lemondott róla, hogy beszéljen vele, hagyta, hogy felálljon és sánta lépteivel elmenjen. Azután ott maradt a helyén, magába roskadva, és csak akkor tért magához, amikor Máni már messze járt. Ekkor felállt és Malkó után futott, akit a háza kapujában ért utol. — Mondd meg a pártusoknak, hogy többé nem akarom őket Kteszifon utcáin látni. Térjenek vissza a falujukba, és maradjanak is ott örökre! Hogy is hívják őket? — Patik és Máni. — Te pedig Malkó vagy, igaz? Itt laksz? Szép ház! Miközben a tiszt irigy és fenyegető tekintetét végigjáratta a házon, Malkó azon kapta magát, hogy úgy szemléli a saját házát, mintha most látná utoljára. Tántorogva lépett be a házba, és leheveredett az árnyas belső udva­ ron, ahol Klóé éppen vadszederszörpöt kevert. Egyetlen hajtásra ki­ itta, és azonnal kért egy másikat. Ha meg akarta őrizni a vagyonát és a családját, tudta, hogy mit kell tennie, tudta, hogy milyen hit­ vány kéréssel kell Mánihoz fordulnia. De hogyan is hagyhatnák el ilyen szavak az ajkait? Patikkal, aki közben hazaért, csak mozdula­ tokkal és elfojtott suttogásokkal beszélt. Máni csak egy órával ké­ sőbb csatlakozott hozzájuk, frissen, derűsen és energikusan. — Gondolkoztam, — mondta — el kell hagynom ezt a várost. Malkó hirtelen megkönnyebbülést érzett, amelyet igyekezett elfojta­ ni. Miközben Máni kissé affektált hangon folytatta, benne némi csipkelődéssel: 92

— Tanácsot kértem mennyei Társamtól, aki azt válaszolta nekem: „Kteszifon egy hatalmas kapu, ha nem bírod betörni, próbáld meg megszerezni a kulcsát". Még ma este indulok. Ha Patik kívánja, el­ kísérhet. Az apja válaszul felállt, kibontotta fehér ruhája övét és erősebbre húzta. Maikónak sikerült néhány udvarias szót kinyögnie. — Nem lenne okosabb, ha megvárnátok a hajnalt? Az elengedhetetlen udvariasságon túl, őszintén meg volt zava­ rodva. Zavarodottsága pedig nőttön nőtt. Szégyent érzett, amiért Máni távozását kívánta, sőt maga is kérte volna. Az átélt jelenet mi­ att keserűséget érzett, s ez a keserűség benne marad majd, egészen élete végéig. Hiszen nem felejtette el, amikor barátja elrejtette azt a néhány datolyamagot a pálmaliget étkezőjében. Meg volt róla győ­ ződve, hogy tíz vagy akár húsz év múlva is érezni fogja ugyanezt a szégyent és keserűséget, amiért elűzte Mánit a házából. Elűzte? Nem, nem űzte el, és Máni szemei sem néztek rá szemrehányóan, de a tíroszi soha nem bocsátja meg magának, hogy nem tudott nagylelkű lenni. Mit is tehetne? Tartsa vissza a fiút és az apját, vál­ lalja a kockázatát annak, hogy mindent elveszít, a házát, az üzletét, mindent, amit felépített, mióta Kteszifonba jött? így, lassanként, anélkül, hogy magának is bevallotta volna, meg­ született benne egy furcsa ötlet. Igyekezett megszabadulni tőle, de az mindig visszajött, egyre erősebben. Malkó sápadtan, magába roskadtan, szánalmasan nézte a ven­ dégeit, ahogy azok összeszedik szerény holmijaikat. Ekkor érkezett meg Kloé. Egyetlen pillantás alatt, egyelten magyarázó szó nélkül megértette, hogy mi történt: a vendégek elmennek, a férje pedig habozik. Gyengéd tekintetével átölelte őket, majd félrevonta Malkót. — Ha szeretnéd elkísérni őket egy darabig, menj csak! Ezek az em93

berek, koruk ellenére, olyanok mint a gyerekek, nem ismerik az utat, nélküled elvesznek. Mintha csak ezekre a bátorító szavakra várt volna, Malkó hirte­ len felugrott, energiával telve, és ismét vidáman. — Hát induljunk! Megkérem a szolgákat, hogy nyergeljék fel a lovakat! Kísérje el őket egy darabig — mondta a felesége. Évekkel később Malkó még mindig azon gondolkodott, hogyan is vághatott bele ilyen könnyedén ebbe a kalandba. Úgy tűnt, hogy Máni sem tudja, mi az utazása célja. Minden reggel útra kelt, de soha nem töltött el két éjszakát ugyanazon a gyéké­ nyen. Útitársai követték. Ganazak felé, Atropaténéban, Örményor­ szág felé, Média hegyein, Mezéna mocsarain, Kacskar felé, és a Tig­ ris mentén, ahol hajóra szálltak. — Most hová megyünk? Malkó nem várt igazán választ erre a kérdésre, ahogy a korábbi húsz kérdésére sem. Leroskadt Patik mellé a hajó hátsó részén, és fejét egy nedves kendőbe csavarta. A nap olyan közel járt, hogy szinte égette a halántékukat. Csak Máni állt. Anélkül, hogy megfordult volna, bejelentette, mintha csak a fedélzeti naplóból olvasná: — Ma éjszaka Karak-ban alszunk. Azután egy nagy hajó kivisz ben­ nünket az óceánra, egészen Indiáig. Malkó leszokott róla, hogy ellentmondjon. Lefeküdt, felkelt, járt és hallgatott. Engedelmesen lehunyt szemei mögött azonban folya­ matosan gondolkozott. Most ayar van, a tavasz utolsó hónapja, most kezdődik a monszun, ami elviszi a hajókat keletre, a tengeré­ szek ezt nagyon jól tudják, ahogy a kereskedők is, de Máninak hon­ nan vannak ilyen világi ismeretei? Malkó felkönyökölt, azt remélve, hogy így tisztábban láthat. A barátja talán tanulmányozta a szelek járását? Talán azért hozta magával erre a vándorútra, mert már a kezdetek kezdetén Karak-ba akart eljutni, pont akkor, amikor meg94

nyílnak az indiai utak? Vagy talán az „Ikertestvére" tud mindent, és ő vezeti? Az „Ikertestvére" lehet az? De hát akkor ki Máni és ki az „Ikertestvére"? Malkó végül egy türelmetlen mozdulattal hessegette el gondolatait és a mocsári szúnyogokat.

III Karak-ban, Mezopotámia élelmiszerellátó városában, a fölyódelta mentén elhelyezkedő viskókban készültek elő az utazásokra. Hajó­ tulajdonosok, matrózok, pénzváltók, becsületes kereskedők, csalók és kalandorok. Ettől a borgőzös nevetéstől és pajzán viccelődések­ től visszhangzó embertömegtől Máni és Patik távol maradt. Elővi­ gyázatosan meghúzódtak egy árnyas mellékutcában. Maikóra ma­ radt, hogy előkészítse az indulásukat, ő pedig máris elindult, hogy találjon egy honfitársat. Biztos volt benne, hogy akad itt több is, hiszen a tírosziak már évszázadok óta járták a kardamom kereske­ dők útvonalát. Az egyik legcsendesebb csoportban észrevett egy arcot, egy szakálltípust, egy hajviseletet, egy gyűrűt. A férfi közelébe férkőzött, melléült és kért egy árpasört. Drachmákról, dénárokról beszélget­ tek, aztán a tengerre, a sziklaszirtekre és a kalózokra terelődött a szó. Malkó megemlítette Kteszifont, dicsérte műhelyeit, jó hírét, üzleti sikereit, ügyfeleit, és megcsillogtatta beszélgető társa előtt egy közös virágzó üzlet lehetőségét. Egy órával később a két tíroszi megegyezett. — Mikor indulunk? — Az áru már a hajón van, az ivóvíz is, csak a jelre várunk. Múlt éj­ jel a hajóácsunk olyan fekete kecskékről álmodott, mint egy kitör­ ni készülő viharfelhő, és a tengerészek nem mertek útra kelni. Hol­ nap reggel feláldozok egy bikát a kikötői templomban. Ha az iste95

nek elfogadják az áldozatot, délután vitorlát bontunk, mielőtt meg­ gondolnák magukat. Elfojtott nevetéssel álltak fel az asztaltól, hiszen a félelem állan­ dó társa a tengerészeknek. Aztán Malkó elment, hogy szóljon a ba­ rátainak, mindent elrendezett. Mánit és Patikot addigra már népes hallgatóság vette körül, ahogy azt már megszokhattuk az összes városban, amerre jártak. Malkó vajon megszakítja az előadásukat, hogy beszámoljon nekik a sikeréről? Mire lenne jó, ismerte már a reakcióikat, álmos bárány­ szemekkel néznének rá, mintha előre meg lett volna írva, hogy eb­ ben a kocsmában találkozik egy tíroszi hajóssal, aki éppen Indiában készül, aki egy nappal elhalasztotta az útját, és örömmel felvette mindhármukat a hajójára. Nem, Malkó nem mondott semmit, hagyta, hogy a két pártus a mennyei dolgaikkal foglalatoskodjon, ő pedig sokkal gyakorlatiasabb kérdésekre koncentrált, mégpedig az ennivalóra. Mert bár honfitársa udvariasságból ráállt, hogy ingyen szállítja őket, azért a többi utashoz hasonlóan az élelemről már ma­ gunknak kellett gondoskodniuk. Képzeljük csak el mennyi élelemre volt szükség három ember táplálásához a hosszú úton! Malkó határozott léptekkel a kikötői bazár felé indult. Menet közben folyamatosan morgolódott, úgy törtek fel belőle akaratlanul a szavak, mint a légbuborékok a vízből. Amikor elindultak Kteszifonból, egy-két szolgálót magával akart hozni, ahogyan minden józan ember tette volna. Máni azonban hallani sem akart róla. — Ki fogja akkor felállítani a sátrainkat és elkészíteni az ételeinket? — Nem lesz sátrunk, és nem fogunk főzni. Amerre járunk, a jószí­ vű emberek majd menedéket és élelmet adnak nekünk. — Egyedül járunk majd az úton, mint a koldusok? Máni nevetni kezdett. — Ki lenne méltóbb a világ irányítására, mint egy koldus? 96

Ez volt aztán a bosszantó megjegyzés egy kereskedő számára! — Vannak napok Máni, amikor egy szót sem értek abból, amit mon­ dasz. Néha azt gondolom, hogy csak azért beszélsz így, hogy engem összezavarj. De Babilónia fia a legkomolyabb arccal válaszolt: — Azoknak, akik szeretnék vezetni a többieket, le kell mondaniuk a hatalomról és a gazdagságról, és nem lehet más vagyonuk, csak a ru­ ha, amit viselnek, semmi más, még a másnapi élelem sem. Csak így lehet megkülönböztetni az igazi bölcseket a hamis prófétáktól, akik hiedelmeket árulnak. — De ezek a bölcsek, hogy maradhatnak így életben? — A nép táplálja őket minden nap. — Mi lesz, ha a nép belefárad, hogy táplálja őket? — Ha az egész Földön nem lesz többé egyetlen ember sem, aki haj­ landó megosztani ételét a bölcsekkel, akkor a világ nem érdemli meg őket, így jobban teszik, ha elmennek. — Akkor meghalnak? — Ha a világ magára hagyja a bölcseket, a bölcsek elhagyják a vilá­ got. A világ egyedül marad majd, és szenvedni fog a magánytól. Malkó háromszor is megvakarta a fejét. — Tehát, ha jól értem, pénz és élelem nélkül indulunk el. — Igen, semmit nem viszünk magunkkal. Úgy indulunk el, mint a bölcsek. A tíroszi inkább úgy fogalmazott volna, hogy „mint a bolondok". De ha ily nagy köztük a véleménykülönbség, hogyan is érvelhetne? Elindultak hát, Máni, az apja és a barátja, és nem volt más fel­ szerelésük, mint a lovuk. Malkó azért a ruhája alá rejtve magához vette az erszényét. Az út során azonban egyszer sem kellett kinyit­ nia. Amint beléptek egy város kapuján, legyen az Holvan, Kangavár, Artakata vagy a legszegényebb falu, az emberek azonnal körül­ vették őket. Kezdetben az idegenek iránti kíváncsiság hajtotta őket, 97

de később, amikor Máni elkezdett prédikálni, egész kis tömeg gyűlt össze, hogy hallgassa. Ha pedig Máni nem ismerte a helyi nyelvet, valaki mindig ajánlkozott, hogy lefordítja a szavait, és a nap végén ugyanez az ember vagy egy másik, arra kérte a vándorokat, hogy tiszteljék meg és töltsék nála az éjszakát. Az étkezéseknél az emberek szinte összekaptak, hogy kinél költ­ sék el az étket, a nap során pedig, amíg Máni beszélt, az asszonyok folyamatosan hozták a gyümölcsöket és a frissítőket neki, a társai­ nak és a hallgatóságnak. Mielőtt megtörte a kenyeret, Máni mindig elmondott egy rövid imádságot: „Uram, ahhoz, hogy ez a kenyér elkészülhessen, meg kel­ lett bántani a földet, a növényeket és a többi teremtményt. De akik ezt tették, csak a Fényt akarták táplálni, aki az emberben lakozik, hogy életben maradhasson a te Igéd." Azután szétosztotta az élelmet, mintha ő lenne a ház ura, magá­ nak csak egy kis kenyeret és néhány gyümölcsöt tartott meg. Külö­ nösen a görögdinnyét szerette, és ha megkérdezték tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy egyetlen más ételben sem koncentrálódik annyi fény, mint a dinnyében: „Nézzétek meg a dinnyét, szemetek csodál­ ja színét, orrotokat megtölti finom illata, kezetek finom és sima fel­ színét érinti; innotok sem kell, hiszen benne van a víz, nem kell tá­ nyérra tennetek, hiszen ahogy érik, saját táljában kínálja fel magát. Kezdjétek kívülről, és úgy haladjatok a belseje felé és minden falat­ tal közelebb kerültök a Fény kertjeihez." Szerette a még meleg kenyeret, az uborkát és a datolyát, főleg az áttetszőket, amelyeken megcsillant a fény. Viszont határozott moz­ dulattal, udvariasan hárította el a húsételeket. Borokat és erjesztett italokat sem ivott, az étkezés elején úgy tett, mintha megáztatná aj­ kait ezekben a nedűkben, hogy a háziak nyugodtan ihassanak. De nem tűrte a részegséget, ha a társaságban valaki részeg volt, Máni azonnal felállt és elment a háziaktól függetlenül. 98

Mire ismét útra keltek, Máninak már sikerült megtérítenie né­ hány embert, akik vele akartak maradni. De így szólt hozzájuk: „Ne kövessetek, az idő még nem jött el. Várjatok rám, legyetek ti a város reménységei, terjesszétek, amit tőlem hallottatok, és mondjátok el mindenkinek, hogy újra eljövök majd." Néha a város urai ajándékokkal, új ruhákkal vagy aranypénzek­ kel halmozták el. Ezek értékesek lehettek Malkó szemében, de Máni egyetlen szempillantással intett neki, hogy ne nyúljon hozzájuk. Az­ tán így szólt az ajándékozókhoz: „Az ajándékotokat hálásan elfoga­ dom, őrizzétek meg a házaitokban és emlékeztessen rá bennetek minden nap, hogy itt jártam és még visszajövök." így aztán jóllakottan és tisztán érkeztek Karak-ba, de semmivel sem gazdagabban, mint amikor elindultak. De szegényebben sem, hi­ szen Maikónak egyszer sem kellett kinyitnia az erszényét. Szívesen elismerte volna, hogy az elővigyázatossága felesleges volt, ha nem lett volna ez a tengeri utazás India felé. Útközben könnyen találtak szállást és élelmet minden városban, ebben Máninak igaza volt, és Malkó aggodalmai megalapozatlannak bizonyultak. De a tengeren a dolgok egészen másképp alakulnak, mindenkinek saját magának kell gondoskodnia az élelemről, főleg India felé, ahol a tengerpart elég sivár és az emberek nem túl vendégszeretők. — Mennyi időre kell gondoskodni az ellátásról? — kérdezte Malkó a tíroszi hajóstól. — Ha a partok mentén hajózunk, az utazás hónapokig is eltarthat. Ha viszont hagyjuk, hogy a monszun vigyen bennünket, akkor az Indus völgyét akár három hét alatt is elérhetjük. Vagy legyen har­ minc nap, ha figyelembe vesszük az időjárási nehézségeket. Harminc napi nem romlandó élelem három embernek — szá­ molgatta Malkó. Aztán befordult a legközelebbi utcába és magához intett két teherhordót, akik egy szökőkút lábánál üldögéltek, ők jól 99

ismerték már az utazók igényeit, így egyenesen a kikötői bazárba ve­ zették Malkót, a saját kereskedőjükhöz, aki nyilvánvalóan a legked­ vezőbb árakon kínálta a portékáját. Egy petrai születésű nabateus kereskedő volt, aki egy kacsintással jelezte a teherhordóknak, hogy megkapják a jutalékukat. Miután kikérdezte Malkót az utazás részleteiről, és maga állította össze a szükséges áruk listáját. Az utazás első felére kemény tojást, ke­ nyérlepényt, sajtot és szárított halat. A továbbiakra árpát, tönkölyt, lencsét, zöldbabot, száraz babot, csicseriborsót, na és persze két vö­ dör datolyát, vöröshagyma- és fokhagymafüzéreket, olívabogyót, mé­ zet, aszalt sárgabarackot, olajat, sót és különböző fűszereket. Nem fe­ ledkezett meg a borról sem, kell belőle néhány tömlőnyi, amit a ka­ pitány, ha jó kedvében van, majd a hajó aljában félig a homokba te­ metve tart majd, és az utasokkal együtt fog elfogyasztani. — Gondolom az edényeket és a tányérokat már megvették az útra. — Nem, — válaszolta Malkó — csak egy korsónk van. — De hát, hogy ettek eddig? — Nem olyan egyszerű ezt elmagyarázni, az Ég kegyelmére számítunk. — így is lehet utazni, — állapította meg a nabateus, aki már semmin sem lepődött meg, ha vallásról volt szó — de azért vigyenek maguk­ kal egy lábast, meg tűzifát! Amikor hosszas alkudozás után mindent kifizetett, Maikónak hívnia kellett egy harmadik, sőt egy negyedik teherhordót is, de ő sem maradt üres kézzel, mindkét karja tele volt áruval, amikor csatlakozott a társaihoz. Máni még mindig beszélt, Patik pedig fi­ gyelmesen hallgatta. A tíroszi jelezte a teherhordóknak, hogy vár­ janak egy kicsit, azok pedig türelmesen letették a terhüket, plusz pénzre számítva. Amikor végre befejezte a beszédet, Máni lelkesedés nélkül nézte a felhalmozott árut. — A semmiért dolgoztál. 100

Malkó inkább hallgatott. Nem úgy, mint egy tanítvány a mestere előtt, hanem mint egy idősebb testvér, aki nem akarja éretlen öccsét kellemetlen helyzetbe hozni. Aztán meg, bár nem volt babonás, tud­ ta jól, hogy két barát nem veszhet össze tengerre szállás előtt. Vajon melyik eszement tengerész adta a nagy tenger legveszélyesebb sziklazátonyának azt a nevet, hogy „Biztonság és Lányai"? Az elne­ vezés szájról szájra terjedt a rémült hajósok legendáiban Kantontól Abesszínia kikötőiig. Három sötét csúcsról van szó, amelyek úgy bukkannak ki a felszínről, mint az ördög villája, amelyet beborít a sötétség és a köd. A vitorlás hajók óvatosan megkerülték, és csak né­ hány kisebb merülésű bárka merészkedett közéjük öngyilkos me­ részséggel, de némelyikük roncsát most is őrzi a mélység. Máni társai számára csupa veszély volt az út. Alighogy elhalad­ tak az isteni Hormuz névre hallgató szoros mellett, hatalmas kiál­ tás szakította meg az utazók sziesztáját: — Bálna! Bálna! Bálna! Egy elámi származású matróz adta le a figyelmeztetést, kezével a nyílt tenger felé mutatva. A hajós csatlakozott hozzá, aztán a kapi­ tány is, de ők elsősorban arra figyeltek, hogy az utasok nehogy pá­ nikba essenek, és mindannyian a hajó ugyanazon oldalához tüle­ kedve felborítsák az egyensúlyt, ez ugyanis sokkal veszélyesebb volt, mint a hajó felé úszó két bálna. — Mindenki maradjon a helyén, aki feláll, magam hajítom be a vízbe! Bár az utasok nem igen hittek a fenyegetésnek, azért a helyükön ma­ radtak. Miután meggyőződött róla, hogy mindenki engedelmesen ül, a kapitány hozzátette: — Ne ijedjenek meg, a hajó stabil, minden utunk során ért bennün­ ket bálnatámadás, és még mindig itt vagyunk. Mintha meg akarnák cáfolni a szavait, az állatok nekirohantak a hajónak, az pedig himbálózni kezdett. 101

— Hozzák a kolompokat! — kiáltotta a kapitány. A kolompokat? Az utasok között talán Patik volt a leginkább meg­ lepődve. Úgy tudta, hogy a kolompokat a templomban használják, a harangok helyett, ezért térdre borulva, kezét imára kulcsolva azt mormogta: „Imádkozzunk, imádkozzunk, már csak az ima ma­ radt!" De a kolompok itt egészen másra szolgáltak. Szétosztották őket a legénységnek, aztán mivel maradt belőle kettő, azokat Malkó kezébe nyomták és ráparancsoltak, hogy hajoljon ki a fedélzeten és verje a hajó oldalához a lehető legnagyobb zajt csapva. A hajósza­ kács is kijött egy réztállal hadonászva, amelyet a merőkanállal kala­ pált. Lassan mindenki csatlakozott hozzájuk, minden felületet pü­ fölni kezdtek, verték, csapkodták és doboltak rajta, miközben ordí­ toztak, fütyültek és huhogtak, legalább akkora vidámsággal, mint félelemmel. A lárma hatásosnak bizonyult. Néhány perc múlva a hajó jobboldalától egy mérföldre, az utasok egy nagyobb vízsugárra lettek figyelmesek. A bálnák elmenekültek, és nem is jöttek vissza. Ennél sokkal ijesztőbbnek tűnt viszont az az örvény, ami az utazás harmadik napján támadta meg őket. Először csak egy fehér felhőt láttak, amely egyre növekedett, hízott, vastagodott percről percre, egyre gyorsabban forgott, míg olyan nem lett, mint egy hatalmas szarv, amely készült elmerülni a hullámokba. De pont az ellenkező­ je történt, mert hirtelen a tenger vize elkezdett forrni, mint a lábas a tűzhelyen, aztán a víz felszíne felemelkedett, mintha a forgószél felszívta volna. Fekete vízoszlop emelkedett ki, egyre magasabban, mintha az ég be akarta volna szívni a tengert. Az utasok kővé dermedtek. A sötétedés miatt az örvény egy apo­ kaliptikus szörnyre, egy óriási sárkányra hasonlított, amely az ég és a tenger között függött, mint egy tengeri állat. A hajós is megijedt, csomagjából előhúzott egy aranypénzekből fűzött láncot és a nya­ kába tette. Egy fiatal matróz elővett egy éles tőrt és a torka felé irá102

nyitotta, mintha csak egy jelre várna, hogy meghaljon. Patik ismét térdre borulva az imádságba menekült. Az éjszaka senki nem aludt, mindenki fülelt és a látóhatárt szem­ lélte szüntelenül, attól félve, hogy a veszély egyre közeledik. Csak két férfin nem fogott a rettegés. Először is a kapitányon, aki egy ré­ gi karaki tengerész volt. A bálnák láttán hatalmas lármát csapott, amikor pedig megjelent az örvény, egyszerűen leeresztette a vitorlá­ kat, de mi mást is tehetett volna? Tudta, hogy a forgószél le fog csapni, vagy a hajó közvetlen közelében vagy messzebb, lehet, hogy a hullámok megingatják majd a hajót, de az is lehet, hogy csak ár­ talmatlan vízcseppek és vízpára borítja be őket. A kimenetelre vár­ va, nyugodt léptekkel járt fel-alá a fedélzeten nyugtalan bárányai kö­ zött. Az emberek belekapaszkodtak, kérlelték, szólongatták, ő pedig mindenkihez ugyanazokat a megnyugtató szavakat intézte, miköz­ ben együttérzően és kissé felsőbbrendűen nézett le rájuk. Egyszer csak Mánihoz ért, akihez szintén intézni akart néhány megnyugtató szót, de Babilónia fia megelőzte: — Te lennél az egyetlen ember ezen a hajón, aki osztozik nyugal­ mamban? A kapitány szemeiben némi habozást lehetett felfedezni. A sze­ repek hirtelen felcserélődése feleslegessé tette az előre elkészített mondatokat. — Micsoda bátor és tiszteletteljes szavak! Ki vagy te, nemes utazó? Mondták már neki az utas nevét, ahogy a húsz többi emberét is, de ezzel a kérdéssel próbálta visszaszerezni tekintélyét. Máni nem vesztegette idejét a bemutatkozásra. — Küldetésem van Indiában, ez a hajó pedig elvisz engem oda, és egyetlen örvény, zátony, bálna vagy forgószél sem szakíthatja meg az utamat. Ez elrendeltetett. A tengernek ehhez semmi köze. — Milyen öröm, hogy egy ilyen éjszakán hasonlóan magabiztos sza­ vakat hallhatok. Sokan állítják, hogy a tenger gyilkos, de én magam 103

sohasem féltem tőle. Ha egy napon meg kell halnom, az bizonyára karaki házamban történik majd egy átkozott betegség miatt. A ten­ geren viszont büszkén állok, fütyülök a veszélyre, és tudom, hogy semmi baj nem érhet. A hajókorlátnak támaszkodva egész éjjel beszélgetett a kapitány Babilónia fiával, tengerésztörténeteket mesélt az egyik, szónokla­ tokat tartott a másik, és fáradhatatlanul hallgatták egymást. Köz­ ben pedig egyikük sem fogyott ki az utasoknak szánt vigasztaló szavakból. A hajón még nagy volt a mozgás és a félelem, de a haj­ nal első fényei meghozták a vigaszt, mert az örvény nyomtalanul feloszlott, anélkül, hogy bármi kárt tett volna a hajóban. Végre is­ mét hallatszott a déli tenger kék csendje és a hullámok bűnbánó csobogása. Az emberek fellélegeztek, a nyelvek megoldódtak, és fel merték tenni azokat a kérdéseket, amelyek az előző nap még illetlennek vagy rossz előjelűnek tűntek volna. A tíroszi hajós éppen az arany­ láncával kapcsolatban magyarázta: — Amikor tengeren vagyok és a halál fenyeget, mindig arra gondo­ lok, hogy mi történik majd a testemmel, ha véletlenül megfulladok. Bizonyára kidobja a tenger a partra, ahol valaki megtalálja, és nem tudja, mit tegyen vele. Ha megtalálja az aranyat a nyakamban, talán úgy gondolja, hogy az ajándékért cserébe hálából megfelelő sírt emel a maradványaimnak. Aztán ott volt az a fiatal matróz, aki majdnem megölte magát. Egy arab fiú volt. Azt mondta, ha már meg kell halnia, inkább száll­ jon a lelke szabadon a mennyekbe, mintsem a hullámok nyeljék el, és a gonosz szellemek uralkodjanak rajta a mélyben. Mánit ezután mindenféle figyelmességgel vették körül. Még jobban tisztelték mint a városokban, folyamatosan körülvették, hallgatták, meghívták a kapitány minden ebédjéhez és vacsorájához a két úti104

társával együtt. A Malkó által felhalmozott étel szinte érintetlen ma­ radt egészen az út végéig. A kapitány csak Máninak, két útitársának és a hajósnak árulta el az útvonalat. így aztán amikor Malkó észrevette, hogy a hajó ahe­ lyett, hogy egyenesen napkelet felé tartana, egy kissé dél felé húzott, a kapitány szívesen felvilágosította: — Azok, akik nem ismerik a tengert, csak egy hatalmas vízfelületet látnak. De itt is, mint a szárazföldön, vannak ösvények, kanyargós utak, zsákutcák és széles sugárutak, amelyeket a szelek és az áram­ latok jelölnek ki. Itt van egy például, amely Arábiától egészen In­ diáig húzódik. Dél felé kell hajóznunk, hogy elérjük, aztán követ­ jük az útját. Ekkor teljes sebességgel haladhatunk kelet felé, mint­ ha csak nekünk lenne kijelölve az út. Úgy érjük el Debet, hogy egy­ szer sem kell kikötnünk, nem kell partra szállnunk, és csak néhány rémisztő legendák lakta szigetet látunk, ahová egyetlen tengerész sem merészkedik. Deb — mondta a kapitány. A város az Indus deltájában helyezkedett el, egy olyan szakaszon, amelyet a magas hegyekből érkező horda­ lék lassan feltöltött homokkal. Az ideérkező hajók száma évről év­ re egyre kevesebb lett. Egy reggel az emberek arra ébrednek majd, hogy a kikötőt betemette a föld. Az emberek ekkor más városokba költöznek, és a környékbeli Tata, Szindi, Lahri, később pedig Kara­ csi települést választják. Mi maradt Debből? Mi maradt a palotáiból, a dombokra épült templomaiból, téglaszínű hivatalából, ebből a toronyban végződő magas épületből, amelyet a tengerészek messziről figyeltek, mint egy világítótornyot? Az utazók a 17. században még említést tettek a vá­ rosról. Aztán minden szertefoszlott. Ma már senki nem tud róla semmit. Most, amikor ezeket a sorokat írjuk, a régészek még most is kutatják az Indus deltáját, hogy megtalálják a nyomait. 105

Máni kortársainak azonban látnia kellett Debet. Főleg a kaland­ vágyóknak. A város neve úgy hangzott, mint egy elfojtott hívás, mindenkiben vágyat ébresztett, hogy útra keljen. Az emberek abban az időben csupán mendemondák alapján ismerték a világot, és vak­ tában indultak el benne, hiszen a térképek még oly zavarosak vol­ tak. A földet fantasztikus legendák népesítették be, a szigetek kon­ tinensekké, a tengermellékek óceánokká nőttek, és mindenhonnan szörnyek bújtak elő. Arról a hegyről például, amely Deb fölött emelkedett, egy gondos írnok például azt jegyezte fel, mintha csak egy folyó forrását jelölné meg: „Itt születtek a skorpiók." Az utazók bárhol találkozhattak pestissel, vadállatokkal, éhség­ gel, háborúval, rablókkal, küklopszokkal, sárkányokkal és min­ denféle varázslatokkal, de azért a kalandvágyók nem adták fel. A halál szinte családtag volt. A kalandot így élték meg. Búcsút mondtak és útra keltek. Senki nem tudhatta visszatérnek-e valaha. Ha pedig szerencse, merészség és a szelek kísérték az útjukat, akár Debig is eljutottak. Máni azt írja, hogy korában négy nagy birodalomra oszlott a vi­ lág: a római, a szasszanida-perzsa, és a kínai birodalomra, valamint a Vörös-tengeren az axumiták birodalmára, akik Sába királyságának örökösei voltak. A négy birodalom alattvalói Deb városában talál­ koztak össze. A kantoni dzsunkáknak ez volt az utolsó megállója Arábia előtt. Aki nyugatról érkezett és Indiába tartott, szintén itt pi­ hent meg. India akkoriban, és Máni számára is magába foglalta Itá­ liát, Görögországot, Karthágót, sőt Egyiptomot, Föníciát és az Ará­ mi országokat is, azaz mindazokat a területeket, amelyeket a törté­ nelem Közel-Kelet néven emleget. A Fehér ruhások könyvtárában olvasott számos útleírás között volt egy, amely különösen felcsigázta Máni fantáziáját: Tamásé, akit Jézus ikertestvérének is neveztek, és aki Indiában terjesztette a názá­ reti tanításait. Talán az ő példáját akarta követni Máni, amikor úgy 106

döntött, hogy nekivág az útnak. Márpedig a hagyomány szerint Ta­ más is Debben szállt partra.

rv Máni idejében valamennyi indiai templom Tamás nevét viselte, és mindegyikről azt állították, hogy az apostol személyesen alapította, mindenféle legendákat és ereklyéket őriztek tőle. Ezek a szentélyek általában nagyon szerények voltak, némelyik a Gandharai barlan­ gokban húzódott meg, ahol elég volt egy kereszt és három fáklya az áhítathoz. Debben egészen más volt a helyzet. Ahogyan az egy kereskedővá­ roshoz illik, a gazdagság megnyilvánult a vallási helyeken és tárgya­ kon is. A becsülettel szerzett arany szolgált a hála, a becstelenül szer­ zett pedig a megbánás kifejezésére. A temploma díszes volt és hatal­ mas, a városlakók találkozhattak benne mindenféle átutazóval: ale­ xandriai megtért matrózzal vagy osztják papjelölttel, akik örültek, hogy hitüket végre a nyilvánosság előtt gyakorolhatják. A város hosszú évek óta a nagy Kaniska örököseinek, a kushánoknak a hatalma alatt állt. Kaniska valaha a Napkelet legigazságo­ sabb királya volt, aki hatalma csúcsán szívesen fogadta palotájában a kolduló szerzeteseket. A kushán hercegek mindig törekedtek rá, hogy ne hazudtolják meg ősük hírnevét, ezért minden körülmények között nagylelkűnek és igazságosnak mutatkoztak, és mindenféle vallási hiedelmet pártoltak. A pénzérméiken huszonnyolc különbö­ ző vallási kultusz jelképei szerepeltek. Ezért az idegen honból érkezett kereskedők terét körülvéve, egy­ más mellett álltak szent Tamás templomai, Poszeidón, Andahita és Visnu templomai, Allah és Yamm szentélyei, egy zsinagóga, amelyet a szóbeszéd szerint még Nagy Sándor idejében építettek, és a Taxila felé vezető úton a buddhisták sztupája és kolostora. 107

Máni érkezésekor békésen megfért egymás mellett ez a sokféle kultusz, neki pedig első útja, amint lába szárazföldet ért, a rakpart­ ról is jól látható templomba vezetett. Vasárnap volt, a tömeg az elő­ csarnokban gyülekezett. Tamás azt tanította az indiaiaknak, amit Jé­ zus tanított az apostoloknak: tartsák meg minden héten a szabbatot példamutató buzgalommal, másnap pedig gyűljenek össze újból a szertartásokhoz, a tanításhoz, a szent szövegek olvasásához, az elő­ dök írásainak magyarázatához, a világban szétszórt közösségektől érkező levelek olvasásához, és néha, ha egy illusztris hívő érkezik a városba, adják meg neki a szót. Ahogyan a tömeg elhúzódott az útjából, ahogyan emelt fővel bi­ cegett, Mániról az első pillanatban látszott, hogy olyan ember, aki­ re oda kell figyelni. A pap szívesen átengedte neki a szószéket, de azért az apszisban meghúzódva éberen figyelt. Oly sok eretnek be­ szédet hallott már nyíltan vagy álnokul megnyilvánulni, hogy fi­ gyelnie kellett, mikor kell beavatkoznia, csendre intenie vagy akár kiutasítania a templomból a lelkek megrontóját segédei révén, akik a hallgatóságban várták, hogy jámbor feladataikat teljesíthessék. Máni arámiai nyelven beszélt, de általában nem sokan értették: a szolgálatot teljesítő pap és két vagy három írástudó. De minden­ ki hallgatta. Hiszen Jézus és Tamás nyelve visszhangzott a terem­ ben. Nagy volt a meghatottság. A tartalom szinte nem is számí­ tott. A hangzás mindent elárult, néhány szent név is elhangzott ennek a beesett arcú, sánta lábú embernek a szájából, aki szent tá­ jakról érkezett. Máni nem próbálta erőszakkal megtéríteni a hallgatóságot. Mi­ vel Jézus örökösének tartotta magát, igyekezett híven idézni a sza­ vakat, ahogyan azokat Tamás megörökítette. Ez nem volt szokatlan abban az időben. A Római Birodalom keresztényei hasonlóképpen beszéltek a zsinagógákban. Bemutatkoztak, elmondták, hogy egye­ nesen Jeruzsálemből érkeztek, megemlítették a közösséget érintő 108

legutóbbi eseményeket, elmesélték, hogy Júdeában milyen nyomo­ rúságban élnek az emberek, beszéltek a Bibliáról, fejből idézték a szövegeket, amelyeket a Messiás mondott, aztán hozzátették, hogy a zsidókat sújtó nyomorúságban a próféciák hamarosan beteljesed­ nek majd. A bátrabbak hosszan beszéltek, és mire leleplezték őket, már sikerült elvarázsolniuk a hallgatóság egy részét, vagy legalábbis felébreszteni bennük a vágyat, hogy még többet tudjanak meg. Né­ hányan a templomon kívül is követték őket, sőt kérték, hogy ottho­ naikban is folytassák a tanítást. Tehát az igazi apostolt könnyen meg lehetett különböztetni azoktól a felajzott férfiaktól, akik amint betették a lábukat a zsinagógába, ordítva hirdették a hitüket, de gyorsan kívül találták magukat, egyedül, magányosan, és néha ütlegekkel gazdagabban, még mielőtt a hallgatóság megérthette volna, hogy miért is kellett őket száműzni. Ezek alapján Máni a legnagyobb apostolok útját követte, mint Pál, Márk vagy Tamás, akikhez hasonlóan járta a zsinagógákat. Sőt ugyanannyi meggyőződéssel. Ahogyan Palesztina első keresztényei is úgy vélték, hogy ők jobb zsidók, mint maguk a zsidók, sőt talán ők az egyetlen igaz zsidók, Máni is meg volt róla győződve, hogy ő teljesíti be Krisztus üzenetét, egyetlen világvallásban egyesítve az emberek minden őszinte hitét. A debi templomban, miközben Máni a prédikációra készült, Malkó és Patik aggodalmasan nézett körül, figyelve az emberek re­ akcióit, és a pap szemének legkisebb rezdülését, hogy felmérjék az egyetértés vagy az elítélés rezdüléseit. Vajon végighallgatja Mánit vagy közbevág és eretnekséget, istenkáromlást kiált? Furcsa módon semmi nem történt. Nem volt sem lelkesedés, sem felháborodás. De közömbösség sem. A szemekből buzgalom áradt, de mintha szomorúsággal keveredett volna. A pap érzelem­ mentesen, komolyan hallgatta a beszédet, majd amikor a látogató elhallgatott, felállt, elmondta a szokásos köszönő formulákat, 109

legutóbbi eseményeket, elmesélték, hogy Júdeában milyen nyomo­ rúságban élnek az emberek, beszéltek a Bibliáról, fejből idézték a szövegeket, amelyeket a Messiás mondott, aztán hozzátették, hogy a zsidókat sújtó nyomorúságban a próféciák hamarosan beteljesed­ nek majd. A bátrabbak hosszan beszéltek, és mire leleplezték őket, már sikerült elvarázsolniuk a hallgatóság egy részét, vagy legalábbis felébreszteni bennük a vágyat, hogy még többet tudjanak meg. Né­ hányan a templomon kívül is követték őket, sőt kérték, hogy ottho­ naikban is folytassák a tanítást. Tehát az igazi apostolt könnyen meg lehetett különböztetni azoktól a felajzott férfiaktól, akik amint betették a lábukat a zsinagógába, ordítva hirdették a hitüket, de gyorsan kívül találták magukat, egyedül, magányosan, és néha ütlegekkel gazdagabban, még mielőtt a hallgatóság megérthette volna, hogy miért is kellett őket száműzni. Ezek alapján Máni a legnagyobb apostolok útját követte, mint Pál, Márk vagy Tamás, akikhez hasonlóan járta a zsinagógákat. Sőt ugyanannyi meggyőződéssel. Ahogyan Palesztina első keresztényei is úgy vélték, hogy ők jobb zsidók, mint maguk a zsidók, sőt talán ők az egyetlen igaz zsidók, Máni is meg volt róla győződve, hogy ő teljesíti be Krisztus üzenetét, egyetlen világvallásban egyesítve az emberek minden őszinte hitét. A debi templomban, miközben Máni a prédikációra készült, Malkó és Patik aggodalmasan nézett körül, figyelve az emberek re­ akcióit, és a pap szemének legkisebb rezdülését, hogy felmérjék az egyetértés vagy az elítélés rezdüléseit. Vajon végighallgatja Mánit vagy közbevág és eretnekséget, istenkáromlást kiált? Furcsa módon semmi nem történt. Nem volt sem lelkesedés, sem felháborodás. De közömbösség sem. A szemekből buzgalom áradt, de mintha szomorúsággal keveredett volna. A pap érzelem­ mentesen, komolyan hallgatta a beszédet, majd amikor a látogató elhallgatott, felállt, elmondta a szokásos köszönő formulákat, 109

megdicsérte Máni ékesszólását, szövegismeretét, majd egy rövid ima után, amelyet a tömeg kórusban ismételt, békét kívánva elbo­ csátotta a híveket. Az emberek térdüket meghajlítva, keresztet vetve mentek ki a templomból, miközben a pap meghívta Mánit és kísérőit, valamint a közösség egyik kiemelkedő személyiségét a templom mellett álló szerény téglaházába. — Bocsássátok meg nekünk, tiszteletre méltó testvéreink — mondta —, hogy a fogadtatás nem elég méltó az önök rangjához és bölcses­ ségéhez. Patik csodálkozott el legjobban ezeken a szavakon. — Pedig az itteni gyülekezet boldognak látszik. Találkoztunk testvé­ rekkel Kteszifonban, Kacskárban és húsz másik városban, de sehol nem hangzott ily tisztán az imádság. Malkó hozzátette: — Ritka az ilyen boldogság. A római provinciákban üldözik a ke­ resztényeket, a Szasszanida Birodalomban pedig a tűz kultuszát hir­ detik, és csak akkor tűrik meg a többi vallást, ha azok nem toboroz­ nak híveket. Folyamatosan megfigyelés alatt tartják őket, adókat szednek tőlük, külön városnegyedekbe zárják őket, és olyan ruhák­ ban kell járniuk, amely alapján azonnal felismerhetők. A papot nagyon megindították ezek a szavak, és egyúttal szégyen­ érzettel töltötték el. — A ti szavatok maga az igazság, talán nem voltunk elég hálásak az Atyának, hogy ilyen kegyeletteljes éveket élhettünk meg... Mindaz, amit elmondtatok Debben nem történt meg. Az emberek között élünk, ugyanazt a ruhát viseljük, és nyíltan vállalhatjuk a hitünket. Miközben e szavakat mondta, a hangja megbicsaklott és kön­ nyek csordultak ki a szeméből. Máni, Malkó és Patik zavartan úgy tettek, mintha nem vennék észre. Egyedül a város illusztris szemé­ lyisége tette rá a pap vállára vigasztaló és baráti kezét. A bemutatko110

záskor a pap a Bar-Tuma nevet említette, és azt állította róla, hogy a városban a legnagyobb tiszteletnek örvendő keresztény kereskedő. Nagyon barna és matt színű bőre volt, a fülét az indiaiakhoz hason­ lóan átszúrta, de a neve aráminak hangzott. Mostanáig hallgatott, de aztán megérezve a kínos csendet, igye­ kezett eloszlatni azt néhány szóval: — Nagyra becsült vendégeink, talán ti nem tudjátok, hogy a perzsa hadsereg legyőzte fejedelmeinket, a kushán hercegeket, akik az öt fo­ lyón túlra menekültek? Nehezen beszélt az arámi nyelven, általában rossz helyre téve a hangsúlyt, mint oly sok hívő, aki kötelességből megtanulja a litur­ gikus nyelvet, de nincs rá alkalma, hogy a mindennapi beszéd so­ rán gyakorolja. Amikor egy szó nem jutott eszébe, görög kifejezés­ sel helyettesítette, mint aki meg van róla győződve, hogy görögül mindenki tud. — Nagyra becsült testvéreim — erősködött türelmetlenül, de tiszte­ lettudóan — talán nem vettétek észre, hogy nincsenek katonák Deb utcáin? — Én észrevettem — válaszolta Malkó —, de azt hittem, hogy ez a bé­ ke és a biztonság jele. — A lelked békéje eltakarta előtted a szomorú valóságot. A városun­ kat magára hagyták, a helyőrség és a kormányzónk elment, de mie­ lőtt távozott összehívta az összes közösség és céh vezetőjét és azt ta­ nácsolta nekik, hogy hódoljanak be a támadóknak. — Hol vannak ezek a hódítók? — Azt mondják, hogy a hadseregük egy napi járásra innen a Túrán dombjain táborozik, és egy fiatal herceg, Hormizd vezeti őket, a ki­ rályok királyának Ardasirnek az unokája. Vajon mit akar tenni? Mi­ kor foglalja el a városunkat? Miért nem követelte még a város átadá­ sát, miközben a seregei ilyen közel vannak hozzánk? A Legfelsőbb Úr még nem világosította meg elménket ezzel kapcsolatban. Ezért 111

ez a zavarodottság, amely mindannyiunkat elfogott, még a leghíveb­ beket is, még azokat is, akik mélyen bíznak az ő bölcsességében. Meglátogattátok már a város piacait? — Nem — válaszolta Patik —, ahogy egyik lábunk szárazföldet ért, a másik máris e szent hely felé vette útját! A pap közben összeszedte magát és újult erővel kiáltotta: — Legyetek áldottak! Népesítse be az Úr a Földet olyan férfiakkal, mint ti vagytok! Bar-Tuma pedig folytatta: — Ha bejárjátok a várost, majd megértitek, hogy miről beszélek. A pultok üresek, az arany, a drága kelmék, a ritka fűszerek, a drágakö­ vek mind eltűntek. A kantoniak negyede kiürült, minden dzsunka, amely kiköt a városban, áruval és kereskedőkkel megrakva távozik. A szegényebb negyedekben is félnek az emberek. Annyira, hogy is­ mét magukhoz vették az asszonyaikat. Attól félve, hogy nem értik miről beszél, azonnal hozzátette: — Ez egy itteni hagyomány. Minden hónapban, amikor az asszony tisztátalan, a férfi elűzi otthonról, hogy ezzel bizonyítsa, hogy nem ért hozzá. Az asszonyok az utcán élnek, egy-egy fészerben húzzák meg magukat egy héten keresztül, Most viszont, akár tisztátalanok, akár nem, a házakban maradnak, mert a férfiak attól tartanak, hogy a katonák foglyul ejtik őket. — Azért túlzásnak tűnik ekkora félelem, vágott közbe Malkó. Ami­ kor a katonák bemennek egy meghódított városba, elkerülhetetlen a fosztogatás, ebbe mindenkinek bele kell nyugodnia, de a legroszszabbat el lehet kerülni. Ne hagyjátok az üzleteket teljesen üresen, mert akkor a csalódott katonák a lakosokon állnak bosszút. Hagy­ játok őket fosztogatni, anélkül, hogy teljesen elszegényednétek, mu­ tassatok megalázottságot és ne tiltakozzatok! Ha a város harc nélkül megadja magát, ha drága ajándékokkal kedveskedik a hercegnek, ke­ vés pusztítás lesz, és az elrejtett áru ismét előkerülhet. Én magam is 112

kereskedő vagyok Kteszifonban, Ardasir fővárosában, és nagyobb gond nélkül elboldogulok. Az elmúlt években a Szasszanidák több kikötővárost is elfoglaltak, például Karakot, onnan jövünk mi is, de nincsenek pusztítás nyomai. A hódítók is betartják a rendet. Majd adót fizettek nekik, de hagyják, hogy dolgozzatok és megvédenek a kalózoktól. Malkó szavai némileg megnyugtatták őket, és úgy döntöttek, hogy siránkozás helyett inkább küldöttséget indítanak a hódítók­ hoz. A pap azt tanácsolta, hogy a küldöttségbe vegyék be a legna­ gyobb kereskedőket, vigyenek ajándékot, és a város egyik tiszteletre méltó lakosa beszéljen a lakosok nevében. — Ennél azért van jobb megoldás — javasolta udvariasan Bar-Tuma. Egy csapat jól meghízott kereskedő, brokátba öltözve, gyöngyöktől, smaragdoktól roskadozva nem készteti majd a katonákat a foszto­ gatásra és a gyilkolásra? A pap gondolkozni kezdett. Hajlandó lett volna maga is részt venni a küldöttségben a többi közösség vezetőjével együtt. De az is igaz, hogy a Szasszanidák olyannyira ellenségesnek mutatkoztak a különböző vallásokkal szemben, hogy attól tartott jelenléte csak ir­ ritálná őket. A beszélgetés alatt Máni magába zárkózva hallgatott, és a többi­ ek szinte meg is feledkeztek róla. Ezek a földi gondok talán túlsá­ gosan is idegenek voltak a számára. Ezért aztán meg is lepődtek, amikor a legártatlanabb hangon megszólalt: — Majd én elmegyek a herceghez. — Nem, nem — ugrott fel Malkó —, szó sem lehet róla! Érveket keresett, amivel hirtelen tiltakozását alá tudná támasztani. — Te is vallásos ember vagy, ráadásul még csak most érkeztél a vá­ rosba, hogyan beszélhetnél a város lakói nevében? — Babilóniából származom — válaszolta Máni, mintha nem is hal­ lotta volna Malkó szavait —, szerintem bölcs dolog, hogy a Szásszá113

nidák egyik alattvalója beszéljen a város nevében. Én azon a nyel­ ven szólhatok hozzájuk, amit megértenek. Malkó kérlelni kezdte. Még maga előtt látta a tiszt tekintetét, aki a háza körül ólálkodott. — Azért jöttünk el Kteszifonból, hogy elmeneküljünk Ardasir kato­ nái elől, most pedig oda akarsz menni hozzájuk! — Én nem menekültem — mondta csendesen Máni. Misszióra in­ dultam. — A szasszanida hadsereghez? Babilónia fia nem válaszolt azonnal. Úgy tűnt, lélekben messze jár, de az arca mélységes nyugalomról tanúskodott. — Mostanáig nem tudtam milyen küldetés hozott engem Indiába. Most már tudom!

V Hormizd, a birodalom fejének unokája egy faragott fatrónuson ült, egy hatalmas, palotához hasonló, felhajtott oldalú jurtában, ame­ lyet átjárt a napfény és a szél. Katonatisztek és írástudók vették kö­ rül, némán, lehajtott fejjel és mozdulatlanul, karjukat szorosan a testük mellett tartva. A látogató fogadása előtt a titkár tájékoztatta a herceget: „Egy sánta férfi, aki Babilóniából érkezett. A hajója három napja kötött ki Deb kikötőjében." — Milyen rakományt hoztál? — kérdezte a herceg Mánitól. — A szavaimat, semmi mást. — Furcsa árud van! Ahogy Hormizd felnevetett, a szakállát összefogó ezüstkarika ug­ rándozni kezdett. Az udvaroncok körében is mozgolódás támadt, de csak mértékkel, mert amint a herceg komolysága visszatért, ők is 114

azonnal mozdulatlanná dermedtek, nehogy arrogánsnak és szaba­ dosnak tűnjenek előtte. A herceg csak ritkán és mértékkel nevetett, de akkor is folyamatosan figyelt. — Csodálatos áru a szó — mondta, mintha megtetszett volna neki ez a kifejezés —, nem nyomja a súlyt, nem fogja a helyet, de ha jól bánsz vele, meggazdagodhatsz. Majd hozzátette, ha a hozzá közelállók nem értenék a célzást: — Ez az ember egy mesélő! Majd meghívom a tisztek lakomáira. Is­ mered a régi eposzokat Kürosz és Dáriusz történetét, az Akhaimenidák és dinasztiánk hőstetteit? — Egészen másfajta történeteket ismerek, amelyekről még soha sen­ ki sem hallott. — Ezek a történetek nem érdekelnek. Az embereim csak azokat az eposzokat hallgatják, amiket már ismernek. Vagy a vadásztörténete­ ket. Ha tudsz ilyeneket, és felidézed nekünk őket, nem távozol üres erszénnyel. — Én nem árulom a szavaimat, hanem ingyen osztogatom. — Akkor nem vagy sem kereskedő, sem mesélő. A herceg mérges lett, amiért félreértette a látogatót, az udvaroncok pedig földre szegezték a tekintetüket. Ekkor egy ránctalan arcú, gon­ dosan megfésült szőke szakállas férfi közeledett, aki földig érő csil­ logó sárga selyemköpenyt viselt, a gallérján fekete hímzéssel. Oda­ hajolt Hormizdhoz és a fülébe súgott néhány szót, mielőtt vissza­ állt volna a helyére. — Hű tanácsosom, a nagyra becsült Kárdir mágus úgy gondolja, hogy te egyike vagy azon názáretieknek, akik úgy elszaporodtak Me­ zopotámia vidékén, és azért jöttél Debbe, hogy terjeszd eretnek gon­ dolataidat. — Nem azért jöttem a herceg elé, hogy vallásról beszéljek, a város­ ról van szó... Hormizd félbeszakította. 115

— Először azt akarom tudni, hogy Kárdir igazat mondott-e. — A nagytiszteletű mágus csak felerészben tévedett. Tisztelem Jézust, de ugyanakkor Buddhát és Zarathusztra urunkat is. Kárdir felugrott, mintha arcul csapták volna. Egy lépést tett Máni felé. — Micsoda arcátlanság, hogy ez a názáreti együtt említi a mi szent prófétánk nevét ezekkel az imposztorokkal! — Nagy tiszteletű mágusunk üljön vissza a helyére — mondta Hormizd —, a látogató nyilván nem akart megbántani senkit. A be­ szélgetés egyébként véget ért, a vallási viták fárasztanak és elszomorítanak. Csodálatos napom volt ma, nagyon jó hangulatban vagyok és feltételezem, senki nem szeretné, hogy ez megváltozzon. Az udvaroncok hevesen bólogattak, amikor a herceg belekezdett, hogy részletesen elmesélje az aznapi vadászkalandját. — ...mondtam az őröknek, hogy hagyjanak magamra, engedjék át nekem ezt az oroszlánt, nem akarom, hogy idegen dárda nyomai is legyenek a testén, csak az enyémek. Követtem az állatot, teljesen egyedül. Lassan futott, aztán hirtelen megállt és elindult felém. A lovam megijedt, én pedig leugrottam a földre, hogy elmenekülhes­ sen. Egyedül voltunk, szemtől szembe, a vadállat és én. Lassan elin­ dultunk egymás felé, egyikünk sem félte a nemes halált. Már keve­ sebb, mint hatvan lépés választott el bennünket egymástól, amikor társaim a parancsom ellenére védőleg körbevettek dárdáikkal. A vadállat megállt, elfordult, majd sietség nélkül elment, megőrizve a méltóságát. Az embereim el akarták fogni, de én oly erővel kiáltot­ tam rájuk, hogy megdermedtek: „Megtiltom, hogy üldözzétek, úgy jött felém, mint egy bátor harcos, és azért ment el, mert elrontottá­ tok a párviadalunkat. Hagyjátok életben!" Máni nem számított rá, hogy a hercegi vadászat ilyen véget ér. Akaratlanul szólalt meg. — Ezt a történetet elmesélem majd Deb lakosainak! Tudni fogják, 116

hogy számíthatnak a hódító nagylelkűségére és kegyelmére, nem mészárolja le a lakosokat és nem pusztítja el a városukat. Emlékeibe feledkezve Hormizd nem válaszolt. Kárdir mágus szólalt meg. — Az oroszlán harcolni akart, és ezzel kiérdemelte a herceg kegyel­ mét. Deb lakosai nem akarnak harcolni, ezért ők csak birkák, a bir­ kákat pedig megnyírják és levágják. — ők csak kereskedők, a Birodalom törvényei pedig tiltják, hogy fegyvert viseljenek! — kiáltott fel Malkó, aki Patikkal együtt a jur­ ta bejáratánál állt, és aggodalommal töltötte el a beszélgetés for­ dulata. — A városban nincs helyőrség? — kérdezte a mágus. — A katonák elmentek a kormányzóval együtt — felelte Malkó. — A város lakóinak vissza kellett volna tartaniuk őket, talán nincs elég aranyuk, hogy megfizessék a katonákat? Miért kellene a herceg­ nek kegyesen bánnia holmi hájas és nyavalygó kereskedőkkel? — Az oroszlánnal szemben gyakorolt kegyelem révén az oroszlán vagy a herceg nyerte el a dicsőséget? — kérdezte Máni. Hirtelen felébredve álmodozásából Hormizd bólintással jelezte, hogy természetesen övé a dicsőség. De Kárdir ismét magához vet­ te a szót: — A herceg harcos, mint isteni dinasztiájának minden tagja. Számá­ ra a küzdelem mindig egy újabb lehetőség, hogy bebizonyíthassa bá­ torságát. Deb lakosai csalódást okoztak neki. Csak megvetést érde­ melnek. A teremben hangos ováció fogadta ezt a bejelentést. Máni nem értette ezt a harciasságot. — A város elfogadja a herceg fennhatóságát, megnyitja kapuit, alá­ zattal fogadja, és ajándékokat kínál a számára. Ezért akarják meg­ büntetni! De Hormizd szájából felhangzott a nyilvánvaló igazság. 117

— Mióta a katonáim úton vannak, másról sem álmodoztak, csak Deb gazdagságáról, piacairól, raktárairól és asszonyairól. Amikor átkeltünk egy hegyen vagy a sivatagon, mindig Debről beszéltünk nekik. — De ha a város megnyitja a kapuit, a birodalom törvényei szerint nem szabad feldúlni! Pontosan. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, Máni megértette. Nem a gyávaságot vetették a debi kereskedők szemére, hanem a böl­ csességüket. Azzal, hogy nem álltak ellent, csalódást okoztak a zsák­ mányvadászoknak! Tehát nagyon fontos volt ez a küldöttség a vá­ ros nevében. Ezért Máni így folytatta: — Deb kapui nyitva állnak és nyitva is maradnak. A helyőrsége el­ ment, és nem lesz helyette másik. Nincsenek fegyverek a városban, még a konyhakéseket is összetörték. A katonák bemehetnek a város­ ba, ölhetnek, fosztogathatnak, gyújtogathatnak, megerőszakolhatják az asszonyokat, de ez nagy aljasság lenne a birodalom törvényei és az Ég törvényei szerint is. El sem tudom képzelni, hogy a nagy di­ nasztia dicső fia ezt megengedné. Úgy tűnt Hormizd zavarban van, de Máni folytatta: — A debiek csak azt kérik, hogy tartsák tiszteletben a jogaikat és ha­ gyományaikat, és ne vegyék el az életüket és a vagyonukat. Csak azt kérik, hogy békében élhessenek egy bölcs és felvilágosult herceg uralkodása alatt. Ez az ő vágyuk, de egyúttal a herceg érdeke is. A város az ország egyik gyöngyszeme, amelyet sikerült meghódítania és most vezetheti, miért akarná elpusztítani? Kárdir érezte, hogy az uralkodó habozik, ezért maga felelt Máninak: — Nem India kereskedői döntik el, hogy a hercegeink méltányosan viselkednek-e vagy sem, és azt még kevésbé, hogy mik a birodalom érdekei. A katonák harcoltak, és mi jutalmat ígértünk nekik, úgy he­ lyes, hogy meg is kapják. A tisztek soraiból helyeslő morajlás hallatszott. 118

— Deb hiába nyitotta meg a kapuit, hiába rejtette el a fegyvereit — tet­ te hozzá a mágus —, attól még hitetlen város marad. Győztes csapata­ ink azért indultak harcba, hogy leigázzák a hitetlen népeket, megbün­ tessék őket, és rájuk kényszerítsék az „igaz hitet". Ez igazságos és di­ cséretes az Ég számára is. Debet kiszolgáltatjuk a katonáknak három napon keresztül, az istentelen vallási helyeket leromboljuk, majd há­ laadó ünnepséget rendezünk a kikötőben, ahogyan az isteni Ardasir elrendelte, a királyok királya, mindannyiunk legfőbb uralkodója. Hormizd tudta, hogy nagyapja, a királyok királya elvárta ezt az ünnepséget és tudta azt is, mire vágynak a katonák. De nem hagyták érzéketlenül Máni szavai sem, ezért finoman a folytatásra biztatta: — Kárdir mágus szavai bölcsen hangzanak, mit felelsz erre Babiló­ nia fia? — Nagyon arcátlan lennék, ha válaszolni mernék, én csak átutazó vagyok itt, miközben a mágus bizonyára egy nagy tiszteletű sze­ mély, hiszen megteheti, hogy ő mondja meg a hercegnek merre ve­ zesse a katonáit, és hogy bánjon a meghódított városokkal. Kárdir felugrott, és kezét a szívére tette: — Ha bűn, hogy tanácsot adok a királyomnak, úgy büntessenek meg! Én mindig a dinasztia érdekében cselekedtem és szóltam, azért, hogy a birodalom és vallása naggyá legyen a világ minden ré­ szén, és elpusztítsa valamennyi ellenségét, akárcsak a kígyókat, skor­ piókat és más gonosz teremtményeket. Az én uram, az isteni Ardasir unokája nem engedheti meg, hogy meggyanúsítsanak, nem feledkezhet meg az Aveszta bölcs parancsairól. Hiszen meg van ír­ va a Szent Könyvben, hogy a két lábon járó farkasokat előbb kell elpusztítanunk, mint a négy lábúakat. — Milyen farkasokról van szó? — kérdezte naivan Hormizd. — A négylábú farkasok ráugranak a bárányokra és felfalják, a kétlá­ bú farkasok a szavaikkal elterelik a pásztor figyelmét, és az egész nyájat a kárhozatba viszik. 119

— A kétlábú farkasok — javította ki Máni —, olyan emberek, akik zsákmánynak tekintik a többieket, akik csak arra törekednek, hogy leigázzák, megalázzák és megbüntessék a többi embert. Valaki az imént azt mondta, hogy Deb lakói csak birkák, akiket le kell vágni. Talán a kétlábú farkasok nem így beszélnek? Talán nem azokra gon­ dolt a bölcs és szent Zarathusztra pásztor az Avesztában, akik ilyen mészárlásokra szólítanak? — Az Avesztát végül is mindenki a maga módján értelmezi. Hormizd ezzel a megjegyzéssel próbálta enyhíteni a Kárdir ellen irányzott nyílt támadás élét, de az haragtól tajtékozva felkiáltott: — Milyen értelmezésről beszélünk? Mindenkinek joga van a maga módján értelmezni a szent szövegeket? Talán egy hitvány názáreti szavai többet érnek, mint az enyémek? Talán nem én tanultam ti­ zenhat éven keresztül az igaz vallást? Talán nem én vagyok itt Zara­ thusztra hitének letéteményese? — Vannak, akik azt hiszik, hogy ők egy szent üzenet letéteményesei, holott csak koporsói annak. Kárdir nem akarta elhinni, hogy így beszélnek vele. A mellette álló­ val megismételtette a szavakat, majd a központi pillér felé indult. A Máni szavai okozta felfordulást mély csend követte. Babilónia fia minden szemben felháborodást és sértődöttséget látott. Talán Hormizd tekintete volt az egyetlen kivétel, amely inkább huncutul csillogott. Nyilván a mágus is észrevette, mert szemrehányó hangon így szólt: — Az én Uram tudja miféle emberek a názáretiek? A folytatásra nem maradt ideje. Szavait egy fiatal nő kiabálása sza­ kította meg, aki berontott, átvágta magát az udvaroncok körén, és a herceg lábai elé vetette magát. — Uram! A lányod! A lányod! — Beszélj, Dénág! 120

Vállánál fogva megrázta az erőtlen nőt, mint egy ruhájába kapasz­ kodó gyermeket. — A patak mellett futkározott, elesett és nem mozdul! — Megsérült? — Nem, nem vérzik! — Lélegzik? — Igen, válaszolta a rémült nő. Lélegzik, de nem akar magához térni. Hormizd megmerevedett a trónusán, elfeledkezve minden méltósá­ gáról, fejében lidércnyomásos képek sorjáztak. Kárdir elérkezettnek látta a pillanatot, hogy vádlóan így szóljon: — A hitetlenség behatolt közénk, és csapásokat hozott ránk. Isten­ káromló szavak hangzottak el. Ha balszerencse érné a herceg lányát, ez az átkozott názáreti felel érte. Hormizd elvesztette józan eszét, minden akarata elszállt. A kör­ nyezetében mindenki tudta, hogy mennyire kötődik a lányához. A herceg kedvenc felesége belehalt a szülésbe, és Hormizd a lánynak szentelte mindazt a szeretetet, amit az anyja iránt érzett. Elég volt hát, hogy Kárdir megjelölje a bűnöst, hogy minden haragját Mánira zúdítsa. De ő nem vesztette el a magabiztosságát: — Orvos vagyok. Ahelyett, hogy a gyermek betegségét hitvány vitá­ ra használnánk fel, próbáljuk meg meggyógyítani! Vigyenek hozzá! Hormizd nem akart egyetlen esélyt sem elmulasztani, ezért elkí­ sérte Mánit a gyermek ágyához. Úgy feküdt a gyermek, mintha már halott lenne: a haja befonva, a ruhája szépen kisimítva. Csak egy félig becsukott láda és egy öszszetört játék vitt némi rendetlenséget és életet a szobába. A szoba egyébként a hercegi jurta egyik részében volt, és ajtaját színes kagy­ lókkal díszített zsinórok alkották a földtől körülbelül egy méternyi magasságig, így csak a hercegnő mehetett be anélkül, hogy a kagy­ lók össze ne csendültek volna. Máni arcát a gyermek homlokára helyezte, megfogta a pulzusát, 121

felemelte az egyik szemhéját, azután megkérte a fiatal nőt, akit a herceg Dénágnak szólított, hogy vágjon fel egy tiszta fehér ruhát öt tenyérnyi darabra és szerezzen néhány csipet kámfort, ő maga el­ ment, hogy a fák és bokrok között füveket, virágokat, gyógyfüveket és bogyókat szedjen, egyenként megvizsgálva és az ujja között szét­ dörzsölve őket. A vegyes csokorral visszatért a szobába, összetörte a növényeket, földszínű masszává gyúrta őket, bőségesen megszórta kámforral, majd a masszát szétosztotta a ruhadarabokon. Ezeket összehajtotta, összenyomkodta, meglapogatta, egyet rátett a gyermek homlokára, befedte a füleit, két másikat körbecsavart a csuklóin, a két utolsót pedig a lábujjak köré csavarta. Azután fogott egy kancsót és vékony sugárban vizet csorgatott a borogatásokra. Körülötte senki nem mert zajt csapni. Amikor valamelyik kö­ tés megszáradt, Máni megnedvesítette egy kis vízzel, majd amikor egy óra elteltével a kancsó kiürült, átnyújtotta a hercegnek és azt mondta neki: — Forrásvízzel kell megtölteni. Hormizd fogta az edényt és átnyújtotta természetes fejedelmi moz­ dulattal a mögötte álló katonatisztnek. — Nem, hercegi kézből! — mondta Máni, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. Egy pillanatig meglepődve állt, de aztán a szasszanida herceg fog­ ta kancsót, és elment megtölteni forrásvízzel. A katonák és udvaron­ cok elképedten nézték urukat. Bizonyára úgy gondolta, hogy a her­ cegi kéz által begyűjtött víz gyógyító erővel bír. A tömegben suttog­ ni kezdtek, Malkó volt az egyetlen, aki gyanította, hogy az igazság egészen más. Már többször megfigyelte a barátját a többi városban: amikor egy nő alázatosan levest vagy hagymát nyújtott át neki, min­ dig hálásan elfogadta. Ha egy gazdag kereskedő felesége kínálta fi­ nom ételekkel, azt is hálásan elfogadta, akárcsak egy falat erejéig is, 122

de ha egy szolgáló jött egy tál étellel, Máni mindig visszaküldte: „Mondd meg a gazdáidnak, hogy hozzák ide maguk az alamizsnát, akkor tudom megáldani őket és megköszönni nekik!" Vagyis a vizet a hercegnek kellett hoznia és nem pedig egy alatt­ valójának! Hormizd visszajött, két kézzel tartva a korsót, de olyan ügyetlen volt, hogy megbotlott a jurta egyik tartóoszlopában. A közelében ál­ ló udvaroncok tettek egy mozdulatot, hogy megtartsák, majd gyor­ san visszaléptek, amint megtalálta az egyensúlyát, és úgy tettek, mint aki nem vette észre a megbotlást. Már esteledett, Máni a gyermek balján ült maga alá hajtott láb­ bal, folyamatosan figyelte a borogatásokat, és mindig megnedvesí­ tette őket, amikor megszáradtak. Dénág mellette térdelt, és aggódva figyelte, készen arra, hogy bármit megtegyen, amit kér tőle. Hormizd a gyermek másik oldalán ült, és mindannyiuk közül ő volt a legizgatottabb. Mindannyian csendbe burkolóztak, amikor hirtelen megszólalt a herceg: — Ha a lányom meggyógyul, esküszöm, hogy nem szolgáltatom ki Deb városát a fosztogatóknak. Megkíméljük a lakókat, a háza­ kat, a piacokat és a kultikus helyeket. Csak meneküljön meg a gyermekem! Máni nem mozdult. Csak annyit mondott, mintha imádkozna: — Az Ég hallgassa meg ezeket a bölcs és nagylelkű szavakat! Majd ismét csend lett. Az órák múltak és az ijedség ellenére a herce­ gi unoka lassan elálmosodott. Dénág halkan azt ajánlotta neki, hogy pihenjen egy kicsit és megígérte, hogy felébreszti, ha szükség lenne rá. A herceg ott helyben lefeküdt, könyökét használva párnának. A reggeli nap fénye már behatolt a sátor felhajtott oldalán, ami­ kor Hormizd felkelt. Hat óra telt el, Dénág ugyanott ült, Máni pe­ dig az utolsó csepp vizet öntötte a gyermek homlokára. 123

— Akarod, hogy ismét megtöltsem a korsót? — kérdezte halkan a herceg. — Nem lesz rá szükség — mondta Máni hangosan. Az Ég meghall­ gatta az imádat. A gyermeked meggyógyult. Mintha csak erre várt volna, a kislány kinyitotta a szemét és mo­ solygott. — Felébresztetted? — kérdezte Hormizd hitetlenkedve. — Elaltattam a betegségét. Mánin nem látszott, hogy különösebben meglepődött volna a gyógyuláson. Felemelte a gyermek hátát, és egy nagy párnára fektet­ te, azután egyenként levette a kötéseket és átadta őket a hercegnek. — Vízbe kell dobni ezeket, ott, ahol a korsókat megtöltötted. Hormizd nyitott tenyérrel vette át őket, mintha drága ajándékok len­ nének. Szemeit könnyek homályosították el, torkában gombóc volt. — Egy kézbe fogd őket, a másikkal pedig fogd meg a lányod kezét, aki szeretne elkísérni. A gyermek már talpon volt, vidáman, nevetősen, ugrándozva. Kint nagy ováció fogadta az apát és lányát, Máni pedig a helyén ül­ ve derűs arccal hallgatta. Mellette Dénág kimerülten rogyott össze. Máni most először nézte meg alaposabban. Egy egész éjszakát töl­ töttek el egymás mellett, és önfeláldozó, éber jelenléte megnyugtató volt. Ugyanaz az aggodalom és remény töltötte el mindkettőjüket. De Máni eddig nem nézett rá. Nem vette észre hosszú fekete fonatát, amelyet hátravetett és egészen a térdéig ért. Máni kissé megle­ pődve állapította meg, hogy milyen fiatal. A virrasztás során úgy vi­ selkedett, mint egy felnőtt. Most viszont mindene, orra, álla, ajkai és egész arca olyan gyermekinek és kicsinek tűnt. És nagyon szép vonalúnak. Csak mellei mutatták, hogy már nem gyermek, úgy tűnt túl nagyok a ruhához képest, amelyek leszorították. Hány éves le­ het? Tizenhárom — gondolta Máni —, talán tizenkettő. 124

Lassan, \ i r t e l e n mozdulatok nélkül, hogy ne ébressze fel, fel­ emelte a fejét és egy párnára fektette.

VI Máni megvárta, hogy a katonák és az udvaroncok éljenzése elcsen­ desedjen, aztán kijött a gyermek szobájából az őt hűen követő Mai­ kosszal és Patikkal, hogy elköszönjön a hercegtől. — Áldott legyen a nap, amikor az utamra tévedtél, Babilónia orvosa. Hormizd szemei még vörösek voltak az átélt izgalmak miatt, hang­ ja pedig megtörtnek hangzott. — Annyi aranyat adok neked, hogy életed hátralévő részében nem lesz gondod. — Nincs szükségem az aranyra. Mivel a gyógyító képességet én is kaptam, nem hagyhattam meghalni a gyermeket anélkül, hogy ne próbáltam volna meggyógyítani. Ha ezért jutalmat fogadnék el, méltatlan lennék a gyógyítás tudományára. — Én is méltatlan lennék, ha jutalom nélkül hagynálak elmenni! — Nem kérek a gazdagságodból, sem a dicsőségből, amit rám paza­ rolnál. Viszont... Hirtelen abbahagyta, mintha egy hangot hallott volna, amely a tá­ volból szólt hozzá. — Lenne hozzád egy kérésem. — Beszélj, kérésed máris teljesült. — Házad legkedvesebb lányát szeretném. — Dénágot? — Igen, őt. Hormizd meglepődött és láthatóan zavarban volt. De semmi nem volt ehhez képest Malkó és Patik reakciója. Mindketten úgy néztek Mánira mintha egy csaló költözött volna a testébe. 125

— Azt mondtam neked, hogy semmit nem tagadok meg tőled, de a lány nem tartozik a vagyonom közé. Egy tisztnek a lánya, akit na­ gyon kedveltem, és aki négy évvel ezelőtt halt meg egy csatában. Óvatlanul az ellenséges vonalak mögé kerültem, ő pedig a segítsé­ gemre sietett. Én egy kisebb sérüléssel megúsztam, ő viszont az éle­ tét adta értem. Ezért döntöttem úgy, hogy magamhoz veszem az egyetlen lányát, aki akkor kilenc éves volt, a védelmem alá vettem és megkedveltem. Azért foglalkozik időnként a lányommal, mert kötődnek egymáshoz, de Dénág nem szolgáló és nem rabszolga. A Karén családhoz tartozik, amely az egyik legősibb nemesi család. Sem náluk, sem nálunk nem szokás a lányokat akaratuk ellenére odaajándékozni valakinek. Vajon ő veled akar menni? — Igen, úgy hiszem. — ő mondta neked? — Nem kérdeztem. — Hívják ide, én magam kérdezem meg tőle. A várakozás percei csak tovább növelték Hormizd zavarát, aki han­ gosan kezdett gondolkodni: — Idősebb fivérem, Bahram egy évvel ezelőtt meglátogatott. Meglát­ ta Dénágot, megtetszett neki, és erről be is számolt nekem. Mivel akkoriban más terveim voltak a lánnyal, azt válaszoltam neki, hogy még nem érte el a férjhez menéshez szükséges kort. Ez igaz is volt. De ha Bahram megtudja, hogy mással engedtem el a lányt, halálo­ san megharagszik rám. Egyébként is irigy mindenre, amim van... A monológ végén, beletörődő hangon hozzátette: — Visszaadtad nekem a gyermekemet Babilónia orvosa, ezt soha nem tudom neked meghálálni. Ha azzal köszöntem volna meg, hogy szó­ lok a kincstárnokomnak, talán leróhattam volna a hálámat? Alighogy kiléptek a táborból, Malkó odafordult Mánihoz. Látszott, hogy rengeteg kérdés izgatja, de csak egyet tett fel: 126

— Mit fogunk csinálni ezzel a lánnyal? Egy fejmozdulattal Dénágra mutatott, aki éppen mögötte lovagolt. Máni hangosan válaszolt, hogy a lány is hallja. — Amerre én járok, ő jönni fog velem. Akik engem befogadnak, be­ fogadják őt is. — Egy asszonyt! Az emberek majd mindenfélét kérdezgetnek! — Az emberek mindig mindenfélét kérdezgetnek. — Mert meg akarják érteni a dolgokat. Megérteni? Máni maga sem törekedett rá, hogy megértse a dolgokat. A hang, ez a belső vagy égi hang, amely néha az ő száján keresztül szólt, azt mondatta vele, hogy kérje a lányt, ő pedig engedelmeske­ dett. Dénág csatlakozott a kis csoporthoz. Malkó ezután visszahúzódott és átadta helyét Patiknak, aki saját aggodalmaival kezdte bombázni. — Fiam, talán nősülni készülsz? Máni arca azonnal megmerevedett. — Miért nősülnék meg, ha azután el kellene hagynom az asszo­ nyomat? Nem érkezett válasz a kérdésre és az apja nem merte többet fag­ gatni. Talán meg kellett volna magyaráznia a viselkedését Mariam­ mal szemben, hogy miért hagyta el Mardinut Szitajjal való találko­ zása után Nabu templomában, vagy emlékeztetni a pálmaligetben tett fogadalmára? Nem tudta, hogyan reagálna rá a fia, ezért inkább ő is visszavonult. Dénág lova ekkor a Mánié mellé ért. Mindketten a távolba néz­ tek. Ámulattal és derűsen. Na és persze egyfajta büszkeséggel. Úgy látszott Babilónia szülötte pártus származásának köszönhetően jól érezte magát a lovon, talán azért mert a földön a beteg lába miatt sántított, de amint lóra ült, könnyedén haladt előre. Dénág is szebb­ nek látszott a lovon ülve, a kamaszkori szemérem miatt hajlott test­ tartása itt kiegyenesedett és kiteljesedett. Napbarnított bőre, vállán 127

nyugvó fonata és a látóhatár felé emelt tekintete a sztyeppék gyakor­ lott utazójává tette. Máni ránézett, a lova közelebb lépett a Dénágéhoz, és a kengyeleik szinte összeértek. Még nem szóltak egymáshoz, csendben lovagoltak. Csak a kísé­ rő katonák kiáltásai és a lovak nyerítése zavarta meg néha a csendet. Messziről már látszott a város. Mióta a helyőrség elhagyta a cita­ dellát és a várost övező őrtornyokat, a debi gyerekek gyakran fel­ másztak egészen a körfolyosóig, hogy lefuthassanak a régen tiltott párkányzat mentén, vagy hogy meglessék az északi utakat, ahonnan a hódítók érkezhettek. Ezen a napon is ott voltak a gyerekek, és az egyik hangosan kiabálni kezdett, mire a városlakók összeszaladtak, felmásztak a legmagasabb épületekre egymást lökdösve, a tetők szin­ te beomlottak a tömeg súlya alatt. A Paskibur kikötőjével szomszé­ dos utcákban is gyülekeztek, amelyet továbbra is nyitva tartottak, annak jeléül, hogy semmilyen ellenállást nem kívánnak tanúsítani. A hír gyorsabban futott, mint a lovasok, akik még jókora távol­ ságra voltak. Még az öreg cipész idősebb lánya sem, akiről az a hír járta, hogy nagyon jó a szeme és ezért felküldtek a legmagasabb to­ rony tetejére, még ő sem tudta megkülönböztetni az egyenruhákat és a jelzéseket. Annyit azért meg tudott állapítani, hogy nem a szasszanida hadsereg közeledett, talán csak egy különítmény vagy egy üzenethozó. Amit nem tudhatott az az volt, hogy a porfelhő valójában egy szakasz katona volt, akiket Hormizd küldött, hogy visszakísérjék Mánit egészen Debig. Egy tisztből és tíz katonából állt, ők voltak az első szasszanida harcosok, akiket a városlakók azóta láttak, hogy ostrom alá vették és félelemben tartották őket. A lovasok a város falaitól nem messze megálltak, a tiszt leugrott a földre, hogy elkö­ szönjön Mánitól és sietve az útitársaitól is, aztán visszaült a nye­ regbe, megfordult és visszalovagolt anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az emberekre, a lőrésekre vagy a nyitva álló kapura. A 128

kapun Malkó, Dénág és Patik lovon ülve haladt át, miután előre­ engedték a nap hősét. A katonák békés érkezése, tiszteletteljes viselkedése Mánival, az­ tán a gyors távozásuk hitetlenkedő vidámságot és csúfolódást vál­ tott ki a tömegből. A félelem oly könnyedén tűnt el, mint egy tüs­ ke a köröm alól. Lelkesen ölelgették a mellettük állót, könnyeiket törölgették, és mindenki azt az istent dicsérte, akinek a csodát tu­ lajdonította és együtt hálálkodtak annak, akit isteneik eszközül használtak fel. Máni felemelt fejjel lépett be a városba, derűsen mintha mást se csinált volna egész életében, mint dicsőségesen lovagolt és hódításo­ kat halmozott volna. Talán apjának hercegi vére ébredt fel benne, amit eddig mindketten megtagadtak? A vakbuzgó hívek gyakran ki­ rályi származást tulajdonítanak a prófétáknak, mintha a Földön az isteni felkenés önmagában kevés lenne a legitimációjukhoz. Jézust például gyakran Dávid családjából származtatták, Buddhát pedig a Szakia hercegektől. Maga a megtestesült Isten, vagy egy szatrapa tá­ voli leszármazottja: egyes hívek nem tudnak meglenni túlzások nél­ kül. Hasonlóképpen, ha hihetnénk egyes naiv történetíróknak, Máni már gyermekkora óta, sőt a Fehér ruhások pálmaligetében el­ töltött alázat évei alatt is magán hordozta a királyi származás jeleit, azaz a magabiztosságot, amely a pártus fejedelmek egyik nyilvánva­ ló öröksége volt, akiknek a birodalma korábban egészen Debig ter­ jedt. Másképp hogyan merészelt volna szembeszállni Ardasir uno­ kájával és később a többi koronás fővel? Hogyan parádézhatott vol­ na ily könnyedséggel az elragadtatott lakosok között? A város minden negyedéből érkeztek az emberek égve a vágytól, hogy kikérdezhessék, de igazából senki sem merte megszólítani, még azok sem, akik ismerték vagy hallották prédikálni a templom­ ban. Malkó arra számított, hogy barátja a keresztény Bar-Tuma há­ za felé veszi majd lépteit, aki elszállásolta őket azon az egyetlen éj129

szakán, amit a városban töltöttek. De nem arra indult, hanem a volt kormányzó rezidenciája felé, amelynek kerítésén úgy haladt át, hogy az őrségnek eszébe sem jutott megállítani. Ott pedig, amikor min­ denki azt gondolta, hogy felmegy a palota lépcsőin, hirtelen letért a kikövezett útról és a kerten keresztül egy fehéreperfa felé vette az irányt, amely a vének elmondása szerint a környék legöregebb fája volt, magányosan állt a száraz, kopár talajon és árnyékát Napkelet felé vetítette. Máni leszállt a lóról, aztán felemelte a karját, hogy megállítsa az őt kísérő tömeget is, és egyedül indult a fehéreperfa felé. Ott meg­ hajolt és tenyerét a fa törzsének támasztotta. Amíg a városban ma­ rad, itt tölti majd a nappalokat és az éjszakákat — jelentette ki. A városlakók erre közelebb jöttek, körbevették, és a bátrabbak végre feltették az olyannyira várt kérdéseket: Beszélt a hódítóval? Miféle ember ez a Hormizd? Mikor jön be a városba? Milyen sors vár rájuk? Újrakezdhetik a kereskedelmet? A katonák tiszteletben tartják majd a vallási helyeket? — Fogadott bennünket a herceg — válaszolta nekik —, nincs híján a bölcsességnek és az éleslátásnak. Minden emberben ott rejtőzik egy szikra a sisak, az ékszerek vagy a páncéling alatt. Máni nem akart ígérgetni, de erre a néhány megnyugtató szóra az emberek még jobban körülvették. Milyen furcsa volt látni, hogy a híres kereskedőváros egy most érkezett koldus közelében talál megnyugvást! Valóban, Deb lakosai meg voltak róla győződve, hogy amíg Máni ott van a városban a fának támaszkodva, amíg beszél hozzájuk, imádkozik, és elfogadja az asszonyoktól az alázattal át­ nyújtott ételt, egyetlen hadsereg sem támadhatja meg őket. Lassan az élet is megindult. Újra kipakolták az árukat, a piacokon feltöl­ tötték a pultokat. A fehéreperfa tövében pedig rendszeresen összegyűltek az embe­ rek, ahol mindenféle társadalmi osztály és minden vallás képvisel130

tette magát. Ott beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat, rendezték vi­ táikat, néha felemelték a hangjukat, de elég volt Máni egyetlen sza­ va, hogy ismét csend legyen és őt hallgassák. Ez volt az az igazság­ ra szomjazó hallgatóság, akire Máni már régóta vágyott. Egészen In­ diáig kellett mennie, hogy megtalálja őket, és ebben a sokarcú világ­ ban felfedezze saját küldetését: — Áldottak legyenek a múlt, a jelen és a jövő bölcsei, áldott legyen Jézus, Szakia-Muni és Zarathusztra, ugyanaz a Fény világosította meg szavaikat, ugyanaz a Fény, amely most Deb városa fölött ra­ gyog. Aki követi tanításaimat, nem kell elhagynia a templomot, ahol eddig imádkozott, sem az oltárt, ahol eddig az ősöket tisztelte. Debben, ahol oly sok vallás keresztezte egymás útját, Máni sza­ vai édes mézként hatottak a megbékélésre vágyó embereknek. Azok­ ban a nyomorúságos időkben sokan kapaszkodtak tanításaiba. De azért volt a hallgatóságban néhány olyan ember is, akiket felhábo­ rítottak és meghökkentettek Máni szavai: — Ha ugyanazt tanítod, mint a Messiás vagy Buddha, miért akarsz új vallást alapítani? — Aki Napnyugaton emelkedett fel, annak reménysége nem jutott el Keletre, aki Napkeletről jött, annak hangja nem ért el Nyugat­ ra. Minden igazságnak magán kell viselnie azok nyomait, akik el­ fogadták? — Mester, elfogadom, hogy bizonyos hiedelmeket tisztelnünk kell. De a bálványimádókat és a napimádókat is? — Szerinted a királyok megharagudnának, ha megcsókolnád a ruhá­ juk sarkát? A nap csak egy csillám a legfelsőbb istenség ruháján, de ezen keresztül csodálhatják az emberek az ő fényét. Az emberek azt hiszik, hogy az istenséget imádják, holott csak annak megnyilvánulásait látják, ahogy megjelenik a fában, az aranyban, az alabástromban, a festményekben, a szavakban vagy a gondolatokban. — És azok, akik nem fogadnak el egyetlen Istent sem? 131

— Az, aki megtagadja, hogy Istent lássa a neki mutatott képekben, gyakran közelebb van az igaz Istenhez, mint a többiek. Egy nap megkérdezték tőle: — Mi a neve annak, akinek az Üzenetét elhoztad nekünk? — Én a „Fénykertek királyának" hívom. — Nem ő az Atya, a Mindenható, a végtelenül jóságos, minden dol­ gok Teremtője? — Hogy lehetne egyszerre jóságos és mindenható? Talán ő teremtet­ te a leprát és a háborút is? Ő az, aki hagyja, hogy gyermekek halja­ nak meg és ártatlanokat kínozzanak? Ő teremtette a Sötétséget és a Sötétség fejedelmét is? Ő engedte meg, hogy a gonosz fejedelem lé­ tezzen? Ha egyetlen mozdulattal elpusztíthatná, miért nem teszi meg? Ha nem akarja elpusztítani a Sötétséget, az azt jelenti, hogy mégsem végtelenül jóságos, ha el akarja pusztítani a gonoszságot, de nem tudja, az azt jelenti, hogy nem mindenható. Egy rövid szünet után hozzátette: — Az emberre bízták a Teremtést. Az embernek kell megküzdenie a Sötétséggel. Babilónia fia már tíz napja élt a fehéreperfa tövében, amikor a szasszanida hadsereg bevonult Debbe. Beözönlőit a kapukon, a vá­ rost övező tornyokon, elárasztotta az utcákat és a piacokat. Gyilko­ lás és fosztogatás nélkül. Hormizd pedig letelepedett udvaroncaival a volt kormányzó rezidenciáján. Máni még néhány napig a kertben maradt a buzgó tömeggel, akik az ő jelenlétéből merítettek vigaszt, de hamarosan a búcsúzás szavait kellett hallaniuk a szájából. Egy éjszaka ugyanis Hormizd sürgősen hívatta. Máni még ébren ült a fának támaszkodva, egy tiszt segített neki felállni, a másik pe­ dig a fáklyát tartotta. 132

A herceg mellett egy magas rangú írnok is volt. — ő Nam-Veh, a bizalmasom. Kteszifonból érkezett. — Nagy balszerencse ért bennünket. Mindannyiunk uralkodója, a nagy Ardasir, a királyok királya, isten az emberek kötött, ember az istenek között, eltávozott a dicső fejedelmek birodalmába... — kezd­ te az írnok. — A nagyapám meghalt — szakította félbe Hormizd. A szemeiben megjelent az ijedség, Mániéban pedig a visszatérés útja. A találkozás a szasszanida herceggel nem volt rövidéletű. Máni és korának leghatalmasabb dinasztiája között mozgalmas, erős, és időnként kegyetlen kapcsolat alakult ki. Nem egyértelmű viszony volt ez, ahogyan nem is lehetett az eszmék hordozója és a jogar hor­ dozója között. Babilónia fiának sorsát megváltoztatja majd. De a birodalomét is.

A királyok szomszédságában

Babilóniából jöttem, hogy kiáltásom felhangozzék az egész világon. Máni

I iközben arra várt, hogy beléphessen a trónterembe, Máni nem tudta levenni a szemét a monumentális ajtóról, amely előtt ott sorakoztak a vérvörös nemezruhába öltözött őrök. Vajon ez volt az ajtó, amiről az „Ikertestvére" beszélt, amikor Kteszifon meghódí­ tását emlegette? Azért kellett elmennie egészen az Indus partjáig, hogy találkozzon a szasszanida herceggel, hogy meggyógyítsa a lá­ nyát, és megkapja Hormizd ajánlólevelét, amelyet apjának, a Biro­ dalom új fejének, Sápurnak írt.

M

Az előcsarnokban még egyszer végigmondatta magának a cere­ móniát. Az udvari etikettért felelős elöljáró egyetlen szót emlegetett folyamatosan, mintha csak ördögűzésen lenne: padham. A szasszanidák idején így nevezték azt a fehér keszkenőt, amit mindenkinek a szája előtt kellett tartania, ha szent dolgokhoz közelített. így akar­ ták elkerülni, hogy halandó lélegzete szennyezze be azokat. A má­ gusok is ezt viselték, amikor a tűz oltára előtt álltak, és mindenki, aki nyilvánosan szólt a királyok királyához. Az udvaroncok mindig maguknál tartottak egy padhamot a ru­ hájuk ujjában, az udvari elöljárók átnyújtották a külföldi látogatók­ nak, és megtanították nekik a tiszteletadás mozdulatait: a jobb kéz mutatóujja előre, felfelé mutat, kissé meghajlítva. Hozzá meg kellett tanulniuk a hivatalos mondatokat: Kteszifonban, ahogyan Egyip­ tomban és Rómában is, csak még sokkal pontosabban kidolgozott ceremónia alapján, a fejedelem volt a legfőbb fenség. Nem szólíthat­ ták meg a nevén vagy a címén. Külön kifejezéseket kellett használ­ ni, és ettől senki nem térhetett el: „Ti, isteni személyiségek!", „Ti, halhatatlan istenek!" vagy legalábbis „Ő istensége!" Az udvarban minden rendelkezéssel arra törekedtek, hogy elmé­ lyítsék a fejedelem és a halandók közötti szakadékot. Minden arra irányult, hogy az emberfeletti hatalom, a mennyei pompa és az 137

örökkévalóság képét sugározzák. A trónteremben oly magas volt a boltív, mintha óriások gyülekezetére építették volna. Ameddig csak a tekintet ellátott, a falak mentén szőnyegek sorakoztak, egy tenyér­ nyi fehér folt sem árulkodott a falak kopárságáról. A hatalmas terem hátsó részében állt egy függönnyel körülzárt emelvény, körülötte sorakoztak az udvaroncok. Tíz könyöknyi tá­ volságra álltak a királyi vérből származó emberek, tíz könyökkel messzebb a királyok királyának, Sápurnak a rokonai és családtagjai, bizalmas tanácsadói, a vallási elöljárók, az Aveszta magyarázói és felolvasói, tudósok, asztrológusok és híres orvosok. Még tíz kö­ nyökkel távolabb a király szórakoztatói, az udvari bolondok, zsong­ lőrök, akrobaták és táncosok, akiket sokkal nagyobb tisztelet öve­ zett a szasszanida udvarban, mint az építészeket, festőket és költő­ ket, és akiket nem is lehetett együtt említeni a zenészekkel. A dinasz­ tia alapítójának hivatalosan lejegyzett akarata szerint a zeneszerzők, a hangszerek és a dal elismert művészei ugyanolyan elbánásban ré­ szesültek, mint a királyi származású hercegek, tehát ők is tíz könyöknyire álltak az emelvénytől, de bal oldalt. Mögöttük helyezked­ tek el a másodrangú zenészek és énekesek, majd tíz könyökkel hát­ rább a lant-, zand- és mandolinjátékosok. Az összegyűlt udvaroncok figyelmének felhívására dobszó előzte meg a rituális bejelentést: „Férfiak, ügyeljetek mit szól szátok, mert az Úr köztünk van!" Miközben az első sorban álló zenészek leját­ szották az erre a napra kijelölt darabot, amit jövő év ugyanezen nap­ jáig nem játszhatnak újra, láthatatlan kezek elhúzták a függönyt. Mindenki leborult arccal a földre, várva, hogy egy újabb kiáltás engedélyt adjon rá, hogy felemeljék a tekintetüket: az uralkodó ott állt, mint egy mozdulatlan bálvány, vakító aranytobzódásban: ru­ hája, párnája és a kárpit, minden arannyal volt átszőve. A trón ugyancsak tömör aranyból készült, az uralkodó pedig csiszolt arany nyakláncokat, gyűrűket és díszítő tűket viselt, még a szakái138

lát is aranypor bontotta, amely ott csillogott az ajkain, a szempil­ láján és a szemöldökén. A fejedelem feje fölött megcsodálhatták a legendás koronát, ami többet nyomott, mint egy ember súlya, és egyetlen élő ember feje sem bírta volna el, még ha az uralkodóé is. Ha valaki közelebb lé­ pett, láthatta, hogy egy vékony szálon függött a boltívben egy kari­ kára rögzítve. Amikor a király visszavonult, a korona ottmaradt fel­ függesztve — mint egy csoda — az üres trón fölött. Az istenített em­ berek megöregszenek, elmennek, a fenség azonban marad. Messziről azonban tökéletes volt az illúzió, csak az elérhetetlen, legendás teremtmény látszott, megtestesítve a halandók félelmeit, törékeny vágyait, fenséges megjelenésével megalázott, megdermesz­ tett és megigézett mindenkit. Máni pedig ezt a mesebeli szörnyet szeretné leigázni! Most azonban Babilónia fia csak arra koncentrált, hogy felidéz­ ze a betanult mozdulatokat és lépéseket, elismételje a mondatokat, amiket el akart mondani, különösen a kezdő szavakat, amikor az ember a kutató tekintetek tüzében csak hebegni tud, holott ezek a legfontosabb bevezető mondatok. Máni idegesen ismételgette őket. Aztán egy hang a nevét kiáltotta. Megfordult, hogy meggyőződ­ jön róla, jól értette-e. Késő, az ajtó már kinyílt, egy kéz taszított raj­ ta egyet. Jaj annak, aki megvárakoztatja az isteni Sápurt! Máni las­ san lépkedett a trónhoz vezető keskeny szőnyegen, de úgy érezte, hogy elsodródik, annyira elhagyta a térérzéke. A király közelinek látszott, mint annak idején a napkorong Mardinuban, szinte vakí­ tóan közelinek, de a nesztelen vonulás a nemezszőnyegen mintha soha nem akart volna véget érni, és buktatókkal telinek, meredek­ nek tűnt. Úgy érezte, végtelenül lassan mozog, kifulladás fojtogatta. Elfogta a kételkedés és a sajnálat. Már sajnálta, hogy nem hallgatott az óvatos Maikóra, aki még a palota bejáratánál is megpróbálta rá­ venni, hogy visszakozzon. Sajnálta, hogy nem maradt a pálmaliget139

ben „mint egy magányos izsóp a kövek között", Szitaj szavait idéz­ ve! Ennek lassan már két éve. Két év, az örökkévalóság! Máninak eszébe jutottak ezek a szavak, de az emlékek ködbe burkolóztak, mintha az előző életéhez tartoztak volna. Hívta az „Ikertestvérét", a „Társát", hogy nyilvánuljon meg, mert megnyugtatta volna, hogy ott van vele, hogy kíséri a megpróbálta­ tások útján, hogy átveszi a szót tőle, amikor a saját képességei cser­ benhagyják. „Őrizd meg a nyugalmadat Máni, felejtsd el az aranyat, a külsőségeket, és ne hagyd, hogy elkápráztasson, hiszen ő is ember, legyen akár király, akár próféta. A sorstól ugyanazt kapta, amit te, amit minden ember. Csak ennek tudatában kell lennünk. Ezer év múlva már csak azért emlékeznek majd Sápurra, mert az utad egy­ szer átvezetett téged a palotáján." Végre eljutott a kamarásig. Ő intett neki, hogy boruljon földre, aztán odasúgta neki, hogy felállhat. Mielőtt megszólalt, Máni elő­ húzta az ingujjából a makulátlan tisztaságú padhamot. — Hódolat a leghatalmasabb embernek! Hallgattassanak meg a leg­ rejtettebb vágyai is! Ez nem a szokásos formula volt, az elöljáró ráncolni kezdte a szem­ öldökét, a fenség arca pedig emberi csodálkozásra húzódott. De semmi olyan nem hangzott el, ami sértő vagy tiszteletlen lett volna. Végül is Máni megkapta a kézjelet, hogy bemutatkozhat. — Orvos vagyok Babilóniából. — Az én hőn szeretett fiam eljuttatott hozzám egy veled kapcsola­ tos levelet. Úgy tűnik, hogy kedvére való vagy. — A Gondviselés úgy akarta, hogy meggyógyítsam a lányát, akiről azt hitte, hogy már elvesztette. — Hogyan gyógyítasz? — Szavakkal és növényekkel. — Hát a kés? A tűz? A piócák? — Ebben mások ügyesebbek nálam. 140

Máni nem tudhatta, hogy a „pióca" valójában egy csapda volt, mi­ vel Sápur gyűlölte ezt a gyógyítási formát és azokat is, akik alkal­ mazták. Ezért a választól megnyugodva folytatta: — A fiam arról is írt, hogy bizonyos eszméket szeretnél terjeszteni. — Kaptam egy üzenetet. Ekkor morgolódás támadt az udvaroncok körében, de nem lehetett előre látni a fejedelem reakcióit, aki még a folytatásra várt. Mivel azonban az váratott magára, kissé idegesen faggatta a látogatót: — Milyen üzenetet? Hallgatunk, beszélj! — Egy új korszak vette kezdetét, amely új hitet kíván, olyan hitet, amely nem egyetlen népé, nem egyetlen fajé, és nem egyetlen taní­ tásból táplálkozik. Máninak nem maradt ideje pontosítani, hogy melyik népre, faj­ ra vagy tanításra gondolt, mert a második sorban álló udvaroncok között egyszer csak megmozdult egy zsebkendő. — Én már találkoztam ezzel a férfival! Máni megfordult és máris észrevette a mágusok tömegében Kárdir szőke szakállát. — Ez egy názáreti, a vallásunk legalávalóbb ellensége. Utamba ke­ rült, amikor Indiában voltam győztes hadseregünkkel. A mi urunk, az isteni Ardasir megparancsolta nekem, hogy gyújtsak egy hatal­ mas szent tüzet a dicsőséges dinasztia győzelmére és a hitetlen han­ gok elfojtására. De ez a názáreti varázslataival megakadályozta, hogy beteljesítsem ezt a szent feladatot. Kárdir célba talált. A hallgatóságot felháborította, hogy a babiló­ niai orvos így merészelt viselkedni az elhunyt királlyal. A Mánira szegeződő tekintetek közül talán Sápuré volt a legkevésbé ellenséges és még hajlott rá, hogy meghallgassa a védekezését. — Én azért vagyok itt, hogy az emberek leghatalmasabbjának közve­ títsem az üzenetemet — folytatta Máni. Az uralkodó ítélete mind­ annyiunk véleményénél többet ér. Fogadja hát szavaimat bölcsen, ne 141

hagyja, hogy az engem kísérő ellenségeskedések eltereljék a figyelmét! — Azért egyeztem bele, hogy fogadlak, mert hallani akarom az üze­ netedet. Beszélj! — A birodalom hatalmas, nyugattól egészen Arámiáig, Adiabenéig és Oszroenéig tart, ahol sok a názáreti; keleten pedig Baktriáig, In­ diáig és Turánig húzódik, ahol Buddhát tisztelik. Holnap a király­ ság eljut majd olyan vidékekre, ahol nem tisztelik Ahura-Mazdát, és sok olyan alattvalója lesz, akik a legkülönfélébb vallásúnak mond­ ják majd magukat. Bölcs dolog lenne megalázni őket, hogy árulóvá váljanak? Ki a jobb szövetségese a dinasztiának: az, aki megpróbál­ ja összebékíteni az embereket, vagy az, aki magára vonja saját alatt­ valói haragját? A fejedelem arcán felsejlettek az egyetértés jelei, amit Kárdir azonnal megpróbált eloszlatni. — A dinasztia legjobb szövetségese! — kiáltott fel gúnyosan. Itt állok isteni urunk előtt, majd én elmagyarázom, miért jobb szövetségese a dinasztiának Ahura-Mazda híve, mint egy názáreti! Mivel manap­ ság nem értik a rejtett szavakat, engedtessék meg nekem, hogy nyíl­ tan beszéljek! Kezembe akadt néhány írás, amiket a názáretiek ter­ jesztenek a birodalom egyes városaiban és azt is hallottam, mikről beszélnek a gyülekezetekben. Az én isteni uram szeretné tudni, hogy hogyan beszélnek a mi vallásunkról, a törvényeinkről, a hagyomá­ nyainkról és a dinasztiáról? Ezek az emberek azt állítják, hogy a szasszanidák leszármazottjai elátkozottak. Sápurnak egyáltalán nem tetszettek ezek a szavak, még akkor sem, ha a názáretieknek tulajdonították őket. A keze egyre görcsö­ sebben szorította a jogart. Kárdirt ez egyáltalán nem tántorította el, egyre hangosabban és egyre haragosabban folytatta, de igyekezett visszafogni magát. — Talán nincs megírva az Avesztában, hogy isteni dicsőség ragyog­ ja be a khvedodát, a fiú- és lánytestvér házasságát, amely eltörli a bű142

nőket és elűzi a démonokat? Talán nincs megírva, hogy az Ég szá­ mára nincs ennél kegyelmesebb tett? Talán nem azt tanultuk, hogy a nagy Dáriuszhoz hasonlatosan, minden isteni uralkodónak, a má­ gusoknak és a harcosoknak a hozzájuk legközelebb állóval kell egye­ sülniük, a nővérükkel, a lányukkal vagy az anyjukkal, ha az megöz­ vegyül? Talán a mi isteni uralkodónknak nem a testvére, az isteni Anahita királynő a legkedvesebb felesége? Ezért a názáretiek szerint pokolra vagyunk kárhoztatva mindannyian, maga az isteni uralko­ dó, és testvére a királynő is, mert ami számunkra a legnagyobb ke­ gyelem, az nekik a legnagyobb kárhozat. Kárdir a fejével játszott, amikor ezeket a merész dolgokat ki­ mondta. De a merészsége magával ragadta. A fejedelem arcát eltor­ zító haragból mindenki kitalálhatta, hogy ki esik áldozatul majd en­ nek a haragnak. — Nyomorult babilóniai orvos, ilyen sorsot szánsz a mi dinasztiánk isteni tagjainak? Ezért büntetés vár rád, ahogyan minden szentség­ törőre a törvényeink szerint! Az őrök berontottak, hogy megragadják a bűnöst. Amikor meg­ érezte karján és vállán a katonák kezét, Máni tekintete elhomályo­ sult. Tehetetlenül és némán állt a félelemtől, majdnem összerogyott. Egyetlen gondolat tartotta benne az erőt: „Ikertestvére", mennyei társa, most nem hagyhatja el! Behunyta a szemét és kereste magá­ ban a megnyugtató arcot. Hirtelen kavarodás támadt, alig elfojtott nevetéssel. A kibírhatat­ lan feszültség, amely áthatotta az udvart mintegy varázsütésre el­ szállt. Valaki integetni kezdett a padham'jáva.1, és úgy tűnt, hogy en­ nek már a látványa is elég volt ahhoz, hogy Sápur szigorú vonásai kisimuljanak. — Jöjjön közelebb az örökifjú Juvanoé! A fejedelem hirtelen támadt vidámsága átragadt a tömegre. A kivá­ lasztott kivételével, aki egyáltalán nem értékelte, hogy minden meg143

szólalása ilyen vihogást váltott ki. ő volt a fejedelem tanítója gye­ rekkora óta, az udvar mágusainak legidősebbike, akinek bölcsessé­ gét és éleslátását senki nem merte kétségbe vonni. Csak ez a Juvanoé — „fiatalember" — keresztnév nem illett hozzá sehogy sem, bár ma­ ga a név nem volt ritka a nemesek és a mágusok között, csakhogy nehezen illett egy kilencvenéves öregemberhez. A király bolondjá­ nak kedvenc célpontja az öreg mágus volt, tökéletesen tudta utánoz­ ni reszelős hangját, furcsa járását, bolyhos szakállának repkedését és csontos, girbegurba ujjait. Az elmúlt húsz évben egyetlen udvaronc sem tölthetett el úgy egy estét Sápurral, hogy a bolond ne idézte vol­ na fel az öreg tanító képét. A bolond nevét egyébként nem is jegyez­ te meg senki, annyira hozzánőtt kedvenc célpontjának neve. A királyi szemek mosolyogtak, ahogyan a többieké is, de alig­ hogy Juvanoé belekezdett a mondanivalójába, máris ráncolni kezd­ te a szemöldökét, jelezve, hogy a derűs közjátéknak ezennel vége. — Hosszú életem során sokszor adódott alkalom rá, hogy felidéz­ zem isteni urunknak mily tulajdonságok tehetik naggyá, dicsőséges elődeink példáját követve: az erős hit, a józan ész, a megbocsátás ké­ pessége, az alattvalók szeretete, a vidámság, a nagylelkűség, az igazságosság... — Nem is felejtettem el — türelmetlenkedett Ő Istensége, aki jól is­ merte ezt a végeláthatatlan listát. — Ezt a babilóniai férfit súlyos dolgokkal vádolták meg, amelyek büntetést érdemelnének. De ha uram nem szeretne zsarnokként megmaradni az utókor szemében, akkor meg kell hallgatnia a véde­ lem szavait is! Ezt mondja ki a törvényünk! Sápur szeretetteljes, gyermeki tekintettel nézett a tanítójára. Az­ tán vidám vállrendítéssel odaintett egy titkárt: — Jegyezd fel, hogy a mai napon díszruhát adományozok a nagy tiszteletű Juvanoé mágusnak, amiért segített elkerülni, hogy elköves­ sek egy dinasztiánkhoz méltatlan igazságtalanságot! 144

Miközben az öreg tanító az elégedettségtől ragyogó arccal vissza­ totyogott a helyére, az uralkodó Mánihoz fordult, készen rá, hogy végighallgassa, bár a hóhér még nem vonult vissza. Babilónia fiának szavai úgy hangzottak, mint egy nagy veszély­ ből menekült ember fellélegzése. — Azzal, hogy megpróbált ellentmondani nekem a nagy tiszteletű Kárdir mágus, csak alátámasztotta a szavaimat egy nagyon erős pél­ dával. Mindannyian veszélyeztetve, fenyegetve és megbántva érez­ zük magunkat, tudjuk, hogy a vallási gyűlölködések áthatják életün­ ket és a birodalom létezését. Én is érintve érzem magam, mert pár­ tus származásúként az én őseim között is előfordult a házasság fiú és lánytestvérek között, a hagyományok tisztelete miatt, és hogy kedvezzenek az Égnek. Igen, a názáretiek felháborodnak ezeken a házasságokon és vérfertőzőnek titulálják őket. Pedig meg van írva a Bibliájukban, hogy Isten megteremtette az első férfit és az első nőt, akik aztán benépesítették a Földet. Vagyis az ő gyermekeiknek együtt kellett hálniuk! Az egész emberiség ezekből a vérfertőző kap­ csolatokból származik. Az Aveszta hívei tehát könnyedén megcáfol­ hatják a Biblia híveinek szavait. De mire jók ezek a veszekedések, marakodások és szitkozódások? Minden népnek megvannak a ma­ ga szokásai, amelyeket törvénybe foglaltak és az isteni akaratnak tu­ lajdonítanak. Talán az isteni akarat minden népnél más? Az igazság az, hogy semmit nem tudunk az isteni akaratról, semmit nem tu­ dunk az Istenről magáról, nem tudjuk a nevét, nem tudjuk, hogy néz ki és milyen tulajdonságai vannak. Az emberek számtalan nevet adtak már az Istennek, amelyek egyszerre igazak és hamisak. Ha len­ ne neve, azokat a mi szavainkkal nem írhatnánk le, a szánkkal nem mondhatnánk ki. Azt állítják róla, hogy gazdag és hatalmas. A gaz­ dagság és a hatalom emberi fogalmak, Istennek nem jelentenek sem­ mit. Azt állítják róla, hogy vannak vágyai és félelmei, hogy időn­ ként haragszik és rossz kedvű, egyesek szerint irigykedik egy szobor-

145

ra, megsértődik egy mozdulaton, és nem tetszik neki, ahogyan be­ szélünk, tüsszentünk, öltözködünk vagy vetkőzünk. Én Máni egy új üzenetet hoztam a népnek. Először a názáretiekhez szóltam, akik között a gyerekkoromat és az ifjúságomat töltöttem. Azt mondtam nekik: hallgassátok Jézus szavait, mert bölcsek és tiszták, de hallgas­ sátok meg Zarathusztra tanításait, találjátok meg a Fényt, amely fel­ ragyogott benne mindenek előtt, amikor még a világ tudatlanság­ ban és babonában élt. Ha egy napon az én reménységem teret nyer, megszűnik a gyűlölet. Ezért tekintetem Kárdir mágus felé fordítva minden neki járó tisz­ telettel azt mondom: te leírtad mindazokat a veszélyeket, amelyek a Birodalmat fenyegetik, én pedig felírom rá a gyógyszert. Te úgy be­ széltél, mint egy beteg, én pedig válaszolok rá, mint egy orvos. — Ez az ember ügyesen altatja el a bizalmatlanságunkat — válaszol­ ta a mágus —, de még mindig nem árulta el, hogy melyik vallást képviseli. — Én egyszerre képviselek minden vallást és ugyanakkor egyet sem. Azt tanították az embereknek, hogy egyetlen valláshoz kell tartoz­ niuk, mint ahogy az ember egy családhoz vagy egy törzshöz tarto­ zik. Én pedig azt mondom, hogy hazudtak nekik. Minden hiede­ lemben, minden eszmében keressétek a fényes szubsztanciát és ke­ rüljétek a hulladékot! Aki az én utamon jár, imádkozhat AhuraMazdához és Mithrához, Krisztushoz és Buddhához. Azokban a templomokban, amelyeket én emelek majd, mindenki elmondhat­ ja a maga imáit. Én tisztelek minden vallást, és ez bűn sok ember szemében. A ke­ resztények nem veszik észre mindazt a jót, amit a Názáretiről mon­ dok, csak azt vetik a szememre, hogy nem bántom a zsidókat és Zarathusztrát. A mágusok nem figyelnek rám, amikor az ő prófétáju­ kat dicsérem, csak azt akarják, hogy átkozzam Krisztust és Buddhát. Amikor egybegyűjtik a híveket, nem a szeretet vezérli őket, hanem 146

a gyűlölet. Csak a tilalmakban és a kiátkozásban találnak egymásra a testvérek. Én Máni, nemhogy nem vagyok kedves senkinek, de úgy tűnik, hogy mindenki ellenséget lát bennem. Az a bűnöm, hogy ki akarom békíteni az embereket. Megfizetek ezért a bűnért, mert egyesülnek, hogy engem elítéljenek. De egy napon, amikor az em­ bereknek elegük lesz a ceremóniákból, mítoszokból és átkokból, emlékezni fognak rá, hogy abban az időben, amikor a nagy Sápur uralkodott, egy alázatos halandó kiáltása átjárta az egész világot. A fejedelmet láthatóan zavarba hozta. — A te vallásodban lesznek-e templomok, lesznek-e mágusok? — Lesznek kultikus helyek és lesznek Kiválasztottak, akik idejüket az imádságnak, a tanításnak, az írásnak, a művészetnek és az igaz­ ságszolgáltatásnak szentelik majd, ahogyan azt a mágusok teszik. De lemondanak a vagyonról, a dicsőségről és a hatalomról. Ez a feltétel egyértelműen elnyerte a fejedelem tetszését. Kárdir ismét meglengette a padhamját, de Sápur már a khorram-bash felé fordult, a függönyért felelős elöljáróhoz, aki állandóan mellette állt és egyetlen mozdulattal parancsot adott. A következő másodperc­ ben odafutott két írnok, akik leültek az uralkodó lábaihoz. Ez azt jelentette, hogy a kihallgatás véget ért, és az uralkodó most törvé­ nyeket kíván hozni. Ez az eljárás már a pártusok óta fennállt: a ki­ rályok királya egyszerű szavakkal törvénybe foglalta kívánságait, amelyeket az egyik titkár fennhangon megismételt, nem szóról szó­ ra, hanem mintegy lefordítva azt a hivatalos nyelvre, amelyet a má­ sik írnok szépírással lejegyzett az erre a célra fenntartott könyvbe. „A mai napon elhatároztuk..." — kezdte az uralkodó. A titkár ki­ bővítette: „Mi, az isteni Sápur, a királyok királya, Perzsia és a Perzsián túli világ uralkodója, isten az emberek között, ember az is­ tenek között..." Sápur megvárta, hogy lejegyezzék, aztán folytatta: „...hogy engedélyt adunk a mi hű alattvalónknak, Máninak, 147

hogy szabadon terjessze isteni üzenetét a birodalom városaiban és falvaiban a mi uralkodói jóváhagyásunkkal. Minden királynak, szatrapának, kormányzónak és tisztviselőnek megparancsoltatik, hogy segítsék őt, mintha csak személyes megbízottunk lenne."

II A palotából kilépve Máni csak ment, ment, egyenesen előre, végig­ kopogva Kteszifon poros utcáin egyetlen ép lábával. Az emberek utána fordultak, és ujjal mutogatták a gyerekeknek ezt a zavart te­ kintetű idegent, ezt a fellegekből idepottyant szerencsétlen, girhes alakot, hisz mi mást is gondolhattak volna róla? De másnap, bizony már másnap, mindenki más szemmel néz majd rá. Hajnalban a hírnökök kidobolják a köztereken a királyi rendeletet, amelyben az ő neve is szerepel: „Máni, Babilónia orvo­ sa". Szájról szájra jár a városban a palotabeli kihallgatásának törté­ nete, az emberek együtt nevetnek tiri-tarka öltözetén, és mindenki azzal dicsekszik, hogy felismerte az utcán furcsa járását és égszínkék köpenyét. Még tíz nap sem telik el, és leveleket küldenek szét a Szasszanida Birodalom minden tájára a királyok királyának több­ szörösen lemásolt, viasszal és sóval lepecsételt parancsával. Máni huszonhat éves volt, de Mezopotámia utcái, földjei, a biro­ dalom, és az egész világ sem volt elég nagy a lépteihez. Képzeljük el, hogy Jézus, akit Máni annyira szeretett, miután Galilea falvaiban pré­ dikált, elindul Rómába, belép Tiberius császár palotájába, és a palo­ tából egy császári rendelettel távozik, amely feljogosítja, hogy terjeszsze a tanításait Rómában és vidéken, azzal a kifejezett paranccsal va­ lamennyi Heródes és Poncius Pilátus felé, hogy segítsék a küldetését. Máninak ilyen gondolatok jártak a fejében. Úgy tűnt, hogy leg­ titkosabb reményei is teljesülhetnek. Képtelen volt kordában tar148

tani gondolatait vagy a lépteit, csak ment, ment, megrészegülve és átszellemülten. Barátai a palotai kerítésénél várták, de ő úgy lépett ki a kapun, hogy észre sem vette őket. Ott volt Dénág, Patik, Malkó és Klóé, akik szó­ lították őt, de süket fülekre találtak. Utána iramodtak, de úgy su­ hant előttük, mint egy katapultból kilőtt szikladarab. Az asszonyok kifulladva álltak meg, és az apja sem bírta sokáig. Csak Malkó kö­ vette. Még a Fehér ruhások idejéből maradt meg az a szokása, hogy mindig igyekezett tartani vele a lépést. Amikor utolérte, egy kissé meg is előzte, így próbálva meg zavart tekintetéből kiolvasni, hogy a boldogság vagy a düh vezeti a lépte­ it. Malkó kifulladva kezdte kérlelni, hogy lassítson egy kicsit, for­ duljon felé és válaszoljon. Máni nem beszélt sem Sápurról, sem a trónteremről. Annyit mondott csupán, hogy ismét útra fog kelni. — Útra kelni? Bejártuk az egész birodalmat, Kteszifontól Debig, Debtől Kteszifonig, minden úton, minden folyón jártunk, még a nagy tengeren is. Hová mehetnénk még? — A négy égtáj felé, egészen a hatalmas síkságokig és még messzebb, a teremtés kezdetére! Követsz engem? Mielőtt a barátja válaszolhatott volna, újrakezdte, mintha nem tudná abbahagyni, mintha a szavak magával ragadták volna: — Akik eljönnek hozzám, többé nem kell várniuk, csatlakozhatnak hozzám. Százan és ezren leszünk, nagyobb port kavarunk fel, mint egy hadsereg, és olyan jelet hagyunk a világon, amely soha többé nem tűnik el. Ezután megszaporázta a lépteit. Malkó nem is próbálta meg utolérni. Lassan leült egy nagy kőre, miközben barátja egyre távo­ lodott. „Hogyan követhetném?" — kérdezte magától a tíroszi. De nem ez a főváros utcáin keresztülvivő abszurd rohanás foglalkoztatta, ha149

nem az az újabb, s talán még abszurdabb utazás a világ négy tája fe­ lé, amire Máni hívta. „Hívta... biztos, hogy ez a pontos kifejezés?" — merült fel Maikó­ ban, és az arcán megjelenő mosolyt fájdalmas grimasszá torzította a fáradtság. A pálmaliget étkezőjében történt első találkozásuk óta soha semmit nem tudott megtagadni Mánitól. Előfordult, hogy vi­ tatkozott, morgolódott, szitkozódott, hogy megesküdött rá, soha többé... De mire volt ez jó, végül mindig úgy cselekedett, ahogy a barátja kívánta. Ha pedig néha mégis ellenállt, a saját felesége, Klóé járt közben a másik érdekében. Pedig sem ő, sem Klóé nem osztoztak Máni küldetéstudatában. Talán ez tette olyan egyedülállóvá a barátságukat. Az a tény, hogy egy vallásalapító társaságában éltek, aki soha nem próbálta meg rá­ juk erőltetni a meggyőződéseit, csak azért valósulhatott meg, mert Máni olyan volt, amilyen: egy nagylelkű vallás apostola. Istene pe­ dig nem keresett hódolókat. A tíroszi nem tudott mit kezdeni a vallási eszmékkel, egyszerűen találkozott egy bölccsel, egy szépségre szomjazó bölccsel, egy olyan emberrel, akinek mindenki szeretett volna a barátja lenni. Ilyen ki­ váltságot nem becsülhetett le. Amíg a lábai bírják, követni fogja mindenhová. Miközben Malkó így belemerült a gondolataiba, Máni is elmerült a sajátjaiban. Egészen a Tigris folyó partjáig jutott. Ott, ezen a kis­ sé elhagyatott területen, az eufória átadta helyét az aggodalmaknak. Amikor még nem állt mögötte királyi védelem és fennhatóság, puszta kezével kellett meghódítania a világot. Most, hogy a világot felkínálták neki, és megnyíltak előtte az utak, most kezdődik csak az igazi hódítás! Hódítani, fegyver nélkül? Országról országra járni beteg lábával, szembeszállni a szatrapákkal, a nemzetekkel, a kasz­ tokkal, a szektákkal, a testvériségekkel? Megbolygatni a rendhez szo150

kott nyájat, a megcsontosodott rítusokat, az emberekben lakozó os­ tobaságot? Tanítani, írni, rajzolni és harcolni szüntelenül, minden­ nap új utakra kelni, új tömegeket összegyűjteni, és kitalálni, hogy az adott hallgatóságot éppen mivel lehet megfogni, megvigasztalni és ugyanakkor ostorozni, amíg az egész emberiség átalakul? Ahogy az máskor is előfordult már vele, monológként induló gondolatai végül dialógusba váltottak altér egojával, „Ikertestvéré­ vel". — Mennyi időm van mindarra, amit el kell végeznem? „Erről nem tudhatsz semmit" — válaszolta a Másik. — Legalább annyit tudhatok, hogy van-e még hét évem, hogy elér­ jem Krisztus és Nagy Sándor korát? „Tiéd a pillanat és az örökkévalóság, mit számít más? Az idő a Sötétség csapdája, ne hagyd magad becsapni, ne gondolj másra csak a küldetésedre, minden nap!" — Legalább annyit tudhatok, hogy láthatom a művem befejezését? „Bízd rám a jövőt! Menj, a sorsod már előtted száguld. Az emberek türelmetlenül várnak téged Bél-Apátban!" Mióta a királyi rendeletet kihirdették, nem volt olyan város, ahol ne várták volna Mánit. Nem is habozott, elindult hát Bél-Apát felé. Ez csak egy nagy elámi falu volt, múlt és jelen nélkül, viszont azt mesélték, hogy Sápur néha járt ott, mivel tetszett neki a levegője és a vize, ezért építészeit mindenféle munkálatokkal bízta meg, hogy a falu nagyobb legyen. Egyesek szerint talán a nyári rezidenciáját sze­ rette volna ott berendezni. Valószínűleg ki akarta használni kedve­ ző fekvését is, mivel Mezopotámia és Perszida között helyezkedett el, azaz a Szasszanida Birodalom két vége között: a szemita nyugat és az árja nyelvű kelet között. Talán ezért gondolta úgy Máni, hogy ebben a faluban kezdi meg a vándorlását? Bár soha nem járt még ott, tudta, hogy a keresztény közösség ak151

tív, és hozzájuk kívánt elsősorban szólni. De hamar rá kellett jön­ nie: már nem utazgathat névtelenül, és nem tehette meg, mint Debben, hogy lépteit az általa kiválasztott épület felé irányítsa. Alighogy meghallották a látogató érkezésének hírét, a városok ve­ zetői összefutottak, élükön a kidüllesztett mellű helyi kiskirállyal, aki magának követelte a jogot, hogy elszállásolja az isteni Sápur véden­ cét. Ezért, amikor Máni azzal próbált védekezni, hogy inkább egy kertet szokott választani magának, egy ősi fa tövében, a vezető álta­ lában megharagudott, és ünnepélyesen felsorolta a családfáját, ame­ lyet a legősibb dinasztiákig vezetett vissza, és a körben álló írástudók­ kal együtt tovább erősködött. Ha visszautasítják a meghívását, azzal kifejezik lenézésüket a származása iránt, és kétségbe vonják őszintesé­ gét. Azonban Dénág zavara és Patik fáradtsága ellenére Máni nem tá­ gított. Egy fa tövében szeretné tanítását terjeszteni az embereknek, csak ott és sehol másutt nem kívánja eltölteni az éjszakát. Bár ez a magatartás a részéről nem volt éppen barátságos, és ta­ lán feleslegesen sértő is, de el kell ismerni, hogy az egyetlen bölcs megoldás volt. Az utazásai során Babilónia fiának folyamatosan meg kellett küzdenie ezekkel az erősködésekkel, amelyeket időnként pusztán a vendégszeretet diktált, máskor viszont kevésbé becses hát­ só gondolatok. Néhányan például előnyt akartak kovácsolni abból, hogy Sápur védencét fogadhatják a házukba, vagy szerették volna ki­ kémlelni Mánit és társait, vagy egyszerűen a helyi lakosokat, hogy nem lesznek-e túlságosan érzékenyek a veszélyes tanítások iránt. Az utazást az első percektől kezdve egyfajta kétértelműség lengte át. A vidéki városok vezetői a legteljesebb alávetettségről tanúskod­ tak, ha arról volt szó, hogy engedelmeskedjenek a királyok királyá­ nak, és ezért a lehető legbarátságosabb fogadtatásban részesítették azokat a személyeket, akiknek sikerült elnyerniük a legfőbb úr ke­ gyeit. Azonban nem lehettek biztosak benne, hogy ez a kegyelem nem múlandó-e, különösen, ha egy királyról van szó, ezért irigység152

gel tekintettek a látogatóra, és szemük előtt folyamatosan ott lebe­ gett a kegyvesztés lehetősége, amikor be kell majd bizonyítaniuk, hogy igenis bizalmatlanok voltak vele szemben. Máni esetében ez még nyilvánvalóbb volt. A hírek gyorsan ter­ jedtek a birodalomban. Elég, ha egy udvaronc egy vitaxe fülébe súg valamit, aki elejt egy mondatot egy vidéki nemes vacsoráján, és há­ rom héttel később már a falvak is értesülnek a dologról. így aztán a trónteremben lezajlott vita minden részletét megismerték, és hal­ lottak Kárdir megnyilvánulásairól is, amelyek azért gyanút ébresz­ tettek a babilóniai orvos tekintetében. Bél-Apátban Mánit tehát az illő udvariassággal fogadták, de min­ denki tartotta a kellő távolságot. Amikor pedig késő délután letele­ pedett egy dombon lévő naspolyafa tövében, a város vezetői és ter­ mészetesen a mágusok is az első sorokban gyülekeztek. Körben pe­ dig katonák járőröztek. Tiszteletteljesen és elnézően. Bevezetésként a látogató azzal kezdte, hogy kifejezte köszönetét a bizalomért, amellyel a királyok királya iránta megnyilvánult és a fogadtatásért, amelyet Bél-Apátban kapott. Aztán néhány szóval be­ szélt a küldetéséről, megemlítette reménységét, hogy a birodalom összes alattvalóját egyetlen közös bölcsesség vezérelje. „Ugyanaz az isteni szikra éltet mindannyiunkat, nem kötődik származáshoz és családhoz, nem férfi és nem nő; de mindannyiunknak táplálnia kell szépséggel és tudással, hogy ragyoghasson bennünk, csak az ember­ ben lakozó Fény tehet naggyá bennünket." A hallgatóságban helyet foglaló illusztris személyek sértett pillan­ tásokat váltottak. Ők ugyanis büszkék voltak a származásukra, és Ardasir azzal bízta meg őket, hogy tartassák be a kasztok tiszteletét, hogy mindenki hódolattal viseltessen azok iránt, akiket a gondvise­ lés rangban föléjük helyezett, és tanúsítsanak együttérzést a rangban alattuk állók iránt. Beléjük vésték, hogy ez a szasszanida rend alap­ ja, minden földi és égi rend alapja. Most pedig idejön Babilóniából 153

ez a gyógyító, és itt előttük, sőt az alattvalók, a néptömegek, az üstfoltozók, rézmetszők, teherhordók és szőnyegszövők előtt azt meri állítani, hogy nem kell tudomást venni a származásról, sőt az egy lenézendő dolog! Régen ezért az első mondatai után elfogták és vas­ ra verték volna, megverik, vagy talán le is fejezik! Csakhogy az, aki így mer beszélni, a királyok királyának védelme alatt állt! A vezetők értetlenségükben jobbnak látták, ha csendben odébb állnak, a fiatal mágusok azonban dühöngve és zajosan távoztak. Utazásai során Mániról az a hír terjedt el, hogy rendzavaró. Ami­ kor beszélni kezdett, a provokátorok is felbukkantak, és szót kértek, bele akartak kötni, hogy olyan mondatokat adjanak a szájába, ame­ lyeket lázítóknak lehet minősíteni. Azonban Máni sem riadt vissza a provokációtól, olyan eszköz volt ez, amellyel jól bánt, s bár gyak­ ran magában tartotta a bántó szavakat, enyhítette a kritikák élét, és finomította azokat a kifejezéseket, amelyek megosztottságot gerjesz­ tettek volna, azért ha valaki erőteljesebben faggatta, mindig megvá­ laszolt neki. bármilyen hátsó szándékkal közeledtek is hozzá. Ha a családokról, a kasztok közötti korlátokról, a mágusok rítusairól, vagy az irigy istenségekről volt szó, egyenesen, határozottan beszélt. Ha pedig a vita elfajult, egyszerűen megrántotta a vállát. — Ezek a világ régi bőrének recsegései! — mondogatta. Majd akkor kezdek aggódni, ha a szavaim olyan kellemes érzetet keltenek az em­ berekben, mint egy párna tollai. Általában Dénághoz intézte ezeket a magyarázatokat, mert na­ gyon közeli társakká váltak. Estefelé Máni leheveredett a fa tövében, vagy ha rossz idő volt egy hívének a házában, de Dénág mindig mel­ lette volt. A társaságban mindenki észrevette, hogy az asszony mi­ lyen buzgó figyelemmel veszi körül Mánit, mindenki tudta, hogy kiemelt helyet foglal el az életében, de azt már nem tudták kitalál­ ni, hogy milyen kapcsolatban is vannak egymással, milyen szavak154

kai, tekintettel illették egymást, és milyen barátság kötötte össze őket, amikor egyedül maradtak. Ki is merte volna megkérdezni tőlük? Az egyik nap azért Patik megpróbálta szóba hozni, körülményesen, elővigyázatosan. — Áldott légy fiam, áldott legyen a nap, amikor a Gondviselés meg­ engedte, hogy keresztezzem az utad. A szívem mindig boldogsággal teli, amikor hallom, hogy az emberek az érdemeidről beszélnek, asz­ kéta életmódodról, és hogy mi mindenről lemondasz fiatal korod ellenére. — Miért lenne érdem lemondani olyan örömről, amit soha nem íz­ leltünk meg? — szakította félbe Máni. Patik jobbnak látta nem folytatni, de azért még elmormogott né­ hány áldást, hogy Máni ne vegye észre a felindultságát. Máni rá sem nézett úgy vetette oda ezt a választ, de miután Patik tett néhány lé­ pést, visszahívta a legnagyobb tisztelet hangján! — Mar Patik! Az apja készségesen odaszaladt. De csak ennyit mondott neki: — Mar Patik, mikor lépsz már ki végre a Fehér ruhások közül? A csalódott hang és tiszteletteljes megszólítás még élesebbé tette a kérdést az apa szemében, aki megpróbált védekezni: — Elhagytam a közösséget és a testvéreimet, hogy kövesselek téged, letérdeltem előtted, én, a saját apád, alázattal hallgattam a prédiká­ cióidat... — Minden nap meghallgatsz engem, mar Patik, mégis úgy beszélsz, mint egy Fehér ruhás. A szavaid pedig sértenek engem. — Én csak az érdemeidet dicsértem! — Aki azért fosztja meg magát az örömöktől, hogy dicséreteket gyűjtsön, nem érdemel tiszteletet, mert hiúbb az, mint a leghitvá­ nyabb gonosztevő. A bölcs csak saját magáért böjtöl, ő maga az egyetlen bírája és tanúja ennek. Nem azért fosztod meg magad az örömöktől, hogy alkalmazkodj egy közösség előírásaihoz, mert félsz 155

a büntetéstől, mert azt akarod, hogy a világ dicsérgessen téged. Ezek a törekvések az én szememben visszataszítóak. Patik kényszeredetten mosolygott. — Fiam, ha azt mondod, hogy önmagáért kell jót cselekednünk és nem kell cserébe jutalmat várnunk, akkor az érdemed még nagyobb. Máni végre ráemelte a tekintetét, de telve volt sajnálkozással. — Hallottad, hogy én valaha is a jóról és a rosszról beszéltem? Ezek az eltorzított szavak soha nem hagyták el az ajkaimat! Égi „Ikertest­ vérem" figyelmeztetett. Ha mondok valamit, az emberek, még a hozzám legközelebb állók is, félreértik majd. Azt mondtam, hogy minden élőlényben keveredik a Fény és a Sötétség, hogy a bölcsek éleslátása kell, hogy ki tudjuk bogozni... Aztán sóhajtott egyet, mintha így próbálná meg visszanyerni a derűjét. — Valójában azért jöttél, hogy megtudd mit jelent a számomra Dénág. így rajtakapva, mintegy védekezésképpen, Patik égnek emelte a karjait. A fia folytatta: — Jelenléte mellettem csavargó birodalmam határait jelöli. Mánin volt a sor, hogy felálljon, és szinte ugrándozva elsétáljon, apja pedig nekilátott, hogy ezerszer is átgondolja ezt a kétértelmű vallomást. Többé senki nem merte faggatni Dénággal kapcsolatban. Főleg nem Klóé, akit pedig kínzott a kíváncsiság. Ő Kteszifonban maradt, hogy átvegye Malkó üzleti és családi ügyeit, amíg az úton van, de amikor Máni a fővárosban járt, mindig ott szállt meg, ezért gyak­ ran megfigyelhette. Miért állította annak idején, hogy egyetlen aszszony sem kap helyet mellette? Lehet, hogy az ő találkozásuk még túl korai volt? Vagy egyszerűen hazudott a Malkó iránt érzett barát­ sága miatt? Megannyi kérdés, amikről a görög lánya nem beszélhe­ tett senkivel, még szinte magával sem. Azt hitte azzal, hogy Dénág 156

körül tesz-vesz, elűzheti ezeket a gondolatokat, de azok mindig viszszatértek, amikor Mánit látta egy másik nővel az oldalán, akinek a tekintete folyamatosan rajta csüngött. Dénág. Hátradobott hajfonata repkedett rózsaszínes barna nya­ ka körül. Szemtelen fiatalság áradt belőle: tiszta és szeplőtelen, de határozott szépség. Olyan volt, mint egy vitában a végső érv. Dere­ kán egy összetekert vastag gyapjúövet viselt. Egyik délután, amikor az ég beborult és friss szél kerekedett, Dénág borzongva bontotta ki az övet, széthajtotta és a vállára terítette. Az anyag felületén fi­ noman festett arc tűnt fel, mégpedig az övé, virágokkal övezve. Mindenki felismerte Máni ecsetvonásait. Ettől kezdve az a szövet olyan lett a hívek számára, mint valami ereklye. Közelebb jöttek, hogy megérintsék, hogy érezzék a belőle áradó illatot, az aloé fa, az ámbra és a tavirózsa keverékének illatát, melyet Máni maga kevert ki a festéshez. Hiszen ő maga mondta, hogy a Fény kertjeiben minden illat és szín, semmi nem marad anyag. Bár Máni társaságában mindig komoly témákról beszéltek, azért egyfajta békés ünnepi hangulat uralkodott. Mindenki arra töreke­ dett, hogy kiismerje magát valamelyik művészeti ágban, ez gyakran a zene és az ének volt, de mivel szasszanida földön jártak, a költé­ szet, a festészet és a szépírás sem maradt el. Próbálták a mestert utá­ nozni, ő pedig mindenkinek megengedte, hogy letelepedjen körü­ lötte, amikor szétterítette a szöveteket vagy mintát nyomott a per­ gamenekre, előkészítette a bevonatokat és a festékeket, meghúzta az első vonalakat vagy nekilátott a festésnek. Soha nem zavarta a tanít­ ványok jelenléte, tekintetük nem nehezítette el az ujjait, gyakran raj­ zolás közben is beszélt, és szavai úgy hagyták el ajkait mint az ecset­ vonások. Ezek voltak a legintenzívebb pillanatok, amiket együtt töl­ töttek, és a tanítványok arra vágytak, hogy soha ne érjen véget, hogy 157

végtelen órákat tölthessenek vele, egy helyben ülve, lélegzetüket viszszatartva, nehogy a csoda megszakadjon. A néma hódolat, amivel Mánit a társai körülvették nem vált ful­ lasztóvá. Bár azt kérte a legközelebbi tanítványaitól, a Kiválasztot­ taktól, akiket majd Tökéleteseknek hívnak egy napon, hogy áldoz­ zák idejüket a művészeteknek, a tanításnak, a meditációnak, és sza­ baduljanak meg minden kötöttségüktől, azért azt is fáradhatatla­ nul ismételte, hogy bárki jöhet hozzá, nem kell lemondania a mun­ kájáról, a vagyonáról, a régi szokásairól vagy az életmódjáról. Fel­ téve, hogy nem árt vele a teremtményeknek, és nem hagyja meghal­ ni a bölcseket. — Akkor ez azt jelenti — mondott ellent neki valaki a hallgatóság­ ból —, hogy két erkölcsiség is létezik a te vallásodban? Máni nem is próbálta tagadni. — Van egy meredek, nehezen járható út, amit a tökéletességre törek­ vők követnek, és van egy simább út az emberek számára. — De ha mindkét út az üdvösséghez vezet, milyen előnyöm szár­ mazna, ha a nehezebb utat választanám? — Azzal, hogy kimondtad az „előnyöm" szót, máris választottál. Az út során egyre többen váltak a híveivé, voltak köztük kézműve­ sek, kereskedők és idegenek is. Máni tanításai magával ragadták mindazokat, akiket a vallások és kasztok szabta szűk keretek fojto­ gattak, és akik szenvedtek attól, hogy mások, és nem juthatnak el soha a kiváltságok kipárnázott világába. Érdekes módon azonban a legszegényebb kaszton belül nem ter­ jedtek el az eszméi. Amikor azt mondta: „Ne öljétek meg a fákat! Ne bántsátok meg a földet!" — a földművesek hogyan is érthették volna meg miről beszél. Ezzel szemben jó néhány harcost sikerült maga mellé állítania. Például Perozt és Mirshat, Sápur két testvérét. Na és természetesen, mindenek előtt minden dolgok kiváltóját, a ki­ rályok királyának kisebbik fiát, Hormizdot, aki nyíltan Máni tanít158

ványának vallotta magát, miközben Ahura-Mazdát is tisztelte, és Debben olyan pénzérméket veretett, amelyeken Buddha arcképe sze­ repelt. Az is igaz, hogy az elöljárók és a mágusok ezt gyakran a sze­ mére vetették. Buddha a szasszanida pénzeken! Ki hallott már ilyet? Holnap meg rákerül majd a Názáreti keresztje? Ezek a felháborodások és aggodalmak természetesen nem Mánihoz szóltak. Ha ő fel akarja borítani a birodalom rendjét, vagy meg­ bontani a szasszanida dinasztia és az igaz vallás alapjait, az azt je­ lentené, hogy beigazolódnának Kárdir ítéletei, aki szerint „ez egy názáreti a leghitványabb fajtából, egy kétlábon járó farkas". Na de Sápur? Az isteni uralkodó, a birodalom feje miért akarja saját kezé­ vel elpusztítani azt, ami az uralmát alapozza meg? A nemesek és mágusok titkos tanácskozásaikon azt terjesztették, hogy az uralkodót becsapták. Amint az uralkodó értesül az eretnek okozta pusztításról, bizonyára visszavonja majd a védelmét és pél­ dás büntetést szab ki rá, ahogyan a törvények előírják. Ezért a ne­ mesi származású hercegekből és a legmagasabb tisztségű mágusok­ ból egy küldöttség alakult, amely a király elé vonult panaszaival. — Ez a Máni egy koldushordát vezet, akik lerohanják a birodalom valamennyi települését, mint a sáskák az oázist, megsértik az égi pa­ rancsolatokat, és arra buzdítják az embereket, hogy lenézzék azokat, akik születésüknél fogva felettük állnak. A kézműves írnok akar len­ ni, az írnok lovag, és elvész a világból a tisztelet és a tekintély, a di­ nasztia rendje összeomlik, és azt terjesztik a birodalomban, hogy maga az isteni uralkodó kívánja, hogy így legyen... Sápur meghallgatta őket, majd hosszasan gondolkodott. Aztán hirtelen felállt, az udvaroncoknak pedig alig maradt idejük, hogy arccal a földre leboruljanak. Amikor ismét fel merték emelni a te­ kintetüket, a függöny már bezárult. A királyok királyát megingatták vajon ezek a hírek? Vagy a her­ cegek és mágusok hangneme zavarta? Mindenesetre nem érte sem159

miféle büntetés a küldöttség tagjait, de Máni ellen sem született egyetlen intézkedés sem. Eltelt néhány hét, és semmi nem történt. A tanácskozások és vi­ ták újra erőre kaptak. Az isteni Sápur bizonyára azért nem tesz sem­ mit — gondolta Kárdir —, mert rosszul mérte fel a veszélyt vagy ha­ bozott. Valami súlyos eseménynek kell történnie, hogy az uralkodó végre meghozza a végleges döntést.

III Ezt a súlyos eseményt nem Kárdirnek kellett előidéznie, Máni ma­ ga teremtette meg a feltételeit, amikor elhatározta, hogy Ekbatánba megy, ahonnan az apja is származott, de a választása elsősorban azért esett erre a városra, mert Média központjaként és évszázadok óta a mágusok hűbéri birtokaként ismerték. Már magának a látoga­ tásnak is provokatív jellege volt, annál is inkább, mert Babilónia fia több héttel előre bejelentette szándékát egy nyilvános prédikáción Seleuciában, Kteszifon egyik külvárosában. Hozzátette, hogy ez az út nagy megpróbáltatás lesz, ezért kérte, hogy a hívek ne kövessék. Azonban több százan mégis vele tartottak. Legfőbb ellensége, Kárdir úgy döntött, hogy személyesen is oda­ megy, de azért elővigyázatosan magával vitte Bahramot, Sápur idősebbik fiát. Sem a mágusok, sem a harcosok között nem volt ádázabb ellensége Máninak. Kárdir Babilónia fiában a mágusok által elképzelt új vallási rend legfőbb ellenségét látta, Bahram pedig öccsének, Hormizdnak a szövetségesét, akivel szemben makacs irigységet érzett. Ter­ mészetesen Dénág csak elmérgesítette a viszonyukat: egy nemes ifjú hölgy, aki Bahram helyett a csavargó gyógyítót választotta, mégpedig Hormizd közreműködésével, erről a sértésről nem feledkezhetett meg! Az ekbatáni látogatás csak előfutára lesz a bosszúnak! 160

Az első próbatétel, amivel Máninak és társainak szembe kellett néz­ niük, a hideg volt. Ősz vége felé járt idő. Nappal még kellemes volt a hőmérséklet Mezopotámia síkságain, de a hegyi utakon már me­ legebben kellett öltözködni. Ekbatántól nem messze pedig megje­ lent az első hó, amelyet elképedve tapogattak meg. Szerencsére a társaság egyáltalán nem hasonlított a „koldusok hordájára", ahogyan azt a mágusok terjesztették róluk. A hívek kö­ zött akadtak tehetős kereskedők, akik gondoskodtak róla, hogy mindenkinek legyen megfelelő élelme, ruhája és cipője. Az egyikük maga Malkó volt, aki az élénk vallási viták helyett mással, leginkább a lovakkal foglalatoskodott, igyekezve megkímélni Mánit a minden­ napi gondoktól. Tapasztalt volt a karavánok terén, így hatékony szervezőnek bizonyult. Az öszvérek hátára felhalmozták a tartalék kabátokat és gyapjútakarókat a nagyobb hidegekre számítva. Nem volt felesleges az elővigyázatosság, ahogyan azt az Ekbatán kapujá­ nál álló hatalmas oroszlánszobor fehér sörénye is mutatta, csúfot űzve a Birodalom leghíresebb alkotásából, amelyet pontosan azért faragtatott a város, hogy kabalaként megvédje a havazás ellen. Máni érkezésekor a város utcái üresek voltak. Vagy legalábbis an­ nak látszottak. A reggeli szél már elcsendesedett, és az égbolt köze­ pén az első napsugarak halványan próbálták felmelegíteni a levegőt. A menet áthaladt egy bódékkal szegélyezett utcán, de mindegyik zárva volt. Pedig nem volt sem ebéd- sem sziesztaidő. Talán nem ez lett volna a legalkalmasabb pillanat, hogy az emberek dolgozzanak, sétáljanak, bevásároljanak vagy a dolgaikat intézzék? — Hol vannak az emberek? — mormogta naivan Dénág. — Az ablakok rácsai mögött figyelnek bennünket, bizonyára azt a parancsot kapták, hogy maradjanak otthon. Máni válasz közben enyhén megütögette lovát, majd vidáman nézett Dénágra, aki ebből rögtön megérezte, hogy aggódnia kell. Máni kihívó éllel a hangjában folytatta: 161

— A város kapuin kérdés nélkül átjutottunk. Most pedig messziről figyelnek bennünket, de nem állják utunkat. Még nem tudom, hogy hol várnak minket, talán a fellegvárral szemben. Dénág, ahogy a többiek is már messziről látták az alacsony há­ zak felett magasodó sötét árnyat, amely valamikor Dáriusz utolsó védősánca volt. Amikor Nagy Sándor meghódította Perzsiát, a ki­ rályok királya Ekbatánban építtetett egy ezer szobás palotát, amely akkora volt mint egy város. Hatalmas erődítmény volt, ahol nyolc nehéz vaskapu mögé menekíthette el az asszonyait, a gyermekeit és a kincseit. Az épület most romokban hevert, és csak az egyik szár­ nyát újították fel, hogy időnként megszállhasson benne az uralko­ dó család egy-egy tagja. A fellegvár környékén, tízes csoportokban katonák járőröztek, gyalogosan vagy lovon, és úgy tettek mintha nagyon el lennének foglalva, és egy pillantást sem vetettek az érkező csoportra. Dénág megkérdezte Mánitól, hogy nem lenne-e bölcsebb visszafordulni­ uk, de ő hallani sem akart erről. Még ha börtönnel vagy halállal fenyegetik, akkor is a városban tölti az éjszakát. Mindenkinek tud­ nia kell, hogy a legnagyobb fenségtől kapta az engedélyt. Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, le is szállt a lováról és elengedte a kantárt. Társai követték példáját. így a katonák most már ott voltak köztük és körülöttük, még ha nem is értek hozzá senkihez. Máni megállt és felemelte a kezét, ahogyan mindig tette, ha azt akarta, hogy a menet megálljon. Maga viszont elindult, egyedül, fel a fellegvárba vezető emelkedőn. Ekkor hirtelen, mintha csak egy jel­ re vártak volna, öt csapat katona iramodott utána, akik körbevették és testükkel zárták el az utat előtte. A hívek, különösen az asszo­ nyok reménytelen próbálkozással igyekeztek eltaszítani a katonákat, hogy kiszabadítsák Mánit, de ő arra kérte őket, hogy hagyják abba. Csak Dénág erősködött, hogy áthatoljon a katonák sorfalán, míg 162

végül utat nyitottak neki, mintha külön parancsot kaptak volna a fonott hajú lánnyal kapcsolatban. Ő pedig futva csatlakozott az Üzenetvivőhöz. A legmagasabb őrtorony csúcsán, a Kárdir mellett álló Bahram élvezettel figyelte a jelenetet: anélkül, hogy bántották volna, vagy a legcsekélyebb fenyegetés is elhangzott volna, Máni ott találta magát társával együtt ebben a furcsa börtönben, melynek falait már két sor katona alkotta. így töltötték az éjszakát, majd a rákövetkező nap­ palt, és ismét egy éjszakát ugyanazon a helyén élelem, víz, tűz és ta­ karók nélkül. Csak a másik jelenléte biztosított némi meleget nekik, miközben az őrök kétóránként, folyamatosan váltották egymást. Sápur idősebb fia csak harmadnap vetett véget szenvedésüknek, amikor jelentették neki, hogy az „eretnek" Dénág karjaiba ájult. A hívek odasiettek, hogy segítsenek a raboknak, és kivigyék Mánit Ekbatánból, mert attól féltek, hogy ha magához tér, ott akar majd maradni. Bahram pedig hatalmas lakomát rendezett, és az egész város visszhangzott gonosz nevetésétől. Ha Máni panaszra menne a királyok királyához, a herceg majd azzal védekezik, hogy csak azért biztosított védelmet a látogatónak, hogy senki ne emelhessen rá kezet. De Sápur nem így értelmezte a dolgokat. Amint eljutott hozzá a hír, Kteszifonba hívatta a fiát, ahol az elképedt udvaroncok serege előtt engedetlenséggel vádolta, romlottnak és szerencsétlennek titu­ lálta, majd bezáratta egy vadászházba. Azon a napon, amikor a császári őrség lovasai elindultak Bahramért, egy másik különítmény Kengavar felé vette az útját, hogy Mánit sürgősen visszahívják a fővárosba. Azonnal és egyedül. Sápur soha nem tűrte el a királyi fenségét ért legkisebb sértést sem, így mindenki azon gondolkodott, hogy ha a saját fiát így megaláz­ ta nyilvánosan, vajon milyen büntetést szánt annak, aki az általános vélekedés szerint az igazi zavarkeltő volt. 163

Mielőtt Babilónia fia elbúcsúzott a társaitól, meghagyta nekik, hogy folytassák a küldetést. Minden hozzá közel állónak szeretett volna mondani néhány szót, de a tiszt ráparancsolt, hogy vessen vé­ get a búcsúzkodásnak.

IV Amikor Máni megérkezett a palotába, a darbadh irodája felé irányí­ tották, aki a császári ügyeket irányította. Az váratta egy kicsit, el­ ment, aztán kérte, hogy kövesse. De nem a trónterem felé vette az irányt, hanem kerteken és titkos labirintusokon keresztül egy ala­ csony, arannyal kirakott ajtó elé vezette, majd miután belépett gyor­ san bezárta mögötte. A dísztelen helyiségben ülő férfiban Máni csak nehezen ismerte fel Sápurt. Most egy gramm arany sem volt rajta. Bár ruháját egy­ mással harmonizáló motívumokkal borított drága kelmékből szab­ ták, azok bármelyik udvaroncé lehettek volna, csakúgy mint a szantállal illatosított hosszú göndör fürtök. Mozdulatai is mentesek vol­ tak a hivatalos kihallgatásokon megszokott aprólékosan megterve­ zett részletekről, ujjai, amelyek már hozzászoktak a rövid paran­ csokhoz, most tétlenül játszottak egy rózsafüzérrel. Kissé későn ráeszmélve, hogy az isteni fejedelem előtt áll, Babi­ lónia fia letérdelt és keresgélni kezdett az ingujjában a rituális ken­ dő után. — Hagyd a padhamot Máni, vannak tisztátalanabb leheletek is, mint a tiéd. Állj fel, és ülj ide a jobbomra, erre a párnára. Bár szavai továbbra is parancsokként hangzottak, hangja lá­ gyabb volt és mintha remegett volna. Bizonyára csak a szokatlan szerep miatt. — A vidékről érkező jelentések szerint a tanításaid terjednek, és a 164

nagy városokban egész közösségek vallják, hogy téged követnek. A palotában néhányan örvendeznek a sikereid láttán, mások azonban kétségbe esnek és felháborodnak a bekövetkezett események miatt. Máni nem is próbált magyarázkodni. Az uralkodó láthatóan nem választ várt, inkább a folytatást mérlegelte. — Ami eddig történt, még nem túl aggasztó, durvább megnyilvánu­ lásoktól tartottam, mint a fiam gyermekes butaságai. — Én a magam részéről már el is felejtettem. Minden nap, amely az­ óta eltelt egy évszázadot jelent, és nem érzek miatta haragot. — Ebben tévedsz. Az élet az ellenkezőjére tanít bennünket. Az élet adósságok láncolata, elszámolások sorozata, amelyeket vagy nagylel­ kűen vagy kicsinyesen fizethetünk meg, de mindenképpen fizetnünk kell. A büntetlenség gondolata számomra elviselhetetlen, még akkor is, ha én húzok belőle hasznot. A birodalom őreként nem tűrhetem el. A fiam megfizet lelki gyengeségéért és engedetlenségéért. Az utolsó mondat hangsúlya Mánit a tróntermi Sápurra emlé­ keztette. — Soha nem szokott megbocsátani? — Csak azoknak, akiket a könyörületességem jobban lesújt, mint maga a büntetés. Az idősebbik fiam nem ilyen. De neked is szem­ rehányást kell tennem. A váltás olyan hirtelen volt, hogy Máni felugrott. — Hogyan hagyhattad, hogy Bahram ennyire megalázzon téged? Talán elfelejtetted, hogy az én védelmem alatt utazol, és hirdeted a tanításaid a birodalomban, hogy az én bizalmamat és tekintélye­ met képviseled, és ha hagyod magad megalázni, azzal engem is le­ alacsonyítasz? Miután az első meglepetése elmúlt, Babilónia fia felállt, büszke­ séggel és kihívással a hangjában: — Nekem van egy másik megbízóm is, egy mennyei védelmező, aki nem fél a sértegetésektől. 165

Sápur röviden és mesterkélten felkacagott, ami akár megbocsátás is lehetett a részéről. — Nem azért hívattalak, hogy prédikálj. Egy kicsit elragadtattam magam, ahogy az gyakran előfordul, amikor a fiamról van szó. Ha­ ragszom rá, amiért gúnyt űzött a neked adott felhatalmazásomból. De főleg azt sajnálom, hogy játékszerré vált a médiai mágusok ke­ zében. Értsd meg, nem vagyok a mágusok ellensége, Juvanoé közelebb áll hozzám, mint a saját apám, ő tanított meg mindenre, amit tu­ dok, ő maga a tisztaság, a lojalitás és a bölcsesség. De nem minden mágus ilyen. Egy valódi, odaadó mágusra negyven olyan jut, akik csak a hatalomra áhítoznak, összeesküvéseket szőnek és intrikálnak. Mindenkinek előírják, hogy hogyan öltözködjön, mit egyen és igyon, mikor köhögjön, böfögjön, sírjon vagy tüsszentsen, mit mondjon, milyen nőt vegyen feleségül, és mikor kell az asszonyt el­ dobni vagy magunkhoz ölelni és mindezt hogyan. A tisztátalanság és a hitetlenség vádjával tartják félelemben a gazdagokat és a szegé­ nyeket egyaránt. Megszerezték a legjobb földeket, mesés gazdagságot halmoztak fel, és a templomaik roskadoznak az aranytól, a rabszolgáktól és az éle­ lemtől. Amikor éhínség pusztít, ők az egyetlenek, akik nem szenved­ nek. Az évek során kiváltságokat harcoltak ki maguknak. Nincs olyan kamaszgyerek a birodalomba, ki két betűt le merne írni anélkül, hogy a mágusok ne vezetnék a kezét. Nincs olyan üzlet, amit meg lehetne kötni anélkül, hogy a mágusok le ne vennék a maguk részesedését. Nincs olyan vitás ügy, amit el lehetne rendezni a közbenjárásuk nél­ kül. A mágusok döntik el, hogy egy királyi rendelet megfelel-e az is­ teni törvényeknek, amiket természetesen a maguk módján értelmez­ nek. De bele kell törődnöm, nem akarok szembeszállni velük, nem is próbálom megfosztani őket a túlzott kiváltságaiktól. Képzelted vol­ na, hogy a királyok királya ilyen türelmes is lehet? 166

Máni önkéntelenül is tett egy együttérző mozdulatot, miközben a birodalom vezére folytatta a vádbeszédet. — Na és megelégszenek mindezzel? Nem ismerhetjük ennyire félre a médiai mágusokat! Most a trónra, az én trónomra sóvárognak, és ha nem tudják megszerezni, hát inkább megaláznak és rám te­ lepszenek. Egyik nap az apám, az isteni Ardasir lázasan feküdt. Érezte, hogy közel már a halál. A legnagyobb mágusok jöttek az ágyához az Aveszta néhány lemásolt oldalával és elkezdték ünnepélyesen szaval­ ni fullasztó tömjénfüstben. Vajon mit akartak ezzel? Megvigasztal­ ni az urukat, vagy kellemesebbé tenni az utolsó óráit? Felidézni szá­ mára egy szebb világot, ahol elfelejtheti a szenvedéseit, ahol elfog­ lalhatja méltó helyét a múlt dicsőséges uralkodói között? Nem, nem ezért gyűltek össze a birodalom minden tájáról. Azért jöttek el, az volt az egyetlen céljuk, hogy aláírassanak öreg és legyengült apám­ mal egy rendeletet, amely felhatalmazza a mágusokat, hogy kijelöl­ jék az utódját! Természetesen nem így állították be a dolgokat: az Aveszta szerint, az égi angyalok jogosultak egyedül megnevezni a ki­ rályok királyát, de a Könyv egy másik részlete szerint az angyalok a választottjukat a mágusok fejével közlik, aki erről majd tájékoztatja az embereket. Mivel rólam volt szó, nem merült fel probléma, mert én magam is hozzájárultam apámmal együtt a Birodalom építéséhez, és még él­ tében maga mellé vett a trónon. De ha én már nem leszek, a mágu­ sok majd alkalmazni akarják ezt a furcsa rendelkezést. Majd belesut­ togják a fiaim és a fivéreim fülébe, hogy meg kell hajolniuk a má­ gusok akarata előtt, ha egy napon a trónon szeretnék látni magu­ kat. Érted már miért lettem dühös, amiért a saját fiam engedetlen, és a királycsinálók pártján áll? Érted már miért vagyok dühös, ami­ kor az egyik védencemet Bahram megalázza a mágusok elégedett te­ kintete előtt? Bizonyára van valaki más, aki elküldött téged, Máni, 167

akihez nem jutnak el földünk irigységei és gonoszságai. De az én vé­ delmemet kérted Babilónia fia. Én pedig megadtam neked. Te elfo­ gadtad. Mindenhol beszámoltál róla, amerre csak jártál. Most már nincs jogod visszakozni és engem elárulni! Visszakozni? Elárulni? — Az Ég akarata volt, hogy eljöjjek a palotába, hogy a reménységem hirdettessék a birodalomban Sápur áldott uralkodása alatt. Miért árulnám el? — Lehet, hogy nem szándékosan, de mégis megtetted. Máni egyre kevésbé értette. A hang jóindulatról árulkodott, szinte baráti volt, de ellentétben állt ezekkel a súlyos vádakkal. — Egy új hitről beszéltél nekem Máni, ami Zarathusztra bölcsessé­ gén és Ahura-Mazda kultuszán alapulva megtiltja a vallási emberek­ nek, hogy földjeik és aranyuk legyen. Feladatuk csupán az imádság­ ra, a tanításra és a meditálásra korlátozódna. Szeretnéd, ha ez a val­ lás elterjedne, mert ezt az üzenetet kaptad, és én is szeretném, ha el­ terjedne, mert ez lenne a dinasztia érdeke. Hirdeted az emberek és az eszmék közötti megértést, hogy engedelmeskedjünk a legfelsőbb akaratnak, és én magam is vágyakozom a harmónia után, mert az biztosítaná a Birodalom egységét és virágzását. Az Égnek és nekem ugyanaz a célunk, és ezt te értetted meg velem Máni. Az utunk so­ rán ugyanazokkal az ellenségekkel kell megküzdenünk. Szeretnék szembeszállni velük, legyőzni őket, és azt remélem, hogy téged az is­ teni gondviselés küldött szövetségesül, de te mégis elárulsz engem. Máni teljesen össze volt zavarodva. Már azt hitte érti miről be­ szél Sápur, de ő újra megkavarta. Ha nem a királyok királya előtt állt volna, már régen kirobbant volna belőle a tiltakozás. De a jelen körülmények között másképp kellett levezetnie a dühét. — Még mindig nem értem milyen árulásról beszél, de ha mégis el­ követtem volna, a büntetésem a halál legyen, amivel készen állok szembenézni. 168

Az uralkodó hátrahajtotta a fejét, mintha a napot hívná tanúságul, amely bevilágított a rózsa alakúra faragott kis ablakon. Ujjaival a gyöngyfüzért szorongatta. Aztán mintha vallomást tenne, megszólalt: — Jobban szeretlek téged, mint a saját fiaimat. Amíg én élek, senki nem emelhet rád kezet, sem én, sem más. De miért kell a kasztok eltörlését hirdetned? Erről volt tehát szó, Máni szinte megörült, amikor látta, hogy hova akart Sápur kilyukadni. Máris kezdte összeszedni a gondolata­ it, hogy megmagyarázza. De a fejedelem nem adott rá alkalmat. — Szükségtelen, hogy előadd a gondolataidat, megértem és el is fo­ gadom a véleményedet. Én vagyok a királyok királya, nincs rá szük­ ségem, hogy hirdessem melyik családból vagy kasztból származom, inkább ők hirdetik, hogy én onnan jöttem. De ha a mágusok ellen akarunk harcolni, nem vadíthatjuk el magunktól a katonákat! A ka­ tonák kasztja kormányoz vidéken, mindannyian a hadseregben szolgálnak, parancsnokok és mindannyian hercegi származásúak! Ha ezek az emberek a mágusok mellé állnak, eltaposnak téged, félresöprik reménységedet, és még én Sápur, a királyok királya sem te­ hetek érted semmit. Sőt lehet, hogy engem is magaddal rántasz. Ahogy hallom, amikor hirdeted az eszméidet, a tudósok, a kézmű­ vesek, a polgárok, és még a rabszolgák is melléd állnak, sőt az asszo­ nyok és a külföldiek nagy része is. De ők nem érnek semmit, ha harcra kerülne sor. Lélegzetvétel nélkül folytatta, de a hangja hirtelen fátyolos, szin­ te félős lett. — Ma reggel kiadtam néhány téged érintő parancsot. Minden palo­ támban fenntartok neked egy helyet. A tanácsteremben és a magán kihallgatásaimon is. Bárhová megyek is, te követsz engem! — A népeknek kell elvinnem az üzenetem... — Majd a tanítványaid megteszik a nevedben. Te mostantól kezd­ ve hozzám tartozol. Utad ezentúl győztes menetelés lesz, megalázó 169

pillanatok nélkül, provokációk, csetepaték és zavargások nélkül. Azt akarom, hogy mindenféle kasztbeli és mindenféle származású emberek legyenek körülötted, de főleg katonák, hercegek és szatrapák. Szeretném, ha a mágusok között is lennének híveid. Ha siker­ rel jársz... Sápur hirtelen félbeszakította a mondatot, mintha még habozna, aztán szeméremből, vagy egyéb okból lehunyta a szemét és úgy foly­ tatta: — Ha sikerrel jársz, kiadok egy rendeletet, amelyben bejelentem, hogy a királyok királya megtér Máni hitére. Az első találkozás alkalmával, amikor Máni megkapta az engedélyt, hogy prédikáljon, szárnyalva, győztes léptekkel távozott. A második ki­ hallgatás után, amikor a királyok királya megígérte neki, hogy megtér, hogy alattvalói mind őt és az üzenetét hallgatják majd, Máni olyan le­ törten jött ki a palotából, mintha egyszerre kellene viselnie Krisztus ke­ resztjét és a szasszanidák koronáját! Mi történt vele? Talán nem ez volt minden vágya, amely ezerszer gyorsabban teljesült, mint valaha is remélte volna? Ma még csak a ki­ rályok királyát, holnap a Birodalmat, és hamarosan az egész emberisé­ get elérik majd tanításai. Többé nem csak magányos álmodozásról, „Ikertestvérének" a Tigris partján tett ígéreteiről volt szó, már nem csak egy prédikáló koldus csavargó volt: a győzelem kézzel foghatóvá vált. Hazament, és bezárkózott Malkónál egy szobába, ahogy mindig is tette, amikor Kteszifonban járt. De ma nem fog kijönni a szobából. Sem ma, sem holnap, mert böjtölve és meditálva tölti az időt, és egyetlen vigasztaló szót sem intéz a hívekhez, akik benépesítik a ház és a kert minden zegzugát. Csak Dénág mert egy pillanatra belépni, és zajtalanul letenni egy kancsó vizet a zárt ablak párkányára. Furcsa és meghökkentő találkozás volt ez közte, a pálmaliget sánta gyermeke és Sápur között, akit a szent szövegek az „istenek leszármazott-

ul

jának, a Nap és a Hold testvérének, a nagy világ urának..." neveztek. Milyen kapcsolat lehet köztük, milyen cinkosság barátság és közös gon­ dolkodás? A fejedelem mintha bocsánatkérő mozdulatokat tett volna. Mintha elpirult volna, tekintetét elfordította és szinte elgyengült, amikor félénken bevallotta, hogy szeretné felvenni Máni hitét. Felvenni Máni hitét? Megtérni? ő a királyok királya, térdre ereszke­ dik és kéri Mánit, hogy áldja meg kézrátétellel? Micsoda hatalmas és ke­ gyetlen győzelem ez? Máni megdöbbenése most is az „Ikertestvérével" folytatott beszélgetés­ be torkollott, aki magabiztos hangon közölte vele: „Sápurnak nagyobb tervei vannak veled, mint saját magadnak! Ma ő a világ leghatalmasabb uralkodója, hadseregei legyőzhetnék a Római Birodalom és Kína hadseregeit, máris Napkeleti és Napnyugati fejedelem­ nek hívatja magát és Nagy Sándor örökébe lép. Te pedig elhoztad neki a hírt, hogy új korszak kezdődik. Szeretné, ha ez igaz lennel Az, hogy a Ki­ nyilatkoztatás egybeesik az ő uralkodásának kezdetével, talán annak a jele, hogy az Ég biztosítani kívánja róla, hogy a szándékai legitimek és megfelelnek a Gondviselés szándékainak. Hinni akar benned, azt akar­ ja, hogy méltó utódja legyél a legszentebb prófétáknak, hogy olyan legyél, mint Zarathusztra, sőt még nála is nagyobb. Hiszen a Zarathusztra ide­ jén uralkodó hercegek sem voltak nagyobbak, mint Sápur!" — Én lennék Sápur uralkodásának dísze! „Miért is ne lehetne ő a te eszközöd? Miért beszélsz díszről? Miért vagy ilyen keserű és lenéző? A fejedelem azt szeretné, ha közösen küzdenétek a mágusok hatalma ellen. Ahhoz, hogy az uralma alatt álló közösségek kö­ zött egyetértést teremtsen, szüksége van rád. Amikor meghódítja a vilá­ got, és megannyi nép fölött uralkodik majd, hogyan is tudná másképp fenntartani a Birodalom egységét? Azzal talán, hogy mindenkire ráeről­ teti a perzsák ősi vallását, és mindenütt templomokat épít a tűz tisztele­ tére, hogy a mágusok hatalmi törekvései még erősebbekké váljanak? Vagy azzal, hogy hagyja a különböző isteneket imádó szektákat elszaporodni, 171

az egymásra irigykedő és egymással folyamatos harcban álló vallásokat, amelyek a Birodalmat, sőt minden birodalmat tűzbe és vérbe borítaná­ nak az elkövetkező ezer évre? Te Máni, egyedül te akadályozhatod meg az emberek eltévelyedését." — A király fegyverrel akarja meghódítani a világot, nekem pedig csatlakoz­ nom kéne hozzá, pedig egy fügefa kérgét sem vagyok képes megbántani? Amikor három nap múltán kijött a menedékéből, Máni szavaiban és hangjában nyoma sem volt az előző napok kétségeinek. A rá váró hívek­ nek bejelentette, hogy közel a győzelem, hogy hamarosan övék lesz a Bi­ rodalom, és ezért az üzenetet el kell vinni a legtávolabb élő népeknek is. Megkérte legközelebbi tanítványait, hogy induljanak el a négy biroda­ lom legtávolabb fekvő provinciáiba is, Kínától Egyiptomig és Axumig Rómától Palmíriáig. >yA korábbi vallások csak egyetlen vidékre és egyet­ len nyelvre korlátozódtak. Az én vallásom a világ minden táján és nyel­ vén hirdettetik majd." Most, hogy nem kellett utazgatnia, nagy lelkesedéssel fogott neki az írásnak. Több száz levelet, himnuszt, zsoltárt és könyvet alkotott, ezeket nem csak leírta, hanem saját kezűleg ki is díszítette, illusztrálta és ara­ nyozással borította őket. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az ujjai aranyat érintettek. Ebből az időszakból származik minden idők egyik legmeglepőbb mű­ ve, amit Máni egyszerűen csak „Kép" néven emlegetett. Nem voltak ben­ ne szavak, hanem csak festményeken keresztül mutatta be az eszméit. Vá­ laszthatott volna ennél alkalmasabb eszközt, hogy minden embert meg­ szólíthasson a nyelvi korlátok megkerülésével? V Máni ezentúl az udvarhoz tartozott. Ha néha visszavonult, hogy a híveivel legyen egy-egy gyülekezetben, Sápur azonnal érte küldetett, 172

naponta akár háromszor is. Minden kérdésben kikérte a vélemé­ nyét, magánemberként vagy fejedelemként, akár az egészségéről, a csillagokról, nővére-felesége Azur-Anahit állapotáról, a mágusok mindennapi álnokságáról, a Birodalom és más hatalmak ügyeiről, az alattvalókról vagy az ellenségekről volt is szó. Az ellenségek között első helyen Róma állt, a pártusok, majd a szasszanidák örök riválisa. Nem csak múló fellángolás volt ez, hi­ szen a legnagyobb császárok, köztük Sápur is, vagy apja Ardasir, mindig arra vágytak, hogy ércszárnyaik alatt egyesítsék a világ két pólusát. Rómaiak és perzsák, két hatalmas, ellenséges emberáradat, akiket hasonló vágyak sodortak egymás felé, hogy a csatában valamelyik­ ük elpusztuljon. A szasszanidák, akiknek a földje benyúlt egészen messze az ázsi­ ai sztyeppékig, azt akarták, hogy a főváros a birodalom legnyuga­ tibb pontján helyezkedjen el, egy olyan vidéken, amely távol állt kultúrájuktól és vallási kultuszuktól, a részben már kereszténnyé vált szemita Mezopotámiában. Arról álmodoztak, hogy meghódíta­ nak minden területet a Tigristől a Strymon folyóig, ahol Nagy Sán­ dor született. Ezzel Kteszifon nemcsak egy alkotóeleme lesz a Biro­ dalomnak, hanem annak központjává is válik. Róma ezzel szemben teljes mértékben kelet felé fordult, melyet bálványozott, istenített és onnan várta a dicsőséget és az üdvösséget. Ezért hatalomra segítette a Szíriából és Arábiából származó pretoriánusokat, a filozófusait Egyiptomba küldte tanulni, és az engedélye­ zett vallások között ott volt Adonisz, Hermész Triszmegisztosz, az indo-iráni Mithra, és a Legyőzhetetlen Nap kultusza is, sőt, ami tel­ jesen elképesztőnek tűnhet, egy valaha Róma ellen lázadó ifjú zsi­ dóé is! Ráadásul, az Euxin-hídtól nem messze már azt tervezgették, hogy Európa és Ázsia találkozásánál, a volt görög kolónia, Byzantion helyén felépítik a birodalom második fővárosát, a jövő 173

metropoliszát, amelyet egyesek már merészen — micsoda szentségtö­ rés! — új Rómaként emlegettek! A világon marakodó két hatalom közül vajon melyik marad fenn? A szasszanidáknak minden esélyük megvolt rá, hiszen miköz­ ben az „isteni dinasztia" tekintélye egyre erősödött az alapító kirá­ lyok égisze alatt, Róma teljes anarchiába süllyedt. Csak Ardasir és Sápur uralkodása alatt huszonnégy cézár követte egymást Rómá­ ban, hiszen jogarként örökölték egymástól a tőrdöféseket. A biroda­ lom lakosai képtelenek voltak megjegyezni az aktuális uralkodó ne­ vét, és a légiók nem tudták kinek kell engedelmeskedniük. Amint ugyanis az Örök Város éltetni kezdte az új császárt, valahol Galliá­ ban, Dáciában vagy magán Itálián belül egy tiszt máris lázadást szí­ tott ellene. A Rubicon folyó már régen nem békés földeket áztatott. Igaz, hogy a barbár betörések, a hunok, a szarmaták vagy az alá­ nok támadásai itt-ott a szasszanida provinciákat is fenyegették, de a királyok királya elküldött ellenük egy nemesi származású lovagot, egy bátor spahdart, aki küldetése végén büszkén hajolt meg uralko­ dója előtt, dicsérő szavaira és a jutalmul adott díszruhára várva. Ez­ zel szemben, amikor a Római Birodalom határait támadták a bar­ bár csapatok vagy a perzsák, a császár máris veszélyben érezhette a trónját. Nem volt nehéz kitalálni, hogy amint a légiók visszaverik az ellenséges támadásokat, a vezetőjük dicsőségben fürödve egyene­ sen Rómába tart majd hatalomra éhesen. Ha pedig valamilyen cso­ da folytán hiányoznának belőle az efféle ambíciók, a centúriói még­ is imperátornak kiáltanák ki, bármennyire ellenkezne is. Augustus utódai előtt egyetlen út állt: személyesen a hadsereg élére állni, hogy a császár arathassa le a dicsőség babérjait. Bár ha kiteszi a lábát az Örök Városból, azonnal összeesküvést szőnek ellene. A hadi fronton sem lehetett biztonságban. A történészek a mai napig nem tudják eldönteni, hogy harmadik Gordiant, az ÉszakMezopotámiában harcoló ifjút egy, a szasszanidák szolgálatában ál174

ló zsoldos sebesítette halálra vagy a saját pretoriánus prefektusa, Marcus Július Philippus. Mindenesetre az Urbs pletykái szerint ez utóbbi volt a bűnös. Ezáltal a korabeli szokások alapján ő lépett az elhunyt örökébe. Vagy megemlíthetjük a római császárok névsorá­ ban szereplő Philippus Arabs nevét is, aki egy Arábia sivatagjában vándorló törzs fia volt. Ez a törzs a mendemondák szerint igen korán megtért a Názáre­ ti hitére. Caesareai Euszebiosz püspök és egyháztörténész szerint Philippus volt, már jóval Constantinus előtt, az első keresztény csá­ szár, aki titokban lejárt a katakombákba, együtt gyónt a többi bűn­ bánóval, és csak azért nem vállalta nyíltan a hitét, amiről titokban suttogtak a Tiberisen túl vagy a Capitoliumon, mert pozíciója a Bi­ rodalom élén túl gyenge volt. Öt évig kormányozta a Birodalmat, 244-től 249-ig. így a keresz­ tény naptár szerint megadott dátumok önmagukban nem jelentenek semmit. Viszont ha átültetjük a római naptárra, rögtön megérthet­ jük, hogy milyen fontos időpontokról van szó. A 244. év a római naptár szerinti 996-nak felel meg, míg a 249. 1001-nek. Philippus Arabs kegyes uralkodása alatt ünnepelte tehát az Örök Város ezer­ éves évfordulóját, hihetetlen pompával. Óriási ünnepségeket rendez­ tek, amelyek hónapokig eltartottak. Cirkuszi játékokat és felvonulá­ sokat szerveztek, áldozatokat mutattak be fáradhatatlanul a köztere­ ken, amelyeknek egyetlen központi témája volt, s ezt szünet nélkül hangoztatták: a Birodalom és törvényeinek halhatatlansága! Egyetlen pillanat ennek a titokzatos beduin harcosnak az uralko­ dása alatt. De micsoda pillanat volt ez! Mivel teljesen ki akarta élvezni a millenáris ünnepségeket, maga akart elnökölni, távol tartva ezzel riválisait és a gót hordákat. Philippusnak ezért egy kis nyugalomra volt szüksége a szasszanidákkal fennálló konfliktusában. Ezért saját fiát küldte el Kteszifonba, aki abban az időben járt a húszas éveiben. 175

A küldöttet a király az impozáns trónteremben fogadta, meghall­ gatta ahogyan méltóságteljesen, görög nyelven előadta, hogy örök békét szeretne kötni. Ekkor a királyok királyának első gondolata Örményország volt, hiszen ez a terület a pártusok uralkodása óta folyamatosan konfliktust okozott Róma és Kteszifon között, s a vá­ ros vezetői szánalomra méltóan igyekeztek lavírozni a két ragadozó nagyhatalom között. Örményország jelentette a mérleg nyelvét a nagy keleti és a hatalmas nyugati birodalom között. Ezért Sápur ezt a területet kérte a béke zálogaként. Philippus fia mindenbe beleegyezett és még többe is. Megígérte, hogy a légiók kivonulnak Örményországból, és a helyi nemességet felszólítják, hogy vesse alá magát a királyok királyának fennhatósá­ ga alá, annak reményében, hogy az ő szavai szerint a „basileus, mér­ hetetlen nagylelkűségében" nem áll bosszút senkin, amiért eddig a másik birodalomnak tartoztak hűséggel. Sápur egyetlen beleegyező mozdulattal fogadta el. Aztán a méltósága megkívánta lassúsággal, karjait keresztezve, kezét a vállára helyezte, ami nála mindig a gon­ dolkodás jele volt. Ha ez a Római Arab ilyen könnyedén, néhány pillanat alatt lemondott évszázados követelésükről, készen áll rá, hogy drágán, nagyon drágán fizessen meg ezért a kikoldult békéért. A szasszanida, hogy lássa meddig mehet el, egy merész kéréssel állt elő. A Cézár fia bizonyára megbántódik majd rajta, de legalább lát­ hatja, hogy meddig terjed a megállapodásuk. Saját isteni személyiségét nem kívánta még jobban belekeverni az ügybe, hiszen nem lenne illő ilyen apró részleteken alkudoznia, ezért Sápur odaintette magához a kamarását, és fülébe súgta, hogy mit kíván előadni. Örményország — jelentette ki — a mi számunkra soha nem volt vitás ügy. Ha a légiók kivonulnak onnan, azt nem tekintjük nagy­ lelkűségnek, pusztán bölcsességnek a részükről, mivel bátor katoná­ ink kardjaikkal úgyis visszaállították volna évezredes jogainkat ezen 176

a területen, amely vitathatatlanul a birodalom részét képezi. Nem! Ha a római császár valóban békét szeretne, őszintén és csalárd gon­ dolatok nélkül, akkor ugyanazon az úton kell járnia, mint elődei­ nek, akiknek sikerült jóindulatunkat megszerezniük. A küldött padhammal a kezében várta, hogy a kamarás előadja az uralkodó akaratát. — Rómának minden évben fizetnie kell az isteni Sápurnak, a kirá­ lyok királyának, a Nap és a Hold fivérének, Napkelet és Napnyugat uralkodójának, százezer aranypénzt. Sarc??? Méghogy a római császár éves adót fizessen a szasszanidáknak! Ezzel a fejedelem hűbéresévé válna, hasonlóan a szkíták­ hoz és az örményekhez. Az ifjú küldött elvörösödött, körmei a sa­ ját tenyerébe mélyedtek, ökle haragosan szorongatta a fehér kesz­ kenőt, és alig tudta fékezni magát, hogy az összegyűrt gombócot ne vágja a sértegető arcába. Az udvaroncok visszafojtott lélegzettel várták, mikor fordul vissza a római, hogy beszámoljon apjának az őket ért inzultusról. Ekkor a harcok újra fellángolhatnak. De Philippus fia nem rohant ki, ökölbe szorított keze lassan kinyílt, arcvonásai kisimultak, és a vér szinte teljesen kiszaladt az arcából. Sikerült uralkodnia magán, sőt egy mosolyt is az arcára erőltetett. Majd néhány végeláthatatlannak tűnő másodperc után kijelentet­ te, hogy nem magát az adófizetés elvét vonja kétségbe, csak az öszszeget és a fizetés módját vitatja. Sápur nem akart hinni a fülének. Ezt a szokatlan reakciót a küldött tapasztalatlanságának tulajdonította. Hazatérése után apja nyilvánvalóan megleckézteti majd és visszakozik. De nem így történt, Philippus fizetni fog. Minden évben. Még­ pedig a kialkudott összeget. Elővigyázatosságból saját törzsbeli fér­ fiakkal kísértette az aranyat, hogy Róma neve és a legionáriusok ne szenvedjék el a megaláztatást. A látszatot így sikerült megőrizniük. Trónra lépése után azonnal kiadott egy rendeletet, amelyben magát 177

nemcsak imperátornak és augustusnak titulálta, hanem persicus maximusnak is, azaz „a Perzsák legyőzőjének". Természetesen Sápur semmit nem tudott erről a hencegésről, csak az alku felett érzett öröme számított. Ha valaha is kételkedett benne, hogy dicsőséges sors vár rá, ez a kétely most szertefoszlott. Semmi nem gátolhatta meg benne, hogy magát a Gondviselés által kiválasz­ tott uralkodónak tartsa, aki arra hivatott, hogy valamennyi teremt­ ményen uralkodjon. Nem is remélhetett volna annál nagyobb dicső­ séget, minthogy egyetlen riválisán is uralkodhat. Minden évben té­ len, amikor megérkezett Kteszifonba az aranykaraván a rómaiak behódolásának jeleként, három napon át tartó ünnepségeket rendeztek templomi áldozatokkal, és egész ládákkal osztogatták az élelmet a legszegényebbeknek. A fővárosban, a provinciákban és a meghódí­ tott királyságokban a hírnökök szétvitték a hírt, hogy mindenki hall­ ja a leghatalmasabb szatrapától a legkisebb falusi elöljáróig. Ezzel Sápur bebiztosította magának az uralmat: ha maga a római császár fizetett neki adót, melyik halandó mert volna szembeszállni vele? VI A királyok királya a győztesnek érezhette magát. Bár időnként egyegy szava elárulta kételyeit. Ha a rómaiak ennyire sebezhetőek és gyengék voltak, nem volt túl nagy könnyelműség a részéről, hogy csak adót szed a fő riválisától és nem csap le rá, hogy egyszer s min­ denkorra végezzen vele? Miért kellene időt hagyni a rómaiaknak, hogy összeszedjék magukat és ezzel értékes éveket elvesztegetni? Jó­ val elmúlt már negyvenéves, meddig kell várnia, hogy meghódítsa a nyugatot is? De az egyezség az egyezség, és Sápur nem szegte meg az ígéretét és nem árulta el az egyezséget. Az ő hatalma is a szövetsége178

sei esküjén alapult, és nem kockáztathatta hasonló aljassággal a sa­ ját tekintélyét. Úgy tűnt, hogy a kételyek végre megoldódnak, amikor értesült Philippus haláláról, akit szokás szerint saját légionáriusai mészárol­ tak le, a fiával és számos hívével együtt. Jó néhány keresztényt is megöltek, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy támogatták a császárt. Sápur összehívta a Szasszanida Birodalom legfőbb elöljáróit, ta­ nácsosait és véleményüket kérte a jövővel kapcsolatban. Az első, aki­ nek padhamja mozgásba lendült Kárdir mágus volt: — Uralkodónk — mondta — rendkívüli nagylelkűségről tett bizonysá­ got a rómaiak irányában. Győztes seregei leigázhatták volna a hitetle­ neket, és elpusztíthatták volna a birodalmukat, mégis türelemmel, jó­ sággal és erkölcsi nagysággal volt irántuk, amelyek dicsőségére válnak, bár ellenségeink nem érdemlik meg. Az egyezség uralkodónk és Philippus Császár között jött létre. A császár nem azért tartotta be, mert becsületes volt, hanem csalárdságból és félelemből, amit isteni dinasztiánk nagysága ébresztett benne. Most, hogy Philippus csatla­ kozott Ahrimán sötét birodalmához, Róma megtapasztalja majd szent haragunkat, ahogyan megtapasztalta nemeslelkűségünket is. Bár Kárdir ékes szavakba csomagolta, az eddigi politikával szemben kinyilvánított kritika senkinek a figyelmét nem kerülte el. Kárdir nem maradt egyedül ezzel a véleményével, a szólásra emelkedő valamennyi mágus, herceg és titkár azt tanácsolta, hogy fogjanak fegyvert. Bár tekintetükkel nem illethették a királyok királyát, azért időn­ ként futó pillantást vetettek rá, hogy kikémleljék a gondolatait és hangulatát. Az elöljárók szavai kétségtelenül célba találtak, és fel­ idézték legbelsőbb gondolatait. A Róma elleni háború nagyon na­ gyon hosszú ideje késlekedett. Most itt volt a lehetőség, és még csak okot sem kellett keresni. Az uralkodó is szólni kívánt, csak kereste a megfelelő szavakat, mert el akarta kerülni annak a látszatát, hogy 179

enged a mágus sürgetéseinek. Ekkor azonban Máni, aki eddig hall­ gatott, meglengette a kendőjét. Jobb karjára támaszkodva próbált felállni a vastag párnáról, amit ülésként használt, és kezdte felsorol­ ni mindazokat az előnyöket, amelyeket a királyok királya „ügyes bé­ kepolitikája" révén elnyert. Kitért arra, hogy a szasszanida biroda­ lom évek óta virágzik, és megkérdőjelezhetetlen helyet foglal el min­ den nemzetek szemében az, aki „első az emberek között". A beveze­ tőt olyan ravaszul fogalmazta meg, hogy sikerült enyhítenie Sápur lelkiismeret furdalását és kedvező színben tüntette fel kritikusai előtt. Majd így folytatta: — Ha a dinasztia katonái megtámadják a Római Birodalmat, bizo­ nyára hatalmas győzelmeket aratnak majd, de ezzel arra késztetik a légiókat, hogy egyetlen parancsnokság alatt egyesüljenek. Ezzel nemcsak, hogy nem bánunk el az ellenséggel, ahogyan egyesek su­ galmazzák, hanem még fájdalmas, de hatékony gyógyszert is adunk a kezükbe, amelyet akár a saját hasznukra is fordíthatnak. Ez lenne a célja mindazoknak, akik előttem szóltak? Ilyen őrült módon kí­ vánják felborítani a Birodalom uralkodójának eddigi józan gondol­ kodású politikáját? Sápurt láthatóan felkavarta, amit hallott, és arcvonásai elárulták, hogy habozik, körülötte pedig a kendők azonnal mozgásba lendül­ tek. De már nem adott szót senkinek, eljött az idő, hogy döntést hozzon és kimondja a végső szót: — Számunkra még semmi nem változott a rómaiakkal kötött pak­ tum terén. Ha az új Cézár átveszi elődje helyét, neki is be kell tar­ tania a korábbi kötelezettségeket. Ebben az esetben mi is betartjuk a saját ígéreteinket. De, ha az adófizetés megszakad, jogunkban áll lecsapni rájuk, ahogyan a gonosztevőkre szokás. Minden eshetőség­ re készen összehívjuk a saját és a leigázott népek katonáit, valamint a zsoldosokat. Az árulás első jelére legyőzhetetlen seregeink elözön­ lik majd nyugat földjeit: Anatóliát és Kappadókiát. Sőt azon is túl, 180

addig pusztítjuk majd a római provinciákat, amíg meg nem aláz­ kodnak előttünk. Miután elbocsátották őket, az elöljárók a palota folyosóin to­ vább értekeztek az ellenség csalárdságáról, a római katonák és veze­ tőik híres gyávaságáról, és a királyok királyának legyőzhetetlenségéről. Csak Máni húzódott félre, magányosan, mindenkitől elfeledve. Amint a tanácsterem kiürült, odalépett a kamaráshoz és magán ki­ hallgatást kért Sápurtól, aki azonnal fogadta is. — Szerettem volna még mondani valamit, de a döntést már meghoz­ ta az, akit ez a jog megillet. Az uralkodó intett, hogy folytassa. — Jól értettem, hogy a birodalom legfőbb uralkodója csak abban az esetben pusztítja el a rómaiakat, ha azok nem fizetik meg az adót? — Tudod jól, hogy Philippus ellenfelei gyakran a szemére vetették, hogy megalázó és méltatlan egyezséget kötött velünk. Még az is le­ het, hogy emiatt ölték meg. — Talán. De ha valamilyen számomra ismeretlen okból az új Cézár mégis fizetne, akkor is háborút indítunk ellenük? — Elég világosan fejeztem ki magam! Ha megtartják a szavukat, ak­ kor én is megtartom az enyémet! — De akkor miért kell ekkora költséggel terhelni a kincstárat az öszszes harcos, és alattvaló mozgósításával, amikor még nem is ismer­ jük a rómaiak álláspontját? Ha összehívjuk a sereget, ha mozgósít­ juk a hűbéreseket és a zsoldos csapatokat, azok majd harcolni akar­ nak, zsákmánnyal gazdagodni, és nem küldhetjük őket haza üres kézzel. Erre már volt példa a múltban is, ha összetrombitáljuk a se­ reget háborús fenyegetés miatt, és a fenyegetés megszűnik, akkor is háborúznunk kell, mert a hadsereg már összeállt. — Ez a kérdés fel sem merül. Mindnyájan tudjuk mit fognak lépni a rómaiak. Ráadásul már kihirdettem az akaratomat, és nem von­ hatom vissza. 181

— Az uralkodónak nem kell visszavonnia semmit. Ha bejelentette, hogy összegyűjti a csapatokat, akkor megteheti, de semmi nem kö­ telezi rá, hogy egyszerre hívja össze az összes szatrapát, törzset és minden hűbérest. Lassan kell hozzálátni az előkészületekhez. Ha pe­ dig a rómaiak kihívnak bennünket, az események felgyorsulhatnak. — Nem ez volt az eredeti szándékom, de elfogadom az érveidet és követem a tanácsaidat. Adja az Ég, hogy ne kelljen megbánnom! Tu­ dod Máni, hogy a tanácskozáson jelenlévők közül, senkitől nem fo­ gadtam volna el ellenvéleményt. Azért hallgatok rád, azért fogadom el a véleményedet, mert tudom, hogy a mi dinasztiánkban, az én sa­ ját sorsomban olyan szereped van, amit te magad sem sejtesz. A következő hetekben Sápur kerülte a harci előkészületekkel kap­ csolatos kérdéseket, de a palotában mégsem sejtette senki, hogy a taktika megváltozott. Azzal magyarázták a királyok királyának vi­ selkedését, hogy derűsnek és nyugodtnak akart látszani a háborús fenyegetés ellenére, amit Kteszifonban már mindenki előre győze­ lemmel könyvelt el. Még azt is rebesgették, hogy maga a fejedelem vezeti majd a sereget valamelyik fiával. De melyikkel? Az idősebbikkel, Bahrammal, aki ismét élvezte apja kegyeit, és akit a mágu­ sok és a harcosok többsége szívesebben látott volna a hadsereg élén? Vagy Hormizddal, akit ugyan megfontoltabbnak és bátrabb­ nak tartottak a fivérénél, de akit Máni társasága és eszméi kissé mintha puhánnyá tettek volna? A spekulációk akkor értek véget, amikor váratlanul megjelent az udvarban egy római követ, hogy üzenetet hozzon az új császártól Déciusztól „testvérének, a Királyok királyának", amelyben biztosí­ totta róla, hogy a Philippus-szal kötött egyezséget minden részleté­ ben betartják. Azt is közölte, hogy az arany már elindult, s ezúttal nem holmi beduin karavánok szállítják teljes titokban, hanem egy pretoriánus különítmény! 182

Kteszifonban örvendezni kellett volna e hír hallatán. Mindeddig a Philippus-szal kötött szövetség egyetlen ember, egy hatalombitor­ ló nevéhez kötődött, aki a sors fintora folytán egy hatalmas biroda­ lom élére került és készen állt rá, hogy kincsekkel és provinciákkal tartsa meg a hatalmát. Most azonban egész Róma elismerte a kirá­ lyok királyának fennhatóságát! A szasszanida udvarban azonban gyászos volt a hangulat. Akik csatára vágytak, frusztrálva érezték magukat, voltak akik egyenesen csapdát állítottak volna a római küldöttnek, hogy ezzel is kiprovo­ kálhassák a háborút. A harcok hívei azonban, bármilyen erősnek tartották is magukat, féltek Sápur haragjától. A király maga is meg­ osztott volt. Bár a harcok lehetősége őt is vonzotta, felmérte az új római szövetség jelentőségét is, amely hízelgett neki és ismét meg­ győzte ellenfelének gyengeségéről. Sokan voltak, akik Kárdirhez hasonlóan az „átkozott názáreti" egyre növekvő hatalmának tulajdonították a király határozatlansá­ gát. Mindenki tudott a két férfi négyszemközt lebonyolított gyako­ ri megbeszéléseiről. Sápur, aki nem feledkezett meg róla, hogy Máni volt az egyetlen, aki előre látta a rómaiak reakcióit, megbízott an­ nak ítéleteiben, így amikor a harci vágy felülkerekedett benne, meg­ nyílt előtte és Babilónia fia mindig megtalálta az érveket, hogy le­ csillapítsa ezt a vágyat. — A rómaiak biztosan rettegnek, hogy hadseregünk leigázza a provin­ ciáikat és elözönli nagyvárosaikat. Ezt a félelmet a magunk hasznára fordíthatjuk. Tartsuk fenn a jelenlegi helyzetet, csikarjunk ki az ellen­ ségtől mindent, amit gyengeségből hajlandóak megadni, hagyjuk, hogy a nemzetek szemében egyre erősödjön királyunk dinasztiájának és személyiségének híre. A királyok királya miért adná fel a mostani előnyös pozícióját és bocsátkozna egy kiszámíthatatlan háborúba? A fejedelem hajlandónak mutatkozott elfogadni ezeket az érve­ ket, mindaddig, amíg ellenfele megfizeti a sarcot. De Rómában nem 183

mentek jól a dolgok. Két évvel Philippus halála után, az utódját is meggyilkolták. Ezután négy hatalomra éhes jelölt is akadt. Időnként egyikük másikuk küldöttet indított útra a királyok királyához, hogy jóindulatát és kegyeit kérje. Mindez szórakoztatta Sápurt. Most már nemcsak Róma fejedelme lett, hanem tábornokai között döntőbírói szerepet is játszott. A szasszanida fejedelem soha nem is álmodott ilyen furcsa kiváltságról. Csakhogy a következő télen az arany nem érkezett meg. Nem mintha Rómában szándékosan fel akarták volna rúgni a Kteszifonnal kötött egyezséget, inkább arról volt szó, hogy a négy jelölt közül egyik sem volt képes teljesíteni a feltételeket. A riváli­ saikkal folytatott csatározások miatt mindegyiküknek szüksége volt az aranyra. A szasszanida udvarban a háború ismét napirendre került. A má­ gusok és a harcosok nekiláttak az előkészületeknek, Sápur nem is próbált tovább ellenkezni velük. Amikor a nagy felhajtásban sike­ rült leülnie egy kicsit Mánival, már hallani sem akart a béke áldá­ sos állapotáról. — Sokáig hallgattam rád, Babilónia doktora, és saját meggyőződé­ sem ellenére is követtem a tanácsaidat. Most rajtad a sor, hogy mint védencem és társam mellém állj, azt akarom, hogy a harcokban ott légy mellettem, teljes lelkeddel és bölcsességeddel, mert te vagy az én birodalmam támpillére! Rám erőltették ezt a háborút. Sokáig voltam türelmes és nagylel­ kű, nem akartam felrúgni a paktumot, pedig megtehettem volna, hiszen a mágusok biztosítottak róla, hogy az Aveszta nevében jogos és dicsőséges tett lenne. Hallgattam rád, nem mozgósítottam a sere­ geimet és esélyt adtam a rómaiaknak, hogy betartsák a szövetségün­ ket. Most, hogy már nem fizetik az adót, ők maguk szegték meg a paktumunkat, amely eddig megvédte őket. Bármilyen ok is áll hit­ vány cselekedetük hátterében, nem tűrhetem tovább, mert elvesz184

tem saját alattvalóim tiszteletét és hűségét. A büntetés olyan súlyos lesz, amilyen nagy volt eddig a türelmem és nagylelkűségem. Ha sikerül legyőznöm a cézárok birodalmát, ez lesz az utolsó há­ ború. Béke költözik majd az emberiségre. Tudom, hogy elítéled a vérontást, még ha az ellenségeimről van is szó. De ha mellettem állsz a csatában, azzal még nem árulod el az elveidet, mert néhány élet árán, sokkal többet menthetünk meg. Sokan figyelmeztettek veled kapcsolatban Máni az évek során. Iri­ gyek és féltékenyek voltak rád, de néha olyanok is ellened szóltak, akiket hűségesnek és odaadónak tartottam. „Ez a pártus, mondogat­ ták nekem, csak addig marad a fejedelem mellett, amíg béke van. De ha eljön a harcok ideje, elhagyja majd. Hogyan tarthat maga mellett egy olyan embert, aki habozásra készteti és sajnálkozik, ha sikerei vannak?" Vajon igazat szóltak? Nem tudhatom, de reménykedem a támogatásodban, és veled akarom megvívni ezt a háborút. Sápur még soha nem beszélt vele ilyen hangon, sem vele, sem mással. Soha nem várta még ilyen türelmetlenül a reakcióit. Máni első szavai azonban megnyugtatták. — Igaz, hogy elítélem a vérontást, de nem ítélem el a hódítást. Sőt magam is hódításról álmodozom. Birodalmunk fejének az a célja, hogy meghódítsa Arámiát vagy Kappadókiát, sőt akár Ibériát is. Én, Máni pedig Rómát akarom meghódítani, igen Rómát, a teljes Ró­ mai Birodalmat, nem elégszem meg egyetlen provinciával, bármi­ lyen nagy és virágzó legyen is. Egész Rómát akarom meghódítani és tudom, hogy ő is készen áll erre. Már több tucat tanítványom van abban a városban is, akik rendszeresen beszámolnak a leveleikben arról, hogy mi történik ott. Róma új hitre szomjazik. Sokáig azt hit­ ték, hogy a Birodalom örök, hogy a törvényei megváltoztathatatlanok, hogy a Föld és a Tenger örökre az övék és az Ég mindig meg­ védi majd őket. Ma már Róma is kételkedik ebben, múlandó feje­ delmeiben, minden oldalról ostromolt hatalmában, és isteneiben, 185

akik elfeledkeztek róluk. Kételkedik gazdagságában, amikor a szegé­ nyek lakta negyedeket látja. Róma várja a hódítót Napkelet felől, mint egy érett asszony a szeretőjét és nem lándzsával fogjuk legyőz­ ni, hanem csábító, szeretetteljes szavakkal, amelyek hallatán kitárja majd a karjait felénk. Készen állok, hogy elmenjek Rómába. Ahogy Debben magam mellé állítottam Buddha és Ahura-Mazda híveit, úgy gyűjtöm majd magam köré a Názáreti, vagy Mithra követőit, de nem üldö­ zöm el a filozófusokat és Jupiter híveit sem. Olyan hitet hirdetek, amely minden emberhez szól, amelynek központja Kteszifonban lesz, én leszek ennek alázatos hírvivője, a királyok királya pedig vé­ delmezője. Micsoda hódítás lesz ez, méltó Dáriuszhoz és Nagy Sándorhoz, sőt minden múltbeli hódításnál nagyobb, dicsősége­ sebb és kitartóbb! Sápur teljesen elképedt. Nem foglalkozott a félreértésekkel, in­ kább szaván akarta fogni Mánit. — Te is hódításról beszélsz, én is arról beszélek, s bár nem ugyanaz a fegyverünk, ugyanaz az ambíció vezérel bennünket. Együtt olyan világot építhetünk fel, amilyet még soha senki. Voltak már előttem is hódító királyok, akik jobb sors felé akarták vezetni az emberisé­ get, de nem állt mellettük egy Hírvivő; voltak már előtted is szent és ékesszóló próféták, de nem állt mellettük egy hatalmas és nagyratörő fejedelem. Most először a mennyei üzenet találkozott egy ha­ talmas birodalommal! Új világ jöhet létre általunk. Együtt, a királyok királya és a Fény Hírvivője eljutunk Örményországba, Arámiába, Egyiptomba, Afri­ kába, Kappadókiába és Macedóniába. Rómában megalapítom a di­ nasztiám uralmát, te pedig hirdeted az univerzális hitet, amely ma­ gába olvaszt minden vallást. Oszd meg velem az álmomat, és én megosztom veled a tiédet, én egyesítem a világot a hatalmammal, te pedig békét hozol a szavaiddal. 186

A mágusok itt sorakoznak az ajtóm előtt, és maguknak követe­ lik a háború dicsőségét. A meghódított országokban el akarják pusztítani a vallásokat, és saját hitüket akarják ráerőltetni minden­ kire. A féltékeny istenek ugrásra készen állnak, hogy intoleráns vi­ lágot hozzanak létre a Földön. Én és te, te és én, még megakadá­ lyozhatjuk. Gyere velem, álljunk együtt a hadsereg élére, csak egy szavadba ke­ rül, és itthon hagyom az átkozott mágusokat, minden hűbéresem­ nek, lovagomnak és alattvalómnak azt mondom majd, hogy a te ne­ vedben harcoljanak, az új hit nevében, aminek te vagy a Hírvivője. A fejedelem fellelkesedett, szinte kérlelően nézett Mánira, akit megbénítottak érzelmei és meglepettsége. Egyetlen szó sem hagyta el a száját. Sápur néhány másodperc csend után visszanyerte uralko­ dói hangnemét és közölte: — Tudom, hogy soha nem döntesz az égi hang megkérdezése nél­ kül. Menj, meditálj, beszélj az angyallal! Aztán gyere vissza a vá­ lasszal! Máni egyedül sétált a palota kertjében. Az őrök felismerték bicegéséről, kék köpenyéről, botjáról, és hagyták, hogy végigjárja szokásos útvonalát. Megszokott ösvényein indult el, a szokásos fákat látogat­ ta meg, és eljutott egy kis tóhoz, ahol gyakran leült, mint annak ide­ jén a Tigris partján, hogy a világ leghatalmasabb fejedelmének ud­ varán megtalálja a békét és a nyugalmat a meditációhoz. Azért, hogy a belső hang megszólalhasson: „Vannak az életünkben olyan pillanatok Máni, amikor kardot kell ragadnunk. Szégyelljük, hogy használnunk kell, de ott van, hi­ degen, metszően és ígéretesen. Az út már ki van jelölve. Az előtted járó Hírvivőknek is dönteniük kellett. Mindenkinek meg kellett hoznia a maga döntését, egyedül. Te is egyedül vagy. Sokkal inkább, mint valaha. Egyedül állsz szemben Sápurral és udvaroncaival. 187

Egyedül a Gondviseléssel szemben. Csak a benned élő Fényrészecs­ ke világít, csak ő segíthet dönteni és megvilágosodni." — Elég, ha „igent" mondok, és a királyok királyának kardja megnyit­ ja előttem az egész univerzumot. „A nevedet tisztelni fogják, évszázadokon keresztül hozzád, Mánihoz imádkoznak majd, áldozatot hoznak majd a nevedben, kor­ mányoznak a nevedben, és lelkiismeretlenül gyilkolnak a te eszmé­ idet hirdetve." — Még visszautasíthatom... „Visszautasíthatod, gyenge testeddel és naivitásoddal a háború útjába állhatsz, ellenállhatsz és belekapaszkodhatsz a béke és a nyu­ galom foszlányaiba. A nevedet elátkozzák, örökre eltörlik és üzene­ tedet eltorzítják majd." — Hosszú időre? „Talán a világ végezetéig. Na és nem juthatsz el Rómába. Mene­ külnöd kell Kteszifonból. Mit választasz?" A választ már felállva, arccal az Ég felé fordulva mondta ki Máni: — Az én szavaim miatt ne ontsanak vért! Az én kezem ne áldjon fegyvereket! Sem áldozati késeket! Sem favágók baltáit!

NEGYEDIK RESZ A bölcs elűzettetése

Nézzetek engem, töltődjetek fel a látványommal, mert így soha többé nem láthattok! Máni

I királyok királya Máni nélkül indult el a csatába. Negyvenezer íjászt vitt magával, a tízezer tagú vérvörös nemezkalapot viselő legyőzhetetlen királyi gárda tagjait, akiket lovaikkal együtt gyűrűs páncél borított, a mezítlábas parasztokból álló, sárral borított gya­ logságot fegyvertelenül, két keresztezett nádrúd közé kifeszített kecskebőrrel a kezükben, valamint a leigázott népek tarkabarka gyü­ lekezetét, a kaduziánokat, dalamitokat, hunokat és albánokat, ele­ fántjaikkal és hajcsáraikkal, dobjaikkal, kürtjeikkel és zászlóvivőik­ kel. Sápurt hatvan erős váll vitte harci trónján, mögötte vonultak asszonyai, zenészei, orvosai, szakácsai, nevettetői, írnokai, látnokai, hízelkedői és tanácsosai. De Máni nem volt köztük. A hadsereg először észak felé indult, Örményország irányába. A valódi háború még nem kezdődött el, hiszen a római császár áten­ gedte a perzsáknak a vidék feletti uralmat, és a helyi nemesség meg­ hajolt a perzsa fennhatóság előtt. De azért Örményország önálló ki­ rályságnak tekintette magát, hűbéres volt ugyan, de mindig arra várt, hogy szabadulhasson a szasszanidák szorításából. Az örmények ősi gesztaéneke elbeszéli, hogy nagytiszteletű kirá­ lyukat, Koszrovot, uralkodásának negyvenkilencedik évében elcsal­ ták egy hajtóvadászatra, és két Kteszifon szolgálatában álló zsoldos csalárd módon leszúrta. Ezután véres viszályok kezdődtek, amelyek során Sápur és a királyság határain állomásozó hadserege elözönlöt­ ték az országot, hogy véget vessenek a rendzavarásnak. Az uralkodó családot elűzték, és az országot a Szasszanida Birodalomhoz csatol­ ták, majd az atropaténéi mágusok hordozható szent kegyhelyeikkel felszerelkezve, imaszekereiken behatoltak az országba a harcosok után és egyenként végigjárva az örmény szatrapákat, buzgón neki­ láttak, hogy lerombolják a helyi hiedelmeket, és megalázzák az ad­ dig bálványozott istenségeket. Ezután az ország nemes családjai 191

száműzetésbe kényszerültek, először Meliténiába menekültek, majd Rómába, ahol szenvedéseik elbeszélésével próbálták meghatni a pretoriánusokat és a szenátorokat. Meghallgatták őket, együttéreztek velük, felháborodtak a sorsukon, és ígéreteket tettek nekik, de egyet­ len lándzsát sem mozdítottak az érdekükben. Sápur éppen így tervezte, mielőtt harcosaival átkelt az Amanusz hegyein, és behatolt az Eufrátesz forrásvidékén egészen Kappadókiáig, Szicíliáig és Szíriáig. Könnyedén leigázta a rómaiak harminchét városát a sík terepen, köztük Batnát, Barbalisszoszt, Hiérapoliszt, Alexandrettet, Hamát, Germanikeiat, sőt Antiókiát is, amely mind közül a legvirágzóbb és legdinamikusabb város volt, ezért alaposan feldúlták, földjeit elpusztították, asszonyait elrabolták, iparosait pe­ dig ezrével hurcolták el Kteszifonba, ahol külön negyedet alakítot­ tak ki a számukra. Egy római prokonzul, akinek már nem volt ideje, hogy Egyip­ tomba meneküljön, láncra verve vonult a győzelmi menetben, amel­ lyel a királyok királya végighaladt a főváros kikövezett utcáin. A Szasszanida Birodalom minden sarkából érkeztek küldöttek, hogy ajándékokkal halmozzák el és éltessék a győztes fejedelmet. Máni nem ünnepelt velük. A háborús években saját útját járta, sa­ ját csapatával, egészen más ambícióktól vezérelve. Később a történé­ szek feltételezték, hogy ezt az időszakot szánta egyházának aprólékos felépítésére. Az egyház szó azonban nem volt kedvére való, inkább a „a Reménységem" és „az enyéim" kifejezéseket használta, vagy gyen­ géden azt mondta „a karavánom" vagy a „Fény fiai". A kívülállók számára azonban valójában egy egyházról volt szó, kiválasztott pász­ torokkal és hűséges nyájjal, de csak azok tartozhattak hozzá, akik a kolduló életet választották, vagy alkotásaikkal és szellemiségükkel a szépséget hirdették. Csak az odaadás és a művészi inspiráció határoz­ tak meg bármiféle rangsort, minden egyéb érdem kizárásával: ezek voltak, ezek lettek volna a Máni által létrehozott egyház alappillérei. 192

Bábel fiának reménysége virágzott az utak mentén, hite vér, tűz és erőszak nélkül hódított. Amikor a norikai, mauritániai vagy gal­ liai római rabok szasszanida földre értek, Máni tanítványai felkeres­ ték őket, beszéltek nekik a háború dicsőségének hiábavalóságáról, és vigaszt kínáltak nekik az istenségek és nyelvek egybeolvadásával. Számos kézműves, asszony és legyőzött légionárius vette fel ezt a megbocsátó hitet. Sápur alattvalói közül is sokan szenvedtek a háborútól, mert el­ vesztették szeretteiket, vagy a karavánutak megszűnése miatt hiányt szenvedtek valamiben. Őket is megérintették Máni szavai. Furcsa évek voltak ezek: a királyok királya hadi ösvényen járt, míg véden­ ce a birodalom tartományaiban hirdette a békét, elítélve a „lándzsák erejét és a lándzsákat mozgató karokat". Lázító szavak voltak ezek, elfogadhatatlanok a harcosok és a má­ gusok számára. De mit tehettek volna? „Minden királynak megvan a maga bolondja — gúnyolódott Kárdir temploma rejtett zugában —, minél nagyobb egy király, annál nagyobb őrültségekre képes!" Mert Sápur még nyilvános szemrehányás formájában sem volt haj­ landó megbüntetni Máni eltévelyedését. Ha valaki véletlenül felhoz­ ta előtte a témát, láthatóan bosszússá vált, és fenyegetően kezdett vi­ selkedni, ezért az udvaroncok inkább hallgattak, és padhamjuk mö­ gé bújva morgolódtak. Egyértelművé vált, hogy a háború évei alatt Máninak nem volt helye az udvarban. A fejedelem is tudomásul vette ezt, és már nem konzultált Mánival, bár nem vonta meg tőle a védelmet. Talán mert hű akart maradni adott szavához? Nem ez volt az egyetlen ok. Ami­ óta a hadjárat elkezdődött, a királyt hirtelen háborúpárti mágusok vették körül, és elszívták előle a levegőt, elözönlötték a kancelláriát, a katonai sátrat, és Kárdir szava, akit mobedhan-mobedh-nek nevez­ tek ki, azaz a mágusok legfőbb fejének, dominált mindenek felett, így a harcosok vagy az írástudók ritkán mertek neki ellentmonda193

ni. Ha Sápur valamiért szemrehányást tehetett Máninak, az az volt, hogy magára hagyta azokkal, akiket gyűlölt, hogy nem állt mellette és nem ellensúlyozta a mágusok hatalmát, hogy a fejedelem más vé­ leményeket is meghallgathasson. Amikor két csata között egy-egy hét pihenőt engedélyezett magá­ nak, a fejedelem időnként megkérdezte a családjától, a fiától Hormizdtól, fivérétől Peroztól vagy Zeravtól, kedvenc lantjátékosától, akik Máni feltétlen hívei voltak, hogy hallottak-e felőle; ők pedig ál­ talában azt felelték, hogy híveivel Kharaszénában jár, Perszidában vagy Abarshahrban. Kívánja, hogy idehívják? A király azonban egyetlen legyintéssel hárította el a kérdést, azonnal elfordította a fe­ jét, másról kezdett beszélni, mintha Máni útjai a legkisebb mérték­ ben sem érdekelnék, mintha soha a legkisebb érdeklődést sem mu­ tatta volna iránta. A háború negyedik éve körül, a királyok királyának egyik kéme, aki kereskedőnek álcázva járta a római tartományokat, nyugtalanító hí­ reket hozott. Az eddig egymás ellen harcoló légiók, akik saját imperátoraikat akarták hatalomra juttatni, most hirtelen belefáradtak gyilkos versengésükbe és a négy trónvárományos közül hármat a sa­ ját csapataik mészároltak le. A keleti végeken elszenvedett megaláz­ tatások miatt, a Római Birodalom egyik napról a másikra egyesült egy hetvenéves patrícius császár, egy bizonyos Valeriánusz vezetésé­ vel, aki korábban a szenátus elnöke volt, felvilágosult politikus, el­ ismert harcos és hatalomra jutásának első percétől kezdve a szasszanidák előretörésének megakadályozását tűzte ki célul. Azt remélve, hogy megelőzheti ellenfelének bosszúszomját, Sápur csapataival ismét a római Szíria ellen fordult, több várost elfoglalt, feldúlta az eddig megkímélt területeket is, és megerősí­ tette az antiókiai helyőrséget. Aztán visszatért Kteszifonba, és is­ mét diadalmenetben parádézott, de ez alkalommal hatszáz, ketté194

sével megláncolt légionáriust vitt magával a győztes harci szekér mögött. A királyok királya, egyre magabiztosabban a győzelmében, Gö­ rögország megtámadására készült vagy talán Egyiptoméra, amikor egy hirtelen jött negyednapos láz ledöntötte a lábáról, és kénytelen volt terveit feladni egy évre. Úgy döntött, hogy erre az időre haza­ küldi az embereit. A gazdag zsákmánnyal felszerelt csapatokat elbocsátotta, néhány regiment katonát Drangián felé irányított, hogy letörjenek egy ki­ sebb lázadást, amikor újabb kémjelentéseket kapott: Valeriánusz a valaha látott leghatalmasabb római sereg élén a birodalom felé tart! Már átlépte az Aranyszarv-öblöt és Kis-Azsia felé közeleg. Előfutá­ rait már Kommagénában is látták. A légiói Szamszát falai alatt egye­ sülnek, hogy onnan rohanják le tíz nap alatt a partmenti síkságo­ kat, vagy felmenjenek a Kaukázus völgyeibe. Sápur azon gondolkodott, vajon hitelt adjon-e ezeknek a nyugta­ lanító híreknek, amikor jelentették neki Antiókia elestét, és a szasszanida helyőrség lemészárlását. Sietve összehívta a birodalom legillusztrisabb tagjaiból álló tanácsot és követelte, hogy hozzák elé Babilónia fiát is. A Malkó házához érkező küldönc a szomszédoktól tudta meg, hogy Máni aznap reggel ment el szülőfalujába. Apja, Patik előző éjjel hunyt el, s korábban kérte, hogy Mardinuban, elhagyatott házának kertjében temessék el, amellett, aki oly rövid ideig lehetett csupán imádott hitvese, majd vallási hóbortjának áldozata. Máni elindult hát, hogy viszontlássa kora gyermekkora helyszínét, és erre a benső­ séges zarándoklatra több híve is elkísérte. A sors furcsa fintorának tűnik, hogy egy üzenetvivő, egy prófé­ ta, egy vallásalapító ily sokáig maga mellett tudhatta az apját. Mó­ zes, Buddha, Jézus vagy Zarathusztra életéből hiányzott a nemző 195

apa, vagy korán eltávozott, mintha az árvák könnyebben megkap­ hatnák az Ég felszentelését. Mánival nem így állt a helyzet. Apja fo­ lyamatosan mellette állt, még felnőtt korában is; kezdetben mint egy szigorú vallás képviselője, majd mint tanítvány és apostol, aki­ nek az élete egybeolvadt fiának és mesterének a sorsával. Máni ott állt Mariam és Patik sírjánál, tekintete néha messzire té­ vedt a hűséges Utakim sírjához. Szokásos közegétől megfosztva, most nem volt benne semmi, ami egy vezetőre vagy egy szellemi atyára emlékeztetett volna. Gondolatait, mint egy viharos tengeren hánykolódó hajót, érzelmek és emlékek dobálták, s csak nagy nehe­ zen tudta összeszedni magát annyira, hogy megkérjen egy hozzá kö­ zel álló Kiválasztottat, egy Szissziniosz nevű édesszai tanítványt, hogy vezesse le helyette az imádságot, és mondja el a prédikációt. Rövid és szűkszavú beszéd volt, de Babilónia fia nem tudta követ­ ni, úgy érezte, összeesik. Dénág odaszaladt Maikosszal, Klóéval, Szissziniosszal és több más tanítvánnyal, hogy megtartsák és óvato­ san elvezessék a házig, a szülei ágyáig, ahová lefektették. Gondola­ tai azonban továbbra is zavarosak voltak, mint a meszénai mocsa­ rak fölött lebegő hajnali köd. Másnap reggel, a nyugtalan éjszaka ellenére Máni indulni ké­ szült. Minél hamarabb el akarta hagyni ezt a helyet, ahol sebezhe­ tőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát, és igyekezett meggyőzni barátait, hogy elég erős a kétnapi járáshoz, amely elválasztotta őket Kteszifontól. De három órás fárasztó gyaloglás után újra összeesett, és egy szekérben fekve kellett megtennie az út hátralevő részét bal­ dachin takaró alatt a nap sugaraitól és a társai szeme elől védve. Csak Dénág maradt mellette, és friss, illatos vízzel permetezte a homlokát, a halántékát és az ajkait. Még jóval azelőtt, hogy a fővárosba értek volna, egy udvari kül­ dött sietett eléjük, hogy közölje Mánival a király parancsát. Babiló­ nia fia elhaló hangon kérte a küldöttet, hogy adja át a fejedelemnek 196

a bocsánatkérését és ígéretét, hogy azonnal engedelmeskedik neki, amint megerősödik, és képes lesz ismét a királyok királya elé állni. A küldött erősködött, de mivel saját szemével látta, milyen kimerült állapotban van Máni, visszafordult és még a szokásos udvariassági formulákról is megfeledkezett. Amikor néhány órával később a menet megérkezett Malkó házá­ hoz, a küldött ismét eléjük sietett. De már nem volt egyedül. Sápur elküldte vele a drusbadh-ot, a birodalom orvosainak fejét, egy nagy­ méltóságú embert, díszegyenruhájában feszengve, patikusok, érvágók, füstölők és piócások garmadájának kíséretében, akik magukkal hozták az összes gyógyító és kínzó eszközüket. Mint egy. vásári ko­ médiában, velük volt három áldozati pap is és a gyógyítók kórusa. Máni magától is kitalálhatta volna, hogy ha egyszer az isteni Sápur, a királyok királya, isten az emberek között, ember az istenek között, a Nap és a Hold fivére kéret valakit, akkor sem a gyász, sem a betegség, sem a gyengeség nem szolgálhat kifogásul... így aztán erőtlen, de udvarias mosollyal fogadta a kíséretet. — Mondjátok meg a Birodalom fejének, hogy gondoskodása a köz­ benjárásotok nélkül is meggyógyított. Még ma este meghajlok a trónja előtt. De valószínűleg szükségem lesz két erős őrre, hogy fel tudjak állni.

II Sápur először is megparancsolta, hogy hagyják magára Mánival, akit csendben és merően figyelt hatalmas trónján ülve. Aztán meg­ szólalt: — Valaha volt egy barátom — mondta a királyok királya elfordítva fejét az esti látogató sápadt arcáról. Megszerettem, és tisztelettel bántam vele, bár kora szerint a fiam lehetett volna. De amikor nem 197

követtem az egyik tanácsát, elhagyott engem, elmenekült, és nem ér­ dekelte többé a sorsom, mintha soha nem szerettem volna, soha nem védelmeztem volna, mintha ebben a palotában egy törvényen kívüli barbár trónbitorló élne. Elhallgatott. Csend honolt a teremben. Aztán Máni megszólalt, de csak alig hallhatóan. — Az évek alatt folyamatosan imádkoztam, hogy az Ég adjon hoszszú életet a Birodalom fejének. Sápur torkából rekedt kacagás szakadt fel. — Szégyen legyen rád, aki a béke üzenetvivőjének hirdeted magad! Azért imádkozol, aki a birodalom fegyvereit irányítja, azért imádko­ zol, hogy az életem hosszabb legyen, pedig tudod, hogy ha folytatom a háborút, több ezer ember pusztul majd el miattam! Nem ellenté­ tes a hiteddel, hogy imádságoddal meghosszabbítód a vérontást? Máni hangja semleges volt, és kissé kioktató, mintha egy nyugta­ lan tanítvány őszinte aggodalmaira próbálna válaszolni. — Amikor az orvos beteget gyógyít, legyen az király vagy tevehajcsár, nem kérdezi, hogy mit cselekszik majd a beteg a gyógyulás után. Az imádságommal ugyanez a helyzet. — Az életemért imádkozol, de azért már nem, hogy legyőzzem az el­ lenséget, aki a Birodalmunkat fenyegeti! — Azt kívánom, hogy az ellenséget legyőzzük, hogy a világon min­ denütt, az otthonokban és a templomokban az embereket, a növé­ nyeket és minden isteni teremtményt megvédjünk az erőszaktól és a megaláztatástól, hogy az uralkodók megtalálják a békét maguk és mindazok számára, akiknek a sorsa tőlük függ. — Mit érnek a kívánságaid, ha az ellenség már a kapukat döngeti? — Mit értek a hadi cselekedetek, ha az ellenség mégis eljutott a ka­ pukig? Sápur fájdalmas grimaszt vágott, és remegés futott át betegségtől lesoványodott vonásain. A hangja azonban lágyabb lett. 198

— Igaz, hogy a tanácsosaim közül te voltál az egyetlen, aki előre megmondta, hogy a rómaiak összeszedik majd magukat, és bosszút állnak az elszenvedett sérelmekért. Most aztán kérkedhetsz vele, hogy igazad volt! Máni csalódott arcot vágott. — Mit számít, hogy igazunk van-e vagy tévedünk? Én már nem is emlékszem a szavaimra. A tanácsosok csak fecsegnek, a döntés és az irányítás a fejedelem kezében van. — Emlékezz rá, Babilónia fia, hogy mennyi ideig haboztam, mérle­ geltem és húztam az időt. A te tanácsaid miatt változtattam meg né­ hány döntésemet, amiket pedig már ki is hirdettem. Annyit tétováz­ tam, hogy már a tekintélyemet is kétségbe vonták, az udvarban reg­ geltől estig csak az elégedetlenség hangjai hallatszottak. Döntenem kellett, ez volt uralkodói kötelességem és kiváltságom. A te felada­ tod pedig az lett volna, hogy mellettem maradj. Az utolsó szavaknál a hangja megemelkedett, majd fáradtam megbicsaklott. — Igen Máni, nem hallgattam rád eléggé, mielőtt belevágtam a há­ borúskodásba, de neked el kellett volna kísérned engem az utamon, mert Örményországban és Antiókia előtt talán mégis meghallgat­ tam volna a tanácsaidat, és a segítségeddel megfékezhettem volna Kárdir pusztításait, megakadályozhattam volna, hogy a mágusok feláldozzák a lakosságot, és ellenünk hangolják őket. Nem voltál ve­ lünk, és a fiam, Hormizd, meg azok az emberek az udvarban, akik korábban hallgattak a szavadra árvákká és némákká lettek nélküled. Nekem is hiányoztak bölcs és igaz szavaid. Átkozott légy, Máni, így kell kimutatnod a háládat annak, aki mindig védelmezett, és még ma is véd téged az árulásod ellenére? Ha bármely alattvalóm így vi­ selkedett volna, ha bárki más olyan lázító szavakat terjesztene, mint te a Birodalomban, már rég karóba húzattam volna! Miért vagyok ilyen gyenge, amikor rólad van szó, Babilónia doktora? 199

Elhallgatott, mintha meglepődött volna a saját kérdésén, mintha egy idegen tette volna fel neki ezt a kérdést, amin eddig még soha nem gondolkodott el. De a kérdés összezavarta és bántotta. „Talán..." — folytatta. De félbeszakította a mondatot. Majd szagga­ tott hangon hozzátette. — Ha valaki ezen a trónon ül, a rászegeződő tekintetek tüzében, va­ lamelyik tekintetben mindig halandónak látja magát. Az én esetem­ ben a te szemeid jelentik ezt. A két férfi nézte egymást, mindketten öregnek és sápadtnak tűn­ tek. És egymáshoz nagyon közelállónak. Sápur intett a barátjának, hogy lépjen fel a trón lépcsőin, üljön mellé a párnára, amit általá­ ban a függöny leeresztésével megbízott udvaronc foglalt el, ha az uralkodó hosszan kívánt vele beszélni. A királyok királya kezét Máni vállára helyezte, olyan mozdulat volt ez, amely még soha nem fordult elő. Majd bevallotta neki: — Oly sok hízelkedő hang jut el a rosszabbik énemhez, és a baráti hangok mind hallgatnak. A szavai ottmaradtak a levegőben. A felsőteste előrehajolt, mint­ ha kissé megrogyott volna az emelvényen. — Elvesztettem Antiókiát, pedig csak ott állítottam fel nagyobb helyőrséget. A rómaiak ezután sorban visszaveszik majd a legyőzött városokat. Ma este hozták a hírt, hogy a római előőrs már átkelt az Eufrátesz folyón és már Mezopotámia északi részén jár! Húsz nap múlva Valentiánusz akár Kteszifon alá is elérhet! Babilónia fia nem gondolta, hogy ennyire súlyos a helyzet. Elfor­ dította a fejét, mert attól tartott, hogy Sápur meglátja benne a fel­ ségsértő együttérzést. Az uralkodó kifulladva folytatta: — A hadsereget minél előbb Edesszába kell vezetnem. Meg kell vé­ denünk Mezopotámiát és lehetőség szerint Örményországot is. Most, ha mellettem maradsz, talán bölcs tanácsaiddal segíthetsz nekem. 200

Máni észrevétlen mozdulatot tett, mintha el akarná hárítani, de Sápur egyre erősebben támaszkodott a vállára. — Ma reggel aláírtam egy rendeletet, amelyben fiamra, Hormizdra bíz­ tam Örményország kormányzását a nagykirályi címmel együtt. Meg­ parancsolja majd a mágusoknak, hogy hagyják el a királyságot. A régi és az új vallásokat ismét gyakorolhatják majd. Ezt akartad vagy nem? Máni hangja alig észrevehetően kétkedő volt: — A kultikus helyeket is helyreállítják? Az istenségeket ismét tisz­ telhetik? A királyok királya ismét fájdalmas arcot vágott, mintha megin­ gott volna, és csak látogatója vállára támaszkodva tudna talpon ma­ radni. A hangja egyre fáradtabban hangzott. — Éjjel-nappal hódolnak előttem, mint egy isten előtt, mondd csak Máni, hogy engedheti az Ég, hogy egy isten negyednapos láztól szenvedjen? Máni tehetetlenül sóhajtott. — Az ágyam körül hét-nyolc orvos is összegyűlik — folytatta Sápur —, kámfort és tömjént égetnek, szent szavakat mormognak, aztán eret vágnak rajtam újra és újra, mindaddig, amíg remegek a gyenge­ ségtől. Tényleg így kell kezelni a negyednapos lázat? Máni felháborodott. — Micsoda orvoslás ez! Micsoda boszorkány kézikönyvből szerezték a tudásukat?! — Honnan tudhatnám? Kárdir azt állítja, hogy csak ez felel meg a törvényeknek, és csak így gyógyulhatok meg. De napról napra gyen­ gébb vagyok. Ó, Máni, Babilónia doktora, te ismered a növények titkát, ha itt maradnál mellettem, és gondjaidba vennél, azonnal elküldhetném az összes „gyógyítót". — Hogyan is kételkedhetett egy percig is bennem? Amint Máni kimondta ezeket a szavakat, Sápur felállt és ismét ural­ kodói nagyságában állt előtte és úgy is beszélt. 201

— Tudtam, hogy számíthatok az odaadásodra. Holnap hajnalban in­ dulok északra a rómaiak elé, és te leszel az egyetlen orvos, aki elkísér. Máni most értette meg, hogy az uralkodó mibe rángatta bele. De már túl késő volt visszakozni, jó képet kellett vágnia a dologhoz. — Az én alázatos gyógyító tudásom mindig is a dinasztiát szolgálta. Sápur már felállt és az asszonyok szobáihoz vezető ajtó felé for­ dult. — Milyen alázatosok a szavaid, Máni és mily lázadóak a gondolataid! A királyi kihallgatás alatt Máni igyekezett megfeledkezni a saját beteg­ ségéről, hogy a Sápuréra koncentrálhasson, de amint kilépett az ajtón még erősebben tört rá a gyengeség, és ismét támogatni kellett egészen a hordszékig, bár néhány perccel korábban még ő támogatta az ural­ kodót. Amikor Maikóhoz ért, betámogatták a szobájába, ahol a láztól égve nyugtalanul elaludt, és egyetlen szót sem árult el a kihallgatásról. Amikor a tíroszi másnap be akart menni hozzá, az ajtót félig nyitva találta. Lassan betolta az ajtót az egyik kezével, a másikkal pe­ dig félénken kopogott, miközben kinyílt, és egy olyan jelenet tárult fel előtte, amelyet soha nem felejt majd el. Dénág a sarkain ülve térdelt, háttal Máninak, aki jártas kézzel fonta Dénág kibomlott haját. Maikónak még a szava is elakadt. Ál­ talában a fiatal lányok feladata, hogy befonják a harcosok haját, mi­ csoda dolog az, hogy egy pártus harcos leszármazottja egy asszony hajfonatát készíti! Már több mint harminc éve ismerték egymást, de Máni még mindig meg tudta lepni. Amikor Dénág észrevette Malkót, elpirult, Malkó pedig hátrálni kezdett, de Máni visszahív­ ta, maga mellé ültette és biztatta, hogy tegye fel a kérdéseit, amikre szívesen válaszolt, de furcsa foglalatosságát nem szakította meg. — Sápur ravaszsággal elérte, hogy megtegyem, amit mindig is el­ utasítottam: elkísérem a seregét a hadjáratra. Ez pedig sokkal szé­ gyenletesebb dolog, mint női hajat fonni. 202

Malkó képtelen volt megállni, hogy ne mesélje el a jelenetet a hívek­ nek, akik ezentúl olyan tisztelettel voltak Dénág és a hajkoronája iránt, hogy az már szinte a hódolatot súrolta. Nap mint nap meg­ csodálták a fonatát és felfedezték, hogy saját nyelvezete van: amikor Máni társa nyugodt és derűs volt, a fonatot ösztönösen előre jobb oldalra tette. Amikor boldog volt, de a boldogságba várakozás és tü­ relmetlenség vegyült, előre vetette a bal vállára, ha pedig nyugtalan­ nak, aggodalmasnak és boldogtalannak érezte magát, a fonata a há­ ta mögött hevert. Az elkövetkező időszakban nem sokáig maradhatott Dénág fo­ nata egy helyben.

III Edesszában szemtől szembe állt egymással a két világhatalom, és ár­ gus szemekkel figyelték a másik minden lépését. A rómaiak tartot­ ták az erődítményt, a szasszanidák pedig távolról ostromolták. Va­ lahogy nem merték rászánni magukat a nyílt támadásra, mert észak­ ról, délről és nyugatról őket is támadták Valeriánusz légionáriusai. A legionáriusok folyamatos mozgásban voltak, hogy ne lehessen ki­ kémlelni a szándékaikat és felmérni a létszámukat. Ősz vége felé járt az idő, és éjszaka már fagyott ezen a tájékon, amely oly messze volt a tengerektől és oly közel a hegyekhez. Az éle­ lem egyre ritkább lett, a földek kiszáradtak vagy kiégtek, vagy már learatták a termést. Sápur a katonák türelmetlenségétől vezérelve időnként szándékosan kiprovokált egy-egy kisebb csetepatét. Egyegy hősiesen elpusztult katona holtteste körül halotti ünnepet ültek a táborban, ezzel adóztak a háború isteneinek és megetették a minotauruszt is. A következő napok sem hoztak változást, pedig a har­ cosok készen álltak rá, hogy a vérüket ontsák. De senki nem kény203

szeríthette a királyok királyát, hogy megindítsa a harcot a várva várt pillanat előtt. Pillanatnyilag védekező pozícióba állította a katonáit a domboldalakon. Egyre szorította a satut Edessza körül. Várt. Mire is várt pontosan? Még a hozzá legközelebb állók sem tud­ ták volna megmondani pontosan. Igaz, hogy egyedül ment fel északra a csapataival, majd csatlakozott hozzá Hormizd az örmény lovagság élén. A fejedelem bizonyára erősítésre várt. De mi lesz, ha Valeriánusz is erősítést kap Emezából, Gazából vagy Palmíriából? Sápur tisztában volt mindezzel. Próbált kidolgozni egy stratégiát, hosszan mérlegelve az előtte álló lehetőségeket. Csak akkor csillant némi lelkes fény a szemében, amikor a kamarása bevezette a jurtá­ ba az előfutárok egy-egy tisztjét, vagy egy osroenei kecskepásztornak álcázott kémet. Velük hosszú órákat is eltöltött kettesben, ritkán szakította meg a fecsegésüket, lázasan faggatta őket, sőt még az éte­ lét is megosztotta velük. Máni még nem látta Sápurt hadjáraton. Hivatalosan azért volt vele, hogy vigyázzon az egészségére, az uralkodó azonban szinte megfiatalodott és felélénkült, a láz pedig nyomtalanul eltűnt. A ki­ rályok királya azt sugározta kifelé, hogy teljesen kézben tartja a dol­ gokat, és pontosan tudja, hogy másnap mit fog tenni. Ez egy kissé túlzás volt, de a harcosoknak ez volt a benyomása, így fogadták el vezetőjüknek, és akár életüket is adták volna érte. Máni figyelte hát Sápurt, és még csodálta is. S bár gyakran találkozott a fejedelemmel különböző alkalmakkor, például a reggeli felkeléskor, de az ritkán kérte ki a véleményét. Egyik nap a szieszta idején egy őr hívatta azonnal a királyi jurtá­ ba. Ott már várta Sápur, két fia, Bahram és Hormizd, a páncélos lo­ vagság parancsnoka, a hadsereg vezetője, a kancellária főbb méltó­ ságai, Kárdir, a mágusok feje és köztük egy magas rangú római tiszt, egy centúrió vagy talán légióparancsnok, katonai egyenruhájában. Minden tekintet rászegeződött, de mindenki hallgatott arra vár204

va, hogy felfedje kilétét és jöttének okát. Az első gondolatuk az volt, hogy Valeriánusz küldte, azért hogy fenyegetőzzön vagy békét ajánl­ jon. De a férfi nem a nagykövetek szokásos mesterkélt pózában várt, hanem úgy állt a szasszanida méltóságok között, mintha közé­ jük tartozna. A királyok királya megszólalt, de nem mutatta be a betolakodót. A szavai pedig általános elképedést váltottak ki, hiszen a világ leg­ nyugodtabb hangján bejelentette, hogy meglepetésszerű támadást indít a rómaiak ellen, még azon az éjszakán, a hajnal közeledtével, és azért hívta össze a legnagyobb méltóságokat és a legbölcsebb ta­ nácsosait, hogy kikérje a véleményüket. Olyan derűsen beszélt, hogy senki sem mert rákérdezni még egy kézmozdulattal sem, hogy ki az ördög ez a római tiszt köztük, akit a fejedelem a hozzá legközelebb állók közé emelt, a Birodalom nagyjai közé és akivel megosztott egy ilyen jelentőségű titkot. Miután felfedte a szándékát, a fejedelem részletesen elmondta, hogy hol akar támadni. A harrani út egyik magaslatán, egy olyan helyen, amit a katonák csak őrtorony dombnak neveztek, mivel a rómaiak építettek oda egy emelvényt, és annak a csúcsáról figyelték a szasszanida csapatok mozgását. Sápur azt is elmondta, hogy a páncélos lovagság fog támadni, és az íjászoknak csak az lesz a fel­ adata, hogy elzárják az ellenség erősítésének az útját. Amikor mindezen információkat elmondta, a fejedelem Kárdirhez fordult: — Mit mondanak a csillagok? A válasz azonnal jött: — A mai éjszaka, a holnapi nap és a teljes eljövendő hét alkalmas a támadásra. — És az előjelek? — Minden reggel áldozatot mutatok be, így készültem rá, hogy a fe­ jedelem feltegye ezt a régóta várt kérdést, ma pedig még sohasem 205

voltak ennyire jók az előjelek, minden út nyitva áll Ahura-Mazda hadserege és az isteni dinasztia előtt. — Na és neked Máni, mit mondanak az égi hangok? — Nem kérdeztem őket. Kárdir arcán gyermeki öröm jelent meg, látva, hogy riválisáról nyil­ vánvalóan kiderült, hogy hidegen hagyják a Birodalom ügyei. De Sápur védence segítségére sietett. — Ha Babilónia fia szeretne néhány percre visszavonulni, hogy vá­ laszt kaphassunk, mi megvárjuk. Ez nem csak egy egyszerű javaslat volt, és Máninak azonnal en­ gedelmeskednie kellett. Amint kilépett a jurtából, elindult egy magányos fához vezető ösvényen, és leült a fa alá. Általában az ilyen helyeken tudott kisza­ kadni a közeli és távoli zajoktól, hogy megidézze „Ikertestvérét". De azon a napon egyetlen arc sem jelent meg, egyetlen baráti hang sem szólt hozzá. A csatorna vizében történt első találkozásuk óta, amikor még a pálmaligetben tartózkodott, melynek lassan harminc éve, égi társa mindig válaszolt neki. Máni és másik énje között voltak nehéz pil­ lanatok vagy összeszólalkozások, és társa nem fedte fel számára mindig a teljes igazságot, sőt néha mintha becsapta volna, de min­ dig megjelent, ahogy Máni hívni kezdte. Eddig a napig, ott Edesszában. Mivel égi visszatükröződése elmaradt, Máni úgy érezte, hogy ő sem létezik többé. Hirtelen minden hiábavalónak és feleslegesnek tűnt előtte, már arra sem emlékezett, hogy milyen kérdést akart fel­ tenni. Mozdulatlanul, mereven és csüggedten ült a sziklán egészen addig, míg egy őr fel nem rázta, és el nem kezdte rángatni a karját. A fejedelem türelmetlenkedett. — Nos, Babilónia doktora, megkaptad a választ? — Nem. 206

Sápur várta a folytatást. De nem volt folytatás. — Mit válaszolt az égi hang? — Semmit. Nem akarta meghallgatni a kérdésemet. — Hát ezért vártunk ilyen sokáig! Bár fontos emberek vették körül, Máni elsősorban saját magához beszélt. — Ez a csend! Semmi nem aggaszt jobban, mint ez a csend! A sötét­ ség és a végtelen harag csendje. Nem a megszokott módon viselkedett, rémültnek tűnt, és azt a benyomást keltette a körülötte levőkben, hogy valami balszerencsét látott, amiről beszélni sem mert. A mindeddig oly magabiztos Sápurt is megingatta a Hírvivő zavara. Kárdir diszkrét intésére, Bahram igyekezett visszatéríteni apját az eredeti elhatározásához. — A jósok és csillagászok megkapták Ahura-Mazda áldását a csatá­ hoz, talán Babilónia doktorának nem ugyanaz az istene, mint a miénk? Sápur nem is hallotta. Gondterhelten, zavartan figyelte Mánit, és minél tovább nézte, annál nagyobb lett a zavara. — Gondolod, hogy csapataink csapdába eshetnek? Máni igyekezett válaszolni, és kevéssé zavarodottnak tűnni: — Nem tudom, nem kaptam választ. Az Ég nem akart meghallgat­ ni, nem vagyok biztos semmiben, nincsenek érveim, nincs vélemé­ nyem, csak aggodalmaim vannak. A római, aki eddig hallgatott, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbelépjen. Fennkölt görög nyelven szólalt meg. — Ha az isteni fenség csapdától tart, én az életemmel felelek érte. Addig maradok itt, míg a támadás lezajlik, és az árulás legkisebb je­ lére a fejemmel játszom. Hogy szavait megerősítse, fejét két kézzel fogva felajánlotta a fe­ jedelemnek, mint egy korsót. Groteszk, nevetséges mozdulat volt ez, 207

de kinek lett volna kedve nevetni? Sápur könyökét keresztezve kezét a vállaira helyezte és mélyen a gondolataiba merült, mérlegelt és ha­ bozott, miközben mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatott. Végül megszületett a döntés: — Nem halasztjuk el a támadást. Tűzzék ki a tűzszínű zászlókat, de csak a talaj magasságában, hogy az ellenség ne vegye még észre őket. A többiek nyugtalan pillantást vetettek a római tisztre. De Sápur nem vett róla tudomást. Hormizdhoz fordult: — Te, aki oly nagy barátsággal vagy a babilóniai doktor iránt és oly gyakran hagyatkozol a véleményére, téged nem aggaszt a zavaro­ dottsága? — Éberebb lettem, de nem vette el a bátorságomat. Harcolni fogok, ahogy mindig is tettem, ahogy isteni apám megtanított rá. Sápur ingatta a fejét, nagyon, nagyon lassan, mintha kisebbik fia érveire támaszkodva gondolkodna. — Holnap a bátorságodra nagyobb szükség lesz, mint éberségedre, mert te vezeted majd az első rohamot. Győztes leszel vagy mártír. Adass dupla adag kenyeret, tejet és húst a katonáidnak, aztán hívd össze a legmagasabb rangú tiszteket, mert beszélni akarok velük. Te pedig Bahram, idősebb fiam, foglald el a helyemet a császári emel­ vényen, hogy levezényeld a katonák felvonulását. A harci hagyományok megkövetelték, hogy a szasszanida harco­ sok elvonuljanak a fejedelem előtt, és egyenként belelőjenek egy nyi­ lat néhány hatalmas nádkosárba, melyeket azonnal lezártak és lepe­ csételtek. A kosarakat csak a csata után nyitották ki egy hasonló ce­ remónia keretében, melynek során minden katona kiemelt egy nyi­ lat, s ezzel pontosan meg tudták állapítani, hogy hány harcost öltek meg vagy ejtettek foglyul. Az edesszai csatában nem voltak nagyok a veszteségek. Titáni össze­ csapásra számítottak az évszázad két legnagyobb hatalma, a világ 208

két legerősebb hadserege, és két kivételes vezéregyéniség között. Hi­ szen Sápur volt a Szasszanida Birodalom igazi alapítója, az Arábia sivatagjaitól Indiáig terjedő területek fejedelme. Valeriánusz pedig a római nép egyesítője, akit a gondviselés küldött, hogy megmentse Rómát a hanyatlástól, és visszavezesse a hódítások és a virágzás kor­ szakába. Minden egy merész, alaposan kidolgozott és veszélyes cse­ len múlott: amikor a Hormizd vezette páncélos lovagság rárontott a római táborra a harrani úton, az egyik fogoly maga Valeriánusz volt személyesen, akit a sátrában fogtak el egyik pretoriánusával, a kincseivel, a vezérkar krémjével és a mindig mellette álló néhány szenátorral együtt. A vezetőitől megfosztott római sereget így harc nélkül tudták legyőzni. Azt a néhány csapatot és centúriót, akik megpróbáltak ellenállni, egymás után lemészárolták, a többiek ezért jobbnak látták a lehető leggyorsabban átkelni az Eufrátesz folyón, hogy elkerüljék a pusztítást. Sápur győzelme emlékét belevésette a sziklába, szavakban és képek­ ben is. A szöveg arról árulkodott, hogy Valeriánusz császár csapatai „Germániából, Rétiából és Isztriából jöttek", meg „Frígiából, Föníci­ ából, Júdeából és Arábiából, mintegy hetvenezer ember", és a királyok királya lemészárolta őket. Egy domborművön a lovon ülő Sápurt áb­ rázolták, bal kezében a még hüvelyében tartott kard nyele, jobb kezét pedig kegyelemmel nyújtja Valeriánusz felé, aki könyörgően térdel előtte a rómaiak öltözetében, feje körül babérkoszorú. A legyőzött cézár mellett egy másik római áll, büszkén, bár alá­ vetve a királyok királyának, amely hitszegő római tisztet ábrázolta, egy bizonyos Ciriadészt. Kiérdemelte, hogy ő is megjelenjen a győ­ zelmi sztélén, hiszen az ő segítségével sikerült megtalálni Valeriánuszt, és ily könnyed győzelmet aratni. Árulásáért cserébe Sápur elismerte őt, mint új római császárt. Az ígéretét megtartva, Sápur ünnepélyesen megkoronázta még Edesszában, amint a város megadta magát. Amikor Sápur győzelem209

ittasan harmadszor is elözönlötte a kelet-római provinciákat, igye­ kezett megnyerni azok támogatását az új császárnak. Ez azonban hi­ ábavaló fáradozásnak bizonyult, mert Ciriadészt sohasem fogadták el. Amikor tehát néhány hónappal később a szasszanida csapatok visszavonultak, óvatosságból ő is velük tartott. Életét egy kteszifoni villában élte le, kirakatkirályként, mielőtt el­ tűnt volna a történelem süllyesztőjében. Valeriánusz élete is szasszanida földön ért véget. Sápur drágán akarta megfizettetni a szabadulását, annál is inkább, mert Rómában a fogoly fia, Gallien birtokolta a hatalmat. De ő visszautasította a tárgyalásokat, és nem kívánt alkudozásokba bocsátkozni. Nem volt hajlandó átengedni egyetlen provinciát sem, vagy kiüríteni a biro­ dalom kasszáit egyetlen emberért cserébe, még ha a saját apjáról volt is szó. Bár mindezt úgy állította be a szenátoroknak, mint az önfel­ áldozás legmagasabb rendű formáját, a rómaiak többsége mégis al­ jas gyávaságnak tartotta, és szinte apagyilkosnak tekintették. Amikor Sápur megunta, hogy a fogollyal foglalkozzon, átszállít­ tatta Valeriánuszt Perszidába a többi fogollyal együtt, különösebb kegyetlenkedés nélkül. Ott töltötte a bukott császár életének utol­ só időszakát, szinte nagyobb tisztelettel legyőzője, mint saját mél­ tatlan fia iránt. A királyok királya az elfogott légionáriusokkal együtt rábízta egy duzzasztógát építését a Karún folyón, Bél-Apáttól nem messze. Lel­ kesen látott neki a munkának. Tizenhét évszázaddal később az épít­ mény még mindig áll. A Band-e-Kaizar nevet viseli, ami azt jelenti, hogy a Császár gátja. Az edesszai csata másik vesztese Máni volt. Sápur adott neki egy utolsó esélyt, de nem tudott élni vele. Ami­ kor azt kellett volna mondania, hogy a szerencse az ő oldalán áll, és kiadhatja a parancsot a támadásra, a prófétai hang inkább hall­ gatott. Nem engedett az elveiből, még a csillagok és az előjelek ha210

tására sem. Talán nem ő mondogatta mindig a tanítványoknak: „Ha kell légy a birodalom árulója, és lázadj a mennyei törvények el­ len, de légy hű magadhoz, a benned élő Fényhez, a bölcsesség és az istenség megtestesítőjéhez." Az ideák elpusztulnak, még ha nem is gyalázzák meg őket, de hirdetőik kompromisszumának, a tanítványok árulásának köszön­ hetően a doktrínák tovább élnek és virágzanak a fejedelmek uralta világban. Minden vallásnak megvannak a maga harcosai. Mániénak nem voltak. Talán rossz korban született és rossz bolygón?

rv A nagy szasszanida királyok nemcsak a hódító jelzőre vágytak, ha­ nem még sokkal inkább az építő címre, így próbálták meg követni a halhatatlan Nagy Sándor példáját ebben is, mint sok más egyéb­ ben. Hiszen ő volt az, aki benépesítette az antik világot számos „Alexandriával". Sápur is így szerette volna megörökíteni a dicsősé­ gét, azonos nevű városokat alapítva a meghódított területeken, ame­ lyek mind az ő nevének emlékét őrizték volna. Ha valahol győzel­ met aratott, azonnal meg akarta örökíteni az emlékét azzal, hogy a frissen feldúlt földön elhelyezte a „Sápur-győzelme", a „Dicsőség Sápurnak" vagy a „Bátor Sápur" elnevezésű városok alapítókövét. Aki hajlandó volt ott letelepedni, címeket, kiváltságokat és adómen­ tességeket kapott. Ha pedig az uralkodó egy-két évvel később arra járt mindig felbőszítette, hogy városa túl lassan növekszik, mintha a dicsőséges név, amit kapott önmagában garancia lett volna a vi­ rágzásra. Minden hadjáratot egy másik követett. Egyik győzelem jött a má­ sik után. Mint a szeretők, az újabbak mindig elhalványították az 211

előzőek dicsőségét. Ahogy megalapították őket, szinte azonnal ma­ gukra maradtak, s az örökkévalónak hitt városok gyorsan pusztává vagy legelőkké váltak. Csak az alapítóköveik várták mozdulatlanul, hogy majd egy régész ásója rájuk találjon. •

Ez a sors várt az Edessza mellett tervezett nagyvárosra is, azon a he­ lyen, ahol Valeriánusz fogságba esett. A harc másnapján ünnepséget rendeztek a hely felszentelésére. Díszvendégként maga az elfogott cézár szolgált egy oszlophoz kikö­ tözve, kábán és remegve, a ráváró sorstól félve, attól tartva, hogy az ün­ nepség talán az ő feláldozását jelenti. Ezüstözött láncot tekertek a nya­ kára, amelynek vége a Sápur trónját tartó emelvény alatt végződött. Megérkezett a mágusok menete, és hozzáláttak a ceremóniához. Füstölők, táncok és a beavatottaknak szóló aveszta zsoltárok, és va­ rázsigének tűnő mormogások a beavatatlanok elbűvölésére, melyek­ ben minden egyes mozdulat az elődök által táblára jegyzett előírá­ sok szerint történt. A hallgatóság hagyta magát elvarázsolni. A legnagyobb mágusra, Kárdirre várt a feladat, hogy elmondja a szónoklatot. Hálát adott Ahura-Mazdának, hogy győzelmet adott a híveinek, és köztük is a legelső, a legnemesebb, a legájtatosabb és a legelőrelátóbb uralkodónak. — Dicsőség legyen az Istenségnek, hogy népünket a győzelem felé vezeti, és megalázza a hitetleneket! — Dicsőség! — üvöltötte a tömeg egy hangon. — Örök élet legyen a jutalma annak, aki győzelmével a valaha élt legnagyobb uralkodóvá vált! — Legyen örök életű! Az uralkodó győzelemtől sugárzóan, fenségesen fogadta az ovációt, annak biztos tudatában, hogy megérdemelten győzött. A tiszteletadás átalakult Kárdir szónoklatává. — Nem lehetett volna miénk a győzelem, ha az Ég akarata szerint, 212

a Birodalom isteni uralkodója nem az Igaz Vallás bölcs hangjaira, hanem az eretnekek, lázadók és árulók fecsegéseire hallgat. Áldott legyen a fül, amely képes megkülönböztetni az igaz dolgokat a ha­ misaktól! — Legyen áldott! Máni szemei védelmezője tekintetét keresték, hiszen csak ő lett vol­ na képes egyetlen mozdulattal, egy ingerült arcrándítással hallgatás­ ra inteni Kárdirt. De Sápur szemei a mágusra szegeződtek, és nem úgy tűnt, hogy kellemetlen számára, amit hall. A szónok egyre jobban belelovalta magát: — Átkozott legyen a méregtől fröcsögő száj, amely félre akarta vezet­ ni a nemes lelkeket a döntés nehéz óráiban! — Legyen átkozott! Az uralkodó arcvonásain továbbra sem látszottak a bosszúság jelei. Bábel fia maga elé meredt, tekintetében a korábbi könyörgést lassan felváltotta a lázadás szikrája. Mint amikor a halálunk pillanatában elvonulnak előttünk az emlékeink, úgy villantak fel előtte barátsá­ guk képei, a vallomások, az ígéretek, a bizalmas megbeszélések, és a mágusok nélkül, közösen felépített világ képei. Most pedig ez a hall­ gatás, és a szemek, amelyek kerülik a tekintetét. — Átkozott legyen az eretnek áruló, a dinasztia és az Igaz Vallás el­ lensége! — Legyen átkozott! — Pusztítsuk el a gonosz vadállatokat, amelyek az isteni uralkodók lábait nyaldossák! Hirtelen felhangzott egy hang, mintha csak az ég dörögne. — Média mágusa, a padhamodat kell lenyeletnem veled, hogy végre abbahagyd ezt a szitkozódást? Nem Sápur hangja volt. De nem is Mánié, nem volt szokása így szólani. Kárdir abbahagyta a köpködést. Tekintete elhomályosodott. — Ne tekingess jobbra, balra — mondta a hang — én vagyok az Hor213

mizd, én hallgattattalak el. Tegnap hajnalban is én, Hormizd, az is­ teni Sápur fia voltam az, aki megküzdött az ellenséggel. Ezt a győ­ zelmet, aminek dicsőségét magadnak kiáltod ki, én vívtam ki, az én harcosaim, az én fegyvertársaim haltak meg mártírként ebben a csa­ tában. Te pedig az ő vérüket használod fel, hogy kielégítsd aljas bosszúvágyadat. Ilyenek vagytok ti médiai mágusok, mint a dögevő madarak, csak arra vártok, hogy a harcosokat kiterítsék, és máris ott lakmároztok a testükön. Hogyan mered megsérteni az isteni uralko­ dót azzal, hogy becstelen szavakkal illeted az ő isteni védelme alatt álló személyt? Most Kárdiren volt a sor, hogy esdeklő tekintettel várja Sápur re­ akcióját, hogy az végre lépjen közbe. Az uralkodó magához intette a függöny kezelésével megbízott udvaroncot, aki figyelmesen hallgat­ ta, majd felemelkedett, hogy közölje az uralkodó gondolatait. — Nem alkalmas az idő arra, hogy vitázzunk, ünneplésre gyűltünk össze. Győzelmet arattunk, amelyre még harmincharmadik leszármazottaink is büszkék lehetnek. Az uralkodó azt parancsolja, hogy tíz napig tartson az ünnep a hadseregben és az egész birodalomban. Mindenki hagyjon fel a hiábavaló versengéssel, és bántó szó ne hagyja el az ajkakat, még véletlenül sem! Az uralkodó mindenkivel kegyes volt ezen a boldogságos napon, de szavaitokkal ne merészel­ jétek őt megbántani! Az egész udvar arccal a földre borulva hallgatta. Csak a láncok­ kal megkötözött Valeriánusz maradt állva. Sápur soha nem bocsátotta meg Máninak, hogy majdnem megfosz­ totta a legdicsőségesebb győzelmétől. Ahogy Máni sem bocsátotta meg Sápurnak, hogy néma maradt Kárdir szitkozódásaival szem­ ben. A barátságnak ezzel vége szakadt köztük. Talán valójában ter­ mészetellenes is volt ez a kapcsolat, és mindig ott rejtőztek mögöt­ te a hátsó szándékok. De talán hiba lenne azt gondolnunk, hogy a 214

királyok királya alapjában mindvégig érzéketlen maradt Máni esz­ méi iránt. Érdekek összejátszása? Lehet, de a reményeké is, és való­ di érzelmeké. Ennek maradt is némi nyoma. A szakítás ellenére az uralkodó nem vonta vissza Mánitól és követőitől a védelmet. Amikor egy Ki­ választottat a mágusok bírósága eretnekség vagy aposztázia miatt egy rövid per után elítélt, vagy a híveket száműzték a városokból és lakhelyeiket felgyújtották, ami egyre gyakrabban előfordult, Bábel fia mindig megbízott egy hozzá közel állót, hogy járjon közbe a kancellárián vagy a darbadh-nál, aki a császári udvartartást irányí­ totta. Amint eljutott hozzá a hír, a királyok királya nyilvánosan em­ lékeztetett a védelemről kiadott ediktumra. Ilyenkor valamelyest csi­ tult az üldöztetés, amíg ismét fel nem lángolt más formában, a bi­ rodalom más területein. Az uralkodó persze szigorúbban is eljárha­ tott volna, példás büntetést statuálva, mint azt annak idején tette sa­ ját fiával, és ezzel véget vethetett volna az üldöztetéseknek, ahelyett, hogy csak enyhített rajtuk. De lelkesedése lanyhult, s ezt betudhat­ juk idős korának vagy haragjának. Máni maga nem járt már a palotába. Egyébként is ritkán tartóz­ kodott Kteszifonban. Újra a birodalom útjait koptatta és terjesztet­ te Üzenetét. Gyakran járt Örményországban, ahol Hormizd mindig is testvéri szeretettel viseltetett iránta. Bábel fia többé nem kért ki­ hallgatást a királyok királyától, Sápur pedig nem hívatta többé. Illetve egyetlen egyszer. Tizenegy évvel később. Máni Szuzában tartózkodott, amikor egy küldönc hívatta az uralkodóhoz, aki ak­ kor bél-apáti rezidenciáján töltötte a telet. Némi nosztalgiával fedezte fel Máni a várost, ahonnan annak idején elindult vándorlásaira a Szasszanida Birodalomban. Akkoriban a vá­ ros régi bibliai nevét viselte, és egy nevetséges sárfal vette körül, ame­ lyet minden esőzés után újra kellett építeni. A falakon túl messzire nyúltak a pisztáciamezők, melyből a városnak szerény bevétele szár215

mázott. Akkoriban a birodalom vezetőjének tervei még csak remény­ ként éltek, és a lakosok büszkén terjesztették egymás között, de nem igazán mertek bízni benne, hogy valaha is megvalósulhatnak. Amikor Bábel fia most ismét erre járt, a várost szinte fel sem le­ hetett ismerni. Mi maradt a régi településből? Megbarnult, megrepe­ dezett, összedőlt, és minden oldalról féregrágta téglahalom. Körben pedig hatalmas építkezések folytak: paloták, kikövezett utak, gazda­ ságok, kultuszhelyek, s mindezt egy lőrésekkel tarkított tornyos fal védte, frissen és fehéren, mintha csak ünnepre készülődtek volna. A várost most már Gudeshabuhr-nak hívták. Legalábbis ez volt a hivatalos neve, bár az őslakosok nemigen használták ezt a nevet. Nekik örökre Bél-Apát maradt. Az új várost, ahová csak ritkán me­ részkedtek be, „Bil"-nek nevezték egymás között az építész neve után. Csúfondáros és rebellis megnevezés volt ez, amelyet senki sem mert volna kiejteni a királyok királyának jelenlétében. A bél-apáti lakosok büszke vendégszeretete azért alakult át ellen­ séges gyűlöletté, mert a város területét két ragadozó is pusztította. Először is a katonák. Hogyan is lehetne becsületben családot alapí­ tani és kereskedni a kocsmák tőszomszédságában, ahonnan minden esete részegek hada árasztja el az utcákat? Azután ott voltak a biro­ dalom nagyjai. Alighogy az uralkodó hírül adta azon szándékát, hogy új várost kíván létrehozni, a hercegek, miniszterek, titkárok, eunuchok, és a kasztok legfelsőbb képviselői elözönlötték a várost, és nevetséges áron megszerezték a legjobb földeket. A főváros ott van, ahol az uralkodó van, az udvaroncok pedig követték, intrikáikkal, kiváltságaikkal és zsibongásukkal együtt. A Sápur által megrendelt palota húsz hónap alatt készült el. Több tízezer fogoly dolgozott az építkezésen, rajtuk kívül pedig munká­ sok, kézművesek, kőműves-mesterek, padlóburkolók, fafaragók, réz­ metszők és kárpitosok, akiket leginkább Nizibéből, Hatrából és Szingárból hurcoltak ide, vagy más kereskedővárosokból a szasszanida 216

hadseregnek a Római Birodalommal vívott hadjáratai során. Az erő­ szakkal elhurcolt, de lelkiismeretesen dolgozó munkásoknak kö­ szönhetően a palota szégyen nélkül vehette fel a versenyt a kteszifoni rezidenciával. Talán csak a trónterem boltozata volt egy kissé alacso­ nyabb, de a díszítése finomabb volt. A csodálatos módon kidolgo­ zott ablaknyílások pedig a nap minden órájában megszűrték a ragyo­ gó napsütést és felélénkítették a színeket, anélkül, hogy elvakították volna a bentieket. Fényt adtak, de nem égettek, így biztosítva, hogy folyamatosan friss szellő járja át a palotát. Mielőtt elment a palotába, Máni meglátogatta az óvárosban a kultikus helyeket, ahol most az ő tanítványai gyülekeztek. A falakat a helyi festők a mester példáját követve festették ki, akinek művésze­ te addigra már iskolát teremtett. Az apszisban három nyitott könyv szolgált oltárként a pulpituson, mint az ég felé fordított tenyér. Ahogy Máni befejezte az imát és a prédikációt, az emberek sorban jöttek panaszaikkal, hogy azokat az uralkodó tudomására hozza. Máni tehetetlen sóhajjal nézte őket. „A királyok szeretete ugyan­ olyan pusztító, mint a gyűlöletük — mormogta magában. Boldog az a víz, amelyből senki nem iszik! Boldog az a fa, amely az ösvények­ től távol virágzik, de honnan is tudhatná, hogy milyen boldog?" Az uralkodó egy alacsony ajtajú helyiségben fogadta Mánit, amely szinte hű mása volt annak, ahol először maradtak kettesben. A tér­ dét gyapjútakaró fedte. Hosszú, göndör hajába és szakállába a titkolt öregség vöröses árnyalata vegyült. Első szavai olyan ünnepélyesen csengtek, mintha egy írnok és nem maga a királyok királya szólalna meg, talán így próbálta leplezni a találkozás okozta felindultságát. — ősidők óta az a szokás járja, hogy az uralkodó elkészítteti az arc­ képét birodalma legügyesebb festőjével. Azt mondták nekem, hogy az én birodalmamban te vagy az, Bábel fia. Biztos még a kezed? — A kezem engedelmeskedik nekem. 217

— Idehozattam a könyvet, amelyben benne vannak elődeim képei, hogy lásd hogyan kell lefestened. — Én a magam módján festek. — Mintha azt mondtad volna, hogy a kezed engedelmeskedik. — A fejemben elképzelem a rajzot, a kezem pedig engedelmeskedik. Bármelyik festő képes utánozni az elődeit, de akkor csak a szakáll hossza vagy a korona alapján lehetne megkülönböztetni egymástól a királyokat. Ha az uralkodó azt kívánja, hogy olyannak fessem le, amilyen, hogy bármikor felismerhessék a vonásait és a vonások mö­ gött rejtőző értékeket, én megteszem a magam módján. — Tégy, ahogy akarsz! Modellt kell ülnöm, vagy emlékszel a voná­ saimra? — Az emlékezetem megőrizte a képeket, de a szemeim mást látnak. — Talán jobb lenne, ha az emlékeid alapján festenél le, de nem ez az őseim hagyománya. Modellt ülök neked. így aztán hét napon keresztül, naponta két órán át Sápur modellt ült ünneplő ruhában. Mozdulatlanul. Némán. Máni sem szólt egy szót sem. A mű elkészültével megmutatta az uralkodónak a képet, aki bosszús grimasszal válaszolt: — Igen, sajnos ilyen vagyok. Máni életútjának ezen szakaszában muszáj egy megjegyzést tennünk. Máni élete maga is csupa rejtély, de talán egy másik titok nyitja lehet... Volt egyszer egy királynő... — talán nem így kezdődnek a legendák? Szép volt, gazdag művelt, ambiciózus és rendkívül okos, de betegség kí­ nozta, melyet semmiféle gyógymóddal nem tudtak leküzdeni. Egy nap el­ panaszolta a nővérének, aki elmesélte neki, hogy a karavánok hírül hoz­ ták egy bábeli orvos csodatévő erejét. A királynő leghőbb vágya volt, hogy találkozzon ezzel az orvossal. Még aznap éjjel, álmában maga előtt lát­ ta és hallotta a hangját. Reggel gyógyultan ébredt és megtért. Ezt a történetet mesélik a manicheus írások. Ezer és ezer hasonló cso218

da kíséri a próféták útját, gyakran ugyanazok az elbeszélések terjednek különböző személyekről, mintha a mítoszok egy közös népkincs részei len­ nének, ahonnan évszázadról évszázadra merítenek, egyik népről a má­ sikra, egyik hiedelemről a másikra. Ma már tudjuk, hogy a királynőt Zenobének hívták, a birodalom pe­ dig Palmíria volt, ahol megtért Máni hitére, és elvitte hírét Egyiptomba és még azon is túl. Megtudjuk-e valaha, hogy hogyan találkoztak? Bár­ hogyan történt is, más legendák már szertefoszlottak. Soha nem derült ki, hogy a sivatagi birodalom uralkodó hölgyének milyen hiedelmei voltak, amikor udvarában fogadta a filozófusokat, a zsidókat, a názáretieket és hagyta, hogy a főváros templomaiban mindenféle náció istenségeit imád­ ják. A tolerancia ilyen megnyilvánulása Máni nyomát viseli magán. Palmíria annak idején sokkal több volt, mint egyszerű kereskedővá­ ros. A világ fővárosa szeretett volna lenni, és egy évtized alatt majdnem sikerült is elhalványítania Róma és Kteszifon fényét. Zenobé pedig a Napkeleti és Napnyugati császárok riválisa volt, akit Máninak sikerült megtérítenie. De szabad város, szabad királynőjeként életútja végén le­ győzte a két nagyhatalom. A neve azonban fennmaradt, fényesebben, mint a győzteseké. Zenobé bukása és Sápur halála között csak néhány hét telt el. Ha Má­ ninak valaha is választani kellett volna kettejük között, most már ez a dilemma is megoldódott. Mindez 272-ben történt. Bábel fia ekkor ötvenhat éves volt. Megfá­ radtán? Gyengén?Megtörten? Nem, lelkesedése töretlen volt.

V Amikor a kikiáltók kihirdették Kteszifon utcáin, hogy az elkövetke­ zendő napokban egyetlen lakos se járuljon az orvosok elé, hogy az 219

Ég csak a királyok királya gyógyulásával törődjön, és a Kegyelem ne aprózódjon el, mindenki megértette, hogy Sápur haldoklik. Másnap kihirdették a gyászt. Ünnepélyesen és tiszteletteljesen, de könnyek, siránkozás és látható szomorúság nélkül. Az Aveszta szerint, ha megsiratunk egy halottat, azzal kétségbe vonjuk az üd­ vösségét, s ez a hitetlenség legsértőbb megnyilvánulása. Az ájtatosak még azzal is megpróbálkoztak, hogy örömöt mutassanak, hi­ szen az uralkodónak, mint isteni teremtménynek bizonyára még több privilégiuma lesz a túlvilágon, mint ezen a világon. Az ural­ kodó a trónja mellett feküdt, sűrű borókafüstben, amiről azt tart­ ják, hogy illata kellemes az elhunytak orrának. Még az éj leszállta előtt felviszik majd egy téglatorony tetejére, és kiszolgáltatják a ma­ daraknak: a föld nem fogadhatja be egy bomló test tisztátalanságát. Amikor a birodalom elhunyt urának csontjait lecsupaszítják és fe­ héren világítanak, a mágusok belehelyezik az urnába, amely kopor­ sóként szolgál. Mielőtt az uralkodó utoljára elhagyta a palotát, három férfi gyűlt össze a trónterem melletti helyiségben. Ők képviselték a birodalom ügyeit intéző három kasztot, a mágusokat, a harcosokat és az írno­ kokat. Az uralkodó mindhármuk kezébe adott egy lepecsételt leve­ let, amelyben kifejtette, hogy milyen szándékai vannak az utódlás tekintetében. Három teljesen egyforma levél, amely csak azért volt három példányban, hogy ne lehessen hamisítani. A levél tartalma az utolsó pillanatig titok maradt. Mert bár for­ mailag bizonyos stílusjegyeknek engedelmeskedett, a tartalom csak az uralkodó szándékait tükrözte. Ebben felsorolhatta az utódjától elvárt tulajdonságokat, mint a „becsületesség", a „bátorság", vagy az „ájtatosság", anélkül, hogy konkrétan megnevezett volna valakit. Ekkor a kasztok vezetői maguk választhatják ki a dinasztia megha­ tározott tagját, aki leginkább megfelelt az előírásoknak. Ha nem tudtak megegyezni, a mágusok feje mondta ki a döntő szót, miután 220

„megkérdezte az angyalokat". így szólt a hagyomány a szent írások szerint, a Birodalom alapítójának akarata szerint. Sápur esetében mindenki arra számított, hogy még életében kije­ löli az utódját, sőt maga mellé veszi az uralkodásban, mint Ardasir tette annak idején vele. Nem így történt. Bizonyára azért, mert ke­ serű emlékeket őrzött ebből az időszakból, amikor alattomos ellen­ ségeskedés alakult ki közte és az apja között. Ahogy megnevezte, Ardasir máris gyűlölni kezdte, mintha saját halálát olvasta volna ki a tekintetéből. Sápur nyilván félt attól, hogy hasonlókat kell átélnie saját utódjával kapcsolatban. Az is meglehet, hogy túl sokáig gondolkodott az utód személyén. Azt rebesgették, hogy az utolsó betegsége idején magához hívatta a három kiválasztottat, és visszakérte tőlük az évekkel korábban rájuk bízott levelet, és másikat adott át nekik, amely jobban tükrözte az aktuális lelkiállapotát. A trónteremben leengedték a drapériát, hogy eltakarják a felfüg­ gesztett koronát. A látogatók számára kijelölt helyen most a halot­ ti emelvény állt megdöntve, hogy a halott fejedelem feje magasan le­ gyen. Körben álltak a füstölő mágusok és az imádkozok. Megszo­ kott helyükön pedig az udvaroncok. A tömeg kívül maradt, a kirá­ lyi palota kertjében, a kerítés mellett. A nép messziről figyelte a ha­ talmasok elfojtott zavarodottságát, és azzal múlatták az időt, hogy megpróbálták kitalálni ki lesz a következő uralkodó. Végre kinyílt a tanácsterem ajtaja. A három méltóság kivonult a rangjuk szerint előírt sorrendben, először a nagy mágus Kárdir, utá­ na a harcosok vezetője, majd az írástudóké. Mindannyian nyitott te­ nyerükön tartottak egy felbontott papiruszhengert. Egyszerre gördí­ tették szét, de csak Kárdir olvasta fel hangosan, a többiek a szemük­ kel követték a szöveget. — „Én, Ahura-Mazda tisztelője, Sápur, Perzsia és a Perzsián túli vi­ lág királya, az isteni Ardasir fia, több vidéket hódítottam meg, mint 221

azt fel tudnám sorolni, és hűséggel szolgáltam az istent. Adja az Ég, hogy emlékem sokáig fennmaradjon! Most, amikor hamarosan csatlakozom Birodalmam mennyei másához, és elfoglalom helyem dicsőséges elődeim mellett, úgy dön­ töttem, hogy a jogart és a koronát a dinasztiám legméltóbb tagjára, az én hőn szeretett fiamra..." A mágus megköszörülte a torkát és a csend még erősebb lett. — „...az én hőn szeretett fiamra, az isteni Hormizdra, Örményor­ szág nagy királyára bízom, hogy bátor hírneve tovább..." Az utolsó szavakat elnyomták az éljenzés hangjai. Az udvaron­ cok azonnal a hercegek felé fordultak, először az új fejedelmet néz­ ték, aki ösztönösen tett két lépést előre, majd a bátyjára, Bahramra, aki a mellette álló vállára támaszkodva állt. Gyors tekintetet váltot­ tak Kárdirrel, akinek arcát tehetetlen grimasz torzította. Máni is kis híján összeesett, de egészen más okokból. Mosta­ náig meg volt róla győződve, ahogyan a Birodalom valamennyi alattvalója, hogy Bahram kerül trónra, aki az utóbbi időben egé­ szen közel került az apjához, élvezte a mágusok támogatását, mi­ közben Hormizd félig-meddig kegyvesztetten élt a távoli örmény királyságban, és olyan rossz viszonyban volt a királyok királyával, hogy talán el sem jött volna meglátogatni, ha az nem haldoklott volna. Még ma reggel is, amikor meghallotta az öreg uralkodó halálá­ nak hírét, Máninak az volt a benyomása, hogy körülötte a világ tel­ jesen elsötétült. Az elmúlt hetekben felerősödtek az üldöztetések, még a fővárosban is, Sápur betegségének hírére, aki mindeddig hű maradt ígéretéhez, hogy megvédi Máni követőit, de már egyre ke­ vésbé tudott ennek érvényt szerezni. Mielőtt a palotába jött, Bábel fia beszámolt aggodalmairól menynyei „Ikertestvérének", aki nem is próbálta megnyugtatni. „Ha kö­ zel a vég — mondta neki — bele kell nyugodnod, és fel kell rá készí222

tened a tanítványaidat. Talán csak a kortársaidhoz szólnak az írása­ id, festményeid és tanításaid?" Most pedig szertefoszlott a lidércnyomás, újjáéledt a remény, amikor — minő paradoxon — maga Kárdir ejtette ki ezeket a szava­ kat: „...az én hőn szeretett fiamra, az isteni Hormizdra bízom..." A láthatóan bosszús mágus folytatta a rituálét, egy pillanatra sem térve el az előírásoktól. — Az angyalok hozzájárulásukat adták, hogy az isteni Sápur fia, az isteni Hormizd legyen az új uralkodó. Vessétek alá magatokat őfen­ ségének, alattvalók, és örvendezzünk együtt! Intett a kiválasztott hercegnek, hogy lépjen közelebb, megragad­ ta a kezét és fennhangon így szólt: — Elfogadod-e a Legfelsőbb hatalomtól Zarathusztra vallását, ame­ lyet megerősített Visthasp és újjáélesztett Ardasir? — Szolgálni fogom az istenséget és az alattvalóim javát. Az új uralkodót egészen a trónusig kísérték egy gyors, minden pom­ pát nélkülöző ceremónia keretében, hogy minél gyorsabban betölt­ sék az uralkodásban támadt űrt. Az igazi ünnepségekre a koronázás napján kerül majd sor, sokkal később és máshol. A hagyomány úgy kívánta, hogy az újév kezdetén, Noruzé ünnepén történjen, Kteszifontól messze, Perszida egy szent helyén, a szasszanida dinasztia bölcsőjében. De a hatalom máris Hormizdé volt. Az alattvalói a lábainál hajla­ doztak. Bahram is kényszerítette magát, hogy térdet hajtson, az öccse pedig magához intette, hogy megölelhesse az éljenzések közepette. Az udvaroncok gratulációi alatt Máni nem mozdult. Pedig hívei és a re­ ménységében osztozkodók szívesen örvendeztek, énekeltek vagy ün­ nepeltek volna: Dénág, akinek a számára az új uralkodó olyan volt, mint a saját apja, ezüst szálakkal font hajfonatát szívesen előre dob­ ta volna a bal válla felett... De még itt a palotában is, a Birodalom nagyjai között, az Üzenetvivő barátainak öröme visszafogott volt. 223

Hormizd, kiemelkedve a tömegből szemével kereste azt, akit csak egyszerűen „Mesternek" szólított. Egy pillanatig mereven nézte, diszkréten intett neki, de Bábel fia befelé fordult. Aggodalmasan állt ott ezekben az örömteli percekben, mintha valami belső gondo­ lat kínozta volna. Lépései Sápur maradványai felé vezették, amely magára maradt a füstölőkkel. Szerette volna felfedezni a megmerevedett vonásokban annak a rejtélynek a kulcsát, amely a szeme előtt zajlott. Hoszszasan nézte, a világ zajától távol, süketen. Aztán anélkül, hogy egy pil­ lantást vetett volna az új királyok királyára, kisurrant az ajtón. A függönyt kezelő udvaronc lihegve érte utol a váróterem sarká­ ban. Az uralkodó látni kívánja másnap napkeltekor. — Talán elvesztettem a mesteremet és barátomat? — kérdezte Hor­ mizd másnap. Tegnap úgy tűnt, hogy Kárdir arca derűsebb volt, mint a tiéd, Bahramé pedig kevésbé elkeseredett. Félsz talán a győ­ zelemtől? Bizalmatlan lennél a boldogsággal szemben? Máni bűnbánó arcot vágott. Úgy is érezte magát, hiszen a mint­ egy harminc évvel ezelőtti, első Indus-parti találkozásuk óta Hor­ mizd mindig a legőszintébb szeretettel viseltetett iránta, még ha az egész világgal is kellett emiatt szembeszállnia. — A viselkedésemet csak a meglepettségem magyarázza. Nekem, Dénágnak, az enyéimnek és az egész Birodalomnak nagy ajándékot adott az Ég. Az üldöztetéstől tartottunk, és helyette nemes lelkűséget kaptunk. Talán ezért részegített meg így a boldogság. — Isteni társad tehát nem figyelmeztetett előre? — Nem fedte fel előttem ezt a reményt. — Bizonyára nem akart megfosztani téged a meglepetés örömétől. Bár már elmúlt ötven éves, Hormizd tekintetében továbbra is gyer­ meki naivság tükröződött, amely Bábel fiában mindig gyengédsé­ get ébresztett. 224

— Ha már elmúlt a meglepetésed, talán végre kimutathatnád az örö­ mödet! — A Birodalom feje kételkedik benne? Hormizd végigfutatta szemét az üres helyiségben. — Hozzám beszélsz így, Máni? A Birodalom feje? Nyilvános helyen illő, hogy ezekkel a szavakkal szólj hozzám, de ha kettesben va­ gyunk, mint a birodalom feje megparancsolom neked, hogy úgy beszélj velem, ahogyan mindig is tetted. Az ég szerelmére, most akarsz eltávolodni tőlem, amikor a legnagyobb szükségem van rád, a barátságodra és a tanácsaidra? Apám nem hiába nevezett téged hűtlennek. Tényleg az vagy, de én nem leszek olyan türelmes, mint ő volt, sem olyan fegyelmezett. Azt akarom, hogy most rögtön, eb­ ben a pillanatban mondd meg, annak a nevére, aki téged Üzenetvivővé tett, hogy életem utolsó pillanatáig velem maradsz-e mint barát, támasz, segítség, mint a birodalmam Fénye? Válaszolj ne­ kem, vagy tűnj el örökre, és soha többé ne halljak felőled, de még a híveidről sem! — Hormizd, te a barátom vagy, aki megvédtél engem a világ igaz­ ságtalanságával szemben. Még ha a kezed halálra ütlegelne is, akkor sem átkoználak meg soha! — Megütni? Az én kezemmel? A királyok királyának tekintete elhomályosodott. Megfogta Máni kezét és a szájához emelte, mint ahogy azt más­ kor is tette már. De akkor még nem ő volt a királyok királya! — Talán a mennyei társad mondta neked, hogy ne bízz meg ben­ nem? — Nem Hormizd, ha csak megemlítette volna a neved, minden ag­ godalmam szertefoszlott volna. — Még mindig aggódsz? — Benned soha sem kételkedtem. — A kétségek ideje elmúlt Máni. A határozatlanságé is. Együtt kell 225

építkeznünk. Még ma este kihirdettetem, hogy a királyok királya felveszi Máni hitét. — Ne Hormizd! Ezzel tévedtünk rossz útra az apáddal is. Én túl so­ kat vártam tőle, ő túl sokat várt tőlem. Nem ez a helyes út. Egy nap majd királyi döntéseket vársz tőlem, én pedig rád terhelem Üzenet­ hordozói terheimet. Keserűség támad majd közöttünk, és idegenek leszünk egymás számára, talán ellenségek is. Ha nem is szándékosan, de megölheted azt, akit szeretsz, aztán pedig őszinte könnyekkel si­ ratsz majd. Ne, Hormizd, nem akarom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát, az Ég nem bocsátana meg nekem egy újabb bukást! — Egy nap azt mondtad, hogy a Fény uralma nem létezhetett együtt Sápur birodalmával, azt reméltem, hogy az enyémben igen. — Nem rólad van szó Hormizd, még csak nem is Sápurról vagy ró­ lam. A hiba a korunkban van. Irigykedő istenek szektái vesznek kö­ rül bennünket, én pedig egy nagylelkű isten üzenetét hordozom. Az én hitem még nagyon sokáig csak a világ dolgaitól elszakadt kis cso­ port Kiválasztott hite lesz. A birodalom még nem veheti fel ezt a hitet. De sok dolgot építhetünk együtt, ha mindketten megtartjuk a magunk szerepét. Ha igazságosan kormányzói, alattvalóid javát ke­ resve, ahogyan esküvel fogadtad, és szabadságot adsz a különböző vallásoknak. Én pedig a tanítványaimmal együtt hirdetem a Fényt tovább a népeknek. — Akkor nem is lehetünk barátok? — Barátja voltam Örményország nagy királyának, miért ne lehetnék barátja a Birodalom fejének? Találkozhatunk, amikor csak kívánod, kettesben mint ma reggel, beszélgetünk a világról és a Fény kertjei­ ről, a festészetről, az orvostudományról és a harmóniáról. De ami­ kor kilépek a palotából, ismét Üzenetvivő leszek és semmi más, te pedig a királyok királya leszel. Mindketten a magunk útját járjuk, saját fegyvereinkkel és saját terheinkkel. A következő hónapokban Máni hite soha nem látott méretekben 226

terjedt a birodalomban és még azon is túl. Rengeteg katona, a Kárdir dogmáival szemben álló mágusok, és mindenféle kasztbeli emberek csatlakoztak a Kiválasztottakhoz, hívek lettek vagy csak egyszerű hallgatók. Máni nem is próbálta megmagyarázni ezt a hir­ telen támadt sikert. Hormizd szimpátiája nyilván közrejátszott, egyesülve az emberek szeretetével az új uralkodó iránt, aki kegyes­ nek mutatkozott gyengeség nélkül, és akinek uralkodása valamiféle áldásos csoda révén jólétet és boldogságot hozott az alattvalókra. Nem voltak járványok, éhínségek, pusztító árvizek és egyetlen sors­ csapás sem, amely azelőtt oly gyakran tizedelte a népet. A király uralkodása a lehető legjobb csillagzat alatt indult. A koronázási előkészületek is elkezdődtek, amely hatalmas költ­ ségekkel járt ugyan, de a nép nem panaszkodott, hiszen a szegények­ nek is jutott bőven, hogy méltón ünnepelhessenek. Noruzé közeled­ tével, Hormizd türelmetlenné vált. Minden reggel, a kihallgatások előtt magához hívatta Mánit, hogy megossza vele előző napi örö­ meit és várakozásait. Azt szerette volna, ha vele tart a koronázási ünnepségekre is, de Bábel fia meggyőzte, hogy neki nincs helye ilyen ünnepségeken. A kiválasztott hely olyan volt, mint egy hatalmas torok két szikla­ szirt között, ide vésették be Ardasir, majd Sápur a koronázási képe­ iket. Az alapítóktól néhány lépésre egy még szűz és sima felület vár­ ta, hogy belevéssék az új uralkodó jelét, a szasszanida dinasztia har­ madik tagjáét. A szent út teljes hosszában a köves talajt szőnyegek borították, de még a sziklafalat is egészen három ember magasságá­ ig a dinasztia jeleivel díszített selyemszőnyegek takarták, a nap, a tűz, a hold, kecskebakok, szamarak, kutyák, oroszlánok és vaddisz­ nók képei mindenütt. Középen, ahol az ösvény kiszélesedett, emel­ vényt állítottak, amelynek szélei szelíden lejtettek a talaj felé. Az emelvényen pedig egy üresen álló trónszék állt. 227

Minden irányból menet indult. Az egyiket maga Hormizd vezet­ te lovon ülve. Hosszú, göndör fürtjei kilógtak a sisak formájú koro­ na alól, amelynek tetejét egy gömb díszítette, és színes szalagokat ag­ gattak rá, amelyek hátul repkedtek. A szakállát díszítő gyűrű arany­ ból készült és gyöngyökkel volt kirakva. Távolról követték a királyi őrség tagjai, a nemes hercegek, a családtagok, a zenészek, majd a töb­ bi udvaronc. A másik oldalról érkeztek a mágusok, élükön Kárdir. A felkenés idejére ő testesíti meg a Legfelsőbb Istenséget, Ahura-Mazdát, hogy megadja az uralkodónak a legfelsőbb szentséget. A két menet lassan, lépésben haladt, hogy minél hosszabbra nyúljon az ünnepség. Színjáték, füst, parfümök és szólamok. Epo­ szok a királyi menetben, szent táncok a nagy mágus soraiban. A me­ net végén némi rendbontás, ártatlan részeg verekedések. Karneváli pompa. Mindez addig tartott, amíg a lovak feje el nem érte az emelvényt. Hirtelen nagy csend támadt. Kárdir jobb kezében tartotta a szala­ gokkal díszített gyűrűt, az isteni királyság jelképét, a bal kezében a jogart. Hormizd bal kezével átvette a gyűrűt, és jobb kezét előre nyújtotta, a mutató ujját begörbítve, hogy kifejezze alárendeltségét Ahura-Mazdának, azután megragadta a jogart. Mostantól Kárdir is­ mét egyszerű halandóvá vált, és neki kellett behódolni annak, akit felruháztatott az istenséggel. A királyok királya ekkor elengedte a gyeplőt, a mágusok feje le­ szállt a földre, majd újra megfogta a gyeplőt, és lassan megforgatta a lovát az alattvalók éljenzései alatt. Ezután az uralkodó elfoglalta a trónt. Kárdir ünnepélyesen átnyújtott neki egy aranyból készült ivó­ tülköt, amit lassan az ajkaihoz emelt. Ez a nyilvános ceremónia utol­ só eleme. A két menet ezután sietve visszavonult, és a hely ismét ki­ ürült. Az uralkodó magára maradt az ivótülökkel. Egyetlen társa egy süket, öreg, légycsapóval felszerelkezett rabszolga. Szemben pedig és körben mindenhol, sőt belül is az ősök és az istenek. 228

Mert a tülök az istenek italát, a haomát tartalmazta, amelyet elő­ ző este Kárdir készített el segédjeivel egy évezredes rítus alapján. A haoma nevű növény ágait megtisztították, porrá zúzták egy megál­ dott mozsárban, azután tejjel és olyan növényekkel keverték össze, amelyeknek titkát csak a legfelsőbb rangú mágusok ismerték. Az ősi India és Perzsia szent itala az isteni személyt, aki iszik belőle olyan misztikus extázis állapotába juttatja, amely révén egyesülhet a többi istenséggel. A haoma hatására az uralkodót görcsös rángás fogja el, de egyet­ len halandó sem léphet közbe, hogy megszakítsa ezeket a csodála­ tos szenvedéseket. Az uralkodót látomások gyötrik, de egyetlen ha­ landó sem hallhatja, hogy mit kiabál. A hívők azt állítják, hogy ilyenkor titkos nyelven beszélget az őseivel. Az uralkodó a süket szolga érzéketlen szemei láttára lehelte ki a lelkét isteni felszentelése közepette. Az éjszaka folyamán, miközben a nép és a hatalmasok az isteni Hormizd egészségére ittak, a sietve összehívott három kaszt vezető­ je kijelölte az új királyok királyát. Bahramot, akit a mágusok szeret­ tek volna. Ki is kételkedhetne a mérgező személyében? De ki büntethette volna meg, vagy bizonyíthatta volna rá a bűnösségét? Kihirdették, hogy az uralkodó rosszul lett az istenek italától, talán mert méltat­ lan volt rá, talán mert a haoma angyala nem támogatta a megkoro­ názását. A nyilvánvaló bűntény még a gyilkosok szokásos érvelését is felhozta: ha Kárdir valóban meg akarta volna ölni, talán így vi­ selkedett volna mindenki szeme láttára? VI Hormizdot azért ölték meg, mert uralkodása mind a mágusok, mind a harcosok számára Máni győzelmét jelentette volna. Ő ma229

ga soha nem hitt egy ilyen csodában. Amikor Dénág megrészegedett az örömtől és a reménységtől, Máni igyekezett meggyőzni arról, hogy a világ gonoszsága nem hagyja magát legyőzni. Szenvedések­ ről, türelemről és próbatételekről beszélt neki. A Sápur mellett el­ töltött hosszú évek megtanították rá, hogy ne engedjen az illúziók­ nak. Mire volt jó a nagy szasszanida uralkodóval kötött egyezség, ha nem akadályozhatta meg a háborúkat és az üldöztetéseket, ha korá­ nak leghatalmasabb uralkodója nem mert szembeszállni a kasztok­ kal és betartani ígéretét, hogy megtér Máni hitére? Keserűség ébredt Mániban ezekben a mozgalmas években. Meg fáradság és éleslátás is. Hormizd uralkodása csak egy kései és múló felvillanásnak tűnt a sötétség birodalmában. Amikor értesült a ha­ láláról, szomorúnak és megtörtnek érezte magát, de egyszerre lázadt is, és nem engedte, hogy a hozzá közel állók átadják magukat a siránkozásnak. — Most kezdődik az igazi próbatétel — mondta nekik. Azt kívánom, hogy egyikőtök se kísérjen el azon a fájdalmas úton, amit a testem­ nek még meg kell tennie. Malkó nem akarta magára hagyni, de Máni határozottan meg­ kérte, hogy vigye el Klóét és a családját Tíroszba. Hozzájuk hason­ lóan sokan visszatértek a hazájukba. Amikor Bahram a koronázás után visszatért Kteszifonba, egy kül­ dönc vitte meg Máninak a róla szóló rendeletet. „Máni, Patik fia, pártus leszármazott, a harcosok kasztjából, foglalkozását tekintve orvos, mivel az igaz vallással ellentétes tanításokat terjesztett, a mai naptól kezdődően száműzetik Mezopotámia, Örményország és Perszida földjéről..." Száműzetik? Csak száműzetik? Dénág, és azok, akik úgy döntöt­ tek, hogy Máni mellett maradnak, hitetlenkedve érintették meg a vállát, a térdét, azután az ajkait. Napokon keresztül kérlelték, hogy 230

meneküljön, mert szemük előtt látták, amint a testvérgyilkos ural­ kodó lemészároltatja, de most úgy érezték, hogy megmenekült. Ráadásul olyan kihívó szavakat kezdett hirdetni, amelyek még inkább megnyugtatták őket. Még hogy hagyja el Mezopotámiát, Ör­ ményországot és Perszidát, miért csak ezeket a tájakat említették — kérdezgette tőlük. Eltűnik ő az egész birodalomból! Túl sokáig ma­ radt a szasszanidák árnyékában, elfecsérelte az életét a földjükön! Annak idején nem ment Palmíriába, hogy ezzel ne ingerelje Sápurt. Rómába sem, pedig sokan hívták. Egyiptomba se vagy az axumiták földjére sem. Most már nem kötik a királyoknak tett ígéretei, elme­ het! Először India felé veszi az irányt, amelynek földjét csak egyszer érintette. Aztán jöhet Tibet, Turfán, Kasgari és Kína. Száműzöttség? Inkább megszabadulás az alattomos kötelékek­ től, amelyek eddig egyetlen birodalomhoz és egyetlen dinasztiá­ hoz láncolták. Leghűségesebb társaival együtt útnak indult. Nem úgy, mint egy menekülésre ítélt rab, hanem győztes léptekkel. Csak éjszakára állt meg, és akárcsak útja kezdetén, most is mindig nyitott kapukra ta­ lált, az emberek büszkén és hálásan szállásolták el. Napkelet felé indult, túl Kengaváron és Echbatánon, Abarshahr felé a karavánok útján. Az egyik alkalommal azonban, amikor fé­ nyes nappal egy vízfolyás mellett készült meditálni, szemtől szem­ be találta magát az „Ikertestvérével". „Elfutsz, elmenekülsz — mondta neki a Másik —, ezzel próbálod lep­ lezni, hogy belefáradtál?" — Szeretnék eljutni olyan nemzetekhez, akiknek még nem vittem el az üzenetemet. Nem te mondtad nekem, hogy... „Nem Máni, már túl késő. Tévúton jársz, vissza kell térned." — Oda menjek vissza, ahonnan elűztek? „Olyan városokon haladsz majd át, amelyek tisztelik a nevedet: 231

Kerka, Szuza, Gaukhaj és Kholasszar... Az emberek eléd sietnek majd, ezrek és ezrek akarnak csatlakozni hozzád. De csak ennyit mondj nekik: Nézzetek engem, töltődjetek fel a látványommal, mert így soha többé nem láthattok!" Kholasszar falai előtt, a szuzai kapu két oldalán hatalmas tömeg gyűlt össze. Búcsúzni jöttek. A tegnapi ováció mára könnyekbe for­ dult, méltóságteljes szomorúságba. Az Üzenetvivő megjelent, majd a kísérete is. Egy lovascsapat várta őket már hajnal óta. A tiszt kö­ zelebb lépett. — Az a parancsom, hogy Mánit, Patik fiát a királyok királya, az is­ teni Bahram színe elé vigyem. — Hol van a fejedelem? — A nyári rezidenciáján. — Bél-Apátban? Éppen ott végződik az utam. Mondd meg a fejede­ lemnek, hogy Máni hamarosan megérkezik. Babilónia fia ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Aztán rá­ csapott a lovára és elindult, anélkül, hogy egy pillantásra is méltat­ ta volna a tisztet. Az pedig ott állt megkövülten, egy pillanatig ha­ bozott, majd embereivel együtt elvágtázott. Azért jött, hogy móres­ re tanítsa a lázadó Mánit, de megelégedett a tőle kapott ígérettel. Máni szabadon érkezett Bél-Apátba. Szabadon haladt át a hívei­ vel zsúfolt utcákon, eljutott egészen a palota kapujáig, sőt a fejede­ lem lakosztályáig. A kancellária egyik öreg írnoka vezette végig az őrök között ez előtérben, majd tiszteletteljes hangon megkérte, hogy üljön le, amíg értesíti a királyok királyát. Bahram éppen az estebédhez készülődött a családjával. Az udvaronc egészen a földig hajolt. — Kérem, hogy Ő Istensége bocsássa meg, hogy zavarom. Máni megérkezett. 232

Az uralkodó első mozdulatával rátámaszkodott a szék karfájára, hogy felálljon. De tekintete találkozott Kárdirével, aki személyes ta­ nácsadója lett, és inkább visszaült. — Ha jól tudom, az uralkodó látni kívánja. Bevezessem? — Bevezetni? Ilyenre kényszeríteni egy illusztris személyiséget? Mi­ csoda megbocsáthatatlan tévedés lenne! Majd én megyek hozzá sze­ mélyesen! Majd hozzátette, hogy az udvaronc nehogy félreértse szarkaszti­ kus szavait: — Várjon ott, ahol van! Majd beszélek vele, ha befejeztem a vacsorá­ mat! Ráérek. Mire Mánit fogadta, az uralkodó már jócskán evett és ivott. Az évek elnehezítették a járását, de nem adták meg neki sem Sápur ter­ mészetes méltóságát, sem Hormizd vonzó könnyedségét. Bal karjá­ val átölelve tartotta ifjú szeretője vállát, akit a krónikások csak „Sakasz királynőjének" hívtak. Mintegy negyven évvel volt fiatalabb az uralkodónál, akinek még arra is gondja volt, hogy összeházasít­ sa a saját unokájával. Két lépéssel mögötte látszott a mágusok fejé­ nek sárga ruhája. — Nem vagy szívesen látott vendég! Ezek voltak Bahram első szavai. Máni természetesen félelmet éb­ resztett benne, amit agresszivitással próbált leplezni. Babilónia fia hosszasan nézte ezt a szeretethiányos, megöregedett gyermeket, aki kegyetlenségében is szánnivaló volt. Harag nélkül válaszolt neki: — Egyesek mindig ellenségesen viselkedtek velem, anélkül, hogy okot adtam volna rá. — Mielőtt rátérnénk mindarra, amit ellenem tettél, mondd csak, mi jót tettél a családunknak? Semmi hasznodat nem vettük sem a há­ borúban, sem a vadászatban. Azt állítod magadról, hogy orvos vagy, de soha senkit nem gyógyítottál még meg! — Mindenki tudja, hogy meggyógyítottam és ápoltam... 233

— Az apám, az isteni Sápur kinevezett téged a palota orvosának, mégsem tudtad kigyógyítani őt a lázból vagy enyhíteni a szenvedé­ seit. Amikor pedig a halálos ágyán hívatott téged, nem méltóztattál eljönni! Tehát Sápur még utolsó óráiban is látni szerette volna, de valaki megakadályozta, hogy megkapja az üzenetet. Ki más követhetett el ilyen aljasságot, mint Kárdir, Bahram és cinkosaik? Máni érezte, hogy elönti az undor és a harag, de igyekezett uralkodni magán. Hallgatott. Az uralkodó felbátorodva folytatta. — Na és a testvérem, az isteni Hormizd? Az orvosa voltál, és azt ál­ lítottad, hogy a barátja vagy, de amikor rosszul lett, nem álltál mel­ lette, nem kísérted el, pedig megkért rá. Talán enyhíthetted volna a fájdalmait. Még Kárdir is zavarba jött a célzástól, a rejtett vallomástól, de Bahram bizalmasan rákacsintott. Mitől is kellett volna tartania? Az egyik a mágusok feje volt, aki maga irányította az igazságszolgálta­ tást, a másik pedig az uralkodó. — Nem is válaszolsz! Máni sóhajtott egyet. — Majd mások megfelelnek helyettem. A szívükkel és a kezükkel. Többet nem szólt. Ha ki kellene is vizsgálni Hormizd meggyilkolá­ sának ügyét, az semmiképpen sem egy ilyen bíróság előtt történne! Bahram csalódottnak látszott, amiért Máni megelégedett egy ilyen szimbolikus válasszal. Lenézően nézett rá, aztán újabb vádakkal ho­ zakodott elő. — Amikor a királyok királyának szüksége van rád, sosem vagy itt. De ha megtiltja neked, hogy elmenj ide vagy oda, te azonnal ott te­ remsz, ahonnan száműzettél. Furcsa módját választottad az uralko­ dó szolgálatának! Máni hagyta, hadd beszéljen. Egyre a haldokló Sápurt látta ma­ ga előtt, amint az ő nevét mormogja, miközben az ágya mellett ál234

ló árnyak úgy tesznek, mintha nem hallanák. Nyugtalanító kép volt, de ugyanakkor megnyugtató is. Babilónia fia ebben a pillanat­ ban értette meg, hogy nem voltak hiábavalók a nagy szasszanida uralkodó mellett eltöltött évek. De Bahram tovább folytatta: — Megparancsoltam a száműzetésedet, de te nem engedelmeskedtél! — Egy égi hangnak engedelmeskedtem, aki megparancsolta, hogy te­ gyem meg az utolsó utam. — Egy égi hang! Mindig is ezt állítottad! Miért beszélne hozzád az ég? Miért választotta volna ki a Birodalom nyomorult, görbe lábú alattvalóját ahelyett, hogy a királyok királyához szólna egyenesen? A kihallgatás kezdete óta, mielőtt Máni válaszolt volna Bahram kérdéseire, mindig várt néhány másodpercet. Ezzel akarta jelezni, hogy a földi tekintélynek válaszolt, és nem annak a szánalmas figu­ rának, aki most megtestesítette. Most azonban még tovább várt, te­ kintetét az uralkodóéba mélyesztve. — Az Égnek megvannak a maga okai, ő tudja, mi rejtőzik a külső­ ségek mögött. Bahram nem reagált. Hirtelen csalódottnak, megtörtnek látszott. Kárdir fel akarta éleszteni a haragját: — Ez az ember azt állítja, hogy méltóbb erre a dicsőségre, mint a di­ nasztia isteni tagjai? Az uralkodó nem válaszolt. Magába mélyedt. A mágus közelebb lépett, és mintha véletlenül tenné a válla súrolta az uralkodó vállát. Máni elmosolyodott. Soha senki nem merészelt volna hasonlót ten­ ni Sápurral vagy Hormizddal. De Bahram megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredne, és ott folytatta a kihallgatást, ahol abbahagyta. — Tehát ez a hang parancsolta neked, hogy ne engedelmeskedj a ki­ rályok királyának, és lázadj ellene. — Soha senki nem szított lázadást az én nevemben! — Zavart keltettél. Eltérítetted a harcosokat a kötelességüktől, és a 235

kézműveseket a munkájuktól. Arra szólítottad fel az embereket, hogy áthágják a fajok és kasztok korlátait. A kereskedők szembeszállnak a harcosokkal, és nem hallgatnak a mágusok szavára. Ez ta­ lán nem lázadás? — Az isteni Sápur nem tartotta károsnak a tanításomat, hiszen en­ gedélyt adott rá, hogy terjesszem, és megírta minden tartományi ve­ zetőnek, hogy segítsenek nekem. Talán támogatott volna, ha sértem a birodalom és a dinasztia érdekeit? — Elaltattad a kételyeit. — Harminc éven keresztül? A nagy hódító, korának legfélelmete­ sebb uralkodója hagyta magát becsapni harminc éven keresztül? A halálos ágyán is engem hívatott volna? Utolsó leheletével, földi éle­ tének utolsó perceiben utódjának nevezte volna az a férfit, a fiát, akiről tudta, hogy a barátom és védelmezőm, akitől ellenségeim is tartottak? Az én nevemet akarják ma este beszennyezni vagy a két nagy uralkodóét? — Egy szót se többet! Bahram elindult Máni felé, mintha meg akarná ütni, aztán eszébe jutott császári tekintélye és megelégedett egy vaskos káromkodással. Időt hagyva az uralkodónak, hogy megnyugodjon, Kárdir átvet­ te a szót. Egy konkrét vádat fogalmazott meg. — Máni, Patik fia, eldobtad magadtól az igaz vallást, őseid vallását, és ezzel elkövetted az aposztázia bűnét. Újító eszméidet hirdetve megzavartad a hívőket, ezzel elkövetted az eretnekség bűnét. Két bűn az Ég ellen. — Bizonyára eltávolodtam Kárdir eszméitől, de hű maradtam Zarathusztrához. Az uralkodó hirtelen összeszedte magát. — Amit hallottam, az bőven elég. A vád világos és a védekezés is. Ha Máni elismerte az aposztázia és az eretnekség bűnét, büntetése a ha­ lál lesz. Ha valóban hű maradt Zarathusztra eszméihez, ahogyan ál236

lítja, lemondok a büntetéséről és megbocsátom az engedetlenséget. Ez megfelel a törvényeinknek? Kárdir bólintott. Babilónia fia nem mondott semmi. Nem értet­ te, hogy milyen üzletet ajánlottak fel neki. Egyébként az uralkodó nem is várt a beleegyezésére. — ítélkezzünk, mondta. Azután leült. Felszólította Mánit, hogy üljön le vele szemben egy párnára. Egy valakit kezdett csak szórakoztatni a jelenet, még pedig a király ifjú szeretőjét. Odabújt hozzá és faggatni kezdte, hogy mi fog történni. — A tiszteletre méltó orvos kifejti nekünk eszméit, és ha azok meg­ felelnek az igaz vallás eszméinek, szabadon távozhat innen, és a vé­ delmünk alá vesszük. Máni, hallgatunk téged. De a kamaszlány sehogy sem akarta megérteni. — Ha ez a férfi elmondja az eszméit, ki dönti majd el, hogy azok eretnekek-e vagy sem? — Az egyetlen személy, aki ebben dönthet az a nagy Kárdir mágus, akit szerencsére magunk mellett tudhatunk. Máni felnevetett. — Ehelyett a komédia helyett, inkább iszom a haoma kupából. Hol van hát az a méregpohár? — Szavaid ítélkeztek feletted — jelentette ki Kárdir. — Miért talán felmentettek volna? — Nem — vallotta be Bahram kertelés nélkül —, megfogadtam őse­ im vérére, hogy meghalsz. De aljasságod miatt szenvedni is fogsz.

VII Mánit vasra verték. A nyaka köré egy hatalmas vaslánc került, há­ rom másikat körbetekertek a mellkasán, hármat-hármat a lábain és 237

másik hármat a karjain. Nem verték meg, nem kínozták, nem vetet­ ték börtönbe. Egy kikövezett udvarba vitték, és őrt állítottak mellé. A ránehezedő súlytól az élet cseppenként hagyja majd el a testét. Megparancsolták, hogy adjanak neki enni, így tovább élhet, és a szenvedései is tovább tartanak. A látogatókat nem tiltották el. Amikor Bél-Apátban kihirdették az ítéletet, azonnal elindult egy embertömeg. Köztük voltak a tanítvá­ nyok, akik olyan közel merészkedtek a Hírvivőhöz, amennyire az őrök engedték, és virágot dobtak a lábai elé. De ahogy minden nyil­ vános kínzás során, most is nagyon sokan voltak a bámészkodók. A város vagy a környék egyetlen lakója sem akarta elmulasztani a meg­ kínzott ember látványát. Egész családok jöttek, ha pedig a kisebb gye­ rekek riadtan néztek, a szülők megnyugtatóan mosolyogtak rájuk. Néhányan szidalmazni kezdték az elítéltet, vagy prédikációba kezdtek előtte. Vallási buzgóságból, velük született ellenszenvből vagy puszta becsületvágyból nem mulaszthatták el, hogy ne tartsa­ nak beszédet a király felkínálta szórakozásból. Máni passiójának harmadik napján még mindig jöttek a kíváncsis­ kodók. Egészen napnyugtáig, amikor is bezárták ennek a szabadté­ ri börtönnek a fakapuit. Két katona vigyázott rá, akik egészen kö­ zel álltak hozzá, de kerülték a tekintetét. Hirtelen földre vetették magukat, olyan erővel, hogy a tenyerük felhorzsolódott. Maga az uralkodó állt előttük. Egyedül. Torkát köszörülve megparancsolta nekik, hogy távozzanak. Az­ tán néhány perc habozás után leült egy kőpárkányra, ami Máni és a láncai fölött magasodott. — Beszélni akartam veled, Babilónia doktora. Találkozásunk óta nem hagy nyugodni egy kérdés. Furcsa módon Bahram hangjában nyoma sem volt a haragnak. Inkább barátinak tűnt. A rab felemelte a tekintetét. 238

— Ez az égi hang, aki szól hozzád, Máni... Zavar érződött a hangjában, mintha gyermeki kéréssel fordulna hozzá. — A múltkor már válaszoltál nekem, de a kíváncsiságomat nem elé­ gítetted ki. Máni nézte, de tekintete inkább üres volt, és mentes az ellensé­ geskedéstől. Azután türelmesen elkezdett mesélni küldetése első per­ ceiről, „Ikertestvéréről", a pálmaligetről, Indiáról és az első találko­ zásról Sápurral. Hangját megtörte a ránehezedő súly. Az uralkodó közelebb hajolt, hogy jobban hallja. De hirtelen félbeszakította, és suttogva kérdezte. — De miért te, Máni? Az Ég miért nem szólt közvetlenül az isteni Sápurhoz? — Hogyan érthették volna meg az emberek, hogy az ő fenségessége az Égből jön és nem a saját földi hatalmából? Egy alázatos ember viszont, tanúságot tesz üzenetével. Bahram szelíden rázta a fejét. Azután folytatta: — Egy másik kérdés is nyugtalanít. Mit mondtál az apámnak, a test­ véremnek Hormizdnak, a nagybátyáimnak, és ennek az asszonynak, Dénágnak, hogy ennyire tisztelnek téged? Talán a világ titkát fedted fel nekik? — Olyan igazságokat hallottak a számból, amelyek bennük vannak. Csak a saját hangjukat hallották. Máni úgy mormogta ezeket a szavakat, mint egy vallomást, és Bahram még közelebb hajolt hozzá. Szinte egykorúak voltak, de Máni sokkal törékenyebbnek látszott. Ha valaki kívülről szemlélte őket, nem is sejthette, hogy a kínzó jött megnyugvást keresni, áldo­ zata pedig harag nélkül válaszolgatott neki. De nem volt benne együttérzés sem, és nem igyekezett szánalmat kelteni. Kegyelmet sem kért. Mintha ezen az estén Máni szenvedése nem érte volna meg, hogy beszéljenek róla. 239

A Hírvivőhöz újabb látogató érkezett a nyolcadik napon. Zeráv volt az, a lantjátékos, aki negyven éven keresztül volt Sápur kedvenc zenésze, előtte pedig Ardasiré. Magas, nyúlánk, büszke férfi volt, nyolcvanéves ujjait bütykök borították. De a lant húrjait érintve if­ júi hévvel teltek meg újra. Mindig nagyra értékelte Babilónia fiának bölcsességét, és gyak­ ran ültek le egymással hosszan beszélgetni. Máni elítélése felháborí­ totta. Tiltakozása jeléül eljött, hogy lantjátékával kísérje. Megjelené­ se nagy feltűnést keltett. Egyenesen Mánihoz lépett, megcsókolta a megkötözött kezet, azután leült mellé és szomorú dallamokat kez­ dett pengetni. A tömeg azonnal elhallgatott. Tiszteletet parancsoló viselkedése miatt az ifjú katonák nem mer­ tek közbeavatkozni. Ezért a segítségükre sietett egy udvaronc, bár maga is zavarban volt a birodalom egy őskövülete előtt. Nem he­ lyénvaló — hebegte —, hogy egy olyan nagytiszteletű ember, mint Zeráv, ilyen hitvány helyen játsszon. — Talán nem a palotán belül vagyok? — kérdezte csodálkozva az öreg zenész. — De természetesen, de ez itt a kínzóudvar! — Most számomra ez a palota legtiszteletreméltóbb és legillatosabb helye. — Aki valaha királyoknak játszott, most nem játszhat egy rabnak! Mielőtt Zeráv válaszolt volna, Máni megtört hangon megszólalt. Nem avatkozott bele a vitába. Egyáltalán nem. Mintha nem is hallotta volna. Mintha csak egy régi beszélgetést folytatna a ze­ nésszel. — Tudod Zerav, az univerzum hajnalán minden lény csodálatos me­ lódiában fürdött, amit a teremtés káosza elfeledtetett velünk. De a művészek lelkének ajándékozott lant felélesztheti bennünk az erede­ ti harmóniákat. — Édesek füleimnek ezek a bölcs szavak! — kiáltott fel Zerav. 240

Megfeledkezve a fenyegetésekről és az álnokoskodásról, ismét játsza­ ni kezdett, lendületesen, ihletetten, egészen az éjszaka beköszöntéig. Állítólag Bahram vadászatra ment ezen a napon, és a távollét­ ében senki nem merte bántalmazni a királyok királyának nagytisz­ teletű muzsikusát. Másnap, amikor a fejedelem visszatért, a katonák elindultak, hogy elfogják a lantjátékost, de ő az előző éjszakán, tiltakozásának utolsó jeleként enyhet adó párnái között elindult utolsó útjára. A kíváncsiskodók a tizennegyedik napon ráuntak a látványosságra, de a hívek egyre többen gyűltek össze. Az őrök megtiltották nekik, hogy leüljenek, ezért csendben sétálgattak fel s alá, nappali virrasztás­ ra kényszerülve Máni mellett, aki egyre többet mozgolódott. Elbóbis­ kolt, aztán felébredt, és igyekezett megmozgatni begörcsölt tagjait. De alighogy elhelyezkedett, ismét visszaállt az előző testtartásba. Egyszercsak mintha azt mondta volna: — írtál, írtál és nem olvasták el. Mondtál valamit, és egészen más­ képp értették. Az emberek mást akartak. Folytak a könnyei, a hívek pedig azon gondolkoztak, hogy vajon róluk beszél-e. A tizenhetedik napon úgy tűnt, hogy közel már a vég, ezért az őrök megengedték a híveknek, hogy közelebb jöjjenek. Szerettek volna feltenni neki egy kérdést, de Máni szíve egyre gyengébben vert, és a hívek lemondtak róla, hogy beszéltessék, nehogy még jobban kimerüljön. Mivel kimondatlanul is megérezte, hogy mi aggasztja őket, Máni kinyitotta a szemét. Azt mormogta nekik, mintha ez teljesen termé­ szetes lenne: — Utána? Ami sötétség volt bennem, az csatlakozik a sötétséghez, a fény pedig fény marad. 241

De ez nem elégítette ki őket. Az Üzenetvivő hangja azonban megbicsaklott és a hívek nem erősködtek. Délután, kevéssel azelőtt, hogy bezárták volna a kapukat, hirte­ len visszatért belé az élet. A fejét felemelte, és hangja messzire hang­ zott. Vagy ez már az „Ikertestvér" hangja volt? — Amikor behunyod a szemed utoljára, azok maguktól kinyílnak majd. Az első pillanat a hitetlensége lesz majd. Bármennyire hittél is. A legerősebb hitűeknél is megmarad a kétség és a legkitartóbb hi­ tetlenségben is ott él bevallatlanul a remény. Az emberek mindig szerepet játszanak, közös hiedelmeik bevésődnek a testükbe. Hallatszott, hogy nehezére esik a lélegzés, de mégis folytatta: — Azután jön majd a próbatétel. Valaki azt mormogta a tömegben: „ítélet". Máni felkapta a fejét, mintha csak megsértették volna. — Milyen ítélet? Amikor lezárul a szemed, az ítélet már kimonda­ tott. A saját ajkaiddal. Az arca felélénkült. A kezei, az ujjai, a mellkasa és az egész teste. — Amikor elmúlik a hitetlenkedés pillanata, mindenki újra megta­ lálja saját szokásait és eltévelyedéseit. Elkezdődik a válogatás. Nincs szükség bíróságra. Akin életében uralkodtak, szenved majd, hogy többé nincs, akinek engedelmeskedjen; aki a látszatban élt, elveszíti ezt a látszatot; aki a birtoklásnak élt, többé nem birtokolhat sem­ mit, a keze csak a semmit markolássza majd. Ami az övé volt, most másé lesz. Mint egy kutya a póráz végén, örökre járhatja földi életé­ nek helyszíneit, megkötözve. Ismeretlen koldussá lesz ott, ahol az­ előtt ő volt a gazda. „A Fények kertjei azoké, akik úgy éltek, hogy megszabadultak kö­ telékeiktől." Elhallgatott. A szemei lezáródtak. Aztán mintha a prédikáció be­ lülről folytatódna, elkezdtek mozogni az ajkai, arca pedig derűs lett. Időnként felhangzott egy-egy mondatfoszlány, kiszakítva. 242

„...a fény nem bántja többé a szemeidet ... te, aki csodálhatod a többiek boldogságát ... a szeretők illata ... az asszony nem öregszik ... egy piramis, amelynek csúcsa a távolba vész ... megtalálsz ott min­ den könyvet ... és azokat, amiket senki nem írt meg ... megismered az univerzum korát... elmégy a Túlvilág Egyiptomába..." A tanítványok föléhajoltak, hogy begyűjtsék ezeket a mondat­ foszlányokat. Mindannyian sóvárogtak arra a percre, amelyet most kezdett átélni. A huszadik napon megparancsolta a tanítványainak, hogy menjenek el. Minden férfinak és nőnek, akiket elérhetett volna az üldöztetés. Ekkor hatalmas sokadalom támadt. Egy szó kezdett terjedni, anélkül, hogy tudni lehetett volna, ki kezdte el terjeszteni. Nem Babilónia fia volt, mert ő csak annyit mormogott: „Menjetek el, szóródjatok szét, várjátok meg, hogy a megtorlás hullámai elcsituljanak, és majd aztán visszatérhettek." A hívek azonban elkezdtek egymás között továbbíta­ ni egy másik parancsot: „írjuk le Máni nevét, mindenhová!" írjuk le szénnel, krétával, sőt véssük bele mindenbe. Mélyen a fá­ ba, a vasba és a kőbe, kitörölhetetlen betűkkel. Az útjelzőkbe, a vá­ rosok falába, a birodalom minden épületébe, a börtönökbe, a palo­ tákba, a kaszárnyákba és minden vallási helyre, megszámlálhatatlan kéz írta fel saját nyelvén Máni nevét. Lázasan, hogy soha többé ne lehessen kitörölni. Ez volt a békés emberek haragjának megnyilvánulása. Az eljöven­ dő évszázadok és évezredek ellen. A féltékeny istenek és lándzsák el­ len. A négy birodalom, a négy kaszt, a fajok, a vér, a rabló mágusok és a hóhérfejedelmek ellen. A halál ellen. A láncok ellen. Máni láncai ellen. A passió utolsó felvonása a huszonhatodik napon végeztetett be. A tanítványok kínszenvedésről, mártírságról és kereszthalálról beszél243

tek. Máni egyszerűen „elűzettetésnek" nevezte volna. Csak néhány ősz hajú asszony virrasztott mellette. Némán, össze­ törve és szomorúan, már a közeli gyászra készülődve. Máni már nem tudott mozogni, hangosan lélegzett, de a tekintete még élt. Ta­ lálkozott Dénágéval. Ő megértette, odalépett az asszonyokhoz és sú­ gott nekik valamit. Azok felálltak. Volt köztük egy tanítvány, akit Athimar lányának neveztek. Hal­ kan énekelni kezdte a jól ismert dalt. Nemes napfény, aki meleget bocsátasz ránk, Közben árnyékot adsz, ahol oltalmat találunk. Napfény, te megérleled a szőlőt és a testeket az ünnepekre, Aztán visszavonulsz, hogy ünnepelhessünk. Napfény, aki megbocsátod szertelenségüket, halandó őrültségeinket, Mindig itt vagy másnap, ugyanúgy, ugyanolyan nagylelkűen Nem vársz tőlünk hálát vagy alázatot. Nemes a mi Napunk, amikor felkel És amikor lenyugszik... Athimar itt tartott a dalban, amikor Máni szenvedései végetértek. Dénág, aki közvetlenül mellette állt, lezárta a szemeit. Aztán egy utolsó csókot lehelt az ajkaira. A többi asszony követte a példáját. Bábeli időszámítás szerint 584-ben történt, Addar hónapjának negyedik napján — keresztény időszámítás szerint 274.* március 2án, hétfőn. Máni passiója azóta egybeolvad a miénkkel.

* A Magyarországon hitelesként elfogadott dátum szerint, Máni 276. február 26-án halt meg.

244

EPILÓGUS Az uralkodó nem adta ki Máni testét az övéinek, mivel attól tartott, hogy a sírja zarándokhellyé válik. Megparancsolta, hogy a meztelen, szalmával kitömött, de az eltorzult lábról könnyen felismerhető tes­ tet három napra függesszék ki Bél-Apát kapuinál. így akarta min­ denkinek bebizonyítani, hogy Máni tényleg meghalt. De a fal is zarándokhellyé vált, egy óriási sírkővé változott, ame­ lyen ott lebegett a Hírvivő árnyéka. A hívei pedig, hogy kihívják a halált, ezentúl csak „Mánikájjá"-nak, azaz Élő Máninak hívták. El­ beszéléseikben és imáikban mindig így emlegették. A görögökhöz már egyetlen szóként jutott el, amit „Manikhaios"-ként írtak le. Vannak, akik „manichaeus"-t vagy „manicheus"-t hallottak. Eltorzították tehát a nevét? Még ha csak a nevével tették volna! A könyveiből, műalkotásaiból, lelkesedéséből, nagylelkű hitéből és szenvedélyes kereséséből, az emberek, a természet és Isten megbé­ kélését hirdető üzenetéből mára nem maradt semmi. A szépséget hirdető vallásából, a világosság és a fény finom vallásából csak né­ hány szó maradt fenn: „manicheus", „manicheizmus", amelyek má­ ra káromlásokká váltak. Mert Róma és Perzsia inkvizítorai összefog­ tak, hogy eltorzítsák Máni tanításait és kioltsák azokat. Annyira ve­ szélyes volt, hogy még az emlékét is száműzni kellett? „Babilónia földjéről jöttem — mondta —, hogy kiáltásom felhan­ gozzék a világban." A kiáltása ezer éven keresztül visszhangzott. Egyiptomban „Jézus apostolának" hívták, Kínában Lao-Ce inkarnációjának, Indiában pedig a „Fény Buddhájának", és reménysége három óceán partján virágzott. De hamarosan gyűlölet és ellenségeskedés váltotta fel. A világ fejedelmei elátkozták, „hazug démonná" vált, „a Gonoszsággal átitatottá", és veszett haragjukban „mániákusnak nevezték". Hang245

ja „álnok csábítássá", üzenete pedig „alávaló babonává" és „fertőző eretnekséggé" változott. A máglyák pedig megtették a magukét, el­ pusztították sötét tüzükkel írásait, alkotásait, tanítványait és azokat az asszonyokat is, akik nem voltak hajlandók leköpni a nevét. Ezt a könyvet Máninak szenteltük. El akarta mesélni az életét. Vagy mindazt, amit még annyi hazugságban és feledésben eltelt évszázad után még tudni lehet róla.

Máni arcképe

Az 1900-as évek elején, a mai Kína területén, Turfánban feltárt leletek egyik töredéke a VIII-IX. századból.

249

Utószó helyett Máni neve felvett név, eredetileg a Kubrikosz v. Curbicius nevet visel­ te. Valószínű, hogy a kunokat e névből következően nevezték el cucurbitáknak, azaz „tökfejűeknek". Ez az elnevezés az 1200-as években már szitokszónak számított. A XIII. században az inkvizíciónak a legtöbb tennivalója a magyarföldön élő kunokkal akadt. IV. Kun László királyt többször kiátkozták, mivel az ázsiai manicheusokkal nem szakította meg a kapcsolatot. „A 'cucurbita' szó valójában a kunok kopaszra nyírt fejére vonatko­ zott... Lényegtelennek látszik ez a gúnynév, pedig később, főként a XIII. század második felében már egy különleges vallást is jelentett: az ázsiai manicheisták és a nyugati 'katharusok' vagy 'lombardusok' eret­ nekségének ötvözetéből. (...) Magister Paulus 1218-ban, Bolognában tartott egyetemi előadásain a szónak már különleges jelentősége volt, és az egyházjogban egyre sűrűbben alkalmazták a már említett külön­ leges vallási egyvelegre, majd még a századfordulón, egyben az erkölcs­ telen, feslett életű nők megjelölésére is..." (Fehér M. Jenő, A középkori magyar inkvizíció, 1967.) Mani

nevének

hat jelentésszintje

M a n i = Grál Igazgyöngy, g e m m a

szanszkrit

Kehely Ruha Gondolkodó

szanszkrit

Aki a m a n n á t osztja

görög/latin

Őrült, mániákus, fanatikus

görög

A táblázat forrása: Francois Favre, Máni Kelet Krisztusa, Nyugat Buddhája, L.N.L. Kiadó 2007.

250

„Máni nevének három fő változata a 'gyöngy', a 'kehely' és a 'ruha' három spirituális tényre utal: A gyöngyre, a szív kundalinijének ébre­ désére, amely a krisztusi beavatás alapja. Az úrvacsora során a Grálkehely kialakítására a szívben, ez a kehely. A ruha pedig a 'keresztrefeszí­ tés' után az élő test megszabadulására utal. A gnosztikus út e három ideje ismét lehetővé teszi az 'Első és Utolsó', a kozmikus ember, az el­ ső Ember, a 'Gondolkodó', azaz Manu megnyilvánulását. Ez a negye­ dik jelentésszint, melyet Máni neve rejt. Végül tegyük hozzá, hogy Mánira úgy tekintettek a tanítványai, mint 'Aki a mannát osztja' (manicheus). Az ellenségei szerint pedig, mint egy 'őrült párszi' [Parsifal] vagy 'mániákus', a mánia, őrület szóból eredeztetve, vagy 'isteni bo­ lond', 'fanatikus'. Eredetileg azt nevezték fanatikusnak, aki Istent a sa­ ját templomában szolgálja, (latinul fanum = templom); arabul pedig a fana szó 'az én megszűnését' jelenti, amely megfelel a buddhista nirvá­ na szónak (a gnosztikusok ezt endúrának nevezik.)" (Francois Favre, Máni Kelet Krisztusa, Nyugat Buddhája, L.N.L. Kiadó 2007.)

Magyarországon számtalan település és vezetéknév kezdődik a „Man" vagy „Mán" előtaggal. Ezek mind az Ő emlékezetét hordozzák, így például Pest megyében található egy Mány nevű település, a szom­ széd falu neve pedig Páty, utalva Máni apjának nevére, Patik-ra. „A világ fejedelmei és papjai elátkozták, 'hazug démonná' vált, 'a Gonoszsággal átitatottá', és veszett haragjukban 'mániákusnak nevez­ ték'. Hangja 'álnok csábítássá', üzenete pedig 'alávaló babonává' és 'fer­ tőző eretnekséggé'változott. A máglyák pedig megtették a magukét, el­ pusztították sötét tüzükkel írásait, alkotásait, tanítványait és azokat az asszonyokat is, akik nem voltak hajlandók leköpni a nevét." Tették ezt azzal a küldöttel, aki hirdette a két természetrend ta­ nát, aki soha fegyvert meg nem áldott, és a Jó, a csakis Jó Isten apos­ tola volt. 251

A Fénykertek Máni története, egy méltatlanul elfeledett emberé, akinek neve azonban paradox m ó d o n fennmaradt. Amikor „manicheusról" vagy „manicheizmusról" beszélünk, ritkán jut eszünk­ be az a pártus festő, orvos, nyelvújító, lantművész és próféta, aki az időszámításunk szerint III. században új és mélyen humanista világlátást hirdetett, olyan merész gondolkodásmódot, hogy emiatt minden vallás és minden birodalom fáradhatatlanul üldözte. Miért ez a támadás? Micsoda szent korlátokat tört át Máni? Mi­ lyen tiltásokat hágott át? „Babilónia földjéről jöttem — hirdette —, hogy kiáltásom felhan­ gozzék az egész világon." Még talán soha nem volt olyan fontos, m i n t a mi, minden értékét vesztett világunkban, hogy engedjük eljutni hozzánk ezt a kiáltást, és felfedezzük az embert, aki mögötte rejtőzik. Ezt a könyvet Máninak szenteltük. El akarta mesélni az életét. Vagy mindazt, amit annyi hazugságban és feledésben eltelt évszá­ zad után még tudni lehet róla.

Amin

Maalouf 1949-ben

született

Libanonban, majd 1975-ben Franciaországban

telepedett le, műveit

számos nyelvre lefordították. 1993-ban megkapta a Goncourt-díjat.

Legismertebb művei: A keresztes háborúk arab szemmel Szamarkand Taniosz sziklája

ISBN 978-963-06-5367-1