Mándy Iván
Fabulya feleségei
Mándy Iván
Fabulya feleségei Regény
2011
Egy üres feketéspohár és egy cetli az asztalon. Zsámboky a papír fölé hajolt, de csak a levegőbe írt láthatatlan sorokat. Letette a ceruzát. Pufók, kissé sértett arca megnyúlt, ahogy körülnézett az üres presszóban. – Elég ócska hely az Átjáró, ezzel a fáradsággal akár otthon is írhatnék a konyhában. Örökös félhomály, hull a fal, mögöttem egy hátsó udvar. Ki jön be ide? Olyan helyre kéne járnom, ahol arcokat látok. Fontos, hogy arcokat lásson az ember. – Legyintett magában. – Arcokat? Minek nekem arcokat látni? Hogy hangjátékot írjak az Ifjúsági Rádiónak? Ismertetést az Egri csillagokról? „Kedves gyerekek! Ki ne ismerné közületek Gárdonyi Géza halhatatlan regényét?…” Megakadt. Örökbecsű. Ez talán mégis jobb. Örökbecsű regényét. Örökbecsű… halhatatlan, mindegy. Kint a pultnál alakok keringtek. Berta, a kávéfőzőnő. Azt mondják, otthagyta azt az asztalost, új fiúja van. Múltkor könyvet kért tőlem. – De ne hozzon akármit! – Hiába, válogat. „Örökbecsű regényét. Vagy inkább páratlanul izgalmas regényét? Nem, azt majd az örökbecsű után.” Negyedik elemiben az öreg Ligeti felolvasta nekünk az Egri csillagokat. Folytatásokban, óráról órára. Vonítottunk a gyönyörűségtől. Schreck azt mondta, hogy ő a Dobó kapitány. Schreck egy évvel előbb még azt mondta, hogy Harry Pielnek a fia.
5
Zsámboky állát vakargatta a ceruzával. Ki voltam én? Persze, Mekcsey, a derék, hűséges Mekcsey. Jumurdzsák is én voltam, az áruló. Egyszerre Jumurdzsák és Mekcsey… hm… Újra el kellett volna olvasni. Bokor Joli ideadta a könyvet, hogy olvassam el újra a Rádiónak. Olvassam el a Rádiónak, írjam meg a Rádiónak. Holnap megkérdi Bokor Joli: – Behozta az ismertetést? – Behoztam. – Adja ide. Kiveszem a papírt, kiterítem előtte, aztán összehajtom, összetépem, miszlikre tépem, és megeszem ott előtte, ő meg szólni se tud, és nincs műsor, nincs Rádió, nincs reggel, semmi sincs. „Ki ne szeretett volna közületek Bornemissza Gergely helyében lenni?” Árnyék esett az asztalra. – Dolgozol? Zsámboky fölnézett. Olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tolni magától az asztalt. Egy lehetetlenül elnyűtt, kiázott kabát állt előtte. Ebből a kabátból nőtt ki a vékony, karószerű kéz, a tüskés, pattanásos arc. Az orr gyanakvóan megremegett, erre az arc is hullámzani kezdett, az egész alak átvette a hullámzást. És a kalap… kerek és belapított, belenyomva a fejbe, akár a töviskoszorú. Nem, hát aki ilyen kalapot feltesz, az meg se próbáljon semmit. – Turcsányi – mondta Zsámboky. A kézirat fölé hajolt, és bekarikázta azt, hogy „Kedves gyerekek”. Turcsányi újra megkérdezte: – Dolgozol? A hullámzás abbamaradt, és az alak, ha lehet, még soványabb lett. Beállt az apály. Zsámboky egy mozdulatot tett. – Összeütök valamit a Rádiónak.
6
Nem mondta, hogy menj a pokolba, Turcsányi, azt se mondta, hogy ülj le, Turcsányi – és amikor Turcsányi megkérdezte, hogy nem zavarlak, csak rándított egyet a vállán. Turcsányi beleszimatolt a kéziratba. Félni lehetett, hogy belepottyan a sorok közé, és aztán ott ragad. – Öregem – Turcsányi roppant szigorú képet vágott –, tudsz fizetni egy szimplát? Zsámboky bólintott, és a Bornemissza Gergely után beszúrta azt, hogy deák. Így mindjárt más. „Bornemissza Gergely deák.” Bejött egy pár. Kopaszos férfi, fekete nővel. Utánuk barna köpenyben a hintalófenekű Juci. – Parancsolnak? Fölvette a rendelést, Turcsányiékhoz oda se ment. – Kapsz rendesen munkát a Rádiótól? – Turcsányi közel hajolt. – Nna – mondta Zsámboky, és kissé arrább húzódott. Egyebet nem is mondhatott. Ki tudja, mi lesz a jövő héten, talán már föl se engedik, talán lent várja egy cédula a portán, hogy többé már föl se mehet. – Öregem – Turcsányi széttárta a karját –, semmi. Egész héten semmi. – Megtörténik. – Az Irodalmi Osztály ígért egy összeállítást. Hajnali versek. Odaadták másnak. De miért? Zsámboky a szeme sarkából nézte. Eszébe jutott, amit egy lektor mondott. Turcsányi már két összeállítást elrontott, ezt mégse lehet. Megbízhatatlan, nem hozza be időre az anyagot. Zsámboky nézte Turcsányit, és egyszerre megtelt szeretettel. Ez az ember készen van, ez többé nem kap munkát. Turcsányi lelógó kabátujja az asztal fölött lebegett. – Amikor a múlt hónapban külön is megdicsértek! Tudod, volt az a jelenetem, pap az ökör hátán. 0Megkérdezte. – Hányan vagytok testvérek?
7
Turcsányi szempillája megrebbent, különben nem lepte meg a kérdés. – Nyolcan. – De egyszer mondtad, hogy valaki vízbe fúlt. – Gráci. Ő volt a kilencedik. Színész akart lenni. – Apád tisztviselő volt? – Könnyedén, hanyagul adta fel a kérdéseket, de minden szóra várt, lesett. Egy monológban kéne megfogni Tur-csányit, ahogy elmondja az életét. Na, most arról beszél, hogy az apja galambokra lövöldözött, az volt a legfőbb mulatsága. Meg vendégeskedett. Az anya közben ki sem mozdult hazulról, húsz éve nem volt színházban. – Áldozat, hidd el – mondta Turcsányi. – Az apám egyszer ököllel ment neki. Ököllel, hm… és különben is, mikor tudom én ezt megírni? Mikor lesz hozzá időm? Turcsányi meg csak beszélt egy anyáról, aki soha ki nem mozdult otthonról, egy apáról, aki még mindig úgy él, mintha sok pénze lenne, a testvérekről, akik egymás ruháit hordják, de legalább kettőnek még így is mindig otthon kell maradni. Zsámboky egy mozdulattal megállította. – Kinek adták oda a Hajnali verseket? Turcsányi elakadt, mint egy félbemaradt mondat. Igen, úgy maradt befejezetlenül az apjával meg a testvéreivel. Egy darabig furcsán nézett a másikra. – A kis Vajdának – mondta aztán. – Ismered? Zsámboky bólintott. Ismeri, hogyne. De hiszen a kis Vajda eddig csak dramatizált, mindent, ami csak eléje került. – Mikszáth– Vajda, Móricz–Vajda, Thury–Vajda. – Micsoda alakok – ingatta fejét Zsámboki. – Ott van Sármai Gyugyi. Humorista, az, az! Egyszer éppen bent voltam, amikor letette a jelenetét. – Kispajtás – mondta az öreg Bakk Bercinek –, egy dédelgetett írásművemet nyújtom át. Ezen nevettek. Turcsányi pattanásai felragyogtak, ő maga úgy hajladozott, akár egy szélverte kóró.
8
Zsámboky följegyezte magában. „Szélverte kóró.” – Áthúzta. – Csak felejteném el ezeket… hasonlatok meg minden! Meghallott egy nevet. – Fabulya – mondta Turcsányi –, a Rádiónál összeakadtam Fabulyával. – Tudsz egy helyet, ahol nem akadsz vele össze? – Kelletlenül csikorgott a hangja. Turcsányi hátrább hajolt, ingani kezdett a széken. – Mi bajod vele? A barátod. Zsámboky a vállát rángatta, legyintett. – A barátom… hagyjuk ezt. – Aztán még annyit mondott: – Azt se tudom, kicsoda! Mintha kirántanák a széket Turcsányi alól. – Húsz éve ismered, legalább húsz éve! Zsámboky apró köröket vont az asztalon, a bosszúság köreit. – Ismerem… hm, aztán mit tudok róla? Semmit! Talán beszél magáról Fabulya, hallottad valaha, hogy ilyen vagy olyan munkát kapott, hogy ezen vagy azon dolgozik? Soha! Csak megáll előtted. „Mi van?” Elnyújtott, sírós hangon kérdezte. – Mi van? Turcsányi megint nevetni kezdett. – Akárcsak Fabulya, de igazán! Emlékszem, egyszer zuhogott az eső, valaki a túlsó oldalról sistereg, pisszeg. Fabulya! Átszalad hozzám, és megkérdi: – Mi van? – Aztán otthagy, és megy tovább. Zsámboky behúzódott a sarokba. – Rémes alak. – Kedves fiú. – Ugyan! Mert az utcán énekel, és mindenkivel leáll beszélgetni, a kedves pofa, az angyali csibész? Ezt csak úgy csinálja! – Zsámboky egész váratlanul elmosolyodott. – Igen, talán valamikor még igaz volt mindez. Egy éjjel a Kossuth Lajos utcán beleszánkózott egy matrónába. – Te vagy a fény az éjszakában! – Mikor is volt? Tíz éve talán, szilveszterkor. Valami mulatságról jöttünk. Bérkocsik álltak sorban a hajnali Rákóczi úton. A kékes hó fölött
9
sötét házsorok, a hóból jött a derengés alulról megvilágítva az utcát. Fabulya odament az egyik kocsishoz, és a kedves, nyafogós hangján megkérdezte: – Bácsi, szokott az a ló…? Turcsányit rázta a nevetés. – És… és… mi lett? Zsámboky már nem is ebben a presszóban ült. Kint volt a havas utcán Fabulyával. Előtte a kocsisor, ordítás, ostorpattogás. – Nyomd bele a pofádat, te piszok! Majd akkor megtudod! Egy üvöltés volt a Rákóczi út. Sötét árnyak ültek a bakon, és üvöltöttek, ostorok emelkedtek. Zsámbokyék megpucoltak. Beültek egy kávéházba, ahol Fabulya ismerte a pincért, és nem is kellett fogyasztani. Aztán megint tovább az utcán. Fabulya mint árnyék lengett a házak között. Egy idegen háthoz tapadt, lehajolt egy kutyához, egy nő mögött csúszkált, mindenkihez beszélt, és mindenki beszélt vele. Zsámboky egy templom oldalához dőlt. Úgy érezte, ismeri az egész várost, hiszen a Fabulya barátja. Akár lefeküdhet a járdára, vagy berepülhet egy ablakon, nem lehet semmi baja, hiszen a Fabulya barátja. A végén Fabulya hazament az öreg Rózához, ahol lakott, Zsámboky meg utána nézett a sarokról. Ez volt a szilveszteréjszaka. Zsámboky egy pillanatra megint benne volt a havas csillogásban, de aztán elkomorodott. – Lopta a süteményeket, tele volt a zsebe süteménnyel. Azt hiszem, egypár könyvet is elcsúsztatott. Mégis, az embert meghívják szilveszterre, és akkor… – Rándított a vállán. – Az egész könyvtárát így szerezte! Aztán üzletel!… – Hogy pár fillért keressen. – Pár fillért? – Szembefordult Turcsányival, úgy vágta az arcába. – Vagyonokat! Azért, mert örökké sír, hogy jaj, nem tudom, mi lesz? Ne félj, ő aztán kap munkát a Rádiótól, a kiadóktól, mindenhonnan. – Rázta a düh. – De neked nem szól, hogy nézd, itt
10
