MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------HORVÁTH, Beáta Longiro, a szamburu – útirajz / Longiro, the Samburu – Travelogue Eredeti közlés /Original publication: Mozgó Világ, 2010, 36. évf., 7. szám, 38–46. old. Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.577 Dátum/Date: 2016. május / May 22. filename: horvathbeata_2009Longiro Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document HORVÁTH, Beáta: Longiro, a szamburu – útirajz / Longiro, the Samburu – Travelogue, AHU MATT, 2016, pp. 1–17. old., No. 000.001.577, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, Kenyában élni, távol a városoktól, összetalálkozás és barátság és szamburu fiúval, ismerkedés a szamburuk mindennapjaival African studies in Hungary, living in Kenya far from the cities, encounter and friendship with a Samburu boy, getting to know the everyday life of Samburu ----------------------------------------------------------------------------
2
Horváth Beáta
AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The AfricanHungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Longiro, a szamburu – útirajz
3
LONGIRO, A SZAMBURU – ÚTIRAJZ HORVÁTH Beáta
1999-ben már egy éve Kenyában éltem, akkor éppen lent, délen, a kikujuk közt már-már úgy, mint egy bennszülött; kukoricát morzsoltam, vizet hordtam, kapáltam egy igen rövid nyelű, hagyományos kikuju kapával, krumplit ültettem. A szüleim anyagi támogatása ellenére is nélkülöztem, és tűrtem, mi mást tehettem, a néha igencsak hideg, szeles, olykor ködös időjárást a 2500 méter magasan fekvő Kinangop-magasföld füves síkságán. Mindennap megcsodáltam az Aberdare-hegység 3500 méternél is magasabb szirtjeit, amelyeket a felkelő nap sötét lángokká változtatott, és a tíz perc sétára lévő Nagy Hasadékvölgyet, amelynek drámai látványával évek múltán sem tudtam betelni. Abban a monoton, álomszerű életemben jelent meg 1999 szeptemberében egy magyar egyetemista, leendő antropológus, akit mint szuahéli fordító kísértem Kenya északi részére, és neki köszönhetem, hogy megtettem életem legnehezebb, leghosszabb, legzordabb, legveszélyesebb utazását Wamba felé, amely a következő négy évben valósággal az otthonom lett. Wamba aprócska település Kenya mértani közepén, a környék lakosai a szamburu etnikum tagjai. E népcsoport a civilizációtól elzártan él, őrzi hagyományait, s ezért néprajzi kutatók tömegeit vonzza. A kenyai városlakó ember legfeljebb az olasz miszszió működtette wambai kórház felől hallhat, amely az ország egyik legkiválóbb egészségügyi intézménye. Önszántából egy kenyai ember nem kirándul oda, annál is kevésbé, merthogy az út két napig tart a fővárostól, Nairobitól. A magyar egyetemistával való utazásunk első napján, öt matatuval (ez a kenyai tömegközlekedési eszköz neve, ha úgy tetszik, céltaxi, valójában nyolcszemélyes mikrobusz, amelyben a minimális utaslétszám abban az időben tizenkilenc volt, ma már csak tizenhárman ülhetnek bele), tizenegy óra elteltével elértük Isiolót. Isioló nagyobbacska város, népcsoportok sokasága él együtt, szamburuk, kikujuk, szomálik, burdzsik, boranák, meruk, rendillék, oromók és ezek keve-
4
Horváth Beáta
rékei, de vannak ott még generációkkal korábban odatelepült jemeniek is. Közbiztonság nincs, gyakoriak a verekedések, lövöldözések, ennek megfelelően az emberek kevesebb időt töltenek az utcákon, mint más városokban, de az utazónak mégis az az érzése, hogy boldogan élnek a porlepte, napégette, szélfútta városkában, ahol a fehér homokviharoktól gyakran látni sem lehet. Isiolóban évtizedek óta működik az olasz katolikus misszió a hatalmas templom zömök tornya már távolról fehérlik, varrodával, szállóval; a város másik felében lévő mecset környékén szomálik töltik idejüket. A két egyházi létesítmény között zajlik az élet; a piacokon, az apró vegyesboltokban az emberek gyorsan letudják a bevásárlást a szűkös ellátásból. A biztonságot nyújtó isiolói misszió sátraiban töltött éjszaka után felkerestük a mecsettel szemben, a főút jobb oldalán várakozó „babakocsit”, amely napjában egyszer Wambába szállítja az utasokat. A babakocsi egy teherautóból kialakított busz, az utolsó üléssora szalmával kitömött zsák. Különböző nagyságú, romos székekbe kell kapaszkodni; némelyik ablaktábla az ülés mellé van támasztva, és az ott ülő utas nyomja oda az ablakkeretnek, amikor nagy a por a gödrös, árkos földúton. Isiolóban hiába vártuk a babakocsit, mert – mint később megtudtuk – lerobbant valahol, menet közben kiesett a gázpedál és a sebváltó. Aznap csak egy platós kocsi indult Wamba felé. Délelőtt tizenegy körül felnyomultunk rá úgy huszad magunkkal, az autó fara a földet súrolta, és egy óra körül már neki is vágtunk a bozótos szavannán futó keskeny útnak. Az első megálló, és egyben az első település is, a harminc kilométerre lévő Archer’s Post. Ott aztán egyszeriben kiderült, hogy nagy hibát követtem el; a nyakamban hagytam a madártollas nyakláncomat, amely a magyarországi gondtalan, gyermeki madarászéveimre emlékeztetett, és tartotta bennem a lelkierőt. Hanem a tollak láttán öregasszonyraj gyűlt körém, boszorkánynak néztek, félénken, kezüket vissza-visszarántva próbálták megérteni, fejüket ingatták, egyikük pedig a jövő felől érdeklődött. Visszaugrottam a platóra, és a nyakláncomat belegyűrtem a hátizsákom egyik zsebébe. Archer’s Post után a földút vörösre váltott, és további hetven kilométer megtétele után elértük Wambát. Már erősen szürkült, az utasok szétszéledtek, és percek múlva, a lezuhanó éjszakában ott álltunk egy nagy üres téren. Ránk akaszkodott egy turista-csábász, aki kivert fogsora miatt piros kendőcskével takarta az arca alsó felét. Kik vagyunk? Madarászok. Madarászok? Igen, a madarakat figyeljük meg, legaláb-
Longiro, a szamburu – útirajz
5
bis én. Mindenkinek ezt szoktam mondani, ha úgy gondoltam, hogy semmi köze hozzá, ki vagyok. De abban a helyzetben ennél jobban amúgy sem tudtam volna megnevezni magunkat. Leginkább vörösen derengő árnyak voltunk a sötétben: a por vastagon belepett bennünket, a hajunk, szempillánk, arcunk, ruhánk, cipőnk, hátizsákunk, minden barnásvörös volt, mintha ránk öntöttek volna egy zsák ragadós homokot. Ahogy a kendős arcú útjából próbáltunk kitérni, egyszer csak egy alacsony, bádogtetős szállóban találtuk magunkat, ahol további turistavezetők vártak ránk, egyikük már egy madárhatározó könyvet is előteremtett valahonnan. Mind arra pályáztak, hogy őket válasszuk holnapra, amikor elsétálunk eredeti lakhelyére. Utolsó erőmet összeszedve küldtem, zavartam őket, közben felbukkant egy meru származású pünkösdista lelkész is, aki óva intett bennünket a pénzéhes turistacsábászoktól, majd ő bemutatja nekünk a városkát… Sikerült őt is kitessékelnem, társammal nyugtáztuk, hogy na végre, mindenkitől megszabadultunk, igaz, nem tudjuk, hol lehet enni, fürödni, sőt voltaképpen még azt sem, hogy hol vagyunk. Egyszer csak térdmagasságban megszólalt egy hang a sötétben: én foglak kísérni titeket. A döbbenettől felsikítottam, az egyetemista lázasan gyufát keresett (húsz doboz volt nála), meggyújtottam az odakészített kék petróleumlámpát. Lám, itt guggolt még valaki… Úgy ki volt száradva a torkom, hogy megszólalni se tudtam, meg hát érdekelt is minket a másnap, összeestünk a fáradtságtól. Beleegyeztünk: jó, legyen! A lámpás pisla fényében egy fiatal, csontos fiú látszott. – Longiro vagyok, szamburu – mondta a fiú –, nem messze lakom egy kunyhóban. És már ment is. Ez az első, valljuk be, igen ijesztő emlékem Longiróról. Aztán a további négy év alatt szinte édestestvéremmé vált. A fogadó olcsó volt, és a petróleumlámpa fényénél tisztának tűnt, abban az időben még víz is folyt a csapjából. Az egyetlen hátránya, hogy egy étteremmel és ivóval volt egybeépítve, így hát csendes éjszakáról álmodni sem lehetett. Reggel, ígéretéhez híven, megjelent Longiro. Természetes fényben egészen más volt, mint éjszaka, amikor a fal mellett kuporgott. Ciklámenszínű nadrágot viselt narancssárga trikóval, lábán szakadozott tornacipő. Középmagas, inas, egyenes tartású fiú. Longirónak hívják a helyiek, ami szamburu nyelven azt jelenti: fekete. Ezzel a tulajdonsá-
6
Horváth Beáta
gával igazán nem volt egyedül a környéken, mégsem kaphatott volna találóbb elnevezést. Ő volt „a” longiro, „a” koromfekete fiút mindenki ismerte és (fiatal kora ellenére) tisztelte. Kiválóan beszélt szuahéliül (ami Kenya nemzeti nyelve, de a többnyire iskolázatlan szamburuk csak az anyanyelvükön tudnak). Longiro Kenya hivatalos nyelvén, angolul is beszélt, hiszen a középiskola első három osztályát is elvégezte. Kérdésemre, hogy hány éves, azt felelte, hogy annyi, mint én… Tehát huszonegy. Csak ő ezt akkor nem tudta rólam. És Longiro sem lehetett ennyi, egy-két évvel mindenképpen fiatalabb. Ahogy pár évvel később megtudtam egy Wambában született és a szamburuk közé beházasodott jemeni származású férfitól, Longiro pontos korát senki sem ismeri, még a tulajdon anyja sem, de állítólag él valahol egy igen idős ember, aki már továbbvándorolt ugyan, de meg tudja mondani Longiro születési évét. Nekünk be kellett érni anynyival, hogy valamikor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján született, a nagy esőzések idején. Hasonló homály fedi a fiú igazi nevét is. Nekünk akkor azt mondta, hogy Peter, de később egyszer elárulta, hogy ő a nevet a fehér turisták kedvéért vette föl. Ő valójában Abdi. A név muszlim vallásra utal. És azt is elárulta, hogy az apja nem szamburu, hanem rendille származású. A rendillék a szamburuk északi szomszédjai, és generációk óta házasodnak velük. Sokan muszlimnak születnek, vagyis hitük alapja az iszlám, de a környezetük és a tradícióik miatt nemigen tudják követni az iszlám törvényeit. Longiro rendille apja átvette a szamburu hagyományokat, a nyelvet, a szokásokat, beleolvadt a szamburu közösségbe. Első utunkon az egyetemista meg én Longiróra bíztuk magunkat, és ő igen gondoskodónak bizonyult: elvitt minket reggelizni, vizet szerzett, elkergette a haszonleső turistavadászokat. Elindultunk a szavannán a szamburuk hagyományos települései, a manyatták felé. Longiro kérdések nélkül is tudta, mire kell válaszolnia, mire vagyunk kíváncsiak, valószínűtlenül udvarias és előzékeny volt, már-már gyanús, hogy egy nomád pásztorfiúnak ilyen jó modora legyen. Az úton sok szamburu ismerőse jött szembe, helyesebben: minden szembe jövő szamburu az ismerőse volt. Távolról is hangosan köszöntek neki a szavannán, a manyatták, marhatrágya kunyhók között vagy akár Wambában, a vendéglők, boltocskák környékén. Eltűnődtem, ki lehet ez a fiú valójában. Egy híres, tisztelt ember jól nevelt sarja? Vagy udvarias, profi turista-csábász? Váratlanul mesélni kezdte az életét. Talán bizalmába fogadott a szuahéli nyelv miatt,
Longiro, a szamburu – útirajz
7
amely a kenyaiaknak nem anyanyelve ugyan, de „afrikaisága” miatt nagyobb szeretettel beszélik, mint a fehér ember angolját. Elmondása szerint évek óta kísérgeti az erre vetődő külföldieket. Turisztikai pályafutása néhány éve kezdődött, amikor egy fehérnek ellopták az értékeit. Ő, Longiro addig-addig ment, amíg megtalálta a tolvajt, és a táskát hiánytalanul visszaadta a gazdájának. Ekkor a fehér kitűzte Longiro fényképét Nairobi egyik hoteljába, hogy ha turista vetődne Wambába, tudja, kiben bízzon. Persze nekünk nem volt tudomásunk, mi „saját erőből” találtunk egymásra. Teltek a wambai napok. Mi európai szokás szerint figyeltük az óráinkat, Longirónak viszont nem volt órája, mégis mindennap pontosan reggel nyolckor jelent meg a szállónknál. Közben az egyetemista átköltözött Wamba másik fogadójába, ahol hosszú távra olcsóbban adtak ki neki szobát. Longiro este pontosan hétkor szokott értünk jönni, hogy vacsorázni menjünk, ám egyik este egy teljes órát késett. Lehet, hogy mégsem olyan lelkiismeretes, mint amilyennek eddig tűnt? Nyolckor végre befutott. Ne haragudjunk a késéséért, de a közeli szavannán, ahol maga is lakik a kunyhójában, egy újszülött sírására lett figyelmes. Odarohant és látta, hogy egy kisfiú akkor jött a világra. A szamburu hagyományok szerint a házasságon kívül született gyermeket meg kell ölni. Ezt általában a leányanya szülei végzik, a gyermek orrába dohányt gyömöszölnek, megfojtják. Aznap az anya akarta megfojtani gyermekét, hogy elkerülje a rá váró szégyent, hisz a leányanyák, a tradíció szerint, nem mehetnek férjhez a szamburu népcsoportból. Longiro közbelépett, megelőzte a gyilkosságot. Egy pásztorember nem ájul el a szüléstől, hisz kiskora óta megszokta az ellő állat látványát, a születés természetes folyamat. Longiro pillanatok alatt feltalálta magát, azonnal betekerte valamibe a gyermeket, és elszaladt vele a misszió kórházába, alig egy kilométernyire. Ott ellátták az újszülöttet, Longiro pedig visszavitte az anyjához. Az anya szíve addigra meglágyult, és már eszébe sem jutott, hogy megfojtsa kisfiát: lesz, ami lesz, minden szégyen ellenére, megtartja gyermekét. Hálája jeléül Longirónak nevezte el a kisdedet, a megmentő pedig kapott egy kecskét. Longiro nem utoljára segített újszülöttnek és szülő anyának. Úgy három évvel később telefonált, ami igazán különös tett ott, ahol gyakorlatilag nincs telefon. A vonalas telefon pianínó méretű faláda, némi térítés ellenében az alkalmazott egy csomó kábelt tömköd a megfelelő
8
Horváth Beáta
helyre, miközben a kézi telefon kurbliját tekeri, s a fején fülhallgatóval egy mikrofonba kiáltozva hívja a központot, olykor-olykor sikerrel: kapcsolják a kért számot. Nagy vívmány: a szám visszahívható; Wamba telefonszáma 8, Nyahururu város kódjával. Megjegyzendő, hogy mióta megépítették Isiolóban az antennatornyot, már a mobiltelefon is működik Wambában. A térerő a misszió felé vezető út szélén, egy kijelölt fa tövében érzékelhető, illetve a vonalas telefonszolgálat melletti étkezde egyik asztalának a közepén, ha fejjel lefelé fordítjuk a mobilt. Tapasztalatból ismerve a körülményes telefonálást, igencsak meglepődtem, amikor Longiro szakadozott hangját véltem hallani a recsegő vonalban a nairobi bérelt lakásom előtti közterületen, ahova minden telefonhíváskor kiszaladtam, mert odabent egyáltalán nem volt térerő. Longiro csak annyit akart mondani, hogy született Wambában egy Beata nevű kislány. A Beáta név nem gyakori Kenyában, sőt, valószínűleg nincs (illetve nem volt) ilyen név. Longiro meru származású barátjának és egyben wambai albérlőtársának van egy nővére, aki nem ért el a kórházig, otthon szülte meg a kislányát. Longiro ott termett, elszaladt az újszülöttel a nagyjából ötszáz méterre lévő kórházba, és orvost is küldött az anyához. A fiatal nő hálából Longiróra bízta a névválasztást. Mivel a kislány bőre egy kicsit világos árnyalatú volt, Longiro választása az én nevemre esett. Az első wambai látogatásom idején történt, hogy a magyar egyetemista nélkül kirándultam Longiróval és egy Gorilla nevű, velünk egykorú cingár harcossal, és így újabb fejezeteket tudhattam meg Longiro életéből. A nomád ifjak nagyon büszkék harcos mivoltukra, életük végéig mesélik körülmetélésük emlékeit. Gyalogoltunk, hegyet másztunk, utat törtünk a sűrű bozótban, magányos kafferbivallyal és elefánttal találkoztunk, én belevágódtam egy termeszvárba, zengett az erdő a kolobuszmajmok rikoltozásától, a lankásabb részeken páviáncsapatok kergetőztek, gepárd üldözött varacskos disznót, és mindeközben Longiro mesélt. Fiatal kora ellenére már évekkel ezelőtt körülmetélték. Nem tudja, hogy hány testvére van, de az biztos, hogy ő a legfiatalabb, a bátyja pedig nem akarta magára hagyni, és az lett a vége, hogy őt, Longirót is bevették a harcosok korcsoportjába. Beavatási szertartás nincs minden évben, de időről időre, általában az esős időszak végén, a közösség idősebb emberei kiválasztják a körülmetélendőket. Longiro a többieknek csak a válláig ért, alig bírt lépést tartani velük. A frissen beavatott
Longiro, a szamburu – útirajz
9
harcosok csoportja hónapokon át gyalogol, messzi tájakig jutnak el, a szabad ég alatt éjszakáznak. Az évek során, amikor Kenya más tájaira is Longiro kísért, mindig megmutatta azokat a Wambától akár kétszáz-háromszáz kilométerre lévő hegyeket, területeket, ahova frissen beavatott harcosként eljutott a társaival együtt. Longiro noha harcos, azaz morán, nem viseli a korcsoportjára jellemző ékszereket. A tradíciókat követő szamburu harcos tarka művirággal ékesíti a feje tetejét, hosszú hajfonatokat sodor állatok szőréből, marhatrágyából. Annyira a sajátjuknak tartják a fonatot, hogy, amikor megkérdeztem, hogy miből van, azt a választ kaptam: a hajunk. A morán a felső testét, karját sűrűn díszíti gyöngyékekkel, virágos vagy piros körültekerőt hord, derekára tőrt erősít, kezéből pedig elmaradhatatlan a hegyén bőrtokkal borított dárda és a bunkósbot. A harcosok pálcikákkal, majd csonttal tágítják a fülcimpájukba fúrt lyukat, de Longiro fülcimpáján csak egy apró lyuk van, és fülbevalót sem hord, mint a társai. Elmondása szerint az édesanyja kölcsönadta valakinek a gyöngy ékszereit és a dárdáját, ezért nem viseli. Valójában nem is akar effélét hordani, inkább a használtruha piacon kapható filléres ruhadarabokat ölti magára. Az első kiránduláson reggel nyolctól délután ötig csak mentünk, közben Longiro szamburu szavakat tanított nekem, főleg a felettünk el-elröppenő madarak neveit. Nyelvemet törtem, hogy kimondjam a lokotekote szót, bár Longirónak sem volt egyszerűbb ennek a magyar megfelelője, azaz a piros csőrű szarvcsőrű madár. Elhaladtunk egy csoport kecskeőrző fiú mellett. Éppen tüzet csiholtak, egy kisebb fadarabban pörgettek a tenyerük között egy ujjnyi vastag botot. Elértük a forrást, amely Wamba vízellátását biztosítja. Nem messze onnan imádkoznak az asszonyok, míg a férfiak a hegy magasabb pontján áldozatot mutatnak be. Ahogy tovább másztunk felfelé a sziklás-homokos hegy meredek oldalából kitüremkedő gyökerekbe kapaszkodva, Longiróból előbújt a harcos, és narancssárga trikója helyébe felöltötte a felsőtesten átlósan viselendő két pár fekete-piros, illetve fekete-fehér láncot. Elképzelhetetlenül büszke volt morán voltára, még egy magas szirtfokra is felkapaszkodott és megkért, hogy fényképezzem le a sárkányfa árnyékában. (Tudom, hogy az igazi sárkányfa Dél-Amerikában honos, a „mi fánk” pedig az Euphorbiák közé, a kutyatejfélék családjába tartozik, és igazából fa magasságú pozsgás. Viszont emez sokkal jobban hasonlít sárkányra.)
10
Horváth Beáta
A szamburuk általában félnek a fényképezőgéptől. A modernizáció beépült a tradíciókba, és mítoszt kerekítettek a fényképezőgépből, miszerint akit lefényképeznek, annak véres lesz vagy eltűnik az árnyéka. Longiro persze már tapasztalatból tudhatta, hogy egyik jelenség sem következik be, úgyhogy szíves-örömest feszített sziklán, forrásnál, szavannán, sivatagban, kunyhók előtt. Szóban viszont sosem kérkedett harcos voltával, eltérően azoktól a moránoktól, akik nem győzik hangoztatni kiváltságos és emelkedett helyzetüket. Első kirándulásunkra magával hozta kicsiny, hajlékony íját és a hozzá tartozó nyílvesszőket. Ezzel a frissen beavatott fiúk vadásznak apróbb madarakra, amelyeket aztán a fejükre erősített glóriaszerű abroncsra illesztenek. De most a gyönge íjnak, és az esetleg felbukkanó vadállatoktól kellett volna megvédenie minket. Lehet, hogy Longiro meglátta arcomon a kétely és aggály jeleit, mindenesetre lelkiismeretesen elmagyarázta, mi a teendő, ha oroszlánnal találkozunk. Maradjunk egy helyben, meg se moccanjunk, meredjünk előre. Akkor az oroszlán megszagolja a lábujjunkat, majd továbbáll. Csak akkor támad ránk, ha megérzi rajtunk a félelmet. Ezt neki az édesapja tanította, de tapasztalatból is ajánlhatja a módszert, mert túl van egy találkozáson, nem messze onnan, ahol éppen állunk. Készséggel elfogadtam, hogy nem bocsátkozunk harcba a vadakkal, hiszen Longiro a nyilaihoz képest az én svájci bicskám valóságos fegyvernek számított. Két évvel az után, hogy először utaztam Wambába, megkértem Longirót, hogy kísérjen el Észak-Kenyába, az etióp határtól nem messze elterülő Chalbi-sivatagba, ahol a gabbra népcsoport él. Pénztárcájából (mert addigra már az is volt neki, és gondosan őrizte benne a személyi kártyáját valamilyen évszámmal) elővett egy barnászöldes, kemény, kissé szőrös fél gubacsfélét, és megkérdezte, hogy látom-e. Látni láttam, de el nem tudtam képzelni, mi lehet az. Longiro pedig elmagyarázta. Néhány hónapja Wamba szarvasmarhái eltévedtek, amint a hegyekben bóklásztak valami legelnivaló után kutatva, merthogy Kenya nagy részén hónapok óta nem esett, kiszáradtak a szavanna legeltetésre alkalmas területei. A wambai közösség Longirót és egy másik harcost küldte a jószágok után. Amint fürkészték a marhák nyomait, a bozótban egyszer csak szembetalálták magukat két pihenő hím oroszlánnal. Rémülten megtorpantak, s akkor az egyik oroszlán feltátotta pofáját, és felöklendezte az elfogyasztott ebéd szőrköpetét. Az oroszlánok feltápász-
Longiro, a szamburu – útirajz
11
kodtak, továbbsétáltak. A kaland emlékére a két fiú elfelezte a köpetgolyóbist, amelyet azóta Longiro a tárcájában őriz. Ez emlékezteti őt Isten gondviselésére és tervére, hogy ha Ő nem akarja, hogy valaki meghaljon, az nem is fog. Longiro mélyen hívő ember. A természet közeli népek számára egyértelmű Isten létezése, ő teremtette a világot, benne az embereket. Isten emberek által fel nem fogható tervével magyarázzák a természeti jelenségeket, de ugyanúgy a termékenységet, az aszályt, a sorscsapást, a halált, de akár az ismeretségeket, a károkat, betegségeket is. Longiro, mint megannyi mai nomád, küszködik belső énjével. Talán nem is mer elgondolkozni azon, hogy valójában miben hisz, és melyik vallást követi. Ő egy szamburu harcos, aki megfogadta rendille származású és muszlim vallású apjának, hogy híven követi a szamburu hagyományokat. Nehéz lehet ezt a sok mindent összeegyeztetni. Wambában, mint szerte Kenyában, megjelentek az utcákra és terekre, közterületekre kiálló, hangosan kiáltozó hittérítők, akik az újprotestáns vallás egyik ágának, legtöbbször a pünkösdista felekezetnek az önkéntes tagjai. A Wambába érkező lelkészek jobbára a kiváló tolmács és népszerű Longirót kérik meg, hogy fordítsa a prédikációt szamburu nyelvre. Longiro mint engedelmes gyermek, és mint aki méltó arra, hogy harcosnak nevezzék, eleget tesz a kérésnek. Utána viszont lelkiismeret-furdalása támad, hiszen segítséget nyújtott valamihez, ami ellenkezik a hitével és a vallásával. Nemegyszer sírta el nekem bánatát, hogy újra és újra őt hívják fordítani, pedig semmi kedve hozzá, és oda a lelki nyugalma. Hogy kiengesztelje muszlim vallását, gyakran megy morán-társaival a hegyekbe juhot áldozni a szamburu hagyományok szerint. Az iszlám tiltja vér fogyasztását. Longiro ismeri a tilalmat, de a lehető legtermészetesebben azt mondja rá: „Tudom, de a szamburuk megisszák.” Hasonlóképpen a nomádok nem tudják megtartani az iszlám által megkövetelt tisztálkodás parancsát, hiszen nem is jutnak mindennap vízhez. Longiro a harcosokkal együtt, néha-néha felkeresi a helyi vízgyűjtőt, ahol egyszerre tucatnyi fiú is fürdőzhet. Ennek ellenére a rituális mosakodásoknak nem tudnak eleget tenni. Ellenben – főleg a letelepedett vagy félnomád szamburuk, így Longiro is – péntekenként elmennek a mecsetbe, és képességeiktől függően böjtölnek ramadán havában, amikor csak napszállta és napkelte közt szabad enni-inni.
12
Horváth Beáta
Így tesz Longiro is, aki a vallásukat szigorúbban követő helyiek vendégszeretetét élvezi a böjt havában. Longiro édesanyja is muszlimnak vallaná magát, ha valaki volna olyan tapintatlan, és megkérdezné. Aprócska kendővel köti be szorosan a fejét, feje tetejét. Úgy tudja, a kendő viselése, a haj eltakarása kötelező az iszlámban. Igaz, a legtöbb nomád asszony, aki az iszlám miatt kendőt köt, az öltözet terén mást nem követ, sőt vannak, akik félmeztelenül járnak, legfeljebb nagy, nehéz nyakékkel. És megismerhettem Longiro édesapjának a másik feleségét is a háromból. Együtt sétált Longiro anyjával. A nomád népekben a többnejűség jobbára nem jár féltékenységgel, legalábbis a kívülálló szemében nem látszik. A feleségtársak mintha csak azt mondanák, hogy de jó, hogy az ő férjük ilyen tehetős, tisztelt férfiú, milyen jó, hogy van még valaki, aki szintén az övé. A feleségek sok utódról gondoskodnak, egymás gyermekeit is sajátjukként gondozzák. Bár Longiro vajmi kevéssé lelkesedett a feleségtársért, épp csak annyit bökött oda, hogy „ott, az a nagyfejű asszony” az apja másik felesége. Longiro, mint utolsó szülött fiú, különösen nagy szeretetnek örvend az anyja részéről, hisz a szamburu társadalomban a legkisebb fiú gondoskodik az anyjáról, és ő hallgatja meg az anya utolsó szavait a halálos ágyon. Longiro szorosan kötődik az anyjához, amit csak fokoz a kettejük közötti szembetűnő hasonlóság. A szamburu hagyományok szerint az apa szívéhez az elsőszülött fiú áll a legközelebb, ám a szív parancsait minden más törvénynél erősebb; Longirót az apja is nagyon szerette, és amikor érezte, hogy közeledik halálos órája, Longirót hívta magához, és neki mesélte el hosszasan, részletesen a szamburuk tradícióit. Ekkor fogadta meg Longiro az apjának, hogy majd ha eljön az ideje, olyan feleséget keres, aki szigorúan követi a szamburu hagyományokat. Az apja már nem élt, amikor megismerkedtem Longiróval. Az évek múlásával Longiro egy kicsit mintha éreztette volna, hogy ő nélkülözhetetlen, és szeretik, mégis ugyanaz az engedelmes és segítőkész fiatalember maradt, amilyennek megismertem. Évről évre távolodott a szamburu hagyományoktól, egyre jobban elvegyült letelepült társai között. Egyik utam során, amikor Archer’s Postnál töltöttük az éjszakát, hogy másnap hajnali négykor felszállhassunk egy élelmiszerszállító teherautóra, amellyel észak felé mehetnénk a rendille népcsoporthoz, egy réges-rég az út szélén hagyott üzemanyagtartályra támaszkodva beszélgettünk. Láttam, hogy Longiro már nem az a kisfiú, akit megismertem. Nagyon komolyan beszélt a hitről, Istenről, és el-
Longiro, a szamburu – útirajz
13
határozta, hogy – amennyire csak képes lesz – megállapodik egyetlen vallásnál. Ott ültünk a rozsdásodó tartályon a sötétségben, magunk elé bámultunk, és Longiro kijelentette, hogy ezentúl komolyabban fogja követni az iszlámot, hisz rendille apja is muszlim volt. Visszaemlékezett az apjának tett ígéretére, de már tudta, hogy az neki nem jó. Lemondott arról, hogy a szamburu hagyományoknak megfelelően idősebb koráig várjon a nősüléssel. Azt mondta, harmincéves kora körül szeretne feleséget. Addig pedig dolgozni fog. Nyilvánvaló volt, hogy már nem olyan szamburu leányra gondolt, aki gyöngyékekkel a nyakán, kopaszra nyírva, félmeztelenül jár. Ha jól vettem ki félszeg szavaiból, a szamburu hagyományoknak megfelelően Longirónak is volt harcos leány kedvese, de az, szintén a hagyományokhoz híven, a szülei döntésére férjhez ment, és akkor véget ért kettejük kapcsolata. Azóta Longiro nem bonyolította életét szerelemmel, hanem türelemmel kivárja, amíg megismerkedik egy (valószínűleg már letelepedett) muszlim vallású, szamburu leánnyal. Longirónak két otthona is van. Az egyik Wambában, ahol a már említett, meru származású barátjával bérelnek egy szobácskát a házsorok között. A kis településeken a házsorok sosem látszanak az útról. Az utak szélén apró boltok és helyi vendéglők sorakoznak. Hátsó kijáratuk általában egy udvarra nyílik, ahonnan körben egy-egy szobába léphetünk, a mellék- és fürdőhelyiség az udvar végén található. Az árnyékot adó lugasok alatt közösen mosnak a leányok vagy a cselédek. Longiro szobája talán tizenöt négyzetméter, nincs benne semmi a két ágyon és a ruhászsákon kívül, de még ablaka sincs, csak egy deszkaajtaja. A lak kizárólag alvásra szolgál. Főzésre szintén nincs mód, az efféle otthonokban élők a helyi étkezőkben esznek. Longiro másik otthona az előzőtől nagyjából ötszáz méterre van, a szamburuk hagyományos települései között. A féloldalra dőlő kis marhatrágya kunyhó –ellentétben a többi szamburu kunyhójával – magányosan áll, és nincs körülkerítve száraz ágakkal, tövisekkel, viszont vastagon borítják régi, szakadt ruhák és nejlonzsákok. Ha átpréseljük magunkat a tán hetven centi magas és negyven centi széles bejáraton, hagyományos tűzhelybe botlunk: három kő, amelyen stabilan áll az alumíniumlábas. Az ajtó mellé kötözte Longiro a a hamuszürke törpe tehénborjat. Más szamburu kunyhók meglepően tágasak belülről, hát ez a Longiróéról nem mondható el. Derékig érő iglu sátorra emlékeztet, amelynek eltörött a váza. Általában egymaga alszik ben-
14
Horváth Beáta
ne, esetleg megosztja fekhelyét az egyik arra járó harcostársával, illetve az édesanyja is ezt használja, ha meglátogatja Wambában élő gyermekeit. Longiro családja több órányi járóföldre lakik a szavannán, amerre nem vezet út, ennek megfelelően térképen sem lehet megtalálni, annál is kevésbé, mert néhány év elteltével, zöld legelőket keresve továbbvándorolnak a lakók. A rokonlátogatás kockázatos a szavannán élő elefántcsordák, bivalyok és ragadozó nagymacskák miatt. Longiro családja távol él a civilizációtól, a közelükben nincs bolt, nincs víz, nincs orvosi ellátás, az ott élők még sosem láttak autót, de még bádogtetős házat sem. A nomádok teljes életét kitölti a jószágok legeltetése és a tradíciók feltétel nélküli követése. Longirót a településhez köti az élete, ritkán látogat haza. Egyszer, wambai tartózkodásom idején, üzenetet kapott, hogy várják otthon. Felajánlotta, hogy tartsak vele. Ha nagyon szaporázzuk, négy óra alatt odaérünk, de közben figyelni kell a szélirányt, hogy a szagunk ne kerüljön a csordák meg a ragadozók elé. Mindezen információk után lemondtam a meghívást. Longiro késő estére ért vissza Wambába. Családjánál megivott vagy másfél liter marhavérrel kevert tejet, hogy visszafelé is bírja a gyaloglást. Amúgy mindenki jól van, kellemes volt az út, nem találkozott oroszlánnal, csak zsiráfokkal. A körülmények és a származása ellenére Longiro apja igyekezett kitaníttatni utódait. Longiro egyik bátyja, akivel igen jó kapcsolatot ápol, a misszió kórházába szegődött ápolónak. Igyekezete jutalmaként Dar es Salaamba, Tanzániai fővárosába küldték tanulni, jelenleg műtőssegédként dolgozik. Longiro is szorgalmas, régebben a kovácsnak is besegített. Félelem és tisztelet övezi Afrikában a kovácsokat, mint akik a vassal és a tűzzel foglalkoznak. Ők a szamburuk között is külön klánba tartoznak, és állattartóval nem is házasodhatnak. Longiro az állattartók klánjába tartozik, de kevés pénzért is szívesen nyomta a bőrből vagy cementes zsákból kialakított fújtatót. Lassanként eltanulta a szakmát, és maradék rézből, alumíniumból karkötőket hajlított. De a piacon kapható gyöngyökből is fűz karkötőket, amelyeket aztán az oda érkező látogatóknak ad el. Ajándékba is kaptam tőle tán fél tucat karkötőt. Bevételeiből jogosítványt szerzett, sőt a helyi jószágpiacon vásárolt egy tevét, amelyet betört, hogy a felbukkanó turista akár tevegelhessen is. A tevéje sajnos belecsúszott egy sáros árokba, és megsérült a lába. Sántít, már nem visz embert a hátán.
Longiro, a szamburu – útirajz
15
Mivel megszámlálhatatlan alkalommal jártam Wambában, az emberek már tudták, hogy Longiro a „fehér lány” kísérője, és többet nem úgy kezelték, mint egy átlagos szamburu harcost. Számukra a fehérek felfoghatatlanok, megérthetetlenek, de érdemes utánozni őket, mert hát nézzük meg, miként élnek ők, és miként az afrikaiak… Longiro egyre feljebb kapaszkodott a láthatatlan ranglétrán, egyre indulatosabb lett, de vigyáznia kellett, nehogy fejébe szálljon a dicsőség, ki ne közösítsék az övéi. Nemcsak Wambában volt rendszeres kísérőm, vele mentem Kenya más, északi tájaira is. Általában váratlanul jelentem meg, s aztán együtt mentünk tovább. Sosem mondott nemet, hiszen így jövedelemhez jutott, amely bármily szerény volt, egy-két hónapig is kitartott. Elutazásomkor az összes barátját, harcostársát megvendégelte egy teára (egy bögre tevetejes tea körülbelül tizenöt forintot érő tíz centbe került a helyi vendéglőkben). Továbbá vett magának egy zsák kukoricát vagy kukoricalisztet, amiből híg kásafélét főzött. De maradt még cukorra, teafűre, filléres használt ruhákra, és még az édesanyjának is hagyott a pénzből. Longiro rendíthetetlenül cipelte akár húsz-huszonkét kilós hátizsákomat, miközben folyamatosan kergette a ránk akaszkodó utcagyerekeket, kéregetőket, és fordított szambururól szuahélire. Egyszerre volt testvérem és pótapa: nem vagyok-e éhes, nem szeretnék-e pihenni, hozzon-e vizet, elfáradtam-e. Kenya északi területei különösen veszélyesek, mivel számos nomád népcsoport élőhelye találkozik, illetve a vándorlásuk miatt folyamatosan lépnek át másik népcsoport területére. A nagyobb városokban, mint például Marsabitban mindez halmozódik, a kényszerű szomszédság, az otthonról hozott gondok miatt egyes területeken dúl a banditizmus. Longiro olyankor sem hagyott egyedül, amikor a továbbutazásunkhoz szükséges járat után nézett. Bevitt egy vendéglőbe vagy vegyeskereskedésbe, és megkérte a tulajdonost, hogy adjon nekem széket, és vigyázzon rám, amíg vissza nem ér. Ha egy-két napnál tovább tartózkodtunk valahol, a szálló tulajdonosai is a bizalmukba fogadták. Olyannyira, hogy a marsabiti motelben egyik este ő töltötte be a recepciós szerepét, mivel a tulajdonosoknak dolguk volt valahol. Hihetetlen a nyelvérzéke: néhány nap után alapfokon beszélt például gabbra nyelven, és amikor rácsodálkoztam, csak annyit mondott, hogy persze, hisz már négy napja köztük vagyunk, ráragadt a hallott szó. Longiro sosem tett említést rá, hogy én fehér vagyok, és biztos sokkal gazdagabb, mint amilyennek feltüntetem magam. Turista-
16
Horváth Beáta
csábász társai szemlátomást nem értették, miért ilyen visszafogott Longiro, hiszen kihasználhatná a fehér lány barátságát. Például elkérhetné a fényképezőgépét, a távcsövét, a határozókönyveit, a hátizsákját és hasonlókat, de Longiro még csak említést sem tett ilyesmire, megelégedett azzal, amit kapott, amije van. Longiro talán legjobb barátja egy szintén félnomád fiú. Nagyjából annyi idős, mint Longiro, termetre, alkatra, de még az arcvonásukban is kiköpött hasonmásai egymásnak. Kisgyermekkoruk óta összetévesztik őket, de Longiro meséjéből az is kiderült, hogy egyszer, tévedésből valaki az akkor még néhány éves, kicsi Longirónak adta a tejjel teli tökedényt, hogy vigye haza az anyjának. A kis Longiro azt sem értette, mit kéne tennie, így örömmel meg is itta az egészet. Az egyetlen különbség a két fiatalember között, hogy míg Longiro sokat beszél vagy bölcsen hallgat, segítőkész, barátságos vagy szándékkal barátságtalan és igen intelligens, addig a másik csendes, kevésbé határozott, inkább csak egy barátságos, jólelkű, őszinte fiú, aki átlagos szamburu életet él. Longirót sok helyre hívják ismerősei. Gyakran látogat Maralalba, Isiolóba, de a Wambától kilencszáz kilométerre, az Indiai-óceán partján lévő Mombasába is, ahol máskülönben az egyik bátyja lakik, és ahol külföldieknek árulja a maga készítette karkötőket. Az egyik kirándulása alkalmából meghívást kapott egy kikuju esküvőre. A kikujuk többsége földműves, a hagyományos ételük a githeri, és a mukimo. Mindkét étel alapanyaga a kukorica, a krumpli és a bab, de a mukimóhoz vad töklevelet is kevernek, miközben nagy fakanállal öszszetörik a megfőtt hozzávalókat. A nomád állattartó nem bírja megemészteni, Longiró már az étel szagától is émelygett. Önmagán nevetve mesélte az emlékeit: minden falathoz vizet kellett kortyolnia, de még így is visszajött az egész… Hasonló történt vele, amikor Mombasában halevésre kényszerült. A halat sem fogadja be a szervezete, nem képes megemészteni. Efféle gondjai nincsenek Wambában: egész nap elvan evés nélkül, sőt el sem fog fáradni, ha hajnalban megiszik egy nagy bögre vérrel kevert tejet. A friss vért a marha nyaki eréből csapolják. Longiro állítása szerint a sok tejnek köszönhető, hogy a foguk nem romlik, bőrük ép, és csontozatuk erős. Utoljára 2006-ban hallottam Longiro felől, amikor a férjem Wambába vetődött. Nem volt nehéz egymásra találniuk. A férjem kiállt az út szélére, és elkiáltotta Longiro nevét. Alig néhány percbe telt,
Longiro, a szamburu – útirajz
17
Longiro futva megjelent. Abban az időben a helyi tömegközlekedésnél dolgozott, a „babakocsi” utasait rendezte, a csomagokat pakolta, a járat tetejére kötözött zsákokat számolta. Ápolt volt, európai öltözetet viselt, sötét nadrágot, zárt cipőt. Nem beszélt sokat, az ismeretlen ismerősnek feltett néhány udvarias kérdést, és már szaladt is vissza a dolgára.
