MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ----------------------------------------------------------------------------------FARKAS, Péter Európa és Afrika gazdasági kapcsolatai a kilencvenes években (Különös tekintettel az Európai Unióra) / Economic Relations between Europe and Africa in nineties (with specific regard to European Union) Eredeti közlés /Original publication: 1997, Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 52 old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.443 Dátum/Date: 2016. február / February 14. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document FARKAS, Péter Európa és Afrika gazdasági kapcsolatai a kilencvenes években (Különös tekintettel az Európai Unióra) / Economic Relations between Europe and Africa in nineties (with specific regard to European Union), 2016, 1–52. old., No. 000.001.443, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, Afrika gazdasági helyezet, Afrika kapcsolatai Európával, gazdasági adatok és elemzések, eredmények és nehézségek, régiók szerinti feldolgozás African studies in Hungary, economic situation of Africa , Africa 's economic relations with Europe, economic data and analyzes, results and difficulties, processing by region

2

Farkas Péter

-------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKKDOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Európa és Afrika gazdasági kapcsolatai…

3

A tanulmány az Európa helye az ezredforduló világgazdaságában c. OTKA kutatási program keretében készült. Kutatásvezető: Inotai András

Megjelent: Európa és Afrika gazdasági kapcsolatai a kilencvenes években, különös tekintettel az Európai Unióra. Bp., MTA VKI, 1997, 37 old. VKI Műhelytanulmányok: 1997, 3. Farkas Péter

EURÓPA ÉS AFRIKA GAZDASÁGI KAPCSOLATAI A KILENCVENES ÉVEKBEN

(KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ EURÓPAI UNIÓRA)

MTA Világgazdasági Kutatóintézet Budapest, 1997. július

4

Farkas Péter

Tartalomjegyzék 1. AFRIKA HELYZETE ÉS GAZDASÁGI KAPCSOLATAI EURÓPÁVAL ................................................................................. 2. EURÓPA ÉS FEKETE-AFRIKA VISZONYÁNAK VÁLTOZÁSA AZ EU-ACP SZERZŐDÉSES KAPCSOLAT TÜKRÉBEN .............................................................................. A PILLÉREK GYENGÜLÉSE ............................................................ a.) Közvetlen termelésösztönzés helyett liberalizáció ................... b.) A kereskedelmi kedvezmények eróziója ................................... c.) A segélyek csökkenése majd stagnálása ................................... A FRANC ÖVEZET ÉS A LEHETSÉGES VISZONY AZ ECU-HOZ ........ A DÉL-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG AZ ACP–EU KONVENCIÓBA LÉP A KARIBI-TÉRSÉG SAJÁTOSSÁGAI ................................................ TÁRGYALÁSOK AZ ACP–EU KONVENCIÓ JÖVŐJÉRŐL ................. 3. ÉSZAK-AFRIKA ÉS AZ EU ..................................................... ESEMÉNYTÖRTÉNET .................................................................... A MINTA: AZ EURO-MED EGYEZMÉNY TUNÉZIÁVAL ................... AZ EURO-MED INTEGRÁCIÓS FOLYAMAT TARTALMA ÉS NEHÉZSÉGEI ............................................................................ TÁBLÁZATOK ............................................................................. IRODALOMJEGYZÉK .................................................................

5 11 11 13 15 18 19 20 21 21 27 27 31 33 37 50


5

A jelen dolgozat elsődleges célja az, hogy a globalizálódó világfolyamatokat szem előtt tartva mutassa be Afrika és Európa, az utóbbin belül mindenekelőtt az EU viszonyát, kapcsolati koncepcióikat és stratégiájukat. A kereskedelmi és pénzügyi folyamatok rövid áttekintése után mindenekelőtt azt elemzem, hogy az új világpolitikai és világgazdasági helyzet hogyan módosítja a két térség, a két országcsoport érdekeit, lehetőségeit, szerződéses viszonyát. Ez utóbbi tekintetében kiemelt jelentősége van az EU és az ún. ACP országok1 kapcsolatainak, az eljövendő, immár a 2000 utáni viszonyukat előkészítő tárgyalásoknak. Ki kell térni továbbá az EU és az észak-afrikai „társult” országok2 viszonyának alakulására. Ahol csak lehetséges, kiemelem a Kelet-Közép-Európát is érintő vonatkozásokat. 1. Afrika helyzete és gazdasági kapcsolatai Európával Mindenhol hangoztatott tény, hogy Földünk legelmaradottabb kontinense, Afrika, a világgazdasági folyamatainak legfőbb vesztese. A hetvenes 1

Az Európai Gazdasági Közösség 1957-es alapdokumentumának 131–136os paragrafusa lehetővé tette, hogy a szerződéshez Európán kívüli országok társuljanak. A cél a volt gyarmati területekkel, immár kollektív viszony kialakítása volt. Az EGK akkori 6 tagországa először 1963-ban, Yaundéban kötött preferenciális kereskedelmi és pénzügyi segítségnyújtási szerződést 19 afrikai országgal. A szerződést általában ötévente újították meg 1975-től már Lomé-ban. Legutóbb 1990-ben, az ún. Lomé IV. szerződést már tíz évre fogadták el, azzal, hogy ezt 1995-ben félidős felülvizsgálat és módosítás tárgyává teszik. A szerződésben résztvevők köre időközben mindkét oldalon bővült, s új földrajzi régiók is csatlakoztak. Az 1995-ös felülvizsgálati szerződést már az Európai Unió 15 tagországa mellett 47 fekete-afrikai ország (a Dél-Afrikai Köztársaság kivételével az összes Szaharától délre található afrikai ország kb. 600 millió lakossal), 15 kis Karib-térségi amerikai ország (összesen kb. 21–22 millió fővel) és 8 óceániai szigetország (durván 6 millió fő) írta alá. Az APC betűszót az afrikai, karibi és a csendes-óceáni szavak angol megfelelőjének kezdőbetűiből képezték. 2 Észak-Afrikában az EU-nak a hetvenes évek óta Marokkóval, Algériával, Tunéziával és Egyiptommal van „társulási” egyezménye. A régióban Líbia sajátos elzárkózó politikát folytat, Mauritánia pedig az ACP országcsoport tagja. A társulás kifejezés azért szerepel itt idézőjelben, mert – mint részletesebben is szó lesz róla – ez a szerződéses viszony távolról sem olyan szoros mint a közép-kelet-európai országok esetében. A továbbiakban azonban már elhagyjuk az idézőjelet.

6

Farkas Péter

évek elejétől a legtöbb afrikai országában az egy főre jutó jövedelem tartósan és jelentősen csökkent, s ez tragikus tendencia évtizedünkben felerősödött. Mint a mellékelt, 1. sz. táblázatból látható, 1990 és 1994 között Észak-Afrika GDP-jének évi átlagos növekedési üteme már csak 0,9% volt, az afrikai ACP államoké pedig 1,4%, s eközben a lakosságuk évente közel 3%-kal növekedett. Afrika világgazdasági marginalizációja látványosan megmutatkozik világkereskedelmi súlyának csökkenésében. A világ áruexportjában a részesedése 1980 és 1995 között majd' harmadára, 5,9%-ról 2,1%-ra csökkent, a világ áruimportjában pedig 4,7%-ról 2,4%-ra. Miközben Földünkön 1990 és 1995 között az árukivitel folyó áron évi átlagban 8%-kal nőtt, Afrikáé – akárcsak a nyolcvanas években – stagnált! 1995-ben a kontinens árukivitele 103, árubehozatala 119 milliárd dollárt tett ki. (2. és 3. táblázat) Ugyancsak tért veszít Afrika a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben, ahol súlya az exportban 3,0-ról 2,2%-ra, az importban 5,2%-ról 3,0%-ra csökkent 1985 és 1994 között. (4. és 5. sz. táblázat) Afrika áru és szolgáltatási mérlege 1995-ben kb. 25 milliárd dollár hiányt mutatott (ami az összkivitelnek durván ötöde). Afrikának a külkereskedelem szempontjából (is) három nagy régiója van: Észak-Afrika, Fekete-Afrika és a Dél-Afrikai Köztársaság. Az első súlya a kontinens külkereskedelmében kb. 35%, a másodiké (azaz az afrikai ACP országoké) 40%, a harmadiké 25%. A 6. sz. táblázatban nyomon követhető az egyes afrikai régiók kereskedelmének dinamikája 1990 és 1995 között. (Az is látható, hogy 1994-es adatok szerint a DélAfrikai Köztársaság mellett jórészt az olajexportőröknek volt kiviteli többletük, míg a feldolgozóipari termékeket exportáló országok és a jelentős számú egyéb – nyersterméket exportáló – ország összesítve jelentős hiánnyal küszködött.) A gazdasági válság és marginalizálódás annak ellenére, vagy pontosabban azzal együtt következett be, hogy a kontinens „fejlődő”, jobban mondva elmaradott országait speciális kereskedelmi és pénzügyi segítségnyújtási szerződések kötik a volt gyarmattartóikat is tömörítő Európai Unióhoz, s ennek révén több szempontból kedvezőbb elbánásban részesülnek, mint a szerződésen kívül maradt latin-amerikai és ázsiai országok. A kontinens krízisének okairól évtizedek óta kiterjedt vita folyik a nemzetközi szakirodalomban. Erre a jelen dolgozatban nem térhetünk ki. Szó lesz azonban arról, hogy magának az EU–ACP, illetve társulásos szerződéses viszonynak a hatását a felek hogyan ítélik meg.


7

Mielőtt azonban e szerződéses viszonyról részletesebben szólnánk, tekintsük át Európa és Afrika gazdasági kapcsolatait! Mélyebb elemzésre terjedelmi okokból e tekintetben sincs lehetőség. A melléklet statisztikái a kilencvenes évek első felére vonatkozóan elég részletesen tartalmazzák a két kontinens, majd pedig az EU és ACP országok gazdasági (kereskedelmi és pénzügyi) áramlásainak mutatószámait. Itt a szöveges részben csak a legfontosabb tendenciákat emelem ki. Európa kiemelkedő súlyt képvisel Afrika külkereskedelmében. 1995-ben Nyugat-Európába irányult áruexportjának 54,6%-a, Közép-Kelet-Európába és a Szovjetunió utódállamaiba (csupán) további 1,4%-a. Ugyanakkor a két kontinens forgalma a teljes világexportnak csak 1,1%át tette ki. (7. sz. táblázat) Hangsúlyozni kell továbbá, hogy a speciális kapcsolat ellenére Európa szerepe folyamatosan csökken Afrika külkereskedelmében. A gyarmati korszak végén még szinte kizárólagos, másfél évtizede még kétharmados volt a súlya. 1990 és 1995 között tovább csökkent, mégpedig elég jelentősen, 4,8 százalékponttal (60,8%-ról 56,0%-ra), ezen belül Nyugat-Európáé 3,9 százalékponttal (58,5%-ról a már említett 54,6%-ra). A legfejlettebb térségek súlya általában véve is csökkent Afrika külkereskedelmében, amit az ázsiai dinamikus országok felé irányuló, és az Afrikán belüli forgalom gyorsabb növekedése ellentételezett. (Lásd a 8. sz. táblázatot) Ami a kivitel áruszerkezetét illeti – továbbra is jelentős súlyából is következik – a Nyugat-Európába irányuló kivitel megoszlása a mezőgazdasági termékek, ásványi nyersanyagok és feldolgozott termékek között lényegében megfelel az afrikai árukivitel átlagos struktúrájának. 1995-ben Nyugat-Európába 12,3 milliárd dollár értékben szállítottak Afrikából agrárterméket, 23,7 milliárd dollár értékben bányászati terméket és 16,7 milliárd dollár értékű, különböző feldolgozottsági fokú árut (utóbbiak aránya 31%, míg a kontinens teljes kivitelében 28%). Európa keleti felére a forgalmon belül viszonylag sok mezőgazdasági terméket és kevés feldolgozott árut szállítottak Afrikából. (Lásd a 9. sz. táblázatot) Afrika európai exportjának és importjának termékszerkezeti összehasonlítását lásd a 12. és 13. sz. táblázatban.) Áttérve az Európai Unió és Afrika kereskedelmi kapcsolatainak elemzésére, meg kell állapítani, hogy azok meglehetősen ellentmondásosan alakultak a kilencvenes években. Az EU súlya az afrikai kivitelben 1990 és 1995 között 53,0%-ról 51,2%-ra csökkent. 10. sz. táblázat folyó áras adatai szerint az EU-ba irányuló kivitel Afrika elmaradott or-

8

Farkas Péter

szágaiból 1994-ben kevesebb, 1995-ben több volt, mint 1990-ben. Az afrikai import az EU-ból ugyancsak ingadozott, de összességében dinamikusabb volt, mint az export. E táblázat szerint Afrika kereskedelmi hiánya az EU irányában 1990 és 1995 között közel duplájára, 10,9 milliárd dollárra nőtt. Ez utóbbi az export 25%-át is meghaladja, ami azt jelenti, hogy az EU irányában az átlagosnál is súlyosabb Afrika mérleghiánya, s e tekintetben az utóbbi években jelentős romlás mutatkozott. A halmozott hiány a hat évre (1990–95-re) összesítve 42 milliárd dollár! Hozzá kell tenni azonban, hogy az egyes EU tagországokkal a mérleg egyenlege eltérően alakult. Az említett időszakban Franciaország évente 4–8, Németország 3, az Egyesült Királyság 2,5–3 milliárd dollárral többet exportált vásárlásainál Afrikába, míg pl. Spanyolország, Hollandia, Belgium és Luxemburg általában valamivel többet vásárolt eladásainál. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a legnagyobb kereskedelmi mérleghiánynyal Észak-Afrika országai rendelkeznek. (Direction of trade... 1996, 26; és Monthly Bulletin... 1997 February, 104. old.) A másik oldalról, az Európai Unió szemszögéből vizsgálva, az Afrikával folytatott teljes kereskedelmi forgalma hasonló nagyságú, mint a közép-kelet európai illetve a mediterrán térségi: kb. 10%-os súlyt képvisel az EU külső kereskedelmében. Míg a fejlett országokkal az EU kereskedelme hiányt mutat, ezt a közép-kelet európai, az ázsiai és az afrikai mérleg túlkompenzálja. Az EU statisztikája szerint 1995-ben 4,7, 1996 januárja és októbere között 1 milliárd ECU-s többlet mutatkozott az afrikai forgalmában. (Lásd a 11. sz. táblázatot.) Az EU és Afrika kereskedelmének áruszerkezetét és annak változását a kilencvenes évek első felében a 12. és a 13. sz. táblázat mutatja be. Az EU behozatalában jelentősen, 17,2%-ról 26,5%-ra nőtt a feldolgozott termékek súlya 1990 és 1995 között. Miközben a teljes afrikai kivitel az EU irányába ebben az időszakban (folyó áron) lényegében stagnált, a feldolgozott termékeké évi átlagban 9%-kal emelkedett. Ugyancsak nőtt a mezőgazdasági termékek súlya (18,1-ről 23,7%-ra), míg a bányászati termékeké (az arany nélkül) 58,7%-ról 43,3%-ra zuhant. A szerkezeti eltolódásban azonban jelentős szerepet játszottak az ártendenciák. Az EU Afrikába irányuló kivitelének 4/5-e késztermék. Ezen belül a vizsgált időszakban kicsit (2,5 százalékponttal) csökkent a gépek és közlekedési eszközök súlya és nőtt az egyéb késztermékeké.3 3

Megjegyzendő, hogy a 12. és a 13. táblázat az EU oldaláról vizsgálja a forgalmat, ezért az importot a szállítási és a biztosítási költségekkel együtt


9

Az Európai Unió és az ACP országok kereskedelme 1995-ben 37 milliárd ECU-t tett ki. Az EU importjának közel harmada mezőgazdasági termék és élelmiszer, ötöde energiahordozó, hatoda nyersanyag, további hatoda anyag szerint csoportosítható félkész termék. Ugyanakkor az ACP országok beszerzéseinek közel fele gép és szállítóeszköz, negyede félkész termék (a vegyi termékekkel együtt), tizede élelmiszer. (Lásd a 14. sz. táblázatot.) Az észak-afrikai országok külkereskedelmében az EU kb. 2/3-os súlyt képvisel (Egyiptom esetében a kisebbik felét). Franciaország súlya durván egyharmad, Olaszországé egyötöd, Németországé és Spanyolországé egyenként egyhatod. A kivitelt továbbra is a nyerstermékek dominálják, de Marokkó és Tunézia kivitelében számottevően nőtt a textilipari termékek súlya. A 15. sz. táblázat jól tükrözi, hogy az Európai Unió messze a világ legjelentősebb hivatalos segélyezője. A nemzetközi segélynyújtásban a részesedése meghaladja az 50%-ot, az Afrikának nyújtott segélyekben közel 2/3-os az EU súlya. (A mediterrán térségben – ahova Észak-Afrika is tartozik – a stratégiai érdekek folytán az Egyesült Államokkal egyforma, 43%-os a szerepe...) Az EU összes külföldi hivatalos segélyeinek kb. kétötödét teszik ki az afrikaiak. A nyolcvanas évek második felében folyó áron megduplázódtak az Európai Unióból az ACP országokba irányuló segély-kifizetések és elérték az évi 10 milliárd dollárt. 1990 óta azonban stagnál, inkább kevesebb a nominális összeg, ami a reálérték csökkenését jelenti. (Lásd a 16. sz. táblázatot) Reálértékben ugyancsak csökkentek a kilencvenes évek elejére az ACP országok segítésére létrehozott európai uniós Európai Fejlesztési Alap (EDF) keretösszegei és kifizetései, az évtized második felében pedig stagnálnak. Az EDF-et az EU tagország donorok a Lomé-i szerződések periódusaihoz kapcsolódóan, de önállóan fogadják el. Az 1991– 1995-ös időszakra a 7. EDF, a 2000-ig tartó további öt évre a 8. EDF érvényes. A 17. és a 18. táblázat alapján áttekinthető az egyes segélyező országok szerepvállalása, a megajánlott segélyösszeg alakulása és megoszlása a különböző célok között. A közös európai uniós segélyalap alapösszege a 7. EDF keretében 10,9, a 8. EDF esetében 13,3 milliárd ECU-t tesz ki. A növekedés (CIF) számították. Így kalkulálva az EU Afrikából származó importjának értéke meghaladja az exportét.

10

Farkas Péter

21,6%, ami megfelel az EU előző ötévi inflációjának. A „növekménynél” azonban figyelembe kell venni, hogy a 8. EDF-hez közel egymilliárd ECU-t ajánlott a három újonnan csatlakozott EU tagország (Ausztria, Finnország és Svédország), nélkülük már csak 15% körüli a nominális növekedés. Ez talán megfelel a kilencvenes években várható európai infláció mértékének. E segélyalapok képzésében Franciaország és Németország emelkedik ki (a 8. EDF keretében 3–3 milliárd dollárral), őket az Egyesült Királyság és Olaszország követi (egyaránt 1,6 milliárddal). Az EDF alapösszegén felül az Európai Beruházási Bank (EIB) a két periódusban 1,2, illetve 1,7 milliárd ECU-t ajánlott fel saját alapjaiból. Ez utóbbival együtt az EU által létesített közös intézményes ACP segélyalap a 7. EDF szakaszában 12,1 milliárd ECU volt, a 8. EDF folyamán közel 15 milliárd.4 A két vizsgált periódusban a teljes összeg kétharmada adomány, s nemzeti és esetenként regionális fejlesztési célokat szolgál. Durván 15%ot tesz ki a kockázati tőke (az EIB alapjait is ide számítva). A teljes öszszeg további 15%-át a mezőgazdasági és a bányászati termékek világpiaci áringadozásának kedvezőtlen hatásait kiegyenlítő két alap (Stabex, Sysmin) képzésére fordították.5 Végül Európa és Afrika kapcsolatainak statisztikai bázisú elemzése keretében legyen szó a közvetlen tőkebefektetésekről! Itt is a hosszú távú tendenciára és a nemzetközi összehasonlításra koncentrálunk. A 19. sz. táblázat alapján az a következtetés adódik, hogy Afrika irányában a direkt beruházások sokkal lassabban nőnek, mint más térségek felé, ezért súlya a „fejlődő” térségekbe irányuló beruházásokon belül a nyolcvanas évek első felétől 13%-ról a kilencvenes évek közepére 5%-ra csökkent. 1990 és 1995 között a kontinensre áramló beruházási tőke (névértéke) megduplázódott (a fejlődő világ egészére nézve megháromszorozódott). 1995-ben Afrikába 4,7 milliárd dollár közvetlen beruházás áramlott, ebből Észak-Afrikába 1,8 milliárd. a beruházások kevés országra koncent4

Carl Greenidge, az ACP országcsoport főtitkárhelyettese erről az összegről mondta szkeptikusan, hogy „ha felosztanák az ACP országok lakói között, akkor mindenkire annyi jutna, amennyibe egy sör és egy snack kerül egy brit pubban”. Majd hozzátette: 1980 és 1992 között a fejlődő országok által a nyersanyagárak esése miatt elveszített érték kétszerese annak, amit segélyként kaptak. Mindemellett az EDF forrásait fontosnak tartja az ACP országok szempontjából. (Greenidge 1997, 18–19. old.) 5 Észak-Afrika segélyezéséről a jelen dolgozat 3. pontjában szerepelnek információk.


11

rálódnak. A legnagyobb kedvezményezett Egyiptom (1995-ben 1 milliárd dollárral) és Nigéria (1,3 milliárd dollárral). 1993-ban a GDP 1000 dollárjára Afrikában 9,6 dollár direkt beruházás jutott, Latin-Amerikában 13,2, Ázsiában 23,1 dollár. (Brigaldino 1996, 70. old.) A kontinensen az európai multik dominálnak, de a kitermelő szektorban jelentős az északamerikai tőke is. Az egyes régiókban még ma is a volt gyarmattartók a vezető befektetők, de súlyuk csökkent. Afrika marginalizációja a tőkeáramlásokban nem jelenti azt, hogy a multinacionális társaságok ne játszanának óriási szerepet a kontinens gazdaságában. A külföldi tőke állománya a korábbi befektetések nyomán viszonylag magas, a modernebb termelőkapacitásokat a kezében tartja. Részletes elemzéssel kimutatható, hogy a kontinens GDP-jének közel felét az ott tevékenykedő bányászati, élelmiszeripari, kereskedelmi és szolgáltató világcégek állítják elő és realizálják. (Lásd: Farkas 1983.) 2. Európa és Fekete-Afrika viszonyának változása az EU-ACP szerződéses kapcsolat tükrében A pillérek gyengülése A világgazdasági folyamatok, ezeken belül a globalizáció és a vele öszszefonódva erősödő regionalizáció differenciáltan hat az egyes országcsoportokra. A ma már leszűrhető tapasztalt szerint a fejlett centrumokra kedvezőbben hat mint a legtöbb fejletlen országra és térségre, sőt összhatásában egész kontinensek fokozódó lemaradását eredményezte. Magát a lemaradás tényét a fejlett országok szakértői és politikusai is regisztrálják, a globalizálódó világgazdaság folyamataival leggyakrabban a fejletlen világból származó szakértők hozzák összefüggésbe. Az UNCTAD kiadványában a szervezet ismert Afrika-szakértője, Onitiri, vizsgálatai alapján szó szerint azt állítja, hogy Afrikában „kritikus a helyzet a globalizáció és a regionalizáció miatt”. (Onitiri 1995, 29. old. Lásd továbbá pl.: Nabudere 1995.) A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján lezajlott világpolitikai változások és ezzel egyidőben a globalizációs és regionalizációs világtendenciák erősödése az EU és a kevésbé fejlett térségek viszonyában is jelentős változásokat eredményezett. Fekete-Afrika vonatkozásában az új

12

Farkas Péter

tendenciák tartalmát legkönnyebben és legátfogóbban az EU-ACP6 tárgyalások és szerződések elemzésével lehet megragadni. Az európai integrációs szervezet és a Dél sok országának 1963-ig viszszanyúló szupranacionális szerződéses kapcsolata egyedülálló, akár annak időtartamát, akár a résztvevő országok számát nézzük. Az Észak– Dél dialógus legfontosabb regionális szervezete. E – ma már EU–ACP konvenciónak nevezett – kapcsolatrendszerben korábban a formális aszimmetria volt a legfontosabb elem: az ACP országainak legtöbb áruja – az agrártermékek és textiltermékek, egyes kohászati áruk kivételével – elvileg vámmentesen juthatott be az európai piacra. (Természetesen e szerződés által is elősegített speciális kapcsolat, az afrikai országok piacnyitása az európai cégeket jelentős többletjövedelemhez juttatta, hiszen a tőkeerő és a versenyképesség tekintetében már ellenkező irányú volt az egyenlőtlenség az afrikai és az európai cégek között.) A szerződéses rendszer másik alapeleme az Európai Fejlesztési Alap, melyet jórészt az európai országok költségvetési megajánlásaiból finanszíroznak és az ACP országok fejlesztését szolgálja. (Lásd a 17. és 18. táblázatot és ezek magyarázatát fentebb.) Ráadásul az adományok (grants) nem visszatérítendő hányada folyamatosan nőtt, s a Lomé IV. szerződés (1990) óta 90% felett van. Nincs a fejlett és a fejletlenebb országok között másik multinacionális szerződés, amely előre és szinte automatikusan ilyen rendkívül kedvező financiális adományokat biztosítana. A kontinens lemaradása tehát e kedvezmények ellenére folytatódott. A kontinens marginalizálódásának okai sokrétűek, de az bizonyos, hogy hozzájárult a kedvezményes elbánás tartalmának módosulása és reálértékének eróziója is. A támogatási–szerződéses kapcsolatok változásai a világgazdasági-világpolitikai folyamatokat, azon belül elsősorban az európai fejlett országok politikai akaratát, gazdasági helyzetét és törekvéseit fejezték ki és csak jóval kisebb mértékben a támaszt/segítséget váró afrikai országokét. Tekintsük át nagyvonalakban, hogy a kilencvenes évekre milyen fontosabb változások történtek az EU–ACP kapcsolatok tartalmában, pontosabban a segítségnyújtás feltételeiben! Az alábbiakban három kérdéskörben összegezem a legfontosabb változásokat: 6

Mint már szó volt róla, az ACP országcsoport a Dél-Afrikai Köztársaság kivételével az összes Szaharától délre fekvő afrikai országot magába foglalja. Az elmúlt 3–4 évben a Dél-Afrikai Köztársasággal is megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások és 1995 óta résztvesz az EU–ACP tanácskozásokon.


13

 a közvetlen termelésösztönzés helyett a liberalizáció elvárása került előtérbe,  a kereskedelmi korlátok európai regionális és világméretű csökkenése mérsékelte az afrikai országok vámelőnyeinek értékét,  a segélyek reálértéke a kilencvenes évek elején csökkent, majd stagnál. a.) Közvetlen termelésösztönzés helyett liberalizáció A nyolcvanas évektől jelentős eltolódás következett be az EU együttműködési–segítségnyújtási politikájának preferenciáiban. Fokozatosan hátrább sorolódtak az afrikai országok gazdasági szerkezetének fejlesztését, a termelés és a hozzáadott érték bővítését szolgáló célok, helyettük előtérbe kerültek a stabilizációval, a piacnyitással, a gazdasági liberalizációval és privatizációval, az emberi jogokkal kapcsolatos feltételességek. Az eltolódás konkrét adatokkal is illusztrálható. Míg a nyolcvanas évek első felében, a Lomé II. szerződés keretében az ipari projektekre a segélyösszegek 18,9%-a jutott, a kilencvenes évekre szóló Lomé IV. keretében már csupán a 7,7%-a (D., D. 1995, 8. old.). Az agrárszféra és a vidékfejlesztés is háttérbe szorult. A Lomé III. időszakában 62%-kal részesedett, 1993-ban csak 48%-kal (G., H. 1994). Az infrastruktúra a hetvenes években 40%-ot tett ki, a nyolcvanasban csak 20%-ot, majd a Lomé IV. keretében ez 25%-ra emelkedett (D., D. 1995, 6. old.). Ráadásul a termelő szektoroknak juttatott támogatásokon (pl. projektfinanszírozáson) belül háttérbe szorult a technikai fejlesztés és előtérbe kerültek az intézményi reformok. Az 1990-től tíz évre szóló Lomé IV. szerződés és a hozzá kapcsolódó fejlesztési alap (EDF 7) legjelentősebb újítása az volt, hogy (a projektfinanszírozás súlyát csökkentve) bevezette a strukturális kiigazítási pénzalapot (Struktural Adjustment Facility, SAF). (Az EDF-en belül 50% körüli súlyt képviselő projektfinanszírozás folyósítását is összekötötték a strukturális kiigazítás helyzetével.)7 A SAF jórészt az intézményrendszer átalakítását, a privatizációt segíti és nem közvetlenül a termelési szerkezet javítását. Ráadásul e SAF-keret felhasználása (és a közös kockázati tőkekereté is) akadozott a legtöbb afrikai ország nehéz gazdasági és pénzügyi helyzete és az ezekkel összefonódó politikai bizonytalanság miatt. „A strukturális kiigazításra alkalmas országok hitelezését felfüggesztik, amikor a gazdasági nehézségeik a reformpolitikájuk végrehaj7

1991–95-re 1,1 milliárd ECU-t tesz ki ez az alap.

14

Farkas Péter

tásának beszüntetésére kényszeríti őket, ezért a 38 potenciális országból csak 14 kapott ilyen támogatást” – áll az 1993. évi finanszírozás tapasztalatait összegző hivatalos beszámolóban. (G., H. 1994, kiemelés tőlem F. P.) A Lomé IV. keretében bevezették a pénzeszközök sávos kiutalását. A pénzalapok első hároméves keretének felhasználása után „az eredményesség és a hatékonyság” („efficiency and effectivness”) vizsgálat alá kerül. Ez azonban nem csak az adott projekt eredményességének elemzését jelenti. A pénzügyi alapok felhasználásának feltételeit más tekintetben is szigorították. A Lomé IV. szerződés – kifejezve a világpolitikai erőviszonyok radikális megváltozását – a segélyezés feltételességét két új paszszusban rögzítette: egyrészt az emberi jogok és a demokrácia érvényesüléséhez, másrészt a „jó kormányzáshoz” (good governance) kötötte, ami lényegében a liberalizációs gazdaságpolitika végrehajtását jelenti. Amennyiben ezen elvek nem érvényesülnek, a segély ideiglenesen vagy hosszabb távon felfüggeszthető. E paragrafusok értelmezését azonban a politikai érdekek meglehetősen flexibilissé teszik. Gondoljunk például a korrupt és autoriter Mobutu rezsimre, mely a legutolsó időkig is majdnem zavartalanul jutott a segélyekhez... Egyébként máris többször nyílt kritika hangzott el az ACP országcsoport részéről, pl. azért, mert az EU szervei egyoldalúan, az ACP országokkal való konzultáció nélkül értékeltek konkrét eseteket, vagy azért, mert az elégtelen segélyezés vezetett szörnyű konfliktusokhoz. Az ACP–EU közgyűlés ACP-t képviselő társelnöke pl. ezeket tette szóvá a Nigerben lezajlott puccs, illetve a rwandai és Burundi-i helyzet kapcsán. Az 1996. évi közgyűlésen még a brit John Corrie is képmutatásnak nevezte az emberi jogok számonkérését, miközben autoriter hatalmakkal – pl. Indonéziával – minden fenntartás nélkül tartják fenn a kapcsolatot. (Lásd: Morissey 1996, 7. és 8. old.) A segélyezésben a privatizáció elősegítése is kiemelt helyet kapott. A legjelentősebb donor országok aktív dialógust kezdeményeztek a magánosítás elősegítése érdekében. Az országokat nem normatívan, hanem egyedileg bírálják el. „Ahol a gazdaság még erősen centralizált... a szubvenció valamilyen formája ideiglenes alapon még elfogadható, de a helyi szervekkel való dialógus nyomán azt meg kell szüntetni” – fogalmazódik meg a határozott politikai akarat. (Logli 1994.) Az EU–ACP konvenció keretében az un. nemzeti indikatív programok tartalmaznak a magánosításra vonatkozó elvárásokat, amit anyagi-


15

lag a SAF országprogramok, a projektfinanszírozás és az Európai Beruházási Bank vállalkozási pénzeszközei támogatnak, s amihez a szellemi hátteret a loméi szerződés keretében működő, az európai-afrikai vegyesvállalatokat, bedolgozói kapcsolatok létesítését segítő Iparfejlesztési Központ (Centre for the Development of Industry, CDI) adja. Ide tartozik, hogy az EU bizottsága 1992-től nagykövetein keresztül beruházás-védelmi megállapodások megkötését kezdeményezte az ACP országokban. Még ha fel is tételeznénk, hogy a liberalizáció és a strukturális kiigazítás hosszabb távon növeli a gazdaságok versenyképességét és hatékonyságát, középtávon mindenképpen – Afrika vergődésének tényei bizonyítják – a kedvezőtlen, a lakosság létfeltételeit közvetlenül is érintő „átállási veszteségek” az erősebbek. Ráadásul a strukturális kiigazítási és liberalizációs programok a kontinens több országában már egymásfél évtizedes múltra tekintenek vissza, ami megkérdőjelezi – hogy az egyéb gazdasági-világgazdasági folyamatokkal együtt – az elmaradott afrikai országok felemelkedését tudják szolgálni. Fentebb szerepelt az idézet, mely szerint 1993-ban a gazdasági nehézségek miatt sok országban a kiigazítást leállították, ezért a 38 potenciális országból csak 14 kapott az EDF strukturális kiigazítási (SAF) alapjából. Valójában felmerül a kérdés: a nehéz gazdasági helyzet és a strukturális kiigazítási programok (részben piacnyitás) közül melyik és milyen mértékben az ok és az okozat? b.) A kereskedelmi kedvezmények eróziója Az 1991–2000-re szóló Lomé IV. Szerződés félidős felülvizsgálati tárgyalásai során az afrikai áruk európai piacra jutási feltételeinek kérdése is napirendre került. Az 1995 júniusi Cannes-i miniszteri konferencián az EU átlagosan 16%-kal csökkentette vámjait az ACP országok termékei előtt (az érintettek eredetileg 36%-os mérséklést kezdeményeztek). A mezőgazdasági termékek egy részénél növelték az importkvótákat. (Percival 1995, 6–7. old.) E vámmérséklés és egyéb könnyítés lehetséges hatását azonban két tényező eliminálja: az EU kiterjesztése és a vámakadályok világméretű szerződéses mérséklése. Gyorsan globalizálódó és regionalizálódó világunkban különös jelentősége van annak, hogy a fejlett világ egyes centrumai milyen „holdudvart” építenek ki maguk körül. Az Európai Unió gazdasági terének bővítésében Közép-Kelet Európa mellett a földközi tengeri térségnek és az EU–ACP szerződéses kapcsolat révén Afrikának, valamint néhány kis

16

Farkas Péter

karibi és csendes-óceáni országnak tulajdonít jelentőséget. Természetesen ennek történelmi gyökerei is vannak: az érintett területek gyarmati vagy félgyarmati múltja, a hagyományos gazdasági kapcsolat és geostratégiai érdek. Csakhogy a kereskedelmi kedvezmények kiterjesztése (azaz a vámcsökkentés, a mennyiségi korlátozások szűkítése, stb.) az európai gazdasági tér más országcsoportjai, elsősorban a társult és csatlakozó országok felé csökkenti annak az előnynek a hatását, amit az afrikai országok korábban az általános preferenciális rendszer keretében az EU részéről élvezhettek. Az ACP országok kereskedelmi kedvezményeinek további erózióját okozza – mint utaltam rá – a világkereskedelmi szervezet égisze alatt a nemzetközi kereskedelem liberalizálásáról hozott Marakesh-i szerződés, melynek nyomán az EU külső kereskedelmi korlátozásait általában is szűkítik, vámtételeit fokozatosan csökkentik. Ez utóbbiak hatását modellszámításokkal számszerűsítették: a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt zajló liberalizálás az ACP országoknak az Európai Unió piacán élvezett preferenciális előnyeit átlagosan 30%-kal csökkenti, (a trópusi termékek esetében 50%-kal, az ásványi termékeknél 16%-kal, a feldolgozott termékek esetében 47%-kal) (Onitiri 1995, 11–12. old.). E jelentős előnyvesztés mellett túl optimistának tűnik az a nyugat-európai szakértői becslés, mely szerint az említett liberalizálást szentesítő Marakesh-i szerződés nyomán az ACP országok exportbevétele az európai piacon csak 1,5%-kal csökken. További veszteség természetesen a nettó élelmiszerimportőr országokat éri (Hewitt, Koning 1996, 64. old.). Ugyanakkor az EU-ban és a többi fejlett országban viszonylag magas marad az élelmiszerek, a hal és haltermékek, a textíliák és a ruházat, a nyersbőr, a kikészített bőr és a bőráruk, cipők vámja, tehát azon termékeké, melyeket a fekete-afrikai országok legszegényebbjei illetve legiparosodottabbjai szállítanak az európai piacokra. Ez még akkor is így van, ha az említett könnyűipari termékek tekintetében preferenciákat élveztek az ACP országok. Csak kevés számú afrikai ország lehet képes a növekvő konkurencia körülményei között a csökkenő vámakadályok, vámtételek kihasználására az európai piacon.8 Mauritius, Elefántcsontpart, Jamaica, Zimbabwe 8

Az EU által Afrikából importált ipari termékek átlagos vámja 3,9-ről 2,7%ra csökken. A nemzetközi textilegyezmény restrikciós előírásainak megszüntetése elsősorban az e téren viszonylag jelentős exportot lebonyolító Mauritiust érintheti kedvezően, de segítheti Botswana, Elefántcsontpart, Kenya,


17

viszonylagos európai exportsikereiben a vámkönnyítés szükséges, de nem elégséges feltétel – állítja a londoni Overseas Development Institute és a maastrichti European Centre for Development Policy Management közös tanulmánya (Hewitt, Koning 1996, 63. old.). Összességében tendenciálisan csökken az ACP államok által eddig élvezett preferencia relatív nagysága, másrészt termelésük, kínálatuk elégtelen, harmadrészt minőségileg gyakran versenyképtelen. A technikai haladás és a gazdasági növekedés Európát különösen érintő világméretű lassulása folytán az afrikai országok nyersanyagai iránti kereslet sem nő jelentősen. A szakértők egyetértenek abban, hogy – az európai integrációs folyamat elmélyülése és az ezzel együtt feltételezhető piacbővülés ellenére – az eddigi tendencia folytatódik: tovább fog csökkenni az Európai Unió és egész Európa súlya az ACP országok és egész Afrika külkereskedelmében. Az ACP országok számára viszonylag jelentősebb tarifacsökkenés és más tényezők hatására nőni fog Japán, az USA és más országok szerepe Afrika külkereskedelmében. Itt meg kell jegyezni, hogy Ausztria, Finnország és Svédország felvétele az EU-ba nem befolyásolta jelentősen Afrika és Nyugat-Európa kereskedelmét. Egyrészt a három ország kis súlyt képvisel Afrika külkereskedelmében, másrészt az EFTA révén az EU-val már korábban szabadkereskedelmet folytattak, végül az Afrikával bonyolított áruforgalmuk szabályozása már korábban is nagyon hasonlított az EU-éhoz9 (Granell 1994). A közép-kelet európai országok társulásának illetve felvételének már jelentősebb következményei vannak és főleg lesznek! Egyrészt hat a kereskedelmi akadályok leépítése, másrészt az itteni képzettebb munkaerőre alapozva a nyugat-európai tőke bedolgozó kapacitásokat létesít, amelyek növelik az afrikai termékek konkurenciáját, különösen a könnyűipari termékek esetében. Hasonló irányban hat az EU kapcsolatainak bővítése a mediterrán térséggel, a FÁK országaival, a latin-amerikai (MERCOSUR) országokkal.

Lesotho, Nigéria, Észak-Afrikából pedig Marokkó, Tunézia és Egyiptom kivitelét is. Összességében azonban a vámcsökkentés nem segít, a gyenge versenyképességű afrikai országok számára az összesített hatása inkább negatív, ugyanis a konkurencianövelő hatása jelentős lesz (Onitiri 1995, 23. old.). 9 Egyébként a három ország kereskedelmében az ACP országok az EU átlagánál jóval kisebb, 1% körüli súlyt képviselnek.

18

Farkas Péter

c.) A segélyek csökkenése majd stagnálása Mint a statisztikai áttekintés során feljebb már szó esett róla, az Európai Unió által a közös fejlesztési alap (EDF) keretében rendelkezésre bocsátott összeg reálértéke a kilencvenes évek első felében csökkent. Az ACP–EU együttműködés egyik szakértője szerint: „Az elmúlt néhány évben az ACP országok számára kedvezőtlenül megváltozott a nemzetközi környezet, többé már nem élvezik a keleti-nyugati szembenállás előnyeit, ami 1989-ig oly sok segély-injekciót hozott számukra” (Huybrechts 1994, 76. old.). A segélynyújtás hatékonyságát széles körben megkérdőjelezték a donor országokban, és a kilencvenes évek elejének recessziója nyomán erős volt a lobbyzás a segélyösszegek csökkentése céljából. A segélyek hatékonyságának növelésére – nyilván jogosan is – hivatkozva, a felhasználást a korábbinál több feltételhez kötötték. E kritériumok azonban csak kisebb részben kapcsolódnak a projektek hatékonyságához, többnyire inkább a stabilizációval, privatizációval kapcsolatos politikai vonatkozású elvárások. (Lásd fentebb az a.) pontot.) Megjegyzendő, hogy az EU 1995. évi bővítése önmagában nem rontotta az afrikai országok segélypozícióját. Finnország és Svédország a GDP-jének nagyobb hányadát költi segélyezésre, mint az EU átlaga, s Ausztriával együtt arányosan járulnak hozzá a közös EDF segélyalaphoz. Ha a kilencvenes évek második felére felajánlott közös európai segélykeret teljes, az Európai Beruházási Bank kockázati alapjaival együtt számított összege a három új csatlakozó hozzájárulása nélkül számítva (EDF 8 = 15 milliárd ECU mínusz 1 milliárd) 16%-os nominális növekedést tartalmaz az évtized első felének keretösszegéhez (EDF 7 = 12 milliárd ECU) képest. Ez – mint már szó volt róla – kb. megfelel a várható inflációnak, tehát a segélykeret reálértéke nem változott. Annak ellenére értéktartó a keret, hogy ugyanerre az időszakra Kelet-Közép Európának 6,7, a Mediterrán Térségnek 4,7 milliárd ECU-t szavazott meg az EU. Az egyes EU országokban azonban eltérően alakult a segélyezéssel kapcsolatos politikai akarat. Így a legjelentősebb donorok közül Nagy-Britannia 10%-kal csökkentette megajánlásait, Németország pedig csak 6%-kal növelte. Franciaország az átlagnál jobban, 17%-kal emelte, ezzel az EDF donorai között az első helyre került, megelőzve Németországot. Eredetileg az EU tagországai csak 8 milliárd ECU-t ajánlottak fel a 8. EDF céljára, miközben az ACP országok csoportja 16–18 milliárdot


19

követelt. Az ACP országok szerencséje, hogy éppen ebben az időszakban Franciaország volt az EU elnöke... (D., D. 1995, 7. és 9. old.). Ide tartozó érdekes információ, hogy az árupiaci bevételeket stabilizáló alap, a STABEX 40–50%-ban elégíti ki az ACP országok igényeit (D., D. 1995, 8. old.). Afrika gazdaságain a külföldi közvetlen beruházások sem „segítenek”. A kontinens egészére áramló évi 3 milliárd dollár néhány ország kitermelőiparában szigetszerűen koncentrálódik és nem fejt ki húzó hatást a gazdaságban. Az európai magántőke áramlása Afrika irányában erősen ingadozott az elmúlt években. (1990-ben a nettó áramlása -1,3 milliárd dollár volt, 1993-ban +1,6 milliárd. A közbülső két évben összesen nettó 0,7 milliárd áramlott az ACP országokba. Lásd a 16. sz. táblázatot.) Az európai országok Afrika legjelentősebb hitelezőiként – itt nincs módunk a részletesebb elemzésre – sokat tettek a legszegényebb afrikai országok adósságainak csökkentése érdekében. Az Európai Unió azonban intézményesen még nem engedett el adósságokat, bár ezt az érintett ACP országok pl. az 1995. évi felülvizsgálati tárgyalások során el szerették volna érni. Nyilván a szigorúság azzal is összefügg, hogy az EU közös segélyeinek óriási többsége nem visszatérítendő adomány. A közös deklaráció azonban kimondja: „A Közösség újra megerősíti készségét, hogy konstruktívan és aktívan hozzájáruljon az ACP államok adósságtörlesztéseinek könnyítéséhez” (Percival 1995, 8. old.). A Franc Övezet és a lehetséges viszony az ECU-hoz Az ACP országcsoporton belül a Franc Övezet speciális helyzete – különösen a közös európai pénz várható bevezetése folytán – kiemelkedően érdekes. Kétségtelen, hogy az érintett 14 ország valutáris–pénzügyi rendszerének a francia frankhoz való kötése, azon keresztüli kvázi konvertibilitása előnyt jelentett, mégha nem is jelentőset. Éppen ezért a kontinens egyes régióiban és az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságában az egész kontinensre kiterjedően is felmerült a közös pénzek bevezetésének szükségessége. A Frank Övezet országai azonban a kilencvenes évek elejére súlyos gazdasági válságba süllyedtek. A versenyképesség növelése céljából 1994 januárjában 50%-kal leértékelték a közös afrikai pénznemet, a CFA

20

Farkas Péter

frank-t. A leértékelést Manuel Marin, az Európai Unió Bizottságának alelnöke úgy kommentálta, hogy az a Loméi Egyezmény megvalósulását is szolgálta (tehát a döntésnél Brüsszel is bábáskodott). Ugyanis a gazdasági recesszió körülményei között a konvenció végrehajtása, a segélyek kihelyezése akadozott az övezet országaiban. A leértékelés egyik céljaként a strukturális kiigazítási programok, a nemzeti indikatív programok, a Stabex alapok és a regionális fejlesztési pénzalapok mobilizálhatóságát jelölte meg. A Bizottság rendkívüli 230 milliárd CFA frank-t bocsátott rendelkezésre a gazdasági és társadalmi reformok céljából. Egyes szakértők azonban kezdetektől megkérdőjelezték a leértékelés hatékonyságát. Úgy tartották, hogy az adott országok általános versenyképtelensége miatt a leértékelésnek inkább a kedvezőtlen hatásai fognak érvényesülni. S valóban, a gazdasági pangás mellett az infláció meglódult (P., L. 1994, 12. old.). Mindennek hatása lesz arra, hogy az afrikai országok az európaiak közreműködésével, hogyan fogják alakítani viszonyukat a majdani euróhoz. Erről különböző szinten konzultációk folynak: pl. Nyugat-afrikai gazdasági szervezetben (ECOWACS), ahol szintén felmerült a közös pénz lehetősége. Ugyancsak folyamatosan téma a közös pénz, illetve az ECU-hoz való viszony az ENSZ regionális szervezetében, az Afrikai Gazdasági Bizottságban. A Dél-Afrikai Köztársaság az ACP–EU konvencióba lép A nemzetközi szervezetek Dél-Afrikát a fejlett országok közé sorolják. Az Európai Unió azonban számot vetett azzal, hogy a fejlettség csak viszonylagos és térben-társadalomban szűk körre korlátozott. Intenzív tárgyalások kezdődtek a Dél-Afrikái Köztársasággal a Lomé-i együttműködési rendszerbe való részvételről. A Dél-Afrikai Köztársaság képviselői megfigyelőként már évek óta jelen vannak az ACP–EU tárgyalásokon. Sőt, az 1995. évi Lomé IV. felülvizsgálat keretében a Dél-Afrikai Köztársaság már bizonyos kereskedelmi könnyítéseket kapott (La Zone Frank 1995, 249. old.).


21

A karibi térség sajátosságai Az afrikainál magasabb egy főre jutó jövedelem folytán a karibi országok elsősorban a kereskedelmi könnyítésektől remélték az ACP–EU együttműködés hasznát. Egy szakértői összefoglaló szerint: „Lomé hatására némi export-diverzifikáció bekövetkezett, de összességében a változás marginális volt.” A banán és a cukor exportja tárgyában aláírt szerződés, valamint a Stabex némileg segített, de a karibi országok éppúgy tért vesztettek az európai piacokon, mint az afrikai ACP országok. Ezt a tőkebeáramlás vagy a segély sem ellentételezte. A szabad-kereskedelem világméretű előretörése különösen érinti az amerikai kontinens országait. Úgy tartják, nem maradhatnak kívül e folyamaton. Egyrészt 2005-ig maguk is szabadkereskedelmi övezetet hoznak létre, másrészt egyes térségbeli (CARICOM) országok már bejelentették csatlakozási szándékukat a NAFTA-hoz. Mindannyian az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet részesei kívánnak lenni. A karibi országok belátták, hogy az EU-val is a szabadkereskedelmi megállapodásra kell törekedniük a 2000 utáni időszakra. Ez összhangban van az EU körök azon – alább még szóba kerülő – törekvésével, hogy a fejlettebb ACP országokat kivonják a preferenciális kereskedelmi elbánás köréből. Nem kívánják megszüntetni az ACP tagságukat. Amennyiben a szabad-kereskedelem lesz számukra az alapelv, úgy arra törekszenek, hogy az ACP-tagság számukra a befektetés-ösztönzés eszköze legyen (Gonzales 1997).

Tárgyalások az ACP–EU Konvenció jövőjéről Az Európa és Afrika jövőbeni kapcsolatainak jellegét meghatározó ACP–EU szerződéses viszony 2000 utáni jövőjéről a félhivatalos–hivatalos megnyilatkozások, találgatások főleg a Lomé IV. felülvizsgálati tárgyalások lezárása után kerültek felszínre. Az ACP országok képviselői érzékelve–nehezményezve az ACP–EU viszony tartalmának kopását 1995–1996 táján többnyire szkeptikus és erősen kritikus nézeteket hangoztattak. Jól szemlélteti ezt az ACP–EU Közgyűlés ACP országcsoportot képviselő társelnökének, Sir John Kaputinnak (Pápua Új Guinea) a megnyilatkozása. A 22. közgyűlésen,

22

Farkas Péter

1996 márciusában arról beszélt, hogy az a kapcsolat, amin az ACP–EU viszony alapult, elfogyni látszik, ezért a 2000 utáni jövő nagyon bizonytalan. Aggodalmát fejezte ki, hogy Európa fokozott mértékben a középkelet európai és mediterrán szomszédai felé fordul és az ACP országok vezetőinek összefogását sürgette az ACP–EU szerződéses viszony megőrzése érdekében. Haiti képviselője a Stabex és a Sysmin csődjéről beszélt, mivel nem tudták megakadályozni az országok fokozódó eladósodását. Zambia képviselője szerint valóságos bűvészmutatványokat tesznek, hogy elleplezzék, valójában nettó tőkekiáramlás folyik a gyengén fejlett országokból (Morrissey 1996, 7–8. old.). Ugyanezen az 1996 márciusi közgyűlésen – az ACP csoport igen erős kritikájával szemben – az EU közgyűlési társelnöke, Lord Plumb és az EU fejlesztési biztosa, Joao de Deus Pinheiro az együttműködés eredményeire tette a hangsúlyt. Utóbbi a fenntartható fejlődés lehetőségéről beszélt és bejelentette, hogy az EU Bizottsága szabad megvitatás céljából „Zöld Füzetet” (Green Paper) bocsát ki az együttműködés jövőjéről. A közgyűlésen résztvevő Glenys Kinnock határozottan utalt arra, hogy az ACP-EU konvenció elsősorban politikai kérdés az EU tagországai szempontjából. Szó szerint ezt mondta: „Ahogy egy háború fontosabb annál mintsem a tábornokokra lehessen bízni, aképpen Lomé fontosabb annál, hogy az EU hivatalnokaira lehessen bízni” (Morrissey 1996, 9. old.). A Zöld Füzet bejelentése és a politikai akarat határozott kifejezése az ACP képviselők hangulatát gyorsan megváltoztatta. Az 1996. szeptemberi közgyűlésen már az optimizmus uralkodott. A hozzászólók egyetértésben hangoztatták, hogy a nemzetközi együttműködést fokozott mértékben a gazdasági és a biztonsági tényezők határozzák meg, s az Észak– Dél szolidaritás ennek hátterét kell, hogy képezze. A francia küldött szerint „Egy fejlődő Afrika nélkül Európának kevés az esélye a gazdasági növekedés hosszú távú fenntartására”. Erős kritika érte – egyes európai résztvevők részéről is – azon országokat, amelyek csökkenteni igyekeznek multilaterális segélyfelajánlásaikat. Az ACP országok képviselői a kereskedelmi preferenciák fenntartását, illetve a rendszer lassúbb átalakítását kérték (Oyowe 1996). Végül a Zöld Füzet az ACP–EU együttműködés jövőjéről (Green Paper on future ACP–EU cooperation) 1996 novemberében látott napvilágot. Ez egyértelműen tartalmazza a speciális kapcsolatok fenntartásának igényét, de leszögezi, hogy szűkebb értelemben nincs szó sem politikai sem gazdasági csoportosulás létrejöttéről. A preambulum kulcs-


23

kifejezései: a bipolaritás megszűnése, a geostratégiai érdekek átrendeződése, az elmaradott országok bevonása a globalizáció folyamatába és marginalizációjuk, az elszegényedés, egyenlőtlenségek fokozódásának megállítása, „olyan világfejlődés előmozdítása, amely kompatibilisebb az európai politikai és társadalmi értékrenddel”. Bár tagadja, hogy politikai a csoportosulás, kijelenti, hogy: „erősebb politikai kapcsolatrendszer szükséges ahhoz, hogy a partneri viszonyba új életet lehessen lehelni” (Green Paper on... 1997, 7–8. és 11. old.). A Zöld Füzet brüsszeli kibocsátásával új szakasz kezdődött a konvenció jövőjéről folyó dialógusban. A füzetben felvázolt főbb variánsok alább szerepelni fognak. Ami a konkrét együttműködési formákat illeti, a szakértőknek is az a véleménye, hogy a kereskedelmi preferenciáknak valamilyen formában meg kell maradniuk. Több szcenáriót vázolnak fel. Lehetséges, hogy a kedvezményes elbánást a legfejlettebb ACP országok esetében megszüntetik, illetve az országcsoportok fejlettsége és helyzete szerint differenciálják. Elképzelhető, hogy az eddigi kedvezményeket a Föld összes un. legelmaradottabb országára kiterjesztik. Ez a megoldás a WTO tagországainak szimpátiájával találkozhat. A legradikálisabb megoldás az EU és az ACP országok közötti szabad-kereskedelem lenne. Átmeneti periódus után a kölcsönösség eleve érvényesülne az aszimmetria helyett. „Ezt már felajánlották az afrikai kontinens mindkét végének – de még nem az ACP tagországainak, melyek jórészt túl törékenyek gazdaságilag ahhoz, hogy teljesen szabadkereskedelmi megállapodás esetén versenyképesek legyenek” (Hewitt, Koning 1996, 64, Karl 1996, 68. old.). Maga a Zöld Füzet első variánsként a nem kölcsönös árukereskedelmi preferenciák fenntartását is lehetségesnek tartja, de össze kívánja kötni a WTO által újabban liberalizált egyéb területek (szolgáltatások, kereskedelemmel kapcsolatos beruházások stb.) kölcsönös felszabadításával. Másodikként – mint az előbbi bekezdésben szereplő szakértő vélemények – azt veti fel, hogy az ACP országok kedvezményeit az Európai Unió által az összes fejlődő országnak biztosított általános preferenciarendszernek (GSP) megfelelően alakítanák ki. Harmadikként az is szerepel, hogy meghatározott átmeneti periódus után a kölcsönösség elve érvényesülne. A negyedik variáns szerint a kölcsönösség mértéke az ACP országok fejlettsége szerint különbözne. Az ACP országok természetesen a preferenciális elbánás fenntartásában és – ahol a mai körülmények között lehetséges – a kiterjesztésében érdekeltek. Az érvelésük szókimondóan éles. „Az egyenlőség elvén ala-

24

Farkas Péter

puló elbánás az egyenlőtlen partnerek között ugyancsak igazságtalan” – mondja Greenidge, az ACP csoport főtitkár helyettese. Majd hozzáteszi: „Hogyan mondhatják azt, hogy egy szegénységre koncentráló együttműködési programot valósítanak meg, miközben szétrombolják azt a kereskedelmi rendszert, amely sok szóban forgó országnak oly életbevágó?” (Greendige 1997, 20. old.). A segélyezés kapcsán a Zöld Füzet és azt kommentálva Pinheiro professzor utalt a jövőbeni, mégpedig szűkülő lehetőségekre. Az egyik ACP–EU tárgyaláson nyíltan beszélt arról, hogy az ACP „nincs divatban”, a költségvetési hiányok és a közép-kelet európai térség, valamint a mediterráneum iránti nagyobb érdeklődés behatárolja Afrika segélyezésének lehetőségeit. Azt is hozzátette, hogy a kontinens nem elég vonzó a magántőkének, amely a segélyezés csökkenését ellensúlyozhatná. Pinheiro gondolataira támaszkodva egy brüsszeli EU-szakértő cikkében a segélyek feltételeinek szigorítását tartja szükségesnek – úgymond a hatékonyság növelése érdekében. Elébe megy az ACP országok ezzel kapcsolatos (fentebb érintett) kritikájának: „Természetesen a feltételesség a nemzeti szuverenitás bonyolult kérdését veti fel, de azt fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi kapcsolatok de jure és de facto is elmozdultak az abszolút szuverenitástól egyfajta relatív szuverenitás felé”. Ugyanakkor „a segélyezésben nem a lehetséges művészetét kell látni, hanem a lehetővé tevésnek a művészetét...” Kódolva ez azt jelenti, hogy a gazdálkodás feltételeit kell javítani és nem közvetlenül a termelés fejlesztését támogatni10 (Karl 1996, 67–69. old.). Ez a vélemény jól példázza az üzleti körök szemléletét. A távolabbra tekintő EU politikusok másként látják a helyzetet. A Zöld Füzet bevezetőjében pl. önkritikusan állapítják meg, hogy „a fejlesztési eszközök tendenciálisan a politika diktátumának eszközei lettek”..., „a partneri viszony elve elhalványult és csak részben valósult meg a gyakorlatban” . Mint szó volt róla, Pinchero és a Zöld Füzet is szorgalmazza a termelésfejlesztést, a versenyképesség javításának támogatását, sőt a beruházási ráta növelésének, „az egyenlősítő és munkahelyteremtő növekedésnek” az elősegítését is a segélykeretek segítségével (Green Paper on... 1997, 10, 13–14. old.). A tekintetben is vita van, 10

Ez elvileg jól hangzik, de talán nem is kétséges, hogy az elmaradottság és a gyenge versenyképesség körülményei között az ilyen közvetett támogatás – pl. az infrastruktúra fejlesztése, a bankszektor erősítése – a hazai vagy a külföldi tőkének segít-e többet.


25

hogy az ACP országok mennyire lehetnek önállóak a forrásfelhasználásban és általában a gazdaságpolitika alakításában. Egyes szakértők a donorok nagyobb szerepét követeleik a segély-menedzsmentben, ezzel szemben az EU képviselői a felelősség nagyobb hányadát a segélyezettre kívánják hárítani. Tehát nyilvánvalóan kétféle vélemény ütközik. Az EU politikusairatisztségviselőire jobban hat az ACP országok nyomása is, melyek szerint: „A segélyek igen jelentős hányada a Lomé Konvenció keretében technikai segélyként realizálódik. Az ilyen munka nagy része az európai konzultánsoknak jut. Most, ha elfogadjuk, hogy magát a fejlődési folyamatot a segélyezetteknek kell menedzselniük, úgy a segélyt is illene a kedvezményezettek kezébe adni” (Greenidge, 1997, 21. old.). Feltehetően a gazdasági érdekeket képviselő üzleti körök és az inkább politikai érdekeket képviselő EU adminisztratív–politikai vezetői vonal egyfajta kompromisszuma fog kialakulni a gyakorlatban. A szakértők és a brüsszeli hivatalnokok ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a segélyezés koordinációját, koherenciáját és komplementaritását – mind az EU segélyek különböző csatornái és rubrikái között, mind pedig a többi donorral egyezetve – erősíteni kell. A Zöld Füzet alapján a segélyezés feltételességi kritériumaiban lassú hangsúlyeltolódások várhatók. A gazdasági és politikai kritériumok inkább szigorodnának. A korábbinál is erőteljesebben előtérbe kerülne: a piaci és intézményi reform, a piacnyitás és a magánszektor, a kis és közepes vállalkozások kiemelt támogatása. Továbbra is – már a Zöld Füzet bevezetőjében – kiemelten hangoztatják a demokrácia, az emberi jogok érvényesítésének fontosságát. A feltételességen belül azonban a makrogazdasági mutatók némileg háttérbe szorulhatnak és nagyobb hangsúlyt kaphat az emberi tényező és a szociális fejlődés, mégpedig a konfliktusmegelőzéssel összefüggésben. Pinheiro professzor, az afrikai kapcsolatokért felelős EU-biztos, a Zöld Füzetről nyilatkozva nyíltan utal a strukturális kiigazítási programok súlyos társadalmi következményeire. Azt állítja, hogy amennyiben a „szociális szektort” nem állítják előtérbe, „feltételezem, hogy több új demokrácia nem tudja túlélni a strukturális kiigazítási programokat. A feltételességet tehát szélesebb kontextusba kell helyezni.” Hangsúlyozza, hogy ezt a szempontot az EU mindig jobban figyelembe vette, mint más segélyezők. Ez korábban is különbség volt többek között a Világbankhoz képest, mely most szintén elmozdult a társadalmi kérdések komolyabb figyelembe vétele felé. Pinheiro a maga ré-

26

Farkas Péter

széről a termelő kapacitások fejlesztésének segítését, a technikai segítségnyújtást is fontosnak tartja (Pinheiro 1997, 3–4. old.). Új elem a Zöld Füzetben a civil társadalom támogatásának erőteljes hangsúlyozása. A szöveg hangsúlyozza az ACP-n belüli regionális integrációk támogatásának fontosságát. A preambulum azt javasolja, hogy az EDF váljon az Európai Unió költségvetésének szerves részévé. Ezzel megerősödne annak státusza, és jobban biztosítható lenne az összhang más alapokkal. A Zöld Füzet az ACP jövőbeni területi kiterjedésére is tartalmaz szcenáriókat. Általános elvként elkerülhetetlennek tartja a divergencia, a szelektivitás, a fokozatosság erőteljesebb érvényesítését. Az első variáns szerint a status quo-t fenntartva ország-csoportonként nagyobb divergencia érvényesülne. A második alapján az ACP csoportja ugyancsak változatlan lenne, de egy laza ernyőszerződésen belül a bilaterális elv kerülne előtérbe. A harmadiknak megfelelően az ACP a Loméi Szerződést regionális szerződések váltanák fel (pl. a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Pénzügyi Unióval, A Dél-Afrikai Fejlesztési Közösséggel, a karibi CARICOMmal stb.). A negyedik alapján külön szerződést kötnének a legelmaradottabb országokkal, s ezt más térségek felé is tágítanák, – de ezt maga a Zöld Füzet nem nagyon ajánlja. A már idézett Greenidge ezzel kapcsolatban is megfogalmazta az ACP értelmezést és törekvést: „...a mai Konvenció is alkalmas a differenciált megközelítésre országok és régiók szerint... A valóság – a véleményem szerint – az, hogy ami a Zöld Füzetben megfogalmazódik, az nem differenciálás, hanem kizárás”. A megosztás egyéb veszélyeire is utal: „Meg lennék lepve, ha az ACP országok kis csoportokban hatékonyabb tárgyalásokat tudnának folytatni” (Greenidge 1997, 20. old.). A hivatalos tárgyalások 1998 őszén kezdődnek meg az EU és az ACP országok között az együttműködésük jövőjéről. Az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy jelentős viták lesznek Európán belül és főleg az EU és az ACP országcsoport között. * Fekete-Afrika helyzetét eleddig európai kontextusban vizsgáltuk. Az EU–ACP viszony jövőjének érzékeltetéséhez azonban a vizsgálat fókuszát érdemes egy pillanatra tágabbra nyitni. Afrika ugyanis a globális


27

folyamatok része, s a vezető hatalmak a poszt-koloniális világunkban hosszú távon változó erőviszonyaiknak megfelelően vállalnak „felelősséget” érte. A tudósító írta az 1997. évi denveri G7 konferenciáról: „...Denverben megjelenik Fekete-Afrika. A nagyok megpróbálnak tőkét és segélyt mozgósítani a véres nyomorba süppedt volt gyarmatoknak. Ahogy 1885-ben Berlinben, most ismét az afrikaiak nélkül tárgyalnak Afrikáról, akkor az újrafelosztásról, most az újraelosztásról. A csúcsra kerülés valódi oka ugyanis az, hogy az USA szép csendben (?) „átveszi” Afrikát a franciáktól, britektől, németektől. Már öt év múlva első akar lenni az afrikai kereskedelmi és befektetési listán. Afrika (korlátozott) előtérbe kerülése egyébként érinthet bennünket is: az amerikai vámkedvezmények, állami támogatások és hitelgaranciák kedvezményeit Kelet-Európából oda helyezik át” (Füzes 1997, – kiemelés tőlem F. P.) Tehát az EU–ACP kapcsolat pilléreinek gyengülésével keletkező űrt elsősorban az USA fogja kitölteni.

3. Észak-Afrika és az EU Eseménytörténet Észak-Afrikát az EGK országai már régen a közel-keleti térség részeként kezelték és ennek megfelelően alakították közös kapcsolataikat. A Közösség 1972. évi csúcskonferenciáján fogalmazták meg először a globális mediterrán együttműködési politika alapelveit. Ennek alapján az EGK még a hetvenes évek folyamán „társulási szerződést” kötött az észak-afrikai Algériával, Marokkóval, Tunéziával, Egyiptommal, (rajtuk kívül Jordániával, Szíriával, Libanonnal, valamint szabadkereskedelmi megállapodást Izraellel). A szerződést az ACP országoktól eltérően „bilaterálisan” és lejárati idő nélkül kötötték meg, mégpedig többé-kevésbé hasonló séma alapján. A társulási szerződések – akárcsak az ACP országok esetében – aszimmetrikus vám- és egyéb kereskedelmi preferenciákat tartalmaztak: az ipari termékek előtt az EGK – néhány kivételtől eltekintve – teljesen megnyitotta határait, a mezőgazdasági áruk bejutását pedig megkönnyítette. A protokollokhoz ötévente megújítandó segélyegyezmény társult. A szerződések szövege több vonatkozásban is hangsúlyozta, hogy az elsődleges célja az elmaradottabb fél iparosításának és

28

Farkas Péter

fejlődésének elősegítése.11 Ennek céljából még az egyoldalú piacvédelem eszközrendszerének szigorítását is lehetővé tette az érintett arab fejlődő országoknak. Egészen a kilencvenes évek elejéig a kereskedelmi kedvezmények általában folyamatosan érvényesültek, de a segélynyújtás és az egyéb együttműködés természetesen mindenkor ki volt téve a politikai viszony aktuális hőfokának. Ez különösen érvényes Franciaországra, amely Észak-Afrika nagyobbik részének gyarmattartója volt és az olajellátása miatt is speciális viszonyt alakított ki a régió országaival. A nemzetközi politika és a világgazdaság változásai 1989-től tőzték úja napirendre a mediterrán térséghez fűződő viszony alapjainak végiggondolását az Európai Közösségben. A politikai bipolaritás elhalványodása és a gazdasági globalizáció e viszonyban sem maradhatott nyom nélkül. Közrejátszott az újragondolásban az EK déli kibővítése (Görögország, Spanyolország, Portugália felé), ami a biztonsági kérdéseket a korábbinál jobban előtérbe helyezte. Ugyanakkor az új tagországok piacán és részben az egész EK-n belül romlottak a mediterrán országok versenyképességének feltételei. A déli bővítés nyomán a korábbi „önkéntes” korlátozások mellett Észak-Afrikának és a többi térségi országnak újabb kvótákat kellett elfogadni a gyümölcsök, olívaolaj és a zöldségek bevitelére (Éltető 1995, 11–12. old.). A Közösségi tanulmányok európai szövetsége elnöke szerint paradox helyzet, hogy „a Közösség déli kiterjesztése kikerülhetetlenül veti fel az euro-mediterrán kapcsolat politikai és biztonsági dimenzióját, miközben ugyanez növeli kereskedelmi versenyüket...” (Gautron 1996, 18. old.). Mindezekkel a háttérben 1989-től kezdtek Brüsszelben beszélni „a megújított mediterrán politikáról”. Ekkortól a viszony politikai dimenziója – jobban mint az ACP országok esetében – előtérbe került. Ekkortól a térséget még globálisabban kezdték kezelni. A megváltozott nemzetközi politikai és gazdasági (erő)viszonyok folytán az EK illetékesei ekkortól tettek erőteljes hangsúlyt a gazdasági reformokra, a strukturális kiigazítási programokra és az együttműködés hátterét képező – egyre inkább a közel-keleti békefolyamathoz is kapcsolódó – politikai dialógusra, s a segélyek folyósítását jórészt ezekhez kezdték kötni. (Az ACP 11

Balázs Péter elemzése szerint is a társulási szerződéseknek ez a generációja lényegesen több gazdasági engedményt és kedvezményt tartalmazott, mint a 90-es években a Közép-Kelet Európai országokkal kötöttek. Ugyanakkor az utóbbiak kiterjedtebb politikai konzultációs lehetőséget tettek lehetővé és tartalmazták a szorosabb integráció ígéretét.


29

országok esetében is ugyanekkor nőtt meg hirtelen a segélyek feltételessége.) Az EK részéről jobban kezdték forszírozni a mediterrán térségen belüli integrációt is (de e tekintetben azóta nem sok haladást sikerült elérni). Az EK további engedményeket tett az ipari termékek behozatalának szabályaiban (ez Észak-Afrikában Marokkót és Tunéziát érintette különösen kedvezően), az agráráruk esetében csak Marokkó (és Törökország) kapott könnyítéseket. Az események, a változások felgyorsultak. „Mivel a különböző államokban megvalósított reformok működésképtelenek voltak, valamint a demográfiai és migrációs nyomásból eredő kihívás erős volt, az Európa Tanács 1992. júniusi, lisszaboni ülésén a partnerség koncepciója került előtérbe” (Gautron 1996, 19. old.). Konkrétabban éppen ÉszakAfrika instabil gazdasági helyzete, az iszlám fundamentalizmus erősödése és az ezekkel erősödő migrációs nyomás keltette a legnagyobb félelmet. A házigazda portugálok a partnerség koncepciója keretében ekkor vetették fel először nyilvánosan egy EGK-ra és Észak-Afrikára kiterjedő szabadkereskedelmi övezet gondolatát. E koncepcióban az Egyiptomon kívül az összes észak-afrikai országot, így Líbiát és Mauritániát is magába foglaló, 1989-ben létrehozott Maghreb Arab Unió (UMA) és az Európai Közösség alkotott volna ipari szabadkereskedelmi egységet. Az UMA megalakítását maga az EK erőteljesen szorgalmazta. Mivel az EK déli bővítése csökkentette az észak-afrikai könnyűipari és agrártermékek versenyhelyzetét az európai piacon, ezt most a regionális szabad-kereskedelemmel vélték ellentételezhetőnek. (Valójában ez nem következett be, az észak-afrikai országok exportja évről évre csökkent.) Az UMA az országok jelentős politikai különbségei, kompetitív gazdasága miatt jórészt csak formálisan létezik, ezért nem nagyon lehet e szervezetre támaszkodni az európai–észak-afrikai együttműködés intézményesítésében. Másrészt Európa szempontjából Észak-Afrika ugyan kiemelt fontosságú régió, de valójában inkább csak egy nagyobb térség részeként. Végül az Európa Tanács 1994 évi ülésén a portugál javaslatot földrajzilag kiterjesztve, egy szélesebb szabadkereskedelmi övezet, az „euromediterrán gazdasági tér” formájában fogadták el. Ugyanakkor határozták el a Mediterrán Biztonsági és Együttműködési Paktum létrehozását. „Míg az Európai Unió egyik „stratégiai” célja, hogy partnereinél a klaszszikus jogállam és a modern közigazgatás létrehozását ösztönözze, a másik az, hogy a belső gazdasági és társadalmi átstrukturálódás és a külpolitika között – erőteljesebben, mint korábban – a kapcsolatot szorosabbra

30

Farkas Péter

főzze” (Uo.). 1995 elején a Tanács a prioritások között még külön is kiemelte „a gazdasági átmenethez kötött segélyezés” koncepcióját és az „új társadalmi–gazdasági egyensúly keresésének” gondolatát. Az 1989-ben megindult újragondolás folyamatát az 1995 novemberében, Barcelonában tartott euro-mediterrán konferencia koronázta meg. Ezen a résztvevők (az EBESZ tapasztalatai alapján) elhatározták az említett nagytérségi biztonsági rendszer létrehozását, mely a jogállamiságot, a politikai és társadalmi pluralitást, az emberi jogok megtartását hivatott szolgálni. Másodszor, vertikális és horizontális szerződések kiterjesztésével 2010-ig ipari szabadkereskedelmi övezetet alakítanak a szabadpiac és a magánszektor ösztönzésre alapozva. Ezzel elő szeretnék segíteni a hazai és külföldi beruházások növekedését is. Harmadszor, erősítik a partnerségi viszonyt a szektorális együttműködés segítségével: szociális, kulturális, humanitárius, migrációs, környezeti, energetikai, tudományos, informatikai, turisztikai, bűnözési kérdésekben. Mindennek támogatására, az EU az 1999-ig tartó időszakra 4,7 milliárd ECU-s segélykeretet hagyott jóvá. (Meg kell jegyezni, hogy – az ACP–EU együttműködéstől eltérően – ezúttal nem hoztak létre a két országcsoport képviselőiből álló paritásos szerveket, melyekben a kedvezményezettek is beleszólhatnának a segélyek folyósításába.) Az észak-afrikai kapcsolatban természetesen továbbra is Franciaország a legérdekeltebb, bár Spanyolország és Olaszország is kiemelt jelentőséget tulajdonít szomszédaiknak részben az olajellátásuk, részben a migráció miatt. Az EU-ban kialakult az a hallgatólagos konszenzus, hogy amint Németország vezényli a Közép-Kelet Európával kapcsolatos politikát, úgy Észak-Afrikával kapcsolatban Franciaországnak kiemelt szava van, bár Olaszország is időnként igényt mutat erre a szerepre. A 15 EU ország és a Földközi-tenger déli partvidéke 12 országának második értekezletét, 1997 áprilisában, Máltán tartották meg. A tanácskozáson Észak-Afrikából Egyiptom, Tunézia, Algéria és Marokkó vett részt, Mauritánia megfigyelőként volt jelen. A tanácskozáson az EU nem tudta előterjeszteni a korábban beharangozott „Béke és Stabilitás Euromediterrán Chartáját”. Az arab országok ugyanakkor nehezményezték, hogy az 1995-ben felajánlott segélyösszegeket nagyon lassan szabadítják fel. A barcelonai keretegyezménynek megfelelően megkezdődött az EU és az egyes országok közötti kétoldalú szerződések megújítása. Elsőként 1995-ben Tunéziával írták alá az egyezményt. Tunézia némi enged-


31

ményt kapott az olívaolaj bevitelére és a halászati jogok tekintetében, ugyanakkor vállalta, hogy 12 év alatt fokozatosan megszünteti az EU-ból érkező ipari termékek vámját. A Marokkóval aláírt egyezmény ugyancsak 12 év alatt irányozza elő a feldolgozott termékek szabad-kereskedelmét és az agrártermékek tekintetében is kisebb jelentőségő kölcsönös engedményeket tartalmaz.12 (Új társulási egyezmény született továbbá Jordániával, Izraellel, a palesztin önkormányzattal, és szabad-kereskedelmi megállapodást írt alá az EU Törökországgal. [Gautron 1996, 22– 23. old.]) Egyiptommal is befejeződtek a tárgyalások s Algéria is mindent megtesz ennek érdekében. A minta: az Euro-Med egyezmény Tunéziával Az első, Tunéziával aláírt egyezmény nyilvánvalóan mintául szolgált a későbbi ország-egyezményekhez, ezért is érdemes áttekinteni legfontosabb jellemzőit. Egyben figyelhetünk a kelet-közép európai országok társulási egyezményeivel szembeni különbségekre. (Az alábbiakban Hoekman, Djankov 1995. tanulmányának főbb megállapításait tekintjük át.) Az új tunéziai társulási egyezményt lejárat nélkül kötötték meg. Struktúrája hasonlít az európai társulási egyezményekéhez. Fő elemei: 1. politikai dialógus, 2. az áruk szabad mozgása, 3. alapítási jog és szolgáltatásnyújtás, 4. nemzetközi fizetések, tőkeáramlás, versenypolitika, beruházás-védelem stb., 5. gazdasági, szociális és kulturális kooperáció, 6. pénzügyi együttműködés. Az ipari termékek szabad mozgása tekintetében a szerződés azonnali hatállyal megszünteti a mennyiségi korlátozásokat és a vámok megszüntetésére több mint egy évtizedes időt irányoz elő. Mivel az ipari termékek jó része már Tunézia korábbi, két évtizede kötött társulási szerződése alapján akadályok nélkül jutott be az EU piacára, a kötelezettségek most jórészt Tunéziát terhelik. Az EU-ból származó import tizedének importját azonnal, negyedét öt éven belül, további harmadát 8 év távlatában, a maradék közel 30%-ot 12 év múltán liberalizálják. Az utóbbi két terminusban a hazai ipar által is előállított termékek dominálnak. A különbség a kelet-európai szerződésekkel szemben egyrészt a korlátok lé12

Marokkó néhány éve tagfelvételi kérelmet is benyújtott az EU-hoz, de hosszú várakozás után, 1996-ban elutasították. Az EU alapokmányaira hivatkoztak, mely szerint csak európai országok lehetnek tagok.

32

Farkas Péter

nyegesen lassúbb leépítése, másrészt az, hogy a kiinduló vámszint 2,5–3 szoros (15% körüli) Tunéziában. A mezőgazdasági kereskedelem liberalizálásáról a szerződés inkább csak elveket tartalmaz és azt, hogy e kérdést 2000. január 1. után megtárgyalják. Az európai társulási szerződések a mezőgazdasági termékeket szintén kizárják a szabad-kereskedelemből, de részletes könnyítési előírásokat tartalmaznak az EU piacára való bejutás könnyítésére. Az alapítási jog, azaz az EU-ból érkező külföldi közvetlen beruházás szabaddá tételének követelménye szerepel, de határidő nélkül! Ez lényegi különbség az európai szerződésekhez képest, amelyeknek szerves, központi eleme. A tőkemozgás a hatályos jog keretében alakult gazdálkodók számára szabad, beleértve a jövedelmek repatriálásának szabadságát. A szabály az európai társult országokban is ugyanez (de ott kiegészül az alanyi alapítási joggal). A folyó fizetések szabadok. A tőkemérlegbe tartozó egyéb átutalások szabadsága és a konvertibilitás csak hosszabb távú célként szerepel, illetve fizetési nehézség esetén védelmi intézkedések hozhatók. A határokat átlépő szolgáltatási tevékenységről a Tunéziával kötött társulási egyezményben csak annyi szerepel, hogy a Világkereskedelmi Szervezet keretében létrejött szerződés (GATS) előírásait kell követni. (A közel-keleti országok e tekintetben nagyon kevés kötelezettséget vállaltak.) Az európai szerződések sem liberalizálják a szolgáltatás-kereskedelmet, de időhatár nélkül több területen vállalták az EU ezirányú szabályainak adaptálását. Az EU versenyjogának alkalmazását 5 év alatt vállalta Tunézia, ugyanez az európai társulóknál 3 év volt. A regionális integrációt kívánja ösztönözni a szerződés többek között azzal, hogy a származási előírások tekintetében Algériát, Marokkót és magát az EU-t is egybeveszi Tunéziával. Végül a szerződés több pontja foglalkozik a gazdasági, kulturális és szociális kérdéseket érintő együttműködéssel, segítségnyújtással. Kiemelten szerepel az immigráció kérdésköre. A korábbi, öt évenként megújított pénzügyi-segélynyújtási protokollt nem újították meg és nem határoztak meg előre célokhoz kötött segélykeretet. A folyósítást a Mediterrán Segélyalapból alkalmanként, a társulási szerződés végrehajtásának állása szerint teljesítik. Jelentős fizetési nehézségek esetére közös lépéseket és az IMF-fel való egyeztetést irányozzák elő.


33

A tunéziai Eoro-Med Szerződés (EMA) elemzői megállapítják, hogy az „a gyakorlatban rövid és középtávon a jólétet csökkentő hatású lehet. S amennyiben ez nem következne be, a preferenciális kereskedelmi rendszernek úgyis könnyen jelentős lehet a költsége (opportunity costja)” (Hoekman, Djankov 1995, 25. old.). Utóbbihoz kapcsolódva azonban jórészt csak arról szólnak, hogy drasztikusan csökkenti az állami bevételeket. (Nem beszélnek közvetlenül arról, hogy az elmaradottság, gyenge hazai tőkeerő esetén az importnyomás és a külföldi tőke milyen következményekkel járhat a belső termelésre, a jövedelemképződésre, a jövedelmek hazai realizálhatóságára!) Ugyanakkor (talán mert az előbbieket nem veszik komolyan számításba) nem kételkednek abban, hogy hoszszabb távon összességében a hatás pozitív lesz: nő az ország „hitelessége”, pótlólagos forrásokhoz jut, dinamikusabb régióhoz kapcsolódhat, a belső és külső liberalizáció és a regionális harmonizáció dinamizmust eredményez. Végül azt is megállapítják, hogy az ilyen társulási egyezmény alapján a térség országai elkerülik a sokkterápiát, s ők inkább azon az állásponton vannak, arra utalnak, hogy a reformok túlságosan fokozatosak. Az euro-med integrációs folyamat tartalma és nehézségei A megindult integrációs folyamat nyilvánvalóan erőteljesen fog hatni Észak-Afrika országaira. Még arra a két észak-afrikai országra is, amelyek nem voltak jelen a barcelonai konferencián: a maga sajátos, elzárkózó útját járó Líbiára és az ACP országcsoport tagjára, Mauritániára. Hiszen a környezetükben lezajló változások rájuk is hatni fognak, s talán hosszabb távon formálisan sem maradnak kívül a mediterrán integrációs eseményekből. A folyamatok lényege tehát, hogy az érintett országokat – közöttük az észak-afrikaiakat – az EU részéről fokozottan be akarják vonni a világgazdaság globalizálódó versenyfolyamataiba, a fejlett világ értékrendjének megfelelő gazdasági, tulajdonosi, politikai struktúrák kialakítására ösztönzik, valamint ezen értékrendek alapján nagytérségi biztonsági rendszerbe vonják őket. Az észak afrikai és egyéb arab országok politikusai pedig azért közelednek Európához, mert gazdasági és társadalmi krízisük áthidalásában és a radikális politikai iszlám ellen

34

Farkas Péter

támaszt remélnek.13 Ugyanakkor azonban – még az elvben a külső nyitást támogató erők is – némi fenntartással fogadják a közeledést és az európai fél törekvéseit, érzékelik a valóságos helyzetből adódó korlátokat. Ezekre egyes európai szakelemzők is felhívják a figyelmet. Csak utalásszerűen: a gazdasági és szociális mélyrepülés nyomán megerősödött iszlám fundamentalizmus – s ez éppen Észak-Afrikában a legerősebben – széles néptömegek körében felkeltette a fejlett világ elleni gyűlöletet. Ezzel a helyi kormányzatoknak számolniuk kell. A nyersanyag-export utáni járadékjövedelemben és baksis-rendszerben érdekelt helyi elit alighanem mindent megtesz kiváltságainak megőrzéséért és ellen fog állni – amíg lehet – a piacnyitásnak. Továbbá a súlyos gazdasági helyzet által okozott frusztráció hirtelen politikai változásokat okozhat. A szabad-kereskedelemmel, a piacnyitás nyomán növekvő konkurenciával, a reformfolyamattal együtt szükségszerűen együtt járó veszteségek szociális következményeikkel együtt politikai erővé lehetnek. A nyitás (többek között a vámbevételek csökkenése miatt) jelentős mértékben szőkíti a költségvetési bevételeket, így abból a nehezedő helyzetet nem lehet megfelelően kezelni. Továbbá az érintett országokban legalábbis átmenetileg romolni fog a kereskedelmi és a fizetési mérleg helyzete, a már most kritikus eladósodás folytatódhat. Az importliberalizálás nyomán a hazai termelőkre nagy nyomás fog nehezedni, sokan nem fogják állni a versenyt.14 Az előbb felsoroltakat is elemző európai szakember összefoglalása szerint az országok nyomás alá helyezése a demokrácia és az emberi jogok, másrészt a piacra jutás érdekében „már ismert volt a Loméi Egyezményből, s azok nem feltétlenül vezettek a fejlődési eredmények-

13

Tunézia nemzetközi beruházási minisztere, Mohamed Ghannouchi az európai integrációhoz való közeledést így indokolta: „A gazdasági növekedésre kell koncentrálnunk, hogy a társadalmi státuszunkat megerősíthessük, valamint elkerülhessük a kirekesztettség érzését, amely a társadalomban törést eredményezhet és utat nyithat egyes olyan politikai erők megerősödésének, amelyek a szegénységben virágzanak” (M., J. 1995). 14 Egy nagyon is érdekelt ember, egy nagy egyiptomi textilipari holding igazgatója nyilatkozza: „Ha az önök [európai] iparáról van szó, mindent megtesznek annak védelmében, de ha hozzánk jönnek akkor ragaszkodnak a szabadpiachoz” (Ash 1997, 4. old.). Ez a cikk több, az EU céljait bíráló nézetet ismertet, pl. egy török gyárosét, aki szerint az EU egyetlen célja, hogy piacot szerezzen, bármi áron.


35

hez” (Dauderstadt 1996, 14. old.).15 A felsorolt okokra is hivatkozva az európai fóbiák levetkezését, a higgadt, nem maximalista hozzáállást tanácsolja. Nem biztos például, hogy a politikai pluralizmus könnyen megvalósítható az iszlám fundamentalista nyomás körülményei között.16 A külpolitikai és gazdasági konfrontáció megakadályozása Európa és az iszlám között csak hosszabbtávú megértési politikával, a kölcsönös paranoia levetkőzésével lehetséges – figyelmeztet. Egy biztonságpolitikai elemző úgy fogalmaz: „A demokrácia és az emberi jogok érdekében szükséges dialógust úgy kell folytatni Észak-Afrikában, hogy a kultúrában és a civilizációban meglévő minden különbséget figyelembe vegyünk” (Faria, Vasconcelos 1996, 19. old.). Arra is felhívja a figyelmet, hogy az Észak-Afrika kormányzatok biztonságpolitikai helyzete differenciált, de abban egységesek, hogy az európai együttműködés katonaibiztonsági dimenzióira bizalmatlanul tekintenek, bár tudják, hogy nincs más lehetőségük pillanatnyilag. (A NATO-ban kifejezetten a Délre való nyomásgyakorlás eszközét látják). Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az EU-ban sem teljesen egységes a mediterrán együttműködés megítélése, azt – természetesen – elsősorban a déli szárny, mindenekelőtt Franciaország, Olaszország és Spanyolország szorgalmazza. Számolni kell továbbá bizonyos rivalizálással és az olaj körüli érdekkomplikációkkal, a közel-keleti békefolyamatban szerezhető „érdemekért” folyó rivalizálással az USA és Európa között. (Lásd erről pl.: Lestienne 1996, Albioni 1995, The Economist 1995, Balogh 1997.) S mindezek „csupán” az elvi ellentétek. A konkrétaknak se szeri se száma. Ilyenek vannak bőven Észak-Afrikában (pl. a Szaharai Arab Köztársaság státusza, a határ menti nyersanyaglelőhelyek, a külföldi munkavállalás körül), s Európa és a Maghreb között is (a halászati jogokról, agrárkereskedelemről, textilkvótákról, migrációról). Megítélésem szerint mindez (kiegészülve a bonyolult közel-keleti térség különböző konfliktusaival) előrevetíti, hogy az Észak-Afrikát is magába foglaló mediterrán gazdasági tér és biztonsági rendszer kiala15

Azt is megemlíti, hogy a délkelet-ázsiai országok felemelkedését nem a korlátlan világpiaci versenyhelyzet, hanem a „célzott protekcionizmus” tette lehetővé. Az észak-afrikai országoknak azonban most „más megoldásuk nincs, ha... Európához akarnak csatlakozni” (uo., 12. old.). 16 Nyilvánvalóan Algériára utal, ahol a választásokat – a Nyugat hallgatólagos támogatásával – félbeszakították.

36

Farkas Péter

kítása nem lesz sima, könnyű folyamat. Ezt a megállapítást támasztja alá, hogy a politikai nyitás, a liberalizálás és piacra jutás megkönnyítése nyomán nyilvánvalóan várható ellentmondásos hatások – mint láttuk – arra ösztönözték a politikusokat, hogy az „EU-Med” keretében időben elhúzott, lassúbb belső és külső liberalizálást irányozzanak elő mint a közép-kelet európai társulási szerződésekben. Tehát megítélésem szerint nem arról van szó, hogy az euro-med tér kialakításának folyamata a jelenlegi nemzetközi helyzetet alapul véve eleve kudarcra ítélt, de arról igen, hogy megvalósítása a jelentős érdekellentétek jelenléte folytán elhúzódó lesz és esetleg csökkenteni kell végső céljainak ambiciózusságát.17 Az euro-med tér kialakításának folyamata azonban feltehetően – akárcsak a korábban vizsgált EU–ACP együttműködés esetében – csak fékezni fogja, de nem állítja meg a térségben az EU gazdasági szerepének lassú csökkenését.

17

Balogh András a térség ellentéteiből, ellentmondásaiból valószínűleg túlzó következtetésre jut. Kérdéseket tesz fel, s azokra válaszol: "Lehetséges-e partneri viszonyt kialakítani Nyugat-Európa és a mediterrán térség között? Van e értelme, gyakorlati haszna az egész mediterránt egységesen kezelni?" Mindkét kérdésre nemmel válaszolhatunk." (Balogh, 1997, 119. o.)


37

Táblázatok

1. táblázat A GDP mutatószámai Afrikában (1975–1994)

(százalék, illetve dollár) Növekedési ütem 1975– 1984 3,4 5,1 2,4 2,2 2,7

1985– 1989 2,0 1,3 2,4 2,8 1,7

Megoszlás

1990– 1994 0,9 0,8 0,9 1,5 -0,4 (-0,3) Megegyezik

1993

Egy főre jutó GDP 1994

Afrika 100,0 1347a) Észak Afrika 40,0 1311 Afrika a Szaharától Délre 60,0 1370 Dél-Afrikai Közt. nélkülb) 37,8 510 Dél-Afrikai Köztársaság 22,2 2835 (Frank övezet) (11,1) (598) Megjegyzés: a) Dél-Afrika nélkül 922 dollár/fő; b) az ACP országok csoportjával Forrás: African Development Indicators 1996, The World Bank 1996. 33. o., H.M.A.; Onitiri: Regionalism and Africa's Development. UNCTAD/ITD/18. Dec. 1995. 35. old. és saját számítások.

38

Farkas Péter 2. táblázat Afrika áruexportja nemzetközi összehasonlításban (1980–1995) (milliárd dollár és százalék) Értéke 1995

Világ ÉszakAmerika USA LatinAmerika Mexikó NyugatEurópa Európai Unió 15 Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok Közép-Kelet-Európa Afrika Közel-Kelet Ázsiaa) Japán Kína

1980

Részesedése 1985 1990

1995

Évi növekedési üteme 1990– 1993 1994 1995 1995

4890 777

100,0 14,5

100,0 16,0

100,0 15,4

100,0 15,9

8 8

-1 5

13 11

19 14

584 224

11,1 5,4

11,3 5,6

11,6 4,3

11,9 4,6

8 9

4 5

10 16

14 22

80 2191

0,9 40,2

1,4 40,1

1,2 48,3

1,6 44,8

14 6

13 -7

17 13

31 21

2028

37,2

36,6

44,5

41,5

6

-7

13

22

153

7,8

8,1

3,1

3,1

8

6

15

26

74

4,0

3,6

1,4

1,5

10

-3

18

25

103 141 1301 443 149

5,9 10,6 15,6 6,4 0,9

4,2 5,3 20,8 9,1 1,4

3,0 4,0 21,8 8,5 1,8

2,1 2,9 26,6 9,1 3,0

0 1 12 9 19

-6 -4 7 7 8

3 2 15 10 32

12 13 18 12 23

Megjegyzés: a) Hongkong reexportja nélkül Forrás: WTO Annual Report 1996, Vol. II., Geneva, 22. old.


39

3. táblázat Afrika áruimportja nemzetközi összehasonlításban (1980–1995) (milliárd dollár és százalék) Értéke 1995 Világ Észak-Amerika USA Latin-Amerika Mexikó Nyugat-Európa Európai Unió (15) Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok Közép-Kelet-Európa Afrika Közel-Kelet Ázsiaa) Japán Kína

1980


1995

Évi növekedési üteme 1990– 1993 1994 1995 1995

5025 941 771 245 73 2186 2012

100.0 15,5 12,4 5,9 1,0 44,8 41,0

100.0 21,7 17,7 4,2 0,9 39,9 36,3

100.0 18,4 14,8 3,6 1,2 48,8 44,7

100.0 18,7 15,3 4,9 1,5 43,5 40,0

8 8 8 14 13 5 5

-1 9 9 8 6 -10 -11

13 14 14 17 22 12 12

19 11 12 11 -10 21 21

146

7,5

7,4

3,3

2,9

5

7

11

23

91 119 131 1258 336 132

4,1 4,7 5,0 16,7 6,8 1,0

3,3 3,5 4,5 18,8 6,5 2,1

1,4 2,7 2,8 20,3 6,8 1,5

1,8 2,4 2,6 25,0 6,7 2,6

14 5 6 12 7 20

6 -4 -6 8 4 29

11 8 -3 17 14 11

28 16 11 23 22 14

Megjegyzés: a) Hongkong reexportra szánt importja nélkül Forrás: Lásd 2. sz. táblázatot

40

Farkas Péter 4. táblázat Afrika szolgáltatásexportja nemzetközi összehasonlításban (1985–1994) (milliárd dollár és százalék) Értéke 1994

Világ Észak-Amerika USA Latin-Amerika Mexikó Nyugat-Európa Európai Unió (15) Afrika Egyiptom Dél-Afrika Ázsia Japán

1985

1035 197 178 39 9 509 457 22 8 4 220 57


100,0 19,0 16,7 4,7 1,2 50,8 44,9 3,0 0,8 0,5 16,1 5,4

100,0 19,1 17,3 3,7 0,9 53,7 47,8 2,4 0,6 0,4 16,7 5,2

1990– 1994

100,0 19,0 17,2 3,8 0,8 49,1 44,1 2,2 0,7 0,4 21,2 5,5

Évi növekedési üteme 1992 1993 1994

7 7 7 8 5 5 5 5 12 2 13 8

13 8 9 10 3 14 14 14 15 4 13 10

0 1 1 5 2 -5 -6 1 0 -2 13 8

9 7 7 10 5 8 8 2 9 11 17 10

Forrás: Mint a 2. sz. táblázat, 24. old.

5. táblázat Afrika szolgáltatásimportja nemzetközi összehasonlításban (1985–1995) (milliárd dollár és százalék) Értéke 1994 Világ Észak-Amerika USA Latin-Amerika Mexikó Nyugat-Európa Európai Unió (15) Afrika Egyiptom Dél-Afrika Ázsia Japán

1045 153 125 49 13 479 444 32 5 5 266 105

1985 100,0 17,3 14,2 5,5 1,3 41,1 36,8 5,2 0,7 0,6 20,3 8,6

Részesedése 1990 1994 100,0 14,8 11,9 4,2 1,2 48,8 43,7 3,3 0,4 0,5 22,1 10,6

Forrás: Mint a 2. sz. táblázat, 24. old.

100,0 14,6 11,9 4,7 1,2 45,7 42,4 3,0 0,5 0,5 25,4 10,1

1990– 1994

Évi növekedési üteme 1992 1993 1994

6 6 6 9 6 4 5 4 13 7 10 5

13 4 5 12 9 16 17 9 55 15 13 7

1 7 9 10 1 -6 -6 3 11 5 8 3

8 8 10 8 8 7 7 3 4 7 14 10


41

6. táblázat Afrika régióinak és termékek szerinti országcsoportjainak külkereskedelme (1990–1995) (milliárd dollár és százalék) Érték 1994 Észak-Afrika Afrika a Szaharától délre Nyugat-Afrika Közép-Afrika Kelet-Afrika Dél-Afrika Dél-Afrikai Köztársaság Egyéb Dél-Afrika Jellemző termék szerint Olaj-exportőröka) Készáru-exportőrökb) Egyéb országokc) Afrika

Megjegyzés:

a)

% 1994

Export Évi növekedés 1990-94 1993 1994

1995

Érték 1994

% 1994

29 63 16 6 5 36 25 10

31,2 68,8 17,8 6,1 6,0 39,0 27,6 11,4

-5 -1 -6 -5 6 1 2 -1

-11 -4 -12 1 3 -1 2 -7

2 3 -1 -8 20 5 5 7

15 10 ... ... ... ... 9 ...

38 65 15 3 12 34 23 11

37,0 63,0 14,6 3,3 11,7 33,5 22,8 10,7

32 10 24 92

35,0 10,9 26,5 100,0

-8 3 1 -3

-15 -2 -1 -6

-4 10 7 3

... 15 ... 12

23 16 40 103

22,8 15,3 39,1 100,0

Import Évi növekedés 1990– 1993 1994 1994 1 -3 12 3 -4 6 1 -8 -7 -9 -5 -12 4 0 14 4 -3 13 6 1 17 1 -11 4 0 3 1 2

-5 -5 -5 -4

1 7 8 8

1995 14 18 ... ... ... ... 31 ... ... 18 ... 16

Algéria, Kongó, Gabon, Líbia és Nigéria. Mauritius, Marokkó, Tunézia. Ezen országok exportjában a késztermékek súlya 1994-ben 70, 54, illetve 76% volt. c) Dél-Afrikai Köztársaság nélkül. Forrás: Mint a 2. sz. táblázat, 52. old. b)

42

Farkas Péter

7. táblázat: Afrika áru külkereskedelmének térszerkezete a világhálóban (1995) (milliárd dollár és százalék) Hová

ÉszakAmerika

LatinAmerika

Honnan Értékben Észak-Amerika 279 Latin-Amerika 108 Nyugat-Európa 162 Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok 7 Afrika 15 Közel-Kelet 17 Ázsia 310 Világ 897 Az intra- és az interregionális kereskedelem súlya az áruexportban Észak-Amerika 36,0 Latin-Amerika 48,0 Nyugat-Európa 7,4 Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok 4,8 Afrika 14,2 Közel-Kelet 11,7 Ázsia 23,8 Világ 18,4 Az intra és az interregionális kereskedelem súlya a világ teljes áruexportjában Észak-Amerika 5,7 Latin-Amerika 2,2 Nyugat-Európa 3,3 Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok 0,2 Afrika 0,3 Közel-Kelet 0,3 Ázsia 6,3 Világ 18,4

NyugatEurópa

Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok 6 2 96 29 1 1 13 149

Afrika

100 47 53 3 2 3 29 237

148 39 1510 88 56 32 214 2086

11 3 61 2 10 4 18 111

12,9 20,8 2,4 2,2 1,7 2,1 2,2 4,8

19,0 17,6 68,9 57,3 54,6 22,9 16,4 42,7

0,8 0,8 4,4 18,9 1,4 1,0 1,0 3,1

1,4 1,4 2,8 1,4 10,0 3,2 1,4 2,3

2,0 1,0 1,1 0,1 0,0 0,1 0,6 4,8

3,0 0,8 30,9 1,8 1,1 0,7 4,4 42,7

0,1 0,0 2,0 0,6 0,0 0,0 0,3 3,1

0,2 0,1 1,2 0,0 0,2 0,1 0,4 2,3

KözelKelet 19 2 58 3 2 11 31 127

Ázsia

Világa)

211 22 211 20 14 67 662 1206

777 224 2191 153 103 141 1301 4890

2,4 1,1 2,7 2,2 1,6 8,0 2,4 2,6

27,2 9,9 9,6 12,8 13,5 47,6 50,9 24,7

100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

0,4 0,0 1,2 0,1 0,0 0,2 0,6 2,6

4,3 0,5 4,3 0,4 0,3 1,4 13,5 24,7

15,9 4,6 44,8 3,1 2,1 2,9 26,6 100,0

Megjegyzés: a) A nem meghatározott irányú kivitelt is tartalmazza, amely éppen Afrikában viszonylag magas, (a teljes export 3%-a). Forrás: Mint a 2. sz. táblázat, 23. old.


43

8. táblázat Afrika áruexportjának alakulása Földünk főbb térségei felé (1990–1995) (milliárd dollár és százalék) Hová Nyugat Európa Európai Unió(15) Észak-Amerika Ázsia Japán Afrikán belül Latin-Amerika Közel-Kelet Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok Afrikán kívül Világ

Érték Évi növekedési ütem 1995 1990–95 1992 1993 1994 56,0 -1 -3 -15 5 52,6 -1 -2 -17 6 14,6 -2 1 4 -6 13,8 11 16 9 8 3,8 4 -6 10 5 10,3 11 10 3 8 1,8 3 -21 37 -6 1,6 1 -23 12 -14

1995 15 16 8 24 16 19 -5 4

Részarány 1990 1995 58,5 54,6 53,0 51,2 15,4 14,2 7,8 13,5 3,0 3,7 5,9 10,0 1,5 1,7 1,5 1,6

1,4

-9

-36

-8

-8

53

2,3

1,4

89,3 102,7

0 0

-2 -2

-7 -6

2 3

15 12

87,0 100,0

86,9 100,0

Forrás: Mint 2. táblázat, 51. old.

9. táblázat Afrika áruexportja fő termékcsoportok szerint Földünk különböző térségeibe (1995) (milliárd dollár és százalék)

Észak-Amerika Latin-Amerika Nyugat-Európa Közép-Kelet-Európa +Balti és FÁK országok Afrika Közel-Kelet Ázsia Világ

MezőgazdasáÁsványi Feldolgozott Összesena) gi termékek nyersanyagok termékek Érték % Érték % Érték % Érték % 0,9 4,3 11,5 25,2 2,1 7,5 14,6 14,2 0,1 0,7 1,1 2,3 0,6 2,1 1,8 1,7 12,3 59,7 23,7 52,1 16,7 58,6 56,0 54,6 0,6

2,9

0,6

1,3

0,2

0,8

1,4

1,4

2,6 0,5 3,5 20,5

12,7 2,4 17,1 100,0

2,9 0,3 5,4 45,5

6,4 0,7 11,9 100,0

4,7 0,8 3,3 28,4

16,5 2,7 11,8 100,0

10,3 1,6 13,8 102,7

10,0 1,6 13,5 100,0

Megjegyzés: a) A nem besorolt termékkivitellel együtt. Forrás: Mint a 2. táblázat, 51. old.

44

Farkas Péter 10. táblázat Afrika kereskedelmi forgalma az EU-vala) (1990–95) (milliárd dollár) 1990 37,3 43,2 -5,9

Export Import Mérleg

1991 38,4 39,6 -1,2

1992 39,9 46,4 -6,5

1993 32,0 41,5 -9,5

1994 35,1 43,1 -8,0

1995 42,2 53,1 -10,9

Megjegyzés: a) Afrika a Dél-Afrikai Köztársaság nélkül Forrás: Direction of Trade Statistics Yearbook, 1996, 30. old. 11. táblázat Afrika (és más térségek) súlya az EU külső kereskedelmében (milliárd ECU és százalék) Az EU exportja Az EU importja Keresk. mérleg 1995, 1995 1996a) 1995, 1995 1996a) 1995 1996a) % jan.–okt. % jan.–okt. jan.–okt. 100, 569,0 510,1 100, 544,8 481,0 24,2 29,1 0 0 17,8 101,0 93,0 19,0 103,6 93,9 -2,6 -0,9 5,8 32,9 29,9 10,0 54,3 43,9 -21,4 -14,0 12,2 69,5 60,3 12,8 69,8 61,3 -0,3 -1,0 10,2 58,3 57,5 8,7 47,2 41,2 11,1 16,3 3,7 20,8 20,3 4,6 24,9 21,4 -4,1 -1,1 9,1 51,6 43,8 8,6 46,9 42,8 4,7 1,0 5,7 32,4 29,0 5,6 30,4 25,8 1,9 3,1 11,5 65,5 57,5 10,0 54,4 47,5 11,2 9,9

Összesen USA Japán EFTAb) KKEU+Balti o.-kc) FÁK Afrika Latin-Amerika Újonnan iparosodókd) Kína Egyéb Ázsia Óceánia ACP Mediterrán térség ASEAN OPEC NAFTA

Megjegyzés:

2,6 14,6 10,9 61,9 2,4 13,5 3,1 17,5 11,3 64,3 6,5 36,8 7,0 39,7 20,3 115,6 a)

11,3 56,3 11,9 15,3 58,7 33,6 34,2 105,7

4,8 8,5 1,4 3,7 8,3 6,3 7,2 21,8

26,3 46,5 7,4 19,9 45,0 34,5 39,2 118,5

25,0 -11,7 43,9 15,4 6,6 6,0 18,0 -2,4 40,4 19,4 31,8 2,4 36,6 0,4 106,2 -2,9

-13,7 12,4 5,3 -2,7 18,3 1,8 -2,5 -0,5

Becsült; Svájc, Norvégia, Izland, Liechtenstein; c) Közép-Kelet- Európa + Balti országok; d) Szingapúr, Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Thaiföld, Malaysia. Forrás: Eurostat. External and Intra-European Union Trade Monthly Statistics 5/1997, 15. old. b)


45

12. táblázat Az Európai Unió áruimportja Afrikából termékcsoportok szerint (milliárd dollár és százalék) Érték 1995 Bányászati termékek Fűtőanyag Érc és egyéb ásvány Színesfémek Késztermékek Ruházat Félkész-termékek Agrártermékek Élelmiszer Nyersanyag Arany és nem részletezett egyéb termékek Áruimport összesen

% 1990

1995

26,2 22,7 2,1 1,4 16,1 5,6 3,7 14,3 10,9 3,4

58,7 49,1 4,3 5,3 17,2 5,5 4,0 18,1 13,1 5,0

43,3 37,5 3,5 2,4 26,5 9,3 6,1 23,7 18,1 5,6

1990– 1995 -6 -5 -4 -15 9 11 9 6 7 2

3,9 60,5

6,0 100,0

6,5 100,0

2 0

Évi növekedés 1993 1994

1995

-24 -24 -20 -34 -5 -1 -3 -11 -10 -16

3 2 14 0 15 10 9 24 21 33

4 3 14 10 21 19 25 22 23 21

-15 -17

-12 9

37 14

Forrás: Mint a 2. táblázat, 53. old.

13. táblázat Az Európai Unió áruexportja Afrikába termékcsoportok szerint (milliárd dollár és százalék) Érték 1995 Késztermékek Gép és szállítóeszközök Energetikai gép Egyéb nem elektromos gép Irodai és hírközlési berendezés Elektronikus gép és eszköz Autóipari termék Egyéb szállítóeszköz Vegyipari termékek Egyéb félkész-termékek Textilipari terméke Vas és acél Agrártermékek Élelmiszer Bányászati termék Fűtőanyagok Nem részletezett termékek Áruexport összesen

46,5 23,6 0,9 8,8 3,3 3,0 5,3 2,3 7,6 5,3 3,3 1,9 8,6 7,4 2,2 1,4 1,0 58,2

Forrás: Mint a 2. táblázat, 53. old.

% 1990

1995

80,9 43,0 1,9 16,2 4,9 4,4 10,5 5,2 12,2 9,2 4,7 4,2 14,1 12,2 3,6 2,3 1,4 100,0

79,8 40,5 1,6 15,1 5,7 5,1 9,1 4,0 13,0 9,1 5,6 3,3 14,8 12,7 3,7 2,5 1,7 100,0

Évi növekedés 1990– 1993 1994 1995 2 -8 5 1 -9 6 0 41 -17 1 -8 3 6 -2 28 6 -5 10 0 -16 1 -3 -27 15 4 -5 5 2 -13 2 6 -3 5 -2 -10 4 4 -5 1 3 -5 0 3 0 4 5 3 9 7 -9 -12 3 -8 4

1995 18 18 -15 18 19 20 30 10 17 29 20 -7 26 26 26 23 60 20

46

Farkas Péter 14. táblázat Az EU és az ACP országok kereskedelmének áruszerkezete 1995-ben (millió ECU és részarány) SITC

Összesen 0 Élelmiszer és élőállat 1 Hal és dohány 2 Nyersanyag (fűtőanyag nélkül) 3 Energiahordozó 4 Olaj és zsiradék 5 Vegyi termékek 6 Anyag szerint csoportosított késztermék 7 Gép és szállítóeszköz 8 Egyéb késztermék 9 Nem besorolt termék

Az EU exportja Az EU importja Millió ECU % Millió ECU % 17.496 100,0 19.894 100,0 1.926 11,0 6.103 30,7 255 1,5 376 1,9 278 1,6 3.047 15,3 442 2,5 4.085 20,5 160 0,9 253 1,3 2.046 11,7 380 1,9 2.532 8.328 1.206 323

14,5 47,6 6,9 1,8

3.251 1.084 844 472

16,3 5,4 4,2 2,4

Forrás: Eurostat. External and Intra-European Union Trade. Monthly statistics 5/1997, 65–69. old. alapján.

15. táblázat Afrika mint segélyezett, az EU mint segélynyújtó nemzetközi szerepe az 1993-as és 1994-es év átlagábana) (milliárd dollár és százalék) Segélyezők EU (15)

%b)

Japán

USA

6,044

22,8

6,152

1,489

Egyéb országok 1,785

10,376 63,8 4,630 2,771

39,1 17,5 10,4

2,061 12,7 0,389 0,916

2,369 14,6 2,035 0,998

1,466 9,0 0,293 0,386

16,272 100,0 7,347 5,071

2,708 26,529

10,2 100,0

0,683 10,201

2,659 9,550

0,178 4,108

6,228 50,388

Segélyezettek Ázsia és a Csendes-óceáni térség Afrika a Szaharától Délre % Közép-Kelet-Európa Latin-Amerika és a Karibi Térség Mediterráneum Összesen

Megjegyzés:

a)

Nettó hivatalos segély (ODA) kifizetés; Az EU segélymegoszlása térségenként. Forrás: EU–LDC News. Vol. 3. No. 2. July 1996. b)

Összesen 15,470


47

16. táblázat Forrásáramlás az EU-ból az ACP országokba (1983–1993)

1983 3.244

1985 3.526

Hivatalos fejlesztési segély öszszesen Az EU tagországaiból 3.653 2.869 Az EU intézményeitől 591 657 Egyéb hivatalos áramlás 808 649 Az EU tagországaiból 752 606 Az EU intézményeitől 56 43 Nettó magánáramlás 2.522 400 Összes áramlás 6.573 4.575 Az EU tagországaiból 5.926 3.875 Az EU intézményeitől 647 700 Forrás: The Courrier, No. 162, March–April, 1997, 9. old.

(milliárd dollár) 1987 1989 6.099 7.409 5.184 915 1.903 1.863 40 -899 7.102 6.147 955

5.951 1.458 1.313 1.290 23 1.091 9.813 8.332 1.481

1990 9.042

1991 8.268

1992 9.513

1993 8.120

7.387 1.655 1.397 1.352 45 -1.275 9.163 7.463 1.700

6.555 1.713 833 789 44 116 9.217 7.460 1.757

7.081 2.432 931 743 188 599 11.043 8.423 2.620

6.449 1.671 266 314 -48 1.619 10.005 8.382 1.623


48

17. táblázat A 7. és 8. EDF források szerint (millió ECU) Belgium Dánia Németország Görögország Spanyolország Franciaország Írország Olaszország Luxemburg Hollandia Portugália Egyesült Királyság Ausztria Finnország Svédország Korábban fel nem használt EDF Extra humanitárius segély az EU térség költségvetéséből Speciális hitelek átalakítása adománnyá

7. EDF (1990–1995) 433 227 2840 134 645 2666 60 1418 21 609 96 1791

8. EDF (1995–2000) 503 275 3000 160 3120 80 1610 37 670 125 1630 340 190 350 292 160 15

Forrás: The Courrier No. 18. táblázat A 7. és 8. EDF megoszlása a felhasználási célok szerint (millió ECU) Adomány (ebből strukturális kiigazításra) Kockázati tőke Stabexa) Sysminb) Összesen + A tengeren túli függő területeknek és élelmiszersegély Összesen + EIB saját forrás Mindösszesen

7. EDF 8. EDF (1990–1995) (1995–2000) 7.995 9.592 (1.150) (1.400) 825 1.000 1.500 1.800 480 575 10.800 12.967 140 340 10.940 13.307 1.658 1.200 12.140 14.965

Megjegyzés: a) Stabex: a világpiaci agrárárak hullámzásának hatását mérséklő program. b) Sysmin: a bányászati termékek világpiaci árhullámzásának hatását mérséklő program. Forrás: Mint a 17. sz. táblázat.


49

19. táblázat Nettó külföldi közvetlen beruházások (FDI) a fejlődő országokban kontinensek szerint, afrikai részletezéssel (1984–1995) (milliárd dollár és %) 1984-1989 (éves átlagok) Fejlődő országok összesen 22,2 Afrikaa) 2,7 )b) (12,1) Észak-Afrika 1,3 Egyiptom 1,1 Szaharától Délre 1,5 Nigéria 0,6 Latin-Amerika és a Karibi 7,7 Térség Ázsia 11,5 a)

1990

1991

1992

1993

1994

1995

33,7 2,3 (6,8) 1,2 0,7 1,1 0,6 8,9

41,3 2,8 (6,8) 0,9 0,3 1,9 0,7 15,3

50,4 3,0 (6,0) 1,5 0,5 1,5 0,9 17,7

73,1 3,3 (4,5) 1,5 0,5 1,8 1,3 19,5

87,0 5,1 (5,9) 2,1 1,3 3,0 2,0 25,3

99,7 4,7 (4,7) 1,8 1,0 2,9 1,3 26,6

22,1

22,7

29,1

50,0

56,3

68,1

Megjegyzés: Dél-Afrika nélkül, ahol egyébként a nettó áramlás évente nulla közelében mozog. b) Fejlődő országok összesen százalékban. Forrás: World Investment Report, 1996, U.N., 227–231. old.


50

Irodalomjegyzék AFRICAN DEVELOPMENT INDICATORS (1996): The World Bank, Whasington. ALBIONI, Roberto (1995): Institutionalizing Mediterranean Relations: Complementarity and Competition, Politik und Gesellshaft. No. 3. 290–299. old. ASH, Toby (1995): Selling Free Trade to the Middle East, MEED 11. April 1997, 4–5. old. BALÁZS, Péter (1995): Comparing the Eastern and Central European and the Mediterranean EC Agreements, Európa Fórum, Special Issue, 99–115. old. BALOGH, András (1997): Az európai integráció és a mediterrán egység, Külpolitika, 1. sz., tavasz, 117–126. old. BENSIDOUN, Isabelle – CHEVALLIER, Agnes (1996): Libre-échange euroméditerranéen. Marché de dupes ou pari sur l'avenir?, Futuribiles. No. 215, 47–53. old. BRIGALDINO, Glenn (1996) Africa–Europe relations at a turning point, The Courier No. 157, 69–70. old. D., D. (1995): The Joint Assemly in Dakar. = The Courier No. 150. 5-10. o. DAUDERSTÄDT, Michael (1996): Europa und Nordafrika: Mehr Paranoia als Partnerschaft. Reihe Eurokolleg 36. Fridrich Ebert Stiftung, Bonn, 20 old. DIRECTION OF TRADE STATISTICS YEARBOOK (1996): WTO. THE ECONOMIST (1995): A new crusade, ~ December 2nd., 27–28. old. EU-LDC News (1996): The Extent and Structure of EU Official Development Assistance, ~ Vol. 3., No. 2., 10–11. old. EUROSTAT. External and Intra-European Union Trade Monthly Statistics 5/1977. ÉLTETŐ, Andrea (1995): A francia és a spanyol elnökség prioritásai és ennek alapján a Mediterráneum lehetséges helye az EU külkapcsolataiban. Kézirat, MTA VKI, 29 old. FARIA, Fernanda – VASCONCELOS, Alvaro (1996): Security in northern Africa: ambiguity and reality. Chaillot Papers No. 25., Institute for Security Studies, Western European Union, Paris, 51 old. FARKAS, Péter (1983): A külföldi tőke és az állam Afrikában, Külpolitika, 5. sz., 35–53. old. FÜZES, Oszkár (1997): G7-ből P8: világebéd Denverben, Népszabadság, június 17., kedd, 6. old. G., H. (1994): ACP-EU cooperation in 1993, The Courier No. 145, 6–12. old. GAUTRON, Jean-Claude (1996): La politique méditéranéenne de l'Union européenne, Revue des affaires européennes. Décembre. Újraközli: Problémes Économiques No. 2521, 21 mai 1997, 17–23. old.


51

GONZALES, Anthony (1997): The future of EU-Caribbean links, The Courier No. 161, 72–73. old. GRANELL, Francisco (1994): The enlargement of the European Union and the ACP countries, The Courier No. 146, 6–8. old. GREENIDGE, Carl (1996): Seeking to make the Convencion more effective. An interview with ~, acting Secretery-General of the ACP group, by Simon Horner, The Courier No. 155, 22–24. old. GREENIDGE, Carl (1997): „Partnership is important – and we should stick with it”. An interview by Simon Horner, The Courier No. 162, 18–22. old. GREEN PAPER on relations between the European Union and the ACP countries on the eve of the 21st century (1997): Challenges and options for a new partnership; The Courier No. 162; 78–17. old. HEWITT, Adrian – KONING, Antonique (1996): Europe's preferred partners? How the ACP countries should develop their trade; The Courier No. 156; 63–64. old. HOEKMAN, Bernard – DJANKOV, Simeon (1995): Catching up with Eastern Europe? The European Union's Mediterranean Free Trade Initiative, Discussion Paper Series No. 1300, Centre for Economic Policy Research, London, 35 old. HUYBRECHTS, André (1994): Industrialisation in the ACP States and the promotion of EU–ACP partnerships, The Courier No. 146, 76–78. old. KARL, Kenneth (1996): EU–ACP relations. Building for tomorrow, The Courier No. 159, 67–69. old. LASTIENNE, Bernard (1996): Létrehozható-e az Euro-Mediterránium?, Európai Szemmel, 3. sz., 48–55. old. LOGLI, Paolo (1994): Priority to the private sector in EU-ACP relation..., The Courier No. 146, 72–73. old. LINGNAU, Hildegard (1995): The Future of Lomé Cooperation, Development and Cooperation, No. 5., 8–12. old. LOME IV Convention as revised by the agreement signed in Mauritius on 4 November 1995, The Courier No. 155, 1–200. old. M., J.(1995): Tunisia: Aiming to match European standards, MEED 19 May. 3. old. MONTHLY BULLETIN OF STATISTICS (1996): Vol. G. No. 6. June. MONTHLY BULLETIN OF STATISTICS (1997): Vol. LI No. 1. January, No. 2. February. MORRISSEY, Dorothy (1996): ACP Joint Assembly. Sparks fly in Namibia, The Courier No. 157, 7–10. old. NABUDERE, Dani W. (1995): The Impact of Globalisation on Africa, Development and Cooperation. No. 4., 4–5. ols. ONITIRI, H. M. A. (1995): Regionalism and Africa's Development. UNCTAD/ITD/18. 46 o. OYOWE, Augustin (1996): Joint Assembly begins discussions on future ACP– EU relations, The Courier No. 160, 5–7. old.

52

Farkas Péter

P., D. (1997): Commission launches Green Paper on future ACP–EU cooperation, The Courier No. 161, 6–7. old. P., L. (1994): The CFA franc zone. What is the aim – external markets, or the internal market?, The Courier No. 147, 10–14. old. PERCIVAL, Debra (1995): Successful conclusion to the Lomé IV mid-term review. Agreement cliched at eleventh hour, The Courier No. 153, 6–8. old. PINHEIRO, Joăo de Deus (1996): „Consistency, coordination and complementarity”. Keywords from ~, The Courier No. 155, 20–21. old. PINHEIRO, Joăo de Deus (1997): „The ACP-EU relationship will be even more deeply-rooted in future”. An interview by Simon Horner, The Courier No. 162, 3–6. old. ROWE, Robert – MITCHELL, Jennifer (1995): Partenaires sociaux. L'impératif industriel ACP au coeur d'un débat franc, hors des sentiers battus, Le Courier No. 149, 6–7. old. VERNIER, Gérard (1996): The Lomé IV mid-term review. Main innovations, The Courier No. 155, 8–13. old. LA ZONE FRANK (1995): Rapport Annuel. Banque de France, Paris. WORLD INVESTMENT REPORT (1996): U.N., 227–231. old. WTO ANNUAL REPORT (1996): Vol. I. + Vol. II. Geneva.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents