MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------KOTLJAR, Elena Sz. / Котляр, Елена Семеновна Az afrikai állatmese és az elbeszélő folklór archaikus formái Eredeti közlés/Original publication: 1982, in: Anon: A művészet ősi formái, ford. HAN Anna, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 435–451. old. (eredeti orosz nyelvű kiadása: 1972, in: Sz. Ju. NYEHLJUDOV szerk.: Rannie formü iszkusztvá, Moszkva, Iszdatelsztvo Iszkusztvo) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.732 Dátum/Date: 2014. március/March 6. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document KOTLJAR, Elena Sz.: Az afrikai állatmese és az elbeszélő folklór archaikus formái, AHU MATT, 2014, pp. 1–22. old., No. 000.000.732, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: hazai könyvtárakban Kulcsszavak/Key words magyar és orosz Afrika-kutatás, az afrikai népmese, az archaikus afrikai mese, mítosz és mese összefüggése az afrikai folklórban, a csalafinta kópé figurája az afrikai állatmesékben, az afrikai népmeseműfaj fejlődése, afrikai állatmesék szüzsétípusai, African research in Hungary and Russia, African folktale, archaic African folktale, relationship between myth and folktale in African folklore, figure of

2

Elena Sz. Kotljar

the trickster in African animal tales, development of the African folktale genre, types of subject in the African animal tales ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Az afrikai állatmese

3

A MAGYAR TUDOMÁNY KÜLFÖLDI BARÁTAI AZ AFRIKA-KUTATÁS TERÜLETÉN FRIENDS IN ABROAD OF HUNGARIAN SCHOLARSHIP ON THE FIELD OF AFRICAN RESEARCH

AZ AFRIKAI ÁLLATMESE ÉS AZ ELBESZÉLŐ FOLKLÓR ARCHAIKUS FORMÁI Elena Sz. Kotljar

Az afrikai folklór, éppen úgy, mint más, kultúrájában archaikus vonásokat őrző nép szóbeli költészete, igen gazdag anyag a kutatónak, aki az elbeszélő művészet genezisével, a műfajok fejlődésének történetével foglalkozik – a legősibb, mitikus formáktól kezdve olyan viszonylag későbbi formákig, mint a varázsmesék, a realisztikus mesék1 és a tanító jellegű állatmesék. Az állatmese a legősibb műfaji formák egyike. Fontos szerepe van a Szaharától délre élő afrikai népek folklórjában. Az afrikai varázsmesékhez és a realisztikus mesékhez viszonyítva, formailag fejlett, kialakult műfaj, határozott karaktere, témaköre, hőstípusai vannak. Az állatmese az afrikai folklór egyik legnépszerűbb műfaja, témáinak számtalan variációja van. Az afrikai állatmesén mint klasszikus példán tanulmányozhatjuk a műfaj fejlődését, összehasonlíthatjuk a többi népeknél meghonosodott formákkal, amelyek mintegy a fejlődés különböző szakaszait jelzik: a) az archaikus állatmese, amely még nem vált el egészen a tisztán mitológiai természetű képzetektől, ezért mitikus állatmesének nevezhetjük. b) A fejlett állatmese, amelyben már megtaláljuk a műfaj legjellemzőbb vonásait. Nevezzük klasszikus állatmesének. Ezek a klasszikus állatmesék többé-kevésbé teljes mesei témakörökbe illeszkednek, amelyeket a közös hős, a csínytevő (bajkeverő, kópé, „trickster”) kapcsol egybe. Az ő kalandjait, fortélyos cselekedeteit mondja el a mese. A hős olyan ravasz, ügyes, hogy a legnehezebb helyzetekből is könnyen kivágja magát. 1

Bitovaja szkazka – az európai és a magyar terminológiában ennek megfelelője a novellamese, de az afrikai folklór vonatkozásában ez nem alkalmazható. – A szerk.

4

Elena Sz. Kotljar

c) A tanító jellegű állatmese a műfaj további transzformációjának egyik lehetséges útja. Emellett persze a realisztikus mesében és a varázsmesékben is találkozunk olyan vonásokkal a jellemábrázolásban, egyes epizódokban és motívumokban, amelyek az állatmesére és főleg a főhősre, a zoomorf csínytevőre jellemzők. Az állatmese legősibb formájában néhány primitív afrikai törzsnél található meg, például a Kongó medencéjében és Közép-Afrika más területein élő pigmeusoknál, a busmanoknál (Dél-Afrika), a hadzapiknál (KeletAfrika, az Ejászi-tótól keletre). Eredetük és kultúrájuk típusa szerint ezek a népek, mint a busmanok is, a koiszan népekhez tartoznak, de az állatmese néhány más népnél is előfordul. Ezek a törzsek mind a mai napig gyűjtögető–vadászó életmódot folytatnak, és ősközösségi társadalomban élnek. Kultúrájukról, hitvilágukról és művészetükről sajnos csak töredékes feljegyzések vannak. A mitikus állatmese abban a formájában, ahogy ma fellelhetjük, például a busmanoknál, jelentősen különbözik a klasszikus állatmesétől (amilyenek a bantu népcsalád és még néhány fejlettebb afrikai nép meséi). A busmanok ősi, szinkretikus művészetében az állatmese még nem vált külön a mitológiai képzetektől, de azokban a szövegekben, amelyeket a mitikus állatmeséhez sorolunk, már megtalálhatók ennek a mesei műfajnak a legjellemzőbb vonásai. Az archaikus mesetípus szoros, még közvetlen kapcsolata a mitológiával többek között abban is megmutatkozik, hogy gyakran a mesei szöveg felépítése nem más, mint valamely mitologikus (vagy totemisztikus) képzet részletes kifejtése. Így például sok busman mese épül arra a képzetre, hogy az állatok eredetileg emberek voltak (vagy átváltozhattak emberekké).2 Ezekkel az állatokkal együtt szerepelnek egy „ősi nép” tagjai, akik ugyanekkor éltek, és az állatokkal rokoni kapcsolatban voltak (lásd Bleek és Lloyd 1911, IV– 47L, IV–43L, V–70L). A rokonság később megszakadt, mégpedig az „ősi nép” hibájából (Bleek és Lloyd 1911, V–35L). Az állatmese archaikus típusának mitikus jellege nemcsak a külső jegyekben nyilvánul meg (pl. abban, hogy e mitologikus képzetekre épült a 2

Bleek és Lloyd 1911, IV–28aB, V–70L, V–72L, IV–47L, IV–43L, és 59–61. old.; Bjerre 1963, 141–142. old.; a busmanok hitével rokon hadzapiké: Kohl-Larsen 1962, 32– 34., 36–37., 91. old. A hadzapik szerint azért változnak állattá az emberek, mert a Nap (lsoko) és a Hold (Hajne) vagy a Hónap (Szeta) ezt a büntetést szabja ki rájuk valamilyen vétségért.


5

mesei szüzsé). Feltételezhető, hogy a mitikus állatmese még bizonyos mértékben megőrizte szakrális jellegét. Ha a történetet nem fogadták is el „igaznak”, azt se gondolták, hogy puszta kitalálás, hiszen a tulajdonképpeni mítoszok és mitikus állatmesék hőse ugyanaz: Cagn („úr”), az imádkozó szöcske vagy ájtatos manó (Mantis religiosa). Cagn, a busman mítoszoknak és mitikus meséknek ez a főszereplője, igen összetett alak, demiurgosz, kultúrhérosz, az első emberek tanítója, a törzsi avatási szertartások védelmezője, aki egykor – feltételezhetően – totem volt. Különböző korokból származó feljegyzések szerint a busmanok úgy képzelték, hogy Cagn élet és halál ura, hatalma van az esőn és a vadakon, ő tanította az embereket a rituális „vértáncra” (a mokomra), tőle származnak a tabuk, ő készített először csapdát és fegyvereket, ő teremtette az egeret, a fogolymadarat és a szarvast. De kisfia „elrontotta” a szarvasokat, mielőtt még elkészültek volna, és Cagn, hogy a gyermeket megbüntesse, vadakká tette őket. „Cagn teremtett mindent, és mi így imádkozunk hozzá: Ó Cagn, ó Cagn! hát nem a te gyerekeid vagyunk? Nem látod, hogy éhezünk? Adj ennünk!” (Burne 1914, 112–115. old.).

De Cagn egyúttal a busman folklór mitologikus csínytevője is. Az egyik történetben csúnyán megtréfálja a gyermekeket. Antiloppá változik, aztán lefekszik az útra, és holtnak teszi magát. A gyermekek megörülnek, hogy antilopot találtak, kőből késeket faragnak, és megnyúzzák az állatot, húsát feldarabolják, hogy hazavihessék. Ám ekkor megszólal az antilopfej, és a gyerekek ijedtükben eldobják a húsdarabokat, azok meg maguktól összeilleszkednek. Cagn talpra szökik, és a menekülő gyermekek után veti magát. „Úgy szaladtunk, majd kiugrott a szívünk – mondják a megtréfált fiúk, amikor végre hazaérnek –, soha többet nem megyünk vadászni, ezután mindig itthon maradunk!” (Bleek és Lloyd 1911, 1–13a).

A csínytevőre jellemző viselkedésmód itt már elég egyértelműen megnyilvánul, bár a trickster alakja még legarchaikusabb formájában van jelen, sok vonása a mitikus hősre vall. A mitikus jelleg megmutatkozik a hős csínytevéseinek mágikus, természetfölötti jellegében. Tettei itt még nem ravaszságról, ügyességről, sokkal inkább természetfölötti képességeiről tanúskodnak. Ez a csínytevő valóban antiloppá változik, nemcsak az állat bőrét ölti magára, mint a későbbi, klasszikus állatmesék szövegében. Itt még az anti-

6

Elena Sz. Kotljar

lop levágott feje beszél, a klasszikus állatmesében az antilop helyett már a csínytevő szólalna meg egy közeli bokor mögül; a húsdarabok itt maguktól illeszkednek össze, az antilop valóban feléled, talpra szökken, és a gyermekek után veti magát. Ez nem annyira „trükk”, mint inkább a trickster természetfeletti, mágikus képességeinek megnyilatkozása. Még jellemzőbb ilyen szempontból egy másik busman történet (Bleek és Lloyd 1911, I–5L), amely arról szól, hogy ölték meg a babuinok Cagn fiát, és hogyan kezdtek aztán labdázni a megölt fiú szemével. Cagn álmában mindezt hírül vette, és a babuinokhoz ment, labdázni kezdett velük saját fiának a szemével. A fiú megérezte „apja szagát”, messzire elgurult, és a babuinok hiába próbálták, sehogy se tudták utolérni, és megfogni. Cagn felvette a földről a fiúszemet, bekente a hónaljából vett izzadság egy cseppjével, és a babuinok felé dobta. A szem felemelkedett az égbe, és szállt, egészen odáig, ahol az apja tegeze függött, abba beleugrott. A babuinok mindenütt keresték, de nem találták. Nekiestek Cagn-nak, de akkor az is fölemelkedett a levegőbe, és repült, amíg egy vízhez nem ért, a gyereke szemét a vízbe tette, és ezeket mondta neki: „Kelj életre, növekedj, légy olyan, mint voltál.” A gyerek lassan-lassan megnőtt a vízben, aztán kifeküdt a partra, megszárítkozott a napon, és még tovább növekedett, erősödött. Cagn ápolgatta, izzadságcseppekkel kenegette, és megmondta neki, hogy az apja, ne féljen tőle. Állatbőrből kötényt készített neki, ráadta, és végül hazavitte, de a fiú még mindig gyenge volt, és apja addig gondozta, amíg meg nem erősödött.3 Ebben a történetben minden – a hős viselkedése is – erősen mitikus. Cagn álma, az izzadságcseppek mágikus ereje, a víz mint az élet vize, Cagn fiához intézett szavainak mágikus jellege stb. Az ősi szinkretikus mitológiában gyakori jelenség, hogy a kultúrhérosz, a demiurgosz és a csínytevő jellemző vonásai egy alakban olvadnak össze, mint például Cagn esetében. Számtalan példa van erre sok afrikai népnél (valamint Ausztrália, Amerika, Polinézia, Melanézia és Északkelet-Ázsia őslakóinál). Például Mwari a venda és sona mitológiában olyan isteni lény, aki egyrészt ős-szülő, másrészt pedig mennydörgés-isten, és egyik-másik szövegben úgy jelenik meg, mint csínytevő. Mwari – éppen úgy, mint Cagn, a 3

Ez a leírás Cagn fiának feltámasztásáról sokban megegyezik a struccok feltámasztásáról szóló másik busman történettel (Bleek és Lloyd 1911, IV–34B), a víz életre keltő erejének itt is fontos szerep jut. Lásd még esővel való felélesztés a busman– hadzapi mesékben (Kohl-Larsen 1962, 82., 88. old.) és a loparók hasonló elképzelése a szarvasok feltámasztásáról. Ezért parancsolta meg Mjándas-pörre (a szarvasok ősapja), hogy az elejtett szarvasok bőrét vessék a folyó vízbe. „A folyóból a tengerre jutnak... aztán visszatérnek elevenen” (Csarnoluszkij 1965, 78. old., 1962).


7

mitológiai csínytevő – például fortéllyal éri el, hogy az emberek bikát áldozzanak neki; hogy cselvetését megvalósítsa, előbb kis kunyhóvá változik, majd fává, végül bika lesz belőle (Hall és Neal 1906, 135–136. old.). A szudáni népek folklórjában szereplő pók (Ananszi)4 nyilván szintén a mitikus hősnek egy későbbi változata. Főleg mint az állatmesék tipikus csínytevőjét ismerik, bár furfangos cselekedeteinek gyakran mitikus jellege van. Egyes szövegekben a pók demiurgosz, világteremtő, a kultúrhérosz vonásait viseli magán.5 A szinkretikus ősi folklórban kialakult kultúrhérosz alakja, jellemének kettősségénél fogva, egyrészt a vallás szférájában fejlődik tovább (mint ősatya, demiurgosz, világteremtő istenség vagy istenkirály), másrészt a művészet szférájában: az ősi, mitikus eposzban, az állatmesében és az anekdotikus mesében.6 A csínytevő hős, miután az állatokról szóló mondakörök központi alakjává vált, a klasszikus állatmese műfajának kialakulásával párhuzamosan, lassanként elveszti kapcsolatát a mitológiával. A tricksterekről szóló meseciklusokban előfordul ugyanakkor néhány olyan szüzsé és motívum, amely még a viszonylag fejlett népek folklórjában is megőrzött bizonyos mitikus vonásokat. Az ilyen történetekben többnyire a teknősbéka a főszereplő, ő a mitologikus csínytevő. Az afrikai állatmesék legelterjedtebb szüzséjét feltételesen így foglalhatjuk össze: tudakozódás az után, mi a fa neve (Werner 1933, 280–286. old.). Különösen azért érdekes, mert feltehetően rendkívül archaikus, és sok benne a mitikus elem. Éhínség idején (az afrikai állatmesék gyakran indulnak így) vagy véletlenül, vadászat közben, az állatok egy ismeretlen fát találnak, tele érett gyümölccsel. A titokzatos fa ura Leza, Maveza, Mvigi Mukulu7, vagy más istenség. A szubija, bena-kanoika (Werner 1933, 280. old.) és luba (Werner, 1933, 283–284. old.) változatokban szintén istenség a fa ura. A bapedik és az 4

Tremearne 1917; Rattray 1930; Clarke 1963. Ilyen még az ila mesékben a nyúl (Smith és Dale 1920, 359. old.), és Uhlakanyana, a zulu folklór fortélyosa, aki félig ember, félig menyét. 6 Lásd Meletyinszkij 1963. 7 Ezek az istenek a Mennydörgés Urai, de egyben ősatyák is. Leza (Lesa, Resa) istent tisztelik a Zambezi felső és középső folyásának, Észak-Rhodesiának és a Kongó folyó déli medencéjének népei, az ilák, tongák, biszák, bembák, lubák, nyandzsák, szubiják, vinamvangák, marungok, lubávók, a délnyugati bena mukunik stb. Maweza (Mawcse, Woese, Mpcsi, Maweja) istent Dél-Kongó népei ismerik, Mwidi Mukulu (Mvide Mukullu) istent pedig a lubák (Baumann 1936, 76. old.). 5

8

Elena Sz. Kotljar

ilák a fa úrnőjét „öregasszonynak” hívják (az iláknál „az Öregasszony egy düledező ház lakója” – Smith és Dale 1920, 394. old.), a baszuto mesében pedig „oko” („a nagymama”) a fa úrnője. Vannak olyan változatok is, amelyekben „vezérnek” mondják a fa urát. De van, amikor ez a kérdés fel sem vetődik, a fának nincs ura, mert „bűvös” fa. Nyilvánvalóan ezek a változatok későbbiek, mint amelyekben a mitikus öregasszonyok és istenségek archaikus képzete fordul elő, de elképzelhető az is, hogy a titokzatos fa képzete az „ősök fájától”8 vagy a „világfától” származik. Az állatok egyik követet a másik után küldik a fa urához, hogy megtudják, mi a neve, mert csak ezután ehetnek a gyümölcsből. Valószínű, hogy az ősi szövegekben a fa nevének mágikus ereje volt. Egyik változatban alighogy kimondták az állatok a fa igazi nevét, a gyümölcs az ölükbe hullott. De ha nem az igazi nevét mondták, a fa egyetlen gyümölcsöt se adott nekik (Werner 1933, 282. old.) A később keletkezett mesékben, amikor a mitikus vonások már eltűntek, a fa neve csak arra kell, hogy megtudják, ehető-e a gyümölcse9 (Werner 1933, 280. old.). A fanevek jelentése – amely a különböző szövegekben valószínűleg változott – általában nem maradt fenn. A bapediknél például „Matlatladiane” a titokzatos fa neve, ami a fa őrzője szerint azt jelenti, hogy „hamarosan megérkezik”. De ez minden, amit megtudhatunk (Werner 1933, 285. old.). A teknősbéka (más változatokban a nyúl, néha a gazella) az egyetlen ügyes követ, aki nem felejti el a nevet, amit a fa ura maga közölt vele. A 8

Az a fa, amelyről az első emberek és állatok lejöttek (Omumborombongo a hereróknál); vö. Baumann 1936, 224–235. old.; a különféle elképzelések elterjedésének térképe, 225. old. Az „ősök fája” fontos eleme az Afrikában széles körben elterjedt őskultusznak. 9 A téma érdekesen variálódik egy vei mesében (Libéria): Éhínség idején a nyúl rábukkan egy csodatevő fára, de ez olyan fa, hogy virág helyett tele tálak vannak rajta, a tálakban meleg étel. A nyúl enni kér a fától, és amikor beteljesedik a kívánsága, nem veti magát mohón az ételre, előbb szépen köszönetet mond a fának és a bűvös hatalmaknak. Ezért a fa mindaddig ellátja a nyulat, amíg az éhség tart. A pók viszont túlságosan mohó. Ráadásul tiszteletlen és durva is, viszont a nyúl a hagyományoknak megfelelően végzi a kérés szertartását. Ezért a pókot megbüntetik (Creel 1960, 53–58. old.). A vei mesének tehát nem mitikus, hanem etikai, társadalmi mondandója van. A pók mohósága elnyeri méltó büntetését, a nyúl szemfülessége és tisztelettudása pedig méltó jutalmát. A fa itt már csodatevő fa, fantasztikus jelenség – a téma elvesztette mitikus tartalmát, kivéve a legalapvetőbb összefüggéseket: éhínség – a csodatevő fa megjelenése – a fa bizonyos feltételek mellett ételt ad – megszűnik az éhínség, és többé nem látjuk a tele-tál-virágokat a fán.


9

többi mind elfelejti hazafelé menet, mert megszegtek valamilyen kötelező érvényű feltételt. Tilos volt útközben hátranézni vagy enni-inni, amíg csak át nem értek a tenger túlsó partjára, mert különben felborult a csónakuk, és kiment az eszükből a fontos név; tilos volt hangyabolyban megkotlani stb. A tuba mesében Maweza egy kis csengőt ad a teknősbékának, hogy az emlékeztesse a fa nevére (Werner 1933, 284. old.). A teknősbéka, a mitológiai csínytevő, annak köszönheti sikereit, hogy ismeri és tiszteletben tartja a tabukat, és ő maga is a mágikus erők világához tartozik. A bena-kanioka mesében Maweza ezért adja a csengőt éppen neki, és nem másnak (Werner 1933, 284. old.). Van olyan változat is, amelyben az állatok, ahelyett hogy odaadnák neki a részét a gyümölcsből, megölik a teknősbékát, de a hangyák életre keltik, annak a segítségével, „akit az isten teremtett”. Az állatok újra megölik a teknőcöt, széttörik a páncélját, a hangyák azonban összegyűjtik a páncél darabjait, és a teknőc újra életre kel, de most már haragszik, gyökeresen kitépi a fát, amelynek ágain az állatok ülnek, és amikor kidől a fa, szörnyethal mind, egytől-egyig. A teknősbéka jellemzésének ez a legarchaikusabb értelmezése. „Az állatok kútja” is gyakori téma, a teknőcnek itt is mitikus hatalma van. Egyszer nagy szárazság volt, az oroszlán összehívta az állatokat, és azt javasolta nekik, hogy ássanak kutat a kiszáradt folyómederben. De senki se talált vizet, csak porfelhőket kavartak maguk körül. A teknőcnek nem is szóltak, mert az még túlságosan kicsi, és amikor mégis előrement, és ásni kezdett, csak nevettek rajta. Ámde ott, ahol ő dolgozott, hamarosan nedves folt támadt a földön. Az orrszarvú irigységből, amiért másnak sikerült, ami neki nem, úgy odavágta a teknőcöt sziklához, hogy a páncélja száz darabra tört. Aztán elkezdett ásni ugyanott. De a nedves homok gyorsan felszáradt, és éppen úgy szálldogáltak a porfelhők, mint előbb. Keresték az állatok a vizet, de hiába. Végül úgy határoztak, hogy odahívják a teknőcöt, aki addigra már fölszedte, össze is ragasztotta páncélja darabjait. Mikor ő ismét ásni kezdett, hamarosan feltört a víz (Werner 1933, 255–256. old.). A teknőcnek tehát mágikus hatalma van a víz felett, mert vízi állat. Ezek a vonások mint mitológiai csínytevőt jellemzik e teknősbékát, de emellett megjelenhet úgy is, mint a klasszikus állatmesék tipikus csínytevője10, éppen úgy, mint Nyugat-Szudán népeinél a pók vagy Kelet-Afrika ban10

A „Találjuk ki a fa nevét” ősi téma egynémely változatában (pl. a bapediknél és szutoknál) a teknősbéka ravaszsággal szerzi vissza a részét a gyümölcsből, mivel az állatok elvették tőle. Csínytevőre jellemző trükköket alkalmaz (pl. „a bűn áthárításának” trükkjét): eszik a tiltott ág gyümölcséből, a magokat pedig az alvó elefánt mellé szórja (Werner 1933, 286. old.).

10

Elena Sz. Kotljar

tu népeinél a nyúl.11 A szutóknál a sakál a trickster, ami a hottentotta folklór hatására vall, ahol (éppúgy, mint a gall és szomáli mesékben) a hiéna meg a sakál töltik be a trickster szerepét. A zuluknál Uhlaka niana a neve. A csínytevők alakjához kapcsolódó különböző mesei mondakörök szüzséi gyakran kapcsolódnak egymáshoz, időnként pedig azonosak. Vannak azonban olyan szüzsék (ezek konkrétan a hős jelleméhez, alakjához, külső sajátosságaihoz kapcsolódnak), amelyek csak azokban a mesékben fordulnak elő, ahol az adott hős szerepel. A „levágott fej” trükkje egyedül a kakasra jellemző: a kakas szárnya alá dugja a fejét, és megparancsolja feleségének, hogy mondja a hiénának majd, ha vendégségbe jön: a kakasnak levágták a fejét, hogy a feje elmehessen sört inni. A hiéna hisz az asszony szavának, és követi „barátja” példáját (a „szerencsétlen utánzás” trükkje), és elpusztul (Kamba mesék – Lindblom 1928, III. old. –, ehhez hasonló a „levágott láb” trükkje, amellyel a bamatengo, tonga, kiziba, vasambaa és más népek meséiben találkozhatunk – Lindblom 1928, 98. old.). Éppen az a tény, hogy bizonyos témák egy és ugyanazon hőshöz tapadnak, akadályozza meg a mesekörök szüzséinek teljes kiegyenlítődését. Például a nyúl a bantu mesékben mindig győztesen kerül ki a legnehezebb helyzetekből, de a „szerencsétlen utánzás” témájáról szóló mesében mégis kudarcot vall (Werner 1933, 271–272. old.). A tricksterekről szóló meseciklusokban rendszerint a közös hős és az azonos jellegű cselekmény révén többé-kevésbé mechanikusan kapcsolódó szüzséláncolatok a főhős csínytevéseit, trükkjeit, cselekvéseit mondják el. A mesék kibontásának sorrendje nem lényeges a ciklus egészének felépítése szempontjából (a mesék száma sem), hiszen minden egyes mese csak a főhős egy-egy újabb kalandját tudatja velünk. A trickster majdnem mindig kezdeményező a különböző csínyekben és cselvetésekben, de néha észreveszi barátja álnokságát, és még ravaszabb csellel vág elébe.12” Az általunk vizsgált mesetípus alapmotívuma a csínyte11

A bantu családba tartozó tongák folklórjában – például Junod szerint – a nyúlról szóló ciklus 56 epizódból áll. A nyulat a tongák „ravasz kópénak” hívják (Junod 1927, 217–218. old.). Lásd még az ilák meseciklusát: „A nyúl (Sulwe) kalandjai” – Smith és Dale 1920, 375–396. old. 12 Egyszer például a nyúl lövéssel megsebesítette a hiénát, hogy megbüntesse csínytevéséért (Werner 1933, 262–263. old.). Egy másik mesében a nyúl, anélkül hogy a hiéna felismerné, jól megveri a csalót (Werner 1933, 263–265. old.). A teknősbéka szépen kifesti a leopárd és a zebra bundáját, a csaló hiénáét viszont bosszúból elcsúfítja (Werner 1933, 286–287. old.), és ravaszsággal fizet a babuinoknak is ravaszságukért (Werner 1933, 277–278. old.), a kos barátját pedig meg is öli ravasz fortélyáért (Werner 1933, 278–280. old.) stb.


11

vő és „barátja” (az áldozat) kapcsolata. Sok bantu népmesében a nyúl van a hiéna ellen, a hottentotta folklórban pedig fordítva: a hiéna (néha a sakál) a nyúl ellen. A nyúl jellemzése tehát a hottentotta és a bantu mesékben ellentétes. Ezért nem helyes azt állítani, hogy „a különféle témájú mesékben az állatok jelleme rendszerint változatlan, a hiéna mindig mohó és szemtelen, az elefánt hiszékeny és buta” (Jablow 1962, 32. old.).

Annál kevésbé mondhatjuk ezt, mert az afrikai állatmesében a tanmesékre jellemző hőstípusok még nem alakultak ki. A tanító jellegű mese szereplőinek általános jellemvonásai elég határozottan kirajzolódnak ugyan, de ezeket a vonásokat a különböző afrikai népek folklórjában más-más állat, sőt, egészen ellentétes típusú állatok viselhetik.13 A legtipikusabb és csaknem általános az a mesekezdő formula, amely a két állat barátságáról tudósít, ezek közül az egyik a trickster és csínytevéseinek áldozata a másik. („A nyúl és az oroszlán barátkoztak...” – „A nyúl a hiénával barátkozott...” stb.) A mesezárás pedig azt közli, hogy a barátság „megszakadt.”14 A kamba mesékben, amelyeket Lindblom jegyzett fel, a barátságnak vége szakadhat azért is, mert az egyik állat elsajátítja a közös zsákmányt, például a nyúl elveszi az oroszlán részét is (Lindblom 1928, No. 21.). A nyúl elindult barátjával, a hiénával, a hiéna menyasszonyának rokonaihoz, hogy átadják a jegyajándékot. Éjjel a nyúl megeszi a bárány faggyúját, és a maradékkal bekeni a hiénát (a bűn áthárításának trükkje). A hiénát vádolják a tettel, és a nyúl olyan próbát javasol, amelyből csak ő kerülhet ki győztesen: azt 13

Erre a tényre több kutató is felhívta a figyelmet, az elsők egyike Werner (Bantu mítoszok és legendák). Mivel a kutatók a már csak részben a mese műfajához tartozó állatmese felől közelítették meg a jóval bonyolultabb és ősibb afrikai állatmesét, ez úgy befolyásolta folklorisztikai kutatásaik módszerét, hogy itt is keresték az „erkölcsi tanulságot”, a ,.jót” és a „rosszat”. Werner szinte ugyanazt írja, amit harminc évvel később Jablow megismétel: „.... az oroszlán és az elefánt az ostobaságot, a nyers erőt szimbolizálják, de a legrosszabb jelleme a hiénának van; a teknősbéka mindenkinek az eszén túljár (még a nyúlén is) nyugodtságával és kitartó elszántságával, néha azonban rossz oldaláról is megismerjük”. (Werner 1933, 25–26. old.). 14 Ha a csínytevő megtéríti a kárt, amit barátja őmiatta szenvedett, felújítják a barátságot (Lindblom 1928, No. 21, 55–59. old.). Ez a megoldás több afrikai nép folklórjában előfordul. Lindblomnál például a 30. (dzsagga) mesében (82. old.). Érdekesen végződik egy kamba mese „az állatok kútjáról”: miután az állatok meggyőződtek arról, hogy nem tudják legyőzni a nyulat, így szólnak: „Ha harcolni nem lehet vele, barátkozzunk hát!” (Lindblom 1928, No. 13).

12

Elena Sz. Kotljar

mondja, ugorják át a tüzet. A hiéna nem tud elég magasra ugrani, és megpörkölődik a bundája, el is kergetik a marhával együtt, amit ő hozott ajándékba. Később a nyúl csellel megszerzi a hiéna marháját (Lindblom 1928, No. 17. – luji és más változatok: Lindblom 1928, 105. old.). A nyúl bolonddá teszi a hiénát. „Tartsd ezt a követ, nehogy rád essen!” – az meg tíz napon át nem meri elereszteni a követ (Lindblom 1928, No. 12.; vaszukuma, vahehe, vamatungo, szutó és más változatok – Lindblom, 102– 103.). A nyúl becsapja a hiénát: ellopja a tehenét, levágja a tehén farkát, és bedugja egy lyukba az úton. „A tehened ott van a földben!” Azt ajánlja, hogy húzzák ki a farkánál fogva, de elszakad a tehénfarok. A hiéna rájön a turpisságra, elkergeti a nyulat, és hazahajtja a tehenét (Lindblom 1928, No. 14.; kamba, kiziba, vanyaturu, maszai, nyaszaföldi változatok – Lindblom 1928, 104–105. old.). Az oroszlán kacsát ajándékoz a nyúlnak, a nyúl viszonzásul meghívja vendégségbe az oroszlánt. Kicsalogatja a vízilovat a folyóból, és a „húst” felajánlja vendégének (Lindblom 1928, No. 16.; más változatok: No. 21., 30.; dzsagga változat 107. old.). „Az állatok kútja” az egyik legelterjedtebb szüzsé az afrikai állatmesék körében. A nyúlról szóló mesekör egyik állandó eleme, egyben az egyik leginkább kidolgozott, számos motívumot egyesítő mesei szüzsé. Szárazság idején az állatok közös erővel kutat ásnak. Egyedül a nyúl nem vesz részt a munkájukban, és ezért elhatározzák, hogy nem adnak neki a vízből, felváltva őrködnek a kútnál. De a nyúl sorra becsapja a kútőrzőket (kivéve a teknősbékát). Azt mondja nekik: „Nem kell a vized, az enyém édesebb!” Mire az őr megkéri, hogy adjon neki az édes vízből (mézből). A nyúl ad is, de azzal a feltétellel, hogy előbb megkötözheti. „Az én vizem olyan erős, hogy ledönt a lábadról, ha nem vagy megkötözve!” Aztán a nyúl mer magának vizet, meg is mosdik, és elmegy. A teknősbéka azonban elcsípi a ravaszt, és bíróság elé viszi. A bíróság úgy dönt, hogy a nyúl maga választhatja meg büntetését, mire az cselhez folyamodik: „Kötözzetek meg, és meghalok, de ne kókuszkötéllel, hanem banánrostokkal kötözzetek meg, és dobjatok ki a napra, hogy hamarabb haljak meg.” A napon a banánrost kiszárad, és könnyen szakad. A nyúl elmenekül, és egy hangyabolyba rejtőzik. Az elefánt ki akarja húzni, de a nyúl újból, cselhez folyamodik, elhiteti vele, hogy fagyökeret ráncigál, amikor a lábát fogja. Az állatok elmennek kapáért, és addig az elefánt őrzi a foglyot. Akkor megszólal a nyúl: „Nyisd ki jól a szemed, őrizd jól a lyukat, nehogy a nyúl melletted kiugorhasson!” Homokot szór az elefánt szemébe, és elszalad. Aztán maszkot ölt, hogy nem lehet


13

ráismerni. Visszamegy az állatokhoz, és ajánlkozik, hogy segít nekik a nyúlfogásban. Eltöri a kapa nyelét, és helyette kölcsönkéri a zsiráf lábát. Azt is eltöri, és odakiáltja neki: „Én vagyok a nyúl !” Elszalad, és bebújik egy kétkijáratú hangyabolyba. Onnan is megszökik, megint a felismerhetetlenségig elváltoztatja az alakját, és visszamegy az állatokhoz. Újra eltöri a kapanyelet, és engedélyt kér, hogy másikat verhessen bele, mégpedig az elefánt fején. Megöli az elefántot, és elinal (Werner 1933, 254–259. old.). Jellemző, hogy a nyúl egyetlen méltó – vagy majdnem méltó – ellenfele a teknősbéka. A kút valamennyi őre közül egyedül neki sikerül megfogni a nyulat. Elbújik a vízben úgy, hogy a nyúl nem is látja meg. Köszönésére senki se felel, a teknőc nem árulja el magát. De mikor a nyúl megnyugodva bemegy a vízbe, hogy megmosdjon, és vizet merjen magának, a teknőc szó nélkül nyakon ragadja (néhány változatban előbb bekeni a páncélját madárcsirizzel), és nem ereszti el foglyát, amíg az állatok oda nem érnek. Ez a motívum feltehetően a teknőcről szóló mesei mondakörhöz tartozik, hiszen a cselfogás egyrészt azért sikerül, mert a teknőc vízi állat15, másrészt, mert néhány afrikai nép meséiben a teknőc a legfőbb csínytevő, s így a tricksterekről szóló mondakör központi alakja.16 A nyulat azonban hiába fogják meg, végül mindig elmenekül valamilyen ravaszsággal, és sok változatban nem is tudják elcsípni (Lindblom 1928, 103–104. old.). „Az állatok kútjáról” szóló történetnek ez az epizódja („A nyúl meg a teknőc”) szervesen beletartozik a nyúlról szóló mesekörbe, míg például „A nyúl és a kakas” idegenül hat ebben a ciklusban, ahol, nem véletlen, nincs is állandó helye (rendszerint a közepe felé mondják el), és noha ebben a mesében a nyúl meghal, az utána következőkben még sokszor szerepel az afrikai népek állatmeséinek ez a kedves hőse. (Hogy közben életre keltették vagy feltámadt, arról nem esik szó, az ellentmondást nem is próbálják magyarázni.) A nyúlról szóló mesekör egyik jellemző szüzséje az, ahol a nyúl bíróként szerepel két állat vitájában. Egyszer például arról vitatkoznak, hogy az oroszlán bikája ellette-e a borjút vagy a hiéna tehene? Az oroszlán bekeni a bikát a tehén vérével, és azt állítja, hogy a bika borjadzott meg. A nyúl ravaszsága segít a vita igazságos eldöntésében. Azt mondja nekik, hogy elmegy vízért, le kell mosdatnia az apját, mert „megszült”. Mikor az oroszlán vitatkozni akar vele, s erősködik, hogy az lehetetlen, a nyúl megkérdi: „Hát a 15

Ilyen „vízi” állat még a béka is. Jellemző tény, hogy az afrikai állatmesék másik fő csínytevője, a pók, bizonyos esetekben helyettesíti a teknősbékát.

16

14

Elena Sz. Kotljar

bika hogy borjazhatott meg?” (Lindblom 1928, No. 1.; vanyaturu, galla, szaho, tigre, bakongo, duala és szenegáli, szudáni változatok – Lindblom 1928, 95–96. old.).17 A vadász meg az oroszlán vitatkoznak. Megint a nyúl a bíró. A vadász megígérte az oroszlánnak, hogy a zsákmány egy részét neki adja, mégpedig a szívet, a májat és a többi finom falatot. A vadász felesége viszont a többi asszonynak akarja adni a hús javát, titokban férje után lopakodik, de véletlenül egy csapdába talál lépni. Az oroszlán ebből a „zsákmányból” is részt követel, de a vadász nem akarja megölni a feleségét. A nyúl éppen arra jár. Megparancsolja nekik, hogy szabadítsák ki az asszonyt, és arra kéri az oroszlánt, hogy mutassa meg, hogy eshetett csapdába a vadász felesége. Így jár túl az oroszlán eszén. A rhodesiai változatban a nyúl egy barlangba küldi a pörlekedőket, mert – amint mondja – kinn a szélzúgástól egy szavukat se hallja. Aztán elrikkantja magát: „Jajjajj! Beszakad a barlang! Te, vadász, meg a feleséged, hozzatok hamar valami támasztékot!” (S maga is meglép, az oroszlán pedig, mikor már nem bírja tovább tartani a sziklát, a kijárathoz menekül, de ott beüti a fejét egy kőbe, és végül félig megsüketülve mászik ki a barlangból. Attól fogva az oroszlánok maguk járnak vadászni (Werner 1933, 269–270. old.) A tricksterről szóló ciklus egyik jellemző epizódja a következő. Csínytevő meg a barátja elhatározzák, hogy megölik az anyjukat. Egyik mesében a nyúl és az oroszlán jut ilyen elhatározásra, mert az öregasszonyok közül az egyik megrontotta a teheneket. A nyúl elrejti édesanyját, és kacsamájat mutat barátjának az anyja mája helyett. Azt mondja, kóstoljátok meg, melyik máj keserű, mert az a boszorkányé. Kiderül, hogy az oroszlán anyjáé keserű. Igen ám, de az oroszlán hamar rájön, hogy becsapták, meglesi a nyúl anyját, és megöli. A nyúl persze sír, de amikor „barátja” megkérdi, mi baja, azt mondja, hogy füst marja a szemét. Később azonban bosszút áll, forró követ nyelet le az oroszlánnal hús helyett (Lindblom 1928, No. 7.; dzsaga, vabongyei, vaszukuma, lango, kiziba, szubija, anyandzsa, silluk és herero változatok – Lindblom 1928, 98–101. old. – Az anyák megölésére okot adhat az éhség is, nemcsak az, hogy boszorkányok – Werner 1933, 265–267. old.) 17

Ennek a mesének van olyan változata is, amelyben a csínytevőtől elveszik a borjút, de visszaszerzi ravaszsággal. Egyik taveta mesében például a hiéna elveszi a nyúltól a borjút, de a nyúl azt mondja, hogy majd „az ég meg a föld” segítségére jön. Ekkor „titokzatos” hang szólal meg a föld mélyén, és a borjút a nyúlnak ítéli. A hang „tulajdonosa” nem más, mint a nyúl édesanyja, akit fia elrejtett egy üregben (Lindblom 1928, 98. old.).


15

Érdemes megjegyezni, hogy a trickster majdnem minden esetben élelmet akar szerezni a ravaszságával. A fenti témák közül feltehetően „Az állatok kútja” az egyetlen, amelyik csak a nyúlról szóló mesekörbe tartozik, a többi szüzsé más mesei alakokhoz is kapcsolódhat. Mivel a tricksterekről szóló meseciklusokban a hős jellemvonásai eléggé egytípusúak, a ciklust alkotó mesék majdnem egyformák, legfeljebb a hős neve más. Például: „A trickster dajkálja az oroszlán mama kölykeit” téma hőse eredetileg valószínűleg a hiéna volt. Mivel azonban a nyúl népszerűbb csínytevőnek számított, ez a mese néha a nyúlról szóló mondakörben szerepelt (Werner 1933, 259–262. old.). A hiénát elhívják dajkának a kisoroszlánok mellé. Megígéri, hogy nem fog csontot ropogtatni a kicsik mellett, de megszegi a szavát. Egy nagy csont az egyik kölyökre esik, és megöli. A hiéna erre megeszi a kisoroszlánokat, és mikor kiderül, mi történt, más állatokra fogja a bűnt, és kereket old. Máskor azt mondja: „Megkötöztek, mert nem fogadtam el a zsírt!” Így valamelyik rászedett állat, aki állítólag „elfogadta a zsírt”, kerül a csínytevő helyére, és kapja a büntetést helyette (Lindblom 1928, 47., 53., 55., 105., 106. old.). A verseny az egyik legnépszerűbb, igen sok változatban feldolgozott téma. Némelyik változat konkrétan egy-egy hőshöz kapcsolódik, mivel a történet egy adott állat tulajdonságának és külső alakjának részleteit aknázza ki. A futóverseny a teknősbékáról szóló ciklus része, a kötélhúzás a nyúlról szóló mondaköré stb. – bár nem mindig éles a határ, vannak átfedések (Basset 1903, No. 152.). A versenyt olykor azért rendezik, hogy megtudják, ki a leggyorsabb, máskor viszont egy szép lány elnyerése a cél (Lindblom 1928, 65–67; 108– 109. old.). A teknősbéka furfanggal győz: végig a pálya mentén és a célnál elrejti a rokonait (Basset 1903, konde változat No. 108, jáo-változat No. 110.). Érdekes ez a változat is: szárazság idején egyszer versenyt rendeznek az állatok. Ki tud hamarabb vizet hozni a folyóról. A teknőc győz, mert jókor elrejtőzött a folyó partján. Itt ismét a teknősbéka és a víz kapcsolata kerül előtérbe. Egy konda mesében a teknőc fogad az elefánttal, hogy át tud ugrani a feje fölött, és megnyeri a fogadást: elrejti a feleségét a fűben, és az elefántot kettejük közé állítja. Az elefánt ragaszkodik a visszavágóhoz. Futóversenyre hívja ki a teknőcöt, de az felsorakoztatja gyermekeit végig a pályán, és így újra győz (Werner 1933, 275–277. old.). A nyúl kötélhúzó versenyre hívja a vízilovat meg az orrszarvút, de úgy intézi, hogy azok egymással mérkőzzenek: a hosszú kötél egyik végét a vízilónak, másikat az orrszarvúnak adja. Befejezés többféle is van. Az állatok rá-

16

Elena Sz. Kotljar

jönnek, hogy a nyúl mind a kettőjüket rászedte, és barátságot kötnek egymással, az orrszarvú attól fogva oda jár inni, ahol a víziló él, az meg ott legel, ahol az orrszarvú lakik (ila mese). A nyanydzsa változatban a nyúl minden versenyzővel büntetést fizettet azon a címen, hogy nem tudták legyőzni a kötélhúzásban. Van úgy, hogy a kötél elszakad (vagy a csínytevő vágja el), és a versenyzők hanyatt vágódnak (Werner 1933, 268–269. old.). A pók és a kaméleon versenyeznek: azé lesz a királylány, aki hamarabb felszántja a földet (Basset 1903, No. 154.). A kakas meg az elefánt versenyeznek, hogy melyikük tud többet enni, melyikük az erősebb. A kakas győz (Lindblom 1928, 7, 97. old.; Fuja 1962, 73–76. old.) Werner szerint „A hosszúszarvú állatok lakomája” a hiéna-ciklusba tartozik. A hiéna viasszal szarvat ragaszt magának, és elmegy sört inni a hosszúszarvúakkal. De a napon megolvad a viasz, leesik a szarva, és szégyenszemre elkergetik. (A nyúl is gyakran él hasonló fogással – Werner 1933, 291– 292. old. –, sőt megállapíthatjuk, hogy az afrikai állatmesékben az „átöltözés”, „átváltozás” legalább olyan jellemző a nyúlra, mint a hiénára.) Az egyetlen központi csínytevő figura körül csoportosuló meseciklusokon kívül az afrikai állatmesék közt számos olyan csínytevőről szóló mese van, amely nem tartozik ezekhez a ciklusokhoz. Ezeknek a meséknek a hősei szintén tricksterek, de ezt a szerepet csak az adott mesei szüzsében töltik be. Az ilyen „szabad” szüzsék a fejlődés során feltételezhetően beolvadtak a csínytevőkről szóló meseciklusokba. Az állatmesék egész sora etiologikus jellegű mese. Elmondják, miért lett a kakas házi szárnyas, a gyöngytyúk meg vadon élő. Miért van a leopárdnak szép bundája, és miért csúnya a hiéna. Miért nincs lába a kígyónak, és miért van olyan sok a százlábúnak (Basset 1903, No. 395. – mbenga változat; Lindblom 1928, No. 5., 10.; továbbá 9, 97–98, 25–27.; Werner 1933, 295– 296. old.). Ezeknek a meséknek a struktúrájában a mítoszra jellemző etiológiai elem érvényesül úgy, hogy a mesei szüzsé nem más, mint az állatok egy-egy jellemző tulajdonságának magyarázó kifejlése (Smith és Dale 1920, 351–374. old.). Ebben az esetben az etiologikus jelleg a mese szemantikájának domináns mozzanata, de az afrikai állatmesékben van olyan példa is, amikor csak formális, stiláris elem. Ilyenkor a szüzsé szabadon bontakozik ki, függetlenül az etiologikus meséknél szokásos mesezárástól, az etiológiai befejezés pedig nem következik az adott szüzsé kibontásából (Lindblom 1928, No. 8, 29. old.). Még a varázsmesékben is gyakran előfordul a tipikusan etiologikus záróformula (Kohl-Larsen 1962, „Vagambo varázsló”). Ez érthető, mivel az afrikai folklórban még nem határolódtak el az egyes műfajok, és a varázs-


17

mese még viszonylag fejletlen műfaji forma. A későbbi moralizáló mesezárás sokszor kiszorítja az etiologikus záróformulát, bár még így is abból van több. Jellemző, hogy a tricksterekről szóló ciklusokban általában nincs etiologikus zárás18, a zoomorf csínytevőkről szóló cikluson kívül álló mesei szüzsék viszont a legtöbb esetben etiologikus formulával zárulnak (Lindblom 1928, No. 3.). Érdekes, hogy a tricksterekről szóló ciklusokban nyoma sincs moralizálásnak, se a mese végén, se a meseépítés jellegében. A hős nem az igazságért harcol, nincsenek erkölcsi szempontjai. Ellenkezőleg: viselkedésével minduntalan megszegi az erkölcsi normákat. Csalással szerzi meg soron levő barátja marháját vagy zsákmányrészét, ravasz csellel szedi rá a kút őrzőit, ellopja más vizét stb. Sok fortélya kegyetlen, és nemegyszer „barátja” halálát okozza. A moralizálás – mint jóval későbbi vonás – nem honosodott meg ebben az archaikus mesetípusban, már azért sem, mert a csínytevő jelleme ezt megakadályozta. A trickster a humor, a találékonyság, a kimeríthetetlen ötletesség megtestesítője. Nincs, akinek az eszén túl ne járna, ravaszságra még körmönfontabb ravaszsággal felel. Ha ő a bíró, nem az a célja, hogy a vitatkozó felek egyikének megtiport jogait orvosolja (ez a cél fel sem merülhet, hiszen csak a folklór fejlődésének későbbi stádiumában, végleges formájában pedig csak a tanítómesében alakul ki), egyszerűen valami újabb csínytevést, kópéságot követ el, hogy leleplezze a vitatkozó felek egyikének ravaszságát. Lehet, hogy éppen jóízű humoruk, népi buffó jellegük miatt népszerűbbek minden más műfajnál a csínytevőkről szóló meseciklusok az afrikai folklórban. A tanító jellegű állatmese egyrészt a realisztikus meséből, másrészt az állatmeséből fejlődött ki (Basset 1903, No. 103. – nyoro mese). Ebben már dominál az erkölcsi tendencia. Az, hogy a szereplők állatok, a mese szüzséjében kizárólag díszítő funkciót tölt be. A tanítómesék befejezése többnyire egy közmondás, amely néha olyan szorosan kapcsolódik a szüzséhez, hogy önmagában nem is érthető. Az erkölcsi tendencia gyakran döntő szerephez jut, bár az elbeszélés egészére általában nem terjed ki. A morális tanulság nem a mesében, hanem a közmondásban szakad el a szöveg konkrét tartalmától. Mint már említettük, a köz18

Néha – például az ila folklórban, amely egészében véve etiologikus jellegű – a csínytevőkről szóló ciklusok meséi is etiologikus jellegűek (lásd pl. Smith és Dale gyűjteményét 1920-ból).

18

Elena Sz. Kotljar

mondások megfelelőjét gyakran megtaláljuk a didaktikus állatmesékben. Az élő beszédben a közmondásokhoz többnyire tartozik egy mese, amelyet néha el is mondanak utána. A közmondás ily módon mintegy utal egy mindenki számára ismert szituációra, amely viszont a megfelelő mesében nyer kifejtést.19 A közmondás és az egyes mesetípusok közötti kapcsolat megvilágítja, hogyan alakult ki a közmondások egyik-másik fajtája. Az afrikai folklór adatai nagyon tanulságosak ilyen szempontból, hiszen nyilvánvaló, hogy a közmondás és a mese összetartozik, a közmondás jelentése körülhatárolt, még nem vált általános érvényű szentenciává. Stilisztikai szempontból az állatmese jellemző vonásai ugyanazok, mint a többi afrikai meséé. Nagyon sok az ismétlés (így pl. a melodikus ismétlés), ez adja a mese sajátos ritmikai struktúráját. Az ősibb (pl. a busman) meseformák ritmikai szerkezete lazább: néha nagyobb egység ismétlődik teljes egészében, rövidítés nélkül (Bleek és Lloyd 1911, IV–37L, I-5L, V–70L). Ugyanannak a cselekvésnek a motiválása többször ismétlődik a különféle magyarázatok formájában stb. Jellemző az elbeszélés módja is: a cselekmény mintegy összetevő elemeire tagolódik. Minden egyes epizódot részletesen elmondanak (Bleek és Lloyd 1911, IV–27B, 1–2. változat). Meglepő, mennyire konkrét és hiteles az egyes részletek ábrázolása, például az állatok viselkedésének, külsejének leírása.20 A busman folklór heterogén összetételű, stíluselemei amorf jellegűek, ami nyilván abból adódik, hogy a műfajok még nem különültek el egymástól. Ha a busman meséket elemezzük, meggyőződhetünk arról, hogy szerkezetileg szorosan összetartoznak, szinte lehetetlen elválasztani őket egymástól. A mesét kezdő sajátos expozícióban rendszerint röviden elmondják az adott szöveg tartalma szempontjából fontos előzményeket. A befejezés szerkesztése gyakran hasonló: a hős néhány későbbi tettét közli dióhéjban. Mindebből arra következtethetünk, hogy az egyes mesei szüzsék itt kezdenek ciklusokba rendeződni.21 Ez a folyamat a Cagnról szóló mitikus mesékben 19

Vegyük példának az ila népek egyik közmondását: „Segíts meg engem a parton, és megsegítelek a vízben” – az ennek megfelelő mesében a nyúl köt barátságot a krokodillal (Smith és Dale 1920, 313., 323–324. old.). 20 A struccok leírása a busman mitikus mesékben szinte szó szerint megegyezik Brehm tudományos pontosságú leírásával (Bleek és Lloyd 1911, IV–34B és IV– 28aB; Brehm 1869, I–3, 6–9. old.). 21 Vö. a busman és hadzapi meséket. Van két egymástól eltérő témájú tündérmese, mind a kettőnek az a vége, hogy a boszorkány („Varázs-szarv”) és a varázsló („Vagambo”) átváltozik orrszarvúvá, és összeházasodnak (Kohl-Larsen 1962, 82, 89.


19

figyelhető meg a legvilágosabban. A busman folklór egyik alakja se mérhető hozzá, nincs még egy olyan, aki körül annyi mesei szüzsé alakult volna ki. Itt még csak a ciklus kialakulásának a kezdeteit látjuk, de a fejlettebb afrikai népek meséi már mesekörökbe rendeződtek. A mesezárás sokféle lehet. Ugyanaz a szüzsé, amelyben a csínytevő ravaszsággal győz (kötélhúzó verseny), befejeződhet okfejtéssel (etiológia) – ilyen az ila mesék többsége –, de befejeződhet „dilemmával” is. (A dilemmamesék nagyon népszerűek Nyugat-Afrikában.) Leggyakrabban azonban a hősnek egy sikeres cselfogásával végződik a mese, és így a szokásos befejezés elmarad. (Van úgy, hogy a zárásban egy újabb csínyt találunk.) Ez természetes, mivel a ciklusokba foglalt mesék mindegyike egy epizódot mond el, egy szálra fűződnek fel, egymást folytatják (ha nem is mindig következetesen) –, a csínytevő alakja tartja össze őket. Az ősi (busman) meséknél is gyakori, hogy az elbeszélés véget ér a mese konkrét cselekményének befejezésével, nincs tanulság. A gyerekeknek szánt mesék ellenben sokszor végződnek a mese szüzséjéből közvetlenül levont tanulsággal, amely egyben a busman szokásokkal, mitológiai képzetekkel kapcsolatos.22 old.). A hadzapi folklór sokban hasonlít a busmanra. Mind a kettő erősen archaikus. Állatmeséik még nem rendeződtek ciklusokba, kivételt képeznek a nyúl csínytevéseiről szóló mesék (Kohl-Larsen 1962, 97–109. old.), ez nyilvánvalóan bantu hatás. Érdekesek azok az állatmesék is, ahol a pávián a csínytevő. Ezeknek a meséknek a szüzséi a tricksterekről szóló mesékre jellemzőek: a kópé párviadalra hív egy erősebb állatot (Kohl-Larsen 1962, 116–119. old.); a csínytevő mások kútjára jár (Kohl-Larsen 1962, 119–121. old.). Az egyik hadzapi mítosz (Kohl-Larsen 1962, 37–38. old.) arról szól, hogy réges-régen a hadzapik páviánok voltak, de aztán Isoko (Nap) néhányukat emberré változtatta. Érdekes, hogy a busman folklórban is előkelő szerep jut a páviánoknak: harcra hívják magát Cagn istent, a fiát meg is ölik, neki pedig futnia kell az életéért. Hogy analóg esettel állunk-e szemben, azt nehéz lenne megmondani, de lehetséges, hogy ezek a tények olyan hasonló elképzelések maradványai, amelyek még abból az időből származnak, amikor a busman és hottentotta törzsek egész Kelet-Afrikát elárasztották. Később a bantuk délre szorították őket, és ettől kezdve csak a hadzapik és a szandavék képviselték a koiszan nyelvcsaládot Kelet-Afrikában. A hadzapik (csakúgy mint a Kalahári sivatagban élő busmanok) nem ismerik a földművelést, sem az állattenyésztést, élelmüket vadászattal és gyűjtögetéssel szerzik meg. 22 Példának itt van „Az oroszlán megirigyli a strucc hangját” című mese (Bleek és Lloyd 1911, IV–28aB). A versenyben a struccok legyőzik az oroszlánokat, mert szép hangjuk nagyon megtetszik az asszonyoknak. A mesélő így tanítja a gyermekeket: „Tegyétek ti is, amit az Öreg oroszlán tett a struccal: megölte, és megette a tüdejét, hogy ő is olyan szépen tudjon kiáltozni, mint a strucc. A tüdőt nyersen, rágás nélkül

20

Elena Sz. Kotljar

Az elbeszélés stílusa kicsit vontatott, leíró jellegű és nagyon aprólékos. A mesékben sok a dal, a párbeszéd és a „dicsérő ének” (Smith és Dale 1920, 378., 381. old.). A mese formája többnyire dramatizált, a kéz- és arcjátéknak, hangutánzásnak, állathangoknak fontos és nélkülözhetetlen szerep jut az előadásban. A busman mesékben az állathangoknak többféle tónusuk van, sajátos szavakat is használnak az állatok beszédjének utánzására, csettintenek, csattogtatnak, ahol kell (Werner 1933, 26. old.). Összefoglalva az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy az afrikai állatmese – ideértve mind az állatmese ősi formáit, mind a csínytevőkről szóló meseciklusokat – az elbeszélő művészet egyik legősibb formája, amely a szinkretikus ősi mítoszokból vált ki, és fejlődött tovább. Az afrikai állatmesék archaikus jellegét bizonyítja, hogy kapcsolatuk a mítosszal még eleven. A mitikus elképzelések egyrészt gyakran a mesei zsüzsé felépítésének alapjául szolgálnak (a totemisztikus képzetek maradványai: az „ősnép” az állatok rokonsága, az „isten” vagy az „öregasszony” fája, a táplálékot adó ősök fája stb.). Másrészt (ezt igazolja) az etiologikus mesék (szépszámú) előfordulása, amelyek az állatok egyik-másik külső vonásának eredetét magyarázzák (a mítosz mindig etiológiai jellegű, hiszen természeti jelenségek, folyamatok, a dolgok keletkezésének történetét mondja el). És végül az állatmese archaikus jellegét bizonyítja a főhős alakja, amely genetikailag visszavezethető az ősi mitológia központi alakjához, a kultúrhéroszhoz.23 Az afrikai folklórban többször előfordul, hogy a mítosz és a mitikus állatmese hőse azonos személy, mint pl. Cagn, a pók, a nyúl stb. A legősibb változatokban, amelyeket a busmanok, bantuk, lubák, szubiák, ilák, szuták, bapedik és más népek őriztek meg, az állatmese hőse egyben mitológiai csínytevő is, természetfeletti tulajdonságokkal rendelkezik: alakot változtat, halála után visszatér, vizet varázsol elő a földből (amire az afrikaiak mitikus képzetei szerint csak az istenek és az ősök képesek), mágikus hatalma van, sőt, ő maga is a mágikus világhoz tartozik. Az állatmese műfajának fejlődését nyomon követhetjük, ha elvégezzük az ősi és fejlettebb változatok összehasonlító elemzését. A mitikus elképzelések fokozatosan átalakulnak, majd teljesen eltűnnek. A mitológiai szimbókell lenyelni.” Azzal beletett egy-egy darab nyers tüdőt a gyermekek szájába. Lásd még a IX–228L szöveget: ott a gyermeknek nem szabad megenni a sakál szívét, nehogy gyáva felnőtt váljék belőle. 23 A tricksternek majdnem mindig az a célja, hogy élelmet szerezzen, ami valószínűleg kapcsolatban van a kultúrhérosz legfőbb feladatával, hogy ti. megszerezze a kulturális javakat (tehát az ennivalót: magvakat, gyümölcsöt, vizet is), mégpedig e javak „őrzőitől”: az „öregasszonyoktól”, az ősöktől, elődöktől, az istenektől.


21

lumrendszer helyébe a csodás mesei szimbólumok lépnek (pl. a mitikus fa csodatévő fává változik). Ennek megfelelően változik a főhős alakja is. Az állatmesék ciklusainak fejlettebb változataiban a főhős már mesei csínytevő: átváltozás helyett átöltözik, nem természetfeletti, mágikus erővel, hanem képességgel, ravaszsággal, ügyességgel győz. A folklór későbbi fejlődési szintjén (pl. az európai népek folklórjában) a trickster tettei erkölcsi, etikai értelmezést és irányultságot nyernek. Az afrikai folklórban ez a folyamat még nem játszódott le, bár az állatmeséből kifejlődött tanítómesében már megmutatkoznak a jelei.

Bibliográfia BASSET 1903: René Basset: Contes populaires d'Afrique, Paris, 1903. BAUMANN 1936: Hans Baumann, Schöpfung and Urzeit des Menschen im Mythus der afrikanischen Völker, Berlin, 1936. BLEEK és LLOYD 1911: W. H. J. Bleek – L. C. Lloyd: Specimens of Bushman Folklore, London, 1911. BREHM 1869: A. Brehm, Az állatok világa, 1869 (oroszul). BURNE 1914: C. S. Burne: The Handbook of Folklore, London, 1914. CLARKE 1963: W. R. E. Clarke: Some Folk-Tales of Sierra-Leone (Spider Stories), London, 1963. CREEL 1960: J. L. Creel: Folk-Tales of Liberia, Minneapolis, 1960. CSARNOLUSZKIJ 1962: V. V. Csarnoluszkij: „Szaamszkije szkazki”. Zapisz, perevod, obrabotka, pregyiszlovije i primecsanyija Cs.-ogo, Moszkva, 1962. CSARNOLUSZKIJ 1965: V. V. Csarnoluszkij: Legenda ob olenye-cseloveke, Moszkva, 1965. FUJA 1962: A. Fuja: Fourteen Hundred Couries. Traditional Stories of the Yoruba, London – Ibadan, 1962. HALL és NEAL 1906: R. N. Hall – W. G. Neal: The Ancient Ruins of Rhodesia (Monomotopae imperium), London, 1906. JABLOW 1962: Alta Jablow: An Anthology of West African Folklore, London, 1962. JUNOD 1927: Henry A. Junod: The Life of a Southern-African Tribe, 2. köt, London, 1927. KOHL-LARSEN 1962: Ludwig Kohl-Larsen: A varázsszarv. Busman-hadzapi mítoszok, legendák és mesék, Moszkva, 1962. (oroszul) LINDBLOM 1928: Gerhard Lindblom: Kamba Tales of Animals („Archives D'Études orientales”, vol. 20: 1), Uppsala, 1928. MELETYINSZKIJ 1963: Je. M. Meletyinszkij: Proiszhozsgyenyije geroicseszkogo eposza. Rannyije formi i arhaicseszkije pamjatnyiki, Moszkva, 1963. RATTRAY 1930: R. S. Rattray: Akan-Ashanti Folk-Tales, Oxford, 1930.

22

Elena Sz. Kotljar

SMITH and DALE 1920: E. W. Smith – A. M. Dale: The Ila-speaking Peoples of Northern Rhodesia, 2. köt., London, 1920. TREMEARNE 1917: A. J. N. Tremearne: Hausa Superstitions and Customs, London, 1917. WERNER 1933: Alice Werner: Myths and Legends of the Bantu, London, 1933.

----------------------------------------------------------------------------------------Szerkesztői megjegyzés: az A művészet ősi formái c. orosz tanulmánykötet (1982, Budapest, Gondolat) szerkesztése során, konkréten Kotljar kötete előkészítésekor egy hivatkozott tétel (Jens Bjerre dán utazó Kalahari… c. könyve) kimaradt. Kotljar 1963-as kiadásra hivatkozik, mi azonban csak a következő kiadásokat tudtuk fellelni: BJERRE, Jens Jacobsen 1958 Kalahari. Atomtidens Stenalder, København, Carit Andersens Forlag, 237 old. (eredeti kiadás) 1960 Kalahari, transl. by Estrid Bannister, New York, Hill and Wang, 224 old. + idex (angliai kiadás: 1960, London, Michael Joseph, 227 old. 1960 Kalahari. Steinzeitmenschen im Atomzeitalter, Wiesbaden, F. A. Brockhaus., 259 old. (későbbi kiadás: 1963, Berlin, Deutsche Buch-Gemeinschaft) 1964 Kalahári. Kőkori emberek az atomkorban, ford. Balassa Klára, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 222 old. + nagyszámú fekete–fehér fotó (Világjárók, 35) (a magyar kiadás a német változatból készült, az angol változattal való összevetés alapján)

Kotljár hivatkozásának tárgya vélhetően a magyar kiadás 158–165. old. található „Mítoszok és mesék” c. fejezetben található meg.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents