MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN–HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ----------------------------------------------------------------------------------SAÁRY, Éva „Kibo – napló” – alpinistákkal a Kilimandzsárón. Egy kelet-afrikai utazás naplójegyzetei / „Kibo – Diary” – With Alpinists on Kilimanjaro. Diary Notes of an East Africa Travel Eredeti közlés/Original publication: kézirat / manuscript (esetleges kiadása: 2004, Lugano, ?) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.544 Dátum/Date: 2015. augusztus / August 19. filename: SAARY_1969_KiboNaplo Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document SAÁRY, Éva: „Kibo – napló” – alpinistákkal a Kilimandzsárón. Egy keletafrikai utazás naplójegyzetei / „Kibo – Diary” – With Alpinists on Kilimanjaro. Diary Notes of an East Africa Travel, 2016, AHU MATT, 2016, pp. 1–50. old., No. 000.001.544, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: A Tudástár elektronikus kézirattárában / In the electronic manuscript archives of the Knowledge Base Megjegyzés / Note: 1. ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text 2. a naplót a szerzőtől elektronikus kéziratban kaptuk meg, ebben egy esetleges kiadás (2004, Lugano) adata szerepel, amelyet nem állt módunkban ellenőrizni / the author sent us her diary in the form of an electronic manu-
2
Saáry Éva
script, it has the data of a possible edition (2004, Lugano), which was not able to control Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, egy kelet-afrikai turista utazás eseményei, benyomásai, élményei és emlékei African studies in Hungary, events, impressions, experiences, and memories of an East African tourist trip ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The AfricanHungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
3
Kibo – Napló
SAÁRY ÉVA
„KIBO – NAPLÓ” ALPINISTÁKKAL A KILIMANDZSÁRÓN Egy kelet-afrikai utazás naplójegyzetei
Lugano, 2004
4
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 15., PÉNTEK
Repülőút Milanóból Frankfurtba. Az éjszakai vihar elkergette a felhőket. Szépen lehet látni a Lugánói tavat és az Alpok havas csúcsait. Délután 2-kor indulunk tovább. Leszállunk Genfben (három francia alpinista csatlakozik hozzánk), Nürnbergben, majd délkelet felé veszszük utunkat. Elmarad alattunk a Wörthi tó, Klagenfurt, Jugoszlávia... Az ebédet későn szolgálják föl. (Igaz, kínálgatnak helyette oxigénmaszkot, mondván, hogy a kabin légnyomása változó, de erről senki sem vesz tudomást). A lemenő nap fényében plasztikusan rajzolódnak ki a görög szigetek. Csodálatos alkonyat. Gyorsan, minden átmenet nélkül megy le a nap. A Föld hirtelen elmerül a sötét párában, melyet rózsaszín-sárga, majd izzó vörös csík választ el az ég fakuló kékjétől. Előttem feketék ülnek. Gyapjas, sűrű üstökük van. Kísértést érzek, hogy belémarkoljak, mint egykor néger laboránsaim esetében tettem, akik úgy használták a hajukat, mint mások a zsebüket: abba szurkálták bele – hogy kéznél legyenek! – a ceruzákat, tollakat, ecseteket. Olyan volt rajtuk a sok írószer, mint valami harci dísz. Unalmamban lapokat írok (rányomjuk az expedíció bélyegzőjét) és Széchenyi Zsigmond Csui című könyvét olvasom. (Akárhogyan igyekszem, nem tudom a vadászatot „sportnak” elfogadni.) *** Két órával előre kell igazítani az órát - a helyi időre. Fél kilenc felé kezdjük meg a leszállást. Már sötét van. Kairó fényei lenyűgözőek, és óriási területen csillognak. Mielőtt földet érnénk, a légikisasszonyok eukaliptuszos vízben kifőzött, forró mosdókesztyűket osztanak szét. Megdörgöljük arcunkat: fertőtlenít és csodálatosan fölfrissít. A gépből kiszállva, mintha forró kemencébe lépnénk. A lélegzetünk is elakad...
5
Kibo – Napló
A repülőtéri épület szép, modern. Bent jó kávét, teát és rengeteg ajándéktárgyat lehet vásárolni. Érdekes megfigyelni a várakozó arabokat, négereket. Ez már „igazi Afrika”: vegyes és nagyon tarka. Akadnak, akik a hagyományos öltözeteket hordják, míg mások európai ruhákban feszítenek. Sok arab beszéli az olasz nyelvet, de szerencsére, boldogulok már az angolommal is. Itt találkozom utam folyamán az első magyarokkal. Hárman, négyen vannak (köztük egy család, kis gyerekekkel). Mint mondják, Bejrútból jönnek, és Dar es Salaamba (a végállomásra) utaznak. Szívesen elbeszélgetnék velük, de tartózkodóak, gyanakvóak: félnek! Így hát nem erőltetem a diskurzust, hanem visszahúzódom alpinista olaszaim közé. A Nílus, a híres egyiptomi régiségek fölött szállunk, de éjszaka lévén, nem látunk semmit. Megpróbálok aludni Khartumig. A bosszantó csak az, hogy mindig fölzavarják az embert valamivel. A légikisaszszony maláriaellenes tablettákat és citromszaftot kínálgat... *** Khartum. Újra jönnek a kellemes, eukaliptuszos rongyok, de kiszállni sajnos nem lehet, noha egy órát várakozunk. (A tilalomnak politikai háttere van.) Ez már jellegzetes közép-afrikai hangulat: négerek, pálmák és 33 C fokos meleg. A hosszú álldogálás alatt mégis sikerül szót váltanom az egyik magyar házaspárral. Diplomáciai szolgálatban vannak Dar es Salaamban. Minden évben két hónapot Magyarországon tölthetnek – szabadságon. Most is onnan jönnek. Különben négyévesek ezek a kiküldetések (voltak már Khartumban, Djakartában is). A továbbiak folyamán az is kiderül, hogy „milyen kicsi a világ.” A férfi földrajz szakos volt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – abban az időben, midőn én geológiát tanultam. Akadtak közös professzoraink: Bulla, Láng... Majd szóba kerülnek az afrikai magyarok. Vannak bőven! Arushában egy „Nagy” nevűnek (Nagy Endre) vadrezervátuma van. Ott élt a négus háziorvosa, Dr. Sáska László is. Tanzániában sok mérnök tevékenykedik.
6
Saáry Éva
AUGUSZTUS 16., SZOMBAT
Entebbe (Uganda) Végre a Viktoria Lake Hotel tágas, kényelmes szobájában vagyok. Reggeli 5 óra. Az egész éjszakám odavan. Két órával ezelőtt érkeztünk meg, de mire a formaságokat elintéztük, és a légymódra lebzselő néger szolgahad berakta a bőröndjeinket, eltelt az idő. Az is kiderült, hogy előre lefoglalt szállodánkba nem mehetünk (kitúrtak bennünket onnan, mert az Kampala, a főváros közepén volt), másikat kellett keresnünk. Szobám aránylag rendes és tiszta (az „aránylagot” azért írom, mert az ágy alatt, ahol nem látni, vastagon áll a por és a szemét). Egy csöppet sincs meleg. A repülőgépből kiszállva, hűvös éjszakába (17 C fok) érkeztünk, pedig alig valamivel vagyunk északra az Egyenlítőtől. *** Dél. Az ágyból kikelve, első tekintetem a hotel modern, pálmafákkal övezett úszómedencéjére esik, ami körül fűnyírók és más munkások téblábolnak. A levegő egyáltalán nem fülledt. Inkább friss, tavaszias. Enyhe szellő, bárányfelhőket ringató ég. Le lehet látni a Viktória-tó hullámzó, szürke vizére. Végtelen, egyhangú, mint a tenger. Előtte ligetes, parkszerű táj. Gondosan nyírt fű („english lawn”), helyenként egy-egy terebélyesre nőtt flamboyant fával. Jellegzetesen afrikai azonban – midőn lemegyek a szálló kertjébe – a szúnyogfelhő. Nyüzsögnek, zümmögnek a levegőben, s az embernek vigyáznia kell, hogy szemébe ne csapódjanak, le ne nyeljen belőlük néhányat. *
7
Kibo – Napló
A hotel halljában félelmetes vadbivalyfej. A kiszolgáló feketék barátságosak, előzékenyek. Hála angol tudásomnak, folyékonyan tudok beszélgetni velük. Társaimmal ellentétben – akik távoliak, idegenek maradnak –, nekem rögtön sikerül kapcsolatot teremtenem velük. Váltásnál csevegek az értelmes, több nyelven tudó portással (tréfálkozva mondja, ne költsem el az összes pénzemet, mert aztán nem tudok hazamenni), a cifra helyi göncökbe öltözött kiszolgálólányokkal. Elmondják, hogy havi 200 sillinget keresnek. (7 silling = 1 dollár.) Egyedül ballagok le a Viktória tóhoz a szép, puha pázsiton át, és nagyon boldognak érzem magam. Nincs szükségem senkire. Ez az én személyes, privát találkozásom szeretett Afrikámmal (magánügy!). A rozsdabarna vízben meztelen néger lurkók hancúroznak. Nem félnek, nem futnak el a fehér ember elől. *** A szálloda ajtajában minden hájjal megkent bennszülött kereskedők kirakodóvására van. Elefántfarok-karpereceket, ébenfaállatokat, szobrokat, szalvétakarikákat, salátáskanalakat s különféle kosarakat árulnak. Veszek tőlük egy csomó karkötőt. Úgy telerakom velük a karomat, mint a néger nők. Jól illenek absztrakt mintájú ruhámhoz. Közben kétszer is elfogy a pénzem. Megyek a portáshoz. Egyre kedvesebb, egyre beszédesebb velem. Láthatóan nagyon megnyertem a rokonszenvét. Midőn a kulcsomat ideadja, a kezemet is megfogja; alig akarja elengedni. *** Ezeket a sorokat a bennszülött dobokkal, lantokkal díszített étteremben írom. Mellettem egy hindu házaspár ül. A férfi fején hatalmas, fehér turbán. Felesége roppant finom, törékeny. Egy másik asztalnál túlzott európai eleganciával öltözött, átutazó feketék. Az ételek angol ízlés szerint készültek. Egy hosszú asztalnál magunk szolgáljuk ki magunkat. Hideg húsok, saláták, többféle mártás. A desszert színes puding – tejszínnel leöntve (friss gyümölcs nincs). Végül jó, erős „ugandai kávét” kapunk.
8
Saáry Éva
*** Délután látogatás Uganda fővárosában, Kampalában. Amíg elosztódunk a három VW–szafari-buszban, és megbeszéljük a programot a sofőrökkel, jó félóra telik el. A portás közben kint áll a lépcsőn, s merően, szomorúan figyeli minden mozdulatomat. Roppant kellemetlen, azt sem tudom, hová nézzek. (Este tudom csak meg, hogy szombat lévén, váltás van, tehát már nem fogunk találkozni). Azon az úton indulunk a városba, amit a Pápa látogatása alkalmával köveztek le. Még a diadalív is megvan. Az üzletek kirakataiban a köztársasági elnök mosolygó arcképe mellett a Szentatyáé is szerepel. A lakosság nagy része katolikus. A hotelszobák éjjeliszekrényeiben mindenütt megtalálható az angol nyelvű biblia. *** Kampala nem nagy, de ellentmondásokkal teli város. A lakosság fele hindu (csipkés templomaik mindenütt ott ékeskednek), másik fele néger. Az előbbiek barátságosak, mosolygósak, fényképezéshez is szívesen rendelkezésre állnak (szép gyerekfejeket veszek filmre az egyik imaház előtt), a feketék azonban gyakran tiltakoznak, sőt, szitkozódnak. Az az elképzelésük, hogy a fehér emberek „gúnyból” örökítik meg őket, hogy otthon mutogathassák: „Ilyen nevetséges, toprongyos banda lakik Afrikában!” – Ezt a rögeszmét nehéz a fejükből kiverni. A hindu nők feltűnően szépek. Öltözködésük választékos, ízléses (látni néhány képre kívánkozó, gyönyörű aggastyán-fejet is). A négerek között sok a muzulmán. A férfiak turbánt és tarka, lebegő kaftánt hordanak. Gyermekeiket az asszonyok hátukra kötött kendőkben viszik. A város egy része kicsi, de téglából rakott bennszülött házból áll – jellegzetes üzletekkel (a kereskedők hinduk) és piaccal. Már sok azonban az új, modern épület is. A Kampalát környező vidék dombos. A falvak kunyhói szárított tőzegből, agyagból készültek. Rengeteg a banáncserje. A föld vörös laterit. Csúcsos termeszdombok tarkítják. ***
9
Kibo – Napló
Kis amerikai lány az egyik utcasarkon. Megható igyekezettel vadászik a „fotótémákra”. Minden érdekesebb öltözékű nőt „leszólít”, de éppen mivel hirtelen, nyíltan támad, senki sem akar a lencséje elé állni. El van keseredve, majdnem sír. *** A lényegre azonban, ami alaposan elrontja a délutánunkat, csak most térek rá. Az egyik pompás hindu templomnál megállunk fényképezni, s csak eljövetelünk után döbbenünk rá, hogy csoportunk vezetője, Tagliabue Oscar, a filmezés hevében földre tette s az utcán felejtette táskáját, amiben – személyi iratain és összes pénzén kívül – a csoport hivatalos papírjai (svájci útlevelek, repülőjegyek, hotelfoglalók) is benne voltak. Hogy ne is mondjam, hiába megyünk érte vissza. Hűlt helyét találjuk. Következik az izgatott össze-visszaszaladgálás: rendőrségre, repülőtársasághoz, főpostára… Mindez a közép-afrikai bürokrácia nehézkessége miatt roppant hosszadalmas. A bajt növeli, hogy vezetőnk angol tudása igen gyér. A hercehurca szüneteiben, mi többiek, el tudunk egy kicsit csellengeni. Fényképezgetünk, és faparázson sült csöves kukoricát eszünk, ami a bennszülöttek kedvenc csemegéje. Szép antilop-, leopárd-, zebrabőr-táskákat lehet kapni, de nagyon drágák. *** Este van, sőt éjjel. Írogatok fent a szobámban. Odalentről, a hotel parkjából fölhallatszik a zene. Az úszómedence körül asztalokat helyeztek el, és hangulatos tüzet csináltak. Szombat van. Mulatozni, táncolni lehet. A társaság vegyes. Sok a Kampalából ideözönlött jómódú hindu és néger, de gálába öltözött fehér emberek is akadnak.
10
Saáry Éva
AUGUSZTUS 17., VASÁRNAP
Ismét a repülőtér. Így nappal sokkal rokonszenvesebb, tele van tarkán hullámzó élettel. Várakozás közben a hallban elhelyezett képeket, plakátokat nézegetem. A köztársasági elnök émelygős jóindulattal mosolygó portréja alatt „Uganda, my country” fölírás. Az elkövetkező népszámlálást reklámozzák: „May we count on you to be counted” – és egy hatalmas kérdőjel. Kint a pályán „egzotikus” államok gépei: Air Congo, Air India, East African Airways. Némelyik pilóta fezt, más turbánt visel. A légikisasszonyok aranyos csokoládébabák. *** Egy afrikai előkelőség. (Talán Mobutu?? Láttam már a TV-híradóban.) Négyszemélyes magánrepülőgépen érkezik, sötét ruhában, fején leopárdbőr-kucsmával. Karján – jobbról is, balról is – két feltűnően kicicomázott helybeli szépség. Bő, földig érő selyemköntöst, magas fejéket, rengeteg csilingelő aranyékszert hordanak. Egy hordár golfbotokat, bőröndöket, kalapdobozokat visz utánuk. A sofőr előzékeny hétrét görnyedéssel nyitja ki előttük a Mercedes ajtaját. *** Az East African Airways gépével repülünk Nairobi felé. Attól féltünk, hogy légzsákból légzsákba bukdácsoló, ócska tragacs lesz, de kellemes meglepetés ér bennünket. Vadonatúj Super VC 10. Kényelmesebb ülés esik benne, mint a behemót, dugig tömött Boeingekben. Az ablakok is szépek, nagyok. Alattunk a Viktória-tó fölülről hullámtalannak tűnő, homályos foltja. Pálmákat lengető szigetecskék, felhőfoszlányok úsznak benne.
11
Kibo – Napló
A Kenya-fennsík egészen más jellegű táj, mint amilyent nyugatafrikai emlékeim alapján vártam. Nincs sehol gőzölgő, ezer ágra szakadó folyókkal, csillogó mocsarakkal teli dzsungel; szabályos négyzetekre fölosztott, gondosan megművelt földeket, majd kopár, barna hegyhátakat látni, melyeken nagyritkán akad csak egy-egy fa. Itt-ott (az állatok ellen?) árokkal, sövénnyel övezett tanya. *** Nairobi modern nagyváros. Háromosztatú, pompás sztrádán futunk be a repülőtérről. A kereszteződéseknél kaktuszkertek, a szegélyeken óriás pálmák. Messziről látszik a parlament karcsú tornya, az új székesegyház betonbordázata, az egymás hegyén-hátán burjánzó felhőkarcolók sziluettje. A Panafric Hotel, a hengeres formájú, húszemeletes Hiltonon kívül, a legmodernebb a városban. Minden szobájához tágas fürdőszoba, külön WC, erkély tartozik. Az íróasztalon prospektusok, cégjelzéses levélpapír, az éjjeliszekrényen termoszban forralt ivóvíz. A kiszolgáló személyzet egyenruhája tűzpiros. Az idő enyhe, tavaszi. Az esti órákban fázunk. *** Sajnos, itt nincs külön szobám. Malu-val, egy genfi asszonnyal lakom együtt, aki az Egyesült Nemzetek palotájában dolgozik – valamilyen minőségben. Közönséges, durvaarcú nő, de a többiek „jópofának” tartják. Nem rokonszenvezünk egymással. Nehezen tudja elviselni, hogy este, lefekvés előtt írogatok. Nem a fény zavarja. Megveti a szellemi tevékenységet. *** Délután beállnak a kinyitható fedelű VW–szafari-buszok. A Nemzeti Park megtekintésére indulunk. Bejárata és jegypénztára csupán párszáz méterre van a hatalmas vásznú, szabadtéri filmszínháztól. (Mit
12
Saáry Éva
éreznek az arra tévedő vadak, midőn megpillantják magukat a képernyőn?) Természetesen föl kell vennünk egy „idegenvezetőt”, noha világosan látható utak és a kereszteződéseknél az állatok kedves tartózkodási helyeit megjelölő, rajzos táblák vannak. A vidék száraz, lapos szavanna, csak a vízfolyásokat szegélyezik erdősávok. Először páviánokkal találkozunk. Családostól ugranak az autókra, valósággal megszállják őket. A tetőn, a motorházon handabandáznak, s szemtelenül benyúlkálnak az ablakokon is, ha valaki nem húzza föl pánikszerűen az üveget. Megszokták, hogy banánt, gyümölcsöt hoznak nekik. Az utak mentén népes zebra-, gnú- és antilopcsapatok legelésznek, mit sem törődve a forgalommal. Még szép, ha egy pillanatra fölemelik fejüket a motorzúgásra. Pár lépésre meg lehet őket közelíteni. Elefánt nincs – az az őserdőt kedveli –, oroszlán után pedig hiába kajtatunk. Sokáig figyelünk viszont egy lakmározó gepárdcsaládot. Széles kocsigyűrű veszi őket körül. Tülekednek a „parkolóhelyekért”, és persze zümmögnek a felvevőkamerák, kattognak a fényképezőgépek. Az állatok azonban nem zavartatják magukat – közömbösek. Látunk mélabúsan ácsorgó marabukat, koronásdarukat s hatalmas strucc-csapatokat. A sakálok, hiénák a társaságban a leggyanakvóbbak, leggyávábbak. Sétánk egy vízilovaktól nyüzsgő mocsár partján ér véget. *** Engem különösen lenyűgöz az alkonyodó ég szépsége. Súlyos, lilaszegélyű fellegek úsznak rajta – olyan alacsonyan, hogy érinteni lehet őket. Márványdomborműként ugranak elő a mögöttük feszülő, sötét selyemkárpitból. Társaim a kocsiban egész úton vihognak, kiabálnak, butábbnál butább megjegyzéseket tesznek. A fekete sofőr hiába inti ismételten csendre őket. Nincs közük a tájhoz, az élőlényekhez. Nincs bennük szeretet és megértés. A csendből, a csodálatos afrikai csendből nem éreznek meg semmit. ***
Kibo – Napló
13
Éjszaka fagyoskodva (13 C fok van) írom ezeket a sorokat. Korántsem sikerül összpontosítani a figyelmemet, képtelen vagyok mindent elmondani. Sokat fényképeztem, de sajnálom, hogy nem hoztam magammal a filmező gépet. Rengeteg a mozgó téma! Az alpinista társaságból csak René, a fiatal francia-svájci orvos rendelkezik némi szakértelemmel. Ő, Gabriella (fizioterápiát csinál az Ospedale Civico kórházban), s a Ganzer házaspár a legműveltebbek. Ma a vacsoránál összemelegedtem a kis Sonia-val is, bár érthetetlen számomra, mit akar kezdeni a nagy dobozban magával hozott parókákkal? Holnap szétválik a társaság. Egyik része Mombasába (és Malindiba), az Indiai Óceánhoz megy, másik része pedig (7 férfi és 6 nő – közöttük én is) a Kilimandzsáró felé.
14
Saáry Éva
AUGUSZTUS 18., HÉTFŐ
Hűvös, esős reggel. Hosszú nadrágot, pulóvert kell venni. Sokan panaszkodnak, hogy nem tudtak aludni a hidegtől. „English breakfast”. Van ananász, citromos papaj, de zabpehely, porridge s ezer más csodadolog is. Ezek után jön a sós vajjal megkent tószt, lágy tojás, ham-and eggs, kávé, tea... Remélem, a fölszedett kilókat le fogjuk járni majd a hegyen! *** Nairobi. Kenyatta Avenue és környéke. Európai jellegű – a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Újságárus- és sorsjegyárusító bódék, rágógumi- és cigaretta-automaták, parkolóórák (itt is gond a kocsik elhelyezése). Az utcai cipőtisztítók jelentik az egyetlen különlegességet, csak azt nem értem, hogyan képesek ennyien megélni ebből a szép szakmából!? A könyvkereskedések kirakatában tömérdek ponyva, a mozikban akció- és cowboy-filmek, a „művészeti” boltokban giccs giccs hátán... Nagyon jó ízlés kell hozzá, hogy valaki a rengeteg bazáráruból ki tudjon választani egy-két eredeti tárgyat. A magyar festőművésznőt nem keresem meg. Azt mondják, a „Sorsbie Gallery” kiesik a városból. A telefonkönyvben sem találom. *** Pillantás a helyi lapokba. Az East African Standard mai számában sok szó esik a faji gyűlölet fölszámolásáról: „President renews call for end to tribalism”. Akkor lesz béke az országban – írják –, amidőn egy luo nem luo-nak, hanem kenyainak fogja vallani magát; amidőn egy kikuju nem mint kikuju, hanem mint kenyai jelentkezik... A köztársasági elnök mombasai beszédében, mint „nemzeti betegséget” ostorozza a lustaságot: „Nem a mangófa alatt kell üldögélni és
15
Kibo – Napló
várni, hogy szájunkba pottyanjon a gyümölcs, hanem példát kell venni a nem-afrikaiakról (ebbe nyilván a kereskedő hinduk is beleértődnek), akik kemény munkával és eltökéltséggel érik el eredményeiket.” Szó esik földosztásról, a gazdasági élet fokozottabb „afrikanizálásáról” is. Természetesen, mint mindenütt, itt is szép számmal akadnak közlekedési balesetek (1600 halott a múlt év folyamán!), terjedelmes a fekete krónika (összetűzések a rendőrség és a sztrájkoló kávétermelők között; rideg gulyák állatállományának megdézsmálása vagy áthajtása Tanzániába; városi rablások, gyilkosságok...) *** Délután indulunk a tanzániai határ felé, Namangába. A Rhino Safaris nevű vállalat két kocsit bocsátott rendelkezésünkre (már csak tizenhárman vagyunk – alpinisták). Ezek fognak bennünket mindenhová szállítani. Az egyik sofőr, James, a Kenya lakosságának nagy részét alkotó kikuju törzsből származik. Széles vállú, busafejű, végtelenül jóindulatú, de korlátolt szerecsen. Megjelenésében, viselkedésében az amerikai négerekre emlékeztet. Dísztelen, egyszerű ruhát hord. A másik kocsi vezetője és egyben a szafari szellemi irányítója egy karcsú, vékony, minden hájjal megkent, nyegle viselkedésű szomáli, aki sohasem veszi ki szájából a rágógumit. Én az első autóban, James mellett ülök, s próbálok megbarátkozni a baloldali vezetéssel. Hátam mögött zajos társaság: csoportunk vezetője, Oscar, a feleségével, „Nanninával” (ők még a legrokonszenvesebbek, nagy gyerekek, leplezetlenül lelkesednek mindenért); a genfi kertész, Louis, folyton vihogó, kurtalábú Verénájával; a hosszú szipkából cigarettázó, félműveltségét tudálékosan fitogtató Malu; és végül Gianni, a fiatal zsidó tanító, aki a maga nemében egészen rokonszenves. Nem zavar sok vizet. A „hegymászók” műveltebb része (René és Gabriella; a Milánóban hivatalnokoskodó, túlérzékeny Dr. Hauser; a vegyészmérnök s tapasztalt alpinista benyomását keltő Ganzer; a szikár fogorvos-asszisztens, Lili; és a tenyeres-talpas lugánói orvos, Luigi Cortelezzi) a másik kocsiban foglal helyet.
16
Saáry Éva
*** A városból kiérve, átmenet nélkül tűnik el a civilizáció minden jele. Hepehupás, rázós földúton kanyargunk a pusztaságon át. Igaz, építik már mellette az autósztrádát! Látjuk a munkások hullámbádogsátrakból hevenyészett telepeit, ahol népes családjukkal együtt tanyáznak. A vidék sivár szavanna – tüskés cserjékkel s helyenként gömbölyű madárfészkeket ringató, laposan szétnyújtózó koronájú, szürkére porolódott fákkal. Találkozunk struccal, marabuval, impala-nyájakkal. Sokfelé zsiráfok legelésznek, vagy kecses mozdulatokkal galoppoznak át az orrunk előtt. Utunk folyamán megismerkedünk a maszái pásztorokkal is. Kecskéket és kiálló bordájú, apró teheneket legeltetnek. A maszái arisztokratikus megjelenésű, rátarti emberfajta. A férfiak magasak, karcsúak. Vállukon szélesen lobogó, elől csomóra kötött, vörös lebernyeg, nyakukban, fülükben színes gyöngyökből fűzött karikák, kezükben lándzsa, pajzs, bozótkés. (A fegyverek az oroszlánok ellen szolgálnak. Azt mondják, maszái férfi addig nem vehet feleséget, amíg nincsen ragadozótépte sebforradás a testén!) A pásztorok az utak kereszteződéseinél álldogálnak, és megbámulják az arra menőket. Néha integetnek is mosolygósan, ragyogó fehér fogaikat villogtatva. De akadnak köztük „autóstopposok” is... *** Utunk céljához közeledve, dimbes-dombos, barátságos vidékre érünk. Egyre több a nagy fa, óriáskaktusz, s a „város” határában megpillantjuk a Kilimandzsáró páragyűrűtől övezett, havas, lapos tömegét is. Ez – James szerint – a száraz évszakban rendkívüli szerencse! Az esti ég most is alacsony, felhőkkel vemhes. Az ember azt várná, hogy a nyakába szakad. *** Namanga Lodge. Ezt a megállót eredetileg nem vettük tervbe, de most örülünk, hogy ide kerültünk.
17
Kibo – Napló
Jellegzetes afrikai kép fogad. A náddal fedett, bambuszfalú főépület előtt vaskos törzsű pálmák, rikító trópusi virágok, elefántkoponyák. A teraszon, a kényelmes karosszékekben lándzsás, botos maszái pásztorok ülnek. Alaposan végigmustrálnak, s élénk gesztusoktól kísérve, meg is tárgyalnak bennünket. Varázslatos hirtelenséggel jön az este, s a kigyulladó, halovány fények még hangulatosabbá teszik a környezetet. Őserdőbe ékelt, apró faházakban lakunk (mindegyik egyetlen szoba), melyek engem leginkább Dr. Schweitzer lambarénéi barakkjaira emlékeztetnek. De azért megvan a kényelmünk: meleg vizes fürdőhelyiség, frottírtörülközők, kifogástalan tisztaság. Az ágyakon fehér szúnyoghálók, az éjjeliszekrényeken rovarirtó bombák, pedig nincsen rájuk szükség. A levegő kristálytiszta, még a lámpák fénykörében sem keringenek rovarok. Háborítatlanul lehet kint üldögélni. *** A tulajdonos szikár, szertartásos angol ember, aki személyében és modorában a régi, gyarmati szellemet idézi. Az, hogy a királynő vagy a fekete köztársasági elnök alattvalója, teljesen közömbös a számára. Ő a maga elzárt, változatlan világában él – vagy fél évszázad óta. A bárban, az agancsokkal díszített kandalló előtt, a tűz vörösen hullámzó fényében a falu „előkelőségei”, hamisítatlan vén vademberek ülnek. (Néhány évvel ezelőtt még be sem tehették volna ide a lábukat!) Viszki van előttük, szivaroznak. Ezzel akarják kifejezésre juttatni, hogy átvették az európaiak szerepkörét. Midőn elmennek, mi telepszünk a helyükre, s kávé mellett sokáig beszélgetünk. Mindenki hangulatosnak találja Namangát. Őszintén sajnáljuk, hogy holnap tovább kell mennünk. Nekem már van szép, gyöngyös maszái nyakékem (fölvettem ma a piros pulóveremhez, fekete nadrágomhoz), s boldog lennék, ha nem érezném magam a társaságban annyira elszigeteltnek. Ezek az emberek, akikkel összekerültem, nem jelentenek számomra semmit. (Igaz, akad rajtam kívül is egy-két magányos farkas. Azok sem tudnak egymás között kapcsolatot teremteni. Túlságosan különböznek – korban, foglalkozásban, egyéniségben.)
18
Saáry Éva
Szinte felüdülés, midőn csatlakozik hozzánk egy itt élő olasz útépítőmérnök. Benne már van valami „afrikai”. Két éves szerződéssel tartózkodik itt. Szabad idejében vadászik, kóborol a szavannán, az őserdőkben. Vele könnyű közös témát találni. Őt már átitatta a fekete földrész mágikus csöndje. Csillagok, afrikai csillagok! Éles fényükkel átdöfik a ránkboruló sötétséget. Rengetegen vannak. Sokkal többen, mint nálunk. Ha fölnézek, magukhoz vonzanak, alig bírom levenni róluk a tekintetemet. Európa és minden, ami ott van (emberek, tájak, emlékek) ismét süllyedni kezd, éppúgy, mint Gabonban. Itt, Namangában érzem először ismét azt a fájdalmas, delejes vonzást, amitől lehetetlen szabadulni.
19
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 19., KEDD.
Határ. Kiutazási engedély Kenyából, beutazási engedély Tanzániába. Csupa hosszadalmas, nehézkes ügy! Amíg át nem esünk az útlevél- és vámvizsgálaton, sorompók közé zárnak bennünket, akárcsak az európai kommunista országokban. (Nem értem, hogy az új afrikai államok miért nem a jót, miért a roszszat veszik át a fehérektől?) *** A reggel mindig ködösen, borúsan indul, de délre fölszakad a felhőzet, kisüt a nap. Ismét szavannákon megyünk keresztül, ahol maszái pásztorok legeltetik nyájaikat. Kopaszra nyírt asszonyaik fejükön egyensúlyozott bádog benzineskannákban hordják a vizet, a sokszor tíz kilométerre lévő kutakból – családjuk és állataik számára. *** Arusha. Ez a maszái vidék központja. Még ki sem szállunk az autókból, máris megrohannak bennünket a szemfüles fekete kereskedők. Minden árujuk a nyakukban, a karjukon lóg. Tele vannak aggatva gyöngyös ékességekkel, késekkel, lándzsákkal – élő karácsonyfák! Először magas árakat szabnak, érvelnek, vitatkoznak, aztán midőn látják, hogy a társaság indulófélben van, leengednek a felére mindent. Szép bennszülött lányt fényképezek a főutcán. Fején legalább húszkilós, degeszre tömött banános kosár. Némi alkudozás után két sillingben állapodunk meg. Ez a fölvétel „tarifája”. (A szomáli sofőr előre figyelmeztetett bennünket: itt, Tanzániában mások a törvények, mint Kenyában. Ha egy járókelőt akarata ellenére lefényképezünk, a rendőrségen végezhetjük.)
20
Saáry Éva
Arusha modern város, tele hivatalokkal, bankokkal, üzletekkel, benzinkutakkal. Éppen ezért nem túlságosan érdekes. Bevásárlási és kirándulási központ. Szeretném a Négus háziorvosát, Sáska doktort fölkeresni, de erre nincs idő. Biztosan a város határában elterülő csinos, kertes villanegyedben lakik. *** A táj Moshi, Marangu felé haladva, egyre barátságosabb, egyre szebb. Elhagyva a közbeeső magas (1800 m) fennsíkot, kukoricaföldek, kávéültetvények között ereszkedünk alá. Maranguban, a Kilimandzsáró tövében, nedvdús, trópusi burjánzást találunk. Ilyennek lehet elképzelni a paradicsomot. Az itt élő bennszülöttek már nem állattenyésztésből, hanem földművelésből (no meg a turistákból!) élnek. Magabiztosak, jólöltözöttek. Korszerű bölcsőde, óvoda, iskola, sőt, bentlakásos kollégium is van. Az alsó osztályokban a gyerekek szuahéli nyelven, a fölsőkben angolul tanulnak. (A pedagógusok nagy része európai). *** Délután, miközben a Kibo Hotel kertjében pompázó csodálatos virágokat fényképezem (bugenvilia, hibiszkusz...), a többiek elszállingóznak, amit csöppet se bánok. Magányosan vágok neki a falu felé vezető útnak. Mindjárt az első pálmafánál megállít két ragyogószemű néger lurkó. – Jambo! – köszöntenek, s maszatos tenyerükből szár nélkül lecsippentett tarka virágfejeket kínálnak. – Jambo száná! – válaszolok mosolyogva, s fölhasználom az alkalmat, hogy lefényképezzem őket. Közben két, erősen fölcicomázott nő érkezik. Durván ráripakodnak a gyerekekre. Hanglejtésükből, dühös tekintetükből nem nehéz kikövetkeztetnem, mit mondanak. Azt, hogy ne legyenek szerények, hanem fizettessék meg alaposan a fölvételt.
Kibo – Napló
21
Az egyik asszony karján aranyos fekete csöppség. Udvariasan megkérdezem, hogy – természetesen pénzért – őt is lefényképezhetem-e. – Azt már nem! – és hirtelen elrántják a kicsit. Midőn elmennek, veszem csak észre, hogy az út másik oldaláról egy fiatalember figyel engem. – Szívesen megmutatom magának a falut és a vízesést! – lép hozzám. Sunyi arca, csavargó külseje van. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy könnyelműség az ajánlatot elfogadnom, de nem akarok gyávának mutatkozni. Vele megyek. Eleinte még találkozunk egy-egy kerek, csúcsos, zsuppfedelű bennszülött kunyhóval, mely előtt a tűznél öregek, gyerekek és asszonyok tereferélnek, de aztán mind jobban elvadul a táj. Keskeny, sáros csapáson ballagunk; két oldalt áthatolhatatlannak tűnő őserdő. – Hol a falu? – kockáztatom meg. – Először a vízeséshez megyünk. – Mondja, s megérezve gyanakvásomat, hozzáteszi: aztán kanyarodunk vissza a faluhoz. Beszélgetni kezdek vele. A társalgás föloldja a feszültséget. Kiderül, hogy az arushai gimnázium növendéke, s a Dar es Salaami orvosi egyetemre készül. (Tehát, a gyakran fehérgyűlölő, „fejlett” négerek közé tartozik. Ismerem ezt a típust Nyugat-Afrikából. Legtöbbjük munkakerülő; csak bujtogatni, lázítani szeret). A vízesés, amit másfél órai gyaloglás után érünk el, valóban gyönyörű. Tíz méteres magasságból dübörög alá a habos fehérség. Körülötte óriásra nőtt, borzas fák, egymásba fonódó liánok függönye, amely alig ereszti át a napfényt. Nyirkos, csúszós sziklákon kapaszkodunk föl-le. Közben megtudom, hogy sok más fiatal is akad a faluban, aki egyetemre jár. Tanulmányaikat fele részben a család, fele részben az állam fizeti. Főleg német főiskolákra iratkoznak (úgy látom, nagy a német befolyás; beszélik a nyelvet is). A falu felé haladva, vezetőm fölhívja figyelmemet a dúsan termő kukorica-, kávé-, cukornád- és gyapotültetvényekre. Megmutatja, mi a különbség az érett és éretlen kávészemek között; hogyan lehet a zöld héjat lehántva, a magot megenni. Aztán bekukkantunk a családjához. Mama, nagymama, millió testvér... mind ott tevékenykedik a sárkunyhó előtt, a tűznél. Látható
22
Saáry Éva
örömmel köszöntenek – mohón pénzért nyújtva a tenyerüket. Úgy látszik, nem én vagyok errefelé az első turista. A fiú iskolai szabadsága alatt foglalkozásszerűen űzi az „idegenvezetést”. Megmutatják az örökös rabságra ítélt teheneket, s megízleltetik velem a padlásra érni tett zöld banánt, amiből idővel pálinka lesz. Az udvaron sörfőzésre szánt komló szárad. Utunk végeztével 5 sillinget akarok adni a fiúnak – ami helyi viszonylatban igen szép pénz, de nincs vele megelégedve, követelőzik, alkudozik. Hozzáteszek még kettőt – egye ördög. Föllélegzem, midőn megszabadulok tőle. *** A hoteltől nem messze bennszülött művészek kiállítócsarnoka van. A festmények rikító, borzalmas giccsek (gyönge utánzatai az európai absztrakt képeknek), de a szobrok közt akad néhány figyelemreméltó. Szeretnék fényképezni, de nem engedik. Azt mondják, akiknek megmutatom a felvételeket, nem fognak eljönni megnézni a múzeumot. (Hm!) *** Este a hallban, a kandalló körül gyülekezünk. Sokan városi ruháikat becsomagolva, már hegyi öltözékben vannak. Az ötnaposra tervezett túra kellékeit cső-alakú, barna zsákokba rendezzük a teherhordók számára, akiknek fölfogadásáról, a szükséges élelmiszerekről és edényekről a hotel német tulajdonosnője gondoskodik. Emelkedett a hangulat. Szorongást, kétségeket leplez?? Fölérünke? Sokan mínusz 30 C fokot emlegetnek. A menedékházak állítólag szellősek, piszkosak és tele vannak bolhával... Szép kilátások! Mindenki levelet, lapokat ír... mintha vissza sem akarna térni. Sajnos, nincs oxigénpalackunk. Próbáltunk Nairobiban szerezni, de nem sikerült, pedig a legutolsó, olasz Kibo-expedíció során egy hordár meghalt. Luigi, az orvos, vakbélműtéthez szükséges műszereket is hoz magával. „Sohasem lehet tudni. Hátha 5000 méteres magasságban kell valakit megoperálni!?”
Kibo – Napló
23
AUGUSZTUS 20., SZERDA
8 h.: Kedvetlen, „téli” reggel. Rosszul aludtunk az izgatottságtól, s most kapkodni kell. Leadjuk megőrzésre az itt maradó bőröndöt, a mosnivaló ruhát, megtöltjük a hordárok málháját, a saját hátizsákunkat. Matracot, síbotot kérünk kölcsön. (Sofőrünk szerint, nekünk is olyan „kis agyunk” van, mint a maszáiaknak. Itt hagyjuk jó, kényelmes helyünket, hogy fölmásszunk egy kopár hegyre.) Amíg a hordárok gyülekeznek, folyik a fényképezés, filmezés. Téma: a sorba állított zsákok, az ácsorgó feketék, az úti öltözetben toporgó fehérek. Van, akinek az utolsó pillanatban bedöglik a fényképezőgépe; van, aki a síbotjával küszködik, hogy beleszorítsa a zsákba. Aztán egyenként lemérik a hordárok csomagját. Nem szabad többet nyomnia 18 kilónál. Itt is nagy vitatkozás, veszekedés van, mert a „pagazik” vezetője, Siara (egy vörös sapkás, heves vérmérsékletű néger) a maguk javára igyekszik csalni a mérlegen. A német tulajdonosnő állandóan szidja. 10 h.: Még mindig várakozunk. Meggondoltam, mégis magammal viszem a hangfelvevőt, noha szép súlya van. Fogom-e bírni cipelni? Dobog a szívem, máris kimerültnek érzem magam. Közben kisüt a nap. Melegünk lesz a 20 kilométeres dzsungelúton! 16 h.: Mandara Hut (2800 m). Kint ülök a ház előtt a fűben. Jól érzem magam, bár keserves út áll mögöttem. Nem túl meredek, de állandó, 45 fokos lejtőn kapaszkodtunk idáig. A többiek előrefutottak (sok nálam 20 évvel fiatalabb, másoknak meg komoly tréningjük van), magamra hagytak. A lábam bírta volna, de a szívem! Eszembe jutott a nóta: „Sivatagon hallgatagon menetel a légió”.... és „aki kidül, meghal egyedül...” A hátizsákom csúnya nehéz volt, mert az utolsó pillanatban, a két fényképezőgép mellé, betettem a magnetofont is. Voltak pillanatok, midőn azt mondtam magamban: elmegyek az első házig, s holnap reggel visszafordulok. Hogy ezt végül is kivertem a fejemből, az Siarának, a néger vezetőnek köszönhető, aki megvárt, átvette a cso-
24
Saáry Éva
magomat, s velem jött lassan – anélkül, hogy mindjárt borravalóért nyújtotta volna a kezét! Megszerettem. Érdekes, a feketékkel több szerencsém van, mint a fehérekkel. A hordárom is kedves, értelmes ember. Ha még egyszer idejönnék, nem csatlakoznék semmiféle csoporthoz. (Fizettem is nekik egy-egy sört megérkezésünk után. Midőn Siara letette a csomagját, a feje helyén vizes volt a zsák). Utunk mindenütt trópusi növényzet sűrűjében vezetett. Gyönyörűek voltak a szürkészöld fátyolzuzmókat lebegtető fák, a sok sárga szalmavirág. Egyes helyekről megpillantottuk a Kilimandzsáró lapos, fehér hátát is, amint kibukkant a felhők közül... *** A házban meglepetés ér. Emeletes ágyak vannak (mégha bolhás ágyak is), de jó matraccal. Úgy fogok aludni éjszaka, mint a tej. Persze, fölöttem is, mellettem is lesz valaki, de ki bánja! *** Amint leszáll a nap, hideg van. Föl kell vennem a kabátomat. A konyhán, a „gide” irányításával már főzik a vacsorát. Társaim szedelődzködni kezdenek a fűbe terített takarókról, gondosan bebolhaporozzák az ágyukat, előkészítik a hálózsákot. Itt még, azt hiszem, nem fogunk fázni. Tréningruha és pulóver elég lesz az alváshoz. *** Este tüzet gyújtunk a kandallóban. A vacsora egész jó. Fogat is tudok mosni a közeli forrás vizében. A házon kívül azonban már meglátszik a lehelet...
Kibo – Napló
25
AUGUSZTUS 21., CSÜTÖRTÖK
Meredek őserdei úton indulunk, és állandóan meg-megbotlunk a vastagon kidudorodó gyökerekben. (Állítólag errefelé elefántok is vannak). Aztán napsütötte, hullámos fennsíkra érünk. 6–7 órát gyalogolunk ezen a tájon – délután 2-ig. Hol le, hol föl... A felhők már alattunk vannak. Vattagyűrűként fogják körül a hegy lábát. A növényzet gyér. Fa itt már nincs, csupán apró cserjéket, zuzmókat látunk. A messzire fénylő hullámbádogból épített Horomba Hut (3800 m) menedékház közelében megjelenik egy húsoslevelű, messziről pálmafára emlékeztető növény. Ez a híres „Senecio Gigante” (a németek „kísértetfája”). Üreges törzse van, csak a ráhalmozódó száraz levelektől látszik vastagnak. 30 év kell hozzá, hogy egy métert növekedjék. Mint mondják, a Ruwenzori 15 méteres óriásai 500 év alatt keletkeztek. Találkozunk sok lefelé jövő turistával. Félmeztelenek, barnára sültek, kalapjukon és kezükben nagy csokor fehér szalmavirág. (Fölszabadultak, vidámak, nem úgy, mint mi, akik szorongva tekintünk az elkövetkező napok nehézségei elé.) Akadnak köztük dél-franciák, még oloroniak is. „Kicsi a világ!” í *** Számomra az út könnyebb, kellemesebb, mint a tegnapi volt. Siara kezdettől fogva mellettem van, viszi a hátizsákomat, és úgy törődik velem, mint egy gyerekkel. Reggel segít becsomagolni, megmondja, milyen ruhát vegyek föl, s az úton folyton biztat, bátorít. Kettesben, vagy más négerekkel ballagunk a többiek után. Csöppet sem hiányzik a fehérek társasága. (Érzik is ezt, mert nem nagyon rokonszenveznek velem. Gabonban sem nézték jó szemmel annak idején fekete laboránsaim ragaszkodását). Az utolsó útszakasz már nehéz. Dobogó szívem miatt többször is meg kell állnom. Hatórás gyaloglás után – kezdenek elhagyni a lábizmaim is. A házhoz érve látom, a többiek sincsenek nagyon jó állapot-
26
Saáry Éva
ban. Kint hevernek a napon (noha a sugárzás ebben a magasságban már erős), vagy bent nyújtóznak a házban. Kinek a feje, kinek a háta fáj. Mások a lábukra panaszkodnak. Mindenki meggondolja, elmenjen-e öt lépésre. Nagyon lelassultak a mozdulatok. (Mi lesz később? Igaza volt falubeli négeremnek: „ha föl akarnak érni, menjenek nagyon lassan!”) A feketék is kimerültek, el-elmaradoznak. Sajnálom őket. Nekünk kis csomagjainkkal nehezünkre esik a járás, ők pedig 18 kilós zsákokat egyensúlyoznak a fejükön. Most értem meg csak Siarát, midőn annyit vitatkozott a mérlegnél. Féltette a teherhordóit. Becsületes, lelkiismeretes ember. A négerek nagy részének még cipője sincs, vagy csak az, amit az idejövő hegymászók elmenetelkor rájuk hagytak. Mindenkit szomjúság gyötör. Még én is, aki nem ismertem eddig ezt az érzést, meg-megállok az útba eső patakoknál. Áztatom arcomat, kezemet, s nem kérdezem, vajon iható-e a víz. Midőn a vezetők meleg levest, sonkát, később meg teát, süteményt kínálnak, mindenki tülekedik az osztásnál. A ház kezdetlegesebb, mint az első volt. Háromemeletes ágyak vannak. A fölül lévőknek létrával kell a helyükre mászniuk. Tűzgyújtási lehetőség bent nincs, a mellékhelyiségek azonban még mindig elfogadhatóak. Mosakodni a közeli patakban lehet. (Holnap már se víz, se fa nem lesz!) A feketék kis kunyhókban vannak összezsúfolva. Szalmán, egyszerű zsákokban alusznak. Nyílt tűzön főznek maguknak valami köleskása-félét. Benézek, készítek egy-két fotót, de ki is jövök rögtön, mert a szememet marja a sűrű füst. *** Estefelé már egészen jól érzem magam. De mi lesz holnap? Fogom-e bírni?? A levegő egyre ritkább, az út emelkedik. Jó lenne visszatérni ide, de sátorral (gyönyörű helyeket láttam), néhány jóbarát s két-három fekete társaságában. Nem sietni, hanem itt is, ott is eltölteni néhány napot. Valakinek elmondtam mindezt a csoportunkból, de legyintett: – Én halálra unnám itt magam!
27
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 22., PÉNTEK
Társaim rosszul aludtak. Fáztak. Én egyiket sem mondhatom el magamról, pedig az ágyam kőkemény volt, s nincs olyan korszerű fölszerelésem, mint a többieknek. De fölvettem a tréningruhát, a sárga pulóvert, két zoknit s egy másik kötött réklibe dugtam a lábam. Fejemre is takarót húztam, hogy ne szívjam be a hűvös levegőt. *** Reggel a hőmérséklet fagypont alatt van. A patak körül deres a fű, s a mosakodáshoz szükséges vizet jégdarabok közül kell kimeregetnünk. Még ólmosabb a felhőzet, mint tegnap volt. Semmit sem látni a tájból. Fölöttünk a Kilimandzsáró hófödte csúcsa. Elérjük-e vajon? A nagy rohanók lelkesedése is lelohadt. Először sziklák és fehér virágok között poroszkálunk, aztán vigasztalan, vulkáni kősivatagban... Innen már látni a „hideg és gonosz szellemek hegyének” meredek oldalait és a 4850 méter magasan lévő Kibo Hut-ot. Szikrázó csillag. Nem messze vagyunk tőle, midőn kitör rajtam az alpinisták réme, a „hegyi betegség”. Fejfájás, heves szívdobogás (140-es pulzusom van!). Eleinte minden öt lépésnél meg kell állnom, aztán egyáltalán nem birok továbbmenni. Siara karon fog, próbál vonszolni, de hiába. Leülök egy nagy, fekete sziklatömb árnyékába, és előreküldöm az orvoshoz: kérdezze meg, mit csináljak!? Dermesztő hideg van. Csontig-velőig hasít a viharos szél. Majd lefagy a kezem, ahogy ezeket a sorokat írom... Roppant szerencsétlennek érzem magam. Így szab határt a test az ember merész álmainak! De miért van, hogy pont én nem bírom? A többiek fiatalabbak, nagyobb a gyakorlatuk, vagy az alpesi népek nemzedékről nemzedékre hozzáedződtek a magassághoz?? Siara gyorsan visszajön (valószínűleg futva tette meg az utat), s leül mellém. Tanácstalanul, kétségbeesetten várakozik. A Kibo házból egy félóra múlva sem jön az orvos.
28
Saáry Éva
– Vissza kell mennie a Horombo Hut-hoz! – mondja végül. – És gyorsan el kell indulnia! Az este ne találja úton, mert megfázik, maláriát kap! Szorongatja a kezemet, könnyes a szeme. – Én nem tudom elkísérni, mert nekem kell a társaságot vezetnem. Az én vállamon van minden felelősség. Majd aggódva: – De mit fog enni, Istenem, mit fog enni, amíg visszaérkezünk? Ki visel gondot magára? Mindenesetre leküldök két teherhordót, csak induljon el. Lejjebb mindjárt jobban fogja érezni magát! Szörpöt itat velem a kulacsából, és teletömi a zsebem csokoládéval. Nehezen búcsúzunk. Én vágom el a dolgot: hirtelen nekiindulok, hátra se nézek. Siara nem látja, hogy sírok... Előttem a sivár, fekete kősivatag és ugyanaz az út, amit reggel óta keservesen megtettem. Egy lépésre vagyok a Kibo Háztól, ahol meleg leves, pihenés várna, s nekem vissza kell mennem – egyedül, betegen, étlen, szomjan! Időnként megállok. Azt hiszem, nem bírom tovább, lefekszem a porba, és megfagyok... De nem! Mégiscsak erőt veszek magamon. Hajt az életösztön! Közben nyugalom és békesség árad szét bennem. Végeredményben, közelről láttam a Kilimandzsárót! A 6010 méteres Uhuru Peak-ra úgyis képtelen lettem volna fölkapaszkodni. Az út eddig csodálatos volt. Megérte a fáradságot, akkor is, ha nem jutottam el a célba. A többiek előtt egy fagyos, szorongással teli éjszaka áll. Előttem immár semmi. Ha sikerül elérnem a Horombo Házat, nyugodtan kialhatom magam. A kemény deszkaágy, amire tegnap még panaszkodtam, most a legfőbb jónak tűnik a szememben. Egy félóra múlva utolér a két teherhordó. Hozzák a holmimat, az ennivalómat, amit Siara összekészített s – orvosságot, írott utasítással. A papírt nincs idegem alaposan végigolvasni. Ebből is, abból is beveszek valamit, és megyünk tovább. Az este csodálatos, és már kutya bajom. (Talán nem kellett volna olyan gyorsan föladni a próbálkozást? Egy félórás pihenés után tovább tudtam volna menni! Most már mindegy.). Készítek néhány fotót a Mawenzi felhők közt derengő, sziklás ormáról, a kék párákba merülő Kilimandzsáróról. A ház többé nem csillog. Beleolvadt teljesen a ho-
Kibo – Napló
29
mályba. Hideg lehet odafönt, iszonyú hideg! Szedek néhány lyukacsos, fekete vulkáni tufát emlékül. A Horombo Hut-nál még süt egy kicsit a nap. Mintha „haza” értem volna; mintha „otthon” lennék! Tegnapi szobánkban sikerül egy földszinti ágyat szereznem. Trehány angol fiatalemberek a lakótársaim. A padlón főznek, a banánhéjakat szétdobálják. De nem sokat törődöm velük. Megeszem a feketéim főzte meleg levest, és – alszom.
30
Saáry Éva
AUGUSZTUS 23., SZOMBAT
Még mindig csontjaimban érzem a tegnapi, 40 kilométeres „erőltetett menet” fáradságát. Mintha kerékbe törtek volna! A szám – noha bekentem, a széltől, naptól, magasságtól vastagra duzzadt. Majd szétreped. Azt hiszem, vérezni kezdett volna, ha folytatom az utat, miként Teleki Sámuelnek annak idején. A szemem fáj, tele váladékkal. Kezeim dagadtak és vörösek, körmeim letöredezve. Mosakodni sem tudok, mert a toalett-táskámat, mint „fölösleges” holmit (víz odafönt már nincs) a többiek holmijával együtt bezárták. Immár „kívülállóként” figyelem lakótársaim úti készülődését. *** Szobámban most három angol lány tartózkodik. Az egyik itt lakik Tanzániában. Öt éve tanít egy missziós iskolában, s már harmadszor mássza meg a Kilimandzsárót. A másik kettő 15–16 éves csitri. Nevetséges az öltözetük. Mindegyiken lompos, cupfos szoknya, az alá húzzák a hosszú nadrágot (talán valami erkölcsi meggondolásból?). Fejükre tarka rongyokat tekergetnek. Kezükben olcsó Kodak Istamatikok. Az angolokon kívül van egy müncheni német fiú is. Vele szorosabb kapcsolatba kerülök. Ő nem fölfelé, hanem már lefelé megy, így nem sietős az útja. Midőn kettesben maradunk, elbeszélgetünk a ház előtt. Civilben asztalos, de most egyéves afrikai körúton van. Egyedül, autóstoppozva járja a városokat, mássza a hegyeket. Innen leérve, a Mont Kenyára készül. *** Kint üldögélek egy lapos szikla tetején a napfényben. Csönd van, csak a szél fúvását hallani. Nem messze szép, szabályos vulkáni kúpot látni. Jól kivehető a kráter formája. Hol elbújik, hol ismét előbukkan az alattam úszó felhők közül. Sasok repdesnek körülöttem (fekete tolluk, fehér gallérjuk van), s néhány kövér, apróbb madár...
31
Kibo – Napló
Mindezt nem láttam, nem figyelhettem volna meg, ha fölkapaszkodom a többiekkel a csúcsra. Jó ez az elmélkedő magány! Természetesen, van bennem fájdalom, szomorúság is. Elég egy fölvillanó gondolat ahhoz, hogy könny szökjön a szemembe. Nem tudom, mit siratok igazán, a Kilimandzsárót, sebzett hiúságomat vagy pedig Siara társaságát. Talán az bánt, hogy előtte égtem le? (Dehát, „leégés”-e, ha az ember szervezete fölmondja a szolgálatot?) *** Minden viszonylagos. Első este, midőn itt aludtunk a Horomba Házban, mindenki nehezen viselte a magasságot. Most hogy harmadik napja tartózkodom itt, kitűnően érzem magam. „Csak 3800”! Ha hoszszabb megállókat tartunk, talán a 6000-re is föl tudtam volna kapaszkodni. Akklimatizálódás kérdése. Ráérősen végigböngészem a kunyhó belső falán lévő föliratokat. Álljon itt néhány közülük – mutatóba: „Turn back or killer man jaro will get you”; „Whatever they tell you - the worst is true!”; „Vomited at Kibo Hut, turned back. Edmund Hillary, 1960”. „André, France, 69. Paris-Le Cap-Paris. Expedition Renault. La voiture qu'il vous faut pour le Kilimandjaro” Akadnak amerikaiak, angolok, japánok, sőt csehek is, de magyart nem látok sehol. Fölvésem hát a nevemet és mellé a „Hungary”-t. *** Tisztálkodás a ház előtt folydogáló patakban. Fehérek, feketék együtt. A négerek még a hajukat is megmossák a jeges vízben! *** Délután 5 óra felé szállingózni kezdenek alpinista társaim – nagy időközökben, mint egy megtizedelt, szétvert csapat tagjai. Összetörtek, betegek. Gianninak be van dagadva az arca, mindenki a gyomrát fáj-
32
Saáry Éva
lalja (sokan hánynak). Oscar, a vezetőnk, 40 fokos lázzal vánszorog. Esküsznek, hogy soha többé nem vállalkoznak a Kibo megmászására. Borzalmasan meredek az utolsó szakasz, tele csúszós, süppedős vulkáni porral – no meg a hegyi betegség! Többen nem is tudtak fölmenni. Gianni például olyan rosszul lett, hogy a többiek visszatértére várakozva, két óra hosszat egy falba vájt jégbarlangban töltött... *** Este. A nap lement (6 óra tájban alázuhant, miként azt az Egyenlítő vidékén szokta tenni), de széles, vörös csíkja még ott ragyog az égen. Előtte két éles körvonalú árnyék: a Horomba ház tömbje és Siara – fölhúzott kapucnival, zsebre tett kézzel. Tűnődve szemléli a homályba merülő tájat. Felém fordulva áll ott, de nem látom az arcát. Érzem, ez egy különös, sűrített pillanat. Minden benne van: búcsúzás a Kilimandzsárótól, a kedves fekete „kirongózitól” s talán Afrikától is... Ha később visszagondolok, ezt a képet fogom látni magam előtt. A többiek holtfáradtak, de nekem sehogysem akaródzik ágyba mennem. Kint ácsorgok lila sí-kabátomba burkolódzva menedékházunk ajtajában, s örömmel engedek Oscar unszolásának, midőn azt javasolja, hallgassuk meg a csomagok mérésénél Siara és a német hoteltulajdonosnő között lezajlott, általam szalagra rögzített „palavert”. A „pagazik” is körülállják a magnót. Gyerekesen ujjonganak. Siara szeme meg-megcsillan, s félig cinkosan, félig rosszalló fejcsóválással hunyorog rám. *** Egész éjjel nem alszom. Valószínűleg, én is lázas vagyok. Ide-oda forgolódom a kemény priccsen. Újra és újra az egyenlítői ég hidegen szikrázó csillagai úsznak felém. Szeretnék kimenni, s egyet járni a fagyos éjszakában, de ez csak tétova, bizonytalan vágy. Aztán ismét a káosz...
33
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 24., VASÁRNAP
Arcom formátlan, orrom vörösre dagadt, szemhéjaim, ajkaim tele sebbel... Úgy látszik, „szabadnapom” idején, a Horomba Hut körül lézengve, enyhe napszúrást kaptam (attól volt az éjszakai láz is!). Majd 4000 méter! A növényzet képe azonban megtéveszti az embert. Itt, Közép-Afrikában, magasabb az egyes zónák határa, mint nálunk. *** A tegnapi est varázsa szertefoszlott. Siara most is készségesen viszi a hátizsákomat, de már nincs egymás számára mondanivalónk. Egy trappban vágtatunk le a Mandara Ház-ig, ahol a boyok hevenyészett ebédet készítenek. Azok, akik följutottak a Uhuru-csúcsra, megkapják a nekik dukáló, fehér szalmavirág-koszorút. Aztán erőltetett menetben tovább a marangui Kibo Hotelig: 35 km! A hegyről lefelé jövet, a magasság csökkenésével egyenlő mértékben fogy Siara nimbusza s hozzánk való kötődése. Mire elérjük a bennszülött falut, csupán egy a többi néger közül, aki örömmel vegyül el népes családja körében. A „karrierjében” sem találunk immár semmi rendkívülit: évekig teherhordó volt, majd másodvezető, végül nagyfőnök. Húszéves korában kezdte a hegymászást, s azóta minden esztendőben fölmegy a Kilimandzsáróra. Most 36 éves, nyolc gyereke van. Az útmenti fákon majmok ugrándoznak. Találunk egy romantikus, liános folyóvölgyet is... A faluban mindenki ünneplőbe öltözött. A lányok, asszonyok föltűnő, világítószínű ruhákat és magasra tornyozott fejkendőket hordanak. A férfiak tiszták, frissen vasaltak. Szegénységet, nyomort nemigen látni. A kávéültetvények és a Kibo-túrák jól jövedelmeznek. Némelyek barátságos „jamboval” köszöntik a fehéreket (a gyerekek virágot kínálnak), mások szeméből azonban leplezetlen ellenszenv árad, pedig az idegenforgalom Tanzánia legfontosabb pénzforrása. Mit csinálnának a „hóbortos” fehérek nélkül, akik isten tudja mi-
34
Saáry Éva
lyen démon ösztökélésére, mindenáron föl akarnak kapaszkodni a gonosz Hegyre?? *** Oscar, a főnök, kifizeti a teherhordókat. Adunk nekik néhány darabot a ruháinkból, a 3 vezető pedig holnap reggel visszajön elbúcsúzni: ajándékot és pénzt vár! Már semmi sincs az odafönt, veszélyek és szorongások közt kialakult emberi kapcsolatokból. Elfújta őket a szél. Az egész nem más, mint üzlet. Az egyik csoport elmegy, másik jön a helyébe. Legföljeb az érzékeny lelkek hajlamosak arra, hogy idealizálják a dolgokat; hogy az örökkévalóság jelképévé szépítsenek egy, a hegyek között mindennapos, lángoló alkonyatot. *** Maranguban boldogan szabadulunk meg hegyi öltözeteinktől. Élvezzük a meleg zuhanyt és a civilizáció egyéb áldásait. Vacsora együtt. A sikeres hegymászók pecsétes, bizonyító okiratot kapnak, de nincs bennem irigység. Idegen, kívülálló vagyok. A többiek ösztönösen érzik is ezt. Hol tegeznek és a keresztnevemen szólítanak, hol magáznak. Francia vörösbort iszom, de az sem tud fölmelegíteni. Ráz a hideg a fáradságtól. Társaim is dideregnek.
35
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 25., HÉTFŐ
Úgy aludtam, mint akit leütöttek – végre rendes, puha ágyban! Jobban is érezném magam, ha nem lenne pikkelyes páncél az arcomon. Ez most már csúffá tesz egész kelet-afrikai tartózkodásom idejére, sőt tán továbbra is... Van aki azt mondja, hetekig eltart egy ilyen napégette seb. *** A három hegyi kalauz bejön elköszönni. Erőltetett a beszélgetés, nincsen többé közös téma. Ezek az emberek, akik olyan biztos fölénnyel jártak a Kilimandzsáró lejtőin, akikre ott mint bátrakra és mindentudókra tekintettünk föl, itt lent félszegek, esetlenek. (Baudelaire „Albatrosz”-át juttatják eszembe!) Oscar elismerő sorokat ír a vezetők munkakönyvébe, én pedig küldök haza egy képes levelezőlapot, amire az ő nevük is rákerül. Siara nehézkesen rajzolgatja a betűket. Rátermett, bátor ember, de szellemi színvonala alacsony. Van benne valami a vadállatok ösztönös ügyességéből, nyers erejéből. A másik pagazi, Ruwaicki viszont meglep. Biztos, rutinos aláírás, minden gyerekes cifrázás nélkül. Kár, hogy nem néztem meg jobban odafönt! Igaz, meglehetősen ellenszenves: ravasz hiúztekintet, sündörgő macskamozdulatok... Mennyi iskolája lehet? Mivel foglalkozik civilben? (Talán diák!) Siara számára összecsomagolok néhány dolgot (piros kockás hálózsákomat, lila angóra pulóveremet, sapkámat, sálamat, kesztyűmet). Hordáromnak adom a fekete sínadrágot. Átveszik, megköszönik, és méltóságteljesen távoznak. Rosszul teszem, hogy kinézek utánuk. A kaput elhagyva, egyszerre levetnek magukról minden higgadtságot, minden civilizált modort. Rohanni kezdenek, egymás kezéből tépik, marják ki a holmikat. Minden darabot vad üdvrivalgások közepette forgatnak, tapogatnak végig... Kiábrándultan csapom be az ablakot.
36
Saáry Éva
*** Szegény Hauser nagyon beteg. Utunk kezdete óta gyötri a tüszős mandulagyulladás. Ma is viszontlátta a reggelijét, alig lézeng. Sokáig kell rá várnunk, amíg el tudunk indulni új szálláshelyünk, az alig párszáz méternyire lévő Marangu Hotel felé. Itt is egy német asszony parancsol. Buja növényzetű parkban elszórt, apró házacskák, vörös virágfürtöket ringató lugasok... A kiszolgáló feketék egyenruhában: piros fez, sárga nadrág. Ma van házassági évfordulónk, s óriási öröm számomra, amidőn a portán megtalálom férjem, Joseph, Líbiából küldött, aranyos levelét. „Ma Chérie! – írja – Une seule chose, mais très importante: il y a dix ans que je t'aime!” (Egyetlen dolog, de nagyon fontos: tíz év óta szeretlek!) *** Sokan kirándulnak a Tsavo-parkba –,”minden pillanatot ki akarnak használni”. Talán igazuk van, de nekem jól jön egy szabad nap, midőn át tudom gondolni a történteket, tűnődöm, szemlélődöm... Erősen rám fér a pihenés is, hiszen egész szervezetemben érzem a rendkívüli megerőltetés fáradságát. (Igaz, valami különös „újjászületés” félét is!) Most érkezik meg társaságunk másik fele, amely Nairobi után vált el tőlünk, hogy a hegymászás helyett az Indiai Óceán partjára, Mombasába, Malindiba menjen üdülni. Feketék és vidámak, tele élményekkel. Mesélik, hogy az egyik „lodge”-ban éjszaka oroszlánok üvöltöttek az ajtajuk előtt, másutt fán ülő leopárdokat sikerült fényképezniük. Ivó elefántcsordát is láttak! Szinte irigylem őket, de a Kilimandzsáró látása sem alábbvaló – csak más. Ott mi közeli, emberi kapcsolatba tudtunk kerülni a bennszülöttekkel, s szép volt az erőfeszítés! Most kellene nekünk is a tengerhez mennünk, de nincs már rá idő. *** Este 6 óra. A többiek elmentek a 30 kilométerre lévő postára bélyegekért. Egyedül ülök az alkonyati fényben, élvezem, ízlelgetem Afrika delejes csöndjét. A nap utolsó sugarai aranyosan csillognak a Kili-
37
Kibo – Napló
mandzsáró havas hátán. A Mawenzi sziklaormát és a kis fiókvulkánokat is látni, melyeket a Horombo ház előtti sziklákon heverészve, oly hosszan szemléltem. Eszembe jut az a keserves nap a végtelen, fekete lávamezőn... A félelem elszállt belőlem. Az emlék szinte derűs: a csillagként sziporkázó Kibo Hut, amit már sohasem fogok elérni; a sivító szél, a tanácstalanul mellettem kuporgó Siara, s végül a magányos ballagás lefelé... Mindez talán szebb, mintha fölértem volna a csúcsra. A vereségeknek is megvan a maguk romantikája! *** Este összeül a szalonban a két társaság. Kicserélik tapasztalataikat, élményeiket. Fölszabadult, kellemes a hangulat. A beszélgetés fölváltva és párhuzamosan hat nyelven folyik: német, észak-svájci dialektus, olasz, lombard tájszólás, francia, angol... no és már a szuahéliből is belekeverünk néhány szót. A ház, amelyikben most lakunk, kerek, zsuppfödeles – mint a bennszülött kunyhók. Szobánk is kör alakú. Közepén áll az ágy. A bejárati ajtóhoz hosszú, lila bugenviliával befuttatott lugas vezet.
38
Saáry Éva
AUGUSZTUS 26., KEDD
A boy reggel 6-kor behozza, és kezembe nyomja a forró teát. Lehetetlen újra elaludni. (A teázás szertartását még fönt a hegyen is tiszteletben tartották!) Az igazi reggeli később jön: citromos papaj, porridge vagy tejjel leöntött cornflakes, lágy tojás, sós vajjal megkent tószt, kávé, tea... Ebédre gyakran eszünk impala-húst, de divatos a hideg büfé is, ahol mindenki kedvére válogathat a különféle sültek, saláták és mártások között. Festőiek a tejszínnel leöntött, színes pudingok. *** Zsúfolt napunk van. Hajnalban indulunk a Marangu hotelből Moshi, Arusha felé. Útközben megnézünk egy ízlésesen berendezett növényés állatkertet, ahol szelíd gazellákat, marabukat, sasokat tudunk fényképezni. A Kilimandzsáró tövében látott dús, trópusi burjánzás fokozatosan eltűnik. Helyét kukoricaföldek, agávék, majd kiégett, sárga szavanna foglalja el, ahol maszái pásztorok legeltetik állataikat. Néha látni egy hatalmas termeszvárat, egy komor, magányos baobabfát. Délre elérjük a Manyara-tavat, s a nagy luxussal berendezett Manyara Lake Hotelben ebédelünk, amely egy víz fölé hajló földnyelv csücskén helyezkedik el. Csodás kilátás nyílik innen a végtelen hullámtükörre és a Manyara Nemzeti Park bozótjaira. Délután bejárjuk a rezervátumot. Több száz vadbivalyt látunk közelről (ez az egyébként oly veszedelmes állat bárányszelídséggel bámulja meg a motoros járműveket), s elefántcsordákat kerülgetünk, hogy sikerüljön őket minél előnyösebben lencsevégre kapni. A rengeteg majomról, gazelláról, rózsaszín felhőként szálló flamingóról nem is beszélek. A magam részéről nem nagyon vagyok kibékülve a „fotószafarival”. Utálom az autóba zártságot, s azt, hogy minden veszély nélkül tudjuk megközelíteni a vadállatokat, mintha kirakatban lennének. Mennyivel izgalmasabb volt annak idején Gabonban! Szabadon
39
Kibo – Napló
járkáltunk az őserdőben, pirogoztunk a folyókon – nem törődve az életünkkel. Ha sikerült valamit lefényképeznünk, azt igazán kiérdemeltük! *** A Manyara tavat elhagyva, fölfelé vezet az út. Dimbes-dombos, „dunántúli” vidéken járunk. Szép, nagy gabonaföldek, kukoricások maradnak el mellettünk. Meleg van. A fölkavart porral tele a szemünk, szánk... *** Estére azonban ismét hegyekbe érünk (2500 méter), a világhíres Ngorongoro-kráter felett épült, kényelmes szállodába. A főépületben itt is csak ebédlő, bár, ajándékbolt van. A „szobák” parkos területen elszórt apró bungalók. A vendéglő teraszáról le lehet látni a tágas, kerek mélyedésre, ahol az egykori láva helyét nátriumos tó foglalja el. A „Lodge” különben a rezervátum kellős közepén van. Zebrák legelésznek az ajtóm előtt. *** A vacsora kedvetlen. Úgy érzem, a Kilimandzsáró elhagyásával befejeződött közép-afrikai utazásom, mert elveszítettem kapcsolatomat a bennszülöttekkel. Az utolsó napon, midőn a Horomba háztól lefelé jöttünk (kezemben magam szedte hatalmas szalmavirágcsokorral), Siara szuahéli dalokat énekelt. Most is fülemben csengenek a különös dallamok...
40
Saáry Éva
AUGUSZTUS 27., SZERDA
Köd és hideg. Igazi „novemberi” reggel. A boy behozza a teát, tüzet gyújt, de sehogy sem akaródzik kikelni az ágyból. Csupán akkor derülök föl, midőn beülünk a Land Roverbe, s az egész kocsikaraván – vagy 30 autó – megindul égő lámpákkal a krátermélyedés felé, melynek fenekén bizonytalanul dereng a tó. Jobbról is, balról is bólogató kaktuszfák. Mire leérünk, kisüt a nap. Tágas, kiégett szavannán vagyunk. A sárga füvön százával legelésznek az állatok. Ha közelükbe megyünk a kocsival, az utolsó pillanatban ugornak el előlünk. Rengeteget fényképezünk. Nagy csordákban zebrák, gnúk, gazellák, antilopok, egy pompás oroszlánpár. Másutt orrszarvúak, struccok, hiénák, dögön lakmározó keselyűk... A tó partján megállunk, sőt, ki is szállunk. A fehérre szikkadt föld sokszögletes töredezési formákat mutat. A vízben százával a flamingók, de ott fortyognak közelünkben a vízilovak is... Elefánt, zsiráf nincs. Azok a dúsabb növényzetet szeretik. *** Délután meglátogatunk egy maszái falut. A bennszülöttek kezdetleges sárkunyhókban, állataikkal együtt laknak. Az asszonyok feje kopasz, ruhájuk csupa rongy, de mindegyik nyakán ott ékeskedik a jellegzetes, sokszínű gyöngygallér. Millió légy. Tele az arcuk. Ott ülnek szemeik sarkában is. A gyerekek közül sok trachomás. A kormányzat ugyan megtiltotta fényképezésüket (ne vigyenek rossz propagandát külföldre!), de a törzsfőnök szép pénzt keres a turistákon. Amint kocsinkat meglátja, botjával méltóságteljesen hozzánk sántikál, hogy megegyezzünk a fotografálás tarifájában. Próbálok szóba elegyedni a nőkkel, de nem sok eredménnyel. Barátságosak, de félénkek, szégyenlősek. A férfiak viszont szívesen megmutatják éppen munkában lévő bivalybőr-pajzsaikat. ***
Kibo – Napló
41
Délutánra sárga porfelleg önti el az egész krátert. A környező tájból semmit sem lehet látni. Hazaindulunk. A hotelben kellemetlen meglepetés ér: nincs víz! A boyok azt mondják, egy elefántcsorda rombolta szét a vezetéket. Ígérgetik a megjavítását, de itt igen lassan mennek a dolgok. Nyakig szurtosan ténfergünk ide-oda. Közben előkerül René – kifulladva, nekivörösödve. Az út mellett legelésző, „szelíd” bivalyokat akarta közelről lencsevégre kapni, de alaposan megkergették... Vacsora előtt, végső elkeseredésünkben, a szobába készített, forralt ivóvizet osztjuk szét Gabriellával mosakodás céljára. Mindkettőnknek jut belőle egy-egy kanállal.
42
Saáry Éva
AUGUSZTUS 28., CSÜTÖRTÖK
Ismét úton: a Serengeti felé. A hegyek végleg eltűnnek a láthatárról. Jellegzetes prérin haladunk. Kifakult fű, néhány csupa tüske, poros cserje. Időnként lekoptatott sziklatömbökből álló halmokra bukkanunk, melyek közt sakál, hiéna, töméntelen gazella, impala, strucc tanyázik. Itt látunk afrikai utunk során először délibábot. Útközben megtekintjük az Olduwai hasadékot is, ahol a kenyai múzeumok igazgatója, Richard Leakey, két és félmillió éves emberi koponyára és kezdetleges munkaeszközökre bukkant. *** Seronera Lodge. Ez a lakótelep egészen más, mint a többi volt. A kényelem kevesebb, de az ebédlőnek berendezett „paillotte” (hánccsal fedett, nyitott oldalú helyiség) ablakai alatt egészen közel legelésznek az állatok. „Szobánk” tulajdonképpen sátor (kulcsokkal nem kell bajlódnunk), de szép, fedett előtere van – asztallal, székkel. Bent két ágy, mosdófülke, billenthető vödörrel működő zuhanyozó, régimódi szobavécé és – villanyvilágítás! Éjszaka azonban közelről hallani az oroszlánok hangját. Egyébként ez az első igazán meleg napunk Kelet-Afrikában. Sortban lehet sétálgatni. *** Az ábrázatom kezd emberi formát ölteni. Kedvem is derűsebbre fordul. A számon már csak egy-két heg van, s habár bőröm tarka-barka, nem szenvedek miatta. (Lábam sem dagadt többé.) Szieszta helyett sétát teszek a tábor mögött tornyosuló sziklatömböknél (szép, rózsaszínű gránitból vannak). Rengeteg köztük a mongúz.
43
Kibo – Napló
Igazi Veronese-ég, alacsonyan úszó, súlyos, kék felhőkkel. Előtte laposan szertenyújtózkodó, sárgatörzsű fák (thorn trees). Ez már a búcsúzás hangulata. A fény feledhetetlenül „afrikai”. Giannival ülünk a Land Rover tetején, a szélben. Nem beszélgetünk. Az alkonyi tájat csodáljuk. Rengeteg állatot látunk: kecses zsiráfokat, gepárdcsaládot, fa ágán pihenő leopárdot (fönt van a zsákmánya is, egy szétmarcangolt impala, amit a dögevők elől helyezett biztonságba), hiénákat, sakálokat és sok oroszlánt... Társaságom tagjait persze csak a „nagy ragadozók” érdeklik, melyekben – kocsiról!- büntetlenül gyönyörködhetnek (elmondhatják, hogy „ezeket is látták”). Bezzeg, ha le kellene szállni közéjük! Van ebben a gondolkodásmódban valami visszataszító. Nem a szépet keresik, hanem a „félelmeteset”. Nem szeretettel fordulnak a tájak, emberek, állatok felé, hanem a kívülálló tolakodó kíváncsiságával. (Úgy érzem, „megszentségtelenítik” az én imádott Afrikámat). Ez alól talán csak a francia–svájci orvos, René kivétel. Ő valószínűleg érdekes fényképfölvételeket csinál. *** A szavanna mocskát nehéz lemosnunk magunkról. Minden holmink poros. A fényképezőgép alkatrészei is csikorognak. A vacsorát tam-tam dobok hangja s a vendéglő kertjében gyújtott, hangulatos „tábortűz” kíséri. Ennek fénykörében üldögélünk evés után, „Kilimandzsáró-kávét”, teát szürcsölve... Mondják, hogy a környéken sok a kígyó. Fekete kobrát is fogtak már a tábor közelében. Ezért tartják, etetik a mongúzokat. Kiplingtől tudom, hogy ők a veszedelmes csúszómászók legádázabb ellenségei. *** Este egyedül a sátor előtt. Írok és a sziporkázó afrikai csillagokban gyönyörködöm. Milyen jó lenne most kocsiba ülni, mint Gabonban tettem, és kóborolva a sötét szavannán, magamba szívni a fekete földrész hangjait, illatait.
44
Saáry Éva
AUGUSZTUS 29., PÉNTEK
– Távirata van. Menjen az irodába! – fogadnak a reggelinél. A lélegzetem elakad, és három miatyánkot is elmormolok, amíg a „manager office”-ba érek. Szerencsére, nincs semmi baj. Ngorongoróból sürgönyöztek, mert elfelejtettem aláírni a tegnap beváltott utazási csekket. *** Amíg a többiek esznek, megnézem a Lodge kis, privát múzeumát, amelyet amerikaiak hoztak létre. Sok kérdésre kapok itt választ. Madarak, emlősök nevét tisztázom, fényképeket nézek a nagy vadvándorlásokról, tanulmányozom a környék földtani viszonyait. Kitömött állatok, csontvázak, lábnyomok, üvegekben kígyók és bennszülött halászvadász szerszámok... A csomagok berakodása közben a telep szelíd keselyűivel barátkozunk. Minden orruk elé kerülő tárgyat megnéznek, megcsipkednek. A hátizsákok, bőröndök különösen érdeklik őket. *** A Keekorok felé vezető úton ritka élményben van részünk. Impala hullán lakmározó gepárdcsaládra bukkanunk: anya két kicsinyével. Mindnyájan fölugranak, midőn megáll közelükben az autó, rémülten körülszimatolnak minket, de aztán hogy semmi gyanúsat nem észlelnek, visszaóvakodnak a zsákmányukhoz. Kattognak a felvevőgépek... Rajtunk kívül, egy teherautóval, néger iskolás gyermekek is érkeznek. *** A kenyai határ őrei maszáiak, mesterségesen kitágított, hatalmas lyukakkal füleikben. Némelyiknek tíz centiméterre lelóg a cimpája, de szégyenében visszaakasztja.
45
Kibo – Napló
*** Keekorok Lodge. Szép főépület, körülötte apró bungalók. (Úszómedence is van!) Mi azonban már csak a sátorokban kapunk helyet, amelyek nem érnek föl a tegnapiakkal. Nincs villany, nincs WC, s a védettség is kevesebb. Az étterem ablakából legelésző zebrákra s sziklákon gubbasztó marabukra látni. Fullasztó meleg. Ebéd után, ágyamon heverészve, éppen az állathatározót tanulmányozom, midőn kitör a sátrak közt a riadalom: elefánt! Gondolkozás nélkül ugrom talpra, s kezemben a fotómasinával rohanni kezdek a jelzett irányba. A fák között, vagy 100 méterre a tábortól, népes elefántcsorda vonul keresztül. Én már csak a legöregebbet tudom lencsevégre kapni. Természetesen, mellettem vannak a többi bősz fényképészek. René nem akarja elengedni az utolsó állatot. Hurrog, csettintget a nyelvével, mire az prüszkölve, trombitálva megfordul (10 méterre sem vagyunk tőle). Van annyi lélekjelenlétem, hogy elkattintom a gépet, s csak azután eredek futásnak. A többiek is nyakukba szedik a lábukat, és igyekeznek elmenekülni a támadni készülő, vén hím elől, aki – látva az általános rémületet (bizonyára mosolyog magában) –, megelégedve a ránk ijesztéssel, elballag a csorda után. A táborlakók, a sátrak előtt, hahotázva szemlélik a jelenetet. Senkinek sem jut eszébe, hogy lefilmezze, pedig nem tréfadolog! A velünk lévő európaiak nincsenek tisztában a vadállatok megközelítésének veszélyével. Azt hiszik, színházban, cirkuszban vannak... Délután szafari, az utolsó. Még egyszer magamba próbálom szívni Afrika varázsos hangulatát. Könnyeimet elfojtva nézek az autónk mellett elrohanó zebracsordákra, a groteszk bakugrásokkal galoppozó gnúkra, óriásiakat szökellő gazellákra. A fák lombjait ízlelgető zsiráfok akár a gémeskutak... Leereszkedünk a gyéren csordogáló folyó vizéhez („mara”), s a zöld metamorf pala sziklákon csúszkálva, hallgatjuk a vízilovak prüszkölését. Sajnos, már késő van. Lement a nap. Krokodilt ilyenkor nem látni, s a fényképezés reménytelen. Este, sátramban körmölöm ezeket a sorokat, míg a többiek a „lounge”-ban feketéznek. Odakint viharos szél fúj. Csapkodja, rázza a ponyvát. Asztalomon gázharisnyás lámpa duruzsol, mely göcseji „ola-
46
Saáry Éva
jos” éveimet idézi. (Ha mondta volna akkor valaki, hogy a Keekorok Lodge-ban fogok vele legközelebb találkozni!)
47
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 30., SZOMBAT
Végtelennek tűnő, hepehupás, porfelhőbe burkolózó földút (sofőrünk haja hófehérre „őszül”, mire célhoz érünk). Fölveszünk egy autóstoppoló maszái asszonyt. Nakuruból jön, a kórházból, ahol beteg gyermekét látogatta meg. Még nem láthattunk ilyen közelről senkit a bennszülöttek közül. A füle olyan, mintha irodai lyukasztóval mentek volna rajta végig. Minden lyukban színes gyöngyökből fűzött karika, míg a legalsóban (egy alma átférne rajta), cifra, nehéz fülbevaló. Karja, lába tele ezüst karikákkal. *** Nakuru, a „madarak városa”, dombos vidéken fekszik. Mezőgazdasági központ. Szépen gondozott ültetvények veszik körül. Akad közelében néhány, mintaszerűen gondozott angol farm is. Egyébként modern nagyváros. Szállodánk is európai jellegű. Kényelmes, fürdőszobás lakosztályaink vannak, s legföljebb a bőröndjeinken, zsákjainkon éktelenkedő sárga foltok emlékeztetnek Afrikára. Sokan azt mondják, legszívesebben már ma hazaindulnának, elegük volt a fekete földrészből. Én másként vagyok vele. Nekem minden perc drága, amit itt tölthetek. *** Nemzeti park. 20 silling a belépődíj, de nem lehet látni semmi mást, csak madarakat. Igaz, azokból annyit, hogy teljesen ellepik a tó vizét. Ezrével a rózsaszínű flamingók, hatalmas termetű pelikánok, fehér ibiszek... Amint az ember közelebb óvakodik, fölrebbennek. Szemerkél az eső. Egyikünk fölvesz a parton egy elejtett pelikántollat. Nyomban ott terem az őr, és büntetést akar vele fizettetni, mondván hogy a parkból nem szabad semmit elvinni. Sikerül azonban kimosnia magát: a tollat „csak meg akarta nézni”, és visszateszi a helyére...
48
Saáry Éva
Azt hiszem, az új afrikai államok is abban a betegségben szenvednek, mint az európai kommunista országok: meg akarják koppasztani a turistát. Este elmegyünk a Nairobi–Nakorok amatőr bokszmérkőzésre. (René ötlete. El kell ismerni, megvan benne a „jó riporter” szimata, mindent látni akaró szemfülessége. Tanulni lehet tőle! Csak a nevetését nem bírom elviselni és az öntelt, fölényes orrhangját). Én ehhez a sporthoz nem sokat értek, de érdekes elnézni ezt a sokszínű, izgatott tömeget. A találkozót a helyi fehérek patronálják – atyáskodóan –, de a szervezők közt sok a hindu is. A négerek viszont óriási lelkesedéssel ütik-verik egymást. A nézőközönség soraiban a legkülönbözőbb öltözékeket látni. Van férfi, akin a meleg ellenére, füles sísapka van; néger nő ezüst hosszú ruhában, turbánnal... A talpig fehérben lévő bírók dagadozó öntudata nyilvánvaló.
49
Kibo – Napló
AUGUSZTUS 31., VASÁRNAP
Nairobi felé... Ez már szép betonút, nem kell félnünk a portól. A táj is civilizált: jól gondozott ültetvények, kőházakból álló falvak, vasútvonal. A városok közötti dombokon azonban itt is szabadon legelésznek a zsiráfok. Útközben motorcsónaktúrát teszünk a Naivasha tavon. Európai színvonalú üdülőközpont: parkkal övezett hotel, csónakokkal, jachtokkal zsúfolt kikötő. Vizében százával bukdácsolnak a vöcskök. Szép idő van. Kellemes kint a vízen. Megörökítjük a csinos villákat, tarka vitorlásokat, lomhán ringatózó halászcsónakokat. Afrikai hangulatot csupán a papiruszbozótok árasztanak s az összeroskadt, csupasz fák – ágaikon töméntelen pelikánnal s más egzotikus madárral. A tó egyes részeit teljesen beborítja a lilavirágú tavirózsa, melynek szárát gyökeréig követheti a tekintet. Fürdőzőket azonban sehol sem látunk. Európaiak számára veszélyesek az itt található édesvizek. Nehezen kipusztítható bélélősködőket lehet bennük szerezni. (A víz mélysége állítólag 1600 méter). Az üdülőhelyek környéke tele van sárgatörzsű „thorn trees”-vel, amit itt „lázfának” neveznek. A babona azt tartja, aki alája ül, megbetegszik. *** Ismét Nairobi! Délutánom csomagolással, selejtezéssel telik. Nem szabad a bőröndnek 20 kilónál nehezebbnek lennie! Nekem mindig tucatnyi füzetem van (és persze köveim), hogy a magnetofonról és a fényképezőgépekről ne is beszéljek! Most már nyomaszt az ittlét. Nem tudok mit kezdeni magammal. Se Afrikában, se Európában nem vagyok. Arra gondolok, hogy ma hozzák haza a gyerekeimet a Rodi-Fiesso-i intézetből. Remélem, otthon mindent rendben találok! ***
50
Saáry Éva
Vacsora után összeülünk mind a szabadban italozni. Ez az utolsó esténk együtt. Mindnyájan elfogódottak vagyunk. Aztán elkezdjük a jövő évi utazás terveit szövögetni. Lélekben már elhagytuk Afrika földjét, s valahol a Hawaii-szigetek körül keringünk... 1969/04
