MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ------------------------------------------------------------------------------------GLIED Viktor szerk. Vízkonfliktusok. Küzdelem egy pohár vízért / Water Conflicts. Fight for a glass of water Eredeti közlés /Original publication: Pécs, Publikon Kiadó, 2009, 272 old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.513 Dátum/Date: 2016. február / February 14. filename: GLIEDszerk_2009_VizKonflikt Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document GLIED Viktor szerk.: Vízkonfliktusok. Küzdelem egy pohár vízért / Water Conflicts. Fight for a glass of water, AHU MATT, 2016, 1–274. old., No. 000.001.513, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Interneten / At internet Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, a vízellátás problémája a világban, általános kérdések, a kötet továbbá a következő régiók, országok vagy városok helyzetét vizsgálja: Afrika, Borno (Nigeria), arab–izreali területek, Kína, Közép-Ázsia, India, Ausztrália, Chicago, világtengerek African studies in Hungary, the problem of water supply in the world, general question, the volume also examines the condition of the following countries: Africa, Borno (Nigeria), Arab–Israeli areas, China, Central Asia, India, Australia, Chicago, oceans

2

G l i ed V i k to r s z er k.

--------------------------------------

AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKKDOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The AfricanHungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

VÍZKONFLIKTUSOK

KÜZDELEM EGY POHÁR VÍZÉRT

SZERKESZTETTE: GLIED VIKTOR

VÍZKONFLIKTUSOK – KÜZDELEM EGY POHÁR VÍZÉRT

A kötet megjelenését támogatta: Nemzeti Kulturális Alap

Pécsi Zöld Kör

Szerkesztette: Lektorálta:

Glied Viktor Dr. Wilhelm Zoltán, egyetemi docens Dr. Pánovics Attila egyetemi adjunktus

Kiadó: IDResearch Kft. / Publikon Kiadó, Pécs Nyomda: Topik Bt.

ISBN 978-963-88332-9-7

A tanulmányok tartalmáért a szerzők tartoznak felelősséggel. A kötetben megjelent tanulmányok szerzői jogi védelem alatt állnak, azokat felhasználni, másolni, sokszorosítani, továbbadni kizárólag a kiadó engedélyével lehet.

Előszó

5

Glied Viktor lobális vízproblémák



Selján Péter  természeti erőforrásokért folyó küzdelem biztonságpolitikai vonatkozásai



Glied Viktor iszáradó frika szomjazó kontinens – frikai vízproblémák



Faragó Éva  nigériai orno tartomány vízgazdálkodása



Grünhut Zoltán ízért szomjazó véráztatta föld z arabizraeli konfliktus vízügyi kérdéseiről



Vörös Zoltán



áborúban a környezetért a környezettel szemben ína vízproblémái a  század elején Ágó Ferenc



iztonságpolitikai strukturális és funkcionális analízis alkalmazása a középázsiai vízkonfliktusban Wilhelm Zoltán – Déri Iván – Kisgyörgy Péter – Orbán Zsuzsa – Szilágyi Sándor agyományos vízmenedzsment ndiában



Keserű Dávid usztrál vízproblémák



Hegyi Ákos hicago vízbázisvédelme



Varga Miklós ankerbalesetek a tengereken



Horváth Norbert olitikai vizeken – atárvízi diplomáciai esetek



Grünhut Gábor



 megmérgezett folyó

Előszó A Vízkonfliktusok – Küzdelem eg y pohár vízért című tanulmánykötet fókuszában a környezeti szűkösség fogalma áll, kiemelt tekintettel az édesvízhiány és vízszennyezés okozta problémákra, illetve részben a szűkösség következtében kialakuló konfliktusok módjaira, megjelenésük lehetséges földrajzi helyeire, az okaira és a várható következményekre. A mű szerzői főként környezetpolitikával, konfliktuselemzéssel, gazdaság- és társadalomföldrajzi, valamint nemzetközi jogi (elsősorban vízjogi) kérdésekkel foglalkozó fiatal kutatók, környezetvédelmi szakemberek, ezáltal a kötet referenciaként szolgálhat a közép- és felsőoktatásban tanuló hallgatóknak, környezetvédelmi szakembereknek, de jellegénél fogva rengeteg érdekességet tartogat környezetünk védelme iránt fogékony, szerencsére gyarapodó számú olvasóközönség számára is. A környezetpolitika, mint önálló szakpolitika fogalma a közelmúltban vált használatossá hazánkban. A környezetpolitika egyértelműen szélesebb értelmezési keretet ad a politikai aktorok számára a környezetvédelem fogalmánál, hiszen képes összehangolni különböző szakpolitikai (energiapolitika, klímapolitika, közlekedéspolitika, szociálpolitika, iparpolitika, agrárpolitika stb.) döntéseket. Mint önálló szakpolitika, a környezeti értékek megjelenítésében és a környezeti érdekek előtérbe helyezésében érdekelt minden egyes, környezetet érintő gazdasági és politikai döntés esetében. Az eddiginél előremutatóbb és átláthatóbb struktúrákat határoz meg, ennek következtében a jövőbeni folyamatok ökológiai és társadalmi hatásai a mainál jobban feltérképezhetők lesznek. A környezetpolitikai kutatások képesek különböző természet- és társadalomtudományi diszciplínák eredményeinek hasznosítására, szintetizálására, bonyolult gazdasági és társadalmi struktúrák elemzéseinek összehasonlítására, az összefüggések feltárására, illetve egybefűzésére. Ezen vizsgálatok speciális válfaja a részben környezeti szűkösség következtében kirobbanó konfliktusok elemzése. A kötet szerzői a „vizes ügyek” különböző aspektusait vizsgálják ugyan, de a tanulmányok célja minden esetben közös: felhívni a figyelmet az emberiséget érő kihívásokra, bemutatni a következő évtizedek várhatóan súlyos környezeti, politikai és társadalmi problémáit, új fogalmak segítségével megoldásokat találni a felmerült gondokra. A szerkesztő 5

GLOBÁLIS VÍZPROBLÉMÁK GLIED VIKTOR Az 1980-as évek közepétől mintegy harminc országban – főleg a sivatagos, félsivatagos területeken – volt 1000 m3/fő alatt a hozzáférhető édesvízmennyiség. Számos térségről elmondható, hogy az egy főre jutó víz éves mennyisége nem érte el az 500 m3 -t, azaz krónikus vízhiánnyal küzdött. 2010-re Katar, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia, Jordánia, Szíria, Izrael, Jemen, Omán, Algéria, Líbia, Egyiptom, Málta, Szingapúr, Mali, Botswana és Dél-Afrika szembesül majd kétségbeejtő vízhiánnyal, de több mint negyven országnak lesznek vízproblémái, elsősorban a fejlődő térségekben. Az előrejelzések szerint a gyarapodó népesség, valamint a fokozódó vízigény, továbbá az éghajlatváltozás miatt az említett régiókban a helyzet tovább fog súlyosbodni, az egy főre jutó vízmennyiség drámaian alacsony szintet érhet el, 2025-re pedig a vízhiány a Föld nyolc milliárd lakosából már három milliárdot fog érinteni. A globális vízkészletek alig 3%-a édesvíz, ám ennek jelentős része jég formájában a sarkvidékeken, valamint felszín alatti vizekben található. Nem meglepő tehát, hogy az emberiség jelenleg a meglévő édesvízkészletek mintegy 45%-át használja és ez az arány az előrejelzések szerint néhány évtizeden belül 70%-ra növekszik. Ennek egyik legfőbb oka az alapvető vízellátási gondokkal küzdő észak-, közép-, és kelet-afrikai, közel-keleti, közép- és dél-ázsiai, valamint távol-keleti országok robbanásszerű népességnövekedése, amely hatalmas vízszükséglet-növekedést indukál. A fogyasztás kisebbik részét kommunális szükséglet, nagyobbik hányadát azonban az ipar és főként a mezőgazdaság által felhasznált vízmennyiség adja. A Föld jelenlegi hat milliárdos népessége évenként mintegy 75-80 millió emberrel növekszik. 1950 óta a Föld lakossága megháromszorozódott, ugyanakkor minden szükségletet egybevéve a vízfelhasználás a hatszorosára növekedett. A megújuló vízkészleteket figyelembe véve évente fejenként 1700 m3 ivóvíz áll rendelkezésünkre. Általánosan elterjedt nézet szerint a létfontosságú természetes erőforrásokat vizsgálva ez olyan mennyiség, amely elegendő a népesség ellátására. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az emlíettt mennyiség rendkívül egyenetlenül oszlik el földrajzi szempontból: míg egyes területek bővelkednek az édesvízben, addig sok országnak okoz gondot a minimális mennyiségű ivóvíz bizto-

7

GLIED VIKTOR

sítása. Ahhoz, hogy a globális vízkrízis súlyosbodjon, nincs szükség arra, hogy a Földre lehulló csapadék összmennyisége csökkenjen, elég, ha az eloszlása megváltozik, és a szárazabb területekre a jelenleginél is kevesebb, a vízben bővelkedő vidékekre (beleértve a tengerek és az óceánok felszínét) a mostaninál több jut belőle. Márpedig éppen ez történik, mivel a klímaváltozás úgy alakítja át az időjárási rendszereket, hogy a csapadék eloszlása nem az egyensúly, hanem a szélsőségek irányába módosul, és emiatt például Európa déli felében, illetve Ázsia nagy részén tartós vízhiány lesz. Azonban nem azért, mert a Föld kifogy a vízből, hanem mert az eloszlása megváltozik. A fentiek ismeretében kiemelten fontos terület a nemzetközi kapcsolatokban a vízügyi kérdések szabályozása, mely már a 18. század utolsó harmadában megkezdődött, de jelentős fejlődésről a 19. század végétől beszélhetünk. A „vizes” diplomácia szerepének felértékelődése az urbanizációs folyamat gyorsulásával, az ipari felhasználás mértékének növekedésével és a népességszám emelkedésével egyidejűleg ment végbe. A külpolitika felismerte, hogy a természeti erőforrások iránti növekvő szükséglet viszályokat generálhat, melyeket szerencsés még elmérgesedésük előtt rendezni. A nemzetközi kapcsolatok kialakítása során olyan, addig ismeretlen, vagy kevésbé fontosnak vélt tényezők szükségességét ismerték fel, mint az erőforrások feletti dominancia kialakításának, vagy a természeti kincsek kiaknázásának szabályozása. A nemzetközi szabályozást igénylő legfontosabb kérdések a határokon átnyúló folyók és tavak használatával összefüggő kérdések voltak, eleinte főként a hajózás szabadságának tekintetében. A nemzetközi közösség első, majd második világháborút követő átalakulása, a földrajzi/ökológiai egységek megtartását figyelmen kívül hagyó rendezések, a mesterségesen kialakított határok és nagyléptékű gazdasági fejlődés szükségessé tette a környezetvédelmi tárgyú szerződések rendszerének létrehozását. A két- vagy többoldalú nemzetközi szerződések jelentős része az ENSZ keretein belül, a két-, vagy többoldalú szerződések államok között, sokszor nemzetközi szervezetek közreműködésével köttetett. A szerződések tárgya a 20. század 50-es, 60-as éveitől kezdve legtöbbször a víz hasznosítása volt, és szinte kivétel nélkül a nemzetközi folyókkal, vagy tavakkal voltak kapcsolatosak. A határokat átlépő környezeti hatások problémája először a vízügyi kapcsolatokban jelentkezett.

8

GLOBÁLIS VÍZPROBLÉMÁK

A természeti kincsek feletti szuverenitás kérdését érdemes tágabb értelemben vizsgálni. Az 1972-es stockholmi környezetvédelmi konferencián kiadott nyilatkozat alapján minden államnak joga van természeti erőforrásainak hatékony ellenőrzésére, azonban jellegénél fogva a víz mint erőforrás feletti szuverenitás nem érvényesülhet teljes mértékben. Ez elsősorban a víz fizikai mivoltából fakad, ugyanis a folyókat csak attól a ponttól lehet ellenőrizni, ahogy azok átlépik az ország határait. Az abszolút területi integritás igénye a víz esetében megkérdőjeleződik, nemzetközi jogászok úgy fogalmaznak, hogy egy állam számára csak addig biztosítható a folyók használatának joga, amíg azzal más állam számára nem jelent veszélyt. Világszerte 261 nemzetközi vízrendszert tartanak nyilván, melyek földünk felszínének 45,3%-át borítják. Bolygónk lakosságának 40%-a szintén ezeken a területeken él. Csak az ismertebb folyókat említve a Duna vízgyűjtője 17, a Kongó és a Niger 11, a Nílus 10, a Rajna és a Zambézi 9, az Amazonas 8, a Gangesz, a Brahmaputra, a Menga, a Jordán, a Mekong, a Tigris, az Eufrátesz és a Volta 6, a La Plata, a Visztula és a Neman 5, az Amur, az Elba, az Indus, a Limpopo, az Ogooue, az Okavango, az Orange, a Szenegál, a Narva és az Odera 4, az Orontész, az Avas, a Dnyeper és Dnyeszter, a Gambia, a Garonne, az Irrawaddy, a Lempa, a Maputo, a Moa, a Neretva, az Ob, a Rhone, a Salvwen, a Szajna, a Vardar és a Volta vízgyűjtője pedig 3 országot érint. Az Oregon Egyetem egy kutatócsoportja 1995 és 2003 között Wolf, Stahl és Macomber vezetésével 1831 esetet megvizsgálva arra keresett választ, hogy mekkora az esélye egy, az említett térségekben kirobbanó vízháborúnak. A vizsgálat során történelmi, gazdasági, társadalmi és ökológiai elemzéseket folytattak, az anyagokat összehasonlították, esettanulmányokat, modelleket készítettek és egy -7 – +7 (-7 – -1: konfliktus, erődemonstrációtól a háborúig; 1 – 7: diplomáciai megoldás, verbális fenyegetéstől a kooperációig) között elhelyezkedő skálán osztályozták a konfliktusok valószínűségét. Négy pontban foglalták össze a kutatás eredményeit: 1. Megállapították, hogy 1228 esetben sikerült tárgyalásos úton rendezni a vízmegosztás kapcsán felmerülő nézeteltéréseket, és csupán 507 esetben robbant ki incidens a felek között, azaz az esetek kétharmadában a diplomáciai megoldás „győzött”. 2. A természeti erőforrások megosztása, így a vízmegosztás is neuralgikus pontja lehet a szomszédos államok kapcsolatának. Megváltozott politikai vagy környezeti viszonyok között, megegyezés hiányában a viszony megromolhat, ugyanakkor látunk arra is példát, hogy éppen a 9

GLIED VIKTOR

vízügyekben kibontakozó együttműködés van hatással a kapcsolatok alakulására. A vietnami háború idején is zavartalanul működött az 1957-ben létrehozott Mekong Bizottság, de India és Pakisztán, Izrael és Jordánia között is folyamatosak voltak a tárgyalások a vízmegosztás kapcsán. 3. A vizsgált esetek 86%-ában a vízminőség rohamos romlása, azaz nagymértékű és alighanem tudatos szennyezés, illetve a felvízi országban megkezdett, vízhozamra veszélyt jelentő műtárgy építése kapcsán robbant ki fegyveres konfliktus. 4. Az érintett felek a nézeteltéréseket javarészt bilaterális alapon rendezik, az esetek alig egyharmadában vonnak be harmadik felet vagy nemzetközi szervezetet döntőbíraként. A Világbank alelnöke, Ismail Serageldin 1995-ben meglepő kijelentést tett a New York Times hasábjain: „Amennyiben a 20. század háborúi az olajért folytak, a 21. század a vízért indított háborúkról szól majd”. Hat évvel később az ENSZ főtitkára a következő mondattal indította az Amerikai Geográfusok Szövetségének konferenciáján tartott beszédét: „Megindult a versenyfutás a tiszta vízért”. Az utóbbi évtizedben olyan, eddig kevésbé ismert fogalmak kerültek be a politikatudomány szótárába, mint a „környezeti szűkösség”,„vízháború”, „vízkonfliktus”, vag y „nedves diplomácia”. Az ENSZ Környezeti Programjának (UNEP) szakértői, brit, amerikai, skandináv és német kormányzati és civil szervezetek, neves külföldi (Peter H. Gleick, Thomas HomerDixon, Lester R. Brown, Aaron T. Wolf) és magyar (Rakonczai János, Bruhács János, Boda Zsolt, Takács-Sántha András) kutatók kezdték használni írásaikban az előző fogalmakat. A biztonságpolitika is lassacskán beépíti tanulmányaiba a környezeti szűkösség hatásainak elemzését, az államközi kapcsolatok vizsgálata pedig a politikai-gazdasági érdekek mellett egyre többször használja a környezeti érdekek kifejezést. A környezeti degradáció, a természeti erőforrások mennyiségi és minőségi romlása magában hordozza a társadalmi feszültségek kialakulását, vagy a meglévők fokozódását. Az International Alert független brit kutatóintézet 2007-2008-ban folytatott felmérésében 46 országot vizsgált meg és olyan modelleket készített, melyek az érintett térségekben felmerülő környezeti konfliktusok okait, lehetőségeit és módjait elemzi. A témánkat érintő „vizes” konfliktusok valószínűsége a következő folyók megosztásának kapcsán a legnagyobb: Gangesz, Brahmaputra, 10


Mekong, Han, Ob-Irtisz, Limpopo, Orange, Szenegál, Okavango, Zambézi, La Plata. Wendy Barnaby szakértő szerint azonban nincsenek kizárólag a vízért kirobbanó konfliktusok. Meglátása szerint a természeti erőforrások megosztását inkább tárgyalásos úton rendezik az érintett felek, ahogy történt ez a Nílus, a Gangesz, vagy az izraeli-palesztin és izraeli-jordán vízmegosztás esetében. Barnaby állítását alátámasztja, hogy 1820 után több mint 400 államközi egyezmény született „víz” témában, és ezeknek mintegy felét az utóbbi ötven évben írták alá. Kevin Watkins és Anders Berntell, a téma jeles szakértői azonban más állásponton vannak. Ahogy több tanulmányukban is hangsúlyozzák, a vízért folyó küzdelem már napjainkban is zajlik. Példaként említik a 2006-os libanoni konfliktust, amely során az izraeli légierő lebombázta a máktermelés központjának számító libanoni Bekaa-völgy földművesei számára létfontosságú litani öntözőcsatorna-rendszert. Izrael már több esetben konfrontációba került szomszédaival a víz miatt. 1964-ben súlyos fegyveres konfliktus alakult ki a zsidó állam és Szíria között, miután Damaszkusz bejelentette a Jordán folyót tápláló Hazbani és Banjasz elterelését. Az izraeli tüzérség hatékony fellépésének következtében Szíria visszavonult, azonban ezek az események már egyértelmű jelei voltak egy átfogó összecsapás közeledtének. Az 1967-ben kirobbant, ún. hatnapos háború során Izrael katonai stratégiájában hangsúlyos szerepet kapott a vízforrások és vízgyűjtő területek elfoglalása, főként Szíria területén. A háborúban aratott izraeli győzelem alapvetően rendezte át a térség „víztérképét”, hiszen Izraelnek a vízelosztás kapcsán (is) sikerült Szíriát abszolút előnytelen helyzetbe kényszeríteni, mely miatt Damaszkusznak esélye sem maradt arra, hogy valamilyen módon befolyásolja a zsidó állam vízellátását. A Golán-fennsík nyugati és északi részeinek megszállásával Jeruzsálem ráadásul tökéletes pozícióba került a Jarmuk folyó ellenőrzésének szempontjából. Mihail Gorbacsov az utolsó szovjet pártfőtitkár, mint a Víz Világtanács tagja 2000-ben úgy nyilatkozott, hogy „vízüg yi szempontból legveszélyeztetettebb térség a Közel-Kelet, hiszen a víztartalékok itt kimerülőben vannak, melynek következtében a politikai feszültségek könnyen eszkalálódhatnak. A víz itt az eg yik olyan tényező, amely miatt soha nem lesz béke”. A térség szinte összes országa vízhiánnyal küzd, mégis a legkomolyabb, egyéb tényezők által is terhelt konfliktus Izraelben bontakozott ki. Az izraeli-palesztin szembenállás neuralgikus – bár kevésbé ismert – kérdése a vízmegosztás, hiszen a zsidó állam biztonsági okokra hivatkozva nem

11

GLIED VIKTOR

engedi magánkutak fúrását a már manapság is túlnépesedett Gázai-övezet és Nyugati Part területén. A térség másik „vízkonfliktusa” Törökország, Szíria és Irak között bontakozott ki az Eufrátesz használatát illetően a nyolcvanas évek második felében. A három ország a hatvanas évek folyamán, szovjet közvetítéssel számos egyezményt kötött a folyón építendő két nagy duzzasztógátról (Keban és Tabqa). Ankara 1987-ben ugyan megállapodott Damaszkusszal a vízmegosztásról, azonban rövidesen húsz duzzasztógát és öntözőrendszer építésének tervét jelentette be, mondván, kedvezményes kőolaj vásárlási szándékát a déli szomszédok visszautasították. A török kormány 1990-ben megkezdte az Atatürk duzzasztógáthoz kapcsolódó víztározó feltöltését, mely az Eufrátesz évi átlagos vízhozamát Szírián belül harmadára csökkentette. A műtrágyázott területeken áthaladó, sókkal és vegyi anyagokkal szennyezett víz mégis létfontosságú a világ egyik legmagasabb népességnövekedési rátájával küzdő Damaszkusz számára. Mivel más nyomásgyakorló eszközt nem talált, a szír kormány menedéket adott kurd szeparatista csoportoknak, hogy alkalomadtán túszként ajánlja fel őket a víz körül folyó alkudozás során. A szakadár csoportok akcióiban 1984 és 1993 között közel ötezer török és kurd katona, valamint civil veszítette életét. 1993-ban Demirel török miniszterelnök és Asszad szír elnök sikerrel kecsegtető egyeztetéseket folytatott az Eufráteszt illetően, megállapodás végül a török fél hajlíthatatlansága miatt mégsem született. A folyó vizének alig egyötöd része éri el Irakot, melynek rendkívül kiszolgáltatott helyzetén tovább ront, hogy a 2003-as katonai intervenció és az azóta is zűrzavaros belpolitikai helyzet következtében a közműrendszer állapota leromlott, a lakosság egyharmad része nem jut minden nap tiszta vízhez. Törökország helyzete rendkívül érdekes, hiszen az mellett, hogy geopolitikailag különösen előnyös helyzetben van, tagja a NATO-nak, folynak a tárgyalások európai uniós tagságáról, s a föld egyik legkiterjedtebb felszín alatti édesvízkészletét tudhatja magáénak. Ennek ellenére a törökök ügyelnek a takarékosságra, Ankarában az utóbbi évek során már többször korlátozásokat vezettek be a vízhiány miatt. A tervek szerint rendkívül súlyos szárazság idején a két övezetre osztott török fővárosban 48 órás váltásokkal zárnák el a csapokat: két napig csak az egyik, míg a következő két napon csak a másik városrészben lenne vezetékes víz. A történelem során azonban számos más példát is találunk, amikor a szembenálló felek az ellenséges területeken található gátrendszer 12


lerombolásával igyekeztek hadászati fölényt elérni, a lakosságot demoralizálni. 1943. május 16-áról 17-re virradó éjszaka brit harci repülők speciális bombákkal támadták meg Észak-Rajna-Vesztfáliában a Möhne, az Eder és a Sorpe folyók völgyzárógátjait. A Ruhr-vidék fegyvergyártási kapacitását kívánták ezzel megbénítani. Az amerikai légierő a vietnami háború során több ízben támadta a Mekong gátrendszerét, hatalmas áradásokat előidézve ezzel. 2001-ben a NATO légiereje lebombázta a tálibok egyik központjának számító afganisztáni Kandahar városát elektromos árammal ellátó Kajak-i vízerőművet, de hasonló eszközökkel gyengítették egymást a harcoló felek Srí Lankán több mint húsz éven keresztül, amikor gátakat robbantottak fel, és óriási kiterjedésű rizsültetvényeket árasztottak el vízzel, használhatatlanná téve ezáltal a termőterületeket. Az energiaforrások, erőforrások – eleinte a víz, majd később párhuzamosan a szén és a kőolaj, illetve a földgáz – biztosítása a gazdaság számára az ókor óta alapvető célja a hatalmi központoknak, államoknak. David Zhang, a Hong Kong-i Egyetem tanára az elmúlt években a történelem közel nyolcezer fegyveres és politikai konfliktusát elemezte és arra a következtetésre jutott, hogy az esetek egy jelentős részében a természeti erőforrások kimerülése vezetett politikai összetűzése, fegyveres incidens kirobbanásához. A második világháborút követő évtizedek tendenciái, a fosszilis energiahordozók iránti kereslet folyamatos növekedése, a források kimerüléséről szóló hírek, az antropogén tényezőkre is visszavezethető globális felmelegedés és klímaváltozás következtében tapasztalható erőforrás-leromlás, az óriási mértékű környezetterhelés és környezetszennyezés több szempontból egyre nehezebbé teszi a szükséges javak előállítását, illetve biztosítását. Az energiahordozókban, szénhidrogénekben gazdag országok számára dollármilliárdokba kerül az új lelőhelyek feltárása, az infrastruktúra kialakítása, a szállítási útvonalak kiépítése és a logisztika megszervezése. Drágul tehát a kitermelés, ugyanakkor a kereslet – bár a gazdasági válság hatására kisebb ütemben – folyamatosan növekszik. A piacon megjelenő „új” gazdasági szereplők, mint Kína és India energiaigényei hatalmasak, gazdaságuk szükségletének kielégítése komoly gondokat okoz, miközben saját erőforrásaikat fokozatosan felélik, a meglévő természeti erőforrásokat kimerítik, vagy degradálják, komoly társadalmi feszültségeket generálva a nagyvárosok és a vidéki lakosság között. Az indiai szubkontinens népességnövekedési rátája – bár az utóbbi években csökkenő tendenciát mutat – még mindig magas, a lakosság 13

GLIED VIKTOR

száma évente 17 millióval gyarapodik. A vidéken élő 700 millió ember egyharmadának élete közvetlenül a folyóvizektől függ. India környezeti állapota rohamos tempóban romlik, a duzzasztógátak – köszönhetően az erdőirtásnak és a mérhetetlen szennyezésnek – rövid idő alatt eliszaposodnak. A tengerszint-emelkedés miatt a folyók vize a torkolatok több száz kilométeres körzetében sóssá válik, a beszivárgó só pedig tönkreteszi a felszín alatti vízkészleteket. Az olyan metropoliszok, mint Új-Delhi, Mumbai vagy Bangalore mérete döbbenetes ütemben növekszik, a kormányzat képtelen kezelni a rendkívül sokrétű szükségleteket, az indiai városok az utóbbi évtizedben a közösségi erőszak színterévé váltak. A központi irányítás legitimitása a kilencvenes évek óta folyamatosan gyengül, az egészségügyi rendszer nem képes alkalmazkodni a kihívásokhoz, kétszer annyian halnak meg vérhasban, mint AIDS következtében. A járványok kialakulásának kedveznek az utóbbi évek hatalmas árvizei is, melyek következtében sok tízezren veszítették el otthonukat. India, figyelmen kívül hagyva a vele szomszédos Bangladesh szükségleteit, 1975ben duzzasztó-gátrendszer építésébe kezdett a Gangesz folyó 11 kilométeres szakaszán. A Farakka-gát Kalkutta gyorsan növekvő vízigényének kielégítése érdekében jelentős vízhozamot vont el a Gangesztől. Bár a két ország 1977-ben harminc évre szóló megállapodást kötött a vízmegosztásról, az egyezséget Delhi lényegében figyelmen kívül hagyja. A dhakai kormány többször is a szerződés megújítását szorgalmazta, annak Bangladesh számára előnyös átalakításához India azonban nem járult hozzá. A környezeti katasztrófáktól és vízhiánytól különösen sújtott Bangladeshből hatalmas tömegek menekültek át a szomszédos indiai tartományokba, Asszamba és Tripurába. A bevándorlókkal kapcsolatos konfliktusok az 1980-as évektől felerősödtek és 1983 során első ízben véres összecsapásokba torkolltak. Az indiai központi kormánynak csak 1985-ben sikerült a válságot egy gátszabályozás ígéretével, valamint a bengáli telepesek részbeni visszatelepítésével megoldani, egyúttal a mintegy 4000 km hoszszú határt Bangladesh és India között lezárni. Az utóbbi években több konferenciát is tartottak a hat országot érintő, dél-kelet-ázsiai Mekong folyóval kapcsolatban. Ezeken megállapították, hogy amennyiben Kína nem biztosítja megnyugtató mértékben a vízhozamot a november és május közötti száraz időszak során, akkor a lejjebb fekvő országok, köztük Kambodzsa, Vietnam és Thaiföld komoly vízhiánnyal nézhetnek szembe a jövőben. Peking azonban bejelentette, hogy 37 duzzasztógátat épít a folyón, melyek egyikének építése miatt 1997-ben 14


négy napra teljesen elzárta a „csapot”. A vízhozamkiesés iszonyatos pénzügyi és gazdasági terhet jelentett Vietnam számára. Az ENSZ keretein belül működő Mekong Bizottság folyamatosan sürgeti az érintett felek együttműködését a probléma megoldásában, azonban a testület sikeres munkáját alapjaiban megnehezíti, hogy annak sem Kína, sem a szintén érintett Myanmar nem tagja. Vietnamnak és Thaiföldnek is égető szüksége van édesvízre, hiszen a torkolatvidékeken benyomuló sós víz tönkreteszi a termőföldeket és a felszín alatti vizeket. A válság súlyosságát jelzi, hogy közel ötven millió ember függ a Mekong vizétől. A környezeti szűkösség hosszútávon felerősítve egyéb, gazdaságitársadalmi-politikai problémákat, szinte minden esetben erőszakos konfliktushoz vezet. A szűkösség megléte azonban csak részben vezethető vissza környezeti okokra, számos esetben olyan társadalmi struktúrák befolyásolják, mint a korrupt, vagy elavult intézményrendszer, az elhibázott közpolitikai irányvonalak, vagy a tudatos emberi hanyagság. A téma világszerte legelismertebb kutatója, Thomas Homer-Dixon a kiváltó okokat tekintve alapvetően három nagy csoportba sorolja a természeti erőforrások szűkösségét: • a forrás vagy utánpótlás megsérüléséből adódó szűkösség (supply-induced scarcity), • a kereslet növekedéséből adódó szűkösség (demand-induced scarcity), • a társadalmi változásokból fakadó szűkösség (structural scarcity). 1. ábra: Vízhiányos térségek

15

GLIED VIKTOR

Az állandósuló aszály és szárazság arra ösztönözhet kormányokat, hogy fokozzák az öntözést és áradásszabályozó intézkedéseket foganatosítsanak. Amennyiben a folyókból vagy állóvizekből történő vízkivétel növekedése olyan mértéket ér el, amely már drasztikusan befolyásolja az ökológiai egyensúlyt, veszélyezteti a felszíni vízforrás szempontjából földrajzilag „lejjebb” elhelyezkedő ország(ok)/térség(ek) vízellátását, a konfliktus kialakulása aligha kerülhető el. Ha a nagypolitika szintjén megjelenő vita élelmiszerhiánnyal és markáns demográfiai növekedéssel párosul olyan régiókban, melyek történelmi, etnikai, vallási ellentétekkel terheltek, a fegyveres összecsapás szinte biztosra vehető. A nemzetközi beavatkozás – amennyiben ahhoz a nagyhatalmak bármelyikének érdeke fűződik – elsősorban nem a szűkösség okainak megváltoztatását célozza, hanem politikai rendezést sürget, ráadásul a segélyezés fejében ösztönzi a stratégiai szektorok (energiaipar, közszolgáltatások, feldolgozóipar, építőipar, távközlés) privatizációját. A tőkehiányos, megfelelő szakértelemmel nem rendelkező és nem kellőképpen innovatív hazai vállalkozások eleve esélytelenül indulnak a tendereken, a transz- és multinacionális vállalatok pedig – bár az utóbbi évtizedben a közgazdasági közgondolkodásban is előtérbe került a társadalmi felelősségvállalásra való nyitottság – kizárólag profitmaximalizálásban érdekeltek. A kiszolgáltatottság csökkenti a döntéshozók mozgásterét, akik legitimitásukat úgy próbálják meg stabilizálni vagy visszanyerni, hogy ellenségképet kreálnak, ezáltal terelve el a figyelmet a belpolitikai, társadalmi problémákról. Az „ádáz ellenfél” szerepét természetesen nem csupán egy külföldi országra lehet ráhúzni, hanem egyes, határokon belül élő népcsoportokra, vagy etnikumokra is. A fokozódó vízhiány Európa déli részeit is érzékenyen érinti. Leginkább a gazdaságilag fejlett Spanyolországban jelentős az öntözési igény, ezért a vizekben szegényebb Murcia térségébe már harminc éve távolabbi területekről vezetik át a vizet. A 2007-es esztendőben tapasztalt súlyos aszály miatt azonban a szomszédos Kasztília csak vonakodva engedte át a vizét. A két tartomány vitája odáig fajult, hogy Kasztília légi felmérésekkel vizsgálta meg az öntözött területek nagyságát és a víztározók állapotát a szomszédos területeken. Szakértők szerint a „vízháború” azt bizonyítja, hogy Spanyolországnak új vízgazdálkodási politikára van szüksége. A növekvő keresletet eddig új víztározók létesítésével elégítették ki, ha azonban a folyók kiszáradnak, akkor a tározók sem segíthetnek. A megoldást többen a kommunális víz árának jelentős emelésében látják, hiszen csak ez vethet véget az olyan pazarló vízfogyasztásnak, mint például a 16


golfpályák fenntartása. Egy golfpálya öntözéséhez a mediterrán régióban egy millió köbméter édesvíz szükséges évente, mely egy 12.000 lakosú kisváros vízfogyasztásának felel meg. Számos nagy költségvetésű, az EU által is támogatott spanyol projekt indult az utóbbi években a vízhiány csökkentésére, a fenntartható vízgazdálkodás alapjainak megteremtésére. Dél-Európában azonban nem csak Spanyolország küzd az édesvíz hiánya okozta problémákkal. 2006 nyarán Horvátország és Görögország egyes részein is korlátozásokat vezettek be a kommunális vízhasználat terén. A kicsiny Málta – felszíni édesvízkészlet híján – kénytelen attól az Olaszországtól importálni a drága „árut”, amely a déli régióiban maga is „vizes” gondokkal küzd. Ne legyenek senkinek sem illúziói azzal kapcsolatban, hogy a vízkereskedelem óriási üzlet, hiszen a tiszta víz ára a közeljövőben az egekbe szökhet. Franciaország már évekkel ezelőtt bejelentette, hogy szívesen exportálna vizet Dél-Spanyolországba, mint ahogy teszi azt Lesotho a Dél-afrikai Köztársaság, vagy Törökország Izrael irányába. Az Amerikai Egyesült Államokat sem kerülik el a vízproblémák. A Mississippi vize rendkívül szennyezett, s ahogy az a New Orleans-i tragédia kapcsán világossá vált, még a jól kiépített gátrendszer sem képes ellenállni a több irányból érkező hirtelen áradásoknak, természeti katasztrófáknak. A Colorado és a Rio Grande vízmegosztását illetően nem csupán Arizona és Nevada került szembe egymással, de a népességrobbanással szembesülő Mexikó is nagyobb vízhozamot igényelt Washingtontól. 1994-ben a gazdasági recessziótól sújtott közép-amerikai ország 2,8 millió m3 vizet követelt északi szomszédjától. Washington pénz folyósítására hajlandó volt, azonban saját farmerjai nyomására a vízhozam növeléséhez nem járult hozzá. A terrorizmus is felismerte, mekkora káoszt és gazdasági gondokat okozhat a közműrendszerek, gátak ellen elkövetett támadás, vagy a kommunális ivóvíz szennyezése. Az Afrikában kirobbanó viszályok során általánossá vált az ellenség kútjainak megmérgezése, ahogy történt ez az utóbbi években a darfúri, csádi vagy a kenyai konfliktus esetében. Az elmúlt évek során az al-Kaida több ízben is fenyegetett mérgezéssel, minek hatására a nyugat-európai országok jelentősen megerősítették a közművek védelmét, az Egyesült Államok hadserege és a Nemzeti Gárda pedig már 2002-ben több mint 110.000 katonával vigyázta közel 168.000 vízközmű telephelyét. 2002-ben az olasz titkosszolgálat leleplezett egy marokkói csoportot, melynek tagjai az Egyesült Államok római nagykövetségének vízrendszerét akarták megmérgezni ciánt tartalmazó vegyszerrel. 2000-ben az ausztrál rendőrség letartóztatott egy zavart elméjű 17

GLIED VIKTOR

férfit, aki fel akarta törni Queensland szennyvíztelepének informatikai rendszerét, elárasztva a folyókat, parkokat a bűzös folyadékkal. 2001-ben palesztin terroristák megrongáltak két nyugati parti zsidó telep, Yitzhar és Kedumim kútjait, mire megtorlásként az izraeli hatóságok ideiglenesen elzárták a Jerikóba vizet szállító vezetéket. Oszama bin Laden 2001-ben a nagy, főként keresztények lakta fülöp-szigeteki városok vízhálózatának megmérgezését helyezte kilátásba, az al-Kaida helyi sejtjeivel szembeni kemény fellépések folytatódása esetén. A 2002-es év során Nepálban a maoista terroristák több vízerőművet megrongáltak, azonban a legnagyobb pusztítást a Bojpuri duzzasztógát felrobbantása jelentette, mert a rongálás következtében több százezer ember maradt fél évig áram nélkül. 2003-ban a jordániai hatóságok sikerrel akadályoztak meg egy iraki terroristák által tervezett merényletet, melynek célja a Jordániában állomásozó amerikai csapatok vízkészletének beszennyezése volt. A szomáliai polgárháborúban szokványossá vált a vízkészletek mérgezése, a kormányzat 2005-ben hirdette meg a „kutak elleni harcot”. Kenyán erőszakhullám söpört végig ugyanebben az évben, az öntözött területekért kirobbant összecsapások a kikuju és maszáj törzsek között összesen nyolcvan halálos áldozattal jártak. Napjainkban 1,1 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, és ez a szám néhány évtizeden belül 3 milliárdra emelkedhet. A borúlátóbb forgatókönyvek még ennél is messzebbre mennek, ezek szerint 2025-re az emberiség 66%-ának nem lesz elegendő ivóvize. Felhasznált irodalom Bruhács, János: Nemzetközi vízjog. Akadémiai Kiadó, 1986. Grünhut, Zoltán: A Jordán folyó és vízgyűjtőjének szerepe a közel-keleti konfliktusban. http://www.publikon.hu/application/essay/208_1.pdf Homer-Dixon, Thomas: Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex Kiadó, 2004. Rakonczai, János: Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó Kft. 2003. Small, Ben: Mythical Water Wars. Columbia Political Review. http://cpreview.org/issue/dec-2008/water Watkins, Kevin – Berntell, Anders: A global problem: How to avoid war over water. In. International Herald Tribune, 2006. augusztus 23. Wolf, Aaron, T. – Stahl, Kerstin – Macomber, Marcia F.: Conflict and Cooperation within International River Basins: The Importance of Institutional Capacity. International Studies Association, Portland, Oregon, 25 February – 2 March 2003. Wolf, Aaron T. – Kramer, Annika – Carius, Alexander – Dabelko, Geoffrey D.: Managing Water Conflict and Cooperation. In.: State of the World 2005. The Worldwatch Institute. 2006. 18

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FOGYÁSÁNAK BIZTONSÁGPOLITIKAI ASPEKTUSAI SELJÁN PÉTER Ma már nyilvánvaló, hogy meghatározó paradigmaváltás, ha úgy tetszik korszakváltás éveit, évtizedeit éljük. Napjainkra egyértelműen kiderült, hogy a gazdaságnak és a jólétnek az az extenzív formája, amely a fejlett világot jellemzi, nem tartható fenn és nem is követhető a lemaradt országok számára. Ehhez nem áll rendelkezésükre elég energia, nyersanyag, és egyre nagyobbak a környezeti ártalmak is.1 A növekvő fogyasztás és erőforrás-felhasználás, amely a gazdasági növekedést és az ipari országok javuló anyagi helyzetét az utóbbi évtizedekben fenntartotta, egyben pusztította bolygónk talaját, vizét, levegőjét, flóráját és faunáját. 2 A termelés és a fogyasztási szükségletek korlátlanságának illúziójára épülő fogyasztói társadalom anyagi és szellemi pazarlása maga is része volt a növekedés motorjának. Az utóbbi években viszont mintha a természet kezdene bosszút állni a korlátlan kizsákmányolásért, a globális problémák fokozódó megjelenése pedig a „mégis” létező korlátok jelenlétére utal.3 Napjainkban már egyre többen gondolják úgy, hogy ökológiai korlátokon belül szükséges tartanunk az emberi aktivitást és a természeti erőforrások megóvására, illetve a megújuló források arányának növelésére kell koncentrálni. A természeti környezet mértéktelen kihasználása az erőforrások megújulását, végső soron pedig a fenntartható fejlődés alapvető feltételeit veszélyezteti.4 A hidegháború végeztével a biztonsági tematikákban lényeges változásokat idézett elő, hogy a diplomáciai gondolkodásba bekerült a környezet, a szűkös természeti erőforrások felhasználásának, a népességnövekedés korlátozását célzó lépések tárgyköre. Korábban kevéssé számon tartott fenyegetések kerülhettek előtérbe, valamint egyre inkább lehetségessé vált a környezetre káros ügyek globális kezelése.5 Egyes fejtegetések szerint a globális környezeti kihívások veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra, sőt, az erőforrások szűkössége, a túlnépesedés vagy a népességvesztés súlyos konfliktusokhoz vezethet. A hagyományos biztonságfelfogás hívei úgy gondolják, hogy a környezettudatosság fokának emelkedése, a technikai fejlődés és a társadalmi cselekvés eredményt hozhat egy sor olyan kérdésben, mint például a

19

SELJÁN PÉTER

környezetszennyezés, az energiapazarlás vagy a népesedési problémák.6 Egy valami azonban egészen biztos. Az az illuzórikus feltételezés – mely egyes konzervatív gondolkodói körökben egészen a kilencvenes évek közepéig tartotta magát – miszerint a gazdasági tevékenység független a természettől, egyszerűen nem tartható tovább. Elavult állítás az is, hogy a gazdaság elsődleges célja a növekedés. Az, hogy a világgazdaság termelése több mint ötszörösére növekedett a 20. században, a történelem legnagyobb mértékű környezetrombolását okozta.7 Korunk bajai egyre mélyülnek és az emberiség jövőjét, biztonságát fenyegetik. Mind az egyének, mind az államok jólétét és egészségét veszélyeztető globális fejleményeket a biztonságot fenyegető tényezőkként kell kezelni.8 Az emberiségre veszélyt jelentő kihívások között kiemelt szerepe van a globális problémáknak, amelyek nem egymástól elszigetelten jelentkeznek, hanem egymással összefüggésben, egymás hatását felerősítve hatnak. A klímaváltozás, a népességrobbanás, a fenntarthatatlan fejlődés és más aggasztó jelenségek negatív következményei kizárólag nemzetközi összefogással előzhetőek meg, illetve csökkenthetőek.9 A gazdasági fejlődés mai meghatározó folyamatai egyrészt összefüggésben vannak a globalizációval, másrészt olyan problémákat jelentenek, amelyek megoldatlansága negatívan befolyásolja a fenntartható fejlődés lehetőségét.10 A globalizáció, a hozzá kapcsolódó gazdasági, társadalmi, politikai következmények feldolgozása napjaink egyik legnagyobb, s talán legnehezebb kihívása.11 Gyulai Iván ökológus, a globalizáció lényegét a fogyasztói társadalom kultúrájának erőszakos elterjesztésében látja. Ebben a folyamatban az emberek igényei hihetetlen sebességgel nőnek, a természeti erőforrások egyre fogynak, a következményeket pedig jól mutatják a környezeti változások.12 A második világháborút követő rohamos gazdasági növekedés környezetromboló hatásai az 1970-es évek elejére ráirányították a figyelmet a népességnövekedés, a világélelmezés és a meg nem újuló természeti erőforrások korlátozottságának problémájára.13 A természeti erőforrások A Föld erőforrásait megújulók és nem megújulók csoportjába sorolhatjuk. A nem megújuló erőforrások közé tartoznak az ásványi anyagok, a fosszilis (szén, kőolaj, földgáz) energiahordozók, míg a megújulók a napenergia, a

20

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FOGYÁSÁNAK BIZTONSÁGPOLITIKAI ASPEKTUSAI

geotermikus energia korlátozottan, a biomassza, a szél és a víz energiája. Az emberiség jelenleg éppen a meg nem újuló erőforrásokkal folytat, ha úgy tetszik, rablógazdálkodást.14 Az ásványi eredetű energiaforrások fokozott felhasználásának két negatív következménye van. Az egyik az, hogy mivel a készletek nem korlátlanok, kimeríthetőek. A másik a használatukkal járó környezeti ártalom, és ez az, ami az emberiség számára a legaggasztóbb veszélyt jelenti.15 Az emberiség energiagondjait ma sokféleképpen ítélik meg. Lényeges eltérések vannak a készletek nagyságának és azok kimerülési ütemének becslésében, a megújuló energiaforrások várható jelentőségének megítélésében, valamint az energiaigény várható alakulásának előrejelzésében is. Vannak, akik az elmúlt időszak tendenciáit előrevetítve világszerte az energiaigény további gyors ütemű növekedésével számolnak, és alapvető energiaforrásnak továbbra is a hagyományos fosszilis energiahordozókat és az atomenergiát tekintik. A környezetvédelmi szakértők szerint a környezeti károk ma már olyan súlyosak, ami szükségessé teszi a fosszilis energiahordozók felhasználásának radikális csökkentését, illetve az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozását.16 A társadalom és gazdaság fejlődésében áttörést a szén, a kőolaj és a földgáz felhasználásának elterjedése hozta, lényegében a szén ki-termelése adta az ipari forradalom motorját. A mai kor technológiai forradalmainak eredményeiből viszont mintha látszólag kimaradna az energiaszektor. Az 1940-es évektől nagy reményeket fűztek a nukleáris energiához, az áttörés azonban nem következett be, az atomenergia nagy környezeti és társadalmi kockázata, illetve költségessége miatt mindezidáig nem tudott teljes egészében a hagyományos forrásokkal versenyképessé válni.17 Az alternatív energia-források kutatásával is az áttörés lehetőségét keressük, de költséges mivoltuk és a kialakult energetikai rendszerek átalakításának nehézségei miatt ez sem következett be.18 A gyors ipari fejlődés – a népességnövekedéssel párosulva – a természeti erőforrások sokáig korlátozhatatlan kitermelését okozta. A rendelkezésre álló készletek és a felhasználásuk üteme között nyíló szakadék az 1960-as évektől egyre nyilvánvalóbbnak látszott. Néhány nyersanyag esetében csak egészen rövid időre látszottak biztosítottnak a készletek. A kereslet növekedése és a kőolaj mint diplomáciai nyomásgyakorlóeszköz megjelenése következtében 1973-ban bekövetkezett az első olajárrobbanás. A nyersanyagok oldaláról is sürgetővé vált az újrahaszno-

21

SELJÁN PÉTER

sítás, felvetődött a kiválthatóság kérdése, egyre fontosabbá vált a technológiai fejlődés szerepe.19 A megújuló természeti erőforrások hasznosítása során is jelentkeztek problémák. Leginkább a termőföld és az édesvíz kapcsán körvonalazódtak a nehézségek. Sokáig az édesvízkészleteket is a megújuló erőforrások közé sorolták, mára egyértelmű, hogy ennek csak a víz körforgásában jelenlévő része számítható ide. Az 1980-as évek végére az is nyilvánvalóvá vált, hogy az élelmezési problémák mellett a lakosság ivóvízzel való ellátása is gondokat fog okozni. Ráadásul a mennyiségi problémákat minőségi problémák is fokozzák.20 Erőforrások és konfliktusok 21 Nem törvényszerű, hogy a csökkenő forrásokért folyó verseny fegyveres összecsapásokhoz vezessen, de eddig is számos esetben előfordult már, és arra sincs semmiféle biztosíték, hogy ennek a kockázata csökkenne a jövőben. Napjaink konfliktusainak nagy részében szerepet játszanak a különböző gazdasági tényezők, anyagi szükségletek, azaz a pénz. Az utóbbi évek mintegy ötven háborújának és fegyveres összecsapásának körülbelül egynegyedében a természeti erőforrások is hozzájárultak a feszültség kialakulásához vagy súlyosbodásához, illetve a harcok folytatásához. A természeti kincsek bősége sokszor polgárháború forrása is egyben, hiszen egyes területek vezetői gyakran egy hatalmas nyersanyagkincs felfedezését követően nyilvánítják ki autonóm törekvéseiket, mint láttuk ezt Szudán, Mexikó, vagy Kelet-Timor esetében. Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában egyaránt gyakoriak az olaj, a fémek, ásványkincsek, drágakövek vagy faanyag birtoklásáért vívott harcok.

22

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FOGYÁSÁNAK BIZTONSÁGPOLITIKAI ASPEKTUSAI 1. ábra Konfliktusos zónák: az instabilitás leginkább azokat a régiókat fenyegeti, ahol sok a biztonsági kockázati tényező

Forrás: The DCDC Global Strategic Trends Programme 2007-2036 5.o. http://www.mod.uk/NR/ rdonlyres/94A1F45E-A830-49DB-B319-DF68C28D561D/0/strat_trends_17_mar07.pdf

Jó példa erre a Kongói Demokratikus Köztársaság, ahol a harcok kiindulópontja és fő tétje a gyémántkereskedelem ellenőrzése, a kőolaj és egyéb nyersanyagforrások megszerzése. A kongói háborút a részt vevő felek száma miatt (a harcokban nem kevesebb, mint fél tucat állam fegyveres erői vettek részt) Afrika első világháborújaként is szokták emlegetni. Az Afrikában fel-fellobbanó regionális konfliktusok egyik gyakori jellemzője, hogy kereskedelmi célokért vívják őket. Egyes országokon, régiókon belül a természeti erőforrások is biztonsági kockázatot hordoznak magukban. Nigériában például különböző fegyveres milíciák küzdenek egymással és a külföldi befektetőkkel az olajért. Nem véletlenül szokták mondani, hogy „a fekete arany Afrikában inkább átok, mint áldás.” Hasonló jelenség volt megfigyelhető Latin-Amerika esetében a 19. században. A kontinens gazdag nyersanyagkincsei és mezőgazdasági termékei révén a 16. századtól bekapcsolódott a világgazdaságba, ezáltal a természeti kincsek és adottságok a régió egyes államai, államszövetségei közötti fegyveres konfliktusokhoz vezettek.

23

SELJÁN PÉTER

Természetesen a történelem során a megújuló természeti erőforrásokhoz, a vízhez, a termőföldhöz, erdőkhöz és halászterületekhez való hozzáférés is viták kirobbantója volt. A források elapadásával egyidőben nem csökken a kereslet, ezáltal fokozódik a feszültség a lakosság és a kormányzat, vagy a lakosság egyes csoportjai között. A világ több pontján, például Haitin, Mexikóban, Brazíliában, Elefántcsontparton, Nigériában, Ruandában, Szudánban, Bangladeshben, Pakisztánban és a Fülöp-szigeteken is volt rá példa, hogy a helyi erőszakos cselekmények a szűkösség okozta tényezőkből fakadtak. A népesedési problémák Az emberiség jövője szempontjából az egyik legnagyobb kihívást a Föld népességének exponenciális növekedése jelenti. A gyors népességnövekedés egyik oka, hogy az orvostudomány és az egészségügy fejlődése az elmúlt 60-70 évben lényegesen csökkentette a halálozási rátát. Ugyanakkor a globalizált világkereskedelem és a technológiai fejlődés kedvező hatásait kihasználva az élelemmel rosszul ellátott területek helyzete is javult. E két folyamat következtében jelentősen meghosszabbodott a produktív életkor, ezek együttes hatása pedig demográfiai robbanást okozott.22 2. ábra: A Föld népességének változása (1950-2015)23

A Földön az ember rendelkezésére álló produktív földterület folyamatosan csökkent az elmúlt évszázad alatt, manapság csupán 1,5 hektár jut egy főre. Ugyanakkor egy tipikus észak-amerikai (vagy nyugateurópai) mai ökológiai lábnyoma24 4-5 hektár, azaz háromszor akkora,

24


mint a Föld erőforrásaiból ráeső igazságos részesedés lenne. A felmérések szerint a világ lakossága, már 1996-ban többet fogyasztott, mint amennyit a természeti erőforrások megengedtek. E tendencia veszélyességét a természeti erőforrások egyenlőtlen kizsákmányolása25, és a világ népességének intenzív növekedése teszi hangsúlyosabbá.26 Az utóbbi hatvan évben több mint négy milliárddal nőtt a bolygónkon élő emberek száma. Optimista becslések szerint 7-8 milliárd között stabilizálódhat a népességszám, de 2051-re akár a kritikus 11 milliárdot is elérheti. Külön problémát okoz, hogy a népességnövekedés a legszegényebb országokban tart majd tovább, ahol a 18 éven aluliak aránya az össznépességen belül gyakran eléri az 50%-ot 27, míg a fejlett világban a társadalom elöregedése súlyosbíthatja az egyébként is komoly gondokat okozó munkaerőpiaci helyzetet, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek fenntartásának nehézségeit. A fejlődő országokban a népességnövekedéssel sem az iskolai férőhelyek növekedése, sem az egészségügyi ellátás, sem pedig a munkahelyek teremtése nem tud lépést tartani.28 A folyamat nagy része városokban megy majd végbe, amely óriási megapoliszok (több mint 8 millió lakos) létrejöttét eredményezi majd.29 A túlnépesedés hatalmas társadalmi és környezeti feszültséget okoz. A további növekedés eleve magában hordozza a konfliktusokat, mint ahogy azt a Római Klub tudósai már az 1972-ben megjelent, A növekedés határai című elemzésükben kifejtették.30 A kritikus népesedési helyzetet felismerve a nagy népszaporulattal rendelkező országok közül a legnépesebb Kína érte el a legeredményesebb születésszám-csökkentést, igaz, az 1979-ben bevezetett egygyermekes családmodell elfogadottságát politikai eszközökkel, az emberi jogok jelentős korlátozásával, szankcionálással érték el. A második legnépesebb ország, India központilag propagált, illetve anyagilag ösztönzött férfi sterilizációs és számos egyéb programmal kísérletezett kevés eredménnyel, az azóta elmaradt intézkedések hiányát pedig jól mutatja India töretlen, bár lassuló népességnövekedése.31

25

SELJÁN PÉTER

3. ábra: Ökológiai lábnyom és népesség régiónként, 2005.

Forrás: The 2008 Living Planet Report - World Wide Fund for Nature (WWF) 26.o. http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report_2008.pdf

A romló természeti környezet és a gyorsan növekvő lakosság miatt egyre inkább valószínűsíthető az erőforrásokért vívott háborúk kitörése államok között.32 Ha az emberiség létszámának növekedését politikai eszközökkel nem sikerül kellőképpen szabályozni, az alapvető emberi szükségletekkel összhangba hozni, akkor az éhínség, fegyveres konfliktusok és betegségek miatt az emberiség tömeges pusztulása fog bekövetkezni, amely drasztikus létszámcsökkenést okoz.33 Élelmiszerbiztonság A népességnövekedés egyik legkritikusabb területe az élelmiszerhiány megjelenése. Jelenleg úgy fest, hogy a fejlett világban az élelmiszertúltermelés, míg a fejlődőben élelmiszerhiány állandósult.34 A megbízható élelmiszerellátás az emberek biztonságérzetének egyik alapvetően meghatározó tényezője. A termőföld, mint az emberiség élelmezésének legfontosabb feltétele, kiemelt szerepet kap a szükségletek kielégítésében. A gondot a művelhető területek korlátozottsága35, a környezeti problémák (pl. talajerózió), és az egy főre jutó termőterületek, valamint vízkészletek nagyságának folyamatos csökkenése okozza. Mindezek alapján az emberiség élelmezése, illetve annak konfliktusok nélküli biztosítása azon 26


múlik, hogy az élelemtermelés volumene lépést tud-e tartani a népességnövekedéssel.36 Az amerikai Országos Hírszerzési Tanács (National Intelligence Council, NIC) Global Trends 2015 című jelentése szerint a mezőgazdasági termelési technológiák fejlődésének köszönhetően a világ gabonatermelése 2015-ig előreláthatólag ki fogja szolgálni a növekvő népesség élelmiszerfogyasztását. Ennek ellenére úgy tűnik, az élelmiszerelosztás és a hozzáférhetőség problémáján nem sikerül hosszútávon változtatni. A Világbank becslése szerint az élelmiszerkereslet 2030ra 50%-kal fog megemelkedni a globális népességnövekedésnek, az életszínvonal-növekedésnek és az ázsiai, dél-amerikai középosztály a nyugati élelmiszerfogyasztási trendekre történő áttérése miatt.37 A konfliktusokkal terhelt Fekete-Afrikában a következő 15 évben várhatóan 20% körüli mértékben emelkedhet a súlyosan alultáplált emberek száma. Azokon a területeken, ahol elnyomó kormányok vagy belső konfliktusok és tartós természeti katasztrófák súlyosbítják a helyzetet, akadályozzák a humanitárius segélyműveleteket, fennáll majd az éhínség veszélye, mint például Szomáliában, Csádban és Szudán déli részén. A segélyezők nyilván vonakodóbbak lesznek azon szituációkban, amikor erőfeszítéseiket fegyveres konfliktus nehezíti. A termelékenységi ráta génmódosított növényekkel való növelése lehetőséget adhat a fejlődő világ elszegényedett országaiban felmerülő élelmiszerigény kielégítésére.38 A megművelhető földterületek és halászati lehetőségek csökkenése a jövő konfliktusainak lehetséges forrásai közé tartozik. Már napjainkban is komoly konfliktusokat válthatnak ki a földművelő, illetve a nomád állattartó népek közötti összetűzések. Az állattenyésztőnek legelő, míg a földművesnek jó minőségű föld és jó termésátlag kell a létfenntartáshoz. Szárazság esetén megeshet, hogy az állattenyésztő más megművelt földjére tereli állatait, ebben az esetben pedig természetes, hogy a földtulajdonos minden eszközzel megpróbálja majd megvédeni a családjának megélhetését biztosító termést. A halászat tekintetében a hagyományos halászati körzetek egy részén a halfajok kipusztulása, vagy más térségekbe vándorlása várható, de egyre nagyobb problémákat okoz a túlhalászat is, amely radikálisan csökkenti egyes népszerű halfajok állományát. A halászok megpróbálhatnak új területeket keresni, ahol viszont nagy eséllyel más ország/térség/vállalat halászai dolgoznak majd, akik a halállomány csökkenésének elkerülése érdekében valószínűleg megpróbálnák távol tartani a „betolakodókat”. 27

SELJÁN PÉTER

Leginkább alterglob39 gondolkodók javaslatai arra az elméletre alapoznak, mely szerint a fejlődő világban a helyi élelmiszertermelés fellendülését kell elérni, önálló, régióspecifikus út kimunkálásával. Jelenleg a nyugati országok mezőgazdasági termelése olyan eszköz- és energiaigényes, hogy ennek a fejlődő országokra adoptálása eleve fenntarthatatlan fejlődési ívet eredményez. Az élelmiszersegélyek csak az akut krízishelyzetek megszüntetésére alkalmasak, hosszútávon nem oldják meg a problémákat.40 Vízproblémák A túlnépesedés kapcsán könnyen lehet, hogy „új” konfliktusforrással kell majd számolnunk a jövőben, mégpedig a vízlelőhelyek és vízkészletek kérdésével. Jelenleg a Föld lakosságának harmada nem jut elegendő mennyiségű, vagy megfelelő minőségű ivóvízhez. Ez a probléma előreláthatólag súlyosbodik, 2050-re már több mint 8 milliárd, 2100-ban pedig várhatóan 10 milliárd ember igényli majd a tiszta vizet. A népesség számának rohamos növekedése szempontjából kritikus területnek számít Afrika, Latin-Amerika, Ázsia és a csendes-óceáni térség. A nemzetközi kapcsolatokban a víz elosztásának kérdése egyre nagyobb szerepet játszik majd, a „nedves diplomácia” megjelenésének fontossága nehezen vitatható.41 Számos állam – különösen Afrikában, Közép-Ázsiában, valamint a Közel-Kelet térségében – egy főre vetített, rendelkezésre álló megújuló vízmennyiség nem éri el a kritikus határértéknek tekintett évi 1000 m3 -t. Ezekben a térségekben különösen fontosak a békét elősegítő és fenntartó intézkedések, egyezségek a jövőbeni konfliktusok elkerülése érdekében. A vízmegosztási kérdések tartós, valamennyi érintett fél bevonásával történő rendezése nélkül, a világ számos régiójában nem biztosítható hosszantartó béke. A vízforrások regionális természeti kincsek, a vízhiány viszont globális probléma, melynek kezelése csak összefogással lehetséges. A víz ugyanúgy lehet a kooperáció és az integráció közvetítője, ahogy a konfliktusok kiéleződésének oka is.42 Energiabiztonság A második világháború után kibontakozó rohamos gazdasági fellendülésnek az 1973-as – majd azóta ciklikusan ismétlődő (1979, 1989) – energia-

28


válság vetett véget. A döntéshozókban ekkor tudatosult, hogy a Földünk energia- és nyersanyagkészletei nem korlátlanok, nem kimeríthetetlenek. Márpedig minden fejlett gazdaság függ a rendszeres energia-ellátástól. Világunkban az energiafelhasználás terén is rendkívüliek az egyenlőtlenségek. Ma egy iparosított piacgazdaságban egy átlagpolgár nyolcvanszor annyi energiát fogyaszt, mint mondjuk a Szaharában élő társa. A világ népességének negyede fogyasztja el a világon termelt elsődleges energia háromnegyedét.43 A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency, IEA) World Energy Outlook 2008 című jelentése szerint a világ energiarendszere válaszút elé érkezett. A jelenlegi energiaellátási és felhasználási trendek nyilvánvalóan fenntarthatatlanok környezetileg, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt. A kőolaj és a földgáz napjaink meghatározó energiahordozója a világon. E kettő közül is jelenleg az olaj az emberiség legfontosabb energiaforrása, és nem valószínű, hogy az alternatív energiaforrások elterjedésének ütemét illető optimista feltételezés ellenére ez középtávon változni fog. Jelenlegi tudásunk szerint az olajkészletek körülbelül negyven évre elegendőek. Az olajkészletek csökkenése mellett kevésbé környezetszennyező hasznosítási lehetősége magyarázza a földgáz utóbbi 25 évben bekövetkezett előtérbe kerülését az energiahordozók között, és szerepe a jövőben várhatóan egyre nagyobb lesz. Mindazonáltal a feltárt olajlelőhelyek tartalékai, a kereslet mértéke, a kitermelési költségek és a fogyasztói árak kilátásai a politikai-gazdasági folyamatok tükrében kiszámíthatatlanabbak mint valaha. Egyöntetű vélemény, hogy katasztrofális vagy visszafordíthatatlan környezeti károk elkerülésének érdekében csökkentenünk kell a globális szén-dioxid kibocsátást. Az energiabiztonsági problémák megoldásához és egy környezetkímélőbb energiarendszer létrehozásához kormányzati akaratra és társadalmi belátásra van szükség.44 Az energiaszerkezet radikális megváltoztatásának nem csak súlyos műszaki nehézségei vannak, de legalább ilyen jelentősek a politikai és gazdasági érdekellentétekből származó korlátai is. A Nemzetközi Energia Ügynökség forgatókönyve (Reference Scenario) szerint a világ energiafelhasználása átlagosan 1,6%-kal nő majd évente. A jövőben Ázsia áll majd az energiaverseny élére, felváltva Észak-Amerikát, mint a vezető energiafogyasztó régiót, mely utóbbi a világ energiakeresletének több mint felét adja. Mivel Kína és India gyors gazdasági növekedése révén az energiafogyasztás mértékének drámai emelkedésével néz majd szembe, energiakereslet-növekedésük előrelátha29

SELJÁN PÉTER

tólag megelőzi az Egyesült Államokat a következő húsz évben. A globális olajkereslet átlagosan 1%-ot emelkedhet évente, azaz míg 2007-ben 85 millió hordót termeltek ki naponta, addig 2030-ban már 106 millió hordó napi termelésre lehet majd szükség. Az olajlelőhelyek számával és a kitermelhető olaj mennyiségével a következő húsz évben nem valószínű, hogy mint problémával kell majd foglalkoznunk. Arra azonban nincs garancia, hogy az előrejelzések szerinti fogyasztásnövekedést figyelembe véve ki is tudjuk majd termelni a megfelelő mennyiséget. Mindezen riasztó adatok tudatában ugyanakkor növekszik majd a modern megújuló energiaforrások szerepe.45 A Global Trends 2015 szerint a globális gazdaság 2015-re energiahatékonyabb lesz. A hagyományos iparágak, ahogy az áruszállítás is, sokkal gazdaságosabb felhasználók lesznek, ráadásul az energiatermelés hatásfoka is javul majd. Ugyanakkor a globális gazdasági és a népességnövekedés közel 50%-kal emelheti meg az energiakeresletet a következő tizenöt évben. A jövőben a földgázhasználat minden más energiaforrásénál jobban megemelkedhet, főleg az ázsiai gázfogyasztás megháromszorozódásából adódóan.46 Az Északi-sark jégfelületének olvadásával kitermelhetővé válnak jégréteg alatt található, jelentős földgáz- és kőolajkészletek. A természeti változások komoly nemzetközi vitát generálhatnak, hiszen óriási vagyon, a Föld készleteinek mintegy egynegyede található itt. A határviszonyok most is tisztázatlanok, az érintett nyolc ország (Oroszország, USA, Kanada, Izland, Norvégia, Finnország, Svédország és a dán fennhatóság alatt álló Grönland) között heves politikai és diplomáciai vitákra kell számítani az Északi-sarkvidékre vonatkozó területi igényekről. Fegyveres konfliktusra nem, diplomáciai problémákra azonban lehet számítani, hiszen valamennyi érintett számára fontosabb lenne a tárgyalóasztalok melletti megegyezés.47 Az eddigi magatartásunk folytatásával Christopher Flavin, a Worldwatch Institute (Világfigyelő Intézet) elnöke szerint: „az emberiség azt kockáztatja, hog y soha nem látott éghajlatot alakít ki – természetellenes, felg yorsult tempóban –, és ez a változás drámaibb, mint bármely éghajlatváltozás bolygónk életében […]. Ha nem kezd csökkenni az üvegház gázok kibocsátása a következő évtizedben, nag y a veszélye annak, hog y olyan elszabadult folyamatot idézünk elő, amelyben megbomlik bolygónk éghajlata, és amelyet utódaink nem tudnak majd megállítani.” 48

30


Az energia és a geopolitika kapcsolata Az amerikai Országos Hírszerzési Tanács (National Intelligence Council, NIC) által 2008-ban kiadott Global Trends 2025 című jelentése külön kihangsúlyozza, hogy a magas és az alacsony energiaáraknak egyaránt nagymértékű közvetett geopolitikai hatásai lehetnek, márpedig a következő húsz évben bármelyik előfordulhat.49 Az amerikai Energiaügyi Minisztérium (Department of Energy) szerint a jövőben is magas olajárak várhatók a készletek korlátozottsága és a növekvő fogyasztás miatt. A föld azon 32 állama, melyek energiaszükségletük több mint 80%-át importálják jelentősen lassabb gazdasági növekedésre számíthatnak, mint amilyet alacsonyabb olajárak mellett érhetnének el. Néhány ilyen ország esetében – szakértők szerint – fennállhat az államkudarc (államcsőd) kockázata is, mint például a Közép-Afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Hondurason, Haitin, vagy Laoszban. Magasabb árak esetén ugyan könnyebb lehet a saját készletekkel rendelkező országok sorsa, de gazdasági növekedési kilátásaik könnyen romolhatnak, ez pedig politikai zűrzavart eredményezhet. A hatékony, szolgáltatás-orientált OECD tagországok gazdaságai sem immúnisak a külső hatásokkal szemben, csupán kevésbé sebezhetőek. Kína tekintélyes anyagi tartalékaitól elkényelmesedve könnyen áldozatául eshet a magas olajáraknak, ami még jobban megnehezítené a több tízmillióra tehető, főleg vidéki szegény réteg felemelését. Kínának is több hazai szenet kellene kibányásznia és szállítania, több atomerőműre és hatékonyabb energiafelhasználásra lenne szüksége, hogy a magas importköltségek alól mentesüljön, azonban a szénhidrogének fokozódó felhasználása növeli károsanyag-kibocsátás mértékét.50 Magas árak esetén a nagyobb exportőrök, mint Szaúd-Arábia, Oroszország, Irak, vagy Irán szert tehetnek azon anyagi erőforrásokra, amelyek gazdasági erejük és diplomáciai befolyásuk növeléséhez szükségesek. Mindez csak azon múlik, hogy milyen hatékonyan fektetik be a kereskedésből származó profitjukat. Tartósabb olajárzuhanás esetén az olajbevételekre alapozó országok nem tudnák fenntartani tervezett költségvetési egyensúlyukat vagy finanszírozni a hazai befektetéseiket. Irán számára egy 55-60 dollár körüli, vagy az alatti áringadozás is komoly választás elé állítaná a rezsimet: vagy populista gazdasági segélyprogramokat indít be, vagy folytatja hírszerzési, biztonsági műveleteit és egyéb programjait a regionális hatalmának kiterjesztése érdekében.52

31

SELJÁN PÉTER 4. ábra Bizonyított olajtartalékok 2007 végén51 (Ezer millió hordó)

Forrás: BP Statistical Review of World Energ y, June 2008. 7.o. http://www.bp.com/liveassets/bp_internet/globalbp/globalbp_uk_english/reports_and_ publications/statistical_energ y_review_2008/STAGING/local_assets/downloads/pdf/statistical_ review_of_world_energ y_full_review_2008.pdf

A Global Trends 2025 című jelentés kiemeli, hogy a fennálló tendenciákat figyelembe véve fennáll az energiabiztonság „militarizálódásának” esélye. Egyes államok az energiaforrásaik feletti ellenőrzésüket politikai kényszerítő eszközként alkalmazhatják (energiafegyver). Oroszország például az európai és kelet-ázsiai energiahálózat ellenőrzésére törekszik, ami lehetővé tenné Moszkva számára az orosz érdekek határozottabb képviseletét és befolyásának növelését a térségben. Ugyanakkor ott van a terrorizmus és a kalózkodás problémája, amely komoly fenyegetést jelenthet az energia-előállításra és a szállításra egyaránt. Az al-Kaida vezetői nyilvános nyilatkozataikban már jelezték, hogy szándékukban áll a Perzsa-öböl olajlétesítményeinek megtámadása. Így az energiavezetékek, létesítmények és hajószállítmányok védelme kulcskérdés lesz a fegyveres erők számára az energiabiztonság érdekében, mint azt látjuk Szomália partjainál. Mindemellett komoly veszélyt hordoz magában a stratégiai

32


fontosságú energiatermelő országokban bekövetkező instabilitás, a felkelő mozgalmak és konfliktusok is. Egy, az energiaellátásban kulcsszerepet betöltő ország államkudarca a kívülálló hatalmak katonai intervencióját tenne szükségessé az energiaáramlás stabilizálása érdekében.53 Deák János és Szternák György a következőképpen ír erről: „Fontos felismerés, hog y az energiabiztonságot a kül- és biztonságpolitika alapvető elemévé kell tenni, hiszen az ellátási útvonalak biztosítása, az olajvezetékek, tankerhajók, kikötők vag y éppen kőolaj-finomítók elleni terrortámadások megelőzése éppúg y biztonsági kérdés, mint a forrásországok politikai stabilitásának biztosítása vag y az energiabiztonságot veszélyeztető globális és regionális konfliktusok kezelése.” 54

A globális felmelegedés hatásai A globális felmelegedés problémaköre olyan kihívás, amelyet csak nemzetközi együttműködéssel lehet kezelni. A Kormányközi Klímakutató Szervezet (Intergovernmental Panel on Climate Change55 – IPCC) 2007es jelentése szerint az egész emberiségre komoly veszélyt jelenthetnek a klímaváltozás következményei. A felmelegedés folyamatának egyik legdrasztikusabb hatása az emberiség életterének beszűkülése, azaz a megművelhető földterületek csökkenése, amely szorosan összefügg a népességnövekedéssel, az elsivatagosodási folyamatokkal, a sarki jégmezők olvadásából következő tengerszint-emelkedéssel, valamint az emberiség környezetszennyező tevékenységével.56 A globális felmelegedésnek közvetlen gazdasági hatásai is lesznek. Az AEA Technology és a Stockholm Environment Institute (SEI) elemzései szerint a globális felmelegedés hátrányosan érinti többek között az energiafelhasználást, a vízgazdálkodást, a mezőgazdaságot is. A klímaváltozásnak az energiabiztonságra gyakorolt hatása miatti növekvő aggodalmaknak is köszönhető, hogy előrelépések történtek a világpolitikában és gazdaságban az energiahatékonyság és a megújuló energiaforrások kutatásának ösztönzése terén.57 A globális felmelegedés miatt kialakuló éghajlatváltozás Afrika országaira jelenti a legnagyobb veszélyt. A szélsőséges időjárási jelenségek, a hőmérséklet emelkedése és a szárazság miatt csökkenhetnek a termésátlagok, ezáltal romlik az élelmiszerbiztonság. Dél-Amerikában, Ázsia számos térségében, de Észak-Amerikában, Európában hasonlóképp romolhat majd az élelmiszer- és energiabiztonság a tengerszint-emelkedés, a szárazság és egyéb időjárási anomáliák következtében.58

33

SELJÁN PÉTER

A klímaváltozás egyik győztese Oroszország lehet. Hiszen jelentős kiaknázatlan földgáz és olajtartalékokkal rendelkezik Szibériában és az Északi-sarkon, amelyek a hőmérsékletemelkedéssel nyilvánvalóan hozzáférhetőbbekké válnának. Ezen készletek kitermelése áldás lenne az orosz gazdaságra nézve, tekintettel arra, hogy jelenleg az orosz export 80%-a és az állam bevételeinek 32%-a az energiatermelésből és nyersanyagokból származik. Ráadásul a megnyíló arktiszi vízi átjárók további gazdasági és kereskedelmi előnyöket nyújthatnak.59 Oroszország a fagyott talaj felolvadásával jelentős mezőgazdasági területekhez juthat, olcsóbbá válhat az ásványok és nyersanyagok kitermelése a térségben.60 A felmelegedés negatív hatással lesz majd a válságkezelő műveletekre is. A békefenntartó tevékenység sokkal költségesebb lesz az élelmiszer- és az ivóvíz-beszerzési nehézségek miatt, mert mindent távoli bázisokról kell majd biztosítani. Ezenkívül lehetséges, hogy átmenetileg a békefenntartó kontingensek feladatai a rászorulók élelmiszer- és ivóvízellátásának biztosításával is bővülnek.61 A Pentagon egy 2004-es jelentése szerint a klímaváltozás következtében az élelmiszerbiztonság, a vízellátás biztosítása és az energiabiztonság eléréséért vívott versenyfutás az anarchia szélére sodorhatja a világot.62 Egy korábbi tanulmány szerint a katasztrofális ivóvíz- és energiahiány 2020-ra kiterjedt háborúkhoz vezethet. Nyilván azok a következmények jelentik majd várhatóan a legnagyobb kihívásokat, amelyek az erőforrásokért, illetve a létfenntartásért vívott harc formájában jelennek majd meg. Az ökológiai menekültek hatalmas áradatával kell számolnunk, ami komoly feszültséget kelthet a „befogadó” területeken. A korlátozott készletek teljes mértékű megosztása nyilvánvalóan nem lehetséges, így aki ezeket a forrásokat birtokolja, az minden eszközzel meg fogja akadályozni a készletek kimerítését.63 Összegzés A második világháború után kibontakozó és önmagát gerjesztő módon hihetetlenül felgyorsuló tudományos-technikai fejlődés alapvető változást hozott az emberiség életében, lehetővé tette, hogy az ember teljesen birtokába vegye a Földet, fokozza természeti erőforrásainak kiaknázását.64 A környezeti problémák gyökerei is elsősorban arra vezethetők vissza, hogy az emberiség nem ismerte fel kellő időben tevékenységének káros következményeit. Most már látható, hogy csak közös gondolkodással és

34


cselekvéssel menekülhetünk a súlyos következményektől. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Föld készletei nem kimeríthetetlenek, s a rohamos népességnövekedés miatt aligha lesznek kielégíthetők a fokozódó igények.65 A nem megújuló energiaforrások szűkös volta (például olaj, földgáz) már régóta lehetséges konfliktusforrásként él az emberek tudatában. Mára már egyre világosabb, hogy a környezeti problémák is okozhatnak vagy súlyosbíthatnak fegyveres konfliktusokat, hiszen egyre fontosabbakká válnak az olyan megújuló erőforrások, mint pl. az erdők, halászterületek, az ivóvíz és a termőföld. A környezeti problémák képesek olyan helyi konfliktusokat előidézni, vagy súlyosbítani, amelyek a meglévő társadalmi (pl. etnikai vagy vallási) megosztottságból fakadnak.66 Ily módon a jövő konfliktusainak egyik lehetséges forrása az ivóvízkészletek, a megművelhető földterületek, a halászati lehetőségek, az energiaforrások és ásványkincsek csökkenése. A globális felmelegedés hatására létrejövő klímaváltozás súlyos következményekkel járhat a világ biztonságpolitikai helyzetére. A közjószág jellegű problémák az egész emberiséget fenyegetik és ugyanakkor valódi konfliktusokat is okozhatnak. Az olajlelőhelyekhez, mint természetes erőforrásokhoz való hozzájutás minden modern ipari társadalom létszükséglete.67 Miközben a társadalmi élet valamennyi területén kimutathatóak az előrevivő, az emberi haladást képviselő trendek, korábban fennálló egyensúlyok bomlanak meg. Az ennek következtében megjelenő új vagy felerősödő kockázatok, fenyegetések és veszélyek a korábbiakhoz képest akár súlyosabbak is lehetnek. Így nem kizárható, hogy az emberiség olyan történelmi fordulóponthoz érkezett, amely során léte foroghat kockán.68 A jelenlegi fenntarthatatlan és a fenntarthatósági pályára álló fejlődési periódus között a váltás új egyensúlya csak a tudásforradalom globális végig vitelével, a gazdálkodás ökoszociálissá tételével, és közösségi politikaalkotással jöhet létre.69 A környezet szabályozott hasznosítására van szükség, amely a természeti erőforrásoknak a társadalom reális igényeinek kielégítésére történő igénybevételét jelenti oly módon, hogy az erőforrások a következő generációk igényeit is ki tudják elégíteni, és ne veszélyeztessék a fennálló ökoszisztémát.70 Az emelkedő energiafogyasztás, a gazdasági- és népességnövekedés megkérdőjelezi az energiakészletek hozzáférhetőségét, megbízhatóságát és megengedhetőségét. Ilyen esetben nőhet a feszültség a korlátozott erőforrásokért vívott versenyben, különösen abban az esetben, ha e ver-

35

SELJÁN PÉTER

seny mellé közel-keleti politikai zűrzavar, vagy a megnövekedett igények kielégíthetetlensége miatti bizalomvesztés társul. Nyilvánvaló, hogy az energiahiány elkerülése érdekében mindent meg fognak tenni az országok, hogy a jövőbeni energiabiztonságukat szavatolják. A legrosszabb esetben ez akár államok közötti konfliktusokhoz is vezethet, amennyiben a kormányok vezetői a belső stabilitás megőrzéséhez és rezsimjük túléléséhez elengedhetetlennek tartják az energiahordozókhoz való hozzáférést. Mindazonáltal bármilyen, a kereslet kielégíthetetlenségének lehetőségét elkerülendően megalkotott stratégiának komoly geopolitikai következményei lehetnek. Energiabiztonsági megfontolások késztetik Kínát és Indiát is energiaügyi érdekeltségek megszerzésére és a katonai képességeik fejlesztésére is, a feszültségek növekedésének, vagy akár egy fegyveres konfliktus esetére.71 Az igen valószínűtlen, hogy pusztán a klímaváltozás hatásai közvetlenül államok közötti fegyveres konfliktust váltanának ki, de a felmerülő kérdésekben való nézeteltérések kiválthatják egyes államok tiltakozását, illetve elképzelhetők háborús küszöbszint alatti fegyveres konfliktusok (alacsony intenzitású konfliktusok). Az egészen valószínű, hogy a vízproblémák miatt egyes régiókban az ivóvízkészletek megosztására lesz szükség, ami szintén nem lesz minden konfliktustól mentes. Még nem világos, hogy a folytatódó globális gazdasági válság, és a szélsőséges mértékben hirtelen ingadozásokat produkáló olajárak, hogyan befolyásolják majd a klímaváltozásról, energiabiztonságról és a környezetvédelmről szóló vitákat. Véleményem szerint az a globális keresletcsökkenés és recesszió, amelynek most mind tanúi lehetünk, egy korszakváltás küszöbét jelzi (de az is lehet, hogy mindez valamikor korábban kezdődött, és már az előszobában vagyunk), amely hosszabb távon új irányt adhat a történelemnek, megváltozhat az emberek világnézete, gondolkodása, alapvető értékei. Egy nagyobb horderejű változás bekövetkeztével bizonyos mértékben csökkenthető lehet a meg nem újuló természeti erőforrások kimerüléséből fakadó környezeti és társadalmi problémák súlya, valamint elkerülhetők lehetnének a fegyveres konfliktusok. Ellenkező esetben el kell majd szenvednünk rossz döntéseink és káros tevékenységünk következményeit.

36


Felhasznált irodalom A világ helyzete 2008: fenntartható gazdaság. Worldwatch Institute (Világfigyelő Intézet). Amtmann Mária (ford.), Budapest, Föld Napja Alapítvány, 2007. BP Statistical Review of World Energy, June 2008. http://www.bp.com/ liveassets/bp_internet/globalbp/globalbp_uk_english/reports_and_ publications/statistical_energy_review_2008/STAGING/local_assets/ downloads/pdf/statistical_review_of_world_energy_full_review_2008.pdf Letöltve: 2009.02.25. Buday-Sántha, Attila: Környezetgazdálkodás. Dialóg Campus Kiadó, BudapestPécs, 2002. Deák, János – Szternák, György: Az energia, mint az országok és a szövetségek biztonsági problémája. Szakmai szemle: a Katonai Biztonsági Hivatal Tudományos Tanácsának kiadványa, V. évfolyam, 2009/1. szám Global Trends 2015: A Dialogue About the Future With Nongovernment Experts. http://www.dni.gov/nic/PDF_GIF_global/globaltrend2015.pdf Letöltve: 2009.02.25. Global Trends 2025: A Transformed World http://w w w.dni.gov/nic/PDF_ 2025/2025_Global _Trends_Final_ Report.pdf Letöltve: 2009.02.22. Lévay, Gábor: A globális felmelegedés általános, világméretű hatásai. In.: Új honvédségi szemle, LXI. évfolyam, 2007/6. szám, 34-46.o. http://www.hm.gov.hu/hirek/kiadvanyok/uj_honvedsesegi_szemle/a_globalis_felmelegedes Letöltve: 2009.02.15. Lévay, Gábor: A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai - in.: Felderítő Szemle, VI. évfolyam, 2007/1. szám, 35-53.o. http://www.kfh.hu/publikaciok/2007-1.pdf - Letöltve: 2009.02.15. Lits, Gábor: A csökkenő vízlelőhelyek lehetnek-e veszélyforrások? In.: Hadtudomány, XIV. évfolyam, 2004/3-4. szám Mapping the Global Future: Report of the National Intelligence Council’s 2020 project, Based on Consultations With Nongovernmental Experts Around the World http://www.foia.cia.gov/2020/2020.pdf Letöltve: 2009.02.20. Palánkai, Tibor: A globális átalakulás kihívásai - Elkerülhetők-e a kataklizmák?. In.: Magyar Tudomány, 167.évfolyam, 2007/2. szám http://epa.oszk.hu/00600/00691/00038/pdf/204-225.pdf Letöltve: 2009.02.20.

37

SELJÁN PÉTER

Rakonczai, János: Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2003. Sántha, Attila: Környezetgazdálkodás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1996. Selján, Péter: A konfliktusok háttere. In.: Kapu, XXI. évfolyam, 2008/8-9. szám. 59-61.o. http://www.seljan.hu/fajlok/peter/Seljan_konfliktusok_hattere.pdf Letöltve: 2009.02.25. Szabó, János: A fenntartható fejlődés civilizációs történeti beágyazottsága In.: A globális problémák biztonsági dimenziói - Tudományos konferencia, Budapest, ZMNE, 2007. november 9. TIT Hadtudományi és biztonságpolitikai Közhasznú Egyesület Szabó, János: Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007. The 2008 Living Planet Report - World Wide Fund for Nature (WWF) http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report_2008.pdf Letöltve: 2009.02.19. The DCDC Global Strategic Trends Programme 2007-2036 http://www.mod.uk/NR/rdonlyres/94A1F45E-A830-49DB-B319-DF68 C28D561D/0/strat_trends_17_mar07.pdf Letöltve: 2009.02.25. Vámosi, Zoltán: A globális problémák és a biztonság összefüggései. In.: A globális problémák biztonsági dimenziói. Tudományos konferencia, Budapest, ZMNE, 2007. november 9. TIT Hadtudományi és biztonságpolitikai Közhasznú Egyesület Vester, Frederic: Az életbenmaradás programja. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982. World Energy Outlook 2008, Executive summary. International Energy Agency. http://www.worldenergyoutlook.org/docs/weo2008/WEO2008_es_ english.pdf Letöltve: 2009.02.16. Végjegyzetek 1 2

3 4 5 6

Szabó János: Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2007. 13.o. Vámosi Zoltán: A globális problémák és a biztonság összefüggései. In.: A globális problémák biztonsági dimenziói. Tudományos konferencia, Budapest, ZMNE, 2007. november 9. TIT Hadtudományi és biztonságpolitikai Közhasznú Egyesület 16.o. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 14.o. A globális problémák és a biztonság összefüggései 18.o. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 51.o. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 52.o.

38

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK FOGYÁSÁNAK BIZTONSÁGPOLITIKAI ASPEKTUSAI 7

8 9 10 11 12 13 14 15 16 17

18

19 20 21

22

23

24

25

26 27 28 29

30 31 32 33 34 35

36 37

38 39

40 41 42

43

A világ helyzete 2008: fenntartható gazdaság. Worldwatch Institute, ford. Amtmann Mária, Budapest, Föld Napja Alapítvány, 2007. 23.o. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 64.o. A globális problémák és a biztonság összefüggései 9.o. U.o. 12.o. Rakonczai János: Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2003. 5.o. U.o. 13.o. U.o. 18.o. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2002. 39.o. Sántha Attila: Környezetgazdálkodás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1996. 240.o. U.o. 241-242 Az atommaghasadás ma is az energiabiztonság egyik legmegbízhatóbb eszköze, de ugyanakkor folyamatosan ott lebeg az atombalesetek réme a fejünk felett. Gondot okoznak az elöregedő reaktorok vagy a nukleáris hulladékok megbízható tárolása is. Palánkai Tibor: A globális átalakulás kihívásai - Elkerülhetők-e a kataklizmák? In.: Magyar Tudomány, 167.évfolyam, 2007/2. szám. http://epa.oszk.hu/00600/00691/00038/pdf/204-225.pdf Letöltve: 2009.02.20. Globális környezeti problémák 22.o. U.o. 26.o. Selján Péter: A konfliktusok háttere In.: Kapu, XXI. évfolyam, 2008/8-9. szám 60.o. http://www.seljan.hu/fajlok/peter/Seljan_konfliktusok_hattere.pdf. Letöltve: 2009.02.25. A probléma lényege, hogy a fejlődő országok esetében az életkor növekedése a produktív korszakba esett, és a korábbi magas halálozási arányokra számító társadalmi beidegződések miatt ezt produktívan is használták, ezáltal a korfa erőteljesen torzult. Forrás: Global Trends 2015: A Dialogue About the Future With Nongovernment Experts 20.o. http://www.dni.gov/nic/PDF_GIF_global/globaltrend2015.pdf - Letöltve: 2009.02.25. Az úgynevezett ökológiai lábnyom egy-egy ország, vagy régió életmódjával a környezetre gyakorolt hatásait számszerűsíti, megmutatva, hogy mekkora terület képes eltartani az ott lakókat. A mutatót a természetvédelmi világalap (World Wide Fund for Nature, WWF) Living Planet Report című jelentéseinek összeállítói, Rees és Weckernagel vezették be. Az USA átlagos ökológiai lábnyom mutatója 9,4, az Európai Unióé 4,7, míg Magyarországé 3,5. World Wide Fund for Nature (WWF): The 2008 Living Planet Report, 36-38.o. http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report_2008.pdf Letöltve: 2009.02.19. A globális problémák és a biztonság összefüggései 17.o. Ezt a jelenséget ificsúcsnak nevezzük. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 27.o. A városiasodás természetes jelenség, a problémát a népesség minden feltétel nélkül végbemenő városokba áramlása és a lakosság nagy részét tekintve rosszul ellátott nagyvárosok kialakulása jelenti. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 54-55.o. Globális környezeti problémák 20.o. A globális problémák és a biztonság összefüggései 21.o. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 29.o. U.o. 31.o. A szélsőséges természeti adottságok miatt a Föld szárazföldi területének alig több mint egyharmada, 34 százaléka használható közvetlen mezőgazdasági termelésre. Globális környezeti problémák 23.o. Globális környezeti problémák 26.o. Global Trends 2025: A Transformed World 51.o. http://www.dni.gov/nic/PDF_2025/2025_Global_ Trends_Final_Report.pdf. Letöltve: 2009.02.22. Global Trends 2015: A Dialogue About the Future With Nongovernment Experts 26.o. A globalizáció negatív hatásaira (nem utasítják el a globalizációt) próbálnak alternatív megoldásokat, válaszokat találni. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 35.o. A konfliktusok háttere 61.o Lits Gábor: A csökkenő vízlelőhelyek lehetnek-e veszélyforrások? In.: Hadtudomány, 2004. november, XIV. évfolyam, 3-4. szám 150.o. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 37.o.

39

SELJÁN PÉTER 44 45 46 47

48 49 50 51

52 53 54

55

56 57

58 59 60 61 62

63

64 65 66 67 68 69 70 71

U.o. 3-4.o. World Energy Outlook 2008, Executive summary 4-5.o. Global Trends 2015: A Dialogue About the Future With Nongovernment Experts 28.o. Lévay Gábor: A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai. In.: Felderítő Szemle, VI. évfolyam, 2007/ 1. szám, 47.o. http://www.kfh.hu/publikaciok/2007-1.pdf Letöltve: 2009.02.15. A világ helyzete 2008 110.o. 2008 nyarán még 150 dollár körül járt egy hordó olaj ára, 2009. februárjára visszaesett 35 dollárra. Global Trends 2025: A Transformed World 45.o. Forrás: BP Statistical Review of World Energy, June 2008 - 7.o. http://www.bp.com/liveassets/bp_internet/ globalbp/globalbp_uk_english/reports_and_publications/statistical_energy_review_2008/STAGING/ local_assets/downloads/pdf/statistical_review_of_world_energy_full_review_2008.pdf. Letöltve: 2009.02.25. Global Trends 2025: A Transformed World 51.o. U.o. 66.o. Deák János – Szternák György: Az energia, mint az országok és a szövetségek biztonsági problémája - Szak-mai szemle: a Katonai Biztonsági Hivatal Tudományos Tanácsának kiadványa, V. évfolyam, 2009/1. szám 19.o. A World Meteorological Organisation (WMO) meteorológiai világszervezet és a United Nations Environment Programme (UNEP, az ENSZ környezeti programja) által 1988-ban létrehozott kormányzati panel. Tanulmányait folyamatosan közli mért adatokkal és előrejelzésekkel. http://www.ipcc.ch/ Letöltve: 2009.02.18. A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai 35-36.o. AEA Technology, Energy and Climate Change http://www.aeat.co.uk/cms/ip-energy-cc/ Letöltve: 2009.02.18. A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai 38-43.o. Global Trends 2025: A Transformed World 52.o. A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai 49.o. U.o. 50.o. guardian.co.uk: Now the Pentagon tells Bush: climate change will destroy us - 22 February 2004. http://www.guardian.co.uk/environment/2004/feb/22/usnews.theobserver. Letöltve: 2009.02.18. Lévay Gábor: A globális felmelegedés általános, világméretű hatásai. In.: Új honvédségi szemle, LXI. évfolyam, 2007/6. szám, 40.o. http://www.hm.gov.hu/hirek/kiadvanyok/uj_honvedsesegi_szemle/a_globalis_felmelegedes. Letöltve: 2009.02.15. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 19.o. Globális környezeti problémák 183.o. A globális problémák és a biztonság összefüggései 23.o. Fenntarthatóság, kockázatok, biztonság 57-58.o. A fenntartható fejlődés civilizációs történeti beágyazottsága 26.o. U.o. 32.o. Buday-Sántha Attila: Környezetgazdálkodás 12.o. Global Trends 2025: A Transformed World 66.o.

40

KISZÁRADÓ AFRIKA, SZOMJAZÓ KONTINENS AFRIKAI VÍZPROBLÉMÁK GLIED VIKTOR Bevezetés Napjainkban 1,1 milliárd ember nem jut rendszeresen elegendő és tiszta ivóvízhez, ez a szám pedig az előrejelzések szerint néhány évtizeden belül megháromszorozódhat. A borúlátóbb forgatókönyvek még ennél is messzebbre mennek. Ezek szerint 2025-re az emberiség 66%-ának nem lesz elegendő és fogyasztásra alkalmas ivóvize. A 21. század egyik legsúlyosabb, megoldásra váró problémája tehát egyértelműen a permanens vízszennyezés és a fenyegető vízhiány. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy évente 5-8 millió ember veszíti életét és közel 300 millióan betegszenek meg szennyezett, vagy fertőzött víz fogyasztása miatt, főként Afrika és Ázsia, a fejlődő országok környezeti szempontból egyébként is súlyosan terhelt részein.1 A vízhiány a kommunális ellátás akadozása, vagy teljes megszűnése mellett egyéb következményekkel is jár: a mezőgazdasági élelmiszerhozamok a túlöntözés, a szélsőséges időjárási körülmények (szárazság, aszály, esőzések), valamint a természeti katasztrófák hatására fokozatosan erodálódó termőterületek következtében csökkenek, a lakosság az alapvető tápanyagokhoz sem jut hozzá megfelelő mennyiségben. Ez előbb-utóbb arra sarkalja majd emberek százezreit, hogy másutt, vagy más körülmények között keressenek boldogulást. Míg az alkalmazkodásra való hajlam sokszor hiányzik, addig az akarat sem mindig elég, hiszen adott környezeti tényezők mellett az élelmiszerhiány csökkentésére tett lépések hatékonysága viszonylag kicsi, a terméshozamok pedig fizikailag nem növelhetők egy bizonyos mennyiség fölé. Más megoldás nem lévén, emberek tízezrei kizárólag az elvándorlásban látják a kiutat nyomorukból. A városokba történő költözés mellett megindul a migráció olyan mezőgazdaságilag, vagy iparilag fejlettebb területek irányába is, melyeket kevésbé érintenek az előzőekben vázolt hatások. A vándorlás ugyan általában határokon belül történik, mégis a rurális, vagy a modernizáció kezdeti szakaszában lévő társadalmak esetében a meglévő etnikai-vallási ellentétek könnyen kiéleződhetnek az

41

GLIED VIKTOR

„őslakosok” és az érkezők között, mint látjuk ezt a szenegáli-mauritániai konfliktus, az etióp Borana, vagy a szudáni Darfúr esetében. A véres összeütközések kizárólag ökológiai okokra való visszavezetése jelenleg vitatott, de a kutatók többsége elismeri a sivatagosodás és környezeti változások következményeit, illetve erre vezeti vissza a nomádok és a földművelők konfliktusát. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának kidolgozói határozott összefüggést tártak fel a földterületek kimerülése, a sivatagosodás és a konfliktusok okai között, különös tekintettel a csapadék mennyiségének lassú, de folyamatos csökkenésére, amely a nomád állattartók, hagyományos földművelő társadalmak és a modern, gépesített mezőgazdaságban dolgozók között kelt feszültségeket.2 A jelentést azonban a témában jártas szakértők közül többen kritizálták, mivel a globális klímaváltozás helyett inkább a helyi okokra vezették vissza a problémák gyökerét. A humanitárius katasztrófa színteréül szolgáló Darfúr központi régiójának népsűrűsége mintegy hatszorosára nőtt, 3 fő/km2-ről 18 fő/ km2-re3, a Száhel-övezet déli részén található térség ökológiai jellemzői ugyanezen időszakban nagymértékben változtak. A szudánihoz hasonló gyökerű incidens van kialakulóban a hagyományosan „konfliktusos” déletiópiai Oromia/Borana tartományban, ahol a szomszédos Szomáliából átszivárgó, a helyiek kiépített itatóhelyeit kisajátító állattartók és a velük portyázó, felfegyverzett muszlim lovas csapatok okoznak egyre súlyosabb problémát. 2009 elején az állandó gerri támadások elől már 70.000 etióp menekült el a területről, az összecsapásokban több százan meghaltak. A fő probléma a vallási, etnikai ellentéteken és ökológiai gondokon túl azonban az, hogy a mezőgazdasági területek aránya növekszik a hagyományos nomád szállások közötti útvonalakon, melynek következtében a nomádok csupán megművelt területeken áthaladva, azokat legelőként használva képesek folytatni hagyományos szállásváltó életmódjukat.4 Amennyiben egyértelműen környezetei romlás miatt akadozik, vagy szűnik meg egy adott területen az élelmiszertermelés, az exportőrök azt fegyverként használhatják a kényszerhelyzetbe került, behozatalra szoruló államokkal szemben, melyek súlyos összegeket is képesek kifizetni az élelmiszerekért. Mivel mostoha gazdasági helyzetük miatt ezen országoknak nincsenek többletforrásaik, előbb-utóbb olyan, stratégiailag fontos területektől kell pénzt elvonniuk, mint az oktatás, vagy az egészségügy. A segélyek nem oldják meg a problémákat, a hitelek pedig még inkább kiszolgáltatják az adósságspirál csapdájában vergődő, kilátástalan helyzetbe kerülő harmadik világbeli országokat. 42

K ISZÁRADÓ A FRIKA, SZOMJAZÓ KONTINENS – A FRIKAI VÍZPROBLÉMÁK

A Worldwatch Institute már az 1988-ban kiadott előrejelzésében hangsúlyozta, hogy a globálisan megmutatkozó vízhiány „a harmadik évezred küszöbén a világban jelentkező és eddig alábecsült nyersanyaghiányok közül a legmeghatározóbbak közé fog tartozni”5. A vízhiányt illetően az alábbi tendenciák figyelhetők meg: • az általános vízszükséglet a 20. század kezdete óta megháromszorozódott; • világméretekben lényegesen nagyobb mennyiségű vizet termelnek ki, mint amennyit a csapadékmennyiség pótolni tud; • a felszínalatti vizek szintje valamennyi kontinensen rohamos ütemben süllyed; • a mezőgazdaság édesvíz felhasználása, közel 70%-kal, stagnáló termelési hatékonyság mellett globálisan még mindig a legnagyobb. A második világháborút követő dekolonizációs folyamat során létrejövő, etnikai-vallási kisebbségek sokaságát magában foglaló afrikai, ázsiai államok instabil rendszere eleve magában hordozta – és hordozza napjainkban is – a konfliktusok kiéleződésének lehetőségét. Ez párosul azzal a ténnyel, hogy a részben mesterségesen kialakított határok többsége nem követi az ökológiai egységeket, így a folyók, tavak, vízgyűjtő területek, termőföldek birtoklásáért rendre diplomáciai és időről-időre fegyveres incidensek alakultak ki. Mindezidáig kizárólag természeti erőforrások megszerzéséért kevés esetben robbantak ki összecsapások, e szempontok inkább csak kiegészítő szerepet töltöttek be a különböző gazdasági, etnikai, vagy vallási indíttatású viszálykodások során, azonban a reguláris haderő mellett a gerilla hadviselés és a high-tech eszközeit felvonultató ún. „új háborúk” egyre gyakoribbá válnak a környezetszenynyező multinacionális vállalatokkal, vagy a nemzeti vagyont, közösnek hitt javakat – vízkészletet, energiahordozókat – kisajátító, illetve kiárusító hatalommal szemben. A vízellátás hosszútávon történő biztosítása alapvető célja és feladata minden országnak, hiszen a kormányzat legitimitása ellenkező esetben rohamosan csökkenne. A közszolgáltatások ellátásának színvonala, a közszolgáltatásokat nyújtó szervezet hatásköre országonként és térségenként változik, igaz, Afrika számos részén nincs kiépített vezeték- és csatornarendszer. A prioritások is folyamatosan változnak, főként, ha a népesség élelmiszerellátásának biztosítását vetjük össze a kommunális vízellátással, esetleg az ipar szükségleteivel. A csapdahelyzet egyértelműen érzékelhe-

43

GLIED VIKTOR

tő, komplexitása pedig komoly fejtörést okoz, amennyiben az energiatermelés szükségességét is hozzávesszük a problémakörhöz. Az égető szükségletek a puha diplomácia megoldásait kevéssé értékelő afrikai és ázsiai országok egy részét arra sarkalják, hogy keményebb fellépéssel adjanak nyomatékot igényeiknek. A politikai döntéshozatalt befolyásoló tényezők ráadásul nagymértékben eltérnek az „Észak” országaiban megszokottól, a vallási, vagy kulturális értékek különbözőségének hangsúlyos jelenléte és érvényesítésének elsődlegessége ugyanis (számunkra) számos esetben irracionális lépéseket eredményez. Globálisan mintegy 261 nemzetközi vízrendszert tartanak nyilván, ebből több mint ötven a fekete kontinensen található. Afrikában 34 folyón legalább kettő, 28-on pedig három, vagy annál több ország osztozik (Volta, Limpopo, Orange, Ogooue, Szenegál, Okavango). A Kongó és a Niger tíz-tíz, míg a Zambézi nyolc, a Csád-tó pedig négy országgal határos. A 30 millió km2 területű kontinensen ezen kívül több mint 300 felszín alatti kiterjedt vízbázis létezik, amelyek a „határokat átlépve” számos ország területére kiterjednek.6 A vízen való osztozás ősi szükségszerűségét a sária (iszlám jog) kifejezésben is nyomon követhetjük, ugyanis a szó töve eredetileg vízmegosztást jelent, melynek jelentősége egyre inkább felértékelődik, hiszen a globális vízkészletek alig 3%-a édesvíz, ám ennek jelentős része jég formájában a sarkvidékeken, valamint felszín alatti vizekben található. Nem meglepő tehát, hogy az emberiség jelenleg a meglévő édesvízkészletek mintegy 45%-át használja és ez az arány az előrejelzések szerint néhány évtizeden belül 70%-ra növekszik majd. Ennek egyik legfőbb oka az alapvető vízellátási gondokkal küzdő észak-, közép-, és kelet-afrikai, közel-keleti, közép- és dél-ázsiai, valamint távol-keleti országok robbanásszerű népességnövekedése, amely hatalmas vízszükséglet-növekedést indukál. A fogyasztás kisebbik részét kommunális szükséglet, nagyobbik hányadát azonban az ipar és főként a mezőgazdaság által felhasznált vízmennyiség adja. Ez utóbbi esetében nagyon gyakran előfordul, hogy a hagyományos fölművelési módszerekhez szokott, újítani nem tudó, vagy nem akaró tulajdonosok túlöntözik a földeket, szikesedést idéznek elő, ezáltal csökkentve az amúgy is szűkülő termőterületeket. Az elkövetkező évtizedek során a környezeti szűkösség valószínűsíthetően öt fajta konfliktust fog eredményezni:

44


1. lokális konfliktusok, melyek a helyi erőforrások leromlásából fakadnak; 2. etnikai és társadalmi ellentétek, melyeket migráció idéz elő; 3. nagyobb területen kialakuló belháborúk, felkelések, államcsínyek, függetlenedési törekvések; 4. nyersanyagok birtoklásáért kirobbanó, államok közötti fegyveres összecsapások; 5. globális problémák, melyek kiélezik az Észak-Dél, vagy a Kelet-Nyugat szembenállását, esetleg a civilizációk közötti ellentéteket.7 Ezek mindegyike tágabb értelmezési keretet ad a kutatások során vizsgált, konfliktusok kialakulásához vezető okoknak, ezáltal új kontextusba helyezve a környezeti biztonság fogalmát. A World Water Council (Víz Világtanács) 1998-ban készített jelentése8 azon térségeket vette sorra, ahol komoly esélye van a krónikus vízhiány következtében kialakuló konfliktusnak. A szervezet az afrikai kontinens kapcsán a mediterrán térséget, a Nílus-medencét, a Száhel-övezetet és a Kongó-medencét jelölte meg, mint lehetséges összecsapások helyszíneit. Gyakorlatilag úgy is tekinthetünk a régió vízdeficitjének mennyiségére, mint a lakosság ellátásához szükséges élelmének megtermeléséhez szükséges vízre, a vízért folytatott küzdelem 2006 nyara óta ugyanis valójában a világ gabonapiacain folyik. A 2007-ben történt élelmiszerár-robbanás okát a szakértők részben a bioüzemanyagok előállításához szükséges növények, illetve az energianövények termelési volumenének nagymértékű növekedésében látják, holott kizárólag ezen magyarázat félrevezető lehet, ezért más szempontokat is figyelembe kell vennünk. A részben spekulációs jellegű, jelzálogpiaci válság elől menekülő tőke terménypiaci megjelenése abnormális, és a valóságos szükségleteket csak hosszútávon tükröző virtuális keresletet gerjesztett a főbb mezőgazdasági termények iránt. A világ nagy terménytőzsdéin 2008 áprilisában a világ éves búzatermésének a négyszeresére, kukoricatermésének a nyolcszorosára, szójatermésének pedig a 19-szeresére volt nyitott állomány.9 A reálgazdasági folyamatok arra ösztönözték a földműveseket, hogy olyan élelmiszer-, vagy takarmánynövényeket termesszenek, melyeket a kereskedők 2006 és 2008 között viszonylag magas áron vettek át.10 Azonban az eltúlzott piaci reagálás valódi oka az volt, hogy 2001-től kezdődően az átalakuló mezőgazdasági trendek hatására a világméretű gabonakészlet

45

GLIED VIKTOR

felére csökkent, amely akár azt is jelezhetné, hogy visszaszorultak a piaci mechanizmusokat befolyásoló, szabályozó tényezők, ám rohamos népesedési tendencia, meredeken emelkedő energiaárak és globális gazdasági válsághelyzet mellett ezen összefüggés természetesen érvényét veszti. Az egyes piacok mozgásai szorosan összefüggnek egymással, így várható volt a nyersanyagpiaci fellendülés valamilyen formában történő átterjedése az élelmiszerek, azon belül a gabonafélék globális piacára is.11 „Ahol vízhiány van, ott a jövőben gabonahiánnyal kell számolni” – állítják a stockholmi Nemzetközi Vízügyi Intézet (SIWI, Stockholm International Water Institute) munkatársai. Az intézet az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságának 2004-es New York-i ülésén mutatta be a vízkészletek fogyásával kapcsolatos előrejelzését, mely ugyan a jelenleginél borúsabb képet mutat, mégis egyfajta mérföldkő lehet a különböző területeken jelentkező problémák kölcsönhatásainak feltárásában. A SIWI vezető szakértője, Malin Falkenmark szerint a fejlődő országokban a mezőgazdaság a vízfogyasztás 70-90%-áért felelős. Ha csökken a felhasználható víz mennyisége, a mezőgazdasági növények sem jut elegendő mennyiségű tápanyaghoz. Az átlagos napi táplálékbevitel előállításához szükséges víz legalább 2000 liter, tehát ötszázszor több mint amennyit egy ember naponta fogyaszt. Ezen adatok fényében még inkább érthető, hogy az öntözésre használt víz miért teszi ki a teljes vízfogyasztás 70 – van ahol sokkal több – százalékát. Mivel a vízfelhasználás az ipar és a kommunális fogyasztás területén is emelkedik, a vízfogyasztás egyes szektorai közötti verseny növekszik, és majdnem mindig a mezőgazdaság vesztes.12 Természetesen a spekulánsok – kihasználva az élelmiszerhiány okozta kiszolgáltatottságot – felverik az árakat, cinkostársként nem egyszer bevonva a kereskedésben érdekelt vállalatokat, vagy NGO-kat. Az egyre növekvő élelmiszerimport természetesen nem oldja meg a gondokat, viszont újraértelmezi a hagyományos nemzetközi munkamegosztási rendet. Szudán óriási mezőgazdasági potenciállal rendelkezne, azonban az évtizedek óta folyó polgárháború és az iszlamista kormányzat pazarló gazdálkodása miatt adottságait nem tudja kihasználni. Annál inkább Kína, mely a természeti erőforrások feletti dominancia megszerzésével párhuzamosan egyéb szektorokban is befolyást szerez. Elemzők szerint a pénzügyileg stabil országok – nem feltétlenül a katonai szempontból legerősebbek – tudnak majd érvényesülni a „harcban”. A 80 millió lakosú Egyiptom az 1990-es évek vége óta szorul jelentős gabonaimportra, sőt

46


napjainkra behozatala már megközelíti a világelső Japánét. Kairó jelenleg teljes gabonaszükségletének 40%-át importból fedezi, élelmiszerfüggőségét folyamatosan növekvő népessége tovább súlyosbítja. A 34 millió lakosú Algéria gabonaszükségletének jóval több mint 50%-át fedezi külföldi vásárlásból. A 2006-ban a Közel-Keletre és Észak-Afrikába importált gabona és egyéb mezőgazdasági termék megtermelésének vízigénye közel akkora mennyiséget tett ki, mint a Nílus Asszuáni-gátnál mért éves vízhozama, azaz mintegy 84 milliárd m3.13 1. ábra: Vízhiányos és veszélyeztetett területek Afrikában 2025-ben

forrás: UNEP, Global Environment Outlook (GEO), 2000.

47

GLIED VIKTOR

Észak-Afrika és a Nílus-konfliktus Észak-Afrika – hasonlóan a Közel-Kelet számos országához – komoly vízhiánnyal küzd, mely a népességnövekedéssel párhuzamosan egyre súlyosbodni fog az elkövetkező évtizedekben. A leginkább fenyegetett országok, köztük Algéria, Líbia és Egyiptom tett ugyan lépéseket a probléma enyhítésére, illetve a jövőbeni krízis megelőzésére, de nem tudni, hogy erőfeszítéseik hatékonynak bizonyulnak-e. Az ENSZ alapok, az Európai Unió és kisebb mértékben Washington és Peking által nyújtott fejlesztési pénzek segítségével ezen államok megkezdték vízvezeték- és csatornarendszerük kiépítését és felújítását, valamint vízgazdálkodásuk fenntartható pályára történő állítását, melyben a kommunális felhasználás mellett kiemelt szerep jut a mezőgazdasági és ipari vízfelhasználás racionalizálásának, ideértve a csapadék összegyűjtését, az öntözéses rendszer átalakítását, szennyvíztisztító-telepek építését, a meglévők fejlesztését, továbbá a folyók és tavak szennyezettségi fokának mérésére szolgáló monitoring tevékenységet. Míg a Maghreb-országok többségének kizárólag belpolitikai konfliktusokkal kell szembenézniük, addig Kairó helyzetét a Nílus vízhozam biztosításának fontossága miatt külpolitikai akadályok is nehezítik. Egyiptom, a katonai erő használatát több esetben is kilátásba helyező észak-afrikai hatalom, kilenc országgal (Szudán, Etiópia, Kongói Demokratikus Köztársaság, Burundi, Ruanda, Tanzánia, Kenya, Uganda, Eritrea) osztozik a lakosság 97%-át vízzel ellátó Níluson, illetve annak forrásvidékén. Napjainkban is a földművelés Egyiptom népességének fő megélhetési forrása, a kinyert víz 90%-át a mezőgazdaságban használják fel. A folyó vízhozamának ma már alig 10%-a éri el az egyre inkább elmocsarasodó és a járványok terjedésének kedvező terepet biztosító torkolatot. Egyiptom és a felvízi országok konfliktusát tovább súlyosbította, hogy a szudáni kormány nagymértékű folyószabályozási (gátak kialakítása, folyóelterelések) program kidolgozását kezdeményezte az 1970-es, majd az 1990-es években. Több, az észak-afrikai nagyhatalom regionális dominanciáját és a volt gyarmattartó országok Kairó érdekeit szem előtt tartó külpolitikáját tükröző Nílus-egyezmény (1902, 1959) megkötése mellett, az utóbbi 150 év során egyiptomi vezetők számos alkalommal deklarálták, hogy akár fegyverrel is biztosítani fogják a számukra nélkülözhetetlen vízhozamot, erre azonban – kisebb incidensektől eltekintve – napjainkig nem került sor. Az Izraellel 1979-ben kötött békeszerződést követően Szadat egyiptomi elnök kijelentette, országa a jövőben kizárólag

48


egy dolog miatt fog háborút indítani: ha a vízellátását fenyegetve érzi. Ezt tükrözi az államfő 1980-ban elmondott beszéde, amelyben leszögezte, ha Etiópia véghezviszi a folyó szabályozásával kapcsolatos terveit, Kairó kénytelen lesz erőszakkal fellépni Addisz Abebával szemben, de hasonlóképpen járna el Kartúm esetében is. Mindezek alapján nem meglepő, hogy egyes katonai források szerint Egyiptomnak kész haditerve van Észak-Szudán, Észak-Csád és Délkelet-Líbia elfoglalására. A polgárháború végeztével, majd az Eritreával folytatott harcokat követően Etiópia gazdasága növekedésnek indult, az 1970-es évektől kezdődő népességrobbanás napjainkra már kritikus méreteket öltött, ezért a kormány bejelentette, hogy 200 db kisebb gátat készül építeni a Nílusra, ezáltal 500 millió m3 -t felhasználva a folyó vizéből öntözésre és vízenergia előállítására. Etiópia a terméshozam növelése érdekében több ízben hangsúlyozta, hogy 3,7 millió hektárnyi földterületet vonna be az öntözéses gazdálkodásba a közel három millió embert érintő éhínség csökkentése céljából. Az Addisz Abeba-i kormányzat által tervezett munkálatok összesen 15%-os vízhozamcsökkenést okoznának a folyó felsőbb részein. Ez több szempontból sem elfogadható Kairó számára, a Nílus ugyanis az ország 80 milliós népességének 85%-át látja el élelemmel, így minden cseppjére szükség van. Az egyiptomi kormányzat ráadásul nagyszabású, vízigényes projektet kíván indítani, melynek keretében közel 200.000 hektárnyi földet vonnának mezőgazdasági művelésbe, illetve ezzel egyidejűleg hét millió ember áttelepítését is tervezik a Nílustól nyugatra fekvő, sivatagos területekre. Kutatók kétségbe vonják, hogy a folyó vízhozama elegendő lesz mindkét óriásprojekt megvalósításához. Az etióp tervek megvalósítását India hatalmas tőkeinjekcióval segíti, a kelet-afrikai országban jelenleg is 350 nagyberuházás zajlik Delhi támogatásával, főként az energiaszektorban. Az indiai kormányzat 2008-ban bejelentette, hogy az elkövetkezőkben évente 500 millió dollárral szeretné növelni az afrikai beruházásai mértékét, mellyel ugyan még nem éri el a kínai befektetések szintjét, de nagyhatalmi státusza egyre megkérdőjelezhetetlenebb a fekete kontinensen.14 A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Kadhafi líbiai elnök néhány éve bejelentette, megoldja népe vízgondjait, mégpedig az ország déli, gyéren lakott részén nemrég felfedezett óriási kiterjedésű felszín alatti vízbázis kiaknázásával. A tervezett program keretében egy csővezetéken keresztül vezetnék el a vizet az északi, nagy népsűrűségű területekre, emellett öntözési célú sótalanító berendezések tucatjait állítanák munkába a tenger49

GLIED VIKTOR

parton. A projektnek azonban két komoly buktatója van, melyek akár egyenként is meggátolhatják sikeres megvalósítását. Előrejelzések szerint egyrészt az összköltségek elérhetik a 32 milliárd dollárt, mely összeget Líbia még külföldi segítséggel sem képes előteremteni. A másik, Egyiptom tiltakozását is kiváltó probléma pedig, hogy a líbiai felszín alatti vízbázis kiaknázása hatással lenne a Nílus vízszintjére is, melyet Kairó biztosan nem fog tétlenül szemlélni. 2. ábra: Kínai befektetések Afrikában 2006-ban

Forrás: UNCTAD http://lh4.ggpht.com

Természetesen az említett óriási beruházások nem valósulhatnának meg saját erőből, külföldi tőke bevonása nélkül. Amíg a kilencvenes évek

50


közepéig főként a volt gyarmattartó országok (Franciaország, Nagy-Britannia, Európai Közösség más tagállamai) támogatták a fejlesztéseket, addig az energiaszektort érintő befektetések egyik fő donorává mára Kína lépett elő, amely – mint már említettem – ezáltal igyekszik befolyást szerezni a politikai és gazdasági szférában egyaránt. Peking jelenlegi segélyezési politikája nagymértékben eltér az eleddig Afrikában megszokott metódusoktól, ugyanis az ázsiai nagyhatalom az amerikaiak és európaiak által szabott feltételektől eltérően látszólag nem kér a segélyekért cserébe mást, mint „nyitott” befektetési lehetőségeket. Ez azért is felettébb csábító az afrikai vezetők számára, mert a kínaiak nem várják el a hatalom demokratizálását, a pluralizált politikai rendszer kialakítását, a kormányzás átláthatóságának megteremtését és az emberi jogok tiszteletben tartását. Ráadásul, az ázsiai befektetők a vetélytársaiknál lényegesen alacsonyabb árakat tudnak ajánlani, ugyanis hazai alapanyagok, alkatrészek és humánerőforrás15 felhasználásával valósítják meg elképzeléseiket, továbbá komoly állami támogatással a hátuk mögött tehetik mindezt. 2006-ban az Afrikába irányuló kínai segélyezés és tőkebefektetés volumene meghaladta a 6 milliárd dollárt, a külkereskedelemé pedig az 56 milliárdot.16 A külföldi befektetések lebonyolítását segíti az 1994-ben alapított China Exim Bank, amely hosszú lejáratú kölcsönöket bocsát a kínai befektetők és az afrikai országok rendelkezésére. 2006 végén 259, részben a bank által finanszírozott projekt futott az afrikai kontinens 36 országában, főként az infrastruktúra-fejlesztés területén. Két hatalmas vízerőmű-beruházás kiemelkedik a többi építkezés közül. A Nílusra épített Merowe-gát Szudán történelmének legnagyobb vízügyi és energetikai beruházása. Az 1,8 milliárd dollárból megvalósuló gát főként kínai pénzből és technológiával épül, kivitelezése során ötvenezer embert telepítenek ki az érintett területről, a projekt ökológiai és társadalmi hatásai felbecsülhetetlenek. A lakóhelyükről elüldözött földművesek tiltakozó akciókat szerveztek a gát építése ellen, a tüntetések során a rendőrség több esetben a demonstráló tömegbe lövetett. A kínai munkások ugyanakkor visszautasították a szudániak azon kérését, hogy az ő kútjaikat használják állataik itatásához, akik így kénytelenek új kutakat ásni, vagy máshol keresni a megélhetéshez szükséges vizet. A 2003-ban indult beruházás ellen nemzetközi civil szervezetek és szakértők tiltakoznak, a hatástanulmányokat a szudáni hatóságok titkosították.

51

GLIED VIKTOR

A Nílus-régióhoz tartozó államok nézeteltéréseiket évek óta igyekeznek tárgyalásos úton megoldani. Az 1967-ben megalapított Műszaki Együttműködési Fórum 1992 óta, azaz a környezetvédelmi és fejlesztési munkacsoportokkal történő kiegészítést követően, hatékonyan működik. A folyamatot Nílus-medence Kezdeményezésnek (NBI) nevezték el, melynek keretében 1997-ben a Világbank, az UNDP (ENSZ Fejlesztési Program) és a Kanadai Nemzetközi Fejlesztési Iroda nyomására Eritrea kivételével valamennyi partmenti ország tárgyalásokat kezdett a Nílus fenntarthatóbb hasznosítása és a regionális partnerkapcsolatok fejlesztése érdekében. Az együttműködésnek ezt az átmeneti formáját 1999 februárjában indította útjára Dar es Salaamban a Nílus-medence Államainak Vízügyekért Felelős Miniszteri Tanácsa (Nile-COM). Mérföldkőnek tekinthetjük továbbá, a 2002 novemberében világbanki támogatással létesült titkárságot, mely az ugandai Entebbében székel, valamint a politikai, gazdasági egyeztetések és döntések gyakorlati megvalósításáért felelős Technikai Együttműködési Bizottság (TECCONILE) létrehozását. A Viktória-tó Afrika természetes állóvizeinek vízszintje szinte kivétel nélkül csökken. A Csád-tó rövidesen kiszárad, utánpótlására a szakértők – köztük Isaac Held amerikai kutató – jelenleg nem látnak reális esélyt. A Tanganyikató, a Malawi-tó, vagy a Viktória-tó esetében azonban biztatóbb a helyzet, hiszen több kivitelezhetőnek tűnő vészforgatókönyv is készült arra az esetre, ha az említett tavak vízszintje a kritikus pont alá süllyedne. A Nílus egyik forrásának számító Viktória-tó helyzete különösen érdekes, ökológiai romlása politikai-gazdasági feszültségeket egyaránt magában hordoz. A tó alapvetően nem számít sekélynek (átlagmélysége nem éri el a 75 m-t), és bár kiterjedése óriási (a föld harmadik legnagyobb tavának tartott Viktória partvonala 3500 km), vízmennyisége csupán hatoda a Tanganyika-tóénak. Vízutánpótlásának 85%-a felszíni forrásokból származik. Ezek közül a legfontosabb a Kagera folyó, amely Burundi és Ruanda hegyei között ered, s utóbbi, valamint Tanzánia között természetes határt képezve ömlik a Viktória-tóba. A 1970-es évektől kezdődően a csapadék mennyisége folyamatosan csökken a térségben, az átlaghőmérséklet azonban az előrejelzések szerint nem emelkedik jelentős mértékben. A klimatikus változások tehát olyan negatív tendenciákat indítottak el, melyek következtében felgyorsult a tó vizének párolgása. Mivel az

52


utánpótlás mennyisége az esőhiány miatt apad, így az átlagos vízszint folyamatosan csökken. A másik fő probléma a halállomány ijesztő mértékű fogyása. A partvidéken élő, növekvő számú népesség szinte kizárólag az édesvízi halak fogyasztásából biztosítja fehérje-utánpótlását, így esély sem mutatkozik arra, hogy a jövőben csökkenhet a halászat volumene. Míg húsz évvel ezelőtt egy halász akár 90-270 dollárt is meg tudott keresni havonta, addig manapság sokan már ki sem hajóznak reggelente, mondván, nem éri meg a több napos távollét. Sok tízezer család marad ezáltal jövedelem nélkül, számukra nincs más lehetőség, mint a költözés. Ezen családok fiataljai sok esetben az ugandai ADF (Allied Democratic Forces) lázadó csoporthoz csapódnak, vagy nagyvárosi bűnözői hálózatok tagjai lesznek. A partmenti országok, Uganda, Kenya és Tanzánia – amellett, hogy egymást okolják a Viktória-tó problémáiért – folyamatosan keresik az együttműködési lehetőségeket. Uganda és Kenya komoly ipari kapacitásokat telepített a tó partjára, melynek eredményeként a cukorgyárakból, gyapotfeldolgozó és vegyi üzemekből nagy mennyiségű károsanyag kerül a tóba és a Viktória-Nílusba. Szudán és Egyiptom több ízben tiltakozott a szennyezések miatt, és úgy tűnik nem eredménytelenül, mivel Kenya az utóbbi években igyekszik nagyobb hangsúlyt fektetni a környezetvédelmi előírások betartására, szabályozza a hulladéklerakás lehetőségeit és a gyárak szennyezőanyag kibocsátását. A tó ugandai–kenyai határon fekvő északkeleti része kőolajban, földgázban és egyéb nyersanyagokban gazdag terület. A kenyai kormányzat évek óta vitatja a térségben található – jelenleg az ugandai hadsereg által megszállt – Migingo-sziget hovatartozását, mondván, a mesterségesen meghúzott, gyarmati korszakból hátramaradt határok nyomvonalát ideje lenne felülvizsgálni. A konfliktus 2004-ben robbant ki, miután Kenya partjai mentén halászó ugandaiak telepedtek meg az 1 km2 területű és lényegében alig lakott szikladarabon. Az ugandai hatóságok 2009 márciusában jelentették be, hogy a Kenya partjaitól 15 km-re fekvő földdarabon élő, az érkezőknél eleve nagyobb adóterhekkel sújtott „őslakosok” csak vízum birtokában maradhatnak Uganda területén. A Nairobi kormányzat – miután felmerült a katonai beavatkozás lehetősége – 2009 májusában tárgyalásokat kezdett az ugandai delegációval a szigeten élő kenyaiak jövőbeni sorsáról, megegyezés azonban nem született. Tanzánia népességének 18%-a, 6,3 millió ember él a Viktória-tó partvidékén, ennek ellenére az itt található régiók meglehetősen fejletlenek az ország keleti körzeteihez képest. A Kelet-afrikai Közösségen belül a Dar 53

GLIED VIKTOR

es Salaam-i kormányzat állt a tó védelmét célzó kezdeményezések élére. A Viktória-tó Projekt (LVR) keretében Uganda, Kenya és Tanzánia közös programokat dolgoz ki a tó fejlesztése érdekében, szorosabbra fűzik gazdasági-politikai kapcsolataikat, megosztják egymással a környezetvédelem és vízgazdálkodás területén szerzett tapasztalataikat. A közös gondolkodás elősegítheti a régió integrációjának folyamatát, közös projektek generálását. Erre szükség is lesz, ugyanis mindhárom ország bejelentette: komoly vízenergia beruházásokat tervez az elkövetkező évtizedekben. A fejlesztések terén napjainkban Uganda jár legelőrébb, miután amerikai segítséggel 2003-ban megkezdte a Viktória-Nílusra tervezett Bujagaligát kivitelezését. A vízerőmű, az előzetes számítások alapján, a lakosság 95%-ának biztosítaná az áramellátását. A beruházásnak sok ellenzője is akad, kenyai és szudáni tiltakozók mellett széleskörű civil összefogás bontakozott ki. A protestálók szerint a rendszer korántsem termelné meg a szükséges energiamennyiséget, összességében drága és tovább növelné a feszültséget a térség egyébként is instabil belpolitikai helyzetben lévő országai között.17 A Csád-tó18 A tavak kiszáradásának egyik legkétségbeejtőbb példája a Száhel-övezet középső részén található Csád-tó, mely alig négy évtized alatt 96%-kal zsugorodott. Az egykor hatalmas kiterjedésű állóvíz területén jelenleg négy ország, Csád, Nigéria, Niger és Kamerun osztozik. A tó térfogata elsősorban a trópusi éghajlati tényezőktől függött, hiszen a fő tápláló folyók (Chari-Logone, Komadougou-Yobe) ebben az éghajlati övben erednek és vízgyűjtő területük (nagyrészt Niger, Csád és Nigéria, kisebb részben, de vízmennyiségi szempontból jelentős Kamerun és a Közép -Afrikai Köztársaság) is ott, a Csád-tó pedig a szavanna és az alacsony szélességek száraz éghajlata határán található. Az üledékmintákból valószínűsíthető, hogy a tó a történelem során többször is kiszáradt, azonban eleddig visszanyerte eredeti állapotát. A problémák az európai gyarmatosítók megjelenésével már a 19. században elkezdődtek, ugyanis a hódítók hamar felismerték a Szaharához közel eső vízforrás fontosságát. A helyzet a 20. század hatvanas éveitől kezdett súlyosbodni, miután a dekolonizációs folyamat következtében függetlenné váló Csád-parti afrikai országok fenntarthatatlan és pocsékoló vízgazdálkodási projektekbe kezdtek. Az antropogén hatások negatív következményei (fokozott víz-

54


kivétel, túlöntözés, folyóelterelési munkálatok) pontosan egybeestek az éghajlatváltozás első jeleinek felismerésével, csökkent a csapadék mennyisége, a természetes víztározók szintje pedig tragikus mértékben zuhant. A növekvő népesség és a csökkenő vízhozam – főként Nigériában – olyan vízgazdálkodási tervekkel párosult, melyek előrevetítették a Csád-tó ökológiai katasztrófáját. 3. ábra: A Csád-tó zsugorodása

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:ShrinkingLakeChad-1973-1997-EO.jpg

55

GLIED VIKTOR

Az 1980-as évekre a tó vízvesztése olyan méreteket öltött, hogy a partmenti országok is kénytelenek voltak intézkedéseket tenni a megmentése érdekében, igyekeztek – tapasztalatok szerint kevésbé hatékonyan – racionalizálni öntözőrendszereik működését, csökkenteni a vízhasználat volumenét (pl. redukálva a Chad Irrigation Project keretében művelés alá vont földterületek nagyságát). Ezek a lépések azonban nem bizonyultak elégségesnek a tó állapotának helyreállításához, hiszen a vízszint azóta is folyamatosan csökken. A Csád zsugorodása, a halállomány jelentős csökkenése kilátástalan helyzetbe hozza a partján élő halászokat, a turizmusból élőket, akik kénytelenek elvándorolni, vagy más munkalehetőségek után nézni. A kiszáradt meder néhol kiválóan alkalmas mezőgazdasági művelésre, és ezt a betelepülő, főként nigériai hausza törzsek ügyesen ki is használják. A lakókörnyezet romlásából fakadó migráció ugyan még nem okozott a szudánihoz, vagy a ruandaihoz hasonló konfliktust, de a folyamatnak még nincs vége, amit az is bizonyít, hogy Nigerben már feszültség tapasztalható az „őslakosság” és az érkező nomád/félnomád lakosság között. A tó medencéjében évtizedek óta átalakuló fauna szemtanúi vagyunk, a biodiverzitás csökken, számos veszélyeztetett állat- és növényfaj végleges eltűnésére kerülhet sor. A tó fontosságát felismerve már 1964-ben létrejött a Csád-medence Bizottság, amely megállapította a meder kiterjedését és koordinálta a nemzetközi, valamint regionális szervezetek tóval kapcsolatos munkáját. A partmenti négy ország 1973-ban csatlakozott a folyók és állóvizek élővilágának védelméről szóló Ramsari-egyezményhez.19 Mindezek azonban nem voltak elegendőek, és úgy tűnik, hogy a belga kezdeményezésre 2000-ben létrehozott, alternatív energiaforrások kutatását elősegítő Mega-Chad projekt sem hoz áttörést a tó vízutánpótlásának biztosításában. Ennek legfőbb oka talán Nigéria hozzáállása, mely a kőolaj és fölgáz eladásából származó óriási bevételeiből talán képes lenne finanszírozni egy vízgazdálkodási reformot, erre azonban a kormányzat nem nyitott. A mostaninál sokkal szorosabb és hatékonyabb összefogás jelentene reményt a Csád-tó számára, mindezek hiányában a tó el fog tűnni. Nyugat-Afrika 1968 és 1973 között eltérő földrajzi eloszlásban ugyan, de 15-30%-kal csökkent a csapadék mennyisége Nyugat-Afrikában, melynek eredményeképpen a térség három legfontosabb folyója, a Niger, a Volta és a Szenegál

56


vízhozama 40%-kal esett vissza. Tekintve, hogy Nyugat-Afrika 17 állama összesen 25 vízgyűjtő területen osztozik, e radikális változás állandó feszültséget gerjeszt az érintett folyómenti országok között. Nigéria és Niger a Niger folyó, Szenegál, Mauritánia és Mali a Szenegál folyó, Ghána és Burkina Faso a Volta folyó, míg Nigéria, Kamerun és Csád a Csád-tó vízmegosztása miatt került szembe egymással. Az említett országok egy része ráadásul a Száhel-övezetben található, ahol a globális klímaváltozás következtében kialakuló környezeti problémák, úgy mint a sivatagosodás, a vízhiány, a migráció, és a szikesedés hatványozottan vannak jelen. A térség területileg jelentős országai, mint például Nigéria, Niger, vagy Mauritánia elsősorban a vízerőművekre építették és építik energiaellátásukat, illetve öntözési rendszerük ellátását. A Niger folyóra összesen húsz vízerőmű építését tervezik a partmenti országok, melyek közül Guinea és Benin külön-külön 4-5 gátat hozna létre. A csökkenő vízhozam és a nagy „vizes” projektek megvalósításának nehézségei önmagukban rejtik a konfliktus lehetőségét. A jelenleg 130 millió lakosú Nigéria az 1980-as évektől kezdve küzd egyre súlyosabb energiahiánnyal. Abuja a kilencvenes években megkezdett két nagy „vizes” projekt megvalósításában látja a helyzet megoldását. Bár a 4200 km hosszú Niger folyóra tervezett Kainji és Jebba vízerőmű beruházási költségei elérik a 135 millió dollárt, előreláthatólag 1,6 millió hektár, eddig terméketlen terület kerül művelés alá, mely egyrészt enyhíthet az északról, a Szahara térhódítása miatt elköltöző fölművesek százezreinek helyzetén, másrészt a gátak által termelt energia megoldhatja – ha csak ideiglenesen is – az érintett területek gondjait. A feszültség azonban fokozódhat is, mivel a folyó felsőbb részein található Niger és Mali is bejelentette, hogy két gát építését tervezi a Nigerre. Nigériai szakértők attól tartanak, hogy a tervezett beruházások éves szinten akár 10%-kal csökkenthetik a folyó vízhozamát, ez pedig veszélyezteti Abuja terveit. A két szomszédját bíráló ország azonban szintén nem marad adós átgondolatlan projektekkel. A nyugat-afrikai nagyhatalom a Nigert – és közvetve a Csád-tavat – tápláló Yobe folyón 1972 és 1992 között két hatalmas gátat (Tiga, Challawa) épített, óriási területeket vonva ezáltal öntözés alá. A hidrológiai, gazdasági és ökológiai szempontokat figyelmen kívül hagyó beruházások következtében a Yobe vízhozama 60%-kal csökkent a nyolcvanas évek elejére.20 Ennek következtében jelenleg a folyó alig 1%-ban járul hozzá a Csád-tó vízellátásához. A csökkenő vízmennyiség kritikus helyzetbe hozta Nigéria több autonóm régióját, melyek erőtelje57

GLIED VIKTOR

sen tiltakoztak a kormányzatnál az építkezések miatt, mire a nyomásnak engedve 1999-ben a szövetségi kabinet érdekegyeztető tanácsot hívott össze, amely azóta is folyamatosan közvetíti a Yobe folyó mentén élő farmerek kéréseit a hatóságok felé. A Niger-medence a hagyományos észak-déli migrációs útvonal központja, a Burkina Fasoból, Csádból, Maliból és Nigerből érkező menekültek, elvándorlók többnyire a folyót érintve igyekeznek Elefántcsontpart, Nigéria, Benin és Kamerun irányába, hogy a jobb megélhetés reményében kávé-, kókusz-, illetve banánültetvényeken vállaljanak munkát. A Niger partján élő bozo és somono törzsek halászai nagy szárazságok idején tömegével indulnak el az iparilag fejlettebb delta irányába, ahol azonban munkalehetőség híján sokan a MEND (Niger-delta Jogi Egyenlőségéért) elnevezésű fegyveres mozgalomban és egyéb gerillacsoportokban kötnek ki, vagy egyszerűen menekültcsoportokhoz csapódnak. A MEND 2006-ban hirdetett fegyveres harcot a delta-vidéket környezetét súlyosan károsító olajvállalatok ellen és több száz áldozattal járó támadásokat intéz olajfúrótornyok, vezetékek, kiszolgáló egységek ellen. A környezeti degradáció azonban nem csupán a Niger-deltában okoz gondokat. 2002/ 2003-ban a lázadó RUF (Revolutionary United Front) Sierra Leone-ból és Libériából indított támadásai elől tízezrek menekültek a Guinea-i határ mellől északra, Futa Dzsallon és a Niger folyó felé Mali irányába. A „népvándorlás” okozta károkat (erdőirtás, túllegeltetés, vízszennyezés) 2006ban kezdték felmérni, miután a Niger-medence országainak kormányfői 2004-ben közös cselekvési tervet fogadtak el a terület élővilágának és ökológiai egyensúlyának megőrzése érdekében.21 A Volta folyó (Fekete-, Fehér-, és Vörös-Volta) megosztása miatt a hetvenes évektől kezdődően éleződött Ghána és a Felső-Volta Köztársaság (1984-től Burkina Faso) között a viszony. Accra 1965-ben kezdte meg történelme legnagyobb vízügyi beruházását, melynek keretében létrehozta az Akosombo vízerőművet és a Volta tavat. Ez utóbbi 8500 km2 kiterjedésével jelenleg a legnagyobb mesterséges tó a világon. Az Akosombo kiemelten fontos Ghána számára, hiszen a gát fedezi a gyors gazdasági növekedést produkáló ország energiaellátásának 95%-át. Néhány aszályos évet követően 1998-ra azonban oly mértékben csökkent a Fekete- és Fehér-Volta vízhozama, hogy az már veszélyeztette a vízerőmű működését is. Burkina Faso már a nyolcvanas évek végén bejelentette, hogy három gát építését tervezi, de ekkor még Ghána megnyugtató válaszokat kapott a vízhozamot érintő kérdéseire. A kilencvenes évekre 58


azonban Burkina Faso gondjai megszaporodtak, a kormánynak mielőbb megoldást kellett találnia a gyors ütemben növekvő lakosságszám okozta népegészségügyi gondokra. Elsőként a főváros, Ouagadougou vízellátási problémáit orvosló Ziga-gát építését jelentették be, majd nem sokkal később újabb projektek tervei kerültek napirendre, melyek nem kevesebb, mint 1500 kisebb vízügyi beruházást tartalmaztak. A helyzet végül odáig fajult, hogy Ghána 1999-ben fegyveres beavatkozást helyezett kilátásba, miután Burkina Faso a Bagre-gát építési munkálatai során több mint 7000 hektárnyi mezőgazdasági területet árasztott el vízzel Észak-Ghánában. A problémákat szaporítja továbbá, hogy a folyó nagymértékben szennyezett, az őshonos növényzet pusztul, miközben a vízi jácint, a vízi kaktusz, valamint különféle kagylófajták pedig elszaporodnak. Jelenleg nincs sok esély a konfliktus belátható időn belüli rendezésére, mivel kompromisszumra egyik fél sem hajlandó. 1989 végén nyílt fegyveres összecsapásokhoz vezetett a Szenegál és Mauritánia között természetes határvonalnak számító, 1700 km hosszú Szenegál folyó túlhasználata miatt egyre éleződő konfliktus. Mauritánia területének legnagyobb része sivatag és félsivatagos legelő, a lakosság fő megélhetési forrása – Afrika sok más országához hasonlóan – a mezőgazdaság. A hetvenes években több, egymást követő aszály nyomán országszerte éhínség jelei mutatkoztak, melynek enyhítése érdekében a kormány a terméshozamok növelését határozta el. A folyamatos öntözés lehetőségének biztosítására a mauritániai kabinet tőkebefektetéssel járult hozzá a Bafing folyón, Mali területén, valamint a Szenegál torkolatánál, Szenegálban egy-egy gát (Manantali-, illetve Diama-gát) megépítéséhez. A három állam által közösen finanszírozott és kivitelezett vízerőmű építkezések 1988-ra fejeződtek be.22 Túlnyomórészt a már említett környezeti tényezők és egyéb politikai nézeteltérések hatására az együttműködés azonban zátonyra futott, pedig a Szenegál folyó használatáról már 1963-ban történtek egyeztetések egy vegyesbizottság keretében. A megbeszéléseket Mali, Mauritánia, Guinea és Szenegál 1972-ben formalizálta, létrehozva a Szenegál Fejlesztési Szervezetet (SDO). Az aszályos időszakot követően az SDO keretein belüli kooperáció megfeneklett, Mali tiltakozása mellett mind Szenegál, mind pedig Mauritánia önálló projektekbe kezdett. Mivel az öntözés lehetőségének megteremtése nyomán jelentősen emelkedett a Szenegál-menti földek értéke, a mauritániai mórok vezette kormányzat úgy döntött, kisajátítja a szomszédos Szenegál tulajdonában lévő, parti területeket is. Ennek következtében majdnem 59

GLIED VIKTOR

70.000 szenegáli földműves volt kénytelen elhagyni azt a földet, mely mindaddig elsődleges megélhetésüket biztosította. 1987 és 1991 között a szembenálló felek több ízben is összecsaptak, a patthelyzetet eredményező harcokban százak haltak meg. 1990-ben francia, német és szaúdi diplomáciai közbenjárásra közeledni kezdett a szembenálló felek álláspontja. Ígéretet kaptak: amennyiben megegyezésre jutnak, számos mezőgazdasági és vízgazdálkodási projekt valósulhat meg külföldi finanszírozásból. A vitás felek elsősorban arra kerestek megoldást, miként osszák meg egymás között a vízerőművek működtetési költségeit, illetve miként kompenzálják Malit a csökkenő vízhozam miatt. Az Afrikai Egységszervezet közvetítési kísérletei 1990 végére kifulladtak, addigra pedig már több mint 250 ezren menekültek el a térségből. 1991. július 18-án Diouf szenegáli és Taya mauritániai elnök ideiglenes megállapodást írtak alá a békés rendezés jegyében. Végül, a 2000-es évek elején született meg az az egyezség, amely remélhetőleg hosszútávon rendezi a Szenegál folyó mentén található országok nézeteltéréseit.23 Dél-Afrika A környezeti kihívásokra adott válaszlépések kialakításának érdekében létrejövő kooperációknak rendszerint kisebb médiavisszhangja van, mint a fegyveres konfliktusoknak. Vannak országok, melyek gazdasági, illetve katonai potenciáljuk alapján kiharcolják a regionális politikai vezető szerepet, majd azt kihasználva „ráveszik” a szomszédos országokat, hogy kössenek velük kereskedelmi megállapodásokat létfontosságú nyersanyagok cseréjéről. Remek példa erre az egyre nagyobb nyersanyag gondokkal küzdő Dél-afrikai Köztársaság, melynek folyói szennyezettek, iparának és mezőgazdaságának pedig mind több vízre van szüksége. 1986-ban Pretoria segítséget nyújtott a lesothoi kormányzat elleni katonai puccshoz, az új vezetés pedig harminc éven át tartó, hiábavaló tárgyalásokat követően, néhány hónap alatt megegyezett a vízkereskedelem feltételeiről. Lesotho jelenlegi egyetlen valós és hosszú távú fejlődési esélye a „végtelen” mennyiségben rendelkezésére álló víz, a baszutok „fehér aranya”, illetve a vízenergia hasznosítása, a „szomszéddal” közösen létrehozott Lesotho Highlands Water Project keretében. A dél-afrikai Pretoria-Witwatersrand-Vereening háromszög alkotta ipari régió számára az enklávé vize életbevágóan fontos, Maseru pedig nemcsak az anyagi ellentételezésből, hanem a vízgyűjtő területek infrastruktúrájának technikai fejlesztéseiből is profitálhat.24

60


A Zambézi folyó vízgyűjtő területén kilenc ország (Kongó Demokratikus Köztársaság, Angola, Zambia, Botswana, Namíbia, Zimbabwe, Malawi, Tanzánia és Mozambik) osztozik. A vízgazdálkodás terén kialakított együttműködés gyökerei az 1950-es évekre nyúlnak vissza, ekkor határozta el ugyanis Észak- és Dél-Rhodesia, hogy közös vízerőmű építésébe fognak. Az elektromos áramtermelés bővítését mindkét terület támogatta, ugyanis északon a rézbányászat fejlesztéséhez, délen pedig a térség iparának és mezőgazdaságának a világkereskedelembe való bekapcsolásához volt szükség hatalmas energiatartalékra. A problémák megoldására hivatott Kariba vízerőműrendszer 1953 és 1963 között épült meg, a mai Zambia és Zimbabwe határán 760 km hosszan kanyarog. A gát jelenleg a két ország áramellátásának 34%-át biztosítja. Zambia 1964-ben elnyert függetlenségének következtében a rhodesiai föderáció felbomlott, dönteni kellett tehát, hogy a beruházók milyen keretek között finanszírozzák a vízerőművet, és milyen arányban részesüljenek a megtermelt energiából. A felek úgy vélték, hogy egy közös bizottság, az ún. Közép-afrikai Energia Együttműködés (CAPCO) keretein belül fejezzék be a munkálatokat és egyeztessék a vitatott kérdéseket. A CAPCO-t két zambiai és két dél-rhodesiai miniszterből álló ellenőrző szerv felügyelete alá helyezték. A Zimbabwe függetlenségét (1980) követő zavaros időszakban nem került elő a vízerőmű ügye, egészen 1987-ig, amikor az üzemeltetők, a két ország parlamentjének felhatalmazásával létrehozták a Zambézi Hatóságot (ZRA), melynek fő feladata a folyómenti országok vízgazdálkodásának ellenőrzése, ajánlások tétele, fejlesztési tervek készítése volt. Napjainkban a Kariba-gátat a zambiai és zimbabwei kormányzat közösen működteti, a költségeket és a hasznot is fele-fele arányban megosztva. A ZRA hatásköre sokat gyengült, az operatív munkát az igazgatótestület irányítja, melyet a közös minisztertanács felügyel. 1987-ben Botswana, Mozambik, Tanzánia, Zimbabwe és Zambia közös akciótervet (ZACPLAN) készített a Zambézi folyó jövőbeni felhasználása kapcsán. A terv összesen 19 projektet tartalmazott, melyeket az ENSZ is támogatott, azonban – főképpen politikai akarat híján – ezek közül csupán egy valósult meg. 2002-ben a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) titkársága kezdett tárgyalásokat az érintett országokkal a Zambézi vízfelhasználásáról. Ezek eredményeként jött létre 2004-ben a Zambézi Vízgazdálkodási Bizottság (ZAMCOM), amely átfogó programot készít és felügyel a folyó fenntartható fejlesztése kapcsán.

61

GLIED VIKTOR

A kontinens egyik legtisztább folyója, az Okavango Angola, Botswana és Namíbia területén kanyarog. Deltavidéke, amely Afrika egyik legérintetlenebb természeti csodája, Botswana belsejében található. A polgárháborútól sújtott Angola korábban nem fektetett hangsúlyt a folyó vizének hasznosítására, míg Botswana és Namíbia kisebb mezőgazdasági projekteket leszámítva kizárólag kommunális fogyasztásra használta. A népesség növekedésével párhuzamosan utóbbi két ország a kilencvenes évek elején fejlesztésekbe fogott, melyek eredményeként újabb mezőgazdasági területeket vontak művelés alá. A közös projektek megvalósításának jegyében már 1994-ben létrejött egy bizottság (OKACOM), amely az Okavango-medence országainak fejlesztési terveit volt hivatott összehangolni. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy a bizottságban résztvevő partnerek érdekei egészen eltérőek, nem meglepő tehát, hogy Angola és Namíbia – mint felvízi országok – kevéssé veszik figyelembe Botswana igényeit. Namíbia és Angola helyzete különösen kényes, hiszen a folyó több száz kilométer hosszan a szomszédos országok közötti határként is funkcionál. Botswana 1996-ban a Ramsari-egyezményre hivatkozva bejelentette, hogy minden erővel megakadályozza Windhoek és Luanda folyamgazdálkodási terveit, mert azok negatív hatással lennének egyrészt az Okavango-deltára, másrészt közvetve a belső területek turizmusára, közlekedésére és iparára. Botswana kezdeményezésére széles nemzetközi összefogás jött létre, amelyben a nagy, multinacionális NGO-k mellett kisebb, helyi civil szervezetek képviseltették magukat. A vízgondokkal küzdő Namíbia arra hivatkozott, hogy el kell látnia az ország belsejében élő, növekvő népességét, míg Angola világossá tette, főképpen déli szomszédjának meggondolatlan vízgazdálkodása miatt kényszerül lépéseket tenni az Okavango vizének „megvédése” érdekében. A luandai kormányzat részéről több olyan nyilatkozat látott napvilágot, melyek arra utaltak, hogy akár fegyveres úton is biztosítani fogják a számukra szükséges vízhozamot. Az ellentétek elsimításáért felelős OKACOM egyelőre nem képes megfelelni az elvárásoknak, s bár Angola aktív résztvevője a tárgyalásoknak, a megegyezés még várat magára. Namíbia és Botswana között 1996-ban alakult ki diplomáciai konfliktus a Chobe folyón található és a két ország határán fekvő Sedudu/ Kasikili sziget hovatartozását illetően. Az eset azért is példa értékű, mert Afrikában számos olyan területet találunk, melyről több évtizedes (vagy évszázados) döntések vannak érvényben. A stratégiai szempontból fontos sziget jelentősége az utóbbi évtizedben növekedett meg, miután az év 62


nagy részében víz alatt lévő terület a folyó vízszintjének tartós csökkenése következtében 8-10 hónapra szárazzá válik, így érdemes építkezni rajta. A két ország a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vitte az ügyet, mely 1999ben úgy döntött, hogy a Sedudu Botswana fennhatósága alá tartozik. Namíbia azzal a feltétellel fogadta el a döntést, hogy hajói akadálytalanul átkelhetnek a sziget melletti vizeken, illetve a Botswana nem állomásoztat katonaságot a kérdéses földdarabon.25 Mint láthattuk, egymástól nagy földrajzi távolságokra lévő térségek hasonló vízproblémákkal küzdenek, melyek fókuszában a növekvő népesség kommunális vízfelhasználása, a fejlődő ipar és mezőgazdaság fenntarthatatlan vízgazdálkodása, a vízszennyezés és a politikai-gazdasági érdekellentétek állnak. Ha arra gondolunk, hogy egy New Yorkban élő ember nem egészen 1 dollárt, míg egy accrai lakos ennek háromszorosát fizeti ki egy köbméter vízért, egy Dar es Salaamban lakó 166 litert, míg egy vidéki tanzániai alig 12 litert fogyaszt egy nap, és a zambiai „felső tízezer” ingatlanjainak alig 20%-ban van folyóvíz, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a vízgondok egyre inkább a fekete kontinens napi kihívásaivá válnak. Líbia, Mauritánia, Burkina Faso, Etiópia, Szomália, Mali, Niger és Kenya helyzete kétségbeejtőnek tűnik, de az afrikai országok szinte mindegyike küzd valamilyen „vizes” problémával. Tanulmányomban igyekeztem Afrika minden térségével foglalkozni, kiemelve azokat a tipikus példákat, melyek megvilágítják az egyes konfliktusok gyökereit. Számos kezdeményezés és több tucat program fut napjainkban, melyek orvosolni hivatottak a vízgondokat, de ezeket csak az afrikai emberek oldhatják meg, a nemzetközi közösségnek pedig figyelemmel kell kísérnie a törekvéseket és minden segítséget meg kell adnia a kontinens lakóinak. Felhasznált irodalom Alao, Abiodun: Natural resources and conflict in Africa. University Of Rochester Press, 2007. Bart, Fokkens: Pre-water audit for the Komadugu-Yobe River Basin, northern Nigeria and southern Niger(IUCN - The World Conservation Union, Federal Ministry of Water Resources and Nigerian Conservation Foundation) Kano, Nigeria, 2005 Berga et al (eds.): Dams and reservoirs, Societies and Environment int he 21. century. Raylor and Francis Group, London, 2006.

63

GLIED VIKTOR

Brown, Lester R.: Plan B 3.0: Mobilizing to Save Civilization (2008) http://www.earth-policy.org/Books/PB3/PB3_Hungarian_Ch04.pdf Brown, Lester R.: State of the World 1988: A Worldwatch Institute Report on… Worldwatch Institute 1988. Bruhács, János: A nemzetközi vízjog. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. Douglas, E. M. – Githui, F. W. – Mtafya, A. R. – Green, P . A. – Glidden, S . J. –Vörösmarty, C. J.: Characterizing water scarcity in Africa at different scales In. Journal of Environmental Management, 2006. Ellis, Linden J.: China Exim Bank in Africa – Opportunities for Strengthening Environmental Standards for Hydropower in Sudan. http://www.wilsoncenter.org/index.cfm?topic_id=1421&fuseaction=topics .event_summary&event_id=224956 Ewald, John et al: Lake Victoria Region. Strategic Conflict Analysis. SIDA, Stockholm, 2004.. Gleick, Peter H.: The World’s Water 1998-1999: The Biennial Report On Freshwater Resources. World Watch Institute, Washington, 1999. Golitzen, Katherin George: The Niger River Basin. The World Bank, Washington, 2005. Hamerlynck, Oliver – Duvail, Stephanie: The rehabilitation of the delta of the Senegal River in Mauritania. Fielding the ecosystem approach. IUCN Mauritania. Switzerland and Cambridge, 2003. Homer-Dixon, Thomas: Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex Kiadó, Budapest, 2004. Horváth, Norbert: A Csád-tó. In. Afrika Tanulmányok folyóirat (főszerk. Búr Gábor) 2008. II.évfolyam. 3. szám. Klaphake, Axel – Scheumann, Waltina: Understanding transboundary water cooperation: Evidence from Africa. Technical University of Berlin, 2006. Kebebew, Fassil – Tsegaye, Diress – Synnevag, Gry: Traditional Coping Strategies of the Afar and Borana Pastoralists in Response to Drought. Drylands Coordination Group, Mekkele Univesity, Norway, 2001. Losoncz, Miklós: Dráguló élelmiszerek: új globális kihívás? In. Élet és irodalom LII. évfolyam 29. szám, 2008. július 18. Mwangi, Benin: Indian Investment in Africa: In the Shadows of China. African Path, 2008/7. http://business.africanpath.com/article.cfm?articleId=68347 Morenth, Péter: A lesothoi vízprojekt. In. Afrika Tanulmányok folyóirat (főszerk. Búr Gábor) 2008. II.évfolyam. 3. szám

64


Niasse, Madiodio: Climate-Induced Water Conflict Risks in West Africa: Recognizing and Coping with Increasing Climate Impacts on Shared Watercourses. Centre for the Study of Civil War, International Peace Research Institute, Oslo, 2005. Parker, Douglas D. – Tsur, Yacov (eds.): Decentralization and Coordination of Water Resource Management. Kluwer Academic Publishers, Boston, 1997. Rakonczai, János: Globális környezeti problémák. Lazi Könyvkiadó Kft. 2003. Synthesis Report, Sudan Post-Conflict Environmental Assessment. (United Nations Environmental Programme), Nairobi, 2007. http://www.humanit arianreform.org/humanitarianreform/Portals/1/cluster%20approach%20p age/clusters%20pages/Environment/UNEP_Sudan_synthesis_E.pdf Szabó, János: Élelmiszerár robbanás és erdőirtás az Amazonas vidékén In. EU Agrárgazdasága 2009./3. Watkins, Kevin (ed.): Human Development Report. 2006. UNDP. New York, 2006. Végjegyzetek 1 2 3 4

5

6

7 8

9 10

11

12

13 14

15 16

17

Szubszaharai Afrika, Dél- és Délkelet-Ázsia, Közép- és Dél-Amerika egyes országai. Sudan. Post-Conflict Environmental Assesment, (United Nations Environmental Programme, 2007). 81. Uo. 85. Kebebew, F. – Tsegaye, D. – Synnevag, G.: Traditional Coping Strategies of the Afar and Borana Pastoralists in Response to Drought. Drylands Coordination Group, Mekkele Univesity, Norway, 2001. 23. Brown, Lester R.: State of the World 1988: A Worldwatch Institute Report on… Worldwatch Institute, Washington, 1988. 22. Rajasekaram, V. – Simonovic, S. P. – Nandalal, K. W.: Decision Support System for Reservoir Water Management Conflict Resolution. In: Journal of Water Resources Planning and Management, ASCE. November/ December 2005. Homer-Dixon, T.: Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex Kiadó, 2004. 14. Gleick, P. H.: The World’s Water 1998-1999: The Biennial Report On Freshwater Resources. World Watch Institute, Washington, 1999. Szabó, J.: Élelmiszerár robbanás és erdőirtás az Amazonas vidékén In. EU Agrárgazdasága 2009./3. Több országban az árrobbanás hatására extraprofit-ellenes intézkedéseket vezettek be, például exportilalmat rendeltek el, ez pedig rendkívül érzékenyen érintette a termelőket. Losoncz, M.: Dráguló élelmiszerek: új globális kihívás? In. Élet és Irodalom LII. évfolyam 29. szám, 2008. július 18. Brown, L. R. Plan B 3.0: Mobilizing to Save Civilization (2008) http://www.earth-policy.org/Books/PB3/PB3_Hungarian_Ch04.pdf Uo. Mwangi, B.: Indian Investment in Africa: In the Shadows of China. African Path, 2008/7. http://business.africanpath.com/article.cfm?articleId=68347 Számos esetben köztörvényes bűncselekmények miatt elítélt rabokat alkalmaznak az építkezések során. Linden, E. J.: China Exim Bank in Africa – Opportunities for Strengthening Environmental Standards for Hydropower in Sudan. http://www.wilsoncenter.org/index.cfm?topic_id=1421&fuseaction=topics.event_ summary&event_id=224956 Douglas, E. M. – Githui, F. W. – Mtafya, A. R. – Green, P. A. – Glidden, S .J. and Vörösmarty, C. J.: Characterizing water scarcity in Africa at different scales In. Journal of Environmental Management, 2006. február. 10.

65

GLIED VIKTOR 18

19

20

21 22

23

24 25

A fejezethez bővebben lásd: Horváth Norbert az Afrika Tanulmányok 2008. II. évfolyam 3. számában megjelent cikkét. A tóval kapcsolatos információkat pontosította és kiegészítette: Faragó Éva hidrológus. Az 1971-es megállapodás elsősorban természetvédelmi célból született, a nemzetközi jelentőségű vizes területek élővilágának megvédésére vonatkozott Bart, J. M.: Pre-water audit for the Komadugu-Yobe River Basin, northern Nigeria and southern Niger(IUCN - The World Conservation Union, Federal Ministry of Water Resources and Nigerian Conservation Foundation) Kano, Nigeria, 2005. 11-14. Golitzen, K. G.: The Niger River Basin. The World Bank, Washington, 2005. 69. Hamerlynck, O. – Duvail, S.: The rehabilitation of the delta of the Senegal River in Mauritania. Fielding the ecosystem approach. IUCN Mauritania. Switzerland and Cambridge, 2003. 27-29. Berga et al (eds.): Dams and reservoirs, Societies and Environment int he 21. century. Raylor and Francis Group, London, 2006. 66. lásd bővebben: Morenth Péter: A lesothoi vízprojekt című cikkét. In. Afrika Tanulmányok 2008. II. évfolyam 3. Alao, A.: Natural resources and conflict in Africa. University Of Rochester Press, 2007. 225.

66

NIGÉRIA BORNO TAGÁLLAMÁNAK VÍZELLÁTÁSA FARAGÓ ÉVA Bevezetés Ma Magyarország üledékes medence területein (Kisalföld, Alföld, Zalaimedence stb.) a vízellátás uralkodóan fúrt kútból kitermelt, egészségre veszélytelen rétegvízből, annak tározásával és vezetékhálózatba való szétosztásával, folyamatos kémiai és biológiai ellenőrzés mellett, iparszerűen történik. A lakossági fogyasztó vízkorlátozást nem, vagy csak alig ismer. Vízügyi helyzetünk Európán belül is kiemelkedően jó. Egy vízföldtani értelemben hasonló környezetben, Nigériában a Csád-medencében, a vízellátás nagyrészt egyedi fúrt kutakból kitermelt, egészségre veszélytelen rétegvízből, kémiai és biológiai ellenőrzés nélkül, valamint kisebb arányban részlegesen ellenőrzött fertőtlenített felszíni vízből történik. A lakossági fogyasztó azonban, ha a társadalom sanyarúbb helyzetben lévő többséghez tartozik, ismeri a vízhiányt. A fenti jellemzés mindkét esetben hiányos. Magyarországon kevésbé esik arról szó, hogy a rétegvizek megcsapolása, a talajvíz és a felszíni vizek nagyfokú elszennyezése miatt; a kémiai és biológiai ellenőrzés pedig többek között technológiai kényszerűségből, a tározás és a kisebb-nagyobb távolságban való vezetékes szállítás miatt is szükséges. Itt eltekintek a vízfelhasználás végtermékének, a szennyvíznek a problémájától. Ezzel szemben a mezőgazdasági művelés alatt álló Csád-medence nigériai részén, a felszín alatti víz még szennyezéstől mentes, a lakosság többnyire önkiszolgáló, azaz maga szállítja az egyes kutaktól a vizet otthonába. A térségben – brit gyarmati örökségként – csak Borno állam fővárosában, Maiduguriban üzemel egy kis kiterjedésű felszín alatti vezetékes hálózat. A magyar (vagy akár európai) háztartásonkénti vízfogyasztást meg sem közelítő északkelet-nigériai fogyasztás előnye a lényegesen kisebb szennyvízképződés. Egyértelmű különbséget a két terület között a következőben látok: míg hazánkban (és az ún. „fejlett országokban”) a vízgazdálkodással kapcsolatos kérdésekben az emberi igényeket lassan megelőzi a környezet védelmének szempontja, addig Nigériában a vízhasználat még mindig

67

FARAGÓ ÉVA

ember-, illetve közösségközpontú (lehet). Ez utóbbi nem az egyéni komfort elsőrendűségét jelenti. A vízbeszerzés története A Csád-tó környékének gyarmatosítás előtti múltját többek között a brit, a francia és a német kormány által a 19. században indított expedíciók tudósításaiból ismerjük. Az ivóvíz a mainál nagyobb kiterjedésű, édesvizű Csád-tó, az esős évszakban, és az azt követő néhány hónapban, a bőségesebb időszakos felszíni vízfolyásokból és részben a visszamaradó lefolyástalan tavakból, illetve egész évben a faágakkal biztosított, sekélyebb-mélyebb ásott kutakból (Miller et al, 1968:12) volt nyerhető. Nem csak a nomád, hanem az itt élő helyhez kötött közösségeket is a természeti körülményekhez való alkalmazkodás és a mobilitás jellemezte (Kyari, 2006:7). Kanem, illetve Borno állam történetében az uralkodó udvara, azaz a főváros többször elköltözött, az okok között a víz vonzása (Alkali, 1983:62), illetve vízzel kapcsolatos problémák is szerepeltek. A mobilitást a helyi növényi és ásványi anyagokra alapozott, kis időigényű lakhelyépítés is megkönnyítette. A vízhasználat hagyományos módja ma csak ott él, ahol a brit gyarmatosítás idején bevezetett, európai technológiával készült vízellátó létesítmények hiányoznak, vagy az idők folyamán tönkrementek. Az akkori népesség nagyságának meghatározására a Poroszország követeként a térségben tartózkodó Gustav Nachtigal, német orvos tett kísérletet. 1870-1873 között tartózkodott Kanem/Borno-ban, becslésekre hagyatkozva az államalakulat népességét közel 70.000 főre tette. 20-24.000 km2 állandóan lakott területet vett alapul, és így 4 fő/km2 népsűrűséget határozott meg (Nachtigal, 1987:91). Ez a terület a mai Borno tagállam területének kb. harmada, népességének pedig 1,5 %-a! A brit korona Bornot 1901-ben hódította meg, és csatolta az ÉszakNigériai Protektorátushoz, a tartományt az ún. közvetett uralom elvén igazgatta. Az európai kormányzó az északi és a déli protektorátusokat csak 1914-ben egyesítette Nigéria néven. Az ország végül sok afrikai szomszédjához hasonlóan 1960-ban nyerte el függetlenségét, de a brit, illetve angolszász jelenlét továbbra is erős maradt. A brit kormányzás lassan alakította ki igazgatását a muszlim vallású és történelmi államalakulatokba szerveződött Észak-Nigériában. A helyi uralkodók brit függésbe hozásával, a korona mint új adószedő fokozatosan egy európai

68

NIGÉRIA BORNO TAGÁLLAMÁNAK VÍZELLÁTÁSA

értelemben stabilizált államot igyekezett építeni, mely idővel a közvetett uralmat felváltva a brit politikai, közigazgatási minta formai másolója lett. Hatása jelentkezett többek között az urbanizáció erősödésében is (Waziri, 1998:19), és exponenciális népességszám-növekedést generált. Borno új fővárosa, a brit alapítású Maiduguri lakossága 1910-ben kb. 10.000 fő, 1924-ben 15.000 fő, 1947-ben 41.500 fő, 1950-ben 56.700 fő, 1963-ban 88.200 fő (Waziri, 1998:25). 1991-ben a főváros magját alkotó Maiduguri Metropolitain Council körzet1 területén 462.800 fő, a népességet alábecsülő 2006-os népszámláláskor 521.500 fő élt (National Bureau of Statistics, Nigeria, Official Gazette FGP 71/52007/2,500).2 Borno tagállam lakosságát a népszámlálások 1991-ben 2.536.000 főben, 2006ban 4.151.200 főben állapították meg3 (Factbook, Nigerian Population Comission; BOSEEDS 2005:1-5). Ez 2006-ban 59 fő/km2 népsűrűségnek felelt meg. 1. ábra: Nigéria Borno tagállamának elhelyezkedése a Csád-medencéhez képest

69

FARAGÓ ÉVA

A vízellátást kezdetben a brit korona azon törekvése alakította át, hogy a szavannai területeken az állattartást támogassa, ösztönözze, illetve biztosítva a száraz évszakban is a vizet a nomád lakosság számára, ezáltal letelepítse a vándorlókat (Udo, 1970:195). A függetlenség elnyerését követő időszakban a népességszám növekedése vált meghatározó és egyben gazdasági-politikai tényezővé. A kormányzat 1933-tól kezdődően cementgyűrűs ásott kutakat és kút-sorokat építtetett. A vízföldtani kutatásban a jövőre nézve döntő felismerését 1934-ben tette közzé két brit geológus.4 Borno és Dikwa emirátusok területén az uralkodóan neogén üledékekkel kitöltött Csádmedence tektonikai eredetű, és artézi víz megléte valószínű. Ez alapján a kormány – az US AID segélyével kiegészítve – 1955-ben kútfúrási programot indított, mely 1962-ig közel egyenletes eloszlású térbeli hálóban 166 produktív (és 65 sikertelen5) mélyfúrású kút építésével zárult (Miller at al, 1998:13). Ekkor Bornoban a Csád-tó körüli 100 km-es sávban a középső vízadó rétegre szűrőzött kutak szabad kifolyásúak voltak, a nyugalmi nyomásszint a tó (nyugati) partvonalánál elérte a terepszint feletti 20 m-t is, a szabad kifolyású hozam az építés évében a 300-400 l/percet. A kutak mélysége a földtani képnek megfelelően a tótól távolabbi mintegy 250 m-től a tó partjára vonatkozó 430 m-ig terjedt (Barber, 1965: Appendix 3-4). A fúrási program adatainak összegzéséből született meg a Csád-medence neogén időszaki üledékösszletének és a Csád Formáció három vízadó szintjének felismerése6 (2. ábra) Már a mélyfúrási program első éveit követően megfigyelhető volt az artézi kutak túlnyomásának, így hozamának csökkenése, 1961-től az US AID finanszírozásában amerikai geológusok végeztek részletesebb vízföldtani elemzést és tovább képezték a helyi szakembereket is. A vizsgálatok vízhasználat szempontú (pozitivitás megléte, vízbeszerzési adottság feltérképezése, vízkémiai jelleg) övezetességet határoztak meg a Csád-tó partvonalával közel párhuzamos lefutásban. A tanulmány eredményei és műszaki karbantartási iránymutatásai a mai napig alapirodalomként szolgálnak a helyi szakemberek számára. A függetlenség elnyerése után a szövetségi kormány ún. Vidéki Vízellátási Programja (Federal Rural Water Supply Program), az 1996-ban alapított Nigériai Kőolajipari Alap (Nigerian Petroleum Trust Fund) vízellátási programja és a tagállami kormány kisebb kútfúrási programjai jelentették a legfontosabb beruházásokat. 2005-ben Borno kormányzója – választási programját betartandó – új, a korábbi kormányok kezdemé70


nyezéseinél jóval nagyobb méretű kútfúrási programot hirdetett (Borno Water Project). A két évre tervezett program keretében 101 új kút létesült, ezek fele a gyorsan növekvő főváros peremterületein. A helyi kútfúró szakma az 1960-as évek angolszász fúrási módszerét sajátította el és azóta is őrzi. A függetlenség elnyerését követően betelepült német fúrási vállalkozás, a Preussag részvénytársaság, a vízpiac jelentős szereplőjévé vált, de végül az európai tulajdonos kivonulásával a cég helyi leányvállalata rövid idő alatt összeomlott. A központi (gyarmati, majd szövetségi és tagállami) kútfúrási programok mellett kisvállalkozók kézi fúrással számos 40-60 m mély (felső vízadó), 4” átmérőjű csőrakatú kutat fúrtak, és fúrnak ma is egyedi vízellátási céllal. A dekolonizációs időszakban a projektek adatai sajnos rendszerezetlen, hiányos szerkezetben és formában maradtak fenn, nagyon megnehezítve a tudományos értékelést. 1970-ben Burke és Durotoye kimutatták, hogy a Csád Formáció vastagsága az ún. Bama Homokzátony vonalában (a 2. ábrán Maiduguri vonala) hirtelen megnő. Ez alapján feltételezték, hogy ez a vonal tektonikai eredetű, és az Ős-Csád-tó egykori határát képezte. Burke 1975-ben összefoglalta a Benue-árokhoz kapcsolódó, valamint a Csád-medence körül megmutatkozó negyedidőszaki szerkezeti mozgások és vulkanizmus működését (Kogbe, 1983:356). Az elmúlt néhány év tudományos közleményei jellemzően közvetett módszerekkel: izotóp nyomjelzéssel (Goni, 2003; Goni, 2006; Maduabuchi et al, 2006) és a távérzékelés segítségével (Leblanc et al, 2007) léptek előre. A Csád-medence nigériai részének földtani jellemzése A Csád-medence fejlődése szerkezetföldtani eseményhez, a Kamerunárokrendszer névvel meghatározott riftesedéshez, és annak kísérő jelenségeihez (a litoszféra ma is zajló felemelkedése, alkáli vulkanizmus – forró pont sorok) kapcsolódik. A Benue-árokban az Észak-Atlanti-hátság egy keresztirányú vetője folytatódik. A forró pontokkal magyarázott alkáli vulkanizmus szintén mindkét oldalon megtalálható. A Benue-árok észak felé Y alakban ágazik ketté: nyugati ága a Csád-medence déli határát képező Biu-plató bazalttömbjében végződik, a nyugati ágat a Mandara-hegység keleti oldalán húzódó vulkánsor (Kapsiki-Roumsiki) kíséri. A fúrások is harántoltak vulkáni

71

FARAGÓ ÉVA

kiömlési kőzeteket, így Nigéria területén Bama városban, Kamerun területén a Chari-Logona folyódelta területén. A felszíni időszakos és állandó vízfolyások mai vonala, az Ős-Csád-tó partvonalának változása (parti zátonyok) és a medencét határoló hegységek kiemelkedésének vonalai azonos feszültségtérhez tartoznak. E szerkezeti vonalak a műholdfelvételek alapján lehatárolhatók (Leblanc, 2007). A három durvatörmelékes vízadó szint a Csád-medence neogén üledékképződésének szakaszaiként értelmezhető, melyek a tektonikai fejlődéshez és a több tanulmányban kimutatott éghajlati ciklusokhoz kapcsolódnak (Thambyahpillay, 1983; Gumnior, 2005). Ismert, hogy a Bama-zátony vonala (Ős-Csád-tó partvonala) a medence belsejében is határoló zóna a pleisztocén medenceüledék kifejlődése és vastagsága vonatkozásában. Az alsó vízadó csak a Bama-zátony ÉK-i oldalán ismert. 2. ábra: A Csád-medence földtani vázlata Borno területén

Forrás: Miller et al, 1968 nyomán

72


Az US AID fúrási adatainak feldolgozása (Miller et al, 1968) nem tartalmaz szerkezetföldtani értelmezést, de az adatok ábrázolása egy ilyen szempontú vizsgálathoz figyelemre méltó kiindulási képpel szolgálhat. A középső vízadó felső réteghatárának a terepszinthez viszonyított mélysége két alapvető jelleget mutat: a Bama-zátony vonalában egy nagyságrenddel nagyobb mértékben nő (180 m 60 km távolságban, azaz 0,3%), mint a zátony vonalától ÉK-re (60 m 100 km-en, azaz 0,06%). Legmélyebben a Baga-félsziget alatt húzódik (366 m tsz.f.). A rétegfelszín lejtése nem pontosan a Bama-zátony alatt törik meg, hanem ennél összetettebb vonalban: csak a Yo folyótól (Niger-Nigéria határ) kb. Maiduguri magasságáig azzal párhuzamosan, de DNy-ra eltolódva (a medencében hátrébb) halad; Maiduguritól két irányt követ, először Ny-K-i, majd ismét ÉNy-DK-i vonalú. Ez kirajzol egy lépcsőzetesen leszakadó medence-képet: a középső vízadó egy feltételezett ÉK-DNY-i szerkezeti zóna mentén a Damboa–Maiduguri vonaltól ÉNy-ra lényegesen mélyebb helyzetű, mint a másik oldalon. Ez a sekélyebb oldal a Mandara-hegység előtere. A középső vízadóra szűrőzött kutak vízadó képességének területi eloszlása ÉNy-Dk-i irányú, azaz a Bama-zátonnyal és a Csád-tó mai medencéjének nyugati partvonalával párhuzamos zónásságot mutat. A szabad kifolyás határvonala, és annak a 2005-2007 évi fúrási kampány keretében megfigyelt eltolódása, szintén azonos irányú. A legjobb vízadó képességű kutak a Csád-tó mai medencéjének nyugati partvonala mentén és közel koncentrikusan a Baga-félsziget (a Csád-tó legkeskenyebb része) körül találhatók. A Csád Formáció üledékföldtani jellemzése A nigériai területről leírt Csád Formáció folyóvízi-tavi üledékes összlet, mely a pleisztocén során képződött a Csád-medence déli, DNY-i határán emelkedő idősebb szilikátos kőzettestek (Jos-fennsík, Mandara-hegység) víz általi lepusztulásával. A formáció jellemzően agyagos összlet, három szintben vékony, durvább törmelékes rétegek (hordalékkúp, delta, tópart, folyómeder üledékei) betelepülésével. A durvább törmelékes rétegek térbeli változékonysága mindhárom szintben, ha eltérő jelleggel is, megfigyelhető (Barber, 1965, Miller at al, 1968; Goni, 2006). Mind a vízadó szintek, mind az agyag vastagsága a medence közepe felé nő. A Csád Formáció a medence peremi részén az alaphegységet képező prekambriumi korú gránitra, a medence mélyebb részein felső-kréta pa-

73

FARAGÓ ÉVA

lákra, homokkőre, kis területen a paleocén korú Kerri-Kerri Formációra települt. A felső vízadó szint három további részre osztható, amely szintén vízföldtani értelmezésből ered: 0 – kb. 40 m közötti „A” szint, melyet nyílt tükrű talajvíz jellemez, a kb. 40 – kb. 70 m közötti „B” szint, mely átmenetet képez a kb. 70 – kb. 100 m közötti, nyomás alatti rétegvíz-készletet tartalmazó „C” szint felé. A vastagságértékek Maiduguri területén kerültek leírásra (Goni, 2006). A 2005-2007 közötti kútfúrási kampányban Maiduguri területén ötven, a felső vízadóra szűrőzött kút épült. Ez a feltárási sűrűség lehetővé tette a vízadó szint térbeli jellemzőinek részletesebb megfigyelését. Maiduguri folyamatosan növekvő területének túlnyomó részén van durva törmelékes betelepülés a „B” és a „C” szintekben, ez alól kivétel pl. a város északi részén, a Baga út mentén Zajiri. A durvatörmelékes betelepülések jellemzően finom kavicsos durva homok, homokos finom kavics, közepes szemcseméretű homok üledékek, közepesen-jól osztályozott, koptatatlan-kerekítetlen szürke és rózsaszín kvarc szemcsékkel és színes elegyrésszel, helyenként aleuritos, agyagos frakcióval. A betelepülések vastagsága a néhány métertől a 10-15 m-ig terjed, és a vékonyabb rétegek általában 2-5 szintben is megtalálhatók. A város nyugati részén, a Kano út déli oldalán, a fúrások alapján lehatárolható egy nagyobb terület, ahol korrelálhatók a nagy vastagságú vízadó rétegek (jellemzően 55-70 m mélységtartományban). Hasonló betelepülést tárt fel két fúrás kisebb területi kiterjedésben a város déli részén, az Old Molai út mentén 60-75 m mélységben. Mindkét réteg nagyon jó vízadó képességű (az Old Molai út menti egyik kút 760 l/perc hozammal üzemel). Maiduguri a Bama-zátony egy arra közel merőleges folyóvölgy kereszteződésében és a Jere-mélyedés DNy-i szélén fekszik. A Felső Vízadó durva törmelékes betelepüléseinek térbeli elterjedése összefüggést mutat a jelenkori üledékképződési környezettel. A felső vízadó durva törmelékes része egy Maiduguri–Ngala közötti Ny-K-i szelvényben a következő képet mutatta: Muna (Maiduguri keleti széle) faluban még a Maiduguri-ra jellemző több szintű homokrétegek találhatók meg 54-58 m, 63-65 m és 68-72 m között; Maiwa faluban a felszín közeli kavicsos homok, homokos kavics összlet több szintben nagy vastagságban (12-15 m, 18-33 m, 42-46 m), Dingeshiri faluban a felszínközeli homokos kavics összlet 10-18 m között, majd homok 78 (?) – 83 m között; Farjallari faluban és Dikwa városban a felszínközeli homokréteg 74


6 – (?) 24 m között, Ngala-Dambore faluban a felszíni és közeli homok 0 – (?)6 m és (?)12-(?)18 m között. A durvább törmelékes üledékek szemcseméretének, vastagságának és települési mélységének térbeli eloszlása egy, a Bama-zátony vonalától távolodva elvékonyodó, illetve finomodó szemcseméretű tendenciát mutat, ami ezen üledékek medenceperemről való behordását támasztja alá. Az általánosan jellemző gyenge osztályozottság és a kerekítetlen-koptatatlan üledékanyag közeli, illetve rövid idejű szállítást jelez. A mai lefolyási irányokat figyelembe véve lehordási területként a Mandara-hegység valószínűsíthető. A középső vízadó szint a 2005-2007 évi fúrási kampány fúrásaiban jellemzően finom, közepes szemcseméretű, közepesen osztályozott, gyengén kerekített és koptatott, uralkodóan szürke kvarc anyagú homok kevés színes elegyrésszel. Az US AID fúrásaiból leírt szemcseméretváltozás nem volt megfigyelhető. Az összlet vastagsága a medence középpontja felé haladva 10 m-ről akár 50 m-ig nő. Vízföldtani jellemzés A 2005-2007 évi kútfúrási kampányban végzett szivattyútesztek nem mutattak ki hidraulikai összefüggést a felső és a középső vízadó szint között, bár a szivattyúteszteknek ez nem volt közvetlen célja. Ugyanakkor az 1960-as évektől kezdődően ismert, hogy mindhárom vízadó összlet hidraulikus nyomása regionálisan csökken: a felső vízadóé kisebb (1,1 m/év), a középső vízadóé nagyobb mértékben (2,5 m/év) (Goni, 2006). A stabil izotóp vizsgálatok kimutatták, hogy a középső és az alsó vízadó vízkészlete azonos korú, mely csapadékosabb, hűvösebb éghajlat alatt azonos idejű és mechanizmusú beszivárgásból származik. A felső vízadó „C” szintjének vízkészlete szintén megegyezett a mélyebb rétegvizek paramétereivel, míg a sekélyebb felső vízadó szintek kevert karaktert mutattak. A kevert paramétereket a beszivárgási folyamatok mellett okozhatja a kutak több szintű szűrőzése, illetve talpig való kavicsolása. Az 1960-as években a középső vízadó szint hidraulikus nyomása a Maidugurin áthaladó ÉNy-DK-i határvonaltól ÉK-re magasabb volt a felső vízadó szintben kialakult nyomástól, valamint az alsó vízadó szint nyomása is magasabb volt a középső szint nyomásánál. Ezek a relációk ma is fennállnak, azzal a különbséggel, hogy a középső vízadó magasabb nyomásának határa eltolódott a Csád-tó felé, kb. 20 km-rel.

75

FARAGÓ ÉVA

A Csád-tó hidraulikailag összefügg a felső vízadó talaj- és sekély rétegvíz-készletével, ugyanakkor a hidraulikai hatás a tó körül kis területen mutatható ki, valószínűleg a földtani adottságok miatt (vékony vízadó rétegek a felszín közelben, kis területi hidraulikai összefüggés). Pénzügyi háttér Nigéria – mint ismeretes – Afrika elsőszámú és a világ tizedik legnagyobb olajtermelő országa volt 2005-ig.7 Az alapvetően olaj- és gázexportból származó állami bevételek folyamatosan nőnek. A szövetségi kasszából történő tényleges kiutalás a bruttó havi juttatásnak az ütemezett adósság törlesztésével és egyéb levonásokkal csökkentett, valamint a forgalmi adó és egyéb százalékos bevételekkel növelt összege. 2006 áprilisában a szövetségi kormányzat 46,1%-ban, a 36 tagállam összesen 23,4%-ban, a tagállamokat alkotó körzetek tanácsai (Local Government Council) összesen 18%-ban részesedtek (FAAC, 2006: 19-34.) Ekkor Borno tagállamnak havi juttatásként az 1. táblázat összegei jártak. 1. táblázat: Borno állam jóváhagyott központi juttatása 2006 áprilisában

Havi szövetségi juttatás (konvertálva USD-ra) Borno tagállam kormánya 11 912 683,6 Borno körzetei összesen 10 019 944,9 Borno összesen 21 932 628,5

Havi összes szövetségi kiutalás (konvertálva USD-ra) 16 494 788,5 13 813 225,7 30 308 014,3

Forrás: FAAC, 2006:19-34

E havi juttatások kifizetése a tagállamoknak, illetve a tagállam kormányától a körzeteknek nem mindig időben, illetve zökkenőmentesen történik. Bornóban a kormányzó többször jogot formált arra, hogy a körzeteknek szánt juttatásokat visszatartsa. A szövetségi elnök több hónapra befagyasztotta a kiutalásokat, amikor Borno kormányzója nem tudott elszámolni a központi kasszából külön a tagállami fejlesztésekre kapott 120 milliárd naira több mint felének felhasználásáról. Borno állam bevétele a szövetségi havi juttatások mellett kiegészül a forgalmi adókból származó bevételekkel (5-10%) és az állam saját bevé-

76


teleivel (állami tulajdonú termelő és szolgáltató vállalatok). 2004-ben az összbevétel 226,065 milliárd USD-nak, 2005-ben 239,823 milliárd USDnak megfelelő nemzeti valuta volt (BOSEDS, 2005:17). A tényleges kiadásokat nehéz meghatározni, a hivatalos jelentések személyes érdekekből megváltoztatott tételei miatt. Példaként a közszolgálati havi bérek 2005-2007 közötti időszakban átszámolva 7000 és 42.000 Ft között alakultak, a segédmunkástól az osztályvezetői szintekig. A titkárok (a minisztériumok második vonalbeli emberei) és a (tagállami) miniszterek hivatalos havi fizetése 170.000–210.000 Ft volt. Még egy fontos szempont: a benzin literje 100-120 Ft körül alakult. Mindenesetre a 2006-ban regnáló kormányzó Ali Modu Sheriff 2003-2007 közötti első ciklusában a bevételek fedezték – a közigazgatás és a közintézmények megszokott szintű üzemeltetése mellett – több fejlesztési program megvalósítását és az azokban résztvevő nigériai politikusok és! szakemberek személyes igényeit. A tagállami programok elsősorban infrastrukturális jellegűek voltak a vízellátás, a lakhatás, az egészségügy, az oktatás és a közlekedés területén. Borno állam önálló projektje magában foglalja a fővárost ellátó Alau-tározó és a kapcsolódó szivattyútelep felújítását, valamint a vízkútfúrási programra, az ún. Borno Water Project-re (továbbiakban BWP). A BWP keretében Borno állam három db új dél-afrikai Super Rock gyártmányú és két olasz Ellettari gyártmányú hidraulikus fúróberendezést vásárolt, valamint 101 db, 30-400 m mély kutat épített, melyeket az üzemeltetők hálózatba kötöttek, illetve egyedi vízbázissá alakítottak (szivattyú, generátor és-ház, víztorony, csapsor). Az emberi tényező Egy, az Ali Modu Sheriff harmadik hivatalban eltöltött évének tiszteletére kiadott, a kormányzó sajtóosztálya által írt és szerkesztett magazin idevonatkozó cikkrészlete jellemzően bemutatja a program sajátságait: „Őexcellenciája, hogy a vidéki lakosság számára is elegendő vizet biztosítson, egy EL200 és egy EK300 típusú fúróberendezést vásárolt 397701200 nairáért, a berendezések azóta is eredményesen működnek vidéken. Ali Modu Sheriff kormányzó, hogy az ivóvíz biztosítására vonatkozó tervét megvalósítsa, öt „Szuper berendezés 200” nevű különleges fúróberendezést vásárolt. Ezen gépek segítségével egy kutat 24 óra alatt meg lehet fúrni, a fúrófej képes vastag kőzeteken keresztülhatolni és

77

FARAGÓ ÉVA

bármilyen terepen alkalmazhatók, továbbá képesek 1500 m-es mélység elérésére, ellentétben a hagyományos fúróberendezésekkel, melyek csak 600 m-t tesznek lehetővé. A kormányzó magyar szakemberek segítségét veszi igénybe, hogy oktassák mérnökeinket és egyúttal közreműködjenek a kútfúrásban az egész állam területén. A kormány már aláírta a szerződést a magyarországi partner vállalattal. Jelenleg a munka folyamatban van, és néhány területen a lakosság már azokból a kutakból fogyaszt.” (Sawa, 2006:4). Ugyanebben az újságban, 10 oldallal később… „Az elromlott kutak felújítása mellett a kormány öt fúróberendezést vásárolt, melyekkel egy kút 24 óra alatt megfúrható, és 120–1800 l/perc hozamú kutak építhetők. […] A munka már megkezdődött, ennek keretében több mint 70 kút készült el a fővárosban és néhány vidéki körzetben. A kormány a 2000 vállalkozásba adott kúthoz búvárszivattyúkat hozott be. Ugyanígy transzformátorokat, illetve generátorokat vásárolt és helyezett el a raktárakban, hogy megfelelő vízellátást biztosítson mind a főváros, mint a vidék számára.” Minden a kormányzó személyéhez kötődik, és ez nem kizárólag hízelgő rá nézve: Bornoban Ali Modu Sheriff kormányzó a saját kezében tartotta az összes számára fontos területet. Bár Nigéria az angolszász közigazgatást átvevő szövetségi köztársaság, az északi tagállamokban a kormányzók a hagyományos (feudális) uralkodók eszköztárával kormányoznak (uralkodnak), a látszatdemokráciát többé-kevésbé fenntartva. Bornoban is a háttérből irányító kormányzó határozta meg a képviselőház tagjait, akiket aztán megválasztatott, ő jelölte ki a közigazgatási hivatalok elöljáróit, tőle függött minden jelentősebb program. Bár formálisan volt éves költségvetés, a fúrás költségének tényleges kiutalásához az állami kútfúró vállalat vezetőjének állandóan jóváhagyó kormányzói aláírásokat kellett szereznie. A két hidraulikus berendezés története és ára tipikus a kormányzó beszerzési eljárásaira nézve: az olasz gyártó a gépeket egyenként 300.000 euroért adta el egy lagos-i cégnek, ahonnan Borno kormányzója egy üzlettárs barátjának közbeiktatásával vette meg azt többszörös áron. Az idézett cikkben szereplő kútfúró berendezésekre vonatkozó állítások több mint túlzóak és nyilvánvalóan propaganda célzattal íródtak: a vásárolt berendezésekből kettő hidraulikus (EK2000 és EK3000) és három a „Super Rock Drills cc.” nevű dél-afrikai cég „RockDrill 5000” típus-megjelölésű berendezése volt. Ez utóbbi nem 1500 m, hanem 30078


330 m fúrására volt alkalmas és semmiben sem volt különleges, 24 óra alatt pedig biztosan nem volt alkalmas kútfúrásra. Más propaganda-dokumentumban olvasható, hogy a dél-afrikai berendezéseket egyenesen a kormányzó számára tervezték, ez pedig eleve nonszensz. A kormányzó választási kampányában meghirdetett vízellátási program 2000 kútban öltött testet. Talán nem is szükséges megjegyeznem, hogy a 2000 Afrikában csak egy kedvelt szám a „sok” kifejezésére: csupán óriási mennyiség két évre, hiszen ezt figyelembe véve átlagosan 2,7 nap alatt kellett volna egy kútnak elkészülnie. Ismerve, hogy a fővárosban 50 kút létesült két év alatt, egy vidéki körzetre átlagosan 75 kút jutna, ami településenként egynél többet jelentene. A néhány száz fős falvakat – az esetleges nomád felhasználókkal együtt – egy kút is kiszolgálja, ennél nagyobb település esetében körzetenként csak 1-3 van. A Csád-tó körüli zónában, ahol a középső vízadóban még felszín feletti nyomásszint uralkodik, kevés település található teljesen víz nélkül (a BWP keretében néhány körzetben végzett felmérés szerint pl. Marte körzet 50 településéből 3, Mafa körzet 35 településéből 2). A Csád-tótól távolabbi területeken a helyzet rosszabb, itt azonban pontos felmérés nem készült. A két évre tervezett BWP befejeztével, 2007 nyarán a kormány bejelentette, hogy folytatja a „2000 kutas” programot. 2007 júliusától 2008 végéig – már magyar részvétel nélkül – mindössze három új kút létesült… A BWP, mint a tagállam, vízellátásának javításáért felelős kormányprogram végrehajtása nem tért el a javak helyi elosztási módjától: egyrészt a kormányzó, másrészt politikus barátja és rokona, a fúróvállalat (RUWASA) ügyvezető igazgatója határozták meg az új kutak helyét és a vízadó kiválasztását. A tág család és a politikus barátok-üzlettársak mellett egy új, az európai szakemberek nevével fémjelzett kút néha az ellenzéki párthoz tartozó faluközösségek szavazatának megnyerésére is szolgált, ezáltal lekötelezve őket. Emellett az ügyvezető igazgató személyes – a kormányzó által egyébként nem támogatott – ambíciója, hogy a következő választásokon az északi zóna szenátor-jelöltje legyen, nagy szerepet játszott a kiválasztásban. A politikusok gyakorta személyes ügyként kezelték, hogy elintézzék egy kút létrehozását volt szülőfalujukba, illetve édesanyjuk falujába. A vízigényt a lakosságszám alapján meghatározó európai gyakorlat Bornoban azért sem működött, mert a program idején nem állt rendelkezésre aktuális népszámlálási adat.

79

FARAGÓ ÉVA

Konklúzió Borno tagállam vízbeszerzési adottságai a térségben kiemelkedőnek tekinthetők: a Csád-medence mennyiségi és minőségi értelemben legkevésbé sérülékeny vízkészleteivel rendelkezik. Nigéria kőolajtermelésének köszönhetően elő tudná teremteni a szükséges anyagi fedezetet a vízgazdálkodás racionalizálására. Ugyanakkor a vízellátás (mint más infrastrukturális terület is) karbantartása és fejlesztése a kormányzó szavazatait biztosító eszköz, így törzsi származásra, pártállásra és egyéb érdekekre érzékeny, nem pedig általános állami szolgáltatás. A népesség folyamatos növekedése mellett a térség problémája az egész Csád-medencében ható gyorsabb talajvízszint-csökkenés a felső vízadóban, illetve lassabb nyomásszint-csökkenés a középső és alsó vízadóban. Ez a korábban kialakított vízbeszerzési létesítmények módosítását, illetve kiváltását teszi szükségessé, hiszen az ásott kutak fokozatosan kiszáradnak. A gyarmati időszak programjainak keretében fúrt egykor artézi kutak a Csád-tótól távolodva övezetesen elvesztik pozitivitásukat. Amennyiben a vízszint tovább süllyed és eléri a terepszint alatti 8 m-t, a ma gyakori felső szívású szivattyúzás lehetősége elveszik, a kút használhatatlanná válik és csak egy új, nagyobb csőátmérőjű mélyfúrású kút építése válthatja ki azt. A vízföldtani adottságok következtében a Csádmedence potenciális ivóvízbázisa a felső helyett a középső és alsó vízadó lesz, ami 250 m-es, vagy annál mélyebb kutakat jelent. Felhasznált irodalom Barber, W. (1965) : „Pressure Water in the Chad Formation of Bornu and Dikwa Emirates, NE Nigeria”, Geological Survey of Nigeria Bulletin No.35., Federal Ministry of Mines and Power, Lagos, Nigeria BOSEEDS. Borno State Economic Empowerment and Development Strategy, 2005, Borno State Governor’s Office, Department of Budget and Planning, Maiduguri, Nigeria FAAC (2006): „Summary of Gross Revenue Allocation by Federal Account Allocation Committee for the Month of April 2006 shared in May 2006” (2006), The Source Vol.19.No.10. (June 12, 2006) pp.19-34. Goni, I. B.: Tracing stable isotope values from meteoric water to groundwater in the southwestern part of the Chad basin, in: Hydrogeology Journal, 2006, 14, pp. 742-752.

80


Governor Ali Sheriff – An Agent of Positive Transformation, in: The Achiever and Pacesetter, 2006. május 29,, Ministry of Home Affairs, Info & Culture, Maiduguri, Nigeria, pp.10-20. Gumnior, M.: Zur spätquartären Flussgeschichte NE-Nigerias, Morphologische, lithostratigraphische und pedologische Untersuchungen im Sedimentationsbereich der Tschadsee-Tributäre Komadugu Yobe und Komadugu Gana, Ph.D. disszertáció, Frankfurt am Main, 2005 Kogbe, C. A. (ed.) (1983): Geology of Nigeria, Elizabethan Publishing Co., Lagos, Nigeria Kyari, M. (2006): „Borno in the Rabih years, 1893-1901”, Seidensticker-Brikay, G. – Kyari Tijani (szerk): Borno Sahara and Sudan Series, Vol II., Maiduguri Leblanc et al (2007): Remote sensing for groundwater modeling in large semiarid areas: Lake Chad Basin, Afrika, Hydrogeology Journal 15., Springer Verlag, pp. 97-100, Miller, R. E. – Johnston, R. H. – Olowu, J. A. I. – Uzoma, J. U. (1968): „Ground –Water Hydrology of the Chad Basin in Bornu and Dikwa Emirates, NE Nigeria, with Special Emphasis on the Flow Life of the Artesian System”, Geological Survey Water-Supply Paper 1757-I., US Geological Survey, Washington D.C. Muhammad Nur, A. (1983): „Economic factors in the history of Borno under the Seifuwa”, in: Bala Usman – Nur Alkali (szerk): Studies in the History of Pre-Colonial Borno, Northern Nigerian Publishing Co.Ltd., Zaria, Nigeria Nachtigal, G.: Sahara and Sudan, Vol. III. , reprint (1987) by Fisher, A. G. B. and Fisher, H. J., Hurst, C. & Co. Ltd. , London Platte, E. – Thiemeyer, H. (1995): „Ethnologische und geomorphologische Apekte zum Bau von Brunnen und Getreidespeichern in Musene (NO Nigeria)”, in: Brunk, K.-Greinert-Byer, U. (ed.) : Berichte des Sonderforschungsbereichs 268, Band 5: 113-129, Universität Frankfurt am Main. Sawa, N. P. (2006): „Celebrating Three Years of Excellence in Borno State”, in: The Achiever and Pacesetter, 2006. május 29,, Ministry of Home Affairs, Info & Culture, Maiduguri, Nigeria, pp.3-6. Thambyahpillay, G. G. R. (1983): Hydrogeography of Lake Chad and Environs: Contemporary, Historical and Paleoclimatic, Annals of Borno, Vol.I., University of Maiduguri, Nigeria. Udo, Reuben K. (1970): „Geographical Regions of Nigeria”, Heinemann Educational Books Ltd. , London

81

FARAGÓ ÉVA

Waziri, I. M. (1998): „Urbanisation in Borno Province 1900 – 1960”, in: Borno Museum Society Newsletter no. 36-37, Borno Museum Society, Maiduguri, Nigeria

Végjegyzetek 1

2 3

4 5 6

7

Maiduguri város területét több közigazgatási körzetre (local government) osztották, így az egész város népessége a körzetenkénti összesítéssel nem került nyilvánosságra. Egyes vélemények szerint elérheti akár az egy milliót is. www.nigerianstat.gov.ng/Connections/Pop2006.pdf Nigéria ma 36 tagállamból áll, ami folyamatos osztódás révén alakult ki. A mai Borno tagállam a történelmi Borno egy részét jelenti, és 1991 óta változatlan területű, kb. 70000 km 2 . Raeburn, C. & Jones, B.: The Chad Basin, Geology and Water Supply, Bull. Geol. Surv. Nigeria No.15. (Barber, 1965) szerint 30 sikertelen és 231 produktív kút létesült. Barber & Jones (1960): The Geology and Hydrology of Maiduguri, Bornu Province, in: Rec. Geol Surv. Nigeria. http://www.eurotrib.com/files/3/060907_biggest_oil_production_increases_1995_2005.jpg

82

VÍZÉRT SZOMJAZÓ, VÉRÁZTATTA FÖLD AZ ARAB–IZRAELI KONFLIKTUS VÍZÜGYI KÉRDÉSEIRŐL GRÜNHUT ZOLTÁN Az Egyiptomból kivándorló zsidó nép számára, a Kánaánt, vagyis a megtestesült földi paradicsomot jelentette a Jordán-völgy, melynek keleti partjára két (és egy fél), nyugati partjára pedig kilenc (és úgyszintén egy fél) törzs telepedett le. Ahogyan az egyiptomi kultúra és gazdaság fejlődésében központi jelentőséggel bírt a Nílus, úgy a zsidó nép történetében a Jordán folyónak jutott hasonlóan rendkívüli szerep, s bár az évszázadok során a zsidóságot diaszpórába kényszerítették óhazájából, a Hermonhegytől a Holt-tengerig kígyózó folyam mindig is elsődleges vízforrásnak számított a Szentföldön, bármilyen uralom alatt is állt a terület. A Jordán biztosította édesvíz fel-, illetve kihasználása körüli konfrontáció, 1948 után, vagyis Izrael Állam megalakulását követően erősödött fel, egyrészről a sorozatos fegyveres összecsapásokba torkolló etnikai, vallási, területi és politikai okokra visszavezethető arab–izraeli szembenállás, másrészről pedig a demográfiai és gazdasági tényezőkkel magyarázható igénynövekedés miatt. Napjainkban egyre több publikáció és elemzés jelenik meg a sokrétű konfliktus vízügyi aspektusairól, az érintett felek álláspontjai azonban csak lassanként közelednek, holott ivóvíz szempontjából a KözelKelet valamennyi országa ínségre van kárhoztatva. Miközben úgy véljük, hogy az éghajlatváltozás, a hőmérsékletemelkedés, a csapadékhiány, valamint a rohamosan gyarapodó népességszám fenyegető kihívásként együttműködésre sarkallja a régió államait, azok többnyire önálló módszerekkel igyekeznek – rendszerint eredménytelenül – kielégíteni lakosságuk növekvő szükségleteit. A térség országainak vízügyi helyzete ma még kezelhetőnek látszik, így a gazdasági fejlődés és a lakosság zökkenőmentes ellátása érdekében a források nagyobb volumenű kimerítésére törekednek a kormányzatok, miközben a készletek folyamatos apadása, szennyezése, a vízfelhasználás általánosan pazarló módszerei nyilvánvaló ökológiai, s abból szükségszerűen következő humanitárius katasztrófa felé sodorják a térséget. A vízhiány gazdasági, társadalmi és politikai kríziseket hozhat, háborúk kitörésével és feltartóztathatatlan migrációval járhat, a készletek racionálisabb felhasználását elősegítő regionális együttműködésekre ugyanakkor még az arab/muzulmán államok között sincs hajlandóság.

83

GRÜNHUT ZOLTÁN

Simon Peresz korábbi izraeli kormányfő, külügy- és védelmi miniszter, jelenlegi köztársasági elnök Az új Közel-Kelet című könyvében négy tényezőt emelt ki a régió vízkonfliktusaival kapcsolatban: a természeti tényezők szerepét, a népesség gyors növekedése okozta kockázatot, a környezet meggondolatlan kihasználásának problematikáját, valamint a felmerülő kihívások kapcsán megmutatkozó téves politikai hozzáállást.1 Az első problémaforrás összetevői széles körben ismertek. A térség államai Egyiptomtól Szíriáig, Szaúd-Arábiától Irakig, Jordániától Izraelig egytől-egyig vízhiánnyal küzdenek, az egy főre eső, évente újratermelődő vízkészlet Törökországban a legmagasabb – megközelítőleg 800 m3/fő –, de még ott is jelentősen az európai átlag alatt van. A vízfelhasználási racionalizálásra pénzügyileg és tudományosan is sokat áldozó Izraelben 300 m3/fő ugyanez az érték, a Palesztin Hatóság területén 175-180, Kuvaitban mindössze 12-15 és Katarban is csak 35-40 m3/fő. Észak-Afrika, a Közel- és a Közép-Kelet mintegy 75%-át sivatag borítja, mely csak költséges és vízigényes úton vonható, a növekvő lakosságszám miatt egyre inkább égető szükségletnek számító megművelés alá. Súlyos problémát jelent a ritkán hulló csapadék, mely többnyire összpontosítva, vagyis szűk területre, heves záporok kíséretében érkezik, ezáltal rendkívül megnehezítve felfogását és hasznosítását. A természeti adottságok alapján racionálisan kikövetkeztethető tény, hogy a folyamatos népességnövekedés csak tovább súlyosbítja a vízhiány fokozódó problematikáját. Külön hangsúlyozható, hogy míg Izraelben és Jordániában elsősorban a fejlett/fejlődő ipari-gazdasági követelmények igényelnek egyre több vízforrást, addig a Palesztin Hatóság területén a kommunális, vagyis az egyszerű fogyasztási ellátás megoldása is komoly gondokat okoz. A kihívás kezelésével kapcsolatban Simon Peresz elismeri 2 , hogy az egész régió szempontjából létkérdés valamilyen módon további vízforrásokhoz jutni, álláspontja szerint azonban a készletek bármilyen alternatíva szerinti bővítése nem jelenthet eredményes megoldást, amíg a népességrobbanás üteme nem lassul. Simon Peresz elsősorban az oktatásban, a nők helyzetének javulásában (tehát a nemek közötti teljes egyenlőség megvalósulásában, a karrier- és munkalehetőségek, státuszesélyek azonos szintre kerülésében), valamint az általános gazdasági prosperitásban látja a demográfia okozta vízhiány csillapításának lehetőségét, mely nélkül egyúttal képtelenség felszámolni az élelmiszerhiányt, valamint az akut válságokat generáló szegénységet is. Mindehhez azonban szükség van a térség békéjére, stabilitására és demokratizálására, 84

VÍZÉRT SZOMJAZÓ, VÉRÁZTATTA FÖLD

amelyek egyöntetűen alapfeltételei bármilyen bizalmi alapú, eredményes együttműködésnek. A környezet meggondolatlan ki-, illetve felhasználása alatt elsősorban az irracionális, primitív, pazarló, valamint a reprodukciót figyelmen kívül hagyó vízgazdálkodást értjük, melyet tovább súlyosbít a konfrontációs célzatú szennyezés. A térség országai közül elsősorban Izrael az, amely tudományos kutatások-fejlesztések, de egyúttal jogi lépések által is igyekszik komolyan venni a fenntartható fejlesztések szempontjait, habár kétségkívüli eredményként értékelhetjük, hogy az 1994-es izraeli–jordán békeszerződésben a Hasemita Királyság is elismerte a felhasználásra, valamint a szennyezésre vonatkozó korlátozások, illetve szükségszerű tiltások fontosságát. A vízgazdálkodás racionalizálásának lehetőségeivel az 1950-es évek óta foglakoznak izraeli tudósok. A kutatásuk eredményeként megalkotott öntözési rendszer nemcsak világhírűvé, de számos országban követendő alkalmazássá is vált. Az ún. „csepegtető-vízgazdálkodás” az elpárolgó, vagyis a napsugarak által felszárított és ily módon elpazarolódó vízmennyiség redukálására alkalmas. A módszer lényegét a talajba, vagy nagy ültetvények esetén közvetlenül a termesztett növények fölé vezetett csőrendszerek adják, melyek folyamatos csepegtetéssel mindig csak annyi vizet jutatnak a növényre, melyet az azonnal fel tud szívni. Érdekesség, hogy a térség más országai a politikai szembenállás miatt nem hajlandók átvenni a technikát, holott bizonyított tény: a módszer segítségével hatalmas vízmennyiséget és – bár a rendszer kiépítés drága – hosszútávon dollármilliókat lehetne megtakarítani. A közel-keleti vízhiány negyedik összetevőjeként Simon Peresz a történelmi konfliktuson alapuló politikai hozzáállást jelölte meg, mely – álláspontja szerint – nemcsak, hogy ellehetetleníti a racionális együttműködés esélyét, de még determinálja is az állandó háborús fenyegetettség állapotát. E minden pragmatikus lépést megbénító, ideológiai alapú, emocionális értelemben extrém módon felfokozott hozzáállás a kölcsönös bizalmatlanság állapotába kényszeríti a régió országait, népeit, holott az édesvíz, mint általános emberi szükséglet biztosítása, a legkevésbé sem identitási kérdés.

85

GRÜNHUT ZOLTÁN

A közel-keleti vízkonfliktus eseményei a kilencvenes évekig A brit mandátumi időszak (1922-48) alatt két fontosabb vízügyi koncepció született Palesztinában. 1926 során Pinchas Rutenberg villamosenergiával foglakozó vállalkozása kapott hetven évre érvényes koncessziót, hogy a Jarmuk és a Jordán folyón áramfejlesztőket létesítsen. A standard vízhozamot igénylő beruházás megvalósításához szabályozott keretek közé kellett kényszeríteni az addig korlátlanul öntőző arab földműveseket, akik nemtetszésüknek még csupán erőtlenül tudtak hangot adni. 3 1937-ben aztán a palesztinai brit főkormányzóság Michael G. Ionides hidrológust kérte fel a térség vízenergiából táplálkozó áramhálózatának, illetve öntözési rendszerének megtervezésére. Az Ionides-tervet 1939-ben hozták nyilvánosságra, alapelemei a következőképpen összegezhetőek: a Jarmuk vízhozamának meghatározott részét csatornán keresztül a Kinneret-tóba szándékoztak vezetni, ahol aztán egy duzzasztón keresztül áramot fejlesztettek volna, s az erőműn átfolyó vizet végül a kelet-ghori csatornán át a Jordán keleti partvidékére, ott kiépített szerteágazó öntözőrendszerekbe tervezték levezetni. A javaslat ellen heves tiltakozás tört ki, elsősorban Palesztina zsidó lakosai között, mondván a beruházás következtében az általuk lakott és művelt területek vízellátása egyértelműen veszélybe kerülne. Amerikai cionista kapcsolatait kihasználva, a Zsidó Nemzeti Tanács (Vaad Leumi) egy alternatív elképzelést – az ún. Lowdermilk-tervet (1948) – készíttetett, melyet rövidesen be is nyújtott a brit főkormányzóság számára. A vízprojekt számottevő zsidó bevándorlással számolt, minek okán az Ionides-tervvel ellentétben nem Transzjordániába, hanem Nyugat- és Dél-Palesztinába kívánta azt a vízmennyiséget levezetni, melyre kommunális, ipari, illetve öntözési szempontból arabok és zsidók egyaránt igényt tartottak. A Lowdermilk-terv tulajdonképpen a Jordán vízhozamának egészét nyugat felé kígyózó csatornákba terelte volna, mondván, a létfontosságú édesvíz minél közelebb ér a Holt-tengerhez, annál kevésbé hasznosítható a belekeveredő magas sótartalom miatt. Az elképzelés szerint a vízutánpótlását vesztő Holt-tengert egy, a Földközitengertől épített csatorna táplálta volna, vagyis mind a nélkülözhetetlen édesvíz pazarlását, mind pedig a Holt-tenger kiszáradását egy vízügyi terv keretében kívánták megoldani, melynek alapvető hibája azonban az arab érdekek figyelmen kívül hagyása volt. 1948. május 14-én, miután David Ben Gurion kikiáltotta Izrael Állam függetlenségét, a szomszédos arab országok azonnal támadásba lendül-

86


tek. A közel egy évig húzódó harci cselekmények során Izrael megőrizte szuverenitását, sőt, határait még ki is tudta bővíteni az 1947-ben elfogadott, ún. 181-es ENSZ-felosztási tervhez képest. A Jordán folyó forrása izraeli kézben maradt, attól délebbre azonban Szíria, illetőleg Jordánia kizárólagos fennhatósága alá került a nélkülözhetetlen vízkészlet. Mindez már az ötvenes évek elején konfrontációkhoz vezetett, amikor a zsidó állam bejelentette, hogy a folyó forrásánál (vagyis a Dan, a Hazbani és a Baniasz találkozásánál) víztározó építésébe kezd. Izrael a Lowdermilkterv egy speciális, a Holt-tenger partvidékének arab fennhatóság alá kerülése, valamint a költségek visszafogása miatt egyszerűsített változata, az ún. Lowdermilk-Hays-terv szerint kezdte meg saját vízhálózatának kiépítést.4 Az 1953-ban induló munkálatokat hadüzenetként értelmezte Szíria és Jordánia is, melyek az ENSZ-hez fordultak panaszukkal. A Biztonsági Tanácsban még az Egyesült Államok is megszavazta az építkezések beszüntetését követelő határozatot. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök erről hallani sem akart, mivel a tározót és a hozzá kapcsolódó öntözőrendszert létfontosságúnak tartotta mind a lakosság, mind a gazdaság ellátásának szempontjából.5 Az Egyesült Államok végül az Izrael számára folyósított segélyek megvonásával, valamint az amerikai adótörvények módosításának fenyegetésével6 tántorította el a gazdasági nehézségekkel küzdő zsidó államot az építkezések folytatásától. Közben a palesztinai arabok számára kedvező, egykori Ionidestervnek is készültek felújított változatai. Ilyen volt például az 1951-es MacDonald-terv, mely ugyan a Jordán folyó mindkét oldalára tervezte öntözőrendszerek felépítését, ekkora azonban már a Nyugati part (vagyis történelmi nevén Júdea és Szamária) is jordán fennhatóság alá került, így a beruházás kizárólag arab érdekeket szolgált, csakúgy mint az 1953-as Bunger-terv, mely szintén Szíria, Jordánia, valamint az utóbbi által megszállt palesztinai arab területek lakosságának és gazdaságának kedvezett volna. Az amerikai nyomás által sem megoldott, csupán halogatásra késztetett vízügyi problémák 1955-ben ismét felszínre törtek, miután Izrael kisebb ütemben újraindította a korábban félbehagyott építkezéseket. A lépésre Szíria katonai választ adott, légi és tüzérségi támadás alá véve a munkásokat, illetve közvetve egész Északkelet-Izraelt. Az akció megtorlást szült, mire a fegyveres összecsapások eszkalálódását elkerülendő, Dwight D. Eisenhower amerikai elnök, Eric Johnston személyében küldöttet menesztett a térségbe. A vízügyi tárgyalások közel két évig zajlottak jelentősebb végeredmény nélkül, pedig az előterjesztett Johns87

GRÜNHUT ZOLTÁN

ton-terv, mely csak a térség nemzetközi folyóiról rendelkezett, egy rendkívül átfogó, gondos és igazságos vízgazdálkodási elképzelés volt. Kudarcát elsősorban az okozta, hogy ratifikálása esetén az arab államok de facto elismerték volna Izrael Állam létjogosultságát, melyről hallani sem akartak. Az egyeztetések egyre nyilvánvalóbb zátonyra futását Egyiptom fokozódó szovjet orientációja, valamint Szíriával létrejött államszövetsége miatt az Egyesült Államok sem akadályozta meg. A közel-keleti vízkérdéshez való amerikai hozzáállás módosulását tökéletesen tükrözi, hogy Izrael és Jordánia, mint a Washington oldalán megmaradt politikai partnerek, jelentős amerikai kölcsönöket kaptak saját vízgazdálkodási tervük megvalósítására.7 Közel tízéves, viszonylagos nyugalmat követően8, 1964-ben Szíria és Libanon bejelentette, hogy a Jordán folyót tápláló Hazbanit, Haszbaját, Hovaszant és Baniaszt még mielőtt izraeli területre lépnének elterelik, így megakadályozva, hogy Izrael üzemeltetni tudja nemzeti vízellátást.9 A terv szerint a Haszbaja és a Hovaszan patakok folyásirányát átemelőkkel és pumpákkal változtatták volna meg, mindkettőt egy alagúton keresztül a libanoni Litaniba terelve, míg a Hazbanit csatornával szándékoztak összekötni a Baniasszal, majd a két folyó teljes vízhozamát egy, az akkor még szír fennhatóságú Golán-fennsíkon 73 km-en át kígyózó csatornával a Jarmukba vezetni. Utóbbi folyón, immáron jordán részvétellel, duzzasztó építését tervezték (Muheiba-erőmű), mely egyrészt energiafejlesztésre, másrészt az elterelt források öntözési célú felhasználására szolgált volna Szíria és Jordánia, de inkább utóbbi számára. A damaszkuszi kormány továbbá nyíltan hangoztatta, hogy a Kinneret-tó (jogtalanul bitorolt) partvidékén átemelő építését tervezi, ily módon édesvizet pumpálva a Golán-fennsík – egyébként kevéssé számottevő – mezőgazdasági ültetvényeire.10 Az izraeli vezérkari főnök, Jichák Rabin a fenyegetést értékelve elvetette egy komoly katonai beavatkozás lehetőségét, két okból is: egyrészt nem akarta Izraelt háborús kezdeményezőként feltüntetni (habár a vízelterelés kétségkívül casus bellinek minősült), másrészt tudta: a provokatív szándékú bejelentés elsősorban egy háborút kirobbantani kívánó Szíria törekvéseit tükrözi, vagyis amíg konkrét fejleményekre nem kerül sor, addig Izraelnek nem szabad lépnie, ezáltal okot adni a fegyveres összecsapásokra. 1964. november 3-án a Golán-fennsíkon állomásozó szíriai tankok tüzet nyitottak a völgyben dolgozó izraeli traktorokra, mire válaszul az Izraeli Védelmi Erők álcázott páncélosai azonnal ellentámadást indítot88


tak, komolyabb ütközet azonban nem alakult ki, órákon belül újra csend honolt Galileában. Tíz nappal később a szír tüzérség aztán egy újabb támadást hajtott végre, ezúttal egy izraeli járőrosztag ellen. Három katona vesztette életét. A rögtönzött válaszcsapás során két szír tankot kilőttek. November 14-én Rabin megkapta Lévi Eskól miniszterelnök engedélyét egy átfogó offenzíva megindítására, melynek keretében az izraeli légierő komoly csapást mért a Golán-fennsíkra telepített szír támaszpontokra. Damaszkusz válaszul hozzákezdett a korábban közölt vízelterelési terv megvalósításához: katonai védelem gyűrűjében szír buldózerek jelentek meg, alig több mint egy km-re az izraeli határtól. Az események tükrében Jichák Rabin tanácskozásra hívta az illetékes katonai vezetőket, köztük David Elazárt, az északi körzet, valamint Jiszráel Tált, a páncélosok parancsnokát, továbbá a hadműveleti főnököt, Cháim Bar Levet. A vezérkari főnök azután érdeklődött, van-e rá lehetőség, hogy még mélyen izraeli területről kilőjjék a szír tankok biztosításában dolgozó buldózereket, ily módon vagy offenzívára, vagy visszavonulásra kényszerítve a szír erőket. A parancsnokok megerősítették Rabint, hogy a terv bizonyos technikai fejlesztések, illetve hadászati feltételek mellett kivitelezhető. Precíz, szinte minden összetevőre (a tankok tűzerejére, az aknák sebességére, a természeti és időjárási tényezőkre) kiterjedő elemzést készítettek az illetékesek, majd miután Lévi Eskól is engedélyét adta, az izraeli páncélosok korábban elérhetetlennek hitt távolságból szisztematikusan valamennyi szír bulldózert és tankot elpusztították a határ mentén. A bosszúra kész damaszkuszi kormányzatot Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök önmérsékletre szólította fel, mondván, még nem megfelelőek a körülmények egy általános arab offenzíva megindítására. Az elkövetkező évek során Egyiptom és Szíria nyíltan háborúra törő politikája azonban nem hagyott kétséget afelől: közeleg az Izraellel való leszámolás időpontja. Az ellenséges arab államokat hadianyagokkal, katonai kiképzőkkel és pénzzel ellátó Szovjetunió egyre nyilvánvalóbb közelkeleti szerepvállalása okán, Izrael a fegyverszállítások azonnali növelését követelte John F. Kennedy, majd annak halála után Lyndon B. Johnson amerikai elnöktől. A szembenállás kiteljesedéseként a hidegháborús fegyverkezési hisztéria egyik preferált térségévé vált a Közel-Kelet, ahol 1967 nyarára három – az egyiptomi, a szír, valamint az elpusztítani szándékolt izraeli – hadsereg állt készen egy totális összecsapásra.11 A június 5-én kirobbant ún. hatnapos háború Izrael elsöprő győzelmével végződött, és nem csak mindent megbolygató nemzetközi és biztonságpolitikai, de 89

GRÜNHUT ZOLTÁN

releváns vízügyi következményekkel is járt. Talán túlzó lenne a vízkérdést a konfrontáció központi elemeként értelmezni, ugyanakkor kétségtelen tény: 1967. június 10-ére Izrael katonai, s szintúgy vízügyi szempontból a térség domináns regionális hatalmává vált. Mindezek után vizsgáljuk meg tételesen is, a vízkészletek oldaláról közelítve, mit nyert Izrael az 1967-es háborúban. Legfontosabb következményként sikerült nemcsak harcászati12 , de a vízforrások feletti rendelkezés szempontjából is számára előnytelen helyzetbe kényszeríteni Szíriát, minek hatására a damaszkuszi kormányzatnak esélye sem maradt arra, hogy számottevő módon befolyásolja a zsidó állam vízellátását. Másodsorban Izrael elfoglalta a Jordán teljes nyugati partvidékét, azzal felügyeleti hatalmat szerezve a folyó teljes szakaszára. A vízforrások bővülésével párhuzamosan, ugyanakkor rendkívül problémás kötelezettségekért is felelőssé vált Izrael, hiszen az ellenőrzése alá kerülő, nyomasztóan fejletlen, korábban jordán és egyiptomi megszállás alatt tartott palesztinai arab területeken tulajdonképpen a kommunális vízellátás alapfeltételei sem működtek, miközben az elmaradott mezőgazdasági ültetvényeken kezdetleges öntözési módszerekkel pazarolták a vízkészleteket. Miután Izrael kiterjesztette katonai és civil közigazgatását a Nyugati partra (avagy Júdeára és Szamáriára), valamint a Gázai-övezetre, az említett térségek sok más tényezőhöz hasonlóan vízügyi szempontból is kedvezőbb helyzetbe kerültek. Ennek hátterében persze elsődlegesen nem az izraeli kormány önzetlen területfejlesztési szándékai, sokkal inkább az elfoglalt területek felszínalatti vízforrásaihoz való hozzáférési törekvés keresendő, mely átfogó infrastrukturális beruházásokat, szivattyúállomások és vezetékrendszerek kiépítését követelte meg, ezek előnyős velejáróiból pedig a palesztinai arabokat sem zárták ki, részben azért, mert ily módon Izrael egyúttal ellenőrzési, s ha szükségessé vált, akár korlátozási jogokat is szerzett a vízfogyasztás terén. A sokszor szennyezésekhez és pazarláshoz vezető ön-, illetve közösségi célú kútfúrásokat felváltó, a felek számára egyaránt kedvező lehetőségeket biztosító modern szivattyú- és tisztítóállomások eredményeként, az édesvíz meglehetősen sokáig marginális válságpontja maradt az egyre mélyülő konfliktusnak. Pedig a palesztinai arabok szomszédságába költöző zsidó telepesek már az 1970-es évektől nagy mennyiségben használták kommunális és mezőgazdasági szükségleteik kielégítésre a vitatott térségek vízkészleteit, nem is beszélve arról az évi több millió m3 ivóvízről, mely e területekről áramlott csővezetékeken át Izraelbe. 90


A hatnapos háború nyomán megváltozó vízügyi körülményekre az arab államoknak, köztük elsősorban a jelentős vízforrásokat elveszítő Szíriának és Jordániának is reagálni kellett. Kihasználva katonai túlsúlyát, Damaszkusz megkétszerezte vízkiemelését a Jarmuk folyóból, ennek következtében azonban Jordánia nyugati része még inkább vízhiányos területté vált.13 A két állam közötti, növekvő feszültség megoldásaként felmerült egy, a Jarmuk folyón építendő duzzasztó, valamint ahhoz kapcsolódóan a felek számára egyaránt kedvező öntözési rendszer kialakításának lehetősége, Izrael azonban – mivel a Jordán folyóba ömlő Jarmuk hozamának csökkenése komoly veszteségeket okozott volna számára –, heves diplomáciai manőverekbe fogott, s sikerült is elérnie, hogy a beruházáshoz szükséges kölcsönt ne adja meg a Világbank. Tartva attól, hogy e vétó csak meghatározott ideig odázhatja el a szír-jordán közös tervet, a Jarmuk folyóból való vízkiemelés fokozása érdekében Izrael gyorsütemű infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett, s évi közel 100 millió m3 -re emelte fogyasztását a vitatott forrásból. A vízmegosztáshoz kapcsolódó, egyre inkább kiéleződő körülmények azonban csak egyetlen szegmensét képezték az 1973 őszén újra robbanásig feszülő arab-izraeli válságnak. A sorban következő negyedik, ismét csak Izrael magabiztos sikerével záruló háború, leszámítva a Szuezi-csatorna konzekvens rombolását, valamint néhány víztározó elpusztítását, nem járt komolyabb vízügyi következményekkel, a status quo nem változott. Nem így az 1982-es libanoni háború, amikor a palesztin terrorinfrastruktúra szétverését célul kitűző izraeli hadsereg egyúttal lehetőséget nyitott a dél-libanoni vízforrások, köztük a Jordánt tápláló Hazbani, illetve mellékfolyói fokozottabb kihasználására is. Egyes tanulmányokban még mindig találkozhatunk olyan – bizonyítást soha nem nyert – feltételezésekkel, melyek szerint Izrael titkos alagutakon és gyorsított ütemben kiépített csőhálózatokon keresztül éveken át lopta a Litani vizét. Habár tény, hogy az izraeli kormányzat anno megpróbálta a folyó hozamát is beleszámíttatni a Johnston-tervbe, sőt később – sikertelen – vízvásárlási tárgyalásokat is kezdeményezett Bejrútban, semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy DélLibanon közel húsz évig tartó megszállása idején Izrael bármilyen módon igyekezett volna elterelni a demarkációs vonalnak számító Litani folyót. A Libanonból érkező vízforrások bővülésére sokkal egyszerűbb magyarázat adható: egyrészről a háborús helyzet okán tízezrek menekültek el, mely a folyamatos visszatelepülés ellenére jelentős fogyasztáscsökkenéssel járt, másrészről új vízkészletek megnyitásával (különböző hegyi patakok 91

GRÜNHUT ZOLTÁN

vizének összegyűjtése), valamint technikai beruházásokkal (új szivattyúés tisztítóállomások, mederkotrások) Izrael úgy tudta növelni a kérdéses vízhozamot, hogy közben a dél-libanoni lakosok is kellő mennyiségű ivóvízben részesültek. Vízkérdés napjaink izraeli-szír viszonylatában A zsidó állam megalakulása óta Izrael és Szíria hadiállapotban áll, békeszerződés máig nem született, a felek között fegyverszüneti egyezmény van érvényben. Fentebb már részletesen foglalkoztunk azon vízügyi kérdésekkel, melyek többször is nyílt fegyveres konfliktust okoztak, s szintúgy kitértünk a hatnapos háború politikai-hidrológiai szempontból fontos következményeire. Az aktuális szír kormányzatok számára eljuttatott izraeli békepróbálkozások eleddig rendre zátonyra futottak, a felek által megfogalmazott alapkövetelések, úgy tűnik nagyon messze állnak egymástól, még tárgyalási alapnak sem elegendőek. Hasonlóan az izraelipalesztin relációhoz, Szíria kapcsán is Jichák Rabin volt az első izraeli kormányfő, aki a kilencvenes évek elején megállapodásra kívánta vinni béketörekvéseit. Mivel ajánlatára Damaszkuszból az a válasz érkezett, hogy amíg Izrael nem üríti ki a hatnapos háború során megszállt valamennyi „szír terület”, addig nincs miről tárgyalni, az egyeztetések már el sem kezdődtek. Bár voltak később is izraeli próbálkozások (Ehud Barak és Ehud Olmert is igyekezett közvetett kapcsolatot teremteni a két ország között), Szíria álláspontja a tárgyalási alapfeltételek minimumát tekintve nem változott. Jeruzsálemi illetékesek, de egyúttal nemzetközi szakértők szerint is, Damaszkusz követelése elsősorban azért elfogadhatatlan, mivel olyan (a Kinneret-tó északkeleti csücskében található) területek átadását tartalmazza, melyeket Szíria az 1948-49-es háború folyamán szállt meg.14 1991-ben az izraeli kormány készíttetett egy tanulmányt, mely azt a fontos kérdést fejtegette: a Golán-fennsíkon legfeljebb meddig lehet viszszavonulni ahhoz, hogy Izrael még biztonságban tudhassa vízellátását.15 A fennsíkról való teljes kivonulás lehetőségét rendkívül kockázatosnak minősítették a vízügyi szakértők, Szíria térnyerését a Kinneret-tó partján pedig minden eszközzel megakadályozandó fenyegetésként határozták meg. Az elemzés szerint Szíria jelentősebb duzzasztó-, emelő-, illetve csatornarendszer nélkül a Golán-fennsík vízkészleteit legfeljebb lokális igények kielégítésére tudná használni, azok azonban a tértextúra ritkulása

92


miatt már most is csekélynek nevezhetőek. Ebből következőleg, izraeli katonai és hidrológiai szakértők szerint két lehetőség adja magát: egyrészről a Golán-fennsíkra visszatérő szírek komoly vízügyi beruházásokba fognak, melyek alapjaiban fenyegetnék Izrael hidrológiai helyzetét, másrészről, amennyiben sikerülne rávenni Damaszkuszt, hogy mondjon le a Golán-fennsík vízforrásairól, a kieső készletek fejében kárpótolni lehetne a Jarmuk folyóból, minek következtében úgyszintén csökkennének Izrael vízkészletei, de legalább a két vitatott forrásból az egyiket (nemzetközi jogi értelemben is) stabilizálni lehetne. Mivel azonban a két ország között mindmáig nem kezdődtek tárgyalások, sőt az elmúlt évek során (2006-ban a libanoni események és Szíria terrortámogató tevékenysége, 2007 őszén pedig Damaszkusz eltitkolt nukleáris törekvése, illetve annak izraeli lebombázása miatt) többször is fenyegetett háború, avagy korlátozott fegyveres összecsapás kitörésének lehetősége, így jelenleg nincs értelme teljesen hipotetikus vízmegosztási tervekről beszélni. Az édesvíz szerepe az izraeli-libanoni kapcsolatban Hasonlóan Izrael és Szíria viszonyához, Jeruzsálem és Bejrút között sincs hivatalos diplomáciai kapcsolat, a felek 1949 óta nem kötöttek békeszerződést. Ugyanakkor Libanon sem az 1967-es, sem az 1973-as arab-izraeli háborúba nem kapcsolódott be, így ennek köszönhetően 1949 és 1970 között több mint húsz évig, a körülményekhez képest nyugodtnak volt nevezhető a két ország kapcsolata, melyet aztán a Jordániából erőszakkal kiűzött Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) dél-libanoni megjelenése dúlt fel.16 Az északi szomszéd területéről végrehajtott palesztin terrortámadások rendszeressé válása miatt17, az izraeli hadsereg 1982-ben átfogó offenzívát indított a milíciák kiűzése, illetőleg megsemmisítése érdekében.18 A céljait csak részben megvalósító katonai akciót követően, Izrael – keresztény szövetségeseinek közreműködésével – ütközőzónát alakított ki Dél-Libanonban, melynek meggondolatlanul gyors kiürítésére 2000 májusában adott parancsot a békéért áhítozó Ehud Barak.19 Az izraeli hadsereg közel húsz évig tartó libanoni jelenlétének realizálódó, illetve csupán feltételezésként létező hidrológiai következményeivel fentebb már foglalkoztunk, így jelen fejezetben a két ország vízügyi kapcsolatának és konfliktusának történetét a 2000-es izraeli kivonulástól folytatjuk. Bejrút éppen visszanyerte – egyébként a Hezbollah párhu-

93

GRÜNHUT ZOLTÁN

zamos térnyerése okán csak korlátozott – szuverenitását az ország déli területei felett, rövidesen egy jelentősnek mondható vízátemelő, illetve ahhoz kapcsolódó öntözőrendszer felépítéséről határozott a Wazzani folyón, amely egyik legjelentősebb táplálója a Hazbaninak és így közvetve Izrael legfontosabb vízforrásának, a Jordánnak. A libanoni kormány úgy tervezte, hogy az állam eleinte 5 millió m3 vizet emel majd ki évente, melyet Dél-Libanon kommunális és gazdasági igényeinek kielégítésére fordítanak, később pedig 9 millió m3 -re növeli ezt a mennyiséget, így biztosítva az északabbra fekvő térségek ellátását is. Az építkezés 2001 márciusában kezdődött, a hivatalos átadást pedig 2006. októberre hirdette meg a libanoni kormány. Izrael nem sokkal a munkálatok megkezdését követően nyíltan hangot adott nemtetszésének, s a probléma hamarosan napirendre került az ENSZ-ben, az Európai Unióban és az amerikai politikai körökben is. Ariel Saron izraeli miniszterelnök casus bellinek minősítette a Wazzani folyón zajló munkálatokat, annak ellenére, hogy a térségbe érkező vízügyi szakértők többsége megállapította: még a libanoni kormány által tervezett magasabb, évi 9 millió m3 -es kitermelés sem fenyegeti Izrael, Hazbaniból származó, éves szinten 138 millió m3 -es vízfelhasználását.20 Nemzetközi porondra kerülve a kérdés előrelátható módon osztotta meg a különböző feleket: az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország támogatta a libanoni kormány Wazzani folyóval kapcsolatos elképzeléseit, s véleményüket a térségbe küldött szakértőik megállapításaival is igyekeztek reprezentálni. Izrael panaszait nem meglepő módon csak az Egyesült Államok karolta fel, hangsúlyozva azonban, hogy a kialakult konfliktusos helyzetet mindenképpen diplomáciai eszközökkel kell rendezni. Nábi Berri, a szélsőséges libanoni Amal Párt parlamenti szóvivője, a „cionista ellenségen aratott győzelem”-ként aposztrofálta a csatornarendszer építését, míg Hasszán Naszrallah, a Hezbollah terrorszervezet politikai és katonai vezetője felszólította fegyvereseit az építkezésen dolgozók védelmére.21 A térség viszonylagos biztonságára igen komoly kockázatot jelentő „Wazzani-incidens” végül hirtelen gyorsasággal oldódott meg, egyes vélemények szerint az akkor már küszöbönálló iraki intervenció következtében, melynek sikere alapfeltételként kívánta meg az Egyesült Államoktól, hogy izraeli szövetségesét tétlenségre kényszerítse. Mindenesetre 2006 nyarán Jeruzsálem bebizonyította, hogy nem áll szándékában lerombolni a folyón létesített vízátemelőt, mely sértetlenül került ki a 94


harcokból, annak ellenére is, hogy a Hezbollah Észak-Izraelben rakétákkal szétlőtt egy víztározót, a Wazzanin álló építmény közelében pedig Katyusa-kilövőbázist működtetett. Izrael és Jordánia kapcsolatának vízügyi dimenziói 1994. október 26-án Izrael Állam és a Jordán Hasemita Királyság hivatalosan békét kötött, mellyel formálisan is lezárult a két ország közötti hoszszú háborús korszak. A felek megállapodásukban igen részletesen szabályozták a vitás vízügyi kérdéseket, melyeket Husszein jordán király még egy 1990-es interjújában, a két állam közötti háború egyetlen lehetséges konfliktusforrásnak nevezett. A békeszerződés hatodik pontja általánosságokban, második melléklete pedig részleteiben tisztázza a problémás vízmegosztási tárgykört. A jelzett hatodik pont összegezve kimondja: • a felek elismerik egymás jogát a Jordán és a Jarmuk folyó vízhozamához, valamint az Araba/Arava térség felszínalatti vízforrásaihoz, mégpedig a második mellékletbe foglalt mennyiségi és minőségi kvóták értelmében, melyeket elfogadnak és tiszteletben tartanak; • vízigényeik kielégítése érdekében a felek elismerik praktikus, az érintettek számára egyaránt elfogadható megoldások kidolgozásának szükségszerűségét, hangsúlyozva, hogy a vízkérdést mindenképpen regionális együttműködés tárgyává kell tenni, egyúttal a szerződők garantálják, hogy az önálló lépések semmiben sem korlátozhatják a másik fél vízügyi jogosítványait; • a felek elismerik: meglévő vízkészleteik nem elégítik ki szükségleteiket, amely miatt különböző módon, például regionális vagy nemzetközi együttműködésekkel, további forrásokat kell biztosítani; • az előző pont értelmében a szerződő felek megegyeznek abban, kölcsönösen tenniük kell vízhiányuk mérséklése érdekében, ezért együttműködést valósítanak meg a következő területeken: 1. vízkészletek védelme, valamint a pazarló módszerek kiküszöbölése; 2. szennyeződések megakadályozása; 3. vízhiány mérséklése; 4. felmerülő vízügyi kérdésekkel, illetve a készletbővítés lehetőségeivel kapcsolatos információcsere és közös kutatások.

95

GRÜNHUT ZOLTÁN

A békeszerződés konkrét vízügyi kérdéseit, a meglévő vitás pontok konszenzusos feloldását, a két ország közti vízmegosztás pontos számait, valamint annak földrajzi és „hidropolitikai” aspektusait az egyezmény második melléklete tartalmazza. A jelzett rész elsőként a Jarmuk folyó vízkészletének megosztásáról rendelkezik, deklarálva, hogy Izrael a nyári időszakban (május 15. és október 15. között) 12 millió m3, a téli időszak (október 16. és május 14. között) alatt pedig 13 millió m3 vizet emelhet ki a Jarmukból; a folyó további hozama Jordániát illeti. A Jarmuk folyóból történő izraeli vízkiemelés kapcsán kivételt jelent azon esztendő téli időszaka, amikor Izrael ugyanaz év nyári periódusában, a rendkívüli szárazság okán, többlet hozzáférést biztosít Jordánia számára a Jordán folyó vízhozamából (erről egy külön testület jogosult dönteni). E kivételes esetekben Izrael 20 millió m3 plusz vízforrás kiemelését engedélyezi Jordánia számára a Jordán folyóból, mely mennyiséget a Hasemita Királyság még ugyanaz év téli időszakában viszonozza a Jarmuk hozamából (vagyis ilyenkor Izrael nem 13, hanem 33 millió m3 vizet emelhet ki a folyóból). Fontos hangsúlyozni, hogy Izrael a téli időszak során akkor is kérvényezheti ezt a plusz 20 millió m3 -t a Jarmuk hozamából, ha a tárgyév nyári periódusában Jordánia nem igényelt többlet hozzáférést a Jordán folyóból. Ez esetben a Hasemita Királyság értelemszerűen kérvény nélkül jogosult a következő év nyári időszakában többlet 20 millió m3 nyi édesvízre a Jordán folyó hozamából. A szerződés értelmében, Izrael a nyári periódus ideje alatt, míg Jordánia pedig a téli időszak során nem kérvényezhet plusz hozzáférést az érintett vízforrásokból. E speciális vízkészlet-átadásokkal kapcsolatban még egy aspektust szükséges kiemelni: Jordánia előre szabott árakon köteles Izrael számára kifizetni a plusz vízforrások kitermeléséhez szükséges technikai műveletek energiaköltségeit. A vízügyi melléklet második témaköre a Jordán folyó hozamának megosztásáról rendelkezik. A II/I/2/a22 pont – az imént leírtak tükrében – megerősíti, hogy amennyiben Izrael az előző év téli időszakában élt plusz 20 millió m3 -nyi opciós lehetőségével a Jarmuk folyóból, akkor azt a következő év nyári periódusában köteles kiegyenlíteni a Jordán vízkészletéből. A II/I/2/b pont értelmében, a Hasemita Királyság a téli időszak során jogosult 20 millió m3 vizet elraktározni a Jordán azon szakaszából, mely a Jarmuk becsatlakozásától délre terül el. Amennyiben e vízmenynyiségen felül a jelzett térségben ártéri vízkészletek keletkeznének, úgy azokat az elpazarolódás megelőzése érdekében a két fél aktuális megállapodása alapján lehet felhasználni, csatornahálózatokba pumpálni. 96


A II/I/2/c pont az összefüggő vízrendszerre hivatkozva kimondja: Izrael a jelen szerződés aláírását megelőző mértékű vízkiemelésre jogosult a Jordán és a Jarmuk folyóból, valamint a Tirat Zvi (Wadi Yabis)medence hozamából. A bekezdés továbbá leszögezi, hogy Jordánia, az izraeli felhasználással azonos mértékű kitermelésre jogosult ugyanezen forrásokból, de csak akkor, ha az nem fenyegeti az izraeli vízkiemelés teljességét. Vagyis a jelzett pont deklarálja: Izrael vízfelhasználását nem fenyegetheti Jordánia hasonló tevékenysége. Mindez talán a szerződés legkarakteresebb üzenete, mely a különböző vízhozamokról szóló megosztási konszenzusok közé bújva, egyértelműen megköveteli, hogy a Hasemita Királyság – szerződésszegés nélkül – ne veszélyeztethesse Izrael vízellátását. A két ország vízkiemelését – a benyújtott dokumentumok alapján – Közös Vízügyi Bizottság ellenőrzi, mely szerv egyúttal gondoskodik az esetleges vitás helyzetek konszenzusos megoldásáról is.23 A II/I/2/d pont értelmében, Jordánia a téli időszak bármely időpontjában jogosult egyszeri, 10 millió m3 sótalanított vízforrásra, melynek átadásakor, a fentebb már említett eljáráshoz hasonlóan, Amman csak a technikai műveletek energiaköltségeit köteles megtéríteni Izrael számára.24 A II/I/3-as bekezdés szerint, a felek kooperációs megoldást keresnek Jordánia krónikus vízhiányának kezelésére, mely értelmében évi 50 millió m3, közvetlen fogyasztásra alkalmas, pótlólagos édesvízforrást igyekeznek előteremteni a Hasemita Királyság számára. A bekezdés továbbá leszögezi, hogy a szerződés aláírását követő egy éven belül a Közös Vízügyi Bizottság javaslatot terjeszt elő e vízmennyiség beszerzésének lehetőségeiről. A következő (II/I/4-es) bekezdés a tárgyalt vízforrásokkal összefüggő építményekről, illetve azok használati jogairól rendelkezik. Az „a” pont szerint, az érintett objektumok és kapcsolódó technikai berendezéseik (a szükséges energiaráfordítással egyetemben) azon ország tulajdonát képezik, melynek területén működnek, függetlenül attól, hogy éppen melyik fél számára termelnek. A „b” pont mindezt a később megépülő, hasonló funkciójú rendszerekre vonatkozóan fogalmazza meg irányelvként. A szerződés vízügyi mellékletének második fejezete a lehetséges vízelraktározási alternatívákat tárgyalja. Az első pont értelmében, Izrael és Jordánia közös költségek mellett vízátemelőt épít a Jarmuk folyó 121/ Addiszíja megjelölésű szakaszán, ahonnan a vizet az Abdullah király97

GRÜNHUT ZOLTÁN

csatornába, a Hasemita Királyság területére eresztik majd. A lehetséges körzetet meghatározva, a „b” pont egy hasonló funkciójú építmény felhúzásáról rendelkezik a Jordán folyón. A tárgyalt melléklet harmadik fejezete a vízforrások általános, illetve kifejezett minőségi védelméről rendelkezik. Az „a” pont értelmében, a felek vállalják, hogy saját hatáskörükben mindent megtesznek az érintett vízkészletek minőségének védelméért, a szennyeződések elkerüléséért, továbbá az illetéktelen hozameltérítések megakadályozásáért. Ennek érdekében Izrael és Jordánia, a Közös Vízügyi Bizottság felügyelete alatt, ellenőrzőtestületet választ, mely az érintett vízforrások bármelyikén vizsgálatokat végezhet, kontrollállomást építhet ki. A felek továbbá vállalják, hogy mindaddig egy köbméter kommunális, avagy ipari eredetű szennyvizet sem engednek e felszíni, illetve felszínalatti vizekbe, míg azt az előírt tisztítási módszerekkel mezőgazdasági felhasználásra alkalmassá nem tették. A II/III/d pont nyíltan megköveteli, hogy az adott vízforrások általános minősége a folyásirány minden pontján közel azonos legyen. A vízvédelemmel kapcsolatos bekezdés rendelkezik a Jordán folyóba torkolló magas sótartalmú vizekről is, előírva, hogy a felek – a megállapodás aláírását követő négy éven belül – e forrásokat, a megfelelő eljárások mellett, kellően sótalanítsák, vagyis korlátlan felhasználásuk lehetőségét megteremtsék. A témakörrel kapcsolatos utolsó, „f” pont, a két ország területén kiépült öntözési- és csatornarendszerek, valamint vízgazdálkodási építmények mindkét fél által garantált védelmével foglakozik. A következő fejezet az Emek Ha’arava/Wadi Araba térség felszínalatti vízforrásairól rendelkezik. Az előírtak szerint Izraelnek továbbra is jogában áll bizonyos mennyiségű édesvíz kiemelése ezen, egyébként a Hasemita Királyság szuverenitása alá tartozó forrásból.25 Szintén az „a” pont értelmében, a felek tartózkodni kötelesek minden olyan tevékenységtől, mely negatív irányban befolyásolhatja a vizsgált terület felszínalatti vizeinek minőségét. A II/IV/b pont megerősíti Jordánia szuverenitását az Emek Ha’arava/Wadi Araba térség felszínalatti vízkészlete felett, amikor kimondja, hogy az izraeli kitermelés módjának illeszkednie kell a hatályos jordán törvényekhez, s arról, továbbá az alkalmazott tisztítási eljárásról Jeruzsálemnek beszámolót kell készítenie az illetékes jordán szervek számára. A vízkérdéssel foglalkozó melléklet ötödik fejezete leszögezi, hogy a Jordán és a Jarmuk folyó hozamával kapcsolatos megállapodások csakis a felek közös megegyezése alapján módosíthatók. A jelzett szerződésrész 98


továbbá megköveteli a felektől, hogy bármilyen vízüggyel kapcsolatos tevékenységüket, hatásvizsgálat céljából, időben jelentsék be a Közös Vízügyi Bizottság számára. A következő fejezet a felek együttműködésére vonatkozóan előírja, hogy az érintett nemzeti hatóságok valamennyi releváns vízügyi adatot idejében küldjenek meg a Közös Vízügyi Bizottságnak. A „b” pontban a felek elismerik kooperációjuk szükségességét a fejlesztési, tartalékképzési, valamint a hatékonysági célzatú tevékenységek megvalósítása terén, melyet bilaterális, regionális és nemzetközi szinten is érvényesíteni kívánnak. Az izraeli–jordán békeszerződés vízkérdéssel foglalkozó második mellékletének utolsó fejezete a Közös Vízügyi Bizottság összetételéről, illetékességéről, illetve feladatairól rendelkezik. Eszerint a testületnek országonként három-három, vagyis összesen hat tagja van, működését a két ország aktuális kormányai tevékenyen segítik. A Bizottság működése során szakértőket kérhet fel, albizottságokat és vizsgálótestületeket alakíthat. Vízmegosztás Izrael és a Palesztin Hatóság között Izrael és a Palesztin Hatóság (PH) – pontosabban a palesztinai arabok képviseletében, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) – között több vízügyi megállapodás is született az 1990-es évek dereka óta. Az elsőt 1994-ben, az ún. „Osló-1” (vagy más néven a Gáza–Jerikó) egyezmény keretei között alkották meg. A dokumentum kilenc pontból álló második melléklete, még csak nagy vonalakban rendelkezett a vízkérdés különböző aspektusairól. Az első két, tartalmilag szorosan összetartozó pont kimondja, hogy a Gázai-övezetben, illetve a jerikói zónában működő valamennyi vízrendszer, valamint az azokkal összefüggő építmények a PH hatáskörébe kerülnek át 26, kivéve azokat, melyek az adott térségekben fekvő izraeli telepek, illetve katonai bázisok ellátását biztosítják. A harmadik pont leszögezi, hogy az imént említett, izraeli hatáskörben biztosított vízforrások minőségének egyeznie kell az általános ivó- és mezőgazdasági használatú vizek elvárt minőségi kvalitásaival. Amennyiben ez nem így alakul, s felelőssé minden kétséget kizáróan a PH tehető, akkor annak valamennyi vízügyi jogosítványát vissza kell vonni. A szerződés szerint, az izraeli telepeken és katonai bázisokon folyamatosan ellenőrizni indokolt az adott források

99

GRÜNHUT ZOLTÁN

minőségét, s az eredményekről havi rendszerességgel tájékoztatni kell a PH-t is. A negyedik pont ugyanezt tartalmazza az izraeli telepek és katonai bázisok vízellátásának mennyiségi előírásaival kapcsolatban.27 A következő pont értelmében, a PH-nak ki kell fizetnie azon vízforrások költségeit (mennyiségi és szállítási szempontok szerint is), melyeket Izrael biztosít a palesztin önkormányzat lakosainak (ideértve az izraeli területről érkező vízmennyiséget, valamint a gázai és jerikói körzetben, az izraeliek által, az ott élő arab lakosság számára kitermelt forrásokat is). A hatodik pont előírja, hogy a PH és a Mekoroth (izraeli vízmű) külön megállapodást is kössön minderről, míg a következő – hetedik – szerződésrész még egyszer nyomatékosítja a PH felelősségét az érintett térségek vízminőségéért. A nyolcadik pont értelmében a felek Közös Vízügyi Bizottságot alakítanak, melynek feladatait, működését – szűk formában – az utolsó bekezdés tisztázza. Az 1995-ben elfogadott, a Palesztin Hatóság területét jelentősen kibővítő „Osló-2” megállapodás harmadik melléklet, első fejezetének, negyvenedik bekezdése rendelkezik a vízügyi kérdések szabályozásáról. A dokumentum – nemcsak a megnagyobbodott területi hatályosságának köszönhetően – a megelőző egyezményhez képest már sokkal részletesebb formában foglalkozik a felek közötti vízügyi kapcsolatokkal. A bekezdés kilenc nagyobb témára bontva tisztázza a kérdést, melyek közül a „víz és szennyvíz” az első. A nyitó rendelkezés ünnepélyesen leszögezi, hogy Izrael Állam elismeri a palesztinok édesvízhez való jogát a Nyugati parton28, míg e deklaráció konkretizálását a jelen megállapodásban rögzítik a felek. A második pont kölcsönös egyetértés alapján hangsúlyozza, hogy a térségnek pótlólagos vízforrásokra van szüksége, s ennek okán a szerződők szorosan együttműködnek. A következő pont szerint, a felek – egymás illetékességén belül – garantálják a másik vízhez való jogát, egyúttal vállalják, hogy az átmeneti időszak 29 alatt együttműködnek a Nyugati part vízügyi kérdéseinek megoldásában (mind ivó-, mind szennyvíz tekintetében). Melyek ezek a területek? Az ellátás mennyiségi szükségleteiről és az esetleges pótlólagos forrásokról való gondoskodás; szennyezések megelőzése, kezelése; racionális vízfelhasználási módszerek alkalmazása; a klimatológiai és hidrológiai folyamatok figyelembe vétele; készletek megóvása; mindennemű szennyvíz újrahasznosítási célzatú megtisztítása; a vízrendszerek működtetésének, fejlesztésének és karbantartásának összehangolása, védelmük szavatolása. A szerződés szerint, az

100


imént sorolt kitételeket a felek, a térség valamennyi köz-, illetve magántulajdonú vízrendszerére vonatkozóan irányadóként fogadják el. A következőkben a hatáskörök átruházásáról rendelkeznek a felek, amikor kimondják, Izrael Állam minden olyan, a Nyugati parton esedékes vízügyi feladatát, valamint az azzal összefüggő jogokat, kötelezettségeket és felelősségeket a PH illetékességébe utalja, melyek kizárólag az autonómia lakosságának ellátásával kapcsolatosak. Fontos hangsúlyozni, hogy a PH által, a saját vízügyi hatáskörei ellátásához használt rendszerek, építmények és technikák a szerződés szerint nem képezik a PH tulajdonát. E kérdéssel kapcsolatban további megállapodások szükségességét követeli meg a szerződés egyik későbbi pontja. Az „Osló-2” megállapodás vízkérdéssel kapcsolatos bekezdésének egyik legmarkánsabb témakörét, a harmadik csoportban tisztázott menynyiségi mutatók alkotják. Az első pont deklaratív megállapítása szerint, a Nyugati part arab lakosságának vízszükséglete körülbelül 70-80 millió m3 -re tehető a „közeljövőben”. A következő pontban ennek ellenére úgy rendelkeznek a felek, hogy az „átmeneti időszak” alatt csupán 28,6 millió m3 vízforrást kötelező biztosítani az autonómiában élők számára. A szerződés e részében kerülnek kifejtésre a felek ellátási kötelezettségei is. Ezek szerint, Izrael, a Palesztin Hatóság teljes területére nézve, összesen 8,1 millió m3 vízforrást biztosít, továbbá a dzsenini körzetben 1,4 millió m3 -nyi szennyvíz megtisztítását vállalja (annak technikai költségterhével együtt), míg Júdeában egy vezetékhálózat kiépítésével járul hozzá a stabilabb kommunális ellátáshoz. Szintén e pont alapján, a PH kötelezettségei az alábbi módon összegezhetőek: 19,1 millió m3 édesvíz kiemelése és megtisztítása az autonómia lakossága számára; egy új vezetékhálózat kiépítése Izrael és a Gázai-övezet között (melynek átadását követően Izrael vállalja, hogy azon 5 millió m3 -nyi vízmennyiséget továbbít a térségbe); valamint két rendszer-összekötőállomás kialakítása a Nyugati parton. A tárgyalt rész értelmében, a PH illetékességébe tartozik a kötelezően biztosított 28,6 millió m3, és a megelőző pontban, a Nyugati parton élő arab lakosok számára szükségletként megjelölt 70-80 millió m3 közötti (41,4-51,4 millió m3 -nyi) mennyiségi különbség kiemelése és megtisztítása is, mégpedig a felek által közösen elfogadott vízforrásokból. A következő – negyedik – témacsoport, a felállításra kerülő Közös Vízügyi Bizottságról rendelkezik. Az első pont kimondja, hogy a felek, a jelen szerződésben foglaltak megvalósítása érdekében, az átmeneti idő-

101

GRÜNHUT ZOLTÁN

szak idejére Közös Vízügyi Bizottságot hoznak létre, melynek feladatköre az alábbiak szerint foglalható össze:30 • a készletek felhasználása terén kialakítandó együttműködések koordinálása; • a víz- és szennyvízrendszerek üzemeltetése során kialakítandó együttműködések összehangolása; • a vízkészletek és a kapcsolódó infrastruktúra védelmének elősegítése; • adatközvetítés a hatályos víz- és szennyvízügyi törvényekről, szabályozásokról; • a közös szabályozások betartásának ellenőrzése; • esetleges vitás kérdések rendezése; • a felek közti vízellátás ellenőrzése; • folyamatos ellenőrzés a hatályos megállapodások alapján; • bármilyen más vízügyi kérdés megvitatása. A III/I/40/16-os pontban a felek kijelentik, hogy a nyugati parti vízmegosztással kapcsolatban további ellenőrzési mechanizmusokra van szükség, mely értelmében Közös Ellenőrzési Testületet állítanak fel.31 A szerződés vízügyi mellékletének hatodik témaköre a vízmegosztás költségeivel összefüggésben leszögezi, hogy az adott felhasználó az előírt díjak szerint köteles megtéríteni a másik féltől érkező vízmennyiség terheit [értsd: vízforrás m3 -ként + kitermelés (tisztítással) + leszállítás]. A III/I/40/19-es pont ezzel kapcsolatban megköveteli, hogy a Közös Vízügyi Bizottság az előző pont konkretizálása végett, belátható időn belül határozatot hozzon a költségtérítéses vizek mennyiségi és minőségi elvárásairól, szállítási ütemezéseiről, valamint egyéb összetevőiről. A felek közötti együttműködés – Közös Vízügyi Bizottságon felüli – részleteit, a harmadik melléklet hetedik témaköre pontosítja. Eszerint a szerződő felek, többek között az alábbi intézmények és kooperációs lehetőségek kereteiben kívánják az esedékes vízügyi kérdéseket összeegyeztetni: • Izraeli-Palesztin Gazdasági Együttműködés Bizottsága; • Közös Izraeli-Palesztin–Amerikai Bizottság (elsősorban a vízellátás fejlesztési kérdéseivel foglalkozva); • különféle regionális fejlesztési programok; • víz- és szennyvízügyi közös beruházások;

102


• a már létező, illetve a közeljövőben felállítandó hatóságok bevonásával gazdaságossági módszerek fejlesztése, az eddigi ismeretek és technikák megosztása; • természetes és mesterséges tartalékképző technikák fejlesztése; • víz- és szennyvízadatok, kapcsolódó térképek, tervek és kutatások cseréje. A nyolcadik témakör a vízkészletek, valamint a vízrendszerek, illetve az azokhoz kapcsolódó építmények védelméről rendelkezik. A felek kölcsönösen biztosítják a vízkészletek esetleges szennyeződése és minőségromlása elleni hatékony fellépést, továbbá a vízrendszerek és a kapcsolódó építmények védelmét. A szerződők vállalják, hogy nemcsak a saját, de a másik fél víz- és szennyvízkészleteinek megóvása terén is hasonló intenzitással közreműködnek, a vízforrásokat, valamint a kihasználásukhoz szükséges rendszereket és építményeket biztosítják az illetéktelen felhasználókkal, illetve az esetleges szabotázscselekményekkel szemben. A szerződés egyúttal leszögezi: amennyiben ez nem valósul meg, úgy az a fél, amelyiknek hatáskörében sor került a környezet-, avagy infrastruktúrakárosító esetre, kártalanítani köteles a másik felet. Az átmeneti jellegűnek szánt „Osló-2” megállapodás elfogadása óta, Izrael és a Palesztin Hatóság nem kötött olyan szerződést, mely átfogóan érintette volna a vízügyi kérdéseket. Az 1997-ben napvilágot látó, Hebron státuszáról szóló egyezmény, az egy évvel későbbi Wye River-i memorandum, valamint az azt szintén egy évvel követő Sarm el-Sejk-i megállapodás egyaránt kihagyta tárgykörei közül, a korábbi rendelkezések ellenére továbbra is vitás vízmegosztási problematikát. Habár a 2000 nyarára összehívott Camp David-i békecsúcs előzetes napirendjén szerepelt a vízkérdés végső rendezése is, a közben élénkülő palesztin terrorakciók légkörében eleve kudarcra ítélt konferencia bármiféle megegyezés nélkül zárult. Az állandósuló erőszak nyomán, 2001 februárjában a Közös Vízügyi Bizottság (amerikai részvétellel) határozatot adott ki, melyben megkövetelte a felektől a víz- és szennyvízkészletek, továbbá a vízrendszerek és az azokhoz kapcsolódó építmények fokozott védelmét. A dokumentumot az erezi határátkelőnél írta alá izraeli részről Noah Kinarty, míg a PH képviseletében Nabil el-Sárif. A határozat a következőket tartalmazta: • A felek, még a jelenlegi súlyos körülmények között is, mindent elkövetnek a víz- és szennyvízkészletek, a vízrendszerek, valamint az azokhoz kapcsolódó építmények fokozott védelme érdekében. 103

GRÜNHUT ZOLTÁN

• A felek hangsúlyozzák, és egyúttal a lakosság figyelmét is felhívják arra, hogy e vízkészletek és -rendszerek mindkét nép szükségleteit szolgálják. Károsításuk azonos következményekkel jár az izraeli és a palesztin fél számára egyaránt. • A felek külön erőfeszítéseket tesznek a gázai és a nyugati parti városok és egyéb települések vízellátásának zökkenőmentes biztosítása érdekében, melynek sikeréhez kérik az érintett teljes népesség együttműködő és támogató hozzáállását. A felek egyúttal nyomatékosan felkérik a lakosságot, hogy tartózkodjon a vízügyi infrastruktúra (csatornahálózatok, át- és kiemelő állomások, tisztítóüzemek, áramellátók és egyéb létesítmények) rongálásától. • A felek nyomatékosan kérik a lakosságot arra is, hogy tartózkodjon az imént sorolt ágazatokban dolgozók bántalmazásától, a szervíz- és ellenőrzőcsoportok munkájának akadályozásától. A 2005 nyarán lebonyolított egyoldalú gázai kivonulást követően Izrael a felszámolt zsidó telepekhez és katonai bázisokhoz tartozó vízrendszereket, szennyvíztisztítókat a PH hatáskörébe utalta. Egyedül a tisztításhoz használt klórtartályokat szállították el, mivel a palesztin fél a megjelölt időpontig nem tudott elfogadható garanciát felmutatni annak bizonyítására, hogy a kémiai vegyületeket megfelelő biztonsági előírások szerint képesek elzárni az illetéktelenek elől. Az „Osló-2” megállapodásban, a gázai palesztinoknak rögzített vízügyi kötelezettségei teljesítését Izrael a kivonulást követő időszakra is vállalta, sőt a jeruzsálemi kormányzat még arra is hajlandóságot mutatott, hogy a felszámolt zsidó telepek határában kialakított, a gázai palesztinok számára többségében sértetlenül hátrahagyott ültetvények vízszükségleteinek bizonyos részét – megfelelő ellentételezés fejében – biztosítsa. A gyümölcsösök kiirtásával és felgyújtásával, valamint a gazdasági épületek, melegházak és vezetékrendszerek megrongálásával azonban a gázai palesztinok egyértelműen kifejezték abbéli szándékukat, hogy a többlet vízforrások beszerzésének effajta lehetőségével nem kívánnak élni. A Hamasz 2006-os választási győzelme nyomán az izraeli–palesztin vízmegosztás – korábban is akadozó – folyamata végképp az összeomlás szélére került. A gázai székhelyű terrorszervezet nemcsak, hogy nyíltan tagadja a zsidó állam létezéshez való jogát, de állandó rakéta- és terrortámadásaival a háborús helyzet stabilizálására, illetve Izrael lakosságának permanens megfélemlítésére törekszik, miközben az Izrael-ellenes 104


nemzetközi hangulat szítása érdekében szánt szándékkal teszi ki a saját ellenőrzése alatt élő palesztin népességet katonai műveltek veszélyének. A 2007 nyarán Gázában lezajlott, százak halálával járó palesztin polgárháború nyomán, nem hivatalos formában két részre szakadt a Palesztin Hatóság területe: a Gázai-övezetet a Hamasz kerítette hatalmába, míg a Nyugati part megmaradt a korábban Jasszer Arafat által vezetett rivális Fatah, az Izraellel békeszerződéseket kötő Palesztinai Felszabadítási Szervezet elsőszámú mozgalmának irányítása alatt. A mindezek nyomán ellenőrizhetetlen terrorbázissá váló Gázaiövezetet, a sorozatos rakétatámadásokra válaszul, 2008 őszén többször is – segélyezésre, víz-, üzemanyag- és földgázellátásra, illetve utazásra kiterjedő – blokád alá helyezte Izrael. A fentebb részletezett izraeli-palesztin vízügyi szerződések hatályossága számos oknál fogva kérdésessé vált (csak kettőt említve: a Hamasz nem ismeri el sem a megállapodások érvényességét, sem Izrael Állam létezéshez való jogát). A Gázai-övezetre jellemző, igen magas biztonsági kockázattal járó, zavaros politikai viszonyok ellenére, Izrael továbbra is juttat édesvizet a térségbe, még a látszatát is elkerülve annak, hogy a nemzetközi közösség – ez esetben alaptalanul – humanitárius katasztrófa előidézésével vádolhassa a zsidó államot. A Palesztin Hatóság másik nagyobb területi egységében, a Nyugati parton valamelyest kezelhetőbbek az időről-időre fellobbanó ellentétek. Vízkészletek szempontjából utóbbi térség sokkal gazdagabb, mint a félsivatagos Gázai-övezet, s bár kommunális és gazdasági szükségletei kielégítésére a Nyugati part arab lakossága is egyre több vízforrást követel, a rendelkezésre álló és az igényelt vízmennyiség között lényegesen kisebb a különbség, mint Gáza esetében. A Nyugati part természeti körülményekhez képest fennálló vízbősége létfontosságú Izrael Állam számára is, az ország vízellátásának közel egynegyede származik e térségből, melynek egy, a gázai kivonuláshoz hasonló feladása ellen nem csak biztonságpolitikai, gazdasági, etnikai, történelmi és vallási, de hidrológiai érvek is szólnak. Mit hozhat a jövő? Közhelynek tűnő megállapítás, de a közel-keleti konfliktus legfőbb kérdéseinek megoldása nélkül egyszerűen lehetetlenség a térség vízproblémáit kezelni. Mindennek persze tökéletesen ellentmondanak az egyébként Izrael-ellenes álláspontjukban egyetértő muzulmán államok

105

GRÜNHUT ZOLTÁN

között is létező robbanással fenyegető, akut vízkonfliktusok. A Törökország, Szíria és Irak részvételével évtizedek óta zajló Tigris-Eufrátesz hidrokonfrontáció, nagyon súlyos következményekkel járhat, és ugyanez vonatkozik az Egyiptom és Szudán, valamint a Szíria és Jordánia között feszülő szembenállásra is. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, be kell látnunk, a muzulmán államok között éppúgy a katonai fenyegetés az esetleges vízkonfliktusok feloldásának – pontosabban kényszerítő erejű elrettentésének – leggyakoribb eszköze, mellyel Szíria, Libanon, avagy Irán vádolja Izraelt. A körülmények ilyen irányú alakulása nyilvánvaló összefüggésben áll a térségben tapasztalható intenzív demográfiai növekedéssel és élelmiszerhiánnyal, minek okán az egyes államok mind több és több vízforrásra igyekeznek szert tenni. A tárgyalásos kooperáció esélyeit tovább rontja, hogy a tágan értelmezett szubrégióban egyedül Törökország rendelkezik szükségleteit meghaladó vízkészletekkel, az összes többi állam hiánnyal küzd, tehát egyszerűen nincs is miről tárgyalniuk saját vízbázisaik megosztása kapcsán. Persze ez nem jelenti a vízügyi kooperációk intézményesítésének lehetetlenségét, csak éppen nem szabad figyelmen kívül hagyni a szubrégió akut vízhiányából fakadó azon következményeket, melyek jelentősen megnehezítik a feltétlen bizalmat igénylő együttműködések térnyerését. Mindezek ellenére hangsúlyozni kell, bármilyen vízügyi ellentétek is legyenek, bizonyos területeken alapvető fontosságú lenne mielőbb tartós és rendszeres partneri kereteket kialakítani. Ezek közé tartoznak: • gazdaságossági és racionalitási szempontok (pl.: nemzetközi édesvízvezeték-rendszerek, gazdaságos technikák intézményesítése, országhatárokon átnyúló csatornarendszerek, hatékonyabb vízmegtartási módszerek alkalmazása); • újrahasznosítási szempontok (modern és hatékony szennyvíztisztítás); • vízvédelmi szempontok (szennyezések radikális mérséklése, szankcionálása). Alternatívák a térség vízhiányának mérséklésére Az újrahasznosítás és a vízvédelem racionálisan belátható módon képes hozzájárulni a hiány mérsékléséhez. Mindehhez szemléletváltásra, megfelelő jogszabályi keretekre, azokat betartató hatóságokra, illetve tech-

106


nikai fejlesztésekre és beruházásokra (csatornahálózatok kiépítésére, valamint modern és hatékony tisztítási eljárások intézményesítésére) lenne szükség. Ezen – részben költséges – intézkedések alapvető fontosságúak, hiszen első lépésként a pazarlást szükséges visszafogni, primitív módszerek és fejletlen vízrendszerek alkalmazása esetén a vízforrások bővülése csak még nagyobb mértékű pocsékolással járhat. 1. Nemzetközi vízvezeték-rendszerek létesítése Az opció már régóta létezik a köztudatban mint „kezelési módszer”, eddig azonban csak Izrael Állam próbálkozott ennek megvalósításával. Simon Peresz, korábban idézett könyvében, egy Törökországból kiinduló, onnan szerteágazó regionális vezetékhálózat megépítésében látta a térség vízhiányának részleges megoldódási lehetőségét: „Az eredeti terv (melyet Törökország 1987-ben javasolt a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjában32 – G.Z.) két fővezetéket, egy keletit és egy nyugatit irányzott elő, amelyeknek a végső kiépítéskor már oldalcsatornái is lennének. A keleti vezeték Szírián és Jordánián keresztül SzaúdArábiába, onnan pedig az Öböl-fejedelemségekig és Ománig vezetne. A nyugati vezeték Szíriába, Izraelbe, a Nyugati partra és Jordániába, onnan pedig Szaúd-Arábiába szállítaná a vizet”.33 Az elképzelés az arab államok ellenállása miatt kudarcba fulladt, bár egy vezeték építése – mely elkerüli a zsidó államot, de érinti az eredeti tervben említett valamennyi arab országot – vontatott ütemben mégis elkezdődött. Simon Peresz másik javaslata az édesvíz piaci értelemben vett vásárlása és tartályokban (vasúton, avagy hajón) történő szállítása volt, melyben Izrael partnere, gazdaságossági okokra hivatkozva, ismét csak Törökország lehetne. Ezen alternatíva kapcsán két dolgot kell feltétlenül mérlegelni: egyrészt a pénzügyi szempontokat, vagyis hogy egy köbméter megvásárolt víz költsége (tehát a kialkudott árfolyam és a szállítási terhek) ne legyen irracionálisan magas, másrészt az önálló cselekedet hatására vélhetően háttérbe szoruló regionális együttműködési lehetőségek következményeinek felvállalását (mely különösen Izrael szemszögéből lehet fontos). Izrael 2000-ben kötött először vízvásárlási megállapodást a török kormánnyal, az egyezményt azóta kétszer is (2002-ben és 2004-ben) megújították. A Manavgat folyóból éves kvóta szerint, a legutolsó megállapodás értelmében 50 millió m3 édesvizet szállítanak tartályhajókon Askelónba, onnan pedig csatornákon keresztül Izrael különböző pontjaira.

107

GRÜNHUT ZOLTÁN

A szerződés – újabb hosszabbítás nélkül – húsz évre érvényes, az évente leszállított mennyiség a zsidó állam jelenlegi szükségleteinek körülbelül 7-8%-át fedezi. Egy köbméter „török” víz, valamennyi költséget felszámolva körülbelül 0,6-0,7 dollárba kerül Izraelnek, mely hozzávetőlegesen megegyezik ugyanennyi tengervíz, napenergia alkalmazására épülő sótalanítási költségével. Természetesen Izrael nem zárkózik el a vízkereskedelem más államokra történő kiszélesítésétől. Ennek bizonyítékául hajlandóságot mutatott egy regionális „békevezeték” megépítésére, melyen meghatározott áron szabva Jordánia és a Palesztin Hatóság (PH) is vásárolhatna vizet, sőt földgázt, kőolajat és elektromos áramot is – izraeli közvetítéssel – Törökországtól.34 Készültek tervek egy török-szír, ugyanakkor mégis regionális jelentőségű vízhálózat kialakítására is, melynek beruházási költségeit Jordánia és Izrael is támogatta volna. A közös pénzekből finanszírozott csatornát kizárólag a Törökországgal szomszédos Szíriáig szándékozták megépíteni, az ily módon többlet vízforrásokhoz jutó Damaszkusz pedig meghatározott mértékben csökkentette volna vízkiemelését a Jarmuk, illetve a Baniasz folyóból, ezáltal készletnövekedéshez segítve Jordániát, a Palesztin Hatóságot, valamint Izraelt. Az említett tényezők okán kiváló tervnek tűnő beruházás végül Szíria elutasítása miatt bukott meg, mivel a damaszkuszi kormányzat hallani sem akart bármiféle Izraellel történő együttműködésről. 2. Közös mezőgazdasági eg yüttműködés A súlyos vízhiánnyal küzdő országokban oly módon is csökkenteni lehetne a szükségleteket, hogy a mezőgazdasági termelést, mint fő felhasználó ágazatot, jogszabályi döntésekkel keretek közé szorítanák, az így felszabadult vízforrásokat más, jövedelmezőbb gazdasági szférákba, valamint a növekvő kommunális igények kielégítésére fordítanák, a megugró élelmiszerigényeket pedig árufelesleggel bajlódó államok exportjaiból fedeznék. Persze e függőségi helyzet egyrészről globális értelemben vett stabil együttműködést követel, másrészről a természeti adottságok – illetve egyre nyilvánvalóbb hiányosságok – ellenére még mindig többnyire agrárjellegű közel-keleti államok mély gazdasági és társadalmi szerkezetváltását.

108


3. Regionális vízüg yi hatóság Bár a jelenlegi konfrontációk alapján elképzelhetetlen, mégis alapvető fontosságú lenne egy, a Közel- és Közép-Kelet, továbbá Észak-Afrika államait átfogó regionális vízügyi hatóság felállítása, mely bárhol ellenőrizhetné a vízfelhasználás mértékét és módját, a szennyvíztisztítás és újrahasznosítás technikai előírásainak betartását; elősegítené az édesvízkészletek szennyezésének megelőzését, kezelését; ösztönözné és egy vízbank keretében pénzügyileg is támogatná a modern, gazdaságos technikák intézményesítését; tárgyalásos úton közvetítene a vitás vízügyek rendezésében. 4. Szennyvíz újrahasznosítási technikák fejlesztése és alkalmazása Szennyvízének 60%-os, elsősorban mezőgazdasági és öntözési célzatú újrahasznosításával, Izrael Állam úttörő a régióban. Előrejelzések szerint ezen, már ma is világszenzációnak számító arány egészen 90%-ig emelkedhet 2020-ra35, így okkal állítják vízügyi szakértők: ha a KözelKelet többi állama is legalább szennyvízének egynegyedét képes lenne újrahasznosítani, már érzékelhetően csökkenne a térségben tapasztalható vízhiány. 5. A „Med-dead”, a „Red-dead”, illetőleg a „Med-dead-red” víziók Az angol elnevezésekből eredő beruházási tervek alapötlete, a fentebb már említett 1948-as Lowdermilk-tervből fakad, mely – mint láttuk – egy csatornával kívánta összekötni a Földközi-tengert és a Holt-tengert, így megoldva egyrészt utóbbi vízutánpótlását, másrészt a Jordán folyó hozamának teljes kihasználhatóságát. Habár a terv megvalósítását Izrael Állam függetlenedése nyomán elvetették, mégsem tűnt el végérvényesen egy asztalfiók mélyére, sőt készültek továbbfejlesztett változatai is. Eleinte a „Med-dead”, vagyis a Földközi- és a Holt-tenger összekötését tartották egyszerűbbnek, később azonban felmerült a „Red-dead”, vagyis a Vörösés a Holt-tenger közötti csatornaépítés teljesen megegyező célzatú terve is, mely mellett elsősorban a kedvezőbb domborzati adottságok szóltak. Bár előrelépés egyik elképzelés kapcsán sem történt, az immáron több éve tartó szárazság és aszály miatt újra elővették a terveket, sőt izraeli és jordán szakemberek már tárgyaltak is egy Akaba/Eilattól a Holt-tengerig érő csatorna megépítésének lehetőségeiről. 109

GRÜNHUT ZOLTÁN

A ma még távolinak tűnő beruházást egyes, vélhetően inkább profitszerzési, semmint hidrológiai szempontok által vezérelt csoportok már tovább is gondolták, megalkotva a „Med-dead-red” projektet, mely a Holt-tenger vízutánpótlásán, valamint a vízforrások általános bővülésén túl, a tengereket összekötő csatorna turisztikai lehetőségeit hangsúlyozza. Habár mindegyik ötlet megvalósítása jelenleg komplikáltnak és rendkívül költségesnek látszik, akármelyik változat hasznos lehetne a Holt-tenger megmentése és turisztikai fejlesztése érdekében. Összegzés A Biblia szerint az Egyiptomot hátrahagyó zsidók pusztai vándorlásuk során, Isten segedelmével menekültek meg a szomjhaláltól, amikor Mózes sziklából fakasztott vizet. Napjainkban hasonló csodatételre lenne szükség, hogy az egyre fenyegetőbb regionális vízhiányra átfogó, valamennyi állam számára megnyugtató megoldást lehessen találni. A sok évtizedes ellenségeskedés, a feloldhatatlannak vélt ideológiai, vallási és civilizációs ellentétek, valamint a gazdasági-demográfiai okokkal magyarázható, több összetevős (ivóvízre, élelmiszerre, megművelhető földterületre kiterjedő) szükségletnövekedés miatt, a felek egyre távolodnak egymástól, a médiában mindennapos hírnek számító politikai-katonai feszültségek mellett mind inkább élesedő ökológiai rivalizálás jellemzi a térséget. Manapság – tényeken és fikciókon alapuló – könyvek és filmek tucatjai jelenek meg a közel-keleti olaj- és gázkészletek birtoklásáért folytatott ádáz globális harcról, titkos diplomáciai manőverekről, a jövő bestsellerei azonban már könnyen lehet, hogy a térségbeli vízforrások megszerzéséért kirobbanó konfliktusokról íródnak majd. Felhasznált irodalom Ariyoruk, Ayca: Turkish water to Israel, Washington Institute, 2003. augusztus 14. Bushinsky, Jay: Turkey-Israel make undersea connection, Washington Times, 2006. április 30. Darwish, Adel: The next major conflict in the Middle East: Water wars, 1994. Deconinck, Stefan: The Wazzani-incident in the summer of 2002, Waternet, 2006. Grünhut, Zoltán: Izrael és Törökország – Hidrológiai és energetikai kooperáció, Publikon Portál, 2007. http://www.publikon.hu/htmls/tanulmanyok.html?essayID=292 110


Hiniker, Mike: Suistanable solutinos to water conflicts in the Jordan Valley, GCI, 1999. Isaac, Jad – Hosch, Leonardo: Roots of the water conflict in the Middle East, ARIJ, 1992. Issar, Arie: The past is the key to future: The water resources of Israel, PCRS, 2000. Kaya, Ibrahim: Possible Turkish water export as a tool for peace and stability in the Middle East, Turkish Weekly, 2005. február 6. Klump, Valdean: Hydro-politics along the Jordan river, STIA, 2002. Lefkovits, Etgar: Israel and Turkey plan energy pipeline, Jerusalem Post, 2006. május 11. Libiszewski, Stephan: Water Disputes in the Jordan Basin Region and their Role in the Resolution of the Arab-Israeli Conflict, ENCOP, 1995. LoBaido, Anthony: Israel plans water pipeline from Turkey, World Net Daily, 2001. április 12. Mirkasymov, Bakhtiyar: Water resources issue in the Middle East conflict, JMEG, 2005. Naor, Mordechai: Eretz Israel – Das zwanzigste jahrhundert, Könemann, Köln, 1998. Pamukcu, Konuralp: Water-realted cooperation between Turkey and Israel, SFCG Bulletin, 2004. Peresz, Simon: Az új Közel-Kelet, Múlt és jövő könyvek, Budapest, 1995. Seliktar, Ofira: Turning water into fire, MERIA, 9. szám, 2005/július Weitz, Gidi – Ben David, Amir: Gazprom’s eye fixed on Israel, Yediot Ahronot, 2006. május 17. Végjegyzetek 1 2 3

4

5

6

Peresz, S.: Az új Közel-Kelet, Múlt és jövő könyvek, Bp. 1995. 138.o. Uo. 139–141. o. A 1948–49-es háború során aztán Izrael megsemmisítette ezen áramfejlesztőket, miután azok produktuma kizárólagos jelleggel és kárpótlási kötelezettség nélkül Transzjordánia, illetve Szíria hatáskörébe kerültek. A terv szerint a Jordán folyó és a Kinneret-tó vizét végig izraeli területen haladó csatornarendszeren keresztül kívánták a Negev-sivatagig, illetve a Gázai-övezetig vezetni. David Ben Gurionnak (1886-1973), Izrael első miniszterelnökének mindig is nagy álma volt, hogy lakhatóvá és termővé tegye a Negev-sivatagot, vagyis a zsidó állam több mint felét kitevő kő- és homoksivatagot. Céljai megvalósítása érdekében megszállottan ragaszkodott a nélkülözhetetlen édesvízhez, melynek egyetlen forrása csakis a Jordán folyó lehetett. A politikától való visszavonulását követően Ben Gurion a Negev-sivatagban lévő Sde Boker kibucban telepedett le. Feleségével, Paulával együtt ott is temették el. Az adótörvények módosítása kapcsán, az Eisenhower-adminisztráció kilátásba helyezte, hogy az amerikai állampolgárok által külföldre jutatott adományokat, segélyeket és ajándékokat súlyos adókkal terhelik meg. E lépés esetleges realizálódása tovább mélyíthette volna Izrael gazdaság válságát, melynek, mint a falat kenyér, úgy kellett az amerikai testvérek és szimpatizánsok ekkoriban is már 100–120 millió dollárra rúgó támogatása.

111

GRÜNHUT ZOLTÁN 7 8

9

10 11

12

13

14

15

16

17

18

19

20 21

22

Részletesen lásd: Seliktar, O.: Turning water into fire, MERIA, 9. szám, 2005/július. Már 1962-ben is voltak komolyabb összecsapások az izraeli–szír határvonalon, miután a szíriai hadsereg nagy rendszerességgel lőtte a galileai zsidó telepeket (félév alatt 98 támadást regisztráltak). A vízeltérítési-terv legelszántabb támogatói a szíriai Ba’ath mozgalom nasszerista képviselői, valamint Háddzs Amin al-Husszeini, korábbi nácibarát jeruzsálemi főmufti voltak. Naor, M.: Eretz Israel – Das zwanzigste jahrhundert, Könemann, Köln, 1998. 377.o. Végül negyedik hadviselő félként az arab szövetség oldalán bekapcsolódott Jordánia is, mely döntés később Husszein király sok évtizedes uralkodásának kétségkívüli legrosszabb lépésének bizonyult. Itt érdemes hangsúlyozni, hogy Izrael a Golán-fennsík szírek lakta részét rövid időn belül átengedte ENSZigazgatás alá, ami csak formálisan realizálódott, mivel gyakorlatilag a terület visszakerült Szíriához. Az 1967-es háború nagy veszteseként Jordánia nemcsak, hogy jelentős kiterjedésű területekről ( Júdeáról, Szamáriáról és Kelet-Jeruzsálemről) volt kénytelen lemondani, de vízellátása is súlyos veszélybe került, miután a Jordán folyó izraeli, a Jarmuk pedig – deklaratív fenyegetéssel – szír ellenőrzés alá került. A hatnapos háborút követően a Hasemita Királyság nyugati területeire közel harmadannyi édesvízhez jutott, mint korábban. Nemzetközi jogi előírásokra alapozott összevetésképpen: Szíria 1948–49 folyamán, egy általa is indított offenzív háború során, jutott ki a Kinneret-tó partjára, mely területszerzés az ENSZ 181-es számú határozatára, avagy az 1922-es palesztinai brit mandátumról szóló rendelkezésre hivatkozva, de mindenképpen illegális megszállásnak minősül. Ellenben Izrael 1967-es katonai szerepvállalása defenzív háborúnak tekinthető, önvédelemre hivatkozva pedig a nemzetközi normák elismerik a területfoglalás jogosságát, sőt a megtámadott fél, biztonsága szavatolhatósága érdekében, legálisan fenn is tarthatja ezen okkupációt, mint ahogy egyébként ezt az 1967-ben elfogadott 242-es számú ENSZ-határozat a közel-keleti fejlemények kapcsán meg is erősítette, mondván Izraelnek csak akkor kell kivonulnia „az utolsó háború során elfoglalt területekről” (nem is feltétlenül az összesről…), ha az érintett arab államok békét kötnek vele. A tanulmány, mely hasonló megközelítésben foglalkozott a Nyugati part kérdésével is, később nyilvánosságra került a Ha’aretzben és a Policywatch-ban is. Részletesebben lásd: Libiszewski, S.: Water Disputes in the Jordan Basin Region and their Role in the Resolution of the Arab-Israeli Conflict, ENCOP, 1995. 1970 őszén – a nevezetes fekete szeptember idején – Husszein jordán uralkodó hadat üzent az országában garázdálkodó palesztin gerilláknak. A tömeggyilkosságokkal és menekülttáborok lerombolásával járó offenzíva következtében palesztinai arabok tízezrei hagyták hátra a Hasemita Királyságot, többségük Libanonban, Szíriában, az Arab-félszigeten, valamint Irakban telepedett le. A muzulmán tömegek megjelenése, alapjaiban megbolygatva a kényes vallási megállapodásokon alapuló államrendszert, főként Libanonban okozott társadalmi-politikai válságokat. A növekvő feszültség 1975 során polgárháborúba torkollott, s a lépésről-lépésre teret nyerő palesztin terrorszervezetek párhuzamosan Izrael ellen is rendszeresítették merényleteiket. A libanoni hadsereg abszolút passzívan szemlélte a palesztin terroristák Izrael-ellenes támadásait. Valójában Libanon ekkorra már négy részre szakadt: az ország keleti részét a szír hadsereg szállta meg, a déli területeket a PFSZ uralta, északon a keresztény milicisták próbálták visszaszerezni hatalmukat, míg a középső területek etnikailag erősen vegyes összetételűek voltak. A palesztin terroristák támadásai állandó fenyegetést jelentettek Izrael (főként északi részének) lakosaira nézve (1974 – Ma’alot, 1978 – parti autópályán történt busztámadás. Utóbbi merényletet követően nyomult be először az izraeli hadsereg Dél-Libanonba, később az ENSZ kezeskedése okán azonban kivonult), sőt a hetvenes évek elejétől már Nyugat-Európában sem érezhették magukat biztonságban az izraeli–zsidó érdekeltségek (egyik legtragikusabb bizonyítékként lásd az 1972-es müncheni olimpiát). Az izraeli hadsereg 1982-es libanoni inváziójának közvetlen kiváltó oka, Slomo Argov, Izrael Állam londoni nagykövetének megtámadása volt, mely után Ariel Saron védelmi miniszter parancsot adott a „Békét Galileának” hadművelet megindítására. Ugyan a PFSZ távozásra kényszerült, a Libanonban maradt palesztinokat azonban rövid időn belül „felkarolta” a főként szír és iráni támogatással működő síita Hezbollah, tovább folytatva az Izrael-ellenes terrortámadásokat. A libanoni muzulmánokat katonailag segítő szír hadsereg is a Bekaa-völgyében maradhatott, s miután (feltehetőleg saját testvére „megrendelésére”) palesztin merénylők végeztek Basir Dzsemajel libanoni elnökkel, a szövetségesnek szánt keresztényeket sem tudta Izrael visszasegíteni a hatalomba. 3 A Hazbani vízgyűjtő-medencéjének éves kapacitása 150 millió m -re becsülhető. A Hezbollah saját sárga-zöld lobogóját a csatornarendszer több pontjára is kitűzte, melyre válaszul az izraeli légierő gépei többször is tüntetőleg átrepültek az építmény felett. II. melléklet, I. (első) fejezet, 2-es számú bekezdésének, „a” pontja, vagyis II/I/2/a.

112

VÍZÉRT SZOMJAZÓ, VÉRÁZTATTA FÖLD 23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33 34

35

A két állam közti Közös Vízügyi Bizottságról a szerződés 2-es számú mellékletének 7. fejezete rendelkezik (lásd a folytatásban kifejtve). A szerződés aláírásakor Izrael számára még nem voltak adottak a technikai lehetőségek e sótalanított víz Jordániába való eljuttatásához, így a II/I/2/d pont úgy rendelkezik, hogy a feltételek megteremtéséig Izrael közvetlenül a Jordán folyó hozamából biztosítja a jelzett vízmennyiséget. A szerződés szerint, a feleknek 1994 évvégéig kellett megállapodniuk e vízmennyiség pontos mértékéről. Mindenesetre a tárgyalt fejezet „c” pontja – mely valószínűsíthetően Jeruzsálem unszolására került bele az egyezménybe – leszögezi, hogy Izrael akár évi 10 millió m 3 -t is kiemelhet e forrásból, amennyiben a Közös Vízügyi Bizottság ahhoz jóváhagyását adja, s a kitermelés hidrológiai szempontból nem káros, illetve nem fenyegeti Jordánia e vízkészletből tervezett éves felhasználást. Már az első pont is felszólítja a PH-t, hogy nemcsak üzemelési, de tisztítási, karbantartási és vízvédelmi szempontból is felelős az adott objektumokért, valamint az érintett vízforrásokért. Amennyiben a Mekoroth (izraeli vízmű) akadálytalan munkavégzését a PH akadályozza, úgy annak vízügyi jogosítványait a szerződés értelmében vissza kell vonni. Azért csak a Nyugati parton, mert az 1994-es „Osló-1” megállapodás már deklarálta a palesztinok ezen jogát a Gázai-övezetre vonatkoztatva. Ezen „átmeneti időszak” pontos meghatározása azóta is vita tárgyát képezi. A PH szerint a jelzett periódus mindaddig fennáll, míg meg nem alakul a független palesztin állam, ezzel szemben bizonyos – főként jobboldali – izraeli körök azonban azt hangsúlyozzák: a Palesztin Hatóság stabilizálódásával e szakasz befejeződött, s így párhuzamosan Izrael Állam ilyen irányú kötelezettségei is megszűntek. A Közös Vízügyi Bizottság határozatait, napirendjét egyhangúan fogadja el, a tagokat a felek között egyenlő arányban kell megosztani. E testületek tagjainak delegálásáról, működésének és feladatainak konkretizálásáról a szerződés egy későbbi pontja rendelkezik. Törökország számára központi jelentősége van annak, hogy az akut vízhiánnyal küzdő közel-keleti térség egyik legfőbb vízügyi exportpartnere legyen, minek következtében regionális, sőt akár globális értelemben is „hatalommá” válhatna Ankara. Mindemellett a vízexportból származó bevételek tökéletes forrásai lehetnének az ország európai integrációs felzárkóztatásának (már ha ezt még támogatják a törökök), s nem mellékesen jelentősen növelné Ankara nemzetközi respektjét is, ha együttműködésre tudná kényszeríteni a Közel-Kelet folyamatos konfrontációban álló feleit. Peresz, S.: Az új Közel-Kelet… 144. o. A projekttervet részletesen lásd: Grünhut Zoltán: Izrael és Törökország – Hidrológiai és energetikai kooperáció, Publikon Portál, 2007. http://www.publikon.hu/htmls/tanulmanyok.html?essayID=292 Konuralp Pamukcu: Water-realted cooperation between Turkey and Israel, SFCG Bulletin, 2004.

113

Izrael térképe

114

HÁBORÚBAN A KÖRNYEZETÉRT, A KÖRNYEZETTEL SZEMBEN KÍNA VÍZPROBLÉMÁI A 21. SZÁZAD ELEJÉN1 VÖRÖS ZOLTÁN „Harcolni minden eg yes csepp vízért vag y meghalni... Ezzel a kihívással áll szemben Kína.” Wang Shucheng, vízüg yi miniszter, 2001. Földünk lakosságának több mint hatodát fenntartó Kína gazdasága – habár a világgazdasági válság Pekinget is érintette – megállíthatatlanul növekszik, világpolitikai szerepe egyre jelentősebb, az új évszázad minden eddiginél komolyabb kihívása, a környezet súlyos degradációja, azonban megálljt parancsolhat az ázsiai nagyhatalom sikereinek. Ökológiai elemzések, tanulmányok tízezrei évtizedek óta figyelmeztetnek a környezeti értékek pazarlására és szennyezésére, az életet adó víz fenntarthatatlan használatára. A baljóslatok úgy tűnik, Kínában egyszerre válnak valóra. A kínai civilizációnak évezredek óta otthont adó folyóvölgyek kiszáradnak, vagy az ország más részein megállíthatatlanul áradnak, vizük olyanynyira elszennyeződik, hogy fogyasztásra alkalmatlanná válik. Az emberek uralmuk alá hajtják az áradó folyamokat, a végletekig kizsigerelik vízhozamukat, eközben azonban figyelmen kívül hagyják a medencék élővilágának helyzetét és a folyók geológiai, biológiai jellemzőit. A környezeti problémák kezelésére ez idáig nem sikerült megbízható gyógymódot találni, a megoldási javaslatok – részben – továbbra is a gazdasági fejlődést és a nagyhatalmi szerep elérését célozzák, további régiókat bevonva ezáltal a víz-válságba. A fő célokért (és szükségszerűen a természetért, azaz a tiszta vizekért és az egészséges növény- és állatvilágért) folytatott „küzdelem” első felvonását Peking groteszk módon a természettel kénytelen megvívni, s miközben kis csatákban felül tud kerekedni a környezeten, a végső összecsapás feltartóztathatatlanul közeleg. A tanulmány igyekszik bemutatni az ázsiai óriást érintő számos vízprobléma mindegyikét, az emberek által okozott környezetrombolás szörnyű következményeit és

115

VÖRÖS ZOLTÁN

várható hatásait, valamint a kihívásokra adott sikeres vagy éppen félresikerült válaszokat és kitér a Kínai Népköztársaság történetének hatvan éve alatt folyamatosan változó környezettudatosság szintjére is. 1. ábra: Kína tartományai

Forrás: http://www.xhes.com/v800/cp.htm, szerkesztve a szerző által.

Bevezetés Mikor Mao Zedong, a Kuomintangot sikeresen legyőző Kommunista Párt vezetője a véres polgárháborút követően 1949-ben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, az ország gazdasága romokban hevert, népessége éhezett. Mao a sztálini út követésében, majd az 1960-as évektől a saját klikkje által teremtett „kínai kommunizmusban” látva országa felemelkedését, megalapozta a párt uralmát és döntései sem a több százmilliós népesség igényeire, sem a környezeti értékekre nem voltak tekintettel.

116

H ÁBORÚBAN A KÖRNYEZETÉRT – A KÖRNYEZETTEL SZEMBEN

Hibás lépések százainak következtében milliók haltak meg békeidőben, folyók és tavak apadtak ki, számos térség flórája és faunája alakult át vagy károsodott súlyosan a következményekkel nem számoló iparosítás, a gátépítések és egyéb áradás-megelőző beruházások következtében. Azt a Kínát, amelyet ma ismerünk, végül az 1970-es végén a Deng Xiaoping által elindított nyitás politikája alapozta meg. A reformok először a mezőgazdaságot érintették, mely hamarosan képessé vált a drasztikusan megnövekvő népesség ellátásra. Jelentős lépésnek és a nyitás egyik legelső és legfontosabb mozzanatának tekinthető az olyan elkerített gazdasági övezetek létrehozása, melyek külföldi cégeknek teremtettek kedvezményes feltételeket a letelepedéshez. A kínai utas politika sikeres volt, a GDP az 1980-as évek második felétől átlagosan 8,8%-kal nőtt évente, a gazdaság minden mutatója javult, a párt vezetői a tervezett és irányított reformok további szakaszait is elindították. A Szovjetunió bukása után kialakult unipoláris világhoz Kína jól alkalmazkodott, négy évtized alatt Peking a világ potenciális nagyhatalmává vált. A környezeti értékek védelme terén ugyanakkor jó ideig nem történt változás, és Peking még akkor sem volt hajlandó feladni az erőltetett iparosításon alapuló gazdasági fejlesztést, amikor a vezetők már felismerték: a környezet rombolása a jövőben visszafordíthatatlan változásokat idéz elő. A vízkérdéshez is inkább a Mao alatt megismerhetett kommunista felsőbbrendűséggel, semmint a kínai társadalomra jellemző hagyományos „természet-tisztelettel” és megalapozott tervekkel álltak hozzá. Tízesével épített gátak, valamint új gigantikus, mesterséges csatornák építésével próbálták meg normalizálni a vízellátást, táplálni a kiszáradó folyókat és kielégíteni a gazdasági igényeket. Egyes számítások szerint napjainkra az ország teljes évi bruttó hazai terméke tudná csak fedezni az ugyanannyi idő alatt okozott környezeti károk helyreállítási költségét.2 Vízproblémák Ha csak pusztán az országos adatokat nézzük, Kínában az éves újratermelődő vízkészlet mennyisége igen magas, Brazília, Oroszország, Kanada, az Egyesült Államok és Indonézia után a hatodik helyen található a listán (1. táblázat). A képet értelemszerűen ugyanakkor számos más tényező is árnyalja, melyek közül kettő, a népesség száma és eloszlása meghatározó, nem is említve a gyárak szennyezését és az ariditás/elsivatagosodás egyre fokozódó mértékét.

117

VÖRÖS ZOLTÁN 1. táblázat: Éves újratermelődő vízkészlet, 2005.

Ország Brazília Oroszország Egyesült Államok Kanada Indonézia Kína

milliárd m 3/év 8233 4507 3051 2902 2838 2830 Forrás: greenfacts.org

Kína a maga 1,3 milliárd lakosával a Föld legnépesebb állama, így az egy főre jutó éves újratermelődő vízkészlet csupán 2140 m3.3 Az északafrikai és közel-keleti, súlyosan vízhiányos területekhez képest – ahol az egy főre jutó mennyiség alig éri el az 500 m3 -t – jobb helyzetben van az ország, a vízhiány mégis mindennapos probléma és az elkövetkező években még komolyabb hiány alakulhat ki: a vízmennyiség és a lakosság, valamint a gazdasági központok területi eloszlása ugyanis korántsem egyenletes. A lakosság és a gazdaság igen tekintélyes hányada északon4 található, miközben a régió nem rendelkezik komoly vízkészletekkel (2. táblázat). Ez a földrajzi probléma főleg a Sárga-, Huai- és Hai-folyók (2. ábra) medencéjében érzékelhető, ahol a lakosság 34,7%-ára a vízkészletek mindössze 7,5%-a jut, miközben az ország GDP-jének több mint 32%-át itt termelik. Kína déli régióban pedig fordított a helyzet, hatalmas vízkészletek mellé viszonylag kisszámú népesség párosul. Dél-délnyugatKínában a vízvédelemre több pénz jut, hiszen például a nagy folyamok forrásai és a Jangce jelentős szakasza, valamint több, köztük a legnagyobb nehézipari város, Csungking [pinyin: Chongqing] is itt fekszik. A lakosság több mint fele fertőzött vizet használ, a nagyvárosok kétharmadában súlyos az ivóvízhiány, csupán a szennyvizek 10%-át kezelik, azt is többnyire csak mechanikusan szűrik, biológiai lebontó baktériumokkal és kémiai szerekkel ritkán tisztítják.

118


2. táblázat: A vízkészletek, a lakosság, a gazdaság és a megtermelt GDP százalékos területi eloszlása5 Vízgyűjtő területek Kína Song-Liao Hai Huai Sárga Jangce Gyöngy Délkeleti folyók Délnyugati folyók Belföldi folyók Észak* Dél**

Víz (%) 100 6,9 1,5 3,4 2,6 34,2 16,7 9,2 20,8 4,6 19,0 81,0

Népesség (%) 100 9,7 10,0 16,2 8,5 34,3 12,1 5,5 1,6 2,1 46,5 53,5

GDP (%) 100 11,3 11,3 13,7 7,1 32,7 13,8 7,5 0,8 1,8 45,2 54,8

* A Song-Liao, Hai-, Huai-, Sárga- és Belföldi folyók víz g yűjtő medencéi ** A Jangce- és Gyöng y-folyó, valamint a délkeleti és délnyugati folyók víz g yűjtő medencéi 2. ábra: Vízgyűjtő területek

Forrás: saját szerkesztés

119

VÖRÖS ZOLTÁN

A 2. táblázat adataiból jól kimutatható a hatalmas aránytalanság, amely a vízkészletek eloszlását illeti. Peking a probléma megoldására számos, a déli régió vízét felhasználó megoldást dolgozott ki, ezek sikeressége azonban kérdéses. A vízproblémákat tovább bonyolítja az ország déli részét befolyásoló monszun éghajlat is, melynek köszönhetően az éves csapadékmennyiség főleg április és július között hullik.6 Az északi folyók éves vízhozamának maximuma gyakran 10-20-szorosa a vízhozam minimumának (míg délen ez az arány csak 2-3-szoros), ráadásul a csapadékos, valamint a száraz évek gyakran felváltva következnek egymás után, súlyos áradásokkal és aszályokkal sújtva az ország északi tartományait. Látható, hogy ilyen természeti adottságok, illetve a gazdaság víz és energia éhsége mellett a vízmenedzsment és a vízkészletek megvédése komplex feladat, melyet előbb-utóbb – az ember környezettel szembeni felsőbbrendűségének ideológiája ellenére – meg kell oldani. A vízmenedzsment első lépései Ha a mai értelemben vett vízmenedzsmentnek természetesen még nem is nevezhetjük, folyószabályozások már a kínai civilizáció születésétől kezdve zajlottak, mert a feljegyzések alapján a kommunisták hatalomra jutását megelőző 2100 évben (i.e. 206-1949) 1056 alkalommal szárazság, 1092 esetben pedig áradás7 okozott felváltva bajt a lakosságnak. Látható, hogy szinte minden évben súlyos környezeti kihívásokkal kellett szembenéznie a folyók mentén élőknek, ezért dolgoztak ki már a császári időkben is vízügyi beruházásokat a természeti katasztrófák kárainak csökkentésére, 1949-re azonban mindössze 23 duzzasztógát épült meg. Összehasonlítva az azóta létesült több mint 85.000 gáttal és tározóval, valamint az árvízjelző-rendszerrel, az elmúlt fél évszázad igen termékenynek mondható, de a számok nem minden esetben mutatnak tényleges javulást. A fenntartható felhasználás és -védelem ugyanis nem valósult meg, azaz a vizek racionálisabb használatát és tisztítását, a pazarlást egyre inkább kizáró, eltervezett, gondosan fejlesztett, az elosztás ésszerűségét szem előtt tartó vízpolitika az 1980-as évekig nem született meg. Mao uralma alatt a kormányzati látókör középpontjában a Sárga-folyó állt, melyet az 1950-es években nem kevesebb, mint 156, szovjet segítséggel kivitelezett projekttel kívántak szabályozni, 1955-ben 46 óriás gát építését kezdték meg a folyón. Azonban a vízgyűjtő területen végzett hatalmas munkálatok, csakúgy, mint az ország többi részén található csator-

120


na, víztározó, valamint gát többsége – a megvalósult formájában – felesleges volt és nem vette figyelembe a szakmai és környezeti szempontokat. Az építmények a tervezés hiánya és a gyenge minőségű kivitelezés miatt leomlottak, a tározók átszakadtak, a csatornák többségét pedig maguk a parasztok tették tönkre, miután a termelékenységi mutatóik drasztikusan a korábbi szint alá estek. A gátszakadás egyik legismertebb példája az 1950-es évek elején rosszul megépített Banqiao tározó esete, mely 1975ben szakadt át, megölve közel 200.000 embert és befolyásolva további 11 millió életét. A környezeti problémákkal és a folyók helyzetével komolyabban csak Mao Zedong halála után kezdett el foglalkozni a kínai vezetés, a gazdaság helyreállítása azonban prioritást élvezett. Az alapvető és átfogó szabályozás, a Víztörvény, csak egy évtizedes előkészítés után, 1988-ban készült el, de jelentősége messze túlmutatott önmagán: számos további határozatnak adott teret és megalapozta az 1990-es évek vízügyi beruházásait. A törvény első cikkelye kimondta, hogy a dokumentumot megfogalmazták „a racionális fejlődésért, hasznosításért, gazdaságosságért és a vízkészletek védelméért, a vízkatasztrófák megelőzéséért és irányításáért és a vízkészletek fenntartható hasznosításának megvalósításáért azzal a céllal, hog y a társadalmi fejlődés és a nemzeti gazdaság igényeit kielégítsék.” 8 Ennek értelmében a törvényalkotók olyan vízügyi és egyéb gazdasági beruházásokat kívántak létrehozni, melyek már figyelembe veszik a környezeti adottságokat. Az 1980-as években tehát már kézzelfoghatóbbá vált a környezettudatosság egy adott szintje, a helyzet mégis tovább romlott az alábbi tényezők együttes jelenléte miatt: • erőltetett gazdasági növekedés a párt hatalmának megőrzése érdekében; • egy egységnyi GDP előállításához az ipar 20-30-szor (de még ma is 7-15-ször) annyi vizet használ fel, mint a fejlett gazdaságok; • a víz ára töredéke, a szubvenciók miatt nemcsak a hasonló kondíciókkal rendelkező országok, hanem a nagy vízkészletekkel rendelkező államok árainak is; • a városokba özönlő néptömegek ellátása, egyre magasabb életszínvonal biztosítása; • a zavaros évtizedek alatt is folytatódtak a sokszor koncepciótlan, az ökoszisztémát figyelmen kívül hagyó vízügyi beruházások, melyek káros hatására ekkor derült fény.

121

VÖRÖS ZOLTÁN

Az 1988-as törvény mellett számos más dokumentum született a további szennyezések és hibás vízügyi beruházások elkerülése végett. Ilyen volt az 1984-es Vízszennyezés-megelőző (Water Pollution Prevention and Control Act) és az 1997-es Áradás-szabályozó (Flood Control Act) törvény. A minisztériumi irányítást is megváltoztatták, a kutatások szerint úgy tűnik, előnyére. Míg korábban a vízgazdálkodással kapcsolatos tennivalókat számos minisztérium (Vízkészletek, Vízenergia, Közlekedési, Agrár stb.) között szétaprózva kezelték, addig mára ezek a feladatok egy tárcán belül, a Vízügyi Minisztériumban (pontos elnevezése: Water Resources Ministry) összpontosulnak. A szemmel látható igyekezet, az elfogadott határozatok és törvények, az összevont vízügyek ellenére a 21. század első évtizedére a vízgazdálkodás elkeserítő helyzete továbbra sem mutatott javulást. A legfrissebb felmérések szerint Kína népességének több mint fele, körülbelül 700 millió ember nem jut9 az Egészségügyi Világszervezet (WHO) sztenderdjeinek megfelelő minőségű vízhez, évente 750.000-en10 halnak meg a szennyezett levegő és víz miatt, miközben egy 2006-ban nyilvánosságra hozott listán a világ húsz legszennyezettebb városából 16 kínai volt.11 Az ország lakosságának és gazdaságának károkat okozó vízproblémákat három csoportra oszthatjuk, melyek az esetek többségében összefüggenek egymással, egyes helyeken ráadásul egyszerre vannak jelen. A komoly gondokat okozó vízbőség (áradások), vízhiány (aszály, szárazság), valamint vízszennyezés elleni egyidejű védekezés összehangolt és minden részletre kiterjedő programot igényelne, természetesen a környezeti szempontok figyelembevételével. Ugyanis mint a Banqiao tározó-gát példája is mutatja, sok esetben az átgondolatlan lépések okozzák a még nagyobb károkat. Áradások A kontinens nagyságú ország területét évezredek óta sújtják áradások, a főbb folyók középső és alsó szakaszai – ahol a Kínai Népköztársaság népességének fele él, és a mezőgazdasági termelés harmada, az ipari termelés és a városok kétharmada található – a legveszélyeztetettebb körzetek közé tartoznak. A kínai árvizek hatalmas károkat okoznak, a halálos áldozatok száma elérheti a milliós nagyságrendet, a mezőgazdasági területek elöntése, vagy az elővigyázatosságból elrendelt kitelepítések pedig szinte bizonyosan több millió ember életét befolyásolják. A helyzet nagymértékben köszönhető az ország földrajzi és éghajlati jellemzőinek,

122


együttes hatásuk a történelem eddigi legnagyobb áradásait okozták Kína területén (3. táblázat). A gazdasági növekedés fenntartása és a lakossági vízellátás szempontjából tehát alapvető fontosságú, hogy Peking minden lehetséges eszközt bevessen az árvíz elleni védekezésre, a mesterséges építmények (gátak, tározók, védőgátak) mellett jelzőberendezések telepítésével és az időjárás-előrejelzés fejlesztésével. 3. táblázat: A halálozási adatok alapján összeállított áradások 10-es top-listája

Rangsor 1. 2. 3. 4.

Ország Kína Kína Kína Kína

Év 1931 1887 1938 1975

5. 6. 7.

Kína 1935 Hollandia 1530 Észak-Vietnám 1971

8. 9. 10.

Kína Hollandia Hollandia

1911 1287 1212

Esemény országos áradások A Sárga-folyó áradása A Sárga-folyó áradása A Banqiao-gát átszakadása A Jangce áradása A Szt. Felix áradása Két folyó deltája kiáradt A Jangce áradása A Szt. Lucia áradása Az Északi-tenger áradása

Halottak száma 2,5-3,7 millió 900000-2 millió 500000-700000 230000 145000 Több mint 100000 100000 100000 50-80000 60000

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_natural_disasters_by_death_toll#Top_Ten_ Deadliest_Floods_and_landslides

Az áradások fő okaként az éghajlatot, a földrajzi viszonyokat és az antropogén tényezőket nevezhetjük meg, azonban míg korábban leginkább az előbbiek határozták meg a folyók arculatát, addig az utóbbi évtizedek erőteljes emberi beavatkozása felborította a természetes viszonyokat. A Kínát sújtó áradások típusai: • Ún. „városi áradás”: Ez a típusú áradás a gyors gazdasági fejlődésnek köszönhető. A rohamos ütemű urbanizáció – mely az utóbbi évtizedek és várhatóan a közeljövő kínai fejlődésének velejárója – három-négyszeresére növelte a városok lélekszámát. A települési infrastruktúra fejlesztése képtelen volt követni a migrációs növekedés mértékét, az újonnan érkezők pedig emiatt kénytelenek voltak a külső, sok esetben árvízveszélyes területeken (ártereken) letelepedni. Az ezen szakaszokon meglévő gátrendszer megfelelt ugyan a mezőgazdasági

123

VÖRÖS ZOLTÁN

•

• •

• • •

földek védelméhez szükséges szintnek, a lakott, urbanizált területeket ugyanakkor nem volt képes megfelelő színvonalon óvni az áradástól. A védművek kiépítése sok esetben költséges lenne a települési tanácsok számára, vagy éppen politikai okokból nem érdekeltek benne, ugyanis a fejlődés akadályaként tekintenek az érkező munkaerő visszautasítására, ennek köszönhetően ugyanis a munkaerőhiányban szenvedő gazdaság mutatói romlanának. Villámárvíz: A hegyvidékes területeken fordul elő, az erdőirtások következtében hirtelen érkezik, a lakosságszámhoz képest viszonylag sok áldozatot követel. A népesség növekedésével az áldozatok száma emelkedhet, a védekezést a folyók további szabályozásával kívánják elérni; A fő folyók áradása: Kína fő folyóinak mentén az árvízvédekezés hatékony formája alakult ki, a védelmi rendszereknek köszönhetően a sok életet követelő áradások száma lecsökkent. Víztározó medencék: hasonló a probléma, mint az urbanizált területek esetében. A korábban árvízvédelmi térségeknek kijelölt részek benépesültek, ezért nagy árvizek esetén a kiöntött/elterelt/ eltérített folyók elöntik az itt létrejött településeket és infrastruktúrát. A kormányzat igyekszik új tározókat létrehozni vagy némi kártérítés fejében kitelepíteni az ott élőket; Vezeték-szivárgás: Az elhasználódott vezetékek és mesterséges csatornák szivárognak, átszakadnak, elöntve ezzel a mezőgazdasági (és városi) területeket; Parti áradás: A tengerszintek emelkedése és a klímaváltozás következtében pusztító ciklonok idézik elő; Erózió, üledékesedés: A szabályozások következtében egyes folyómeder szakaszokban és tározó medencékben a felsőbb szakaszok eróziója következtében szállított hordalék csökkenti a víztározó-képességet, a folyó ezáltal kiléphet medréből.

A kínai kormány áradások elleni küzdelmének köszönhetően napjainkra már kiépült a felszíni megfigyelőállomásokból, meteorológiai radarokból és műholdas hálózatokból álló rendszer, mely képes a meteorológiai folyamatokat vizsgálva előre jelezni az áradásokat. A különböző mérőállomásokat felszerelték a legújabb adattovábbító és elemző eszközökkel, hogy esős évszakban a lehető legpontosabb és legaktuálisabb adatok ismeretében, a lehető leghamarabb dönthessenek a szükséges 124


lépésekről, illetve informálhassák a gátak és tározók személyzetét a feladatokról. A korábbi évekhez képest a lakosság értesítése is elsődleges prioritást kapott, a televízión és rádión való tájékoztatás a kormányzat feladata. A kommunikációs csatornák használatának segítségével sikeresebben elkerülhetők a nagyobb tragédiák. A 6600 csapadékfigyelő és 2300 csapadékelemző állomásból, 420 radarból és 4 meteorológiai műholdból álló modern rendszer12 segítségével hatékonyan csökkenthető a halálos áldozatok száma és az anyagi károk nagysága. A gátak és tározók, mint a rendszer alapvető fontosságú elemei, fontos szerepet játszanak a vízhozam szabályozásában. Ugyanakkor a folyó különböző szakaszain épített védművek elemi követelménye, hogy átgondolt stratégia szerint épüljenek, figyelembe véve a folyó ökológiai sajátosságait. Mint láthattuk, a kommunista éra első évtizedében, szovjet segítséggel épített létesítmények nem feleltek meg az említett kritériumoknak és nem voltak képesek betölteni a nekik szánt funkciót, az áradások megelőzését. A Sanmenxia-gát „riasztó példája lett a lehetséges következményeknek: megzabolázták ug yan, ám [...] Kína legnag yobb öntözőcsatornájává változtatta át a Sárgafolyó alsó harmadát. A felső szakaszon is súlyos katasztrófát okozott [...] mert a vízmérnökök fig yelmen kívül hag yták az irdatlan mennyiségű (évente jelenleg minteg y 1,6 milliárd tonnányi sárgás iszapot. [...] Az átgondolatlan tervezés miatt a Sanmenxia ug yanannyi áradást okozott, mint amennyinek elejét vette, s ug yanannyi ember életét tette tönkre, mint ahányat megmentett [nem beszélve a súlyos környezeti károkról – a szerző]. A hiba orvoslására végül eg y újabb hatalmas gátat kellett építeni.” 13 A kormányzat a gátépítések pozitív hatásainak (energiatermelés, áradások számának csökkenése, hatásuk gyengítése) hangoztatásával (a negatívumok ellenére) folytatja a beruházásokat, rengeteg „vizes építmény” áll tervezés, vagy kivitelezés alatt, ám az 1980-as évek óta már átgondoltabb módszer alapján tervezik a különböző vízügyi beruházásokat. Az előrejelző rendszerekkel kiegészített komplex projektek – egy-egy kivételesen esős évszakot leszámítva – egyre inkább képesek a folyók vízhozamának kezelésére. Mint láthattuk, előfordul, hogy maguk a roszszul tervezett védművek okozzák az áradást, ahogyan az évtizedek óta a nagyobb beruházásoknál történik. Ilyenkor a gátak visszaduzzasztják a folyót, elárasztva egész völgyeket és kitelepítésre ítélve ezres, sőt, mint azt a Három Szoros-gát esetében látni fogjuk, milliós néptömegeket. Az áradások azonban továbbra is nagy veszélyt jelentenek majd a folyók mentén élő népességre, az elsivatagosodás következtében ugyanis megnő 125

VÖRÖS ZOLTÁN

az árvizek veszélye, ráadásul az évek folyamán a hordalék-lerakódásnak köszönhetően a gátak víztartó képessége is csökken. Vízhiány, aszály A vízproblémák másik súlyos eleme a vízhiány, mely a klímaváltozásnak és az elsivatagosodásnak köszönhetően egyre hatványozottabban jelentkezik, még komolyabb kihívások elé állítva a hatóságokat. Az eddig is hatalmas károkat okozó vízhiányos, aszályos időszakok a jövőben meghosszabbodhatnak, hatásai súlyosabbak lehetnek, az érintettek köre ugyanis hatalmas: Kína közel 100 millió hektáros mezőgazdasági termőterületének fele nincs öntöző-rendszerrel ellátva, így a terméshozam fokozottan függ az időjárástól. Az elmúlt négy évtizedben a mezőgazdasági területek ötödét, 20 millió hektárt érintett a szárazság, az aszályos időszaknak mégsem a terméshozam-csökkenés és élelmiszerhiány lehet a legkatasztrofálisabb következménye, ugyanis a keleti nagyvárosok népességének vízellátása már most is akadozik. A probléma egyik okozója, a globális éghajlatváltozás nem csupán Kínában érezteti hatását, de itt lehet az egyik legsúlyosabb és legkorábbi következménye. A Tibeti-fennsík gleccsereiből és vízadó rétegeiből eredő Sárga-, Mekong és Jangce-folyók vízhozama fokozatosan csökken, a gleccserek évről-évre láthatóan visszahúzódnak. „A légkör melegedése és a súlyosbodó szárazság felborította az ökoszisztéma ingatag egyensúlyát. A kínai meteorológiai hivatal szerint a térség átlaghőmérséklete a 21. század végére akár 3-5 Celsius-fokkal is emelkedhet. Csinghaj [Qinghai] tartományban [...] a hajdani 4077 tóból már legalább 3000 kiszáradt, s a többi is végveszélybe került – egyre nyomulnak feléjük a terjeszkedő homokdűnék. Mindezek mellett a gleccserek összfelülete évről-évre 7%-kal zsugorodik. Az olvadó jég ugyan ideig-óráig táplálja még a folyókat, ám a kutatók úgy vélik, hogy a jelenség hosszú távon katasztrófát hoz a Sárga […]” és a többi Tibeti-fennsíkon eredő folyókra.14 Az ország nyugati határvidékén, Hszincsiang [Xinjiang] ujgur autonóm területen magasodó Tiensan-hegység [Tian Shan] gleccserei is „aggasztó sebességgel” tűnnek el.15 „A hegység egyes számú gleccsere 20 millió köbméternyi jéggel lett kisebb az elmúlt négy évtized alatt, 1993-ban ráadásul két részre hasadt. Az olvadás miatt a keleti szakasz 3,5, a nyugati szakasz pedig 5,9 méterrel rövidül évente. […] Kínában, elsősorban Tibetben és Hszincsiangban mintegy 46 ezer gleccser összesen 60 ezer négyzetkilométernyi területet

126


borít el”. Itt „található a kínai gleccserek kétötöde, amelyek 20%-kal húzódtak vissza, a hóhatár pedig 1964 óta 60 méterrel került magasabbra. A Kínai Tudományos Akadémia statisztikai adataiból kiderül, hogy a gleccserek belső hőmérséklete az utóbbi két évtized alatt 10%-kal emelkedett.” Peking kénytelen a mainál nagyobb felelősséggel odafigyelni a légkör globális felmelegedésének kérdésére, miután már a politikai vezetés által jóváhagyott tanulmányokból is egyértelműen kiderül, a fennsíkokon található gleccserek eltűnésének üteme gyorsul és ez az ország legnagyobb folyóira is veszélyt jelent. Az ország szárazabb területeit ráadásul az elsivatagosodás fenyegeti, napjainkban a sivatagok adják Kína összes szárazföldi területének mintegy 27,5%-át, ez az arány 1994-ben még csak 17,6% volt.16 A folyamat során a termőtalaj a száraz és félszáraz övezetekben degradálódik, termőképessége csökken az emberi tevékenységek és/vagy a tartós szárazságok, áradások következtében. „A terjedő sivatagok okozta pusztítás 1968-ban váltott ki globális fig yelmet, kilenc évvel azelőtt, hog y az ENSZ megtartotta első értekezletét a kérdésről. Minteg y 250 ezer ember és több millió háziállat pusztult el az erőteljes szárazság hatéves időszaka alatt Nyugat-Afrikának a Szaharától délre eső Száhel-övezetében, amely Mauritániát, Szenegált, Malit, Burkina Fasót, Nigert és Csádot sújtotta. Riasztó, de az elsivatagosodás üteme globálisan g yorsul” – állapította meg az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP). Afrika a leginkább érintett földrész; területének kétharmada sivatag vagy száraz terület. Az Egyesült Államok területének majdnem egyharmada érintett az elsivatagosodás által, Latin-Amerikában és a karibi térségben ez az arány az összterület egynegyede, Spanyolországban egyötöde”, Kínában pedig napjainkban figyelnek fel a probléma valódi jellegére. Az elsivatagosodás főként a nem fenntartható modernizáción alapuló fejlődés problémája, okai közé tartozik a túltermelés, a túllegeltetés, a nem megfelelő öntözési gyakorlat és az erdők kivágása is17, melyek mind-mind jellemezték és jellemzik a kínai mezőgazdaságot. A klímaváltozás okozta aszályok (csakúgy, mint az áradások) tehát szintén súlyosan visszavethetik a gazdasági fejlődést, de a 2007 áprilisában született kormányjelentés – mely elismeri ugyan az egyre roszszabb helyzetet – mégis nagyobb problémának tartaná a károsanyagkibocsátás csökkentését célzó gazdasági átalakítás költségeit, mint a sivatag további térnyerését. „A klímaváltozást értékelő országos jelentés szerint Kínának, amely hamarosan a világ legnagyobb üvegházhatást fokozó gázkibocsátójává válik, elsősorban mégis a gazdasági fejlődésre 127

VÖRÖS ZOLTÁN

kell koncentrálnia, s csak ez után jöhet a gázkibocsátás korlátozása. A több mint tucatnyi kormányzati testület – köztük a Tudományos és Technológiai Minisztérium, a Külügyminisztérium, az Országos Fejlesztési és Reformbizottság, valamint az állami környezetvédelmi kabinet – közös munkájának eredményét leszűrő tanulmány szerint az átlagosnál magasabb átlaghőmérséklet a sivatagi területek megnövekedéséhez, elhúzódó aszályhoz, a gleccserek megolvadásához és egyre növekvő járványokhoz vezethet Kínában. 2020-ra a kínai átlaghőmérséklet 1,1-2,1 Celsius-fokkal emelkedik, ami Kína északi részén súlyosbodó szárazságot és rendkívüli időjárást eredményez, míg a keleti régiókban [a változó éghajlatnak köszönhetően, a megépült védőgátak ellenére] egyre több áradásra kell felkészülni. A kínai rizs- és gabonatermesztés 37%-kal eshet vissza az évszázad második felére, ami súlyos veszélybe sodorja az ország hosszú távú gabonabiztonságát.”18 Kína tehát nem hajlandó feladni a gazdasági eredményesség hajszolását, az ideig-óráig tartó szükségintézkedésektől várja a helyzet javulását. A Tibeti-fennsíkon alkalmazott „eső-csináló”19 technika mellett a vízhiányt más folyókból történő átvezetéssel kívánják pótolni (pl. Dél-Északi Vízátvezetési Projekt) és a folyók vizének felhasználása helyett kutak fúrásába kezdtek. Nem biztos azonban, hogy a próbálkozások sikerre vezetnek: a felhők kristályokkal történő bombázásának eredménye még nem bizonyítható egyértelműen, a monumentális csatorna ökológiai katasz-trófát okozhat és a kutak fúrása sem jelent már sokáig megoldást. „A hetvenes években mindössze három méter mélyre kellett ásni, a kilencvenes években már kétszázra, manapság pedig legalább 400 méter mélyre kell lefúrni az iparilag fejlett Észak-kínai síkságon ahhoz, hogy tiszta vizet találjanak. A sűrűbben lakott területeken nemsokára teljesen elapadhatnak a kutak. A 11%-os gazdasági fejlődést felmutató Észak-kínai síkság iparosodottabb területein élő 200 millió ember pedig 60%-ban már jelenleg is a talajban található vízforrásoktól függ, márpedig a New York Times riportja szerint 30 éven belül a talaj vízkészletek teljesen elapadhatnak, ha a „kitermelés” mostani üteme folytatódik.”20 A talajvíztükör süllyedésének másik súlyos következménye a globális piacokat is érzékenyen érintő élelmiszerhiány lehet. Kína búzatermésének több mint fele és kukoricatermésének harmada a súlyos vízhiánnyal küszködő Észak-kínai-síkságon található.21 Az elsivatagosodás megelőzése érdekében is számos kezdeményezés látott napvilágot, a kormányzat segítséget nyújt az extenzív legeltetés visszaszorításához és az érintett 128


területek fásításához. Peking a Góbi-sivatag terjedését és homokviharait Mongóliával közösen kidolgozott tervekkel igyekszik megakadályozni, de a nem megfelelően megvalósított projektek miatt egyre nagyobb területet érint a probléma és egyre súlyosabbak a károk. Környezetvédők szerint ugyanakkor a kínai kormánynak többet kellene tennie az egyszerű faültetésnél. Meg kell akadályoznia a föld túlhasználatát, mert ezt tekintik az erózió legfőbb okának. Egységes szabályozás hiányában egyes területeken egész évben legeltetnek, miközben a termőtalaj regenerációja nem megy végbe, a legelőknek esélyük sincs a pihenésre, ez pedig a földminőség további romlásához vezet. A problémát súlyosbítják a hatalmas mezőgazdasági projektek, valamint az olyan iparágak fejlesztése, mint a külszíni bányászat.22 Kína két legnagyobb városa, Peking és Sanghaj (több más nagyvárossal egyetemben) is bajban van. A kevés (és tisztítás nélkül ihatatlan) folyóvíz miatt hatalmas mértékben szivattyúzzák ki a város környékén fellelhető talajvizet, melynek mennyisége drasztikusan csökken, így évről-évre mélyebbre kell fúrni a kutakat, vagy újakat kell nyitni. A városok süllyedése további aggasztó mellékhatása a felszín alatti vizek kiszipolyozásának. A probléma elsősorban Sanghajt fenyegeti, ugyanis az előbb vázolt folyamattal párhuzamosan a tengerszint folyamatosan emelkedik 23, a sós víz pedig beszivárog a város ivóvízbázisát jelentő talajvizekbe. Peking ezzel szemben úgy tűnik, képes diverzifikálni forrásait (noha igen szűk keretek között). A kutakból kinyert vízmennyiség mellett a környező tartományoktól vásárlással, a 2008-as olimpiai játékok idejére a Sárga-folyó elterelésével látta el magát, hamarosan pedig a Dél-Északi Vízátvezető csatornán keresztül a Jangce vízét is felhasználhatja lakossága ellátására. Természetesen a főváros érdekében elterelt folyók is súlyos következményekkel járnak: a Juma-folyó Peking alatti szakaszán élő földművesek 2004-ben arra ébredtek, hogy a folyam kiszáradt. Akkor egy állami tulajdonú vegyipari gyár vízellátását kívánták megoldani a vízhozammal. A gazdák heves tiltakozása semmit sem ért, az elterelő gát alatti szakaszon élő 120.000 paraszt megélhetése szűnt meg.24 Vízszennyezés Talán a vízproblémák egyik legégetőbb kérdése a szennyezés, mely tehetetlen emberek és állatfajok millióit fenyegeti, a Greenpeace felmérései szerint ugyanis a világ tíz legszennyezettebb folyója közül hét Kínában

129

VÖRÖS ZOLTÁN

található. A mérgezett felszíni- és talajvizeket rendkívül nehéz és pénzigényes megtisztítani – ráadásul a fő szennyező gyárak és vegyi üzemek a 20. század utolsó évtizedéig bármiféle szabályozás nélkül mérgezhették a folyókat. A szennyező gyárak bezárására, vagy károsanyag-kibocsátásuk csökkentésére a környezettudatosság alacsony szintjén gondolkodó és sok esetben korrupt politikai réteg korábban kísérletet sem tett, az új évezredben azonban megkezdődött az előírásokat be nem tartó vállalatok szankcionálása. Kína a vizek osztályozására öt kategóriát vezetett be, a vizek pH és károsanyag-koncentrációja alapján. Az I., II., és III. osztályú vizek emberi fogyasztásra alkalmasak. Az I. osztályú vizek forrásvidékeken és védett természeti területeken találhatóak, míg a II. és III. osztályúak első, illetve második kategóriájú ivóvizet jelentenek. A IV. osztályú vizek emberi fogyasztásra alkalmatlanok, csupán ipari és mezőgazdasági célokra használhatók. Az V. osztályba soroltak pedig csupán a nehéziparban használhatóak fel. Azok a folyóvizek, melyekben a nehézfémek és kemikáliák koncentrációja meghaladja a kívánt határértékeket, nem kerültek besorolásra, a táblázatokban „rosszabb, mint V. osztály”-ként vannak feltüntetve. Ezekre az országos sztenderdekre támaszkodva a folyók és állóvizek állapotának vizsgálatát az Állami Környezetvédelmi Igazgatóság (State Environmental Protection Administration – SEPA) és a vízügyi minisztérium közösen végzi. Az adatok részletes bemutatása előtt az alábbi jellemzőket állapíthatjuk meg: • a vizek minősége mindig jobb a felsőbb szakaszokon – közelebb a forrásvidékekhez – mint az alsókon, mivel a folyó azon szakaszain értelemszerűen kevesebb szennyező város, gyár vagy mezőgazdasági terület engedi tisztítatlanul szennyvizét a vízbe; • a folyók főága tisztább, mint a mellékfolyóié – mivel a koncentráció jóval magasabb a kis vízhozamokban. Az állítás hatványozottabban igaz az északkeleti régióban, a Sárga-folyó középső szakaszának vízgyűjtőterületén található folyókat alapul véve (4. ábra); • a városi szakaszok jóval szennyezettebbek, mivel a városi szennyvíz és a gyárak folyékony hulladéka tisztítatlanul kerülnek a folyóba; • a déli folyamok tisztábbak, mint az északiak – mivel a lakosság és az ipar jelentős hányada északon található; • ebből következően a keleti, nagyobb népsűrűségű területek vízfolyásai is jóval szennyezettebbek, mint akár az északnyugatiaké. 130


A 3. ábrán jól látható, hogy a délen található Jangce és Gyöngy-folyók vize jobb minőségű, 76 illetve 82%-a emberi fogyasztásra alkalmas. Miközben az ország északi régióinak kell a vízhiánnyal is megküzdeniük, a vizek szennyezettsége is ezeket a területeket érinti hatványozottabban. A Sárga-folyót leszámítva, az északi folyók vizének kevesebb mint 35%-a I., II. vagy III. osztályú. A legszennyezettebbnek a Hai-folyó minősül, mindössze 22%-a iható, és ami még sötétebb képet fest róla, a különböző szakaszokon bevizsgált vízének 57%-a nem felelt meg az V. kategóriának sem. A helyzet némileg javult a 2002-es adatok óta, az első három osztályba sorolt folyók mennyisége nőtt, míg az V. osztályúnak kategorizált vizeké csökkent.25 3. ábra: A hét fő folyó szennyezettsége, 2006

Forrás: Hong-Ying, H. –Yu-Dong, S.: Water environmental situation and pollution control in China

A tavak és tározók vizsgálata sem festett rózsás képet a helyzetről (4. táblázat). A 2006-ban az állami adminisztráció által kiadott A kínai környezet állapota című jelentés26, mely 27 tavat és tározót vizsgált, megállapította, hogy ezen állóvizek 48%-a nem felel meg az osztályozásnak, 19%-uk V. osztályú, és csupán 33%-uk alkalmas emberi fogyasztásra. Ezen állóvizek szennyeződésének fő összetevője a nitrogén és a foszfor, ennek köszönhetően komoly eutrofizációs27 problémákkal kell majd szembenéznie a környezetvédelmi hatóságoknak. A talajvizek vizsgálata 21, fejlett iparral és nagy populációval rendelkező város esetében a felső rétegekben található vizeket fogyasztásra teljesen alkalmatlannak minősí-

131

VÖRÖS ZOLTÁN

tette. A mélyebb rétegek vizsgálatakor 12 keleti parti város alatt található vizeket nyilvánítottak mérgezettnek.28 4. táblázat: Tavak és tározók vízminőségének vizsgálata, 2006 I. Számuk osztály

Tavak Folyóvízi tavak Kisebb tavak Tározók Összesen Arány (%)

II. osztály

III. osztály

9

0

1

1

5 10 27

0 0 0 0

0 1 2 7

1 4 6 22

Rosszabb, IV. V. mint V. osztály osztály osztály 1 2 4 0 0 1 4

0 2 5 19

4 3 13 48

Forrás: Hong-Ying, H. – Yu-Dong, S.: Water environmental situation and pollution control in China

A tények az ország politikai vezetését is cselekvésre sarkallták. Látva az egyre szaporodó gondokat és aggasztó adatokat, 1996-ban és 2002-ben is módosították az 1984-es Vízszennyezés-megelőző Törvényt, valamint az 1988-ban elkészült Víztörvényt. Átlátható felelősségi szinteket hoztak létre, a helyi, területi hatóságoknak kiterjedtebb jogosítványokat adtak, bizonyos mértékben a civil környezetvédő szervezetek segítségét is igénybe véve. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek, százszámra zárják be a gyárakat, a helyi hivatalnoki réteg egyre kevesebb helyen tud szemet hunyni a szennyezések felett. A városi és ipari szennyvíz feldolgozását, megtisztítását is megkezdték, a 2000-es évek eleji 15%-hoz képest manapság már a szennyvíz 37-38%-át kezelik, miközben a kommunális szennyvíz mennyisége az urbanizációnak köszönhetően nagymértékben növekedett.29 Az adatok tekintetében is kimutathatóak apró változások, a déli országrész folyói mindenesetre már jobb minőséget mutattak 2006-ban, mint pár évvel korábban, az átütő eredményekre azonban még várni kell… A megjelenő és egyre nagyobb befolyást szerző civil nyilvánosság a korábbinál nagyobb sajtóvisszhangot képes generálni, melynek köszönhetően a legtöbb szennyezésre fény derül, így a lakosság (időben) értesülhet a veszélyekről. A helyzet mégsem tekinthető pozitívnak, a helyi hatóságok még mindig inkább előnyben részesítik a gazdasági, mint a környezeti érdekeket és a SEPA mind humánerőforrás, mind a pénzügyek tekintetében alulfinanszírozott a hatalmas feladat ellátásához. A szaporodó törvények fókuszában pedig eleddig az ipari szennyezések megelőzése 132


és kezelése állt, miközben a mezőgazdaság és a lakosság is egyre nagyobb mértékben mérgezi a vizeket. Néhány, az utóbbi években történt súlyos folyó-szennyezések közül: • 2005, Egy észak-kínai vegyi üzemben történt robbanás után Harbin vízkészleteit lezárták a helyi hatóságok, mivel a benzolkoncentráció az egészségügyi határérték százszorosát is elérte. A vegyi üzem és a nagyváros közötti 200 kilométeres szakaszon lakó emberek […] valószínűleg megitták a mérgező vizet. Harbin, Észak-Kína egyik legfontosabb, négymilliós nagyvárosának vezetői döntöttek a csapok elzárásáról. A tényleges okokat azonban – a kínai szokásoknak megfelelően – csak másnap közölték.30 • 2006, 20.000 ember maradt vezetékes víz nélkül Szecsuan [Sichuan] tartomány Guanyin településén, mert egy erőműből vegyszer került a terület vízbázisát adó folyóba. Az üzemből nagymennyiségű fluorid és fenol került a környezetbe, olyan nagy koncentrációban, hogy a veszélyes anyagok sárgára festették a Yuexi-folyó vizét.31 • 2008, Csaknem 200.000 ember maradt víz nélkül Kína középső részén, mivel egy szennyezés következtében több folyó vize sötétvörös színűvé vált, felszínükön pedig hatalmas buborékok jelentek meg. Az állami média jelentése szerint nagyon veszélyes vegyi anyag került a vizekbe, ugyanakkor kezdetben nem tudták, hogy pontosan honnan indult a szennyezés. Elsősorban a Jangcéhez kötődő Han-folyó legalább három mellékfolyója, a Hszinlung, a Tienkuan és a Tungcsing volt érintett az ügyben.32 • 2008, A hatóságok felszólították a lakosokat a Közép-Kína Honan [Henan] tartományának egyik megyéjében, hogy ne igyanak csapvizet, és ne merjenek vizet a folyóból, mert nagy mennyiségű vegyi anyag került bele.33 A Sárga-folyó halála A Sárga-folyó helyzetét különböző problémák nehezítik, katasztrofális körülményeket teremtve ezzel a folyó medencéjében. A Sárga-folyó (4. ábra), a kínaiaknak „csak” A folyó, lévén a medencéjét kultúrájuk bölcsőjének tekintik, „ahol az ország egykori lakói először művelték és öntözték a földeket, ahol először készítettek porcelánt és kevertek puskaport. Ugyancsak ezen a vidéken törtek magasba, majd tűntek el a történelem színpadáról az első császári dinasztiák.”34 A világ hatodik, Kína második 133

VÖRÖS ZOLTÁN

leghosszabb folyója, 4667 km hosszan kanyarog Csinghaj tartományból egészen a Pohaj-tengerig [Bohai]. Már ha eljut addig, az 1990-es években ugyanis egy esztendőt leszámítva minden évben akadt olyan időszak, amikor a meder kiszáradt és a folyó nem ért el a tengerig. 4. ábra: A Sárga-folyó szakaszai, vízének minősége, és három, a folyó mentén fekvő szennyező város


A folyó földrajzilag három szakaszra osztható. 3472 km-es felső szakaszán kristálytisztán érkezik meg a partján található első nagyobb városig, Lancsouig [Lanzhou]. A település gyárai itt drasztikus mértékben szennyezik a folyót35, noha közel sem annyira, mint a keletebbre fekvő nagyobb iparváros, Shizuishan helyi üzemei. A gyógyszergyárak és vegyi üzemek36 itt tisztítás nélkül engedik a folyóba halálos mérgeiket. A hegyes tájakon a folyómeder keskeny, sodrása gyors, épp ezért megfelelő vízerőművek működtetésére.37 Középső szakasza 1206 km hosszú, sodrása már jóval lassabb, vízhozamának 43%-át ezen térségben gyűjti be. Ekkor halad át a Lösz-fennsíkon is, felveszi sáros, löszös törmelékét, melyet a folyó alsóbb szakaszain rak le. A Sárga-folyó ezen szakasza a legszenynyezettebb, nem csupán a partja mentén terjeszkedő iparvárosok, hanem a vízgyűjtő területéről érkező kisebb folyóknak köszönhetően is. Ezek ugyanis olyan mértékben „koszosak”, hogy még ipari hasznosításra is alkalmatlan a vizük. A Fen-, illetve a Jing-, Wei-, Luo-folyók (4. ábra) az ott található gyárak és üzemek szennyvize miatt már forrásuktól kezdve súlyosan terheltek mérgezőanyagokkal. Alsó szakasza a Csengcsoutól [egyes 134


magyar forrásokban Hangzhou; pinyin: Zhengzhou] a tengerig terjedő 786 km-es, védőgátak közötti meder, lassú folyása miatt hordalékának nagy részét itt rakja le. Ennek köszönhetően a folyó vízszintje magasabban van, mint a talajszint, egyes helyeken akár tíz méterrel is. A Sárga-folyót sokan a világ egyik legszeszélyesebb, legvadabb folyójának tartják, nehezen hajózható, lösz-hordalékát (melyről a nevét kapta) lerakva sokszor kilép medréből, megváltoztatva folyását és átalakítva a környező tájat38, állandó árvizeket okozva. 1940-ben két amerikai mérnök a következőképp fogalmazta meg véleményét a folyamról: „Talán sehol máshol a világon nincs még eg y ilyen folyó, amely ennyire ne lenne hasznára az emberiségnek. A Sárga-folyó ellenség, ahelyett, hog y segítő társ lenne.” 39 1949-ben a folyó becsült 58 milliárd m3 -es vízhozamából, mindössze 7,4 milliárd m3 -t használtak fel, a relatív alacsony lakosságszám mellett még nem alakult ki komoly ipari tevékenység, mindössze a mezőgazdaság igényeit elégítette ki az iszap színű folyam. Hatalomra jutását követően Mao, a japánok és a Kuomintang felett aratott győzelmén felbuzdulva úgy gondolta, a Sárga-folyót is meg tudja hódítani, megszüntetve ezzel az áradásokat. A már említett, szovjet segítséggel megkezdett beruházások a kommunista vezetők első tervei között szerepeltek. Az ideológiának köszönhetően magabiztos fölénnyel kezdtek neki a szabályozási munkáknak, nem egy átgondolt, a folyó egészére kiterjedő stratégia részeként, a környezeti következményekkel mit sem törődve. A rossz kivitelezés megbosszulta önmagát, a gátak leomlottak, a tározók átszakadtak, a már művelésbe vett földek ismét a folyam martalékává váltak. Az 1954-ben elfogadott Alkotmány 6. cikkelye is hűen tükrözi az akkori környezet-tudatosság és átgondoltság teljes fokú hiányát. Az alaptörvény kimondja, hogy az államnak kisajátítási joga van a vízfolyásokra, valamint a vízhasználat során azoké az elsőbbség, akik térben és időben előbb jutnak vízhez. Azaz a folyó felső folyásánál élők mások igényeinek figyelembevétele nélkül használhatják fel a vizet, egyeztetésre sincs szükség. Az ilyen dekrétumok és az átgondolatlan vízügyi beruházások miatt a folyó ökoszisztémája súlyosan károsodott az évek alatt. A kezdeti hibás lépések után a gát, védőgát és tározó építések összehangoltabbak lettek, a folyót sikerült az emberi igények uralma alá hajtani, számos vízerőmű segítségével pedig energiát nyerni belőle. Az érintett hatóságok 1989-ben terveket készítettek a folyó vizének használatát illetően, egyenlően elosztva a várt 58 milliárd m3 -es vízhozamot az érintett tartományok között és mindössze 17 milliárd m3 -t terveztek a Sárgában hagyni. A hozam 135

VÖRÖS ZOLTÁN

azonban egyik évben sem érte el a várt mennyiséget, ráadásul egyes tartományok bármiféle következmény nélkül, a megengedett kvótánál több vizet használtak fel. Ennek köszönhetően lassacskán kiapadt a meder, 1997-ben már 226 napra(!) maradt száraz a folyó alsó szakasza. De az Államtanács, a Kínai Népköztársaság végrehajtó szerve sem mindig vette figyelembe a szabályokat. 2002-ben súlyos szárazság alakult ki Kínában, ezért a Santung [Shandong] tartományi kormányzat 1,8 milliárd m3 extra kvótát kért Pekingtől a Sárga vizéből. A kérést (túl)teljesítették: 8 milliárd m3 extra kvótát adtak, miközben a többi tartomány hasonló szárazságtól szenvedett. A Sárga-folyó fontos szerepet játszott a kínai civilizáció kialakulásában és úttörő szerepet játszhat a bukásában is. Völgyében ringott a kínai civilizáció bölcsője, és ugyanitt szűnhet meg a termelés, melynek köszönhetően több millió ember maradna élelem és víz nélkül. A bolygó lakosságának nagy kihívásai közül a víz hiánya okozhatja ugyanis a legnagyobb katasztrófát, a kőolaj- és földgázmezők kiapadása esetére számos alternatív megoldást dolgoztak már ki, a víz azonban pótolhatatlan „nyersanyagnak” tűnik. A Sárga az öntözés, a fejlődő gazdaság és a társadalom vízigényeit már nem képes kielégíteni. Az újonnan felmerülő gazdasági és demográfiai változásoknak, illetve a klímaváltozásnak köszönhetően a modern kor legnagyobb kihívása már nem az áradás elleni védekezés, hanem a víz fenntartható használata és elosztása. A Kínai Népköztársaság kormánya az 1990-es évek végén ismerte fel a problémákat és fogalmazta meg a változtatás igényét. 2001-ben a kínai vezetés minden idők legnagyobb környezetvédelmi programját indította el, az első szakaszban 6,1 milliárd dollárt előirányozva a zöld reformokra. Kérdéses azonban a siker. Baljósan rohamos ütemben mennek tönkre a folyók. Több ezer éves, küzdelmes együttélés után mindössze 25 év alatt eltűnt a Sárga-folyó alsó szakasza, súlyosan károsodott az ökoszisztémája. A reformok ellenére a jövő sem túl fényes, az előrejelzések alapján a Sárga vízgyűjtő medencéjének lakossága tovább növekszik, a háztartások vízigénye megháromszorozódik, a gazdaságé megduplázódik, és a várható szükségletek már bőven meghaladják a folyó ésszerű használhatóságának határait.

136


A Jangce A Természetvédelmi Világalap (WWF) által 2007-ben kiadott jelentés a 10 legveszélyeztetettebb folyó közé sorolta a Jangce-folyót. „Az elmúlt ötven évben a városok százaiból származó, a folyót érintő szennyezés mintegy 73%-kal növekedett. Egyes mérések szerint az ipari szennyezés és a szennyvíz kibocsátásának mértéke elérte az évi 25 milliárd tonnát. Ez a mennyiség az ország teljes szennyvíz-kibocsátásának 42, míg a teljes ipari szennyezés-kibocsátásnak 45%-a. A CCICED (a Környezetvédelmi és Fejlesztési Nemzetközi Együttműködés Kínai Bizottsága) szerint a Jangcébe engedett nitrogén 92%-a mezőgazdasági eredetű. A hajózásból származó szennyezés szintén jelentős mértékben felelős a folyó rohamosan romló állapotáért. Mindemellett a hullámterek drasztikus csökkenése – melynek oka a mezőgazdaság térfoglalása – csökkentette a meder méregtelenítő képességét is.”40 5. ábra: A Jangce és a Három-szoros gát


A figyelem oka nyilvánvaló. A Jangce Kína legnagyobb, a világ harmadik leghosszabb folyója, 6380 km hosszan, kilenc tartományon át kanyarog a Kelet-kínai tengerig. (5. ábra) A folyó szennyezettségéről szóló első riasztó hírek a 2000-es évek elején jelentek meg, a víz minősége azonban még mindig messze jobb, mint az ország északi részén, ráadásul, az utóbbi évekre valamelyest javult is a helyzet.41 Két giga-beruházás kapcsán azonban van ok az aggodalomra: a Három Szoros-gát és a Dél-

137

VÖRÖS ZOLTÁN

Északi Vízátvezető projekt alapjaiban változtatták meg, illetve fogják megváltoztatni a folyó arculatát. A Három Szoros-gát A Három Szoros-gát a kínai és a világtörténelem talán legnagyobb volumenű vízügyi beruházása, mely számos nemzetközi és kínai szakértő szerint is katasztrofális következményeket okoz – építése alatt már okozott is – a környezet számára. A Három Szurdoknál építendő gát ötlete nem újkeletű, az elképzelésért viszont nem Mao-t terheli a felelősség: majdnem 80 éve, 1919-ben még Sun Yatsen Terv az ipar fejlesztésére (A plan to develop industry) című cikkében írt arról, hogy áramtermelés és az áradások elleni védekezés szempontjából érdemes lenne gátak sorozatát építeni erre a szakaszra. A Kuomintang-éra alatt számos tanulmány született egy óriásgát megvalósíthatóságáról a Jangce felső szakaszán (5. ábra), ennek jegyében a kínai kormány 1944-ben amerikai tudósokat és szakértőket kért fel a helyszín alkalmasságának megállapítására. A projekt a világháború, majd a kommunistákkal vívott polgárháború miatt megfeneklett, az elképzelés viszont tovább élt, és Mao a Jangce kapcsán is hitte, le tudja győzni a természetet. 1954-ben, 30.000 ember életét követelő súlyos áradások tűzték ismét napirendre a gát kérdését. Hosszas egyeztetések és „viták” után Mao 1958-ban zöld utat adott az építéseknek, végül (szerencsére, ismerve az ezekben az években a szovjetek segítségével épített gátak minőségét) mégsem kezdődött meg a kivitelezés. A nagy ugrás katasztrofális eredményei, a szovjetekkel történt nézeteltérések, majd a hatalmát féltő Mao által elindított kulturális forradalom elvonták a figyelmet a Szurdokról. Deng Xiaoping gazdaságot fellendítő politikája aztán az energiahiány mérséklése céljából ismét napirendre tűzte a gát megépítését. Az 1980-as évek elején kiválasztották a végleges helyszínt, a fokozódó hazai és nemzetközi felháborodás azonban újabb és újabb megvalósíthatósági tanulmányokat szült, tovább késleltetve ezzel a projekt megkezdését. A legnagyobb vita a gát szükségessége körül zajlott: Dai Qing újságíró ugyan egy cikkben kívánta feltárni az építmény felépítésének káros következményeit, de a cenzúra megszűrte az írást. Végül Dai 1989 elején, több szakemberrel együtt kiadta Jangce! Jangce! című könyvét, mely hatalmas vihart kavart. Az ugyanazon év nyarán zajlott Tienanmen téri mészárlás után viszont betiltották a publikus – így többek között a projektről szóló – vitákat is, az írót bebörtönözték és

138


megkezdték a gát építésének előkészületi munkálatait. Az Országos Népi Gyűlés a folytatódó tiltakozások ellenére végül 1992-ben döntött a gát kivitelezéséről. A végleges tervek szerint egy multifunkcionális gát készül el, mely hasznosítható az árvíz-szabályozásban, energiatermelésben és a folyó hajózhatóvá tételében. A három fázisra osztott építkezést hivatalosan 1994. december 14-én kezdték meg, noha földmunkákat már 1993-ban végeztek a helyszínen. A finanszírozásba a környezetet érintő súlyos károk miatt sem a Világbank, sem az amerikai Export-Import Bank, sem az Ázsiai Fejlesztési Bank nem szállt be, így a megközelítőleg 90 milliárd jüanos költségeket a Kínai Fejlesztési Bank, illetve állami és egyéb külföldi pénzintézetek hiteleiből kívánták fedezni. A beruházás azonban drágább lett, a költségek szinte megduplázódtak, becslések szerint elérik a 180 milliárd jüant (körülbelül 5200 milliárd forintot) is. Az 1997-ig tartó első fázis során lezárták a folyó fő medrét és egy másik csatornát nyitottak, valamint megkezdték a projekt egyik legkritizálhatóbb szakaszának végrehajtását: a lakosság kitelepítését. A gát magasságát végül 185 m-re tervezték, hogy 175 m magas víztömeg visszaduzzasztására alkalmas legyen. Az így létrejött tározó valójában egy 600 km hosszú mesterséges tó, melynek csak a környező hegyek szabnak határt. 2008-ig a becslések szerint mintegy 1,2 millió embert fosztottak meg otthonától és további 200-300.000 lesz kénytelen elhagyni házát, ha a tározó vizét a végleges szintre duzzasztják. A tó végleg eltűntet tizenkét nagyvárost és kétezer egyéb települést a föld színéről, miközben számos lakos számolt be a helyi hivatalnokok kapzsiságáról, kiknek köszönhetően a kitelepítettek nem kapják meg a nekik járó pénzt. Az 1998-tól 2003-ig tartó második szakaszban 135 m-re növelték a tározó-medence vízszintjét, miután elkészült a gát egy része. Az első generátor 2003-ban kezdte meg az áramtermelést, miközben tesztelésre átadták a kétirányú, öt lépcsős zsilip-rendszert is. A harmadik fázisban, a hajóemelőt leszámítva minden elkészült, még a határidő előtt. A víztározó a végleges magasságát 2009-ben fogja elérni, miközben 2012-re 22,500 MW energiát fognak termelni a turbinák, de már most a Három-szoros a világ legnagyobb vízerőműve, megelőzve a Brazília és Paraguay határán álló Itaipu-gátat és több energiát termel, mint amennyi a projekt tíz éven belüli megtérüléséhez szükséges lenne. A gát számos haszonnal jár a kínai kormányzat számára, az általa okozott károk azonban helyrehozhatatlanok.

139

VÖRÖS ZOLTÁN

A gát egyik előnye a folyószabályozás és az árvízvédelem terén nyilvánul meg. A projekt támogatói fő érvként a folyó középső és alsó szakaszainak árvízszabályozását hozták fel. Szakértők azonban ezt is megkérdőjelezik: a Három Szoros csupán a felső szakasz térségében lehulló csapadékot tudja felfogni, a középső szakaszokon kialakuló áradásokra nincs befolyása, ráadásul éppen az esős évszakok idején engedik le a tározó vízszintjét 145 m-re, hogy a gát felfoghassa az árvizeket. „Nem ennyire látványos, de még nagyobb veszélyt rejt, hogy a gát megszűri a Jangce által a tenger felé szállított évi 530 millió tonnányi iszapot. Ez egyrészt a tározó fenekén leülepedve eltömítheti a turbinákat, másrészt az iszap hiánya a folyó további szakaszán és a deltában a sokszorosára gyorsíthatja a part erózióját. Ez azt az évmilliók üledékéből álló földnyelvet is veszélyezteti, amin a 17 millió lakosú Sanghaj fekszik.”42 Ráadásul a hordaléklerakódás komolyan befolyásolhatja a duzzasztó kapacitását is. Az iszaplerakódás ellen folyamatos tisztítással és kisebb gátak építésével próbálnak meg védekezni. A gát mellett kardoskodók második érve a vízenergia hasznosítása volt, a folyók adottságainak újbóli felismerése ugyanis lökést adott az ország vízenergia programjának az 1990-es években. Ráadásul a Három Szoros vagy bármely más vízerőmű üzembe helyezésével számos környezetet szennyező szénbánya kerülhet bezárásra. 2011-2012-re mind a 32 turbina üzembe áll majd, és az erőmű látja majd el a környező tartományokat, megtérítve ezzel a beruházás költségeit. Sokak szerint azonban ez is kérdéses: a vízerőmű által előállított energiát nem lesznek képesek kifizetni a fogyasztók, a szolgáltatók így az olcsóbb szénhez nyúlnak majd vissza. A gát pozitív hozadékának tekintik a hajózhatóságot, és ezzel egyidejűleg a folyómenti turizmus fellendülését, végül pedig a vízszállítás lehetőségének megteremtését is. A duzzasztónak köszönhetően több víz jut majd a mezőgazdaság számára, emberi fogyasztásra és vízhiányban szenvedő északkeleti országrésznek is, a tározó ugyanis a Dél-Északi Vízátvezető Projekt egyik jövőbeni pillére lehet. A gát építésének negatív következményei közé sorolják a térség flórájának és faunájának teljes átalakulását, a mikroklíma megváltozását, a számos kitelepítést, valamint a történelmi korok emlékeinek eltűnését. A projekt – kiváltva a szénerőművek termelését – csökkenti ugyan a kén-dioxid kibocsátást, részben így redukálja a savas-esők kialakulásának esélyét és ezáltal javít a környezet minőségén, a legújabb kutatások szerint azonban mégis hozzájárul az üvegházhatású gázok kialakulásához a tározóban elárasztott növényzet elbomlásával. Ráadásul a hatalmas építkezés 140


során is óriási mennyiségű káros anyag került a levegőbe. „A folyón az ökológiai egyensúly teljesen felborult, a Jangcéban élő ritka fajok pusztulnak ki míg mások elszaporodnak: a gát közelében élők katasztrófafilmbe illő patkányinvázióról számoltak be (a jelentések kétmilliárd patkányról szóltak, ezek több ezer négyzetkilométernyi gabonaültetvényt taroltak le 2007 nyarán).”43 Szintén komoly problémát okozhat egy esetleges partomlás. „A leglátványosabb fenyegetést a víztározó összeomlása jelenti: 2003 óta eddig 91 helyen szakadt be a tározó partja, összesen 36 kilométernyi partszakaszon. Ezek a földcsuszamlások olykor ötven méteres hullámokat hoznak létre a vízen, ami miatt több százezer ember lakóhelye került veszélybe.”44 Ráadásul az egész komplexum földrengés-veszélyes helyre épült, szakértők szerint a táj ily’ mértékben történt átalakítása komoly problémákat szülhet, a gát esetleges átszakadása a felduzzasztott hatalmas víztömeg miatt felbecsülhetetlen pusztítást okozna. A félelem nem alaptalan: a 2008 májusában Szecsuan tartományban bekövetkezett, több mint 80.000 ember halálát követelő és több milliót otthontalanná tevő földrengés ugyanis a szakértők szerint egy hatalmas víztározó miatt következett be. „Amerikai és kínai tudósok szerint egyre valószínűbb, hogy a katasztrófát az epicentrumtól öt kilométerre található cepingpui víztározó okozta. A víztározó 153 méter magas gátja 315 millió tonna vizet tart meg, és csupán 500 méterre fekszik a földrengés törésvonalától. A kutatók úgy gondolják, hogy a víz olyan nyomással nehezedett az alatta levő kőzetrétegekre, hogy az a törésvonalat szétfeszítette, és ez olyan láncreakciót indított el, ami a földrengéshez vezetett. Fan Xiao, a Szecsuani Geológiai és Ásványtani Intézet munkatársa szerint igen valószínű, hogy a gát megépítése és a víztározó 2004-es feltöltése vezetett a katasztrófához. Fan utalt arra, hogy a földrengés nagyon szokatlan volt, korábban soha nem volt hetesnél erősebb földmozgás a térségben. Christian Klose, a Columbia Egyetem egy megfigyelőközpontjának kutatója szerint ilyen mértékű aktivitás a törésvonalon évmilliók óta nem volt. Az viszont már korábban több esetben is igazolódott, hogy a víztározók tudnak földrengéseket okozni – az amerikai Hoover-gát esetében is tapasztaltak ilyen, de jóval gyengébb jelenséget. A cepingpui gát építését – ami 2000-től 2006-ig zajlott – egyébként végigkísérte a geológus szakértők tiltakozása, akik úgy vélték, hogy nem szabadna egy ekkora létesítmény egy törésvonalhoz ilyen közel megépíteni.”45 Megdöbbentő és korábban nem várt hatás az időjárás megváltozása is. „Modellek és meteorológiai mérési adatok alapján [...] 2000-től napjainkig jelentős 141

VÖRÖS ZOLTÁN

változás figyelhető meg a térségben, melyek közül a 2004-es év a legkiugróbb, ugyanis ekkorra készült el a gát egy jelentős része és a víz több kanyont is elárasztott. A folyó felduzzasztásával, a gát mögött tulajdonképpen egy mesterséges tó keletkezett. Az így létrejött nagy kiterjedésű vízfelszín felett a levegő gyorsabban válik telítetté mint korábban (azaz annyi vizet tartalmaz a levegő amennyi fizikailag lehetséges), emiatt hamarabb kihullik belőle a nedvesség, így a gát környékén a csapadék mennyisége jelentősen növekedett. Ez nem feltétlenül rossz hír, hiszen sok területen szükség van a csapadékra, de ezzel együtt más területeken csökkent a mennyisége. A gát időjárás módosító szerepe közel 160 km2 kiterjedésű területen érezhető ma, ami tízszer nagyobb, mint amekkorát eredetileg feltételeztek.”46 És a hírek szerint a kitelepítéseknek sincs még vége, 2020-ig további négy millió lakost telepítenek ki Csungking ből (5. ábra): „További négymillió embert költöztetnek át Kínában a gigantikus Három Szoros-duzzasztó térségében. […] Az elkövetkezendő években Közép-Kínában a gigantikus erőmű és védmű kezdeténél található Csungking város központjától távol eső kerületek lakóit fogják átköltöztetni, elsősorban azokról a területekről, ahol a 600 km hosszú víztározó már erodálni kezdte a Jangce-folyó partját. A város alpolgármestere, Yu Yuanmu kijelentette, hogy az áttelepítéseket a régió 2007 és 2020 közötti fejlesztési terveivel összhangban, lépcsőzetesen valósítják meg. Yu szerint az áttelepítés nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy megóvják a víztározó térségének ökológiáját. Az átköltöztetettek Csungking központjától busszal egyórányi távolságba kerülnek, az első kétmillió embert öt éven belül helyezik át.”47 A Három Szoros-gát mindenesetre elkészült és értékelhető pozitív eredményei ellenére egyre több jel mutat arra, hogy totális katasztrófát fog okozni a Jangce-völgyében. A Dél-Északi Vízátvezetési Projekt A kétezres évek elején az északi országrész folyóinak vízhozam-csökkenésére, a régió súlyos vízhiányára, a talajvizek szennyeződésére és a vizek fertőzöttségére a kínai vezetésnek mindenképpen megoldást kellett találnia, főként mivel a népesség, az ipar és mezőgazdaság jelentős hányada erre a térségre koncentrálódik. A döntéshozók ebben az esetben is egy grandiózus és már korábban felvetett elképzelést poroltak le és kezdtek el kidolgozni. A Vízkészletek Minisztériumának tisztségviselője, a DélÉszaki Vízátvezetési Projekt tervezéséért és kivitelezéséért felelős iroda

142


alelnöke a tervről készített tanulmányában a Jangcét, mint bőséges vízhozammal rendelkező folyót mutatja be, amely tehát alkalmas (!) arra, hogy vízét a Sárga és Hai-folyók, valamint Peking felé tereljék. A tények azonban mást mutatnak. A Jangce a Tibeti-fennsíkon ered, évtizedek óta csökken a vízhozama, egyre szennyezettebb, ráadásul nagy mennyiségű víz elvezetésével kiszáradhat, mint az a Sárga-folyó alsó szakaszának esetében történt. Ezáltal helyrehozhatatlan károkat szenvedne a folyó egyedülálló élővilága és a meder mentén élő népesség is kénytelen lenne elhagyni lakhelyét. A tények és kritikák most sem győzték meg a kínai politikusokat, a Maoban ötven évvel ezelőtt felvetődött ötlet kivitelezéséről Peking végül 2002-ben döntött. 6. ábra: A Dél-Északi Vízátvezetési Projekt


A víz átvezetését három nyomvonalon tervezik megvalósítani. A gátakkal és kilométernyi alagútrendszerrel kiépített Nyugati-csatorna a Jangce forrásvidékéről vezetne át vizet a Sárga-folyó felső szakaszába. A terv óriási méreteire jellemzően az első fázisban öt duzzasztógátat és 260 km alagutat, a másodikban egy duzzasztót és 304 km alagutat, míg az utolsóban még egy duzzasztót és 508 km alagutat építenének, illetve fúrnának. Az így átvezetett 17 milliárd m3/év víz a Sárga felső és középső szakaszát táplálná. Ennek az elképzelésnek a megvalósíthatóságáról a mai napig viták zajlanak, a munkálatok valószínűleg nem kezdődnek

143

VÖRÖS ZOLTÁN

el a következő években. A középső csatorna a Jangce-ből és mellékfolyójából a Hanból szállítana vizet a Sárga-folyó alatt Pekingbe és Tiencsinbe. A terv sarkalatos pontja a Sárga-folyó alatti csatornás átvezetés, onnantól ugyanis a gravitációnak köszönhetően folyna a főváros felé a víz. Ezen a szakaszon 2004-ben kezdték meg az építkezéseket és 2008-ra elkészült a csatorna északi felének 307 km-es része. Peking ezen keresztül már 2008. szeptember 18. óta kap vizet – noha még nem a Hanból, hanem a szintén szárazsággal és vízhiánnyal küszködő Hopej [Hebei] tartományból (1. és 2. ábra, illetve 2. táblázat). Ennek az útvonalnak a végső befejezési idejét 2010-ben határozták meg, a távlati tervek között szerepel azonban a Három Szoros-gát által létrehozott hatalmas tározó vizének hasznosítása is: egy csatorna vezetne innen a számítások szerint évente 13 milliárd m3 –nyi vizet a középső csatornarendszerbe. A keleti útvonal igényli a legkevesebb átalakítást, a víz a Jangce alsó szakaszáról, a Császár- vagy Nagy-csatornán48 keresztül folyna a Sárga-folyóig, ott szivattyúk segítségével átvezetnék a meder alatt, majd a fizikai törvényszerűségeknek köszönhetően folyna tovább. Csengcsou városánál pumpálnák át a vizet a mesterséges csatornába, melyet később öt fokozatban 40 m magasra szivattyúznának fel, majd a Sárga-folyó alatti átvezetését követően újonnan épült csatornákon át haladna az északkeleti városok, elsősorban Tiancsin és Peking felé. A munkálatokat megkönnyíti, hogy a szükséges csatornák és tavak 90%-a már elkészült. Ez az útvonal évente 14,8 milliárd m3/év víz szállítására lenne alkalmas. A munkálatok 2002 év végén kezdődtek el, a kivitelezés befejezése ugyanakkor csak 2012 körül várható, a víz szennyezettségének mértéke ugyanis kétségessé tette a projekt megvalósíthatóságát, hiába indítottak a vizek tisztításáért számos vízjavító és tisztító beruházást. A programok első fázisa (a középső és keleti útvonalon) mintegy 180.000 embernek ad munkát. A kínai vezetés reményei szerint a beruházás növelni fogja a GDP-t és megszilárdítja a gazdasági növekedést, megoldja a szomjazó észak vízproblémáit és nem okoz majd visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófát. A terv ellenzői természetesen más véleményen vannak. Amennyiben a csatornarendszerek el is készülnek, a vízmennyiség csak ideig-óráig lesz képes ellátni az ipart és a lakosságot, a mezőgazdaság gondjain pedig már nem tud segíteni. Ráadásul súlyos természeti következményei lehetnek, ha a Jangce tervezett mértékű vízelvonása megvalósul, erre az eshetőségre azonban egyelőre nem készültek forgatókönyvek…

144


Nemzetközi vízproblémák Kína a súlyosbodó belső vízproblémái mellett szomszédaival is szembe kerülhet a folyók vizének felhasználása kapcsán – noha ebben az esetben előre láthatólag nem mint szenvedő alany vesz részt a konfliktusokban. Mind az északnyugati határánál fekvő Kazahsztán, mind a délkeleten fekvő ázsiai országok vízkészletei függnek a Kínában eredő folyóktól, vélhetően azonban nem fognak/nem tudnak sem releváns diplomáciai, sem bármiféle katonai lépést kezdeményezni az ázsiai óriás ellen. Peking az energiaéhség csillapítása és a további gazdasági fejlődés érdekében döntött az északi Irtisz és Ili, valamint a déli Mekong és Salween [Nú Jiāng] folyók vizének nagyobb mértékű kihasználásáról. A kínai vezetés az elszakadást, vagy a nagyobb önállóságot célzó ujgur szeparatista mozgalmak aktivitását figyelembe véve a Hszincsiang ujgur autonóm terület fejlesztését, és ezáltal a népesség han nemzetséggel való felhígítását, valamint az ebben a térségben található olajkészletek kitermelését tűzte ki célul. Az elképzelések megvalósításához az Irtisz, valamint az Ili-folyóból kívánják biztosítani a vizet, azon folyamokból, melyeknek vízhozama elengedhetetlen Kazahsztán számára. A FeketeIrtisz-Irtisz-Ob együtt a világ ötödik leghosszabb folyóját alkotják, összekötik a kontinens két nagyhatalmát, Kínát és Oroszországot. Az Irtisz a mongol Altáj-hegységben ered, első, Fekete-Irtisznek nevezett szakasza 618 km hosszan kanyarog Hszincsiang tartományban, majd a kazah határ túloldalán ömlik a Zaisan-tóba, ahonnan már Irtisz néven folyik tovább az Obba, majd a Jeges-tengerbe. Kína már az 1990-es években tervbe vette egy 300 km hosszú csatorna építését az olajmezők ellátására és az ötéves tervben meghatározott gazdasági-fejlesztési célok elérésére. A mesterséges mederben a Fekete-Irtisz vízhozamának 20%-át vezetnék el. A következmények pedig Kína határait elhagyva éreztetik majd hatásukat: Kazahsztán vízierőművei működésképtelenné, a kereskedelem szempontjából alapvető kikötői hajózhatatlanná válhatnak, a folyó és az általa táplált Ob élővilága pedig súlyosan károsodhat. A csatorna ellen orosz szakemberek is élénken tiltakoznak, féltve az Ob-folyót, elfelejtve ugyanakkor azt a tényt, hogy az Irtisz erőforrásait az egykori szovjet tervek is ki akarták aknázni. A másik, nagy horderejű terv az Ili vizének felhasználását irányozza elő, szintén gazdaságélénkítő célokat szem előtt tartva. A szovjet érában a kazah oldalon épített vízerőmű tönkretette a folyó addigi élővilágát és veszélybe sodorta a folyó torkolatánál található

145

VÖRÖS ZOLTÁN

Balkhash-tavat, drasztikusan lecsökkentve átlagos vízszintjét. A kínai tervek megvalósítása nemcsak az erőmű működését nehezítené, hanem teljesen kilátástalanná tenné a Balkhash jövőjét, és az ott élő emberek megélhetését is. A gátépítések manapság nem kapnak kiemelten nagy sajtóvisszhangot, a híradások középpontjában is csak grandiózus méretei miatt szerepelt néhány alkalommal a Három Szoros, a környezetet súlyosan károsító hatásairól kevés szó esett. Léteznek azonban más kínai elképzelések és építkezések is, melyek még a Jangcén épülő óriásgátnál is kevesebb figyelmet kapnak: a kínai kormány már az 1980-as években döntött a Mekong [Lancang Jiang] felső szakaszán létesítendő hatalmas Mekongkaszkádról, azaz nyolc vízerőmű megépítéséről. A Mekong, az ország legnagyobb folyóihoz hasonlóan szintén a Tibeti-fennsíkon ered, hogy megtegye 4023 km-es útját a kínai Jünnan [Yunnan] tartományon, Burma/Myanmaron, Thaiföldön, Laoszon, Kambodzsán és Vietnámon át a Dél-kínai-tengerig. A folyó Ázsia egyik legfontosabb vízrendszere, völgyében 100 millió lakossal, akiknek többsége a Mekongból él. A folyó felső, kínai szakasza igen meredek hegyek és sziklák közt zúdul alá, alkalmassá téve ezáltal a vízenergia hasznosítására. Elméletben Jünnan tartomány rendelkezik az ország vízenergia kapacitásának negyedével, ennek kihasználását reméli Peking a kaszkád létrehozásával. A Jünnantartományban építendő nyolc erőmű mellett Tibet területén is terveznek néhány gátat. „A beruházást kísérő média-figyelem hiánya meglepő”49, figyelembe véve a folyó alsóbb szakaszain osztozó országok, NGO-k és környezetvédő szervezetek tiltakozását. Ha a terv kidolgozásra kerül, a komplexum annyi energiát fog termelni, mint a Három Szoros, ráadásul a tizedik ötéves-tervnek megfelelően képes lesz „fejleszteni a nyugatot, illetve energiával ellátni a keletet”50. A Mekong mentén található országok alapvető érdeke, hogy együttműködjenek Kínával a folyó felhasználását illetően. Számos próbálkozás történt a közeledésre, tényleges egyezmény azonban nem született.51 Kína mindeközben további erőművek építését tervezi a Salween52 és Brahmaputra53 [Yarlung Zangbo] folyókra, komoly problémákat okozva ezzel Burma/Myanmar és Thaiföld, valamint India és Banglades növekvő népessége számára. Peking energiaéhsége tehát nem csupán belföldi, hanem a nemzetközi folyóira is káros hatással lehet, ráadásul a kínai vezetés ez idáig nem kívánt érdemben foglalkozni a folyamok alsó szakaszain élő népek jogaival.

146


Zöld GDP „Még 2005 márciusában Hu Jintao pártelnök és Wen Jiabao miniszterelnök” beszélt arról, hogy „szükség van egy „új fejlődési modell” avagy egy „új gazdaságélénkítő modell” kialakítására, amelynek a legáltalánosabb célja egy minden szempontból harmonikus társadalom [...] elérése lenne.”54 Ez a megfogalmazás összhangban áll a Világbank környezetvédelmi specialistája, Andres Liebenthal szavaival és a zöld GDP fogalmával. „Minden értelmes ember számára világos, hog y a dolgoknak meg kell változniuk – mondja Liebenthal – csak még az nem tiszta, milyen stratégiát kell folytatni. Kísérleti projektek folynak a gazdasági teljesítmények ökológiai hatásának – zöld GDP – kalkulálására, de egész eszközrendszereket kell átalakítani, hog y létrejöjjön eg y komplett zöld GDP rendszer, beleértve az árképző rendszereket és a természeti erőforrásokra kivetett adókat. A víz ára jelenleg csak a szállítási és a kezelési költségeket tartalmazza, nem tükrözi azt, hog y a víz szűkösen áll rendelkezésre, és nem foglalja magába a vízszennyezés miatti költségeket sem – magyarázza Liebenthal. Kínában a felső vezetők körében népszerű a zöld GDP, mert szeretnék szűkíteni a gazdagok és a szegények közötti szakadékot, hog y kezelni tudják a társadalmi instabilitást. A helyi vezetők azonban nem örülnek annak, hog y a régió fejlődésének – és a vezetők teljesítményének – értékeléséből le kell vonni a környezeti veszteségeket. De nincs más út. Ahog y a kanadai Nemzetvédelmi Minisztérium kutatója Nathan Nankivell írta nemrégiben jelentésében: Becslések szerint az éves gazdasági növekedésnek 7%-át kell a társadalmi stabilitás megőrzésére (vag yis az elégedetlenek fékentartására) fordítani. A szennyezések költsége pedig már 8–12 % közötti összeggel csökkenti a GDP-t évente.” 55 Kínában „komoly viták [folynak] arról, hogy miképpen lehetne úgy befolyásolni az árak alakulását, hogy megelőzhető legyen a vízkészlet szennyezése és pazarlása. Egyes tartományok és városok 2004 és 2006 között előkészítő programokat végeznek zöld GDP-jük felmérése érdekében, és a későbbiekben az itt nyert tapasztalatokra fognak építeni a többi térségben.”56 Peking az évtized végére, három lépcsőben kívánja bevezetni a zöld GDP-t57 a környezet és vizek további szennyezésének csökkentése érdekében, bár a kínai politikai berendezkedés erőteljesen gátolhatja az újfajta indexek bevezetését. „A közgazdászok körében eltérő becslések vannak arra nézve, mennyibe kerül Kína zöldebbé tétele. A Világbank szakértői úgy számolják, hogy a levegő- és a vízszennyezés az ország GDP-jének 8%-át viszi el. Persze, másként érintenék a szennyezési költségek az egyes régiókat. Sanhszi [Shanxi] tartományban, a szénbányászat központjában negatív mérleget hoznának ki a szakértők, ha a

147

VÖRÖS ZOLTÁN

környezetpusztulás és -szennyezés költségeit integrálni kellene a gazdasági mutatóba. Azaz az elmúlt évtized teljes helyi gazdasági növekedését lenullázná a környezeti kár – idéz hivatalos személyeket a Deutsche Bank jelentése. „A zöld GDP nag yon jó ötlet – mondja Kína környezetvédelmi vezetője – csak nag yon nehéz lesz a helyi viszonyokra alkalmazni és végrehajtani. Már életbe lépett eg y új rendelet, amely komoly büntetéssel sújtja azokat a hivatalnokokat, akik környezetvédelmi hatáselemzés nélkül hag ynak jóvá projekteket, indokolatlanul alacsonyan szabják meg vag y elengedik ipari üzemek szennyezési büntetéseit, meghamisítják a jelentéseket vag y elhallgatják a környezeti baleseteket. Ezt is nag yon nehéz lesz ellenőrizni, mert a kínai környezetvédelmi hatóságnak nincs elég embere arra, hog y a nag yon g yakori környezeti baleseteket kivizsgálja.” 58 Konklúzió Kínának most kell megfizetnie a környezetrombolásért, melyet a kommunista hatalomátvétel óta véghezvitt, és a gazdasági eredmények kíméletlen hajszolása – a kínai politikusok szerint – megkívánt. A lehetséges következmények pedig talán még a vártnál is szörnyűebbek lehetnek, ráadásul hatalmas népességet érintenének. A kínai lakosság ugyanis nincs tisztában a valósággal, az állami cenzúrának köszönhetően csupán a Pekingben tomboló homokviharok és az ihatatlan csapvíz képében találkoznak a válsággal. A politikai elit pedig nem akar elképzelni egy olyan jövőt, ahol a városi lakosság alapfokú ellátása nem megoldott, viszont a gazdasági visszaesés elégedetlen néptömegeket szülne, szintén megrengetve a párt hatalmát. A problémák jelen vannak, a megoldási kísérletek nem feltétlenül sikeresek, a helyzet fokozatosan romlik. Ilyen körülmények pedig az egész bolygóra kiható következményekkel járhatnak: százmilliók élete kerülhet veszélybe, összeomolhat a gazdaság, súlyos világgazdasági válságot okozva, és a környezet még nagyobb mértékben degradálódhat. Az ilyen forgatókönyvek elkerülése végett a hatóságoknak mihamarabb szabályoznia (és ellenőriznie) kellene az ipari vízfelhasználást, drasztikusan emelnie a víz árát (még ha ez felháborodást is szülne a lakosság körében), az ideigóráig tartó szükségintézkedések helyett alapvető reformokat végrehajtania, a környezetet romboló grandiózus terveket (lásd: Három Szoros-gát) elvetnie és a gazdasági fejlődést a fenntarthatóság szintjére emelnie. Fontos lépéseket kellene tenni a mezőgazdasági vízhasználat kérdésében is, a rossz minőségű csatornákon át kiszivattyúzott víz 50%-a ugyanis kárba

148


vész. Óriási megtakarítást (ugyanakkor természetesen drága beruházást) jelentene a súlyosan vízhiányos területeken (például Izraelben) már sikerrel alkalmazott csepegtető öntözéses technika elterjesztése. Két dolgot azonban látni kell Kína kapcsán: a hatalmas területek felügyelete és ellenőrzése és az óriási népesség ellátása rendkívül nehéz feladat, valamint az országban kialakult sajátos diktatórikus rendszer és (az urbanizált lakosság számára érzékelhető) jólét fenntartása sokszor csak látszatintézkedésekkel érhető el, komolyabb megszorítások soha nem látott felháborodást indíthatnának el a társadalom körében. Ezt pedig jelen gazdasági- és életszínvonal növekedés mellett nem fogja megkockáztatni a pekingi vezetés. Hamarosan kiderül, hogy az idő őket igazolja-e… Felhasznált irodalom Bánhidi, Ferenc: Kína gazdasági fejlődésének tendenciái a nyolcvanas években. Konjunktúra és Piackutató intézet, Budapest, 1987. Brown, Lester R.: Stabilizing Water Tables. In: Outgrowing the Earth: The Food Security Challenge in an Age of Falling Water Tables and Rising Temperatures. W.W. Norton& Co., New York, 2005. http://www.earth-policy.org/Books/Out/ch6_water.pdf Burgh, Hugo de: Kína – Barát vagy ellenség? HVG Könyvek, Budapest, 2007. Cannon, Kathleen A.: Water as a Source of Conflict and Instability in China. Strategic Analysis, Vol. 30, No. 2, 2006. http://www.idsa.in/publications/ strategic-analysis/2006/apr-jun06/KathleenCannon.pdf Challmann, Don: The whole Dam Story: A Review of the China Yangtze Three Gorges Dam. Energiea, Vol. 11, No. 1, 2000. http://www.caer.uky.edu/ energeia/PDF/vol11_1.pdf Diószegi, István – Harsányi, Iván – Krausz, Tamás – Németh, István: A 20. század egyetemes története. I. kötet. Korona Kiadó, Budapest, 1999. Gernet, Jacqes: A kínai civilizáció története. Budapest: Osiris Kiadó, 2005, 472. o Giordano, Mark – Zhu, Zhongping – Cai, Ximing – Hong, Shangqi – Zhang, Xuecheng – XUE Yunpeng: Water Management in the Yellow River Basin: Background, Current Critical Issues and Future Research Needs. CA Research Report 3. http://www.iwmi.cgiar.org/assessment/FILES/pdf/ publications/ResearchReports/CARR3.pdf Gleick, Peter H.: Water Conflict Chronology. 2008, Pacific Institute for Studies in Development, Environment, and Security. http://www.worldwater.org/ conflictchronology.pdf

149

VÖRÖS ZOLTÁN

Glidden, Lisa – Darrin, Magee – Meierotto, Lisa: It’s Power, Dam It! - Effects of Transnational Environmental Advocacy on Local Water Governance. http://www.allacademic.com/meta/p_mla_apa_research_citation/0/5/9/ 9/5/p59955_index.html Hu, Hong-Ying – Song, Yu-Dong: Water environmental situation and pollution control in China. http://www.wfeo.org/documents/download/Water%20E nvironmental%20Situation_China.pdf Jordán, Gyula: Kína története. Budapest: Aula, 1999 Jordán, Gyula – Tálas, Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Budapest: Napvilág kiadó, 2005 Kulcsár, Kálmán: Kína a világpolitikában. Budapest: Akadémia kiadó, 2007 Larmer, Brook: Gyilkos folyam. In: National Geographic Tematikus szám, 2008. július. Liang, Linda: Water Management and Allocation of the Yellow River Basin. Report to CA/IWMI, 2005. http://www.iwmi.cgiar.org/assessment/files_ new/research_projects/River_Basin_Development_and_Management/ Liang_WaterPolicy_YRB.pdf Liu, Zhiyu: Flood Forecasting and Warning in China. http://na.unep.net/flood/CHINA_FL.pdf McAlister, John: China’s water crisis. Deutsche Bank China Expert Series, 2005. http://www.cbiz.cn/download/aquabio.pdf Molen van der, Irna – Hildering, Antoinette: Water: cause for conflict or co-operation? ISYP Journal on Science and World Affairs, Vol. 1, No. 2, 2005, 133-143. http://www.scienceandworldaffairs.org/PDFs/ VanDerMolenHildering_Vol1.pdf Nguyen, Quang M.: Hydrologic impacts of China’s upper Mekong dams on the lower Mekong river. http://www.mekongriver.org/publish/ qghydrochdam.htm Pálinkás, Károly: Szomjhalál fenyegeti Kínát? National Geographic Magyarország online, 2007. http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=3&id=10204 Ponseti, Marta – López-Pujol, Jordi: The Three Gorges Dam Project in China: history and consequences. http://ddd.uab.es/pub/hmic/16964403n4p151.pdf Polonyi, Péter: A nagy kormányos Mao Ce-tung. Terebess Ázsia e-tár. http://www.terebess.hu/keletkultinfo/mao.html Polonyi, Péter: Kína története. Budapest: Maecenas, 1994

150


Porter, John W. – Cheng, Xiaotao – Zou, Jinzhang: National Flood Management Strategy Study. http://www.ghd.com.au/aptrixpublishing.nsf/ AttachmentsByTitle/PP+FloodManagementChina+PDF/$FILE/Zou_ FloodManagementChina.pdf Sievers, Eric W.: Water, Conflict, and Regional Security in Central Asia. N.Y.U. Environmental Law Journal Vol. 10, 2002. http://www1.law.nyu.edu/ journals/envtllaw/issues/vol10/3/v10n3a2.pdf Suo, Lisheng: River Management and Ecosystem Conservation in China. Proceedings of the Ninth International Symposium on River Sedimentation, 2004. http://www.irtces.org/old/irtces/report/9isrs/LishengSuo.pdf Tálas, Barna: A kínai kommunisták újabb „hosszú menetelése” a szocialista piacgazdaság felé. Budapest: Budapest Bank Tanulmányok, 1994 40-43. o. Wang, Xiaoyan: Grain Production in the Yellow River Basin. Report to CA/IWMI, 2005. http://www.iwmi.cgiar.org/assessment/files_new/research_projects/ River_Basin_Development_and_Management/YRB_Wang_2005.pdf Wang, Xinbo: Water governance in China: The failure of a top-down approach. http://www.sdnetwork.net/files/pdf/chapter6-xinbo.pdf Weinthal, Erika: Water Conflict and Cooperation in Central Asia. UN Human Development Report 2006. http://hdr.undp.org/en/reports/global/ hdr2006/papers/Weinthal%20Erika.pdf Xia, Jun – Yongqin, David Chen: Water problems and opportunities in the hydrological sciences in China. Hydrological Sciences–Journal–des Sciences Hydrologiques, 46(6) December 2001. http://cig.ensmp.fr/~iahs/hsj/460/hysj_46_06_0907.pdf Zhang, Guanghui: Water Shortage Problems and Strategies for Water Sustainable Utilization in China. Institute of Hydrogeology and Engineering Geology, Chinese Academy of Geological Sciences. Water Shortage Problems and Strategies for Water Sustainable Utilization in China. Zhu, Ruixiang: China’s South-North Water Transfer Project and Its Impacts on Economic and Social Development. http://www.mwr.gov.cn/english1/20060110/20060110104100XDENTE.pdf Zhu, Zhongping – Giordano, Mark – Cai, Ximing – Molden, David: The Yellow River Basin: Water Accounting, Water Accounts and Current Issues. Water International. 29:2-10, 2004. http://www.iwmi.cgiar.org/assessment/FILES/ word/ProjectDocuments/YellowRiver/ZhuGiordanoCaiMolden1.pdf

151

VÖRÖS ZOLTÁN

Internetes források Mekong flood, MRC’s roles, dams in China, and a failed alarm system. Statement of Thai People’s Network for Mekong, 2008. http://www.terraper.org/ file_upload/FINAL_Statement%20on%20Mekong%20flood%20and%20 MRC_18Aug08.pdf Who’s Behind China’s Three Gorges Dam. 2007. Web: http://www.probeinter national.org/files/Behind3GInternational.pdf The Most Polluted City in the World. The Epoch Times, 2006. http://en.epochtimes.com/news/6-6-10/42510.html The New Great Walls: A Guide to China’s Overseas Dam Industry. http://www.internationalrivers.org/files/New%20Great%20Walls%20low %20res.pdf Rising Seas Threaten China’s Sinking Coastal Cities. National Geographic online http://news.nationalgeographic.com/news/2008/01/080117-AP-chinarisin.html South-to-North Water Diversion Project, China. water-technology.net http://www.water-technology.net/projects/south_north/ Már Kína is ökológiai katasztrófától tart. Index.hu, 2007. http://index.hu/tudomany/kornyezet/3gorges27090/ Még négymillió embert költöztetnek máshová a Három Szurdok duzzasztó térségéből. Zöldtech.hu, 2007. http://www.zoldtech.hu/cikkek/20071017-harom-szurdok Kínai törvénymódosítás a vízszennyezés megelőzéséért. China Radio International, 2007. http://hungarian.cri.cn/1/2007/08/28/[email protected] Harc az elsivatagosodás ellen. China Radio International, 2003. http://hungarian.cri.cn/1/2003/08/15/[email protected] Hebei Water Resources Bureau announces water transfer to Beijing. Probe International http://www.probeinternational.org/index.php?q=beijing-water-crisis/ news-and-opinion/hebei-water-resources-bureau-announces-water-transfer-beijing Időjárás-módosító óriás gát épül Kínában. origo.hu, 2007. http://idojaras.origo.hu/20070706-idojarasmodosito-orias-gat-epulkinaban.html

152


Ismét súlyos vízszennyezés történt Kínában. Ázsia.net, 2006. http://www.azsia.net/modules.php?op=modload&name=News&file=arti cle&sid=7998&mode=thread&order=0&thold=0 China plans to set up green GDP system in 3-5 years. China Daily, 2004. http://w w w.chinadaily.com.cn/engl ish/doc/2004 - 03/12/content_ 314332.htm Clear Water and Blue Skies: China’s Environment in the New Century. World Bank, 1997. A pazarlás nagy fala. Polgári Szemle, 4. évf. (2008) 5. http://www.polgariszemle.hu/app/interface.php?view=v_digest&ID=37 Végjegyzetek 1

2 3 4

5

6 7

8

9

10 11

12

13 14 15

16

17

18 19

20

21

Tanulmányomban a magyar fordítással rendelkező földrajzi nevek esetén a magyar átírást vettem alapul, egyéb esetekben, illetve a személynevek leírásánál azonban a szakirodalom által elfogadott pinyin átírást vettem alapul. Joanovics, Á.: Kína, vallás és környezetvédelem. Ma és Holnap folyóirat VI. évfolyam 1. szám 2005-ös adat. Forrás: greenfacts.org Az összehasonlíthatóság kedvéért a régiók alapjául a vízgyűjtő-medencéket és nem a tartományok elhelyezkedését vettem alapul. Lásd: 1-es és 2-es ábra. Jun, X. – Yongqin Chen, D.: Water problems and opportunities in the hydrological sciences in China. http://www.cig.ensmp.fr/~iahs/hsj/460/hysj_46_06_0907.pdf Ezzel szemben északon az éves mennyiség 80%-a június és szeptember között hullik le. Jun, X. – Yongqin Chen, D.: Water problems and opportunities in the hydrological sciences in China. 6.o. http://www.cig.ensmp.fr/~iahs/hsj/460/hysj_46_06_0907.pdf Giordano, M. – Zhu, Z. – Cai, X. – Hong, S. – Zhang, X. – Xue, Y.: Water Management in the Yellow River Basin: Background, Current Critical Issues and Future Research Needs. Mcalister, J.: China’s water crisis. Deutsche Bank China Expert Series, 2005. http://www.cbiz.cn/download/aquabio.pdf 750.000 kínai hal meg évente a szennyezett víz és levegő miatt. http://vilag.transindex.ro/?hir=6739 The Most Polluted City in the World. The Epoch Times. http://en.epochtimes.com/news/6-6-10/42510.html Zhiyu, L.: Flood Forecasting and Warning in China. http://na.unep.net/flood/CHINA_FL.pdf Larmer, B.: Gyilkos folyam. In: National Geographic tematikus szám, 2008. július. 120. o. Larmer, B.: Gyilkos folyam. In: National Geographic tematikus szám, 2008. július. Rohamosan fogynak a Tien-san gleccserei Kínában. http://www.azsiaportal.hu/rohamosan-fogynak-a-tiensan-gleccserei-kinaban.html Pekinget is fenyegeti Kína sivatagosodása. http://nice.mconet.biz/kina/penkinget_is_fenyegeti_kina_sivatagosodasa_kina_2299_360190.html Elsivatagosodik a Föld. http://www.hirextra.hu/hirek/article.php?menu_id=2&cat=6&article_id=34176 A klímaváltozás Kína gazdaságát fenyegeti. http://www.zoldtech.hu/cikkek/20070508kinaklima A folyók megmentése érdekében időjárás módosító programba is belekezdett a kínai kormány, „a tüzérség ezüst-jodid kristályokkal bombázza a Sárga-folyó forrásvidéke felett úszó felhőket. A kristályok felveszik a nedvességet, a keletkező, immár kellően nagy tömegű vízcseppek pedig esőként lehullnak.” Larmer, B.: Gyilkos folyam. In: National Geographic tematikus szám, 2008. július. Pálinkás Károly: Szomjhalál fenyegeti Kínát? http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=3&id= 10204 Brown, Lester R.: Plan B 2.0: Rescuing a Planet Under Stress and a Civilization in Trouble 2006. http://www.earth-policy.org/Books/PB2/pb2ch3.pdf

153

VÖRÖS ZOLTÁN 22

23

24 25

26

27

28 29 30

31

32

33

34 35

36 37 38 39

40

41 42

43 44 45

46

47

48

Pekinget is fenyegeti Kína sivatagosodása. http://nice.mconet.biz/kina/penkinget_is_fenyegeti_kina_sivatagosodasa_kina_2299_360190.html Rising Seas Threaten China’s Sinking Coastal Cities. http://news.nationalgeographic.com/news/2008/01/080117-AP-china-risin.html Brown, Lester R.: Plan B Hong-Ying, H. – Yu-Dong, S.: Water environmental situation and pollution control in China. http://www.wfeo.org/documents/download/Water%20Environmental%20Situation_China.pdf State Environmental Protection Administration of China. State of the Environment in China. http://english.mep.gov.cn/standards_reports/soe/SOE2006/200711/t20071106_112569.htm A vízben a növények (fitoplanktonok) elszaporodása többlet tápanyag (nitrogén és foszfor) hatására. A később elpusztuló fitoplanktonokat baktériumok fogyasztják el, a folyamat sok oxigént igényel. Ennek köszönhetően az állatfajok kipusztulhatnak, a vizek súlyosan szennyeződhetnek. http://www.atmosphere.mpg.de/enid/2___ce_ni_t_panyagok/-_Eutrofiz_ci__3h4.html Hong-Ying, H. –Yu-Dong, S.: Water environmental situation and pollution control in China uo. Helyszíni jelentés: mérgező vizet ittak! Hírszerző: http://www.hirszerzo.hu/cikkprint.6272 Ismét súlyos vízszennyezés történt Kínában. Ázsia.net: http://www.azsia.net/modules.php?op=modload& name=News&file=article&sid=7998&mode=thread&order=0&thold=0 Pokolian néznek ki a folyók Kínában. Index.hu: http://index.hu/politika/bulvar/flykn2371/ Méreg került a csapvízbe Kínában. Index.hu: http://index.hu/politika/bulvar/knvgyszr1713/ Larmer, B.: Gyilkos folyam. In: National Geographic tematikus szám, 2008. július. 109. o. „Lanzhou, a Selyemút hajdani kereskedőállomása ma petrolkémiai központ, a városban és környékén hasonló üzemek százai működnek. 2006-ban három alkalommal vörösre, negyedszer fehérre festette a Sárga-folyót az elszivárgó vegyszer” – Brook Larmer: Gyilkos folyam. In: National Geographic Tematikus szám, 2008. július. 114. o. Larmer, B.: Gyilkos folyam. In: National Geographic tematikus szám, 2008. július. 108. o. Csakúgy, mint a folyó középső szakaszán, a Jinshan-völgyön áthaladva. Az alsó szakaszán hat, hét meder-változást jegyeztek fel. Giordano, M. – Zhu, Z. – Cai, X. – Hong, S. – Zhang, X. – Xue, Y.: Water Management in the Yellow River Basin: Background, Current Critical Issues and Future Research Needs. Folyók az összeomlás szélén. origo.hu: http://www.origo.hu/tudomany/20070425folyok.html Hong-Ying, H. – Yu-Dong, S.: Water environmental situation and pollution control in China Már Kína is ökológiai katasztrófától tart. Index.hu: http://index.hu/tudomany/kornyezet/3gorges27090/ Uo. Uo. Ember okozhatta a tavalyi földrengést Kínában. Index.hu. http://index.hu/tudomany/kornyezet/quake90203/ Időjárás-módosító óriás gát épül Kínában. Origo.hu: http://idojaras.origo.hu/20070706-idojarasmodositoorias-gat-epul-kinaban.html Még négymillió embert költöztetnek máshová a Három Szurdok duzzasztó térségéből. Zöldtech.hu: http://www.zoldtech.hu/cikkek/20071017-harom-szurdok „A Császár- vagy Nagy-csatorna olyan csatornarendszer Kínában, amely a Jangce alsó folyásának rizstermő vidékeit kötötte össze az észak-kínai politikai centrumokkal. Legnagyobb kiterjedése idején Hangzhou és Peking között húzódott. Összességében kb. 1930 km hosszú volt, ezzel a világ legnagyobb mesterséges vízi útjaként tartható számon. Érintette Pekinget, Tiancsint, valamint Hopej, Santung, Csiangszu [Jiangsu] és Csöcsiang [Zhejiang] tartományokat. Megépítését az tette szükségessé, hogy Kína természetes vízi útjai többnyire nyugatkelet irányúak, s az észak-déli szállítás nagy nehézségekbe ütközött. A csatorna első formájában a Sui-dinasztia Sui Yangdi nevű hírhedt császárának uralkodása alatt épült fel 605-ben, a Tang-korban vált jelentőssé, ettől fogva egészen a 19. századi vasútépítésekig a kínai belső kereskedelem egyik legfontosabb útvonala volt. A 20. században az elhanyagoltság miatt nagy része feltöltődött, elmocsarasodott. Jelenleg csak a Hangzhou és Jining közötti szakasza hajózható.” A pécsi tudós, Bárdi László nemrégiben végighajózta az utat és filmsorozatot is készített utazásáról.

154

H ÁBORÚBAN A KÖRNYEZETÉRT – A KÖRNYEZETTEL SZEMBEN 49

50

51

52

53 54 55

56 57

58

Glidden, L. – Magee, D. – Meierotto, L.: It’s Power, Dam It! Effects of Transnational Environmental Advocacy on Local Water Governance. http://www.allacademic.com//meta/p_mla_apa_research_citation/0/5/ 9/9/5/pages59955/p59955-1.php The dams are part of a regional development strategy that is the centerpiece of China’s Tenth Five-Year Plan (2001-2005), two components of which are xibu dakaifa (Opening the West) and xidian dongsong (Send Western Electricity East). InGlidden, L. – Magee, D. – Meierotto, L.: It’s Power, Dam It! - Effects of Transnational Environmental Advocacy on Local Water Governance. http://www.allacademic.com//meta/p_mla_apa_research_citation/0/5/9/9/5/pages59955/p59955-1.php Formálisan létezik ugyan Mekong-egyezmény, melyet 1995-ben meg is újítottak, Kína azonban nem írta alá a dokumentumot és a szerződésben foglaltak végrehajtására kijelölt Mekong Bizottság (Mekong River Commission – MRC) munkájában sem vesz részt. Így a Mekong mentén élők jogait és érdekeit szem előtt tartó, az összes érintett országot tömörítő egyezményre még várni kell. Peking 13 gát építését tervezi, miután azonban a Salween környezetvédelmi területen folyik át, és a folyó ökoszisztémájába való belenyúlás természeti katasztrófát okozna, a kivitelezéseket egyelőre leállították. Kína azonban nem adta fel tervét, hogy energiát nyerjen a folyó vizéből. Kína nagyszabású tervei mellett India is erőművek sorozatát tervezi a folyóra. Burgh, H.: Kína, barát vagy ellenség? HVG Könyvek. 2007. 26. Zöld GDP: a dolgoknak meg kell változniuk – mondja a Világbank. Dolgozz Velünk: http://www.dolgozzvelunk.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=435 Burgh, H.: Kína, barát vagy ellenség? HVG Könyvek. 2007. 22. China plans to set up green GDP system in 3-5 years. China Daily: http://www.chinadaily.com.cn/english/doc/2004-03/12/content_314332.htm Zöld GDP: a dolgoknak meg kell változniuk - mondja a Világbank. Dolgozz Velünk: http://www.dolgozzvelunk.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=435

155

A BIZTONSÁGPOLITIKAI STRUKTURÁLIS ÉS FUNKCIONÁLIS ANALÍZIS ALKALMAZÁSA A KÖZÉP-ÁZSIAI VÍZKONFLIKTUSBAN ÁGÓ FERENC A mai vízgazdálkodási helyzet tragédiája Közép-Ázsiában egyértelműen a múlt irracionális környezetgazdálkodásában gyökerezik. A 19. század közepén erősödő orosz kolonizáció hatására megszűnt létezni a sária (iszlám törvénykezés) szerint működő, a természet rendjével tökéletesen harmonizáló vízhasználat, ami annak volt köszönhető, hogy Oroszország külkereskedelme erősen függött az amerikai gyapottól. A helyzet még tovább romlott az amerikai polgárháború utolsó éveiben, amikor a gyapot mennyisége csökkent a világpiacon, míg az ára rohamosan növekedett. Tulajdonképpen ez a folyamat adta a cárnak a közép-ázsiai gyapotöv létrehozásának ötletét, amely napjaink krízishelyzetének kialakulásához vezetett. A Szovjetunió megalakulását követően, a tagköztársaságok határainak kijelölésekor ugyan a természetes határokat részben figyelembe vették, azonban a Közép-Ázsiában élő, mozaikszerűen elhelyezkedő nemzetiségek esetében a határok kijelölése nem volt következetes. Volt viszont egy másik nagyon fontos rendezőelv, melynek érvényesülnie kellett a terület felosztásában: logikus gazdasági egységeket akartak megteremteni egy olyan sivatagi, félsivatagi zónában, ahol az öntözéstől függő gyapottermesztés az uralkodó mezőgazdasági ágazat. A világháborúk után a sztálini-hruscsovi gazdasági és ökológiai átalakítási tervek eredményeképpen és a tervgazdálkodás növekvő elvárásainak nyomására a térség környezeti állapota rohamosan romlott, különös tekintettel a termőföldek minőségére nézve. A gyapotföldek – így az öntözött földek – mennyiségének növelésével a tápláló folyókból egyre kevesebb víz jutott el az Aral-tóba. A kétségbeejtő prognózisok szerint az ötvenes évek óta gyorsuló folyamat néhány évtized alatt a tó eltűnését eredményezi. A probléma felismerését követően az 1980-as években került elő újra az a régóta érlelt, grandiózus és meglehetősen utópisztikus szovjet ötlet, melynek fő célja az volt, hogy a szibériai folyók vízének délre terelésével a növekvő közép-ázsiai vízigényt kielégítsék.

157

ÁGÓ FERENC

A Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásával, a központosított vízgazdálkodás megszűnésével, és az új, a vízhasználat szempontjából különböző érdekű nemzetállamok megszületésével a biztonságpolitikai krízishelyzet mindenképpen kooperatív megoldást követel. Kutatások alapján arról győződhetünk meg, hogy az intenzív, közösen kialakított vízgazdálkodás egy adott nemzetközi folyón kiemelten fontos biztonságpolitikai kérdés, kiváltképpen abban az esetben, ha a kérdéses terület félsivatagi, sivatagi zónában helyezkedik el, és kimagaslóan nagy a folyó társadalmi, ökológiai és gazdasági vonzata. A modern biztonságpolitikai iskolák közül a funkcionális analízis kérdésével legtöbbet talán a Koppenhágai Iskola foglakozik (jelesül Barry Buzan, Ole Weaver), mely kutatók munkáiból a biztonságpolitikai komplexum, mint alapfogalom értelmezését emelem ki, hiszen ennek a definíciója és értelmezése egy vízgyűjtő terület esetében sokrétű lehet. Biztonságpolitikai komplexum A klasszikus értelemben megfogalmazott biztonságpolitika egy komplexumot a katonai értelemben vett baráti és ellenséges viszonyok tükrében határoz meg. Ezt a meghatározást ma sem tudjuk figyelmen kívül hagyni, hiszen napjainkban is elképzelhető egy ilyen jellegű biztonságpolitikai komplexum. Abban az esetben, mikor több vonatkozásban is kérdések és ellenérdekek merülnek fel az érintett felek között, többszintű biztonságpolitikai komplexumról beszélünk. Ebből következően könnyen bizonyítható, hogy egy adott vízgyűjtő terület olyan többszintű biztonságpolitikai komplexum, melyben ellentétes érdekek kapcsolódnak a folyó vízének használatához, többek között ökológiai, gazdasági, politikai és társadalmi viszonylatban. Így könnyen belátható, hogy Közép-Ázsia (Kazahsztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Kirgízia) egy biztonságpolitikai komplexum, melyben a folyón történő vízgazdálkodásban érdekellentétek figyelhetők meg, és a megoldás párbeszédet, valamint együttműködést igényel. Ebbe a rendszerbe bele kell vennünk Afganisztánt is, mivel az Amu-darja vízgyűjtőjének 8%-a Észak-Afganisztánban található és a stabilizálódó országban egyre épülnek az ezen forrásvidékre alapuló öntözött gazdálkodások, így ez a folyamat jelentős vízkiesést eredményezhet a későbbiek során az alvízi országok számára. A közös cél, és az ellentétes érdekek konfliktuspotenciáljának semlegesítése érdekében a közép-ázsiai országoknak – beleértve Afganisztánt is –

158

VÍZKONFLIKTUS KÖZÉP-Á ZSIÁBAN

együtt kell működniük a vízgazdálkodásban a klasszikus integrációs mechanizmusok, azaz a kölcsönös bizalomépítés, nyitottság, információ-csere biztosításával és a gazdasági kooperáció alapján, amely további impulzusokat adhat az integráció további szélesítéséhez, és a régió stabilizációjához. Megvizsgálván az effektív vízgazdálkodási rendszert, elkülöníthetünk politikai, technikai, és intézményesített funkciókat. A politikai funkciókban megkülönböztetünk ökológiai, gazdasági és szociális vonzatú politikai folyamatokat, a jogi és intézményi vonatkozású folyamatok a reálpolitikai helyzet miatt nem érvényesülnek igazán. A téma megalapozásánál elengedhetetlen annak tisztázása, hogy tulajdonképpen párhuzamba állíthatók-e a Koppenhágai Biztonságpolitikai Iskola funkcionális analízisének kérdései a gazdasági, szociális ökológiai szférában megjelenő konfliktusok kiváltó okaival. A konfliktus mint társadalmi jelenség csak társadalomtudományi fogalmakkal definiálható és nem magyarázható pusztán természeti jelenségként. Ezért a probléma mélyebb és komplexebb analízist igényel, mely figyelembe veszi a kulturális jegyekkel felruházott emberi természetet. Kijelenthetjük tehát, hogy a környezeti hatások nem vezetnek direkt módon konfliktushoz, ellenben állandó és egyre növekvő mennyiségben hatást gyakorolnak a társadalomra. A társadalom reagálása a környezeti hatásokra azonban már kiválthat környezeti okokra visszavezethető konfliktusokat. A környezeti konfliktus fogalmának tisztázása mellett meg kell említenünk a természeti erőforrás szűkösségének vagy hiányának jelenségét is. Természeti erőforrás hiányáról akkor beszélünk, ha egy meghatározott jószág csak korlátozott mennyiségben, vagy nem megfelelő minőségben áll rendelkezésre. Samson és Charrier a következőképpen rendezi táblázatba a vízkonfliktusokat kiváltó okokat.

159

ÁGÓ FERENC 1. ábra: Vízkonfliktusokat kiváltó okok

Forrás: Samson, P., Charrier, B. 1997.

Egy adott vízgyűjtő terület országait karakterizálhatjuk úgy, mint egy képzeletbeli csoport tagjait. A köztük lévő kapcsolatrendszer kialakulását Frederic W. Frey (1993) modellekkel szemlélteti, és kiemeli a kapcsolatrendszer kialakulásában szerepet játszó azon tényezőket, melyek konfliktushoz vezethetnek egy adott folyó vízgyűjtő területén. Modelljeivel elsősorban a víz fontosságát emeli ki egy adott szereplő szempontjából, amelyet az egyik legmegfoghatatlanabb faktornak nevez. Ez az állítás igaz Közép-Ázsiára is, hiszen a víz relatív felértékelődése, nemzetgazdaságban betöltött szerepének növekedése itt is megtörtént a Szovjetunió felbomlása után. Egy másik nagyon fontos tényező egy adott állam földrajzi elhelyezkedése a folyó forrásától a torkolatig értendő szakaszán, amely egyben megadja a geopolitikai helyzetét is. Ennek megfelelően egy ország elhelyezkedhet a folyó forrás- vagy felső, középső, valamint alsó, vagy torkolati szakaszán. Kedvező helyzetben van a folyó felső szakaszán lévő, ami lényegében azonosat jelent az elsőséggel; az alsó szakaszon elhelyezkedők pedig az utolsót jelentik, ez pedig geopolitikai értelemben

160


véve talán a legkedvezőtlenebb. Nemzetek közötti stabil helyzetről abban az esetben beszélhetünk, amikor a felső szakaszon elhelyezkedő nemzet katonai értelemben véve a legerőteljesebb és legkevésbé van vízgazdálkodási érdekeltsége a nemzetgazdaságában. Legkevésbé stabil a nemzetek közötti viszony fordított helyzetben, amikor az alsó szakaszon található ország katonai értelemben a legerősebb és legnagyobb az igénye a víz felhasználására, ugyanakkor a felső szakaszon található ország is jelentős vízfelhasználó. A leginstabilabb helyzetre a közép-ázsiai államok vízgazdálkodása remek példa, mert az immár független államok nagymértékben próbálják kihasználni nyári évszakban a rendelkezésükre álló vízkészleteiket. A felső szakaszon lévő országok (Tadzsikisztán, Kirgízia) folyóikat elsősorban vízenergia előállítására, melyre természetesen a téli hónapokban van a legnagyobb szükség. Az olvadékvízből táplálkozó folyókon tározókat létesítenek, majd a téli hónapokban használják fel a víz helyzeti energiáját; közben az alsó szakaszon levő nagyobb katonai erőket képviselő országok (Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán) hiányt szenvednek a gyapottermesztéshez elengedhetetlenül szükséges vízből a nyári hónapokban. Mint említettem, a nemzetközi folyókkal kapcsolatos konfliktusok legtöbbször más problémakörök árnyékában jelentkeznek. Ilyen az általános államközi konfliktusok klímája, a bizalom, a gyanakvás vagy az ellenségeskedés. Még súlyosabb a helyzet, ha a vizet politikai eszközként, vagy alkupozíció erősítésére használják egy más jellegű konfliktusban. Ezekben az esetekben a víz megosztása tovább élezheti a meglévő nézeteltéréseket. Ez a politikai mentalitás nem idegen a középázsiai vezetőktől sem, ahol az állandó kölcsönös gyanakvást a regionális hegemóniára való törekvés itatja át. A téma feldolgozásához feltétlen tisztázandó a térség országaiban kialakult vízhasználat szociális és gazdasági háttere. A szociális tényezők vizsgálatakor a mezőgazdasági szektorban dolgozók arányát, valamint az adott államok nemzetgazdaságban realizálódó gyapottermelésből és vízenergiából származó bevételét kell elemeznünk. Fontos kitérni a vízzel, vízgazdálkodással kapcsolatos nemzeti törvényekre, mert sok esetben a jogállamiság kudarca vagy a jogszabályok hiányosságai segítik elő a konfliktushelyzetet. Nem utolsó sorban megemlítem, hogy milyen ökológiai veszélyek merülnek fel az egyes államokban. Ezekből a kiindulási pontokból egyértelműen bizonyítható, hogy a víz gazdálkodás, és az ahhoz kacsolódó szociális, gazdasági és ökológiai tevékenységek fontos nemzetbiztonsági tényezők.

161

ÁGÓ FERENC 1. táblázat: Néhány jelentős gazdasági és szociális jellegű adat a közép-ázsiai országokról Kazahsztán Kirgízia Lakosság (mill.) Városi lakosság (%) Vidéki lakosság (%) [1] Szegénységi mutatók 1996-1999 [1] 4,3 US dollár/nap értéken számolva Ennek a vidéken élők aránya (%) A várható népesség 2025-re (mill.) GDP növekedése (%) A mezőgazdaságban megtermelt GDP (%) Az iparban megtermelt GDP (%) A mezőgazdasági szektorban dolgozó lakosság aránya (%) az össznépességhez viszonyítva Az öntözött növényekből származó jövedelem GDPbeli aránya (%)

14.862 [6] 56 44 31

4.92 34 66 84

Tadzsikisztán 6.09 28 72 96

Türkmenisztán 4.74 45 55 34

Üzbegisztán 24.88 37 63 Nincs adat

57

90

78

81

17,1

5.9

8.3

7.3

33.8

9.4

6.2

10.6

8.0

7.0

7

46

24.3

26

24

37 16,5[6]

27 31[4]

24 65[1]

32 34[5]

16 34[3]

81

90

85

91

91

Nincs adat

A táblázat forrásai 1

Az intézményes vízgazdálkodási struktúra és a jogi normatíva regionális szerkezete sajnos mit sem ér, ha nincs mögötte a nagypolitika döntési képessége. Ezt az állítást igazolja a tárgyalt közép-ázsiai helyzet is. Az általánosan meglévő kölcsönös gyanakvás és felszínes, jelentéktelen érvényű politikai párbeszédek jellemzőek a térségben a nemzetközi vízgazdálkodás szintjén is. Kutatásaim során az elméleti síkon értelmezett konfliktus-típusok közép-ázsiai megfelelőivel kísértem végig a potenciális és meglévő konfliktusforrásokat. A gazdasági szektorok között fellelhető ellenérdekből fakadó konfliktus egyik legszemléletesebb példája az energiatermelés és a mezőgazdaság kapcsolata, de mellette megemlíthetjük a halászat és a növénytermesztés érdekellentétét is. Továbbá jelen vannak az allokációs konfliktusforrások is, hiszen a forrásországok az elsődleges

162


döntéshozók a vízhasználatban. A felvízi országok fokozottab energiatermelésre használják a vizet télen, míg az alsó országok öntözésre nyáron, ezek a tevékenységek pedig időben egyértelműen összeférhetetlenek. A probléma megoldására a közép-ázsiai államok 1992-ben olyan energia konzorciumot hoztak létre amely a víz- és energiakereskedelem terén működik. A konzorcium létrehozása integrációs lehetőséget biztosít. Először is a tagállamok elismerték, hogy a víz ma már gazdasági jelentőségű árucikk, melynek mindenkori értékét annak hiánya, vagy bősége határozza meg. Másodsorban a vízben szűkölködő országok energiában – Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán a hatalmas szénhidrogén készletekkel rendelkezik –, míg Tadzsikisztán és Kirgízia vízben gazdagok, de utóbbiak fosszilis energiahordozókkal szinte egyáltalán nem rendelkeznek. A gazdasági együttműködés égisze alatt megteremtődhetnének a regionális kooperáció alapjai. A valóság sajnos egészen mást mutat. A kölcsönös bizalmatlanság, a centralizált és nyitott nemzetgazdaságok összeférhetetlensége, az információ cseréjének és szabad áramlásának hiánya, a regionális hegemóniára való törekvés mostanáig nem az együttműködés jeleit mutatja, és a vízgazdálkodás napjainkig sokkal inkább konfliktusteremtő tényező maradt a régióban. A lokális konfliktusok tárgyalásakor két tematikus térkép összevetésével támasztom alá a középázsiai – egyébként is igen bonyolult viszonyrendszerű – állapotokat. 2. ábra: Népsűrűség Közép-Ázsiában

Forrás: http://enrin.grida.no/aral/aralsea/english/general/map1.htm

163

ÁGÓ FERENC 3. ábra: Öntözött területek Közép-Ázsiában

Forrás: http://enrin.grida.no/aral/aralsea/english/land/map2.htm

A két ábra jól szemlélteti, hogy a legsűrűbben lakott és a legnagyobb öntözött területtel rendelkező régió Közép-Ázsiában a Fergana-medence. Ez az egybeesés már önmagában hordozza a konfliktushelyzetet, de ez a tényező még nem lenne annyira kirívó, ha a medence nem lenne tele más jellegű feszültségekkel is. Nehezíti a térség helyzetét a Kokandi Kánság újjászületését szorgalmazó szeparatista csoport, valamint a szélsőséges Üzbég Muszlim Szervezet tevékenysége. A régióban a folyók, és az öntözhető földek hovatartozása miatt komoly határviták vannak Kirgízia, Üzbegisztán és Tadzsikisztán között. A természeti úton meghúzott határokat helyenként 10 km-en belül háromszor is átszeli valamelyik stratégiai jelentőségű vízforrás, és ennek jelentősége egy lokális konfliktusban felértékelődik, hisz a forráshoz közelebbi lakosok bármikor elzárhatják az öntözés lehetőségétől a forrástól távolabb esőket. Az etno-kulturális feszültségek tovább bonyolítják a helyzetet. A régióban megjelenő időnkénti véres konfliktusok egyik fő oka, hogy az itt élő nomád kirgizek legeltető állattartással foglalkoznak, ami összeférhetetlen a letelepedett, földműveléssel foglakozó üzbég és tadzsik lakosok életmódjával. Ez a helyzet teremti meg a legklasszikusabb vízkonfliktus alapjait, mivel jelen esetben a víz lehet konfliktust kiváltó ok és egyben eszköz is, valamint a létező érdekellentétek egymásba kapcsolódhatnak, és egymást generálhatják, ami esetünkben sokszor meg is történt.

164


A világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófája Közép-Ázsia vízgazdálkodásának kudarcához kötődik. A víz túlzott mértékű mezőgazdasági felhasználásának káros hatásait remekül szimbolizálja az Aral-tó esete. A sivatagos, félsivatagos területen található Aral-tavat két folyó táplálja, az Amu-Darja és a Szir-Darja. A második világháborút követő évtizedekben a közép-ázsiai gyapot- és rizstermesztéshez az említett folyók vízét használták, így azok vízkészlete rohamosan fogyatkozott. A Szovjetunió felbomlásával és a közép-ázsiai köztársaságok függetlenné válásával az eredetileg egységesként működtetett rendszerben komoly zavarok keletkeztek, a vízügyi együttműködés esetlegessé vált. Ennek következtében a világ akkori negyedik legnagyobb tava, az Aral-tó vízutánpótlása jelentősen csökkent, 1990 és 1993 között kettévált egy kisebb északi, és egy nagyobb méretű déli medencére, átlagos mélysége pedig az 1965-ben mért szinthez képest 2002-re felére redukálódott, miáltal a só koncentrációja pedig több mint kétszeresére emelkedett. Mindezek hatására a halállomány mennyisége is radikálisan megfogyatkozott. A halászok többségének megélhetése veszélybe került, így elhagyták otthonaikat, és a környező városokba költöztek. A tó helyén keletkező medence sós porának hatására Üzbegisztánban az utóbbi években jelentősen nőtt a légzőszervi megbetegedések aránya. A túlzott mértékű öntözés csökkentette a felszíni ivóvízkészleteket és a felszín alatti vizek mennyiségét. Ennek következtében Kirgízia, Tadzsikisztán és Üzbegisztán tekintetében édesvízszűkösség jelentkezett, mely már most is súlyos konfliktusforrásnak számít, s ez még tovább mélyülhet a jövőben. 2 A térség országait autokratikus módszerekkel irányító vezetőknek nyilvánvalóan nem érdeke, hogy a külpolitikai feszültségek kiéleződése nyomán jelentkező gazdasági problémák belső konfliktusokhoz vezessenek. A régió már így is beleesik az orosz érdekszféra várható terjeszkedésének útjába, de etnikai kevertségének következtében fogékony a radikális iszlamista eszmékre is. Az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU) szakadár csoportjai közel két évtizede gerilla-hadviselést folytatnak az üzbég kormányzat ellen, a mozgalom napjainkra Közép-Ázsia egyik legbefolyásosabb szélsőséges szervezetévé vált. Militánsai 1996-ig Afganisztánból végezték műveleteiket, vezetőik részben Iránból, részben Pakisztánból irányították az akciókat.3 E radikális erők stratégiai célja a térség szekuláris kormányzatainak megdöntése és iszlám alapokon nyugvó államalakulat létrehozása a Fergana-völgyben, mely egyaránt kiterjed Kirgízia, Tádzsikisztán és Üzbegisztán területére. A szélsőségesek reményei szerint 165

ÁGÓ FERENC

a létrejövő Nagy Fergana Kalifátus döntő központtá válhat a radikális iszlám további terjesztése során Közép-Ázsiában. A magas hegyek által védett völgy egyben a régió nagy folyóinak a forrásvidéke, prognosztizálható tehát, hogy az összetett probléma, tartós rendezés híján újabb és újabb konfrontációhoz vezet. Az Aral-tó egészének megmentéséről a szakértők, a nemzetközi intézmények, és maguk a tagállamok is lemondtak, szinte teljes érdektelenséget mutatnak. Nagyon szomorú ugyan, de konstatálni kell, hogy az Aral-tó esetleges teljes kiszáradása sem generálna komolyabb nemzetközi konfliktust. A tó katasztrófája a jövőbeni kooperáció szükségességének tulajdonképpeni szimbóluma lehetne, hiszen a regionális együttműködés fiaskójának szülöttjeként könyvelhetjük el. Külön figyelmet igényel azonban az a tény, hogy az Aral-tó kiszáradt medrében felhalmozódó só ma már nem csak a régió talajdegradációjában játszik nagy szerepet, de a Tiensan gleccserinek 100 éven belüli 25%-os csökkenésében, valamint a régió átlagtól eltérő klimatikus felmelegedésben is. Ennek rövid és hosszútávú ökológiai következményei könnyen beláthatóan tragikus következményekkel járhatnak; elsősorban azért mert az Amu-darja és a Szír-darja vízutánpótlásának túlnyomó többsége gleccserolvadék. Mindezeket a negatív tendenciákat figyelmen kívül hagyva sorra készülnek az új víztározók, gátak, és a vízutánpótlást megoldó ötletek és tervek. Egy részük lassan megvalósulni látszik, mint például a 3500-4000 km3 vízkapacitású Arany Évszázad Tó megépítése Türkmenisztánban, valamint újra reneszánszát éli a szibériai folyók délre terelésének ötlete, mely feltűnően nagy orosz támogatottságot élvez. Valószínűnek tartom, hogy az igazi megoldást nem az új és nagyszabású „mérnöki csodák” hozzák majd meg, sokkal inkább egy jól összehangolt regionális léptékű együttműködés kialakítása és intézményesítése. A regionális vízgazdálkodási probléma megoldására sok nemzetközi intézmény ajánlotta fel segítségét: a szakosodott ENSZ szervek, mint a UNEP és a UNDP, a GRID, de jelen van a térségben a Világbank és az ADB is. A legsikeresebb szereplő az USAID, de minden nemzetközi tekintélyű szakember egyértelműen elégedetlen az eddig elért eredményekkel, amit a politikai elit döntésmechanizmusával magyaráznak.

166


Felhasznált irodalom Akiner, Shirin: Regional Cooperation in Central Asia. P.187. In.: Economic Development and Reforms in Cooperation Partner Countries: the relationship between regional economic cooperation, security and stability. Colloquium. 2-4 May 2001 Bucharest, Romania. NATO: Economics Directorate and Office of Information Press. 2001. Krutov, Anatoly N.: Environmental changes in Uzbekistan’s Aral zone. P 245260 In.: Glanz, Michael H. Creeping environmental problems and sustainable development in the Aral Sea basin. Cambridge, University Press. 1999. Buzan, Barry: People, Sates and Fear. 1991 In. Dyer, H. C. Environmental Security as Universal Value. Implication for International Theory. The Environment and International Relations, 22-40. New-York: Routledge 1996. Dukhovny, V.: Osnovnye principü vodohozyaistvennoi sztrategii v basszine Aralskogo Morya. (Basic principles of water strategy for Aral sea basin) Volume I. Tashkent: WARMAP. (In Russian) 1996. Frey, Frederick W.: The Political Context of Conflict and Cooperation Over International River Basin. Water International, 54-68. USA 18 (1993). Glanz, Michael H. Creeping environmental problems and sustainable development in the Aral Sea basin. Cambridge, University Press 1999. Gleick, Peter. H.: Water and Conflict. International Security 79-112, vol.18 No.1 (summer). The John Hopkins University Press, USA 1993. Homer-Dixon, Thomas.: Environment, Scarcity and Violence. Princeton p.252 University Press UK, 1999 Horsman, Stuart: Environmental Politics in Central Asia The Environmental-Nationalist Linkage in Post-Soviet Central Asia. www.psa.ac.uk/cps/ 1998%5Chorsman.pdf Horsman, Stuart: Environmental security in Central Asia. In briefing paper new series No. 17. In.: Columbia International Affairs Online (CIAO) 2001. http://www.ciaonet.org/pbei/riia/hos01.html. ICG Asia Report No34 Central Asia: Water and Conflict 30 May 2002 Osh/ Brussels. www.icg.org Katona, Magda: Harmadik hullám – ázsiai despotizmus és/vagy iszlám radikalizmus? http://attac.zpok.hu/cikk.php3?id_article=629 Kipshakbaev, N. K.: Kak vsje nachinalos (How all started). Melioratsia I Vodnoe Khosyaistvo (Melioration and Water Management) 1: 2-4. 2002. Kliot, Norit: Water Resources and Conflict in the Middle East London and New York: Routledge and Courzon. 1994.

167

ÁGÓ FERENC

Klötzli, Stefan: The water and Soil Crisis in Central Asia – a Source for Future Conflict? Occasional paper No. 11. Environmental and Conflict project. Zurich: Center for Security Studies and Conflict Research. 1994 Land and water ‘reform’ in the 1920s – agrarian revolution or social engineering? In.: Central Asia; Aspects of transition. Edited by Everett-Heath, Tom. Routledge Curzon. London, 2003. Libiszewski, Stephan: What is an Environmental Conflict? ENCOP Occasional Paper No. 1. Center for Security Policy and Conflict Research Zurich/ Berne, July 1992. http://fsk.ethz.ch/encop /1/ libisz92.htm Lobbying grows in Moscow for Siberia-Uzbekistan water scheme Rustam Temirov:2/19/2003. http://www.eurasianet.org/departments/environment/articles/eav021903.shtml McKinney, Daene C.: Basin-scale Integrated Water Resources Management in Central Asia Prepared for: Third World water Forum; Regional Cooperation in Shared water Resources in Central Asia. Kyoto, March 18, 2003. Micklin, Philip: Managing water in Central Asia, , in: Central Asian and Caucasian prospects. The Royal Institute of International Affairs, 2000. Mukhammadiev, Bakhtiyor R.: Legal Aspects of interstate cooperation for transboundary water resources management in the Aral Sea basin In.: AWRA6IWRI-University of Dundee, 2001. www.awra.org6proceedings6dunnd e01/Documents/mukhammadievPoster.pdf. Muzafarov, Damir Ramiliecici: Problems of Economic Integration in Central Asia. P231-235. In: Economic Development and Reforms in Cooperation Partner Countries: the relationship between regional economic cooperation, security and stability. Colloquium. 2-4 May 2001 Bucharest, Romania. NATO: Economics Directorate and Office of Information Press. 2001. Orlovsky, Nikolai S.: Environmental changes along the Karakum Canal. In.: Glanz, Michael H. Creeping environmental problems and sustainable development in the Aral Sea basin. Cambridge, University Press. 1999. Szalkay, Csilla: Édesvízért folyó konfliktusok a világban és kialakulásuk lehetőségei Magyarországon Budapest, 2004. http://www.publikon.hu/htmls/tanulmanyok.html?ID=24&essayID=190 Transboundary freshwater dispute resolution: theory, practice and annotated references, by Beach, Heather L. The United Nations University, 2000, p. 122) Zonn, Igor S.: The impact of political ideology on creeping environmental changes in the Aral Sea basin, p. 157-187. In.: Glanz, Michael H. Creeping environmental problems and sustainable development in the Aral Sea basin. Cambridge, University Press. 1999.

168


Végjegyzetek 1

2

3

Water resources in the Europe and the Central Asia region. Volume II. Issues and strategic directions 2003 IBRD/ WB Washington USA UNESCO Water related Aral sea basin vision. For the year 2025. Draft of 31 October 1999 By the UNESCO Division of water Sciences with the cooperation of the scientific advisory board for the Aral sea basin. Vision draft: 31. Oct. 1999. EIU Country Report of Economic Intelligence Unit Kazakhstan, Kyrgyzstan Tajikistan, Turkmenistan, Uzbekistan. 2005. www.fao.org/countries www.icg.org ICG The course of cotton: Central Asia Destructive monoculture Asia report No 93. c. 11. 2005 28 February. Statisztikai jelentés 2003. Kazahsztán, Almaty. 2004. Szalkay, Cs.: Édesvízért folyó konfliktusok a világban és kialakulásuk lehetőségei Magyarországon Budapest, 2004. http://www.publikon.hu/htmls/tanulmanyok.html?ID=24&essayID=190 Katona, M.: Harmadik hullám – ázsiai despotizmus és/vagy iszlám radikalizmus? http://attac.zpok.hu/cikk.php3?id_article=629

169

HAGYOMÁNYOS VÍZMENEDZSMENT INDIÁBAN

1

WILHELM ZOLTÁN – DÉRI IVÁN – KISGYÖRGY PÉTER – ORBÁN ZSUZSA – SZILÁGYI SÁNDOR Bevezetés A víz Földünk legjellegzetesebb alkotórésze és talán ez a legfontosabb erőforrás, melyet bolygónk az emberiségnek nyújt. Ennek ellenére planétánkon szinte mindenütt mostohán kezelik az élet e létfontosságú építőelemét. Hosszan elemezhetnénk azokat a folyamatokat, melyek révén a víz egyre kisebb mennyiségben és egyre rosszabb minőségben áll rendelkezésünkre. Ezért ma mind több régióban válik stratégiai fontosságú tényezővé. Magyarországon, becslések alapján, a globális felmelegedéssel összefüggésben – a hazai éghajlatkutatók meggyőződése szerint – nyáron a csapadékmennyiség csökkenése prognosztizálható. Ezzel teljesen egybecsengenek a VAHAVA-projekt eddigi megállapításai: „Magyarországon – hosszú távon – fokozatos felmelegedés, a nyári csapadék mennyiségének csökkenése és egyes szélsőséges időjárási események gyakoriságának, valamint intenzitásának növekedése várható.”2 Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy ezen forgatókönyv bekövetkezését megelőzően tanulnunk kell olyan területek évezredes vízkezelési tapasztalataiból, melyeken a fentiekben leírt, Kárpát-medencére vonatkozó szélsőségek nem szokatlanok. Ilyen India, melynek egyes területein a hazánkra is jellemző évi csapadékmennyiségek mérhetők, az átlaghőmérséklet azonban jóval magasabb. Az ott alkalmazott ősi vízkezelési módok – természetesen megfelelő módosításokkal – használhatóak lennének hazánkban is. Ezen gondolatmenet alapján indiai tanulmányútjaink legfőbb céljai voltak: a helyi szakirodalmi feldolgozás, a terepbejárások, interjúk elkészítése során párhuzamokat találni a (lehetséges) hazai és az ottani viszonyok között, majd az eredményeket térinformatikai eljárások segítségével összegezni. Ezáltal hazánkban is használható modellt alkotni a fent említett negatív hatások bekövetkeztének esetére.

171

WILHELM ZOLTÁN – DÉRI IVÁN – K ISGYÖRGY PÉTER – ORBÁN ZSUZSA – SZILÁGYI SÁNDOR

Eredmények Ma az emberiség fejlődéstörténetének – a preindusztriális és indusztriális fázist követően –, egy újabb szakaszát éljük, a posztindusztriálisnak nevezett stádiumba jutottunk. Ez azt jelenti, hogy a természet-társadalom kölcsönhatás erősödik, kiegyensúlyozódik. A társadalmi-gazdasági tér (földrajzi környezet) totálissá vált (TÓTH J. 2001). Ebben a térben különleges szerepet töltenek be a számukban is egyre szélesebb körűvé váló természeti erőforrások. Gondoljunk csak bele: a kőolajbányászat története 1859-ben kezdődött, nem egészen 150 éve, ma pedig már létezni sem tudunk nélküle. A természeti erőforrások tehát a társadalmi-gazdasági térbe ágyazottan vannak jelen. A természeti szféra részét képezik ugyan, de társadalmi igény nélkül értelmezhetetlenek. Főleg a gazdasági tevékenységek számára fontosak, de – az ember biológiai lény voltából fakadóan – a mindennapi életünkhöz is elengedhetetlenek. Hasznosításuk általában infrastruktúrát igényel. Kiaknázásukhoz a helyi társadalom részvétele szükséges, de felhasználásuk történhet a lokális közösség nélkül is (1. ábra). Jelen tanulmányunkban egy általánosan hasznosított természeti erőforrásra – a vízre – épülő társadalmi örökségről kívánunk szót ejteni. A természeti örökség esetünkben egyrészről a felszín alatti, illetve felszíni vízkészlet, másrészről a kiaknázást elősegítő tradicionális infrastruktúra, amelyek helyi változatai jóval többet jelentenek egyszerű vízkivételi objektumoknál: a kulturális örökség részét is képezik. 1. ábra A természeti erőforrások helye a társadalmi-gazdasági (földrajzi) térben

(szerk. WILHELM Z.)

172

H AGYOMÁNYOS VÍZMENEDZSMENT INDIÁBAN

A vizsgált területen, 365 napon belül egyszerre jellemző a kínzó vízhiány és a pusztító vízbőség. Mindezért az itt élőknek a rendelkezésre álló vizet évezredek óta gyűjteni és tárolni volt ajánlatos, majd a felhasználás helyére kellett juttatni, de gyakran a jelentős víztöbblet elvezetése volt szükségszerű (SZEGEDI N. – WILHELM Z. 2008). Dél-Ázsia vízháztartása a monszuntól függ. A nyári monszun során az éves csapadékmennyiség 70-90%-a lehullik Elő-Ázsia nagy részén, kivéve Srí Lankát és a Maldív-szigeteket. A monszuntól függetlenül a terület északi része jelentős mennyiségű csapadékot élvez a Ny-ról érkező ciklonok hatására is. Viszonylagos állandósága ellenére, a monszun térben és időben nagyfokú variabilitást mutat. Kimutatható összefüggésben áll, pl. az El Nińo anomáliákkal. 1871 és 2001 között a 22 aszályos évből 11 El Nińo anomália idején sújtotta Dél-Ázsiát. 1901 és 1990 között, mind a hét kiugróan erős anomália idején Elő-Indiában a csapadékmennyiség elmaradt az átlagostól (KUMAR, K. R. et al. 2003). Dél-Ázsia területén jó néhány jelenős folyórendszer található: a Gangeszé, a Brahmaputráé, a Meghnáé, az Indusé, a Godavarié, a Mahanadié és a Narmadáé. Ezek emberek millióit tartják el. Az itt található folyókat négy fő csoportba oszthatjuk: a Himalája folyói, a Dekkán folyói, a partvidékek folyói és a belső lefolyásúak (1. táblázat). 1. táblázat Dél-Ázsia jelentősebb folyóinak néhány jellemzője Forráságának eredete HóEső jég

Vízgyűjtőterület 106 km 2

Folyó

Forrásának helye

Hossza (km)

Indus

Manasarovar (Tibet) Gangotri (Uttar Khashi) Kailash-hg. (Tibet) Manipur-hg. Aravalli-hg. Dhar (Madhya Pradesh=MP) Amarkantak (MP) Betul (Madhya Pradesh)

2.880

●

●

0,47

2.525

●

●

1,086

2.900

●

●

0,58

900 371

● ●

0,078 0,021

583

●

0,034

1.312

●

0,098

724

●

0,065

Gangesz Brahmaputra Meghna/Barak Sabarmati Mahi Narmada Tapi

173

WILHELM ZOLTÁN – DÉRI IVÁN – K ISGYÖRGY PÉTER – ORBÁN ZSUZSA – SZILÁGYI SÁNDOR Mahanadi Godavari Krishna Pennar Cauvery

Nazri Town (MP) Nasik (Maharashtra=M.) Mahabaleshwar (M.) Kolar (Karnataka) Coorg (Karnataka)

851

●

0,14

1.465

●

0,31

1.401

●

0,29

597

●

0,055

800

●

0,81

A Himalájában eredő folyók az olvadó hóból és a gleccserekből táplálkoznak (és természetesen esővízből is), ezért egész évben szállítanak vizet. Ezek vízgyűjtő területe 2,32 millió km2 , vagyis a teljes terület 55%-a, míg a fennmaradó 45%, 1,9 millió km 2 esővíz táplálta folyókhoz tartozik. A Dekkán-plató folyói rendkívül ingadozó vízjárásúak, sokuk időszakos vízfolyás. A partvidékek folyói rövidek, kis vízgyűjtő területtel, ezek közül is számos kiszárad a csapadéktalan időszakban. Nyugat-Rajasthan lefolyástalan vidékének folyói időszakosak, sekély tavakba ömlenek, mint amilyen a Sambhar, vagy erózióbázis nélküliek. Az egy főre jutó édesvízkészlet tekintetében a terület államai között jelentős különbségeket regisztrálhatunk. Mindemellett megjegyzendő, hogy a fogyasztásban is komoly eltérések vannak, de mindegyik ország rendelkezik még mobilizálható készletekkel (2. táblázat). A felszíni vizek döntően a monszun időszakában elérhetőek (június-szeptember), azonban jórészt felhasználatlanul folynak a tengerekbe. A folyók vízhozamában óriási évszakos eltéréseket tapasztalhatunk. A Brahmaputra 1:4, a Gangesz 1:6, a Godavari 1:10, a Narmada 1:12 arányban szállít vizet száraz, illetve csapadékos időszakban (WILHELM Z. 2001). 2. táblázat Az egy főre jutó édesvízkészlet és fogyasztás Dél-Ázsiában 2002-ben (m3/fő/év) Ország India Pakisztán Banglades Nepál Bhután Sri Lanka

Elérhető készlet 2.158 3.250 19.210 7.623 120.405 2.642

Fogyasztás 612 1.269 217 154 13 573

(Forrás: MONIRUL QADER MIRZA, M. – A HMAD, Q. K. 2005: Climate Change and Water Resources in South Asia. A.A. Balkema Publishers, Leiden, p. 5.)

174


A természeti tényezők szeszélyeitől való ilyetén függés, rövid időn belül a vizet a társadalmi-gazdasági élet középpontjába helyezte. Sehol máshol a Világon nem találunk annyi hiedelmet, vallási rítust, amely a vízzel lenne kapcsolatos, mint Indiában. Már a terület ősi civilizációinak is fontos volt ezt kultuszaiban jelezni. A korai Indus Civilizáció (Harappa Kultúra) településeinek életében központi szerep jutott a szakrális szerepkörökkel felruházott vízgyűjtőknek, medencéknek, mint Mohenjodaro esetében a Nagy Fürdőnek. India D-i, dravida nyelvű államaiban, melyekben a korai városszerkezeti elemek továbbéltek, a mai napig a települések centrális elhelyezkedésű létesítményei a templomok, „templomvárosok”, udvarukon a medencékkel (WILHELM Z. 2008b). 3. táblázat Az indiai GDP növekedése (%) Év

Növekedés

1951-52 1952-53 1953-54 1954-55 1955-56 1956-57 1957-58 1958-59 1959-60 1960-61 1961-62 1962-63 1963-64 1964-65 1965-66 1966-67 1967-68 1968-69

2,3 2,8 6,1 4,2 2,6 5,7 -1,2 7,6 2,2 7,1 3,1 2,1 5,1 7,6 -3,7 1,0 8,1 2,6

Év

NövekeÉv dés 1993-94-es árakon 1969-70 6,5 1987-88 1970-71 5,0 1988-89 1971-72 1,0 1989-90 1972-73 -0,3 1990-91 1973-74 4,6 1991-92 1974-75 1,2 1992-93 1975-76 9,0 1993-94 1976-77 1,2 1994-95 1977-78 7,5 1995-96 1978-79 5,5 1996-97 1979-80 -5,2 1997-98 1980-81 7,2 1998-99 1981-82 6,0 1999-2000 1982-83 3,1 2000-01 1983-84 7,7 2001-02 1984-85 4,3 2002-03 1985-86 4,5 2003-04 1986-87 4,3 2004-05

Növekedés 3,8 10,5 6,7 5,6 1,3 5,1 5,9 7,3 7,3 7,8 4,8 6,5 6,1 4,4 5,8 4,0 8,5 6,9

Év

Növekedés

1999-2000-es árakon 2000-01 4,4 2001-02 5,8 2002-03 3,8 2003-04 8,5 2004-05 7,5 2005-06 9,0 2006-07 9,2

(Forrás: PANAGARIYA, A. 2008: India – The Emerging Giant. Oxford Univ. Pr., New York, p. 5.)

Természetesen a vizek gyűjtésének, felhasználásának vallási kényszere is a profán gazdasági szükségleteken nyugszik. Az indiai gazdasági sikerek (3. táblázat), a „zöld forradalom” velejárójaként, de a népességnövekedés és a középosztály izmosodásának, nyugati életformát idealizáló életstílusának következményeként is, a vízfelhasználás az utóbbi évtizedekben 175


jelentős mértékben megnőtt. Csak a háztartások vízfelhasználása 1990 és 2000 között a hatszorosára emelkedett, de az ipari vízszükséglet is duplázódott (M ADARI, D. M. 2007, WILHELM Z. 2008a). 2. ábra Az öntözéses és az öntözés nélküli mezőgazdálkodás jövedelemkülönbségei India néhány államában

(BRISCOE, J. – M ALIK, R. P. S. 2006 alapján)

A fokozódó vízigények az agráriumot sem hagyták érintetlenül. A mezőgazdaság munkahelyteremtő és jövedelemtermelő képessége egyértelműen függ a víz hozzáférhetőségétől, felhasználásától (2. és 3. ábra). Ugyanakkor a sajátos szubvenciós rendszer (4. ábra) – mellyel a felszínalatti vizek gyors felhozatalához szükséges áramot dotálják – miatt a farmerek nincsenek tisztában az erőforrások valódi értékével. Ebből következően a mezőgazdasági célú áramfelhasználás jelentősen emelkedett (5. ábra) szinergikusan növelve a káros környezeti hatásokat. Ezek a tényezők az egész országban – helyenként drasztikusan – csökkentették a talajvíztükör szintjét (6. és 8. ábra), mivel az öntözővizet, a tradíciók dacára, ma már jórészt kutakból biztosítják. Ez alól csak a csekély tőkeerővel rendelkező és a teljes vízfogyasztáshoz képest marginális felhasználással jellemezhető törpebirtokok jelentenek kivételt, melyeken a mai napig inkább a hagyományos tankrendszer él tovább (7. ábra). A fokozódó vízfelhasználás és így a növekvő környezetterhelés miatt, Indiában is egyre inkább belátják, hogy a konvencionális gyűjtési és fel-

176


használási technikák újjáélesztésére szükség van. Ennélfogva a téma helyi kutatói és publikációik száma növekvőben van. Eltérő okból tehát, mint hazánkban, de hasonló céllal, komoly figyelmet szentelnek a szubkontinensen a problémakörnek. Részben a szakirodalomra támaszkodva, részben a terepbejárásokra, több mint ötven hagyományos vízgyűjtési, vízkezelési módszert sikerült összegyűjtenünk Indiában. Hely hiánya miatt, részletesebben csak néhányat mutatunk be, azokat, amelyek különösen érdekesek, vagy amelyeknek hazánkban is létjogosultságát látjuk. Ugyanakkor ezeket a metódusokat regionális bontásban a 4. táblázatban foglaltuk össze. Meg kell jegyezzük, hogy a szárazabb területek, természetes módon, jóval több vízgyűjtési és -tárolási módszert indukáltak, mint a nagyobb csapadékú terrénumok. Ugyanakkor látnunk kell: a látszólag óriási számban előforduló tradicionális technikák egy része ugyanaz, csak a nevük változik regionálisan. 3. ábra A napszámosok alkalmazásának átlagos ideje havonta, öntözést alkalmazó, illetve azt nélkülöző falvakban

(CHAMBERS, R. 1988 alapján)

177

WILHELM ZOLTÁN – DÉRI IVÁN – K ISGYÖRGY PÉTER – ORBÁN ZSUZSA – SZILÁGYI SÁNDOR 4. táblázat Hagyományos indiai vízkezelési módszerek területenként

Természetföldrajzi egység

Közigazgatási terület

Ladakh (Jammu & Kashmir), Lahaul és Spiti (Himachal Pradesh) Nyugati-Himalája Jammu & Kashmir, Himachal Pradesh, Uttar Pradesh (UP) Keleti-Himalája Sikkim, Arunachal Pradesh Északkeleti-hegyvidék Nagaland, Manipur, Mizoram, Tripura, Meghalaya Brahmaputra-völgy Assam-völgy Punjab, Haryana, Delhi, Uttar Pradesh, Bihar, Hindusztáni-alföld Nyugat-Bengál Transz-Himalája

Rajasthan, Gujarat Thar-sivatag

Központi-magasföldek Keleti-magasföldek Dekkán-plató Nyugati-Ghatok Nyugati-partvidék Keleti-Ghatok

Rajasthan, Uttar Pradesh, Madhya Pradesh Bihar, Orissa Maharashtra, Karnataka, Andhra Pradesh

Hagyományos vízgyűjtési/ kezelési módszer zing, kul kundal, kuhl, guhl, naula, khatri jhora, khloa, khup, bund, apatani bund, zabo, bambusz csepp-öntözés, tuikhur jampoi, dong jhalar, chuhi, bund, nadi, kund, baoli, dighi, pokhar, johad, ahar pyne, kana nadi, pukur tanka, nadi, taalab, johad, bandha, sagar, samand, sarovar, kohar, kui, baoli, par, beri, tank, bavdi, baori, jhalara, toba, kundi, khadin, virda bund, bavdi, talab, kund, baori, tank, haveli, bhandara, jali karanj, pat ahar pyne, kata, munda, bandha bhandara, phad, talparige, kere, katte, arakere, volakere, devikere, kunte, kula, anicut, kunta, bund surungam, qanta

Maharashtra, Karnataka, Kerala Gujarat, Maharashtra, virda, kund, pat, keri, Karnataka, Kerala kette, anicut Orissa, Andhra Pradesh, bandha, ayacut, bund Tamil Nadu

178


Keleti-partvidék Szigetek

Orissa, Andhra Pradesh, kunta, go kunta, dona, Tamil Nadu revu, oddu, anicut, kasam, eri, ryot, kulam Andamán- és Nicobar- bund, split bamboo water szk. Lakshadweep-szk. harvesting system, lépcsőskutak, ásott kutak

(ATHAVALE, R. N. 2003, BRISCOE, J. – M ALIK, R. P. S. 2007, CHAUHAN, G. S. – DUBEY, R. N. 2004, CHOPR A, K. ET AL . 2003, IYER , R. R. 2007, JEET, I. 2001, M ANDAL , R. B. 2006, WILHELM Z. 2008a, WILHELM Z. – BENOVICS G. – DÉRI I. – K ISGYÖRGY P. 2008, WILHELM Z. – BENOVICS G. – ORBÁN ZS. 2008 alapján)

Zing: Ladakhban található vízgyűjtési módszer, olyan kis vízmedencék, melyek gleccserek olvadékvizeit gyűjtik össze. Alapvető kelléke az a kiscsatornákból álló rendszer, amely a vizet a tartályhoz vezeti. A napközben olvadó jég cseppjeiből származó víz tölti fel a csatornákat, mely a medence felé mozog. A vizet estig gyűjtik így, ezután kerül felhasználásra. A churpun, a hivatalos ellenőr felel az egyenlő mértékű vízelosztásért. Ladakh magashegységi hideg sivatagában a vízszerzés egyetlen módja a gleccserek olvadékvizéből származik, de ez is csak késő nyáron lehetséges. Kitalálták a módját, hogyan lehet a gleccsereket közelebb hozni a falvakhoz és így a vízforrásokat könnyebben elérni, amely még a tavaszi öntözést is lehetővé teszi. A gleccserek vizét fémcsöveken a falvakhoz közel vezetik a hegy árnyékos oldalán, mely az ottani gyűjtőben újrafagy, mesterséges gleccsert képezve a felhasználás helyéhez közel. Khatri: Sziklába vájt, kb. 3x3 m alaprajzú, 1,5 m mély üreg, melyet az erre specializálódott kőművesek 10.000-20.000 rúpiáért készítenek el3. Ezek a tradicionális vízgyűjtők Himachal Pradesh állam Hamirpur, Kangra és Mandi körzeteiben elterjedtek. Két típusuk ismert: az állatok számára, illetve a mosásra használt víz gyűjtésére szolgál az egyik, melybe az épületek tetejéről csővezetékkel szállítják az esővizet. A másikban az emberi fogyasztásra szánt, kőzeten (jobbára homokon) átszűrt vizet gyűjtik. Ezek a rezervoárok egyéni és közösségi tulajdonban is lehetnek. Előfordulnak állami birtokban lévő khatrik is, melyeket a panchayat4 kezel. Kuhl: Hagyományos öntözőrendszer Himachal Pradeshben, melynek csatornáival a természetes felszíni vízfolyások (khud-ok) vizét vezetik el. Egy tipikus, közösségi használatban álló kuhl 6-30 gazdát szolgál ki, nagyjából 20 ha terület öntözését biztosítva. A rendszer egy ideiglenes főfalból – ennek anyagát jórészt a vízfolyás nagyobb görgetegei adják – áll,

179


melyet a folyószűkületekben (khud) emelnek a víz elterelésére és raktározása, illetve ennek a mezőgazdasági területekre vezetése céljából. A mai fogalmak szerint a kuhlok egyszerű építmények voltak, nagy élőmunkaráfordítással. A kuhlok a víz kivételét szolgáló moghakkal (agyag kivezetők) vannak ellátva, ahonnan az öntözővíz a teraszozott földekre kerül. A víz a gravitációnak megfelelően mozog parcelláról, parcellára, a felesleget pedig visszavezetik a vízfolyásba. A khulokat a faluközösségek építik és tartják fenn. Az öntözési periódus elején a kohli (vízfelügyelő) szervezi a munkálatokat, vagyis a karbantartást, a főfal építését, általában a rendszer működőképessé tételét. A kohli egyfajta mérnöki szerepkört teljesít. Az, aki nem vesz részt a munkálatokban – kivéve az alapos indokkal távollévőket – az adott évre kizárja magát az öntözés haszonélvezői közül. A víz megtagadása egykor vallási szempontból is büntetés volt, a közösségi szolidaritás elvesztését is jelentette az egyén számára. E súlyos megtorlás elkerülésére fel lehetett ajánlani más, közösségi célú erőfeszítést. A kohli felügyelte a víz kezelését és elosztását is. 4. ábra Az áram ára és előállításának költsége India néhány államában5


Apatani: A nagyjából 1600 m tszf. magasságú területek és az enyhe lejtésű völgyek árasztásos rizsművelését és halgazdálkodását ötvöző rendszere ott, ahol a csapadék éves mennyisége 1700 mm körül van és forrásokban, kis vízfolyásokban gazdag a vidék. Ez a vízgazdálkodási

180


szisztéma ötvözi a felszíni- és a felszín alatti vizek használatát Arunachal Pradesh állam Subansiri körzetének apatani (Ziro környéki) törzsei által. Az apatanik földjei teraszosítottak, ahol a parcellákat 0,6 m-es, bambuszsövényre tapasztott agyagfalakkal választják el. Minden telek rendelkezik be-, illetve kivezető nyílással. Az alacsonyabban fekvő telek bevezető nyílása a felette lévő kivezetője. A telek szükség szerint feltölthető, vagy leereszthető a nyílások nyitásával vagy zárásával. A természetes folyóvizet 2-4 m-es falakkal határolt, 1 m széles csatornákkal vezetik el, az erdős hegyoldalakról, a megművelt területekre. Zabo: A szó jelentése „befogott víz”. Nágaföldön használatos, ruzarendszerként is számon tartják. Olyan vízkezelési módszer, amely vegyíti az erdőgazdálkodás, a földművelés és az állattenyésztés érdekeit. A falvakban, a zabok a magasabb hegyhátakon helyezkednek el. A lehulló csapadék útja egy, a hegytetőn elhelyezkedő védett erdőben kezdődik, ahonnan különböző teraszokon keresztül mozog lefelé. Ezt a vizet kis tavakban gyűjtik össze a középső teraszokon, ahonnan legelőkre vezetik, majd innen a rizsföldekre jut. 5. ábra A mezőgazdasági célú áramfogyasztás emelkedése Indiában 1980 és 1994 között


Az egykor a Duna mentén, még az árvízvédelmi gátak megépítése előtti időben alkalmazott fokgazdálkodás itteni megfelelői az ahar pynék. Ez a Hindusztáni-alföldön használatos hagyományos módszer, az árvizek vízfeleslegének gyűjtésére. Itt a talaj homokos, nem őrzi meg a nedvességet. A felszín alatti víztükör mélyen helyezkedik el. Az itteni folyók csak monszun idején szállítanak nagyobb mennyiségű vizet, amely gyorsan lefolyik, vagy elszivárog a homokba. Kell a rendszerhez az ahar,

181


egy három oldalról elgátolt vízgyűjtő medence, a negyedik oldalt a terület természetes lejtője adja. És a pynék, a mesterséges csatornák, melyek a folyóvíz mezőgazdasági hasznosítását teszik lehetővé. Ez a rendszer a brit uralom idején, a XIX. században kezdett veszíteni jelentőségéből, de a függetlenség után sem javult már a helyzet. 1949-ben Gaya körzetében – itt világosodott meg Buddha – az ismétlődő árvizeket vizsgáló bizottság szerint az áldatlan állapot a hagyományos ahar pyne rendszer felbomlásával magyarázható. Az utóbbi időben egyébként néhány bihari faluban kezdeményezték a rendszer revitalizációját. Bengál árvízi csatornái: egykor itt az árvízi csatornák különleges rendszere működött. A magasvíz ezeken a csatornákon át a földekre áramlott, nem csak termékenyítő iszapot, hanem halakat is magával hozva, melyek a tavakba és víztárolókba kerülve az ott élő szúnyoglárvákkal táplálkoztak. Ez elősegítette a malária kordában tartását. A rendszer hosszú évszázadokig funkcionált. Sajnos a XVIII. századi maratha háborúk és az angol hódítás nyomán a módszert elhanyagolták és soha nem élesztették újjá. Eri: A Tamil Naduban öntözött területek harmadán erit használtak, vagyis a tank itteni változatát. Az erik kiemelkedő fontossággal bírtak az ökológiai egyensúly biztosítása, az árvízvédelem, a talajerózió megelőzése, a talajvízszint fenntartása és a jelentős csapadékú időszakban a lefolyó víz összegyűjtése tekintetében. Az erik jelenléte a mikroklímára is jótékony hatással volt, nélkülük a rizstermesztés majdnem lehetetlen lett volna a területen. A britek megjelenéséig a helyi közösségek tartották fenn az eriket. A korai brit uralom idején katasztrofális következményekkel járó kísérlet történt a földből származó jövedelem növelésére. A falusi erőforrások túlzott mértékű, központosított kisajátítása a hagyományos társadalom széteséséhez, gazdasági alapjának megrendüléséhez vezetett. Az erik fenntartására szánt jövedelem eltűnt, így ez a nagyszerű vízgazdálkodási rendszer hanyatlásnak indult. Ennek következtében Tamil Naduban is jelentős veszély fenyegeti a felszín alatti vízkészletet (8. ábra). Kund-ok/kundi-k: A kund, vagy kundi felfordított csészéhez hasonlít a csészealjon, és az esővizet gyűjti ivóvíz gyanánt. Főleg a Thar-sivatag nyugat-rajasthani, homokos részein, illetve Gujaratban használatosak. Lényegében a víz a csészealj-szerű gyűjtőről a felszín alá süllyesztett, centrális helyzetű, kör keresztmetszetű aknába jut. A hulladék bemosódását szűrő akadályozza meg. A bevezető nyílás oldalait természetes eredetű, fertőtlenítő hatású anyagokkal vonják be (mész, hamuszármazék, aktív szén stb.). A legtöbb akna felett kupolaszerű a tető. A vizet vödörrel 182


emelik ki. Az akna mélysége és átmérője a vízszükséglet függvénye. Azok rendelkeznek vele, akiknek van pénzük és elég helyük a megépítésére. Régebben a szegényeknek köz-kundokat építettek. 6. ábra: A talajvíztükör esése (%) Punjabban 1966 és 1996 között

(KAUR, D. 2007 alapján szerk. W ILHELM Z.) – Jelmagyarázat: 1 = 0-15 2 = 15-30 3 = 30-60

Kui-k/beri-k: Nyugat-Rajasthanban találhatók ezek a 10-12 m mély vermek, amelyeket a tankok közelébe mélyítenek, összegyűjtendő az elszivárgó vizet. Csapadékhiányos területeken esővíz gyűjtésére is használatos. Az akna száját általában nagyon szűkre készítik. Ez csökkenti a begyűjtött víz párolgását. Az akna lefelé számottevően kiszélesedik, így a beszivárgási felület jelentékeny. Az építmények szája agyagból készül, melyet befednek és gyakran le is zárnak. A kuik vizét nagyon takarékosan használják, mint az egyetlen tartalékot krízishelyzet esetén. A kuik, berik környékén a felszín alatti víztükör 90-107 m mélyen van és ez is 183


jórészt sós. Sok helyen azonban a felszín alatt gipszréteg fut (itt bittooként ismert). Ez az öv a szóban forgó vízgyűjtő technika a kulcsa. A beri mélyítése során, amikor elérik a gipszet, kikövezik az aknát. Azokon a területeken, ahol a bittoo sekélyen van, szűkre építik az akna száját. Ahol a vízzáró réteg mélyen van, az akna is sokkal szélesebb, megnövelendő a beszivárgási felületet. Napjainkban már az öreg mestereket nem kérik fel új berik kivitelezésére. 7. ábra: Az öntözés típusa birtokméret szerint (a terület %-ában)

(M ALIK, R. P. S. 2005 alapján)

Jhalara-k: Mesterséges, közösségi használatú tankok Rajasthanban és Gujaratban, vallási rítusok végzésére is használatosak. Gyakran téglalap alakúak, három, vagy négy oldalról lépcsőkel határolva, melyek a különböző vízállás-szintekhez igazodnak. A jhalarák a talajvizet gyűjtik össze, biztosítva a környékükön élők folyamatos és egyszerű vízellátását. Vizüket fürdési és rituális célokra használták, ivóvízként nem. Jodhpur városának nyolc jahalarája van, ezekből kettő a városban, a többi a környékén. Ezek közül a legidősebb a Mahamandir Jhalara, melyet 1660-ban készítettek. Virda-k: Sekély kutak, amelyeket alacsony térszínekbe (jheel) mélyítettek. Ezek a gujarati Great Rann of Kutch részét képező Banni füves pusztáján találhatók. A nomád maldharik építették, akik ezen a vidéken mozogtak. Ma már letelepedtek, de a virdákat továbbra is használják. Az esővizet gyűjtik bennük. A terület hullámos felszínű, a hátak között

184


depressziókkal. A víz monszun idején tanúsított természetes mozgását felmérve jelölték ki a virdák helyét. Ugyanakkor a maldhariknak ki kellett dolgozni azt a technikát is, amely az ivóvizet elkülönítette az ihatatlan sós víztől. A talajon átszűrődő esővíz a sűrűbb sós víz felett gyűlik össze, melyet egy kb. 1 m-re lenyúló szerkezettel emelnek le. A két réteg között egy más minőség, a brakkvíz foglal helyet. Az édesvíz kinyerése után, ez a víz felemelkedik és a virda alján gyűlik össze. 8. ábra A felszínalatti vízkészlet ingatag helyzete Tamil Naduban

(MISR A, S. 2005 alapján)

Phad: A közösségi fenntartású phad öntözési rendszer ÉszaknyugatMaharashtrában terjedt el 300-400 évvel ezelőtt. A Tapi vízgyűjtőjének három folyójához – Panjhra, Mosam és Aram – kapcsolódott Dhule és Nasik körzetében, egyes helyeken a mai napig használatban tartják. A rendszer duzzasztógáttal, vagy terelőgáttal kezdődik (bandhara). E felett ágaznak ki a csatornák (kalva) – 2-12 km hosszúak –, melyek a vizet a növénytermesztés helyére juttatják. Mindegyiknek közel azonos a kapacitása, 450 l/perc. Ezekből további elosztócsatornák (chari) viszik tovább a vizet a phad különböző területeire. A sarang-okon keresztül folyik a víz az egyes parcellákra. A felesleg a kivezetőkön (sandam) távozik a csatornákba. Az ilyen módon öntözött területi egységeket kayam baghayat-nak nevezik, melyeket további négy részre osztanak, ezek a phadok. Egy phad 10 és 200 ha közötti kiterjedésű, az átlagos méretük 100-125 ha. A falu minden évben eldönti, hogy melyik phadot művelik, és melyiket hagyják

185


parlagon. Azonos phadon csak egyfajta növényt termesztenek. Cukornádat egy-két phadon mindig ültetnek. Ez a váltógazdálkodás biztosítja a talaj termőképességének megőrzését, sótartalmának kordában tartását és az egészséges vízháztartásának megőrzését. A rendszer nem csak egy, az öntözési szisztémák közül, hanem közösségépítő és -megtartó is egyben. Vav/vavdi/baoli/bavadi: A hagyományos lépcsős-kutak elnevezése Gujaratban vav, illetve vavdi, ugyanakkor Rajasthanban és Észak-Indiában baoli, vagy bavadi. A nemesség építtette kutak stratégiai, de emberbaráti célzattal is készültek. Szekuláris építmények voltak, ahonnan bárki vehetett vizet. Szobrok és feliratok ékesítették e kutakat, jelezve társadalmi és művészeti fontosságukat. A lépcsős-kutak elhelyezkedése használatuk körülményeit jelezte. Ha az a településen, vagy annak szélén helyezkedett el szociális célokat szolgált, ahol az emberek gyülekeztek, találkoztak, eszmét cseréltek a hűsében. Ha a kút a lakott területen kívül, kereskedelmi útvonal mentén volt, pihenőhelyként funkcionált. Sok fontos lépcsős-kút található a fő katonai- és kereskedelmi útvonalak mentén. Ezeknek a struktúrának a tönkremenetelét a mezőgazdasági művelés intenzívebbé válása siettette. A gujarati metropolisztól, Ahmedabadtól 130 km-re ÉK-re található Patan városa, amelyet a turisták elsősorban fantasztikus lépcsős-kútja, a Rani-ki-vav (1. és 2. kép) miatt keresnek fel. A település hosszú ideig őrizte egy ősi hindu királyság fővárosának rangját, mígnem 1024-ben mohamedán uralom alá kerülvén, jelentőségét elveszítette. Ez a hatalmi váltás azonban nem akadályozta világraszóló lépcsős-kútjának megépítését, melyet 1050-ben vettek használatba. Az idők során a kút kezelését egyre inkább elhanyagolták, mígnem teljesen feliszapolódott, minek következtében kiváló állapotban maradt ránk, csak az 1980-as években tárták fel újra. Jóval fiatalabb, a szintén gujarati Adalaj városának (Ahmedabadtól 19 km-re É-ra) vavja (3. kép). 1499-ben vették használatba, Rudabai királynő volt az építtetője. A kút maga 5 emelet mély, a Rani-ki-vavhoz hasonlóan ezt is lélegzetelállítóan gyönyörű faragások, művészeti megoldások díszítik. Az 1499-es év arany betűkkel került a gujarati lépcsős-kút építészet nagykönyvébe, mivel ekkor készült el Ahmedabadban a Dada-Hari-vav is. Ettől mintegy 200 m-re áll egy másik lépcsős-kút is (Mata Bhavani kútja), melyet ma már hindu templomként használnak.

186

H AGYOMÁNYOS VÍZMENEDZSMENT INDIÁBAN 1. kép A patani Rani-ki-vav egyik gazdagon díszített oldalfala (a szerzők felvétele)

Összefoglalás A vízellátás problémaköre hazánkban, csakúgy, mint Indiában a tudományos és a közérdeklődés fókuszába került, igaz, más-más ok miatt. Magyarországon a tiszta víz árának növekedése neuralgikus pont, Indiában az elérhető készletek és a minőség ügye a fő kérdés. A legkézenfekvőbb vízszerzési megoldás nyilvánvalóan a csapadékvíz összegyűjtése és megfelelő kezelése. Indiában olyan évezredes technikák léteznek erre, melyek felhasználása számunkra is alternatívát jelent. Ezeknek némi fantáziával való hazai alkalmazása, egyúttal a tudományos figyelem centrumába állítása származási helyükön, mindkét fél számára hasznos. Megjegyzendő, hogy Magyarországon az átlagos éves csapadékösszeg – jelentős különbségekkel ugyan – mintegy 600 mm, ami azt jelenti, hogy 100 m2 gyűjtőfelületről, vagyis egy családi ház esetében gyakran meglevő tetőfelületről, évente mintegy 60 m3 víz összegyűjtése várható, mely átlagos fogyasztást feltételezve, egy átlagos magyar család 9-10 hónapnyi vízszükségletének felel meg. A hagyományos ciszternás gyűjtés újbóli elterjedésével jelentős előrelépést tennénk a vízbázisvédelem útján. Északnyugat-Indiában hasonló csapadékmennyiség mellett jóval nagyobb párolgás közepette hatékony technológiák alkalmazására volt szükség a víz kumulálására. A kundikat, baolikat és más indiai metódusokat hazánkban multifunkciós – a vízfelhasználáson kívül művészeti, rekreációs stb. – céllal használhatnánk. 187


Mindemellett kiemelkedő fontosságú lehet, ha a csapadékgyűjtési technológiákkal a kutak használatát háttérbe szorítjuk. Ebben az esetben, a sokszor illegálisan mélyített, felszín alatti vizeket kiemelő, azokra veszélyt jelentő metódusokat váltanánk fel a sokkal kevésbé veszélyes, a gyűjtött víz paramétereit tekintve is többféle módon használható módszerekkel. 2. kép A Rani-ki-vav sok ezer kőszobra közül néhány (a szerzők felvétele)

3. kép Az Adalaj-vav föld alatti világának részlete (a szerzők felvétele)

188


Felhasznált irodalom Athavale, R. N. 2003: Water Harvesting and Sustainable Supply in India. Rawat Publications, Jaipur, 239 p. Baranyai, Gábor – Hegyi, Ákos – Wilhelm, Zoltán (2008): Rainwater Harvesting as a Sustainable Water Management Model in Hungary. In: Geographia Pannonica Nova 3. Progress in Geography in the European Capital of Culture, Imedias Publisher, pp. 301-314. Briscoe, J. – Malik, R. P. S. 2006: India’s Water Economy. Oxford Univ. Pr. – World Bank, New Delhi, 79 p. Briscoe, J. – Malik, R. P. S. eds. 2007: Oxford Handbook of Water Resources in India. Oxford Univ. Press, New Delhi, 354 p. Bugya, T. – Wilhelm, Z. (2006): Sustainable Rainwater Management in Hungary. In: Columbia University Seminar Proceedings Vol. XXXVI., pp. 116-129. Bugya T. – Wilhelm Z. 2004: Vízbázis-védelem, fenntarthatóság, költségcsökkentés. II. Magyar Földrajzi Konferencia. http://www.geography.hu/cdrom/mfk2004/cikkek/bugya_wilhelm.pdf Chambers, R. 1988: Managing Canal Irrigation. Cambridge Univ. Pr., 308 p. Chauhan, G. S. – Dubey, R. N. eds. 2004: Water Resource Management. Shri Natraj Prakashan, Delhi, 374 p. Chopra, K. – Rao, C. H. H. – Sengupta, R. eds. 2003: Water Resources, Sustainable Livelihoods and Eco-System Services. Concept Publishing Company, New Delhi, 450 p. Iyer, R. R. 2007: Towards Water Wisdom. SAGE Publications, New Delhi, 271 p. Jeet, I. 2001: Water Resource Management. Manisha Publications, New Delhi, 277 p. Kaur, D. 2007: Impact of Agriculture on Water Tables: The Case of the Indian Punjab. In: Robinson, P. J. – Jones, T. – Woo, M. eds.: Managing Water Resources in a Changing Physical and Social Environment. Societa Geografica Italiana, Rome, pp. 57-65. Kumar, K. R. et al. 2003: Climate Change in India: Observations and Model Projections. In: Shukla, P. R. – Sharma, S. K. – Ramana, P. V. eds.: Climate Change and India. Tata McGraw-Hill Publishing Company, New Delhi, p. 32. Madari, D. M. 2007: The Economics of Urban Water Supply. Kalpaz Publications, New Delhi, p. 67. Malik, R. P. S. 2005: Water and poverty. Background paper for the World Bank Report, p. 4. Mandal, R. B. ed. 2006: Water Resource Management. Concept Publishing Company, New Delhi, 360 p. 189


Misra, S. 2005: Groundwater Challenges for Rural Water Supply in Tamil Nadu. Powerpoint presentation to South Asia Water Day, World Bank, February Monirul Qader Mirza, M. – Ahmad, Q. K. 2005: Climate Change and Water Resources in South Asia. A.A. Balkema Publishers, Leiden, 322 p. Panagariya, A. 2008: India – The Emerging Giant. Oxford Univ. Pr., New York, p. 5. Szegedi, N. – Wilhelm, Z. 2008: Dél-Ázsia társadalomföldrajza. In: Horváth G. – Szabó P. – Probáld F. szerk.: Ázsia regionális földrajza. Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 403-562. Tóth, József (2001): A társadalomföldrajz alapjai. In: Tóth J. szerk.: Általános társadalomföldrajz I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, pp. 17-19. Wilhelm, Zoltán 2001: Bengál környezeti jellemzői a XX. század elején. In: Kovács J. – Lóczy D. szerk.: Vizek és az ember. PTE TTK FI, Pécs, pp. 283-302. Wilhelm, Zoltán 2008a: Fenntartható vízkezelési módok Indiában és ezek magyarországi hasznosíthatósága. In: Orosz Z. – Fazekas I. szerk.: Települési környezet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, pp. 272-276. Wilhelm, Zoltán 2008b: Adatok az indiai urbanizáció folyamatának vizsgálatához. Modern Geográfia 2008/2, pp. 1-57. Wilhelm, Zoltán – Benovics, G. – Déri, I. – Kisgyörgy, P. 2008: Tradicionális, fenntartható vízkezelési módszerek Dél-Ázsiában és ezek hazai hasznosíthatósága. In: Fodor I. – Suvák A. szerk.: A fenntartható fejlődés és a megújuló természeti erőforrások környezetvédelmi összefüggései a Kárpátmedencében. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, pp. 81-90. Wilhelm, Zoltán – Benovics, Gábor – Orbán, Zsuzsa 2008: Tanulhatunk-e a tradicionális indiai vízkezelési metódusokból? In: Csima P. – Dublinszki-Boda B. szerk.: Tájökológiai Kutatások. Budapesti Corvinus Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, Budapest, pp. 171-177.

Internetes források www.rainwaterharvesting.org www.vahava.hu Végjegyzetek 1 2

3 4 5

A tanulmány elkészítését a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj tette lehetővé. Forrás: VAHAVA projekt Tudományos Tanácsa: Éves Jelentés I. - 2003-2004, p. 14. http://www.vahava.hu/file/osszefoglalas_2003_2006.pdf 2009 augusztusában kb. 40.000-80.000 Ft. Falusi, választott, legkevesebb öt tekintélyes főt számláló képviselőtestület. Döntésük mindenkire kötelező érvényű. A paisa az indiai rúpia váltópénze, 100 paisa = 1 rúpia, mely kb. 4 Ft-ot ért 2009 augusztusában.

190

AUSZTRÁL VÍZPROBLÉMÁK KESERŰ DÁVID Az ausztrál vízbázis és vízfelhasználás Az üvegházhatású gázok mértéktelen kibocsátása rengeteg negatív következménnyel, például Földünk légkörének átlaghőmérséklet-emelkedésével jár, melynek ok-okozati összefüggéseként veszélybe kerül bolygónk vízbázisa is. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy napjainkban globális léptékben növekszik a víz iránti igény, és ez alól Ausztrália sem kivétel, mivel az egy főre eső vízfogyasztásban világviszonylatban a legkisebb kontinens vezet.1 Canberrának, Perthnek vagy Adelaidenek a többi vízhiányos ausztrál városhoz hasonlóan meg kell oldania az emberi és az ipari-mezőgazdasági felhasználásra szánt vízkészletek hosszútávú megteremtését, tisztítását és természetbe történő visszajuttatását. Ez azonban az egyre súlyosabb ökológiai problémák tükrében egyre nehezebb feladat és egyre nagyobb összegeket emészt fel. Ausztrália hagyományosan rendkívül komoly vízproblémákkal küzd, az utóbbi évtizedekben erőteljesen észlelhető globális klímaváltozás hatásai erre csak ráerősítenek. A fő problémát az jelenti, hogy míg a kontinens a Föld területének 5,6%-át foglalja el, addig a felszíni vízkészletek csupán 1%-ával rendelkezik. Ausztrália planétánk legszárazabb térségei közé tartozik, a Szahara után itt található a Föld második legnagyobb sivatagos területe. A klímaváltozás okozta gondokat csak tetőzi a gyakran kiszámíthatatlan csapadékmegoszlás, és a folyók mértéktelen kihasználása, főleg annak tükrében, hogy az ausztrál vízbázis nagyon sebezhető, érzékenyen reagál a környezeti változásokra. Az összes földrész közül 2 átlagosan Ausztráliában esik a legkevesebb csapadék, azonban az itt élő lakosság egy főre eső vízfelhasználása világviszonylatban is rendkívül magas (1310 m3/fő). Természetesen mindez a kommunális, az ipari, a mezőgazdasági, és az egyéb kereskedelmi hasznosítással együtt értendő. Földünk egyéb térségeihez hasonlóan Ausztráliában az összes vízmennyiség 72-75%-át az agrárszektor alkalmazza. A szélsőséges időjárási viszonyok miatt pedig nem csak a szárazföld belsejében fekvő települések, hanem a partközeli nagyvárosok víztartalékai is óriási veszélynek vannak kitéve, csökken a víztározók szintje, sok helyütt vízkorlátozásokra van szükség, a folyók 191

K ESERŰ DÁVID

vízgyűjtői kimerülnek, a felszín alatti vizeket kiszipolyozzák, a városi infrastruktúra és csatornarendszer pedig elavult, felújításra szorul. Ausztráliát az 1980-as évek óta aszály és szárazság sújtja. A politikusok azonban csak az 1990-es évek derekán kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, amikor nyilvánvalóvá vált a nagyvárosok víztározói szintjének csökkenése, illetve a vízpocsékolás már egyre érzékenyebben érintette az urbanizált vidékeket is. Ez arra sarkallta a döntéshozókat, hogy tegyék félre a környezeti gondok megoldásával szemben tanúsított elutasító, tartózkodó magatartásukat és vegyenek végre tudomást azok létezéséről. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fenyegető vízhiány súlyosbodásának elkerülése érdekében gyors beavatkozásra van szükség, de az esetek nagy részében elsietett félmegoldások születtek, legtöbbször csupán vízkorlátozásban öltöttek testet. A civil és kutatói szféra komoly nyomást gyakorolt a kormányzatra miután bebizonyosodott, hogy az antropogén okokra visszavezethető éghajlatváltozás súlyos hatással van az ausztrál vízbázisra. Az aggasztó vízválságot – hasonlóan a klímaváltozáshoz és a fejlődő országokban uralkodó szegénységhez, vagy a túlpörgetett fogyasztáshoz – az állami beavatkozáson túl az összes érintett szereplő felelősségvállalásával lehet enyhíteni, vagy megoldani, ugyanolyan természetességgel akár, mint amiként száz évvel ezelőtt ugyanezen szféra elindította a máig ható, és a jövőt veszélyeztető piaci folyamatokat. A vízhiány hasonlóan súlyosan érinti Ausztráliát, mint a válságos helyzetben lévő Közel-Keletet, és az Egyesült Államok délnyugati tagállamait. A Nemzetközi Vízgazdálkodási Intézet (IWMI) által összeállított térkép alapján az ország partközeli területei vízhiányosak, viszont a kontinens nagyobb részéről nincsenek rendelkezésre álló becslések, azonban a földrajzi sajátosságokat ismerve a belső területek ugyancsak nem bővelkednek vízutánpótlásban. A legaggasztóbb képet a Murray-Darling-alföld és a hozzá kapcsolódó vízgyűjtőterületek – azaz a legurbanizáltabb vidékek – mutatják, mely alapján az alföld az úgynevezett „közeli fizikai hiány” állapotában van. Ennek kapcsán az égető problémát az jelenti, hogy az itt található folyók vizének több mint 75%-át használják el mezőgazdasági, ipari és háztartási-fogyasztási célokra. A kormányzat – kissé megkésve bár – minden erejével azon dolgozik, hogy a kialakult helyzeten változtatni tudjon, így elindította azt a grandiózus vállalkozást, melyet később még tárgyalni fogok. A földrész vízgyűjtőinek éves vízhozama 391 millió km3, ez a kontinens geográfiai jellemzőinek köszönhetően csupán egy ország területét 192

AUSZTRÁL VÍZPROBLÉMÁK

érinti. Az ausztrál környezetvédelmi minisztérium munkatársai által készített tanulmányok azt jelzik, hogy a változatlan ökológiai rendszer fenntartása érdekében a komplett felszíni vízhozam mindössze 20%-át fordíthatnák emberi fogyasztásra, azonban a felszíni vízgazdálkodási tervek közel 26%-a felülmúlja ezt az arányszámot.3 A folyók nagymértékű kihasználtságának mérséklése, illetve a növekvő vízszükségletek kielégítése végett az 1970-es évek végén kezdődött meg a talajvízkészletek és a rétegvíz tartalékok kiaknázása. Az 1985 és az 1996/97-es időszak között megközelítőleg 5 millió km3 -el nőtt a talajvizek hasznosítása. Szintén az 1996/97-es időszakot alapul véve azt mondhatjuk: minden ausztrál lakosra 350 liter/nap vízfogyasztás jutott, ennek 50%-át a kerti locsolóberendezések, 25%-át pedig a toalett öblítések tették ki. Ezzel szemben az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai fogyasztókra 50-100 liter/nap fogyasztás jutott, míg az Egyesült Államokban ugyanez az érték 400-500 liter/nap között mozgott. Míg világszinten az emberek kétharmada kevesebb, mint 60 liter vizet használ naponta, addig az ausztrálok csak a zuhanyzás során ennek több mint a dupláját.4 Veszélyben az ausztrál vízhálózat A Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutató Intézet (CSIRO) által végzett kutatások szerint a szélsőséges időjárási jelenségek száma tovább növekszik, a déli és délkeleti országrészben csökkeni fog a csapadék mennyisége, viszont a keleti partvidéken intenzívebb esőzéseket jósolnak. A változások az egyébként is érzékeny, sebezhető térségeket érintik, többek között Brisbane-t és a tőle északabbra fekvő területek nagy részét. A tengerszint átlagos emelkedése és a már említett fokozott csapadékhullás következtében Ausztráliában is növekszik az áradás veszélye. A vizsgálatok azt mutatják, hogy 2040-re a tengerszint 20 cm-el, a folyók szintje pedig a partközeli részeken ennek duplájával fog emelkedni a kontinens partjainál, az áradások pedig akár 50%-al több kárt okozhatnak, mint napjainkban. A déli, a délkeleti, és az északkeleti térségekben egyre gyakrabban fordulnak elő aszályok, a kilencvenes évekig azonban a régióban eddig nem volt szokványos a tartós szárazság. A CSIRO elemzései szerint a klímaváltozás hatására akár 20%-kal is kevesebb csapadék hullhat DélAusztráliában. A folyók többsége ebben a térségben található, így feltétlenül megoldást kell találni a vízgyűjtő területeket sújtó problémára, külön-

193

K ESERŰ DÁVID

ben emberek százezrei maradhatnak ivóvíz nélkül. A csapadékhiány következtében, azonos párolgási intenzitás mellett, minden évszakban fokozottabb lesz a párolgás mértéke, mely a folyók vízhozamát, és az éltető vízhez történő hozzájutás esélyét csökkenti.5 Az aszály az elkövetkező száz évben települések tucatjainak hanyatlását okozhatja, főként a kontinens belső területein, de veszélybe kerülhetnek olyan nagyvárosok is, mint a nyugat-ausztráliai Perth, a dél-ausztráliai Adelaide, vagy a keleti part – sőt egész Ausztrália – legismertebb és legnépesebb városa Sydney. Az Ausztrál Környezetvédelmi Hivatal felmérései szerint 1975 és 1996 között majdnem 50%-kal csökkent Perth felszíni vízellátása, 1997 és 2004 között az adatok tovább romlottak. Nyugat-Ausztrália fővárosa az ivóvíz egyharmadát felszíni víztározókból nyeri, a maradék kétharmadot pedig a talajvizek adják. A szárazság folytán a felszín alatti vízkészletek nem tudnak regenerálódni, így a talajvíz kiaknázása miatt folyamatosan csökken a tartalék mennyisége. A CSIRO folyamatosan figyeli, és elemzi a Perth vízgazdálkodásával kapcsolatos terveket, és környezeti, gazdasági, illetve társadalmi hatástanulmányokat készít, melyek által a település mellett fekvő, a közeli Swan-folyóig húzódó Gnangara-halom talajvízkészletének egyensúlyát kívánják megőrizni. A földrajzi képződmény megközelítőleg 20 km3 édesvizet tartalmaz, mely önmagában nem tűnik soknak, de Perth 0,2 km3 -es éves fogyasztását figyelembe véve igen jelentős. Környezetvédelmi szakemberek felülvizsgálják, hogy a régióban használt technológiák és a térségre vonatkozó stratégiák megfelelnek-e az új kihívásoknak, így optimalizálni tudják illetve dinamikusan fejlődő pályára állíthatják a vízellátás korszerűsítését. Perth olyan különleges helyzetben van, melyet bolygónk legtöbb városa nem mondhat el magáról: körülbelül nyolcvanezer háztartás rendelkezik saját vízszivattyúval. Ennek az a következménye, hogy a vízművek termelési szintjét jóval meghaladják az egyéni felhasználások, ezért napjainkban már minden használónak engedélyeztetnie kell a házi berendezéseket. Természetesen az ily módon kinyert víz minősége megfelelő tisztítás nélkül nem felel meg az egészségügyi előírásoknak,6 így a törvényi szabályozásnak megfelelően csak a pázsit öntözésére, kertészkedésre és ipari célokra lehet alkalmazni. Sydney esetében a helyzet még kritikusabb, a folyók vízhozamának csökkenése következtében a település csak a mesterségesen épített víztározókban bízhat. A város két évre elegendő víztartalékot képes felhalmozni, így elmondhatjuk, hogy Sydney a Föld egyik legnagyobb raktárkapacitással rendelkező városa, azonban az aszály és a csapadékmennyiség 194


tartós csökkenése nyomán a tározók nem tudnak a kellő mértékben újratöltődni.7 Kutatók azt jósolják, hogy 2020-ra az Adelaide-i ivóvíz minősége az Egészségügyi Világszervezet (WHO) biztonsági szintje alatt lesz, ezért mindenképpen rendezni kell a település vízügyi helyzetét. Az Adelaide-i Egyetemen professzorai kidolgoztak egy alternatívát a város ivóvízellátásának biztosítására, sótalanító parkok létrehozásával tervezik megoldani a vízigényeket. Dél-Ausztrália fővárosa az éves vízfogyasztásának felét a Murray-folyóból fedezi, azonban az elmúlt időszakban a sótalanítási eljárás költségei csökkentek, manapság kevesebb, mint egy dollárból kinyerhető egy köbméter ivóvíz. A metódus során a tengervízből kivonják a felesleges sótartalmat, és emberi fogyasztásra is alkalmas vizet állítanak elő. Az egyetem kutatóinak vizsgálatai alapján a kinyert víz minősége maximálisan megfelel az egészségügyi előírásoknak. Kisebb sótalanító üzemek már működnek az országban, viszont a kitermelés gazdaságossá válása következtében további, a nagy metropoliszok ellátására is alkalmas telepek kerülnek megépítésre. A trópusi ciklonok intenzitása fokozódik Észak-Ausztráliában, ezáltal a csapadék mennyisége is megnövekszik. Az özönvízszerű esőzéseknek, a zivataroknak, és a trópusi ciklonoknak „köszönhetően” az elmúlt évek során számos esetben maradtak áram nélkül a Brisbane környékén élők. A fent leírtakból jól látszik, hogy a klímaváltozás hatásai és a környezeti változások másként érintik a kontinens egyes területeit. Míg északon hosszabb ideig tartó monszunra, addig délen nagy szárazságra lehet számítani. Egyébként ez a tendencia egészen az 1950-es évektől kezdve megfigyelhető. A nehézséget az jelenti, hogy az alacsonyabb népességű északi területek víztöbblettel, de a sűrűn lakott déliek – az óriási vízfogyasztók – vízhiánnyal küzdenek. Minden vizsgálatot egybevetve a folyók vízszintje és vízhozama csökken. A Rudd-kormány megoldási tervezete (Water for the Future) A problémákra eddig leghatékonyabban a Kevin Rudd vezette munkáspárti kormány igyekszik választ adni. A kormányzat égisze alatt megvalósuló Water for the Future elnevezésű tervezet hosszútávú megoldást keres a klímaváltozással járó kihívásokra, a szárazságra, és a növekvő vízigényekre. A projekt 2008 és 2018 között 12,9 milliárd dollárt fektet stratégiai programokba, a vízgazdálkodás fejlesztésébe, és a vidéki-városi vízpolitikai reformokba. A terv nemzeti összefogást sürget, ugyanis a vízellátás

195

K ESERŰ DÁVID

megfelelő biztosítását nemcsak a központi szinten, hanem tagállami keretek között is szabályozni kívánják. A nemzetközösségi kormány feladata, hogy a globális klímaváltozás időszaka alatt stratégiai iránymutatásokkal, és tanácsokkal lássa el az államokat, illetve a helyi önkormányzatokat. A vízproblémák rendezésében elkerülhetetlen a döntéshozók összefogása, továbbá meg kell szüntetni a hatáskörök és illetékességi területekek megállapítása körül kialakult bizonytalanságot, mivel a vízkérdésben csakis közös felelősségvállalással lehet előbbre jutni. Penny Wong, az éghajlatváltozásért és a vízügyekért felelős miniszter kijelentette, hogy „a tagadás, a halogatás és az eg ymásra mutogatás nem oldja meg a vízhiány kérdését”. 8 A sűrűn hangoztatott kooperáció kapcsán a Water for the Future-t négy kulcsfontosságú, prioritást élvező területre bontották. Első lépésként az ausztrál kormány tudományos, és műszaki csoportokkal vizsgáltatja az ausztrál folyók vízhozamát, a talajvízrendszer kapacitását, valamint a klímaváltozás hatását. A szkeptikus ausztrál politikusok is elimerik, hogy az emberi tényező is befolyásolja a klíma változását, 2007-hez viszonyítva az elmúlt 18 évből 16-ban melegebb volt, mint az azt megelőző 50 évben bármikor. A szárazság, és a hőmérséklet emelkedése a folyók vízszintjére nézve abszolút negatív hatásokkal jár. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták a vízállás csökkenését, a Murrayfolyó vízgyűjtőterületének átlagos vízhozama 1997 és 2007 között majdnem 49%-kal csökkent az 1997-et megelőző összes olyan év átlagához képest, melyben mérést végeztek.9 A második lényeges elem a vízellátás biztosítása, mivel a Brisbane környéki víztározók szintjei a 2004 óta folyamatosan tartó gyenge csapadékhullásnak köszönhetően a kapacitásuk 38%-ára süllyedtek. Ennek köszönhetően a városban hatos szintű vízkorlátozás van érvényben, de az ország többi nagyvárosa sincs jobb helyzetben. Míg a nem megújuló vízforrások mennyisége csökken, addig az ausztrál városok folyamatosan terjeszkednek, becslések szerint 2050-re az ország lakosságának száma a jelenlegi 21 millióról 33 millióra fog növekedni, így mindenféleképpen megoldást kell találni a vízhiány okozta gondokra. Ezért a kormány a Water for the Future program keretén belül közel egymilliárd dollárt fordít a Nemzeti Városi Víz és Sótalanítási Tervre10. A kabinet a tagállamokkal, a helyi önkormányzatokkal és a civil szférával karöltve olyan új, innovatív rendszereken dolgozik, melyek tartalmazzák a sótalanító üzemek létesítését a partok mentén, a víz újrahasznosításával foglalkozó terveket, és a csapadékvíz elvezetésével kapcsolatos projektek kivitelezését. Az el196


képzelés elsősorban az ötvenezer fős, vagy az annál népesebb települések fejlesztésére koncentrál. A továbbiakban pedig a tagállamok később is felhasználhatják az egymilliárd dollárból fennmaradó pénzösszeget a városi vízreformok elindítására. Melbourne építési szabályzatában például helyet kaptak olyan elemek, melyek szerint az irodaházak építésénél esővízgyűjtő ereszrendszert és szennyvíz-hasznosító berendezést kell létrehozni. A kivitelezők anyagi támogatást kapnak ehhez a kormánytól, illetve a helyi önkormányzattól. Természetesen az alacsonyabb népességű területek sem maradnak forrás nélkül, számukra egy 250 millió dolláros alapot hoztak létre az újítások megvalósítására.11 A döntéshozók úgy vélik, hogy a szóban forgó tervezetek végrehajtásával ki lehet elégíteni a városok növekvő vízigényét, garantálni lehet a vízbiztonságot, illetve megfelelő „fegyvert” adnak a városok kezébe, hogy azok eredményesen vehessék fel a küzdelmet az éghajlatváltozás kihívásaival. A tervezet harmadik pillére a megfontoltabb vízhasználatra vonatkozik, ugyanis napjainkban a kevesebb – „sok kicsi sokra megy” elv – is rengeteget számít, mivel Ausztráliában alig van olyan település, ahol ne lenne érvényben valamilyen vízkorlátozás. A kormány álláspontja szerint a klímaváltozás és a növekvő vízigény ördögi kombinációja folytán az emberek nem engedhetik meg maguknak az éltető folyadék felesleges pocsékolását. Éppen ezért a víz védelme és a hatékonyabb fogyasztás a vízgazdálkodási tervek gerincét alkotó kettőst jelentik. A kabinet célja végeredményben az indokolatlan vízfogyasztás minimalizálása és a felhasználás racionalizálása. A városi térségekben 250 millió dollárt költenek a háztartások támogatására, ezáltal – hasonlóan a közelés távol-keleti országok törekvéseihez – hatékonyan működhet az otthoni vízmegtakarítás,12 melynek lényege az esővízgyűjtő tartályok számának növelése és korszerűsítése. Ausztrál családok ezrei részesülnek az előirányzott keretösszegből, így jelentősen könnyebbé válik az egyéni újrahasznosítási rendszer kiépítése, a kor kihívásainak megfelelően történő átalakítása. A kormány további 250 milliót fordít a városi vízhálózatok – többek között a csatornarendszer – megújítására. A mértéktartó vízhasználat másik lényeges eleme a mezőgazdasági hasznosítás, ennek kapcsán a központi kabinet és a tagállamok közös erőfeszítéseket tesznek, szorosan együttműködnek és fejlesztik az öntözőrendszer infrastruktúráját, hogy minél kevesebb pazarlással, de az eddigihez hasonlóan jó minőségű élelmiszer kerülhessen a lakosság asztalára. A megfontolt vízhasználatra vonatkozó felkészítés már az iskolákban elkezdődik, ennek kapcsán az ausztrál 197

K ESERŰ DÁVID

kormány oktató programokat szervez. A gyerekek így megtanulhatják, hogyan spórolhatnak bolygónk egyik legértékesebb kincsével, legyen szó zuhanyzásról, mosogatásról, autómosásról, vagy a pázsit gondozásáról. A tájékoztató előadások egyik fő célja – a fenntarthatóságra és a környezettudatos gondolkodásra történő nevelés mellett –, hogy a csöpögő csapok és a szivárgó víz nélküli élet ne csak utópia legyen. A diákok továbbadhatják szüleiknek az iskola falai között megszerzett tudást, elősegítve ezzel az üzleti élet, az ipar, és az agrárszektor felelősségvállalását. Végül a folyók tisztaságának és egészségének megőrzése rendkívül fontos feladat, hiszen a vízügyekért felelős miniszter is hangoztatta, hogy „Ausztrália folyói és mocsarai számos funkciót és értéket képviselnek: gazdaságit, környezetit és kulturálist. Túl sokáig gondoltuk a folyóinkról és a talajvízrendszerünkről, hog y kifog yhatatlan, mágikus víz források.” 13 A Murray-Darling-rendszer az ország legnagyobb és legfontosabb vízbázisa, viszont az alföld vízkészletét túlzott mértékben használják a farmerek és a térségben működő ipari vállalatok. Ennek okán döntött úgy a kormány, hogy a vízpiacon jogokat vásárol, így a vizet közvetlenül a védelmébe veheti. Első körben központi kezdeményezésre, állami beruházás keretében 50 millió dollárt fordítottak a Murray-Darling-alföld folyói és mocsarai egészséges környezetének, illetve a természet egyensúlyának helyreállítására. Második körben további jogosultságokat vásároltak Queenslandben és Új-Dél-Walesben. A Water for the Future-program 12,9 milliárdos költségvetésből 3,1 milliárdot a Murray-Darling-alföldön megvalósuló tervre fordítanak. A projekt számos egyéb intézkedést tartalmaz, melyek lényege a térség vízgazdálkodásának fenntartása. Korszakalkotó megállapodás született 2008 szeptemberében, ugyanis az ausztrál az új-dél-walesi kormánnyal közösen megvásárolta a Toorale Gyapjú Üzemet, mely Ausztrália egyik jelentős mezőgazdasági vállalatának, a Clyde Agriculture-nek a kezében volt. A több mint 910 km2-es tulajdont közel 24 millió dollárért sikerült megvenni, és a kabinet véleménye szerint ez sem nagy ár a környezet biztonságának megóvásáért, viszont a helyiek nem örültek a döntésnek, ugyanis az üzem a környék legnagyobb foglalkoztatója volt. A gyár évente 14 millió m3 vizet használt fel a Warrego és a Darling folyókból, illetve az ártérről is begyűjthette a vizet, azonban a szerződés megkötésével ezen jogosítványai megszűntek. A kormány tervei szerint az állam felvásárolja az alföld területén fekvő öntözőblokkokat, melyek darabjáért akár 150 ezer dollár is ütheti a földművesek markát. Természetesen a kontinens többi folyójának épsége is fontos – Yarra, Peel, Harvey –, de a Murray198


Darling helyreállítása egyértelmű prioritást élvez. A folyók egészséges környezetének megóvása érdekében a nemzetközösségi kormány legutóbb 2009. május 28-án közel 303 millió dollár értékben vásárolt jogosultságokat a Twynam Mezőgazdasági Csoporttól, mely a Lachlan, Macquarie, Murrumbidgee és Gwydir folyók mentén nyolc tulajdonnal rendelkezik. Viszont a megállapodás következtében a Vízügyi Minisztérium szakemberei a felhasznált víz je-lentős hányadát visszajuttathatják a természetbe.14 Vízkorlátozások Egyre többször megesik, hogy a hosszantartó szárazság, vagy egy hőségriadó kapcsán a Föld különböző pontjain fekvő települési önkormányzatok vízkorlátozásokat vezetnek be. A szabályozás nem újdonság, hazánkban is – igaz csak néhányszor – előfordult már hasonló eset, viszont az ausztrál helyzet teljesen egyedi, szinte egész évben, folyamatosan érvényben van valamilyen vízhasználatot tiltó rendelkezés. A víztározók kimerülése, a fokozódó vízhiány, és a kontinens sajátosságainak következtében tudatosult a döntéshozókban, hogy átfogó változtatásokra van szükség. Ennek kapcsán fogalmazódott meg a Water for the Future-program keretében kidolgozandó gazdaságosabb vízhasználat, mely felelős gondolkodáshoz mérten, a már aktuális vízkorlátozási trendek mellett megoldhatja az ivóvízkészlet fenntarthatóságának problematikáját. A vízkorlátozás fajtája és mértéke államról államra változik, azonban számos hasonló elemet tartalmaznak. Az összes államban létezik valamiféle szabályozás a locsolásra, az autómosásra, az úszómedencék feltöltésére vonatkozólag. Elmondható, hogy szinte mindegyik nagyváros esetében életében van valamiféle korlátozás, sok esetben már évek óta. Az elmúlt két-három év során a megszorítások száma folyamatosan növekszik. Például a Queensland államban található, alig nyolcezer lakosú Kingaroy városában 2007 októberében a legszigorúbb, azaz hetes szintű korlátozást vezettek be. Ennek kapcsán minden kültéri vízhasználatot külön engedélyhez kötöttek az illetékes hatóságok, így a tiltó rendeletet megszegők súlyos pénzbírságra számíthattak.15 A legrosszabb helyzetben mégis a már többször említett nagy városközpontok vannak. Az ausztrál települések víztározóinak 2009-es állása egy kivétellel sehol nem haladja meg a lehetséges kapacitás 60%-át16, ezért mindenhol legalább kettes, hármas szintű vízkorlátozás van érvényben. Hiába Sydney a

199

K ESERŰ DÁVID

Föld egyik legnagyobb tárolókapacitással rendelkező városa, mégis el kell mondani, hogy a metropoliszban 2008 februárja óta a legmagasabb szintű megkötés van érvényben. Ez azt jelenti, hogy kézi locsolót, vagy a különféle kerti öntözőrendszereket csak szerdán és vasárnap délelőtt tíz óra előtt, illetve délután négy óra után szabad bekapcsolni. Autómosás csak a lakhelyen történhet, de kizárólag olyan magasnyomású tisztító berendezéssel, vagy kézzel könnyedén kikapcsolható, szórófejes slaggal, mely percenként maximum tíz liter vizet fogyaszt. Az ablak-, házfal mosásra, és az ereszcsatorna tisztítására a fenti szabályok érvényesek. Továbbá tömlőt és slagot egyedül a medencék töltésekor szabad felügyelet nélkül hagyni, azonban a tízezer liternél nagyobb űrtartalmú úszómedencék fel-, és újratöltéséhez a Sydney-i Vízmű engedélyére van szükség. Az országút, az utca felület, és a járda pedig csak biztonsági okokból, vészhelyzet ürügyén, vagy építési munkálatokkal szorosan összefüggő tevékenység kapcsán locsolható. A tűzoltással és egyéb vészhelyzettel kapcsolatos tevékenység mentességet élvez a vízkorlátozás alól. A Water for the Future-program grandiózus vállalkozása során megfogalmazott tervek sikeressége, illetve megvalósulása esetén – ha nem is azonnal, de idővel – remélhetőleg enyhíthetnek a korlátozásokon. Sőt, a legoptimistábbak azt remélik, hogy a takarékossági intézkedések, és a korszerűsítések fokozatosan meg is szüntethetik a vízkorlátozásra vonatkozó szigorú szabályokat. A megoldáshoz természetesen nem csak a kormány által a projektbe ölt dollármilliókra, hanem a hétköznapi ember környezettudatos cselekedetére, és felelős gondolkodásra is szükség van. Záró gondolatok 2007 decemberében a munkáspárti miniszterelnök, Kevin Rudd bejelentette, hogy Ausztrália ratifikálja a Kiotói Jegyzőkönyvet. Ebből is látszik, hogy az ausztrálok manapság sokkal több gondot fordítanak a víz- és klímaproblémákra, mint akár öt évvel ezelőtt. Erre enged következtetni a 2005 februárjában hatályba lépő Kiotói Protokollt megelőző időszak éghajlatváltozásért felelős gazdasági főtanácsadójának egyik nyilatkozata, mely szerint „hatékonyabb lenne kitelepíteni a csendes-óceáni szigetországok lakosságát, mint az ausztrál ipart a szén-dioxid kibocsátás csökkentésére kötelezni”. 17 Azonban úgy tűnik, a politikusok is belátták, hogy komolyan kell venni a környezeti problémákat, és erre hajlandók áldozni, nem spórolva sem pénzt, sem energiát. Elképzelések százai születtek, illetve állnak kidol-

200


gozás alatt, melyek Ausztrália sérülékeny vízgazdálkodását hivatottak megreformálni. Ehhez köthetően Penny Wong 2009 júniusában aláírta az illetékekre, a büntetésekre és a vízpiacra vonatkozó legújabb törvényi szabályozásokat, melyek 2009 szeptemberében, illetve 2010 januárjában lépnek hatályba.18 Kiderült, hogy a döntéshozók tervek kidolgozásának jegyében az államosítástól sem riadnak vissza, nemzetközösségi vagy tagállami kézbe véve a vízgazdálkodást, az erőműveket, az öntözőrendszereket, szinte mindent tényezőt, ami a vízzel kapcsolatos. Amennyiben ez az ára egy egészségesebb, élhetőbb környezet megteremtésének, abban az esetben senki sem vitatkozhat a döntések jogosságával. Egyértelmű, hogy a nemzeti kormány egyedül nem képes megoldani minden vízproblémát, de a célok világossá tételével, és a keretprogram megalkotásával a kormányzati szintek együttműködhetnek, így megvalósulhat a tényleges vízügyi reform, melynek kapcsán a mindenkori ausztrál kabinet követendő példát állít mindannyiunk elé. Ausztrália régiói

201

K ESERŰ DÁVID

Felhasznált források Bergkamp, Ger – Sadoff, Claudia W.: „A víz a fenntartható gazdaságban”. In: A világ helyzete 2008 – Fenntartható gazdaság. Budapest, Föld Napja Alapítvány, 2007. Bíró, Dávid: A globális felmelegedés politikatörténete. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. Flannery, Tim: Időjárás-csinálók. Miskolc, Akkord Kiadó, 2006. Satterthwaite, David – McGranahan, Gordon: „Ivóvízellátás és csatornázás”. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője. Budapest, Föld Napja Alapítvány, 2006. Internetes források http://idojaras.origo.hu/20081018-szarazsag-ausztralia-delkeleti-reszen.html http://portal.water.wa.gov.au/portal/page/portal/home http://www.awa.asn.au/AM/Template.cfm?Section=Home1&Template =/Templates/TemplateHomepage/AustralianWaterAssociationDEVELOPMENT_1503_20060616T144659_LayoutHomePage.cfm http://www.cana.net.au/water/index.html www.cecaust.com.au/pubs/pdfs/AWP.pdf http://www.environment.gov.au/soe/2001/publications/report/pubs/ soe2001.pdf http://www.environment.gov.au/water/index.html http://www.environment.gov.au/water/policy-programs/water-act/ pubs/water-charge-termination-fees-rules-2009.pdf http://www.environment.gov.au/water/policy-programs/water-act/ pubs/water-market-rules-2009.pdf http://www.greenleft.org.au/2007/698/36241 http://www.sca.nsw.gov.au/ http://www.sydneywater.com.au/Savingwater/WaterRestrictions/ http://www.theage.com.au/articles/2003/06/23/1056220540323.html http://www.warwickhughes.com/water/

202

Végjegyzetek 1

2 3

4 5 6 7 8

9

10 11 12 13

14 15 16 17 18

About water and Australia. http://www.waterquality.crc.org.au/consumers/Consumersp2.htm - 2009. 06. 22. Az Antarktiszt is beleszámítva. State of the Environment 2001. Independent Report to the Commonwealth Minister for the Environment and Heritage. http://www.getgreen.com.au/2007/04/09/australian-water-crisis-facts/ - 2009.04.28. 2008 októberében Melbourne és Adelaide csapadékmennyisége messze a megszokott átlag alatt volt. A víz növényvédőszert, olajszármazékot, baktériumokat, és vegyi anyagokat is tartalmazhat. Flannery, T. (2006): Időjárás-csinálók. Akkord Kiadó. 103. Penny Wong’s Speech to the 4th Annual Australian Water Summit Sydney, Convention and Exhibition Centre, 2008. április 29. Penny Wong’s Speech to the 4th Annual Australian Water Summit Sydney, Convention and Exhibition Centre, 2008. április 29. National Urban Water and Desalination Plan. National Water Security Plan for Towns and Cities. Rainwater and Greywater Program. Penny Wong’s Speech to the 4th Annual Australian Water Summit Sydney, Convention and Exhibition Centre, 2008. április 29. http://www.environment.gov.au/water/policy-programs/entitlement-purchasing/twynam/index.html http://www.kingaroy.qld.gov.au/pdfs/200709waternewsletter.pdf Sydney víztározója 2009. június 18-án 61,3%-os szinten állt. Flannery, T. (2006): Időjárás-csinálók. Akkord Kiadó. 240. http://www.environment.gov.au/water/policy-programs/water-act/market-charge-rules.html

Dél-Ausztrália vízhasználatának megoszlása

Forrás: http://www.waterwatchadelaide.net.au/

203

A Murray-Darling-alföld

forrás: Department of the Environment, Water, Heritage and the Arts, Australia

204

CHICAGO VÍZBÁZISVÉDELME HEGYI ÁKOS A Nagy-tavak rendszerét Földünk legnagyobb felszíni édesvíz rendszereként és forrásaként tartjuk számon a sarki jégtakarót figyelmen kívül hagyva. A tavak összfelszíne hatalmas, 246.049 km2 , ami Magyarország területének több mint 2,5-szerese. A tavak az Atlanti-óceánnal a Szt. Lőrinc-folyón keresztül csatlakoznak. Az akár tengerméretűnek is mondható vízrendszer a Föld felszíni édesvízkészletének 18%-át adja. Vízgyűjtő területe Franciaország méretű, 37 millió embernek adva otthont, mindegyikük ivóvize innen származik. 26 millió lakos közvetlenül kapja ivóvizét a tórendszerből, 11 millió pedig a tavakhoz kapcsolódó felszín alatti vízbázisból kerül ellátásra. A víz 99%-a a 10-15 ezer évvel ezelőtti jégkor maradványaként a természet ajándéka, mindössze 1% ami évente megújul. A vízbázis hihetetlen gazdag flóra és fauna otthona, többek között globálisan veszélyeztetettnek vagy ritkának tartott 128 fajé és 50 természetes társulásé. Több szempontból is érdekes ezért, hogy az amerikai oldalon a tópart 80%-a magántulajdon és csak 20%-a hozzáférhető a köz számára. Ezzel ellentétben a kanadai oldalon a tópart mindössze 20%-a van magántulajdonban. A Nagy Tavak ma már nem csak természeti értékeikről, hanem épített környezetükről is híresek. A tavak mellett helyezkedik el számos, ipari, kereskedelmi és adminisztratív funkciókat ellátó nagyváros is, köztük Chicago, Milwaukee, Detroit, Cleveland és Toronto. Chicago a Nagy-tavak legnagyobb városa, lakossági és ipari célra naponta megközelítőleg négy milliárd liter vizet használ fel, melyet számos fejlesztésnek és beruházásnak köszönhetően kiemel a Michigantóból, a szennyvizet nem vezeti vissza, azt a Mexikói-öbölbe juttatja. A Nagy-tavak természeti adománya meghatározó szerepet játszott a régió történelmében és a mai napig alapját képezi a mezőgazdasági, ipari – kiemelten az acélipari –, hajózási kereskedelmi, halászati, és rekreációs tevékenységeknek. A Michigan-tó a harmadik legnagyobb víztest, megközelítőleg 190 km széles és 495 km hosszú (58.016 km2), partvonala 2575 km. A szóban forgó tavak között az egyetlen, amelyik teljes terjedelmében az Egyesült Államok területéhez tartozik. Térfogatát tekintve a második legnagyobb (5000 km3). Átlagos mélysége 85 m, legmélyebb pontja

205

HEGYI Á KOS

282 m. Vízgyűjtő területe felszínének kétszerese, ez négy államot érint: Illinoist, Indianat, Michigant, Wisconsint. A Michigan-tó a Huron-tótól hidrológiailag elválaszthatatlan, a Mackinac-szoros kapcsolja össze. A Michigan-tó elnevezés az indián „Michi-gama” kifejezésből származik, jelentése nagy tó. Méretéből adódóan az Egyesült Államok legnagyobb édesvizű tava, egyben a világ ötödik legnagyobb tava is. A tó eredeti méretéhez képest ma kisebb, ennek ellenére szignifikáns mind az emberiség, mind természetes ökoszisztéma számára. A legutóbbi évtizedek felmérései alapján azonban a tó évente megközelítőleg 30 cmrel növeli méretét a part rovására. A Michigan környékén úgy 10-14 ezer évvel ezelőtt jelenhetett meg az ember. A woodlandi indiánok a tókörnyéki erdőkben telepedtek le, kezdtek el mezőgazdasággal foglalkozni. Az európai bevándorlókat természeti kincsek sokasága vonzotta ide, mára pedig Amerika harmadik legnagyobb urbanizációs központjává vált. A Michigan-tó megközelítőleg hat millió lakos számára biztosít ivóvizet, számos rekreációs lehetőséget nyújt, valamint a belföldi és a nemzetközi vízi kereskedelem egyik pillérét adja. A tó vízminősége és mennyisége pedig virágzó ipari és kereskedelmi központok kialakulását tette lehetővé, mint például a tágabb értelemben vett Chicago környékit, amely az egyik legnagyobb ipari-kereskedelmi centrum a mai Egyesült Államokban. A Michigan-tó vízi ökoszisztémája számos alapos változást élt meg az elmúlt másfél évszázadban. A 19. században a lakosság és az ipar növekedéséből adódóan, valamint a korlátlan környezetszennyezés és a megfelelő infrastruktúra és technológiák hiányában a Nagy-tavak, de leginkább a Michigan-tó minősége katasztrofális szintet ért el. Az 1850-es években ebből adódóan több alkalommal kolerajárvány tört ki. A tavat a Chicagofolyó szennyezte el, ami több tízezer lakos számára a nyílt szennyvízelvezetés eszközévé vált. A helyzetet tovább nehezítette a nagy chicagói tűzvész. A tűz martalékává vált épületek törmelékének jelentős részét ugyanis a Michigan-tóba dobták. A mai Chicago egyik legismertebb belvárosi látványossága, a Grant Park is ezen törmelékre épült, kiszakítva a tóból egy jelentős területet. Az 1891-es tífuszjárvány volt az utolsó csepp a pohárban. Chicago városvezetése felismerte, hogy nem lehet és nem is szabad a Michigan-tavat tovább szennyezni. Egy igen jelentős mérnöki projekt kivitelezésével a Chicago folyásirányát megfordították. A kialakított gát- és csatornarendszeren keresztül naponta közel 4 milliárd liter víz folyik a Nagy-tavakból a Mexikói-öböl irányába. Ennek következtében ma már nem a szennyvíz és a tó szennyezettsége jelenti a Michigan-tó 206

CHICAGO VÍZBÁZISVÉDELME

ökológiájával foglalkozó szakemberek számára a kihívást és fenyegetetést, hanem a vízi invazív fajok. Megtelepedésük után majdnem lehetetlen ezeket kiirtani, gyakran pedig ez a természetes vízi élővilág egyes őshonos fajainak kipusztulását hozza magával. Természetesen a szennyeződések közvetítői szintén befolyásolják a Michigan-tó ökoszisztémájának sértetlenségét. Chicago az 1930-as évek óta végez monitoring programokat tavain, így a Michigan-tavon is. A mérések gyakorisága és pontossága, a vizsgálatokba bevont helyszínek száma nagy mértékben növekedett az utóbbi években. A folyamatos adatgyűjtésnek köszönhetően lehetővé vált hosszú távú vízminőségi tendenciák meghatározása már az 1970-es évektől. 1977-ben a 75. Illinois Állami Közgyűlés felkérte az Illionois Environment Protection Agency-t (IEPA), hogy végezzen rendszeres vízminőségi és tóágyi vizsgálatokat a Michigan-tó ökológiai és vízminőségi értékeléséhez. Ennek megfelelően Chicago város és az IEPA a mai napig együttműködve végzi monitoring tevékenységeit 80 helyszínen. A vízmintákat hajók igénybevételével gyűjtik be meghatározott pontokon. Ezek részben bójákkal jelzettek, részben a rögzített ponttoktól adott távolságokra vannak elhelyezve. A felszíntől számított egy méteres mélységből szivattyú segítségével emelik ki a meghatározott vízmennyiséget egy tartályba. Ez az eljárás zord időjárás esetén is egyszerűen elvégezhető. Három minta kerül kivételre minden helyszínen: egy bakteriológiai, egy mikroszkopikus, egy pedig vegyi vizsgálatokra. Néhány előre kijelölt helyszínen további mintavételre is sor kerül: cián, fém, peszticidek, klorofill, higany mennyiségének kontrolálásához. Az egyes minták külön-külön, speciálisan tárolva és jégben tartva kerülnek átszállításra a Chicago Water Purification Division Laboratories épületébe, valamint az IEPA laboratóriumaiba. Kétszer egy évben, tíz mintavételi helyről származó minta vizsgálata cserélődik a két labor között, a minőségbiztosítási program részeként. A tópartoknál, főleg fürdőhelyek közelében vett mintákat helyi intézmények vizsgálják.

207

HEGYI Á KOS 1. kép: A vízmintákat begyűjtő hajó, Michigan-tó

Chicago vízellátásának történelme egészen az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Az akkori hadügyminisztérium utasítására épült fel 1803ban a Fort Dearborn-i erőd a Chicago folyó torkolatánál a regionális kereskedelem védelme érdekében. Az 1812-es indián felkelés az eredeti erődöt megsemmisítette, de 1816-ban újjáépítették. Az erődítmény, mint a biztonság jelképe, egyre több letelepedni vágyót vonzott, 1833-ban már 350-en települtek köré, ami megkívánta az első közkút megépítését. A település ezután még gyorsabban nőtt, egy évvel később az állandó lakosság már több mint 2000 főt számlált. A megnövekedett vízigényt így az egy kút nem tudta már ellátni. Ekkor jelentek meg üzletemberek, akik megalakították az első vízműveket. Feladatuk végtelen egyszerű volt, friss vizet szállítottak lakossági megrendelésre. Az első időszakban a vizet a Chicago folyóból vették, később a szennyezettség növekedésével már a Michigan-tóból. Mivel a lakosságszám emelkedésének üteme egyáltalán nem lankadt a következő években, évtizedekben, az infrastruktúra kiépítése pedig részben vagy egyáltalán nem kezdődött el, az ivóvízbázisok elszennyezése egyre érezhetőbbé vált. A szennyeződések jelentős fertőzéseket és betegségeket hoztak. Egyértelművé vált, hogy a folyó- és tópartról nem lehet fogyasztásra alkalmas vizet kivenni. 1842-ben a vízellátást még mindig egy magántulajdonban lévő cég, a Chicago Hydraulic Company végezte. Ebben az időben készült el az első szivattyú-állomás és víztározó. Egy 25 lóerős gőzmeghajtásos motor szivattyúzta ki a vizet a Michigan-tóból egy, a parttól 45-m hosszan kiépített csövön keresztül. A víz egy magasba emelt fahordóba került, innen gravitációsan jutott el több száz méter távolságba az utcák alatti üreges fatörzsekben. 1851-re azonban a város lakossága ismételten drasztikusan megnövekedett, ami a vízellátást ezen formáját is kinőtte. 1854-re, hosszas tervezési és

208


előkészítési fázis után, új megoldás született. A parttól majdnem 200 m-re került elhelyezésre a Michigan-tavon az új, vízkivételre épített úgynevezett bölcső. A bölcső elnevezést a műtárgy alakjáról, de inkább funkciójáról kapta. Szerepe ugyanis a bölcsőben elhelyezett érték, a tárna védelmének a fenntartása volt és az is a mai napig. A fából készült bölcsőbe egy 1x1,5m-es nyíláson áramlott be a víz, amit beszivattyúztak a Chicago Avenue-n megépített állomásra. A gőzzel meghajtott motor napi 9 órát üzemelt hétfőtől szombatig, napi 30 millió liter vizet kiemelve ötven éven át. Mindössze három év elteltével a víz iránti kereslet ismét meghaladta a kapacitást, így egy újabb állomást kellett üzembe helyezni, melynek szivattyúja napi 45 millió literrel növelte az ellátás mértékét. Ez a kapacitásbővítés sem elégítette ki már a kezdetektől fogva a napi vízszükségletet, sőt a fertőzéseknek köszönhetően a vízkivételt biztosító bölcsők is túl közelinek számítottak a parthoz képest. A chicagoi vízellátó rendszert ekkor a város vezető mérnöke, Ellis H. Chesbrough ismerte legjobban, aki a vízellátás problémájának megoldására egy 1,5 m átmérőjű, a föld felszíne alatt 18 m-rel fekvő csatorna megépítését javasolta, amely a Michigan tó vizét a parttól 3,2 km-ről juttatta el a víztározókig. A terv szkeptikus fogadtatása után a vízellátó csatorna megépítése 1864-ben elindult. Az ásás napi 3,5 m-t haladt az agyagos, sziklás, homokos, gázzal töltött kőzetben. Egy évvel később az ötoldalú, fából készült bölcsőt a parttól 3,2 km-re kijelölt helyszínen elsüllyesztették, majd a vizet kiszivattyúzták belőle. Ekkor a furást megkezdhették az ellenkező irányba is, a part felé. A csatorna fúrói 1866 novemberében találkoztak, mindössze 20 cm eltéréssel. A csatorna 1867 márciusában kezdte meg működését az újonnan épített szivattyúállomással egyetemben. Ezzel egyidejűleg épült meg a víztorony is William W. Bozington tervei alapján. 2. kép: Víztorony

209

HEGYI Á KOS

Az új rendszer közel 70 millió liter vizet volt képes biztosítani Chicago számára naponta, ami 60%-kal több volt, mint az akkori szükséglet. Az 1871-ben bekövetkezett végzetes tűzvész szinte csak a víztorony és a vízmű épületét kímélte meg a városban, ami így egy ideig útjelzőként is szolgált. Ma a régi vízmű részben látogatói-információs központként működik, friss információkat szolgáltatva Chicago kulturális életéről, de működő gépparkja is megtekinthető. 3. kép: Chicago Avenue vízmű

1889-ben csatolták Chicagohoz Hyde Park és Lakeview területét, amely két vízkivételi ponttal és egy szivattyú állomással bővítette a nagyváros vízrendszerét. Chicago ivóvízellátásának soron következő fejlesztési mérföldköve a Michigan-folyó folyási irányának megfordítása volt 1900-ban. Ezzel elérték, hogy a folyó által összegyűjtött szennyvíz ne jusson be a Michigan-tóba, ami jelentősen csökkentette az állóvíz elszenynyeződését és biztosítja mai napig az ivóvíz minőségének fenntartását. Innentől a vízrendszer bővítését, stabilizálását célzó beruházások száma megnövekedett, ütemük felgyorsult. A Central Park-i és a springfieldi szivattyúállomások megépítése után, 1909-ben átadták az első betonból készült Blue Island-i csatornát. 1911-ben használatba került a város délnyugati részét ellátó Edward F. Dunne névre keresztelt bölcsője is, a hozzá kapcsolódó csatornával és szivattyúállomással. 1912-ben megkezdték az ivóvíz klórozását, 1918-ban átadták a Wilson Avenue-i csatornát és a Mayfair szivattyúállomást, 1922-ben pedig megindult a mai napig legnagyobb Chicagoi-csatorna építése a Dever bölcsővel együtt. 1926-ban

210


már az első vízszűrő, víztisztító üzem építése is megindult. 1927-bem, 1928-ban, majd 1935-ben, egy-egy újabb szivattyúállomás kezdte meg tevékenységét. 1947-ben Chicago lett az Egyesült Államok első városa, amelyik a legkorszerűbb víztisztítási technológiákat használta a South Water Plant megnyitásával. 1964-ben pedig a világ legnagyobb víztisztító üzeme nyílt meg Chicagoban James W. Jardine Water Purification Plant néven, 1966-ban a South Water Plant méretét a Jardin Plant 50%-ára növelték. Az 1980-as évektől egyre több külváros csatlakozik a chicagoi ivóvíz-rendszerre. Az 1990-es évektől pedig megkezdődött a gépparkok rekonstrukciója, az elektromos, távvezérelt rendszerek kiépítése. Ma hét hivatal koordinálja Chicago és környéke településeinek folyamatos vízellátási feladatait. Ezek közül a Bureau of Water Distribution felel a vízellátó rendszer gerincvezetékeinek építéséért, illetve a mintegy 7.000 km gerincvezeték, 47.132 tűzcsap és több mint 45.000 szelep, tolózár karbantartásáért. A Bureau of Water Treatment felel a chicagoi vízrendszer víztermeléséért, víztisztításáért és minőségi ellenőrzéséért. A Bureau of Water Quality évente 15.000 mintát vesz a víztisztító üzemekben, 10.000 mintát pedig az ellátó rendszerből, ezzel biztosítva a Safe Drinking Act előírásainak betartását. A Bureau of Water Pumping felügyelete alatt áll a 12 szivattyúállomás, a három vízvételi bölcső, a vízi járművek, a vízvételi tárnák és ellátó csatornák működtetése és karbantartása. A hivatalok közötti koordinációt a Bureau of Administrative Services végzi nem kis felelősséggel, hiszen a fenti számokból is jól látható a vízellátó rendszer összetettsége és a szolgáltatási terület óriási mérete. A 12 szivattyúállomás naponta megközelítőleg és átlagosan négy milliárd liter vizet juttat el a mintegy 2500 km2-es lakóövezetbe, kereskedelmi és ipari területekre. A mai napig a korábbihoz hasonló elv alapján jut el a víz a felhasználókhoz. Három, a vízkivételt biztosító bölcsőből kettő folyamatosan, egy pedig készenléti állapotban tartva juttatja el a Michigan-tó vizét felszínalatti csatornákon keresztül a szivattyúállomásokhoz. A tóparttól 3-4 km távolságban lévő bölcsők már sokkal modernebbek, ellenállnak a víznyomásnak, a viharos időjárási körülményeknek, a téllel érkező jegesedés különböző formáinak. A víz egy, a tó fenekétől mindössze 1,5 m-re lévő nyíláson áramlik be a bölcsőbe. A víz a víznyomás által a tárna külső oldala körül emelkedik fel egészen a tárna teteje közelében elhelyezett nyílásokig. Innen a víz gravitációsan jut a csatornákba, amelyek 22-60 m mélyen vannak a tó szintjéhez képest. A súrlódáscsökkentő anyaggal bevont 211

HEGYI Á KOS

betoncsatornák 3-6 m átmérőjűek. Stratégiailag talán a legjelentősebb a Dever bölcső (10 m mélyen lévő, 2,3 m átmérőjű), de a chicagoi vízellátó rendszer gyöngyszeme minden bizonnyal a belvárostól alig pár lépésre megépített Jardin Water Purification Plant, azaz a világ legnagyobb víztisztító üzeme. A délebbre elhelyezett tisztító üzemmel együtt (South Purification Plant) biztosítják, hogy a chicagoi vízrendszer megfeleljen, sőt felülmúlja az összes előírt követelményt, amelyeket az Environmetal Protection Agency és az Illinois Pollution Control Board állított fel. 4. kép: Dever bölcső

5. kép: Jardin víztisztító, mögötte Chicago belvárosa

A csatornákból a nyers víz egy bemeneti medencébe jut, ezután nyolc mozgó szűrő végzi a fizikai tisztítást. A vizet 8 m magasba emelik szivattyúkkal, majd megkezdik a kémiai kezelését. Összesen hatféle vegyszert adagolnak a vízhez. Ezek: klór a fertőtlenítéshez, alumínium-szulfát a szennyezőanyagok koagulációjához, polifoszfát a csövek bevonásához, foszfát-keverék a korrózió megelőzéséhez az elosztórendszerben, aktív szenet a nemkívánatos íz anyagok és szín eltávolításához és fluoridot 212


szuvasodás ellen. Ez első hallásra talán akár túlzásnak is tűnhet, de a valójában a felhasznált mennyiségek relatíve kicsik. A vegyszerek és a víz aránya 15:1.000.000. Miután a megfelelő vegyszereket hozzáadták, a víz nyolc keverő medencén folyik keresztül. Ezután kerül tovább az ülepítő medencébe. Ezek a medencék körülbelül 4000 m2 alapterületűek és 9 m mélyek. A rendkívül lassan mozgó víz itt lehetővé teszi az üledékek 90%ának eltávolítását. A következő lépés a filtrálás. Itt a víz 48 kettős szűrőn halad lefelé, nagy körültekintéssel osztályozott kavics és homok rétegeken keresztül. Ezek a szűrők több mint 3000 millió liter vizet képesek megszűrni naponta. A kristálytiszta víz ezután két, egyenként 550 m hosszú vízgyűjtőn keresztül szállítódik egy 4 hektáros földalatti tárolóba, ahol még egy utolsó klóros tisztítást kap. Innen a víz gravitációsan három 5 m átmérőjű csatornán jut el a szivattyúállomásokra. Hat állomáson a víz a csatornákból 1.200 lóerős elektromos motorral, hat másik állomáson gőzmeghajtásos motorok segítségével jut a gerincvezetékekbe 276 kPa nyomással. Jelenleg a chicagoi vízellátó rendszer a világváros teljes vízigényét képes kielégíteni. A rendszer maximális kapacitása 7,5 milliárd liter, ennek egyelőre a közelébe sem értek. A fejlesztések azonban ennek ellenére sem állhatnak meg. A folyamatban lévő tanulmányok az vizsgálják, miként lehetne még távolabb elhelyezni a parttól a vízkivevő bölcsőket, ami még jobb minőségű vizet adhatna a lakosság számára. Azt a fentiekből egyértelműsíthetjük, hogy Chicago város és vonzáskörzete a gazdasági lehetőségek racionális keretei között, csúcstechnológiák felhasználásával, a fenntarthatóság és költséghatékonyság megteremtése mellett, valamint több évtizedre, sőt akár egy fél évszázadra előretekintő stratégia alapján mindent megtett annak érdekében, hogy felhasználóit ellássa egészséges ivóvízzel úgy, hogy közben maximálisan védje környezetét, vízbázisát. Azonban a vízbázisvédelem is kétarcú. Magától értetődő, hogy a vízfelhasználás modernizálása, tökéletesítése és szabályozása önmagában félsiker, bármennyire is nélkülözhetetlen. Ahogy a chicagoi példa is tökéletesen bizonyítja, a vízbázisvédelem legalább ugyanolyan súlyú része a vízhasználat által keletkezett szennyvíz, illetve a csapadékvíz kezelése, tisztítása. Optimális esetben a vízellátó rendszer fejlesztését és bővítését meg kell előznie, vagy legalább együtt kell, hogy járjon a szennyvízelvezető rendszer bővítésével, kialakításával. Ha Chicagot vesszük továbbra is példaként, akkor pedig szinte egyértelmű a kérdés: mi történik a világ legnagyobb vízművéből származó 213

HEGYI Á KOS

vízmennyiséggel, hogyan védik a Michigan-tó vízminőségét több mint 10 millió pontszerű – lakossági és ipari – felhasználótól, egyben szennyezőtől? A válasz egy újabb világelső szenzáció, a világ legnagyobb vízműve mellett Chicagoban található a világ legnagyobb szennyvízkezelő üzeme is. Az Egyesült Államokban több mint 19.600 szennyvíztisztító telep működik állami tulajdonban. Ezek összesen megközelítőleg 132,5 milliárd liter tisztított vizet bocsátanak ki naponta. Átlagosan 4-8 millió liter tisztított vizet juttatnak el patakokba, folyókba, más felszíni víztestekbe. Ezek közül hét üzemel Chicagoban, ahol a szennyvíztisztítás kezdete 1919-re tehető. Ekkor született meg az a rendelet, amely előírta Chicago és vonzáskörzete számára szennyvíztelepek építését és működtetését a Michigan-tó vízminőségének védelme érdekében. Meghatározásra került az ellátásra kötelezett terület, amit hét szolgáltatási területre bontottak. Mindegyik terület saját szennyvíztisztító telepére juttatja el szennyvizét a csatornarendszeren keresztül. Ezek az üzemek általában két egységből állnak. Az egyik a szennyvíz tisztítását végzi, a másik a tisztítás közben eltávolított szilárd üledék, az iszap kezelését végzi. A hét üzem kapacitásai nagy eltérést mutatnak. A Lemont üzem a legkisebb kapacitású (9 millió liter/nap), a legnagyobb (4,5 milliárd liter/nap) pedig a Stickney üzemben van. Bár Chicago és Pécs összehasonlítása nem mérvadó, ennek ellenére a kapacitás összevetése érzékelteti a hatalmas különbséget. A Pécsi Vízmű Zrt. 2007-ben összesen 9,3 milliárd liter szennyvizet kezelt, azaz a Stickney üzem két napos üzemmennyiségét. Ez a több mint 150-szeres különbség méltó bizonyítéka annak, miért a világ legnagyobb szennyvíztelepe a Stickney Water Reclomation Plan. Az 1919-es rendeletalkotást 11 év előkészület, tervezés és építés követett, 1930-ban adták át a Stickney nyugati részét, 1939-ben a délnyugatit. A Stickney üzem 2,4 millió ember által lakott, több mint 673 km2 területet lefedő térségből fogadja a szennyvizet, Chicagoból és az agglomeráció további 43 településéről. A 226 hektáron 650 alkalmazottal működő üzem 2,8 millió m3/nap tisztított szennyvizet (DO 9,3 mg/L, BOD5 5 mg/L, TS 1225 mg/L, SS 8 mg/L, TKN 2,7 mg/L, NH3 -N 0,78 mg/L) juttat a Mexikói-öböl felé irányított csatornákba és folyókba (Chicago Sanitary and Ship Canal). A bioszilárdító üzembe naponta 600 tonna nedves bemeneti anyag érkezik, 45 perces szárítási eljárásokat követően 150 száraz tonna végtermék keletkezik naponta. A valamivel több mint egy milliárd dolláros befektetéssel létrehozott üzem korszerűsítése szinte folyamatos, legutoljára 2006-2007-ben indult meg egy átfogó költségcsökkentést és kapacitás214


hatékonyság növelést célzó felújítás, modernizáció. Az 2018-ig tervezett munkálatok költsége meghaladja a 170 millió dollárt, melynek során több mechanikai eszköz cseréje, csatornák rehabilitációja mellett a számítógépes irányítási rendszer véglegesítése is megtörtént. 6. kép: Stickney szennyvíztisztító telep

1. táblázat: Működési adatösszesítő, Chicago 2008. Üzem Stickney üzem Calumet üzem North Side üzem Kirie üzem Egan üzem Hanover Park üzem Lemont üzem Összesen

Kifolyó (mg/l) Engedély Mennyiség SzuszmegsérMillió l/nap Biomechanikai penzált NH4 tése oxigén igény N szolid

Engedély megfelelősége

2979

3

6

0,6

0

100%

1083

2

5

0,2

0

100%

927

2

6

0,2

0

100%

174 109

2 2

3 2

0,6 0,1

0 0

100% 100%

34

2

4

0,2

0

100%

9,46

2

5

0,1

0

100%

5315

2

5

0,3

0

100%

215

HEGYI Á KOS

Chicago városa az elmúlt 200 évben a világ egyik leggyorsabban fejlődő régióközpontja lett. Ennél sokkal fontosabb, hogy miközben több tízezerszeresére nőtt lakossága és ipari kapacitása, képes volt az egyik legkörnyezetszennyezőbb gócpontból a világ egyik legtudatosabb vízbázisvédelmi egységévé fejlődni, kiváló hosszútávú stratégiák mentén, politikai támogatást élvezve, anyagi ráfordításokat nem a középpontba állítva, csúcstechnológiákat alkalmazva. A chicagoi példa jól érzékelteti, miért kell állami irányítás alatt, jól koordinált és szakemberek által vezetett bizottságok felügyelete alatt hagyni a felszíni és a felszín alatti vizek kezelésének ügyét. A vízbázisvédelem jövője tehát a folyamatos és jól átgondolt fejlesztés, az innováció alkalmazása, valamint a költséghatékonyságra való törekvés, nem pedig a profitmaximalizálás. Felhasznált irodalom Great Lakes Forever Foundation, Our Lakes, Our Responsibility, Chicago, Il 2009 Illinois Environmental Protection Agency, Lake Michigan Monitoring, Chicago, Il 2009 United States Environmental Protection Agency, Lake by Lake: Michigan, Chicago, Il 2003 Primera, Stickney/Calumet Water Reclamation Plants, http://www.primerachicago.com/markets/municipal/fp-2.php, 2009.07.20 Pécsi Vízmű Zrt., Üzleti Jelentés 2007, Pécs, 2008 Metropolitan Water Reclamation District of Greater Chicago, Water reclamation Plants, Chicago, Il, 2008 U.S. Geological Survey, Estimated use of Water in the United States in 1990.

216

TANKERBALESETEK A TENGEREKEN VARGA MIKLÓS Bevezetés Az olajszállító hajók sérüléseiből adódó környezeti károk az óceánokat és tengereket érő folyamatos olajszennyezések ugyan csak csekély hányadát teszik ki, azonban a balesetek következményeiként bekövetkező pusztítás vezető hírként szolgál a média számára. A nyersolajjal szennyezett partszakaszt védőruházatban megtisztító szakemberek és önkéntesek, az elpusztult halak és madarak, valamint a kétségbeesetten nyilatkozó halászok látványa újra és újra felébreszti bennünk a felelősség érzetét. Miért történik meg időről-időre mindez? A hagyományosan használt hajózási útvonalakon a folyók, csatornák, tavak, tengerek és óceánok egyaránt szennyeződnek, a környezetkárosítás nagyobb része az olajipar megszokott, mindennapi tevékenységéből adódik. 2007-ben a világ olajtermelése mintegy 85 millió hordó1 nyersolajat tett ki naponta, ennek több mint a felét tankhajók szállították a célállomásra.2 A legforgalmasabb kereskedelmi útvonalként számon tartott Hormuzi-szoroson keresztül 2006-ban naponta 16,5–17 millió hordóval szállítottak Japán, az Egyesült Államok, Nyugat-Európa, illetve egyéb ázsiai országok felé. A második legforgalmasabb útvonalon a Malájfélsziget és Szumátra szigete közötti Malacca-szorosban szintén ebben az évben napi 15 millió hordó olaj szállítását bonyolították le elsősorban japán és kínai felvevőpiacok számára. Szintén rendkívül forgalmas és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan népszerű útvonal a Szuezi-csatorna, a VLCC (Very Large Crude Carriers) osztályú óriástankereknek azonban – mivel nem tudnak áthajózni az egyiptomi átkelőn – a Szuezi-csatorna helyett Afrika megkerülésével kell közlekedniük, ez nagyjából tízezer kmes kerülőt és komoly többletköltségeket jelent az Európa, vagy az Egyesült Államok felé vezető tengeri úton. Egyiptom úgy tervezi, hogy 2010-re mélyíti a csatornát, így a 22 m-s merülési mélységű, teljesen feltöltött hajók is használhatják majd a rövidebb vízi utat.3 Ez egyrészt némileg tehermentesíti a fekete kontinens partjai mentén húzódó útvonalakat, azonban tovább szennyezi az amúgy is rohamosan romló vízminőségű Földközi-tengert.

217

VARGA MIKLÓS

Az Arab-félsziget és Afrika közti Bab el Mandeb-szoros forgalma 2006-ban 3,3 millió hordó olaj volt naponta. A Kaszpi-tenger térségéből származó olajat a tankerek a Boszporuszon keresztül hajózzák be Dél- és Nyugat-Európa kikötőibe. A Panama-csatorna túl szűk az olajszállító hajók számára, így annak forgalma 2006-ban a Boszporuszon ugyanazon az évben átfuvarozott nyersanyagmennyiségnek csak az ötödét tette ki, mintegy fél millió hordónyi fekete aranyat naponta.4 A tankerbalesetek azért jelentenek nagy fenyegetést a környezetre, mert ilyenkor nagyon rövid idő alatt hatalmas mennyiségű szennyeződés kerül a környező vizekbe. A víz felszínén szétterülő olajréteg a víz és a levegő között záróréteget alkot, ezáltal megakadályozva a levegő oxigénjének feloldódását. A víz oldott oxigéntartalma csökkenni kezd, rövidesen pedig megindul az élőlények pusztulása. Az algák, a planktonok és a moszatok egyaránt nagyon kényesek a víz tisztaságára, ezért a víz minőségéről árulkodó, egyfajta indikátor élőlényeknek is tekinthetők. Az olaj roncsolja ezen apró állatok táplálékait megkötő vízréteg felületi, neusztonnak nevezett vékony hártyáját, minek következtében tömegével pusztul a víz élővilága. Az algák, planktonok és moszatok nagymértékű eltűnésével megszakad a tápláléklánc, a negatív folyamatok pedig kritikus hatással lehetnek a halállományra. Az olajszállító hajók balesetei túlnyomórészt zátonyra futás miatt következnek be. Mivel a zátonyok többsége a kontinensek közelében találhatók, a szennyeződést a hullámok hamar kimossák a partra, ezért a hajókat többnyire igyekeznek minél hamarabb egy elzárható öbölbe vontatni. Általában a tankerbaleseteknél kisebb volumenű, ám rendszeres olajszennyezéssel jár a hajótestek és olajtartályok tengervízzel történő, egyébként tiltott mosása. A tengeri környezet védelme érdekében regionális és univerzális nemzetközi szabályokat egyaránt kell hozni. Az olajszennyezés az 1920-as évektől kezdődően jelentett egyre nagyobb problémát, főként a halászattal foglalkozó országok számára, melyek időben érzékelték a probléma súlyosságát. Az 1954-ben Londonban elfogadott „Egyezmény a tengerek olajszennyezésének megelőzésére” (Convention for the Prevention of Pollution of the Sea by Oil) szolgáló konvenció bizonyos területeken megtiltotta a szándékos szennyezést, a rendelkezést pedig 1958-ban az ENSZ két újabb tengerjogi konvenciója5 követte. A Torrey Canyon6 1967ben, Cornwall partjainál bekövetkezett balesetének hatására 1969-ben elfogadott két brüsszeli egyezmény a tengerszennyezés polgári jogi felelősségével, illetve olajszennyezés esetén a nyílt vizeken való beavatkozással 218

TANKERBALESETEK A TENGEREKEN

kapcsolatosan tartalmazott rendelkezéseket. Az ITOPF (International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.) elnevezésű szervezet 1974 óta vezeti adatbázisát a tankerekből, kombinált szállítókból és uszályokból származó olajszivárgásokról. A vállalat a kutatások tapasztalatai alapján három kategóriába sorolta az olajszennyezéseket. Az első kategóriába a hét tonnánál csekélyebb szennyezések, a középsőbe a hét tonnánál nagyobb, de 700 t-nál kisebb, a legfelsőbb kategóriába a 700 t-nyi olajszivárgást meghaladó mértékű szennyezések kerültek. Az ITOPF által begyűjtött adatok alapján7, az 1974 és 2001 között történt majd tízezer eset 85%-a tartozott a legkisebb szennyezési kategóriába. A kimutatásokból megállapítható, hogy a 700 t-nál nagyobb olajszennyezések száma a biztonsági előírások szigorításának és a technológiai fejlődésnek (műholdas navigációs rendszerek elterjedése, fejlett irányítási modellek) köszönhetően az 1970-es évekhez képest a 2000-es évekre a hetedére csökkent. 1970 és 1980 között átlagban 25, 700 t feletti olajszennyezés történt évente, az 1980-as években 9,3-ra, a ’90-es években 7,8-ra, 2000 és 2008 között pedig 3,6-ra redukálódott ez az érték8. 1970-ben, ’72-ben, ’75-ben,’76-ban, ’78-ban és ’79-ben is évente több mint 300.000 t olaj került a tengerekbe, de ’77-ben is majdnem elérte ezt a határt a szennyezés mértéke (298.000 t). Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Atlantic Empress 1979-es katasztrófája a maga 287.000 tonnás szennyezésével kiemelkedően rontott a hetvenes évtized utolsó évének statisztikáján (összesen 608.000 t). A következő évtized statisztikája jelentős „javulást” eredményezett, annak ellenére, hogy nagy környezeti károkat okozó tankerbalesetekben ekkor sem volt hiány. A tengereket ért, egy évre vetített olajszennyezés mértéke csak 1983-ban haladta meg a 300.000 t-t – „köszönhetően” a Castillo de Bellver 252.000 t-s szivárgásának –, három évben (1980ban, 1988-ban és 1989-ben) pedig 100.000 és 200.000 t között maradt. Az évtized azonban már súlyos ökológiai katasztrófát okozó tankerbalesettel búcsúzott az Exxon Valdez „jóvoltából”. Az 1990-es évek olajszennyezéséről szóló statisztika hasonló képet mutat, az évtized második felében azonban az előző évekhez képest már nem volt olyan év, amikor az olajszennyezés mértéke meghaladta volna a 100.000 t-t, és ez a trend a 21. században általánossá vált, melyet még a Prestige 2002-ben bekövetkezett 63.000 t-s olajszivárgása sem tudott megtörni.9 A statisztika ilyen mértékű javulása elsősorban az egyes kormányok és vállalatok együttműködése eredményeként elfogadott különböző tengeri egyezményeknek és a kommunikációs rendszerek technológiai fejlődésének köszönhető. 219

VARGA MIKLÓS

A megállapodások sorában az első, nagy jelentőségűnek nevezhető aktus az 1973. november 2-án Londonban elfogadott, a hajókról származó szennyezés megelőzésére érdekében kötött nemzetközi egyezmény (International Convention for Prevention of Pollution from Ships). A megegyezés által megfogalmazott irányelveket 1978. február 17-i jegyzőkönyvével az ún. MARPOL-egyezmény vitte tovább, mely 1983ban lépett hatályba, és a már említett javulást hozta az olajszennyezések okozta környezeti károk statisztikájában. A MARPOL-egyezményben foglaltak értelmében az államok kötelezettsége a szerződés végrehajtása, a konvenció bármilyen jellegű megsértése tilos, és a hajó felett hatáskörrel bíró állam jogszabályaiban szankcionálandó. Egy adott állam zászlaja alá tartozó hajó hatásköre a nyílt tengeren teljeskörű, egyéb területeken pedig vagy a lobogója szerinti állam vagy a parti állam bír hatáskörrel. A kikötői hatóságok ellenőrzik az egyezmény betartását, és az azt sértő szennyezésekről a zászló államának tesznek jelentést. 1982. december 10-én, kilenc évig tartó tárgyalások eredményeként, a jamaicai Montego Bayben, az ENSZ III. Tengerjogi Konferenciája alkalmával írták alá azt a Tengerjogi Egyezményt (UNCLOS), mely ezt követően a tengerszennyezéssel kapcsolatos nemzetközi jogi szabályozások keretszerződésévé vált. Az újabb lépcsőfokot az Olajszennyezési Törvény (Oil Pollution Act – OPA90) 1990-ben történt elfogadása jelentette az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek eredményeképpen Washington szigorú szabályokat hozott a vizein közlekedő tartályhajókkal kapcsolatosan és deklarálta, hogy a szennyezőt korlátlan felelősség terheli az okozott kárral kapcsolatban, a büntetésre és a kármentesítésre vonatkozólag. Az olajszállítók okozta szennyezések megelőzésére hozott harmadik fontos nemzetközi jogi aktus az ISM kód bevezetése volt 1998 júliusában. Az ISM kód olyan biztonsági irányító rendszert, szabályzatot jelent, mely konkrét előírásokat határoz meg a hajótulajdonosok számára mind hajóik, mind parti vállalataik esetében. Azóta is újabb és újabb szabályozások kerülnek bevezetésre az olajszállító hajók okozta környezeti károk további csökkentése érdekében. Az Európai Unió szállítóhajóinak sorából mára már kivonták a szimpla hajótestű tankerhajókat, melyek sokkal sérülékenyebbek a dupla falú olajszállítóknál. Az Egyesült Államok és számos más ország hasonló intézkedést készül bevezetni 2012től. Az USA tulajdonában álló tankerhajók egyébként az 1995 és 2005 között bekövetkezett, hét tonnánál nagyobb mértékű olajszennyezések (232 eset) negyedének voltak a részesei10, a dél-koreai zászló alatt hajózó 220


tankerek ugyanebben az időszakban 15 alkalommal (6,4%) bizonyultak felelősnek. A balesetek számát tekintve az előbbi országok hajóit a japán és brazil, majd pedig a német és brit tankerek követik a sorban. Az egyes országok balesetet szenvedett hajóinak száma természetesen nem árulkodik az általuk tengerekbe juttatott olaj mennyiségéről, vagy az okozott ökológiai kárról, hiszen egy nagy flottának matematikailag nagyobb az esélye arra, hogy balesetet szenvedjen. 1995 és 2005 között az egyes országok olajszállító hajóiról a tengerekbe juttatott olaj mennyiségét tekintve az Egyesült Királyság áll a vezető helyen, szinte kizárólag a Sea Empress által okozott ökológiai katasztrófa következtében 72.360 t olaj ömlött a tengerbe, míg a második helyet a spanyol hajók foglalják el, a szennyezés többségéért felelős Prestigenek „köszönhetően” (63.000 t).11 A tankerhajók több fajtáját különböztethetjük meg terhelhetőségük alapján. A nagyobb terhelhetőség nagyobb méretet is megkövetel, ez pedig meghatározza, hogy a tankerhajó mely tengeri utakat veheti igénybe. 1. táblázat: Tankerhajó osztályok

Tankerhajó osztály

Hossz (méter)

Seawaymax Panamax Aframax Suezmax VLCC ULCC

226 294,1 n.a. n.a. 470 n.a.

Legnagyobb szélesség (méter) 24 32,3 n.a. n.a. 60 n.a.

Maximális merülés (méter) 7,92 12 n.a. 16 20 n.a.

Minimális Maximális teher (t) teher (t) 10.000 60.000 80.000 120.000 200.000 320.000

60.000 80.000 120.000 200.000 315.000 550.000


Jelenleg a világon mintegy 90 hajót sorolnak a VLCC tankerhajó osztály alsó kategóriájába, a 220.000 és 279.000 t, ugyanakkor majd 380 tankert a VLCC hajóosztály felső kategóriájába, a 279.000 és 320.000 t között terhelhetőek közé, és csak hét olyan olajszállító van, mely még ezeknél is nagyobb. Torrey Canyon A Torrey Canyon, olajszállító tartályhajó 1959-es, egyesült államokbeli üzembe helyezésekor 60.000 t szállítási kapacitással rendelkezett, a hajót 221

VARGA MIKLÓS

azonban később Japánban 120.000 t nyersolaj szállítására alkalmassá bővítették. Balesete idején a hajó a kaliforniai Union Oil alá tartozó Barracuda Tanker Co. tulajdonában volt, de a British Petroleum bérelte, és libériai zászló alatt közlekedett. A hajó 297 méter hosszú, 38,2 méter széles és 20,9 méter merülési mélységű volt. 1967. február 19-én indult utolsó útjára a Kuvait National Petroleum Co., Mina Al-Ahmadiban található finomítójából, és március 14-én érte el a Kanári-szigeteket, ahonnan Milford Haven felé indult tovább. A hajó egy navigációs hiba következtében 1967. március 18-án szenvedett hajótörést a Hét Sziklazátonynál a Scilly-szigetek és Cornwall partjai között. A hajón a LORAN elnevezésű navigációs rendszert alkalmazták, aminél a szakértők már akkoriban is sokkal pontosabbnak tartották a Decca rendszert. Egy halászflottát elkerülő manővert követően a kapitány vitába keveredett egyik beosztottjával a hajó irányítását illetően, és mielőtt nézeteltérésüket tisztázhatták volna, a tanker zátonyra futott. Sikertelen kísérletet tettek a hajó kiszabadítására, minek következtében a dán mentőcsapat egyik tagja életét vesztette. Az illetékes brit hatóságoknak egy korábbi kisebb baleset ellenére sem volt egységesen kidolgozott mentőterve az ehhez hasonló esetekre, ráadásul a parti olajszennyeződésekkel sem tudtak mit kezdeni. A cornwalli katasztrófaelhárítók, miután a Torrey Canyon hajóteste kettétört a zátonyon, úgy döntöttek, hogy repülőgépről bombázzák szét a hajót, egyszerűen felgyújtva az olajat. A baleset következtében összesen 119.000 t szennyezőanyag ömlött a tengerbe. Egyéb tengeri élőlények mellett 25.000 tengeri madár, 100.000 t alga és 35.000 tonnányi hal pusztult el12 a szennyezés 700 km2-es körzetében. Az olajszennyezés mellett a hajók és motorok takarítására használt első generációs, mérgező oldó- és mosószerek használata tovább növelte a környezeti károkat. 42 hajóról nagyjából 10.000 tonnányi ilyen oldószert szórtak az olajfoltra a tengeren, de ezeket alkalmazták a partot ért szennyezések eltakarításakor is. A hajó tulajdonosa ellen kiadott elfogatóparancsot az ügyben eljáró brit jogász leleményessége és a francia kormány együttműködése ellenére sem sikerült foganatosítani, bár ehhez a baleset után négy hónappal a szingapúri kikötőben a hatóságok igen közel jártak. A katasztrófa következtében számos kezdeményezésre került sor. Ilyen volt többek között a már említett, a hajókról származó szennyezés megelőzésére kötött 1973as nemzetközi egyezmény mellett az 1969-es Civil Felelősség Egyezmény (Civil Liability Convention), amely a hajótulajdonosokra vonatkozóan szigorú kötelezettségeket állapított meg. 222


Sea Star 1972. december 19-én a Sea Star dél-koreai szupertanker a Horta Barbosa brazil tankhajóval történt összeütközését követően mintegy 115.000 t nyersolajat eresztett az Ománi-öböl vizébe. A baleset után mindkét hajón robbanások voltak, így azonnal megkezdték a legénység kimentését. Bár a Sea Star megjavítására még tettek kísérleteket, a tankhajó december 24én az öböl fenekére süllyedt. A baleset körülményeiről és az azt követő mentési akcióról kevés információ látott napvilágot. Jakob Maersk Az 1966-os építésű, 261,81 méter hosszú dán olajtanker 1975. január 29-én a portugál Leixőes kikötőjébe (Porto közelében) való behajózás közben futott homokpadra. A Maerskline Navigation Company tulajdonában lévő hajó 88.000 t nyersolajat szállított. A balesetkor bekövetkezett robbanások által keltett tűz napokig égett, a 32 fős legénység hat tagja vesztette életét. Nagyjából 15.000 tonnányi olaj érte el és szennyezte be mintegy 32 km hosszan a partokat. A baleset által kiváltott környezeti károk a szállított olaj fajtája miatt viszonylag csekélynek tekinthetők. A takarítás első hete alatt mindössze hat elpusztult vízimadarat találtak, és a tengeri halállomány sem szenvedett különösebb károkat, ugyanakkor a katasztrófaelhárítás költségei mintegy 2.8 millió USD-t tettek ki. Hawaiian Patriot 1977. február 23-án a Hawaiian Patriot nevű tartályhajó teljesen feltöltve, 99.000 tonnányi nyersolaj rakományával Indonéziából tartott Honolulu irányába. 480 km-re nyugatra jártak Hawaii partjaitól, amikor jelentették, hogy a hajótest borítása megsérült a viharban, és az olaj a raktérből a tengerbe szivárog. Aznap mintegy 18.000 t nyersanyag került az óceánba, míg február 24-én a hajó lángra kapott és felrobbant. Hevesen égett órákon át, mielőtt teljes rakományával a rakterében elsüllyedt. A legénység közül egy ember vesztette életét. Az óceáni áramlatok a szennyezést Hawaii partjaitól nyugati irányba távolodva oszlatták szét, így az nem érte el a szárazföldet. Mivel a szennyezés súlyosabb környezeti károk nélkül, „természetes” módon oszlott szét, az esettel kapcsolatosan nem történt jogi felelősségre vonás.

223

VARGA MIKLÓS

Urquiola 1976. május 12-én az Urquiola tankhajó a la coruńai Coruńa Oil Terminal felé hajózva egy vízfelszín alatti, ismeretlen objektummal ütközött, a sérült orr-részből pedig olaj kezdett a tengerbe szivárogni. A kikötői parancsnokság a robbanás veszélyétől tartva az Urquiolát kiparancsolta a kikötőből, távol a finomítótól. A sérült tanker a vontatás közben ismét megfeneklett és a hajótesten keletkezett lyuk tovább hasadt. A kormányos és a kapitány kivételével a legénység minden tagja elhagyta a fedélzetet, miután a hajó dőlni kezdett. Két óra múlva a hajón bekövetkezett robbanásban a kapitány életét vesztette. A 16 órán át tomboló tűzben hozzávetőlegesen 513.000 hordó olaj égett el, és a sűrű füst ellepte La Coruńa városát. A mérgező füst miatt a hajó körül egy mérföldes körben biztonsági zónát alakítottak ki. A biztonsági intézkedések ellenére május 14-én újabb robbanás rázta meg a tankert. A hajón keletkezett sérülésen át naponta körülbelül 2200 hordónyi nyersolaj folyt a tengerbe, és összesen mintegy 180-220.000 hordónyi olaj szennyezte be a spanyol partokat. Egy kisebb tankhajó május 21. és május 25. között nagyjából 50.000 hordónyi nyersolajat szivattyúzott át az Urquiola rakteréből, de a viharos időjárás miatt fel kellett függeszteni a műveletet. Június 8-án a hajó far-részét, nagyjából 22.000 hordónyi olajjal 8 km-rel odébb, egy védettebb helyre vontatták. A spanyol haditengerészet, a spanyol óceánkutatók tiltakozása ellenére, mintegy 2000 tonnányi kémiai diszperzáns anyagot használt fel az Urquiola roncsa körül elterülő olaj semlegesítésére. A szennyezett partszakaszt hónapokon keresztül, elsősorban kézi munka alkalmazásával tisztították meg. Amoco Cadiz A chicagoi székhelyű Amoco vállalat Amoco Cadiz nevű tankhajója libériai zászló alatt indult utolsó útjára a Perzsa-öbölből Rotterdam kikötője felé. 1978. március 16-án a több mint 230.000 t nyersolajat szállító tanker a breton halászfalu, Portsall kikötőjétől hat km-re futott zátonyra. Délelőtt a kormányos a kormányrendszer meghibásodását jelentette a kapitánynak. A kormány beragadt a megadott pozícióban, a part felé irányítva a hajót. Bardari kapitány leállíttatta a motorokat és távírón, majd tíz perccel később rádión is leadta a baleseti skálán első fokúnak számító, ún. TTT-jelzést, mely azt jelezte, hogy hajója kormányozhatatlanná vált.

224


A Le Conquet navigációs központ 10:20-kor rögzítette a segélykérést, de munkatársai csak 11 óra után léptek kapcsolatba a hatóságokkal, akik azonnal nekiálltak felkutatni a legközelebbi vontatóhajót. Az időeltolódás miatt a kapitány nem tudta elérni a hajó chicagoi tulajdonosát, ezért a központ segítségével a cég genovai képviseletével próbálta meg felvenni a kapcsolatot, de nem járt sikerrel. 11:20-kor, miután a hiba kijavítására tett kísérletek nem vezettek eredményre, a kapitány vontatási segítséget kért. 11:28-kor az Amoco Cadiztól 13 mérföldnyire tartózkodó, 10.000 lóerős Pacific nevű óceánjáró mentő-vontatóhajó H. Weinert kapitány irányításával visszafordult, és felvette a kapcsolatot a sérült tankerrel. Weinert kapitány felajánlotta közreműködését az ilyen esetekben szokásos Lloyd-formula (segítségnyújtási egyezmények) alapján; az Amoco Cadiz vezetői viszont a kivárás mellett döntöttek. Miközben Bardari kapitány megpróbált kapcsolatba lépni a tulajdonossal, a hajó megfeneklett. A 8-10 km/h-s erősségű szélben szinte elkerülhetetlennek látszott a katasztrófa, ennek ellenére a kapitány továbbra sem fogadta el a Pacific ajánlatát, mely végül 14:00 után nem sokkal kezdhette meg a megfeneklett Amoco Cadiz vontatását. Bardari kapitány továbbra is tétovázott a hajó mentését illetően, a vontatás azonban nem állt le, sőt a távolabb tartózkodó Simson vontatóhajó is az olajszállító megsegítésére indult. 16:00-kor az Amoco Cadiz megkapta az engedélyt Chicagoból, így négy és fél órával az első vészjelzés leadása után, elfogadta a Lloyd-féle nyílt formula alapján történő segítségnyújtást. A nehéz körülmények miatt a mentés többször is kudarcba fulladt, az Amoco Cadiz motorjait pedig elárasztotta a tengervíz. Weinert kapitány 21:39-kor teljes erővel vontatni kezdte a tankert, a szállító hajófala azonban megrepedt, miután már másodjára akadt fenn egy zátonyon, a raktérben lévő olaj pedig szivárogni kezdett. Éjfélkor megérkezett a haditengerészet egyik helikoptere, amely megkezdte a legénység kimentését. 1:45-re a 24 fős legénységből 22 embert sikerült evakuálni, a kapitány és egyik tisztje hajnali 5-ig még a fedélzeten maradtak. Március 17-én reggel 10 óra körül az Amoco Cadiz hajóteste a nagy hullámverésben kettétört és 1,6 millió hordónyi nyersolaj ömlött a tengerbe. A hajóroncs maradványait végül a francia haditengerészet semmisítette meg. A tankhajó tengerbe szivárgott rakománya nyugati irányban Pointe Saint Mathieu városig, keleti irányban pedig a Bréhatszigetig, több mint 400 km hosszan szennyezte be a partot. A térségben 11 évvel korábban történt olajszennyezéshez képest az Amoco Cadizból nagyjából kétszer annyi olaj jutott a tengerbe. 225

VARGA MIKLÓS

Az Atlantic Empress és az Aegean Captain Az Atlantic Empress 276.000 t nyersolajat szállító görög tartályhajó 1979. július 19-én 19 órakor Trinidad és Tobago közelében egy viharba kerülve ütközött össze a 200.000 t olajat szállító Aegean Captain nevű olajtankerrel. Az Aegean Captain fedélzetén elszabadult tüzet a legénységnek sikerült megfékeznie, így a hajót Trinidad, onnan pedig Curacao irányába vontathatták. A lángoló Atlantic Empressen július 23-án, 24-én és 29-én bekövetkezett robbanások nagyban megnehezítették a mentési munkálatokat. A baleset 26 halálos áldozatot követelt a legénységből. Az ütközésben megsérült Aegean Captain egyes számú tartályából és a görög hajóból összesen 287.000 t olaj folyt el. Augusztus 2-án a sérült Atlantic Empress vontatása közben további 26.700 t nyersolaj került Barbados vizeibe, végül a következő nap hajnalán elsüllyedt a hajó. A mentőalakulatoknak sikerült megakadályozni, hogy az olajszennyezés elérje a partokat, így elkerülve egy sokkal súlyosabb ökológiai katasztrófa bekövetkeztét a térségben. A két egymást követő szennyezés a legnagyobb volt az olajszállító hajók terhére írhatók közt. Az esetről azonban hamar elterelődött a média figyelme, mert a Mexikói-öböl területén lévő IXTOC I olajkútnál bekövetkezett a történelem eddigi második legnagyobb olajszennyezése. Burmah Agate 1979. november 1-jének reggelén a texasi Galveston-öböl bejáratánál összeütközött egymással a Burmah Agate és a Mimosa nevű tankerhajó, utóbbi egy kb. 2,6 méter széles és 5 méter hosszú lyukat szakított a Burmah oldalába az ötös számú tartály közelében. Az ütközés után bekövetkezett robbanás hatására a szivárgó olaj begyulladt. Az USCG (az Egyesült Államok partiőrsége) azonnal értesítette a helyi szerveket, hogy kezdjék meg a mentést. 12:30-ra a Mimosa legénységének mind a 26 tagja megmenekült, a Burmah Agate 37 fős legénységének azonban csak hat tagját sikerült megtalálni. Az ütközés következtében nagyjából 48.000 t olaj került az öböl környéki vizekbe. A Burmah Agate tulajdonosa vállalta a felelősséget az olajszennyezésért, és megbízta a Clean Water Inc.-et a takarítási műveletek végrehajtásával, a Smith International Inc.-et pedig a hajó kimentésére és tűzoltásra szerződtették. A Burmah Agate 1980. január 8-áig égett, majd február 1-jén feldarabolásra a texasi Brownsvillebe vontatták.

226


Independentza 1979. november 15-én a román Independentza és az Evriali olajszállító hajó a Boszporusz-szoros déli bejáratánál összeütközött egymással. Az ütközés következtében az Independentza kigyulladt, és a rakteréből kiszivárgó 110.000 tonnányi benzin és olaj több mint két hónapon keresztül égett az öbölben. A balesetben az Independentza 42 fős legénysége életét vesztette. 1934-ben csupán 4.500, 1995-ben pedig már 46.914 hajó haladt keresztül a szoroson, mely átlagosan évente 10%-os emelkedést jelentett a hajóforgalom terén. Az ilyen mértékű növekedés kedvezőtlen időjárási körülmények idején nagy veszélyeket rejtett magában. A tengeri balesetek megelőzéséről szóló nemzetközi szabályozás 1972-es bevezetésével a szorosban tíz csomóra korlátozták a hajók maximális sebességét, 1982-ben pedig kötelező közlekedési útvonalakat állapítottak meg a hajók számára a szoroson történő átkeléskor.13 1994-ben bevezették a Boszporuszon áthaladó hajók radar felügyeletét, ez azután drasztikusan csökkentette a balesetek számát. Míg 1991-ben 40, 1992-ben 39, 1993-ban 25, 1995-ben már csak 4, 1996-ban pedig mindössze 2 baleset történt.14 Castillo de Bellver 1983. augusztus 6-án a spanyol Castillo de Bellver tartályhajó 252.000 t nyersolajat szállított, amikor 70 mérföldre Fokvárostól ismeretlen okból tűz ütött ki a fedélzetén. A lángoló hajó a szárazföld felé sodródott, és a hajótest a part közelében kettétört. 24 mérföldre a partoktól a hátsó rész, közel 100.000 tonnányi nyersolajjal a tartályaiban felfordult és elsüllyedt. A hajótest elülső darabját a mentőalakulatok nyílt vizekre vontatták és irányított robbantással süllyesztették el. A szennyezés a megváltozó szélviszonyok hatására végül a parttól távolodva belesodródott az észak-nyugati irányú Benguela-áramlatba. Annak ellenére, hogy nagy mennyiségű olaj került az óceánba, a flórát és faunát ért károk minimálisak voltak. Mintegy 1500 párzásra összegyűlt szulát ért olajszennyezés, melyeket az egyik partközeli szigetről sikerült összegyűjteni. A diszperzittel beszórt terület közelében néhány fókát láttak felbukkanni, de ezek valószínűleg nem szennyeződtek be.

227

VARGA MIKLÓS

Odyssey 1988. november 10-én a 65.000 t, Líbiában regisztrált, és az angol Polem Bros. of London tulajdonában álló Odyssey 900 mérföldre Újfundland partjaitól, a nyílt óceánon hajótörést szenvedett. A hajó segélykérő jelét aznap késő este a dél-írországi Valentina központnál fogták, ahonnan kapcsolatba léptek a falmouthi brit kutató- és mentőbázissal. A baleset helyszínére érkező szovjet meteorológiai hajó, a Passat a lángok miatt egy mérföldnél közelebb nem tudta megközelíteni az Odysseyt. A kanadai katonaság egyik gépe a terület fölé repülve két kiégett, üres mentőcsónakról adott jelentést. A halifaxi mentésirányító központ is arról számolt be, hogy nem találtak túlélőket. A balesetben a legénység 15 görög és 12 hondurasi tagja vesztette életét. A mentőosztag tagjai később úgy nyilatkoztak, hogy a roncsból egy 3 mérföld széles, 10 mérföld hosszú olajfolt szivárgott ki. Exxon Valdez Az Exxon Valdez tartályhajó 1989. március 23-án, reggel 9 óra 12 perckor indult el az alaszkai Valdez kikötőből. Az öbölből kivontatták a tankert, majd átadták az irányítást Joseph Hazelwood kapitánynak, aki azonban nem sokkal 11 óra után elhagyta a hajóhidat és magánlakosztályába vonult. A hajót automata pilóta kormányozta, és mivel a kikötőből kivezető utat jéghegyek zárták el, a hajó engedélyt kapott a kikötőbe vezető útvonal használatára a partiőrségtől, melynek az volt a feladata, hogy szabad utat biztosítson az Exxon Valdez számára. Főként emberi mulasztás okozta irányítási problémák miatt a hajó március 24-én 12 óra 4 perckor a Prince William-szorosnál a Bligh Reef szikláira futott. A hivatalos jelentés szerint az Exxon Valdez 196,5 millió liter olajat szállított, amiből a baleset során közel 400.000 t került a tengerbe. Még a katasztrófa napján egy magán cég diszperzitet szórt le helikopteréről a szennyezett víz felszínére, de mivel nem volt elég nagy a hullámzás, a módszer nem segített a helyzeten, így nem folytatták tovább az ilyen jellegű próbálkozásokat. A mentőakció első fázisában egy elkülönített olajfoltot égetéssel kíséreltek meg eltűntetni, és az olajfolt méretét ezáltal sikerült csökkenteni, a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt azonban ez a módszer sem volt a későbbiekben alkalmazható. Fölözőgépekkel és torkolatzárral láttak neki a kármentesítésnek, de mivel a fölözőgépek az

228


első 24 órában még nem tudtak készenlétbe állni, a sok olaj és a tengeri moszat kezdte eltömíteni a berendezéseket. Az Exxon vállalatot sokan vádolták azzal, hogy túl lassan kezdett hozzá a terület megtisztításához a baleset után. A kármentesítést, melyben 11.000 alaszkai lakos mellett számos Exxon alkalmazott is részt vett, hivatalosan az amerikai partiőrség vezette. A sziklákkal szegélyezett partszakasz egyes részeit magas nyomású forró vízzel tisztították meg, ennek következtében azonban a part mentén végig kipusztították a planktonokat, melyek a tápláléklánc alapját képezték. A kiterjedt kármentesítés ellenére az amerikai NOAA (Nemzeti Óceánkutató Intézet) egyik tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy 2007-ben is még több mint 96.000 liternyi olaj maradt a partmenti talajban. Az alaszkai partokat mintegy 1500 km-es hosszúságban ért károkról minden részletre kiterjedően készültek tanulmányok az Exxon Valdez katasztrófájának vizsgálatakor. A legmegalapozottabb számítások 250.000 és 500.000 közé teszik a tengeri madarak és 300-ra a fókák, 250-re a sasok és 22-re a bálnák elpusztult egyedeinek számát. Több százmillió lazac és heringikra semmisült meg továbbá. Az előbb említett károkat a térség élővilágának populációi a mai napig nem tudták kiheverni, és az ÉszakKarolina Egyetem által végzett felmérések szerint egyes fajok populációinak akár harminc évre is szükségük lesz a regenerálódáshoz. 1994-ben az anchoragei bíróság 287 millió dollárnyi kártérítés és öt milliárd dolláros büntetéspénz megfizetésére kötelezte az Exxon Shipping Co.-t, ami megegyezett a vállalat akkori éves bevételé-vel. A vállalat többször is fellebbezett, míg végül 2008. június 25-én az Amerikai Legfelsőbb Bíróság a fizetendő büntetés összegét 2,5 milliárd dollárról 507,5 millió dollárnyi kompenzációs kártérítésre csökkentette. Az Exxon vállalat álláspontja szerint a 25 millió dollár feletti kártalanítási pénzösszeg kifizetésére kötelező ítéletek nem jogszerűek, mivel a vállalat két milliárd dollárt költött az olajfolt eltakarítására, és további egy milliárdot az ahhoz kapcsolódó polgári jogi és büntetőjogi költségek kifizetésére. ABT Summer Az ABT Summer tartályhajó 1991. május 28-án, a Perzsa-öbölben található Kharg-szigeteki terminálból teljesen feltöltve, 260.000 tonnányi nehéz nyersolajjal Rotterdam felé tartott. 900 mérföldre járt Angola partjaitól, amikor fedélzetén robbanás történt. A 32 tagú legénységből

229

VARGA MIKLÓS

öten életüket vesztették a balesetben. A kiszivárgott olajfolt több mint 200 km2-es területen terjedt szét a hajó körül és hatalmas lánggal égett. A hajó három napig állt lángokban, mielőtt június 1-jén elsüllyedt volna. A roncs helyzetének meghatározására irányuló későbbi kutatások nem vezettek eredményre. Mivel a szennyezés nagyon messze történt a partoktól, az olaj legnagyobb része valószínűsíthetően csekélyebb környezeti kárt okozva lebomlott a vizekben. MT Haven 1991. április 11-én 12:30-kor a Troodos Shipping tulajdonát képező MT Haven olajszállító hajó, ciprusi zászló alatt, 144.000 tonnát kitevő nyersolaj rakománnyal rakterében Genova partjainál horgonyzott, amikor két robbanást követően lángok lepték el a hajót. Alig 70 óra múlva, április 14-én 10:15-kor a Haven már el is süllyedt. A baleset a legénység öt ciprusi tagjának életét követelte, és több mint 50.000 tonnányi nyersolajjal szennyezte be a Földközi-tengert. A baleset idején a mentési munkálatok a hajó parttól történő elvontatására tett kísérletekre, és a tengerbe került olaj elégetésére korlátozódtak. A baleset utáni kármentesítési munkálatok során a katasztrófaelhárító egységek összegyűjtötték a kiömlött nyersanyagot a tengerről és a partról is. A vizsgálatok még 12 év múlva is kimutatták a szennyezést végig az olasz és francia Riviéra mentén, ezért 2003-ban hozzákezdtek a helyreállítási munkálatokhoz, melyek során eltávolították a Haven roncsa körül 120 km2-es körzetben, 10 cm mélyen15 a tengerfenék iszapjába beszivárgott kátrányt és a roncsban maradt olajat. A hírekben arról is lehetett hallani, hogy még az iraki-iráni háború idején a tankert egy francia gyártmányú Exocet levegő-víz rakéta találta el, és nem volt alkalmas az újbóli üzembe helyezésre. A hajót üzemeltető vállalat tulajdonosait, Lucas Haji-Ioannout és fiát, Stelios Haji-Ioannout hét év börtönre, Christos Doulest, a cég korábbi igazgatóját pedig két év négy hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Az MT Haven roncsai jelenleg Genova partjai közelében, 33-83 méteres mélységben fekszenek a tengerfenéken, hogy a mélytengeri búvárkodás szerelmesei számára népszerű turistalátványosságot nyújtsanak. Az MT Haven hajóteste 334 méteres hosszával és 51,06 méteres szélességével jelenleg a világ legnagyobb tengeri roncsa.

230


Braer 1993. január 5-én reggel 5:19-kor a lerwicki parti őrséghez jelentés érkezett arról, hogy a 85.000 tonnányi nyersolajat szállító MV Braer tanker motorja a norvégiai Bergenből Quebec felé tartó útján leállt, de a legénység nincs közvetlen veszélyben. A hajó ekkor Sumburgh Headtől 12 mérföldre délre tartózkodott, de az erős, 10-11-es erősségű szélben délnyugat felé sodródott. A parti őrség mentőhelikoptereket riasztott és helyi vontatóhajókat mozgósított. 8:50-kor a hatóságok, attól tartva, hogy a hajó megfeneklik, a Horse-sziget közelében meggyőzték a Braer görög kapitányát, Alexandros S. Gkelist arról, hogy ürítse ki hajóját. Az erős északnyugati helyi áramlatok következtében a Braer végül elkerülte a Horse-szigetet és tovább sodródott a Quendale-öböl felé. A Star Sirius megközelítette a Braert, kapitánya úgy döntött, hogy megpróbál vontatókötelet rögzíteni a hajóhoz, a kísérlet azonban kudarcba fulladt. 11:19-kor a Star Sirius megerősítette, hogy az MV Braer Garths Nessnél zátonyra futott. A Braerből kiszivárgott olaj beszennyezte a környező vizeket, január folyamán sok haltetemre és összesen 1538 madártetemre bukkantak a takarítási munkálatok során. Sea Empress 1996. február 15-én este a Milford Haven felé hajózó Sea Empress a kikötőbe vezető öböl bejáratánál sziklákhoz csapódott, és rakteréből olaj kezdett szivárogni a tengerbe. A katasztrófa első pár napja során 73.000 t nyersolaj ömlött ki a Sea Empress 130.000 tonnányi rakományából, beszennyezve ezzel a Pembrokshire Coast National Park területét. Az érintett madarak 83%-a fekete réce volt, és a mintegy 15.000 egyedet számláló helyi populációnak a harmada pusztult el a baleset következtében. Milford Havenben egy ideiglenes madárkórházat is felállítottak, ahol megtisztították a szárnyasokat a szennyeződéstől. A nagy erőfeszítések ellenére egy mérgezett madár élethossza átlagosan mindössze hét napra rövidült le. A legkisebb, Brit-szigetek parti vizeiben honos tengeri csillag faj csaknem teljesen kipusztult. 250 példányából mindössze ötöt találtak életben, melyek egyedszámát azután a kutatóknak egy szaporább tengeri csillag segítségével sikerült mára kb. ezerre növelni. Kisszámú fókacsapat tartózkodott a térségben a katasztrófa idején, nagyobb populáció nem

231

VARGA MIKLÓS

szennyeződött a balesetben, mely a partszakasz 200 km-es részét borította be nyersolajjal. A kármentesítés teljes költsége elérte a hatvan millió angol fontot. A partszakasz és az élővilág teljes megtisztítása, majd helyreállítása öt évbe telt. A Sea Empresst megjavították és más néven még 2004-ig közlekedett a vizeken. Prestige A japán gyártású Prestige tankerhajót a Bahama-szigeteken helyezték forgalomba, egy Libériában bejegyzett görög cég tulajdonában állt, de egy másik görög cég üzemeltetette, és egy Svájcban bejegyzett, amerikai tengeri szállítmányozási joggal rendelkező orosz cég, a Crown Resources bérelte. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a Prestige biztosítását a London Steam-Ship Owners’ Mutual Insurance Association társaságnál kötötték. 2002. november 13-án a Prestige 77.000 tonnányi rakományával Északnyugat-Spanyolország partjainál került viharba és hánykolódása során a 12 tartály egyike megrepedt. A kapitány azonnal észlelte, hogy a hajó süllyed és értesítette erről a spanyol mentőosztagokat. A hatóságok felszólították a Prestige-t, hogy folytassa útját északnyugati irányba, távolabb a spanyol partoktól. A portugál és a francia kikötők egyike sem adta meg az engedélyt a kikötésre. A francia parti őrség felszólítására a Prestige ismét irányt váltott és déli irányba, portugál vizek felé hajózott tovább. Lisszabon kirendelte a haditengerészetet is, hogy megakadályozza a tanker közeledését. A késlekedés, és a vihar következményeként a helyzet súlyosbodott, míg azt jelentették a hajóról, hogy törzsének jobb oldalából egy közel 14 méteres darab szakadt le, és a rakományként tárolt olaj a tengerbe ömlik. November 19-én, reggel 8 óra körül, nagyjából 250 km-re a spanyol partoktól a Prestige hajóteste kettétört és a délután folyamán elsüllyedt. A korábbi szivárgásokból származó olaj ekkorra már elérte a partokat. A Prestige görög kapitányát, Apostolos Mangourast a mentőcsapatokkal nem megfelelő együttműködés és környezetkárosítás vádjával vették őrizetbe. A Prestige roncsaiból naponta közel 125 t olaj szivárgott a tengerbe, beszennyezve a tenger felszínét és a partvonalat, különösen Galícia térségében. A területet ért környezeti károk a cápafajokra, a tengeri flórára és a vízi madarakra nézve egyaránt katasztrofálisak voltak. Galícia tartomány vezetése kénytelen volt fél évre felfüggeszteni a partmenti halászatot, ez pedig gyakorlatilag csődbe vitte a halászokat. Galícia és a központi kor-

232


mány több ezer önkéntes bevonásával hatalmas mozgalmi aktivitás keretében tisztíttatta meg a partokat, és egy évvel a baleset után a tartomány több partszakasza kaphatott kék zászlós minősítést az Európai Uniótól, mint a korábbi években. A Prestige-ből kiszivárgott olaj mennyiségéről szóló hivatalos jelentések messze álltak a valóságtól. Miután 2004-ben a maradék 13.000 millió liternyi olajat sikerült kiszivattyúzni a roncsból, már biztosan lehetett tudni, hogy több mint 90 millió liter (húsz millió gallon) olaj szivárgott a tengerbe, vagyis a hajó rakományának több mint 80%-a. A tengeri élővilágot ért környezeti károk legalább tíz évig kimutathatók lesznek. Helyi aktivisták 2003-ban megalakították a Nunca Mais (Soha Többé) nevű szervezetet, egyfajta kormányellenes színezetű politikai platformként egy újabb katasztrófa elkerülése érdekében. A balesetet követő években mérnökök, robotok segítségével próbálták meg lezárni a hajótesten keletkezett rést, ezáltal napi húsz literre redukálva a szivárgást. Az olajat ezután külön erre a célra tervezett alumínium tartályokba szivattyúzták át, melyeket a vízfelszínre húztak. Végül olajlebontó baktériumokkal teli iszapot pumpáltak a raktérbe. A művelet költségei meghaladták a 100 millió eurót, a galíciai partvonal megtisztítása pedig további 2,5 milliárd euróba került. Az akkori európai közlekedésügyi biztos, a spanyol Loyola de Palacio a történtek hatására elfogadtatta az Európai Unió döntéshozatali szerveivel a szimpla hajótestű olajszállítók betiltására vonatkozó törvényt. 2006 márciusában a Prestige-ből újabb olajszivárgást észleltek. Kiderült, hogy a korábban becsült 700-1300 t helyett 16.000-23.000 t olaj maradt a roncsban, a hajótestbe pumpált baktériumok pedig elkorrodálták a hajótörzs lemezét, ezért a hatóságok gyors beavatkozást sürgettek, nehogy újabb katasztrofális szivárgás következzen be. COSCO Busan 2007. november 7-én az oaklandi kikötőből indult útjára a Hong Kong-i Fleet Management Ltd. által üzemeltetett COSCO Busan nevű konténerhajó, mely a sűrű ködben reggel 8:30-kor a San Francisco-i Oakland-öböl hídjának ütközött. A hajótest bal oldala felszakadt, és 220000 liter IFO380-as üzemanyag folyt az öböl vizébe. Kalifornia állam kormányzója, Arnold Schwarzenegger szükségállapotot hirdetett és a helyszínre érkezett, hogy megtekintse a tisztítási munkálatokat. Barbara Boxter szenátor és Gavin Newsom polgármester egyaránt kritikával illette a parti őrséget,

233

VARGA MIKLÓS

mivel a kezdetben általuk megbecsült olajszennyezés mértéke meg sem közelítette a ténylegest. 2007. november 30-án az Egyesült Államok kormánya polgári pert indított a hajó és annak kapitánya ellen. 2008. július 23-án a szövetségi ügyészség vádat emelt a Fleet Management Ltd. ellen. A vádemelés hat pontot tartalmazott a rakomány dokumentumainak meghamisításával, a szövetségi nyomozás hátráltatásával, valamint gondatlan kezelés vétségével kapcsolatban. 2008. október 23-án a Kaliforniai Hajózási Bizottság nyilvánosságra hozta 18 oldalas jelentését, mely szerint a baleset John Cota kormányos sorozatos hibáinak a következménye. A jelentés szerint a kormányos hét súlyos hibát követett el, többek között elmulasztotta az útvonal digitális térképének alapos átnézését, valamint a látási viszonyokhoz képest nem biztonságos sebességet megválasztva hajózott. Az SS Cape Mohican által 1966-ban okozott súlyos szennyezés után a COSCO Busan esetét tekinthetjük a legsúlyosabbnak a San Franciscoöbölben. Az olaj beszennyezte a félsziget északi partjait, beleértve a Golden Gate Nemzeti Park védett partvonalát, Ocean Beachet és a Marin Headlands területét. Több mint ötven nyilvános strandot kellett lezárni, a turizmus komoly károkat szenvedett. 1856 elpusztult madarat gyűjtöttek össze és három tengeri emlős tetemére is rábukkantak16 . Az öbölben élő halakból, rákokból és kagylókból vett minták a vízi élőlények húsának emberi egészségre káros szintjét állapították meg, ezért a halászati és rákász szezon kezdetét is hetekkel el kellett halasztani. Konklúzió A felsorolt olajszállító hajók baleseteinek példáján igyekeztem érzékeltetni, hogy milyen események vezettek az utóbbi negyven év legsúlyosabb olajszállító katasztrófáihoz. A balesetek két leggyakoribb kiváltó okaként a kedvezőtlen időjárási körülményeket, illetve személyi mulasztást, emberi/ vezetői alkalmatlanságot jelölhetjük meg. Azokban az balesetekben, melyekben az imént felsorolt összetevők együttesen voltak jelen, a tragédia elkerülhetetlen volt. Találunk eseteket, amikor a kapitány tétlensége vezetett a helyzet súlyosbodásához, de ez legtöbbször abból adódott, hogy bár a felelősség a kapitányt terhelte, a hajó tulajdonosának beleegyezése nélkül, nem mert anyagilag kedvezőtlen döntést hozni abban a tudatban, hogy bizonyosan elveszíti állását és munkáltatója akár még kártérítési pert is indít ellene. Annak ellenére, hogy a ’90-es évekre a bevezetett intézke-

234


dések, illetve a technika fejlődésének következményeként javult a hajózási baleseti statisztika, valós ökológiai katasztrófát okozó szerencsétlenségek továbbra is történnek mind a mai napig. Problémát jelent, ahogyan az a felsorolt példákból is kitűnik, hogy a tankhajó „hivatalos” okmányaiban szereplő származási hely, tulajdonos, a tulajdonos székhelye, legénységének összetétele és zászlaja sok esetben nem egyezik meg a valósággal. A hajók hamis papírokkal történő üzemeltetése még egy ideig kibúvót jelenthet a hatályos jogszabályok betartása alól a vállalatok tulajdonosai számára. Annak ellenére, hogy az említett változások következtében a balesetek megelőzéséhez szükséges jogi keretek és technikai feltételek mára már adottak, a bekövetkezett balesetekkel kapcsolatos felelősségre vonás terén, illetve az érintett vállalatokkal szemben megítélt kártérítés tényleges kifizetésének ügyében számottevő változás a gyakorlatban nem következett be. Az üzemeltető felelősségének megállapítása megtörténik ugyan, de az adott jogi kereteken belül azonban sok esetben nem lehet az okozott kárral arányban álló kártérítés kifizetését elérni. A civil szervezetek fontos nyomásgyakorló szerepet kaphatnak, amennyiben képesek együtt demonstrálni a szennyező ellen és bojkottálni a jogi felelősség alól kibúvó vállalatok benzinkútjait, képesek olyan profittól megfosztani az adott vállalatokat mely arányban állhat a büntetés összegével. A civilek szerepvállalását amúgy sem lehet eléggé kihangsúlyozni, hiszen a balesetek többségében aktívan részt vettek a kármentesítési munkálatokban. A civilek önmagukban persze általában nem képesek megváltoztatni a nagyvállalatok gazdasági stratégiáit, viszont lobbyerejüket latba vetve befolyásolhatják kormányuk érdekeit és hazájuk szabályozását. A megelőzés terén persze kevésbé valósul meg a kormányok kooperációja, holott a szennyeződés nem áll meg az országhatároknál. A katasztrófaelhárítás és kármentesítés esetében már tűzoltás folyik és az együttműködés csupán az adott probléma terén alakul ki. Több esetben láttunk arra példát, hogy a katasztrófa elhárításakor a hivatalos szervek, nem környezetbarát anyagokat alkalmaznak (bizonyos esetekben a civil szakértők tiltakozása ellenére), sőt egyes helyzetekben kifejezetten „dilettáns” hozzáállással, más országokban tapasztalt gyakorlattól teljesen eltérően, elavult eszközökkel és módszerekkel próbálták megakadályozni a szennyezés továbbterjedését. A tendenciák szerencsére pozitív irányba hatnak, a nemzeti kormányokat mindössze „noszogatni” kell, hogy kövessék a már meglévő nemzetközi trendeket. Addig is, amíg ez meg nem történik, fel kell hívni 235

VARGA MIKLÓS

a média és a lakosság figyelmét az olyan vállalatokra, amelyek korrupció, üzleti cselek, kihelyezett leányvállalatok, ezáltal lokális jogszabályok, vagy joghézagok kihasználása útján próbálják meg kikerülni a fennálló, tengereink és partjaink tisztasága felett őrködő nemzetközi egyezményeket. Felhasznált irodalom Bándi, Gyula – Bruhács, János –Kiss, Alexandre – Raimond, R. R.: Nemzetközi környezetvédelmi jog. Jegyzet a környezetvédelmi szakjogászképzéshez, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Jogi Továbbképző Intézet, Budapest, 1993. Amato, Ezio: An Enviromental Restoration Programme 12 Years After: the HAVEN Wreck, Les journées d’information du CEDRE – 6. oct. 2003. Aybay, Gündüz – Oral, Nilüfer: Turkey’s authority to regulate passage of vessels through the turkish straits, In: Perceptions, Journal of International Affairs, 1998. jún.-aug., 3.vol., 2. num. Huijer, Keisha: Trends in Oil Spills from Tanker Ships 1995-2004, 2005. www.itopf.com/_assets/documents/amop05.pdf Holloway, Marguerite: Szennyezett partok. In. Tudomány, Budapest, 1991. december International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.: Accidental Tanker Oil Spill Statistics, 2001. http://www.itopf.com/information-services/data-and-statistics/statistics/ International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.: ITOPF Handbook 2008/09, 2009. Kovács, Roland: A tengerek és óceánok szennyezése, különös tekintettel az olaj okozta károkra (Szakdolgozat), Szeged, 1998. Lagadec, Patrick: Major Technological Risk – An Assessment of Industrial Disasters, Translated from the French by H. Ostwald, Pergamon Press, Oxford, New York, Toronto, Sydney, Paris, Frankfurt, 2004. Makleit, László: Az emberi tevékenység hatása a tengerek ökológiai rendszereire (szakdolgozat), Debrecen, 2002. Natural Resource Damage Assessment for the Cosco Busan Oil Spill – Bird Injury Summary, February 2008. www.ibrrc.org/pdfs/cosco-busan-nrda-bird-injury-factsheet-feb-2008.pdf Myers, Patrick: Az óceánok szennyezése, Búvár, Budapest, 1991/1

236


Internetes források • • • • • • • •

www.cedre.fr www.eia.doe.gov www.greenpeace.org www.incidentnews.gov www.itopf.com www.lboro.ac.uk www.news.bbc.co.uk www.wikipedia.org

Végjegyzetek 1

2

3 4

5

6

7 8 9 10 11 12

13

14

15

16

Barrel (hordó) A kőolajiparban használt angolszász mértékegység, egy tonna (tonna a továbbiakban t) kőolaj hozzávetőleg egyenlő 7-7,5 barrellel. (A magyarországi kőolajokra alkalmazott átváltási arány 7,55 bbl/ tonna). 1 barrel = 158,987146 Brown, Lester R.: Plan B 3.0: Mobilizing to Save Civilization (2008) http://www.earth-policy.org/Books/PB3/PB3_Hungarian_Ch02.pdf Karabell, Z.: Parting the Desert: The Creation of the Suez Canal (2003) p.14. Fekete, Zs.: Az EU és Oroszország energiaügyi kapcsolatai a földgáz és kőolaj kereskedelem tükrében. (szakdolgozat) Budapest 2007. http://elib.kkf.hu/edip/D_13259.pdf Egyezmény a nyílt tengerekről (Convention of the High Seas) Genf, 1958; Egyezmény a nyílt tengereken folytatott halászatról és a tengeri élővilág megőrzéséről (Convention on Fishing and Conservation of the Living Resources of the High Seas), Genf, 1958. 1967. március 18-án Nagy-Britannia partjainak közelében a Torrey Canyon nevű libériai hajóból 136 millió liter olaj ömlött a vízbe. Európa partjai mellett ez volt az első nagyobb ilyen jellegű baleset. International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.: Accidental Tanker Oil Spill Statistics, 1. p., 2001. International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.: ITOPF Handbook 2008/09, 9.p., 2009. International Tanker Owners Pollution Federation Ltd.: ITOPF Handbook 2008/09, 9.p., 2009. Huijer, K.: Trends in Oil Spills from Tanker Ships 1995-2004, 6. p, 2005. Huijer, K.: Trends in Oil Spills from Tanker Ships 1995-2004, 6. p, 2005. Kovács, R.: A tengerek és óceánok szennyezése, különös tekintettel az olaj okozta károkra (Szakdolgozat), Szeged, 1998. Aybay, G. – Oral, N.: Turkey’s authority to regulate passage of vessels through the turkish straits, 6-7.p., In: Perceptions – Journal of International Affairs, 1998. jun.-aug., 3.vol., 2. num. Mesut Pektaş: Istanbul as a metropole, faces potential disasters, 64. sheet - Istanbul Metropolitan Municipality – Deputy Secretary General and CEO of Disaster Management Center. Amato, E.: An Enviromental Restoration Programme 12 Years After: the Haven Wreck, 6.p., Les journées d’information du CEDRE – 2003. október 6. Natural Resource Damage Assessment for the Cosco Busan Oil Spill – Bird Injury Summary, February 2008.

237

POLITIKAI VIZEKEN HATÁRVÍZI DIPLOMÁCIAI ESETEK HORVÁTH NORBERT Bevezetés Víz. Ez a három betű kifejezi az élet bölcsőjét, az ősi környezet egyik alkotó elemét, melyből a földi lét származik. A sokféleképpen értelmezhető közeg, legyen szó a kémiai, fizikai, biológiai, vagy éppen az energetikai értelemben vett vízről, minden formájában elemi fontosságú jelentéssel bír. Minden jel arra mutat, hogy a fenntarthatatlan fejlődés útján járó és egyre szűkösebbé váló világunkban, ahol háborúk dúlnak a nyersanyagokért, ahol az eltérő környezeti tényezők által predesztinált, civilizációk és emberi sorsok között tátongó szakadékok egyre szélesebbre nyílnak1, a víz szerepe fokozatosan felértékelődik, és aktuálissá válik a politikai értelemben történő meghatározása. Ez az újszerű fogalom (ti. „határvízi politika”) – komplexitásából adódóan – nagymértékben eltér a hagyományos, a 20. század nyolcvanas évtizedéig elfogadott államközi diplomáciai megközelítésektől. A nemzetközi kapcsolatokban megjelenő értékeket és érdekeket tovább árnyalja, ugyanis egyetlen fontos célkitűzésként kizárólag a víz biztosítását tartja szem előtt, ezáltal háttérbe szorítva a gazdaság vagy politika egyéb területén megjelenő együttműködési lehetőségeket. Bár a mai napig sokan kifogyhatatlan természeti erőforrásnak tekintik, pontosan nagymértékű szennyezéséből és egyes területeken szűkösségéből adódóan okkal feltételezhető az, hogy a víz megszerzése lesz a jövőbeni politikai-gazdasági folyamatok fontos mozgatórugója (Afrika és Ázsia bizonyos részein már ma is az). Globalizálódó világunk államközi kapcsolataiban fellelhetünk olyan hézagokat – talán a nemzetközi jog jellegéből adódóan –, amelyek akár a nemzetközi szokásjog kodifikálásával, vagy államok közötti egyezmények születésével, új államok létrejöttével és új problémák megjelenésével, vagy felerősödésével további szabályozást igényelnek. A már meglévő nemzetközi jogszabályok sok esetben a mostaninál hatékonyabb megvalósítást kívánnak, szankcionálási lehetőségek hiányában, a nemzetközi szervezetek és kimondottan az ENSZ tehetetlensége nyomán a környezetvédelmet érintő döntések végrehajtása

239

HORVÁTH NORBERT

nem, vagy nem megfelelően történik meg.2 Európa, és ezen belül Magyarország szempontjából rendkívül fontos kiemelni ez utóbbi problémát, hiszen kontinensünk vizeinek és vízgyűjtő területeinek szinte mindegyike államhatárok által tagolt. Hazánkban a felszíni vízkészlet 3 több mint 90%-át olyan vízfolyás adja, amely határfolyó és/vagy nem hazai eredetű, vagyis ezen vizeink tisztasága nagymértékben felvízi szomszédaink felelőssége.4 Alapfeltevésként tehát kijelenthető, hogy a biológiai, kémiai, fizikai, stb. értelemben vett hazai felszíni vízkészlet tiszta, természetes állapotban való elérésének és megőrzésének alapvető feltétele a „politikai vizeink”, határvizeink rendezettsége. A tanulmány számos szakirodalomból merítve, áttekintő jelleggel azt vizsgálja, hogy Magyarország számára milyen lehetőségek adódtak, adódnak a felszíni vízkészlet megóvására a diplomáciai és a politikai döntések tükrében, és kiemel egyes konkrét ügyeket, melyek a legjobban rávilágítanak a már említett sérülékeny helyzetünkre. A Duna vízgyűjtője Európa leghosszabb folyójának természeti értékét és gazdasági súlyát hagyományosan nagyra tartották. A koraújkor kezdetétől a Duna jelentette a történelmi vízi útvonalat a Kárpát-medence áruszállítási hálózatában, a 19. század közepétől az ipari létesítmények mellett a fellendülő mezőgazdasági termelést is „táplálta”. Már az 1900-as évek első évtizedeiben történtek nemzetközi kezdeményezések, amelyek a Duna és vízgyűjtő medencéje megóvása érdekében jöttek létre.5 Az 1920-ban aláírt trianoni békediktátum alapján a Duna medencéjét feldarabolták, folyóvizei államhatárok mesterségesen kialakított vonalát jelentették. A közös érintettségből kifolyólag az 1920-as években körvonalazódni látszott egy, az érintett hatalmak közötti – először kétoldalú szerződésekben6, majd trilaterális paktumban (Magyarország-Csehszlovákia-Románia) létrejött nemzetközi összefogás (CRED – Commission de Regime des Eaux du Danube). A második világháború végeztével a nemzetközi erőviszonyok megváltoztak, új államok és blokkok jöttek létre, szükségessé vált tehát a korábbi egyezmények megújítása, újak megkötése. Magyarország 1949-ben a Szovjetunióval, 1950-ben Romániával, 1954-ben Csehszlovákiával, majd 1956-ban a már semleges Ausztriával kötött újabb kétoldalú megállapodásokat. A szovjet tömb felbomlásával és a rendszerváltással egyidejűleg

240

POLITIKAI VIZEKEN – H ATÁRVÍZI DIPLOMÁCIAI ESETEK

újabb szerződésmegújítási hullám szemtanúi lehetünk a régióban.7 A folyó vízgyűjtőjével kapcsolatos környezetvédelmi együttműködések terén új szemléletű, multilaterális törekvések eredményeként tekinthetünk az 1992-es Helsinki Egyezményre, a nemzetközi jelentőségű vízi utakról szóló európai megállapodásra (Genf, 1996), illetve a Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködésről szóló 1994-es Szófiai Egyezményre. Magyarország és további három „dunai szomszédja” mára már az Európai Unió tagja, így a közösségi szabályozás az államközi, vízvédelmi kapcsolatokat is nagyban befolyásolta. Az EU-ban a kilencvenes évek végén történtek törekvések a felszíni és felszín alatti vizek minőségi állapotának megőrzése, vagy eredeti környezeti állapotába való visszaállításának közösségi szabályozása érdekében. Igaz, már a hetvenes évek közepétől találunk olyan közösségi jogszabályokat és irányelveket, amelyek az említett területet részben lefedték, de kimondva-kimondatlanul hatékonyságuk sokszor megkérdőjelezhető volt. Részben ezen korábbi irányelvek – az azóta eltelt évek során – továbbfejlesztett változatainak egységesítéseként, részben újabb, vagy lefedetlen szabályozási területek áthidalása érdekében született meg egy komplexebb és sokkal szélesebb körű direktíva: az EU Víz Keretirányelve8 (továbbiakban: VKI, keretirányelv). A VKI már nem csupán egységes szabályozást ajánl tagállami szinten, hanem együttműködésre ösztönzi az európai államokat. A keretirányelv határ menti együttműködések szempontjából kihangsúlyozza a határvízi problémák rendezésének fontosságát az Integrált Vízforrás Kezelés (IWRM – Integrated Water Resource Management) nemzetközi együttműködési alapelvére9 hivatkozva, valamint nem bizonyos országokhoz tartozó folyószakaszokat jelöl meg, hanem vízgyűjtő(ke)t, vízgyűjtő egységeket említ. Ez azért is fontos, mert például Ukrajna nem tagja az EU-nak, ezért a VKI nem vonatkozhat rá kötelező érvénnyel, mégis részt vesz annak megvalósításában, mivel a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik és a már említett Szófiai Egyezmény tagja10, amelyben a szerződő felek szintén vállalták a keretirányelv normáinak elfogadását.11 A VKI mechanizmusa szerint 2009-ig Magyarországnak fel kell mutatni egy olyan végleges vízgyűjtő-gazdálkodási tervet, amelyet előzetes egyeztetések és tanulmányok alapján állítanak össze, és amely stratégiai irányokat jelöl ki a 2015-ig megvalósításra kerülő lépésekhez. A keretirányelv jövőbeni céljainak teljesülése valószínűleg megoldást fog kínálni a Trianon utáni dunai vízgyűjtő területek határok-

241

HORVÁTH NORBERT

kal tagoltságának problematikájára, és a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében is megkezdődhet majd a tényleges rehabilitáció. A Duna A Duna folyó magyarországi főágának hossza 417 km, ebből közel 180 folyami kilométer Szlovákia és Magyarország földrajzi határvonalával esik egybe. A nemzetközi feszültséget okozó, precedens értékű bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezéséből kialakult államközi vita a klasszikus határmenti problémák közé sorolható. Környezetvédelmi szempontból a politikai (és ökológiai) konfliktusforrás a részben osztrák kivitelezésű, hírhedt „C variáns”12 1992-re történt megvalósulása és jelentős mennyiségű folyóvíz elterelése. Ezek következtében a környező ökoszisztéma került veszélybe. A komplex ökológiai rendszer egyensúlya megbomlott, és ez a mai napig negatív hatással van a fő Duna-ág és mellékágainak környezetére, a Szigetköz élővilágára, a környező települések ivóvízkészletét biztosító jelentős felszín alatti vizek mennyiségére és minőségére, valamint a hajózhatóságra is. A kormányciklusokon és politikai rendszereken átívelő diplomáciai ügyben igazán egyik fél (szlovák-magyar) sem tudott érdemleges fellépést tanúsítani. A hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es döntését követően a szlovák és a magyar fél közösen kereste a megoldást a környezeti károk mérséklésére és az ökológiai rehabilitációra. Az álláspontok folyamatosan közeledtek, felmérések, kutatások készülnek az ügyben napjainkban is.13 A megfelelő diplomáciai feltételek mára lassan megteremtődtek, és a következő években megkezdődhet a valódi cselekvés időszaka, a környezetkárosító tevékenység megszüntetése. A magyar-szlovák közös stratégiai vizsgálat elvégzése után környezeti rehabilitáció indulhat az érintett területeken. Mostanra az említett VKI is közös cselekvésre, megegyezésre kötelezi az érintett államokat. Az elterelés által okozott károk helyreállítása a megszabott 2015-ös határidőig14 kell megtörténjen, ezért a terveket a már említett, 2009 decemberéig leadandó vízgyűjtő-gazdálkodási tervbe – a közösen kijelölt környezeti célok elérését szolgáló intézkedések körébe – kell beleilleszteni15 és az azt követő évek során megvalósítani. A magyar-szlovák stratégiai vizsgálat és a vízgyűjtő-gazdálkodási terv kialakításának eredményekképpen egy használható megoldást kapunk a Szigetköz és a folyó felső-magyarországi szakaszán az ökoszisztémájának stabilizálására.

242


A Duna tisztaságának és jó állapotának megőrzése Magyarország felelőssége is, éppen ezért az országhatárunkat átlépő Duna víztisztaságának minőségében ugyanannyira érdekeltek vagyunk, mint amennyire a számunkra fontos felvízi szomszédjaink. A folyó tisztaságának megőrzése érdekében elengedhetetlen Magyarországnak is intézkedéseket tennie, annak tudatában, hogy erre nem csak a VKI, hanem egyéb uniós irányelv is kötelezi.16 Két fontos beruházást kell megemlíteni, amikor a Duna vízminőségének javításáról beszélünk: egyik a Budapesti Központi Szennyvíztisztító megépítése, a másik a Ráckeve-Soroksári Duna-ág rehabilitációja. A Budapesti Központi Szennyvíztisztító az ÉlőDuna projekt részeként egy komplex szennyvíz-korszerűsítési beruházás keretén belül fog megvalósulni, illetve részben már meg is valósult. Kiemelkedő szükségességét az a megdöbbentő adat is mutatja, hogy jelenleg a visszaömlő víz 49%-a biológiailag tisztítatlan. Várhatóan 2010 után, a részben EU-s források segítségével kivitelezett munkálatok befejeztével és az üzembe helyezéssel ez a számadat 5%-ra fog csökkenni, és ezzel nagymértékben hozzá fog járulni az alvízi vízminőség jelentős javulásához.17 Ha a Duna kapcsán vízrendezésről beszélünk, meg kell említenünk a Ráckeve-Soroksári Duna-ág rehabilitációját (továbbiakban: R/S/D). A folyó ezen ágán az utóbbi 10-15 évben egyre gyakoribbak a kommunális szennyvízbevezetésekből származó, bemosódó szennyeződések, és ennek hatására a felső 20 km-es szakasz vízminősége szinte teljesen alkalmatlan fürdésre, továbbá kihatással van a lejjebb fekvő szakaszok minőségére is. A projekt keretében iszapkotrási, szennyvízelvezetési és tisztítási munkák fognak megvalósulni, összesen 36 milliárd forintnyi költségvetést emésztenek fel.18 A két beruházás szükségessége számos múltbéli mulasztásra emlékeztet. Az 1950-es években a térségben lezajlott ipari fejlesztéseknek és a szocialista stílusú, a környezetvédelmet nem ismerő területrendezésnek és településfejlesztéseknek köszönhetően, az addig árvízvédelmi funkciókat ellátó Duna-ág a régió szennyvizeinek gyűjtő-jévé vált. Fontos tehát a két program (R/S/D és ÉlőDuna) szinergiája, a VKI-ban foglaltak maradéktalan megvalósítása. A határvízi problémák megoldása és a vízminőségi feltételek biztosítása szempontjából a Duna magyar szakaszán a közeljövőben remélhetőleg sikerül kilábalni az elmúlt évtizedekből rajtunk maradt környezetromboló vízügyi állapotból.

243

HORVÁTH NORBERT

A Dráva A Dráva Európa egyik leggyorsabb sodrású és legtisztább felszíni vizei közé tartozik. A folyó dél-tiroli forrásától a Dunába kapcsolódó torkolatáig bezárólag 695 km hosszú, és ebből 168 folyami kilométeren keresztül halad a magyar-horvát határon, annak magyar vagy éppen horvát oldalán.19 A folyó menti térség kiterjedt, védett és felbecsülhetetlen természeti értékű élővilágnak ad otthont, több mint száz védett és hét őshonos növény-, illetve megközelítőleg 300 védett állatfaj található meg itt.20 A Dráva emellett kiválóan használható vízenergia előállítására, mivel a forrástól a torkolatig számított esése meghaladja az egy kilométert (1110 m). Bár jelenleg 22 vízerőmű található a folyón, ezek közül jelenleg még egy sincs a magyar, illetve a magyar-horvát szakaszon.21 A Horvát Köztársaság kormánya 1992-ben kezdeményezte a folyó horvát-magyar határtól délebbre eső 29 km-es szakaszán – Novo Virjénél – egy újabb erőmű kiépítését. A tervezett beruházásban érintett szakaszon – ami ténylegesen nem része a Magyar Köztársaság területének – egy az erőművel járó 3,5 km hosszú alvízcsatorna is megvalósult volna, amivel az erőmű utáni vizet vezették volna vissza a Drávába. A horvát fél által készített hatástanulmány 1998-ban került nyilvánosságra, viszont a dokumentum kizárólag a horvát területekre vonatkozó hatásokra terjedt ki, nem vizsgálva a magyar oldalon felmerülő esetleges következményeket. Határfolyó és határhoz közvetetten kapcsolódó környezeti beruházás lévén a magyar kormány már 1999-ben jelezte, hogy diplomáciai vizekre szeretné terelni az „ügyet” és kérte az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról szóló Espooi Egyezmény alkalmazását, mivel valószínűleg határon inneni területek is érintettek a beruházás későbbi hatásaiban.22 Az Espooi Egyezmény alapján deklarálható, hogy a magyar hatóságok és a lakosság is részt vehetnek a horvátok előzetes hatásvizsgálati eljárásában, a magyar félnek véleményezési joga van a határmenti beruházást illetően, amit kötelesek figyelembe venni a megvalósíthatóság vizsgálat során. Civil oldalról egyértelmű elutasítottság övezte a tervezett projektet. A civil szervezetek közül főként a Dráva Szövetség, a Nimfea Természetvédelmi Egyesület, a Védegylet és a WWF említhető, akik a kiegészítő horvát hatástanulmány után is kitartóan (2004 február) kérték a magyar kormánytól, hogy foglalja kormányhatározatba a magyar fél elutasító álláspontját.23 A magyar kormány kétoldalú tárgyalássorozat keretében

244


egyeztetett horvát partnerével, ennek eredményeképp 2003-ig elkészült a (már említett) horvát fél által kiegészített környezeti hatástanulmány, amely kitért az esetleges határon átterjedő hatásokra és változásokra is. De mi is szerepelt a vízerőmű beruházásának terveiben? A folyó tervezett felduzzasztásával, és ezáltal erdőterületek elárasztásával éves szinten 640 GWh mennyiségű energia kitermelése vált volna lehetővé, ami csupán egy Barcs nagyságú város energiaszükségleteinek ellátására elegendő. Igaz, az alvízcsatorna megépítésével szabályozni lehetett volna a vízhozamot az eredeti mederben, viszont ezt a csatornát is csak a védett fajok szempontjából hasznos területek megszüntetésével lehetett volna megvalósítani. A Dráva-erőmű ügyében kipattant vita egyik sarkalatos pontja a meder mélyülésének kérdése volt. Felmerült ugyanis az az elképzelés, hogy az amúgy is folyamatosan mélyülő folyómederre megoldást nyújthat az erőmű, a duzzasztással és a várható vízhozamcsökkenéssel.24 A horvát hatástanulmány nem tér ki részletesen erre a pontra, kizárólag egy általuk megszabott, biológiai szempontból minimális vízhozamot állapít meg25. Ezzel ellentétben a horvát fél a 2003 októberében tartott közmeghallgatáson határozottan kijelentette, hogy nem nyújt a folyamatos medermélyülésre megoldást a megépítendő erőmű.26 A Magyarország által folytatott elutasító diplomáciai fellépés egyébként jogalapot jelent több szempontból is, még ha ezeket nem, vagy részben hangsúlyozta a magyar fél. Egyrészről a már említett Espooi Egyezmény kapcsán van többek között véleményezési joga hazánknak, másrészt az 1990-ben született Zágrábi Egyezmény27 mondja ki, hogy a folyó hasznosítására történő beavatkozásokhoz a két állam közös akaratának nyilatkozata szükséges. Harmadsorban történt egy megállapodás Pécsett 1994-ben28, amely egyértelműen rögzíti 29, hogy közös egyetértés megléte esetén lehet a drávaihoz hasonló beruházást kezdeményezni. Mindemellett Magyarország 2004-ben az Európai Unió tagja lett, kötelező érvényű lett rá tehát a már említett Víz Keretirányelv normáinak betartása, melynek a hazai jogba történő átültetéséről 2004-ben kormányrendelet formájában gondoskodott a magyar állam.30 A Duna vízgyűjtő folyói közé tartozó Dráva állapota a fentiekben leírt kifogások miatt nem hogy javulna, hanem romlana a jelenlegi (vízerőművekkel szabályozatlan) helyzethez képest, ezért is kifogásolható a projekt. A VKI-t egyébként az EU-ba igyekvő Horvátország is magára nézve kötelezőnek tartja (már a Szófiai Egyezmény kapcsán is). 245

HORVÁTH NORBERT

A VKI mellett az EU Madárvédelmi-31 és Élőhelyvédelmi Irányelvének32 sem felel meg a beruházás, mivel többek között olyan védett állatfajok élőhelyét korlátozhatja, mint a kis csér33, mely a folyón kialakuló kavicszátonyokon költ. A magyar diplomácia sikerének és a civilekkel együtt vállalt közös ügyért való kiállásának köszönhetően a beruházás nem fog megvalósulni. Ehelyett kezdeményezések és határokon átívelő összefogások indultak, melyek megpróbálnak megoldást találni a meder fokozatos mélyülésének problémájára34, újra felmerült a közös nemzeti park létrehozásának ötlete, ami annak idején nem valósult meg épp a Novo Virje-i Vízerőmű ügyében képviselt horvát álláspont miatt. Jelenleg a Duna-Dráva Nemzeti park és a horvát Kopácsi Rét Naturpark között együttműködés folyik 35, és tervezik egy ún. bioszféra-rezervátum felállítását a Dráva, a Duna és a Mura mentén.36 A Dráva-menti államok céljaik deklarálására 2008 szeptemberében a szlovéniai Mariborban megrendezett Dráva Szimpóziumon nyilatkozatban hozták nyilvánosságra közös szándékaikat a vízhasznosításban, a természetvédelmi és környezetvédelmi összefogásban, valamint az élőhelyek megőrzésében, rehabilitálásában.37 A Rába A Rába Nyugat-Magyarország meghatározó határfolyója, Passail mellől ered, Stájerországból (Ausztria) érkezik hazánkba és Szentgotthárd magasságában éri el az osztrák-magyar határt, majd Győrnél torkollik a Dunába. Négy fő folyóvíz táplálja, a Lapincs, a Pinka, a Csörnöc-Herpenyő és a Gyöngyös. Határon túli szakasza 110,7 km hosszú, a határon inneni pedig ennek csaknem kétszerese (211,3 km). Magyar és osztrák oldalon 23 olyan létesítmény található, amely potenciális szennyvízkibocsátónak számít, és csak magyar oldalon nagyjából kétszer ennyi település, amely közvetlenül a folyó szomszédságában fekszik. A folyó 2009-ben már lassan kilenc éve habzik. Ennek komplex okai vannak. Egyrészt három bőrgyár érintett (Wollsdorf, Jennersdorf és Feldbach városánál) mint károsanyag kibocsátó, valamint a szennyezés komplementereként egy geotermikus erőmű (helyileg Fürstenfeldnél) is talán felelősségre vonható. Ezek csupán a valósághoz igen közel álló hipotézisek, mivel a szennyezés okát a vizsgálatok befejeztéig nem lehet pontosan meghatározni. Mindenesetre határfolyóról lévén szó, Ausztria és Magyarország között heves diplomáciai vita alakult ki a 2000-es év-

246


tized második felében a Rába habzás miatt. Mindkét ország fő célja a szennyező források felfedése és mielőbbi megszüntetése. A magyar fél a már említett Espooi Egyezményben foglaltak szerint érdekelt és egyben hatásviselő fél is. Eddig hazánk nem élt a nemzetközi jogban foglalt lehetőségeivel, inkább a tárgyalásos utat választotta több-kevesebb sikerrel. A probléma konkrét megoldásának előkészületeit 2007 májusában fektette le a két fél. Már Persányi Miklós minisztersége idején is történtek egyeztetések és persze osztrák ígéretek a habzás mérséklésére, mégsem konszolidálódott a helyzet. Fodor Gábor miniszteri beiktatása után ígért határozottabb fellépésének 38 először a Rába Akciócsoportban, majd ennek közvetett következményeképpen a 2008. július 26-ára kidolgozott Rába Akcióprogramban adott nyomatékot.39 Ennek lényege az ügyben először, közösen megmozduló határmenti felek határozott fellépése volt. Az akciócsoport első lépéseként meghatározta a szennyezés valószínűsíthető okát és ennek megszüntetésére dolgozta ki együttműködési programját. A politikai nyomásfokozás eszközével élve, 2007 júniusában az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága kihelyezett ülését Szentgotthárdon tartotta, ahol a tagok petícióban kérték az osztrák felet, vonja vissza az érintett habzó anyagot a folyóba engedő gyárak működési engedélyét. Ennek elmaradása esetén a magyar tárgyalódelegáció kilátásba helyezte, hogy nemzetközi bírósághoz fordul a Rába-ügyben.40 A magyar állam részéről Sólyom László köztársasági elnök fejezte ki nemtetszését, továbbá civil szervezetek is demonstráltak, így tiltakozva az osztrák fél hozzáállása ellen.41 A Rába-ügy megoldásának kulcsa azonban főként a határozott diplomáciai fellépésen múlt, mint ahogyan az 2007 júliusában is látható volt a folyón történt újabb habzás észlelése kapcsán.42 A határozott kormányzati politika újabb lényeges eredményét konstatálhatta a közvélemény és a szakma ősszel, egy sor szennyező tényező mérséklődésével. 2007 októberére a kiváltó okokkal kapcsolatban a következő eredményeket érte el (a már említett akcióprogram keretében) a magyar környezetvédelmi szaktárca az osztrák félnél43: • szigorodtak a kibocsátási határértékek, • a mintavételek automatizálódtak, • az osztrák hatóságok gyakrabban ellenőrzik a bőrgyárak kibocsátását, akár szúrópróba-szerűen is,

247

HORVÁTH NORBERT

• a Bécsi Műszaki Egyetem által kifejlesztett, megnövelt teljesítményű vízszűrő-rendszer hatósági engedélyeinek kezdeményezése a bőrgyárak részéről az osztrák hatóságoknál, • a bőrgyárak naftalin-1,5 diszulfonát kibocsátásának felezése, • a fürstenfeld-i geotermikus erőmű sótartalmú termálvíz-kibocsátásának csökkentése, majd az erőmű bezárása, • közös rehabilitáció. 2007 ősze teljesen eseménytelenül zajlott a folyón, néhány kisméretű habzást leszámítva, melyet nem bizonyíthatóan az osztrák oldalon lévő gyárak okoztak.44 Talán kicsit elhamarkodott volt a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium azon 2007. októberi kijelentése, hogy a Rába az évtized környezetvédelmi sikertörténete. Bár komoly előrelépések történtek a szennyező tevékenység feltárásában, de a történet közel sem ért véget az akcióterv kidolgozásával és részleges végrehajtásával, mivel 2008. január végén újabb nagymértékű szennyezés történt, amely a wollsdorf-i bőrgyárból került a folyóba.45 A korábban megállapított határértékeket sorozatosan lépte túl az osztrák vállalat. A bőrgyár az akcióprogramban lévő tájékoztatási kötelezettségének sem tett eleget a határérték túllépésének észlelését követően, ezért az akkori szakminiszter újabb kérésben fordult osztrák kollégájához annak érdekében, hogy rábírja a szennyezésért felelős céget, tartsa be környezetvédelmi vállalásait. Az előzetes tapasztalatok alapján magyar részről feltételezték, hogy az osztrák fél továbbra sem hajlandó változtatni az ügy során tanúsított addigi „hanyag” magatartásán. Ugyanakkor a magyar szaktárca tisztában volt vele, hogy a tényleges habzás majd csak 2009 után szüntethető meg, mivel a gyárakba szánt vízszűrő rendszerek üzembe helyezése és a fürstenfeld-i Geotermikus Fűtőmű leállítása a tervek szerint ekkorra fejeződik be.46 A határozott fellépést nem lehetett egy osztrák részről félig-meddig betartott47 akciótervvel letörni. Ezért a januári újabb és nagyobb szennyezés után, a magyar minisztérium érvényesítő politikáját a 2009-es célok teljesítésének mihamarabb történő elérése vezérelte Ausztriával szemben. A zöld tárca vezetője, Fodor Gábor 2008. február 20-ra összehívta az osztrák-magyar határvízi bizottságot, és újból kezdeményezte az osztrák üzemek termeléscsökkentését, illetve működésük felfüggesztését, mindemellett a bizottság ülésén kérte az osztrák hatóságokat a vízszűrőrendszerek engedélyezésének felgyorsítására.

248


A 2008-as év diplomáciai eredménye, hogy a szennyezés valószínűsíthető fő okozóinál – az osztrák bőrgyáraknál – sikerült elérni a naftalin-szulfonát emisszió több mint felére csökkentését. Ugyanakkor akadémikusok szerint hiába szorították vissza ezen anyag kibocsátását, a folyó habzása változatlan maradt.48 Franz Voves, stájer tartományi miniszterelnök 2008 áprilisi, Vas megyében tett látogatása után leszögezte, hogy még azon hónap végére – az előzetes tervek szerint – leállítják a fürstenfeld-i erőmű működését, amely a Lapincs-folyón keresztül áll kapcsolatban a Rábával, és vélhetően a szennyezés másik nagy kiváltó tényezője – az említett bőrgyárakon kívül.49 Mindez azonban feltételezhető volt 2008 első hónapjaiban, mivel – a teljeskörű vizsgálatok hiányában – civil vélemények szerint a Németújvár (Ausztria) melletti kommunális szennyvíztisztító üzem is szerepet játszhat a habzás létrejöttében.50 A koalíciós szakítás után kinevezett Szabó Imre környezetvédelmi miniszter is elégedettségét fejezte ki a Rába-ügyben, büszkén hangoztatva a szennyezés kapcsán kidolgozott cselekvési terv51 végrehajtásának folytonosságát. Az nyíltan látszik, hogy a Rába diplomáciai megoldása egyértelmű kormányzati presztízsként szerepel a magyar politikai közéletben. Az ügyben elért végső eredmények a nyolc év távlatához képest üdvözítők, bár (a már korábbi eredmények után hitt „megoldás” miatt) szkepticizmusra adnak okot. Részsikerként fogható fel Olajos Péter európai parlamenti képviselő EP elé terjesztett és 2007. júniusban elfogadott, ún. „lex Rába” direktívája.52 Ezzel a szabályozással számos vegyi anyag és irtószer koncentrációját lehet ellenőrizni és kontrollálni (a kijelölt határértékekhez kötötten), nemcsak a Rábán, hanem számos más európai folyón is. E döntés szépséghibája, hogy a Tanács az Európai Parlamenttel együtt a vasi folyó szennyezésénél felmerülő naftalin-szulfonátra vonatkozó szabályozást nélkülözve fogadta el irányelvként.53 Előrelépésként könyvelhető el az is, hogy 2008 második felében a Magyar-Osztrák Vízügyi Bizottság megbízásából elkészült az ún. Rába-survey, egy átfogó, komplex károsanyag-kibocsátást vizsgáló jelentés.54 Ez a vizsgálat megerősítette a már elért diplomáciai részsikereket, vagyis konstatálta a jennersdorfi és a feldbachi gyárakban visszaszorított naftalin-1,5 diszulfonát koncentrációkat és azt is megállapította, hogy a wollsdorfi gyár kibocsátási értékei a megengedettnél magasabbak. Az érintett gyár azonban a tanulmány elkészülte után (2008 november) bejelentette, hogy a cserzési folyamatban használt naftalin-1,5 diszulfonát szintet 90%-kal 249

HORVÁTH NORBERT

visszaszorítja.55 Örömre ad okot az is, hogy a 2007-es állapotokhoz képest mennyivel közelebb került a két ország álláspontja. A Rába Akcióprogramban lefektetett közös árvíz-védelmi rendszer kidolgozására és az ökológiai rehabilitációra két közös projekt (előkészítési fázisban) megkezdődött, ezáltal közelebb hozva a már említett Víz Keretirányelv végrehajtását nyugati határfolyónkon. A Tisza és mellékfolyói A Tisza hazánk leghosszabb folyóvize. Igaz, hogy csak néhány kilométeren keresztül, de Ukrajna és Románia után a szlovák-magyar határt érintve halad tovább. Vízgyűjtője olyan területen fekszik, amely otthont ad számos szennyező ipari tevékenységnek is. Ilyen szennyező forrás volt a nagybányai (Baia Mare, Románia) színesfémbánya. Mindenki előtt ismeretes a 2000. évi nagybányai ciánszennyezés. A több tonnányi hal és számos egyéb populáció pusztulásával járó, hatalmas környezeti károkat okozó katasztrófa nagyrészt emberi gondatlanságból történt a Tiszán és a Szamoson egyaránt. A 2000-es incidens klasszikus példája volt a határon átnyúló szennyezésnek, és nagy visszhangot váltott ki a nemzetközi vízjoggal foglalkozó szakértők és szervezetek körében. A szennyezés kapcsán két nemzetközi jogi szerződés, a már említett 1992. évi Helsinkiben kötött vízjogi egyezmény és a szintén 1992-es iparibaleset-egyezmény vált jogilag alkalmazhatóvá.56 A két egyezményt ratifikáló országok azonban 2001-ben úgy döntöttek, egyértelműen a Tiszán és mellékfolyóin történt ciánszennyezés hatására, hogy új szerződésben kívánják megerősíteni a határokon átterjedő, ipari balesetből származó folyószennyezések polgári jogi felelősségét és az okozott károk megtérítését. Ennek fényében született 2003-ban a Kijevi Jegyzőkönyv, amely kihangsúlyozta a szennyező fizet alapelvét.57 Továbbá 2003. szeptember 15-én köttetett egy bilaterális megállapodás Magyarország és Románia között a határvizek védelméről és fenntartható hasznosításáról.58 Ez az egyezmény is magában foglalja az 1992-es Helsinki, az 1994-es Szófiai vízjogi megállapodás59 és az EU VKI alapelveit. Az említett új paktum tudatában a román és a magyar fél meghatározta a felállított Magyar-Román Környezetvédelmi Vegyes Bizottság feladatait és hatáskörét. Ez alapján a nevezett bizottság eseti albizottságokat (továbbiakban ad hoc bizottság) hozhat létre egyes konkrét ügyek kapcsán.60 A nagybányai ciánszennyezést követően a magyar kör-

250


nyezetvédelmi minisztérium is szükségesnek látott meghozni bizonyos védelmi intézkedéseket. Az első Nemzeti Környezetvédelmi Program keretén belül létrehozott egy monitoring rendszert a határokon átterjedő szennyeződések riasztására és lajstromba vette a Tisza vízgyűjtője mentén működő veszélyes és baleset esetén nagymértékben szennyező ipari forrásokat. 1998-ban a román hatóságoknak benyújtotta engedélyezési kérelmét és ezzel együtt szándékát is a kanadai-román Rosia Montana Gold Corporation vállalat egy, Verespatak (Románia) mellé tervezett színesfémbányával kapcsolatban. A cég Európa legnagyobb külszíni aranybányáját tervezi kiépíteni a területen, egyes becslések szerint ugyanis legalább 330 tonna arany és 1300 tonna ezüst található a föld alatt.61 A nagybányai katasztrófánál érintett bányánál alkalmazott technológiához hasonlóan Verespatakon is cianidos eljárással üzemelő bányát kívánnak nyitni. A tervezett bánya a Verespatakon, az Abrud-patakon, az Aranyos folyón, és a Maroson keresztül lesz kapcsolatban a Tiszával, tehát egy esetleges, a nagybányaihoz hasonló szennyezés körülbelül 400 km-es szakaszon át „utazna” román vizeken, mire elérné a magyar határt.62 Bányatevékenységek eddig is zajlottak a régióban, az abrudbányai rézkombinát szintén ciános eljárással termelt ki hatalmas mennyiségű nemesfémet 1990-ig, tizenhét éven keresztül.63 2003-ban a rézkombinát visszavonta a román környezetvédelmi tárcához benyújtott engedélyezési kérelmet, ez is azt bizonyítja, hogy nem zárható ki a környezetre gyakorolt veszélytelensége a tervezett ipari tevékenységnek, a cég által hiányosan biztosított technológiai feltételek tükrében.64 Magyarország többször is felszólította a román kormányt, hogy ne engedélyezze a veszélyes beruházást. A már említett Espooi Egyezmény miatt hazánk is hatásviselő fél a beruházás esetleges következményeit vizsgálva, így lehetőségünk adódott a bánya terveinek véleményezésére és a környezeti hatásvizsgálati eljárásban való részvételre.65 Az információk összegyűjtésére 2004 novemberében a Magyar-Román Környezetvédelmi Vegyes Bizottság egy ad hoc szakbizottságot hozott létre. A nemzetközi környezeti hatásvizsgálat 2005 januárjában kezdődött, és 2006 nyarára ért véget. A magyar szaktárca később közleményében köszönte meg a bányavállalat által benyújtott környezeti hatástanulmányt, majd ezen év szeptemberében eljuttatta hivatalos véleményét a román félnek, amiben határozottan elutasítják a bánya megépítését.66

251

HORVÁTH NORBERT

2007-ben elkészült annak a független nemzetközi szakértői csoportnak a hatástanulmánya is, melyet az ügyet vizsgáló ad hoc szakbizottság kért.67 Sajnos ez a dokumentum sem bizonyult döntő jelentőségűnek az ügy kapcsán, ugyanis nem tért ki a károsnak valószínűsíthető tevékenység összes szegmensére. Mivel jelenleg is folyik az eljárás a verespataki iparfejlesztési övezet településrendezési terv módosítása stratégiai környezeti vizsgálatával kapcsolatban, a végkimenetelt illetően semmilyen végső státuszt nem lehet megállapítani. Az viszont biztos, hogy a bánya veszélyezteti az egyéb román felszíni (és felszín alatti) vízfolyások mellett a Maros, és ezáltal a Tisza magyarországi szakaszát, igaz erre határozottan rámutató jelentés nem történt. Ez esetben viszont több nemzetközi irányelv és bilaterális egyezmény alapján is megállapítható lenne a projekt szabálytalansága. Ilyen irányelv például a már többször említett VKI és az Európai Parlament és a Tanács 2006/21/EK irányelve az ásványi nyersanyag-kitermelő iparban keletkező hulladék kezeléséről68, valamint a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyeinek ellenőrzéséről szóló irányelv69 (Seveso II. Irányelv).70 Továbbá a beruházás az egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló irányelv71 és a 2004-ben megkötött magyar-román határvízi egyezmény72 szempontjából is aggályos. A térség több nemzetközi szervezet védelmét is élvezi, a folyószenynyezések mellett nagy hangsúlyt fektetnek az államok közötti árvízvédelem megvalósulására is. Konklúzió Hazánk – földrajzi okok miatt – a folyóvizeink kapcsán rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van, ezért a megelőzés lehetősége hazánk számára csekély mértékű. A bős-nagymarosi vízlépcső, és tiszai ciánszennyezés okozta események politikai-gazdasági hatásait ismerjük, ezért kiemelkedően fontos a kormányzat által kezdeményezett diplomáciai és politikai lépések megtétele. Jogi eszközeink megfelelő érvényesítése és a civilekkel való összefogás kiépítése is lényeges része az egységes álláspont kialakításában. A nemzetközi jog ugyanakkor nem mindig tud kielégítő megoldást nyújtani egy-egy specifikus problémára, éppen ezért szükségesek a nemzeti cselekvési mechanizmusok a hatékony védelem eléréséhez a nemzetközi felszíni vizeink fölött. Mindezek a tényezők tehát elősegítik, hogy „politi-

252


kai vizeink” tiszták maradjanak, és ezáltal alapját képezzék a felszíni vízfolyásaink rendezettségének, környezeti állapotuk tekintetében. Összegezve ez nemzetközi, nemzeti, kormányzati, és tudatos civil cselekvést kíván meg és ezen aktorok felelőssége elsősorban határvizeink tisztasága. Sokan megkérdőjelezhetik, milyen érdekünk fűződik ehhez? Magyarország nyersanyagok és gazdasági erőforrások tekintetében hátrányos helyzetben van a többi európai országgal szemben. Nagy folyóink és egyéb felszíni vizeink megfelelő természetes környezete, természeti kincsei és földrajzi elhelyezkedése tálcán kínálja például a turizmus vagy éppen a hatékony vízi közlekedés, áruszállítás által befolyó nemzeti többletbevételünket. Ezeket a lehetőségeket meg kell teremteni, élvezhetőbbé, használhatóbbá kell tennünk folyóinkat, és nem szabad hagynunk, hogy káros emberi beavatkozás áldozatai legyenek. Felhasznált irodalom Bruhács, János: A határon túli környezeti károk orvoslásának problémája: nemzetközi magánjogi egyezmények. Jura 2005/1. Bruhács, János: Bevezetés a nemzetközi jogba. Jegyzet. PTE ÁJK Továbbképző Központ, 2001. Herczegh, Géza: Bős-Nagymaros. Valóság 2004/2. Homer-Dixon, Thomas: Környezet, szűkösség, erőszak, Typotex, 2004. Horváth, Zsuzsanna – Bándi, Gyula – Erdey, György – Pomázi, István: Az Európai Unió Környezetvédelmi Szabályozása, Átdolgozott Kiadás, Complex Kiadó, 2004. Hornok, Ernő: Verespatak, Rekline Stúdió, 2005. Kardos, Gábor: A vízhez való jog. Acta Humana 15. évf. 2004/1. sz. Kerekes, Sándor: A Megkérdőjelezett Sikerágazat, Magyar Tudományos Akadémia, 2003. Bándi, Gyula: Környezetvédelmi Kézikönyv, Complex Kiadó, 2002. Nagy, Boldizsár: Bős-breviárium – Áttekintés a jogvita állásáról, Beszélő 2005/10. Rakonczai, János: Környezeti változások és a környezetpolitika, különös tekintettel az Alföldre. – In: Nagy E. (szerk.): Az Európai Unió bővítésének kihívásai. 2004. Somlyódy, László (szerk.): A Hazai Vízgazdálkodás Stratégiai Kérdései, Magyar Tudományos Akadémia, 2002.

253

HORVÁTH NORBERT

Végjegyzetek 1 2 3 4 5

6 7 8 9

10

11 12

13

14 15

16 17 18

19

20

21

22 23

24

25 26

27

28

29 30 31 32 33

Homer-Dixon, T.: Környezet, szűkösség, erőszak. 2004. 107.o. Bruhács, J.: Környezetszociológia, környezetpolitika. 1995. 250.o. Hazánk ivóvíz igényének 90%-át a felszín alatti vizekből elégíti ki, igaz ennek fő forrásai a felszíni vizeink. Moser, M. – Pálmai, Gy.: A környezetvédelem alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. 299.o. Papp, K.: The Danube waters management: bilateralism and multilateralism from Hungarian viewpoints http://www.expozaragoza2008.es/ContenidosAgenda/tda/ST0401.pdf, 2008. december 20. Magyarország-Ausztria 1923, Magyarország-Románia 1924, Magyarország-Cseh-szlovákia 1928. Magyarország-Ukrajna 1993, Magyarország-Szlovénia és Magyarország-Horvátország 1994. Az EU Víz Keretirányelv (VKI) magyar nyelvű honlapja – www.euvki.hu. Water Encyclopedia, http://www.waterencyclopedia.com/Hy-La/Integrated-Water-Resources-Management.html, 2008. december. 20. A Szófiai Egyezmény tagja még az Európai Közösség és tagállamai, valamint Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Moldova, Montenegró, Szerbia. Az EU Víz Keretirányelv (VKI) magyar honlapja – www.euvki.hu Miután 1988-ban a magyar kormány az eredeti terveket végleg felrúgta, Szlovákia a folyóból bizonyos vízmennyiséget a dunacsúni gát segítségével egy szlovák olda-lon megépített csatornába terelt vízenergia hasznosítás céljából (A tervezett közös vízlépcsőrendszer egyoldalú, ún. C-variánsa). Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium közleményei a magyar-szlovák tárgyalásokról http://www.szigetkoz.biz/kvvmkozlemeny/main.htm, 2008. december 20. Az EU Víz Keretirányelv (VKI) magyar honlapja - www.euvki.hu, 2008. december 20. Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium közleményei a magyar-szlovák tárgyalásokról http://www.szigetkoz.biz/kvvmkozlemeny/main.htm, 2008. december 20. A települési szennyvíztisztításról szóló 91/271 EGK Irányelv ÉlőDuna projekt - http://www.eloduna.hu/, 2008. december 20. Sajtóközlemény: Nemzetközi Duna Nap, KvVM, http://www.kvvm.hu/data/sajtokozlemenyek/8.pdf, 2008. december 20. Szilvássy, Z.: A huszonnegyedik vízlépcső, Mérnök Újság, 2004. március. http://revfalu.uw.hu/page79.html, 2008. december 20. Ökotúrák a Dráva mentén http://www.drava.shp.hu/hpc/web.php?a=drava&o=1152624465, 2008. december 20. Burián, A.: A nemzetközi Dráva – http://www.hidrologia.hu/vandorgyules/24/3szekcio/240302.doc, 2008. december 20. Az említett egyezményt ekkor már mindkét érintett ország ratifikálta. Egyértelmű kormányhatározat rögzítse a novo virjei vízerőmű elutasítását! Greenfo, http://greenfo.hu/hirek/hirek_item.php?hir=6881, 2008. december 20. Szilvássy, Z.: A huszonnegyedik vízlépcső, Mérnök Újság, 2004. március. http://revfalu.uw.hu/page79.html, 2008. december 20. 40 m3/s – több civil szakértő szerint ez a hozam komoly kockázatokat hordoz Toldi, M.: A Drávát nekünk kell megvédenünk, Mérnök Újság, 2004. május. http://revfalu.uw.hu/page81.html, 2008. december 20. 1990/6. számú nemzetközi egyezmény, mely létrejött a Magyar Népköztársaság Kormánya és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Képviselőházának Szövetségi Végrehajtó Tanácsa Között a Dráva folyó közösérdekű szakaszának hasznosításáról. 127/1996. (VII. 25.) Korm. rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és a Horvát Köztársaság Kormánya között Pécsett, 1994. július 10-én aláírt, a vízgazdálkodási együttműködés kérdéseiről szóló egyezmény kihirdetéséről. 3. cikk 3. pont 2221/2004 (VII. 21.) Korm. rendelet. A Tanács 79/409/EGK irányelve. A Tanács 92/43/EGK irányelve. DRAVA Europen Little Tern River http://www.sterna-albifrons.net/xoops/modules/news/, 2008. december 20.

254

POLITIKAI VIZEKEN – H ATÁRVÍZI DIPLOMÁCIAI ESETEK 34

35

36

37

38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

48

49

50

51

52

53

54

55

56

57

58

59

60

LIFE Lebensader Obere Drau - http://www.life-drau.at/?tpl=text&id=1&menu=2&lng=&sub_id=2, 2008. december 20. Duna-Dráva Nemzeti Park, GEF 2/1 http://ddnp.nemzetipark.gov.hu/index.php?pg=sub_194, 2008. december 20. Duna-Dráva Nemzeti Park, GEF 2/1 http://ddnp.nemzetipark.gov.hu/index.php?pg=news_111_1446, 2008. december 20. New `Drava Declaration´ Signed, ICPDR, http://www.icpdr.org/icpdr-pages/drava_declaration.htm, 2008. december 20. Fodor: a habzó Rába ügyében elfogyott a jó szándékú türelem, MTI.hu. http://www.mti.hu/cikk/204925/, 2007. december 20. Rába Akcióprogram, Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság honlapja, http://www.nyuduvizig.hu/?m=181, 2008. december 20. Petíció a Rába érdekében teendő legsürgősebb intézkedések ügyében, az Országgyűlés honlapjáról, http://www.parlament.hu/biz/korb/kapcsolat/peticio.pdf, 2008. december 20. Mint például a Pro Natura St. Gotthard civil szervezet. http://ixionweb.hu/pronas/, 2008. december 20. Az akcióprogram ekkor még javában a megvalósítási fázisban tartott – ezt mutatta a habzás, a korábbiakhoz képest kisebb mértéke is – a magyar miniszter mégis a jövőbeni szennyezések elkerülésére intette az osztrák felet. Előrehaladási és záró jelentés a Rába Akciócsoport tevékenységéről, Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság honlapja http://www.nyuduvizig.hu/?m=183, 2008. december 20. Vizsgálják a szennyeződés forrását a Rába magyar szakaszán, KvVM http://www.kvvm.hu/data/sajtokozlemenyek/65.pdf, 2008. december 20. Fodor Gábor magyarázatot vár az osztrák társminisztériumtól a Rábát szennyező wollsdorf-i bőrgyár határértéket meghaladó kibocsátása miatt, KvVM. http://www.kvvm.hu/index.php?pid=1&sid=1&hid=1718, 2008. december 20. Fodor Gábor a határértékek betartatására szólítja fel az osztrákokat, KvVM. http://www.kvvm.hu/index.php?pid=1&sid=1&hid=1724, 2008. december 20. A Rába akciócsoportok csütörtökön találkoznak, Népszava online. http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1009041, 2008. december 20. Hab a Rábán, Népszabadság Online. http://nol.hu/cikk/485841/, 2008. december 20. Bezárják a fürstenfeldi geotermikus erőművet, Népszabadság Online. http://nol.hu/cikk/489780/, 2008. december 20. Korszerűtlen osztrák szennyvíztisztító is szennyezheti a Rábát, Magyar Nemzet Online. http://www.mno.hu/portal/557574?searchtext=g%C3%BCssing, 2008. december 20. Rába Akcióprogram, Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság, http://www.nyuduvizig.hu/?m=181, 2008. december 20. Európai “Lex Rába” védi a folyókat, Népszabadság Online. http://nol.hu/cikk/495921/, 2008. december 20. Szabó Imre üdvözli az Európai Parlament döntését, KvVM, http://www.kvvm.hu/index.php?pid=4&sid=82&khid=1892, 2008. december 20. Rába survey 2008. Összefoglalás, KvVM, http://www.kvvm.hu/cimg/documents/Raba_survey_2008_osszefoglalas.doc, 2008. december 20. Elkészült a Rába magyar-osztrák vízminőségi vizsgálatának közös értékelése, KvVM, http://www.kvvm.hu/index.php?pid=4&sid=82&khid=2101, 2008. december 20. Bruhács, J.: A környezeti károk miatti nemzetközi felelősség, OTKA. http://www.otka.hu/print.php?akt_menu=3886&, 2008. december 20. Bruhács, J.: A határon túli környezeti károk orvoslásának problémája: nemzetközi magánjogi egyezmények. Jura 2005/1. 48-60. o. 196/2004. (VI. 21.) Korm. rendelet, http://www.aquadocinter.hu/themes/VKI_hirek/Jogi_hatterag_2004/ 196_2004_korm_rend_R_H_egy.pdf, 2008. december 20. The Convention Danube River Protection Convention, DCPR, http://www.icpdr.org/icpdr-pages/drpc.htm, 2008. december 20. Környezeti tájékoztató a magyar-román környezetvédelmi együttműködés alapján, KvVM,

255

HORVÁTH NORBERT 61

62

63 64

65

66

67

68

69

70

71

72

http://www.kvvm.hu/index.php?pid=12&sid=69&hid=1733, 2008. december 20. Románia-környezetvédelem, KvVM, http://www.ktm.hu/index.php?pid=4&sid=26&hid=1500, 2008. december 20. Persányi Miklós a verespataki beruházásról tájékozódott, KvVM. http://www.kvvm.hu/index.php?pid=10&sid=53&hid=485, 2008. december 20. Hornok, E.: Verespatak, Rekline Stúdió, 2005. 48.o. Persányi Miklós sürgős tájékoztatást kért Romániától a verespataki fejleményekről, KvVM. http://www.kvvm.hu/index.php?pid=12&sid=69&hid=242, 2008. december 20. Magyarország részt vesz a verespataki beruházás környezeti hatásainak vizsgálatában, KvVM, http://www.kvvm.hu/index.php?pid=12&sid=12&hid=717, 2008. december 20. Súlyos hiányosságok és ellentmondások a hatástanulmányban. Hivatalos magyar vélemény a Verespatakon tervezett aranybánya nyitásáról, KvVM. http://www.kvvm.hu/index.php?pid=4&sid=26&hid=1334, 2008. december 20. A független jelentés az eljárás szempontjából egy munkaanyag volt, nem befolyásolta a hivatalos magyar véleményt. Az EP és a Tanács 2006/21/EK Irányelve, http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2006:102:0015:0033:HU:PDF, 2008. december 20. A Tanács 96/82/EK Irányelve, http://www.mkeh.gov.hu/index.php?name=OE-eLibrary&file=download &id=3995&keret=N&showheader=N, 2008. december 20. A teljes felsorolásban meg kell említeni az ügy kapcsán már említett és kiemelt fontosságú Espooi egyezményt is. A Tanács 1985. június 27-én kelt 85/337/EGK irányelve, amit 1997-ben a 97/11/EK irányelvben módosítottak: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=DD:15:03:31997L0011:HU:PDF, 2008. december 20. Persányi Miklós és Ilie Sârbu aláírták a román- magyar határvízi egyezményt, Greenfo, http://www.greenfo.hu/hirek/hirek_item.php?hir=5534&PHPSESSID=c, 2008. december 20.

256

A MEGMÉRGEZETT FOLYÓ GRÜNHUT GÁBOR 2000. január 30-án a késő esti órákban nagymennyiségű cianiddal és különböző nehézfémekkel szennyezett víz ömlött a Zazar-, illetve Lápos-patakba, majd azokon keresztül a Szamoson át a Tiszába, amikor a romániai Nagybánya (Baia Mare) mellett működő meddőhányó ülepítő tavának gátja a ránehezedő víznyomás alatt átszakadt. Habár a bányavállalat munkatársai sürgősen megkezdték a gát 28-30 méteres sérült szakaszának helyreállítását, a mintegy 100-120 ezer m3 -nyi mérgező anyag az addig regisztrált legsúlyosabb szennyezést okozta a folyórendszerben. A környezetkárosodást tovább tetézte, amikor bő egy hónappal később (március 10-én délelőtt) a borsabányai (Baia Borsa) nehéz- és színesfém kitermelésével, valamint kohósításának előkészítésével foglalkozó állami bányavállalat völgyzárógátas szennyvíz-ülepítőjének gátja szintén átszakadt, és becslések szerint mintegy 20 ezer m3 nehézfémmel szennyezett iszap került a tározó alatti völgybe, majd a Novac-patakon és a Visó folyón keresztül több hullámban ugyancsak a Tiszába. Az eltelt kilenc év során sajnálatosan megtapasztalhattuk a szennyezések rövidtávú gazdasági, mikroökonómiai következményeit, és mára biztosabb következtetéseket tudunk levonni a hosszabb távú ökológiai hatásokat illetően is. Jelenleg is folyamatban van egy kártérítési per a Magyar Köztársaság és a cianidos szennyezést okozó vállalat között, amelyet nehezen követhető módon bonyolít az alperes jogutódlással történő sokszori megváltozása, minek okán előreláthatólag még éveket kell várni az eljárás lezárására. A Tisza folyó A Tisza természetrajza Bár a média megalapozott, illetve feltételezett információkra hivatkozva rengeteget foglalkozott a kérdéssel, ezen cikkekből és tanulmányokból mégsem ismerhetjük meg igazán a szennyezés elsődleges „áldozatát”:

257

GRÜNHUT GÁBOR

magát a folyót. A Tisza vízgyűjtő-területét 157.186 km2-re becsülik, az érintett húsz nagyobb és számos kisebb folyó és patak medrét, lefutását az évmilliók alatt külső (köztük a víz és a szél), illetve belső (kéregmozgások, vulkáni tevékenység) felszínalakító erők, éghajlatváltozás; az elmúlt két évszázad során pedig többnyire az emberi beavatkozás alakította mai formájára. A már önmagában jelentős tiszai vízrendszer a világszinten is kiterjedt méretűnek számító Duna-vízgyűjtő részét képezi. A Tisza két forrása, az ukrajnai Szvidovec-hegységben megközelítőleg 1600 m magasan eredő, ún. Fekete- és Fehér-Tisza, Rahótól körülbelül másfél km-re egyesül. A hegyvidéki jellegű Felső-Tisza a Szamos torkolatáig tart. Ezen, pliocén korban – mintegy 1,5 millió évvel ezelőtt – kialakult domborzati viszony következménye, hogy bár a vízgyűjtő külső peremét hirtelen emelkedő magashegységek határolják (a Máramarosi-havasok), melyek szerepe a csapadék (különösen a hó) visszatartásában alapvető, még sincsenek e térségben számottevő természetes tározómedencék (tavak vagy kavicstakarók), így a hegyvidéki területek víztartalékai könnyedén lefolynak, illetve kimerülnek. Szintén e topográfiai jellegzetességnek tudható be, hogy a tiszai vízrendszer árhullámai jelentékenyek, vagyis a folyó vízjárása – hasonlóan a vízgyűjtő kezdeti, hegyvidéki szakaszának időjárásához – szélsőségekbe hajló. A Szamos beömléséig a vízgyűjtő-terület 13.173 km2-re duzzad, és eme 258 km-es úton a tengerszint feletti magasság 103 m-re csökken le, vagyis a folyó esése a felső szakaszon 1577 m. A pleisztocén időszakban a Tisza középső szakaszának alakulását elsősorban a helyi jellegű tektonikus lemezmozgások határozták meg: így például a Bodrogköz–Szatmári-síkság mérsékelt megsüllyedése és a Nyírség erőteljesebb megemelkedése, melyek következtében a folyó medre északra tolódott és egy éles északnyugati kanyarra kényszerült az Alföld peremén. Érdekes, hogy a csapadékban lényegesen szegényebb területen kígyózó Szamos teljes vízgyűjtő-területe (15.882 km2) nagyobb, mint a felső-tiszai szakaszé. Az Alföldre kiérve hirtelen sokat veszít esési energiájából a folyó, így hordalékának lerakására kényszerül. A Tisza vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt részre tagolja. A Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök–Berettyó vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúp a Sajó–Bódva–Hernád völgyeit választja el a Zagyva–Tarna vizeitől. Végül a Maros hordalékkúpja a Maros-völgyet különíti el a Körösök vízgyűjtőjétől. A csekély lejtés további következménye, hogy a 258

A MEGMÉRGEZETT FOLYÓ

folyó e területen keskenyebb, medre lényegesen kisebb mélységű, mint a felsőbb szakaszokon. Gyakoriak a levágott kanyarulatok és az árvizek által létrehozott övzátonyok. E térség jelentős mellékfolyói a Zagyva, a Hármas-Körös és a Maros (utóbbi az Erdélyi-medence déli részének vizeit gyűjti össze 30332 km2-nyi területről).1 Az Alsó-Tisza a Marostól a Dunáig tartó szakaszon még két folyó, a kisebb hozamú Aranka és a téti Duna-torkolattól mindössze 9,6 kilométerre beömlő Béga csatlakozik a Tiszához. Emberi beavatkozások a folyó medrében Egyes kutatók 2 már a rézkortól datálják a folyómederrel kapcsolatos kisebb szabályozási tevékenységeket, jelentősebb tájátalakításokról azonban csak az 5. századtól kezdődően beszélhetünk. Ekkorra alakult ki ugyanis az ártéri- vagy fokgazdálkodás, mely a vízelvezető és vízvédelmi funkcióin túl lehetővé tette a földterület megművelője számára, hogy a körülményes öntözési módszerek nélkül állítsa elő a létfenntartásához szükséges javakat, mégpedig az elhagyott ártéri medrek egységes vízrendszerré való összekapcsolásával. A vízszabályozás így nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak előre átgondolt szétterítésével történt, mely lehetővé tette a halászati tevékenység gyakorlását, valamint a takarmánynövények lényegesen egyszerűbb termesztését. Az ártéri gazdálkodás hanyatlása a 15–16. századra tehető: az újabb és újabb földterületek művelés alá vonása okán a csatornarendszerek eltömődtek, az ártéri erdők területi aránya jelentősen lecsökkent, így a Tisza-völgy gyors mocsarasodásnak indult. A 19. század közepén kezdődtek meg azok a nagyarányú vízrendezések, amelyek eredményei a Tisza-völgy mai vízföldrajzi képében köszönnek vissza. Az országgyűlés 1807-ben fogadta el a XVII. tc.-t, mely az árvizek elleni védekezést és az ármentesítést kivette a vármegyék hatásköréből, és azt a munkákban közvetlenül érintett földbirtokosok kötelezettségévé tette. Az 1810-es évektől kiterjedt térképészeti felmérés és rögzítés indult meg a Tisza tekintetében, majd a Helytartótanács szervezeti egységeként létrehozták a Vízi- és Építészeti Főigazgatóságot. 1846. augusztus 27-én Vásárhelyi Pál tervei, és gróf Széchenyi István szervezése, illetve pénzügyi támogatása felhasználásával Tiszadobnál megkezdték a szabályozási munkálatokat.3 Az árhullám minél gyorsabb levezetése érdekében főként árvízvédelmi töltések építésére, valamint (összesen 102 esetben) folyókanyarulatok átvágására került sor. A szabályozást megelőző 1419 km-ről

259

GRÜNHUT GÁBOR

mindössze 966 km-re „zsugorodott” a Tisza, esése a kilométerenkénti 3,7 cm-ről 6 cm-re emelkedett. A folyó ily’ módon megtöbbszöröződő energiája a meder mélyüléséhez és a már amúgy is alacsony vízszint további süllyedéséhez vezetett, mely mind a hajózás, mind pedig az öntözés szempontjából hátrányt jelentett. A munkálatok másik következménye a folyó víz- és hordalékviszonyainak megváltozása lett. A szabályozást követően egyes helyeken gyorsabban erodálta partjait a folyó, amely szükségessé tette egész partszakaszok kikövezését. A szegedi árvízkatasztrófa (1879) aztán újbóli beavatkozásokat követelt: 1884-ben az országgyűlés megalkotta az első tiszai fejlesztési programot, melynek értelmében nekifogtak az Alföld mélyebb fekvésű területeit elborító belvizek elvezetéséhez. Tíz évvel később, 1894-ben a parlament szentesítette Kvassay Jenő tiszai korrekciós tervét is.4 1908-ban húsz évre szóló cselekvési programot fogadtak el a Tisza szabályozásával kapcsolatban. Az 1930-as évek aszályai nyomán fellendült az öntözés, mely – mint fentebb már volt róla szó – a Közép-Tisza, illetve a Körösök vidékén több évszázados múltra tekint vissza. Az 1937-ben elfogadott „Az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről” szóló XX. törvény az öntözés lehetőségeinek korszerű megteremtését, illetve kibővítését kívánta elérni.5 A második világháborút követően újabb problémaként jelentkezett a párolgással összefüggő talajszikesedés. Napjainkban 149 tiszai holtmedret tartanak számon, értékes vegetációjuk és faunájuk természetvédelmi szempontból is jelentőssé teszi ezeket. A halastavak közül legjelentősebbek a hortobágyiak (összterületük megközelíti a 6000 ha-t), ám külön kiemelendő a Tisza-tó, amely 127 km2-nyi kiterjedésével a Kárpát-medence második legnagyobb felszínű állóvize (a Kisköre és Tiszavalk közötti folyószakasz felduzzasztásával – a kiskörei vízlépcső 1973-as üzembe helyezése következtében – hozták létre).6 Árvízvédelmi (Kunkápolnás, Füredkócs) és (főként a Keleti-főcsatorna mentén) öntözési célú tározókat is kialakítottak a folyón. A Tisza flórája és faunája A felső-tiszai szakaszon, a kettős forrásnál, 1500 m talajszint feletti magasságban tűlevelű erdő a jellemző növényzet, melyet lejjebb, a kontinentális éghajlati zónába ereszkedve bükkösök váltanak fel (főként az Északkeleti-Kárpátokban). A folyó árterének eléréséig aztán „menetrendszerűen” jelennek meg a különböző égeresek, bokorfüzesek, illetve a

260


ligeterdők. A 19. századi folyószabályozások következtében a korábbi ártér jelentős része a víztől elzárt oldalra került, így az élővilág – elsősorban az áradások elmaradása, illetve a mezőgazdaság térhódítása miatt – jelentősen átalakult. A gyakori parti bokorfüzesek aljnövényzete szegényesnek mondható, de 200-450 m-re a szárazföld belseje felé ezt felváltja az ún. puhafás (más néven fűz-nyár) ligeterdő, és az arra jellemző, az egyes szinteket összekapcsoló, egyéb növényzetre rátelepedő, kúszónövényekből álló „fátyoltársulás”.7 Az egykori ún. keményfa (vagy tölgy-kőris-szil) ligeterdők mára csak foltokban, ritkásan maradtak fenn. A holtágaknak is megvan a jellemző növényvilága – mondhatni mikro-faunája –, mely a vízellátástól függően ugyan eltérő lehet, de kivétel nélkül mindegyik kiemelkedő természeti értéket jelent. Ilyen elzárt helyeken még található fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), vidrakeserűfű (Polygonum amphibium), esetleg vízidara (Wolffia arrhiza) is. A sekélyebb vízben váltakozva nád (Phragmites australis), gyékények (Typha spp.), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), illetve harmatkása (Glyceria maxima) is nő.8 A Tisza állatvilága rendkívül gazdag. Az eltérő környezeti feltételekhez alkalmazkodott fauna az élőlényközösségek rendkívül összetett hálózatát adja, így nem csak fajgazdagságával, de sokszínűségével is kitűnik. A gerinctelen élőlények legfontosabbjai a kérészek (Ephemeroptera), álkérészek (Plecoptera) és tegzesek (Trichoptera) lárvái.9 A leggyakoribb csigafajok: a kavics csiga (Lythogliphus naticoides), a fialló csiga (Viviparus acerosus) és a kerekszájú csiga (Valvata piscinalis). A kagylók közül elsősorban a folyami fajták élnek itt nagy számban, és fontos megemlíteni a kisebb testű rákokat is. A gerinces állatok közül a halakat feltétlenül szükséges kiemelni, mivel az európai édesvízi halfajok számát tekintve is kiemelkedő, mintegy 68 halfajt azonosítottak eddig a Tiszában. Érdekes – és egyben a természeti értékét is bizonyítja – hogy a folyó, halfaunája alapján több szakaszra tagolódik.10 A Kárpát-medencében előforduló valamennyi fajta kétéltű és hüllő megtalálható a Tisza mentén is. A folyó, illetve a folyóhoz kapcsolódó területek madárvilága ugyancsak tarka képet mutat: partifecske, jégmadár, a gémek és sasok különböző fajai, fekete gólya, valamint holló mind megtalálható itt. A vonulási időszakban több mint 200 madárfaj lakóhelye a Tisza-vízgyűjtő.11 Az ártér hegyvidéki szakaszán még előfordulhat barnamedve (Ursus arctos) és farkas (Canis lupus) is. A hullámtéri erdők ragadozói a nyuszt (Martes martes), a borz (Meles meles) és ritkábban a vadmacska (Felis silvestris). Régóta dokumentált, stabil állománya van jelen a vidrának (Lutra lutra).12 Az itt 261

GRÜNHUT GÁBOR

előforduló legnagyobb emlős a gímszarvas, gyakori az őz, a vaddisznó és a róka. A nagybányai és borsabányai szennyezés lefolyása Nagybányán és környékén már évszázadok óta intenzíven folyik az arany, ezüst, ólomérc és cink kitermelése. A település körzetében számos, kisebb-nagyobb ülepítő tó található, melyek az itt létesült ipari üzemekkel együtt már régtől károsítják a lakosság egészségét.13 Az 1990-es évek elején – a rendszerváltozást követően – egy ausztrál-román vegyes vállalat olyan üzem létesítésére kért engedélyt az illetékes hatóságoktól, amely egy már korábban felszámolt ülepítő medence meddőanyagát mosta volna át, a térségben mindaddig nem használt technológia segítségével kinyerve különböző fémeket (elsősorban aranyat). Az engedélyezési eljárás hét évig tartott, a vállalat mind a 15 – akkoriban szükséges – létesítési dokumentumot beszerezte. Az aranybányászatról – röviden Az aranybányászat az egyik legősibb mesterség, hiszen e nemesfém már a legrégebbi civilizációkban is különleges jelentőséggel bírt. Ismerünk i.e. 4000 tájáról származó lelőhelyeket az ókori egyiptomi és núbiai királyságok területén, de a későbbi korokban a kínai Távol-Keleten is intenzív kitermelés folyt. A perzsák, görögök, rómaiak már fizetőeszközként is, ám elsősorban a hatalom megjelenítéséhez, díszítéshez használták az aranyat. Nyugat-Afrika kincsei a kora középkortól kezdődően áramlottak Európába, míg az „Újvilág” 1492-es felfedezésével Közép- és Dél-Amerika nemesfém készletei is nagy gyorsasággal kerültek a földfelszínre. A 19. század során Észak-Amerikában is kitört az „aranyláz” (1848 – Kalifornia, 1857 – Brit-Kolumbia, 1896 – Klondike és Yukon, stb.), majd szűk száz évvel14 Ausztrália felfedezését követően az európaiak ott is megnyitották az első aranybányákat (1851 – Ballarat, 1867 – Gympie, stb.). Az értékes fém kinyerésének legősibb módja az aranymosás, mely ma már többnyire gépekkel történik, rendszerint nagynyomású vízáteresztéssel, ún. „zsilipezési” technikával, de világszerte számos bányában, ahol ez gazdaságosabb, vagy egyszerűen a helyi adottságok mást nem tesznek lehetővé, még mindig kézi erővel választják le a nemesfémet a keményebb rétegekről. Említésre méltó a higanyos eljárás is15 – mely a környezetre ká-

262


ros hatásai miatt szigorú biztonsági feltételeket követel –, illetve témánk szempontjából különösen érdekes egy másik kémiai processzus: az ún. cianidos technológia. A MacArthur-Forrest eljárás Carl Wilhelm Scheele svéd kémikus fedezte fel elsőként (1783), hogy a cián bizonyos vegyülete oldani képes az aranyat, de még száz év kellett ahhoz, hogy e megállapítást a skót John Stewart MacArthur hasznosítani tudja az ásványi ércek tekintetében. A kémiai reakció, az ún. Elsner egyenlet a következő: röviden és közérthetően annyi az eljárás lényege, hogy a porított érctartalmú anyagot nátrium-cianid (NaCN) oldattal kezelik, minek hatására maga az arany is elegyedni kezd az arany-ciano-komplex oldatban. Ezt követi a második lépés, amikor ezen oldatból cinkpor hozzáadásával leválasztják a már szilárd aranyat. Nagybánya Amikor 2000. január 30-án este a töltés átszakadt, hirtelen nagy mennyiségű nátrium-cianid és különböző fém-cianid vegyületek zúdultak közvetlenül a folyóba. A bekerülő mérgező anyagok következtében a planktonikus fajok 70-100% közötti pusztulási arányát mérték szakemberek a Tisza magyarországi szakaszán. Még az év februárjában egy nagyobb áradás vonult le a Tiszán, mely egyfelől ugyan segített a cianid koncentráció csökkentésében, másfelől azonban hátráltatta az élővilág regenerálódását. A folyami rákok mintegy fele eltűnt, ugyanakkor a kagylók és különböző csigafajok jobban átvészelték a szennyezést. A leglátványosabb a halak tömeges pusztulása volt: csak hónapokkal később lehetett – a kihalászott tetemek és a korábbi évek statisztikái alapján – a tényleges kárt közvetett módon megbecsülni, számszerűsíteni. Az összes elhullás megközelítőleg 1241 tonnát tett ki, ennek mintegy harmada ragadozó hal, míg 15%-a a piacon leginkább keresett ponty volt. Az elpusztult haszonhalak becsült és számított értéke nagyjából 874 millió forintot tett ki. A szennyezés előreláthatóan megváltoztatta a folyóban élő halfajok hosszú távú összetételét is, amit pusztán újra- és betelepítésekkel nem lehet orvosolni.

263

GRÜNHUT GÁBOR

Borsabánya 2000. március 10-én a borsabányai völgyzárógátas szennyvíz-ülepítő átszakadása a Tisza azon szakaszát is károsította, mely az előző hónapi történéseket követően még érintetlen maradt. A Tiszabecsnél elvégzett mérések azt mutatták, hogy a különböző nehézfémek (elsősorban ólom, réz és cink) koncentrációi a magyar szabvány szerinti, ún. „erősen szenynyezett” vízminőségi osztály értékeit is jelentősen meghaladták. A Tisza teljes szakaszán halpusztulás ugyanakkor nem volt tapasztalható, jóllehet a január-februári katasztrófa következtében ekkorra már szignifikánsan lecsökkent a halállomány. Az első, nagyobb szennyező hullám tíz nappal később hagyta el Magyarország területét, az áradásoknak köszönhetően gyorsabban, amint az várható volt. További környezeti károkat okozva a szennyezés azonban kijutott az ártérre is, ahol nehezen eltávolítható vékony üledékréteget képezett. Társadalmi, gazdasági hatások Legérzékenyebben a Tisza mellett lakó, halászatból és turizmusból élő társadalmi csoportokat érintették a szennyezések, sokak munkája, keresete szűnt meg. Hamar nyilvánvalóvá vált továbbá, hogy a magyar-román nemzetközi kapcsolatok szintjén is következménye lesz a történteknek: Pepó Pál akkori környezetvédelmi miniszter február 14-én a tárca szakembereivel együtt Romániába utazott, ahol a kérdéses bányavállalat képviselőjével és román kollégájával is tárgyalt. Másnap Gabriel Dumitrascu, a román vízügyi, erdészeti és környezetvédelmi minisztérium környezetellenőrzési hivatalának vezérigazgatója kijelentette, hogy a környezeti kárt okozó nagybányai Aurul társaság az egyedüli felelős minden következményért, és emiatt „Románia nem fog kártérítést fizetni sem Magyarországnak, sem Jugoszláviának a ciánszennyezés következtében keletkezett károkért”.16 Ezt követően, visszafogott eredményekkel, Gönczy János, a Tisza–Szamos kormánybiztosi iroda vezetője próbált egyeztetni a kialakult helyzetről. A különböző médiumoknak köszönhetően az ország teljes lakossága figyelemmel kísérhette az eseményeket, mint azt Zsigmond Csilla Dalma szociológus egy akkoriban készült tanulmánya is tárgyalja, a cianidos-szennyezés hetekig vezető hírnek bizonyult.17 A merev álláspontok miatt, a Magyar Köztársaság végül úgy döntött, kártérítési igényét polgári peres úton kívánja érvényesíteni.

264


A jog eszközei Vizsgálódásainkat e téren nem korlátozhatjuk pusztán azokra a nemzetközi és regionális egyezményekre, illetve belső jogszabályokra, melyek akkor voltak érvényben, amikor a környezeti katasztrófa bekövetkezett. Az azóta megalkotott, és hatályossá vált jogi eszközök – noha nem vagy csak korlátozott számban rendelkeznek visszaható hatállyal– kétségtelenül befolyásolják a folyamatban lévő kártérítési per majdani eredményét. Egy másik szempont, ami miatt érdemes bővebben áttekinteni a kialakult jogi rendszereket, hogy a jövőben esetlegesen bekövetkezendő hasonló katasztrófák rendezésének vezérelveit – az ésszerűség, a gazdaságosság és a környezetben bekövetkezett károk gyors felszámolásának szempontjai mentén – miképpen alkották meg. ENSZ egyezmények Kiemelendőek az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága által megalkotott, és 1991. február 25-én a finnországi Espoo-ban, „Az országhatáron átterjedő környezeti hatások vizsgálatáról”18 szóló-, valamint a Helsinkiben 1992. március 17-én aláírt a „Határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára” vonatkozó egyezmények. Előbbi meghatározta – a környezeti hatásvizsgálatra vonatkozó hatályban lévő jogszabályokra tekintettel – az érintett felek-kel folytatandó konzultációkra vonatkozó azon eljárásokat, amelyeket a tervezett projektek országhatáron átterjedő környezeti hatásai nagy valószínűséggel érinthetnek. Utóbbi egyezmény szabályozása az ipari tevékenységek miatt esetlegesen előidézett nagytérségű veszélyeztetések, illetve a határon túl terjedő környezeti hatások megelőzése, az ipari balesetekből eredő károk mérséklése a felkészüléssel kapcsolatban, illetve a károkozás esetén a nemzetközi segítségnyújtás témaköreit fedi le. E két alapdokumentum mentén további nemzetközi jogi szabályok születtek, így például a Londonban 1999. június 17-én elfogadott, a „Vízről és egészségről” szóló jegyzőkönyv, vagy a 2003. május 21-én, Kijevben kihirdetett stratégiai környezeti vizsgálatról szóló jegyzőkönyv (ún. SEA-jegyzőkönyv), melynek célkitűzései a környezet (beleértve az egészséget) magas szintű védelmének biztosítására irányulnak, továbbá arra, hogy az ezekkel kapcsolatos szempontok beépüljenek a fenntartható fejlődés biztosítását célzó intézkedésekbe és eszközökbe.19

265

GRÜNHUT GÁBOR

EK jogszabályok Felsorolni is képtelenség lenne az Európai Közösség által alkotott vonatkozó jogi szabályozásokat. Ezen eszközök egy része a nemzetközi egyezmények implementációja érdekében kiadott különböző szintű dokumentumok. Természetesen mellettük vannak olyan egyedi rendeletek, irányelvek is, melyek egészében előzmény nélkül állóak, speciálisan a tagállamok vagy egy részük által érintett problémakörökre reagálnak. A fontosabbak: 80/68/EGK direktíva „a talajvíz védelméről, meghatározott vegyi anyagok esetében”, 82/501/EGK irányelv „az ipari balesetek országhatárokon túlnyúló hatásairól (ún. Seveso I.), majd újragondolásaként a 96/82/EK Tanácsi irányelv (ún. Seveso II.) melyekben rögzítésre kerültek a veszélyhelyzetre való felkészülés, a lakossági tájékoztatás, a közös riasztási, értesítési rendszerrel kapcsolatos alapelvek, kiegészülve a kölcsönös segítségnyújtás, az információ-áramlás, a kutatás témaköreivel.20 Kiemelendő még a Tanács 92/43/EGK irányelve a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről, az Európai Parlament és a Tanács 2000/60/EK irányelve a vízpolitika terén a közösségi fellépés kereteinek meghatározásáról, valamint szintén az Európai Parlament és a Tanács által kibocsátott 2006/21/EK irányelv az ásványinyersanyag-kitermelő iparban keletkező hulladék kezeléséről és a 2004/35/EK irányelv módosításáról. Tekintve, hogy az analógia alkalmazása, mint a bíróságok jogértelmező/fejlesztő tevékenysége hazánkban is elfogadott, a fenti jogszabályok relevanciával bírnak témánk szempontjából is, ám helyhiány miatt elemzésükre sajnos nincsen mód. Multilaterális és bilaterális nemzetközi szerződések Az 1994. június 29-én Szófiában megkötött konvenció „a Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködésről” határkőnek minősül a Tisza folyó védelme szempontjából is, hiszen utóbbi – mint fentebb leírtuk – a Duna vízgyűjtő területén helyezkedik el. E tényt is figyelembe véve, az egyezmény a szennyező fizet és az elővigyázatosság elvét axiómává emeli, és a részes felek kötelezettségeként határozza meg többek közt, hogy „minimálisra csökkentik a balesetszerű szennyezések kockázatát”, valamint „kritikus helyzetben kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak”.21

266


A magyar-román kétoldalú egyezmények közül említésre méltó „az egyezmény a Magyar Köztársaság Kormánya és Románia Kormánya között a környezet védelme terén való együttműködésről” (kihirdetve: 2000. december 14.), a 196/2004. (VI. 21.) Korm. rendelet „a Magyar Köztársaság Kormánya és Románia Kormánya között a határvizek védelme és fenntartható hasznosítása céljából folytatandó együttműködésről szóló Egyezmény kihirdetéséről”, valamint a 2006. évi LXXXV. törvény „A Magyar Köztársaság és Románia között a magyar-román államhatár rendjéről, az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról szóló, Bukarestben, 2005. október 20-án aláírt Szerződés kihirdetéséről”. Ez utóbbi jogszabály értelmében a határon átnyúló környezetszennyezés tekintetében köteles a felelős szerződő fél az okozott sérelem jóvátételére, ami történhet az eredeti állapot helyreállítása, kártérítés vagy elégtétel formájában, illetve ezek külön-külön vagy együttes alkalmazásával is. A jóvátétel mértékének meghatározására, a kimentési okokra és a végrehajtásra is tartalmaz szabályokat a törvény. Belső jogi szabályozás A Magyar Köztársaság országgyűlése által alkotott jogforrások két fő csoportba sorolhatóak aszerint, hogy valamely közösségi jog átültetéséről rendelkeznek, a harmonizációs kötelezettség végrehajtását szolgálják-e, avagy önálló jogi aktusok. Előbbiek száma – uniós csatlakozásunkból következően is – csak az elmúlt években ugrott meg számszerűen, míg az utóbbi kör több jogterület, különböző szintű jogszabályaiban található meg. Pusztán a felsorolásuk is meghaladná e tanulmány kereteit, ezért csak a legfontosabbakat említem: a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény, a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyiterv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról szóló 2004. évi LXVII. törvény; a felszíni vizek minősége védelmének szabályairól szóló 220/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet; a felszín alatti vizek védelméről szóló 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet; a vízbázisok, a távlati vízbázisok, valamint az ivóvízellátást szolgáló vízi létesítmények védelméről szóló 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendelet; az ivóvízkivételre használt vagy ivóvízbázisnak kijelölt felszíni víz, valamint a halak életfeltételeinek biztosítására kijelölt felszíni vizek szennyezettségi határértékeiről és azok ellenőrzéséről szóló 6/2002. (XI. 5.) KvVM rendelet.

267

GRÜNHUT GÁBOR

Tekintettel arra a tényre, hogy ma már Románia is az Európai Unió tagja, sok szakember célszerűbbnek tartja – a megelőzést szolgáló, folyamatos és hatékony együttműködés, monitoring mellett – ha egy esetlegesen felmerülő hasonló környezeti katasztrófa bekövetkeztekor nem kártérítési per útján, bíróság előtt érvényesítik igényeiket a felek, hanem mediátor közreműködésével jutnak inkább egyezségre. Ennek még nincsen kialakult gyakorlata Kelet-Európában. A per Már több mint hét éve, 2001. december 4-én vette kezdetét az ún. „ciánper” a Fővárosi Bíróságon (FB), melyben a Magyar Köztársaság, mint felperes nyújtott be kártérítési keresetet az akkor még Aurul néven bejegyzett bányavállalattal, mint alperessel szemben.22 A peresített összeg 28 milliárd 596 millió forint (kárelhárítás címén mintegy egymilliárd forintos; ökológiai, gazdasági, illetve szociális károk címén mintegy 8,5 milliárd forintos; rehabilitáció címén pedig több mint 18 milliárd forintos kártérítési igényt kívánt érvényesíteni a felperes). Emellett a Szolnoki és Tiszafüredi Városi Bíróságokon kisebb „horderejű” perek is indultak a vállalattal szemben, melyeken keresztül többnyire vendéglátással, illetve egyéb, turizmushoz köthető szolgáltatásokkal foglalkozó magánszemélyek igyekeztek megtéríttetni milliós nagyságrendű kárukat. Nemzetközi kártérítési ügyekben jártas jogászok már a per elején jelezték, hogy az eljárás – tekintettel fontosságára, és az érvényben lévő szabályozásokra (a hivatalos megkeresésre, valamint az alperes idézésére csak a nemzetközi jogsegély által előírt módon van lehetőség, a bizonyítási procedúra időigényesebb, stb.) – nagy valószínűséggel évekig fog húzódni. A magyar fél már a keresetlevélben többek közt azt kérvényezte a bíróságtól, hogy kötelezzék az alperest a keletkező cianid lebontására, illetve vízfelesleg-levezetők, vésztározók és biztonságos méretű gátak kialakítására. A per kezdeti szakaszán számos előzetes kérdésben kellett dönteni, hogy például mely állam eljárásjogi, illetőleg anyagi jogi jogszabályait alkalmazzák. 2003 szeptemberében két kirendelt szakértői bizottság kezdte meg munkáját: szemlét tartottak az ülepítőnél és a bánya környékén. A Budapesti Műszaki Egyetem szakemberei már novemberre elkészítették állásfoglalásukat, a román fél következtetéseinek ismertetése azonban a hiteles fordítás csúszása miatt csak késedelemmel történt meg.

268


A bizonyítási eljárás lezárultát követően, a Fővárosi Bíróság 2005. május 2-i döntésének értelmében az időközben már Transgold SA-vá átkeresztelt vállalatnak 75%-kal vissza kellett fognia termelését. Az alperes megtámadta a határozatot, a Fővárosi Bíróság 2005. október 25-én kelt döntésével azonban nem adott helyt a kérelemnek. Következő lépésként a Transgold SA felszámolási eljárást kezdeményezett önmaga ellen. 2006. május 8-án részítélet született, melynek értelmében a felszámolási eljárás alatt álló céget terheli a felelősség a tiszai ciánkatasztrófáért, továbbá a vállalat azonnali biztonsági intézkedéseket köteles végrehajtani. Az elmarasztalt cégben egyébként a román állam is közvetetten érdekelt, mégpedig a 44,8%-os tulajdonjoggal bíró Regia Autonoma Plumbului si Zincului Remin (magyarul Remin Ólom és Cink Önelszámoló Vállalat) révén. Egy korábbi tárgyalási napon felvetették, hogy a két ország között érvényes jogsegély-egyezmény értelmében a bíróság függessze fel az eljárást, azonban mivel az vagyonjogi kérdésekre nem vonatkozik, ezért az Fővárosi Bíróság nem adott helyt a kérelemnek. Jelenleg a per abba a szakaszába érkezett, melyben a kártérítés összegének pontosítása zajlik. Azonban továbbra is kérdéses, hogy mire a Fővárosi Bíróság meghozza jogerős ítéletét, lesz-e még olyan alperes, akivel szemben azt érvényesíteni lehet?23 Mint fentebb leírtuk, 2005. október 20-án Magyarország és Románia olyan együttműködési és kölcsönös segítségnyújtásról szóló szerződést kötött, mely a jövőben bekövetkező hasonló katasztrófák esetén gyorsabb, összehangoltabb és emiatt hatékonyabb kármentésítést tesz lehetővé, a hatáskörök és részfeladatok pontos meghatározásával.24 Felhasznált irodalom Árpási, Zoltán: Mosonyi Emil – a vízépítés professzora, Kossuth Kiadó, 2006. Bellon, Tibor: A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön, Timp Kft, 2003. Blazovich, László (szerk.): A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban (Dél-Alföldi Évszázadok sorozat) Csongrád Megyei Levéltár, 1996. Böhm, András: Úszó- és gázlómadarak. A Kárpát-medence vadrécéi, sirályai, gémféléi, továbbá más úszó- és gázlómadarai, Kossuth Kiadó, 2004. Deák, Antal András: A háromszögeléstől a Tisza-szabályozásig, (Források a Vízügy Múltjából sorozat) Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, 1996. Deák, Antal András – Lanier, Amelie : Széchenyi István és Sina György közös vállalkozásai, L’Harmattan Kiadó Kft., 2005. 269

GRÜNHUT GÁBOR

Endes, Mihály: Az élő Tisza, Csokonai Kiadó, 2002. Fehér, Alajos – Kurucz, Gyula: Ember – táj – mezőgazdaság a Tisza-tó környékén, MTA Miskolci Akadémiai Bizottság, 1994. Gera, Pál: Ciánméreg és vidravédelem. Dokumentumkönyv a 2000. februárjában bekövetkezett ökológiai katasztrófa után a Szamos és Tisza folyókon folytatott vidrakutatásról, Alapítvány a Vidrákért (3BT Műhely), 2000. Gera, Pál: A megmérgezett folyó (Élő Környezet sorozat), Accordia Kiadó, 2001. Harsányi, Ildikó: Fekete magyarok – fehér magyarok, Fríg Kft, 2005. Hámori, Péter: A magyar hajózás képes története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. Kovács, Sándor: Ahol a Tisza születik. Kárpátaljai barangoló a forrásvidéken (2. bővített kiadás), Hungarovox Kiadó, 2005. Nagy, Sz. László: Hol a Tisza erdőt nevel..., Nimród Alapítvány, 1995. Pálfai, Imre: Tisza-völgyi holtágak, Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, 1995. Révész, László: A karosi honfoglalás kori temetők - régészeti adatok a FelsőTisza-vidék X. századi történetéhez, Herman Ottó Múzeum, 1996. Szentpéteri L., József: A Tisza virágai, Alexandra Kiadó, 2004. Szilágyi, Miklós (szerk.): A tiszai halászat. Az eszközök és fogási módok történeti változásai, Akadémiai Kiadó, 1995. Tálas, László: At the fringes of three worlds – hunter-gatherers and farmers in the middle Tisza valley, Damjanich János Múzeum gondozásában, 1996. Teplán, István (szerk.): A Tisza és vízrendszere I-II. kötet (Magyarország az Ezredfordulón IV. A Területfejlesztési Program Tudományos Alapozása sorozat) MTA Társadalomkutató Központ, 2003. Tóth I., János: Környezetszociológiai felmérés a Tisza mentén, Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület, 2003. Tóth I., János: A tiszai ciánszennyezés. Rendszerszemléletű elemzés, Magánkiadás, 2002. Tóth, M. Ildikó: Varázsos tájak. A Felső-Tisza vidék, Sóstó Fejlesztési, Beruházási és Vállalkozási Rt., 1997. Várkonyi, Ágnes (szerk.): Táj és történelem. Tanulmányok a történeti ökológia világából, Osiris Kiadó, 2000. Végjegyzetek 1

2

Lásd az erre vonatkozó mellékletet, in. Szerk.: Teplán István: A Tisza és vízrendszere I-II. kötet (Magyarország az Ezredfordulón IV. A Területfejlesztési Program Tudományos Alapozása sorozat) MTA Társadalomkutató Központ, 2003. Például, Tálas László: At the fringes of three worlds - hunter-gatherers and farmers in the middle Tisza valley, Damjanich János Múzeum gondozásában, 1996. Illetve Bellon Tibor: A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön, Timp Kft, 2003.

270

A MEGMÉRGEZETT FOLYÓ 3

4

5

6

7

8 9 10

11

12

13

14

15

16 17

18

19

20

21 22

23

24

Ekkor még figyelembe vették a zseniális mérnök, Huszár Mátyás korábban készült terveit is. Továbbá lásd: Deák Antal András: A háromszögeléstől a Tisza-szabályozásig, (Források a Vízügy Múltjából sorozat) Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, 1996. Kvassay Jenő (Buda, 1850. július 5. – Budapest, 1919. június 6.) vízmérnök, a magyar vízügyi szolgálat kiemelkedő alakja. Nevéhez fűződik a Vízjogi törvény megalkotása (1885: XXIII. tc.), valamint az Országos Halászati Felügyelőség és a Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat megszervezése. 1. § (1) A jelen törvény célja az öntözéses gazdálkodás lehetővé tétele érdekében szükséges munkálatok végrehajtása, mégpedig elsősorban a Tisza és Hármas-Körös folyókon egy-egy duzzasztómű létesítése, a Tisza mentén két szivattyútelep, továbbá a mindezekkel kapcsolatos öntözőcsatorna-rendszerek megépítése, valamint az említett munkálatokkal létrehozott öntözőművek megfelelő kihasználásának előmozdítása. Bővebben lásd: Fehér Alajos - Kurucz Gyula: Ember - táj - mezőgazdaság a Tisza-tó környékén, MTA Miskolci Akadémiai Bizottság, 1994. Ilyen liánnövény a komló (Humulus lupulus), az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), a sövényszulák (Calystegia sepium), a ritka ligetiszőlő (Vitis sylvestris), a gyakoribb, parti- és vadszőlő (Vitis riparia, Parthenocissus inserta), valamint a süntök (Echinocystis lobata). Bővebben: Nagy Sz. László: Hol a Tisza erdőt nevel..., Nimród Alapítvány, 1995. Lásd: Pálfai Imre: Tisza-völgyi holtágak, Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, 1995. A tiszai kérészeknek mintegy 50 faja ismert. Lásd: Szentpéteri L. József: A Tisza virágai, Alexandra Kiadó, 2004. Olyan, Európában ritka, vagy veszélyeztetett halfajok jelentős állományai élnek még itt, mint a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus), balin (Aspius aspius), halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), harcsa (Silurus glanis). De előfordul a balkáni csík (Sabanejewia aurata), réti csík (Misgurnus fossilis), kurta baing (Leucaspius delineatus) és találhatóak – endemikus – csak itteni fajok, mint a széles durbincs (Gymnocephalus baloni), selymes durbincs (G. schraetzer) és a lápi póc (Umbra krameri). Bővebben a halászatról: Szerk.: Szilágyi Miklós: A tiszai halászat. Az eszközök és fogási módok történeti változásai, Akadémiai Kiadó, 1995. Lásd az ide vonatkozó részeket: Böhm András: Úszó- és gázlómadarak. A Kárpát-medence vadrécéi, sirályai, gémféléi, továbbá más úszó- és gázlómadarai, Kossuth Kiadó, 2004. Gera Pál: Ciánméreg és vidravédelem. Dokumentumkönyv a 2000. februárjában bekövetkezett ökológiai katasztrófa után a Szamos és Tisza folyókon folytatott vidrakutatásról, Alapítvány a Vidrákért (3BT Műhely), 2000. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja 2000. évi külön beszámolójában idézi Ioan Gherhest, a nagybányai Környezetvédelmi Ügynökség igazgatóját. Bár történelmi bizonyítékok alapján a hollandok már a 17. sz. elején elérték a kontinens partjait, James Cook brit tengernagy volt az, aki 1770-ben birtokba vette azt a Korona számára, és az angolok létesítették itt az első állandó települést is 1788-ban. Helyhiány miatt erről bővebben lásd: United Nations Environment Programme, Report on activities under the UNEP mercury programme, 2007. november 12–16. Bangkok. Ciánszennyezés. Románia nem fog kártérítést fizetni? Szabadság (Kolozsvár), napilap, 2000. február 15. Lásd: Zsigmond Csilla Dalma: Ökológiai katasztrófa vagy véletlen baleset? A ciánszennyeződés romániai sajtóvisszhangja In: Magyar kisebbség – Nemzetpolitikai szemle, VI. évfolyam 20. szám Az Európai Közösség 1991. február 26-án írta alá az egyezményt, és 1997. június 24-én ratifikálta (ez a hatálybalépés dátuma). Főbb rendelkezéseinek végrehajtásáról a 97/11/EK irányelv rendelkezik. A bizonyos tervek és programok környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló 2001/42/EK irányelv (a stratégiai környezeti vizsgálatról szóló ún. SEA-irányelv) ültette át a Közösség gyakorlatába a benne foglaltakat. Az irányelv nevét egy súlyos következményekkel járó ipari baleset olasz helyszínéről kapta. Hazánk jogharmonizációs kötelezettsége keretében megalkotásra került a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. Törvény IV. fejezet és annak végrehajtását szolgáló, a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 2/2001. (I.17.) Korm. Rendelet. Magyarországon az Egyezmény a 74/2000. (V.31.) Korm. rendelettel került kihirdetésre A Fővárosi Bíróság Polgári Kollégiumának bírájára, dr. Császár P. Emőkére osztották le az ügyet, mely az FB 4.P. 23771/2001 számot kapta. Vasile Tatar máramarosi környezetvédő aktivista a Strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság előtt nyújtott be keresetet a Román Köztársasággal szemben, mivel az a vállalatnak kiadott engedélyekkel megsértette a környezetvédelmi szabályokat. 2009 januárjában a bíróság helyt adott a keresetnek. Lásd: 2006. évi LXXXV. A Magyar Köztársaság és Románia között a magyar–román államhatár rendjéről az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról szóló, Bukarestben, 2005. október 20-án aláírt Szerződés kihirdetéséről.

271

Szerzőinkről: Ágó Ferenc biztonságpolitikai szakértő Déri Iván P.hD. hallgató, PTE TTK Földtudományok Doktori Iskola Faragó Éva hidrogeológus Glied Viktor politológus, P.hD. aspiráns, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Grünhut Gábor jogász, PTE ÁJK Nemzetközi- és Európajogi Tanszék Grünhut Zoltán politológus, P.hD. hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Hegyi Ákos P.hD. hallgató, Rush University, Chicago, Illinois, USA Horváth Norbert politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Keserű Dávid politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Kisgyörgy Péter P.hD. hallgató, PTE TTK Földtudományok Doktori Iskola Orbán Zsuzsa közgazdász hallgató, PTE KTK Selján Péter biztonság- és védelempolitikai szakreferens, ZMNE Varga Miklós politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Vörös Zoltán politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Wilhelm Zoltán egyetemi docens, tanszékvezető, PTE TTK Földrajzi Intézet

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents