MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------BODROGI Tibor Mesterségek születése (kis egyetemes tárgyi néprajz) Eredeti közlés /Original publication: 1961, Budapest, Gondolat Kiadó, 178 old. (Gondolattár 6) Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.021 Dátum/Date: 2014. október / October 08. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document BODROGI Tibor: Mesterségek születése (kis egyetemes tárgyi néprajz), AHU MATT, 2014, pp. 1–122. old., No. 000.001.021, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: a kötet közreadása a Tudástárban Bodrogi Tibor örököse engedélyével, ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, kis egyetemes tárgyi néprajz, a néprajzi érdeklődés kialakulása, népismeret az ókorban, a középkorban és Amerika felfedezése után, 1851 – 1960: néprajzi iskolák, vadak, természeti népek, primitívek, a néprajz fogalma, felosztása és problémái, technológia – anyagi kultúra (vágóeszközök és tárolók: kőeszközök–kőtechnikák, a tűzgyújtás eszközei, fémeszközök – fémtechnikák, tárolók, tartók, edények), élelem megszerzése (gyűjtögetés, vadászat, halászat, növénytermesztés, földművelés, állatte-

2

Bodrogi Tibor

nyésztés és pásztorkodás, gyűjtögetés és termelés), viselet – hajlék – szállítás (viselet és ékszer, ruhaanyagok és fonás, szövés, hajlék és építkezés, közlekedés – szállítás) African studies in Hungary, small universal material ethnography, the development of ethnographic inquiry, ethnography in antiquity, the Middle Ages and after the discovery of America, 1851 – 1960: ethnographic schools, wild peoples, native peoples, primitives, the concept, its division and problems of ethnography, technology – material culture (cutting tools and storage: stone tools – stone techniques, tools for the use of fire, metal tools – metal techniques, tanks, containers, vessels), obtaining food (gathering, hunting, fishing, crop, agriculture, livestock and shepherding, gathering and production), wear – shelter – transportation (wear and jewelry, dress materials and spinning, weaving, shelter and construction, transport – transport) ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Mesterségek születése

3

Bodrogi Tibor

MESTERSÉGEK SZÜLETÉSE

4

Bodrogi Tibor

Gondolattár 6.


5

Bodrogi Tibor

MESTERSÉGEK SZÜLETÉSE Kis egyetemes tárgyi néprajz

Gondolat Könyvkiadó Budapest, 1961

6

Bodrogi Tibor

A rajzokat Zsigmond Endre készítette

© Bodrogi Tibor, 1961


7

TARTALOM

A néprajzi érdeklődés kialakulása .................................................. Népismeret az ókorban .............................................................. Középkori népismeret ................................................................ Népismeret Amerika felfedezése után ....................................... 1851–1960: néprajzi iskolák ......................................................

9 10 12 14 17

Vadak, természeti népek, primitívek .............................................. 21 A néprajz fogalma, felosztása, problémái ...................................... 24 Technológia – anyagi kultúra ......................................................... I. Vágóeszközök és tárolók ........................................................ 1. Kőeszközök –kőtechnikák ................................................ 2. A tűzgyújtás eszközei ....................................................... 3. Fémeszközök – fémtechnikák ........................................... 4. Tárolók, tartók, edények ...................................................

29 31 31 36 40 47

II. Az élelem megszerzése ......................................................... 1. Gyűjtögetés ....................................................................... 2. Vadászat ............................................................................ 3. Halászat ............................................................................. 4. Növénytermesztés, földművelés ....................................... 5. Állattenyésztés – pásztorkodás ......................................... 6. Gyűjtögetés – termelés ......................................................

57 58 62 73 78 87 90

III. Viselet – hajlék – szállítás ................................................... 1. Viselet – ékszer ................................................................. 2. Ruhaanyagok – fonás, szövés ........................................... 3. Hajlék – építkezés ............................................................. 4. Közlekedés – szállítás .......................................................

91 91 98 101 109

Befejezés ........................................................................................ 118 Irodalom ......................................................................................... 120

8

Bodrogi Tibor


9

A NÉPRAJZI ÉRDEKLŐDÉS KIALAKULÁSA

Az első etnográfus – állapítja meg találóan Birket-Smith, a neves dán tudós – az az ősember volt, aki barlangjában a tűz körül guggoló társainak nevetve számolt be arról: milyen furcsa és különös szokásai vannak a szomszédos völgyben vadászgató hordának. Birket-Smith szellemes megjegyzésével itt arra az általános emberi tulajdonságra utal, mely az eltérőt, a szokatlant, a furcsát, az idegenszerűt azonnal észreveszi és rögzíti. De nem kell az őskorba visszamennünk, ha ennek a megállapításnak a helyességét akarjuk igazolni. Elegendő arra gondolnunk, milyen feltűnést kelt még ma is Budapesten egy-egy fekete bőrű afrikai, hányan állnak körül egy-egy ismeretlen márkájú autót, milyen előszeretettel néznek meg az emberek olyan filmeket, melyek távoli országok egzotikus népeinek az életét vetítik elénk. A néprajz is ennek az alapvető és mindenütt meglevő emberi tulajdonságnak köszönheti létét, annak a szemléletmódnak, melyet etnocentrizmusnak nevezünk, mely mindent a saját etnikum, a saját népinemzeti kultúra szemszögéből tekint, s minden emberi megnyilvánulást ennek a kultúrának a normájához mér. Ez az etnocentrikus szemléletmód ősrégi, és alig van nép, melynél ne találkoznánk vele. Mítoszok serege közli, hogy a mítoszt elmondó törzs vagy nép lakóterülete a világ közepe, de erre mutat az is, hogy számos népnév eredeti jelentése „ember”, míg az „idegent” és az „ellenséget” azonos szóval jelölik. Ebből a beállítottságból fakad, hogy a szomszédos csoportokat valamely eltérő és szokatlan, de jellemző tulajdonságuk alapján nevezik el olyan gúnynévvel, mely gyakran tudományos népnévvé is vált. Így pl. az „eszkimó” kifejezés tulajdonképpen „nyershúsevőt” jelent, és ezt a nevet a kanadai indiánok adták a tőlük északra élő csoportoknak, melyek magukat büszkén „inuit”-nak, embernek nevezik. De az eszkimók sem maradtak adósai az indiánoknak! Szerintük az indiánok csak félig emberek, eszkimóasszony és kutya párosodásából születtek a világra, tehát egy olyan aktusból, melyet minden tisztességes inuit mélyen megvet. Jellemző az eszkimók etnocentrikus beállítottságára, hogy nemcsak az indiánokat, de a fehéreket is alacsonyabb rendű embereknek tartják. A fehérek szerintük hatalmas barbárok, akik csupán

10

Bodrogi Tibor

gazdagságuk és technikai felszerelésük hathatósága miatt érdemelnek némi tiszteletet. Ez a beállítottság korántsem korlátozódik csak az egyszerű, írástudatlan népekre, megtalálható a parasztságnál, sőt, a civilizált társadalmak csaknem minden rétegében. Elegendő csak utalnunk a magyar néphagyományból a „kutyafejű tatár”, „kontyos török” elnevezésekre. De megemlíthetjük a felületes és általánosító jelzőket is, melyek egyegy népet valamilyen – inkább feltételezett, semmint reális – tulajdonság alapján osztályoznak; gondoljunk csak a takarékos skót, a hidegvérű angol, a rendszerető német, a szerelmeskedő és gáláns francia stb. jellemzésekre. Természetesen mindez ránk is érvényes – mutatja ezt a „nyereg alatt puhított hús” csaknem ezer éves mítosza és a magyar „egzotikumot” kifejező „puszta”-romantika. Mindez azonban még nem néprajz, csak a néprajzi érdeklődés öntudatlan kezdete. Néprajzról csak akkor beszélhetünk, ha a furcsa szokásokat, idegenszerű erkölcsöket, az eltérő és egzotikusnak tekintett magatartást rendszerbe foglalják, magyarázzák és a továbbiakban más népek szokásaival összehasonlítják. Ilyesmivel először az ókorban találkozunk, számos bölcselő, szépíró, történetíró hagyatékában. Népismeret az ókorban A filozófiai vagy szépirodalmi munkákba szőtt etnográfiai adalékok alkalomszerű közlésén túl komolyabb érdeklődéssel először a görög Herodotosznál (Kr. e. 480–425) találkozunk. Herodotosz nemcsak felveszi történeti munkáiba mindazokat a sokszor naiv értesüléseket, melyekre saját utazásai, kereskedők, hajósok híradásai nyomán tett szert, hanem összeveti ezeknek a népeknek az életét a görögség szokásaival és életével. A barbár népek egyszerűségét, romlatlanságát az ehhez viszonyítva már bonyolult görög életmóddal állítja szembe, és így bizonyos értelemben nála tűnik fel először a 18. század második felében megjelenő természet–kultúra szembeállítás. Nagy Sándor hadjáratai az ókori népismeret kibővülését eredményezik. Történeti és irodalmi munkákban egyre több ismeretlen nép neve bukkan fel, és egyre sokoldalúbbá válik a szkíták, etiópiaiak, líbiaiak, egyiptomiak stb. életének és kultúrájának a leírása. Polybios (Kr. e. 201–120) munkáiban az egyes népek életét, történetük eseményeit már nem elszigetelten, hanem egymással való kapcsolataikban


11

vizsgálja, az egyes kultúrákat organikus egészeknek tartja, és ezzel a modern néprajzi törekvések előfutárává válik. A görög irodalomban szereplő barbár népek egzotikus tulajdonságaikkal feltűnnek a rómaiaknál is. Propertius az indus asszony hűségét dicsőíti, és a férjét tűzhalálba követő indus nőt állítja példaképül korának romlott patríciusasszonyai elé, míg Horatius a szkítákról és a gétákról tesz említést verseiben. Az Kr. e. I. században élt Titus Lucretius Carus De rerum natura (A természetről) című verses művében már az őstársadalom fejlődését is felvázolja. Lucretius szerint az emberi társadalom egészen primitív kezdetekből alakult ki, és hosszú fejlődési folyamat eredményeként jutott el akkori fejlettségi fokára. Munkájában megeleveníti ezt a kort is, melyben az emberiség még nem ismerte a földművelést: Nem volt még izmos vezetője a görbe ekének, Senki se tudta a földet még forgatni kapával, Sem csemetét ültetni gödörbe, se görbe kacorral Nyesni a felnyúlt fák tetején lévő aszu ágat. Mit megadott az eső meg a napfény, s bőkezű földünk Önként megtermett, az nékik bőven elég volt. Többnyire tölgyek makkjai tartották el a testük, És amiket most téli időben láthat az ember Bíborszínűre érten a fán: a vadalma… ……………………………………………. Még nem tudtak bánni a tűzzel sem, s az elejtett Vad bőrét nem varrták meg testükre ruhának, Erdőkben, hegyek odvaiban laktak s ligetekben, S szennyes tagjaikat bokrok védték, ha esetleg Szél vagy eső korbácsától kellett menekülni. (Tóth Béla fordítása) Különösen fontos népismereti anyaggal találkozunk a természettudós és földrajzi írók, így Strabon (Kr. e. 63 – i. sz. 21) és az idősebb Plinius (24–79) munkáiban. Fantasztikus leírásaik bejutottak a középkori kolostori irodalomba is, ahol a szerzetesírók fantasztikus népábrázolásainak váltak kimeríthetetlen forrásaivá. Elmélyültebb és reálisabb szemlélet mutatkozik meg Julius Caesar (Kr. e. 100–44) és Tacitus (Kr. u. 55–117 után) történeti munkáiban. Tacitus munkája, a Germania az antik népismereti irodalom egyik legkiemelkedőbb alko-

12

Bodrogi Tibor

tása, és a germán népek őstörténetének nagyfontosságú forrása, míg Julius Caesar De bello gallico című műve a gall történelem és történeti néprajz nélkülözhetetlen adattára. Középkori népismeret Az ókori népismereti irodalomhoz viszonyítva a középkorban kifejezett hanyatlással találkozunk. A középkor befelé forduló, kolostori világszemlélete a világi kutatásoknak nem kedvezett. Ehhez járult még, hogy az iszlám térhódításával Európa elszigetelődött, idegen népek megismerésére alig nyílott lehetőség. Így nem csodálkozhatunk, hogy a középkor népismereti irodalma legnagyobbrészt antik szerzők leírásainak egyszerű kivonatolásából vagy hallomás útján szerzett fantasztikus adatok halmazából áll.

1. Szörnyemberek középkori ábrázolásai

A kor népleírásaiban a földet, az idegen földrészeket csodalények, szörnyalakú emberek népesítik be. Indiában az egylábúak élnek, akik hátukon fekve óriási talpukat napernyőként tartják a fejük fölé. A 13.


13

században úgy hitték, hogy a Bengáli-öbölben fekvő Andamanszigeteken kutyafejű emberek laknak, míg másutt lólábúak népesítenek be nagy területeket. A középkori elképzelés szerint a Kaszpitenger egyik szigetén nagyfülűek élnek; ezeknek füle olyan nagy, hogy kényelmesen betakarózhatnak vele. A Nílus forrásvidéke a fejnélküliek hazája, míg a Gangesz partján, Indiában élő szájnélküliek a növények illatából táplálkoznak, a szokatlan erős szagoktól azonban elpusztulnak. Ezek a képzetek sokáig fennmaradtak, még a 18. és 19. században is találkozunk velük. J. F. Lafiteau 1724-ben megjelenő művében, pl. fejnélküli embereket említ Közép- Amerikából, és a 19. század második felében egy tudós még arról tart előadást, hogy Mexikóban, a Yucatán-félszigeten valamikor óriások és törpék éltek! A tudománytalan és naiv elképzelések e tengeréből alig emelkedik ki egy-két olyan munka, mely reális leírásaival, közléseivel használható forrásnak bizonyul. Itt említhetjük meg a 6. században élő Prokop leírását az ószlávokról és a lappokról, és Adam von Brement-ot a 11. századból, aki egyik munkájában a Keleti-tenger vidékének csaknem valamennyi népéről megemlékezik. A változás jelei először a 13. században mutatkoznak. A kelettel egyre élénkebbé váló kereskedelmi kapcsolatok, a keresztes-hadjáratok, a mongolok európai hadjáratai stb. kezdik kitágítani az európai látóhatárt. Mind többen és többen jutnak el olyan vidékekre, melyeket a hiedelem szerint csodaszörnyek népesítenek be, és útleírásaik, közléseik, bár túlzásoktól ezek sem mentesek, a reálisabb népszemlélet kialakulásának első jelei. Az utazók közül legjelentősebb a velencei Marco Polo (1254–1323), aki a Távol-Kelettel ismerteti meg Európát, és Wilhelm von Rubruck (1215–1270), aki a mongolokról nyújt értékes tájékoztatást. A reálisabb középkorvégi népszemlélet kialakításában az Európát dél és kelet felé lezárva tartó mohamedánság is részt vesz. Az arab geográfusok, történészek munkái számos értékes etnográfiai adalékot tartalmaznak, elsősorban Észak-Afrikára, Szudánra és DélnyugatÁzsiára vonatkozóan. Közülük legkiemelkedőbb Ibn Khaldun (1332– 1406), akinek munkáiban igen gazdag néprajzi anyag található a kurdokról, berberekről, türkménekről és az arab–mohamedán kultúrkör számos más népéről.

14

Bodrogi Tibor

Népismeret Amerika felfedezése után Amerika felfedezése új korszak kezdetét jelenti az etnográfia történetében. A felfedezést követő hódítások nagy lendületet adnak a népleírásoknak, különösen Közép-Amerikát és Mexikót illetően. Bár e munkák forrásértékűeknek számítanak, és sokszor egy-egy, már a 16. században kipusztult indián csoportról egyedüli támpontjaink, szemléletük nem sokban tér el a középkorétól. A bennszülött őslakosságot vadnak tekintik, inkább állatoknak, mint embereknek ábrázolják, és ezzel igyekeznek erkölcsileg igazolni a hódítással együtt járó néppusztítást. A kor szemléletére jellemző, hogy 1537-ben pápai bullában kellett megállapítani, hogy „az indiánok emberek, akik képesek befogadni a katolikus hitet, és felvenni a szentségeket”. Az út- és népleírások szerzői, így pl. Nikolaus Federmann, aki 1525-ben a mai Venezuela területét kereste fel, az indiánokról mint kannibálokról emlékezik meg, akiknek élete nem magasabb rendű az állatokénál, és akik állandó harcot folytatnak egymással puszta fennmaradásukért. Az ilyen leírások szolgálhattak alapul annak a nézetnek, mely szerint az emberiség ősállapotát szakadatlan harc jellemzi. De korántsem mindenki szemében voltak az amerikai indiánok vadak és barbárok. A spanyol Las Casas például felemelte szavát a Nyugat-Indiában és Közép-Amerikában élő indiánok pusztítása ellen, és a francia Montaigne (1533–1592) sem tartja alantabb valóknak az indiánokat az európaiaknál. Érdemes Esszéinek egyik erre vonatkozó helyét idéznünk: „Egyébként… értesülésem szerint nincs abban a nációban semmi barbár és vad, csak mi nevezünk barbárnak mindent, ami nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és értelmet csak szülőhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni: mindig nálunk van az üdvözítő vallás, a tökéletes államrend, a teljes és hibátlan erkölcs… Az a náció nem ért sem az adásvételhez, sem a betűvetéshez, sem a számvetéshez, nincs se magisztrátusa, se politikai felsőbbsége… Még szava sincs a hazugságra, az árulásra, a színlelésre, a fösvénységre, az irigységre, a rágalomra és a megbocsátásra… No lám, milyen derék náció. De azért mégis csak barbár, hiszen nem hord nadrágot.” Amerika mellett ezekben a századokban fokozatosan más földrészek, más népek is felmerülnek az európai látóhatáron. Afrika, India,


15

Indonézia, Óceánia megismerésével egyre több és egyre pontosabb leírások jelennek meg az itt élő népek életéről, kultúrájáról. Spanyol, portugál, holland, francia, angol és orosz utazók, tengerészek, felfedezők fordulnak meg a világ minden táján, és közléseik számos adalékkal gyarapítják a kor etnográfiai ismereteit. E leírások közül messze kiemelkedik a francia Joseph François Lafiteau A vad amerikaiak erkölcsei és szokásai című, 1724-ben megjelent munkája. Lafiteau miszszionáriusként öt évet töltött az irokézek között, és behatóan megismerkedett a törzs életével és szokásaival. Munkájának – anyagán túlmenően – elsősorban az ad tudománytörténeti fontosságot, hogy már összehasonlító értékelésre és történeti következtetésekre is kísérletet tesz. „Nem elégedtem meg azzal – írja munkájának előszavában –, hogy a vadak jellemét megismerhettem, hanem ezekben a szokásokban a legtávolabbi ősidők emlékeit kerestem.” Ezekben a szavakban már a 19. század második felében kialakult összehasonlító őstörténeti módszernek a csírája jelenik meg! Az etnográfia kialakulásában döntő jelentőségűnek azonban a 18. század második felének és a 19. század első harmadának az évtizedei bizonyultak. Ezekben az évtizedekben mentek végbe azok a nagy felfedezések, melyek a világról való ismereteinket nagyjában-egészében megalapozták. E kor felfedező utazásai a korábbiakkal ellentétben már nemcsak kereskedelmi és politikai, hanem kifejezetten tudományos célkitűzéseket is szolgáltak. Ezt mutatja, hogy a messzi tengereket járó felfedezők vitorlásain tudósok is megjelennek, akik terjedelmes munkákban örökítik meg tapasztalataikat. A legjelentősebb 18. századi utazó, az angol James Cook természettudósokat visz magával kutatóútjaira (J. Banks, a két Forster), az orosz Kruzensternet a német Langsdorf, Kotzebue-t pedig a költő Chamisso kíséri el. E korban a 16-17. század teljesen elmarasztaló ítélete a „vadakról” és a „barbárokról” ellenkező végletbe csap át. A felvilágosodás korának Európájában, részben az idillikus útleírások és metszetek, részben az ősállapotokat, a természetet idealizáló filozófusok (Rousseau, Voltaire) hatására romantikus primitívszemlélet alakul ki, középpontjában a „Nemes Vademberrel”, aki az emberiség paradicsomi ősállapotát jelképezi.

16

Bodrogi Tibor

Ekkor támad fel Európában az érdeklődés a parasztság – az európai „primitívek” – iránt is. Ebben az érdeklődésben azonban más tényezők is szerepet játszanak. Így elsősorban az, hogy a város és a falu között a szakadék egyre inkább elmélyül, a két kultúra egyre távolabb kerül egymástól, és a városi ember számára a parasztság élete „idegenszerűvé”, tehát érdekessé, egzotikussá válik. De hat a romantika, az ébredező nacionalizmus is, melynek jegyében a kutatók a nemzet múltja iránt kezdenek érdeklődni, és az ősi hagyományok letéteményesét a parasztságban fedezik fel. Az érdeklődés az irodalom oldaláról indul ki, és szellemét kitűnően jellemzi Kölcsey egy megjegyzése: „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükséges tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet.” A 19. század első felének néprajzi jellegű írásaiban e szemléletnek megfelelően a paraszti egzotikum jelenik meg; a népköltészeti gyűjtemények mellett népviseleti albumok, lakodalmi és színes szokásleírások jelentik az uralkodó műfajt. Gyér a konkrét, gazdasági kérdésekre is kitérő munkák száma, és még kevesebben vannak az olyan tudósok, akik a parasztidill mögött meglátják a nép igazi arcát, és észreveszik az élesedő társadalmi ellentéteket.


17

1851–1960: A NÉPRAJZI ISKOLÁK

Az egyetemes néprajz lényegében a 19. század második felében emelkedett az önálló tudomány rangjára. Bár az első néprajzi társaság, a Société d'Ethnologie de Paris, már 1839-ben megalakult, ez csak az azonos jellegű törekvések bizonyos egyesítését szolgálta, legfeljebb elméletileg fogalmazott meg bizonyos követelményeket, a tudományról magáról azonban még nem volt művekben, módszerekben, irányzatban kifejeződő szemlélete. Ilyen szemlélettel csak az 1850-es évek elejétől megjelenő művekben találkozunk, és talán nem tévedünk, ha Amerikában 1851-et, L. H. Morgan Az irokézek szövetsége című műve, Európában pedig 1859-et, Th. Waitz hatkötetes A természeti népek antropológiája című műve megjelenésének évét említjük kezdőpontként. A kor kutatói lényegében azonos feladat megvalósítását tűzték maguk elé: felvázolni az emberiség fejlődéstörténetét. Az etnológiára ebben a munkában elsősorban azért várt nagy szerep, mivel az uralkodó felfogás szerint a „primitív” társadalmak őskori állapotok megkövült maradványai, ismeretükből következtetni lehet a kezdetekre is. Ez a nézet korszakalkotó jelentőségű volt. A múlt század hatvanas éveiig ugyanis az őstörténetre, ha ugyan ilyenről egyáltalán beszélni lehetett, a teológiai világnézet nyomta rá a bélyegét. Még széltében uralkodott a degradációs elmélet, mely a primitív formákat az isten által mai formájában tökéletesnek teremtett ember elkorcsosodósával magyarázta. Ezzel a nézettel szemben a társadalom fejlődésének eszméjével fellépni ugyanolyan jelentőségű tett volt, mint amilyen Darwiné a biológiában. Az új felfogás hamarosan diadalt aratott, és a század második felében uralkodó irányzattá vált az evolucionizmus. Az evolucionista kutatók általában egyetértettek abban, hogy a fejlődés lényegében mindenütt azonos vonalak mentén halad, a tényleges fejlődési sorok felvázolásában azonban jelentősen eltértek egymástól. Evolucionizmusuk, melynek kialakulására főleg az angol filozófus, H. Spencer hatott, mechanikus volt, általában feltételezték, hogy a fejlődés minden esetben az egyszerűtől a bonyolult felé halad, nem mindig vették számításba a társadalom életét befolyásoló különböző tényezők ösz-

18

Bodrogi Tibor

szességét, és egy-egy kritérium alapján ítélve, következtetéseik sokszor nem bizonyultak helytállóknak. A legkiemelkedőbb evolucionista etnológusok – egyben őstörténészek is – az amerikai L. H. Morgan (1818–1881), az angol Sir Henry Maine (1822–1888), E. B. Tylor (1832–1917), J. Lubbock (1834–1913) és a skót J. F. McLennan (1827–1881). Közülük legjelentősebb és mai napig az etnológia legnagyobb alakja L. H. Morgan, akinek 1877-ben megjelent Az ősi társadalom című munkáját Engels éppolyan döntő fontosságúnak tartotta, mint Darwin munkáját a fajok eredetéről. Az evolucionisták tehát a világ különböző népeinél előforduló kulturális egyezéseket az azonos fejlődési vonallal, a közös kulturális szinttel magyarázták. Németországban azonban, ahol az evolucionizmus elmélete kevésbé hatott, másképpen vélekedtek. Fr. Ratzel (1844–1904) szerint minden kultúrajelenség csak egyszer keletkezett, egy bizonyos helyén a világnak, elterjedése pedig az ezeket először kialakító nép vándorlása nyomán ment végbe. Ratzelnek ezzel az ún. migrációs elméletével szemben az orvos és pszichológus A. Bastian (1826–1905) úgy vélte, hogy a kulturális egyezések az azonos lelki beállítottság és környezeti hatás eredményeként létrejött ún. elemi gondolatnak, népgondolatnak köszönhetik létüket. Ebben a korban alakulnak ki egyébként a néprajztudomány első szervezetei, múzeumai és tanszékei is. Az első néprajzi társaságot, mint láttuk, 1839-ben Párizsban alapították, utána sorban alakulnak meg a különböző országok hasonló társaságai (1845: az Orosz Földrajzi Társaság Etnográfiai Osztálya, 1889: Magyar Néprajzi Társaság). Megkezdődik az önálló néprajzi múzeumok szervezése, az elsők között az A. Bastian által létrehozott berlini Museum für Völkerkundét (Egyetemes Néprajzi Múzeum, 1868) említhetjük meg (a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya: 1872). Az első néprajzi tanszéket Angliában 1893-ban állították fel, első betöltője E. B. Tylor volt. E korai alapítás ellenére néprajzi tanszékek tömegesebb szervezésére csak századunkban került sor, a néprajz ekkor nyeri el akadémiai rangját (Magyarországon ma négy néprajzi tanszék van: kettő Budapesten, egy Debrecenben és egy Szegeden). A századforduló táján az evolucionizmus és a német elméletek túlzásaival szemben ellenhatásként más irányzatok jelentkeznek. Egyedül Oroszországban folynak továbbra is töretlenül a kutatások a fejlődéselmélet jegyében, és Angliában fejleszti ki néhány kutató az ún. kritikai evolucionizmust (J. G. Frazer, 1854–1941, E. Westermarck,


19

1862–1939, a lengyel K. Moszynski, 1887–1959). Amerikában az F. Boas vezette irányzat teljesen elfordul az evolucionizmustól, mely addig az amerikai néprajz uralkodó eszmeáramlata volt, és a konkrét történeti kutatások, a beható adatgyűjtés szükségességét hangoztatja; Európában pedig Fr. Ratzel elméletének továbbfejlesztéseként egy új, nagyhatású, és a német néprajztudományban egészen a legutóbbi évekig szinte egyeduralkodó irányzat, a kultúrkörelméleten alapuló kultúrtörténeti iskola alakul ki. A kultúrkörelmélet (előfutárai a német L. Frobenius, F. Gräbner, B. Ankermann, legnevezetesebb teoretikusai W. Schmidt és W. Koppers) azzal az igénnyel lépett fel, hogy világtörténeti folyamatokat rekonstruáljon. Különböző történeti rétegeket képviselő, és az egész világon megtalálható kultúrkörök létét tételezik fel; elméletük tarthatatlansága a fejlődés tényeinek elutasítása miatt azonban már a harmincas évek végén világossá vált. E főleg Közép-Európában elterjedt elmélettel szemben az angolszász országokban ellenáramlatként egy másik irányzat, a funkcionalizmus jelentkezik. A funkcionalista elmélet kialakítása a lengyel származású, de Angliában és Amerikában működő Bronislaw Malinowski nevéhez fűződik. Malinowski abból a meggondolásból indult ki, hogy írástalan társadalmak esetében a történeti múlt megismerhetetlen, ezért csak a vizsgálat idején fennálló állapot kutatását tartotta szükségesnek. A pályáját biológusként kezdő Malinowski szerint a kultúra a társadalom különböző szükségleteinek a kielégítését szolgálja. Egy-egy kultúrán belül minden intézménynek (család, nemzetség, vallás stb.) meghatározott szerepe, feladata, funkciója van; ezek a funkciók egységes rendszert alkotnak, együttes működésük nyomán marad fenn a társadalom. Az egyes részek kölcsönös összefüggésben állnak egymással, egyik ismerete nélkül a másik sem érthető meg. Malinowski kultúraelmélete különösen az angolszász néprajztudományban indított meg erjedést, és főleg a törzs- és népleírások módszerére volt jelentős hatással. A funkcionalista kutatások nyomán a kulturális és társadalmi élet számos jelenségének szerepe tisztázódott, és megismerhetővé vált az egyes közösségek életének belső mechanizmusa is. Míg Malinowski elsősorban a kultúra kérdéseivel foglalkozott, addig az ugyancsak angol A. R. Radcliffe-Brown a társadalom problémáit vizsgálta. Szerinte a társadalom egyes intézményei meghatározott szerkezeten, struktúrán belül helyezkednek el, és a társadalmi néprajz

20

Bodrogi Tibor

legfontosabb feladata ennek a struktúrának és a struktúrát alkotó intézmények funkciójának a vizsgálata. A második világháború utáni alig másfél évtized elméleti téren jelentős változásokat hozott magával. A kultúrtörténeti irányzat álhistorizmusával és a funkcionalizmussal szemben egyre inkább a konkrét történeti folyamatok vizsgálata kerül előtérbe, sőt, újult erővel indult meg az evolúció kutatása is. Ezek a szellemtörténeti magyarázatok fokozatosan háttérbe szorulnak, és ma már alig találunk számottevő kutatót, aki tagadná az anyagi tényezők döntő fontosságú szerepét a társadalom és kultúra életében. Az új kutatási irányzat kialakításában egyre nagyobb szerepe van a szovjet néprajztudománynak. A marxista elmélet alapján dolgozó szovjet kutatók legfontosabb céljuknak egy-egy nép történeti múltjának, eredetének, etnogenezisének feltárását tekintik. A kutatásban a kitűnően bevált komplex módszert alkalmazzák, melyben a néprajz, embertan, nyelvészet, régészet, történelem és minden más bevonható tudomány segítségével igyekeznek fényt deríteni az írásban csak ritkán és akkor sem kielégítően rögzített történeti múltra. Az etnogenetikai és történeti néprajzi vizsgálatok mellett a szovjet néprajztudomány különös hangsúlyt fordít az őstársadalom kérdéseinek, különösen a matriarchátus–patriarchátus problémájának a tisztázására, és az újabb anyag alapján megfelelőbb őstörténeti periodizáció kialakítására. Az utóbbi egy-két évtizedben a gyarmati népek vizsgálata is előtérbe került. A szorosan vett néprajzi témákon kívül behatóan foglalkoznak a gyarmati szabadságmozgalmak gazdasági–társadalmi összetevőivel és a fejlődés várható irányával.


21

VADAK, TERMÉSZETI NÉPEK, PRIMITÍVEK

A néprajztudomány fejlődésével, anyagának mélyebb megismerésével együtt változás megy végbe tárgyának, a fejlődés alacsonyabb fokain álló Európán kívüli társadalmak általános megítélésében is. Ez a változás kezdetben csak a tudományt érinti, fokozatosan azonban tért hódít a köztudatban is. Míg az ókorban és a középkorban a közhiedelem és jórészt a tudomány is csodaszörnyekkel népesíti be a távoli tájakat, s míg a 16. században – mint láttuk – még az ember méltóságát is megtagadják az idegen népektől, addig a 17. századtól már egyre több jelével találkozunk annak a szemléletnek, hogy a köztük és köztünk lévő különbség nem lényegi, hanem fokozati és nem faji adottságból fakad, hanem az eltérő történeti múlt, természeti környezet stb. következménye. A filozófus Descartes már a 17. században megállapítja: „Utazás közben megértettem, hogy mindazok, akik a miénktől igen eltérő módon viselkednek, nem azért tesznek így, mintha barbárok vagy vadak lennének, ellenkezőleg, éppolyan racionálisak, sőt talán racionálisabbak, mint mi vagyunk, és megfontoltam, hogy ugyanaz a személy ugyanazzal az értelemmel, aki gyermekségétől kezdve a franciák vagy németek között nőtt fel, milyen nagymértékben másmilyen lenne, ha a kínaiak vagy a kannibálok között élt volna… Kényszerítve éreztem magamat, hogy megkíséreljem az ő szemszögükből nézni a dolgokat.” Descartes-nak és a korábban idézett Montaigne-nek e megállapításai azonban elszigeteltek, nem fejezik ki a közvéleményt, de még a 16–19 századi tudomány általános álláspontját sem. A 19. század második felében még olyan humanista tudós is, mint L. H. Morgan használja a „vad” és „barbár” megnevezéseket, bár meg kell mondanunk, hogy ebben az időszakban e megjelölések nem annyira e társadalmak erkölcsi–emberi magatartására vonatkoztak, hanem inkább egy bizonyos gazdasági–kulturális állapotot jelöltek. A vad és a barbár kifejezés mindamellett – éppen a hozzájuk kapcsolódó értékelő tartalom miatt – századunk húszas–harmincas éveire már eltűnt a tudományos

22

Bodrogi Tibor

szóhasználatból, és helyettük a „primitív”, „természeti nép” megnevezések kezdtek elterjedni. Mindez már bizonyos szemléleti változás biztató jeleit mutatta – a „primitív” kifejezéssel kezdeti kulturális-társadalmi állapotot kívántak jelölni, míg a „természeti nép” megnevezéssel azt igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy a néprajz tárgyaként szereplő társadalmak „természetközelségben” élnek. Mindkét kifejezéssel és értelmezéssel szemben azonban hamarosan jelentkeztek az ellenvélemények is. Mindenekelőtt erősen támadták az álláspontot, melyet klasszikusan a francia Lucien Lévy-Bruhl fogalmazott meg, s mely szerint az emberiség két részre osztható: vannak a „primitívek”, akikre az alogikus gondolkodás a jellemző, és vannak a „civilizáltak”, akiket logikus, racionális gondolkodás jellemez. Ez a fikció a modern kutatások fényében megdőlt, sőt élete alkonyán maga Lévy-Bruhl is megtagadta korábbi nézeteit. Kitűnt, hogy nincsen egyetlen olyan általánosan érvényes kritérium sem, melynek alapján az emberiség ilyen szétválasztása indokolt és jogosult lenne. Az emberiség tehát egy és oszthatatlan, egyes csoportjai között legfeljebb fokozati, de nem lényegi különbségek vannak. (Sorozatos kísérletekkel bizonyították be például azt, hogy a környezetéből korán kiszakított és európai nevelésben részesített délamerikai indián vagy afrikai néger gyermek, tanulmányai befejezésekor semmivel sem mutat alacsonyabb rendű tájékozottságot, mint európai társai: az értelmi szintet tehát a kultúra s nem a faji–etnikai adottság határozza meg.) De kifogásolták a főleg német szóhasználatban elterjedt „természeti nép” kifejezést is. Bár igaz, hogy ezek a társadalmak „közelebb” élnek a természethez, mint mi, és életmódjukat, létfenntartásuk technikáit a természeti környezet erősebben befolyásolja, nyilvánvaló, hogy itt is csak fokozati különbségről van szó, s így ez sem olyan kritérium, mely az emberiség kettéválasztását jogossá tenné. E meggondolások nyomán felhagytak a „kulturálatlan népek”, „félkultúrnépek” stb. kifejezések használatával is. A néprajz kultúra fogalma (a kultúra a társadalom életszükségleteinek kielégítésére szolgál) mutatja, hogy nincsenek népek kultúra nélkül, s csak különböző kultúrtípusokról, formákról beszélhetünk. Ennek ellenére viszonylag sokáig tartotta magát a „primitív” elnevezés. A mai felfogás szerint azonban ez a kifejezés joggal csak az emberiség történelmének hajnalán élő, valóban „kezdeti” társadalmakra alkalmazható, de semmi esetre sem a ma élő, elmaradott népekre,


23

mivel a kezdetek óta eltelt évezredek és év-tízezredek során ezek is eltávolodtak a hipotetikus ősállapottól, s mögöttük is hosszú történeti múlt áll. De nem használható e kifejezés értékelő tartalma miatt sem, hiszen pl. milyen alapon nevezhetnők a fejlett művészi látásmódról tanúskodó busman sziklafestményeket „primitívek”-nek, kezdetlegeseknek, s miért lennének a polinéziai mítoszok „primitívebbek”, mint például az európai népköltészet alkotásai. Bár ezekkel az érvekkel ma már senki nem száll vitába, a kifejezés mégis gyakran felbukkan a nyugati munkák hasábjain; tartalma azonban már itt is megváltozott, minden negatív értékelés nélkül azokat a kultúrákat jelölik vele, melyek az európai és ázsiai kultúrkörön kívül jöttek létre, s így a szó használatához csak a megszokottság, és a jobb kifejezés hiánya miatt ragaszkodnak. De nem alkalmasak a néprajz tárgyaként szereplő társadalmak öszszefoglaló megnevezésére az „ősközösségi társadalmak”, „őstársadalmak” kifejezések sem. Igaz ugyan, hogy a néprajz többségében olyan társadalmakat vizsgál, melyeknél még nincsenek osztályok, a kifejezések használata mégsem jogosult, hiszen ezzel olyan klasszikus vizsgálati területeket is kirekesztenénk, mint amilyen az osztálytársadalomban élő Polinézia, a prekolumbián feudális szerkezetű Peru és Mexikó vagy Nyugat- és Közép-Afrika. Újabban kísérleteznek az „egyszerű népek”, „kevéssé integrált társadalomszervezetek”, „írástalan népek”, „gépesítés előtti kultúrák” stb. kifejezésekkel, ezek ingadozó és pontatlan tartalmuk miatt azonban nem váltak közhasználatúvá. Ezekben a kifejezésbeli eltérésekben azonban nem szabad pusztán technológiai vitát, tudományos szőrszálhasogatást látnunk. A különböző elnevezésekben, a terminológia ingadozásában egy általános szemléleti változás is tükröződik, melynek során egyre világosabban kitűnik, hogy az emberiség egységes, és még elnevezésében sem választható szét két hatalmas csoportra. Ezért munkánk során mellőzzük a természeti nép, primitív társadalom stb. kifejezések általánosító használatát, és lehetőség szerint igyekszünk a szóban forgó csoportot saját nevével jelölni, vagy annak a kultúratípusnak a nevét megadni, melyhez tartozik.

24

Bodrogi Tibor

A NÉPRAJZ FOGALMA, FELOSZTÁSA, PROBLÉMÁI

Arra a kérdésre: mi a néprajz, mit nevezünk etnográfiának, etnológiának, milyen kapcsolat van a néprajz „primitív” társadalmakat és paraszttársadalmakat vizsgáló része között, nem kapunk egységes választ. Általában elmondhatjuk: az eltérések abból adódnak, hogy az egyes országokban a néprajztudomány eltérő fejlődési vonalat mutat, és így célkitűzései, problémái, módszerei, az alapkérdésekre adott válaszai is mások. Angliában és Amerikában például a néprajztudomány, valamint a fizikai embertan, a régészet és a nyelvészet között kezdettől fogva szoros volt a kapcsolat. Ez tükröződik abban, hogy ezekben az országokban az emberrel, mint fizikai és társadalmi lénnyel foglalkozó tudományokat közös névvel embertannak, antropológiának nevezik (nálunk ezt a kifejezést csak a fizikai embertanra alkalmazzák), és az antropológiát tagolják egyes ágakra. Az antropológiai tudományok általában két részre oszlanak, az egyik a fizikai embertan, a másik a kulturális vagy társadalmi embertan (cultural-, social anthropology). A néprajztudománynak ezt a részét három részre szokás osztani: az ősrégészetre, a tulajdonképpeni néprajzra (etnológia) és a nyelvészetre. Az ősrégészet és az etnológia között az a különbség, hogy az előbbi a „történelemelőtti” kultúrákkal, míg az utóbbi a történeti időkben élő és közvetlenül megfigyelhető társadalmakkal, kultúrákkal foglalkozik. Németországban megint másféle felosztással találkoztunk. Itt a néprajztudománynak az európai kultúrákkal foglalkozó részét „Volkskunde”, az Európán kívüli társadalmakat vizsgáló részét pedig „Völkerkunde” kifejezéssel jelölik. De használatosak az etnológia és az etnográfia megnevezések is oly módon, hogy az etnológiát a Völkerkundéval, az etnográfiát a Volkskundéval azonosítják. Franciaországban ugyancsak külön elnevezések alakultak ki, és a francia szóhasználat belga, holland és olasz területen is elterjedt. Itt az etnológia és etnográfia kifejezések csak az Európán kívüli társadalmakra vonatkoznak, az előbbi összehasonlító, egyetemes, általános néprajz, az utóbbi leíró néprajz értelemben, míg a saját etnikummal foglalkozó tudományt inkább folklór elnevezéssel illetik, vagy az arts et traditions


25

populaires körülírást használják. Ezt a különbségtevést mutatja a két legnagyobb francia néprajzi múzeum elnevezése is: a Musée de L'Homme az Európán kívüli és az európai, de nem francia néprajzi anyagot mutatja be, míg a tőszomszédságában levő Musée des Arts et Traditions Populaires kizárólag franciaországi néprajzzal foglalkozik. A kelet-európai országokban, ahol a saját etnikumra vonatkozó vizsgálatokból alakult ki a néprajztudomány, a megkülönböztetés sohasem volt ennyire éles. Egyaránt használták az etnográfia és az etnológia kifejezéseket, az előbbit a tudomány leíró, az utóbbit pedig törvényalkotó, összehasonlító, egyetemes részének megjelölésére. Mindezek a terminológiai eltérések abból adódnak, hogy a néprajz fiatal tudomány, és a nemzetközi együttműködés idáig nem volt eléggé intenzív ahhoz, hogy alapkérdésekben egyöntetű álláspont alakulhasson ki. Az elmúlt évtizedben azonban érdekes elméleti és ennek megfelelően terminológiai változásnak vagyunk szemtanúi. Ahogyan fokozatosan érvényét vesztette a „primitív” és „nem primitív” ember szembeállítása, ahogyan egyre világosabbá vált, hogy elméletileg nincsen különbség a néprajztudomány európai parasztkultúrákkal és Európán kívüli társadalmakkal foglalkozó része között, úgy mosódott el a kifejezések közötti éles különbség is. Ma egyre általánosabban elfogadott az az álláspont, hogy általános, összehasonlító vizsgálatainkat – területtől és néptől függetlenül – etnológiának nevezzük, és az etnográfia kifejezést ezen belül a leíró jellegű munkák megjelölésére használjuk, a magyar fogalom – néprajztudomány – pedig mindkettőre egyaránt vonatkozik. Messze vezetne, ha most elmélyednénk azokba a vitákba, melyek a néprajztudomány tárgyának meghatározásáról folynak. Különböző kutatók tanulmányaiknak, érdeklődési körüknek megfelelően – a néprajztudományt hol történeti, hol jelenkori tudománynak tartják, egyszer szociológiai, másszor általános művelődéstörténeti oldalait emelik ki. E tudományelméleti és tudományrendszeri viták ellenére a tematika, a vizsgált társadalmak és kultúrák körvonalazásában lényegében egységes álláspont alakult ki, melyet körülbelül így fogalmazhatunk meg: a néprajztudomány (egyetemes és regionális) a kézműves technológiájú, írásos történelemmel általában nem rendelkező társadalmak (osztályok) és kultúrák leírásával és összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. A néprajztudomány kutatási köréhez tartoznak ennek megfelelően az ausztráliai, óceániai, afrikai és amerikai ősi kultúrák, akár ősközösségi, akár prefeudális társadalomszervezetben alakul-

26

Bodrogi Tibor

tak is ki, továbbá Ázsiában és Indonéziában a törzsi-nemzetségi szervezet fokán álló népcsoportok, valamint a nagy európai és ázsiai kultúrákon belül a paraszti osztályok és rétegek, függetlenül attól, hogy a társadalomszervezet feudális, kapitalista vagy szocialista jellegű-e. Ennek megfelelően a néprajztudomány vizsgálataiban a hangsúlyt az említett társadalmaknak az ősi, az európai kultúra hatásaitól még nem érintett jelenségeire helyezi, bár foglalkozik a kulturális érintkezés (akkulturáció) és az ennek nyomában végbemenő változás folyamatával is. Így az a kép, melyet a következőkben felvázolunk, területenként és társadalmanként más és más időpontokra vonatkozik: az amerikai társadalmaknál a felfedezés előtti (prekolumbián) állapotokat vizsgáljuk elsősorban, illetőleg a telepesekkel való érintkezést megelőző viszonyokat; Afrikában, Ausztráliában és Óceániában a gyarmatosítás előtti időszakot, tehát nagyjából a 19. századi helyzetet, a Szovjetunió területén élő népek esetében pedig az 1917-es forradalom előtti kulturális-társadalmi körülményeket. Helyenként, így pl. Belső Új-Guineában és Dél-Amerika egyes részein, ahol a gyarmatosítás, illetőleg az európaiakkal való érintkezés különféle okok miatt nem volt erős, napjainkban is találunk viszonylag érintetlen kultúrájú törzseket, megállapításaink ezeknek az esetében tehát a jelenkorra is vonatkoznak. A néprajz általában két szakaszban végzi vizsgálódósait. Az első konkrét csoportok (törzsek, népek, nemzetek) társadalmi és kulturális életének összefoglaló vagy tematikus leírása és elemzése. E leírásokon és elemzéseken alapszik a következő szakasz, mely a társadalmi és kulturális jelenségeket összehasonlító elemzésnek veti alá, hogy törvényszerűségeket, kapcsolatokat állapítson meg. Míg az előbbi esetben pl. azt vizsgáljuk, hogy az élelemszerzésnek egy-egy csoportnál melyek a konkrét, tényleges módjai, addig az utóbbi esetben az egyes élelemszerzési módokat összehasonlítjuk, hogy típusokat, formákat, általános jellegzetességeket állapíthassunk meg. E két szempontot lehet összekapcsolni olyan formában, hogy a jelenségeket egy-egy nagyobb területen belül vesszük vizsgálóra, és állapítjuk meg az itt élő társadalmak, kultúrák egymáshoz való viszonyát, történeti rétegeződését. Így alakultak ki a néprajztudománynak olyan ágai, mint az afrikanisztika, amerikanisztika, óceanisztika stb., így jöttek létre olyan munkák, mint „Afrika néprajza”, „Ausztrália néprajza”, vagy a föld összes népeinek társadalmi életét, kultúráját bemutató „A világ népei” sorozatok.


27

A kulturális–társadalmi élet azonban az egymással szorosabban összetartozó részek szerint is tagolható, és ez a tagolás az egyetemes néprajz újabb ágainak a kialakulásához vezetett. Első nagy területként a technológiát és az anyagi kultúrát kell megemlítenünk. A technológia azokkal az eljárásokkal foglalkozik, melyekkel az ember a különböző szükségleteit kielégíti, míg az anyagi kultúrára vonatkozó kutatások a technológia végeredményével, a kultúra anyagi javaival foglalkozik. E két rész természetesen nem választható el mereven egymástól, hiszen az eredményben, az elkészült szerszámban, edényben, épületben, a termésben stb. benne van az ezt létrehozó eljárás is, az egyik vizsgálata tehát a másik ismeretét is szükségessé teszi. Félig a technológia–anyagi kultúra, félig a társadalom területéhez tartozik a gazdasági élet vizsgálata. Egyik oldala maga a termelési eljárás, másik oldala viszont az a szervezeti forma, az emberi viszonyoknak az a rendszere, amelyben, és amellyel a termelés folyamata végbemegy. A gazdasági élet ismerete adja meg az alapot a néprajz következő vizsgálati területének, a társadalomszervezetnek és a társadalmi életnek a kutatásához. Itt foglalkozik a néprajz az emberek között kialakult hagyományos viszonytípusokkal, olyan szervezeti formákkal, mint a család, nemzetség, osztály, korcsoport, és itt vizsgálja a szokásban gyökerező magatartásformákat, a társadalmi erkölcsöt, értéknormákat, érintkezési módokat, az egyén teljes életmenetét születésétől haláláig, az egyéniség és közösség viszonyát stb. A néprajztudomány harmadik nagy vizsgálati területe a „természetfölötti” világra vonatkozó hiedelmeket és cselekményeket foglalja magában. Ide tartoznak a mágia és a vallás különféle megnyilvánulásai. A néprajz itt ilyen kérdések iránt érdeklődik: milyen természetfölötti lényekben hisznek, hogyan befolyásolják ezek az ember életét, milyen az elképzelésük a létről, a túlvilági életről stb. Különös figyelmet fordítanak a vallásetnológiával foglalkozó kutatók a természetfölötti világ és a társadalom kapcsolataira, azaz arra, hogyan hozza az ember kívánságait a szellemek, démonok, istenek tudomására, kik azok, akik ezeket a kívánságokat közvetítik (varázslók, papok, próféták, sámánok), milyen eljárásokat alkalmaz az ember természetfölötti hatás előidézése végett (rítusok, szertartások stb.). Az etnológia negyedik nagy vizsgálódási területe a művészet és játék. A művészi kutatások a képző- és díszítőművészet tartalmi és for-

28

Bodrogi Tibor

mai problémáival, az építészet művészi kérdéseivel, az irodalmi műfajokkal (mítoszok, költészet, mondák, mesék), a zenei élettel (énekek, hangszeres zene) és a tánccal foglalkoznak, míg a játék vizsgálata a gyerekjátékokat és a sportszerű játékokat öleli fel. Mivel a néprajztudomány – mint láttuk – a társadalmi–kulturális élet minden területét vizsgálja, számos tudománnyal áll szoros kapcsolatban. A technológiát és az anyagi kultúrát illetően a technika történetéhez és a művelődéstörténethez kapcsolódik; a gazdasági élet vizsgálatánál a politikai gazdaságtanhoz; a társadalmi kérdésekkel foglalkozó része lényegében szociológiai kutatásokat jelent; a vallásetnológia az általános vallástörténethez illeszkedik, míg a művészeti kutatásokat az egyetemes művészettörténet részének is lehet tekinteni. A következőkben az etnológia, illetőleg a kultúra említett területei közül a technológiát és az anyagi kultúrát mutatjuk be.


29

TECHNOLÓGIA – ANYAGI KULTÚRA

A technológia – anyagi kultúra vizsgálata a néprajztudomány legfontosabb feladatai közé tartozik. Akár egyes társadalmakat, akár a kultúra egészét vesszük vizsgálóra, a teljes kép megértéséhez, kielégítő magyarázatához elsősorban azt kell tudnunk, hogyan szerzi meg és állítja elő az ember a létfenntartásához szükséges javakat. A társadalom és a szellemi kultúra szintjét döntően az anyagi javak termelésének, megszerzésének a módja határozza meg. Az anyagi javak előállítása során az ember munkát végez, azaz folyamatot létesít önmaga és a természet között. Míg az állatok egyszerűen kihasználják a természeti környezetet, addig az ember munkájával meg is változtatja. Mint Engels írja: „…a munka minden emberi élet első alapfeltétele, éspedig olyanynyira, hogy bizonyos értelemben elmondhatjuk: a munka teremtette meg az embert magát.” A környezet átalakítása, a munkával létrehozott anyagi javak minősége és mennyisége tette lehetővé, hogy az ember fokozatosan függetlenítse magát a természettől, és a föld minden részén megéljen. A társadalom technológiai szintje határozza meg, milyen mértékben tudja egy-egy társadalom hasznosítani a természeti környezetet. Az anyagi javak megszerzésének módja pedig hat a társadalom egész életvitelére, szerkezetére, s így a kultúra általános szintjét is meghatározza. Az olyan társadalom például, mely nem ismeri a földművelés technikáját – kevés kivételtől eltekintve –, nem folytathat letelepült életmódot, hanem nagyobb területen vándorolva kénytelen megszerezni élelmét. A vándorló életmód nem teszi lehetővé nagyobb közösségek kialakulását, és megfosztja a társadalmat az anyagi javak egész sorától: nincsen kerámia, nincsen szövés, nem ismerik a tartós építkezést stb. Az ilyen társadalom élete esetleges; minden idejüket az élelem gyűjtögetése, a vadászat–halászat foglalja le, s mivel nem ismerik az élelem tartósítását sem (ilyenről legfeljebb arktikus vidékeken lehet szó), egyik napról a másikra élnek, az éhség és a pusztulás fenyegető

30

Bodrogi Tibor

árnyékában. A közösség minden tagja kénytelen részt venni az élelem megszerzésének a munkájában, s mivel a megszerzett élelemmennyiség a csoport fennmaradását éppen hogy biztosítja, nem alakulnak ki olyan részei, melyek bizonyos készítmények előállítására specializálhatnák magukat, termelékenyebb munkaeszközök előállításával kísérletezhetnének, s így hatással lehetnének az anyagi javak megszerezésének szintjére is. Teljesen más kép tárul elénk, ha egy földművelő társadalom kultúráját vesszük szemügyre. Míg a gyűjtögető társadalomban az élelem megszerzéséhez elegendő volt az ásóbot, az egyszerű vadász- és halászszerszám, addig itt a termeléshez már számos specializált eszközre (kapa vagy eke, ültetőfa, balta stb.) van szükség, nem is beszélve a talaj megmunkálásának változatos eljárásairól. A földművelés már lehetővé teszi, hogy kisebb földterületeken nagyobb tömegű ember éljen meg, ugyanakkor a folyamatos munkavégzés az ember állandó jelenlétét teszi szükségessé, kialakul tehát a letelepült életmód. A társadalom élete viszonylag kisebb mértékben függ a természettől, a földművelő munka nem köti le minden idejét. A termékek megnövekedett mennyisége lehetővé teszi, hogy egyes emberek, kisebb csoportok a közvetlen élelemszerzési folyamatban ne vegyenek részt, hanem minden idejüket vagy idejük jórészét egyéb anyagi javak előállítására fordítsák. Így a földműveléssel együtt megjelennek olyan iparok, mint a kerámia, a fonás–szövés, a fémeszközök készítése, bőrmunka stb., a letelepülés pedig az építkezés fejlődését, a nagyobb termékmennyiség viszont a tárolásra szolgáló tartók kialakulását hozza magával. Mindez hatással van az elosztásra, következésképpen a társadalmi szervezetre is: egyesek az anyagi javak felhalmozása révén vezető pozícióra tesznek szert, és nem vesznek részt közvetlenül a termelésben. Az ipari termelés létrejötte ugyanakkor visszahat az élelemtermelési folyamatra is, az eszközök készítésére specializált iparosok nemzedékei apró javításokkal tökéletesítik készítményeiket, a magasabb termelékenységű eszközök előállításával pedig a termelés szintjének emelkedéséhez, a termelékenység növekedéséhez járulnak hozzá. E folyamatban a munkaeszköz igen fontos szerepet játszik. Engels is megállapítja: „A munkaeszközök nemcsak az emberi munkaerő fejlettségének fokmérői, hanem azt is megmutatják, hogy milyen társadalmi viszonyok között megy végbe a termelés.”


31

Már pusztán a munkaeszközök ismeretéből következtetéseket vonhatunk le a társadalom szervezetére és a kultúra szintjére vonatkozóan. Kivételek természetesen vannak. Ahol a természeti környezet kedvező feltételeket nyújt az ember számára, ahol kevés munkával nagyobb élelemmennyiségre lehet szert tenni, ott a társadalom és a kultúra fejlettségi szintje magasan a munkaeszközök megszabta általános szint fölé emelkedhet. Így pl. Polinéziában a munkaeszközök kőből készültek, s ennek ellenére a társadalom már osztályokra tagozódott, és magas szintű szellemi kultúra jött létre. Mindezt a halbő tenger, a buja termékenységű trópusi környezet tette lehetővé.

I. Vágóeszközök és tárolók Az anyagi javak megszerzésénél alapvető fontosságú, hogy az embernek vágóeszközök és a megszerzett élelem tárolásához, szállításához tartók álljanak rendelkezésre. Nincsen társadalom, bármilyen alacsony legyen is termelési szintje, amelynek ne lennének vágóeszközei és tartói. 1. Kőeszközök – kőtechnikák Az összes kőzetfajták közül a legjobban megmunkálható a kovakő, de használhatók más kovatartalmú kőzetek, kalcedon, jáspis, kvarc stb. is. E kőzeteknek nincsen meghatározott hasadási irányuk, kagylós törést mutatnak, törési felületük éles, így kitűnően használható eszközöket lehet belőlük készíteni. Hasonló előnyös tulajdonságai vannak az obszidiánnak is. A legrégibb kőszerszámoknál két alapvető megmunkálási módot, technikát figyelhetünk meg: 1. a nucleus vagy szakócatechnikát; 2. a lehasító vagy pengetechnikát. Míg a szakócatechnikánál a követ magát alakítják ütögetéssel, vagy szerszámmál, nyomással választanak le róla apró részecskéket, míg a kívánt formát meg nem kapják, addig a lehasító technikánál penge alakú szilánkokat választanak le a magkőről, és e pengéket használják eszközként.

32

Bodrogi Tibor

2. Paleolitikus kőtechnika: ütögetés

3. Paleolitikus kőtechnika: pattintás

Mindkét technika a régebbi kőkorra, a paleolitikumra jellemző, történeti időkben az ausztráliaiaknál, a melanéziai Admiralitás-szigeteken (obszidián) és Amerikában találkozunk velük. Nemcsak kőzetet, hanem más anyagot is felhasználnak, így pl. az ausztráliaiak leszedték a kontinenst átszelő távírópóznák porcelánszigetelőit, és ezekből készítettek eszközöket maguknak; a tűzföldi (Dél-Amerika) indiánok pedig nemrégen még palacküvegből készítettek szépen pattintott nyílhegyeket a maguk számára. Vannak kőzetek, mint a gránit, porfir, homok- és mészkő, melyeknél a pattintás nehézkes: ezeket vagy pontkalapálással, vagy csiszolással munkálják meg. A kevésbé elterjedt pontkalapálásnál az ütőkővel a megmunkálandó kődarabot addig veregetik, míg az a fölösleges részecskék leválása után fel nem veszi a kívánt alakot. A csiszolás ele-


33

inte részleges volt, előbb az éleket csiszolták, és csak később tértek rá az egész felület simára csiszolására. A csiszolás csiszolókövön vízzel és homokkal történik, a csiszolás munkáját így lényegében a nedves kvarcszemcsék végzik. Mindkét eljárásnál lehetőleg olyan hordalékkövet keresnek, mely megközelíti a kívánt formát, ezt előbb ütögetéssel nagyolják, és csak ezután fognak hozzá a fáradságos csiszoláshoz. Ha nincsen hordalékkő, hanem a követ bányákban fejtik, akkor a nagyobb tömböket a magasból egymásra hajítják, és a széttört kisebb darabok közül válogatják ki a megfelelőket. Ez a technika az újabb kőkort, a neolitikumot jellemzi. Történeti időkben a föld nagy területein megtaláljuk, Amerikában és Ausztráliában, továbbá Óceániában a paleolitikus technikával keverten fordul elő. Ausztráliában a két technika aránya nagyjából egyforma, míg Amerikában és Óceániában a csiszolásos technikával szemben a paleolitikus technika alkalmazása egészén elenyésző. A kő fúrásával először a csiszolásos technika esetében találkozunk. Kezdetleges módja a pontkalapáló fúrás. Vékony, hengeres ütőkővel kétoldalt addig ütögetik az átfúrandó kődarabot, míg a megkívánt helyen lyuk keletkezik. Ezt a fúrási technikát többnyire arról ismerhetjük fel, hogy a lyuk kétoldalt befelé kúp alakban szűkül. A tulajdonképpeni fúrásnál kétféle eljárást alkalmaznak. A teljes fúrásnál a fúró tömör fadarab, teljesen kitölti a furatot; a csőfúrásnál pedig üreges csontot vagy bambuszt használnak fúróként. A fúrás befejezésekor a kő hengeres belső része kiesik. A fúrás munkáját egyik esetben sem a csont, fa vagy bambusz végzi, hanem a fúrófelület alá szórt nedves homok. Sokban egyező a kagyló megmunkálása is. Ennél elsősorban lehasító technikát alkalmaznak: kő- vagy fadarabot helyeznek a kagylónak arra a részére, ahol megfelelő hasadást remélnek, erre hirtelen ütést mérnek, vagy erősen ránehezednek, mire a megfelelő darab leválik. Ilyen eljárással munkálják meg a nagy kagylók tömör zárórészeit, míg más részekből töréssel alakítják ki a szerszámot. Ismeretes a kagylótechnikánál a fűrészelő eljárás is. Ennél a szilárdan befogott kagylódarabot ív alakúan hajlott ág két végét összekötő spanyolnádcsíkkal fűrészelik, s a vágási felületre nedves homokot szórnak. A kagylófúrásnál leggyakrabban a csőfúrást alkalmazzák. Vágási, kaparási célokra letört darabok természetesen minden különösebb megmunkálás nélkül is használhatók. A kagylótechnika legmagasabb fokát az óceániai szigeteken érte el, ahol bőségesen található nyersanyag. Sok helyen foszszilis kagylókból készítenek ékszereket, használati tárgyakat.

34

Bodrogi Tibor

A kő- és kagylóeszközöket formájuknak, tulajdonságaiknak, felerősítési módjuknak megfelelően más és más célokra használják. Felhasználhatják késként, kaparóként, fúróként, árként, baltaként, nyíl- és dárdahegyként stb. Sokszor nem alkalmaznak semmilyen befogó eszközt. Ilyenkor a kő- vagy kagylószerszám felső részét úgy dolgozzák ki, hogy munkavégzésnél a kezet ne sértse, és biztos fogást nyújtson. Az ausztráliaiak pl. kőpengéik felső, fogásra szolgáló részét gyantaszerű anyaggal vonják be, mely a kezet a kő élétől megvédi. A nyelezésnél – bármilyen technikával legyen is dolgunk – számos eljárást figyelhetünk meg. A vésésre szolgáló kisebb kődarabokat az ausztráliaiak pl. hengeres fadarabra erősítik, sőt előfordul, hogy a dárdahajító egyik vége szerepel vésőtokként. Nyíl- és dárdahegyeket rendszerint úgy rögzítenek, hogy a hegy nyúlványszerű alsó részét helyezik a hengeres, üreges nyélbe, majd rostzsinórral szorosan megkötik. Az Admiralitás-szigetekről származó obszidiándárdáknál és tőröknél ismerünk olyan felerősítési eljárást is, melynél a penge alsó részét két, megfelelő formában kiképzett „fapofa” közé fogják, köréje vékony és erős rostzsinórt tekernek, majd az egészet ragacsos anyaggal bevonják. A csiszolt kőpengék felerősítése még változatosabb módon történik. A legegyszerűbbek között említhetjük azt az ausztráliai módszert, amelynél rugalmas ágat hajlítanak a kődarab köré, az ág két szárát a kődarab alatt összekötik, az ág és a kőpenge közötti részt pedig gyantaszerű anyaggal töltik ki. Ugyancsak Ausztráliából ismerjük azt a – nemcsak csiszolt, de lehasító technikával készült kőszerszámoknál is használatos – eljárást, hogy hengeres botot egyik végén behasítanak, és a hasítékba erősítik a kőpengét. A primitív felerősítési módok közé tartozik még az a technika, amikor a baltanyél megvastagodó felső végébe fúrt lyukba rögzítik a kőpengét, vagy amikor a – rendszerint kagylóból készült – pengét a könyökszerűen hajló nyélre közvetlenül rákötik. Fejlettebb felerősítési eljárásra vall, ha a könyökszerűen hajló, lapos nyelet bevágják, ide beillesztik az ugyancsak laposra csiszolt kőpengét, majd rostzsinórral, esetleg spanyolnáddal szorosan összehúzzák. A legpraktikusabb módszer két fapofa közé helyezni a kőpengét, és ezzel felerősíteni a baltanyélre. Ebben az esetben a fapofák elfordításával megváltozik a penge élének és a baltanyélnek az egymáshoz való viszonya. Ha e kettő párhuzamos egymással, akkor a baltát vágásra, ha merőleges, vájásra lehet használni.


35

4. Kőpengék nyelezése: a) hasított penge rögzítése, Ausztrália; b) csiszolt penge ághurkolásos felerősítése, Ausztrália; c) csiszolt kagylópenge egyszerű felerősítése, Dél–Új-Guinea; d) csiszolt kőpenge felerősítése forgatható középrésszel, Északkelet–Új-Guinea

A pengék nagysága és formája rendkívül eltérő. Vannak kőpengék, melyek a 30–40 cm hosszúságot és a 15–20 cm szélességet is elérik, vastagságuk pedig 1–3 cm. Ezeket természetesen nem lehet munkára használni, az ilyen pengék csak díszként, vagy – megfelelő formájúra alakítva – főnöki jelvényként szolgálnak. A munkára használt kőpen-

36

Bodrogi Tibor

géknél egyébként számos forma alakult ki, vannak hengeres, vállas, négyélű stb. típusok, a célnak megfelelően kialakított vágóéllel. E baltákat elsősorban favágásra, fadöntésre használják. Rendszerint tűzzel dolgoznak, s a balta nem annyira vágásra, mint inkább az elszenesedett részek kikaparására szolgál. Gyakorta a kőeszközbe fúrt lyukkal történik a rögzítés. Ezt a módszert elsősorban buzogányoknál alkalmazzák: a kőből készült, csillag vagy ananász formájú, esetleg fokost mintázó buzogányfejet hengeres nyélre húzzák, alul és felül rostgyűrűvel rögzítik, s a buzogányfej és a nyél közötti részt gyanta- vagy aszfaltszerű ragacsos anyaggal töltik ki. 2. A tűzgyújtás eszközei Az emberi társadalom történetében a tűz hasznosítása, majd később előállítása igen nagy jelentőségű vívmány volt. A tűz használata újabb és gazdagabb tápértékű élelemhez juttatta az embert, és – mint Engels megállapítja – „ez az új táplálkozási mód függetlenítette az éghajlattól és a helytől”. Ami a tűz „korát” illeti, biztos támpontunk nincs annak megállapítására, hogy az ember mikor hasznosította először a villámcsapások nyomán keletkezett tüzet, és mikor kezdett tüzet gerjeszteni vagy csiholni. A régészeti leletekből annyi mindenesetre bizonyos, hogy a régebbi kőkorszak első felében már ismerte az ember a tüzet, és hogy a paleolitikum végén már tudott tüzet gyújtani. Történeti időkből csak két olyan népcsoportot ismerünk, mely állítólag nem értett a tűz gerjesztéséhez; a Bengáli- öbölben levő Andaman-szigetek lakóit és a Kongóban élő bambuti pigmeusokat. Valószínű azonban, hogy a tűzgerjesztés ismeretének hiánya ezeknél a csoportoknál másodlagos veszteség. Ez a feltevés annál inkább helytállónak látszik, mivel tudjuk, hogy a kezdetleges technológiájú csoportok általában nem szívesen foglalkoznak tűzgerjesztéssel, és inkább arra törekszenek, hogy az egyszer meggyújtott tűz ne aludjon ki. Az ausztráliaiak pl. vándorútjaikra mindig üszköt visznek magukkal, ha pedig a reggel elhagyott táborba estére vissza szándékoznak térni, a parazsat hamuval fedik be, hogy a tüzet este könnyűszerrel feléleszthessék. A tűzgyújtásnak négy kezdetleges technikáját ismerjük. Ezek közül a legelterjedtebb a dörzsölésen alapuló tűzgerjesztés, melynek három módjáról tudunk.


37

5. Tűzfúró használata, Ausztrália

a) Tűzfúró. Ennél egy függőleges pálcika egy vízszintesen fekvő fadarab kör alakú mélyedésében forog ide-oda. A mélyedés egyik oldalán kis vályú van, hogy a dörzsölés során keletkező forró, parázsló fapor a fadarab alá helyezett könnyen gyúló anyagra (száraz fű, levél) hulljon. A két fának nem kell okvetlenül különböző keménységűnek lennie. Legegyszerűbb eljárás, ha a függőleges fácskát a két tenyér között forgatják, s közben lefelé nyomják. Az eszkimóknál, valamint néhány észak-amerikai indián törzsnél és egyes észak-ázsiai népeknél a tűzfúrót a pálcikára tekert szíjjal, esetleg íjszerűen hajlott ággal forgatják: a szíjat mindkét esetben áthurkolják a pálcikán, az előbbinél a forgatás a szíj két végére erősített fadarabbal, az utóbbinál pedig az íj mozgatásával megy végbe. A pálcika felső végére gyakran homorúra vájt fadarabot helyeznek, forgatásnál az állat erre támasztva nyomják lefelé a pálcikát. Ez az eljárás egyébként a kő fúrásánál is ismeretes.

38

Bodrogi Tibor

b) Tűzeke. Ennél az eszköznél a vízszintesen elhelyezett fadarab hosszanti vájatában ferdén tartott, rövid pálcikát mozgatnak ide-oda. A hosszanti vájatnak szintén van egy oldalvályúja, hogy az izzó fapor leperegjen. Ez a tűzgerjesztési módszer igen elterjedt, ismerték a tasmániaiak, Óceánia sok szigetének lakossága, így gyújtottak tüzet egyes malájföldi csoportok (szemang, szenoi), és ismert volt Afrikában, a Kongó-vidéken és Szudán egyes törzseinél is.

6. Tűzeke használata, Salamon-szigetek, Melanézia

c) Tűzfűrész. Ennek két változata ismeretes. Az egyiknél két félbevágott bambuszdarabot használnak oly módon, hogy az egyiket a földre helyezik, a másikat pedig erre merőlegesen rátéve húzogatják ide-


39

oda. Ez az eljárás Indiában, Indonéziában, Új-Guineában és Ausztrália egyes vidékein honos. A másik formánál a földre behasított és kiékelt végű botot helyeznek, a rés alatt spanyolnádcsíkot húznak át, és függőleges irányban ide-oda mozgatják. Ez a módszer főleg Új-Guineából ismeretes. Az említett három eszköz működése azon az elven alapszik, hogy a dörzsöléskor hő keletkezik, ez izzásba hozza a dörzsölés során keletkezett finom faport, mely könnyen gyúló száraz levelekre, fűre stb. hull. Ezt óvatos és kitartó fúvással lobbantják lángra. Rendszerint két férfi együttes munkájára van szükség az ilyen technikájú tűzgerjesztéshez: az egyik a dörzsölést, a másik a fújást és a lángra lobbantást végzi. A dörzsöléses tűzgerjesztéshez viszonyítva sokkal kevésbé elterjedt a csiholásos tűzgyújtás. Kovakő és kemény anyag (pl. kvarctartalmú kődarab vagy acél) összeütésekor szikra pattan ki, ezt könnyen izzó anyaggal (tapló) felfogják, és erről gyújtanak azután tüzet. Ezt a tűzgyújtási eljárást egyes eszkimó és kanadai indián csoportoknál, helyenként észak-amerikai indián törzseknél, Mexikóban, Tűzföldön, továbbá elvétve Ausztráliában találjuk meg. Sajátos válfaja ismeretes Indonézia egyes területein: itt agyagcserép és bambusz összeütésével csiholnak szikrát (a bambusz kovatartalmú). A tűzcsiholás – kovakő, acél és tapló alkalmazásával – Európában és Ázsiában egészen a közelmúltig fennmaradt. Magyarországon néhány évvel ezelőtt még láttunk pásztort, aki ily módon gyújtott tüzet. De nemcsak a csiholás maradt fenn ilyen késői időkig, hanem a dörzsöléses tűzgerjesztés is, bár ezt az eljárást a pásztorok inkább csak rituális tűz gyújtásánál (pl. az állatok első kihajtásakor) alkalmazták. A bodrogközi Pallagcsa nádasban 1925-ből jegyezték fel a következő kezdetleges tűzgyújtási módszert: a lápi ember kiválaszt három nyírfagallyat, ezek közül egyet kétoldalt laposra farag, a másik kettőt egymáshoz fekteti, és egyik végüket gyökérrel szorosan egymáshoz köti. E két fa közé bedugja a laposra faragott harmadikat, a szabadon álló végét bal kezével összeszorítja, majd a harmadik gallyat az összeszoruló másik kettő között sebesen ide-oda húzogatja. A súrlódás helyén a gallyak előbb megbarnulnak, majd megfeketednek, később füstölögnek, pattognak. Öt–hat percnyi kitartó dörzsölés után a három száraz ág izzani kezd, ekkor a lápi ember előre odakészített száraz nádtörmelékbe dugja őket, és gyorsan himbálni kezdi. A tüzes fától és

40

Bodrogi Tibor

a levegő mozgásától a nád lángra kap. A gallyak kiválasztása és dörzsölése természetesen megfelelő anyagismeretet és gyakorlatot kíván. E két fontos és elterjedt tűzgyújtási eljárás mellett ismerünk még két speciális technikát is. Közülük a pneumatikus tűzszerszám csak Hátsó-India, Dél-Kína és Indonézia egyes vidékein ismeretes. A szerszám vékony facső, melyben dugattyú mozog. A dugattyúra mért hirtelen ütés összeszorítja a facsőben a levegőt, ez felmelegszik, és a cső alján elhelyezett gyújtóanyag izzásba jön. A gyújtólencse alkalmazása még ritkább. Csak Tibet bizonyos vidékén és a régi Peruban ismerték; mindkét helyen szertartási tűz gyújtására használták. 3. Fémeszközök – fémtechnikák A fémek felhasználásával fontos szakasz kezdődött az emberiség fejlődésében. A fémek előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek: erősek, olvaszthatók, megfelelő formájúra kovácsolhatók és önthetők, keverésükkel pedig ötvözetek készíthetők. A fémeszközök emelték a termelékenységet, jobb és gyorsabb munkavégzést tettek lehetővé. Alkalmazásukkal indult meg általában az osztálytársadalmak kialakulásának folyamata. A fémek használatára csak lassan és későn jöttek rá. Ennek okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy viszonylag nehezen megszerezhetők. Az arany és a vörösréz kivételével szinte sohasem fordulnak elő tisztán, hanem különféle ércekből kell bonyolult technikai eljárásokkal kivonni a fémet. Ezért a legrégebben használt fém a meteorvas, a réz és az arany. Észak-Amerikában a természetes réz rögökben fordul elő, és hidegen kalapálható. Az eszkimók és az indiánok fel is használják, kalapálással különféle eszközöket készítenek belőle, s ezekkel cserekereskedelmet is folytatnak. Jellemző, hogy az eszkimók egyik csoportját a nagyarányú rézfeldolgozás miatt réz-eszkimóknak nevezik. A fémeszközök, fémtárgyak használata csak fokozatosan tört magának utat. Kezdetben kőeszközökkel együtt fordulnak elő, és a drága fémet csak speciális fegyverek, ékszerek készítésére használják, a mindennapi munka végzésére inkább kőeszközök szolgálnak. A mexikói, yucatáni mayák például, bár ismerték a bronzot, templomaik hatalmas kőtömbjeit kővésővel és kőkalapáccsal munkálták meg.


41

Tulajdonképpeni fémművességről csak akkor beszélhetünk, amikor kialakul az olvasztás technikája és ehhez kapcsolódva az ötvözési, kovácsolási és öntési eljárások. Ezek a technikák meglehetősen későn jelentek meg az emberiség történelmében; az első olvasztás feltehetőleg az Kr. e. IV. évezredben mehetett végbe Délnyugat-Ázsiában. A réz Amerikában az időszámításunk utáni első évezredben tűnik csak fel, az Óvilágban azonban már jóval régebben ismerték. A Sínaifélsziget rézbányáinak művelését, pl. az Kr. e. IV. évezredben kezdték meg. A réz általában mindenütt megelőzte a bronz használatát, és még a bronzkorban is sokáig használtak – kőeszközök mellett – réztárgyakat. A rezet a bronz váltotta fel, a réz és az ón ötvözete. A rezet 10–12 százalék ónnal keverték, s ez által olyan ötvözetet kaptak, mely keményebb, mint a réz, ugyanakkor annak 1000 fokos olvadási hőjével szemben már 900 fokon olvad, könnyebben önthető, és öntéskor nem hólyagosodik. A bronzművesség – a rézművességhez hasonlóan – Délnyugat-Ázsiában alakulhatott ki, az kr. e. IV. évezredben; Egyiptomban és Mezopotámiában Kr. e. 3100 körül már használták a bronzot. Közép-Európába Kr. e. 1900–1800 körül juthatott el, míg a TávolKeleten, Kínában az Kr. e. II. évezred derekától az Kr. e. I. évezred derekáig tartott a bronzkor. Az amerikai indiánok közül bronzot a prekolumbián (Kolumbusz előtti) időkben csak a perui és bolíviai indiánok, továbbá a mexikói aztékok használtak. A bronz a mindennapi életben nem terjedt el különösebben, az arany és az ezüst megmunkálásában az indiánok viszont művészi tökélyre tettek szert. Afrikában a bronzkorszak teljesen hiányzik, a kőkorszakot itt közvetlenül a vaskorszak váltotta fel. Egyedül Nyugat-Afrika néhány területén találkozunk bronzművességgel, a bronz azonban a Földközi-tenger vidékéről jutott el meglehetősen késői időkben ezekre a területekre. A nyugatafrikai bronzművesség (középpontja a nigériai Benin) mindenesetre csak az időszámításunk utáni 13. századig követhető nyomon. Annak ellenére, hogy a vasércet könnyebb redukálni, mint a réztartalmú érceket (kiolvasztásához is alacsonyabb hőfok, csupán 700–800 fok szükséges), a vas később jelent meg, mint a bronz. Első előfordulása Kr. e. 1400 körül szintén Délnyugat-Ázsia területe. 1400 után gyorsan elterjedt az Óvilágban, Közép-Európában 800 körül bukkant fel, Kínában pedig Kr. e. 700 körül jött használatba. Afrikában, mint említettük, mindjárt a kő után jelent meg, és nagy múltra tekint vissza. Az afrikai vasművesség eredete azonban vitatott.

42

Bodrogi Tibor

Egyes vélemények szerint az afrikai vasművesség helyi fejlemény, ez azonban nem bizonyított. Valószínűbb, hogy az afrikai vas is Délnyugat-Ázsiából származik. Ezt igazolná az, hogy a legrégibb ismert lelet a núbiai Meroeből, az Kr. e. 700 körüli időkből származik. De vannak olyan feltevések is, hogy a vas viszonylag későn jelentkezik Afrikában, itt is először a keleti partvidéken, ahol arábiai és indiai kapcsolatokra gondolhatunk. Délnyugat-Ázsiából jutott el a vas Indiába, ahol Kr. e. 1000 körül találjuk meg, és innen terjedhetett el az időszámításunk körüli időkben Indonéziába is. Érdekes, hogy Indonéziában a vas a bronzzal együtt jelenik meg (ezért itt bronz-vaskorról beszélünk). A korai időkben Indonéziában azonban nem ismerték a vasérc olvasztását, csak a kovácsolást, a nyersanyagot kereskedelmi úton szerezték meg fejlettebb technikájú társadalmaktól. Ilyenfajta kapcsolatra vannak mai példák is: a kongói pigmeusok pl. vaseszközeiket cserével szerzik meg, a vasművességet egyáltalán nem ismerik. Mind a vaseszközök, mind a vasművesség ismeretlen volt Amerikában a felfedezés időpontjában, Ausztráliában és Óceániában pedig csak a 19. században ismerkedtek meg vele, önálló vasművesség az őslakosság körében egyik területen sem alakult ki. A fémtechnika első szakasza magának a fémnek, illetve a fémet tartalmazó anyagnak a megszerzése. Ennek általában három módja ismeretes: a) A föld felszínén található természetes fém begyűjtése a legegyszerűbb eljárás. Rezet és meteorvasat szoktak gyűjteni ily módon. Természetes, hogy ez a fémszerzési mód csak ott ismeretes, ahol a fém szabadon fordul elő a föld felszínén. b) Ahol a fém vagy érc folyóhomokban vagy más üledékben lerakódik, ott vízzel kimossák, vagy valamely más eljárással tisztítják meg a fölösleges anyagoktól. Ezt a módszert elsősorban az aranynál alkalmazzák, de ónkövet, néha még vasércet is szereznek ily módon. c) A legfejlettebb és egyúttal a legelterjedtebb módszer a bányászat, mely mind fém-, mind ércnyerésnél alkalmazható. Sok területen, így pl. Afrikában és Amerikában a jelenlegi bányákban már ősidők óta termelnek ércet. A bányászat bonyolultabb technikai eljárásokat igényel, mint az előbbi két módszer. Eszközanyaga mindamellett kezdetleges, sokszor véső és kalapács is elegendő az érc fejtéséhez. Vannak adataink arra, hogy a kőzet megrepesztéséhez, mállasztásához tüzet és vizet használtak, a forró követ hideg vízzel öntötték le, hogy a keletkezett repedések nyomán a fejtés munkája könnyebb legyen.


43

7. Kovácsszerszámok, Afrika: a) ár; b) kalapács; c) hidegvágó; d) fogó; e) formázó; f) dróthúzó szerszám

A fém megmunkálásához jóval több technikai ismeretre van szükség, mint a kő esetében. E technikák: az olvasztás, azaz a tiszta fém kivonása az ércből; az ötvözés, azaz a különböző fémek vegyítése; a kovácsolás és az öntés, mellyel a fémből megfelelő formájú eszközöket és tárgyakat készítenek. Az említett munkák elvégzéséhez elsősorban kemencékre, gödrökre, tégelyekre stb. van szükség, hogy megteremtsék az ércolvasztás-

44

Bodrogi Tibor

hoz, továbbá a kovácsoláshoz és öntéshez nélkülözhetetlen hőt. A végső formaadáshoz végül kalapács, üllő, fogó, öntőtégely, öntőformák és más speciális szerszámok is szükségesek.

8. Kohó, Afrika

A fémművesség első technikája kétségtelenül a természetes fém többnyire kőeszközzel, hidegen történő kalapálása volt. Valószínű,


45

hogy a véletlen – a fém tűzbe kerülése – adta meg az indítékot az első olvasztáshoz. Ezt kezdetben réznél, aranynál és ezüstnél alkalmazták, és e fémből megfelelő formák segítségével különböző tárgyakat, főleg ékszereket öntöttek. A perui indiánok pl. öntöses technikával készítették finom arany és ezüst dísztárgyaikat. A legfejlettebb öntési eljárás kétségtelenül a viaszveszejtő technika (cire perdue). Ennél az öntésre kerülő tárgyakat előbb viaszból kiformálják, majd a modellt agyagborítással veszik körül. Az agyagburkolaton néhány nyílást hagynak, majd kiégetik. A hő hatására a viasz megolvad, a nyílásokon kifolyik, és ezzel kész az öntőminta. Ebbe öntik az olvasztott fémet, mely megszilárdulva a kívánt formát veszi fel. Ezzel az eljárással készítették a nyugat-afrikai Beninben a bronzszobrokat és a domborműveket. Az olvasztáshoz, öntéshez, kovácsoláshoz – mint említettük – megfelelő hőre van szükség. Olvasztókemencét az egyszerű népeknél ritkán találunk. Gyakoribb, hogy nyitott gödrökben fával vagy faszénnel olvasztják ki a fémet az ércből. Az így keletkezett hő nem elég magas ahhoz, hogy a tulajdonképpeni olvadás végbemenjen, a vas csak iszapszerű lesz. Salakkal kevert alaktalan göröngyöket alkot, melyeket kitartó kalapálással tisztítanak meg. A fémszemcséket egybekovácsolják, és a széntartalmat a vas utólagos hevítésével szabályozzák. Afrikában és Indonéziában sokhelyütt már kohókkal is találkozunk, ezek olykor a négy méter magasságot is elérik. Faluk agyagból készült, néha kúp alakúak, néha halom formájúak. Falukat kívül-belül gondosan lesimítják. E kohókhoz Afrikában sokszor, Indonéziában pedig mindig fújtatókat kapcsolnak, fűtésükhöz pedig faszenet használnak. Ahol nincsen fújtató, ott a kohót magaslatra, hegygerincre építik, hogy az erős szél megfelelő huzatot biztosítson. A fújtatónak három fő típusát ismerjük. A tömlős fújtató kecske, birka vagy más állat bőréből készül. A lenyúzott bőr három lábát öszszekötik, a negyedik pedig kétlyukú fában folytatódik. A tömlőre faléc van erősítve, ezzel emelik fel és nyomják le. Két tömlőt kapcsolnak össze, oly módon, hogy kivezető csövük közös legyen, s a tömlőkkel felváltva fújtatnak. Ilyen fújtatókat ismerünk Kelet-Afrikából, Szudánból, Nyugat- és Közép-Ázsiából és Szibériából. Az edényes fújtatók a következőképpen készülnek: két, fából vagy agyagból készült, hengeres edény felső peremére lazán bőrt erősítenek, közepén vékony pálcikával. A két edénynek közös kivezető csöve van. A fújtatáskor felváltva hol az egyik, hol a másik edényről emelik fel, illetve nyom-

46

Bodrogi Tibor

ják le a bőrt. Ez a típus főleg Afrikában elterjedt. A dugattyús fújtató két függőleges vagy fekvő bambuszcsőből vagy kifúrt fából áll, a csövekben dugattyú mozog ide-oda. A levegő közös kivezető csövön keresztül áramlik a tűzhöz. A dugattyús fújtatót Dél- és DélkeletÁzsiából ismerjük.

9. Fújtatóformák: a) fából, Indonézia; b) fából és bőrből, Afrika

A fémművesség, ezen belül is a vasművesség feltalálása és széleskörű alkalmazása nagy lépést jelentett a társadalom és a kultúra fejlődésében. A kőkori szinten élő csoportok vagy kóborló, gyűjtögetőzsákmányoló életmódot folytatnak, vagy kis, elzárt közösségekben, faluszerű településeken élnek, mint kezdetleges, ásóbotos földművelők. Kereskedelmi kapcsolataik alig vannak, és csak ritkán találkozunk specializált iparosokkal. A fémművességgel ez a kép megváltozik. A fémeknek, a kővel ellentétben, sokkal korlátozottabb a természetben való elterjedtségük, így aztán a fém használata ösztönzőleg hat mind a nyersanyaggal, mind a késztermékkel folytatott kereskedelemre. A kereskedelmi tevékenység során egyre távolibb vidékek kerülnek egymással – közvetett vagy közvetlen – kapcsolatba, ez lehetővé teszi a kulturális javak kicserélődését, és ez új termékek, eljárások, szokások stb. megismerésével a társadalmi munkamegosztást is fejleszti, részint


47

azzal, hogy komplex technikai műveletek elvégzésére specializálódnak egyes csoportok, részint pedig azzal, hogy a magasabb termelékenység következményeként a lakosság földművelő és iparűző csoportokra különül. A kelet-afrikai kikujuknál pl. a vasművesség két specializált foglalkozást fejlesztett ki: vannak, akik minden idejüket az ércgyűjtésre és az érc olvasztására fordítják, míg mások a vasból eszközöket, használati- és dísztárgyakat kovácsolnak. Ez már belső kereskedelmet is feltételez: az olvasztók eladják a nyersvasat a kovácsoknak, ezek pedig a készterméket bocsátják áruba. Ismerünk afrikai törzseket, melyeknél a kovácsok, vasművesek kasztszerű társadalmi réteget alkotnak, és különös módon – munkájuk nagy társadalmi fontossága ellenére – megvetett, lenézett csoportnak számítanak. Más afrikai csoportoknál viszont éppen ellenkezőleg: a kovácsok köztiszteletben állnak, a falu életében vezető szerepet játszanak, és a társadalmi ranglétra felső fokán foglalnak helyet. A kovács itt sokszor varázslóként is tevékenykedik, ami azzal magyarázható, hogy a vas olvasztásához számos szertartás, mágikus eljárás stb. kapcsolódik, és a vas „papja”, a kovács ennek megfelelően szorosabb kapcsolatban áll a természetfölötti erőkkel, mint bárki más a közösségből. 4. Tárolók, tartók, edények A tartók éppolyan általánosan elterjedtek, és éppannyira az élet alapvető fontosságú kellékei közé tartoznak, mint a vágásra szolgáló eszközök vagy a tűzgyújtási technikák. Nincsen olyan társadalom, melynél ne találnánk tartókat. Néhány csoportnál, így pl. a közép-ausztráliai arandáknál csak kevés, egész kezdetleges tartóra bukkanunk: fából vájt, fakéregből hasított edényekre és növényi rostokból, vékony veszszőkből font kosarakra. Ugyanakkor más csoportok, például a kulturálisan nem sokkal magasabb szinten álló kaliforniai indiánok művészien fonott kosarakat használnak, a polinéziai és melanéziai szigetekről pedig szépen faragott, tetszetős formájú fatálakat ismerünk, nem is szólva az agyagból és fémből készült tartók főleg Afrikában és DélÁzsiában ismert különféle típusairól. A tartók elsősorban élelem és tárgyak raktározására és szállítására szolgálnak, de használják őket folyadékok és pépszerű táplálékok főzésére is. Főzésre ugyanis nemcsak éghetetlen tartókat lehet használni. A kaliforniai indiánok pl. sűrűszövésű, vizet át nem engedő kosarak-

48

Bodrogi Tibor

ban főznek oly módon, hogy a folyadékba forró köveket dobnak. Ugyanilyen eljárással főznek faedényeikben az északnyugat-amerikai indiánok, bőrtartóikban a síksági indiánok. Másutt bambuszcsöveket használnak a főzésre vagy az említett eljárással, vagy oly módon, hogy a bambuszcsövet parázs fölé helyezik. Tartókban történik a tartósított ételek raktározása is. A síksági indiánok pl. a szárított húst porrá törik, és zsírral keverve bőrzsákban tartják. A tartókat nagyjából két csoportra oszthatjuk: vannak egyszerű tartók, melyeket úgy használnak, ahogyan a természetben találják őket (esetleg igen kis mértékű átalakítással); és vannak megmunkált tartók melyek készítése már megfelelő technikai eljárásokhoz kapcsolódik. Az utóbbiakat anyaguk szerint fa-, bőr-, rost-, vessző-, agyag- és fémtartókként osztályozhatjuk. A legegyszerűbb tartó, mely semmiféle további munkát nem igényel, a nagy kagylók héja. Mindenütt használják, ahol csak előfordul. A Tűzföldön élő ona indiánoknak pl. jóformán csak kagylótartóik vannak, ebben főznek is a már említett kőforrósítós eljárással. Másik egyszerű tartó a falevél. A kongói pigmeusok gyűjtögető útjaikon nagy leveleket tövissel összetűznek, és ezekbe rakják az összegyűjtött lárvákat. Hasonló természetes tartó a tök, melyet vad állapotban sokfelé megtalálunk. Ez már bizonyos megmunkálást igényel, még ha ez nem is több, mint a belső puha rész kivájása. Elsősorban folyadékot tartanak benne, félbe vágva pedig ivóedényként, merítőként, tányérként is használják. Külső felülete jól díszíthető, a motívumokat égetik vagy karcolják rá. A töktartó Afrikában, Amerikában és Óceániában egyaránt honos. Ugyancsak sokfelé elterjedt a kéregtartók használata. A fáról lehántott kérget négy helyen bevágják, az így keletkezett lapokat felhajtják és széleiken összetűzik vagy felvarrják. Ilyen tartókat találunk az ausztráliaiaknál, a kanadai indiánoknál és egyes szibériai népeknél. A mérsékelt égöv alatt főleg a nyírfa kérge szolgáltat megfelelő nyersanyagot. Vannak egyszerű tartók, melyeknek igen korlátozott az elterjedése. Ezek közül említhetjük meg pl. a délnyugat-afrikai busmanok strucctojás-tartóit. Tropikus területen, különösen Délkelet-Ázsiában, Indonéziában és Óceániában sokhelyütt a bambuszt használják víztartóként, olykor főznek is benne. Kisebb, dugóval ellátott bambuszcsöveket apróbb tárgyak, horgok, festék stb. tárolására használnak. ÚjGuineában a férfiak és a nők mindig visznek magukkal bambuszcsö-


49

vet, s az útközben talált lárvákat, kisebb állatokat stb. ezekben szállítják haza. Egyszerű tartók készülhetnek kőből, bőrből és fából is. Az eszkimók a puha steatitból (zsírkőből) faragnak tartókat, edényeket maguknak. A bőrtartók a vadász- és pásztornépeknél játszanak fontos szerepet, mivel hajlékonyságuk megóvja őket a vándorutakon az eltörés veszélyétől. Ha a lenyúzott állatbőrt a lábainál és a fejénél elkötik, egyszerű és kitűnően használható tartóra tesznek szert. Másutt, pl. egyes észak-ázsiai népeknél a rénszarvas gyomrából készítenek tartókat. Bőrtartókat Dél-Amerika, Ázsia és Afrika számos vidékéről ismerünk, de megtaláljuk a magyar népi kultúrában is (pl. „kostök-zacskó” stb.). A világon szinte mindenütt megtaláljuk a fából vájt tartókat. Ahol kőszerszámokat használnak, ott előbb égetik a fát, és a megszenesedett részeket rétegenként kaparják ki. Sokkal ritkábbak az összetett fatartók; ilyeneket a parasztkultúrákon kívül jóformán csak az északnyugat-amerikai indiánoktól ismerünk. Itt a ládaszerű tartókat deszkából állították össze. Deszkára úgy tettek szert, hogy a fa hasadási irányának ismeretében a kidöntött fatörzs megfelelő helyeire ékeket vertek, és a lehasított deszkát egyenletesre simították, ezekhez a munkákhoz kő- vagy szarveszközöket használtak. A deszkákat varrással erősítették össze: a deszkák peremén egy sor lyukat fúrtak, és a lyukakon áthúzott rost- vagy háncscsíkokkal illesztették őket egymáshoz. Ilyen „varrást” alkalmaztak egyébként a deszkákból összerótt csónakoknál is. A ládákat sokféle célra használták, elsősorban tárgyak, élelem tárolására, de folyadékot is lehetett tartani bennük, sőt, főzni is. Ilyenkor a deszkákat érintkezési felületükön vizet át nem eresztő anyaggal tapasztották be. Az összetett fatartók már átvezetnek a megmunkált tartókhoz. Ezek között a fonott tartók a legelterjedtebbek. A fonott edények, tartók készítésével mindenütt találkozunk, ahol megvannak ennek a természeti feltételei. A kosárfonásnak két alaptechnikája van, az egyik a spirális technika, a másik a tulajdonképpeni fonás. Mindkét technika sokfelé előfordul, nem ritkán egymás mellett is.

50

Bodrogi Tibor

10. Kosárfonás spirális (szakajtó) technikával

A spirális technikánál a nyersanyagot – vékony rostokat – hurkaszerűen összetekerik, a hurkákat lapos növényi szálakkal keményre húzzák, majd a hurkákból spirálisan felépítik a tartó testét. Az egyes hurkákat rostzsinórral rögzítik egymáshoz. Ilyen eljárással készülnek pl. Magyarországon a szakajtók. De nemcsak összetekert puha rostból, hanem hajlékony, vékony vesszőből is lehet ily módon tartót, edényt, tálat készíteni, ezeket díszíteni is lehet, a díszítés mintája az eltérő színű vessződarabok váltakozásából adódik.

11. Egyszerű kosárfonási technika egymás alatt átbújtatott gyékénycsíkokkal


51

A tulajdonképpeni fonásnál egy sor különféle, de lényegében azonos megoldással találkozunk. (Pontosabb lenne „kosárszövésről” beszélni, hiszen az eljárás végeredményben egyező) Az egyik technikánál mind a lánc, mind a vetülék lapos egyenlő vastagságú és szélességű gyékénycsík. Ezeket egymásra merőlegesen egyiket a másik fölött, illetve alatt átbújtatják, amikből – különösen, ha eltérő színű csíkokat alkalmaznak – sakktáblaszerű minta keletkezik. Változatosabb a minta, ha pl. a csíkokat úgy kapcsolják össze, hogy felváltva két vagy több csík fölött és alatt húzzák át őket stb. Ha gyékénycsík helyett hengeres vesszőt alkalmaznak, akkor is követhetik ugyanezt a technikát: a vesszőket egymás fölött és alatt bújtatják át. Ennek a technikának számos változata van; így pl. a láncként szereplő merev vesszőket rostanyaggal erősítik össze, vagy a merev vesszőket rácsszerűen egymásra helyezik, és a rácsot kötik egymáshoz a vesszők metszőpontjain stb. A legszebb fonott tartókat – változatos technikákkal – a kaliforniai indiánok, az Észak-Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén élő indiánok és a borneói dajakok készítik. A kosarak díszítettek, a mintákat a különböző színűre festett vesszők elhelyezkedése alkotja, de nem ismeretlen az az eljárás sem, amelynél a mintát utólag festik rá a kész tartó külső és belső oldalára.

12. Egyszerű kosárfonási technika: a merev szálakat hajlékony vesszők rögzítik

Míg kosarakkal a kóborló, nomád életmódot folytató csoportoknál is találkozunk, addig az agyagból készült edények, tartók használata

52

Bodrogi Tibor

már a letelepedett életmódot folytató, földművelő társadalmakhoz kapcsolódik. Valószínű, hogy az agyagművesség a neolitikum kezdetén a földműveléssel egy időben alakult ki. Ismerünk olyan nomadizáló csoportokat, melyeknél van kerámia – ilyenek pl. a nyugati eszkimók, továbbá a navaho és apacs indiánok az Egyesült Államokban –, és tudunk letelepedett, földművelő társadalmakról, melyeknél nincsen kerámia – ilyenek pl. a polinéziaiak –, de ez előbbi megállapításunk általános érvényét nem befolyásolja, mivel az agyagedények nem ismerése földművelőknél a legtöbb esetben a szükséges nyersanyag hiányának a következménye. Az agyagművességet nem egy kutató a kosárfonásból származtatja: a kosár falát agyaggal bevonják, s égetéskor a kosárváz eltűnik. Mikor azután elegendő ügyességre tesznek szert, a vázat elhagyják, és csak agyagból készítik az edényt. Ez az eredeztetés azonban nem mindenütt állja meg a helyét. Bár a föld különböző részeiről sok, belül agyaggal vagy más vizet át nem engedő anyaggal bevont kosarat ismerünk (ilyeneket találunk pl. Kelet-Afrikában). És a régészeti leletek között is sok az olyan agyagedény, melyeken a gyékény vagy a vessző lenyomata és mintázata világosan felismerhető. Ugyanakkor másutt az agyagedények nem fonott, hanem bőrből készült, elő-mintákra vezethetők vissza, és nem egy helyen félreismerhetetlen a tökedények, gyümölcshéj-edények befolyása az edényformák alakulására. Nem a kosárfonás tehát az egyedüli technika, mely indítékot és ötletet adhatott az agyagedények készítésére. Az agyagművesség következő alaptechnikáit ismerjük: a) Kosár, bőredény, gyümölcshéj vagy tök agyaggal történő bevonása, betapasztása. Aránylag ritka. b) Spirális technika. Ennél 20–40 cm hosszúságú hurkákat gyúrnak az agyagból, és ezekből építik fel az edényt. Gyakori, hogy az edény fenékrészét előbb kézzel megformálják, és erre rakják fel sorjában az agyaghurkákat. A spirális technikán belül kétféle eljárást különböztetünk meg: az egyik a gyűrűs módszer, melynél a hurkák pontosan olyan hosszúak, mint az edény kerülete, az edényt tehát egymásra rakott gyűrűkből építik fel. A tulajdonképpeni spirális technikánál a gyűrű a következő sorban folytatódik, az edény felépítése tehát csavarmenetszerűen megy végbe. Miután a fazekas az agyaghurkát ráhelyezte a már felrakott hurkákra, lenyomkodja, az érintkező részt kívülbelül megnedvesíti, hogy a hurkák szilárdan egymáshoz tapadjanak.


53

Amikor azután az edényt ezzel a módszerrel felépítették, a hurkákat összedolgozzák oly módon, hogy belül lapos kavicsot helyeznek a fal megfelelő részére, és kívül lapos falapátkával simára veregetik az egyenetlen felületet. A simítás belül durvább, és a technika így a kész edényen is felismerhető. Vannak népek, melyek a külső fal egyenetlenségeit egyáltalán nem tüntetik el. Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén élő pueblo indiánok pl. változatlanul hagyják az edény külső falát, mint mondják: részint díszítésként, részint pedig azért, hogy az edény ne csússzék ki könnyen a kézből. Ez a technika a világon sokfelé megtalálható, a múltban Európában is ismerték. Napjainkban a dániai Yütland vidékén ma is ezzel az eljárással készítik a fazekasok fekete edényeiket.

13. Agyagedény készítése spirális technikával, Észak-Amerika

54

Bodrogi Tibor

c) Veregető technika. Ennél az eljárásnál egyetlen agyagtömbből formálják ki veregetéssel az edényt. A leggyakoribb eljárás a következő: a megfelelő nagyságú agyagdarabot a fazekas egyik öklére helyezi, majd forgatni kezdi, s közben az agyagrögöt lefelé nyomja. A nyomás és forgatás hatására az ököl bemélyed az agyagdarabba, és belül egyre táguló üreg keletkezik. Miután így bizonyos falvastagságot már elértek, és az edény formája durván kirajzolódott, rátérnek a fal vékonyítására: kívül lapos fadarabbal veregetik az edény falát, belül pedig lapos kaviccsal ellen tartanak. Közben az agyagot állandóan nedvesítik, hogy ki ne száradjon, és könnyen lehessen formálni. Ez az eljárás is sokfelé megtalálható: Új Guineában pl. a spirális eljárással együtt fordul elő. Általában későbbi és fejlettebb technikának tartják, bár ez a felfogás erősen vitatott. A veregető eljárás egyik válfaja, amikor a laposra gyúrt agyaglapot kész edényre helyezik, és ezen végzik el a veregetés munkáját. Ezzel a módszerrel – az alapnak megfelelően – addig formálják az edényt, míg az befelé nem kezd hajolni, ekkor leveszik a mintáról, és az edény felső részét spirális technikával készítik el. Ez az eljárás főleg Afrikából ismeretes. d) Öntőformával történő agyagtárgy-készítés. Ez olyan társadalmak technikája, ahol a korongot még nem ismerik, de agyagtárgyakat nagy mennyiségben állítanak elő. Peruban és Mexikóban pl. ilyen eljárással készítettek dísztárgyakat, kis istenszobrokat stb. Ez a technika mindenesetre a művészi hanyatlás jele, és már az árutermelésre utal. e) Korongolás. A korong igen ősi találmány. Mezopotámiából Kr. e. 4000 körülről már korongolt edényeket ismerünk, és DélnyugatÁzsiában 3000 körül általánosan elterjedt a fazekaskorong. KözépEurópába a keltákkal jutott el, a Földközi-tenger vidékén pedig a rómaiak honosították meg. Az Újvilágban a felfedezés idején sehol sem ismerték, és ismeretlen volt Afrikában a Szaharától délre eső területeken, továbbá Óceániában és Ausztráliában is. A korong ősének azt a falapot kell tartanunk, melyet a kézzel formált edény alá tesznek. A Yucatán félszigeten élő mayáknál pl. az edényt készítő asszony jobb kezével a falapot forgatja, és bal kezével formálja az edényt. Kézzel forgatott egyszerű korongokkal ma is sokfelé találkozunk, Európában Bretagneban, Ázsiában pedig Indiában. Itt a falusi fazekas kezével forgatja a korongot, mely többnyire alátámasztott, küllős kerék, közepén falappal az agyagtömb számára. A kerék előtt guggol a fazekas, hajtja a kereket, és formálja az edényt.


55

Sokkal elterjedtebb a lábbal hajtott fazekaskorong, ezen gyorsabban és művészibben lehet edényt készíteni, mivel a kézműves mindkét kezét szabadon használhatja a szükséges műveletek elvégzéséhez.

14. Indiai fazekas kézzel forgatott korongja

Az agyagművesség megfelelő anyagismeretet és viszonylag fejlett technikai eljárásokat igényel. Nem minden anyag felel meg az edénykészítés céljaira. Ha túl finom és egyenletes, akkor az ujjakra tapad, a munkát megnehezíti, és égetéskor könnyen megreped. Ezért homokkal, szecskával, őrölt csiga- vagy kagylóhéjjal, esetleg régi agyag-

56

Bodrogi Tibor

edény szétmorzsolt anyagával szokták az agyagot keverni, melyet a formálás munkájának megkezdése előtt megfelelően meggyúrnak, megtaposnak. A kiformált edényt előbb szellős helyen szárítják, majd kiégetik. Égetéskor az agyagban levő víz eltávozik, az agyag elveszti rugalmasságát és porózussá válik. Az égetés kezdetleges módszere, amikor a kiszárított edényeket könnyen égő anyaggal, száraz levelekkel, galylyakkal stb. befedik, és ezt meggyújtják. Ez az égetés azonban meglehetősen tökéletlen. Fejlettebb az az eljárás, amikor az edényeket feltornyozzák, rétegesen egymás fölé rakják, és az egészet tőzeggel vagy más hasonló anyaggal lefedik. Ha jó a huzat, a hőmérséklet ebben a kezdetleges kemencében olyan magasra emelkedik, hogy az agyagszemcsék összesalakozódnak, és a porozitás megszűnik. Ehhez mintegy 700–750 fokos hőmérsékletre van szükség. Fejlettebb a kemencében történő égetés. A kemence általában pelyvával kevert sárból, agyagból, téglából épül, s többnyire kúp-, ritkábban félhenger alakú. Dél-Kínában pl. az agyagtárgyakat, edényeket 20–25 méter hosszú, félhenger formájú, dombra ferdén felfutó kemencékben égetik. A kényesebb tárgyakat külön tégelyekbe helyezik. A kemence ilyen elhelyezése jó huzatot biztosít, és egyszerre hatalmas mennyiségű edényt, agyagtárgyat lehet benne kiégetni. Ha azt akarják, hogy az edény fekete színt kapjon, az égetés megszűnte után lezárják a kemence nyílásait, és a keletkező gőztől és koromtól az edény megfeketedik. Ezzel az eljárással készítették a perui partvidék szép fekete edényeit is. Magyarországon ma főleg Nádudvaron és Mohácson készítenek fekete cserepet. Az égetés nemcsak nagy szakértelmet és gondosságot, hanem szerencsét is kíván; a véletlen sokszor hetek munkáját teszi tönkre. Éppen ezért az edények égetéséhez számos vallási–mágikus szabály kapcsolódik. Az Amazonas vidékén pl. az asszonyok félreeső kunyhóban élnek az edénykészítés idején, másutt a munka egyes szakaszaihoz csak megfelelő szertartások, rítusok végzése után fognak hozzá. Az agyagedényeket sokféleképpen díszítik. Elsőnek azt említhetjük meg, amikor a kívánt esztétikai hatást magának az edénynek a megfelelő formázásával igyekeznek elérni. Viszonylag ritkák a figurális edények, ezek közül a legszebbeket a régi perui fazekasművészek készítették. Mivel a figurális edények ábrázolásai eltérnek egymástól, és egyéni vonásokat mutatnak, portré-edényeknek is szokták őket nevezni. A legegyszerűbb díszítési mód, amikor a mintát égetés előtt bekar-


57

colják, bemélyítik, ujjal benyomkodják az agyagedénybe. Hasonlóan egyszerű eljárás, amikor a díszítést felrakják az edényre, kiemelkedő pontsorok, vonalak formájában. A fekete kerámiánál a mintát gömbölyű kaviccsal égetés előtt viszik rá az edényre. Ugyancsak világszerte elterjedt a festéssel történő díszítés, melynek számtalan, mintájában és technikájában eltérő módszerét ismerjük (pl. ecsettel, írókával). A festés kezdetlegesebb fokon égetés után történik porfestékkel – különösen a mélyített, karcolt vagy vájt vonalakat szokták festékkel, fehér mészporral kitölteni –, gyakoribb azonban, hogy a festéket még égetés előtt kenik a díszítendő felületre. Nem ritka, hogy égetéskor megváltozik a festék színe. Ugyancsak égetés előtt vonják be az edényt az ón- és ólommázzal. Mázzal Európán és Ázsián kívül ritkán találkozunk, csak néhány amerikai indián törzsnél és Melanéziában, a Fiji-szigeteken fordul elő. Az agyagedényekhez viszonyítva a fémedényeknek, fémtartóknak jóval kisebb a jelentőségük. Még ott is, ahol a fémművességet évezredek óta ismerik, a fémedényeket inkább főzési célokra használják, tartóként pedig agyagedények szerepelnek. A múlt században az európai parasztháztartásokban, különösen Kelet-Európában, az agyagedények és tartók sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint a fémedények. A fémtartók elterjedése egészen fiatal jelenség, és az ipari civilizáció térhódításával függ össze; a világ nagy részein azonban a fém még túlságosan drága ahhoz, hogy a mindennapi élet szükségleteit korlátlan mértékben fedezhesse.

II. Az élelem megszerzése Minden társadalom számára létfontosságú, hogy rendelkezzék olyan technikákkal, amelyekkel táplálékszükségletét kielégítheti. E részleteljárásokban számos változatot mutató technikák két csoportra oszthatók: vannak gyűjtögető (zsákmányoló, elsajátító) és vannak termelő technikák. A gyűjtögető technikák azok, melyekkel az ember a természetben meglevő élelmet egyszerűen megszerzi, elsajátítja anélkül, hogy a természet munkájába beavatkoznék, és azt céljainak megfelelően átalakítaná. Ezzel szemben a termelő technikák már beavatkozást jelentenek a természeti környezetbe és a természeti folyamatba, azzal a céllal, hogy befolyásolásával, illetve megváltoztatásával szerezze

58

Bodrogi Tibor

meg az ember az élete fenntartásához szükséges javakat. A határ a két technika között az utóbbi esetben nem éles, termelő gazdálkodást folytató társadalmaknál is találunk gyűjtögető, zsákmányoló tevékenységet. Így pl. a 19. század folyamán a magyarságnál az élelem termelése mellett különböző gyűjtögető, zsákmányoló eljárásokat is megfigyelhetünk, így a gombaszedést, erdei bogyók gyűjtését, sulyomszedést, folyami és tavi halászatot, vadászatot stb. Napjainkban még ezeknél az élelemszerzési ágaknál is beavatkozik az ember a természeti folyamatba (mesterséges hal- és vadtelepítés, halastavakban történő halnevelés stb.). Vannak társadalmak, melyeknél a két tevékenység kölcsönösen kiegészíti egymást, a növényi élelem megszerzése földműveléssel, az állati élelemé pedig vadászattal vagy halászattal történik (más esetekben: állattartás – gyűjtögetés), de a hangsúly ilyenkor a nagyobb létbiztonságot nyújtó növénytermesztésen van. Az uralkodó élelemszerzési módot kezdeti fokon nagymértékben a természeti környezet határozza meg, de bizonyos mértékig a termelő gazdálkodásban is érvényesül a környezet hatása, főleg a termesztett táplálékféleség fajtáját, minőségét illetően (éghajlat, talajviszonyok stb.). Elmondhatjuk azonban: minél fejlettebb valamely társadalom általános technológiai szintje, annál inkább függetleníti magát a természettől, pontosabban: annál inkább rákényszerítheti akaratát a természeti környezetre. Ez többféleképpen történhet: pl. a növények tulajdonságainak megváltoztatásával olyan környezetben is termel bizonyos fajtákat, melyek a növény természetes életfeltételeinek egyébként nem felelnek meg (fagyálló változatok létrehozása). Vagy a természeti feltételeket változtatja meg (pl. melegágyak), de történhet oly módon is, hogy a kereskedelem révén az egyik helyen termelt élelmet olyan helyre juttatja el, ahol az nem terem meg, vagy éppenséggel olyan vidékekre, ahol egyáltalán nem lehet élelmet termelni (pl. sivatagok, arktikus vidékek). 1. Gyűjtögetés Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy nincs olyan társadalom, mely kizárólag növények gyűjtögetéséből élne, mint ahogyan nincsen olyan társadalom sem, mely életét egyedül vadászatra vagy halászatra alapozná. Amikor a következőkben mégis három részre osztjuk az elsajátító, zsákmányoló gazdálkodást, akkor ezzel csak arra kívánunk utalni,


59

hogy az egyes társadalmaknál az élelemszerző tevékenység súlypontja ez vagy amaz a technika. A gyűjtögetésen belül két alaptípust szokás megkülönböztetni: az egyszerű és a magasabbfokú gyűjtögetést. Az előbbi esetben, a szóban forgó csoport a teljes természeti környezetet hasznosítja, tehát lényegében minden számba jöhető élelmet megszerez, míg az utóbbi esetben az élelemszerző tevékenység alapjában véve egyetlen növénynek a gyűjtögetésére épül. Ilyen technika természetesen csak különleges környezeti feltételek között alakul ki. Egyszerű gyűjtögető társadalmakkal a világon szétszórtan sokfelé találkozunk. Rendszerint az ún. visszavonulási területeken élnek, trópusi őserdők mélyén, mocsarakban, sivatagokban, szavannás–sztyeppés vidékeken, szubarktikus tengerpartokon. Trópusi őserdei környezetben élnek pl. a kongói pigmeusok, a Malakka-félszigeten a szemangok és szenoik, Ceylonban a veddák, Szumátrán a kubuk, a Fülöp-szigeteken különböző negrito csoportok, Dél-Amerikában, Brazíliában a botokudok; sztyeppéken és sivatagos tájakon a dél-afrikai busmanok, az ausztráliaiak egy része, a kelet-afrikai ndorobok; szubarktikus tengerparton a dél-amerikai tűzföldiek stb. E csoportok élelemszerzési technikáit döntő mértékben a természeti környezet határozza meg, s így az eltérő környezeti feltételek miatt ezek annyira specializálódtak, hogy eljárásaikról összefoglaló képet nyújtani szinte lehetetlen. Ezért tipikus példaként a Malakka-félsziget tropikus őserdeiben élő csoportok életét mutatjuk be. A szemangok, szenoik, dzsakunok a félszigeten észak–déli irányba húzódó, völgyekkel szabdalt, sűrű őserdővel borított hegyrendszer területén élnek. Az éghajlat trópusi, a növénytakaró buja. A sok esőzés miatt a hegyvidék vízben gazdag, a folyók partjai mocsarasak. A terület oly bőven nyújtja a növényi táplálékot, hogy mellette az állati táplálék csak az étrend kiegészítéseként jön számba. A táplálkozásban a gyökereknek, gumóknak, hajtásoknak, leveleknek, magvaknak és gyümölcsöknek van fontos szerepük. Különösen a vad yamfajtákat részesítik előnyben. A gyökerek és gumók kiásása ásóbottal történik. Ez egyszerű, egyik végén kihegyezett bot, melyet a gyökér alá szúrnak, majd a gyökeret a botot lefelé nyomva emelik ki a földből. Gyökerek és gumók egész éven át teremnek, s így élelmük már eleve biztosítva van, a magvak és gyümölcsök érése viszont meghatározott időszakhoz kötött. Mivel azonban a különböző fajták más és más időpontban teremnek, valamilyen termés mindig rendelkezé-

60

Bodrogi Tibor

sükre áll. A vad banánfajták mellett a duriánfa gyümölcsét és a perahfa magvait kedvelik. A hatalmas duriánfát a férfiak megmásszák, a gyümölcsöt lerázzák, vagy a letört ágakkal együtt a földre hajítják. A perahfának a földre hullott galambtojás nagyságú magvait szedik össze, ennek tápértéke magas, íze kellemes, de mérges anyagot is tartalmaz, melyet fogyasztás előtt megfelelő eljárással eltávolítanak. Hogy a magvak felszedését megkönnyítsék, a fa körül kiirtják az aljnövényzetet. Ezt a munkát évenként megismétlik. Olykor megmetszik a fák ágait, ritkítják a lombozatot, hogy a magvak ne hulljanak meszszire, s a termést hozó ágak megerősödjenek. E gyakorlat már a növénytermesztés felé mutat. Az étrendben a gyümölcsökön kívül a fiatal növények levelei, zsenge bambusz- és pálmahajtások, továbbá a ledőlt faóriások törzsén tenyésző gombák szerepelnek. Az állatvilágot csak mellékesen hasznosítják a táplálkozásban. Egy férfi évente átlag két szarvast, 15 vaddisznót és még néhány kisebb szárnyast vagy négylábút ejt el; a trópusi éghajlat miatt ezeket még aznap elfogyasztják. Vadászott állatként említhetjük meg még az elefántot, vadmarhát, bivalyt, majmot, mókust, krokodilt és az óriáskígyót. Fontosabb a kisebb állatok (patkány, gyík, teknősbéka, kagyló) zsákmányul ejtése és gyűjtése, a madártojások összeszedése és az édesvízi halak fogása. Kedvelik a vadméhek mézét, sokszor 20 méter magas fákra is felmásznak érte. Nem minden állatra vadásznak, így pl. nem ölik meg a tigrist, nem nyúlnak a ragadozó madarak és a mérges kígyók húsához, de a békát, rovarféléket, lárvákat stb. más gyűjtögetőkhöz hasonlóan (pigmeusok, ausztráliaiak) ínyencfalatként fogyasztják. Bizonyos állatfajták kímélésének vallási okai vannak. Úgy vélik például, hogy a varázslók tigrisként járják az erdőt, így védve meg csoportjuk tagjait a gonosz szellemektől. A tigris megölése így annyit jelentene, mintha egy csoporttagot pusztítanának el. A vadászfegyverek közül a fúvócsövet kell megemlítenünk, a hozzá tartozó mérgezett nyilacskákkal, továbbá az egyszerű, két–két és fél méter magas íjat. A mérget az upahfa és egy sztrichint tartalmazó cserje leveleiből nyerik, s olykor állati eredetű méreggel keverve használják. A méreg igen hatásos, a majmok pl. 3–5 perc alatt pusztulnak el tőle. Távolra ható fegyverként ismerik a kb. 1,80 méter hoszszú, vágott bambuszhegyben végződő dárdát is. E vadászeszközökön kívül különféle csapdákat és hurkokat alkalmaznak.


61

Bár ezekkel a vadászfegyverekkel és eszközökkel egyetlen ember is eredményesen tud vadászni, vannak olyan vadászati eljárásaik, melyekhez a csoport együttműködése szükséges. Az elefántot pl. a következő módon ejtik el: a vadászok az elefánt által használt ösvény két oldalán, sűrű bokrok között állnak lesben. Amikor az állat melléjük ér, és járás közben egyik hátsó lábát felemeli, az egyik vadász gyorsan odaugrik, és a talp puha részébe hegyes, mérgezett bambuszcöveket döf. Amikor az elefánt lábát leteszi, a cövek a húsba mélyed, a méreg hatni kezd, és az állat a földre rogy. A vadászok a tehetetlen állatot azután dárdáikkal ölik meg. Mérget a halászatnál is alkalmaznak. Elzárják a lassú folyású patakokat, és az így keletkezett tavacskákba szétmorzsolva mérgezett növényeket szórnak. Az elkábult halak a víz felszínére jönnek, ahol könnyűszerrel összefogdoshatók. Ismerik a horgot, a hálót, és a hal dárdával történő elejtését is. 15. A fúvócső használata, Csak ritkán fogyasztják nyersen Malakka-félsziget ételeiket. A húst, halat és a gumókat nyílt tűzön vagy forró hamuban pörkölik. Bizonyos gyümölcsökből és gumókból lisztet őrölnek, és banánlevélbe göngyölve hamuban sütik. A főzelékféléket a tűz fölé akasztott bambuszcsövekben főzik meg, és így fogyasztják. A táplálék elkészítése mindig a nők dolga. Minden családnak saját tűzhelye van. Naponta rendszerint kétszer étkeznek, reggel és este. Az ételt banánlevélen tálalják. Az egyes csoportok élete szakadatlan élelemkeresésben telik el. Kora reggel, az első étkezés után elindulnak az erdőbe. A nők kezében

62

Bodrogi Tibor

kosár és ásóbot, a férfiakéban kosár, valamint halász- és vadászeszközök. Csoportosan gyűjtögetik az élelmet, felszedik az útközben talált gyümölcsöket, gumókat, megfogják a kisebb állatokat stb. A zajra, mozgásra azonnal reagálnak, kitűnően ismerik az erdő minden zegétzugát. Élelemkeresésükben bizonyos tervszerűség is érvényesül. Jól ismerik az egyes gyümölcsök érési idejét, és a megfelelő időben felkeresik a gyümölcsfákat. Vándorlásaik rendszeresek, egy-egy területet a csoport nagyságától függően (10–20 fő) 3–5 nap alatt tarolnak le, majd máshová vonulnak. Kóbor életmódjuk magyarázza anyagi kultúrájuk végtelen szegénységét. Közvetlenül a létfenntartásra szolgáló eszközökön kívül jóformán semmijük nincs. A magasabb fokú növénygyűjtögetőknél már fejlettebb kultúrával találkozunk. Ilyen élelemszerzési technikájuk van pl. a kaliforniai indiánoknak, akik a makk, és az omaha indiánoknak, akik a vadrizs begyűjtésére specializálták magukat. Mivel az éghajlat és a táplálék minősége lehetővé teszi a raktározást és a tartósítást, ezeknek a csoportoknak már állandó településeik vannak, amelyeket csak az élelmül szolgáló növény érése és begyűjtési ideje alatt hagynak el hosszabb időre. A letelepült életmód, a makk és a rizs feldolgozásával járó fejlettebb technika, a biztosabb létkörülmények hatása az anyagi kultúra egészén megmutatkozik: sok és gondos kidolgozású használati tárgyuk van. A kerámiát, szövést ezek a csoportok sem ismerik, kosárfonásuk azonban igen fejlett. A népsűrűség is nagyobb, mint az egyszerű gyűjtögetőknél; ebben elsősorban a természeti tényezőknek van döntő jelentőségük. Ez a termelési technika azonban kivételes. 2. Vadászat Főleg Észak-Amerikában élnek olyan népcsoportok, amelyek létfenntartása a vadászaton alapul. A vadásznépek száma azonban nem jelentős, mivel a vadászat eredményességét a véletlen tényezők nagymértékben befolyásolják. Csak különleges természeti környezet esetén alapozhatja életét egy-egy társadalom a vadászat során szerzett húsmennyiségre. Kifejezett vadásznépként Észak-Amerikában a síksági indiánokat, Dél- Amerikában a patagóniaiakat, továbbá az arktikus vidékeken részint a tengeri emlősök vadászatából, részint a karibu- (rénszarvas-) vadászatból élő eszkimókat említhetjük meg. Másutt a vadászat kiegészítő élelemszerző tevékenységként jön inkább számításba.


63

A vadász életmódot kitűnően példázzák az észak-amerikai síksági indiánok. Ezek a törzsek az észak-amerikai füves-sztyeppés, dombokkal és folyóvölgyekkel szabdalt nagy síkságon élnek. Az éghajlat nyáron forró, télen hideg, havas, szeles. A végtelen prérin csordák kóborolnak, közülük a bölény (Bison americanus) volt a legszámosabb. 1880- ig, míg a fehér vadászok végleg ki nem pusztították őket, az egész síkságon szétszóródva, kisebb csoportokban legelésztek. Júliusban a szárazság elől északabbra fekvő legelőkre húzódtak, ahol hatalmas csordákká egyesültek. Az őszi párzás után az állatok a téli hideg elől délre vonultak. Márciusban megellettek, és júliusban a vándorlás újra kezdődött. A bölényvadászat nem mondható különösképpen nehéznek. Az állatok csordákban élnek, így viszonylag könnyen megtalálhatók, egyegy elejtett példány pedig három-négy mázsa húst is szolgáltat. A bölényvadászat tehát alkalmas volt arra, hogy egész törzsek létének gazdasági alapját alkossa.

16. A bölények megközelítése coyote-bőrben, Észak-Amerika

A bölényvadászatnak számos indián módszerét ismerjük. Egyik eljárásuk, hogy a csordát 1000 méter hosszúságot is meghaladó mester-

64

Bodrogi Tibor

séges kőfalak, sövények közé terelik, amelyek egyre szűkülnek, végükön pedig szakadék tátong. A falak közé űzött, megriadt bölények egymást hajtva a szakadékba zuhannak, vagy a falak mellett álló vadászok nyilaitól, dárdáitól pusztulnak el. Egyéni vadászat esetén a vadász farkasbőrbe bújva cserkészi be a csordát, és nyíllövéssel ejti el a csordától rendszerint távolabb legelésző, kiszemelt állatot. Máskor felgyújtják a száraz füvet, így terelik az állatokat a lesben álló vadászok elé. Télen hótalppal közelítik meg a magas hóba besüppedő állatokat, és közelről végeznek velük. Amióta az indiánok a lóval megismerkedtek, életmódjuk és vadászati módszerük is megváltozott. Most már lehetővé vált az űzővadászat: lóháton érték be a rohanó bölényt, és ejtették el íjjal és nyíllal. A gyorsabb mozgás révén több állatot tudtak zsákmányul ejteni, így kezdetben, míg a modern lőfegyverek a múlt század második felében meg nem tizedelték a bölényállományt, létfenntartásukat biztosabb alapokra tudták helyezni. A ló azonban nemcsak a vadászatot tette eredményesebbé, hanem mint nagyobb súlyt bíró málhásállat, a háztartási eszközök gyarapodását is lehetővé tette. A vadászatnál mindig arra törekedtek, hogy egy-egy alkalommal annyi bölényt ejtsenek el, amennyire csak lehetőség nyílik. A vadászat eredménye ugyanis még csordában élő állatok esetében is bizonytalan, s ha az állatok vonulásuk során valamilyen ok miatt elkerülték a csoport vadászterületét, akkor a csoportot éhínség fenyegette. Ezért mindig úgy vadásztak, mintha ettől az egyetlen alkalomtól függne egész évi létfenntartásuk. A bölényt igen sokoldalúan lehetett hasznosítani. Húsát nyersen vagy tartósított állapotban fogyasztották. Ha a tartósításhoz nem értettek volna, létfenntartásuk sem alapulhatott volna a meghatározott időkben megjelenő állatok vadászatán. Bőréből sátrat, takarót, ruhát készítettek, csontjából eszközöket faragtak, szőréből zsinórt sodortak, agyából cserzőanyagot készítettek, inait fonálként vagy húrként használták fel, szárított trágyájával pedig tüzeltek. Elmondhatjuk tehát, hogy a bölény teljes egészében felhasználásra került az indián háztartásban. Gazdasági jelentőségőének megfelelően a bölény a vallási életben is szerepet játszott: vadászatát mágikus, pantomimikus táncok előzték meg – a táncosok bölénymaszkot viseltek, és megjátszották a bölény elejtését –, továbbá meghatározott szertartások.


65

A bölényen kívül vadásztak szarvasra, és természetesen jóformán minden ehető állatra, létfenntartásukban azonban minden más állat csak másodlagos szerepet játszott. A hústáplálék kiegészítéseként növényi élelmet gyűjtögettek. Míg a vadászat a férfiak dolga, addig ez női munkaterület volt. A gyökerek, füvek, bogyók stb. gyűjtéséhez ők is ásóbotot használtak, az összegyűjtött növényeket fonott tartókban szállították. A húshoz hasonlóan értettek a növények tartósításához, télen szárított növényeket fogyasztottak.

17. Szarvasvadászat hótalpon, íjjal és nyíllal, Észak-Amerika

A síksági indián élete teljes egészében a bölény vadászatán és hasznosításán alapult. Minden törzs bizonyos nagyságú vadászterületet birtokolt, ezen szükség szerint váltogatták a szállásokat. A gyakori helyváltoztatáshoz idomult a hajlék is; néhány felül találkozó ferde póznára feszítették rá a bölénybőröket, és készen állt a sátor. A sátrat gyorsan lebonthatták, és újból felállíthatták, szállítása pedig nem járt különösebb nehézséggel. A vadászatban különösen a nyári időszak

66

Bodrogi Tibor

volt fontos, ekkor szerezték meg lényegében az egész évi húsmennyiséget. A nyári vadászaton a törzs férfitagjai csoportosan vettek részt egy választott vezető irányítása alatt. Ez a vadászat „szentnek” számított, s mivel ettől függött a törzs fennmaradása, számos vallási szertartás kapcsolódott hozzá. A vadásznépeknek az előbbiekben példázott különleges élelemszerzési technikája mellett a vadászat kiegészítő tevékenységként a világnak minden olyan részén megtalálható, ahol megfelelő a vadállomány. Az elejtendő állatfajtának a természeti környezetnek, a kulturális szintnek megfelelően világszerte számos vadászati módszerrel, eljárással találkozunk. A vadászatnak általában öt alapvető módszere között teszünk különbséget: a) Hajtóvadászat. Lényege: az állatot nagyobb területen felverik, és egy bizonyos hely felé (szakadék, kifeszített háló, vadászok leshelye) terelik. Nyílt vidéken gyakran hívják a tüzet is segítségül: a száraz füvet felgyújtják, és a tűzmentes hézagoknál lesben állnak, hogy a kitörő állatokat elejtsék. A hajtóvadászat különleges módszerét alkalmazzák a kanadai indiánok és eszkimók, a karibu-csordát vízbe hajtják, és az úszó állatokat csónakból késsel, dárdával ejtik el. A hajtóvadászat kellékei között az összefutó sövényt említhetjük meg, mely szakadékban, tóban, csapdában végződik. Ilyen sövények, kőfalak segítségével fogják a perui indiánok a vad guanacót, az ausztráliaiak az emut, néhány kanadai törzs a karibut. Az utóbbiak a sövény végén hegyes, vízszintesen beékelt karókat helyeznek el, és ezeknek hajtják az állatokat. Ezt a terelő, hajtó eljárást nemcsak vadászatnál, de vadon élő állatok befogásánál is alkalmazzák, a sövények ilyenkor erős karámban végződnek (elefántfogás Indiában). b) Űzővadászat. Ez a módszer szinte kizárólag a sztyeppés–sivatagos vidékekre korlátozódik. Lényege: a vadász üldözőbe veszi a vadat, és az üldözést addig folytatja, míg a kimerült állatot beéri és megöli. A dél-amerikai abipon indiánok pl. lóháton űzik a szarvast, és közvetlen közelből késsel ölik meg. Az űzővadászat nemcsak lovasoknál fordul elő, ismerik a gyűjtögetők és a gyalogos vadászok is. A síksági indiánok hótalpon űzik és ejtik el télen a bölényt, az ausztráliaiak pedig a kengurut kergetik halálra. A délnyugat-afrikai busmanok pl. többen összeállnak, és az állatfajták szokásainak ismeretében még a leggyorsabb vadat, az antilopot is halálra kergetik. Űzővadászatra jobbára nyáron kerül sor, nagy hőségben, olyankor, amikor az állat te-


67

leette, teleitta magát, és nehezen mozog, vagy a vemhesség időszakában. Ezt a vadászati eljárást csak kérődzők esetében lehet alkalmazni; a szakadatlan üldözés nem engedi meg, hogy az állat a táplálékot megeméssze, így bizonyos idő elteltével a vad kimerül, és tehetetlenül a földre roskadva várja be a vadászt, aki rendszerint buzogánnyal, ritkábban dárdával végez vele. Űzővadászat esetében nem lehet íjat és nyilat használni, legfeljebb akkor, ha lóháton űzik a vadat. Ehelyett futás közben is jól kezelhető eszközökre van szüksége, mint amilyen a hajítódárda, hajító- és ütőbuzogány, lasszó, bola stb. c) Cserkésző–csalogatóvadászat. Igen elterjedt vadászati módszer. Lényege: a vadász észrevétlenül megközelíti, vagy magához csalogatja a vadat, és közelről ejti el. Ehhez a vadászati módszerhez a terep és a vad szokásainak beható ismerete szükséges. A vad észrevétlen megközelítésénél először a szélirányt kell megállapítani, nehogy az állat megszimatolja a vadászt, aki minden bokor, földhajlat takarását kihasználva közelíti meg lő- vagy ütőtávolságra. Gyakori, hogy a vadász álcázza magát, és így tereli el az állat figyelmét. A busmanok, pl. struccbőrbe bújva cserkészik be a struccokat, egyes észak-amerikai indián törzseknél a vadász a szarvast szarvasbőrben, a bölényt pedig coyote-bőrben közelíti meg. A csalogatás eszközei igen változatosak. Az eszkimók pl. megkaparják a jeget, hogy a zajra a fóka előjöjjön. A vidrát a parton rakott tűzzel csalogatják. A brazíliai indiánok a kajmánt a parton homokba ásott tojásainak összedörzsölésével csalogatják elő. A legelterjedtebb eljárás az állathang utánzása: a busmanok pl. bámulatos ügyességgel tudják utánozni a vadászott állatok hangját. A hangutánzáshoz gyakran eszközöket is használnak, az észak-amerikai indiánok nyírfakéreg tülökkel utánozzák a párzó szarvasbika hangját. A csalogatásnál említhetjük meg azt a módszert, amikor hús vagy élő állat kitevésével csalogatják a vadat a lesben álló vadász fegyvere elé, vagy a csapdába. d) Csapdák, hurkok, vermek alkalmazása. Szinte mindenütt találkozunk csapdákkal. Jelentőségük kiemelkedő, mivel aránylag kis munkafelhasználással gazdag zsákmányt eredményeznek. Különösen ott van fontos szerepük, ahol a vadász magányosan járja az állatok csapásait, hiszen így az állat megfogásához, elejtéséhez jóformán nincsen segítségre szüksége, vagy abban az esetben, ha élő állatot akarnak foglyul ejteni, vagy sértetlen prémre akarnak szert tenni. A csapdák és hurkok közös vonása, hogy az állat valamilyen módon

68

Bodrogi Tibor

olyan szerkezetet hoz mozgásba, amely megöli, illetve foglyul ejti. Legkezdetlegesebbek a nehéz kővel, gerendával felszerelt esőcsapdák és a leeső ajtóval ellátott kamrák, ketrecek. Sokfelé elterjedt a lépőcsapda, mely az állat lábát fogja meg. Külön csoportot alkotnak azok a csapdák, melyeknél az állat lövő szerkezetet hoz mozgásba, és a kiröppenő nyíl vagy dárda öli meg a vadat. A hurkos csapdáknál a hurok többnyire lehajlított faághoz van erősítve, s a hurokba került állatot az ág a magasba rántja. A vermeknél az állat megfogására elsősorban a gödör szolgál, de gyakran heggyel felfelé álló nyársat is szúrnak a földbe, hogy a verembe zuhanó állat elpusztuljon. Ha nyársat alkalmaznak, akkor kisebb verem is elegendő. A verem tetejét könnyen beszakadó, megfelelően álcázott fedő borítja, a vermet az állat csapásán ássák, és a fedélre sokszor csalétket is helyeznek.

18. Elefántcsapda, Afrika


69

e) Vadászat segítő állatokkal. Segítő állatként elsősorban kutyát használnak. Főleg a vad felverésében és hajtásában, esetleg az állat elejtésében van szerepe. Ragadozó madarak idomítása vadászat céljaira főleg a nomád állattenyésztő népeknél ismeretes. A sólymot pl. először közép-ázsiai állattenyésztő népek idomították vadászatra, innen terjedt el Ázsia egyéb tájaira és Európába is. Vadászeszközök. A vad elejtéséhez megfelelő eszközökre van szükség. A legegyszerűbb a kihegyezett bot, mely fejlődése során többrészes, visszafelé forduló hegyekkel, szakákkal ellátott dárdává lesz. A dárdából alakult ki a szigony és a harpuna; az utóbbiak főleg halászatnál és tengeri emlősök vadászatánál használatosak. A szigony lényegében többágú dárda, a harpunánál pedig a hegy leválik a nyélről, melyhez zsinór erősíti. A dárdák, dárdahegyek különböző formai változatait – a rendelkezésre álló anyagon kívül – az elejtendő állat határozza meg. Új-Guineában pl. a vaddisznó elejtéséhez nagy sebet ütő, széles bambuszhegyű dárdát használnak, míg kisebb és vastagabb bőrű állatokra vékony és keményfa-heggyel ellátott dárdával vadásznak.

19. A dárdahajító használata, Ausztrália

A dárdahajítás erejének, a hatótávolság növelésének eszköze a dárdahajító és a dárdavető zsinór. A dárdahajító hengeres bot vagy lapos deszka, készülhet fából, bambuszból, csontból. Egyik végén kis bemé-

70

Bodrogi Tibor

lyedés vagy kampó van, ide helyezik a dárda végét. Hajításkor a kart előrelendítik, az ujjakat leveszik a dárdahajítóhoz fogott dárdanyélről, és a dárdát leütés-szerű mozdulattal hajítják el. A dárdahajító zsinórt (szíjat) a dárda nyelére tekerik; végén hurok van, melyet a jobb kéz mutató ujjára akasztanak. Elhajításkor a zsinórt megrántják, ez letekeredik a dárdáról, melynek egyidejűleg forgómozgást ad. A dárdahajító sokfelé elterjedt, ismerik Ausztráliában, ÚjGuineában, Észak-Amerika arktikus vidékein, az Amazonas vidékén, használták a régi Mexikóban és a jégkor végén Európában is. Előnye az íjjal szemben, hogy fél kézzel is használható. Dárdavető zsinórral a melanéziai Új-Kaledóniában találkozunk. Az íj és nyíl történetét kevéssé ismerjük. Múltját illetően a sziklarajzok tanúsága alapján annyi bizonyos, hogy a régebbi kőkor végén már megvolt Európában. Elterjedése széleskörű, de nem általános, Tasmániában és Ausztráliában pl. eredetileg nem ismerték, és számos új-guineai törzs sem használja. Az íjakat alaktanilag két nagy csoportra oszthatjuk: vannak egyszerű és összetett íjak. A legősibb forma kerek keresztmetszetű, ívben hajló bot, amelynek két végét rostból vagy állati ínból készült húr köti össze. A keresztmetszet egyébként változó, lehet lapos, félhengeres, háromszögletű stb. Az összetett íj több részből áll, az egyes részek rendszerint másmás anyagból készülnek. Az eszkimók íjának alapanyaga gondosan kiválasztott, erős, rugalmas fa, mely közepén kerek és vastag, a végénél pedig ellaposodik. A faalapra rétegekben nedves inakat ragasztanak fel. Hosszú ideig szárítják, majd bőrrel bevonják. Az íj két vége lehúrozva visszagörbül. A fa-, ín- és szarurétegből készült összetett íjak legmagasabb fejlettségi fokukat a belső-ázsiai nomád kultúrákban érték el. Egyszerűbbek az észak-amerikai és észak- ázsiai formák: ezek fából és ínrétegekből vagy összeragasztott farétegekből készülnek. Az íjfeszítés művelete is figyelemre méltó, ehhez sokféle segítőeszközt alkalmaznak. A japánok különleges bőrkesztyűvel feszítik ki az íjat, Nyugat-Afrikában vasból kovácsolt tenyérgyűrűt használnak, mely késben végződik, és fegyverül is szolgál. Az íjat tartó kezet bőrből, elefántcsontból, kéregből készült hengerrel védik a visszacsapódó húr ütésétől. Az íjazásnál különféle testhelyzetet lehet elfoglalni: álló helyzetben rendszerint függőlegesen, térdelve vagy guggolva vízszintesen tartják


71

az íjat (a tartásmódot természetesen az íj nagysága is befolyásolja). Az íjfeszítés különleges formáját ismerjük a Bengáli öbölben fekvő Andaman-szigetekről: az íjász itt lábával tartja az íjat, és két kézzel feszíti ki a húrt. A számszeríj későbbi találmány, mint az egyszerű vagy összetett íj. Kelet-Ázsiában időszámításunk előtti időkben ismerték; Afrikába portugál közvetítéssel a 16. századba jutott el. A nyílvesszőnek az egyszerű hegyes bottól a többrészes összetett nyilakig számtalan formai változatát ismerjük. Az összetett nyilak kétvagy háromrészesek; nyelük készülhet nádból vagy keményfából, hegyük fából, bambuszból, csontból, fémből stb. A nyíl lehet tollazatlan vagy tollazott, a tollak elhelyezésének ugyancsak több változata ismeretes. A nyíl formáját, nagyságát, anyagát a természeti és kulturális adottságok mellett a vadászott állatfajta is módosítja. Madarakra, kis prémes állatokra – ha a tollazatot vagy a prémet nem akarják megsérteni – tompa, bunkós végű nyíllal lőnek. A halászatnál használt nyilak többágúak és szakával ellátottak. A vashegyű nyilak nyele rendszerint keményfából készül, és rövidebb, mint a nádnyelűeké, ami a súlypont más elosztásából adódik. A nyilakat, hogy hegyük a vadászt meg ne sértse, hengeres fa-, bambusz- vagy bőrtartóba – tegezbe – helyezik. A fúvócső aránylag fiatal vadászeszköz. Fő elterjedési területe DélAmerika és Indonézia. A fúvócső 2–4 méter hosszú, gondosan kiválasztott nád, bambusz vagy farúd, melyet vagy egy darabban fúrnak ki, vagy kettévágják, a belső részt kivájják, és a két részt ragasztással összeillesztik. A borneói dajakok fúvócsövük végére vashegyet illesztenek, az eszköz tehát dárdaként is használható. A fúvócsőhöz apró, hurkapálcika vékonyságú és hosszúságú, mérgezett nyilakat használnak. A nyíl végén puha, vattaszerű anyag van, amely a furatot kitölti. Erős tüdejű ember ezt a nyilat 30–40 méter távolságra is „elfújja”. A vadászatnál igen elterjedt a nyíl- és dárdahegy mérgezése. Részint növényi, részint állati mérgeket használnak. A leghíresebb növényi méreg a dél-amerikai indiánok által használt curare. Az állati mérgek alkalmazásánál legegyszerűbb és leggyakoribb eljárás szerint a nyíl vagy a dárda hegyét néhány napra bomló hullába szúrják. A délnyugat-afrikai busmanok nyilaik hegyére mérges kígyók és rovarok növényi anyagokkal kevert mérgét kenik fel. A buzogány vadászeszközként csak ott használatos, ahol az űzővadászat szokásos. Legegyszerűbb formájában végén megvastagodó nyelű bot. Vagy közvetlenül kézből használják, vagy az állatra hajít-

72

Bodrogi Tibor

ják. A hajító buzogány egyik speciális formája az ausztráliai bumeráng, melynek visszatérő és vissza nem térő változata ismeretes. Az előbbit a sport, az utóbbit vadászati célokra használják. A parittya inkább fegyver, mint vadászeszköz. Két zsinórból áll, melyet bőrdarab vagy fonadék köt össze. Ide helyezik az elhajítandó követ. Az egyik zsinór végét rendszerint a jobb kéz harmadik és negyedik ujjára tekerik, a másik zsinórvéget pedig az első és második ujj közé fogják. A parittyát gyorsan forgatni kezdik, adott pillanatban a zsinór első és második ujj közé fogott végét elengedik, és a kő kivágódik. Igen elterjedt eszköz, egyedül Ausztráliában nem ismerik. A bola csak a patagóniai indiánoknál használt vadászszerszám. Tipikus formájában három, bőrbe csavart nehéz kőgolyó, melyeket kb. méter hosszúságú szíjak kötnek össze egymással. Hajításnál a három szíj találkozópontját fogják meg, a fej fölött megforgatják, majd úgy repítik el, hogy a bola Y-formában repül. Az Y nyitott végével az állat lábánál megakad, a golyók a lábak köré tekerednek, és az állat a földre zuhan.

20. Vadászat bolával, Dél-Amerika

A vadászeszközök között említhetjük meg a különféle nagyságú hálókat is, melyeket elsősorban hajtóvadászatnál alkalmaznak. A változó szélességű hálókat botokkal merevítik, a felvert vad vagy szárnyas nekiront, a hálóba gabalyodik, és a háló mögött álló vadászok zsákmányává lesz. Madarászásnál a sűrű szemű hálót a földre helye-


73

zik, a csalétekre odaszálló madarak beleakadnak a hálóba, és nem tudnak szabadulni. 3. Halászat A halászat – a vadászathoz hasonlóan – csak azokon a tájakon válhat alapvető élelemszerzési forrássá, ahol ennek megvannak a természeti feltételei. Elsősorban az északnyugat-amerikai indiánokat, több szibériai törzset, Óceánia kis korallszigeteinek lakóit említhetjük meg olyan csoportokként, melyek számára a tenger vagy a folyók nyújtotta haltáplálék döntő jelentőségű a létfenntartás szempontjából. Az északnyugat-amerikai indiánok jóformán egész évben a nagy lazacvonulások idején szerzett halzsákmányból élnek, és a haltáplálék mellett étrendjükben a vadhús vagy a gyűjtögetéssel szerzett növényi eledel csak kiegészítő élelemként szerepel. A halászat, mint kiegészítő élelemszerzési technika, jóformán mindenütt megtalálható, ahol a természeti feltételek adva vannak. A halfogó mód alapján hat eljárást lehet megkülönböztetni. a) Halászat hálóval. Világszerte elterjedt, de vannak társadalmak, pl. a tengerparton élő ausztráliaiak, amelyek nem ismerik a hálót. A kis emelőhálótól a száz méter hosszúságot is elérő nagy kerítőhálóig számtalan formai változatát különböztetjük meg. Használatuk részben azon alapszik, hogy a halak úszóikkal belegabalyodnak a háló szemeibe, és nem tudnak szabadulni, részben pedig azon, hogy a háló falként zárja körül őket, és lehetetlenné teszi menekülésüket. Míg az emelőhálók használatához egy ember is elegendő, addig a nagy kerítőhálók már számos ember összefogását igénylik. Kerítőhálóval történő halászatnál vagy két csónak között húzzák ki a hálót, vagy egyik végét viszik be csónakon a vízbe, másik vége pedig a parton marad. Használhatják a kerítőhálót jégi halászatnál is, ilyenkor a jégbe vágott lyukakon keresztül engedik a hálót vízbe. Sokfelé elterjedt típus a vetőháló. A kör alakú, széles súlyokkal felszerelt háló elhajítva szétterül a levegőben, majd a súlyok a vízben a hal körül zsákként összehúzzák a hálót. A háló közepére zsinór van kötve, ennek végét a halász tartja a kezében.

74

Bodrogi Tibor

21. Halászat vetőhálóval, Polinézia

b) Halászat halcsapdával. Világszerte elterjedt halászati mód. Két alapformája van: a szilárd halcsapda és a varsafélék. A szilárd halcsapdák közül a legegyszerűbbek azok, melyek a víz folyását úgy zárják el, hogy a hal csak egyes, szűk helyeken tud átjutni a falon. A halász itt helyezkedik el hálóval, szigonnyal, esetleg minden szerszám nélkül, és itt fogja meg a nyíláson átcsúszó halat. ÉszakAusztráliában gyorsfolyású patakokat zárnak el ily módon: a víz, illetve a vízzel együtt a hal egy nyíláson keresztül gyékényből készített széles állványfélére jut. A halász az állványon ül és az eléje vetődő halat, kézzel fogja meg. Kényelmesebb és fejlettebb eljárás, amikor a fal nyílásaiba varsát építenek be. A szilárd halcsapdák másik – sok formai változatot mutató – típusánál a hal elé akadályként falat állítanak. A hal a fal mentén kivezető nyílást keresve tapogatózik, míg végül egy befelé szűkülő nyíláson keresztül a falrendszer olyan rekeszébe jut, melyből nincsen számára kivezető út. Kínában a szilárd halcsapdáknak ezt a típusát főként áradásos területeken alkalmazzák. A mozgatható halcsapdák ugyancsak számos formaváltozatot mutatnak, de meglepő egyezéseket is, egymástól távol eső területeken. A varsák vesszőből vagy hálóból készülnek, és a hal egyre szűkülő nyí-


75

lásokon át jut a csapda belső kamrájához, ahonnan már nem tud menekülni. Vannak hurkos halcsapdák is, melyek egy ág feszítőerejével vetik partra a halat. A hurkos csapdának egy különleges válfajával Melanéziában, Új-Irland környékén találkozunk. A kisebb cápákat itt légcsavarhoz hasonló, fából készült eszközzel fogják, melynek közepén nyílás van. A nyíláson keresztül kötelet engednek a vízbe, hurkot formálnak belőle, majd a halász csörgővel a csónakhoz csalogatja a zajra fogékony cápát. Amikor a cápa feje átjutott a hurkon, a halász meghúzza a kötelet, és a foglyul ejtett állatot fabuzogánnyal megöli.

22. Cápafogás hurokkal, Új-Irland, Melanézia

c) Horgászat. A horog lényegében nem más, mint egy speciális mozgatható halcsapda. Elterjedése, bármennyire egyszerű eszköz is, nem általános. Anyaga és formája változatos. Készülhet fából, tüskéből, csontból, teknősbékahéjból, kagylóból, kőből, fémből stb. A kezdetlegesebb formáknak nincsen visszafelé hajló hegyrészük, szakájuk. Csalogatónak férget, kis halat tesznek a horogra, de vannak mesterséges csalogatók is, üveggyöngy, színes háncs, halalakú fadarab stb. A horog egy érdekes válfaja a halászsárkány. Ezzel az eszközzel fogják Délkelet-Ázsiában és Melanéziában a félénk csőrös csukát. A

76

Bodrogi Tibor

sárkányt levelekből készítik, pálmalevél-erekre feszítik ki, elejére és végére zsineget erősítenek. Az elejéről lelógó zsineget a parton álló vagy a csónakban ülő halász tartja kézben, míg a másik végéről lógó zsinegre csillogó pókfonal gombolyag van kötve. A halász úgy kezeli a sárkányt, hogy a gombolyag a víz színén ugráljon. A csillogó pókfonál felkelti a hal érdeklődését, belekap, de a szájpadlásán levő apró fogaival beleakad, nem tud szabadulni, és a halász zsákmányává lesz.

23. Halászósárkány, Délkelet-Új-Guinea


77

d) Mérgező halászat. Állóvízben, lassú folyású patakokban, elrekesztett folyóágakban alkalmazzák ezt a rablógazdálkodásnak számító módszert. Általában növényi mérget használnak. A mérgező anyagot tartalmazó növényt szétdörzsölve a vízbe szórják, majd az elkábult halakat kiemelik a vízből. Különösen elterjedt halászati módszer Indonéziában, de ismerik Óceániában és Amerikában is. A melanéziai Bismarck-szigetcsoporton egy speciális változatát alkalmazzák: a mérget kisebb halak gyomrába töltik, és ezeket a megmérgezett halakat szúrják csalétekként a horogra.

24. Légzőlyukas fókavadászat az észak-amerikai eszkimóknál

e) Halászat lövő- és szúróeszközökkel. Ennél a halászati technikánál eszközként íjat és nyilat, dárdát, szigonyt és harpunát használnak.

78

Bodrogi Tibor

A halászónyíl és a szigony többágú, hogy a halat könnyebben el lehessen találni, a halászódárda pedig szakákkal van ellátva, hogy a hal le ne csússzék a dárdahegyről. Ennél a halászati módnál fontos a fénytörés ismerete. A halász ezért vízbe mártja a nyilat, dárdát vagy szigonyt, és a fénytörés ismeretében lő vagy szúr. Szigonnyal különösen éjjel halásznak szívesen: ilyenkor fáklyákat használnak, és a fényre felszínre jövő halakat ejtik zsákmányul. f) Állatokkal történő halászat. Csak elszigetelten fordul elő. Kínában, Japánban a kormorán nyakára gyűrűt húznak, lábára pedig zsineget erősítenek. A zsineget vagy a csónakhoz kötik, vagy a halász tartja a kezében. A madár a víz alá bukva megfogja a halat, a gyűrű miatt azonban nem tudja lenyelni, így a hal a halász zsákmánya lesz. Végezetül megemlíthetjük még az eszköz nélküli halászatot is. Bár mindegyik halászati módszer megkívánja a különféle halfajták szokásainak, a természeti környezetnek beható ismeretét, az eszköz nélküli, kézzel történő halászathoz kell a legtöbb tapasztalat. A halász kezével tapogatva keresi meg a hal búvóhelyét, és kopoltyúja mögött megragadva veti ki zsákmányát a partra. Puszta kézzel lehet fogni a rákot és a teknősbékát is. Félig-meddig ehhez a módszerhez tartozik a tapogatóhalászat, melyet sekély vízben, áradásos területen alkalmaznak. A halász szilárdvázú, alul-felül nyitott, vesszőből font kosárral „tapogatja” a vizet, hol itt, hol ott teszi le az eszközt, s a halat kézzel emeli ki a tapogatóból. 4. Növénytermesztés – földművelés A földművelés eredetét a gyűjtögetésben kell keresnünk. Amikor egyes indián törzsek a gyűjtögetett növények körül kiirtják a gyomot, hogy a növény fejlődését elősegítsék, ez már a földművelés, a termelőgazdálkodás felé mutat. Ugyancsak átmenetnek, „előművelésnek” tarthatjuk az észak-amerikai ozsibvé indiánok eljárását is, akik a vadrizs magvait olyan helyen ültetik el, ahol a növény korábban nem termett, továbbá azt az ausztráliai gyakorlatot, hogy a nők kiássák a vadyamot, leszedik róla a gumókat, majd az anyanövényt visszadugják a földbe. Ezekben az esetekben azonban a növény vad „domesztikálatlan” állapotban kerül felhasználásra, nem kultúrnövény, és földművelésről sem beszélhetünk. A földművelés csak akkor kezdődik meg, amikor a földet megmunkálják, abból a célból, hogy a növény


79

életkörülményeit megjavítsák, számára tervszerűen kiválasztott helyen mintegy mesterséges módon megfelelő életfeltételeket teremtsenek. A földművelés fejlődésében általában három technikai szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első a talajerő egyszerű kihasználását jelenti, ezért, „talajrablásnak” is nevezik. A második szakaszban már bizonyos eljárásokat alkalmaznak az eróziónak, a talaj pusztulásának a megakadályozására, míg a harmadik szakaszban arra törekszenek, hogy a talajt gazdagítsák, termőerejét növeljék. Európában, a nagy keleti és amerikai magaskultúrákban (Peru, Mexikó) a földművelés már ősidők óta az utolsónak említett technika szerint folyik, egyébként a világ legtöbb területén, ahová ez az eljárás még nem jutott el, főleg az első, ritkábban a második szakasz jellemzi a növénytermesztést. Technikailag a növénytermesztésnél két alaptípust különböztetünk meg: az egyik az irtásos módszer, mely a „talajrabláson” alapszik, a másik pedig a tulajdonképpeni földművelés, a talajművelés. Az irtásos technika lényege a következő (tropikus környezetet véve alapul): időről időre az őserdő más és más részén irtják ki a fákat és az aljnövényzetet. A fákat, bokrokat elégetik, esetleg a fákat heverni hagyják, majd a nagyjából megtisztított földbe elültetik a termesztendő növényt. Ez után állandó gyomlálás következik, hogy a buja trópusi vegetáció meg ne fojtsa a fejlődő növényt. A talaj kimerülése után az erdő más részét fogják művelés alá (általában 2–3 év elteltével). Ennél a technikánál a részletekben számos változattal találkozunk. Előfordul, hogy a ledöntött fák közé ültetik el a növényt, és a talajt fel sem lazítják. Másutt az elégetett fák, cserjék hamuját trágyának használják, a földet hosszú ásóbotokkal fellazítják, esetleg teljesen meg is forgatják. Új-Guinea belsejében például az így előkészített földből kerek, kúp alakú ágyásokat emelnek, és ezekbe ültetik a növényt. Itt egyébként ismerik az öntözést és a zöldtrágyát is: az ágyások alá növényi hulladékot halmoznak. Irtásos eljárást találunk az észak- és dél-amerikai indiánoknál, Afrika sok területén, Óceániában, továbbá Hátsó-India és Indonézia fejlődésben visszamaradt csoportjainál.

80

Bodrogi Tibor

25. Ásóbotos talajművelés, Új-Guinea

A talajművelésben számos speciális eljárás alakult ki. Az ún. atterrado rendszer esetében a nem elég termékeny vagy mocsaras területre termőföldet hordanak, mesterséges halmokat emelnek. A délamerikai Paraguay folyó mocsárvidékén élő indiánok pl. a terméketlen homokdombokat kb. fél méter vastagon mocsári, fekete földréteggel fedik be, és itt termesztik növényeiket. Ilyen technikát alkalmaznak az


81

Észak-Bolíviában és az Amazonas torkolatvidékén élő indiánok is. Egyes kutatók szerint az Észak-Amerikai Egyesült Államok területén sokfelé található moundok (halmok) is hasonló célt szolgálhattak. Az atterrado rendszerhez sorolhatjuk a következő, Mexikó mocsaras vidékein ismeretes eljárást is. A mocsaras, lápos részeken egyes sávokat árkokkal különítettek el egymástól, és az árkok mentén cölöpsort húztak. Az így körülhatárolt, náddal, mocsári növényzettel borított területre iszapot hordtak, és ezen a talajon termesztették a növényeket. Ide tartozik az a mikronéziai technika, melynél a szigetek koralltalajába 20–30 méter hosszú, 10–15 méter széles gödröket ásnak, ebbe növényeket, háztartási hulladékot dobálnak, majd földdel, iszappal töltik ki a gödröt, és ebben a mesterségesen létrehozott talajban termesztik növényeiket. A mélyítő művelésnél a steril homokot eltávolítják, és addig ásnak, míg nedves, termékeny földrétegre nem bukkannak. Ezen folyik azután a növénytermesztés. Ezt a technikát egyedül Peruból ismerjük. A kapás és az ekés művelésnél a lényeg a felső földréteg megforgatása. Kapásművelés főleg a szavannás vidékeken található, szemben az erdővidék irtásos gazdálkodásával, melynek a legfontosabb eszköze az ásóbot. Elterjedési területe: egyes óceániai vidékek, Afrikában a Szaharától délre eső tájak, Észak-Amerika egyes vidékei. Kapásműveléssel elsősorban ott találkozunk, ahol ismerik a fémművességet; nem fémből készült kapák csak elvétve fordulnak elő. Az eke alkalmazása ugrásszerű fejlődést jelent a földművelés technikájában. Igen ritka kivételektől eltekintve eke húzására állati erőt alkalmaznak, használata így mindenütt a nagyállattartáshoz kapcsolódik. Éppen ezért ekés talajművelésnél csaknem mindenütt megtaláljuk a trágyázást is. A szántás célja ilyenkor a talaj megforgatásán kívül a tárgya alászántása. A kapás és az ekés műveléshez – igen ritkán az irtásoshoz – öntözés is járul. Hegyvidéken teraszok építésével történik az öntözés. Lényege: a hegyoldalon kőfalakat emelnek, a fal és a hegyoldal közötti űrt termőfölddel töltik ki, és erre a területre rendszerint vizet engednek. Indonéziában, Hátsó-Indiában, Dél-Kínában elterjedt földművelési technika. Ilyen teraszokat találunk a prekolumbián Peruban is. Az öntözéses művelés egyik formája a rizstermesztésnél alkalmazott elárasztás lapos, sík vidékeken. Kínában, Hátsó-India, Indonézia sík területein alkalmazzák. Az öntözésnél (teraszos művelésnél) vagy hegyi patakok vizét hasznosítják, ilyenkor kilométer hosszú vízveze-

82

Bodrogi Tibor

tékrendszert építenek, vagy – sík vidéken – csatornahálózatot létesítenek, melyből valamilyen emelőszerkezettel viszik át a vizet a földekre. Dél-Kínában a lassú folyású vizeknél emberi erővel – kézzel forgatott vagy lábbal taposott – szerkezeteket alkalmaznak, ahol a víz folyása gyorsabb, ott a víz által hajtott vízikerék emeli fel a vizet a kívánt magasságba. A fenti növénytermesztési földművelési eljárásoknál sok esetben trágyázással is találkozunk. Ez aránylag késői jelenség, és mint említettük, csak az ekés műveléssel, és a nagyállattartással válik általánossá. Az irtásos és a kapás művelésnél csak ritkán fordul elő. Az irtásos művelésnél legfeljebb a fahamut használják trágyaként, s néhol a zöldtrágyát. Speciális eljárást alkalmaznak egyes polinéziai szigeteken, ahol az ültetvényeket kagylóval trágyázzák. A perui indiánok lámatrágyát, egyes észak-amerikai indián törzsek haltrágyát használtak, a prekolumbián Mexikóban és Kínában emberi ürülékkel trágyáztak. Az ekés művelésnél a trágyázás több formáját ismerjük. A legkezdetlegesebb eljárás, amikor az állatokat a termés betakarítása után az ugaron legeltetik. Már fejlettebb az ún. kosarazás, amelynél a trágyázandó területen naponta más és más részen állítanak fel sövényfalakat és az állatokat ebben a karámban éjszakáztatják. A trágyázás legfejlettebb módja a paraszti kultúrában az istállózó állattartással függ össze, ennél a kellően megérlelt istállótrágyát hordják ki a földre, és szántják be a talajba. A trágyázással kapcsolatban említhetjük meg egyes afrikai törzseknek azt az eljárását, hogy a tök- és dinnyemagot közvetlenül a marhatrágyába ültetik. A növénytermesztéshez, földműveléshez számos eszközt használnak. A legfontosabb munkaeszközök a balta, az ásóbot, a kapa és az eke. A balta elsősorban olyan területeken fontos, ahol irtásos művelést folytatnak. Óceániában és a prekolumbián Amerikában kőpengéjű baltát használtak, Új-Guineában ma is ezt használják, Afrikában pedig vasbaltát. Az ásóbot ugyancsak az irtásos földművelés eszköze, s voltaképpen a gyűjtögető gazdálkodás ásóbotjának fejlettebb formája. Egyszerű alakjában két méter hosszúságot is elérő, tűzben keményített hegyű dorong. Alkalmazása úgy történik, hogy több férfi egy sorban áll, ásóbotját egyszerre a földbe döfi, és együttes erővel nagyobb tömböket fordít ki. A tömbök szétverése már női munka, ezt falapátkákkal végzik. A kisebb göröngyöket a gyerekek morzsolják szét puszta kezükkel. Ugyanilyen eszközt használnak ültetésre is, elsősorban ott, ahol a


83

talajt előzetesen nem lazítják fel, hanem csak a dugványok számára fúrnak lyukakat a földbe. Egyébként a megmunkált talajba az ültetés ültetőfákkal, rövid hegyes botocskákkal, keskeny falapátkákkal történik. A kapa igazi hazája Afrika, főleg a Szaharától délre fekvő területek. Alapformája, mint mindenütt, könyökszerűen hajlott ág. Erre helyezik rá a vasból kovácsolt pengét. A felerősítés két módja ismeretes: tövises és köpüs felerősítés. Az előbbinél a kapafejnek hegyes nyúlványa van, ezt szúrják keresztül a nyél vastagabb felső végén, az utóbbinál a penge kúp alakú, üreges nyúlványrészét húzzák rá a hegyes nyélrészre. Helyenként, így Észak-Amerika keleti részén az indiánok a kapát nagy csigák vagy kagylók héjából készítették, míg a floridai indiánok halcsontból készített kapákat használtak. Egyes mikronéziai szigeteken a kapa fanyélre erősített teknősbékahéj-lap.

26. Kapaformák, Afrika

84

Bodrogi Tibor

A legfontosabb és legtermelékenyebb talajművelő eszköz az eke. Korántsem olyan elterjedt, mint gondolnánk; Európában, Észak-Afrikában, Dél-, Kelet- és Délkelet-Ázsiában találkozunk vele, Amerikába csak európai közvetítéssel jutott el. Kialakulásának történetét – annak ellenére, hogy számos munka foglalkozik ezzel a kérdéssel – még ma sem tudjuk rekonstruálni, annyi azonban bizonyos, hogy az állat által vont eke már az európai bronzkorban feltűnik. Legkezdetlegesebb formájában erős, végén szögben hajló, vékony fatörzs, melybe szarvként merőlegesen rövid rudat illesztenek. Ázsia sok vidékén még napjainkban is ilyen primitív ekeforma használatos. Már fejlődést jelentett, amikor az ekét két szarvval látták el, és a húzásra szolgáló rudat, a gerendelyt, az eketalpba mélyítették be. A vasművesség elterjedésével a fatalpra vashüvelyt húztak; ez az ún. ekepapucs meggyorsította és termelékenyebbé tette a munkát. Ilyen ekét Egyiptomban és Délnyugat- Ázsiában ma is találhatunk.

27. Egyszerű faeke, Délnyugat-Ázsia

Az elvetett mag betakarására boronát használnak, mely egyszerű formájában farúdba erősített ágasbogas gallyakból áll (ágborona). A termés betakarítása két módon történhet. Az egyiknél a növényt gyökeresen kitépik, vagy a gumókat kiszedik, tehát eszközt nem használnak. A másiknál a szárat valamilyen éles szerszámmal vágják el, vagy a növényt kapával, ásóbottal emelik ki. A két módszer alkalmazása sokban függ a betakarítandó terménytől és természetesen az általános termelési, kulturális szinttől is. Előfordul, hogy csak a magot


85

hordozó kalászt vágják le, a szárat pedig állatokkal legeltetik le, vagy beszántják a földbe. A betakarításra, aratásra szolgáló eszközök közül a legfontosabb a sarló és a kasza. A két eszköz közül a sarló a régebbi, régészeti leletként – fanyélbe illesztett tűzkődarabokkal – már a középső kőkorból (mezolitikum) ismerjük. A fém felfedezése után előbb bronzsarlókat készítettek, majd még időszámításunk előtt kialakultak azok a vasból kovácsolt formák, melyek folyamatosan egész Európában elterjedtek. A kaszának két változata ismeretes: a rövid nyelű és a hosszú nyelű forma. Az előbbi északi vidékeken, főleg Skandináviában terjedt el, az utóbbi pedig kelet-európai eredetű. Napjainkig fennmaradt, mint a termény betakarításának legfontosabb európai eszköze, és fokozatosan mindenhonnan kiszorította a sarlót, legalábbis a szántóföldi termesztés esetében. Míg a kasza Európán kívül nem található meg, addig a sarló csaknem mindenütt előfordul, ahol szálas növényféleségeket termesztenek. Fő elterjedési területe Afrika és Ázsia, Indonéziában a rizs aratásához egy különleges eszközt, rizsmetsző kést használnak, ezzel szálanként metszik el a rizskalászt. A betakarítás, aratás után a növénytermesztéshez kapcsolódó következő fontos eljárás a szemnyerés. Ennek három kezdetleges módszere van: a) bottal, cséphadaróval, általában ütéssel, veréssel (cséplés), b) állatokkal történő taposással (nyomtatás), és c) cséplőszánnal, cséplőszekérrel, cséplőhengerrel, cséplőgerendával. A bottal történő cséplés esetében a földre rétegesen terített gabonát hosszú, hajlékony botokkal ütögetik. Fejlettebb eszköz a cséphadaró: a bot ennél kétrészes, a hosszabb és a kézben tartott bot végéről csuklón forgó rövidebb rész lóg le, ez utóbbi vágódik a gabonára, és veri ki a magvakat. A cséplőasztalnál vagy széknél a kévét kézbe fogva veregetik valamilyen sík laphoz. Ezzel a módszerrel folyik pl. Kínában a rizs cséplése. Ezek a technikák a világon mindenütt megtalálhatók, ahol szemes növényeket termelnek. A nyomtatásnál megfelelően előkészített területen (szérű) rétegekben helyezik el a gabonát, majd ezen az ágyáson állatokat (szarvasmarha, öszvér, ló) járatnak körben. Ezt az eljárást általában ott alkalmazzák, ahol a földművelés ekés eljárással folyik, tehát nagyállattartás kapcsolódik hozzá. Elsősorban Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában és Délkelet-Európában elterjedt.

86

Bodrogi Tibor

28. Cséplés, Szudán, Afrika

Délnyugat-Ázsiában, Egyiptomban és a Balkánon a cséplést sokfelé cséplőszánnal, cséplőszekérrel, cséplőhengerrel, cséplőgerendával végzik. A cséplőszán több összeerősített, alul tűzkődarabokkal ellátott deszkából áll, melyre súlyt helyeznek, és az ágyáson állati erővel körbevontatnak. A cséplőszekérnél kerekes jármű végzi a cséplést, míg a cséplőgerenda megegyezik a cséplőszánnal, mindössze az a különbség, hogy egyetlen hengeres, háromszögletes tűzkő vagy vaslemezdarabokkal teletűzdelt gerendát húzatnak körbe az ágyáson. Ebbe a csoportba tartozik a cséplőhenger is, mely különösen Kínában elterjedt. Ez csonka kúp alakú kőhenger, melyet öszvérrel, szamárral húznak körbe a gabonán. A termény tárolása többféleképpen történhet, lényege azonban mindenütt a nedvesség távoltartása, a csírázás megakadályozása és a rágcsáló állatok kizárása. Gyakori eljárás, hogy a terményt földbe vájt vermekben raktározzák, de elterjedtek a felszíni építmények, csűrök, hombárok is. Ezek kőből, fából, téglából, agyagból készülnek, általában szilárd építmények, de ismerünk mozgatható típusokat is (szántalpas hombár). Ott, ahol a termékmennyiség viszonylag jelentéktelen, kivájt fatörzsdarabokat, nagy agyagedényeket használnak a tárolására.


87

5. Állattenyésztés – pásztorkodás A háziasított állatok száma jóval kisebb, mint a kultúrnövényeké. Az Óvilágban a ló, szamár, szarvasmarha, kecske, juh, disznó, rénszarvas, teve, macska, kutya, yak, vízibivaly, továbbá szárnyasfélék szerepelnek a domesztikált állatok sorában. Az Újvilágban már kevesebb a háziállat, ami természetes is, mivel a domesztikálható fajták száma is sokkal alacsonyabb. A háziasított állatok közül Peruból a lámát, alpaccát, vicuñát és tengerimalacot, Mexikóban és az Egyesült Államok délnyugati részén a pulykát említhetjük meg. A kutyát egész Amerikában háziállatként tartották. A domesztikáció ideje bizonytalan, a pulyka az időszámításunk utáni 8. században már megvolt, a láma és a tengerimalac domesztikálására pedig az időszámításunk körüli időkben kerülhetett sor. A kutya jóval régebbi háziállat, és nyilvánvalóan Ázsiából került az amerikai kontinensre. Az állat-domesztikáció kezdetéről régészeti leletek nyújtanak tájékoztatást. Ezek arra mutatnak, hogy Egyiptomban és DélnyugatÁzsiában Kr. e. 3000 körül általánosan elterjedt volt a szarvasmarha, míg juhot és kecskét a Kaszpi-tenger közelében már Kr. e. 6000 táján tartottak. A háziasítás eredete feltehetően a vadászatra vezethető viszsza, arra a gyakorlatra, hogy mozgásképtelenné tett, sebesült állatokat tartottak hústartalékolás céljára, vagy pedig anyjuktól elszakított kicsinyeket neveltek fel. Valószínű az is, hogy a hajtóvadászat során nem minden karámba került állatot öltek meg azonnal, hanem a szükségletnek megfelelően vágtak belőlük. Hosszabb idő elteltével az állatok megszelídültek, hozzászoktak az ember közelségéhez, és a fogságban szaporodtak. Végül a korábbi vadász állataival együtt elhagyta a körülkerített térséget, a karámot, és nyájával szabadon járt legelőről legelőre. A nyájak, a szelídített állatok számának növekedése hozta létre az állattenyésztő–pásztorkodó életformát, az ún. nomadizmust. Az első domesztikált állat a kutya volt. A háziasított kutya először a Baltikumon tűnik fel a Kr. e. 8000 körüli századokban. Valószínű, hogy az északi területeken a farkas-, déli területeken pedig a sakálformákból alakult ki. Feltehető, hogy a kutya magától domesztikálódott, önként csatlakozott az emberhez. Északon szánhúzásra, másutt teherhordásra, nyájőrzésre használják, segít az embernek a vadászatban, s húsát sokfelé (Indonézia, Óceánia) fogyasztják is.

88

Bodrogi Tibor

A sertés ugyancsak önként domesztikálódhatott. Kr. e. 3000 táján már sokfelé feltűnik. A sertés kifejezetten a földművelő népek háziállata, nomadizálásra nem alkalmas. A mérsékelt égövben a legfontosabb húzóállat a ló. Egész Európában, Ázsia nagy részén és Afrika északi részén Szudánig mindenütt tenyésztik. Amerikába csak a felfedezés utáni időkben jutott el. Ázsiából Kr. e. 4000 körüli rétegekből kerültek elő a domesztikált ló legrégibb ismert maradványai. Ősformáját a közép-ázsiai vad takiban, vagy az európai tarpánban kell keresnünk. A szarvasmarha eredete problematikus. Feltételezik, hogy először Délnyugat-Ázsiában, vagy Észak-Afrikában domesztikálták, bizonyos fajtáit, így a zebut és a vízibivalyt pedig Indiában. Domesztikált formáival először Kr. e. 4000 körül találkozunk, nagyobb mérvű elterjedéséhez azonban csaknem egy évezredre volt szükség. A földműveléshez, mégpedig az ekés műveléshez kapcsolódó állat, de szarvasmarha-nomadizmussal is számolnunk kell. Erre mutat, hogy KeletAfrikában hátas és málhásállatként használják, Kelet-Szudánban pedig a tevetartó törzsek mellett szarvasmarhatartó nomád csoportok is élnek. A teve ősformáját nem ismerjük, vad teve ma nincsen. Domesztikációjának helye és ideje bizonytalan. Egyes feltevések szerint háziasítása Délnyugat-Ázsiában és Északkelet- Afrikában mehetett végbe. A yak Közép-Ázsia, főleg Tibet fennsíkjain él. Igen régen háziasított állat, sokféleképpen hasznosítható (málházzák, hátalják, tejét, húsát, gyapjúját felhasználják). A legkésőbb domesztikált állat az Óvilágban a rénszarvas, mely a Lappföldtől a Behring-szorosig az északi erdő- és tundraövezet háziállata. Első adatunk a domesztikált rénre kínai forrásokból az Kr. e. V. századból származik. Málhás- és húzóállatként hasznosítják, tejét, húsát fogyasztják, helyenként hátalják is. Feltételezik, hogy domesztikálása a ló mintájára történt. Az állattartás az erre alkalmas területeken, elsősorban a füves sztyeppéken, nomád pásztorkodást alakított ki. A pásztornépek csak kismértékben foglalkoznak földműveléssel, a növényi táplálékot sokszor gyűjtögetéssel, cserekereskedelemmel szerzik meg. A pásztornépek lovat, tevét, rénszarvast, szarvasmarhát, juhot, kecskét tartanak, rendszerint csak egy-két fajtát. Pásztornépekkel csak az Óvilágban találkozunk (a postkolumbián amerikai pásztorkodás késői fejlemény, és európai átvétel), abban a


89

sztyeppés-sivatagos övezetben, mely Kínától nyugat felé a kelet-európai síkságokig terjed, délnyugati irányban Észak-Afrika nyugati szegélyéig, dél felé pedig a kelet- és dél-afrikai fennsíkokig nyúlik. A pásztorkodás klasszikus területe a közép-ázsiai sztyeppe vidék, itt a kirgizek és a kazahok jellemzik a tipikus nomád állattartókat. A kazahok a rénszarvas kivételével csaknem minden pásztorkodásra alkalmas állatfajtát legeltetnek. Legfontosabb állatuk a szarvasmarha, a juh és a ló. A lovat hátalják, tejét erjesztve (kumisz) isszák. A szarvasmarha és a teve elsősorban teherhordó állat, de a többi állattal együtt húsát és tejét is hasznosítják. A kazahok gyakran változtatják szálláshelyüket, legelőről legelőre vonulnak. A vándorlás – mint minden pásztornépnél – azonban nem esetleges, hanem tervszerű: általában két végpont – téli és nyári szállás – között húzódik az útvonal. A téli szállások védett folyóvölgyekben vannak– itt elegendő takarmányt is halmoznak fel a téli szűk hónapokra –, míg a nyári szállásukat a nyílt sztyeppén ütik fel. A téli szálláson állandó, szilárd építményeket is találunk. Afrikában a pásztornépek a Szaharától délre eső területeken főleg szarvasmarhát tartanak. A ló és juh csak másodlagos jelentőségű, egyedül Szudánban jut a ló fontos szerephez. A szarvasmarhát nem annyira a húsa, mint inkább teje és a birtoklásával járó társadalmi rang (tőkevagyon!) miatt tartják. Nem szívesen vágják, az ünnepségektől eltekintve csak sebesült, beteg vagy végelgyengülésben szenvedő állatot ölnek le. Dél- és Kelet-Afrikában helyenként kettős – pásztorkodó és földművelő – életformával találkozunk. A faluból naponta kihajtják a szarvasmarhát a legelőre – ez férfimunka –, míg a nők a földet művelik. A Szaharában és Délnyugat-Ázsiában a teve, juh, kecske és a ló a legfontosabb háziállat. A társadalom élete itt is az állatok szükségleteihez igazodik. A csoport állandó tartózkodási helye egy-egy oázis, innen indulnak a megfelelő évszakokban hosszabb legeltetésre. Az oázisokban földművelést is folytatnak, datolyát, gabonát, kölest, olajbogyót termesztenek. A juh és a kecske húsát fogyasztják rendszeresen, a lovat és a tevét mint málhás és hátas állatot hasznosítják, bár Délnyugat-Ázsiában sok helyen ekevonásra, vízhúzásra is használják a tevét. A pásztornépek csoportjában különleges helyet foglalnak el a rénszarvastenyésztéssel foglalkozó társadalmak, Észak-Európa és Ázsia arktikus és szubarktikus övezetében. A rénszarvast sokféleképpen hasznosítják, sőt helyenként meg is hátalják.

90

Bodrogi Tibor

Európában és Észak-Afrikában a pásztorkodásnak egy speciális formája alakult ki, a költözködő (transhumance) pásztorkodás. Így nevezzük azt az állattenyésztési–pásztorkodási technikát, amikor földművelők juh- és kecskenyájai pásztorok vezetésével rendszeresen váltogatják legelőhelyeiket az alpi nyári legelő és az alacsonyabban fekvő téli legelő, tehát eltérő tájtípusok között. 6. Gyűjtögetés – termelés Az élelemszerzés említett módszerei – egyrészt gyűjtögetés, vadászat, halászat, másrészt növénytermesztés, állattenyésztés – két nagy szakaszt alkotnak az emberiség fejlődéstörténetében. E két alapvető élelemszerzési technikához más-más társadalomszervezeti, munkamegosztási, vallási stb. formák kapcsolódnak. A kóborló, gyűjtögető társadalmaknál a társadalom legnagyobb egysége a horda. Állandó településeik általában nincsenek. Használati tárgyaikat a természet nyújtotta anyagokból készítik, kőből, csontból, kagylóból, fából stb. A munkamegosztás nem és kor szerinti, ipari tevékenységről, elkülönült kézművességről még nem beszélhetünk. Nagyobb társadalmi egységekkel (nemzetség, törzs), fejlettebb anyagi kultúrával csak ott találkozunk, ahol a természeti feltételek lehetővé tették, hogy a társadalom egy-egy, nagy számban előforduló növény- vagy állatfajta gyűjtögetésére, illetve vadászatára specializálódjék, és így félig-meddig letelepült életmódot alakítson ki. Az ilyen társadalmak azonban kivételes jelenségek, és a gyűjtögető életmódot folytató csoportok túlnyomó többségét nem jellemzik. A növénytermesztés és az állattenyésztés – tehát a termelő technikák – megjelenésével forradalmi változás megy végbe. A természettől való függés csökken, a termékmennyiség növekszik, ennek következtében a társadalmi munkamegosztás tovább tagolódik, az anyagi kultúra javai gyarapodnak, az egyes csoportok között rendszeresebb az érintkezés. A társadalomszervezetben fontos funkciót tölt be a falujellegű település és a törzs. A fémművesség megjelenése a fejlődés menetét meggyorsítja. A termelékenység emelkedése, a termékmennyiség növekedése további specializálódást tesz lehetővé, jobb hatásfokú szerszámok, eszközök tűnnek fel. Ahol a termelési folyamatban az emberi munkaerő mellett az állat izomerejét is hasznosítják, és ezzel a termelést magasabb szintre emelik (állattal vontatott ekével például),


91

ott már városias települések jelennek meg olyan lakossággal, mely nem vesz részt közvetlenül az élelemtermelésben, hanem iparral, kereskedelemmel foglalkozik. Egyre nagyobb gazdasági-társadalmi egységek alakulnak ki, a vérségi kötelékeken alapuló falusi, törzsi közösségek felbomlanak, és kialakul a falusi élelemtermelést és a városi iparokat egyetlen szervezetbe egyesítő, területi kapcsolatokon felépülő állam. E fejlődés során a társadalom belső szerkezete is megváltozik, a korábbi közösségi tulajdon fokozatosan magántulajdonná alakul át, s létrejön az osztálytársadalom.

III. Viselet – hajlék – szállítás 1. Viselet – ékszer Jóformán nem ismerünk népet a földön, melynek ne lenne valamilyen ruházata, ékszere, vagy ne díszítené testét valamilyen módon. Mindez arra mutat, hogy a ruházatnak nem egyedüli funkciója az időjárás viszontagságai ellen való védelem, bár kétségtelen, hogy mérsékelt és arktikus éghajlat alatt ez a funkció lép előtérbe. Az a tény azonban, hogy a ruházat tropikus környezetben is megjelenik, arra mutat, hogy egyéb funkciókat is számításba kell vennünk. Ha megvizsgáljuk, miért hordanak ruhát a különböző emberi csoportok, miért viselnek ékszert, és miért díszítik testüket ilyen vagy olyan módon, akkor azt látjuk, hogy a viselet, az ékszer és a testdíszítés egymástól igen eltérő okokból, különféle szükségletek kielégítésére jött létre, alakította ki különböző megjelenési formáit. Kétségtelen, hogy ruházat és a szeméremérzés között szoros kapcsolat áll fenn. Tévednénk azonban, ha arra gondolnánk, hogy az emberi szeméremérzés mindenütt azonos formában jut kifejezésre. Hogy mit és miért szégyell az ember, hogy valami mikor számít illetlennek és mikor nem, azt mindenkor a szóban forgó társadalom kulturáliserkölcsi normája határozza meg. Az eszkimók pl. a szabadban tetőtől talpig szőrmébe burkolva járnak, házaikban viszont szinte teljesen meztelenül. Ugyanakkor a szomszédságukban élő maszkapi indiánoknál, akik ugyancsak prémet viselnek, szemérmetlenségnek számít az arcon és a kézen kívül bármely testrészt szabadon hagyni. Trópusi

92

Bodrogi Tibor

környezetben is találkozunk ilyen ellentétes magatartásformákkal. Ausztráliában pl. a legtöbb csoportnál férfiak és nők teljesen meztelenül járnak, míg az ugyancsak trópusi éghajlat alatt élő kelet-afrikai bagandák tetőtől talpig beburkolják magukat. Vannak társadalmak, melyeknél a nők kevéssé törődnek azzal, hogy testük mely részét látják az idegenek, de elszégyellnék magukat, ha ajakdíszük nélkül kellene mutatkozniuk (pl. a haidák Északnyugat-Amerikában). A mohamedán Afrikában sokfelé nem okoz felháborodást, ha egy nőt idegen férfi félmeztelenül lát, viszont szemérmetlenség lenne, ha a nő férjén és közvetlen hozzátartozóin kívül idegennek is megmutatná az arcát. A szeméremérzés mellett a ruházat társadalmi állapot-, kor-, nemés rangjelző szerepét kell elsősorban megemlítenünk. Általános, hogy a férfiak és a nők viselete eltér egymástól, de ezen belül is más és más módon öltözködik a gyermek, a serdülő ifjú vagy lány, a felnőtt és az idős férfi vagy nő. Így pl. a Délnyugat–Új-Guineában élő majub népeknél a kisfiúk és a kislányok csupán egy keskeny övet viselnek, mellükön keresztben fonott csík húzódik, felső karjukon pedig karperecet hordanak. Amikor elérik tízedik évüket, a lányok faháncs-csíkokból készített szoknyát öltenek, a fiúk pedig bővítik karperecdíszüket. A házasuló kor elérésekor megint változik és bővül a viselet, a lányok hajába háncscsíkokat fonnak, a fiúk pedig, akik eddig meztelenül jártak, ágyékkötővel övezik magukat. Amint múlnak az évek, úgy csökken a viselet is, az öregek szeméremfedőjükön kívül csak néhány egyszerű karkötőt viselnek. De lehetőséget nyújt a ruha arra is, hogy belőle viselőjének társadalmi hovatartozására, foglalkozására következtessünk. A különböző egyenruhák és ezeken a jelzések világosan mutatják, hogy katonával, postással, rendőrrel, vasutassal vagy bányásszal állunk-e szemben. A régi Oroszországban az egyenruha még azt is megmutatta, hogy tanárral vagy közigazgatási tisztviselővel van-e dolgunk. A ruházatnak ez a megkülönböztető jellege az egyszerű népeknél is megtalálható. A mexikói aztékoknál pl. csak bizonyos társadalmi réteghez tartozók viselhettek tolldíszes ruhát. Észak-Amerikában a tolldísz tanúsította, hogy viselője milyen harci tetteket hajtott végre, és Új-Guinea egyes törzseinél a tolldísz megléte vagy hiánya azonnal tájékoztatta a hozzáértőt, hogy a vele szemben álló férfi vagy ifjú ölt-e már embert, vagy még nem jutott be a harcosok előkelő csoportjába.


93

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vallási, mágikus vonatkozásokat sem. Vannak társadalmak, melyek azt hiszik, hogy a fedetlenül hagyott testnyílásokon keresztül hatol be a rontás legkönnyebben a testbe, tehát ezek befedésével kell ellene védekezni. Indonéziában, Bali szigetén pl. a fiatal lányok meztelen felsőtesttel járnak, az asszonyok viszont befedik mellüket, hogy a démonok ne tudják megrontani az anyatejet. Szudánban a sara törzsbeli nők kifejezetten állítják: azért hordják szeméremfedőjüket, hogy a gonosz szellem, a koi behatolása ellen védekezzenek. A világ különböző részein viselt ruházatról nem könnyű áttekintő képet nyújtani. Leghelyesebb, ha a szabás elve alapján mutatjuk be a legfontosabb, legelterjedtebb ruhatípusokat. A legáltalánosabb és egyúttal legegyszerűbb férfiviselet a trópusi vidékeken az ágyékkötő. Ez téglalap alakú, bőr, szövet vagy háncs, melyet a lábak között áthúznak és csípőzsinórra, övre erősítenek. Ilyen ágyékkötőt hordanak Óceániában, Dél- és Észak Amerikában, Afrika trópusi vidékein stb. A másik egyszerű és ősi ruhadarab a férfiak és nők által egyaránt viselt kötény. Lehet négyszögletű és háromszög alakú, készülhet háncsból, bőrből, szövetből, levélkötegből, fűből, sodrott rostszálakból stb. A derékra zsinórral, övvel erősítik; az alsótestet váltakozó hosszúságban, elől és hátul fedi, szabadon hagyva a combokat. A kötényből alakult ki a másik egyszerű ruhadarab, a szoknya, mely elsősorban női, de sokfelé férfiviselet is. A köténnyel ellentétben, mely a combokat szabadon hagyja, az alsótestet derékról lelógva körben befedi. Óceániában, Afrikában, Indonéziában, Amerikában sokfelé megtaláljuk. Míg az említett egyszerű ruhadarabok csupán az alsótestet takarják el, vannak olyanok, amelyek az alsótesttel együtt a felsőtestet is beborítják. Az ilyen ruházatnak legrégibb és legegyszerűbb formája a köpeny. Általában négyszögű szövet-, bőr- vagy háncsdarab, melyet a test köré tekernek, és a vállon csomóznak meg. A köpenyszabású ruha, a világnak csaknem minden részén elterjedt. Kelet-Afrikában a férfiak és a nők szabálytalan alakú bőrdarabot terítenek magukra, melyet az egyik kar alatt áthúznak, és a másik vállon megcsomóznak. Indiában a nők szárija szintén a köpenyszerű ruhák közé tartozik, a fejet, a felső- és az alsótestet egyaránt beborítja. Hasonlóan régi és sokfelé elterjedt ruhadarab az ún. poncho. Téglalap alakú bőr-, szövet- vagy háncs-darab, melynek közepén nyílás van a fej számára. A poncho a vállról lelógva az egész testet befedi, s ha a

94

Bodrogi Tibor

téglalapot oldalt összevarrják, mintegy felfelé meghosszabbított szoknyaként is felfogható. Egyaránt viselik férfiak és nők. Amerikában Brit-Kolumbiától Chiléig találjuk meg, keleten a Tibettől Kelet-Polinéziáig nyúló sávon. A nadrág jóval ritkább és nyilvánvalóan későbbi ruhadarab. Egyszerű, kezdeti formájában két szárból áll, melyet a derékra erősítenek. Ilyen az észak-amerikai indiánok leggingje. A nadrág ebben, vagy nálunk kialakult formájában Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában ismeretes, elsősorban a mérsékelt vagy arktikus éghajlat alatt. Nem kizárólagosan férfiviselet, arktikus tájakon és egyes ázsiai vidékeken (Kína, India, Délnyugat-Ázsia) nők is hordanak nadrágot. A lábbeli nem csupán a hideg, hanem a köves talaj és a forró sivatagi homok ellen is véd. Legegyszerűbbek a szandálformák. A saru egyetlen darab bőrből, esetleg fából vagy fonott rostanyagból áll, melyet szíjjal, zsinórral erősítenek fel. A csizma legegyszerűbb formájának valamilyen nagy emlősállat egyben lehúzott lábbőrét tarthatjuk. Kikészített állapotban, kisebb átalakítással a patagóniai indiánok a puma lenyúzott hátsóláb-bőréből készítenek maguknak csizmaszerű lábbelit. A tulajdonképpeni csizma a szandál és a harisnya társításából, összeerősítéséből keletkezett. Észak-Amerikában és ÉszakÁzsiában sokfelé elterjedt lábbeli a mokaszin – sarok és külön talp nélküli, egy darab bőrből készült rövid harisnya –, melyet a láb köré hajlítanak, és a láb formájának megfelelően különleges öltésekkel öszszevarrnak. Az ékszer és a ruházat szétválasztása nem könnyű feladat. Sokszor nehéz eldönteni, hogy ékszerrel vagy minimális ruházattal állunk-e szemben, mint pl. az alig tenyérnyi nagyságú, díszes szeméremfedők esetében. Máskor viszont annyi ékszer fedi a testet, hogy együttesük szinte ruházatnak tekinthető. Az ékszer esztétikai funkciója mellett társadalmi, vallási, mágikus stb. funkcióit is megemlíthetjük. A borneói dajakoknál pl. az orrszarvú madár tollaiból készült fejdíszt csak az viselhette, aki már egy fejet zsákmányolt. Az észak- amerikai indiánoknál a szürke medve fogaiból készült nyakláncnak díszjellege mellett mágikus ereje is volt, s ahhoz az afrikai négerhez hasonlóan, aki leopárdfogakkal díszítette magát, itt is úgy hitték, hogy a fogak viselésével a szóban forgó állat ereje is beléjük szállt. Általános az is, hogy bizonyos ékszerek viselése bizonyos társadalmi státushoz kapcsolódik. Polinéziában egyes szigeteken fogból kőszült nyakdíszt csak főnökök és nemesek viselhettek stb. Ugyancsak nehéz az ékszer és az


95

amulett szétválasztása; Indiában pl. díszesen kidolgozott amuletteket viselnek jóformán a test minden részén, és az amulett egyidejűleg ékszerként is szerepel. A világ különböző részein viselt ékszerek formáiról még megközelítően sem adhatunk számot. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy az ékszer és a ruha fordított arányban állnak egymással: a kevés ruhát viselő, vagy ruhátlan társadalmaknál általában több ékszerrel találkozunk, mint az egész testet ruhával fedő csoportoknál. Az ékszer esztétikai szerepét maga a ruha, vagy a ruházaton alkalmazott díszítés veszi át. Alig van olyan testrész, melyet valamilyen formában ne díszítenének ékszerrel. Sokfelé olyan mennyiségben és nagyságban viselnek ékszereket, hogy egyes testrészek teljesen elformátlanodnak. Így pl. Melanéziában, Borneóban stb. a fülcimpát a ráfüggesztett réz-, kagyló-, teknősbékahéj- és ezüstdíszek annyira megnyújtják, hogy egészen a vállig lelóg. Brazíliában egyes indián törzsek az alsó és felső ajkat fúrják át, és díszítik fapöcökkel. Szudánban, a Csád tó környékén férfiak és nők alsó és felső ajkukat 20–25 cm átmérőt is elérő fakorongokkal, újabban például filmtekercsek tárolására szolgáló dobozfedéllel tágítják ki. Dél-Amerikában és Óceániában az orrdíszítés gyakori. Az orrsövényt, ritkábban az orrcimpát átfúrják, és ide helyezik a toll, levél, kagyló, fa, csont, teknősbékahéj stb. díszeket. Legközönségesebbek természetesen a nyak-, fül-, mell-, kar- és lábdíszek, de viselnek pl. Indiában lábujjgyűrűket is. A kar- és lábperecek súlya egészen tetemes is lehet; Afrikában nem ritkák a több kilós bronz lábperecek sem. Különös nyakdíszt találunk egyes burmai csoportoknál; a nők nyakára sárgaréz karikákat kovácsolnak oly módon, hogy a nyak egészen megnyúlik. De díszítik a testet másféleképpen, ékszerek alkalmazása nélkül is. A legegyszerűbb és legelterjedtebb a test festése, amely pl. Ausztráliában nem egy csoportnál a díszítés egyedüli módja. Vagy csak egyes testrészeket (pl. az arcot) festenek be, vagy festéssel díszítik az egész testet. Hasonlóan egyszerű testdíszítési mód, amikor a testet ragacsos anyaggal kenik be, és ebben különböző színű pihéket helyeznek el. Ilyen testdíszítéssel Dél-Amerikában és Ausztráliában találkozunk. A festés azonban nem csupán esztétikai célzatú, a festék megfelelő elhelyezésével, motívumaival az egyén korára, társadalmi állapotára stb. is utalnak. Egyes területeken, így pl. a prekolumbián Mexikóban a testfestési motívumokat agyagbélyegzővel nyomták a testre.

96

Bodrogi Tibor

Különös jelentősége van a testfestésnek az észak-amerikai indiánoknál, akik vallási szertartásaik, háborúskodásaik alkalmával más és más színeket és mintákat használtak testük festésénél. Az avatási szertartások alkalmával ugyancsak szokásos a test festése. A színek között gyakran feltűnik a fehér, így pl. egyes nyugat-afrikai törzseknél a lányokat az avatás alkalmával teljesen fehérre festik. A fejlettebb kultúrákban a testfestésnek inkább csak esztétikai célzata van, a színárnyalatok, a festés mértéke, a festendő arc vagy testrész azonban koronként és népenként változó. A hajviseletről általában ugyanazt mondhatjuk el, amit az ékszerekről említettünk. A társadalmi helyzetet, állapotot stb. a hajviselet is mutathatja. Nem szükségszerű például, hogy a nők ékessége legyen a hosszú haj. Egyes afrikai csoportoknál a nők kopaszok, ugyanakkor az indiai szikheknél a férfiak kontyba csavarva viselik hosszúra növesztett hajukat. Ugyancsak változó a bajusz és a szakállviselés szokása is. Sokfelé a szakáll és a bajusz a tekintély jelének számít, a Szahalinszigeten élő ajnuknál pedig olyan mértékben része a szépségről alkotott eszménynek, hogy a nők is bajuszt viselnek, igaz ugyan, hogy ez a bajusz csak tetovált mintákból áll. Kínában a szakáll az öregek kiváltsága, általában csak az növeszthet szakállt, akinek már van unokája. Elmondhatjuk azonban, hogy jóval nagyobb azoknak a népeknek a száma, melyek a borotvált arcot részesítik előnyben, és a sima arcbőr kedvéért még testi fájdalmat is képesek elviselni. Új-Guineában pl. éles obszidiánpengével, Afrikában kis vasborotvával borotválkoznak, de ismerünk olyan eljárást is, hogy a tetszeni vágyó férfi arcáról a szőrszálakat kitépdesi. Másik világszerte elterjedt testdíszítési eljárás a tetoválás. Három alapformája ismeretes. A pontozó (szúró) tetoválásnál a mintát hegyes eszközzel (tű, tövis) ütik a bőrbe, majd a szúrt pontokkal borított felületet eltávolíthatatlan festékanyaggal dörzsölik be. Ez a tetoválás elsősorban a világos bőrű népeknél gyakori. A legművészibb pontozó tetoválással Polinéziában és Japánban találkozunk. A hegtetoválásnál a bőrt éles tárggyal felkarcolják, a sebekbe hamut, agyagot, faszenet dörzsölnek, vagy maró folyadékkal kezelik, és ezt az eljárást addig ismétlik, míg kiemelkedő hegek nem keletkeznek. Ehhez a tetoválási módhoz tartozik az az eljárás is, amikor a díszhegeket ráégetik a bőrre. A hegtetoválás elsősorban Afrikában és az óceániai térség sötétbőrű csoportjainál terjedt el. A tetoválás ritka formája az ún. varrásos tetoválás. Ennél vékony, korommal átitatott fonalat húznak a bőr alá. Ez


97

a fajta tetoválás főleg Szibériában ismeretes, innen juthatott el az eszkimókhoz, ezektől pedig az északnyugat-amerikai partvidék egyes indián törzseihez. A tetoválásnak – esztétikai funkcióján kívül – társadalmi jelentősége is van. A polinéziaiaknál a tetoválás mintája, valamint a tetovált díszítésekkel borított bőrfelület nagysága társadalmi állás, rang szerint változik; különböző életkorokban más és más mintákat visznek a bőr más és más részére, míg – az előkelőknél – a test egész felületét díszes tetoválás nem borítja. Vannak meghatározott törzsi, nemzetségi minták, jelek is; Afrikában pl. egyes törzseknél az arcon elhelyezett tetoválási mintákból meg lehet állapítani egy-egy egyén törzsi hovatartozását. Új-Zélandban a tetoválás annyira hozzátartozik az egyéni jellegzetességekhez, hogy a halottak emlékére faragott szobrokon nem az arcvonások vagy a testalkat hű visszaadására törekednek, hanem a szoborra vésett bonyolult és a tetoválási mintákkal egyező motívumok mutatják meg, kit ábrázol a fa29. Nő hegtetoválással, Afrika ragvány. Sokfelé elterjedt díszítési mód a testtorzítás. Különösen gyakori a koponya megfelelő formára történő alakítása. Erre csecsemőkorban kerül sor, masszírozással, szoros kötelék, szűk kalapféle eszközök stb. alkalmazásával. Afrikában a mangbetuk pl. a koponya meghosszabbítására törekednek, Borneóban és egyes polinéziai szigeteken a fej hátsó részét laposítják el, míg Melanéziában több helyen a homlokot igyekeznek hátrafelé megnyújtani. A legváltozatosabb koponyatorzítási formákkal Amerikában találkozunk. Északnyugat- Amerikában és Bolíviában a koponyát cukorsüvegformára alakítják, Közép-Amerikában és Peruban pedig a homlokot nyomják laposra.

98

Bodrogi Tibor

Itt kell megemlítenünk olyan díszítési eljárásokat is, mint egyes fogak kiütése, a fogak hegyesre reszelése, fekete lakkal való bevonása, az elülső fogak díszítése különféle drágakövekkel stb. Bármennyire szokatlanok és furcsák számunkra ezek a testdíszítési módok, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek mindegyike egy-egy közösség esztétikai normáját tükrözi. Amennyire szépségkövetelmény pl. Európában a fehér fog, annyira visszataszító ez néhány délkelet-ázsiai és indonéziai csoport szemében, ahol a bételrágás megfeketíti a fogakat. Mint mondják: „Csak a kutyának fehér a foga!” 2. Ruhaanyagok – fonás, szövés A ruházat nyersanyagát az állat- vagy a növényvilág szolgáltatja. Az állati eredetű ruhaanyag legegyszerűbb alkalmazási módja, amikor az ember valamely nagy állat bőrét teríti magára védelmül az időjárás viszontagságai ellen. Még ez az egyszerű eljárás is – akár meghagyják a bőrön a szőrt, akár nem – szükségessé teszi a bőr megfelelő kikészítését, mivel a nyersbőr száradás után merevvé és keménnyé válik. A kikészítés során először a bőrre tapadó zsír- és húsrészecskéket távolítják el kagyló-, kő- vagy fémeszközzel. Ezután a puhítás következik. Ennek legegyszerűbb módja az, hogy a bőrt felváltva nedvesítik és ütögetik, míg puhává, hajlékonnyá nem lesz. A puhítás egy speciális módjával az eszkimóknál találkozunk: a nők a bőrt darabról darabra megrágják. Már fejlettebb módszer, amikor a bőrt zsíros vagy olajos anyaggal kezelik. Erre a célra állati zsírt, agyvelőt, de vizeletet és trágyát is használnak. A legfejlettebb eljárás a cserzés, a bőrnek olyan növényi anyagokkal való kezelése, melyek csersavat tartalmaznak. Ez az eljárás csak az Óvilágban, és itt is csupán a technológiailag fejlettebb társadalmaknál ismeretes. Hidegebb éghajlat alatt a nagyobb állatok szőrös bőrét megfelelő szabással formálják a testhez. Ahol csak kisebb szőrmés állatok élnek, ott az egyes prémdarabokat összevarrják, vagy a vékony csíkokra vágott szőrmét egyfajta, szövéshez hasonló eljárással egyesítik nagyobb köpennyé. Az állati eredetű nyersanyag felhasználásának másik módja, hogy a szőrből vagy a gyapjúból készítenek ruhaanyagot. Ennek legegyszerűbb technikája a nemezkészítés, melynek klasszikus területe KözépÁzsia. A nemezgyártás alapja az a felismerés, hogy a nedvesen sulykolt gyapjú- vagy szőrszálak összeállnak. Nemezkészítésnél a gyapjút


99

vagy más állati szőrt szőnyegre, gyékényre terítik, vízzel megnedvesítik, bezsírozzák, ütögetik, majd az egészet a szőnyegnek felváltva hol az egyik, hol a másik oldala felől feszesen felgöngyölik. Egy idő múlva a gyapjúszálak erős, szabható anyaggá egyesülnek, ekkor a nemezt megmossák és megszárítják. Ruhán kívül sátort, páncélt, szőnyeget, csizmát stb. készítenek nemezből. Az állati szőr feldolgozásának egy másik, fejlettebb módja, amikor oly módon egyesítik a szőrszálakat, hogy a combon tenyérrel összesodorják, és az így keletkezett fonálból szövéssel készítenek megfelelő ruhaanyagot. Nyersanyagként kutya-, bárány- és kecskeszőrt is lehet használni, szövésre azonban leginkább a juh gyapjúja alkalmas. A gyapjú ilyen hasznosítása a juhtartó óvilági népekre korlátozódik. A növényi nyersanyag felhasználásának legegyszerűbb módja, amikor hosszú fűszálakat vagy hosszában hasított leveleket kötnek zsinórra. A derékról körben lelógó csíkok egyszerű szoknyát alkotnak. A növényi anyag azonban a legtöbb esetben hosszabb és bonyolultabb eljárást igényel, mielőtt ruhát lehetne készíteni belőle. Sokfelé elterjedt pl. a faháncs feldolgozása. Az eljárás ennél a következő: a fáról először eltávolítják a száraz külső kéregrészt, majd leválasztják a lágy belső háncsrészt. Ezt fabunkóval vagy hengeres kődarabbal addig ütögetik, míg a szálas rostok el nem törnek. Így eléggé puha, de viszonylag merev anyagot kapnak. Dél-Amerikában kissé eltérő eljárással találkozunk. Itt a kéreg leválasztása után a háncsot a törzsön addig veregetik, míg könnyűszerrel le nem tudják húzni. A legfejlettebb háncsanyag készítési technikával Polinéziában találkozunk, az itteni elnevezés – tapa – nemzetközi kifejezéssé is vált. Polinéziában a faháncs veregetéséhez négyoldalú fabunkókat használnak, ezek oldalai váltakozó finomságú rovátkákkal vannak ellátva, a munkát a legdurvábbal kezdik, és a legfinomabbal fejezik be. Polinéziában értenek ahhoz is, hogy a keskeny háncscsíkokat nagyobb darabokká egyesítsék. A kész darabok széleit nedvesen összeveregetik, vagy enyves folyadékkal összeragasztják. Ezzel az eljárással 50–80 méter hosszú tapaszőnyeget is tudnak készíteni. A tapaanyagot nem lehet jól szabni és varrni, ezért szorosan testhez álló ruhadarabokat csak elvétve készítenek belőle (Borneó). Vagy ágyékkötőként használják, vagy köpenyszerűen, ponchószerűen burkolják be vele a testet. Minden más növényi anyag felhasználása ruházkodás céljára már feltételezi a fonás és szövés technikájának ismeretét. Viszonylag kevés olyan növényi anyag van, mely szövésre használható, az Óvilág-

100

Bodrogi Tibor

ban a len, a kender, axcsalán és a gyapot, az Újvilágban az agave és a sisal rostja, továbbá a gyapot. A szövés előfeltétele az állati szőr vagy a növényi rost hosszú fonallá történő egyesítése. Egyik egyszerű módja a combon tenyérrel történő sodrás. Fejlettebb módszere a fonás. A fonáshoz használt orsó rendszerint fából készült botocska, korong alakú súllyal. A szálak fonallá egyesítését az orsó forgása segíti elő. A fonás mind az Óvilágban, mind az Újvilágban ismeretes, bár technikai részletekben eltérnek egymástól. Igen fejlett volt a perui indiánok fonástechnikája; itt gyapot- és gyapjúszálakat egyesítettek finom fonallá. A rokka óvilági találmány, a gépesítés előtti korszak legfejlettebb kézműves fonóeszköze. A szövés legegyszerűbben kézzel történik, lényegében ugyanúgy, ahogyan ezt a kosárfonásnál leírtuk, bár természetesen a finomabb lánc- és vetülékfonalak nehezebbé teszik az eljárást. Az ujjal történő szövés nagyon lassú és csak kisebb viseleti darabokat (pl. karkötők) készítenek ily módon. A szövés másik egyszerű módjánál két oszlopra vízszintes botot fektetnek, és erről lógatják le a nehezékkel ellátott láncfonalat. A vetülékfonalat kézzel behúzzák, a szövő felváltva bújtatja át a vetülékfonalat a láncfonalak fölött és alatt. Ez is lassú munka, és csak laza szövetet eredményez. Fejlettebb eljárás, ha a láncfonalat két fadarab között feszítik ki, és a keretet vízszintesen helyezik el. A fejlődés további lépcsőfokán két eszköz, a hajó és a nyüst jelenik meg. Mindkettő meggyorsítja a munkát, és erős szövetet eredményez. A hajó kezdetleges formájában egyszerű fadarab, melyre ráerősítik a vetülékfonalat; ennek áthúzása így könnyebb és gyorsabb. A nyüst hengeres bot vagy lapos deszkaféle, melyet a láncfonalak közé dugnak oly módon, hogy ezek egyik fele a nyüst alatt, a másik fele a nyüst fölött foglal helyet. Amikor a nyüstöt felemelik, a láncfonalak fele is felemelkedik, nyílás keletkezik, melyen a háló vetülékfonállal könynyen átvezethető. A nyüstöt felhasználják arra is, hogy az átvezetett vetülékfonalat az előző fűzéshez szorítsák, verjék. Ha bonyolultabb szövésmintát akarnak elérni, akkor a nyüstök számát szaporítják, mindegyik nyüst a láncfonalak más és más csoportját emeli meg. Több nyüst, és több, különböző színű fonalat tartalmazó hajó alkalmazásával szép mintázatú, színes szövetet lehet szőni.


101

30. Egyszerű szövőszék, Mikronézia

A fejlődés következő szintjén megjelenik a lábító, ezzel történik a nyüst, illetve a nyüsttel a láncfonalak felemelése. A szövőnek így mindkét keze szabadon marad a szükséges mozdulatok elvégzésére. Az Óvilágban a szövőszéknek valamelyik egyszerű – álló vagy fekvő – formáját Melanézia, Ausztrália és Afrika egyes vidékeinek kivételével jóformán mindenütt megtaláljuk, a nyüstös-hajós-lábítós megoldásig azonban csak az európai és egyes ázsiai parasztkultúrák jutottak el. Az Újvilágban Mexikóban, Közép-Amerikában és Peruban találunk szövőszéket, s egy egyszerű típus az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén is felbukkan. 3. Hajlék – építkezés Az ember által emelt hajlékok, építmények funkciójukban és formájukban igen eltérnek egymástól. Az egyszerű, 10–20 perc alatt felállítható, csak alvásra használt, gallyakból álló enyhelyektől korunk gigantikus vasbeton épületéig, melyek elkészítése még modern technika mellett is éveket vesz igénybe, rengeteg változattal találkozunk.

102

Bodrogi Tibor

Az építmények általában két alapcsoportba oszthatók: vannak egyszerű és mozgatható, és vannak szilárd, nem mozgatható építmények. Azoknál a társadalmaknál, amelyeknek nincsen nagyobb mennyiségű építőanyag szállítására alkalmas járművük, a hajlék formáját és anyagát részben a természeti környezet határozza meg, továbbá az a körülmény, milyen mértékben szükséges a táplálékszerzés során lakhelyüket változtatniuk. Kóborló, gyűjtögető, vadászgató csoportok általában vagy olyan egyszerű enyhelyet emelnek, melyet távozáskor a helyszínen hagynak, és további sorsával nem törődnek, vagy pedig könnyen mozgatható, szállítható hajlékot készítenek maguknak. Az állandóan vándorló ausztráliai hordáknál pl. olyan enyhelyeket látunk, melyek két függőleges, rendszerint villás ágra helyezett vízszintes dorongból és ehhez ferdén támasztott gallyakból állnak. Ezt a tákolmányt fakéreggel fedik be, és már készen is van az éjjeli szállás céljaira alkalmas hajlék. A Tűzföldön élő ona indiánok hasonló egyszerű enyhelyet készítenek a guanaco bőréből.

31. Enyhely, Dél-Afrika

Az olyan csoportoknál, melyek nem változtatják ilyen gyakran táborhelyüket, és ahol az általános technológiai szint is magasabb, már kidolgozottabb, rendszerint mozgatható hajlékaik vannak. Ennek legegyszerűbb formája a hegyes tetejű sátor, melynek póznáit bőrrel


103

vagy fakéreggel fedik be. A sátor gyorsan felállítható, szétszedhető és könnyen szállítható. Néhány területen, így az észak-amerikai síkságokon és Közép-, valamint Belső-Ázsiában a sátorkészítés egészen magas színvonalon áll.

32. Tipi, Észak-Amerika

A krou indiánoknál a sátrak (tipi) 10–12 méter magasak, és húsz ember számára is fedelet nyújtanak. A tipi póznáira összevarrt bölénybőröket feszítenek, alul a bőrök szélére köveket raknak, hogy a heves szél ne vigye el az építményt, a sátor csúcsa viszont nyitott, hogy a tűzhely füstje szabadon távozhasson. A sátorban a földre bőrt, prémeket helyeznek, és az építmény hideg teleken is kényelmes hajlék. A tipi póznáit kutya- vagy lóháton lehet szállítani. Hasonlóan fejlett sátorszerű építmény a közép-ázsiai népek jurtája. A kazah jurta könnyű fából készült, összecsukható rácsozatból áll, melyet nemezzel borítanak. A füst a jurta tetején levő nyíláson át távozik. Ha esik, vagy havazik, a nyílást elzárják. Belül a földre szőnyegeket tesznek, és a belső teret függönyökkel több részre osztják. A jurta fél óra alatt lebontható, részeit ökör, ló vagy teve hátán szállítják. Bár szilárd, nem mozdítható hajlékok elsősorban letelepült, földművelő társadalmaknál fordulnák elő, találunk olyan gyűjtögető,

104

Bodrogi Tibor

zsákmányoló társadalmakat is, melyek szilárd hajlékokban, épületekben laknak. Nem egy gyűjtögető csoport (pl. a szumátrai kubuk) barlangban lakik; az eszkimók télen szilárd hókunyhókat (iglu) emelnek, és csak nyáron vándorolnak bőrsátraikkal. Szilárd faépítményekkel találkozunk a halászattal foglalkozó északnyugat-amerikai indiánoknál is, a haidák pl. 15 méter széles, 20 méter hosszú és 10 méter magas deszkaházakban élnek.

33. Jurta, Közép-Ázsia

A földművelő csoportoknál a szilárd hajlék vagy gazdasági épület anyagát elsősorban a természeti környezet, formáját pedig gazdasági, társadalmi, kulturális és történeti tényezők szabják meg. A hajlékok formájukat tekintve változatosak, eltérő alaprajzokkal, fal- és tetőmegoldásokkal, belső térelosztással, szerkezettel stb. találkozunk. Így a tipologizálásnak több lehetősége között választhatunk. Rövid áttekintésünk céljaira a leghelyesebb a szilárd hajlékokat három alcsoportba osztva bemutatni: vannak hajlékok a földben, földön és a föld fölött. A földben levő hajlékok meglehetősen ritkák, előfordulásait és példáit inkább az őskorból ismerjük. A barlang, mint emberi hajlék, a régebbi kőkorszakban játszott fontos szerepet, akkori jelentőségét mutatja, hogy ebből az emberiség történeti korból a régészek leginkább


105

barlangokban találnak leleteket. A közelmúltban a szumátrai kubuk, a ceyloni veddák, a dél-afrikai busmanok és a dél–új-walesi ausztráliai csoportok éltek barlangokban, de nem állandóan, csak akkor, ha vándorlásaik közben barlangok, előrehajló sziklafalak vidékére értek. Azonban nemcsak ilyen alacsony kultúrfokon találkozunk ezzel a hajléktípussal. Észak-Afrikától egészen Kínáig, ahol a száraz klíma és a talaj megfelelő összetétele ezt lehetővé tette, sokfelé látunk földbe, sziklába vájt hajlékokat, sőt, Indiában sziklába vájt templomokat is. Kína löszvidékein egész falvak élnek ilyenfajta barlanglakásokban, s Mexikóban, valamint Dél- és Észak-Amerika egyes részein is vannak barlanghajlékok. Valószínű azonban, hogy ez utóbbiak nem állnak közvetlen kapcsolatban az őskori barlanghajlékkal, mivel nem egy esetben azt látjuk, hogy az előrehajló sziklafalak alatt, sőt magában a barlangban is kunyhók, házak vannak (pl. az USA délnyugati részén a pueblo indiánok területén az ún. cliff dwellingek). Itt említhetjük meg a félig földbe süllyesztett hajlékokat is. Ezek a legtöbb esetben rendes házformák, melyek kiásott gödörbe vannak helyezve úgy, hogy csak tetejük látszik ki. A megközelítés vagy a tetőzetbe vágott nyíláson vagy alagúton át, történik. Másutt egyszerűbb megoldást alkalmaznak: a földbe ásott gödör a lakóterület, és a gödröt tetővel fedik be. Ilyen hajlékokkal találkozunk a kanadai eszkimóknál, néhány kamcsatkai csoportnál, Arizona régi népeinél stb. A föld felszínén emelt hajlékok nyújtják a legváltozatosabb formákat. Az ebbe a csoportba sorolt építményeket szerkezetüknek megfelelően kunyhókra és házakra oszthatjuk. Az előbbihez tartoznak azok a hajlékok, melyeknek nincsen külön faluk és tetőzetük, az utóbbiba azok, melyeknél e kettő szerkezetileg elválik egymástól. Az alaprajzot tekintve kerek, négyszögű, ovális, sokszögű formákkal találkozunk. A kerek kunyhó különösen Afrika területén gyakori, Abesszíniától Dél-Afrikáig. Nagysága változó, néha csak egy kiscsaládnak nyújt hajlékot, míg a vagandáknál átmérője a 20 métert is eléri. Afrikán kívül kerek alaprajzú kunyhó csak elvétve fordul elő. A kerek kunyhó vagy kúp vagy méhkas alakú, rendszerint ívben hajlított ágakból áll, melyeket kívülről fakéreggel, zsúppal, lombos ágakkal stb. fednek be. Ugyancsak kerek alaprajzú kunyhó az eszkimók egyenlő nagyságú hótömbökből épített félgömb alakú igluja is, melybe alagúton keresztül lehet bejutni. A téglalap és ovális alaprajzú kunyhó főleg a Csendesóceán területéről ismert, Melanézia, Polinézia, továbbá Közép-India csoportjaitól, de megtaláljuk az ajnuknál és a mérsékelt és hideg égövi

106

Bodrogi Tibor

Amerikában is. Legegyszerűbb formájában két egymáshoz támasztott enyhely-lapból áll, keresztmetszete tehát háromszöget ad. Anyagában megegyezik a kerek alaprajzú kunyhóval.

34. Hókunyhó, észak-amerikai eszkimó

A kerek alaprajzú ház meglehetősen ritka, előfordulásait főleg Afrikából ismerjük. Fala vert földből, agyaggal, sárral, tehéntrágyával tapasztott sövényből készül, teteje csúcsban összefutó. Változatosabb megoldásokkal találkozunk a sokszögű vagy négyszög alaprajzú házaknál, melyeket legegyszerűbben építőanyaguk szerint osztályozhatunk. Egyik egyszerű és az erdőövezetben Európától Kelet-Szibériáig előforduló típus az ún. isba, melynek fala horizontálisan egymásra he-


107

lyezett faragatlan vagy csak nagyjából megfaragott fatörzsekből áll. Ennek a típusnak fejlettebb formája a deszkaház, mellyel Európában, Japánban, Északnyugat-Amerikában találkozunk. Gyakori, elsősorban fejlettebb földművelő társadalmaknál a vertfalú ház, mely Afrikában, Kelet- és Közép-Európában, Kelet-Ázsiában, Tibetben, Közép- és Dél-Amerikában egyaránt felbukkan. A téglából épített ház – kezdetben napon szárított, később égetett téglából – már fejlettebb technológiájú, központosított politikai hatalom alatt álló társadalmaknál fordul elő, mellette természetesen továbbra is élnek a primitívebb típusok. Ez a forma különösen gyakori Európában, Dél-Ázsiában, a prekolumbián és modern Amerikában, ahol a napon szárított vályogtéglából emelt pueblók több emelet magasságot is elérnek, és több száz embernek nyújtanak fedelet. Itt említhetjük meg a faragott terméskőből épített házat is, melynek előfordulása szórványos. A legszebb kőépítményekkel a prekolumbián Amerikában találkozunk, főleg Közép-Amerikában és Peruban. A föld fölé emelt építmények viszonylag ritkák. Leginkább trópusi területen találkozunk velük, ahol sekély tengerpartokon, alacsony vizű tavakban cölöpökre egész falvak épülnek, de előfordulnak szárazföldön, hegyvidéken is. A házak rendszerint téglalap alakúak, építésmódjuk egyébként nem tér el a földön emelt építményekétől; anyagukban elsősorban annyi a változás, hogy a cölöpházak kizárólag fából, bambuszból vagy egyéb könnyű anyagból épülnek. Ebbe a csoportba tartoznak a fákra épített kunyhók is, melyeket hosszú létra köt össze a talajjal. A cölöpépítmények kora igen magas; erre mutatnak az őskori leletek, melyek közül az újabb kőkori, svájci, tóban emelt cölöpházas falvak a legismertebbek. Minden jel arra mutat, hogy a föld fölé emelt házak elsősorban védelmi célt szolgáltak. Erre következtethetünk egyebek között abból is, hogy Új-Guineában a vasbalták elterjedésével együtt a lakosság feladta cölöpházait, míg korábban a cölöpöket a kezdetleges kőbaltával csak nehezen lehetett elvágni, addig a vasbalta lehetővé tette, hogy a támadó a cölöpöket elvagdosva a földre omlaszsza az építményt. De idézhetnénk olyan példákat is, melyekből kitűnik, hogy a fára épített kunyhót a lakosság csak háború idején használta, erődítményként vagy visszavonulási támaszpontként. A trópusi övezetben a fal többnyire a környezetben található növényi anyagokból készül. Melanéziában vízszintesen fektetett, vagy függőlegesen egymás mellé állított bambuszszálak alkotják a házak falait,

108

Bodrogi Tibor

vagy egyszerű gyékényfonatok. Másutt a falat egymás mellé állított szalmakévékből készítik. A forróságra való tekintettel általában szellős falmegoldásokra törekszenek, ezért Polinéziában és Mikronéziában olyan házakkal is találkozunk, melyeknek csak teteje van, falai nincsenek – a tetőzet vastag oszlopokon áll.

35. Cölöpökre épült ház, Új-Guinea


109

A tetőnek, fedélnek néhány jól elkülöníthető típusát ismerjük. A kerek alaprajzú házakon kúp alakú tetőt látunk, ritkán méhkas alakú fedél is előfordul. A négyzetes alaprajzú házak teteje rendszerint négy háromszög alakú lapból áll (sátoros tető), míg a téglalap alapú házakon két egymáshoz támasztott téglalap alkotja a fedelet (nyeregtető). Ennek egyik, Indonéziában gyakori változatánál a tetőgerinc középen behajlik. A tetőszerkezet fedésére zsúpszalmát, gyékényt, pálmalevelet stb. használnak, az égetett cserepek használata már a téglafalú építményekhez kapcsolódik. Lapos, teraszos tetővel Nyugat-Ázsiában és az USA délnyugati részén találkozunk; előfeltétele a csapadékban szegény éghajlat. Az építmény formája, nagysága, belső térelosztása, rendeltetése stb. általában jól tükrözi a szóban forgó csoport társadalomszervezetét, szokásait. Így pl. az ún. – hosszúházakban – ilyenek vannak az északamerikai irokéz indiánoknál, borneói és dél–új-guineai törzseknél, egy-egy nemzetség, nem ritkán 100–200 ember is lakik. Előfordul, hogy a hosszúházat folyosó osztja két részre, a két oldalon egy-egy nemzetség lakik. A két oldal válaszfalakkal ismét kisebb részekre tagolódik, ezekben a helyiségekben laknak az egyes családok. A tűzhelyek középen, a folyosón helyezkednek el. A lakásra szolgáló hajlékokon kívül jóformán mindenütt találunk speciális, gazdasági vagy társadalmi, kultikus–vallási célokat szolgáló építményeket. Ezek között az élelem – szemes termény – tartására szolgáló hombárokat, a hajósnépeknél a nagy csónakházakat, a társadalmi összejövetel céljait szolgáló gyűlésházakat, a legény, férfi és nőházakat, továbbá a kultikus építményeket, templomokat, szellemházakat, koponyaházacskákat stb. említhetjük meg. Szerkezeti megoldásaikat, anyagukat tekintve ezek általában megegyeznek a rendes hajlékokkal, legfeljebb beosztásukban, méreteikben térnek el. 4. Közlekedés – szállítás A közlekedés, a javak szállítása minden emberi társadalom számára létfontosságú. A gyűjtögető vagy nomád állattenyésztő társadalmaknál, melyek életmódja gyakori helyváltoztatással jár, a szállításra szolgáló eszközök fejlettsége határozza meg anyagi javaik mennyiségét is: több és nehezebb használati tárgyuk nem lehet, mint amennyit

110

Bodrogi Tibor

vándorútjaikon magukkal tudnak vinni. De érvényes ez a megállapítás a letelepedett, földművelő társadalmak esetében is. Városi életről, az élelemszerzéstől függetlenné vált ipari tevékenységről nem beszélhetünk addig, míg nincsen megfelelő szállítóeszköz, mellyel a szükséges élelemmennyiséget a városba tudják szállítani. A városi lakosság számának alakulása is részben a szállítóeszközök fejlettségének a függvénye. Gondoljunk csak arra, milyen lenne pl. Budapest élelmezési helyzete, ha ökrösszekéren szállítanák a gabonát, és lábon hajtanák a szarvasmarhát a fővárosba! De az élelem és az ipari termékek szállításán kívül fontos az emberek szállítása, közlekedése is. Az olyan társadalmak, melyek elszigeteltségben élnek, ahol hiányoznak a távolabbi vidékek felkeresésére szolgáló közlekedőeszközök, szükségszerűen visszamaradnak a fejlődésben, hiszen nincs módjuk arra, hogy másutt kialakult vívmányokat, felfedezéseket megismerjenek. Emlékezzünk csak arra, mennyire kitágult az emberiség látóhatára Amerika felfedezésével, és mennyire gyorsabb ma a szellemi és anyagi javak cseréje és részben ennek függvényeként a technika, a kultúra fejlődése, mint volt a középkor századaiban. A közlekedés, a szállítás fejlődése tehát párhuzamosan halad a kultúra általános fejlődésével. A közlekedésnek, szállításnak – századunktól eltekintve – két fő módja alakult ki: a szárazföldi és a vízi közlekedés. Szárazföldi közlekedés. A szilárd földön a közlekedés, a terhek szállítása igen kevés eszközzel is végbemehet: az emberi izomerőn kívül alig néhány eszközre, tartóra van szükség. A közlekedés legegyszerűbb eszközei közül elsősorban a lábbelit kell megemlítenünk, továbbá ennek fejlettebb formáit: a hótalpat és a sít. A hótalp kerek vagy ovális alakú kéreg, fadarab, gyakrabban egyszerű keret, melyre zsinór-, vagy szíjrácsot feszítenek. A hótalpat szíjjal, zsinórral erősítik a lábra; nagyobb felülete megakadályozza, hogy az ember a puha hóba süppedjen. Elterjedése az északi félgömbre korlátozódik. Amerikában az arktikus tájaktól kezdve egészen Kaliforniáig megtaláljuk, de megvan Európa, Ázsia arktikus és szubarktikus tájain, sőt helyenként délebbre is felbukkan elsősorban a magas hegységek vidékén. A téli utazás és vadászat eszköze. A sí, melynek történetét a bronzkorig követhetjük, ugyancsak az északi területek téli közlekedő eszköze, elterjedése azonban csak Európa és Ázsia északi részére korlátozódik. Egyszerű formájában hoszszú, keskeny, lapos deszka, melyet lazán kötnek fel a lábra. A gyakor-


111

lott síző lépést tud tartani a rénszarvascsordával, és teherrel 70–100 km-t tesz meg naponta. Míg ezek az eszközök az ember mozgását segítik elő, addig az ember által történő teherhordásnak is egy sor eszköze-módja alakult ki. A legtöbb nép a terhet a fejen vagy a háton hordja. Ott, ahol a terhet a fejen hordják, a teher alá kerek fonatot, párnafélét szoktak helyezni. A háton való teherhordásnál a teher felerősítése kötéllel, szíjjal, esetleg speciális tartószerkezettel történik. A teherhordó eszközök közül sokfelé elterjedt a teherhordó rúd, melyet vállon hordanak és kétoldalt helyezik el a terhet. Gyakori, hogy a teherhordáshoz speciális tartók szolgálnak, kosarak, hálók, kötött, fonott, szőtt tarisznya- és szatyorfélék stb. Háló vagy tarisznya alkalmazása esetén, ha nagyobb súlyt cipelnek, a tartót úgy helyezik el, hogy a teher a háton fekszik, a pánt pedig a homlokon. A közlekedésben, szállításban ugrásszerű fejlődést jelentett az állati erő alkalmazása. Nemcsak a helyváltoztatás válik gyorsabbá, de nagyobb és súlyosabb tárgyakat is tudnak szállítani. A legegyszerűbb módszer az állat meghátalása, illetőleg málházása. Dél-Amerikában a perui indiánok a lámát használják teherhordó állatként, az északamerikai síksági indiánok és az eszkimók pedig (nyáron) a kutyát. Az Óvilágban a teherhordásra, közlekedésre használt állatok száma nagyobb; váltakozva a szarvasmarha, ló, szamár, öszvér, teve, yak, rénszarvas, elefánt jelenik meg málhásállatként.

37. Teherszállítás csuszkával, Észak-Amerika

Az állati erővel történő közlekedésnek, teherszállításnak külön eszközanyaga alakult ki. Ezek közül elsőnek a nyerget és a csuszkát említhetjük meg. A nyereg különféle típusai részint az állat meghátalását,

112

Bodrogi Tibor

részint a teher megfelelő elhelyezését segítik elő, az utóbbi pedig már átmenetet jelent a különböző szántípusú járművek felé. A csuszka legegyszerűbb formájában két pózna, melyeket V-alakban úgy helyeznek a teherhordó állat hátára, hogy a V csúcsa az állat hátán van, nyitott szára pedig a földön csúszik. Ezt az egyszerű teherszállító eszközt az észak-amerikai indiánok kutyával és lóval használták. Jóval nagyobb terhek szállítását teszik lehetővé a különböző szánformák, melyek havon vagy sík földön egyaránt használhatók. Egyszerű formájában a szán két fatörzs, melyet keresztfákkal erősítenek öszsze. Ilyen szánkófélét használtak pl. még a közelmúltban is HátsóIndia egyes vidékein, régen a polinéziai Húsvét-szigeten hatalmas kőtömbök szállítására. Ebből az ősformából alakult ki északi vidékeken a talpas szán: két, élére állított deszka, kereszt rudakkal vagy deszkákkal összekapcsolva. A szánformák másik fejlődési vonala a teknőformájúra kivájt fatörzstől indul ki. Ha a megfelelően alakított fatörzset oldalt deszkákkal magasítják, csónak alakú szán jön létre. Ilyen pl. a lappok pulka nevű szántípusa. Különleges szánformával találkozunk Kanadában, a tűlevelű erdőségek övezetében. A puha havon téli közlekedőeszközül itt az ún. toboggánt használják. Ez két-három vékony falapból áll, melyek elől ívben felhajlanak, hátul pedig egyenesen végződnek. A szán húzására az emberi erőn kívül az arktikus vidékeken a kutyát és a rénszarvast, másutt a lovat, ritkán a szarvasmarhát használják.

38. Rénszarvas szán, Észak-Ázsia


113

A szárazföldi szállításban a legnagyobb vívmányt a kerék és ezzel a kocsifélék feltalálása jelentette. Eredetét a nagyobb tárgyak szállításának a megkönnyítésére szolgáló hengeres fatörzsgörgőkben kell keresnünk. Ha egy ilyen görgőt középen elvékonyítanak, előttünk áll egy tengellyel összekötött kerék pár. Erre egy felső részt helyeznek a teher befogadására, és ezzel megjelenik a kocsi ősformája. A fejlődés során azután a tengely és a kerék elkülönül egymástól. A kétkerekű kordé húzása egyetlen rúd mellé, majd két rúd közé kötött állattal történik. Ha két kétkerekű kordét oly módon kapcsolnak össze, hogy a hátsó kordé húzórúdja az első kordéra ráfekszik, négykerekű kocsi jön létre. Ez hatalmas távlatokat nyitott a közlekedés és a szállítás előtt. A rakodófelületet jelentősen meg lehetett növelni, és ezzel egyre nagyobb mennyiségek szállítására kerülhetett sor. A szárazföldi közlekedés megkönnyítésére utak, hidak szolgálnak. Általában elmondhatjuk, hogy épített utakkal Európán kívül csak a keleti és az amerikai magas kultúrákban találkozunk, másutt az utakat maga a használat hozta létre. Mesterséges hidak ezzel szemben jóformán mindenütt vannak. Keskeny folyók, szakadékok áthidalására fatörzs szolgál, nagyobb távolság esetén pedig liánokból, kötelekből építenek függőhidat. Vízi közlekedés. Az ember a tenger meghódításával vette véglegesen birtokába a világot. Hosszú volt azonban az az út, melyet a tengerjáró csónakok, hajók építéséig az embernek meg kellett tennie. A vízi közlekedés kezdetben csak folyókra, tavakra korlátozódott, és csak nagy sokára bízta magát az ember a tenger hullámaira. A legegyszerűbb vízi „járművek” azok az ág- vagy kókuszdiókötegek, melyeket mellük alá téve az ausztráliaiak vagy a polinéziaiak nagyobb távolságokat úszva tesznek meg. Már fejlettebb vízi közlekedő eszköz a farönk, melyet Ausztrália északnyugati partjain használnak a bennszülöttek. A fatörzsön hason fekve helyezkednek el, lábukat két bevert fapöcök tartja, evezőként pedig kezüket használják. Hasonló egyszerű és ősi vízi közlekedőeszköz a kecske- vagy juhbőrből készült tömlő, mely Közép- és Dél-Ázsiában sokfelé elterjedt, sőt, valamikor Albániában is használatos volt. Több felfújt tömlőt egybekötve teherszállításra is alkalmas tutajra tettek szert. Nagyobb rakfelületet nyújtanak és biztonságosabbak, a fatörzsekből összerótt tutajok. Hátrányuk, hogy nehezen irányíthatók, és folyóvízben csak a víz folyásának irányában használhatók. Egyes vidékeken a tutaj teherbíró képességét a faszerkezet alá helyezett tömlőkkel

114

Bodrogi Tibor

(Nyugat-Ázsia) és üres tökökkel (Közép-Amerika) növelik. Átmenet a tutaj és a csónak között az összekötött nád- és gyékénykötegekből készített jármű. Ilyeneket ismerünk a Nílus felső folyása mentéről és Peruból. A tutaj azonban zsákutcát jelentett, a fejlődés nem a tutaj, hanem az egyetlen fatörzsből vájt csónak (bödönhajó) tökéletesítése irányában haladt. Ez az egyszerű csónaktípus a világnak jóformán minden részén elterjedt. Készítése egyszerű, ahol kőeszközök vannak, ott a tüzet is segítségül hívják a fatörzs kivájásához. Dániai lápleletek arra mutatnak, hogy az őskori Európában is használatos volt, hazánk egyes vidékein pedig a múlt századig fennmaradt. Elsősorban folyami, tavi közlekedőeszköz, a tengeri hullámverés könnyen felborítja. Másik hátránya, hogy a fa hossza és átmérője határt szab a rakfelületnek, a teherbírás bizonyos határon túl nem növelhető. Vannak területek, ahol az egyetlen fatörzsből vájt csónak helyébe kéregcsónakok lépnek. Főleg Észak és Dél-Amerikából ismerünk több összevarrt kéreglapból álló csónakokat. Az Amazonas mentén még egyszerűbb forma található, az indiánok kalapáccsal és ékekkel egy darabban feszítik le a fáról a csónakhoz szükséges nagyságú kérget, melyet két végén összevarrnak, és máris kész a könnyű, gyorsan sikló vízjármű. Ahol megfelelő fa vagy kéreg nem áll rendelkezésre, ott bőrből készítenek vízi járműveket. A már említett tömlőtutajok mellett egyszerű formaként az ún. coracle típusokat említhetjük meg. Ennél a bőr félgömb alakú vesszőrácsozatra van kifeszítve. Coracle típusú vízi járműveket ismerünk Délnyugat-Ázsiából, az észak-amerikai síksági indiánoktól, a dél-amerikai patagon indiánoktól. Európában Írország és Wales egyes vidékein használták a coraclét. A bőrcsónak legmagasabb fejlettségi fokát Észak-Amerika arktikus tájain, az eszkimóknál érte el. Az eszkimó csónakoknak két típusa van: az egyik a bálnavadászatra, nagyobb tengeri utak megtételére használt nyitott csónak, az umiak, a másik az egy- vagy kétszemélyes, teljesen zárt, tengeri vadászatra használt kajak. Az említett vízi járművek egyike sem alkalmas hosszú tengeri útra, egyik sem tud a viharos tengeren sokáig fennmaradni, vagy hetekre, hónapokra elegendő élelmet, vizet vinni magával. Ehhez járul még a hajtóerő elégtelensége is; tengert átszelni, száz és száz mérföldeket pusztán emberi izomerővel, evezővel megtenni szinte lehetetlen vállalkozás. Ezért a tengeri hajózás kialakulásában a vitorla megjelenése


115

jelentette a döntő lépést. Létrejöttének idejét és helyét nem tudjuk, csak annyi bizonyos, hogy már az Kr. e. IV. évezredben feltűnik.

39. Coracle (bőrcsónak), Észak-Amerika

A tengerjáró járművek építésénél több megoldással találkozunk. Az egyik egyszerű megoldás az, hogy két kivájt fatörzsből készített csónakot kötnek egymás mellé, a jármű így nem borul fel, és a teherbírás, a rakfelület is növekszik. Ilyen – vitorlás vagy vitorla nélküli – kettőscsónakokat Polinéziából ismerünk. Egy másik típus, melynek elterjedési területe Hátsó Indiától Kelet-Polinéziáig nyúlik, a vendéghajós csónak. Ennél az egyetlen fatörzsből vájt csónaktestet a felborulástól

116

Bodrogi Tibor

egy, a csónaktesttel párhuzamosan úszó, és a csónakkal, kereszt póznákkal egybekapcsolt, megfelelő méretű vékonyra faragott fahenger védi. Ilyen vendéghajót a csónak mindkét oldalán is elhelyezhetnek (két vendéghajós típus). Mindkét esetben növelni lehet a rakodófelületet oly módon, hogy a vendégcsónakot a csónaktesttel összekötő szerkezet fölé emelvényt építenek. A vendéghajós csónakoknál technikai újításnak számít, hogy a tengeri utakra használt vitorlásoknál az egyetlen fatörzsből vájt csónaktest oldalait deszkákkal magasítják, és a csónakot ezzel a hullámok becsapódásától megvédik.

40. Vendéghajós csónak, Északkelet-Új-Guinea


117

Bármilyen hosszú legyen is a csónaktest, a rakfelületnek a felhasznált fatörzs természetes mérete határt szab, és a csónak oldalai sem magasíthatók tetszés szerint, mivel ez csökkentené a csónak stabilitását. Ezért tértek át a teljesen deszkából álló csónakok építésére: ez bizonyult olyan formának, melynél a jármű nagysága tetszés szerint növelhető. Egyszerű formáival Melanéziában és Északnyugat-Amerikában találkozunk, a deszkákat a széleken fúrt lyukakon áthúzott rostokkal erősítették, „varrták” egymáshoz, a réseket pedig vizet át nem engedő anyaggal tapasztották be. Ennek a formának a továbbfejlesztéséből alakultak ki az újkor hatalmas vitorláshajói.


118

BEFEJEZÉS

Az előzőkben vázlatos áttekintést adtunk azokról az eljárásokról, melyekkel az emberiség kezdetleges viszonyok között, a gépesítést megelőző korszakokban életét fenntartotta, és azokról a termékekről, melyeket a társadalomban élő ember életszükségleteinek kielégítése végett létrehozott. Meggyőződhettünk arról, hogy az emberi társadalom létét a munka biztosítja: a csoportban élő ember munkával, a maga és a természet között létesített folyamattal teszi lehetővé az életet. Ebben a folyamatban a legfontosabb szerepük a munkaeszközöknek, a termelőeszközöknek van, a társadalom és a kultúra általános fejlettségi fokát a termelési folyamatban alkalmazott eszközök fejlettségi foka határozza meg. Láttuk, hogy kölcsönösségi viszony áll fenn a termelési eljárások fejlettsége és a kulturális szint között: minél alacsonyabb az eszközök, eljárások termelékenysége, annál mélyebb szinten helyezkedik el a kultúra egésze. Így az emberiség fejlődése a technológiai eljárások fejlődésének függvénye: a szellemi kultúra fejlődése elválaszthatatlanul kapcsolódik a technológia és az anyagi kultúra fejlődéséhez. A küzdelem lényegében az emberi társadalom és a természet között megy végbe; minél inkább függetleníteni tudja magát az ember a természet erőitől, minél inkább rá tudja kényszeríteni akaratát a természeti körülményekre, fejlődése annál rohamosabban halad előre. Rámutattunk arra, hogy az a kapcsolat, mely a termelés technológiai oldala és a kultúra egyéb területei között fennáll, korántsem egyoldalú, hanem kölcsönös: a már kielégített szükségletek újabb szükségleteket hoznak létre, a fejlettebb technológia, a magasabb termelékenység révén kialakult fejlettebb társadalomszervezet, a kultúra magasabb szintje visszahat az eljárásokra és az eszközökre, és ezzel újabb fejlődést tesz lehetővé. De láttuk, hogy az általános szabály alól vannak kivételek is, hogy különösen kedvező természeti körülmények közepette a társadalom és a szellemi kultúra szintje messze meghaladhatja a termelési technikákhoz általánosan kapcsolódó szintet. De ezek a kivételek is csak erősítik a szabályt, hiszen a hangsúly nemcsak a termelőeszközök fejlettségi fokán, hanem általában a termelőerőkén van, és ebben szerepet játszik a természeti környezet kedvező vagy


119

kedvezőtlen volta, továbbá a termelésre egyesült emberek szervezettségének foka is. Mindez azonban az emberi életnek csupán egyik oldala. Eszközökkel, eljárásokkal, termékekkel ismerkedtünk meg, de nem láttuk még, hogyan egyesítik az emberek erőiket, hogy létüket fenntartsák, és tudásukat a következő nemzedéknek továbbadják. Azaz: a termelésnek idáig csak az egyik oldalával, a technikaival ismerkedtünk meg, de azzal az oldallal, mely az emberek együttműködéséből adódik, még nem. Egy következő munkánkban ezért, az itt elmondottak folytatásaként, arra igyekszünk választ adni, milyen módon vesznek részt az emberek a termelésben, s milyen társadalmi viszonyok, kapcsolatok alakulnak ki a termelés folyamán az abban résztvevők között.

120

Bodrogi Tibor

IRODALOM Összefoglaló munkák ADAM, L. –TRIMBORN, H. 1958 Lehrbuch der Völkerkunde, Stuttgart. BEALS, R. L. – HOIJER, H. 1953 An Introduction to Anthropology, New York. BERNATZIK, R.: 1954 Die neue grosse Völkerkunde, 1–3. kötet, Frankfurt am Main. BIASUTTI, R. 1957 Le razze e i popoli della terra, 1–4. köt., Torino. BIRKET-SMITH, K. Geschichte der Kultur. Zürich, 1948. DITTMER, K. Allgemeine Völkerkunde. Braunschweig, 1954. KEESING, F. M. 1958 Cultural Anthropology. The Science of Custom, New York. LIPS, Julius 1958 A dolgok eredete, Bukarest. WINNICK, Ch. 1956 Dictionary of Anthropology, New York.

A néprajztudomány története MALINOWSKI, Bronislaw 1944 A Scientific Theory of Culture and Other Essays. Chapel Hill. MÜHLMANN, Wilhelm 1948 Geschichte der Anthropologie, Bonn. ORTUTAY Gy. 1937 Magyar népismeret, Budapest. PENNIMAN, T. K. 1952 A Hundred Years of Anthropology, London. SCHMIDT, P. W. 1937 Handbuch der Methode der kulturhistorischen Ethnologie, Münster. TOLSZTOV, S. P. 1945 A szovjet etnográfiai iskola, Ethnographia, LX.


121

Technológia – anyagi kultúra Általános munkák LEROI-GOURHAN, A. 1943 L'Homme et la matière, Paris. LEROI-GOURHAN, A. 1945 Milieu et techniques, Paris. SINGER, Ch. – HOLMYARD, E. J. – HALL, A. R. 1956 A History of Technology, 1–2. köt., Oxford. TÖBBEN 1941 A magyarság néprajza, 1-2. köt., Budapest.

Részletvizsgálatok ADLER, B. 1902 Die Bogen Nordasiens, Internationales Archiv für Ethnographie, XV, Leiden. BERG, G. 1935 Sledges and Wheeled Vehicles, Copenhagen. BIRKET-SMITH, Kaj 1943 The Origin of Maize Cultivation, Copenhagen. BLACKWOOD, B. 1950 The Technology of a Modern Stone-Age People in New Guinea, Oxford. BRIGHAM, W. T. 1911 Ka Hana Kapa, the Making of Bark Cloth in Hawaii, Memoirs, B. Bishop Museum, III. Honolulu. DANNENBERG, K. 1925 Die Töpferei der Naturvölker Südamerikas, Archiv für Anthropologie, N. F., XX, Braunschweig. FEILBERG, C. G. 1944 La tente noire, Cobenhavn. FLOR, Fr. 1930 Haustiere und Hirtenkulturen. Wiener Beiträge zur Kulturgeschichte und Linguistik, 1. köt., Wien. HENNINGER, J. 1941 Fell- und Lederkleidung in Arabien, Internationales Archiv für Ethnographie, XL, Leiden. HOUGH, W. 1926 Fire as an Agent of Human Culture, U. S. National Museum Bulletin, No. 139. Washington. LESER, P. 1931 Entstehung und Verbreitung des Pfluges, Münster.

122

Bodrogi Tibor

LIPS, Julius 1927 Fallensysteme der Naturvölker. Ethnologica, 3. köt., Leipzig. LIPS, Julius 1953 Die Erntevölker, eine wichtige Phase in der Entwicklung der menschlichen Gesellschaft, Berlin. NEVERMANN, H. 1938 Die indo-ozeanische Weberei, Mitteilungen aus dem Museum für Völkerkunde, XX, Hamburg. RIETH, A. 1939 Die Entwicklung der Töpferscheibe, Leipzig. ROTH, H. Ling 1916–1918 Studies in Primitive Looms, Journal of the Royal Anthropological Institute, XLVI–XLVIII, London. SIRELIUS, U. T. 1906 Über die Speerfischerei bei den finnischugrischen Völkern, Helsingfors. SIRELIUS, U. T. 1906–1909 Über die primitiven Wohnungen der finnischen und obugrischen Völker, Finnisch–ugrischen Forschungen, VI–IX. Helsingfors. TISCHNER, H. 1934 Die Verbreitung der Hausformen in Ozeanien, Hamburg. TREBITSCH, R. 1912 Fellboote und Schwimmsäcke und ihre geographische Verbreitung in der Vergangenheit und Gegenwart, Archiv für Anthropologie, N. F., XI, Braunschweig. WERTH, E. 1954 Grabstock, Hacke und Pflug, Ludwigsburg. ANON 1960

„Problemü Isztorii Pervobütnogo” Obcsesztva, Moszkva – Leningrad. KISZALJAKOV, N. A. – PERSIC, A. I. 1957 Narodü Perednej Azii, Moszkva. KOSZBEN, M. O. 1957 Ocserki Isztorii Pervobütnoj Kulturü, Moszkva. LEVIN, M. G. – POTAPOV, L. P. 1956 Narodü Szibiri. Moszkva – Leningrad. OLDEROGGE, D. A. – POTEHIN, I. I. 1954 Narodü Afriki, Moszkva. TOKAREV, Sz. A. – TOLSZTOV, Sz. P. 1956 Narodü Avsztralii i Okeanii, Moszkva.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents