MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------BIERNACZKY SZILÁRD Afrikai tanulmányok Magyarföldön?! 150 éve vajúdik országunk egy tudományterület létrehozásával Eredeti közlés/Original publication: Magyar Tudomány, 2014, 175. évf., 12. szám, december, pp 1410–1423. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.051 Dátum/Date: 2014. december / December 17. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document BIERNACZKY Szilárd: Afrikai tanulmányok Magyarföldön?! 150 éve vajúdik országunk egy tudományterület létrehozásával, AHU MATT, 2014, pp. 1–31. old., No. 000.001.051, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, tudománypolitikai felvetések: Afrika-kutatás Magyarországon, magyar afrikai kutatások története, sajátos művelődéstörténeti akadályok az afrikai tanulmányok intézményesedésében Magyarországon, a magyarországi Afrika iránti érdeklődés dimenziója (1483-tól máig), magyar produkciók az afrikai tudományok területén African studies in Hungary, political science ideas: African research in Hungary, history of African studies in Hungary, specific cultural historical barri-

2

Biernaczky Szilárd

ers in the institutionalization of African studies in Hungary, dimension of the Hungarian interest in Africa (from 1483 until today), Hungarian production in the field of African studies ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Afrikai tanulmányok Magyarföldön?!

3

AFRIKAI TANULMÁNYOK MAGYARFÖLDÖN?! 150 éve vajúdik országunk egy tudományterület létrehozásával Biernaczky Szilárd kandidátus, ny. egyetemi docens az AHU Magyar Afrika-Tudás Tár felelős szerkesztője [email protected] Megjegyzés: E dolgozat papíralapú közlése (Magyar Tudomány, 2014, 175. évf., 12. szám. december, 1410–1423. old.) rövidített formában jelenhetett csak meg. Jelen szöveg az onnan kihúzott részeket is tartalmazza.

Hazánk legalább százötven éve (vagy talán még régebben) vajúdik egy tudományterület létrehozásával, de az csak nem tud világra jönni. Az elmúlt évtizedekben, így legutóbb is, mozgolódás keletkezett egy akadémiai Afrika Bizottság létrehozása érdekében… De a próbálkozások, úgy tudom, ezúttal sem vezettek eredményre. Jóllehet – ismert érdeklődésükből vagy munkásságukból (annak egy részéből) kiindulva – szerény számításaink szerint 10–15 akadémikus, 15–20 akadémiai doktor, 45–50 kandidátus, phd-val rendelkező vagy habilitált doktor, nem is említve 5–6 magas minősítésű külföldre szakadt hazánkfiát, illetve hazánk-asszonyát (vagyis a néprajz, földrajz, egyiptológia, arabisztika, történelem, irodalom, nyelvészet, vallástudomány, közgazdaságtudomány, agrártudomány, botanika, zoológia, környezetvédelem stb. képviselőiről van szó) venne részt szívesen, ebben a diszciplína-teremtő tevékenységben, ha egy ilyen testület létrejönne. Indokolná ezt az is, hogy az Afrikára irányuló közfigyelem már a nyolcvanas években, de különösen az új évezred kezdete óta számos területen (gazdaság és kereskedelem) és így a tudományos törekvések birodalmában is mind nagyobb helyet követel magának széles e hazában. Vajon mi lehet az oka annak, hogy Afrika nem volt képes az akadémiailag elfogadott hazai diszciplínák körébe lépni, miközben mondjuk a londoni egyetem keleti intézete már a múlt század elején Keleti és Afrikai Tanulmányok Intézetévé (School of Oriental and African Studies) alakult át.

4

Biernaczky Szilárd

Berényi Dénes egy tanulságos írásában azt írja, hogy „A tudomány… különböző kultúrák (társadalmak, országok) esetében nem egyformán vert gyökeret. Ez természetesen függ a gazdasági helyzettől, a pénzügyi lehetőségektől, de a szóban forgó kultúrától, annak szellemiségétől is.” (A tudomány és a világ különböző kultúrái, Magyar Tudomány, 2010, 6. szám, 703. old.) Ha a magyar művelődéstörténetet nyomozván a Berényi által megjelölt kulturális, illetve szellemi eltéréseket szemügyre vesszük, elsőként nyílván az merül fel, hogy Magyarország nem volt gyarmatosító ország, így természetesen tengerentúli érdeklődéssel (érdekekkel) sem rendelkezett soha. Az 1880-as években, részben belga (lásd: Kongó) megkeresés nyomán, alakult Afrika Társaság lényegében érdemi feladatvégzés nélkül rövidesen elhalt. Az angol–búr háborúban (18991902) résztvevő kb. 30 magyar részvétele vagy a második olasz–etióp háború iránti felfokozott hazai figyelem (1935-től) sem változtatott a helyzeten. De a hazai tudományos tájékozódás irányát nyilván erőteljesen befolyásolta és befolyásolja ma is a magyarság ázsiai származásának tudata. Így, lényegében érthetően, az Európán túli világot érintő figyelem elsősorban a keleti őshaza felé terelődött. Még akkor is, ha például Hunfalvy János már a 19. század hatvanas–hetvenes éveiben, a Budapesti Szemlében vagy más folyóiratokban, terjedelmes írásokban ismerteti a korabeli afrikai felfedező utak, terepmunkák nyomán keletkezett angol, német vagy francia nyelvű beszámolókat. A Magyar utazók lexikonában (Balázs D. szerk., 1994) könnyen nyomon követhető, hogy jelentősebb földrajzi felfedezőink nagyobbrészt Kelet felé vették útjukat. Még a világ teljes földrajzával oly magas szinten foglalkozó Cholnoky Jenő is, bár két hatalmas Afrikamonográfiája meghatározó szerepet tölt be területünkön, nagyjelentőségű terepmunkát természetesen nem Afrikában, hanem Kínában valósított meg (rossznyelvek szerint a fekete kontinensen végzendő terepmunka hiánya folytán nem is egészen „autentikusak” afrikai vonatkozású írásai, bár ezt a véleményt mi magunk nem igen tudjuk elfogadni). Mellesleg a keleti tudományos tájékozódás ösztönözhette azt, hogy az idők múlásával olyan orientalisztikai területek intézményi formái is kiépülhettek nálunk, amelyek a magyarság őstörténetét már semmiféle formában nem érintették.


5

Vagyis vélhetően a keleti érdeklődés az egyik oka annak, hogy a vajúdás, már ami az afrikanisztikát illeti, végtelenítődött, és tart a 19 századtól mindmáig. Megítélésünk szerint van azonban egy sajátos diszciplináris vonatkozása is annak, hogy az afrikai tanulmányok hazai önálló, kutatóintézeti vagy tanszéki szintű „intézményesedése” mindmáig nem következett be. Hiszen a mi igencsak szorosra méretezett, nehézkes, mondhatnánk németes tudományterületi felépítettségünkben, ennek jegyében fogant szemléletmódunk szerint megfoghatatlannak tűnik egy olyan szak(ma), amely egy kontinens kapcsán lényegében minden ismert diszciplínát (mondjuk például a matematikát is, lásd: a legutóbbi évek etno-matematikai kutatásait) érint. Kétségkívül, ha széttekintünk a világban, ahány Afrika-intézet, annyiféle közelítésmód, szakmai irányultság, mozgásba hozott diszciplína, legtöbbnyire persze az interdiszciplinaritás jegyében. A hazai helyzetet jól jellemzi az a kétarcúság, amely abból következik, hogy számos szakterülethez (néprajz, történelem, politológia, közgazdaságtudomány, illetve angol, francia vagy portugál irodalomfilológiák) kapcsolódva tucat számra keletkeznek, mondhatni spontán módon (vagyis ismét csak falakon kívül), egyetemi BA, MA és PhD dolgozatok szakterületünkön. De a helyzetet még inkább tovább bonyolítja az, hogy ugyanakkor két területen lényegében mégis csak létezik nálunk is intézményesült (akadémiai befogadottságú) afrikanisztika. Hiszen az egyik legnagyobb hagyományú intézményünk éppen az óegyiptomi kultúrákkal foglalkozó ELTE Egyiptológiai Tanszék (lásd Mahler Ede, munkatársai és követői színre lépését). Másrészt az ELTE BTK-n és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem – PPKE BTK-n is működő arab tanszékek nemzetközi hírű elődök (lásd Goldziher Ignác és mások) világhírű munkásságát folytatva jelentős mértékben foglalkoznak az afrikai arab és iszlám kultúrákkal is. Azonban ez a két szakterület bizonyos izoláltságban működik, kevéssé koncentrálva arra a tényre, hogy az afrikanisztika részei volnának. Ami az afrikai tanulmányok hazai művelését illeti, napjainkra persze jó néhányan igyekszünk különféle (tradicionális megkötésű, vagyis falakon kívüli formában) intézetekhez kötődve oktatói és kutatói munkát végezni, miközben mindig előttünk lebeg az előbbiekben tett megállapítások sarkalatosnak minősíthető tanulsága. Vagyis hogy a sokféle diszciplináris kötödés jegyében minden egyetemi vagy más

6

Biernaczky Szilárd

kurzust azzal kell kezdenünk, Afrikához közeledni egyetlen diszciplína felől aligha lehetséges. Mondjuk pl. a folkloristának, amikor a kontinens gazdag szájhagyományairól igyekszik képet festeni, ismernie kell a sokféle, eltérő kulturális sajátossággal rendelkező népeket és főbb jellemzőiket (tárgyi kultúra, vallási gyakorlat, társadalomszerkezet, nyelvészeti és nyelvszociológiai összefüggések, földrajzi környezet, beleértve a növény- és állatvilágot, (agrár)gazdaság, hagyományos mezőgazdaság és orvoslás, csere, történelmi háttér, érintkezések, migrációk stb. stb.), hiszen mindössze egyetlen meseszöveg összefüggésrendszerében is felbukkanhatnak ilyen vonatkozású, magyarázatra szoruló mozzanatok. Az eddig elmondottak jegyében nem különösebben kívánunk itt hivatkozni azokra a köztudott világjelenségekre, illetve világösszefüggésekre, amelyek Afrikát napjainkban előtérbe helyezik (second scramble for Africa, az EU aktuális törekvései, az EU tevékenységét mintának tekintő Afrikai Unió, különféle nemzetközi, európai vagy hazai gazdasági vonatkozások stb.). Azonban az eddigiekben ismertetett, országunkra jellemző kulturális és szellemi sajátosságokat szemügyre véve is azt kell állítanunk, eljött az ideje az afrikai tanulmányok magyarországi intézményesítésének, a tudományterület akadémiai befogadásának. Írásunk további részében tulajdonképpen egyetlen feladatot kívánunk elvégezni: évtizedes feltáró munka alapján a hazai tudományos közfigyelem centrumába állítani mindazt, természetesen dióhéjban és a filológiai apparátust nélkülözve, ami megszületett és rendelkezésre áll. Vagyis azt, hogy afrikanisztika Magyarországon már több száz éve létezik. A falakon kívül… Be kellene végre engedni a falak közé! Így Márki Sándor (1884), illetve Jankó János (1888) óta azt hiszszük, Pécsváradi János (1460–1530) az, aki szentföldi zarándoklatáról írott könyvében (1520), hallomásból, néhány lapot Kairónak szentelve számít az elsőnek a konkrét afrikai-magyar kapcsolatok történetében. Lázár Imre rendkívüli értékkel bíró felfedezése, hogy az a Lázói János, akiről Tardy Lajos mint Mátyás király egyiptomi követéről szól (1488), már évekkel korábban (1483), Lázár szerint Lászai Jánosként, részt vesz egy szentföldi zarándoklaton. Azonban – Pécsváradival ellentétben – ő viszont más papi társakkal több hetet el is tölt Egyiptomban. Minderről pedig nem saját feljegyzései alapján, hanem egy német paptársa monumentális terjedelmű leírásából kapunk értesüléseket, aki lényegében Lászai minden lépését, tettét nyomon követi és


7

dokumentálja: többek között találkozását a törökök által elrabolt, magyar származású mamelukokkal, akik titokban gyalázzák az iszlám hitet, és még mindig keresztényeknek vallják magukat. Mindezek persze csak (ragyogó) művelődéstörténeti értékkel bíró adalékok, még nem produkciók, bár mutatják azt, hogy történelmi okok (török hódoltság) folytán a magyarok hosszú időn át csak Egyiptomig jutottak el Afrika vonatkozásában. Az afrikai tudományok megjelenése hazánkban a 18. századra tehető. S nem Benyovszkyt kell említenünk itt elsősorban, akinek szereplése, írása(i) kérdőjelek sokaságát veti(k) fel. Hiszen amint Lugosi Győző (1987, 1988, 2004) kimutatta, memoárjainak elsőként ismert, Jókai fordította, eredetileg angol nyelvű verziójában a népleírások egy évtizedekkel korábbi francia könyvből származnak. Fontosabb nála François baron de Tott (azaz: Tóth Ferenc, 1733–1793) emlékirata, aki ázsiai szerepléseinek leírásai mellett mintegy 25-30 oldalon megemlékezik egyiptomi útjáról, első kézből való, máig idézett leírásokkal, melyek a tájra, környezetre, ókori műemlékekre és korabeli népszokásokra egyaránt fényt vetnek. De említhetnénk a francia diplomáciát szolgáló Geramb Ferdinand (1772–1848) nevét is, akit Tardy Lajos jellemez könyvében (Geramb ott idézett munkáját, egyiptomi útleírását azonban eddig még nem sikerült megszereznünk!) A 18. század (pontosabban a századvég) legnagyobb figyelmet érdemlő magyar teljesítménye azonban Dombay Ferenc (1758–1810) nevéhez kötődik. Ő II. József hozzájárulásával 6 évet töltött Marokkóban (1783–1789), utóbb a Monarchia spanyol követségén tevékenykedve az Escorial anyagában kutathatott. Rendkívüli nyelvtudása (már fiatalon megtanult arabul) tette lehetővé, hogy műveit németül vagy latinul megalkotva pl. nemcsak arab (1800), hanem perzsa nyelvkönyvet (1804) is írjon. Könyvet ad ki a perzsa, török, arab filozófiáról (1794) vagy a marokkói arany, ezüst és bronzérmékről (1803). Tevékenységének jelentőségét azonban elsősorban az adja, hogy olyan német nyelven írott művei vagy fordításai, mint a Marokkói királyok története (arab szerző művének fordítása, 1794) vagy a Marokkói kormányzók (serifek!) avagy királyok története (1801) alapján a marokkói történelem korai kútfői között említik a nemzetközi tudományosságban. (Személyes megjegyzés: hosszú évek óta próbálom a hazai arabistákat rábeszélni e fontos életmű feldolgozására, de eddig még nem jártam sikerrel.)

8

Biernaczky Szilárd

Ha átlépünk a 19. századba, azt kell látnunk, hogy az afrikai érdeklődés hazai horizontja jelentősen kitágul. Márki Sándor vagy Jankó János már említett dolgozatai után nyolcvan-száz évvel egy sor újabb tudománytörténeti kísérlet (Vécsey Zoltán, 1961, Voigt Vilmos 1970, 1984, Páricsy Pál 1972, Krizsán László 1977, 1981, 1994, Vidacs Bea 1984, Régi Tamás 2007, Búr Gábor 2007, 2013, Füssi Nagy Géza 2008, Biernaczky Szilárd 2007 (ms), 2014, Szabó Lóránd 2013, Tarrósy és Morenth 2013) igyekszik felderíteni szakterületünk 19. és 20. századi múltját. Ennek ellenére megoldatlan kutatási feladatok, felderítetlenségek halmazai meredeznek előttünk. A kialakult helyzet egyik fő oka persze, hogy jelen szerzőn kívül alig akad valaki, aki éppen e felderítetlen tények feltárásán munkálkodna. Általában a legismertebb tények újra és újra előadása a jellemző az összefoglalási kísérletekre, amelyhez aztán az utolsó évtizedek eredményei kapcsolódnak, kinek-kinek a saját szakterülete szemszögéből. Itt kell röviden említést tennünk arról, hogy e kritikai megjegyzésünk, illetve a tanulmányunkban színre hozott nagyszámú új név és produkció e tájékoztató munka szerzője azon búvárlásainak az eredménye, amelyre, mondhatni, szinte kikerülhetetlenül rákényszerült az általa alapított Magyar Afrika-Tudás Tár elektronikus könyvtár előkészítése és megindítása kapcsán. Az így nyert ismeretek birtokában tehát, amelyek a már rendelkezésre állókat jól kiegészítik, könnyedén kijelenthető, immár gazdagon dokumentálható a 18, még inkább a 19. századi magyarországi „létező” afrikai érdeklődés, sőt, bátran mondhatjuk, a már ekkor megszületett hazai afrikanisztika. Szemlénkben igazában azonban csak a (sok esetben „ragyogó”) tények felvillantására van módunk, részletes bemutatásuk, elemzésük egy későbbi időpontban és formában lesz majd csak – remélhetőleg –lehetséges. *** Egy nagyjelentőségű angol mű magyarításával kell kezdenünk a sort: íme, 1816-ban Mungo Park (1771–1806) nevezetes első útikönyvének (utazása: 1795–1797, könyve első kiadása: 1799) már egy teljes és ma is jól olvasható magyarítását kaptuk kézbe Kis János jóvoltából (a Nevezetes utazások c. 8 kötetből álló sorozat első köteteként). Hogy érthető legyen e cikk szerzőjének lelkendezése: Park könyve nem pusztán csak amiatt nagyjelentőségű, mivel az elfeledett ókori vagy a neg-


9

ligált arab ismeretek híján Európa kénytelen „újra felfedezni”, merre is folyik a Niger. Hanem mivel mondjuk például Magyar László 50 évvel későbbi opusához hasonlóan rendkívül gazdagon sorjáznak benne az utazó útjába eső tájak földrajzi jellemzései, a meglátogatott és megismert afrikai népek hagyományos életmódjának különféle mozzanatait megörökítő leírások. De fogjunk bele végre a magyar vonatkozású tények felsorolásába. A történelmi Károlyi család egyik leszármazottja, György (18021877) politikusként utazza be Egyiptomot és Núbiát. Szentessy Dániel (1805–1895) világjáró kardcsiszárlegény elvetődik Algírba, Tuniszba és Kairóba is (unokája által lejegyzett, 1932-ben közzétett emlékezései még felderítésre várnak). Simon József lelkész, Hoványi Ferenc ismét csak egyiptomi útját írja le, Kovács János tanár azonban természettudományi megfigyeléseket is végez a területen. Kiemelkedik jelentőségében az igen fiatalon, 35 évesen elhunyt Forray Iván gróf (1817–1852), akinek Egyiptomban készült festményeit halála után édesanyja adja közre egy gyönyörű kötetben. Magyar László (1818–1864) napjainkra ismét az érdeklődés középpontjába került Sebestyén Éva több évtizedes munkával elkészített három kiadványa (tanulmányok, illetve szövegek kritikai jellegű kiadása) jóvoltából. Erről bőséges információt adtunk a Magyar Tudományban nemrégiben megjelent két írásunkban. Viszont érdemes felfigyelni Magyar lelkes kiadója, a jogász, teológus, statisztikus és történész Hunfalvy János (1820–1889) akadémikus munkásságára, akinek afrikai vonatkozású publikációit mindmáig teljes hallgatás veszi körül, jóllehet sokrészes, terjedelmes beszámolókban ismertetette a 19. század közepén (1857 és 1966 között) kora afrikai felfedező utazóinak nagy értékű német, angol vagy francia nyelvű publikációit. A Bugát Pál tanítványaként orvossá lett Naphegyi Gáborról (1824– 1884?) viszont sajnos csak annyit tudunk, amennyit Balázs Dénes kollégánk annak idején összekapart róla (lásd Magyar utazók lexikona, illetve rövid írása: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 11). Pedig Naphegyi két kiváló és nemzetközileg sokat idézett, angol nyelvű Algériakönyve is a jelentős figyelmet érdemlő magyar produkciók sorába tartozik. És sorjáznak az Egyiptomot megjáró utazók mind jobb és igényesebb beszámolói: Kecskeméthy Aurél (a Kákay Aranyos néven ismert újságíró, 1827–1877), Zádori János (1831–1887), Czobor Gyula hitszónok (1841–1895) vagy Pongrátz Emil báró, pénzügyi szakember

10

Biernaczky Szilárd

(1842–1886) nevét említhetjük itt. Azonban Alvinczy Sándor (1852– 1925) már Afrika más részeit, főleg szaharai helyeket is bejár, és természetesen ír róluk. De megszületnek végre az első kifejezetten tudományos jellegű publikációk is: a tüdőbajban fiatalon elhunyt Sámi Lajos földrajzi szakíró (1843–1878) számos kiváló írást és egy könyvet hagyott maga után. Benne Livingstone, Magyar László, du Chailliu és mások munkásságát tárja fel könyveik, írásos hagyatékuk alapján. Az Afrikát elsőként teljes egészében bemutató monográfia készítője, György Aladár (1844–1906) pedig az első a magyar művelődéstörténetben, aki afrikai meséket ad közre (egy angol folyóiratban megjelent cikk nyomán). Ide kell sorolnunk Hopp Ferencet (1833–1919) is, aki nemcsak Keleten, hanem Afrikában is járt, és egy igen értékes beszámolót hagyott hátra útjáról a Földrajzi Közleményekben (1901). Asbóth János utazó (1845–1911) könyvében már nemcsak Egyiptom, hanem a Szahara is feltárul előttünk. Mocsáry Béláné (1845– 1917) pedig eljut Núbiába is. Az Egyiptomot megjáró Erődi (Harrach) Béla (1846–1936) ugyancsak számos további afrikai témájú írás szerzője. Természetesen kiemelkedik ebből a körből Sass Flóra, avagy Florence Baker (mindmáig a nevét sem tudjuk pontosan, ?1842–1916) története. S bár halála után majd ötven évvel, a múlt század közepén, nem máshol, mint egy padláson meglelt feljegyzéseit közreadta egy jó tollú írónő átigazított formában, a kérdőjelek még mindig sokasodnak a magyar származású fölfedező-feleség személye és hagyatéka körül. A memoár maga (magyarul: 1987) egyébként mind földrajzi, mind történelmi vonatkozásban jól kiegészíti a feleségével együtt számos földrajzi felfedezést is megvalósító Samuel W. Baker ugyancsak magyarul hozzáférhető könyvét (1974). A Teleki-expedíció egyetlen „írásbeli kérdőjele” a gróf (1845– 1916) naplója, amelynek megjelentetését a leszármazottak nem kívánják engedélyezni, jóllehet (minden félreérthető, afrikaiakat degradáló megjegyzése ellenére) figyelmes, kegyeletes gondozás nyomán kiadható lenne. Fehér foltokként lép elénk viszont a két híres kalocsai jezsuita árnyalakja: a mozambiki, illetve Malawi-beli missziót vállaló Czimermann István (1849–1894) és Menyhárth László (1849–1897) neve ugyan legutóbb igen csak ismertté vált (legalábbis hazai földön), főleg Krizsán László írásai nyomán, azonban tucatnyi katolikus lap-


11

ban szétszórt gazdag írásos munkásságuk (leszámítva mindazt, ami már éppen Krizsán jóvoltából ismét hozzáférhetővé vált) az AfrikaTudás Tár szerkesztőségében vár feldolgozásra. A 19 sz. második felét Afrika szempontjából úgy fogalmazhatnánk meg a magyar művelődéstörténet szemszögéből: nyitás a tudományok irányában. Hiszen Magyar László [oly fényesen ragyogó neve] mellé felsorakozik az egyik legnagyobb orientalistánk, Goldziher Ignác (1850–1921), aki műveiben bőségesen foglalkozik az észak-afrikai iszlám kultúrával is [(számunkra különösen azok az írásai fontosak, amelyek a pre-iszlám korszak írásosságára vonatkoznak, hiszen műfajelméleti okoknál fogva azok különös szerepet kaphatnak az északafrikai hagyományok vizsgálata során).] Miközben a földrajztudomány egyik „fekete báránya” (Fodor Ferenc a magyar földrajztudomány történetét feltáró hatalmas művében rendkívül elmarasztalja összeférhetetlenség és zavaros művek okán), Czirbusz Géza (1853–1920) nemcsak antropo-geográfiát igyekszik teremteni (három kötetben), de még a zeneetnológia első magyar könyvecskéjét is megalkotja (1885). Bornemissza Pál báró főleg a Néprajzi Múzeum (Teleki-, Tordayvagy Fuszek-kollekció mellett is) egyik leggazdagabb Afrika-gyűjteményéről ismert. Kevéssé köztudott, hogy számos történelmi, politikai és gazdasági cikket írt Afrikáról a Vasárnapi Újságba, amelynek összegyűjtése és feldolgozása is a soron következő feladatok egyike. És már az új század elejére áttolódva születik meg a magyar egyiptológia is Mahler Ede (1857–1945) egyetemi tanári kinevezésével, amellyel egyébként a magyar tudományosságnak ugyancsak egy ragyogó fejezete veszi kezdetét. Eközben Damaszkin Arzén (1854–1925) vadászként is kitűnő könyvet ír (nemrég adták ki újra) középpontba állítva Kenya különleges harcos népét, a Telekiék által is oly gazdagon jellemzett maszájokat. Madarász Gyula ornitológus világutazó (1858–1931) Egyiptomban és Szudánban is tevékenykedik, míg Fischer Lajos katonatiszt természetbúvárként Tanganyikában végez gyűjtőmunkát. Szemere Attila műgyűjtő újságíró Marokkóban utazik. Eközben a Zenta környékén született Solymos Béla (?–1892) vasútmérnök jelöli ki 1870 és 1880 között az egyiptomi-szudáni vasút nyomvonalát: a húsz hónapnyi afrikai tartózkodás során olyan élményeket gyűjt, amelyek nyomán egy külföldön mindmáig gyakorta idézett könyvet (Desert Life, 1880) publikál, jóllehet életéről mit sem tudunk (mindössze annyit si-

12

Biernaczky Szilárd

került kibogarászni, hogy 1892-ben hunyt el Zentán vagy a környékén). De hadd említsük meg a nála jóval ismertebb (már ami a műveit illeti) hajóorvos, Gáspár Ferenc nevét (1861–1923), aki gazdagon illusztrált, terjedelmes könyvsorozatokban tette közzé beszámolóit utazásai tapasztalatairól. Egy szinte teljes kötetben, más helyütt egy hoszszú fejezetben Afrikát is feleleveníti. E művek igen friss szemmel egybehordott adalékai ugyancsak hasznosíthatók lennének tudományos feldolgozásokhoz. Két (egyébként már említett) szerző pedig feladja a leckét. Márki Sándor (1853–1925) és az eredetileg afrikanistának készülő Jankó János (1868–1902) cikket ír a magyarok afrikai érdeklődéséről, illetve számba veszik a számba veendőket. S íme, ismert személyiségek mellett egy sor olyan név bukkan fel szemléjükben, amelyeknek a felkutatására még ma is várat a magyar tudomány. A 20. század pedig immár beteljesíti a Magyar Lászlóval, Hunfalvy Jánossal, Goldziher Ignáccal kezdődő folyamatot, a hazai tudományosság Afrika vonatkozásában is felnőtt korszakába lép. A magyar földrajz talán legnagyobb alakjával, Cholnoky Jenővel (1870–1950) kell a sort kezdenünk, akiről már egyébként ejtettünk szót. Mindmáig haszonnal forgatható két hatalmas Afrika-monográfiát hagyott maga után, de külön hosszabb időt igénylő feladat lesz majd számos munkájában felderíteni mindazt a sokféle ismeretet, amelyet Afrika sokrétű földrajzi, természeti és emberi környezetéről széleskörű szakirodalmi ismeretek alapján megfogalmazott. A másik fölénk hajló arc ismét egyfajta (újra)felfedezés mámorát idézi elő bennünk: Heller Bernát (1871–1943) szinte az egyetlen, aki felfigyelt hazánkban az arab-iszlám világ egyik homéroszi teljesítményére, az inkább a folklór mint az irodalom szintjén fennmaradó Antar regényre (eposzra?), és mindjárt egy magyarul és németül is megjelentetett, nagyjelentőségű, bár mára eléggé feledésbe merült monográfiával áldoz e kiemelkedő figyelmet érdemlő eposzi témakörnek. (A másik témakör, az odüsszeuszi kalandozások történetére rímelő és szinte számtalan változatban létező arab hilali eposz létéről nálunk eddig csak e szemle szerzője tett említést egy talán 150 sornyi lexikoncikkrészben.) Hadd tegyünk még annyit hozzá, mindkét eposzi témakör erősen kötődik az észak-afrikai iszlám kultúrához, a szóban élő történetek számos változatát jegyezték le Tuniszban, Marokkóban, Algéri-


13

ában és Egyiptomban. Az arab eposzok kérdéskörének egyébként igen kiterjedt szakirodalma van külföldön.) S ezután már csak a legfontosabbak, a legnagyobb figyelmet érdemlők: az ismeretlenségbe süllyedt Kalmár Jenő (1873–1937) terepmunka alapján született etnológiai cikkeit nekünk sikerült előásni. Papp Károly (1873–1963) geológus egy dél-afrikai konferencia kapcsán járta be nyitott szemmel az országot, és hagyott ránk egy figyelmet érdemlő könyvecskét. Torday Emil (1875–1931), akit titkon mi a legnagyobb (hatású) magyar afrikanistának vélünk, [minden ellenkező híresztelés ellenére, vagyis] az életművével kapcsolatos pontatlan híradásokkal ellentétben [(megjelenőben van egyébként egy írásunk, amely az életére és tevékenységére vonatkozó fatális hazai szakirodalmi tévedéseket pellengérezi ki)] itt tehát meg kell jegyeznünk, jeles hazánkfia valójában 8 könyvet publikált. Vagyis két nagymonográfiát a Tervureni KözépAfrika Múzeum kiadásában francia nyelven, egy művet párizsi kiadásban francia nyelven, 3 művet angol nyelven Londonban, és végül a két magyar írásgyűjteményt. Továbbá kb. 90-100 írásművel számolhatunk, ebből: 44 rövidebb-hosszabb önálló írás, tanulmány, 36 könyvismertetés, 10 pedig magyarországi publikáció. Azonban néhány egyéb írásosságot is számba kell vennünk. Torday ugyanis lefordította angolra Petőfi „Nemzeti Dal”-át és a „Szeptember végén”-t, mi több, az ő munkája nyomán jelent meg angol nyelven Tormay Cecil három regénye is. Több helyütt megírtuk, hogy Bartók Béla algériai (biskrai) gyűjtőútja milyen nagy jelentőségű tudományos eseménynek számít, amely ugyan a tervezett három hónap helyett mintegy három hét után betegség miatt megszakadt, mégis a nyomában született több mint ötven zenei átírás a modern arab népzenei kutatások egyik legfőbb kiindulópontjává vált. A gyűjtőúttal, illetve a tudományos eredményekkel kapcsolatosan lényegében kimerítő információval szolgál a Kárpáti János szerkesztette CD, amelyet az azóta megszűnt budapesti Európai Folklór Intézet jegyez. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az afrikai témakör iránti szeretetét tekintve Halász Gyula szakíró (1881–1947), aki nevezetes könyvében (1936, illetve 1945) négy magyar Afrika-kutatóról (Benyovszky Móric, Magyar László, Teleki Sámuel, Torday Emil) ad képet, másrészt megszerkeszti Torday Emil két magyar nyelvű könyvét, és számtalan formában, főleg folyóirat közleményekkel követi Torday három

14

Biernaczky Szilárd

afrikai útját (1900–1909), majd későbbi tevékenységét. Hasonlóan érdemes számba vennünk a statisztikus, demográfus Thirring Gusztávot (1886–1953), aki a Magyar László hagyaték gondozásában vállal szakmájától eléggé távol állóan szerepet. A magyar afrikanisztikai kutatások máig feltáratlan –„nagyhorderejű jelenségét” képezi viszont Fuszek Rudolf (1882–1941) orvos, egy időben Libéria egészségügyi minisztere hagyatéka (csodálatos tárgyi gyűjteménye a Néprajzi Múzeumban kapott helyet). Azonban mintegy húszezer kartotékból álló egészségügyi feljegyzés-anyaga feldolgozásra vár, egyedülálló afrikai egészségügyi történeti eredményekkel kecsegtetve. Valamint szétszórt írásos hagyatéka is egybegyűjtést és kiadást érdemelne. És íme, a híres-neves Germánus Gyula (1884–1979) alakja (eddig ezt is kevesen vették tudomásul) [nemcsak Kelet, hanem pl. Egyiptom kapcsán] is emlékeket idézhet fel, hiszen könyveiben Közel-Kelet helyett időnként, mondjuk, például Kairóba vezeti olvasóit. S mi mindenről kellene most hirtelenében még szólnunk! Az elsősorban vadászként ismert, bár számos sokrétű, illetve sokirányú megfigyelésről tanúskodó könyveket alkotó Kittenberger Kálmánról (1884–1958), a Cendrars-antológiából afrikai énekeket és meséket fordító hosszú életű Dénes Zsófiáról (1885–1987), az Amerikába szakadt világhírű történész Polányi Károly (1886–1964) munkáiról (lásd magyarul is megjelent műveit: Dahomey-könyvét [vagy az archaikus gazdaságról írott monográfiáját), Zsivny Viktor vegyészmérnök, mineralógus (1886–1953) két figyelmet keltő könyvéről,] Fodor Ferenc (1887–1962) hatalmas, bár csak halála után kiadhatóvá vált, afrikai vonatkozásokban bővelkedő földrajztudomány-történeti opusáról, Fehér Dániel erdész (1990-1955) Afrikába, a Szaharába vezető, francia-magyar talajtani tudományos expedíciót leíró könyvéről, Kéz Andor (1991–1968) Afrika-monográfiáig is jutó sokirányú földrajzi szakírói tevékenységéről, vagy az ugyancsak fontos földrajzi szakírói tevékenységet folytató Kalmár Gusztávról (1892–1949). De a sokszínűség és a magas tudományos színvonal jegyében kell említenünk Róheim Géza (1886–1964) könyveit is, amelyekben a néprajzi alapképzettségű és mellesleg három évet Afrikában is eltöltő szerző gazdagon idézi, alkalmazza az afrikai adalékokat (nem kis részben Frobenius munkáiból). De a varázserővel foglalkozó könyvében egész fejezetet szentel az afrikai jelenségcsoportnak (A varázserő fogalmának eredete, 1914).


15

Továbbá orvosírók egész sorozatáról (az orvosi szakíróként és rákkutatóként is ismert Sáska László, Mészáros Kálmán, az etióp császárok orvosa, Thanhoffer Lajos, akinek viszont 1954-ben nyoma veszett Afrikában, [a kiadatlan művek sokaságával rendelkező Scheitz László, a felszabadult Kongó közegészségügyi államtitkára, Széles József, a felszabadult Kongó parlamenti tagjainak háziorvosa] és sokan mások) szólhatunk itt. Nemrégiben Pusztai Gabriella múzeumigazgató doktori disszertációjában tekintette át e jeles személyiségek tevékenységét, korábbi publikációinak eredményét összegezve. E tekintetben is egy friss rátalálásunk: az orvosi tudománytörténet egy jelentős mozzanatának számít az (AIDS kórtanával is kapcsolatban álló) ún. Kaposiszarkoma felfedezése és első leírása (1872), amely a neves doktor, az erdélyi születésű, de Bécsben működő Kaposi Mór (1837–1902) szomáliai terepmunkájával van összefüggésben. Kittenbergerhez mérhető afrikai vadászunk Széchenyi Zsigmond (1898–1967), aki nemcsak könyvekkel, hanem jelentős zoológiai gyűjteményekkel is gazdagítja a magyar múzeumokat. Hevesy Iván (1893–1966) művészettörténész, mellesleg a fotózás legkiválóbb korabeli szakértője, lényegében elsőként fordul a primitívek művészete felé hazánkban egy jeles könyvével, illetve néhány írásával. Míg a furcsaságok sorát szaporítja Demeter Géza, aki nagyobbrészt még az olasz-etióp háború előtti időkből három etiópiai témájú könyvet is hagyott ránk (1925, 1928, 1937), azonban még a születése-halála évszámait sem ismerjük, s vélhetően nincs is mód azokra rálelni. Kiemelkedő jelentőségű produkciókról kell itt most szót ejteni. Sík Endre (1891-1978) pályafutása közismert, nagy négykötetes Afrikatörténete, amely a magyaron kívül angolul és franciául is megjelent, jól tudjuk, számos vonatkozásban (egyesek szerint már megjelenésekor) elavult. A kötetekben rejlő tudásanyag azonban ma is hasznosítható, nem beszélve arról, hogy e művek az afrikai országokban még mindig nagy keresletnek örvendenek. Ennek az összefoglalónak az írójához is jutottak el kérések a Sík-féle kötetek megszerzése ügyében. Írtunk már Cholnoky Jenő földrajztudós rendkívül jelentős afrikai szerepvállalásáról. Tegyük hozzá, lényegében fia is felnőtt ehhez a teljesítményhez. Cholnoky Béla (1899–1972) ugyanis itthon többnyire csak mint egy jó Teleki-monográfia (1937) szerzője ismert. De a közvélemény számára nem igazán vált tudottá, hogy mint az egyik délafrikai egyetem (Pretoria), majd az ugyancsak dél-afrikai National Institute for Water Research professzora (1952-től haláláig) a világ

16

Biernaczky Szilárd

egyik legjelentősebb algológusává nőtte ki magát nagyszámú mintavételei és nagyjelentőségű publikációi kapcsán, amelyeknek a dokumentációját egyébként legutóbb (2012) helyeztek fel Dél-Afrikában az Internetre, mégpedig Cholnokyt a dél-afrikai algakutatás atyjának nevezve. (Születése századik évfordulóján jó összefoglalást jelentettek meg róla a Botanikai Közleményekben, bár arról így nyilvánvalóan csak egy szűk szakmai közönség szerezhetett tudomást.) Jelentőségében méltó hozzájuk George Herzog (alias Herzog György, 1901–1983), Kodály egykori tanítványa, aki az USA-ban a primitív zenekutatás egyik jelentős alakjává nőtte ki magát, főleg magas szintű zenei lejegyzési tudása folytán. Számos kisebb afrikai témájú írást jelentetett meg. Libériai terepmunka nyomán viszont egy terjedelmes proverbium-gyűjteményt is kiadott önálló monográfia formájában (1936). Mellesleg több világhírű kutatóval működött együtt a zenei átírások terén. Igen értékesek, bár napjainkban kevéssé hasznosulnak BendefyBenda László (1904–1988) magyar afrikanisztikai tudománytörténeti kötetei (1–3. köt., 1934), aki a harmincas években egy etiópiai Afrikaexpedíció megvalósítását kezdeményezte, de a vállalkozás végül nem valósult meg, vélhetően az olasz-etióp háborúval összefüggésben. Ezek a kötetek sok esetben sokkal pontosabban adatoltak, mint az elmúlt harminc év korábban futólag jelzett tudománytörténeti próbálkozásai. Az Angliába került Listowel Judith (szül. Márffy-Mantuano Judit) bárónő, egy ideig az akkoriban szerepét betöltő 7. Earl Listowel, egykori afrikai gyarmati kormányzó felesége, éppen 100 évet élt (1903– 2003). Jeles tette, hogy egy Angliában igen csak figyelmet keltő könyvének még a címével (The Other Livingstone, 1974) is próbálta jeles honfitársa (Magyar László) személyére irányítani a figyelmet. Máig sokat idézett könyve még a hírhedett ugandai diktátorról, Idi Aminról és korszakáról személyes tapasztalatok alapján írt monografikus alkotása (1973). Bár a Néprajzi Lexikonban szerepel a neve, Magyarországon alig tudnak Ladislas Segy (Szécsi László, 1904–1988) létezéséről, aki több könyvet írt a primitív (afrikai) művészetről, és egy afrikai művészeti galériát is alapított New Yorkban. És ne feledkezzünk meg a mindöszsze 38 évet megélő Rejtő Jenőről (1905-1943), a magyar szórakoztató irodalom méltán legnagyobb alakjáról sem, aki 31 regénye közül legalább kilencnek az esetében Afrikát választotta színhelyül, s itt-ott sajá-


17

tos cselekményvezetésén, különleges, iróniával telt stílusán is átsüt egyfajta különleges (nem tudni honnan megszerzett) afrikai terep- és kultúra-ismeret. Ladislas Farago (1906–1980) nevét legfeljebb csak a történészek ismerik hazánkban, mint afrikanista végképpen ismeretlen itthon, az angol tudományosság viszont számon tartja, hiszen újságíró történészként bejutott az olasz–etióp háborúba, és két máig idézett, emlegetett könyvet is írt, illetve összeállított (1935, 1936). Önállóan elkészített munkáját mindmáig az olasz-etióp háború történetének egyik alapforrásaként tartják számon. Almásy László neve (1895–1970) természetesen ma (a filmet követően) mindenki számára ismerősen cseng. Jellemző módon három fontos Szahara-feltáró könyvének (1929, 1934, 1937) azonban nincs új kiadása, bár az OSZK MEK elektronikus gyűjteményében szerencsére mindhárom megtalálható. Almásy azonban írt néhány igen csak eldugott helyen megjelent, idegen nyelvű, Afrika-érdekű publikációt is (a sziklarajzokról írott francia nyelvű könyvének a megjelenési évszáma: 1936). De hadd említsük meg éppen itt, hogy Almásy mellett indult el a jeles magyar földrajztudós, Kádár László (1908–1989) pályája is, hiszen Kádár sivatagi tanulmányainak kiindulása abból a tényből fakad, hogy 1933-ban együtt dolgozhatott Almásyval Afrikában, éppen a Zarzura oázis keresése során. Afrika azonban betört a magyar irodalomba is. A mártír költő, Radnóti Miklós (1909–1944) nevezetes fordításkötete, Karunga, a holtak ura, amely halála évében jelent meg, méghozzá utolsó életében megjelent műveként, úgy vélem, mindenki számára ismert. És az is, hogy az Afrika-téma költészetében is nyomot hagyott. Már kevésbé került a közfigyelem középpontjába az, hogy a költő, műfordító Faludi György (1910–2006) kényszerű emigrációja során számos hónapot töltött Marokkóban, amelynek története életrajzi jellegű munkájában (Pokolbéli víg napjaim) bukkan fel, de egy ciklus vers írására is késztetik az ottani élmények. Ignácz Rózsa (1910–1979) három könyvében is Afrikában jár (útikönyv, regény, gyerekkönyv).Weöres Sándor (1913–1989) költészetét folyamatosan elkíséri a primitív verselési formák iránti érdeklődés, de ezenkívül fordít, folklórt is, afrikai költőket is. [Egy észak-afrikai helyszínű és témájú színdarabja viszont mutatja különös érzékét az Európán kívüli kultúrák megértése és értékelése tekintetében.] Cseres Tibor (1915–1993) egy novellájának színhelye Afrika. Amint Jókai

18

Biernaczky Szilárd

Anna is egy kisregényében Afrikába viszi a szereplőit. (Jelen tanulmány szerzőjének előkészületben van egy terjedelmes tanulmánya, ebben majd legalább száz olyan magyar költőt tervez bemutatni, akik egy vagy több esetben Afrikának szentelték költői ihletüket.) A minap elhunyt Hárs Ernő (1920–2014) már a jeles műfordítók sorát indítja, társszerkesztője és fordítója a két kötetes Fekete Lángok c. gyűjteményes kötetnek (1986, 1989), de ő fordítja magyarra Camões Lusiadák c. művét, a portugálok nemzeti eposzát is, amelynek „meseszövésében” Afrika bőséggel helyet kap. Néhány saját versében ugyancsak nyomon követhető afrikai érdeklődése. Itt kell sorra vennünk a hazai irodalomtudomány adalékait. Kétségkívül a hetvenes években az előkészületi fázisba kerülő Világirodalmi Lexikon mintegy gyújtópontjává válik, mégpedig a tömeges szócikk igény folytán, az afrikai irodalmi tájékozódásnak. Első menetben Keszthelyi Tibor (1932–1993), aki később az első magyar afrikai irodalomtörténet elkészítője (1971) és a Fekete lángok két kötetének társzerkesztője lesz, készíti a szócikkeket. Majd Páricsy Pál írja a kisebbnagyobb összefoglalókat. Utóbb Kun Tibor frankofonista Pécsről, Lévai Béla nyelvész Debrecenből és jelen cikk írója is csatlakozik a lexikon stábjához. De a már említett Hárs Ernő ugyancsak szerepet vállal néhány eszszé erejéig az afrikai irodalom hazai megismertetésében. Tóth Éva költő egyrészt a Szungyata eposzról ír fontos elemzést, és részleteket is fordít a műből, másrészt közreadja Agostinho Neto verseit magyar nyelven. A legkiemelkedőbb eredményeket az irodalomtudomány területén azonban Gergely Ágnes mutatja fel: monográfiát készít Christopfer Okigbo, Petőfihez vagy Radnótihoz hasonlóan mártírhalált halt nigériai ibo költő művészetéről (1985). Kiadja a nigériai költők fordítás-antológiáját (1977) és Okigbo válogatott kötetét (1989). Fiatal irodalmárok (Gúti Erika, Gyuris Kata, Horváth Miléna, Kármán Marianna, Krajnik Ildikó, Parrag Judit, Speidl Bianka, Tóth Réka, Varga Róbert és mások) különféle területeken tevékenykednek. De semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk a magyar származású Riesz Jánosról (ma is így írja a nevét) sem, aki hosszú időn át a bayreuthi egyetem frankofónia tanszékének volt a vezetője, egyébként rektor-helyettesként az arra járó magyarok legfőbb barátja és segítőtársa, és ami a legfontosabb, mindeközben a nemzetközi frankofón afrikai irodalmi kutatások egyik európai vezéralakjává vált. Munkássága rendkívül kiterjedt, bár itthon alig ismert.


19

Az egyiptológia két jeles alakjáról sem szabad megfeledkeznünk. A harmincas évek végén indul Dobrovits Aladár (1909–1970) és Wessetzky Vilmos (1909–1997) pályája. Később fordul Afrika felé viszont a nemrégiben elhunyt, hosszú éveken át Kölnben Afrikakutatóként működő nyelvész, Fodor István (1920–2012), aki feldolgozza Magyar László kimbundu nyelvi adalékait, megírja a bantu nyelvek enciklopédiáját, és nagy figyelmet keltő, hosszadalmas nemzetközi vitát folytat az afrikai nyelvek lényegében máig megoldatlan rendszerezése (klasszifikációja) témakörében. De a múlt eme vázlatos, bár rendkívüli gazdagságot érzékeltető felvillantása után vegyük még számba azt is, hogy milyen tudományterületek azok, amelyekben megjelenik, kap szerepet az afrikai tematika. Hozzátéve persze, hogy a kezdetektől máig ívelően vélhetően több száz (!) tudományos és kulturális folyóirat, periodika, havi és hetilap anyagát kell(ene) még átnézni, mert figyelmet érdemlő közlemények tömege rejlik bennük. Egyetlen példa: a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemle 1900-as évfolyamában (nyilván a második angol–búr háború, 1899–1902, hatására) egy összességében monográfia terjedelmű, öt részes tanulmánysorozat jelent meg, amelyet akár könyvalakban újra megjelentethetnénk, hiszen, mint egy modern országismertető kötetből, belőle a korabeli Dél-Afrikáról szinte minden lényeges megtudható. Ami a hazai történettudományt illeti, Sík Endre nevét említettük már. Még az ő idejében (1965 és 1990 között) pályájukat megkezdve publikáltak, főleg gyarmatosítás kori témákat feldolgozva: Kende István, Borsányi Károly, Salgó László, Ágh Attila, Balogh András, Benkes Mihály. Majd az ő nyomdokainkon elindulva Búr Gábor vagy a pályaelhagyó Lugosi Győző és Bede Rita. Létezett egy számos terjedelmes kötetet megélő társadalomelméleti sorozat is a nyolcvanas években, amely a Fejlődés Tanulmányok címet viselte (amelynek a háttérből talán legfőbb szellemi forrásául Szentes Tamás személye és munkássága szolgált): a helyenként szerzőként is szereplő Miszlivetz Ferenc és Béládi László szerkesztette, jelentős mértékben merített a tanulmány-gyűjtemények összeállítása során az afrikai, illetve afrikai vonatkozású szakirodalomból. Napjainkban viszont főleg újkori történelemmel, politológiával foglalkoznak még figyelemre méltó eredményekkel szolgálva: Csizmadia Sándor, Tarrósy István vagy Szabó Lóránt.

20

Biernaczky Szilárd

Itt kell figyelmet szánnunk a szegedi mediterrán kutatás vonulatára, amelyet J. Nagy László professzor indított meg évtizedekkel ezelőtt a szegedi egyetemen, egy jeles kiadványsorozatot is megteremtve (Mediterrán tanulmányok, 1987-től). Tanítványai közül Ferwágner Péter Ákos észak-afrikai témákkal (is) foglalkozik. Szélinger Balázs viszont jeles etiopistává nőtte ki magát. A legújabb nemzedékek figyelme igen tágas: a napi politikatörténeti eseményektől (kenyai zavargások, terrorisztikus diktatúra Zimbabwéban, szomáliai kalózok, arab tavasz stb.) a zulu orális történelemig (lásd Világi Dávid PhD értékű szakdolgozatát) vagy az angol–búr háborúkig (többen is) terjed, egyébként széleskörű írásos anyagot is eredményezve. A gazdagon sorjázó politológiai (diplomáciai, katonapolitikai, rendfenntartási, gazdaságpolitikai stb.) elemzések szerzői többek között: Besenyő János, Erdős Attila, Glied Viktor, Hetényi Soma Ambrus, Hettyey András, Illés Zoltán, Komár Krisztián, Marsai Viktor, Morenth Péter, Suha György, Szijj Dóra, Tarrósy István. Utóbbi egyúttal a jeles Afrika Tanulmányok folyóirat alapító és tulajdonosszerkesztője, másrészt lényegében az ő nevéhez fűződik a pécsi tudományegyetemen létrehozott Afrika Kutatóközpont. A hazai földrajztudomány és térképészet is szerepet vállalt és vállal az afrikanisztika területén. Fodor Ferenc művét már említettük. Gábris Gyula természetföldrajzi kutató az, aki gazdag munkássággal rendelkezik kontinensünk vonatkozásában. Probáld Ferenc nevét társszerzőkkel készült gazdaságföldrajzi könyve kapcsán kell, hogy említsük. Lerner János, aki egykor földrajzi turizmussal foglalkozott, több népszerű Afrika-kiadvánnyal, valamint témába vágó tévé-műsorok szerkesztésével gazdagítja ismeretvilágunkat. Rédei Mária terjedelmes mígráció-monográfiája számos afrikai kérdéskört is érint. Nem feledkezhetünk meg Kubassek János sokirányú, részben népszerűsítő tevékenységéről sem. Lásd többek között Afrika földrajzi és történelmi leírását tartalmazó kötetét, Almásy monográfiáját, valamint az időközben elhunyt Balázs Dénes alapította, ma már Kubessek által irányított Földrajzi Múzeumi Tanulmányok kiadványsorozatának számos cikkét, továbbá gazdag saját afrikai vonatkozású publikációs tevékenységét. Ami viszont a talán az Afrikával legtöbbet foglalkozó, számos földrajzi kutatóútra vállalkozó, fél tucatra rugó kötetnagyságrendű munkát közreadó Balázs Dénes produkcióját illeti (bibliográfiáját lásd a Tudástárban), méltatására külön tudománytörténeti szemlét volna érdemes szenteli.


21

Erdősi Ferenc pécsi földrajzprofesszor könyve Afrika közlekedéséről (2011) az utolsó évek egyik legjelentősebb hazai afrikanisztikai eredménye, amelyet célszerű volna idegen nyelven is közreadni, mivel hasonló jellegű vállalkozást a nemzetközi szakirodalomból sem ismerünk. Külön hangsúllyal kell megemlékeznünk Nemerkényi Zsombor fiatal térképész kutató Magyar László kutatásairól, aki pl. az Interneten is megtalálható doktori dolgozata függelékében közreadta a Magyar könyvében említett helynevek mai megnevezésének, vagyis ezek egy részének oly régóta várt listáját. Török Zsolt viszont Almásy térképészeti munkásságát vette célba. Almásy-könyve afféle fiktív önéletrajz, amely számos tanulsággal szolgál. Az afrikai nyelvészet terén is említhetünk (természetesen Fodor István mellett) neveket: mindenekelőtt a szuahélistákat, a sajnálatosan idő előtt eltávozott Füssi Nagy Gézát és a nemrégiben ugyancsak elhunyt Lévai Bélát, illetve jelenlegi reménységünket, T. Horváth Attilát (mindegyikük bantuisztikával is foglalkozott, illetve foglalkozik). Ki kell emelnünk közülük Füssi Nagy nevét, aki számos, szétszórt írás mellett írt egy máig haszonnal forgatható bevezetést az afrikanisztikába (1982), illetve elkészítette az első szuahéli nyelvkönyvet (1985, új kiadása: 2006) magyar nyelven, illetve ugyancsak elsőként a szuahéli–magyar (1986) és a magyar–szuahéli (1987) szótárat. Mindemellett érdemes számba venni azt is, kik és milyen afrikai nyelvi ismeretekre tettek szert. A szuahélisták mellett említhetjük az ugyancsak korán eltávozott Ecsedy Csabát, aki vélhetően bizonyos szinten ismerte a szudáni hegyi burun nyelvet. Sebestyén Éva Magyar László-tanulmányai, illetve angolai terepmunkái kapcsán meg kellett, hogy ismerje a kimbundu nyelvet. A nemrégiben elhunyt kiváló néderlandista Bernáth István (1928–1912) egy kötetre való szöveget fordított afrikanszból. Régi Tamás tanzániai–etiópiai terepmunkája során nyilván szembesült ottani kis nyelvekkel. Füssi Nagy Géza nevelt lánya, a máris könyvet és jó tanulmányokat publikáló Horváth Beáta, aki férjével Kenyába költözött, vélhetően ugyancsak ismeri bizonyos szinten (az arab mellett) a szamburu nyelvet. A Franciaországban folkloristává lett, újabban azonban itthon élő Görög Veronika egykori terepmunkái kapcsán nyilván jól ismeri a nyugat-afrikai bambara nyelvet. A szintén Franciaországban afrikanistává vált Zempléni András egykori terepmunkái kapcsán a nyugatafrikai szenufo nyelvet sajátíthatta el. Ormos István (az arab mellett) a régi etiópiai nyelvek (ge’ez, amhara) tudós ismerője. Az észak-afrikai

22

Biernaczky Szilárd

iszlámmal foglalkozó kollégák (Iványi Tamás, Szombathy Zoltán) nyilván mély ismeretekkel rendelkeznek az arab nyelv terén. Tegyük hozzá, a még fiatalember Illés Zoltán, Szudán szakértője indulásképpen ugyancsak arab szakot végzett. Simon Róbertnek, a Korán fordítójának is mély arab nyelvi ismeretekkel kell rendelkeznie. Ami viszont a hagyományos afrikai zene tanulmányozását illeti, Bartókon kívül nem feledkezhetünk meg a Svéd Akadémia tagjául választott Ligeti Györgyről sem, aki többek között Kárpáti János tudósítása szerint foglalkozott az afrikai hagyományos zenével, sőt, zenéjében az afrikai zene hatása is nyomon követhető. A zene- és tánctudomány területén is találhatunk eredményeket: Kárpáti János Marokkóban, Sárosi Bálint Etiópiában gyűjtött, Vadasi Tibor (1927–2006) és Martin György (1932–1983) ugyancsak Etiópiában rögzített a magyarok feltalálta táncírással helyi táncokat. Említettük már George Herzog nevét, aki viszont különféle gyűjtések zenei átírásában segédkezett. A magyar népzenetudomány legjelentősebb tette azonban kétségkívül a Borsai Ilona (1924–1982) és Tóth Margit (1920–2009) által kettesben végzett kopt zenei vizsgálatok és átírások terén következett be. Borsai igen korai távozása nyomán a nemrégiben, igen idős korában elhunyt Tóth Margit teljesítette be végül is a nagy művet, évtizedes munka nyomán egy, a régi kopt zenei hagyományokat lekottázó hatalmas gyűjteménnyel, amely mára világraszóló eseménye lett ennek a tudományterületnek. Brauer-Benke József az afrikai hagyományos zenei hangszerekről írt cikkeket és könyvet. A tágan értelmezett néprajzi szakmát (etnográfiát, etnológiát, kulturális és társadalmi antropológiát, folklorisztikát) illetően a sor viszonylag gazdag, bár jelezzük, hogy az adatok feltárását már az előbbiek során megkezdtük, gondoljunk Magyar László, Teleki Sámuel, Torday Emil expedícióira, illetve munkásságára. A sort a sok más szeretett kollégánkhoz hasonlóan nemrégiben elhunyt Vajda László müncheni etnológia professzorral (1923–2010) kell folytatnunk, akinek egykori munkatársa, Bodrogi Tibor (1924–1986) viszont itthon jeleskedett (lásd pl. Afrika művészete c. kötetét). Vajda másik, már müncheni tanítványa, Tollas Tibor felesége, Kecskési Mária legutóbb teremunka monográfiáját adta közre, de korábban a város (München) etnológiai múzeuma munkatársaként több terjedelmes, önálló monográfiával felérő kiállítási katalógust is írt és állított össze. Az őket követő fiatalabb, mára már hatvanas–hetvenes nemzedék körébe tartozik (illetve tartozott): Ecsedy Csaba, Füssi Nagy Géza,


23

Sárkány Mihály, az afrikanisztika területére olykor-olykor kirándulást tevő Voigt Vilmos vagy éppen e beszámoló szerzője. Az általunk szervezett első hazai nemzetközi afrikanisztika konferencia idején (1982) csatlakozott hozzánk Vidacs Bea, aki utóbb az USA-ban tanult. Kiadott egy nagy értékű tárgykatalógust, amelyben a Torday- és a Fuszek-gyűjtemény árnyékában megbúvó hatalmas Bornemissza Pál féle kelet-afrikai tárgyi anyagot tárta fel. Utóbb közel kétéves terepmunka nyomán figyelmet érdemlő szociológiai jellegű monográfiát készített a foci kapcsán Kamerunról. Ugyancsak ez idő tájt indult Borsos Balázs pályája, aki Móga Jánossal közös afrikai útjukról írt könyvet, majd a néprajzi fotózással, illetve a Teleki-expedícióval foglalkozott. Újabban az általános és alkalmazott magyarországi kulturális antropológia felől az afrikanisztika területére átszakosodott A. Gergely András írásos működésére figyelhetünk fel. A fiatalokról szólva azt kell látnunk, ma a praktikus területek, diplomácia, gazdaság, a politológia, idegenrendészet, államigazgatás jelent nagyobb vonzerőt. Talán csak a Néprajzi Múzeumban tevékenykedő, észak-afrikai kultúrák iránt érdeklődő és jó ideje Torday Emillel foglalkozó Földessy Edina, a máris jeles afrikai terepmunkákat megvalósító Régi Tamás, az ugyancsak több afrikai területen, de leginkább Kongóban terepmunkákra vállalkozó Szilasi Ildikó vagy az antropológiai érdeklődése kapcsán számunkra ismert Lerner Balázs nevét tudom itt említeni. Viszont támadt – ifjú néprajzi gyűjtőinkkel összefogva – néhány jeles néprajzi fotós (Lóránt Attila, Lantai-Csont Gergely stb.). Ami a néprajzi szakmát illeti, természetesen nem feledkezhetünk meg a külföldre szakadt, onnan mostanában részben hazatért tudóstársainkról sem. A már említett Vajda-tanítvány, majd Vajda kollégájává avanzsált Kecskési Máriáról, a hosszú időn át Párizsban működő, mára hazatért Görög Veronikáról és Zempléni Andrásról, a korábban a zürichi múzeumban tevékenykedő Szalay Miklósról van többek között szó. De ide kell sorolnunk a magyarságáról a rendszerváltást követően tanúbizonyságot tevő világhírű geológusról, Nicolas de Kunról (alias Kun Miklós, 1923) is, aki Afrika geológiájával foglalkozó, rangos kiadóknál megjelentetett, enciklopedikus művei mellett (1965, 1987), amelyekben Afrika ásványkincs gazdagságát tárta fel, egy jelentős francia nyelvű dolgozatot is (1960) közzé tett Magyar Lászlóról. Ők valamennyien kiemelkedő teljesítményt nyújtottak az elmúlt évtize-

24

Biernaczky Szilárd

dekben, és publikációk, könyvek sorával gazdagították a magyar tudományosságot. Nincs mód itt felsorolni és ismertetni az ókortudomány, illetve egyiptológia hazai jeles képviselőit, illetve azok műveit, az alapító Mahler Ede és Dobrovits Aladár nevéhez most csak Kákosy László (1932–2003) és Török Lászlót nevét fűzzük még hozzá. Előbbi, mint az ELTE tanszékvezetője nemcsak jeles műveket hozott létre, de lényegében iskolateremtő személyiségként vonult be a magyar tudományosság történetébe, a hazai egyiptológia publikációkban is igen gazdag újkori élettörténete nem kis részben az ő tevékenységének köszönhető. Török László akadémikus nubiológiai (Meroe!) munkássága pedig rendkívüli gazdag eredményei kapcsán érdemel külön említést (magyar és idegen nyelvű kötetek egész sorával járult hozzá a magyar tudomány nemzetközi megbecsülésének növeléséhez). Észak-Afrikára tekintettel mindenképpen említenünk kell a hazai arabisztika szerepkörét. Két tanszékünk is van (ELTE BTK, illetve PPKE BTK). Tudomásunk szerint e két egyetemről a következő kollégák foglalkoznak (többnyire érintőlegesen) észak-afrikai vonatkozású témákkal is: Fodor Sándor (ő sajnos váratlanul, éppen e tanulmány előkészületei idején, 2014. augusztus 2-án elhunyt), Iványi Tamás, Szombathy Zoltán, Tüske László, Ormos István, Dévényi Kinga (egyúttal MTA Keleti Gyűjtemény). A korábban akadémiai intézetben tevékenykedő Simon Róbert, a szakmailag legtökéletesebb magyar Korán fordítója és magyarázója viszont többek között egy terjedelmes monográfiát írt az észak-afrikai arab (vagy berber?) származású Ibn Khaldúnról, akit a modern történettudomány megteremtőjének tartanak. Simon Ibn Khaldún nagy elméleti könyvét is lefordította, de kiadott egy kötetnyi egyiptomi mesét is. A közgazdaságtudomány területén nagy keletje volt Afrikának a hatvanas–hetvenes, sőt, még a nyolcvanas években is. Ma már alig esik szó Bognár Józsefről, aki egy kétségkívül túl elméleti és túl vastag opust produkált a fejlődő világ gazdasági fejlesztésének kérdéseiről. Hasonlóan gazdag Simai Mihály életműve is a fejlődő országokkal kapcsolatos elemzéseket tekintve. Annál népszerűbb ma is Szentes Tamás életműve, aki a hatvanas években – tanzániai professzorkodás után hazatérve – olyan műveket írt, főleg az elmaradottság és fejlődés kapcsán, amelyek 8–10 nyelven is megjelentek (többek között még arabul is). Szentes [számos kisebb-nagyobb publikációban is foglalkozik Afrikával, mára azonban érdeklődéséből csak a fejlődés-témakör


25

maradt meg. Akik kitartottak az Afrika-téma mellett, azok közül elsősorban Balázs Juditot és Kiss Juditot említhetjük. Mindketten folyamatosan jelentetnek meg dolgozatokat afrikai témákról (előbbit újabban az iszlám bankrendszer, utóbbit inkább jó ideje az agrárgazdaság kérdései foglalkoztatják). A magyar szakemberek (néha publikációkban is testet öltő) szerepet vállaltak Afrika újkori építészetében és városrendezésében. Két nevet említhetünk most: Huszár László (1932–2007) mint a ghánai Kumasi egyetem tanára egy egész tartomány valamennyi városának rendezési tervét készítette el, épületeket is tervezve, és minderről egy angol partnerrel közös könyvet adott ki. A másik említésre méltó jeles építész Polónyi Károly (1928–2002), aki 1963-tól majd húsz éven át dolgozott Afrikában. Előbb ő is a ghánai Kumasiban egyetemi tanárként megszervezte a posztgraduális képzést, illetve többlakásos típusházakat tervezett, majd Nigériában Calabar város rendezési tervét készítette el, utóbb rövid algériai tartózkodás követően néhány évet még Etiópiában töltött, itt pedig elkészítette a főváros fejlesztési tervét, és megtervezte a Forradalom Terét. Tapasztalatairól magyar és angol nyelven is könyvet adott ki. Ha már mérnökökről esett szó, hadd emlékeztessünk a már említett vasútmérnök Solymos Béla mellett arra, hogy pl. 1956-ban, éppen a forradalmi események idején magyar mérnökök által tervezett és kivitelezett híd épült éppen a Nílus felsőbbik szakaszán. Ennél is kiemelkedőbb Dávid László vízmérnök szerepe a Zambézi szabályozásának megvalósításában, aki a környezetvédelmi tervezést irányította a nyolcvanas években. A természettudományok terén is van még további mondanivalónk. Az algológus Cholnoky Béláról már tettünk említést. Daday Jenő (1855–1920) neve – mikrobiológia területén működő zoológus, hidrobiológus, műegyetemi tanár, az MTA tagja – legfeljebb csak szűk szakmai berkekben ismert mára. De a természetrajzi és bölcsész képzettséggel is rendelkező kiváló tudósnak még hivatalos életrajzaiban sem szerepel, hogy pl. tanulmánysorozatot írt (1–7. rész) Német Kelet-Afrika mikrofaunájáról, illetve három német terepmunkát is kiértékelt saját szakmája szempontjából teste német nyelvű kötetekben (1910–1913).

26

Biernaczky Szilárd

Ugyancsak elhalványult már napjainkra annak az ismerete, hogy a korábban említett Zsivny Viktór geológus (1886–1953), részben afrikai terepmunka alapján, föltárta a földrészen érvényesülő földtani törvényszerűségeket, illetve adott képet az afrikai ásványkincsekről (1930). De el van rejtve a szemek elől ma már a hasonlóképpen korábban már említett Fehér Dániel (1890–1955) erdőmérnök szharai vonatkozású tevékenysége is, aki többek között az 1936. évi francia– magyar talajbiológiai Szahara-expedícióról írt tudományos ismeretekben kötet méretű összefoglalást. De közelebb lépve a mához Vojnits András biológus kollégánk Afrika természeti környezetét sokszínűen bemutató, környezetvédelmi gondolatait közlő, nagy értékű írásait és könyveit említhetjük. Pócs Tamás akadémikus Tanzániában tett botanikai felfedezéseiről kellene itt bővebben szólnunk, ha volna rá módunk. Galácz András, az őslénytan tudósa néhány cikkben afrikai leleteket elemez. Tudomásunk van még arról, hogy az ELTE biológusai foglalkoznak afrikai állatok és növények rendszertani kérdéseivel. Tevékenységük írásos eredményeinek felderítése ugyancsak soron következő feladatunk. Guman István csillagász viszont jeles művet írt a dogonok csillagászati ismereteiről és mitológiájáról. Nemrégiben jutott tudomásunkra, hogy Entz Béla 1966 és 1974 között, mint hidrobiológus ENSZ szervezetek megbízásából Ghánában, majd Egyiptomban tevékenykedett, és utóbb eredményeiről számos művet, jelentést írt és tett közzé. Létezik Magyarországon néhány szakértője a trópusi orvoslásnak is. Egykoron a László Kórházban működött egy ilyen osztály Várnai Ferenc professzor vezetésével. Napjainkra a téma felelőse Várnai egykori tanítványa, Axmann Ágnes (mindkettőjük jeles könyvet publikált a témakörből). Legutóbb viszont Ternák Gábor, korábban afrikai tapasztalatairól is könyveket író pécsi orvosprofesszor tett közzé egy monográfia méretű művet a hazánkba behurcolható egzotikus betegségekről (2013). Nagy jövő áll(hatna) a hazai agrártudományok képviselői előtt, már akik a trópusi földművelés, állattartás, élelmiszertermelés területén szeretnének működni. Végtelen kár, hogy a Szent István Egyetem egykori világhírű tanszékét lényegében felszámolta, hiszen az egykori egyetemi intézet munkatársai és neveltjei széles körben ismertek voltak Afrikában sikeres közreműködéseik nyomán, a FAO is nagyra értékelte, mi több, nagyra értékeli máig tevékenységüket.


27

A már elhunyt Varga János professzor, a volt intézmény alapítójának munkássága, aminthogy a szétszóródott gazdag tanszéki dokumentáció is felderítendő. Hasonló a helyzet az egyik legszorgalmasabb, afrikai terepen (Etiópia, Tanzánia) is működött, bár igen korán elhunyt agrárkutatóval, Obzsut Józseffel, aki ennek a tanszéknek a neveltje volt, és akinek sárospataki leszármazottait is még fel kell derítenünk. De nem feledkezhetünk meg a gödöllői egyetem egykori rektoráról, a franciás műveltségű Petrasovits Imréről sem, aki többek között a Magyar Tudományba is írt tanulmányt az afrikai agrárium fejlesztésének kérdéseiről. (Nemrégiben leltük fel azt az egykori kari jegyzetet, amely szerkesztésében Afrika agro-hidrometeorológiai adattárát foglalja magába, 1980). A ma is tevékeny kollégák közül elsőként a nemzetközileg széles körben ismert és aktív Kanizsay Endre professzort (az egykori Trópusi Tanszék munkatársát), valamint doktoranduszát, Juhász Péter Gergelyt kell említenünk. Utóbbi egyébként Kanizsayhoz hasonlóan részese konkrét afrikai földművelési és állattartási próba-üzemeléseknek. Nem mehetünk el annak a ténynek a felismerése mellett sem, hogy az Afrika iránti hazai érdeklődés megteremtésében kiemelkedő szerepet játszik az a műfaj, amelyet mi tág értelemben élmény-irodalomnak nevezünk. Olyan művekre gondolunk itt, amelyekben különféle szintű és mélységű helyszíni tartózkodások (a rövidebb-hosszabb turistáskodások, vadászatok vagy munkavállalók, mérnökök, orvosok, kutatók, sőt, újságírók a kontinensen eltöltött hosszabb idejű tartózkodásai) nyomán az adott helyszín(ek)en szerzett tapasztalatok részben élménybeszámolókban, részben, mondhatni, szakmailag is értékelhető ismeretek közreadásában csapódnak le. E művek sora, éppen olvasmányosságuk okán, igen gazdag (magyar szerzők művei és a fordításirodalom tekintetében is). Fel kellene itt sorolnunk mind a Gondolat (Világjárók, illetve Klasszikus útleírások), az egykori Táncsics Kiadó (Útikalandok) sorozatainak afrikai témájú köteteit, illetve más kiadók, pl. a Kossuth Vagy a Móra egykori kiadványait. Azonban most csak az utolsó másfél évtized során megjelent, figyelmet keltő munkák közül említünk néhányat. Néprajzi terepmunka nyomán született sokoldalú szakmai mű, egyúttal élménybeszámoló Régi Tamás könyve (Nomádok között Kelet-Afrikában, 2006), amely a néprajzi terepmunka nehézségeivel,

28

Biernaczky Szilárd

helyzeteivel is megismertet. Az az afrikai élet „pokoli” mélységeit tárja fel Mihálffy Balázs (mellesleg az egyik magyar nyelvű Korán fordítója) első könyvében (Mpilo. Nemcsak mesék Afrikáról, 2011), és folytatja a sort minap megjelent önéletrajzi regényében (Mosoly a pokolból. Bosznia frontjaitól az afrikai bányákig, 2014). Két földrajzos átvág Afrikán, aztán leírja „szakmaisággal telt” kalandjait (Borsos Balázs – Móga János: Matatuháton Afrikában, 1998). Az 1987–1988-as Magyar Tudomány Afrika-Expedícióról (a Teleki évforduló jegyében) két könyv is született. Vojnits András biológus (mellesleg a Kossuth főleg a táji–növényi–állati környezetre összpontosító Afrikaalbumának szerzője, 2000, illetve 2008) naplószerűen számol be a több mint hathónapos útról (Utazás a rejtelmes Kelet-Afrikában, Teleki Sámuel nyomában, 1990). A földrajzos Kubassek János, persze számos másféle megfigyelésekben gazdag könyvében, ugyanezt teszi (Zanzibártól a Stefánia-tóig, Teleki Sámuel nyomában, 1989). Afrikai emlékekről, illetve friss tapasztalatokról számol be két orvos kolléga, közülük az első éppen országunk nigériai nagyköveti posztját tölti be (Ternák Gábor: Daktari, daktari – egy orvos visszaemlékezései, 2010, Turóczi Ildikó: Változó idők Kamerunban, 2012). Éles szemű megfigyelésekkel telt, a mindennapi élet konfliktusait, rejtett vonásait nagy beleérzéssel elővarázsoló, a múlt és jelen küzdelmét apró mozzanatok felidézésével érzékeltető beszámolók szerzői viszont nők (lásd mindenekelőtt Lángh Júlia könyveit: Közel Afrikához, 1996, Vissza Afrikába, 2002, illetve Da Silva Katalin: Egy boldog asszony – Szerelmem és poklom: Afrika, 2004, valamint Ritter J. Judit: Húsz centi a kígyó farkából…, Csavargás Dél-Afrikában c. művét, 2004, és nem utolsó sorban: Gyurácz Andrea immár trilógiájává nőtt sorozatot: A szőke nő kalandjai Kelet-Afrikában – Miért éppen Afrika?, illetve: Etiópiában és Dél-Afrikában, mind 2011). Külön kell felhívnunk a figyelmet az immár az ugyancsak három Afrika-könyves Pénzes Tímeára, aki második munkáját már fotós férjével, Kádár Istvánnal jegyzi (Madagaszkári napló, 2003, Namíbia sivatagjai és szavannái, 2011, harmadik könyve még kiadásra vár: Ghána ölelésében. Fényképes útinapló). A korábban említett közgazdász, Balázs Judit viszont egy egyedülállóan szellemes írásművet szegezett az olvasóval szembe, kairói vendégtanársága éveit felidézve (Mindenki egyformán különböző. Rendhagyó útikönyv Egyiptomról, 2014) De ebben a sorban szeretnénk megemlékezni még Cséke Zsolt filmes könyvéről (Benyovszky Móric – és a malgasok földje, 2012),


29

amely a Balázs Dénes által megkezdett sort, annak magas színvonalát megvalósítva ad sok hasznos információt a nagy szigetről (Antsa). Igényes fotóanyagát csak két nagyszerű album éri el (vagy múlja felül albumszerű megjelenítése folytán): Lóránt Attila első munkájában a földrész keleti oldaláról nyújt értékes vizuális információkat (KeletAfrika több mint szafari, 2003), s még szakmaibb eredménnyel járt az együttműködés a tehetséges fiatal kulturális antropológussal, Szilasi Ildikóval kialakított együttműködés nyomán. A következő album ugyanis Kongóba vezet, mégpedig a nagy magyar afrikanista, Torday Emil hagyatékát felidézve (Szilasi – Lóránt: Torday Emil nyomában: Kongó, 2010).] Körképünk végére csemegét tartogattunk. Napjainkban jelent meg a regényíró és művelődéstörténész Szalay Károly könyve a történelem előtti kor kultúrájának egyik legizgalmasabb jelenségvilágáról, a sziklarajzokról (Írott sziklák, festett barlangok, 2013). E műben természetesen az afrikai anyag csak az elemzések kisebbik részét adja. Viszont igen kevesen tudják, mert ugyan a számítógépen igen sokan, ahogy ma mondják, napjában több órán át szörföznek, de vajon ki áll meg akár egy pillanatra is olyan honlapoknál, amelyek afrikai (mi több, az Almásy látogatta Uveinat) sziklarajz anyagának felderítését, illetve újabb kori vizsgálatainak anyagát teszik közzé. Nos, figyeljünk fel arra a tényre, hogy a sziklarajz kutatás, pontosabban dokumentáció egyik legjelesebb és nemzetközileg is igen csak ismertté vált képviselője a magyar Zboray András, aki az Almásy-féle kutatási területek (pl. az előbb említett Uveinat-hegység) szűkebb és tágabb körzetében mintegy 800 barlangban több mint 100 000 felvételt készített, megtetézve ezt néhány jeles írásos publikációval (anyagának egy gazdag részét CD-n tette közzé). *** Áttekintésünk végére érve csak annyit szeretnénk megjegyezni, részben megismételve az írásunk elején mondottakat: a falakon kívüli magyar afrikanisztika bemutatása, tényeinek felsorolása, tudománytörténeti feldolgozása ezzel nem ért véget… Azonban mindazok a feladatok, amelyek e sajátos helyzetből adódnak, jóval könnyebben volnának végbe vihetők, ha ez a tudományokat tettekre ösztökélő kontinensnyi ismeretanyag a falakon belülre kerülhetne hazánkban is.

30

Biernaczky Szilárd

Megjegyzés A szerző illendőnek véli figyelmeztetni olvasóit, hogy az itt közzé tett „tény-felsorolás” nagyobbrészt már egy korábbi közleményében (Magyar Afrika Társaság (AHU) – Magyar Afrika-Tudás TÁR (AHU MATT) elektronikus könyvtár (szakmai bemutatkozás, célok, feladatok és első eredmények), 2014, Kultúra és Közösség, IV. folyam, 5. évf., 1. szám, 37–49. old.) is helyet kapott. Azonban ezúttal számos kiegészítéssel, pontosítással, újabb eredmények bedolgozásával kerül közlésre a magyarok Afrikára vonatkozó kutatási munkáinak, írásos megnyilvánulásainak, különféle jellegű produkcióinak a bemutatása.

Bibliográfia helyett Mint már e tanulmány elején jeleztük, nincs módunk részletes bibliográfiát adni, mert az akár a főszöveg többszörösét is kitenné. Helyette a következőkre hívhatjuk el az érdeklődő olvasók figyelmét: Amint a tanulmányban is említettük, az Interneten már megtalálható a Magyar Afrika-Tudás Tár elektronikus könyvtár, amelynek az anyaga napról napra bővül. Másrészt az általunk összeállított és a Tudástárban immár helyet foglaló Magyar afrikanisztikai bibliográfiában lényegében minden említett könyvformátumú mű címe megtalálható. Az említett vagy hivatkozott tanulmányok pedig részben már magában a Tudástárban, részben az Interneten más webhelyeken hozzáférhetőek. Amennyiben valaki valamit még sem talál meg, úgy a Tudástár szerkesztősége számára információkkal rendelkezésre áll (email cím: [email protected])

Kulcsszavak --- magyar Afrika-kutatás, --- tudománypolitikai felvetések: Afrika-kutatás Magyarországon, --- magyar afrikai kutatások története, --- sajátos művelődéstörténeti akadályok az afrikai tanulmányok intézményesedésében Magyarországon,


31

--- a magyarországi Afrika iránti érdeklődés dimenziója (1483-tól máig), --- magyar produkciók az afrikai tudományok területén --- African studies in Hungary, --- political science ideas: African research in Hungary --- history of African studies in Hungary, --- specific cultural historical barriers in the institutionalization of African studies in Hungary, --- dimension of the Hungarian interest in Africa (from 1483 until today), --- Hungarian production in the field of African studies Cím angol nyelven African studies in Hungary?! For 150 years our country has labored to create a field of science

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents