MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------FÁBRY Zoltán Narvik-napok, Afrika-hetek – és dél-tiroli plasztikbombák / Narvik-days, Africa-weeks – and plastic bombs in South Tyrol Eredeti közlés /Original publication: in: Európa elrablása, Bratislava, 1966, 161–174. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.933 Dátum/Date: 2017. január / January 12. filename: fabryzoltan_1966_NarvikNapok Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document FÁBRY Zoltán: Narvik-napok, Afrika-hetek – és dél-tiroli plasztikbombák / Narvik-days, Africa-weeks – and plastic bombs in South Tyrol, AHU MATT, 2017, pp. 1–13. old., No. 000.001.933, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, súlyos kritika a német revansizmus gondolatának feléledéséről a 1950–1960-as években, (nyugat-)német megnyilatkozások visszaszerzendő afrikai gyarmatokról, az afrikai népek megvetésének kifejeződése a korabeli (nyugat-)német sajtóban African studies in Hungary, severe criticism of the idea of the German revanchism restarting in the 1950–1960's, (West-)German utterances recover-
2
Fábry Zoltán
ing African colonies, expressions of contempt for the African peoples in the contemporary German press ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Narvik-napok, Afrika-hetek
3
NARVIK-NAPOK, AFRIKA-HETEK – ÉS DÉL-TIROLI PLASZTIKBOMBÁK FÁBRY, Zoltán in: Európa elrablása, Bratislava, 1966, 161–174. old.
Nyilatkozatok és fogadkozások százai bizonyisteneznek, hogy Bonnnak nincsenek agressziós szándékai; hivatalos kommünikék, sajtókonferenciák erősítgetik: a német revizionizmus és revansizmus csak az 1937-es határokra szorítkozik. De akkor miért és minek a szudéta napok permanenciája?! És mit akarnak az „Afrika-hetek”?! És mit céloznak például az ún. „Narvik-találkozók” – és pont Ausztriában?! Hitler volt hegyivadászai, „Narvik-bajtársi szövetségbe” tömörülve, nem tudják és nem akarják feledni Norvégia alattomos lerohanását, és Klagenfurtban, a szudéta napok mintájára, Narvik-napokat tartanak. Miért, mi célból? A nyilvánvaló lehetetlenség ellen még az oslói konzervatív Aftenpost is tiltakozott, és „kimondottan botrányos kihívásnak” minősítette az egészet. 1937-es határok? Sepp Dietrich, az egyik leghírhedtebb SS tábornok, a semleges Ausztriában tartott beszédében mindazon területek visszaadását követelte a harc jogán, melyek a Harmadik Birodalomhoz tartoztak. Jacob Kaiser, volt bonni miniszter, ugyancsak Salzburgban szónokolt: „A német egység Ausztriát is jelenti, Svájc egy részét és Elzász-Lotaringiát” (Neue Zürcher Zeitung, 1952. III. 26.). Dr. Ehlers, volt bonni parlamenti elnök, az igényeket olasz területekre is kiterjeszti, és a Zeitschrift für Geopolitik hangsúlyozza, hogy „a Dél területe ... szintén sorra kerül”. A Berlin–Róma-tengely idején Hans Bäcker ilyeneket mondott: „Az Észak a legjobb úton halad, hogy megtalálja önmagát, szavát, útját és tettvilágát ... A Dél szépen hozzá fog szokni, hogy szavai rólunk hatástalanul leperegnek”. A „szövetséges” tegnap és ma egyformán beszél: a maga nótáját fújja! A dél-tiroli kérdés mai kiéleződése kötetek helyett beszél. DélTirol: osztrák ügy, de tűzfészekké a nyugatnémet revansizmus Európa-igénye avatja. A nyugat-német imperializmus már annyira a magá-
4
Fábry Zoltán
énak tudja Ausztriát, hogy irredentáját is megszervezni igyekszik. A Frankfurter Rundschau ilyen értelemben írja: „Bizonyos nagynémet szónokok kirohanásai könnyen azt a benyomást kelthetik, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban jelentős személyek egész sora azt látná legszívesebben, ha a Bundeswehr egyszerűen bemasírozna Dél-Tirolba”. Az olasz hivatalos közlemények kénytelenek bevallani, hogy az illegális robbanóanyag nyugatnémet eredetű; a torinói Stampa ugyanakkor a változatlan német hegemónia-kísérletek közös gyökerére hívja fel a figyelmet: „A dél-tiroli mozgalom kétségtelenül beletartozik a Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben támasztott német területi követelések keretébe. A politikusok tartsák szem előtt, hogy szövetségeket nem lehet megszilárdítani a népek érzelmi összhangja nélkül, s a kormányok megállapodásai nem lesznek tartósak, ha a népek attól tartanak, hogy szomszédjuk ismét hegemóniára törekszik”. – „Ismét”: ezzel az olasz lap, a „szövetséges”, a saját térfelén kimondta a döntő szót, a történelmi igazságot: a német imperializmus változatlanságát, permanens aktivitását. A legszebben azonban Oberländer mondja. Lapja, az Ost–West Kurier (1953 nov.) szinte kacag a kárörvendő gyönyörűség előérzetében. Franciaországról van szó, a változatlan zsákmánylehetőségről: „Hisz itt csupa ősgermán és német települést találunk. Franciaország alaposan összezsugorodik majd, mert ha szigorúan vesszük, még Normandia sem ősi francia talaj, szintúgy a flamand észak, valamint a baszk és katalán területek. S akkor még Daladier provence-i szülőföldjét is megkérdőjelezzük.” S ez nem elírás vagy véletlen. A Stimmen zur Agrarwissenschaft írta 1954-ben:
Narvik-napok, Afrika-hetek
5
„A tényleg egyesített Európában a német parasztifjak a végtelen, rosszul vagy alig megművelt, de termékeny franciaországi búzaföldeken telepednek le”. Még Anglia vagy Spanyolország sem ússza meg szárazon. Az első világháború dicsőítőinek egyike, Franz Schauwecker írta a Lokalanzeigerben (1932. I. 1.): „A hatalomhoz vezető utat a Hohenstauf Friedrich és a porosz Friedrich, majd Nietzsche és Bismarck jelölte ki. Ez a hatalmi tudat nem ismer földrajzi határokat, mert vannak németjeink külföldön is, például Shakespeare és Cervantes”. A német expanzió jó előre megkérdőjelez, kijelöl mindent: jogalapot keres, hogy rendet teremthessen, és egyedül teremthessen rendet. Másképp nem is lehetséges: aki a szövetségesek területére pályázik, az tőlük csak nélkülük és ellenük tudja elvenni. Egy rendszer, melynek lényege és gerince a militarizmus, a szomszédokban csak a beavatkozás apropóját, csak a megrohanás, a lerohanás objektumát láthatja. Beleszólás, kívülről jövő vétó nem állíthatja meg a dolgok menetét. A német militarizmus nem tűr beavatkozást, nem tűr szövetségest. Amerika is megtudja egyszer, mit jelent a német imperializmussal szövetkezni. A dollár bonni Canossa-járása már ízelítőt adott belőle, de a „kívül tágasabb” első jelei régibb keletűek. A Nation Europa 1953-as első számában írta H. Sanden: „Az Európa-Nemzet (a Német-Európa fedőneve!) mind Kelettől, mind Amerikától független ... S azt jelenti, hogy az egyesült európai hatalomnak nemcsak Kelet felé kell készen állnia a védelemre, hanem olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy egy túlzott amerikai követelésre is »nemet« tudjon mondani”. Nemhiába mondotta Strauss: „Tűrhetetlen, hogy mi, németek legyünk a gyalogság, mely az amerikai atomlovagok nyilát és íját hordozza”. 1957-ben ugyancsak . Strauss jelentette ki: „A német egységeknek különleges fegyverekre van szükségük, s megszerezzük őket, akár tetszik az amerikaiaknak, akár nem”.
6
Fábry Zoltán
Akár tetszik, akár nem: ez, ennyi a német imperializmus legsajátabb hangja és viszonylatszava. A mi fülünknek már ismerősen cseng: 1914-ben hallottuk és szenvedtük először. Az új szövetségesek is meg fogják szokni – a maguk kárán! De most még a Jaspersek is tagadják, úgy állítják be a helyzetet, mintha a német nyárspolgár reszketve gondolna az amerikaiak európai kivonulására Európából: „mert a bonni rezsim az USA és a NATO nélkül tönkremenne ... Tudnunk kell, hogy elvesztünk, ha az amerikaiak kivonulnak Németországból… Ezért feltétel nélküli együttműködésre van szükségünk Nyugattal – amerikai hegemónia alatt”. Ezt az óhajt persze nem kell és nem szabad komolyan venni. Jaspers a német kiszolgáltatottság veszélyének falra festésével operál, de a remegő intés csak arra jó, hogy a totális német felfegyverzés alibit és indokot kapjon. A német imperializmus semmit sem kíván jobban, mint az amerikaiak és az angolok kivonulását: Endlich allein! Végre egyedül! És akkor jöhet Német-Európa! Csak Német-Európa? Amikor egyszer már majdnem a kezükbe került Ázsia, és szemük előtt, talpuk alatt volt Afrika! A német imperializmus már tegnap is Eurázsiáról és Eurafrikáról beszélt. Karl Haushofer, a geopolitika „atyja”, a német kontinentális hatalmat mint eurázsiait szuggerálta: „Kiegészítve egy megfelelő gyarmati birodalommal: Eurafrikával”. Lapjában, a Zeitschrift für Geopolitikban (1941, 369. old.) követelte, hogy „…az eurázsiai és eurafrikai feladatot a valósítás stádiumába segítsék”. S amikor Hitler betör a Szovjetunióba, ezt írja Haushofer: „A Szovjetunió elleni háborúval megvalósul a geopolitika legnagyobb feladata: a XX. század téréltetése (Raumbelebung), amikor is egyidejűleg lép fel a térmesszi kontinentális ellenállások leküzdésének szükségessége”. Hogy ez nem csupán fantáziaábránd és tudós rigolya volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a szövetségesek Haushofert a nürnbergi nemzetközi bíróság elé állították, de volt tanítványa – E. A.
Narvik-napok, Afrika-hetek
7
Walsch amerikai jezsuitapáter – védőbeszéde után elejtették a vádat. Azt az embert mentették fel, és vele azt a rontást, melyről Stefan Zweig írta: „Az ő elméletei voltak azok, melyek Hitler agresszív politikáját még a legrabiátusabb tanácsadóknál is jobban belehajszolták a szűk nemzetiből az univerzálisba” (Die Welt von gestern, Frankfurt a. M., 1947, 220. old.). Evés közben alaposan megnőtt a nácizmus étvágya: a német imperializmus sugallói csak úgy dobálóztak a kontinensekkel. Hans Bäckerünket is lázas vízió gyötri! „Ha elképzeljük, hogy északi vadásznépeké volt a tér a Jegestenger szegélyétől Észak-Afrikáig!” Micsoda elképzelés! Micsoda térátfogó jogigény! Csoda, ha Bonnt Afrika is izgatja?! Az Európa-védelemmé álcázott agresszió itt új áttételben, mint a fehér ember védelme jelentkezik. A német nagytőke szócsöve, az Industriekurier ezt írja: „A kolonizáció-ellenesség szólamával nem tudjuk létünket biztosítani. Az amerikaiaknak és az egész szabad Nyugatnak úgy kell végre néznie a dolgokat, ahogy azok a valóságban vannak. Amit ma még a fehér ember birtokol, azt minden eszközzel meg kell tartani”. – Leo Geyer von Schwappenburg báró, egykori tábornok, a Rheinische Merkur-ban Afrikát Európa Achilles-sarkaként sugallja: „Eurafrika parancsoló szükségszerűsége a kontinensekben gondolkodó modern stratégiának ... Afrika egy rakétaháború esetén Európa védelmének természetes bázisa”. A Wehrkunde még nyíltabban beszél: védelmi stratégiának, álszenteskedésnek itt már nyoma sincs. A lap a NATO-imperializmus Afrika-muszáját kendőzés nélkül fecsegi ki: „Afrika lehetőséget nyújt mindenfajta manőverezésre, Európa és Ázsia ellen egyformán. Óriási területe lehetővé teszi, hogy szigorú ti-
8
Fábry Zoltán
toktartás mellett a legpusztítóbb hadműveleteket készítsük itt elő. Ha Nyugat-Európának egy esetleges világkonfliktusban van valami biztató lehetősége, úgy ezt a lehetőséget Afrikának hívják. A NATO-nak érdekei fűződnek ahhoz, hogy az afrikai kontinens a szabad világ ellenőrzése alatt maradjon”. A pénzimperializmus nem tud meglenni gyarmatok nélkül. Gyilkos háborúi nélkülük immár elképzelhetetlenek. A gyarmat itt – halálos paradoxonként – létszükségletté lép elő. Csoda, ha tűzzel-vassal ragaszkodnak hozzá?! De szirénhangokat is hallunk, és ezeket – a pillanatnyilag nem kompromittált – Nyugat-Németország fújja: „Testvéreink vagytok! Mi mindenkor a ti oldalatokon küzdöttünk gyarmattartó uraitok ellen! Nekünk nincsenek gyarmataink – bennünket nem terhelnek a rajtatok elkövetett szörnyű bűnök!” Így beszélnek ma azok, akik a század eleji Afrika legszörnyűbb gyarmati gyilkosságáért – a hererók (lásd: Namíbia – bsz.) likvidálásért – viselik a felelősséget. Von Trotha német tábornok 1904. október 2-án Délnyugat-Afrikában a következő parancsot adta ki: „A herero népnek el kell hagynia az országot. A német határokon belül minden hererót fel kell koncolni. Nem fogadunk be sem nőket, sem gyermekeket, visszakergetjük őket népükhöz, és lőni fogunk rájuk”. De a száműzetés útja a teljesen kiszáradt Kalahári-sivatagon át vezetett, ahol később meg is találták a kiűzöttek tetemeit: éhen és szomjan pusztult el ily módon 80 000 herero! A német gyarmati hadsereg 1906-ban kiadott jelentése megállapítja: „A Kalahári-sivatagon át kitaposott út vezetett, melynek mentén emberi koponyákat és csontokat, ezernyi elhullott állat maradványait találták ... Mindebből arra lehet következtetni, hogy a hererók visszavonulása a halál útja volt.” – Micsoda éleselméjűség! Micsoda cinizmus! A jelentés így végződik:
Narvik-napok, Afrika-hetek
9
„A büntetést végrehajtottuk. A hererók megszűntek önálló néptörzsként létezni”. És ma – egy fél évszázaddal e „végmegoldás” után – a Deutsche– Afrika–Orient–Informationen arcpirulás nélkül jelenti ki: „Az NSZK-nak joga van elrabolt gyarmataira, melyek Isten akaratából s jogi szempontból örökké a mieink. Kötelességünk, hogy a Birodalom Afrikába való visszatérésén munkálkodjunk”. S buzgólkodnak és munkálkodnak. Az igazolást a Spiegel egyik 1960-as augusztusi számában olvashatjuk: „Mi németek, Délnyugat-Afrikában végrehajtottuk a faji megkülönböztetést. A mi egykori gyarmatunk a világ egyetlen olyan országa, ahol immár 50 éve alkalmazzák az apartheidet”: – Amikor Lübke, a nyugatnémet államelnök, a négergettózó Délafrikai Unióban járt, „követendő példaként” állította Afrika többi népei elé az apartheidet. Azaz: különítsd el a színeseket, üsd a négert, űzd pusztulásra a Kalahári sivatagba! Lübke a bonni politika reprezentánsa, s mint ilyen, másképp nem is beszélhetett. De mit szóljunk egy Wilhelm Röpkéhez, az egykori antinácihoz, aki 1964-ben mint a Verwoerd-apartheid igenlője lép a színre, mégpedig a kultúra ős a Nyugat nevében: „Régimódi ember vagyok, aki a nyugati kultúrát tekinti mércének. Dél-Afrika a nyugati kulturális szféra egy része a világ peremén, s ma a Nyugattal szembenálló ellenséges világ támadja ... Hitler és Verwoerd között nem lehet párhuzamot vonni: Verwoerd kivételes jóakarattal, türelemmel ős nagy anyagi eszközök befektetésével a gyakorlatban bizonyítja, mennyire szívén viseli az országban élő másik faj boldogulását ... Szembe kell szállni azokkal a nézetekkel, mintha a dél-afrikai néger lakosság súlyos elnyomás alatt szenvedő tömeg lenne”. – Hogy hová süllyedt Röpke, Hitler kedvenc filmsztárjának és rendezőjének – Leni Riefenstahlnak – minapi nyilatkozatán mérhetjük le a legjobban, aki szerint a náci haláltáborok „népjóléti intézmények és
10
Fábry Zoltán
emberekről gondoskodó lágerek” voltak (Wohlfahrts- und Fürsorgelager). Amikor Röpke a „kétoldali elkülönítés” mellett tör lándzsát, akkor ez Komor Imre szerint azt jelenti, hogy „Dél-Afrikában a fehérek is el vannak különítve, pontosan úgy, ahogy a fegyházőr el van különítve a raboktól.” Hans Grimm, a német gyarmatpolitika epikai megkiáltója (Volk ohne Raum), nem kóklerkedett a négereknek engedélyezett szabadságeszmékkel. Őszintén és egyértelműen fecsegte ki a gyarmati célt és értelmet. A gyarmat: a szadizmus biztosítószelepe. A „ki a legény a csárdában” duhajkodóknak tág teret kell adni, ahol aztán a falurossza szabad kezet kap, és hazafias cselekedetté, morállá lényegülhet. Könyvében – 13 Briefe aus Deutsch-Südwest-Afrika – ezt a duhajmorált így indokolta: „Ha száz fiatalembernek alkalma van, hogy egy gyarmati frontszakaszon kielégítse ösztöneit, hogy így önálló német férfiúvá érjen, ahelyett, hogy mint puccsista, mint izgága és örökké elégedetlen elem Németország-szerte türelmetlen várakozásban üljön... és ha itt a gyarmatokon férfitetteiknek semmi sem áll az útjában, elég indok ez a gyarmatosításra.” – 1936-ban a Magyar Napban így kommentáltam Grimm gyarmatindokát: „Ez az 1928-as Grimm-féle megállapítás ma már túlhaladott álláspont. Az indokok elévültek. Ma maga Németország a gyarmat: szadizmus szabad vadászterülete. Ma a szadizmus biztosítószelepét fasizmusnak hívják”. – S ez az Európán mint gyarmaton végigseprő, „ösztönöket kielégítő” német „férfitett” – a második világháború – mégsem volt elég. Újra Afrika kell, gyarmat kell! És Verwoerd példa lesz és „nyugati” ideál marad! Dr. Gerstenmaier, Bonn jelenlegi parlamenti elnöke, tegnap Hitler egyik legfőbb és legaktívabb egyházügyi referense, a „gojok” Globkéja, aki ma (1964-ben!) Francótól, a spanyol „caudillótól” madridi látogatása idején megkapta a legnagyobb spanyol kitüntetést: a Katoli-
Narvik-napok, Afrika-hetek
11
kus Izabella Nagykeresztet, s akiről ezzel mindent elmondtunk, ez a Gerstenmaier a „Német Afrika-Társaság” elnöki minőségében 1957. jan. 2-án a bajor rádió hullámhosszán beszélt: „Nem elégedhetünk meg a kívülálló szerepével... Ami Afrikában történik, ahhoz nemcsak az angoloknak, belgáknak, franciáknak és portugáloknak van közük, de Európának is, s így nem utolsósorban nekünk, németeknek”. Eltekintve attól, hogy itt az európai jogigény szinte automatikusan változik át német érdekeltséggé, nem szabad elfelejteni azt a csekélységet, hogy végeredményben Afrikáról van szó, a szabadulás, a szabadság és az önállóság stádiumába lépett földrészről! E pillanatban Lumumbáról van szó: a jog- és jövősummáról, a kínzatásról és a győzelemről, a vértanúságnak, szenvedésnek és haladásnak egy névben, egy emberben maradéktalanul megtestesült jelképéről! Európa, a Nyugat gyalázatáról! A nyugatnémet televízió Afrikában járt riportere ilyeneket közvetített: „Lumumba olyan, mint a vadállat. Ha Lumumba nem hal meg, akkor Kongó hal meg”. Lumumbát megölték, Afrikát meggyalázták: Európa városaiban azonban tüntető manifesztációk ítélték el a gyilkosokat és a felbujtókat! Én a rádión véletlenül a zágrábi tüntetést fogtam ki: megrendítő élmény volt! Egyetlenegy név – Lumumba – ritmusa és tájfunja! És akkor jönnek a németek, és részt kérnek Európa nevében. Hogy mit és hogyan, azt Siegfried Passarge árulja el a Nation Europa című folyóiratban (1959, 2. sz.): „A feketéket tisztességre és engedelmességre kell nevelni ... úgy kell őket értékelni, ahogy megérdemlik, tehát, mint nem egyenrangú fajt... A feketének respektálnia kell a fehér embert. Ezekkel az afrikaiakkal csak akkor lehet kijönni, ha keményen fogjuk őket”. És éhhez – a közelmúlt történelme bizonyítja – a németek mindenki másnál jobban értenek. A jogigény német forrásai nem apadhatnak! A Nation Europa, az „Európa-Nemzet” – tehát a „Német-Európa” – itt felfedte kártyáit: ez az Európa a német faji gőggel áll és bukik, ez az Európa a megfejelt hitleri „új rend”: a Gleichschaltung, a gumibot, a börtön, a koncentrációs tábor, a tarkólövés és a gázkamra halálos
12
Fábry Zoltán
szervezete! Afrika népei ki fogják kérni maguknak azt a pedagógiát, melyért Európa népeinek és nemzeteinek egy része – társadalmi rendje és kormányzata jóvoltából – még mindig nem mondott megfelelő köszönetet! Német-Európát, a német pedagógiát, a fasizmust csak Európa osztatlan és oszthatatlan békeakarata és békeharca fogja és tudja majd múlttá avatni. Amíg ez meg nem történik, a német imperializmus zavartalanul kalkulálhat Normandiától az Urálig, Narviktöl Afrikáig. Most itt-ott még ügyetlenül elszólják magukat: az agresszor bal keze nem tudja, mit csinál a jobb. Még nincsenek összehangolva, egybehangolva, és ha a Nation Európa a fajgyűlölet pedagógiáját akarja Afrika népeire kiterjeszteni, mit gondoljunk akkor a Die Welt híreinek hiteléről, melyek Afrika némethívó hangját nagyítják elénk. A Die Welt riportjaiban olyan négerekről olvasunk, akik még emlékeznek a vilmosi német Kamerunra. Ők mondják és jajongják: „Miért nem jönnek már újra a németek? Ha a németek jennek, az jó dolog, az rendet jelent”. Ezek a hívó hangok, ezek a kísértő hívások: megrendelt, kiagyalt szirénhangok. A német Odysseus – hogy a kísértésnek ellenállhasson – nem kötteti magát a hajóárbochoz: az első szirénhívásra azonnal a tengerbe veti magát, és kiúszva – „Föld!” – rögtön kezdi a rendcsinálást, a „felszabadítást”, a német gyarmatosítást! Tarkólövés és gázkamra: aki egyszer belekóstolt, másképp nem is tudja, másképp nem is mondja. Peter Schmiedt India-könyvében egy Indiában dolgozó nyugatnémet szakértőt idéz, aki kijelentette neki: „Sokkal olcsóbb lenne, ha gázkamrákat építenénk 400 millió indus számára, mintsem hogy nagyolvasztókat készítsünk nekik”. A háború által fertőzött nyugatnémet lelkiség Európa nevében itt csak Ázsia-pusztító fehér ember aktivitását dokumentálhatja. Normandia csábítja a németeket, Ázsia Auschwitzot asszociál, Afrika hívja őket. És Kelet-Európa? Lapozzuk fel Barnick könyvét, s akkor meghallják a kelet-európai „négerek” némethívó, kísértő szirénhangját is. „Kelet-Európa valamennyi népe boldogan köszöntene egy Anschlusst, és minden más megoldásnál szívesebben venné a csatlakozást a
Narvik-napok, Afrika-hetek
13
német legalitáshoz és kultúrához ... Németország még akkor sem térhetne ki ez elől, ha akarná is ... mert bármennyire is elveti az expanzió minden fajtáját, van-e joga megtagadni a kívánság teljesítését?!” Ezek a szerencsétlen németek semmit sem tudnak megtagadni (önmaguktól sem), és akiknek így, ilyen módon kell feláldozni magukat – a Keletért! A nyugati önzetlenség csimborasszója! Az ártatlan bárányok, akik nem félnek a farkastól, akik sose gyakorolták, nem ismerik és megvetik az expanzió minden fajtáját! Az egésznek azonban van egy bökkenője. Barnick a nagy igyekezetben elfelejtette, hogy néhány oldallal elébb vagy odébb pont az ellenkezőjét állította KeletEurópa „valamennyi felszabadítandó népével” kapcsolatban: „A lengyeleket és más szláv népeket majd a németek kitelepítik, vagy jobbágymunkára fogják”. A Németországgal való „Anschlusst” a lengyelek és más szláv népek ezek után bizonyára éppolyan „boldogan” fogják köszönteni, mint az afrikaiak! Annál is inkább, mert az európai és afrikai jobbágyegyenlítés rég megtörtént. Amikor Spengler a fehér és színes munkás bérkülönbségéről beszél, egy lábjegyzetben hozzáfűzi: „Színesek alatt én Oroszország lakosait, valamint Dél- és DélkeletEurópa népeinek egy részét is értem”.
