MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------KRAJNIK, Ildikó

A négritude a francia irodalom intézményrendszerében /Négritude in the institutional system of French literature Eredeti közlés /Original publication: A négritude helyzete a francia irodalom intézményrendszerében, Vörös Postakocsi honlapról, 2002 Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.241 Dátum/Date: 2015. augusztus / August 31. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document KRAJNIK, Ildikó: A négritude a francia irodalom intézményrendszerében /Négritude in the institutional system of French literature, AHU MATT, 2015, pp. 1–15. old., No. 000.001.241, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words

Magyar Afrika-kutatás, a négritude fogalma és forrásai, a négritude megjelenése az irodalomban és intézményi kiépülése, intézmény és műfaj, a négritude a francia irodalom intézményrendszerében, a négritude utóélete

2

Krajnik Ildikó

African studies in Hungary, the concept and resources of négritude, the emergence of négritude in the literature and its institutional build-up, institution and genre, négritude in the institutional system of French literature, the aftermath of négritude ----------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

A négritude a francia irodalomban

3

A NÉGRITUDE A FRANCIA IRODALOM INTÉZMÉNYRENDSZERÉBEN Krajnik Ildikó

Még napjainkban is konferenciák szervezésével, elemzések publikálásával tartják életben a négritude hagyományait, bár egyesek szerint mára már aktualitását vesztette mindaz a tartalom, amelyet a négritude szószólói képviseltek. A szakirodalomban ellentmondások tömkelegére bukkanunk a jelenséggel kapcsolatban, amely részben megmagyarázhatja az iránta tanúsított élénk figyelmet. A négritude szó a nègre ’néger’ jelentésű szóból jött létre, s elsődlegesen azt az 1930-as években Párizsban kialakuló politikai-irodalmi-kulturális mozgalmat jelöli, amelyet a Franciaország gyarmatairól érkező, s az anyaországban tanulmányokat folytató fekete és kreol bőrű értelmiségiek indítottak el azzal a hitvallással, hogy büszkén vállalják néger identitásukat, kulturális és művészeti értékeik elismeréséért szállnak harcba, s igyekeznek rámutatni a gyarmatosító Franciaország kizsákmányoló politikájára, illetve a gyarmatok kiszolgáltatottságára. Mindezek jegyében az értelmiségből kinövő írók, költők sajátos irodalmat hoztak létre. A négritude három nagy vezéralakja a szenegáli Léopold Sédar Senghor, a martinique-i Aimé Césaire és a Francia Guyanáról származó LéonGontran Damas. E rövid áttekintésben kísérletet teszek arra, hogy felvázoljam a négritude kialakulásának tényezőit, társadalmi és költészeti jellemzőit, s elsősorban azt vizsgálom meg, hogyan kapcsolódott a mozgalom a korabeli francia irodalomba, milyen pozíciót vívott ki magának a francia irodalom intézményrendszerében, s mindeközben a négritude ellentmondásosságának néhány aspektusa is felmerül. A négritude forrásai Franciaországot és Afrikát elsődlegesen a történelem hozta közel egymáshoz. A 19. század második felében és a 20. század elején zajlott gyarmatosítás eredményeképpen 1914-re Franciaország északon

4

Krajnik Ildikó

Marokkót, Tunéziát és Algériát, valamint egész Nyugat-Afrikát és az Egyenlítő számos államát bekebelezte. 1904-ben jött létre az ún. Francia Nyugat-Afrika, nyolc állam szövetsége (Mauritánia, Szenegál, a később Maliként ismert Francia Szudán, Guinea, Elefántcsontpart, Niger, Felső-Volta, későbbi nevén Burkina Faso és Dahomey, a mai Benin államokból) Dakar központtal. 1910-ben pedig létrejött a Francia Egyenlítői-Afrika Brazzaville központtal négy államból, Gabon, Közép-Kongó (a mai Kongói Köztársaság), Oubangui-Chari (később Közép-Afrikai Köztársaság) és Csád egyesítésével. Franciaország jelenléte Afrikában abban is megmutatkozott, hogy a francia nyelv hivatalossá vált a gyarmatain, az oktatás nyelve is a francia lett, s az anyaország maga is fogadta a gyarmatokról érkező tanulni vagy dolgozni vágyókat. A második világháború után indultak meg a függetlenségi mozgalmak, s a hatvanas években majdnem mindegyik afrikai gyarmatnak sikerült visszaszerezni függetlenségét. Mégis mi vezetett közvetlenül a négritude kialakulásához? Itt azokat a világ más részein elindított mozgalmakat kell számba venni, amelyek arra ébresztették rá a Párizsban tanuló fekete diákokat, hogy a feketék helyzetének javítása érdekében nagy szükség van az összefogásra. A jamaikai Marcus Mosiah Garvey (1887–1940) tevékenysége, „Back to Africa” nevű elképzelése és Libéria megalapítása nagy hatással volt rájuk. Garvey 1914-ben Kingstonban, Jamaicában létrehozta feketéket segítő szervezetét, amely a „Universal Negro’s Improvement Association” (Világszervezet a négerek haladásáért) nevet viselte. 1919-ben The Negro’s World címmel újságot alapított, melynek révén gondolatait megismerhették az egész világon. Úgy gondolta, hogy a feketéknek létre kell hozniuk saját önálló, nemzetközileg is elismert államukat, ez pedig csak Afrikában valósulhat meg. Ezért megalapított egy hajózási társaságot Black Star Line névvel, amely az Amerikai Egyesült Államokból Afrikába szállította azokat, akik szerettek volna hazatérni őseik földjére. Libériában telepedhettek le, azon kevés államok egyikében, amelynek sikerült megőriznie függetlenségét. Végül Garvey elképzelése nem valósulhatott meg, ugyanis nem talált támogatókra a fehérek körében, de a feketék elit rétege sem támogatta. Kiterjedt tevékenysége folytán méltán tartják a pánafrikanizmus kiépítőjének. A négritude másik előzménye az ún. Negro Renaissance mozgalom, ami Harlemből, New York híres negyedéből indult. Irodalmi és társadalmi mozgalomnak mondja magát, amely arra vállalkozik, hogy


5

ráirányítsa a figyelmet az értelmiségi feketék asszimilációjára, s az igazságtalanságra, az elnyomásra, ami a feketéket éri. Első képviselője W. E. B. Du Bois, aki azon fáradozott, hogy megváltoztassa a feketékről a fehérek fejében kialakult sztereotípiát: az ösztönösséget, az agyalágyultságot, az alacsonyabb szintűséget. 1909-ben megalapította a még ma is létező emberjogi szervezetet, az „NAACP”-t (National Association for the Advancement of Colored People, magyarul: Nemzeti társaság a színes bőrű emberek előrejutásáért), amely elindított egy folyóiratot The Crisis címmel az ő irányítása alatt. A párizsi fekete értelmiségi fiatalok kedvelt olvasmányává vált a lap, s nagy hatással volt világszemléletük alakulására. Paradox vonás, hogy az imént említett két mozgalom, azaz Garvey Back to Africája és a Negro Renaissance szemléleti szembenállása ellenére is a négritude forrása lehetett. Hiszen Garvey a fehérek társadalmából kivonulva, egy Afrikában feketék által létrehozott független államban képzeli el a feketék önállóságának, nemzetközi elismertségének megteremtését, míg W. E. B. Du Bois és társai az integráció mellett érvelnek, tehát szerintük a feketéknek a fehérek között kellene teljes életet élniük, s azt szeretnék elérni, hogy velük egyenrangú embereknek tartsák őket. Ahogyan átalakította a kultúra fogalmát, a kulturális relativizmus megváltoztatta a feketék önmagukról alkotott képét is. A kulturális relativizmus antropológiai irányzatának kultúrafelfogását a francia hivatalnok és afrikanista Maurice Delafosse, a német etnológus Leo Frobenius és a belga származású szociológus, antropológus Claude Lévi-Strauss neve fémjelzi. A Magyar néprajzi lexikon szerint a kulturális relativizmus olyan „elmélet, amely szerint az egyes kultúrák specifikus, egyedülálló kifejeződései az őket hordozó társadalmi csoportoknak, ezért önmagukból magyarázandók és egyetemes értékrendbe nem illeszthetők. […] A kulturális relativizmus pozitív vonása, hogy az etnocentrizmus (beszűkült) egyoldalú szemléletével szemben a különböző kultúrák elfogulatlan értékelésére hívta fel a figyelmet.”1 Senghor egyik előadásában leginkább Leo Frobenius, illetve a német filozófiának a francia és az európai irodalmi felfogásra tett hatását 1

Magyar néprajzi lexikon III, főszerk. Ortutay Gyula, 1980, Budapest, Akadémiai Kiadó, 3490. old.

6

Krajnik Ildikó

emeli ki. Szerinte az 1889 körüli időkre esik az a fordulat, amely magával hozta a karteziánus eszméken alapuló filozófiai felfogás átalakulását a francia, de lényegében az egész európai kultúrában. Nietzsche tanai, például a szabad akarat gondolatának bevezetése, illetve Bergson és Rimbaud újításai nyomán indultak el ezek a változások. Rimbaud az értelem és a ráció helyett az ösztönök világát választja, az érzékelést, az érzéki benyomások halmozását és összekapcsolását, s tulajdonképpen a francia szimbolista költő válik a fekete művészetfelfogás kialakításának ösztönzőjévé is. Frobenius kidolgozta az Oswald Spengler filozófiájára is hatást tevő, kulturális morfológiának nevezett, az egyes civilizációkat organikus egységnek, fejlődő és komplex valóságnak tekintő elméletét, amely nagy hatással volt a négritude alkotóira. Frobenius azt állítja, hogy minden kultúrának ugyanúgy alakul a fejlődési útja, tehát van gyermekkora, kamaszkora és felnőttkora. Továbbá minden kultúra paideumával, azaz lelkiséggel bír. Ez a lelkiség alakítja ki minden civilizáció sajátos arcát, s ezért nem állítható hierarchiába egyik sem a többi civilizációval. A négritude fogalma A négritude fogalmának megértése szempontjából nem elégséges az a már említett definíció, miszerint fekete írók, költők mozgalma lenne, mert ennél jóval bonyolultabb és többrétűbb a meghatározása. Aimé Césaire alkotta meg és használta először a szót az 1939-ben megjelent Füzet a szülőföldre való visszatérésről című poémájában: „A négritude csupán annak a ténynek a felismerése, hogy feketék vagyunk, és e tény, illetve fekete sorsunk, kultúránk, történelmünk elfogadása.”2 Senghor részletesen bemutatta a definíció problémáit egy Dakarban rendezett kollokviumon 1971-ben.3 Először nyelvtani szempontból 2

«La négritude est la simple reconnaissance du fait d’être noir, l’acceptation de ce fait, de notre destin de noir, de notre histoire et de notre culture.» A fordítások – kivéve azok, ahol a fordító neve szerepel – a tanulmány írójától származnak. 3 web.archive.org/web/20040105151129/http://www.ulaval.ca/afi/revue/articles/1997_311.htm (2009. 02. 06.) alapján.


7

vizsgálta a szót, mely szerint a nègre főnévből és az -itude képzőből áll. Az -itude képzőnek meghatározott funkciója van: helyzetet vagy állapotot, minőséget vagy hiányosságot és ezek kifejezési módját jelöli. Tehát a négritude definíciója megadható úgy is, mint a fekete ember önkifejezési módja, feketékre jellemző sajátosságok, illetve magát a fekete világot, a fekete civilizációt is jelölheti. Ennek nyoma lehet a szótárban a „négerség, néger öntudat” fordítás megadása. Senghor szerint Césaire definíciója kétféleképpen, objektíven és szubjektíven is felfogható. Objektíven vizsgálva azt fejezi ki, hogy a négritude egy kultúra, a világon szétszóródva élő feketék mindenféle értékeinek öszszessége. Szubjektív szempontból pedig, mint ahogy Césaire mondja, a négritude ennek a ténynek az elfogadása, vagyis mindezen kulturális értékek felvállalása a világ előtt, ezek képviselete külföldön, s ezáltal a feketék kultúrájának felélesztését is magába foglalja. Később a fogalom jelentése tovább bővült, s úgy is értelmezik manapság, hogy a négritude meghatározása függ a különböző szerzőktől, származásuktól, világlátásuktól. A terminus lényegét általánosan úgy fogalmazzák meg, hogy a négritude világnézet és alkotói felfogás is egyben, pontosabban az a látásmód, ahogyan a néger-afrikai szerzők az őket körülvevő világot látják és értelmezik, és az a mód, ahogyan alkotnak. A négritude megjelenése az irodalomban és intézményi kiépülése A néger-afrikai irodalom már az 1920-as években felhívta magára a figyelmet, bár akkor még maga a négritude szó nem jelent meg, csak a köré kapcsolódó koncepció. 1921-ben René Maran számára a Batouala című regénye Goncourt-díjat hozott, amellyel hosszú időre beírta magát az irodalomtörténetbe, annál is inkább, mivel ő az első Goncourt-díjjal jutalmazott fekete szerző. Mindez nagy botrányt kavart, amelyet valójában a szerző személye és a regény előszava együttesen váltott ki. René Maran megítélése ellentmondásokkal teli élete miatt mindig vita tárgya volt: guyanai származású szülők gyermeke, aki a Guyanából Martinique felé tartó hajóúton született, majd Martinique-on nevelkedett. Édesapját, aki a gyarmati közigazgatásban (administration coloniale) dolgozott, Gabonba helyezték, ő pedig Franciaországba ment tanulni, majd a Francia Egyenlítői-Afrika közigazgatási tisztviselője (administrateur colonial) lett, tehát egész életében ingázott Afrika és Európa között. Betöltött posztja miatt közel állt

8

Krajnik Ildikó

a gyarmatosítókhoz, mégis meglepő leleplező előszót írt róluk. Bemutatja az Afrikában letelepedett gyarmatosítók visszaéléseit, züllött, alkoholizáló életmódjukat, a gyarmati közigazgatásban jelentkező korrupciót, s azt hirdeti, hogy a feketéknek saját kultúrájuk és saját identitásuk van. A mű cselekménye egyébként egy afrikai törzsi vezető, nevezetesen Batouala köré fonódik, aki rácsodálkozik a fehérek nagy mérvű térhódítására, a számára értelmetlen szokásaikra, életmódjukra, s mindezeket szatirikus hangnemben fogalmazza meg. A regény a sikerét valószínűleg annak köszönheti, hogy erre az időre már tudatosodott a franciák egy részében is, hogy a gyarmatosítás jótéteményeit dicsérő írásokat felül kell vizsgálni, s szembe kell nézni azzal, hogy a gyarmatosításnak árnyoldalai is vannak. Senghor René Marant a négritude előfutárának tartja.4 A négritude tehát Párizsból indult s lépésről lépésre kellett felépíteni irodalmának intézményi vázát. Jacques Dubois belga irodalomtudós könyve alapján vizsgálom az irodalmat mint intézményt, aki pedig Pierre Bourdieu irodalomszociológiai írásaiból merített. Dubois az irodalom intézményrendszere meghatározás alatt egy olyan többékevésbé zárt rendszert ért, melynek szerves részei a költőtársaságok, a folyóiratok, a könyvkiadók, a kritikusok, tehát az irodalmi intézmények. Irányzatok, iskolák égisze alatt alkotnak a szerzők, amelyek viszonya és pozíciója időről időre változik. Meghatározott szabályok jellemeznek egy-egy időszakot, pl. a műfajok hierarchiája, bizonyos szerzők, témák vagy alkotói technikák elfogadása és elutasítása.5 Folyóiratok megjelentetése egy irányzat fontos támaszát képezik, hiszen bennük közölhetik, terjeszthetik eszméiket, irodalmi felfogásukat: ez a hallgatósághoz való fordulás egyik legfontosabb fóruma. A négritude legtöbb folyóirata az irányzat gócpontjában, Párizsban jelent meg, s egy-két kivételtől eltekintve nem voltak hosszú életűek. A martinique-i fiatal értelmiségiek indították el az első folyóiratot, a La Revue du Monde Noir-t (A fekete világ folyóirata) 1931 őszén. Következő próbálkozásuk, a vékony füzetnyi Légitime Défense, azaz Jogos védekezés első és egyetlen száma 1932 júniusában jelent meg. Az egyre nagyobb teret hódító kommunista eszmék hatására is több folyóirat jött létre, például a La Voix des Nègres (A négerek hangja) 1926-ban, 4

www.lehman.cuny.edu/ile.en.ile/paroles/maran.html (2009. 02. 15.) alapján. 5 Dubois, Jacques, L’institution de la littérature, 1978, Bruxelles, Editions Labor.


9

a La Race Nègre (A néger faj) 1927-ben vagy a Cri des Nègres (A négerek kiáltása) 1932-ben. A három nagy alak, Césaire, Senghor és Damas közös lapot is alapított, egyetemista korukban jelent meg a L’Étudiant noir (A fekete egyetemista) 1934 és 1940 között. Később Aimé Césaire saját lapot hozott létre Martinique-on, ahová tanítani tért haza. 1941 és 1945 között megjelenő Tropiques (Forró égöv) című folyóirata még André Breton figyelmét is felkeltette. A leghosszabb életűnek és valóban időtállónak a Présence Africaine (Afrikai jelenét) bizonyult, hiszen 1947-től máig működik a lap. Köszönhető ez többek között annak, hogy annak idején a francia értelmiség olyan jelentős személyiségei, mint Sartre, Gide, Camus vagy Mounier is mellé állt. Később kiadóvá nőtte ki magát, s ezzel végre biztosítottá vált a fekete szerzők műveinek megjelentetése. Jelentéssel teltek a fent említett folyóiratcímek, amelyekben a származás hangsúlyozása és a kiáltás mozzanata kapcsolódik össze, jelezve az „ön-affirmációra” (ön-megerősítésre) vonatkozó erőteljes figyelemfelkeltés szándékát. A négritude abban az időszakban született, amikor a szürrealizmus élte fénykorát Franciaországban. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy vele kapcsolatba kerüljön. Emellett figyelemfelkeltő tény, hogy a 20. század elején francia művészek élénken érdeklődni kezdtek Afrika művészeti sajátosságai iránt. Apollinaire két cikket írt – 1917-ben À propos de l’Art des Noirs (A feketék művészetéről) és 1918-ban Sculpture d’Afrique et d’Océanie (Afrika és Óceánia szobrászata) címmel – a feketék képzőművészetével kapcsolatban. Tristan Tzara is elmélyedt a primitív népek költészetének kutatásában, s megjelentette a Poèmes nègres (Néger versek) című kötetet. A színpadon is előszeretettel szerepeltettek feketéket azzal a céllal, hogy megbotránkoztassák az álszemérmes burzsoáziát. A néger-afrikai művészet szerintük ösztönös, spontán, energikus, ilyen lehetett a születésekor a művészet. Ezek szerint azonban a szürrealizmus számára a néger művészet ürügy is a minél hatásosabb polgárpukkasztásra. Elsőként az Antillákról származó fekete egyetemisták figyeltek fel a szürrealizmusra. Úgy tűnt, ugyanabból az indíttatásból született ez a „nyugati” irányzat, mint amit ők is éreznek: megvetik a jelenlegi társadalmat. Céltáblájuk is ugyanaz – a fehérek társadalma –, de mégis különböző. Hiszen míg a szürrealisták a saját társadalmukat kritizálják, addig ezek a fiatalok a számukra idegen, felettük uralkodó társadalmat bírálják. A szürrealizmus alkotói technikája is szimpatikus számukra, hiszen a szóalakok deformálása, a szavak jelentésének fel-

10

Krajnik Ildikó

borítása, kicsavarása árán elérhetik a teljes gondolati és művészeti szabadságot. De nem állnak meg a szürrealizmus módszereinél, továbbfejlesztik azokat, s metafizikai, természeten túli költészetet hoznak létre. Utólag elmondható, hogy a fehérek „találmánya”, azaz költészeti rendszerük lényegében saját maguk ellen fordult, hiszen a fekete költők az általuk kitalált eszközöket használják fel, hogy bírálják őket, az idejétmúlt gyarmati rendszert, a társadalmukat. A szürrealizmus tehát nagyban hozzájárult a négritude intézményének kiépítéséhez: ez utóbbi ugyanis részben azt másolja és hozzáigazítja önmagát. Mint ahogyan a szürrealisták, a négritude alkotói is kapcsolatba kerültek a politikával, s azon belül az akkor újdonságként ható, éppen felszálló ágban lévő kommunizmussal. Nem meglepő, hiszen ugyanazért harcol mindkét irányzat, a társadalom megváltoztatását tűzték ki célul, de míg az egyik az irodalom, a másik a politika által akarja ezt megvalósítani. Ezen kívül azzal is szembesülniük kellett a 30-as években, hogy Hitler és a fasizmus közvetve a feketékre is veszélyt jelent, ám a kommunizmus épp a legelesettebbeket karolja fel. A négritude alkotói nagyon érzékenyek a kor politikai–gazdasági–társadalmi problémáira, ezek hatására a kommunizmus bűvkörébe kerülnek, amely elítéli a rasszizmust, a társadalmi osztályok hierarchiáját, azt, hogy az egyik ember kizsákmányolhatja a másikat. Mintha ez az új eszme épp hozzájuk szólna, értük állna ki. A négritude három nagy alakja is aktívan bekapcsolódott a politikai életbe, mindegyikük politikai szerepet is betöltött, hogy ezen a téren is képviseljék a feketék érdekeit. Césaire a Francia Kommunista Párt tagja volt tíz éven át, a párt színeiben Fort-de-France polgármesterének választották és egyben képviselői tisztséget is ellátott a francia országgyűlésben. Senghor a Francia Szocialista Párthoz csatlakozott, szintén országgyűlési képviselő volt, majd a Szenegáli Köztársaság elnöke. Fel kell figyelni még egy érdekes paradoxonra: ezek az afrikai, antillai szerzők éppen francia nyelven alkotnak, azoknak a nyelvén, akik ellen a legnagyobb ellenszenvvel viseltetnek. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a négritude ezen a ponton is ellentmondásba kerül önmagával, mivel hangoztatott különbözősége mégis a gyarmatosítókkal azonos nyelven, a velük való hasonlóságban fejeződik ki. Ugyanakkor a francia nyelv alkalmazására találhatunk másféle magyarázatot is. Párizsból indult a mozgalom, ahol a nyelvi sokszínűség közepette mégiscsak a francia a külföldi fiatalok leggyakrabban használt nyelve. A francia nyelv fogja össze a különböző afrikai országokból, más-más


11

nyelvet, dialektust beszélő egyetemistákat. Viszont úgy gondolom, nem ez lehetett a fő ok, amiért francia nyelven születnek a négritude alkotásai. A gyarmatosítók saját „fegyverét” használták fel ellenük, azaz igyekeztek kifacsarni, észrevétlenül átalakítani a francia nyelvet. A lázadás jegyében merész képzettársítások, afrikai nyelvekből vett elemek, laza szerkezetek és látható ritmus szivárgott be a fehérek nyelvébe. Az sem mellékes, hogy Franciaország a négritude talaja, tehát a mozgalom ott akart hallgatóságot szerezni, ott akart az irodalmi életben valamiféle pozícióba kerülni, s az alkotók jól tudták, mindez csak a francia nyelv által valósulhat meg. Intézmény és műfaj Mint ahogyan a francia irodalom kiemelt, szimbolikusan legtöbbre értékelt műneme ebben az időben a költészet, a négritude is a lírát privilegizálja. Ennek oka kereshető a szürrealizmus négritude-re gyakorolt hatásában, hiszen a szürrealizmus alkotóinál szintén a líra a legjellemzőbb műnem, továbbá abban, hogy elit művészetté csak a költészet által válhat egy mozgalom, s a négritude nem titkolt célja, hogy az irodalom csúcsára helyezkedjen. Ezzel viszont megválogatja a hallgatóságát is, hiszen a versek csak egy szűk réteghez érnek el, azokhoz, akik képesek a mondanivaló megértésére, felfedésére. Emiatt lehet helytálló Keszthelyi Tibor véleménye a mozgalomról az afrikai irodalomról írott könyvében: „egy értelmiségi elit ideológiája, amely faji értékek hangsúlyozásával, dokumentálásával kívánta benyújtani a számlát az európai felsőbbrendűség híveinek. Az egyenjogúságot azonban – legalábbis ami a mozgalom afrikai szárnyát illeti – voltaképpen csak önmaga, a művelt elit számára, s nem a tömegek számára követelte.”6 Keszthelyi a négritude legalapvetőbb belső ellentmondásosságára hívja fel a figyelmet. Ugyanakkor voltak regényírók és novellisták is a négritude képviselői között. A prózaíróknál az a tendencia érvényesül, hogy az afrikai 6

Keszthelyi Tibor, Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig, 1971, Akadémiai Kiadó, Budapest, 139. old.

12

Krajnik Ildikó

orális hagyományok felé fordulnak. Ezt az a felháborodásuk váltotta ki, hogy Európába érkezésük után az afrikaiaknak azt kellett tapasztalniuk, hogy a fehérek tagadják az afrikai kultúra legitimitását. Pedig az afrikai kultúrák nagyon gazdag szóbeli hagyománnyal rendelkeznek, amit az ún. griók tartottak fenn. A grió leginkább egy históriás énekmondóhoz hasonlítható, ő a közösségi emlékezet fenntartója, öszszejöveteleken történeteket mesél, s esetleg egy hárfához hasonló hangszerrel, a korával kíséri is magát. Tehát ehhez a hagyományhoz nyúlnak vissza az epikus szerzők, s ezeket a népi történeteket, szokásokat, anekdotákat építik be műveikbe. A prózaírók műveik megjelenése után gyors sikert aratnak, de nem lesznek olyan elismertek, mint a költők. Elméleti munkák, esszék, tanulmányok szintén nagy számban jelentek meg a négritude alkotóinak tollából, hiszen ezek adják a mozgalom elméleti alapját, ezek teremtik meg az intézményi kereteket. Politikai, társadalmi és kulturális kérdésekkel foglalkoznak, leginkább természetesen az anyaország és gyarmatok viszonylatában. Ilyen munkák például Senghor Liberté (Szabadság) című öt kötetes munkája, Césaire Discours sur le colonialisme (Beszéd a kolonializmusról) (1950) című esszéje, vagy Damas Poètes d’expression française (Francia nyelven alkotó költők) (1947) és Poèmes Nègres sur des airs africains (Néger költemények afrikai dallamokra) (1948) című tanulmányai. A négritude a francia irodalom intézményrendszerében Az ellenséges terepen mire is juthatott a mozgalom? Hiszen Párizsban, francia nyelven kell megállnia a helyét, miközben olyan eszméket képvisel, amelyek nem lehetnek szimpatikusak a franciák többsége számára: az elnyomó gyarmatosító politika ellen szólal fel, a néger identitást büszkén vállalja, az afrikai kultúra legitimitását hirdeti, néger-afrikai irodalmat akar megvalósítani. A francia irodalom legnagyobb alakjai ebben az időben Sartre, Roger Martin du Gard, Camus, akik mellé nem állhat be Senghor, Césaire vagy Damas, mert nem azt képviselik, amit ők. Mellékágon futhatnak csak a legitim irodalomhoz képest, attól nagyban függnek, s miközben igyekeznek saját önálló irodalmukat megteremteni, szem előtt kell tartaniuk az uralkodó francia tendenciákat is. Így a kisebbségi irodalmak sorába tartoznak Jac-


13

ques Dubois kategorizálása szerint. Valójában megjelenésekor, kezdeti szakaszban minden irányzat kisebbségi irodalomnak tekinthető, csak később derül ki, hogy az intézményrendszer csúcsára tud-e kerülni. A kisebbségi irodalmon belül egyébként Dubois szerint négy különböző kategóriát találunk:  tiltott, száműzött irodalom (littérature proscrite), amelyen az intézményrendszerből a cenzúra által ideológiai okokból kizárt irodalmi műveket értjük;  regionális irodalom (littérature régionale), amely a francia centralizált intézményi központtól földrajzilag és kulturális szempontból távol helyezkedik el;  populáris irodalom (littérature de masse), amelyet nem a művelt burzsoáziához tartozó társadalmi osztályok hoznak létre, s az intézményrendszer is inkább kirekeszti;  párhuzamos irodalom (littératures parallèles et sauvages), amelybe olyan többé-kevésbé spontán kifejezési módok tartoznak, amelyek nem sorolhatóak semmilyen előző hagyományhoz7. Nyilvánvaló, hogy a négritude nem a tömegkultúra művészetébe tartozik, mert esztétikailag értékes műveket hagyott maga után, s az illegális irodalom körébe sem sorolható, hiszen elfogadott intézményei voltak. Vajon tiltott irodalom volt? Nem tiltották megjelenésüket, műveik eljuthattak egy többé-kevésbé szűk hallgatósághoz, ráadásul a betiltott művek egy idő után nyilvánossá válhattak, mert már nem tűnt olyan élesnek az a kritika, amellyel a korabeli társadalmat megcélozták. A négritude tehát a regionális irodalom kategóriájába tartozik. Valójában a hagyományos felfogás szerint minden regionális, ami nem Párizshoz, az irodalmi élet központjához kötődik. Furcsa paradoxon, hogy ez a mozgalom éppen Párizsból indult, ott bontakozott ki, s nem is lett volna életképes a főváros nélkül. Ennek ellenére nem került be a francia irodalom kánonjába, nem képez középiskolai vagy egyetemi tananyagot. Az alkotók Afrikából, az Antillákról vagy más tengeren túli területről származtak, akik ingáztak szülőföldjük és Franciaország között, mások egy időre letelepedtek az anyaországban, majd visszatértek hazájukba. A Párizsból szétszóródott értelmiség már nem tudta egyben tartani a mozgalmat, úgy tűnik, a négritude Párizs nélkül 7

Dubois, Jacques, L’institution de la littérature, 1978, Bruxelles, Editions Labor, 131. old. alapján.

14

Krajnik Ildikó

nem létezhetett, mivel ott jöttek létre a folyóiratok, az egyetemisták irodalmi szervezkedései ott zajlottak. Ennek ellenére mégis az anyaországon kívül lévő területekhez kapcsolják, s a szerzők származása szerint a négritude afrikai, antillai és amerikai ágáról beszélnek. A négritude utóélete Sokan, sokszor feltették már azt a kérdést, hogy a négritude-nek van-e manapság aktualitása. A legnagyobb hatást az utókorra kétségkívül a három nagy alak tette, de az ő aktív irodalmi tevékenységük beszüntetése után új generációk is jelentkeztek. A gyarmatok függetlenné válása után az afrikai értelmiségnek új jelenségekkel kellett szembenéznie, főképp a gazdasági problémák, a nemzetállamok politikai–társadalmi– gazdasági stabilitásának megteremtése foglalkoztatta őket, s a neokolonializmus számlájára írták a kedvezőtlen következményeket.8 Utólag illúzióik elvesztéseként élték meg a dekolonializációt, a csalódottság, a kiábrándultság érzése hatalmasodott el rajtuk, mert a várva várt szabadság nem váltotta be ígéreteit. Belső konfliktusok is jelentkeztek a mozgalomban, amelyekről már Senghor is tudósít a 60-as években. Az anglofónok azzal gyanúsították és a frankofónokat, hogy csak hangoztatják négerségüket, kultúrájukat, de külső megjelenésük a gyarmatosítókat mintázza, sokkal jobban asszimilálódtak, mint ők, anglofónok. Ezzel párhuzamosan generációk között is véleménykülönbségek jelentkeztek, melyet jól összefoglal Wole Soyinka híres szállóigévé vált mondása: „Le tigre ne proclame pas sa tigritude, il saute sur sa proie et la mange.” („A tigris nem hangoztatja tigris voltát, ő ráugrik zsákmányára és megeszi.”) A 80-as évektől az afrikai írók az egyetemesség megszerzését tűzik ki célul, írásaikban az aktuális problémákra helyezik a hangsúlyt. Lilyan Kesteloot, az afrikai irodalom neves kutatója úgy látja, még ha a szó elavult is, a tartalom megmaradt, s megmarad addig, amíg rasszizmus van a világon.

8

A neokolonializmus a gyarmatok függetlenségének megszerzése után kialakult jelenség, amely a volt kolóniák gazdasági függésének megőrzésére irányul.


15

A Vörös Postakocsi honlapról Posted by: Krajnik Ildikó Posted date: március 05., 2012. A négritude helyzete a francia irodalom intézményrendszerében: tanulmány 2011/téli lapszámunkból A Szerkesztő jegyzete / A Note by the Editor: Az Internetről vett tanulmány jó áttekintés – Címe javítva – Tárgyi tévedés javítva: nem Spengler hatott Frobeniusra, hanem Frobenius Spenglerre – Azóta megjelent magyarul: Maran regénye új kiadásban (2013) és Senghor egy elméleti munkája (2015) – Lásd még a Világirodalmi Lexikon összefoglalását, amelyet a szerző nem használt.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents