MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------PÓCS, Tamás Tanzániai Levelek / Tanzanian Letters Eredeti közlés /Original publication: in: Pataki Béla Pál szerk.: Tudományos tudósítóink jelentik, Budapest, MRT – Minerva Kiadó, 29–82. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.940 Dátum/Date: 2017. január / January 16. filename: pocstamas_1974_TanzLevelek Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document PÓCS, Tamás: Tanzániai Levelek / Tanzanian Letters, AHU MATT, 2017, pp. 1–57. old., No. 000.001.940, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, négy év oktatás és kutatás Tanzániában, növénytani megfigyelések, utazások Tanzánián belül az ország, a népek és a természeti környezet megismerése céljából African studies in Hungary, four years of education and research in Tanzania, botanical observations, travels within Tanzania in order to learn about the country, the people and the natural environment ----------------------------------------------------------------------------
2
Pócs Tamás
AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Tanzániai levelek
3
TANZÁNIAI LEVELEK PÓCS, Tamás (in: Pataki Béla Pál szerk.: Tudományos tudósítóink jelentik, Budapest, MRT – Minerva Kiadó, 29–82. old.) (Negyvenedik születésnapjára, 1973 nyarán már visszaérkezett Pócs Tamás négyéves tanzániai útjáról, tehát fiatalon annyi szellemi pogygyászt gyűjtött, hogy irigyelni lehet, nemcsak őt, hanem hallgatóit is. Nem kell félteni sem őt, sem az ifjúságot, hogy unalomba fulladnak az előadásai az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola ódon falai között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem botanikus kutató szakát végezte. Kitűnő tanárai és később mesterei voltak: Andreánszky Gábor, Kárpáti Zoltán, Soó Rezső és Zólyomi Bálint. Az első tudományos dolgozatát még egyetemi hallgató korában írta. Akadémiai ösztöndíjjal részt vett az első növényföldrajzi térképezésen. A Természettudományi Múzeum Növénytárában alkalma nyílott megfigyeléseit elmélyíteni. Érdeklődése a kárpáti es nyugat-dunántúli vegetáció felé fordult. Kandidátusi értekezését a hazai tűlevelű erdőkben végzett megfigyeléseiről írta. A hatvanas évek elején a tudományos munkát részben felváltotta az oktatói tevékenység. Egerbe került, ahol több mint tíz éve vezeti a növénytani tanszéket. Figyelme idővel a trópusi növényvilág felé fordult, így került Afrikába. Félig szakmai célzattal megfordult Zambiában is, ahol a növények kutatásán kívül vizsgabiztosként tevékenykedett. Tanzániában tagja volt a Tudományos Tervbizottságnak, az erdészeti kutatási tervek kidolgozásában vett részt. Pócs Tamás akadémiai doktori értekezését is a trópusi vegetáció témaköréből készíti.)
Hogyan kerültem Kelet-Afrikába? 1969-ben, egy augusztusi éjszakán némi szorongással szálltam át Rómában a Kelet-afrikai Légitársaság óriásgépére a tanzániai egyetem négy évre szóló szerződésével a táskámban. Előadó tanárnak hívtak meg.
4
Pócs Tamás
Már 1958 óta készültem Afrikába. Akkor a Magyar Nemzeti Múzeum szudáni expedíciójának lettem volna botanikus tagja, de a politikai változások meghiúsították tervünket. Közben kijutottam kétszer is Vietnamba, és végképp eljegyeztem magam a trópusi botanikával. Sokáig a nyugat-afrikai Ghánába készültem, és a vége az lett, hogy a kelet-afrikai Tanzániába utaztam. A helyzet akkor vált komollyá, amikor a Marianské Lázné-i Pugwash-konferencián részt vevő Ghagula professzor, a Dar es Salaam-i egyetem akkori principálisa – ma a településügyek és vízgazdálkodás minisztere Tanzániában – találkozóra hívott, és meghallgatta terveimet, elképzeléseimet. Nem az egyedüli pályázó voltam, és bizony először féltem egri angol dialektusommal megszólalni. De a feszültség hamar feloldódott, és rövidesen már az érdekesnél érdekesebb szakmai témáknál tartottunk.
Dr. Borhidi Attila
A májusi találkozásnak augusztusban utazás lett a vége. Az éjszakai utazás a Szahara felett felejthetetlen volt. A sápadt fényben halványan kirajzolódtak a Hold felszínéhez hasonló táj körvonalai. Gyakran egy-egy irányjelző fénypont felett repültünk cl. Tízezer méter magasságból is jól látható reflektorok ezek – gondolom, a Szaharában egymástól nagyon távol levő repülőterek radarállomásait
Tanzániai levelek
5
pótolják, hiszen a látási viszonyokat ritkán zavarják felhők –, vagy pedig a szaharai olajlelőhelyek fényei. Az algíri langyos éjszaka után kicsit mellbevágó volt első trópusi landolásunk. A nairobi repülőtéren az otthoninál sokkal hűvösebb időjárás fogadott, de nem szabad elfelejteni, hogy itt csaknem 1800 méter magasságban voltunk. A tengerparti Dar es Salaam aztán minden trópusi várakozásnak megfelelt fülledten párás, 33 fokos melegével. Dar es Salaamban csupán másfél napot töltöttem, jelentkezve az egyetem központjában és meglátogatva követségünket és az itt dolgozó magyar kollégákat. A fővárosból erdős szavanna tájon át vezető háromórás gépkocsiúttal jutottam cl végleges állomáshelyemre, a vadregényes, 1600 méter magas, őserdőkkel borított Uluguru hegység lábánál fekvő Morogoróba, ahol az egyetem újonnan létesült mezőgazdasági fakultása működik. Itt aztán belecsöppentem a munka sűrűjébe. Az új fakultás a mezőgazdasági főiskolából alakult át, ez volt az első oktatási év. Így nem volt csoda, hogy a főiskolás és egyetemi hallgatók egyidejű tanítása nagy terheket rótt az éppen szerveződő tanszékre. Tanszékvezetőmmel együtt hárman voltunk egy olyan univerzális mezőgazdasági növénytani tanszéken, amelynek feladatkörét a Gödöllői Agráregyetemen öt népes tanszék látja el: növénytani, genetikai, növénynemesítési, növénytermesztési és statisztikai szakemberek. Az órák megtartásán kívül ránk hárult az új laboratórium, növénygyűjtemény, botanikus kert létrehozása, üzemi gyakorlatok megszervezése, de a nemrég függetlenné vált ország társadalmi vérkeringésébe is be kellett kapcsolódnunk, tagjai lettünk az ötéves terv kidolgozásában részt vevő tudományos bizottságnak. Szerencsére a tanzán állam és az egyetem minden lehető segítséget megadott munkánkhoz, és nem felejtkezett meg a bútorozott lakás biztosításáról sem. Ma már tanszékünk tizenöt főből áll, és jól felszerelt laboratóriumunk van. Feladatom az elsőéves mezőgazdász hallgatók oktatása lett az általános növénytani tárgyakból, valamint a trópusi haszonnövények botanikájából. Tudományos elképzeléseim megvalósítására is ideális lehetőség nyílt. Az Uluguru hegység lejtői, a legkülönbözőbb éghajlati zónák változatos természetes és kultúrnövényzete valóságos paradicsom a botanikusnak.
6
Pócs Tamás
Pócs Tamás (balról) Péterrel, két gleccser közötti morénatörmeléken, 5100 m magasan
Önként kínálkozik az analógia megállapítása a természetes novénytakaró és az általa nagyon jól jelzett növénytermesztési lehetőségek között, melyeket ma még csak kis részben használnak ki. A természetes vegetáció térképezése és rekonstrukciója az eltelt több mint két év alatt annyira haladt előre, hogy ma már ezek az indikátornövénytársulások hozzásegítenek ahhoz, hogy meg tudjuk mondani a jövő mezőgazdászainak, hol érdemes foglalkozni a hegyi rizs, a kakaó, az ananász, a citrusfélék, a fűszernövények, a zöldségek és a rostnövények termesztésével a kevésbé jövedelmező kukorica, tápióka és kávé helyett. De ezek csak apró, kiragadott példák, amelyekkel azt akartam illusztrálni, hogy az elméleti botanika mit nyújthat a gyakorlati mezőgazdaságnak egy fejlődő afrikai országban. A kutatás szerves részét alkotja az egész környezet: az éghajlati és talajviszonyok, a növény-
Tanzániai levelek
7
társulások produkciója, a vízháztartás, az erózió, a különböző gazdálkodási formák, de még a hegyi lakók szociális körülményeinek, a piaci és a szállítási viszonyoknak a kutatása is, ami persze már nem egy ember, hanem egy nagyobb munkaközösség feladata. E gyarmati sorból felszabadult, fejlődő trópusi ország mezőgazdaságának megismerése is nagy élmény, és sok meglepetést tartogat egy másik földrészről, mérsékelt éghajlati tájról ideérkezett botanikuskutatónak. Egy csaknem egymillió négyzetkilométer területű trópusi ország, közvetlenül az egyenlítő alatt könnyen eltarthatná tízegynéhány milliónyi lakosságát, különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy gazdag ásványlelőhelyei vannak, így pl. szene, gyémántja, aranya, vasa és a nemesacél gyártásához szükséges fémek is megtalálhatók. Jól kiaknázható vízi energiában és védett tengeri kikötőkben sincs hiány. A föld tehát gazdag. A nehézségek részben a természeti körülményekből, részben a gyarmati örökségből és a társadalmi elmaradottságból fakadnak. Ezekről a kérdésekről részletesebben majd legközelebbi levelemben írok. Afrikai gondok Ha azt kérdeznék tőlem, hogy kétévi helyszíni munka után miben látom Tanzánia gondjait, a sok-sok probléma közül elsőnek a vizet említeném. Tanzánia területének mintegy fele alig kap évi 750 milliméter csapadékot, és azt is rendszertelenül. Ez bizony a trópusi hőmérsékleti viszonyok mellett nem elegendő az intenzív földműveléshez. Ahol több az eső, ott is nagyrészt féléves szárazság váltakozik a féléves vagy rövidebb esős évszakkal. Az ország belső területein nemhogy öntözésre, de a létfenntartásra sem elegendő a víz. A városkák és falvak a folyók és tavak körül épültek olyan távolságban, ahonnan még egy napon belül elérhető az éltető elem. Mert hiába zúdulnak Tanzániára özönvízszerű esők januártól áprilisig, ha azután hónapokig egy csepp sem hullik. E problémán lehet segíteni, és igyekeznek is, nemhiába van a vízgazdálkodásnak külön minisztere. Egyetemi hallgatóik nagy óraszámban tanulják az öntözéstant, és egyik tanzániai kollégám most készül Magyarországra, hogy a FAO által szervezett nemzetközi öntözésügyi tanfolyamon részt vegyen. De nagyméretű beruházás, hosszan tartó
8
Pócs Tamás
meggyőző munka, kitartás és sok-sok türelem kelt ahhoz, hogy olyan területeken víztárolók és öntözőrendszerek épüljenek, ahol eddig még az ásott kutat sem ismerték. (Ez persze nem meglepő, mert a fúrt kutakkal 40 méter mélységből kell felhozni a vizet!)
A Dar es Salaam-i Egyetem Mezőgazdasági Fakultása Motogoróban
A közlekedési viszonyok nagyon elmaradottak. A gyarmati időben mindössze két hosszabb, keskeny vágányú vasút létesült. Az úthálózat ritka, és csak kis része burkolt, ami azt jelenti, hogy az esős évszak három–hat hónapja alatt Tanzánia nagy részében megbénul a közlekedés. Így azután nem csoda, hogy az élelmes közvetítők, akik teherautóval rendelkeznek, a hegyi falvakban fillérekért vásárolják fel a paradicsomot, és 30 kilométerrel arrébb, a morogorói piacon már tízszeres áron kerül a fogyasztóhoz. S ráadásul ezek a termelők még szerencsések, hogy cl tudják adni az árut, de nagy részük az esős évszak alatt – amikor pedig zöldség és gyümölcs bőven terem – az utak járhatatlansága miatt semmit sem tud eladni. Ezért azután a települések egy-egy új út mentén gomba módra szaporodnak, akárcsak az éltető víz szomszédságában. A kormány most külföldi közreműködéssel, út- és vasútépítési programmal kíván segíteni a gondokon, s intézkedik az értékesítési és felvásárlási szövetkezetek jogainak biztosításáról és az ügyeskedők minél határozottabb visszaszorításáról. Ez viszont csak akkor lesz iga-
Tanzániai levelek
9
zán eredményes, ha a felvásárló szövetkezetnek lesz elegendő teherautója és szakembere. Ez is nehéz kérdés. És ha az említett problémák megoldódnak, akkor még mindig marad elég gond, ami társadalmi, világgazdasági vagy politikai kérdésekből fakad... Úgy hiszem, nem lesz haszontalan, ha erre is említek néhány példát, hogy közelebbről megismerkedhessünk egy fejlődő ország problémáival. Egy alkalommal tanítványaimmal meglátogattuk a dodomai szőlőtermő vidéket. A szőlő- és a bortermelés már nemcsak a mérsékelt övi és mediterrán országok sajátja, szárazabb trópusi országok fennsíkjain egy-két évtizede sikerrel honosították meg a szőlőt. Tanzánia területén a harmincas években olasz szerzetesek telepítettek először Dodoma környékére nehéz, vörös bort adó szőlőket. A kormány a függetlenné válás után perspektívát látott a szőlőtermelésben, és kiküldött egy mezőgazdászt Franciaországba, aki elvégezte a montpellier-i egyetem szőlészeti szakát, és hazatérve megszervezte a nagyüzemi szőlőtermesztést. Azóta Dodoma környékén a barátok szőlőskertjén kívül állami gazdaságok és szövetkezetek termelik a szőlőt, és adják el a borforgalmi vállalatnak. Ha nem homokos folyómedrekbe ültetik a szőlőt, akkor öntözni kell, de évente két bőséges szürettel hálálja meg a fáradságot. Nem tévedés, az öntözött területeken kétszer szüretelnek! Nincs filoxéraprobléma, így a nemes vesszőket közvetlenül ki lehet ültetni, akárcsak a mi alföldi homokunkon. Megkérdeztük a dodomaiakat, hogy ha a szövetkezet szép sikert ér el, és figyelemre méltó jövedelemhez jutottak, mit vesznek a tagok? Azt vártuk, hogy lakás- és kulturális körülményeik javítására fordítják az összeget. A válasz azonban így hangzott: újabb marhákat veszünk a meglevő öt vagy tíz szarvasmarha mellé. Sok évszázados hagyomány a wagogo törzs körében, hogy a vagyon, a társadalmi állás fokmérője a szarvasmarhák száma. Régen ez volt az univerzális fizetőeszköz, és a vidéken ma is ezt kell fizetni a feleségért hozománynak. Hiába, az évszázados hagyományokat csak kitartó nevelő munkával lehet megváltoztatni! Vegyünk elő azonban egy másik problémát, amivel Tanzániának ugyancsak szembe kell néznie. Az ország külgazdasági gondjait néhány mezőgazdasági termék árának rohamos csökkenése okozza. Tanzániának éppen ezek a termékek voltak fő kiviteli cikkei, és egyes vidékek nagy- és kisbirtokai monokultúrában termelték a szizált és a Kilimandzsáró esős lejtőin a kávét. A szizál, ez a szép, 6–8 méteres vi-
10
Pócs Tamás
rágzatú, kékes kardlevelű, mexikói eredetű liliomféle, Tanzánia legfontosabb rostnövénye volt az ötvenes évekig és napjainkig is az első a világtermelésben. A leveléből nyert fényes, vastag, sárgásfehér rostok durva, de rendkívül erős kötél és zsineg készítésére alkalmasak. Tanzániában több tízezer ember foglalkozott szizáltermeléssel és -feldolgozással. A műszálak, a még ellenállóbb nylonkötelek azonban teljesen kiszorították a szizált a piacról, ára negyedére esett vissza.
A képen középen látható oldalgerincen kellett feljussunk a Lupanga főgerincére… Megfigyelhető a nyugati lejtőkön magasra hatoló füves, erdős szavanna
A kávéval más történt. Oly nagy mértékben megnőtt világszerte a kávé termelése, hogy csökkent az ára. A rendkívül sok kézi munkát és elsőrendű talajerőt kívánó kávé termelése ezért egyre kevésbé kifizetődő. Ez azután egész vidékek lakosságát sújtja, pedig a kilimandzsárói kávé világhírű, a kávébörzén együtt jegyzik a kolumbiai kávéval, és a többi fajta minőségének feljavítására használják a kávékeverékekben.
Tanzániai levelek
11
E gondok megoldása sok terhet ró a tanzániai mezőgazdászokra. Először a minőség feljavításával próbálták menteni a termékeket. A Tanga melletti Mlinganóban szizálkutató intézet, a Kilimandzsáró lábánál, Lyamunguban pedig kávékutató intézet létesült még a gyarmati időkben. A növények nemesítésével, új, bővebben termő és jobb minőségű változatok előállításával foglalkoztak. Még azon is gondolkoztak, hogy mi másra lehetne felhasználni a szizált. A munka sajnos nem hozta meg a kívánt eredményt. A szizál termeléssel felhagynak. és ma azon törik a fejüket az agrárközgazdászok, hogy mivel kellene felváltani az említett terményeket. Annyi már kiderült, hogy a szizál helyébe citrusféléket, banánt, gyapotot vagy kenáfot ültetnek, aminek még mindig jó ára van. A citrusfélék értékesítése viszont szorosan kapcsolódik a közel-keleti válsághoz. Ha újra megnyílna a Szuezi-csatorna, Kelet-Afrikából is érdemes lenne Európába hozni a citromot, narancsot, mandarint és banánt. Jelenleg azonban az európai piacokat a nyugat-afrikai és közép-amerikai termékek uralják. A kávéra is hasonló sors vár, mert a csagga gazdák hiába termelnek többet és jobban, a kávékvóta előírja, hogy melyik község területéről mennyit vehetnek meg. Ha több terem, nincs kinek eladni, legfeljebb az élelmes közvetítőnek, aki raktárral rendelkezik, és ki tudja várni az árak kedvezőbb alakulását. A kávétermesztést tehát – akárcsak a szizál esetében láttuk – rövidesen felváltja a Kilimandzsárón a zöldség, a burgonya és a fűszernövények termesztése, a csapadékban szegényebb, de hűvös lejtőkön pedig a búzatermesztés. De nemcsak problémák, hanem komoly sikerek is vannak már. A tanzániai exportban élre tör az állandóan javuló minőségű gyapot. A központi és különösen a déli fennsíkon nagy területen vetnek búzát, de nem feledkeznek el a hagyományos köles- és cirokfélék, a rizs és a kukorica hozamának emeléséről sem. Azokon a területeken, ahol a gazdák hektáronként mindössze négy zsák csöves kukoricát takarítottak be a hagyományos módszerek és a korcs magvak vetésével, most már a kutatóintézetek segítségével lényegesen javult a helyzet. Hibrid és szintetikus fajták bevezetésével, műtrágyázással hektáronként 40 zsákra emelkedett a hozam. – Hol van ez még a világszínvonaltól? – kérdezhetnék odahaza. Mindenesetre a fejlődés óriási és a kezdeti sikerek igen tiszteletreméltóak. Nagyon sokat várhatunk az egész mezőgazdaság rendszerének a megváltozásától. Eddig az olyan típusú váltógazdálkodás volt a legel-
12
Pócs Tamás
terjedtebb, amikor a földterületet 2–4 évi művelés után 10–20 évig parlagon hagyták, addig, amíg termőereje műtrágyázás nélkül is regenerálódott. Inkább egyre újabb és újabb területeket vágtak ki, égettek fel az amúgy is fogytán levő erdőségekből. Manapság a termelőszövetkezetekben és a kutatóintézetekben rendezett bentlakásos tanfolyamokon tanulják meg a gazdák a föld ésszerű használatát, a korszerűnek számító igáseke kezelését, a műtrágyák és növényvédő szerek alkalmazását. Nagyon sok múlik a kezünk alól kikerülő fiatal agronómusokon is.
Az afrikaiak legféltettebb kincse a gyermek. Fiatal luguru törzsbeli anya gyermekével
Skorpió a szobában Rokonok és ismerősök gyakran kérdik hazai leveleikben, nem félek-e itt Kelet-Afrikában a vadállatoktól, kígyóktól és más csúszómászóktól. Kétségtelen, nem árt elővigyázatosnak lenni. A morogorói agráregyetem farmján fényes nappal is láttam ólálkodó leopárdot, hallottam éjszaka oroszlánüvöltést, és kirándultam a környéken elefántok társaságában.
Tanzániai levelek
13
Az Uluguru hegység túlsó oldalán egy utam alkalmával figyelmeztettek, hogy a hegyről leereszkedve a banánültetvényen vagy délután öt óra előtt vagy sokkal később, már sötétedés után menjünk csak át, mert öt óra körül mindennap rendszeresen egy elefántcsorda dézsmálja a gyümölcsöket. Láttuk is a nyomukat és az összetört banánokat. Gyűjtő utunk során jártunk olyan helyen, ahol az elefántok csak a mi zörgésünkre és beszédünkre vonultak el. A kígyókkal már kellemetlenebb találkozásunk volt. Kertünkben feleségemet megmarta egy hüllő, de szerencsére nem lett súlyos következménye. Egy holland kolléga, aki négy évet töltött Morogoróban, nyolc mérges kígyót – köztük kobrákat is – ölt meg a háza körül. A szavannás bozótban sokkal több kígyó él, mint az őserdőben. Kutatóútjaim alkalmával viszont meglehetősen ritkán találkoztam kígyóval, azok is menekültek. Az egyetlen kivétel a pufogó vipera volt. Ez azért veszélyes, mert nem menekül el, ellenkezőleg, bevárja a közeledőt és megtámadja. Mindig viszek magammal szérumot, és ami talán még fontosabb, nem gondolkodom állandóan kígyókon, mert akkor nem tudnék dolgozni a terepen. Sokkal többet találkozunk a rovarokkal, amelyeket minden fajta csúszómászóval együtt szuahéli nyelven dudunak becéznek. A trópusokon a rovarok – ha akarja az ember, ha nem – felhívják magukra a figyelmet, és ott gyötörnek és bosszantanak, ahol csak lehet. Otthon megszoktuk, hogy a szúnyog, a légy kellemetlen, a bögöly még többet kellemetlenkedhet, a többi élősködő ízeltlábút pedig nagyjából kiirtották a települések körül. Itt viszont megszámlálhatatlan fajú légy, szúnyog és egyéb vérszopó található, újabb és újabb meglepetéseket okozva. Azt már természetesnek tartjuk, hogy ha egy nagyvadakban gazdag nemzeti parkot látogatunk meg, akkor a tömegesen rohamozó cecelegyek ellen gyorsan ölő aerosolos szert kell magunkkal vinni, mert különben semmit sem élvezhetünk a csodált állatvilágból. A cecelegyeknek legalább öt faja „szerencsélteti” Tanzániát, ott élnek tömegesen, ahol nagy vad- és marhaállomány található, illetve kedvező a párás környezet. Az apró, jelentéktelen szürke légyfélék rögtön észrevétetik magukat, mert szemtelenül támadnak és hessegetésre sem tűnnek el. Azonnal szúrnak, mint a bögölyök, és a szúrás nyomán kiserken a vér. Ma már az általuk terjesztett álomkór ritka, annál veszélyesebbek a szarvasmarhákra, amelyeknek egy elterjedt betegségét okozzák.
14
Pócs Tamás
Gyertyatartó alakú óriás kutyatej (Euphorbia) a nagy Ruaha-völgyében
A minap egy másik légyfélével volt kellemetlen élményünk. Kisfiamon egyszerre vagy öt kelésféle jelent meg, és már furunkulózisra gondoltunk, amikor az egyikből enyhe nyomásra kibújt egy kukacszerű lény. Nagyon megijedtünk, de az orvos megnyugtatóan elmosolyodott. Megmagyarázta, hogy ez a tumbolégy lárvája. A légy a vizes vagy izzadt bőrfelületre rakja petéjét, az ott kikel, és befúrja magát a bőr alá, ahol aztán nagyra fejlődik, de egyéb betegséget nem terjeszt. Másik apró bosszantónk a mungólégy. Ez az állatka a száradó fehérneműre rakja a petéit, és ha a vasalás nem elég gondos, akkor a bőrre jutva a lárva ugyancsak befúrja magát, méghozzá mélyen az izom- és kötőszövetbe, ahol csúnya gyulladást okoz, és ki kell operálni. Ugyancsak gyermekeim járták meg a homoki bolhával. Ez a mezítláb járókat támadja meg, főleg a tengerparti strandok homokján. A lábujjak között fájdalmas viszkető duzzanat keletkezik, amit, ha időben megnyitnak, akkor a petéket el lehet távolítani. Ha ez nem sikerül, a lárvák kikelnek és szétvándorolnak a bőr alatti izmokba. sőt, még a nemesebb szervekbe is. Egyes vidékeken – az arab rabszolga-keres-
Tanzániai levelek
15
kedelem elterjesztette a tengertől távolabb is – sokszor a lakosság 40 százalékát is megfertőzik. Amíg a homoki bolha a száraz területek kellemetlen velejárója, a vizekben bilharzia fertőz. Ez nem rovar, hanem parányi egysejtű állat, vérparazita, amely egy csigafaj közvetítésével terjed. Ezért a legtöbb trópusi tóban és lassú folyású vízben veszélyes a fürdés. A bilharzia megtámadja a vesét, a májat és egyéb belső szerveket is. A fürdést el lehet kerülni, de mit tegyen a rizsföldek vagy cukornádültetvények dolgozója, aki mindennapi munkáját bokáig-térdig érő vízben végzi? Már folynak sikeres kísérletek a bilharziát terjesztő csigafajok vegyszeres irtására, s ez remélhetőleg hamarosan segíteni fog. Azt hiszem, a szúnyogokkal kapcsolatban elég annyi, hogy aki nem szedi a hetenként előírt orvosságot, majdnem biztosan számíthat a trópusi malária valamilyen változatára. Lakásunk ablakait szúnyoghálók borítják, és a lakást rendszeresen bepermetezzük szúnyogirtóval, de az egyszerű afrikaiak milliói még tehetetlenül állnak a rovarözönnel szemben, és testükben hordozzák az idült malária káros következményeit. A tanzán kormány nagy kedvezménnyel árusítja a megelőzést biztosító pirulákat, és egy arushai kutatóintézet az egyszerűen megépíthető szúnyogmentes lakások tervezésével foglalkozik, de mire ezek az intézkedések a gyakorlatban segíthetnek, még nagyon sok felvilágosító munkát kell végezni. A trópusokon valóságos háziállat a csótány. Otthon megszoktuk, hogy csak tisztátalan környezetben vagy nagyon gazdag táplálékforrás, például egy péküzem vagy élelmiszer-raktár közelében telepednek meg a svábbogárfélék. Itt a trópuson jó nekik a ragyogóan tiszta konyha is. Ha egy-egy új házban hiányoznak is átmenetileg, rövidesen megjelennek, mert a szabadban is élnek, és a fényre mindenhonnan berepülnek. Így azután irtásuk állandó, reménytelen küzdelem, és ez bizony literszámra emészti a rovarirtó szereket. Használatuk csak azt a tudatot biztosítja, hogy mindent megtettünk kiirtásuk érdekében. Éjszaka mindenütt ott vannak, nappal viszont szerényen meghúzódnak, és csak néha, váratlanul esnek a levesbe vagy teába. A hangyák már nem is számítanak komoly ellenségnek. Pedig éppen elég gondot jelentenek. Lakásunk minden részének állandó és kiirthatatlan lakói. Más – igen apró, alig látható – hangyák eszik meg a fürdőszobában a szappant, ismét más hangyák hordják el apró tételekben az ebédlőszekrényből a süteményt, és ismét más hangyák szalad-
16
Pócs Tamás
gálnak a kertben, és ha gyanútlanul szandálban arra sétálunk, pillanatok alatt ellepik és összecsipkedik az ember lábát. Megfigyeltem, hogy ezek a fürge hangyák, ha egy gilisztát, félig agyoncsapott legyet vagy darazsat dobok közéjük, a másodperc törtrésze alatt ellepik, és máris darabokra szedik. Legmókásabb egy mézhangyaféle. Ez soha nem cipel a lábai között morzsát. Éjjel jön a konyhába. Ha kimegyek vízért és lámpát gyújtok, 30–40-es csapatokban menekülnek. Cukormaradékot, kicsordult teát, gyümölcshulladékot és minden édes nedvet szopogatnak, bohókásan körülállva a zsákmányt. Lábaikkal együtt másfél centiméter nagyok, és ha jóllaktak, meghízott potrohhal távoznak. A reggeli fényre nyomtalanul eltűnnek, de minden este visszajönnek. Megpróbáltuk már felszórni az útjukat rovarporral, aminek csak az lett az eredménye, hogy a Topszi kutya egy napig köhögött tőle.
A teadugványokat a gyökereztetés ideje alatt védik a túl erős napsütés és a szél káros hatásától
Azért a legfélelmetesebbek mégis a szafárihangyák vagy tűzhangyák. Ezek nagyon ritkán jönnek be a lakásba, annál gyakoribbak a természetben. Kirándulásainkon látjuk, amint hosszú, tömött sorokban vonulnak. A nagy állkapcsú katonák a vonulási útvonal felett összekapaszkodva valóságos alagutat formálnak, a többiek az élő alagút védelme alatt haladnak. Ilyenkor nem is veszélyesek, csak nem szabad a
Tanzániai levelek
17
vonulást megzavarni. Annál veszélyesebbek a szavanna bozótjában, vagy az őserdőben, ahol váratlanul támadnak. Százával lepik cl a fákról, bokrokról leugrálva az élőhelyüket megzavaró ártatlan vándort. Azonnal beleharapnak, belekapaszkodnak rágóikkal a bőrbe, olyan erősen, hogy az állat feje leszakad, ha el akarjuk távolítani. Közben maró hangyasavat bocsátanak a sebbe, ami a nagy harapás miatt sokkal fájdalmasabb, mint a többi hangyacsípés. Ilyenkor aztán a vitustánc semmit som ér, nemre való tekintet nélkül mindenki azonnal lehányja magáról az utolsó ruhadarabot is, ez az egyedüli menekvés. Amikor azután megszabadultunk a mérgesen belénk akaszkodó példányoktól, és mindezt olyan helyen tettük, ahol nem lephetnek el újra váratlanul, kezdődik a vadászat az ingnyakban, cipőben, zokniban csökönyösen megbújt állatkák után, amelyek még egy óra múlva is hajlandók újra támadni. Ezekhez járul még az esős évszak alatt mindenütt tömegesen nyüzsgő sok apró bogár és egyéb rovar, amelyek nem kellemetlenkednek közvetlenül, csupán tömeges jelenlétükkel biztosítanak sajátos légkört. Az énekes kabócák például kimondottan kedvesek, és a trópusi éjszaka hangulatához hozzátartozik fülsiketítő éneklésük, ami tömeges fellépésük alkalmával valóságos ultrahangba csap át. Azt mondják, hogy boldogok a kabócák, mert feleségeik némák. Valahol már tényleg utána kellene nézni, hogy csak a hímek énekelnek-e? Állandó útitársaink – nem sok kellemetlenséget okoznak azonkívül, hogy a fatárgyakat belülről megrágják – a termeszek. Bizarr alakú földváraikat úton-útfélen látni lehet. Leggyakoribbak itt a hegyes, 2–6 méter magas, toronyszerű építmények, amikhez nagy, földalatti hálózat tartozik. Ezek a fehéres, a hangyákhoz csak megjelenésre hasonlító rovarok kerülik a fényt. Annyira, hogy rendszeres vonulási útvonalaikat sáralagúttal vonják be, és sohasem láthatók, csak ha ezt a vékony burkot feltörjük. A legtöbb fán piros trópusi agyagból épített alagútjaik hálózzák be a kérget. Legérdekesebb a rajzásuk, ami az esős évszak elején és többször közben is történik. Ilyenkor száz- és százezer fehéres szárnyú termesz röpköd, mint nálunk a tiszavirág. Olyan az egész, mint a nagy pihéjű hóesés. Különösen szépek az óriástermeszek. Ajtónyitáskor esténként elkerülhetetlenül bekerül egypár a lakásba, a gyerekek nagy örömére. Mint kis, 6–8 centis helikopterek, keringenek jó ideig, majd lehullanak, elvesztik szárnyaikat, és ügyetlenül mászkálnak. Aztán a ter-
18
Pócs Tamás
mesztömeg órákon belül a hangyák, gyíkok, békák, kutyák és emberek táplálékává válik. Igen magas fehérjetartalma miatt a hússzegény vidékeken nem megvetendő emberi táplálék az óriástermesz teste. Már találtam a fürdőszobában és az ebédlőben nem kívánt vendéget, skorpiót is, ez azonban szerencsére a ritkább eset. Sokkal gyakoribb látogatóink a lakásba betévedt trópusi szentjánosbogarak. Fényük nem folyamatos, hanem időnként villan csak fel, mint a nyomogatós zseblámpa fénye. A felvillanások viszont olyan erősek, hogy amikor 8–10 ilyen állatka betéved a szobába és a mennyezet alatt körberöpköd, kellemes fényt áraszt, sőt, még az alvó embert is felébresztheti a szokatlan világosság. Mindezek után ne gondolják, hogy gyűlölöm a trópusi rovarokat. Ezek az itteni élet mindennapos kísérő jelenségei. Kétségtelen, hogy nagy körültekintést és óvatosságot igényel itt az élet, ez azonban nem árnyékolja be a munkámat. Az entomológusok és növényvédelmi kutatók feladata, hogy a biológiai egyensúly felborítása nélkül korlátozzák és szabályozzák ezeknek a nem kívánt állatoknak a tevékenységét. Kókuszdió, az óceán ajándéka Akár hajón közelítünk a kelet-afrikai partokhoz, akár légi úton érkezünk a Dar es Salaam-i vagy mombasai repülőtérre, már messziről integetnek a kókuszpálmák finoman meghajló, karcsú törzsei, csúcsukon smaragdzöld, rezgő levélkoronájukkal. A kókuszpálmák a meleg óceánok partjainak szimbólumává váltak, a csendes-óceáni szigetektől Indiáig és Afrikától az Antillákig vagy a riói Copacabanáig egyaránt. Hol van tulajdonképpen a kókuszpálma hazája? Senki sem tudja, bár a botanikusok sokat vitatkoznak rajta. Egyesek szerint az indonéziai Szunda-szigeteken, ahol nemcsak a tengerparti fövenyen, hanem a belső területek őserdeiben is megtalálható, mások szerint DélAmerikában, ahol a Cocos nucifera latin néven ismert közönséges fajon kívül több mint húsz vadon termő faja él. Hogyan jutott el a kókuszdió mindenhová az óceánok meleg partjaira, szigeteire? Kétségtelen, hogy elterjesztésében az ember is szerepet játszott, már a történelem előtti időkben, mikor balsatutajon vagy papiruszcsónakban nekivágott a végtelen óceánnak és vihetett magával élelem céljaira is kókuszdiót. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű az a tény, hogy az érett kókuszdió úszik a tengeren, és a sós
Tanzániai levelek
19
vízben ázva még két hónap múltán is megtartja csíraképességét. Így a tengeráramlatokkal, viharokkal nagyon messze eljuthat. Még Grönland jeges partjain is találtak kivetett kókuszdiót, persze, ott soha nem csírázott volna ki.
A levelek a szedés után nem szabad, hogy megtörjenek. Úgy kezelik, mint a hímes tojást, mert ha a levelek erjedése nem a gyárban indul meg, az egész anyag tönkremehet
A kókuszpálma csak olyan területeken él, illetve honosítható meg, ahol az évi középhőmérséklet 25–27 fok, de a leghidegebb hónap átlaghőmérséklete sem kevesebb 20 foknál! Ezt a területet körülbelül a Ráktérítő es Baktérítő zárja közre az egyenlítő két oldalán. Ezen a te-
20
Pócs Tamás
rületen a partokon viszont mindenütt megtaláljuk, mert bár vízigényes, de igen sótűrő, ezért a partok, lagúnák sós vizű homokjában is jól megél. A parti sávot csak ott hagyja el, ahol a csapadék több mint évi 1000 milliméter. Másutt csak öntözéssel tartható életben. A kókuszpálma termése a nagy testű, egy-két kilós csontár, amelyet kókuszdiónak nevezünk. Ha éretlenül nem szedik le, vagy a kókusztolvajrák fel nem mászik a fára, és le nem vágja sajáthasználatára, mikor megérik, magától esik a parti homokba. Csírázása igen hosszú folyamat. Kívülről csak négy hónap elteltével láthatjuk meg a dió tompa végén áttörő hajtáskezdeményt, mint egy kis, sárgászöld, kinyúló ujjhegyet. További két hónapra van szüksége a csíranövénynek, míg az első lomblevél kifejlődik. Egészen kilenchónapos koráig a magfehérjéből táplálkozik a most már félméteres kókuszcsecsemő, miközben a dió üreges belsejében egy érdekes, alma nagyságú felszívó szerv tölti ki a kókusztej helyét. Ekkor törnek át a dió felszínén az első gyökerek, és ha a növényt mesterséges körülmények között nevelték, a csemetekertből csak ezután, egyéves korban szokták végleges helyére ültetni, mikor már négy lomblevele van. Ezek még nem hasonlítanak a több méteres, szárnyalt kókuszlevelekre, egyszerűek, ék alakúak. A pálmafélék családjába tartozó kókusz jellegzetes egyszikű növény. Levelei párhuzamos erezetűek, mélyen barázdáltak. Törzse már az első pár évben olyan vastag, mint az ötvenéveseké, csak hosszirányban növekszik, nem képes vastagodásra. Nem ágazik el, levelei csak egy ponton, a szár csúcsán fejlődnek. Ha ez az egy tenyészőcsúcs elpusztul, például rovarok megrágják, a pálmának vége. A szár tövén mintegy 7000, egyenlően ceruza vastagságú vagy ujjnyi vastag gyökér fejlődik. Ezek nem ágaznak hajszálgyökerekre és nem fejlődnek rajtuk gyökérszőrök, az egész gyökércsúcs szivacsos szövete alkalmas a vízfelvételre. A föld felett, egészen fél méter magasságig később olyan pányvázó gyökerek fejlődnek, mint nálunk a kukoricán, és viharos időben megvédik a karcsú, harminc méter magasra is megnövő pálmatörzset a kidőléstől. Az először fényes, zöld törzs idősebb korára megbarnul, megszürkül, és a lehullott levelek helyén keletkezett karikák díszítik. A fejlett levelek 5–6 méter hosszúak is lehetnek, több mint fél méter szélesek és madártollszerűen, szárnyasan osztottak. Egy-egy levél több mint két évig él, és a lombkoronát körülbelül harminc óriás levél alkotja. A levelek gerince olyan erős, hogy a szövőmadarak igen
Tanzániai levelek
21
gyakran függesztik fészküket a kókuszpálma leveleinek és a levélszárnyaknak a hegyére, és egy-egy pálma lombján néha 100 madárfészket is megszámlálnak. Az ügyes afrikaiak a kókuszpálma törzsét és leveleit ezernyi célra használják fel. Egy-egy levélből bámulatos ügyességgel öt perc alatt szatyrot készítenek. Az egész levelet U alakban meghajtják, és a levélszárnyakat egymásba szövik. De a partvidék házainak fala és teteje is kókuszlevelekkel borított, a kemény, fényes anyag sokáig ellenáll az időjárás viszontagságainak. Még ennél is sokkal hasznosabb maga a kókuszdió, igazi ajándék az óceánok partvidékén lakó emberek számára. Kísérjük csak végig gondolatban a diók kifejlődését. Amikor a pálma eléri a hétéves kort, minden új levél hónaljában egy virágzat is fejlődik. A virágzatok kifejlődése igen lassú folyamat. Először a levél tövén burák-levélbe zárva megjelenik a virágzat, és ebben fejlődik egyéves koráig, míg eléri a méteres hosszúságot. Ha ennek a burokba zárt, hosszú, hegyes képződménynek a végét levágják, abból naponta több liter édes nedv csurog ki. A végére kivájt tökhéjat szoktak erősíteni, és napjában többször felmásznak begyűjteni a pálmamustot. Ez már így is felséges ital, 12%-os a cukortartalma, B- és C-vitaminban gazdag. Ahol cukornádat nem termelnek, ebből is szoktak cukrot előállítani. De megerjesztve ízletes pálmabor, lepárolva pedig erős pálinka is készül belőle. Amikor a virágzatok kinyílnak, sok ezer hímvirágból és 30–40 nővirágból állanak. A hímvirágok hamarább nyílnak, így az önbeporzás ritka. A megporzástól a termés beéréséig egy másik teljes év telik cl. Időközben a növény egy csomó éretlen diót eldob, és minden levél hónaljában csak néhány fejlődik ki teljesen. Egy kókuszpálmán évente átlagosan 20–30 dió fejlődik. A gyümölcsöt kívül zöldes, éretten barnássárga, fénylő, viaszos réteg borítja. Ez alatt következik a termésfal legvastagabb rétege, amely hosszú, barna, laza rostokból áll. Kettős feladata van: egyrészt a dió nemesebb részeit védi az összetöréstől, másrészt levegőtartalma úsztatja a diót a víz felszínén. A kókuszdiórostokat sokfelé hasznosítják. Ebből készülnek a kókusz lábtörlők és kefék, de a trópusokon matracok töltésére és nagyon tartós, rugalmas kötelek készítésére is felhasználják. A termés következő rétege a csonthéj. A helybeli lakosság gyönyörűen díszített csészéket, kanalakat, vízmerőket készít belőle, de nálunk is igen népszerűek a kókuszdióhéj virágtartók és dísztárgyak. A barnás-fekete, fénylő héjat a kókusz olajat előállító üzemekben a ka-
22
Pócs Tamás
zánok fűtésérc használják, de oxigénszegény környezetben elégetve kiváló aktív szén válik belőle orvosi vagy kémiai célokra.
Bizarr, gyertyatartóra emlékeztető pozsgás kutyatej (Euphobia)-cserje ÉszakZambiában, a Muchinga-hegység dolomitszikláin
Ha a diókat félig éretten, még zölden szedjük le, a magfehérje a csonthéjon belül vékony, kocsonyás réteget alkot, és a csecsemőfej nagyságú üreget áttetsző, opálos, zamatos folyadék tölti ki. Egyik nagy meglepetésem Tanzániában az volt, mikor ilyen itallal megkínáltak. A rekkenő hőségben a frissen szedett dióból kiszabadított lé kellemesen hűvös volt. Ez a kókuszvíz nagyon gazdag fehérjékben, vitaminokban és kellemesen savanykás, mert szénsavat tartalmaz, ami a friss gyümölcs fölnyitásakor apró buborékok formájában szabadul fel. A friss kókuszvíz a parti lakosság és a zanzibáriak kedvenc üdítő itala. Ne tévesszük össze a kókusztejjel, ami úgy készül, hogy a zselészerű magfehérjét a csonthéj belsejéből kikaparják, és a kókuszvízzel tejszerű emulzióvá keverik. Ez szintén kedvelt ital. Ha néha hazánkba is eljut a kókuszdió, és a belsejében tárolt folyadékot megízleljük, csalódottan mondjuk: „Ez volna hát a híres kókusztej?” Bizony, ez kesernyés, esetleg avas, kellemetlen ízű anyag. A kókuszdióban ugyanis az érés folyamán a folyadék felhasználódik, és
Tanzániai levelek
23
a maradék megavasodik, elveszti finom zamatát. Tengerentúli piacra pedig csak a teljesen érett diók kerülnek. A kókuszdióbelet sokféleképpen dolgozzák fel. Például addig szárítják a napon a héjából kikaparva, míg víztartalma 3–5%-ra csökken. Így keletkezik a kopra, amelyből rengeteg cikk készül, legfontosabb közülük a kókuszzsír. Főzéshez és ipari nyersanyagként használják. A trópusi tengerparti országok gazdaságában nem véletlenül játszik olyan nagy szerepet a kókuszdió- és kopratermelés. Iránytűvel az őserdőben Már régóta készülődtem arra, hogy egyszer felkeresem a vadregényes Uluguru hegységben a 2100 méter magas Lupanga gerinctől keletre elterülő érintetlen őserdőterületet. Míg a nyugati lejtőkön a dzsungel csak 1500 méter magasságban kezdődik, és így könnyű följutni a főgerincre, a keleti oldalon az őserdő lehúzódik csaknem a hegység lábáig, 800 méterig. Kézenfekvőnek látszott, hogy nyugat felől a már jól ismert hegyi ösvényeken felmegyünk a gerincig, és itt egy régi térképen jelzett ösvényen át ereszkedünk le a keleti lejtőkön fekvő Kinole faluig, ahová terepjáró gépkocsi tud értünk jönni. Tudományos munkám szempontjából az út fontos volt, mert így sikerült megismerni a hegység északi részének teljes vegetációs keresztmetszetét, a növényzeti zónák elhelyezkedését a csapadékos keleti lejtőkön. A tanzániai egyetem Morogoróban működő mezőgazdasági karáról a növénygyűjtésben segédkező asszisztensem, Patrick Mwanjabe kísért el, és velünk jött hét fiatal holland mérnök is. Az expedíciót mindössze egy napra terveztük, mert az éjszakázásra és hosszabb útra való felszerelés túl súlyos lett volna ahhoz, hogy előbb a 2100 méteres sziklagerincen átvigyük, majd az őserdőn keresztülcipeljük, no meg az idővel sem bővelkedtünk. Egy vasárnap reggelen kivittek minket gépkocsival a Lupanga alatti völgybe. Könnyű felszerelés, térképek, légi fényképek, magasságmérő, iránytű és gyűjtőeszközök voltak velünk. Reggel hatkor kezdtünk el kapaszkodni felfelé a Lupanga egyik nyugatra emelkedő oldalgerincén. Még teljes sötétség volt. Amikor pirkadni kezdett, már az ezer méter magasan fekvő kis hegyi falun mentünk keresztül. Az egyik kerek tetejű házikó körül szólt a zene, és a fél falu ropta a táncot a marimbának nevezett xilofonok és a kecskebőr dobok üte-
24
Pócs Tamás
mére. Már előző este óta folyt a lányavatás szertartása annak örömére, hogy a falu egyik kislányából nagylány lett. Ilyenkor az eladósorba jutott, 13–14 éves lánynak kopaszra nyírják a fejét, és napokig szótlanul kell ülnie a kunyhó közepén egy széken. A rokonok és ismerősök meglátogatják, de senkihez sem szólhat, csak mutogatással adhatja tudtukra, mire is van szüksége. Aztán ajándékot kap, szépen felöltöztetik, és jöhetnek a kérők – eladó a menyasszony. A luguru törzsbelieknél nem kell nagy váltságdíjat fizetnie a kérőnek, és a házasságokban szerencsére a kölcsönös vonzalom dominál. Olyan vidékeken, ahol a szarvasmarha-tenyésztés a lakosság fő foglalkozása, és az állatok száma a társadalmi állás kifejezője, régen 10– 20 tehenet és 3–4 bikát is kellett adni egy-egy szép, fiatal lányért. A függetlenség elérése óta a tanzán kormány maximálta a váltságdíjat, és a lány szüleinek legfeljebb 5 tehenet és 1 bikát szabad elfogadnia. De itt a hegyekben minden egyszerűbb, nem is lehetne szarvasmarhával fizetni, mert az emberek legnagyobb háziállata a kecske. Reggel fél kilenckor értük el az őserdő alsó szélét, és háromnegyed 11-re eljutottunk a főgerincre. Hűvös szál fújt és sötét felhők tornyosultak alattunk. A mohás erdőben sejtelmes köd és félhomály uralkodott, a faágak víztől csöpögő mohaszakállai meg-megrezdültek a szélben. Idáig isimertem az utat, és emlékeztem, hogy egyszer láttam egy, a túlsó, keleti lejtőre induló ösvény kezdetét. Közben a holland fiúk kérésére a gerincen még felkapaszkodtunk a csúcs közelébe is, majd könnyű ebéd után elindultunk lefelé, a túlsó oldal sziklás, páfrányos erdejébe. A sziklákon az afrikai ibolya kis virágai nyíltak. Egy óra múlva észrevettük, hogy az ösvény elkanyarodik észak felé, párhuzamosan követve a főgerinc sziklafalának vonalát, így azon nem juthatunk célunkhoz. Két lehetőségünk volt: vagy letérünk az ösvényről a jó irányba, vagy visszakapaszkodunk újra a főgerincre és más utat keresünk. Előbb az elsőt kíséreltük meg, de olyan sziklafalak fölé értünk, ahol lehetetlennek tűnt a leereszkedés, így nagy fáradsággal visszakapaszkodtunk 2000 méter magasságba. Több hiábavaló kísérlet után végre találtunk egy elhagyott, liánoktól már félig benőtt ösvényt, amit a térkép is jelzett. A fatörzseken a bozótvágó kések nyomai elárulták, hogy nem vaddisznócsapáson járunk, amely rendszerint átjárhatatlan bozótba torkollik valami ingoványos völgyfenéken. A hegyi lakók, akárhol mennek a sűrű erdőben, bozótvágó késükkel, a pangával megcsapkodják a fá-
Tanzániai levelek
25
kat és bokrokat, hogy ezen az afrikai Ariadné-fonálon visszataláljanak. Délután kettőkor kezdtük meg a leereszkedést a keleti lejtőn. Ekkor már gyanítottuk, hogy nem érünk korán a faluba, de reméltük, hogy ha az őserdő alsó szélét elérjük, már sötétben is lejutunk, ha egy vezetőt fogadunk. Sajnos, az eleinte világosan látható csapás egyre jobban tünedezett, jól látszott, hogy a hegyi lakók ma már inkább autóbusszal mennek át a hegység másik oldalára. Így nem volt más lehetőség, elővettük a tájolót, megállapítottuk a helyzetünket, kitűztük a falu irányát, és nekivágtunk az ismeretlennek, állandóan az iránytű mutatóját figyelve.
Zambiában már gyakoriak Dél-Afrika jellegzetes növényei, a pompás, hatalmas virágú Protea-félék. Protea blumii cserje hófehér virága Mpika környéki láprétről
A tájolót követve persze számos oldalgerincen és szakadékos völgyön kellett átmászni, hogy tartani tudjuk a faluhoz vezető irányt. A nehézséget nem a lejtők es a gerincek okozták, ahol a faóriások között
26
Pócs Tamás
nem volt különösebben nehéz az előrehaladás, hanem a nedves völgyaljak harmattól csöpögő, sűrű, páfrányos, liános bozótja, amin a szerencsére magammal hozott negyven centis vadászkéssel kellett lépésről lépésre utat vágni. Ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, a trópusi őserdő egyre magasabb fákból állt. Kilátni közülük gyakorlatilag nem lehetett, ritka eset volt, hogy egy-egy meredekebb lejtőről megpillanthattunk magunk előtt egy a térképen, vagy a légi fényképen felismerhető hegyvonulatot. Amikor már körülbelül a tízedik gerincen és oldalvölgyön másztunk át, eljött a kritikus hat óra, amikor a trópusokon rohamosan kezd sötétedni, hogy azután fél hétre ránk szakadjon a koromfekete őserdei éjszaka. A fekete bundájú, hosszú, fehér sörényű colobusmajmok és a tukánfélékhez tartozó papucscsőrű madarak hangos kiabálással, rikoltással búcsúztatták a lemenő napot. Ahogy leszállt az esti harmat, sortba és rövid ujjú ingbe bújtatott végtagjaink megborzongtak a hidegtől. Nem volt mit tennünk, az alkony utolsó perceit ki kellett használnunk a váratlan éjszakázás előkészítésére. Kikerestünk 1500 méter magasságban egy lapos tetőt az 50 méteres faóriásokból álló őserdőben. Táborozáshoz nem hoztunk felszerelést, mert az éjszakát már ágyban szerettük volna eltölteni. Tétovázásra és keresgélésre nem volt idő, ezért két fiút elküldtem a patakra vízért, a többieket pedig ágat szedni. Patrick, az asszisztensem pedig máris nagy szakértelemmel gyújtotta meg a tábortüzet, a szivacsszerűen nedves törmelékekből és száraz falevelekből. Negyedóra múlva nagy tűz lobogott, amit a kilenc elcsigázott vándor fokozódó biztonságérzettel ült körül. A nedves hegyi őserdő otthoni októberekre emlékeztető, dideregtető éjszakája már nem okozott sok bajt, mert a leopárdok itt ritkák és a vaddisznók is kerülik az embereket. Kiosztottam a magunkkal hozott ennivalót, mert minden hasonló útra egynapi tartalékot viszek magammal. Ez volt a szerencse, ugyanis a hollandok csak egy rövid hűvösvölgyi kirándulásra elegendő elemózsiát hoztak. Reggel ötkor már mindannyian talpon voltunk, és a hajnali derengésben újra elindultunk. Amikor átmásztunk végre az utolsó meredek oldalgerincen, és a fák koronája között megláttuk az első zöld kukoricaföldet, mindenki megkönnyebbülten lélegzett föl: hála az elmúlt születésnapomra kapott tájolónak, jó irányban küzdöttük át magunkat a dzsungelen. A térképet nézegetve megállapítottuk, hogy légvonalban
Tanzániai levelek
27
mindössze tizenkét kilométert tettünk meg. Ugye, mennyi minden belefér a kelet-afrikai őserdő tizenkét kilométerébe? A hétfejű oroszlán A közelmúltban felkerestem Morogorótól nyugatra az erdős szavannával és kisebb őserdőfoltokkal borított Mindu-hegyet. Ezerháromszáz méter magas platója kellemesen hűvös, és a tisztásokon egész évben zöldellő fű nagy antilopcsordáknak ad táplálékot és búvóhelyet. A hegy oldalában több jó vizű forrás fakad, amint a száraz évszakban is táplálnak a hegy tetejét éjjelente dunnaszerűen beborító felhők. A hegyen még sincs nyoma településnek, és a lábánál meghúzódó faluból sem vezetnek ösvények a tetőre. Az emberek ugyanis kerülik a Mindu-hegyet, és ennek egy érdekes hiedelem az oka. Az első világháború végén a németek Morogoro garnizonját védték legtovább az angolokkal szemben. Mikor már látszott, hogy a német gyarmati hadsereg nem képes tovább tartani magát, Morogoro mellett még egy utolsó kétségbeesett csapatösszevonást hajtottak végre. Ennek eredményeképpen a városban a német uralom ideig-óráig fennmaradt, mindez pedig akkor, amikor már csaknem egész Tanganyika, az egykori német Kelet-Afrika elveszett számukra. A szájhagyomány szerint a németek az egykori gyarmati közigazgatás aranytallérokban őrzött vagyonát betették egy vasládába, és a ládát hét afrikai, német fegyveresektől kísérve, felcipelte a Minduhegyre, és ott elásta. Ezután az afrikaiakat, hogy a rejtekhely titokban maradjon, a németek egyszerűen agyonlőtték, és a kincs mellett elföldelték. A hét afrikai lelke azután hétfejű oroszlánban öltött testet, és azóta valahány kincskereső felmegy a hegyre, ha találkozik a hétfejű oroszlánnal, és az ránéz, menten szörnyethal. Ezért aztán nagy érdeklődés kísérte kirándulásunkat, de kísérő nemigen akadt. Nem nehéz a hagyomány és a mi hétfejű sárkányos meséink motívumai között rokonságot felfedezni! A különbség annyi, hogy a mi szájhagyományaink a múlt nagy gonddal feltárt és féltve őrzött szellemi kincsei, míg itt Afrikában az emberek mindennapi életének fontos részei. A hagyományok a jelenben is élnek, és mint a mesében a sárkány fejei, újra kinőnek, mindig újabbak bukkannak föl. Az emberek nagy részének – akikhez a civilizáció, áldásaival és ártalmaival,
28
Pócs Tamás
csak most jut el – hagyományok, hiedelmek irányítják minden tevékenységét a születéstől a halálig. Nem mondom, hogy a bölcsőtől a koporsóig, mert bölcső helyett ősi hagyomány szerint a gyerekek életük első évét az anyjuk hátára kötve egy kendőben töltik, utolsó útjukra pedig – legalábbis ezen a vidéken – egy ágy tetején viszik a halottat, és két hosszú, hófehér lepelbe varrva helyezik a sírba, szépen oldalára fektetve, kezét feje alá helyezve, mintha aludna. Azért, hogy a hiénák ki ne ássák, a halottat fadarabokkal gondosan betakarják, majd ezt kövekkel, üvegcseréppel borítják, és azután hantolják be a sírt.
Az óriás termetű Labelia deckenii is a Kilimandzsáró jellegzetessége
A luguru hegyi lakók között élénken el a hiedelem egy óriási kígyóról, melyet a városból esténként, mint világító, vándorló fénypontot vélnek látni. Ha az óriási kígyó felmászik egy fára, annak a levelei elszáradnak, és lehullanak. Ha az emberek abból a vízből isznak vagy ott fürdenek, ahol a kígyó járt, bőrük kiszárad és kisebesedik. Ennek a hiedelemnek is lehet valami valóságos magja, mint a hétfejű oroszlán mondájának. Ugyanis a hegyi patakok rákjain élősködik annak a légynek a lárvája, amely vakságot okoz. Ennek a betegségnek
Tanzániai levelek
29
első tünetei pontosan az előbb említett bőrbántalmak. Nem volt nehéz a betegséget a hegyekben gyakori óriáskígyókra fogni, amelyeket a képzelet megnagyított, és csodálatos tulajdonságokkal ruházott fel. Ne feledjük azonban, hogy Tanzániában nem minden ősi hagyomány ilyen ártatlan. Az egész országot felkavarta tavaly a Singida tartománybeli események híre. Szinte hihetetlen dolog történt! A törzsi varázslók elterjesztették, hogy ha a 3–4 éves gyerekek tejfogait nem távolítják el, akkor súlyos betegséget kaphatnak. Kaptak is szegények a piszkos, élesre fent bicskákkal kivágott tejfogak helyén fellépett fertőzésektől; a vérmérgezés 53 gyermekkel végzett, és sok százat kezeltek még sokáig a tartományi kórházban. A hivatalos vélemények szerint sokkal több haláleset volt, de nem jutott a kormányszervek tudomására, mert a singillaiak törzsi titokként kezelték. Mire a hír az egyik járási orvos fülébe jutott, már csak a következményeket lehetett enyhíteni. A kormány rendkívüli ülést tartott, és az elnökhelyettes, valamint a kulturális ügyek és népi hagyományok kormánybiztosa az összes mozgósítható fővárosi orvossal és ápolónővel a helyszínre sietett, hogy a súlyosan fertőzött, beteg gyerekeket elsősegélyben és gondos ápolásban, a szülőket pedig felvilágosító előadásokban részesítsék. Ekkorra már a fogeltávolítást 2400 gyereken hajtották végre. A szomszédos Zambiában három éve váltott ki nagy viharokat a körülmetélés hagyománya, és majdnem kormányválságot idézett elő. Az ország északnyugati részének bányavidékén, a Lunda, Luvále és Kacsokwe törzsek lakóhelyén, a falvakhoz vezető utak mentén a törzsek figyelmeztető táblákat helyeztek el a következő szöveggel: „Itt nincs átjárás! Ha ezen a ponton túlmész, körülmetélünk!” És azok a szerencsétlen más törzsbeliek, akik az állataik után vagy más okból vándorolva betévedtek a törzsi területre, bizony áldozatul estek a szertartásnak, és ez nemcsak a műtétből állt, hanem abból is, hogy utána hat hónapig bezárva tartották az áldozatokat, mivel ilyenkor nem kerülhetnek női szem elé. De a java még hátra volt, mert amikor végre hazakeveredhettek, a feleségek otthagyták őket, ugyanis a másik törzs hagyományai szerint az ilyen férfi tabu lett. S mindez a népes Kitwe bányászvárostól pár száz méterre történt! A kormány drákói rendszabályokkal akart intézkedni, aminek az eredménye az lett, hogy a törzsi hagyományokhoz ragaszkodók és az ellentábor tömegtüntetést szervezett. A kormányban az egyik miniszter a szertartáshoz ragaszkodókat védte, sőt, mivel
30
Pócs Tamás
Lunda törzsbéli – királyi vérből származott –, látványos öngyilkossággal fenyegetőzött, ha a szertartást megtiltják. Szerencsére sok hagyomány hasznosnak és időállónak bizonyult. Az élet praktikus szükségletei hozták létre, és a fejlődő Afrikában is létjogosultságot nyernek. Nagyon szép hagyomány a családi összetartás, a szülők és rokonok tisztelete vagy az árvákról való gondoskodás ősi szokása. Ha a család bármelyik távoli vagy közeli tagja látogatóba érkezik, igazi afrikai vendégszeretettel kell fogadni, amihez képest a híres magyar vendégszeretet szinte kiutasításnak tűnik. A család ilyenkor kiköltözik a legszebb szobából, és a házban a vendég parancsol. Megmondja, mit főzzenek neki, milyen ajándékokat szeretne kapni, és nem illik megkérdezni, hogy meddig akar maradni... Vidékről a városi rokonokhoz hetekre, hónapokra jöhetnek látogatók, és mosolyogva, jó szívvel kell őket vendégül látni, az időtartamtól függetlenül. Az afrikaiak ezt őszintén így is teszik, de hasonló helyzetben azonos fogadtatásra számítanak. A családok igen nagyok, hiszen egykét generációval ezelőtt minden tehetősebb embernek három–négy, a törzsfőnökűknek pedig ötven–hetven felesége volt, és ennek megfelelően a testvérek, nagybátyák, nagynénik száma száznál jóval több lehet. Ha a család egyik tagja tehetősebb, iskolázott ember, és jobb állásba kerül, kötelességének tartja, hogy magához vegyen pár vidéki rokont, akikről gondoskodik, még akkor is, ha azok nem is törekednek arra, hogy munkát szerezzenek. Tanzániában a feleség a férjnek, a gyermek a szülőknek ellentmondás nélkül engedelmeskedik. Eszükbe sem jut, hogy asszonynak, gyermeknek ellenvéleménye lehetne. A gyermekek a nagybátyjukat és nagynénjüket is szülőként tisztelik, és ez a megszólítás módjában is kifejezésre jut. Ennek meg is van a létjogosultsága, mert ha valamelyik szülő vagy mindkettő meghal, az oldalági rokonok automatikusan gondjaikba veszik a gyermekeket. A gyermekek szüleiknek, tanítóiknak és más idősebb vagy tekintélyesebb embernek a rabszolgatartó időkből fennmaradt Sikamóval köszönnek. A jelentését már nem ismerik, az arab eredetű és szuahélire fordított köszöntés körülbelül annyi, hogy lábaidnál fekszem. A válasz: Marahaba, vagyis felkelhetsz. Persze, ezt ugyanúgy nem teszik meg, mint nálunk a kezét csókolom sem jelenti, hogy tényleg kezet csókolnak az emberek nőismerőseiknek vagy idős embertársaiknak.
Tanzániai levelek
31
Az egymással nagyjából egykorúak a közismert Jambóval köszöntik egymást. A magyarázata nem ilyen egyszerű, mint amilyen rövid a szó. A köszöntés nagyjából azt jelenti: – Hogy vagy? – de nem illik így egymagában kérdezni. A helyzettől függően a tanzániaiak hozzáteszik: Hogy van a családod, hogy megy a munkád, mit csinál a házad népe, vagy a kecskéid és így tovább. A válasz vagy viszontkérdés: Habari, körülbelül ugyanazt jelenti, mint a Jambo, de ugyanúgy lehet alkalmazni mindenfajta udvarias kérdésre, vagy pedig megadják a teljes választ, a Mizuri szóval, ami azt jelenti: Köszönöm, jól. De Mizurival válaszol a lepratelepen kínlódó beteg, sőt, a kórházban haldokló is a látogató kérdéseire. Ez az udvariassági válasz annyira kötelező, hogy hallottam olyan esetet, amikor egy betörőt a házigazda tetten ért, bezárta egyik szobájába, majd kihívta a rendőrséget. Amikor a rendőrök megérkeztek, mielőtt a hívatlan látogatót megbilincselték volna, Jambóval köszöntötték és ő is Habari Mizurival válaszolt. A köszöntéseknek még számos árnyalata van, és csakúgy, mint más nyelvekben, illik mellé megszólítást alkalmazni. Idősebb asszonyt nagyanyámnak, idősebb férfit nagyapámnak kívánatos szólítani, mint a mi meséinkben a szerencsés legkisebb királyfi, akinek a boszorkány vagy a tündér azt mondta: – Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál. Elterjedt a Salaama köszöntés is, ami az arab Béke veled – változata. Barátok és jó ismerősök kézfogással is üdvözlik egymást, úgy, hogy kézfogás közben kölcsönösen váltogatva átfogják egymás hüvelykujját. Egyes törzseknél, ha nőt üdvözöl a férfi, kézfogás után gyengéden és tisztelettudóan megérinti az üdvözölt nő mellét. A társadalmi érintkezésnek sok-sok kifinomult formája van. Talán még egyet említek, nevezetesen azt, ha valaki, például gyerek a szüleitől kap valamit, vagy akár a piacon pénzt adunk át az árusnak, nem illik egy kézzel elfogadni, mindkét kézzel kell átvenni. Nagyon lealázó valakit egy ujjal hívni, mint a kutyákat, a hívogatás egész tenyérrel vagy karral végzett mozdulat. Aki nem ismeri az évszázadok alatt kialakult üdvözlési, érintkezési formákat, könnyen udvariatlanságot követ el.
32
Pócs Tamás
Csodás erő a növényekben: hasis és kinin Nem véletlen, hogy két, ennyire különböző hatású növényi eredetű hatóanyagot állítok párhuzamba. Mindkettő alkaloida természetű vegyületekből áll. Tanzániai tartózkodásom alatt a hegyvidéken találkoztam velük. Egyiket illegálisan termelik, másik az államnak jelentős valutahasznot ad. Ha az ember végigmegy Dar es Salaamban a forgalmas Independence Avenue-n, gyakran megfigyelhet árusokat, akik óvatosan körülnézve egy-egy szögletben kézi töltésű cigarettákat árulnak. A gyanútlan turista ritkán gondol arra, hogy ez ugyanaz a hasis, amelyet Dumas regényében Monte Christo grófja pöfékelt, vagy az amerikai kontinensen, de már Nyugat-Európában is marihuána néven hoznak forgalomba. Itt indiai néven bhang-nak vagy angolul weed-nek, vagyis gyomnak becézik. A hasis vagy marihuána napjaink egyik legtöbbet emlegetett kábítószere. Nem olyan félelmetes, mint ahogy nálunk emlegetni szokták, és nem hasonlítható össze káros hatásában a morfium, a kokain vagy az LSD élvezetével. De felelőtlenség lenne azt mondani, hogy ártalmatlan, hiszen – bár élvezete nem válik megrögzött szokássá és kiáltó szükségletté a szervezet számára, mint a többi kábítószeré –, rendszeres használata eltompítja, a való világtól elszigeteli a hasisfogyasztó gondolatvilágát. Egyes afrikai fiatalok a gyarmati sorból való felszabadulás gazdasági nehézségeiből szívesen menekülnek a hasis enyhe részegséggel, rózsaszín víziókkal járó álomvilágába. A tanzániai kormány hivatalosan tiltja a hasis termelését és forgalomba hozatalát, de hogyan lehet ellenőrizni egy Magyarországnál több mint tízszer nagyobb államban, hogy a kis hegyi falvak kertjeiben mi bújik meg a banán- és tápiókaültetvények között? A szomszédos Kenyában és Malawiban már drákói rendszabályokat hoztak, és kampányt indítottak a hasist termő növény kiirtására. Hetekig égtek a máglyák, ahol az elkobzott hasist pusztították el. Az eredmény egyelőre annyi, hogy a hasis drágább lett. Nemrég olvastam a helyi újságban, hogy a rhodesiai rezsim vezetőjének a fia, Malawiban tett látogatásáról hazatérve, hasist próbált becsempészni, és ezért bíróság elé került. Tulajdonképpen mi is az a hasis? A trópusokon és szubtrópusokon termő indiai kender (Cannabis indica) leveléből, virágaiból és termé-
Tanzániai levelek
33
séből állítják elő. A nálunk termesztett kendernek semmi ilyen hatása nincs. A legtöményebb hasis az indiai kender nőivarú példányainak virágzatából kivont sötétzöld, ragadós anyag, amit Indiában charas néven ismernek. Sokkal elterjedtebb – és Afrikában ebben a formában kerül kereskedelmi forgalomba – a megszárított fiatal levelekből és nővirágzatokból készült dohányszerű termék. Egy-egy félvilági night clubba belépve a gyakorlott orr könnyen megérzi az émelyítően édeskés, nedves avar füstjére emlékeztető szagot. Ugyanezt az anyagot finoman elporítva, vízben elkeverve meg is isszák.
Utolsó menedékhelyünk, a Nyílgeccser-kunyhó 4800 m magasságban. 12 szögű alumínium jégszekrény, mögötte a Nyílgleccser tarajos jégalakzatai
A hasis hatóanyagai között vannak a legerősebb hatású alkaloidák: egy-egy cigaretta több embernek elegendő, ezért csoportokba verődve szívják, a cigarettát szájról szájra adva. Ez természetesen könnyű útja a légutakon át terjedő fertőző betegségeknek. A hasis-mámor érdekes módon a színérzék felfokozódásával, az arányérzék eltorzulásával és az időérzék megváltozásával jár. Nagyrészt kellemes víziókat okoz, de szörnyű depressziós állapotot is kiválthat. Sajnos, éppen ott tartózkodásom alatt Dar es Salaamban halált is okozott. Egy fiatal lány, aki
34
Pócs Tamás
éhgyomorra túl nagy adagot szívott, meghalt, mielőtt orvoshoz került volna. Sokkal hasznosabb növény a dél-amerikai származású kínafa. A kávéval egy családba tartozó Chincona nemzetségnek mintegy négy faját évszázadok óta termesztik a malária egyetlen gyógyszerének, a kininnek előállítására. Az Andok hegység állandóan nedves, hűvös köderdőiből a kínafa elkerült valamennyi trópusi kontinens hegyvidékére. Én a tanzániai Usanbara-hegység több pontján találkoztam vele. Legszebbek voltak a svájci Tanner úr kínafaültetvényei Mazumbaiban, a nyugati Usambara hegység 1500 méter magas őserdővel borított lejtőin. Tanner úrral úgy kerültem kapcsolatba, hogy az ültetvényét körülvevő gyönyörű afrikai kámforfás és páfrányfás őserdőt a Dar es Salaam-i egyetemnek ajándékozta. Az erdőt növénygyűjtés és vegetáció tanulmányozása céljából meglátogattuk, és közben megismerkedtünk Tanner úr tea- és kínafaültetvényével. Ez a haladó szellemű svájci az egyedüli fehér ültetvényes Tanzániában, aki szövetkezeti alapon szervezte meg gazdaságát, és az ott dolgozó afrikaiaknak nyereségrészesedést fizet. A kínafaültetvény olyan, mint egy fiatal, ártéri nyárfás, sudár, fehéres törzsű fácskákból áll. A növény, közelebbről megnézve, persze alaposan különbözik a nyárfától, levelei átellenes helyzetűek, lándzsa alakúak, fényesek. Virágai halvány rózsaszínűek, tölcséresek. Az alkaloida természetű hatóanyagok a kéregben találhatók. A fiatal fákat kivágják, és kérgüket lehántják. A kérget egyenlő hosszúságú és szélességű darabokra vágják, és a napon megszárítják. Nagyon fontos, hogy szárítás közben a kérget eső vagy harmat ne érhesse, mert ez kimossa a hatóanyagot. A megszáradt kéreg ujjnyi vastag csövecskék formájában összepödörődik, belső oldala élénksárga, külseje szürke, repedezett. Ezután ládákba kerül, és így indul tengerentúli exportra. A kinin gyógyászati jelentőségét a spanyol conquistadorok fedezték fel Dél-Amerika meghódítása idején. A perui alkirály felesége, Cinchon grófnő az első európai, akinek a maláriáját sikeresen gyógyították a kínafakéreg főzetével, innen a növény tudományos neve: Cinchona. Spanyolországban a kínakéreg 1639-ben jelent meg, tehát körülbelül nyolcvan évvel később, mint a dohány. Ettől kezdve az értékes gyógyszer Spanyolországon keresztül az általuk meghódított DélAmerikából került a világpiacra, mintegy 200 éven át, amikor a szem-
Tanzániai levelek
35
füles hollandok és angolok a magokat és csemetéket Európába csempészték, majd megtelepítették Jáva szigetén és Indiában. A jávai termés lassan az összes igények kilencven százalékát fedezte, de meghonosodott a kínafa Burmában és az akkori német Kelet-Afrika, a mai Tanzánia területén is. Mint a svájci ültetvényestől megtudtam, a kínakérget ma már nem kinin előállítására használják. A kinin és más, maláriaellenes gyógyszerek szintetikus úton készülnek, viszont a kéregben vannak más fontos gyógyszer-alapanyagok, amelyek még sokkal értékesebbek. Nem utolsósorban kínafakéregből készül a nálunk is kedvelt kesernyés ízű, szénsavas üdítő ital, a Tonic, amely olyan népszerű a whisky és gin hígításánál. A természetes kinin fluorescens hatású, és kellemes íze mellett a sejtelmes rózsaszín csillogás adja a Tonic Water varázsát. A természetes ízhez az is hozzátartozik, hogy még a zuzmókat és mohákat sem szabad letisztítani a gondosan szárított kínakéregről. A wahehék földjén Morogorótól 150 kilométerre délnyugat felé az országút a szavanna erdős lapályról beér a krokodiloktól hemzsegő Nagy Ruaha folyó sziklás völgyébe. Először a meredek völgyoldal bizarr gyertyatartó alakú Euphorbia fái között haladunk, majd leereszkedünk a lapos koronájú akáciákkal és sudár törzsű legyezőpálmákkal szegélyezett, homokos folyópartra. Nappal a krokodilok a vízben hűsölnek, és nagyon jó szem kell hozzá, hogy kiálló orruk hegyét meg szinte periszkópszerűen kiemelkedő szemüket meglássuk. Jelenlétükről azonban árulkodnak a fövenyen húzódó, kerékpárnyomra emlékeztető csíkok, amelyeket farkuk húz a nedves homokban, mikor éjszaka a parton járkálnak zsákmány után. A Ruaha hídján áthaladva utunkat nyugat felől egyre magasabb hegyek szegélyezik. Tulajdonképpen csak felénk néző oldaluk látszik hegynek. Elértük az Afrika központi részét elfoglaló hatalmas kiterjedésű fennsík keleti peremét. Egy ideig az út dél felé fut, keresve a felkapaszkodásra alkalmas helyet. Mahenge község után végre a meredek hegyfal megszakadozik, a Kitonga-szoroson keresztül egy hegyi folyó tör utat magának a fennsíkról a tenger felé. Az autóút ezt a természetes feljáratot követi és erőteljes kanyarokban kapaszkodik egyre
36
Pócs Tamás
feljebb. Vigyázni kell, mert a Kitoaga-szoros sziklafalairól mindig újabb és újabb kőtömbök zuhannak az Útra, váratlan közlekedési akadályt okozva. Most szélesítették az utat, mert a sziklába vágott szűk kanyarokban bizony veszélyes volt szembejövő járművekkel találkozni. Vigyáznak is a gépkocsivezetők, a szoros visszhangzik a figyelmeztető tülkölésektől. Szomorú mementó a mintegy 200 méteres mélységbe zuhant zöld autóbusz roncsa, amit lassan betemet a sziklatörmelék. A szoros felső részén, 1000 méter fölött már zártabb erdő jelenik meg, majd lassan felkapaszkodunk az 1400 méter magas platóra. A wahehék földjére, Uhehébe értünk. Teljesen megváltozott a táj. Vad, sziklás vidék ez, csak a törpebambuszok üde zöld csoportjai jelentenek melegebb színfoltot. A parti síkság hősége után hideg szél fogad, a levegő száraz és tiszta, a sziklás fennsíkon száz kilométerre is cl lehet látni. A gránitszikla lassan málló, fantasztikus tornyot, várat, gombát utánzó alakzatai között szorgalmasan művelt kukorica- és dohányföldek húzódnak, itt-ott az egyenlítői Afrikára egyáltalán nem jellemző datolyapálma üstökös törzsei alkotnak csoportokat a házak körül. A házak mások, mint a melegebb vidékeken. Látszik, hogy itt bizony már nemcsak az eső és a szél meg az éjjeli ragadozók, hanem a hideg ellen is kell védekezni. A rendszerint hosszúkás vagy L-alakú házak falai már nem vesszőfonatból, hanem vastag vert vályogból készülnek. A házak tetejére is agyagos földet tesznek, és abba füvet ültetnek. A kész tető olyan, mint nálunk egy májusi búzatábla! A fű gyökérzete az esős évszak alatt megvédi a tetőt és az alatta lakókat. A wahehék nagyon jó gazdák, szorgalmas dohánytermelők. Indulatos, önérzetes és büszke emberek. Van is nekik mire, a múlt század végén kemény harcok árán sokáig meg tudták védeni függetlenségüket a német gyarmatosítókkal szemben. A régi harcok emlékeivel minduntalan találkozik az ember. Alighogy a fennsíkra felértünk, az út mellett két nagy kőobeliszk hívta fel magára a figyelmet. Udvarias hangú jelzőtábla figyelmeztet: történelmi emlék. Kíváncsian olvastam az obeliszkre erősített német nyelvű emléktáblát: Itt nyugszik Emil von Zelewsky, a császári vadászezred parancsnoka, meghalt a hazáért 1891: augusztus 17-én kilenc tiszt és tiszthelyettes társával, emelték bajtársai 1898-ban. A többiek nevei is fel voltak sorolva. A másik, ma már bozóttal körülnőtt obeliszk az ez-
Tanzániai levelek
37
red 300 névtelen fekete katonájának emlékét őrzi, akik szintén mind egy szálig elpusztultak a német hazáért. A halál minden formában megrendít és elgondolkoztat. Mikor déli utazásunkról hazajöttünk, megpróbáltam kinyomozni Emil von Zelewsky és bajtársai szomorú végének hiteles történetét, és egy szabadsághős és népe filmbe illő eposzára bukkantam. A hős nem von Zelewsky volt, hanem Mkwawa, a wahehék bátor királya. A múlt század nyolcvanas éveiben Dél-Tanzánia mai területét a nagy és erős wahehe birodalom foglalta el. A tengerpartról Taborába, az első német telepek egyikére vezető kereskedelmi utakon, amelyek Mkwawa birodalmán mentek keresztül, a kereskedőknek vámot kellett fizetni. A németek ezt nem tűrték, és a király intézkedéseit semmibe vették. Nem is tárgyaltak vele egyenlő félként, ajándékait nem viszonozták, követeit megalázták. Mkwawa erre lezáratta a Bagamoyo kikötőjéből Taborába vezető kereskedelmi utakat. A németek nem viselhették el, hogy egy afrikai uralkodó a saját országában őket bármiben is korlátozza, és velük egyenrangú félként viselkedjen. 1891 júniusában Liebert kormányzó parancsára elindították az Indiai-óceán partjáról, Kilwa Kivinje kikötőjéből von Zelewsky büntető expedícióját. Mkwawa király békés megoldást keresett, és ahogy hírszerzői jelentették az ellenséges csapat közeledését, követeket küldött eléjük ajándékokkal, és egyezkedni próbált. A németek megölték a követeket. Válaszul a wahehék királya ellentámadást rendelt el, és amikor a német büntető expedíció már messze benn járt a wahehék földjén, a sziklás bozóttal borított Uhehében, éjjel a lándzsás, nyilas wahehe harcosok rajtaütöttek von Zelewsky korszerűen felszerelt csapatán, és megsemmisítették. Csak néhány hírmondó maradt életben, akik elvitték a büntető expedíció csúfos végének a hírét, és Uheheföld három évig háborítatlanul élvezhette függetlenségét. Mkwawa nagyon jól tudta, hogy a németek csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy a csúf vereséget megtorolják, és hogy országát csak erővel védheti meg a német gyarmati terjeszkedéstől. Fővárosát, Kalengát 12 kilométer hosszú, 4 méter magas és 10 centiméter vastag fonott és tapasztott, tehát többé-kevésbé golyóálló fallal vette körül. Több erődöt építtetett az ország különböző részein, majd ő támadott, és 1892-ben elpusztította a Morogoro melletti Kilosa német garnizonját összes katonájával.
38
Pócs Tamás
A kibo gleccserborította oldala a Barraneo menedékháztól nézve. Előtérben üstökösfák (Senecio cottonii). Törzsüket elszáradt levelekből álló bunda védi az erős éjszakai fagyoktól
Tanzániai levelek
39
A német főparancsnok, miután az első meglepetésből magához tért, tanulmányozni kezdte a wahehék harcmodorát, és 1894-ben megérettnek látta a helyzetet arra, hogy végképp leszámoljon velük. Ebben segítségére volt egy áruló, aki tájékoztatta a német parancsnokságot a bennszülöttek harci felkészültségéről. A német osztagok megkerülték és Tosamaganga felől hátba támadták a fővárost, Kalengát. Két álló napig folyt a harc házról házra a nagy túlerő és a fővárosukat foggal-körömmel védő wahehék között. 1894. október 30-án vették be a németek a főváros közepén Mkwawa palotáját. A királynak sikerült elmenekülni, és még négy évig vezette a gerillaháborút. Először nem bírták elfogni őt, pedig országos hajtóvadászatot indítottak ellene. Von Liebert főkormányzó kisebb vagyont, 5000 rúpia vérdíját tűzött ki Mkwawa fejére. A földönfutóvá vált Mkwawa királyt már csak két hűséges apródja kísérte, amikor 1898 júniusában a német Merckel őrmester felfedezte búvóhelyét és rajtaütött. A királynak még annyi ideje volt, hogy egyik apródját, majd magát főbe lőtte. Az őrmester levágta a halott király fejét, és a vérdíj ellenében Németországba küldte. Feloszlatták a wahehe törzsfőnökök tanácsát, és országszerte tömeges megtorlás kezdődött. Ez olyan kegyetlen volt, hogy maguk az itt élő német misszionáriusok tettek panaszt a császárnál, és kértek védelmet a wahehék számára. Ezzel a wahehék eposza nem ért véget. 1905-ben tömegesen vettek részt a híres maji-maji felkelésben, amely kiterjedt a mai Tanzánia egész délkeleti részére. A wahehék hősiessége és szabadságvágya annyira ismertté vált, hogy az első világháború végén, amikor a német gyarmatbirodalom összeomlott, a versailles-i békeszerződés egyik pontja előírta, hogy a wahehe szabadság szimbólumává vált király levágott és Németországban őrzött fejét vissza kell juttatni Afrikába. A fejet azonban csak 1955-ben hozták vissza a fekete kontinensre. Teaszüret Kelet-Afrikában A wahehék földjén, a fennsík peremén, ahol a tenger felől csapadékot hozó keleti szelek megtörnek, gazdag őserdei vegetáció alakult ki. Ebben a párás, kellemesen hűvös klímában érzi jól magát Tanzánia zöld aranya: a tea.
40
Pócs Tamás
Amatőr botanikus kollégámat kerestem fel, aki a Brooke Bond teavállalat egyik üzemegységének az igazgatója. Ő vezetett körül az ültetvényen és magyarázta el a teatermelés és -feldolgozás minden csínját-bínját. Megkapó látvány a teaültetvény. Derékig vagy mellig érő magasságban laposra nyírott örökzöld cserjék tömege, mintha bukszusbokrok lennének, sok-sok hektáron szorosan egymás mellé ültetve. A smaragdzöld ültetvénynégyszögeket erdősávok választják el egymástól. A tea páraigényes növény, és csak erdőkkel körülvett területeken érzi igazán jól magát. Valójában ott tenyészik, ahol a hőmérséklet egyenletes és mérsékelten meleg, még enyhe fagyokat is eltűr. Tanzániában ezek a körülmények 900–1000 méter magasságban figyelhetők meg. A teacserje talajigényes, csak a savanyú kémhatású földben él meg. Itt a szélesebb levelű, könnyebben szedhető asszami változatot ültetik. Amíg cserjévé fejlődik, nagyon sok munkát, gondos kezelést igényel, akár egy szobanövény. Szárdugványokkal szaporítják, és kétszer is átültetik, amíg végleges helyére kerül. Ott azután sűrűn telepítik, és rendszeresen nyírják a bokrok felületét, hogy újabb és újabb fiatal hajtások növesztésére késztessék. A cserjének ugyanis csak a rügyből éppen kipattant zsenge, puha, világoszöld levelei alkalmasak teakészítésre. A levelek szedése igényes és jól fizetett munka. A szedők sárga, viaszosvászon köpenyekben – amelyek a cserje gallyainak szúrásától védik őket – nagy vesszőputtonyokkal a hátukon lassan haladnak a smaragdzöld tengerben, egy-egy hirtelen mozdulattal a háti kosarakba dobva a frissen szedett leveleket. Ezeknek a leveleknek szedés közben a begyűjtőhelyen sem szabad megtörni, mert akkor idő előtt megindul az erjedési folyamat. A gyűjtőhelyről különleges teherautókon szállítják a tealevelet a feldolgozó üzembe. A teherautót rekeszek töltik meg, mert olyan gonddal kell a frissen szedett, zsenge leveleket szállítani, mint nálunk odahaza az őszibarackot. Az üzemben a leveleket nagy állványokon, pár óráig fonnyasztják, amíg a víztartalmuk 10%-ra csökken. Ekkor egy óriási, nyomdagép nagyságú és külsejű acélmonstrum a leveleket miszlikbe vágja, és egyidejűleg összetörögeti, összesodorgatja, hogy valamennyi sejt elroncsolódjon ,és az erjedési folyamat az egész masszában egyszerre induljon meg.
Tanzániai levelek
41
Ezek után következik a teakészítés leglényegesebb folyamata: a fermentáció. Ez a dohányfermentáláshoz hasonló folyamat, csak sokkal gyorsabb es egy kis elővigyázatlanság az egész anyagot tönkreteheti. Az összezúzott massza nagy, lapos bádogpolcokra kerül, kéthárom centiméter vastag rétegben. Huszonöt fokos hőmérsékleten folyik az erjedés, és egy óra alatt már a szemünk láttára válik az összezúzott zöld levélből szép, vörösbarna, bronzszínű tea. Ez már ebben az állapotban is rendelkezik a nemes termény minden illatával. A lucskos-barna massza ezután egy nagy, kazánból fűtött szárítóba kerül. Nagyon fontos a pillanatok alatt történő szárítás, hogy az erjedést a legmegfelelőbb időpontban rögzítsék, amikor a tealevelekben a leggazdagabb az aroma, az íz-anyag és legmagasabb a hatóanyagtartalom. A szárítóból azután már a kész tea folyik ki, és ami utána következik, az már nem sokat változtat rajta. Megtisztítják a levélerektől, kocsányoktól, és rostákon nagyság szerint osztályozzák. A különböző nagyságú komponensekből keverik a nemzetközi piacon igényelt minőséget. A maradék – többnyire ugyanolyan jó áru – a belföldi piacon fogy el. Még a hulladékpor is eladásra kerül, Stiftings tea néven. Ez a törmeléktea úgy a legjobb, ha a teával telt szűrőn egyszerűen keresztülöntjük a forró vizet. Az exportra szánt teát paraffinos papírral bélelt nagy furnírládákba csomagolják, minőségét, víztartalmát – ez nem lehet 2%-nál több – ellenőrzik, és így kerül a londoni teabörzére, ahol a kelet-afrikai tea a legmagasabb áron kel el. Olyan jó minőségű, hogy a híres ceyloni teának veszedelmes versenytársává lett, és emiatt a ceyloni teatermelés csökkent. A szigetországbeli teaszakemberek már eljöttek Kelet-Afrikába, és itt keresnek és találnak munkát. Mire a teafeldolgozó üzemből kijöttünk, ruhánkat belepte a finom barna por, és minden ízünket átjárta a csodálatos teaillat. Gondolatainkat közben a teatermesztés gazdasági kérdései foglalkoztatták, mert a tea Tanzániának igen komoly bevételi forrása. Egyetlen üzem évi 30 millió forintnak megfelelő tiszta valutajövedelmet biztosít az országnak és több is van belőlük. Egymás után létesülnek a mezőgazdaság szocializálása során a teatermelő szövetkezetek is. Az esetleges túltermelési válságra már itt is gondolni kell. Ezért a termőterület nagyságát szigorúan ellenőrzik. A helyzet azonban sokkal jobb, mint a kávé esetében, és Tanzánia még jelentősen növelheti teatermő területeit. Egyetlen probléma, hogy az említett kényes szállítás
42
Pócs Tamás
és fermentálás miatt csak ott működhet a teaültetvény, ahol a közelben feldolgozó üzemet is létesítenek, ami viszont nem olcsó befektetés. De még így is megéri, hiszen a tea termelői eladási ára még a termelés helyén is több mint kilónként 75 forintnak megfelelő összeg. Búcsúzóul az üzem ceyloni főmérnöke bevezetett a kóstolószobába, ahol minden láda teából próbafőzetet készítenek. Elmondotta, hogy az igazi teázók csak sűrűn isszák az italt, magától értetődő módon cukor, tej vagy citrom nélkül. Azután bemutatta, hogyan is történik a kóstolás. Nagy tisztelettel néztük, ahogy a méregerős italt a szájába vette, és megfontoltan ízlelgette. Meglepetéssel vettük észre, hogy utána undorral kiköpte, és kevert magának egy adag angolos, agyoncukrozott tejes teát, miközben mosolyogva mondta, hogy ezt a hivatásszerű teaivást is meg lehet unni, és bár hirdeti, hogy a keserű tea az igazi, ő maga egy idő óta szakított elveivel. Ezek után kinek higgyen az ember? Igyuk csak a teát úgy, ahogyan a legjobban ízlik! Evett-e már majomdiót? A kelet-afrikai piacoknak különös varázsa van. Az árusok nem hangoskodnak, mint a Közel-Keleten. Méltóságteljesen ülnek a narancshegyek, a banán vagy a főzőedények halmaza mögött és legfeljebb udvariasan megszólítják az arra haladót. Komolytalan idegennek tekintik azt, aki az első árajánlatot elfogadja, mert alkudni illik, és alkudni tudni kell. Ha a kínált árnak mondjuk a felét vagy kétharmadát ígérjük, akkor elkezdődik a szenvedélyes licitálás, ők engednek lefelé, mi fölfelé, és az ár kiköt valahol a középúton, de mindig pontosan ott, ahol eredetileg elképzelték – feltéve, ha el nem rontjuk a játékot. Nagyon jól ismert, állandó vevőnek – mint például a feleségem, aki már három éve jár ugyanarra a piacra – bizalmasan és halkan megmondják a végső árat, de ezt nem illik dobra verni. Nagy tekintélyt ad a vásárlásnál, ha a vevő szuahéliül, nem pedig angolul licitál. Ilyenkor gyakran adnak a hosszasan kialkudott árból egy kis engedményt, egyegy ráadás narancs vagy banán formájában.
Tanzániai levelek
43
A Viktória-zuhatag részlete észak felől, a zambiai oldalról. A Duna többszörös vízmennyiségének megfelelő folyam egy keskeny, 90 m mély szakadékba zuhan. A hatalmas erővel áramló víz olyan légörvényt kever, hogy a hasadék túlsó oldalán állandóan felfelé esik az eső
Aki először jár kelet-afrikai piacon, azt sok meglepetés fogadja. Még évek múlva is találkoztunk egy-egy ismeretlen zöldség- vagy gyümölcsfélével vagy furcsa használati tárggyal, aminek nem ismertük a rendeltetését. Tartsanak most velem gondolatban a morogorói piacra, hogy röviden bemutathassam ezt a színes, tarka forgatagot.
44
Pócs Tamás
A narancs-, mandarin- és grapefruit-halmok között sétáló, színes kitengébe öltözött, bevásárló asszonyok festői képet nyújtanak. Az ananásztömegek lécekre, drótokra felfüggesztve lógnak. Kicsit arrébb már az első mangókat kínálják. A mangó akkor érik javában, amikor a narancsszezonnak éppen vége van. Megpróbálom leírni, milyen is ez az odahaza ismeretlen gyümölcs. A zöld vagy sárga héjú, lúdtojásnál is nagyobb mangókban nagy, lapos mag van, és a magból kiindulva vattaszerű szőrök hálózzák be a gyümölcs húsát. Ha ügyesen vágjuk fel a mangót, ezek a szőrök nem akadnak a fogunk közé, és maradéktalanul tudjuk élvezni a különös zamatú, sárga húsú, mézédes gyümölcsöt. Amikor a mangó érik, még a koldusok is jóllaknak, az utcák terítve vannak a lehullott gyümölccsel, mert a szép, örökzöld lombú fát mindenütt szívesen ültetik, árnyékadó koronája miatt is. A dinnyefa gyümölcsei sárgadinnye nagyságúak és hosszú, körte alakúak, az édeskés narancssárga húson belül fényes kocsonyaburokba ágyazott fekete magok tömege sorakozik. Az avocado körte először csalódást okozott, mert édes gyümölcsre számítottam, és az ujjnyi, vajszerű hús alatt egy óriási, fanyar, kemény magot találtam, amit aztán próbáltunk megsütni, főzni, de ehetetlen maradt. Azután megtanultuk, hogy a vajszerű, zöldessárga, pikáns ízű termésfalat milyen jól el lehet készíteni sósan, megborsozva, ecetezve! A világ legtáplálóbb gyümölcse, növényi vaj, fehérje és szénhidrát bőségesen található benne. A mangó távoli rokona, a cashew-nut becsapott. A fákon hívogatóan tarkállottak a narancsvörös gyümölcsök, és ha belekóstoltunk, szánkat összehúzta a benne koncentrált csersav. Kiderült, hogy az igazi termés a színes, húsos valami alján levő kis csontár, amit ha feltörünk, finom, mandulaszerű magot találunk benne. Tanzániának fontos exportcikke ez a csonthéjas, és az európai édesipar sokat felhasznál belőle. Nyersen vagy pörkölve egyformán finom. Az egyik árus egyszer érdekes, lapos magokat kínált a piacon, mondván, kóstoljuk meg a majomdiót, nem bánjuk meg. Ez egy kúszó tökféle féltenyérnyi, lapos magja. A maghéj hálózatos, elég nehéz feltörni. Belül rendkívül olajos, zöldes, óriási tökmagot találunk, nagyságban felér húsz otthoni tökmaggal. Kicsit kesernyés, dióra emlékeztető az íze. A majomdiót nagyon ajánlják kismamáknak, gazdag tápértéke miatt. Süteménybe is fel lehet használni.
Tanzániai levelek
45
Egészen más a fokföldi egresnek nevezett gyümölcs, a mi erdeinkben gyakori zsidócseresznye rokona. A felfújt, pergamenszerű burokból kifejtett lédús, sárga bogyók frissen is üdítőek, dzsemnek elkészítve pedig vetekszenek a földieperrel. A pikkelyes, tüskés anona gyümölcse kívülről nem valami bizalomgerjesztő, olyan, mint egy kisebbfajta zöld teknősbéka. Belül azonban annál finomabb, ha a hófehér húst megszabadítjuk a fényes barnás-fekete magoktól, és szitán áttörjük. Az így kapott krém vetekszik a legfinomabb fagylalttal vagy pudinggal. A kenyérfa fogalomkörébe két rokon növény tartozik. Egyiknek a termése kisebb gyermekfej nagyságú. Keményítőtartalmú belét valóban kenyérként fogyasztják, főzve vagy sütve. A másik, amit Jackfruitnak, szuahéliül fenesinek neveznek, hosszúra nyúlt, spárgatök alakú, de néha egy méter nagyságú gyümölcsöket fejleszt a fatörzs oldalán, akárcsak a kakaó. A gyümölcsök kívül tüskések, pikkelyesek. Belül a narancssárga hús nagy kemény magvakat vesz körül. Ezt a magvak körüli mézédes, ragadós tejnedvet tartalmazó húst eszik az emberek. Illata ugyan kissé furcsa, mást ígér, mint amit kapunk, mert erjedt sajtra emlékeztet. A kemény héjú magvakat pedig parázson megpirítva lehet elfogyasztani. Ahogy térülünk-fordulunk a tanzániai piacon, az egyik standon ringló nagyságú lila meg zöld gyümölcsöket árulnak. A Passiflora, vagyis a golgotavirág termései ezek. A szivacsos, fehér termésfalon belül sárga, remegő, áttetsző zselébe ágyazott magvak vannak. A termést éles késsel megskalpolják, és a fenséges ízű zselét kihörpintik vagy kiszívják. Talán ez a legjobb ízű gyümölcs Tanzániában. Az egész művelet az osztrigaevésre emlékeztet. Hosszan sorolhatnám tovább a különös gyümölcsöket, amelyek közül alig néhány jut el az európai üzletekbe, mert nagy részük nem tűri a hosszú szállítást. Itt van például az almába oltott, de pipereszappanízű guava, a gránátalma, vagy a távol-keleti eredetű, birs almaízű, de cseresznye alakú Euribotrya, nem is szólva az úton- útfélen árult csemegéről: a cukornádról. Ez a kelet-afrikai gyerekek rágógumija, édes levét kiszürcsölik a kukoricaszerű szár beléből. Néha – meglepetésként – alma, őszibarack vagy földieper is megjelenik a piacon, amit a magas hegyekben termelnek, de azonkívül, hogy sokkal drágább, mint a trópusi gyümölcsök, zamata meg sem közelíti az otthonit. Ennek oka az, hogy a mi mérsékelt övi gyümölcseink édes ízét a hűvös éjszakákon felhalmozott cukor adja meg. De
46
Pócs Tamás
ne feledjük: a helyben érett banán, narancs sokkal édesebb és zamatosabb, mint amit hűtőhajókon szállítanak Európába, és azután a raktárakban érlelnek tovább. Képzeletbeli piaci sétánkon nézzük meg a zöldségstandokat is! Furcsának tűnik, hogy a hűvös, csapadékos éghajlatot kedvelő burgonya itt is mindenütt kapható. Az Uluguru vagy Kilimandzsáró 1500–2000 méteres magasságú zónájában termelik, egész évben friss és igen jó minőségű. Nem olyan furcsa azonban, ha arra gondolunk, hogy a dél-amerikai Andok hasonló magasságú hegyi őserdő zónájából kerül Európába, majd a többi kontinens trópusi hegyvidékeire. Igazi trópusi növény az édesburgonya. A hosszúra nyúlt sörretekre vagy marharépára emlékeztető gyökérgumókat ötösével vagy hatosával árulják fél shillingért. Az ebből készült szalmaburgonya íze a sült krumpli és a sült gesztenye között áll. Húsok, különösen szárnyas mellé elsőrendű körítés. Már kevesebben ismerik a cocoyamót, ezt a jól fejlett cukorrépa nagyságú zöldségfélét. Főzve szintén a gesztenyére emlékeztet, édeskés, porhanyós. Nagy bőségben terem Tanzániában mindenütt a paradicsom, a piacon egész évben kapható, akár a sárgarépa és a káposzta vagy a sütőtök, de ez utóbbi nem olyan édes, mint nálunk. Uborkából találtam egy kínai eredetű, hosszú kígyóra emlékeztető méteres fajtát, de ezenkívül megszámlálhatatlan érdekes, furcsa alakú tökféle is kapható, no meg a tojásgyümölcs! Már sokkal idegenebb a bamián, amit az angol nyelv hölgyek ujjának titulál. Ez az afrikaiak kedvenc leveszöldsége, egy mályva-féle valóban ujj nagyságú termése. A fokhagyma, paprika itt is népszerű, és az erős paprika hazai kedvelői ugyancsak elcsodálkoznának, mert olyan méregerős cseresznyepaprikát, mint itt, még sehol sem ízleltem. Megszámlálhatatlan fűszerfélét árulnak a piacon, meg különböző rejtélyes, színes, élénksárga, vörös, lila porokat, amelyektől a hindu lakosság ételeihez nélkülözhetetlen curry készül. A piac egy része nehéz szagával árulkodik portékáiról. Itt árulják a füstölt, szárított halat, koromfekete, rettenetes illatú, nem a mi gyomrunknak való táplálékot. Kicsit arrébb meg furcsa barna, erős, de nem kellemetlen szagú tekercsekben a helyi pipadohány vár vevőre. A piacok elmaradhatatlan tartozéka az orvosságos ember. Kis hordozható standján százféle üvegben feltűnő színű porok, folyadékok sorakoznak, és a hitelesség kedvéért részletes táblázat látható, hogy
Tanzániai levelek
47
melyik betegségre milyen csodaszer szükségeltetik. A morogorói megyei kárház egy kilométerre sincs a piactól, és ingyenes a betegellátás. De még mindig sok ügyfele akad a csodapatikáriusnak, talán azért, mivel itt fizetni kell a színes porokért. Nagy élmény végignézni az edényesek áruit, különösen a vasárnapi piacon, mert ilyenkor hozzák le az asszonyok a fejükön az egész héten készített vízhordó fazekakat. Csodálatosan szépen formált, kézzel megmunkált, fazekaskorongot soha nem látott edények ezek. Mindig töröm a fejem, hogyan tudják puszta kézzel olyan szép, egyenletes vékony falúra elkészíteni. A földbe egy gödröt ásnak, odaállítják a nyers edényt, és száraz fűvel körülrakják, úgy égetik ki. Az égetést addig ismétlik, amíg az edény szép téglabarna színt és csengő hangot vesz fel. Ezután grafitdarabokkal fekete mintákat karcolnak az edény nyakára. Nagyon érdekes a kókuszdiótörő szerszám. Ez egy csöpp, kinyitható tábori székhez hasonlít. Ebbe ülnek bele. A szék egyik ága hegyes, reszelős vasdarabban folytatódik, amivel a kókuszdió héjából ügyes mozdulatokkal, pillanatok alatt kikaparják a belet. De kaphatók a kukoricaszemek lisztté őrléséhez vagy rizshántoláshoz használt nagyméretű famozsarak, szebbnél szebb gyékény- és pálmalevélfonatok vagy az afrikaiak fogkeféje: egy különleges fa meghámozott gallya, melynek a vége rostokra bomlik. Ezt használják a legtöbb helyen, és úgy tűnik, eredménnyel, mert az emberek fogsora egészséges. Nem úgy, mint az itt élő európaiaké, akik, ha nem fogyasztanak elég friss gyümölcsöt, hosszabb kint tartózkodás után rendszerint tönkrement fogakkal térnek haza a fekete kontinensről. A piacok legderűsebb sarka az árverés. Zsibongó embergyűrű veszi körül az árverést bonyolító „mindent veszek” bácsit, aki rendszerint egy hordón állva felmutatja a portékát, és az alapár kikiáltása után máris kezdődik a licitálás. Sokszor meglepő olcsón kelnek el új ruhadarabok, egy-egy divatosnak tűnő holminak viszont néha fantasztikusan fölverik az árát. A kikiáltó végül nagy ívben odahajítja az árut a legtöbbet kínáló, legtovább kitartó licitálónak, és megbízottja szélsebesen átfurakodva az embergyűrűn, begyűjti a vételárat. Ha a vevő nem elégedett, visszaadhatja az árut, és újra kezdődik a licitálás. Az egész ügylet olyan gyors, hogy percenként vagy tíz áru talál gazdára. A piac forgataga, érdekes színfoltjai állandóan kísértik a fotográfust. Sokszor próbáltam az árusokat vagy a tarka vevőközönséget lefényképezni, de csak nagy ritkán, teleobjektívvel sikerült. A kelet-
48
Pócs Tamás
afrikaiak egyrészt sértőnek találják, ha fényképezik őket, másrészt úgy fogják fel, hogy az ő képük az ő tulajdonuk, aki pedig le akarja őket fényképezni, az előbb nyissa ki a pénztárcáját. Ez még a házaikra, állataikra, sőt, eszközeikre is vonatkozik, és az orvul fényképezőt tolvajnak tekintik, és ha elkapják, bizony megverik. Valószínű, a partvidéken elterjedt mohamedán vallás is közrejátszott a fényképezéstől való idegenkedésben. Ugyanakkor útjaim során gyakran megkértek, hogy fényképezzem le a családot, és nagyon hálásak voltak, ha megkapták a fotókat. Morog a Kyejo Tanzániának egyetlen működő vulkánja a masszai felföldön emelkedő Oldonyo Lengai. Annál több viszont az alvó, de még nem kialudt tűzhányó, s ezek bármikor kitörhetnek. Még a Kilimandzsáró fő csúcsa, a Kibo is ide tartozik, nem is szólva a 4500 méter magas Meru hegyről, amely pár száz éve még okádta a tüzet magából. A déli hegyvidék 3000 méteres vulkánja, a Rungwe, körülbelül kétszáz éve tört ki utoljára, és bármikor újra elkezdheti veszélyes tevékenységét. Bizonyára megértik, hogy mekkora izgalmat okozott itt az idén tavasszal a megmordult Kyejo vulkán, ez a Rungwe-hegy és a Malawitó között fekvő 2200 méteres hegyóriás. Oldaláról a hegyi lakók párafelhőket is láttak előtörni. Ez annál vészjóslóbb volt, mert az alvó tűzhányók közül a Kyejo tört ki utoljára, a múlt század elején. Az öregebb hegyi lakók körében még él a szájhagyomány, hogy a tüzes lávafolyó hogyan öntötte el a falvakat és a virágzó banánültetvényeket, emberek százainak halálát okozva. Amikor megtudtam, hogy az egyetem hallgatóinak egy csoportja üzemi gyakorlatát éppen itt fogja végezni a déli vulkánvidéken, érthető, hogy ennek a kis társaságnak a felügyeletét kértem magamnak a dékántól. Júliusban feleségemmel és a gyerekekkel elutaztam a Tukuyu városa melletti Kiwira teatermelési központba. A mindennapi munka mellett nagyszerű alkalom nyílt a környező vulkánok növényvilágának megismerésére is. Érdeklődésemet csak fokozta, hogy miután a Kyejo megmozdult, egy ásványkutató geológuscsoport – közöttük egy magyar bányamérnökkel – repülőgépen elszállt a vulkán fölé, és a múlt századi lávaöm-
Tanzániai levelek
49
lés körül hosszú, frissen keletkezett repedést láttak. Mindezek tudatában elhatározásunk végre valóra vált, és mi is felkereshettük a Kyejót. Egy darabig aszfaltúton mentünk, majd onnan tizenhat kilométer poros–gödrös–kanyargós országúton kávé- és banánültetvények között. Már Tukuyu városából megpillantottuk a hegyet: jellegzetes alakú, széles, ferdén csapott tetejű vulkán kéklett a húsz kilométeres messzeségben. Oldalán csakhamar észrevettük a mintegy hat kilométer hosszú, megszilárdult lávafolyamot. Az országút csak öt kilométerre közelítette meg a hegyet, de a dűlőutakon sikerült feljutni egészen 1700 méteres magasságig. Persze, autónk sokszor csaknem fennakadt a vízmosásos részeken. Egy meredek szakadék mögött azután végre megpillantottuk a lávafolyam egyik ágát. Megrázó látvány volt a völgyet kitöltő, megdermedt, 100 méter széles kőfolyó. Mintha egy óriás préselte volna ki gépéből a kalácstésztát, olyannak tűnt az egész völgyet kitöltő szélességében. A lávafolyam felszíne fantasztikus alakzatban dermedt meg, hegyes sziklatornyocskák, kőcsipkék, barlangszerű mélyedések bizarr labirintusa nehezítette a járást. Feleségemmel és fiammal elindultunk a lávamezőn keresztül a hegy magasabb régiói felé. A természet, mintha kárpótolni akart volna korábbi kegyetlenségéért, a lávatengert égőlila színbe burkolta egy, tömegesen előforduló, Melastoma-féle cserje virágaival. Itt-ott narancsvörös áloék díszítették a láva felszínét, és – különösen a mélyedésekben – vastag mohapárna burkolta be. Végre átkeveredtünk a lávaáron, és elkezdődött a felfelé mászás a vulkán lejtőjén. A hegy oldalából, mint kelevények púposodtak föl azok a parazita kráterek, amelyek a főkráter betömődése után a lávafolyót kiöntötték magukból. Száz méterrel a láva felett értük el az első ilyen képződményt. Nagyon szabályos; kör alakú, a hegy északi, kurta fűvel borított lejtőjéből mintegy 30 méterre kiemelkedő és csupán ötven méter átmérőjű kráter volt. Pereme még olyan ép és éles, hogy alig lehetett körbejárni rajta. Egyik oldalában feneketlen kürtő feketéllett, itt tört elő másfél évszázaddal ezelőtt a pokol. A kürtő fala függőleges, a bedobott kő tompán és egyre halkabban puffogva tűnik el a mélységben. Tölcsérszerű, szétnyíló felső részén a törmeléken már húszméteres fák nőttek. A kis kráter körül százméteres sugárban koromfekete, habos horzsakődarabokat bombázott szét a kitörés. A kis kráter felett nem sokkal, újabb feneketlen kürtőt találtunk, mintegy kiemelkedés nélkül, majd efelett egy nagyobb, 200 mé-
50
Pócs Tamás
ter átmérőjű krátert. Ennek kürtőjét eltömte a törmelék, és benőtték a növények. Egyik oldalát egy nagyobb gázrobbanás vagy éppen a vízerózió kiharapta. A legmeglepőbb látvány a csúcsra felérve fogadott bennünket. A vulkán tetejének egyik oldalát szintén az egyik múlt századi kitörés alkalmával repítette el a robbanás ereje, és a teljesen kiszakadt kráteroldalon zúdult le a hegyről a legnagyobb lávafolyam. Kétezer méter magasságból, hat kilométer hosszan, helyenként csaknem egy kilométer szélesen és több emelet vastagságban ömlött alá a láva, elborítva a termékeny és sűrűn lakott lejtőt. Fentről olyan volt ez a lávafolyam, mint egy gigantikus csúszda vagy bobpálya, szélei valamivel vastagabbak voltak, mint a közepe és meglepően egyenes vonalúak. Ki tudná megmondani, hány ember és állat maradványait zárta magába? Fenn a tetőn, a száraz évszak derűs napsütésében is hűvös szél fújdogált, a Malawi-tó felől párás felhőtömeget sodorva magával. A háttérben a Livingstone-hegység hatalmas, kékesfeketén sötétlő láncolata emelkedett és a távolban, délen megcsillant a Malawi-tó tükre. A hegytetőn a régi kerek főkrátert már benőtte a déli oldalról felhúzódó sűrű hegyi őserdő. Míg a kráterperem dzsungelén átvágtuk magunkat, rikoltozó, hosszú fehér sörényű colobusmajmok csapatával találkoztunk. A kráter lapos, törmelékkel kitöltött fenekét smaragdzöld gyep borította, ezüstszürke gyopárbokrokkal tarkítva. Itt megdöbbentő a csend, a szél sem fúj be, a majmok üvöltése sem hallatszik ide. A főkráterből kimászva még egy mocsaras, dzsungellel benőtt mellékkrátert is felkerestünk. Az őserdő a mélyebb részek felé egyre ingoványosabb volt. A fák ágain hosszan lengedeztek a zuzmószakállak. A mohák a fa törzsein, a liánokon és a talajon kívül még az élő leveleket is beborították. Egy ragadós szárú, rózsaszín, illatos virágú Acanthus-féle kúszónövény szőtte át a bokrokat. A nagyvadak, valószínűleg bivalyok csapásain tudtunk csak járni a nedves sűrűségben. Hamarosan vissza is fordultunk a nem sok bizalmat keltő mocsaras dzsungelből, előtte azonban jól megrakodtunk érdekesebbnél érdekesebb növényekkel. Egy jó óra alatt leértünk a már ismert csapáson. Lent, az autónál egy kedves, tetovált arcú tanzániai néni felügyelete alatt várakozott két kisebb fiam. Időközben már összebarátkoztak a hegyi lakók gyerekeivel. Ábel már folyékonyan beszél szuahéli nyelven, így meghívta az egyik új barátját autózásra, aki hálából muával, vagyis rágható cu-
Tanzániai levelek
51
kornádszárral ajándékozta meg. Így Vulkánusz istennél tett látogatásunk igen békésen fejeződött be. „Mennydörgő füst” Nagy utat tettünk meg, csaknem hatezer kilométert utaztunk gépkocsin oda-vissza, hogy láthassuk a világ egyik csodáját. A mai afrikaiak nem a gyarmati korszakra emlékeztető Viktória-vízesésnek, hanem eredeti nevén, Mosi o Tungának, azaz mennydörgő füstnek hívják. Ahogy másfél napi utazás végén elértük a zambiai határt, majdnem kudarcba fulladt a tervünk. Két hét óta a gépkocsikhoz új kiviteli engedélyre volt szükség, amit mi még nem tudhattunk. Ha nem hivatalos ügyben, vizsgabiztosnak utazom a zambiai egyetemre, bizony nem engedtek volna át a határon. Ha az ember egy országhatárra ér, mindig valami újat vár, azt figyeli, miben különbözik egyik állam a másiktól. És valóban, még a táj arculata is más. Dél-Tanzánia meredek, vad, csaknem háromezer méter magas vulkáni hegyei után egy szelíd, lankás, 1500 méter magas fennsíkra értünk. A sűrűn lakott, gondosan megművelt tanzániai földet követően szinte lakatlan volt a táj. A szavannaerdőt csak minden 70– 80 kilométerre szakította meg emberi település. Zambia nagyrészt rézbányászatból él, mezőgazdasága fejletlen, csak szűkös önellátásra termel, de még a legfontosabb kenyérgabonát, a kukoricát is majdnem teljes egészében rézért importálják. Gyakran találkoztunk rezet szállító teherautókkal. A zambiai réz nagy része Tanzánián keresztül, Dar es Salaam kikötőjéből kel tengerentúli útjára, ezért épült meg a két országot összekötő háromezer kilométer hosszú, modern autóút. A gépkocsik visszafelé sem jönnek üresen, az importcikkek nagy része – beleértve a kőolajat és más ipari nyersanyagokat is – autón jut el Zambiába. A tankautókat úgy építették, hogy a tartály alatt kiképzett polcokon helyezik el a rézcipókat. A zambiai szavannaerdőknek sajátos hangulata van. Leginkább a mi cseres erdeinkre emlékeztetnek ritkás koronájukkal, dús füvű, virágos aljnövényzetükkel. Az itt-ott meghúzódó kis falvak csinosak, a házak falát tarka mintákkal festik tele. Az út menti falvak szélén rókagombát árulnak a gyerekek, amit az erdőben gyűjtöttek.
52
Pócs Tamás
Zambiába éppen az esős évszak közepén érkeztünk. Olyan sűrű zápor lepett meg minket, hogy órákig csak lépésben haladhattunk, többször meg is kellett állni. A főváros, Lusaka a harmincas években épült modern metropolis, csillogó üzletekkel, felhőkarcolókkal. Óriási kontraszt a szétszórt települések és a végtelen szavannaerdők után. Hiába, a réz nagy kincs, és növeli az ország bevételét. Ugyanakkor problémát is jelent, mert az egész államháztartás a rézből befolyó jövedelemre épül, és mostanában ennek a vörös fémnek esik a nemzetközi ára, túltermelés jele mutatkozik. Érzik is ennek a hátrányát a zambiaiak, és próbálják fejleszteni a teljesen elmaradott mezőgazdaságot, hiszen az adottságok kedvezőek, a kellemesen hűvös 1000–1500 méter magas fennsíkon szinte mindent lehet termeszteni. A fővárostól 500 kilométert utaztunk még délnyugat felé. Közeledve a zuhatagnál épült Livingstone városhoz, nagy izgalommal vártuk, hogy mikor fogunk látni vagy hallani valamit, ami a vízesés közelségére utal. Várakozásunkban nem is csalódtunk, mert már huszonöt kilométer távolságból hatalmas páraoszlopot láttunk az ég felé emelkedni, egybeolvadva a felhőkkel. Ez az a mennydörgő füst, amiről a nevét kapta, és aminek nemsokára a hangját is meghallottuk. Ahogy a kertes Livingstone-t, Zambia régi fővárosát elhagytuk, és a Zambezi folyó árterére értünk, az útjelző táblák különös közlekedési akadályokra figyelmeztettek. Víziló és elefánt képe volt felrajzolva az óvatosságra intő táblákra. A folyóhoz érve lenyűgöző látvány fogadott. A Zambezi az egyetlen igazán nagy folyó, ami Afrika keleti partjai felé folyik. Szélessége a vízesésnél több mint másfél kilométer, s ez a többszörös Duna nagyságú folyó teljes szélességében belezuhan egy csaknem száz méter mély hasadékba. A vízfüggöny magassága kilencvenöt méter. Percenként átlagosan tízmillió liter víz zúdul le rajta, de áradáskor, az esős évszakban percenként harmincmillió is. Ami pedig egyedülálló, a vízesés alatt ez a víztömeg nem szélesen hömpölyög tova, hanem a hasadék alján megtörik, összetorlódik, és csak mintegy 30 méter széles csatornát vágva a kemény bazaltsziklába, mély szurdokban tajtékzik, és őrült sebességgel rohan. A lezuhanó víztömeg hatalmas légörvényt kavar, ami felragadja a víz egy részét a levegőbe. Az állandóan permetező esőben számos páfrány, moha és érdekes orchidea él a fákon. Lengyel botanikuskollégámmal, Kornas profeszszorral leereszkedtünk a vízesés alatti szurdokba, hogy ezt a különös esőerdőt tanulmányozzuk. Az erdőben sok páviánnal találkoztunk.
Tanzániai levelek
53
Ezek a majmok olyan tömegben élnek a szurdokban, hogy sehol másutt nem láttam belőlük többet. Az itt oly gyakori vad datolyapálma termését gyűjtögetik, és egykedvűen eszegetik, leülve a nagy sziklatömbökre. Csak ha 3–4 méterre közelítjük meg őket, akkor kerekednek fel a hasuk vagy a hátuk szőrzetébe kapaszkodó kicsinyeikkel, míg egy-egy vicsorgó hím próbálja biztosítani az elvonulásukat. A Viktória-zuhatag szurdokában leértünk az úgynevezett Fortyogó katlanhoz, ahol a vízeséstől a keskeny csatornán át kiáramlik a víz és először megtörik a folyás iránya. Hatalmas örvény keveri itt a vizet, szédítő forgással. Kicsit lejjebb látszik már a szurdokot átívelő vasúti híd, amely mintegy 100 méter magasságban uralkodik a mélység felett. Ez köti össze Zambiát Rhodesiával. A vízesés története 150 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy hatalmas vulkáni kitörés hígan folyó, simán szétterülő bazalttakaróval vonta be Közép-Afrika csaknem egész déli felét, mint ahogy a cukrász cukormázzal vonja be a dobostorta tetejét. Ebbe a bazalttakaróba vágta bele magát a Zambezi. A nagy folyó egy darabig a felszínen hömpölyög, majd a vízesés alatt a bazaltlávába mélyült szurdokban halad tovább. A szurdok bevágódását elősegíti a bazaltot később befedő és a folyó által nagy mennyiségben hordott kova és homok. A bevágódás egyre feljebb halad. A szurdok cikcakkjai a vízesés régebbi helyeit jelzik. Az utóbbi 50 millió év alatt a nyolcadik helyen alakult újra ez a természeti csoda. A vízesés felett már az új szurdok vágódik be a folyómederbe, és kirajzolódnak a körvonalai a következő félmillió éven belül feljebb kialakuló új vízesésnek. Az első európai, aki meglátta és a földrajztudomány számára fölfedezte a vízesést, Livingstone volt. 1855 novemberében felülről, egy kis bennszülött csónakon ereszkedett le a folyón. Naplójában nagyon pontos leírást és rajzokat hagyott az utókorra. Leginkább az ragadott meg a vízesés látványából, hogy állandóan változik. Mikor első délután megpillantottuk, a számtalan sugárban alázuhanó vízfüggöny színe sárgás volt. Valahol a folyó felsőbb szakaszán eső lehetett, és sok üledéket ragadott magával. Másnap kristálytisztán, hófehéren csillogott. De a megvilágítás is újabb és újabb csodákat rejt, délutáni súroló fényben egész mást mutat a vízesés, mint a reggeli nap ráeső sugarainak csillogásában. Megdöbbentően szép holdfényes éjszakán is. Napos időben mindig szivárvány vagy szivárványok gyűrűi veszik körül. És ahogy a szél el-elfújja a ködfüggönyt a
54
Pócs Tamás
vízesés elől, mindig újabb és újabb részletek villannak elő. Az ember elfelejt teret és időt, megérez valamit az örökkévalóságból. Irány a Kilimandzsáró Tanzániai kiküldetésem negyedik évében kétszer is nekivágtam a Kilimandzsáró örök hóval és gleccserekkel borított fő csúcsának: a Kibónak. Először két éve sikerült feljutnom Afrika tetejére feleségemmel együtt, aki – büszkén említhetem – az első magyar nő, aki sikeresen megmászta ezt a csaknem hatezer méteres hegyóriást. Második alkalommal idén júniusban Tamás fiammal és egy magyar állatorvossal, Horváth doktorral családjával dél felől közelítettük meg 4800 méterig, a hóhatárig. Hogy miért éppen a harmadik túráról számolok be részletesen, mikor fel sem jutottunk a csúcs tetejére, ennek az a magyarázata, hogy ez volt a legnehezebb, legkalandosabb, tudományos élményekben és megrázkódtatásokban egyaránt leggazdagabb út. Eredeti tervem az volt, hogy a Kilimandzsáró alján levő vadvédelmi főiskola két tanzán kutatójával és a zambiai egyetem lengyel professzorával nyugat felől mászunk fel, miután a terepjáró autó csaknem háromezer méterig felvisz bennünket. Az előkészítés közben egyik gond a másikat kergette. Lengyel kollégám egy folyóba borult, autója, fényképezőgépe tönkrement, ő maga – szerencsére! – egy kiadós megfázással megúszta a kalandot, de mindez elég volt ahhoz, hogy ne tudjon eljönni. Az afrikai kollégák pedig hallgatóikkal más irányba mentek terepgyakorlatra. Szerencsére, Morogoróban akadt két vállalkozó szellemű angol kolléga, Bryan, a hosszú, szőke hajú, Yorkshire-ből jött sertéstenyésztő és a hallgatag, fekete körszakállas biokémikus, Peter. Mikor végre együtt voltunk, és hozzáfogtunk a felszerelés összegyűjtéséhez – ez bizony egy trópusi országban nem könnyű feladat – a vadvédelmi főiskolától újabb kellemetlen távirat érkezett. A Shira platóra felvezető utat lezárták, így a terepjáró autón csak 2000 méter magasságig mehettünk, és felfelé a meredek Umowe utat kellett követnünk. Keddi napon akartunk indulni. Hétfőn még bíborfényben világított a hóval és jéggel fedett csúcs, de kedd reggelre vastag felhők borították a hegységet, csupán az óriás lába látszott ki a nedves-szürke maszszából. Ennek ellenére úgy határoztunk, hogy nekivágunk az útnak. A
Tanzániai levelek
55
terepjáró gépkocsival 1900 méter magasságig minden viszontagság nélkül feljutottunk. Egyszerre azonban egy fatörzs zárta el a továbbhaladást. Igaz, hogy csak negyven centiméter vastag volt, de éppen közepével dőlt az útra, és heten sem tudtuk megmozdítani. Közben persze reménytelenül esett a trópusi eső. Úgy látszott, itt éjszakázunk, amikor mentőangyal jött arra egy erdei munkás képében, akinek bozótkésével sikerült két helyen átvágni a fatörzset, és az út végre szabaddá vált. Ekkor jött a másik kellemetlen meglepetés. Nem sokkal arrébb kiderült, hogy hónapok óta senki sem járt ezen az úton, benőtte az errefelé rendkívül gyorsan fejlődő növényzet, és felváltva a kocsi előtt kellett menni futólépésben, hogy kitapogassuk a helyes irányt, míg végül is eljutottunk addig a pontig, amikor búcsút inthettünk a gépkocsivezetőnek. Az őserdőben sokszor alig találtuk meg a nyomokat. Szerencsére a legkritikusabb helyeken a Kilimandzsáró Klub kis alumínium háromszögekkel jelezte a továbbhaladás irányát. Csuromvizesen érkeztünk rakományunkkal első szállásunkhoz, egy 30 méter hosszú, védett sziklaodúhoz, ahol nem sok biztatás kellett, hogy belebújjunk hálózsákjainkba. 2600 méter magasságban a sűrű őserdő megritkult, és átadta helyét a nyíltabb, alacsonyabb Erica erdőnek. A talaj süppedőssé vált, helyenként csaknem fél méter vastag mohaszőnyeg borította. Háromezer méter magasságban az erdő szétszakadozott, és alhavasi cserjés váltotta fel. Az utolsó fák közül már megláttuk a kék ég hátterében vakítóan ragyogó Kibo jégkupoláját. Lenyűgözően szép látvány volt. Szinte kézzel fogható közelségben látszott, elfoglalta az egész északi látóhatárt, és valósággal lebegett a sziklafalakkal határolt völgy felett, de még háromezer méterrel magasabban, mint ahol álltunk. A kékesen csillogó gleccsereket porcukorszerű friss hó fedte, mert amíg lent az eső esett, fent előző nap havazott. A második menedékhely, a Barranco-kunyhó körül megjelentek a Senecio fák. Ezek a különös növények a kelet-afrikai magas hegyvidékek sajátjai. Rokonaik, a többi fészkes virágzatúak nálunk lágy szárú, kis termetű virágok, gondoljunk csak a gyermekláncfűre vagy a legnagyobbak egyikérc: a napraforgóra. A Senecio fa viszont eléri a kilencméteres magasságot is. Törzsét pálmaszerű levélüstök koronázta, ezért nevezik üstökösfának. Ami a legkülönösebb, a karvastagságú elfásodott szárat a száraz levelek tömött bundája burkolja, és védi a fa
56
Pócs Tamás
nedvkeringését az ebben a magasságban minden éjjel fellépő fagyoktól. Odahaza így óvja az üveggyapot bunda a távfűtés vezetékeit. Ezek az üstökösfaerdők a Kilimandzsárón jóval 4000 méter fölé kapaszkodnak. Ebben a magasságban a Kilimandzsáró éghajlata már nagyon száraz. Az alhavasi cserjéket és a színpompás szalmavirágbozótokat a havasi sivatag váltja fel. Meglepetésünkre, ezen a ritkás fűcsomókkal borított helyen még mindig gazdag állatvilágot találtunk. Láttuk nyraxok, leopárdok nyomait és egy kis Duyker-antilopot, a Shim platón pedig 4000 méter magasságig elefántcsordák is legelésznek. Rövidesen hóviharba kerültünk. A fagyos szál arcunkba csapta a csípős-jeges hószemeket. Nemsokára már bokáig érő hóban jártunk, és az útjelzésként körülbelül százméterenként felállított kőbabákat alig lehetett észrevenni. A 4800 méter magasan fekvő Nyíl gleccserkunyhó némi komfortot adott. Előre gyártott elemekből, alumínium lemezből összerótt, tizenkétszögű alkalmatosság volt, arra jó, hogy kipihenjük fáradalmainkat, de a hideg ellen nagyon mérsékelt védelmet adott. Ekkor már utolért bennünket a hegyi betegség. Van, akinél állandó hányingert okoz. Nekem csak a fejem fájt, és nem tudtam aludni. Reggel ragyogott a napfény, a jégfalak, a hómezők vakítóan csillogtak, felvettük tehát minden tartalék meleg ruhánkat, sötét hószemüvegeinket, és könnyű, de koncentrált táplálékot csomagoltunk. 5000 méter fölött kezdődött az út legkeservesebb szakasza. Nagyon nehéz volt előrehaladnunk a törmeléken. A napsugarak olvasztották a havat, és az eddigi befagyott gleccserpatakok hangos zúgással megindultak. A gleccserek felületén összegyűlt hó is felengedett, és hatalmas dübörgéssel lezúduló lavinák söpörték tisztára a jégárakat. A kráterperem sziklafalairól 30–40 méteres jégcsapok csüngtek alá. Már csaknem elértük az utolsó sziklákat, amikor Peter felkiáltott: Ni csak, ott fekszik valaki! Az úttól mintegy húsz méterre fekete bőrű turista hevert, kényelmesen elnyúlva, és fejével a mögötte levő sziklafalnak támaszkodott a déli napsütésben. Hiába kiabáltunk, emberünk nem válaszolt. Hónapok óta halott volt. Teste a ritka, hideg, baktériummentes levegőben nem indult oszlásnak, hanem múmiává száradt. Közelebbről megvizsgálva, lefényképezve, adatokat gyűjtve róla, kiderült, hogy fehér ember az illető, csupán a rendkívül erős napfény cserezte fekete-barnára. Rövid tanácskozás után rádöbbentünk, hogy csak az az eltűnt fiatal amerikai turista lehet, akit hónapok óta hiába kerestek. A szerencsétlen, tizennyolc éves diák egyedül, zsebében né-
Tanzániai levelek
57
hány naranccsal és édességgel, meleg ruha, hálózsák nélkül vágott neki a Kibo jeges magasságainak: kimerülve ledőlt pihenni és megfagyott. Ha kicsit több felelősséggel és meggondoltsággal indul el, nem kellett volna elpusztulnia. Ez a szomorú mementó arra figyelmeztetett, hogy a közben nagyon elromlott időjárás miatt ne erőltessük a feljutást, elégedjünk meg ezúttal ennyivel. Így végződött harmadik találkozásom Afrika legmagasabb hegyével, a Kilimandzsáróval. Negyedik expedícióra már nem került sor, mert néhány hónap múlva letelt a négy esztendő, befejeztem az oktatást, és Kelet-Afrikából családommal együtt véglegesen hazautaztam Egerbe.
