MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------HEVESY, Iván A természeti népek művészete / Arts of the „Native” Peoples Eredeti közlés /Original publication: in: Harsányi Zsolt et al. szerk.: A műveltség útja, VIII. kötet, 131–149. old. Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.614 Dátum/Date: 2016. június / June 12. filename: hevesy_1934_TermNepMuv Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document HEVESY, Iván: A természeti népek művészete / Arts of the „Native” Peoples, AHU MATT, 2016, pp. 1–26. old., No. 000.001.614, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text

Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, rövid áttekintés a világ természeti népeinek hagyományos művészetéről African studies in Hungary, a brief overview of the traditional arts of the world's natural peoples ----------------------------------------------------------------------------

2

Hevesy Iván

AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

A természeti népek művészete

3

A TERMÉSZETI NÉPEK MŰVÉSZETE HEVESY, Iván

„Valamikor, nagyon régen” – mesélik a Bakuba-busongó néger törzs emberei, akik Afrika belsejében, a Kongó vidékén élnek – „olyan régen, hogy már a tíz ujjukon sem tudnak megszámolni, hogy hány király uralkodott azóta a néger királyságban, egyszer az történt, hogy a törzsnek az asszonyai összebeszéltek, hogy azontúl nem fognak ebédet főzni a férfiaknak. A férfiak egy darabig nem tudták, hogy mitévők legyenek és hogy miként kényszerítsék újra asszonyaikat az ebédfőzésre. Végre azután az egyikük kieszelt és összeállított egy ijesztő, furcsa álarcot, azt felvette magára és az álarccal úgy megijesztette az asszonyokat, hogy azóta azok ismét hajlandók ebédet főzni a férfiaknak.”

Nyaktámasztó zsámoly Új-Guinea szigetéről, Népr. Múz. Budapest

Az az Marc, amelyről ez a naiv néger elbeszélés szól, ma a budapesti Néprajzi Múzeumban látható. Éppenséggel nem olyan ijesztő, mint ahogyan azt a mese leírja. Mindenesetre furcsa kis műalkotás, amely szokatlan az európai ember szemének. Fából és bőrből készült az az álarc, amely különös díszítő modorban emberi arcot ábrázol. Az

4

Hevesy Iván

ábrázolás nagyrészt nem festéssel van előállítva, hanem díszes berakással. Csigahéjakból származó gyöngyök és más színes üveggyöngyök adják ki az álarcnak a rajzát. A mai néprajzi tudománynak kutatásai alapján bizonyosnak lehet tartani, hogy ez az álarc éppenséggel nem olyan körülmények között keletkezett, mint ahogyan azt a Bakuba-bushongó négerek elbeszélik. A vad népeknek, különösen az afrikai és ausztráliai négereknek, a dél- és észak-amerikai indiánoknak, a Csendes-óceán déli szigetein élő pápuáknak és Új-Zéland szigetén élő maoriknak művészete éppenséggel nem ilyen játékos eredetű és azok az álarcok, amelyek a legkülönbözőbb anyagból készítve, faragva és festve mindezeknél az egzotikus népeknél megtalálhatók, sokkal komolyabb célt szolgálnak, mint az ijesztgetés vagy a mulattatás.

Totemoszlop Kitwanga mellett, Brit-Columbiában


5

A természeti viszonyok között élő primitív népek művészete majdnem teljesen babonáiknak és vallásos szokásaiknak szolgálatában áll. A vadembernek sohasem jutna eszébe, hogy azért faragjon szobrot, vagy fessen képet, hogy azzal a szoborral vagy festménnyel kunyhójának vagy házának falát díszítse, miként az európai kultúremberek teszik. A primitív vallás, amely nagyrészt az ősök tiszteletében, a halottak kultuszában, a szent állatoknak, démonoknak és emberi alakban elképzelt isteneiknek tiszteletében áll, egészen más gondolkodásmódot árul el, mint a magasabb műveltségű népek vallása. A primitív ember elképzelése szerint minden létező dolognak van lelke. Tehát nemcsak az embereknek, hanem éppen úgy az állatoknak, sőt a növényéknek és az élettelen tárgyaknak is. A szent ősnek vagy a szent állatnak, a démonnak vagy az istennek a lelke természetfölötti erővel van felruházva az ő elképzelésük szerint.

Vendégpohár. Kongó-menti néger faragás, Népr. Múz. Budapest

Vallásuk lényege abban áll, hogy áldozatokkal igyekeznek biztosítani a halottaknak, a meghalt ősöknek és mindazoknak a lényeknek jóakaratát, akiket ők, mint felsőbb hatalmakat vagy isteneket imádnak. Istentiszteleteiknél igen nagy szerepet játszanak a táncok, amelyet a vad népek éppenséggel nem a maguk mulatságára járnak, mint a kul-

6

Hevesy Iván

túremberek. A vad népnél a tánc bizonyos mértékig az imádságot helyettesíti, sok esetben pedig a varázslás célját szolgálja. Így azután kialakulnak a könyörgő, engesztelő, veszedelmeket elhárító és más hasonló táncok. Ezeket a táncokat a vallási szertartások közben táncolják s a táncokhoz különös módon öltöznek fel. Testüket élénk színekre befestik és tollakból, állati szőrökből, fakéregből, levelekből vagy sokszor egyszerűen csak fűből készült ruhát vesznek magukra, a fejükre pedig álarcot tesznek. Ez az álarc, amely legtöbbnyire ugyancsak élénk színekkel van kifestve, faragásában és rajzában pedig sokszor a legképtelenebb, európai ember számára a legfurcsább kidolgozásokat vehetünk észre, ez az álarc vagy a törzsnek az ősét ábrázolja, illetve az ősnek az arcát, vagy a szent állatot, vagy pedig a démont, a jóakaratú vagy rosszakaratú szellemet. Ezeknek a táncoknak a segítségével a vadember azt akarja elérni, hogy az istentiszteleti szertartáson csakugyan megjelenjen az ősnek vagy szent állatnak, vagy a démonnak lelke, vagy pedig a táncolóba szálljon bele ez a segítő és oltalmazó természetfölötti lélekerő.

Színes gyönggyel kirakott álarc a Kongó vidékéről Népr. Múz. Budapest


7

Nincs a földkerekségnek egyetlen vidéke sem, amelyen primitív népek élnek és ahol meg ne volna található ezeknek a szent táncoknak a szokása. Ezzel magyarázható tehát az is, hogy az álarcok a világ minden primitív népének művészetében előfordulnak. Az európai néprajzi múzeumokban százával és ezrével őrzik ezeket az álarcokat, amelyeket az idegen világrészek utazói tudományos kutatói és más expedíciói gyűjtöttek össze. Furcsábbnál-furcsább művészi munkák ezek az álarcok, amelyekben egyformán megnyilatkozik a vadembereknek vallási felfogása, groteszk képzelete és ugyanakkor erős művészi érzéke is. Kétségtelen azonban, hogy az egzotikus művészet alkotásait nem szabad azzal a szemmel néznünk, mint az európai művészet szobrait és festményeit. A vadember a művészi munkáiban úgyszólván sohasem törekszik arra, hogy a természetet utánozza. Egészen fejből, emlékezet után faragja kezdetleges bálványképeit és festi a még kezdetlegesebb festményeit. Semmit nem törődik a természethűséggel, nem törődik a testnek helyes aranyaival. Ha tehát a vad népek szobrait és festményeit a természethűség szempontjából nézné valaki, akkor feltétlenül megtagadná tőlük a művészi értéket. Ha azonban a fantázia gyermekes és naiv csapongását, a művészi összeállításnak furcsa eredetiségét, az élénk színeknek dekoratív hatását nézzük, akkor igazán nem szabad megtagadnunk a természeti népek bálványaitól, álarcaitól, faragásaitól és festéseitől a művészet nevet. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor ezeknek a műtárgyaknak gyűjtése erőteljesebb formában megindult, maguk a kutató tudósok sem láttak bennük egyebet, mint kuriózumokat, amelyek legfeljebb azért érdekesek, mert jellemzik a primitív népek vallását és szokásait. Mióta azonban az újabb művészeti mozgalmak azt hirdetik, hogy a művészi munkának nem az szabja meg a legnagyobb értékét, hogy mennyire utánozza a valóságot, hanem, hogy a művész mennyi szobrászi vagy festői képzeletet, önálló művészi alakítóerőt visz bele, azóta a vad népek művészetét is jobban megértik és sokkal többre értékelik. Ma már számtalan könyv foglalkozik a primitív népek művészetével és igyekszik mélyére hatolni azoknak a furcsa titkoknak, amelyek ezek mögött a bálványok és festmények mögött rejtőznek. Amint láttuk tehát, a természeti népek művészi munkáinak egy csoportját a színesen faragott és festett álarcok teszik ki. A múzeumokban összegyűjtött primitív álarcok akkor hatnak igazan szemléltetően a nézőkre, hogyha azokat használat közben láthatjuk. A külföldi nagy néprajzi múzeumok mindegyikében van egy terem, amelyet be-

8

Hevesy Iván

töltenek különböző embermodellek, gipszből és papírmaséból, amelyek tökéletesen, természetes nagyságban adnak vissza egy-egy ilyen bennszülött táncost, táncszínekben kifestett testtel; megfelelő tánckosztümökbe felöltöztetve és álarcokkal ellátva. Csodálatos és egyben ijesztő hatást tesz ezeknek a maszkos táncosoknak kísérteties csoportozata: mintha az ördögöknek és démonoknak farsangi karneválja elevenedne meg. Ezek a furcsa álarcok azonban, amelyek roppant nagy változatosságban szerepelnek ezekben a démoni álarcos menetekben, éppenséggel nem olyan könnyű és kényelmes alkalmatosságok, mint az európai karneválok papírból és selyemből készült könnyű kis álarcai. Ujjnyi vastag fából vannak faragva, néha fakéregből, néha bőrből, sokszor még kőből és fémből is készülnek és súlyuk jó néhány kilo. A nagyságuk jóval nagyobb, mint az emberi fej, illetve emberi arc. Harminc–negyven centimétertől két méterig váltakozik a nagyságuk. Hogy milyen kényelmetlenek lehetnek ezek az álarcok, ahhoz még hozzá kell képzelni azt is, hogy a primitíveknél ezek a szent táncok szinte megszakítás nélkül, hosszú órákon, néha napokon keresztül tartanak és csak a táncosok végső kimerülésével, igen gyakran ájulásukkal vagy epilepsziához hasonló önkívületi állapottal érnek véget. Ez a körülmény is mutatja, hogy a vad népeknél ezek a táncünnepségek komoly, babonás szertartások és nem a jókedv kifejezői, mint a kultúrnépeknél. Az álarcok, a maszkok, amelyek tehát vagy ember-, vagy állatfejet ábrázolnak, a föld különböző vidékein különböző művészi formát mutatnak. Legfantasztikusabbak, legdíszesebbek és legszínpompásabbak a Csendes-óceáni szigetvilág bennszülötteinek, a pápuáknak álarcai. Különösen az úgynevezett szárnyas táncálarcok, amelyeknek legszebb példányait New-Irland szigetéről gyűjtötték össze a kutatók. Azért, nevezzük ezeket szárnyas álarcoknak, mert a fejábrázolás színes nagy keretekkel van kiegészítve. Ezek a szárnyak bambuszkeretre feszítve, tapa-szövetekből vagy bőrökből készülnek, faragványokkal és madártollakkal vannak kiegészítve. A táncosnak a fejét úgy veszik körül, mint valami óriási legyező. A budapesti Néprajzi Múzeum is őriz néhányat ezekből a newirlandi szárnyas táncálarcokból. A pápuáknál nemcsak a táncoknál divat az álarcot feltenni, hanem faragnak és festenek olyan maszkokat is, amelyeket azután felerősítenek a házorom legmagasabb csúcsára. Az ilyen orommaszkoknak védelmező szerepük van és az álarc természetesen a védelmező és jóakaratú szelemnek vagy szent ősnek a képét ábrázolja.


9

Színes gyönggyel kirakott álarc a Kongó vidékéről, Népr. Múz. Budapest

A másik egzotikus világrészben, Afrikában, a táncálarcok nem ilyen tarkák és színesek, hanem inkább plasztikus, szobrászias faragványok. Kivételt képeznek azok a színes gyöngyökkel kirakott kongóvidéki álarcok, amelyekről már az előbb megemlékeztünk. Ezek azonban kisebb számban fordulnak elő és a négereknek a táncálarcai túlnyomó részben tisztán szobrászi munkák, amelyek legtöbbnyire nincsenek színezve. Ezek a néger álarcok talán, legjobban kielégítik az európai művészethez szokott művészi ízlést, különösen azok, amelyeknek finom faragásai már bizonyos élethűséggel, realizmussal ábrázolják az emberi arcot. Azok a néger maszkok pedig, amelyek nem ilyen természetutánzók, azok az emberi arc formáit olyan merészen egyszerűsítik és komponálják, hogy szinte a legmodernebb szobrászoknak, a kubista szobrászoknak arcképszobraira emlékeztetnek. A legszebb maszkokat, amelyek már szinte nem is maszkok, hanem arcképek, szoborportrék, azok a magasabb műveltségű néger törzsek faragják, amelyek a Niger-folyó vidékén élnek. Különösen a jorubanégerek és beniniek.

10

Hevesy Iván

Pápua faragás, halottkultusz céljaira, Népr. Múz. Budapest

Az amerikai indiánoknak és az Amerika északi csúcsán élő eszkimóknak álarcművészetében megtaláljuk a tisztán szobrászias, valóságutánzó munkákat és megtaláljuk a groteszk képzelettel faragott, élénk színekkel festett munkákat is. A dél-amerikai indiánok álarcai nagyrészben fakéregből készülnek és többnyire állatfejeket ábrázolnak. Az eszkimók álarcai között egyforma gyakran szerepelnek a démonarcok és az állatarcok. Művészi szempontból legértékesebbek az észak-amerikai indiánoknak fából faragott és festett maszkjai. Van közöttük néhány, amelynek finom plasztikája megüti az európai művészet mértékét is. Ezek közül néhány női arcot ábrázol és a maszk ki van egészítve valódi női hajjal. Az álarcok között gyakran használatosak a kettős álarcok. Ezeket olyan alkalmakkor használjak a táncosok,


11

amikor a táncjelenet pantomimszerűen bizonyos történetet ad elő. Céljuk ezeknek a kettős álarcoknak az, hogy a szereplő táncos, mondhatnánk színész, a jelenet közben szerepet cserélhessen. Ilyenkor vagy egyszerűen lehúzza a kettős álarcról a felsőt, hogy az alatta lévő arc legyen látható, vagy pedig a felső álarcot, amely két darabból készült, kinyitja, mint egy ablakot. Az álarcok mellett igen nagy szerepet játszanak a természeti népek művészetében a bálványszobrok, amelyek általában véve kétfélék, aszerint, hogy a vallásos tiszteletnek a tárgya állat-e vagy ember, illetve emberi alakban elképzelt démon vagy isten. Az állatábrázolások az úgynevezett totem-állatot ábrázolják. A totem-állat a primitív népeknél a törzsnek a szent őse, akitől a törzsnek a tagjai származnak. Ez a vallás, az úgynevezett totemizmus, a földnek valamennyi pontján megtalálható más-más alakban. Lényege azonban mindenütt ugyanaz. Mindazok, akik eredetüket ugyanarra a szent totem-állatra vezetik vissza, ugyanannak a totemtörzsnek a tagjai. Vallási szertartásaikon elsősorban a szent állat lelkének mutatnak be áldozatokat. A totemállat megtestesítése a szobor, amely többnyire fából van faragva. Kőszobrot a vad népeknél csak igen ritkán találunk, fémből öntött vagy kovácsolt szobrokat azonban már valamivel gyakrabban, de csak azoknál a törzseknél, amelyek a civilizáció és a technikának már magasabb színvonaláig jutottak el. Így pl. Afrikában a Niger-folyó torkolatán kívül élő benini négerek, az egykori legendás Benin királyság alattvalóinak leszármazottjai, akiknek régi művészi emlékei nagy része bronzmunka. Ezeken a bronzmunkákon, amelyek azonban nemcsak állatokat, hanem embereket és csoportozatokat is ábrázolnak, egyformán megbámulhatjuk a nagyszerű technikai kidolgozást és a művészi szépséget. Manapság már a legtöbb vad népnél túlhaladott álláspont az állatimádás. Éppen ezért kevés olyan törzset találunk, amely istenét csak állatalakban képzelné el. Az állatszobor tehát mégis aránylag ritkább, mint az emberszobor. A védőállatnak a figurája azonban, ha nem is bálványformában, továbbra is megmaradt és úgyszólván minden primitív törzsnél megtalálható. Az állatnak az alakja kiegészítője lett valamely használati tárgynak. Így pl. a középnyugatafrikai Kamerunban élő négereknél sok áldozati edényt gyűjtöttek, amely edények mindegyike úgy van megkomponálva, hogy állatalak tartja a tulajdonképpeni edényt és az edénynek a fedelét is ugyanannak a szent állatnak az alakja díszíti.

12

Hevesy Iván

Nyaktámasztó zsámoly Új-Guineából, Népr. Múz. Budapest

Természetesen nem díszítés volt itt a primitív művésznek a célja, hanem az, hogy az áldozati edény tartalmát a szent állat lelkével megvédje minden megszentségtelenítéstől. Találunk azután székeket és nyaktartó zsámolyokat, amelyeknek az ülő, illetve tartó lapját állati figurák támasztják alá. Ennek a primitív művészi tárgynak leggyakrabban előforduló típusait ugyancsak Közép-Afrikából és a Pápuaszigetekről gyűjtötték össze. A primitív népek hite szerint az állatformájú alapzat védő szerepű: távol tartja a veszedelmeket, a rontó varázslást és a rosszakaratú démonokat azoktól, akik a széken ülnek, vagy akik a nyakzsámolyra fejüket támasztják. Új és új példákat látunk tehát mindenütt arra, hogy a vad népeket művészei munkájukban sohasem a díszítő szándék vezeti, hanem mindig a primitív hit, az a babona, amely a mai kultúrember lelkének már oly idegen és oly távoleső. A védelmező, segítő állatszobor edényeken és bútorokon kí-


13

vül egyéb használati tárgyakon és épületeken is gyakran fordul elő. Az indiánok házain gyakran látjuk a kiterített szárnyú mennydörgő madárnak a szobrát, a háznak falán pedig igen gyakran a szent medvének a képét. A pápua harci csónakok alakja gyakran krokodilust utánoz, az orra pedig a csónaknak krokodilus fejévé van kiképezve. A Csendesóceáni szigetvilág bennszülötteinek totem-állatja leggyakrabban madár-alakú. Ezeket a védőtotem-madarakat látjuk kifaragva a pápuák csónakjain és hajóin: a hajóorrokon legtöbbször egy madárnak a képe van szoborformában gyakran annyira elváltoztatva, hogy alig ismerjük meg a furcsa figurában a madarat.

Akasztó fogas Új-Guineából, Népr. Múz. Budapest

Az embert ábrázoló bálványok éppen úgy elstilizálják az embernek a képét, mint az állatszobrok az állatokét. Mit jelent ez a szó, hogy sti-

14

Hevesy Iván

lizálás? A valóságnak, a természetnek önkényes megváltoztatása valamely művészi vagy más szempont szerint. Ilyesformán tehát kijelenthetjük, hogy a természeti népek egész művészete, szobrászata és festészete stilizált művészet, amely csak a legritkább esetben válik természetutánzó művészetté. Az ember-alakú szobrok nagy része őskép, miután az állatkultusz mellett a vadnépek érzésvilágában a legnagyobb szerepet az őskultusz játssza, amely néhol részben azonos a halottaknak a kultuszával. A primitív képzelet szerint azonban ez az ősszobor nemcsak emlékeztet a törzsnek az ősére, hanem abban a szoborban a szó szoros értelmében benne rejtőzik az ősnek a lelke, illetve az ősnek a varázsereje. A primitív ember tehát fél az ősét ábrázoló bálványtól és nagy tisztelettel viseltetik irányában. Ez a tisztelet és ez a félelem azonban nem akadályozza meg a primitív embert abban, hogy a bálványszoborral szemben olyasmit meg ne engedjen magának, ami az európai ember szemében tiszteletlenséget jelentene. Afrika bizonyos vidékein divatban van, hogy aki a fabálványnak áldozatot mutat be és tőle kér valamit, az az áldozat után belever egy szöget az állványba, hogy az el ne feledkezzen a kérés teljesítéséről. Talán az eddigieknél is érdekesebb és tanulságosabb a primitív művészi tárgyaknak az a csoportja, amelynek ábrázolásában egyesítve van az emberi és az állati forma. Könnyű kimutatni, hogy az emberi és állati figurákból összekevert szobroknak az eredete egyszerűen arra vezethető vissza, hogy magában a primitív vallásban is bekövetkezik egy olyan fokozat, amikor az állati és emberi lények imádata egyszerre van meg és éppen azért a művészet is összeolvasztja az emberi és állati alakú bálványokat. A pápua szigeteken igen sok fából faragott bálványt találtak, amelyeknek az alakja nagyjából emberi alakra emlékeztet, a fejük azonban inkább állatra. Első pillantásra azt hihetnénk ezekről a félig ember, félig állat szobrokról, hogy elefántormányú embereket ábrázolnak. Egy kis tanulmányozás után azonban hamarosan kiderül, hogy az, amit első pillantásra elefántormánynak nézünk, az tulajdonképpen madárcsőr. Miféle vallási fejlődés rejtőzik tehát ezek mögött a groteszk figurák mögött? A madár totem-állatnak az alakja egybeolvad a törzs emberi ősének figurájával. Az ilyen szobrokat a pápuák nemcsak nagy méretben faragják ki, hanem egészen apró, néhány centiméteres nagyságban is. Ezek a szobrok az úgynevezett tabufigurák, amelyeknek tehát megvan az a bűvös erejük a vad népek hite szerint, hogy viselőjüktől távol tartják a rontó varázslást és a rosszaka-


15

ratú démonokat. Biró Lajos, a híres magyar etnográfus, aki sok évet töltött az új-guineai pápuák között, egész sorozatokat gyűjtött ezekből az apró tabu-figurákból, amelyek most a néprajzi múzeum üvegszekrényeiben vannak felsorakoztatva. Általában a tabu-szobor a természeti népeknél mindenütt nagyon el van terjedve. Gyakran az egészen kis méretűeket nyakban hordják, mint amulettet, hogy tulajdonosát segítse és védelmezze. Természetesen vannak állati alakú amulettek, állati tabu-szobrok is, amelyekből ugyancsak őriz néhányat a Néprajzi Múzeum. Az emberi alakú tabu-faragványok között a legfurcsább és a legérdekesebb az új-zélandi Tiki, aki a maorik szerint a legelső ember volt. Ezt a Tikit azonban igen groteszk formában faragják ki, csecsemőszerű testtel, óriási fejjel és igen nagy szemekkel. A színe többnyire kék, mert a kék színnek varázsereje van a rontó varázslat távoltartásában. Az új-zélandi maorik szerint a Tikinek a bűvös ereje főként abban rejlik, hogy viselőjét megvédelmezi a rosszakaratú pillantások elől.

Gyöngydíszű tök-edény Dél-Afrikából, Népr. Múz. Budapest

16

Hevesy Iván

Harcos szobra Dél-Afrikából, Népr. Múz. Budapest

Az állat- és emberszobornak egyik egyesítési módja tehát az, amikor a két figurát egybegyúrják, embertesttel és állatfejjel. Az egyesítés másik megoldása még sokkal különösebb. Ezeket s főként a pápuáknál találjuk, különösen Ujmecklenburg szigetén. Az így előálló szobrok a szent ősöket és a halottakat ábrázolják, úgy azonban, hogy európai fogalmak szerint ez az ősszobor alig hasonlít valamit is nemcsak az illető őshöz vagy halotthoz, hanem egyáltalában emberhez. A szobrok vörös színű fából vannak faragva, bekrétázva és a krétázás fölött befestve, fehér, vörös és kék színekkel. A szobrok üregesen ki vannak vájva és úgy hatnak, mintha kígyózó faágakból lennének összeállítva. Alakjuk nagyjában emlékeztet emberi alakra, és ha a szemlélőnek a szeme hozzászokott már ahhoz, hogy kiismerje magát a primitív művészek stilizált ábrázolásában, akkor lassanként felismeri a fejet, az arcnak egyes részeit, majd a törzset is, legalább is a kezeket és a lába-


17

kat. Ha pedig közelebbről megvizsgáljuk a kígyózó formáknak szövevényét, rájövünk arra, hogy ez a szobor, amelyet a bennszülöttek malaggánnak neveznek, állati formákból van összeállítva és pedig kígyóformákból és madárformákból. A néprajzi kutatások megállapították, hogy ezek a malaggan szobrok, amelyekből néhány eredeti a budapesti Néprajzi Múzeumban is látható, tulajdonképpen egy jelenetet ábrázolnak, amelyben a szent totem-állat legyőzi a kígyó-démont. Így tehát tulajdonképpen egyetlen egy szoborban egyesítve van az ősnek a képe, a szent totem-állattal és a legyőzött démonnal. A pápuáknál szokásban van, hogy ahány ember évközben meghal, mindegyiknek az emlékére egy-egy malaggan szobrot faragnak és ezeket azután egy külön erre a célra épített nagy faházban bemutatják. A bemutatás egybe van kötve azokkal a nagy halotti ünnepségekkel, amelyek minden évben május közepétől június végéig folynak le és negyven napig tartanak, áldozatokkal és táncünnepségekkel egybekötve. A malaggan házban kiállított szobrokat azonban csak a törzs tagjaivá felavatott felnőtt férfiak szemlélhetik meg, nőknek és gyerekeknek oda belépni szigorúan tilos. Az egyik ilyen malaggan ünnepen látták az utazók négy kis malaggant, amelyek egy csónakformájú alapzatra voltak erősítve. Kérdéseikre a pápuák azt a magyarázatot adták, hogy ez annak a négy barátnak a lelke, akik kimentek halászni a viharos tengerre és soha többet nem tértek vissza. Az a szokás, hogy a szobrokat közszemlére teszik ki és egybegyűjtve kiállítják, emlékeztet bennünket a mi európai szokásunkra, a tárlatokra és képzőművészeti kiállításokra. Az ember- és állatszobor egyesítésének harmadik példáját az északamerikai indián törzsek totem-oszlopai képviselik. Ezek a totemoszlopok alacsonyabb vagy magasabb faoszlopokból vannak kifaragva, néha nyolc–tíz méter magas méteres kerületű fatörzsekből. A szerkezete a totem-oszlopnak legtöbb esetben a következő: legalul van egy állatnak, többnyire madárnak a szobra kifaragva. A madár fölött, sorban egymás vállán vagy fején sorakoznak az ősök szobrai, álló, guggoló vagy térdelő helyzetben. Az oszlopnak a csúcsán többnyire a törzs védőszellemének, a törzs totem-állatjának szobra van kifaragva. Az egész totem-oszlop szép és élénk színekkel van kifestve. Tulajdonképpen nem egyéb, mint egy primitív képzelettel kifaragott családfa: legfelül a szent és alattuk a sorban törzs nevezetes ősei. Művészi szempontból a kidolgozás természetesen a totem-oszlopoknál is igen nagymértékben stilizált, tele van valami különös groteszkséggel és

18

Hevesy Iván

fantasztikummal. Az ősszobrok, amelyek alkotják, éppenséggel nem arcképei az ősöknek, hanem képzeletből, mintakép nélkül faragott primitív emberi alakok. A totemoszlopnak szerkezete sokszor azonban eltér az előbb említett formától. Vannak totemoszlopok, amelyeknél a totem-állatnak a képe legalul foglal helyet, fölötte sorban az ős-képek és legfelül ugyancsak egy ős-kép, tehát emberi alak látható. Az indiánok ezeket a totemoszlopokat a házuk mellett állítják fel, azzal a rendeltetéssel, hogy a totem-ősöknek az ereje védelmező erőt gyakoroljon a házra és a házban lakókra. Ezek az élénk színekkel kifestett, a házak magassága fölé árbocszerűen felemelkedő totemoszlopok az indián falvaknak és telepeknek egészen furcsa jelleget adnak. Ilyen bálványoszlopok erdejében húzódnak meg az indián házacskák. Az indián törzsek és az indián családok annyira ragaszkodnak ezekhez a totemoszlopokhoz, hogy nagyon sok esetben később, a XIX. század végén, amikor az indián törzsek a számukra elkülönített területeken modernizálódni kezdtek és olyan városokat, illetve falvakat és telepeket építettek, mint az európaiak, totemoszlopaikat akkor is magukkal vitték és felállították az utcán, a ház előtt. Most is ott állnak azok, egy sorban néha a távíróoszlopokkal és a villanyvezeték póznáival. A modern környezetben talán még különösebb hatást tesznek ezek az ősi bálványoszlopok.

Állatszobor Polinéziából, Népr. Múz. Budapest

A totemoszlophoz hasonló vallásos faragványok a föld egyéb primitív népeinél is megtalálhatók. Legtöbb népnél azonban a totemisztikus vallási és társadalmi szervezet ma már idejét múlta vallási és társadalmi berendezkedés. Így azután a totemoszlopnak sincs meg az a régi nagy szerepe és az a nagy tisztelete, mint a kezdetlege-


19

sebb vallási és társadalmi fokon. Gyakran találkozunk olyan totemoszlop-faragványokkal a primitív népeknél, különösen azoknál az afrikai néger törzseknél, amelyek már aránylag magasabb műveltségi fokon állanak és amelyek már érintkezésbe jutottak az európai civilizációval, olyan totemoszlopokkal, amelyek az eredeti faragványnak úgyszólván csak az emlékei. Ami a régebbi állapotban vallási célt szolgált, védte és oltalmazta a házbelieket, abból most már csak dísz lett. Így pl. Kamerunban gyakran látunk törzsfőnökök házain tornácoszlopokat, amelyek emberi és állati figurákból vannak összeállítva és nyilvánvalóan elárulják, hogy eredetileg totemoszlopok lehettek. Most azonban semmi egyebek, mint a törzsfőnökház díszei. Az egyik ilyen kameruni törzsfőnökházon pl. találunk fából faragott ajtófélfát. A bejárattól jobbról és balról az ajtófélfa állati alakon álló emberfigurákat ábrázol, az emberfiguráknak a fején ismét állati szobrot látunk. Nyilvánvaló tehát, hogy az a néger szobrász, aki ezeket az ajtófélfákat faragta, a régi vallásos totemoszlopból indult ki. A cél azonban itt már egészen más volt. A két emberfigura nem egyéb, mint a király testőre. Az egyiknek a kezében kés és buzogány, a másiknak a kezében pedig már puska látható. Ahogyan a vallásos totemoszlopból épületdísz válik az idők folyamán, ugyanúgy a vad népek művészi faragványaiból és festményeiből lassanként használati és dísztárgyak lesznek. Ez az útja tehát annak, hogy a művészi ábrázolás lassanként elválik a vallási babonáktól és mindinkább olyan szerepet tölt be, mint a civilizált európai embereknél. A totemoszlopnak tornácoszloppá való alakulása mellett láttunk már még egy példát arra, hogy miként lett díszítőművészi munka vallásos faragványból. Láttuk már, hogy az álarcok, amelyek eredetileg a szent lényeknek, ősöknek, démonoknak, isteneknek arcát ábrázolják, bizonyos magasabb műveltségű törzseknél átváltoznak arcképszobrokká, amelyek már nem fejből, nem képzeletből készülnek, hanem az élő modell után. Vagyis az álarcból arckép lett. Lássunk most még az iparművészetnek területén is erre hasonló példákat. Megemlítettük már, hogy a vad népek az áldozati szertartásoknál gyakran szent edényeket használnak. Ezeknek a szent edényeknek alapzatát és fedelét az állatoknak képe díszíti.

20

Hevesy Iván

Pápua főnök díszbunkói, Népr. Múz. Budapest

Kameruni maszk

Fából faragott, valódi hajjal díszített indián maszk


21

Később, amikor az állatimádás megszűnik, ezek a szent edények egyszerűen díszedények lesznek, amelyeket a törzsfőnökök vagy a gazdagabb vezető emberek használnak. Ilyen szent áldozati edények nemcsak állati szobrokkal díszítve készülnek a vad népeknél, hanem emberi fejjel és általában emberi alakkal díszítve. Különösen a középafrikai Kongó-vidéki négerek szeretik ezeket az arcos poharakat, amelyek tulajdonképpen fából faragott kupák. Egyik különleges típusa ezeknek az arcos poharaknak a duplafejű pohár. A mai négereknél ezek a fejformájú poharak már nem szerepelnek a vallási áldozatoknál, hanem inkább azokon a lakomákon, amelyeket a néger királyok vendégeik tiszteletére adnak. A duplafejű kettős poharat, amelynek a két fej tetején két nyílása van, vendégpohárnak nevezik. Ebben a pohárban kínálja meg ugyanis a király vagy a törzsfőnök vendégét, még pedig úgy, hogy az egyik fejnek a nyílásából ő iszik, a másikból pedig vendége. Valószínű, hogy ez a közös pohárból való ivás valami régi babonás szokásra megy vissza eredetében, ma azonban úgy magyarázzák használatát a négerek, hogy a király így bizonyítja be vendégének, hogy nem akarja megmérgezni: hiszen ugyanabból az italból iszik, mint vendége, külön-külön két pohárból, amely pohár mégis egy és ugyanazon itallal van megtöltve. Még érdekesebbek, sokszor egyenesen mulatságosak a primitív népeknek ülő- és fekvőbútorai. A szék, a dívány és az ágy a legnagyobb luxust, a legnagyobb fényűzést jelentik a vadembereknél, amit többnyire csak a király engedhet meg magának. A székek, díványok és asztalok nem olyan egyszerűek és nem olyan művészietlenek, mint az Európában ismert, közönségesen használt székek és fekvőbútorok. Mindegyike tulajdonképpen szobrokból van összeállítva. Pl. az afrikai néger királyok trónusai többnyire úgy vannak kifaragva, hogy a széknek ülőlapját álló vagy guggoló emberi alakok tartják, néha pedig állatfigurák. Ugyanilyen összeállítású nyaktámasztó zsámolyokkal is találkozunk a vad népeknél. Faragják ezeket a földnek minden táján, a legszebb példányokat azonban a Csendes-óceáni szigetvilágban és Afrika belsejében találjuk. A nyaktámasztó zsámoly olyasforma, mint egy egészen kicsi szék. Az ülőlap helyett egy meghajlított, illetve bemélyített falapot találunk, hogy az alvó „kényelmesebben” hajthassa rá a fejét. Ezt a kis támasztólapot emberi alakok, szent állatfigurák vagy démonszobrok tartják. A szerepük természetesen nem csupán az, hogy ezt a nyaktámasztó zsámolyt szebbé tegye, hanem inkább az, hogy ezek a szobrok szent erejükkel megvédelmezzék minden vesze-

22

Hevesy Iván

delem ellen az alvót. Pl. a pápuák képzeletében a föld a halállal azonos és így ennek a szent zsámolynak kell a fejüket elválasztani a halált adó földtől. Egyik szerepe ezeknek a nyaktámasztó zsámolyoknak abban áll, ugyancsak a pápuáknál, hogy megvédelmezi a szétbomlás ellen azokat a roppant nagy gonddal készített frizurákat, amelyeket ők a negyven napig tartó halotti ünnepek tiszteletére fonnak a fejükre.

Faragott fapohár a Kongó vidékéről

A törzsfőnöki trónus, amelyet emberi alakok tartanak, a mai primitíveknél, különösen a mai négereknél megtartott bizonyos jelképes értelmet. Az a körülmény, hogy a törzsfőnök olyan széken ül, amelyet emberek tartanak, azt hirdeti, hogy a törzsfőnök magasabbrendű lény, aki méltóságban a többi ember fölött áll. Illetve mondjuk helyesebben, hogy: ül. A törzsfőnöki trónusokból, amelynek faragott figurái gyakran élénk színekkel vannak festve és gyöngyökkel kirakva, egész sereget őriznek a nagyobb külföldi néprajzi múzeumok. Három van közöttük, amelyet szépség és híresség szempontjából ki kell emelnünk. Az egyik Hawaii szigetéről származik és úgy van komponálva, hogy néhány, kezén tótágast álló figura tartja az ülőlapot. A második a közép-afrikai Kamerunban volt használatban. Az ülőlapot egy négykézláb guggoló emberi figura tartja a hátán. Az ülőlapnak a hátsó részén pedig egy furcsa kis guggoló emberi alak van faragva, fején sisakszerű


23

fejdísszel. Ez a kis emberke kezeit térdére nyugtatja, olyasformán, hogy a király, aki a trónuson ül, szintén rátámaszkodhat térdeire.

Bronz szoborcsoport Beninből (Afrika)

A harmadik trónus a mi szempontunkból és a mi művészi ízlésünkkel nézve, a legszebb valamennyi között. Bronzból van öntve és a talapzata egy összefonódott óriáskígyót ábrázol. A Benin vidékén élő magasabb műveltségű néger törzseknek a munkája ez a bronz trónus. Róluk már megemlékeztünk. Ők képviselik műveltség, művészet és technikai fejlettség szempontjából a legmagasabb fokot az összes természeti népek között. Talán az egyetlen vad néptörzs volt a világon, ahol még a bronzszobrászat is ki tudott alakulni. Ez a Benin-vidéki néger királyság a XVI. században állott fejlődésének magaslatán. Azóta nagyon erősen visszafejlődött és a mai harcias Benin-vidéki néger törzsek éppenséggel nem válnak ki, nem tűnnek ki az afrikai négerek között. A régi benini művészet képviseli a primitív művészetben azt a fokozatot, amikor a szobrászat és a festészet úgyszólván teljesen elszakad a vallási babonáktól és olyan munkákat hoz létre, amelyeknek célja már elsősorban a szépség és a gyönyörködtetés. A benini szobrászi munkák legnagyobb része bronzból készül, egy másik része pedig elefántcsontból. A bronzmunkák legnagyobb része dombormű. Az

24

Hevesy Iván

egyik a törzsfőnököt ábrázolja egyedül, összes törzsfőnöki díszeibe beöltözve. A másik a királyt és két kísérőjét, a harmadik vadászati jelenetet ábrázol, a vadász íjával célba veszi a fa tetején ülő madarat, a negyediken három fiatal leánynak az arcképét látjuk és így tovább. Ezek a bronz domborművek kivitelben sem kezdetlegesek már és igen sok törekvés mutatkozik bennük arra, hogy a természetet hűségesen ábrázolják. Az elefántcsontmunkák a legkülönbözőbb dísztárgyak. Vannak közöttük pl. királyi és törzsfőnöki csuklódíszek, amelyeken a néger meséknek és hitregéknek jelenetei vannak kifaragva. Pl. az embernek és a madárnak a harca a kígyó-démonnal. Tehát valami olyasféle történet, mint amilyent a pápuák malaggán figuráinál láttunk. A külföldi múzeumokban a Benin-vidéki bronz- és elefántcsontmunkák százait őrzik, közöttük pl. egy és fél-, kétméteres elefántcsont agyarakat, amelyeknek felirata köröskörül faragványokkal van kimélyítve. A világnak másik oldalán, a Csendes-óceáni szigetvilágban, az újzélandi maoriknak, Hawaii sziget őslakóinak és a legendás hírű Húsvét-szigetek bennszülötteinek művészete képviseli a legmagasabb színvonalat. A maori törzsek különösen roppant erős művészi hajlandósággal vannak megáldva. Épületeiket, különösen a tanácskozóházat és a templomnak megfelelő kultuszházat kívülről és belülről valósággal elborítják a festett faragványok, amelyeket még tarkábbakká és csillogóbbá tesznek a haliotisz berakások. Minden ilyen díszes maori háznak széles tornáca van. A tornácnak összes oszlopai, alsó és felső gerendázata, el vannak borítva meseszerű faragványokkal, állati, emberi és fantasztikus figurák rajzával. Az ajtó és ablak nem függönnyel van elzárva, mint a legtöbb primitív népnél, hanem fából készült ajtó- és ablakszárnyakkal. Ezek az ajtó- és ablakszárnyak ugyancsak fantasztikus faragvánnyal vannak beborítva. A faragott domborművek legtöbb esetben jóakaratú démonokat ábrázolnak. Ezek a jóakaratú démonok ugyan az európai ember szemében meglehetősen borzalmas külsejűek, félelmetes szemekkel, tágra nyitott szájjal, amelyből éles ragadozó fogak látszanak és amelyből hosszú nyelv csüng ki, azonban a maori magyarázatok szerint ezek a jóakaratú démonok éppen félelmetes külsejükkel ijesztik meg annyira a rosszakaratú démonokat, hogy azok messze elkerülik a maoriknak a háza táját. Különösen gyakran alkalmaznak olyan démonfigurákat, amelyek a rosszindulatú lázas betegséget okozó démonokat riasztják el.


25

Haida indián bőrpajzs

A csillogó tarkaság és mindent elborító művészi pompa tovább folytatódik a maori épület belsejében. A ház közepén álló, a tetőzetet tartó főoszlop totemoszlop formájában van kifaragva. A tető összes gerendáit fantasztikus vagy ábrázoló díszek lepik be, az oldalfalak pedig téglalap-alakú mezőkre beosztva, démonfaragványokkal váltakozó ősképekkel vannak beborítva. A maori népnek rendkívül erős díszítő ösztönét mutatja az is, hogy az arcnak a festése, az úgynevezett tetoválás náluk a legfejlettebb és a legdíszesebb. Egy-egy maori törzsfőnöknek spirálisokkal díszített arca valóságos művészi festmény. A Hawaii-sziget művészete azért is érdekes, mert ez a művészet már a vallásnak magasabb formáit is jelzi. Mutatja, hogy ennek a szigetnek az őslakói nemcsak a szent ősöket és nemcsak a démonokat tiszteli, hanem azokat a lényeket is, amelyek már isteni elképzeléseknek mondhatók. Különösen gyakran ábrázolják a harcoknak az istenét,

26

Hevesy Iván

akinek a neve egy kicsit furcsa hangzású a mi fülünkben: Kuka-iliMoku-nak hívjak ezt a félelmetes arcú hadi istent, akinek a fejét nem kőből, nem fából és nem bronzból készítik, hanem egy különös érdekes eljárással színes, tarka tollpihéből. Egyéb istenszobraiknál gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, amelyhez hasonlót Tibetben, Japánban, a dél-amerikai perui őslakóknál is megfigyelhettünk, azt t. i., hogy az istennek a szájában ragadozó állatoknak tépő szemfogai láthatók. A természeti népek művészete ma már szinte a múlté és azt mondhatjuk, hogy a múzeumok művészete lett. A világ minden táján erős változások mutatkoznak a vadon élő törzsek között, amelyek rohamosan hagyják el ősi szokásaikat és alkalmazkodnak az európaiak által odavitt új életnek a körülményeihez. A régi babonák és régi vallások meghalnak és velük együtt kivesznek azok a művészek is, akik a maguk módján ezeknek az ősi vallásoknak arcképeit, bálványait, totemoszlopait és védelmező démon-alakjait faragtak.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents