MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ----------------------------------------------------------------------------

TOKARJEV, Szergej Alekszandrovics Afrika népeinek vallásai Eredeti közlés/Original publication: könyvfejezet, in: Tokarjev, Sz. A.: Vallás és történelem, 1966, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 117–144. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.823 Dátum/Date: 2014. április 22. / April 22. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document TOKARJEV, Szergej Alekszandrovics: Afrika népeinek vallásai, AHU MATT, 2014, pp. 1–29. old., No. 000.000.823, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: hazai könyvtárakban Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words nemzetközi (orosz) Afrika-kutatás, Afrika elmaradott népeinek (busman, pigmeus) vallásai, Fekete-Afrika többi pásztor és földművelő népének vallásai, az ősök kultusza, totemizmus csökevényei, zoolatria, mezőgazdasági kultuszok, fetisizmus, papság, kovács-kultusz, titkos társaságok, főnökök kultusza, a törzsi istenek kultusza, mitológia, iszlám és kereszténység African research in Russia, religions of Africa’s archaic peoples (Bushman, Pygmy), religions of other Black African pastoral and agricultural peoples,

2

Szu. A. Tokarjev

cult of the ancestors, vestiges of totemism, zoolatry (?), agricultural cults, fetishism, clergy, cult of the smiths, secret societies, cult of the chiefs, cult of the tribal goods, mythology, Islam and Christianity ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Afrika népeinek vallásai

3

AFRIKA NÉPEINEK VALLÁSAI Szergej Alekszandrovics Tokarjev

Afrikát, ezt a hatalmas világrészt más és más fejlettségi fokon álló s nagyon eltérő anyagi és kulturális viszonyok között élő népek lakják. Afrika őslakosságát a társadalmi–gazdasági fejlődés színvonalát tekintve – Amerika népeinek felosztásához hasonlóan – megközelítőleg három különböző jellegű csoportra lehet felosztani: a legelmaradottabb nomád vadásznépekre, amelyek nem ismerik a földművelést és az állattenyésztést (busmanok és közép-afrikai pigmeusok); Fekete-Afrika népeinek túlnyomó többségére, vagyis Dél- és Egyenlítői-Afrika földművelő és állattenyésztő lakosságára (hottentották, bantuk, Szudán és a Nagy Tavak medencéjében élő, különböző nyelvcsoportokhoz tartozó népek); az ősi civilizáció népeire Észak- és Északkelet-Afrikában (Marokkó, Algéria, Tunisz, Líbia, Egyiptom, Etiópia és Szomália őslakossága). Az első csoportot az anyagi termelés, a társadalmi rend és a kultúra rendkívül archaikus formái jellemzik. Ezek a népek még nem jutottak az ősközösségi rend keretein túl. A második, legnépesebb csoporthoz olyan népek tartoznak, amelyek az ősközösségi nemzetségi és nemzetségi–törzsi rend felbomlásának különböző szakaszaiban élnek, s az osztálytársadalomra térnek át. A harmadik csoport az ókori keleti és az antik civilizáció korszaka óta együtt fejlődik a Földközi-tenger vidéki, a fejlődés élén járó népekkel, s már régen túl van az archaikus életforma maradványain. Az afrikai népek vallásai ezért rendkívül tarka képet mutatnak. Ismerjük meg az első és a második csoport népeinek vallásos hiedelmeit. A harmadik csoportét külön tárgyaljuk az úgynevezett nemzeti–állami vallások és „világvallások” jellemzése során. Afrika elmaradott népeinek vallásai A busmanok vallása A társadalmi–gazdasági rend és ezzel a vallás legősibb formája a busmanoknál maradt fenn. Vadásztörzsek kisebb csoportja ez Dél-Afrikában. Nyilvánvalóan az Afrika e részén élt, sokkal népesebb ősi vadászlakosságnak a

4

Szu. A. Tokarjev

maradványa lehet, amelyet később érkezett jövevények, földművelő és állattenyésztő népek szorították ki. A 17–19. században a holland–búr és angol gyarmatosítás az akkorra fennmaradt busman törzsek többségének kiirtását és pusztulását eredményezte. Önállá társadalmi szervezetük (amely az ausztráliaiakéra emlékeztet) és kultúrájuk a 19. századig majdnem teljesen elpusztult. Ezért csak töredékes leírásaink vannak a busmanok kultúrájáról, s többek között a hiedelmeikről is, amely leírásokat a 19 században és a 20. század elején utazók, misszionáriusok, egyéb kutatók és megfigyelők készítettek (Martin Heinrich, Lichtenstein, Gustav Theodor Fritsch, Ludwig Passarge, D. F. Bleek, G. W. Stow és mások). A legújabb időkben a busmanok régi folklórjának, mitológiájának és hiedelmeinek a maradványait Victor Ellenberger, egy misszionárius fia tanulmányozta, aki Dél-Afrika őslakosságának a körében született és élt hosszú időn keresztül.1 A busmanok törzsei önálló, főként anyajogú és totemisztikus nemzetségekre oszlottak. A totemizmus nyomai láthatók abból, hogy a nemzetségeknek állatneveik voltak, állatmítoszaik vannak, s sziklarajzokon félig állat-, félig emberalakok szerepelnek; vagy olyan állatok, amelyek valamikor emberhez hasonlóak voltak, vagy megfordítva, olyanok, melyek emberekké lettek. A busmanok hittek a síron túli életben, s nagyon féltek a halottaktól. Törzseik különleges szertartással temették el halottaikat a földbe. Az őskultusz azonban – a fejlettebb afrikai népekkel ellentétben – náluk nem volt. Vallásuk legjellemzőbb vonása a vadászati kultusz, hiszen a busman vadásznép. Fohászokkal fordultak a különféle természeti jelenségekhez (Naphoz, Holdhoz, csillagokhoz), a természetfölötti lényekhez, s kérték, hogy segítsék sikerre őket a vadászatukban. Íme, egy ilyen fohász: „Ó, Hold! Ott a magasban, segíts engem holnap egy gazella elejtésében. Engedd, hogy gazellahúst ehessem. Segíts, hogy ezzel a nyíllal elejtsem a gazellát. Engedd, hogy jóllakjam gazellahússal. Segíts, hogy megtöltsem a gyomrom ma éjszaka. Segíts megtölteni a gyomromat. Oh, Hold! Ott a magasban! A földbe vájom magam, hogy hangyát találjak, engedd, hogy jóllakjam ...” és így tovább.2

Ugyanilyen fohászt mondtak az imádkozó sáskának (Mantis religiosa) is, amelyet Ngonak vagy Cg'aangnak (C'agn, Cg'aagen),3 vagyis Uruknak neveztek: 1

Lásd V. Ellenberger: A busmanok tragikus vége. Moszkva 1956. (oroszul). Ugyanott, 264. old. 3 A „c'” és „cg'” feltételes jelek itt sajátos „csettintő” hangot jelölnek a busman 2


5

„Uram, hát nem szeretsz engem? Uram, segíts hozzá egy nőstény gnúhoz. Szeretem, amikor tele van a gyomrom. Idősebb fiam és idősebb lányom is szereti, ha jóllakott. Uram, segíts egy nőstény gnúhoz.”4

Külön figyelmet érdemel a sáska, mint vallási kultusz tárgya. Valódi rovar, ám természetfölötti tulajdonságokkal ruházták fel. Hittek például abban, hogy ha Ngo a fohászra válaszul körmozdulatot ír le a fejével, az azt jelenti, hogy a vadászat sikeres lesz. Másrészt viszont ezt a rovart kapcsolatba hozták valami láthatatlan égi szellemmel, amelyet C'agnnak, Cg'aangnak stb. neveztek, s a Föld és az emberek megteremtőjének tekintettek. A busman mítoszokban ez a C'agn nagyon gyakran szerepel, s nemegyszer szilaj tréfálkozónak tüntetik fel. Láthatjuk, hogy ennek az égi lénynek igen bonyolult az alakja: hol kültúrhérosz, hol demiurgosz s nyilvánvalóan valamikor totem volt. Totemisztikus vonásaira vall a sáskával fennálló közvetlen kapcsolatán kívül az is, hogy mitológiai kapcsolatban áll más állatokkal: C'agn felesége: mormota; nővére: kócsag; fogadott lánya: sündisznó stb. C'agn alakjának egyik, talán fő vonása, hogy patrónusa volt a törzsi avatásoknak, amint Ausztráliában Atnatu, Daramulunu és más égi lények. A busmanok avatási szertartásairól csak halvány emlékek maradtak ránk. J. Orpen kutató informátora, az ifjú busman Cging, azt mondta a kutatóknak, hogy „C'agn énekeket adott nekünk, s megparancsolta, hogy mokomot táncoljunk”. Ez a rituális tánc pedig kétségtelenül az ifjak felavatásával kapcsolatos. Cging azt is mondta Orpennak, hogy a felavatottak többet tudnak C'agnról (ő nem volt felavatott, mert törzse kihalt).5 Schmidt atya igyekezett C'agnból teremtő egyistent csinálni, s a vele kapcsolatos hiedelmekben az ősmonoteizmus nyomait vélte felfedezni. Szinte kizárólag Cgingnek Orpen által tolmácsolt szavaira támaszkodott, amelyeket igyekezett a maga téves elméletéhez alkalmazni, elhagyva azokból az ellentmondásos részleteket. A kutatók felfedezték a busmanoknál a rontó mágia nyomait (amely jellegét tekintve hasonlít az ausztráliaiak rontó mágiájához); homályos eredetű étkezési tilalmakat, a hitet az álomban és a jelekben, valamint a vihartól való babonás rettegést is.

nyelvből, amelyet nagyon nehéz kiejteni: a lélegzet elnyújtásával, csettintve ejtik. 4 V. Ellenberger: A busmanok tragikus vége, 251. old. 5 Lásd ugyanott, 226–227. stb. old.

6

Szu. A. Tokarjev

A közép-afrikai pigmeusok vallása A primitív törzsek másik csoportja az alacsony növésű pigmeus törzsek, amelyek kisebb településeken szóródtak szét a Kongó-medencéjében és Közép-Afrika néhány más vidékén. Származásuk a mai napig is tisztázatlan. Ezek a törzsek már régóta kapcsolatban állnak kulturáltabb népekkel, de mindmáig megőrizték archaikus vadász–gyűjtögető gazdaságukat és társadalmi rendjük tisztán ősközösségi formáját. A pigmeusok vallásos hiedelmeit, de csak néhány csoportét, a közelmúltban ismertük meg. A legrészletesebben az Ituri folyó medencéjében élő bambutik és más törzsek hiedelmeit írta le Paul Schebesta, akik a pigmeusok legkeletibb és a szomszédok hatásától leginkább mentes csoportját alkotják.6 Paul Schebesta katolikus misszionárius, az ősmonoteizmus híve. Kutatásaiban azonban mégis olyan cáfolhatatlan tényekre bukkant, amelyek sokban eltérnek Schmidt állításaitól, és ezt nem is leplezi. Igaz, hogy a tények Schebesta által adott magyarázata is nagyon homályos, és nem valami meggyőző. Ezek a tények azonban önmagukért beszélnek. A Schebesta által összegyűjtött anyag azt bizonyítja, hogy a bambutik legfontosabb vallásos–mágikus hiedelmei és szertartásai a vadászathoz kapcsolódnak. Szigorúan betartják a babonás vadászszabályokat és tilalmakat, s mágikus szertartásokat rendeznek. Tiszteletüknek fő tárgya valamilyen erdei szellem, az erdei vadak gazdája, akihez imával fordulnak vadászat előtt („Atyám, adj nekem vadat!” stb.). Ezt az erdei szellemet (vagy Schebesta kifejezése szerint „istent”) különféle neveken nevezik, s elég zavaros formában képzelik el. Nagyon nehéz eligazodnunk abban a kérdésben, hogy e különféle nevek mögött egyazon mitológiai alak bújik-e meg, vagy pedig több is. A vadászok erdei szellemének egyik neve Tore; de így neveznek egy egyéb funkciókat teljesítő természetfölötti lényt is. A bambutiknál igen erősen tartja magát a totemhit, sokkal erősebben, mint a szomszédos nem pigmeus törzseknél. A totemizmus jelentősége a pigmeusok vallásában olyan nagy, hogy Schebesta a pigmeusok világnézetét „totemisztikus–mágikus” világnézetnek nevezte. A totemek a bambutiknál kizárólag nemzetségiek (nemi és személyi totemizmus nincs náluk), sok ember azonban a maga nemzetségi totemje mellett feleségének nemzetségi totemjét és a felszentelési szertartáson vele részt 6

Lásd P. Schebesta: Die Bambuti-Pygmaen von Ituri (Az Ituri mentén élő bambuti pigmeusok), 1-3. köt., Brüsszel, 1941–1950.


7

vett társának a totemjét is tiszteli. A totemek legnagyobb része állat (leginkább leopárd, csimpánz, valamint kígyók, különféle majmok, antilopok, hangyák stb.), s csak néha növény. A totemet közeli rokonként kezelik, „apónak” vagy „apának” nevezik. Hisznek abban, hogy nemzetségek totemjüktől származnak. Szigorúan tilos a totem húsának ételként való fogyasztása, s még valamely testrészéhez, a bőréhez vagy más részéhez sem érhetnek hozzá. A bambutik totemizmusának legérdekesebb vonása azonban az, hogy a halál után minden ember lelke a totemállatban testesül meg. A bambutik hisznek egy megbe nevű mágikus erőben, amely szerintük az embert összekapcsolja totemjével. Ugyanez a mágikus erő teszi az embert vadásszá. Igen érdekes, bár nem teljesen tisztázott a bambutik felnőtté avatási szertartásának a rendszere, amelyet ugyancsak Schebesta tárt fel elsőnek. Minden 9–16 év közötti ifjú felavatásra kerül. A szertartásokat közösen végzik egész csoport ifjúval. Az ifjakat körülmetélik és más súlyos megpróbáltatásoknak vetik alá: megkorbácsolják, bekenik mindenféle tisztátlan dologgal, félelmetes maszkokban végzett táncaikkal rémítgetik, arra kényszerítik, hogy mozdulatlanul feküdjék, hason stb. A felavatást erkölcsi oktatás kíséri. A felavatás idején az ifjaknak először mutatják meg a dudákat, kürtöket és a szertartással kapcsolatos egyéb tárgyakat; e rituális tárgyakat nők és gyermekek nem láthatják. Mindez az erdőben történik, ahol különleges kunyhót építenek fel; nő oda nem mehet, viszont minden férfi részt vesz a szertartásban. A felavatás egész szertartása Tore erdei szellem alakjához fűződik. Az avatást a vadászathoz szükséges mágikus erő sajátos megszerzésének tekintik. A felavatottak Schebesta közlése szerint mintegy Tore titkos férfi szövetségét alkotják; e szövetség az erdei istenségtől kapta a nevét. Ezek a bambutik hiedelmeinek fő formái. A hiedelmek más formáinak nincs jelentőségük. Temetkezési kultuszuk nem fejlett: a holtak lelkéről (Lodi) kialakult elképzeléseik nagyon zavarosak. Egyébként a bambutik körében az a vélemény uralkodik, hogy mindannyian a totemben testesülnek meg. Megvan valami égi lénynek (Mugasza, Nekunzi) a mitológiai alakja, aki a Holddal vagy a viharral van kapcsolatban. Ezt tartják a teremtőnek. Rossznak vélik, mivel megöli (vagyis halandóknak teremtette) az embereket. Kultusza nincs.

8

Szu. A. Tokarjev

Fekete-Afrika többi népének vallásai Fekete-Afrikának, vagyis a Szaharától délre fekvő résznek a lakossága túlnyomórészt már régen elérte a társadalmi fejlődés viszonylag magasabb szintjét. Ezek a népek már régóta ismerik a földművelést (faekével szántanak); sokan közülük, különösen Kelet- és Dél-Afrikában háziállatokat is tenyésztenek. A földművelés és az állattenyésztés kapcsolata a különböző övezetekben eltérő. Az emberek letelepedett életmódot folytatnak falvaikban. Itt-ott a városok csírái is megtalálhatók. Fejlettek a különböző kézműves ágazatok, többek között a kovácsmesterség. Megvan náluk a kereskedelem is: A társadalmi rend a legtöbb népnél nemzetségi–törzsi rend a fejlődés és a felbomlás különböző szakaszaiban. Egyeseknél, különösen Nyugat- és Közép-Afrika földművelő népeinél, fennmaradtak az anyajogú nemzetség, a matriarchátus nagyon erős nyomai; másoknál, különösen Dél- és KeletAfrika állattenyésztő törzseinél, erősen fejlett patriarchális–nemzetségi viszonyok uralkodnak. A legtöbb népnél kialakultak az osztályviszonyok, s helyenként már a középkorban primitív, félfeudális államalakulatok születtek. Így volt ez Szudánban és Guineában (Ghána, Mali, Kanem, Szongai, majd később Bornu, Badai, Dahomey, Asanti, Benin és mások), a Kongómedencéjében (Lunda, Baluba, Kongó és mások), Zambeziben (Zimbabve vagy Monomotapa), a Nagy Tavak övezetében (Uganda, Unyoro és mások). Dél-Afrikában nemrégiben (a 19. században) primitív katonai–demokratikus törzsszövetségek születtek, amelyek aztán kisebb államokká fejlődtek (a zuluknál, a makololóknál, matabeléknél stb.). Az afrikai népek vallásának fő formái. Az ősök kultusza Az anyagi létfeltételek és a társadalmi rend jellege terén mutatkozó különbségek határozták meg, hogy a vallás milyen formái jutottak túlsúlyba az egyes afrikai népeknél. Vallásos hiedelmeikben azonban sok nagyon hasonló lényeges vonás fedezhető fel. Amint azt majdnem minden kutató megemlíti, az afrikai népek vallásainak legjellegzetesebb és legszembeötlőbb vonása az ősök kultusza. Afrikát tekintik az őskultusz klasszikus hazájának, amely igen fejlett mindazoknál a földműves, illetve állattenyésztő törzseknél, ahol a nemzetségi–törzsi rend formái vagy csökevényei fennmaradtak. Az ősök kultusza történelmileg kétségtelenül a patriarchális–nemzetségi rend alapján született meg, s a legtöbb afrikai népnél még a közelmúltban is körülbelül ezen a színvonalon állt a tár-


9

sadalmi fejlődés. Igaz, Afrika népeinél az ősök kultusza összefonódik az anyajogú nemzetség maradványaival, amelyek helyenként, főleg a földműves népeknél, még nagyon erősek. Amint egyre jobban kialakult a párosházasság, az ősök kultusza családi formákat öltött, melyeket rendszerint nagyon nehéz különválasztani a tulajdonképpeni nemzetségi kultusztól. Végül a törzsszövetségek és törzsközi szövetségek megerősödésével a primitív államok megalakulásával kifejlődött a törzsi és állami őskultusz – a főnökök, fejedelmek őseinek az istenítése. Nézzük az ősök családi–nemzetségi kultuszának formáit. Az afrikai népek hiedelmeiben az ősök szellemei rendszerint a családot és a nemzetséget védelmező lényekként szerepelnek. Ezek azonban nem abszolút jó, nemes természetű lények. Gyakran követelőzők, kötekedők, áldozatokat és tiszteletet követelnek, s csakis ebben az esetben védelmezik utódaikat; ellenkező esetben büntetnek. A különféle betegségeket és szerencsétlenségeket gyakran saját ősszellemeiknek tulajdonítják, de egyes népek más nemzetségek ősszellemeinek. Az egyik jellegzetes példa – a tonga állattenyésztő nép hite Dél-Afrikában, amelyet Henri Junod misszionárius írt le.7 A tongáknál a kultusz legfőbb tárgya az elhunytak szelleme (psikvembu, egyes számban sikvembu) Minden család az ősök szellemének két csoport-, ját tiszteli: az apa- és az anyaágiakét. Az utóbbiakat néha nagyobb tiszteletben részesítik, amiben a matriarchátus nyomait láthatjuk. E szellemek kultusza azonban családi jellegű: a szertartásokat és áldozatokat a család legidősebb férfitagja vezeti, s fontos családi események, esküvő, súlyos betegség stb.) alkalmával különlegesen ünnepi áldozatokat mutatnak be. Igaz, a családi kultuszban is megőrizték a nemzetségi elveket: a férjes asszony nem vesz részt a család őseinek tiszteletében, mivel más nemzetségből származik, s neki megvannak a maga ősei. Minden idős embert, férfit és nőt halála után egyaránt tisztelnek a családjában. A tongák hisznek abban, hogy az elhunyt ember megtartja emberi tulajdonságait: szereti, ha gondoskodnak róla, a gondatlanságért és a figyelmetlenségért pedig haragszik és büntet. Az ősök szigorúan ügyelnek a szokásokra és erkölcsökre. Szellemeik a temetkezési helyek közelében levő tilalmas erdőkben élnek. Megjelenhetnek az ember előtt éber állapotban állatok formájában, de megjelenhetnek álmukban is. Az ősök kultuszának hasonló formáit írta le Bruno Gutmann misszionárius a csagga népnél (Kelet-Afrika). Ez a kultusz náluk szintén családi jelle7

Lásd H. A. Junod: The life of a South African tribe (Egy dél-afrikai törzs élete), 2. köt., London, 1927.

10

Szu. A. Tokarjev

gű, s megint csak a nemzetségi exogámia nyomaival. A más nemzetségből a családba került asszony nem vesz részt a családi ősök tiszteletében. Az ősök szellemeit koruk szerint osztják fel. A legnagyobb tisztelettel a nemrég. elhunyt ősöket övezik, mivel azokra jól emlékeznek. A csaggák hisznek abban, hogy a bőséges áldozatban részesített szellemek gyámkodnak a család fölött. A korábban elhunyt szellemek nem kapnak áldozatot, mivel úgy vélekednek, hogy azokat a nemrég elhunytak mintegy háttérbe szorítják, ezért azok éheznek, gonoszak, s igyekeznek bosszút állni utódaikon, akik figyelemre sem méltatják őket. Végül a réges-régen elhunytak teljesen eltűnnek az élők emlékezetéből, s már egyáltalán nem tisztelik azokat. A totemizmus csökevényei Az ősi totemizmus csak csökevényeiben maradt fenn az afrikai népeknél. Főként a nemzetségek totemisztikus elnevezésében jutnak kifejezésre, továbbá abban, hogy helyenként betartják azt a tilalmat, hogy a totemállatok húsa nem ehető meg. Dél- és Kelet-Afrika állattenyésztő népeinél a totemek főként háziállatfajták. A totemisztikus hiedelmek és szertartások egyéb megnyilvánulásaival csak ritkán találkozhatunk. A viszonylag több ilyen hagyományt megőrző becsuánáknál például különleges totemisztikus táncok figyelhetők meg – minden nemzetségnél más és más. Így az tán, ha a becsuánák tudni akarják, hogy valaki melyik nemzetséghez tartozik, megkérdezik: „Hogyan táncolsz?” A batuák kiverik elülső fogaikat, s ezt a szokásukat azzal magyarázzák, hogy a bikához, totemállatukhoz szeretnének hasonlítani (valójában azonban a fog kiverésének a szokása az ősi avatási szertartás maradványa). A nemzetségi totemizmusa földműves népeknél, különösen NyugatAfrikában, ugyanilyen gyenge formában maradt fenn. Helyenként azonban új formában kelt életre: helyileg, közösségekben tisztelnek egyes állatfajtákat, feltehetőleg a volt totemállatokat. Ez a jelenség megfigyelhető DélNigériában, Dahomeyben s a dél-afrikai bavenda népnél. Nyilvánvaló, hogy a nemzetségi totemizmusról az állatok helyi tiszteletére való áttérést az hozta magával, hogy a nemzetségi közösség helyett területi szervezet alakult ki. Zoolatria Az állatok kultusza (zoolatria) azonban eléggé széles körben elterjedt Afrikában, s ez – eredetét tekintve – koránt sincsen minden esetben kapcsolatban


11

a totemizmussal. A gyökerek a legtöbb esetben nyilván sokkal egyenesebbek és közvetlenebbek: az emberre veszélyes vadállatoktól való babonás rettegés. Afrikában különös tiszteletnek örvend a leopárd, az egyik legragadozóbb és legveszélyesebb állat. Ez azonban sok népet nem gátol meg abban, hogy leopárdra vadásszon. A leopárd kultusza csak közvetve kapcsolódik a totemizmushoz: helyenként (például Dahomeyben) a leopárdot a fejedelmi nemzetség totemjének tekintették. Széltében elterjedt a kígyók kultusza. Unger misszionárius Dahomeyben 1864-ben igazi kígyó-templomra bukkant, ahol több mint harminc kígyót tartottak. Ujda körzetében már régebben volt szentelve a pitonoknak és más kígyóknak, s azokat külön pap gondozta. Táplálta, kezébe vette, teste köré tekerte őket. Azoknál a népeknél, amelyek a kígyót tisztelik, nagy bűnnek tartják, ha a kígyóban valami kárt tesznek. Mezőgazdasági kultuszok Afrika földműves népei nagy jelentőséget tulajdonítottak az agrár védőistenek közösségi kultuszának és általában a helyi közösségi szellemek és istenek kultuszának. Ezt Carl Meinhof, Afrika egyik legeredményesebb kutatója állapította meg. Különösen fejlett ez Felső-Guineában. Az Aranypart (most Ghána) népeiről Ellis őrnagy ezt írta 1887-ben: „Minden településnek, falunak, körzetnek megvannak a maga helyi szellemei vagy istenei, a folyók és patakok, a halmok és völgyek, a sziklák és erdők parancsolói.”8

Csak ezeket a helyi isteneket – bohszumokat – tiszteli a közösség; idegen istenekhez semmi közük. Legnagyobb részüket azonban gonosz, az emberrel szemben ellenséges lényeknek tekintik, hacsak áldozatokkal ki nem engesztelik őket. A bohszumokat leginkább ember formájában ábrázolják, de gyakran ábrázolják szörnyű csodalények formájában is. Ezek állítólag azokban az erdőkben, halmokon, folyókban élnek, melyek fölött uralkodnak. Nigéria egyes népeinél feljegyezték az állatként ábrázolt helyi istenségek tisztelését. Fentebb már beszéltünk arról, hogy itt minden valószínűség sze8

A. B. Ellis: The Tshi Speaking Peoples of the Gold Coast of West Africa, (A nyugat-afrikai Aranypart csi nyelveket beszélő népei), London, 1887, 12. old.

12

Szu. A. Tokarjev

rint totemisztikus hagyományokkal van dolgunk. A speciális funkciókkal, többek között a földművelés védelmével felruházott istenségeket korántsem ismeri minden nép. Az egyik példa a dél-afrikai zulu nép. Bryant misszionárius leírta az égi fejedelemasszony – Nomkubulvana istennő – náluk elterjedt kultuszát, aki termékennyé teszi a földet, és a földművelés mitikus feltalálója. Ennek az istennőnek a tiszteletére leányok és asszonyok végzik a szertartásokat s imádkoznak hozzá. Ez érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a zuluknál az egész földművelés női munka.9 A fetisizmus A fetisizmus fogalma sok ember elképzelésében szorosan kapcsolódik Afrikához. Hiszen éppen Afrikában figyelték meg ezt portugál tengerészek még a XV. században. Willem Bosman holland utazó Felső-Guineáról készült leírásában 1705-ben így írt: „A »fétis« szó, másképpen, a négerek nyelvén bohszum, bálványuknak a nevéből származik, amelyet szintén bohszumnak neveznek.”10

Később fetisizmusnak kezdték nevezni általában minden afrikai nép vallását. Mivel pedig az európai gyarmatosítók lenézték az afrikaiakat mint vadakat, fokozatosan az a vélemény alakult ki a tudományban, hogy a fetisizmus általában a vallás legkoraibb szakasza (így gondolkozott a 18. században Charles de Brosses, a 19. században Benjamin Constant, August Comte és mások). A tények elmélyültebb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy a fétis-hiedelmek és -szertartások elsősorban csak Nyugat-Afrikát jellemzik; továbbá, hogy Afrika népei, beleértve Nyugat-Afrika népeit is, egyáltalán nem olyan elmaradottak: többségük eljutott az osztálytársadalom határaihoz; végül, hogy a fetisizmus nem a vallás őseredeti, hanem későbbi válfaja. Ellis őrnagy körültekintő kutatásai például megállapították, hogy az Aranypart népeinél a hit uralkodó formája a nemzetségi és helyi közösségi védelmezők (bobszumok) kultusza. Az az ember azonban, aki nem elégszik 9

Lásd A. T. Bryant: A zulu nép az európaiak megérkezése előtt, Moszkva, 1953, 378–380. old. (oroszul). 10 G. Bosman: Voyage de Guinée. Contenant uras description nouvelle et trés exacte de cette côte ... (Guineai utazás. Új és igen pontos leírását tartalmazza ennek a partnak.), Utrecht, 1705, 150–152. old.


13

meg az ő gyámkodásukkal, személyi fétist – szuhmant is szerez magának. Ezeknek a szuhmanoknak a kultusza nincs kapcsolatban a nép hagyományos vallásával.11 Ugyanilyen következtetésre jutott R. S. Rattray kapitány, aki az asantik vallását tanulmányozta. A Kongó medencéjében élő törzseknél Torday Emil magyar utazó pontosan ugyanezt állapította meg: a fétisek kultusza új jelenség, amelyet a régi vallás, a nemzetségi őskultusz hívei nagyon rossz szemmel néznek.12 Feltételezhető, hogy az afrikai fétis-kultusz – legalábbis a személyi fétiseké, amelyek most számszerűleg túlsúlyban vannak – a vallás individualizációjának sajátos formájaként fejlődött ki a régi nemzetségi kötelékek széthullásával. A nemzetség erejét és védelmét elégtelennek tartó személy a tiFétisek beléjük vert szögekkel tokzatos erők világában keres oltalmat ma(Loangopart) gának. Fétis lehet bármilyen tárgy, amely valami módon elképeszti az embert: szokatlan alakú kő, egy darab fa, állati testrész, valami alakzat – bálvány. A fétis-tárgyat gyakran vaktában választják meg. Ha ezután az embernek sikerül valami, akkor úgy vélekedik, hogy a fétis segített neki, s azt ezután magánál tartja. Ha viszont valami kudarc következett be, akkor a fétist kidobja, s másikkal cseréli fel. A fétisekkel való bánásmód kettős: a segítségért áldozat jár, a hanyagságért büntetés. Különösen érdekes afrikai szokás a fétis megkínzása, mégpedig nem büntetésként, hanem azért, hogy tettre ösztönözzék. Ha például a fétistől valamit kérnek, szöget vernek bele, mert úgy vélekednek, hogy a fétis a szög okozta fájdalom miatt jobban emlékszik arra, s megteszi azt, amire kérték. A papság A tulajdonképpeni törzsi kultusz kialakulása Afrikában, mint mindenütt, a papi hivatás kialakulásával és különválásával járt együtt. Az afrikai népek vallásában a papság megközelítőleg olyan helyet foglalt el, mint a polinézia11 12

Lásd A. B. Ellis: The Tshi Speaking Peoples ..., 98–100. old. Lásd E. Torday: Kongó, Moszkva, 1931, 182. old. (oroszul).

14

Szu. A. Tokarjev

iaknál. A régi kutatók (Adolf Bastian, Lippert) és a későbbiek (Landman) egyaránt alaposan tanulmányozták ezt a kérdést. Különösen NyugatAfrikában volt fejlett a papság intézménye. A legtöbb népnél a papok feladatkörük alapján két alapvető csoportra oszthatók: hivatásos törzsi papokra, akik a templomokban működtek és felelősséggel tartoztak a társadalmi vagy állami kultuszért, s a mintegy magángyakorlatot folytató papokra – kuruzslókra, varázslókra, jósokra, akik egyéni felkérésre végezték tevékenységüket. A törzsi templomok papjainak volt legnagyobb befolyásuk. Minden templom mintegy jogi személynek számított: vagyona, földje volt, néha hozzá tartozó lakossággal, rabszolgákkal. A papok tulajdonába kerültek a vagyonból és a földből származó bevételek éppúgy, mint a különböző áldozatok. Vagyoni helyzetének megfelelően a pap a törzsben a módos és uralkodó felső réteghez tartozott. A földműves népeknél a nyilvános kultusz papjainak meteorológiai mágiával – esőcsináló szertartásokkal – is kellett foglalkozniuk. A csagga népnél például ezzel külön papok („esőcsinálók”) foglalkoztak, akik kötelezettségeik jó teljesítéséért a törzsfőnöknek tartoztak felelősséggel. Az esőidéző szertartások olyan hosszú ideig tartottak, hogy rendszerint sikerrel jártak: előbb vagy utóbb megeredt az eső. A pap hivatalos funkciói közé tartozott a hadi mágia szertartása, valamint a hadiistenségeknek bemutatott áldozat szertartása is. A papoknak azonban, különösen Nyugat-Afrikában, még fontosabb feladata volt a bíráskodásban való részvétel. A primitív afrikai államok bíráskodásában különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a bűnösség vagy ártatlanság, a perlekedő felek igazának megállapításával összefüggő mágikus eljárásoknak, vagyis az úgynevezett „ordáliáknak”; régi kifejezéssel élve: „az istenítéleteknek”. Ehhez különféle mérgeket használtak: a vádlottnak vagy az igazukat vitató feleknek különlegesen elkészített italt adtak. Ha az ember sértetlen maradt, akkor elismerték, hogy igaza van. Minthogy a méreg elkészítése és adagolása szakértő pap feladata volt, érthető tehát, hogy tőle függött a vitázók és vádlottak sorsa is. A bírósági ordáliák lényeges hatalmi fegyvert jelentettek a papok, s időnként a törzsfőnökök és királyok kezében is, hiszen a papok az ő hatalmuk alá tartoztak. A „magántevékenységet” folytató papok – a varázslók és kuruzslók – főként betegek gyógyításával, valamint különféle jóslásokkal, jövendölésekkel foglalkoztak. Az ő körükben is tapasztalható a „szakmák” szerinti megoszlás, a szigorú szakosodás. Bomm körzetében például a betegnek először bajmegállapító kuruzslóhoz kellett fordulnia, aki csak a betegség okát hatá-


15

rozta meg: varázslat, tabu megszegése vagy szellemek okozták-e azt. Miután ez a kuruzsló megállapította a betegség okát, a beteget gyógyításra a megfelelő szakemberhez küldte, mégpedig minden beteg szervvel máshoz. Sok hivatásos gyógyító folyamodott sámán-eljárásokhoz: eksztázisig fokozódó őrült táncot járt vad kiáltozással, s dobnak vagy valami más tárgynak a verésével: A hivatásos sámánok leginkább labilis idegrendszerű emberek voltak. A tongák hite szerint az idegi és pszichikai betegségeket ellenséges törzsek szellemei okozzák, s azokat tisztán kollektív sámáni módszerekkel igyekeznek gyógyítani. Az ilyen, néha napokig is eltartó szertartások részvevői olyan emberek, akik annak idején maguk is átestek ugyanazon a betegségen, s meggyógyultak. A törzsek hivatásos papjai rendszerint megvetik az ilyen vad módszereket. A kovács-kultusz A papok és a sámánok mellett Afrika népeinek a vallásában külön, bár kevésbé előkelő helyet foglalnak el a kovácsok. Afrikában a vasbányászatot és a vas megmunkálását már régóta ismerik, s a kovácsmesterség a legtöbb népnél külön, rendszerint öröklődő foglalkozás lett. E szakma elkülönülése, a kovácsok más számára elérhetetlen tudása és szakértelme, a titokzatosság dicsfényével övezi őket a törzs babonás tagjai előtt. A kovácsoktól való félelem különböző formákban mutatkozik meg: egyrészt gyakran tisztátlan, kitaszított embereknek tartják őket, másrészt természetfölötti képességeket tulajdonítanak nekik. A csaggáknál például, KeletAfrikában, a kovácsokat nagyon tisztelik, de még jobban félnek tőlük. Kovácshoz nem minden nő hajlandó férjhez menni. A kovács lányát pedig még kevésbé akarják feleségül: szerencsétlenséget hozhat, még a férj halálát is okozhatja. A kovácsok maguk is igyekeznek megtartani a tekintélyüket, azt a hírüket, hogy nem mindennapi emberek. A kovács a maga szerszámával, különösen kalapácsával megronthatja az ellenséget, s ettől jobban félnek, mint a varázslat egyéb fajtáitól. Általában a kalapácsot, a fújtatót és egyéb kovácsszerszámokat varázseszközöknek tekintik, s azokat senki sem érinti meg.

16

Szu. A. Tokarjev

A kovácsmesterséget a csaggáknál és más népeknél különféle babonák övezik. A kovácsműhelyekben a salak formájából jósolnak. A vas és a vaskészítmények védő amulettként szolgálnak.13

A Babende titkos férfi szövetség vezetőjének rituális tánca (Busongo törzs, Alsó Kongó)

13

Lásd B. Gutmann: Der Schmied und seine Kunst im animistischen Denken (A kovács és művészete az animisztikus gondolkozásmódban.), Zeitschrift für Ethnologie, 44. köt., 1912, 1. füzet.


17

Titkos szövetségek A papi testületek és a titkos szövetségek között nehéz volna éles határvonalat húzni. Nyugat-Afrikában azonban elsősorban a titkos szövetségek fejlődtek ki: népesebbek, befolyásosabbak, szilárdabbak, mint például Melanéziában. Nyugat-Afrikában a titkos szövetségek alkalmazkodnak a bonyolultabb társadalmi szervezet feltételeihez. Míg Melanéziában ezek főként férfi szövetségek, amelyeknek tevékenysége nagymértékben a nők ellen fordul, addig Nyugat-Afrikában ez nem így van. Itt először is erősebbek az anyajogú nemzetség hagyományai, s a nők társadalmi helyzete szilárdabb, másodszor a kialakult primitív államiság formái megkövetelték a rendőrhatalom megszervezését, s a titkos szövetségek nagyrészt éppen ezt a szerepet töltötték be. Nagyon sok ilyen titkos szövetség van itt; közülük egyesek csupán helyiek, mások nagyobb területen tevékenykednek. Vannak férfi- és nőszövetségek. Az iszlám elterjedésével még külön muzulmán szövetségek is alakultak. A szövetségek bírósági és rendőrségi funkciókat töltenek be, behajtják az adósságokat stb., de gyakran maguk is törvénytelen tevékenységet folytatnak, zsarolnak. Mindez vallásos szertartások burkában történik, s animisztikus és mágikus hiedelmekkel kapcsolódik össze. A szövetségek tagjai – akárcsak máshol – szellemek képében, félelmes maszkokat és ruhákat öltenek, táncokkal és más módon rémítgetik a lakosságot. Az egyik, széles körben működő szövetség, az Egbo Kalabarban és Kamerunban 7–11 különböző rangosztályra tagozódik. A magasabb rangosztályokba csakis az előkelőségek juthatnak be. A szövetség élén a király áll. A szövetség vizsgálja ki a különféle panaszokat és vitás kérdéseket, s hajtja be a nem fizető adósoktól az adósságokat. A szövetség határozatának végrehajtója ijesztő ruhát ölt, Idem szellem maszkját. Gabun körzetében ugyanilyen szerepet játszik a félelmetes Nda erdei szellem titkos szövetsége. A jorubáknál az Ogboni nevezetű igen tekintélyes szövetség működik. Tagjai évenként kétszer látványos előadásokat rendeznek, ijesztő maszkokban és ruhákban ábrázolják a szellemeket. A mandingoknál hasonló előadásokat tartanak a félelmetes Mumbo-Dzsumbo szellem tiszteletére, aki ijesztgeti a nőket. Dél-Kamerunban az európai gyarmatosítás előtt a legnagyobb befolyásnak a Ngua szövetsége örvendett. Kezében volt a bíráskodás, viszont sokszor éppen ez a szövetség védte meg a bűnösöket. A szövetség tagjai gyakran terrorizálták a lakosságot: Maszkokba bújva gyűltek össze valamelyik háznál, fétist állítottak fel, s kiáltozva követeltek váltságdíjat – kecs-

18

Szu. A. Tokarjev

két, tyúkot vagy bort. A Ngua politikai szerepet is betöltött, segített az ellenségeskedő törzseknek békét kötni.

A Bundu titkos nőszövetség (Sierra-Leone) tagjai szellemet ábrázoló rituális maszkban

A nyugat-afrikai titkos szövetségek kérdése még komoly tanulmányozást igényel. Annyi biztos, hogy nincs mindegyiküknek köze a valláshoz, bár a legtöbbjük valamilyen babonás elképzeléssel és szertartással kapcsolatos. Az egyik kutató, az angol F. W. Butt-Thompson, aki majdnem 150 ilyen szövetségről gyűjtött adatokat, megkísérelte e szövetségeket három kategóriára


19

felosztani: vallásos szövetségekre, demokratikus és hazafias szövetségekre (beleértve a sportklubokat és hadiszövetségeket is), valamint bűnös, megrontott szövetségekre. Az utóbbiak közé tartoznak a terrorista–fanatikus titkos szövetségek, mint például a Leopárdemberek Szövetsége, amely nem is olyan régen, a harmincas évekig titkos gyilkosságokat követett el Nyugat-Afrika sok vidékén. Ezek a terrorista szövetségek is tartottak vallásosmágikus szertartásokat, beleérve még az emberáldozatot is. Az angol kutató szerint az ilyen szövetségeknek a tevékenysége az újítások, mindenfajta haladó szellemű reform ellen irányult, minthogy vezetőik érdekelve voltak régi törzsi kiváltságok megóvásában. A főnökök kultusza

A leopárdemberek titkos szövetségének maszkja (Dél-Nigéria)

Az afrikai népek vallásának egyik jellegzetes vonása a szent főnökök kultusza, amely törvényszerű a korai osztálytársadalom kialakulásának azon a fokán, amelyen e földrész sok népe állt. A főnökök (királyok) kultusza Afrikában igen tarka formákban nyilvánul meg: a főnök papi vagy varázslói feladatot tölt be; természetfölötti sajátságokat tulajdonítanak neki, hajbókolnak előtte; az elhunyt főnöknek kultusza van. A főnökök kultuszában a fejlődésnek két szakaszát különböztethetjük meg, amelyek megfelelnek az ősközösségi, osztály nélküli társadalmi rendről az osztálytársadalomra való áttérés szakaszainak. Az elsőben a főnök a közösség felelős személyiségeként szerepel, aki felelős a nép jelétéért, s ezt a célt szolgálják „természetfölötti” tulajdonságai; a második szakaszban viszont a főnök nem felelős személyiség, hanem despotikus uralkodó, s „istensége” csak eszköz hatalmának a fokozásához és személyének a dicsőítéséhez. Nagyon sok példát találhatunk a szent pap főnökökre. Ezt Frazer írta le Aranyág című munkájában. Nézzünk néhány példát, amely megfelel a főnökkultusz első, „demokratikus” szakaszának.

20

Szu. A. Tokarjev

Cap-Padron közelében (Alsó-Guineában) Kukulu király és pap magánosan élt az erdőben. Nem érinthetett nőt, s nem hagyhatta el a házát. Sőt, örökké a trónján kellett ülnie, még aludni is ülve aludt, mert az a hiedelem járta, hogy ha lefekszik, akkor szélcsend köszönt be, s a hajók nem járhatnak 'a tengeren. Az ő magatartásától függött az egész időjárás. A Loangóban megfigyelt szokások szerint, minél hatalmasabb volt a király, annál különbözőbb tilalmakat szabtak ki rá. Ezek minden tettére vonatkoztak: az étkezésére, járására, alvására stb. egyaránt. Nemcsak a királynak, hanem utódjának is már gyermekkorában alá kellett vetnie magát az ilyen tilalmaknak, amelyek fokozatosan egyre növekedtek. Ugyancsak sok példa akad arra is, hogy babonás félelemmel rettegtek a főnököktől. Kazeembe (Angola) lakói annyira szentnek tartották a főnöküket, hogy – úgy vélték – puszta érintése is azonnali halált von magával. Tiszteletére bonyolult ceremóniákat találtak ki. A szent főnöktől való babonás rettegésükben még a nevét is tabunak tekintették, senki sem merte azt kimondani. Még gyakrabban és még szigorúbb tabunak tekintették az elhunyt főnök nevét. A nép számára a legfontosabb az volt a főnököknek tulajdonított természetfölötti képességekből, hogy esőt idézhet elő, ami szükséges a földműveléshez. Ukuszumban (a Viktória-tótól délre) a főnök egyik legfontosabb kötelezettsége volt, hogy esőt biztosítson alattvalóinak. Tartós szárazság esetén alkalmatlan emberként elkergették. Loango uralkodóját minden év decemberében felkeresték alattvalói, s felkérték, hogy „csináljon esőt”; erre elvégezte a megfelelő szertartást, nyilat lőtt a levegőbe. A vambugve népnél (Kelet-Afrika) a főnökök szintén „esőcsinálók” voltak. Rengeteg jószáguk volt; ezt természetbeni fizetésként kapták az általuk végzett esőidéző szertartásért. Hasonló volt a helyzet Ugandában a vanyaróknál és számos nílusi népnél is. Mivel sok afrikai népnél a főnököt a természeti és légköri jelenségek irányítójának tekintették, az a hiedelem támadt, hogy főnök csak fiatal, fizikailag erős és egészséges ember lehet, hiszen roskatag és beteg főnök nem birkózhat meg ilyen fontos kötelezettségekkel. Ez indokolja azt a sok népnél érvényes szokást, hogy megfosztják a hatalmától, sőt meg is ölik a fizikailag elgyengült, megrokkant főnököt. Ezt néha már akkor is megteszik, ha bizonyos kort ért el. Így a sillukok (a Felső-Nílus mentén) nagyon tisztelik főnöküket, de nem engedik megöregedni vagy beteggé válni, mert félnek, hogy akkor terméketlenné válik a jószág, a termés elrothad a földeken, s az emberek is gyakrabban betegszenek és halnak meg. Ezért elgyengülésének első jeleinél (amiről legelőször számos felesége szerez tudomást) alárendeltjei megölik, ez azon-


21

ban egyáltalán nem gátolja őket abban, hogy istenként tiszteljék a szellemét. Hasonló szokás járta a szomszédos dinka népnél is, ahol a főnökök elsősorban „esőcsinálók” voltak; náluk azonban maga a főnök vette észre, hogy öregedni vagy gyengülni kezd, s ilyenkor szólt a fiainak, hogy elérkezett az ideje a halálának, s kívánságát teljesítették.14 Így tehát a fejlődésnek ezen a szakaszán – a katonai demokrácia szakaszában – a főnökök kultuszával kapcsolatos hiedelmek és szokások, bár igen nagy tiszteletet biztosítanak a főnöknek, ugyanakkor nagyon terhesek számukra, sőt az életüket is közvetlenül fenyegetik. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy amint hanyatlanak a közösségi demokratikus hagyományok és megszilárdul a főnökök hatalma, nyomban e szokások ellen fordulnak. Lássunk egy példát. A 18. század hetvenes éveiben Ejeo (Ojo), kicsiny királyság uralkodója határozottan szembeszegült azzal a kívánsággal, hogy „vonuljon vissza a munkától”, amit a hozzá közel állók támasztottak vele szemben (vagyis önkéntes halálát követelték tőle), s kijelentette, hogy éppen ellenkezőleg, a jövőben is tevékenykedni óhajt alattvalóinak az üdvére. A felháborodott alattvalók erre felkeltek a király ellen, de leverték őket, s az újító király új trónöröklési rendet honosított meg, eltörölte a számára kellemetlen szokást. A szokás azonban életképesnek bizonyult, s bizonyos közlések szerint még száz évig, a 20. század nyolcvanas éveiig sem tört meg.15 A guineai partvidéknek, a tavak vidékének és Afrika egyéb területeinek despotikus államaiban a királyok, bár rituális korlátozásokkal és szigorú etikettel (ugyancsak rituális eredetűek) terhelik őket, már nem kénytelenek babonás hagyományok miatt idő előtt távozni az életből. A király személye rendszerint szent, élő istenként tisztelik. Az egyik megfigyelő közlése szerint a Niger folyó medencéjében fekvő Benin állam királya fétisnek számít, s a legnagyobb tiszteletnek örvend minden birtokán, „…magasabb tisztséget tölt be, mint a pápa a katolikus Európában, mert nem csupán isten földi helytartója, hanem maga is isten, akinek alattvalói mindenben engedelmeskednek, s istenként tisztelik”.

A királynak és feleségének a bronzszobrait a királyi palotában az ősök templomának az oltárán állították fel, s azokat tisztelték.16

14

Vö. J. G. Frazer: Aranyág, Gondolat Könyvkiadó, 1965, 142–144. old. Lásd ugyanott, 146–147. old. 16 Lásd B. I. Sarevszkaja: Az ősi Benin vallása. Vallástörténeti és ateista évkönyv, 1957, I. köt., 198–199. old. (oroszul). 15

22

Szu. A. Tokarjev

Az elhunyt főnökök és királyok kultuszával mindenütt találkozunk egész Afrikában. Szoros kapcsolatban áll az ősök nemzetségi és családi kultuszával és ezért nagyon fontos (a különbség az, hogy az első nyilvános, az utóbbi pedig sajátos házi kultusz). Ugyanakkor elválaszthatatlan ez a kultusz az élő főnökök tiszteletétől is.

Lefejezés és áldozat bemutatása a főnök sírjánál. (Kongó)

A demokratikus szervezetű törzseknél az ősök kultusza rendszerint a szokásos imákból és áldozatokból áll, olyanokból, mint a törzsi és családi ősök tisztelete. Ez a helyzet a herero, a tonga, a zulu és sok más népnél. A despotikus államokban azonban az elhunyt főnökök kultusza különösen nyomasztó és kegyetlen jelleget öltött. Gyakoriak voltak az emberáldozatok, mind a főnökök temetésekor, mind pedig az időszakos vagy egyéb megemlékezésekkor. Rabszolgákat és elítélt bűnösöket áldoztak fel; az utóbbiaknál az áldozat bemutatása egyben a halálos ítélet végrehajtásaként is szolgált. Ugyancsak Beninben szokás, hogy a király eltemetésekor mellé temetik feláldozott szolgái és a legmagasabb rangú tisztviselők testét is. Az emlékünnepségeken még bőségesebb áldozatokat mutattak be. Régebbi közlések szerint esetenként 400–500 embert is feláldoztak. Ha nem volt elég az elítélt, akiket külön erre a célra tartalékoltak a börtönökben, akkor teljesen ártatlan szabad emberekkel pótolták a hiányt. Nyugat-Afrika egyes népeinél az elhalálozott király emlékünnepén feláldozott embereket amolyan hírnököknek tekintették, akiket a túlvilágra küldenek, hogy ott az elhunyt uralkodónak be-


23

számoljanak arról, hogy birodalmukban rendben folynak a dolgok. E terrorisztikus eljárásnak az volt az objektív értelme, hogy az ilyen vallásos szokások és hiedelmek erősítették a közösségtől elszakadt és vele szemben kényszerítő erőként álló főnökök hatalmát. A törzs istenének kultusza Afrika népeinél az élő vagy elhunyt főnökök ás királyok kultusza az egész törzsre kiterjedő kultusz fontos formája volt, mégpedig olyan fejlett formában, hogy a törzsi kultusz egy másik formáját – a törzs isteneinek a tiszteletét háttérbe szorította. Az istenekről alkotott elképzelés az afrikai népeknél igen tarka képet mutat. Nehéz volna rendszerezni, s gyökerei sem mindig láthatók világosan. Az sem mindig állapítható meg tisztán, hogy az isten alakja milyen kapcsolatban áll a kultusszal. Majdnem minden nép ismerte az égi isten mitológiai alakját (s mellette gyakran a föld alatti, a tengeri stb. isten alakját is). Az észak-nyugati bantuknál az égi isten neve majdnem mindenütt egyező: Nyambi, (Jambe, Ngyambi, Nzambe, Zambe stb.). E név etimológiája vitatható; talán azt jelenti, hogy „aki alkot és cselekszik”. A Kongó-medence déli részén az istent leginkább Kalungának nevezik. Kelet-Afrika népeinél Mulungnak, Lezának, Ngainak (Engainak ), Kiumbénak stb. hívják. Néhány népnél több istennév is van, s ezeknek néha több, néha viszont csak egy alak felel meg. De nemcsak a nevek eltérők, hanem az isten alakjának jellegzetes vonásai is. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban bőséges anyagot gyűjtött össze és tanulmányozott át Hermann Baumann Afrika-kutató.17 Ezek szerint egyes esetekben az isten alakjában túlsúlyban vannak a világ és az ember teremtőjének jellemvonásai, más esetekben viszont az esőt és a vihart küldő légköri isten vonásai; megint más esetekben egyszerűen az ég megszemélyesítésével van dolgunk. De majdnem minden esetben égi istenség, s nem a kultusz tárgya; csak ritkán emlékeznek meg róla, s még ritkább esetekben fordulnak hozzá imákkal vagy kérésekkel. „A hererók (délnyugat-afrikai nép – Sz. T.) ismerik az égi és földi istent – írta Irle misszionárius –, de nem tisztelik azokat.”18 Ugyanez mondható el a legtöbb afrikai népről. Még ha az istenről al17

Lásd H. Baumann: Schöpfung und Urzeit des Menschen im Mythus der afrikanischen Völker (Az ember teremtése és őskora az afrikai népek mítoszaiban), Berlin, 1936. 18 J. Irle: Die Herero (A hererók), Gütersloh, 1906, 72. old.

24

Szu. A. Tokarjev

kotott elképzelést össze is kapcsolják valamilyen formában az esővel (amelyre olyan nagy szüksége van az embernek és a jószágnak), esőért csak akkor imádkoznak hozzá, ha már rendkívüli helyzet következett be, amikor a kultusz szokásos tárgyai – az ősök – már nem segítenek. Majdnem mindenütt az a meggyőződés uralkodik, hogy ha az isten teremtette is a Földet és telepítette be azt emberekkel, de egyáltalán nem avatkozik bele az emberek dolgaiba, nem segíti őket, nem is árt nekik, s ezért felesleges dolog kérésekkel zaklatni. Ez az úgynevezett deus otiosus (tétlen isten). Néhány törzsnél ráadásul könnyelmű az isten, nem sok tiszteletet eláruló elbeszélések és anekdoták tárgyává válik. Nagyon bonyolult az a kérdés, hogy milyen kapcsolat van az égi isten alakja és az ősök kultusza között. Ha igaz volna Spencernek és követőinek úgynevezett manisztikus elmélete (amely szerint az isten – istenített ős), akkor ez az elmélet tényekkel volna bizonyítható éppen Afrikában, ahol mindenütt az ősök kultusza uralkodik. Valójában azonban ilyen tényeket szinte lehetetlenség volna felhozni. A népek túlnyomó többségénél, különösen Nyugat- és Közép-Afrikában, semmiféle kapcsolat sem fedezhető fel az égi istenről alkotott elképzelések és az ősök alakjai között. Csak Kelet- és DélAfrika néhány népénél láthatjuk, ott, ahol az égi isten arculata különösen bonyolult, hogy abba beleolvadnak vagy belekeverednek bizonyos manisztikus elemek. Így a zuluk hisznek valamiféle Unkulunkulu nevű égi lényben (a példát még Spencer említi): olyan isten ez, aki az embert és az egyéb földi dolgokat teremtette, másrészt viszont a zulu népnek is .az ősszülője. A neve nyilvánvalóan valami jelző, s „nagyon nagy”-ot jelenthet (a „kulu” – nagy szógyök ismétlődése).19 A mai kutatók véleménye szerint azonban Unkulunkulu kezdetben csak mitológiai ősszülő és kultúrhérosz volt, s alakja csak később, részben a keresztény misszionáriusok közvetett hatására, váltotta fel Umvelinkangi korábbi égi isten alakját.20 A keleti bantu népcsoport törzseinél (jao, csvabo, makua és mások) fellelhető Mulungu eléggé szétforgácsolt vallási fogalma (maga a név, az „öreg” és a „nagy” szavakkal fordítható): így nevezik az égi istent, aki esőt küld, továbbá az ősök szellemeit, s általában az egész túlvilágot: Van azonban alapunk annak feltételezésére, hogy Mulungu neve itt viszonylag közeli időkben terjedt el és szorította ki a régebbi égi istenek neveit, amelyek semmiképpen sem álltak kapcsolatban az ősök alakjaival.21 19

A. T. Bryant: A zulu nép... 37., 39., 41., 53–54. old. Lásd H. Baumann: Schöpfung und Urzeit des Menschen ..., 25. old. 21 Lásd uo., 62–63. old. 20


25

Nehéz kideríteni, hogy milyen kapcsolatban állnak az afrikai égi istenek a felnőtté avatás szertartásaival, mivel itt maga az avatási szertartás is erősen módosult. A rendelkezésünkre álló adatok igen szegényesek. Tudjuk például, hogy Dél-Togóban az eve népnél az ifjak megmetszése (és a lányokkal végzett analóg művelet) Legba istenség kultuszával állt kapcsolatban, Legba kultusza azonban az eve népnél nem öleli fel az egész törzset, hanem mintegy személyi és nem kötelező jellegű.22 Az égi istent csak néhány nép tiszteli igazi vallásos tisztelettel. S ez azoknál a népeknél figyelhető meg, amelyeknél szilárd törzs- és törzsközi szövetségek jöttek létre, s gyakoriak a törzsközi és hódító háborúk. Ezeknél a népeknél az égi isten törzsi–hadisten lett. Példaként szolgálhat a harcias keletafrikai maszai nép, amely a hódító, harcos Engai istent (egyidejűleg az eső égi istene) tisztelte. A maszai nép hitt abban, hogy Engai engedélyezte neki a szomszédok rabló lerohanását, jószágaik és egyéb értékeik elrablását; a harcosok hozzá imádkoztak hadjáratok idején, amikor hazatértek a zsákmánynyal (hálaadó imák). Igaz, hogy a nők szintén imádkoztak Engaihoz.23 Másik példaként említhetjük az Aranypart (a mai Ghána) törzseit. Két törzsszövetség állt itt fenn: a déli és az északi; az előző Bobovisszi istent tisztelte, az utóbbi Tando istent. Mindkét istenalak nagyon összetett, de mindkettő kapcsolatos a törzsközi viszonyokkal, a háborúkkal. Ezekhez az istenekhez imádkoztak hadjárataik előtt. Az északi szövetségből kivált törzsek (a szövetség élén egyébként az asantik álltak) nem tisztelték tovább Tando istent, hanem áttértek Bobovisszi kultuszára. Amikor a 19. század hetvenes éveiben az angolok leverték az asantikat, a népét megvédeni képtelen Tando isten tekintélye erősen megingott.24 A kelet-afrikai népek, különösen az állattenyésztők, az égi isten mellett az egész törzset felölelő kultusz formájában a hegycsúcsokat is tisztelték. A dzsagga nép például nagy tiszteletben tartotta az egész országot uraló Kilimandzsáró hegyet. A mitológia Az afrikai népek mitológiáját egyesek szegényesebbnek tartják az óceániai és amerikai mitológiánál. Ez azonban nem egészen így van. 22

Lásd Chr. Garnier – J. Fralon: Le fétichisme en Afrique noire (A fétisizmus Fekete-Afrikában), Párizs, 1951, 70., 83. old. 23 M. Merker: Die Masai (A maszai nép), Berlin, 1904, 199–200. old. 24 Lásd A. B. Ellis: The Tshi Speaking Peoples... 22–33. old.

26

Szu. A. Tokarjev

Az afrikai mitológia csak egysíkubb valamivel; gyakrabban szerepel benne az isten, mint minden dolognak a megteremtője, alkotója. Afrikában kevés a kozmogánikus, és jóval gyakoribb az antropogonikus mítosz. A mítoszokból ítélve a Föld és az ég ősidőktől megvolt. Néhány mítosz szerint azonban a Föld előbb lágy vagy kihalt lehetett, víz nélkül, állatok nélkül, s mindenütt sötétség uralkodott. Sok mítosz szól a víz keletkezéséről: ezek azt állítják, hogy a vizet kezdetben valami öregasszony vagy állat rejtette el; s a mítosz hőse lopta el azt az embereknek. Sok mítosz foglalkozik az állatok születésével. Az antropogonikus mítoszok igen változatos képet mutatnak. Egyesek szerint az embert valamilyen isten teremtette (agyagból, fából stb.); mások szerint az első emberek az égből szálltak alá (ahonnan az isten bocsátotta le őket); megint más mítoszok az első embert a föld alól, sziklákból stb. származtatják. Vannak mítoszok, amelyek szerint az első emberek természetfölötti módon mitikus ősöktől (azok bordájából vagy térdéből), esetleg fáktól születtek. Sok mítosz foglalkozik a halál eredetével. Leginkább a „hamis hír” motívumára épülnek ezek a mítoszok: az isten az égből hírnököt küld az emberekhez (valamilyen állatot), aki elmondja, hogy az emberek meg fognak halni, majd újjáélednek; ez a hír azonban valamilyen okból elakad, s az emberek más hírt kapnak (más állat közvetítésével), mégpedig arról, hogy mindörökre meghalnak. Egy másik, kevésbé elterjedt mitológiai motívum szerint az emberek büntetésből váltak halandókká, mert elaludták halhatatlanságukat, amelyet az isten akart ajándékozni nekik arra az esetre, ha ébren tudnak maradni: annak a motívumnak az alapja álom, és a halál hasonlatossága szülte. Egyéb motívumok között szerepel a büntetés, sőt archaikusabb okok is: a Holddal, a bőrét vedlő kígyóval stb. fennálló analógia. Néhány mítosz világkatasztrófáról, például özönvízről beszél, bár az irodalomban fellelhető az a téves vélemény, hogy Afrika népei nem ismerték a vízözön mítoszát. Szó esik világégésről is. Vannak mítoszok a tűz, a háziállatok, kultúrnövények stb. eredetéről is.25 Észak- és Északkelet-Afrika népeinek vallása Az iszlám és a kereszténység elterjedése Észak- és Északkelet-Afrika népei Marokkótól Egyiptomig és Etiópiáig már nagyon régen a társadalmi fejlődés magasabb fokára emelkedtek, mint Afri25

Lásd H. Baumann: Schöpfung und Urzeit des Menschen...; lásd még Aura poku (Mítoszok, mesék, elbeszélések a baule nép köréből), Moszkva, 1960 (oroszul).


27

ka egyéb részeinek a lakossága. Itt alakultak ki a földművelés és az állattenyésztés alapján a világ legősibb civilizációi. Henri Lhote francia régész a közelmúltban (1956–1957) a Tasszili-fennsík közelében értékes leletekre bukkant, amelyek azt mutatják, hogy ott, a Szahara szívében – ahol néhány évezreddel ezelőtt jól öntözött és termékeny ország volt – igen magas fokú kultúra alakult ki. Az ott talált emlékeket – a csodálatos sziklafreskókat – ma már alaposan áttanulmányozták.26 A nagyszerű egyiptomi civilizáció, amelynek gyökerei a Szahara e neolitkori kultúrájához nyúlnak vissza, a legkoraibb civilizáció volt a Földközi-tenger térségében. Ez a hatalmas, virágzó állam a későbbiekben az antik kultúra kialakulására is hatással volt. Egyiptomtól nyugatra, a mai Líbia, Tunisz, Algéria és Marokká térségében jöttek létre Karthágó, Numidia és Mauritánia rabszolgatartó államai. Természetes, hogy Észak-Afrika népeinek vallása is már régen túllépte a törzsi kultuszok szakaszát, az osztálytársadalomnak megfelelő típusú vallások alakultak ki, s csak csökevényeikben maradtak meg a korábbi hiedelmek maradványai. Az ókori Egyiptom vallásával külön foglalkozunk a 16. fejezetben. Egyiptomban volt a születő kereszténység egyik fészke (1–2. század), amely aztán hamarosan (a 3–4. században) megszilárdult egész ÉszakAfrikában. A 7–8. században azonban ezt majdnem mindenhol kiszorította az iszlám, s a kereszténység csak Etiópiában és Egyiptom koptjai körében maradt fenn. Az arabbá lett Észak-Afrika a világ egyik legnagyobb muzulmán területévé vált. Az iszlám és a kereszténység fokozatosan behatolt Fekete-Afrika mélyébe is. Az iszlám már a 11. században megkezdte előretörését a Szaharától délre, amit a szudáni államok – Mali, Ghána, Szonrai stb. uralkodó osztályai és dinasztiái is támogattak. Igyekeztek rákényszeríteni a lakosságra az új vallást hódításokkal, az arab kereskedők és vándor hithirdetők, marabuk segítségével. Az iszlám hosszú ideig nem terjedt tovább Szudán száraz és erdőtlen területeinél, s nem jutott el a trópusi erdők övezetéig, ahol megmaradtak a társadalmi élet és a helyi vallás önálló, ősi formái. Az újkorban, a középkori feudális háborúk megszűntével és a kereskedelmi kapcsolatok kiszélesedésével azonban a guineai partvidék trópusi területeire is kezdett behatolni. Elterjedt ezenkívül az iszlám Afrika keleti partvidékei mentén, valamint a Nílus felső folyásánál, Kelet-Szudánban is (az arab és szuahéli kereskedők és hithirdetők közvetítésével) . A törzsi–nemzetségi rendet megőrző trópusi afrikai népeknél az iszlám erősen megváltozott; alkalmazkodott, idomult a helyi feltételekhez. A lakos26

Lásd H. Lhote: Tasszili freskóinak felkutatása, Moszkva, 1962 (oroszul).

28

Szu. A. Tokarjev

ság a muzulmán vallásnak leginkább csak külső formáját, legegyszerűbb szertartásait vette át, de fennmaradtak a nép régi hiedelmei is. A legnagyobb tiszteletben egyes helyeken nem Allahot és az ő prófétáját, hanem a helyi szentet, a marabut részesítették, aki a régebbi szent vezérnek és papnak a helyébe lépett. Muzulmán testvéri körök alakultak, amelyek alig valamiben különböztek a helyi pogány titkos szövetségektől. Újabb szekták születtek, melyek félig muzulmán, félig pogány jellegűek voltak. Napjainkban az iszlámot, az észak-afrikai államokon kívül, uralkodó vallásnak ismerik el, bár csak névlegesen, a következő államokban: Mauritániában, Szenegálban, Guineában, Maliban, a Niger Köztársaságban, Nigéria északi részén, a Közép-afrikai Köztársaságban, Csádban, Szudánban és Szomáliban. A kereszténység jóval később kezdte meg előrehatolását az afrikai földrész mélyébe. Az őslakosság körében kizárólag misszionáriusok terjesztették (katolikusok és protestánsok egyaránt), de nagyobb méretekben csak a 19. századtól kezdve. A misszionáriusok rendszerint a gyarmatosítók szálláscsinálói voltak, akik magukhoz ragadták az afrikai földeket. Az iszlám inkább északról, a kereszténység viszont délről terjedt. A kereszténység sikerét azonban az egyes hatalmak politikai versengése és a különféle hithirdetők, katolikusok, presbiteriánusok, anglikánok, metodisták, baptisták stb. viszálykodásai is gátolták, akik megkísérelték az Újonnan megszerzett nyájat elorozni egymástól. S bár néhány misszionárius igyekezett hasznot hajtani a bennszülötteknek (gyógyítottak, írni–olvasni tanították a lakosságot, harcoltak a rabszolgaság ellen stb.), a lakosság a legtöbb esetben nem szívesen hajlott az új hit felé. Egyáltalán nem ér, tette azt, nagyon is jól látta azonban kapcsolatát a gyarmati elnyomással. A bennszülöttek csak ott kezdtek szívesebben keresztelkedni, ahol a régi törzsi–nemzetségi rend felbomlott, mert abban reménykedtek, hogy legalább valami kicsiny védelmet nyernek az egyházi közösségben. Napjainkban keresztény többség csak Dél-Afrikában, Ugandában, Dél-Kamerunban és Libéria partvidékén található. A keresztény hittérítők eleinte fanatikusan harcoltak minden helyi hagyomány, minden „pogány” és „sátáni” szokás ellen. Manapság azonban egyre inkább igyekeznek már a helyi szokásokhoz hozzáidomítani a keresztény vallást, hogy elfogadhatóbbá tegyék a lakosság számára. Erőltetett ütemben képeznek ki hithirdetőket és lelkészeket a helyi lakosság sorából. 1939-ben szentelték fel az első két néger katolikus püspököt. 1960-ban a pápa a tanganyikai néger püspököt, Laurian Rugambwát bíborossá emelte. A kereszténység és a helyi vallások kölcsönhatásából sajátos szekták, prófétamozgalmak, megreformált keresztény–pogány kultuszok születtek.


29

Az újdonsült egyházak élén olyan próféták állnak, akiknek hívőik természetfölötti képességeket tulajdonítanak. E vallási mozgalmakban gyakran a tömegek ösztönös tiltakozása tükröződik a gyarmati elnyomással szemben. Több új szekta a nemzeti felszabadító mozgalom megnyilvánulási formája. Ilyen például Simon Kimbangu követőinek szektája a leopoldville-i Kongóban (1921-től), André Matszva szektája a brazzaville-i Kongóban,27 s részben az ismert kenyai Mau-Mau mozgalom, amelyben szintén van vallásos elem. 1954-es adatok szerint Afrika országaiban a Szaharától délre mint; egy 20 millió keresztény, 25 millió muzulmán, s körülbelül 73 millió pogány, vagyis a régi törzsi kultuszokhoz ragaszkodó ember élt.

27

Lásd B. I. Sarevszkaja: Gyarmatosítás-ellenes vallásos politikai mozgalom AlsóKongóban, lásd az Ázsia és Afrika népei című könyv 6. kiadását, Moszkva, 1962, (oroszul).

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents