MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------VALLASEK, Júlia Fekete bőr, fehér maszk / Black Skin, White Masks Eredeti közlés /Original publication: in: Baranyai Róbert et al.: szerk.: In Memoriam Görömbei András, 2015, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 208-216. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.002.123 Dátum/Date: 2017. április / April 24. filename: vallasek_2015_LigetiEldridge Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document VALLASEK, Júlia: Fekete bőr, fehér maszk / Black Skin, White Masks, AHU MATT, 2017, pp. 1–14. old., No. 000.002.123, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban és az interneten / In public libraries and at the internet Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, regényelemzés egy magyar író Ira Eldridge életéről írt prózai alkotásáról (Ligeti Ernő: Az idegen csillag, 1932) African research in Hungary, analysis of a novel by a Hungarian writer creating about the life of Ira Eldridge (Ernő Ligeti: The Strange Star, 1932) -----------------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK-, DOKUMENTUM- ÉS ADAT-TÁR / THE FIRST HUNGARIAN FREE
2
Vallasek Júlia
ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * Magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára / Writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * Az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött. / The materials in the database are free but access or downloading are subject to registration. * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig. / The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Fekete bőr, fehér maszk
3
FEKETE BŐR, FEHÉR MASZK (Másság-konstrukciók Ligeti Ernő Az idegen csillag című regényében) VALLASEK, Júlia (in: Baranyai Róbert et al.: szerk.: In Memoriam Görömbei András, 2015, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 208–216. old.)
„Ha az emberek kedvelnek, ≫bőrszínem ellenére≪ kedvelnek. Ha utálnak, rámutatnak arra, hogy nem a bőrszínem miatt teszik. Akárhogy is legyen, be vagyok zárva ebbe az ördögi körbe.”1 Az a Frantz Fanon mondja ezt, akinek nagy hatású könyve címét: Black Skin, White Masks (Fekete bőr, fehér maszkok) tanulmányom címéül kölcsönöztem. Az 1952-ben megjelent könyv hosszú ideig jelentéktelen kis műnek számított, csupán a kritikai kultúrakutatás és a birminghami iskola előretörésével, a posztkolonializmus erőteljes irányzattá válásának köszönhetően lett a nyolcvanas évektől kultuszkönyv, a dekolonizáció és a rasszizmus-ellenes mozgalmak Bibliája az angolszász országokban. (A francia nyelvet beszélő országokban viszont Fanon martinique-i származása és a könyv francia gyarmatbirodalmi valóságból vett példaanyaga ellenére nem ez, hanem Fanon egy későbbi műve, A föld rabjai lett alapmű.) A Black Skin, White Masks a gyarmatosító es gyarmatosított közötti viszony pszichoanalitikus magyarázatát kísérli meg, arról a függőségről, örökös hiányosságérzetről ír, amelyet a fekete bőrű ember a fehér társadalomban tapasztal, arról a kisebbségi komplexusról, amelyet a Fehér Anyaország kultúráját átvevő, saját kultúrával már nem rendelkező ember átél. Nemi kerülőnek tűnik ez a bevezető, de nem áll távolabb a kontextustól, mint Ligeti Ernő 1932-es regénye, Az idegen csillag állt a kortárs erdélyi magyar valóságtól. Ligeti Ernő tizenhatodik könyve (kilenc regény, három elbeszéléskötet, két verseskötet és egy politikai portrékötet után) egy kialakult, erős, rétegzett erdélyi magyar irodalmi életben jelent meg. Abban az időszakban, amit ő maga kilenc evvel 1
Frantz Fanon: Black Skin, White Masks, Pluto Press, London, 2008, 88. old.
4
Vallasek Júlia
később a Súly alatt a pálmában a „tragikus előjátékot”, a „hőskort” és a „virágzást” követő, a hanyatlás fele átvezető „helytállás korának” nevez, es amelynek kialakításában újságíróként, íróként, közösségszervezőként aktív részt vállalt. Ligeti elsősorban közösségben, kulturális önszerveződésben gondolkodott, akar az irodalmi élet különféle fórumainak szervezésében, akar az életerős magyar közvélemény megteremtéséért faradozott. Az előbbihez intézményekre és irodalmi szövegekre volt szükség. Ligeti javasolta az első írói tömörülés, a Húszak Céhének megszervezését, egyik létrehozója volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek, alapító tagja a Helikon írói közösségnek. A Súly alatt a pálma gazdag információs anyaga elsősorban konkrét terep- es emberismeretének, Ligeti adott helyszíneken, eseményeken való jelenlétének köszönhető. Az erős, erdélyi magyar közvélemény kialakításához pedig elsősorban színvonalas, véleményformálást vállaló, es a lehetőségekhez merten független sajtóra volt szükség. Ennek kialakításában es működtetésében nemcsak újságíróként vett reszt, de tagja, sőt egy adott ponton alelnöke is volt az Erdélyi es Bánsági Népkisebbségi Újságírók Szervezetének. Noha alcíme szerint (Egy nemzedék szellemi élete, 22 esztendő kisebbségi sorban) a Súly alatt a pálma tudományos munka, afféle szakmonográfia, a szerzője maga pedig „emlékiratnak” nevezi, olvasható akar regényként is, melynek témája a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom, illetve az irodalmi intézmények kialakulása es működése. Az események megközelítése mindvégig a narrátor/Ligeti személyes nézőpontjából történik, aki „legőszintébb témáját”, önmagát írja meg irodalomtörténeti esszéjében. „Művem megírása kísértésének annál kevésbe tudtam ellenállni, mert az az érzésem, hogy a szépírónak nem csak megbocsátható, ha annyi es annyi téma után végre legőszintébb témájához nyúl, saját élete seregszemléjéhez: hogyan viselkedett a külső világ behatásaival szemben, mi volt élete értelme, hogy modellírozta saját sorsa a kollektívumát, mondom, ezt megírni nemcsak joga, de egyenesen kötelessége is.”2
2
Ligeti Ernő, Súly alatt a pálma, h. n. (Kolozsvár), é. n. (1941), magánkiadás.
Fekete bőr, fehér maszk
5
Az idegen csillag – Ira Aldridge regényes élete Ligeti negyedik, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent regénye, a Föl a bakra (1925), A kék barlang (1927) és A két Böszörményi (1931) után. Témája ellenére természetes gesztussal sorolja be Kós Károly a transzszilvanista regények sorába. „Ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezetten magyar tárgyú könyvnél magyarabb és sok erdélyi magyar kisebbségi regénnyel erdélyibb es kisebbségibb regény.”3 Szántó Gyorgy Tamási Amerikában kallódó Abelének tükörképeként láttatja az Európában utazó, rajongott vagy kifütyült, de örökösen hontalan Ira Aldridge-ot.4 A fekete bőrű Shakespeare-színész, Ira Aldridge alakjában ismert volna magara és a környező erdélyi valóságra a kortárs erdélyi olvasó? Sokkal valószínűbb, hogy a kisebbségi élethelyzet áthallásossága ellenére maga a műfaj és a regényhős egzotikus volta hatott rajuk elsősorban. Az idegen csillag regényes életrajz, amely igencsak népszerű volt a harmincas évek európai irodalmában (is), ugyanakkor művészregény. Ahogy az 1969-es újrakiadás előszóírója, Szőnyi Pál megjegyzi: „Ligeti nem egy élet, hanem egy életforma regényét írta meg Az idegen csillagban.”5 A színész regényét, méghozzá nem kevesebb pátosszal és idealizálással, mint ahogy Jókai Mór ír a vándorszínészekről például az És mégis mozog a földben (1872). A néger hősszerelmes címmel közreadott második, magyarországi kiadásról írt értő, finoman elemző, de fenntartásokat megfogalmazó kritikáját Cs. Szabó László azzal zárja, hogy „…[a] könyv így is biztos kezű író munkája és kellemes olvasmány. Remélhetőleg az író sem szánta másnak.”6 3
Kós Károly: Az idegen csillag, Erdélyi Helikon, 1933, 133–134. old. Szántó György: Ki írja meg a székely eposzt?, Független Ujság, 1935. március 17. 5 Ligeti Ernő: A kék barlang. Az idegen csillag, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 15. old. 4
6
Vallasek Júlia
De igen, nagyon is másnak szánta. Olyan könyvnek, amely artikulálni képes azt a kettős kisebbségi helyzetet, amelyet erdélyi magyarként Romániában, es zsidóként az erdélyi magyar kistársadalomban átélhetett. „Nyilvánvaló, hogy egyik legfontosabb, vérre menő témáját dolgozta fel itt” – – írja Filep Tamás Gusztáv,7 hivatkozva többek között Ligeti egy, a német nemzetiszocialista eszmék előretörését elemző cikkére, amelyben arra figyelmeztet, hogy „…alibi van mindenre, és ne féljünk, Hitler is fog találni elég alibit”.8 A továbbiakban áttérek annak a kérdésnek a tárgyalására, hogyan konstruálja meg a másság bizonyos formait, illetve milyen sztereotípiák menten ábrázolja ezeket regényében Ligeti Ernő. Ezek feltérképezéséhez először is azt vizsgalom meg, milyen élet-eseményeket tulajdonit Ligeti hősének, a tizenkilencedik századi angol színjátszás egyik jeles képviselőjének. Ira Aldridge nagyapja még törzsfőnök volt Afrikában, akit álmodozó, misztikus lelkű fiával (Ira apjával), egy hittérítő ment meg a rabszolga-kereskedők markából és küld el Amerikába. Oda, ahol a déli államok még rabszolgatartásra rendezkedtek be, miközben északon zajlik az abolicionista mozgalom. Az álmodozó fiú, Doseida (anyámasszony katonája, törzsi nyelven) egy New Orleans-i elhunyt ministránsgyerek után kapja páter Eusebiustól új, euro-amerikai nevet, s lesz ezentúl Daniel Aldridge. Azt, hogy a mögöttük hagyott afrikai kontinensnek megvolt a maga gazdag es soknyelvű kultúrája, amelyet a továbbiakban a fehér, keresztény, angolszász kultúrával fognak felcserélni, nem a statikus, archaikus világot ábrázoló, „az időt itt nem merik, hanem halasszak”, 6
Cs. Szabó László: A néger hősszerelmes. Ligeti Ernő regénye, Nyugat, 1934, I. sorozat, 6. k, 113. old. 7 Filep Tamás Gusztáv: Deklasszálódas, unalom, irónia. Ligeti Ernő társadalmi regényei, Forrás, 2006. március, 92–106. old. 8 Ligeti Ernő: Mítosz a harmadik birodalomban, Erdélyi Helikon, 1933, 6. szám, 404. old.
Fekete bőr, fehér maszk
7
Afrikában játszódó első fejezetek, hanem a hajon szállított néger rabszolgák részletező felsorolása jelzi. „Alacsony növésű, eszes földművelő bongók, vad és teljesen meztelen dzsúrok, emberevő nyam-nyamok, pöttömnyi akkák, börtöneikben is kedves szerek, keskeny szemvágású busmanok, világosabb színű fulbék, korcslábú pigmeusok és óriás testű szudániak, keskeny arcú kafirok, szaharai tuaregek, berber nők is, nyakgyöngyökkel és végül az övével rokon törzsek származékai (mandingok).”9 A törzsfőnök nagyapa képtelen beilleszkedni, és végül visszatér Afrikába, az apa viszont prédikátor lesz, előbb ültetvényeken, majd New York Harlem negyedében hirdeti az Igét. Itt nő fel Ira Aldridge, míg egy nap, miután a nagy angol színész, Edmund Kean vendégjátékát a kulisszák mögül megcsodálta, felcsap hozzá inasnak, és búcsú nélkül elhagyva családját Angliába utazik. Egy idő után maga is autodidakta színész lesz, akit tehetsége és sikerei ellenére bőrszíne miatt sosem fogad be teljesen, sosem ismer el az angol színházi világ, ezért európai körutakra indul. Hatalmas sikereket tudhat magáénak, német lovag lesz, uralkodók kitüntetettje, mégis magányosan, számkivetetten hal meg a łodźi gettóban. Ligeti úgy építi fel hőse sorsát, hogy élete minden eseménye a magányosság, a kitaszítottság élményét erősítse. Ira Aldridge meg nem értett színészzseni, akit nem szellemi magasabbrendűsége miatt nem ért meg (a zsenikultusz romantika óta elfogadott szabályai szerint) a mindenkor alacsonyabb rendű tömeg, hanem a faji bizalmatlanság és előítélet miatt. Az elutasítás, az örök otthontalanság nem olyankor faj neki leginkább, amikor nyílt szembenállással találkozik, hanem amikor okos, hűvös, udvarias szavakkal utasítják el. Színészpályája elején, amikor hazalátogat Amerikába, csaknem meglincseli a feldühödött tömeg, amiért fehérre sminkelt arccal, a feketékre vonatkozó tilalmat áthágva színpadra mer lepni, de a brutális fellépés nem rázza meg különösebben, mondhatni számít rá. Szerelme apjának hűvös elutasítására („meg nem tartunk ott, hogy éppen mi, Kingstonok másítsuk meg a fajok, elismerem, kegyetlen törvényét”) egy világ omlik össze benne. „Az önök legnagyobb tragédiája, hogy a fehér ember szemével nézik a vi9
Ligeti 1969, 291. old.
8
Vallasek Júlia
lágot” – mondja a walesi földesúr Aldridge-nak, és Ligeti regénye mintha ezt kívánná igazolni. Ligeti úgy alkotta meg hőset, hogy alakjába bevitte mindazokat a sztereotípiákat, amelyeket a fehér kultúra a feketével szemben megfogalmaz. Nem csak ösztönös tehetség, minden tekintetben sokkal erőteljesebben alapoz az ösztöneire, mint a racionálisnak tételezett fehér ember. Noha többször is szó esik arról, hogy „nem értette a női lelket”, vagy félszegen viselkedett, erőteljes szexualitás jellemzi, amely elsősorban a „fehér miss-ek” iránti vágyban nyilvánul meg. (A fehér nőkre leselkedő „fekete veszedelem” olyan közhelye a koloniális diskurzusnak, amely megkérdőjelezhetetlennek számít. Ahogy Homi K. Bhabha írja, „…az ázsiai kétszínűsége és az afrikai bestiális szexualitása ebben a diskurzusban sosem szorul bizonyításra”.)10 Ugyanakkor a szexualitás tételezése mindig politikai jellegű is, mivel a különböző csoportok között erőteljes feszültséget teremt, illetve létrehozza az ideális es a visszataszító kategóriáit. A politikai ellenség konstruálásáról írott tanulmányában Murray Edelman „…egyértelműen politikai tettnek” nevezi azt, ha valaki különösen erős erotikus hajlamot tulajdonít egy csoportnak, mivel „…olyan szempontok alapján definiálja őket, amely figyelmen kívül hagyja az egyéni jellemzőket es képességeket. Ez a megközelítés elnyomásra ösztönöz…” – szögezi le.11 Aldridge-nak „óriási étvágya van, mint általában a négereknek”, fecsegő, „ha szóhoz jut, nem tud leállni, mint minden néger”: hősének megrajzolásában Ligeti minduntalan elejt néhány, ma egyértelműen rasszistának nevezhető sztereotípiát.
10
Homi K. Bhaba: The Location of Culture, London, Routledge, 1993, 66. old. 11 Murray Edelman, Politikai ellenségek konstruálása = Az ellenség neve, szerk. Szabó Márton, Budapest, Jószöveg Könyvek, 1998, 115. old.
Fekete bőr, fehér maszk
9
A regény megírásakor Ligeti alapvetően az Ira Aldridge-dzsel kapcsolatos, elsősorban magyar (másodsorban német) információs anyagot használhatott, olyan tudósításokat, amelyek a színész németországi, illetve két budapesti es vidéki (1853, 1858) vendégszerepléseiről jelentek meg a korabeli sajtóban. Kicsindi Edina Ira Aldridge és Harriet Beecher-Stowe magyarországi média-fogadtatásáról írt tanulmányában12 felhívja a figyelmet arra, hogy a regényt mar ismerő magyar közönségben meglehetősen sokrétű és egzotikus kép élt a négerekről. A Budapesti Hirlap például így ír Aldridge fellépése kapcsán a közönség elvárásairól: „Az egyik rész azon rokon részvéttel csüggött a négeren, mit Tamás bátya szenvedései a keblekben felidéztek – igen, de hisz e néger fehér mellényén nem látszik a rabszolgatartó Legree durva bánásmódja, a másik rész, melyhez a hölgyvilág legékesb koszorúja csatlakozik, egy darázstermetű Lugarto-t, egy quatre epeingle néger művészt vart, kit első szerelmeseinktől csak barna-fekete bőre es fodrászi segély nélkül is göndör haja által különbözik. A harmadik rész művészi tekintetben teremtett magának eszményképet belőle: egy hirkaniai tigrist vart bizonyosan, ki egy szökéssel ugorja be a színpadot, a líbiai sivatagot ábrázoló díszítménytől a súgólyukig, egy vad oroszlánt, akit csak azért nem mutogatnak lánczon, mert a művészet szabadalom levelével bír, s a természet szeszélyből két lábra állította…”13 Aldridge 1853-as fellepéséről Jókai Mór is írt, kiemelve Aldridge komikusi tehetségét, amelyet Isaac Bickerstaffe The Padlock (A lakat) című vaudeville-jének egy jelenetében láthatott a pesti közönség. „A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Színházban elhangzott, angol volt, az is egy szerecsen szájából jött ki. […] Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor meg megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött mint Mungo, a néger rabszolga, csíkos mellényben, pantallonban, kezében pálinkás12
Kicsindi Edina: Esettanulmány 1853-ból: Harriet Beecher-Stowe, Ira Aldridge és a „magyar média”, in: Harambee: Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára, szerk. Sebestyén Eva – Szombathy Zoltán – Tarrósy István, Pécs, Publikon, ELTE BTK Afrikanisztikai oktatási program, 220–228 old. 13 Budapesti Hirlap, 1853/83 (1853. április 7.), 397. old.
10
Vallasek Júlia
palackkal; danolt néger dalokat: ≫Opossum of the gum three≪, tancolt néger táncot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: ≫I will fight≪; utoljára szerelmes nótát énekelt a ’rózsájához’. Olyan szeretetre méltó volt ebben az öngúnyoló valódi szerecsen alakban.”14 Jókai szövegét Ligeti is ismerte, de átkomponálta egy fájdalmas, önkínzó Mungo-jelenetté, amely a színész örökös kitaszítottságát, magányra ítéltségét, emberi sebezhetőségét hivatott megmutatni. A regényben egy párizsi szalon társaságának meséli el Aldridge halott szerelme, az Amelie alakjával való találkozás megrázó élményét (az olvasó is itt értesül a lány haláláról), de őszinte megrendüléssel előadott történetet kitalált érzelmes jelenetnek hiszi, es megtapsolja a társaság. A színész erre „…belebámult a levegőbe, majd hirtelen megrázta magát, a terem közepére ugrott, hona alá kapta az asztalon elhelyezett virágos kosárkát, vérfagyasztó nevetéssel széthúzta ajkat. Már Mungo volt, a félig állat, félig rabszolga. Megváltoztatott, rekedt hangon rázendített, opossum up gum tree, és táncolt, mint a forgószél.” (396. old.) Mungo alakjának megformálása az Othello mellett egyike volt Ira Aldridge legismertebb szerepeinek, turnéi során igyekezett mindkét darabot első este eljátszani, ezzel is felmutatva a közönségnek sokoldalú színészi tehetségét. A darab kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az eredetileg Cervantes egy féltékeny, öreg férj–kikapós, fiatal feleség konfliktusra épülő írásának (El celoselo estremeno) átirata, amelyben a komikumért nagyjából az öreg nyugat-indiai szolgája felel. Mungo a nagyivó, hazudós, zsugori sztereotip szolga-figura, aki itt nyugatindiai tájszólásban beszél, és akit a gazdája rendszeresen nádpálcával ver és táncoltat, mint a majmot. Aldridge volt az első fekete bőrű színész, aki ezt a szerepet alakította, méghozzá komolyabb, drámaibb megközelítésben, ebből azonban a Pesten bemutatott részlet alapján Jókai nem sokat érzékelt. „A világ legnagyobb Shakespeare színésze volt, de az Encyclopaedia Britannica egy szóval sem emlékezik meg róla” 14
Jókai Mór: Idegen szó a Nemzeti Színházban: Ira Aldridge. A históriai tarokkparti, Budapest, Unikornis, 1996.
Fekete bőr, fehér maszk
11
– zárja regényét Ligeti, kicsit az adatgyűjtés nehézségeire is utalva. Azóta az Encyclopaedia Britannicaban természetesen van Ira Aldridge szócikk, több monográfia és számtalan tanulmány íródott róla, amelyekből kiderül, hogy Ligeti néger hősének élete csak hellyelközzel hasonlít az angol–amerikai színészére, aki sohasem volt például a híres Shakespeare-színész, Edmund Kean inasa, ellenben tinédzser korától az első amerikai feketék által működtetett African Grove Theatre-ben játszott addig, amíg Angliába nem ment, és meg számos ponton lehetne sorolni az eltéréseket. Csakhogy teljesen felesleges Ligetin számon kérni ma oly könnyen megszerezhető információkon alapuló tudásunkat Ira Aldridge-ról, annál is inkább, mert maga az író avat be a regényes életrajz és a valóság közötti összefüggésekbe. Párizsban járva Ligeti Ira Aldridge-e megismerkedik Alexandre Dumas-val, aki korábban írt egy darabot arról az Edmund Keanről, akinek nagy Shakespeare-szerepeit utóbb Aldridge vette át. (Az idősebb Dumas valóban írt Kean címmel egy darabot 1836-ban.) A történeti hűség kérdésével kapcsolatban Dumas (a regénybeli) ezt mondja a Keant korábbi inasaként közelről ismerő Aldridge-nak: „Történeti hűséget nem fogsz találni benne [tudniillik a darabban]. Adatok, évszámok, nevek lekopnak róla, de a századokra szóló jelképes voltának én vagyok, és én leszek az ura. Egy emberi lélekben sokkal több megy végbe, mint amennyit kallódó sajtpapírosból utána lehet nyomozni. Az igazi író nem ír, hanem kitalál.”15 A sztereotipizálás végső soron nemcsak a fekete bőrű főhős jellemzésében, hanem mindvégig jelen van Ligeti regényében. A franciák önteltek, csak Corneille-t és Racine-t értik, Shakespeare szelleme lepereg róluk, az oroszok pezsgőt isznak, a németek sört, Sophie, a szőke, svéd feleség „kemény, protestáns állhatatossággal” figyelmezteti férjét, hogy ha nem játszik, nem lesz miből megélniük. Az írek és a magyarok persze szeretetre méltó, lánglelkű forradalmárok. Ira-t egy ír forradalmár menti meg, és viszi vissza Európába a lincselésre készülő New York-iak elől, és ugyancsak neki köszönheti első komoly színpadi sikerét Dublinban. Budapesten pedig rajongva fogadják, amit Ira először a művészi teljesítményének számlájára ír, utóbb a zsandártábornoktól tudja meg, hogy személyében, az elnyomott faj fiában, sa15
Ligeti 1969, 382. old.
12
Vallasek Júlia
ját eltiport forradalmukat éltetik. Talán a zsandártábornok művészetpolitikai fejtegetése az, amely Aldridge-ban elindítja a színészettől való megcsömörlés, a kiégés folyamatát. „Ön nem Shakespeare-t szolgálja, hanem eszköze lett meg nem engedett politikai akciónak. […] A magyarok tüntetésre használták ki az ön fellépéseit, mert önben egy elnyomott faj fiát látták. Persze ők tapsolnak, randalíroznak az elnyomottak szolidaritásával. Ez az egész Shakespeare-kultusz, ami itt Pesten lábra kapott, egy svindli. Azt hiszi, nem tudjuk, hogy Petőfi miért éppen a Coriolanust fordította le, Johann Arany pedig miért a Julius Caesart? […] Mert ezekbe be lehet csempészni egy kis hazafias fájdalmat, egy kis negyvennyolcas revolúciót, egy kis allegóriát… Szegény báratom! Maga abba az illúzióba ringatta magát, hogy a taps, dicsőség a játékának jár ki, holott ha csak a száját mozgatja máris – éljen, éljen… Az elnyomottak! – ismerjük őket.”16 Ira Aldridge maganya, idegenségérzete abból a feszültségből fakad, hogy miközben ő elsősorban színésznek és angol állampolgárnak tudja magát, a környezet minden megnyilvánulásában a bőrszínt látja, és aszerint viszonyulnak hozzá. Ira Aldridge asszimilálódása a domináns fehér kultúrához a feketék szemszögéből nézve tökéletes, a néger bokszbajnok már akkor azt mondja neki, hogy „…ha nem tudnám, hogy magamszőrű vagy, fekete bőrbe varrott Keannek kellene hogy tartsalak”,17 – amikor meg csak inasként utánozza gazdáját. A fehér társadalom szemében azonban az asszimilálódás nem működik, ami eleinte pofonban nyilvánul meg (Kean pofozza fel, amikor rajtakapja, hogy Rómeó szövegét szavalja a tükör előtt), később abban, hogy hódoló és elutasító viszonyulásuk egyaránt a bőrszínhez kötődik. Ira Aldridge beilleszkedési gondjai sokszor nem is a faji különbségből, hanem az európai művészvilág, illetve nagypolgári társadalom és a harlemi munkás, kiskereskedő réteg közötti társadalmi különbségből adódnak, hiszen ilyen kérdések foglalkoztatják: 16 17
Uo., 415. old. Uo., 318. old.
Fekete bőr, fehér maszk
13
„Hogyan viselkednek az emberek, és hogyan kell viselkednie neki az élet adott körülményei között. Miként kell barátot szerezni? Hogyan kell távol tartani az ellenségeket? Hol legyen határa a hiszékenységének? Miként érvényesítse fölényét? Hogyan vágjon jó arcot a megaláztatásokhoz? A társadalmi együttélés formáinak száz és száz apró kényes kérdése jelentkezett, amelyekre hogyan is tudna megfelelni az, akinek csupán a rabszolgák művelte ültetvények széles térsége volt a gyerekszobája?”18 Miközben szenved attól, hogy a célzott fehér társadalom (társadalmi osztály?) nem fogadja be teljesen, és bőrszíne alapján ítéli meg, maga is „fajban” gondolkodik. Bogumil Dawison, lengyel zsidó színész alakítását figyelve úgy érzi, az „magával hozta a színpadra a gettó minden ködösséget és fanatizmusát”. Dawison Velencei kalmáralakítását látva fordul meg Ira Aldridge fejében először az a gondolat, hogy vajon ő maga nem egy fajt szólaltat meg Shakespeare szavain keresztül, „…nem a britet es nem önmagát, hanem egy láthatatlan, hozzá tapadó, le nem vetkőzhető, rejtelmes közösséget”. Ez a bécsi színházban még csak derengő gondolat juttatja el az öregedő, munkájába belefáradt színészt arra a keserű következtetésre, hogy „Nekem csak egy bűnöm van, hogy az egyetlen nép, amelyet meg mertem vetni, a feketék népe volt. […] Szökevénye vagyok a saját fajtámnak.”19 Jellemző Ligeti probléma-érzékenységében is megnyilvánuló humorára, hogy Aldridge önmarcangoló, drámai bejelentésére Robeson, az öregedő bokszbajnok csupán annyit felel: „Bravó. Most már látom, hogy teljesen lekapott téged az ital. Legjobb, ha cihelődünk és lógunk egyet a szabad levegőn.”
18 19
Uo., 393. old. Uo., 442. old.
14
Vallasek Júlia
Aldridge drámai felismerése így intellektuális kérdéssé változik, az értelmiségi ember örökös identitáskereső gyakorlatává. Ugyanezzel az ellentétező technikával villantja fel azt a kommunikációs képtelenséget, amely akkor áll fönn, amikor valaki megpróbál kilépni a kategóriák közül, mint például Ira svéd felesége. Sophie nem faji kategóriák szerint gondolkodik, Ira problémait, meg nem értettségét egyszerűen a művészember örökös érzékenységének tartja, a közöttük lévő véleménykülönbséget pedig a férfi és női gondolkodás közötti különbözés számlájára írja, és azzal vádolja férjét, hogy túlbecsüli származásának jelentőségét, és úgy ápolja érzékenységét, mint más a virágoskertjét.20 Ligeti 1932-ben jelentős gesztussal a łodźi gettóban zárja le hőse életútját. A mindenütt idegen, otthontalan, meg nem értett művész a zsidó negyedben hal meg, a hagyományos szombat esti ima szavait hallgatva, és azzal a tudattal, hogy hazatalált egy másik zárt, szegény és kisemmizett közösséghez, a harlemi gettóba. Befejezésül ismét a bevezetőben idézett Frantz Fanonhoz nyúlok vissza, hiszen a martinique-i pszichológus–gondolkodó által megidézett antillai filozófiatanár végső soron ugyanazt mondta, s talán időben is ugyanakkor mondhatta, mint amit a Kolozsváron született, Budapesten meggyilkolt erdélyi, magyar, zsidó író, Ligeti Ernő próbált fikciós formában megfogalmazni az Idegen csillagban: „Első pillantásra furcsának tűnhet egyenlőségjelet tenni az antiszemita magatartás és a negrofóbia közé. Az Antillákról származó filozófiatanárom figyelmeztetett egyszer: ≫Ha hallod, hogy valaki a zsidókat szidja, jól figyelj, mert rólad beszél. ≪ Akkor azt hittem, hogy egyetemes szempontból igaza van, olyan értelemben, hogy testemmel-lelkemmel felelős vagyok azért, hogy milyen sorsot szánnak egy testvéremnek. Azóta megértettem, hogy egészen egyszerűen úgy gondolta: az antiszemita elkerülhetetlenül negrofób.”21
20 21
Uo., 425. old. Fanon 2008, 92. old.
