MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------------VOJNITS, András A mesék kóbor lovagja – Vojnich Oszkár (1864–1914) / The knight-errant of the Tales Oszkár Vojnich (1864–1914) Eredeti közlés/Original publication: kézirat / manuscript, 2014 Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.118 Dátum/Date: 2015. március/March 7. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document VOJNITS, András: A mesék kóbor lovagja – Vojnich Oszkár (1864–1914) / The knight-errant of the Tales Oszkár Vojnich (1864–1914), AHU MATT, 2014, pp. 1–16. old., No. 000.001.118, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: az Afrikai Kutatási és Kiadási Program archívumában / in Archive of the African Research and Publication Program (Érd) Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Afrika-kutatás Magyarországon, Vojnich Oszkár magyar utazó (1864–1914) élete és munkássága, Vojnich Oszkár utazásai világszerte, könyvei és gyűjteményei magyar múzeumokban

2

Vojnits András

African studies in Hungary, life and works of Oszkár Vojnits, Hungarian traveller (1864–1914), travels worldwide, books and collections in Hungarian museums by Oszkár Vojnich ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

A mesék kóbor lovagja: Vojnich Oszkár (1864–1914)

3

A 70 ÉVES BIERNACZKY SZILÁRD AFRIKA BARÁTSÁG KÖNYVE (MAGYARORSZÁG) AFRICA FRIENDSHIP BOOK OF THE 70-YEAR-OLD SZILÁRD BIERNACZKY (HUNGARY)

A MESÉK KÓBOR LOVAGJA – VOJNICH OSZKÁR (1864–1914) Vojnits András

Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja – a történelmi Magyarország „egyenlő értékű” részei, de a jelenkori köztudatban mégsem azok. Erdélyhez képest még a Felvidék sem az, holott számos onnan származó író, kutató, muzeológus, művész gazdagította a magyar tudományos és kulturális életet. (Tudomány és kultúra – talán nem is kellene konzekvensen szétválasztani. De ez más lapra tartozik.) A Délvidékre is inkább mint politikai és (sajnos) valóságos hadszíntérre gondolunk, semmint sajátos ízű, de mind az anyaországihoz, mind a tágabb értelemben vett európaihoz ezer szállal kapcsolódó, pezsgő társadalmi, kulturális élet színhelyére. Ki emlékszik rá, hogy egy szabadkai újságnak olyan munkatársai voltak, mint korának írófejedelme, Herczeg Ferenc, vagy éppen Kosztolányi Dezső? De nem kell a régmúltba merülnünk, az irodalom, színház, általában a művészetek ma sem „vidékiesek” Szerbia magyarlakta településein. És ma is éléstár, ha nem is Magyarországé, és ha csökkent is gazdasági súlya. Anno a „zsíros” bácskai földek jövedelme tette lehetővé, hogy a felfedező- és vadászutazók (ez a két „foglalkozás” gyakran fedte egymást) hódolhassanak szenvedélyüknek. Ami – mint látni fogjuk – társadalmi hasznát tekintve jóval több volt, mint szórakozás és sport. Bár persze az is. A Délvidék legnevesebb, legsikeresebb földrajzi utazója Vojnich Oszkár volt. Egy időben aránylag sokan és sokat írtak róla1, de nem 1

Az életrajzírók, összefoglaló munkák mellett különösen sokat merítettem Bögös Lászlónak napilapokban, így a Magyar Hírlap Mellékletben megjelent cikkeiből.

4

Vojnits András

eleget, és neve méltánytalanul kikopott nemcsak a magyarországi köztudatból, de szakmai megbecsülése sem olyan, mint amilyet eredményei alapján méltán elvárhatnánk. Írásommal, mely távol áll attól, hogy mérlegre tegye Vojnich munkásságát, ezen szeretnék, ha csekély mértékben is, változtatni. Hogy ebbe a munkába egyáltalán belefogjak, nagy szerepe van Biernaczky Szilárd barátomnak, aki megismerkedésünk kezdetétől fogva elfogadta, hogy a szó szoros értelemben vett modern kulturális antropológia, a „hagyományos néprajzolás”, a geográfia és a biológia egyes ágazatai és még sok minden más egymással összefüggő, egymásra épülő és a kutatók számára egymást ösztönző, segítő princípiumok. Társadalmi háttér Szabadka a 19. század utolsó két évtizedében kezdett a szó korszerű értelmében várossá válni (Grlica, 1898). Ennek a korszaknak a „főhősei” polgárok voltak – bár akkor is nehéz volt, és most sem sokkal könnyebb meghatározni, kit nevezhetünk polgárnak. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc előtti Habsburg monarchia polgárságát – amikor még hatályban voltak a feudális törvények – viszonylag egyszerű definiálni: „Olyan városi lakos, aki meghatározott feltételeknek eleget tett, kifizette az illetéket (taxa concivitatis), hogy polgár (cives) legyen”. A 19. század második felében már inkább gazdasági kategóriáról van szó: a polgárság tagjai főleg kereskedők, ipari és mezőgazdasági vállalkozók, bankárok és pénzügyi vállalkozók, továbbá ún. „szabad foglalkozásúak” mint az ügyvédek, orvosok, professzorok (közéjük sorolták az iskolaigazgatókat és a nevesebb tanárokat is) és művészek (de nem az összes művész!), valamint a városi adminisztrációs apparátus vezető tagjai. Heterogén szociális helyzetű rétegről van tehát szó, amelynek éppen ezért nehéz meghatározni az alsó és felső határait, hiszen társadalmilag elfogadott volt az a felfogás is, hogy a polgársághoz tartozik a kiskereskedés tulajdonosa, a kishivatalnok, vagy a 100 holdnál kisebb birtokkal rendelkező földbirtokos. A polgárság hétköznapi értelmében vett attribútumai között egyaránt találunk anyagi, formális és progresszív státusz-szimbólumokat. Ilyen a legalább háromszobás „polgári lakás” (a jelző egyaránt utal a szobák nagyságára, kialakítására és berendezésére, valamint a lakás komfortjára), a személyzet (de legalább is egy cseléd), a minden nap


5

azonos időpontban melegen felszolgált ebéd (vagyis hogy a ház ura hazajárhatott ebédelni), a vasúton való utazás, és amit talán elsőként kellett volna említenem: gyerekeik színvonalas taníttatásban részesültek. Bíztak a – ma így mondanánk – piacgazdaságban, a tudomány és a technológia haladásában és jótékony hatásában, és inkább vallottak liberális nézeteket, mint más néprétegek. „Többet járnak színházba mint templomba, mivel inkább az értelemben és a műveltségben hisznek, mint Istenben” – írja Mirko Grlica. A milliomost ugyan megkülönböztették a dúsgazdagtól, utóbbit a tehetőstől, de mindnyájukat összekötötte, hogy saját erejükből mászták meg a társadalmi ranglétrát, ez alakította ki a középosztályból a polgári réteget. Nem állt távol a fotográfia sem a polgárságtól. Fotózták őket, és néhányan maguk is fotografáltak. Ennek köszönhető, hogy viszonylag gazdag anyag maradt fenn a városiasodás és polgárosodás „hősi korszakából”, annak ellenére, hogy a háborúk során egy része megsemmisült. A szabadkai Városi Múzeum Történelmi osztálya fényképanyagának egy része 1998-ban került bemutatásra; az ebből az alkalomból megjelent kiállítási útmutató – amelyből bőven idéztem az előbbiekben – 55 képet sorol fel, melyek a Vojnits (Vojnich, Vojnics) családból 20 személyt mutatnak be. Már pusztán ez a magas arányszám is mutatja a család súlyát, és egyúttal következtetni enged társadalmi szerepére is. A polgárokat a földbirtokos arisztokráciától megkülönböztette polgári tudatuk önnön társadalmi helyzetükről, illetve a nemesség társadalmi és jogi kizárólagossága. De mindkét társadalmi osztályról elmondható, hogy aki oda tartozott, annak „valakinek” kellett lennie, gazdagnak, tekintélyesnek, befolyásosnak és olyannak, aki tud parancsolni – „csak” éppen a földbirtokos nemesnek elég volt ebbe beleszületnie. A „vérségi” kötelékek kevésbé számítottak, mint gondolnánk, ugyanazon család számos tagja ide, a többi oda tartozhatott. Így volt ez a Vojnitsok esetében is.

6

Vojnits András

Vojnits saga A dinári rassz2 a Mediterráneum egyetlen magas növésű népcsoportja. Innét származik a három ágra bomló család, amelyben nemcsak a férfiak, hanem a nők is – néhány kivételtől eltekintve – magasak. A fegyverforgató, a hadakozásban jártas emberek – maga a családnév3 jelentése is „katona” – már a 15. században a Magyar Királyság déli határőr körzeteiben vállaltak katonai szolgálatot. A török időkben ezen a vidéken élni és szolgálni nem volt életbiztosítás. A felmenők egyike, Vojnits Simon és négy fia, Fábián, Gergely, Márton és József egyazon csatában, Szabadkánál esett el 1686-ban, míg a megmaradt három, Miklós, Jakab és János a kapitányi rangig vitte. Bácska városait, falvait, múzeumait, könyvtárait és temetőit járva, ma is mindenütt Vojnits emlékekbe botlunk (de ez tulajdonképpen már Bajánál kezdetét veszi.) A 19. század végi, 20. század eleji krónikákat olvasgatva sincs ez másképp: annyi a magas állású tisztviselő, alispán, főispán, jegyző és főjegyző, képviselő, főrendiházi tag és báró, mint a pelyva (hogy ezt a profán kifejezést használjam). De ranghoz és gazdagsághoz nem érdemtelenül jutott a szerteágazó család: pár száz évet visszalapozva a krónikákban láthatjuk, mennyi Vojnits vér öntözte a Délvidéket. A fegyverforgatás akkoriban egyébként „in sich” a délvidéki nemesség lényegéhez tartozott, akik ha éppen nem háborúztak, hát vadásztak. Persze nem csak dicséretes történetekről emlékeznek meg a krónikák. Éppen egy Vojnits ős vezette háromszor oltárhoz orosz nagyhercegnő aráját, ugyanis az első két esetben olyannyira részeg volt, hogy a pap nem volt hajlandó összeadni őket. Egy másik meg talicskán tolatta be magát Palicsról Szabadkára, és mert meztelen volt, az illendőség okából napernyőt tartott maga fölé. De ezek valóban csínyek voltak ahhoz képest, hogy – a korabeli sajtó híradása szerint – némely években a megyegyűlésen asszonyostul, és még inkább szeretőstül jelentek meg a nemes urak, és a megyeházát tivornya zaja verte fel. A felsőbb körökben szedte áldozatait a sajátosan felfogott „becsület”. Apám fivére azért lett öngyilkos, mert vesztett amerikai párbajban. Az érem másik oldala, hogy nem kevesen magas állami vagy egyházi 2

A rassz itt ma már kevéssé helytálló, bár változatlanul elterjedt kifejezés. Vojnits, Vojnich, Vojnics – az írásmód általában attól függött, hogy hallomás alapján miként jegyezték be a nevet. De éppen Vojnich Oszkár a példa arra, hogy nem mindig erről volt szó.

3


7

posztokra kerülve valóban sokat tettek a közjóért. Az sem volt ritka, hogy – az amúgy persze dúsgazdag – főispán nem vette fel a fizetését, hanem segélyezésre fordította. A 19. században többen tettek adományt a Nemzeti Múzeum javára, és egy akadémiai Vojnits-díj rövid ideig még a második világháború után is létezett. Dúsgazdag garabonciás Vojnich Sándor és felsőpulai Rohóczy Szilárdka fia, dr. Vojnich4 Oszkár alias Oszkár bá’ – ahogy a családi legendárium is említi – a bácskai nábobok közül is kitűnt vagyonával, amelyet nagynénje, Vojnich Erzsébet kétmillió koronát meghaladó hagyatéka is gyarapított. De azok közé az arisztokraták, nagybirtokosok közé tartozott, akik angol és német egyetemeken képezték magukat, könyvtárakat látogattak, utazásaikra szorgos munkával készültek fel. Földrajzi érdeklődésű lévén, szoros barátságba keveredett kora legnagyobb magyar geográfusával, Lóczy Lajossal. Időnként valósággal versengtek, melyikük jut el hamarább egy-egy nevezetességhez, és bizony megesett, hogy lefőzte a földrajztudóst. Más tudományágak jeles képviselőihez is barátság fűzte. „Chernel Pista kedves barátomnak. Oszkár” – áll egy Felvételeim északon című, bordó kötésű, aranyszínű szegélyvonalakkal díszített, saját kezűleg összeállított fényképalbum első oldalán, melynek dátuma 1898. október 22. Széleskörű olvasottsága, „kapcsolati tőkéje” (ma így mondanánk) párját ritkította. Nemcsak hogy behatóan tanulmányozta a szakirodalmat, hanem számos külföldi szakértővel, vadászíróval személyes kapcsolatokat ápolt. Úgy mondják, fiatal korától kezdve nyughatatlan természetű volt, nem nagyon tudott mit kezdeni magával. A középiskolából kimaradt – igaz, ez akkoriban „jobb körökben” elterjedt szokás volt –, és hát bizony egyetemi tanulmányaival is sokat bajlódott. Nem annyira az esze, inkább a türelme lehetett kevés. Azért ezt az akadályt is vette, és végül, talán hogy megnyugtassa aggódó családját, 1893-ban a bölcsészdoktori címet is megszerezte, sőt, bejegyeztette magát a szabadkai ügyvédi kamaránál. Tiszteletbeli aljegyzőnek nevezték ki a városnál, de ezt a szolgálatot már nem vitte túlzásba, mindössze pár hétig 4

És az ellenpélda: Vojnich Oszkár keresztlevele szerint Vojnits, később változtatott az írásmódon.

8

Vojnits András

fungált ilyetén minőségében. Élete túlnyomó részében sem nemesi előnevét, sem doktori címét nem használta – bár megjegyzendő, hogy első könyvének szerzőjeként még mint „doktor Vojnich Oszkár” szerepel (Vojnich, 1894). Mindent szeretett volna látni, megtapasztalni. Ő volt „…a mesék kóbor lovagja, aki nem ismer lehetetlent, aki képes megszabadulni a mindennapok evilági gondjától…” – legalább is Székely Tibor így hitte. Nem egészen erre gondolhatott Herczeg Ferenc, amikor azt írta, hogy Vojnich Oszkárt „…valami tépelődő nyugtalanság hajtotta távoli óceánok és őserdők felé. Lehet, hogy a trópikus éjszakák csillaghieroglifáit betűzve a saját életrejtélyének megoldását kereste.” – az író rátapintott, hogy hősünk a mindennapoktól igen, a gondoktól nem szabadulhatott. Talán ez vezetett máig rejtélyes halálához is. Nemcsak távolra, a magasba is vágyott: hegyeket, vulkánokat mászott meg, és a Magyar Léghajós Klub Turul nevű léghajójának első utasai között volt: Kosztka Emil orvos és Král főhadnagy társaságában négy órát repült az ingatag légi járművön. És mindenek felett hatalmas közlésvágy feszítette. „Melegiben, ahogy megéltem, vágyok közölni veletek mindent, hogy velem együtt lássatok, halljatok, élvezzetek.” – vallott erről ő maga. Egymás után jelentek meg könyvei, de a Nimródban, a Földrajzi Közleményekben és más szakfolyóiratokban is publikált. A kezdeti, hagyományos műkedvelő írásokat nagy felkészültségről tanúskodó, tudományos igényű, több száz oldalas művek követték. A kedvtelésből utazgató földbirtokos csakhamar a szakma által elismert földrajzi íróvá érett. Az illusztrációkat többnyire maga készítette Kodak kamerájával; fotóanyaga olyannyira értékes, hogy Varga Judit, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa szerint indokolt lenne, ha „…a geográfusok és a vadászok után, a fotográfia emlékeit gyűjtő muzeológus szakma is megemlékezzen életútjáról”.


9

Világvándor Bolyongásait a nagyvilágban 1893-ban kezdi, ekkor kel át luxusgőzösön az USA-ba. Meglátogatja a világkiállítást és még sok minden mást, Alaszkát sem hagyva ki. A következő évben, amikorra már meg is jelenik az amerikai útjáról írott könyve, Közép- és Nyugat-Európa tájait járja be. Aztán – sorolja Kalapis Zoltán (1987) – következnek a skandináv országok a sarkvidéki Spitzbergákig, majd 1904-ben Oroszország és 1905-ben Olaszország. 1906-tól egzotikus, trópusi tájak felé veszi útját. 1906-ban Óceánia vulkanikus szigeteit tanulmányozza, 1908-ban pedig óriási utat jár be: kalandozásai Tahitira, a Hawaiiszigetekre, a Fidzsi-szigetekre, Új-Zélandra, Ausztráliára és Új-Guineára vezetik. 1910-ben jut el Afrikába, Egyiptomba, Ugandába, és Kenyába, a következő évben Indiába és Indonéziába, Jávára, Szumátrára és Celebeszre, míg 1912-ben ismét Indiába, Burmába és a Malájfélszigetre. Az 1913-as év megint Indonéziában találja, míg 1914-es, utolsó útja Közép- és Kelet-Afrikába vezet. Életének utolsó húsz éve tömény utazás, ami immár életformája, sőt foglalkozása. Autodidakta tudós Kortársai elsősorban vadászként tartják számon. Nem véletlenül, hiszen a családnak hazaküldött leveleiből – melyek a korabeli lapokban szinte késedelem nélkül rendre megjelennek – a biztos kezű oroszlánvadász, valamiféle romantikus hős képe rajzolódik ki. És vadászként emlékezik meg róla az utókor is. Ezen sem lepődhetünk meg, egyik vaskos könyve kifejezetten vadászszakmai (Vojnich, 1914), kiadják vadásznaplóját, míg vadásztrófeái az 1950. május 2-án, Palicson megnyílt Vadászati Múzeumba5 kerülnek. Ez a múzeum 1955-ig működik, egyedülálló közönségsikerrel. Megszűnése után a gyűjtemény visszakerül a szabadkai Városi Múzeum épületébe, ahol egy részét 1967-ig 5

Dr. Anghi Csaba, a budapesti állatkert legendás igazgatója felsorolja a trófeákat (Búvár, 1971, XXVI. évf., 5. szám, 314. old.): „6 bejza antilop, 9 arab bejza (akkor még bővében volt!), 4 jávorantilop, 2 indiai kecskeantilop, 4 csíkos gnú, 2 addax antilop (az óegyiptomiak háziállatként tartották), 3 indiai, 5 afrikai orrszarvú, 4 nagy kudu, 11 vízi antilop, 2 dorcas gazella, 2 szitatunga antilop, 2 Hunter antilop, 3 aegoryx bejza antilop szarv jórészt koponyával, illetve orrszarvú tülök, 4 kikészített oroszlánbőr.”

10

Vojnits András

kiállítják, majd a múzeum elköltözése és helyhiány miatt minden anyagraktárakba kerül, hogy 1998-ban a trófeák megint csak „életre keljenek”. Ekkor ünnepelték a Városi Múzeum alapításának 50. évfordulóját, amelynek keretében megnyílt az „Emlékezés a Vadász Múzeumra” című kiállítás (Mikuska, 1998). De Vojnich Oszkár sokkal több, mint „egyszerű” vadász. Már az Oroszországról és Olaszországról írt könyveiből kiviláglik földrajzi érdeklődése. A Csendes-óceán szigetvilágát járva a tengerpartok geológiáját tanulmányozza, különös tekintettel a vulkanikus hatásokra (Vojnich, 1908). A vulkánok egyébként is vonzzák, 1905-ben első magyarként mássza meg a kitörő Vezúvot, leírja működését és belefényképez a kráterbe. A Jáva-szigeti Bromo-kráterről elmondja (Vojnich, 1913), hogy „…a Penandjaan hegygerincről 9000 láb magasságból, mélyen a lábunk alatt terül el az őskráter, benne a négy kráter úgy veszi ki magát, mintha a holdvilágot látnók erős nagyítóüvegen.” Főleg a tűzhányók nyűgözik le, talán mert itt is a veszélyt keresi. Jóval több, mint ötven vulkán és gejzír leírása és fényképezése fűződik a nevéhez. Közöttük vannak olyanok, mint az éppen működésbe lépő Tofua-vulkánnak (Tonga-szigetek), vagy a Wairoa-gejzír kitörésének megörökítése. „Annyira beleéltem magamat a gondolatba, hogy a Tonga szigeteken vulkanikus megfigyeléseket teszek, hogy nem értem volna már be a rendes turista-látványosságokkal…” – írja a Földrajzi Közlemények 35. kötetében 1907-ben. Mindenütt biztos kézzel festi le a bennszülöttek életét, bizonyos tekintetben etnográfusnak is tekinthető. A már említett Bromo-vulkán lábánál fekvő három hindu település lakóiról többek között ezt jegyzi fel: „A hindu vallást sok pogány rítussal keverték fel, a Bromo-t, mint az örök tűz székhelyét istenítik, és éveként összegyűlnek a kráternél; házaikat a Bromo felé építik.”


11

Vonzódik a bennszülöttekhez, és ellenzi szokásaik erőszakos megváltoztatását. „Benszülött házban el tudok lenni, mert ott megfigyelhetem szokásaikat, de az efféle európai tanyát ki nem állhatom” – írja Menado városának két, európaiak által lakott szállodájáról. Élesen elítéli, hogy a hittérítők ízléstelen öltözködésre kényszerítik híveiket. Celebesz-szigetről imígyen tudósít: „A minahasszai lakosság katholikus. Mivel ismételten láttam, hogy a katholikus hittérítők első gondja köntösbe bujtatni a maga mezítelenségében boldog és formás bennszülötteket, feltételezem, hogy itt is részben ők adták meg az első lökést a régi festői viselet eltörléséhez; azért elítélem őket…” Az alig több mint 25 évvel ezelőtt India huszonötödik szövetségi államává előrelépett Goába is eljut. A Heves megyénél kevéssel nagyobb, de leggazdagabb indiai állam ma turista paradicsom, de 1913ban – mint írja – még nem látogatták turisták. Rozoga parti hajón utazik a Marmagaoi-félszigetig. Erről az utazásáról így ír: „Kis gőzhajó az öböl túlsó felére szállított, s onnan kocsin érkeztem Panzsim városba, vagyis Új-Goába. A kocsiút erdőségen, majd pálmafa és rizskultúrán át vezetett Pandzsimig, a fővárosig. Pandzsimot portugallok építették. Csak szorosan, mint otthon! A színes, emeletes házak egészen jól festenek… de a trópusokon így csak tapasztalattal nem bíró, új kolonisták építettek. Tehát a portugall nem okult, nem alkalmazkodott a viszonyokhoz, hanem megmaradt portugallnak. A szoros házsorok között nem járhat a levegő, eltikkad az ember, munkaképtelenné válik. A munkaképtelenség nem állt be Goa szántóvetőinél; a nép egészséges, jól megtermett.” Később meg: „Öt angol mérföldre esik Új-Goától a régi Goa, az egykor hatalmas 200 ezer lakost számláló portugall város. A régi városból csak a katholikus templomok maradtak fent, a házak, falak eldűledeztek. Goa katholikus lakossága eljárogat a misékre, csókolja a feszületet, buzgó

12

Vojnits András

katholikus a külsőségekben, és büszkén vallja magát különbnek a hinduknál.” Persze ő is belemerül – mint a legtöbb „nem igazi néprajzos” – a magyarság rokoni kapcsolatainak misztikumába. Miután Kőrösi Csoma Sándor sírjánál járva rábukkan a nepáliak egyik törzsének, a mangaroknak a nevére, feltételezi, hogy valami közük lehet őseinkhez (Vojnich, 1913): „Miért ne lehetne vérrokonság a magyarok és a mangarok között, amidőn az elnevezés olyan igen egyformán hangzik, a típus közelálló és a mangarok harcias jelleme is támogatná a föltevést? Természetesen ez csak egy hajszál az óceánnak nekivágó úszó segélyére… de azért érdemes lenne keresni és kutatni, amíg valami határozott fölfedezés ellent nem mondana a föltevésnek, hogy a mangar és a magyar egy törzsből eredhet!” Nyugati útjairól írott könyvei már-már szociológiai kvalitásokkal büszkélkedhetnek. Különösen áll ez az USA-ban tett megfigyeléseire, ahol rácsodálkozik a magabiztos dolgozó nőkre és az öntudatos munkásokra.

Mecénás Írásain kívül önzetlen adományaival is szolgálni kívánta korának tudományos életét. A Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának negyedévenkénti Értesítője szerint 1909-től haláláig folyamatosan érkeztek a gyűjteménybe fényképei, térképei, valamint a kelet-ázsiai és afrikai útjain gyűjtött, vásárolt tárgyak, többek között lándzsahegy-tartó, főnöki légyhajtó, kókuszedény, mandarin kard, emberevő villa, ébenfa oroszlán szobrocska. Az akkoriban ugyancsak a Nemzeti Múzeum kebelén belül működő „természetiek tára” sem maradt hoppon: a Magyar Természettudományi Múzeum emlős gyűjteményének leltárkönyvei tételesen felsorolják a trófeákat, az elejtés pontos helyéről és idejéről sem megfeledkezve. Ide került az 1898-ban a NyugatSpitzbergákon gyűjtött 20 madárfaj 810 példánya is. Jutott gyűjtéseiből Szabadkának is, ez az anyag vetette meg az alapját a Városi Mú-


13

zeumnak. Dicsőséget – sok más utazóval, adományozóval szemben – nem várt, sőt, az erkölcsi elismerést is visszautasította: „… szerény adományaimmal abszolúte önzetlenül akarom szolgálni a Múzeumunk ügyét” – írta egy alkalommal a Nemzeti Múzeum vezetőségének. Az is jellemző rá, hogy könyve megjelenése alkalmából kiköti: „A tiszta jövedelem a hírlapírók nyugdíjintézete javára fordíttatik.” Megszállott fotográfus Mint minden, ami utazásaival kapcsolatos volt, a fényképezés is szinte mániájává vált. Téved hát Varga Judit (1999) – aki különben kiváló összefoglalását adja Vojnich életútjának –, amikor azt írja, hogy a „…megmaradt nagyszámú fotográfia ellenére azonban túlzás esetében fényképészeti szenvedélyről beszélni. Kitűnő megfigyelőként, kíváncsi turistaként, tudatos közzétételi szándékkal készítette felvételeit”. Nemcsak mert szenvedélyesen fotografál, hanem mert jóval több kíváncsi turistánál. Az persze helytálló megjegyzés, hogy kitűnő megfigyelő, és hogy tudatosan készül mind megfigyelései, élményei, mind fényképei közreadására. Igaz, Szilágyi Gábor (1966) is csak néhány sort szentel neki Festetics Rudolf és Hopp Ferenc mellett, megjegyezvén, olyan világutazó volt, aki „ha érdekeset lát, könnyű kézi kamerájával rögvest le is fényképezi”. Az első nagy, észak-amerikai útján még nem igen fényképezett, az 1894-ben megjelent, Budapesttől Sitkáig című könyve „még alig pár fényképet tartalmaz” – olvashatjuk a szakirodalomban. Kérdés, a szerzők szerint mennyi az annyi, vagyis a „pár”, ugyanis 55 fotóját számolhatjuk össze már ebben a könyvben. Az kétségtelen, hogy a TávolKeletet, Közép- és Kelet-Afrikát, de akár csak Óceániát több fénykép reprezentálja, de ez sem kevés. Képaláírásai néha humorról, sőt, szarkazmusról tesznek tanúságot – ilyen az Indián orvos és áldozata –, de leggyakrabban a helyre és a történésre utalnak. Nemcsak a nagyvadak

14

Vojnits András

vadászatakor, hanem természettudományos, főleg földrajzi témájú képeinek elkészítésekor sem kerüli a veszélyt. Előszeretettel örökíti meg a kráter széléről a kitörő vulkánokat, csak azon sajnálkozik, hogy a füst miatt nem sokat látni. Varga Judit tájékoztatása szerint a Fényképtár 1991-ben vásárolta meg Kankowsky Ervin hagyatékát, benne a Vojnich fényképeket. Kankowsky, aki fotószakíró, a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének örökös tiszteletbeli tagja, ügyvezető alelnöke, a magyar fotómúzeum gondolatának egyik első felvetője volt, postai borítékokba csomagolva őrizte meg a fotókat. Több mint ezer felvétele a Néprajzi Múzeum fotótára, az eredeti negatívok egy része a MNM Történeti Fényképtára féltett kincse. Az út vége Nyughatatlan útkeresése oka és egyúttal következménye lehet belső magányosságának. Cimborákat találhat az Országos Kaszinó falai között, élettársat pedig egyszer keres: Küry Klára színművésznővel 1896 nyarán ugyan eljegyezi magát – amint arról a Szabadkai Közlöny és a Szegedi Napló hírt ad –, de a házasság elmarad. Helyette kalandos utazásai ellenére az elmúlás foglalkoztatja. Hű barátjánál, Rohrer Géza királyi közjegyzőnél 1909 novemberében letétbe helyezi végrendeletét, melyhez megcímzett, a szükséges díjszabásnak megfelelő bélyegekkel ellátott borítékokat csatol – előre megírja halálhírét azoknak az országoknak a nyelvén, ahol barátai, ismerősei éltek: Londontól, Rotterdamtól Borneón és Melbourne-ön át San Franciscóig. Amint életében, halálában sem akar senkinek a terhére lenni. Egyre gyakrabban kiújuló, idegeit is megtámadó betegsége 1914-ben útban hazafelé, Port-Saidban öngyilkosságba hajszolja. Haláláról az akkori idők legolvasottabb sajtóorgánumai, Az Est és a Vasárnapi Újság címoldalon számolnak be. Híre a világban Néhány évvel ezelőtt Mikuska Milkának, a Városi Múzeum igazgatójának köszönhetően kiállítást rendeztek Szabadkán, amelyen a trófeákat is bemutatták, és láthatóak voltak azok a fotók, amelyeknek eredeti


15

negatívjait a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi (Varga Judit volt a kiállítás anyaországi közreműködője). 2010-ben jegyezték be a vajdasági Királyhalmon a Vojnich Oszkár Polgári Egyesületet. Szilágyi Dorottya, a non profit szervezet elnöke így vall egyesületük céljáról: „Egyesületünket az a törekvés hozta létre, hogy a közvetlen környezetünkben lévő természeti, kulturális, építészeti, néprajzi és történelmi örökséget megismertesse mindazokkal, akik kíváncsiak szunynyadó értékeinkre, porlepte kincseinkre. Ezen cél megvalósulása érdekében a Vojnich Oszkár nevét viselő egyesületünk jövőbeni tevékenységével egy-egy sajátos, a régmúlt időkbe visszatérő, de a jelen vívmányaival is felruházott utazásra, kirándulásra, barangolásra, beszélgetésre, találkozásra invitál minden, a saját egzotikumaink iránt érdeklődő, azokat felfedezni vágyó, az izgalmas emberi közösségeket megismerni kívánó Nagy Utazót.” 2014-re esik Vojnich Oszkár születésének százötvenedik, és halálának századik évfordulója. Már csak „utas-filozófiájáért” is méltó megemlékezést érdemel: „Minden kilométerrel való távolabb jutás egy paránnyal tágítja tekintetünket; az, aki az egész világot bejárta, talán már egy kis világot hord magával; aki pedig jó szívvel indult a körútra, talán az egész világot a szívébe zárta – mert mindenütt akadunk jóra, mindenütt látunk szépet!” [keretes szöveg] Vojnich Oszkár keresztelési bejegyzése Fejléc: Archi-Dioecencis Colocensis, Anno 1864 sorszám: 566 (a keresztelés sorszáma az évben) születési dátum: 1864. május 18. keresztelés dátuma: 1864. május 20. A keresztelt személy neve: Oscar Josephus Joannes Daniel Lucas Alexander A szülők neve, vallása (Nomen Parentum, eorum Conditis et Religio): Egr Alexander Vojnits de Bajsa et Olga Vojnits de Bajsa R. C. civ Nobilis Locus Domicilii cum Numero Domus : M(aria) Th(eresiopolis) 3393

16

Vojnits András

Nomen Patrinorum eorum Conditio et Religio: Joannes Szemző de Kamjonka viduum Nobilis Nomen Baptisentis (a keresztelőpap): Emericus Lehoczky administrator

Könyvei Budapesttől Sitkáig (1894) A Spitzbergákig (1899) Oroszországban a 40–62. szélességi fok között (1904) A Vesuvion (1906) A Csendes Óceán szigetvilága (1908) The Island World of the Pacific (1908) A kelet-indiai szigetcsoporton (1913) British India, Burma, a Maláj-félsziget és Siam (1913) Hogyan vadásszunk veszélyes vadra (1914)

Felhasznált irodalom KALAPIS Zoltán 1987 Régi bácskai és bánáti utazók, Újvidék – Novi Sad, Fórum Könyvkiadó. MIKUSKA, Milka 1988 Emlékezés a Vadászati Múzeumra, Szabadka, Városi Múzeum. SZÉKELY Tibor 1980 A világjáró vadász, Életjel. SZILÁGYI Gábor 1996 A magyar fotográfia története, Budapest, Magyar Filmintézet. VARGA Judit 1999 A Spitzbergáktól a kelet-indiai szigetekig. Vojnich Oszkár fényképei a századforduló világából, Fotóművészet, XLII. évf., 1–2. szám, 87–90. old.

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents