MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------KUN Tibor Az olasz „Tengerentúl” / The Italian „Overseas” Eredeti közlés /Original publication: Klió, 2004, 13. évf., 2. szám, 56-62. old. Eredeti Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.153 Dátum/Date: 2015. január / January 19. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document KUN Tibor: Az olasz „Tengerentúl” / The Italian „Overseas”, AHU MATT, 2015, pp. 1–11. old., No. 000.000.153, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, könyv ismertetés (Nicola Labanca: Oltremare. Storia dell’espansione coloniale italiana) African studies in Hungary, book review (Nicola Labanca: Oltremare. Storia dell’espansione coloniale italiana) ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMEN-
2
Kun Tibor
TUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Az olasz „Tengerentúl”
3
AZ OLASZ „TENGERENTÚL” Kun Tibor
Nicola Labanca, a Sienai Egyetem jelenkori történelemtanára a gyarmatosítások történetének kevésbé ismert vonulatával, az olasz gyarmatosítással foglalkozik ebben a könyvében. Már elöljáróban megjegyzi, hogy Németország mellett Olaszországnak voltak legrövidebb életet megélt gyarmatai: 1882-től 1943-ig, ilyen irányú tevékenysége is csak Szomáliára, Etiópiára és Líbiára terjedt ki, és – összehasonlítva a többi európai gyarmattartó hatalommal – minden (gazdasági, kulturális és egyéb) szempontból a legkevésbé volt hasznot hajtó. Mivel csak a 20. század nyolcvanas éveiben kezdtek igazából komolyan és objektíven foglalkozni francia, angol, német és amerikai tudósok a fasizmus gyarmati tevékenységével, most adódik először alkalom arra, hogy a kutatások eredményeiről „első és megújult szintézist adjunk az olvasónak.” Mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy az olasz volt az első „európai fasiszta gyarmati rendszer” a világon, és ez számos különleges jellemvonással ruházta fel, ami viszont egyrészt arra indít bennünket, hogy ne csak a „gyarmati történelemkutatók” szemszögéből és – másrészt – ne csak egyetlen aspektusból vizsgáljuk, hanem illesszük bele az általános folyamatokba, illetve más, gazdasági, kulturális, társadalompolitikai stb. ... szemszögből is tekintsük át azt. A 19. század végéig Olaszországnak nem voltak tengerentúli területei; az ezek iránti érdeklődést először még csak kulturális, később azonban már birodalmi törekvések követték, s hamarosan mindehhez csatlakozott a profitszerzés és a „nemzetközi presztízs” óhaja, politikai téren a nacionalizmus fellángolása. Az első gyarmatosítási kísérletek 1882-ben következtek be, amikor egy, az Asszáb-öbölben található földdarabot foglaltak el, majd 1885ben Masszauát szállták meg az olaszok. 1903-ig az olasz tengerentúli területek csak Eritreát, Szomáliát és Líbiát foglalták magukba. Tudnunk kell, hogy Olaszország a gyarmatosítási folyamat során mind társadalmi, mind gazdasági vonatkozásban elmaradott országnak számított Európában, ennek ellenére ez a méreteiben szinte elhanyagolha-
4
Kun Tibor
tó gyarmati összterület és lakossága a „liberális” Itália számára – s később a fasiszta rezsim idején is – politikai, diplomáciai, gazdasági és kulturális aspektusait tekintve az „egyik vezető mítoszt képviselte”. Pedig ennek az országnak már előbb is voltak kereskedelmi kapcsolatai a Kelettel, viszont a szétdarabolt, egyesülés előtti Itália különálló államai nem gondolhattak arra, hogy külön-külön nagyhatalmi külpolitikai célokat valósítsanak meg. Az egyesülés utáni első kormányok tevékenysége csak tengerentúli fegyenctelepek létesítésében merült ki. Az olasz terjeszkedést egyébként két tényező segítette elő: a gőzhajók megjelenése és a Szuezi-csatorna megnyitása. A 19. század nyolcvanas éveiben azután már sok olaszt találunk Egyiptom, Tunézia, Algéria és Marokkó városaiban, és számuk állandóan nőtt: 1891-ben kb. 70 ezren voltak, egy évtizeddel később számuk megduplázódott. Ezek az olaszok már sajátságos jellemváltozásokon mentek át, társadalmilag is differenciálódtak. Ugyanebben az évszázadban az olaszok Keletről alkotott elképzelései inkább „retorikai és elméleti” talajon mozogtak, semmint a gyakorlatra alapozódtak volna. 1867-ben megalapították a Reale Società Geografica Italianá-t (Olasz Királyi Földrajzi Társaság), amely szorosan kötődött kormánykörökhöz, s ezektől politikai célú megbízatásokat kapott úgymond „tudományos missziók” szervezésére és indítására Kelet-Afrikába és Tunéziába. A szerző felteszi a kérdést: miért éppen a 19. század nyolcvanas éveit választották az olaszok gyarmatosító terjeszkedésük időpontjának? Az okok szerinte a következők voltak: 1. az európai imperializmus ekkor kezdte felváltani a „régi liberalizmust”, amely még „békét és szabad kereskedelmet” hirdetett, s ekkor erősödtek fel Anglia és Franciaország terjeszkedési kísérletei; 2. bizonyos hajóépítő társaságok és kereskedő körök saját kereskedelmi forgalmukat növelendő, a Szuezi-csatorna megnyitását kihasználva, Anglia indiai birtokaira szerettek volna eljutni az ugyanezekben az években a Földközi-tengeren fellendülő nagyarányú kereskedelmi forgalom segítségével; 3. bizonyos, mind a jobboldal, mind a baloldal politikájával valami miatt elégedetlen, a földrajzi társaságok köré csoportosult és terjeszkedő politikát követelő körök Franciaországhoz és Angliához hasonlóan azt hirdették: „egy ország hatalma csak a gyarmatokon alapulhat”. S miért pont Afrika Szarva felé tendáltak először az olaszok? Azért, mert a valóban tudásra szomjazók számára ezen a vidéken
Az olasz „Tengerentúl”
5
számos tudományos kérdés még megválaszolásra várt, így pl. a Nílus forrása, az Omo és a Dzsuba nevű folyók folyási iránya stb.; 4. a földrajzi társaságok soraiban számos szenátor és képviselő ült, akik számára egy birodalmi perspektíva kibővítése lehetőségének hangoztatása a közvélemény előtt akkoriban személyes hasznot is hozhatott. Megjegyzendő, a katonák nemigen lelkesedtek az ötletért, hogy Afrikába menjenek harcolni, úgyhogy számuk eleinte csekély volt Afrikában. Az ide áttelepült egyéb kategóriájú olaszokat egyrészt hazájukbeli gyarmati tisztviselők, másrészt – a helyszínen – bennszülött főnökök segítették elképzeléseik megvalósításában. A gyarmatosítás jelentős kül- és belpolitikai problémákat vetett fel az olasz kormányok számára, amelyek abban is érdekeltek voltak, hogy az európai status quo megmaradjon, illetve a Hármas Szövetséghez való csatlakozás ne ébreszthessen gyanakvást más országokban Olaszországgal szemben. 1884–1885-ben zajlott a Berlini Konferencia, amely a „világ felosztásáért” folyó harc feltételeit szabta meg; Olaszország e konferencián való részvételét Anglia is támogatta, ugyanis fel akarta használni a franciák és az újonnan felbukkant, szintén gyarmatosítási terveket szövögető németek ellen. Ugyancsak az angolok támogatását élvezték az olaszok Asszáb, Raheita és Beilul elfoglalásakor is. Ezekben a hódításokban kezdetektől fogva a politika járt elől, gazdasági meggondolások szinte sohasem kerekedhettek fölébe. Az olaszok 1891-ben és 1894-ben megállapodtak Angliával a Berlini Konferencia által jóváhagyott, Afrika Szarvát Anglia és Olaszország ottani birtokait elválasztó határvonalak kijelölését illetően. Franciaország különféle diplomáciai eszközökkel próbált akadályokat gördíteni Olaszország tervei elé, csakúgy egyébként, mint Németország. Olaszország a 19. század utolsó húsz évében még meglehetősen gyönge volt ahhoz, hogy hatékonyan vegye fel a harcot gyarmatbirodalma védelmében, ennek ellenére, mondja a szerző, ez az ország indította el az „első afrikai háborút” – Eritreában. Pasquale S. Mancini olasz külügyminiszter a Vörös-tengeri „miszsziót” úgy igyekezett feltüntetni, hogy azzal az európai civilizációt viszik oda, a katonai beavatkozás pedig az ország Földközi-tengerhez fűződő érdekeit védelmezi, s nem tekintendő véglegesnek, nem célja a továbbterjeszkedés: az olasz parlament el is fogadta ezeket az indokolásokat. Az olasz katonák Masszaua környékén helyezkedtek el béké-
6
Kun Tibor
sen, azon a vidéken, ahol már rajtuk kívül amúgy is sokfajta náció képviseltette magát (törökök, indiaiak, egyiptomiak, angolok). A tragédia 1887. január végén következett be, amikor ras Alula harcosai csapdába csaltak és megöltek ötszáz olasz katonát. Az olaszok a boszszúhadjáratukra 20 ezer fős hadsereget küldtek, amely azonban megérkezése után rögtön vissza is vonult, miután az ellenség előzőleg ugyanezt tette. Közben az Olaszországban miniszterelnökké kinevezett Crispi képviselte a továbbiakban az olasz imperializmust Afrikában; ellentmondó állásfoglalásaival tűnt ki Afrika-politikájában, mialatt 1888 augusztusában az olaszoknak újabb katonai vereséget kellett elszenvedniük. Később azonban elfoglalták Sherent, majd Aszmarát (1889). Az18901894 közötti évek aránylag nyugodtan teltek: ez volt a konszolidáció szakasza Eritreában. Miután az olaszok egyre beljebb nyomultak Etiópiában, II. Menelik elutasította az olasz protektorátust, és Eritreában megverte az olasz hadsereget (1896. március). Az olaszok otthon Meneliket (!) éltették, a vereség belpolitikai válságot robbantott ki, úgyhogy egyelőre nem is küldtek újabb csapatokat a térségbe, ezenkívül háborús jóvátételt kellett Meneliknek fizetniük, és 1896. októberében békeszerződést aláírniuk Addisz-Abebában. Ez a vereség, mindezeken felül, Olaszország számára afrikai nagyhatalmi státuszának az imperializmus korában történt megsemmisülését is jelentette. Szomáliában az olaszokat az angolok „szívesen látták”, bár az „olasz szuverenitás” itt is inkább „formális, mint gyakorlati” volt. Itt egyfajta „közvetlen” gyarmatosítás valósult meg egy Società V. Filonardi e Cia (V. Filonardi és Tsai) nevű szervezeten keresztül. A helyi, hagyományos bennszülött társadalom azonban itt is felbomlott, és helyébe a 20. század első éveiben piacgazdaság lépett. Az olasz Szomália az 1908 áprilisában megalakított Somalia Italiana Meridionale (Déli Olasz Szomália) nevű társaságból nőtt ki, s az olasz állam minden erőfeszítése ellenére csak egy „szegény és távoli gyarmat” maradt. Líbia olasz megszállása 1911 nyarán kezdődött Giolitti és külügyminisztere kezdeményezésére, akiket a nacionalisták és az expanzió hívei egyaránt hevesen támadtak. A döntő azonban a diplomáciai előkészítés volt, aminek az volt a célja, hogy a Hármas Szövetség mintájára, azzal egyidőben, a Délen is védve legyen az ország. A Líbia elleni háború mintegy kiegészítésül szolgált a Giolitti-féle imperializmus belső politikai és társadalmi bázisának kiszélesítésére, valamint a libe-
Az olasz „Tengerentúl”
7
rális konzervatívok, a nacionalisták és a katolikusok megnyerésére is. Olaszországnak azonban a még Líbiában lévő ottomán birodalommal is szembe kellett néznie, ezért eleve elfogadhatatlan ultimátumot intézett Törökországhoz, amelyet rögtön ezután meg is támadott. A Líbia elleni háború azonban nem úgy alakult, ahogyan azt Olaszország elképzelte, ráadásul kitört az első világháború, ami ugyan bizonyos mértékben kapóra jött Olaszország Líbiában elszenvedett bukásának elkendőzésére, s maga a gyarmatosítás is mint olyan, csak másodlagos szerepet kapott a Nagy Háborúban más, fontosabb stratégiai célok mellett. Ezenkívül az olasz gyarmatok nem adtak olyan mértékű támogatást gyarmattartóiknak sem anyagi, sem emberi erőforrásból, mint az angol vagy a francia gyarmatok saját gyarmattartóiknak. A háború végeztével megalakult Istituto Coloniale Italiano (Olasz Gyarmati Intézet) újabb gyarmatosítási programokat dolgozott ki, ezeket azonban az olasz külügy nemigen támogatta, annál kevésbé, mert az első világháborúból Olaszország „megcsonkítva” került ki. És bár 1880 és 1918 között maga az olasz gazdaság és társadalom nagyot fejlődött, presztízsszerzés tekintetében – amire mindig is törekedett! – mégsem jutott előbbre. Az első világháború után a szocialisták imperializmus- és gyarmatosítás-ellenes politikát folytattak, a nép a gyarmatosítás költségeit sokallta, a liberálisok megoszlottak a gyarmati kérdésben. A fasiszta rezsim már kimondottan faji alapokon kodifikálta ideológiai és stratégiai céljait a gyarmatosítást illetően, az ellenszegülőket vagy bebörtönözték vagy száműzték. Ráadásul a fasiszták dolgát megkönnyítette, hogy az előző, liberális vezető osztály nem zárta le megfelelő módon a Kirenaikával és Tripolitániával a háború utáni időszakban kötött megállapodásokat. Ezek után nem véletlen, hogy Mussolini és az olasz fasizmus egyik politikai prioritása az afrikai politika folytatása volt, megint csak egy „nagyobb Itália” megteremtése érdekében: e cél eléréséért az olasz fasizmus a többi európai gyarmattartó országnál jóval erőteljesebben alkalmazott fegyveres beavatkozásokat Afrikában. Ilyen nemű akcióit bizonyos gazdasági körök is támogatták, cserébe a „rezsim kész volt arra, hogy a liberális Itáliához képest többet fizessen” az Afrikában befektetni kívánók érdekeinek védelméért. Az afrikai olasz fasiszta gyarmatosítás idején közel került egymáshoz a katolikus Egyház és a fasiszta vezetés, amit olyan gyakorlati intézkedések is jeleztek, mint a tábori papság és tábori lelkészek működésének engedélyezése, az Afrikába induló csapatok megáldása. Saj-
8
Kun Tibor
nos, nagyon kevés olyan dokumentum ismeretes, amely az Egyháznak az olaszok által Afrikában „pacifikálás” ürügyén elkövetett kegyetlenségeit leplezné le. Mussolini Etiópia meghódításához megkapta az európai hatalmak beleegyezését, ez utóbbiak ugyanis azt gondolták, egy háborús veszéllyel kevesebbel kell Európában szembenézniük, ha az olaszok Afrikába mennek harcolni, s így nem szövetkezhetnek a német nácizmussal. Tévedtek! Ugyanis éppen az etiópiai háború volt az, ami segítette a két háborús veszély összekapcsolódását. Etiópiában Mussolini háborút akart, amint azt 1934. dec. 30-án elmondott beszédében egyértelműen kijelentette: „Csak így és nem másképp lehet birodalmat építeni.” Az Etiópia ellen viselt háború – fasiszta háború volt, amelyben az olaszok harci gázokat is bevetettek. 1936 áprilisában Hailé Szelasszié csapatai vereséget szenvedtek. Az olaszok győzelme ellenére, mondja a szerző, ez a háború az „…utolsó nagy gyarmati háború volt, anakronisztikus háború, melyet egy gyenge imperialista gyarmatosító hatalom indított egy független afrikai állam ellen.” És, bár sokan azt tartják, Itália belépésével a második világháborúba lezárult az olasz gyarmatosítás korszaka, ez nem igaz: kitartott egészen a háború végéig. Milyen „mérleggel” lehet lezárni az olasz gyarmatosítás történetét? Ami a gyarmati gazdaságot illeti, az alig volt több mint „absztrakció” az olasz gazdaság elvárásai és az afrikai gazdaság nyújtotta realitások mellett. Olaszországnak nem sikerült „eredeti gazdasági szisztémát bevinnie a Tengerentúlra.” Az olasz gyarmati propagandától eltérően, Olaszország más területeken sem tudott eredményeket felmutatni; pl. a mezőgazdaságban Eritreában, Szomáliában vagy akár Líbiában. Az olaszok maguk ugyanis nem szívesen foglalkoztak földműveléssel, inkább bennszülöttekkel műveltették meg a termőföldeket, ők maguk pedig a városokban telepedtek le, és ott vállaltak bármilyen munkát. Általában véve el lehet mondani, hogy „…az olasz gyarmati imperializmus sokkal többe került annál, mint ami hasznot az ország húzhatott belőle”;
Az olasz „Tengerentúl”
9
így pl. Olaszország még gyarmatai kizsákmányolása mellett is rászorult az európai országok vagy azok gyarmatainak segítségére, míg az afrikai olasz gyarmatok nem annyira az anyaországgal, hanem inkább más afrikai régiókkal, sőt, más európai gyarmatokkal, esetleg más európai gyarmattartó országokkal folytattak kereskedelmet. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a „…legnagyobb pénzügyi csoportok és spekulánskörök nem találtak eléggé szilárd alapokat ahhoz, hogy teljes erővel belevessék magukat a gyarmati területi terjeszkedésbe.” Nagy profitra csak akkor számíthattak a cégek vagy termelővállalatok, ha a rezsimtől kaptak megbízásokat, és nem ők kilincseltek megrendelésekért. Ami a gyarmatosítás társadalmi és gazdasági következményeit illeti, az a hagyományos gazdaság(ok) és több évszázados társadalmi kötelékek szétzúzását, a legjobb földek gyarmatosítók általi kisajátítását jelentette. Mi jellemezte az olasz gyarmati társadalmat? Mély egyenlőtlenségek nem csak a helyi, bennszülött és a betelepedett olaszok között, de magán a fehérek alkotta közösségen belül is. A hazai nemzeti szokások és hagyományok új tartalmat kaptak. A fehérek között számbelileg – legalábbis az 1930-as évek második feléig – a katonák képviselték a legjelentősebb létszámot Etiópia gyarmatosításának időszakában, de főleg a többi európai gyarmattartó hatalomhoz viszonyítva. Ami pedig bizonyos térségek (Eritrea, Tripoli, Kirenaika) felvirágzását illeti, az nem csak és nem kizárólag az olasz kezdeményezések, hanem a helyi, bennszülött lakossággal való együttműködés eredménye is. A fehérek igen gyakran nem is mint kezdeményezők szerepeltek, hanem inkább magukévá tették, „elviselték a helyi realitást” – és ez a gyarmati élet szinte minden vonatkozásában igaz volt. Az olaszok együttműködése a helyi lakossággal a következő szférákban és módokon valósult meg: a főnökökkel szemben a divide et impera elvét alkalmazták, az olaszul tudókat tolmácsként dolgoztatták, s voltak még a bennszülött katonák. Demográfiai megoszlás: a gyarmatosítás elején az átvándorolt olasz nők száma igen csekély volt, és a nagy migrációk idején is az maradt. Az áttelepült nőkre épült azután az ottani olasz paraszti gyarmati közösség. Az 1920-as évekig Af-
10
Kun Tibor
rikába elsősorban az egyszerű munkások mentek, majd ezek száma csökkent, és később már ügyvédek, mérnökök, közjegyzők, nagykereskedők is megtalálhatók voltak az Afrikába bevándorlók között, az 1930-as évektől pedig építőmunkások, háztartási alkalmazottak, feldolgozóipari munkások is jelen voltak. Az iskolarendszer. Annak ellenére, hogy a tengerentúli iskola a „fehér ember terhének” viselését, a bennszülöttek civilizálását volt hivatott biztosítani, sem a liberális, sem a fasiszta Olaszország nemigen fektetett ebbe az intézményrendszerbe, így nem is nevelt ki helyi bennszülött elit vezetőréteget. Voltak világi és felekezeti iskolák; általában voltak iskolák, de igazi iskolarendszer nem volt. A hagyományos oktatást megszüntették, ami az iskolázott arab gyermekek létszámának csökkenését eredményezte, és, bár az olasz nyelv kötelező volt, az olasz kultúra nem sok nyomot hagyott a volt afrikai olasz gyarmatokon. Hogyan állt fel a második világháború utáni, a már gyarmatok nélküli Olaszország? A háború utáni első kormányok még megpróbálták a volt gyarmataikat visszaszerezni, azok azonban közben angol fennhatóság alá kerültek, és így szerves résztvevőivé váltak a hidegháború eseményeinek, tehát ugyancsak nehéz lett volna visszaszerezni őket. Az olaszok mindössze a Szomália feletti gyámsági jogot kapták meg egy 1950. dec. 2-i ENSZ-közgyűlési döntés értelmében. Ezek után az az olasz kormányok abbahagyták gyarmati propagandájukat, és így a gyarmatosítás lekerült az olasz politika napirendjéről. Hátra lett volna még a fasiszta rezsim gyarmatosító politikájában gyászos tevékenységet kifejtett személyek felelősségre vonása; ez elmaradt. Afrikában viszont megmaradtak a mégoly gyengén is véghezvitt és aránylag rövid ideig tartó olasz gyarmatosítás nyomai: a határproblémák, az alulfejlettség, a gyenge hazai vezetőréteg, törékeny állami berendezkedések... Maguk az olaszok különböző módon idézik fel a gyarmatosítást, attól függően, milyen minőségben és milyen hosszú időn át voltak aktív vagy passzív szereplői e „kalandnak”. Ehhez hozzájárul az, hogy az olaszok döntő többsége csak a hivatalos propaganda útján értesülhetett annak idején a gyarmatosítás eseményeiről és mibenlétéről. Bizonyos foglalkozások képviselői (entellektüelek, technikusok...), akik aktív alakítói voltak a gyarmatok „építésének”, az új, hazai viszonyok között konvertálhatták tudásukat, részt vehettek az új olasz állam politikájának és gazdaságának létrehozásában, alakításában.
Az olasz „Tengerentúl”
11
A gyarmatosításra jellemző megkülönböztető ideológia azonban az 1970-es évektől ismét megjelent az olasz közvéleményben és tudatban az Afrikából bevándoroltak kapcsán és ürügyén, de felbukkant egyfajta „manierista egzotizmus” is, ami a „Másikkal” régen történt találkozást idézi mintegy nosztalgikusan... Ismertetésünk végén be kell vallanunk, hogy a rendelkezésre álló terjedelem most is lehetetlenné tette e vaskos könyvben érintett valamennyi téma bemutatását; így hagytuk ki teljes egészében a Discorso e propaganda (Diskurzus és propaganda) című fejezetet, az olasz gyarmatosítás Rhodoszra és a Dodekanézoszra vonatkozó értékelését, bizonyos általános történelmi áttekintéseket és összefüggéseket tartalmazó részeket az olasz gyarmatosítással kapcsolatban. A könyv jól felépített, és sok aspektusra kiterjedő áttekintést ad az olasz gyarmatosítás történetéről, ezért ajánlhatjuk minden, a téma iránt érdeklődő szakembernek (egyetemi oktatók, kutatók, hallgatók, tanárok), akik legalább középfokú ismeretekkel rendelkeznek elsősorban Európa történelméről. A művet bő és részletes ismertetésekig lebontott bibliográfia (70 old.!), név- és tárgymutató zárja. (Nicola Labanca: Oltremare. Storia dell’espansione coloniale italiana (A Tengerentúl. Az olasz gyarmati terjeszkedés története), 2002, Bologna, Il Mulino, 569 old.) (Klió, 2004, 13. évf., 2. szám, 55–62. old.)
