MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------SAÁRY, Éva Francia és Belga Kongóban / In French and Belgian Kongo Eredeti közlés /Original publication: kézirat /manuscript, (1958/09) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.765 Dátum/Date: 2016. szeptember / September 26. filename: saary_1958_FrancBelgKongo Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document SAÁRY, Éva: Francia és Belga Kongóban / In French and Belgian Kongo, AHU MATT, 2016, pp. 1–11. old., No. 000.001.765, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, olajgeológusként Afrikában, emlékek, kirándulás a két Kongóba African studies in Hungary, as an oil geologist in Africa, memories, trip to the two of Congo ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMEN-
2
Saáry Éva
TUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Francia és Belga Kongóban
3
FRANCIA ÉS BELGA KONGÓBAN SAÁRY, Éva
Repülőút Port Gentil-től Pointe Noire-ig Port Gentilben szállok repülőgépre – hűvös, borongós napon. Az út hosszú és unalmas. Minden kis bódénál megállunk. Lambarénéig kövér, duzzadt folyók kanyarognak alattunk, de a réteken, a szabálytalan facsoportok, galériaerdők hézagaiban halpikkelyként csillog a víz. A nedves síkságot később szeszélyes dombvidék váltja föl, Mouila felé gyapjas növényzettel borítva. A repülőtéri épület itt már alig emlékeztet európai kéz munkájára. Gyönge bambusznád-kalyiba, pálmalevelekkel födve. Belsejében színes krétával rajzolt, vágtató elefántokat, zsiráfokat ábrázoló, primitív (primitívnek szánt?) freskók. Végül Tchibanga. Ismét más tájképi jelleg: kopár, lapos hegyhátak, sárgára aszott szavanna, amelyet csak egy-egy poros cserjefolt, rozsdás kóróboglya szakít meg. A fogadóháznak itt már fala sincs: négy cölöp és egy háncstető. Ki-bejár benne a szél. Vacogva sétálgatunk a gép szárnyai alatt, amíg kirakják a csomagokat. A semmibe vezető út mentén bennszülött asszonyok bámészkodnak. Zsíros hajuk száz, sündisznótüskeként szertemeredő varkocsba fonva. *** Pointe Noire, az út első jelentősebb állomása, fejlődőben lévő, csinos kikötőváros. Port Gentilnél modernebb, civilizáltabb. Itt már áruházak is vannak, tetszetősen elrendezett kirakatokkal. Belső csarnokaikban a fehér és fekete asszonyok neonfénynél alkudoznak. Két napot töltök itt, de nincs sok örömem benne. Olyan rossz időt sikerül kifognom, hogy hosszúnadrág és két pulóver ellenére majd megvesz az Isten hidege. Alig marad meg más az emlékezetemben,
4
Saáry Éva
mint az utakat szegélyező, vörösvirágú „flamboyant”-fák pompája és az óriás méretű kaktuszok. Aztán elkövetem azt a könnyelműséget, hogy – mindent ki akarván próbálni! – jegyet váltok Francia-Kongó egyetlen, 500 kilométeres vasútvonalára. A kongói vasúton – Pointe Noire-tól Brazzaville-ig Reggel 7-kor indulunk, és este 6-kor érünk oda: tizenegy órai kínszenvedés. Repülőgépen másfél óra alatt ott lehettem volna! Mondták is a kollégáim, hogy „teljesen elment az eszem” , de ez már csak úgy van, hogy inkább megyek a magam buta, mint mások okos feje után! A vonat: két kimustrált sínautóbusz-vagon első-, másod-, és harmadik osztállyal. Menet közben az egész szerelvény csörömpöl, rázkódik, ide-oda imbolyog. Az utazót állandóan tengeri betegség fenyegeti. A tisztasághoz szó fér. A padok kényelmetlenek, az ablakok pedig nincsenek egyvonalban az ülésekkel. A látni vágyónak hátra kell tekernie a fejét. A gyilkos hőség azonban (mert itt már az van!) és a maró por vidáman beáramlik rajtuk! A fül zúg, a szem ég, a torok dagadt és száraz... A büfében csak kőkemény „bagettet”, légypiszkos sonkát, émelyítően langyos italokat lehet kapni. A zsúfolt kocsikban fehér ember csupán elvétve akad. Az utazóközönség bő lebernyeges arabokból, csecsemőt ringató néger asszonyokból s néhány, európai öltözetben feszítő, a meleg dacára is nyakkendőt viselő, szerecsen világfiból áll. Dolisie-ig gyönyörű a táj. Magas, trópusi őserdővel borított hegyek között, egy kis folyó páfrányos szurdokvölgyében haladunk. A liánok szövevényében alig marad hely a vasúti síneknek. Az elefántok benéznek, a majmok majdhogy be nem ugranak az ablakon! A falvak a laposabb hegyhátak irtott fensíkjain helyezkednek el. Erősen különböznek a gaboniaktól. A kunyhók vályogtéglából készültek. A tetők, az erős hősugárzás kivédésére, szokatlanul terebélyesek, bozontosak. A házak előtt, nyílt tűzre akasztott bográcsban fő, rotyog a darabokra aprított maniókagyökér. Öregek, asszonyok guggolnak körülötte. Figyelik, kavargatják...
Francia és Belga Kongóban
5
A bennszülöttek öltözéke eredetibb és tarkább a partvidéken látottnál. A gyerekek azonban teljesen pucérak; legföljebb derekuk körül feszül egy keskeny öv: lányoknál csillogó lánc vagy gyöngyfüzér. Minden 3–4 épületes településnél van vonatmegálló, mely rendszerint Savorgnan de Brazza felfedezőtársainak a nevét viseli: Hamon, Chavannes, Marchand... Alighogy bedöcög a szerelvény, a peronon várakozó négerek ujjongva, szinte önkívületben tódulnak oda a szerelvényhez. (Nagyobb szenzáció ez itt, mint a repülőgép.) Szorongatják az utasok kezét, s össze-vissza ölelkeznek velük a nyitott ablakokon keresztül. Spárgával megerősített bőröndjét mindenki a fején egyensúlyozza. *** Dolisie után következik az út keservesebb része. A vidék ellaposodik, a pálmák, majomkenyérfák, banáncserjék kivesznek. Sehol egy zöld folt, csupán sárgára aszalódott fűféleségek, zörgő csontú cserjék, száraz kórók... Lehangoló táj. Vagy 200 kilométeren át nincs semmi látnivaló, kivéve az itt-ott föllobbanó szavannatüzek nyugtalan, vörös foltjait. Néha a vasúti töltés közvetlen közelében ágaskodnak a lángok. Az ablakokon becsap a forróság, beáramlik a füst, s bíbor köd borítja be a vidéket. Távolabb, a látóhatár szélén, kopasz, gömbölyű gránitsziklák sora. Akár egy heverésző teve púpjai... Megborzongok még a gondolatára is, hogy hosszabb ideig itt kellene tartózkodnom, pedig a bennszülöttek ezen a sivár vidéken élik le egész életüket. Legtöbbjük nem ismer más tájat. Brazzaville-hez közeledve kisebb facsoportok, időleges vízfolyások, vézna galériaerdők bukkannak elő. Barátságosabbá válik minden. Brazzaville A pályaudvaron megrohannak a szemfüles fekete sofőrök. Kiragadják kezemből a bőröndöt. Azt sem tudom, hová fussak utánuk. Végül mégis – „grâce à Dieu!” – sikerül bemásznom csomagjaimmal együtt egy kocsiba, és megindulunk a mennyország, jelen esetben a hotel felé.
6
Saáry Éva
Az Air France csodálatos, európai kényelemmel ellátott szállodája a város legmagasabb pontján fekszik: óriási parkban elszórt, ízlésesen berendezett, 5–6 szobás bungalowok csoportja. Az erkélyek napvédője hullámbádog, a szobákban áramvonalas fémbútorok. A főépület előtt, ahol az ebédlő is van, két hatalmas, ébenfából faragott néger fej fogadja az érkezőket, míg a fölfelé vezető lépcső két oldalán festői lebernyegekben kuporognak a bennszülött emléktárgy árusok. A vendég odáig sem ér, máris eléje ugranak, s tolakodóan dugdossák orra alá a portékáikat: elefántcsonttárgyakat (művészien kifaragott agyarakat), csillogó arab tőröket, jellegzetesen egydimenziós festményeket. Az étterem viszont csöppet sem áraszt afrikai hangulatot. Inkább egy svájci üdülő szalonjára emlékeztet. A kiszolgálók feketék. Buggyos török nadrágot, fehér inget, arannyal hímzett posztómellényt viselnek, mintha az Ezeregyéjszaka lapjairól léptek volna elénk. Lábuk azonban csupasz. Lépteiket alig hallani. Az étlap akár egy párizsi vendéglőé, azzal a különbséggel, hogy az ott föllelhető finomságok mellett nagy szerepet kapnak a jellegzetes trópusi gyümölcsök: sárgadinnyére emlékeztető papaja, olajos húsú avokádó, szaftos mangó... Vacsora után ki lehet ülni feketézni a szálló tágas, nyitott teraszára. Vászonnal behúzott, öblös fotelek, kerek asztalok, rojtos ernyők. Odalent – banán- és citromfák leveleitől keretezve – a város... A hold fényében pikkelyes kígyótestként hullámzik a Kongó vize, amelyben a szemközti nagy belga kikötőváros, Léopoldville lámpái tükröződnek. Az első estén kellemes meglepetés ér. Éppen a „steak americain” elkészítéséhez szükséges fűszereket sorakoztatja föl tányérom mellett a pincér, midőn váratlanul megszólal a zenegép: cigánymuzsika! Nehéz leírni, milyen érzés fog el a „Csak egy kislány van a világon” , a „Piros bort ittam az este” vagy az „Akácos út” hallatára. *** Brazzaville Francia Egyenlítői Afrika adminisztrációs központja. Nagyobb, mint Port Gentil vagy Pointe Noire, de „fényesebb” is, ha a főútvonalat szegélyező, modern palotákat és a szórakozóhelyek számát nézzük.
Francia és Belga Kongóban
7
Az épületek legnagyobb része azonban régi (Brazza idejéből való). Úgy ülnek a folyó felé lejtő, szelíd domboldalban, mint megannyi apró gomba. Növényekkel túlzsúfolt kertjeikben még ott lebeg az egykori gyarmati hangulat: begyepesedett agyak, megkövült erkölcsök, nyomasztó egyhangúság. A néger negyedben, a hússzínű téglából épült Szent Anna katedrális körül, alacsony bambuszkunyhók árnyékában örvénylik, kavarog a nép. Nagy a tarkaság! Az itt élők még őrzik hagyományos öltözetüket. A Kongó vidéknek jellegzetes népművészete, zenéje, ipara és kereskedelme van. Feltűnően sok a bennszülött aranyműves. Rozzant asztalaikon európai szem számára szokatlan, furcsa tárgyakat lehet látni. Gyakori azonban a fehérek által is nagyon kedvelt ékszer, a Dél keresztje. Emlékezetes marad számomra, hogy Brazzaville délfranciásan romantikus kisvendéglőinek egyikében eszem életemben először „kuszkuszt”, az észak-afrikai arabok nemzeti eledelét. Kicsit olyan, mint az alföldi tarhonyás hús, csakhogy tarhonya helyett csicseriborsó (poischiche), többféle zöldség és darabokra vágott birkahús van benne. Méregerős paprika-mártással öntik nyakon. *** Ez sokkal civilizáltabb hely, mint Port Gentil. A város határában nem torkollanak sűrű őserdőbe, kerékmarasztaló homokba-sárba az utak. Vasárnap délutánonként autókaravánok indulnak a szabadba, a „zöldbe” , akárcsak Európában. Kellemes sétálgatni a Kongó-part kanyargós ösvényein, föl egészen a kis dombig, ahol Savorgnan de Brazza egyszerű kőemlékműve áll. Sarkai lecsorbultak, repedéseiben burjánzik a gaz. Le lehet innen látni a közeli bennszülött falura is, melynek banáncsalitjaiban dobhasú, fekete lurkók kergetőznek. Korszerű műút vezet a Kongó mellékfolyójának, a Djoué-nak a duzzasztógátjához. Hatalmas erőmű van itt. Alig lehet betelni a magas párkányról alázuhanó vízfüggöny pompájával. A parton kettesévelhármasával összenőtt, apró papajafák. Leveleik hónaljában gyermekfejnagyságú gyümölcsök. „La ville est écrasée par la chaleur!” – panaszolják a franciák, midőn kivitetjük magunkat a Djoué torkolatához.
8
Saáry Éva
Fekete kősivatag közepén áll meg az autó. Kiszállva, néger gyerekek gyűrűjébe csöppenünk. Mindegyik „idegenvezetőnek” ajánlkozik. Mi azonban magunk indulunk neki az útnak, amit később megbánunk. Mázsás, gömbölyű, mohabevonatú „kavicsok” halmozódtak föl a két folyó találkozásánál. Rajtuk mászkálni fölér az alpinizmussal! Meztelen talppal próbáljuk meg a kapaszkodást, de így is jobbra-balra csúszkálunk. Szerencsére, a sziklák között földuzzadt kristálytiszta vízben meg tudjuk mosni az arcunkat és a kezünket. A tócsák peremén vasárnapi horgászok üldögélnek, másutt gyerekek lubickolnak. Ez a brazzavillei „strand” . A fürdőzés azonban csak illúzió, mert a mélyedések sekélyek, térdig is alig lehet beléjük merülni. A Djoué roppant kőtorlaszokon átbukdácsolva, 4–5 méteres, legyezőszerűen szétterülő habot verve, fülsiketítő zúgással rohan a Kongó felé. Porzó, sárga függönyén keresztül csak sejteni lehet a túlsó partot. Ennek a vad kavargásnak a puszta látványa is felüdíti a forróságtól elcsigázott testet, lelket. Hát még, midőn homlokunkat is bevonja a finom permet! Mágneses vonzereje van az örvénylő hullámoknak. Alig lehet látványuktól szabadulni. Megbűvölten heverészünk a nyálkás, zöld köveken, lábunkat belelógatjuk a vízbe... Léopoldville Másnap kora reggel átrándulunk Belga-Kongó fővárosába, Léopoldville-be. A két farkasszemet néző s alapítása óta vetélkedő települést nem választja el egymástól más, csak a Kongó folyam kiszélesedésének, a Stanley-Pool-nak szürkén örvénylő vize. Kis, fehér motoros komp bonyolítja le a partok között a forgalmat. Óránként fordul: hozza-viszi az utasokat. Léopoldville kereskedőrétege szívesen jár át szórakozni Brazzaville-be. A Djoué vizében lubickolás mellett leginkább az Air Francehotel terasza vonzza őket. Ott vacsoráznak, s „külföldi” mivoltukat fitogtatva, nagy hangon beszélgetnek, tréfálkoznak. Brazzaville lakosai viszont bevásárolni ruccannak át a belgák fényes, elegáns üzleteibe.
Francia és Belga Kongóban
9
A kis hajón természetesen szép számmal akadnak sötétbőrűek is, főként pénzzel, árúval, furfangos ötletekkel fölszerelt nyugat-afrikai kereskedők. Már a szélfútta fedélzeten állva mellbevág az ismeretlen település képe. Nem banán- és pálmafák szeszélyes csoportjaira esik a tekintet, mint a francia településeken, s nem is színes „dzsentrivillák” -ra. A gondosan kikövezett, magas rakparton hatalmas daruk sorakoznak. Árnyékukban egy sereg vontatógőzös, lomha uszály. A meredek pallón fölkapaszkodva, libasorban járulunk a kis bódéban trónoló határőr elé. Az iratok azonban nem okoznak gondot. A Francia Egyenlítői Afrikából belga területre menőknek nem kell útlevél, vízum. Elég a személyi igazolvány. (Nagy dolog ez a gaboni adminisztráció nehézkessége után!) Nyüzsgő emberáradatba keveredünk; átizzadt göncök, dagadt húspárnák szorításába. Azt sem tudjuk, hová lépjünk, hogy el ne tapossanak bennünket. Ebben a tarka kavarodásban sem tudjuk elkerülni azonban a prédára leső bennszülöttek figyelmét: megrohannak a szemfüles idegenvezetők és pénzváltók. A taxisofőrrel meggyűlik a bajunk. Amint elhelyezkedünk a Plymouth ringató párnáin, hajmeresztő összeggel hozakodik elő. Az ajánlott „körutazást” visszautasítjuk. Letétetjük magunkat a város közepén. Léopoldville szépsége minden képzeletet fölülmúl! Midőn a falusias Port Gentil-ből Pointe Noire-ba értem, tátva maradt a szám az európai jellegű áruházak láttán. Brazzaville „fényűzése” később kiverte fejemből a gaboni kikötővárost. Léopoldville azonban már „Európa”! Összehasonlításról szó sem lehet. A város két részből áll. Az egyik a lapos dombháton fekvő iparikereskedelmi centrum. Magas (néhol 10 emeletes) modern paloták, a földszinten pazar üzletekkel, áruházakkal, melyekben nemcsak gyarmati bazárárút, hanem mindent kapni, amit szem, száj kíván. A belga úgy élhet itt, akár otthon, sőt különbül, mert Léopoldville korszerűségben, eleganciában Brüsszelt, Antwerpent is túlszárnyalja. Meg kell emlékeznem a belváros népművészeti boltjairól, ahol helyi készítményeket nagy választékban és szabott áron (!) lehet vásárolni. Ilyen Francia Egyenlítői Afrikában elképzelhetetlen. Ott még mindig a késhegyre menő alkudozás járja. Újdonságként lepnek meg a
10
Saáry Éva
kifejezetten bennszülöttek számára épült áruházak – csokoládébarna, tarka kelmékbe burkolt kirakatbabáikkal. A főútvonalon, ahol a kormányzósági palota neoklasszicista épülettömbje pompázik, sok a vendéglő, színes napernyőkkel hivalkodó kávézó, sőt „snack-bar”, „self-service” is akad. Egymást érik a félmeztelen girl-ökkel, morcona cowboy-okkal hívogató filmszínházak, éjjeli mulatóhelyek. Mindenütt vibráló neonreklámok s olyan gépkocsipark, amely tán Párizsban sincsen. Leginkább amerikai gyártmányú luxusautókat látni. A belgák szeretik a romantikus színeket: azúrkék, narancssárga, türkiz zöld. Délben egy önkiszolgáló étteremben ebédelünk. Megcsap a jellegzetes németalföldi hangulat: piros kockás abroszokkal borított apró asztalok, fényesre szidolozott bárpult s a magas székeken kedélyesen söröző, kövér üzletemberek. A bort enyhe rosszallással hozza a pincér, hiszen erősebb italok fogyasztása itt „iszákosságnak” számít. Előttünk nagy tányér fukarul megvajazott, összeborított „tartin” várakozik. Örülök, hogy friss, jegelt osztrigát ehetek. A francia gyarmatokon mindig találnak valami kibúvót: „nem lehet szállítani”, „nem érkezett meg idejében a repülőgép” stb. Délután virágos kongói bélyegeket vásárolok a postán európai barátaim részére, s mivel fullasztó hőség van, úgy határozunk, autóval folytatjuk felfedezőutunkat. Egy darabig a modern városnegyedekben keringünk, de a délelőtti séta után nem találunk már sok érdekességet. Igaz, megragadja tekintetemet egy hatalmas coca-cola plakát, mely előtt színpompás népviseletbe öltözött néger asszonyok trécselnek, de hiába akarom lencsevégre kapni őket. Midőn megsejtik szándékomat, szétrebbennek. (A muzulmán nők irtóznak a fotomasinától.) Megtekintjük a főváros híres állatkertjét és a kapuja körül pompázó botanikus kertet. Ápolt, mértani formájú virágágyak. Közepükön 4–5 méteres kaktusz-óriások nyújtogatják ég felé duzzadt, szőrös karjaikat. II. Léopold, belga király lovasszobrától dombra vezet az út. Kanyargós szerpentinen, takaros villák között kapaszkodunk föl. Itt laknak a fehér hivatalnokok, kereskedők, messze az üzleti negyed lármájától.
Francia és Belga Kongóban
11
A házak, éppúgy mint Belgiumban, mézeskalácsszínűek: aranybarnák, halványpirosak, sárgák. Az apró téglákat nem fedi vakolat, s a falak fölé széles, falusias nádtető borul. Van manzárdszoba és ernyőskeretű padlásablak. A futónövények mindenüvé fölkúsznak, s fürtökben törik át a lugasok vasvázait. A virágágyak közt kanyargó ösvényeken hófehér kavics csillog. A város legmagasabb pontján, kiugró meredély szélén áll BelgaKongó fölfedezőjének, a legendás Stanleynek az emlékműve. A szobor – zömök, csupaizom termetével, mérföldes csizmáival – bronzból készült. Keskeny szájvonalát rozmárbajusz keretezi, szúrós szemeire trópusi sisak borul. Határozottan előrelépve, kezéből ellenzőt formálva, nézi a Kongó hömpölygő vizét. A talapzaton aranybetűs fölírás: Bula Matari (sziklatörő). Így nevezték őt annak idején a bennszülöttek. A talapzat félkör-alakú, tömör fal. Mélyedéseiben az embernagyságot jóval meghaladó (ipart és kereskedelmet jelképező), izmos néger figurák. Pompás panoráma tárul elénk. Messze ellátni az óriás folyamon, a több kilométer széles Stanley-Pool-on. A parton füstölgő kémények, daruk, hajók, távolabb a modern belváros felhőkarcolói... Alkonyodik, mire visszaérünk a kikötőbe. (1958/09)
