MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE -----------------------------------------------------------------------------------HÁRS, Ernő Habent sua fata (az Emlékiratokból – a fejezet 3. része) (from the Memoirs – third part of the chapter) Eredeti közlés /Original publication: in: Kereszt és koszorú. Búcsú a XX. századtól, 2006, Budapest, Orpeusz Könyvek, 216–222. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.935 Dátum/Date: 2017. január / January 12. filename:hars_2006_HabentSuaFata Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document HÁRS, Ernő: Habent sua fata (az Emlékiratokból – a fejezet 3. része) (from the Memoirs – third part of the chapter), AHU MATT, 2017, pp. 1–8. old., No. 000.001.935, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, emlékezés a nevezetes két magyar afrikai költészeti (Fekete lángok, 1986, 1989) antológiai megszületéséről African studies in Hungary, remembering the birth of the two famous Hungarian anthologies of African poetry (Black Flames, 1986, 1989) ----------------------------------------------------------------------------
2
Hárs Ernő
AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Habent sua fata
3
HABENT SUA FATA (a Kereszt és koszorú c. emlékiratokból – 3. rész) HÁRS, Ernő (in: Kereszt és koszorú. Búcsú a XX. századtól, 2006, Budapest, Orpeusz Könyvek, 216–222. old.)
A hazai műfordítás irodalom fehér foltjainak eltüntetésében eposzfordításaimnál nem kevésbé volt fontos az a vállalkozás, melyet Keszthelyi Tiborral közösen a huszadik századi fekete-afrikai költészet magyar megszólaltatásának szenteltünk. Az első néger költő, az Antillák-beli Aimé Césaire könyvét Báti László professzor adta a kezembe. Bátival 1955-ben ismerkedtem meg Genfben. Ő volt az Európai Gazdasági Bizottság évi közgyűlésére utazó kormánydelegáció tolmácsa. A delegációban magam is részt vettem, s közös irodalmi érdeklődésünk folytán Bátival hamarosan jó barátságba keveredtem. Ő mutatott be 1958-ban Kardos Lászlónak is, aki a hazai műfordítói szakma nesztorának számított abban az időben. A következő impulzust hivatali munkám során egy Howard Daniel nevű ausztráliai ENSZ tisztviselőtől kaptam. Daniel, akinek magyar származású volt a felesége, ENSZ ösztöndíjasok toborzásával foglalkozott, de ugyanakkor alkotóművészi tervek is foglalkoztatták. Több irodalmár barátja is volt, s amikor megtudta, hogy nekem is hasonló ambícióim vannak, megajándékozott egy-egy érdekes újdonsággal. Így jutottam hozzá Lilyan Kesteloot fekete-afrikai antológiájához és Mario de Andrade portugál-afrikai versgyűjteményéhez. A kapott könyvekből számos verset lefordítottam, s néhányat sikerült is a Nagyvilágban megjelentetnem. A hatvanas évek végén magányos kezdeményezésemhez kitűnő szövetségest nyertem a nálam jó tíz évvel fiatalabb Keszthelyi Tiborban, aki kollégám volt a Külügyminisztérium ENSZ főosztályán és ebben az időben éppen Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig című úttörő munkáján dolgozott. Akkoriban, egy átmeneti
4
Hárs Ernő
politikai enyhülés időszakában még olyan patriarchálisak voltak hivatalunkban a viszonyok, hogy munkaidő után nyugodtan bent lehetett maradni privát ügyek intézésére. Jómagam az Európai Gazdasági Bizottságról szóló könyvem fejezeteit gépeltem esténként, Keszthelyi pedig a szomszéd szobában rögzítette papírra a fekete-bőrű írókra és költőkre vonatkozó legfontosabb tudnivalókat. Kézenfekvő volt, hogy érdeklődtünk egymás munkája iránt, s Keszthelyinek nem esett nehezére megnyernie engem egy közös nagyszabású műfordítói vállalkozásra. Elég szerencsésen kiegészítettük egymást. Nekem ebben az időben már meglehetős műfordítói presztízsem volt, ő viszont a szakértelmet és a forrásmunkákat hozta. Persze, azért legalább tíz év eltelt, mire a szépen kitervelt program megvalósítására lehetőséget kaptunk. Afrika az Európa Kiadónál Karig Sára hitbizománya volt, s ő a legkevésbé sem rokonszenvezett az elképzeléseinkkel. Az általunk javasolt átfogó kiadvány gondolatát dilettáns megközelítésnek minősítette, s ugyanakkor azt is elgáncsolta, hogy egy-egy ország költészetéből állítsunk össze antológiákat, azokkal kezdve (pl. Kamerunnal), amelyekben az irodalmi élet fejlettsége leginkább nyújthat garanciát színvonalas anyag összeállítására. Erre a megoldásra egyébként Gergely Ágnes nigériai antológiája, a Dobsirató már precedenst is teremtett. Az Európa ellenállását látva, a Móra Kiadóhoz fordultunk, melyhez Kormos István révén jó kapcsolatom volt. Itt először Komlós Aladár amerikai néger antológiája késleltette a kedvező választ, majd amikor már majdnem célhoz értünk, Kormos István 1977-ben bekövetkezett hirtelen halála végleg reménytelenné tette a további kísérletezést. Közben még a Magvetőnél is sor került egy sikertelen próbálkozásra. Kardos György 1973. szeptember 13-án kelt levelében azzal utasította el az antológiára vonatkozó ajánlatomat, hogy „…egy ember erejét meghaladó hatalmas vállalkozás lenne ez, s mi (ti. a Magvető) sem vagyunk felkészülve arra, hiszen az évek munkája lenne, hogy teljes anyagból készült megbízható válogatás készítésében segítségére lehetnénk.” Ekkor valami egészen váratlan, számomra máig megmagyarázhatatlan kedvező fordulat történt. A nyolcvanas évek elején A lusiadák (Luís de Camões műve, a portugálok nemzeti eposza, számos afrikai vonatkozással – bsz.) kapcsán gyakran fordultam meg az Európa Kia-
Habent sua fata
5
dóban. Egyik alkalommal együtt mentem fel a liftben Alpha Diallóval, a Kiadó fekete bőrű munkatársával, Madách és más magyar szerzők (fulani nyelvre – bsz.) kitűnő fordítójával, aki szemrehányást tett, hogy mért nem keresem fel a Szappanos Balázs-féle szerkesztőséget, ahol már várnak rám, mert meg akarják indítani a fekete-afrikai antológia kiadását. S valóban, Diallo jól volt tájékozva, 1982. április 26-án Keszthelyi Tiborral szerződést kaptunk a nyugat- és közép-afrikai költőket bemutató első kötet, 1987. július 15-én pedig a dél- és keletafrikai régiót átfogó második kötet összeállítására. Szép és érdekes korszaka kezdődött életemnek. Nemcsak nagyszabású, francia, angol és portugál nyelvű műfordítói, de szerkesztési munkát is kaptam, olyat, amelynek hatósugara térben egy háromnegyed kontinensre, időben pedig egy jó félévszázadra terjedt ki. A minden korábbi afrikai antológia méretét és minőségét messze meghaladó feladat oroszlánrészét, mint szerkesztőtársak ketten vállaltuk magunkra, de részben a teherbírásunkat figyelembevevő józan megfontolásból, részben a mű kedvező fogadtatásának minél szélesebb körű megalapozása céljából segítőtársak közreműködését is igénybe vettük. Így sikerült a munkába olyan műfordítókat bevonni, mint Eörsi István, Gergely Ágnes, Göncz Árpád, Hajnal Gábor, Lator László, Majtényi Zoltán, Parancs János, Pór Judit, Tandori Dezső, Tornai József, Tótfalusi István és Tóth Éva. A szerkesztés nagyon romantikus körülmények között folyt. A Kiadó részéről kijelölt belső szerkesztő, Székely Magda, Keszthelyi és jómagam elkötelezettségét és lelkesedését látva, alig szólt bele a munkába. Lényegében mindent, a kontrollszerkesztést is beleértve, magunk csináltunk, arányosan osztva el kettőnk között mind a fordítandó sorok mennyiségét, mind a szükséges utószavak és életrajzi jegyzetek elkészítését. Munkahelyünk a Vörösmarty téri Kulturális Központ földszinti csarnoka vagy első emeleti folyosója volt. Tekintve, hogy én ebben az időben már szabadúszó voltam, Keszthelyi pedig a Külügyminisztérium Dorottya utcai kulturális részlegében dolgozott, ez a hely látszott ebédidő alatt a legalkalmasabbnak a rendszeres találkozásra. A jól összehangolt munka eredményeként az első kötet – nagyjából az eredeti elképzelésnek megfelelően – 1986 szeptemberében szerencsésen meg is jelent, de a második kötettel korántsem mentek ilyen simán a dolgok. A fordítói tevékenységben nem volt fennakadás, de nem kis nehézséget okozott, hogy Keszthelyi Tibor újra külföldi mun-
6
Hárs Ernő
kabeosztást kapott, Székely Magda pedig betegsége miatt hosszú időre kikapcsolódott a szerkesztőségi munkából. Így a kötet összeállításával kapcsolatos minden feladat az én nyakamba szakadt. A Kiadó is mintha egy árnyalattal kevésbé tartotta volna fontosnak a további munkálkodást, ami abban nyilvánult meg, hogy egyrészt az 1987-re tervezett megjelenés 1989-re tolódott el, másrészt a nyomdai kivitel alacsonyabb színvonalú lett, mint az első kötet esetében. A Dabasi Nyomda jóvoltából sok kötetet kellett kiselejtezni, mert tucatnyi lapját tették olvashatatlanná a rajtuk ejtett pacák. Kész csoda volt, hogy a vállalkozást mégis tető alá lehetett hozni. Nemcsak a fordítandó versek szétosztása, begyűjtése és kontrollszerkesztése lett az én kizárólagos gondom, de a bennszülött szavakkal kevert angol és főleg portugál szövegek értelmének kibogozása és a nehezen beszerezhető életrajzi adatok kinyomozása is engem terhelt. Beszéltem Budapesten tanuló fekete bőrű diákokkal, írtam az adatok beszerzése ügyében bécsi rokonnak és az UNESCO-nál dolgozó volt külügyi kollégának, de a legtöbb segítséget végül is a Portugál-Afrikában személyesen is megfordult és Agostinho Neto verseiből egy kötetre valót publikáló Tóth Évától kaptam. Szegény Keszthelyi Tibor nem sokáig élvezhette az eredeti jóslatai szerint korszakalkotónak ígérkező vállalkozás sikerét. A nyugdíjkorhatárt elérve, alig tért haza New Yorkban az ENSZ főtitkárának közvetlen környezetében betöltött munkahelyéről, 1993 tavaszán váratlanul elhunyt. A Magyar Afrikai Társaság Füssi Nagy Géza professzor elnökletével még ugyanannak az évnek a decemberében emlékülést rendezett a tiszteletére, amelyen egy tanulmány felolvasásával magam is részt vettem. A Fekete Lángok-ról Kristó Nagy István és a Portugál Tanszék részéről Pál Ferenc írt részletesebb recenziót, a győri Műhely pedig a kétkötetes antológiától inspirálva, 1992-ben külön folyóiratszámot szentelt a fekete-afrikai irodalomnak. A nagy vállalkozásra a Rádió, személy szerint Kövesdy Zsuzsa is felfigyelt, és a kötetek megjelenésével párhuzamosan, 1985 és 87 között lehetőséget adott arra, hogy a francia nyelvű afrikai költészetről előadássorozatot tartsak. A legemlékezetesebb utórezgés azonban egy 1990. évi párizsi meghívás volt, amelynek alkalmából az „Académie des sciences d'outre mer” március 27-én tartott kerekasztal konferenciáján a keleti blokkhoz tartozó egyéb országok képviselőinek társaságában beszámolhattam arról, hogy Magyarország mit tett a fekete-afrikai irodalom
Habent sua fata
7
népszerűsítéséért. A konferencián rajtam kívül még egy jugoszláv, egy román, egy lengyel és egy bolgár delegátus szólalt fel, majd az elnöklő ismert fekete bőrű író, Olympe Bhely-Quenum tájékoztatást adott a francia nyelvű néger irodalom aktuális helyzetéről. Nagyon pesszimista volt. Azt jósolta, hogy az angol nyelvű dömping miatt tíz év múlva nem lesz francia nyelvű afrikai könyvkiadás. A párizsi út azonban nemcsak megtisztelőnek és tanulságosnak, hanem fölöttébb kalandosnak is bizonyult. A kiváltó ok egy Michel Alimeck nevű néger professzor meghívása volt, s az Írószövetség külügyeit intéző Tóth Éva maga mellé engem javasolt útitársul. Tekintve, hogy a meghívás a Salon de Livre-nek nevezett és a Grand Palaisban március 24 és 28 között tartott párizsi könyvszemle idejére esett, a professzor a repülőtérről minket is ennek a rendezvénynek a színhelyére szállított. Este 6-tól 8-ig több hazai könyvkiadó igazgatójának társaságában tanulmányozhattuk a kiállított újdonságokat, melyek között nem csekély örömünkre Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című műve is szerepelt, de amikor a bennünket kísérő Alimeck professzor két óra múltán sem ejtett egy árva szót sem arról, hogy hol fogunk megszállni, kissé nyugtalanok lettünk. Nyugtalanságunkat csillapítandó, a professzor először megvacsoráztatott bennünket, majd – mivel most már nem lehetett folytatni a ködösítést – kijelentette, eljött az idő, hogy elvezessen kettőnket a szálláshelyünkre. Ez pedig, legnagyobb megdöbbenésünkre, nem volt egyéb, mint egy eldugott utcában levő, kivilágítatlan lépcsőházon át megközelíthető néger magánlakás, melyben szalmazsákok, illetve létrán elérhető, lecsapható fekvőhelyek képviselték a komfortot. Tóth Éva, akinek már voltak fekete-afrikai tapasztalatai, először szemrebbenés nélkül fogadta a nem mindennapi kihívást, de amikor a lába előtt egy hatalmas csótányt látott eliszkolni; nála is betelt a mérték. Közölte a kísérőnkkel, hogy telefonálni kíván a Magyar Intézetben dolgozó régi barátnőjének, Gerelyes Editnek, hogy segítsen a részünkre valami elfogadhatóbb megoldást találni. Sikerült is megszerezni a remélt támogatást, s a professzor kalauzolása mellett éjfél felé betértünk a rue de Gergovie-ben meghúzódó, többnyire színesek által frekventált Plaisance hotelbe. A szálláshelyet mindennél ékesebben minősítette, hogy a recepció nem elégedett meg az útleveleink letétbe helyezésével, hanem devizális biztosítékot is követelt. Az volt a szerencse, hogy Tóth Évánál volt néhány angol font, s így végre elfoglalhat-
8
Hárs Ernő
tuk a lift nélküli, ropogó falépcsős intézmény negyedik emeletén kijelölt szobáinkat. Öt napi tartózkodásunk költségeit egy Párizsban élő magyar festő, Nagy István szponzorálta, s a tartózkodás végén Gerelyes Edit vitt ki minket a repülőtérre. Alimeck professzor az utolsó napon jelent meg újra, hogy bennünket a már említett kerekasztal konferenciára invitáljon. Már azt hittük, hogy dolgunk végezetlenül fogunk hazatérni a fény városából. Hát ezt is a Fekete Lángoknak köszönhettem. De akármennyire szeretem is Párizst, többet nem fogok néger meghívást elfogadni.
