MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------MISZLIVETZ Ferenc: Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról Eredeti közlés/Original publication: in: BÉLÁDI László – MISZLIVETZ Ferenc: Bevezetés: Kritikai elméletek és elméletkritikák, 2. javított kiadás, 1980, Budapest, ELTE ÁJTK Tudományos Szocializmus Tanszék, 125–144. old. (Fejlődés-tanulmányok, 1.) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.339 Dátum/Date: 2013. február / February Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document MISZLIVETZ Ferenc: Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról AHU MATT, 2013, pp. 1–19. old., No. 000.000.339, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Nagyobb magyarországi közkönyvtárak Kulcsszavak/Key words a marxi osztálykoncepció: tőkés és munkás, tőke és munka kettőssége, Immanuel Wallerstein új fogalma: a tőkés világrendszer, Wallerstein kitágítja az osztályfogalmat, centrum – fél-periféria – periféria, a nem-tőkés és nem-munkás rétegek Marxist concept of class: capitalists and workers, dichotomy of capital and labor, new concept of Immanuel Wallerstein: capitalist world system. Wallerstein broadens the class concept, centre – semi-periphery – periphery, noncapitalist and non-worker strata ----------------------------------------------------------------------------

2

Miszlivetz Ferenc

AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Immanuel Wallerstein osztálykoncepciójáról

3

IMMANUEL WALLERSTEIN OSZTÁLYKONCEPCIÓJÁRÓL Miszlivetz Ferenc

„Amíg a tőke gyenge, maga is keresi még múltbeli vagy az ő megjelenésével múltba hanyatló termelési módok mankóit. Mihelyt erősnek érzi magát, eldobja a mankókat, és saját törvényeihez mérten mozog. Mihelyt önmagát a fejlődés korlátjának kezdi érezni, és ezt kezdik tudni róla, olyan formákhoz menekül, amelyek, miközben kiteljesíteni látszanak a tőke uralmát, a szabad konkurencia megzabolázása által egyszersmind felbomlásának és a rajta nyugvó termelési mód felbomlásának hírnökei.”1 „A kapitalizmus magába olvasztotta, sőt, néhol megerősítette a prekapitalista társadalmak intézményeit: a jobbágyságot, a rabszolgaságot, a keleti állami vállalkozásokat stb... Azonban az értelmetlen feltételezés, hogy ezek alapján a 19. századi India vagy a 20. századi Szaúd-Arábia tőkés ország.”2

1 2

Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, MEM, 46/II, 122. old. Eugene D. Genovese: Political Economy, New York, Pantheon, 1967, 19. old.

4

Miszlivetz Ferenc

„Nem az ökonómiai motívum elsődlegessége a történelemmagyarázatban, hanem a totalitás nézőpontja különbözteti meg döntően a marxizmust a polgári tudományoktól. A tudományban a totalitás kategóriájának uralkodó jellege a forradalmi elv hordozója... A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is totalitás; ha tehát önmaga elgondolásához tárgyát totálisként kénytelen elgondolni. A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják.”3 Marx a tőkés termelési mód elemzésekor a „tiszta kapitalizmus” feltételezéséből indult ki. Műveiben elszórtan, de egyértelműen utal e módszertani megoldásra. Miután e „kirekesztő” és „anticipáló” feltevések segítségével megalkotott marxi gazdaságelmélet a tőkés társadalom két antagonisztikusan szembenálló, a tőkeviszony két pólusának megfelelő osztályra szakadását hivatott magyarázni és bizonyítani, az egyre inkább a tőkés termelési mód uralma alá kerülő periféria-társadalmak osztállyá-szerveződési problémáinak vizsgálatakor lehetetlen nem kitérni e „módszertani” kérdésekre. Annál is inkább így van ez, mert a jelenleg a marxizmuson belül – és rajta kívül is – folyó elméleti viták homlokterében néhány egyéb fontos kérdés mellett éppen a specifikus társadalmi rétegek és csoportok (kispolgárság, elit, parasztság stb.) helyének és szerepének meghatározása, illetve az elméletbe való beilleszthetősége, vagy beilleszthetetlensége áll. (Szoros összefüggésben e kérdéskomplexummal, felvetődik egyrészt a „nemzet” és nacionalizmus, másrészt a globális területi hierarchizáció centrum–periféria viszony) és az ebből fakadó „egyenlőtlen csere” kérdése. Mindezen problémák különös hangsúllyal vetődnek fel a világpiaci körforgásba újonnan belépő vagy nemrég belépett periféria-társadalmak, a gazdasági és szociális feszültségektől terhes ún. Harmadik Világ elemzésekor. Ahhoz, hogy valamennyire is tisztán láthassunk a kérdésben, mind az újabb keletű elméleti viták és félreértések, mind az eredeti marxi elmélet egy töredékének rekonstruálására, illetve felelevenítésére van szükség. Marxnál a következőképpen merül fel a kérdés: „A tőkés termelés lényeges viszonyainak vizsgálatakor tehát feltehetjük (minthogy ez megközelítően egyre inkább így van, minthogy elvileg ez a cél és csak ebben az esetben fejlődnek a munka termelőerői a legmagasabb pon3

Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, Magvető, 1971, 246–248. old.


5

tig), hogy az egész áruvilág, az anyagi termelésnek... valamennyi területe (formailag, vagy reálisan) alá van vetve a tőkés termelési módnak. E szerint az előfeltevés szerint, amely a „határt” fejezi ki, amely tehát egyre inkább megközelíti a szabatos helyességet, az árutermelésben foglalkoztatott valamennyi munkás, és a termelési eszközök mindezeken a területeken tőkeként lépnek szembe velük.”4 Az idézetből is kitűnik, „(minthogy ez megközelítően egyre inkább így van…)”, hogy e feltevések nem önkényesek, hanem reálisan létező történelmi tendenciákon alapultak: mindez azonban nem változtat absztrakciós jellegükön és értékükön. A tisztán tőkés társadalmat tehát a tőke két pólusának megfelelő osztály alkotja: „Ezen az osztályon (ti. a tőkés osztályon) kívül – minthogy feltételezésünk szerint a tőkés termelés általánosan és kizárólagosan uralkodik – egyáltalán nincs más osztály, csak a munkásosztály.”5 S valóban, a két pólus történelmileg is magyarázó értékkel bíró kristályosodási pont. (Mindössze azzal a megszorítással, hogy nem egyedüli és kizárólagos, a sajátszerűségeket ignoráló értelemben, hanem különböző társadalmak vonatkozásában különböző mértékben, az ellenható, rárakódó, vagy megelőző társadalmi folyamatok intenzitásától is függően.) A tőkés termelési mód terjeszkedése a tőke expanzív természete következtében a tárgyalt tendencia fokozódó kibontakozásához vezet. piásként megfogalmazva: a világgazdaság egészében végbemenő differenciálódási folyamatok a marxi értelemben vett kétpólusosság jegyeit viselik magukon. A világpiac vérkeringésébe kényszerített perifériák társadalmaiban e folyamatokat fokozódó mértékben befolyásolja és határozza meg a magának utat törő tőkeviszony. Mindez azonban nem feltétlenül jár együtt a rajta kívül létező termelési viszonyok teljes és végleges felszámolásával, sőt esetenként épp ezek erősítése, konzerválása a tőke számára járható út.6 „Míg a pamutipar Angliában a gyermek-rabszolgamunka alapjait vetette meg, addig az Egyesült Államokban arra ösztönzött, hogy a rabszolgaság 4

Marx: Értéktöbblet-elméletek, I, Budapest, 1958, 373. old. Marx: A tőke, I, MEM, 23, 542–543. old. 6 Lásd a Genovese-idézetet. 5

6

Miszlivetz Ferenc

korábbi, többé-kevésbé patriarchális formája a kereskedelmi kizsákmányolás rendszerévé alakuljon át. Tulajdonképpen az Újvilág nyílt rabszolgasága lett az európai bérmunkások burkolt rabszolgaságának alappillére.”7 Világméretekben zajló folyamatokat nem érthetünk meg az összefüggésrendszer vizsgálata nélkül. A világpiac világgazdaságot teremtett, az egyes (esetleg még elszigetelt) társadalmakat visszavonhatatlanul egymásra vonatkoztatva. Egy adott társadalmi test (pl. a „nemzet”) belső problémáinak vizsgálatakor ezeknek az összefüggéseknek a figyelmen kívül hagyása lehetetlen (ha nem éppen ezek elemzése a leglényegesebb). Megfordítva: e világméretű, bizonyos értelemben „nemzetek feletti”, transznacionális folyamatok magyarázatát nem adhatja egyes elszigetelten figyelembe vett részeinek elemzésével nyert eredmények mechanikus összege. A tőkés világgazdaság egészét kell figyelembe vennünk tehát, ha (szerves) részeinek (várható) mozgásait, „fejlődését” akarjuk megérteni. S ugyanígy a szerves alkotórészek is csak az egész specifikus – mind földrajzi, mind történelmi értelemben vett – megnyilvánulásai. Ebből a szempontból jelentős és elméleti tisztázásra serkentő a nemzetközi – és részben hazai – irodalomra nagy hatást gyakorló szerző, Immanuel Wallerstein megközelítése: az ún. világrendszerszemlélet. Megközelítési módjára annál is indokoltabb kitérni, mivel globális elméleti rendszerének integráns részét képezi az osztályokkal kapcsolatos felfogása is. Wallerstein elmélete tehát azon alapszik, hogy a tőkés világrendszer olyan strukturális egész, amely állandó terjeszkedésre képes, másrészt azokat a területeket, ahová behatolt, ennek az egésznek a részévé képes integrálni. „A modern világban egyedül tőkés világgazdaság létezik, amely történelmileg a 16. században keletkezett, és jelenleg is fennáll... Adott államban a belső osztályellentétek és politikai harcok megértésének feltétele, hogy el tudjuk helyezni és értelmezni tudjuk őket a világgazdaság rendszerében.”8 Wallerstein a hegeli dialektikát tekinti módszertani alapnak; sohasem arra kíváncsi, hogy adott pillanatban hogyan fest valamely társadalom formális struktúrája, hanem arra, hogy 7

Marx: A tőke I, 542–543. old. Immanuel Wallerstein: The Present State of Debate on World Inequality (Collegium on The Problems of Inequality in the Contemporary World-System: Origins and Perspectives, Montreal, May 15–18, 1974. Vitaanyag).

8


7

„…egy meghatározott szerkezet fenntartásának vagy megváltoztatásának mi a következménye az egészre és részeire nézve,9 feltéve természetesen, hogy mélyreható ismereteink vannak a „társadalmi valóság komplex szerkezetéről”.10 Wallerstein teljesen jogosan bírálja az általa „evolucionistának” nevezett szemléletet statikussága miatt, amely elemzési egységnek az államot vagy a nemzetet tekinti, és amely megelégszik e politikai és kulturális egységek közötti különbségek és hasonlóságok feltárásával. Az ezzel szembeállított „világrendszerszemlélet” viszont a világgazdaságon mint az állandóan fejlődő munkamegosztást tartalmazó entitáson belül értelmezi a társadalmi folyamatokat. „Empirikusan igyekszik kimutatni azt, hogy vajon egy ilyen entitás politikailag, illetve kulturálisan egységes-e, vagy sem, elméletileg viszont arra kérdez rá, hogy melyek egy ilyen egység meglétének, illetve nemlétének következményei”.11 Wallerstein és Marx álláspontja tehát megegyezik abban a tekintetben, hogy a kapitalizmus terjeszkedési és integráló képességét mindig az egész érdekében kamatoztatja, és sokszor éppen a tőkés viszonyokkal homlokegyenest ellenkező társadalmi–termelési viszonyok konzerválása vagy éppen meghonosítása – gondoljunk az Újvilág rabszolgaságának példájára – révén képes ellentmondásai számára új mozgásformákat találni. Röviden: a tőkés világgazdaságon belül a legkülönfélébb termelési viszonyok létezhetnek, a tőkés viszonyok szervező ereje által létrehozott egységben; „rangjukat és befolyásukat” a tőkés termelési mód „utalja ki”. Jogos ellenvetés – többek között az idézett Genovesé-vel szemben is –, hogy nem lehet a világot tőkés és nem-tőkés országokra osztani, hiszen a prekapitalista társadalmak már a tőkés termelési mód genezisének is szerves (bár passzív) résztvevői voltak. Az eltérés Marx és Wallerstein között abban mutatkozik meg, hogy ami Marxnál módszertani előfeltevés, az Wallersteinnél eleve létező tulajdonsága, velejárója a tőkés termelési módnak. Bár Wallerstein hangsúlyozza az egész és rész dialektikus kapcsolatát, mégis úgy tűnik, bizonyos értelemben az egészet statikusan, nem mint moz9

Uo. Uo. 11 I. Wallerstein: A World-System Perspective on the Social Sciences, The British Journal of Sociology, 1976, Vol. 27, No. 3, Sept., 343–352. old. 10

8

Miszlivetz Ferenc

gásban lévőt, kifejlőt kezeli. A tőkés világrendszernek mint totalitásnak – és így a leírására alkalmas kategóriáknak – a történelmi kifejlődése tehát hiányzik elméletéből. Dale Tomich kritikájában rátapint ezen „történelmietlenség” mögött meghúzódó elméleti gyengeségre: Wallerstein figyelmen kívül hagyja, vagy nem fogadja el Marxnak a társadalmi formák fejlődésével kapcsolatos elméletét. Így válik lehetségessé, hogy elméletében a világrendszer résztotalitásai is statikus vonásokat mutatnak. Wallersteinnél a világrendszer centrumra (mag-államok), félperifériára (burok) és perifériára oszlik, azonban a perifériák és a tőkés centrum konfrontációja eredményeként létrejövő, immár az egésznek a keretein belül továbbélő sajátos termelési viszonyok dinamikus „visszaható” és történelmet formáló szerepe elméleti rendszerében elsikkad. (Alá kell húzni az elméleti rendszerében-t, mivel a szerző már mint képzett afrikanista is tisztában van a perifériák dinamizmusának kérdésével.) Elméletileg Dale Tomich álláspontjával értek egyet, melyet Wallersteint részben bírálva, részben elfogadva fogalmaz meg. „A tőkés világrendszerre úgy kell tekintenünk, mint egy differenciáltan strukturált, hierarchikus egységre, amely... magán viseli a tőkés világrendszert alkotó világpiac és a különböző termelési viszonyok történelmi jellegzetességeit is.”12 Wallerstein osztályokkal kapcsolatos nézetei Milyen elméleti és módszertani következtetések származnak a társadalmi osztályokra vonatkozóan Wallersteinnek abból a helyes törekvéséből, hogy a kapitalizmust totális rendszerként vizsgálja? Az elméleti problémát a szerző ez esetben is a világrendszer egészében elhelyezve tartja megoldhatónak, elsősorban világgazdasági jelenségnek fogva fel az osztályokat, rétegeket, etnikai csoportokat. A csupán a nemzetállamok keretein belül végzett vizsgálati módszer nem más, mint a valóság Prokrusztész-ágyba kényszerítése.13 12

Dale Tomich: Some further Reflections on Class and Class-conflict in the World Economy, Working Papers of Fernand Braudel Center, 1976, Dec. 13 I. Wallerstein: The World-capitalist System: It's Rise and Future Demise. Concepts to comparative analysis, Coarative Studies in Society and History, 1974, Vol. 16., No. 41., 394–419. old. Magyarul: A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Az összehasonlító vizsgálat szempontjai, Fejlődés-tanulmányok, 4. kötet, Bp., ELTE AJTK, 1980.


9

„Az etno-nemzeteknek és osztályok töredékeinek politikai harca a nemzeti határokon belül a helyi politika napi problémája. De jelentőségét és következményeit csak akkor érthetjük meg, ha szervezeti tevékenységüket és politikai kívánságaikat a világgazdaság működésére vetítjük ki.”14 Mindebből nem következik, és ezzel Wallerstein is tisztában van, hogy a „nemzetállamokon” belül végbemenő folyamatok (társadalmi konfliktusok, osztályok kialakulása, osztályharc stb.) szerepét jelentéktelennek, vagy elhanyagolhatónak tekinthetjük. A világgazdaság egésze – a „világrendszer” – mindössze prioritással rendelkezik a résztotalitásokkal szemben. Wallerstein úgy fogalmaz, hogy a „…fő társadalmi konfliktusok inkább az egyes országok között, mint az országhatárokon belül keletkeznek”.15 Szemléletének elméleti konzekvenciája az „osztály”-kategória kettős jellege. „...az osztály mint kategória egyrészt a világméretű gazdaságra vonatkozik, másrészt az osztálytudat politikai, ennélfogva elsődlegesen nemzeti jelenség.”16 E kézen fekvő következtetés továbbgondolása a periféria-társadalom osztállyá szerveződésének egyik elméleti kulcsaként szolgálhat. Több problémát okoz Wallersteinnek a tőkés világrendszeren belül konkrétan létező osztályokkal kapcsolatos állásfoglalása, illetve az a módszer, ahogy definiálásukra kísérletet tesz. Nem az a baj, hogy a tőkés termelési mód alapvető kétpólusosságát hangsúlyozza, hanem, hogy a dichotómiát már eleve, a kapitalizmus genezisének kezdetétől fogva mint történelmileg megvalósultat, létezőt kezeli. Nála tehát nincs szó a gazdasági kategóriák történelmi kifejlődéséről, hanem olyan mértékben kezeli rugalmasan, tágítja ki azokat, hogy éppen történelmi-specifikus jegyeiktől fosztja meg őket. Mindez összefüggésbe hozható azzal, hogy Wallerstein, a fejlődés lineáris, tudománytalan és dogmatikus (sztálini) felfogását bírálva Marx eredeti, a „társadalmi formákkal” kapcsolatos elméleti erőfeszítéseit részben figyelmen kívül hagyva, sa14

Uo., 29. old. I. Wallerstein: The Present State of Debate... 16 Uo. 15

10

Miszlivetz Ferenc

játos fejlődés-koncepciót alkot, amelynek szellemességéhez – és sok vonatkozásban magyarázó értékéhez – semmi kétség nem fér. „Kapitalistának kell tekintenünk azt is, akinek az állam segít abban, hogy alacsony béreket fizessen (akár terményben is), és így zsákmányolja ki a munkaerőt, a munkást pedig megakadályozza abban, hogy más munkahelyet keressen. A rabszolgaságot és az ún. második jobbágyságot nem kell rendellenességnek tekinteni a tőkés rendszeren belül. Ellenkezőleg, az ún. jobbágy Lengyelországban és az indián egy spanyol encomiendán ÚjSpanyolországban földesuraknak dolgozott ebben a 16. századi világgazdaságban, akik „fizették” őt a piacra történő termelés fejében. Ebben a viszonyban a munkaerő árucikk... és teljesen különbözik a feudális jobbágyok munkaerejétől, például a 11. századi Burgundiában, ahol a gazdaság még nem orientálódott a világpiac felé... A kapitalizmus annyit jelent tehát, hogy a munkaerő árucikké válik.”17 Így azután a feudális nemesek a tőkésosztály tagjaiként, az ültetvényeken dolgozó rabszolgák pedig proletárokként szerepelnek a tőkés világrendszer színpadán; „…tehát a helyi tőkés osztályok – az árutermelő földbirtokosok (rendszerint a nemesség) és kereskedők – az államhoz fordultak.”18 Nem arról van szó, hogy Wallerstein nem vesz tudomást a történelem valóságos menetéről, vagy korlátozott ismeretei, netán az elméletnek mindent alárendelő szemlélete következtében a modern kapitalizmus tőkéseit és munkásait keresi és találja is meg a 15–16. századi Európában és nem sokkal később a gyarmati területeken. Sokkal inkább arról, hogy míg a totalitás nézőpontját helyesen hangsúlyozza, nem veszi észre, hogy elméletében túlhangsúlyozza – és ezzel egyben el is merevíti azt. Miután nála a tőkés világrendszer kialakulásától fogva minden a rendszer belső logikájának rendelődik alá, integráns résszé válik, és annak stabilitását szolgálja, a tőkéstől különböző termelési módok implikálta termelési viszonyok viszonylagos autonómiáját nem fogadja el, illetve azokat csak a világrendszer egészére vonatkoztatva tárgyalja. Ennek megfelelően határozza meg a két póluson elhelyezkedő osztályokat, illetve azok ellentéteit. 17 18

I. Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése..., 20. old. Uo.


11

A nem marxi értelemben véve definiált, történelmileg visszamenően kitágított kapitalizmusban az alapvető osztályok kategóriái is – mint azt láttuk – szükségképpen tágabb értelmezést nyernek. A specifikus termelési viszonyok figyelmen kívül hagyása egyben (többek között) a tulajdonviszonyok alapján való definiálásról történő lemondást is jelenti. Wallerstein, aki már a kapitalizmust is a csere szféráján keresztül igyekszik megragadni, nem jár el másként az osztályok esetében sem. Érdemes végigkövetni a szerző gondolatmenetét, aki a saját elméleti rendszerén belül következetes módon, a rendszer konzisztenciáját megtartva építi fel és kezeli a kategóriákat. „A kapitalizmus az egyetlen termelési mód, amelyben a többlettermelés maximalizálása önmagában hasznot hajt. Minden társadalmi rendszerben a javakat részben fogyasztásra, részben cserére termelték, csupán a kapitalizmusban kapják jutalmukat a termelők annak mértékében, hogy mennyi csereértéket termeltek, s bűnhődnek annak függvényében, amilyen mértékben ezt elmulasztották. A jutalmakat és büntetéseket a piac nevezetű rendszer közvetíti. Ezt a rendszert több (politikai, gazdasági, társadalmi, sőt kulturális) elem alkotja, s ez a gazdasági harc fő színtere.”19 Az osztályokat tehát a megtermelt értékből való részesedés alapján definiálja, a többletért folyó harcot téve meg az osztályellentét alapjává, miközben elemzéseiben a többlettermék és az értéktöbblet fogalmát egyaránt használja. Dale Tomich jogosan veti fel ezzel kapcsolatban, hogy, a többlet elsajátítása körüli harcra helyezve a hangsúlyt, Wallerstein a kapitalizmusnál még wallersteini értelemben véve is általánosabb érvényű, minden osztálytársadalmat jellemző jelenségre mutatott rá.20 Wallerstein így fogalmaz: „Ha a burzsoáziát úgy definiáltuk, mint a nem általa termelt értéktöbblet olyan elsajátítóját, amely a többlet egy részét tőke-felhalmozásra fordítja, ebből következően a proletariátus az az osztály, amely a mások számára termelt érték egy részéből részesül. Ebben az értelemben a tőkés termelési módban csak burzsoázia és proletariátus létezik. A polaritás strukturális.”21

19

I. Wallenstein: Class-Conflict in Contamporary World-Economy, Working Papers of Fernand Brandel Center, 1976, Nov., 7. old. 20 Dale Tomich, id. mű, 5. old. 21 I. Wallenstein: Class-Conflict..., 7. old.

12

Miszlivetz Ferenc

Ebben a „strukturális polaritásban” a kizsákmányolás nem a bérmunkán alapszik, az csak a munka lehetséges formáinak egyike. A wallersteini dichotóm jellegű osztálystruktúrában a kizsákmányolt osztály nem azonos a Marx kapitalizmus-elméletében szereplő kettős értelemben szabad, fejlett ipari proletariátussal. Ez utóbbi benne foglaltatik tágabb értelemben használt kategóriájában, azonban csak mint a világgazdaság kialakulása óta empirikusan létező – Marx által is elemzett – ún. „kizsákmányolt”, vagy „elnyomott” stb. osztályok egyike. Ezen a ponton újra érdemes egy idézettel megvilágítani a Marx és Wallerstein álláspontja közötti különbséget. Marx a nem-tőkés, tehát nem önérvényű gazdasággal rendelkező társadalmak osztályaira nem használja a tőkés és proletár kifejezéseket. „Minden olyan formában, amelyben a közvetlen termelő birtokosa marad a létfenntartási eszközök termeléséhez szükséges termelési eszközöknek és munkafeltételeknek, a tulajdonviszonyoknak uralmi és szolgasági viszonynak kell lennie, a birtokos nem lehet szabad ember. Ilyen feltételek mellett csak gazdaságon kívüli kényszerrel sajtolható ki belőle a többletmunka.”22 Wallerstein, épp fordítva, az uralmi, szolgasági stb. viszonyokat csak a kapitalizmuson belül értelmezi. Az előbbi idézet a következőképpen folytatódik: „Hadd tegyük világossá, hogy mit is jelent a proletariátus fogalmának ilyenfajta megközelítése. Kiküszöböli – a proletariátus definiált jellemzőjeként ismeretes – a termelőnek fizetett bérek problémáját.”23 A tőkés világrendszernek csak a teljesen önellátó termelő nem eleme; ez Wallerstein szerint azonban ritka jelenség, tehát elhanyagolható. A fennmaradó rész – a proletariátus egésze – annyi felé oszlik, amennyi variációt a megtermelt értéktöbbletből való részesedés aránya és a munkaerő ellenértékének formája (termény, bér stb.) együttesen képez. Így logikai mátrix képezhető a proletariátus lehetséges változataiból. „Ezek közül csak egy találkozik a klasszikus modellel: a munkás, aki a „tulajdonos” számára termelt érték egészét átadja, pénz (bér) fejében. A mátrix többi részében a familiáris típusok helyezkednek el, úgy, mint kisterme22 23

MEM, 25, 758. old. I. Wallerstein: Class-Confíct...


13

lők (vagy „közép-parasztok”), bérlő farmerek, részes bérlők, peónok, rabszolgák.”24 Nem mintha Wallerstein nem tenne különbséget magán- és magáért-való osztályok között. Végső soron elméletében a termelési eszközeitől megfosztott, csak önnön munkaerejével rendelkező, bérmunkásként dolgozó (tehát Marx „gazdaságelméleti” osztályfogalmának megfelelői proletariátus a potenciálisan magáért-való osztály. Elismeri és figyelembe veszi azt a történelmi tendenciát, amely ezen proletariátus kikristályosodása felé mutat. Ezzel akarva-akaratlanul kitüntetett szerepet biztosít számára saját elméletében is. A bérmunkát, mint a kapitalizmusra jellemző munkaformák egyik lehetséges változatát, úgy határozza meg – a munka már előbb említett összes többi formájával szemben –, mint a tőkés szempontjából a legköltségesebbet. A kapitalizmus egyik ellentmondása így éppen az, hogy egyrészt kényszerítő körülmények következtében egyre inkább érvényre jut a bérmunka-forma, másrészt ezzel a tőkések számára kedvezően alacsony árú munkaerő összessége csökken. „A kapitalizmusnak azonban megvannak az ellentmondásai: Az egyik alapvető; ami rövid távon profitábilis, nem szükségképpen az hosszú távon is. A rendszernek mint egésznek az expanzióra való képessége (a profitráta szinten tartásának szükségessége) a nem megfelelő világméretű kereslet szűk keresztmetszete felé hajtó erő. Ezt elkerülendő, az egyik út a termelőfolyamatok társadalmi átalakulása nem bérmunkából bérmunkafolyamatokká. Ezzel a megtermelt érték egyre nagyobb hányada marad a termelőnél, és így növekszik a világszintű kereslet. Ennek következtében az átfogó világméretű bérmunkának – mint a munka egyik formájának az aránya állandóan növekvő a tőkés világgazdaság történetében. Ezt nevezik általában proletarizálódásnak.”25 Wallerstein számára ebből a feltevésből, hogy tehát az osztályok közötti lényegi ellentétet a „többlet elsajátításáért” vívott harcban lehet megragadni, egy további következtetés adódik: e harc során – annak sikeres kimenetele esetén – lehetségessé válik, hogy a munkások burzsoává váljanak, mivel az elért eredmények (magasabb részesedés a világméretű profitból, privilegizált helyzet stb.) mind az életmódot, mind az osztálytudatot képesek gyökeresen megváltoztatni. Ez a folyamat főként a nyugat-európai és észak-amerikai tő24 25

Uo., 8. old. Uo., 10. old.

14

Miszlivetz Ferenc

kés centrum munkásosztályán belül jut érvényre, és objektíve szembeállítja velük a perifériák össztársadalmát, de főként annak legszegényebb rétegeit, akik ezzel mintegy „eltartói” lesznek a centrum elit-munkásainak. „A munka formái politikai tekintetben is nagy különbségeket takarnak... (a bérmunka alkalmazása következtében): a termelők reáljövedelmei növekszenek, formálisan kiterjednek törvényes jogaik is, ezt követően konzekvensen egy bizonyos pontig növekszik a proletár osztálytudat. Hangsúlyozom, hogy egy bizonyos pontig, mert a „jövedelmek és jogok” kiterjedésének egy meghatározott szintjén már a „proletár” a valóságban „burzsoává” válik, a mások által termelt értéktöbbletet éli fel, s mindennek legközvetlenebb hatása az osztálytudatra van. A 20. századi bürokrata szakértő tiszta példája ennek a minőségi változásnak, amely időnként az egyes csoportok életvitelében ténylegesen is láthatóvá válik.”26 Dale Tomich az idézett cikk kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy Wallerstein a munkafolyamat termékéhez viszonyítva és nem a munka társadalmi folyamatában elfoglalt helyük alapján különíti el és állítja szembe a burzsoáziát és a proletariátust. „Wallersteinnél a termelés és a csere közötti különbség nem tiszta. Nála az embernek a tárgyakhoz, nem pedig a többi emberhez való viszonya a döntő. Következésképpen mind az osztályellentétet, mind az osztályöntudatot egyoldalúan ábrázolja... Mivel a többlet kisajátítását helyezi a középpontba, ezzel más oldalról, de ugyancsak eltorzítja az osztályellentétekét.”27 A termelési és tulajdonviszonyok osztályokat specifikáló jellegétől való eltekintés teszi lehetővé, hogy Wallenstein az egyébként általa hangoztatott tőke–munka, illetve tőkés–munkás antagonizmust az értéktöbbletből való növekvő arányú részesedés alapján feloldhatónak tartja, illetve a centrum adott nemzet-államain belül létező tőkeviszonyt helyenként statikusan rendeli alá a „gazdag országok” és „proletár nemzetek” között feszülő ellentmondásnak. Hozzá kell tenni: e koncepció reális elemekre épül: a legfejlettebb tőkés országok osztályszerkezetében végbement változások alapjai (a „fehérgallérosok” számának növekedése, a „kékgallérosok” számának relatív és abszolút csökkenésével szemben ma már közhelynek számít,28 valóban csak a centrum-periféria, azaz a függőség viszonyai közt lelhetők fel. Empirikusan tekintve azonban még a legfejlettebb mag-államok munkásosztályának 26

Uo. Dale Tomich, id. mű, 7–8. old. 28 A hazai irodalomban lásd erről: Ádám György: Új technika, struktúra c. könyvét. 27


15

is csak egy része élvezi ennek az egyenlőtlenségnek az előnyeit, és csak erre a rétegre igaz, hogy objektíve „már nem képviseli a fennálló rendszer abszolút tagadását.29 Erről a rétegről mondható el, hogy érdeke a jelenlegi „status quo” fenntartása, azaz nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi tőkés rend stabilizálása. Így csak olyan következtetést fogalmazhatunk meg, amelyre a Wallerstein-féle helyes kiindulópontot – a kettős osztályfogalmat – továbbgondolva (dinamikusabbá téve) juthatunk el: a tőkés termelési mód két alapvető osztályának és ellentétüknek két dimenzióban történő felfogásához. Látni kell azonban, hogy az osztályok, illetve az osztályharc a maga kétdimenziós jellegét a történelmi kifejlődés folyamán nyerte el, és még csak logikailag létezett a tőkés termelési mód, a tőkés világrendszer kibontakozásának kezdetén (a két fogalom nem azonos, keletkezésük azonban időben egybeesik). Az osztályok meghatározásának marxi módszerét elfogadva – amely a termelési viszonyok tulajdonviszony-oldalát hangsúlyozza – a rendszerintegráns jegyeket felmutató munkás (azaz olyan kizsákmányolt bérmunkás, aki világszinten tekintve relative is magasabb bért kap, és több társadalmi előnyt élvez, mint egy elmaradott országbeli megfelelője) nem tekinthető a tőkés osztály tagjának, még ha magas bérét részben és közvetve a perifériák létének, illetve az onnan származó extraprofitból való részesedésének is köszönheti. Mindez csupán a második dimenzió érvényre jutását és politikai tényezővé válását mutatja. E dimenzió azonban szétválaszthatatlan az elsőtől, és feltételezi azt: a centrum nemzet-államain belüli gazdasági alapú osztályellentétek siettették a tőkés expanziót, mozgásformát találva a belső ellentmondások (többek között a kínálat és a fizetőképes kereslet közötti ellentmondás) számára, és a (nemzet-államok határain belüli) osztályharc (szakszervezetek stb.) hatására fizetnek magasabb bért a centrum-államok tőkései. Éppen a totalitás nézőpontjára helyezkedve, a világrendszer egészét tekintve mondhatjuk, hogy a munkásosztály részesedése az általa termelt értéktöbbletből növekedett és szociálpszichológiai, tudati elemek közvetlenül nem biztosítják – még az életszínvonal növekedése mellett sem – az egyik osztályból a másikba történő átkerülést: az első dimenzió nem oldható fel a másodikban. Lukács György figyelmeztet az empirikusan megragadható tudati és pszichológiai elemek túlhangsúlyozásának veszélyére, illetve arra, hogy azok nem tévesztendők össze az osztálytudattal, amely nem más, mint a proletariátus mint osztály önmagára ismerésének folyamata. 29

Herbert Marcuse, International Socialist Journal, 1965.

16

Miszlivetz Ferenc

„A történettudomány hibája az, hogy... a konkrétumot az empirikusan történelmi individuumban (függetlenül attól, hogy egyetlen emberről, egy osztályról vagy egy népről van-e szó) és empirikusan adott (pszichológiai vagy tömegpszichológiai) tudatában véli megtalálni. Mikor úgy véli, hogy megtalálta a mindennél konkrétabbat, éppen akkor kerüli el leginkább; a konkrétum ugyanis nem más, mint a társadalom mint konkrét totalitás; a termelés rendje a társadalmi fejlődés meghatározott fokán és a társadalom ezáltal meghatározott osztálytagozódása.”30 Valamivel később, a szakszervezeti harcot bírálva, így folytatja: „Minden opportunizmus forrása abban rejlik, hogy az okozatokból és nem az okokból, a részekből és nem az egészből, a tünetekből és nem magából a dologból indul ki... egyszóval a proletariátus osztálytudatát a proletárok tényleges pszichológiai tudatállapotával cseréli fel.”31 Mivel a dolgozat nem a fejlett tőkés országok osztálystruktúrájának részletező elemzésére vállalkozik, csak röviden térek ki Wallersteinnek a 20. századi bürokrata–szakértői rétegre vonatkozó megállapítására. Empirikusan tekintve, a tőkés társadalom sohasem oszlott tisztán tőkés- és munkásosztályra, rajtuk kívül egyéb osztályok és rétegek is léteztek (így például a parasztság vagy az értelmiség); ezeket a „gazdaságelméleti” osztályfogalomtól eltérő osztályokat, illetve a nekik megfelelő fogalmakat megtalálhatjuk Marx történelmi, szociológiai elemzéseiben.32 Ebben az értelemben a bürokrata szakértő réteg nem fogható fel a proletariátuson belül kialakuló „új” jelenségnek. (Egy része a hagyományos értelemben felfogott értelmiségi réteghez tartozik.) A tőketulajdon és -funkció szétválásával és a tőketulajdon osztódásával és ebből következően a tulajdonos elszemélytelenedésével, valamint a tudomány termelőerővé válásával (azaz, hogy birtokosa számára adott a lehetőség tulajdonának tőkeként való kamatoztatására) a magukat nélkülözhetetlenné, kulcsemberré tevő, tehát monopolhelyzettel rendelkező kutatók, szervezési, irányítási szakemberek, hivatalnokok stb. rétege már eleve inkább a tőketulajdonnal és a hatalommal összefonódva, mintsem proletárként jelenik meg a színen. 30

Lukács György: Történelem és osztálytudat, 278. old. Uo., 308–309. old. 32 Bertalan László előadásaiban kimutatta az ún. marxi „gazdaságelméleti” és „gazdaságszociológiai” osztályfogalmak közötti különbséget. 31


17

A marxi életműben két lényeges társadalom–gazdaság–elemzési módszert fedezhetünk fel tehát; a tőkés termelési módnak, mint kifejlett egésznek, az ún. „tiszta kapitalizmusnak” az elemzése egy sor absztrakción és feltevésen alapul. Marx ezek segítségével tárja fel a kapitalizmus lényegesebb törvényszerűségeit, belső mechanizmusát, működésének önérvényű logikáját. Ennek a gazdaságelméletnek felel meg művében a dichotóm jellegű (Bertalan László által gazdaságelméletinek nevezett) osztálystruktúra, amelynek segítségével a társadalom és gazdaság egészében végbemenő folyamatok a tőkeviszony két ellentétes pólusán történő kikristályosodás alapján vizsgálhatók. Marx azonban maga hangsúlyozza a prekapitalista termelési és társadalmi viszonyok továbbélésének jelentőségét, illetve azt, hogy a kapitalizmusnak mint egésznek a fejlődésekor csak irány jelzőként vehetjük figyelembe a „tiszta kapitalizmust”; a kétpólusos társadalom tehát absztrakció. E dichotómia tehát nem alkalmas konkrét társadalmak történelmi–szociológiai elemzésére. Bár Marx ezzel kapcsolatos módszertani fejtegetéseket nem hagyott hátra, rendelkezésünkre állnak az általa használt egyéb, ún. „gazdaságszociológiai” osztályfogalmak, amelyek már alkalmasak egy adott társadalmi struktúra leírására, illetve elemzésére. Immanuel Wallenstein elmélete – a formai hasonlóságok ellenére – lényeges különbségeket mutat a marxi felfogással szemben. Az elméletben szereplő világrendszer strukturális kétpólusossága kialakulásától fogva (kb. a 15. század közepe) adott. A tőkés világrendszer expanzív természetét és integráló erejét hangsúlyozva, a prekapitalista termelési módokat és a nekik megfelelő termelési- és társadalmi viszonyokat is csak a tőkés világgazdaság integrált elemeiként fogja fel. Az egész szempontjából tehát megvalósultként kezeli azt, ami még csak tendenciaként létezik. A tendenciát azonban nem értelmezhetjük a célját elért (vagy biztosan elérő) mozgás abszolútumaként. Empirikus, vagy konkrétan eldönthető részkérdések vizsgálatánál nincs bizonyító ereje, és nem tekinthető hivatkozási alapnak. Nemcsak arról van szó, hogy nem tehetünk úgy, mintha a világ csak tőkésekre és bérmunkásokra oszlana, hanem arról is, hogy az egyes társadalmi testek elemzését nem intézhetjük el azzal a sommás állítással, amely szerint előbb-utóbb sorsuk beteljesül: megvalósul a dichotómia. A történelmi valóság ismeretében és tiszteletében – és az említett módszertani alapokon állva – Wallerstein nem tehet mást, mint amit tesz: a burzsoázia és a proletariátus kategóriáit annyira kitágítja, hogy a 15. századtól kezdve az európai, majd a világtörténelem szinte összes aktora elfér bennük. Így lesznek tőkések a rabszolgatartó föld-

18

Miszlivetz Ferenc

birtokosok és a feudális nemesek; és a rabszolgák és félig önellátó parasztok így lépnek elő proletárrá. Paradox módon Wallerstein ismeri a magán- és magáért-való kategóriáit, és alkalmazza is azokat; a marxi értelemben vett, tehát kettős értelemben szabad (tehát csak bérmunkásokból álló) proletariátust jelölve meg potenciálisan magáért-való osztályként. Kérdés, hogy mi szükség van akkor a leegyszerűsített kategóriahasználatra? A bonyolult problémák könnyebb kezelhetősége és a szemléletesség túl kézenfekvő – bár nem elhanyagolandó – magyarázatnak tűnik. A választ inkább Wallerstein szemléletének abban a nagyon pozitív vonásában kell keresnünk, miszerint a tőkés világrendszert egységes egészként felfogva az összfolyamatokra igyekszik magyarázatot keresni, azok átfogó jellegét és az egyes részekre gyakorolt döntő jelentőségű hatását hangsúlyozva. Kétségtelen, hogy a tőkés világgazdaságba „bevont” (azaz belépésre kényszerített) „koloniális”, illetve „neokoloniális” társadalmak osztályai, rétegei, rendjei, a világpiacra történő közvetett, vagy közvetlen termelés következtében új, a tőke (tőkeviszony) által is strukturált meghatározást nyernek. Attól azonban, hogy a tőkés világgazdaság diktálta logika szabja meg egyre inkább tevékenységüket, s hogy helyenként közvetlenül is tőkés érdekeket szolgálnak, még nem változnak át tőkésekké vagy proletárokká, sőt, sokszor éppen nem-tőkés vagy nem-proletár mivoltuk kívánatos a tőke szempontjából. Ha érdekeik objektíve az egyik vagy másik osztály felé mutatnak is, a velük való azonosítás mind elméletileg, mind a politikai gyakorlatban hibás lépés, mivel a történelmileg kialakult és a sajátos formákban továbbélő nem-kapitalista termelési viszonyok és tudati elemek jelentőségét, történelemformáló erejét figyelmen kívül hagyja. Ha Wallerstein tisztában van e faktorok szerepével, márpedig ez derül ki Afrikával kapcsolatos tanulmányaiból, akkor csak egy lehetőség maradt: kitágított kategóriái nem egzisztencia-meghatározások. A világméretű folyamatok – így többek között az osztállyá szerveződés (pl. „proletarizálódás”) – elemzéséhez viszont kiváló szemléleti alapként szolgálhat Wallerstein megközelítési módja. Elemzési egységként a tőkés világrendszert tekintve a centrum–félperiféria–periféria elméletének kidolgozásával,33 a legfejlettebb tőkés és az elmaradott nemzet-államokat ki33

„A világgazdaságban elfoglalható háromféle helyzet – centrum–félperiféria– periféria – kb. 1640 körül stabilizálódott. Hogy bizonyos területek miért tartoztak az egyikhez, és nem a másikhoz, hosszadalmas magyarázatot igényelne. Az alapvető az, hogy Északnyugat-Európában a kiindulópontok csak csekély mértékben tértek el egymástól, ... így erős államalakulatok alakultak ki, míg ezek az érdekek a periféri-


19

zsákmányoló és kizsákmányoltként szembeállítva, eljut az osztályfogalom kettős jellegéig. A folyékony osztálystruktúrával rendelkező társadalmak – mint pl. Fekete-Afrika társadalmai – elemzése a kétdimenziós osztályfogalom segítsége nélkül, sokszor csak jogi értelemben véve, a formálisan létező „nemzet”-államot tekintve elemzési egységnek, nem vezetne tudományos értékű eredményekhez.

kus területeken élesen eltértek és nagyon gyenge államokat eredményeztek. Ha egyszer meg tudjuk fogni az államgépezetekben meglévő erőkülönbségeket, megértjük az „egyenlőtlen csere” működését is, melyet az erős államok erőszakolnak a gyengékre, a központ a perifériákra. Így a kapitalizmus nemcsak a többletterméknek a tulajdonos által a munkástól való eltulajdonítását jelenti, hanem az egész világgazdaság többletének elsajátítását is a központi területek által. És ez egyaránt igaz a mezőgazdasági és az ipari kapitalizmusra is.” (I. Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése..., 21–22. old.)

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents