MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------GERGELY Ágnes Költészet és veszélytudat Feljegyzések egy afrikai költő portréjához Eredeti közlés/Original publication: 1986, Budapest, Akadémiai Kiadó, 157 old.

Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.375 Dátum/Date: 2014. február/February – május/May 24. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document GERGELY Ágnes: Költészet és veszélytudat, Feljegyzések egy afrikai költő portréjához, AHU MATT, 2014, pp. 1–185. old., No. 000.000.375 http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, a népköltészet útjelei, beszélő dobok, a műköltészet vízválasztója: a fehér Európa, négritude, a történelem útvesztője, az ibók közbül vannak, Biafra, költészet és veszélytudat, Christopher Okigbo költészete, költők és olvasók, verselemezések, a szintézistől a legendáig African studies in Hungary, „road signs” of the folk poetry, talking drums, „watershed” of the art of poetry, the white Europe, négritude, labirynth of the history, the Ibo are in between, Biafra, poetry and the sense of danger, poetry by Christopher Okigbo, poets and readers, analyses of the poems, from the synthesis to the legends

2

Gergely Ágnes

---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUMés ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Költészet és veszélytudat: Christopher Okigbo

3

4

Gergely Ágnes


Gergely Ágnes

KÖLTÉSZET ÉS VESZÉLYTUDAT Feljegyzések egy afrikai költő portréjához

Akadémiai Kiadó, Budapest 1986

5

6

Gergely Ágnes

ISBN 963 05 4166 1 Akadémiai Kiadó, Budapest 1986, Gergely Ágnes Printed in Hungary


7

Petőfi Sándor és Radnóti Miklós emlékének

8

Gergely Ágnes

9

Gergely Ágnes

BEVEZETŐ

Ezt a munkát a szerző eredetileg Christopher Okigbo műveit elemző, egyszerű tanulmánynak képzelte. Amikor ugyanis először olvasta a biafrai háborúban elesett nigériai költő verseit, ráismerni vélt valamire, talán gyerekkora már-már természetfölöttinek tűnő világára, talán T. S. Eliot vagy W. B. Yeats magánmitológiáira, vagy valami meghatározhatatlan emlékre a magyar irodalomból – s hiába írja Huxley a Music at Night-ban, hogy a ráismerés a buták előjoga, az afrikai költő kiváltotta ismerősségérzet egy többéves, kitartó érdeklődés láncreakcióit indította el. Az anyag azonban nem engedte magát ismerősként kezelni. Egy szókép, egy hangsúly, egy gondolattársítás, és kiderült, hogy középeurópai tudatunktól valójában teljesen idegen világrész kultúrája a háttér. Szélesebb körben kellett az ismerkedést kezdeni, s mindenekelőtt a népköltészet, az íratlan irodalom rétegeiben. Az ugyanúgy és mégis másként átélt alapérzések, a küzdésvágy, a szerelem, az öröm, a félelem, a gyász közösségi ihletésű dalaiból így jutott el a nyomkereső a tárgyi világot átlelkesítő animizmus hitéig és a beszélő dobok költészetének sajátosan afrikai műfajáig. S itt megérezte Okigbo verseinek egyik forrását. A nyomolvasás folytatódott. A gyarmati helyzet igazságtalanságának és a misszionáriusok nyújtotta európai művelődés lehetőségének kettős kényszerében egyszerre formálódott az afrikai öntudat s az afrikai műköltészet. A négritude mozgalom kettéválasztotta a kontinens irodalmát; hívei főként a francia nyelvterület írói közül kerültek ki, míg az angol nyelvterület íróinak többsége, köztük Okigbo is, elzárkózott a Sartre által „fajelmélet-ellenes fajelmélet”-nek nevezett iránytól. Illett ez is a képbe, hiszen a verseiben afrikai és európai műveltségelemeket társító költő nem lehetett híve pánafrikai gondolatoknak. Ekkor adódott a legizgalmasabb fordulat: hogyan került mégis a költő a biafrai harctérre. Ahogy Nigéria múltjának, törzsi szerkezetének, az ibók – Okigbo törzse – különleges státusának, a gyarmatosítás alatti és a függetlenség kikiáltása utáni belpolitika válságának s az ország háborúba sodródásának történetével fokról fokra megismerke-

10

Gergely Ágnes

dett, a másfajta gondokra járó elme kívülről próbált bevilágítani abba a történelmi stresszhelyzetbe, amely egy fiatalember költővé válásához a közvetlen keretet adta. Okigbo életrajza, tiszta gondolkodásra valló nyilatkozatai, zenei és klasszika-filológiai műveltségének állandó jelenléte a belső stresszhelyzet erővonalait rajzolták elő; a környezet és a költői idegrendszer között pedig transzmisszióként feszült az afrikai irodalom, mozgalmaival, antológiáival, váratlanul magasrendű műköltészetével, olcsó ponyváival – és a kiheverhetetlen európai hatással, beleértve azt, hogy „fogadott nyelven” adatik írni. Aligha nyomozható ki, hányszoros terhelést kellett a fiatal költőnek elviselnie. Hogy azért ment-e a háborúba, mert mint ibo két malomkő között volt; hogy azért akarta-e verseiben megteremteni az afrikai s az európai kultúra szintézisét, mert költőként sem kívánt felőrlődni, s ahogy sűrűsödött lelkében a háború előérzete, úgy sűrítette költészetének világokat összebékítő kísérleteit – ezekre a kérdésekre igyekezett választ keresni a beleélő fantázia, kisebbedő koncentrikus körökben, eljutva végül a legbelső világ, a versek forró magjának föltárásához. Költészet és veszélytudat. Az ősember félelmében kezdett énekelni. Az első lírikus védekezésül tartotta maga elé a verseit. A világok határán, felfokozott veszélyhelyzetben élő afrikai költő sorsa és lírája akkor is huszadik századi alapképlet, ha a költőt megfosztjuk a romantika sallangjaitól, és saját érdekében könyökvédővel látjuk el. Végletes helyzetben nincs saját érdek. Okigbo arisztokratikusnak, nehéznek, homályosnak tartott költészete lassan nyílik meg az olvasónak. Mikor ennek a tanulmánynak a szerzője először próbált Okigbót fordítani, talált magának két sort. Ezt: And he said: Logistics. (Which is what poetry is)… A verssorok szövege magyarul így alakult: „Szállásmesternek lenni. (A költészet ennyi.)” A két sor hamarosan mottója lett a szerző egy nagyobb lélegzetű írásának, az Egy szállásmester feljegyzései című, tízrészes elbeszélő költeménynek.


11

Ekkor következtek az Okigbo-tanulmány előmunkálatai, és kiderült, hogy a logistics a versben nem szállásmesterség, hanem logisztika értelemben olvasandó. Tehát körülbelül így: S ő szólt: „Logisztika. (Mi volna más a líra.)” Késő: a téves fordítás, a költemény, a tanulmányrészletek megjelentek; nincs mód helyesbíteni. Munka közben az is kiderült, ki az a két költő, akinek emléke végül átizzott az emléktelen rétegeken, tömegsírtól tömegsírig. A szerző a tévedés és a felismerés kockázatát ezzel a dolgozattal, a szintézisig nemesedő költészet fejlődésrajzával köszöni meg Christopher Okigbónak. S megköszöni Elechi Amadinak, Egri Péternek, Karig Sárának, Kéry Lászlónak, hogy vállalkozását segítették. 1973–1983

12

Gergely Ágnes


13

TARTALOM

Bevezető ......................................................................................... I. A NÉPKÖLTÉSZET ÚTJELEI .................................................. Egy költői verseny tanulsága ..................................................... „És Gueno legyőzte a halált” ..................................................... Beszélő dobok ............................................................................

9 15 17 20 29

II. A MŰKÖLTÉSZET VÍZVÁLASZTÓJA ................................. „Uram Istenem, bocsáss meg a fehér Európának” .................... Négritude – mítosz kontra intellektus ........................................ Négritude – Párizs kontra London ............................................. Négritude – látomás kontra tény ................................................

35 37 42 49 57

III. A TÖRTÉNELEM ÚTVESZTŐJE .......................................... Az ibók közbül voltak ................................................................ Biafra ......................................................................................... „A vérszag már leng a levendula délutánban” ...........................

69 71 81 86

IV. KÖLTÉSZET ÉS VESZÉLYTUDAT ..................................... A költők – és az olvasók ............................................................ Szakadék fölött .......................................................................... Labirintusok ............................................................................... Égi kapu ................................................................................ Határok .................................................................................. Csöndek ................................................................................. Távolságok ............................................................................ A mennydörgés útja ................................................................... A szintézistől a legendáig ..........................................................

91 93 100 105 105 114 120 126 130 135

Jegyzetek ........................................................................................ 141 Irodalom ......................................................................................... 165 Név- és tárgymutató ....................................................................... 178

14

Gergely Ágnes


I. A NÉPKÖLTÉSZET ÚTJELEI

15

16

Gergely Ágnes

Gergely Ágnes

17

EGY KÖLTŐI VERSENY TANULSÁGA

1942–1943 telén az Északnyugat-Afrikában állomásozó brit Nyolcadik Hadsereg oktatótisztje költői versenyt hirdetett a hadsereg katonáinak. Mialatt Montgomery tábornok minden haderejét arra összpontosította, hogy Rommel csapatait kiűzze Afrikából, a sivatagban költemények születtek a honvágyról, Dover fehér szikláiról, az otthon hagyott kedvesről, a harcról, a brit hősiségről, a halálfélelemről. A verseket a hadsereg sivatagi hetilapja, a Crusader közölte 1942-es karácsonyi számában. Kétszáznyolcvan versenyző összesen négyszázhárom verset írt; a huszonhét legjobbat a háború után Poems from the Desert (Sivatagi versek) címmel kötetbe gyűjtötték.1 A versenyben a hatodik helyre L. Challoner tüzér altiszt került egyik versével, amely magyarul így hangzik: Líbia Ó, Nagy Sándor, hol van a régi fény, hol van e földrész cifra glóriája? Az ősi pompa súlyos illat-árja, zenéje, színe? E bús hant ölén egy birodalom gőgje volt, melyet Pompeius után felszított a vadság. A meggyalázott kultúrát siratják a némaságba süppedt útjelek. Tűnt Róma fénye – a dús kincsű föld, mit Caesar s büszke Antonius látott, az aquaeductus romján szertemállott, a hulló porba minden összedőlt. Nincs Rómából csak egy marék mese, kövek, csigák mészgödre, semmi se.2

18

Gergely Ágnes

A tüzér altiszt hibátlan szonettjében a régi dicsőséget siratja el, a makedón–római civilizációt – Afrikában. Versenyműve az idegen földön állomásozó katona vérébe ivódott gyarmatosító mentalitásán kívül még valamire fölhívja a figyelmet: „a dús kincsű föld”-re; arra, hogy a tizenkilencedik század végéig szétprédált s a negyvenes években hadszíntérré tett kontinensen valaha legendásan gazdag birodalmak voltak. Az ősi afrikai civilizáció a klasszikus gyarmatosítás idejére eltűnt, ha nem is nyomtalanul. „Milyen kór emésztette, sorvasztotta el a kialakult afrikai kultúrákat, s idézte elő az újabbkori történelemben szinte példátlanul álló hanyatlást? Mivel magyarázható, hogy a tizenkilencedik század végén Afrika belsejébe hatoló gyarmatosítók úgyszólván semmi összefüggést nem találtak a városállamok romjai és a szomszédságukban élő nomád törzsek között?”

– szegzi nekünk a kérdést Keszthelyi Tibor Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig című könyvében. S a választ „a kialakult feudális vagy félfeudális államok belső ingatagságá”-ban leli meg, azon kívül, hogy a „…rabszolga-kereskedelem hallatlan mértékben megtizedelte a lakosságot… Basil Davidson számításai szerint az Atlanti-óceánon… folytatott rabszolga-kereskedelem Afrika számára legkevesebb ötvenmillió ember veszteséget jelentett.”3

A rabszolgaexport eredményeképpen az afrikai őslakosság egy részének leszármazottai ma Észak-, Közép- és Dél-Amerikában élnek; a huszadik századi kivándorlási hullámok következményeként pedig számos afrikai került nyugat-európai országokba – mégsem szokás „fekete diaszpórá”-t emlegetni. Annál inkább „fekete kultúrát”-t. A történelmi helyzetet figyelmen kívül hagyó és aligha veszélytelen irányzat nem új keletű. Ártatlan helyzetvállalásnak tekinthető, hogy Cassius Clay amerikai néger ökölvívó Muhammad Ali néven áll a szorítóba, s hogy Leroi Jones amerikai néger költő egyszer csak elhatározza, mától Imamu Barakának hívják, és fölolvasást tart az egyre szaporodó afro-amerikai tanszékeken. A faji összetartozáson, a bőrszínen alapuló osztályozásra azonban néhány neves európai és amerikai fehér tudós is kedvet kapott.


19

Janheinz Jahn német afrikanista Geschichte der neoafrikanischen Literatur (Az újafrikai irodalom története) című könyvében az afrikai kulturális hagyománnyal együtt tárgyalja az Egyesült Államok, Kuba és Haiti néger lakosságának kultúráját.4 Jahn az ősi afrikai kultúra lelőhelyét az Agisymba kifejezéssel illeti (Ptolemaiosz szava, ezzel jelölte világtérképén az Egyenlítőtől délre fekvő területeket). Az „amerikai Agisymba-hagyománnyal” foglalkozó fejezetben Jahn így vélekedik az afrikai kultúra exportjáról: „Az Amerikába küldött és rabszolgává lefokozott agisymbaiak nem hagyták kulturális poggyászukat a hajókon. Brazíliában s a Karib-tengeri országokban megőrizték sajátos kultúrájukat… és hozzáigazították az új viszonyokhoz. A kultúra sosem mozdulatlan.”5

A kultúra elevensége mégsem jelenti azt, hogy az értékek sérülés nélkül átmenthetők. A dzsessz, a spirituálé, a kalypso vagy a rumba kétségtelenül afrikai gyökerű, ám a gyökérkutatás nem feledteti, hogy az idők folyamán a növény messzire került a gyökérzetétől, s pusztán az elkésett öntudat romantikus eszközeivel nem lehet az egyszer széttépettet összeragasztani, akár diaszpóráról van szó, akár nem. Leroi Jones megváltoztathatja a nevét; sohasem lesz afrikai költő. S valószínűtlen, hogy a New York-i slumok kábítószeres négerei eltűnődnének a gyökereiken. A gyökérkutatás mozgalmi előjel. Már a század első harmadában indult négritude mozgalom hívei az afrikai ősök felé fordultak. S noha ők valódi identitást találtak, nem fogódzónak kínálkozó egzotikumot, lényegében nem jutottak tovább, mint Jahn, vagy mint az átellenes oldalon, a sivatagban Antonius után sóhajtó fehér katona, hiszen a négritude, a négerség már nevében hordja a faji megközelítés korlátait.

20

Gergely Ágnes

„ÉS GUENO LEGYŐZTE A HALÁLT”

Az 1960-as években világméretűvé vált afrikanisztika tárgyilagosabb művelői szerint Fekete-Afrika irodalmi határai Fekete-Afrika kontinenshatáraival azonosak. Ehhez nemcsak a földrajz, a történelem, a társadalom- és a nyelvtudomány kínál érveket, hanem magának az afrikai irodalomnak a története is. Az afrikai íratlan irodalom évszázadait az első lejegyzett mű megjelenése töri ketté: Juan Latino etióp rabszolga latin nyelven írt verseinek kiadása 1573-ban, Granadában; utána több mint kétszáz évig nincs jelentős írásos afrikai mű. 1789-ben jelenik meg Londonban az ibo törzsbeli Olaudah Equiano, későbbi nevén Gustavus Vassa önéletírása, ezt követi az Egyesült Államokba hurcolt joruba R. Campbell 1861-ben kiadott afrikai útinaplója.6 Ezek azonban szórványművek, és illetőségük külhoni. Az afrikai irodalom belterjes korszaka az anyanyelvű irodalmak ébredésével, Dél-Afrikában kezdődik. A korszak – Jahn meghatározásával: a „bantu aranykor”7 – 1906-tól a második világháború végéig tart, és műköltői hozadékai között ott a törzsi nyelvekre lefordított Biblia. Ám a „bantu aranykor” is elszigetelt jelenség. A huszadik századi afrikai irodalom központja a két világháború között kívül kerül a kontinensen: Párizsba, ahol a néger egyetemisták képzeletében fokozatosan alakot ölt kívülállásuk summája, a négritude. A világ figyelmét az afrikai irodalomra a négritude 1947-ben indult párizsi folyóirata, a Présence Africaine hívja föl, s még inkább Léopold Sédar Senghor 1948-ban, Párizsban megjelent könyve, az Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malgache de langue française (Az új, francia nyelvű néger és malgas költészet antológiája).8 A gyűjteménybe, amelyhez Jean-Paul Sartre írt bevezetőt, guyanai, guadeloupe-i és haiti költők mellé hat afrikait illesztett Senghor: három malgast és három szenegálit – vagyis csupa francia-afrikait, mint a kötetcím is jelzi. A többi gyarmaton az irodalmi kibontakozás az 1950-es évek közepe táján kezdődik. A legújabb afrikai irodalom alapítási évének az


21

1960-as esztendőt szokás tekinteni. Ekkor hagyják jóvá a gyarmati uralom felszámolásáról szóló nyilatkozatot az ENSZ-ben. Az országalapítással járó szellemi függetlenség új műköltői formák megalapozását is magával hozza, de Afrikában a műköltészet mellett a népköltészeti formák is élnek. Az irodalmi határok szabásmintája tekintetében essék továbbra is róluk szó. Már Leo Frobenius 1910-ben közreadott afrikai mesegyűjteménye pezsdítőleg hatott az európai olvasókra. A Fekete Dekameron (Das schwarze Dekameron) meséi nemcsak a másfajta jelképrendszer és képzeletvilág, de az európai moráltól (gátlásosságtól, szemérmességtől) alaposan elütő erkölcs hírhozói.9 Az afrikai népmesegyűjtésbe jóval később a magyar könyvkiadás is bekapcsolódik. Az Európa Könyvkiadó Népek meséi című, Karig Sára szerkesztette sorozatának afrikai köteteit és a Móra Könyvkiadó néhány hasonló gyűjteményét10 megelőzi a Karunga, a holtak ura című afrikai mesekönyv, amelyet Radnóti Miklós fordított magyarra 1944-ben. Ez volt Radnóti utolsó munkája.11 A létrehívó indulatok szempontjából érdemes néhány afrikai népköltészeti – vagy részben népköltészeti – gyűjteményről külön szót ejteni. Az egyik legismertebb népköltészeti gyűjtemény Blaise Cendrars 1947-es Anthologie nègre-je (Néger antológia), amely tárgykörök szerint hoz együvé legendákat és törzsi dalokat. Cendrars bevezetőjének 1920-as dátuma az alapkiadásra, a kibővített, 1972-es megjelenés a gyűjtemény népszerűségére utal.12 A „kifejezetten az európai avantgarde számára készült” kötet Voigt Vilmos szerint „folklorisztikai szempontból… nem nevezhető eredetinek, hitelesnek”,13 a magyar afrikanisztika számára mégis kuriózum, hogy az alapkiadásból Dénes Zsófia készített 1924-ben miniatűr mutatványt.14 Az Elifámok dala (Chant des Elifam) egyik részlete a magyar avantgarde ízléséről is árulkodik: A törzsfőnök: Ó, fám atya, atya, gyere, gyere, gyere ide; ó, oltalmazó, gyere ide, ó! A kar: Gyere, ó, gyere ide! Gyere, gyere ide, ó! ó! A törzsfőnök: Ó! a fám elhagyta az erdők mélyét, gyere, gyere ide, ó! A kar: Gyere, ó, gyere ide! Gyere, gyere ide, ó! ó! A törzsfőnök: A fám még mindig oltalmazó, ő védi a nemzetet, ó, igen, ó! A kar: Gyere, ó, gyere ide! Gyere, gyere ide, ó! ó!15

22

Gergely Ágnes

Cendrars védelmére szól, hogy az afrikai népköltészet gyűjtője előre nem látható nehézségekbe ütközött a kontinensen. Peggy Rutherfoord, akinek Darkness and Light (Sötétség és fény) című, 1958-as londoni antológiája African Voices (Afrikai hangok) címmel ugyanabban az évben New Yorkban is megjelent,16 a bevezetőben a nehézségeket panaszolja. Rutherfoord négy évig dolgozott az antológián, amelynek elegyes tartalomjegyzéke népköltést, mesét, dalt, verset, prózát, politikai beszédrészletet sorol fel. A gyűjtés előzményeiről Rutherfoord elmondja, hogy az afrikai író szerény, nehezen adja ki kezéből a munkáját. Mikor írást kérnek tőle, arra hivatkozik, meg kell javítania a patkány rágta háztetőt, esőben csúszósak az utak, nem tud a folyón átkelni, mert nincsen híd. A kézirat késve érkezik, vagy akkor, amikor már nem várja az ember. Afrikában, a tűző napon, mondja Rutherfoord, másképp múlik az idő. Rutherfoord antológiájának van még egy tanulsága. A kötet előszavában Fr. Trevor Huddleston angol misszionárius ezt írja az egyház afrikai szerepéről: „A múltban a legnagyobb tévedésünk az volt, hogy természetesnek találtuk: a »nyugati« modor, módszer és magatartás eo ipso mindig magasabb rendű, mert a keresztény erkölcsön alapszik. Misszionáriusi munkánk nagy része hatástalan maradt ennek a bűnös önteltségnek a következtében. Akárhogyan történt is, ma már, amikor a nacionalizmus életteli erői felbolygatják a földrészt egyik végétől a másikig, ilyen fajta önelégültséget nem engedhetünk meg magunknak. A kereszténység most áll a legkeményebb próbatétele előtt Afrikában.”17

A bevezetőben Peggy Rutherfoord egy másik próbáról ír: „És mi lesz azzal a zuluval, akit elűztek Zuluföld zöldellő dombjairól? Eszébe jut-e vajon ősei ereje, mikor a johannesburgi útlevélhivatal előtt sorba áll engedélyért, hogy bejusson a város utcáiba?”18

Az antológia közli az útlevélhivatalról szóló népköltést: Vedd le a sapkád. Hogy hívnak otthon? Ki az apád? Ki a törzsfőnök? Hol fizetsz adót? Melyik folyóból iszol? Gyászolunk, hazám.19


23

A kereszténység megváltozott szerepére felérző Huddleston és a fajüldözésre ráeszmélő Rutherfoord példája egymás mellé kívánkozik. Az antológiát az elnyomó nagyhatalom két rossz lelkiismeretű állampolgára jegyzi. A Letteratura negra (Fekete irodalom) című elegyes gyűjtemény Pier Paolo Pasolini bevezetőjével, Mario de Andrade gondozásában jelent meg; népköltészetet műköltészettel fölváltó fejezetében afrikai, kubai, guyanai, martinique-i, észak-amerikai néger költők sorakoznak: a „fekete kultúra” képviselői.20 A Voices of Ghana (Ghana hangjai) című, az accrai rádió műsorából összeállított, 1958-as antológia valószínűleg először kísérli meg Afrikában, hogy angol nyelvű szemelvények közé törzsi nyelvű írásokat ékeljen.21 Ha más antológiák összeállításában a nyugat-európai ízlés, a rossz lelkiismeret vagy az agisymbai álom működött közre, ez a műsorfolyam lassú biztonsággal zúdul át a vonalzóval húzott országhatárok képtelenségén. Egy dagbani nyelvű versről megtudjuk, hogy nemcsak Ghanában, de Togóban is értik, a hausza nyelvű dalt Ghánában és Észak-Nigériában éneklik, az eve játékdalokon Ghána és Togó azonos nevű törzse osztozik. A törzs azonos, csak a vonalzó volt másik kézben. Ellene egyetlen védelem az egy-anyanyelvűek, a valóban összetartozók összetartozása. „Óvjon meg minket attól az ég – írja az antológiában Israel Kafu Hoh eve költő –, hogy megvetéssel tekintsünk eleink gondolatainak és érzéseinek egyetlen maradványára, melyet költészetünk megőrzött, s hogy elutasítsuk versengésre és tökéletesedésre buzdító kihívását.”22

Erre a kihívásra felelt 1975-ben Wole Soyinka hagyományőrző, egyszersmind modern antológiája. Tárgyszerű címe: Poems of Black Africa (Fekete-afrikai versek).23 Soyinka – maga is költő – a névtelen ősi és a névvel jegyzett új műveket avatott kézzel csomózza a változatos tárgykörök – Ősök és istenek; Animisztikus fázisok; Fekete ideák; Etika, erkölcs, absztrakció: a filozófus ember; Haza és szabadság; Párzó kiáltás; Imádságok és igézők – és az egyetlen élménykör: az afrikai tapasztalat köré. A tapasztalat mélyén sűrűsödő mítoszvilágot megszűrten engedi át a líra. Az afrikai teremtésmítoszok sokfélesége megérdemel néhány sornyi kitérőt. Ulli Beier osztrák születésű afrikanista The Origin of Life and Death – African Creation Myths (Az élet és a halál eredete – afrikai

24

Gergely Ágnes

teremtésmítoszok) című könyvének bevezetőjében elsorolja, hogyan képzelik a különféle afrikai törzsek a világ erőinek keletkezését.24 A kono törzs hite szerint a Halál az első erő a világban; előbb volt, mint az Isten. Az idzso törzs úgy véli, az ember maga dönt a sorsa felől, még mielőtt megszületik. A vapangvák szerint a Föld hangyaürülékből keletkezett. A jorubák szerint Isten rontotta el az ember jellemét, s egyetlen isteni lényben számos isten lakozik. A hiedelmek nemegyszer érintkeznek a Bibliával. A joruba hagyomány úgy tartja, a víz előbb volt, mint a Föld. A fang törzs hite a pusztító vízözönt tűzvészszel helyettesíti. A malozik toronyról regélnek, melyet az ember azért próbált fölépíteni, hogy Istennel legyen egyenlő. Szerepel a motívumok közt sárból gyúrt ember, tiltott gyümölcs, szenvedés általi megtisztulás, sőt az is, hogy kezdetben volt az Ige.25 Soyinka antológiájának egyik feltűnő népköltési darabja a The Fulani Creation Story (Fulani Genezis). A fulanik ismeretlen költője nem vízből: tejből származtatja a mindenséget, amelyben Doondari kezdeményezésére egymást hozzák létre az anyagok: a kő a vasat, a vas a tüzet, a tűz a vizet, a víz a levegőt, s belőlük alkotja meg Doondari az embert. Az emberrel terhes világ jelenségei azonban sorra legyűrik egymást, mindaddig, amíg rendet nem csinál köztük a halált is legyőző Gueno: …És az ember gőgös volt. Hát Doondari vakságot csinált, a vakság legyűrte az embert. És amikor a vakság is gőgös lett, Doondari megcsinálta az álmot, a vakságot legyűrte az álom, és amikor az álom is gőgös lett, Doondari megcsinálta a gondot, a gond legyűrte az álmot, és amikor a gond is gőgös lett, Doondari megcsinálta a halált, a halál legyűrte a gondot. És akkor a halál is gőgös lett. És Doondari harmadszor is lejött, de úgy, mint Gueno, az örökig élő. És Gueno legyőzte a halált.26


25

A halállal való viaskodás lendíti át ezeknek a homályos eredetű verseknek a nagy részét a természetfölöttibe. Újabb kitérésképpen néhány adalék. Tonye Ereks nigériai szociológus írja le, hogy a Niger deltájánál élő kalabari törzs az ember lényegét négy megnyilvánulásban látja: holttest, sors, élő test és lélek a nevük.27 A biológiai és a metafizikai létformáknak ez a kiegyenlítődése teszi, hogy Afrikában olyan félő tisztelet övezi a halott csecsemőt. A halva született gyermek a jorubák nyelvén az abiku, az ibókén az ogbandzse nevet viseli; mindkét név „szellem-gyermek”-et jelent. Az abiku, akiről Wole Soyinka és John Pepper Clark is verset írt, arra ítéltetik, hogy mindig holtan térjen vissza ugyanabba az anyaméhbe. A rettegő anyák ezért megjelölik a testét forró csigaháztörmelékkel – írja Soyinka –, vagy végigrovátkolják késsel a mellét, a hátát, a fülét – jegyzi föl Clark –, hogy fölismerjék, ha visszatér.28 Az ogbandzse karját – Kevin Echeruo verséből tudjuk – karpereccel jelölik meg, s legközelebb – mint Chinua Achebe regényében olvasható – életben maradhat, ha időközben meglelik, és elpusztítják a gyermek és a szellemvilág közötti kapcsot, az iji-uva nevű varázskövet.29 A család amellett, mint Soyinka antológiájának egyik joruba igézője, az Incantation to Cause the Rebirth of a Dead Child (Halott gyermek életre bűvölése) tanúsítja, ráolvasással is próbálkozik: …Fekete földi rög van a birtokon. Vörös égi rög van a sírveremben. Én gyermekem, Oludande, aki halni születtél, fordíts hátat a vörös égi földnek, jöjj, edd ezt a világi fekete földet.30 Beier szerint több mint hétszáz afrikai változata van a halandóság motívumának, annak, hogy az ember miként játszotta el az örök életet.31 Rems Nna Umeasiegbu nigériai kutató lejegyzett egy ibo népmesét, amely szerint az élőlények a kutyát bízták volna meg az Istenhez továbbítandó üzenettel: ne legyen halál. A kutya sokáig rágta a csontot, elkésett; Isten közben megteremtette a halált.32 A lélekvándorlás motívuma jelenik meg Soyinka antológiájának The Hunter Dies (Meghal a vadász) című joruba siratójában: a szerelmes özvegyasszony legelésző kecskében, sütkérező gyíkban keresi férje továbbélő lelkét, a testet pedig inti, ne koplaljon, egyen akár férgeket is az égben.33 A

26

Gergely Ágnes

Slowly the Muddy Pool Becomes a River (Sáros ártérből lassan folyó lesz) című joruba gyászének az ártér növekedésével állítja párhuzamba a testben alattomosan növekvő halált, repedt elefántcsont képében jeleníti meg a jóvátehetetlent, törött tojás zagyva titkának nevezi a megfejthetetlent. A népköltészet mélyrétegeiben járunk. Csak az utolsó sorokban repül föl a gyászénekből a vers, ismét az újraéledő lélek rejtélyes motívumával: …De ha földeden antilop jár, ha folyóparton antilop jár, nyiladhoz tegzében ne nyúljál, menjenek békével a holtak.34 Az ártér, az elefántcsont, a tojás, a tegezben pihenő nyíl – a bármikor életre támadható dolgok az animizmus hitéről vallanak. A holtak iránti kíméletesség az erkölcsről. A holttest a fájdalom, az élő test az öröm forrása. Nyers életöröm tobzódik a szüreti, a harci, a vadász- és a táncdalokban, s a szerelmes versben a test mintha a buján tenyésző forró égövi környezet része volna csak. „Szép kövér asszonyok szedik a termést” – mondja a Sorghum, sorghum O sorghum (Cirokszüret) ismeretlen bakiga költője,35 míg törzsbélije így aposztrofálja kedvesét az Eye of a calf (Borjúszem) című dalban: Szemed a kicsi borjaké, nyakad koronás darvaké, lábod szára zsenge banántő, foghúsod fénye csecsemőké, fogad tündöklőbb, mint a jég, lábod kislányos, gyenge láb, ó, borjúszem, ó, kislányhang, ó, szívdobolás, hadd haljak meg veled!36 Kelet-Afrikában, a szuahéli nyelvterületen, ahol nagyobb az arab befolyás, olvadékonyabb és társadalmibb lett a szerelmi líra. Magát a szuahélit, írja a Transition című ugandai folyóiratban Jan Knappert, sokan arab keveréknyelvnek tartják, holott bantu nyelv, csak éppen szókincsében ezrével lelhetők arab eredetű szavak.37 A latin betűs szuahélit, mondja az African–English Literature (Afrikai–angol iroda-


27

lom) című antológia bevezetőjében Anne Tibble, ötszáz évvel ezelőtt még arab betűkkel írták, s költészete máig őrzi az arab–perzsa klasszikus hagyomány kezevonását.38 A Serenade (Szerenád) című szuahéli szerelmes versben nem asszony és nem kislány, hanem hölgy a múzsa megjelölése: …Ó, szép hölgy, csillapodj, ajándékot hadd adjak, hejázi hazánkból e drága kelmét, ékesítselek sirázi lánccal, aranygolyóbisokkal, építsek neked pompás fehér házat kőből, mészből, tele is rakjam kristályrakománnyal, hogy dicsőítse, aki látja, be is béleljem Saka és Ozi tavából való gyenge sással…39 Sem a buja természetközeliség, sem ez a keleties páválkodás nincs rokonságban azzal a magas izzású érzékiséggel, amely a Love Song (Szerelmi dal) című amhara versből – talán épp az etiópiai kopt-keresztény kultúra elszigeteltségének tudatában, szinte az európai középkort idéző vallásos rajongás erejével – egy oltárkép felé sugárzik: Te őserdei citrus, méz a sziklák között, kolostor citromfája, te szavannai szőlő, elfér a te farod a tenyeremben, és mint a hangszer, gömbölyű a te combod, hátad énekeskönyve zsoltárral teleírva, gyorstüzelő szemed daliákra vadászik, és pókháló-gyönge a te köntösöd, s a te inged balzsamos gyógyír – szappan? Ó, nem: Arábia illatszerében mosdol, és a te lábikrádon ezüst ecsetvonások…40 Vajon miért szétterülőbb mindig a szerelem lírája, mint a gyászé? Mi az, ami a veszteségben közösebb, elementárisabb, mint a vágyban? A lírikusokat, meglehet, mindenekelőtt az alapkérdések vonzzák a népköltészetben, ahonnét ha válasz nem érkezik is, megnyugtatóan szól a visszhang. Magyarországon több jelentékeny költő és fordító keresett visszhangot Afrika népköltészetében. Dénes Zsófia után41 a versfordító József Attila, Habán Mihály, Radnóti Miklós,42 egy-egy összeállítással Tiszay Andor, Fónagy Iván;43 a közeli évtizedekben többen éltek az antológia- és folyóiratközlés lehetőségeivel,44 Tornai

28

Gergely Ágnes

József pedig 1977-ben Boldog látomások címmel önálló népköltészeti gyűjteményt adott ki, s ebben külön fejezetet szentel Afrikának.45 A legafrikaibb magyar szöveg a szenvedelmes átélésre különösen képesített Füst Milántól származik. Összes versei kötetében Füst két versfordítást szerepeltet, s az egyikük címe Bantu-néger ballada. A vers alatt lábjegyzet: „Fordításomban idegenszerű magyarságra és szóhangsúlyra törekedtem, hogy egzotikuma, valamint a dobpergés annál jobban érezhető legyen rajta.” S érezhető: Mrile, térj vissza haza, térj, – Mrile térj vissza haza, gyermek, – Térj vissza haza. – S az utolsó szakaszban felgyorsul a ritmus: Mrile, jőjj haza, jőjj, Jőjj haza, Mrile, jőjj, Jőjj haza, jőjj, Jőjj haza, Mrile, jőjj, Mrile, jőjj haza, lásd, jőjj haza, Mrile, jőjj, Jőjj haza, lásd, Mrile, jőjj haza…46 Ami Füst Milánt a ritmuson is túlról megragadhatta a versben, a hívás volt, a makacsul megismételt hívás. Mrilének ott a helye, haza kell térnie, nem mehet máshová, oda tartozik. Szólíthatják más ritmusok is, hasonlók, mondhatni, megszólalásig hasonlók az otthonihoz, de Mriléhez ez a ritmus szól. Ígérhetnek vágyat az utak, gyászolni otthon lehet. Gueno másként győzi le a halált, mint a spirituálék néger Krisztusa.


29

BESZÉLŐ DOBOK

A tengerentúlra átszármazott ritmusok afrikai forrásvidékén ott találunk egy eleven népköltészeti műfajt, a beszélő dobok költészetét. Beszélő dobokról elsőként R. T. Clarke tesz említést, aki a kongói tumba törzs dobolását vizsgálta 1934-ben.47 J. F. Carrington 1949-ben ír könyvet Talking Drums of Africa (Afrikai beszélő dobok) címmel;48 majd 1954-ben R. G. Armstrong teszi közzé a dél-nigériai dobköltészetre vonatkozó kutatásai eredményét.49 Nem sokkal később, már a független Ghana állampolgáraként J. H. Kwabena Nketia írja le az akan törzsek dobszertartásait 1958-ban, illetve 1963-ban.50 Összefoglaló mű Ruth Finnegan 1970-ben kiadott, Oral Literature in Africa (Íratlan irodalom Afrikában) című könyve, amely fejezetnyit foglalkozik az úgynevezett „dobnyelv”-vel és „dobirodalom”-mal.51 A dobnyelv, kezdi fejtegetését Finnegan, inkább irodalom, mint zene. A Nyugat- és Közép-Afrika némely vidékén dobon s más hangszereken előadott ritmusok közlése szövegértékű. Ebből a szempontból a dobközlés kétfajta lehet. A hagyományos közlésben „…előre megszabott jelek hordozzák az adott üzenetet – mondja Finnagan –; ebben a típusban a közlésnek nincs közvetlen nyelvi alapja”.

Olyasféle kódról van szó, mint ha a munkavezető sípja egy rövid, egy hosszú füttyel adna jelt valamilyen mozdulatra, anélkül hogy a füttyjelet szóként lehetne értelmezni, akár csak így is: „hahó”. A másik típusban, írja Finnegan, „…a hangszeres közlés magának a beszélt nyelvnek a közvetlen áttételével történik, azáltal hogy a hangszer a tényleges beszéd hangsúlyait és ritmusát utánozza. Úgy kell felfognunk, hogy maguk a hangszerek beszélnek, s mondandójuk szavakból áll. Ez az utóbbi, a hagyományos jelekkel való közléstől eltérően, szándékoltan nyelvi közlés; jelentősége csak úgy mérhető fel, ha lefordítjuk szavakra, zenei hatása pedig teljesen mellékes.”52

A beszélt nyelv fordulatait a dob úgy adja vissza, hogy a dobos minden szóra más-más hangkombinációt használ. Egy-egy kombiná-

30

Gergely Ágnes

ció azután előbb-utóbb megszokottá válik. A dobfrázisok többnyire hosszabbak a beszélt nyelv fordulatainál; körülírással fejezik ki a szavakat. A kongói kele törzs dobjára így hangzik például a manióka: „csupasz földön heverő manióka”. Némelyik dobfrázis szólással is fölér; a pénz dobnyelven: „vitákat lecsendesítő fémdarabkák”, az eső: „köpködő kobra és napfény szellemfia”, a fehér ember: „erdei szellem, vörös, mint a réz.”53 Dobfrázisokból áll össze a törzs tagjainak közvetítendő üzenet. Carrington följegyez két egyszerű mondatot: „A misszionárius feljön holnap a folyón a falunkba. Hozzatok a házába vizet és tűzifát.”

Mindez így hangzik a kele törzs dobnyelvén: Fehér ember erdei szellem aki levélből csinál háztetőt feljön a folyón, feljön a folyón, mikor fölkel a holnap magasan az égen a városba és a faluba hozzánk gyertek, gyertek, gyertek, gyertek, hozzatok lakaila italt hozzatok apró tűzifát a zsindelyes házba magasan odafönn ott a fehér ember erdei szellem aki levélből csinál háztetőt.54 Hasonló frázisok más hangszeren – kürtön, fuvolán, gongon – is kifejezhetők, de a dobnyelv mind közül a legfejlettebb. A mesterdobos általában a királyi udvarhoz tartozott. A dobüzenet hét mérföldre is elhallatszik; a különféle eseményeket dobon adják hírül. A haláleset a kele törzs dobján így adatik tudtára mindenkinek: Siratás lesz, siratás lesz, siratás lesz, könnyek a szemben, jajgatás a szájon…


31

Majd elhangzik a dobon a halottnak és falujának neve.55 A táncmulatságot így jelenti be a dobos: Mindnyájan, mindnyájan gyertek, gyertek, gyertek, gyertek, táncoljunk este mikor az ég beleér a vízbe bele a földbe.56 Ugyanígy hirdetik meg a háborút, az esőt, a születést, a házasságot. A törzsfőnökök s más személyiségek nevét a hauszák dob- és kürtnyelven jelentik be az ünneplő tömegnek. Nigériában a partvidéki törzsek a névhez hozzáteszik az apai felmenők nevét s a név viselőjének híres cselekedeteit. A névhirdetés nem mindig hízelgő. Clarke szerint a tumba törzs krónikása így dobolta ki egy belga kormánytisztviselő nevét: „Csípős hernyó, bántani nem jó.”57 A dobirodalom különféle formáit Finnegan és Nketia hasonlóképpen rangsorolja.58 Mindkettejük listáján első a dobközmondás. Az akanok tánccal kísért közmondásciklusa, az Akantam, kötött mértékű forma, hang és szünet hosszúsága éppoly szigorúan meg van benne szabva, mint a szavak és a mondatok ismétlődésének rendje. A ciklus mindegyik része két közmondásra épül, egyikük refrén. Az Akantam közmondásait a nagydobok egyszólamban játsszák, és a kisdobok adják a zenei kíséretet.59 Elhangozhat a közmondás egyszerűen és „sajátos dobnyelvi formában”, azaz cifrázva is.60 „Ha nagy a folyó, túlnövie a tengert?” Ez a közmondás így alakul ciklussá: Az Ösvény átszeli a Folyót, a Folyó átszeli az Ösvényt, melyik az öregebb? Az Ösvény átszeli a Folyót, a Folyó átszeli az Ösvényt, melyik az öregebb? Ösvényt törtünk, Folyót találtunk. Ösvényt törtünk, Folyót találtunk. A Folyó régtől itt van, igen, a Folyó tőle indul, a Mindenség Első Urától.

32

Gergely Ágnes

Akjereko Kvagjan átszeli a Nvabe Folyót és eljut Ohvimba. …Induljunk el mindnyájan útra. Induljunk el mindnyájan együtt. A nép, amely elment, még nem tért vissza. Induljunk el mindnyájan útra. Akjereko Kvagjan átszeli a Nvabe Folyót és eljut Ohvimba.61 A dobirodalom másik formája a dicsérő ének – Finnegan szavával: dobnyelvi panegyricus62 –, valamely híres ember, király vagy törzsfőnök dicsőítése, melyben képek és gyakran közmondások halmozódnak. Armstrong írja le egy dél-nigériai törzsfőnök fuvolanyelven előadott dicséretét: …A hatalmas leopárd nem játék! …Ha a leopárd úton van, az állatok félnek! …Ahol az oroszlán, ott a leopárd! Barlangjában a szép testű leopárd, a Főnök! …A leopárdnak és a Főnöknek karma van, karma van; a leopárd és a Főnök ma eljön!63 Az akan törzsek dobnyelvi panegyricusa így üdvözli az érkező törzsfőnököt: Főnök, te le akarsz ülni, ülj le, hatalmas. Ülj le, kegyelmes. Főnök, temérdek az ülőhely. Mint hatalmas ág, kiterjedsz fölöttünk. Lapuljunk meg előtte, ki ország kardjait hordja. Kormányzó, kinek nevére izgalom támad, Főnök, olyan vagy, mint keltében a hold. Nemes kormányzó, kinek adósai vagyunk, olyan vagy, mint a hold: megjelensz, és oda az éhség.64


33

Jellegzetes formája a dobirodalomnak a dobhistória, melyben néha egy egész közösség története megszólal. A dobos előszámlálja a halott királyokat, azonosul halálukkal, élesztgeti őket. Az ünnepségeken előadott história a dobostól is, a hallgatóságtól is átélést, lelkierőt kíván. Akárcsak a dobinvokáció, a szellemek idézése, Nketia meghatározása szerint „ébresztés” (awakening), amelynek szövegét az Adae nevű akan ünnepség napján, hajnali négykor játssza végig a dobos, közönség nélkül, de annak tudatában, hogy hallják, amit a dobon elmond. A dobos előbb a halottak szellemét szólítja, majd a dob különféle részeit, egyenként „fölébreszti” őket az ünnepségre. Ezután a Földet szólítja, az Istent, a kakast, a boszorkányt, az udvari kikiáltót, a hóhért, a korábbi dobosokat, Tanót, a folyóistent, és minden szakasz után elmondja a refrént: „Igyekszem, kísérjen siker.”65 Finnegan „rendkívül fejlett íratlan irodalom”-nak minősíti a Ghána, Nigéria, Dahomey, Kamerun és Kongó vidékein meghonosult dobirodalmat,66 amely minden szívdobbanásával az afrikai múltat visszhangozza. A műköltészet felvirágzásával és a rohamos városiasodással a dobirodalom szerepe bizonyára csökken, hiszen, mint Finnegan mondja, „ezt a viszonylag ezoterikus, különös kifejezési módot… sokan értik, de valószínűleg kevesen sajátítják el, és kevesen értékelik”. Holott néha még a modern civilizáció is hasznát látja: a biafrai háborúban például „a rádió dobnyelven közvetített üzenetet bizonyos hallgatóknak, hogy azt más hallgatók elől eltitkolja…”67 1942–1943 telén a Montgomery tábornok vezetésével Afrikában harcoló brit Nyolcadik Hadsereg tüzér altisztje, L. Challoner szonettben siratta el az afrikai sivatagban elpusztult civilizációkat, a porba dőlt kultúrát, melynek nincs más tanúja, csupán „a némaságba süppedt útjelek”. A beszélő dobok kultúrája sohasem volt néma. A dobon megszólaló közmondások, ódák, históriás énekek egy beszédes kultúra útjelei. „Add meg a dobhártyát a dobnak” – írja majd 1964-ben Christopher Okigbo, már a háború előérzetével. Az invokáció a rátalálás pillanatát jelzi; ehhez a hagyományhoz szól.


34


II. A MŰKÖLTÉSZET VÍZVÁLASZTÓJA

35

36

Gergely Ágnes


37

„URAM ISTENEM, BOCSÁSS MEG A FEHÉR EURÓPÁNAK”

S a másik oldal. „Fel, elvtársak: Európa végleg eljátszotta játékait, ideje más után néznünk. Ma minden lehetőség nyitva áll előttünk, hacsak nem majmoljuk Európát, hacsak nem kísért bennünket Európa utolérésének kívánsága.”68

Frantz Fanon martinique-i születésű, Algériában élt és meghalt néger ideológus szavai. Fanon csatlakozott a négritude mozgalomhoz, később elszakadt tőle, s kidolgozta „az erőszak dialektikájá”-t. „Fel, elvtársak: Európa végleg eljátszotta játékait…”

Hátborzongató ítélet. Mindent eljátszott Európa? Fanon a területrablás, az irtóhadjárat, a megsemmisítő táborok Európájára, a fehér kontinens becsületére gondol. S az európai kultúra miként ítéltetik? Vergilius, Shakespeare? Holbein? Mallarmé, Eliot? Debussy? García Lorca?! Christopher Okigbo választott példáiról van szó. Hajoljunk a sebhez közelebb. Milyen játékai voltak Afrika „dús kincsű föld”-jén Európának? Az évszázados nyersanyagrablás, rabszolgaszerzés mellett az útépítés, a vasút, az idegenlégió. A misszionáriusi munka, a védőoltás, az iskolák, Albert Schweitzer kórháza, orgonája, Frobenius népmesegyűjteménye. A meginduló törzsi nyelvtudomány, az első afrikai folyóiratok. Mussolini, Rommel, Montgomery. Vadászat, bordélyház, öltöny, klub. Éhínség; küzdelem az éhínség ellen – értelmetlen volna mérleget vonni. Hódítás esetén jótétemények fölemlítése nem helyénvaló. Vagy ahogy Marton Imre Eszmék és téveszmék a harmadik világban című könyve éppen Fanont idézi: „gyarmati helyzetben nincsenek kölcsönösségi viszonyok”.69 Kölcsönös tanulnivaló, megfigyelnivaló azonban a legképtelenebb viszonyban is adódik. Mostanáig útjelekről esett szó, melyeket Európának meg kell látnia. Ám azokat a jelzéseket sem feledhetjük, amelyeket Afrikának kell észrevennie, ha fölpillant. A nevük: vers, novella, regény. Európa adja őket.

38

Gergely Ágnes

Fenyegetik-e az afrikai identitást az európai irodalom jelzései? Kevésbé afrikai-e az afrikai író, ha regényt, elbeszélést, szonettet ír? Hűtlenné válik-e az afrikai hagyományhoz? A The Novel and Reality in Africa and America (Regény és valóság Afrikában és Amerikában) címmel rendezett, 1973-as lagosi konferencián hatásérzékenység és hagyományhűség ellentmondását vitatták meg a résztvevők.70 Bátran helyettesíthetjük a „regény” szót irodalommal, Amerikát pedig Európával. A konferencia amerikai vendége, John Updike mindjárt a kérdés közepébe vágott: többet ad-e az európainál és az amerikainál az afrikai regény. „Az európai regény – mondta Updike – az egyén és a rend, a társadalom egyensúlyával foglalkozik; az amerikai regény inkább ráuszítja az egyént az őt ellenőrző társadalomra; néhány afrikai műben pedig, az ember határozottan úgy érzi, a valódi regényhős maga a társadalom.”71

Az afrikaiak nem a regényhősökről: az írókról beszélnek. Kíméletlenebbül, érzékenyebben. Három vélemény a konferenciáról. „Az újonnan kialakult műveltséggel együtt az afrikai írásművészet is most próbál stabilizálódni – mondta Cyprian Ekwensi nigériai regényíró. – Az afrikai regény, abban az értelemben, ahogyan az európai vagy az amerikai regény, még nem létezik. Nézetem szerint az afrikai regény még keresi a mibenlétét, keresi önmagát.”72 „Nem értek egyet Mr. Ekwensivel, aki szerint az afrikai regény keresi önmagát – jelentette ki Abiola Irele kritikus, ibadani egyetemi tanár. – …Az a gyorsaság, amellyel a társadalmi valóságra, a huszadik századi afrikai létezésre s különösképpen jelenlegi ambivalens életformánk lassú agóniájára reagálunk, minden mástól megkülönbözteti az afrikai regényt.”73

Theophilus Vincent irodalomtörténész, lagosi egyetemi tanár szerint: „Igaz, hogy az európai és az amerikai író mögött többszáz éves irodalmi hagyomány van, de úgy vélem, ennek a hagyománynak az afrikai író is örököse. Még ha irodalmi tanoncéveit idegen iskolában töltötte is, nem volna tisztességes, ha írás közben megtagadná ezt a hagyományt. Azt hiszem, úgy


39

kell tekintenünk az afrikai művészre vagy íróra, mint aki tagja egy bizonyos közösségnek, amely az egész emberiséghez beszél.”74

Identitás-kérdésekben szokatlanul józan hangok. Adalék Christopher Okigbo nézeteihez. Nagy baj tehát – egyelőre – nincs. Shakespeare-t nem száműzik Stanley mellé, Schweitzer nem bűnhődik Rommelért. Az „újonnan kialakult műveltség” megfér a hagyománnyal. Az afrikai műköltészetet létrehívó tényezők közül Keszthelyi Tibor elsőként ezt: az íratlan és az írásos irodalmak együttélését említi. Mellette a kollektív ihletés szerepét és az animizmust: „a mindenütt jelenlévő és mindenható életerő” kihívását. „A ritmus által felindult művész kapcsolatba lép e kozmikus erőkkel – idézi Keszthelyi Senghort –, s megkísérli megszólaltatni őket művében… Afrikában minden művészet egyúttal mágikus aktus.”75

Kozmikus erőkkel lép kapcsolatba, aki egyedül hajol a papír fölé, az is. A kollektív mágiából kifelé vezető ösvényen az európai hatás és a függetlenedési vágy lehetett a feszítő-hajtóerő. A régi századok kóbor énekesei, a regösökre, vándorló trubadúrokra, krónikás énekmondókra emlékeztető griot-k és griotte-ok s a madagaszkári mpilalaók még névtelenek; a tizenhatodik–tizennyolcadik századi afrikai szórványművek írói külföldön élnek;76 a „bantu aranykor”, tudjuk, elszigetelt marad.77 Az örökölt hagyomány tudatosításának, újraélésének és folytatásának feladatát – az egyéni alkotások mágikus aktusának szintjén – a négritude mozgalom vállalja magára. A harmincas évek elején, Párizsban afrikai és tengerentúli néger egyetemisták ismerkednek össze. Párizs addigra több nemzet irodalmi és művészeti emigrációjának fővárosa; az „arany húszas évek”-ben ide gyűlik a háborútól megcsömörlött nyugat-európai és amerikai értelmiség, Gertrude Stein szalonjában találkozik Hemingway, Sherwood Anderson, Ezra Pound, T. S. Eliot Picassóval, Braque-kal, Henri Rousseau-val; egy Hemingwayjel folytatott beszélgetésben hangzik el Gertrude Stein szájából a kifejezés: „elveszett nemzedék”.78 Párizs minden látogatót a veszteségére döbbent rá, arra, amit maga mögött szeretne hagyni; Adynak Bakonyt, József Attilának, Radnótinak, Kassáknak, Illyésnek föllélegzést kínál – és szembenézést Kelet-KözépEurópával; évtizedek múlnak majd el, s egy Andrzejewski-regény len-

40

Gergely Ágnes

gyel mellékszereplője Párizsban harapja meg a jeles francia kritikus fülét, egy vernisszázson, keleti barbárságát bizonyítandó.79 A tükörnek bizonyítani kell. „Lehet, hogy Párizs nem a legnagyobb múzeuma a néger-afrikai művészetnek – írja évekkel később Senghor –, annyi azonban bizonyos, hogy e művészeteket sehol másutt ennyire nem értették, nem magyarázták, nem becsülték, nem fogadták be. Párizs felfedte előttem ősi civilizációm értékét, arra késztetett, hogy magamba fogadjam s gyümölccsé érleljem. Nemcsak engem, hanem néger diákok, nyugat-indiaiak és afrikaiak egész nemzedékét.”80

A Párizsban tanuló afrikai, nyugat-indiai és dél-amerikai néger diákok – a szenegáli Léopold Sédar Senghor, a martinique-i Aimé Césaire, a francia-guyanai Léon Damas – René Maran martinique-i regényíró párizsi lakásán vagy kávéházakban jönnek össze Langston Hughes észak-amerikai fekete íróval és társaival. Hughes ekkoriban kezd komolyan érdeklődni Afrika iránt – később két antológiát ad ki a modern afrikai költészetből81 –, s valószínű, hogy nemcsak neki jelent sokat az újfajta összekapcsolódás, de Senghort és társait is megüti az észak-amerikai négerek frissen indult, szenvedélyes gyökérkutatása.82 A kölcsönhatások kereszttüzében kialakul az állandó csoportosulás, a lapindítás, az esztétikai mozgalommá szerveződés igénye. A kezdetet az 1932-es Légitime Défense című, rövid életű folyóirat jelenti. Két évre rá jelenik meg a L’Étudiant Noir; közleményei a francia gyarmatpolitikát bírálják. Damas hevesen kikel a gyarmatokon „fekete franciákat” gyártó intézmények ellen; Pigments című, 1937-es verseskönyvének is ez az indulat a főszólama.83 A L’Étudiant Noirban írják le először a négritude szót, Aimé Césaire szóalkotását, s vele a négerség kulturális felszabadító mozgalmát hirdetik meg. A mozgalom eleinte kulturális jellegű; esztétikáját azonban az évek során politikai elvekkel is megtámogatják. „Munkálkodjunk azon – idézi fel később a mozgalom célját Senghor –, hogy a nyugat-afrikai emberből politikailag francia állampolgárt csináljunk, de kulturálisan maradjon afrikai.”84

Soha képtelenebb célt, mondhatná, aki nem ismeri például az európai térképet.


41

„Zsidó leszek, örmény leszek, kalkuttai hindu, harlemi, aki nem szavazhat, éhező ember, megalázott ember… – írta Césaire 1939-ben, a Cahier d’un retour au pays natal-ban (A hazatérés naplója). – Nincs a világon egyetlen szerencsétlen megbilincselt, egyetlen meggyötört, akiben ne én volnék megölve és megalázva.”85

A Cahier-t, amelyet André Breton szürrealista remekműként, Janheinz Jahn a négerség racionális manifesztójaként üdvözöl,86 a mozgalom első jelentős folyóirata, az itt már említett Présence Africaine is közli 1956-ban, a lap hagyományainak megfelelően franciául és angolul.87 Césaire, Damas és Senghor elgondolásai között már kezdetben láthatók azok az egyelőre finom hajszálrepedések, amelyek évekkel később szétdarabolják a mozgalmat. Césaire-t a szenvedés nemzetköziségre tanította; 1956-ig tagja volt a kommunista pártnak. Damast francia-ellenessége – fehér-ellenessége – kötötte a néger hagyományhoz. Senghor egész életművét megfeszíti a keresztényi megbocsátással felszögezett tárgyilagosság. „Uram Istenem, bocsáss meg a fehér Európának!”88 Olyan verssor ez, amelytől megnémulunk.


42

NÉGRITUDE – MÍTOSZ KONTRA INTELLEKTUS

A négritude fogalma. Ahányan foglalkoztak vele, annyiféle a meghatározás. „A világ civilizációjához való néger hozzájárulás filozófiai összegezése” – mondja Onoura Nzekwu nigériai regényíró.89 „Magatartás és stílus is: annak feltevése, hogy van afrikai személyiség – írja New Yorkban Martin Tucker. – Tárgya az afrikai múltban gyökeredzik: a gyarmati igazságtalanságban, a rabszolgaságban és a rabszolgakereskedelemben, a száműzetésben és az elidegenedésben s az egyik vagy másik uralkodó európai kultúrához való erőltetett asszimilációban… A költészetben pedig a néger ritmus, szín és árnyalat érvényesülése.”90

Mbella Sonne Dipoko kameruni regényíró – egy ideig a Présence Africaine munkatársa Párizsban – a négritude-öt „egy társadalmi álom szublimációja”-ként üdvözli,91 míg Clive Wake angol afrikanista úgy véli, a négritude „megmaradt, még Senghor költészetében is (a nosztalgia szintjétől függetlenül) intellektuális fogalomnak”.92 Módszereit tekintve a négritude „…mint költői tárgyiasító folyamat a hiányzó újraalkotása, s ebben a minőségében szorosan kapcsolódik a szimbolista költő, Mallarmé módszeréhez… Ez a négritude romantikus, passzív oldala – szögezi le Judith Illsley Gleason. – Aktív megnyilvánulása a gyarmatosítás elleni küzdelem.”93

Filozófiai összegezés, magatartás, stílus, szublimált társadalmi álom, intellektuális fogalom, romantikus–küzdelmes költői folyamat – a vélemények két pólus irányába húznak, s ezek egyszersmind a négritude szélsőségei: a mítosszal szemben az intellektus; nyersebben szólva: az álommal szemben a valóság. Jean-Paul Sartre a kettő közötti utat méri föl. Césaire Cahier-jának háború utáni kiadásához írt előszavában Sartre önemésztésre ítéli a négritude-öt, hiszen a gyarmatbirodalmak megszűntével nem lehet többé a feketék szenvedésének kifejezője:


43

„…a négritude arra rendeltetett, hogy elpusztítsa önmagát; út, és nem úticél; eszköz, és nem betetőzés”94

Lilyan Kesteloot ezzel szemben állandósult értéket lát a négritudeben, melyben az afrikai számára „…nincsenek mitikus vonások. Számára valóság, amely folytonosan átitatta, mélységesen meghatározta, alakította, formálta, s képtelenné teszi rá, hogy másik civilizációhoz alkalmazkodjék.”95

Eszerint pedig nem út, hanem akadály. Kesteloot nyomán Jahn is összegyűjtötte – Senghor-, Césaire- és Sartre-idézetek alapján – a négritude-öt értelmező további kifejezéseket: eszköz, stílusforma, stíluseszköz, tulajdonság, viselkedés, létezés, létforma, világi lét, faj, elnyomott faj, bőrszín, minden értékek betetőzése.96 A kép egyre zavarosabb. Vladimír Klíma cseh afrikanista felhívja a figyelmet a meghatározás körüli bizonytalanság okára, arra, hogy „a négritude születésétől magában hordja alapvető ellentmondásait”.97 S nemcsak azokat a bizonyos hajszálrepedéseket. A mozgalom – írja könyvében Keszthelyi – még a második világháború előtt kapcsolatba kerül a marxizmussal, maga Senghor azonban azáltal, hogy „…a kultúra elsődlegességének hangoztatásával a nemzeti és az osztályöntudatot a faji öntudat csatornáiba igyekszik terelni”,

mintegy elutasítja a marxizmust, bár az árnyékként kíséri egész életében.98 Istenhite, katolicizmusa a vallás és a tudomány összebékítése felé hajlítja; Senghor szerint, elemzi Marton Imre, a teilhardizmus következetesebb világnézet a marxizmusnál, elmélyíti a dialektikát, figyelembe veszi a természettudományok legújabb felfedezéseit, s kiterjed az összes szaktudományra, amely úgy magyarázza az embert „mint kozmikus jelenséget”. Marx viszont – írja Senghor – „leszűkítette a dialektikát az emberre”.99 Senghor, fűzi tovább Keszthelyi, Teilhard de Chardin, Sartre, Spengler, Bergson, Lévy-Bruhl elméleteit szívta magába, és mindent feledtetőn a szürrealizmust, amelynek alkotásaiban rokon módra jelenik meg az emberi ösztönvilág a négritude kikiáltotta „romlatlan afrikai én”-nel.100 S alighanem ez az a szál, amely kivezet a meghatározások zűrzavarából.

44

Gergely Ágnes

A romlatlan én, a tiszta múlt, az ősi – a gyarmatosítás előtti –, mitikus Afrika-kép a négritude elméletének talán legbiztosabb pontja. Kezdetben volt az ártatlanság, azután megölték. Az afrikai őskeresés ezen a ponton európai filozófusok hatása nélkül is találkozott volna a kereszténységgel. A francia-afrikai országokban találkozott is – a költészetben. Marton szerint a mozgalom Césaire-en keresztül kötődik a szürrealizmushoz: „Népének, fajtájának múltját akarja Césaire megtalálni a szürrealizmus segítségével a tovatűnt időben, mert lázad az elfogadhatatlan jelen ellen, a gyarmatosítás ellen. De nem találja meg a valódi múltat… [hiszen] a megénekelt múlt csak… mitologikus, szubjektivizált elképzelés.”101

A romlatlan én mítoszát a szürrealizmus jeleníti meg, s később az egzisztencializmus látja el indokokkal. Senghor pedig – írja Marton – csak „elmélyíti Sartre-nak a négritude-re vonatkozó irracionalista koncepcióját”.102 Senghor antológiájához írt Orphée noir (Fekete Orpheusz) című bevezető tanulmányában nevezi Sartre a négritude-öt „fajelméletellenes fajelmélet”-nek (racisme antiraciste), amely szembeszegezi a négerek érzelmeit a fehérek gondolkodásával, alanyiságukat azok tárgyilagosságával, a parasztság fontosságát az ipari munkásságéval, a költői megjelenítést a tudományos kifejezésmóddal. „A földművelők poézise áll itt szemben a mérnöki prózával” – mondja Sartre.103 Ez a fajta szembeállítás mindig fölidézi az irracionalitás veszélyét, de a fekete ártatlanságot a fehér romlottsággal, az érzést az értelemmel szembeszegező „fajelméletellenes fajelmélet” a négritude első letisztult meghatározása. Valóságtartalmát történeti szempont látszik igazolni. A mozgalom első korszakát A négritude és a nyugat-afrikai irodalom című tanulmányában Keszthelyi az 1932-es és az 1946-os évhatárokkal, a Légitime Défense megjelenésének és a háború utáni konszolidáció kezdetének dátumával jelöli. Virágkorát 1947 és 1959 között éli a négritude, a Présence Africaine megalapításától a függetlenség kikiáltása előtti évig. 1960-nal, a gyarmati rendszer felszámolásáról szóló nyilatkozat elfogadásával megkezdődik a mozgalom hanyatlása: „…a nemzeti irodalmak kibontakozása egy merőben új társadalmi valóság talaján szétfeszíti a négritude abroncsait… A líra, dráma és epika kilép a négritude ideológiai köntöséből, s az első korszak stílusjegyeit már csak emlékképként hordozza magán, egyre halványulóbban.”104


45

A fehér romlottság–fekete ártatlanság arányainak eltolódásával a „fajelmélet-ellenes fajelmélet” veszít erejéből és hatósugarából. A négritude történetiségével Vladimír Klíma óvatosabban bánik. „A fekete irodalmi mozgalom világnézeti egységesülése… – mondja Klíma – az egyenjogúsítási folyamat elkerülhetetlen lépése volt. Szükségtelen a mozgalmat felosztanunk két külön-külön tárgyalt fázisra, aminthogy korai volna egyedi korszakait is jellemeznünk. Nagyon valódi, nagyon eleven ahhoz, hogy puszta álomra, mítoszra vagy kultuszra redukáljuk. S mi több, a modern afrikai írásművészet fejlődése szempontjából éppen abban van a fontossága, hogy inkább intellektuális fogalom, mint pusztán franciaafrikai elképzelés.”105

Érvek szólnak a négritude intellektuális és mitikus vonásai mellett és ellen. „…A francia nyelvű fekete költészet napjaink egyetlen nagy forradalmi költészete”

– írja az Orphée noir-ban Sartre, aki szorongásos európaiságának, ennek a „földrajzi véletlen”-nek a tudatában hajt fejet a néger versekben megjelenő Afrika, a „képzeletbeli kontinens” előtt.106 Az ősi földre visszavágyó költő, mondja Sartre, reméli, hogy „föltárul a fekete Lényeg a szíve mélyén…”, hogy „manifesztálódik a fekete lélek…” S „a fekete lélek olyan Afrika, amelyből száműzték a négert a hideg buildingek közé, a fehér kultúra és a fehér technika közepébe”.107 Az ellenséges közegből a négert vele született természetközelisége vezeti el a politikai hitvallásig. „Dolgozni, ültetni, enni – annyi, mint szeretkezni a természettel – írja a Sartre. – Kétségtelenül ezeknek a költőknek a szexuális panteizmusa az, ami legelőször megüti az embert… A Teremtés egyetlen, hatalmas és állandó szülés… Ez a sperma-hitvallás olyan, mint a lelki feszültség, amely két, egymást kiegészítő irány között egyensúlyoz: az emelkedő fallosz dinamizmusérzete s a gyarapodó növény tompább, türelmesebb nőiességérzete között… A növényi jelképeknek és a szexuális jelképeknek ez az egysége minden bizonnyal a fekete költészet legeredetibb sajátja…”108

Ebben az elemzésben a néger költészet ritmusa is több mint ritmus: erő, amely

46

Gergely Ágnes

„…a fekete lélek sokféleségét összetartja, mely összeköti nietzschei könnyedségét és súlyos, dionysosi intuícióit; a ritmus – a tamtam, a jazz, ezeknek a verseknek a lüktetése – az, ami megjeleníti a néger létezés időbeliségét…”.109

Maga a néger lét a kollektív emlékezés megtestesült továbbfolytatása. A négernek, írja Sartre, megadatott „…az az iszonyú kedvezmény, hogy ismeri a szolgaságot… A néger történelem legelső ténye csakugyan eredendő bűn: de ennek a bűnnek ártatlan áldozata a fekete. Szenvedésfogalma ezért helyezkedik gyökeresen szembe a fehéreknek a szenvedés szükségességét hirdető elméletével. Ha ezeknek a verseknek a nagy része olyan szenvedélyesen keresztényellenes, az azért van, mert a fehérek vallását úgy látja a néger szem, még az európai proletariátus szeménél is világosabban, mint misztifikációt: azt akarja a vallás, hogy a néger is osztozzék a felelősségvállalásban – a bűnért, amelynek áldozata volt… És nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a Négritude legádázabb dalnokai egyúttal tevékeny marxisták.”110

S aztán a híres kifejezés, teljes mondatban: „…ez a fajelméletellenes fajelmélet az egyetlen út, amely a faji különbségek megszüntetéséhez vezethet”.111

Az utóbbi néhány évtized mindenkit meggyőzhetett a „kutyaharapást szőrivel” mozgalmak eredményességéről. Sartre később tízkötetes tanulmánykötetébe is fölvette az Orphée noir-t, melyben ilyen fényes jövőt jósol a mozgalomnak. A négritude-öt, ezt a „fájdalmas és reményteljes mítosz”-t mégis átmenetinek tartja, „saját születése és egyúttal saját agóniája megjelentőjé”-nek, hiszen „…olyan tragikus szépséggel ékes, amely nem talál magának másutt kifejezést, csak a költészetben”.112

Az író ezzel a faji különbségek megszüntetésének lehetőségét is a költészet hatáskörébe utalja. A négritude értékrendjében minden a költészet hatáskörébe tartozik. „A munka – mondja Senghor –, mely az ember és a föld nászát ünnepli…, kapcsolatteremtés és költészet.”


47

1964-ben adja ki Senghor a L’esthétique négro-africaine-t (Négerafrikai esztétika),113 amely belülről lámpázza végig a négritude fölfedte értékeket. „Szüntelen kapcsolatteremtésről van szó, akár a totemikus ősökkel, akár a mitikus szellemekkel – de a szellem gyakran rokon a csillaggal és az állattal, és a legenda mítosszá mélyül. Ebből a szempontból jellemző a beavatás ünnepe, amit számos áldozat előz meg és követ. A kozmogonikus mítoszokba, a legendákba és a törzsi szokásokba való beavatásról van szó; pontosabban a költemény, az ének, a dráma, az álarcos tánc révén a tamtam ősi ritmusával való együttszületésről. Ilyenkor a mag meghal, hogy kicsírázzék, a gyermek meghal, hogy felnőttként szülessék újjá az ős beavatójának személyében. Vallásos, animista egzisztencializmusról van szó.”114

A kapcsolatteremtés maga is költészet. A munka közben elmormolt imádság, a varázsló ráéneklése, a mester tánca a munkadarab elkészültével „…olyasmi, ami túl a kézműves mozdulatain, tökéletessé teszi a művet, remekművé teszi…”, tehát „funkcionális művészettel van dolgunk”.115

S mert a műalkotást – a költeményt – „…mindenki alkotja mindenki számára”, a hivatásos művészek és a varázslók mellett „ott van a nép, a névtelen tömeg, mely énekel, táncol, szobrot farag és fest”: az afrikai művészet kollektív.116

A közösségen belül a „…költő-mesterember bele van helyezve… saját etnikumába, saját történelmébe, saját földrajzába”,

vagyis ez a művészet elkötelezett; s mert sohasem önmagáért való, egyszersmind szociális.117 Hatását tekintve pedig, szinte a sejtek és a zsigerek döntik el, a művészet kit hogyan talál meg: európai vagy? „az érzékek fonalai a szívbe és a fejbe vezetnek”; afrikai? „a szívbe és a gyomorba, magának az életnek a gyökerébe”.118 Az érzékileg felfogott szépségélményt kép és ritmus együttesen vezeti el az afrikai ember leglényegébe. A kép hatástalan, ha nincs ritmi-

48

Gergely Ágnes

zálva, s a költemény vagy a tánc kísérőzenéjében a ritmus képet alkot.119 Kettejük közül a ritmus az elemibb. „Mi a ritmus? Az élet architektúrája – mondja Senghor –, a belső dinamizmus, amely formáját adja, hullámrendszer, amit Mások címére kibocsát, az életerő tiszta kifejezése… rezgő áramlökés… erő, mely az érzékeken át a lét gyökerébe ragad… A legmateriálisabb, a legszenzuálisabb formákban nyilatkozik meg: vonalakban, felületekben, színekben, terjedelemben… építészetben, szobrászatban és festészetben; hangsúly révén költészetben és zenében; mozdulatok révén a táncban…”

S közben mindezeket a formákat „a Szellem fénye felé parancsolja”.120 A ritmus révén így érintkezik „a lét gyökerébe” ragadott ember a transzcendenciákkal. „Az isteni ige, vagyis a ritmizált beszéd teremtette a világot”.121 Sartre a négritude-öt avatja költészetté; Senghor a mindenséget származtatja belőle – micsoda fontosságot tulajdonít mindkét író a Szónak…! A teremtett világ középpontjában pedig maga a létezés van, amit a néger az élettel azonosít, az életerővel, s ilyen „életerő hat át minden átélhetőt, Istentől a sivatagi homokszemcséig”.122 És minden átélhető! „Mint minden romantika, a négritude is végletekben szemléli a világot – írja Keszthelyi. – …A fekete a tisztaság, a szépség, a becsület, a tökéletes emberi test színe, a kontinens méretű őshaza állandó jelzője. A fehér fogalmának esztétikai értéke nullára csökken…”

Keszthelyi szerint akad olyan fekete író, aki „a tejre is az »ébenfa sötét« jelzőt találja a legalkalmasabbnak…”123 „Fajelméletellenes fajelmélet”, mondja Sartre. De fajelmélet. Az intellektust veszi célba – a mítosz eszközeivel. S eddig még egyetlen mozgalomnak sem tett jót, ha ezek az eszközök akár egy gondolatnyit is torzítottak a történelmi önértékelésen.


49

NÉGRITUDE – PÁRIZS KONTRA LONDON

A négritude bírálata. Ha lehet, még záporozóbb, mint a különféle meghatározások. Csak, mert a bírálat élesebben kimondja a hovátartozást, forrásai áttekinthetőbbek. A négritude-nek vannak kiábrándult, eleve kételkedő és tárgyilagos bírálói. És vannak védelmezői. Frantz Fanon – eleinte maga is a mozgalom híve – szükséges útszakasznak tartja a négritude-öt, amit a gyarmati értelmiséginek végig kell járnia, ha nem akar hontalan lenni és gyökértelen. Ám éppen Fanon figyelmeztet az út egyik veszélyére, „az elcsépelt egzotikumhajszolás”-ra.124 Ulli Beier egyenesen a négritude hirdetőinek illetékességét vonja kétségbe: „Azok az afrikai költők, akik a legjobban hangsúlyozzák a négritudejüket, általában a legbonyolultabb észjárású és – legalábbis a felszínen – a leginkább asszimilálódott afrikaiak.”125

Identitás-gondok vitáiban a „bonyolult észjárás” súlytalan érv. Az asszimiláció és az egzotikumhajszolás azonban súlyos. És összefüggő. Szó esett korábban a francia asszimilációs politikáról. Arról, hogy gyarmataikon a franciák „fekete franciákat” óhajtottak gyártani. A fedő és a gőz egyszerű hasonlatát véve alapul, a négritude-nek francia gyarmatról kellett Európába robbania. Mi volt a sokk pillanata? Lewis Nkosi dél-afrikai író szerint „…a fekete tudatosság valójában annak a felfedezésnek a sokkjával kezdődik, hogy az ember nem pusztán fekete, de nem-fehér [non-white]126 is”.

A Modern Poetry from Africa (Modern költészet Afrikából) című antológia szerkesztői, Ulli Beier és Gerald Moore, ezt megtoldják azzal, hogy a felfedezésre

50

Gergely Ágnes

„…pontosan azért jutott a francia-afrikai, mert… befogadta a világvárosi fehér társadalom. Ez a társadalom tökéletesen felkészült rá, hogy megbocsássa neki a színét, mindaddig, amíg illedelmesen beöltözteti egy nyugati civilizáció műveltségébe, vallásába és viselkedésmódjába… Így az assimilation politikájának az lett a hatása, hogy az assimilé figyelme visszairányult arra az egyetlen tényezőre, amit a gyarmatosító el akart vele feledtetni: a feketeségére… A vonzásnak és a taszításnak egyidejű gesztusa volt a Négritude.”127

A non-white felfedezése természetesen a többi gyarmaton is megtörtént, mégis, az angol gyarmatokon például a fedő másképpen működött, a szorítás ereje kisebb volt, vagy talán nem elsősorban a szellemi életet érte. „Nagy-Britanniának – írja Beier és Moore – nem volt kulturális asszimilációs politikája, sőt jellemző módon, nem volt semmilyen kulturális politikája.”128

A gyarmatosítók felfogásbeli különbsége gyarmataik szellemi életének szinte minden rétegén átüt. Az egykori Belga-Kongó (melyet e tekintetben a francia gyarmatokhoz sorolhatunk) már 1936-ban azzal dicsekedhet, hogy apostoli delegátusa, Giovanni Dellepiane kijelenti: „Az egyház a továbbélő Krisztus, éppen ezért az emberréválás és a megváltás nevében kell hazahoznia… az Európán kívüli kultúrákat is, éppoly szeretettel, mint a görög–római kultúrákat, és a keresztény művészet éppoly joggal használhat afrikai és ázsiai kifejezési formákat, mint európait.”129

Több mint húsz év telik el, és Peggy Rutherfoord antológiájának előszavában Huddleston angol misszionárius az egyház Afrikában végzett munkájának „hatástalanságát” panaszolja.130 A harmincas években Senghor és társai már rég a párizsi kávéházakban vitatják a szürrealizmust és a szimbolizmust; az angol gyarmatokon még a misszionáriusok tanítják, iskolás fokon, a versírást. Apollinaire 1918-ban hal meg; hatása húsz évvel később jelentkezik a szenegáli költészetben. Yeats 1939-ig él; csaknem újabb húsz év, mire Chinua Achebe nigériai író Things Fall Apart (Széthulló világ) című regényét kiadják Londonban: a cím Yeats Második eljövetel-ének híres félsora.131 Ám a londoni pubokban és innekben nem szerveznek mozgalmat afrikai írók.


51

Az angol-afrikai könyvek és folyóiratok késnek. Visszapillantásképpen: Párizsban 1932-ben jelenik meg a Légitime Défense, 1934ben a L’Étudiant Noir; Damas 1937-ben adja ki Pigments című könyvét, Césaire 1939-ben írja meg a Cahier-t; 1947-ben ismeri meg a világ a Présence Africaine-t, 1948-ban Senghor néger-malgas antológiáját, s illesszük a sorba az első francia-afrikai regénysikert, a guineai Camara Laye L’enfant noir-ját (A fekete fiú), amely 1953-ban kerül a párizsi könyvpiacra. 132 S az ellenpontozás kedvéért: Londonban 1952-ben adják ki Amos Tutuola nigériai író The Palm-wine Drinkard (Részeg a bozótban) című könyvét; 1957-ben indul meg a nigériai Black Orpheus című irodalmi folyóirat; 1958-ban jelenik meg Achebe imént említett műve, a Things Fall Apart; 1960-ban mutatják be Nigériában Wole Soyinka hazai író A Dance of the Forest (Az erdő tánca) című színdarabját; az 1962-es évben Achebe regényével kezdi meg a londoni Heinemann könyvkiadó az African Writers Series-t, az afrikai írók sorozatát, 1969-ben ugyanitt adják közre a függetlenség korszakának első fontos angol-afrikai dokumentumát, Ayi Kwei Armah ghanai író The Beautyful Ones are Not Yet Born (A szépek még nem születtek meg) című regényét, s 1971-ben, sorozaton kívül, Christopher Okigbo Labyrinths (Labirintusok) című posztumusz verseskönyvét.133 A két szellemi mozgás között átlagosan húsz év a különbség – de Soyinka darabját otthon mutatják be, s a Black Orpheus nem Londonban: Ibadanban kezdi pályafutását. A Présence Africaine a mai napig Párizsban jelenik meg. A francia-afrikai írók a párizsi egyetem elvégzése után egyszer csak hazamennek, mint Senghor, vagy Párizsban maradnak, mint a kongói Tchicaya U Tam’si. Jean-Joseph Rabéarivelo madagaszkári költő öngyilkos lett, mert sosem látta Párizst. Az angol-afrikai írók többnyire az ibadani egyetemre jártak, s így – Beier és Moore írja – „…elsajátíthatták az irodalmi műveltséget, de nem kellett szenvedniük az elidegenedés s a száműzetés tudatától, amely húsz–harminc évvel azelőtt a Párizsban gyülekező fekete írókat sújtotta”.134

Csaknem észrevétlenül történt – s London kikerülésével –, hogy „a költői tevékenység központja Szenegál–Párizsból Nigériába csúszott át”,135 a négritude szellemi segédlete nélkül, hiszen az ötvenes évek-

52

Gergely Ágnes

ben „az afrikai költészet már nagyon gazdag és változatos ahhoz, hogy csak egyetlen útja legyen”.136 A nigériai „költő-központ” néhány lelkes európai hozzájárulásával működik. A Black Orpheust Beier és Jahn szerkeszti; Mbari Club néven Moore és Beier író- és művészklubot alapít. Mint minden irodalmi reneszánsz idején, szárnyakat kap a népköltészeti gyűjtőmunka, afrikai, európai írók, tudósok gyűjtenek népköltést, szokást, közmondást, hiedelmet. Nigéria első joruba költője, Adeboye Babalola, kiad egy kötetnyi idzsalát (ijala) – joruba vadászéneket137 –; első ibo költője, Dennis C. Osadebay pedig törzse népdalait gyűjti és fordítja.138 Verseket úgy írnak, ahogy a misszionáriusoktól tanulták. Részlet Osadebay egyik verséből. Egyszerű atyáim gyermekként hittek minden dolgokat; sokba került ez, s ivadékuk sokat veszített; de nem firtatták: hazug a csoda – s a fétisben is akadt logika.139 Ez az a vers, amitől – Beier és Moore szerint – „minden Négritudeköltő vöröset látna”.140 Osadebay két prózaíró honfitársa iskolázatlanabb. D. O. Fagunwa törzsfőnök mítoszokat dolgoz bele joruba nyelven írt vadászregényébe,141 míg Amos Tutuola angol nyelven jegyzi le joruba démonhistóriái sorozatát – emlékeztetőül: a The Palm-wine Drinkard című regényben –, amelyet Dylan Thomas „rövid, zsúfolt, hátborzongató és elbűvölő” történetként üdvözöl.142 A walesi költőt megragadhatta a zabolátlan nyelvű, nyers kötésű őserdei szöveg, amelyen nincs rajta London szelídítő keze vonása. Aminthogy azokon a műveken sincs, amelyeket az első kiforrott angol-afrikai költőnemzedék tagjai bocsátanak útra, a nigériai Gabriel Okara, Wole Soyinka, Frank Aig-Imoukhuede, John Pepper Clark, a ghanai Kofi Awoonor, a dél-afrikai Mazisi Kunene: „…ezek a fiatal költők – írja Beier és Moore – általában nem nagyon törekednek arra, hogy kifejezzék a kollektív afrikai lelket, és nem is harsognak minden sorukban arról, hogy feketék, és hogy büszkék rá”.143


53

Ugyanez a négritude-költők párizsi társa, az amerikai Langston Hughes szavaival: „Az angol-afrikai fekete költőket… kevésbé foglalkoztatja a szín, legyen az a saját színük vagy a tájé, s figyelmüket inkább magukra összpontosítják, mint a fajra.”144

S a nigériai irodalomtörténész, Oscar Ronald Dathorne másfajta értelmezésében: „…az [afrikai] angol nyelvű költészet a nyilvánosság előtt pózokra korlátozódott, s mindmáig úgy maradt fenn, mint valami különös kiállítási tárgy. A négritude-nek azonban, bármilyen fogyatékosságai legyenek is, úgy sikerült a nyilvánosság előtt megjelennie, hogy megőrizze azért a líra elemeit.”145

Aki szereti az egyszerűsítést, a francia-afrikai költészet mellé az eddigi vélekedések alapján odaírhatja: gyarmati asszimilációs művelődéspolitika, Párizs vonzó–taszító hatása, szimbolista–szürrealista törekvések, egzotikum, kollektív afrikai lélek, bőrszín-központúság, lírai költészet. Az angol-afrikai költészet mellé fölírhatja az asszimilációs művelődéspolitika hiányát, London hatásának hiányát, az európai stílustörekvések, az egzotikumkeresés, a kollektív lélekábrázolás hiányát… S helyükbe ezt: individualizmus, befelé fordulás, póz. Miből építkezett az angol-afrikai költészet? A fedőnél és a gőznél maradva: jogos-e a föltevés, hogy csak szorongatott helyzetben, sub pondere lehet minőséget teremteni – vagy ellenkezőleg, csak ha a súlyt a minimumra szorítják? A válaszadásra az a legilletékesebb, aki a legszorongatottabb. Afrikában „…az angol és a francia kultúra külön utakon jár, főképpen a költészet területén. A nigériai költő személyes és azonnali benyomását közli a dolgokról. Nem tiltakozik, nem is próbálja igazolni a feketeségét. A francia nyelvű költő azonban, különösen ha a négritude iskolához tartozik, nagy ívű szimbólumokat alkalmaz, amelyekben az egyéni tapasztalás azonnaliságának nincs jelentősége. Ezek a szimbólumok Afrikát jelentik, a feketeséget és mindazt, amit a költő afrikai jellemvonásnak vél, s ami szerinte nemcsak a földrész bennszülött lakosságának körében, de általában az egész néger világban egyesítő erőként működik.”146

54

Gergely Ágnes

Ezekiel Mphahlele száműzetésben élő dél-afrikai író mondatai. Mphahlele itt még csak leszögezi a tényt: az angol-afrikai és a francia-afrikai irodalom kettévált. Mögéje szögezi háttérnek a kétfajta gyarmatosítást. „Elismerjük, hogy a négritude mint társadalmi–politikai elképzelés meghatározza az asszimilálódott afrikai gondolkodásmódját a francia nyelvterületeken. A britek soha bele sem fogtak, hogy asszimilálják gyarmati alattvalóikat. Ki nem állhatják, ha kultúrájukból olyan emberek kerülnek ki, akik velük próbálnak vetélkedni… A britek az egzotikus afrikait szeretik, nem azt, aki megpróbál úgy beszélni, úgy járni, úgy enni, mint ők. Szeretik, ha múzeumi tárlókban vannak az afrikaiak, ezért az afrikai kultúra nagy részét érintetlenül hagyták.”147

Olvasztótégely helyett „múzeumi tárlók”, költészet mint „különös kiállítási tárgy”, alkotója, aki akarja vagy sem, „egzotikus” – hiszen a négritude csak elébevágott az előítéletnek azzal, hogy maga kiáltotta ki különösnek az afrikait! Mphahlele, akit száműztek, belülről ítél: „Nekünk, akik többfajtájú közösségekben élünk…, a négritude csupán intellektuális szócséplés, kultusz.”148

Az afrikaiság vagy még inkább: a feketeség túlhangsúlyozását tartja Mphahlele elméletieskedő kultusznak. „Képzeljenek el egy kínait, aki reggel fölébred, és kiáltozni kezd az utcán arról, hogy valami kínait fedezett fel a szobraiban, a festményeiben és a zenéjében… Ki kell nőnünk végre azt a szokást, hogy feketeségünkre úgy gondoljunk, mint valami árura, amellyel az idők végezetéig megtölthetjük írásaink tartalmát.”149

A bírálatok erre a pontra záporoznak. „A tigris nem kiáltja ki a tigritude-jét, a tigris ugrik – mondja Wole Soyinka. – Más szóval, a tigris nem ácsorog az őserdőben, s nem hajtogatja: tigris vagyok… A költészettől valódi költői tudást kell várnunk, s nem pusztán annyit, amennyi egy jól hangzó név fitogtatásával elérhető.”150

Chinua Achebe kibúvónak érzi a kultuszt:


55

„Számomra nyilvánvaló, hogy arról az afrikai íróról, aki megpróbálja elkerülni a jelenkori Afrika nagy társadalmi és politikai eseményeit, végül ki fog derülni, hogy nem látja a lényeget – akár az a közmondásbeli abszurd ember, aki kirohan az égő házból, hogy üldözze a lángokból menekülő patkányt.”151

S kevésbé képszerűen, de már a politika jósjeleihez tapadva: „Jobb, ha ezt az ügyet nem faji, hanem társadalmi kérdésként kezeljük – véli Mongo Beti kameruni regényíró. – A helyzet egyébként is változik, s a gyarmati gyámkodás megszűntével valószínűleg a feketék kísérlik meg, hogy elnyomják a feketéket. Az egészet a társadalmi elnyomatás szempontjából kell megvizsgálni.”152

A feketeség kultuszának vizsgálatában Mphahlele értő kézzel a történelmi–lélektani gyökerek felé nyúl. A négritude történelmi ténye mint tiltakozás és mint az afrikai kulturális értékek fölerősítése, tagadhatatlan, írja Mphahlele. Nem lehet azonban elnézni, ahogy a négritude költészete Afrikát romantizálja, „…mint az ártatlanság, a tisztaság s a művészet nélküli primitívség szimbólumát…”.

Mphahlele szerint Senghor akkor ír igazán nagy verset, ha önmagát az afrikai és az európai kultúra metszéspontján érzékeli. Menteni való kultúrák ügyében – s melyik kultúra nem az – egyedül az effajta egyetemesség életképes; míg az „…olyan Afrika-kép – írja Mphahlele –, amely csak dicsőíti őseinket, s ünnepli »tisztaságunkat« és »ártatlanságunkat«, egy ravatalon nyugvó kontinens képe”.

Mphahlele unja a múltszépítés monotóniáját – „meddig akarnak költőink mekegni, mint kecskék az ellés alatt?” –, és indulatosan idézi Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Gorkijt és Dickenst: mind bírái voltak a maguk társadalmának, egyszersmind megvalósítói önmaguknak, s egyikük sem volt „kevésbé orosz… vagy angol…”. A politikai jelszóból művészi elvvé előléptetett négritude öngyarmatosításhoz vezet, mondja Mphahlele. Az afrikai írónak az egész embert kell látnia, nemcsak azt, ami a négerre nézve hízelgő, a négritude nem emelkedhet irodalmi mércévé:

56

Gergely Ágnes

„…tiltakozom az ellen, hogy néger kartotékba helyezzenek – aztán jöjjenek a szociológusok, és tanulmányozzanak”.

Politikai mérce sem válhat belőle: az afrikai író akkor is hű a kontinens forradalmához és a dél-afrikai szabadságharchoz, ha életműve egyetemes mű. „A dél-afrikai, a kelet-afrikai és az angolul beszélő nyugat-afrikai nem aggályoskodik a négritude miatt, mivel soha nem veszítette el néger voltának lényegét.”

Visszazárva a kört: „…ha az afrikai kultúra egyáltalán ér valamit, akkor nem szükséges mítoszokkal megtámogatni”.153

Párizs kontra London. Az angol-afrikai költők nem Londonnak: önmaguknak próbáltak bizonyítani. Kollektív lélek átlélegezte művek híján egyéni eszközökkel, olykor faragatlanul, dzsungelszinten, csakazértis önmagukra figyelve, olykor ki nem próbált költői pózokkal. Mindez nem idegen a kezdetektől. S – még egyszer a szellemi gőzről – a teremtett minőség nem függvénye a balsorsnak, a szolgaságnak, a súlynak; de az ellenkezőjének sem. Mi volt Gorkij egyeteme? S mi volt T. S. Elioté?! Mind a ketten korszakot csináltak. S ha még egy távoli széljegyzet megkockáztatható: inkább a minőség szenvedjen – ideiglenesen! – csorbát, mint a viszonylagos szellemi függetlenség, akár egyetlen percre is. S ami ebből az egész forrongásból a huszadik századi afrikai költészetben lecsapódott, annak a négritude lett időben, térben és pszichikailag is a vízválasztója.


57

NÉGRITUDE – LÁTOMÁS KONTRA TÉNY

A négritude költészettani szerepe. A vízválasztói gyakorlat. A verstartalom más formákba kötődik bele a francia-afrikai és másokba az angol-afrikai költészetben. A példatár bőséges; álljon itt néhány egymásnak szegezett idézet. A zene intenzitása. A szürrealizmus kamarazene-változata szólal meg az 1937-ben öngyilkosságba menekülő madagaszkári JeanJoseph Rabéarivelo Flûtistes (Fuvolások) című versében: A fuvolád hatalmas bika csontjából faragtad, s megcsiszoltad a napszítta, kiszáradt dombokon; a fuvoláját szellőben rezgő nádszálból faragta, s meglyuggatta hold-álmokon lerészegült folyóvíz oldalán…154 A madagaszkári költő fuvolazenéje után a nigériai Christopher Okigbo Elegy of the Wind (A szél elégiája) című versének tömör fúvósszólama: Vastorkú férfi: hétbillentyűs herélt dudán közhírré teszem, a tisztásig iramlok a szél után, bőrrel tompított lépteimmel, színleg fuldokolva töröm szét a csöndet, asszonykapuja mítoszát…155 A különbség szinte kottázható. A két olvadékony fuvolahang kiégett dombon, „hold-álmokon lerészegült folyóvíz” partján csordul végig; az öblös dudahang a torok, a bőr, a lábdobogás, a lélegzet emberi jelképeivel töri szét a csöndet, a szél „asszonykapuja mítoszát” –

58

Gergely Ágnes

a mohón erotikus kép az afrikai népköltészetből szakadt ki, azon harsányan. A látvány intenzitása. Csupa fehér körvonallal jelenik meg a város a szenegáli Léopold Sédar Senghor Neige sur Paris (Páris hó alatt) című vallomásában: Uram, meglátogattad Párizst a születésed napján, mert hitvány és gonosz lett. Megtisztogattad romlatlan hideggel, hófehér halállal… S a négritude hite szerint fehérnek ábrázolt halál a karácsonyi város vonzó-taszító erejének megbocsátást hozó hírnöke: Uram, én elfogadtam a fehér hideget, mely a sónál szörnyebben éget. És most olvad a szívem, akár a napfényben a hó. És elfelejtem a fehér kezeket, melyek megtöltötték a királyságromboló fegyvert. A kezeket, melyek megkorbácsolták a rabszolgákat, s megkorbácsoltak Téged…156 Élénkek a színei Wole Soyinka nigériai költő Telephone Conversation (Társalgás telefonon) című drámai monológjának: pirosak a londoni buszok, a postaládák és piros a telefonfülke, ahonnét a fekete költő kiadó szobáról beszél egy láthatatlan szipkavéggel: A bér, gondoltam, elfogadható, mindegy, a szoba hol van. A nő megesküdött, hogy ő nem lakik ott. Nem maradt más, mint az egyenes beszéd. – „Asszonyom – mondtam –, nem kenyerem a fölösleges utazás. Afrikai vagyok.” A szipkavég a vonal túlsó végén megkérdi, milyen sötét bőrt takar a kijelentés. „Arcomra nézvést gesztenyebarna vagyok, asszonyom, de látnia kellene a többit is. A tenyerem, a talpam


59

hidrogénszőke. A sok üléstől – ostoba dolog, asszonyom – feldörzsölődtem, s ebből kifolyólag a farom hollófekete – pillanat, asszonyom!” – érezve, a kagyló mennykőcsapása környékezi a fülemet – „Asszonyom – esedeztem –, nem volna kedve személyesen megtekinteni?”157 A színeket fölerősíti a visszatartott indulat. Egész London egy arany szipkavég. A szenvedés megjelenítése. Senghor Pour khalam (Kalamra) című szerelmes versében pátosz közvetíti az elnémulás előérzetét, parázsló színek, dobogó hangok: Figyeld a vén kuruzslók baljóslatát, az Isten mennydörgő haragját! Ó, lehet, hogy holnap dalköltőd bíbor hangja elnémul végleg, dalom ma ezért oly sietős, ujjam a kalamra vérzik. Holnap talán, szerelmem, lehullok a megharcolt földre, s nem lesz ott álmodó szemed s az egyhangú tamtam, a távoli dörgés, te meg a félhomály mélyén az égő hangra vágyol, mely fekete szépséged zengi.158 Arthur Nortje, a hontalanság helyett az öngyilkosságot választó dél-afrikai költő Letter from Pretoria Central Prison (Levél a pretoriai központi börtönből) című versében csaknem teljes az élmény visszafogottsága, a jelzők tényhez-tapadása, az understatement: Hatkor van ébresztő. Fakó tavaszi nap. A belek ismerős korgása felesel az ólmos, testszagú folyosókkal. Szememnek jólesik a távoli, nyugtalan fény. (…) Beterelnek a műhelybe. Kitűnő vagyok mint a részleg kovácsa: ezek az aktív órák repülnek, mint a kohó szikrái, fémeket kalapálok, verejtékes izmaim jókedvvel formálnak feledést a többi, magnetikusabb világból. (…) Ellátnak engem, ne hidd, nem vagyok boldogtalan…159

60

Gergely Ágnes

Senghor versében az afrikai szenvedésélmény beszél, a „fekete lélek”. Nortje versében a bezárt emberi lélek, melynek börtöne történetesen a dél-afrikai valóság. Hit- és erkölcstan. A kereszténységet nem minden költő fogadja olyan alázattal, mint Senghor. A legtöbb afrikai költő viaskodik az újfajta hittel, és az ártatlanság megölését a saját hitbéli tisztaságának megrontásával azonosítja. Megkötözött kezű fekete hajós hordozza a látomások terhét a Párizsban élő, kongó-brazzaville-i Tchicaya U Tam’si Agonie (Agónia) című költeményében. „A nevem kulcs az álmaidhoz”, mondja a hajósnak egy madár, kérvén, vigye át a folyón, akkor eloldja a karját. A hajósra visszasütő látomás ez: csontkamra kínál lakomát elsőbb a beleit eszik meg aztán a két karját az emlékezetét szétrohadt testek eszik egymást szentjánosbogarak pisla fényét feltűzi mindegyik halánték hogy felküzdje magát a keresztény istenig (…) egy ártatlan az ő lábát siratja az ében serlegről letörli emlékezete törmelékét… Az ében serleg jelzőfény-villanása után a hajós partra ér. A madár így szól: én a lelked vagyok ég veled én sötét testem ég veled karod magától eloldódik bélpoklos nem vagyok ne halj meg jöttöm várva keresztre tárt karoddal160 S a látomássorozat végén előttünk a fekete Krisztus: karja eloldódik – de a kereszt árnyékában. Kofi Awoonor ghanai költő Easter Dawn (Húsvét hajnal) című versében gorombán lefejti a jelképet az eseményről:


61

Az a férfi Jeruzsálemben meghalt S halála évről évre harangszavas Hajnali menetelőket követel. A hitváltás, ha közösségi kényszer, akkor is az egyén erkölcsi felelősségét érinti. A vers az ősi hithez való visszatántorítás nevében áthelyezi a mártíriumot Jeruzsálemből Afrikába, és a hűség látomásai helyett a hűtlenség tényét fordítja azok ellen, akik saját jelképeiket már lefokozták eseménnyé: az istenek sírnak, atyáim istenei temetésért sírnak – végső rítusért – de akik a ledőlt szentélyt fölépítenék ott mennek a hajnali menetelőkkel (…) az istenek sírtak, agyagos könnyük lefolyt a fehér vásznon az italáldozatot fölitta a sivatagi szél a kóladió összefonnyadt egerek falják föl a jamlakomát s a fétispap beöltözik a húsvéti misére…161 Animizmus. Az „Istentől a sivatagi homokszemcséig” mindent átjáró életerő hite, az életet a halál fölébe helyező, ősi hit, az animizmus 162 lényegében független maradt attól, hogy törzsi hitűek vallják vagy kereszténnyé lett afrikaiak. Az animizmus maga az afrikaiság, még a négritude hívei és ellenzői sem vitatkoznak róla: létszemlélet. Egyenest a néplélekből került a költészetbe. A szenegáli Birago Diop Souffles (Lélegzetek) című verse az animizmus hitének valóságos manifesztuma: Hallgasd a dolgokat, s az élőket feledd. A tűz ha lángra kap, a víz ha feldalol, a szél ha fákba csap, ha sóhajt a bokor: holtak lélegzenek.

62

Gergely Ágnes

A holtak sohase tűntek el. Sötét árnyakkal rajzanak, sápadt árnyakkal jönnek el, de nincsenek a föld alatt. Ott vannak a rezgő levélben, ott vannak a nyöszörgő fában, ott vannak a folyó vizében, ott vannak a vízi magányban, ha tömeg kél, ha barlang hallgat: a holtak soha meg nem halnak…163 Gabriel Okara nigériai költő One Night at Victoria Beach (Egy éj a Victoria-parton) című versében az aladurák, egy gyógyító keresztény szekta hívei hajlonganak a tengerparton, és versritmus szerinti lélegzetük együtemű a holtakéval, az állatokéval, a csillagéval, a jósjelekével, az egész átlelkesített világ lélegzetével: …még imádkoznak ők, imádkoznak az aladurák, ahhoz, amit a lélek lát, amíg a holt, rég holt halászok tisztára falt, szétgörgő csontja faldosó halak közt négy halott kagylópénzt kerget, égő csillagot mély tengerekbe, hol halak ítélőszéke áll, s élő halászok sötét kalyibákban ülnek homályos fény körül, Babalawo a lelküket négy kagylópénzbe ontja a homokon, megtudni a jövőt – még imádkoznak ők, az aladurák…164 Az aladurák és Babalawo, a törzsi varázsló (jóspap) transzcendens erőkkel érintkezik; ki-ki a magáéval. A mélység ítélete egyetemes. A vers csomópontjában a „halak ítélőszéke” áll. Az őshaza ábrázolása. A kötődés a kontinensnyi őshazához éppoly veleszületetten afrikai, mint a hit az életerőben, de a hazához tapadó szenvedéstudat a költészetben távolabbi végleteket alakít, mint a létszakaszként felfogott halál. David Diop, a fiatalon elhunyt szenegáli költő Afrique (Afrika) című verse az egyik véglet, a szenvedésből ma-


63

gasra emelkedő, mitikus múltú és nagyra hivatott Afrika költői retorikája: Afrika én Afrikám ősi szavannák büszke harcosainak Afrikája távoli folyóparton éneklő nagyanyám Afrikája sohasem láttalak de pillantásom csupa vér mezőkre kiömlő fekete véred verítéked vére munkád verítéke szolgaságod munkája gyermekeid szolgasága…165 A másik véglet a társadalmi igazságtalanság csatornaszennyébe és jelen idejébe préselt haza, az elveszett Éden. A Rhodesiából száműzött Dennis Brutus Nightsong City (Városringató) című verse három tercinába fogja az általánossá növekvő egyéni tapasztalatot: Jóéjt, szerelmem, szép jóéjszakát: hagymázas kikötők a nyüzsgő dokk felett, rendőrautók csótánysora a fulladt utakon, a kalyibákban vaslemez sikong, akár a tetves rongy, erőszak hentereg, és félelem tapad, mint szélbe szélzugás, kő és homok felgyűlt haragja átliheg egy szusszanásnyi éjt a házakon, hazám, szerelmem, szép jóéjszakát.166 Az egyetemes ítélet ebben a kérdésben a történelemé. Úgy működik, mint a halak. Múlt és jelen. Az ártatlan, a romlatlan Afrika Senghor versében jelenik meg vegytiszta formában. A Nuit de Sine (Sinei éjszaka) csöndjében a múlt egyetlen kézmozdulattal elérhető:

64

Gergely Ágnes

Asszony, tedd homlokomra balzsamos kezed – kezed, mely gyöngébb, mint a prém. Az éjszakai szélben lengő hosszú pálmafák alig suhognak. Bölcsődal sincsen. Elringat ez a ritmikus csend. Figyelj a dalra, figyelj sötét vérünk dobolására, figyelj Afrika mélységes ütőerének dobolására az elveszett falvak ködében… Még egy kézmozdulat, és a ritmizált képekben a kontinens egész megszenvedett múltja betódul a kunyhónyi térbe: …Asszony, gyújtsd meg a tiszta olajlámpást, s a gyermekek az ágyban őseikről beszéljenek, mint a szüleik. Figyeld az élissai vének hangját. Akár mi, száműzöttek, ők sem akartak halni, nehogy zuhogó magjuk a homokba vesszen. Hadd figyeljem a füstös kalyibában kegyes lelkük árnyéklátogatását, fejem izzik a melleden, mint a tűzből kifüstölgő kuszkuszgolyó, hadd szívjam be Halottaink illatát, hadd tűnődjem és ismételjem élő hangjukat, hadd tanuljak élni, mielőtt elsüllyedek, jobban, mint a búvár, a mélységes álommélybe.167 Soyinka éjszakájában nem ez a múlt folytatódik; vagy rosszul folytatódik ez a múlt. A The Immigrant (A bevándorló) című vers önkéntes néger száműzöttje fehér nővel akar táncolni egy londoni mulatóban. Közeledését elutasítják. Egy mozdulattal a késéhez kap, majd – rádöbbenve, „milyen végzetes / a fekete, lapos orr” – a pénzéhez: …szűk koponyájában megindul a vágy azonnal cáfolni a nő ítéletét azonnal bosszút állni maga alá teperni azt a másik nemet, azt a másik fajt. S mert nem lát


65

különbséget az utcalámpa-arcok közt (a legeslegjobbat akarta volna) találomra választ, lealkuszik valamit az árból aztán követi a lépéseket, bele a kölcsönösen aljasító éjszakába.168 Az elvesztett lehetőségek, az összevétkezett jelen idő, az önkéntes csatornapatkánnyá-válás szinte kéjes festegetése nem a mitológia: a pszichológia felől közelíti az ősi földet. Az öncsonkoló írói keserűség gyökere azonban – ismerjük – ugyanaz a reformszellemű jobbítaniakarás, mint ami az ártatlanság visszaálmodóit, a mitizáló írókat látszólag magasabbra növeszti. A mítosz sorsa. Mi történik a mítoszokkal azoknak a költőknek a kezén, akik nem szegődtek hívéül a négritude-nek, tehát az afrikaiság mítoszának sem? Három párhuzamos – angol-afrikai – példa. Soyinka feldolgozza a mítoszt, közelhozza, átértelmezi a kultikus rögződéseket. Abiku című versében a joruba hit szerint visszalátogató halott csecsemő, a gyászénekeknél említett „szellem-gyermek”169 szólítja „az első és a visszatérő időt”. A gyermekhalál a versben a ritmikus fenyegetettség, a sejtközeli jóslat és a fonákjára fordult teremtés lehetősége: …éjszaka van, Abiku a lámpásokból kiszopja az olajat – anyák, én leszek a küszöbre tekeredő kígyó, ti a gyilkos sikoltás. Gyümölcsnek érni gyötrelem. Amerre kúsztam, betelt a hőség. Háló-csendben a sejtből sírhalom, Abiku sóhajt.170 Soyinka honfitársa, Frank Aig-Imoukhuede gúny tárgyává teszi a mítoszok célszerű felhasználását. Négritude (Négerség) című szatírája invokációval kezdődik:

66

Gergely Ágnes

Szegény Fekete Múzsa, mivel újabban törvény, hogy imádni kell téged, míg utol nem ér a dicsfény meg a hírnév, muszáj nekem is bábdallamokra riszálnom magam, s bűntudattal verni felhangolt füledbe furcsa, kificamodott melódiát, ami némelyek szerint rabszolganépek lüktető szenvedélyét hivatott szimbolizálni… A készséges Aig-Imoukhuede örömest beáll a Fekete Múzsa költőinek seregébe, amely „a mély, négerséges erdőn, jajszót okádva” kóborol, tamtam ritmusok kíséretében: …ott jajongja szellemem a csöndes, édes múltat, a holt ősök szelleme fölkelti bennem a bennszülött szellemet, lüktető dobokkal, szabadság-zenével – bum-bam, bum-bam, rum-bum-bum-ba, tam-tam, bum-bum, humpa, humpa, hump! S az átszellemült seregre ott vár az ősi „Odinföld” és legendás folyója, az „Odorono”; az ősi föld neve északi mitológiákból visszhangzik, a folyó neve pedig megegyezik egy Angliából behozott dezodoráló szerével. Aig-Imoukhuede az importcikkek közé sorolja a négritude esztétikai kelléktárát s magát a mozgalmat is: „…fütyülök rá, mit gondolnak a verseimről – amit írok, én vagyok, ha négerség, ha nem”.171

Christopher Okigbo a személyes megrázkódtatás sorsélményéből bontja ki a mítosz építőköveit: Húsból jelenésbe a vízszintes kövön. Egyedül én láttam, hogy hazatérek. Egy műtéti altatás emlékét rögzíti így. Az életerő kollektív hite helyett a halálközelség egyéni megtapasztalását. Az ocsúdást, hogy az álom függőlegese metszi az élettelenség vízszintesét:


67

…Magányosságom bányásza, álom testet öltött hangja, elindulsz hát énvelem, a te első tanítványoddal megint az ellendomb alá. Egyedül én láttam, hogy hazatérek.172 S a keresztényi színezetű tapasztalat metszőpontjában megjelenik a törzsi rítus, egy istennő nászszobája s a küszöbön túl a végpont, a kiindulási pont, a magány: …a dob testéből ettem a cintányérból ittam átléptem nászszobád küszöbét; és íme, egyedül én látom, hogy hazatérek.173 Az életvágy és a haláltudat forog itt pontosan egymásra. A látomás és a tény. Az afrikai és az európai kultúrák lávakövei. Mit szólnak ehhez a fehérek? S a feketék? „Akár tetszik a fehér embernek, akár nem, a sorsunk elválaszthatatlan”

– írja Ezekiel Mphahlele. S a másik oldal: „…én vagyok a megtestesült afrikai paradoxon, az ember, akit a törzsből kiszakítottak, a nyugati kultúrába beszabadítottak, s aki mégis afrikai”.174 Okigbo a lávakövekből magánmitológiát teremtett. S ezzel az ellengesztussal a négritude elnyerte végső értelmét.

68

Gergely Ágnes


69

III. A TÖRTÉNELEM ÚTVESZTŐJE

70

Gergely Ágnes


71

AZ IBÓK KÖZBÜL VOLTAK

„Einsteni képzelőerőre van szükségünk ahhoz, hogy széttörjük az időkorlátot Mungo Park 1806-ban bekövetkezett halála és aközött, hogy a nagy nigériai költő, Christopher Okigbo 1967-ben elesett a nsukkai arcvonalon”

– írja Nigeria: The Land, Its Art and Its People (Nigéria – az ország, művészete és népe) című antológiájának bevezetőjében Frederick Lumley.175 Amikor Mungo Park nyugat-afrikai felfedezőútra indult, Nigériát még nem hívták Nigériának. Afrika legsűrűbben lakott országát 1914 óta szegi államhatár; akkor egyesítette az északi és a déli protektorátust Sir Frederick Lugard brit kormányzó. Az ország neve Sir Frederick későbbi feleségének, Flora Shaw-nak 1898-ban a The Timesban megjelent javaslatára lett Nigéria. Szétszórt törzsek és hatalmas királyságok voltak ezen a területen a gyarmatosítást megelőző időkben: a több mint ezeréves Bornu-i Királyság, az észak-nigériai szavannákat a brit hódítás előtt mintegy száz évig uraló Fulani Birodalom, a művészetéről híres Ifei és Benini Királyság, az erős Joruba Birodalom, a Niger folyó deltavidékének a rabszolga- és pálmaolajexporttal együtt növekvő városállamai és a keleti tartomány mozgékony ibo társadalma. Az északi országrész két legnagyobb törzse a hausza és a fulani, a déli országrészé – nyugaton – a joruba és – vele átellenben – az ibo. A déli erdőövezetben mindig ez az utóbbi, a keleti terület volt a szegényebb és a nagyobb népsűrűségű; sok lakója kényszerült rá, hogy az államszövetség más vidékein keressen magának munkát. A portugál rabszolga-kereskedők az egykorú feljegyzések szerint 1472-ben bukkannak rá a Benini Királyságra, amely valószínűleg a transzszaharai karavánutak utolsó állomáshelye. Amerika felfedezése után a portugál és a kasztíliai kereskedők afrikai versengése valamelyest csökken, ám vetélytársként megjelennek a színen a britek és a franciák. A fekete rabszolga-kereskedők gyorsan megtanulják európai partnereik nyelvét. A hajókon a legénység kegyetlenkedik a foglyokkal; nem ritkák a rabszolgalázadások.

72

Gergely Ágnes

Michael Crowder The Story of Nigeria (Nigéria története) című könyvében megemlít egy hajóskapitányt – Hugh Crow kapitányt Liverpoolból –, aki arról volt nevezetes, hogy nem bántotta a rabszolgákat, és élve szállította őket partra.176 Regényes történetet ír le Adolf Burdo belga kutató a Niger folyó vidékén 1880-ban készített följegyzéseiben. Burdót fogadta Samuel Ajayi Crowther, Niger püspöke, az első néger főpap, és elbeszélte neki az életét. A joruba törzsbeli püspök kilencéves volt, mikor faluját megtámadták a fulanik, legyilkolva a nőket és az öregeket, elhajszolva a fiatalokat a keleti rabszolgapiacokra. A támadás egyike volt a harcias északi muzulmánok irtóhadjáratainak. A fiút esztendeig hurcolták piacról piacra; végül a nyugati parton vették meg a portugálok. „A brigg, amivel elszállították, az a fajta hajó volt, amit sírnak neveznek; gyorsjárású vitorlás, kettős fedélzettel – írja Burdo. – A rabszolgákat ébenfa rakomány gyanánt berakták a hajófenékbe; amennyiben a hajót üldözőbe vette egy francia vagy angol cirkáló, a megláncolt rabszolgákat fölvitték a hajóorrban levő hamis fedélzetre, és adott jelre, gépi erővel, vízbe dobták őket. Ennek az elővigyázatos módszernek az alkalmazása után a hajó nyugodtan kiköthetett; látszatra olyan volt, mint valami tisztességes kereskedőhajó.”177

A rabszolga-kereskedő éppen a tengerbe akarja dobni élő áruját, mikor meglepik az angolok: felkötik a kereskedőt, elsüllyesztik a hajót, és megmentik a sózsákok közt rejtőzködő kisfiút. A gyermek életútja ezután sima: az angolok iskoláztatják, majd saját kérésére visszaküldik szülőföldjére misszionáriusnak, ahol mint a Niger püspöke találkozik holtnak hitt édesanyjával. Crowther püspök nem legendabeli alak, 1878-ban valóban megismerkedett a belga kutatóval. 1864-ben a canterbury érsek avatta püspökké. Egy paptársával közösen írt naplója tanúskodik arról, hogy ibo iskolás gyerekeknek tanította az újtestamentumot. Crowther népszerű volt a lakosság körében: vallási türelmet hirdetett.178 Megmenekülése mégis inkább legendába illik. A tizenkilencedik század első felében rohamosan csökken a deltavidék és a környező területek népessége. John Adams kapitány becslése szerint 1800 és 1822 között csak az ibo törzsből háromszáz-hatvanezer embert adtak el rabszolgának.179 A szervezetlen Ibóföldről elragadott rabszolgák nem olyan életképesek, mint azok, akiket a központosított rendszerű oyói Joruba Birodalomból hurcoltak el a kereskedők. A jorubákat, írja Crowder, nem


73

egyenként fogták el, hanem együttesen, harcban. A joruba kultúra a közösségtudattal együtt jutott a tengerentúlra. Az egyenként elfogott és eladott ibók viszont vagy eleve rabszolgák, a törzs kitaszítottjai voltak, vagy magas rangú harcosok, akik elfogatásuk után öngyilkosságot követtek el.180 A laza szerkezetű ibo társadalom, amelyet a rabszolga-kereskedelem még jobban szétzilált, nem ismerte a központi hatalmat. Basil Davidson történelemkönyve szerint – A History of West Africa to the Nineteenth Century (Nyugat-Afrika története a tizenkilencedik századig) – Ibóföldnek sem királya, sem kormánya, sem „legfőbb törzsfőnöke” nem volt; a társadalmi rendszer a politikai hatalom bonyolult eloszlásában gyökeredzett. Ez a rendszer, mondja Davidson, „…azokhoz a hagyományos afrikai társadalomszervezési formákhoz állt közelebb, amelyeknek szerkezetét a különféle családok, a különféle rokonsági ágazatok és a nemzedékről nemzedékre számon tartott különféle családfák jelentették”.181

Király és krónikás nem lévén, Ibóföld múltjáról kevesebbet tudunk, mint a környező birodalmak történetéről. A szájhagyományban fennmaradt ibo népköltészet és népszokások mellett – gyűjtésükkel Osadebay és Achebe is foglalkozott182 – a korai vasmívességről tanúskodó leletek kalauzolnak el a törzs régmúltjába. Az első európai följegyzés Ibóföldről a tizenötödik századból való. Száz évvel később az ibók a guineai partvidék ismert kereskedői; John Lok kapitány 1553-as naplójegyzete szerint „…igen ügyesek az adásvételben. A megvételre fölkínált aranynak egyetlen morzsáját sem hagyják veszendőbe menni. Saját súlyaikat és mércéiket használják, s nagyon gondosan használják őket. Ha velük akarsz kereskedni, alkudj tisztességesen, mert nem csinál vásárt, aki itt gorombáskodik.”183

Ugyanebben az időben a joruba kormánycsapatok mellett feltűnnek a magányosan vagy kisebb csoportokban portyázó ibo zsoldoskatonák. A kereskedelmi utakat és a piacokat védik, vagy elkísérik útjukra a karavánokat. A szabad élethez szokott ibók beleroppannak a rabszolgaságba; kultúrájuk lemarad a rabszolgahajók poggyászából. Annál nagyobb értéket jelent a már említett irodalmi szórványmű, Olaudah Equiano felszabadult ibo rabszolga 1789-ben, Londonban megjelent önéletírása,

74

Gergely Ágnes

az Equiano’s Travels (Equiano utazásai).184 Equianót, akárcsak később Crowther püspököt, gyermekkorában fogják el a rabszolga-kereskedők. Előbb a tengerentúlra, Virginiába kerül, majd Angliába, ahol gazdája, Henry Pascal kapitány adja neki a Gustavus Vassa nevet. Megtakarított pénzén, 1766-ban megvásárolja a szabadságát, s tíz évig kereskedőhajókon járja a világot. Afrikába misszionáriusként akar visszatérni, és mikor terve kútba esik, 1788-ban kérelmet nyújt be rabszolgasorban maradt afrikai társai érdekében a királynéhoz. Önéletírásában szíves emlékezéssel rakja ki Ibóföld és a táncban-dalban jeleskedő, jámbor hitű ibók mozaikképét: „A bennszülöttek – írja – úgy hiszik, minden dolognak egyetlen Alkotója van: a napban él, övet visel, nem ehet, nem ihat soha; némelyek szerint pipázik, az pedig a mi legkedvesebb időtöltésünk. A bennszülöttek szemében Ő kormányozza az eseményeket, különösen halálunkat s a fogságba esést; hanem az örökkévalóság tételére vonatkozóan: nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, bár vannak, akik bizonyos mértékig hisznek a lélekvándorlásban. Ezek úgy tartják, hogy mindama lelkek, melyek nem vándorolnak másik testbe, például a rokonaik vagy kedves barátaik testébe, folyvást velük vannak, megvédik őket az ellenségtől s az ártó szellemektől. Ezért – megfigyeltem – evés előtt mindig maguk elé tesznek a földre egy darabka húst, s kiöntenek egy kevés italt, a holtak sírjánál pedig gyakran mutatnak be áldozatot a leölt vadállatok vagy szárnyasok véréből.”

Az írást itt egyszerre megborzolja a személyes emlék hitele. „Nagyon szerettem az anyámat, szinte mindig vele voltam – írja Equiano. – Amikor kiment, hogy áldozatot mutasson be az anyja sírjánál – valamilyen magányos, zsúpfedeles ház volt ez –, én is elkísértem néha. Az italáldozat után anyám sírva-jajongva ott töltötte csaknem az egész éjszakát. Én meg többnyire iszonyúan féltem. A hely elhagyatottságát, az éjszaka sötétjét, az italáldozat természetszerűleg rémes és homályos ceremóniáját felfokozta anyám jajveszékelése, és amint ez vetekedett az ilyesfajta helyeket látogató madarak gyászos rikoltozásával, az kifejezhetetlen borzalmat adott az egész jelenethez.”185

Harmincéves parlamenti vita után a brit kormány 1807-ben eltörli a rabszolgaságot. A rendelkezést a külföldről betóduló eszmék is siettetik, a francia forradalom és az emberi jogokról Amerikában röpiratot szerkesztő Thomas Paine eszméi. A rabszolga embervoltának fölismerése ráviszi a brit flotta tisztjeit, hogy a tengeren – amint Crowther


75

püspök is elbeszélte – hajóik megtámadják a portugál rabszolgahajókat. A jószándékot megtámogatja a korszak valósága. Az ipari forradalom nemcsak humanitárius, de gazdasági okokból is korszerűtlenné tette a rabszolgaság intézményét, amellett a briteknek szükségük van a nyugat-afrikai pálmaolajra és vele az Afrikában maradó munkaerőre. A nyugat-európai országok és az Egyesült Államok egymás után nyilvánítják illegálisnak a rabszolga-kereskedelmet, és a britek őrjáratokat szerveznek Nyugat-Afrika partjainál. A rabszolga-kereskedők azonban folytatják portyáikat, és egyik-másik fekete uralkodó nehezen válik meg a rabszolgavásár hasznától. A britek követeket küldenek a fekete királyokhoz, a rabszolga-kereskedelem megszüntetése fejében árucserét helyeznek kilátásba. A Niger folyón lezajlott egyik ilyen tárgyalást örökíti meg William Allen és T. H. R. Thomson 1848-as keltezésű naplója. A fekete király a britektől kagylópénzt, ruhaanyagot, muskétát, puskaport, zsebkendőt, kalapot, korállgyöngyöt kér. Az angol királynő cserében nyers gyapotot, indigót, szantálfát, gumit, elefántcsontot. A követek kikötik, hogy rum és szesz behozatala nem szerepelhet az alkuban, és a királynak rá kell vennie népét a földművelésre. A király kijelenti, hogy felhagy a rabszolga-kereskedéssel, ha az angol árukat megkapja. „…A követek: Ha akarod sem adhatod el a rabszolgáidat, mert királynőnknek sok hajója áll itt a folyó torkolatában, és a spanyolok nem mernek idejönni vásárolni. Obi király: Megértettem. A követek: Gonosz fehér emberek eljönnek ide rabszolgákat venni; nem azért, hogy megegyék őket, amint a te néped gondolja, hanem hogy korbácsütéssel, bántalmazással sokkal keményebb munkára fogják őket, mint amilyet bírnak. Az angol királynő gátját akarja vetni ennek a kegyetlenkedésnek. Obi király: Elhiszek mindent, amit mondotok, és még egyszer kijelentem, hogy felhagyok a rabszolga-kereskedéssel. A követek: Tudni kívánjuk, szándékodban áll-e, hogy feltartóztasd a birodalmad vizein áthaladó rabszolgahajókat? Obi király: Igen, nagyon is szándékomban áll, már amennyiben látom őket…”186

76

Gergely Ágnes

A szerződést a fekete királyok évekig kijátsszák, de az 1850-es évtizedre a tengeri rabszolgapiacot túlnövi a tengeri áruforgalom; a rabszolga-kereskedőnél fontosabb a kalmár, a kutató, a misszionárius. A Niger folyót és azt, hogy vize, a korábbi hiedelemmel szemben, kelet felé folyik, Mungo Park, a fiatal skót seborvos, Sir Walter Scott barátja fedezi föl. Második expedícióján, 1806-ban eltűnik. Kutatásait Hugh Clapperton, Richard és John Lander folytatja; Clapperton 1827ben meghal Afrikában, a Lander fivéreket pedig, a Nigeren lefelé hajóztukban, Asabánál – emlékezzünk majd erre a városnévre – elfogják az ibók. Fogságukban a Lander fivérek rábukkannak a Niger torkolatára, és ezzel megnyílik az egyenes út az angol kereskedelem előtt. A misszionáriusok a kereskedelmi kapcsolatok legalizálásán és a térítésen munkálkodnak. Az északi területeken az iszlám falába ütközik az új hit, de a déli törzsek körében a papok iskolákat építenek, győzködik a rabszolga-kereskedő királyokat, terjesztik a Bibliát. Civilizatorikus eredményességük időtállóbb a hitbélinél. Huddleston véleménye után187 a Crowderé: „Sok nigériai nagyjából a mai napig megőrizte a maga hagyományos hitvilágát, akkor is, ha közben gyakorló keresztény, s ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a misszionáriusok sohasem tudták keresztülvinni a hagyományos vallás, sőt a vele szorosan összenőtt egész kultúra eltörlését megcélzó politikájukat.”188

Megszerzett területeken a kutatók följegyzéseit és az útleírásokat általában kiegészíti a délibábos történetírás. Mary Kingsley Nyugatés Közép-Afrikában végzett antropológiai kutatásokat. Megfigyeléseit 1897-ben rögzítette. Három évvel később a búr háború ápolónőjeként, Dél-Afrikában halt meg. Kingsley a Niger Ibófölddel farkasszemet néző nyugati partján, Benin városában is járt. Benin lakosai, mondja Kingsley, Clapperton szerint joruba eredetűek. Bello sokotói szultán pedig úgy véli, „a joruba törzsek Kanaán gyermekeitől származnak, kik Nimród törzséből valók”.189

Kingsley hitelt ad a szultán állításának. „Sajátságos – írja –, hogy Benin népe már a legkorábbi följegyzések szerint is kiváló rézmíves volt. Vajon nem hozhatták magukkal e nép ősei a


77

rézmívesség művészetét a messzi Kanaán földjéről? Amikor Mózes Kanaánról beszél, azt mondja róla: »a melynek hegyeiből rezet vághatsz« (Mózes V. könyve, 8:9). Tudnunk kell természetesen, hogy vörösrézről van szó; a sárgarezet ugyanis nem a földből ássák elő, de a vörösrezet igen, s a világnak abban a részében bőséggel található vörösréz.”190

Európai utazók észrevétele az is, hogy Benin ősi városának tornyairól egykor „szörnyeteg rézkígyók” lógtak;191 egyikük 1897-ben is látható a király valamelyik házának tetején. „Nem lehettek ezek a rézkígyók a mózesi idők hagyományai? – kérdi Kingsley. – Hiszen azt mondja az Írás, hogy Izrael fiai vétkeztek, s az Úr büntetésül tüzes kígyókat bocsátott rájuk, melyek megmardosták őket, és sokan meghaltak. Mózes ekkor felkiáltott az Úrhoz, és az Úr azt mondta neki, csináljon rézkígyót, és tűzze fel azt póznára (Mózes IV. könyve, 21:9).”192

A rézkígyó pedig megmentette mindazok életét, akik kígyómarás után föltekintettek rá. Davidson nem bibliai tájakon keresi a benini rézmívesség eredetét. „Benin szobrai főként sárgarézből készültek – írja. – Sárgarezet nem lehet előállítani vörösréz nélkül, vörösréz pedig nincs Dél-Nigériában. A vörösréznek tehát máshonnét kellett jönnie, s valószínűleg cserében azokért a javakért, amelyeket Benin edo népe termelt és árusított.”193

Ez a magyarázat megnyugtatóbb, bár nem időzik el a világ fétiseinek testvériségén. A misszionáriusok többségét a déli törzsek nem fogadták olyan ellenségesen, mint a kalmárokat és az első kutatókat. Az ibók 1857-ben állítólag maguk kérik a missziós állomások fölállítását, a misszióhoz csatlakozó kereskedőket azonban úgy gyűlöli a lakosság, hogy az állomások munkája lehetetlenné válik. Harminc esztendővel később a Niger vidéke brit protektorátus. Az egymással is háborúskodó törzsek nem kalmárokkal, hanem a deltavidék olajáért versengő nyugat-európai nagyhatalmakkal állnak szemben. A törzsi villongások ürügyet szolgáltatnak Nagy-Britanniának a terjeszkedésre. Egy északi emír még 1880-ban is ezrével fogdossa össze a rabszolgákat a letarolt falvakból. Mikor a britek felelősségre vonják, az emír hihetőleg így válaszol:

78

Gergely Ágnes

„Le tudjátok szoktatni a macskát arról, hogy egerésszen? Úgy fogok meghalni, fogaim között egy rabszolgával.”194

Északon, a szabad pásztorkodáshoz szokott muzulmán törzsek vidékein a hódítók keményebb ellenállásba ütköznek, mint a falvakra és hitekre oszló déli területeken. 1902 májusában a Fulani Birodalom uralkodója, a sokotói szultán, a következő levelet intézi a brit főbiztoshoz: „Mitőlünk tinektek. Nem járulok hozzá, hogy bármelyikőtök valaha is velünk lakjék. Soha nem fogok veletek megalkudni. Soha nem lesz veletek semmi dolgom. Közöttünk és közöttetek nincs semmiféle kapcsolat, csak annyi, amennyi muzulmánok és hitetlenek közt lehetséges: háború, amelyet a Mindenható Allah ránk bízott. Nincs más hatalom és erő, csak a Magasságos Allah. Ennyit üdvözlettel.”195

A brit főbiztos csapatai azonban fegyverbeli fölényüknek és a fulani-hausza ellentétet kihasználó politikájuknak köszönhetően néhány hónap alatt legyőzik a szultán seregeit. A déli területeket faluról falura foglalják el a britek, és bevetik a másik fegyvert: a civilizációt. Gyors egymásutánban városok épülnek; az európaias életmód terjedő formái látszatra elfödik a törzsi viszálykodást. Crowther püspök utóda véget vet a vallási türelemnek. A még 1857-ben fölállított anglikán egyházi misszió mellé 1885-ben római katolikus missziós állomás települ. Az iskolában a kötelező oktatási nyelv az angol. Az északi és a déli protektorátus 1914-es egyesítése újabb mesterséges gesztus. Az igazgatási hagyomány a két összeillesztett országrészben eltér egymástól: északon az emír mindig is adószedő volt, délen azonban szokatlan a törzsi uralkodó mint adószedő közbeiktatásával létrejött, úgynevezett „közvetett (brit) kormányzás”. Az ibók a jorubáknál is nehezebben törnek bele az új rendszerbe; az első világháború idején az Asaba környéki ibók föllázadnak – ismét ez a városnév –, s egy magát II. Illés prófétának nevező vallásos rajongó híveket toboroz azzal az elképzeléssel, hogy ha az ibók a németek mellé állnak, sikerül megszabadulniuk az angoloktól. A két világháború között lassan meglendülő polgárosodás együtt növekszik a függetlenségi törekvésekkel. A nigériai értelmiség adóellenőrzést követel, állampolgári jogokat. A brit kormányzat egyelőre lehetetlennek tartja a törzsi hagyományokra épülő társadalom egysé-


79

ges nemzetté válását. 1929-ben az ibo területen újabb adóellenes lázadás tör ki; a rendőrség a tömegbe lő. Az első jelentős nigériai politikus az 1937-ben Amerikából hazatért, ibo törzsbeli Nnamdi Azikiwe, közismert nevén „Zik”. Különös pályája összefonódik a diákszervezetekből kinőtt Nigerian Youth Movement (Nigériai Ifjúsági Mozgalom) nevű párttal, amely először fogja szervezett keretek közé a gyarmatosítók elleni indulatokat az országban. A második világháború megnöveli a nigériaiak fontosságtudatát; a brit kormányt gyarmatpolitikája miatt sorozatos bírálat éri két szövetségese, a Szovjetunió és az Egyesült Államok részéről – mindez kedvezne a nigériai nemzeti mozgalomnak, ha nem fenyegetné minden mozgalmak megrontója, a hatalmi vetélkedés. Obafemi Awolowo, a tragikus sorsú joruba politikus – Okigbo később versciklust szentel neki – megpróbálja összetartani a pártot, sikertelenül. National Council of Nigeria and the Cameroons (Nigéria és Kamerun Nemzeti Tanácsa) néven Zik új pártot alapít. Közben a törzsi politika szélsőségei is mutatkoznak: az angol nevelésű joruba értelmiségi réteg könnyebben feljut a fővárosi kulcspozíciókig, mint a nyugati országrészekbe átvándorolt, boltosságig, vasutasságig fölvergődött ibók, akiknek testvérei otthon koplalnak, vagy északon a városfalakon kívül, az idegen negyedekben élnek. 1948-ban Zik a Lagos joruba politikáját bíráló, néhány évvel korábban alapított Pan-Ibo Federal Union (Pánibo Szövetségi Egyesület) élére áll, és így nyilatkozik: „Mintha Afrika Istene azért teremtette volna az ibo nemzetet, hogy kivezesse Afrika gyermekeit az évszázados rabszolgaságból…”196

Még csaknem húsz esztendő van Biafráig. A csapda, a hódítók segítségével, elkészült, az ibók bennszorultak az északi és a nyugati törzsek között – közbül vannak. Az ibo politikus hevülete bibliai. A szöveg már a polgárháború szózata. Az események innentől lefelé gurulnak. Az 1952-es első általános választásokon az egységes Nigéria programjával induló „zikista mozgalom”, az N. C. N. C. éppen keleten jut szavazattöbbséghez, szemben a nyugat-nigériai érdekeket képviselő Action Grouppal és az „észak az északiaké” jelmondattal fellépő N. P. C.-vel, amely nevében hordja lényegét: Northern People’s Congress (Északiak Kongresszusa). A pártharcok fokozzák a törzsi viszályokat; az Action Group (Akciócsoport) vezére, Awolowo, az északi vezetőket despotáknak, a britek cin-

80

Gergely Ágnes

kosainak nevezi; Kano északi város idegen negyedében fellázad a déli kisebbség – a lázadást megtorlás követi; északon megkezdődnek a gyilkosságok. Az 1954-ben megalakuló államszövetség, a többször újrafoltozott alkotmány, a szövetségi kabinet és a regionális kormányok nem tudják a helyzetet kiegyensúlyozni. 1956 tavaszán a keleti kormányzat egyik minisztere hivatali visszaéléssel vádolja Ziket: kétmillió fontot invesztált egy afrikai bankba a közvagyonból. A pártvezér hívei az afrikai bankérdekek hangoztatásával védekeznek, az epizóddal azonban megjelenik a nyíltszíni korrupció. Az 1957-ben függetlenné váló Ghána példája Nigériában is tovább erjeszti a függetlenség gondolatát. A zikisták a három párt egységét szorgalmazzák, s vezetőül olyan északi politikust akarnak, aki nem a hausza-fulani arisztokráciából, hanem kisebb törzsből való. Ez a politikus, a később lovaggá ütött Alhadzsi Abubakar Tafawa Balewa lesz az első független nigériai kormány miniszterelnöke, Azikiwe a szenátus elnöke, majd főkormányzó. A szenátusban mindhárom terület egyenlő számú szenátorral képviselteti magát. Megvan tehát a történelmi szabású demokrácia, és 1960. október elsején, Nigéria függetlenné válásának napján látszatra az erők egyensúlya is, általános iparfejlesztési terv, északon ingyenes népoktatás, keleten és nyugaton egyetemek. Három évvel később kikiáltják a köztársaságot. Mindez papírforma. Már a függetlenség második évében kiderül, hogy az államszövetség nem bír meg a törzsi viszályok tetejébe épült messianisztikus nacionalizmus, a pártharcok és a gazdasági és választási korrupció terhével. Az 1963-as népszámlálás, az 1964-es szövetségi és az 1965-ös nyugat-nigériai választás botrányba fullad, a hatalomittas politikusok, mintha Orwell jóslata teljesednék be, úgy akarnak élni, mint elűzött fehér elődeik – Sir Abubakar kormánya nem ura a helyzetnek; bekövetkezik az 1966. januári államcsíny.


81

BIAFRA

Az ibók kezdték, mondják érzékenyen a biafrai háborúval foglalkozó emlékiratok. A véres januári államcsíny valóban ibo katonatisztek műve, ők ölték meg Sir Abubakart és minisztereit, akik egy kivételével valamennyien északi és nyugati törzsek fiai voltak. 1966 januárjában az ibók „kezdték”, májusban a hauszák „folytatták”; az új katonai kormány ugyanis rendeletileg eltörölte a régiókat, és az országot északi, keleti és nyugati tartománycsoportokra osztotta fel: az északiak megriadtak az intézkedéstől, és ürügyként használták bosszúhadjáratukhoz. Júliusban az északiak ellenpuccsot hajtanak végre. 1966 szeptember–októberére tömegméretű a gyilkolás. N. U. Akpan, a kelet-nigériai katonai kormány titkára, aki tisztségét a háború alatt is megtartotta, The Struggle for Secession, 1966–1970 (Küzdelem az elszakadásért) című naplójában fölidézi az északról érkező menekültvonatokat, tele betört fejű, leszakított lábú, levágott kezű férfiakkal, felvágott hasú asszonyokkal, halott csecsemőkkel. Évekkel később, amikor a titkár a nsukkai egyetem kápolnájában szeretetről és megbocsátásról prédikál, egy ibo öregasszony így szól hozzá: „Azt, amit a hauszák tettek a mi népünkkel, sem szeretni, sem megbocsátani, sem elfelejteni nem fogjuk. Ha pedig ezért pokolra jutunk, állunk elébe.”197

A népnyelv hauszának nevezi az összes északi muzulmánt. A háború elkerülhetetlen volt, írja Akpan. A vérontás a keleti országrész elszakadása nélkül is bekövetkezik. Csak éppen a törzsi háború kevesebb vérbe kerül, és nem köti le annyira a világ figyelmét, mint az elszakadást követő polgárháború. Akpan szerint az ibók többsége az októberi gyilkosságok után megtorlást és harcot akart, elszakadást nem. Az elszakadást azok követelték, akik északról menekülve szemtanúi lettek a vérengzésnek, féltették övéik biztonságát, vagyonát, úgy érezték, fölöslegesek az országban, és a külön haza megteremtésével

82

Gergely Ágnes

identitásukat kívánták megteremteni. Az elszakadás hívei elsősorban az értelmiségből jöttek: „…azt próbálták bizonyítani, mennyire más a kelet, mint az észak s talán mint a nyugat is, kultúra, iskolázottság és egyéb örökségek tekintetében”.198

Az írókat válaszútra kényszerítette a háború. Ki az ibók mellé állt, ki a túlsó oldalra. „Mindenkiben meghal az ember, aki hallgat a zsarnokság jelenlétében”

– írja The Man Died (Meghalt az ember) című börtönnaplójában Wole Soyinka.199 Az író börtönbe záratása a következők miatt történt: „…elítéltem a háborút a nigériai sajtóban, ellátogattam a keleti országrészbe, megpróbáltam az ország idehaza és külföldön élő értelmiségéből olyan érdekcsoportot összetoborozni, amely a Nigéria minden részébe szállítandó fegyverek teljes betiltásáért dolgoznék, s létrehozná azt a harmadik erőt, amely a következményként föllépő holtpontra jutott hadihelyzetet arra használná föl, hogy elutasítsa és megszüntesse mind a biafrai elszakadást, mind a hadsereg népirtásban konszolidálódott diktatúráját, amely ezt az elszakadást éppúgy elkerülhetetlenné tette, mint a háborút.”

Soyinkát a börtönben vád alá helyezték, és hajszál híján ki is végezték: „…kicsempésztem egy levelet, amely a Gowon-kormány népirtó politikájának legújabb bizonyítékait tárja fel…”.200

Zaklatott följegyzéseiben Soyinka minduntalan a görög junta, a varsói gettó és My Lai áldozatainak emlékét idézi. A börtönnapló zárómondata ez: „Azoknak a gyakorlatias gondolkodóknak, akik előszeretettel mutatnak rá – mellesleg teljesen igaztalanul, de ezt hagyjuk –, hogy mindennek ellenére, Gowon tábornok mégis megnyerte a háborút, egyetlen válasz adható, s ez egyszersmind figyelmeztetés: Franco tábornok is megnyerte.”201

Soyinka, a joruba író, Biafráért a jorubák – a nyugatiak – nevében érez felelősséget. Úgy érzi, az északi maffia és a nyugati törzsek odadobták koncnak a keletieket, az ibókat. Úgy véli, a megoldás az, ha a


83

kelet nem adja meg magát, de föladja szakadár törekvéseit, s az országban a hadsereget átveszi a proletariátus, a hatalmat pedig magához ragadja a „harmadik erő”, az értelmiség elfogulatlan ítéletű érdekcsoportja.202 A szellemet az tartja vezető erőnek, aki maga is örökségül tudja – vagy akinek lába alatt még frissiben ott a mélység: nyomor, írástudatlanság, iskolázatlan tömeg, nyirbálatlan erkölcs. „Azt reméltük, a műveltség, a még nagyobb műveltség majd javít a helyzeten”

– mondja Sunset in Biafra (Biafrai alkony) című polgárháborús naplójában Elechi Amadi, aki a háború előtti szövetségi kormány műveletlen, erkölcstelen vezetőit okolja a történtekért. „Megdöbbenésünkre, ahogy a fiatalok kikerültek az egyetem padjaiból, fölhagytak az eszmékkel, s belevetették magukat a pénz, a még több pénz hajszolásába. Mi volt a hiba? Azt hiszem, a magyarázat az, hogy a példa erősebb, mint a tétel. Nagynak lenni ennek a nemzetnek a szemében annyi volt, mint gazdagnak lenni. Soha ez a nemzet még nem ünnepelt senkit puszta becsületességért, kemény munkáért vagy áldozatvállalásért. Itt soha nem volt egy Abraham Lincoln, sem egy Gandhi. Mit tehettek volna a fiatalok, mint hogy utánozták, amit naponta látnak? Nem a műveltséggel volt itt baj. Az embereknek egyszerűen a bátorságuk hiányzott ahhoz, hogy a makacs ellengőzzel szemben igenis megalkossák az új erkölcsi követelményeket… Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez a bátorsághiány, ez az újtól való visszariadás vetett bennünket messze a fejlett nemzetek mögé kormányzásban, technológiában s még a művészetekben is – ez, nem pedig az intellektus hiánya.”203

Az íróé az önmarcangolás, a katonáé a cselekvés. Amadi, a regényíró, egyszersmind a hadseregből néhány hónappal a háború előtt kivált tényleges katonatiszt, dezertálás vádjával kerül a biafrai szakadár kormány fogdájába. A szakadárok vezetőjéről, Ojukwu vezérezredesről azt írja: nagyhatású pozőr.204 Az 1966. januári államcsíny után a keleti terület katonai parancsnokává kinevezett Ojukwu az év őszén elérkezettnek látja a pillanatot az elszakadásra. A véres északi események nyomására október 4-én kijelenti:

84

Gergely Ágnes

„Megmondtam, hogy a kelet nem fog elszakadni, hacsak nem kényszerítik rá… Honfitársaim, a roham elindult.”205

Ojukwut, aki Soyinkával is tárgyal, a kétségtelen felindulás mellett a gyilkosságoktól megőrjített tömeg hangulata és – közvetlen munkatársa, Akpan tanúsítja – saját nagyratörő vágyai érdekében működtetett színészi képessége is elragadja.206 Még októberben elrendeli, hogy az összes „nem-keletiek” hagyják el az országrészt: biztonságukat nem tudja szavatolni. A létbizonytalanság olaj a tűzre. 1967 tavaszán, a folytatódó zavargások közepette, nagy nemzetközi sajtófigyelem kíséretében kikiáltják a területen a biafrai köztársaságot. Július 6-án a szövetségi kormány hadat üzen, októberre javában folyik a kelet ostroma. 1967 decemberétől két éven át tépázza Ibóföldet a polgárháború. A szövetségi csapatok katonai fölénye már 1968 májusában megmutatkozik, szeptemberben Port Harcourtban megalakul a polgári tanácsadó testület, de a harcok a következő év augusztusáig teljes erővel folynak, és csak őszre ér a háború az utolsó szakaszába. Ojukwu 1970. január 11-én rádióbeszédben jelenti be, hogy külföldre távozik. Másnap a szövetségi csapatok vezetője érvényteleníti a biafrai elszakadást, s ezzel vége a háborúnak. A száraz események egyik háborúról sem mondanak semmit; a szemtanúk mondják a magukét. Soyinka Gowon tábornokot tartja népirtónak (Gowon börtönében ül), Amadi Ojukwut tartja pozőrnek (Ojukwu fogdájában ül). A két író túlélte; a két politikus egymás után eltűnt a színről. A Gowon miniszterelnöksége idején kiadott Nigeria Handbook 1973 (Nigériai kalauz) meg sem említi a Biafra nevet.207 Az ibók – helyes vagy helytelen, de megtörtént – elszakadási kísérlete vérbe fulladt. A háborút minkét író elítéli; ellenkező oldalról. A tekintélyes joruba törzs szemszögéből nézve a költő Soyinkának kisebb fivéreit jelentik a háborúba koncnak odavetett ibók. Az Ibóföldön élő, kis lélekszámú ikverre törzsnek, Amadi törzsének szemszögéből azonban az ibo nép a függetlenségtől fejét vesztett, felelőtlen nagyobb fivér. A háború elején, monda a regényíró Amadi, „…a kevésbé intelligens ibók között az a mondás járta: »Ez itt biafrai föld.« Számukra a függetlenség kikiáltása egyet jelentett a közös földtulajdonnal – s ezt Ibóföldön nagyra tartják. Az én falumban azok az ibók, akik évekig békésen éltek köztünk, egyszerre erőszakosak lettek és zsarnokoskodók. Besétáltak a magánbirtokra, s nem törődve a tulajdonos tiltakozásával,


85

leszüretelték az útilaput, a narancsot, a papájafa gyümölcsét. »Ez itt biafrai föld« – mindenre ez volt a válasz.”

Amadi szerint a kisebb törzseknek meg kellett küzdeniük a földjükért, amely „biafrai föld” lett, a halastavukért, amelyben „biafrai hal” terem és a pálmafákért, amelyeket bottal-késsel védtek a hivatlan szüretelőktől.208 Akpan, aki ott volt a sorozásokon, leírja, hogy a biafrai hadseregbe ritkán vették be a kisebb törzsek önkénteseit, és „…ahogy a válság mélyült, az egyszerű ibo férfiak s nők mindinkább úgy viselkedtek, mintha a kelet csupán az övék volna, a többiek érjék be a második hellyel. Néha pedig komoly támadással fenyegették azokat, akik kisebb törzsből valók.”209

Az ibók közbül voltak. Nemcsak az északi és a nyugati nagy törzsek közötti csapdában, de abban a másikban is, amelyet a leigázottak sértett önérzete állít a leigázók és a leigázhatók: a nagyobb népek és a nemzeti kisebbségek közé. Ezt a történelmi sztresszhelyzetet Európa is jól ismeri. Kitörni belőle nem lehet sérülés nélkül. Soyinka és Amadi túlélte a vérontást. Christopher Okigbo elesett a háborúban.


86

„A VÉRSZAG MÁR LENG A LEVENDULA DÉLUTÁNBAN”

A keresztségben Christopher nevet nyert Ifeanyichukwu Okigbo 1932. augusztus 16-án, Ojoto erdei faluban született, a kelet-nigériai Onitsha város közelében, ötgyermekes ibo család negyedik fiaként. Mint az ibók többsége, a család római katolikus. Az apa, James I. Okigbo az umulobiai katolikus elemi iskolában, majd Asabában tanít. Mindegyik fiát iskoláztatja. Christopher egyik fivére, Pius, közgazdász, a másik, Bede, a nsukkai egyetem agrártudományi tanszékének hosszú ideig vezető professzora. Christopher különösen legidősebb bátyjához, Piushoz vonzódik. „Talán ő jelentette számára azt a teljesítmény-érzékenységet, amelyet a közvélemény általában az ibók kulturális pszichológiájával hoz kapcsolatba”

– mondja Okigbo életrajzírója, Sunday O. Anozie szociológus.210 A katolikus elemi iskolából, ahol apja is tanít, Okigbo 1945-ben az umuahiai állami gimnáziumba kerül. A régi Kelet-Nigériában a kormány által fenntartott középiskolákba csak a sikeres felvételi vizsgát tett és átlagon felüli képességű növendékeket vették fel. Ugyanebbe a gimnáziumba jár az Okigbónál két évvel idősebb Chinua Achebe. Okigbo kedves tárgya a matematika. Szívesen tanulja az irodalmat, a latint, a zenét. Anozie úgy emlékszik, „…tanulmányainál is jobban érdekelték a szabadtéri játékok és sportok – a futball és a krikett –, amelyek ittmaradtak a brit gyarmati kultúrából”.211

Egy másik barátja, Peter Thomas író szerint Okigbo költészetének meghatározó eleme a korai matematikai érdeklődés, „…a szavak, a szóképek s a formák matematikai összefüggésének szenvedélyes tudása, azé az összefüggésé, amely nemcsak az adott versen belül, de a ciklus verseinek, sőt, minden valaha leírt Okigbo-versnek a többihez való viszonyában felfedezhető”.212


87

Kitűnő érettségi bizonyítványával Okigbo előbb orvostanhallgató az ibadani egyetemen, majd, mint Achebe, átiratkozik bölcsésznek; 1956-ban végez, görög–latin szakon. Egy Lewis Nkosinak adott, 1962-es interjúban Okigbo elmondja, hogy már az iskolában és az egyetemen is írogatott és lapot szerkesztett. Pályakezdése évének az 1957-es esztendőt tekinti. Az egyetemen összebarátkozik a két évvel fiatalabb Wole Soyinkával. Kriketteznek, muzsikálnak: Soyinka énekel, Okigbo zongorán kíséri. Okigbo zenei pályára készül: „…komolyan foglalkoztam zeneszerzéssel 1956-ig – mondja Lewis Nkosinak. – Akkor kezdtem verset írni, mikor a zeneszerzést abbahagytam.”

A zenehallgatást nem hagyja abba. Első versei „az impresszionista zeneszerzők, Debussy, César Franck, Ravel bűvöletében” íródnak, és „…amint ezeknek a szerzőknek az álom félhangjaival s a szivárvány tónusaival átszőtt, árnyékos, felhős vízi világában sincsenek tisztán kivehető körvonalak, éppúgy nincsenek az én munkámban sem”213

– mondja első megjelent verseskönyvéről, az interjú évében kiadott Heavensgate-ről (Égi kapu).214 Görög–latin tanulmányaihoz sem hűtlen; az ókor irodalmát a mesterség gyakorlóteréül használja: „Ha nincs mondanivalóm, latin verset fordítok angolra, görög verset fordítok angolra, vagy angolt latinra–görögre… éppen csak eljátszom a munkával, mert tudom, a költő nemcsak író, de mesterember is. Én hiszek ebben… A művészettől függetlenül valódi ácsmunka is létezik, és pontosan azt kell gyakorolnunk.”215

Diplomaszerzés után Okigbo egy ideig a Nigerian Tobacco Company, később a United Africa Company tisztviselője, majd a kormány adta egyetemi ösztöndíj fejében a szövetségi kabinet kutatás- és tájékoztatásügyi miniszterének személyi titkára. Ezt követően latintanár a Lagos melletti fiditi gimnáziumban, majd visszamegy keletre, és a frissen alapított nsukkai egyetemen vállal helyettes könyvtárvezetői állást. Rövid ideig az enugui egyetemi könyvtárban is dolgozik. 1962től ismét nyugaton él, Ibadanban a Cambridge University Press nyugat-afrikai képviselője, és nyugat-afrikai társszerkesztője a Transition című, Ugandában megjelenő irodalmi folyóiratnak. Egyszersmind a Mbari Club kiadványait is szerkeszti. 1963-ban megnősül, házassága

88

Gergely Ágnes

nem boldog. 1966-ban – Anozie írja – telefonon jelenti be válási szándékát feleségének, gyűjteményes kötete kéziratát mégis neki és kislányuknak ajánlja.216 Életében még egy kötete, a Limits (Határok) jelenik meg, 1964-ben.217 A két könyv már jelzi, hogy írójuk szerkezetekben gondolkodik. 1966-ban a dakari Néger Művészetek Fesztiválján a költők jutalmazásakor Okigbónak ítélik az első díjat. A kitüntetéstől elzárkózik, és kijelenti: „Néger művészet nincs.” A kijelentés két évvel korábbi nyilatkozatát visszhangozza. „Afrikai irodalom nincs. Van jó írás, van rossz írás – ennyi az egész.”218

A tagadás nem a néger művészetnek csördít oda. Magának a négerségnek. A négritude-nek. Amikor 1963-ban az African Writers Talking (Afrikai írók beszélnek) című interjúkötet egyik szerkesztője, Dennis Duerden megkérdezi, milyen különbséget lát az ibadani Black Orpheus és a kampalai Transition között, Okigbo így válaszol: „A Black Orpheus fekete szerzőkhöz köti magát, s ezzel mindinkább teret nyit a fekete misztikumnak – fekete misztikumon az önmagáért való feketeséget értem. A Transition mindenkit közöl, aki szívesen ír a lapba, lett légyen az illető fekete vagy fehér. Nem teszünk faji megkülönböztetést. Az volt a cél, hogy elsőrendű lapot csináljunk Afrikában, és nem csupán afrikai munkatársakra szorítkozunk.”

A Black Orpheus alcíme, folytatja Okigbo, „…»afrikai és afro-amerikai irodalmi újság«, s minden amerikai, aki sötétbőrű, megjelenhet a lapban. De én még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy Afrika és Afro-Amerika között megvan az az erős kulturális kapcsolat, amelyet Ulli Beier a kettő közé odaképzel.”219

A mozgalmas nyugat-nigériai évek után Okigbo ismét visszatér keletre, s bár – Anozie tudni véli – „pénzügyei rendezetlenek és minden üzleti ügye katasztrofális”,220 beleveti magát az önálló vállalkozások ábrándjaiba. Olasz üzletemberrel tárgyal, raktárt keres tengerentúli könyvkiadóknak, Achebével maga is könyvkiadót alapít Enuguban, hogy a helyi hagyományokból épülő gyermekirodalmat támogassák. Mindez 1966 derekán történik. Az ellenpuccsot követő gyilkosságok annyira fölzaklatják a költőt, hogy figyelmével a politika és a hadi


89

események felé fordul. Achebe később elmondja, hogy Okigbo a frontról még visszalátogatott hozzá; kiadói terveiről beszélt.221 A hadszíntér magának követeli a költőt. A közvélemény gépezete megindult; ma már nehezen különíthető el a valóság és a rémhír. A háborús versek ciklusa, a Path of Thunder (A mennydörgés útja) még íróasztalfiókban, de a csekély számú versolvasó már ismeri a sorozat rettenetét előlegező Lament of the Drums (Dobsirató) sötét invokációját, a dobverésből tankmennydörgésig sűrűsödő jóslatot, melyet 1965ben a Mbari, a Black Orpheus és a Transition, egy évre rá a Présence Africaine is közöl.222 A háborús hírek, mint a dobverés. Az egyik szerint a költőt majdnem agyonlőtték a repülőtéren egy keletiekre vadászó lagosi portyán. A másik úgy szól, hogy 1966 októberében Okigbo részt vett a keletnigériai fegyvercsempészési akcióban, hogy segítse „megtámadott népét”. Az akció napján Okigbo kéziratait, könyveit, ruhadarabjait állítólag megtalálták egy Kamerunban lezuhant repülőgép roncsai közt.223 A híresztelés ellenőrizhetetlen. Ezekben a napokban érkeznek KeletNigériába a megcsonkított emberekkel, halott csecsemőkkel telirakott vonatok. Tíz hónappal később, az 1967. július 6-i hadüzenet után Okigbo a szakadár kelet-nigériai hadsereg önkéntese. Azonnal őrnagyi rangra emelik. Lelkesedése magával ragadó; bajtársai szerint naplót vezet. A napló nem került elő. A költő egy hónap múlva, augusztusban meghal. Halála után a biafrai kormánytól nemzeti érdemrendet kap. Sírja ismeretlen. Anozie szerint Nsukka közelében halt meg;224 Joseph C. Anafulu bibliográfus szerint egy Nsukkától három-négy mérföldre eső faluban;225 Akpan úgy tudja, Nsukka térségében, egy éjszakai rajtaütéskor.226 Peter Thomas leírja, hogy Okigbo „…a nsukkai egyetemet védte, azt, amelynek megalapításában is segédkezett”. És hozzáteszi, hogy alig valamivel a költő halála után „…enugui lakását és könyvtárát elpusztították, azokkal a befejezetlen kéziratokkal együtt, amelyeken valószínűleg még dolgozott”.227 Soyinka – még maga is szabadlábon – egy héttel a költő halála előtt találkozott Okigbóval az enugui századirodán. „Tudod, most, a harctéren tanultam meg, hogy kell a fegyverrel bánni – mondta Soyinkának Okigbo. – Soha életemben még egy légpuskát sem sütöt-

90

Gergely Ágnes

tem el. Esküszöm, nem vagyok hevesvérű, tudod, nem vagyok olyan, mint te. De ezzel a szerszámmal együttmaradok a legvégsőkig.”228

Az afrikai irodalmi közérzet ezt a képet fogadta el véglegesnek, az egyetem védelmében elesett költőét. Akik hittek az értelmiség nemzetmentő szerepében, és akik a költő halála után kiadott háborús versciklusból sejtették meg, mihez képest mi történt, most döbbentek rá, hogy nemzetmentés címén nemcsak közös sírba: tömegsírba is lehet kerülni. „A vérszag már leng a levendula délutánban.”229 A versek előérzete más szinten jelez, de jelez. Okigbo sorsával a mártírium jelenik meg az afrikai irodalomban. Költészetével a veszélytudat.


IV KÖLTÉSZET ÉS VESZÉLYTUDAT

91

92

Gergely Ágnes


93

A KÖLTŐK – ÉS AZ OLVASÓK

Az irodalmi közeg. Pezsgő szellemi élet kezdődik az 1957-ben megindított Black Orpheusszal Nigériában. Egymás után alakuló filológiai tanszékek, egyetemi könyvtárak, népköltészeti gyűjtőmunka, készülő antológiák: csupa fényes lehetőség, a Black Orpheus mellé más lapok is fölzárkóznak, az ibadani, a nsukkai egyetemi lap, az 1934-ben alapított Nigeria Magazine 1962-től megjelenő irodalmi melléklete – a lap szerkesztője ez idő tájt Michael Crowder – és J. P. Clark 1958-as, rövid életű versmagazinja, a The Horn. Rendelkezésre áll az ugandai Transition is, Okigbo széles horizontú világirodalmi programjával. A Transition jelentősége mégsem vetekszik a Black Orpheuséval, a levelező-szerkesztés nehezíti a munkát, a lap hamarosan válságba kerül, ugandai illetősége megszűnik, helybéli szerkesztője, Rajat Neogy, egy idő után Ghanában indítja meg újra a lapot. Az irodalmi központ változatlanul Ibadan. Gerald Moore és Ulli Beier – Soyinka, Fagunwa, Okigbo, Clark és Mphahlele közreműködésével – megalapítja a Mbari Clubot, a nigériai írók és művészek klubját; mbari ibo nyelven az alkotás istennőjének szentélyét jelenti.230 Hogy éppen Ibadan rendelkezik ezzel a vonzerővel, az sokaknak feltűnik. Taban lo Liyong, ugandai író Lament to East Africa’s Literary Barrenness (Jajszó Kelet-Afrika irodalmi pusztaságához) című röpiratával irigy sóhajt küld nyugatra: „Mi vadászni járunk. Elefántra vadászunk… zebrára, zsiráfra, impalára, gazellára. De a szafárit Hemingway írja meg!… Nekünk talán nincs nigériai erdőnk, hogy Tutuola módján utazgassunk benne? A mi hagyományos életünk eltűnt, az erős keleti szél nyugatra fújta? De hiszen Nigériában is van sivatagi szél! Mi meg csak kuporgunk, kuporgunk, miközben Achebe megírja és megőrzi az ibo társadalmat… Ezekiel, Ezekiel, te láttad a kereket a levegőben, segíts, Ezekiel, férfilelkünk támadjon fel, lássuk a gondolat, a képzelet kerekét! Ezekiel Mphahlele… taníts minket írni! Nyisd ki a szánkat! Másképp megfulladunk a gondolatcsonkoktól! Másképp elvándorlunk ihletért a Mbari Clubba! Másképp kettévágjuk Ulli Beiert, és Nigériának hagy-

94

Gergely Ágnes

juk a lábát! S ennél is több kell. Hiszen semmink sincs. Vajon találunk-e alkimistát? Alkimistát, aki törzsbelinkké változtatja Moore-t, Gerald Moore-t, hogy nekünk is adjon egy Mbarit! Moore, taníts minket, hogy kiálljunk önmagunkért!”231

Ezekiel Mphahlele névadójáról, a prófétáról tartja az Írás, hogy látta, amint kerekek emelkednek szárnyas kerubokkal együtt a levegőbe. Ha a kerekeket nem is látta, Okigbo láthatta a kontinens emelkedő irodalmát. A költő fellépésekor Afrika már javában küldözgette fölfelé kerubjait. Akik tudvalevően ugyancsak költők. Kik voltak ezek a kerubok? Szükségesnek látszik a rövid áttekintés néhány műköltészeti antológia alapján. Idő és súlyosság tekintetében a két szélső állomás Senghor 1948-as és Soyinka 1975-ös gyűjteménye, róluk korábban szó esett.232 A közöttük eltelt csaknem harminc esztendő a kiválasztódás időszaka. Senghor a jobb eséllyel induló francia-afrikai költészetet mérte föl: emlékeztetőül: három szenegáli (Senghor, David Diop, Birago Diop) és három malgas költő (Rabéarivelo, Rabémananjara, Ranaivo) munkásságát. A tíz évvel későbbi Voices of Ghana természetesen hazai költőket közöl; ötük állta ki az évek próbáját: Albert Kayper Mensah, Israel Kafu Hoh, Geormbeeyi Adali-Mortty, Francis Kobina Parkes, Kwesi Brew.233 Peggy Rutherfoord Darkness and Light, illetve African Voices című, 1958-as antológiája Senghor költőinek névsorához a dél-afrikai B. W. Vilikazi és a nyasszaföldi David Rubadiri nevét adja hozzá.234 Langston Hughes 1960-as An African Treasury-jében (Afrikai kincstár) Senghor, Birago Diop, Rabéarivelo, Parkes mellett a nigériai Gabriel Okara, Wole Soyinka és a Sierra Leone-i Abioseh Nicol szerepel.235 1961-ben Mario de Andrade Letteratura negra-jának új nevei: az angolai Viriato da Cruz, az elefántcsontparti Bernard B. Dadié és a kongó-brazzaville-i Tchicaya U Tam’si, Nigériát Soyinka mellett a derék Babalola és Osadebay képviseli.236 Az első nigériai antológiát Reflections (Elmélkedések) címmel Frances Ademola állítja össze 1962-ben. Költői között találjuk Okarát, Clarkot, Soyinkát, és antológiában először Christopher Okigbót.237 1963-as, Poems from Black Africa című gyűjteményébe Langston Hughes is fölveszi Okigbót a nigériai Frank Aig-Imoukhuedével, a mozambiki Valente Malangatanával és a kongó-kinshasai Patrice Lumumbával együtt.238


95

Ulli Beier és Gerald Moore 1963-as Modern Poetry from Africa című kötetének átdolgozott kiadása 1968-ban jelenik meg;239 az évszámok közrefogják a biafrai háború kezdetét. A második kiadás előszava jelzi, hogy az afrikai költészet átalakulóban van. A válogatás a szenegáli hármas mellől kihagyja a malgas költők egyikét, Rabémananjarát: „…retorikus, eléggé bőbeszédű költészete angolra nem fordítható”.240 Új név a gambiai Lenrie Peters, a ghanai George AwoonorWilliams (a későbbi Kofi Awoonor), az ugandai Okot p’Bitek, az angolai Agostinho Neto, Antonio Jacinto, a dél-afrikai Arthur Nortje, Mazisi Kunene, a rhodesiai Dennis Brutus. A nigériai fejezet eltekint Babalola és Osadebay közlésétől, s Okigbo, Soyinka, Okara, Clark, Aig-Imoukhuede versei mellett Michael Echeruo, Pol Ndu, Aig Higo írásait mutatja be. A kötetben Soyinka kilenc, Clark tizenkét, Senghor tizenöt, Okigbo tizenhat verssel szerepel. John Reed és Clive Wake A Book of African Verse (Afrikai verseskönyv) című, 1964-es antológiája csaknem megtartja ezt az értékrendet. Összeállításában helyet kap Rabémananjara és Babalola, kimarad belőle Tchicaya U Tam’si.241 Anne Tibble 1965-ben kiadott, AfricanEnglish Literature című, elegyes gyűjteménye néhány francia-afrikai költő mellett a mozambiki Malangatanát, Noemia da Souzát és a francia-guyanai Léon Damast is a nyelvterület irodalmához csatolja.242 Ezekiel Mphahlele African Writing Today (Az afrikai irodalom ma) című, ugyancsak vegyes műfajú antológiájában pedig nincs benne Christopher Okigbo. A kötet kiadásának éve 1967.243 A biafrai háború után néhány évig hallgatnak a szerkesztők. 1973ban adja ki Paul Breman válogatásában a Penguin a You Better Believe It (Jobb, ha elhiszed) című antológiát. Afrikai, észak-amerikai és nyugat-indiai fekete költők verseit gyűjti egybe. A válogatás afrikai részében az ismert nevek mellett Christina Ama Ata Aidoo ghanai, Peter Abrahams és Ezekiel Mphahlele dél-afrikai, Chinua Achebe nigériai prózaíró szerepel néhány verssel. Az összeállítás hangsúlyozottan politikai jellegű.244 Vissza a kerubokhoz. Az 1970-es évek közepéig valószínűleg a legsikerültebb gyűjtemény Soyinka többször említett, Poems of Black Africa című antológiája. Anyaga a szó minden értelmében költői: sűrű, szerkesztett, elementáris. A hagyomány, az animizmus, az életmód, az erkölcs, a haza, az erotika tárgyköreit érintő versek az öneszmélkedés csomópontja köré sűrűsödnek.

96

Gergely Ágnes

„Ennek az antológiának az a célja – mondja a bevezetőben Soyinka –, hogy fölmutassa a történelmet, a jelenkori valóságot és a látomást: FeketeAfrika tapasztalatát a költészet anyanyelvén.”245

A kötet népköltészeti válogatása és hatvanhat költője erről a tapasztalatról tájékoztat. A Mbari Club 1962-es kampalai irodalmi konferenciáján Christopher Okigbo arról beszél, hogy az afrikai író munkássága az afrikai tapasztalathoz kötődik, és a tapasztalat fontosabb, mint a téma vagy a faji hovatartozás.246 A két költővel nemcsak a barátság mondatta ugyanazt. S mit mond a magyar könyvkiadás az afrikai költői tapasztalatról? Antológiáink merítettek belőle valamennyit. Belia György 1961-es Ébredő Afriká-ja francia-afrikai, elsősorban szenegáli érdeklődésű. Angol-Afrika költészetéből akkortájt még nem állt a szerkesztő rendelkezésére valódi nyersanyag.247 Hasonló képet mutat Franyó Zoltán 1962-es Afrikai riadó-ja248 és Balássy László–Csanád Béla 1968-ban kiadott, Haldokló bilincsek című, afrikai-ázsiai szöveggyűjteménye.249 A Simor András szerkesztette, 1972-es Néger kiáltás olyan afrikai, európai és tengerentúli fekete és fehér írók együttesét vonultatja fel, akik Fekete Afrikáról szólnak, s mindenekelőtt világnézetük okán kerültek együvé.250 Nigéria költőit mutatja be az 1977-ben megjelent Dobsirató című gyűjtemény.251 Talán érdemes volna közelebbről megismerkedni az afrikai tapasztalattal, nem a napi események sekélyvizében és nem az ingoványban, ahol a muszájfeladat mögött a fáról éppen hogy lemászott fekete író tévképzete gőzölög, alig egy lépésre a nyereg alatt puhított húsétól. Érdemes mélyebbre nézni a bonyolult szolgaságba és a bonyolult szabadságba, a fellángolással, széthúzással, korrupcióval terhelt küszködésbe, amelynek súlyát elsőnek ott is az írók cipelik, és amelyet nem kevésbé nehezít az ibadani diploma vagy a Mbari rendezte előadás, kiállítás, fesztivál, mint a személyre szabott történelmi végzet. Nem sokan állnak be teherhordónak. Érdemes az arányokat megfigyelni. Soyinka, Okigbo vagy Senghor a kiválasztottak olvasmánya. A tömeg literátus hányada Afrika-szerte a nigériai ponyvapiac, az Onitsha Market termékeivel könnyít a sorsán. Onitsha Ibóföld régi kereskedelmi központja. Valamikor itt találkoztak a kelet–nyugati karavánutak. Itt kötnek ki a Niger folyón érkező kereskedőhajók. A misszionáriusok szorgalmazzák a lakosság isko-


97

láztatását. A negyvenes években itt működik Nyugat-Afrika legtöbb iskolája. A második világháború után néhány leszerelt helybéli katona a zsoldjából könyvárudát vagy kimustrált nyomdagépet vásárol, s a piactér környékén telepszik le. A meginduló „pamfletirodalom” az Onitsha Market Literature (onitshai piaci irodalom) nevet kapja. A „pamfletek” mintájául az egykori angol viktoriánus könyvpiac ponyvái és az obsitosok Dél-Ázsiából és a Távol-Keletről hazahozott regényfüzetei szolgálnak. Egy-két év múlva néhány kelet-nigériai nyomdász, könyvárus, tanító, vasutas, iparos, iskolásfiú már ontja az érzelmes, rövid történeteket. A ponyvák nagy példányszámban, fillérekért kerülnek piacra, többségük angol nyelven íródik, a szerzők tiszteletdíja csekély, erkölcsi hasznuk nagyobb. A füzeteket Nigéria minden nagyvárosába, sőt, Ghanába és Kamerunba is eljuttatják a kereskedők. Az olvasók kedvét kereső, egyszerű történetek gyorsan utat találnak mindenhová. Ogali A. Ogali Veronica, My Daughter (Veronika, leányom) című regénykéje hatvanezer, A. O. Ude The Nigerian Bachelor’s Guide (A nigériai nőtlen férfi kézikönyve) című házassági tanácsadója negyvenezer példányban fogy el.252 A szerzők megőrizték a nevelés igényét a misszionáriusi időkből. A How to Write Good English Composition (Hogyan fogalmazzunk jó angolsággal), How to Write Business Letters and Applications (Hogyan írjunk üzleti levelet és kérvényt), How to Succeed in Life (Hogyan éljünk sikeres életet) típusú kézikönyvek mellett 253 temérdek népmese- és közmondásgyűjtemény is megjelenik. És a közelmúlt némely afrikai politikusa az onitshai füzetekben vagy makulátlan népmesehőssé – Azikiwe, Awolowo, Lumumba, Kenyatta, Nkrumah –, vagy mesebeli szörnyeteggé – Kasavubu, Mobutu, Tshombe.254 – válik. A szerelmi történetek, házassági tanácsadók többnyire a törzsi hagyomány s a keresztény erkölcs összeegyeztetésével óhajtják átsegíteni olvasóikat a modern életforma buktatóin. A városi veszélyek közt első a léhaság: Money is Hard to Get But Easy to Spend (Pénzt keresni nehéz, elszórni könnyű), majd az ital: Drunkards Believe Bar is Heaven (A részegek azt hiszik, a kocsma mennyország) és a nők: Why Harlots Hate Married Men and Love Bachelors (Miért gyűlölik a szajhák a nős férfiakat, és miért szeretik azt, aki nőtlen).255 Emmanuel N. Obiechina nsukkai egyetemi tanár Onitsha Market Literature című, 1972-es könyvében az onitshai ponyvák forrásaként a néphagyomány mellett az angol irodalom, a sajtó, a film és a keresz-

98

Gergely Ágnes

tény hitoktatás szerepel. Népköltészeti hagyomány, hogy a ponyvaszerző megszólítja közönségét, levonja a történetből a tanulságot, jutalmazza a jót, bünteti a rosszat.256 A Mabel the Sweet Honey that Poured Away (Mabel, az édes méz, amely elfolyt) című történet végén nagy kínok között vérzik el az utcalánynak állt, hűtlen feleség.257 Az angol írók közül Shakespeare, Jane Austen, Charles Dickens és George Eliot: az iskolapadbéli ismerősök hatottak a ponyvaszerzőkre. A hatás általában idézetekben merül ki.258 Az Escape, Arrest and Martyrdom of Lumumba (Lumumba menekülése, elfogatása és vértanúsága) című színdarab hőse elveszejtése pillanatában Sir Walter Scott hazafias költeményét idézi.259 A sajtóból a politikai kifejezések, a filmekből a nyugat-európai és amerikai életforma külsőséges jegyei kerültek be a ponyvairodalomba; a keresztény hitoktatás pedig, mivel „…a kereszténység az individualizmus szövetségese Afrikában, és – közvetlenül vagy közvetve – meglazította az egyén ragaszkodását a régi értékekhez”,260

nemcsak bibliai motívumokkal dúsította a történeteket, de fogalmakkal is, melyek a tanulságot más mederbe irányítják. A ponyvaregények ifjú hősei nem szülői kényszernek engedve, hanem saját akaratukból kötnek házasságot – bár a nőtlen férfi kézikönyve szerint „szüleink az Isten képviselői”, és „…többnyire akkor sülünk fel a házassággal, ha párválasztáskor nem hallgatunk a szülői jótanácsra”.261 A gyermeki lelkű ponyvairodalom igazából a városi folklór része, mint a csibésznyelv, a viccek, a falfeliratok. Aljnövényzet; kár volna elpusztítani. „Az onitshai piac, amely ennek az irodalomnak az atyja volt, a közelmúltbéli nigériai polgárháború egyik áldozata…”

– írja Obiechina.262 Az életteli város, amelynek bohémtanyáin kalandorok, bolondok, balladaköltő koldusok, selyemfiúk és prostituáltak közt megbújt a faluról szökött, modern fiatalság, nincs többé. Joseph C. Anafulu derűlátóbb. Onitsha Market Literature: Dead or Alive? (Meghalt-e, él-e az onitshai piaci irodalom?) című írása kifejti, hogy a gyászolók számításon kívül hagyták az ibók rugalmasságát. Kilenc hónappal a biafrai háború után öt könyvesbolt kinyit Onitshá-


99

ban, és a megmaradt két nyomdához három év alatt több mint száz sorakozik fel. A ponyvaírók nagy része halott, de a boltok utánnyomásokat rendelnek, és az életben maradt veterán katonák harctéri naplót írnak, vagy gúnyiratot a háború nyomán támadt szabados erkölcsről. S mert a halott ponyvaírót senki sem védi a kalózkiadástól, megalakul a Novel and Pamphlet Publishers’ Association of Nigeria (Nigériai Regény- és Pamfletkiadók Szövetsége).263 Az onitshai piac újjáéledt, de a ponyvairodalom gyermeki korszaka lezárult. Obiechina „a nevetés napfényének” eltűntét siratja, a gyanútlan jókedvét.264 A polgárháború a polgárokkal együtt a gyanútlanságot is kiirtja. A gyanakvás közegében pedig mélyül a szakadék – s nemcsak a költészet és a ponyva közt.


100

SZAKADÉK FÖLÖTT

A nyelvi közeg. A törzsi nyelvek vagy a hódítók nyelve. A százfelé szakadozottság, vagy a mesterséges egység. Lehet választani. Kinek írjon az afrikai író, saját népének, mely nagyrészt az onitshai piacról épül, vagy a világnak, amely csak külvilág. Az előbbi kudarccal, önkínzással jár, az utóbbi világhírrel. Legyünk igazságosak: egyik sem könnyű. A kérdés óvatosan közelítendő. Óvatosabban, érzékenyebben, mint az irodalmi közegé. Herder jóslatának árnyéka ma sem távozott a kis lélekszámú népek feje fölül. S ha van derűsebb jóslat, az is csak jóslat. „A jövő – írja Keszthelyi – csakis az afrikai nyelvek nemesedésében rejlik: az a nép, amely nem a saját nyelvében él, eredeti jellemét is elveszti.”265

James Baldwin észak-amerikai néger író is veszteségről ír, pótolhatatlan szellemi rakományról: „Úgy éreztem, keservesen fonák dolog, hogy a fekete ember kénytelen az angol nyelvvel egyáltalán foglalkozni is, hogy kénytelen az angol nyelvet megostromolni, ha beszélni akar… holott… az a nyelv nekem semmiféle élményemet nem tükrözi.”266

Anne Tibble szerint azonban Baldwin „…meggyőző szenvedélyességgel ír angolul; és ez az anyanyelve. Eszünkbe jut viszont Joseph Conrad, aki stílusának bizonytalan szépségéből valamennyit bizonyára annak köszönhet, hogy az angol csak a fogadott nyelve volt.”267

Baldwin világnyelvet örökölt a sorsával; Conrad mindkettőt maga választotta. A döntés nem föltétlenül jelent minőséget. Tutuola a világnyelv mellett döntött. Többször említett, The Palm-wine Drinkard című regényének 1952-es, zajos londoni sikeréért nemcsak a – Dylan Thomas szavával – „hátborzongató” történet, de az író hátborzongató angolsága is felelős. Fagunwa az anyanyelvét választotta; jorubául írta meg vadásztörténeteit, amelyeket Soyinka 1968-ban fordított angolra.


101

A hibátlan angolságú, szellemes vadásztörténetek mellől elmaradt az egzotikumnak kijáró népszerűség.268 A szélsőségek között megoldásnak kínálkozik a közösen kiválasztott honi nyelv: nem a hódítóké, nem a kisebb törzseké, hanem valamely nagyobb afrikai etnikumé. Melyik legyen az? Keszthelyi 1971es adatai szerint a bantu nyelveket mintegy százmillió ember beszéli Afrikában, a szuahélit ötvenmillió, a hauszát negyven-, a jorubát, illetve a fulanit tizenöt–tizenötmillió, az ibót tízmillió.269 Jan Knappert a szuahélire szavaz: „…mivel a szuahéli irodalom több mint egy évszázaddal öregebb, mint más afrikai irodalmak, beleértve a xhoszát, a zulut, a hauszát és az amharát, az afrikaiak keresve sem találhatnának maguknak jobb irodalmi nyelvet a szuahélinél”.270

S mit szólnának ehhez a nyugat-afrikaiak? A hagyományőrző jorubák, az érzékeny ibók? A The Novel and Reality in Africa and America címmel rendezett 1973-as lagosi konferencián271 nem került szóba a közösen választandó honi nyelv. A vita, jobb híján, angolul folyt. Gabriel Okara sokak kételyének adott hangot, Amikor megkérdezte: „…vajon az idegen nyelv mint kommunikációs eszköz alkalmas-e rá, hogy kifejezze saját filozófiánkat, saját eszméinket, saját kultúránkat?”272

Abiola Irele a kérdésre azt válaszolta, az országban az angol éppúgy nemzeti nyelv, mint nemzeti probléma, az angolul írt művek csak a kevesekhez jutnak el, s az afrikai valóság kifejezésére jelenleg két lehetőség van: törzsi nyelven írni és várni a fordítóra („akár a csehek – hány ember tud csehül? De ha a csehek jól írnak, más nyelvre is lefordítják őket”), vagy angolul írni, és várni, amíg mindenki meg fogja érteni. „Akkor majd eltűnnek a nyelvi problémák. Vagy talán valamelyik nigériai nyelv elég fontos lesz ahhoz, hogy elfogadjuk; erőltetni persze nem szabad a dolgot. Ebben a pillanatban nem látok megoldást; írjon mindenki azon a nyelven, amelyikben a legotthonosabb.”273

Csehek helyett Irele magyarokat is mondhatott volna. Sőt – és a mondatot csak mi tudjuk folytatni. Burns, Yeats, Joyce, Shaw, Dylan

102

Gergely Ágnes

Thomas angolul írt, Ajtmatov oroszul ír, Beckett angolul–franciául, Kafka és Canetti németül, Singer jiddisül – kit hová soroljunk? S hol az a nagy magyar író, aki el tudott szakadni az anyanyelvi kötöttségtől, aki nem maradt meg az elszigetelt nyelv korlátainak bűvöletében, akár egy jóslat cipelése árán? Afrikáról beszélünk. Az idő a nemzeti nyelvnek dolgozik. Hinni kell, hogy a nemzeti nyelvnek. Nem a nemzeti problémának. Okigbo nemzedéke még iskoláztatása nyelvét használta eszközül, hogy más nyelvű néptörzsével azonosuljon. Úgy, mint Janus Pannonius. Okigbo tudta, hogy költészetével évszázadokat kell átívelnie. Nem puszta rátartiságból nyilatkozott Lewis Nkosinak arról, hogy a nigériai költő a nagyon keveseknek ír. „Nem sok nigériai olvas verseket, és nem soknak szerez gyönyörűséget a versolvasás, és nagyon kevés nigériai olvassa el azt a verset, amely nehéznek tűnik. Valahogy azt hiszem, én azért írok, hogy szerte a világon a többi költő elolvasson, és megmondja: vajon megoszthatók-e az élményeim… Maga a taps nem nélkülözhetetlen személyes élmény többé. Azt hiszem, a költészet a legjobb esetben merő gesztus, hogy egy zárt, bezárt társadalmon belül maradjunk, vagy hogy szeressen minket az a másik ember, az embertársunk…”

A szakmai gőg mögül kihallik a sértettség. „Rájöttem, hogy a legtöbb esetben, Amikor a verseimet megdicsérik, nem azt dicsérik bennük, ami igazán jó. Nem hinném, hogy arra törekszem, népszerű költő legyek. Azt hiszem, megelégszem azzal, ha a barátaim hozzáférnek a verseimhez, és megértenek belőlük valamit.”

Aztán Lewis Nkosi megkérdezi, mire van a költőnek a legnagyobb szüksége. Okigbo így válaszol: „A legnagyobb szükségem értelmesebb olvasókra lenne, semmi másra.”274

Nevén neveztetett hát a szakadék. Az egyik. Mert a mélység többszörös. A költő magánya alatt megíratlan évszázadok gyomra nyílik. Együtt átélt gyarmati sors. Ibo sors: közbül lenni, nagyobb és kisebb törzsek között, ősi hit és kereszténység között, képesség és lehetőség, öntudat és kalandvágy között. Folytonos identitás-zavar. Az ibók elpusztulnak a rabszolgaságban, szellemi poggyászuk széthull, Az ibók-


103

nak a huszadik századig nincs Bibliájuk, 1929-ig nincs ábécéjük, népköltészetüket később jegyzik le, mint a többiek, karriert nehezebben csinálnak, földjükről könnyebben elsodródnak. Ingatag nép. Függetlensége pillanatnyi: Biafra. Polgárháború; „az ibók kezdték”. Szívós nép. Tragédiák után újrakezdi. A költő magánszakadéka alatt ott a történelem. Okigbo költészete a teljes mélység súlyával feszül keresztbe a szakadékon. Az összegyűjtött Okigbo-versek kéziratának címe mégsem végzetességet sugall: Labyrinths (Labirintusok).275 Minósz király palotájából egy pillanat alatt kivezethet valamilyen szál. Esetleg maga a kézirat. A kísérőszövegbe Okigbo beleírta: „The versions here… are final.” (Ezek a változatok… véglegesek.) A kötet posztumusz. A kiadó a borítólapra is rányomatta a mondatot.276 A Labyrinths négy összefüggő versciklusra oszlik: Heavensgate (1960–61; Égi kapu), Limits (1961–62; Határok), Silences (1962–64; Csöndek), Distances (1964; Távolságok).277 Az első három ciklus újabb, belső ciklusokra vagy tételekre, az első és a harmadik tovább, versekre tagolódik; a negyedik csak versekre. A kötet szerkezeti képe: Heavensgate I. The Passage (1961; Az átkelés), 3 vers II. Initiations (1960–61; Beavatás), 4 vers III. Watermaid (1961; Vízileány), 4 vers IV. Lustra (1960–61; Megtisztulás), 3 vers V. Newcomer (1961; A jövevény), 3 vers Limits I–IV. Siren Limits (1961; Szirénhatárok) V–XII. Fragments out of the Deluge (1961–62; Töredékek a vízözönből) Silences I. Lament of the Silent Sisters (1962; A csend-nővérek siratója), 5 vers II. Lament of the Drums (1964; Dobsirató), 5 vers Distances (1964); 6 vers.

104

Gergely Ágnes

A kiadó a ciklusok végére nyomatta az önálló életre szánt, befejezetlenül maradt Path of Thunder-t (A mennydörgés útja). Ennek a háborús ciklusnak a verseiből hat készült el.278 A gyűjteményes kötet hetvenkét oldal. A versek legtisztábban szerkezetük felől tekinthetők át. A ciklusok, a tételek, a versek, a verssorok, a szóképek, a hangsúlyok, a szövegszerű és művelődéstörténeti utalások összefüggésének rendszerében maga a költő is eligazít a rövid bevezetőben, amely a Labyrinths verseinek mintegy előszobája.279 Az értelmezési lehetőségek így is nyitottak, És az Okigbo-filológia néha a műveknél is szövevényesebb; egy-egy szókép fölött olykor valóságos kisajátítási vita folyik: katolikus papok vannak a kép hátterében? Vagy ibo szertartás? Bibliai motívum? Vagy törzsi jóslat? Szinte a tudós lándzsák csörrenését is hallani. Több mint tucatnyi szövegelemzés készült eddig Okigbo műveiről. Ide kívánkozik az életrajzíró Sunday O. Anozie verselemzéseket is felvonultató könyvének címe: Christopher Okigbo: Creative Rhetoric (Christopher Okigbo – alkotó retorika).280 S ide kívánkozik a megjegyzés: Okigbótól semmi nem állt távolabb a retorikánál. Az elemzők közül igazi társnak Dan S. Izevbaye észak-nigériai irodalomtörténész bizonyul. Egyik írásának címe: Okigbo’s Portrait of the Artist as a Sunbird: A Reading of Heavensgate; 1962 (Okigbo művészarcképe mézmadár korából: az Égi kapu olvasata; 1962)281 – ki ne venné észre a címbéli utalást Joyce-ra, Dylan Thomasra, az angolul író keltákra?! A másik Izevbaye-írás fölött ez áll: From Reality to the Dream: the Poetry of Christopher Okigbo (A valótól az álomig: Christopher Okigbo költészete).282 Izevbaye nem bántja a verseket, csak értőn odavilágít a látszathomályba. Csak kalauzol odabenn, mint Vergilius. Érdemes követni. Hogy az utazás otthonosabb legyen, mostantól a versek címe magyarul olvasható.


105

LABIRINTUSOK

Égi kapu A bevallott és vállalt ősök, a pokoljáró Vergilius és Eliot meg a maszkok értője, Yeats a Labirintusok-on végigsugárzó kiindulópont, de csak kiindulópont. A pokoljárók szellemujját őrző Four Canzonesciklus (Négy ének)283 és a Yeats-centenáriumra írt Lament of the Masks (Maszksirató) című költemény284 kimaradt a „végleges változatok” gyűjteményéből. A labirintus, mint a Pokol, mint a Paradicsom, kapuval kezdődik; a Labirintusok az Égi kapu verseivel. Okigbo égi kapuja nem Szent Péter őrizte kapu. Nem függőlegesen, vízszintesen kell megközelíteni, mint a totemeket vagy a kálváriát, és a belépés feltétele nem a halál, hanem az élet. Ennek a súlyát hordozza a versekben szereplő zarándok, ciklustól ciklusig. A versek hangja a zarándokéneké: hol száraz, fojtott, hol megemelt, himnikus. Magának az „égi kapu” kifejezésnek a forrása, mint Anozie285 és Izevbaye286 fölhívja rá a figyelmet, Shakespeare XXIX. szonettje: …s lelkem (mint a hajnali pacsirta, mely a föld árnyain át kitör) az ég kapuit zengeti…287 Izevbaye a Cymbeline második felvonásában elhangzó dalt is forrásként említi: Halld! pacsirta szól az ég-kapunál…288 A hang azonban – vízszintes utazásról van szó – nem madáré, hanem vízé: minden jelentésében ősibb, elemibb. Az Égi kapu első részének, Az átkelés-nek mindjárt az első versében megszólal ez az elemi hívás. A versek zarándoka, a tékozló fiú visszatér szülőfalujába, az Idoto folyócskához, melynek istennője úgy védi a falut, mint a görög hősöket a regék vízi istenei:

106

Gergely Ágnes

Előtted, Idoto anyám, csupasz vagyok, vízi jelenlét, előtted, én, tékozló, olajbabra hajló, legendádba léptem. Hatalmad nyűgöz, várok mezítlábasan, jelszóra az őrszem az Égi kapu-ban; a mélységből kiáltok: hallgass meg, figyelj…289 A vers a zarándok jellemét és műveltségét összegző, miniatűr Okigbo-portré, Izevbaye szerint „a főmotívumot bevezető prelúdium”.290 Anozie könyve Okigbo egy 1965-ös nyilatkozatát idézi, melyből kitűnik, hogy a költő – anyai nagyapja reinkarnációjaként – a folyóistennő szolgálatába lépett.291 A ghanai Kofi Awoonor cikke az Okigbo költészetében központi helyet kérő „papi tudatosság”-ról beszél;292 a nigériai Romanus Egudu Defence of Culture in the Poetry of Christopher Okigbo (A kultúra védelme Christopher Okigbo költészetében) című írása pedig leszögezi: „Christopher Okigbo tékozló fiúnak látja magát, aki a hazai vallást elhagyta az idegen vallásért. Abban a pillanatban, ahogy érett fővel rádöbben erre, visszatér eredeti vallásához, hogy fölélessze és megőrizze a bennszülöttek hitvilágát.”293

A fehér–fekete látás az elemzőket mindenütt megkísérti. A színkép, akár a víz színe, bonyolultabb. „Az Égi kapu eredetileg húsvéti ciklusnak készült – írja a Labirintusok bevezetőjében Okigbo. – Később az ártatlanság szertartásává nőtte ki magát, valami olyasmivé, mint a mise, az áldozat Idotónak, a falusi folyócskának, amelyből gyerekfejjel ittam, amelyben mosakodtam; az ünneplő pedig Orpheuszhoz hasonló személyiség, éppen útra indul. A tisztálkodás teljes mezítelenséget föltételez, az ember tökéletes behódolását a víz szellemének, a vi-


107

zének, mely az egész teremtést táplálja. A vers különféle részei ezért az ünneplőt kálváriája különféle stációinál mutatják.”294 A figyelmesebb háttérelemzés részletekben deríti föl a vers szóképeinek eredetét: Idoto: afrikai Idoto anyám: afrikai („Afrika anyám”) csupasz vagyok: keresztény (Jézus megkeresztelése) én, tékozló: keresztény olajbabra hajló: afrikai (a folyócska három totemje az olajbab, a teknősbéka és az óriáskígyó) legendádba léptem: keresztény hatalmad nyűgöz, várok: orphikus az Égi kapu-ban: keresztény a mélységből kiáltok: ószövetségi.295 Eklektikus képsor, mondhatná, aki csak fehéret és feketét lát. Számoljunk, mondanák a lándzsacsörtetők. Három kép afrikai, négy keresztény, egy ószövetségi, egy orphikus – nem érdemes statisztikát csinálni. A költő afrikai folyócskához hordja az összegyűjtött képeket. Az ősi afrikai vízhez élete keresztjét cipelő Orpheusz képében – ha a verset „a főmotívumot bevezető prelúdium”-nak fogjuk föl – már előlegeződik maga a főmotívum: a kultúrák szintézisét jelentő zarándokút. A középkortól napjainkig költők sokasága vállalkozott ilyesfajta útjára a lírai megismerésnek – de nem Afrikában. A dalnok útjának stációi több szinten érthetők: az életrajzi mozzanatok eseményszintjén (Az átkelés: gyerekkor; Beavatás: diákkor; Vízileány: kamaszkor; Megtisztulás: ifjúkor; A jövevény: felnőttkor), illetve a művészi cél megközelítésének és a költő magára találásának jelképesebb szintjén (Az átkelés: a hit; Beavatás: az értelem; Vízileány: az erotika; Megtisztulás: az öneszmélkedés; A jövevény: az identitás). A négritude hirdette közösségtudattól messzire rugaszkodván, ez a zarándok magányos. A fájdalom útján felbukkanó alakok, jelek, jelképek a magány burkán kívülmaradnak. Az átkelés második és harmadik versében mélyebbre lépünk a vízi magányba. Tűz és víz homályló színei között imbolygó gyerekalak tűnik föl, távoli szivárvány, hívogató narancskert, az ágon Okigbo kedves madara, a mézmadár, majd hirtelen ellenkép: hangyaként vonuló, hallgatag fekete sereg a keresztútnál,

108

Gergely Ágnes

a harangtorony orgonája, gabonaföld. A szél a zenei töredékekre hajlik. Az irizáló képek a gyerekkor első sokkhatását bontják szét, az afrikai és az európai kultúra ellentétének első együttes megélését, és hogy a gyerekkori sokkra nincs azonnali magyarázat. A ködképekre boruló „ölésre hajló kígyó-ívű, távoli szivárvány”296 Paul Theroux szerint a bibliai frigyet idéző kettős látomás: „…a szent csak a szivárványt látja, az erkölcstelen a kígyót; a látomásos Okigbo látja mindkettőjüket”.297

Anozie úgy gondolja, Okigbo szivárványának nincs köze a keresztényi (kiigazítandó: judeo-keresztényi) jó–rossz szimbolikához. A szivárvány ebben a versben csak természeti jelenség és az óriáskígyótotemmel rokonságot tartó ibo jóslati jelkép.298 Izevbaye nem tulajdonít jelentőséget a szivárványnak. Aki a költő egyik nyilatkozatában említett, „az álom félhangjaival és a szivárvány tónusaival átszőtt, árnyékos, felhős vízi világ”-ra, az impresszionista zeneszerzők világára gondol, annak a szivárvány a vízi világ költőjének versében csak színfolt.299 Esetleg csoda. A körvonaltalan világban a fekete hangyasereg, a keresztény papok temetési menete sem a maga kimetszett képi valóságában jelenik meg, csak egy magányos kisfiú első döbbenetének tükörképeként; a keresztúton pedig – Izevbaye elemzésében – a hitbeli fordulópont értendő.300 A Beavatás négy versében az értelem szűrője engedi át magán a hitvilágot. Az 1962-es alapkiadás Initiation-je a gyűjteményes kötetben Initiations-re változik – a magyar fordítás ritmikai okokból nem közli a többes számot –; a költői egyensúlyérzék többféle hitélményt jelez.301 A következő stációnál az alakok és a jelek pantomimszerűen kiválnak a ködből. Az első kép, „a kereszt sebhelye a mellen”,302 az elemzőknek is neuralgikus pontjuk. Anozie és Izevbaye egyetért abban, hogy krisztusi kép, a keresztény vallásba való fájdalmas beavatás képe;303 Egudu szerint Theroux és Dathorne egyaránt téved, ha azt hiszi, hogy „…a költőt, akár Krisztust, keresztre feszítik. Az a lényeg – írja Egudu –, hogy a »sebhely« nem kellemes dolog. A »sebhely« annak a sebnek a maradványa, amelyet a keresztelés ejtett a költőn; tehát a katolikus keresztelő a költő undok tapasztalata.”304


109

Valószínűbbnek látszik, hogy a mártíriumhoz vonzódó költő azonosította versének zarándokát Krisztussal; a „sebhely” a mellen van, nem megfeszítettéstől: vállalástól. A sebhely képe hívja elő a versben Okigbo első keresztény tanítóját, az ibo gúnynevet viselő Kepkanlyt,305 a sós vízzel teli serleggel közeledő Keresztelő Jánost – prédikációja „bűntelen élet, élettelen / élet”306 –, a világ geometriai rendjében elhelyezkedő papokat, fanatikusokat, politikusokat, a szerencse lovagjait. S magának a hitnek a misztikuma mutat vissza a sebhelyre és a magányosságra. A hit és megjelenítői közötti közegben pedig Jadum, a falu bolondja „zengedez”307 a pásztoroknak a világ veszélyeiről és Rocklandről, amelyet Anozie könyve Ginsberg Üvöltés-ének Rockland nevű elmegyógyintézetével azonosít. 308 És – bolond mellé a bölcs – Upandru, a falu bölcse folytat tanulságos párbeszédet a költővel arról, mi a líra. „Amit hálószobádban gondolsz, védd napszemüveggel, ki tudna átugrani szemeden, értelmed ablakán” – s én szóltam: „A próféta csak, a költő.” S ő szólt: „Logisztika. (Mi volna más a líra.)” És szólt a koshoz: „Le a fegyvert.” S én szóltam: „Gyökérfogódzó nélkül ki tudná a jamgumót kitépni tőből?” Hát itt vannak a tolmácsolás buktatói.309 Upandru és a költő két malomban őröl, és a beszélgetés erotikus célzásai ismét félreértésre adnak alkalmat. A fegyverletételre fölszólított kos és a tövestül kitépendő jamgumó Anozie-t „a herélés hagyományos ibo rituáléjá”-ra emlékezteti, amelyet „hízlalásra szánt koson vagy bakkecskén végeznek el”.310 Egudu szerint azonban a kosszarv

110

Gergely Ágnes

és a jamgyökér a cölibátusra utal, a katolikus papok természetellenes életére.311 A versben a líra műhelygondjairól esik szó. A képek erotikájának szerepe kettős: jelzi a költői és a nemi érdeklődés egyidejű ébredését, s amellett – Az átkelés „keresztút”-jához hasonlóan, amely átvezetett a Beavatás „sebhely”-éig – már a „hálószobai gondolatok” említésével előlegezi a Vízileány fülledt, gőzölgő világát. A szavakhoz tapadó verselemzés most is csődöt mond. A falu bölcse egyszerűen titkolt gondolatokról beszél, a költő a prófétálás titokrontó erejéről, a bölcs arról, hogy a költészet nem prófétálás, csak logisztika, a kostól a fegyvere éppúgy eltávolítható, mint a költészetből a prófétai düh, amire a költő válasza az, hogy minden csak akkor távolítható el gyökeresen, ha előbb gyökeret eresztett. Nem értik egymást. A szó elválik mögöttesétől. A beavatás tudathasító szertartása utat nyit a szerelemnek. A Vízileány az ezoterikus első szerelem megtestesítője, pogány vízi istennő, finom szállal kapcsolódik az Idoto folyócska anyás istennőjéhez, az útraindítóhoz. Jövetelét erotikus előképek jelzik, vízi állatok és vízi illatok, és ő maga a romantika teljes pompázatában érkezik, nőstényoroszlán képében, hullámtestőrök között, fehér fényben, holdfény-koronásan, egy gyufalobbanásnyi pillanatra, míg jelenlétét megsokszorozzák a tükrök. Hiába: …Lefelé húz. Hullámpárolgás körülötte. Aranyrög süllyed érintetlenül. Só-üresség vízileánya, hallást borsódzik a titok.312 Mégis: alakja ebben a gyufalobbanásnyi pillanatban egyesíti a hitet – pogány istennő –, a költészetet – tükrökben sokszorozódik –, az erotikát – vadállat képében jelenik meg, testőrei vannak – és a megismerés utáni vágyakozást. Ezért, hogy lefelé húz, a vízi világ mélyébe, megismeretlenül, érintetlenül. A zarándokút első függőleges képe: szexuális kudarc. Izevbaye szerint a vízileányt a tékozló fiú tisztátalansága riasztotta el, ezért van szükség a következő tételben a megtisztulásra.313 A vágyak helyén támadt tisztázatlanság, a „só-üresség” a


111

Beavatás Keresztelő Jánosának sós vízzel teli serlegét idézi vissza;314 a tételvég emlékképei repedezetten hevernek, csillagtalanul. A zarándok három próbája – a hitbeli, az intellektuális, a szerelmi – utalásszerűen van együtt a negyedik tételben, a Megtisztulásban. Az eredeti cím nem a testi megtisztulást jelentő cleansing és nem a lelki megtisztulást jelentő purification, hanem a latinizáló lustra, az ötévenként bemutatott megtisztulási áldozat jelentésű római lustrum többes száma, és az angol szó önkéntelenül magában hordja a lust – a kéjvágy – és a lustre – a ragyogás – szóhangulatát. A kihunyt csillagokkal befejeződő előző tétellel szemben ennek a tételnek a kulcsszava a fény, a vízileány elveszett fehér fénye, amely az áldozati színárnyalatokban öröklődik tovább: a forrás, a testet-lelket végigmeszelő holdharmat, holdpára, az áldozatul bemutatott friss tojás és a fehér áldozati tyúk színeiben. A négritude olykor színtévesztő elfogultságainak ismeretében – „ébenfa sötét” tej – senkinek sem lehet mellékes, hogy Okigbo a fehér színt a tisztasággal kapcsolja össze.315 Miként a pálmaligetben bemutatott áldozat esetében is: A virág zokog, megtöretlen, érette, kit elnémítottak, kinek hódolnak az ádventi tökfejek homályos fénynél bordalukkal: Megváltónk eljövend Az égi bizonyság után Megváltónk eljövend… S hordozzák a vezeklő ujjak a pálmakertbe növényi áldozatukat öt ujjnyi krétaporral.316 Az áhítat fehér színét nemcsak az ibo krétaáldozat jelzi, de a megtöretlen, zokogó virág is – Anozie a képet szentimentálisnak tartja317 –, a virág föltehetően a keresztény vallás lilioma. Az összefüggésből kiderül ugyanis, hogy Okigbo nem Jézussal nem fért egybe, nem vele, akit „elnémítottak”, hanem azokkal, akik elnémították, akik a más hitét is elnémítják, mert a magukét sem tisztelik: csak bordallal tudnak ünnepelni. A profán Krisztus-hívőkkel, mint Egudu kimutatja, valóban

112

Gergely Ágnes

szembenáll a pálmakertbeli törzsi áldozat komoly egyszerűsége.318 Egudu azonban nem tesz különbséget a komolyan vett Krisztus és profanizált hívői között. Holott az „elnémítottak” pontos utalás a második tétel „sebhely”-motívumára, s egyúttal azt is eldönti, hogy a költő mégis azonosítja magát a megsebzett vértanúval. A virág – amelynek liliom voltát valószínűsíti, hogy az Égi kapu „az ártatlanság szertartásává nőtte ki magát”319 –, a Krisztusért zokogó és az ő nevében megtöretlen virág természetesen érzelmesebb és törékenyebb, mint a törzsi áldozatok pálmakertje, ahol a Megtisztulás utolsó versében „mennydörgő dobok és ágyúk” szólnak,320 Anozie és Egudu szerint is az ibo törzsi vallás jellegzetes szokásaként.321 A virág és a pálmakert szoros közelsége, egybefoglalása azonban nemcsak a kontraszthatásra, de a szintézisre való törekvés jele is. Izevbaye a Megváltó eljöveteléről, a második eljövetelről tett „égi bizonyság”-ot a tékozló fiú megtisztulása után majd újra megjelenő vízileány „eljövetelére” is vonatkoztatja.322 Ha a párhuzam érvényes, a szintézis a költészeten túlra, az emberi hitelesség tartományára mutat. Valamilyen eljövetelt mindannyian várunk. A remény hitek és vallások feletti. Hogy a szintézis állandó akarása mibe került, arról az Égi kapu háromrészes zárótétele, A jövevény tanúskodik. A „jövevény” többjelentésű szó. Életrajzi szinten a költő Pius bátyjának és Georgette sógornőjének a vers megírása idején született első kislányát jelenti. A vers fejlődésrajza szempontjából magát a költőt, a felnőtté érett férfit. A jelképiség szintjén a megtisztult embert, a céljához közeledő művészt – a zarándokot. „Eőtted, Idoto anyám, csupasz vagyok”, mondta a prelúdium. „Ideje az áhítatnak”, mondja a zárótétel első verse. A kettő között egy lélek kálváriája. Ideje az áhítatnak – szól a harang, a számkivetésé, az úrangyala-imáé, szól a hang, az őrangyalomé. Maszk van az arcomon – az enyém, nem az ősöké – keresztet írok: én tudom, mi a fájdalomútja,


113

mi az ártatlanság kora, és mitől… Ideje az áhítatnak: Anna, táblakép-alak, óvj meg engem minden rothadt angyaloktól, óvj meg engem, homokházam, csontomat.323 Összegezés; fordított irányból megjárt kálvária. Ha eddig keresztény jelképek értődtek rá a törzsi fogalmakra, most az ősi hit, az otthoni környezet valósága tölti fel az idegen kultúra kívülről elsajátított fogalomvilágát. Az „áhítat” keresztényi szó, de mert törzsi áldozat nyomán fakadt, a törzsi vallásra is vonatkozik. A harang katolikus templomban szól, de mert a „számkivetés” harangja, és nem a bebocsáttatásé, az „őrangyal” talán a vízileányból anyává lényegült folyóistennő. A tékozló fiú keresztet vet az angelus harangszavára, de a kereszt jele nem arcot: maszkot érint. S a maszk sem a régi már; nem az ibo ősök hagyományos maszkja, hiszen viselőjük közben megjárta a kálváriát, a szenvedés jogán saját maszkja – önvédelme, költészete, hite –, kettős hagyománya van, és ártatlansága árán jutott el az áhítathoz. A zarándokút lezárul, és mégsem zárul le. A tékozló fiú megmarad a két kultúra vonzásának meredélyén. A vízileány „második eljövetelének” ellenpontjaként most Anna kerül a Szűzanya helyett a táblaképre, nem Szent Anna, hanem Anna Okigbo, a költő halott édesanyja,324 akihez fia már Az átkelés keresztútjain is fohászkodott,325 s akihez most kétszer is fölkiált, hogy óvja meg „minden rothadt angyaloktól”. Vagyis – Izevbaye írja – „…attól a veszélytől, hogy engedjen a keresztény istentisztelet hívásának”.326

A fohászra végső válasz nem érkezik. A tétel középső részében az újszülött jövetelét „a harmadik kakasszó” jelzi;327 és a zárórészben – az Égi kapu utolsó soraiban – a zarándok a hídon áll, az elnémuló vizek felett.

114

Gergely Ágnes

Határok A Labirintusok három soron következő ciklusa három különböző variáció a zarándokút témájára. A költő életében megjelent Határok328 az Égi kapu legközelebbi rokona. Metafizikai ellenpontja a Távolságok. A kettő közé ékelte Okigbo a Csöndek-et. „A Határok és a Távolságok az ember kivetített külső és belső világa – az érzékelhető és a képzeletbeli, nem különállásuk, hanem összefüggésük rendszerében –, kísérlet arra, hogy az élet és a halál egyetemes ellentétei összebéküljenek egy élj-halj indítványban, miszerint az egyik jelenti a másikat, és mindegyik jelenti mindkettőt.”

– írja Okigbo a Labirintusok bevezetőjében.329 A Határok eszerint: a lehatárolt élet. A Távolságok: a korlátlan halál. A Határok négy versből álló első tételét, a Szirénhatárok-at 1961ben írta Okigbo. A Töredékek a vízözönből című, nyolcrészes második tételt 1961–1962-ben, vagyis nem sokkal az Égi kapu után. Mindkét tételcím ráköszön az Égi kapu záróképére: tudatunkból nemcsak a „vízözön”, de a „szirének” hívószava is hatalmas vízi vándorutak emlékét szólítja elő. „A Szirénhatárok – mondja a bevezető – úgy mutatja be a főszereplőt, amint űzőbe veszi a fehér elefántot. A szent vízpart felé haladtában áldozatául esik ennek a démoni rögeszmének, testetlenné válik vagy elveszti másik énjét.”330

A Szirénhatárok zarándokútjának költői indoka – írja From Reality to the Dream: the Poetry of Christopher Okigbo című tanulmányában Izevbaye – az előző cikluséval szemben nem az őskeresés, hanem az énkeresés: a megosztott ember keresi lénye másik felét.331 A ciklus első motívuma a beszédes szövőmadár. Jelzés ez is: a megtisztulás rítusán túlesett zarándok újra meg bír szólalni, s álom és ébrenlét határai közt, lenyugvó totemjein végigtekintve, a biológiaivá érett szerelem állapotában, „fölgerjedt kecskebak”-ként szólítja meg a visszatért istennőt, „a nedves félhomály királynőjét”.332 Az idillt a második versben eltompítja az emberi-művészi felnövekedés igénye. A hallgatóság utáni vágy erőteljesebb a szerelmi vágynál. A vers kezdőképe – „Mert bozót volt a jegenyék közt” – Okigbo sokat idézett verssora;333 Peter Thomas Shrub among the Poplars (Bozót a jegenyék


115

közt) című tanulmányában emlékezik meg a költők hatalmas erdejébe vágyakozó barátjáról.334 Az első vers állatképeinél tágabb jelentésű a második vers növényi képe. A faágak a megosztott lélek mélyét érintik, idegvégződéseikkel a kapcsolathiány fájdalmát tapintják. (Emlékeztetőül, a költő nyilatkozata: „Azt hiszem, megelégszem azzal, ha a barátaim hozzáférnek a verseimhez, és megértenek belőlük valamit.”)335 A bevisszhangosított erdőben a kettős én rákapaszkodik a visszhangokra, melyek az apokalipszis lovasainak patacsattogását hordozzák, és a lovasok közeledtére a kettéhasadt én egyik fele a lombkorona magasába ér, zöld felhő gyanánt csügg az erdő fölött. Ebben a félálomba olvadó világban az eddiginél is nagyobb hangsúlyt kap a szóképek összefüggése. Elemzésében Izevbaye I. A. Richards kontextuselméletének módszerét alkalmazza. „A szavak interanimációján” alapuló módszer a költői szöveget három szinten vizsgálja: az eredeti környezetben, amelyből a költő a szavait kiemelte; a szavak azonnali – közvetlen – összefüggésének szintjén; az életmű más részeivel való nagyobb összefüggésben.336 Eszerint az apokalipszis lovasai szóképének az eredeti szövegkörnyezetben a Jelenések könyve „négy lelkes állata” felel meg – Izevbaye átértelmezésében az Imperializmus, a Háború, az Éhínség és a Pestishalál. A közvetlen összefüggést a lélek és a lovasok között a visszhang jelenti. A nagyobb összefüggést az apokalipszis politikai célzatossága teremti meg: a lovasok képe a Töredékek a vízözönből sas-invázióját s A mennydörgés útja halálos látomásait készíti elő.337 A növényi kép átemelődik a harmadik részbe. Idegesen vibrálni kezd a vers. Nádas vízpart. Tört nyakú palack-hegyek. Ezra Pound VIII. Cantó-jának egy sora: „S a vályog még nem kötött meg.”338 Befejezetlenség-érzés. Macskapuha léptekkel igyekszenek az árnyak, gyalogosan – az apokalipszis lovasainak ellenképe: …Hát mi éneklünk, száj-szegetten, név és hallgatóság nélkül harmóniát az ágközökbe.339 A zarándok most nincs egyedül. Kapcsolata van a dolgokkal, a társakkal, a mesterséggel. Teszi a dolgát, hallgatóság nélkül, mint egykor a névtelenek. Egy pillanatig. Akár a szerelem, ez a kapcsolat is kérészéletű.

116

Gergely Ágnes

…És billen a tetőpont. Az alkony-pillanat álom és ébredés közt. Az újraszült hang, nem a hús pórusán, hanem a lélek hátgerincén, felszivárog.340 A visszazökkent utazás felgyorsul. „Siess, lefelé”,341 mondja az utasnak is, a folyócskának is a hang; magasról kell leereszkedniük, „az ív-kapun át”, mert „lent” van az asabai csúcs is – Asaba az ibók történetéből és a költő életrajzából ismert város – a szent vízparton, amelyet ötévenként fölkeresnek a zarándokok.342 A valóságos és az álombeli zarándoklat összemosódik, a hívők megnyugvást keresnek, a költő mást akar: „kötéllel húzni a nagy / fehér elefántot…”343 Mi a „fehér elefánt”? A bevezető szerint démoni rögeszme. A közvetlen szövegösszefüggésben kötéllel húzandó vágyálom. A szavakhoz tapadó Anozie értelmezésében a fehér elefánt képe „…közvetetten azokra a hatalmas komphajókra vonatkozhat, amelyek… rendszeresen közlekedtek Onitsha és Asaba között”.344

Izevbaye az út értelmét és a türelmetlenségért való büntetést látja benne, a művek nagyobb összefüggésében pedig a korai Okigbo-vers, a Lament of the Masks345 Yeats által űzőbe vett, elbűvölt és csapdába ejtett fehér elefántját: az „önmagában haszontalan” költészetet, amely a Szirénhatárok-ban csak mellékterméke a harmóniáért végigjárt zarándokútnak.346 Eredeti kontextusát tekintve a fehér elefánt éppúgy jelentheti a Dél-Ázsiában honos, világos színű, ritka nagyvadat, mint a köznyelvben bosszúságként emlegetett, nemkívánatos tulajdont. S mivel más helyütt Anozie is céloz neoplatonista jelképekre,347 elképzelhető, hogy Okigbo a szókép hátterébe odaértette az alkimisták „kudarc” értelmű fehér elefántját. De miért ne lehetne a „fehér elefánt” szóképének kulcsszava a fehér? Az Égi kapu verseiben a szerelmet fehér fény kísérte. Ez a fény lett oda a fehér elefánttal. A nedves vályog kétszer is visszatérő képe jelzi, hogy az utazás befejezetlen. Az álom nyomtalanul eltűnik „a nedves félhomályban”, amelyből a tétel első versének királynője kiemelkedett. Az utolsó versre csak a szerelem szétzilált, erotikus képei


117

maradnak, szirénhangjuk elbocsátja a zarándokot, aki sebzetten tovább bolyong az éberálom vizein. A Határok másik ciklusa idősíkon mélyíti meg a verset. „A Töredékek a vízözönből – írja a bevezető – a főszereplővel és környezetével kapcsolatban idéz föl bizonyos kérdéseket a múltból: az ártatlanság kollektív meggyalázását és a misztériumok csúffátételét, amiért vezeklésképpen a hősnek el kell szenvednie a föláldoztatást.”348

A véráldozat görög–biblikus–törzsi motívuma lazán tartja össze a ciklus töredékes verseit, melyekben vízözön régiségű kultúrák tragédiái sodródnak egymás mellé. A személyes és a történelmi tapasztalatot mélyen egymásba oltó versépítkezésen erősebben érzik T. S. Eliot és különösen a The Waste Land (Átokföldje) hatása, mint Okigbo bármely más versciklusának szerkezetén. A szintézis itt sűrűsíti meg legkíméletlenebb alkotóelemét, az időt. A Töredékek… ötös számú versében – Okigbo a Határok két ciklusának verseit folyamatosan számozza – a múlt víz alatti rétegeiből először üres szarkofág bukik elő, fölébe hajló ánizsággal. Valamelyik egyiptomi fáraó holtteste, mondja jegyzetében a költő, a monda szerint ánizsággá változott.349 A növényi létre kelt halottal az előző ciklus meggyötört hőse – énjének jobbik fele – születik újjá. A nedvesen gőzölgő fák Gilgames sugárzásában állnak, s az egyik ág Gilgames barátja és lelkének jobbik fele, a visszatért Enkidu. A kettős én, amely a rögeszme üldözésében elbukott, a múlt réteg alatti rétegeiből most újratámad. Az emberemlékezet óta áradó vizekből a hatodik versben „az ártatlanság embere”, Jézus lép elő, Jézus, aki a tömegben „csak részeget talált, de egyet sem, / ki szomjuhoznék”. A csodatévő, az értékrendteremtő, a vasravert Jézussal szemben azok a korcsszülöttek állnak, akiké a kulcs, a birtok, a lobogtatott jelszó – „és egy sincs köztük, ki szomjuhoznék”.350 A hetedik versben a lélek jobbik fele – a fáraó, Enkidu, Jézus – kiemelkedik a „vaskeretből” – a szarkofágból, a föld alatti folyosóból, a keresztfa formájából. Kánya köröz az égő piactér fölött – Anozie-t az ibo népmesék anyagyilkos madarára emlékezteti,351 más olvasót talán a piactéren elégetett mártírokra, a szabadabb képzeletűt Prométheuszra és a keselyűre. Liliomok kelnek a rózsaágyból, mint aszfaltból a sírkövek – aki akarja, itt a Megtisztulás zokogó virágára gondol. Zarándokok vonulnak leégett gyertyákkal a kereszt-

118

Gergely Ágnes

hez, a leégett gyümölcsös mellett, ahol Flannagan ír misszionárius fuldokló apácák között kihirdette a pápa üzenetét: tűzmagot kell vetni, amíg csak föl nem ég a fű.352 A minduntalan kigyulladó képek éles fénybe állítják az Égi kapu sebzett Krisztusát – és elnémítóit, akik a mások hitét is fölégetik, elnémítják. A költő, mondja Izevbaye, megtalálta másik énjét.353 A mindenkori ártatlan hős, a leendő mártír ez a másik én. A nyolcadik versben megjelenik végleges jelképe, Az átkelés-ből ismert mézmadár. A Szirénhatárok első versének szövőmadara beszélt és álmodott; a mézmadár jósol és cselekszik. Az Idoto folyócska egyik totemjének, az olajbabnak árnyéka fölött a mézmadár átkos leheletű sasflotta érkezését jósolja. Az özönlő madarak – Izevbaye korábban az apokalipszis lovasainak utódját látta bennük – éppúgy a magány szülöttei, mint a Szirénhatárok erdejében a visszhang, a lovasok patacsattogása. Alacsonyan szálló, csillogó madártestük a költő első pontos jeladása a háború előérzetéről.354 A többi négy vers a jóslat irányában működik. Jóserejéről ismert vak kutya vonít a ház előtt; Eunice, a dajka, a holdnak énekel altatót „az átkelőnél” – fölidézve Az átkelés személyes mitológiáját. A mézmadár, amelyet Anozie az Átokföldje mindent előre átélő vak Tiresiasával hoz kapcsolatba,355 a „hajnal kocsihajtója” antikizáló képében siet a nap felé. Megölik. S mert egyik mitológiából itt már szinte minden kép a másikba tűnik át: az ibók totemisztikus madarát ölik meg. Az özönlő vadak átkokat mormolva felforgatják az olajbaberdőt, megölik a folyó másik két totemjét: az óriáskígyót és a teknősbékát – a két erdei „iker-istent” –, s míg az ágakat csapkodó táncos szélben csőrüket élesítik – hiszen sasflotta –, a két megölt totem Irkallának, a sumér alvilági királynőnek iker-isteneivé alakul… Aki hitet öl, mindenféle hitet megöl. Egudu a gyilkosokban – valószínűleg a hetedik vers égetést prédikáló papjára gondolva – „a keresztény misszionáriusokat vagy ügynökeiket…., a törzsi istenek keresztény ellenségeit” látja.356 Az emlék ezt a jelentést is rögzíti. A többszörös mitológiai áttűnés általánosabb jelentést sugall. A vers utolsó képében a gyilkosok megfosztják díszeitől az óriáskígyót és páncéljától a teknősbékát; mint ahogyan a katonák megosztoztak Krisztus ruháin, mondja Egudu.357 Mint ahogyan Istárt megfosztották ékszereitől az alvilág hét kapujában, mondja Izevbaye.358 Mindkét párhuzam érvényes. „Az ártatlanság meggyalázása” független a hittől.


119

S míg az istenek elhagyottan hevernek a szentély háta mögött, fölemelkedésük növényi képének sejtelmére újra megjelenik a mézmadár: De az ablaknál, ott kinn, egy árnyék: A mézmadár új dalba fog túl az álomHATÁRon a Mézmadár új dalba fog oda nem ér el simogatás a Guernicáról és a véröntő vásznon kis nyelvének cafatjai erővel megtapadnak – s a kioltódás teljesül.359 A mézmadár – árnyék lett, mint az antik holtak, feltámadott, mint Jézus, vagy az animizmus hite szerint el sem tűnt az élők közül –, a mézmadár a pusztulásból megtalálja az utat a teremtésbe. Anozie írja, hogy Okigbo nagyon szerette Picasso Guernicá-ját.360 A Guernica a pusztulás képe; a kör bezárul. A mézmadár nyelve beleragad a véres vászonba: a madár elnémul, mint az Égi kapu Krisztusa, mint a ledöntött istenek. Nemcsak a törzsi vallás pusztulásáról van szó, mint Egudu véli.361 Nem is csak egyszerűen pusztulásról. A Töredékek…nek ebben a záróképében „…a hős élményköre beteljesül azáltal, hogy ő maga visszatér a halhatatlanságba – mondja Izevbaye –, abba az állapotba, amelyet nemrég előre jelzett a sír fölé hajló ánizság”.362

A kioltódás a lét – az „élet-halál indítvány” – állandó körjátékának egy szakasza, akár Eliot East Coker-jében a kezdet és a vég. A vízözön vérbe fúló töredékei a térélményt, a Guernicá-val jelzett huszadik század az időélményt zárja le, magában hordva egyszersmind a folytatást. Bejutni az égi kapun annyi, mint folyvást újraélni az életet.

120

Gergely Ágnes

Csöndek A Határok (a lehatárolt élet) s a Távolságok (a korlátlan halál) versei közé ékelt Csöndek ciklusa a végletek közötti feszültséget tartja fenn. Ez a legzeneibb ciklus, kórusszólamokra épül: „…két csoport gyászoló kutatja a költői metafora lehetőségeit, hogy megpróbálja felszínre hozni azt a muzsikát, amelyre minden elpusztíthatatlan kiáltásnak törekednie kell”

– írja a bevezető.363 A költő 1962-ben beszélt kedves zeneszerzőiről Lewis Nkosinak – ebben az évben fejezi be a Csöndek első tételét –: „énrám tulajdonképpen nem is annyira a költők, inkább a zeneszerzők hatottak”

– mondja az interjúban.364 A tételek hanghatását zenén kívüli elemek hordereje is fokozza. „A Csöndek mindkét részét napi események hívták életre – folytatja a bevezető. – A csend-nővérek siratójá-t Patrice Lumumba halála és az 1962-es nyugat-nigériai válság; a Dobsirató-t Obafemi Awolowo bebörtönzése és legidősebb fiának tragikus halála.”365

1965-ben Robert Serumaga készít Okigbóval interjút, s megkérdezi a költőt, „miért váltott át a személyes hangból a kórushangba”. Okigbo nem ismeri el a hangváltást. Verseiben, mondja, a felelősségérzet hívására válaszol, s a vers sajátos válasz a személyes és a rituális tapasztalatra. Másrészt, mondja, „…én a magam részéről sohasem szántam rá magam, hogy jelentést közöljek. Elég, ha megpróbálok olyan tapasztalatot közölni, amit fontosnak találok.”366

Ezekben az években a politikai szintér nyújt fontos tapasztalatot. Gyászének rá a válasz. A Csöndek két tétele közül az első, A csend-nővérek siratója az érzékelhetőbben kórusra írt szerzemény. A „csend-nővérek” a bevezető szerint Gerard Manley Hopkins The Wreck of the Deutschland (A


121

Deutschland hajótörése) című elégiájának apácáit és Debussy Nocturnes-jének szirénjeit idézik.367 A vízi bolyongás szirénhangjait eltölti a vízi gyász, az impresszionista képek mögött sötéten villog Hopkins versének valóságanyaga: 1875 telén a Temze torkolatában elsüllyedt a „Deutschland” nevű hajó, fedélzetén a Németországból elűzött öt Ferenc-rendi apácával.368 A kórushang két alapszíne mint „…két disszonáns álom egyesül »a mennydörgésre: NEM« uralkodó motívumában”,

írja Okigbo.369 A verssor, amelyben a motívum szerepel – „Hogy mondjuk azt a mennydörgésre: NEM”370 –, a tétel vége felé megismétlődik. Maga a motívum, a bevezető is utal rá, Melville-től származó gondolat.371 Herman Melville így írt 1851 áprilisában barátjának, Hawthorne-nak: „…Nathaniel Hawthorne-nal kapcsolatban ez a nagy igazság. Azt mondja a mennydörgésre: NEM! – és maga az Ördög sem tudja rávenni, hogy igent mondjon. Mert mind, aki igent mond, hazudik; és mind, aki nemet mond… nos, az úgy lépi át az Örökkévalóság Határait, hogy semmi egyebe nincsen, csak a tarisznyája – más szóval, Önmaga.”372

A mennydörgésre NEM-et mondó, férfias jellem melville-i értelmezése Okigbo felfogásában megváltozik. Okigbo jelképrendszerében is veszélyt jelent a mennydörgés, de erre a veszélyre IGEN-t kell mondani, mert nagyobb veszély a csönd. Nem a megoldás csöndje, a tenger, a zene csöndje, s talán nem is a halálé, hanem az, amelyben „száj-szegetten” kell énekelni, az elnémított Krisztus, a néma költők, az elnémuló népek csöndje. Akkor pedig „…hogy mondjuk azt a mennydörgésre: NEM?” A csend-nővérek siratója öt versében felváltva szól a Kikiáltó és a Kórus. Hangszínük egyformán sötét, de a Kikiáltó hangján erősebben szól az ítélet és a remény. Az apácákkal szemben a Kikiáltó a szirénhang. A görögös Kórussal szemben ő az ibo hagyomány. A versek között nincs tételszünet. Az első és a harmadik vers három ponttal, a második kettősponttal, a negyedik kérdőjellel végződik, csak az ötödik vers végén van pont. A lázasan csapkodó hullámok versről versre görgetik a képeket. A Kikiáltó – nem tudja, hogy mondja azt a mennydörgésre: NEM – kapkodva sorolja elő a menekülés lehetőségeit. Sem az iránytű, sem a kereszt nem az, horgonyzóhely kellene, vitorlarúd,

122

Gergely Ágnes

kettős ív (az Égi kapu-ról s a Szirénhatárok ívkapujáról itt derül ki: a menekülés útja) – de csak a kereszt marad a dög felett járt örömtáncra: a mártírium mint kiút. A kép Hopkins egy másik verséből, a Caryion Comfort-ból ismerős (Dögvigasz),373 s a „dögvigasz”, a Kétségbeesés a csönd ritmusát tank-mennydörgésre, lángszilánkokra, táncoló bogarakra, szétszórt csontokra, összezúzott ivótökökre tördeli, míg „az ég gombájához” szálló kiáltás Hirosima hamuesőjét idézi a pusztulás fölé.374 A Kórus a csönd hattyúdalát énekli, a Kikiáltó sziszeg, mint a szél. A tenger egyetlen látomás, fölrémlik benne a királynőt jelentő félhomály, a szivárvány, a vízi hangok, a kóladió – Anozie szerint az ibo hagyományban nemcsak a papi áldozat, de a békesség jelképe is375 –, a só-fogú tajték, a só-arcú üveg, a sós víz – Keresztelő János serlegét, de a só megőrző erejét is tanúsítván. És a jégmadár (kingfisher) óhatatlanul hallásunkra szabadítja Eliot Halászkirályát (Fisher King), a vízbefúlás-újjászületés kulcsalakját376 – ez a tenger az elioti pusztaság ellenképe, hatalmas gyűjtemény: …Távol a jégmadár gyűjti a kötelet A sós víz magába gyűjti mind A nedves evezőlapot a kósza delfint A sós víz magába gyűjti mind S minket is összegyűjt majd a sós szibilla-kamra? Csendünk egy antilop vágtája oldja el?377 A csend-nővérek árnyalakján erősebben átüt az apácák modellje, mint a sziréneké, a hang a Töredékek… hetedik versének fuldokló apácáit is visszahozza. a „sós” és a „gyűjt” gyakori együttese keresztényi megtisztulást jelent, ahogyan Anozie véli.378 De a kép sugárzása egyetemesebb. A pusztuló nőalakok az egykori vízileány alakját is sokszorozzák. A szibilla-kamra az ókorból, a vágtató antilop a törzsi hitből került ide – antilopbőrrel vonják be a dobokat –, és a jóslati kamra meg a csendből támadt vágtatás egyformán utat nyit a pusztulás és az újjászületés felé. A nővérekkel együtt pusztul és születik újjá a Szépség. A kósza delfinek az elioti Átokföldje zárt tengermélyi világának faragott delfinjeinél379 sokkal inkább a yeatsi Byzantium tengertépő, szellem-hordozó, véres delfinjeire formáznak,380 ahogyan a korábbiakban a mézmadár sem elsősorban az Átokföldje csalogányának rokona volt,381 inkább a yeatsi Sailing to Byzantium (Hajózás Byzantiumba) aranyboltívre ülő s a halhatatlanságról éneklő költő-madaráé.382


123

Okigbo a bevezetőben Malcolm Cowley, Raja Ratnam, Mallarmé, Tagore, García Lorca és Peter Thomas egy-egy motívumának ellesésére is hivatkozik. Yeats-motívuméra nem.383 Motiválásnál is erőteljesebb és az Eliottól tanult szerkesztésmóddal egyenlő fontosságú azonban képeinek nyersen csillogó pogánysága: az erdők–vizek félhomálya akár Yeats világa lehetne, csak a kelta homály vándorai nap–hold ragyogásban járnak, míg Okigbo délibb zarándoka a napot követi. A tétel záróversében látomás és kérdés – „S hogy mondjuk azt a mennydörgésre: NEM?” – csöndbe oldódik, a zene érzékelésen túli csöndjébe. Ez a fajta csönd nem tart tovább, mint a magány szünetjelei, a Kórus szaggatottan jelzi, hogy Júdás ott van, „tündöklőn a táncosok közt…” – a táncos Yeats jelképrendszerében is élőt jelent –, a dallamok „az ég gombájából” hallatszanak, és a csöndbe belenyúlnak az ágak.384 A Csöndek másik tétele, a Dobsirató invokációval kezdődik. Oroszlánszívű cédruserdő, mennydörgés ivarfészke, még hogyha nagyon messze élsz is, hozzád kiáltunk: add meg a dobhártyát a dobnak! Antilopnyáj a cédruserdőn, gyorsabb hírvivő izzó jelzőtűz-villogásnál, hozzád kiáltunk: bújtasd bőrbe a csupasz testet! Sokujjú cukornád-bozót, nevetés száműzöttje, még hogyha nagyon messze élsz is, hozzád kiáltunk: jöjj, hajlítsd meg az antilopbőrt! Roppant vasléptű robbanás tank-mennydörgése, csenddel fenyít a tisztás, hozzád könyörgünk: szétfeszít a hétlélek-ünnep!385 Az összegező jelképek – az erdő, a dob, az antilop, a mennydörgés, a csend – minden eddigi jelentésükkel feltöltődve sűrűsödnek az invokációba. A népi dobköltészet, az akan dob-invokációk dobosa – emlé-

124

Gergely Ágnes

kezzünk – sorra szólítja meg a halottak szellemét és a dob különféle részeit, hogy „fölébressze” őket az ünnepségre.386 Okigbo az anyag szellemeit ébreszti, azokat, amelyek erőt adnak a dobnak. Mindegyikhez fölkiált, csak a mennydörgéshez könyörög; IGEN-t mond a mennydörgésre. Az átlelkesített dobok gyászra gyülekeznek össze. Az ötrészes gyászének második versében „korom-kamrából”, „krematóriumtoronyból” érkeznek a tömeggel teli tisztásra, míg „tömjén-sikollyal” felsikolt az áldozati kos. Afrikai és bibliai áldozat, keresztény templomillat, görög és modern történelmi gyász. A halál szintézise. A véráldozatot folytató képsor: a tömeg a kutyaorr érzékenységével érzi a babyloni fogságot, a mártíriumot, amely – célzás az úrfelmutatásra – „kelyhes szüretbe olvad”; a fogalmazás iróniája ismét elválasztja a mártír Krisztust a szertartástól, akár a Megtisztulás második énekében a Megváltót bordallal ünneplő híveitől. S a templomi jelenet mögül – talán az előző vers „hétlélek-ünnep”-ének számmisztikáját folytatva – „hét távoli szél” készülődik, hogy a gyászolóknak és ágyúiknak megjelentse az elefántok táncát.387 A „távolság” újabb kulcsszó, és a következő ciklus előkészítése. „És ama Távolihoz – de hogy jutunk el? / A rablók megfosztanak ínjainktól!” – éneklik a dobok a második versben,388 s „ama Távoli” – a Halott – a harmadik vers lassú, daktylikus soraiban Palinurusként jelenik meg, Palinurusként, akit körülvesznek a fosztogató hárpiák. Az Aeneis-ben Palinurus, a hajókormányos, hasztalan küszködik az álommal: az éj közepén elalszik a kormánynál, és a tenger mélyén leli halálát. Aeneas elsiratja kedves kormányosát: Ó, te, ki menny s tenger derüjében oly annyira bíztál, most idegen fövenyen pőrén pusztulsz, Palinúrus!389 Okigbo megőrzi Vergilius hangjának visszafogottságát. Gyászénekének dőltbetűs soraiban elefántcsontkürtök jajgatnak a tengermélyi tragédiáról, s mintha a csend-nővérek sorsát visszhangoznák, tetézve azzal, hogy „Celaeno és a hárpia-népség”, amely Aeneast és társait megfosztotta ételétől,390 most a halottak emlékét is meggyalázza. Az ének másik szólamát, az állóbetűs sorokat a dobok mondják, siratva a halott kormányost:


125

Palinurus, forró börtönben egymagad, te ébren tartod a holt tengert éjjeli daloddal…391 S mikor fölrémlik az ősi istenek látomása, a két hangszercsoport helyet cserél: a kürtök siratják el Palinurust, és a dobok játsszák a mellékszólamot, fölemlítve az agyagkupába öntött pálmabort – az előző vers boroskelyhének ellenképét –, majd a zárószakaszban a kürtök kérik a halászokat: szőjenek hálót a néma gyermektest köré.392 A szavakba kapaszkodó verselemzés Palinurust megteszi Obafemi Awolowo bebörtönzött joruba politikusnak, és a néma gyermeket a politikus motorbalesetben elhunyt fiának.393 A tétel hátterében ott a kettős tragédia, a bevezető is említi. A tengermélyi halál sem tapad azonban pusztán eseményhez. Ez a haláleset a vízi pusztulás képsorába illik. A hárpiák a Töredékek… sas-inváziójának folytatói; a jóstehetségű Celaeno a csend-nővérek szibilla-kamrájának szörnyszülöttje. Az álmában elragadott Palinurust éppúgy megcsalja az álom, mint a Szirénhatárok fehér elefántot űző zarándokát. Az álomból a halálba zuhanó kormányost Vergilius így nevezi: „ártatlan Palinurus”.394 A Dobsirató-ban „az ártatlanság szertartása” folytatódik. A megölt ártatlanságé. A gyászoló dobok a negyedik versben már nemcsak vérző ínjaikat siratják: „És ama Távolihoz – de hogy jutunk el? / A rablók megfosztanak mennydörgésünktől…”395 A legfontosabb van veszélyben. Az ártatlanok – az ősök, a babyloni foglyok, Jézus, Palinurus – nyomába lépő Istár kiteljesíti a mítoszkört. Istár a szerelmét, Tammúzt siratja el, az évenként meghaló és feltámadó természet-istent, gyászával ismét megjelenik az újjászületés lehetősége: a vég és a kezdet. A tétel korábbi verseinek szereplői, írja a bevezetőben Okigbo, „…eggyé olvadnak Tammúz személyiségével és következésképpen az évszakok mozgásával”.396

A sumér–akkád motívum természetközelisége mégsem födi el a veszély közelségét; az ötödik vers a Halottal – „ama Távoli”-val – együtt a terméketlen földeket, a meddő házasokat, a sorvadó gyermekeket, a pusztuló Nagy Folyót is elgyászolja;397 a Természet követi az ártatlanság pusztulását. Ez a vers – a Lament of the Flutes for Tammuz (Fuvolasirató Tammúzért) című sumér ének fordítói változata398 – közelíti meg Izevbaye szerint a legjobban az Átokföldje atmoszféráját, bár a

126

Gergely Ágnes

„rituális terméketlenség” mítoszi fogalmának Okigbo költészetében megvan a társadalmi-politikai érvénye. A vers a korrupt nemzetvezetés korszakában íródott.399 A két évvel A csend-nővérek… után, 1964-ben írt Dobsirató ritmikailag a legafrikaibb Okigbo versciklusai közül. Jajongó, izgatott, messzehordó ritmusa olyan mélyről szakadt ki, mint a gyász, mint a félelem, mint a veszélytudat. „Nem állíthatom jó lélekkel, hogy én írtam ezt a verset – mondta Okigbo Robert Serumagának. – Én csak megteremtettem a dobokat, s a dobok elmondták, amit akartak.”400

Bármilyen szférákba tör, a Dobsirató alapja a népköltészet. A történelmi-művelődéstörténeti holtakat, akár a vers hátterében, akár a képzelet előterében állnak, a beszélő dobok költészete élteti. Távolságok A Csöndek második tételével egyazon évben, 1964-ben íródott a Labirintusok legkeményebben összefogott ciklusa, a Távolságok. A Határok „külső világ”-ával, a céltudatos zarándokúttal szemben a tudatos bolyongás, a „belső világ” lenyomata – kettejük közt leng a Csöndek halálzenéje. Az ellenpontozás nemcsak az „élj–halj indítvány”-t hangsúlyozza, a végletek összebékítését, de a tárgyi célt és hiányát is. A zarándokútnak ebben a szakaszában nincs fehér elefánt, nincsenek hamis vágyak. A megnyugvás véglegességét az is jelzi, hogy ez az egyetlen ciklus, amely nem oszlik tételekre. Hat részből álló, egynemű szólam, monológ, visszatérés a kórushangból a személyes hangba, a rituálisból a személyes tapasztalatba, a tékozló fiúéba, aki egykor az Idoto folyócskától útra indult. „A Távolságok… – mondja a bevezetőben a költő – a hazatérés költeménye, de a szellemi-lelki értelemben vett hazatérésé. A Szirénhatárok-kal abbamaradt keresés tovább folytatódik, ezúttal a tudattalanban. A szenvedő, a tapasztaló én végül is megtalálja a beteljesülést a magasrendű szellemmel való lelki egyesülés formájában, amely szellem éppúgy pusztító, mint ahogy teremtő. A folyamat egyfajta érzéki érzéstelenedés; megszabadulás minden fizikai és érzelmi feszültségtől; a végeredmény az esztétikai kegyelem álla-


127

pota. (A Távolságok-at az után írtam, hogy először tapasztaltam meg, milyen az általános érzéstelenítéssel végzett sebészi beavatkozás.)”401

Az inga leng; az altatással megjelenő halálközelség megint kétfelé nyit utat. Döntésre nincs lehetőség: a „magasrendű szellemmel” való egyesülés során, „az esztétikai kegyelem állapotá”-ban élet és halál, szépség és igazság, külső és belső történés végleg, mondhatni, dialektikusan összeforrt. A kettős én megszűnik, eggyé válik, a veszélytudat elnyeri értelmét. Húsból jelenésbe a vízszintes kövön. Egyedül én láttam, hogy hazatérek. A másik balkon nyugalmas fényei: jelek borzolta forrás, milyen illat – mi minden fér ebbe az isteni részegülésbe, serlegnyi tömjén, fészekalja szentjánosbogár? Egyedül én láttam, hogy hazatérek. Mert a körülvirágzó fehér teremben egy hang, nagyon messziről, énekelt, a terem rázümmögött, föld-születésnap, hazáig taszított a sötét útvesztőben, nevetéstől az álomig. Magányosságom bányásza, álom testet öltött hangja, elindulsz hát énvelem, a te első tanítványoddal megint az ellendomb alá. Egyedül én láttam, hogy hazatérek.402 A „húsból jelenésbe” magasrendű szelleme a forráshoz: ismét a vízhez vezet, jeleit, illatát, ízét, fényeit belülről érzékeli, emlékeire a belső jelzések nyomán réved vissza. Itt a serleg, a tömjén, itt az árvízi bogarak helyett a fészekalja szentjánosbogár, s a „fehér terem”, a kór-

128

Gergely Ágnes

házi szoba falának színében itt az egykori vízileány fehér fénye is. Valaki énekel az útvesztőben; a jövevény elindul a költővel, az ő „első tanítványá”-val a sötétségbe, az „ellendomb” alá. Az „ellendomb” (anti-hill) helyén Izevbaye szerint az előző kiadás és egy kiadatlan kézirat szövegében ant-hole (hangyajárat), illetve ant-hill (hangyaboly) szerepel. A hangyaboly formára olyan, mint a sír, de a sírdomb titkai a mélyben vannak, ahol a hangyajárat: a ráértés Izevbaye-t a G. T. Basden által lejegyzett ibo álarcos kultuszra emlékezteti. Követőit hitük szerint „úgy húzza a mélybe a szellemvilág, hogy… az abvisszi… [egy apró rovar] járatán kell áthaladniuk, s onnét fonálon átkelniük egy igen széles folyón”. A hazatérő tékozló fiú sötét útvesztője, folytatja Izevbaye, talán a Léthe folyón túli alvilág, ahol a vándor találkozik övéivel.403 Az „ellendomb” csak mélység lehet. A „tanítvány” szó fénysugarából nézve: fordítva megjárt kálvária, a kereszttől a kezdetig, amely egyszersmind a vég. A szóhangulatból kiindulva: haláldomb. A „domb” már a Bibliában is életörömet jelent. „A hegyek szöknek vala, mint a kosok, s a halmok, mint a juhoknak bárányai”, ujjong a zsoltáríró.404 Az „ellendomb” a mozdulatlan sír, amelybe mindannyian megtérünk. Ember is, hangya is. A belső világot járó zarándok utazása mind testetlenebb lebegés. Akár a Töredékek… megcsúfolt totemjei és a Dobsirató kifosztott dobjai, a zarándok lecsupaszodik, szeméből elvész a fény, a fény mellől az árnyék, a hús, a csontváz, a kor, az emlékezet, a vér, a vérszag, a tűzből a hamu íze. Helyükben semmi, csak a tömjénfelhőben ünneplő, fehér pamutköpenyes, nőnemű Halál, ministránsainak halomba rakott csonkjai között. Kórházi kép. Krisztus-kép. A testetlen zarándok márvány hordágyra szegezve fekszik. A halálra sebzett utolsó próbálkozásai. Zarándokút „Dántól Beérsebáig” – Anozie értelmezésében: „from Death to Birth”, a halálból a születésbe405 –, prófétákkal, mártírokkal, holdkórosokkal. A tisztáson dilettánsok, kufárok, hercegek, őserdei politikusok, négritude – az ellentábor.406 Utazás az Égi kapu-t, a Szirénhatárok ív-kapuját s A csend-nővérek… kettős ívű menedékét felidéző „márvány kapubolton át / a tünékeny fénykörív / kataton pingpongja felé…”,407 Izevbaye szerint a vízileány gyufaláng-lobbanású fényének őrjítő-bágyasztó égi muzsikája irányában.408 A kapu mögül, az űrből hatalmas, köpenyforma kereszt villog. Az út vége szakadék, föld gyomra, tabernákulum csöndje, tömjénes bölcső, sóhajtó idő, sebet ejtő csók nyugalma –


129

csupa kitátott száj, várakozó verem. Száján át fogadja be önnön létét a sebesült. Egyszerre fölismeri a vért, föl az ágakat, az arcokat, a lélegzetet, a kínt, az „istennőtől izzó” hangot. A lecsupaszodó álom végleges formát ölt. Az Idoto folyócskában, a Szirénhatárok patakjában, az ősidőktől áradó vizekben minduntalan fel-felbukkanó vízileány testté lesz. A végső perc halálos erotikája fölfedi, hogy a nő, akit a zarándok elejétől fogva keres, maga a fehér fényű Halál – a Halál pedig maga a vízileány: …s én a hatalmas folyosók narancs-melegéből lábam tiszta fejedbe áztatom, leány, s végigjárom lázas, magányos partjaidat, és keresem, minden-színű fogaid közt, poshadó nevetésem délvirágát: a dob testéből ettem a cintányérból ittam átléptem nászszobád küszöbét, és íme, egyedül én látom, hogy hazatérek.409 Egyedül én látom. A refrén jelen idejével a veszélytudat átvált a veszélybe. A „hazatérek” ütése kettős. A zarándok belehal. A költő kiér a labirintusból.


130

A MENNYDÖRGÉS ÚTJA

A Labirintusok-hoz kapcsolt, önálló, posztumusz versfüzér, A mennydörgés útja – alcíme: Versek a megjövendölt háborúról410 – a kötet minden ciklusából örökölt valamit, az Égi kapu-ból a jelképeket, a Határok-ból a szorongást, a Csöndek-ből a zenét, a Távolságok-ból a feszültséget. S mindezt mozgósító erővé markolta össze – ezért nem illik a füzér hat elkészült darabja a Labirintusok személyes-rituális tapasztalati világához. A mennydörgés útja akarva-akaratlanul jelentést közöl. Már a versek címe is – Thunder can break (A menny döröghet), Elegy of the Wind (A szél elégiája), Come Thunder (Jöjj, mennydörgés), Hurrah for Thunder (Mennydörgés, hurrá), Elegy for Slit-drum (Elégia dobszólóra), Elegy for Alto (Elégia althangra)411 – mintha történelmi folyamatot kísérne végig. A mennydörgést, amely már a Labirintusok-nak szinte a felezővonalán megjelent. A mennydörgés-verseket néhány afrikai író az életmű legjavának tartja, olyan pályaszakasz termékeinek, amelyben a költő hangja letisztul, képeinek anyaga közel férkőzik az afrikai hagyományhoz, intellektusa megszabadul a személytelenségtől s az idegen hatásoktól; röviden és ismerősebb szavakkal: költészete nyíltan elkötelezetté válik.412 Annemarie Heywood amerikai irodalomtörténész vitatkozik ezzel az állásponttal, a mennydörgés-verseket, írja, nem lehet leegyszerűsíteni, a labirintus-versekkel ellentétes, népszerű, közérthető költészetnek felfogni: „A mennydörgés útja a kötet talán »legnehezebb« ciklusa, akkor válik igazán ékesszólóvá, ha prófétikus-mágikus szerepe érvényesül. Aki a ciklust politikai röpiratként kezeli, az néhány sor kivételével nem veszi tudomásul a verset.”413

Mindkét vélemény leegyszerűsítés. A költő, ha kedve tartja, akár egyszerre is lehet „mágikus” és „politikus”. Mint József Attila. Vagy mint Paszternak, Ahmatova, Mandelstam. A versfüzér darabjait Okigbo – az 1965 decemberéről keltezett Jöjj, mennydörgés kivételével – 1966 januárja és májusa, vagyis az államcsíny és az északi bosszúhadjárat kezdete között írta. A versek a Black


131

Orpheus 1968. februári számában jelentek meg. Akart-e még rajtuk dolgozni a költő, nem tudni. A labirintus-versek apró részletfinomításaiból ítélve valószínű, hogy igen. A mennydörgés-versek közlésmódja egyenetlen, hálózatuk nincs megdolgozva. Az 1966. január 17-i keltezésű, talán napihírhez kapcsolódó Hurrah for Thunder szokatlanul nyilvánvaló jelképeket alkalmaz. Tiltott fű, elzuhanó elefánt, húson osztozkodó vadászok, sürgető idő, ígérettel teli kosarak és a költő, a „városi kikiáltó”, aki nem tanulta meg, hogyan kell befogni a száját414 – a labirintus ennél mélyebbre vitt. Az egykori sas-flotta veszélyjelzései pedig magasabbra vittek, mint a Thunder can break őrtornyai, remekmívű vasmadarai, vasketrecbe zárt csodája, mítosz mögötti történetei.415 Az Elegy for Slit-drum őrjöngő dobritmusában szilánkokra hullnak az őserdei képek, a párduc és a nyúl, az elefánt és az ágyú, a dzsungeltankok és az utolsó brit hadállás, az elefánt, a kígyó, a mókus és a mongúz, az elefánt és a mennydörgés, a képek közé iktatott politikai kijelentések, „eladó a parlament”, „a kormány eladta magát”, „a Generális trónra tör / orcáját vasálarc fedi”, a két soron át végigpergetett „a Generális itt a Generális itt a Generális itt”, az egész versen végigcikázó „részvétem” kifejezés s a részvétnyilvánításban kimerült, rázkódó, repedező dob biblikus gyászakkordjai: „feledjük el a neveket / temessük el a dátumot / halott temessen holtakat – részvétem…”.416 Az Elegy for Alto lassabb ritmusú elégia, hosszan elnyúló sorain régebbről ismert és újabb képek buknak fel váltakozva, a sasok, a rablók, a politikusok, az ágyúk, egy változatnyi mondat: „…a rablók lecsapnak ránk, hogy megfosszanak nevetésünktől, mennydörgésünktől”, aztán vastánc, vashajnal, vasasztal, vasösvény, egy egész vasba dermedt világ mögött, barlangban parázslik az álom, „ó, anyám, Földanyám, oldozz el; ez legyen / a végrendeletem…” – mondja a költő –, „Föld, oldozz el; hadd legyek én a tékozló; legyen ez / a kos utolsó imája a kötélhez…” Ez lett a versfüzér utolsó verse.417 Hogy a labirintusból kiérve merre haladt volna Okigbo, A szél elégiája mutatja leginkább. Izgatott kezdőképe – „Fehér fény, fogadj el engem, tétovát, édes tejút, / mellemre hadd kulcsoljalak” – azonnali kapcsolatot teremt a labirintus-versek halálos szerelemvágya és a cselekvésvágy között, azzal az egyszerű mozdulattal, hogy a férfi leöleli a magasból a fényt, amely után eddig csak sóvárgott. A fehér istennő ez, Izevbaye figyeli meg, a költő fölhelyezte a vizekből az égbe,418 az ég vaskapuját – az égi kaput –, századok nehezékét kell széttörnie a vers-

132

Gergely Ágnes

nek ezért az egyszerű mozdulatért. A vers nem adja alább, ez a korábban már idézett részlet mutatja, miért nem: …Vastorkú férfi: hétbillentyűs herélt dudán közhírré teszem, a tisztásig iramlok a szél után, bőrrel tompított lépteimmel, színleg fuldokolva töröm szét a csöndet, asszonykapuja mítoszát…419 A férfi torka is vasból van. Az akarata is: utoléri a szelet, a tisztáson, amely a Dobsirató-ban még csenddel fenyítette a dobokat. Az asszonykapu mítosza, itt széttörik a csönd. A szél – az európai költészetben régtől lázadások, lázak jelképe – megfordítja az erőviszonyokat. S nemcsak egy pillanatra. A lázadónak előélete van. Ő volt „…a korhadt vegetáció ágyából felfakadt / gyenge vessző…”, ős-éjszakákon ő volt a klorofill, vak koldus volt – vándor jós? vándor költő? Homérosz? –, jóslat az új nemzedék bölcsője falán, önmagába térő idő, parázsló ág, hamu a falevélen, nyugalomba térő mozgás, férfiban a gyermek, borotvában a körülmetélés afrikai szertartása, varázsigében a valóság, vérontásban a gyógyulás, a képek spirálmenete pattanásig feszíti a verset: „ó, szél, duzzaszd vitorlám, zászlóm hadd rontson / tágasabb vizekre…”, a lázadónak reménye is van –, s ekkor a magas falipolc előtt megriadó gyerek képében megjelenik a szorongás, a kétely, hogy a dolgok mégsem érhetők el, de hiába: az ének már följutott, „elefántcsont körforgással”, a magasba, „dörgő felhők” mögé, a hang a tollaskígyó – a harci díszeitől meg nem fosztott totem – sima útját követi, megállíthatatlanul.420 Nincs mód a mennydörgésre NEMet mondani. A vers a szél elégiája; az elégia a pontosan fölismert veszélynek szól. A veszély pontos leírása a Jöjj, mennydörgés című vers. A cím kihívja a mennydörgést. A vers a táncosokat figyelmezteti, mi következik a mennydörgés után. …A vérszag már leng a levendula délutánban. A halálos ítélet ránk les a hatalom folyosóin. Valami nagy, félelmetes tárgy vonszolja a szabadtéri kábelt, hatalmas, megmérhetetlen ködpamacs, mélyvízi éjszaka, vasálom, névtelen, kinyomhatatlan, kőút.


133

Tanúm a csupasz földeken a zsibbadt fejű vetemény, tanúm a század bozóttüzében kivérzett gazdaság, tanúm az égő csűrben a millió szemű szétszórt kukoricacső: varázsmadár tollairól csodát sistereg a villám, Isten nyílvesszeje remeg a fénykapukban, a dobok takarodója haláltáncra ingerel – s az a titkos valami fölnyomakszik és vasálarccal dermeszti a század legutolsó fáklyafényét.421 A labirintus a hatalom folyosóiban folytatódik. A víz a mélyvízi éjszakában. Az álomból vasálom lett. A mézmadárból a képtelenebb varázsmadár. A mennydörgésből erdőt-mezőt pusztító villám, a dobsiratóból haláltánc. A vasálarcot nem a Generális viseli, hanem a Névtelen: megdermeszti vele „a század legutolsó fáklyafényét”. A halálba dermedt világ nem Eliot Átokföldjé-nek pusztasága többé. A polgárháborúról van szó. A vasálarc olyan pontos halálérzetet közvetít, mint amit Petőfi érzett vagy Radnóti, mikor a vasálarc elfedte előlük Európát vagy a hazát. Mellékes, hogy ezek a versek valóságos irodalmi-művészeti emléktemetők. A mennydörgés útja Peter Abrahams dél-afrikai író egyik regényének címe;422 a Jöjj, mennydörgés, Izevbaye mutat rá, teli van máshonnét átemelt szóképekkel: A hatalom folyósói C. P. Snow, a Bozóttűz Tchicaya U Tam’si, az Isten nyílvesszeje Chinua Achebe, a haláltánc természetesen Strindberg, illetve Holbein egy-egy művének címe, s a „fénykapuk” metaforája mintha Milton eposzából, az Elveszett Paradicsom-ból kápráznék elő.423 „A költő alkotóenergiája – mondja Izevbaye – beolvasztotta ezeket a szövegrészeket a maga költői rendszerébe, úgyhogy nem szembeötlő »kölcsönzések«, s nem is, ahogy az egyik kritikus nevezte, »nyilvánvaló ollózások«. Kölcsönzés helyett szóhasználatot, nyilvánvaló ollózás helyett inkább anyagkiaknázást mondanék, a nyelvkincshez való egyéni hozzájárulások növekvő készletének kiaknázását, hiszen a nyelv végtére is köztulajdon.”424

Okigbo versépítkezésébe, gondolkodásmódjába beleillik az áthasonítás. A költőről vall az is, hogy mit hasonít át. S hogy mihez. A Labirintusok nemcsak Minósz király palotájának emlékét őrzi, de a szen-

134

Gergely Ágnes

télyhez vezető, „hosszú dzsudzsu” nevű ibo zarándokútét is, amely labirintushoz hasonló, s ezért a gyűjtemény mint „az ember örökös kiteljesedés-vágyának fabulája” azt példázza, milyen nehéz út ez a „fehér istennő” felé.425 A szerelem és a halál kettős képében megjelenő istennő A mennydörgés útja verseiben szentháromsággá: a szerelem, a halál és a szabadság istenévé válik. Ezt a többletet adják a posztumusz versek az életműhöz. Okigbo hőse tévelygő hős. Eszményeit megemelt szférákban keresi. Ennek a hősnek a személyisége, írja a bevezető, „…sokkal nagyobb, mint az Orpheuszé; olyan ember, aki a végzet terhét a fején hordozza, akárcsak Gilgames, akár Aeneas, akár Melville Moby Dick-jének hőse, akár Eliot Átokföldjé-nek Halászkirálya. Olyan személyiség, akinek az Égi kapu-n, a Határok-on a Távolságok-on áthaladni annyi, mint rózsafüzért morzsolni, csak éppen az olvasószemek nem kőből vagy agátból vannak. Az emlékezésre felcsomózott gyötrelem darabjai”.426

A megemelt szférákban kutató ember idegpályáján ugyanaz a gyötrelem fut végig, mint a felfedezőkén vagy a feltalálókén. Minden Orpheusz forradalmár. Az egész azon múlik, „a végzet terhelése”, a veszélytudat kit milyen messzire lendít önmagából. „Az itt szereplő álom azt követelte, hogy ütemes kiáltásként szülessék meg: csöndként, amely lecsillapítja a repülés lázát a vaskapu mögött”

– írja a költő.427 És mégsem a csöndet választotta. A dörgő vaskapu, amelynek mögéje lendült, nem a megemelt szférák kapuja volt. Ahol a kalmár és a katona kiismeri magát, a költő nem boldogul. Védekezésül a világot fogja maga elé, mindent, amit a művelődéstörténet nyújtani tud. A költői szintézis önvédelem a veszélytudat ellen. A világ széthull. A szintézis a költő tiltakozása.


135

A SZINTÉZISTŐL A LEGENDÁIG

A szintézis a költő békejobbja, melyet odanyújt a békétlen világnak. Az önvédelem és a tiltakozás gesztusa ekképpen barátkozássá hoszszabbodik. Rendcsinálássá. Hogy a gesztus végül milyen eredménnyel biztat, nem tudjuk. Bartók hazájában illik tekintetünket legalább a hosszú távú sikerre függeszteni. „Mennyi képtelen beszéd folyik manapság a két világhoz tartozó emberekről! – mondta Okigbo Serumagának. És így folytatta: Jómagam szervesen a magam társadalmához tartozom, de hiszek benne, hogy épp ilyen szervesen tartozom más társadalmakhoz is… A modern afrikai nem a kizárólagos törzsi kultúra terméke többé. Az a modern érzékenység, amelyet a modern afrikai költő megpróbál kifejezni, természeténél fogva összetett, s olyan értékekből adódik, amelyek közt van törzsi, egzotikus, hagyományos, modern… van keresztényi, nem-keresztényi, és… aki azt hiszi, lehetséges, hogy az értékeknek következetesen csak egyféle vonulatát fejezzük ki, a törzsit vagy az egzotikusat, az alighanem délibábot kerget.”428

Jótékony szépítgetés a költő népszerűségét múltjára rávetíteni. Okigbo magányos csapáson haladt. Ha nem hal meg, vagy ha nem harctéren hal meg, valószínűleg ma is csak az afrikai elit költője, a költőtársaké, ahogy keserűségében egykor maga is kívánta. A kritika mindent elkövet, hogy a mártírköltőt – a mártírt – közelebb vigye az olvasóhoz. OKIGBO költészetének homályosságáról így is hagyományos vita folyik. „Okigbo nehéz költő – írta már 1965-ben Anne Tibble. – Az embernek az az érzése, a költővé válás felé utaztában homályos célzásokat is betett a bőröndjébe, nagyrészt azért, mert az angol »moderneken« nevelkedett.”429

Ulli Beier a Black Orpheusban úgy mutatta be Okigbót, mint aki „mondandójára fátylat dob, s nem is akarja, hogy az olvasó teljesen áthatoljon rajta”.430 Keszthelyi a költőt „az arisztokratikus, konzervatív irodalom jeles művelője”-ként sorolja be.431 Dathorne szerint Okigbo

136

Gergely Ágnes

„…elhagyja a közhely-világot…, hogy helyette újrajátssza a születés– beavatás–halál egész körforgását. Kutatásának természetéből adódóan képei szívesen időznek azon az eltérésen, amely ott van az ember becsvágya és istenné válásának hiú kísérletei között.”432

S azok közül, akik A mennydörgés útjá-ban a költői hang letisztulását vélik fölfedezni, Anozie „…a személytelenség köpenyének félredobásáról”, s ezzel összefüggésben „a pozitív elkötelezettség utáni vágyról…”

– beszél.433 Izevbaye ellenben kifejti, hogy „Okigbo munkásságának egyik korlátja mindig is a költészet megközelítésének nagyon személyes természete volt”,

s a költő azért igyekezett T. S. Eliottól személytelen, drámai költészetet tanulni, hogy megszabaduljon ettől a korláttól, „a költő-mintversének-hőse túlzottan romantikus felfogásától”.434 Obscurity and Commitment in Modern African Poetry (Homályosság és elkötelezettség a modern afrikai költészetben) című tanulmánya egy pontján Donatus I. Nwoga – miután megértőn nyilatkozik azokról, akik Okigbo korai költészetében sokallják a homályt: „…az elvont nyelvet, a magánjellegű képalkotást, a nagyon bonyolult szórendet és mondatszerkesztést” – ezt a váratlan cselt alkalmazza: „A homályosság önmagában természetesen nem érdem. Inkább értelemelzáródás. S az ember rájön, hogy hamisítás is lehet benne, a jelentés és az érzelem palástolása, játék, amelyet valami ügyes hírhajhászó játszik az olvasóval. Én azt próbálom bebizonyítani…” – itt jön a csel –, „…hogy vannak esetek, amelyekben a vers homályossága csupán felszín, s hogy az új kifejezésmódra törekvő alkotói találékonyság eredményeként létrejött hiteles homályosság esetében a vers minden valószínűség szerint megéri a megvilágosodás felé vezető intenzív tanulmányozás fáradságát.”435

A „hiteles homályosság” a kritika békejobbja. A költő, aki arról beszélt, hogy versei nem jelentést hordoznak, hanem tapasztalatot, hogy verseinek nincs üzenetük, nincs mondandójuk, a verseknek nincs közük a szerzőjükhöz, „élik a maguk önálló életét”,436 a költő azt a megterhelő üzenetet hagyta az olvasóra, hogy „az ember örökös kiteljesedés-vágyának fabulája” azé, aki megdolgo-


137

zik érte. A versolvasás: munka. A költő halála nyomán érzett döbbenetben sokan vállalták az üzenetközvetítést. Afrikában költészet hevesebb választ még nem kapott, mint az övé. Példáját, felfogását idézik, értelmezik, sorait utánozzák, jelképei bejárják a földrészt. Anafulu bibliográfiája az Okigbo-művek mellett négy interjút, negyvenöt műelemzést, tizenhárom könyvkritikát, tizenhárom szövegmagyarázatot, tizennégy megemlékezést, hat lexikoncímszót, egy teljes bibliográfiát és hét méltatást sorol föl. Ezt a hetet az Okigbóról szóló két könyv olvasói írták.437 A két könyv egyike az Anozie-féle Okigbo-életrajz, a másik Ali A. Mazrui regényes műve, a The Trial of Christopher Okigbo (Christopher Okigbo pere). A per képzeletbeli. „A regényben – mondja műve előszavában az ugandai író – Okigbo nigériai költőt két vádpont alapján állítottam bíróság elé. Az első a nyilvánvalóbb politikai vádpont: alárendelte Nigéria eszményét Biafra látomásának. A második vádpont, hogy Okigbo úgy döntött: elsősorban ibo, és csak másodsorban művész.”438 Az 1971-ben, jó évvel a biafrai háború befejezése után megjelent könyv vitákat lobbantott fel szerte Afrikában, hiszen többszörösen érinti a felelősség ideggócát. S bár a „bíróság” Christopher Okigbót „bizonyítékok hiányában felmenti”, a versidézet-érvekkel megtűzdelt tárgyaláson a költőt örökös vándorútra ítélik. Ezért hallanak néha az afrikai gyerekek hangokat a levegőből: „Hát mi éneklünk, száj-szegetten…”439 Íme, nemcsak a vers távolodik el a költőtől, a költő is eltávolodik valódi alakjától. Okigbo lassan összemosódik versei zarándokával. A tékozló fiú hős lesz, afrikai legenda. Anozie megalapította az Okigbo Friendship Societyt (Okigbo Baráti Társaság). Egy fiatalabb költő, Obiora Udechukwu 1975-ben kiállítást rendezett azokból a rajzokból, amelyek Okigbo-versek hatására készültek. Az afrikai egyetemeken benyújtott dolgozatok és doktori értekezések gyakori témája Okigbo költészete;440 s a másik jóbarát, Peter Thomas már történeti szintre emeli a legendát: „Amilyen próféta és látnok volt, Okigbo erős kötelezettségérzéssel kötődött a szegényekhez és az elnyomottakhoz…”441

A kelet-nigériai egyetemről, ahol annak idején Okigbo dolgozott, azóta kikerültek az úgynevezett „nsukkai költőiskola” tagjai. Nsukka

138

Gergely Ágnes

Harvest (Nsukkai aratás) című, 1972-es antológiájukban Okigbo emléke előtt tisztelegnek.442 Ezeknek a fiatal költőknek, írja Anafulu, Okigbo „több, mint egyszerű Múzsa: kultikus tárgy, amelyet imádnak és dicsőítenek”.443 A kortársak és a közvetlen jóbarátok megemlékezéseiben még tapinthatóan jelen van Okigbo, a valaha-élt ember. Chinua Achebe Mango Seedling (Mangófácska) című versében Okigbo alakja „síremlék egy szenvedély törmelékein”.444 Wole Soyinka For Christopher Okigbo (Christopher Okigbónak) című elégiája a verseiben sasokkal viaskodó költőt Prométheuszként láttatja, Prométheuszként, akit az vigasztalhat, hogy „jobb így, mint ha betiltott álmai / közt maga a lélek égne ki…” Az elégia Soyinka börtönverseinek záródarabja.445 A fiatalon elhunyt Pol Ndu Song for Seer (Látnokot éneklek) című ódája valóságos Okigbo-montázs: Az Égi kapu határain ülsz már, Te, aki meghallottad s megnevezted a mennydörgés morajait, feljegyezted, hazáig hoztad a vízileány énekét, megláttad és megszentelted a kosnak férfierejét előtted, Idoto anyánk…446 A nsukkai költőiskola tagjai közül hasonlóképpen jár el az említett Obiora Udechukwu; Lament of the Silenced Flute (Siratódal az elnémított fuvoláról) című, háromrészes versében a fuvolát, az erdei visszhangot s az Idotónak küldött áldozatot vonultatja föl a mézmadár tiszteletére, akinek „vére már / örök homokkal egyesült…”447 A nsukkai antológia másik két költője Okigbo hamu-szimbolikáját használja fel; Joshua Uzoigwe On the Fading Shadow (A tűnő árnyék) című gyászénekében a fény „hamut fojt termékeny földeken”;448 Chukwuma Azuonye Petals of Fire (Tűzkelyhek) című gyászversében a hamuból „lángzó liliom” fakad. Míg The Third Anniversary (A harmadik évforduló) című versében „Virágok tömjénszagában felzúg a rekviem – / a mézmadár az!”, s a vers egyik zárósora a nemzedék nevében szól: „és mi sodródunk, száj-szegetten…”449 Van, aki messzebbre merészkedik a közvetlen szövegélménynél. Dubem Okafor Without a Grave He Lies (A temetetlen) című siratója


139

már címével is vádol; „a szentet magára hagyták / népéhez Messiásnak eljött / nem ismertek rá…”;450 míg a fiatalon meghalt Kevin Echeruo Lament of an Artist (Költősirató) című verse a szintézis szellemében idézi meg Okigbót, véres maszkok közt Krisztusként, aki úgy fog visszatérni az Idoto folyóhoz, akár a törzsi hitek halott gyermeke, a szellem-gyermek.451 Széttört szenvedélytől, betiltott álmoktól meszsze járunk, mítoszok mélyében, legendák magasában. Az Okigbo-láz még egyre tart. Cyprian Ekwensi Nigerian New Writing (Nigériai új írás) című, 1977-es antológiája három Okigboemlékverset közöl. „Támadj fel, Chris”, írja Ime Ikiddeh, élve a lehetőséggel, melyet a Christopher – Kristóf – név metaforikus jelentése nyújt: Krisztushordozó. Odia Ofeimun „a hálátlan Nirvána labirintusában” fehér elefánt hátára ülteti a költőt. Chiddy Wilson-Amutah Okigbójának életét saját „képzeletének meteorja” oltja ki, amely túl sebes az Idoto folyásához képest.452 Mind halálversek. S Okigbo születésének ötvenedik évfordulóján, 1982-ben jelenik meg Izevbaye új tanulmánya Death and the Artist: An Appreciation of Okigbo’s Poetry (A halál és a művész: Okigbo költészetének felbecsülése) címmel…453 Szépség és döbbenet, politika és bálványimádás, költészet és dilettantizmus, vájkálás és szakszerűség változatai lehetnek az emlékezések: valamennyien a szorongás öntvényei. A mártírhalál tudomásulvehetetlen. A „helyettünk” érvénye, akár a forró versmag, beleég az évekbe, évszázadokba. Okigbo azt mondta Lewis Nkosinak: nem akar népszerű költő lenni. Három évvel később Robert Serumagának azt mondta: keveset ír, és nem törekszik arra, hogy nagy költő legyen. „A költészet nem az élet alternatívája. Csupán egy módja az élet kiegészítésének. És ha én megélhetem az életet a maga teljességében úgy, hogy egy sort sem írok, akkor nem fogok írni.”454

A második nyilatkozat 1965 júliusából való. Nem egészen egy évvel később, 1966 májusában Okigbo levélben tájékoztatja munkájáról Sunday Anozie-t. „Jelenleg Pointed Arches [Csúcsívek] című nagy prózai munkám záró fejezetein dolgozom. A Pointed Arches nem regény, nem kritika, nem is önéletrajz. Megpróbálom leírni benne alkotói kedvem növekedését, számot adok irodalmi s élettapasztalataim bizonyos fontos tényezőiről, amelyek képzeletemet együttes erővel kiformálták. A mű valamelyest megvilágítja mun-

140

Gergely Ágnes

kám és életem néhány állítólagos ellentmondását, s a maguk valódiságában mutatja meg őket. Remélem, megjelenhet 1970-ig.”455

A kézirat odaveszett, amikor Okigbo lakását és könyvtárát 1967ben felgyújtották. Az írás nem az élet alternatívája. De olykor a halálé. Veszélytudattól a veszélyek felé sodródó korunkban, mikor a szakadékok mindinkább a nemzeti gyűlölködés törésvonalában nyílnak, az okigbói szintézis több, mint költői figyelmeztetés.


141

JEGYZETEK I. A népköltészet útjelei 1. Poems from the Desert. Verses by Members of the Eighth Army, with a Foreword by Field-Marshal Sir Bernard Montgomery, George G. Harrap and Co. Ltd. and A/B Ljus Förlag, Stockholm, London, Toronto, Bombay, Sidney, 1945. 2. Libya. I. m., 19. old., ford. Gergely Ágnes. (A fordító nevének elhagyása a továbbiakban G. Á.-t jelenti.) 3. Keszthelyi Tibor: Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig, Akadémiai, Budapest, 1971. (A továbbiakban: Keszthelyi: Az afrikai irodalom…), 21–22. old.; Basil Davidson: A fekete anya, Afrika a megpróbáltatás éveiben, ford. Félix Pál, Gondolat, Budapest, 1965, 318. old. 4. Janheinz Jahn: Geschichte der neoafrikanischen Literatur. Eine Einführung, Diederichs, Düsseldorf – Köln, 1966. Az itt használt francia fordítás címe: Manuel de la littérature néo-africaine du XVIe siècle à nos jours de l’Afrique à l’Amérique, trad. par Gaston Bailly, Resna, Paris, 1969. 5. I. m., 129. old. 6. Keszthelyi: i. m., 36–37., 79–81., 83–84. old. 7. I. m., 111–126. old. 8. L. S. Senghor: Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malgache de langue française, Précédée de „Orphée noir” par Jean-Paul Sartre, Presses Universitaires de France, Paris (1948), 1969. (A továbbiakban: Senghor: Anthologie…) 9. Leo Frobenius: Fekete Dekameron. Afrikai szerelmes történetek Frobenius gyűjtéséből. Anatológia, vál., bev. és jegyz. Bodrogi Tibor, ford. Katona Tamás, Magyar Helikon – Európa, Budapest, 1974. 10. Az oroszlán-menyasszonyok. Dél-afrikai népmesék, vál., utószó, jegyz. Bodrogi Tibor, Európa, Budapest 1961.; Gueladyo, a nagy szerelmes. Népmesék Guineából, vál., ford., utószó, jegyz. Kende István, Európa, Budapest, 1962.; Rafara, a Víz leánya. Madagaszkári népmesék, szerk.: Jeanne de Longchamps, ford.: Philipp Berta, utószó, jegyz. Dégh Linda, Európa, udapest, 1960.; A kaméleon és az isten felesége. Kelet-afrikai népmesék, vál., utószó, jegyz. Voigt Vilmos, ford.: Ignácz Rózsa, Európa, Budapest, 1969.; A réti varázsló. Néger népmesék, átdolg.: Szegő István, Móra, Budapest, 1957.; A csillagok szíve. Afrikai népmesék, vál., utószó: Bodrogi Tibor – Karig Sára, Móra, Budapest, 1962.; Teknősbéka-mesék, A nigériai népmeséket ford. és átdolg.: Kemenes Inez, Móra, Budapest, 1968. 11. Karunga, a holtak ura. Néger mesék, vál. Kende István, ford.: Radnóti Miklós, utószó: Ortutay Gyula, Pharos, Budapest, 1944., illetve Európa, Budapest, 1970, kieg. Bodrogi Tibor jegyzeteivel. 12. Blaise Cendrars: Anthologle nègre (1947), ed. rev. et corr, BuchetChastel, Paris 1972.

142

Gergely Ágnes

13. Voigt Vilmos: Afrika folklórjától Afrika irodalmáig, a Helikon. Világirodalmi figyelő „Fekete-Afrika irodalmáról” összeállított különszáma. 1971, 1. szám, 50. old. 14. Blaise Cendrars: Néger antológia, ford.: Dénes Zsófia, Elbemühl, Wien, 1924. 15. I. m., 3. old., illetve a francia eredetiben (l. I/12. jegyzet): 368. old. 16. Darkness and Light. An Anthology of African Writing, Comp. and ed. by Peggy Rutherfoord, with a Preface by Fr. Trevor Huddleston, C. R., The Faith Press Ltd. London, Drum Publ., Johannesburg, 1958., illetve: African Voices. An Anthology of Native African Writing, Comp. and ed. by Peggy Rutherfoord, The Universal Library, Grosset and Dunlap, New York, 1958. 17. Darkness and Light, 6. old. 18. I. m., 13. old. 19. I. m., 58. old. 20. Letteratura negra, prefazione di Pier Paolo Pasolini, vol. I. La poesia, A cura di Mario de Andrade, Editori Riuniti, Roma, 1961. 21. Voices of Ghana. Literary Contributions to the Ghana Broadcasting System, 1955–1957, Introd. by Henry Swanzi, Ministry of Information and Broadcasting, Accra, 1958. 22. I. m., 93. old. 23. Poems of Black Africa, ed. and introd. by Wole Soyinka, Heinemann, London, 1975. 24. The Origin of Life and Death. African Creation Myths, ed. and introd. by Ulli Beier, Heinemann, London (1966), 1974. 25. I. m., Introduction, VII–VIII. old. 26. I. m. 57–58. Magyarul: Nagyvilág 1976/9. 1303. 27. Tonye Ereks: Calabari Categories of the Self. A Philosophical Extrapolation in Cultural Dynamism. Oduma, Publ. of the Rivers State Council for Arts and Culture, Port Harcourt, Nigeria, Vol. I., No. 1, Oct., 1973, 21. old. 28. Wole Soyinka: Abiku, in W. S.: Idanre and Other Poems, Eyre Methuen, London, 1974, 28–30. old. Magyarul: Dobsirató. Mai nigériai költők, vál. Gergely Ágnes és Karig Sára, utószó: Karig Sára, ford. és jegyz. Gergely Ágnes, Európa, Budapest, 1977. (A továbbiakban: Dobs.), 43–44. old.; John Pepper Clark: Abiku, in: Modern Poetry from Africa, ed. by Ulli Beier and Gerald Moore, Penguin, Baltimore, Maryland, 1970. (A továbbiakban: MPA), 117. old. Magyarul: Dobs., 55. old. 29. „a halott gyermek karperecestül visszatér…” Kevin Echeruo: Lament of an Artist c. verséből, in: Nsukka Harvest. Poetry from Nsukka 1966–1972, ed. by Chukwuma Azuonye, Odunke Publications, Nsukka, 1972. Magyarul: Költősirató. Dobs., 105. old., ill.etve: Chinua Achebe jegyzete Things Fall Apart c. regényéhez, Heinemann, London (1958), 1972, 189–190. old. Magyarul: Széthulló világ, ford. Béres Mária, Európa, Budapest, 1982. 30. Soyinka: i. m., 162–163. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 31. The Origin of Life and Death. Introduction, IX. old.


143

32. Rems Nna Umeasiegbu: The Way We Lived. Ibo Customs and Stories, Heinemann, London (1969), 1974.; The origin of death. 94. old. 33. Soyinka: i. m., 283. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 34. Soyinka: i. m., 284. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 35. Soyinka: i. m. 325–326. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 36. Soyinka: i. m. 324. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 37. Jan Knappert cikke a Transition c. folyóiratban, No. 13, March–April 1964, 5. old. Idézi: Anne Tibble (ed.): African-English Literature. A Short Survey and Anthology of Prose and Poetry up to 1965, Owen, London, 1965, 32. old. 38. I. m., 32. old. 39. Soyinka: i. m., 273. old. Magyarul: Új Írás, 1978/2. 40. Soyinka: i. m., 274. old. Magyarul: Nagyvilág, 1976/9. 41. L. I./14. jegyzet. 42. József Attila Összes művei, IV, Akadémiai, Budapest, 1967, 145– 153. old.; Habán Mihály: Ősi formák. Rádióműsor, 1936. (Kézirat); Radnóti Miklós Összes versei és műfordításai, Szépirodalmi, Budapest, 1956.; L. még: I/11. jegyzet. 43. Tiszay Andor: Nyolc egzotikus dal, in: Magyar Zeneszó, Budapest, 1938.; Wawiri, Primitív népek költészete, Antológia, vál. és ford.: Fónagy Iván, Bibliotheca, Budapest, 1942. 44. Néger kiáltás. Fekete Afrika. Irodalmi és politikai antológia, vál. és szerk. Simor András. Kozmosz, Budapest, 1972.; Népek költészete. Antológia a világ népköltészetéből, vál., szerk., előszó Rab Zsuzsa, Kozmosz, 1973.; Afrikai néger népköltészet, Nagyvilág, 1961/3. 307–319.; Joruba népdalok, bev. és ford. Keszthelyi Tibor, Jelenkor, 1963/12, 1142–1144. old.; Afrikai népköltészet, ford. Kiss Károly, Nagyvilág, 1968/9, 1283–1288. old.; Afrikai törzsi költészet, bev. és ford. Tornai József, Nagyvilág, 1971/6, 825– 831. old.; A lélek útra kel. Soyinka antológiája, bev. G. Á., Nagyvilág, 1976/9, 1303, 1308, 1309. old.; Versek Fekete Afrika népköltészetéből, Új Írás, 1978/2. 45. Tornai József: Boldog látomások. A világ törzsi költészete, Európa, Budapest, 1977. 46. Füst Milán Összes versei, Magvető, Budapest, 1958, 161–162. old. 47. R. T. Clarke: The Drum Language of the Tumba People, American Journal of Sociology, 40, 1934. 48. J. F. Carrington: Talking Drums of Africa, London, 1949. 49. R. G. Armstrong: Talking Drums in the Benue-Cross River Region of Nigeria, Phylon, 15., 1954. 50. J. H. K. Nketia: The Poetry of Drums, in: Voices of Ghana. 18–19., illetve Drum Proverbs, Uo, 49–52.; Uő: Drumming in Akan Communities of Ghana, Legon, 1963. 51. Ruth Finnegan: Oral Literature in Africa, Clarendon Press, Oxford, 1970. (a „Drum Language and Literature” c. fejezet, 481–499. old.) 52. I. m. 481–482. old.

144

Gergely Ágnes

53. I. m., 482–483. old. 54. Uo. 55. Carrington: i. m., 58. old., Finnegan: i. m., 485. old 56. Carrington: i. m., 61–62. old., Finnegan: i. m., 485. old. 57. Clarke: i. m., 39. old., Finnegan: i. m., 487. old. 58. Finnegan: i. m., 488–493. old., Nketia (Voices of Ghana), 18–19. old. 59. Finnegan: i. m., 488. old., Nketia (Voices of Ghana), 49. old. 60. Finnegan: i. m., 488. old. 61. Uo. Finnegan az első szakaszt közli, ismétlések nélkül. Teljes szöveg: Nketia (Voices of Ghana), 49. old. 62. Finnegan: i. m., 490. old. 63. Armstrong: i. m., 361. old., Finnegan: i. m., 490–491. old. 64. Nketia: Drumming in Akan Communities of Ghana, 147. old.; Finnegan: i. m., 493. old. 65. Nketia (Voices of Ghana), 18–19. old. 66. I. m., 499. old. 67. I. m. 498. old. II. A műköltészet vízválasztója 68. Frantz Fanon: A föld rabjai, ford. Marton Imre (Les damnés de la terre. Maspero, Paris, 1961.). Idézi: Marton Imre: Eszmék és téveszmék a harmadik világban. Léopold Sédar Senghor, Aimé Césaire és Frantz Fanon filozófiai–társadalmi koncepcióinak kritikai elemzése, Kossuth, Budapest, 1969, 251. old. Az idézet Rozsnyai Ervin fordítása. 69. Marton: i. m., 85. old. 70. The Novel and Reality in Africa and America. A Symposium held on 26 January 1973, at the University of Lagos, under the joint sponsorship of the University’s Department of English and the US Board of Foreign Scholarships. The text was ed. by Dr. Theophilus Vincent of the Univ. of Lagos Dept. of English, É. n. 71. I. h., 7. old. 72. I. h., 8. old. 73. I. h., 23. old. 74. I. h., 29. old. 75. L. S. Senghor: Poésie et langage. Deuxième biennale internationale de poésie, Bruxelles, 1954. Idézi: Keszthelyi: Az afrikai irodalom… (l. I/3. jegyzet), 44. old. 76. L. I/6. jegyzet. 77. L. I/7. jegyzet. 78. L. egyebek között: F. Scott Fitzgerald: Emlékek a jazzkorszakról. Levelek és vallomások, szerk., vál., előszó, bev., jegyz.: Valkay Sarolta, Gondolat, Budapest, 1970, 418–419. old.


145

79. Jerzy Andrzejewski: Jő, hegyeken szökellve, ford. Murányi Beatrix, Európa, Budapest, 1969, 145–146. old. 80. Senghor: Liberté I. Négritude et humanisme, Paris, 1964. Idézi: Keszthelyi: i. m., 118. old. 81. An African Treasury. Articles, Essays, Stories, Poems by Black Africans, ed. by Langston Hughes, Crown Publ., New York, 1960., illetve: Poems from Black Africa, ed. by Langston Hughes, Indiana University Press, Bloomington, 1963. 82. Onwuchekwa Jemie: Langston Hughes. An Introduction to the Poetry, Columbia University Press, New York, 1976, 2–3. old. 83. Vladimír Klíma – Karel František Ružička – Petr Zima: Black Africa. Literature and Language, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, Prague, 1976 (A továbbiakban: KRZ), 63. old. 84. Senghor: i. m., 83–84. old. Idézi: Marton: i. m., 21. old. 85. Marton: i. m., 35. old. 86. Modern Poetry from Africa (l. I/28. jegyzet), 18–19. old. 87. Présence Africaine, Paris, 1956, English translation by Gerald Moore. 88. Senghor: Békeimádság orgonaszóra, ford.: Rónay György, in: Ébredő Afrika, szerk. Belia György, Magvető, Budapest, 1961, 41–44. old. 89. Nigeria Magazine, June, 1966, 80. old. Idézi: KRZ, 64. old. 90. Martin Tucker: Africa in Modern Literature, New York, 1967. 17. old. Idézi: KRZ, 64. old. 91. The Writer in Modern Africa, ed. by Per Wästberg, New York, 1969, 68. old. Idézi: KRZ, 64. old. 92. KRZ, 64. old. 93. Judith Illsley Gleason: This Africa, Evanston, 1965, 63. old. Idézi: KRZ, 66–67. old. 94. KRZ, 65. old. 95. Anthologie négro-africaine, ed. by Lilyan Kesteloot, Verviers, 1967, 134. old. Idézi: KRZ, 65. old. 96. Janheinz Jahn: Geschichte der neoafrikanischen Literatur (l. I/4. jegyzet), 238–239. old. 97. KRZ, 67. old. A könyvnek ez a fejezete Vladimír Klíma munkája. 98. Keszthelyi: i. m., 138. old. 99. Senghor: Pierre Teilhard de Chardin et la politique africaine, Seuil, Paris, 1962, 34. old. Idézi: Marton: i. m., 122–123. old. 100. Keszthelyi: i. m., 138–139. old. 101. Marton: i. m., 44–45. old. 102. Marton: i. m., 63. old. 103. Orphée noir, in: Senghor: Anthologie… (l. I/8. jegyzet.) L. még: Situations, Gallimard, Paris, 1964, Vol. III, 265. old. Idézi: Marton: i. m., 65. old. 104. Keszthelyi: A négritude és a nyugat-afrikai irodalom, Helikon, 1971/1., 11–12. old. (L. I/13. jegyzet.) 105. KRZ, 69. old.

146

Gergely Ágnes

106. Orphée noir, in: Senghor: i. m., XII., X., XVI. old. Kiemelés itt és a továbbiakban is Sartre-tól. 107. I. m., XV–XVI. old. 108. I. m., XXXII., XXXIII., XXXIV. old. 109. I. m., XXXV. old. 110. I. m., XXXVI., XXXVII., XL. old. 111. I. m., XIV. old. L. II/36. jegyzet. 112. I. m., XLIII. old. A Helikon különszámában (1971/I.) közölt részletek nem tartalmazzák az itt szereplő idézeteket; Marton műve töredéküket közli; itt kiegészített fordításban szerepelnek. 113. Senghor: L’esthétique négro-africaine, in: Négritude et humanisme. 202–217. old. (Részletei magyarul: Helikon, 1971/I. Ford.: Jávori Jenő. 60.) 114. Senghor: i. m., Kiemelés itt és a továbbiakban is Senghortól. 115. Uo. 116. Uo., illetve Helikon, i. h., 61. old. 117. Senghor: i. m. 118. Uo., illetve Helikon, i. h., 61–62. old. 119. Senghor: i. m., illetve Helikon, i. h., 62–63. old. 120. Senghor: i. m., Helikon, i. h., 63. old. 121. Senghor: i. m. 122. Présence Africaine, juin–nov., 1956, 53. old. Idézi: Marton: i. m., 68. old. 123. Keszthelyi: A négritude és a nyugat-afrikai irodalom, Helikon, i. h., 16. old. 124. KRZ, 67. old. 125. KRZ, 65. old. 126. MPA (l. I/28. jegyzet), 15. old. 127. MPA, 15–16. old. 128. MPA, 20. old. 129. Haldokló bilincsek. Szemelvények Afrika és Ázsia irodalmából, szerk. Balássy László – Csanád Béla, Szeghalmi Elemér előszavával, Ecclesia, Budapest, 1968, 20. old. 130. L. I/16–17. jegyzet. 131. L. I/29. jegyzet. Yeats The Second Corving c. versének (in: Collected Poems, Macmillan, London, 1950, 210–211. old.) híres sorát – „Things fall apart; the centre cannot hold…” – Nagy László így fordította: A centrum gyönge: minden szétröpül…” (Yeats: Versek, Európa, Budapest, 1960, 161–162. old.) Az Achebe-regény magyar címe értelemszerűen módosult. A könyv yeatsi mottóját Tandori Dezső fordította. 132. Léon Damas: Pigments, Lévy Mano, Paris, 1937.; Aimé Césaire: Cahier d’un retour au pays natal, (1939); Présence Africaine, Paris, 1956.; Senghor: Anthologie…; Camara Laye: L’enfant noir, Plon, Paris, 1953.; Uő.: A fekete fiú, ford. Lengyel Éva, Európa, Budapest, 1966. 133. Amos Tutuola: Palm-wine Drinkard, Faber and Faber, London, 1952.; Uő.: Részeg a bozótban, ford.: Keszthelyi Tibor, Európa, Budapest,


147

1966.; Chinua Achebe: Things Fall Apart (l. I/29. és II/64. jegyzet); Wole Soyinka: A Dance of the Forest (bemutató: 1960.), Oxford University Press, London and New York, 1963.; Uő.: Az erdő tánca, ford.: Göncz Árpád, in: Soyinka: Drámák, Európa, Budapest, 1978.; Ayi Kwei Armah: The Beautyful Ones are Not Yet Born, Houghton Mifflin, Boston, 1968, Heinemann, London, 1969.; Uő.: A szépek még nem születtek meg, ford.: Göncz Árpád, Európa, Budapest, 1975; Christopher Okigbo: Labyrinths with Path of Thunder. Poems (A továbbiakban: Lab.), Heinemann, London, 1971. 134. MPA, 22. old 135. MPA, 25. old. 136. MPA, 28. old. 137. Babalola: The Content and Form of Yoruba Ijala, Oxford University Press, London and New York, 1966. 138. Darkness and Light (l. I/16. jegyzet), 106. old. 139. MPA, 21. old. 140. Uo. 141. A Reader’s Guide to African Literature, ed. by Hans Zell and Helene Silver with contrib. by Barbara Abrash and Gideon-Cyrus M. Mutiso, Heinemann, London, 1972, 36. old. 142. The Observer, 6 July 1952. Idézi az A Reader’s Guide to African Literature. 143. MPA, 23. old. 144. Poems from Black Africa, 13. old. 145. Oscar Ronald Dathorne: African Literature in the Twentieth Century, Heinemann, London, 1976, 151–152. old. 146. L. Hughes: i. m., 13. old. 147. Ezekiel Mphahlele: Remarks on Negritude, in: Uő. ed.: African Writing Today, Penguin, Harmondsworth, 1967, 252–253. old. A Helikon különszáma (1971/I.) szemelvényt közöl a műből. Az itt szereplő idézet nincs benne a magyar szemelvényben. 148. Ezekiel Mphahlele: The African Image, London, 1962. Idézi: KRZ, 65. old. 149. Encounter, 1961. III. Idézi: Keszthelyi: Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig, 148. old. 150. Felszólalás a berlini írókonferencián, 1965. Idézi: Jahn: i. m., 265– 266. old. 151. The African Writer and the Biafran Cause, The Conch, Vol. I., No. I., March, 1969, 8. old. 152. Lilyan Kesteloot: Les écrivains noirs de langue française: naissance d’une littérature, Bruxelles, 1965, 299. old. 153. African Literature and the Universities, ed. by Gerald Moore, Ibadan University Press, Ibadan, 1965, 22–26. olld.; Ezekiel Mphahlele: A négrituderől, ford. Kovács József. Helikon, 1971/1., 68–69. old. 154. Senghor: Anthologie… Magyarul: Nagyvilág, 1977/12. 155. Lab. 64. old. Magyarul: Dobs. 35. old.

148

Gergely Ágnes

156. Senghor: Poèmes, ed. du Seuil, Páris, 1964, 21–23. old. Magyarul: Nagyvilág, 1980/7. L. még: Senghor: Elégia a vízhez, vál., ford., utószó: Pór Judit, Európa, Budapest, 1982. 157. MPA, 144–145. old. Magyarul: Dobs. 38–39. old. 158. Senghor: Chants pour Signare, in: Poèmes, 174–175. old. Magyarul: kézirat, illetve l. II/89. jegyzet. 159. Poems of Black Africa (l. I/23. jegyzet), 106–107. old. Magyarul: Nagyvilág, 1979/4 160. A fordítás angolból készült: Agony, in: Poems of Black Africa, 74– 76. old. Magyarul: Nagyvilág, 1976/9. 161. MPA, 103. old. Magyarul: Nagyvilág, 1980/7. 162. L. II/55. jegyzet. 163. Senghor: Anthologie… 144. Magyarul: Nagyvilág, 1980/7. 164. MPA, 126–127. old. Magyarul: Dobs. 16–17. old. 165. L. Hughes – C. Reygnault: Anthologie africaine et malgache, Seghers, Paris, 1962, 166. old. Magyarul: kézirat. 166. Poems of Black Africa, 112. old. Magyarul: Nagyvilág, 1976/9. 167. Senghor: Anthologie… Magyarul: Gergeéy Ágnes: Lélekvesztő. Válogatott versfordítások 1954–1984, európa, Budapest, 1986, 278–279. old. L. még: 156. jegyzet. 168. You Better Believe It. Black Verse in English from Africa, the West Indies and the United States, ed. by Paul Breman, Penguin, Harmondsworth, Middlesex, England – Baltimore, Maryland, USA, 1973, 317–319. old. Magyarul: Dobs. 39–41. old. 169. L. 28–29. jegyzet. 170. Idanre and Other Poems, Eyre Methuen, London, 1967, 28–30. old. Magyarul: Dobs. 43–44. old. 171. A vers (másik változatban, The Poor Black Muse címmel is) a Black Orpheusban jelent meg. Magyarul: Dobs. 63–64. old. 172. Lab. 53. old. Distances I., Dobs. Távolságok I., 32. old. (L. 402 jegyzet.) 173. Lab. 60. old. Distances VI., Dobs. Távolságok VI, 34. old. (L. 409. jegyzet.) 174. Idézi: Anne Tibble: African–English Literature (L. 37. jegyzet.), 28. old. III. A történelem útvesztője 175. Nigeria: The Land, Its Art and Its People., An Anthology, ed. by Frederick Lumley, photographs by Werner Forman, Studio Vista, a division of Cassell and Collier Macmillan Publishers Ltd., London, 1974, 13. old. 176. Michael Crowder: The Story of Nigeria, Faber and Faber, London, 1962, 66. old.


149

177. Adolphe Burdo: The Bishop of the Niger, in: The Niger and the Benueh, London, 1880. Idézi: Lumley: i. m., 24–27. old. 178. James Frederik Schon and Samuel Crowther, Journals of the Rev. J. F. Sch. and Mr. S. C., London, Hatchard, Nisbet, Seeleys, é. n. Idézi: O. R. Dathorne: The Black Mind. A History of African Literature. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1974, 99. old. 179. Crowder: i. m., 75. old. 180. Crowder: i. m., 75–76. old. 181. Basil Davidson with F. K. Bush and the advice of J. F. Ade Ajayi: A History of West Africa to the Nineteenth Century, Anchor Books, Doubleday and Co. Inc., New York, 1966, 95. old. 182. L. 138. és 29. jegyzet. 183. Davidson: i. m., 156. old. 184. Olaudah Equiano: Equiano’s Travels. His Autobiography. The Interesting Narrative of the Life of O. E. or Gustavus Vassa the African, First published 1789, Abridged and ed. by Paul Edwards, Heinemann, London, 1967. 185. Equiano: i. m., 10–11. old. 186. William Allen – T. H. R. Thomson: King Obi’s Palaver, in: A Narrative of the expedition sent by Her Majesty’s Government to the River Niger in 1841, London, 1848. Idézi: Lumley: i. m., 54–55. old. 187. L. 16–17. jegyzet. 188. Crowder: i. m., 132. old. Angol-Afrikában sok törzset anglikán hitre térítettek, az ibók többsége azonban katolikus. Ebben a dolgozatban elsősorban róluk esik szó, ezért a Christian magyar fordítása itt mindvégig keresztény. 189. Mary Kingsley: Travels in West Africa. Congo Français, Corisco and Cameroons, London, 1897. Idézi: Lumley: i. m., 41. old. 190. Uo. 191. Uo. 192. Uo. 193. Davidson: i. m., 100. old. 194. Crowder: i. m., 193. old. 195. Crowder: i. m., 199. old. 196. Crowder: i. m., 247. old. 197. N. U. Akpan: The Struggle for Secession, 1966–1970. A Personal Account of the Nigerian Civil War, Frank Cass, London, 1971, XI–XII. old. 198. Akpan: i. m., XV. old. 199. Wole Soyinka: The Man Died. Prison Notes of W. S., Rex Collings, London, 1972, 13. old. 200. Soyinka: i. m., 18. old. 201. Soyinka: i. m., 310. old. 202. Soyinka: i. m., 177–178. old. 203. Elechi Amadi: Sunset in Biafra. A Civil War Diary, Heinemann, London, 1973, 13. old.

150

Gergely Ágnes

204. Amadi: i. m., 18. old. 205. Amadi: i. m. 15. 206. Akpan; i. m. XVI. és II. 207. Nigeria Handbook 1973. Published by the Federal Ministry of Information, Lagos. 208. Amadi: i. m., 52–54. old. 209. Akpan: i. m., 152–153. old. 210. Sunday O. Anozie: Christopher Okigbo: Creative Rhetoric, Evans Brothers Ltd., London, 1972, 6. old. 211. Anozie: i. m., 8. old. 212. Peter Thomas: Sunday O. Anozie: Christopher Okigbo, Research in African Literatures, Vol. 4., No. 2., The University of Texas, Austin, Fall, 1973, 258. old. 213. Christopher Okigbo. An interview with C. O., made by Lewis Nkosi. Ibadan, 1962, in: African Writers Talking. A Collection of Interviews, ed. by Dennis Duerden and Cosmo Pieterse, Heinemann, London, 1972, repr. with corrections: 1975. (A továbbiakban: AWT), 133–138. old. 214. Heavensgate, Mbari Publications, Ibadan, 1962. Magyarul (a ciklus öt darabja), Dobs. 25–28. old. 215. AWT 137. 216. Anozie: i. m., 9. old. A Labyrinths ajánlása: „For Safinat and Ibrahimat: Mother and Child.” 217. Limits, Mbari Publications, Ibadan, 1964. 218. A Reader’s Guide to African Literature (l. 141 jegyzet), 168. old. 219. Christopher Okigbo. An interview with C. O., made by Dennis Duerden, London, in: AWT, 139–143. old. 220. Anozie: i. m., 9. old. 221. Chinua Achebe on Biafra, Transition, Vol. 7, No. 36, July, 1968, 36. old. 222. Black Orpheus, 1965/17, Transition, 1965/18., Présence Africaine, 1966/57. 223. Sunday Times, 9. Oct., 1966. Idézi: Anozie: i. m., 9. old. 224. Anozie: i. m., 10. old. 225. Joseph C. Anafulu: Christopher Okigbo, 1932–1967. A BioBibliography, Research in African Literatures, Vol. 9., No. I., Spring 1978, 66–68. old. 226. Akpan: i. m., 91. old. 227. Peter Thomas: i. m., 257. old. Azt hogy Okigbo lakását felgyújtották, Anozie is említi; időpontot nem mond. I. m., 183. old. 228. Soyinka: The Man Died, 155. old. 229. „The smell of blood already floats in the lavender-mist of the afternoon.” Come Thunder, Lab. 66. old. Magyarul: Dobs. 36–37. old.


151

IV. Költészet és veszélytudat 230. Keszthelyi: Az afrikai irodalom… (lásd: 3. jegyzet), 219. old. 231. Taban lo Liyong: Frantz Fanon’s Uneven Ribs and Poems More and More, Heinemann, London, 1971, 3–4. old. Az utalások Tutuola The Palmwine Drinkard c. könyvére (lásd: 133. jegyzet); Achebe tetralógiájára: Things Fall Apart (lásd: 29. jegyzet), No Longer at Ease, Arrow of God, A Man of the People (Heinemann, London, 1958, 1960, 1964, 1966); illetve Ezekiel Mphahlele nevével kapcsolatban a bibliai jelképre vonatkoznak. (Ezek. I: 15–21.) 232. Lásd: 8. és 23. jegyzet. 233. Lásd: 21. jegyzet. 234. Lásd: a 16. jegyzetet. 235. Lásd 81. jegyzetet, illetve franciául: 165. jegyzet. 236. Lásd 20. jegyzet. 237. Frances Ademola: Reflections. Nigerian Prose and Verse, preface by Ezekiel Mphahlele, African University Press, Lagos, 1962. 238. Lásd a 81. jegyzetete. 239. Lásd a 28. jegyzetet. 240. I. m., 17. old. 241. A Book of African Verse, Compiled and ed. by John Reed and Clive Wake, Heinemann, London, 1964. 242. Lásd: 37. jegyzet. 243. Lásd: 147. jegyzet. 244. Lásd: 168. jegyzet. 245. Poems of Black Africa, 15. old. 246. Lásd: KRZ, 62. old. 247. Lásd: 88. jegyzet. 248. Franyó Zoltán: Afrikai riadó, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1962. 249. Lásd: 129. jegyzet. 250. Lásd: 44. jegyzet. 251. Lásd: 28. jegyzet. 252. E. N. Obiechina: Onitsha Market Literature, Heinemann, London, 1972, 11. old. 253. I. m., 13. old. 254. I. m., 23–24., ill. 159–174. old. 255. I. m., 15. old. 256. I. m., 19–20. old. 257. I. m., 101–110. old. 258. I. m., 21–22. old. 259. I. m., 159–168. old. 260. I. m., 26. old. 261. I. m., 127. old. 262. I. m., 27. old.

152

Gergely Ágnes

263. Joseph C. Anafulu: Onitsha Market Literature: Dead or Alive?, Research in African Literatures, Vol. 4, No. 2., Fall, 1973, 165–171. old. 264. I. m., 30. old. 265. Keszthelyi: Az afrikai irodalom… 225. old. 266. James Baldwin: Why I Stopped Hating Shakespeare, The Observer, 19. April 1964. Idézi: Anne Tibble: African–English Literature (lásd: 37. jegyzet), 27. old. 267. Uo. 268. Lásd: 133, 141–142. jegyzet. 269. Keszthelyi: Az afrikai irodalom… 225. old. 270. Tibble: i. m., 32. old. 271. Lásd: 70. jegyzet. 272. I. h., 11. old. 273. I. h., 36–37. old. 274. AWT, 135–138. old. 275. Lásd_ 133, 155. jegyzet. old. 276. „The versions here preserved are, however, somewhat different and are final.” A teljes mondat az „Acknowledgements” rovatban és a hátsó borítón, töredékes formája az első borítón szerepel. 277. Lab. 1–19. old. Magyarul: Dobs. 25–28. old.; Lab. 21–35. old. Magyarul: Dobs. 28–30. old.; Lab. 37–50. old. Magyarul: Dobs. 30–31. old.; Lab. 51–60. old. Magyarul: Dobs. 31–34. old. A magyar kiadás minden ciklusból részleteket közöl. 278. Lab. 61–72. old. Magyarul: Dobs. 35–37. old. Mint előbb. 279. Lab. Introduction, XI–XIV. old. 280. Lásd: 210. jegyzet. 281. D. S. Izevbaye: Okigbo’s Portrait of the Artist as a Sunbird: a Reading of Heavensgate (1962), African Literature Today. A Review. ed. by Eldred Durasimi Jones, Heinemann – London; Africana Publishing Co. – New York, 1973, 1–13. old. 282. D. Izevbaye: From Reality to the Dream: the Poetry of Christopher Okigbo, in: The Critical Evaluation of African Literature, ed. by Edgar Wright, Heinemann, London, 1973. 121–248. old. 283. Four Canzones: Song of the Forest (1957), Debtor’s Lane (1959), Lament of the Flutes (1970), Lament of the Lavender Mist (1961), Black Orpheus, No. 11, 1962., illetve No. 1, 1968. 284. Lament of the Masks: For W. B. Yeats, 1865–1939, in: W. B. Yeats, 1865–1965: Centenary Essays, ed. D. E. S. Maxwell and B. S. Bushrui, Ibadan University Press, Ibadan, 1965. 285. S. O. Anozie: Christopher Okigbo: Creative Rhetoric (lásd: 210. jegyzet), 41. old. 286. D. S. Izevbaye: Okigbo’s Portrait… 4. old. 287. Shakespeare szonettjei, ford. Szabó Lőrinc, Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1956, 39. old.: …and then my state,


153

(Like to the fark at break of day arising From sullen earth) sings hymns at heaven’s gate… Shakspere’s [!] Works. John Dicks, London, é. n., 984. old. 288. Izevbaye: i. m., 12. old., 4. jegyzet. Hark! hark! the lark at heaven’s gate sings… Cymbeline, Act II, Scene III. Shakspere’s Works, 103. A magyar kiadásban – „Halld, zeng a kis pacsirta már” (Lator László ford.) – nem szerepel a „heaven’s gate”, ezért a sornak itt nyersfordítása olvasható. 289. Lab. 3. old., Dobs. 25. old. Before you, mother Idoto, naked I stand; before your watery presence, a prodigal leaning on an oilbean, lost in your legend. Under your power wait I on barefoot, watchman for the watchword at Heavensgate; out of the depths my cry; give ear and hearken… 290. D. S. Izevbaye: i. m., 5. old. 291. I. m., 42. old. 292. Kofi Awoonor: The breast of the earth, kézirat, 219. old. 293. Romanus Egudu: Defence of Culture in the Poetry of Christopher Okigbo, African Literature Today, 14. old. 294. Lab. Introduction, XI. old. 295. Jézus megkeresztelése: 1. Máté Ev. 3: 13–17. A tékozló fiú: 1. Lukács Ev. 15: 11–32. Totemek: Lab. 3., lábjegyzet. A mennyek országának kulcsai: 1. Máté Ev. 16: 18–19. A mélységből kiáltok: 1. Zsoltárok könyve. 130: 1, 2. 296. Lab. 4. old., The Passage, 2. Rainbow on the far side, arched like a boa bent to kill… 297. Paul Theroux: Christopher Okigbo, Transition, Vol. 5. (III), No. 22, 1965, 18. old. 298. I. m., 44–45. old. 299. Lásd: 213. jegyzet. 300. Izevbaye: i. m., 6. old. 301. Izevbaye: i. m., 13. old. The Revision c. táblázat. 302. Lab. 6., Initiations, 1. Scar of the crucifix/over the breast… 303. Anozie: i. m.: 51. old., Izevbaye: i. m., 7. old. 304. Theroux: i. m., 18–20. old.; Dathorne: On Christopher Okigbo, Black Orpheus, No. 15, Aug., 1964, 59. old.; Egudu: i. m., 17. old.

154

Gergely Ágnes

305. „Elemi iskolai tanító a harmincas évek végén; hol komolyan vették, hol kinevették.” Okigbo jegyzete. Lab. 6. old. A tanító az iskolai tízpercben masíroztatta a gyerekeket, s angolul kiabálta: „bal-jobb” azok pedig ibóul visszhangozták: „aka-ekpe… aka-nli”; innen a tanító csúfneve: Kepkanly. (Anozie: i. m. 51. old.) 306. Lab. 6. old., Initiations/1. life without sin, without / life… 307. Lab. 8. old. singeth 308. Anozie: i. m., 54. old. 309. Lab. 9. old., Dobs. 25–26. old. Screen your bedchamber thoughts with sun-glasses, who could jump your eye, your mind-winow, And I said: The prophet only the poet. And he said: Logistics. (Which is what poetry is)… And he said to the ram: Disarm. And I said: Eycept by rooting, who could pluck yam tubers from their base? And there are here the errors of the rendering… 310. Anozie: i. m., 19. odl 311. Egudu: i. m., 19. old. 312. Lab. 11. old., Dobs. 26. old. …Downward… the waves distil her; gold crop sinking ungathered. Watermaid of the salt-emptiness, grown are the ears of the secret. 313. Izevbaye: i. m., 10. old. 314. Uo. 315. Lásd: 123. jegyzet. 316. Lab. 15. old., Dobs. 27. old. The flower weeps, unbruised, for him who was silenced whose advent dumb-bells celebrate


in dim light with wine song: Messiah will come again After the argument in heaven Messiah will come again… Fingers of penitence bring to a palm grove vegetable offering with five fingers of chalk… 317. Anozie: i. m., 60. old. 318. Egudu: i. m., 20. old. 319. Lásd: 294. jegyzet. 320. Lab. 16. , Lustra/3. 321. Anozie: i. m., 60. old., Egudu: i. m., 20. old. 322. Izevbaye: i. m., 10. old. 323. Lab. 17. old., Dobs. 27–28. old. Time for worship – softly sing the bells of exile, the angelus, softly sings my guardian angel. Mask over my face – my own mark, not ancestral – I sign: remembrance of calvary, and of age of innocence, which is of… Time for worship: Anna of the panel oblongs, protect me from them fucking angels; protect me my sandhouse and bones. 324. Anozie: i. m., 50. old. 325. Lab. 5., The Passage/3. O Anna at the knobs of the panel oblong, hear us at crossroads at the great hinges… 326. Izevbaye: i. m., 11. old. 327. Lab. 18. old., Newcomer/2. …at the cock’s third siren… 328. Lásd: 217 jegyzet. 329. Lab., Introduction XI. old.

155

156

Gergely Ágnes

330. Uo. 331. Izevbaye: From Reality… (lásd: 282. jegyzet), 131. old. 332. Lab. 23. old., Siren Limits/I. the he-goat-on-heat… Queen of the damp half light… 333. Lab. 24. old., Siren Limits/II. For he was a shrub among the poplars… 334. Peter Thomas: A Shrub among the Poplars, Africa Report, 18, 5, Sep.–Oct., 1973, 47–48. old. 335. Lásd: 274. jegyzet. 336. I. A. Richards: The Philosophy of Rhetoric, 1936. Idézi: Izevbaye: i. m., 129. old. 337. Jelenések könyve, 6: 2–8.; Izevbaye: i. m., 131–132. old. 338. And the mortar is rot yet dry… Ezra Pound: Canto VIII, in: Selected Poems, Faber and Faber, London, 1952. 339. Lab. 25. old., Dobs. 28. old. …Then we must sing, tongue-tied, Without neme or audience, Making harmony among the branches… 340. Uo. …And this is the crisis point, The twilight moment between sleep and waking; And voice that is reborn transpires, Not thro’ pores in the flesh, but the soul’s back-bone… 341. Hurry on down… Ebben a sorban Izevbaye (i. m., 147. old.) és Anne Tibble (i. m., 97. old.) John Wain regényének címét véli fölismerni. 342. Lásd: 210. jegyzet. Az ötévenkénti zarándokút a költő jegyzete (Lab. 26. old.). Az asabai zarándoklás valószínűleg összefügg a Lustra ötévenkénti zarándokútra utaló nevével. Lásd: 315. jegyzet. 343. Lab. 26. old., Dobs. 29. old. To pull by the rope the big white elephant… 344. Anozie: i. m., 81. old. 345. Lásd: 284. jegyzet. 346. Izevbaye: i. m., 132–134. old. 347. Anozie: i. m., 74–75. old. 348. Lab. Introduction XI. old. 349. Okigbo jegyzete, Lab. 28. old. 350. Lab. 29. old., Fragments out of the Deluge/VI. He found them drunken, he found none thirsty among them… …There is none thirsty among them. 351. Anozie: i. m., 88. old.


157

352. Lab. 30. old., Fragments…/VII. 353. Izevbaye: i. m., 139. old. 354. Lab. 31. old., Fragments…/VIII. 355. Anozie: i. m., 92. old.; T. S. Eliot: The Waste Land, in: The Complete Poems and Plays of T. S. Eliot, Faber and Faber, London, 1969. Magyarul: Átokföldje. ford. Vas István, in: T. S. Eliot versei, ford. Fodor András, Kálnoky László, Kékes Géza stb. Európa, Budapest, 1978. (Lyra Mundi), 61. old., 218–249. sor; a költő jegyzete, 71–72. old., Takács Ferenc jegyzete, 232. old. 356. Egudu: i. m., 15–16. old. 357. Uo. 358. Izevbaye: i. m., 140. old. 359. Lab. 35. old., Dobs. 30. old. But at the window, outside, a shadow: The sunbird sings again From the LIMITS of the dream; The Sunbird sings again Where the caress does not reach, of Guernica, On whose canvas of blood, The slits of his tongue cling to glue… and the cancelling out is complete. 360. Anozie: i. m., 95. old. 361. Egudu: i. m., 16. old. 362. Izevbaye: i, m., 140. old. 363. Lab. Introduction XII. old. 364. AWT (lásd: 231. jegyzet), 137–138. old. 365. Lab. Introduction XII. old. 366. Christopher Okigbo. An Interview with C. O. Robert Serumaga, AWT, 144. old. 367. Lab. Introduction XII. old. 368. Hopkins verse, illetve 1878. okt. 5-én R. W. Dixonhoz írt sorai, in: Modern Poetry, ed. by M. Mack, L. Dean and W. Frost, Vol. VII. Second ed., Prentice Hall, New Jersey 1961, 44–54. old.; illetve 44. Magyarul: A Deutschland hajótörése, ford. Weöres Sándor, in: Thomas Hardy és Gerard Manley Hopkins versei, Európa, Budapest, 1985. (Lyra Mundi), 148–158. old. 369. Lab. Introduction XII. old. 370. Lab. 39. old., Lament of the Silent Sisters/I. How does one say NO in thunder… 371. Lab. Introduction XII. old.

158

Gergely Ágnes

372. Anozie: i. m., 171. old. 373. Modern Poetry, 39. old.; ill. Lab. Introduction XII. old. 374. Hopkins versnek első sora: Not, I’ll not, carrion comfort, Despair, not feast on thee… Okigbo: …one… begins To cry to the mushroom of the sky… (Lab. 40. old., Lament of the Silent Sisters/II.) 375. Anozie: i. m., 119. old. 376. Lásd: 355. jegyzet, Átokföldje, 51–76. old. 377. Lab. 42. old., Dobs. 30–31. old. …The kingfisher gathers his ropes in the distance The salt water gathers them inward The dipping paddle blades, the inconstant dolphins The salt water gathers them inward. Will the water gather us in her sybilline chamber? And our silences fade into galloping antelopes? 378. Anozie: i. m., 121. old. 379. Átokföldje, 56. old. 380. Byzantium, in: W. B. Yeats: Collected Poems, Macmillan, London, 1969, 280. old. Magyarul: Byzantium, ford. Jékely Zoltán, in: W. B. Yeats: Versek, Európa, Budapest, 1960, 191–192. old. 381. Átokföldje, 56. old. 382. Sailing to Byzantium, in: Yeats: Collected Poems, 217. old. Magyarul: Hajózás Byzantiumba, ford. Jékely Zoltán, in: Yeats: Versek. 163–164. old. 383. Lab. Introduction XII. old. 384. Lab. 43–44. old.; Lament of the Silent Sisters/V.; Yeats: Versek, 55– 57. old. 385. Lab. 45. old.; Lament of the Drums/I.; Dobs. 31. old. Lion-hearted cedar forest, gonads for our thunder, Even if you ere very far away, we invoke you: Give us our hollow heads of long-drums… Antelopes for the cedar forest, swifter messengers Than fash-of-beacon-flame, we invoke you: Hide us; deliver us from our nakedness… Many-fingered canebrake, exile for our laughter, Even if you are very far away, we invoke you: Come; limber our raw hides of antelopes… Thunder of tanks of giant iron steps of detonators, Fail safe from the clearing, we implore you: We are tuned for a feast-of-seven-souls… 386. Lásd: 65. jegyzet. 387. Lab. 46. old., Lament of the Drums/II.; lásd: 316. jegyzet. From our soot-chamber


159

From the cinerary tower… Like a shriek of incense… Of the funerary ram… The martyrdom Blended into that chaliced vintage… But distant seven winds invite us and our cannons… 388. Lab. 46. old., Lament of the Drums/II. And to the Distant – but how shall we go? The robbers will strip us of our tendons! 389. Aeneis, 232. old., V. 870–871. sor., Vergilius Összes művei, ford.: Lakatos István, Magyar Helikon, 1973. 390. Aeneis, 170–171. old., III. 211–258. sor. 391. Lab. 47. old., Lament of the Drums/III. Palinurus, alone in a hot prison, you will keep The dead sea awake with nightsong… 392. Uo.; a kürtökről és a dobokról lásd: Lab. Introduction XIII. 393. Anozie: i. m., 131–148. old. 394. Aeneis, 231. old., V. 841. sor. 395. Lab. 49. old., Lament of the Drums/IV. And to the Distant – but how shall we go? The robbers will strip us of our thunder… 396. Lab. Introduction XIII. old. 397. Lab. 50. old., Lament of the Drums/V. 398. „…a variation on Ishtar’s lament for Tammuz” – Okigbo nem jelzi, hogy kifejezetten fordításról van szó (Lab. Introduction XIII. old.). Izevbaye szerint (i. m., 146. old.) Okigbo fordítása közelebb áll a Donald Mackenzie Myths of Babylonia and Assiria (Gresham, London, 1951, 88. old.) c. könyvében található szöveghez, mint Frazer The Golden Bough c. munkájának siratóváltozatához. 399. Izevbaye: i. m., 146. old. 400. AWT, 143. old. 401. Lab. Introduction XII–XIII. old. 402. Lab. 53. old., Distances/I. (lásd: 172. jegyzet.), Dobs. 31–32. old. From flesh into phantom on the horizontal stone I was the sole witness to my homecoming… Serene lights on the other balcony: redolent fountain bristling with signs – But what does my divine rejoicing hold? A bowl of incense, a nest of fireflies? I was the sole witness to my homecoming… For in the inflorescence of the white

160

Gergely Ágnes

chamber, a voice, from very far away chanted, and the chamber descanted, the birthday of earth, paddled me home through some dark labyrinth, from laughter to the dream. Miner into my solitude, incarnate voice of the dream, you will go, with me as your chief acolyte, again into the anti-hill… I was the sole witness to my homecoming… 403. G. T. Basden: Among the Ibos of Nigeria, Frank Cass, London, 1921, 241. old. Idézi: Izevbaye: i. m., 136. old. 404. Zsolt. 144: 4. Angolul: The mountains skipped like rams, and the little hills like lambs. 405. Anozie: i. m., 170. old.; Lab. 56., Distances/III.; Dobs. 32–33. old. …from Dan to Beersheeba… 406. Uo. …prophets martyrs lunatics… …in the garden dilettanti vendors princes negritude politicians in the tall wood… 407. Lab. 57. old., Distances/IV. …through the marble archway to the catatonic ping-pong of the evanescent halo… 408. Izevbaye: i. m., 130–131. old. 409. Lab. 60. old., Distances/VI. (l. 173. jegyzet); Dobs., 34. old. …and in the orangery of immense corridors I wash my feet in your pure head, O maid, and walk along your feverish, solitary shores, seeking among your variegated teeth, the tuberose of my putrescent laughter: I have fed out of the drum I have drunk out of the cymbal I have entered your bridal chamber; and lo, I am the sole witness to my homecoming. 410. Lab. 61–72. old. Path of Thunder. Poems prophesying War. A versfűzért a kiadó a kötet végén, Postscriptként szerepelteti. 411. Magyarul a hat versből kettő jelent meg: A szél elégiája (Dobs. 35– 36. old.); Jöjj, mennydörgés (Dobs. 36–37. old.). 412. Awoonor: i. m., 223. old. Anozie: i. m., 174–177. old.


161

413. Annemarie Heywood: The Ritual and the Plot: The Critic and Okigbo’s Labyrinths, Research in African Literatures, Vol. 9, No. 1, Spring, 1978, 50–51., 58. old. 414. Lab. 67. old. …town-crier… 415. Lab. 63. old. 416. Lab. 68–70. old.Lásd: még Máté 8:22. …parliament is now on sale… …that cabinet that sold itself… the General is near the throne an iron mask covers his face… The General is up the General is up the General is up… we should forget the names we should bury the date the dead should bury the dead – condolences… 417. Lab. 71–72. old. THE ROBBERS descend on us to strip us of our laughter, of our thunder… O mother mother Earth, unbind me; let this be my last testament… Earth, unbind me; let me be the prodigal; let this be the ram’s ultimate prayer to the tether… 418. Izevbaye: i. m. 135. old., Lab. 64. old., Dobs. 35. old. White light, receive me your sojourner; O milky way, let me clasp you to my waist… 419. Lab. 64. old., Dobs. 35. old.; lásd: 155. jegyzet. Man of iron throat – for I will wake broadcast with eunuchhorn of seven valves – I will follow the wind to the clearing, And with muffled steps seemigly out of breath break the silence the myth of her gate… 420. Uo. …the sapling sprung from the bed of the old vegetation… O wind, swell my sails; and may my banner run the course of wider waters… …the chant… follows In its ivory circuit behind the thunder clouds, The slick route of the feathered serpent… 421. Lab. (lásd 66. és 229. jegyzet); Dobs. 36–37. old. …The smell of blood already floats in the lavender-mist of the afternoon. The death sentence lies in ambush along the corridors of power; And a great fearful thing already tugs at the cables of the open air, A nebula immense and immeasurable, a night of deep waters – An iron dream unnamed and unprintable, a path of stone.

162

Gergely Ágnes

The drowsy heads of the pods in barren farmlands witness it. The homesteads abandoned in this century’s brush fire witness it: The myriad eyes of deserted corn cobs in burning burns witness it, Magic birds with the miracle of lightning flash on their feathers… The arrows of God tremble at the gates of light, The drums of curfew pander to a dance of death; And the secret thing in its heaving Threatens with iron mark The last lighted torch of the century… 422. Peter Abrahams: The Path of Thunder, Harper, New York, 1948; Faber and Faber, London, 1952. 423. C. P. Snow: Corridors of Power; Tchicaya U Tam’si: Brush-fire; Chinua Achebe: Arrow of God; Strindberg: The Dance of Death; Milton: Paradise Lost. Izevbaye: i. m., 147. old. 424. Uo. Az említett kritikai megjegyzést lásd: O. R. Dathorne: Ritual and Ceremony in Christopher Okigbo’s Poetry, Journal of Commonwealth Literature, No. 5, July, 1968, 81. old. 425. Lab. Introduction XIV. old. 426. Uo. 427. Uo. 428. AWT, 144. old. 429. Tibble: i. m., 92. old. 430. Ulli Beier: Three Mbari Poets, Black Orpheus, No. 12, 46. old. 431. Keszthelyi: Az afrikai irodalom… (lásd: 3. jegyzet), 245. old. 432. O. R. Dathorne: The Black Mind. A History of African Literature, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1974, 273. old. 433. Anozie: i. m., 177. old. (Lásd: 412. jegyzet.) 434. Izevbaye: i. m., 148. old. 435. Donatus I. Nwoga: Obscurity and Commitment in Modern African Poetry, in: African Literature Today, ed. by E. D. Jones, No. 6, Poetry in Africa, Heinemann, London, 1973, 35–37. old. 436. AWT, 146–147. old. 437. Anafulu: Christopher Okigbo, 1932–1967: A Bio-Bibliography, Lásd: 225. jegyzet, 69–78. old. 438. Anozie: Christopher Okigbo… (lásd: 265. jegyzet); Ali A. Mazrui: The Trial of Christopher Okigbo, Heinemann, 1971, XIV. old. 439. I. m., 143–145. Lásd: 339. jegyzet. 440. Anafulu: i. m., 67. old. 441. P. Thomas: S. O. Anozie: Christopher Okigbo (lásd_ 212. jegyzet), 259. old. 442. Nsukka Harvest. Poetry from Nsukka, 1966–1972 (Lásd: 29. jegyzet.) 443. Anafulu: i. m., 67. old. 444. Achebe: Mungo Seedling, in: Christmas in Biafra and Other Poems, Doubleday and Co. Inc., New York, 1973.; Dobs. 18–19. old.


163

445. Soyinka: For Christopher Okigbo, in: A Shuttle in the Crypt, Rex Collings – Eyre Methuen, London, 1972, 89. old.; Dobs. 51. old. 446. Pol Ndu: Song for Seer, in: Songs for Seers, NOK Publishers Ltd., New York, 1974.; Dobs. 72–73. old. 447. Obiora Udechukwu: Lament of the Silenced Flute, in: Nsukka Harvest – Dobs. 93–94. old. 448. Joshua Uzoigwe: On the Fading Shadow, in: Nsukka Harvest – Dobs. 86–87. old. 449. Chukwuma Azuonye: Petals of Fire, in: Nsukka Harvest – Dobs. 90– 91. old., The Third Anniversary. Uo. – Dobs. 91–92. old. 450. Dubem Okafor: Without a Grave He Lies, in: Nsukka Harvest – Dobs. 97. old. 451. Kevin Echeruo: Lament of an Artist. in: Nsukka Harvest – Dobs. 105. old. (Lásd: 29. jegyzet.) 452. Ime Ikkedeh: Christopher Okigbo: Rest; Odia Ofeimun: For Christopher Okigbo; Chiddy Wilson-Amutah: Exit (for Christopher Okigbo), in: FESTAC Anthology of Nigerian New Writing, ed. by Cyprian Ekwensi., Cultural Division, Federal Ministry of Information, Lagos, 1977, 226., 227., 228. old. Ofeimun versét Soyinka Poems of Black Africa c. antológiája is közli. (Lásd: 23. jegyzet.), 321. old. 453. Izevbaye: Death and the Artist: An Appreciation of Okigbo’s Poetry, Research in African Literatures, Vol. 13, No. 1., Spring, 1982, 44–52. old. 454. AWT, 147. old. 455. Anozie: i. m., 21. old.

164

Gergely Ágnes


165

IRODALOM ABRAHAMS, Peter 1952 The Path of Thunder, Harper, New York, 1948; Faber and Faber, London, 1952. ACHEBE, Chinua 1958 Things Fall Apart, Heinemann, London, (1958, 1967) 1972, VII– VIII, 191 old. (magyar nyelven: Széthulló világ, ford. BÉRES Mária, Európa, Budapest, 1982). ACHEBE, Chinua 1960 No Longer at Ease, Heinemann, London. (magyar nyelven: Örökké nyugtalanul, ford. BORBÁS Mária, Európa, Budapest, 1964) ACHEBE, Chinua 1964 Arrow of God, Heinemann, London, 1964. ACHEBE, Chinua 1966 A Man of the People, Heinemann, London (Magyar nyelven: A nép fia, ford. KARIG Sára, Európa, Budapest, 1973). ACHEBE, Chinua 1968 On Biafra, Transition, Vol. 7, No. 36, July, 36. old. ACHEBE, Chinua 1969 The African Writer and the Biafran Cause, The Conch, Vol. 1, No. 1, March, 8. szám ACHEBE, Chinua 1973 Christmas in Biafra and Other Poems, Doubleday, New York. ACHEBE, Chinua 1975 Morning Yet on Creation Day. Essays, Heinemann, London, 108 old. ADEMOLA, Frances, ed. 1962 Reflections. Nigerian Prose and Verse, preface by Ezekiel MPHAHLELE, African University Press, Lagos, 123 old. Afrikai költők, ford. Gergely Ágnes → lásd: GERGELY Ágnes AFRIKAI NÉGER NÉPKÖLTÉSZET 1961 Afrikai néger népköltészet, ford. DUDÁS Kálmán, JÉKELY Zoltán, NEMES Nagy Ágnes stb, Nagyvilág, 1961, 3. szám. Afrikai népköltészet, ford. Kiss Károly. → lásd: KISS Károly Afrikai riadó. Ford. Franyó Zoltán. → lásd: FRANYÓ Zoltán AKPAN, N. U. 1976 The Struggle for Secession, 1966–1970. A Personal Account of the Nigerian Civil War, Frank Cass, London, (1971), 1976, XVII + 225 old.

166

Gergely Ágnes

ALLEN, William – THOMSON, T. H. R. 1848 King Obi’s Palaver, From: A Narrative of the expedition sent by Her Majesty’s Government to the River Niger in 1841, 1-2. köt., London, in: Nigeria: The Land, Its Art and Its People. An Anthology, Ed. by Frederick LUMLEY → lásd: LUMLEY, Frederick AMADI, Elechi 1973 Sunset in Biafra. A Civil War Diary, Heinemann, London, 184 old. ANAFULU, Joseph C. 1978 Christopher Okigbo, 1932–1967: a Bio-Biblioraphy, Research in African Literatures, Vol. 9, No. 1. Spring, The University of Texas Press, Austin, Texas, 65–78. old. ANAFULU, Joseph C. 1973 Onitsha Market Literature: Dead or Alive?, Research in African Literatures, Vol. 4, No. 2., Fall, The University of Texas Press, Austin, Texas, 165–171. old. ANDRADE, Mario de ed. 1961 Letteratura negra, Prefazione di Pier Paolo PASOLINI, Vol. I. La poesia, A cura di –. Editori Riuniti, Roma, (Vols I–II: 441 old.) ANDRZEJEWSKI, Jerzy 1969 Jő, hegyeken szökellve, ford. MURÁNYI Beatrix, Európa, Budapest. ANOZIE, Sunday O. 1972 Christopher Okigbo: Creative Rhetoric, Evans Brothers Ltd., London, 203 old. ARMAH, Ayi Kwei 1968 The Beautyful Ones are Not Yet Born, Houghton Mifflin, Boston, Heinemann, London (1969) (magyar nyelven: A szépek még nem születtek meg, ford. GÖNCZ Árpád, Európa, Budapest, 1975) ARMSTRONG, R. G. 1954 Talking Drums in the Benue-Cross River Region of Nigeria, Phylon, 15. szám AWOONOR, Kofi n. d. The breast of the earth. Kézirat. AZUONYE, Chukwuma, ed. 1972 Nsukka Harvest. Poetry from Nsukka 1966–1972, Odunka Publications, Nsukka. BABALOLA, Adeboye 1966 The Content and Form of Yoruba Ijala, Oxford University Press, London and New York, 410 old. BALÁSSY László – CSANÁD Béla, szerk. 1968 Haldokló bilincsek. Szemelvények Afrika és Ázsia irodalmából, Szeghalmi Elemér előszavával, ford. BALÁSSY László, CSANÁD Béla, GERGELY Ágnes stb, Ecclesia, Budapest, 389 old.


167

BALDWIN, James 1964 Why I Stopped Hating Shakespeare, The Observer, 19 April. BASDEN, G. T. 1921 Among the Ibos of Nigeria, Frank Cass, London. BEIER, Ulli, ed. 1966 The Origin of Life and Death. African Creation Myths, Introd. by – –, Heinemann, London (1966 1974), VII–X + 65 old. BEIER, Ulli, ed. 1962 Three Mbari Poets, Black Orpheus, No. 12, 46-47 old. BEIER, Ulli – MOORE, Gerald, eds 1963 Modern Poetry from Africa, Penguin, Baltimore, Maryland – new, enlarged and rev. ed.: 1968, 1970, 268 old. BELIA György, szerk. 1961 Ébredő Afrika. ford. BEDE Anna, BITTEI Lajos, CSANÁDI Imre, stb., előszó: GEREBLYÉS László, Magvető, Budapest, 211 old. BODROGI Tibor: 1961 Az oroszlán-menyasszonyok. Dél-afrikai népmesék, vál., utószó, jegyz. – –. ford. BORBÁS Mária, Európa, Budapest, 175 old. BODROGI Tibor – KARIG Sára 1962 A csillagok szíve. Afrikai népmesék, vál., utószó: – –, – –. ford. BARTÓCZ Ilona, BEKE Margit, BORBÁS Mária stb, Móra Ferenc Ifjúsági Könmyvkiadó, Budapest, 397 old. BREMAN, Paul, ed. 1973 You Better Believe It. Black Verse in English from Africa, the West Indies and the United States, Penguin, Harmondsworth, Middlesex–Baltimore, Maryland, 552 old. BURDO, Adolf 1880 The Bishop of the Niger, From: The Niger and the Benueh, London, 1880, in: Nigeria: The Land, Its Art and Its People. An Anthology, Ed. by Frederick LUMLEY → lásd: LUMLEY, Frederick CARRINGTON, J. F. 1949 Talking Drums of Africa, London. CENDRARS, Blaise 1972 Anthologie nègre (1947), ed. rev. et corr., Buchet-Chastel, Paris, 1972, 415 old. (magyar nyelven: Néger antológia. Válogatás. ford. DÉNES Zsófia, Elbemühl, Wien, 1924. 15 old.) CÉSAIRE, Aimé 1956 Cahier d’un retour au pays natal (1939). Présence Africaine, Paris. CLARKE, R. T. 1934 The Drum Language of the Tumba People, American Journal of Sociology, 40.

168

Gergely Ágnes

CROWDER, Michael 1962 The Story of Nigeria, Faber and Faber, London, 307 old. DAMAS, Léon 1937 Pigments, Guy Lévy Mano, Paris. DATHORNE, O. R. 1968 Ritual and Ceremony in Christopher Okigbo’s Poetry, Journal of Commonwealth Literature, No. 5, July. DATHORNE, O. R. 1974 The Black Mind. A History of African Literature, University of Minnesota Press, Minneapolis, 527 old. DATHORNE, O. R. 1974 On Christopher Okigbo, Black Orpheus, No. 15, August. DATHORNE, O. R. 1976 African Literature in the Twentieth Century, Heinemann, London, 387 old. DAVIDSON, Basil +1965 Az újrafelfedezett ősi Afrika – A fekete anya, ford. FÉLIX Pál, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 494 old.

DAVIDSON, Basil 1966 A History of West Africa to the Nineteenth Century, with F. K. BUAH and the advice of J. F. Ade AJAYI, Doubleday, New York, 342 old. DUERDEN, Dennis: Christopher Okigbo: An Interview with –. In: African Writers Talking, ed. by Dennis DUERDEN and Cosmo PIETERSE → lásd: DUERDEN, Dennis – PIETERSE, Cosmo DUERDEN, Dennis – PIETERSE, Cosmo, eds 1972 African Writers Talking. A Collection of Interviews, Heinemann, London, repr. with corrections 1975, VII–IX + 195 old. EGUDU, Romanus: Defence of Culture in the Poetry of Christopher Okigbo. In: African Literature Today, Ed. by Eldred Durasimi JONES → lásd: JONES, Eldred Durasimi EKWENSI, Cyprian, ed. 1977 FESTAC Anthology of Nigerian New Writing. Cultural Division, Federal Ministry of Infomnation, Lagos, 246 old. ELIOT, T. S. 1969 The Complete Poems and Plays of – –. Faber and Faber, London. (T. S. Eliot Versei, ford. FODOR András, KÁLNOKY László, KÉPES Géza stb., jegyz. TAKÁCS Ferenc, Európa, Budapest, 265 old.) EQUIANO, Olaudah 1967 Equiano’s Travels. His Autobiography. The Interesting Narrative of the Life of –, or Gustavus Vassa the African (1789), abr. and ed. by Paul EDWARDS, Heinemann, London (1967, 1977), VII– XIX + 198 old.


169

EREKS, Tonye 1973 Calabari Categories of the Self. A Philosophical Extrapolation in Cultural Dynamism, Oduma, Publ. of the Rivers State Council for Arts and Culture, Port Harcourt, Vol. I, No. 1, October. FANON, Frantz 1961 A föld rabjai, Részlet a Les damnés de la terre c. műből, Maspero, Paris, in: MARTON Imre: Eszmék és téveszmék a harmadik világban → lásd: MARTON Imre FINNEGAN, Ruth 1970 Oral Literature in Africa, Clarendon Press, Oxford, 558 old. FITZGERALD, F. Scott 1970 Emlékek a jazzkorszakról, ford. BÁNYAI Geyza, B. NAGY László, TELLÉR Gyula stb, szerk., vál., bev., jegyz. VALKAY Sarolta, Gondolat, Budapest, 430 old. FÓNAGY Iván 1942 Wawiri. Primitív népek költészete, Antológia, vál. és ford.: – –, Bibliotheca, Budapest, 143 old. FRANYÓ Zoltán ford. 1962 Afrikai riadó, Antológia, utószó: LŐRINCZI László, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 159 old. FROBENIUS, Leo 1974 Fekete Dekameron. Afrikai szerelmes történetek Leo Frobenius gyűjtéséből, Antológia, Ford. KATONA Tamás, vál., bev., jegyz. BODROGI Tibor, Magyar Helikon – Európa, Budapest, 212 old. FÜST Milán 1958 Összes versei, Magvető, Budapest, 203 old. GERGELY Ágnes 1974 Nigériai költők + versfordítások (Chinua Achebe, Frank AigImoukhuede, John Pepper Clark, Michael Echeruo, Gabriel Okara, Christopher Okigbo, Wole Soyinka versei), bev. és ford.: – –, Nagyvilág, 6, 803–816, 959–960. old. GERGELY Ágnes 1976 Okigbo abbamaradt kísérlete + Christopher Okigbo versei, bev. és ford.: – –, Nagyvilág, 4, 501–509. old. GERGELY Ágnes 1976 A lélek útra kél. Soyinka antológiája + Versek a Fekete Afrikából, Nagyvilág, 9. 1302-1309. old. (Birago Diop, Léopold Sédar Senghor, Kofi Awoonor, Albert Kayper-Mensah, Geormbeeyi Adali-Mortty, Tchicaya U Tam’si, James David Rudadiri, Mazisi Kunene) GERGELY Ágnes 1977 A madagaszkári trubadúrköltészet hagyománya + versfordítások, Nagyvilág, 12, 1787–1792. old. (Jean-Joseph Rabéarivelo, Régi Medina dalok, Flavien Ranaivo)

170

Gergely Ágnes

GERGELY Ágnes 1978 Versek Fekete- Afrika népköltészetéből, Új Írás, 2, 94–97. old. GERGELY Ágnes 1978 A beszélő dobok költészete, Nagyvilág, 8, 1218–1223. old. GERGELY Ágnes 1979 Arthur Nortje versei, ford.: – –, Nagyvilág, 4., 483–484. old. GERGELY Ágnes 1979 Mabel, az édes méz, amely elfolyt (Emmanuel N. Obiechina: Onitsha Market Literature), Nagyvilág, 5, 767–769. old. GERGELY Ágnes 1980 Afrikai költők (Geormbeeyi Adali-Mortty, Kofi Awoonor, Birago Diop, Mazisi Kunene, Albert Kayper Mensah, David Rubadiri, Léopold Sédar Senghor, Tchicaya U Tam’si versei (ford: – –), Nagyilág, 7, 967–974. old. GERGELY Ágnes 1982 A szelíd Soyinka (bev. az író Aké: a gyermekkor évei c. regényéből közölt részletekhez, ford. E. GÁBOR Éva), Nagyvilág, 11, 1632–1633. old. GERGELY Ágnes – KARIG Sára 1977 Dobsirató. Mai nigériai költők, vál. és ford.: GERGELY Ágnes, vál. és utószó: KARIG Sára, Budapest, Európa Könyvkiadó, 145 old. (Modern könyvtár 347) GLEASON, Judith Illsley 1965 This Africa, Evanston. HABÁN Mihály 1936 Ősi formák. Átírások a primitív népek költészetéből. Rádióműsor, Kézirat. HEYWOOD, Annemarie 1978 The Ritual and the Plot: The Critic and Okigbo’s Labyrinths, Research in African Literatures, Vol. 9, No. 1, Spring, The University of Texas Press, Austin, 46–64. old. HOPKINS, Gerard Manley 1961 Poems, in: Modern Poetry, ed. by Maynard MACK, Leonard DEAN and William FROST, Vol. VII, Second ed., Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey, 383 old. (magyar nyelven: Thomas Hardy és Gerard Manley Hopkins versei, ford.: FERENCZ Győző, FODOR András, GÉHER István stb., Európa, Budapest, 184 old. HOPKINS, Gerard Manley 1978 Letter to R. W. Dixon, 5 October, in: Modern Poetry, lásd: előbb. HUGHES, Langston 1960 An African Treasury. Articles, essays, stories, poems by black Africans, Selected by – –. Crown Publishers, New York, 207 old.


171

HUGHES, Langston 1963 Poems from Black Africa, ed. by – –, Indiana University Press, Bloomington, 160 old. HUGHES, Langston – REYGNAULT, Christine 1962 Anthologie africaine et malgache, textes choisis et présentés par – – et – –. Seghers, Paris, 312 old. IZEVBAYE, Dan S. 1982 Death and the Artist: An Appreciation of Okigbo’s Poetry, Research in African Literatures, Vol. 13, No. 1, Spring, The University of Texas Press, Austin, 44–52. old. IZEVBAYE, Dan S.: From Reality to the Dream: the Poetry of Christopher Okigbo, In: The Critical Evaluation of African Literature. Ed. by Edgar Wright → lásd: WRIGHT, Edgar IZEVBAYE, Dan S.: Okigbo’s Portrait of the Artist as a Sunbird: a Reading of Heavensgate (1962), in: African Literature Today, ed. by Eldred Durasimi Jones → lásd: JONES, Eldred Durasimi Jones JAHN, Janheinz 1966 Geschichte der neoafrikanischen Literatur. Eine Einführung, Diederichs, Düsseldorf – Köln, 286 old. (Manuel de la littérature néo-africaine du XVIè siècle à nos jours de l’Afrique à l’Amérique, trad. par Gaston BAILLY, Resna, Paris, 293 old.) JEMIE, Onwuchekwa 1976 Langston Hughes. An Introduction to the Poetry of Langston Hughes, Columbia University Press, New York, 234 old. JONES, Eldred Durasimi, ed. 1973 African Literature Today. A Review, No. 6, Heinemann, London – Africana Publishing Co., New York, 186 old. JÓZSEF Attila 1967 Összes művei, IV. köt., Akadémiai Kiadó, Budapest. KÁROLI Gáspár 1928 Szent Biblia, azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, magyar nyelvre ford. – –, Brit és Külföldi Bibliatársulat, Budapest, 258 old. KEMENES Inez 1968 Teknősbékamesék, ford. és átdolg. – –, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 30 old. KENDE István 1962 Gueladyo, a nagy szerelmes. Népmesék Guineából, vál., ford., utószó, jegyz. – –, Európa, Budapest, 182 old. KENDE István vál. 1944 Karunga, a holtak ura. Néger mesék, vál. – –. ford. RADNÓTI Miklós, utószó: ORTUTAY Gyula, Pharos, Budapest, 262 old.; (újabb kiadások: Európa, Budapest, 1958, 1970. 166 old., kiegészítő jegyz. BODROGI Tibor)

172

Gergely Ágnes

KESTELOOT, Lilyan 1967 Anthologie négro-africaine. Ed. by – –. Verviers, Marabout, 432 old. KESTELOOT, Lilyan 1965 Les écrivains noirs de langue française: naissance d’une littérature, Bruxelles, Université libre de Bruxelles, 340 old.. KESZTHELYI Tibor 1963 Joruba népdalok, bev. és ford. – –. Jelenkor, 12. szám. KESZTHELYI Tibor 1971 Az afrikai irodalom kialakulása és fejlődése napjainkig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 303 old. KESZTHELYI Tibor 1971 A négritude és a nyugat-afrikai irodalom, Helikon. Világirodalmi Figyelő, 1. szám KINGSLEY, Mary: Travels in West Africa; Congo Français, Corisco and Cameroons. London, 1897, in: Nigeria: The Land, Its Art and Its People, ed. by Frederick LUMLEY → lásd: LUMLEY, Frederick KISS Károly 1968 Afrikai népköltészet, ford. – –. Nagyvilág, 9. szám. KLÍMA, Vladimír – RUŽIČKA, Karel František – ZIMA, Petr 1976 Black Africa. Literature and Language, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, Prague, 310 old. LAYE, Camara 1953 L’enfant noir, Plon, Paris. (magyar nyelven: A fekete fiú, ford. LENGYEL Éva, Európa, Budapest, 19669 LO LIYONG, Taban 1971 Frantz Fanon’s Uneven Ribs and Poems More and More, Heinemann, London, 160 old. LONGCHAMPS, Jeanne de 1960 Rafara, a Víz Leánya. Madagaszkári népmesék, szerk. – –. ford. PHILIPP Berta, utószó, jegyz. DÉGH Linda, Európa, Budapest, 159 old. LUMLEY, Frederick, ed. 1974 Nigeria: The Land, Its Art and Its People. An Anthology, Photographs by Werner Forman, Studio Vista, a division of Cassell and Collier Macmillan Publishers Ltd., London, 124 old. MACK, Maynard – DEAN, Leonard – FROST, William, eds 1961 Modern Poetry, Vol. VII., Second ed., Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey, 383 old. MACKENZIE, Donald 1951 Myths of Babylonia and Assiria, Gresham, London. MARTON Imre 1969 Eszmék és téveszmék a harmadik világban. Léopold Sédar Senghor, Aimé Césaire és Frantz Fanon filozófiai–társadalmi koncepciói-


173

nak kritikai elemzése [A függelékben szemelvények Senghor, Césaire Fanon műveiből, ford. ROZSNYAI Ervin.], Kossuth, Budapest, 256 old. MAXWELL, D. E. S. – BUSHRUI B. S., eds 1965 W. B. Yeats, 1865–1965: Centenary Essays, Ibadan University Press, Ibadan. MAZRUI, Ali A. 1971 The Trial of Christopher Okigbo, Heinemann, London, VII–XIV + 145 old. MONTGOMERY, Field-Marshal Sir Bernard ed. 1945 Poems from the Desert, verses by Members of the Eighth Army, with a Foreword by – –, George G. Harrap and Co. Ltd., and A/B Ljus Förlag, Stockholm, London etc., 46 old. MOORE, Gerald, ed. 1965 African Literature and the Universities, Ibadan University Press, Ibadan. MPHAHLELE, Ezekiel 1962 The African Image, London. MPHAHLELE, Ezekiel 1967 Remarks on Négritude, in: African Writing Today, ed. and introd. by – –, Penguin, Harmondsworth, Middlesex, 347 old. MPHAHLELE, Ezekiel 1971 A négritude-ről, Helikon.Világirodalmi Figyelő, 1. szám. NAZARETH, Peter n. d. Six Tabans in Search of an Author. Kézirat. NDU, Pol 1974 Songs for Seers, NOK Publishers Ltd., New York. NKETIA, J. H. K. 1963 Drumming in Akan Communities of Ghana, Legon. NKETIA, J. H. K.: The Poetry of Drums, in: Voices of Ghana, introd. by Henry Swanzi → lásd: SWANZI, Henry NKOSI, Lewis: Christopher Okigbo. An Interview with – –. in: African Writers Talking, Ed. by Dennis DUERDEN and Cosmo PIETERSE → lásd: DUERDEN, Bennis – PIETERSE, Cosmo NORTJE, Arthur 1973 Dead Roots. Poems, Heinemann, London. NORTJE, Arthur versei, ford. GERGELY Ágnes → lásd: GERGELY Ágnes NWOGA, Donatus I.: Obscurity and Commitment in Modern African Poetry, in: African Literature Today, ed. by Eldred Durasimi JONES → lásd: JONES, Eldred Durasimi Jones OBIECHINA, Emmanuel N. 1972 Onitsha Market Literature, Heinemann, London, 182 old. OKIGBO, Christopher

174

Gergely Ágnes

1962–1968 Four Canzones: Song of the Forest, 1957; Debtor’s Lane, 1959 Lament of the Flutes, 1960; Lament of the Lavender Mist, 1961, Black Orpheus, No. 11, 1962; No. 1, 1968. OKIGBO, Christopher 1962 Heavensgate, Mbari Publications, Ibadan. OKIGBO, Christopher: Lament of the Masks: For W. B. Yeats, 1865–1939, in: W. B. Yeats, 1865–1965: Centenary Essays, ed. by D. E. S. Maxwell and B. S. Bushrui → MAXWELL, D. E. S. – BUSHRUI, B. S. OKIGBO, Christopher 1964 Limits, Mbari Publications, Ibadan. OKIGBO, Christopher 1968 Path of Thunder. Poems prophesying War, Black Orpheus, No. 1–2, 5–11, 1968. OKIGBO, Christopher 1971 Labyrinths, with Path of Thunder, Heinemann, London, IX–XIV + 72 old. PÁRICSY Pál 1970 A fekete-afrikai irodalom kérdései és története. Válogatott bibliográfia, Helikon, 1. szám POUND, Ezra 1952 Selected Poems, Faber and Faber, London. RAB Zsuzsa szerk. 1973 Népek költészete. Antológia a világ népköltészetéből, vál., szerk., előszó: – –, ford. ARANY János, ÁGH Istán, BARTÓK Béla stb. Kozmosz, Budapest, 597 old. RADNÓTI Miklós 1956 Összes versei és fordításai, Szépirodalmi, Budapest, 513 old. REED, John – WAKE, Clive 1964 A Book of African Verse, compiled and ed. by – – and – –, Heinemann, London, 119. old. RICHARDS, I. A. 1936 The Philosophy of Rhetoric. RUTHERFOORD, Peggy 1958 African Voices. An Anthology of Native African Writing, compiled and ed. by – –, The Universal Library, Grosset and Dunlap, New York, 208 old. RUTHERFOORD, Peggy 1958 Darkness and Light. An Anthology of African Writing, compiled and ed. by – –, with a Preface by Fr. Trevor HUDDLESTON, The Faith Press Ltd., London, Drum Publishers, Johannesburg, 208 old. SARTRE, Jean-Paul 1964 Orphée noir, in: L. S. SENGHOR: Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malgache de langue française. lásda kötetben és lásd még: Situations, Gallimard, Paris, 1964, Vol. III.


175

SCHON, James Frederik – CROWTHER, Samuel: é. n. Journals of the Reverend – and Mr. –. Hatchard, Nisbet, Seeleys, London, é. n., in: O. R. DATHORNE: The Black Mind → lásd: DATHORNE, O. R. SENGHOR, Léopold Sédar 1948 Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malgache de langue française, précédée de „Orphée noir” par Jean-Paul SARTRE, Presses Universitaires de France, Paris (1948), 1969. SENGHOR, Léopold Sédar 1954 Poésie et langage. Deuxième biennale de poésie, Bruxelles. SENGHOR, Léopold Sédar 1962 Pierre Teilhard de Chardin et la politique africaine, Editions du Seuil, Paris. SENGHOR, Léopold Sédar 1964 Liberté I. Négritude et humanisme, Paris. SENGHOR, Léopold Sédar 1964 Poèmes, Editions du Seuil, Paris. 254 old. SENGHOR, Léopold Sédar 1982 Elégia a vízhez, vál., ford., utószó: PÓR Judit, Európa, udapest, 71 old. SERUMAGA, Robert: Christopher Okigbo. An Interview with –. In: African Writers Talking. Ed. by Dennis DUERDEN and Cosmo PIETERSE → lásd: DUERDEN, Bennis – PIETERSE, Cosmo SHAKESPEARE, William 1956 Szonettjei, ford. SZABÓ Lőrinc, Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 180 old. SHAKSPERE [!], William é. n. Works, ed. by John Dicks, London, 1007 old. (magyar nyelven: Összes drámái. I–IV. köt., ford. ÁPRILY Lajos, ARANY János, BABITS Mihály, stb. utószó: KÉRY László, Magyar Helikon, Budapest, 1972). SIMOR András 1972 Néger kiáltás. Fekete Afrika. Irodalmi és politikai antológia, vál., szerk. – –. ford. CSALA Károly, DOBOS Éva, KÖRÖSI Zsuzsa stb., Kozmosz, Budapest, 301 old. SOYINKA, Wole 1963 A Dance of the Forest, Oxford University Press, London, New York, 1963 (magyar nyelven: Az erdő tánca, ford. GÖNCZ Árpád, in: Drámák, Európa, Budapest, 1978) SOYINKA, Wole 1972 A Shuttle in the Crypt, Rex Collings – Eyre Methuen, London, 89 old. SOYINKA, Wole 1974 Idanre and Other Poems, Eyre Methuen, London (1967), 1974. 88 old.

176

Gergely Ágnes

SOYINKA, Wole 1974 The Man Died. Prison Notes of –. Rex Collings, London (1972), 1974, 317 old. SOYINKA, Wole 1975 Poems of Black Africa, ed. and introd. by – –. Heinemann, London, 378 old. SOYINKA, Wole 1982 Aké: The Years of Childhood, Rex Collings, London. SWANZI, Henry 1958 Voices of Ghana, Literary Contributions to the Ghana Broadcasting System, 1955–1957, Introd. by – –. Ministry of Information and Broadcasting, Accra,. 226 old. SZEGŐ István 1957 A réti varázsló. Néger népmesék, Átdolg. – –. Móra, Budapest, 46 old. THEROUX, Paul 1965 Christopher Okigbo, Transition, Vol. 5, No. 22. THOMAS, Dylan 1952 On Amos Tutuola, The Observer, London, 6 July. THOMAS, Peter 1973 Sunday O. Anozie: Christopher Okigbo. A Review, Research in African Literatures, Vol. 4, No. 2, The University of Texas Press, Austin, Fall. THOMAS, Peter 1973 A Shrub among the Poplars, Africa Report, 18, 5, Sep.–Oct. TIBBLE, Anne, ed. 1965 African-English Literature. A Short Survey and Anthology of Prose and Poetry up to 1965, Owen, London, 304 old. TISZAY Andor 1938 Nyolc egzotikus dal, Magyar Zeneszó, Budapest. TORNAI József 1971 Afrikai törzsi költészet, bev. és ford. – –. Nagyvilág, 6. szám TORNAI József 1977 Boldog látomások. A világ törzsi költészete, Európa, Budapest, 319 old. TUCKER, Martin 1967 Africa in Modern Literature, New York. TUTUOLA, Arcos 1952 The Palm-wine Drinkard, Faber and Faber, London, Grove Press, New York, 1953 (magyar nyelven: Részeg a bozótban, ford. KESZTHELYI Tibor, Európa, Budapest, 1966). UMEASIEGBU, Rem Nna 1969 The Way We Lived. Ibo Customs and Stories. Heinemann, London, 1974, 139 old.


177

VERGILIUS Maro, Publius 1973 Aeneis, in: Összes művei, ford. LAKATOS István, Magyar Helikon, Budapest, 598 old. Versek a Fekete Afrika népköltészetéből, ford. GERGELY Ágnes → lásd: GERGELY Ágnes VINCENT, Theophilus, ed. é. n. The Novel and Reality in Africa and America. A Symposium held on 26 January, 1973, at the University of Lagos, under the joint sponsorship of the University’s Department of English and the U. S. Board of Foreign Scholarships, 39 old. VOIGT Vilmos 1971 Afrika folklórjától Afrika irodalmáig, Helikon. Világirodalmi Figyelő, 1. szám VOIGT Vilmos 1969 A kaméleon és az isten felesége. Kelet-afrikai népmesék, vál., utószó, jegyz. – –. ford. IGNÁCZ Rózsa, Európa, Budapest, 255 old. WÄSTBERG, Per, ed. 1969 The Writer in Modern Africa, New York. WRIGHT, Edgar, ed. 1973 The Critical Evaluation of African Literature, Heinemann, London, 179 old. YEATS, William Butler 1969 Collected Poems, Macmillan, London (1933), 565 old. (magyar nyelven: Versek, ford. BENJÁMIN László, DEVECSERI Gábor, DONGA György, FODOR András stb., szerk., bev., jegyz. UNGVÁRI Tamás, Európa, Budapest, 243 old. ZELL, Hans – SILVER, Helene, eds. 1972 A Reader’s Guide to African Literature, with contributions by Barbara ABRASH and Gideon-Cyrus M. MUTISO, Heinemann, London, 218 old.

178

Gergely Ágnes

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ* (Megjegyzés: Szerkesztésünkben az eredeti kiadás oldalbeosztása érthető okokból módosult, így a mutatóba a konkrét lapszámokat nem írtuk be. Viszont minden adat vonatkozási helye(i) a számítógépes keresővel könnyen kikereshetőek! – A Szerk.)


abiku 1. szellem-gyermek Abrahams, Peter abvisszi Achebe, Chinua Adae ünnepség Adali-Mortty, Geormbeeyi Adams, John Ademola, Frances Ady Endre Aeneas Agisymba Ahmatova, Anna Aidoo, Christina Ama Ata Aig-Imoukhuede, Frank Ajtmatov, Csingiz akanok Akantam Akpan, N. U. aladurák Ali, Muhammad Allen, William Amadi, Elechi Anafulu, Joseph C. Anderson, Sherwood Andrade, Mario de Andrzejewski, Jerzy animizmus Anozie, Sunday O. ant-hill 1. ellendomb ant-hole 1. ellendomb anti-hill 1. ellendomb apokalipszis lovasai Apollinaire, Guillaume Armah, Ayi Kwei Armstrong, R. G. ártatlanság szertartása átkelés, Az Austen, Jane Awolowo, Obafemi

179

Awoonor, Kofi Awoonor-Williams, George 1. Awoonor, Kofi Azikiwe, Nnamdi Azuonye, Chukwuma Babalola, Adeboye Balássy László Baldwin, James Balewa, Alhadzsi Sir Abubakar Tafawa bantu aranykor Baraka, Imamu Bartók Béla Basden, G. T. beavatás Beavatás Beckett, Samuel Beier, Ulli Belia György Bello sokotói szultán Bergson, Henri beszélő dobok Beti, Mongo Biafra biafrai háború Black Orpheus Braque, Georges Breman, Paul Breton, André Brew, Kwesi Brutus, Dennis Burdo, Adolf Burns, Robert Campbell, R. Canetti, Elias Carrington, J. F. Celaeno

180

Gergely Ágnes

Cendrars, Blaise Césaire, Aimé Challoner, L. Clapperton, Hugh Clark, John Pepper Clarke, R. T. Clay, Cassius 1. Ali, Muhammad Come Thunder 1. Jöjj, mennydörgés Conrad, Joseph Cowley, Malcolm Crow, Hugh Crowder, Michael Crowther, Samuel Ajayi Crusader Cruz, Viriato da Csanád Béla csend-nővérek csend-nővérek siratója, Csöndek

Echeruo, Kevin Echeruo, Michael Égi kapu Egri Péter Egudu, Romanus Einstein, Albert Ekwensi, Cyprian Elegy for Alto Elegy for-Slit-drum Elegy of the Wind 1. szél elégiája, A Eliot, George Eliot, T. S. ellendomb Enkidu Equiano, Olaudah Ereks, Tonye L'Étudiant Noir Eunice Ezekiel

Dadié, Bernard B. Damas, Léon Dathorne, Oscar Ronald Davidson, Basil Debussy, Claude Dellepiane, Giovanni Dénes Zsófia Dickens, Charles Diop, Birago Diop, David Dipoko, Mbella Sonne Distances 1. Távolságok dobirodalom Dobsirató Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics Duerden, Dennis

Fagunwa, D. O. fájdalomútja 1. kálvária fajelméletellenes fajelmélet Fanon, Frantz fehér elefánt fehér istennő feketeség Finnegan, Ruth Fisher King 1. Halászkirály Flannagan folyóistennő 1. vízi istennő Fónagy Iván Four Canzones Fragments out of the Deluge 1. Töredékek a vízözönből Franck, César Franco, Francisco


Franyó Zoltán Frobenius, Leo fulanik Füst Milán Gandhi, lbiohandász Karamcsand Garcia Lorca, Federico Gilgames Ginsberg, Allen Gleason, Judith Illsley Gorkij, Maxim Gowon, Yakubu griot-k, griotte-ok Guernica gyarmatosítás Habán Mihály Halászkirály hárpiák Határok hauszák Hawthorne, Nathaniel Heaveesgate 1. Égi kapu Hemingway, Ernest Herder, Johann Gottfried Heywood, Annemarie Higo, Aig Hoh, Israel Kafu Holbein, Hans Homérosz Hopkins, Gerard Manley Horn, The hosszú dzsudzsu Huddleston, Fr. Trevor Hughes, Langston Hurrah for Thunder Huxley, Aldous Leonard

181

ibók Idoto folyócska idzsala iji-uva Ikiddeh, Ime Illés próféta, Illyés Gyula Initiation Initiations 1. Beavatás íratlan irodalom Irele, Abiola Irkalla Istár Izevbaye, Dan S. Jacinto, Antonio Jadum Jahn, Janheinz János, Keresztelő Janus Pannonius jégmadár Jelenések könyve Jézus 1. Krisztus Jones, Leroi 1. Baraka, Imamu jorubák Joyce, James József Attila Jöjj, mennydörgés jövevény, A Júdás Kafka, Franz kálvária Karig Sára Kasavubu, Joseph Kassák Lajos Kenyatta, Jomo Kepkanly kereszténység

182

Kéry László Kesteloot, Lilyan Keszthelyi Tibor kingfisher 1. jégmadár Kingsley, Mary Klíma, Vladimir Knappert, Jan kontextus-elmélet Krisztus Kunene, Mazisi labirintus Labirintusok Labyrinths 1. Labirintusok Lament of the Drums 1. Dobsirató Lament of the Flutes for Tammuz Lament of the Masks Lament of the Silent Sisters 1. csendnővérek siratója, A Lander, John Lander, Richard Latino, Juan Laye, Camara Légitime Défense lélekvándorlás Lévy-Bruhl, Lucien Limits 1. Határok Lincoln, Abraham Lok, John lo Liyong, Taban Lugard, Sir Frederick Lumley, Frederick Lumumba, Patrice Lustra 1. Megtisztulás Malangatana, Valente Mallariné, Stéphane

Gergely Ágnes

Mandelstam, Oszip Maran, René Marton Imre Marx, Karl maszk(ok) Mazrui, Ali A. Mbari Club Megtisztulás Melville, Herman Mensah, Albert Kayper mennydörgés mennydörgés útja, A (Versek a megjövendölt háborúról) mézmadár Milton, John Minósz misszionárius(ok) mítosz Mobutu, Joseph-Désiré Montgomery, Bernard Law, Lord Moore, Gerald Mózes Mphahlele, Ezekiel mpilalaók Mussolini, Benito muzulmán(ok) Ndu, Pol négritude Neogy, Rajat Neto, Agostinho Newcomer 1. jövevény, A Nicol, Abioseh Nigéria (történetének vázlata) nigériai polgárháború 1. biafrai háború Nigeria Magazine Niger püspöke, a 1. Crowther, Samuel Ajayi


Nketia, J. H. Kwabena Nkosi, Lewis Nkrumah, Kwame Nortje, Arthur Novel and Reality in Africa and America, The nsukkai egyetem nsukkai költőiskola Nwoga, Donatus Nzekwu, Onoura Obiechioa, Emmanuel N. Obi király Ofeimun, Odia Ogali, Ogali A. ogbandzse 1. szellem-gyermek Ojukwu, Odumegwu Okafor, Dubem Okara, Gabriel Okigbo, Anna Okigbo, Bede Okigbo, Christopher élete irodalmi környezete ars poeticája összegyűjtött versei költészete utóélete Okigbo, Georgette Okigbo, James Okigbo, Pius Onitsha Market Literature 1. ponyvairodalom Orpheusz Orwell, George Osadebay, Dennis C. Paine, Thomas Palinurus

183

Park, Mungo Parkes, Francis Kobina Pascal, Henry Pasolini, Pier Paolo Passage, The 1. átkelés, Az Paszternak, Borisz Path of Thunder (Poems prophesying War) 1. mennydörgés útja, A p'Bitek, Okot Peters, Lennie Petőfi Sándor Picasso, Pablo Pointed Arches ponyvairodalom Pound, Ezra Présence Africaine Prométheusz Rabéarivelo, Jean-Joseph Rabémananjara, Jacques rabszolga-kereskedelem racisme antiraciste 1. fajelméletellenes fajelmélet Radnóti Miklós Ranaivo, Flavien Ratnam, Raja Ravel, Maurice Reed, John Richards, Ivor Armstrong ritmus Rommel, Erwin Rousseau, Henri Rubadiri, (James) David Rutherfoord, Peggy Sartre, Jean-Paul Schweitzer, Albert Scott, Sir Walter

184

Senghor, Léopold Sédar Serumaga, Robert Shakespeare, William Shaw, Flora Shaw, George Bernard Silences 1. Csöndek Simor András Singer, Isaac Bashevis Siren Limits 1. Szirénhatárok Snow, Charles Percy, Baron Souza, Noemia da Soyinka, Wole Spengler, Oswald Stanley, Sir Henry Morton Stein, Gertrude Strindberg, August sunbird 1. mézmadár szél elégiája, A szellem-gyermek szibilla-kamra szintézis szirének Szirénhatárok szövőmadár Tagore, Rabindranath Tammúz Távolságok Teilhard de Chardin, Pierre tékozló fiú Theroux, Paul Thomas, Dylan Thomas, Peter Thomson, T. H. R. Thunder can break Tibble, Anne Tiresias Tiszay Andor Tolsztoj, Lev Nyikolajevics

Gergely Ágnes

Tornai József totem(ek) Töredékek a vízözönből törzsi istenek törzsi vallás Transition Tshombe, Moise Kapenda Tucker, Martin Tutuola, Amos Ude, A. O. Udechukwu, Obiora Umeasiegbu, Rems Nna Upandru Updike, John U Tam'si, (Gérald Félix) Tchicaya Uzoigwe, Joshua Vassa, Gustavus 1. Equiano, Olaudah Vergilius Maro, Publius veszélytudat Vilikazi, B. W. Vincent, Theophilus vízi istennő vízileány Vízileány vízözön Voigt Vilmos Wake, Clive Watermaid 1. Vízileány Wilson-Amutah, Chiddy Yeats, William Butler zarándok zarándokút Zik 1. Azikiwe, Nnamdi


185

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents