MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------BIERNACZKY Szilárd Az énekes mese. Megjelenése az egyetemes folklórban és afrikai jelenségformái Eredeti közlés/Original publication: kézirat/manuscipt Elektronikus közlés/Electronic publication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.686 Dátum/Date: 2013. szeptember/September 12 Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document Biernaczky Szilárd: Az énekes mese. Megjelenése az egyetemes folklórban és afrikai jelenségformái, AHU MATT, 2013, pp. 1–91. old., No. 000.000.686, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Az AHU MATT elektronikus archívumában Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, az afrikai mese sajátos jellemzője: az énekes betét, az énekes betétek beilleszkedése az elbeszélésbe, az énekbetétek sajátos struktúrái, az énekbetétek struktúráinak rendkívüli változatossága, az énekbetétek dramatikus jellege, 15 afrikai népmese elemzése az énekbetétek struktúrái és elhelyezkedése szempontjából characteristics of the African folktale: the presence of ”song-inserts” in the narrative, the integration of the „song-inserts” in the narrative, special structures of these ”song-inserts”, extraordinary variety of the ”song-inserts”, their dramatic na-

2

Biernaczky Szilárd

ture, analysis of 15 African folktales from the point of view of the structures and the location by the ”song-inserts” ---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUMés ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Az afrikai énekes mese

3

AZ ÉNEKES MESE Megjelenése az egyetemes folklórban és afrikai jelenségformái

Az énekbetétes (dalbetétes) mese, úgy látszik, messze elkerülte a magyar néprajzi kutatás figyelmét. Jellemző ebből a szempontból, amit összefoglalóan Kovács Ágnes megjegyez a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetében („dalbetétes mese” szócikk1): „Tündérmeséink és trufáink egy része verses betéteket tartalmaz, melyeket a jó hangú mesemondók énekelni is szoktak... Valamennyi típus mesekincsünk nyugati, feltehetően francia-német eredetű rétegéhez tartozik, változataikat legtöbbször asszonyok szokták előadni. A dalbetétek önálló dalként is ismeretesek. A német nyelvterületen az ide tartozó típusok száma jóval nagyobb.”

Az énekes mese kutatástörténete A szócikk által sugallt helyzetkép több vonatkozásban is félrevezető. A legjelentősebbnek tűnő műfaji kérdést – a tündérmesék, trufák kapcsán, amely az Aucassin et Nicolette jelenségköréig vezet el – majd az afrikai anyagnál vetjük fel. Ami az idevágó magyar anyag nyugati réteghez való kötődését illeti, fel sem merül, hogy ez döntően és kizárólag gyűjtői hiányosságból kell, hogy fakadjon. Ugyanis a dalbetétes mesei szerkesztésmód nem valamilyen elszigetelt nyugat- vagy közép-európai jelenségkör (bár kétségkívül akár a Grimm-testvérek német, vagy Italo Calvino olasz mesegyűjteményében is2 sok énekekkel tarkított szöveg található). Arról van tehát szó, hogy ez a Meletyinszkij kifejezésével élve vegyes, vagyis egyszerre verses és prózai szövegű forma széles körben, lényegében világszerte megtalálható. Mi több, már E. Monseur belga kutatónak a 19. század utolsó évtizedében közzétett számos közleményéből3 is megbizonyosodhatunk erről, hiszen ő az úgynevezett „éneklő csontok” mesetípus kapcsán flamand, német, provanszál, ligur, breton, katalán, tiroli olasz, abruzzói 1

Magyar Néprajzi Lexikon, 1. köt., 1977, 550. old. Grimm-testvérek 1989, Calvino 1956. 3 Monseur 1972, 530 és 1107. old. 2

4

Biernaczky Szilárd

olasz, szicíliai, orosz, lengyel, kabil (Algéria), afrikai arab, cseh, észt, lett, litván, rutén, portugál, marokkói, csvana, zulu, szoto, ronga, bretagne-i, dahomeyi, yao, zanzibar, berber, tatár, kínai stb. (nevek átírása az eredeti közlések alapján!) változatokról ad hírt. A rendkívül értékes kutatási kezdeményezést L. Mackensen vállalkozása (FFC, No. 4.4) követi, amely részben megismétli, részben kiterjeszti Monseur kutatásait. A variánsokat előfordulási körzetekre osztja, amelyek az ismert vagy újonnan felfedezett európai típusokon (flamand, vallon, francia, spanyol, portugál, görög, német, skandináv, angol, kelet-európai) túl az úgynevezett gyarmati körzetek változatanyagát is magába foglalja.5 Jellemző, hogy a kelet-európai anyagban két olyan magyar variáns is szerepel, amelyről a magyar szakirodalom eddig nem vett tudomást (az egyik a Magyar Nyelvőr 1875-ös évfolyamában6). Amint nem került be a téma szakirodalmába Lajtha egy – átmeneti formákat szemügyre vevő – közleményének (1929)7 énekes mesei példája sem. Az úgynevezett koloniális anyag tovább bővül, az afrikai, kínai stb. mese-szövegek mellé indiai és déltengeri változatok is kerülnek.8 E témakörből nő ki az a nagyszerű Solymossy-tanulmánypár (Mese a Jávorfáról és A jávorfa-mese és a Midas-monda9), amely természetesen Kovács Ágnes szócikkének bibliográfiájában is megtalálható. Jóllehet, egyrészt Solymossynál az előbbiekben emlegetett típus (az „éneklő csontok” helyett nála „vérző csontok”) csak az egyik a témabokor öt csoportja között. Másrészt a kutató lényegében csupán mellékesen – az adott tematikához kötődő mesekincs formai jegyeinek a szemrevételezése okán – foglalkozik az énekes betét jelenségkörével.10 Más kérdés, hogy e mesebokor kapcsán igen lényeges vonásra világíthatunk rá. Mégpedig arra, hogy az énekbetétek jelenléte adott esetben a mesei tematika következménye, az elbeszélői logikából fakad alkalmazásuk, tehát sajátos funkciót viselnek, nem pusztán díszítmények. A magyar kutatásban az első tudatos odafigyelés témánkra Loschdorfer Anna nevéhez fűződik, az Ethnographiában 1936-ban közzétett közlemé4

Mackensen 1923. Mackensen 1923, 140–141. old. 6 Egy régi közlemény énekes mesével. 7 Lajtha 1929, 18–19. old. 8 Mackensen 1923, 145–174. old. 9 Solymossy 1920, 1–25., 1925, 105–129. old. 10 Solymossy 1925, 120–122. old. 5


5

nyét11 (hat mese – egyes esetekben variánsokkal kiteljesítve) azonban nem követte újabb kutatói próbálkozás. Jóllehet például D. R. Moser egy újabb, énekbetétes meséket elemző tanulmányában12 gazdagon idézi Loschdorfer tanulmányát és példaanyagát. Az énekbetétes mese formájára, szerkezetére, sajátos esztétikai minőségére tulajdonképpen sem nálunk, sem Európában nem került (európai mesék kapcsán sem) különösebb figyelem. Jóllehet a rendelkezésre álló anyagból világosan kiderül egyrészt, hogy a mesékbe bekerülő dalocskák többnyire nem „önálló”, tehát külön is énekelt (énekelhető) dallamok. Másrészt első látásra jól kitűnik a dalokkal kapcsolatban, hogy a betéteknek két alaptípusa különíthető el. Az egyiknél ugyanaz az énekforma szerepel több alkalommal az adott meseszövegben. A másik típus esetében viszont két vagy több dalszövegfajta (néha azonos, néha különböző dallammal) is előfordul egyazon elbeszélésen belül (a bonyolultabb szerkezetek esetén persze a különféle dalszövegfajták ismétlődésére is találunk bőven példát). Az énekes mesei forma, úgy tűnik, a mesemondás régebbi rétegébe tartozik. Hiszen ez a kétféle dalbetétes szerkezeti jelenségtípus nemcsak az általunk később valamivel bővebben elemzett afrikai anyagban él mind a mai napig mérhetetlenül gazdagon, de kutatási tapogatódzásaink azt mutatják, hogy világjelenségről van szó, így mondjuk például a moldáviai népcsoportok13, vagy egyes szibériai etnikumok14 meseanyagában is bőségesen felbukkannak. Az afrikai énekes mesét lényegében már a múlt században felfedezték a gyűjtők. Rev. Canon Callaway nevezetes zulu mesegyűjteményében (1868)15 több helyütt találunk olyan beugratásokat a nyomdai tükörben, amelyek énekbetétek jelenlétére utalnak. Megerősíti sejtésünket, hogy ezeket a részeket megelőző mondatok általában így hangzanak: „...Umkxakaza sang, saying”, vagy „...Umkxakaza again sang.” Sőt, egy igen hosszú meseszöveg (Ubongopa-kamagadhlela, 221–237. old.) esetében a négy, majd később hatsorossá bővülő énekbetét éppen 17 alkalommal hangzik el az előadás folyamán. De például Héli Chatelain umbundu (1896)16, vagy 11

Loschdorfer 1936, 346–361. old. Moser 1968, 85–122. old. 13 Botezatu 1981. 14 Menovscsikova 1974, Grjunberga 1976. 15 Callaway 1868. 16 Chatelain 1896, 311–312. old. 12

6

Biernaczky Szilárd

Henri A. Junod ba-ronga (1897)17 mesegyűjteményében már helyenként az énekek dallamainak a zenei átírását is megtalálhatjuk. Az énekes mese kutatásának valóságos reneszánszát élhetjük meg az 1960 utáni évtizedekben, jóllehet e kutatások során alig hangzik el az énekes mese kifejezés. A kutatás iránya sokkal inkább a műfaj szempontjából döntő fontosságú előadási kérdésekre (másrészt a szövegekben rejlő, de itt most nem tárgyalt kulturális antropológiai jellegű összefüggésekre) tevődött át. Donald Cosentino az általa gyűjtött és többnyire énekbetétes mende mesék (1982)18 kapcsán allied arts-ról (szövetséges művészetekről) beszél, ami kétségkívül a 19 században megszületett össz-művészeti szinkretizmus gondolatát (lásd: az operaszerző Richard Wagnert) idézi fel. Peter Seitel viszont tanzániai haja (haya) mesegyűjtése (1980)19 közreadásakor, amelyben ismét nagy számban szerepelnek énekes mesék, különféle nyomdai szedésmódokkal (kis és nagy, álló és dőlt, normál és vastagított, különféle bekezdések) igyekszik az előadásmód különféle szintjeit érzékeltetni. Hasonlóképpen fontos jelenséget tár fel Dan Ben-Amos, amikor bini (edo) gyűjtése kapcsán (1972)20 az énekek helyébe lépő hangszeres közjátékok sajátos dramatikus helyét jelöli ki. Az énekbetétek helyéről, szerepéről, megvalósításáról fontos adatokat kaphatunk többek között Philip A. Noss (1979)21 vagy Silvano Galli (1983)22 tanulmányában. Mindemellett nem feledkezhetünk meg az énekes mese feltárása legutóbbi, második világháború utáni korszakának további, úttörő jelentőségű kutatási adalékairól sem: F. J. De Hen bolia mesék (1960)23 zenei betéteit elemzi, Gilbert Rouget egy fon énekes mese (1962)24 átírását és francia fordítását teszi közzé tartalmi és formai magyarázatokkal, illetve zenei átírással megtoldva, míg Pierre Alexandre bulu énekes mesét (1963)25 tesz közzé, jóllehet a sajátos műfaj jegyeivel magyarázataiban nem foglalkozik. Az énekbetétes mese és az énekbetétekkel tarkított afrikai eposz rokonsága szempontjából különösen tanulságos egy régi közlemény, R. P. Trilles 17

Junod 1897, 174–175, 198–199, 225, 248–249. old. Cosentino 1982, 100–113. old. 19 Seitel 1980. 20 Ben-Amos 1975. 21 Noss 1979, 3–30. old. 22 Galli 1983, 13–42. old. 23 De Hen 1960, 323–330. old. 24 Rouget 1962, 273–292. old. 25 Alexandre 1963, 243–254. old. 18


7

fang meseközlése (1909)26 és Kahombo C. Mateene hunde meseátírása (1970)27. Fontos elméleti megjegyzések találhatók Gordon Innes (1964), Gerhard Kubik (1968) és Val Olayemi (1968) tanulmányaiban28. Még szaporíthatnánk a példák sorát. Különösen olyan kiadványok említésével, amelyekben nagy számban szerepelnek énekes mesék. Mint például Kambele Kawutirwaki nande mesegyűjteménye (1975)29, amelyben a mesék mintegy fele tartalmaz énekes részeket. Vagy például a japán Paul Kazuhisa Eguchi pompás fulfulde (fulbe) gyűjteménye (1978, 1980, 1982, 1984)30 is számos énekbetétes szöveget tartalmaz, többnyire zenei átírás kíséretében. De énekbetétes mesék találhatók Harold Scheub nevezetes kosza gyűjteményében (1975)31, vagy az Ernst Dammann német szuahélista tudós által gondozott, Toivo E. Tirronen egykori finn misszionárius gyűjtéseiből összeállított ndonga antológiában (1975)32 is. Ami a műfaj jegyeinek leírását illeti, idéztük már a kameruni S. M. Eno Belinga máig érvényes meghatározását egy korábbi tanulmányunkban (Van-e afrikai népmese?) az általa chantefable névvel ellátott műfajkategória kapcsán: Az afrikai zenét és irodalmat lényegében egy zárt kör (pahouin csoport: fang, bulu, beti) alapján bemutató munkája La chantefable című fejezetének elején találjuk a következő meghatározást: „Az afrikai néphagyományban a »chantefable« szóbeli mese énekelt strófákkal tarkítva. Az elbeszélés és a dal kölcsönösen harmonikus módon illeszkedik egymáshoz. Az ének nem pusztán csak az elbeszélés másodlagos szerepű kelléke, több annál, minthogy csak verses dísz legyen. Az ének az elbeszélés konstitutív és különösen fontos eleme. Tragikus vagy szánalmat keltő témáknál siratóként szerepelhet, illetve az elbeszélés során felbukkanó személyek közötti párbeszédként. A refrénszerű dalbetétek viszont gyakran nyíltan vidámak, mókásak, humorosak. Néhány esetben a melódia válik az elbeszélés fő motorjává: az elbeszélő viszonylag keveset beszél, inkább énekel vagy énekeltet. A zene erőteljes kifejező eszköz, nagy evokatív erővel rendelkezik. Gyakori az utánzási játék, amely mindig festői 26

Trilles 1909, 945–971. old. Mateene 1970, 1–45. old. 28 Innes 1964, Kubik 1968, 10–32. old., Olayemi 1968, 25–32. old. 29 Kawutirwaki 1975, I–II. köt. 30 Eguchi 1978–1984, I–IV. köt. 31 Scheub 1975. 32 Dammann-Tirronen 1975. 27

8

Biernaczky Szilárd

hatású és derűs hangulatú. A chantefable az elbeszélés és éneklés szakadatlan variációin át jut el odáig, hogy a lehető legjobban kiaknázza a vizsgált helyzet lírai árnyalatait. Ebben rejlik a műfaj eredetisége, a zene és az irodalom szorosan öszszekapcsolódik, és ugyanazt a célt szolgálja.”33

Ebben a kétségkívül a négritude hatását is felmutató irodalmias megfogalmazásban pontosan benne rejlenek azoknak a kiszögelléseknek az említései (több mint verses dísz, párbeszéd, hangulatkeltő eszköz, néha az elbeszélés fő motorja, utánzási játék, festői hatás, a lírai árnyalatok kiaknázása stb.34), amelyek kibontása lenne a későbbiekben a kutatás fő feladata. Vagyis annak elemzésekkel alátámasztott megvilágítása, a mesékben felhangzó énekek milyen szerepet töltenek be szövegük által a cselekmény folyamatában, másrészt milyen szerepet játszanak – zenei megfogalmazásuk által – az élőbeszéd (és ének) formájában megjelenített hagyományos mesék dramaturgiájában. Megjegyezzük, hogy Belinga egyébként még többször foglalkozott az énekes mesével (1967, 1970)35, és egy énekes meséket tartalmazó hanglemezt is kiadott (Chant du Monde, LDZ-S 4326). Az énekes mese műfaja azonban a mind gazdagabb szakirodalmi feldolgozások ellenére számos kérdőjelet állít a folklórkutatók elé. A kérdőjelek mindenekelőtt az előadásmódban gyökereznek, amelynek kapcsán egyszer-máskor fel is bukkan a „dramatikus” jelző, aminthogy e kifejezés alkalmazásának szükségét egy 1976-ban megjelent dolgozatunkban mi magunk is felvetettük. Az énekes mese színjátékszerű életre hívását, dramatikus elemekkel telt megformálását mi sem teszi jobban érzékelhetővé, mint az a vili (fjort) mese, amelyet Herbert Pepper ad közre albumában (1959) (lásd a szerző említett tanulmányát36). A mese előadásában ugyanis a szóló és kórus válaszolgatásából felépülő énekbetétek mellett egy szinte hivatásos színházi értelemben vett dramatikus elem is megjelenik. Hiszen a rendes beszéd vagy inkább a ritmikus beszéd módján megszólaltatott, némileg a recitatív beszédmódra emlékeztető részeknél szinte azt mondhatnánk, párbeszéd alakul ki az előadó és a közönség között. Ilyenkor a mesélő minden mondatára váltakozó beszédformákat tartalmazó, mintegy szavalókórusban elmondott válasz következik. 33

Belinga 1965, 55–56. old. Belinga 1965, 55–56. old. 35 Belinga 1967, 5–34. old., 1970. 36 Pepper 1959, 65–67. old. 34


9

Az afrikai énekes mese esetében – amint a kezdetleges fejlettségű társadalmi alakzatokban élő népek narratív formáit illetően általában is – a dramatikus jelző feltehetően megállja a helyét. Ezt a korábban idézett szerzők, így különösen Seitel vagy Cosentino elemzései és leírásai ugyancsak alátámasztják. Más kérdés, hogy a modern kutatás kezdeményezői által az ötvenes-hatvanas években javasolt chantefable műfajmegjelölés, még ha maga Belinga is ezt használja, minden bizonnyal tévútnak minősül. A kifejezés ugyanis európai műfaji jelenséghez, a francia késői középkor egy szépséges emlékéhez, az Aucassine et Nicolette címen ismertté vált, énekbetétekkel tarkított meséhez (széphistóriához?)37 kapcsolódik. Azonban e szöveg előadásmódjáról semmit sem tudunk, legfeljebb annyit sejthetünk, hogy az énekes részeket hangszer kísérhette. Másrészt a szöveg nem kifejezetten népi termék, hanem fél-népi, populáris műfaji jegyeket tükröz, a népi és a hivatásos kultúra határán álló jelenségeket takar. De még ha népi műfaji jelenségnek tekintenénk is, aligha szerencsés megoldás, ha az európai rétegzett társadalmak népi vagy populáris kulturális termékeit összekevernénk az Európán kívüli hagyományos kultúrák, törzsi társadalmak szóművészeti megnyilvánulásaival. Az afrikai énekes mesét tehát el kell választanunk a francia középkorvégi chantefable-tól, sőt, valószínűleg a keleti kultúrákban megjelenő (szintén a hivatásos udvari környezetben felbukkanó, például kínai, indiai stb.) versbetétes történetektől is. Az európai anyag összefüggésében a megkülönböztetés nem az említett meseanyagokkal (vagyis például a Grimm-mesékkel, Calvino olasz meséivel, a Jávorfa mese-családdal, amelyek kétségkívül egyfajta hidat képeznek a kezdetleges, osztatlan emberi közösségek és a modern társadalmak paraszti rétegeinek hagyománykincse között) szemben lényeges. Hanem akkor, amikor mondjuk a feltehetően ponyvaballadából (esetleg képmutogató szövegből) kinőtt Jókai-novellát, az énekbetétes műformát igen sokrétű módon megtestesítő Népdalok hősét vesszük szemügyre38. Az európai vegyes műfajok és a népmese régies rétegének megkülönböztetése elsősorban a műfaji megnevezés gondjából fakad. Amint azt már említett dolgozatunkban is igyekeztünk megfogalmazni39, az afrikai énekes 37

Szakirodalma igen gazdag, lásd kiindulásul Kovács Endre 1972, 2. köt., 169. old. 38 Lásd erről Biernaczky 1980. 39 Biernaczky 1976, 573–587. old.

10

Biernaczky Szilárd

mesének eddigi ismereteink szerint leginkább a következő meghatározást adhatjuk: dramatizált népi elbeszélések szövegükbe illesztett kérdés-felelet típusú (azaz reszponzoriális) énekekkel. E megjelölés azonban túl hosszú, túl bonyolult és igen nehézkes. Talán valamelyik helyi elnevezést kellene elterjesztenünk, és az itt rögzített szemantikai tartalommal felruháznunk. Nyelvi újítási leleménnyel rendelkező kutatókra vár a feladat, hogy a szükséges kifejezést megtalálják (mintául szolgálhat akár a vélhetően portugál eredetű, de ma már Afrika-szerte is használt és az énekmondót megjelenítő griot kifejezés, vagy az egyébként minden afrikai népnél más szóval illetett, de mind jobban terjedő, egyre inkább közösen elfogadott sanza szó, amely egy – az afrikaiak zongorájának – nevezett hangszert jelöl meg). Az afrikai énekes mese műfaja ugyanakkor túlvezet azon, hogy pusztán csak műfaji kérdés legyen. Egyrészt, mint a szóművészet Afrikában máig igen gazdagon élő, egyúttal sajátos vonásokat felmutató jelenségbokra, alkalmas arra, hogy más hasonló jelenségcsoportokkal együtt (a verbális folklór területéről az egyedülálló formákat teremtő dicsérő éneket vagy a világméretekben is legsokrétűbb hagyományanyagokat felmutató élő eposzt, mi több, a más kontinensek törzsi kultúrájából csak alig vagy szinte egyáltalán nem ismert responsoriális énekes formát említhetjük) kontinensnyi méretekben mutasson fel önálló kultúrák létét igazoló „megkülönböztető jegyeket”. Másrészt alkalmas arra is, hogy alátámassza Senghornak a Herbert Pepper hanglemezalbuma kísérőfüzetéhez írott bevezetője egy alapvető gondolatát: „Valójában a néger-afrikai civilizáció egységes világképből fakad. Egyetlen terület sem független a többitől, mint ahogyan a nyugati tudományok azokat mesterkélten fölosztották. Ugyanazt a szellemiséget sugallja – a szétválasztott területeket egymáshoz kapcsolva – a néger-afrikai filozófia, vallás, társadalom és művészet. Filozófiájuk, amely „ontológiai” alapon juttatja kifejezésre pszichofiziológiájukat.”40

A négritude eszméjének egyik megalkotója nem is fejezhette volna magát ki másképpen. Gondolatának mélyére hatolva azonban észre kell vegyük, hogy az egységes világkép feltételezése megfelel annak, miszerint a Homéroszig ívelő (sőt, az úgynevezett barbárok esetében az első évezred végéig elnyúló) korai európai civilizáció is a közösség minden tagja számára rendelkezésre álló, univerzális tudást biztosított. Legfeljebb az – hogy 40

Pepper 1959, 4. old.


11

ezúttal Senghornak a történetiség alapján szemlélve a dolgokat adjunk igazat – a későbbi fejlődés során összetöredezett. Kétségtelenül igaz, hogy ez az egykor egységes és mindenki számára elérhető tudás modern korunkra sok kis területre szétválasztva létezik, és a mai ember már az egésznek csak egy-egy kis töredékét képes birtokolni. Vagyis az énekes mese is egy olyan szóművészeti hagyomány része, amely ha Bartók szemléletmódjának megfelelően dialektusokra is osztható, mégis mögöttesében egységes kulturális világot feltételez, minden tradicionális közösség magáénak tudhatja, és számunkra ilyen formában is az afrikai kontinens sajátos arculatát meghatározó vonások egyikét, az Európában az elmúlt két évezred során megkopott, adott esetben (így nálunk is) szinte elvesztett, már majdnem elfelejtett régi tudást állítja elénk. Megjegyzések a példatár meséihez Példatárunkban olyan szövegeket adunk közre, amelyek az előzőleg elmondottakat különféle tematikai, illetve formai típusokkal igyekszenek alátámasztani. Zömében az elmúlt század folyamán (kiadásuk: 1911–1984) megvalósított kutatási munkálatok során kerültek jegyzetfüzetbe, és természetesen a gyűjtői irányultság és igényesség különféle szintjeit mutatják fel. 1. Az afrikanisztikai folklorisztikának (szerencsére) létezik néhány kiemelkedően fontos forrása a 19. század második feléből. Callaway atya zulu, Héli Chatelain mbundu, Junod ronga gyűjtései mellett igen nagyértékűek azok a szán (bushman) mítosz-, mese-, monda- és dalszövegek, illetve szokásleírások és néprajzi jellegű adatközlések, amelyek az 1850-es évek végén Dél-Afrikában (Fokvárosban) letelepedett, fiatalon elhunyt Wilhelm H. I. Bleek (1827–1975) és segítőtársa, egyúttal sógornője, Lucy C. Lloyd (1834–1914) lankadatlan szorgalommal végzett lejegyzései nyomán kerültek gyűjtőfüzetbe. E gyűjtések egy jelentős csoportja hosszú késéssel 1911-ben látott napvilágot (innen vettük a példánkat), további részei Bleek ötödik lánya, a jeles koiszán kutatóvá lett Dorothea Bleek (1873–1948) gondozásában jelentek meg, még további várakozás után, nagyobbrészt a Bantu Studies című folyóiratban, terjedelmes anyagközlések formájában. Az általunk kiemelt szövegpélda a közlők szerint a szán mítoszok körébe tartozik, azonban letagadhatatlan a példa meseszerűsége, amelyet csak erősít az énekbetétek jelenléte. Hogy egyáltalán énekbetétekről van szó, az

12

Biernaczky Szilárd

is csak a második énekbetét típus megjelenésekor derül ki egyértelműen a meseszövegből („akkor azt énekelték”), hiszen az első számtalanszor elhangzó és hasonlóképpen a szövegből középre kiemelt sorok előtt csak az „azt mondta” formula hangzik el minden alkalommal. Az első betétszöveg számos ismétlése változatlan alakot hordoz, viszont a második dalbetét a bemutatott mítosz/mese szövetében a kétszeri megszólalás során módosul. Sőt, a jegyzetben említett szöveg ugyancsak más alakot mutat, mint az előző kettő. Az állatmesék műfaja, mint ismeretes, a népi epika egy igen régi típusát képezi, kialakulása minden bizonnyal a nemzetségi társadalom korszakáig nyúlik vissza. Elena S. Kotljar orosz tudósasszony az afrikai állatmesét vizsgálva azt a megállapítást kockáztatja meg, hogy az állatmesék esetében a még a nemzetségi társadalomhoz kötődő archaikus, vagyis a mitológiai természetű képzetektől még el nem váló mitikus állatmeséket megkülönböztethetjük a fejlett állatmeséktől (utóbbit értelmezésünk szerint a törzsi társadalom kialakulásához köthetjük). (2) Mestere, Meletyinszkij eposzi klasszifikációjára emlékeztetően ez utóbbit klasszikus állatmesének nevezi, és a bennük domináns állati hősalakok karakterére utalva ehhez a csoporthoz kapcsolja a zoomorf csínytevő, a kópé, a trickster figuráját. (3) Kotljár, aki többek között egy önálló szan (busman) mesekötetet is öszszeválogatott és kiadott orosz nyelven (4), tanulmányában hosszasabban foglalkozik a kultúrhérosz szerepét betöltő „Cagn úr” (az imádkozó sáska, az ájtatos manó, Mantis religiosa) köré felsorakozó történetekkel, illetve azok kettős, az anyagi és kulturális javakat előteremtő demiurgoszra, illetve más oldalról a mitologikus csínytevőre valló magatartásmódjával. Hosszasabban elemzi például azt a szöveget, amelynek fordítását e tanulmányunk függelékében (1. példa) adunk közre, és amelyben Cagn, az élet és halál ura, a tabuk megalkotója, az eső és a vadak fölötti hatalom birtokosa, ezúttal a babuinok (majomfajta) által megölt fiát, pontosabban annak szemét hősi, varázsos és fortélyos cselekedetekkel kimentve, újrateremti a vízparton gyermekét (természetesen szemével együtt). Tehát a babuinok legyőzésében már nemcsak a mitikus hős alakjából fakadó tulajdonságokat, hanem bizonyos mértékig a ravaszság és a fortély mozzanatait is tetten érhetjük. (5) 2. A Clement M. Doke gyűjteményéből idézett szöveg, amelynek egy másik magyarítása szerepel a Voigt Vilmos szerkesztette és Ignácz Rózsa


13

fordította, kelet-afrikai népmeséket tartalmazó kötetben41, több szempontból is figyelmet érdemel. Elsősorban azért, mert e szöveg kapcsán bukkan fel tudomásunk szerint a hazai szakirodalomban az egyetlen olyan információ, amely az afrikai énekes mesék egy figyelmet érdemlő megnyilvánulására irányítja a figyelmet. A 34. számmal megjelölt és Az emberevő óriás tánca címmel ellátott mese kapcsán a következő szerkesztői megjegyzések olvashatók: „Zambiai bantu, lamba énekes varázsmonda („ulusimi”). Az életretáncoltatás meséje (MI D 1415).” 42

Illetve az utószóban a lamba mesék kapcsán még a következőkről esik szó: „A lamba törzs Zambia és Kongó (pontosabban Katanga) határvidékén él. A bantu nyelvet beszélők középső csoportjához tartozik, életmódjában is a legtisztábban képviseli az erdei földművelést. A kötetünkben közölt meséket (6, 9, 23, 28, 29, 32, 34, 36, 40, 45, 46, 47, 50. 52, 57, 58, 62. számúak) századunk (a 20. század – B. Sz.) második évtizedében gyűjtötték, de közreadójuk, az angol Doke, nem írta le pontosan, mely falvakban és kiktől. Maguk a lambák két nagy csoportra osztják történeteiket: a csak prózai meséket icsisimikisio néven nevezik (6, 9, 23, 36, 40, 45, 47, 57, 58, 60), a versbetétes meséknek négy különböző neve ismeretes: ulusimi (32, 34, 52), akasimi (46), icsisimi és akalabi (ez utóbbiakból nincs példa a kötetben). Nem tudni biztosan, minek alapján különítik el a lambák egymástól ezeket az alfajokat, azt azonban megfigyelték, hogy az énekbetétes meséket rendszerint lányok vagy asszonyok adják elő, és az egyes énekelt formuláknak olykor varázserőt tulajdonítanak. A mindennapi élet élménytörténeteit határozottan megkülönböztetik a meséktől. Az előbbieknek nincs műfajnevűk.”

Tegyük hozzá, Doke ezeket a meséket kórus(os) történeteknek (choric stories) nevezi, minden bizonnyal a mesék megfelelő helyeinek responzórikus (szóló–kórus válaszolgatásán alapuló) megszólaltatására utalva, hiszen utóbb azt írja, „…ezeknek az énekbetéteknek minden szavához, amelyek egyébként nincsenek minden báj nélkül, hozzákapcsolódik a bennszülött hallgatóság.” 41

Voigt-Ignácz 1969, 101–105. old. Voigt-Ignácz 1969, 248. old. 42 Voigt-Ignácz 1969, 236. old. 41

14

Biernaczky Szilárd

Maga Doke az általa (két, lamba és angol nyelven) közreadott 159 mese egyik fő csoportjaként az emberevő óriások és a manók meséit (tales dealing with ogres and gnomes) különbözteti meg. Az emberevő óriások különféle nevekkel (esetünkben: Sisimunkulu) jelennek meg, és a helybeliek az őserdő lakóinak hiszik azokat. Első benyomásra olyanok, mint egy ember, de sokkal nagyobbak és sokkal rondábbak. Emberi lényekkel táplálkoznak, akiket egyben nyelnek le, hasonlóan (teszi hozzá Doke) mint a kosza és szoto mesék kannibáljai. Ugyanakkor mindenki számára egyértelmű, hogy az áldozatok nem halnak meg, és a történetek szokásosan a szörnyek elpusztulásával fejeződnek be. Szeretnénk még végül indokolni az újrafordítás okát. Az angol kísérőszövegekkel ellátott gyűjtemények közreadói (különösen nyelvészek, mint akár Doke) igyekeznek ugyanazt (a sokszor az európai mesék nyelvi megjelenítésénél „szürkébb”) stílusközeget visszaadni, ami az eredeti afrikai szövegekre jellemző. „A népek meséi” sorozat példányszámai (tudomásunk szerint a sorozat kötetei kb. 6000 példányban jelentek meg) ugyan végül főleg mégis csak a szakma kezébe kerültek (ma még antikváriumokban sem található szinte sohasem példány belőlük), mégis egyfajta népszerűsítő igénnyel készültek az egyes kötetek. Ennek megfelelően Ignácz Rózsa fordításai, amelyeknek egyébként a stílustörekvéseit magunk is értékeljük, súrolják az átdolgozás határát. Mi fordításunkban, szakmai megfontolásból, inkább az angol kísérőszöveget próbáltuk pontosan követni, s az Ignácz-féle fordítás néhány szövegösszevonását pótolni, hiszen egy helyett például egy énekbetét is elveszett a magyarítás igyekezetében. Ami az afrikai vagy akár a világ bármely pontján gyűjtött meséknek a stílusát, nyelvi közegét, illetve annak szürkébb, egyszerűbb, az ismétlések nagy számától (lásd például az antológiánkba felvett szán szöveget!) nem ment megjelenési formáját illeti, érdemes arra az Evans Pritchard által is olyannyira hangsúlyozott jelenségcsoportra gondolni, amely az eredeti környezetben nemcsak nyelvi minőségében megjelenő (afrikai) meséknek ugyancsak lételeme. Hiszen a világ népeinél szóbeli közlésként megvalósuló bármely folklórforma (és így a mesék is) élő előadásban válnak valamely közösség részévé. És ebben az előadásban – a szöveg stilisztikainak nevezhető értékei mellett – a szöveg többnyire igen gyors elmondása, az énekes megszólaltatások, továbbá a hallgatóság aktív részvétele (amely egyébként nagyobbrészt, kivéve a még egészen kis gyerekeket, az adott előadóval egyképpen ismeri a „körben” életre hívott mesét), továbbá a környezeti elemek, a mesélést körülvevő esti táj, a természetes (vagy esetleg mesterséges) megvilágítás hangulata is szerepet játszik. Majdnem azt


15

mondhatnánk, ha az éppen előadott szöveg olyan igényes stilisztikai köntöst öltene magára, amely egy (mondjuk éppen Ignácz Rózsa féle) európai ízű átdolgozás visel magán, a hallgatóság számára (a többi dramaturgiai elem érvényesülése mellett) nem volna követhető. 3. Az Henry Labouret könyvéből (1931) kiemelt példa azt mutatja, hogy a régebbi (bár már 20. századi) gyűjtésekben is gazdagon bukkannak fel énekes mesék. A szöveg a versbetét három tisztán azonos megismétlését tartalmazza. Azok ugyanakkor – a Jávorfa-mese típusbokorhoz hasonlóan – a cselekmény konkrét folyamatába illeszkedve sajátos előrevivő funkciót töltenek be: az események által beszédre késztetett néma asszony első megszólalásai kötődnek az énekes kifejezésmódhoz. 4. A Herskovits-házaspár által gyűjtött fon kultúrhérosz-történetben jól tetten érhető a mitikus idők jelenléte: minden állat és ember még egy nyelven beszélt. Bár a mesét át- meg átszövi már a (a mitológiai rendszerek, az ahhoz kötőtő világkép felbomlásának idejére tett) későbbi keletkezésű kópé-mesékre emlékeztető mozzanatok sora. Hiszen a kaméleon és a teknőc nem hősiességgel, mint az etalonnak tekintett ókori mitológiai történetekben, hanem ravaszságok árán szerzi meg a tüzet a „földi élőlények” számára. A két vállalkozó szellemű állat kultúrhérosszá emelkedését mégiscsak jól jelzi a szöveg, amikor az fogalmazódik meg benne, hogy ezentúl már azokat szent állatokként kell tisztelni. Ami az énekes betéteket illeti, itt azt a típust figyelhetjük meg, amikor a három alkalommal felhangzó énekben lényegében azonos szöveg szólal meg. Azonban annak tanúságául, hogy ezek az énekbetétek nemcsak „üres díszítmények”, hanem a mesei cselekményszövés aktív részesei, a történet előrehaladásának megfelelően mindig módosulnak. 5. A Herskovits-házaspár kötetéből kiemelt másik mese lényegében afféle morális tartalmú reális történet. Az érdekessége, hogy a mese második fele teljes egészében énekké válik. Hiszen ezúttal az előadásmód szinte az afrikai eposzokat idézi. Ugyanis az énekes mesékben a betétek szövegei „cselekményes elemeket” nem igen szoktak magukba rejteni, az főleg az egyenlítővidéki, bantu archaikus (varázsmesével rokon), kevésbé a nyugatafrikai klasszikus (dinasztikus–klánikus) hősepikai szájhagyományokra jellemző.

16

Biernaczky Szilárd

6. Négy magyarra fordított bolia énekes mese közül a legösszetettebbnek tűnő és a „Fehér toll mondája” címet viselő történetet illesztettük be a példák sorába M. Mamet belga kutató nyelvtanából. A példa kiválasztásának alapvető oka, hogy a nyelvész figyelme, érdeklődési irányultsága, átírási módja jóval tisztábban rávilágít a szóbeliségben megvalósuló és onnan könyvbe mentett „orális szöveg” valódi jellegére, mint ahogy az az óhatatlanul irodalmi simításokkal teli „folklorista vagy irodalmár közreadásoknál” tapasztalható. A szöveg fordításakor igyekeztünk Mamet igen egyszerű (a múlt idejű megfogalmazást rendkívül mereven, szinte zavaróan minduntalan jelenbe átfordító), számos kérdőjelet, értelmező kiegészítést beiktató fordítási stílusát követni. A mondának minősített, bár kétségkívül népi elbeszélésnek (vagyis mesének) tekinthető szöveg egy sor kétértelmű és homályos (és sajnos néprajzi magyarázat híján maradt) mozzanatot tartalmaz. A totemállat elpusztításáért bűnhődő fivér esete még érthető. Kevésbé, hogy a harmadik részben a főszereplő asszonynak ez a folyóba fulladt legidősebb fivére a folyó vízében elsüllyedve „fehér asszonnyá” változik. És amikor kiemelik az egyik falubeli varsájából, utóbb többen is (jelöltként) feleségül kérik, eközben viszont a történet mintegy állatmesébe fordul át. A végül férjül választott állatot viszont a többi állatok (korábban fivérek?) agyonütik (talán mert a totemállatból támadt asszonynak nem lehet férje?) Nem szól a gyűjtő arról sem, hogy vélhetően két vagy esetleg három történettípus/meseszerkezet (vagy azoknak „csonkja”) kapcsolódik össze az általa rögzített szövegben. Mindemellett a mesében található énekbetétek egy sor ritkán tapasztalható vonással rendelkeznek. Az első ének, pontosabban versbetét-sorozat maga egyfajta kumulatív (láncolatos mesére emlékeztető) struktúrát mutat fel (a szakasz minden említéskor az elején növekszik, miközben az előző bővüléseket is magával hordozza), amely ugyanakkor nem énekes formában, hanem csak ritmikusan (recitatív modusban) elmondva szólal meg (erről persze csak a gyűjtő megjegyzései alapján értesülünk). A következő négy dalbetéttípus közül három viszont többször is előfordul: A második hatszor és a harmadik hétszer megismételt énekbetét változatlan sorozatot alkot. A negyedik énekbetét ötször hangzik el, ezúttal variálódó sorokat mutatva. A második énekbetétforma különlegessége az utolsó megszólaltatás, amikor a mesélő az éneket a fuldokló fivér jellemzéséül fuldokló hangon adja elő (minderről is persze csak a gyűjtő megjegyzései alapján értesülünk). Az utolsó énekbetéttípus viszont csak egyetlen egyszer hangzik el.


17

7–8–9. Az ún. trickster (kópé) mesék gazdagon ismertek a világ számos tájáról, gazdag a témakör szakirodalma is (lásd bővebben a kötet következő fejezetének bevezető megjegyzéseit). Általában a mítosz és a mese határán álló tematikai csoportba sorolják őket. Ókortudósok (pl. Kerényi) Hermésszel rokonítják a gyökereit tekintve a kultúrhéroszok világába elnyúló főszereplői karakter alapmintáját. Azt is szokás kiinduló megállapításként tételezni, hogy a kópé (aki egyébként Afrikában legtöbbnyire állatalakot ölt) egyszer sikeres, máskor vesztes, egyszer sikerül mindenkit becsapnia, máskor viszont saját magát csapja be, vagyis pórul jár. Nos, a világhírű angol tudós, a kulturális antropológia tudománya egyik megalkotója és klasszikusa, E. E. Evans Pritchard filológiából is jelesre vizsgázott, amikor közreadta az általa oly sokoldalúan vizsgált középafrikai nép, a zandék kópé (ture = pók) meséinek számos típusát, illetve változatait egy gazdaganyagú antológia keretében. Az idézett három mese közül az elsőben Ture pórul jár hiszékenysége miatt. A második mesében ugyan Ture pozitív tettével tűnik ki, de csak a második motívum (epizód) esetében bukkan fel, és halvány (mellék)szerepet tölt be (megkeresve szüleit hazaviszi az Emberevő fogságából kiszabadult kislányt), a történet fővonala az európai mesékből is jól ismert, gyermekekkel táplálkozó boszorkány (farkas) témájához kapcsolódik, míg a harmadik motívum (mozzanat, epizód) az ugyancsak ismert megnémulás és beszédre bírás elemét foglalja magába. A harmadik mesében a tiltás áthágása, a próbára tevés, a testvérek közötti vetélkedés Ture fiai és a családjához került Árva szerepléséhez kötődik, azonban a ravasz pók maga az Árva által elejtett hatalmas elefánt húsának haszonélvezője. Ami az énekeket illeti, az első mese esetében a kétsoros dalbetétnek mindig a második része módosul: a mese első részében háromszor szerepel (AA + AB + AC), majd a mese második részében belőlük csak kettő tér vissza (AA + AC). Vagyis abba a típusba tartozik, amikor a mesében csak egyetlen fajta énekbetét fordul elő, bár helyenként módosult formában. A második mesében kétféle dalbetétet találunk. Az első azonos struktúrát mutat, mintha egyetlen felsorolás zajlanék két részben, amelyhez egy ismétlődő refrénszerű kétsoros rész kapcsolódik. A második terjedelmesebb dalbetét háromszor hangzik el, apró módosulásokkal. A harmadik mesében az első énekformula egyszer szólal meg. A második viszont négyszer, ugyancsak apróbb módosulásokkal. Mind a három mesében világosan tetten érhető az a jelenség, amelyet az énekbetétek a mese szövegébe való dramaturgiai beilleszkedésének neveztük korábban. Az apja hamvaival terülj-terülj-asztalkát elővarázsló ember,

18

Biernaczky Szilárd

majd a felsülő Ture éneke nem szimpla díszítmény, hanem a cselekmény bonyolításában is szerepet játszó szövegforma. A második mesében az emberevő öregasszony kakasának jelzést hordozó énekéről ugyanez mondható el, míg a megmenekült kislány éneke Turéhoz egyenesen a cselekmény közvetlen menetébe illik. Az utolsó mesében a Zakiringi madár útján küldött üzenet az „éneklő csontok” mesebokor (lásd Solymossy már idézett tanulmányait) megoldására emlékeztet: ott az elpusztult állat csontjaiból faragott hangszer szólal meg emberi nyelven, itt a többszöri próba után fellelt nem emberi lény, egy madár viszi el a csak emberi nyelven értelmes, csak emberi nyelven megüzenhető üzenetet Turéhoz. 10. Simha Arom, az izraeli születésű, de Franciaországban működő kitűnő afrikai folklórkutató és zeneetnológus könyvében tudatosan választott kutatási témaként ad közre 8, teljes apparátussal (szöveg és zene) átírt énekes mesét, illetve közli vizsgálati eredményeit mintegy hatvan saját maga által gyűjtött ngbaka-ma’bo (Közép-Afrikai Köztársaság) szövegpélda alapján. A gyűjtő a mese szövegével kapcsolatos minden olyan lehetséges kérdésre választ ad, amely bizonytalanságot hagyhatna az olvasóban. A 28. sor esetében az a benyomásunk, hogy annak is ének formájában kellett (volna?) elhangzania. Az orrszarvú által felöklelt Colobe társának, Situtongának a jajveszékelése, majd a halott testvér feleségének röviddel később elhangzó siratója ugyan két különböző formát képez, azonban mind szövegükben, mind dallamrajzukban rokon elemek (szövegsorok, zenei sorok vagy motívumok) fedezhetőek fel. Mintegy ismét világosan a tudtunkra adva azt az énekes meséknél megnyilvánuló törvényszerűséget, hogy a dramaturgiai megoldás szinte spontán módon mindenkor – újabb és újabb énekes betét alkalmazási megoldásokat létrehozva – illeszkedik a történet során megvalósuló helyzetekhez. 11. A válogatásunkba beillesztett kosza mese a Wisconsin University professzorának, Harold Scheubnak abból a nevezetes gyűjteményéből (The World and the Word. Tales and Observations from the Xhosa Oral Tradition) való, amely egyetlen jeles mesemondó, Nongenile Masithathu Zenani repertoárját adja közre, jóllehet egyéves dél-afrikai gyűjtőútja során más adatközlőktől mintegy 5000 további szöveget gyűjtött (a teljes anyagból készült gyűjtemény címe: The Xhosa Ntsomi). Az egyik mondhatnánk legtisztább, legkristályosabb szerkezetű mese áll előttünk, amelyben az alapvető dramaturgiai helyzet a főhős fiú és ökre közötti szókapcsolatból


19

származik (pontosabban mindig a fiú instruálja dalával ökrét). Másrészt abból, hogy a mesehelyzetnek megfelelően a négy soros dalbetét egyetlen félsora folyamatosan módosul (mintegy igazolva Simha Aromnak azt az elméleti feltételezését, hogy a dalbetétek többnyire fix, változatlan szövegrészeket, egységeket tartalmaznak, és mindig van bennük olyan egység – többnyire félsor –, amelyik viszont folyamatosan változik). Nem álljuk meg, hogy ne említsük, miközben a kiváló amerikai kutató e művével minden kétséget kizáróan feliratkozik az egyéniségkutató iskola főszereplői közé, semmilyen tudomással nem bír, sem az Asadowskijig visszanyúló kutatási hagyományokról, sem az Ortutay iskoláról, sem a szomszédvár Bloomington egykori professzora, Dégh Linda USA-szerte jól ismert meseelméleti munkásságáról. 12. Az F. M. Rodegem könyvéből kiemelt drámai erejű elbeszélés egyfajta reális történetnek bizonyul, amely azonban a rundi szokásvilághoz kötődő tematikai magva alapján szinte már nem is „meseinek” látszik. Magáról a szokásról a gyűjtő a következőket jegyzi meg: „E tragikus történet egy másik változata a hős feleségét állítja színre, aki furfanghoz folyamodik, hogy megmentse a férjét a szörnyű haláltól. Tudniillik amikor megtudja, hogy a férjét, ezt a szép férfit jelölték ki áldozatnak, bekente a párját sárral és hamuval. Amikor ezt a pikkelyes, visszataszító lényt megpillantották a hóhérok, megijedtek, hogy megfertőzik a királyi jószágot, és más áldozatot kerestek. Embert a történetben megjelenített módon utoljára 1915-ben, IV. Mwambutsa király megkoronázásakor áldoztak fel. A hagyomány megőrizte ennek az áldozatnak a nevét. Úgy hívták: Ntamobwá. A szokásos rítus a „kiválasztott” termetének megfelelő méretű mélyedésről gondoskodott, amit egy, a gulya számára itatóhelyként szolgáló gázlóban vájtak ki. A királyi jószágot szomjassá tették, sót adtak az állatoknak, de megakadályozták, hogy vízhez jussanak. A kiszemelt férfit – előzőleg leitatták, hogy a művelet könnyebben elvégezhető legyen – belefektették a mélyedésbe. Akkor szabadon engedték a szarvasmarhákat, amelyek agyontaposták az áldozatot, akinek a vére vörösre festette a folyót.”43

Hogy ezt a szöveget mégis mesének (és például nem szokásmagyarázatnak) kell minősítenünk, annak egyik oka éppen az, hogy benne énekbe-

43

Rodegem 1975, 257. old.

20

Biernaczky Szilárd

tétek találhatóak, amelyek így az afrikai énekes mese esztétikai jegyeivel ruházzák fel a történetet. 13–14–15. Hermann Jungraithmayr elsősorban nyelvész. Az Eugen Diederichs német kiadó által gondozott Die Märchen der Weltliteratur sorozat számára azonban, amely annak idején a tízes-húszas években többek között Leo Frobenius nevezetes 12 kötetes és Atlantisz összefoglaló címmel megjelent afrikai folklór gyűjteményének is helyet adott, ő is összeállított (1981-ben) csádi gyűjtéseiből egy igen tanulságos, kiterjedt terepmunkán alapuló gyűjteményt (jóllehet a sorozat jellegének megfelelően az egyébként minden bizonnyal rendelkezésre álló eredeti nyelvi átírások abban nem kaptak helyet). E gyűjteményből vettük következő három példánkat. A kötet 51 szövegéből, amelyet a gyűjtő eredetmagyarázó és mitológiai mesékre (12 példa), varázsmesékre (16 példa) és állatmesékre (további 23 példa) oszt, 16 énekbetétes mese található. És ezek igen változatos képet mutatnak, már ami a szerkezeti sajátosságaikat illeti. Némelyik közülük egy vagy két énekes megszólalást foglal magába (egy esetben egy igen hosszú szöveget), míg az itt fordításban adott 10. számú elbeszélés 17 esetben vált énekre (kár, hogy benne olyan varázsszövegek szerepelnek zömmel, amelyeknek csak az eredeti nyelvi lejegyzése kapott helyet a kötetben). Egy mesénél a 19 betét esetében a megoszlás: 14 azonos, 2 más azonos, 2 további más azonos, illetve egy végső újabb forma. Ezúttal főleg a mitológiai és a varázsmesék esetében találkozhatunk a vegyes szövegű (ének és beszéd) megformálás jelenségével (a 18 szövegből 16 esetében), míg az állatmeséknél az énekes betétek jelenléte elhanyagolható. Ez azonban nem jelent törvényszerűséget általában az afrikai meséknél. Más gyűjtéseknél az énekes részek jóval gazdagabban is megjelenhetnek az állatmesék esetében. De hadd idézzük a fordításban adott mesékhez a pontosabb értelmezés érdekében a gyűjtő magyarázatait: A 10. számú mesét (Egy asszony a holtak birodalmában) elmondta Yeyyege 1976. február 2-án N’Djamenában. E mese egy változata megtalálható P. Fuchs kötetében (Afrikaniscxhes Dekamerone, 1961, Stuttgart, 228. old.), „A holtak faluja” címen, egy további változat pedig D. Gounon kéziratos munkájában (Contes de Moukoulou, é. n., 27. old.), „Az ördög mezeje” címen. – Hasonlóan, mint ahogy az „Ali baba és a negyven rabló” című mesében a hegy fala csak a „Szezám, tárulj!” varázsszóra nyílik meg, itt az asszony a holtak birodalmát tárja föl, ahol nincs éhínség, ha a kinyitási varázsszót, amely így hangzik: Kenga, rendesen elmondják, és a megfelelő biztos záróformulát hasonlóképpen ismerik. – Tűz nincs a halottaknál,


21

ezért támad láttára nyugtalanság, és ezért menekülnek előle. A második asszony nem ismeri pontosan az ajtót nyitó és záró varázsszót, és végül is a nősténykutya magára hagyja. Ezután csak az első asszony segítségével lesz képes visszatérni az életbe. A holtak a tánc következtében válnak ismét holtakká, amelyre az asszony a Kenga dalokkal csábítja őket! A 19. számú mesét elmondta Ayya 1975. december 23-án N’Djamenában. Jintalmát, a fiatal leányt a vele egykorú leányok féltékenységből a fürdőbe csalják, és egy veszélyes helyen a vízbe lökik. A hallá változott leányt végül nem apja és anyja, hanem a testvérbátyja és az (anyai ágról való) nagymamája ismeri föl, és menti meg. A 22. számú mesét Kaga mondta el 1975. december 23-án N’Djamenában. A változatokat lásd Fuchs már említett és egy másik kötetében (1961 és Tschad und Sahara, Göttingen, 1976). A 23. számú szöveg e mesének egy további változata. Továbbá D. Gounon már ugyancsak említett gyűjteményében is található egy változat (1. sz.). Az öt megfogalmazás lényegesen nem különbözik egymástól. Gounon és Fuchs majdnem ugyanarra a szövegre hivatkozik, amely gyaníthatóan Gounon közvetlen átvétele, illetve a francia szöveg fordítása P. Fuchsnál, megfelelő utalás illetve forrásmegjelölés azonban Fuchs 1961-es művében nincs. Az általunk használt fogalmazványban az anya az, aki elsőként elmegy a jóshelyre, őt követi aztán a leány atyja és nagybátyja, Gapaya. Gounonnál és Fuchsnál először az apa megy (a jóshelyre) és csak utána az anya, a nagybácsi őnáluk nem szerepel. Itt és Gounonnál varázsgyík (franciául „margouillat”) áll a cselekmény középpontjában, Fuchsnál (1961) viszont varánusz. 16. Utolsó példánk egy olyan figyelmet érdemlő doktori disszertációból származik, amelyik igen jeles helyen, az angol folklór társaság kiadásában látott napvilágot. Bár az ibó kutató 100 meseszövegének angol nyelvi köntöse kissé irodalmiasnak hat, tény, hogy az általunk idézett szöveg közvetlen rokona a francia Labouret-től vett mesének (a néma asszony igazsága, antológiánk 3. darabja), bár a vízzel (folyó) való próbatétel A fehér toll mondája (antológiánk 6. darabja) egyik epizódjaként is felbukkan kis gyűjteményünkben. Az énekbetétek közül az első kétszer ismétlődik változatlanul. A második viszont a mesehelyzetnek megfelelően módosul a négyszeri megszólalás során. Az utóbbi esetben ismét jól érzékelhető, miként töltenek be az énekbetétek aktív szerepet a mesei cselekmény kibontakozásában.

22

Biernaczky Szilárd

A verses-énekes betétek mint önálló struktúrák a mesék szövetében Az énekes mesékben található versbetétek szerkezeti elhelyezkedését illetően persze tucatnál több további sajátos típus találhatunk még, amelyek részletes bemutatására ezúttal nincs lehetőség. Azonban a továbbiakban előzetesen megkísérlünk egy strukturális mintasort összeállítani. Mindemellett és mindenekelőtt le kell szögeznünk (Belinga megfogalmazásával és saját korábbi állításainkkal összhangban), hogy az afrikai mesékben – amint a világ más tájainak meseanyagában, sőt a hivatásos irodalom különféle rétegeiben és műfajaiban is – tetten érhetők a verses vagy énekes betétek. Mégpedig olyanok, amelyek nem pusztán az előadásmód színesítésére szolgálnak (a történet színre hozásának folyamatában alkalmazott hatásszünetként, az előadó megpihentetéséül, a zenei elem esztétikai szerepű művészeti elemként való bekapcsolásául), hanem a cselekmény bonyolításában is szerepet kaphatnak. A további vizsgálatok serkentése céljából viszont elmondható, sőt, hangsúlyozható, hogy Afrika mesekincsének minden bizonnyal közel a fele (ha nem több) olyan népi elbeszéléseket foglal magába (lásd a bibliográfiában is megjelölt Kawutirwaki nande vagy Umeasiegbu igbo gyűjteményét, ahol a teljes szövegmennyiségnek valóban több mint a fele énekes mese!), amelyekben – igen sokféle szerkezeti típust felmutatva – versesénekes betétek találhatók. Ezek a mesékben elhangzó kis énekes formációk egyébként egyes esetekben még az önállóan énekelhető egyszakaszos dal szintjét sem érik el. Más esetekben viszont, ahogy ezt egy példánk is megmutatta (lásd a Herskovits házaspártól idézett Hamis barátság című mesét a mese-antológiában), a cselekmény egy adott pillanattól kezdve énekes modusban folyik tovább jelentősebb terjedelemben, azonban az énekes forma mégsem kerekedik ki oly módon, hogy kiszakítva önálló dalt képezhetne. Ugyanakkor persze találhatunk nagy számban olyan betéteket, amelyek mind dallami, mind szövegi szempontból önálló dalként is megállhatnák a helyüket. Az afrikai meseanyagban található verses-énekes betéteket tehát egyrészt mint önálló formai képződményeket vehetjük számba. Ezeknek a lehetséges típusait most itt a szakirodalomban első kísérletként megpróbáljuk jellemezni:


23

1. A legegyszerűbb típust a kvázi egyszakasznyi (néha két vagy három sor, máskor két vagy három sor egyszeri vagy többszörös közvetlen ismétléssel, gyakran azonban négysoros) betét alkotja. Nyúlfarknyi népi elbeszélések esetén ennek az elhelyezkedése nem kelt figyelmet. Hosszabb szövegek esetében azonban elhelyezkedhet bárhol, a szöveg első, középső vagy végső részében (néha éppen a mese zárása vagy tanulsága, csattanója fogalmazódik meg énekbetét formájában). Előfordul, hogy egyetlen reszponzórikus sor (kérdés és felelet) szólal meg egyszer vagy pedig számos ismétléssel, képletét ilyenkor a következőképpen írhatjuk fel: A (a+b) stb. 2. Egyetlen két, három vagy négy, illetve még több soros énekes betét legalább két vagy több alkalommal szólal meg a mese előadása folyamán. Gyakori jelenség, hogy valamely adott mese elején, adott cselekményelemhez kapcsolódva hangzik el az énekbetét egy vagy több alkalommal, majd a mese vége felé, az adott cselekményelem megismétlődése során bukkan fel ugyanilyen formában ismét a változatlan szövegű és dallamú ének. 3. Az előbbi, vagyis az egyetlen szakasznyi énekbetétet tartalmazó forma sajátos megjelenésének tekinthetjük azt, amikor az ének ismétlésekor, egyébként a cselekményben zajló mozgás következményeként, egy vagy több sor módosul, ennek képlete lehet, mondjuk: ABCD, ABCvD, ABCvvD stb. (v = variáns. vv = variáns variánsa) 4. Egy további sajátos esete is lehet az egyetlen énekbetét-alakot tartalmazó mesei formációnak, amikor az énekbetét minden ismétléskor újabb sorral bővül, ez a kumulatívnak minősíthető forma többnyire a láncolatos mesék esetében fordul elő. 5. Amint említettük, léteznek, bár ritkább esetben (és más műfajok, például a hőseposz irányába mutatva) olyan egyetlen, kvázi szakasznak minősülő jelenségtípusok, amelyekben a cselekmény énekes formában zajlik tovább, és néha ezek az ABCDEFGHIJK stb. betűkkel jelölhető (a betűk az egyes sorokat jelzik!), egy-szakaszként, egyetlen helyen felbukkanó képződmények az előadó mint szóló és a hallgatóság mint kórus reszponzóriumaként hangzanak el. 6. Az énekbetétek számának és elhelyezkedésének nyomon követése akkor kezd bonyolulttá válni, amikor már két vagy több szakasz jelenlétével kell számolnunk. Amikor két különféle énekbetét-forma illeszkedik a mese szövetébe, akkor ezek lehetnek egymás közelében, bizonyos logikai kapcsolattal is egymáshoz kötve, de előfordulhatnak egymástól függetlenül, és egymástól távol is.

24

Biernaczky Szilárd

7. Két önálló szövegtípus többszöri megszólaltatása esetén az egyik alvariációt az adja, amikor csak az egyik szakasz kerül többszöri megismétlésre. Máskor mindkét dalforma ismétlésre kerül, többnyire egymástól eltérő számban. Különleges jelenség, amikor az egyik vagy a másik ismétlési sorozat esetében az adott szakasz már az előbbiekben jellemzett (valamely) variálódási folyamat indul meg. 8. Három vagy több énekbetét jelenléte esetén természetesen a strukturális lehetőségek száma tovább növekszik. Előfordul, hogy csak egy, máskor kettő, esetleg mind a három ismétlődik, természetesen az elbeszélői logika irányításának alárendelődve. 9. Előfordul néha az is, hogy nagyszámú különféle énekbetét helyezkedik el a mesei elbeszélés testében, mind különböző tehát, de egyik sem ismétlődik egyetlen egyszer sem. 10. A strukturális bonyolódás további esete, amikor többféle, ismétlődő, helyenként variálódó énekbetétek valamelyike nem pusztán csak egy bokorban, hanem más énekbetétek elhangzása után visszatérően is felbukkan, adott sajátos elbeszélői logika következtében. A létező struktúrák számbavétele, meggyőződésünk szerint, e típusok bemutatásával semmiképpen sem zárult le, az elemzést ezen a vonalon majd később minden bizonnyal még tovább kell folytatnunk. További vizsgálódások szempontja lehet viszont az, hogy számba vegyük, miképpen jelenik meg az énekbetét más műfajok, pl. a szokástörténetek, történeti elbeszélések, mítoszok, eposzok, rítusszövegek stb. esetében, milyen szerepet töltenek be ott, és mennyiben tapasztalható e struktúra-típus esetében az érintkezés a különféle műfajok között, akár az osztatlan társadalmak művészeti megnyilvánulásainál tapasztalható szinkretizmus jegyében. Az énekbetétekkel kapcsolatos különleges jelenségekre kell még röviden a figyelmet felhívnunk: az énekbetétek szövegei néha értelem nélküli töltelékszavakból állnak (lásd a magyar népzenében libizálásnak nevezett jelenséget), nehezen érthetőek vagy értelmük mára elhomályosult, még ritkábban titkos nyelven fogalmazódnak meg, így az európai nyelvű fordításuk lehetetlen. Ilyen helyzettel állunk szemben például a Szungyata eposz (legtöbbnyire énekes modusban megszólaltatott) dicsérő formulái esetében is, ugyanis ezeknek a régies szövegeknek az értelme már elveszett, az adatközlő nem képes az értelmüket megadni a gyűjtő számára. Hasonlóan figyelmet érdemlő és egyáltalán nem egyedülálló jelenség, amikor a szabad, kötetlen (helytelenül prózainak minősített) szövegformáról az elbeszélés egyszer csak hosszú időre énekes modusba ugrik át, és


25

időnként a mese végéig már abban is marad (ilyen példa is szerepel a példatárban). Az elemzések talán legmagasabb szintjén kétségkívül a dalbetétek dramaturgiai szerepével kell majd szembenéznünk. Hogy csak egyetlen sajátos példát említsünk, az eddigieknél jóval különlegesebb és bonyolultabb kapcsolódást feltételez az a mesehelyzet, amikor az egyik énekbetét típus jól érzékelhetően a reális térben zajló cselekményhez kapcsolódik, míg a másik dalforma viszont a mesés–varázsos–mitikus dimenzióban zajló eseményekhez kötődik. Sajátos jelenséget képvisel az is, amikor a mese cselekményének megfelelően az énekes betétek megszólaltatója (vagyis az adott mesei szereplő személye) változik. Ez a kérdés azonban már teljes egészében azoknak a dramaturgiai szempontok szerinti vizsgálatoknak a területére vezet át, amelyekből még csak ízelítőre sem telhet itt, jóllehet a kérdéskört néhol érintettük, mert bemutatásukhoz olyan terjedelmes szövegrészleteket kellene idéznünk és összevetnünk, amelyek akár az egyébként is bőséges és hosszú szövegekből összeállított példatár terjedelmét is messze meghaladnák. Úgy gondoljuk tehát, mindent összevetve, hogy nemcsak az afrikai szájhagyományokban igen gazdagon, hanem egyetemes értelemben, vagyis az emberi kultúra minden művelődéstörténeti rétegében is szélesen jelenlévő, énekekkel tűzdelt elbeszélés (próza) mint szóbeli és írásos forma a továbbiakban mind az irodalmi, mind a folklorisztikai kutatások jelentős eredményekkel kecsegtető témája lehet. (Megjegyzés: Jelen munka a 2006-ban megjelent tanulmány és kapcsolódó antológia jelentősen átdolgozott és többszörösére bővített változata.)

26

Biernaczky Szilárd

BIBLIOGRÁFIA ALEXANDRE, Pierre 1963 Une conte bulu de Sangmélima: le jeune albinos et le pygmée, Journal de la Société des Africanistes, 33, 2, 243–254. old. AROM, Simha 1970 Conte et chantefables Ngbaka-M’Bo, Paris, C.N.R.S., 237 old. (Société pour l’Étude des Langues Africaines, 21–22.) BELINGA, S. M. Eno 1965 Littérature et musique populaire en Afrique noire, Paris, Éditions Cujas, 258 old. 1967 Introduction à l’ètude des chantefables du Cameroun, Abbia, 17–18, 5– 34. old. BEN-AMOS, Dan 1975 Folklore in African Society, Research in African Literatures, 6, 2, 165– 198. old. BIERNACZKY Szilárd 1976 Van-e afrikai népmese?, Ethnographia, 87, 4, 573–587. old. 1979 How many Historical Models of the Communication System of Tales?, in: Artes Populares (Budapest) 4–5, pp 49–82. 1980 A népdalok hőse – megjegyzések Jókai folklorizmusáról, Budapest, ELTE BTK Folklore Tanszék, 14 old. (Előzmények és tervek, No. 12.). 2006 Afrikai énekes mesék, in: Sebestyén Éva – Szombathy Zoltán – Tarrósy István szerk./ed.: Harambee. Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára, Pécs, Publikon Könyvek – ELTE BTK Afrikanisztikai Oktatási Program, 58–79. old. BLEEK, W. H. I. – LLOYD, L. C. 1911 Specimens of Bushman Folklore, London, G. Allen, 468 old. BOTEZATU, G. 1981 Moldavian Folktales, Kishinev, Literatura Artistika, 254 old. CALLAWAY, H. 1868 Nursery Tales, Traditions and Histories of the Zulus..., Sprinvale– London, J.A. Blair–Trubner, VII+375 old. CALVINO, Italo 1956 La fiaba italiana (raccolte dalla tradizione popolare durante gli ultimi cento anni e trascritte in lingua dai vari dialetti da – –), 5. kiadás, Torino, Einaudi, 892 old. CHATELAIN, Heli 1894 Folk-Tales of Angola. Fifty Tales with Ki-Mbundu Text, Literal English Translation, Introduction and Notes, Boston – New York, G. E. Stechert, XII+315 old.(Memoirs of the American Folk-Lore Society, 1). COSENTINO, Donald 1982 Defiant Maids and Stubborn Farmers. Tradition and Invention in Mende Story Performance, Cambridge, Cambridge University Press, 226 old. (Cambridge Studies in Oral and Literature Culture, 3).


27

DAMMANN, Ernst – TIRRONEN, Toivo E. 1975 Ndonga-anthologie, Berlin, D. Reimer, 239 old. DE HEN, F. J. 1960 A propos de quelques chants de fable Bolia, in: W. FRÖCHLICH szerk.: Völkerkundliche Forschungen, Martin Heydrich zum 70 Geburstag, Köln, Brill, 323–330. old. DOKE, Clement M. 1927 Lamba Folk-Lore, New York, American Folklore Society, 570 old. (Memoirs of the AFS, Vol. XX) EGUCHI, Paul Kazuhisa 1978/1980/1982/1984 Fulfulde Tales of North Cameroon, I–IV. kötet, Tokyo, Institute for the Study of Languages and Cultures of Asia and Africa, XXVIII, 1–251 + XVII, 252–605 + XV, 607–891 + XXVIII, 893–1247 old. EVANS-PRITCHARD, E. E. 1967 The Zande Trickster, Oxford University Press, London, 240 old. (Oxford Library of African Literature) GALLI, Silvano 1983 Storytelling among the Anyi-Bona, in: Cross Rhythms. Papers in African Folklore, ed. Kofi ANYIDOHO, Daniel AVORGBEDOR; Susan DOMOWITZ, Eren GRAY-SAUL, Trickster Press, Bloomington, 13–42. old. GRIMM, Jacob és Wilhelm 1989 Gyermek- és családi mesék, ford. és az utószót írta: ADAMIK Lajos és MÁRTON László, Budapest, Magvető, 678 old. GRJUNBERGA, A. L. 1976 Szkazki narodov pamira, Moszkva, Nauka, 536 old (Szkazki i mifi narodov bosztoka). HERSKOVITS, Melville J. and Frances S. 1958 Dahomean Narative. A Cross-Cultural Analysis, Evanston, Northwestern University Press, 490 old. INNES, Gordon 1965 The Function of the Song in Mende Folktales, Sierra Leone Language Review, 4, 54–63. old. JUNGRAITHMAYR, Herrmann 1981 Märchen aus dem Tschad, Düsseldorf – Köln, Euden Diederichs Verlag, 287 old. JUNOD. H. A. 1897 Les chants et les contes des Ba-ronga de la baie de Delagoa, Lausanne, G. Bridel, 327 old. KAWUTIRWAKI, Kambele 1975 Contes folkloriques nande, Tervuren, Musée Royal de l’Afrique Centrale, I–II. kötet, 563+461 old. (Archives d’Anthropologie 22–23). KOVÁCS Ágnes 1977 Dalbetétes mese, Magyar Néprajzi Lexikon, 1. kötet, 550. old.

28

Biernaczky Szilárd

KOVÁCS Endre 1972 Chantefable, Világirodalmi Lexikon, 2. kötet, 169. old. KUBIK, Gerhard 1968 Aló-Yoruba Story Songs (Excerpts from Material Collected in Nigeria), African Music, 4, 2, 10–32. old. LABOURET, Henry 1958 Nouvelles notes sur les tribus du rameau lobi, leurs migrations, leur évolution, leurs parlers et ceux de leurs voisins, Dakar. LAJTHA László 1929 Népzenei forma-problémák, Muzsika, 1, 3, 15–19. old. LOSCHDORFER Anna 1937 Dalbetétes népmesék, Ethnographia, 48, 2–3, 346–361. old. MACKENSEN, Lutz 1923 Der singende Knochen. Ein Beitrag zur vergleichenden Märchenforschung, Helsinki, Suomalainen Tiedesakatemia, 174 old. (FF Communications no. 49). MAMET, M. 1960 Le langage des Bolia. (Lac Léopold II), Musée Royal du Congo Belge, Tervuren, 268 old. (Annales du MRCB, Sciences de l’Homme, Vol. 33.) MATEENE, Kahombo C. 1970 Un conte hunde chanté et dialogué, African Studies, 29, 1, 1–45. old. MENOVSCSIKOVA, M. 1974 Szkazki i mifi narodov csukotki i kamcsatki, Moszkva, Nauka, 647 old. (Szkazki i mifi harodov bosztoka). MONSEUR, Eugène 1891 L’os qui chante, Bulletin de Folklore, I, 39–51., 89–149. old. 1895 L’os qui chante, Bulletin de Folklore, II, 219–239. old. 1898 L’os qui chante, Bulletin de Folklore, III, 35–49. old. MOSER, D. R. 1968 Märchensingverse in mündlicher Überlieferung, Jahrbuch für Volksliedforschung, 13, 85–122. old. NOSS, Philipp 1979 Creation and Gbaya Tale, in: PRIEBE, Richard O. – HALE, Thomas A. szerk.: Artistand Audience: African Literature as a Shared Experience, Washington D. C., Three Continents Press, 3–30. old OLAYEMI, Val 1968 Forms of the Song in Yoruba Folktales, African Notes (Ibadan), 5, 25– 32. old. PEPPER, Herbert 1959 Anthologie de la vie africaine. Congo–Gabon, Paris, Disques DucretatThomson, Nos.320 C 126–127–128 (három hanglemez), ism. füzet: 101 old. RODEGEM, F. M. 1973 Anthologie rundi, Paris, Armand Colin, 417 old.


29

ROUGET, Gilbert 1962 Une chante-fable d’un signe divinatoire (Dahomey), Journal of African Languages, 1, 3, 273–292. old. SCHEUB, Harold 1975 The Xhosa Ntsomi, Oxford, Oxford University Press, 446 old. (Oxford Library of African Folklore). SCHEUB, Harold – ZENANI, Nongenile Masithathu 1992 The World and the Word. Tales and Observations from the Xhosa Oral tradition, Madison, Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 499 old SEITEL, Peter 1980 See So That We May See. Performance and Interpretations of Traditional Tales from Tanzania, Bloomington – London, Indiana University Press, 307 old. SOLYMOSSY Sándor 1920 Mese a jávorfáról, Ethnographia, 31, 1–6, 1–25. old. 1925 A Jávorfa-mese és a Midas-monda, Ethnographia, 36, 7–12, 105–129. old. TRILLES, R. P. 1909 Les légendes des Bena Kanioka et le folk-lore bantou, Anthropos, 4, 945–971. old. UMEASIEGBU, Rems Nna 1982 Words are Sweet. Igbo Stories and Storytelling, Leiden, E. J. Brill, 139 old. VOIGT Vilmos 1972 Dalbetét, Világirodalmi Lexikon, 2. kötet, 530. old. 1972 Énekes mese, Világirodalmi Lexikon, 2. kötet, 1107. old. VOIGT Vilmos – IGNÁCZ Rózsa 1969 A kaméleon és az isten felesége. Kelet-afrikai népmesék, Budapest, Európa, 256 old. (Népek meséi sorozat)


30

Mese-antológia 1. !GAUNU-TSAXAU (A SÁSKA FIA), A BABUINOK ÉS AZ IMÁDKOZÓ SÁSKA !Gaunu-Tsaxau hajdanán elment, hogy botokat hozzon apjának, amivel az apja célba veheti az embereket, akik a sarkukon ülnek. Hogy elhozza, ( ) elment azokhoz (a babuinokhoz), akik akkor éppen táplálkoztak. Erre aztán, egy babuin, amelyik éppen táplálkozott, odament hozzá – egy idősebb babuin volt –, ő volt az egyik, akihez !Gaunu-Tsaxau odament. Akkor az megkérdezte !Gaunu-Tsaxaut. Akkor ( ) !Gaunu-Tsaxau elmondta neki, hogy apjának botokat kell vinnie, amivel az apja célba veheti az embereket, akik a sarkukon ülnek. Erre aztán az (a babuin) felkiáltott44: „Hé! Gyertek, ( ) hallgassátok ezt a gyereket!” A másik pedig azt mondta: Először én jövök Meghallgatni Azt a gyereket amott. Először én jövök Meghallgatni Azt a gyereket amott. És odament hozzájuk. Azt mondta: „Mit mond ez a gyerek?” És ( ) a gyerek mondta: „Botokat kell vinnem apámnak, hogy ő célba vehesse vele az embereket, akik a sarkukon ülnek.” Akkor a babuin azt mondta: ( ) „Mondd meg annak az öregnek amott, hogy ide kell jönnie meghallgatni ezt a gyereket.” Aztán a babuin felkiáltott: „Hé! Gyere, hallgasd meg ezt a gyereket!” Erre a másik azt mondta: Először én megyek Meghallgatni Azt a gyereket amott. ( ) És odament (hozzájuk), majd felkiáltott: „Mit mond ez a gyerek?” És a másik válaszolt: „Ez a gyerek azt szeretné mondani, botokat szeretne vinni az apjának, hogy az apja célba vehesse vele azokat az embereket, akik ( ) a sarkukon ülnek.” 44

(Ahogy az elbeszélő elmagyarázta:) „Én a saját magam nyelvén kell, hogy beszéljek, mert úgy érzem, hogy a babuinok nyelvét nem könnyű érteni. – Az eredeti közlésben található zárójelek ( ), bár a kötetben erre nincs utalás, vélhetően előadási szünetekre utalnak. A !Gaunu-Tsaxau név előtti felkiáltójel azt mutatja, hogy az első betű csettintő hangot jelöl. (B. Sz.)


31

És ez a babuin még azt mondta: „Mondd meg annak az öregnek amott, hogy ide kell jönnie meghallgatnia ezt a gyereket.” Erre aztán ez a (másik) babuin felkiáltott: „Ó! Te, aki ott elöl haladsz! Gyere, hallgasd meg ezt a gyereket!” Erre aztán, ez a másik ( ) azt mondta: Először én megyek Meghallgatni Azt a gyereket amott.” És odament (hozzájuk). Azt mondta: „Mit mond ez a gyerek?” És a másik válaszolt: „Ez a fiú azt mondja, ( ) botokat szeretne vinni az apjának, hogy azzal az apja megcélozhassa azokat az embereket, akik a sarkukon ülnek.” Erre aztán ez a babuin felkiáltott: „Ezek mi vagyunk! El kellene mondanod annak az öregnek amott, hogy ide kellene jönnie, és meghallgatnia ezt a fiút.” ( ) Majd aztán, ez a másik babuin felkiáltott: „Hé! Gyere, hallgasd meg a fiút!” Majd a másik azt mondta: Először én megyek Meghallgatni Azt a gyereket amott. Emiatt aztán ( ) odament a többiekhez. Azt mondta: „Mit mond ez a gyerek?” És egy másik válaszolt: „Ez a gyerek azt akarja, azt mondja, hogy botokat szeretne vinni44 apjának, amivel ő célba veheti az embereket, akik ( ) a sarkukon ülnek.” Erre aztán ez a babuin (gúnyos mosollyal) felkiáltott: „Ohó! Ezek mi vagyunk! Gyorsan menj, és mond meg annak az öregnek amott, hogy ide kellene jönnie meghallgatni ezt a gyereket.” És a másik felkiáltott: ( ) „Ó, Te, aki ott elől haladsz! Gyere, hallgasd meg ezt a gyereket!” És a másik azt mondta: Először én megyek Meghallgatni Azt a gyereket amott. És odament a többi emberhez. Azt ( ) mondta: „Mit mond az a gyerek?” És a másik azt válaszolta: „Ez a gyerek azt akarja, azt mondja, botokat szeretne vinni az apjának, amivel célba veheti azokat az embereket, akik a sarkukon ülnek.” 44

Megjegyzés az elbeszélő (adatközlő) részéről: Ő (az imádkozó sáska) elküldte a fiát, hogy a fia menjen, és készítse elő a dolgokat a számára. Azt hiszem, ezek botok voltak. Azt kívánta, hogy a fiú menjen, és készítse el ezeket neki, hogy mehetne és megcsinálhatná azokat, abból a célból, hogy háborút viselhessen a babuinokkal.

32

Biernaczky Szilárd

( ) Akkor ez a babuin – aki érezte, hogy ő már egy nagyon öreg babuin – emiatt felkiáltott, akkor pedig egy másik azt mondta: „Ez a gyerek azt akarja, azt mondja, botokat szeretne vinni az apjának” ( ), erre aztán ez a másik (az öreg babuin) felkiáltott: „Micsoda! Ezek mi vagyunk! Mi vagyunk azok! Le kell ütnünk ezt a fiút az öklünkkel.” Emiatt aztán összeverték öklükkel !Gaunu-Tsaxaut, öklükkel ütötték őt, betörve a (gyerek) fejét. ( ) Egy másik ökölcsapás kiverte !Gaunu-Tsaxau szemét, és a fiú szeme ilyen módon elgurult. Ekkor ez a babuin felkiáltott: „A labdám, a labdám!” Ezután játszani kezdtek a labdával45, miközben a gyerek elpusztult, a gyerek végigterült. Azt énekelték: És én akarom azt, Kié ez a labda? És én akarom azt, Kié ez a labda? És én akarom azt. A többi ember pedig azt mondta: Az én társam labdája az, És én akarom azt, Az én társam labdája az, És én akarom azt. Miközben labdáztak a gyerek szemével. Az Imádkozó Sáska várta a gyermekét. Akkor aztán a Sáska lefeküdt délben. Akkor aztán az Imádkozó Sáska ( ) a fiáról azt álmodta, hogy a babuinok voltak, akik megölték a gyereket, ők labdáztak a szemével, és hogy ő elment a babuinokhoz, miközben azok labdáztak a gyerek szemével.

45

Ők (a bauinok) labdáztak:

•

A labdám, A labdám az, És én akarom azt. A társam labdája az, És én akarom azt, A társam labdája, És én akarom azt.


33

Akkor aztán felkelt, vette ( ) a tegezét, a vállára vetette a tegezét, azt mondta: „Zörögjetek csak tovább46, zörögjetek csak tovább!”, miközben érezte, hogy így tett sokszor hajdanán, azt mondta sokszor: „Zörögjetek csak tovább!” Ezután, amint látótávolságra ért, észrevette a babuinok kavarta port, amint a babuinok ott labdáztak a gyerek szemével. Akkor emiatt az Imádkozó Sáska felkiáltott, mert immár valóban úgy látszott, hogy a babuinok megölték a gyereket. Ezért játszottak ők ( ) ott a gyerek szemével. Ezért, amikor látótávolságra ért, észrevette ő a babuinok kavarta port, ahogy a babuinok ott labdáztak a gyerek szemével. Ekkor felkiáltott. Majd ( ) gyorsan befogta a száját. Felszárította teljesen a könnyeket a szeméből, mivel azt kívánta, hogy a babuinok ne láthassák meg a könnyeket a szemében, amikor felbukkant, ( ) amint kiáltozva jött, a szemében ezért könnyek voltak, de amikor labdázni kezdett a babuinokkal, a szemében nem voltak már könnyek. Akkor aztán futva érkezett oda hozzájuk, a babuinok pedig rábámultak, ( ) mert megrémisztette őket47. Majd, miközben a babuinok még mindig bámulták őt, arra a helyre futott, ahol a tegez feküdt. Levette a karosst (bőrköpenyeget), letette a karosst, majd ( ) mohón kihúzta a tollkefét, amely eddig a táskában volt, kirázta a kefét, és játszani kezdett (?) a labdával. Odakiáltott a babuinoknak, miért, hogy még mindig bámulnak rá, mialatt játszhatnának a labdával, és odadobhatnák neki azt. Ekkor a babuinok egymásra néztek, mert gyanították, miért mondja ezt nekik. Aztán az Imádkozó Sáska elkapta a labdát, amikor az egy másik babuinhoz repült, amint az elsőbbik babuin odadobta a labdát a másiknak. Akkor aztán a gyerek szeme – mert a gyerek szeme, érezte, hogy rémületet kelt (?), az apa szagának a hatására ( ) – játékba került. A babuinok próbálták elkapni, de eltévesztették. Majd az egyik babuin, az egyik, amelyiknek sikerült elkapnia, egy másik felé dobta. Ekkor az Imádkozó Sáska hirtelen felugrott a helyéről, az Imádkozó Sáska elkapta a gyerek szemét, az Imádkozó Sáska megkaparintotta a gyerek szemét. Aztán a Sáska megforgatta a gyerek szemét, bekente ( ) a gyerek szemét a hónalja izzadtságával. Aztán a gyerek szemét a babuinok felé dobta, a gyerek szeme felemelkedett, a gyerek szeme felszállt az égbe. ( ) A babuinok megpillantották ott fönt, amint a többi mellett az égben játszadozik. És a gyerek szeme visszajött, és megállt amott a tegezzel szemben, úgy tűnt, mintha átugraná a tegezt, mígnem belebújt a tegeztáskába.48 46

A nyílvesszők voltak azok, a nyílvesszők, amelyek a tegezben voltak, azok adták a zörgő hangot, mivel mozogtak azon belül. Ezért mondta: „Zörögjetek csak tovább, zörögjetek csak tovább!” 47 Nem szokták (a babuinok) látni őt (a Sáskát), így aztán megbámulták őt. 48 Rákötött (az Imádkozó Sáska) a tegez oldalára egy kis táskát, jóllehet az maga a tegeztáska volt, mivel úgy gondolta, hogy ez az a kis táska, amelyik a tegez oldalára van kötve, abba teszi bele az íjat, olyasmi az, ami felkötve a tegez oldalán fog-

34

Biernaczky Szilárd

Ezután a babuinok elmentek megkeresni (a labdát). Az Imádkozó Sáska szintén kereste, amíg a babuinok keresték. Az összes babuin együtt kereste a gyerek szemét. Azt mondták: „Add a társamnak a labdát.” A babuin, akié a labda volt, azt mondta: „Add nekem a labdát.” Az Imádkozó Sáska azt mondta: „Nézzétek csak! Nincs nálam a labda.” A babuinok mondták: „Add a társamnak a labdát.” A babuin, akié a labda volt, azt mondta: „Add nekem a labdát.” Ezután a babuinok azt mondták, ( ) az Imádkozó Sáska meg kell,hogy rázza a zsákot, mert úgy látták, a labda a zsákban van. A Sáska azt kiáltotta: „Nézzétek csak! Nézzétek csak! A labda nincs a zsákban. Nézzétek csak!” Miközben megragadta a fiú szemét, és kifordította a zsákot. Azt mondta: „Nézzétek csak! Nézzétek csak! A labda nincs a zsákban.” Akkor ez a babuin felkiáltott: „Üssétek az öreget az öklötökkel.” Ekkor egy másik kiáltott: „Add a társamnak a labdát!”, és fejbe verte az Imádkozó Sáskát. Az Imádkozó Sáska kiáltott: „Nincs nálam a labda!”, és fejbe verte a babuint. Ekkor aztán mind az Imádkozó Sáska fejét ütötték az öklükkel, az Imádkozó Sáska meg az ő fejüket az öklével. Az Imádkozó Sáska húzta a rövidebbet, az Imádkozó Sáska így kiáltott: „Óh! Antilopok Gyermekei!49 Gyertek! !káu! érriggú!50 Gyertek!”, és a babuinok látták, amint felemelkedik, amint elszáll, amint elszáll a vízig. Aztán emiatt beleesik a vízbe, miközben azt kiáltotta: „I lké, ttén !khwaiten !khwaiten, !kuí há í lka!”51 Ezután kigyalogolt a vízből, leült, érezte, ott az oldalán a táska, kivette a gyerek szemét,( ) továbbgyalogolt, miközben azt (a kezében) fogta, gyalogolt tovább, eljött föl egészen a vízpart csúcsán elterülő pázsitig, és ott leült. Azt kiáltotta: „Ohh wwí ho!”,52 ahogy betette a gyerek szemét a vízbe. „Meg kell nőnöd, hogy egészen olyan legyél, amilyen voltál.” Továbbment, odament, hogy felvegye a bőrköpenyét, átvetette a vállán, felvette a tegezt, vállára vette a tegezt, és hazaindult. Akkor a fiatal Ichneumon felkiáltott: „Ki tette ezt a nagyapámmal, az Imádkozó Sáskával, hogy az Imádkozó Sáska tele van ( ) sérülésekkel?” Akkor az Imádkozó Sáska azt felelte: „A babuinok tették, akik megölték az unokát, !GaunuTsaxaut, elindultam [A Sáska ekkor nagyon szomorúan és lassan beszél], amikor ők labdáztak az unoka szemével, mentem, hogy labdázzak velük. Akkor az unoka lal helyet. A táska, az volt, amiben a gyerek szeme benne volt. A táska, az volt, amibe az íjat beletette. 49 Antilopok Gyermekei! – itt a fiatal antilopok bőréből készült táskára utal, amit az Imádkozó Szöcske vitt magával. 50 A szavak értelmét a gyűjtő nem tudta kideríteni. 51 A szavak értelmét a gyűjtő nem tudta kideríteni. 52 Ugyanakkor, jobb keze mutatóujját a szájába tette, a bal arcával szemben, erőteljesen meghúzta azt, a szem eközben a jobb tenyerében volt, amit befedett a többi ujjával.


35

szeme eltűnt. Ezért a babuinok azt mondták, nálam van az, a babuinok harcoltak velem, ezért aztán én is ( ) harcoltam velük, így tettem, felrepülve (haza) jöttem.” Akkor Kuamman-a azt mondta: „Azt szeretném tudni a nagyapámtól , hogy a nagyapám miért jár mindig másféle népek közé?” ( ) Akkor az Imádkozó Sáska azt felelte: „Arra kell gondolnod , hogy nem az volt a vágyam, hogy a babuinok közé menjek”, miközben nem mondta meg Kuamman-a-nak és a többieknek, hogy a gyermek szemét beletette a vízbe. Aztán ott (otthon) maradt, mivel nem ment a vízhez. Utána odament, mivel ment, hogy megnézze azt a helyet, ahol a gyerek szemét berakta a vízbe. Halkan közeledett, azon igyekezve, hogy ne csapjon ropogó zajt. Ezért hát halkan közeledett. A gyerek mégis meghallotta, mert nem jött elég halkan, amikor még távol volt. A gyerek felugrott, és belecsobbant a vízbe. Az Imádkozó Szöcske nevetett, miközben a szíve repdesett (a gyerekért), mindemellett hazatért. Azután a fiú növekedett, olyanná lett, amilyen (korábban) volt. Ekkor az Imádkozó Sáska jött. Mialatt jött, hogy körülnézzen, ilyen módon sétálva jött. Mialatt jött sétálva és nézelődve, észrevette a gyereket, amint a gyerek a napon ült. Aztán a gyerek meghallotta őt, mert ropogó zajt csapva jött; a gyerek felpattant, a gyerek bement a vízbe. Aztán nézelődve megállt, visszafordult. Ment, ment, hogy csináljon a gyereknek egy bőrköpenyt és egy kórokót53. Félretette a dolgokat, majd a bőrköpenyt és a kórokót berakta (egy zsákba), azt és a kórokót. ( ) Ilyen módon ment, ilyen módon jött, csendben közelített. És ahogy csendben közelített, észrevette a gyereket a napon feküdni, amint ott feküdt a napon, szemben a vízzel. Ezért aztán halkan odament a gyerekhez. És a gyerek meghallotta, amint az apja halkan jön. És az Imádkozó Sáska, amikor a gyerek fel akart kelni, az Imádkozó Sáska odapattant a gyerekhez, és lefogta a gyereket. Aztán bekente a gyereket a testszagával, bekente a gyereket, és azt mondta: „Miért félsz te tőlem? Én vagyok az apád, én vagyok az Imádkozó Sáska, itt vagyok, te vagy a fiam, te vagy !Gaunu-Tsaxau, én vagyok az Imádkozó Sáska, akinek te vagy a fia, a te apád én vagyok!” A gyerek leült az apja mellé, ő rávetette a vállára a bőrköpenyt, feladta rá a kórokót. Rávetette a gyerek vállára a bőrköpenyt, és feladta a gyerekre a kórokót, rávetette a gyerek vállára a bőrköpenyt. Aztán vitte magával a gyereket, mentek aztán így, hogy visszatérjenek, visszatérve haza érkeztek. A fiatal Ichneumon azt kiáltotta: „Miféle személy lehet az, aki az Imádkozó Sáskával jön?” És Kuamman-a azt felelte: „Tán nem hallottad, amikor a nagyapád elmesélte, hogyan ment el a babuinokhoz, amikor a fiú szemével játszottak? Aztán a nagyapádnak meg kellett játszania magát előttünk, és a fia most jön vele (haza).” Aztán hazaértek, elérték a házukat. Akkor a fiatal Ichneumon szólt, azt mondta: „Miért mondta a nagyapám, az Imádkozó Sáska, előbb azt, hogy a babuinok ölték 53

Egy másik gyerekruha-alkalmatosság. A gyűjtő ezt a kifejezést nem pontosítja.

36

Biernaczky Szilárd

meg a fiút, ha a fiú most itt van?” Az Imádkozó Sáska azt felelte: „Tán nem látod, hogy nem erős? Ő tudja, hogy én jövök, hogy berakjam a szemét a vízbe; és közben azt kívántam, hadd lássam olyannak, mintha a dolog meg sem történt volna. Éppen ezért jöttem, hogy berakjam a szemét a vízbe. Kijött a vízből, így most láthatod, ő még nem erős. Ezért azt szeretném, hogy segíthessem, gondozhassam őt, amíg csak nem látom, hogy már megint erős.” (szán (busman) – Dél-Afrikai Köztársaság/Botswana?, Bleek and Lloyd 1911, I.–5. mese, 17–37. old., Polgár Mónika és B. Sz. fordítása)

2. AZ EMBEREVŐ ÓRIÁS MESÉJE Arra jött az Emberevő Óriás, és a faluban földarabolt egy leánygyermeket. Amikor befejezte a földarabolást, az emberek csodálkoztak, és kérdezgették: „Miért tette ezt a mi gyermekünkkel?” Majd egy idő után a lány anyja kapálni ment. Akkor az Emberevő Óriás újra eljött egy dobbal a kezében, majd ahogy megérkezett a faluba, kinyitotta a ház ajtaját, és kihozta azt a lányt, akit földarabolt, feldíszítette, majd fogta a dobot, a Kakas pedig ugyanezt tette. A Kakas Úr ütni kezdte a dobot, a nővére pedig belépett a körbe. A Tyúkaszszony énekelni kezdett: A Kakas veri a dobot. A kakas veri a dobot. Ő a testvérem,Ő a férjem! A Kakas veri a dobot. A Kakas pedig válaszolt: Ő (a tyúk) adta ki magát. Ő (a tyúk) adta ki magát. Ő (a tyúk) adta ki magát. (gyűjtői megjegyzés: Ez azt jelenti, hogy ha én később vele – a tyúkkal – hálok, az emberek nem mondhatják azt, „Te a nővéreddel háltál”, mert ő maga ajánlotta fel magát nekem) Akkor a Tyúkasszony kilépett (a körből), és íme, a Bőr (az elefánté) jött oda egyenesen onnan, ahová fel volt akasztva a házban, és idekint táncolni kezdett, odajött a dobhoz, és (énekelt):


37

Én vagyok a Bőr, én vagyok a Bőr Főzz meg engem az ő nagy fazekukban Én vagyok a Bőr, én vagyok a Bőr Azután visszaakasztotta magát a falra, továbbállt. Akkor meg a kis galágó (füles maci) jött a ház udvarába, egyenesen a fáról, ahol éppen volt, odajött a dobhoz, és (énekelt): Kibeleztek, én mégis sétálok Én, az ugrándozó, én a táncos Kibeleztek, én mégis sétálok Én, az ugrándozó, én a táncos Azután a galágó is visszaakasztotta magát a falra. Akkor pedig a Kecskeasszony lépett be az udvarba, és (énekelt): Legelésző, legelésző Szaladj táncolni, legelésző, legelésző A kecskék törzse eljött, legelésző, legelésző És ő is továbbment. Akkor ő (a leánygyermek) lépett be. S íme, az Emberevő Óriás fogta a dobját, hogy üsse azt a tánchoz a szolgájának. A leány pedig énekelt: Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap Amikor a tánc befejeződött, az Emberevő Óriás meghallotta, amint a falusiak visszatérnek a mezőkről. Megragadta azt a személyt (a táncost), levette a csörgőit, és földarabolta, krek, krek, majd behajította a házba. Aztán fogta a dobját, és elment. Amikor a (leány) anyja az udvarba ért, azt mondta: „Ah! Valaki széthányta az udvart?” Majd benyitott a házba, és rátalált a gyermekére, aki látni látott, de megszólalni nem tudott. Aztán ismét bealkonyult. Felvirradt, és az asszony ment a mezőkre. De azt mondta a férjének, hogy „Bújj el, és lesd meg, ki hányta szét az udvart.” Akkor az elrejtőzött, a felesége meg elment kapálni. Egyszer csak az aszszony férje hallja, hogy jön az Emberevő Óriás. És, lo!, elérkezett a faluhoz, elhelyezte a dobját az udvaron, tűzszerszám és nagy lábasok voltak a hátán. Akkor az asszony férje látta, hogy kinyitja a ház kapuját, megfogja azt, akit földarabolt, helyrehozza a lányt, és az életre kelt. Akkor felöltöztette, táncruhát adott rá, meg csörgőket. Ekkor az asszony férje azt mondta (magában), „Ne zavarjuk meg, ne-

38

Biernaczky Szilárd

hogy úgy hagyja a lányt, hogy nem kelt teljesen életre.” Akkor látják, hogy a Kakas Úr is fogja a dobot, majd jön a Tyúkasszony, és táncolni kezd. Azt énekli: A kakas veri a dobot. A kakas veri a dobot. Ő a testvérem, Ő a férjem! A kakas veri a dobot. A Kakas Úr pedig válaszolt: Ő (a tyúk) adta ki magát. Ő (a tyúk) adta ki magát. Ő (a tyúk) adta ki magát. Akkor a Tyúkasszony elment, és a Bőr, lo!, jött oda egyenesen onnan, ahová fel volt akasztva a házban, és (énekelt): Én vagyok a Bőr, én vagyok a Bőr Főzz meg engem az ő nagy fazekukban Én vagyok a Bőr, én vagyok a Bőr A Bőr körbeszaladt, aztán elment. Akkor ott az a galágó, aki (énekelt): Kibeleztek, én mégis sétálok Én, az ugrándozó, én a táncos Kibeleztek, én mégis sétálok Én, az ugrándozó, én a táncos Aztán a galágó is elment. Akkor az a Kecskeasszony (énekelt): Legelésző, legelésző Szaladj táncolni, legelésző, legelésző A kecskék népe eljött, legelésző, legelésző Aztán ő is elment. Akkor maga a leánygyermek lépett be, és (énekelt): Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap


39

Akkor az Emberevő Óriás a dob fölé hajolt, hogy verje, és tűzet vetett, ahogy dobolt. Akkor az apa, ahogy ott hevert egy fa alatt, szerette volna már megölni az óriást. Az emberek azt mondták: „Várj még egy kicsit, hadd táncoljon a leány ismét!” És a leány elkezdte újra az éneket: Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap Anyám, nézd csak, a kukorica szárba kap Akkor az apja felugrott, gyorsan felkapta a gyermekét, aztán a rokonai, a testvérei és a nagybátyjai döfték, döfték az Emberevő Óriást a lándzsáikkal, amíg csak meg nem halt. Akkor mindannyian, akik kimentek a mezőkre, visszatértek, és azt mondták: „Vajon ki lehet az, akit megöltetek, és mit tegyünk vele?” Néhányan azt mondták: „Menjetek, és kerítsétek elő a Nagy-Fekete-Hangya Urat!” És elmentek, és előkerítették a Nagy-Fekete-Hangya Urat. A Nagy-Fekete-Hangya megérkezett, és azt mondta: „Nagy-Fekete-Hangya, Nagy-Fekete-Hangya, tégy varázslatot!” De az (Emberevő Óriás) összezavarta őt. Akkor mások meg azt mondták: „Menjetek, és kerítsétek elő a Kicsi-Fekete-Hangya Urat.” A KicsiFekete-Hangya megérkezett, fogott egy darab faszenet, és az Emberevő Óriás gyomrára tette, azt mondván: „Kicsi-Fekete-Hangya, végezd el a varázslatot! Ah! Lo!” Az óriás pedig szétrobbant, és az emberek jöttek, csak jöttek elő, az élő emberek, akiket ez az óriás azelőtt, valaha is lenyelt. (lamba – Észak-Nyugat Rhodézia/ma: Zimbabwe, illetve Belga Kongó/ma: Kongói Köztársaság, Doke 1927, 64–70. old., B. Sz. fordítása)

3. A NÉMA ASSZONY, AKITŐL ELVETTÉK A GYERMEKÉT Egy többnejű férfinek volt egy néma felesége, akit jobban szeretett a többinél. Az első felesége féltékeny volt rá, még akkor is, amikor a néma asszony ételt készített a férjének. Ilyenkor vizet öntött a fazékba, és azután azt mondta a férjének: „Nem látod, hogy ez az étel nem ér semmit?” Amikor a néma asszony együtt feküdt a férjével, az első asszony vizet öntött a hitvesi ágyra, reggel megmutatta azt, és így szólt: „Ez a néma az ágyba vizel. Hogyan lehet egy ilyen asszonyt szeretni?” Egy napon a háztartás mindhárom asszonya terhes lett, és a férj megmondta nekik, annak ad meg mindent, aki fiút szül neki. Az asszonyok egyszerre betegedtek le. A két első asszonynak lánya született, a némának fia. Az első asszony odament a néma asszonyhoz, és mutogatással jelez-

40

Biernaczky Szilárd

te, hogy elviszi a gyereket megmosdatni. Elvitte az újszülött fiút, azután a lányát adta helyette vissza, majd értesítette a férjét, hogy fiút szült neki. A három gyerek már nagyobbacska lett, és a néma asszony gyereke tökéletesen megértette az anyját. Mindennap felkereste, és azt mondta neki: „Énekelj, hogy táncolhassak!” A néma asszony nem értette, amit mondtak neki, csak úgy felelt: Mmmmmmmm. A kicsi akkor olyan erővel kezdett sírni, hogy az isten is meghallotta, és azt gondolta magában: „Ha nem nyitom ki ennek az asszonynak a száját, asszonytársai végül elveszik a gyerekét.” És megadta neki a beszéd képességét. S amikor a fia másodszor szólította, a néma asszony ezeket a szavakat kezdte énekelni: Hogyan is tehetném azt? Szültem egy fiút, És kicserélték egy lányra, és én nem tudok beszélni, Hogyan is tehetném azt? És ütemesen tapsolt, a gyerek pedig táncolt. Egy öregasszony meghallotta, és szólt a férjének. Az már észrevette a fiú és a néma asszony hasonlatosságát, elhatározta, hogy elrejtőzik, és ő is meghallgatja azt az éneket, amit az öregasszony hallott. Másnap reggel el is rejtőzött az asszony házában. A fiú nemsokára odament, és a néma asszony, mint az előző nap, elkezdett tapsolni, és ezeket a szavakat énekelte: Hogyan is tehetném azt?... (mint előbb) A férje várt egy pár napig, azután dobokat hozatott tánchoz. Az összes falubeli odasereglett. A fiú azonban ahelyett, hogy a többiekkel a zenészek csoportja felé tartott volna, megkereste az anyját, és azt mondta: „Anyám, énekelj, hogy táncolhassak.” A néma asszony elkezdett ütemesen tapsolni, és ezeket a szavakat énekelte: Hogyan is tehetném azt?... (mint előbb) A jelenlévők mind meghallották az éneket, és nagyon elcsodálkoztak. Az apa azt mondta nekik: „Mit gondoltok a gyerekről? Vajon az első asszony fia ő, vagy pedig a néma asszonyé?” Mindannyian egyhangúan azt kiáltották, hogy a gyereknek a néma asszony az anyja. A férfi azonnal odalépett, és a gyereket a néma aszszony kezébe adta. (lobi – Elefántcsontpart/ma: Burkina Faso, Labouret 1931, 189–191. old., Biernaczky János és B. Sz. fordítása)


41

4. ELLOPJÁK A TÜZET A TEREMTŐTŐL – MIÉRT TISZTELIK A KAMÉLEONT ÉS A TEKNŐSBÉKÁT Amikor Mawu megteremtette a világot, tűz még nem volt. Így a térben, amely a földet elválasztotta az égtől, Mawu egy nagy, nagy tüzet gyújtott. Megtiltotta minden embernek az égben, és minden embernek a földön, hogy oda menjenek. Mawu a tűz őrzését egy férfire bízta, akit Agbakankannak hívtak. Azt mondta Agbakankannak, senkinek sem engedheti meg, hogy vegyen a tűzből. Hogy betölthesse feladatát, Agbakankan elment Mawuhoz, hogy kérjen tőle két chachuènak nevezett madarat. Ma a chachuè olyan madárnak számít, amelyet roston sütve fogyasztanak el ételként. Egyszóval Agbakankan otthagyta a két madarat a tűznél, és jómaga otthon időzött. Éppen az esők ideje járt a földön. Akkoriban az állatok éppúgy házakban laktak, mint az emberek. Nem volt különbség állatok és emberek között. Mindenki ugyanazt a nyelvet beszélte. Egy nap tanácsot tartottak, hogyan tudnák megszerezni ezt a tüzet, mivel a föld túl sötét volt. Az oroszlán azt mondta, elmegy, hogy lehozza a tüzet. Akkor minden ember elbúcsúzott tőle, és ő ment a maga útján. Amikor elérkezett a tűzhöz¸megfogott két nagy széndarabot. A két madár ekkor azt kezdte énekelni, hogy: Agbakankan, óh! Az oroszlán vett a tűzből Agbakankan, óh! Segbo fia! A hímoroszlán vett a tűzből, Hogy odaadja a lenti világnak. A két madár ismét azt énekelte: „Segbo fia, azt mondjuk neked, hogy a hatalmas oroszlán vett a tűzből a föld számára.” Agbakankan fogott két karót, és amikor megpillantotta az előtte futó oroszlánt, rádobta a két karót. Az oroszlán megbotlott, és elejtette a két izzó széndarabot. Így aztán Agbakankan visszatette (a helyére) a két széndarabot. Amikor az oroszlán visszaérkezett, beszámolt arról, hogy lehetetlen volt megszerezni a tüzet, és lehozni azt a földre. Azt mondta: „Az a férfi, aki a tüzet őrzi, nagyon leleményes ember.” Az elefánt, a fekete leopárd és az antilop, mindezek az állatok egyképpen megpróbálkoztak, és mindannyian ugyanarra a sorsra jutottak. A próbálkozásokat követő napon eljött a teknősbéka és a kaméleon. A teknőc azt mondta: „Ha meg akarjuk szerezni a tüzet, ahhoz kell, hogy legyen szalma és tűzifa. Csak velük lehet majd közel jutni a tűzhöz, meggyújtani azokat, és zavartalanul elhagyni Agbakankan tüzét.”

42

Biernaczky Szilárd

Abban az időben még nem volt a földön szalma. Mawu egy különleges fa alá elhelyezett egy nagy adag szalmát, magát a fát pedig Gedè őrizte. Arra kérték tehát az állatokat, hogy menjenek el szalmáért. Valamennyi állat azt ígérte, hogy elmegy. De amikor odaértek a fához, Gedè elűzte és eldöngette őket. Ugyanis a fa alatt volt egy ember, aki a sípjával jelezte Gedènek az állatok érkezését. Az elefánt volt az első, aki elindult. Amikor megérkezett, az ember a sípján az énekelte, hogy: Gedè, óh! Az elefánt elvett a szalmából, Gedè, Se fia, Az elefánt elvett a szalmából, Hogy a tüzet ellopja a földnek. Akkor Gedè felbukkant, eldöngette az elefántot, és visszavette a szalmát. A fekete leopárd, az antilop, a nyúl, a zsírfarkú birka, a tarajos sün, a vakond, mindahány megkísérelte, de ugyanarra a sorsra jutott. Ekkor a kaméleon azt mondta, hogy ő próbál meg szalmát szerezni. Senki sem hitte, hogy meg tudja azt tenni. Hogy odaférkőzzön a helyhez, ott töltött három napot. Amikor végre odament, elvett a szalmából. Az ember akkor jelzett a sípjával. A kaméleon gyorsan felmászott a fára. Gedè odajött, és kereste, kereste azt, aki elvett a szalmából, de nem talált ott senkit. Akkor aztán Gedè nagyon dühös lett. Azt mondta a férfinek, hogy hazamegy enni. Amikor Gedè visszament a házába, a kaméleon lemászott, és útjára indult fején a szalmával. A férfi ismét jelzett a sípjával Gedènek, hogy jöjjön. Mire Gedè megérkezett, a kaméleon felmászott egy másik fára. Gedè ekkor eldöngette az őrt mondván, hogy becsapta őt. A kaméleon három napot szánt arra, hogy visszatérjen, de bizony ő szalmával tért meg (az útjáról). Akkor a teknőc vette a dolgokat. Mielőtt a tűzhöz férkőzött volna, ő is eltöltött három napot. Amikor végre odament, szalmát tett a tűzbe. A szalma lángra lobbant, a szalmával meggyújtotta a tűzifát. Akkor betette azt a páncéljába. A két madár kiáltozni kezdett, azt énekelték, hogy: Agbakankan, óh! A teknőc vett a tűzből Agbakankan, óh! Segbo fia A teknőc vett a tűzből, Hogy odaadja a lenti világnak. Akkoriban a teknőcöt Logónak nevezték. Amikor Agbakankan megjött, ott találta Logót. De Logo azt mondta, nincs tüze, csak éppen arra sétált. Így aztán


43

Agbakankan azt válaszolta: „Rendben van, menj (utadra). A madarak hazudtak nekem.” És Agbakankan visszament a házába. A néhai kis teknőc elővette a tüzet, és a madarak ismét kiáltozni kezdték a riasztást, énekelve a dalt. Amikor Agbakankan visszajött, saját szemeivel láthatta távolról a tüzet. De amikor utolérte a teknőcöt, nem látott semmit sem. Azt mondta, hogy a madarak túlságosan a terhére vannak. De amikor Agbakankan (immár) közelebbről ismét pillantást vetett a tűzre, akkor nagy hangon felkiáltott az égbe, mondván Mawunak, hogy tekintsen le a földre, és vegye észre a tüzet, amelyet elvettek. Mawu azonnal esőt parancsolt. Amikor az eső esni kezdett, a teknőc a tüzet a páncéljába tette. Aztán folytatta útját. Leért a földre, és várta, hogy az eső alább hagyjon. Amikor az eső elvonult, adott tüzet mindenkinek. Ekkor aztán Metonofi (a halál) azt mondta: „Immár a kaméleont és a teknőcöt szent állatokként kell, hogy tiszteljétek.” És az emberek, akiknek most már volt tüzük, a Logóhoz hozzátették a Zo (tűz) nevet. A történet azt mondja el, miért él ma a teknőc. Az a szokás, hogy a teknőcöt vízbe teszik, és fekete szenet adnak neki enni. Pedig ő csak faszenet eszik. (fon – egykori Dahomey/ma: Benin, Herskovits and Herskovits 1958, 17. mese, 159–162. old., B. Sz. fordítása)

5. HAMIS BARÁTSÁG – A VADÁSZ BECSAPJA A NYULAT Régi időkben a vadászok mindent megöltek. Minden olyan állatot megöltek, amelyet az erdőben találtak. Jött a nyúl, hogy a vadásznak „Jó napot” kívánjon, és még azt mondta, „Én a barátod vagyok.” Tette ezt pedig azért, mert azt hitte, így a vadász nem öli meg. „Jöttem, hogy a barátod legyek, és így aztán a nővéreimet és a feleségeimet nem ölöd meg.” A következő napon a nyúl visszament a házába, és elmondta a rokonainak, hogy „jó utat” talált, amely oda vezethet, ahol a vadászok nem ölhetik meg őket, és ahol lesz bőven mit enni. Később újra elment, hogy hírül adja a vadásznak, kijelölt egy napot, amikor megmutatja neki, hogy hol vannak a rokonai. A nap elérkezett. A vadász az erdőbe ment. Odaért a nyúl házához, és ott akkor mindent megtettek, ami szükséges ahhoz, hogy barátságot esküdhessenek egymásnak. „Először is, az egyik barát nem lőheti le puskával a másik barátot.” Ez az, mondta a nyúl, ami a barátság első feltétele kell, hogy legyen. „Másodszor”, mondta, „nem szabad elrejtőzködnöd, hogy leskelődj utánam.” Amikor meglátogatlak téged, „Jó napot” kell mondanod, és „Jó napot” kell mondanod, amikor én látogatlak meg téged.

44

Biernaczky Szilárd

A vadász hazatért, és hívta a kutyáit. Oda vezette a falkát, ahová a nyúl vitte a rokonait, hogy megetesse őket. Az út mentén, amelyen a nyúl haladni szokott, a vadász elhelyezte a kutyáit, mégpedig úgy, hogy a nyúl ne láthassa meg őket. Azt mondta nekik: „Én magam lelövöm a nyulat, és ti elfogjátok az összes rokonát.” Amikor a nyúl arra jött, a vadász rálőtt, és a vadász kutyái a nyúl feleségei és gyerekei után futottak. De amikor a vadász a nyúlra lőtt, nem találta el őt. Az aszszonyokat és a gyerekeket a kutyák összefogták. Csak a nyúl, a vadász barátja menekült meg. Senki sem értheti meg az embert, Ha valaki azt mondja róla: „Ő az én barátom! Ok nélkül megölik. A nyúl és a vadász ma egyezséget kötött. Vodu által esküdtek fel a Koso fa alatt. Amit a nyúl kívánt, hogy ne legyen, Elmondta mind a vadásznak Amit a vadász kívánt, hogy ne legyen, Elmondta mind a nyúlnak. Ha egy barát megpillant egy barátot, és tovább szalad, Nem jó az így. Hogy az igaz barát, ha meglátja a másikat, Célozni kezd rá, Ezt én nem szeretném. Hogy az igaz barát, ha meglátja a másikat, Ráküldi a kutyáját, Ezt én nem szeretném. Miután felesküdtek egymásnak, A nyúl szólt feleségeihez és gyermekeihez, Azt mondta nekik, „Ez az, amit tennünk kell, Hogy a vadász ne öljön meg minket.” A legidősebb így szólt, „Apám, örvendek.” A második így szólt, „Apám, én is örvendek.”


45

A harmadik így szólt, „Mivel felesküdtél a vodu által, Nem alszom többet itt.” Amíg a nyúl és gyermekei Mindent elmondtak, A vadász megleste őket, és célzott rájuk a puskájával. A legidősebb így szólt, „Köszönjétek apámnak, Ha most futásra kerül a dolog, Ez az, amit először is megteszek.” A legfiatalabb így szólt, „Köszönöm neked, már tudom, A sima bőrű férfiaknak Nem mindig jó a szívük.” (A gyűjtő megjegyzése: „Az énekes nem tudott felidézni minden szakaszt.”) (fon – egykori Dahomey/ma: Benin, Herskovits and Herskovits 1958, 44. mese, 222–224. old., B. Sz. fordítása)

6. A FEHÉR TOLL MONDÁJA Egy faluban a fiatalok elmennek a folyóra fürdeni. Akik elmentek fürdeni, azok számára a fürdőzés véget ért. Kijönnek a vízből, visszatérnek a faluba. Az egyik fiú ott felejtette az öltözékét. Visszatér a folyóhoz, hogy megkeresse az öltözékét. Aki visszament, hogy megkeresse azt a helyet, ahol az öltözékét hagyta, ott már csak gombákat talál. Összeszedi a gombákat. Miután sokat leszedett, visszatér. Találkozik egy földművessel. A földműves így szól: „Add nekem a gombákat, és én adok neked egy kapát. (ritmikusan) Ah! A gombáim, amelyek a fürdőhelyen voltak. A fürdőhelyen, ahová Nkotonkotóval mentünk, Ndingandingával meg Mbolionse mamával. A fiú neki adja a gombákat. A földműves neki adja a kapát. A fiú továbbmegy. Találkozik a kováccsal. A kovács így szól: „Add nekem a kapát, és én adok neked egy görbe kést”:

46

Biernaczky Szilárd

(ritmikusan) Ah! A kapám, a kapám, ami a földművesé volt, A földműves elvette a gombáimat, a gombáimat, amelyek a fürdőhelyen nőttek, A fürdőhelyen, ahová Nkotonkotóval mentünk, Ndingandingával meg Mbolionse mamával. A fiú neki adja a kapát. A kovács neki adja a görbe kést. A fiú jó darabig megy tovább, majd találkozik a kosárfonóval. A kosárfonó így szól: „Add nekem a görbe kést, és én készítek neked egy nádból font kosarat”: (ritmikusan) Ah! A görbe késem, a görbe késem, ami a kovácsé volt, A kovács elvette a kapámat, a kapámat, ami a földművesé volt, A földműves elvette a gombáimat, a gombáimat, amelyek a fürdőhelyen nőttek, A fürdőhelyen, ahová Nkotonkotóval mentünk, Ndingandingával meg Mbolionse mamával. Neki adja a görbe kést. A kosárfonó neki adja a kosarat. A fiú sokáig megy tovább. Találkozik asszonyokkal, akik lapátolják a kezükkel egy kis tó vizét. Elkérik a kosarat. A fiatalember így szól: (ritmikusan) Ah! A kosaram, a kosaram, ami a kosárfonóé volt, A kosárfonó elvette a görbe késemet, a görbe késemet, ami a kovácsé volt, A kovács elvette a kapámat, a kapámat, ami a földművesé volt, A földműves elvette a gombáimat, a gombáimat, amelyek a fürdőhelyen nőttek, A fürdőhelyen, ahová Nkotonkotóval, Ndingandingával meg Mbolionse mamával. Nekik adja a kosarat. Az asszonyok lapátolnak, lapátolnak, lapátolnak, a tó száraz lett. Felszedik, felszedik, felszedik (a halakat). Agyonütik a halakat. Az asszonyok hívják őt, válasszon ki magának egy halat. Válogat, válogat, kifog magának egy fiatal elektromos halat. Visszatér a faluba. Megérkezve anyjához, ajándékba adja neki a halat. Az anyja beledobja (a halat) a folyóba, és minden reggel meglátogatja a lolondót. Visz neki ennivalót:


47

(énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba, amikor alacsony volt a víz, A mocsár, ahol a mpondék és a blengék megbújnak, Lolondo, fickándozz! Jön a lolondo. (Az asszony) ad neki bőségesen enni, majd visszatér a faluba. A következő nap újra kimegy, hogy enni adjon a lolondónak: (énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba... (mint előbb) Jön a lolondo, az asszony ad neki enni. És így tovább, és így tovább. Egy napon az asszony útra kel. Míg úton van, idősebb fivérei otthon maradnak. Egy napon az egyik fivér kimegy, hogy enni adjon a lolondónak. Aki kiment, hogy enni adjon a lolondónak, szólítja a halat: (énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba... (mint előbb) Jön a lolondo, ad és ad neki enni. Agyonüti a lolondót. Visszaérkezik a faluba, a lolondót megsüti. Amint megsült, megeszi, ő és az övéi. Az anya, aki úton volt, visszatér a faluba. Még nem evett. Először elmegy a folyópartra. Odaérkezve hívja a lolondót: (énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba... (mint előbb) Csend! (énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba... (mint előbb) Csend! (énekszó) Lolondo, melyet beledobtam a folyóba... (mint előbb) Csend! Az asszony sírni kezd. Visszatér a faluba, mondja az anyjának: „Aki evett a lolondómból, szóljon!” Mindenki fél. Senki sem szól. Mindannyiukat magával viszi, és azt mondja nekik, hogy keljenek át a folyón. A legfiatalabb szólal meg először: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból, Miután az anyám totemje (?), Hallgatok Ilonga fétiseire, A fazék (a varázslóé) a piroghoz ütődik, elsüllyed!

48

Biernaczky Szilárd

A legfiatalabb átkel, és érkezik a következő fivér: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) Ez a fivér is átkel. És így tovább, és így tovább. A legidősebb érkezik: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) A víz, amely a bokájáig ér, a lábszára feléig emelkedik: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) A víz, amely a lábszára feléig ér, a térdéig emelkedik: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) A víz, amely a térdéig ér, a derekáig emelkedik: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) A víz, amely a derekáig ér, a melléig emelkedik, és így tovább, és így tovább, a szájáig emelkedik: (énekszó) Én nem ettem a lolondóból (mint előbb) (Az utolsó dalbetétet úgy adta elő a mesélő, mint akinek a szája már megtelt vízzel.) (A fivér) elsüllyed. A többiek visszatérnek a faluba. A legidősebb az, aki evett a lolondóból. A legidősebb továbbmegy (a víz alatt), belekerül egy falubeli férfi vesszővarsájába. A falusiak mennek, hogy megnézzék a vesszővarsákat. Közülük az egyik meglátja, (észreveszi, hogy), a varsája nehéz lett. Jól megemeli a varsát: „Mi lehetne tenni ezzel a varsával? Ki az, aki itt van?” és a varsa felel: „Hogy ki az, aki itt van?” Az embert (a varsa tulajdonosát) letaglózza a félelem. Visszamegy a faluba, és hívja az embereket. Az emberek lemennek (vele). Amikor odaérkeznek, kiemelik a varsát. Amint megnézik, egy egészen fehér asszonyt látnak benne! Fehér volt, mint egy európai. Ez az asszony azt mondja neki (a varsa tulajdonosának): „Haza kell, hogy vigyél, el kell, hogy rejts, ne lássanak az emberek!” Megérkeznek (a faluba) az asszonnyal. Az idő telik, az emberek (férfiak) pedig eljönnek, hogy (az asszonyt) feleségül kérjék. Egy fiatalember, aki úgy viselkedik, mint egy átutazó, feltör egy kókuszdiót. A férfi így szól: „Ez a kókuszdió a tiéd , ha megsebesülnél, mit tennél?” „Hozzád adnám idősebb nővéremet.” „A te idősebb nővérednek mi a neve?” „Az én idősebb nővérem neve: Fehér Toll.” „Menj, és hívd ide, hogy lássuk őt!”


49

(énekszó) Fehér Toll, milyen szép vagy, Egy férj (jelölt) hív téged, Milyen ez a férj? Ez a férj a mpambi, Nem akarom őt. A mpambi hazatért, elutasították a házasságkérését. Megérkezik a nkai. A fiatalember feltör egy kókuszdiót, „Tiéd ez a kókuszdió, a tiéd, ha megsebesülnél, mit tennél?” „Neked adnám idősebbik nővéremet.” „Bent van a házban. Hívd hát ide őt!” (énekszó) Fehér Toll, milyen szép vagy, Egy férj (jelölt) hív téged, Milyen ez a férj? Ez a férj a nkai, Nem akarom őt. A nkai hazatért, elutasították a házasságkérését. Megérkezik az elefánt. A fiatalember feltör egy kókuszdiót. „Tiéd ez a kókuszdió, a tiéd, ha megsebesülnél, mit tennél?” „Neked adnám idősebbik nővéremet.” „Bent van a házban. Hívd hát ide őt!” (énekszó) Fehér Toll, milyen szép vagy, Egy férj (jelölt) hív téged, Milyen ez a férj? Ez a férj az elefánt, Nem akarom őt. Az elefánt hazatért, és így tovább és így tovább. Megérkezik a nsimba petymeg. A petymeg megérkezett. A fiatalember feltör egy kókuszdiót. „Tiéd ez a kókuszdió, a tiéd, ha megsebesülnél, mit tennél?” „Neked adnám idősebbik nővéremet.” „Hívd hát ide őt!” (énekszó) Fehér Toll, milyen szép vagy, Egy férj (jelölt) hív téged, Milyen ez a férj? Ez a férj a nsimba petymeg, Jöjjön hát. Nsimba útnak indul, odaérkezik, és találkozik az asszonnyal. Összeházasodnak. Az asszony férjéül fogadja a nsimbát. Együtt maradnak. Az összes többi állat

50

Biernaczky Szilárd

haragszik a nsimbára. Nsimba és a felesége egy ideig maradnak, azután elhatározzák, hogy elmennek a nsimba házába. Elindulnak, útra kelnek. Azonban az övéik (a többiek) elhatározzák, hogy megvárják őket az úton. Mennek, ő (nsimba) és az asszony. Amint elérkeznek (ahol az állatok várnak rájuk), találkoznak az úton az állatokkal. Nekiesnek a nsimbának, és megölik. Az asszony sír: Kicsiny állatkám, én nsimbám Kicsiny állatkám, végy magadhoz Kicsiny állatkám, én nsimbám Kicsiny állatkám... Így (sír) sokáig. (A többiek) elmennek. (Az asszony) hazatér övéi közé. A történet meghalt, a mese elenyészett. (bolia – Belga Kongó/Zaire/Kongói Köztársaság, Mamet 1960, 96–103. old., Biernaczky János és B. Sz. fordítása)

7. HOGYAN ÖLTE MEG TURE AZ APJÁT Ture feltápászkodott, és sétálni indult. Rátalált egy férfire, aki a Bambiro nevet viselte, és aki éppen gyógyszertároló szarvdobozát vitte ki az udvarra, ahol leült, és azt mondta: Oh! Apám hamvai, amikor arra nézek, Teremjen itt zabkása! Amikor odanézett, látta, hogy a zabkása csakugyan ott termett. Akkor megint azt mondta: Oh! Apám hamvai, amikor arra nézek, Teremjen itt egy gyönyörű nő! Amikor odanézett, látta, hogy a gyönyörű nő valóban ott termett. Akkor megint azt mondta: Oh! Apám hamvai, amikor arra nézek, Teremjen itt sör! Amikor odanézett, látta, hogy a sör ott termett. Ture szólni sem bírt az ámulattól. Ture közelebb húzódott a férfihez, és megkérdezte: „Óh, barátom, milyen


51

okos vagy te! Ki tanított erre a csodálatos dologra? Óh, kérlek, áruld el nekem!” Bambiro azt mondta Turénak: „Az apám, akit soha meg nem sértettem, soha nem ütöttem meg anyámat, mindig tiszteltem apámat és anyámat. Amikor apám haldoklott, azt mondta: – Fiam, ha meghalok, égesd el a testem, és a hamvaimat szórd ebbe a szarvdobozba, sok jót tesz majd az veled.” Amikor Ture meghallotta ez, felpattant, és futásnak eredt. Futott, futott, amíg az apjába nem botlott, izzadságban fürödve, zihálva. Azt mondta az apjának: „Óh, apám, milyen rossz ember vagy te! Más apák oly sok jót tettek a gyermekeikkel. Mi jót tettél te valaha is nekem?” Akkor Ture leszúrta az apját, testét elégette, a hamvait pedig egy szarvdobozba szórta. Aztán Ture hazairamodott, majd megparancsolta a feleségeinek, hogy égessék el az összes kunyhót és magtárat. Amikor az asszonyok ellenkezni próbáltak, Ture maga vetett tüzet egy marék fűre, majd felgyújtott vele mindent. Ture akkor azt mondta a feleségeinek: „Felsöpritek az udvart szép tisztára, és majd félreálltok, hogy lássátok azokat a jó dolgokat, amelyeket teremtek nektek rövidesen.” Az asszonyok megtettek mindent, amire Ture kérte őket. Ture kihozta a szarvdobozt apja hamvaival, az udvar közepére állította, és odaült melléje. Ture feleségei is odahúzódtak, hogy lássák, mi történik. Ture pedig kinyitva a száját, rákezdte: Oh! Apám hamvai, amikor arra nézek, Teremjen itt zabkása! Ture arra nézett, de nem látott semmit. Ture feleségei arra néztek, de nem láttak semmit. Akkor azt mondták: „Ture, tudni akarjuk, miért vetetted tűzbe minden élelmünket. Nem tűrhetjük tovább a léhaságodat.” Ture ismét felkiáltott, azt mondván: Oh! Apám hamvai, amikor arra nézek, Teremjen itt sör! Amikor arra nézett, egy dárdát látott meg, amely éppen a hasát vette célba. Ture felugrott, és kereket oldott. Akkor aztán feleségei és gyermekei sokat szenvedtek élelem és fedél híján. Mind azt mondták: „Fittyet hányunk ezentúl Ture valamenynyi őrültségére.” (zande – Közép-Afrikai Köztársaság, Evans-Pritchard 1967, 49. mese, 139– 140. old., Mohai Szilvia és B. Sz. fordítása)

52

Biernaczky Szilárd

8. HOGYAN MENTETTE MEG TURE A GYERMEKET AZ EMBEREVŐ FOGSÁGÁBÓL Élt egyszer egy öregasszony, Emberevőnek hívták. S egy kisfiú, árva, az asszony fivérének fia; akinek a szülei réges-rég meghaltak. Az öregasszony viselte gondját. A vadonban lakott, a nagy folyón túl, távol mindentől. Egész életében gyermekhúson élt; olyan gyermekekén, akik elkóboroltak a szüleiktől, és az ő házába kerültek. Felnevelte őket, majd elmetszette a torkukat nagy késével, s felfalta őket lopótökkel, szivacstökkel, dinnyével és szezámmal fűszerezve. E növények olaját használta a főzéshez. Kése két láb hosszú volt, éle, mint a borotva; ha egy légy rátelepedett volna, bizony otthagyja a lábait. Egyszer egy kislány elkóborolt a szüleitől. Azok mindhiába keresték, majd feladták, úgy gondolván, gyermekük biztosan nem él már. A kislány elindult, s végül az öregasszony kunyhójához ért, aki befogadta. Négy éve élt már vele, amikor az asszony úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy felfalja a gyermeket, aki nem persze tudta róla, hogy emberhúson él. Eljött a nap; az öregasszony lopótököt, szivacstököt, dinnyét és szezámot gyűjtött, majd odaadta a kislánynak, hogy tisztítsa meg, és törje apróra. A lányka megtett mindent. Ekkor az asszony aszályfüvet gyűjtött, odaadta a gyermeknek, hogy szárítsa meg, törje apróra, rostálja ki, majd darálja meg lisztté, hogy zabkását tudjanak készíteni belőle. Otthagyta a kisleányt a munkával, s kiment a földjeire, nem túl messzire. Az asszony senkinek sem engedte, hogy kunyhója mögé nézzen; nehogy a vacsorának szánt gyermekek megláthassák sorstársaik csontjait, amiket a néne odadobált, hisz megijednének, elszaladnának, és odalenne a lakoma! A kislány feltette a tűzre a lábast. Egy lapos kosárba gyűjtötte az aszályfüvet; a lábas tetejére helyezte, hogy megszárítsa, majd apróra törje. Az árva kisfiú, aki szintén a kunyhóban lakott, megéhezett. Fogott egy botot, és elment szöcskére vadászni. Agyonütötte, és hazavitte őket, hogy megsüsse, aztán felfalja az ízletes rovarokat. Felmarkolt egy keveset a lábas alatt izzó parázsból, és rászórta a szöcskéket. A kisleány összeszidta: „Miért lopod el a parazsat anyám aszályfüve alól?” Felragadta a tűzről, és a fűre szórta a fiú szöcskéit. Árva nagyon elszomorodott, búsan lehajtotta fejét, s a földet bámulta nagy bánatában: szöcskéit siratta azon tűnődvén, megehette volna azokat, hogy az éhségét csillapítsa. Felemelte a fejét, a lány szemébe nézett, majd ismét lehajtotta búsan, s így szólt elhaló hangon: „Hát így állunk! Jó! Nem mondom el neked, amit elmondhatnék; megöltél azzal, hogy az élelmemet rútul a fűbe hajítottad, pedig megmenthetett volna engem az éhhaláltól!” Amikor a kislány meghallotta e szavakat, kiszaladt, és összeszedte a fűből a szöcskéket; megsütötte mindet, meghámozta, megsózta őket, és odaadta a fiúnak. Árva jóízűen megette a szöcskéket, vízzel öblítette le a lakomát, majd elégedetten böffentett egyet. Így szólt a leányhoz:


53

„A lopótök, a szivacstök, a dinnye és a szezám meg az aszályfű, amit szárítasz, megtisztítasz, és apróra törsz – mind-mind fűszer a lakomához, amin téged fognak felfalni. Ha nem hiszel nekem, menj, és nézz csak a kunyhó mögé; emberi koponyákat látsz majd. Azokét az emberekét, akiket a nagymamával ettünk meg, s odadobtuk a csontjaikat.” Amint meghallotta ezt a kislány, felpattant, az aszályfüvet a tűzön hagyta, s a kunyhó mögé szaladt. Szerte a földön koponyák hevertek, valamint hajdani emberek lábainak és karjainak a csontjai. Sietve visszatért a kunyhóba, s így szólt Árvához: „Gyűjtök pár száraz ágat az aszályfű alá; kell az, hogy összetörhessem, megrostálhassam, és lisztté őrölhessem a füvet.” Hű, gyorsan eltelt a nap! A kislány futásnak eredt a folyópart felé, s futott, amilyen gyorsan csak bírt. Az öregasszonynak volt egy kakasa, amely a tyúkólban lakott; ki sem mozdult onnan. A néne őt is emberhúson tartotta. A kakas kikukucskált az ólból, de a lányt sehol sem látta, és a szavát sem hallotta; rájött, hogy egyszer s mindenkorra elment. Kitátotta a csőrét, és nagyot rikoltott: A fejed, ó! Bárcsak felfaltam volna! A füled, ó! Bárcsak felfaltam volna! A szemed, ó! Bárcsak felfaltam volna! A szád, ó! Bárcsak felfaltam volna! Megszökött a lakománk, ó! Kukurikú! Á kakas szava elért bár az asszony füléhez, de nem hallotta tisztán. Félbehagyta a munkáját, és a hang irányába fülelt. Újra hallotta a kakasszót: A szíved, ó! Bárcsak felfaltam volna! A hasad, ó! Bárcsak felfaltam volna! Minden porcikád, ó! Bárcsak felfaltam volna! Megszökött a lakománk, ó! Kukurikú! Az öregasszony immár pontosan értette a kakas beszédét. Megragadta nagy kését, otthagyta a földeket, és oly szédítő sebességgel rohant haza, mint még sohasem. A hang sebességénél is gyorsabban száguldott kunyhója felé. Amint hazaért, ráripakodott Árvára: „Hol van a lány?!” A kisfiú így felelet: „A folyópartra indult tűzifát gyűjteni.” Az öregasszony a lány után eredt; rohant, ahogy bírt, csak úgy porzott a föld a lába nyomán. Megpillantotta a kislányt, valahol nagyon messze. Minden erejével

54

Biernaczky Szilárd

utána vetette magát, és mikor a közelébe ért, felemelte hatalmas kését, hogy lesújtson reá, s leterítse egyetlen csapással. A lány ekkor a folyóba vetette magát, a víz alá menekült, s így az asszony nem láthatta többé. Ujjait ropogtatta dühében a néne, és magában dohogva tért haza: „Jaj! Jaj! Oda a hús, de nem bánom. Az a gyerek egy vadmacska kölyke! Oda se neki! Találok mást helyette.” A kislány csak úszott és úszott, mindig a víz alatt, és amikor már messze ért, kimászott a túlsó partra, valahol az otthona közelében. Egy folyószéli erdőben telepedett le, és gondolkozni kezdett: „Hol találok én itt valakit, aki segíthetne nekem? Mit tegyek? Mit tehetek egymagam e folyószéli erdőben?” Míg ekképpen töprengett, Ture az erdőbe indult, hogy kötélnek való növényt keressen. Hálót szeretett volna szőni a zsinegből. Eszébe jutott, a kutyatej pontosan megfelel e célra. Elkezdte hát levágni a zsinegnek valót az erdőben, ahol a kislány csücsült. A gyermek meghallotta a hangját, s így szólt magában: „Ki rendezte így vajon, hogy valaki pont itt vágjon kötélnek valót? Milyen nagy az én szerencsém!” Így kiáltott fel: Kutyatejnek vágója, ó! Kutyatejnek vágója, ó, uram! Kutyatejnek vágója, ó! Kutyatejnek vágója, ó, uram! Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, megmenekültem. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg apámnak, itt vagyok. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg rokonaimnak, elvesztem. Kutyatejnek vágója, ó! Mikor szólok, miért maradsz csöndben, Miért nincs szavad Ture hallotta a gyermek szavait, mégis tovább vágta a zsinegnek valót. A kislány újra kiáltott: Kutyatejnek vágója, ó! Kutyatejnek vágója, ó, uram! Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, főzzön zabkását. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, süssön nekem finomat. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, vacsorával várjon. Kutyatejnek vágója, ó!


55

Mikor szólok, miért maradsz csöndben, Miért nincs szavad? Ture elindult a hang irányába; látni akarta, ki énekli e dalt. Közben tovább vágta a zsinegnek valót. A lány ismét felkiáltott: Kutyatejnek vágója, ó! Kutyatejnek vágója, ó, uram! Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, főzzön édes krumplit. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, főzzön húst. Kutyatejnek vágója, ó! Mondd meg anyámnak, főzzön nekem vacsorát. Kutyatejnek vágója, ó! Mikor szólok, miért maradsz csöndben, Miért nincs szavad? Ture a lányhoz szaladt, megragadta a karját, és faggatni kezdte: „Honnan jöttél ide, e folyószéli erdőbe?” Csönd. A gyermek nem válaszolt. Ture újra megkérdezte: „Ó, gyermek! Ki fia-borja vagy te?” Csönd. „Ki az apád?” Csönd. A leány most sem szólt. Ture a házába vitte, s enni adott neki. Míg a kislány evett, Ture azon gondolkodott, bejárja a vidéket, és megkérdez mindenkit, nem veszítettek-e el egy gyermeket. Addig kérdezgette az embereket, míg rá nem talált a lány szüleire. Eljöttek hozzá, felismerték elveszett gyermeküket, majd hazavitték, s teletömték minden földi jóval. Megkérdezték tőle, hol volt, merre járt. A lány csöndben maradt, egy szót sem szólt. Mivel nem tudták megtörni a gyermek némaságát, az apa elment a bölcs Atarihoz tanácsért. Mikor odaért, a bölcs a fejére koppintott. A bölcs a tűzbe zuhant, és ropogósra sült. A férfi nagyon megijedt, s elinalt. Ekkor a bölcs megszólalt: „Ember, miért jöttél hozzám, ha most elszaladsz?” Ezt hallván az apa visszatért a bölcshöz, s elpanaszolta bánatát: „Elvesztettem a kislányom, évekig nem találtuk, attól féltünk, nem is él már. De ma Ture megtalálta őt egy folyószéli erdőben, és hazahozta nekünk. Azóta nem hallani egy szavát sem. Mit tegyek, hogy megtörjem a némaságát?” A bölcs azt tanácsolta a férfinak, gyűjtsön szezámot egy törött cserépbe, tegye a tűzre, majd hagyja ott a lánnyal. Meglátja majd, akkor újra beszélni fog. Az apa hazament, és mindent elmesélt a feleségének. Az asszony úgy is tett, ahogy a bölcs tanácsolta. Feltette a szezámot a tűzre, majd magára hagyta a gyermekkel, és

56

Biernaczky Szilárd

a kunyhó mögé húzódott. A szezám pattogni kezdett. A kislány riadtan nézett körbe, de senki sem volt a közelben, aki megkeverhette volna a szezámot. Felkiáltott: „Izzik már a szezám!” De senki sem jött, hogy megkavarja. Újra kiáltott: „Ó, anyám! Ó, anyám! Izzik már a szezám! Hová tűntél? Megégett a szezám!” Ekkor belépett az édesanyja, hogy levegye a szezámot a tűzről. A gyermek attól fogva újra beszélni kezdett, s elmesélt mindent, ami az öregasszonynál történt vele. Szülei ünnepséget rendeztek felépülésének örömére. Eljött a rokonság szerte az országról, minden ember a vidékről. Eljöttek, hogy láthassák a kislányt, aki megmenekült az Emberevő fogságából. Íme, itt a vége a lányka történetének. (zande – Közép-Afrikai Köztársaság, Evans-Pritchard 1967, 66. mese, 171– 176. old., B. Sz. fordítása)

9. TURE FIAI ÉS A KPENGERE ELEFÁNT Ture Nazagbé-vel útnak indult, hogy a bozótosban patkányokat ásson. Kiásták a patkányokat, és nagy számban elkapták őket. Majd hazavitték, megsütötték, levelekbe csomagolva elrejtették őket, néhányat pedig megettek belőlük, majd elvettek három köteget azokból, a hússzárító kosárba tették, és a fiaikkal hagyták azokat. Ők öten voltak, és az Árva volt a hatodik.54 Ture azt mondta nekik: „Gyerekek, én és Nanzagbe ismét visszamegyünk a bokorba. Ti itt maradtok a patkányokkal, nehogy ellopja őket egy kutya.” Így ők ott maradtak. Ture ismét elment a bokorba, és két éjszakát töltött ott. A fiai közben elvették a három köteg patkányt a hússzárító kosárból. Amikor megették azokat, összegyűjtötték a fejeiket Árvának, és odaadták neki. A patkányok megevése után azt mondták Árvának: „Te gyerek, menj és dobd el a patkányok leveleit a bokorba!” Árva elment azokkal, és bedobta őket a bokorba. Majd megfordult és visszajött, de a patkányok levelei előtódultak a bokorból, jöttek és a gyerekek elé kerültek olajtól fényesen. Ekkor ők megragadták Árvát, megverték, és azt mondták neki: „Te gyerek, nem dobtad be a bokorba a patkányok leveleit!” Árva erre azt válaszolta, hogy ő már eldobta őket. Ők így folytatták: „Ez hazugság, mivel a levelek itt vannak.” Egy másik gyerek felvette, elvitte és bedobta őket a bokorba, utána pedig megfordult és visszajött. De ezek ismét kitódultak, és előttük hevertek olajtól csillogóan. Akkor felvették őket, elvitték, és ástak nekik egy lyukat, majd elásták őket a földbe. De ezek betörték a sírjuk burkolatát mind egy szálig, mind egy szálig, mind egy szálig. És amikor a gyerekek elindultak haza, ezek újból eléjük tódultak, 54

Az árva a családhoz került, és hozzátartozott a családhoz, mint egy fiú.


57

mind olajosan. Ekkor azt mondták: „Yuwu!” (csodálkozástól felkiáltva). „Mit fogunk most tenni velük?” Tüzet csiholtak, odavitték és beledobták ezeket a tűzbe. De ezek ismét kijöttek csillogóan. Azt mondták erre a fiúk: „Ó, jaj! Mit tegyünk most ezekkel?” Egyikük azt mondta, hogy adják oda a leveleket neki. Elvette őket, és lenyelte azokat. De ismét előjöttek a fiú végbélnyílásából olajtól fényesen. Ekkor felvették, és ismét odaadták azokat Árvának. Ő elvitte és eldugta őket a patkányfejekkel együtt. Ekkor azok végre ott maradtak. Ture öt napig volt távol, utána visszatért. Mikor hazaért, fiai így kezdtek beszélni: Anya, aki onnan való Apa, aki onnan való Anya, aki onnan való Apa, aki onnan való. Nanzagbe azt mondta: „Ó, gyermekeim! Bizonyára már haldokoltok az éhségtől! Ó, gyermekeim! Ó jaj! Ó jaj!” Egy részük válaszolt: „Ó, anya, túl hosszú időt töltöttél távol!” Ture belépett a kunyhóba, elnézett a családi tűzhely (a hússzárító kosár) felé, és látta, hogy csak három köteg patkány van.55 Azt mondta: „Nanzagbe, valami történt!” Nanzagbe így szólt: „Huwe! (meglepettségtől felkiáltva) Ture, mi történt? Kérlek, mondd el!” Ture azt mondta: „Nanzagbe, néhány patkány hiányzik! Hívd össze a fiúkat!” A fiúk hatan voltak. Megkérdezték a legidősebbet. A legidősebb azt mondta, hogy nem ők ették meg a patkányokat. Majd megkérdezték a második legöregebbet. Végül mind az ötöt megkérdezték erről. Ezután az Árva következett. az Árva azt mondta: „Anya, mi ettük meg a patkányokat.” Nanzagbe azt kérdezte: „Ki lopta el őket?” az Árva így válaszolt: „Az öregebb fivéreim voltak azok.” Ők felnevettek, és azt mondták, hogy ez hazugság. az Árva erre azt mondta: „Megették, bár ezt most letagadják, pedig nekem adták a fejeket, amiket viszont én nem ettem meg.” Elment, és előhozta onnan azokat, ahová eldugta őket. Felvette a patkányfejeket és a patkány leveleit is, majd az anyja elé szórta. Így szólt: „Hazudtak, mivel a patkányfejek itt vannak.” Ture így szólt: „Ó, jaj! Nem etted meg a patkányokat?” Ture akkor mindegyiket megütötte, kivéve az Árvát. Összegyűjtött öt dárdát, szétosztotta a fiúk között a legidősebbtől kezdve, és elmondta nekik, hogy menjenek el addig, amíg meg nem ölnek egy zsíros elefántot, azt, amelyik a kpengbere elefánt; hibájuk kijavításaként ugyanazon a helyen öljék meg, ahol a patkányokat megették, mielőtt ő, Ture meglátná őket. Az Árva azt mondta: „Ái, elkísérem a bátyáimat.”

55

Úgy tűnik, a narrátor elfelejtette, hogy a szülők csak három köteg patkányt hagytak ott.

58

Biernaczky Szilárd

Elmentek. Nanzagbe egyedül maradt Ture-val. Mentek, mentek, és amikor már elég távolra értek, az Árva ellen fordultak, verték, verték és verték őt. Majd otthagyták egyedül, továbbmentek, és megérkeztek a vadonba. Megöltek egy vízbakot, de nem volt elég zsíros. Így otthagyták. Tovább folytatták az útjukat, és megöltek egy bivalyt, de ez sem volt elég zsíros. Sok állatot megöltek még, de egyik sem volt kellően zsíros. Akkor elérkeztek arra a helyre, ahol a kpengbere elefánt él. Elkezdték dárdával dobálni. Az elefánt üldözni kezdte azt, aki megtámadta, de nem kapta el. Majd megfordult, és visszament az odújába, ahol élt. Ő újra becserkészte, és a dárdával megszúrta. Akkor az elefánt felkelt, üldözni kezdte, elkapta, és megölte őt. Akkor egy másik jött elő, és dárdával megszúrta az elefántot. Az meglökte és megölte őt. Akkorra már egy másik jött elő, és kétszer megszúrta dárdával az elefántot. De ez fellökte a dárdájával együtt, majd megölte őt is. Egy újabb lépett ekkor elő, és ő is dárdával szurkálta az állatot. Ez megragadta, és megölte őt is. Ismét egy másik jött, dárdával megtámadta a vadat, de az őt is megölte. Ezek után az Árva felkelt a helyéről, összegyűjtötte a dárdákat a halottak mellől, és távolabbra vitte őket. Ásott egy gödröt magának a sziklák között, majd miután készen volt, leereszkedett a gödörbe. Ezután belehelyezte magát, hogy megnézze, elfér- e benne, és igen, jó volt neki a hely. Majd kipróbálta, hogy kicsit kifut a gödörből, visszafut, és beleugrik a gödörbe, és nem sérült meg. Akkor felkelt, felvette a dárdákat, és becserkészte az elefántot az odvában. Egy dárdát döfött belé. Az elefánt pedig egyszer felsikított, woowoo wowowowo, és azonnal üldözőbe vette a fiút, aki beleesett a kis gödrébe, amelyet kiásott. Az elefánt pedig jött, hogy megragadja, de a sziklába vágta az agyarát, és nem kapta el az Árvát. Így visszatért a helyére. az Árva ismét előjött az árkából, újra becserkészte, és dárdával kezdte szurkálni. Ez felugrott ismét, és üldözni kezdte őt. Amikor felé jött, hogy elkapja őt, az Árva beleesett a gödörbe. Az elefánt újból odacsapta az agyarát a sziklákhoz, és az agyara eltört. Ismét visszatért az odújába. A fiú felvette ezt az agyarat, és elrejtette; akkor újra becserkészte, és egy dárdával megszúrta azt. Ez felkelt, és üldözni kezdte őt, hogy elkapja, de csak az agyarát verte ismét a sziklához, és a szájában lévő agyarak kiestek, azok a hatalmas fogak. Árva felvette őket, és ezeket is eldugta. Majd előjött ismét, becserkészte a vadat, és egy dárdával belészúrt. Ez üldözőbe vette őt, de ő beleugrott a gödörbe. Ez pedig újra jött, hogy megragadja, de megint belevágta a sziklába az agyarát, de most már csak az agyarának a helyét. Akkor visszatért az odvába. A fiú újra elhasznált egy dárdát, és akkor már csak kettő maradt a kezében. Az egyikkel megszúrta, ez üldözni kezdte őt, hogy elkapja, de megint a fogait verte bele a sziklába. az Árva így szólt. „Ó, jaj! Mi lesz majd ezek után, a dárdák már elfogytak, és most készülök eldobni az utolsót? Mit teszek majd később?” Utoljára becserkészte az elefántot, és beleszúrta a dárdát az ormányába, az pedig ugyanott beütötte egy fába, és többé már nem üldözte az Árvát. Elesett a földön, és azon a helyen meghalt, ahol épp volt. Így az Árva kijött a göd-


59

réből, összegyűjtötte a csontokat (agyarakat), felfüggesztette őket az égben, majd otthagyta őket. Lejött az égből, és azt mondta: „Hogyan tudnám most felkelteni a fivéreimet a halálból?” Útnak indult, és addig ment, amíg egy öregasszony házához nem ért. Az öregasszonnyal senki nem élt; teljesen egyedül volt. Az Árva így szól hozzá: „Ó, anyóka! A bátyáim a vadonban vannak, ott, ahol megölte őket egy elefánt; adj nekem egy orvosságot, amivel fel tudom kelteni őket a halálból!” Az öregasszony azt válaszolta: „Azt mondom neked, hogy az a személy, aki egy tőrrel kivágja a gennyemet, annak fogom feltárni az orvosságot.” Majd tovább folytatta: „Mégse fogom elmondani ezt annak, aki késsel vájja ki, hanem inkább annak a személynek fedem fel az orvosságot, aki a fogával harapja ki a gennyemet.” Akkor vizet vett a szájába Árva, és megmosta azt, majd rátette a száját a gennyes sebre. Belevájta a fogait a gennybe, és kiharapta azt; a seb pedig kifakadt, és a földre folyt. Ezután Árva meleg vizet hozott, és a seb helyére öntötte. Az öregasszony pedig leült, és így kezdte: „Mi a neved?” Az Árva pedig válaszolt: „A nevem Árva, Ture egyik fia vagyok.” Az asszony továbbfolytatta: „Az orvosságról, amit feltárok neked, tilos beszélned bárkinek is.” Ő azt mondta: „Ó anyám! Ó, úrnőm! Nem fedem fel senkinek azt!” Az anyóka így szólt hozzá: „Elindulsz, és addig mész, míg egy forrás mellé nem érsz, azt a növényt, amelyiket látod kinőni a forrásból, kitéped.” Árva ezt megtette. Az öregasszony elmondta neki, hogy dörzsölje meg a növényt, majd tekerje fel, és készítsen belőle egy levél szűrőt, tegye bele az orvosságot, és csöppentsen rá a halottakra. Árva így is tett: rájuk csöppentett, és ezt mondta közben: „Togo, ngi56, anyám fia, kelj fel.” Rácsöppentett az egyikre, és az felkelt. Ő így kezdte: „Megöltem, megöltem, megöltem!” Az Árva csöndben maradt. Odament egy másik mellé, rácsöppentett, és azt mondta: „Togo, ngi, anyám fia, kelj fel”, és az felkelt. Ő így kezdte: „Megöltem, megöltem, megöltem azt a vadállatot!” Árva hallgatott. Rácsöppentett egy másikra: „Togo, ngi, anyám fia, kelj fel, togo ngi, anyám fia, kelj fel!” Felkelt, és így kezdte: „Megöltem, megöltem, megöltem!” Árva továbbment egy másikhoz, és azt mondta: „Togo, ngi. Anyám fia, kelj fel, togo, ngi, anyám fia, felkelsz!” ez is felkelt, és így kezdte: „Megöltem, megöltem, megöltem!” Árva csendben maradt. Majd rácsöppentett egy másikra „Togo, ngi, anyám fia, kelj fel, togo, ngi, anyám fia, kelj fel!” Ő is felkelt, és ugyanúgy kezdte: „Megöltem, megöltem, megöltem!” Árva hallgatott. Majd a testvérek vitatkozni kezdtek maguk közt, a legidősebb azt mondta, hogy ő volt az, aki megölte az elefántot, ő volt az, aki megölte azt a vadállatot. Az Árva erre így szólt: „Rendben, ti vitatkoztok, pedig nem láttátok, hogy mi történt. Az az ember, aki elő tudja hozni az elefánt agyarát az égből, az volt, aki az állatot megölte.”

56

Csöpögj!

60

Biernaczky Szilárd

„Fivéreim, gyűjtsetek össze mindenfajta madarat, és találjatok egyet közöttük, amelyik beszélni tud Ture-nak arról, hogy mi, a fiai megöltük a kpengbere elefántot, ezért amikor Ture meghallja, akkor eljön, hogyha olyan madarat küldünk, amely érthetően el tudja mesélni neki, mi történt. Így összegyűjtötték a madarakat. Megkérdezték a bulbultól, hogy hová menne, és mit mondana. A bulbul azt mondta: „Geregada, geregada, geregada!” Ők erre így feletek: „Hm, bulbul, te kiestél.” Hívták az énekesmadarat, és megkérdezték: „Hová mennél, és mit mondanál?” Az énekesmadár így szólt: „Tí, tí, tí, tí!” Így feletek: „Ó, te madár, nem tudsz megfelelően beszélni, te is kiestél.” Ezután hívták a kakukkot. Azt mondták neki: „Kakukk, hová mennél, és mit mondanál?” A kakukk így felelt: „Tú, tú, tú, tú!” Ezt mondták erre: „Ó, kakukk! Te is kiestél, mert nem tudsz helyesen beszélni!” Majd a fecskét hívták, és megkérdezték: „Fecske, hová mennél, és mit mondanál?” A fecske válaszolt: „Mbira, mbira, mbira!” A fiúk azt mondták erre: „Ó, fecske, te is kiestél!” Akkor hívták a keselyűt. Megkérdezték tőle: „Hová mennél és mit mondanál?” Előlépett, és válaszolt, hogy azt mondaná: „Depio ha ru a ru, depio a ndu ku dio!” Azt mondták erre: „Ó, keselyű, te nem tudod elmesélni ezt az ügyet!” Ekkor hívták a szövőmadarat, és megkérdezték: „Szövőmadár, hová mennél, és mit mondanál?” A szövőmadár azt mondta, hogy azt mondaná: „Zoga, zoga, zoga, zoga goliiii, ha én lennék az, a kukorica megérik, geeeeee, nem én vagyok, de ha én lennék, de ha én lennék, a kukorica megérik, geeeeee, nem én vagyok, nem én vagyok, a sógornőmnél voltam.” Azt mondták erre: „Szövőmadár, te is kiestél” Majd hívták a kacagó gerlét, és azt mondták neki. Gerle, hová mennél és mit mondanál?” A gerle azt mondta, hogy azt mondaná: „A magvetők meghalnak, a magvetők meghalnak, a magvetők meghalnak!” Ők azt mondták erre, hogy ő is kiesett. Majd hívták a másik galambot57, és azt kérdezték: „Galamb, hová mennél, és mit mondanál?” A galamb azt válaszolta: „Elmennék, és azt mondanám: „Rakataru, rakataru, rakataru, rakataru!” Azt mondták neki, hogy kiesett. Ezek után a pikkelyes frankolint hívták, és azt mondták: „Frankolin, hová mennél, és mit mondanál,” A frankolin azt mondta, hogyha elmenne, így szólna: „Gurungbe sosoro, gurungbe sosoro, gurungbe sosoro!” Ők azt mondták erre: „Óh, frankilon! Te se tudod elmesélni az esetet, így te is kiestél!” Majd a guineai madarat hívták, és azt kérdezték: „Guineai madár, hová mennél, és mit mondanál?” A guineai madár így szól: „Sukue, sukue, ke ke ke ke nge, ke ke ke ke nge! Óh, az emberek rosszak! Óh, az emberek rosszak! „A fiúk kinevették őt, és elmondták neki, hogy ő is kiesett. Akkor a másik frankolint58 hívták, és azt kérdezték: „Frankolin, hová mennél, és mit mondanál?” A frankolin azt válaszolta, hogy ha el57

Rukaturu, azt hiszem ugyanaz a madár, mint a kacagó gerle (mbipo). Csak más a neve a száraz évszakban. A narrátor különböző madaraknak veszi őket. Talán az egyik a hosszú farkú galamb. 58 A francolin egy másik fajtája.


61

menne, azt mondaná, hogy: „Karu, karu, karu, karu, hol vagyok? Azt mondták erre: „Francolin, te is kiestél!” Ezután azt a madarat hívták, amelyik zakiringi.59 Zakiringi előjött, és így kezdte: Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy baltát, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kosarat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tökhéj-palackot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tálat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kést Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakiringi.” Azt mondták erre a testvérek: „Uwn! Óh, zakiringi érti a dolgokat!” Ekkor vágott egy szelet húst, odaadta zakiringi-nek, és beletette a táskájába a hír igazságának bizonyítékául. A madár ezután elment, és rászállt egy faágra, és belekezdett mondandójába: „Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakinigi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy baltát, Zaa zakinigi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kosarat, Zaa zakinigi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tökhéj-palackot, Zaa zakinigi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tálat, Zaa zakinigi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kést, Zaa zakinigi, Zaa zakinigi, a fiaid megölték a kpendbere elefántot, Zaa zakinigi.” A madár elindult, és háromnapi út után megérkezett Ture otthonához. A megművelt föld központjára szállt és így kezdte: „Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy baltát, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kosarat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tökhéj-palackot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tálat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kést Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, 59

Ez a madár a sírásból kapta a nevét. Egy másik verzió szerint ez a madár vagy a kalapácsfejű gólya (ete), vagy az etiópiai rigó (taramani).

62

Biernaczky Szilárd

Zaa zakiringi.” Egy gyerek meghallotta ezt az ültetvények központjában, hazaszaladt, és azt mondta Ture-nak: „Apa, van az ültetvények közepén egy madár, amelyik azt mondta: ’Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy Egy nagy baltát!’ Apa, az a madár ezt mondta!” Megragadta a gyereket, és adott neki egy jókora pofont, és így szólt: „Nézd, a gyerek gúnyt űz belőlem, ugyanis a gyermekeim már hosszú ideje odavesztek a vadonban, és ő azt állítja, hogy ők megöltek egy kpengbere elefántot”, majd megragadta a gyereket, csirkeganéval bekente, majd bedobta őt a csirkeólba. A zakiringi felszállt, és rárepült Ture kalapjára, és elkezdte előadni a beszédét Turenak: „Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy baltát, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kosarat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tökhéj-palackot, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy tálat, Zaa zakiringi, amikor te közzéteszed a hírt, végy egy nagy kést Zaa zakiringi, a fiaid megölték a kpengbere elefántot, Zaa zakiringi.” Ture így szólt erre: „Egyszóval! Ez a gyerek, ez a gyerek igazat mondott! Egy madár csőréből híreket hallottam a fiaimról! Tényleg igazat mond?!” Ture hívta Nanzagbet, és azt mondta neki: „Nanzagbe, vedd ki a gyermeket a csirkeólból, és mosdasd meg, mosd meg jól, és kend be olajjal.” Ture meg ezalatt összegyűjtötte az összes baltát és kosarat. Zakiringi elől ment, és mutatta az utat Ture-nak. Mentek, mentek és mentek mindaddig, amíg el nem érték az elefántot. Akkor fogták, teljesen feldarabolták, és kiszárították a húsát. Amikor letették elé a szárított húst, Ture leült, és azt mondta: „Fiaim, az az ember, aki közületek megölte az elefántot, jöjjön elő, és mondja meg, hogy ő volt az, hadd dicsérjem meg a bátorságáért, és azért, hogy lerótta a patkányok miatt létrejött tartozását.” A legöregebb azt mondta az apjának: „A te rossz kölyköd által, általam halt meg az elefánt.” A fiatalabb testvére akkor előlépett, és hevesen esküdözött arra, hogy ő ölte meg az elefántot, és az apjának azzal dicsekedett, hogy ő az elefánt gyilkosa. Ekkor egy másik lépett elő, és ő is ugyanígy okoskodott. Majd ismét egy másik jött, és azt mondta Ture-nak, hogy ő volt az, aki megölte az elefántot. Ekkor az Árva is előlépett, és azt mondta: „Apa, az, aki megölte az elefántot, az én voltam.” Ők elkezdtek kiabálni: „Ha a a a! az Árva, nem te voltál az, aki megölte az elefántot.” az Árva ezt mondta Ture-nak: „Apa, adj nekünk egy pajzsot, és repüljünk fel vele az elefánt agyara mellé, amely ott van a magasban. Az az ember a gyilkos, aki fel tud repülni a magasba, hogy elvágja az elefánt agyarának a kötelét,


63

úgy, hogy utána azok ráessenek a pajzsra, és Ture ebből kétségtelenül tudni fogja, hogy melyik ember ölte meg az elefántot.” Ture azt mondta: „az Árva jól beszél!” Felvett egy pajzsot, és egy szertartások elvégzéséhez való kést, odaadta azokat a fiainak, és azt mondta: „Én addig várok, hogy meglássam a jelenlévő emberek között azt a személyt, aki fel tud emelkedni a magasba, és el tudja vágni az elefánt agyarának a kötelét, és ha ezt meglátom, tudni fogom, hogy melyik gyermekem volt az, aki megölte az elefántot.” Ekkor a fiúk felvették a pajzsot, hogy felemelkedjenek vele. Az egyik felszállt vele, de hiába, felállt, de hiába, felállt, de hiába, felállt, de hiába, az elefánt agyara nem esett rá a pajzsára, ő pedig letette a pajzsát a földre. A többiek kinevették őt. Akkor egy másik jött, felvette a pajzsot, felemelkedett vele, de nem tudta elvágni az elefánt agyarának a kötelét. Őt is kinevették. Egy másik lépett elő, felszállt a pajzzsal, de hiába, ő se tudta elvágni az elefánt agyarának kötelét. Egy újabb lépett elő, felszállt a pajzzsal, de hiába, nem tudta elvágni az elefánt agyarának kötelét. Majd egy másik jött, és felszállt a pajzzsal, de hiába, ő se tudta elvágni az elefánt agyarának a kötelét. Végül az Árva lépett elő, felvette a pajzsot, majd felemelkedett. Emelkedett, emelkedett és emelkedett. Majd kinyújtotta a pajzsát, elvágta az elefánt agyarának a kötelét, és azok leestek a pajzsra. Végül az Árva Ture elé tette azokat. A fiúk viszont kételkedtek a becsületében. „I ye! ye! ye! I ye! ye! ye!” hallatszott a nevetés onnan (az idősebb testvérek felől), egy hatalmas nevetés. Az Árva ekkor azt mondta az apjának: „Ők azon vitatkoztak, hogy ki ölte meg az elefántot, holott nem ők voltak azok. Amikor megtaláltuk az elefántot, elkezdtük dárdával szurkálni, de az elefánt megölte őket; csak én éltem túl ezt. Így ástam egy kis gödröt, és én már csak akkor kezdtem szurkálni az elefántot, azaz már a többiek halála után. Ők mind meghaltak, és a tetemeik a földön hevertek. Ástam egy kis gödröt, és így öltem meg az elefántot. Majd azt kérdeztem, hogyan tudnám felkelteni őket a halálból. Elindultam, és találtam egy öregasszonyt egy gennyes sebbel a hasán, és ő azt mondta: hogy ha kivájom azt a gennyet a fogaimmal, akkor felfed előttem egy jó orvosságot, amellyel fel tudom ébreszteni a bátyáimat a halálból. Így az öregasszony elmondta nekem a receptet, én meg beadtam az orvosságot a testvéreimnek. Szóval Ture, így, nem ők ölték meg az elefántot.” Ezek után bekenték az Árvát olajjal, fakéreg ruhába öltöztették, és elindultak hazafelé. „Így mentem az úton, amikor megláttam Sianit, hogy veri a feleségét, és azt mondtam neki: ’Óh, Siani! Miről folyik a vita?’ Ő felkapott egy dárdanyelet, ráütött vele a fejemre, és amikor felkiáltottam: ’I, hii!’ fogott egy tyúkot, és megfőzte azt nekem. Megettem az ételt, majd vettem azt, amit későbbre hagytam, és a kapunyílás tetejére tettem. Erre egy gyerek megette a tyúk maradék húsát, azt mondta: ’Ez Kamsa volt!’ Én azt mondtam erre: ’Óh, ez a kölyök! Vagy inkább ne idegesítsen az egész?’ ” (zande – Közép-Afrikai Köztársaság, Evans-Pritchard 1967, a közölt további változatok közül a harmadik a kötet függelékében, 196–205. old., Honfi Gabriella és B. Sz. fordítása)

64

Biernaczky Szilárd

10. COLOBE HALÁLA (gyűjtés helye és időpontja: Bangui, 1967, szeptember 25.) 1. Colobe és Situtonga közös anyától való testvérek voltak. 2. Fiatal férfiak voltak ők. 3. Egy nap apjuk másik felesége fogadást kötött velük, hogy megküzdenek a viadalban. 4. Ha győznek a viadalban, vásárol nekik asszonyt, kinek ha gyereke születik, az ő nevét kell viselnie. 5. Elérkezett a viadal napja. 6. Colobe és Situtonga is győzedelmeskedett. 7. Ekkor az apjuk felesége elment, és keresett egy asszonyt, és azt Colobe-nak adta. Keresett egy másik asszonyt, és azt Situtongának adta. 8. Situtonga elment, és udvarolt az asszonyának, Colobe is elment, és udvarolt az asszonyának. 9. A nők teherbe estek, és gyereket szültek. 10. Ezért az anyák elküldtek valakit, hogy jelentse, jön Situtonga és Colobe az asszonyaikért. 11. Colobe elment az asszonyáért, és magával vitte. Situtonga ugyanígy tett. Visszatértek a faluba. 12. Az asszonyok azt mondták, hogy nem esznek zöldségeket, nem esznek húst, nem esznek halat. 13. Colobe egy nap így szólt: „Mit tegyünk, Situtonga?” 14. Situtonga így válaszolt: „Valójában mit tehetnénk?” 15. Mindketten fogták a lándzsájukat, 16. és elindultak az erdőbe. 17. Sokáig mentek, útközben aludtak, így ment ez két nap és két éjszaka. 18. Végül megérkeztek, hogy találkozzanak Landolphia Szaggatójával, aki kitépkedte Landolphia liánjait, és a földön fölhalmozta őket, hogy kiszipolyozza a gyümölcseit. 19. Colobe és Situtonga mindketten fölkészültek. 20. Ekkor Colobe arra kérte Situtongát, hogy hagyja, ő kezdje, és elsőként ő sebesítse meg az állatot, 21. és miután megsebesítette, akkor jöjjön ő, hogy a végső csapást mérje rá, mert ő fiatal még. 22. Sombo az Orrszarvúra célzott, és megsebesítette. 23. Az Orrszarvú azonban megsebesítette Colobét, kétszer is megdöfte. 24. Ekkor Situtonga következett, és odaérve 25. Megtalálta az Orrszarvút holtan, fejét a hegyoldalnak támasztva. 26. Colobét is holtan, fejét egy liánnak támasztva. 27. Ekkor Situtonga felkiáltott: 28. Ó! miért halt meg a bátyám egy állat miatt?


65

Ó! miért halt meg a bátyám egy állat miatt? Az asszonyok azt mondták, hogy nem ehetnek zöldségeket, és íme, a bátyám belehalt. Mit tegyek? 29. Elment, vágott leveleket, és a bátyját szépen elrendezve rájuk fektette. Csöndben ránézett a földön fekvő állatra, 30. majd futva elindult, és futás közben sírva fakadt. 31. Később abbahagyta a sírást, és jajveszékelni kezdett ÉNEK 32. Colobe ó! Situtonga. Mi történt? Ó! Ha tudtam volna! Ó! Colobe, a bátyám, megsebezte a nagyszarvú állatot. Colobe ráfeküdt az állat szarvára, hogy ott meghaljon. Ó! Ha tudtam volna! 33. Futott sokáig, néha megpihent, majd megint futott, megint megpihent, és végül elért a faluba. 34. Éppen a bátyja feleségét látta meg. 35. Mondván neki, hogy a bátyja miatta halt meg, fogta a lándzsáját, hogy ledöfje, hogy ő is ugyanazt szenvedje el, mint a bátyja. 36. Azonban a falubeliek lefogták. 37. Akkor azt mondta: „Jól van, ne beszéljünk róla többet, csak hagyjatok!” 38. „Colobe megsebezte az Orrszarvút, de az Orrszarvú rátámadt, és megölte őt, ezért futottam és jöttem vissza a faluba, hogy mindezt elmondjam, csakis ezért.” 39. Az emberek elindultak, hogy megkeressék az erdőben Colobe holttestét, és hazahozzák. 40. Ekkor az apai nagynénik, akik éppen megérkeztek, így szóltak: 41. Ez az asszony tegnap azt mondta, hogy nem eszik zöldséget, nem eszik semmit, és emiatt most halott a rokonunk, 42. legalább jöjjön és sírjon és sírjon, csukja le a szemét és sírjon, mert mi őt okoljuk a bátyánk haláláért.” 43. Ezért az asszony fogta a szertartási botot, és énekelni kezdett. ÉNEK 44. Colobe, a férjem, megsebesítette a nagyszarvú állatot, ó! Ó, Colobe, ha tudtam volna! Colobe, a férjem, megsebesítette a nagyszarvú állatot, ó! Ó Colobe, Situtonga még az erdőben van, ó! Ó! Átkozott legyen a fekete hátú Céphalophe, ó! Ó Mobeli, aki az állat szarvára feküdt, belehalt a halálába. Az eső apró léptei üldözik a lenyugvó napot!

66

Biernaczky Szilárd

Ó, Mobeli, átkozott legyen a fekete hátú Céphalophe, ó! Ó Landolphia Szaggatója, Wanza, él még? Colobe, a férjem megsebesítette a nagyszarvú állatot, ó! Ó! Ha tudtam volna! Ó Colobe, átkozott legyen a feketehátú Céphalophe. Ó! sebezd meg a nagyszarvú állatot! 45. 46. 47. 48.

Íme. Eközben a rokonok elmentek Colobéért, és eltemették. Aztán azt mondták Situtongának, hogy vegye el a bátyja özvegyét. Situtonga azt felelte, hogy nem akarja elvenni azt az asszonyt, aki miatt előző nap meghalt a bátyja. 49. A történet tanulsága: mikor egy férfi és egy nő együtt él, mindig a férfi az, aki meghal a nő miatt.

A gyűjtő és lejegyző Simha Arom megjegyzéseí 1–2. sor A Vezércolobe vagy más néven Colobe Guéréza, sombo, Colobus abyssinicus occidentalis (Roche-Brune) egy nagyon szép, fénylő fekete szőrzetű, barkós, kék farkú majom, ágyékát és oldalát díszes fehér szőrgallér borítja. Értékes bundája főszerepet kap a wámá ágyékkötő szertartásban. Situtonga vagy vízi Guib, mbóyá (BBL) = mbúlúyá (Bok.), limnotragus spekei (P.L. Sclater) éjszakai életet élő mocsári antilop. Szőrzete – a hímeké barna, a nőstényeké fénylő vörös, hosszú és sűrű, nyereg alakban fehér csíkokkal a hátán és fehér foltokkal a fején és a farán. Szarvai hosszúak (kb. 70 cm), feketék, erősen spirálozottak és a végükön világosak. Nagyméretű (marmagassága 1 m) és kb. 100 kg súlyú állat. Az, hogy az elbeszélés szereplői különleges állatok nevét viselik, igen gyakori. A ngbaka neveknek mindig közvetett, illetve közvetlen jelentésük van. 3–9. sor Az apjuk másik felesége, tehát az anyjuk feleség-társa. A kele, e küzdelem mára már eltűnt. Valaha egy viadal volt két azonos korú, ám különböző származású fiatal férfi közt, hogy eldőljön az új házasság eredménye. Ezt a viadalt egy harcos halálakor tartották: mindkét fél választott egy ellenséget a jövendőbeli bátyjai közül. A lány volt a harc tétje. Úgy tűnik azonban, hogy a házasságok már előre el voltak döntve, így a kele inkább rítusként, mint valódi küzdelemként volt fontos.


67

Egy ilyen jellegű ajánlat teljesen kivételesnek számít, ugyanis az emberrel való kereskedés sohasem egyéni jogcímen zajlik, valójában egyedül a család maga jogosult arra, hogy a hozományt kapja vagy fizesse. 10–16. sor A szokások szerint a férjnek az anyósa házánál való tartózkodása és munkája addig szükséges, míg a hozomány nincs hiánytalanul kifizetve. Azonban, ha megegyezés és bizalom jött létre a két család között, az asszonyt az első gyerek megszületése után elküldték a férje családjához, még ha a hozomány nem is volt teljes egészében kifizetve. Valójában a gyerek születése elégséges kötelék volt a szövetség fennmaradásának biztosításához, és a garancia, amit a férj ottléte jelentett az anyósánál, többé már nem volt feltétlen szükséges. A sáa-k zöldségek, gyűjtött vagy termesztett levelek, melyek a ngbakák növényfogyasztásának nagy részét alkotják. Ebben a szövegkörnyezetben tágabb értelemben utal az alapnövényekre, mint például a „taro”, a jamgyökér és a sütőbanán, amelyek a húsok és halak köretei. A mesélő elfelejtette megemlíteni, hogy az asszonyok, akik visszautasították a zöldségeket, a húst és a halat, csakis és kizárólag orrszarvú húsával táplálkoztak. 17–24. sor A Landolphia Szaggatója a Rinocérosz (Orrszarvú) elnevezése, amelyet általában Licorne-nak hívnak. Ebben a történetben nevezik még „nagyszarvúnak” is. Azt jelzi, hogy Colobe idősebb Situtongánál, tehát neki kell elsőként kockáztatni. 25–31. sor Ez a képsor nagyon hasonló ahhoz, amely a Landolphia gyümölcse című mesében bemutatja To, a ngbaka irodalom mesei szereplőjének halálát. Megemlítendő még, hogy mindkét leírásban Landolphia gyümölcsei mint az Orrszarvú kedvenc eledele kerül említésre. 32–39. sor Annak, aki akár véletlenül is egy másik ember halálát okozza, a tettéért a saját életével kell megfizetnie De ha a közösség tiszteli tagjai életét, inkább választja, hogy a bűnös vagy annak családja fizessen az elvesztett életért. 40–43. sor Az apai nagynénik, ugyanúgy, mint a család többi nőtagja (minden nővér) alapvető szerepet játszanak a gyászszertartásban. Mozdulataik mélyebb értelme olybá tűnik, mintha a fivér–nővér kapcsolat volna a legideálisabb, más jellegű kapcsolat ennél csakis rosszabb lehet. Így egy házas asszony halálakor ez az elképzelés a ninge-bende szertartásban úgy jelenik meg, hogy a férj „nővérei” a „trónbitorló” halott nő holttestét megverik. Egy nős férfi halálakor az őt megtestesítő táncost a

68

Biernaczky Szilárd

feleségek ütlegelik (mivel őt, mint egyik bátyjuk trónbitorlóját tartják számon), a „nővérei” pedig védelmezik. A tongolo, mely egy kifaragott bot, a szertartásban vesz részt, és a tisztesség jelképe. A gyászszertartás alkalmával a halott hozzátartozói erre a botra támaszkodva ütemre járkálnak, és sírva vonulnak, miközben az elhunyt hősies tetteit mesélik el beszéd vagy ének formájában. E siratóének szövege nem alkot összefüggő elbeszélést. Éppen ellenkezőleg, a mesélő nagyon ügyesen visszaadja az özvegy feldarabolt szövegét, mely inkább gondolatok asszociációja, mint gondosan elrendezett kronologikus elbeszélés. Így bár a felidézések, az utalások, a képek azonos eseményről szólnak, Colobe halálának körülményei, Situtonga viselkedése, Colobe két rokona és a szép kép az eső apró lépteiről, amelyek elsötétítik az eget, mielőtt a nap lemenne (megjelenítve a fiatal özvegy aggodalmát), nem alkotnak feltétlen egymásutániságot. 44. sor A Céphalophe egy antilop, kis méretű állat (50–55 cm marmagasság, 25 kg), vörösesbarna, fénylő szőre van. Széles fekete csík húzódik a hátán, a fejétől a farkáig. összefoglalóan A történet 3 főszereplője: Colobe, Situtonga és az Orrszarvú. Még ha az első kettő állatnevet visel is, a viselkedésük emberi. Az Orrszarvú ebben a történetben kizárólag állati lény. Ez az emlős nagyon rég eltűnt a ngbaka vadászterületekről, így egyetlen ma élő vadász sem láthatta azt a saját szemével. Ez magyarázhatja sajátságos helyét, természetfölötti, mintegy mitikus alakját a ngbakák állatvilágában. Mindig rendkívül vad állatként jelenítik meg. Ezért utasít vissza a 24. mesében To (Gbaso társa) minden más állatot, mert csakis a Orrszarvú méltó a lándzsájára. Úgy tűnik, hogy a Orrszarvú halálával együtt jár az őt megölő halála is: ez megjelenik ebben, illetve a 24. mesében is. Ugyanígy tökéletes analógia vehető észre az állat és ellensége halálának körülményeit tekintve – kölcsönösen megsebzik egymást –, amint analógia mutat a pozíciójuk is, az egyik a fejét a hegyoldalnak, a másik egy nagy liánnak támasztja. Más közös vonás a két elbeszélésben: az étel visszautasítása. A 24. mesében egy fiatal férfi, ebben pedig Situtonga és Colobe asszonya teszi meg azt. Az elbeszélés csattanója felelevenítésre méltó: nyers, éles és váratlan. A tanulság egy nagy általánosság: „mindig a férfi az, aki meghal a nőért, amely bizonyossá teszi, hogy a nőgyűlölet a világ legjobban elterjedt vélekedése. Ebben a történetben egy ének kétszer is szerepel, így összemosódnak a különböző szereplők, akik éneklik. Elsőként Situtonga énekli a bátyja halálakor, majd a feleség siratóéneke lesz, némi szövegváltozással. (ngbaka-ma’bo – Közép-Afrikai Köztársaság, Arom 1970, 170–193. old., Durst Teréz és B. Sz. fordítása)


69

11. A FÉRFI, AKI ELLOPJA A FIÚ ÖKRÉT Volt egy fiú, aki marhákat legeltetett. Minden áldott nap kiment, és terelgetett, végezetül hazament. Azután visszatért ismét legeltetni, majd újból hazatért. Történt egy nap, hogy egy férfi érkezett, aki azt mondta a fiúnak: – Hé, te fiú, azt akarom, hogy gyere el hozzám! A gyermek azt válaszolta: – Én félek! Akkor ez a férfi azt mondta: – Azt akarom, hogy hozd ezt a csordát, és gyere el hozzám! A gyermek elmenekült. Három nap múlva a férfi visszatért, és mondta: – Mára már nincs több kifogás. Különben megütlek! A gyermek így szólt: – Hát rendben. Azt mondta a férfi: – Nos, beszélj, fiú, mondd azt, hogy ez a csorda menjen tovább! A gyermek énekelni kezdett: Dubulihasa! Dubulihasa! Indulnod kell, Dubulihasa Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör útnak indult, csak ment, mendegélt, az ökör mendegélt. A férfi újra megszólalt: – Mondd azt, fiú, hogy ez az ökör haladjon! Megállt ott. A gyermek így szólt: Dubulihasa! Dubulihasa! Menned kell, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör felbőgött: – Mpooooooo! Mpooooooo! A férfi mondta: – Mondd azt, fiú, hogy ez az ökör mozogjon! Fiú mondta: Dubulihasa! Dubulihasa! Át kell kelned, Dubulihasa!

70

Biernaczky Szilárd

Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! A folyón. Az ökör átkelt rajta. Majd újra felbődült: – Mpooooooo! A férfi mondta: – Mondd azt, Fiú, hogy ez az ökör mozogjon! Most már meglehetősen közel jártak a férfi otthonához. A fiú megint mondta: Dubulihasa! Dubulihasa! Menned kell, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör csak ment és mendegélt. Azután, amikor megérkeztek a kerthez, az ökörkarám elé, az ökör megállt. A férfi megint mondta: – Mondd azt, Fiú, hogy az ökör menjen be a kertbe! Az ökör elbődült: – Mpooooooo! Mpooooooo! A fiú megint mondta: Dubulihasa! Dubulihasa! Be kell menned, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör belépett a kertbe. Ott megállt, és vizelt. A megint mondta: – Mondd azt, Fiú, hogy az ökör menjen be a karámba! A fiú így szólt: Dubulihasa! Dubulihasa! Be kell menned, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör bement a zárt helyre. Az ember fogott néhány kötelet, és odahozta magával. Azt mondta: – Beszélj, Fiú, mondd azt, hogy én befoghatom ezt az ökröt, és megölhetem!


71

A gyermek megismételte: Dubulihasa! Dubulihasa! Be kell, hogy fogjanak, Dubulihasa, Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökröt befogták, és utoljára felbőgött. Azt mondta: – Mpooooooo! Mpooooooo! A férfi azt mondta: – Mondd azt, Fiú, hogy az ökröt át döfjük! A gyermek mondta: Dubulihasa! Dubulihasa! Meg kell halnod, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Megölte az ökröt, azután lenyúzták a bőrét, és bevégeztetett. Aztán szükségképpen sült lett belőle. A férfi megismételte: – Mondd azt, Fiú, hogy az ökör megsült, és mi megehetjük! A fiú így szólt: Dubulihasa! Dubulihasa! Sültnek kell lenned, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Akkor megsütötték az ökröt, majd megették. A férfi ismét így szólt: – Mondd azt, Fiú, hogy bevihetjük az ökröt a házba! Dubulihasa! Dubulihasa! Be kell menned, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Megfogták, és bevitték a házba. Amikor bekerültek a házba, az asszony egy falatot sem tudott enni belőle, mert az ökör fojtogatta. Úgy tűnt, hogy a fiúnak újra beszélnie kell, és ő így is tett:

72

Biernaczky Szilárd

Dubulihasa! Dubulihasa! Az öregasszony is enne ökröt, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Akkor aztán az öregasszony evett az ökörből. Telt-múlt az idő, telt-múlt, telt-múlt, amikor egyszer csak felébredtek. Amikor aztán mosni mentek, a gyermek hátra maradt az öregasszonnyal. Amikor azok továbbmentek, és a földjük másik oldalára kerültek, amikor odaérkeztek a folyóhoz, akkor mostak. A fiú visszament az öregasszonyhoz, és vitt neki egy kis dohányt. Azt mondta az asszonynak: – Dohányozz! Az asszony rágyújtott. Amikor az öregasszony befejezte a dohányzást, a fiú azt mondta: Dubulihasa! Dubulihasa! Fel kell kelned, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Az ökör felébredt, és nyomban felállt. A gyermek újra így szólt: – Dubulihasa. Én most ki akarlak vinni téged innen, tehát útra kell válnunk! És megint szólt: Dubulihasa! Dubulihasa! El kell indulnod, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Dubulihasa kiment. A gyermek megfogta az ökör szarvát, és elvezette a másik csordát. Akkor az öregasszony azt mondta: – A csorda elment, Gyávák! A csorda elment, Gyávák! A gyermek újra így szólt: Dubulihasa! Dubulihasa! Menned kell, Dubulihasa! Mert különben láthatod azt, Hogy megölnek engem, Dubulihasa! Dubulihasa csak ment, ment, utazott hazafelé.


73

Aztán egyszer csak megérkezett, és megkérdezték tőle: – Hol jártál? Ő erre azt felelte: – Elraboltak! Elmondott nekik mindent töviről hegyire, ami csak vele történt, és lett nagy boldogság, mert végre visszatért közéjük. A ntsomi-nak vége, ennek is vége. (kosza – Dél-Afrikai Köztársaság, Scheub 1975, 17. előadás, 273–280. old., Yaqoub Erzsébet és B. Sz. fordítása)

12. MUYUNGUBIRA (1) Régen a hirwák klánja mindig, ha kellett, felajánlott egy fiút, ha áldozatra kellett valakit szánni. Egy itatóhelyen a királyi gulyák taposták el azt, akit kiválasztottak a király halála után, az új király megkoronázása idején. Volt egyszer egy szép szál fiatalember, akit Muyungubirának neveztek. A hirwa nemzetség leszármazottja és ugyanakkor egyetlen fiú volt. Éppen nősülni készült. Ám a király éppen elhalálozott, és őt választották ki áldozatnak. A kijelölt napon, mint mondják, eljöttek tehát, hogy elvezessék. Az anyja követte őt, miközben a következő siratót énekelte: A te nyakasságod (2) szenvedés nekem, óh Muyungubira! A menyegző készen, óh Muyungubira! A kunyhó elkészült, óh Muyungubira! Akkor a fiú visszhangként válaszolt az anyjának: Teljes szívemből mondok búcsút, óh anyám, Óh ifjúságom, óh anyám, Elmegyek anélkül, hogy bármit láthatnék (3), óh anyám, Ha lesz neki gyermeke (4), óh anyám, Úgy nevezzék majd „Másnak nevellek” (5), óh anyám, Óh igen, „Másnak nevellek”, óh anyám. Így haladtak az itató irányába, ahol majd eltapossák őt, és az anyja ismét siratót énekelt: A te nyakasságod szenvedés nekem, óh Muyungubira, Azt mondtam, nősülj meg, óh Muyungubira, A menyegző készen, óh Muyungubira, A kunyhó elkészült, óh Muyungubira.

74

Biernaczky Szilárd

És a fiú úgy válaszolt, mint az előbb. Odaérkeztek az itatóhoz, ahol leterítették. A karó, amit alá tettek, mindenfelől átdöfte őt. A folyó sötétvörös lett a vérétől, és a királyi tehenek átgázoltak a testén, hogy az itatóhoz menjenek. Az anyja zokogva ment hazafelé (a dombra). Bárcsak ne ismertem volna meg e sorsot, Muyungubira sorsát! A gyűjtő jegyzetei 1. Muyungubira = az elmerült (az elnyelt) 2. Nyakasság: az anyja valószínűleg próbálta rábeszélni, hogy meneküljön el, és így kerülje el a halált. Ő azonban belenyugodott sorsába, és alávetette magát a végzetnek. 3. „...Anélkül, hogy bármit láthatnék”: a kunyhó tele volt, mivel már elkészült. Házasságuk előtt a fiatalemberek maguk építik fel az otthonukat, általában az apai kunyhó közelében. Ha ház készen van, a menyegzőt nem halogatják. 4. Ha leendő feleségének gyermeke van tőle (ha terhes). 5. Muyungubira a köz javára áldozza fel magát, fia megörökíti ennek emlékét. Ő már nem ismerheti meg a gyermekét. (rundi – Burundi, Rodegem 1975, 255–257. old., B. Sz. fordítása)

13. EGY ASSZONY A HOLTAK BIRODALMÁBAN A vidéken éhínség uralkodott. Ezért egy asszony fogta a kosarát, és elment a halottak földjére. A város előtt a következő szavakat mondta: Cinkili cing tari wodo! (Kapu, nyílj ki!) Az ajtó kinyílt. A nő belépett, és azt mondta: Cinkili cing tari dibi! (Kapu, záródj be!) Ekkor bement az egyik házba, és elkezdett kölesmagot őrölni. Egyszer csak különféle húsokra lett figyelmes, amelyek a házban halomba rakva hevertek: emberi hús és nagyvadak húsa. Fogta az antilophúst, készített hozzá földimogyoróvajból szószt, kölest főzött és borsólevest. Azután befejezte a köles őrlését, és kását készített belőle.


75

Ahogy telt az idő, a mezőről hazatértek a holtak birodalmának lakói. Az aszszony ekkor fogta fel, hogy mit is tett. Lassan megérkeztek a helybeliek; súlyos nehéz lépteiket már messziről hallani lehetett. tang dala bus, tang dala bus, naki nali but, butile todi bur jakili ki cak jakili ki cak Mindent, ami az útjukba került, összetörtek. A nő felugrott, amint a szellemeket hallotta érkezni. Elrejtőzött, elvette az egyiket a hét holttest közül, a többit fejükre állítva sorba állította, és ő maga is odaállt. Olyan jól illett közéjük, hogy senki észre sem vette volna észre, hogy kilóg a sorból. Amikor a holtak megérkeztek, először letették a nagy mennyiségű húst, megragadták, majd egyenként megrázták a tetemeket, hogy megbizonyosodhassanak afelől, hogy semmilyen változás nem ment végbe rajtuk. Mindent rendben találtak, de nem értették, miért fekszik az egyik test a földön. Felemelték, a többi mellé állították. Az asszony csomagja az udvaron kívül volt, de a nő csak glédában állva várt. A halottak visszahúzódtak a kunyhóikba, hogy elvégezzék dolgaikat. Ezt használta ki a nő, felugrott, és kiszaladt a házból. A halottak nyugtalanok voltak, kijöttek még egyszer a zugaikból, és másodjára is ellenőrizték a testeket. Mindent rendben találtak, de hirtelen észrevették, hogy valaki az udvar kapuja előtt kint tüzet rakott. Ijedten kérdezgették egymást, mi folyhat ott. Aztán rákezdtek egy dalra: Yururu bari, yururu bari, nan to yi bodi girgir sa, din to yi bodi manding sa, mami maming corori din to yi bodi girgir sa Ennek a dalnak a segítségével adtak hírt a tűzről, mielőtt a halottak megijednének. Kirohantak az udvar kapuján, gyorsan elmenekültek. A nő megint visszament a házba, és folytatta az előkészületeket. Amikor azok vissza akartak térni, rájuk uszította nőstény kutyáját, ami a ház előtt őrt állt. Így a halott szellemek nem tölthették az éjszakát a tanyájukon, kimentek közvetlen a szántó mellé. Ott embereket és antilopokat ejtettek el, hogy a húsukat haza vigyék, de megint elkergette őket a nő; a húst közben a környéken elrakták, a nő pedig a húsokat a tűz fölé rakta, hogy füstölődjenek. Ez egy hónapig tartott. Egy éjjel az asszony fogta a kutyáját, és minden általa felhalmozott jóval haza indult. A kapuhoz érve a következő varázsigét mondta:

76

Biernaczky Szilárd

Cinkili cing tari wodo! (Kapu, nyílj ki!) A kapu kinyílott, és kiment rajta. Aztán így szólt: Cinkili cing tari dibi, tari merdededec! (Ajtó záródj be, de egészen!) Az ajtó bezáródott megint. A nő és a kutya folytatta útját. Ezalatt a halottak visszatértek dolguk végeztével: Tang dala bus, tang dala bus, tang dala bus, jakili ki cak, jakili ki cak, tobi toli bur, tobi toli bur. A tanyájukon a halottak a megszokott rendben csinálták a dolgukat, először mindent ellenőriztek. Amikor a holttesteket rendben találták, visszavitték a kunyhóikba, kiderült, hogy a húskészletük igen megcsappant, és összevisszaság van, látták a tűzrakó helyet, a hamut és sok egyebet, amit az asszony hátrahagyott. Féltek, hogy a nő még a közelükben van, és elkergeti őket. Amikor minden elrendeződött, ismét visszaköltöztek a kunyhókba. Eközben a nő kutyája társaságában hazaérkezett. Férje második feleségének több kamráját teletöltötte szárított hússal, szezámmal, földimogyoróval, borsóval. A kölest egy nagy kosárba rakta; amikor minden tartó tele lett, a maradékot az udvarra rakta. A másik nő szava elakadt a nagy bőség láttán; végül azt mondta: „Most a mezőre akarok menni!” De az előbbi azt felelte: „Most már mindenünk megvan: gazellák és antilopok húsa, olyan frissek, mint a szárított gyöngytyúk húsa, vagy még annál is jobb. Miért kell akkor a mezőre menned? Tudod egyáltalán? Nemsokára gyermeked születik!” A másik azt mondta: „Miért kellene azt tennem?” Azt mondta a férje is: „Én is elmegyek a mezőre, és hozok még a kölesből.” Ekkor a kutya is szót kért: „A hosszú út miatt nagyon elfáradtam, szeretném magam kipihenni.” Erre azt mondta a másik nő: „Elkíséred az asszonyt, most még egyszer el kell menned! Nem érdekes, hogy fáradt vagy.” Erre azt felelte a kutya: „Miért akarsz mindenképpen a mezőre menni? Olyan kevés idő van már a gyermeked születéséig, hogy akár útközben is megeshet, hogy világra hozod őt.” De a nő ragaszkodott a dologhoz, és így szólt: „Menni akarok!” A kutya azonban nem volt kész az útra, és azt felelte: „Nem megyek veled!” Elkezdtek vitatkozni, a férfi már elment, a nő pedig nem habozott, és megverte a kutyát. Végül mindketten fel-


77

kerekedtek. Csatlakozott a férjéhez, és segített neki kigyomlálni a gazt a kölesültetvényen. Eközben elkezdődtek az első fájások, és azt mondta a nő: „Elkezdett fájni a hasam.” „Ha ilyen fájdalmaid vannak, haza kell menned!” – felelte a férfi. A kutyával együtt hazaindultak. A kutya időközben azt mondta a nőnek: „Nem fogsz hazaérni, mert a fájásaid azt jelzik, hogy a gyermeked meg fog születni.” Az asszony ellenkezett, és azt válaszolta: „De, emiatt kell hazaérnem.” És amikor a nő megpillantotta az alvilágot, megindult a szülés, és hamarosan világra hozta a babát. Ekkor a halottakhoz indultak, de nem voltak otthon. Vizet melegítettek, hogy az anya és az újszülött megfürödhessen. Csakhogy a távolból hallották, amint a halottak hazajönnek. Ezek az idegenek szagát megérezve tértek haza, és énekelni kezdtek: Boze yile mirtic adda-b-boze yile turum. Boze yile mirtic, Abba-b-boze yile turum.” (A ház sírt, mirtic a házban lárma van, turum, a ház sírt, mirtic a házban lárma van, turum) A kutyát elfogta a félelem, és így szólt: „Legszívesebben elfutnék.” – „Hogyan akarsz innen elszabadulni?” Amint közelebb értek, megint rázendítettek egy dalra: Yururu bari, yururu bari, nan to yi bodi girgir sa, din to di bodi mam bisa wo, mami man corooro, din to yi bodi girgir sa. Először a kutya egy jókora ütést kapott; erre ugrott egyet, és kiugrott a belső falon át. A nő a gyermekével azonban nem tudott elmenekülni a falnak azon a kis nyílásán. Csak a városkapun keresztül tudott kimenni, elmondta mindkét varázsigét: Cinkili cing tari wodo, cinkili cing tari dibi. Mivel mindkét varázsigét kimondta, a kapu kinyílt, de egy szempillantás alatt be is csukódott; kinyílt, becsukódott, kinyílt, becsukódott. A nő teljesen összezavarodott, és így szólt: „Tari dibi vagy tari merde utasításra nyílik ki a kapu? Egyszerűen nem tudom!” A kutya felismerte a kilátástalan helyzetet, nekiveselkedett, és átugrotta a magas falat. Az asszony ellenben elbújt az egyik kunyhóban gyermekével a tető alatti hálóban, mivel közeledtek a halottak. Azok bementek, és ekkor a kisgyerek felsírt. Egyetlen mozdulattal megragadták, és felfalták. Közben

78

Biernaczky Szilárd

egy halott kisgyerek felkiáltott: „Mama, nézd csak, ott fent van még valami.” Felnéztek és megpillantották a nőt a hálóban. Egyikük megragadta a lábát, lerántotta, és odapenderítette a tűzhelyhez. A holtak gyermeke pedig melléguggolt, és szívni kezdte a vérét. Aztán egy másik felkiáltott: „Hagyd őt most már nekünk, hadd faljuk fel!” Erre neki is készültek, hogy felfalják az asszonyt. Közben a szuka hazaért. Mindenki nyomban azt kérdezte: „Mi történt hát?!” – „Miután megvertek, átugrottam a falon, s akkor már úgy éreztem, hogy rejtve vagyok. De ezt a ti asszonyotokat megölték a holtak, bőréből zsákot csináltak, belső részeit felfalták. Én pedig mindezt látva ide indultam hozzátok.” Ekkor eszébe jutott az első asszonynak, hogy a holtak a következő nap áldozati napot tartanak. Így hát útra kelt a holtak birodalmába. A holtak éppen bőrcserzéssel foglalatoskodtak. Az asszony köszöntötte őket. Azok, amint megpillantották, nyomban rávetették magukat a karkötőkre, amelyeket az asszony viselt; s az ékszerekkel együtt a bőrét is leszaggatták: előtűnt a puszta vörös hús. Ezután a nő a holtak vezetőjének közelében maradt, s letelepedett mellette a földre. Majd énekelni kezdett, hogy a holtak táncra keljenek: Garge makiti tari, makiti tari, Jibrin man man miina, jembete, ay man man kosile, jembete, ay mani ki tara, jembete, ay gar man miina, jembete, ayman man, kosile, jembete, way bizagung goyo, eye, ay mosigi barnilak barnilak. A holtak főnökét nagyon meghatotta a dal, s így szólt: „Mit tehetek most?” Aztán megparancsolta embereinek, hogy ékesítsék fel őt a mende-tánchoz. A holtak elmentek, majd visszatérvén felékszerezték a nyakát és a csípőjét. Ekkor ráparancsolt az asszonyra: „Énekelj most nekünk egy különösen hosszú és szép dalt!” Erre az újra belefogott: Jibrin man man miina, Jibrin man man kosile, dar man miina, mani ki tara, man man kosile, moski tarinya, man man miina, dar man kosile, way mani ki tara, Jibrin man miina ki siki to siki


79

godi kurgilo, man man miina, Jibrin man man kosile. A halottak olyannyira belemelegedtek a forró ritmusba és táncba, hogy szinte részegen tántorogtak, s végül holtan zuhantak a földre; először csak a fiatalok, majd sorban a felnőttek és az öregek is. Csak táncoltak és táncoltak, mígnem eszméletüket veszítették, és holtan rogytak össze. Mikor a főnök elő tanácsadója került sorra, így szólt: „Most én vagyok soron!” Egész családjával együtt lépett a tánctérre, s odakiáltott az asszonynak: „Zendíts rá a dalodra!” Dar man miina, man man kosile, man man miina, mani ki tara, man man kosile... S ők is holtan estek a földre. Végül a főnökön volt a sor. Felöltötte legszebb ruháit és méltóságának jelvényeit, és a tánctérre lépett. Az asszony belekezdett a dalba, s a főnök táncolni kezdett: Jibrin man man miina, dar man kosile, mani ki tara, dar man miina, ki siki to siki... A főnök táncolt, és kérte az asszonyt, hogy énekelje el a másik dalt is. De az már nem akarta, és azt mondta: „Nem, elég.” De a főnök csak ragaszkodott hozzá, így hát folytatta az éneklést: Garge makiti tari, garge makiti tari, Jibrin man man miina, jembete, ay man man kosile, jembete, ay mani ki tara, jembete, way bizagung goyo, eye, ay mosigi barnilak barnilak, ay mosigi barnilak barnilak. A főnök úgy táncolt, mintha megvadult volna, a magasba ugrott – kododo kododo –, de szíve már nem bírta, s mintha villám sújtotta volna, a földre omlott, és meghalt. Az asszony összeszedte a tetemeket, s a fügefa alá fektette őket. Majd felnyitotta a testeket, s előszedte a másik asszony darabjait a holtak belsejéből; a vérét is

80

Biernaczky Szilárd

újra egybegyűjtötte. Mindent bedugott az asszony bőrébe, valamennyi részét a helyére illesztette, majd korbáccsal kezdte verni az újonnan összeállított nőt, s az életre kelt. Mielőtt elindultak, összepakoltak mindent, amit csak találtak, s megtöltötték a kosaraikat; akkor így szólt az egyik: „Most már haza kell mennünk!” De a másik azt mondta: „Nem, én itt maradok.” Erre az első: „Menjünk haza, s hozzuk el a dolgainkat, aztán utána letelepedhetünk itt.” De a másik már semmiképp sem akart hazamenni. Így az első elment, és társát magára hagyván hazatért. A holtak tetemei pedig ott hevertek körben mindenütt. Ám úgy esett, hogy két halott még életben volt. S közeledtek is a házhoz, hol az egyedül maradt asszony élt. Eközben eljött otthonról a férfi is, miután első felesége átadta neki a hírt a második asszonyról. Az első asszony pedig követte, és mikor a holtak tanyájához értek, a fejtetőre helyezett holttestek közé állította a férfit is, hogy megtévessze a holtakat. Elmagyarázta neki, mit is kell tennie, s hogy maradjon csendes, mozdulatlan, akár egy halott. A két holt, akik még életben maradtak, ekkor értek az udvarba, és szokásuk szerint újra megrázogatták a hét testet. Az asszonynál – aki már ismerte mindezt – nem is történt semmi. Ám amikor a férfihez nyúltak, hogy őt is megrázzák, azt elfogta a félsz, talpon termett, és közben így kiáltozott: „Miért engem cibáltok? Ott van az, aki megrabolt titeket!” Majd a nőhöz lépett, és ő maga kezdte rángatni. Közben ezt mondta: „Aki itt van, azt kell megfognotok! Életben van! Csupán tetteti, hogy halott!” Ám a holtak nem akarták, hogy csak úgy becsapják őket, s így szóltak: „Hagyd! Semmit sem akarunk vele! Itt csupán te zavartad meg nyugalmunkat!” Ezzel útitáskájukba dugták az embert, s elindultak vele. Mikor az asszony látta, hogy ezek bizony elmentek a férjével együtt, talpra ugrott, s amilyen gyorsan csak bírt, hazarohant. Az egész falunak elmesélte, ami történt, és azok eldöntötték, hogy másnap nem mennek dolgozni, hanem áldozatot mutatnak be az isteneknek. Az asszony pedig színesre festette a hónalját és a hátsófelét, s útra kelt ama helyre, ahol a két halott zsákmányával letelepedett; azok már tüzet raktak, hogy megpörköljék a férfit. Amikor a nő a közelükbe ért, torz, szökdécselő táncba kezdett, hogy magára vonja a holtak figyelmét. Ugrált, és kiáltozott: „Jibirtiti, matula”, aztán újra csak ugrált, s újra csak kiáltozott: „Jibirtiti, matula!” S ez így folyt tovább. Mikor a holtak megpillantották, felkeltek, s ezt kérdezték tőle: „Asszony, mit akarsz hát?” De az nem felelt, hanem egyre csak ugrándozott tovább. Eközben a hátsófelét mutatta nekik, amely vörösen csillogott. „Ha a férjedet akarod, hát itt van!” S odavetették neki a férfit, maguk pedig menekülőre fogták. De az asszony a nyomukba eredt, s elűzte őket. S bár vissza akartak jönni, a nő minden alkalommal elkergette őket. Végül aztán csak elmaradtak. Ekkor aztán a férfi útra kelt az első asszonnyal a holtak házához, hogy megkeresse a másik feleségét. Miután megtalálták, hármasban beléptek a házba, s nekiláttak, hogy különválogassák a sok-sok húst, mely fel volt halmozva odabenn: az emberhúst kihajították, viszont megtartották az antilopok húsát; aztán kimentek az udvarra, előszedték a sorban felállított hét holttestet, s ezeket is kidobálták. Felnyitották a raktárat, s berendezkedtek az ottmaradásra.


81

Egy napon úgy esett, hogy a férfi tanítgatta egyik gyermekét, és hárfán egy dalt játszott neki: Manding marla, ji kosi diling ke, manding marla, manding marla bene, manding marla, ji kosi korsing jongjong, manding marla, manding marla bene. Manding marla, ji rongi diling ke, Manding marla, manding marla bene. Manding marla, ji kosi diling ke, Manding marla, manding marla bene. Az asszony hallgatta, és mérgelődött az éneklésen. Aztán hosszan a gondolataiba mélyedt, majd odahívta a leányát, s így szólt hozzá: „Menj, s gyűjts kölest!” Ez úgy is tett, ahogy parancsolták neki, s hozta anyjának az összeszedett kölest. Az asszony pedig őrölni kezdte, s hozzá egy dalt énekelt: Rongi bik dik, ji kosi boni yowa, manding marla, manding marla bene, Rongi zuku dyuk, ji kosi boni yowa, Manding marla, manding marla bene, Todi lelle ce nayi bodi ki yowa ke, Rongi zuku dyuk, kani bodi ki yowa ke, Rongi zuku dyuk, kani bodi ki yowa, Todi lelle ce mami bodi ki yowa ke, Rongi zuku dyuk, mami bodi ki yowa. Mikor befejezte a dalt, odakiáltott neki a férje: „Kiről énekled ezt a csúf dalt, asszony?” Erre ő azt felelte: „Hát te? Te kit akarsz megsérteni az énekeddel? Tán én vizeltem a holtak útitáskájába a félelemtől? És ki töltötte meg a táskájukat a nyálával? S ki temetkezett el a holtak kosarában? Te voltál az! Vagy talán nem?” Erre azt mondta a férfi: „Nem olyan dolog ez tán, amiről kettőnknek egymással egyezkednie kellene. Foglalkozzunk inkább a házunkkal helyette! Ám igaz, hogy te sokat tettél valamennyiünkért!” (mokilko – Csád, Jungraithmayr 1981, 10. mese, 37–48. old., Szikszai Edina és B. Sz. fordítása)

14. JINTALMA Volt egyszer egy leány, akinek Jintalma volt a neve, és számos kérője volt. A többi lánynak azonban nem voltak fiatal tisztelőik. Így ment ez már hosszú ideje,

82

Biernaczky Szilárd

amikor a szomszéd lányok elhatározták, hogy Jintalmával és a fiatalemberekkel fürödni mennek. Jintalma azonban így szólt: „Én nem mehetek, mert anyám kiment a mezőre”. Amikor azonban a társnők rá akarták beszélni, ő ezt mondta: „Először meg kell őrölnöm a lisztet anyám számára! Vette a kölest és lisztté őrölte. „Először el kell készítenem az ennivalót anyám számára”! Akkor megfőzött anyjanak, és készített köleskását is a számára. A többiek már ott sürgették, és mondták neki: „De most aztán menjünk már végre!” – „Nem, először meg kell még pörkölni a gesztenyét anyám számára!” És megpörkölte a gesztenyét. A többi lány tovább sürgette. De ő ragaszkodott hozzá, hogy először a földi borsót és a szezámot is meg kell pörkölnie anyja számára. Mindent, amit anyja számára el kellett végeznie, először elvégezte. Ezután elővette a soriyo-magokat, és kiöntötte, a többiek összeszedték. Aztán kiöntötte a szezámot is, a többiek azt is összeszedték, ugyanez történt a kölessel és mindazzal, ami csak a háznál volt. Aztán így szólt Jintalma: „Most még a pipát is meg kell gyújtanom anyám számára!” Mikor aztán ezt is megcsinálta, végre fölkerekedtek. Sokáig maradtak a vízben, és kedvükre fürödtek. Amíg a többiek mind valakit tudtak maguk mellett, Jintalma egészen egyedül ment velük. Mielőtt hazaértek volna – már a hazafelé vezető úton voltak – egyik-másik még beleugrott egy mélyebb pocsolyába, amit az út mentén találtak. Mindenki mellett ott volt valaki, aki ismét kisegítette a vízből. Csak Jintalmának nem segített senki. Amikor a vízbe ugrott, nem bukkant föl többet, és senki sem nyújtotta utána a kezét. Azonnal rárohantak a szörnyek, és elnyelték. Jintalma meghalt, és hallá változott. Az emberek nagyon megrémültek, tanácsot tartottak, és nekiláttak, hogy egy hálóval kihúzzák a vízből a halat. Valóban ki is fogták, de újra meg újra viszszaugrott a vízbe. Csak amikor a szülei léptek a víz mellé, az elvarázsolt halacska akkor volt hajlandó önként az apja hálójába belemenni. Amikor azonban az apa meg akarta fogni őt, a hal énekelni kezdett: „Apám, gyengéd kézzel fogjál meg engem, mert ez a hal én vagyok, Jintalma, a leányod, te és én, mindketten a víz partjára jöttünk, ki van még itt rajtunk kívül? Ah, olyan fáradt, olyan fáradt vagyok!” Az emberek így kiáltoztak: „Na, még ilyet! Egy hal, amelyik beszél? Dobjátok ki a hálóból!” Durva kézzel megragadták, és a földre dobták. Amikor széjjel akarták darabolni, a halacska ismét énekelni kezdett: „Apám, gyengéd kézzel vágjál le engem, mert ez a hal én vagyok, Jintalma, a leányod, te és én, mindketten a víz partjára jöttünk, ki van még itt rajtunk kívül? Ah, olyan fáradt, olyan fáradt vagyok!”


83

Az apa így szólt akkor: „Na, még ilyet! Egy hal, amelyik beszél? Vágjuk csak szét jó alaposan!” Az egyes darabokat a halászok szétosztották maguk között, aztán hazamentek. Ekkor a hal ismét énekelni kezdett: „Anyám, gyengéd kézzel fogjál meg engem, mert ez a hal én vagyok, Jintalma, a lányod, te és én, mindketten a víz partjára jöttünk, ki van még itt rajtunk kívül? Ah, olyan fáradt, olyan fáradt vagyok!” Az anyja azonban azt mondta: „Mi dolgom nekem beszélő halakkal? Alaposan megtisztítom, és a sütőtálba rakom!” Bele is rakta a tálba. Ekkor ismét énekelni kezdett: „Anyám, csak óvatosan főzzél engem, óvatosan, mert ez a hal én vagyok, Jintalma, a lányod, te és én, mindketten a víz partjára jöttünk ki van még itt rajtunk kívül? Ah, olyan fáradt, olyan fáradt vagyok!” Az apa azonban így szólt: „Na, még ilyet, hogy beszélő halak? Életemben se hallottam ilyet! Essünk neki, és vagdaljuk fel a halat, ahogy szokás!” Szétvagdalták, és szétosztották a családtagok között. Az egyik fiútestvér akkor azt mondta: „Mama, adjunk belőle először a nagymamának, én másképp nem tudok enni!” Akkor adtak a nagymamának egy darabot belőle, és amikor ő nekilátott az evésnek, a hal érthető hangon ismét énekelni kezdett: Nagyanyám, csak óvatosan egyél meg engem, mert ez a hal én vagyok, Jintalma, a te kisunokád, hová tűntél el tőlem? Én a víz partjára mentem, Ki van akkor most itt? Ah, olyan fáradt, olyan fáradt vagyok! Aztán azt mondta a halacska: „Tegyél engem nagyobb edénybe!” A nagymama így cselekedett: az edény színültig tele lett vele. Amikor a nagymama ezt látta, a halat egy még nagyobb edénybe tette, de ez is hamarosan tele lett vele, egészen a pereméig. Ezért aztán még egyszer átrakta, most már egy nagyobb víztartó fazékba. Amikor pedig másnap reggel kinyitotta a fazekat, egy fiatal leányt talált benne. „Hát te hogy kerülsz ide?” kérdezte tőle meghökkenve. Ekkor a lány elmesélt mindent, ami történt vele: hogy egy csomó lány a szomszédságból eljött hozzá, hogy menjenek el mind együtt, ő azonban előbb az összes házi kötelességét elvé-

84

Biernaczky Szilárd

gezte, a lányok azonban fürdés közben hagyták őt elmerülni, mivel ő minden segítség nélkül volt, utána pedig otthagyták, végül pedig az apja volt, aki kihalászta. Aztán így folytatta az elbeszélést: „Én szóltam hozzá, de ő azt felelte: „Vágjuk csak szét jó alaposan! Nem ismerek semmiféle beszélő halat!” Anyámhoz is szóltam, amikor hozzá vittek: „Óvatosan bánjál velem!”, de ő megparancsolta, hogy nagy tüzet gyújtsanak, és azt is mondta, hogy még sose hallott olyan halról, amelyik beszélt volna. Egyedül csak a testvérem ragaszkodott hozzá, hogy teneked adjanak, és csak így lehettem ismét saját magam. „Hát így történt?” Igen, igen, kedves nagyanyám, így történt mindez!” Ettől kezdve a leány ismét naponta ellátta a tennivalókat. Amint a kútra ment, útja a szülei hajléka előtt vezetett, apja éppen a sövényt fonta. A leány üdvözölte apját, és így szólt: „Éppen a sövényt fonod?” Igen, éppen azt teszem.” „Hogy vagytok otthon? És hogy megy a sorod?” „Köszönöm, jól.” Három nappal később az apa anyósa házához ment, és így szólt: „Jó napot! Beléphetek-e?” „Légy üdvözölve!” „Megvagytok-e?” Hosszú ideig várakozott, aztán fölállt, és hazament. Miután harmadszor is így tett, előállt a kívánságával: „Azért jöttem, mert én a leányommal a ti tanyátokon szeretnék élni”. Azt kérdezi erre az anyósa: „Hát ezt hogy gondolod?” „Nos, ő egy csinos, fiatal lány, akit ti a magatok házában tartotok.” „No, hát így gondolod?” „Így, bizony!” Az anyós ekkor odahívta a lányt, és azt mondta: „Gyere ki! Kérőd érkezett, aki beszélgetni akar veled”. A leány ekkor a kezébe fogott egy botot, kijött, és így szólt az apjának: „Apám, nem emlékszel, hogy megkértelek, óvatosan fogjál kézbe engem, a te Jintalmádat? Te azonban kegyetlenül leütöttél, és felszabdaltál engem, vagy nem így történt?” Azzal hatalmasat ütött rá a bottal. Az apa fölugrott, és hanyatt-homlok szaladt hazáig. Azt mondta a feleségének: „Te, asszony, ismét megtaláltam Jintalmát!” „Nocsak! És hol?” „Anyádnál!” Másnap reggel, még napkelte előtt, fölkeltek, és az anyós házához mentek. Azt kérdezik a leánytól: „Akarsz-e még mindig hozzánk jönni?” Ekkor a lány elmesélte, mi történt vele, majd így szólt: „Ti engem nem fogadtatok el! Csak úgy, hogy étkezés előtt nagyanyámnak adtatok belőlem, ez mentett meg engem.” A szülők keserűen sírtak a fájdalomtól és az örömtől, hogy ismét megtalálták a gyermeküket. (kera – Csád, Jungraithmayr 1981, 19. mese, 93–97. old., Lukáts János fordítása)

15. JAPANDO, A VARÁZSGYÍK Egy napon több kislány együtt ment sétálni az erdőbe. Az egyik közülük csak durván megőrölt kölest hozott, a barátnői azonban készre főtt köleskását vittek


85

magukkal. Egy férfi, aki az úton jött, észrevette ezt, és a vizeletét beleeresztette a félig kész kölesbe. Ettől aztán a leány az ujján keresztül teherbe esett. Kevés idő múlva az ujjaira rájött a fájdalom. A lány nagyon szenvedett, és éjszaka álmatlanul hánykolódott. Így szólt ekkor az anyja: „Leányom, ha egész éjszaka is ilyen fájdalmaid lesznek, reggel összepakolok egy kis kölest, és elmegyek a jósdába”. A férfi, aki vizeletét a lány kölesébe keverte, ott ült az útszélen. Amint az anya útnak indult, a férfi énekelni kezdett: Gapayák anyja, én itt vagyok! Hová indulsz? Én itt vagyok! Anya: Megyek, hogy megkérdezzem a jósdát. Férfi: Ki a beteg? Én itt vagyok! Anya: A lányom az, aki beteg lett! Férfi: Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! És menj haza, menj haza! Az anyát elbájolta a szép énekszó. Táncolt és táncolt, egyre vadabbul, míg végül csípőjén a kendője cafatokra szakadt. Amint ismét hazaért, a férje csodálkozva kérdezte: „A lányunk baja miatt a jósdába akartál menni, hogy tanácsot kérj, most mégis itthon vagy. Merre jártál”? Erre az asszony így válaszolt: „Óh, mennyire élveztem ott a zenét meg a táncot! El sem képzelheted, milyen szép volt mindez!” – „Valóban?” – „Úgy bizony!” A férfi ekkor elővette szurokfekete köntösét, felöltötte legjobb nadrágját, és elindult, karján kosárral, amelyet kölessel töltött meg. Amint elérkezett ugyanarra a helyre, ismét fölhangzott a férfi énekszava: Gapayák apja, én itt vagyok! Hová indulsz, én itt vagyok! Apa: Indulok megkérdezni a jósdát. Férfi: Ki hát a beteg? Én itt vagyok! Apa: A leányom, ő a beteg! Férfi: Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! Eredj haza, eredj haza!” A zene nem engedte, hogy az apa nyugodtan álljon, táncolni kezdett ő is. Végül már képtelen volt abbahagyni a táncot, és széttépte magán a nadrágot meg a nagy, fekete köpenyt. Amint hazaért, megkérdezték tőle: „No, mit mondtak a jósdában?” Amikor erre semmit sem tudott mondani, úgy érezték, hogy a jósdával valami nincs rendben. Ekkor a leány bácsikája is bekapcsolódott a beszélgetésbe: „Ha erről semmi

86

Biernaczky Szilárd

még csak eszetekbe se jut, akkor a végén még megölitek az unokahúgomat! Nagyon csúnya dolog ez!” Felöltötte a legócskább nadrágját, ami csak volt neki, és a maga részéről nekivágott az útnak. Amikor elérkezett ugyanarra a helyre, ismét felhangzott a férfi éneke: Gapayák anyja, én itt vagyok! Hová indulsz? Én itt vagyok! Anya: Megyek, hogy megkérdezzem a jósdát. Férfi: Ki a beteg? Én itt vagyok! Anya: A lányom az, aki beteg lett! Férfi: Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! És menj haza, menj haza! Amikor a férfi szünetet tartott, a leány bácsikája kérlelte őt: „Kérlek, énekelj tovább!” Gapayák anyja, én itt vagyok! Hová indulsz? Én itt vagyok! Anya: Megyek, hogy megkérdezzem a jósdát. Férfi: Ki a beteg? Én itt vagyok! Anya: A lányom az, aki beteg lett! Férfi: Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! Én itt vagyok, én itt vagyok! Fordulj vissza! És menj haza, menj haza! A leány bácsikája ekkor így fordult a férfihoz: „Igazad van! Köpjed rá a nyáladat erre a darab szalmára!” A férfi megtette. És akkor a lány egyszerre megszült, egy kislányt hozott a világra. Ugyanezen az éjszakán a férfi megszabadult emberi testétől, majd így szólt: „A versenyben megöltek engem.” Ekkor gyík alakját vette fel, és érdes tapintású lett a bőre. Ekkor így szólt a leány: „Tartsd távol magad tőlem, Jango Taruda! Még megsérted a gyermeket, te érdes bőrű fickó! Hogy ilyen ember legyen a férjem!” És keserűen sírni kezdett. Amikor a kisleány már valamivel nagyobb lett, így beszéltek a hozzátartozók az édesanyjának: „Itt az ideje, hogy kíséretet adjunk melléd.” A holmiját bepakolták egy kosárba, az anya pedig a kosár tetejébe ültette a kislányt. A férfi, a gyíkember, akit Japandónak neveztek, a menet elején helyezkedett el. Amint egy obire fához értek, a férfi fürgén fölszaladt a fa törzsén, és lekiáltott az asszonyának: „Gyere, gyere, gyere már!” Az asszony azonban letette a kosarat, és sírni kezdett, keservesen sírt.


87

Így mentek, csak egyre mentek, amíg a férfi házához el nem érkeztek. A ház eleje azonban tele volt gyíkokkal. A férfi így szólt: „Gyere be!” – „Nem én, ezek itt, ezek rám fognak támadni.” – „Ugyan, gyere már be!” – „Nem, nem tehetem! Te durva, nyomorult fickó, hozzád kell költöznöm ebbe a házba? Ezeknek az undok állatoknak a közelébe?” – „De, most aztán gyere már végre!” – A lány belépett végül a házba. Miután letette a kosarát, azonnal nekilátott, hogy rendbe tegye a házat. Aztán meg azzal foglalkozott, hogy elkészítse az ennivalót, földi borsó héjába tette a férfinak a kölest, a mártást pedig egy jujub-gyümölcs magházába. Amíg a férfi evett, az asszony külön elkészítette a saját ennivalóját is. Később, az éjszaka közepén, egyszer csak fölkelt Japando, és ismét enni akart. Az asszony is fölébredt, és megkérdezte: „Most főzzek újra neked? Vagy nem akarsz inkább az én ágyamba jönni, azzal az érdes, csúf bőröddel?” A férfi azonban nem akart odamenni. Így nem maradt hát más tennivaló, mint hogy az asszony kiment vizet merni. „Te csak aludj nyugodtan tovább”, mondta a kisleányának. Azután ő maga is elaludt ismét. Japando a botjával ráütött egy halom konyhai hulladékra, amelyből előugrott a fekete lova, ő maga pedig visszaváltozott emberré, felpattant a lóra és elvágtatott. A kútnál érte utol a feleségét, amint éppen vizet mert. Így szólt hozzá: „Egy barátom felesége vagy, ugye?” – „Az vagyok.” – „Adnál-e vizet a lovamnak, mondd csak?!” – „Máris adok, de először is, ki vagy te, azokkal a ragyogóan fehér fogaiddal? Nem inkább neked kellene, hogy előbb inni adjak?” Majd hozzátette: „Ne mondd nekem többet, hogy egy barátod felesége vagyok! Az én férjem egy szörnyűséges fickó, akinek durva és csúf a bőre, ő Jango Taruda, az érdes bőrű. Óh, de hát miért is ő az én férjem!” A fiatal férfi, aki valójában a férje volt, megkérdezte: „Segítsek neked megemelni a víztartó edényt?” – „Hagyjad csak, előbb még meg akarok mosakodni.” Így is tett, aztán még beszélgettek egy ideig egymással, a férfi végül vidáman lóra szállt. Végül ezt mondta: „No, akkor most segítek neked a víztartó edényt fölemelni, mert indulok haza.” Így is tett, aztán útnak indult, sebes galoppban elvágtatott. Amint hazaért, a lovat az istállóba vezette, maga pedig ismét felöltötte az érdes gyíkruhát. Így ment ez hosszú ideig, míg egy napon egy öreganyó így szólt a fiatalaszszonynak: „Látogass meg egyszer engem!” – „Nem tehetem, mert ha csak a kútra megyek vizet hozni, és a lányomat kénytelen vagyok egyedül hagyni, az Érdesbőrű már is bántja őt”. Az anyó azonban ezt válaszolta erre: „Ugyan dehogy, gyere csak velem, hallgass meg engem! Amikor ugyanis te a vízeresztőhöz mész, ott találkozol egy fiatalemberrel, ugyebár?! Hát ő a te férjed!” – „Ugyan, már hogy lehetne? Az én férjem keresztül kasul durvabőrű és undok kinézetű!” – „De bizony ő az, hidd el nekem, ülj csak le oda, majd magad is meglátod!” Az asszony egy kicsit leguggolt. A férje, a gyíkbőrű, halkan kisurrant. „Lopakodj nagyon óvatosan mögé, hamarosan látni fogsz valamit!” Akkor az asszony hirtelen meglátta a férfi bőrét, amint fényes volt és ragyogó: és ő egyetlen mozdulattal megragadta! És szólt: „Tehát valóban te vagy az, akit én mindig a vízkiemelőnél szoktam lát-

88

Biernaczky Szilárd

ni!” Amint a férfi megismerte a feleségét, leesett a lováról. Aztán mindent beledobált a vízbe. Végül újra megnyugodott, vette a hárfáját és énekelni kezdett: Matargana, mit tettem veled? Matargana, én, a te férjed! Matargana, mit tettem veled? Matargana, én a te férjed! Sokáig pengette a hárfát. Aztán lefeküdtek egymás mellé. Egy idő múlva szomorúan mondta a férfi: „Te most megöltél engem!” A férfi szavai szorongással és rémülettel töltötték el az asszonyt. Ekkor fölharsant a kürt, és a férfiak vadászatra indultak. Sokáig voltak úton, sok zsákmányt ejtettek. Amikor megszomjaztak, egy nagy, mélyen fekvő vízemelő helyre vonultak. Mindannyian szívesen megmerítkeztek volna a vízben, de valójában egyikük sem merte megtenni. Lapos tekintettel pillantottak egymásra. Akkor azt mondja Japando: „Hagyjátok most, hogy én kísérő nélkül bukjak le a vízbe!” Ezután lebukott, vizet merített az embereknek és a lovaknak, majd a saját lovát is megitatta. A vadászok azt mondták akkor Japandónak, hogy ismét szálljon lóra. Ebben a pillanatban azonban valamennyien rátámadtak, dárdáikat feléje hajították, és ő holtan zuhant a földre. Utána valamennyien hazatértek. Az asszonya, amikor nem látta férjét a hazatérő vadászok között, nyugtalankodni kezdett. Kiment a faluból, és körülkémlelt. Mindenkit, aki szembe jött vele, megkérdezett: „Merre van apánk?” És azok mindannyiszor így feleltek: „Talán később jön utánunk”. Így ment ez mindaddig, amíg az utolsó vadász is hazaérkezett. Ekkor odafordult az emberekhez, akik képtelenek voltak megszólalni: „Nem láttátok, hol maradt a férjem?” De hiába, semmit sem tudott kiszedni belőlük. Végül elindult hazafelé, sikoltozott fájdalmában, és keservesen sírt. Másnap reggel jött a törzsfőnök, és megpróbálta felvidámítani. Arra kérte, borotválja meg őt az asszony. „De, hát hogyan borotválhatnálak meg téged, amikor a szemeim tele vannak könnyekkel?” – „Hagyd el, borotválj csak meg! Minek ez a siránkozás?” – „Rendben van.” Könnyekkel a szemében megborotválta a törzsfőnököt. Aztán megkérdezte tőle: „Ugye, hogy az emberek vadászatra mentek, és közben megölték a férjemet?” – „A férjedet, hát, azt igen.” – Óh, hát valóban?” – „Úgy bizony, ott, azon a helyen megölték.” – „Szóval valóban így történt?” – Így bizony, ha mondom!” Az asszony ekkor visszament a kúthoz, ahol hűséges lova azóta is várta. Körülnézett, de a hely üres volt. Hangosan sírt a bánattól, és már éppen hazafelé indult. Akkor azonban a lova megszólalt: „Gyere, üss a fejemre, segíteni fog rajtad!” Az asszony odament, és a ló fejére ütött. Miután az asszony megborotválta a törzsfőnököt, az azt mondta neki: „Most már jó lesz, hagyd!” Amint azonban az asszony ránézett, a törzsfőnök hozzáfűzte: „A nap akkor már túl volt a legmagasabb pontján, az ölte meg a te férjedet…” Ek-


89

kor az asszony újra kézbe vette a kést, tovább borotválta a törzsfőnök szakállát, és nyissz, megvágta a torkát. A törzsfőnök fel akarta kiabálni az udvart, az asszony azonban csitítani akarta, és egy díszes ruhát dobott utána. Amint azonban a bejárati ajtóhoz ért, már ő is a világba akarta kiabálni a tettet, de ő is megelégedett az értékes ruhákkal. Útközben több udvar népét is le kellett volna csendesítenie különböző ajándékokkal, de már semmije sem volt. Ekkor így szólt a férfihez: „Mit adhatnék még neked, hiszen már semmim nincsen! Üvölts csak nyugodtan, ahogy a torkodon kifér!” Ekkor felhangzott mindenfelől a hír: „Jururúú, az asszony megölte a törzsfőnököt!” A férfiak lóra pattantak, és szerteszét rohantak a hírrel – buk buk bububukkk. Amikor már ott voltak a közelében, és éppen el akarták fogni az asszonyt, megszólalt a ló: „Szabadíts meg a fejemtől!” Az asszony levágta a ló fejét, és az azonnal szél görgette cserjévé változott, amelyből hirtelen egy pálma nőtt magasra. Az emberek mindent megtettek, hogy a pálmát ledöntsék, de hiába. Végül is visszahúzódtak a környékéről, az asszony pedig csodálatos módon megmenekült. (mokilko (mukulu) – Csád, Jungraithmayr 1981, 22. mese, 107–114. old., Lukáts János fordítása)

15. EGY KIRÁLY KÉT FELESÉGE Egy királynak volt két felesége, az egyikük azonban néma volt. Az az asszony, amelyik rendelkezett a beszéd képességével, gyűlölte a néma társfeleséget, és gyakran tett rosszat ellene. Egy nap a gonosz asszony leölt egy vemhes kecskét a király nyájából. Amikor a király észrevette az állat hiányát, a gonosz feleség néma asszonytársát vádolta meg azzal, hogy leölte az állatot, és elfogyasztotta a húsát. A fogyatékos asszony képtelen volt arra, hogy visszautasítsa a vádat. A királyban harag támadt ellene. Még ezen a héten a gonosz feleség a király tűzhelyének közelében ürített, és a riválisát vádolta e méltatlan tettel. Amint az várható volt, a néma asszony képtelen volt arra, hogy tisztázza magát. A király a dolgot ismét a rovására írta. Egy nap, mindenki meglepetésére, a néma asszony énekelni kezdett: Mit tett a társfeleség velem Zamariza Mit tett a társfeleség velem Zamariza Társfeleségem megölt egy vemhes kecskét, És engem vádolt az elpusztításával Zamariza

90

Biernaczky Szilárd

A társfeleségem a király tűzhelye közelében ürített, És azzal is engem vádol Zamariza Ha! Ha! Ha! Mit tett a társfeleség Zamariza Az emberek megrémültek, amikor e szavak felidézték az esetet. Maga a király sem volt kivétel. Elhatározta, hogy saját maga is meghallgatja az éneket. Ülőzsámolyát elhelyezte azon a helyen, ahol a néma asszony igyekezett elrejtőzni. Az asszony ismét énekelni kezdett: Mit tett a társfeleség velem (mint előbb) A király meglepődött, és elhatározta, hogy kideríti, a két asszony közül melyik követte el a vétségeket. Elhivatta a két feleség családját a házához. Majd a két feleséget és családjaikat az Imónak nevezett folyóhoz vezette. Itt aztán valamennyi ember jelenlétében a két asszonytól azt kívánták, hogy tegyenek esküt a nagy folyóra. A néma asszony volt az első, aki felszólította az Imót, hogy az bizonyítsa ártatlanságát. Énekelni kezdett: Imo! Imo Anunu ge anunu gerige anunu ge Ha én vagyok a vétkes Anunu ge anunu gerige anunu ge Ragadj el engem magaddal Anunu ge anunu gerige anunu ge De ha nem én vagyok a vétkes Anunu ge anunu gerige anunu ge Hagyj engem itt békében Anunu ge anunu gerige anunu ge Semmi nem történt vele. Ekkor következett a másik feleség. Odalépett, és énekelni kezdett: Imo! Imo Anunu ge anunu gerige anunu ge Ha én vagyok a vétkes Anunu ge anunu gerige anunu ge Hagyj engem itt békében Anunu ge anunu gerige anunu ge Az emberek felfedezték a csalást, és követelték tőle, hogy esküdjék pontosan. És az asszony megtette.


91

Imo! Imo Anunu ge anunu gerige anunu ge Ha én vagyok a vétkes Anunu ge anunu gerige anunu ge Ragadj el engem magaddal Anunu ge anunu gerige anunu ge De ha nem én vagyok a vétkes Anunu ge anunu gerige anunu ge Hagyj engem itt békében Anunu ge anunu gerige anunu ge Amint befejezte az énekét, az Imo elsodorta a parton álló asszonyt. Haldokolva ezt énekelte: Feleségtársam – o – o – o – Anunu ge anunu gerige anunu ge Viseld gondját a gyermekeimnek Anunu ge anunu gerige anunu ge A túlvilágig Anunu ge anunu gerige anunu ge A vízbe fulladt asszony rokonai elszégyellték magukat, szomorúan és sajnálkozva tértek haza. (igbo – Nigéria, Umeasiegbu 1982, 44. mese, 68–70. old., B. Sz. fordítása)

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents