MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------FALUDI György Afrika ((in: Pokolbéli Víg Napjaim – Részlet) Eredeti közlés/Original publication:

Budapest, 1987, ABC Független Kiadó, 544 old. (kiemelt rész: …–… old.) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.001.012 Dátum/Date: 2014. szeptember / September 14. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document FALUDI György: Afrika ((in: Pokolbéli Víg Napjaim – Részlet), AHU MATT, 2014, pp. 1–107. old., No. 000.001.012, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words Magyar Afrika-kutatás, Faludi György emlékirata, emigrációban a második világháború idején, emigráns évek Észak-Afrikában (Marokkóban) African studies in Hungary, memoirs of György Faludi, in exile during the Second World War, years in exile in North Africa (in Morocco) ----------------------------------------------------------------------------

2

Faludi György

AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The AfricanHungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

Afrika (a Pokolbéli víg napjaim-ban)

3

AFRIKA (in: Pokolbéli Víg Napjaim – Részlet) Zsuzsának Faludy György

Első rész

FRANCIAORSZÁG (…)

*** Másnap délben megérkeztünk Bayonne-ba. A pályaudvartól katonai oszlopok meneteltek velünk egy irányba a város központja felé, és szemünk láttára futottak szét az első utcasaroknál kétségbeesetten ordítozó altisztjeiket otthagyva faképnél az úttesten. A főtéren legalább tízezer ember ült vagy feküdt a földön. A járdákon és járdák mellett elhagyatott autók álltak. A roppant tömegben mégis egyik ismerőssel találkoztunk a másik után. A kávéházból Franz Werfel jött elénk, és kétségbeesett kézmozdulattal üdvözölt; az egyik vásári bódé előtt Mehring, a német drámaíró feküdt a földön. Elmondta, hogy autója éppen a Loire hídján állt, amikor a híd felett tüzérségi párbaj indult németek és franciák közt; őt halászok segítették le a hídfőről, és azóta gyalog jött. Elindultunk a kikötő felé. Nem messze az Adour partjától hajóárbocokat pillantottunk meg; az egyik árbocon, nagy örömünkre, svéd zászló lobogott. Néhány lépéssel arrébb rendőr állt elénk és figyelmeztetett: a kikötőbe civilek nem léphetnek be, hajó pedig nem indul. Visszafordultunk a városba, hogy szállást keressünk. A főtéren Lorsy egy párizsi ismerősébe botlottunk: angyali szelídségű, galambősz, rózsaarcú magyar anarchistába, aki húsz esztendeje élt emigrációban. Elmondta: az imént jött St. Jean-de-Luzből, ahol angol hajóra akart szállni. Az angolok csak a

4

Faludi György

saját állampolgáraikat meg a lengyeleket és csehszlovákokat veszik fel. Magyarokat nem. Senkit és semmiképpen. Lesújtva és tanácstalanul kódorogtunk az utcákon. A lakáskeresést feladtuk, mert a szállodaportások az arcunkba röhögtek. A vendéglők zárva voltak, a zsúfolt kávéházakban nem találtunk helyet. Önkéntelenül visszasétáltunk oda, ahonnét jöttünk, a folyó hídján át a pályaudvar felé. Az állomásépülettel szemközt találtunk egy üres bisztrót. Az ingujjas kocsmáros alaposan végignézett bennünket és batyuinkat, majd kijelentette, hogy csak viandox-szal szolgálhat. A meleg húsleves jólesett: elérzékenyültünk tőle. Mindenki hallgatott, még Bandi is, aki velem szemben ült és szemével dermedten követett valamit. Hátrafordultam. Az ingujjas, kövér kocsmáros kivágott kartonminta segítségével kis vörös horogkereszteket mázolt a falra, ott, ahol a meszelés és a sárga olajfesték összeért. Szemlátomást járatlan volt a falfestésben csakúgy, mint a náci szimbolikában, mert a horogkeresztek kampóját fordítva, az óramutató járásával ellenkező irányban festette. – Menjünk innét – ajánlottam. – De hova? – kérdezte Bandi. – Perpignanba a Földközi-tenger partján. Ott esetleg még kapunk hajót Afrikába. Ebben a pillanatban akkora mennydörgés csattant, hogy csészéink megremegtek az asztalon. Aztán megeredt a zápor. – Ostobák vagyunk – mondta Lorsy elgondolkozva. – Már régóta kérdem magamtól, miért akartok mindenáron Londonba menni, ahol lőnek? Portugáliában süt a nap, pompás rózsaszín bor terem, Lisszabonban sok gazdag magyar lakik. Címük a noteszemben. Semleges ország polgárai vagyunk, miért ne kapnánk vízumot egy másik semleges országba? És ha nem tetszik, még mindig továbbmehetünk Amerikába. Egyébként – fordult Bandi felé – Portugália több évszázada Anglia szövetségese. – Azt hallottam – tűnődött Marfa néni –, hogy Lisszabonban vidám az élet. Nagyon vidám. – Kivéve annak, aki dolgozik – jegyezte meg Bandi. – Bátor kis nép – folytatta Lorsy. – Már a tordesillasi szerződés után… – …megalakult a rendőrség, melyet ma Gestapo a mellényzsebben néven ismernek – fejezte be Havas álnok melankóliával. – Jámbor, keresztény kormány van Portugáliában – sietett a kerítőnő Ernő segítségére.


5

– Jámbor, mint Alba herceg és keresztényi, mint az inkvizíció – állapította meg Bandi. – A te helyedben nem lennék most ilyen finnyás – mondta Lorsy mérgesen. – De hát tulajdonképpen milyen Portugália? – kérdezte Valy. – Kakukkfűillata van – vágtam el a vitát. Amikor elállt a zápor, megkerestük a portugál konzulátust. Piszkos, szűk sikátorban volt a konzulátus épülete; vagy száz méteres sor állt előtte, mely a dómtér sarkán végződött. Kissé csodálkoztunk, hogy Lorsy pompás ötletét ennyien kisajátították. Odaálltunk a sor végére, Lilian pedig – ezúttal halványkék selyemszoknya volt rajta – leült a záportól még gőzölgő járda szélére. A heves, hátulról ránk zúduló napfény úgy égette tarkómat, mintha minden egyes pórusomat egy-egy darázs csípte volna. Néhány perc múlva ismét elsötétült az ég, és lila, havas felhők gomolyogtak elő a háztetők mögül. – Isten, te fasiszta! – ordította Bandi, ki mindaddig szótlanul állt mellettem, és öklét rázta az ég felé. A zápor után rendőrök érkeztek, és elkérték a várakozók személyi igazolványait. A franciákat elkergették. – Menjenek haza – mondták. – Magukat nem ütik agyon a németek. Liliant felállították. – Ha fáradt – magyarázták –, feküdjön ki a tengerpartra, Biarritzban. Lorsy Marfa nénivel beszélgetett, én Bandival; már nem Portugáliáról, ahogy előző éjjel a vonatban Londonról és ottani jövendő életünkről beszélgettünk, hanem jelen körülményeinktől távol eső, elvont problémákról. De nem bírtuk sokáig szusszal: torkunk kiszáradt, és figyelmünk a köröttünk állókra terelődött. Lorsy összeismerkedett egy csontkeretes szemüvegű, zömök férfiúval, akiről kiderült, hogy magyar, bár húsz éve él Franciaországban. Szemüvege mögül óriási bizonytalan krokodilszemmel pislogott, és Ernőnek mindjárt elmondta élete történetét. Előttem egy borbélyszéken dagadt lábú, hófehérre rizsporozott, testes vénaszszony ült. Csacsogva mesélte, hogy angol állampolgár, és Lourenço Marquesben lakik. Szívbaja miatt nemigen tud mozogni, lekéste az angol hajókat. Régebben, ha angol polgárnak baja támadt Kína vagy DélAmerika valamelyik kikötőjében, megjelent egy angol hadihajó, és jaj volt a városnak, ha az illetőnek akár a haja szála is meggörbült. És most? Ezt a borbélyszéket napi száz frankért kölcsönözte. Szíve nem bírja az izgalmat, bele fog halni… Szivarra gyújtott, és fejét hátravetve, miközben nagy feneke kokett mozgásával jelezte, hogy hozzám beszél, meg-

6

Faludi György

kérdezte: mit gondolok, ha táviratozhatna Angliába, küldene-e az admiralitás első lordja hajót érte Bayonne-ba. Félóra múlva, mikor még egy tapodtat sem jutottunk előre, egy szakasz katona érkezett libasorban, feltűzött szuronnyal, nagyon fiatal, piszkosszőke, hüvelykmatyi-őrmesterrel az élen. Mikor észrevette, hogy érkezését általános derültség fogadja, felállt a konzulátus lépcsőjének legmagasabb fokára, és kezével tölcsért formált picike ajka körül: – Mit vihognak? Majd megmutatom én maguknak, hogy nem vagyok játékkatona! A rendbontókat felkoncoltatom. Fel-kon-col-ta-tom! – visította cérnavékony hangon. – Ha nem tudnák: maguk itt nem kelkáposztáért állnak sorba, hanem az életükért. Az é-le-tü-kért! Nem láttam, hányan ácsorogtak már ekkor mögöttem: a dómtér sarkánál, két lépéssel hátrább, ahol egy szakállas, pajeszes lengyel zsidó állt fekete kaftánban, derékszögben elfordult a sor. Lárma nem hallatszott, mert senki sem szólt, lökdösődni sem lökdösődtek: mozdulatlanul és szorosan álltunk. Csak a hátam mögötti láthatatlan, vibráló szorongásból, mely fülcimpám körül reszketett, éreztem, hogy nagyon sokan várnak: talán tíz-, talán húsz-, de lehet, hogy ötvenezren. Egész vert hadsereg, mely menekülés közben megtorpant a váratlan akadály előtt. Szomszédaim lehorgasztott fejjel álltak. Valy szorosan mellém bújt, Lorsy és krokodilszemű ismerőse elhallgattak. Egy pillantást vetettem Lilianre, aki révült mosollyal állt – ő nyilván nem döbbent rá valódi helyzetünkre –, majd én is megfeledkeztem környezetemről, és magamba süppedtem. Amilyen kitűnőnek tartottam Lorsy ötletét néhány órával ezelőtt, olyan lehetetlennek tűnt, hogy valaha is eljussak Portugáliába. Az ácsorgás fölösleges. De a gondolat, hogy elhagyjam a sort, egyenlőnek látszott az öngyilkossággal. Az előző napi ölelkezés Liliannel a krumplisszekéren távolinak tűnt, mint Nagy Sándor vagy Caesar napjai; gyengéden megszorítottam feleségem kezét, és majdnem elsírtam magam attól a gondolattól, hogy hisztériája és veszekedései ellenére is milyen hűséges és önfeláldozó feleségem volt. Aztán abbahagytam az ötletszerű, kusza gondolkodást is, és egyetlen jelenségre összpontosítottam figyelmemet: a macskaköves utca hihetetlen keménységére, melyet cipőmön keresztül éreztem égő talpamon. Három eshetőség van: vagy a bazalt lett keményebb, vagy a talpam puhult meg, vagy mindkettő; testem ványad, a tárgyak megkeményednek ellenem, a föld nem akar tovább tűrni a hátán. Cipőm orrára pillantottam: egykor olyan szép, fekete-fehér félcipőm gyalázatos állapotba került. És nem úgy, mint holmi közönséges cipő, mely elkopik, és a mezőről hazatérő, fáradt és izzadt parasztéhoz hasonlít. Ez a


7

cipő estélyiruhás úriember volt, aki meghempergett a trágyadombon. Cipőm szimbolizálta bukásomat; képletesen és némán figyelmeztet helyzetemre. Cipőm orra alól ugyanis gyenge, cérnavékony, sipító hangot hallottam. E hang merőben új volt. Nyilvánvalóan ilyen rezgésű, ilyen hullámhosszú hangot mindeddig még nem érzékeltem, egyszerűen azért, mert az effajta rezgést az emberi fül normális állapotban nem fogja fel. Csak most, kivételes érzékenységem állapotában hallottam meg. Magam alá néztem, és nagyvégre rájöttem, hogy apró, taposó mozdulatokat teszek bal lábammal, szórakozottan és öntudatlanul. A sűrű tömegben, ahol álltam, igen nehéz volt belelátni az árnyékba magam alá, úgyhogy egyik lábamat a másikra fontam, míg szomszédaimhoz támaszkodtam. A nyomás akkora volt, hogy az ember akár mindkét lábát felemelhette volna, és mégis, bár rezegve, ott állt volna egyhelyben, egyenesen, egy darab fa az örvény közepén. Kis, fekete hangyák futkároztak ide-oda a macskaköveken, ott, ahol, álltam: ezeket tapostam az imént. Síró hangocskájukkal kegyelemért könyörögtek. Államat mellemre nyomtam, hogy jobban lássak magam alá a félhomályba: lehajolni nem tudtam. Öt kis fekete hangya futkározott izgatott hullámvonalban: a hatodikat eltapostam. Hirtelen öblös, ünnepélyes hang hallatszott. Megfordultam: a szakállas lengyel zsidó beszélt, miközben botjával a levegőt bökdöste. Nagy, fekete bársonykalapjának karimája alól, koromfekete szakálla, bajsza és pajesze hátteréből hosszú, egyenes és tejfehér orra elevenen és mozgékonyan ágaskodott ki, az individualitás a tradicionálisból. – Nyissák ki a kaput – ordította németül. – Százan, ezren ácsorognak az ön ablaka alatt, konzul úr. Hol van az ön irgalma, hol van az ön embersége, konzul úr, hol rejtegeti becsületét, konzul úr, zárt redőnyök mögött? Avagy Isten parancsai nem érvényesek Portugáliában? Ha így van, bújjon elő, és vágja szemünkbe az igazat! Nyissa ki ablakát, és köpjön le a fejünkre! A konzulátus kapuja zárva maradt, de a lengyel zsidó szónoklata felvillanyozott bennünket, és egyszeriben véget vetett apátiánknak. A várakozók a konzult kezdték hívni, hangosan követelődztek, hogy bocsássanak bennünket az épületbe, míg mások a diplomaták magatartását kritizálták, ezt a nagyképű, fontoskodó, gőgös és lelketlen társaságot, akik azt képzelik, hogy ők vezetik a világot, és hogy az emberiség holmi magasabb rendű kategóriájába tartoznak, holott hitvány kormányok üresfejű szolgái, akik, miközben reprezentálnak és büntetlenséget élveznek, kémkedéssel és háborúk előkészítésével töltik idejüket. Eközben tolakodni és lökdösődni kezdtünk izgalmunkban, olyannyira, hogy lélegzethez is alig

8

Faludi György

jutottam. A lökdösődésben úgy tűnt, mintha mozognánk, holott egyhelyben topogtunk. Lorsy e helyzetet arra használta föl, hogy valóban előretört, miközben egy-egy női kalapot sodort le könyökével. Rövidesen vagy tizenöt méterre volt előttünk, magasan a többi válla felett, mint az ereklye, melyet a körmenetben visznek a tömeg előtt, ősz fürtjeinek krizantémjaival tarkóján. A nagy lármából kihallatszott a kaftános lengyel zsidó hangja. Szóváltásba keveredett szomszédaival, mert tolakodott. – Mi? És maguk még azt merik mondani, hogy ugyanolyan veszélyben vannak, mint én? Hallatlan szemtelenség! Tudják, hogy ki vagyok én? Már 1933-ban gúnyverset írtam Hitler ellen a berdicsevi jiddis lapban. Nem hiszik? Itt van, felolvasom. – Nem kell! Fogja be a pofáját! – Tudják, mit csinál magukkal Adolf? Munkára küldi az egész társaságot. És mit csinál velem? Kiheréltet – üvöltötte diadalmasan. – De én nem várok addig. Engem nem fognak tréfli késsel kiherélni. De nem ám! Itt van egy jó kóser kés, megcsinálom most mindjárt. Jobb, ha az ember túlesik az ilyesmin. Iszonyatos kavarodás támadt. Szomszédai kicsavarták kezéből a kést, a hüvelykmatyi-őrmester pedig, aki pisztolyát lóbálva ott termett a helyszínen, de nem tudott a sűrű sorba, a dulakodók közelébe férkőzni, pisztolyával háromszor a levegőbe lőtt, hogy ő is csináljon valamit. Aztán két katonájával elvitette a rúgkapáló, őrjöngő embert. – Ezzel a botránnyal eljátszottuk szerepünket. Ilyen csürhével a konzul nem áll szóba – mondta elkeseredetten egy németes kiejtésű, pirospozsgás férfi. Ugyanekkor mozgás támadt: a konzulátus erkélyén alacsony, fekete ruhás, nagy fejű fiatalember jelent meg. Domború, méltóságteljes mellkasát feszegette: lába hosszú volt, csak éppen a hasrész hiányzott testéhez; olyannak tűnt, mint két lábon álló, röhögnivaló mellszobor. – Én vagyok a portugál konzul – mondta, és meghajtotta magát. – Kénytelen voltam váratni önöket. Érintkezésbe kellett lépnem kormányommal. Ennyi vízum kiállítására nem éreztem magamat feljogosítva. Kormányomtól megkaptam az engedélyt. Jöjjenek holnap reggel, és adják le útleveleiket a 240 frank vízumilletékkel együtt. Dolgozni fogunk holnap és holnapután. Holnapután este pedig kiosztjuk az útleveleket. Ne nyugtalankodjanak, és ne türelmetlenkedjenek. Portugália kicsi – folytatta emelt hangon –, de a szíve nagy. Mindenki, kivétel nélkül, meg fogja kapni a vízumot.


9

– Éljen Portugália! Éljen Salazar! Éljen a konzul úr! – kiáltozták az emberek összevissza. – Éljen Franciaország! – sipítozta cérnavékony hangon az őrmester. – Éljen! – ismételte a tömeg. – Énekeljük el a Marseillaise-t! Pár perc múlva mind szétfutottak, csak néhányan maradtunk az üres utcán, köztünk az angol nő a borbélyszéken. Valy zokogott: valaki rálépett a lábára és magával vitte cipője sarkát. Lorsy széttárt kézzel jött viszsza: – Megmenekültünk – mondta ájtatosan. A dóm előtt a kerítőnő megállt: – Köszönjük meg a Szűzanyának segítségét – ajánlotta. Valy egy csodálatos módon még nyitva lévő cipőboltot pillantott meg a dómmal szemben, és átbotorkált az úttesten. A félhomályos apszis festett üvegablakait néztem, amikor Lilian elkapta derekamat. Összecsókolództunk és megfogadtuk egymásnak, aki először ébred fel az éjjel, felkelti a másikat, és elbújunk valahová a többi elől, édes kettesben. A nap még sütött. A főtéren a menekülők ezrével ültek a földön, vacsoráztak vagy már aludni feküdtek. Itt nem maradt hely. Továbbsétáltunk a Biarritz felé vezető országúton. Becsöngettünk néhány villába, de sehol sem kaptunk szállást: a legtöbb helyen már az ablakból intettek nemet. Végül egy nagy A-alakú, sárga és elhagyatottnak tűnő házacskához értünk. Berúgtuk a rozsdás kaput, és rajvonalban felálltunk a csukott, barna zsalugáterek előtt. Lorsy vezényszavára, háromszor mélyen meghajoltunk, hogy a magánlaksértésért kiengeszteljük a ház urát avagy a szellemet, aki a házban lakik. Aztán lerogytunk az esővert kerti székekre a vállunkig érő fűben, melyből csak a delfiniumok kétméteres, ametisztkék gyertyái ágaskodtak ki. Valy, aki büszke volt új cipőjére, felfedező körútra indult. Szállásunkkal szemközt zöldségest talált, a másik utcában fűszerest, úgyhogy két kenyérrel, sajttal, retekkel s egy petróleumlámpával tért vissza. Vacsora után Lorsy elképesztő fürgeséggel felállt, hóna alá csapta Valy üres cipődobozát, és tudtunkra adta: kimegy Biarritzba. Ott nyaral kiadója, meg akarja látogatni. Bandival elkísértük a kapu elé, és megkérdeztük: csakugyan be akarja fejezni Franciaország erődítéseiről szóló művét? Lorsy bevallotta, hogy pénzt akar kérni. – Kiadóm – mondta – a legjobb szállodában lakik. Feleségével együtt éppen vacsoránál találom. Ha így állítok be, borostásan, piszkosan, cipődobozzal a hónom alatt, melyben egyetlen fogkefémet sejti, holott még fogkefém sincs, aligha tagadhatja meg az előleget.

10

Faludi György

Minthogy a villamos nem közlekedett, a gyér magánautók pedig nem vették figyelembe az integetést, Lorsy egy robogva közeledő autó elé ugrott, és térdre vetette magát az úttesten. Az autó vezetője – szemüveges, mérges arcú amerikai nő – csikorogva fékezett, és szó nélkül felvette. A villa oldalfala mellett, az eresz alatt kavicsos, sóderes részt fedeztünk fel, ahol nem kellett esőtől tartanunk. Bandival letaroltuk az előkert füvét, és hatalmas kötegekben cipeltük oda derékaljnak. Amikor besötétedett, megérkezett Lorsy húszezer frankkal. Sajnos, vallotta be búsan, ő nem tud szabad ég alatt hálni. Ezért megbeszélte a szemközti zöldségessel, hogy bódéjában, nagy spenótos kosárban fog aludni. – Csak egyetlen kosár van, kedvesem – fordult Marfa néni felé, és elsietett. Fejjel a házfalnak, szép sorban egymás mellé feküdtünk: Bandi, én, Valy, a kerítőnő, legvégül Lilian. Mikor feltérdeltem, hogy elfújjam a petróleumlámpát, pillantásom összetalálkozott a táncosnőével. Még hallottam, ahogy a lyukacsos házfalból homok szemelt fülem mellett, finoman, mint a homokórából. A következő másodpercen már aludtam. Kora hajnalban, ugyanabban a pillanatban ébredtünk mind az öten. Lorsy óriási spenótoskosárban aludt, összecsavarodva, mint egy óriáskígyó. A mellette álló, még nagyobb spenótoskosár tetején üres borospalack hevert. – Kelj fel, Ernő. – Hagyjatok pihenni. De egy dupla feketét, azt hozhatnátok. – A portugál konzulátusra kell mennünk. – Fulladjon meg a konzul. Nyugtot akarok. Bandi nagy nehezen kiráncigálta a spenótból. A konzulátus előtt néhány száz ember aludt az utcán, egyébként mi érkeztünk elsőnek. Egy órával később már ezrével tolongtak mögöttünk. Lorsy krokodilszemű barátja is megjelent, és kijelentette, hogy a maga részéről megunta az ácsorgást. Itt marad Bayonne-ban, ő sosem politizált, majd csak meglesz a németekkel – akik egyébként tegnap vonultak be Bordeaux-ba. Étlen-szomjan ácsorogtunk késő estig. A sok ezerből alig néhány tucatot engedtek be. Este a krokodilszemű ismét megjelent. Elmondta, hogy tíz százasbankó fejében a hüvelykmatyi-őrmester, aki a konzulátus hátsó kapujánál áll őrt, bárkit beenged az épületbe vízumért. De ne pazaroljuk a pénzünket. Az ezerfrankos sor, mely a hátsó kapu előtt áll, csakhamar elfogy, és akkor a portugál banditák majd ingyen adnak vízumot. A fő, hogy idegeink fel ne mondják a szolgálatot. A németek messze vannak; a legrosszabb esetben is csak négy nap múlva érnek ide. Várjuk


11

meg sorunkat türelemmel. Miután mindezt elmondta, vacsorázni hívta Lorsyt, aki kecses mozdulattal búcsút intett nékünk. Hazavánszorogtunk a kertbe, és lefeküdtünk az eresz alá. Következő nap délben, amikor még mindig hiába ácsorogtunk a portugál konzulátus előtt, idegeink mégis felmondták a szolgálatot. Elküldtük Lorsyt, menjen át a másik utcába, a hátsó kapuhoz, és vegye meg pénzért a vízumot. Alighogy elment, a konzulátus kapuja megnyílt. A várakozókat százas csoportokban engedték be. Nem volt mit tennünk, útleveleink Lorsynál voltak; hatezer frankot puskáztunk el. Kiültünk a dóm lépcsői elé, és mélységes undorral faltuk fel azt a tíz kiló uborkát, melyet Lilian szerzett a zöldségesnél. Hosszú órák múlva előkerült Lorsy is. Diadalmasan adta tudtunkra, hogy útleveleinket a hatezer frankkal együtt (utolsó pénzünk volt) leadta a konzulátuson. Holnapra meglesz. Bandit, aki még mindig nem fáradt el, és összevissza ugrált a dóm lépcsőjén, elküldtük a pályaudvarra, hogy tudakolja meg a vasutakat MadridSalamanca-Lisszabon felé, valamint azt, mikor nyitják a spanyol konzulátust, hogy másnap a portugál vízum megszerzése után a spanyol tranzitért mehessünk. Lorsy időközben utazásunk főbb állomásairól tartott előadást, Burgosról, Salamancáról – az utóbbi kapcsán pedig Miguel de Unamunóról. Bandi két flaska borral tért vissza: egy vendéglős az utcasarkon ingyen osztogatta készletét, nehogy a németeknek kelljen kimérnie. A kikötőben is járt: a rendőrkordon eltűnt, állítólag hajók indulnak Észak-Afrikába. De ez nem érdekelt bennünket. Megittuk a bort, és vártunk. Éjfél felé osztogatni kezdték az útleveleket. Mi is megkaptuk a magunkéit, a vízummal együtt. Magasan járt a nap, amikor felébredtünk. Ezúttal megmosakodtunk a kútnál, és lesétáltunk a spanyolokhoz. A kis téren, ahol a konzulátus épülete állt, az előző napi, végeláthatatlan tömegbe kerültünk. Egyesek szitkozódtak, mások félájultan hevertek a földön; olyan is akadt, aki a térdét csapkodta, és hisztérikusan röhögött. Felvilágosítottak bennünket, hogy a spanyolok mindenkinek megadják a tranzitot, aki érvényes portugál vízumot tud felmutatni; de vízumainkat a portugál konzul elfelejtette aláírni. Márpedig enélkül nem érvényes. Amikor meggyőződtünk, hogy mi sem vagyunk kivételek, Lorsy ideges mozdulatot tett, és elfutott a krokodilszemű lakására. Mi pedig néhány száz emberrel együtt elszaladtunk a portugál konzulátusra. Zárva találtuk. A kapun rajzszöggel odaerősített cédula virított:

12

Faludi György

NYÁRI VAKÁCIÓ MIATT ZÁRVA! SÜRGŐS ÜGYBEN FORDULJON A BORDEAUX-I PORTUGÁL KONZULHOZ Lementünk a kikötőbe. Útközben Bandi beszámolt előző napi értesüléseiről. Hajójegyet a vámházban adnak: aki százezer frankot tud fizetni, bemegy a főkapun, és nyomban megkapja a jegyet; még nevét sem kérdezik. Akinek nincs pénze, a vámház mögött, a kerítésnél áll sorba kapucéduláért. Ha kap cédulát, bemehet, és ha igazolni tudja demokrata érdemeit, esetleg kap egy ingyenjegyet. A hajók Casablancába mennek. A vámház kertjét lándzsa alakú kerítés szegélyezte. A folyótól, ahol a hajók álltak, poros út meg vasúti töltés választotta el. Az út szélén, a hosszú, vagy kétszáz méteres kerítés mellett, hatalmas tömeg várakozott, oly sűrűn, mint egy vásári mutatványos körül. Nem sejthettem, mi történik odabent a kertben, sőt, hogy egyáltalán kert van-e előttünk? Az egyik aranyvégű lándzsa tetején ugyanaz a lengyel zsidó lovagolt, aki három nappal azelőtt ki akarta herélni magát a konzulátusnál. Kaftánja alól lassan csöpögött a vér. De már senki sem törődött vele. – Én voltam a lengyel sas, akit felnyársaltak! – kiáltotta, amikor Valyt és Liliant megpillantotta. – Most a gall kakas vagyok, és felnyársalom magamat. Kukurikú! Összenéztünk Havassal, megkértük a nőket, üljenek le a vasúti töltés túloldalára. A kapucédulát majd elintézzük. Aztán odaléptünk a többi mögé. Vagy húszan-huszonöten állhattak előttem: attól tartottam, hogy magát a kerítést sohasem érem el, és inkább a fáradságtól, mint az előrejutás kedvéért, kissé nekitámaszkodtam az előttem állónak. Néhány perc múlva megdöbbenve észleltem, hogy a nehézkedés törvénye itt nem függőleges, hanem vízszintes irányban érvényes: anélkül, hogy akartam volna, úgy hatoltam előre, mint kés a vajban, vagy talán meg pontosabban, mint az a kifeszített acélsodrony, mely lassan átvágja magát a ráhelyezett jégtömbön – ahogy az iskolai fizikaórán láttam utoljára. Talán azért, mert a köröttem állók húsz-harminc évvel idősebbek voltak és bizonnyal sokkal fáradtabbak; úgy éreztem, mintha húsom keménységi foka legalább duplája lenne az övékének. Félóra múlva a kerítéshez értem és térdre rogytam. Lassan rágcsálni kezdtem az arcomba hajló, már kalászos fűszálakat, majd szétnéztem a kertben. Senki nem tartózkodott ott. Tíz perc múlva Havas is megérkezett mellém.


13

Déltájt karcsú pilótatiszt jelent meg a vámház hátsó kijáratában, és rugalmas, táncos léptekkel közeledett felénk. Görbe, vastag, rövid orra volt, melynek alsó felét mintha bárddal csapták volna le. Cinóbervörös, nagy orrlyukai voltak és nyúlképe; de mielőtt ábrázatát szemügyre vettem volna, ellenállhatatlan erő kényszerített, hogy belenézzek nagy, hegedő sebhelyszerű orrlyukaiba. Kezében kis, zöld blokkot lobogtatott. – A kapucédulák – sóhajtották köröttem. A pilótatiszt egész közel jött hozzánk; vagy másfél méterre megállt, még egyszer megemelte a zöld blokkot, és lassan, nyugodtan elsétált előttünk a kerítés egyik végétől a másikig, úgy, hogy a kinyújtott kezek majdnem elérték a blokkot. – Nekem! Nekem, főhadnagy úr! – rimánkodtak néhányan. A legtöbben hallgattak. Hanem a kezét mindenki kinyújtotta. Volt, aki vízszintesen tartotta maga elé, mintha csak kezet akarna szorítani a pilótával; mások a hüvelyk és mutatóujjukat harapófogószerűen szétfeszítették, hogy megragadhassák a kapucédulát; mások fészekszerűen nyújtották előre tenyerüket, mint a kisgyermekek cukorért; mások behúzott könyökkel tartották karjukat csípőjűk mellett, mint a koldusok, voltak, akik szétnyitották mind az öt ujjukat, mint ragadozó madár a karmát, mintha csak magát a főhadnagyot szeretnék elkapni, nem is kabátujjánál, hanem a torkánál. Mikor a pilóta a sor végéhez ért, megfordult, áttette a zöld blokkot a másik kezébe és visszafelé jött. A kerítés, mely elválasztott tőle, ekkor már elvesztette eredeti értelmét, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hogy voltaképpen milyen célt szolgál: ki az, aki a kerítésen belül tartózkodik, és ki az, aki kívül van? Mi vagyunk-e a börtönbe zárt rabok, akik szabadulásért könyörgünk, vagy ő a ketrecbe zárt vadállat, aki tehetetlenül rója eszeveszett sétáját a rács mentén? Mi vagyunk-e őrültek, akiket bolondházi zárkába csuktak, vagy azért tűnünk őrülteknek, mert odatartjuk kezünket egy vadállat elé, hogy leharapja? Miután kivétel nélkül mindenkinek alaposan szemébe nézett, leült a padra a kert közepén; vagy húsz méterre tőlünk. Maga mellé tette a zöld blokkot, elővette arany cigarettatárcáját, körülményesen rágyújtott, majd olvasni kezdett, mohón, mintha az újság az első betűtől az utolsóig róla szólna. Időközben felpillantott, és végignézett rajtunk, és füstkarikákat eregetett a levegőbe, oly idilli derűvel, mint bonviván a revüszínpadon, amikor madárcsicsergés közepette szerelmese érkezését várja. Egyébként a madarak valóban csicseregtek. Hirtelen felpattant, a kerítéshez futott, és vagy száz cédulát – ötösével, tízesével – találomra odanyomott néhány embernek. A szerencsétlenek

14

Faludi György

nem örülhettek az ajándéknak: húsz, harminc marok nyúlt feléjük, s ellenállhatatlan erővel tépte ki kezükből a cédulákat, és mivel egyetlen kéz nem bírt száz, kétszáz ujjal, az eredeti tulajdonosnak sosem maradt. A jelenet oly villámgyorsan játszódott le, hogy még szóváltásra sem futotta: a cédulák gazdái elindultak a kapu felé, a kifosztottak pedig türelmesen várakoztak, hátha a következő alkalommal ők osztozhatnak szomszédaik zsákmányán. Késő estig ácsorogtunk így. Valy időközben két nagy húskonzervet és egy doboz kekszet szerzett. Lilian pedig negyven csomag cigarettadohányt dugott hátizsákomba. Az ételt nem bontottuk fel; úgy döntöttünk, hazamegyünk a kertbe, áthívjuk Lorsyt, és csak akkor fogyasztjuk el. Lorsy azonban még nem volt a kosarában. Szótlanul megvacsoráztunk és lefeküdtünk az eresz mellé. Azt álmodtam, hogy nyakamba zúdul a vízözön. Egy dombkupac tetején álltam, az áradás már a térdemig ért. Iszonyú mennydörgésre ébredtem. A lábam csakugyan vizes volt, az eresz térden alul már nem oltalmazott. Felemelkedtem a könyökömre, és Lilian felé fordultam. Azután minden villámfénynél újra és újra láttam üveges, nyitott szemét, mely mereven bámult arcomba. Reményvesztetten visszafeküdtem hátizsákomra, ahol egy-két eltévedt, hideg esőcsepp fröcskölte parányi és szúrós részecskéit homlokomra. Reggel, legnagyobb elképedésemre, Lorsyt nem találtam a bódéban; a spenótoskosárban három üres borospalack hevert. Elindultunk a kikötő felé. Az utcán járók zavarodottan néztek maguk elé és kerülték szememet; úgy tűnt, mintha az egész város kábultan, cél nélkül kódorogna. Azt a következtetést vontam le, hogy a németek már nincsenek messze. A piactéren belebotlottunk Lorsy krokodilszemű ismerősébe. – Mi az? Lekésték a hajót? – Miféle hajót? – A hajót, melyet Lorsy úr szerzett még tegnap. Amivel hajnalban elindult Casablanca felé. – A gazember – nyögte Marfa néni kétségbeesetten. – Nem értem – mondtam. – Ernő nem szólt nekünk. – Tegnap – magyarázta a krokodilszemű – lekísértem Lorsy urat a kikötőbe. Találtunk is mindjárt egy szép, ezertonnás teherhajót. A parton vagy százan ácsorogtak és rimánkodtak a kapitánynak, vegye fel őket. Az meg állt a hajóhídon, a kormánykeréknél, és hallgatta őket. De szólni egy büdös szót se szólt. Időnként leköpött. Olyan messzire mégse tudott köpni, hogy eltaláljon bennünket.


15

Lorsy úr ekkor felugrott egy cölöpre és szónokolni kezdett. A kapitányhoz beszélt. A francia gloire-ról és a tengerészbecsületről. Olyan ékesen, hogy Antonius is elbújhatott volna mellette a sírbeszédével. Végig azt mondta: tegyük fel, kapitány úr, hogy ebben a pillanatban a németeknek is, a szövetségeseknek is ezer-ezer hajója van. Ha ezzel a hajóval átkel Afrikába, a németeknek kilencszázkilencvenkilenc hajója marad, a szövetségeseknek pedig ezeregy hajója lesz. Ez a hajó két hajót ér. A kapitány végül megszédült Lorsy dumájától. Azt mondta: vizet vesz, befűtteti a hajót – mert be se volt fűtve –, ma reggel ötkor beszállhatnak. Anynyi embert enged fel, amennyi a fedélzeten meg a mentőcsónakon – mert egy mentőcsónakja volt csak –, a gépházban, a fedélközben meg az árnyékszéken állva elfér. Bánja is, jöjjön, ami jön, de ő elviszi ezt a dupla hajót Afrikába. – Én magam – fejezte be a krokodilszemű – nem mertem felszállni. Éjjel azt hallottam a rádióban: a német repülők aknákat dobnak a francia kikötők bejáratába, hogy megakadályozzák a hajók menekülését. – Itt hagyott minket a halálban – siránkozott Marfa néni. – Csak az úttest túloldalára kellett volna átjönnie, hogy megmentse az életünket. A gazember! – Inkább lusta, mint gazember – mondta Bandi elgondolkozva. – Át akart szólni értünk tegnap este, de halálos kimerültséget érzett. Ma reggel pedig izgalmában megfeledkezett rólunk. Most ott áll a hajó korlátjánál, önmagát vádolja, és belesír a tengerbe. – Inkább belerókázik – jegyezte meg Lilian. Heves, éles szél fújt. – Akár sír, akár rókázik, nincs időnk, hogy jellemét vitassuk – mondtam. – Gyerünk a vámházhoz. A sok cigarettával valamivel tűrhetőbb volt az ácsorgás, mint előző nap. A pilóta minden órában kijött, és legalább ezerötszáz cédulát osztott ki estig. Reménykedtünk, mert a tömeg szemmel láthatóan fogyott. Amikor azonban alkony felé még mindig nem kaptunk belépőjegyet, otthagytuk a vaskerítést. Elhatároztuk; nem kockáztatjuk meg, hogy még egy éjjelt töltsünk Bayonne-ban: a németek bármelyik pillanatban bevonulhatnak. Elindultunk gyalog a Pireneusok felé, hogy illegálisan átlépjük a spanyol határt. A spanyol börtön még mindig a kisebbik rossz, mintha német kézre kerülünk. A nők a vasúti töltésen, teherkocsi alatt aludtak. Tanácstalanul álltam; visszaborzadtam a gondolattól, hogy alvó embereket keltsek fel, és segítséget keresve körülnéztem. Az alig két méter magas töltésről a táj olyannak tűnt, mint az asztalra terített térkép. Az Adour, a mellette kanyargó

16

Faludi György

dűlőúttal és a smaragdzöld mezőkkel ott kanyargott előttem a szemhatárt lezáró dűnékig, melyek mögött a tengernek kellett következnie. Messze, talán félúton köztem és a tenger közt, hajó állt. Kéménye mellől vastag, fehér gőzpamacs emelkedett a magasba. – Dudál! – ujjongott Bandi. Túl a hajón, a horizont alján a láthatatlan tenger visszfénye ragyogott. Térdem megremegett az izgalomtól. Akkorra megérkezett a hajókürt hangja is. – Még elérjük! – kiáltottam. – Most dudált először. Fussunk! A nők kibújtak a tehervagon alól. Ki hátára vette, ki kezébe kapta hátizsákját, és szaladni kezdtünk a pocsolyás úton. Elhagytuk és újra utolértük egymást, bokáig tapostunk a vízbe, térdre estünk, aztán abbahagytuk a futást, és úgy meneteltünk csoportosan, mintha távgyaloglási versenyben vennénk részt. Valy és Lilian fej-fej mellett haladtak, előreszegzett nyakkal, komolyan, mint két szép versenyló; mi ketten Bandival néhány méterrel előbbre jártunk, olykor hátrapillantottunk, majd összeröhögtünk, mert komikusnak találtuk, hogy még ilyen jól tudunk futni, meg azt is, hogy ilyen elszántan, ilyen szemérmetlenül futunk életünk után. Velünk szemközt a már vörös, lemenő napot két, csíptetőként nyíló, fogas szélű, lila viharfelhő kapta be, mint mesebeli sárkány szája a vörös labdát. Ekkor a hajó másodszor is dudált. Hamarost a viharfelhők már úgy tornyosodtak előttünk, mint óriási hegység, maga a Himalája, melyen még át kell ugornunk. Talán fél órát futottunk, talán csak öt percet; időérzékem tökéletesen felmondta a szolgálatot. Már csak ötven méternyire voltunk, amikor a hajó harmadszor is dudált. Felszaladtunk a lehorgonyzott bárkára, mely hajóállomásnak szolgált. A feljárót ekkorra már bevonták. Fenn a hajóhídon, szakállas kapitány állt, kis, hal alakú pipával a szájában. A pipán oldalt vörös üvegszemek villogtak; a hirtelen támadt szél pedig felkapta az égő pipa szikráit, és úgy szórta őket felénk, mintha egy üstökös csóvájába kerültünk volna. – Ugorhatunk? – kiáltotta oda Bandi a kapitánynak. A hajó mintegy másfél méternyire távolodott a parttól. Még szerencse, hogy fedélzete, illetve még korlátja is jóval alacsonyabban feküdt, mint a bárka, amelyen álltunk. – Szigorú parancsot kaptam – mondta a kapitány, olyan csendesen és barátságosan, mintha egy szalonban, karosszékből szólna át hozzánk, egy másik karosszékben –, hogy mindenkit lelőjek – ezzel pisztolytáskájára csapott –, ha látom, hogy felszáll a hajómra. Ha látom – ismételte, és szabályos, katonás hátraarccal elfordult.


17

A zápor ugyanabban a pillanatban eredt el, amikor ugrottunk; mihelyt a hajó padlatára zökkentünk, már olyan félelmesen sötét volt, hogy egy ideig vaksin tapogatóztunk a villámok fényénél a fedélzeten összevissza zsúfolt, magas vashordók között. Nem találkoztunk senkivel; mintha ennek a hajónak ördögien parázsló pipájával szájában a kapitány lett volna egyetlen lakója, egy személyben parancsnoka és kormányosa, útban a pokol felé. Végül ajtónyílást fedeztünk fel; előtte vizes, nehéz vitorlavásznat csapkodott a szél. Koromsetét helyiségbe léptünk, melyben a kórháztermek és a párizsi metró fojtó atmoszférája keveredett. Valaki mellettem, magyarul lassan számolt: – Százharminckettedik áldozat… százharmincharmadik áldozat… százharmincnegyedik, -ötödik, százharminchatodik áldozat. Összesen öt új áldozat. Karonfogtam az illetőt, és az ajtó felé húztam. Tömzsi, félelemtől vacogó, nagy orrú emberke állt előttem, francia katonaruhában, két sor kitüntetéssel. – Micsoda hülyeségeket beszél maga összevissza? – Nem sejtettem, hogy magyarok – sunyított. – Rozgonyinak hívnak. Amikor megmondtam a nevemet, felderült. – A költő? Nagyszerű! Magának bevallhatom, mitől félek. Ez a hajó levegőbe fog röpülni. Nézze csak – és a záporvert hordókra mutatott –, mi áll rajtuk. Téenté! – Maga még nem látott hajót, amelyik robbanószert szállít? – Az utasok délután itt, a hordók tetején melegítették konzervjeiket. Persze nyílt borszeszlángon. Amikor rájuk szóltam, kiröhögtek. És most nézze ezt az anarchista őrültet! A kapitány közeledett, szikrázó pipával a szájában. – El fogunk süllyedni, kapitány – mondta Rozgonyi. A kapitány mosolygott. Duzzadt, lazacszínű, csillogóan fényes ajka volt és vidám, gúnyos tekintete. Kis, fekete szakállát görbe szarvacskává ragasztotta össze a zápor. – Ha meg vagyon írva, hogy el kell süllyednünk, úgy elsüllyedünk. Tudja-e hány hajó süllyedt el azóta, hogy a föníciaiak kimerészkedtek a tengerre? Gondolja meg: a sok szirt, zátony és vihar Szalamisz, Actium, Lepanto, Trafalgar, Aboukir, a múlt háború meg ez most! – Nem a süllyedéstől félek, hanem a robbanástól. – A süllyedés kínos és hosszú operáció. Az ilyen operációhoz a robbanás a legjobb narkotikum. Jobb, mint a kloroform. Csak az evipán ér

18

Faludi György

fel vele. Azonnal hat, nem kell tizennyolcig számolni. Nincs kellemetlen utóhatás. Sem émelygés, sem rossz szájíz, sem ébredés, kedves törzsőrmester! Valy, Bandi és Marfa néni közben beásták magukat a fedélköz szalmájába. Ember ember mellett feküdt itt, elképesztő összevisszaságban, akár halottak a csatatéren. Lilian eltűnt. Rozgonyi előadta, hogy hajónk Casablancába megy. Jelen pillanatban az Adouron sétálgatunk fel-alá, mert a hajó csak dagály idején és nyugodt időben tud kifutni a tengerre. Apály van, a tenger viharos. És miért járunk fel-alá a folyón? Mert a kapitány attól tart, hogy a németek az éjjel megérkeznek és lefoglalják a Château de Boncourt-t. Ez a hajó neve. Mind örültünk, hogy Casablancába megyünk. Marfa néni bevallotta, hogy máris megbocsátott Lorsynak az árulásért, és előre örül társaságának a marokkói pálmák alatt. Bandi is ujjongott, mert úgy hírlett, hogy a Reynaud-kormány tagjai valamelyik észak-afrikai francia gyarmatra menekültek, hogy onnan folytassák az ellenállást. Én azt éreztem, hogy legtitkosabb óhajom teljesül, mikor megláthatom Afrikát. A párizsi rostokolásból kaland lett, az emigrációból utazás. Lefeküdtem a szalmára. Elalvás előtt a hajó nevére gondoltam és gyors mozdulattal felültem. 1789-ben a parasztok felgyújtották a Chamisseau család otthonát, a Boncourt-kastélyt. A kerek, román tornyok nem égtek, ezért lőport helyeztek alájuk, és a levegőbe repítették őket. A várúr gyermekfiával Németországba menekült. A fiúból híres költő lett és porosz katonatiszt. Nem fenekedő reakcionárius, hanem liberális, tudós ember, ki verset írt a Boncourt-kastélyról, és az ég áldását kérte a szántóvetőkre, kik elhúzzák az ekét családja eltűnt kastélya felett. Szép volt tőle; de a Boncourt-kastély neve rossz ómennek számít egy teherhajó oldalán. Már aludtam, mikor gyengéd simogatás ébresztett. – Kelj fel – súgta Lilian. – És kövess. Csendesen. A vitorlavászonnal takart följáróajtó előtt megálltunk. – Megbarátkoztam a hajó első tisztjével, Étienne-nel – mondta. – Kifogástalan úriember. Nem szabad rosszra gondolnod. Pedig mindig rosszra gondolsz. Rendelkezésemre bocsátotta kabinját, amíg szolgálatban van. Gyere mögöttem, de tapadj a falhoz. Ezek a tengerészek mint a baglyok. A sötétben is látnak. Követtem Liliant, aki pongyolában és csupa illatszer volt. Szívesebben aludtam volna, de ilyen meghívást nem lehet visszautasítani. Pár nappal azelőtti pásztoróránk a krumpliskocsi tetején nem volt élvezet.


19

Alighanem neki sem, ruhában, a kemény burgonya tetején, a rázós kocsiban. Nem annyira Franciaország bukása, mint az a tudat rontotta a kedvemet, hogy tömegsír felé megyünk. Vidulj fel, útban vagy Afrika felé, biztattam magam. Jobb lesz, mint a krumpliskocsin. Az első tiszt kabinja ragyogóan tiszta volt. A kis éjjeliszekrényen Buddha-szobor. Az ágyon gyönyörű, vörös takaró. Lilian letette a földre a mosdóba süllyesztett lavórt, vizet öntött bele: – Mosakodj meg tetőtől talpig. Egy pillanatig haboztam. – Napok óta csak borotválkoztál és az arcodat mostad – buzdított. – Nem tudod, milyen piszkos vagy. A víz valóban kátrányfeketén csillogott bokám körül, miközben Lilian a hátamat mosta. Aztán előrejött. – Látom, kezdesz felvidulni – állapított a meg. Bereteszelte az ajtót, a kulcslyukba tömte selyemzsebkendőjét, míg én a ráccsal fedett, második kis villanyt is felgyújtottam. Lilian ledobta pongyoláját, és meztelenül megállt előttem. Végignéztem rajta és repestem az örömtől. Valy nem akarta tudomásul venni, hogy a szép nő ruha nélkül még sokkal szebb. Sohasem mutatta magát meztelenül. Ingét nem vetette le az ágyban, az ablakot mindig gondosan lefüggönyözte, és ha felgyújtottam a lámpát az éjjeliszekrényen, kirántotta a zsinórt a falból. Mikor rátörtem a fürdőszobában, visított és derekára csavarta a törülközőt. A nyárspolgári nevelés eredménye? Veleszületett, természetes álszemérme? Bánja a fene, hogy micsoda. Kétéves házasságunk alatt egyszer sem gyönyörködhettem meztelen szépségében, holott ez volt a legjobb, amit nyújtani tudott volna. Elérkezett a bosszú ideje. Igaz, Liliant láttam már meztelenül a Folies színpadán, de most kettesben vagyunk, és lágyékáról hiányzik a kis, ezüstszínű pajzs, melyet a táncosnők hordtak. Állva csókolóztunk, olyan vadul, hogy mindketten elestünk a másik támasza nélkül. Aztán letérdeltem az ágy mellé és végigcsókoltam hajától a lábujjáig. Porcelánfehér, makulátlan sima bőrén csúszkált a szám, mint a korcsolya. Combtövénél harapások hegedő nyomai. Úgy látszik, a tánc miatt borotválnia kellett lágyékát, mert szőke haja ott egyenes volt, és nem hosszabb, mint a kisujjam körme – ahogy Párizs óta kisarjadt. Csitri lányok emléke kamaszkoromból. Elragadónak találtam. Amikor combját nyakamba fűzte, odahajoltam és áhítatosan beleszorítottam nyelvemet. Udvarló nyomja így az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet. Jó hasonlat, felhasználom valahol. Csak el ne felejtsem!

20

Faludi György

Odabújtam hozzá az ágyon. A kronométer éjfélt mutatott. Aztán eltűnt a kabin, és egyedül maradtam Liliannel, a vörösbársony takaróval és a cigarettákkal az éjjeliszekrényen. Egymás szemébe néztünk, és figyeltük, hogyan vezet öléhez. Először csak odaérintette, aztán végighúzta, majd megengedte, hogy éppen csak szétfeszítsem kagylója ajkát, de ne tudjak beljebb csúszni. Milliméterről milliméterre jutottam tovább, olykor visszahúzott, míg ágyékaink lüktetését élveztük. Végül elengedett. Olyan tökéletesen illettünk egymásba, mintha összecsiszoltak volna. Hogyan háláljam meg ezt a sosem tapasztalt gyönyörűséget? Arábiai utazó könyvében olvastam, hogy a férfi, ha nagyon akarja, vissza tudja tartani magát. Megpróbálom összeszorított fogak nélkül, csak úgy könynyedén. Talán sikerül. Egész éjjel szerzem néki a szüntelen gyönyörűséget, és megelégszem a bravúrral. Ennyit igazán megérdemel. Csókolni kezdtem száját, szemsarkát, belenyaltam fülébe, gyengéden elfordítottam fejét, hogy tarkóját megkóstoljam, végigsimogattam gerincét, külön minden csigolyát, hátulja hűvös félgömbjeit, és tenyerem élét a langyos vágásba nyomtam. De ölében mozdulatlan maradtam, mint a szívgyökér, mely belenőtt, keményen és irgalmatlanul. Olykor hintáztunk, máskor súlytalanul lebegtünk. Parttalan, langyos folyóban úsztattunk, zuhatagokban sodródtunk, ködök és szivárványok között. Olykor leszegeztem államat, hogy kis mellét és rózsaszín mellbimbóját lássam – két lótuszvirág a messzeségben –, vagy hóna halványkék gödrébe kóstoltam; végighúztam számat válla tükrös hullámán, ahol arcom árnyékával kerültem szembe. Egymáshoz préselt csípőink összezárultak, mint holmi nagy, tengeri kagyló, belsejében nem két, hanem egyetlen összeolvadt lény remegett és rángatódzott. Mintha felborzolt ágyékhajunkban elektromos szikrák sercegtek volna. Ágyékom sima kígyófej volt, mely Lilian mohos ölébe siklott; cövek, mellyel medencéjét a magasba tudtam emelni. Herém érzéketlen, kerek kődarab, ha tenyérbe vette, diadalmas biliárdgolyó, mikor combja tövéhez koccantottam. De mentől elszántabban és durvábban szeretkeztünk odabent, annál gyengédebben öleltük magunkhoz a másik derekát. Órákig csüggtünk egymáson. A gondolat, hogy el kell válnunk, elviselhetetlennek tűnt. Nem szakadtunk el egymástól, és együtt maradtunk akkor is, amikor új alakzatot vettünk fel, hála táncosnői és akrobatikus ügyességének. Amikor közösen elszívtunk egy-egy cigarettát az első tiszt rózsalevél-szopókájú Abdullahjaiból, legfeljebb ha kissé lassítottunk a ritmuson. A cigarettát szájról


21

szájra adtuk, vagy a fáradt füstöt átfújtuk egymás ajka közé, ha éppen szemközt voltunk. Igyekeztem hű maradni elhatározásomhoz. Ahányszor attól féltem, hogy nem tudom magam visszatartani, elképzeltem, hogy a hajó felrobban, hogy a nácik elfognak, vagy hogy éppen temetnek. Egyszer eszembe jutott, hogy ezt a gyönyörűséget, melynek részese vagyok, szüleim, tanáraim, a lelkész és hatvan nemzedék vissza az időben kéjelgésnek hívja, a test bujaságának, mely megrontja a lelket. De mi a lélek test nélkül? Ha nem látom Liliant, nem érzem szája ízét és teste illatát, ha nem hallom lélegzését, ha bőröm nem tapad az övéhez, merre van halhatatlan lelkem, melyet éppen megrontok? Idáig jutottam, mikor bekövetkezett, amit nem akartam. Nagyon rövid, váratlanul csekély gyönyörűség volt az állandó mámorhoz képest, melyet addig éreztem. Még szerencse, hogy pár pillanat alatt, kifeszített fátylakkal bélelt öle szorításában vágyam újra éledt. Már világos volt köröttünk, bár a hajóban oly csend uralkodott, mintha mindenki aludt volna. – Öt ötven – állapította meg Lilian hirtelen. – Étienne hatkor fejezi be a szolgálatot. Öltözködnöd kell. Tíz perced maradt. Végiglocsoltam magam az első tiszt kölnivizével, hogy Valy ne érezze rajtam Lilian erős parfümjét, aztán letérdeltem az ágyhoz, ajkát beleszívtam a számba, átöleltem: – Köszönöm. – Én köszönöm – felelte, a francia udvariaskodást parodizáló gesztussal. Kiszaladtam a kabinból. Azt képzeltem, már kint járunk a nyílt tengeren. A falépcső fokai futottak alattam, mintha mozgólépcső vinne fölfelé. Rezgő, kék égbolt és erős, forró szél fogadott. A hajó ott állt kikötve, ahol előző este felszálltunk. Mögöttem Rozgonyi jött fel, koszorúba csavart köpennyel, teljes menetfelszerelésben: – Leszállok – mondta. – A hajó egy óra múlva indul, és nem szeretnék a levegőbe röpülni. – Hagyja már ezt a bárgyúságot. – Dehogy bárgyúság. Nem hallotta még, hogy az olyan hajóról, mely el fog süllyedni, a kikötőben leszállnak a patkányok. Egész éjjel figyeltem. Ezen a hajón nincs patkány. – A viszontlátásra! – A viszontlátásra, de a másvilágon! – kiáltotta szemtelen vigyorgással.

22

Faludi György

A fedélzet üres volt, de a hajó orrában Valy meg Bandi ült egy hordó dinamit tetején. Fejük fölött, hálóban, három üveg vörösbor hintázott acélsodronyon. Igyekeztem nejemet a szél ellenében megközelíteni, de hiába. – Te disznó – súgta, orrát fintorgatva. – Figyeljetek ide! – szólt Bandi. – Fontos dologról kell beszélnünk. Szálljunk le a hajóról. Fel fog robbanni. – Mi az, a hülye Rozgonyi elvette az eszedet? – Nem is beszéltem vele. De érzem, hogy ez a hajó fel fog robbanni. Nézd az emberek arcát, rájuk van írva a halál. Borostáik kékek, mintha már a koporsóban nőtt volna utána. Dögszaga van mindenkinek. Figyeld meg ezt a társaságot. Itt valamennyien betöltötték földi pályafutásukat. Az egyik azért élt, hogy a németek ellen harcolhasson, a másik nyúlbőrrel kereskedett Amszterdamban. Most nem lehet többé a németek ellen harcolni, sem nyúlbőrrel kereskedni. Életük elvesztette értelmét, következésképpen meg kell halniok. Vagy vedd úgy, hogy ez a tizenhetedik hajó. A statisztika szerint minden tizenhetedik hajónak fel kell robbania. Ez a hajó is fel fog robbanni, ha nem másért, úgy statisztikai okokból. Menjünk innét. Ez a hajó a halálba visz. – Édes Gyurikám – kérlelt Valy –, ne akarj meghalni ilyen fiatalon! Ne vigyél minket is a halálba. – Fiatalon hal meg, akit az istenek szeretnek – feleltem szórakozottan, és a hajókötélen hintázó borospalackokat vizsgáltam. – Nem a miénk – szólalt meg Bandi. – Ha leszállsz velünk, mindent megbocsátok neked – kérlelt Valy. – Még ezt a három üveg bort is ellopom, pedig soha életemben nem loptam. És tudod, miért lopom el? – Miért? – Mert a gazdája úgysem issza meg. Felrobban. – És hogy állsz összes műveiddel? – kérdezte Havas. – Elkészültek? – Hallgassatok ide – mondtam. – Ha ennyire biztosak vagytok a dolgotokban, nem ellenkezem. Szedjük a sátorfánkat. Havas ujjongva rohant el, és egy pillanat múlva Marfa nénivel tért vissza. A kerítőnő haja tele volt szalmával, és kétségbeesetten jajveszékelt: – Az egész úton olyan okosak, olyan megfontoltak voltak. Most magukat is elővette a hisztéria. Fenn ülünk egy hajón, fél óra múlva indulunk, és mégis vissza akarnak szaladni a halál torkába! Hogy az én kislányom német bakák prédája legyen? Ne kívánjanak ilyesmit tőlem! De –


23

tette hozzá elgondolkozva –, ha akarják, megkérdezhetjük Léont, a szellemet… – Nincs idő, se asztal – ordította Havas. – Jön vagy nem? – Nem jövök. Lerohantam a lépcsőn, és öklömmel kezdtem verni az első tiszt kabinajtaját. Bennről vadállati üvöltés hallatszott. Lilian bújt elő az ajtórésben, mezítláb, kócosan, a gyönyörű vörös ágytakaróval derekán. – Gyurka, te drága őrült, csillapodj le. Nem érted, hogy némi hálát kell tanúsítanom iránta, amiért ideadta a kabinját? Az út Casablancába öt napig tart. Öt éjjel lesz szolgálatban, és öt éjszakát tölthetünk együtt. Mit akarsz esztelen féltékenységeddel, amikor… – Hallgass már. Nem féltékenységből jöttem ide. Meg akarom mondani… – Elég volt ebből – szólalt meg Lilian mögött az első tiszt, ékes francia nyelven és fölényesen. Hatalmas, kövér ember volt, vörös bozóttal mellén és égnek álló, vörös bajusszal. Öklét ütésre készen tartotta. Rózsaszín csíkos, hosszú alsónadrágot hordott, mely pattanásig feszült rajta. Elöl nyitva volt. – Ez a férjem, Étienne – mondta Lilian, elképesztő nyugalommal. – Okosabban tennéd, ha békén hagynál bennünket, szívecském. Az első tiszt meghökkent, bűnbánóan meghajtotta magát és bemutatkozott. Én is, mire a vörös óriás visszahátrált az ágy felé. – Meg akartam mondani neked – folytattam magyarul –, hogy leszállunk. Ez a hajó fel fog robbanni. – Honnan tudod? – Érzem. Szállj le velünk. Lilian szemében gyermekes rémület tükröződött. – És mi van Marfával? Ő is le akar szállni? Hebegni kezdtem. – Ne hazudj nekem! – Én nem hazudok. Csak kis dolgokban. Nagy dolgokban soha. Marfa néni nem akar leszállni. – Akkor hagyj a fenébe ezzel a hülyeséggel – kiáltotta, és visszabújt a kabinba. – Viszontlátásra Casablancában! Ott fogjuk várni magukat a parton, a drága Lorsy úrral együtt – búcsúzkodott a kerítőnő, könnyekkel szemében, amikor felszedtük cókmókjainkat. Amíg visszabaktattunk a kikötő elejéhez, minden kedvünket elvesztettük. Egyszeriben esztelenségnek tűnt, hogy otthagytuk a hajót. Mire el-

24

Faludi György

vánszorogtunk a vámházig, ott már sokszázan ácsorogtak. Leültünk a töltésre, a borosüveget kitettük magunk elé, aztán leheveredtünk. Felbontani a bort lusták voltunk, s fekvés közben lassanként holmi nem is éppen kellemetlen apátia fogott el. Szájtátva bámultam a darazsat, mely hosszan keringett köröttem, majd a bárányfelhők alakját kezdtem vizsgálni. Bandi hasonló állapotban volt. Valy néhány szóval biztatott bennünket, hogy álljunk oda jegyért. Azt feleltem, nincs kedvem; este, ha frissebbek leszünk, talán majd elindulunk a spanyol határ felé. Valy ekkor felugrott és leszaladt a vámházhoz. Tíz perc múlva visszajött, három jeggyel. A jegyek egy Cap Figalo nevű hajóra szóltak, melynek délben kellett indulnia Casablancába. Sietség nélkül megittuk a bort, és visszafeküdtünk a töltésre, hátizsákjainkkal fejünk alatt. Eszembe jutott, hogy alighanem ez az utolsó napom Európában. Húszegynéhány éves viszonyunk emlékét is fel kellene idéznem, a legapróbb részletekig. De ezt a feladatot későbbre kell halasztanom. Amikor déltájt lementünk a hajóhoz, már több ezren várakoztak. A legtöbbnek nem volt jegye; a hajóhídon kétoldalt négy-négy katona állt, feltűzött szuronnyal, és a kapitány beszélőtölcsérrel többször figyelmeztette a várakozókat, hogy a potyautasokat és a tolakodókat puskatussal verik vissza. Már megkezdődött a beszállás, amikor egy fiatal férfi és egy nő borult Bandi nyakába. A férfinak nagy, görgő, hipnotikus szeme volt, fanatikus, fehér, kemény homloka, és noha roppant fáradtnak tűnt, olyan zömöken és feldönthetetlenül állt a sokaság közepén, mint a tóba vert cölöp. Bandi még Magyarországról, a földalatti mozgalomból ismerte; Párizsban is sokszor találkoztak, egy Rajk László nevű, harmadik barátjukkal együtt, akit felületesen magam is ismertem, és aki résztvett a spanyol háborúban. Kelemenék pár perccel azelőtt érkeztek, teherautón, vasúton, tankon és halászbárkán. Miközben Kelemen Zoli röviden elmondta útjukat, és megkérdezte Bandit, mint lehet erre a hajóra feljutni, felesége, egy csinos, fekete fiatalasszony, kin az utolsó napok izgalmainak nyoma sem látszott, a hátizsákon ült, és oly flegmával szívta cigarettáját, mintha sétahajózni indulnánk Capriba. Bandi elmondta, hogy mintegy háromszáz embernek van jegye. Ha a katonai készültséget nézi, attól kell tartania, hogy annyian is fognak felszállni. – Pontosabban háromszázketten – mondta Kelemen Zoli. Ezzel megfogta a hátizsákjait, és egy nagy lendülettel átdobta őket a hajóra, majd otthagyott bennünket. Tíz perc múlva már a fedélzetről integetett feleségének. Mi hárman összeszíjaztuk magunkat, hogy a tolongásban szét ne


25

válasszanak. Közben Kelemen kétségbeesetten hívta a feleségét, és lekiabált a katonáknak; engedjék fel, nála a jegye; de azok rá se hederítettek, és Éva meg se kísérelte a feljutást, hanem szomorkás mosollyal sétálgatott a hajó alatt, mintha nyári útra egyedül induló férje búcsúztatására jött volna ki. A hajó másodkapitánya ekkor odalépett Zolihoz, és félszegen bevallotta: megesett rajtuk a szíve. A feleségét fel fogja hozatni, és mindjárt elrejti a szénraktárba: bújjon oda ő is, mert indulás előtt még egyszer ellenőrzik az utasokat. Hat óra tájt a hajó elhagyta a partot, de kifutás előtt meg kellett fordulnia. Pedig jóval hosszabbnak tűnt, mint az Adour szélessége. A manőver sokáig tartott: Bandi és egy holland gyémántkereskedő közt álltam, a korlátnak támaszkodva figyeltem a kormányos próbálkozásait. Amikor a műveletet már hatodszor kísérelte, hirtelen síri csönd támadt a fedélzeten; mindenki a magasba nézett. Vagy háromszáz lépésnyire tőlünk, a városháza tornyán feltűnt a horogkeresztes zászló. – Végünk van – mondta Bandi. – Nyugodjék meg – felelte a gyémántkereskedő –, még nincs baj. Az utóbbi hetekben kitanultam a német megszállás technikáját. A náci hadseregnek az a mániája, ha valahová megérkezik, hogy mielőbb felhúzza a zászlót. – Minden hadseregnek ez a mániája – mondtam. – Igen ám. De a németek úgy csinálják, hogy előreküldenek egy autót, két tiszttel és néhány állig fegyverzett katonával. Meg a zászlóval. Bemennek a városházára, megüzenik a polgármesternek, hogy megérkeztek. A bakák felhúzzák a zászlót, a tisztek pedig leülnek sörözni. Néhány óra múlva megérkeznek az előőrsök a város szélére, végigkutatják az utcákat, aztán jön a zöm, mely elfoglalja a várost. Néhány óra múlva befutnak a különböző technikai alakulatok, újabb néhány óra múlva a civilek, átveszik a víz- és gázműveket, a pályaudvart és a kikötőt. Ebben a pillanatban ott tartunk, hogy a bakák felhúzták a zászlót, és a tisztek leültek sörözni. A következő percben megfordult a hajó. A folyó kijáratának két oldalát szirtek szegélyezték. A nyílt tenger a hajó orra előtt sötétszürke, fekete élű hullámaival mozgalmas volt, de már nem viharos: mégis úgy tűnt, mintha a tenger szintje, kétoldalt a hajó orra előtt, jóval magasabbra emelkednék, mint a fedélzet, melyen álltunk, és hamarosan a Cap Figalónak a hullámokra kell felszaladnia, mint egy eléje tornyosuló, nagy fogaskerékre. Ebben az irányban, a láthatár szélén ólomszürke felhők lógtak, mintha fordult volna az idő: közvetlenül a víz

26

Faludi György

színe fölött, a lebukott nap helyén hosszú, keskeny sáv felhőcsík húzódott, olyan sárgán, mint egy régi elefántcsont. – Ott – mutatta Bandi. A sziklák közt, közvetlenül előttünk, egy hajó fara állt ki a vízből. Fehéren és ünnepélyesen, mint egy félkör alakú erkélyterasz a múlt századból, amilyenek osztrák fürdőhelyek nagyszállói elé épültek, szép kilátással a hegyekre, és ahol állandó szél libegteti a fehér asztalterítőket. A hajó fara mögül hiányzott a folytatás: a robbanás nyilvánvalóan leszakította a hajó testéről, földobta a magasba, és amikor leesett, beszorult a szirtek közé. Fehér, barátságos és harmonikus domborulatához elgörbült kormánylapátjának egy darabja simult, mint a férfikéz, ha nő combját simogatja. Az erkély párkányának közepén szabályos, fekete betűk hirdették a hajó nevét: CHÂTEAU DE BONCOURT Ahogy a korlátra hajoltam, és a tajtékos vízbe néztem, az a rögeszmém támadt, hogy az áldozatok ott állnak alattam a tengerfenéken, mint szereplők a színdarab végén, a függöny előtt. A kapitány fölényes diadallal mosolygott, mint egy trapézművész a varietében, a nagy mutatvány után. Alighanem tapsra várt, amiért hajójával együtt ily önfeláldozóan takarította el utunkból az aknát. Lazacszínű, fényes ajkai közt most is ott tartotta hal formájú, vörös üvegszemű pipáját, de szikrák helyett légbuborékokat eregetett. Étienne mester valamivel hátrább állt, és iszonyú bicepszét fitogtatva megadóan tűrte, hogy az élők fölényével hajoljak sírjában is még korallágszerűen ágaskodó, vörheny bajsza fölé. Távolabb Marfa néni ült egy polip hátán. Haja tele volt paraj- és sóskalevéllel, csigákkal, borbolyával és tengeri moszattal. Fekete táskáját az ötvenezer frankkal szorosan magához ölelte, és azon tűnődött, hogy ezt a pénzt most Lorsy helyett a halakkal kell megosztani. Megrezzentem, amikor Bandi megfogta a vállamat. – Nézd – mondta –, spanyol vizeken járunk. Abba az irányba mutatott, ahol a francia part éjsötét sávja után San Sebastian lámpái ragyogtak az éjszakában.


27

Második rész

AFRIKA

Ötnapos utazás és éhezés után érkeztünk meg a casablancai kikötőbe. Itt átszállítottak valamennyiünket a Canada nevű kórházhajóra, ahol egy hetet töltöttünk szigorú orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett. Végül még egyszer dezinficiáltak valamennyiünket – a Cap Figalo többszáz utasát, többnyire belga, holland menekülteket, nem-francia önkénteseket, akik a háborúban szolgáltak, és néhány németet meg magyart – és elszállítottak a Casablanca mellett fekvő Áin Sok-i koncentrációs tábor mocskos istállóiba. A tábort érkezésünkkor üresen találtuk. A barakkok ajtaján spanyol köztársaságiak névsora fogadott, katonai rangjukkal és a colera szóval zárójelben nevük mögött, kereszttel és elhalálozásuk dátumával. A legkésőbbi dátum nem volt több, mint kéthetes. A negyvenfokos melegben nem maradhattunk kint a tábor homokjában. Így elhelyezkedtünk a barakkban, öten magyarok – a Kelemen házaspár, Bandi, Valy meg én – egy kettős lóállásban, a törekes szalmán. Megérkezésünkkor nevünket senki fel nem jegyezte, se nem szólt hozzánk. A kórházhajó matrózaitól már hallottuk, hogy Nogues tábornok, Marokkó kormányzója, Pétainhez csatlakozott, és Paul Reynaud kormányának tagjait, kik ideérkeztek, hogy folytassák az ellenállást a németek ellen, letartóztatta és visszaküldte Franciaországba. Így nem sok reményt táplálhattunk, hogy a táborból elevenen kerülünk ki. Nem kis meglepetésünkre este trombitaszó hangzott. Sorba kellett állni a fal mellett egy alacsony nyílásnál, ahol két fekete kéz nagy alumíniumtálcákat tolt be. Vacsorára gyümölcsleves volt, articsóka, bifsztek kétféle főzelékkel és salátával, sajt, sütemény, hozzá egy flaska vörösbor és egy üveg szódavíz. Mindez oly groteszknek tűnt, hogy néhányan hisztérikus nevetőgörcsöt kaptak. Ugyanez ismétlődött meg reggel, délben és este. Csak jóval később fejtettük meg a rejtélyt. A gyarmati kormányzat nem mutatkozott hajlandónak élelmezésünkre, így e feladatot a marokkói szultán, V. Mohamed vállalta el. Ő nem rajongott a francia fasisztákért. Másnap szürkületkor Kelemen Zoli felderítő körútra indult a táborban. Mikor éjfélre sem tért vissza, mind a négyen kiültünk a barakk elé. Már

28

Faludi György

attól tartottunk, hogy lelőtték, amikor megjelent. A belga mérnök, akit a hajóról ismert, alkony táján a tábor hátsó falához kísérte. A fal ott alig volt embermagas. A dűlőúton ócska autóbusz állt. Arab vezetője azt ajánlotta, hogy beviszi őket Casablancába, és éjfél után visszahozza megint. Az öregebbjét át is segítette a falon. Zoltán azt hitte, álmodik. Néhány frankért az arab vagy harmincukat begördítette a Boulevard des Quatres Zouaves-ra, a város egyik elegáns kávéházába. Útközben elmondta, hogy a franciák nem akarnak megölni bennünket. Pénzt akarnak, de tudják, hogy a legtöbben nem rendelkezünk jelentős összeggel. Ezért nézik el, hogy esténként a tábor lakóit beviszi a városba, ahol összeköttetéseket szerezhetnek. Egyúttal óva intette őket, nehogy kimaradjanak. Tartózkodási engedély nélkül hiába akarnak szállodai szobát kivenni, és a rendőrség a tábornál komiszabb helyre viszi őket. A kávéházban a belgák és a hollandok rögtön sorba álltak a telefonok előtt, hogy konzulátusaikat felhívják. Kelemen, miután a magyar konzultól aligha várhattunk segítséget, meg se nézte, hogy van-e ilyen a városban, hanem a telefonkönyvben magyar neveket keresett. Elsőnek egy Fekete nevű gyógyszerészt talált, majd Glück divatáru-nagykereskedőt. Miután egyikük sem tartózkodott odahaza, levelet írt mindkettőjüknek. Elmondta, hogy a táborban öten vagyunk magyarok, köztük Faludy György, a jeles költő. Segítségüket kérte, másként itt pusztulunk. A kávéház – tette hozzá – ragyogó békebeli üzem, ahol abszinttől a whiskyig minden kapható. Mutatóban néhány doboz egyiptomi cigarettát hozott magával. Ezeket mindjárt ki is osztotta. Másnap először láttuk az idegenlégiós őrmestert a barakkba jönni. Néhány holland társunk nevét olvasta fel céduláról, és elvitte őket magával. Három nap múlva jött ötünkért. A kapu melletti őrházban civilruhás tisztviselő tartózkodási engedélyt pecsételt útleveleinkbe. A tábor előtt két taxi állt, és a magas, melankolikus patikus, Fekete, meg Glück, a mosolygós, köpcös nagykereskedő. Köszönetünket elhárították. Újvári küldte őket. Ő fizette a hatóságot. Újvári szerez majd lakást, és öltöztet fel bennünket. Amikor munkalehetőségek iránt érdeklődtünk, elmagyarázták, hogy a gyarmati hatóságok nem tűrik. Fehér ember nem dolgozhat: ez az arabok privilégiuma. Miből élünk meg? Újvári gondoskodik rólunk. Akkora tisztelettel beszéltek Újváriról, mint holmi nagy és félelmes intézményről. Csak az út végén árulták el, hogy Újvári húsz évvel ezelőtt menekült Magyarországról, ahol jelentős szerepet játszott a proletárdiktatúrában. Jelenleg Marokkó egyik leggazdagabb gyárosa.


29

Arra kértük őket, hogy egy olcsó szálloda előtt tegyenek le bennünket. Minthogy alig volt már pénzünk, ötünknek egy szobát vettünk ki, amin az arab portás cseppet sem csodálkozott. Megmosakodtunk, aztán szívesen indultunk volna sétálni, de Bandi nadrágja még a hajón lerohadt róla, úgyhogy rózsaszín csíkos pizsamanadrágban és szakadt, babos ingben jött ki a táborból. Félóra múlva Éva és Valy számára egy-egy hatalmas rózsacsokor érkezett. Bandinak fűzöld kabát, citromsárga nadrággal. Kelemenék, akik szolidaritásból maradtak velünk a szobán, sétára indultak. – Vajon mi tehet Lorsyval? – tűnődött Bandi, miközben nadrágját húzta a tükör előtt. – Hallani sem akarok arról a gazemberről – szólalt meg Valy, aki az ajkát festette. – Megbocsátottam neki – jelentette ki Havas nagylelkűen. – És te, Gyurka? – Én is. A szállodából kimenet, a forgóajtónál Lorsyba botlottunk, aki éppen befelé igyekezett. Csodálatos szabású fekete ruhát viselt, hatalmas mellkasán habkönnyű selyeming dagadt, nyakkendőjén finom művű aranytű csillogott. Amikor megpillantott, lekapta szemüvegét az orráról, és elragadtatott mosollyal széles ölelésre tárta a karját. – Solamen miseris socios habuisse malorum.* * * – Semmi idézgetés és semmi rohadt szentimentalizmus, te sötét, lelketlen, cinikus gazember – üvöltötte Havas, és nekirohant, úgyhogy Lorsy hátrált a házfalig. – Igazad van, drága Bandikám. Lelketlen, rohadt vénember vagyok. Az is igaz – tette hozzá –, hogy Bayonne-ban, az utolsó estén, a krokodilszeműnél többet ittam a kelleténél. Két flaska bort küldött nektek, de bevallom, útközben kiszippantottam az egyiket, és szégyelltem eljönni hozzátok. A másodikat is kinyitottam, de csak egy kortyot ittam belőle. Isten úgy segéljen, csak egy kortyot, azt is bánatomban, Franciaország bukása miatt. Gondoltam, reggel szólok nektek, bár úgyis értesültetek, hogy nemcsak ez a hajó indul. Hajnalban kábult voltam… Egyébként is, hitvány sajkára kerültem, háromszáznyolcvan tonnás lélekvesztőre, ötszáz utassal. És micsoda bandával! Amikor mosakodtam, ellopták egyetlen ingemet. Ing nélkül érkeztem meg. Gratulálhattok magatoknak, hogy nem abban a büdös tojásosládában kellett átkelnetek. – Mellébeszélés, alattomos mellébeszélés – kiáltotta Havas, és pofonra emelte a karját.

30

Faludi György

– Persze, hogy mellébeszélés – vallotta be Lorsy, és hétrét görnyedt. – Nagyon félek, Bandikám, a pofontól, de alázattal fogadom. Ne egyet adj, hanem húszat, harmincat. Megérdemlem. Itt az utcán. Lelketlen, bitang vénember vagyok. Cserbenhagytalak benneteket. A családomat is. Feleségem, neveletlen két kicsiny gyerekem Genfben él, már egy éve nem írtam nekik. Sem nyolcvanéves anyámnak Magyarországra. Lusta vagyok és disznó vagyok és aljas vagyok és… Szeméből csorogtak a könnyek hegyes, ragyogó lakkcipője orrára. – Még abban is megakadályoztál, hogy pofozzalak – összegezte Bandi keserűen, és leeresztette a karját. – Marfa nénit és a lányát hol hagytátok? – A tenger fenekén. Fél óra múlva két, fehér baldachinnal takart bérkocsi kanyargott velünk a domboldal szerpentinjein. A baldachin négy sarkában és a lovak nyakán csengettyűk csilingeltek. Noha öltözetünk sehogyan sem illett az Anga Hotel eleganciájához, a pincérek majd hanyatt estek Lorsy előtt. A nap elé nagy esőfelhő tornyosult, s bár az alkonyat még messze volt, az óceán ugyanolyan színekben játszott, mint amikor a bayonne-i kikötőt elhagytuk. – Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat – mondta Lorsy, miután szorosra csomózta nyakán az asztalkendőt, és egy pillantást vetett a tengerre. – Ezt a koktélt pedig ürítsük az ő emlékezetükre. Szégyenkezésünket, hogy élve maradtunk, enyhítse a felismerés, kedves barátaim, hogy száz év múlva tökéletesen mindegy lesz, milyen sorrendben haltunk meg. Jusson továbbá eszükbe, hogy mi is elpusztulhattunk volna, és ez esetben ők ugyanilyen örvendetes körülmények közt ülnék a mi emlékezetünket… Hogyne, hozzon még egy Manhattant valamennyiünknek. – Az utóbbi napokban, amíg e szállodában laktam, sokat gondoltam a kedves Marfára. Nagysága már akkor a maga teljességében kibontakozott előttem, noha még nem tudtam, hogy eltávozott az élők sorából. Monsieur Durand, a konyhamester juttatta őt eszembe, amikor az ételek titkairól beszélgettem vele. Monsieur Durand Savarin tanítványa, de ízlésével és tudásával, úgy látom, mesterén is túltesz. Elmondta, hogy az ételek ízét elkészítési módjuk és ezer más körülmény határozza meg, sokkal inkább, mint a bennük lévő nyersanyagok. Így például, ha a babot szalonnával s egy kevés habart liszttel felteszi a tűzre, és két órát főzi, csirizes zsírszagú masszát kap, melyet babfőzeléknek neveznek. Ha ugyanezt a babot, ugyanezekkel az ingredienciákkal két óra helyett huszonnégy óráig főzi jól lefedett fazékban, lassú tűzön, úgyhogy a forrást csak apró


31

buborékok jelzik, csodálatos étel kerül elő, melyben minden egyes szem megőrizte a frissen fejtett babszemek lágyságát, a babvirág illatát, míg a füstölt szalonna aromája úgy libeg fölötte, mint kékes füst egy XIII. századbeli gót kandalló kürtőjében. Elragadtatva hallgattam Lorsy kulináris előadását, bár arra kellett gondolnom, jobb lenne arról beszélnünk, miből öltözködött ki, milyen pénzből vendégel meg bennünket, miből fogunk holnap megélni, és hogyan menekülünk ebből az országból, ahol Pétain hatóságai előbb-utóbb letartóztatnak bennünket, ha ugyan nem a Gestapo fog el? De az öröm, hogy megmenekültem Európából, hogy élek, a viszontlátás, a szálloda és a tenger szépsége annyira megkapott, hogy lehunytam szemem és mosolyogva hallgattam Lorsyt. – …a legbonyolultabb és igazán felelősségteljes feladatnak Monsieur Durand az ételek és italok helyes párosítását tekinti. Szerinte minden egyes ételnek csupán egyetlenegy borfajta felel meg. Disznósülthöz Chablis, füstölt disznóoldalashoz tokaji, disznókarajhoz Liebfrauenmilch. Némelyik borhoz, mint például a bearni rosékhez és a chilei rizlinghez nincs megfelelő étel, míg az angolnához és a pirított borjúmájhoz nincs megfelelő bor. Durand úr ezt azzal magyarázta, hogy valamelyik barbár indián törzs még az inkák előtti időben kipusztította azt az állatfajtát, melynek húsához Isten a chilei rizlinget teremtette, míg azok a dombok, melyeken az angolnához illő bor termett, minden valószínűség szerint az Atlantiszon voltak. Amiért ő oly remek nedűket, mint amilyen például a St. Aubry rosé, nem tart pincéjében, ahogy angolnát sem hozat a konyhára, minthogy az egyikhez nem tudna ételt, a másikhoz italt felszolgálni. Mivel vendégei e titokban járatlanok, ő sugalmazza, melyik ételhez milyen bort válasszanak; különleges ízléstelen alkalmatlankodókat pedig kiutál a szállodából. – Amikor Monsieur Durand szavait hallgattam, folyton szegény Marfa járt az eszemben. Mert ha Savarin mester e jeles tanítványa ételek és borok párosításával ekkora megbecsülést szerzett magának, mit szóljak Marfa asszonyhoz, aki férfiak és nők jóval több lélektani tudást és társadalmi ismeretet, fantáziát és elmélyülést igénylő párosításával… Lorsy hirtelen felszisszent és elhallgatott: Bandi teljes erővel bokán rúgta az asztal alatt. Szerencsére a pincér éppen homár à la mayonnaise-t szolgált fel, úgyhogy barátunk hátrább tolta a székét, és a lábát maga alá húzta. Arcán elszántság tükröződött: minden áldozatra kész volt, hogy gyászbeszédét megtarthassa.

32

Faludi György

– Amikor alig két héttel ezelőtt Montauban utcáit róttuk kettesben, a megboldogult bőséges élettapasztalata egy töredékét átadta nekem. Szavait áhítattal követtem, mintha csak a reneszánsz legjelesebb kurtizánjai, a Puttana Errante avagy Tullia d Aragon papírra sajnos nem vetett memoárjait olvastam volna. Úgy hiszem, szent kötelességem, hogy a drága Marfa hagyatékát, természetesen kellő diszkrécióval és egyes kiszólásai megcenzúrázásával az utókor tudomására hozzam. Valamelyik könyvemben ezt szándékszom tenni, ha ugyan marad elég időm az életben… – Biztosítalak, hogy nem marad – vágott közbe Bandi gonosz vigyorgással. – Nem akarlak benneteket untatni, vagy őszintébben szólva, túlságosan felizgatni Marfa asszony élete történetével vagy filozófiája egyes tételeivel. Csak éppen futva említem, hogy nőket és férfiakat bizonyos ételekhez és italokhoz hasonlított, illetve azok kölcsönhatásával vetett össze. Így például megemlítette, hogy a nehéz borokat lassan kortyogva, aromájukat szaglászva, lehetőleg estétől hajnalig kell fogyasztani, mint egyes nőket, illetve férfiakat. A sört viszont legjobb egy hajtásra meginni, mint ahogy az emberek egy fajtája csak a sebtébenvaló párzásra alkalmas. Bizonyos nőket viszont a salátákkal és hors d oeuvre-ökkel vetett össze. Az ilyen nők varázsa egyedül feltálalásuk módjától függ. – Elmondok néhányat a sok kategóriából, melyekbe Marfa asszony a férfiakat oly szellemesen beosztotta. Ezekbe tartoznak a hímverebekhez hasonlíthatóak, kik pillanatnyi, elsietett lökdösődés után tollaikat rázzák és elrepülnek, mintha soha a hely színén nem lettek volna. Másokat Marfa a selyemlepkék fajtájába sorolt. Az ilyenek a véget nem érő, halálos összeragadásért rajonganak. Másokat házinyulaknak hívott, amiért az élet legfőbb örömének diszkréció és diszkrimináció nélkül áldoznak, és partnerükre úgyszólván rá sem néznek. Beszámolt arról a férfitípusról, mely elhanyagolja az erotikus szempontokat, és a nőt társadalmi létrának tekinti, amikor felkapaszkodik reá. Vagy a környezetbolondokat jellemezte, kik damasztfüggönyök és selyempárnák közt, nagy tükrökkel oldalt és a mennyezeten tudnak istenigazából párosodni, avagy éppen ellenkezőleg, köves, meredek domboldalakat részesítenek előnyben, mentől közelebb a forgalmas ösvényekhez. Egyik ezt mazochizmusból teszi, mert kényelmetlen: a másik szadizmusból, hogy hölgye fenekét csalánban meghempergethesse. Akadnak továbbá exhibicionisták is, kik várva várják a turisták és a rendőrök közeledtét, de igazi csemegének egy lányiskola megjelenését tekintik, a copfos csitriket kísérő apácákkal.


33

– De hagyom mindezt, és inkább Marfa asszony látásmódjának finomságát illusztrálom. A kerítésről társalkodott velem: így került szóba a női mellbimbók szerepe. Lelki érzékenysége segítségével Marfa asszony mindig kiszámította, hogy egy-egy kliense milyen mellbimbójú nőkre áhítozik. Szerinte a magas értelmi képességű és éppen ezért nagyfokú érzékiséggel megáldott férfiak kis, hegyes és mentől pasztellrózsaszínebb mellbimbójú nőket kívánnak. Közepesebb intellektusú, de buja és testesebb férfiak barna mellbimbók után szaladnak, míg azok, kik árvagyerekként nőttek fel, avagy bánatos özvegységben sínylődnek, nagy, sötétvörös mellbimbók árnyékában szeretnek megpihenni. A valódi kanok viszont mindezt alig veszik észre. – Nem veszik észre, de tudatuk alatt ez a női testrész sokat számít. Az asszony mellbimbója ugyanis olyan, mint a vasúti kocsi ütközője. Ha vonat után szaladsz, az ütközőt látod magad előtt. Ha erre vagy arra a szeretőjére gondol a férfi, úgy – legalább tudata alatt – a nő melle és mellbimbója jelenik meg lelki szeme előtt. Marfa asszony ráébredt, miközben a férfi és nő viszonyát elemezte, hogy a kerítőnő számára a nő mellbimbója az egyetlen fix pont, melyre működését építheti. Da moi pu sztó kai kinészó tén gén, adj egy fix pontot, és kibillentem helyéről a földet, hogy Archimédész szavait használjam. Így Marfa asszony a mellbimbók szerint nem a nőket, hanem a férfiakat tudta kategorizálni – mármint, hogy milyen mellbimbójú nőket kívánnak. Marfa boldog mosollyal magyarázta ezt. Rájött, csak éppen a gombot kell kiválasztania, és megvan a hozzá tartozó kabát, illetve nő. Ily realizmussal és a realizmust koronázó fantáziájával aztán nagy sikerrel űzte, mondhatnám egyetemi színvonalon, a kerítés mesterségét. – Hagyd abba a disznókodást – szólt rá Bandi. – Méltóztass a tárgyra térni. Mondjad el nekünk, hogyan kerültél ide Bayonne-ból. Ezzel a mögöttünk álló pincérhez fordult: – Hozzon Lorsy úrnak egy tripla feketét. Lorsy egy hajtásra lehörpintette a kávét, és zsebkendőjével gondosan megtörölte kissé könnyes, kipirosodott szemsarkát. – Igazad van, Bandikám – mondta. – A női mellbimbók tömkelegében utat vesztettem, mint Háfiz a rózsalugasban. Hadd emlékeztesselek azonban néhány enyhítő körülményemre. Egyebek közt arra, hogy e téren is csakúgy, mint sok másban, Pantagruel királyfi társaságához hasonlítok, kik folyton-folyvást beszélnek a szerelem mesterségéről, de sohasem gyakorolják azt. És hogy milyen konyakot igyunk? Courvoisier-t, magától értetődően, Napóleon konyakját. Elvégre mi is Waterloo után va-

34

Faludi György

gyunk. Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni* * * – mondta, és konyakja után nyúlt. De Bandi elhúzta a poharát. – Nincs több ivás. Beszélj! Lorsy két kövér, fehér kezét szépen maga elé terítette az asztalra, és elmondta tengeri utazása történetét és a casablancai kikötőben eltöltött napokat. – Két héttel ezelőtt kivittek bennünket a partra, és a mólón barakkokba tessékeltek. Amikor meghallottam, hogy szállásunkról a francia állam gondoskodik, megéreztem a pokol bűzét. Ingemet, mint ahogy már említettem, ellopták mikor mosdottam, tizenötezer frankommal együtt. Mezítlen mellel, fekete kabátomban és a cipődobozzal a hónom alatt ott álltam, útban a koncentrációs tábor felé. Ettől nem zavartattam magamat. Az ajtó előtt szenegáli őrmester állt, pisztolytáskával. Egyszerűen kiléptem az ajtón, méltóságteljesen, mint a párizsi kardinális, ha megjelenik a Notre-Dame lépcsőjén, hogy megáldja a népet. Az őrmestert könyökömmel félrelöktem, anélkül, hogy ránéztem volna, egyszerűen lepöcköltem magamról, és nagyot kiáltottam: „Taxi!” – Szerencsére orrom előtt állt egy kocsi. Ráripakodtam a sofőrre, vigyen a város legjobb szállodájába, mire felhozott ide az Anfára. Megálltam üres mellel a portás előtt. „Szobát” – mondtam hanyagul. „Nincs” – felelte könnyedén. „Hívja a tulajdonost. Mondja meg, hogy Lorsy államtanácsos kíván vele beszélni.” Rögtön kiderült, hogy van szoba. A portással kifizettettem a taxit, és hat selyeminget hozattam magamnak. Aztán lesétáltam a városba; sajnos, gyalog kellett mennem és kicsinyes gondok gyötörtek. Mi lesz, ha a számlával jönnek? Töprengésemnek köszönhető, hogy a Boulevard des Quatres Zuaves sarkán majdnem elgázolt egy autó. „Marha!” – kiáltottam oda, szórakozottságomban magyarul, a körkopasz vezetőnek. Az rám nézett, kiszállt, megölelt; megmentőjének nevezett, s aztán megkérdezte: emlékszem-e rá, Újvári Sándorra? – Ez az Újvári Sándor az 1919-es magyar proletárdiktatúra idején jelentős szerepet játszott. Gyermekkorától kezdve ismertem. A kommün bukása után egy este felkeresett a lakásomon, elmondta, hogy a rendőrség a nyomában van, és a statáriális törvény szerint nyomban felakasztják, ha megtalálják. Én akkor osztálytanácsos voltam még a külügyben; elrejtettem a házamban, pénzt adtam neki, és kiszöktettem az országból. Ő mindjárt idejött Casába. Noha kommunista meggyőződése mellett azóta is kitart, szorgos munkával és eszével a város legmódosabb kalmárai közé küzdötte fel magát. – Ez úgy hangzik, mint az Ezeregyéjszaka – jegyeztem meg.


35

– A nábob – fordult felém Lorsy, aki nyomban átvette a mese hangját – jól ösmeri a nevedet, és kíváncsi rátok. Holnap eljön szállástokra, hogy tiszteletét tegye, ruhát és lábbelit vásárol számotokra, lakást rendez be néktek, és megudvarol benneteket. Mindezt örvendetes tisztének tekinti. – Úgy élek – folytatta –, mint egy ógörög vándortanító a latin uraság házában, Cicero korában. Én oktatom Újváriék gyerekeit, de az öregeket is. Áldott emberek, de roppant prűdek, még a szerelem szót is pirulva említik. Mint régi kommunisták, egyúttal antialkoholisták, és azt tartják, hogy a szesz öl, butít és nyomorba dönt. Holott éppen a fordítottja igaz: a szellemi elnyomás, a kizsákmányolás és a butaság dönt alkoholba. Mint elődöm, az epikureus Philodémosz a Pisók pompeji házánál, némi alakoskodásra kényszerülök. Ha e jó emberek asztalánál ülök, az alkohol utálatosságáról tartok előadást, és elhessegetem a frivol gondolatokat és a disznó tréfákat, melyek eszembe ötlenek. De vacsora után kiülök a kertbe, a fügefa alá, előszedem a vörösbort, melyet a mirtuszbokor alá rejtettem, és amíg kiszippantom az üveget, iszonyú malacságokra gondolok. Add vissza a konyakomat, Bandikám. Végre van kikkel innom és disznólkodnom. Félig lehunyta a szemét, és csak éppen megnedvesítette ajkát a pohárral. – Először életemben boldog vagyok – mondta áhítatosan. – Több mint ötven éve járok a világban, és dolgoznom kellett volna, hogy ne éhezzem. Én a kisebbik rosszat, az éhezést választottam. Most végre megtaláltam Eldorádót. Engem többé nem lehet kikergetni ebből a Paradicsomból. És nektek is ezt ajánlom. Itt fejezem be az életemet, ámen, úgy legyen. – Nem tudod, kérlek, megérkezett-e már a Gestapo Eldorádóba? – kérdezte Bandi álnok nyájassággal. – Őrültség – jegyezte meg Lorsy kissé riadtan. – Egérfogóba kerültünk, akárhogy is cincogsz – támadt rá Bandi félelmetes vigyorgással. – A szalonna szaga elvette a józan eszedet. *** Miután Lorsy hazavitt bennünket a szállodába, úgy gondoltam, korán van, és mert szerencsére senkinek sem akadt kedve, hogy velem jöjjön, magam indultam bolyongásra az arab városnegyedbe. Négy óra múlva mámorosan és kiizzadva érkeztem haza, pedig hűvös éjszaka volt. Hogy mi ragadtatott el ennyire, magam sem értettem egé-

36

Faludi György

szen. A legerősebben talán a parfümök, illatok és szagok hatottak rám. A sikátorokban sétáló, lefátyolozott nők illatszereivel kezdődött. Ezek az illatszerek nem maradtak mögöttük, mint az európai nőké, melyek még ott keringenek az utcán, ha az asszony már messze jár. Parfümjük hozzájuk volt kötve, úgy vonszolták maguk mögött, mint egy rövid, légies uszályt; amikor az ilyen üstököscsóvák ritka gázködébe értem, felismertem a mósusz, a mirrha és az atár aromáit. Ezekhez az illatokhoz úgy aránylott a legjobb francia parfüm, mint a fáról leszakított narancshoz a narancsízű cukor, mint Catullus erotikájához Dekobráé vagy Pittigrillé. Nem lehetett kétségem: ezek az illatszerek az őseik, a hitelesek, az igaziak, az emberi állathoz illőek; Európa minden parfümje okosság nélküli alkimisták főzete, rafinált és steril párlatkollekció, mely a párlat nevét sem érdemli, mert éppen a dolgok lényege, kvintesszenciája maradt ki belőle. A sikátorban a szagok egész rohamcsapata fogadott. Nem hiányzott itt semmi: égett olajbűz, fodormenta, kakukkfű, ismert és ismeretlen fűszerek, gyümölcsök, teve- és szamárganéj szaga; kecskék elhullajtott és diszkréten poshadó drazséi, melyek feketén csillogtak a holdfényben, eldobott banánhéjak selymes üregei, mint magas szépasszonyok farbarázdájának kezdete rögtön a csigolyái alatt; de sajátságos, külön szaga volt a fehér kertfalaknak, a tátongó bolthajtásoknak, a cédrusfából faragott kapuknak, sőt minden egyes utcának is individuális a szaga, függetlenül a benne keringő illatok összességétől. A szagokban volt egy új, ismeretlen komponens. Ez az új komponens az alapillatokat megváltoztatta, és az egész városnegyed atmoszféráját meghatározta. Már a kikötőben éreztem a partról felém áradó, könnyed, kacér, majdnem trágár rothadást. Nem volt ebben semmi kellemetlen és undorító, inkább az őszi avar illatos, nedves és misztikus pusztulását idézte, mintha az erjedő must titkos transzszubsztanciációjának lenne közeli rokona. Nem az édeskés és émelyítő hullaszag, csak diszkrét előfutára és figyelmeztetője, melyet a halál helyez izgató fűszerül az élők asztalára. Mindez egy kis kávéház ablaka előtt jutott eszembe, ahol két sakkozót figyeltem. Ilyen intenzitással még versenyjátékosokat sem láttam figuráik fölé hajolni; aztán az egyik szép szakállas csettintett a pincérnek, és kiszedett egy bolhát az inge alól, lapockája tájékán. Fáklyakísérettel halottasmenet futott el mellettem, olyan gyorsan, hogy nem is jutott időm megnézni a halottat és kíséretét. A késelést lekéstem; a színhelyen nem maradt már senki, mintha az embereknek bámészkodás helyett fontosabb programjuk lenne. A homorú úttest közepén egyetlen vértócsa vonaglott,


37

ritmikusan összébb húzódott. Amikor egy szűk sikátorban óvatosan lépkedtem a fal mellett, távoli gázlámpát figyelve, egy guggoló fiú, akit eddig nem vettem észre, hirtelen átölelt és arcához szorította csípőmet. Tört franciasággal utánam kiáltott: „Te buta, nem tudod, mit mulasztasz!” A halál – gondoltam elmenőben – ebben a városban a vendégek közt foglal helyet minden lakomán, és belefekszik a szeretők ágyába. Mindenütt jelenvaló, mint Hans Holbein Haláltánca metszetein, de mégsem olyan minőségben, mint Holbeinnál, vagyis hívatlan vendégként, kinek megjelenése vad riadalmat és hiábavaló kétségbeesést kelt. Itt nem gondolják, hogy a halál csapda, melyet az okos ember kikerül, nem rendezkednek be arra, hogy száz, és nem remélik, hogy ötszáz évet élnek. Itt ötvenéves korában senki sem festi feketére haját és szakállát, és nem tornászik reggelenként súlyzókkal, mert tudja, hogy az egészség sem véd meg a haláltól. Itt a halál hivatalos vendég a barátok asztalánál, és ha a szeretők ágya szélére ül, azért teszi, hogy még hevesebb szerelemre buzdítsa őket. Az emberek egyszerűen tudomásul vették a pusztulás illatát, és nem az orrukat fogják be, mint Európában, hanem levonták a következtetést, és intenzívebben élnek; mohóbban és mégis nyugodtabban. Nem küzdenek a halállal, mert tudják, hogy a harc eleve elveszett: nem békülnek meg vele, mert sohasem voltak haragban a halállal; nem követelik meg orvosaiktól a kegyes hazugságot, mert nem félnek tőle, és ha fiatalon találkoznak vele, bátran szemébe néznek, öregen pedig lassan és méltóságteljes lépésekkel indulnak sírjuk, mint holmi kényelmes karosszék felé. Alighanem a halálról alkotott elképzelés is más, mint minálunk; nem vén, vicsorgó csontváz kaszával, mert ahol nincs rémület, fölösleges az ijesztgetés; ahol nincs ellenállás, fölösleges a kasza; inkább szép, fiatal fiú lehet, mint a görögök Thanatosza, akit Erósztól csak az különböztet meg, hogy lefelé fordítja fáklyáját. Kimerülten értem vissza a szállodába, lefeküdtem a parkettre, és nyomban elaludtam. Régebben, egyetemista koromban, amikor csapnivaló verseket írtam, és féltem a bizonytalan jövőtől, volt egy visszavisszatérő álmom. Budapest legszélesebb útján jártam, mikor a házfalak dagadni kezdtek, benőttek a járdára, az úttest közepére kényszerítettek, majd egyre közelebb értek egymáshoz, úgyhogy könyökömmel kellett utat csinálnom. Fuldokolva és verejtékben fürödve ébredtem, és utána tovább kínlódtam, arra gondolva, hogy könyököm erőtlen és alkalmatlan az álmomban kívánt, korántsem szimbolikus feladattal való megbirkózáshoz. Ez a régi álom most, más kezdettel és új funkciójú díszletekkel je-

38

Faludi György

lent meg újra: üldözőim, a nyilaskeresztesek elől, akik repülőgépen és denevérszárnyakon keringtek a levegőben, és nyilakat lövöldöztek felém, arab városnegyedbe menekültem. A házak összenőttek fölöttem, de nem rám – alagutat, bányajáratot alkottak köröttem, ahol háborítatlanul sétálgathattam, mintha csak egy piramis titkos folyosóin járnék. A denevérszárnyú nyilaskeresztesek elmaradtak, de megmaradtak a nyilak a köröttem ácsorgó Erószok kezében. A mozgó álom után mozdulatlan állókép következett. A sikátor legvégén egy festmény torlaszolta el az utamat. Megálltam előtte és néztem. Sötétzöld és feketekék háttérben két arckép volt a festményen, lefátyolozott nőé és egy fiúé, de a lány karja, láthatatlanul kinyúlt a festményből, és magához ölelte derekamat. A nő sötétkék fátylat viselt, mint az arab nők általában, de én, mint ahogy Európában is megszoktam, hogy egy állig felöltözött nőről rögtön megmondjam, milyen az alakja, mindjárt észrevettem, milyen szép az arca a fátyol alatt. A fátyol csak afféle második, lazább bőr; a nők azért hordják, hogy arcuk titokzatossága még jobban izgassa az embert. A fiú arca is szép volt, és erősen hasonlított az elfátyolozott nő arcáról alkotott képzeletemhez. Voltaképpen azonban nem a fiú arcát néztem, hanem koponyáját képzeltem magam elé a bőr alatt, mint a nőét a fátyol alatt. – A bőr – gondoltam álmomban –, ez a kevés, a csontokra fukar kézzel felrakott hús csak amolyan fátyol az arcon; arra való, hogy az alája rejtett csontváz még jobban izgasson. Szerettem volna elkergetni a képet, de nem mozdult. Én sem tudtam mozdulni; mintha a Louvre földszintjén a piramisba szálltam volna alá, vak folyosó végére értem, és nem jutott eszembe, hogy meg kellene fordulnom. Csak álltam tanácstalanul, és a képet néztem, mely ott lebegett előttem hajnalig. *** Másnap reggel Bandival a főpostára mentünk, hogy az ő hozzátartozóit, Valy meg az én szüleimet értesítsük Budapesten, élünk és megmenekültünk a francia összeomlás romjai alól. A posta bejárata előtt pontosan középen, pálmafák és oszlopok között, fenn a lépcső tetején karcsú, magas fiatalember állt, fehér köpenyben, fehér nadrágban, fehér papucsban; csak nyakkendője volt világoskék és feze vörös. Bár kétségtelenül minden különösebb indok nélkül állt ott, úgy tűnt, mintha egyenest minket várna, és a jelenet a megrendezettség teátrális jellegét sugalmazta.


39

Az arab fiatalemberen volt valami rendkívüli: a lépcsőfokokon jöttem rá, ahogy feléje közeledtem. Szépsége mellett testének arányossága tűnt fel, méghozzá nem a szoborszerű arányosság, mely festményt, modellt vagy ógörög műalkotást asszociál; amikor megpillantottam, nem arra gondoltam, hogy melyik múzeumban láttam hozzá hasonlót, hanem arra, hogy ez az ember eredeti mintája, az igazi, első példány, ahogy a természet jókedvében megalkotta, az arányok és formák azóta romlottak, degenerálódtak és torzultak, mint egy klisé, mely egyre kopik: de néha-néha születik valaki, aki visszaüt az eredetire. Miközben leveleinket írtuk, az arab fiatalember utánunk jött, és csendesen várakozott a csarnok végében. Ha írás közben felnéztem, ő is felém fordult, mosoly, kíváncsiság nélkül, megadó várakozással; egyébként oldalt állt az éles napfényen, a hófehér kőkockákon, melyeken árnyéka világoskéknek tűnt. Mikor feladtuk leveleinket, hozzánk jött, udvariasan bemutatkozott, és meghívott bennünket egy csésze feketére. Bandi, aki bordélyházi felhajtót, idegenvezetőt vagy hasonlót látott benne, és egyébként is hisztérikusan félt az araboktól és gyűlölte őket – gyűlöletét sohasem vallotta be, minthogy kommunista elvei szerint ilyen érzelmekhez nem volt joga, sőt ilyen érzelmeket nem is táplálhatott –, valami kifogással magunkra hagyott kettőnket. A kávéházban Amár elmondta, hogy filozófiát hallgatott a párizsi egyetemen, hogy Dél-Marokkóban kis birtoka van, s hogy semmittevéssel, szerelemmel és filozofálgatással tölti napjait. A következő héten néhányszor találkoztunk az uszodában: kiültünk a hosszú gátra az édesvíz és az óceán közé, osztrigákat törtünk le a szikláról, és a magunkkal hozott citrommal együtt mindjárt el is fogyasztottuk őket, miközben guggolóülésben szembefordultunk a nyári nappal, és beszélgettünk – többnyire történelmi és filozófiai problémákról. Amár szerette volna, ha elkísérem birtokára, mely egy napnyi utazásra feküdt Casablancától, már-már a sivatagban. Szívesen elkísértem volna, de egyrészt szigorú rendelkezés tiltotta, hogy az európaiak – saját biztonságuk érdekében – elhagyják Marokkó tengerparti, úgynevezett pacifikált övezetét, másrészt visszariadtam, hogy valakivel, aki önmagáról semmit el nem árult, ilyen nagy útra induljak. Első meggondolásomat Amárral is közöltem; azt felelte, ezt ő is jól tudja; a probléma megoldása könnyű, mert kölcsönadja egyik dzsellabáját és fezét: szemre soha senki a marokkóiaktól meg nem különböztet – hiszen még így európai ruhában is mindenki arabnak néz. Kíváncsiságom és utazási vágyam elfeledtette velem aggodalmaimat, de barátaim részé-

40

Faludi György

ről ellenállasba ütköztem. Bandi bevallotta négyszemközt: ösztönei azt súgják, hogy el akarok tűnni a sivatagban, és most indulok felderítő útra. Hosszan kérlelt: álljak el tervemtől, és a felelősségről beszélt, mellyel hazámnak, a magyar irodalomnak, önmagamnak és barátaimnak tartozom. Utazásom előtt, az utolsó estén Lorsy jött vacsorára ötszobás lakásunkba, melyet Újvári vett ki hármunknak és a Kelemen házaspárnak. Étkezés közben Ernő rátért arra, amit „baljós kirándulás”-nak nevezett. Azzal kezdte, hogy háromszoros veszély fenyeget. Először, hogy eltesznek láb alól. Figyelmeztetett, hogy ahhoz a típushoz tartozom, mely az arabokat kéjgyilkosságra ingerli. De ha ki is zárná e két extrém lehetőséget, marad a legkínosabb, az elrablás. A hatalmas váltságdíjat még Újvári is megérezné, vele való viszonyunk megromlana, sőt talán támogatását is megvonná mindannyiunktól. Szónoklata annyira elragadtatta, hogy térdre vetette magát, és úgy könyörgött, könnyekkel szemében: álljak el tervemtől, ne vonjam meg az ételt a szájától, és ne tegyem hajléktalanná öregkorára. Elég könnyedén tiltakoztam nyárspolgári érvelése ellen. Elmondtam, hogy kíváncsiságom mindig nagyobb volt félelmeimnél, és hogy foglalkozásom az élmény keresését követeli tőlem, tekintet nélkül az élmény kellemes vagy kellemetlen következményeire. Legnagyobb örömömre Lorsy hamarosan – inkább a jó vacsora és a bor, mint érveim hatása alatt – feladta a küzdelmet. A következő reggel Amár házában kék selyemhímzésű, buggyos vászonnadrágot vettem fel, belebújtam a dzsellabába, papucsot húztam, és fejemre tettem a fezt. Amár megtanított, hogyan tudjak kezem segítsége nélkül keresztbe vetett lábbal leülni a földre és megint felállni, mint kell úgy körülnézni, hogy a nyakamat ne mozdítsam, szememet ne forgassam, és hogyan kell könnyedén és mégis méltóságteljesen mozogni. Ezután egy nagy, kékes tükör elé vezetett. – Most már semmi sem különböztet meg Alitól, kinek mindnyájan a fiai vagyunk – mondta elégedetten. Magam is csodálkoztam: tükörképünk két testvért mutatott, még bőrünk színe is azonos volt, legfeljebb én külső mázként hordtam azt a napbarnított réteget, melyet ő őseitől örökölt, és tizedmilliméterrel bőre alatt viselt. – Ami rajtad füst, rajtam pác – mondta. Szolganő helyett karcsú, magas fiatalasszony hozta a teát. – Ülj le és vedd le a fátylat, Buthájná – szólt rá Amár. A nő egy vad derékmozdulattal jelezte ellenkezését, de aztán, kék fátylával ölében, szó nélkül letelepedett mellénk. Kissé cigányos, de na-


41

gyon szép nő volt, és meglepően hasonlított Valyhoz. Homlokán tetovált kék csillagot, állán kék függőleges vonást viselt; de ez a tetoválás tömör volt és tükörfényes, mint a friss linóleum. Buthájná oly zavarban volt, hogy csak egyetlen kurta pillantást vetettem feléje, de ettől még nagyobb zavarba jött, úgyhogy én is elpirultam, és a könyveket kezdtem nézegetni. – Öt nőt kivéve – magyarázta Amár, amikor már kint jártunk az utcán – Marokkóban minden lány és asszony analfabéta. Ez azt jelenti, hogy pletykán és szerelmen túl semmi, de semmi nem érdekli őket, beszélgetni nem tudsz velük, és lelki kapcsolat nő és férfi közt nem képzelhető el. A nő tehát akkor csalja meg a férjét, amikor tudja, vagyis mindig, kivéve a közösülés pillanatában; de még akkor is csak arra gondol, hogyan és mikor csalhatná meg. A piactér sarkán baldachinos kocsi kanyarodott el mellettünk: Valy ült benne Lorsyval. Mi éppen át akartunk menni az úttesten, úgyhogy közvetlenül előttünk haladtak el, de egyikük sem ismert fel. Valy csak villámlásnyi időre felejtette rajtam a tekintetét, anélkül, hogy realizálta volna: emberi arcot lát, míg Lorsy pillantása szemöldököm között suhant át rajtam, mint a puskagolyó, ahogy gőgös közönnyel hátrafeszítette vállát az éles kanyarban a fekete, csillog bőrülésen. – Ezeknek az arab nem ember – állapítottam meg, inkább vidáman, mint bosszúsan. – Az autóban ne beszélj hozzám, míg ki nem értünk a városból – figyelmeztetett Amár. – Attól ne tarts, hogy útitársaink megszólítanak. Ahhoz túlságosan előkelő az öltözeted. A garázs előtt igen alacsony, hosszú kocsi várakozott. A sofőr mellett ketten ültek, hárman a hátsó ülés előtt kuporogtak, és hárman a csomagtartóban feküdtek az autó tetején. A sofőr nagy reverenciával üdvözölte Amárt, aki könnyű kézmozdulattal leparancsolta a tetőn hasaló társaságot. Morogva, lassan szedték le csomagjaikat, és az égő faszénkályhát, melyen alighanem menet közben akartak teát főzni, vagy birkahúst sütni. A hátsó ülésen helyezkedtünk el. A vámnál arab katonák állítottak meg bennünket, akik acélsisakjuk köré csavart sárga turbánt viseltek. – Testvérek – fordult az egyik katona arabul a többihez, és intett vezetőnknek, hogy mehetünk. Rézvörös mezőföldek között, rossz országúton kanyarodtunk dombnak fel, dombnak le, szerpentineken és szurdokokon át, az előttünk csüngő, óraingaszerűen lengő, vajsárga naptányérral szemben, és szédítő sebességgel. A tájék nem látszott ismeretlennek, sem a házak, a települések vagy az emberek. Mintha ezeket a lapostetejű kockaházakat már láttam

42

Faludi György

volna, a kapu melletti egyetlen ablakocskákkal, és a vízhordó embereket is, kecskebőr tömlőikkel, a tömlőkön kakastaréjszerű fémcsappal és rézvörös színű lábszáraikkal, melyek oszlopszerűek voltak, mint egy fiatal bükkfa törzse, bokájuk táján gyökérszerűen patakzó izmokkal; és a vénembereket is, akik hosszú kőfalaknak támaszkodva guggoltak olyan testtartásban, mintha csak merevgörcsöt kaptak volna, és szenvtelenül várnák, mikor jön valaki, aki felsegíti őket; és az asszonyokat, akik vad kíváncsisággal meresztették datolyamag alakú szemüket kék fátylaik mögül; és a színes köpenyű gyermekeket, akik összevissza futkároztak az autó előtt az úttesten, kopasz fejbúbjuk egyetlen varkocsát lengetve maguk mögött; és a tevéket is, melyek mereven nyújtották előre lomha teknősbékafejüket, és a mentaszagú teaházakban ülő kemény arcú férfiakat is, akik nem vették tudomásul érkezésünket, és csak később fordították fejüket lassan és hideg megvetéssel az autó után, mintha a hét halálos bűn utaznék rajta, és a Nagy Babilóniai Szajha ülne pucéran a volánnál. Mindez ismerősnek tűnt: ezt a tájat tíz év előtt, egy iskolai dolgozatban ugyanilyen pontosan le tudtam volna írni. Le tudtam volna írni a réti virágokat, melyekhez hasonlókat sosem láttam, az útmenti árnyékban, a házak előtt alvó embereket, akik a fölöttük keringő légyrajok ellen hálót borítottak arcukra; az elhajított barbár fügehéjak zöld, üres erszényeit a falvak közelében, a hazafelé baktató nőstényszamarakat, melyek oly nehezen vonszolták terhes tőgyüket, mintha egy kakaspár lenne hasuk alá odakötve, a kávátlan kutat az út mentén, melyek úgy nyíltak a vörös, szikkadt földben, mint napfürdőző fiúk köldökei, az öreg, de még mindig férfias tartású vándorokat, akik előreszegzett állal bandukoltak, és fehér szakálluk függőlegesen térdük elé mutatott az útra, mint a jégcsap; az ég lapis-lazuli kék búgócsigáját, melyet mintha pártütő angyalok korbácsoltak volna, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban forogjon – ezt az egész, egyszerre biblikus és heroikus tájat, roskatag kőfalaival és ablaktalan, lakatlannak tűnő viskóival, itt-ott egy állat hullájával, kosszarvakkal és útszéli, helyenként még füstölgő tüzek nyomaival, melyek, ha Európában látom őket, a harmincéves háború korát idézik, de itt az állandóságot, a nyugalmat, s a békét jelentették. Mindez oly ismerős volt, mintha százszor és százszor láttam volna már, de nem elfogódottan és bizonytalanul ismerős, mint az, amit az ember déjà vunek nevez: nem úgy éreztem e tájat unottnak és ismerősnek, mintha újra ott utaznék, ahol már sokszor utaztam; ez a táj minden különösebb emóció nélkül volt ismerős, otthonos és közömbösen kellemes, mint valami, amit megszoktam, de mégis szeretek.


43

Csak egy tűnt szokatlannak: a sebesség. A sofőr időnként valami sárga lepénybe harapott, melyet a gázpedál mellől húzott elő, máskor szomszédaival veszekedett, máskor a háta mögött ülő arabokhoz fordult, és hosszan társalgott velük, még a kanyarokban is, melyeket úgyszólván lassítás nélkül vett. Azt kellett gondolnom, hogy az utat már sok százszor megjárta, de amikor egy elágazásnál eltévedt, és az addiginál is nagyobb sebességgel hajtott visszafelé, kételkedni kezdtem, hogy megérjük az estét, bármilyen kitűnő a sofőr. Késő délután a vezető letett bennünket egy útmenti vendéglőnél, és utasaival visszafordult a tengerpart felé, melyei egy órával azelőtt hagytunk el. Megvacsoráztunk, majd elindultunk egy vízmosáshoz kelet felé. – Két kilométert kell gyalogolnunk. Egy dombtetőn megvárjuk a karavánt. Azok elvisznek a kasbámig, negyven kilométerre innen. Negyedóra alatt a táj teljesen megváltozott. Heroikus és biblikus jellege még mindig megmaradt, de zordonabb lett, sziklásabb és üres, mint az etruszk falfreskók vagy Michelangelo képeinek háttere. A tamariszkbokrok elfogytak, a vízmosás bokáig érő, bizonytalan árokká zsugorodott, a gyérfüves rétet köves pusztaság váltotta fel. Végül magánosan álló dombtetőre értünk. – Itt bevárjuk a karavánt. De mielőtt leülsz, fordulj errefelé és szagold meg a szelet. Ez a szél nem hoz magával füstöt, virágillatot, tengerszagot, párát avagy port. Ízetlen, üres, szagtalan: de állandó. Transzcendentális és állandó. Ereje sincs. Mintha egyetlen hangya akarná két mellső lábával hátratolni a melledet; egész testedet tíz hangya tolja, viaszgyufa nagyságú üvegpálcával, csendesen, láthatatlanul, fáradhatatlanul és konokul. Ha nem nagyon figyelsz, észre sem veszed. De ha egyszer észrevetted, mindig érzed. Érzed? Leültünk egymás mellé a dombtetőre. Messze a hátunk mögött még látszott a vendéglő és a horhost kísérő tamariszkok nyúlványai, de előttünk tökéletes pusztaság terült el. Már napközben is azt éreztem, mintha az időgép birtokában utazni indultam volna a múlt, vissza a teokrata és feudális múltba, ha talán nem is Bagdadba, úgy Bászrába vagy a kalifátus valamelyik más, vidéki központjába ezer év előtt. De most, a vízmosás mélyén és itt a hegytetőn még tovább hátráltunk az időben: mintha csak a teremtés első napjaiban, a világosság, az égitestek és a föld megalkotása után, de még a növények, állatok és az ember teremtése előtt nézném a világot; vagy éppen ellenkezőleg, a világ végnapjai után, amikor az emberiség eltűnt, minden barmával és veteményével. Már útközben, amikor a tamariszkbokrok lassanként elfogytak, színpadon éreztem magam,

44

Faludi György

olyan színpadon, melyről kitolják a díszleteket: most csak az ég meztelen zsinórpadlása maradt fölöttem, míg lábam alatt a lét mezítlen, gyalulatlan deszkáit éreztem. Kisvártatva Amár előszedte kapucnijából öngyújtóját és cigarettával kínált. Ahogy előrehajolt, tartózsinórt fedeztem fel mellén, majd amikor szemmel a zsinór útját követtem, egy jatagán körvonalát a csípőjénél. Noha tudtam, hogy az arabok általában tőrrel járnak, felfedezésem kellemetlenül érintett. – Mikor jön a karaván? – Réges-rég itt kellene lenniük. – Talán nem is jönnek. – Lehet – mondta közömbösen. – Telihold van, és jól ismerem a vidéket. Szép sétánk lesz; alig negyven kilométer. – Nem indulhatnánk mindjárt? – Maradjunk még – mondta. – Szeretném, ha innét néznéd az alkonyatot. Van egy pillanat, mielőtt vörösből kékbe és lilába fordul, amikor minden zöld lesz. Fűzöld. Csak egy pillanatra. Sehonnan sem láthatod olyan szépen, mint erről a dombról. Fél óra múlva leszállt a nap, majd a vörös fény is tünedezni kezdett a láthatár szélén. – Most mindjárt – figyelmeztetett Amár. Abban a pillanatban hat alak tűnt fel a domb tövében. Egymástól harminc-negyven méter távolságban, szabályos harci alakzatban közelítettek bennünket. Kezükben hosszú puskákat tartottak, és rongyosak voltak. – Rablók – magyarázta Amár egykedvűen. – Ha ideérnek, felállunk és köszönünk nekik. A menekülés és a védekezés értelmetlen. Ha a szálem alejkumra alejkum szálemmel felelnek, úgy nem fognak megölni bennünket. Amár szép, nemes profilját figyeltem; orra egyenes, kegyetlen kontúrját és összeszorított, irgalmatlan szájszögét. A legszívesebben így ültömből vertem volna pofon, úgy, hogy a vér kiserkedjen az arcán, nemcsak azért, hogy csapába vezetett és iderendelte banditáit, de amiért még ezt a hitvány komédiát is eljátssza. Némi szomorúsággal gondoltam a civilizált és biztonságos parti övezetre, melyet oly könnyelműen elhagytam, s hogy még ma este megírhatom a levelet Újvárinak, fizesse ki váltságdíjamat. Amilyen kitűnő informátoruk van ezeknek a zsiványoknak, százezer franknál lejjebb aligha adják.


45

A banditák megvárták egymást, és egyszerre léptek elénk. Néhány percig összevissza kiabáltak Amárral, majd valamennyien elkezdtek nevetni. – Ne félj – fordult felém Amár. – Békés emberekkel találkoztunk, akik vacsorázni hívnak bennünket. Nem méltattam válaszra, és az egyik banditával elindultam a többi és Amár nyomában, akik vidáman trécseltek. – Beszélsz franciául? – kérdeztem tőle. Sánta, duzzadt ajkú, horgas orrú férfi volt. Távcsöves puskát tartott a kezében. A tusát gyöngyházlemezek borították; barna-fehér csíkos köpenyéből nehéz faggyúszag áradt. – Egy keveset. Spanyolul vagy németül jobban megértenők egymást. – Németül hol tanultál? – Abd el-Krim vezérkaránál szolgáltam: egy ideig én voltam az őrparancsnok a hadiszálláson. Tudod – magyarázta –, Abd el-Krim főtisztjei közül sok volt a német és az osztrák–magyar származású. Az idegenlégióból is átszökdöstek hozzánk, de legtöbbje egyenest Európából jött. Hivatásos katonák, akik az első háború után nem tudtak elhelyezkedni hazájukban. Tőlük tanultunk németül. Mi ugyanis Abd el-Krim seregében harcoltunk a spanyolok ellen. Verstehest du mich? Nagy kövek között botorkáltunk a szürkületben. – Egy ideig – folytatta kísérőm – ott tanyáztunk a hegytetőn, Tetuán fölött. A várost a spanyolok tartották megszállva, de a meredek, ötszáz méteres sziklafal a miénk volt. Mesterlövész vagyok. Ismertem minden tisztet odalent, nemcsak névről, de járásukról és arcukról is. Akadt köztük néhány, aki a Rifben kegyetlenkedett. Volt velük egy Alcalá nevű százados is. Ezt az embert még Ceutából ismertem. Mert Ceuta a hazám. Alcalá százados fia gyakran játszott a kisfiammal a tengerparton. A százados fia homokbástyákat szokott építeni, az enyém meg a kagylókat hozta, hogy legyen mivel befednie a bástyákat. Egyszer Alcalá százados is lejött a tengerpartra, és odaszólt a fiának: „Ne játssz azzal a büdös arabbal, gyermekem.” Legalábbis így mondta a fiam. – Ne hidd, hogy bosszút esküdtem a százados ellen, vagy nagyon fájlaltam az ügyet. De most, amikor a hegytetőn strázsáltunk, eszembe jutott. Mi a telefonvonalat nem vágtuk el, sem a spanyolok: arra használtuk, hogy szabad időnkben gorombaságokat mondtunk egymásnak. Egy szombat este felhívtam a századost Tetuánban, és emlékeztettem arra, mit mondott a fiamnak két esztendővel azelőtt. Aztán figyelmeztettem, hogy mesterlövész vagyok, és megfenyegettem: ha másnap délelőtt, templom

46

Faludi György

után kimerészkedik a korzóra, távcsöves puskámmal lelövöm, mint egy kutyát. Kinevetett, és azt mondta, hogy egy kilométer távolságból, a sűrű tömegben úgysem tudom eltalálni. Másnap délelőtt ott jött lent a korzón a feleségével és a kisfiával, berzenkedve, mint a pulyka. De közben felfelpislogott a hegytetőre. Csak akkor lőttem, amikor felnézett, nehogy özvegye orvlövésznek mondhasson. – Egyébként – folytatta –, még ma este bemutatom neked tudományomat. – Kedves vendéglátók vagytok. Több méter mély, vagy száz méter hosszú, szűk teknőbe ereszkedtünk le. A háttérben alvó tevék és szamarak körvonala látszott; középen izzó faszénparázs körül négy férfi ült gyékényeken. Az egyik – hajlott hátú férfi, szép, hétnapos szakállal, nyilván a bandavezér – szívélyesen üdvözölt bennünket, és felszólított, hogy telepedjünk melléje. Szomorúan leültem: a jelenet inkább olcsó ponyvaregényhez hasonlított, mint a realitáshoz. Mialatt Amár és a bandavezér izgatottan tárgyaltak egymással arabul, szemem megakadt a velem szemközt fekvő, burnuszos fiún. Az irreális, olajnyomatszerű környezetben ő volt a legvalószerűtlenebb: lányos arcával, szőkésbarna hajával és kék szemével. Mint züllött fehér ember, aki az indiánokhoz állt árulónak. Még a gyékényen kinyújtott, hosszú lábszára is merőben különbözött az arabok egyenes oszlop alakú lábától: szép, formás lábikrája volt, mint az indogermánoknak. – Európai vagy? – kérdeztem. Nemet intett és állát könyökére támasztva kíváncsian és kihívóan nézett a szemem közé. – Nem hallottál még soha – szólalt meg végül – vandálokról és vizigótokról, akik időszámításunk előtt két évszázaddal Afrikába jöttek, és elkeveredtek az ittlakó népekkel, mint például a rifkabilokkal? – Igazad van – mondtam és elpirultam. – Csak annyiban tévedsz, hogy a vandálok nem időszámításunk előtt, hanem időszámításunk után jöttek Afrikába. A IV. vagy az V. században. – Semmi kifogásom, hogy a Názáreti után számítsd az időt. De szíveskedj eltűrni, hogy én a Futás után számoljam. A bandagazda felém fordult, és túlságosan is ékes franciasággal rövid beszédet tartott. Elmondta, hogy félreértés támadt közöttünk. Ők sem útonállással, sem gyilkolással nem foglalkoznak. Mivel azonban tudomásuk szerint ezen az úton ma este csak egy karavánnak kellett volna áthaladnia, gyanút fogtak, amikor őreik megpillantottak bennünket a domb-


47

oldalon. Igaz, hogy ebben a pillanatban jó viszonyt tartanak fenn a hatóságokkal, de sohasem tudhatni, mikor változik a helyzet. Azért fogtak el bennünket, hogy kiderítsék: nem a rendőrség küldött-e bennünket a nyakukra? Amárt ők ismerik, illetve szolgája útján többször engedte meg nekik, hogy kasbája udvarán aludjanak és kútját használják; hálájuk jeléül reggel két tevét és egy embert adnak velünk, hogy utazásunk célját elérjük, addig pedig nagy megtiszteltetésnek vennék, ha megvacsoráznánk társaságukban. A mesterlövész még étkezés előtt be akarta mutatni tudományát, és felkísért minket a holdfényes platóra. Céltáblának a rifkabil fiú vállalkozott: mutató és hüvelykujja közé huszonötfrankos ezüstöt illesztett, és kezét a halántékához támasztotta. Az öreg mintegy húsz lépésnyire állt fel, és pisztolyával, úgyszólván célzás nélkül, kétszer kilőtte a pénzt a fiú kezéből. Amikor a mutatványt száz méter távolságban, puskájával akarta megismételni, szerencsére vacsorázni hívtak bennünket. Szidi Mohamed – így hívták a bandavezért – most egyenes derékkal és ünnepélyesen ült a gyékény közepén, keresztbe vetett lábbal és gyönyörűen felcsavart, fehér turbánban. Egyetlen nagy cseréptálban főtt csirkét, ürüsültet és rizst tettek középre. Az egy tálból evést alighanem barátságunk megpecsételésének tekintették; Amár idegességét is mintha elfújták volna. A társalgás konvencionális bókok és finomkodások közt, vontatottan és unottan folyt; már az édességnél tartottunk, amikor a házigazda felém fordult, és kilétem iránt érdeklődött. Néhány mondatban összefoglaltam, ki vagyok, mi a foglalkozásom, honnét jöttem és miért járok arab öltözetben. Szavaimra felderült, sőt némi izgalom vett erőt rajta: mintha szép, fényes szakálla is felborzolódott volna a testében keletkező, statikus elektromosságtól. Kézfejét maga elé emelte, mint egy istenség, amikor a háborgó tenger haragját csillapítja, bár voltaképpen csak túláradó érzelmeit akarta csitítani. – Megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendégül láthatlak. Megtiszteltetésnek számítom azt is, hogy fezt és burnuszt öltöttél magadra. Sok embert ismertem meg életemben. Íróval még nem találkoztam. Amikor elKrim seregének gazdasági főnöke lettem, gyakran láttam újságírókat, még amerikaikat is. Folyton-folyvást kérdezgettek bennünket, és kis, vastag blokkokra írták jegyzeteiket, Parker-tollal, gyorsírásban. Jól felelni nehéz, de jól kérdezni sem könnyű. Ezek – tette hozzá megvetéssel – kérdezni sem tudnak.

48

Faludi György

– Úgy képzelem, hogy az írók sohasem kérdeznek – folytatta, miközben alaposan szemügyre vett, anélkül hogy a fejét megmozdította volna. Szembogara alig érzékelhetően süllyedt és emelkedett, ahogy újra és újra végigfutott rajtam, homlokomtól a papucsom hegyéig és vissza. Egy ideig hallgatott; talán gondolkodott, hogy mit mondjon, és közben tekintélyét élvezte, mert mindenki hallgatott, hiszen őt, egyedül őt illette a beszéd joga. Úgy ült, mint egy föníciai kalmáristenség; kézfejét, mely jóval puhább és párnásabb volt, mint ahogy aránylag keskeny és nagyon izmos karjából következett volna, még mindig maga előtt tartotta, ékköves gyűrűkkel ujjain. Amár tulajdon lábfejében gyönyörködött, amelyet egyenesen kinyújtott a gyékényen, miután lerúgta papucsát, és harisnyáját is lehúzta; az acetilénlámpa fényében, melyet a gyékényen álló magas teáspoharak, korsók, derekunk és végtagjaink sokszoros, több irányba is szórt és egymást keresztező árnyékai csíkoztak, lábfeje olyannak tűnt, mint kecsesen nyújtózkodó zsiráfnyak. A szőke rifkabil a teliholddal szemezett, olyan hevesen, mint egy nővel az utcán, akit meg akar szólítani, hogy aztán azonnal ágyba menjen vele; csak én magam figyeltem valamennyiüket, lelkiismeretesen, mint akinek ez a kötelessége. – Későre jár, és bizonnyal fáradt vagy – mondta kimérten. – Nem akarlak hosszú elbeszéléssel fárasztani. Attól tartok; ha olyan históriákkal szórakoztatnálak, mint amilyeneket Szindbád, a tengerész mesélt hallgatóinak, csalódást keltenék benned. Ilyen történeteket mindenki tud, ha már megjárt néhány idegen országot. Azt sem tudom, hogy meg akarsz-e egyáltalán emlékezni rólam a műveidben? Ha egyszer majd emlékedbe idézed ezt az estét, talán csak a hold ábrázata jut az eszedbe, nem pedig az enyém. – Előbb, mikor néhány szóban összefoglaltad életedet, nagy felindulást éreztem. Akaratlanul is felidézted mindazt, amit cselekvésem rugóinak gondolok, és ami, úgy látszik, közös mindkettőnkben. Akkor fogant meg bennem az elhatározás, hogy elmondok néked valamit magamról. Inkább gondolatsort, mint kerek történetet. Szájához emelte a magas vizespoharat a fodormentás teával, és kezével mintegy engedélyt adott, hogy kövessük példáját. Néhány pillanatig várt: feltehetően inkább a hatás és feszültség kedvéért, semmint azért, hogy még gondolkozzék. – Dar es Salaamban születtem, és a kairói al-Azhar egyetemen tanultam, csakúgy, mint atyám és nagyatyám, majd átvettem őseim kereskedőházának vezetését. Elsősorban fűszer- és teaimporttal foglalkoztunk, de nagy ruhakereskedésünk is volt a bazársorban. Marokkói fezeket árul-


49

tam, burnuszokat Manchesterből, dzsellabákat Kumburgból és női selyemholmit Oszakából. Öt segéddel és két írnokkal dolgoztam. Ismertem a hajóskapitányokat: Szumátrán az én bors-szállítmányomat rakták be utolsónak, hogy Dar es Salaamban elsőnek rakhassák ki. Karavánjaim percnyi pontossággal jöttek és mentek, hogy zöld teámat elszállítsák a Csád-tóhoz és fel Fezzan déli határáig. – Életem sem volt boldogtalan. Három feleséget tartottam; legidősebb fiamat gondosan neveltem, hogy majdan a kairói egyetemre küldhessem. A város egyik legtekintélyesebb polgárának számítottam, sok jó barátom volt. Az angol hatósággal szívélyes jó viszonyt tartottam fenn: így az adófizetésnél nem támadtak túlzott nehézségeim, és a szokványosnál jobban sem kellett csalnom. Foglalkozásomat is kedveltem. Késő délután bementem az üzletembe, átvizsgáltam a könyveket, vagy megnéztem az üzlethelyiség mögötti nagy raktárban a gyömbért, nem penészedik-e, a teát, nem szárad-e ki túlságosan. Ebéd után elbeszélgettem barátaimmal a kávéházban, vacsora előtt átmentem a bordélyházba, és elszórakoztam valamelyik leánnyal; általában a még serdületlen, csitri lánykákat kedveltem, tíz és tizenegy között. Vacsora után visszatértem üzletembe, mert ilyenkor volt a forgalom a legnagyobb, éjfél után magam lakatoltam le üzlethelyiségem ajtóit, hazatértem, és soros feleségemnél töltöttem az éjszakát. – Láthatod, hogy boldogságomhoz voltaképpen semmi sem hiányzott: de ha hiányzik, se bántam volna, mert sohasem képzeltem úgy, hogy az ember merő boldogságra születik. Az utolsó negyedórában éjfél előtt, amikor alkalmazottaimat már hazaengedtem, gyakran sétálgattam fel-alá üzletemben: ilyenkor kétségbeesést és szorongást éreztem. Érzésem okát nem tudtam pontosabban meghatározni, de egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Éveim ijesztő gyorsasággal peregtek, és az óra járt. Ebből nem életem pergése ijesztett; az ijesztett, hogy így élek, amíg az óra jár. Amikor az egyik aranyműves barátom fiát, aki zanzibári alattvaló volt, katonának hívta be a szultán, irigység fogott el. Nem azt irigyeltem, hogy kalandokban lesz része; nem kalandokra vágytam. Azt gondoltam: no lám, ez születése óta aranyművesnek készült, de most egyszerre kitanulja a katonaságot, és kiváló lovas lesz vagy közepes strázsamester; egyszeriben új életet kezd. – Lassanként megértettem, mi a bajom. Apám és én, csakúgy, mint a fiam is, túlságosan beleszülettünk egy bizonyos életbe és annak rendjébe. Foglalkozásunkat, barátainkat, időtöltésünket, örömeinket, mindentmindent készen kaptunk. Voltaképpen úgy éltem, mint a búzaszem, me-

50

Faludi György

lyet a paraszt egy bizonyos helyen elvetett: nincs többre módja, mint hogy kinőjön azon az egy helyen, és várja, amíg lekaszálják. – Egy tengerészkapitány barátomnak elpanaszoltam keservemet. Azt válaszolta, hogy noha a maga részéről kedveli foglalkozását, az Indiaióceán viharaiban vagy ha poshadt kikötők előtt rostokol, gyakran irigységgel gondolt reám, nyugodt életemre, szép családomra, felbecsülhetetlen boldogságomra. Azt mondta: szívesen cserélne velem, és örülhetek, hogy nem az ő bőrébe születtem: de hát ilyen az ember; aki a szárazföldön él, a tenger után sóvárog, aki a tengert járja, szárazföldi élet után áhítozik. Arra intett, ne lázadozzam Allah akarata ellen; majd igen szívélyes szavakkal meghívott hajójára, hosszú, többhónapos utazásra, mely minden bizonnyal megnyugtatja idegeimet. – Azt feleltem, hogy félreért. Ha én születek az ő helyére, ugyanolyan boldogtalannak érezném magamat, mint így. Az segítene rajtam, ha cserélhetnék vele, ő átvenné üzletemet, én pedig elmennék hajójára kapitánynak. De én nem értek a hajózáshoz, ő a fűszerek eladásához; ezenkívül családi, társadalmi és egyéb kötelezettségeim is lehetetlenné teszik, hogy szabaduljak attól, amibe beleszülettem. Nem lázadozom Allah akarata ellen, sőt ellenkezőleg: bizonyosra veszem, hogy Allah sokféle életet rendelt minden egyes embernek egyetlen életében; de a világ úgy rendezkedett be, hogy csak egyfajta életet élhessünk. Miután ezt mondtam, barátom elszomorodott, aggodalmas szemmel kezdett méregetni, és fejcsóválva távozott. – Két héttel később egy este megint elfogott a szorongás. Ez akkoriban történt, amikor a rif-felkelés híre megérkezett hozzánk, de megvallom, édeskeveset törődtem vele. Még ahhoz sem éreztem kedvet, hogy a szokott időben átsétáljak a bordélyházba, pedig a napokban friss szállítmány érkezett. Leültem a tengerpartra, és töprengtem, vajon én vesztettem el józan eszemet, avagy ez a világ él nyomorúságban, tehetetlenül, akarat és szabadság híján? Ezt latolgattam anélkül, hogy el tudtam volna dönteni a kérdést. Amikor visszafelé indultam, vörös tűzfényt pillantottam meg az égen. Oly mélyen merültem el a gondolataimban, hogy először csak képzeletem szüleményének gondoltam. Csak amikor közelebb értem, ismertem fel a valóságot. A bazár égett. – Nyomban kiszámítottam, mennyit ér raktáram a biztosítási összeghez képest. Előző nap egy karaván ezer burnuszt vitt el, továbbá majdnem egész fahéj-, szegfűbors- és szerecsendió-készletemet, a tűzvész legalább tízezer font nyereséget jelentett. Aztán elvetettem a számítást. Nem a pénz kell, hanem a diadal – gondoltam büszkén. Egész testem re-


51

megett a gyönyörűségtől, mert éreztem: itt az alkalom tervem megvalósításához. Beálltam egy sötét kapualjba, és onnét figyeltem az összevissza futkosó emberek kiáltozását. Láttam, hogy a tűz a pálmalevelekkel borított sikátorban és a száraz raktárakban hihetetlen gyorsasággal terjedt, a bazárban pánik tört ki, és az emberek bennégtek. Égő teaillat csapta meg az orromat. Huszonöt tonna tea állt a raktáromban. Nem tudom, szagoltál-e valaha életedben ekkora mennyiségű égő teát? Mondhatom, pompás illata volt. – Megnyaltam az ajkamat. A következő pillanatban már égő embertestek bűzét éreztem, és gyorsan lesétáltam a kikötőbe. Ekkorra már pontosan kiterveztem, mit csinálok. Egy zanzibári halásszal, aki nem ismert, átvitettem magamat a tengerszoroson, és nyomban továbbutaztam Port Szudán felé. Aranyaim egy részét már esztendők óta magamnál hordtam, bár sohasem értettem, voltaképpen miért teszem ezt. – Eleinte azt terveztem, hogy bordélyházat nyitok Kairóban. De anyám perzsa születésű volt, és testvérei, akik Sírázban éltek, gyakran jártak Kairóban; megeshetett volna, hogy valamelyik üzletfelemmel találkozom, vagy a fiam betéved hozzám, ha néhány év múlva egyetemre kerül. Aztán az ilyenféle elfoglaltság túlságosan állandó jelleggel bírt, és éppen ezt akartam elkerülni. Eljöttem a Rifbe, négyezer kilométerre szülővárosomtól, és jelentkeztem Abd el-Krimnél. – Olyan mámorban éltem, mint egy kamasz. Pedig ebben az időben már mély ránc képződött szemem alján, és ha délutánonként magamban ültem, azt éreztem, hogy az arcbőröm repedezni kezd, mint a szikkadó föld. Régi életemet, melyet a megtelepedés jellemzett, állandó helyváltoztatásra cseréltem fel, s míg addigi foglalkozásomban merőben a hasznosság elve vezérelt, s a hatóság iránti szolgai alázatot egyik kötelességemnek tekintettem, most az arabok szabadságáért harcoltam, önfeláldozóan és a jutalom reménye nélkül, Spanyol- és Franciaország hadseregei ellen. Az adás-vétel eddigi, általam ösmert szabályai is visszájukra fordultak; addig az volt legfőbb gondom, mint adok túl portékáimon és ürítem ki a raktáraimat, most, hogy mint töltöm meg őket. Módfelett szórakoztatónak találtam ezt. – Hidd el, a rif-felkelőket néhány hét leforgása alatt szétverik, ha nem érkezem a helyszínre. Rövid idő alatt kitanultam az európai politika minden csínját-bínját, melynek addig hírét sem ismertem, és rájöttem, hogy fegyvert, pénzt, felszerelést egyedül a németektől várhatunk. A német császárság marokkói igényeit ugyanis a köztársaság sem adta fel. Fegyvereinket a sivatagon keresztül csempészték; legnagyobb ellenségeink a

52

Faludi György

sivatagi rablók lettek, akik megtámadták és elkótyavetyélték szállítmányainkat. Rám hárult a nehéz feladat, hogy a rablók szándékát keresztezzem. Működésemet siker koronázta: fegyvereink még a Guineai-öbölből is mindig hiánytalanul megérkeztek. – Abd el-Krim környezetében én voltam az egyetlen ember, aki kezdettől fogva felismertem, hogy vesztett ügyet szolgálunk. De ahogy örültem, hogy sikerült kivetkőznöm a gazdag, megfontolt és tunya kalmár észjárásából, és beleéltem magamat a lelkes, önfeláldozó és villámgyorsan gondolkodó szabadsághős szerepébe, úgy örültem, hogy ez a szerepem sem tart örökké. Sejtettem, hogy ez a színpad is leég, ahogy Dar es Salaam-i üzletházam leégett, és még egyszer új életet kezdhetek. – A vészjel akkor hangzott el, amikor a franciák jelentős segítséget ígértek a spanyoloknak, mert attól tartottak, hogy a lázadás franciaMarokkóra is átterjed. Éppen ebben az időben jelentékeny fegyverszállítmányt vártunk Nigériából. Húsz válogatott emberrel elébe mentem a szállítmánynak a Dráá völgyébe, az Atlasz és az Antiatlasz közötti úton. Egyik szálláshelyünkön a hajnali órákban rablóbanda támadott meg bennünket. Ugyanaz a nagyszámú banda, mely a múltban is annyi bajt okozott nekünk. A harc egész nap, változó szerencsével folyt; alkonyatra még az egyik lőszeres ládánk is felrobbant, és lángba borította a pajtát, ahol előző éjszakánkat töltöttük. – Sötétedés után a homokban hevertem, nem messze a még mindig füstölgő pajtától, és azon töprengtem: ne vonuljak-e vissza az éjszaka leple alatt, és adjam-e fel az amúgy is kétes kimenetelű ütközetet? Ekkor követ jelent meg. Elmondta, hogy vezérük halálos sebet kapott, és nem éri meg a hajnalt. Ők, vezetőjükkel ellentétben, nem akarnak az arabok felszabadítói ellen harcolni. Sőt, arra kérnek engem: fogadjam el jelentkezésüket, vegyem át a parancsnokságot, és vigyem őket magammal a Rifbe, hogy Abd el-Krim mellett harcolhassanak. – Orromban a füstölgő pajta csiklandó szagával ugyanazt az izgalmat éreztem, mint Dar es Salaamban, amikor a kapu alatt álltam, és égett a bazár. Azt válaszoltam a követnek, elfogadom ajánlatukat, átveszem a parancsnokságot, és egyesítem a két csapatot. Csak egy kikötésem van: hogy nem én fogadom meg őket Abd el-Krim katonáinak, hanem ők fogadnak el engemet rablóvezérnek. Hosszú időbe telt, míg a követet és társait meggyőztem igazamról. Egyébként, miután a nehéz sebesültekkel még azon az éjszakán gyorsan és irgalmasan végeztek, kiderült, hogy mindössze nyolcan maradtak életben. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ezek a rablók alkalmatlanok arra, hogy egy jól szervezett banda tag-


53

jai maradhassanak. Így tehát végeztünk velük. Gyorsan – tette hozzá azzal a behízelgő mosollyal, mellyel a kalmár a portékáját dicséri –, gyorsan és irgalmasan. – A magam embereivel sem volt könnyű dolgom. De amikor a felkelés leverésének híre megérkezett, belátták, hogy én voltam az okos, és bölcsességemért hűséggel fizettek. Abd el-Krimről teljesen elfeledkeztem. Csak a minap jutott eszembe. Száműzetésében Réunion szigetén minden bizonnyal úgy emleget, mint a legjobb hívet, aki a sivatagi rablók ellen halt hősi halált. – A szabadságot, melyet a következő hónapokban megízleltem, minden földi szabadságnál tágasabbnak éreztem. A legmámorítóbban mindig az a pillanat hatott reám, amikor feltartóztattuk a karavánokat. Ilyenkor a férfiak mereven néztek maguk elé, mintha csak elvarázsolták volna őket, és egy másodperc alatt tíz esztendőt öregedtek; néhány teve megvadult, az asszonyok sikoltozni kezdtek. Elsőnek ők fogták fel a való helyzetet. Sikoltásuk válasz volt minden reájuk váró lehetőségre, mert ebben a magas hangú, elnyújtott sikolyban benne volt a halálfélelem sikolya, a meggyalázás előtti rémült sikoly, a csodálkozás sikolya és az a sikoly, amely kétségbeesett zokogást előz meg, holott én abban a pillanatban még csak találgattam: mit is csináljak velük? Mészároltassam le őket? Gyalázzam meg az asszonyokat? Vendégeljem meg valamennyit, és bocsássam el őket, miután ajándékokat osztottam közöttük? Raboljam ki és eresszem szélnek a társaságot? Fogassam el őket és kérjek értük váltságdíjat? – Ott álltam és tehettem, amit akartam. Nem egy gazdag rakománynak engedtem egérutat, éppen olyankor, amikor ínséget szenvedtünk, és ha valamelyik karavánban egy-egy fiú vagy nő megtetszett nekem, a legritkább esetben kényszerítettem, hogy velem háljon. Hiszen szabadságomhoz ez is hozzátartozott. Hogy teljesen és tökéletesen szabad legyen, mint az istenség, akinek nincsenek érdekei, sem szenvedélyei. – Lassanként rájöttem, hogy a szabadság kiteljesedésének útja kívülről befelé vezet, a cselekvésből a gondolkodás felé, és a külvilág racionális gyönyöreivel az aszkézis spirituális, minden testi perverzitásnál perverzebb orgiáihoz. Amikor teveháton utaztam, vagy lesben ültem, kitűnő alkalmam nyílt, egyenest kényszerültem reá, hogy elmélkedni kezdjek. Először gyermekorom és ifjúságom olvasmányai jutottak eszembe, melyeket addig csak kacatnak őriztem emlékezetem lomtárában. Nem felejtettem el semmit, de nem tudtam velük mit kezdeni. Akkor fedeztem fel a könyvek értelmét, al-Maarrí racionalizmusát, Iráqi misztikáját, Száádit, al-Faridot, az egész könyvtárat, melyet évtizedekig használatlanul hord-

54

Faludi György

tam fejemben. Gondolataikhoz hozzátettem a magamét, és azontúl csak ezen járt a fejem a napsütésben vagy a hold világa alatt. – Mauritániában arra az elhatározásra jutottam, hogy áttérek a csempészésre, mert az útonállás olyan, mint a szerencsejáték: még mindenki ráfizetett, aki nem tudta abbahagyni. Látszatra tehát eredeti foglalkozásomhoz tértem vissza, a kalmárkodáshoz, és felületes szemlélő azt hihette volna, hogy atyám öröksége, az arab racionalizmus diadalmaskodott felettem. De én mindezzel már nem törődtem, mert lelkemben anyai örökségem, a perzsa misztika fénye világolt, és közömbössé tett mindazzal szemben, ami odakint történik. – De – mondta egy pillanatnyi hallgatás után, mosolyogva és könnyedén – ezt sem tekintem végleges megoldásnak. Ahogy vénülök, egyre kegyetlenebbül és kegyetlenebbül érzem a kéj fullánkját. Azt hiszem, nemsokára búcsút mondok kísérőmnek, és remetének állok a Tibeszti hegyek egyik barlangjában, hogy semmilyen gyönyör emlékének ne maradjak híjával. De meglehet, hogy inkább bordélyházat nyitok a Guineai-öböl valamelyik városában, és én kínálgatom azokat a tíz-tizenegy éves gyermeklányokat, akiknek egykor oly buzgó vevője voltam. – A különbség – sóhajtotta – nem nagy. Al-Maarrí írta, hogy az élet halálgödrében csúszunk lejjebb és egyre lejjebb; a gondolkodás értelmetlen, a kétségbeesés céltalan, s iszonyatunkat csak az az illúzió enyhíti, hogy egy másik testbe kapaszkodunk, Rúmi és Iraqi viszont azt állították, hogy a világmindenség az Istenség árnyékának árnyéka, mint ahogy az újhold sötét korongja is csupán a nap árnyékának árnyéka, és voltaképpen semmi sem létezik, csak a gondolat a fejünkben, mert az maga az Istenség. Leányok pedig nincsenek. Néhány pillanatig története hatását figyelte, miközben szerénykedő mozdulattal már eleve visszautasította az elismerést. – Történetemnek nincs csattanója – szólalt meg végül, leeresztett hangon. – Egyrészt azért mondtam el neked, mert életem és sorsod között bizonyos hasonlóságot látok, és remélem, hogy elbeszélésével hasznodra voltam. Másrészt sokan akarták tőlem életem történetét hallani, és tolakodóan szoktak kérlelni. Te nem kérdeztél semmit, és alighanem ettől kaptam kedvet, hogy elmondjam. – Amikor történetem elején tartottam, úgy éreztem, hogy lelked egyre jobban és jobban közeledik hozzám, a végén pedig, hogy újra távolodsz tőlem. Azt hiszem, most megint kellő távolságban vagyunk egymástól.


55

Utolsó mondatát nyugodt, emelt hangon adta elő, mintha a szenvedély hirtelen kifogyott volna belőle. Ebből megértettem, hogy előadása véget ért. Fogvacogva felálltam – egyszeriben hideg lett –, és mély meghajlással elköszöntem az öregembertől, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna. A mesterlövész mellém szegődött, miután takarót és gyékényszőnyeget emelt hóna alá a tűz mögötti halomból, és mintegy húsz lépésre kísért, közvetlenül a teknőt szegélyző sziklafal alá. A gyékényt és a takarót gondosan szétterítette, majd jó éjszakát kívánt. Meztelenre vetkőztem és becsúsztam a nehéz teveszőrtakaró alá. Megláttam, ahogy ketten, puskával a kézben eltűntek az éji setétben; alighanem az őröket mentek felváltani a horhos bejáratához. A banda többi tagja aludni tért. A tűz mellett hárman maradtak: Szidi Mohamed, Amár és a szőke rifkabil fiatalember. Eloltották a lámpást, de ott maradtak mozdulatlanul, egy képzelt egyenlőszárú háromszög három sarkában, az olykor még fel-fellángoló parázs körül. Köpenyeik élesen rajzolódtak ki a szemközti sziklafal zöldesen foszforeszkáló hátteréből. Már majdnem elaludtam, amikor iszonyú rémület villanyzott fel félálmomból. Ijedtségemnek semmi köze nem volt Szidi Mohamed elbeszéléséhez, sem a nap eseményeihez: talán még franciaországi menekülésemhez, a juvissy-i bombázáshoz és a bayonne-i verejtékes ácsorgáshoz is csak úgy kapcsolódott, hogy akkoriban nem maradt időm megijedni, és a szorongás bennem feledkezett. Hunyt szemmel azt láttam, ami köröttem folyt, és ez ébresztett fel félálmomból: a kegyetlen, holdbeli tájékot és a jeges teliholdat. De nem maga a táj ijesztett meg, hanem az, ami eszembe jutott róla. Egyetlen rándulással ültem fel, és a halálfélelem első, szinte epileptikus rohamában kétségbeesetten döfködtem könyökömmel az üres levegőt. Nem vendéglátóimtól féltem, és nem holmi pillanatnyi, képzelt avagy valódi veszélytől: a régi, gyermekkoromból ismert szorongás ébredt bennem. Akkoriban a takarót haraptam, és verejték ütközött ki rajtam. Később, amikor egyetemre jártam, leszaladtam az utcára, emberek közé. Barátaim azzal vigasztaltak, hogy idővel megszokom a halál gondolatát. De nem szoktam meg. Most is ordítani szerettem volna. Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva olyan lesz, mintha sohasem éltem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énemnek ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a budapesti Kerepesi-temetőben,

56

Faludi György

szép márványtömböt, rajta a nevem, arany betűkkel de mit ér mindez? 3000-ben már a nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep vagy az őserdő alá, a nyelv, melyen írtam, eltűnik, a nép, melyhez tartozom, kihal. A második halál is tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe. Rádöbbentem, hogy a három virrasztó a tűz körül rólam beszélget. Olykor futó pillantást vetettek felém, majd egyre sűrűbben, mikor dobálni kezdtem magamat. Alsókarommal szemem előtt oldalt fordultam feléjük, nehogy észrevegyék: én is figyelem őket. Tanácskoztak. Talán arról, hogy mit kezdjenek velem. Aztán a szőke, rifkabil fiú felállt, gyékényt és takarót emelt föl a halomból. Lábujjhegyen közeledett felém, mint zsákmányhoz a párduc. Vászonköpenye alatt, a zsebszerű hasításnál pisztolyt hordott jobb csípőjén. Ahogy felém osont, revolvere ritmikusan himbálódzott. Szóval ez a csattanója Szidi Mohamed történetének. Így végeznek áldozataikkal. Gyorsan és irgalmasan. Felugrani és kegyelemért rimánkodni nevetséges és hiábavaló. A fiú letette a gyékényt az enyém mellé, és ráterítette a takarót. Mit érnek el, ha megöl? Amár ruháit viselem. Ő tudja, hogy néhány frank van csak nálam. Amikor Bayonne-ban a hajóra ugrottam, karórám szíja megpattant, és az óra a tengerbe esett. Ez volt menekülésem ára. Nem panaszkodhatok, hogy az istenek drágán adják a szerencsét. Ezüst nyakláncomon kívül nincs vagyonom. Ha nem gyilkol meg, hálából odaadom neki a medállal, Nagy Sándor profiljával. De ha meggyilkol, hálám nélkül is az övé lesz. Meg a váltságdíj Újváritól. Megüzenik neki, hogy itt tartanak fogva, és ha megkapták a pénzt, kiteszi a hullámat az útszélre. Különb tréfákat is játszottak már a bamba európaiakkal. És hogy mellém teregette ki takaróját? Előbb erőszakot ejt rajtam. Aztán lő agyon, ahogy Lorsy megjósolta. A rifkabil dzsellabája nyílásához kapott, oda, ahol a pisztolyt hordta. De nem vette elő, hanem megfogta a vásznat, és a köpenyét feje fölött lehúzta magáról. A revolvert takarójára tette, úgy, hogy elérhettem volna. Kilépett a nadrágjából, gondosan összehajtotta, és a dzsellabával együtt letette párnának, közvetlenül a fejem mellé. A rémülettől dermedten feküdtem még mindig, bár már kevésbé féltem. Vandál kegyetlenséget kerestem Genzerik és Gelimer kései utódja vonásaiban, de nem találtam. A fiú arca szelíd volt. Kíváncsian figyeltem, mint germán orvostanhallgató első páciensét, kivel még együttérez. Vagy sajnál? Ingét is kigombolta.


57

Egy ideig öle előtt tartotta, mintha szégyellné magát. Aztán az ing csücskével meglegyintette homlokomat, és letette. Meztelenül állt előttem és lenézett rám. Csak szememet és homlokomat láthatta. Haja válláig ért és szálas volt, mint a Karoling királyoké. Válla nem lejtett: széle a szokottnál magasabbra domborodott kulcscsontja fölé. Hasa karcsúbb volt és hosszabb, mint más, hasonló korú fiataloké. Véknyától ív futott le csípője és combja mellett. Akár egy ellipszis oldala, összepréselt térdéhez. Bajor uszodákból emlékeztem ilyen testekre. Ilyen testeket képzeltem fafaragású, középkori német szentek redői alá. Ilyen lehetett Alarik, amikor Róma alatt megfürdött a Tiberisben. Német test volt. Megrázta a haját és elszaladt, valamerre a hátam mögé. Nem mertem utána fordulni, és arra sem emlékeztem, mi van ott. Nemsokára vízcsobogást hallottam. Fehér köpenye ott ragyogott előttem a holdfényben, mint a földből kiásott márványszobor, fekete humusszal ráncai árnyékában. Visszajött, bebújt takarója alá. Lassan, hol csípőjével, hol könyökével segítette magát felém. Átcsúszott takaróm alá. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott vissza. Szappan helyett füvekkel mosta magát: Amártól már hallottam erről a szokásról. Száraz vadvirágok illatát éreztem. Nemcsak orromban: az aroma ínyemen táncolt, leszívtam tüdőmre, ahonnét a vér szétvitte testembe, mindenüvé. Olyan közel jött, hogy arcomon éreztem leheletét. Sima mellét mellemhez szorította; két mellbimbója kemény volt és éles, mintha össze akarna karcolni velük. Egyik karját nyakam alá csúsztatta, másik kezével hajamat simogatta, és gyengéden megcsókolt. Ajka száraz volt, cserepes és édes. Aztán elnevette magát. Pontosan tudta, mitől félek. Még egyszer megcsókolt, behunyta szemét, fejét vállgödrömre hajtotta és ölét hozzápréselte csípőcsontomhoz. Talán azt akarta tudomásomra hozni, hogy nem kell félnem az erőszaktól: ha kettőnk közül valamelyik elcsábítja a másikat, az csak én lehetek. Szemét nem is nyitotta ki, csak órák múlva, és csupán akkor segített ki egy-egy gyors, vad mozdulatával, amikor nem tudtam, vagy nem mertem tudni, hogyan csináljam ezt egy tizenhat esztendős vizigót fiúval. *** Kora hajnalban indultunk tovább. A csempészek két tevét adtak kölcsön, és szamárháton elkísértettek a mesterlövésszel, hogy tevéiket viszszavezesse. Búcsúztatásunkra Szidi Mohamed is megjelent. Jóval öregebbnek látszott, mint előző este, és alacsonyabbnak is, mint amikor fe-

58

Faludi György

jedelem módjára trónolt a gyékény közepén, és hátát az éjszaka karszéktámlájának vetette. Most is fürgén mozgott, még pedig nem a pultja mögött ugráló öreg kalmár, hanem a sportember fürgeségével. A rifkabil fiú – al-Aminnak hívták, mint Hárun al-Rasíd fiát, ahogy az éjszaka büszkén közölte – mellette állt egy kis emelkedésen. Ezüst nyakláncomat időközben már kifényesítette, csak úgy ragyogott rajta a napfényben. Mielőtt felültem tevémre – összehajtott lábbal feküdt előttem, mintha soha többé nem tudna felkelni –, a bandavezér félrehívott. – Tegnap este – mondta halkan, mintha csak titkot közölne – féltél a haláltól. Éjjel elgondolkoztam, milyen más gyógyszert ajánlhatnék neked a halál ellen, útravalónak egy életre, a tegnapi gyógyszeren kívül? A legjobb ellenméreg a feltámadás lenne, de ha valaki egyszer nem akarja elhinni, hogy ez a sok piszkos féreg, aki itt nyüzsög a földön, még fel is támad, annak okosabbat kell mondanom. – Régebben én is féltem a haláltól. Most már nem félek. Halálos ágyamon, ha ugyan módom lenne, a legszívesebben kifolyt szemű koldusokat, vízfejű gyermekeket és bolond vénasszonyokat gyűjtenék magam köré. Addig zabáltatnám őket, amíg okádni kezdenek, aztán langaléta, hektikás dobosokkal és hájhasú, kurta lábú furulyásokkal vidám dallamokat játszatnék, s rájuk parancsolnék: táncoljanak, mókázzanak, bukfencezzenek és szeretkezzenek ágyam körül, hadd lássam még egyszer, milyen silány és nevetséges ez a földi hetivásár. – Egykor, amikor még engem is meg-meglátogatott a halálfélelem, úgy tettem, mint a könnyelmű, vén kalmár, aki csőd szélén áll, de csak egyre költekezik, mert tudja, hogy ő már úgysem éri meg a csődöt. Leginkább a káröröm vigasztalt, hogy mások is meghaltak: meghalt Nagy Sándor és Szaladin és Caesar, sőt maga Mohamed is meghalt. Hadd mondom el néked útravalónak ezt a kis négysorost Abu Ali Ibn Szinától, melyet oly sokszor és oly szívesen ismételgetek magamnak. Ünnepélyesen kiegyenesedett, mind ahogy ezt a versmondás kivételes alkalmához, mely egyúttal búcsúja is volt, illendőnek találta. A próféták és mind a nagy nevek, akik töprengtek Lét s Nemlét felett, hol vannak ők? Fecsegtek összevissza, s aludni tértek, mint a többiek.* * * Tevehátról még láttam, ahogy Szidi Mohamed és al-Amin arcizmai megmerevednek a búcsúzás bánatától. Már messze jártunk, a teve ringá-


59

sának menüettszerű ütemére, amikor Szidi Mohamed még mindig ott állt, egy kis földhányáson a szakadék fölött, a nála jóval magasabb al-Amin oldalán. Nem integettek, nem mosolyogtak: mereven, mozdulatlanul néztek utánunk, a mögöttünk meredő sziklafal hátterével, mintha ők maguk is kősziklák volnának. *** Amár kasbája enyhén lejtő domboldalon állt, nem messze a csúcs alatt. Majdnem négyszögletes, rozsdavörösen rózsaszín, magas torony. A négyszöget elrontja a háromoldalú kiszögellés a torony egyik sarkában. A torony körül ugyanolyan színű, különböző magasságú falak futnak, téglalap, rombusz, hegyes háromszög alakokban, mintha építőik egy kisgyermek firkáját vették volna alaprajznak. Két fal párhuzamosan, folyosó módjára fut le a völgybe, ahol szétnyílnak, és forrását, az apró, posványos tavat, gyér legelőt és néhányszáz datolyapálmát öveznek. Ellenirányban elnyúlt falszerkezet fut fel a domb tetejéig, és deltoid alakú teret zár körül. Sarkaiból kiszakított kapuja a földön hevert. Amár elmagyarázta, hogy ezen az udvaron tartották éjszaka sátraikban a megláncolt rabszolgákat. A piszkossárga sátrak lakóikkal együtt, még mindig ott álltak. Az egykori rabszolgák leszármazottai most az ő béresei. Nemegyszer kérlelte őket: költözzenek fel a torony két felső emeletére, ahol tíz tágas szoba áll rendelkezésükre. Kérését mindig elutasítják. A berberek nem egykönnyen adják fel szokásaikat. Éppen harminc esztendeje, hogy a franciák elfoglalták Marokkót, és felszabadították a rabszolgákat. Bármikor elköltözhetnek. De hova menjenek? Másutt éhen halnának, és ezt tudják is. Külön fal zárja be az istállót, míg egy másik udvaron a karavánok szállnak meg. Elég ritkán, mert a nagy karavánút Zagorából fut délnek és keletnek, Timbuktu és Algéria felé, bár most ott is szünetel a forgalom. Mindjárt felmentünk a domb tetejére, ahonnan széles kilátás nyílik a sivatagra, az Atlasz és az Antiatlasz nyúlványaira. Azontúl alkony táján mindennap felmentünk a dombtetőre az ég rozsdásan rózsaszín harangja alatt, és megvártuk, amíg a lemenő nap ugyanolyan színben gyújtotta ki a sivatagot. Maga a torony nagyon régen épült; Amár úgy gondolta, legalább százötven-kétszáz esztendeje. Külső falát szikladarabokból és szabálytalan kövekből rakták össze, vagy tíz méter magasan, míg belül döngölt földdel tömítették. Szűk csigalépcsőn mentünk fel; kétoldalt, a torony ki-

60

Faludi György

szögellésében lőrések nyíltak. Így értünk fel a csapóajtón keresztül az udvarra és a voltaképpeni, földszintes, kétemeletes házba. A két felső emelet, ahová Amár hiába hívta berber alkalmazottait, üresen állt, míg a földszinti öt szobából kettő be volt rendezve, a hozzávaló konyhával. A nagyobbikban, színes ablakok mögött töltöttük a következő napokat. A három fal mellett körbefutó pamlagon marokkói hímzésű párnák tömege, előtte apró asztalkák cédrusfából, vert sárgarézlapokkal. A legforróbb délután sem volt itt meleg, és állandó enyhe huzat lebegett, bár nem tudtam megfejteni, honnan jött. A szoba legszebb dísze, a falra aggatott perzsaszőnyegek közt, két szürkésrózsaszín, óriási üvegtál, bennük éjfekete, csipkeszerű, lebegni látszó mintával. Az üveg finom repedéseiből ítélve, sok száz esztendősek lehettek. Amár szerint Kordovában készültek, III. Abd er-Rahman idején, több mint ezer éve. Olyan gyönyörűek voltak, hogy a remek perzsaszőnyegek szerény dekorációnak tűntek mellettük. A szoba varázsát illatok adták, a szárazság és az állandó meleg közös termékei. Minden bútordarab és tárgy közelében megéreztem ezt az egyedi illatot, és ahogy lassan mozogtam, akár ültömben is, egyik aromából átkerültem egy másik aroma birodalmába. Nem csak a rézasztalon elfekvő szantálfapipáknak, a cédrus ajtófélfának és ablakdeszkának is megvolt a maga jellegzetes és kellemes szaga: a perzsaszőnyegeken érezhettem a gyapjú meg a festék aromáját, mintha most szőtték volna őket. Amikor a szolgáló hozta a teát, a fodormenta szaga jött előtte; ahogy ittuk, a teáé; amikor kihűlt, és az asztalka fölé hajoltam, az ezüst teáskancsó illatát éreztem; és nemcsak a fém szagát az orromban, de az ezüst fémízét is nyelvem hegyén, mintha megnyaltam volna. Napközben csak a sátorlakó berberek merészkedtek ki a szabadba. Mi kora reggel és késő délután mentünk fürdeni a völgybe. Amár sohasem izzadt, akkor sem, ha fürdés után felszaladtunk a dombon. Bőre tökéletesen sima volt és száraz: de teste egyes részeinek illata mégis elért. Ha leültünk egymás mellé a pamlagra, elébb a kénes gyufa penetráns gomolyagja borult az arcomra, mint a maszk, amikor meggyújtotta cigarettámat. Utána rögtön megéreztem körmei szaruszagát és tarkója ámbraillatát, ahogy egy könyv fölé hajoltunk. Ha letelepedtünk az udvaron, elfogott az öröm, hogy teste sokrétű tömjénfüstölője mellett ülhetek. Ehhez járult a pálmafa háncsának illata, mely közös burokba csomagolt kettőnket, míg a nyitott konyhaajtón, hol bent az egyik berber asszony főzött számunkra, kihengeredett az ürühús és az égő faszén szaga. A polcokon és a kisasztalokon vagy nyolcvan könyv hevert szanaszét, franciák és arabok vegyesen. Sorra vettem az utóbbiakat, miközben


61

Amár magyarázatot fűzött hozzájuk. Díszhelyen Arisztotelész Metafizikájának arab fordítása feküdt, melyet ötszáz év múltán Toledóban átfordítottak latinra, hogy Szent Tamás kezébe kerülhessen. Mellette, pergamen kötésben Ibn Szina főművének, Az orvostan kánonának kairói kiadása. Ezt a munkát közel félezer esztendeig használták tankönyvnek Európa orvosi egyetemein. Amár megjegyezte, hogy számos beteg ember idő előtti halálát okozta, amit azonban nem tudós szerzője, hanem kontár latin fordítója, Gerardus de Cremona számlájára kell írni. Aztán a timurida Bábur Önéletrajza. Apró turkesztáni fejedelemség ura volt, és mint India császára végezte. Kevés nálánál lovagiasabb, toleránsabb és kulturáltabb hódító akadt. Mikor Hindusztánt bevette, időnként megállította seregét egy hétre, hogy legyen ideje olvasni és verseket írni. Nem is rosszakat: Virágillat: a szellő, mely fürtjeimet fújja: aranyló bor; tarkómon szerelmesen tíz ujja: élvezz, Bábur, mert hosszú utat kell még megtenned, s e földi fogadóba nem térsz be soha újra. Hulagu életrajza Arab Sahtól jóval irgalmatlanabb világba vezetett. Amikor Hulagu, Dzsingisz unokája elfoglalta Perzsiát, a meghódított városok lakóit kivezényelte a falak alá, és fölszólította az írókat, építészeket és mérnököket, lépjenek ki a sorból. A többit lefejeztette és koponyáikból magas, szabályos piramisokat rakatott. Így került Arab Sah udvari történésznek a mongolhoz. Perzsia után Hulagu bevette Bagdadot, és mert megígérte al-Musztaszim kalifának, hogy nem bántja, Hárun ar-Rasíd palotájának egyik, ötvenszer ötven méteres perzsaszőnyegébe csomagoltatta. Katonái kibelezték a város másfél millió lakóját, hogy lenyelt gyöngyeiket megtalálják, aztán felgyújtatta Bagdadot, és elkérte Arab Sahtól az iraki hadjárat történetét. Mikor elolvasta, és látta, hogy biográfusa elhallgatja mészárlásait, és kegyes, jóindulatú uralkodón állítja be, ráripakodott: „Írd át! Nem azért tartalak, hogy tisztára mosd szennyesemet az utókor előtt, hanem hogy a még élő ellenségeimet megfélemlítsd.” Máskor az irodalomtörténészeket vettük elő, mint Ibn Khaldunt és az utazókat, hogy a kordovai kalifátusról hallhassanak. A város rózsalugasokkal borított utcáiról, melyekbe először vezették be az éji világítást: a péntek kivételével mindig nyitva álló közkönyvtárakról és a sok százezer kéziratról, melyek javát Ximénesz kardinális égettette el Granada piacán; és Európa első és sokáig egyetlen egyeteméről a kordovai nagymecset-

62

Faludi György

ben, ahol mozlimok, zsidók, keresztények és hitetlenek tanítottak minden elképzelhető tantárgyat; az algebrától a zoológiáig. Amár lefordította valamelyik arab utazó leírását a kalifák palotájáról, melyet a Kordova mellett Medina az-Zahrában építettek, pompás függőkertek között. Itt állt egy oszlopokra támaszkodó fehér márványkupola alatt a híres szökőkút. Medencéjébe higany folyt víz helyett. Az utazó a kupola ablakain beáramló napfényben óriási, háromdimenziós szivárványok közt sétált, mint egy katedrálisban, és nem győzött csodálkozni, amikor átment vagy beleállt a színek közé, fehér köpenyében. Az utolsó délutánon a pamlag hosszában feküdtünk, egymással szemközt. Amár visszatért Ibn Khaldunhoz, és részleteket olvasott fel a Muqád-dimáhból, ahol a szerző a világon először tárgyalja az ember szociális szerepét, hasonlítja össze a primitív és civilizált társadalmakat, a falut és a várost, és beszél kultúráról, haladásról és dekadenciáról. Aztán alGébert mutatta be, aki az algebrának adott nevet, majd al-Hacemet vette elő, kinek ezer évvel ezelőtt hirdetett teóriája és a jelenkori Lyell profeszszor híres elmélete azonos: mármint, hogy a hegyláncok a talaj vulkanikus gyűrődéseiből keletkeztek. Itt tartott, mikor bejött a kapus a hírrel, hogy a ránik estére megérkeznek. Amár örömében felugrott, és fel-alá szaladgálva magyarázta, milyen szerencsések vagyunk. Az al-Abijja fivérek híres versmondó családból származnak, talán nemzetségük utolsó tagjai. Mauritániából már csak ritkán járnak fel. A marokkói köznép nem érti az irodalmi arab nyelvet, a kereskedőket meg az uralkodó osztályt pedig csak a pénz érdekli. – Itt minden szétporlad, mint agyagból épített kastélyaink nagyobb zivatar után. Húsz év múlva az al-Abijja fivérek nevét senki sem tudja majd. Hétszáz éve egyetlen valamire való verset, egyetlen jelentős könyvet nem produkáltunk – mondta, mikor visszaült mellém. – Orvosaink, csillagászaink, matematikusaink utód nélkül haltak ki. Marokkó történetét franciák, németek, spanyolok írták meg. Íróink nincsenek. De mit is csinálna az arab író? Majmolja Hemingwayt? Folytassa az Ezeregyéjszakát? – Krisztus után 600 táján – vetettem közbe – Rómának néhány ezer lakosa volt. Többségük odvakban és romok alatt tanyázott. A Fórumot marhalegelőnek használták. A pápa arra volt büszke, hogy hibásan beszéli latin anyanyelvét. Egyik püspökét börtönnel fenyegette, mert meghallotta, hogy a nyelvtant tanulmányozza. – Elfelejted, hogy Nagy Szent Gergely pápánál senki sem tett többet az egyházi zenéért.


63

– Rettenetes vagy – sóhajtottam. – Azt szerettem volna mondani, hogy Róma könyvtárai is leégtek. Az irodalom emléke kihalóban volt. És mégis, már 600 táján esténként néhány tucat római gyűlt össze a Fórum valamelyik elhagyott zugában. Egyikük kívülről tudta Vergiliust, és részleteket adott elő belőle. A sötétben és halkan, mert a pápa nem kedvelte az irodalmat. Azt hiszem, ma este ugyanezt tesszük az arab költészettel. Remélem, hogy… – Aligha – hárította el. – Mindaz, amit mondasz, bizonyítja, hogy a ti kultúrátok hanyatlik és megújul. A mi kultúránk lehanyatlott és nem újul meg. A nap is hanyatlik – tette hozzá és felállt. – Menjünk fürdeni. Amár az udvaron teríttetett négyünknek. A világítást fáklyák szolgáltatták a háttérben. Az igricek sárga bőrű, középkorú berberek voltak, alighanem ikrek, kicsi, egyenes orral és arccsontjukat borító, joviális húspárnával. Későn érkeztek és fáradtak voltak, de vacsora közben felvidultak. – Először – fordult felém Amár – verseket hallasz, melyeket a költők szülőföldükről írtak. Az előadók egymás mellé álltak, háttal a fáklyáknak, és felváltva mondták a verset. Lantszerű hangszerükkel csak helyenként kísérték szavalatukat. Amár a rövid verseket kapásból fordította franciára, a hosszabbaknak a tartalmát foglalta össze, de a legszebb passzusokat szó szerint adta vissza – ahogy a rímekből kiszámíthattam, 16-20 soros részletekben. Kívülről tudta mindet. Mekkáról vagy Bagdadról szóló költeményekre készültem, de a ránik ad-Dujvani négysorosával kezdték. Kordovai hajnal A virradat lassan mossa szemét. Galamb búg. Aztán hosszú csend. Utána világos lesz és a Guadalquivir bedugja ezüst karját a tér zöld ujjasába. Utána Ibn Hámdisz két költeményét mondták el. Az első szülővárosáról, Palermóról szólt, ahonnan menekülnie kellett, amikor a normannok elfoglalták. A másikat már Andalúziában írta:

64

Faludi György

Szicília Kék vízben méhzöld kertem, övemen rőt palást, hol csak gyönyört ismertem, és soha-soha mást, ahol fiatal voltam, hajtás a rózsafán, s ahol most úr a norman, Szicília, hazám, mennék, ahová mennem többé már nem lehet, hogy szikláin szétverjem mezítlen mellemet. Még néhány verset mondtak Portugáliáról, Sevilláról és Granadáról. Mind a hármat száműzöttek írták. Behunytam szememet a fájdalmas gyönyörűségtől. Első pillanatra a Lánchíd jelent meg előttem és a már lehanyatlott nap utolsó rezgése az égen a Várhegy fölött. Aztán a klasszikus arab nyelv szépsége ragadott el. Mintha az európai sovinizmus lázadt volna bennem, amiért a mórok ilyen otthonosan érezték magukat városainkban. Sebaj, gondoltam, én is ilyen otthonos vagyok most köztük és költőik között. Mire kinyitottam szemem, láttam, hogy a zene, a költészet ereje, a pálmaudvar díszletével együtt összehozott és egybefűzött négyünket az éjszakára; nem volt többé különbség az előadó és a hallgatók között. Amár nem adott több utasítást a bárdoknak: adják elő, amit jónak látnak. XIII. századi andalúz utcai énekekkel kezdték, és úgy mentek viszszafelé az időben. Először Ibn Quzmánhoz – mintha ennek verseit egy jóval könnyedebb, melankólia nélküli Heine meg egy trubadúr írták volna kettesben: A szép pékné Hull a könnyem, arcom bús, elhagyott Señora Cruz, szép pékné, Señora Cruz, csupa liszt és csupa hús, ropogó, friss szerelem,


65

pékné, pompás szerető, hogyha ő aludt velem kilyukadt a lepedő – s most mégis Señora Cruz ágyába más fiút húz, ragya marja meg a csúz, csalfa ő, mint minden nő, minden nő, ha andalúz. Ibn Hazm al-Andaluszi erotikája egy évszázaddal korábban vadabbul és kegyetlenebbül szólt: Szerelmes vers Az alkalom villámfény, nincs másodperc, s már nincs is. Most haraphatom számat, hány lányt, fiút, nőt, férfit mulasztottam el bambán – de kései a bánat. Emlékük számban maradt keserű pilulának: bár lettem volna léha – légy gyors, merész és csapj le reá, mihelyt meglátod mint zsákmányra a héja, szeretkezz vele rögtön, de elébb csókold végig halántéktól bokáig – a kegyetlen mindenség csak kéjt ad vigaszunkra s azt sem adja sokáig. Az andalúz szerelmes versek után al-Maarrí, a szíriai vak, nihilista költő következett, aki napi fél cipóval és egy korsó vízzel beérte és egyetemet szervezett maga körül, hol minden tantárgyat ő adott elő. Verseiben zokszó nélkül, hideg racionalizmussal írta meg, hogy születésünk és halá-

66

Faludi György

lunk egyformán katasztrofális, de a legnagyobb katasztrófa: villanásnyi, tökéletesen értelmetlen életünk. Szíriából az igricek Hárun al-Rasid Bagdadjába vezettek, Abú Nuvászhoz, az arabok legnagyobb költőjéhez. A duhaj, borissza, botrányos életű, börtönjárta és oly modernnek hangzó lírikushoz, aki ívben kerülte ki a mecset kapuját, gyephokiról és solymászatról írt, hajnalig tartó tivornyáiról, a Tigris zöld vizéről, mely az öngyilkosokat vonzza, lányok ananász alakú melléről és kéjfiúk tarkójának illatáról. Egyik, diákkorában írott, szerelméhez szóló verse így végződik: Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap, de holnap is. Olyasmire, mit pásztorórának hívnak Bizáncban. Ajtómon erős a zár. Bármeddig, akárhányszor csinálhatjuk. Papád Bágdádból nem lát ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk még így, szélfútta hamvas mellel, rugalmas és sovány combbal – mintha csak rászegeztek volna – ifjúságunk elszabadult lován? Majd továbbkísértek vissza a múltba, a Próféta előtti időkbe, törzsi háborúk, sivatagi rablók, a lovagiasság és az orvgyilkosság korába, és elmondták Imru’l Qaisz több száz soros, barbár remekművét, az Ódát. Műsorukat egy másik hosszú költeménnyel zárták. Ez a cirkuszi lovarnőről, Theodoráról szól, aki Justinianus bizánci császár felesége lett, és akit Imru’l-Qaisz meglátogatott, és a legenda szerint el is csábított. Avagy megfordítva. A császárné és az egykori utcalány a versben úgy elevenedett meg, gőgjével és elfojtott hisztériájával arcán, koronája kék meg zöld drágaköveivel, mint amilyennek ravennai mozaikja mutatja. Az igricek a nagyszobában aludtak, ahol a nappalt szoktuk eltölteni. Ketten, mint máskor, felmentünk a lapos tetőre. Gyékényünk mellett kancsóban fodormentás tea várt, süvegcukor és egy pohár. A közös poharat a vendégbarátság etikettje kívánta meg. Meztelenre vetkőztünk a meleg éjszakában, s hanyatt feküdtünk a gyékényre. Fölöttünk a félhold és megszámlálhatatlan csillag. Amikor elterültünk egymás mellett és szinte hipnotizálva néztünk a magasba, a csillagok mind ezüstszínűeknek látszottak. Lassanként megszínesedtek, mint tarka gombostűfejek és mélységben is szétváltak: némelyik belehátrált a végtelenbe, mások előrejöttek felénk. Ha kissé elfordítottam a fejemet, a torony alig bokamagas mell-


67

védje fölött leláttam a pálmaligetre. Berillzöldnek tűnt a világos éjszakában, ametisztszínű és lapis lazult foltokkal. Délkelet felé a rozsdabarna dombok szinte izzottak. De lehet, hogy a nappal megszokott színeket festettem vissza reájuk. Később, amikor Amár elaludt, felültem oldalával szemközt. Első éjszaka, amikor feljöttünk a torony tetejére, elmondta, hogy az év nagy részét itt tölti a kasbában. Most nemcsak azért hívott e kirándulásra, hogy tíz napig együtt legyünk. Azt szeretné, ha ideköltöznék. Ha a németek elvesztik a háborút, utána visszamehetek Magyarországra, vagy ha úgy tetszik, maradok. Ha pedig Hitler megnyerné a háborút, és a németek elfoglalják Marokkót, a kasbában biztonságban élhetünk mindhalálig. Vegyem komolyan a meghívást, de ne válaszoljak mindjárt. Tudja, nehéz a dolgom. Amikor ezt mondta, Amárt láttam meg magamat, mint két foghíjas, kopasz vénembert, ahogy vicsorogva veszekszünk a torony tetején. Aztán elfogott a gyönyörűség, hogy ilyen elképzelhetetlen körülmények közé kerültem, az unalmas otthon után az izgalmas hontalanságba, amitől mindig féltem, és amire mindig vágyakoztam. Hiúságomban Józsefnek képzeltem magam, ki negyedfélezer esztendővel ezelőtt alighanem éppen így ült, keresztbe vetett lábbal Potifár amarnai palotája tetején az egyiptomi éjszakában, és maga elé idézte, milyen rossz volt a kiszáradt kút fenekén, és milyen érdekes és kalandos az élet itt Afrikában. Egy hete töröm a fejemet szabad pillanataimban, mit válaszoljak. Nem tudom. Újvári bőkezű támogatását elfogadom, nem érzek lelkifurdalást miatta, mert szereti verseimet, és egy gazdag embernek kötelessége és dicsősége a művész támogatása. De Amárhoz való viszonyom ennél jóval kényesebb. Húszas éveim végén sem ismerek még stabilitást, és hat hónaponként bújok ki a saját bőrömből, mint a kígyó. Még örülök is ennek. Mit várhatok Amártól, aki ebben hasonlít hozzám, és ráadásul néhány évvel fiatalabb, valószínűleg huszonnégy, ha nem huszonhárom? Meghívását nagyon komolyan adta elő; jobb lett volna, ha, mosolyog hozzá. Hol a biztosíték, hogy később is ragaszkodik hozzám? Egy hete élünk együtt, kedvessége, szépsége, műveltsége megszédít és elbűvöl; származásunk és neveltetésünk különbsége ezerszer inkább összehoz, semmint elválaszt bennünket. Mégis, hosszú beszélgetéseink alatt Amár szinte semmit nem árult el önmagáról. Lényét egyáltalán nem ismerem, legfeljebb sejtem, hogy a bárány és a leopárd együtt laknak benne, csakúgy, mint bennem. Ami nem nagyon biztató. És mit szól majd a felesé-

68

Faludi György

ge, Buthájná, ha a hitetlen idegen beköltözik családi tornyukba? Vajon Amár, aki olyan eszes, nem gondol erre? Saját helyzetem még bizonytalanabb. Ha Hitler megnyeri a háborút, Magyarország eltűnik a föld színéről, és vele együtt pusztul az a korhadozó kultúra, amelynek parányi részecskéje vagyok. A német győzelmet nem érdemes túlélnem, sem Amár tornyában, sem Dél-Amerikában, sem Új-Zélandon, sem sehol a világon. Ilyen esetben meg kell halni, mentől gyorsabban, annál jobb. És ha Hitler mégis elvesztené a háborút? Ezt nem tudja senki, de csak ebben reménykedhetem, és csak ezt az egyetlen lehetőséget tartottam szemem előtt. Mindjárt megérkezésünk után, Bandi lázas biztatására, érdeklődni kezdtünk, hogyan vehetnénk részt a háborúban és menekülhetnénk meg a francia csapda után az egyelőre még lazábban szorító marokkói csapdából. Havassal és Kelemennel együtt legszívesebben a szabad franciáknál jelentkeztünk volna katonáknak. De Gaulle két legközelebb eső támaszpontja Brazzaville a Kongó partján és Fort Lamy Csádban. Mindkettő több ezer kilométer távolságban. Felvilágosítottak, hogy nyolc-tízhetes karavánutat a Szaharán keresztül a nők semmiképpen nem bírják ki élve, a férfiak is aligha. Hasonló a helyzet a legközelebbi angol gyarmattal, Sierra Leonéval. A háromezerötszáz kilométeres utat Freetownba motorcsónakon vagy vitorláson kellene megtenni az Atlanti-óceánon, nagyrészt lakatlan part mentén. Hosszú járatú karavánok nem indultak a Szaharán át, és oly őrült tengerész sem akadt, ki elkísért volna bennünket Freetownba. Így tudomásul vettem, hogy a háborút, bárhogy végződik is, minden valószínűség szerint Marokkóban töltöm. Az elmúlt négy hét alatt a fasiszta gyarmati kormányzat és rendőrség egyik rendelkezést hozta a másik után a Franciaországból emigrált idegenek ellen, kikben, és nem oktalanul, demokrata meg szocialista ellenségeiket látták. Szinte bizonyos, hogy a nyomás egyre erősödik. Ilyen körülmények közt nem hagyhatom el a barátaimat és a feleségemet, bármily szívesen is menekülnék az utóbbitól ide, ebbe a paradicsomba, sőt sokkal rosszabb helyekre is. Nem fogadhatom el Amár meghívását. Nagyon fáradt voltam, de ébren tartott az ellenállhatatlan vágy, hogy szépségében gyönyörködjek. Térdem majdnem érintette oldalát. A Termini múzeumban, a Vatikánban vagy az Ufficiben is mindig egész közel álltam a kyrénei fejetlen Aphroditéhez, a belvederei Apollóhoz vagy a Medici Vénuszhoz, amíg már-már éreztem arcomon a márvány hidegségét, de mégsem olyan közel, hogy az őr rám ripakodhasson.


69

Hangtalanul aludt. Mintha nem is hosszú, nagyon keskeny párnánkon, hanem sűrű, pávakék haján nyugtatta volna a fejét. A félhold arccsontját és nyakszirtjét világította meg, meg csípőcsontja jeges sarlóját. Arcát nem mertem nézni, mert attól tartottam, felébresztem. Szemem lesiklott mellére. Ilyenkor mindig szorongásfélét éreztem, hogy abbahagyja a lélegzést. De felülről nem láttam jól mellkasa mozgását, és szemem is rezgett, akár a csillagok. Jobb lesz, ha lefekszem melléje. *** Három öszvéren – a harmadikon Amár egyik berbere kísért bennünket – több napi utazás után Agadirba értünk. Itt már Amár elbocsátotta emberét az öszvérekkel. Egy kis szállodában megebédeltünk, majd megkérdezte: eljönnék-e vele a marabuthoz? Néhány kilométert gyalogoltunk a homokdombok között, alattunk a tenger szikrázóan kék tükrével. Útközben Amár felvilágosított, hogy marabutnak a jósokat hívják és egyúttal a kupolával fedett, kocka alakú épületeket, ahol az ilyen jövendőmondók laknak. A marabutokat a nép varázslóknak, mágusoknak, szent embereknek tekinti. Az, akihez most megyünk, nem szent ember, hanem álszent csirkefogó, aki praktikus tanácsokat osztogat. Ha így van, gondoltam, úgy miért megyünk hozzá látogatóba? Jobbnak tartottam, ha nem kérdezősködöm. A marabut kis szőnyegen ült, a házat alkotó egyetlen nagy és majdnem teljesen üres helyiség kellős közepén, a kupola alatt. Csontos arcú, turbános, szakállas vénember volt. Fejét megbiccentette Amár irányában, karját szertartásosan mellére fektette, és futva rám sandított szembogarával, mely duzzadt, barna és fényes volt, mint a beáztatott mazsolaszem. – Üdvöz légy, Amár ibn Nasszer al-Moravi – mondta lassan és ünnepélyesen. – Üdvöz légy és béke veled! – Majd keskeny ajka ferde mosolyával, mely kivillantotta előreálló, de teljesen ép és hófehér fogsorát, konvencionálisan és leereszkedő hangon folytatta: – Örömmel látom, hogy egy idegen kedvéért búcsút mondtál a marokkói ifjúságnak. A fez kitűnően áll a hitetlen fejebúbján. Így szemre azt mondanám, legalább akkora jómadár, mint amilyen te vagy. Még egy rövid, éles pillantást vetett felém. Szégyenemben mélyen meghajtottam fejemet. – Valahányszor meglátlak, Amár – folytatta az öreg –, a tornaszer jut eszembe, melyet egy mogadori iskolában pillantottam meg először. Ha

70

Faludi György

jól emlékszem, súlyzónak nevezik. Az iskolát meg a tornászást is az átkozott franciák kényszerítették reánk ezzel a súlyzóval együtt. – Nos – folytatta a merőben retorikusnak szánt bevezetés után –, ez a súlyzó rövid vasrúdból tevődik össze és két egyforma vasgömbből a rúd két végén. Tiszteletre méltó megjelenésed mindenkor ezt a szerszámot juttatja eszembe. Mert gerincedet a vasrúddal vetem össze, míg a két gömböt a gerinced végén sarjadt két gömbhöz hasonlítom. Az egyik ama testrésze, mely nélkül nem volnál képes gondolkodni, míg a másik híján nem tudnál gyermekeket nemzeni, ha ugyan – feltéve, ám meg nem engedve – ez állna szándékodban. Hadd köszöntsem benned a természet csodáját. Mármint azt, hogy tested nem a nagyobbik golyóbis irányában billen el, hanem éppen ellenkezőleg, a kisebb golyóbis húzza le a nagyobbat. Alighanem azért, mert herezacskód férfias nedvei nehezebbek és töményebbek agyvelőd állagánál. Hiszen, mint ahogy Abu Ali Ibn Szina – legyen emléke áldott! – már régen megmondta: testünk felett a nedvek uralkodnak. Ahányszor idejössz, édes fiam, mindig a kisebbik gömb dolgai vezérelnek. Add elő bajaidat, Amár, a tőled megszokott szemérmetlenséggel, amelyért mindig kedveltelek! Azt reméltem, hogy Amár néhány gorombasággal otthagyja a szemtelen vénembert. Legnagyobb csodálkozásomra trágárul eltréfálkozott vele, majd röviden előadta, hogy szeretne megszabadulni a feleségétől. Az aszszony veszekszik vele, untatja és terhére van. – Menj el holnap a kádihoz, tépd össze a házasságleveleteket – vetette oda a marabut könnyedén. – Hány birkát adtál érte? Amár elmagyarázta: atyja halála óta anyja a családi vagyon ura, már pedig anyja szereti az ő feleségét, a két nő, akármilyen furcsa is, összetart ellene; ha anyja akarata ellenére elválik, kitagadják a családi vagyonból. – De mit magyarázkodom neked? – kérdezte hirtelen. – Hiszen mindezt nagyon jól tudod. – Persze, hogy tudom – mondta az öreg, és alig észrevehetően felemelte öléből jobb kezét. Amár huszonöt frankos ezüstöt hajított oda neki; az öreg majdnem mozdulatlanul elkapta, és újra megemelte a kezét. – Nagyon jó tanácsot adok – mondta, szinte könyörgően. Amár még egy huszonötfrankost keresett elő. A marabut lehunyta szemét és elgondolkozott. Teljesen mozdulatlanul ült, csak ajka mozgott, mintha imaszöveget mormolna. – A Dar-el-Bejda-i Vulkán garázs egyik teherautó-vezetőjét jól ismerem – mondta egyhangú unalommal, mintha felsőbb hatalmak parancsát


71

közvetítené, melyet ő maga nem is ért. – Larbinak hívják. Pénzért mindenre kapható. Mutasd meg ennek a Larbinak a feleségedet, mikor az utcán jár. Mutasd meg neki sokszor, míg Dar-el-Bejda valamennyi asszonya közül felismeri, mégha egyetlen csődületbe keverednének is össze. Mutasd meg neki addig, míg hátulról is felismeri Maghreb valamennyi asszonya közül. Ígérj ennek a Larbinak először kétezret, és alkudj meg vele négyezer frankban. Figyelmeztesd Larbit, hogy gázolásért legfeljebb nyolc hónapot sóznak rá, elvégre nőről van szó, de ha bevallja, miért tette, felakasztják. A Derb Szidna-i úton a franciák szerencsére még nem építettek járdát. Gázolja el nevezett Larbi feleségedet lehetőleg a kora reggeli órákban, amikor az asszony a piacra megy, és kicsi a forgalom. Gázolja el hátulról. A hátulról való elgázolás legyen benne szóbeli megállapodástokban, mondd meg neki, nem fizetsz, ha elölről gázolja el. Ha a nők szemből látnak teherautót, közvetlenül az orruk előtt, ugrálni kezdenek, mint a tyúkok; a végén még ott marad a nyakadon, fél kézzel és fél lábbal, a következő ötven esztendőre. Mindaddig, amíg a szerencsétlenség be nem következik, légy nyájas a feleségedhez és összeszorított foggal tűrd minden rigolyáját. Ha ócsárolni kezd, amiért fiúk után szaladsz, esküdj meg, hogy a javulás útjára lépsz. Hogy jó akaratodat bebizonyítsd, feküdj le vele nyomban. E vállalkozáshoz adjon néked Allah erőt. Segítsen a tudat, hogy ez az utolsó alkalom, amikor meg kell tagadnod önmagadat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy ne csak négyszemközt nyájaskodj hitveseddel. Légy hozzá kedves a rokonok meg a cselédek előtt is. Hadd sajnáljon mindenki, amiért fiatal feleségedet éppen házastársi boldogságtok legszebb perceiben kell elvesztened. Larbinak pedig, ha már a börtönben ül, küldess be egy-egy jó ebédet. Ne gyakran, mert akkor azt képzeli, félsz tőle, és zsarolni kezd. Egyszer egy héten, pénteken; hadd lássa, nem hagyod cserben, és hadd dicsérjenek a város lakói nagylelkűségedért, amiért még feleséged gyilkosának is megbocsátasz. – De közeledik az ima ideje – folytatta hirtelen köznapi hangon, és könnyű kézmozdulattal, melybe némi lenézés vegyült, elbocsátott bennünket. Nem erkölcsi felháborodás, csak lenézés, ahogy a bölcs öregember lenézi a kótyagos ifjúságot. Lementünk fürdeni a tengerpartra. Amíg a marabut előtt álltunk, a jelenet brutalitása ugyan meghökkentett, de szórakoztatott is. Mindezt, biztattam magamat, nem kell komolyan venni. Mihelyt kiléptünk a dűnék közé, a megszégyenülés teljes súllyal nehezedett vállamra. A látogatásért

72

Faludi György

önmagamat és nem Amárt kell okolnom, állapítottam meg keserűen. Ezt a keserűséget enyhítette a hízelgő tény, hogy barátom az én kedvemért kívánja eltenni a feleségét láb alól. Micsoda csávába kerültem! Erkölcsi prédikációra készülök, bár hiányzik hozzá a morális alapom. Mégsem hallgatok. Mindent megteszek, hogy eltérítsem szándékától. – Akarod véleményemet hallani? – kérdeztem, mikor vetkőzni kezdtünk a magányos tengerparton. – Szívesen – felelte szórakozottan és kilépett papucsából. – Úgyis tudom, mi következik. Közvetlenül a víz mellé ültünk a nedves homokra. Kis hullám érkezett és gyönyörű, violakék kagylót tett le csípője mellé: a tenger ajándékát. Ügyefogyottan, összevissza beszéltem. A kasbában nemegyszer mondta, hogy a teológiát, a metafizikát, a filozófiát és az erkölcstant minden alapot nélkülöző képzelgésnek, agyrémnek tekinti, melyeket az emberek kedvükre változtatnak századról századra. Mégis igyekeztem meggyőzni, hogy a ne ölj nemcsak társadalmi konvenció és a büntető törvénykönyv egyik fontos tétele, hanem olyan parancsolat, mely az emberek többségében benne lakik. – Ha így volna – mondta –, úgy az emberek nem gyilkolnák egymást az idők kezdete óta. Háború se lenne, ha az emberek nem akarnának háborúba menni. Miután minden humanista érvemet megbuktatta, azzal próbáltam hatni: nincs joga Buthájná életét elvenni, amikor az asszony minden bizonynyal szeret élni. – Buthájná nem tud írni-olvasni. Lelki kapcsolat nincs kettőnk között. Ezt nem tudod megérteni. A ti nőitek szellemi társaitok, a mieink nem. Már a próféta megmondta, hogy a nőnek nincs lelke. – A Koránra hivatkozol, miután nemegyszer biztosítottál, hogy egy árva kukkot sem hiszel belőle? – Gyerünk fürdeni. Lassan mentünk be a vízbe: nagyon hideg volt. Mikor a csípőnkig ért, Amár felém fordult: – Egyetlen dolog érdekel csak. Erre kérek választ. Az igazat akarom tudni. Kevésbé szeretsz azóta, hogy a marabutnál jártunk? Néhány pillanatig tűnődtem. – Ugyanúgy szeretlek – vallottam be. Estig maradtunk a vízparton. Amikor visszamentünk a kis szállodába, nagynehezen megígérte, hogy egyelőre nem veszi fel a kapcsolatot a Vulkán-garázs Larbijával.


73

Ezt nem tartottam túlságosan megnyugtatónak. *** A szubtropikus nyár szédítő iramban múlt el. Közben helyzetünk egyre bizonytalanabbá vált. Elsőnek az olasz fegyverszüneti bizottság érkezett meg, de ezek, mint ahogy Újvári kitűnően szervezett kémrendszere jelentette, nem sok vizet zavartak és idejük javát bordélyokban töltötték. Az angol blokád következtében a casablancai kikötőből elmaradt soksokezer tengerész, és a legszebb nők – európaiak, arabok, négerek, kínaiak –, akik addig 15 percenként rúgták ki klienseiket, mert házacskájuk földszinti kávézójában tucatszám várakoztak a gavallérok, most reggelig tartották ágyukban vendégeiket, és oly alacsonyra szabták a taksát, mint soha azelőtt és alighanem soha azóta. Rövidesen a Gestapo követte az olaszokat, kurta nyakú, hájas, nagy bottal járó turisták maskarájában. Kettesével rótták az utcákat, ültek a sörözőkben, és leselkedtek ki kalapjuk karimája alól. Felismerhetetleneknek képzelték magukat, holott a legsűrűbb tömegből is kiríttak. Rövidesen néhány belga és holland ismerősünk nyomtalanul eltűnt; állítólag a missouri koncentrációs táborba kerültek, mélyen az ország belsejébe. A rendőrség politikai osztálya új főnököt kapott, egy elzászi németet. Megérkezése után nyomban magához rendelt hármunkat, Bandit, Kelemen Zolit meg engem. Veres képe volt, mintha csorba késsel borotválkozott volna, szájszéle vonaglott, talán a dühtől vagy a harctéri idegsokktól. Ránk ordított, hogy ismeri üzelmeinket és gondja lesz ránk mocskos idegenekre. Ezzel kidobott, mintha mi tolakodtunk volna hozzá, és nem ő rendelt volna a rendőrségre. Másnap este mind az öten vacsoránál ültünk, megjelent földszinti ebédlőnk utcára nyíló ablakában. Két könyökével a párkányra támaszkodott, és úgy bámult be ránk. Kelemen Éva friss terítéket helyezett a három matracból rakott asztalra, és beinvitálta. Hörgő hangot hallatott, öklével megfenyegetett bennünket, és tovább ment autójához. Más menekülteket éjfél után hívott fel, bemutatkozott nekik, és pusztulásukat ígérte. Délelőttönként az óriási tengerparti uszodába jártam. Hasra feküdtem a gáton, mely az édesvizű medencét a tengertől elválasztja, és lenéztem a szürke, unottan hullámzó Atlanti-óceánra, vagy fel a napra, mely úgy szállt fejem fölött, mint az elhajított és robbanni készülő kézigránát. Osztrigákat téptem a szikláról, és verset csináltam fejben. Valyt hiába hívtam az uszodába. Bőre fehérségét féltette és szívesebben trécselt néhány szél-

74

Faludi György

sőbaloldali magyar menekültasszonnyal, akik abban bíztak, hogy Sztálin nem feledkezik meg róluk nehéz helyzetükben. Bandi, mióta Molotov üdvözlősürgönyt küldött Hitlernek, mikor Párizst elfoglalták a németek, nem táplált hasonló illúziókat. Lorsyval együtt egész nap Újvári villájában ült, és a BBC-t vagy De Gaulle brazzaville-i rádióját hallgatták hármasban. Bármennyire érdekelt a háború, irtóztam, hogy napjaimat London bombázása és más kétségbeejtő hírek hallgatásával töltsem. Bandi, a maga szelíd módján meg is vetett érte. Délutánonként Amárral ültem a kávéházban. Arab öltözékben jártam, dzsellabában, fezben és fehér papucsban, mert bennszülötteket nem igazoltattak, és közben megtanultam úgy járni és mozogni, mint ők. Vagy a gőzfürdő kupolája alatt hevertünk a forró vízben, mint két főtt hal. Utána kisétáltunk az alkonyatba, mely pasztellszínű volt és ragacsos, mint a törökméz. Lementünk a tengerpartra, a bougainville-ával benőtt vörhenyszínű sziklákra, hol szembetalálkoztunk a friss széllel, és a pálmák alatt a hold hengermalma szórta ránk a lisztet. Aztán hazamentem. Máskor egy városszéli, kis arab vendéglőben vacsoráztunk. Amár jól ismerte a turbános vendéglőst, és mindig pár percig suttogott vele. A vendéglőtől mintegy száz lépésre, egy fiatal erdőben pajtaszerű kunyhó állt, apró asztallal, mosdólavórral és keskeny, egyszemélyes pamlaggal, ahol az éjszakát töltöttük. Legújabban Amár pisztolyt hordott, mindig maga mellé tette a kisasztalra. Olykor nyolc-tíz napra eltűnt. Ilyenkor csak annyit közölt velem, hogy fontos dolga akadt. Nyilván újabb fiatalembereknek mutatja karbáját, és hívja meg őket egy életre, gondoltam. És erre az emberre bízzam magam? A hét két meghatározott napján Újváriéknál vacsoráztunk. Amikor besötétedett, és asztalnál ültünk, nemegyszer kopogtattak az ebédlőablakon. Újvári átment a szomszéd szobába. Hallottam, ahogy kinyitja a páncélszekrényt, és – minden bizonnyal pénzzel kezében – kimegy a kertbe. Máskor a pincébe vitte a látogatóit, és hosszan tárgyalt velük. Amiből megértettem, hogy Újvári háza a szabad franciák egyik titkos központja. Lorsytól megtudakoltam, hogy Sándor előttünk miért titkolódzik, és miért nem fog be munkára az ügyért, melyet a magunkénak érzünk? Ernő azt felelte: őt sem avatja be. Félt bennünket. Egyszer, késő éjjel, a ház asszonya Valyval, Bandival és Lorsyval még a vacsoraasztalnál ült, míg Újvárival sétáltam kint a kertben. Két ember lépett elénk. Nem hallottam közeledésüket: a füvön át jöttek, nem a kavicsos úton. Franciául, de idegen kiejtéssel köszöntek: – „Vive De Gaulle!” Újvári elvonult velük a villa mögötti sötétbe.


75

– Lengyel pilóták – mondta, mikor visszatért. – A barátod holnapután viszi őket Gibraltárba. – Melyik barátom? – Ugyan, Gyurka. Előttem titkolódzol? Az arab barátod, akivel délutánonként a kávéházban ülsz. – És te adod a pénzt, amiért átviszi őket? – Ingyen viszi. A pénz a rendőrség, a francia és a spanyol parti naszádok megvesztegetésére kell. Veszedelmes út, motorossal a gibraltári aknazáron át. Félek, hogy a barátod egy nap nem tér vissza. – És bennünket miért nem küldtél már Gibraltárba? – Engedélyt a tangeri angol konzul ad, de csak azoknak, akiket Anglia azonnal használni tud. Csehszlovák, lengyel meg belga pilótáknak. Meg francia állampolgároknak, akik De Gaulle-nál jelentkeznek. Aki illegálisan érkezik, azt lecsukják. Vagy agyonlövik. Nem tudom. Háború van. Közben Bandi és Zoli is értesült a gibraltári embercsempészésről. Rögtön összeültünk. Mindhárman égtünk a vágytól, hogy a brit hadseregben harcolhassunk. De hogyan? Referenciára volt szükség, és erre senki sem alkalmasabb, mint Londonban élő barátaim és ismerőseim: Mikes György, Károlyi Mihály, Hatvany Lajos, Ignotus Pál. Ezek ajánlásával talán meg tudjuk győzni a tangeri konzult, hogy engedjen be Gibraltárba, illetve Londonba. Amit Amárról megtudtam, hihetetlen magasra emelte fölém. Ezt mindjárt meg is mondtam neki. Elhárította dicséretemet, de hozzátette: az lesz a legszomorúbb útja, amikor majd engem és barátaimat kell átvinnie. Azontúl mindennap magam előtt láttam a képet: ahogy Amár, derekára kötött kormánnyal ül a motornál és a koromfekete vizen át visz bennünket a Szikla felé, ahol kétszáz év óta annyi protestáns, mór, zsidó és hitetlen, annyi karlista, liberális, demokrata és szocialista talált menedéket a biztos halál elől. Diplomáciai képességei, nyelvtudása és tekintélyes megjelenése miatt alig akadt ember, aki kedvezőbb auspíciumok mellett járhat el ügyünkben, mint Lorsy. Vacsorára hívtuk, és megkértük: utazzon el Tangerbe. Kelemen Éva szorgalmasan töltötte poharába a konyakot, miközben Ernő a jó ételtől és italtól elérzékenyült. Meg attól is, hogy el kell válnia tőlünk. Könnyet törölt ki szeme sarkából, és minden ékesszólását latba vetette, hogy Casablancában tartson bennünket. Maradjunk itt. Újvári pompás összeköttetéseivel és pénzével könnyen megvéd mindannyiunkat a Gestapótól. Az ember sose hagyjon el egy várost, ahol ilyen nagyszerűen élhet munka nélkül. Mikor lehurrogtuk, filippikába kezdett Anglia ellen:

76

Faludi György

– Az angolok segítették Hitlert a felfegyverkezésben. Mussolini hajóit az angolok engedték át a Szuezen, hogy elfoglalhassák Abesszíniát. Léon Blum kezét Baldwin fogta le, amikor meg akarta segíteni a köztársasági spanyolokat. Csehszlovákiát Chamberlain adta el Münchenben. Minden sajnálatom az angol népé – jegyezte meg, miután kihörpintette konyakját –, de azt isszák meg, amit kotyvasztottak. Ti pedig ne dőljetek be a buta axiómának, hogy háborúban a kevésbé megvetendő fél oldalán kell harcolni. A háború elől futni kell. És ez a tétel – ezzel Bandira és rám mutatott – poétákra még fokozottabban vonatkozik. Költők kövessék Horatius példáját. Több órás érvelés után mégis elvállalta a megbízatást. Nem csak a mi ötünk, de még egy tucat magyar menekült útlevelével elindult Tangerbe. Két hét múlva tért vissza. Összebarátkozott és többször teázott a rokonszenves, öreg angol konzullal, aki köszöni buzgalmunkat. Sajnos, Anglia csak repülőtiszteket használhat meg francia állampolgárokat De Gaulle seregében. Néhány hónap múlva Tangerben kiderítettük, hogy az angol konzul fiatalember, és hogy Lorsy a lábát se tette be a konzulátusra. Mikor kérdőre vontuk, azt felelte: atyai kötelességének érezte, hogy bennünket, éretlen fiatalokat visszatartson a pusztulástól, akármennyire is vonzott mindhármunkat a hősi halál. *** Utolsó lehetőségnek Bandi Martinique szigetét hozta fel. Egyik francia gyarmatról a másikra úgy tudtuk, át lehet menni; az ilyen utazáshoz a francia kormányzóságon adtak engedélyt Rabatban. Martinique nem tartozott Vichyhez és De Gaulle-hoz sem. Semlegessége nem vonzott, amiért úgy gondoltam: ha netán sikerülne Martinique-i vízumot szerezni, feleségem és barátaim mellett maradok míg behajóznak, aztán lemaradok Amár karbájában. Ügyünk vitelét ismét Lorsy vállalta el. Tizenkilenc magyar útlevéllel zsebében el is utazott a fővárosba. Megígérte, hogy negyvennyolc órán belül visszatér vagy telefonál. Az utcai igazoltatás ekkorra már oly mértéket öltött, hogy passzus nélkül legtöbbje ki sem merészkedett az utcára, ahonnét papírok híján egyenest vitték a koncentrációs táborba. Mikor Lorsy nyolc nap múltán sem írt, sürgönyzött vagy telefonált, kétségbeesett honfitársaink közül az egyik – dunai matróz, aki önkéntesként szolgált a háború alatt a francia hadseregben – öngyilkossági kísérletet követett el. Elhatároztam, hogy Lorsy után indulok Rabatba. Csak ko-


77

ra délelőtt, amikor az autóbusz a rabati régi várkapun bekanyarodott, döbbentem rá, milyen nehéz feladatra vállalkoztam. Először is, hol találom meg Lorsyt ebben a kétszázezres városban, mely csak úgy hemzseg a menekültektől? Az autóbusz végállomása mellett széles, rövid út nyílt, feltehetően Rabat főútja; csak úgy úszott a délelőtti napfény áradatában. Árkádok szegélyezték; az árkádokban kávéház kávéház mellett. A harmadik kávéház teraszán egymás hegyén-hátán szorongtak a vendégek; feltehetően ez volt a rabati főkávéház. A terasz egyik sarokasztalánál egy kéz a Timest tartotta maga elé, azt szuggerálva, hogy a mögötte ülő szent és sérthetetlen személy, legalábbis a semleges nagyhatalom követe vagy aktív miniszter, mert hiszen a Times olvasásáért azonnal koncentrációs táborba vittek minden közönséges halandót. Következésképpen a kéz nem lehetett másé, mint Lorsyé. – Foglalj helyet, Gyurkám. Nagy öröm, hogy itt látlak… Hogy hajtsam össze a Timest? Ugyan minek? De a te kedvedért ezt is megteszem… Látom, jól megvagy. – Levette a szemüvegét és zsebkendőjével körülményesen megtörölte. Kék szemének kifejezése, üveg nélkül, ártatlan és gyermeteg volt. – …Hogy térjek a tárgyra? Mondd el, mint szórakoznak a casablancai barátaink? Aggódnak passzusaik miatt? Ne aggódjanak! Okmányaik a lehető legjobb helyen vannak. Nem szaladgálhatok ebben a hőségben tizenkilenc passzussal a zsebemben… Persze, a szállodában tartom a paszszusokat!… Szekrényben? Nem, szekrény nincs a szobámban. Fürdőkádban alszom, szép, nagy kádban. Nyugodtak lehetnek… Nem tudnak kimenni az utcára Casában passzus nélkül? Ne menjenek! Akit a Gestapo keres, ne ugráljon… Hogy miért nem írtam egy hete? És te talán írtál a sivatagból? Nem? Mert nem volt postaláda? Vagy kiszedik a ládából a majmok? Itt meg nincs toll. Tegnap este leültem ide, mert csak kávéházban tudok írni, kávéházi tollal… A toll nem percegett elég lágyan, a tentában szigetek úsztak, elment a kedvem… Ne vádolj, Gyurka! Egy óra múlva tulajdon szemeddel láthatod majd, mit végeztem. Rengeteget! Persze nem állíthatok be ajtóstul egy konzulátusba, hogy kérem üssenek be azonnal tizenkilenc vízumot ezekbe a passzusokba, csak kiröhögnének. Százezer ember akar itt vízumot. Először meg kell szereznem az összeköttetéseket, aztán majd kamatoztatom őket. Máris a legnagyobb kapcsolatokkal rendelkezem. Előkészítem a talajt. Még egy-két nap türelem, és meglesz minden… Hogy milyen összeköttetéseket? Nem mondhatom

78

Faludi György

meg. Egy óra múlva meglátod. Felviszlek valahová. Téged is bekonferáltalak, mint Villon és Rabelais fordítóját. Már várnak. – Villont lefordítottam, de Rabelais-t még nem. Honnan tudod, hogy le akarom fordítani? És hogyan az ördögbe konferálhattál be, amikor tíz perccel ezelőtt még azt sem tudhattad, hogy idejövök Rabatba? – Mégis bekonferáltalak – mondta Lorsy rendületlenül. – Mit szólnál egy üveg jégbe hűtött borhoz? És – tette hozzá könyörgően – hagyjuk ezeket az undorító passzus-ügyeket. Megadtam magam a sorsomnak. Egy óra múlva Lorsy bérkocsit hozatott. – A kormányzóságra – szólt oda a kocsisnak. A parkban elszórt adminisztrációs épületek között a legszebbik elé kanyarodtunk. A kertből méltóságteljes külsejű arab ajtónálló ugrott elénk, lesegített bennünket a kocsiról. Udvarszerű, fedett csarnokban álltunk, míg a szolga telefonált. Az első emeleti folyosón felpattant egy ajtó. Jól öltözött fiatalember hajolt a korlát fölé: – Mon cher, cher Monsieur Lorsy! – Hát ez kicsoda? – Grimaud úr, Nogues kormányzó titkára. A szolgák már szaladtak frissítőkért, míg mások könnyű, nádfonatú székeket toltak alánk, amikor Lorsy bemutatott a titkárnak: – Faludy barátom, Magyarország legnagyobb élő költője. Tavaly, Racine születése háromszázadik évfordulójára ő fordította magyarra a Phaedrát… De Racine-ról már elbeszélgettünk tegnap. Grimaud úr elragadtatva bámulta Lorsyt, mintha most vezetnék először a Mona Lisa elé. Rám ügyet sem vetett. Bosszankodtam Lorsy ügyefogyott szélhámoskodása miatt, de csakhamar rájöttem, hogy Lorsy hazugságának megvolt a maga értelme: Grimaud úr bejelentette, hogy szívesen hallana még egyet-mást Racine-ről. Lorsy sem kérette magát, és ott folytatta, ahol, úgymond, előző nap abbahagyták. Grimaud úr előrehajló nyakkal, mohón figyelte és szaporákat nyelt, míg kis, fehér ádámcsutkája úgy mozgott, mint a jeles tanulóé az első sorban. Lorsy Racine szókincsét elemezte. Megállapította, hogy ez a nagyszerű poéta kétezer és néhány száz szóval beérte, tizedannyival, mint Shakespeare. Holott Shakespeare-nél a legtöbb absztrakt szónak még helyi jelentése is van, aszerint, hogy ki, mikor és milyen hangsúllyal használja, Racine-nál ugyanaz a szó mindig ugyanazt a fogalmat képviseli. Könnyű volt Racine-nak XIV. Lajos korában! Jól megépített, nehéz barokk oszlopcsarnokban állt: azt kellett hinnie, hogy az erkölcsi törvé-


79

nyek és a politikai játékszabályok pontosak és örökérvényűek, mint az igeragozás szabályai. Szerencsétlenségünkre – jelentette ki Lorsy, tehetetlenül tárva szét mindkét kezét, az egyikben Martinivel, a másikban egy kaviáros szendviccsel – jól megalapozott barokk oszlopcsarnok helyett mocsaras dzsungelben állunk, ahol óriáskígyók csavarodnak a nyakunkba. A szavak elvesztették értelmüket. Amit az egyik ember rabságnak nevez, a másik szabadságnak hívja, ami az egyiknek bűn, a másiknak erény. Voltaképpen nem a szavak romlottak el, hiszen a szó csupán a fogalom címkéje, sem a fogalom, hiszen az erény plátói ideáján nem fog a géppuska. Az történt, hogy a cukorszirupos üvegre „ciánkáli” felirat került, a ciánkálira „cukorszirup”. – És ki ragasztotta át a címkéket? – kérdezte Grimaud úr provokatívan. Lorsy úgy tett, mintha nem hallotta volna. – A Napkirály – folytatta, miután lehörpintette a Martinit – azt mondta: „L’état c’est moi.”* * * A l’état szót gyorsan, hangsúlytalanul ejtette ki. Pétainre kellett gondolnom, aki a Rèpublique Française helyett az État Françaisé elnevezést vezette be. Minden bizonnyal Grimaud úrnak is ez jutott eszébe. – XIV. Lajos – folytatta Lorsy – tulajdon személyét a francia állammal azonosította. Ha ebédjét hozták, a nagybotú udvari hivatalnok elkiáltotta magát: „a király ebédje”, mire mindenkinek meg kellett hajolnia a tálak előtt, úgy, hogy fövege kétszer seperje a padlót, oda is, vissza is. Heidelberget felpörköltette; az isteni és emberi törvényeket nemhogy áthágta: észre sem vette, hogy áthágja őket. De bármennyire korlátlanul is gyakorolta hatalmát a Napkirály, mégse jutott eszébe, hogy megváltoztassa az évezredes erkölcsi fogalmakat avagy a Bastille-ban való raboskodást, fejvesztés terhe alatt, „becsület és dicsőség dolgának” neveztesse valamennyi franciával. E szavakra Grimaud úron az idegesség jelei kezdtek mutatkozni. Lorsy egy lapos pillantással győződött meg szavai hatásáról – láthatóan ezt akarta elérni – és nyomban visszatért Racine-hoz. Kisvártatva egy de la Brouquière nevű fiatal tisztviselő is megjelent, aki áhítattal és némán csüngött Lorsy ajkán, majd Funck-Brentano, a kiváló műtörténész is bejött. Amikor ötösben ebédelni indultunk, megkérdeztem Lorsyt, nem tenné-e szóvá vízumaink ügyét? Azt válaszolta, hogy a mohóság csak ronthat a dolgainkon; az urakat még nem főzte elég puhára. Egy Kymos nevű vendéglőben ebédeltünk délután ötig, majd Lorsyval ketten kikocsiztunk a Sale-ba. Lorsy, aki attól félt, hogy elhízik és túljut száztíz kilós optimumán, tízperces egészségügyi sétát ajánlott a

80

Faludi György

hegytetőn, a kráterbe épült óváros utcáin, majd bevezetett egy kávéházba, mely magasan a tenger felett, fészekszerűen támaszkodott a sziklafalhoz. A mélykék és mozdulatlan vízben tarka vitorlájú, régimódi bárkák horgonyoztak. Lorsy, a hely szellemét idézve, egy ideig a kalózokról beszélt, akik egykor Tunisznál is alkalmasabb szállást találtak itt, és a Szent György-csatornáig kalandoztak el. Mielőtt pezsgőjét megkóstolta volna, egy kortyot kiloccsantott a földre. – Az antik isteneknek áldozom – mondta elérzékenyülten. – Ha ezeket a tarka vitorlájú bárkákat nézem, azt kell hinnem, hogy még Tiberius a császár. Egyébként is úgy érzem magamat itt Marokkóban, mint ógörög szofista a gyakorlatias, műveletlen és faragatlan rómaiak között. Vendéglátóink sznobizmusa nem kisebb, mint a rómaiaké volt. Ennek köszönhetjük, hogy nagyobb becsben állunk előttük, mintha finom és művelt emberek közt kellene tengetni életünket. – Bízhatsz bennem, Gyurka. Egy hete társalgok már ebben a városban és megszereztem a szükséges összeköttetéseket. Biztos tehetsz, hogy megkapjátok vízumaitokat. Tudom, Casablancában már azt képzelik, hogy eszem-iszom, tivornyázom vagy bordélyházban szórakozom. Nem sejtik, hogy számomra a magányos eszem-iszom éppen olyan utálatos, mint a tivornyázás. Ami pedig a szeretkezést illeti: kinetikája, bevallom, kifáraszt. Túlságosan kövér és túlságosan lusta vagyok, semhogy a csekély gyönyörűségért hajlandó volnék hasra fordulni. E megnyugtató szavak után vacsorázni mentünk, majd a szállodába, ahol hosszas tárgyalás után nekem is szerzett egy fürdőkádat. Hogy lelkifurdalás nélkül alhassak – az ellopott nap után casablancai barátaim jutottak eszembe –, kiszedtem Lorsy kádja alól az útleveleket. Meg is találtam hiánytalanul valamennyit. A fürdőszoba padlóján, a meleg éjszakában száradni terítettem őket. Még párásak és ráncosak voltak, mikor felébredtem. Az előző napi kávéházban ötöt karosszékemre tettem, magam alá, a maradék tizennégyet pedig Lorsy jóval tekintélyesebb alfele alá raktam. Megittunk két flaska fehér bort, és már éppen indulni akartunk a kormányzóságra, amikor Bandi megérkezett Casablancából. Fuldoklott a méregtől, Lorsyt lecsirkefogózta, engem lemarházott. Kezében körömráspolyt tartott, szokatlanul éles és hosszú ráspolyt. Lorsy hosszan nézte a szerszámot, de nem szólt. A kormányzóság előtt Ernő kijelentette, hogy egyedül velem akar felmenni. Bandi úgy tett, mintha nem hallotta volna. Amikor Grimaud meglátott bennünket, dühösen méregette Lorsyt. A hangulat azonban hamarosan megenyhült. Grimaud Vichy és Roosevelt kapcsolatait hozta


81

szóba, amit Lorsy arra használt fel, hogy kurta elmefuttatásba kezdjen a magyar hintapolitikáról. Magyarország ugyanis – magyarázta – az utolsó négyszáz esztendőből háromszázhetvenhetet élt idegen megszállás alatt. Mondta, mint szövetkeztek uralkodóink a német-római császárral Bizánc, a pápával a német-római császár és Bizánccal mindkettőjük ellen, majd a törökökkel a németek és a németekkel a törökök ellen. Grimaud úr hálás pillantásokkal fogadta az előadást; alighanem már régen és hiába törte fejét, hogyan tudná úgy szolgálni Vichyt, hogy a következő rendszert is tovább szolgálhassa. Közben megjelent de la Brouquière, aki az önhittség, a jólneveltség, az áhítatos érdeklődés, a nyegleség és a búskomorság különleges keverékét reprezentálta. Előző napi hallgatásával ellentétben, láthatóan azon volt, hogy Lorsy orákulumát a maga számára használja ki, de Grimaud úr, aki feltehetően ismerte és unta kollégája problémáit, nem hagyja szóhoz jutni, és újabb meg újabb kérdésekkel ostromolta Lorsyt. Amikor felkeltünk, hogy ebédelni induljunk a Kymosba, Bandi, a körömráspolylyal öklében Lorsy mellé lépett, és rászólt magyarul: – Kérd meg, hogy szerezzenek nekünk egy Martinique-i vízumot. Ha nem szólsz, tövig döföm a fenekedbe ezt a ráspolyt – Ne döfd! – suttogta Lorsy. – Ne döfd! Ez a pillanat vízumkérésre és döfésre egyaránt alkalmatlan. Ebéd után, ha tele lesz a hasuk, szólok nekik. Esküszöm gyermekeim életére, hogy szólok. Csak ne döfd! A vendéglőben Bandi Lorsy mellé telepedett és nem vette le róla szemét. De la Brouquière is folyton Lorsyhoz fordult, hogy végre előhozakodjék a maga dolgával, de Grimaud úr folyton a szavába vágott. De la Brouquière eleinte nem értette kollégája szándékát. Amikor Grimaud úr végül elég durván leintette, annyira meghökkent, hogy a csodálkozástól még puffadt, durcás csecsemőajkait is nyitva felejtette. A kínos atmoszférában mindannyian bőségesen ittunk, úgyhogy, mire a birsalmával töltött fácánsülttel végeztünk, Bandi és de la Brouquière meglehetősen eláztak, és Lorsy is elfeledkezett szorongattatásáról. Amikor a pincér elvitte a sajtostálat, úgy éreztem, mintha mozdíthatatlan ólomsúlyok lógnának a derekamon, és a fenekem gyökeret eresztett volna a székbe. De la Brouquière felhasználta a pillanatnyi hallgatást és a kétnyakú ecetes–olajos üveget marokra kapva megcsóválta Grimaud úr irányába: – Nem fogod megakadályozni, hogy ennek az úriembernek, aki iránt bizalmat érzek, elmondjam bajomat, és tanácsát kérjem. Nem fogod megakadályozni! – ordította, s némi ecetet fröcskölt Grimaud úr szürke

82

Faludi György

tropikál öltönyére. – Én ugyanis – fordult Lorsy felé – meggyőződéses, sőt megátalkodott fasiszta vagyok. Utálom a liberálisokat, a szocialistákat, de mindenekelőtt a zsidókat. Kollégám szégyenteljesnek tartja, hogy valakinek meggyőződése legyen. Mit szól ehhez, Lorsy úr? Szégyen az, hogy elveim vannak, vagy sem? Lorsy biztató válaszára elmondta, hogy atyja megyei prefektus és lelkes Dreyfuss-ellenes volt; ő maga kora ifjúságától kezdve rajong Barrèsért, Léon Daudet-ért és Maurras-ért. Egy évvel ezelőtt azt kívánta: bárcsak vesztené el hazája a háborút. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy Franciaország megszabaduljon korrupt demokrata politikusaitól, és a fasiszták hatalomra kerülhessenek. – Tudom, nagy ár – mondta. – De azt hiszem, megéri. – Amikor Pétain átvette a hatalmat, itteni elvbarátaim bankettet rendeztek. Tökrészegen értem haza, kiokádtam a vacsorát, és méregerős feketekávét főztem. Megittam, leültem a karosszékbe, és halálos józanság fogott el. Arra gondoltam, hogy a jelenkori háborúkat nem az dönti el, ki micsoda elveket vall, hány csatát nyer, és mekkora ellenséges területet foglal el, hanem a szembenálló felek ipari potenciálja. Rájöttem, hogy az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak szükségszerűen hadba kell lépniök Németországgal. Ezeknek az országoknak az ipari potenciálja, Angliával együtt, úgy aránylik a Berlin-Róma tengely országaihoz, mint három az egyhez. Hitler elveszti ezt a háborút. Minket pedig falhoz állítanak, vagy az utcán vernek agyon. Hogy az arabok vagy honfitársaim, vagy az amerikaiak, vagy a zsidók vernek-e agyon, azt nem tudom. De valaki agyonver bennünket. Helyes az analízisem, Lorsy úr? – Sajnos – felelte Lorsy bánatos hangon. – Ott ültem karosszékemben a diadalünnep éjszakáján, és felvetettem magamnak a kérdést: mit tegyek kétségbeejtő helyzetemben? Áldozzam fel életemet egy bukott ügyért? Vagy legyek hűtlen egy eszméhez, mely életemet jelenti? Lorsy levette a szemüvegét, és egy ideig de la Brouquière úr gyermeteg és pimasz ábrázatát vizsgálgatta, alighanem azért, hogy megállapítsa: milyen mértékig van berúgva? Aztán arról beszélt, hogy az emberek eszméikhez való kapcsolatai jóval lazábbak, mintsem általában gondolják. – Hadd mondok el erről önnek egy rövid és tanulságos történetet. Abban az időben, amikor még Lorenzo de’Medici volt Firenze koronázatlan fejedelme, élt a városban egy Antonio nevezetű módos aranyműves. Egy este ez az aranyműves, szokása szerint, bezárta a boltját és elindult haza-


83

felé. Az utcán valamelyik ismerősével találkozott, aki ráköszönt szórakozottan: „Jó estét, Pietro!” – „Ez a csacsi összetéveszt valakivel” – gondolta Antonio és folytatta útját. Amikor a házához ért, megrúgta a kapu sarokvasát és felkiáltott a feleségének. Az asszony kihajolt az ablakon: „Takarodj innét, Pietro! Semmi keresnivalód nincs itt!” – és becsukta az ablaktáblát. Antonio elképedve, megzavarodva állt egy ideig a háza előtt, aztán odébbsétált. Amikor az utca sarkára ért, két alabárdos fogta közre. „Vagy megfizeted a kétszáz aranyat, Pietro, amivel Tornabuoni bankárnak tartozol, vagy elviszünk az adósok börtönébe” – mondták. Antonio tiltakozott az ostoba tréfa ellen: ő Antonio, a városszerte ismert, tisztes aranyműves; a Tornabuoni háznak nem tartozik semmivel; felháborító, hogy éppen Pietróval, a városszerte ismert csavargóval és bajkeverővel tévesztik össze, akihez egyébként nem is hasonlít. A poroszlók kinevették, tiltakozása ellenére megragadták, és egy mocskos cellába dobták. Másnap reggel a vizsgálóbíró elé vezették. Antonio jól ösmerte ezt az embert: számtalan arany és ezüst karperecet adott el néki szeretői számára. Örömmel üdvözölte, de a bíró jéghideg tekintettel mérte végig, és megkérdene: „Elismered-e, Pietro, hogy kétszáz arannyal tartozol Tornabuoni bankárnak?” Antonio kijelentette, hogy ő nem Pietro, hanem Antonio, az aranyműves, nem tartozik senkinek semmivel, majd ordítani és dühöngeni kezdett. A bíró szenvtelenül figyelmeztette, hogy gyermeteg hazudozásaival nem téveszti meg a bíróságot. Ha meggondolta magát, és nem akar többé egy köztiszteletre méltó férfiú, a város legjobb aranyművesének nevével és személyével visszaélni, jelentkezzék. Ezzel visszavitette a tömlöclyukba. Rövidesen egy szerzetes nyitott be Antonio cellájába. Kenetteljes szavakkal korholta megátalkodottságáért, és megfenyegette, hogy a földi bírák haragja mellett az Égi Bíró neheztelését is magára vonhatja. Vallja be férfiasan, amit úgyis hiába tagad, hogy ő Pietro, a csavargó, aki kétszáz aranyat kért kölcsön Tornabuoni bankártól, és éppoly kevésbé adta meg neki, mint többi adósságát; szenvedje el a rá kimérendő büntetést, és igyekezzék utána becsületes és istenfélő életet élni. Majd imát mondott érte, és magára hagyta. Alighogy a szerzetes eltávozott, két fekete ruhás, bánatos arcú hölgy jelent meg. Drága, szerencsétlen öcsikénknek szólították Antoniót, szipogva vállára borultak, elemózsiát és bort tettek eléje, megpirongatták léhaságáért, majd megígérték neki, hogy összeadják a kétszáz aranyat. Kifizetik adósságát, és segítségére lesznek, hogy új életet kezdjen.

84

Faludi György

Antonio nem szólt semmit. Miután a nők magukra hagyták, gondolkodni kezdett, majd a porkolábot hívta. Megkérte, mondja meg a vizsgálóbírónak: belátja hibáját, és megbánta, hogy ezt az ostoba komédiát eljátszotta. Bevallja, hogy ő Pietro, a csavargó, és kétszáz arannyal tartozik Tornabuoni bankárnak, de megígéri, hogy kifizeti adósságát és nem él vissza többé a tisztes aranyműves nevével. A vizsgálóbíró nyomban átment a Majomhoz címzett kocsmába, ahol Lorenzo de’ Medici ült, és jelentette a fejedelemnek, hogy elvesztette a fogadást. A fejedelem ugyanis fogadott Angelo Polizianóval a költővel, amikor egy este az emberi lélekről beszélgettek. Lorenzo az ember egyéniségének erejét és hatalmát dicsérte; a költő azt állította, hogy az ember lelke gyenge, és kellő eszközökkel mindent el lehet hitetni vele, még azt is, hogy önmagával sem azonos. Amikor a fejedelem meghallgatta a vizsgálóbírót, asztalához hívatta Bevilaqua kocsmárost, s megparancsolta, hogy guríttassa Poliziano lakására azt a kis hordó borocskát pincéjéből, melyet Petrarca halálának esztendejében szüreteltek. Ugyanis ebben a hordócskában fogadtak. Lorsy egy pillanatra elhallgatott és körülnézett. A feketekávé szemlátomást a kelleténél is jobban kijózanította a társaságot. Ettől kissé megijedt. Ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy közbevessem magam, egyrészt, hogy nyomatékot adjak Lorsy szavainak; másrészt, hogy egyet üthessek de la Brouquière úron. – Ezt a történetet, melyet Lorsy úr elmondott – kezdtem óvatosan –, annak idején Il Lasca, a novellista jegyezte fel Lorenzo de’ Medici egyik tréfája címen. Ha nem tévedek, Lorsy úr azért mondta el nékünk, mert tárgya bizonyos világosságot vet az ön által felvetett kérdésre. Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink ugyanis, de la Brouquière úr, nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerűen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk. Ön is megmondta, hogy atyja nézetei, fiatalkori olvasmányai, környezete és véletlen élményei vezették a fasizmus útjára. Ha ezerhatszáz esztendővel korábban születünk, és most Alexandriában ülünk II. Konstantinus császár uralkodása idején, ugyanilyen ízes, bár mézgával kevert és vizezett bor mellett, de feketekávé híján, ön talán azt ejtette volna ki, hogy olyan világban, ahol a Fiút egyenlényegűnek tartják az Atyával, nem érdemes élni, és ariánus meggyőződéséért szívesen követ el öngyilkosságot, avagy vereti magát agyon az utcán, ha Athanasius hívei uralomra jutnak.


85

– Mi sem áll távolabb tőlem, mint a materializmus – szakított félbe Lorsy merengő hangon. – De hadd vallom be önöknek, tisztelt uraim, azt a szomorú tényt, hogy rendszerint igen kevés közünk van azokhoz az elvekhez és eszmékhez, melyeket oly önérzetesen szoktunk a magunkéinak vallani. Magunkénak legfeljebb egy nőt nevezhetünk, amikor ágyunkban fekszik, a pompás konyakot, amely most keveredik el vérünkkel, vagy ezt a fölséges ebédet, mely gyomrunkból lassanként béltraktusunkba lép – sokkal inkább, mint megemésztetlen gondolatainkat és a tőlünk idegen eszméket. Ismerjük be keresztényi alázattal, hogy gyomrunk tartamához sokkal több és intimebb közünk van, mint a gondolatainkhoz, és a fejünket sokkal kevésbé nevezhetjük a magunkénak, mint a fenekünket. E szavakkal a konyakospohárba rejtette ábrázatát. Grimaud úr diadalmasan mosolygott, míg de la Brouquière gondterhelten fontolgatta Lorsy szavait. A hosszú csendet Bandi szakította meg, aki kedélyesen és magyarul így fordult Lorsyhoz: – Ha most azonnal nem kérsz nekünk Martinique-i vízumokat, tövig döföm a körömráspolyt abba a testrészedbe, amelyet teljesen a magadénak mondhatsz. – Adj még öt percet, hogy rátérhessek VII. Károlyra, és róla az M betűvel kezdődő szigetre. – Miért VII. Károlyra? – Mindjárt meglátod. És valóban: Lorsy nyomban a francia patriótákról kezdett beszélni, akik 1425 táján angolok által megszállt területen éltek. Az ilyen embernek nem állt módjában, hogy Jeanne d’Arc-hoz csatlakozzék; de amenynyiben okiratot helyezett letétbe a közjegyzőnél, mely szerint VII. Károly iránt lojalitással viseltetik, úgy akár a nyílt utcán csókolhatta meg az angol király lovának farát, anélkül, hogy jövőjét veszélyeztette volna. Hasonló helyzet adódott a lipcsei csata után, amikor senki sem tudhatta, Napóleon nyer-e majd, avagy a Bourbonok. Ebben az esetben az ember megjátszhatta a Bourbonok diadalát, és tehetett Napóleonra is, de a legokosabb az volt, ha mindkét esélyt megjátszotta, azaz a konkurens vállalat vitorlásaira is jegyet váltott, arra a vitorlásra, mely az ő hajóját készül éppen elsüllyeszteni. Az a francia azonban, aki nem Napóleonra és nem a Bourbonokra tett, hanem a porosz király győzelmére játszott, minden bizonnyal két szék közt a földre esett. Napóleonról Lorsy áttért Joséphine de Beauharnais-re, aki Martinique szigetén született. Miután egy ideig elidőzött Joséphine bájainál, majd kitért Fort-de-France szépségeire, Grimaud úrhoz fordult, hogy segítsen

86

Faludi György

bennünket vízumaink megszerzésénél. Grimaud azt válaszolta, hogy boldogan áll rendelkezésünkre; de útleveleinket, Nogues kormányzó ajánlásával, Vichybe kell majd küldenünk, hogy az ottani minisztériumokkal jóváhagyassuk, aztán pedig Martinique kormányzójához. Ez a folyamat legalább egy évig tart. – Annyi idő nem áll rendelkezésünkre- mondta Bandi. – Ezért kár lenne az urak türelmét igénybe vennünk. Más dolgunk van. Állj fel, Ernő. Grimaud úr csodálkozó pillantást vetett Bandira, majd cinkos mosolylyal fordult Lorsy felé; de Lorsy nem mosolygott vissza. Szemével majd fölfalta a konyakosüveget, csordulásig töltötte poharát és egyetlen hörpintéssel kiitta. – Indulás – rendelkezett Bandi. – Az urak elintézik a számlát. Lorsy korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel székéről, és anélkül, hogy vendéglátóinkat figyelemre méltatta volna, kivezetett bennünket a vendéglőből. Amikor kiléptünk a kapun, láthatóan megkönnyebbült. – Boldog vagyok, hogy nem kaptatok vízumot – mondta. – Így a háború esztendőit együtt fogjuk tölteni ebben a paradicsomban. *** Lorsy jóslata nem vált be. Alig néhány nappal rabati kirándulásunk után levél érkezett Fényes Lászlótól Marseille-ből. Levelében Fényes elmondta, hogy már régebben értesítést kapott Vámbéry Rusztemtől és Jászi Oszkártól. Ők ketten az Államokban csatlakoztak ahhoz a bizottsághoz, mely a Franciaországban és Észak-Afrikában élő és veszélyeztetett politikai emigránsok és művészek megmentését tűzte ki céljául. Listát is küldtek, amelyen Kéri Pál, Lorsy Ernő és mások mellett az én meg az ő neve is szerepel. A listához hozzáírta Havas Bandit, és visszaküldte Vámbérynek. Nekünk eddig még nem írt erről, nehogy hamis reményeket ébresszen. Nemrég azonban megtudta, hogy a bíróság élén néhány világhíres amerikai áll, és hogy az osztrákok közül Franz Werfel máris megkapta vízumát. Előző nap behívták a marseille-i amerikai konzulátusra, ahol a vízummal együtt átnyújtották neki Roosevelt elnök meghívólevelét. A konzulátuson megadta az amerikaiaknak a címünket, melyet azok nem tudtak. Egy ideig eltart, míg aktáink átkerülnek Casablancába, de ne nyugtalankodjunk: Roosevelt meghívása és vízumaink minden bizonnyal megérkeznek. A semleges Amerikába átmenni még Martinique szigeténél is jóval kevésbé vágyódtam, és nem csak az Egyesült Államok semlegessége mi-


87

att. Ugyanekkor a várható amerikai meghívás mindnyájunknak biztonságot jelentett: Pétain kormánya kiszolgálta a németeket, de ugyanekkor Roosevelt jóindulatát sem akarta elveszteni, és amerikai vízumok tulajdonosaival kesztyűs kézzel bánt, sőt még a koncentrációs táborokból is kiengedte őket. Így régi tervemen nem kellett változtatni: itt maradok Valyval és barátaimmal, míg a vízumot megkapják, elkísérem őket a hajóhoz vagy a vasúthoz, és a háborút Amár kasbájában töltöm, ha már az angolokhoz nem tudtam átjutni. Optimizmusomban váratlanul ért, amikor október harmincadikán végzés érkezett a rendőrségről. Ennek értelmében harmadnap, november elsején a reggeli vonattal Marrakechbe kell utaznunk, melyet kényszertartózkodási helynek rendeltek számunkra. Mindjárt megtudtuk azt is, hogy más menekülteket – belgákat, hollandokat osztrákokat, németeket – ugyanígy kitelepítettek Marokkó néhány vidéki városába. Egyedül Lorsy, ki Újvári villájában lakott, nem került az internálandók listájára. Sietve búcsúzkodtunk ismerőseinktől. Amárral másnap délben volt találkozóm. Nem láttam semmi értelmét, hogy rendőri felügyeletnek vessem alá magamat, mikor megkérhetem Amárt: vigyen le azonnal a kasbájába. Kora reggel lementem a kávéházba, ahol találkoznunk kellett, és hosszú levelet írtam Bandinak meg Lorsynak. Részletesen elmagyaráztam nékik érzelmeimet, majd gondjaikra bíztam Valyt, pontos utasítást mellékelve, mint kezeljék feleségem hisztériáját. Abszintot ittam, és elégedetten állapítottam meg, hogy levelem híjával van a nagyképűségnek és rendkívül vidámra és szórakoztatóra sikerült. Méltó dokumentum lesz az utókor előtt. Dél felé a felhőkarcoló sarkát figyeltem, mely mögül Amárnak fel kellett tűnnie. A kávéház melletti kertből a bokrok sokszínű bogyókat dobáltak ki a hófehér járdára, de az ősz aratása csekély volt. Néhány fa ugyan már elhullatta levelét, de a pálmák változatlanul mintegy eskütételre emelték zöld kardjaikat a magasba, és az ég kékjében barányfelhők himbálództak, mint száradó zsebkendők. Kinyújtottam lábamat az asztal alatt, és borzongtam az örömtől. Negyed egyre Amár még mindig nem jött meg; holott percnyi pontossággal szokott érkezni. Lábamat ekkorra már magam alá húztam. A kasbában lent ennyi ereje sem lesz az ősznek. Egész éven át napozhatom a torony tetején, míg bőröm alatt a napfény halványbarna hártyái rétegeződnek, mint az araboknak. Újra felidéztem Szidi Mohamed történetét meg Lorsy rabati elbeszélését az aranyművesről, és megállapítottam, hogy mindkét történetnek én vagyok a hőse. Ha édesapám most elsétálna

88

Faludi György

a kávéház előtt, és így fezben-dzsellabában megpillantana, aligha ismerne rám. Ez elszomorított. De nem nagyon. Amikor Amár fél egyre sem érkezett meg, aggódni kezdtem. Ha a rendőrség letartóztatta volna, Újvári biztos megtelefonálja nekem. Sokkal valószínűbb, hogy összetalálkozott valakivel, és most azzal tölti idejét a kunyhóban. Átkozni kezdtem érzékiségét, pedig eddig csak dicsérni tudtam. A szódavízből kicseppent tócsából görög templomokat rajzoltam az asztal márványlapjára. Aztán a kövér basát figyeltem, aki besétált a kávéházba, és a terem homályos sarkában imbolygott föl és alá, zölden, puffadtan és céltalanul, mint a vízihulla. Egy óra után számolni kezdtem, és megfogadtam, hogy ezer után hazamegyek, és addig sem nézek fel az utcasarokra. Kedvenc számomnál, a hatvanhatnál megszegtem a fogadalmamat, de hiába. Amikor hatszázhatvanhatnál tartottam, Amár piros fezben és halványkék nyakkendővel feltűnt az utcán. – Bocsáss meg, de váratlan esemény jött közbe… – kezdte, amikor mellém telepedett. – A váratlan esemény nem érdekel – mondtam mérgesen, noha semmiféle haragot nem éreztem. – Hát tudod? – kérdezte ijedten. – Nem tudom, csak sejtem. – Sejted? – mondta, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Arcán két lázrózsa jelent meg, melyek majdnem a szempillájáig értek. Némiképpen meghatott, hogy ennyire szégyelli magát. – Ha sejted – folytatta megkönnyebbülten –, akkor hadd vallom be neked az egész ügyet, ahogy történt… De vajon megbocsátasz-e? – Persze, hogy megbocsátok. – Akkor – folytatta megkönnyebbülten – elmondok mindent. Szegény feleségemet reggel hétkor, amikor piacra ment, elgázolta egy teherautó. Nyolckor hazahozták, kilencre kiterítettük, tizenegyre eltemettük. Ezért késtem. Délután a sziklákon ültünk, magasan a tenger felett, és a haragos vizet néztük. Beszélgetésünk el-elakadt. Amikor Amár elment a közeli bódéba, hogy mézes süteményt és teát hozzon, elővettem a zsebemből a Lorsynak és Bandinak írt levelemet, és a tengerbe dobtam. Alkony táján a víz megnyugodott. Lementünk a partra, Amár lapos köveket dobált a sima, sötétzöld tükörbe. Minden ügyessége mellett nem kísérte szerencse: a legtöbb kavics elsüllyedt, miután egyet, legfeljebb kettőt ugrott. Nekem sem ment jobban.


89

Sötétedés után a pálmaligeten át mentünk az út felé. Amár hirtelen elém állt, úgy, hogy testünk összeért. – És most – mondta – el akarsz búcsúzni tőlem. – Kitalálod a gondolataimat – válaszoltam, és átöleltem. – Attól félek, hogy éjszakára nem jössz velem a kunyhóba. – Dehogynem jövök – feleltem boldogan. *** Rosszkedvűen szálltunk le a vonatról a marrakechi pályaudvaron. Valy, Bandi és a Kelemen-házaspár félt a jellegzetesen afrikai, barbár és rosszhírű várostól. Újvári, aki Casablancában oly bőkezűen gondoskodott rólunk, az utolsó napokban ránk se nézett. Talán azt gondolta: gondoskodjék rólunk más, ha más városba kerültünk. Nem sejthettük, hogy Újvárit másnap Lorsyval együtt letartóztatták, és az ország belsejében fekvő, missouri koncentrációs táborba vitték, ahol Vichy legveszedelmesebb politikai ellenfeleit tartották. Újvári minden bizonnyal értesült közeli letartóztatásáról, és azon volt, hogy barátait, iratait biztonságba helyezze. Nem maradt ideje, hogy búcsút vegyen tőlünk. A gyarmati kormányzat, jobb híján, a mintegy negyven internáltat a helybeli izraelita hitközség gondjaira bízta. A pályaudvar vágányai közt zömök, fiatal és roppant izgatott férfiú, Bizbasz úr, a zsidó néptanító várakozott reánk. Nyilván azt tartotta élete nagy pillanatának, amikor ennyi idegent üdvözölhet. Mindjárt elmondta, mennyire örül nekünk. Azokat a menekülteket, akiknek nincs pénzük, egyes zsidó házaknál kívánja elszállásolni. Az itteni zsidók, magyarázta, rendkívül jólelkű, de nagyon vallásos emberek, és csak a zsidót veszik emberszámba. Ezért megkért bennünket: járjunk el a zsinagógába, még akkor is, ha, mint látja, nagyrészt keresztények vagyunk, és legalábbis látszatra, tartsuk magunkat az ortodox rítushoz. Ő maga modern, felvilágosult ember, és bocsánatunkat kéri mindezért; de itteni hitsorsosai, sajnos, még a középkorban élnek. – Az ám – fordult felém Bandi –, de milyen az ortodox rítus? Néhány lépésre tőlünk az állomásfőnök hallgatta Bizbasz úr beszédét. Idegenlégiós főhadnagy volt, vörös hajú, szeplős ember. – Majd megtanulják, tisztelt honfitársaim – vigasztalt bennünket vigyorogva magyarul. A pályaudvar előtt vagy húsz múlt századi, koromfekete konflis várakozott, fényesre smirglizett rézlámpásokkal s egy-egy arab sihederrel a bakon. Bizbasz úr elrendezte a menetet. Az első kocsikba a bőrkofferek-

90

Faludi György

kel rendelkezők kerültek. Utána a vulkánbőröndök tulajdonosai, majd a szalma- és nádfonatosak. A menetet az utolsó konflisban mi öten zártuk le, mert csak hátizsákjaink voltak. A processziót Bizbasz úr vezette biciklijén, végig a több kilométer hosszú útvonalon, a francia negyedből az arab városba és onnan, kanyargó sikátoron át a város fala mellett, magtárak és hombárok közt egy kis térre a rabbinátusi törvényszék elé. Itt fekete köpenyes, fekete sapkás, szakállas, prófétai külsejű zsidók szaladtak elénk, sírva ölelgettek, és közben gondosan végigtapogatták testünket: megvagyunk-e még? Egy hórihorgas professzor, aki protestáns teológiát tanított az utrechti egyetemen, ijedten, de nem minden elérzékenyülés nélkül tűrte az öleléseket. Mikor azonban egy pajeszos zsidó fiatalember pirospozsgás leánykáját kezdte tapogatni, Bizbasz úr a hely színén termett, és néhány farba rúgással kergette el az ifjút. A háttérben, tarka selyemruhákban és kendőkben, erősen kifestett, arany ékszerekkel súlyosan megrakott, cigányos külsejű asszonyok nézték elérzékenyülve és mozdulatlanul a biblikus jelenetet. A téren bankettre terítettek. Kitűnő, de nagyon nehéz ételekkel és ragacsos likőrökkel szolgáltak, mialatt néhány háztetőről láthatatlan kezek lógombócokat és záptojást hajítottak a tálakba. Kivétel nélkül találtak. Az ünnepi szónokok rohadt paradicsomot kaptak az arcukba. Bizbasz úr, asztalról asztalra járva biztosított bennünket, hogy zsidók és arabok a lehető legjobb viszonyban élnek együtt, bár az utóbbiak mostanában kissé nyugtalanok: a marrakechi francia katonák ugyanis nemrég tértek haza Európából, de a háborúba ment arabokról még semmi hír; ugyanekkor Ramadán hónap huszadik napja van, és az arabok a hosszú böjtöléstől idegesek és ingerültek. Ebéd után ötösben megbeszéltük a helyzetet, és ennek eredményeként felkértük Bizbasz urat: zsidó családok helyett szállásoljon el bennünket valamelyik középületben, ha módja van, iskolában. Indítványomhoz vagy tizenöt menekült csatlakozott; a többieknek elég pénzük volt, hogy gondoskodjanak magukról. A tanító néhány szakállas öregemberrel tanácskozott, majd örömmel újságolta, hogy a zsidó törvényszék emeleti csarnokában alhatunk a márványpadlón. Ugyanott főzhetünk is. Szalmazsákokat, takarókat is szerzett. Estére Bizbasz úr, aki erkölcsökben legalább olyan konzervatív volt, mint amilyen liberális a hit dolgaiban, kerített néhány spanyolfalat is, amelyekkel a nők és férfiak szalmazsákjait elválasztotta egymástól. Asztalról, székről sajnos nem gondoskodott. Lelkünkre kötötte: ha szomba-


91

ton dohányzunk, avagy disznóhúst kívánunk enni, zárkózzunk be a törvényszék földszintjén lévő árnyékszékbe. Annak ellenére, hogy szállásunk kényelmetlen volt, éjjel sötétben kellett levetkőznünk, a földön ülve ebédeltünk, és ruháink ijesztő gyorsasággal foszlottak, jól éreztem magamat. Nem tudtam Bandi kétségbeesését osztani, aki Marrakecht a pokol elővárosának és a kétségbeesés szakadékának nevezte. Valami félelmetes volt a városban. Ha esténként megálltam a magas bástyafal tetején, lent a rózsaszín pusztaságban, közvetlenül a fal lábánál, patkányok ezrei viháncoltak; mint fekete minta rózsaszín szőnyegen, minta, mely folyton változtatja alakját. Délkelet felé a látóhatárt az Atlasz szinte egyenletesen magas, havas tetejű vonulata zárta le. Mikor alkonyodni kezdett, úgy tűnt, mintha sovány, hegyesvállú fiatalember képében, keresztbe vetett lábbal maga a Rémület telepednék a jeges hegyvonulat tetejére, és nézne Marrakechre. Amit Havas félelmetesnek talált, és a pusztulás kataklizmájának nevezett, szerintem az élet, maga az igazi földi élet volt, melyet Bandi egyszerűen nem tudott felfogni és megérteni. Ha mezítelen koldusgyerekekkel találkoztunk, vagy a Café Universelben ültünk, ahol az asztal alatt kisfiúk kúsztak térdünkhöz, akik tücsköket és percegő bogarakat hoztak magukkal dobozban, kivették a cigarettavéget a kezünkből, és parányi hangszereken játszottak, olyan halkan, hogy csak mi hallottuk – ilyenkor Bandi arról a társadalomról ábrándozott, melyben nem lesznek koldusok. És ha valamelyik kisfiú kiszaladt a kávéházból, és meghúzta a csacsik farkát, melyek kövekkel és mésszel megrakva álltak a piactér sarkán, hogy mindjárt indulhassanak a hely színére, ha valaki elhatározná magát, hogy házat akar építeni – Bandi hosszú előadást tartott a csacsik védelmében. A gyerekektől félt. Amikor egyszer a kávéház előtt egy biciklista feldöntötte a másikat, amire az feltápászkodott, utánaszaladt, és hasba szúrta, Bandi egyetlen kommentárként megjegyezte, hogy ilyesmi az új, haladó társadalomban már nem fordul elő. – Úgy van – bólintottam. – Marx Károly megvéd bennünket a tarkónlövéstől, a háborútól és a melankóliától. Néha órákig sétálgattam a véghetetlen vásártéren, a Dzsema el-Fnáán, mesemondó embereket hallgattam, elnéztem az aranyművesek munkáját, óriási halom fűszerek mellett ácsorogtam, és tüdőmre szívtam illatukat, vagy mocskos arab teaházakba ültem be, és elbeszélgettem szomszédaimmal a karavánutakról, az időjárásról vagy az öröklétről. Időm nagy részét azonban a Café Universel szoba nagyságú helyiségében töltöttem, ahol, ha kellett, a harminc parányi asztal mellett akár száz vendég

92

Faludi György

is elfért. A kávéház tulajdonosa obsitos légiós volt, hatalmas termetű, német ember, aki csak a bárpult mögül szemlélődött; a rendet Áhmed, a pincér tartotta fenn. Ha verekedés tört ki, ő lépett közbe, míg az obsitos délnémet óriás az üvegek mögül bámult ki, egykedvűen, mint egy repülőtéri irányítótoronyból. Az ablak előtt elsétált az egész város, sőt az egész környék: lefátyolozott tuareg férfiak jöttek, akik még az orrukat is betömték, igaz, hogy Angliából importált vattával, nehogy a városlakók bűzét szagolniok kelljen; orvosságos emberek jöttek, akik a betegek gennyes fekélyeit ott az utcán tisztították meg nyelvükkel. Szemközt, a nagy kőfalnál az Atlasz hegyi falvaiból jött látogatók guggoltak: egy-két hétig mozdulatlanul nézték a vásárt, ott aludtak, aztán felálltak, és hazamentek. A szomszéd asztalnál az arab líceum tanára ült, aki szívesen sakkozott velem. Pocsékul játszott. Három parti után mindig átszaladt a szemközti bordélyházba, és újabb játszmára kért fel. Ilyenkor még rosszabbul játszott, úgyhogy nyerni hagytam, hogy a szeretkezés presztízsét emeljem előtte. Arcán láttam: azt hiszi, megokosodott tőle. Az utcán időközben megérkeztek a datolyás és a zöldséges szamarak; aztán vékony lábú, majdnem transzcendentálisan lépkedő tevék érkeztek, majd, kora délután a pasa csámpás katonái is felvonultak: a szakasz élén az őrmester előtt egy bárány lépegetett, és a jobbra kanyarodj vezényszóra kecsesen fordult be a Dzsema el-Fnáá térről a kávéház előtti utcába, miközben hátrapislogott, követi-e a szakasz. Négy óránként a Kotubiamecset müezzinjének kiáltása hallatszott át a kis díszkert fölött, mely a mecsettől elválasztott. A kései délután az utcai verekedések és a mérges viták időszaka volt. A kávéházban azonban, ellentétben az utcával, a verekedők nem támadták meg egymást azonnal: a helyiség távol fekvő sarkaiban foglaltak helyet, hosszú lábaikat felhúzták a pamlagra, olykor farkasszemet néztek egymással. Áhmed, a pincér, néha órákig rajtuk tartotta a szemét. Végül az egyik felugrott, és a másik felé szaladt. A tőrt útközben húzta elő. Célját sohasem érte el, mert Áhmed futás közben mindig elkapta, és az ablakon keresztül hajította ki az utcára. Az illető káromkodva leült a járdaszélre, hogy ellenségét bevárja. A pincérre és a gazdára sohasem neheztelt, bárhogy is megütötte magát. Tudta, hogy kávéházban tilos a késelés, és ha kidobták, joggal dobták ki. A sárgásrózsaszín napszállta előtt, amikor szinte „felgyulladt” a piactér, megérkezett a zagorai autóbusz. A legfeljebb 20–22 személyt befogadó járműben 70–80 ember szorongott; a gyermekeket, kiket anyjuk


93

úgy hordott, mint a batyut, az ablakon lógatták ki. Fent, a csomagtartóban is ültek harmincan-harmincöten. Az autóbusz zökkenve megállt, a tetejéről leugráltak, de bentről senki nem jött ki: az ajtót X-alakban torlaszolták el a kezek, lábak és derekak. Végül valaki kirepült, mint egy szikladarab, melyet a tűzhányó krátere okád magából, majd újabb, hosszú szünet után, az autóbusz megszült még egy utast és még egyet. Ezalatt az ablakokon és a tetőről csomagokat, zsákokat és tyúkketreceket dobáltak le. Olykor egy faláda felpattant, és kobrakígyó mászott elő belőle. Az autóbusz még meleg kerekei köré tekeredett, vagy átsiklott a tér túloldalára, és eltűnt a hatalmas narancsdombok alatt. Az igazi gyönyörűséget este éreztem. A nagy, felhúzott ablaktábla alatt ültem, közvetlenül az utcánál. A dobzenét, a kígyóbűvölők furulyáit és az árusok ordítozását ilyenkor a mesélőemberek beszéde és a kerítők suttogása váltotta fel. Az utcáról olykor megszólított egy rekedthangú fiú, vagy egy lefátyolozott nő, hogy jöjjek vele aludni; szemközt, a fehér kőfal fölött kihajlottak a magnóliabokrok kékes ágai, ahonnét úgy jöttek elő a szentjánosbogarak, mint gyertyát csóváló néma gyermekek. *** Az egyik délután uzsonnavendégei voltunk Pólya Györgynek, az idegenlégiós főhadnagynak, akit megérkezésünkkor az állomáson láttunk szolgálatban. A város másik végén lakott; éppen Ramadán utolsó napja volt. A böjt 28 napja már elmúlt, de a böjtnek mégsem szakadt vége, mert újhold volt. Most senki sem ült narancsaival a térde előtt a tér sarkán, hanem csoportokba verődve, izgatottan beszélgettek. Itt-ott egy fez repült a levegőbe. Amikor a Café Universel előtt elhaladtunk, észrevettem, hogy a kávéház ablakán akkora rés tátong, mintha valakit az üvegen át hajítottak volna ki. Ilyesmi sem a kávéház nemes tradícióihoz nem illett, sem Áhmed, a pincér jellemével nem állt összhangban. Ahogy továbbmentünk a keskeny utcácskán, melynek egyik oldalát a város fala, a másikat üzlethelyiségek szegélyeztek, szorongást kezdtem érezni. Senki nem járt az utcán, a boltok pedig szokatlan módon zárva voltak. Egy kanyar mögül, ahol az út kissé kiszélesedett, pisztolylövéseket hallottunk. A jelenet, melynek a következő pillanatban tanúi lettünk, dermesztő volt és érthetetlen. Az út közepén idegenlégiós hadnagy állt, pisztollyal a kezében, mely reménytelenül csüggött csuklója mellett; előtte néhány arab kisfiú feküdt a földön, akiket már lelőtt. Azt kellett hinnem, hogy

94

Faludi György

ámokfutó vérengzésének vagyok tanúja; csak akkor vettem észre, hogy itt a hadnagy nem a támadó, hanem az áldozat. Vagy harminc gyerek rajzott körötte, ugyanazok a szakadt, tarka dzsellabás, mezítlábas gyerekek, akik a kávéházba jártak be hozzánk, és parányi hangszereiket pengették az asztal alatt, vagy a szamarak farkát húzogatták az utcán. Téglákat és köveket tartottak a kezükben, és azokkal dobálták a hadnagyot, akinek az arca és a melle csupa vér volt. A lövés, amit hallottunk, utolsó lövése volt. Ekkor még mintegy tíz lépésnyire volt tőlünk; a következő pillanatban egy tégla nyakszirten találta, úgy, hogy hanyatt esett. A gyerekek rávetették magukat, mint a sáskák. Amikor átmentünk a keskeny résen, mely a földre terített hadnagy teste és a város fala között nyílt, az évezredes fal kis résein és lyukain keresztül az ég vibráló, egyenletes kékjét pillantottam meg. Hirtelen úgy tűnt, mintha a túlvilág ékje lenne; ekkor a gyerekek már a mellén térdepeltek és saját pisztolyával és téglákkal verték szét homlokcsontját, úgy, hogy véres agyveleje szertefröcskölt a gyerekek arcába és a poros úttestre. Reánk ügyet sem vetettek. Néhány lépéssel odébb, a fal mellett, bicikli és holttest feküdt: a francia fűszerkereskedő fia vagy segéde, akinél a szódavizet vásároltuk. Be kellett látnunk, hogy a pogrom kellős közepére kerültünk. A kapuk zárva, a boltajtókon nehéz redőnyök; a törvényszék épülete még legalább ötszáz méternyire előttünk. Kétségtelennek tűnt, hogy a gyerekek néhány pillanat múlva otthagyják a hadnagy szétvert fejét, és utánunk iramodnak. – Milyen ocsmány módon kell elpusztulnunk, annyi viszontagság után – állapította meg Valy nagy sóhajtással. – Haljunk meg méltósággal – ajánlottam. Kimért léptekkel mentünk, Valyval középen. Ha futni kezdünk, magunkra vonjuk a gyereksereg figyelmét. Egyébként sem tudhattuk, hogy a kanyargós úthajlatban mi vár még ránk. Három-négy másodperc múlva már hallottuk, hogy a gyerekek futva jönnek mögöttünk. – Ne nézz hátra – figyelmeztettem Bandit. – Francia gazemberek! Büdös franciák! – hallatszott mögöttünk. Kőzápor zúdult nyomunkba. Vállamon éreztem az ütést, Bandi hátára kaphatott egy téglát, és megtántorodott. Majd kiegyenesedett, és hátranézett a gyerekek felé. – Ez a vég – gondoltam. Sipító gyerekhangot hallottam arabul: – Angol, nem európai! Ne bántsátok!


95

Még egy nagy tégla repült utánunk, mely közvetlenül a lábam elé esett. Átléptem rajta, és Bandira néztem, aki diadalmas, pokoli vigyorral, kiálló fogait mutogatva fordult a gyerekek felé, és leereszkedő fölénnyel, csuklójának néhány könnyed és pökhendi mozdulatával búcsút intett nékik. A hátralevő négyszáz métert gyorsan, talán két perc alatt tettük meg. A verejték homlokomról becsorgott a szemembe. Minden lépésnél azt éreztem, mintha alsó lábszáramat csupán szakadozó cérnaszál fűzné a térdemhez. A törvényszék kapujában Bandihoz fordultam, hogy megköszönjem életünket. Elhárító gesztussal szeplői és vörös haja felé mutatott. A pántos vasajtó nyomban megnyílt előttünk: Bentoto, a néger óriás egyik kezével Bandit, a másikkal engem emelt a levegőbe, és örömében táncolni kezdett velünk. Elmondta, hogy olasz fasiszta ügynökök szervezték a pogromot az európaiak ellen. Kihasználták az elégedetlenséget, melyet a petróleum és a cukor hiánya keltett, a túlságosan hosszúra nyúló böjt, valamint az a tény, hogy az arab katonák nem tértek haza Európából. A háztetőre mentünk, ahol már fújtatták a tüzet az óriás olajos kondér alatt. De a törvényszék ostromára nem került sor. A gyerekek még néhányszor feltűntek a téren: egyszer egy olasz fiatalembert kergettek, akit két idősebb arab szabadított ki a kezükből, később pedig néhány suhanc közeledett házunk felé égő fáklyákkal, amikor a tér másik oldalán megjelent az idegenlégió egyik szakasza. A gyerekek futásnak eredtek. Néhányukat a légionisták utolértek: ezeket a katonák a lábuknál fogva felemelték, fejjel a kőfalhoz csapdosták, aztán otthagyták őket. Másnap megtudtuk, hogy a gyilkosság értelmi szerzői közül hatot már előző este felakasztottak. Az események Bandit megerősítették abbeli meggyőződésében, hogy az arabok közt nem lehet élni, s hogy nem hagyja el többé a törvényszék épületét. Néhány nap múlva szelíd erőszakkal magammal kényszerítettem a Café Universelbe, ahol helyreállt a régi, idilli hangulat. A sarokban a kövér leánykereskedő suttogott, aki az első nap meg akarta tőlem venni Valyt, és megsértődött, amikor tárgyalás helyett nevetni kezdtem, és még a könnyem is kicsordult, miközben Valy ott ült mellettem, és egy gólyalábú arab fiatalemberrel kacérkodott a szomszéd asztalnál. Az arab líceum tanára sakkozni jött, és utána iszkolt a bordélyházba. A 8–10 éves arab kisfiúk, kiknek révén kevés híján a világirodalom egyetlen költője lettem, kit megköveztek, ott kúsztak a lábam mellett az asztal alatt. Kis hangszereiken cincogtak, és gyufásdobozban tücsköket és kabócákat ajánlottak megvételre. ***

96

Faludi György

Néhány nap múlva anyagi helyzetünkben váratlan fordulat következett be. Újváryné Casablancából megírta, mi történt férjével és Lorsyval; ugyanakkor jelentős összeget utalt át számunkra. Ugyanaznap érkezett meg szerzői honoráriumom Budapestről, dollárban. Az átutalást atyai barátom, dr. Szalai Emil ügyvéd járta ki, ami nem volt csekély teljesítmény. Katonaszökevénynek, hazaárulónak számítottam a magyar hivatalosak részéről, s a Magyar Nemzeti Bank aszott tenyeréből még nem gurult ki nyugati valuta emigránsnak. Az összeg egymagában nem volt nagy, de itt, ahol a dollárt hivatalos árfolyamának ötszöröséért váltották, egy csapásra gazdaggá tett. A paloták havi bére nyolc és tizenkét dollárt közt mozgott. Nyomban megbíztam egy Mohamed nevű, szutykos, talán 14 éves kisfiút, aki iszonyú konyhakést hordott köpenye alatt, hogy béreljen nekünk palotát. Tíz dollárnál többet nem adok. Néhány óra múlva ott álltunk Valyval és Bandival a Derb Tubib utcácska egyik házának márványudvarán, faragott cédrusgerendák alatt; a porfircsészében finom szökőkút fröcskölte a vizet tíz méteres sugárban, magasan a tető fölé. Egymásra néztünk: cipőnk lyukas, nadrágunk rongyos volt, és arra a gondolatra, hogy még ma este beköltözünk ebbe a tíz szobába, a baldachinos ágyakba és a súlyos szőnyegek közé, hahotázni kezdtünk, olyan vidáman és hangosan, hogy nevetésünk csak úgy visszhangzott a boltozatos oszlopok között. Mindjárt megfogadtam Mohamedet Valy testőrének, mivel a gólyalábú arab, akivel feleségem oly vadul szemezett a kávéházban, azontúl kísérőjévé szegődött, és a néptelen sikátorban ágaskodó farkát mutogatta nejemnek. Valy visítozásától nem ijedt meg, de a kölyök késétől elszaladt. Továbbá felfogadtam mindenesnek Ájsát, egy nyurga, berber fiatalasszonyt, aki nemcsak franciául értett néhány száz szót, de angolul is. Ájsá úgy csüggött rajtam, mintha rabnő volna; ha elmentem a kávéházba, felszaladt a háztetőre, onnét intett búcsút, és kérte Allah áldását reám. Valyn átnézett, és ha a feleségem valamit mondott, úgy tett, mintha nem hallaná. A fürdőszoba egyik fele mély medence volt. Ájsá megnézte, és tudomásomra hozta, hogy reggelenként megfürdet, beszappanoz, megdögönyöz. Tiltakoztam, mire kijelentette: ez a kötelessége, és hiába rugódozom, mert a fürdőszobának nincs ajtaja. Bejön, ha akarom, ha nem. Így reggel kénytelen voltam fekete fürdőnadrágomat felvenni. Rögtön utánam szaladt a konyhából, végignézett, és összecsapta hennás kezét. – Ajaj – mondta. – Jaj neked! És százszor jaj meg nem született fiaidnak és fiúunokáidnak! Te szegény!


97

– Mit óbégatsz? – kérdeztem értetlenül. – Mondja: igaz-e, hogy nálatok fekete a gyász színe? – Igaz. – Mindig tudtam, amióta Kasba-Tadlán angol orvosnál szolgáltam. Bal szemét ez az ember elvesztette a háborúban, és a gyász jeléül fekete kötést hordott kifolyt szemén. Ezért hordasz te is fekete nadrágot kifolyt herezacskódon. Ki csonkított meg, drága gazdám? Vagy heréltnek születtél? Olyan zokogásba kezdett, hogy kénytelen voltam levetni fürdőnadrágomat, amitől felvidult, nevetett és táncolt. Azontúl minden reggel vörösre dögönyözött. Bandival is hasonlóan bánt el, sőt, ha érzéseim nem csaltak, ennél jóval többre ment. Két hét múlva a posta két szép, kemény borítékot hozott, egyet Bandinak, a másikat nekünk kettőnknek. A levelekben Franklin D. Roosevelt igen megtisztelő módon hívott meg az Egyesült Államokba, ahol – mint írta – az európai háború végéig folytathatjuk békén megszokott munkánkat. Noha a leveleket Cordell Hull sürgönye már megelőzte, még el kell mennünk a casablancai konzulátusra a vízumokért, de ez már formalitás lesz. Fényes László levele részletesen felvilágosított, hogyan jutunk akár Lisszabonon, akár spanyol kikötőn keresztül New Yorkba. Az iszonyú árú hajójegyet a Frey Committee és a kvékerek fizetik. Százszor szívesebben maradtam volna Amárral Marokkóban, mintsem hogy Valyval menjek az Egyesült Államokba; de be kellett látnom, hogy nem maradt más választás. *** Az egyik reggel Valy kocsikázni ment udvarlójával, és Bandi elszaladt a kávéházba. A kordovai kalifátus történetét olvastam (kínosabb volt, mint gondoltam), mikor háromszor megkoppantották a kaput. Három szudáni állt az utcán, a Derb Tubibban. A szudániak dél-marokkói törzs tagjai; Szudánhoz (a Nílus középső folyásánál) nincs közük; lehet, hogy a Niger alatti országrészből származnak, melynek szintén Szudán a neve. Szép, sudár emberek; a többi négertől abban különböznek, hogy bár arcuk fényesfekete, vonásaik európai, mi több, klasszikusan görögös jellegűek. Ennek a háromnak is szép, egyenes orra, csekély szája, boltos homloka volt, akár az olimpiai Zeusznak. Nemcsak méltóságteljes tartásuk; arcvonásaik is hasonlítottak egymáshoz. Feltehetően testvérek voltak; a legidősebb valamivel magasabb-

98

Faludi György

ra nőtt a másik kettőnél, míg a középső köpcösebb volt náluk. Európai becslés szerint a legidősebbet hetven, a legfiatalabbat hatvannégyhatvanöt esztendősnek kellett volna tartanom, amiből kiszámítottam, hogy a legidősebb ötvenöt, a legfiatalabb ötvenesztendős lehet. Mögöttük csacsi állt. Marokkói szokás szerint a szamár kantárát lábához kötötték, úgyhogy az állat feje és csüdje majdnem összeért. Ebben a kínos, szomorú tartásban alázattal várakozott. – Békesség veled, fényesarcú – mondták karban, s kezüket mellükre fektetve, mélyen meghajoltak. – Békesség veletek – feleltem. Majd, némi habozás után, hozzátettem: – Fáradjatok be. Ezekről a szudániakról már hallottam egyet-mást. A legkevesebb volt, hogy legjobb barátjukat is habozás nélkül szúrják hátba, ha ebből hasznuk származik; hogy tetűt, fekete halált és vérbajt terjesztenek, az utóbbi ama klasszikus fajtáját, mely megeszi az embert pár hét alatt, mint II. Gyula pápát vagy VIII. Henriket; hogy az útonállás és sírrablás legkedvesebb foglalkozásuk; hogy nemi életüket pubertásuk hajnalán anyjukkal kezdik, nászéjszakájuk végén a kecskebakkal folytatják az istállóban, és halálos ágyukon serdületlen fiúunokáikkal fejezik be. Vendégeimet a fogadószobába vezettem. Ájsá fodormentás, zöld teát hozott négy magas üvegpohárban, és egy egész süvegcukrot, melléje rézkalapácsot. Aztán kiment az udvarra, és leült az ajtó közelében, hogy vendégeimet szemmel tarthassa. A szudániak keresztbe vetett lábbal trónoltak a párnákon. Méltóságteljes gesztusokkal, választékosan és megfontoltan szóltak. Elsősorban hogylétem, majd atyám, fitestvéreim, nagybátyáim, unokaöcséim, sógoraim és többi férfirokonom egészsége iránt érdeklődtek, végül rátértek csődöreimre, birkáimra, le egészen a kakasokig. Mikor meghallották, hogy nem tartok állatokat, összesandítottak. A bevezető után a háborúra terelték a beszélgetést. – Az európaiak – jelentette ki a legidősebb – egymást gyilkolják Egyiptom határán. Csontjaikat elfedi a sivatagi homok, mint a teveganajt. De a mi karavánjaink örökké járnak. – Mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy meg akarnánk sérteni – vágott közbe a köpcös. – Tudjuk, hogy a Názáreti követője vagy. De ilyen kiváló naszraniról, mint te, még hírből sem hallottunk. – Mindeddig – erőltette a legkisebb – éppoly kevéssé tettük be a lábunkat egy hitetlen házába, mint a disznóólba. Veled kivételt teszünk. – Ugyan minek köszönjem e kitüntetést?


99

– Az európaiak azért élnek, hogy kitolvajoljanak bennünket. A vámtisztek, a kereskedők, a legionáriusok. Az európaiak kapzsi férgek. Csirkefogók. Te magasabbrendű dolgokra függeszted szemed. Tudjuk is, miért. – Miért? – Annyi a pénzed, mint a pelyva. Ezen mosolyognom kellett. – Reggelenként – folytatta a legidősebb – elindulsz a kávéházba. Hónod alatt könyvet viszel. Mert könyv nélkül nem tudsz meglenni. A kávéházban sakkozni ülsz a líceumi tanárral. Kiolvasod a könyvedet. Úgy lapozod, mintha szélvihar forgatná. Aztán hazaballagsz a hosszú, poros, meleg úton. Ebéd után visszatérsz a kávéházba. Még szerencse, hogy nem csúsztál el a banán- és narancshéjakon, s mindeddig nem törted ki a nyakadat. A kávéházban leülsz, és nagy papírlapokra írsz és írsz és írsz. Hogy mit? Nem tudjuk. – Talán imádságos könyvet a hitetlenek számára – jegyezte meg a legifjabb. – Vagy szerelmes levelet fiúszeretődnek – vélekedett a középső. – Látom, jól ismeritek napjaim beosztását – mondtam. – Ha már itt tartunk, elárulhatnátok, mit akartok. Összenevettek, s elnéztek fölöttem, mintha nem is hallanák kérdésemet. – Naponta hatszor gyalogolsz végig a piactéren, a főutcán, a sikátorokon. Gondatlanul száguldó biciklisták közt, mocsokban és hulladékban. Koldusuk erőszakoskodnak veled, tetves tevehajcsárok érintenek ruhájukkal. Földön fetrengő ópiumszívókon és ribancokon kell átugranod. Egy ilyen férfiúnak, amilyen te vagy, nem szabad gyalog járnia. – Különösen a te korodban nem. – És ily tekintélyes külsővel. Arra gondoltam, hogy hasam nőtt a fürdőmedencében, vagy hirtelen megőszültem. Egy oldalpillantás a falitükör felé megnyugtatott. Ezek hárman a nagyapáim lehetnének. Sőt dédapáim, már amilyen korán kezdik. – Nem cselekedhetsz bölcsebben, minthogy szamarat vásárolj magadnak. Akkor úgy vonulhatnál be naponta háromszor a Café Universelbe, mint ahogy Márjám fia vonult be Jeruzsálem városába. A hasonlatot jóelőre kitervezhette, mert diadalmasan nézett rám, és a hasát figyelte. Majd így folytatta:

100

Faludi György

– Segíteni akarunk rajtad. Ezért hoztunk neked egy szamarat. Fájó szívvel adjuk. A csacsi öreg napjaink vigasza. De a te kedvedért lemondunk róla. Potom pénzért kínáljuk, háromezerháromszáz frankért. Elhárító kézmozdulatot tettem. – A csacsi – magyarázta a legifjabb – atyjától a szerénységet, anyjától az engedelmességet kapta örökül. Felülsz hátára, lábadat lelógatod a farán, hátrafordulsz, és fülébe súgod: rrrá-zid, s máris repül veled, akár a kőszáli sas az Atlasz csúcsai fölött. Mutasd meg neki az utat a kávéházba egyetlenegyszer, azontúl vaksötétben is hazatalál. Akkor is, ha elbóbiskolnál a hátán. Akkor is, ha földrengés torlaszolta volna el Marrakech utcáit – amitől Allah irgalma óvjon mindannyiunkat! Háromezerkétszázötven. – De nekem semmiképpen sem… – A szamár – szólt közbe a köpcös – levegőt és narancshéjat eszik. Szolgálód megcsutakolja esténként. De csutakolás nélkül is megvan. Bőre edzett és kemény, mint a cipőtalp. Rúghatod, nem érzi. Háromezerkétszáz. – A kávéház – mondtam – öt perc járásra van. Szeretek gyalogolni. Nincs szükségem szamárra. – Ha nyolcvan esztendő múlva – szólalt meg az öreg rendületlen nyugalommal – halálos ágyadon fekszel, és lepergeted magad előtt tűnt életedet, eszedbe jut majd ez a csacsi. Akkor felülsz halálos ágyadon, és megáldod a mi emlékünket. Megáldasz bennünket, réges-régen elporladt, szudáni kalmárokat, amiért ezt a galamblelkű, áldott szamarat eladtuk néked. Háromezerszázötven. – Kedves barátaim – mondtam –, én nem akarom megvenni a szamarat. Hamarosan elutazom. – Helyes. A szamarat a tehervonat száz frankért elviszi Casablancába. De ha fogadsz egy embert, az utánad hajtja ötvenért. Ezt levonjuk az árából. Marad háromezerszáz. – Én Casablancában hajóra akarok szállni. Személyhajó, nem szállít szamarat. – Beszélj a kapitánnyal. Minden kapitánnyal lehet beszélni. Háromezerötven. – De én Amerikába megyek, ahol az emberek autón közlekednek. Ott nincs se teve, se ló, se szamár. Mit kezdek Amerikában egy csacsival? Vendégeim összesúgtak tuaregül, és szemtelen pillantásokkal méregettek.


101

– Uram – mondta végül az öreg –, te fondorlatos módon rá akarsz szedni bennünket. Tudjuk az igazat. Amerikában nincsenek autók. Az amerikaiak ló- és szamárháton közlekednek. Vasút éppoly kevéssé áll rendelkezésükre, mint a sivatag lakóinak. Az amerikaiak úgy élnek, mint a hegyi rablók az Atlaszban. – Tévedsz – mondtam. Az öreg megcsóválta a fejét. – Nem tévedek. Három nappal ezelőtt, Ouarzazate-ban, amerikai színészeket láttunk. Onnan tudjuk. – Amerikai színészeket az Atlasz tetején? Most? Lehetetlen. – Lepedőn ugráltak, mint a kísértetek. Ott láttuk, hogy az amerikaiak lóháton mennek a piacra, lóháton rabolják el menyasszonyaikat, sőt lovaikat is a ház elé kötik, ahogy nálunk szokás. Elvégre az amerikaiak is emberek. De nagyon kegyetlenül mészárolják egymást. Itt Marrakechben ötvenszer ezer ház áll, mégis csak három embert késeltek meg tegnap. Ott a lepedőn az amerikai városban alighanem meg ötven ház sem állt, de két óra alatt tizenkilenc embert lőttek le. Odaadom neked a csacsit háromezerért. Esküszöm, csak sajnálatból irántad, amiért Amerikába kell menned. – Hallgass ide. Egy New York nevű városba készülök. Az a város olyan nagy, hogy ezerszer ezer ház áll benne, ha nem több. Mit tegyek ilyen nagy városban egy szamárral? – Kösd a vaskarikához a kapud mellé. Kétezerkilencszázötven. Egy jó óra múlva, mikor a harmadik pohár zöld teát is megittuk, és ezernyolcszáznál tartottunk, az öreg megkérdezte: – Mondjad, csakugyan nem akarsz szamarat venni? – Persze, hogy nem. – Esküszöl? – Esküszöm. – Nem járatod-e a bolondját velem, hogy még lejjebb engedjem az árat? Hadd tegyek egy utolsó kísérletet. Odaadom neked ezerötszázért, de csak azért, mert olyan szép vagy. Kell-e? – Nem kell. – Féltem, hogy igent mondasz. Magamnak is többe van. És ha ezernégyszázat kérek? – Akkor se. Az öreg kinézett az égre, és felsóhajtott. – Magasan jár már a nap. Elvesztegettük a délelőttöt. Elgondolkozott, majd felém fordult:

102

Faludi György

– Három pohár teával vendégeltél bennünket. Az illem tiltja, hogy a negyedik poharat elfogyasszuk. Engedd meg tehát, hogy most mi lássunk vendégül. Az alku élvezetes volt. De voltaképpen nem alkudozni, hanem beszélgetni szeretnénk veled. Ne sújts minket lenézéseddel, ágrólszakadt, nyomorult vándorkalmárokat, s fogadd el meghívásunkat. Ájsá rosszalló pillantással kísért, amikor útnak indultunk. A kapu előtt megtudtam, hogy a szamár a Zuleika névre hallgat. Szaporán kocogott előttünk. Aztán kiértünk az arab negyed főutcájára, a Riad Zitun Dzsedidre. A főutca nem hasonlított a Champs-Elysées-hez; legfeljebb három méter széles, helyenként kettő; ahol kapu törte meg, még kevesebb. Mederszerű útteste közepén szennylé csörgedezett, kétoldalt zöldség és gyümölcs rothadt. Kedveltem ezt az utcát, kapualjakban heverésző nőivel, akik meztelen lábukat az úttestre fektették, biciklistáival, akik oly gyorsasággal suhantak, mint utópista regényekben a jövő század autói, és nyitott tantermeivel, melyeknek szalmájában kisfiúk guggoltak, míg a turbános tanító, nagy pálcával a kezében, szédítő sebességgel jegyezte a szebbnél szebb írásjeleket a táblára. Karaván jött szemben vagy harminc tevével. Hogy utat engedjünk nékik, egy kapualjba akartunk húzódni: mindegyik teve négy-négy fürdőkádat hozott a hátán, úgyhogy a házak falát súrolták. Ebben a pillanatban Zuleika keresztbe feküdt eléjük az úttesten. A monstruózus látvány alighanem őt is felháborította: a sivatag hajói, melyek egykor selyemruhákat hoztak Kínából a Tarim mentén, és az afrikai part hosszában fel Kordobáig, ahány selyemruhát, annyi különböző mintát, vagy damaszkuszi pengéket szállítottak Szíriából, ahány kardot, annyi különböző markolatot, most ezeket az undorító fűzöldre mázolt, egyforma kádakat cipelték, és gyászos hírt hoztak: azt, hogy vége az oázisok pocsolyáiban a városkapuk előtti árkokban és a gőzfürdők homályán tartott vidám locsolkodásoknak, lusta elnyújtózásoknak és hosszas baráti elmefuttatásnak, a társadalmi vagy erotikus jellegű szórakozásnak víz felett és víz alatt; elkövetkezett a magános tisztálkodás örömtelen korszaka, s a kultúra után – minden szépségével együtt bevonult a technikai civilizáció. Szudáni kísérőim eleinte nyájasan biztatták az oldalán hentergő csacsit, majd megmutatták neki a husángot és papucsaik orrával noszogatták. Zuleika áthengergett a hátára, és lábait lemondóan a magasba emelte. A főutca forgalma elakadt, tevehajcsárok és vízhordók káromkodtak, kordélyosok kürtöltek, a piacról hazaigyekvő, súlyos teherrel megrakott asszonyok rikácsoltak, kisgyermekek ugrándoztak és röhögtek. A szudá-


103

niak egy furkósbottal alaposan eldöngették a szamarat. Amikor mégsem moccant, néhány tevehajcsár segítségével felemelték az állatot a magasba, a levegőben megfordították, letették négy lábára, és teljes erővel farba rúgták. A galamblelkű szamár, mintha mi sem történt volna, elindult. A piactéri teaház egyetlen helyiségből áll: az utcától, fal és ajtó helyett csak alacsony küszöb választotta el. Szemközt a borbélyok sátrai álltak; a verőfényben kihúzták székeiket a sátrak elé. Minthogy a blokád következtében eltűnt a szappan, a klienseket saját verejtékükben borotválták. Ahányszor megvágtak valakit, egy-egy pofon csattant. Háttal nekünk a küszöbön lefátyolozott, nyolc-kilenc esztendős leány ült. Távolabb a kígyóbűvölők zenéje hallatszott. A pincér elénk tette a teákat. Vártam, hogy a szudániak kezdjék a beszélgetést, de hallgattak. A legöregebb – akiről útközben megtudtam, hogy Ben Juszefnak hívják – a pohara után nyúlt. Mielőtt megfogta volna, a küszöbön ülő kislányra mutatott. – A lányom – mondta áhítattal. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy időm legyen a lányt megnézni. – Tíz- vagy tizenegy éves lehet. Abban az esztendőben született, amikor Abd el-Krimet elfogták. – Van annak már tizenkét éve is – jegyezte meg a köpcös. – Tizenkét esztendős, érett szűz. – Szép szűz – mondtam udvariasan, minden érdeklődés nélkül. – Csak a teste szűz – magyarázta Ben Juszef. – A lelke nem. Édesanyja megtanította a szerelem mesterségére, nehogy férjének bosszankodni kelljen vele. A minap azt gondoltam: eladom Gláuinak, a pasának. Harmincöt birkát kínált érte. De Gláuinak háromszáz ágyasa van, és hetvenesztendős. Megsajnáltam szegénykémet, és nem adtam el a pasának. – Jól tetted – szólalt meg a legifjabb. – Allah busásan megjutalmaz majd nemeslelkűségedért. – De neked harminc birkáért is odaadom. Vedd feleségül leánykámat. Mindig ilyen vőt kívántam magamnak, amilyen te vagy. – Tudnod kell, hogy… – Vidd huszonötért. A te kedvedért mindent megteszek. – Hiába vesztegeted az időt. Én… – Ha a nászéjszakán nem találnád szűznek, visszakapod a huszonöt birkádat, és bánatpénz fejében még két birkát kapsz. Nem kockáztatsz semmit. – Jól tudod, hogy házas ember vagyok, s vallásom szabályai tiltják a többnejűséget. De a törvény is.

104

Faludi György

– Erre is gondoltam már – felelte Ben Juszef vidáman. – Ismerek egy kádit az arab negyedben, az kiadja neked a házasságlevelet titokban is. Én meg majd elteszem, nehogy bajod származhasson belőle… – Értsd a szót, öreg. Nekem van feleségem. Igaz, csak egy. De az is elég. – Úgy? Akkor vidd haza a lányomat ágyasodnak. Tíz birkáért. Ha elutazol Amerikába, visszaküldöd hozzám. – Hallgass ide, jó ember. Nem kell a lányod. Sem feleségnek, sem ágyasnak. Más ember lánya vagy felesége sem kell. Sem szűz, sem kurva, sem özvegyasszony. Sem húsz birkáért, sem kettőért, sem ingyen. Nem kell, nem és nem és nem! Érted már? – Régóta gyanítom ezt – szólt közbe a köpcös diadalmasan. – Tudom, hogy finnyásabb és nemesebb az ízlésed uram, mint az én szegény Juszef bátyámnak, aki egész életében nők után koslatott. Ne haragudj reá: alantas szenvedélyű ember ő. Nem tudja, mi a jó. Nézd meg inkább azt a hosszú combú fiút kinn a téren! Látod? A borbélysátornál magas, kopasz siheder gubbasztott. Bal fülében vastag aranykarika csüggött. – Látom – nyögtem. – A te fiad! És, persze, szűz… – Nem a fiam – válaszolta a köpcös megilletődve. – A fiúszeretőm. Ha valaki rajta felejti a szemét, tőröm után kapok. De néked kölcsönadom. Szólj Musztafának, a borbélynak, és két frankért odaadja a sátrát egy órára. Oly gyönyörűségben lesz részed, mintha az angyalok muzsikáját hallanád. Hadd súgom meg neked, hogy egyik tagja akkora, amikor felágaskodik, hogy hozzá képest teste elhanyagolható függelék, mondhatnám… – Nagy a ti elvetemültségtek, szudáni kalmárok! – szakítottam félbe emelt hangon. – Ravasz fondorlattal idecsábítottatok: megígértétek, hogy történeteket meséltek, és most egyre mocskosabb és mocskosabb üzleteket akartok kötni velem. Máson sem jár a fejetek, mint csaláson és paráznaságon. Gonoszságtok azonban visszahull reátok. Én azért ülök naphosszat a kávéházban, hogy történeteket találjak ki. Mai történetemet nem kell kitalálnom. Megírlak benneteket, és telekürtölöm a világot gyalázatotok hírével. Az emberek olvasni fognak rólatok, még akkor is, amikor besüppedt sírjaitok felett sakálok üvöltöznek, s elporladt csontjaitokon a kóró, mint vörös fáklya nő. Végignéztem rajtuk. Mozdulatlanul, egyenes derékkal ültek, de állukat behúzták és fekete orcáikon kövér, hatalmas könnycseppek gördültek végig.


105

– És Allah sem ismer irgalmat irántatok – folytattam. – Bizonyára tudjátok, hogy a Korán még az állatokkal való paráználkodást sem ítéli el olyan súlyosan… – Nem bizony, hála az égnek – szipogta a legkisebbik. – …mint a vendégbarátság megsértését. Ha a Próféta majd megfog fehér szakállatoknál, hogy a Paradicsomba emeljen, és a szemetek közé néz, el fog hajítani benneteket, mint a rohadt narancsot. Tudjátok, hova hajít? – Tudjuk – felelték kórusban, meghajtott fejjel. – Még jóvátehetjük bűneinket – szólalt meg Ben Juszef. – Jóvá is teszszük. Most mindjárt. Ha megengeded, uram, kezdem az első történetet. Kezdhetem? – Kezdd – bólintottam nagylelkűen. – Abban az időben, amikor minden igazhitűek védője még Hárun arRasíd Ibn Muhammad al-Mahdi volt – áldassék az ő emlékezete! – élt Bagdadban egy szegény dervis, aki a Kamál névre hallgatott… A következő történetet a köpcös, a harmadikat a legifjabb mondta: aztán jött az én sorom. Amikor mindegyikünk már negyedik történeténél tartott, a teaház vendégei közelebb húzódtak. Az arany fülbevalós fiú is bejött a piactérről: erős, de nem kellemetlen rózsaillatot árasztott. Alkony felé kifogytam a történeteimből, s magyar népmeséket mondtam. Ekkorra már hatvanan-hetvenen szorongtak köröttünk. A hallgatóság meg se moccant: csak ott, ahol nevetni kellett, tört ki belőlük az ellenállhatatlan indulat. Mögöttünk két fánksütő járt körbe-körbe, míg a pincér szakadatlanul hordta a teát. Legnagyobb sikeremet Arany János A fülemüle című versével arattam. Amikor a bíró, mert döntenie kell, kinek fütyül a fülemüle, a bal zsebére üt „nekem fütyül”, majd a jobbzsebére üt: „nekem fütyül! Elmehetnek”, Ben Juszef felnevetett: – Timbuktuban találkoztam egy kádival, szakasztott mása volt a tiédnek. – Fádlnak hívják – szólalt meg valaki a hallgatóságból. – Amikor Timbuktuban jártam, magam is láttam a gazembert. Sötétedés után közönségünk rohamosan nőtt. Talán százan is szorongtak a kis helyiségben, az utcán álló, sűrű tömegről nem is szólva. Éjfél után Valy és Havas törtek maguknak utat. – Az egész várost tűvé tettük érted. Azt hittük, meggyilkoltak. Most jövünk a rendőrségtől. Ott mondták, hogy Ezeregyéjszakát rendezel a piactéren.

106

Faludi György

Megadtam magamat a sorsomnak, és felálltam. Ben Juszef azonban utánam jött a sötét piactérre. – Csak még egy szóra, négyszemközt – kérlelt. – Nos? – érdeklődtem gyanakodva. – Azt mondtad, megírsz bennünket, hogy a világ megvetésének dobj prédául, ha majd a sírjainkon a kóró, mint vörös fáklya nő. Utánad jöttem, hogy megkérjelek: ne írj mirólunk. – Azt nem ígérem. De majd úgy írok rólatok, hogy az emberek harag nélkül, jó szívvel emlékezzenek reátok. – Tehát hazudni fogsz – állapította meg Ben Juszef boldog mosollyal. – Nem, nem fogok hazudni. – Akkor hogy csinálod? – Az az én gondom – feleltem gőgösen, mint ahogy egy fiatalemberhez illik, aki palotában lakik, és megírja az istenek meg az emberek dolgait.


107

Harmadik rész

EGYESÜLT ÁLLAMOK – MAGYARORSZÁG 1941 szeptemberének egyik napfényes, de már enyhén párás délutánján érkeztünk meg a New York-i kikötőbe. (…)

MAGYAR AFRIKA TÁRSASÁG AFRICAN-HUNGARIAN UNION

Recommend Documents