1 1
•XaX* t i f i J
.
>
©
0
M
Kulíszszatítkok* — Részlet az 1900. évi római zarándoklat történetéből. — =
Magyar
Világ 1907. 10. sz. Szerző
neve alatt.
=
Az amerikai muszka propaganda hivatalos közlönye megint fölszínre hozta azt a már-már elaludt kérdést, hogy igaz-e vagy sem az a római zarándoklatunkról kiszivárgott állítólagos kulisszatitok, mely szerint a pápai főszertartásmester lepisszegte volna vezető püspökünket, mikor ez a magyar liturgia ügyét a Szentatya elé terjesztette. Szükségesnek tartom e kérdés tisztázását annál is inkább, mert köztudomású, hogy a balázsfalvi Unirea és utána a többi oláh, úgyszintén a horvát és a gácsországi rutén lapok, sőt még a magyar képviselőház vallás és közoktatási bizottságában is egy szabadkőmives képviselő, ezzel az állítólagos pisszegéssel igyekeztek annak idején zarándoklatunk fiaskóját bizonyítani. Szükséges a kérdés tisztázása azért is, mert az „Amerikanskij Pravoslanij Vjestnik" még most is, annyi év elteltével is fegyvert kovácsol ebből az állítólagos jelenetből az egyházi Unió ellen, jól tudva azt, hogy népünket semmivel se lehet jobban lázítani a római Szentszék ellen, mint azzal, hogy nehézségeket gördít az anyanyelvnek rítusunkban való használata ellen, melyet pedig minden görög kath. hívő vallásával járó istenadta jogának tart. Előre bocsátom, hogy mint a zarándoklat világi vezetője, teljes tudatában voltam annak, miszerint zarándoklatunkról egy esetleg inopportunus közlés sokat árthat ügyünknek. Hogy tehát ezt lehetőleg elkerüljük, a német katholikus lapok budapesti tudósítóját, mint saját hivatalos tudósítónkat, magammal vittem Ró-
mába. Útközben és Rómában többen jelentkeztek nálam a zarándokok közül, hogy egyik vagy másik budapesti hirlap számára intimebb közléseket bocsássak rendelkezésükre, de én őket a hivatalos tudósítóhoz utasítottam és a legnagyobb óvatosságra intettem. A zarándoklat befejeztével az átélt izgalmak által megviselt egészségem helyreállítása végett délvidékre utaztam s a szóban forgó közlésről csak hazatértemkor, az oláh hírlapok útján értesültem, melyekben forrás gyanánt a „Magyar Szó" 1900. évi március hó 28-iki száma volt megjelölve. „Római kulisszatitkok" volt a közlemény címe s abban az állítólagos pisszegésen kivül oly intim részletek is előfordultak, melyek beavatott forrásra mutatnak. így pl. megemlíti a cikk egyebek közt azt is, amit én könnyen érthető okokból el akartam titkolni családom előtt: hogy t. i. kész voltam — esetleg egész vagyonom feláldozásával — a zarándoklatot saját költségemen mindaddig Rómában tartani, mig a fogadtatásunk körül fölmerült ismeretes nehézségek megszűnnek. Az állítólagos pisszegési jelenetet a cikk csattanós befejezésben úgy adja elő, hogy mikor Vályi a magyar liturgiára áttért, a pápa előzékenysége miatt való bosszúságában „a főudvarmester fájdalmasan föl-fölpisszegett s megörökítésre méltó mimikát produkált, — a színjáték pedig ezzel véget ért". A „színjáték" kifejezés megfelel a lap protestáns irányának s föltűnő visszhangra talált a hat évvel később megjelent amerikai cikkben, melynek hasonlóan csattanó befejezése a következőleg hangzik: „A pápa megdöbbenéssel nézett erre az unitus Tertullíánra (t. i. Vályi püspökre), míg utóbbira valaki a pápai alkalmazottak közül rá nem rívalt: „Taceas", amivel aztán vége lett a komédiának". A püspök lepiszszegésének híre annak idejében olyan nagy port vert föl a sajtóban, hogy arra a római zarándoklatról kiadott hivatalos emlékkönyv is reflektálni volt kénytelen. A hivatalos jelentés a következőket mondja: „Utólagosan azt olvastuk egy-két hírlapban, hogy vezető püspökünket, midőn szóba hozta őszentsége előtt a liturgikus nyelvre vonatkozó esedezésünket, a jelenlevő főkamarás úr piszszegéssel figyelmeztette volna ennek helytelenségére. Konstatáljuk, hogy ez az állítólagos piszszegés nem történt meg, azt a közel állók közül senki sem hallotta." A hivatalos jelentés valódiságát erősíti az a körülmény,
hogy azóta a piszszegés híre elhallgatott, holott pedig azoknak, akiknek érdekükben állott a zarándoklat fiaskójának bizonyítgatása, módjukban lett volna a kuliszszatitkot tovább is feszegetni, ha ennek valami alapja lett volna. Azonban, mint egyik leghivatottabb szem- és fültanú, az alábbiakban néhány adattal én is szolgálok a valódi tényállás földerítéséhez. Megállapíthatom, hogy itt oly öszszetévesztés esete áll fönn, mely szem- és fültanúnál is előfordúlhat. Volt ugyanis piszszegés, de más öszszefüggésben. Ez akkoi történt, mikor a püspök a magyar liturgia ügyére áttérve, a hivatalos jelentés szavai szerint „a pillanat történeti fontosságának érzete erőt vett a gör. kath. magyar zarándoklaton, amely e pillanatot a püspök beszédének megszakításával s csak egy másodpercig tartó, de leírhatatlan üdvriadallal üdvözölte". A jelen volt idegenek a váratlan tüntetést, amelynek célját nem értették, igen természetesen piszszegéssel igyekeztek elnyomni. így magyarázza a püspök lepiszszegésének hírét a hivatalos jelentés is, mondván: „Valószínű, hogy a tudósító a vélt piszszegést azzal a természetes nyugtalansággal téveszthette össze, amely az idegen zarándokok közt fölhangzott akkor, mikor a memorandum átnyújtása alkalmával szónokló püspökünket egy másodpercre az éljen és tapsvihar megakasztotta". Volt ezenkívül még egy másik jelenet is, mely a tévedésre okot szolgálhatott. Mikor t. i. Vályí püspök úr a pápa abbeli engedélyét, hogy a magyar liturgiát bevonhatja beszédébe, a főkamarással közölte, ez utóbbinak kétségei voltak és olaszul „no-no" szavakkal válaszolt. E jelenettől számítva a Szentatya bevonulásáig mintegy félóra telt el s így a főkamarásnak módjában volt a püspök által átadott üzenet helyességéről meggyőződést szerezni, amit bizonyára nem is mulasztott el, ez pedig teljesen kizárja azt, hogy ő a püspök s közvetve maga a pápa ellen tüntetni mert volna. El lehetne talán még képzelni azt is, hogy az említett két jeleneten kívül a püspök lepiszszegése, mint harmadik, mégis megtörténhetett. Ez azonban teljesen ki van zárva, mert minden közlés megegyezik abban, hogy piszszegés vagy — mint a hivatalos jelentés mondja — „nyugtalanság" csak liturgikus ügyünk előterjesztésének pillanatában történt, egy és ugyanazon időpontban tehát két különböző jelenet le nem játszódhatott. Lehetséges mindöszsze is csak anynyi, hogy a főcerimóniá-
152
'••••••••mm
rius a maga hivatalos álláspontjáról tapintatlanságot látott a magyar zarándokok lelkes kitörésében s ezért ő is részt vett a piszszegésben. Ez lehetett az, ami a Magyar Szó tudósítóját félrevezette és ügyünk hátrányára meghiúsította azt az óvatosságot, amelyet én egy hivatalos tudósító alkalmazása által gyakoroltam. Történeti szempontból ennél fontosabb az a kérdés, hogy kinek a műve volt az a nagy ijedelem, amely római tartózkodásunk három első napja alatt anynyira elgyötörte a zarándokokat, mikor a nálunk korábban Rómába érkezett munkácsi püspök által tudomásunkra adták, hogy másnemű elfoglaltsága miatt a Szentatya zarándoklatunkat nem fogadhatja. A zarándoklati Emlékkönyv „Nagy megpróbáltatások" cím alatt egy egész fejezetet szentel ennek az ijedelemnek, de csak sejtetni engedi, hogy a Vályi püspök és a pápai főcerimóniárius között történt iratváltás fogyatékossága okozta az esetet. Gróf Reverera, akkori vatikáni nagykövet, akihez segítségért fordúltunk, szintén az „irás" hiányával magyarázta a dolgot, s nagyon sajnálkozott, hogy rajtunk nem segíthet. Semmiképpen se lehet azonban elhinni, hogy ilyen formahiba miatt Róma megkockáztatta volna azt, hogy zarándoklatunk botránynyal végződjék. Tényleg megtörtént fogadtatásunk a legjobb bizonyíték arra, hogy csak a megijesztés szándéka állott fenn. Ezt pedig lehetetlen másra viszszavezetni, mint arra a sajnos körülményre, hogy a magyar katholicizmusnak Rómában semminemű intézete nem lévén, úgy a római Szentszék, mint a vatikáni nagykövetség a mi ügyünkben kizárólag a gácsországi rutének római szemináriumának informatiójára volt utalva . Ismeretes, hogy ebben a szemináriumban, római tartózkodásunk második napján tüntetés történt zarándoklatunk magyar jellege és a magyar liturgia ellen. E tüntetésről a zarándoklati Emlékkönyv — könynyen érthető okból — nem tett ugyan említést, de mindenki elképzelheti, hogy az menynyire fokozhatta a már ugy is beállott nagy ijedelmet; főleg, amikor a római lapokból azt is megtudtuk, azt az elhatározott dolgot, hogy ezentúl évenkint néhány papnövendékünket kiképzés végett ebbe a rutén szemináriumba fogják küldeni. Különösen pedig az e tüntetésben megnyilvánult törekvés nem volt meglepő reánk nézve, mert erre a rutén elnevezés kultusza és az ungvári egyházi sajtó magatartása már otthon is eléggé előkészített bennünket. Ha tehát mindezeket figyelembe
veszszük, akkor tisztán áll előttünk, hogy ebben az esetben az illetékes római tényezők az ottani rutén szeminárium sugalmazásának engedtek. A megíjesztés tehát nem volt egyéb ügyesen kigondolt puhítási kisérlenél, célja pedig nem lehetett más, mint az, hogy nyugodjunk meg a változhatatlanban és no vigyük a pápa elé ügyünket, ha el akarjuk kerülni azt a botrányt, hogy a pápa egyáltalában nem bocsát maga elé bennünket.*) Szerencsére azonban a rutén szeminárium besúgói, mint most már mindenki tudja, emberükre találtak Vályiban és az ő gárdájában. Vályi hősiesen viselte magát, s amikor a nyilvános audiencia véget ér, de a pápa főpapi környezetének egy része még a szentélyben maradt, én meg nem állhattam, hogy Vályinak nyilvánosan kezet ne csókoljak. Másnap újból tisztelegtem gróf Revertera nagykövetünknél, s nagyon meglepett, hogy ő még nem volt informálva a nyilvános audiencián történtekről. Közöltem vele, hogy Vályi az utolsó pillanatban engedélyt kapott a pápától és kérelmünket elő is terjesztette. Ezt a nagykövet sehogy sem akarta elhinni, mert úgymond: „Rampolla előttem tiltotta meg neki, s ha a dolog mégis megtörtént, akkor roszsz vége lesz annak". Nos hát, ebben az esetben vatikáni nagykövetünk éppen olyan roszsz prófétának bizonyúlt, mint amilyen roszsz volt a hírszolgálata. Rampolla bíboros államtitkár nemes ellenfél volt s nem adott igazat a besúgóknak, akik azt szerették volna, hogy Vályit menten kolostorba küldjék. Bizonyos azonban, hogy Rómában nehéz napjaink voltak. Ezt csak később ismertem fel a maga teljes valójában, amikor a néhány héttel később megtartott nagy nemzeti zarándoklatról, egyik abban résztvevő főpapi barátomtól a következő rövid értesítést kaptam: „Itt mi, magyarok, vulkanikus talajon járunk, csak úgy inog a föld lábaink alatt".
*) Drohobeczky püspök ur is bizonyosan ilyen természetű intrikákra gondolt akkor, amikor bennünket Kőrös és Zágráb közti zarándokutunkon meglátogatván, tréfásan arra intett, hogy ébren legyünk mert mint rutének térhetünk vissza, ha nem vigyázunk magunkra. Sz. J.
