LORANYS CREIGHTON. novum pro

LORANYS CREIGHTON

novum pro 1

Nórinak, Lillának; nélkülük ez az egész nem sikerült volna.

2

1. FEJEZET Hétfő. Reggel hat óra. Éppen felkelésidő. Ugye ismerős a szitu? Naná, hogy az. Nincs ezen a földön olyan ember, aki ne ismerné az átkozott reggeli felkelést. Kivéve persze azokat, akik ilyenkor fekszenek le. De hát ők sem úgy kezdték, tehát előbbi megállapításom tökéletesen helyénvaló. Lerúgtam magamról a takarót, és egy határozott mozdulattal lecsaptam az ébresztőórára. Régimódi, csörömpölős vekker volt, és igazság szerint tapétaragasztóval volt az éjjeliszekrényhez rögzítve – mert ugyan a lecsapom a vekkert szám nagyon látványos –, de reggeli kómás fejjel hadonászva nincs rá garancia, hogy nem fog a földön landolni. Heteken át minden áldott reggel levertem, és akkor döntöttem el, hogy a szekrényhez betonozom, mikor a helyi órás kis híján, szíven szúrta magát egy csavarhúzóval, mert heti negyedik alkalommal battyogtam le hozzá bűnbánó képpel, kezemben a szomorú sorsú időmérő eszköz maradványaival. Mégsem tehetem kockára gyenge idegzetű embertársaim életét a saját lustaságom miatt! Így aztán maradt a ragasztó, mivel nem bírom rászánni magam, hogy vegyek egy új tiktakot. Tehát a lecsapás okozta veszélyeket így áthidalva nyugodtan viselkedhettem morcosan, és miután megszabadultam a fülsértő kerregéstől, mezítláb kicsattogtam a konyhába. A barátaim folyton rinyálnak, hogy hordjak papucsot. Mivel úgy gondolták, nyilván azért mászkálok pőre lábbal, mert szerény fizumból nem telik lábbelire, ünnepek alkalmával előszeretettel leptek meg pihe-puha, rózsaszín, bolyhos, pöttyös, mesemintás, állatfejes mamuszokkal, amelyek szépen sorakoztak a hálószobai szekrényemben, mivel használni nem használtam őket. Na jó, nem szépen és nem is sorakoztak. Igazából behánytam őket egymásra, amint lezavartam az összes puszit, ölelgetést, és végre becsukhattam az ajándékos kedvű haverok mögött az ajtót. 3

Lehet, hogy a veséimet kockáztatom, de én nem veszek föl semmit, ami rózsaszín és bolyhos. Kinyitottam a hűtőt, hogy a szokásos reggeli kakaómhoz előbányásszam a tejet, de amikor kézbe vettem a kék-fehér papírdobozt, rá kellett jöjjek, hogy a benne lötyögő valaminek az állaga közelebb áll a túróéhoz, mint a tejéhez. A francba! Mivel számomra a reggeli kakaó úgy funkcionál, mint másoknál a kávé, sikerült felhúznom magam már így negyedhét tájban. Nem indul túl fényesen a nap… Utólag megvizsgálva semmit sem találtam a hűtőben, aminek le ne járt volna a szavatossága legalább két hete. Foghatjuk arra, hogy nem igazán szoktam itthon étkezni, meg hogy természetemnél fogva csak akkor dobok ki bármit is, ha az már önálló személyiséggel bír, és szabad akaratából mászik. Gondoltam már arra, hogy bejárónőt fogadjak, de nem visz rá a lélek, hogy egy vadidegent hagyjak grasszálni a lakásomban fel-alá, főleg, ha nem vagyok itthon. Meg persze akkor körbe kéne vezetni, és megmutatni, hogy minek hol a helye. Márpedig nálam a legtöbb holminak nincs is konkrét helye, mert mindent leteszek oda, ahová eszembe jut, vagy inkább oda, ahol még van hely. Zsúfoltság van és rumli, és igazság szerint ez nem izgat. Ha már a reggeli lefújva, elmásztam a szekrényig, hogy meló előtt valami elfogadhatót rángassak magamra. Nem lenne célszerű az ügyfeleket ugyebár fekete selyemkombinéban fogadni. Mondjuk, lehet, hogy nem zavarta volna őket, de mivel a segítségemet kérők 80%-a nő, nem feltétlenül kéne, mutogassam magam. Pláne, hogy sok köztük az olyan reményvesztett feleség, aki tőlem vár valami biztatót a jövőjére vonatkozólag, és rossz híreket nem illik úgy közölni, hogy az ember egy szál semmiben virít, még ha az az egy szál semmi fekete is. Jó hírekkel meg általában nem szolgálhatok. Aki boldog és elégedett, az nem jelentkezik be jóshoz. Mert jós vagyok. Többek között. Hivatalos munkaügyi megnevezésem szerint papnő a foglalkozásom, és azért ez elég sok mindent takar. Sokan félreértelmezik, amikor ezt mondom, és rosszul teszik. Esetemben a papnő nem isten szolgáját jelenti, mint azt a hagyományos esetben rögtön gondolják, hanem annál sokkal többet. Példának okáért, a középkorban biztosan megégetnek boszorkányságért, vagy legalábbis megpróbálják. Sikertelenül jártak 4

volna azonban, mert igen jól meg tudom védeni magam, lévén, tényleg rendelkezem a nekem tulajdonított képességekkel. Papnő vagyok tehát, bár nem saját jó szántamból. Családunkban évszázadok óta különleges hatalom öröklődik, szinte kizárólag női ágon. Gyökereink az ókorig nyúlnak vissza, vagy legalábbis azóta tartjuk számon a leszármazottakat. Valamikor időszámításunk előtt, Rómában élt egy asszony. Libertasiának hívták. Tőle ered az egész család, őt tekintjük mindannyiunk Anyjának. Libertasia hírhedten szép lány volt, ráadásul módos családból származott, nem csoda, hogy egy csomó férfi lihegett a sarkában házasságkötési szándékkal. Libertasiának persze esze ágában sem volt hozzámenni bármelyik fajankóhoz is, mert ő csak egyvalakit szeretett, a dél-itáliai városkában, Crotonban élő nemes ifjút, kinek nevét elnyelte a történelem vihara. Egyedül hozzá lett volna hajlandó egy életen át tartozni, de hozzá persze nem lehetett. Mert ilyen ez a rohadt élet, és úgy tűnik, a Sors nevű tényező már akkoriban is szeretett szórakozni az útjába kerülőkkel. Egy szép napon aztán Libertasia apja beleunt, hogy lánya ilyen finnyás, és kijelentette, hogyha a hét szombatjáig nem választ valakit, akkor ő jelöli ki a férjet. Ez pedig igen nagy veszélyekkel járt, apuci ízlésvilágára való tekintettel, mely inkább vette figyelembe a jelentkezők anyagi helyzetét, mint azok belső tulajdonságait, külsőkről nem is beszélve. Libertasia pedig még aznap éjjel lenyúlt egy lovat az istállóból, és arra felkapva elindult, hogy minél gyorsabban Crotonba érhessen. Azt mondják, két napig lovagolt egyfolytában, mire odaért. Igazából, mikor elmesélték nekem ezt a sztorit, menten lekaptam a polcról az atlaszt, és megnéztem, mennyi a távolság Róma és Croton között. Cirka ötszáz kilométer. Hát nem tudom, milyen feltuningolt lova volt ősanyánknak, de erről már nem szól a fáma. Arról annál inkább, hogy felkereste ismeretlen nevű szívszerelmét, és a házasság kivitelezhetetlensége felett érzett bánatukban a tetőt is lekufircolták a fejük fölül. A végső gyönyör pillanatában törtek rájuk apja emberei, akik szintén felturbózott lovaikon, eleddig üldözték a

5

lányt. A gaz csábítót úgy, ahogy volt, fehér lepedők közt, egy szál farokban lemészárolták, Libertasiát pedig hazacipelték és bezárták. A lány ugyan kikönyörögte, hogy ne mondják el apjának, milyen tevékenység közben kapták el, de azt nem lehetett titkolni, hogy a leányzó magasról pottyant a kérőire. Apuci tehát a következő szombatig bezárva tartotta egy szem sarját, aztán rövid ceremónia keretében hozzáadta egy negyvenegynéhány éves gazdag fószerhez. Egyedül a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el táblát felejtette az ifjú menyasszony nyakába akasztani, így amikor a nászéjszaka után a hites férj őrjöngve vágtázott be az atyai házba, hogy ő egy friss-ropogós szűzre fizetett be, Libertasia apja mosta kezeit, és széttárt karral ingatta fejét, szertelen lányáról hablatyolva. Mivel a válás csak beszennyezte volna a család nevét, Libertasiát egyszerűen kirakták a házból, hogy boldoguljon, ahogyan tud. Mondjuk nem kellett a lyánykát félteni, de mégiscsak tizenhét volt, ráadásul várandós. Egy barlangban húzta meg magát, ám hiába volt tető a feje felett, a természettől ez sem védhette meg. Napokig nem mert kimozdulni az arra kószáló vadállatok miatt, elvégre nagyvárosi környezethez szokott, aztán hogyan engedtek egy nemes kisasszonyt az erdőben kószálni? Sehogyan. Így élelemhez sem jutott, de maga a barlang is borzasztotta, mert ott „különös erőket érzett", szóval két tűz közé került. Valahol a szikla hátuljában természetes vízforrás volt, onnan szerzett italt, de enni nem tudott, rejtély is számomra, hogy hogyan tartotta meg a gyerekét. Aztán, mikor már az éhhalál közelében járt, és moccanni sem tudott a fájdalomtól, megelégelte a dolgot. Úgy gondolta, nem fogja őt az éhség a sírba vinni, inkább megöli magát. Istenverte büszke természete volt, és ez a tulajdonság is előszeretettel bukkan fel az ivadékaiban néhány generációnként. Most épp én vagyok soron. Libertasia fogott hát egy frankón éles követ, és fölnyiszálta a csuklóit meg a nyakát. Aztán csak feküdt a vérben, és várta a halált. Kimászott a barlang szájához, hogy pápát intsen a napfénynek, mikor az megcsillantott egy sziklába vájt feliratot a barlang oldalán, és reflexből föl is olvasta azt. Mármint Libertasia. Nem a napfény.

6

Abban a pillanatban, ahogy végigért a sorokon, valami megjelent előtte, ami úgy maradt fenn, mint „sötét, borzongató árnyék". Ez az árnyéklény pedig a száján át belécsusszant, és Libertasia sebei beforrtak, gyomrát átjárta a telítettség érzése, arca kikerekedett, haja megfényesedett, teste karcsú ívbe hajlott, és még gyönyörűbb lett, mint volt. Ezen felbátorodva kilépett a barlangból, és megpillantott egy farkast. A farkas fenyegetően morgott rá, meg akarta támadni, de Libertasia ráparancsolt, hogy hagyja békén, az ordas pedig meghunyászkodott, és a földre kushadva pislogott fel a lányra. Libertasia pedig felfedezte, hogy megérti az emlősöket, és azok is őt, így később már a Vadak Királynőjeként is nevezte magát. Éjjelente pedig szellemek szóltak hozzá, máskor megérezte a jövőt, szóval tök random rátörtek a képességei. Kilenc hónapra pedig megszületett a lánya, akit saját maga után Libertanyának nevezett el. A kislány örökölni látszott anyja képességeit, de azok sokkal gyengébben voltak jelen benne. Amikor Libertanya betöltötte a tizenhetet, anyjához ismét szóltak a szellemek, hogy ölje meg magát, és adja lányának a szívét, mert csak így örökítheti rá véglegesen a hatalmat. Libertasia tiltakozott, elvégre nem akaródzott neki harmincnégy évesen elpatkolni, de féltette a hatalmat, és nem akarta lányát attól megfosztani, ráadásul akkoriban az átlagéletkor meg sem közelítette a mostanit, ezért azt hiszem, már az a harmincnégy is igen szép teljesítmény volt. Így hát még aznap éjjel anyuka elmondta a lányának, mi az ábra, és egy füst alatt az élet nagy dolgairól is mesélt neki. Néhány perccel később kikanyarította a szívét, és egészen addig nem halt meg, míg Libertanya el nem fogyasztotta azt nyersen, azon melegében. Aztán bekente magát anyja vérével tetőtől talpig, a testet pedig elégette. Eztán a szellemek hozzá szóltak, az állatok neki engedelmeskedtek, és ő láthatta meg a jövőt. Egyre jobban megtanulta használni a vele született tehetséget, és tudását is fejlesztette. A szellemektől megtudta, hogy ugyan nem halhatatlan, de ha nem sérül meg, tulajdonképpen nagyon sokáig élhet. Hogy pontosan meddig, az rejtély, mert még soha senki nem próbálta ki.

7

Igen, talán valóban rendkívül csábítóan hangzik, mert ki ne szeretne örökké élni? Ám hatalmunknak szörnyű ára van. A gyermek csak akkor örökli a mágiát, ha igaz szerelemből fogant, és az apát megölték a fogantatás után. A gyermek születése után tizenhét évvel pedig az anya is fel kellett, áldozza magát. A hatalom csak nőágon öröklődhet, összvissz három hím kapta meg az idők során. Az egyikük Libertanya fia volt, a második egy középkori férfiú, és az eddigi utolsó egy 1700-as évek béli nemes. De nekik ez cseppet sem volt áldás, hiszen egy leánygyermek is rendelkezett a mágiával, és a leánygyermek mindig is fontosabb volt. A férfiaknak nem lehetett utódjuk és legfeljebb hatvanéves korukig élhettek, szóval a hatodik X-nél az ő szívüket is befalatozta a „szerencsésebb" lányutód. De mivel csak egy lány lehetett a családban, az óvszert pedig még nem találták fel, el lehet képzelni, micsoda bűntelen életet élhettek őseim. Családunk törvényeit egyébként a XVII. században egy Lillard nevű hölgy foglalta könyvbe, mely azóta is bővült a megfigyelésekkel, csak épp hozzám már nem jutott el, mert az egyik asszony valahogy elhagyta, szóval én már nem okulhatok belőle. Holott igazán hasznos lenne. Mondjuk, amilyen rendetlen vagyok, én is tuti elhagynám. A könyvben feljegyzett fontos dolgok egyike az általam L-tabunak nevezett megfigyelés, vagy inkább nagyon keserű tapasztalat, miszerint lánygyerek csak L-betűs nevet kaphat, különben nagyon hamar kampec lesz. Első ilyen esetünk az újkor hajnalán, valamikor 1500 körül lépett fel, mikor a szülés fájdalmait kipihent anya boldogan Cécilnek nevezte a lányát. Éjjel borzalmas vihar kerekedett, és a kislány haldokolni kezdett. A szellemek parancsolták az anyának, hogy tegye ki a gyereket a szabad ég alá, mert, ha nem engedelmeskedik, azzal pusztulást hoz az egész háza népére. Naná, hogy nem engedelmeskedett, és naná, hogy pusztulást hozott egész háza népére. Villám sújtott az ablakon át a szobába, és minden leégett, mindenki meghalt az engedetlen anya kivételével. Született új gyerek, L-es névvel, és minden rendben volt. Körülbelül kétszáz évre rá egy hagyománytiszteletlen hölgyemény ismét lázadt, és Zoë-nak keresztelte újszülöttjét. Ugyanerre a 8

mechanizmusra jöttek a szellemek, a nagy vihar, és ezúttal a mindent elöntő ár. Azóta senki sem kísérletezett a dologgal. Persze nekem itt a XXI. században sokkal könnyebb dolgom van. Mármint, van óvszer, van hancúrbogyó és van abortusz. Szépen eléldegélek, aztán majd, ha halhatnékom lesz, szülök egy gyereket. De nincs halhatnékom. Huszonnégy éves vagyok, hét éve kaptam meg anyámtól a hatalmat. Felmerül persze a szív-megevéssel kapcsolatos kérdés… Bárki beveszi, ha ezt letűnt korokban történt esetként emlegetjük, de elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy modern nő nyers szívet egyen, és vérrel kenegesse magát. Hát hadd világosítsak föl mindenkit: én megtettem. Merem állítani, hogy soha az életben nem fog velem ennél visszataszítóbb és fájdalmasabb dolog történni. Nem is szívesen emlékszem rá, és udvariasan hárítom a kérdést, ha valaki bátorkodik feltenni. Közben alapítottam egy céget, ami paraképességekkel rendelkező embereket foglalkoztat, és most találnom kellene egy ruhát, amit az irodában viselhetek. Végül egy halványkék kosztüm mellett döntöttem, mert az hivatalos, de mégis csinos. Magamra ráncigáltam a ruháimat, és a reggelivel mit sem törődve, felkaptam a táskám, és kilejtettem a lépcsőházba. A házunk úgy néz ki, mint egy szálloda, legalábbis ami a hosszú folyosókat és végeérhetetlen lépcsősorokat illeti. Persze nincs süppedős szőnyeg és tisztítószeres kocsit tologató takarítónő sem, de a fíling az megvan. Az egyetlen ember, aki valaha is takarított a mi szolid, harmadik emeleti folyosónkon, az épp most lépett ki a tőlem a háromajtónyira lévő 15-ös lakásból. Épp az erősen cserére szoruló zárral küszködött, mikor ráköszöntem. Valami tejfehér üveget szorongatott bal kezében, jobb térdével az ajtót támasztotta. Adidas cipőt, koptatott farmert és méretes pólót viselt a halványzöld melegítőfölső alatt. – Ah, jó reggelt, Lilian – mosolyodott el, amikor hátranézett. Talán nem ismerte fel a hangom így korán reggel. – Segítsek? – ajánlkoztam. Elvettem a kezéből az üveget, és két szabad manccsal végre bezárta az ajtót. Gyanakodva lecsavartam a 9

flakon kupakját, és lágyan magam felé legyezgettem a levegőt. Alapszabály, hogy soha ne szagolj bele teli pofával semmibe, amit egy kémiatanártól nyúltál le. Sok érdekes dolgot fedeztem már fel, de ez nekem is új volt. Úgy vágott mellbe a szúrós szag, hogy majdnem elejtettem az üveget, és mivel semmit nem ettem, fennállt a veszély, hogy vegytiszta epével terítem be a padlót. Gyorsan visszatekertem a kupakot és tulajdonosa kezébe nyomtam a gyilkos szagú löttyöt. – Mi a szent szar ez!? – hápogtam. Az is téves elképzelés, hogy a papnők nem használnak olyan szavakat, mint „szar". Már hogy ne használnának. Már épp válaszolni akart, mikor megláttam a flakon oldalára ragasztott címkét. – NH3, – olvastam fel hangosan. – Ammónia!? Jézusom, Peter, mi a francos frászkarikát csinálsz te egy üveg ammóniával? – Szerencsétlen elsős gimnazistákat kínozok vele – felelte vigyorogva. Íme, Peter Burns, gimnáziumi fizika-kémia szakos tanár. – Sose árt, ha megtapasztalják, miről tanulnak. Erre nem vettem volna mérget, ha mondjuk épp az atombombakészítést tanulják, de nem vitatkoztam. – Nekem mindegy, csak tartsd távol tőlem – mondtam borzongva, és megindultam a lépcső felé. Peter utánam. Valamilyen oknál fogva széles jókedve volt, és az ammóniásüveget szorongatva úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis a Teddy-macijával. Bár a Teddy-maciknak nincs ilyen döglesztő szaga, szerény véleményem szerint. Mondjuk, aki találkozott már a frissen lehányt plüssállat aromájával, az talán vitába szállhat ezzel. – Mire föl ez a vigyor? – érdeklődtem. Erre még jobban vigyorgott. Hát én ezt leütöm. – Peter! – emeltem fel a hangom. – Jól van, na. Mikor értél haza tegnap? – Hogy jön ez ide? – vontam fel a szemöldököm, ahogy lefordultunk a második emeleti lépcsőkanyarban. – Amúgy valamikor tizenegy körül. – Akkor kizárt, hogy nem hallottál – ha nem lettek volna fülei, a szája körbeért volna a fején.

10

– Mit kellett volna hallanom? – kérdeztem naiv ábrázattal, aztán leesett a húszfilléres. Most már én is vigyorogtam. – Nem mondod! Az az egyetemista csajszi? Peter bólintott. – Jemina. Tegnap elmentünk a Shooter's-be, aztán haza, és… – Dugtatok – fejeztem be helyette. Erre olyan szemöldökráncolást mutatott be, ami egy XVIII. századi vaskalapos dajkának is becsületére vált volna. Rühellte, mikor, hogy az ő szavaival éljek, szalonképtelen szavakkal utalok a szexre. Peternél az olyasmi volt, mint amikor a kamaszsrácra rászól az anyja, hogy nem muter meg fater, hanem anya és apa, hogy az egyéb szlengkifejezésekről már ne is szóljunk. Igazság szerint kedves szomszédom ágyába bekerülni valóságos hadjárattal lehetett, ha egy kitartó hölgy átverekedte magát egy halom kikötésen, kiállta a bizalom próbáját, legyőzte a gátlásokat, és végül szembenézett a végső és legnagyobb ellenséggel: a rossz emlékekkel meg az erkölccsel. Aki elég kitartó volt és megvívta az utolsó csatát, az már ugorhatott is fejest a testnedvek tengerébe. Egyébként Peter barátnői előszeretettel hangoztatták, mennyire megérte, szóval nem szólok semmit. Feltételezem, hogy a lepedő ördöge soha nem ment el egy éjszakára senkivel életének huszonnyolc éve alatt. Ez valahogy nem az ő stílusa – népes hölgytábor legnagyobb bánatára. Kiértünk a parkolóba, és lecsapott rám az októberi se hideg, se meleg időjárás, ahová elég egy laza dzsekicske. – Örülnék, ha visszavennél a parádés szókincsedből – morogta. Aztán ismét elvigyorodott. – De a dolgok lényegét frappánsan összefoglaltad. – Ezt a Jemina-dolgot még megbeszéljük – kacsintottam rá. Körülbelül a beköltözésem utáni első héten ismerkedtünk meg, amikor nagy, lázas izgalomban, hogy bemutatkozom a szomszédoknak, átkopogtattam hozzá egy tálka áfonyakrémes piskótával, amit s.k. készítettem, hogy az új konyhámat felavassam. Szépen bemutatkoztunk, leültünk dumálni, miközben sóvár tekintettel bámultam, mikor kezdi falatozni két kezem munkáját. De

11

mivel nem mutatott hajlandóságot kajálásra, eltereltem a témát a kulináris élvezetek felé. Szerintem vette a célzást, mert rögtön lecsapott egy sütire, de az első két falat után fancsali képet vágott, és bár leerőszakolt egy egészet, hamarosan elnézést kérve spurizott a mosdó felé. Az öklendező hangokból nem volt nehéz kitalálni, hova került a piskótám... Szóval nemcsak pocsék íze volt, de Peter áfonyaallergiája sem tett kifejezetten jót az ügynek. Nem a legszebb indok egy barátság kötésére, de mindig nagyokat nyerítettünk, ha szóba került. Az pedig, hogy a nődolgait megosztja velem, teljesen szokványos dolog volt. Akár viszonzásként is tekinthettem, amiért az összes pasisztorimat elmeséltem neki, sőt ha a barátnőimnél akadt valami extra kaland, azt sem felejtettem ki. Végül ő a Land Roverje felé vette az irányt, én meg becéloztam a Renault-omat. Felajánlotta, hogy elvisz az irodáig, de akkor gyalogolnom kellett volna haza felé, azt meg utálom. Igen kérem, XXI. századi nő vagyok, akinek a seggéhez hozzánőtt a kocsiülés. Fejben végigzongoráztam a mai teendőimet miközben indítottam, és Peterrel szinte egyszerre hajtottunk ki az utcára. Egy ideig egymás mellettmögött haladtunk, aztán ő letért egy jobbos elágazásnál, én pedig hajtottam tovább a központ felé. Még nem volt csúcsforgalom, de mivel a legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy korán reggel nincs itt senki, mind ilyenkor jönnek, aztán rácsesznek a dugóban. Tisztára, mint az orvosi rendelőben. Nekem speciel szerencsés reggelem volt, sehol nem akadtam torlódásba. Cégem irodái egy belvárosi tízemeletes ötödik szintjén voltak. Megvettünk és egymásba nyitottunk néhány lakást, tökéletesen berendezkedve az íróasztali munkára és az ügyfélfogadásra. Külön parkolónk persze nem volt, de beértem a simával is. Föllifteztem és betoppantam az előszobába. Felakasztottam a kabátom, és beljebb ballagtam, hogy beköszönjek a titkárnőnknek, akinek hatkor kezdődik a munkaideje, hogy a korán érkezők ne a vaksötét irodába vágtázzanak be nagy svunggal. Szegény Andreának ki kellett állnia a bizalom próbáját, mivel az előző munkaerőmet azért kellett kirúgnom, mert hazafelé tartva eszembe jutott, hogy bent hagytam egy 12

életbevágóan fontos dossziét, és visszatértemben rátaláltam, amint az íróasztalomon kefélgetett egy tetkós seggű hapsival. Meg kell, mondjam, igazi úrinőként viselkedtem. Csupán bepöccentettem a biztonsági kamerát felvevő állapotba, és a dossziém nélkül hazafurikáztam, másnap reggel pedig lejátszottam a kedvesnek a felvételt, majd kipiszkáltam a szalagot és hozzávágtam búcsúajándékként. De Andrea nem okozott csalódást. A váróban ücsörgött a számítógép előtt, és valamit pötyörészett. Voltam olyan jó, és bevezettem neki az internetet, hogy ne unja széjjel magát, mikor hajnalok hajnalán iderendelem, vagy épp kérem, hogy várja meg, míg lejár a túlóránk. – Jó reggelt – motyogtam. – Jó reggelt, Ms. Carro. – Lilian, Andrea, Lilian – csóváltam a fejem. Asszem, soha nem fog rászokni, hogy a keresztnevemen szólítson. Pedig jóformán tökéletes munkatárs volt. Negyven felé járó nő perfekten fodrászolt fejjel és műkörmökkel, szolid sminkben, élére vasalt nadrágkosztümben. Parádésan osztotta be az idejét, hogy az enyémről már ne is beszéljünk. – Van benn valaki? Tulajdonképp hülye kérdés volt, mert sehol sem égett a villany, de sosem lehet tudni. S lőn. – Amelie. Zaklatott volt, és egész korán bejött. Nem tudom, mi lehet vele. Na igen. Bármilyen jó titkárnő volt Andrea, azt senki nem vette volna jó néven, ha nekiáll kérdezősködni. Sokszor még egymástól sem örültünk a vigasztalósdinak, nemhogy a titkárnőnktől. Nem mintha alábecsültük volna Andreát, de ő volt a legemberibb az irodában, mi pedig, bár szervezőkészségünk meg sem közelítette az övét, mégiscsak parák voltunk, különböző képességekkel. Jobban megértettük egymást. Énnyi. Amelie kapta a kék irodát, ami a legközelebb volt az előtérhez, szóval akár hallhatott is minket, ha nagyon fülelt. Egy biccentéssel megköszöntem Andreának az infót, és bekopogtam Amelie-hez. Mivel válasz nem érkezett, vettem a bátorságot, és beléptem.

13

Kolléganőm nem vette a fáradtságot, hogy villanyt kapcsoljon, vagy legalább elhúzza a nehéz bársonyból készült sötétítőfüggönyöket. Az íróasztalához mellékelt gurulós széken kuporgott, testszínű harisnyába bújtatott lábait maga alá húzva; fekete tűsarkú cipői lerúgva hevertek a puha szőnyegen. Fejét felhúzott térdeire támasztotta, és egyenletesen rázkódott. – Amelie! – szólítottam meg halkan. Felnézett. Szemüvege bepárásodott a forró könnyek miatt, lágy, vörösesbarna haja, amit egyébként szigorú kontyban hordott, most finom selyemként borult nedves arcára. Nincs olyan sampon vagy balzsam, ami ilyen puhává teszi a hajat. Vagy ilyenek a génjeid, vagy nem. Próbáltam egy bátorító mosolyt küldeni, de mikor meglátott, újra eltemette az arcát, és még jobban zokogott. Lassan odasétáltam hozzá; cipősarkam kopogását elnyelte a szőnyeg. Gondoltam, hogyha barátilag átölelem vagy megsimogatom, akkor megnyugszik, vagy legalábbis mérsékeli a bőgést. De még szinte fel sem emeltem a kezem, mikor felrikoltott. – Ne érj hozzám! Ezen meg kellett volna sértődnöm, vagy dicséretnek vennem, a halál tudja. Mindenesetre nem ölelgettem, és nem simogattam. Üzenet a férfiaknak: ha egy nő azt mondja, „nem", akkor annak értelmezése nem „igen", hanem „nem". Érthető? Magamhoz húztam az egyik ügyfeleknek fenntartott széket, és némi megbántottságot préseltem a hangomba. Isten látja lelkem, nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát, de valahogy rá kell, vegyem, hogy kommunikáljon velem, ha azt akarom, hogy még ma rendesen végezze a munkáját. – Komolyan azt hiszed, használnám a képességeimet, hogy belemásszak a magánéletedbe? – kérdeztem némi szemrehányó felhanggal. Erre még jobban rázkódott, bár nem hittem, hogy ez lehetséges. Na tessék. Énnyit rólam meg a vigasztalási módszereimről. Felsóhajtottam, mint aki egy világ fájdalmát cipeli a vállán, és a kócos hajba bámultam, mert az volt nagyjából szemmagasságban.

14

– Mi történt, Amelie? – kérdeztem atyai jóindulattal. – Akarsz róla beszélni? Erre nyöszörgött valamit. Most vagy a térdéhez beszélt, vagy nekem próbált válaszolni. Bátorkodtam ez utóbbit feltételezni, és folytattam, tőlem merőben szokatlan türelemmel. – Ne haragudj, de ezt nem értettem. Megemelte a fejét, és egy szó buggyant ki a száján fáradt, rekedtes hangon. – Dave... Dave. Remek, előrébb vagyunk. Dave-ről annyit érdemes tudni, hogy Amelie nagy gimis szerelme, és mellesleg két éve járnak jegyben. Csak ők a megmondhatói, miért nem kondult még a nagyharang az ásóval meg a kapával, de ki vagyok én, hogy bárkit is bíráljak, mikor még pasim sincs, nemhogy vőlegényem? – Mi van Dave-vel? – kérdeztem. – Tegnap este... feljött hozzám. Ez kétéves jegyben és nyolcéves jegyen kívüli járás után számomra abszolút nem meglepő, de nyilván nem a kedves látogatása adott okot az akut bömbölésre. – És? Felemelte a kezét. Nem tudtam, mit akar, mert ha beint vagy ilyesmi, akkor oké, de nem nyújtogatta egyik ujját sem, csak tartotta a tenyerét, mintha zsinóron rángatnák. Aztán leesett a tantusz. – A gyűrűd... Amelie nyelt egy nagyot, és levette a szemüvegét. Láttam, hogy az arcán fekete patakokban folyik a szemfesték. Így elég horrorisztikus látványt nyújtott, bár az én agyszintem kevés ahhoz, hogy felfogjam, miért keni ki magát valaki, ha előre megfontolt szándékkal korábban jön be, hogy egyedül főhessen kicsit a saját keserűségében. De mindegy is. A szokás nagy úr. – Van egy pézséd? Bólintottam, és felcsattintottam a táskámat. Átnyújtottam egy kupac zsebkendőt, és kivártam, míg ledörzsöli magáról a festék jelentős részét. Persze így az egész arca feketében játszott, de ez igazán mellékes. 15

Kicsit rendezte vonásait, és talán jobban is érezhette magát. Lehet, hogy megjött a büszkesége. Én képtelen lettem volna mások előtt sírni. Amúgy sem tesz jót az imidzsemnek. – Szóval, elmondod, mi a hézag? – kérdeztem. Amelie eltűrt egy hajtincset a füle mögé, és bólintott. – Tegnap otthon ültem, és épp átfutottam a mai teendőimet, mikor csöngettek. Nem vártam senkit, szóval aggódtam picit, de kinéztem. Dave volt az. Amikor beengedtem, láttam, hogy teljesen meg van zavarodva. Összevissza hablatyolt valami nőről, aki meghalt, és hogy engem nem akar belekeverni, meg addig jó, amíg nem tudok semmit. Aztán – Amelie ismét kapkodni kezdte a levegőt, könnyei újabb árkokat szántottak arcán – visszaadta a gyűrűt, mondván, hogy nem is ismerjük egymást, és ne keressem többet. És akkor megint kopogtattak, ezúttal a rendőrség, betörték az ajtómat, és bilincsben vitték el Dave-et, mert gyilkossággal vádolják – a végét egy levegővel, hadarva mondta el, mintha gyorsan túl akarna lenni rajta. Hát igen, ez elég gáz. A vőlegényed kirúg, aztán még be is viszik, ráadásul gyilkosság vádjával. Na ja. – Mondott valamit, mikor bevitték? – kérdeztem. Olyasmire gondoltam, amit felhasználhatnak ellene a bíróságon, de úgy tűnt, Dave-nek volt annyi esze, hogy kussoljon, míg hozzá nem vágnak egy ügyvédet. Vagy mégsem. – Azt mondta, hogy bocsássak meg, és hogy szeret. Semmi mást. Nyeltem egyet. Kissé zavaros az ügy, tekintetbe véve, hogy normális ember nem bontja fel a jegyességet, hogy aztán azt hangoztassa a másiknak, mennyire szereti. Ez nem áll össze. Már épp folytatni akartam a kérdezősködést, mikor diszkrét kopogás hallatszott. – Igen? – kiabált ki Amelie enyhén remegő hangon. – Elnézést, Miss Porter, de megjött az első ügyfele – szólt Andrea. Szentséges szűz, ennyi idő telt el? Akkor már tuti bent vannak a többiek is. Titkárnőnket és engem nem számolva öten dolgoztunk kis cégemnél, három nő és két pasas.

16

Mondd nekik, hogy mindjárt jöhetnek, csak öt percet kérek – dadogta Amelie. Behallatszott, ahogy Andrea közvetíti az üzenetet a várakozóknak, én pedig eltanácsoltam kolleginámat a legközelebbi fürdőszobába arcmosás végett. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem húzza le magát a klotyón, és nem fullad a mosdóba, kiléptem a váróba. Andrea a számítógépet bűvölte, a fotelekben egy középkorú nő és egy huszonegynéhány éves fiú ücsörgött, komor ábrázattal, totál feketében. Tekintve, hogy Amelie halottszakértő, ez szemernyit sem meglepő. Igazság szerint zombikeltéssel foglalkozik már jó ideje, és a szakmai gyakorlat meg a jó referenciák után csak úgy szüretelte az ügyfeleket. Persze a sok regény meg film, és nem utolsósorban az internetszerte oly népszerű szerepjátékok nyomán az úgynevezett nekromantákat többnyire gonoszként állítják be, aki képességeit a világ leigázására vagy egyéb – mások számára – kellemetlen cselekvésekre fordítja, pedig korántsem volt így. Nem állítom, hogy nem léteztek olyanok, akik önző célokra használták fel a velük született képességet, de Amelie nem tartozott közéjük. Világ életében igyekezett a lehető legpozitívabb módon értékesíteni adottságait. Leginkább azzal töltötte idejét, hogy kis időre irányítása alá vonta a halottakat, hogy családtagjaik, avagy hatósági személyek beszélhessenek vele. Többi munkájáról nem tudtam, mert nem tájékoztatott minden viselt dolgáról, és nem is értettem egyáltalán az ő szakterületéhez. Hónap végén Andrea odaadta a listát, ami alapján kiadtam a fizetést, átutaltam és ennyi. Saját felelősségére olyan melót vállal, amilyet akar. – Jó napot – köszöntem. Első az illem. – Maga Amelie Porter? – kérdezte vadul a fekete kalapban gubbasztó nő. Oké. Énnyit az illemről. – Nem – feleltem, és próbáltam mosolyogni. – Miss Porternek még van egy kis dolga, de néhány percen belül kész fogadni önöket. – És feltámasztja majd az én Ian-emet? – a nő felugrott és megragadta a karom. A fiú a háttérben felnézett. Arcán afféle „nézze el neki, öreg és gyászol" kifejezés ült. Ez nem változtat a tényen, hogy a leendő ügyfél hülyeségeket beszél. Amelie nem támasztott fel senkit, 17

képességei csupán a fent említettekre terjedtek ki. Aki meghalt, az meghalt, vége. Senki nem tudja visszahozni. – Nem ígérhetek Miss Porter nevében semmit, de biztos vagyok benne, hogy legjobb képességei szerint igyekszik majd az önök problémáját megoldani. – Muszáj, segítenie! Ian olyan hirtelen ment el, nem is szólt semmit, én ezt így nem bírom, egyszerűen nem! Utánamegyek én is! Bunkóság lett volna azt mondani, hogy csak tessék, én nem tartóztatom, így csak segélykérően pislogtam a fiúra. Az fel is kelt, és gyengéden megragadta a nő vállát. – Gyere, anya. Gyere szépen, na, ülj le, mindjárt bemegyünk. Az asszony ugyan sírva fakadt, de nem kapkodott tovább, leült a puha fotelbe és csak meredt maga elé. Egy pillanat múlva az íróasztali rádión megszólalt Amelie hangja. – Kész vagyok, Andrea, küldheti őket. Andrea a kék irodába vezető ajtóra mutatott. – Arra parancsoljanak. – Köszönjük – a fiú felsegítette az anyját, és az ajtó felé támogatta. – Gyere, most bemegyünk, és Miss Porter majd segít. Mikor eltűntek az irodában, leroskadtam a nő helyére. Nem irigyeltem Andrea munkáját. Kicsit sem. – Mindenki bejött? – Nem, Paul még hiányzik – felelte Andrea fel sem nézve. És nekem mikor van az első időpontom? Erre felcsapta az előtte lévő egyik határidőnaplót, végigfuttatta ujját a táblázaton, majd rám pillantott. – Kilenckor. Felnéztem a falon lógó nagy, fehér, műanyag órára. Nyolc múlt tíz perccel. Anyám, irgalmazz. Repült az idő. Úgy döntöttem, ideje meglátogatni a saját irodámat is, és még relaxálni egy picit, mielőtt rám tör az első szerencsétlen a nyavalyájával. Az én irodám a legmisztikusabb hangulatú. Valamiért az emberek jobban hisznek, ha mindenfelé füstölők illatoznak, és sejtelmes félhomály uralkodik. Nyilván hangulatba kerülnek tőle, holott azt 18

inkább nekem kéne, attól eltekintve, hogy a legtöbb füstölő zavar a koncentrálásban és belekontárkodik a mágikus rezgésekbe. De sebaj. Első az ügyfél, még ha emiatt esküvő helyett halált is jósolok neki. Kiszóltam Andreának, hozzon egy bögre teát, hogy legyen valami a gyomromban, és amíg vártam, papnőhöz méltatlanul fölcsaptam a lábaim az asztalra, a rojtos csipketerítőre. Néhány perc múlva Andrea szervírozta a finoman gőzölgő teát. Odakint emberek mászkáltak, nyilván a többiek kuncsaftjai. Örültem, hogy hozzám csak később jönnek. Utáltam úgy ügyfeleket fogadni, hogy a fejem egy frissen keltett zombiéhoz hasonlatos. Nem mintha valaha láttam volna frissen keltett zombit. De mire elfogyasztottam a teát és Andrea kivitte a bögrét, már kopogtatott is aznapi első látogatóm. Lekaptam a lábam az asztalról, eligazgattam a rojtos terítőket, és beinvitáltam. Harminc és negyven közötti sötétszőke férfi volt fényesre suvickolt fekete cipőben és elegáns öltönyben, ocsmánysárga nyakkendővel kiegészítve. Kezében szürke kalapot szorongatott. – Kézcsókom, Miss Carro – kellemesen mély orgánuma volt, bár kis izgatott felhanggal. – Üdvözlöm, Mr... – Bailey. Robert Bailey. – Tehát üdvözlöm, Mr. Bailey. Foglaljon helyet – mutattam az asztalom másik oldalán álló keményfa székekre. Kissé feszülten leült, kalapját izzadó kézzel markolászta. – Miben segíthetek? – Nos, a feleségemről lenne szó. – Értem – bólintottam barátságosan. – Kérem, folytassa. – Az a helyzet, hogy elhoztam néhány személyes holmiját. – Szeretné, hogy érintésből jövendöljek? – kérdeztem. Nem ez lett volna az első eset, hogy ilyesmire kérnek, bár csupán tárgyak megérintésével, sokkal kevésbé tudtam biztosat mondani. Rápillantottam az asztalomra rakott holmikra. Az egyik egy csinos karikagyűrű, a másik egy élénk rózsaszín pamutpulóver volt. Mély levegőt vettem, és felszabadítottam magamban az energiát. Forró bizsergés áramlott át minden porcikámon, és a tenyeremben összpontosulva kivetült a puha anyagra, amit a kezembe simítottam. 19

Ahogy hozzáértem a pulcsihoz, mintha áram vágott volna belém. Hátrahőköltem, talán fel is sikoltottam. – Jézus, Mária és az összes szentek – dadogtam. – Énnek a tulajdonosa halott – fájdalmasan nagyot nyeltem, és vádlón néztem Mr. Bailey-re. – Szólnia kellett volna! – remegett a hangom. Igazán nem csinálnék ebből ekkora ügyet, ha felkészülten ér a dolog, de így derült égből a villámcsapás módra kicsit megviselt az élmény. – Akartam, de nem hagyott rá időt – vont vállat a férfi. Na jó, nem állok le vele vitatkozni, mert azzal csak rontok a helyzeten. – Szóval, a felesége halott – mondtam kissé túl tárgyilagos hangon. – Akkor mit tehetek önért? – A feleségem gyilkosság áldozata lett tegnap éjjel. – Ez esetben forduljon a rendőrséghez, Mr. Bailey, ez az ő szakterületük. – De én azt szeretném, ha maga segítene, Miss Carro. – Nézze, hacsak nem a mágia eszközeivel követték el a gyilkosságot, nem tudok segíteni. Van okunk feltételezni, hogy használtak varázslatot a merénylet során? – Nem tudom. Lehetséges. – Mr. Bailey, miért akarja minden áron, hogy én segítsek? – kérdeztem fáradtan. Úgy tűnt, csórikám eltévesztette a házszámot. Én itt semmiféle igazságszolgáltató szervet nem képviselek. – Úgy hallottam, ön kapcsolatban áll a helyi rendőrséggel. Talán mégsem tévesztette el. Igen, kapcsolatban állok a rendőrséggel, sőt a szövetségiekkel is. Tulajdonképp ők az FBI helyi megfelelői, ezért is ragadt rajtuk ez a név. De a problémáját akkor is nekik kell elsírnia, mert én nem igazán tudok vele mit kezdeni. – Így van. Időnként a segítségemet kérik, ha olyan üggyel találkoznak, ami egy kicsit már az én szakterületemhez tartozik, tehát mágiához, esetleg természetfeletti dolgokhoz van köze. De egyszerű gyilkosságokhoz nem hívnak, én csak civil vagyok – s az igazság valóban ez volt. Hivatalosan csak nagyon különleges esetekben fordultak hozzám, ám egyik rendőr barátnőm, Jessica, sokszor akkor is a helyszínre rendelt, ha az ügynek szemmel láthatóan semmi köze nem volt a mágiához. 20

Robert Bailey szemében könnyek gyűltek, és egyhamar ki is csordultak. Mi a francért olyan fontos neki, hogy én működjek közre!? Óóóó, istenem, mit vétettem? Mit? – Nézze, ha elmondja, miért olyan fontos, hogy én segítsek, talán teszek önért valamit. – Számíthatok a diszkréciójára? – hüppögte a férfi. Mifelénk, ha valaki valamiről azt állítja, hogy „diszkrét", akkor az esetek 99%-ában a szó szinonimája a „veszélyes"-nek. – Természetesen – biztosítottam. Kezdett érdekelni az ügy, és idegesíteni az ügyfél. De talán tényleg segíthetek. – Nos, az a helyzet, hogy a feleségemmel épp válófélben voltunk, és... és a perben vitte volna szinte minden pénzemet. Az gáz. A válóperek mindig ocsmányak, de ahol a nő a felperes, az garantáltan ocsmányabb minden másnál. – Igen? – És... a gyilkosság idejére nincs alibim. Tyűha. – Szóval akár maga is gyanúba keveredhet? – tettem fel a kérdést, jóformán feleslegesen. – Igen. – És miért nincs alibije? – vontam fel a szemöldököm. – Mert kiautóztam a város szélére, hogy kiszellőztessem a fejem. Megvisel ez az egész ügy. De nem szóltam senkinek, hogy elmegyek, és senki nem is látott. – Hát... szívás – mosolyodtam el kissé kárörvendően, és a legkevésbé sem professzionálisan. – De még mindig nem tudom, hogy jövök én a képbe. – Nos, ha a maga támogatását élvezném a másik gyanúsítottal szemben... – Milyen másik gyanúsított? – szóltam közbe. Miért nem képes minden részletet elmondani, ha akar valamit!? – A rendőrök bevittek valami fickót még tegnap. Alapos gyanúval. – Hogy hívják a pasast? – Valami Dave. Dave Lace, ha jól emlékszem.

21

Első megdöbbenésemből magamhoz térve végiggondoltam a dolgot. Egy ügyfél, aki fizetne a szavamért egy zsák pénzt, de lehet, hogy ő a gyilkos, és a kollégám exvőlegénye, aki furcsán viselkedik, és lehet, hogy ő a gyilkos. Bassza meg.

22

2. FEJEZET Ebédszünetben felhívtam az egyetlen embert, akit ilyen helyzetben hívnom érdemes: Jessica Hammert. Asszem, nem sok olyan csaj futkározik a világban, mint ő, és ennek megfelelően, mivel rólam ugyanez elmondható, valahogy legjobb barátnőkké avanzsáltunk. Jessicáról annyit kell tudni, hogy a legkegyetlenebb nő ezen a féltekén, de lehet, hogy az egész Földön. Ötéves volt, mikor szülei elváltak, és daganatos apja helyére anyja beújított egy makkegészséges fazont, aki mellesleg nekiállt szexuálisan zaklatni. Jessica – természetesen – akkor még nem mert szólni, mert a pasek megfenyegette, hogy az apja bánja majd, ha eljár a szája, és az anyja egyébként sem hinne neki, ez az ő kis titkuk, ugyebár. Drága barátnőm kilenc hosszú éven át tűrt, míg a daganat ráhúzódott az apja agyára, és megölte a férfit. Most, hogy nem volt mivel zsarolnia, a pótapuka takarékra tette magát, de Jess-t ez már nem érdekelte. Áthidaló megoldásként magához édesgette a konyhakést, és szúrt egyszer, kétszer, hétszer. Erre az anyja öngyilkos lett, Jessica pedig fogta a motyóját meg az aktuális pasiját, és leléptek. A srácnak volt egy kis albérlete, ott húzták meg magukat, mindketten körözés alatt. Jessicára a nevelőapjának meggyilkolása, a pasira meg néhány bolti lopás miatt vadásztak. Megélhetési gondokkal küszködve a kedves rávette Jessicát, hogy álljon ki az útszélre, ő maga pedig sötét sikátorokban kapott el néhány embert, megszabadítva őket súlyosabb értékeiktől és eszméletüktől egyszerre. Persze Jessicának egyszerre megjött az esze, és ki akart szállni, de már nem lehetett. Néhány falatrengető veszekedés után a leányzó kijelentette, hogyha még egyszer pénzért kell csinálnia, első útja a zsarukhoz vezet majd. Erre a pasek összeszedte magát, és – mivel a maga beteg módján szerette Jessicát, és mert nem akart sitten ülni – meggyőzte, hogy térjenek át a bankrablásra.

23

Jessica pedig kitartóan hitt abban, hogy egyszer minden rendbe jön, és boldog lesz az ő kis drágájával. De a dolgok nem igazán jöttek rendbe, sőt egyre rosszabbak lettek, főleg mikor megkezdődött a Bonnie és Clyde szerű macska-egér játék a rendőrökkel, nyílt színen. Bár életszínvonaluk jelentősen javult, bűnlajstromuk egyre hosszabb lett. Jessica pedig, amikor épp nem fegyverekkel rohangászott, otthon ült, és siratta az életét, amit annyira elcseszett. Aztán egy szép napon, mikor épp egy zsák pénzzel igyekeztek kifelé egy bankból, belefutottak a szövetségiekbe, akik tárt karokkal várták őket. A tárgyalások elég sokáig folytak, míg a srácra rábizonyítottak pár gyilkosságot, és tíz évre rács mögé perdítették. Jessicának a pótapu összeszurkodásáért nem kellett felelni a zaklatások tükrében, és pár egyéb vádpontot is kihúztak, mert kiskorú volt, amikor elkövette őket, de így is maradt neki épp elég éve, amit leülhetett, főleg a fegyveres rablásokért. Szabadulása után úgy döntött, új életet kezd, és a múltnak még az emlékét is kitörli. Persze az a borzalmas tíz év, ami szülei válása és az ő sittre kerülése között eltelt, nem gyógyulhat be olyan könnyen, elfelejteni pedig, akárhogy is akarja, sohasem tudja majd. Szépen fogta magát, elvágtatott a rendőrtiszti főiskolára, és valahogy beprotekciózta magát a zsarukhoz. Később szövetségi plecsnit kapott. Mostanság a leghatékonyabb ember a jardon. Egy közös nyomozáson hozott össze minket az élet, mikor adott gyilkosság elkövetésével egymást gyanúsítottuk megingathatatlanul. Tizenkét óra múlva együtt nyomtuk le a tettest, egy kedves wiccás hölgyet, aki szemmel láthatólag nem zavartatta magát a „minden amit csinálsz háromszorosan üt vissza rád" biznisztől. Vannak dolgok, amik közel hozzák az embereket egymáshoz. Egy őrült boszorkány bíróság elé vetése pontosan ilyen dolog. Fejből pötyögtem Jessica számát, de ő bizonyára nem vágta így az enyémet, mert csak úgy belevakkantott a telefonba. – Itt Hammer, mi van? – Jó nagy gáz – feleltem fáradtan. – Ki beszél? 24

– Lilian Carro hivatalos pap és jósnő áll szolgálatára a nyomozó asszonynak – vágtam rá. – Baszd meg. Ezt szeretem Jessicában. Mindig megtalálja a helyzethez illő hangnemet. – Zavarlak? – kérdeztem a biztonság kedvéért. – Egy kibaszott gyilkosságon ülök tegnap este óta, vagyis legalább tizenkét órája. És akarok egy rohadt kávét. – Körülbelül harmincas szőke tyúk, épp válóper közepén? – kérdeztem halálos nyugalommal, enyhe mindentudó felhanggal. Volt egy olyan érzésem, hogy egy ügyről van itt szó. – Tudsz valamit? – csapott le rám. – Lehet – mondtam kimérten. – Sürgősen hozd ide a segged, mert elegem van a sok faszfejből, aki körülugrál! Azzal szó nélkül lerakta. Nem köszöntem a tárcsahangnak, inkább mondtam Andreának, hogy kezdjen valamit a délutáni időpontjaimmal, aztán bevágtam magam a kocsimba és padlógázzal hajtottam a helyszín felé. Robert Bailey még előbb elmondta, hol történt a dolog, és ha Jessica ennyire ideges, akkor valószínűleg még mindig ott szarakodnak. Útközben megálltam a kedvenc kávézónkban, kértem két feketét elvitelre, és gurultam tovább. A citromsárga rendőrségi szalag már messziről villogott a képembe. Először be sem akartak engedni, szokás szerint, de ekkor egy határozott női hang hallatszott. – Vigye a seggét a kibaszott útból, Smith, mert ha én viszem, az magának nagyon fog fájni! A fakabát szó nélkül arrébb ment, és ott állt előttem Jessica Hammer teljes életnagyságban. Göndör, tiziánvörös haja szinte pattogott a feszültségtől, és repült mögötte, ahogy hosszú léptekkel közeledett. Halálsápadt arcán valósággal világítottak a szeplők, s élénkzöld macskaszeme szikrázott a dühtől és a fáradtságtól. Szó nélkül elővillantottam a kávét, amit ő szintén szó nélkül benyakalt, majd kiragadta a másik poharat a kezemből és gondolkodás nélkül ledöntötte azt is.

25

– Szeretlek – nyögte. A koffein mindjárt vágtatni kezd az ereiben, és az ideges Jessica Hammernél csak az elemében lévő Jessica Hammer rosszabb. Ha pedig a kettő egyszerre van jelen, akkor mindenki keressen fedezéket, vagy haljon hősi halált. – Akarod, hogy megnézzem a francos hulládat? – Naná. Amúgy is hívni akartalak, de a seggfejeket csak most sikerült meggyőznöm, hogy te is kellesz. Méghozzá nagyon. – És mégis miből gondolod, hogy mágia? – kérdeztem, miközben elindultunk felfelé a domb tetején álló házhoz. Undorító és felvágós újgazdag-érzés. – Lily, a hulla üres – mondta Jessica viszolyogva. – Hogyhogy üres? – értetlenkedtem. Milyen hülye kifejezés... És a helyszín is furcsa. Máskor tele vagyunk rókázó nyomozókkal. Most mindenki tanácstalan, értetlen és ijedt, de senki sincs rosszul. Érdekes. – Nincs benne egy csepp vér sem. – Vámpírok? – kérdeztem gyanakodva. Egy harapásnyom sincs rajta. Tökéletesen sértetlennek tűnik, és semmilyen betegségről nem tudunk. Semmi baja, azon kívül, hogy halott. – Honnan veszitek akkor, hogy nincs benne vér? – Megvágtuk. Se folyékony, se alvadt, se száradt, se semmilyen vér. Meg az egész csaj olyan furcsa. Ez a legtisztább gyilkossági helyszín, ahol valaha jártam. Időközben felértünk a házhoz. Többen is furcsán néztek rám, hiszen a zsaruk többségét nem ismertem, csak akikkel rendszeresen találkoztam parabűntények kapcsán. Ezek mind idegenek voltak, de Jessica valószínűleg már annyit ordibált velük, hogy nem mertek hozzá szólni. Felbattyogtunk az emeletre. Senki sem kérdezte, bírják-e az idegeim, vagy nem leszek-e rosszul, és ez is furcsa volt. De amikor beléptem a hálóba, megláttam, mit furcsállnak. A nő meztelenül feküdt a mohazöld takaróval fedett ágyon, szőke haja szétterült körülötte. A hátán hevert, arca békés, vonásain nyoma sincs félelemnek vagy fájdalomnak. Tisztára mintha csak aludna.

26

A bal csuklóján kis vágást fedeztem fel, ahol Jessica szerint megnézték, vérzik-e. Egyébként sértetlennek láttam, de a teste, furcsán, mintha fel lett volna fúvódva, mint a döglött halak. Vagy a vízihullák. – Szabad hozzáérnem? – kérdeztem. Jessica bólintott. – Mindenki lecsekkolta, lefotózta és megvizsgálta, csak mi szarakodunk itt. Nekrofilkodhatsz kedvedre. Vágtam egy grimaszt, de nem szóltam vissza. Az életemben valaha látott legtisztább gyilkossági helyszínen az életemben valaha látott legtisztább gyilkossági áldozathoz léptem. Végigsimítottam rajta a tenyerem, és megtapogattam, megnyomkodtam itt-ott. – Bakker – nyögtem. – Mi van? – nézett rám Jessica. A kávé nyilván kifejtette jótékony hatását, mert egy trágár kifejezést sem mellékelt a kérdéshez. Ez merőben szokatlan volt tőle. – Ez üresebb, mint gondoltam. – He? – Nincsenek meg a belső szervei. Üres. Kiszedtek belőle mindent. Anyám! Ez színtiszta mágia, vagy egy ismeretlenül futó, de tehetséges sebész műve. Mi a bánatos francot keres őrizetben, sőt vád alatt Dave Lace? És mitől fél Mr. Bailey? – A férje látta már? – Nem. Oh. Ez mindent megmagyaráz. Legalábbis Bailey-vel kapcsolatban. – Összevagdoshatom? – Nem. De kísérheted a boncterembe. Ha gondolod, beszólok, hogy sürgős eset, és nyisszantsák fel a kedvedért hamarabb. – Azt megköszönném. Mi a fene lehet képes kizsigerelni egy embert minden nyom nélkül? Mi?

 27

Jessica gyorsan intézkedett, és a mentősök bezsuppolták a kocsiba a megboldogult hölgyet. Egyenesen a boncterembe vijjogtunk vele. A mentősök is tettek néhány furcsa megjegyzést, miszerint a nő „biztos valami francos diétán volt, mert rohadt könnyű". Nos, ha valakinek kiszedjük a belső szerveit, az jelentős súlyveszteséggel járhat. De miért nem zuhant össze a bőre, ha szimplán kiürítették? Ezért akartam felvágni, hogy lássam, mi van belül. A kórház alagsorába dugott boncteremben fullasztó szag terjengett. Nem voltam rá kíváncsi, hány ilyen-olyan módon jobblétre szenderült egyént kaptak itt részekre, és hogy utána hány liter fertőtlenítőt locsoltak szét. Ott álltam bebugyolálva a steril ruhába, arcom előtt a zöld maszkkal, fehér gumikesztyűben, aminek mintha hintőporos lenne a belseje. Vártam, hogy a doki felvágja a nőt, és végre fény derüljön a nagy titokra. Már épp nekikészült a dolognak, mikor egy szempillantás alatt sötétbe borult minden, s a feketeséget halk, süllyedő hang kísérte. Áramszünet. Frankó. Dühös „tsa!" kiáltás hagyta el a számat, amitől a doki ijedtében elejtette a szikét. Halkan káromkodott, enyhén parás hangon, és a földre bukott, hogy kitapogassa a pengét. Beleütközött a boncasztalba. – Várjon! – szinte kiabáltam. Nem akartam, hogy nagy zavarában rám borítsa a hullát, vagy belém állítsa a kést. Előkapartam a farmerem zsebéből az apró infralámpám, és a földre világítottam vele. A doki szemmel láthatóan megkönnyebbült a fény hatására, még ha az csak egy apró lila folt is. Az emberek valamiért idegesek lesznek, ha a sötétben együtt maradnak egy halottal. Az nem bánt. Hacsak nem nőnek agyarai. De akkor eleve nem is kerülne a boncterembe, szóval fölösleges idegeskedni. Az asszisztens furcsán nyugodt volt, mintha unatkozna, vagy azon gondolkozna, hogy elfelejtett fogkrémet venni. Nem érdekelt különösebben. Én sem voltam ideges. A doki végre megtalálta a vágóeszközt, és megkönnyebbülten nekidőlt a műszeres kocsinak. Az – kerekes lévén – megkezdte bizonytalan útját a vaksötétben. A tudomány hű szolgája utána vetette magát, a földet érést pedig fémes csörömpölés és nyöszörgés kísérte. 28

Basszus. Ezt nem hiszem el. A végén én fogom megvizsgálni a hullát az infralámpámmal és a rugós bicskámmal. Az orvos felé világítottam, de az apró fényfolt nem törte át eléggé a sötétet. – Wilkins! – hörögte a doki a távolból. – Igenis, megyek, Dr. Pringle – buzgólkodott a jegyzettömbös asszisztens, de ő sem látott többet, mint én. A lámpát pedig ki nem adom a kezemből, az ziher. – Wilkins, jöjjön már! Jesszus, ugye nem állt bele semmi? Még csak az kéne... Meg, hogy ez a buzgómócsing tanonc még több bajt csináljon. – Wilkins, maradjon a helyén! – szóltam rá, de elkéstem. Megindult a sötétben, elbotlott és nekem jött. Mivel nem vagyok se túl magas, se túl kövér, menten kibillentem az egyensúlyból, és nekiestem a boncasztalnak. Belekapaszkodtam, megrántottam, és sikeresen lerántottam a fehér lepedőt, és mindent, ami rajta volt. Két másodperc múlva egy hulla alól pislogtam kifelé. Az infrafény a nő mellkasára vetült, és élénksárga csíkot vettem észre. – Állj! – sikoltottam. És erre a végszóra néhány bizonytalan villanás után felragyogtak felettünk a zúgó neoncsövek, s lőn világosság. Hála az égnek a mentősöknek igazuk volt, az áldozat valóban sokkal könnyebb volt, mint azt egy friss hullának ildomos. Könnyedén lelöktem hát magamról, és miközben feltápászkodtam, egy oldalpillantással felmértem, mit művelnek a boncolóim. A doktor úr a földön kuporgott, és a vádlijából valami hosszú, vékony, ismeretlen rendeltetésű eszköz meredezett elő, asszisztense pedig vérben tocsogó köpenyét taperolta, és igyekezett megnyugtatni főnökét. Hát ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem. Dühösen meredtem a földön jajgató párosra. Menjenek a... Csak az időmet vesztegetem! Felkaptam a fehér lepedőt, leterítettem vele a boncasztalt, és visszapakoltam rá a szőke nőt. Mellkasára világítottam az infrafénnyel, de így világosban nem bízhattam benne száz százalékig. A villanykapcsolóhoz nyúltam, és sötétbe borítottam a helyiséget. 29

– Mit művel!? – csattant fel Wilkins. – Fogja be! – rivalltam rá. Elég ijesztően hangozhattam, mert nem ellenkezett, csöndben nyugtatta a balesetet szenvedett dokit. Én pedig újra lecsaptam az infrával, hogy megvizsgáljam az élénk rajzokat. Egyenes vonal futott végig a nő testén; a mellei között kezdődött és a szeméremcsontjáig tartott, szinte pontosan a törzs közepén haladva. Ki rajzolta oda és miért? Jól jönne egy nagyobb lámpa, de mindegy. Ez van, ezt kell szeretni. És ahogy egész közelről bámultam az összemázolt bőrre, rájöttem, mekkora hülye vagyok. Másodpercek alatt megnyitottam magamban a mágia csatornáit, és máris megéreztem; ezen a testen színtiszta mágia futott végig. Éreztem az ismeretlen erőt; néhány órája felszakította a bőrt és a húst, hogy hozzáférjen a belsőségekhez. A nő vajon élt, amikor ezt tették vele? Összerándult a gyomrom. Hogy bírhatta ki ezt ép elmével? Hogy az egyik pillanatban felhasad a teste? Gyorsan megerőltettem a metafizikai izmaimat, és megpróbáltam a nő agyába hatolni, de rá kellett jönnöm, hogy nincs mibe. Kiszedték az agyát. De ezzel párhuzamosan megéreztem mást is: a nő már halott volt, amikor felhasították. Köszönöm, Istenem! Mélyet sóhajtottam, hogy ne kavarogjon a gyomrom, majd elbotorkáltam a villanykapcsolóhoz, és újra fényárba borult a boncterem. Pedig sötétben legalább nem láttam Mr. Félekahulláktólt, meg az asszisztensét. Elkoboztam tőle a szikét, és a nő mellei közé illesztettem, ahol az erő indult. Belevágtam a húsba, és végigvágtam az erővonal mentén. Egy csepp vér sem hullott. Az áldozat erei zörögtek az ürességtől. De volt ott valami más is. Ahogy a bőr és a hús kettévált, kibomlott valami a sebből: illatos, száraz-nedves növények. Virágokkal tömték ki a nőt. Na jó, nem virágokkal, hanem illatos növényekkel. Egyetlen belső szervet hagytak meg: a szívet. Na erről egyértelműen Egyiptom ugrott be, meg a temetkezési szokások. A szerveket kiszedik, de a szívet meghagyják, mert arra szükség van az utolsó ítélet során. Ha szépen éltél, és a szíved könnyebb, mint a mérleg másik serpenyőjén lévő strucctoll, akkor oké

30

vagy, mehetsz a túlvilágra, ha nem, egy krokifejű szörny vacsija leszel, és agyő, túlvilág. Zárójelben megjegyzem, hogy ők nem növényekkel tömték ki a testeket, hanem homokkal meg fűrészporral, de a lényegen nem változtat. Gyorsan végigfutottam a mumifikálás műveletén; a test kitömése körülbelül a negyedik lépés, de előbb negyven napig nátronporba kell burkolni, hogy könnyebb legyen. Az egyiptomiak igen ráérős népek voltak. És igazuk volt. A hulla nem szalad el. Miért csapta össze a munkáját a gyilkos? Mintha megzavarták volna akció közben, akárha valami gyorsított eljárást próbált volna végezni. Remek. Egy kettyent Egyiptom-mániás pszichopata. És ki tudja, hány ilyen test van még? Ki tudja, hány ártatlant mumifikált már a pszicho? Jézus. Összecsaptam a kezem, és az orvosra pillantottam. – Nyisszantson le egy darab bőrt, és küldje a laborba. Vizsgálják meg, van-e rajta nátron maradvány! – utasítottam, majd elmosolyodtam. Ezt persze nem láthatta a zöld műtősmaszktól, de én éreztem, és ez számított. – És köszönöm a közreműködését. Azzal kivágtáztam a boncteremből, és levedlettem a sok steril ruhát. Kissé izzadt és csapzott voltam, de ez most a legkevesebb. Szegény Dr. Pringle-t sokkal jobban megviselte a boncolás. Erről tájékoztattam is az első szembe jövő fehér köpenyest, és miután ilyen módon letudtam a napi jócselekedetet – és biztosítottam, hogy többet ne engedjenek be ide –, felhívtam Jessicát. – Találtál valamit? – se szia, se hogy vagy, csak bumm, bele a közepébe. – Mondhatni. A nőt elkezdték mumifikálni, vagy legalábbis valami olyasmi. – Mi? Ezt magyarázd el! Remek. Jessicának fogalma sincs a történelemről és a vallásról, mivel aki több mint fél évtizedet tölt sitten, és aztán rendőrtisztit végez, az nem épp a humán tárgyak szakértője.

31

Gyorsan felvilágosítottam a mumifikálás menetéről meg a hullán talált nyomokról, mire totál begőzölt. Úgy tűnt, tartósan kénytelen lesz igénybe venni a segítségemet, ezt pedig nagyon rühellte. Szar ügy. – Kértél laborvizsgálatot? – kérdezte. – Ja – feleltem bőbeszédűen. – De nemtom', mennyire fogta a doki. Épp egy fémdarab állt ki a lábából, és vérben tapicskolva obszcén pózokat vett fel az asszisztensével, mikor szóltam neki. És... áh, mindegy. Igazából szólni akartam, hogy meg kéne nézzem a helyszínt, hátha van valami nyoma pentagramoknak, vagy ilyesmi, de beugrott, hogy ez az egyiptomiaknál nem pálya. Persze mondjuk ott is körül lehetne nézni nátronügyben. – Jess, tudnál laborvizsgálatot kérni a helyszínre? Hogy van-e nátronmaradvány? – Persze. Majd lesz egy kis gondjuk, de megrugdalok pár segget, és máris sokkal készségesebbek lesznek. Ebben nem kételkedtem. Főleg, hogy Jessica Ham mernél a seggek megrugdosása nem átvitt értelemben értendő. – Hajrá. Amúgy kellek még, vagy visszamehetek melózni? – Az attól függ. Meg tudsz még valamit vizsgálni? – Nem hinném. Amíg nincs laboreredmény, én sem tudok többet mondani. – Akkor húzz vissza az irodádba. Majd hívlak. – Jess, várj... Bíp, bíp, bíp, bíp. Remek. Elraktam a mobilt, és a kocsimhoz siettem. Meg akartam kérdezni, beszélhetek-e Dave Lace-szel, de már mindegy. Majd holnap. Van még mára is elég dolgom. Az irodához menet megálltam egy McDrive-nál, beszereztem egy hamburgert, és azt majszolgatva érkeztem vissza dolgozni. Már a lépcsőházban különös hangokra lettem figyelmes, de az igazi csúcs akkor következett, mikor beléptem az irodák előtti váróba. Ugyanis a felborogatott kék fotelek között egy kifejlett vérfarkast találtam, és egy szinte felismerhetetlenségig marcangolt női testet. Önkéntelenül is közelebb léptem, hogy lássam, ki az. Felismertem Amelie Portert. 32

3. FEJEZET A francba! A vérfarkas épp jót lakmározott a kollégámból! Mi a teendő ilyenkor? „Mit tegyünk, ha egy vérszomjas fenevad szétveri az irodánkat és felzabálja a barátnőnket? Első lecke." Az első leckében valószínűleg az áll, hogy ragadjuk meg a pisztolyunkat, és ürítsünk egy tár ezüstöt az ordasba. Az elmélet hibádzik, mivel nem volt nálam semmilyen fegyver, sőt lőni sem tudok, ennek ellenére egy vértől csöpögő pofájú farkasember bámul rám borostyánsárga szemekkel. Asszem, át kell térnünk B tervre. Libertasia most biztos mosolyogva a bestiára nézne, azt mondaná, hogy „pitizik", és adna neki egy jutalomcafatkát meg egy fültővakargatást. A legnagyobb kár, hogy kedves családomban mindenkinek azok a képességei fejlődtek ki, amikre a leginkább szüksége volt. Libertasia az erdőben élt és parancsolt az emlősöknek, hiszen ő volt a Vadak Királynője. Nekem a munkámból kifolyólag inkább a jóstehetségem bontakozott ki. Még sosem próbáltam meg emlősnek parancsolni, és reméltem, hogy nem is lesz rá szükség, legalábbis az embereknek odavetett „hagyj békén!" és „kapd be!" felszólításokon túl, de hát ember tervez... Kénytelen voltam megnyitni magamban a mágikus csatornát, mert egyébiránt legfeljebb a körömcipőmmel vághattam volna fejbe. Nyilván megérezte, hogy készülök valamire, mert halk, fenyegető morgással elindult felém. Borostyánszemeiben ott ült az éhség. Egyre mélyebbre hatoltam a saját, ősi erőmben, és hirtelen olyan szag csapta meg az orrom, ami egy cseppet sem illet az én modern irodámba. Hideg, nyirkos szikla és vér, mellette nyári erdő– és földszag; utóbbi egyre erősödött, és felrémlett előttem egy emlék.

33

Egy barlangból jövök kifelé, előttem a friss, zöld erdő. Farkasok mindenütt. Ahogy rám néznek, lekushadnak, meghunyászkodnak. Nem! Libertasia előtt hunyászkodnak meg. Emlékbeli ősanyám beszélni kezdett, és az övével együtt mozgott az én szám is. – Halld most a szavamat, mert én, a gazdád szólok hozzád! Én vagyok a Vadak Királynője, az én szavam a törvény, és mostantól kezdve én vagyok úrnőd, kinek parancsára a halálba is vakon rohansz. Keresd kegyem s királyi dolgod lesz, vagy szegd meg szavam és halál a jutalmad. He? Ezt én mondtam? Milyen retró szöveg volt ez? Asszem, az ősanyám picit megalomán személyiség volt, de a módszerei nyilván működtek. A vérfarkas ugyanis elbizonytalanodva nézett, majd óráknak tűnő másodpercek után a földre kushadt, és onnan pislogott fel rám. Közvetlenül ezután valaki megszólalt mögöttem. – Ez meg mi a franc volt? – ezer közül is megismerném. Egykoron, valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban jártunk. Asszem, ágyba is bújtunk. Asszem, szakítottunk. Asszem, mindjárt elájulok. Lassan megfordultam, és felnéztem. Igen, fel. Bár a százhetven centis magasság egyáltalán nem számít alacsonynak, pláne körömcipőben, mégis a sors különös fintoraként körülvettek nálam jóval magasabb emberek, akik így vidáman lenéztek. Szó szerint. Szóval felnéztem, és rögtön megtaláltam az élénkzöld, fekete pillákkal keretezett szemet meg a belehulló majdnem arany tincseket, és kis híján kiestem a cipőmből. Ilyenkor hajlamos vagyok a saját nevemet is elfelejteni, és erősen gondolkodni, miért is rúgtam én ki ezt a pasit. Ah, már rémlik valami egy aranybarna bőrű, fekete hajú szépségről egy szál arany-stólában, amint kényelmes tempóban lovagol rajta egy mélykék selyemlepedőn. Persze ez nem változtat azon, hogy Daniel Nelson előkelő helyet foglal el a TOP 10-es pasi listámon, és hogy a testére feszülő fekete izompóló felsőteste minden izmát külön hangsúlyozta, hogy a szintén fekete bőrnadrágról és annak tényfeltáró jellegéről már ne is beszéljünk. Ettől függetlenül egy szemét disznó, aki megcsalt egy arab hastáncos kurvával, amit sosem bocsátok meg neki; izmos mellkasok és kerek

34

fenekek ide vagy oda. De én a nagy logikámmal csak bámultam rá, mint borjú az új kapura, és majd kicsordult a nyálam. – Lilian! – a vállaimnál fogva megrázott. Talán a bamba arckifejezésem rémisztette meg, vagy az, amit az előbb látott, de mindenesetre a hangja aggodalmasan csengett. – Jól vagy? Megráztam magam, hogy megspóroljam neki a fáradtságot. Ideje felnőtt ember módjára viselkednem. – Jól – mondtam kissé bizonytalanul, majd összeszedtem magam, és megköszörültem a torkom. – Mit keresel itt? – Mondani akarok valamit. – Hát akkor ki vele! – finoman lefejtettem ujjait a vállamról, és ártatlanul pislogtam rá. – Kirúgtam Renny-t. –Oh. Remek. Most erre mit reagáljak? Lapogassam meg a hátát? – Tudod, miért? – Nem. Tényleg nem tudtam. Végre valami, amiben biztos vagyok. – Mert téged akarlak – jelentette be. Aha. Akkor vajon kit akart, mikor egy csokiszínű ribi ugrándozott a farkán? Legszívesebben megkérdeztem volna, de jó kislány voltam, és nem tettem. – Biztos, hogy ezt egy vérfarkas és egy szétmarcangolt hulla társaságában akarod megvitatni? – Bassza meg – szisszent fel, majd a szája elé kapta a kezét. – Bocs. – Ugyan, kérlek – legyintettem. – Csak nyugodtan. Aki annyi időt tölt Jessica Hammer társaságában, mint én, az az ilyesmit fel sem veszi. – Hívnunk kell Grahamet – jelentette ki, és már csőre is töltötte a mobilját. Én meg csak néztem, mint a luki nyúl, és nem értettem szart se. Csak azt, hogy a legokosabb, amit tehetünk, ha hívjuk a vérfarkasok élén álló, legerősebb ordast, fent említett nevűt. – Üdv, Graham. Elég nagy gáz van – azzal röviden vázolta a helyzetet. Falkatagként nem volt nehéz átlátni a dolgokat. – Azonnal itt lesz. Üzeni, hogy addig ne csináljunk semmit. 35

– Ja, mintha tudnánk bármit is csinálni! – lerogytam az egyik feldöntött fotel karfájára, de pillantásom minduntalan Amelie testére tévedt. Most, hogy a segítség már úton volt, kezdtem felfogni, amit látok. A feltépett mellkast, a fehéren kiálló csontokat, a nyálkásan fénylő belső szerveket és a töménytelen vért, ami mindezt borította. Bár kolléganőm arca ép maradt, gyönyörű puha haja kócosan állt, és mostanra kifehéredett testét élénkvörös vércseppek borították, mint valami szobrot. És ez egy hús-vér ember volt, ma reggel még beszélgettünk, érzelmekkel teli, remegős-szomorú hangon. Talán még rendbe jöhetett volna a kapcsolata Dave-vel, főleg, ha kiderül, hogy ártatlan... Boldog házassága lehetett volna és gyerekei, és... És szúrni kezdett a szemem. A könnyek összeszorították a torkom, de nem sírhattam. Akkor Daniel idejön vigasztalni, és nem lenne erőm elküldeni, és csak még jobban bőgnék, őt meg visszafogadnám nagy gyengeségemben. Gyorsan áttértem a plafon tanulmányozására. Ez megakadályozta, hogy lássam a testet, és a könnyeket sem engedte kifolyni. Csak az orrom volt tele, és a nyakam kezdett fájni, de, ha ez kell hozzá, hogy ne csináljak komplett hülyét magamból, ám legyen. Idegesített a csend, de akkor sem fogom a szerelmi életemet itt megvitatni. Inkább megkukulok. – Hívjam a zsarukat? – kérdeztem végül. Ám mielőtt végigmondtam volna, már tudtam, hogy hülyeség. De hiába, egészségtelenül sok időt töltök egyenruhások között. – Ne! – tiltakozott Daniel. Nem ült le; karjait összefonta a melle előtt, és ettől még több formás izom villant elő. – Ez hordaügy. Majd Graham elintézi. – És mit mondunk, mi történt Amelie Porterrel? – kérdeztem. A francba! A zsarukkal dolgozom, nem hazudhatok nekik! És ki ez a vérfarkas egyáltalán? És miért kushad még mindig a földön? És hol van Andrea a többiekkel? Éssel nem kezdünk mondatot. De még mielőtt akár egy gondolatomat is kimondhattam volna hangosan, kinyílt az egyik iroda ajtaja, és kilépett rajta Andrea. Szőke haja zilált, néhány műkörme letört. Tekintete a holttestre vándorolt, és menten felsikoltott. Ez az! Sikonyáljunk! Csődítsük ide a szomszédokat! 36

Mögötte ketten dugták ki a fejüket. Az egyik Lisa Armandi volt, a wiccám, göndör fekete hajjal és vörös – jelenleg elkenődött – rúzzsal. A másik Maria Sommer, a médium. Nos, őt sokan hajlamosak voltak csalónak bélyegezni, mivel az emberek a holtakkal kommunikálót folyton egy öreg, színes rongyokba öltözött cigányasszonynak képzelik. Énnek ellenére Mariának rövid szőke haja volt, amit a rózsaszín változatos árnyalatai tarkítottak melír formájában, a szemöldökében és az orrában piercing – a teste többi részét még nem nagyon láttam –, viselet dolgában pedig a bőr minit részesítette előnyben, bár megkértem, hogy ezt tartsa meg az esti bulikra, és az irodában hordjon valami szolidabbat. A maga módján ennek eleget is tett: a szoknya majdnem térdig ért, és a köldöke is csak akkor villant ki, ha nyújtózkodott. Meglepő módon ott nem viselt ékszert. Hogy ezt pótlandó hova lövetett be és micsodát, azt nem igazán akartam tudni. Mindhárom nő rémült arcot vágott. Andrea nem bírta abbahagyni a sikoltozást, Lisa csak tátogott, Maria pedig olyanokat suttogott, hogy „Apám...", és „Megszívta a csaj." íme, a munkatársi együttérzés. – A mocskos, kibaszott kurva életbe – hallatszott a hölgyek mögül érzéssel. Jamison Carter, néha halottkeltő, de főként szörnyvadász. Különösképp a vámpírokat kedvelte, mert egyszer a barátnője elhagyta egyért, szóval ez neki nemcsak munka volt, hanem egyenesen hivatás. Gyanítom, még élvezte is. Jessicával remekül megértették volna egymást, mivel mindketten leginkább trágár szavakkal kommunikáltak, és szerettek különböző lényeket öldökölni. Jamison finoman arrébb taszította a kétségbeesett kolleginákat, s közeledtére még Andrea is befogta a száját. Halleluja. A férfi egy masszív kőszikla hatását keltette. Harminc felé járhatott, magassága valahol százkilencven centi környékén járt, és kellemes izomzat fejlődött rajta. Szerény véleményem szerint kevés olyan arányos férfitestet látni, mint az övé. Igaz, ha nagyon kihúzta magát, mellszélessége felért egy kétajtós szekrényével, de maga volt a megtestesült biztonság. Imádott napszemüvegben járni, és szerintem fürdés és alvás közben sem vette le. Kérésemre az ügyfeleket nem abban fogadta, de nem

37

szoktathattam le róla, bármennyire is szerettem volna. Ugyanez állt a dohányzásra. Meglepő módon nem úgy öltözött, hogy teste kidolgozottsága mindenki szemét kiszúrja, most is laza fehér ingben és fekete farmerben feszített. Lófarokba kötött, szögegyenes fekete haja kényelmesen lógott a hátán. Ahogy ránéztem, furcsa ingerenciám támadt, hogy beletúrjak, és az arcomhoz simítsam. Erre rásegített a mélykék szempár is, amit értelmetlen dolog volt műanyag fekete lencsékkel eltakarni, no de sebaj. Kezében megvillant a mindig magánál hordott Beretta, és a földön kucorgó farkasra emelte. Láttam, hogy vérnyomása az egekben jár, de keze mégsem remegett. Bámulatos. Egy kattanás jelezte, hogy a fegyver lövésre kész. Aztán felharsant egy intenzív hang az ajtóban. – Tedd le a fegyvert, ember, vagy átharapom a torkod! Megérkezett Graham Bart, a Véres Medál klán főfarkasa.

38

4. FEJEZET – Mi a franc folyik itt?! – kérdezte Lisa. Szegény likantrópszakértő boszim. Valószínűleg sok volt neki a farkasokból mára. – Ahogy elnézem, vér – felelte Graham, ahogy dühösen becsapta az ajtót maga mögött. – Méghozzá bőségesen. És ha nem csinálunk valamit, még több fog. Igazán elgondolkoztatott, hogy lett belőle vezér, legalábbis a többi vérfarkast szemlélve. A farkaskirály alig volt olyan magas, mint én, és látványos izomtömeg sem dudorodott rajta. Tulajdonképp a leggyengébb férfinak tűnt a szobában, ám minden feltételezés ellenére a legerősebb volt. Jó, Jamison előnyben volt a Berettájával, de pusztakezes harcban Graham simán lenyomta volna. Szerintem. Ő maga félhosszú, sötétbarna hajjal rendelkezett, ami szabadon röpködött a feje körül, szemszíne az olvadt csokoládéra emlékeztetett. Finom vonású arcán két-három napos borosta sercegett. Cserzett, napbarnított bőre alig látszott a ruhák alatt; barna bőrkabátot és fűzöld szövetnacit viselt térdig érő, kopott barna csizmával. Három másodperc alatt felmérte a helyzetet. – Maga tegye el a pisztolyt, nem lesz rá szükség – fordult halálos nyugalommal Jamisonhoz. – Ez a dög megölte a kolléganőmet – szegte fel az állát dacosan Jamison. – Meg kell lakolnia. – Biztosíthatom, hogy megkapja majd a büntetését – mondta Graham ugyanolyan színtelen hangon. Nem hittem, hogy ez a kedves kollégát túlzottan meghatná, úgyhogy rákezdtem én is. – Tedd el, Jamison – kértem. – Nem kell több vér.

39

Asszem, az én kérlelő hangom és Graham fenyegetése meghozta gyümölcsét. Jamison a nadrágjába dugta a fegyvert, és duzzogva nézett rám. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem biztosította be a Berettát. Graham elégedetten bólintott. Ledobta magát az egyik fotelbe, és kifejezéstelenül nézett ránk. Nem nagyon zavarta a hulla vagy az őt körülvevő rémült emberek. Nem is rossz teljesítmény ahhoz képest, hogy engem az idegbaj kerülgetett. – A részleteket – vakkantotta. Andrea bátortalanul előrelépett, és megköszörülte a torkát. Nem sok kellett, hogy feltegye a kezét, és várja, hogy a tanár bácsi felszólítsa. Vetett rám egy sanda oldalpillantást, és mikor megkapta a várva várt bátorító biccentést, egy újabb torokköszörülés után belefogott. – Nos... Khm... Úgy történt, hogy... épp az aktákat rendezgettem, mikor megjött Paul. Ideje volt, már órákat késett. Kicsit zavarodott volt, kérdeztem is, mi baja, de nem nagyon akart beszélni. Liliant kereste – fejével félém bökött. – Mondtam neki, hogy nincs benn, várjon, míg megjön, meg egyébként is neki kellene állni dolgozni. Erre elkezdett velem kiabálni, hogy merem őt bírálni, én meg visszakiabáltam, mert velem egy férfi se beszélhet ilyen hangon. Erre kijött Maria, és ő is elkezdte mondogatni Paulnak, hogy nyugodjon meg, meg hogy fölösleges idegeskedni, de Paul egyre dühösebb lett, és hirtelen lett benne valami nagyon nem emberi... – Andrea hangja elcsuklott, és megborzongott az emléktől. – Amelie is kijött, hogy miért kiabálunk... Aztán Paul egyszer csak felüvöltött, és... és... – Andrea borzadva megrázta a fejét. – Elkezdett átváltozni – suttogta. – Mi meg berohantunk Jamisonhoz Mariával, de Amelie... ő... ő kint maradt... – He? – szóltam közbe a pillanatnyilag tőlem telhető legudvariasabb hangon. Tökéletesen értettem, mit mond, csak kicsit nehezemre esett felfogni. – Úgy érted, ez itt Paul? – mulattam a rémült farkasra. – Úgy. – De hát... Paul mióta likantróp? – kérdezte Lisa. – Körülbelül két hete – felelte Graham. Ez egyszerűen hihetetlen volt. Hogyhogy egyikünk se vette észre? Nem tűnt föl Lisának, akinek ez a szakmája, és főleg nekem, aki elvileg kilométerekről megérzem az ilyesmit? Ez egyszerűen hülyeség. – Felkeresett azzal, hogy egy 40

vérfarkas megharapta, és csatlakozhatna-e a falkához. Természetesen igent mondtam. És nem értem, mit keres itt, mikor határozottan Zack-re és Mike-ra bíztam. Ez a hangnem nem tetszett. Erős volt a gyanúm, hogy Zack és Mike segge szét lesz rúgva, és örülhetnek, ha a tojásaikat megtarthatják. Graham jófej srác volt, de a törvényeket kőkeményen betartatta. Az ő szava pedig törvény volt, amit most két szerencsétlen megszegett. Majd imádkozok értük, ha lesz egy perc szabadidőm. – A másik dolog, amit nem értek, hogy miért fekszik a földön teljes csendben, mikor két nap múlva itt az első teliholdja, és tőle negyven centire friss hús tocsog friss vérben. – Nos, asszem, ez az én bűnöm – mondtam. Rövid beszámolót tartottam az emlékeimről meg a számat elhagyó szavakról. Néhány másodpercig kongott a csend, majd Graham felsóhajtott. – A szolgáddá tetted őt – mondta szemöldökráncolva. – Most már a tiéd. Azt teszel vele, amit akarsz. – De te vagy a falkavezér! – tiltakoztam. Mit kezdjek én egy kéthetes vérfarkassal? Állítsam be házőrzőnek? – Te meg a Vadak Királynője – vetette ellen Graham. – Ha kifejlett képességeid lennének, nekem is parancsolhatnál. Aha. Hát ez frankó. – Szóval most azt teszi, amit mondok? – kérdeztem óvatosan. – Elvileg. Adj neki egy parancsot! Nagyon fékezni kellett a nyelvem, mert majdnem kimondtam, hogy pitizik, de időben észbe kaptam, és egy egyszerűbb – valamint értelmesebb – utasítást adtam. – Gyere ide! Erre lassan odamászott a lábamhoz, és a cipőmre fektette a fejét. Bakker. – Úgy látszik, valóban a szolgád lett. – De... Graham, én nem tudok vele mit csinálni! Nincs hely a lakásomban egy vérfarkasnak! – enyhe pánik kerülgetett. Az, hogy együtt kell élnem Paullal, mindenfele fenyegetésnél hatásosabban megrémített. Amúgy sem kedveltem különösebben, és azzal végképp nem tudtam megbékélni, hogy esetleg egy fedél alá kerülünk. 41

– Ne parázz, Lilian, nem kell együtt laknotok. Befogadjuk a Szálláshelyre, ha nem tud máshová menni. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Egy Mount Everest-nyi kő esett le a szívemről. A Szálláshely azon likantrópok háza volt, akiket a családjuk kitagadott, vagy nem volt pénzük saját otthonra, esetleg élvezték, hogy a magukfajták között lehetnek éjjel-nappal. A menedékházat vérfarkasoknak és vérleopárdoknak tartották fenn elsősorban, köszönhetően a köztük lévő vaslánc erősségű szövetségnek. A titok abban állt, hogy Graham a leopárdok királynőjével járt, a leopárdkirály, Alain pedig a farkasok élén álló nővel, Sarah-val. így hát remekül összedolgoztak. Igazából nem volt túl gyakori, hogy a falkavezér – legyen az bármilyen vérállat – társat vett maga mellé. Ha egy főnök meghalt, a következő legerősebb lépett a helyébe, akár férfi, akár nő volt az illető. Bármikor választhatott maga mellé egy királyt, vagy királynőt, de tudomásom szerint ez csak igen ritkán fordult elő, és ha minden igaz, csak a farkasok és a leopárdok esetében állt fenn ilyen különleges szituáció. Mondjuk azt senki sem értette, hogy a két vezér miért olyan nő mellett döntött, akit nem szeretnek, de hát biztosan megvan rá a megfelelő okuk, amit nem kötnek kívülállók orrára. – Nos, majd ha... ha visszaalakul, kérdezd meg tőle, mit akar – kértem. Graham bólintott. – De magától nem fog ám velem jönni – ingatta a fejét egy mosoly árnyékával a szája sarkában. Megköszörültem a torkom, és bizonytalanul néztem az előttem heverő farkasra. – Paul... – erre már felkapta a fejét, és enyhe rémülettel pislogott fel rám. – Elmész Grahammel, és az ő utasításait követed, amíg én mást nem mondok. Felpillantottam Grahamre. – Most jó? A farkaskirály vállat vont. – Paul, ide! A farkas odakúszott, és most az ő lábán nyugtatta a fejét. Remek. Egy gonddal kevesebb. A felelősséget ideiglenesen sikerült áthárítanom.

42

– Mi lesz Amelie-vel? – tette fel a logikus kérdést Maria. Hívjam a zsarukat? – Ne! – kiáltottam rá, és velem együtt Daniel meg Graham is megszólalt. Módszeresen lehurrogtuk szegényt, mire motyogott valamit, és hátrált egy lépést. – Akkor mit csinálunk? – kérdeztem én is. – Eltüntetjük – vonta meg a vállát ismét Graham. Naná, hogy azt tette, ami a falkának a legjobb volt. Abban viszont nem voltam olyan biztos, hogy nekem is ez a legjobb. – A családjának mit mondunk? – vetette közbe Jamison. Tulajdonképp igaza volt. Amelie bejött az irodába, aztán hopp, eltűnt? Milyen szerencse, hogy Amelie családja Alaszkában él... Ezt az apró információt meg is osztottam a többiekkel, és néhány perc alatt összedobtuk a sztorit: Amelie hazaindult látogatóba a közelmúltban, és azóta nem tudunk róla semmit. Ó, viszont itt vannak az ügyfelei, akikkel ma beszélt... Nos, akkor Amelie csak ma este indult el. El ne felejtsem felhívni a szüleit. Te jó ég. Ha nem a sitten rohadok meg, akkor a pokolban fogok szénné égni.

43

5. FEJEZET Legnagyobb problémánkat Amelie elszállítása jelentette. Az istenért, ez egy irodaház a belvárosban! Hogy akarunk egy hullát kicsempészni!? Ráadásul úgy, hogy a bőgés folyamatosan ott figyel, és várja, hogy egy gyenge pillanatban lecsaphasson az emberre. Végül egyszerű szemeteszsák mellett döntöttünk, és szerencsétlen sorsú kolléganőm Graham furgonjába került. Azt mondta, Paullal és a véres szőnyeggel együtt a Szálláshelyre viszi, aztán csak kezdenek ott vele valamit. Mi pedig, jobb dolgunk nem lévén, visszatértünk a munkánkhoz. Mit nekünk egy gyilkosság? Az élet nem áll meg. Legalábbis a miénk. Amelie Porter erről biztosan másképp vélekedne... Feltakarítottuk a vért meg a vérfarkas átalakulásával keletkező átlátszó nyálkát, és felállítgattuk a bútorokat is. Mindenki hősiesen küzdött, hogy kibírja könnyek nélkül, legalábbis mi, nők. Jamison meg a helyére rúgott pár fotelt, és lelépett, mert „hívta a kötelesség", ráadásul közben irtó dühös pillantásokat vetett a három kolleginára. Tyűha. Nem nagyon irigyeltem, akárkit/mit is kellett neki lemészárolni. Jamison még halálosan nyugodt állapotban is maga az életveszély, ha pedig dühös... Hát ja. Maria és Lisa hamar visszahúzódtak az irodájukba, ahonnan ezután időnként veszett orrfújás hallatszott, csak én tökölődtem még mindig azzal, hogy minél inkább mi-sem-történt hangulata legyen a várónak. Nevezzetek számító, érzéketlen, pénzéhes kurvának, de egy rahedli bevételtől fogunk elesni. Sürgősen szereznem kell egy halottkeltőt, aki felér Amelie szintjéhez. Ilyenkor bazi nagy szerencse, hogy szinte mind víg, fiatal népek vagyunk, akiknek csak a saját szájukba kell ételt lapátolni. Andreának férje, három gyereke és egy unokája van, és nekem ezzel is számolnom kell. Kezdtem osztani Jamison véleményét a szertelen vérfarkasok agyának kiloccsantását illetően. Te jó isten, és 44

Paul mikor lesz újra munkaképes? Miért okoznak nekem ennyi problémát?... Már épp be akartam baktatni az irodámba, hogy én is kedvemre hisztizhessek, mikor Andrea megállított. – Sachel hívott. – Hogy? – Beszélni akar veled. Valami „bizalmas" ügyről. – Mikor, hol? – Kilenckor. Az Ezüstláncban. – Köszönöm. Bevonultam az íróasztalomhoz, és lerogytam a székre. Más nem is hiányzott a mai napomhoz. Találka a város vámpírurával. Általában nem sok dolgunk van egymással, leszámítva, mikor kihasználja, hogy kontaktban vagyok a rend éber őreivel. Ha némelyik vámpírja összeütközésbe kerül a törvénnyel, hozzám szokott fordulni, hogy valahogy, talán és esetleg nem lehetne-e megoldható, hogy csak szép csendben elsikáljuk a dolgot, és élünk boldogan tovább. Most épp nem hallottam vámpíros ügyről, de Sachelnél sose lehet tudni. Lehet, hogy a disznóság épp készülőben van, és előre figyelmeztetni akar. Hát nem kedves? Csak nem egészen tiszta, mit akar az Ezüstláncban. Úgy értem, már a nevéből is lehet következtetni a hely jellegére. Egy kellemes klub, ahol szado-mazo likantrópok gyűlnek és hasonló ízlésű társakra találnak. Mit akar egy vámpírmester pont ott? Na mindegy. Kilencig még van épp elég idő. Különben is koncentrálhatok a jövőjük iránt érdeklődő ügyfelekre. De az ő jövőjük legalább nem olyan sötét és bizonytalan, mint az enyém.

45

6. FEJEZET Nyolcra értem haza. Gonosz elégedettséggel töltött el, hogy nemcsak nekem volt szar napom. Bejött hozzám egy tizenötnek kinéző kiscsaj. Mágikus csatornáim már be voltak izzítva, és amikor kezet fogtunk, rögtön kicsúszott a számon: – Gratulálok, fiú. Néhány percnyi zavaros tanácskozás után kiderült, hogy a leányzó a félévi jegyeire vonatkozólag akart jövőbelátni, és fogalma sem volt arról, hogy terhes. Mármost ilyenkor sokan a szülőket hibáztatják, holott azoknak általában semmi köze az ilyesmihez. Tény, hogy a legtöbben nem veszik a fáradtságot, hogy előhozakodjanak a témával sarjaik előtt, mert az úgyis mindenkinek csak kínos lenne, és a gyerek majd rájön magától. Az esetek többségében ez igaz is, tekintve, hogy az óvodások is olyanokat ordibálnak mászókázás közben, hogy „punci" meg „kuki", bár én ezeknél jóval durvább kifejezéseket szoktam hallani kisgyerekek szájából, de az ilyesmiről nem is veszünk tudomást, elvégre, ha bebújunk a takaró alá, akkor nem esz meg a csúnya szörny, hanem szemlesütve elsomfordál. Pedig, ha hozzávágnánk a párnát, talán hamarabb eltakarodna a sunyiba. Lényeg, hogy a kamaszok többsége tudja, mit csinál, aki meg nem fogja fel a következmények súlyát, az vagy ne szexeljen, vagy gyorsan tájékozódjon a mitekről és hogyanokról. Úgyhogy nem ajánlottam a csajnak papírzsepit, amikor hisztérikus zokogásban tört ki, és spanyolul káromkodott. Hazafelé a kocsiban ülve azon gondolkoztam, mekkorát változott a világ. Nemcsak a média vagy az emberek hozzáállása a korábbiakban tabu témákhoz, nem is az a fajta szexuális szabadosság, aminek következtében tizenöt éves kiscsajok teherbe esnek, hanem olyan alapvető dolgok, amik eleddig elképzelhetetlenek voltak. Jó tíz éve 46

kezdődtek a dolgok, mikor az én sejhajomon is tojáshéj virított, hogy furcsa bűnesetek fordultak elő világszerte, misztikus, megmagyarázhatatlan dolgok történtek, és egyszer csak felbukkantak a vámpírok. Mondanom sem kell, rögvest kitört a pánik, megjelentek a különleges rendőrségi alakulatok, nemzetbiztonsági intézkedések – hiába. A megjelenő vérszívó egy házi gyártású filmet küldött be az egyik kereskedelmi csatornának lejátszásra, melyben nemcsak bizonyította, hogy ő tényleg vámpír, hanem mesélt a fajtájáról, hogy rejtve ma is ott élnek közöttünk, de nagyon szeretnék, ha ennek már vége lenne, és békésen együtt élhetnének az emberekkel. A javaslat általános felháborodást keltett. A társadalom konzervatív része azt hangoztatta, hogy ezek irtanivaló szörnyetegek, modernebb felfogású társaik viszont nyitottak voltak efféle újdonságokra, s úgy vélték, egy ilyen változás még hasznára is válhatna az emberi társadalomnak. Választási időszak lévén a politikusok rávetették magukat a témára, az egyik ígérte, hogy tűzzel-vassal fogja üldözni őket, a másik javallotta, próbáljuk ki, milyen velük, miféle előnyehátránya van a dolognak, s még nem késő ellenük fordulni akkor sem, ha nem válik be a dolog. Utóbbi kis fölénnyel lépett a másik fölé, de ennyi épp elég volt, hogy az egész társadalmi szerkezet megváltozzon. Hirtelen minden teli lett vérszívókkal, az egyetemeken új karok nyíltak, erre specializálódott szakemberek kerültek ki az iskolákból, szakkönyvek íródtak, valóságos iparágat csináltak belőlük. Egyébként tényleg hasznunkra váltak. Tanultunk egymástól, felfedeztük a kultúrájukat (igen, ilyen is van nekik), pénzt csináltunk belőlük (és fordítva), ráadásul tömérdek új információ került a birtokunkba. Például megtudtuk, hogy a legendák alapját képező vérfarkasok vagy farkasemberek tényleg léteznek, és szintén köztünk járnak. Ha ez nem lett volna elég, elmesélték, hogy bizonyos sejtmutáció folytán nemcsak a farkasok, hanem más állatok is képesek lettek az emberek megfertőzésére, így már nem csupán vérfarkasokról, de más vérállatokról is beszélünk, s gyűjtőnevükön likantrópként emlegetjük őket. S akkor ott vannak még a pszichés farkasok, illetve egyéb állatok, akiknél nem megy végbe az átalakulás; külsejükben emberek maradnak, de farkasnak hiszik, magukat, és ha feljön a Hold, 47

úgy is viselkednek, mint alakváltó társaik. Azt hiszem, ez félelmetesebb, mint maguk a vérállatok. Látni, amint egy bestia széttép egy állatot, nem annyira borzasztó, mintha ugyanezt egy ember teszi – pontosabban: egy emberi alakba zárt szörnyeteg. A dolgok a lehető legjobb időben, kamasz koromban változtak meg. Én tökéletesen tudtam alkalmazkodni, sőt hasznot húzni ebből a változásból, de az idősek vagy más gondolkodásúak egyszerűen nem tudták befogadni a tényt, hogy ez már nem az a világ, amit ők megismertek. S más országok, látván, hogy nálunk milyen jól bevált a dolog, átvették az ötletet, felkeresve és egyezséget kötve az éjszakát járókkal. Tulajdonképpen nem tértek el olyan sokban tőlünk, emberektől, sőt leginkább csak az étlapjuk volt más. Épp úgy szerettek, gyűlöltek, volt véleményük, hobbijaik, mindennapi életük, dolgoztak, szórakoztak, vállalkozásokat indítottak, csődbe mentek vagy meggazdagodtak, tévésztárok lettek, amit csak akartak. Természetesen a bűnözésből is kivették a részüket, de naiv volt, aki nem számított rá. Bevezették a nálunk is remekül bevált rendszert, némi apró változtatással; választottak ők is egy vezért, városonként. Ám itt nem az került hatalomra, akit a legtöbben megszavaztak, hanem aki a legerősebb volt (ebben mutatkozott meg leginkább, hogy kicsit állatok is voltak, bármily emberiek, s vezérüket a város urának, vámpírúrnak, fővámpírnak, vezérnek, főnöknek, miegymásnak hívták). Ő szintén választhatott volna társat maga mellé, ám a jelenlegi úr már jó ideje töltötte be tisztét, és esze ágában sem volt elkötelezni magát egy nő mellett, ez azonban nem akadályozhatta meg rajongóit abban, hogy reménykedjenek: kellő kitartással talán ők lehetnek a szerencsés kiválasztottak. Azok pedig, akik különböző állatok fertőzött harapását szenvedték el, szintén egymásra találtak, és csak úgy, mint a természetben élő társaik, falkákba tömörültek, bár jóval összetettebb volt hierarchiájuk, esetleg, ha ez volt az adott faj jellemzője, teljes magányban éltek. Mikor beálltam a parkolóba, az jutott eszembe, micsoda csalódás volt, mikor az evolúció csúcsa rájött, hogy nem is ő az igazi csúcs. Lakásomba behatolva rájöttem, mekkora kuplerájt hagytam magam után. Lehet, hogy szólok Paulnak, hogy jöjjön és pakolja össze. Hé, ez 48

nem is rossz ötlet... Majd alszom rá egyet. Igazából ennem kellett volna valamit, de a hűtőmben még mindig csak gyanús színű és halmazállapotú készítmények sorakoztak, így arra jutottam, hogy ha majd átmegyek Peterhöz, úgyis megkínál valamivel. Bírom Petert. Mindig van nála rágcsa. Kaja híján elsődleges szemponttá a találkozóra való készülődés vált. Nem mintha érdekelt volna, hogy Sachel mit gondol rólam... Na jó, igenis érdekelt. Sachel előszeretettel kritizált saját magán kívül mindent és mindenkit. Az ilyen emberekre, bocs, vámpírokra szokták mondani, hogy ha majd ő kifogástalanul néz ki, akkor már beszólogathat. A baj az, hogy ő kifogástalanul nézett ki. Az még nagyobb baj, hogy ezzel tökéletesen tisztában is volt. Zuhannyal és hajmosással indítottam, aztán feltúrtam a szekrényt. Igazából a randiholmik közül válogattam, amik még úgy ahogy rendben voltak, mert meglehetősen ritkán használtam őket. Először arra gondoltam, hogy az Ezüstlánchoz kéne öltöznöm, de rájöttem, hogy nem akarok bőr melltartóban, korbáccsal érkezni, ezért maradt a „szolidabb" változat. Rövid, fekete szoknyát választottam egy mélyen dekoltált, fodros, vörös blúzzal. Ehhez bejátszott a körömcipő meg a fekete bőrkabát a bordó rúzzsal meg a fekete szemfestékkel. Lehet, hogy picit eltúloztam a drámaiságot? Pedig a vörös-fekete csipke fehérneműt még nem is mondtam. Igazság szerint egy különleges pasasnak terveztem egy különleges alkalomra, de se a pasas, se az alkalom nem jött, így aztán csak azért is most vettem fel. Nem mintha terveztem volna, hogy Sachel lát majd benne, de én tudtam, hogy rajtam van, és csak ez számított. Fél kilenckor kocsiba ültem, és húsz percet torlódtam a fő-úton, mert mindenki ment bulizni. Hétfő este. Holnap senki sem dolgozik vagy a hétvége nem volt elég? Öt perccel jártam kilenc előtt, mikor beálltam az Ezüstlánc előtt kígyózó sorba. Csak mély levegőt kellett vennem, hogy érezzem: 98%-uk alakváltó. Ez van. Likantrópszagúak. Nem büdösek, csak jellegzetes az illatuk. És ez nem mindig válik előnyükre – egy csomó ember utálja. Mondjuk egy csomó ember egyáltalán nem is érzi ennyire a szagokat. Majd küldök nekik orrspray-t. 49

Majdnem negyedórát szarakodtam, mire sikerült pecsétet rakatni a kacsómra. Istenem, hány szadista van ebben a városban!? Bár ők nem szeretik, ha így hívják őket. Ők csak élvezik a fájdalmat, és az nem ugyanaz. Oké, tényleg nem. De hogy ennyien itt tolongjanak... Odabent kellemes zene fogadott. Még sosem jártam itt, csak hallottam a helyről, de meglepődtem. Azt hittem, hogy itt is, akárcsak a diszkókban majd' leszáll az ember feje a nagy tucc-tucc-tól, de nem. A zene inkább volt lassú, mint pörgős, és a hangerő is épp megfelelő. Talán ezzel segítettek a párocskáknak-triócskáknak vagy ki tudja hányacskáknak az egymásra találásban. Végül is tök romantikus a hely, ha mondjuk a falra aggatott különböző méretű ostorokat és rózsaszín bolyhos bilincseket vesszük alapul. Ja, meg a latexruhás pincéreket. Oké, ez az én ízlésemnek már sok. Hol a nagy, zöld KIJÁRAT tábla? De még mielőtt egy kósza mozdulatot is tehettem volna, egy hangocska szólalt meg a fejemben. Begolyóztam a sok latextól? – Elkéstél – hallottam. Sűrű, édes, lágy hang volt, amire szinte rá lehetett volna feküdni, hogy ringasson el, és neked soha többé semmire ne legyen gondod, csak hallhasd és élvezhesd. Sachel. – Na takarodj ki a fejemből! – gondoltam vissza, bár sehol nem láttam. Elég hülyén nézhettem ki, amint állok és telepatikusan társalgok valakivel, akit nem látok, de amúgy veszettül keresek. Legalábbis egy kívülállónak biztosan a bizonytalanság jött le belőle, mert hirtelen egy vendég termett mellettem egy szál bőrtangában. – Párt keresel, kicsi lány? – kérdezte mézédes hangon. És mielőtt válaszolhattam volna, egy másik pasas is megjelent előttem, és százhúsz fogas vigyort villantott rám. Vérpatkányszaga volt. És a helyzetet súlyosbítandó, egy édes kis bilincset pörgetett az ujja körül. – Gyere el velünk – kacsintott. – Mi megmutatjuk, milyen az igazi gyönyör. Szegény kis drágák. Nagyon mellényúltak. Jessica kéne ide. Asszem, még egy ilyen beszólás után ő máris megadta volna nekik a vágyvavágyott fájdalmas kéjt. Élvezetükben kétségtelenül nekiszaladtak volna falnak, tán még a fejüket is betörik a hatalmas gyönyörűségben. De én nem kecsegtethettem ilyen örömökkel, és ezt tudomásukra is akartam hozni, mikor az egyik mögém csusszant, és két ujját lágyan 50

végigfuttatta a gerincemen, egészen a nyakamig. Nekem ettől feltétlenül libabőrösnek kell lenni? És miért működik ez kabáton keresztül is? És hogy bírják ezek rögtön kiszúrni a legérzékenyebb helyeket!? Épp az elállt lélegzetemet akartam újra működésbe hozni, hogy minden lelkierőmmel a bánatos francba küldjem őket, mikor ismét felcsendült a hang, ezúttal a pasasok füle hallatára. – A hölgy foglalt. A tőlem jobbra eső sarokban felizzott egy szempár. A szó szoros értelmében. Ám ez nem látszott eltántorítani az erős altesti izgalomban lévő bilincslovagokat. – Igen? – kérdezte harciasan az egyik. – És ki foglalta le? Na álljunk meg! Engem senki sem foglalt le! Nem vagyok sem szoba, sem asztal! Én – érkezett a nyugodt válasz, és a sarokból szemmel követhetetlen sebességgel elősuhant a vámpír. Laza mozdulattal átfogta a derekam, és érdeklődve figyelte a vérpatkányok arcát. Azok elfintorodtak a rémülettől. Nem sok hiányzott, hogy térdre vessék magukat nagy buzgalmukban. – S...Sachel – dadogta az egyik. – Bo...bocsáss meg. – Fogalmunk sem volt – bizonygatta a másik is. Nem láttam Sachel arcát, de lehet, hogy jobban jártam. – Tűnjetek a szemem elől. Ide a rozsdás bökőt, hogy mosolygott közben! Higgyetek nekem, Sachel néha sokkal félelmetesebb, amikor mosolyog, mint amikor dühös. Ha mosolyog, sose tudhatod, mi a következő lépés, hogy megöl vagy megcsókol. Bár a patkányok nyilván nem láttak, csak egy alternatívát. Bocsánatkérően pislogva eliszkoltak. Az egyik még a bilincset is elejtette a nagy sietségben. Nem jött vissza érte. Sachel megvető mozdulattal arrébb rúgta a játékszert. – Jössz nekem eggyel, ugye tudsz róla? – kérdezte negédesen. – Tájékoztatásodra közlöm, hogy ura voltam a helyzetnek – vágtam vissza. – Hát nekem nem úgy tűnt. Kezdtem bedühödni a fölényes hangtól. – Jól szórakozol? 51

– Bevallom, igen – susogta, és megsimogatta a hajam. Erre persze megint összerezzentem. Francba. – Szívesen kivártam volna, hogy mit kezdesz rágcsáló barátainkkal, de sajnos erre most nem érünk rá. Foglalj helyet! Visszavezetett az asztalához, amit már nem is láttam annyira sötétbe burkolózónak, sőt. Kérem, ez tökéletesen jellemző a Város Urára. Betrükközött az agyamba, csak a hatás kedvéért, mert egyébként nem volt rá szükség. Ejnye. Az asztalnál sem székek voltak, hanem kipárnázott padok, amiknek a támlája hozzásimul a falhoz, és neki lehet dőlni. Sarokasztal, pompás. Innen beláttuk az egész termet, és hátulról sem kellett támadástól tartanunk. Gyanús, hogy Sachel nem véletlenül választotta ezt a helyet. Ügyes fiú. És most, hogy kiszállt a fejemből a trükkjeivel együtt, végre teljes pompájában megcsodálhattam. Lehetett vagy egy-nyolcvanöt magas, plusz-mínusz pár centi, és egész testének volt egy jellegzetes, szinte kecses íve, mégis ordított róla, hogy ízig-vérig férfi. Talán a széles vállak tették. Arcának lágy vonalvezetése megint megpróbálta feminin vonásokkal felruházni, de a támadást azonnal visszaverte az orra és az álla. Azok mérhetetlen arroganciáról árulkodtak, nem alaptalanul. A szemei sötétbarnában játszottak, semmit el nem árulva. Az ő szeme nem volt a lélek tükre, már, ha volt lelke egyáltalán. Számtalanszor láttam már őket dühtől felparázslani, és olyankor szinte élő tűz lobogott bennük, ami felemészt, eléget. Ezt az impozáns arcot enyhén hullámos, félhosszú barna haj keretezte, amit csak nagyon ritkán fogott össze csat vagy gumi; féktelen és korlátlan volt, akárcsak a gazdája. Nem a klasszikus vámpírcucc volt rajta a zsabós inggel meg a kilónyi csipkével, hanem egy leheletvékony bőrfelső, ami úgy simult rá, mintha valami második bőr lenne rajta. Nadrágja és csizmája szintén ebből az anyagból készült, csak a hosszú köpeny anyaga volt más. Hogy mi, azt nem tudtam volna megmondani. Könnyed mozdulattal leült mellém, és az asztalon lévő poharat felém nyújtotta. – Egészségedre! Sűrű, vörös folyadék. Bor. 52

Na mert persze. Biztosan meg fogok inni valamit, ami akár csak egy másodpercig is felügyelet nélkül volt Sachel közelében... Nem ettem meszet! – Ne udvariaskodj, hanem térj a tárgyra! – hárítottam a közeledést. Erre finoman elmosolyodott. A szája egyik sarka feljebb csúszott, mint a másik, és olyan különleges kifejezést illtetett az arcára, amitől a nők kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka azonnal orgazmusszerű élményben részesül, vagy kapásból elalél. Hála a magasságos égnek, ennyi együtt töltött idő után már ismertem a módszerét. Édesen visszamosolyogtam és a metafizikai öklömmel emberesen orrba vágtam. Nem gondoltam, hogy bejön, elvégre az én huszonnégy évem – amiből csupán hetet töltöttem aktív mágiagyakorlással – áll szemben az ő hatszáznemtudomhány évével. Tetszik érzékelni a különbséget? De elővigyázatlan volt, mert nem tartott támadástól, és annyira lefoglalta a megbűvölésem, hogy leengedte az elméjét védő pajzsot. Mikor az a bizonyos ököl az arcához ért, hirtelen hátrahőkölt, és egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd nevetésben tört ki. Ez rosszabb volt, mintha mosolyogna. Illetve jobb, és éppen ezért rosszabb. Viszont a nevetés alatt még ott maradt a meglepetés, aztán éreztem, hogy bevágja az orrom előtt az elméjéhez vezető ajtót, és keményen le is láncolja. Már nem tudtam volna mágikusan hozzáférkőzni. Aztán a jókedv, ahogy jött, el is ment, és Sachel arrébb tolta a felkínált poharat. – Igazad van, csak gyakorlatiasan, térjünk a tárgyra. – A vámpírjaid csináltak valamit? – kérdeztem. – Mert nekem nem szóltak a zsaruk, vagy ilyesmi. – Róluk van szó, de nem csináltak semmit. Azon kívül, hogy eltűntek, és azóta nem érzékelem őket, nem tudom, hol vannak, vagy mit csinálnak. Az igencsak ciki. Vámpírokat a mesterétől úgy elvágni, hogy a vámpír ne érzékelje őket... hát nem könnyű. – Hányan tűntek el? – Heten.

53

Ajaj, ez egyre rosszabb. Mert majdnem biztos, hogy ezeket elrabolták, elvégre, ha csak csatangolnak valahol, miért nem érzékeli őket Sachel? Nincs térerő? – Volt bennük valami közös? – faggatóztam tovább. Ez is olyan szempont, amit mondjuk sorozatgyilkosságnál vizsgál az ember. Mi köti össze az áldozatokat? – Nem igazán – ingatta a fejét Sachel. – Csupán annyi, hogy mind nagyon fiatalok voltak, egyikük sem volt több kétszázévesnél. Oké. Következő kérdés: miért jó az valakinek, hogy „fiatal" vérszívókat rabol? Vagy öl... De nem. Azt azért éreznénk. Illetve Sachel érezné. Már épp tovább akartam menni a kérdéseimmel, amikor megszólalt a mobilom. A képernyőn ott villogott Jessica száma. Motyogva elnézést kértem Sacheltől, és beleszóltam. – Lilian? – süvöltötte a telefonba. – Hol vagy? Mit csinálsz? Ezen gondolkoztam picit, aztán kinyögtem. – Az Ezüstláncban vagyok. Tudod, az egy... – Igen, pontosan tudom, milyen hely az Ezüstlánc – Jessica hangja megütközést tükrözött. – Mi a bánatot csinálsz te ott? – Beszélgetek a város urával – feleltem kelletlenül. Jessica ki nem állhatja a vámpírokat. Három éve volt egy elég csúnya esete egy szériagyilkos bandával, és a rajtaütés közben kettő is megharapta. Bár közvetlenül ezután kiloccsantotta az agyukat, azon nem változtat, hogy a harapások mocskosul fájtak, és én mosogattam ki őket szenteltvízzel. A művelet közben a visító nyomozónő kis híján engem is a másvilágra segített. – Azzal a vérszívó stricivel? – vakkantotta. – Aha, vele. – Akkor közöld Mr. Agyarassal, hogy sürgősen gyilkossági helyszínelned kell – parancsolta. – Újabb hulla? – összeugrott a gyomrom. – Ja. – Olyan, mint az előző? – Rosszabb. – Megyek. 54

Megvártam, míg Jess lediktálja a címet, aztán felpattantam. – Bocs, Sachel, de... – Helyszínelned kell. Hallottam. Anyám. Vajon a vérszívó stricit is hallotta? Inkább nem kérdezem meg. – Megérted, ugye? – Persze. Megyek veled. – Mi!? Felejtsd el! – háborogtam. Na nem. Hogy Sachel és Jessica egyazon helyszínen? Ezzel akár pótolhatnánk is a vért, amit az áldozatból kiszipkáztak. – Nem vitatkozom, Lilian. Neked dolgozni kell, nekem meg megtalálni a vámpírjaimat, minél hamarabb – rohadtul elszántan csengett, és az is volt. Lehet, hogy Sachel kegyetlenül diktátorkodott a rangsorban alatta állókon (értsd: mindenkin), de védelmet ígért azoknak, akiket magához kötött vagy uralt. Sachel pedig bármire képes volt, de nem árulta volna el azokat, akikért felelősséggel tartozik. Kivéve persze, ha az élete forgott kockán. Akkor csak ő maga számított, és azok, akiket szeretett. De mivel Sachel nem szeretett senkit, nem volt ilyen problémája. – Nem érdekel. Nem mehetsz Jessica Hammer közelébe – makacskodtam. – Félsz, hogy megölném, amiért lestricizett? – kérdezte. Szóval hallotta. Jaj. Normális esetben ezt biztos megtoldja egy vigyorral, de most nem voltunk normális esetben. Most az akaratát kellett érvényesíteni, és ehhez kurvára jól értett. – Nem – feleltem. – Attól félek, hogy amint meglát, golyót röpít a csinos fejedbe. – Aggódsz értem? Milyen megható – mondta gúnyosan. – De köszönöm, tudok vigyázni a csinos fejemre. És most indulj! El is indultam, azzal a feltett szándékkal, hogy fensőbbségesen elvonulok, és ott hagyom, mint eb a Szaharát, de nem volt ilyen szerencsém. Kénytelen voltam taktikát váltani. – Az égre kérlek, Sachel, ne gyere oda – könyörögtem.

55

Ez talán hatni fog. Ha szépen kérsz valamit, akkor az emberek csodálkoznak, és engednek. Bizony. Az emberek. – Megmondtam, hogy veled megyek. Nem akarok belepiszkálni az agyadba, és kényszeríteni, de ha máshogy nem megy, megteszem. – Úgysem tennéd meg – csúszott ki a számon. A következő pillanatban magához rántott, és mélyen a szemembe bámult. Nem bírtam lehunyni a szemem, vagy másfelé nézni, csak meredtem bele a hatalmas, fekete pupillákba, míg el nem ernyedtem, és már semmit sem láttam, csak a gyönyörű szemeit. Miért is ne jöhetne velem, és egyébként is, ki vagyok én, hogy ellenálljak egy ilyen szépségnek és a félelmetes erőnek? Hogy is juthatott eszembe, hogy ellenkezzek, mikor a Napnál is világosabb, hogy igaza van? Milyen ostoba voltam! Hiszen, ha nem akarna jönni, könyörögnék, hogy tartson velem! Induljunk, most rögtön! Aztán pislogtam egyet, és egy külvárosi lerobbant tanyán találtam magam, néhány méterre a rendőrségi kordontól. Értetlenül bámultam magam elé, aztán tőlem jobbra megjelent egy hosszú köpenyes, barna hajú vámpír... A vérnyomásom a másodperc törtrésze alatt ugrott kilencvenről kétszázra, és ha nem akartam felrobbanni, le kellett vezetnem a feszültséget. – SACHEL! – ordítottam vérben forgó szemekkel. Talán még gőz is tört elő a fülemből, mint a kutyának a Tom & Jerryben. Igazán szép gondolat egy gyilkosság színhelyén. – Mondtam, hogy ne merj a fejemben turkálni! Te utolsó, szemét, rohadt, ge... – Én figyelmeztettelek, Lily – vont vállat. – Nem lehet egy szavad sem. A gyönyörű jelzőkből pedig hagyj a barátnődnek is – bökött a fejével oldalra. Jessica futva közeledett egy traktor mögül, és az arckifejezésén láttam, hogy valóban igen szép szavak fogják elhagyni a száját. Mint mindig. Mikor hallótávolságon belül ért, már rá is kezdett. – Mit keres ez a strici a helyszínemen!? – visította. – Nem tudtam lerázni – vontam vállat. Jessica gyűlölködve meredt a vámpírra, aki most enyhén meghajolt, és megpróbált kezet csókolni

56

neki. A nyomozónő undorodva elkapta a kacsóját, én pedig nagy tételben fogadtam volna, hogy Sachel remekül mulat. – Mutasd a hullát – javasoltam, hogy eltereljem a figyelmét, de nem jött össze. – Addig nem, amíg ez is itt van – meredt a vámpírúrra. A vámpír felsóhajtott, és negédes mosollyal Jessicára nézett. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán Sachel felnevetett. Szemfogai csak úgy villogtak. – Érdekes, nagyon érdekes. – Mi? – kérdeztem. Sachel a nyomozóra villantotta a szemét. – Annyira gyűlöl a fajtámmal együtt, hogy nem tudok hozzáférni az agyához – és az istenbe is, tetszett neki! Olyan szemekkel nézett Jessicára, mint kisgyerek az extranagy nyalókára, ami csak arra vár, hogy ő megegye. Élvezte, hogy a nő gyűlöli és ellenáll neki, sőt talán valamilyen mértékben fel is izgatta, hogy itt egy akarat vár megtörésre. Hát nem tudom. Én azért kevésbé élveztem volna, ha olyasvalaki akar holtan látni, aki tizennégy éves kora óta vesz részt fegyveres bűnözésben, hol az egyik, hol a másik oldalon, ezen kívül szövetségi jelvénye és több fegyvere is van. Na persze én nem vagyok hatszázéves vámpírmester, akinek láttán a nők messze hajítják a bugyijukat és a józan eszüket. – Sachel – kezdtem angyali nyugalommal. – Mondd el, mit akarsz, aztán hagyj dolgozni. Ha egyszer Jessica azt mondja, hogy nem, hidd el, nem fog jobb belátásra térni. Úgyhogy lökjed. – Addig nem, amíg ez is itt van – mondta, és kihívóan nézett Jessicára. – Nem hagyhatsz ki egy rendőrségi ügyből, agyaraskám – vágott vissza a nyomozó, legalább olyan dacos képpel. – Mondtam én, hogy az egyenruhásokra tartozik? – a vámpír ártatlan képet vágott, aminek simán bedőlök, ha nem láttam volna már legalább ötszázszor. – Csupán meg kell beszélnem a randevúmat Lilyvel. Persze megértem, ha féltékeny, de hát nem lehet mindig nyerni. Beletalált a közepébe. Olyan pimasz mosolyt vágott hozzá, hogy Jessica a haja tövéig elvörösödött. Ez az egyik hátránya, ha vörös hajad 57

van. Folyton pirulsz. Legalábbis Jess állítása szerint. Nagyon szeretett volna visszavágni valami ütőset, de csak hápogott, mint egy fuldokló cékla. Végül úgy döntött, nem ereszkedik le a szintünkre, de ha szemmel ölni lehetne, most egy halott vámpír rogyott volna össze mellettem. Mikor a nyomozónő kivágtázott a hallótávolságból, még elcsíptem Sachel arckifejezését. – Állítsd le magad, oké? – néztem rá. – Ne cseszegesd Jessicát, van elég baja nélküled is. Úgysem tudsz hatni rá. A vámpír megnyalta a szája szélét. – Azt majd meglátjuk. – Sachel! – emeltem fel a hangom. – Ő nem egy trófea, amit meg kell szerezned! Hagyd békén! Inkább mondjad, mit csináljak a nyamvadt vámpírjaiddal. – Találd meg őket – mondta egyszerűen. – Tudom, hogy ez így nem megy neked, de dolgozik neked egy fickó, aki időnként felkutat vérszívókat. Nem tudna segíteni? – Jamison Carterre gondolsz? – kérdeztem. –Ha úgy hívják, akkor igen. – Háát... Megpróbáltam elképzelni Jamisont, mint egy hét vámpír megmentésére felállított akciócsoport vezetőjét. Nem ment. – Én szólhatok neki, hogy keresse meg őket, de tudod, Jamisont nem arra találták ki, hogy kikanalazza a vérszívókat a szarból. Ő inkább belenyomja és megfojtja őket. – Szóval nem tudsz segíteni? – kérdezte csalódottan. – Fogalmam sincs, Sachel – feleltem. – Meglátom, mit tehetek, de jelenleg én is nyakig ülök abban a bizonyosban. Sachel elszontyolodva nézett rám. Egész aranyos volt így. Mint egy kardfogú játékmaci. – Akkor hagylak dolgozni – közölte, és mielőtt bármit szólhattam volna, egyszerűen elrugaszkodott a földtől, és eltűnt a levegőben. Vállat vontam, és Jessicához lépkedtem, aki épp az egyik nyomozóval tárgyalt. Mikor a fakabát lelépett, sólyomként csapott le rám. – Tényleg randizol ezzel a seggel? 58

– Közlöm veled, hogy említett segg a város legerősebbje, akinek köszönhetjük, hogy nem vadásznak le minket minden sötét sarkon, én pedig felnőtt nő vagyok, aki azzal randizik, akivel épp kedve szottyan. De hogy megnyugodj, elárulom: csak melóról volt szó. – A francba, Lilian, nem emlékszel, mi volt három éve? Nem emlékszel a nőkre, akikkel vérorgiát csaptak? Nem rémlik, hogy sikoltoztak? Hogy könyörögtek? – Jessica hangja remegett az indulattól. Már hogy ne emlékeznék. Egy csomó áldozatot megmenthettünk volna, de ha el akartuk kapni a rohadékokat, bizonyos ideig nem léphettünk közbe. A szemünk előtt haltak meg, visítva könyörögve az életükért. Jessica nem tudta megbocsátani, hogy nem avatkozott bele, hogy hagyta kivéreztetni őket. – Ezek mocskos szörnyetegek, Lilian! – Ha eddig nem lett volna világos, akkor elmondom még egyszer: nem járunk, nem randizunk, és még csak nem is kefélünk! Úgyhogy akadj le a témáról és mutasd a kicseszett hullát! – nagyon kellett vigyáznom, hogy ne üvöltözzek vele. Elkönyveltem, hogy Sachel ezért még drágán meg fog fizetni. Az a baj velem, hogy nagyon hamar bepöccenek, és ha egyszer bepöccentem, akkor úgy is maradok. Jessica nyelt kettőt. – Igazad van. De nem fogod ennyivel megúszni – megindult a tanyasi ház felé, de tudtam, hogy tényleg rám fog szállni. Mint a kis palotapincsik. Ha valamit elkap, nem ereszti, és addig rázza, amíg van benne élet. – Egyáltalán milyen helyszín ez? És miért nem látom mostanában a többieket? – utóbbit csak azért kérdeztem, mert akármerre néztem, megint tökidegen nyomozókat láttam. – A helyszín: a tanya tulajdonosa vakációzni ment a Bahamákra, és ma este találta a hullát a házában, akiről nem tudja, ismeri-e. Közbe akartam szúrni egy „Miért nem?"-et, de a szemén látszott, hogy ne szóljak közbe. – A többiek: Karit lesittelték kábítószer-birtoklásért, Matthew és Zolman szabin, Ethan külföldön szimatol, Rhett pedig a kiszabott idejét tölti egy erőszakmentesebb csoportban. 59

Beléptünk az egyszerűen berendezett, apró házba. Jessica megint a hálóba vezetett. Épp egy hatvan felé járó, szabadidős pasas lépett ki. – Néhány hónapos – mondta Jessicának. – Lilian, az úr Mr. Phil, az egyiptológusunk. – Egyipt... De hát minek az nekünk? Jessica belökött a szobába és az ágyra mutatott. – Ezért. A párnák közt egy tökéletesen mumifikált emberi test hevert.

60

7. FEJEZET – Ez meg mi a szar? – szaladt ki a számon. Egy... egy múmia... Hát ez egyszerűen remek. – Mr. Phil szerint a testet néhány hónapja mumifikálták –tolmácsolta Jessica. – Igen, hallottam – mondtam tompán. Lassan beléptem a szobába, mintha attól félnék, hogy a múmia felpattan és nekünk esik. Annyira hihetetlen volt az egész. A kétszemélyes ágynál mindkét oldalon kis éjjeliszekrény állt, rajtuk kétkét edény. – Azokban mi van? – kérdezte Jess, amikor követte a pillantásom. Pedig a múltkor elmagyaráztam neki a temetkezési szokásokat. – Szervek – vágtuk rá az egyiptológussal egyszerre. – Imszet, Duamutef, Kebehszenuf és Hapi – folytattam, rámutatva a férfi sakál-, sólyom– és majomfejeket ábrázoló kanópusz-edényekre. – És melyik szervek vannak bennük? – kérdezte Jessica viszolyogva. – A máj, a gyomor, a belek és a tüdő – mondta Mr. Phil közönyösen. A nyomozónő kezdett kétségbe esni. A gyilkos megtalálta a területet, amihez ő a legkevésbé értett. Ez elég érzékenyen érinthette, mert egyre dühösebb lett. Tehetetlenül bámult maga elé. Most már jóformán fölösleges is az a nátronos vizsgálat. De persze nem árt. – A laboreredményt mikor kapjuk meg? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. – Holnap reggel – felelte Jessica. Ezen fönnakadtam. Még soha nem volt rá példa, hogy ilyen gyorsan jussunk valamire. Főleg a laborosokkal. – Hogy csináltad? – meresztettem nagy szemeket. Jess kajánul elmosolyodott. – Személyesen beszéltem velük. Oh. Ez mindent megmagyaráz. 61

– Utánanéztél a farm tulajdonosának? – ugrottam a következő kérdésre. – Például, hogy minek neki kétszemélyes ágy, mikor elmúlt hetven és egyedül él? – Két éve meghalt a felesége. Amúgy makulátlan előéletű. – Honnan volt pénze hónapokig a Bahamákon süttetni magát? – Lottó. – Á – ez meggyőző. – És semmit nem tudunk... az áldozatról? – böktem fejemmel a múmia felé. – Dehogynem. Egy kiló pólyába csomagolták – mondta Jessica dühösen, mintha legalábbis én tehetnék róla, hogy semmi információnk nincs. Ebben itt abszolút nem volt mágia. Nem is értettem, mit vár tőlem. – Szólj, ha kitekertétek, akkor megnézem – mondtam. – Úgy talán kideríthetjük, őt is felhasították-e vagy sem. Addig úgy sem tudok mit kezdeni. És határozottan megindultam kifelé, hogy végre hazamenjek, és egy meleg tea mellett hülyeségekről locsogjak a szomszédommal. – Most hová mész? – kérdezte döbbenten Jessica. – Haza. – Nem hagyhatsz itt egy helyszínelés közepén! – Dehogyisnem. Te mondod mindig, hogy nem vagyok zsaru – védekeztem. – Ebben itt nincs mágia. Szóljatok, ha kicsomagoltátok a testet. Addig is kellemes munkát – egy gonosz mosollyal kiperdültem a szobából, és szinte futva tettem meg az utat a kocsimig, nehogy bármilyen indokkal megállíthasson. El akartam tűnni, minél gyorsabban. Bevágtam magam a Renault-ba, és pánikszerűen, padlógázzal vezettem hazafelé. Fél tizenegyre járt, mikor bekopogtattam Peterhöz abban a reményben, hogy nagylelkűen megkínál valamivel, mert egy elefántot is fel tudtam volna falni. És persze azt is nagyon szerettem volna, ha nem lenne vele Jemina, főleg nem lenge öltözetben. Szerencsém volt. Peter – bár egy szál alsónadrágban volt –épp nem fogadott senkit rajtam kívül. Halkan Santana szólt a rádióból, kedves szomszédom pedig egy gőzölgő bögre társaságában dolgozatokat javított. 62

Az egész lakásnak olyan otthonos hangulata volt, mintha megfestették volna. Édes istenem, még friss virág is volt az asztalon, és családi fotók a falon. A legújabb szerzemény a dohányzóasztalon állt: Peter átölelte Jemina vállát, és úgy mosolyogtak a kamerába, hogy akár fel is írhatták volna nagy vörös betűkkel: NEM LÁTOD, HOGY SZERETEM? Ja, és ne hagyjuk ki a nyíllal átlőtt szívecskéket se. Egyszerűen tökéletesen összeillettek. Jemina maga volt a megtestesült tűz és pörgés, Peter pedig az állandóság és a nyugalom. Ha ezek összeházasodnak... Istenem, egy szakajtónyi gyerek fogja ellepni a békés folyosónkat, és cincálni a házmester, Mrs. White idegeit, amit egyébként már legalább három generáció megtett. Na de ne szaladjunk a dolgok elébe, eljönnek azok maguktól is, időnként túl hamar. – Jó az a kép – mondtam a fotóra mutatva. Peter követte a tekintetemet, és küldött egy százhúsz fogas mosolyt. – Múlt héten csináltuk a parkban – mondta. – Képzeld, imád piknikezni! – lelkendezett. Nagy-nagy piros pont neki. Petert eddig az összes csaja kiröhögte, mikor megtudta, hogy csípi a kockás plédes-fonott kosaras délutáni programokat. Mondjuk szinte mind hülye picsák voltak, akik meg sem érdemeltek egy ilyen kiváló hímet. – Remek. Van kajád? – szemlátomást nem készült megkínálni semmivel. Lépnem kellett. – Anyád tudja, hogy kéregetsz? – Jesszus, ezt a gimisektől tanultad? – Igen. – Peter – csóváltam meg a fejem. – Sose nősz fel. És most: van valami kajád? – Te jó ég, mit csináltál egész nap, hogy ennyire türelmetlen vagy? – kérdezte, miközben a hűtőhöz ballagott. Kipakolt néhány edényt a pultra, és a szekrényből egy fehér porcelántányért bányászott elő. Hogy mit csináltam? Most komolyan kíváncsi rá? Leadom neki a cenzúrázott változatot. – Felboncoltam egy nőt, akinek a belső szervei valahogy szublimáltak.

63

– Mióta vagy ennyire otthon kémiában? – kérdezte vigyorogva, miközben egy halom krumplit púpozott a tányérra. – Mióta a szomszédom vagy – feleltem hasonló vigyorral, és belesandítottam az asztalán heverő papírokba. Rá kellett jönnöm, hogy ez számomra kínaiul van. – Mi a franc az, hogy Ca(iq)? – Hidratált kalciumion. Combot vagy mellet? – Combot. Tyű, ide az van írva, hogy vizes kalcium. Annak van értelme? – Nincs. Salátát? – Kösz, nem. Peter belökte a tányért a mikróba, megnyomott két gombot, és a gép felzúgott. A kedves szomszéd a dolgozathoz lépett, és egy piros tollal kegyetlenül aláhúzta a vizes kalcium kifejezést. – Hogy lehet ilyen egyszerű feladatot elszúrni? – dörmögte. – Ne legyél ilyen szigorú – néztem rá félre billentett tejjel. – Én sem tudtam. – De neked nem rágtam ötször a szádba. Különben meg... Bíp, bíp, bíp. A mikró egy utolsó pittyenéssel elhallgatott. Peter felpattant, kivette a tányért, majd lerakta elém késsel, villával és egy húsvéti mintás szalvétával. Míg én észvesztő sebességgel lapátolni kezdtem a számba a krumplit, visszapakolta a maradékot a hűtőbe, és közben tovább morgott. – Ott volt a könyv az ölében, négy méterről kiszúrtam. De nem szóltam, mert tudom, hogy nem megy neki túl jól. Asszem, ha hagyom puskázni, az már épp elég engedékenység. Nem tehetek róla, ha ahhoz is béna, hogy... – O'é 'Eter, 'ugi 'ár... – Parancsolsz? Épp egy nagy falat csirkével viaskodtam, úgyhogy az is csoda volt, hogy egyáltalán tudtam hangokat kiadni. – E' urva 'inom – nyögtem. – 'E sinátad? – Lilian! Nyeltem egy nagyot, és végre levegőhöz jutottam.

64

– Jól van, bocsánat. Első körben megkértelek, hogy nyugodj le, aztán megjegyeztem, hogy jó a csirke, és mellékeltem a kérdést, hogy saját készítésű-e. – Jemina merényelte – mondta Peter szemöldökráncolva, miközben két pipát biggyesztett az előtte fekvő papírra. – Szerinte többet kéne ennem és kevesebbet edzenem – ez elgondolkoztató volt. Mármint hogy van a világon egy nőnemű lény, aki képes egy idő után azt mondani, hogy túl sok az izom. A legtöbb azért rinyál, hogy túl kevés és legyen több. Még én sem értem a saját fajtámat. – Szerinted van annak értelme, hogy „az oldáshő megmutatja, hogy milyen meleg a víz oldás közben"? – He? – Mindegy – morogta, és szép hosszú piros vonalat húzott a dolgozatra. – Így van, mindegy – helyeseltem. – Térjünk át olyan témára, amiben legalább egy hangyányit otthonosabban mozgok. Mesélj Jemináról – kéjesen lehúztam a villáról az utolsó falat húst, és hálát adtam az égnek, hogy Peter Burns a szomszédom. Most ledobta a tollat és nagy szemekkel nézett rám. – Egy istennő, Lily, egy istennő! – sóhajtotta. – Nincs is rá szavam. Olyan gyönyörű és hihetetlenül okos, hogy... – Peter, Peter, állj! – szóltam közbe, még mielőtt belelovallta volna magát. – Mi az? – kérdezte csalódottan. – Kapd le a rózsaszín szemcsit, és kezdd újra. Nem az érdekel, hogy nagy szerelmedben milyennek látod, hanem hogy valójában milyen. – Oh, az más – mondta Peter, és gondolkodott néhány másodpercet. – Egy elkényeztetett, önző dög, akinek tele a hócipője a szüleivel, mert mindenáron orvost akartak faragni belőle. Aztán a nyakába varrtak néhány dadát, akik balettozni meg hegedülni tanították, hogy ha már tanulni nem hajlandó, hát legyen belőle művész. Míg egy szép napon kihajította a hegedűt a hatodikról, és szabóollóval szétvagdosta a tüllszoknyáját, hogy közvetlenül ezután vegyen egy terepszínű gatyát bakanccsal, és beiratkozzon túraszakkörre. Szóval imádja a természetet, és kényszeresen csinál mindent, amiről tudja, hogy a szüleit idegesítené. Viszont remekül főz, és odáig van a gyerekekért. 65

– Na, ez már jobb – bólogattam. Egész jó csajnak tűnik. Talán Peter megtalálta az igazit? A sok ostoba liba után igazán megérdemelné... – Akkor ugorjunk a... Ez meg mi volt? A folyosóról intenzív dörömbölés hallatszott be. Oké, betörnek, kitörnek? Vagy épp bilincsben hurcolnak el valakit? Esetleg apu rajtakapta anyut egy másik apuval? Mifelénk bármi megtörténhet... Ki lehet az az idióta, aki bármilyen ürüggyel képes nekiállni tizenegykor dörömbölni? Ki is hívhatnák a zsarukat csendháborításért... – Tudom, hogy itthon vagy! – fiatal férfihang volt. – Láttam, hogy itt a kocsid, engedj be, beszélnünk kell! – Na ne. Na ne. Ne, ne, ne. Asszem, megvan a bűnös. – Ki ez a vágómarha? – kérdezte Peter, ahogy kilesett az ajtóra szerelt kukucskálón. – Az exem – vontam vállat. – Nem kéne... beszélned vele? – Majd elmegy – mondtam unottan. – Ha meglátja, hogy tőled jövök ki, az csak bonyolítja a helyzetet. Tekintve, hogy egy szál alsóban flangálsz. Nem mintha zavarna... Tényleg nem zavart. Peter nagyon sok minden volt nekem, de nem vettem pasiszámba. Jól nézett ki, ez egyszerű tény. De aki nekem kellett, az most épp az ajtómat próbálta betörni. Ezt tagadhattam, de fölösleges volt. Úgyis ordított rólam. – Engedj be, Lily, muszáj beszélnem veled! – hallatszott kintről, egyre könyörgőbb hangnemben. – Na várj csak! – azzal léptek távolodásának hangja szűrődött be, ahogy a kiabáló eltávozott a lépcső felé. Én úgy ugrottam fel, mint akit megcsíptek. – Bocs, Peter, de ha most nem megyek át, itt kell éjszakáznom – magyarázkodtam, és feltéptem az ajtót. – Visszajön? – Ezer százalék – hadartam. – Majd beszélünk, jó éjt – beerőszakoltam a kulcsot a zárba, és a saját, egyáltalán nem otthonos, egyáltalán nem tiszta és egyáltalán nem rendes lakásomba léptem. Duplára zártam az ajtót, és pótcselekvésként nekiálltam rendet rakni. Én. Rendet. Lehet, hogy elkaptam valamit?

66

Épp csak berámoltam a szennyest a mosógépbe, amikor Daniel visszatért. – Lilian, kérlek, engedj be! Konokul hallgattam. Rátenyereltem a „mosás indítása" gombra. Aztán észrevettem, hogy egy halom zoknit kint felejtettem. Gyorsan nekiálltam mosogatni, csak hogy ne kelljen az ajtó előtt dekkoló pasasra gondolnom, aki akkor is az én nagy szerelmem marad, ha egy egész háremnyi ribanccal csal meg. – Tudom, hogy bent vagy, érzem a szagod! Tessék. így járjon az ember vérfarkasokkal. Becsaptam egy tányért a hideg öblögető vízbe. – Rendben. Te akartad. A gumikesztyű rátapadt a kezemre. Vennem kell egy mosogatógépet. Odakint megpendült egy gitár, fájón, szomorúan. Daniel basszusgitáros volt egy saját alapítású együttesben, a Dark Rose-ban, bár nem a saját gitárját használta. Az együtt töltött idő hosszúsága és a végigült próbák nagy száma miatt elég jól kiszűrtem, melyiküknek hogy szól a hangszere, vagy milyen stílusban játszanak. Ez tutira valaki más pengetőse volt, pláne, hogy olyan hangokat, melyek a folyosót betöltötték, akkor se csalogatsz elő basszusgitárból, ha megfeszülsz. Daniel nem tudott a húrjai nélkül élni. Én pedig nem tudtam nélküle. Pedig nagyon próbáltam. Beleállítottam egy kést a műanyag edénycsöpögtetőbe; kis híján át is szúrtam. Remegett a kezem az akarattól, hogy feltépjem az ajtót és Daniel karjaiba boruljak. Végigpengette a húrokat, és belekezdett egy lassú számba, a Wild Rose-ba. Egy fiatal, barna hajú lányról szólt, aki gyönyörű, mégis elérhetetlen, mert tövist állít mindenkibe, aki közelít hozzá, ugyanis abban a hitben él, hogy őt nem lehet szerelemmel szeretni. Aztán megismerkedik egy gitáros sráccal, aki bármit megadna neki, beférkőzik a tüskék közé, és megismerteti az igaz szerelem fájó gyönyörével. Rólam szólt. Nekem írta, mikor összejöttünk. Három másodperc alatt összefutottak a könnyek a szememben, és nem kellett sokat várni, hogy kicsorduljanak. A földre roskadtam, kezemben egy öblögetésre váró 67

pohárral, és zokogtam, mint egy kisgyerek. Talán még sikoltoztam is a saját tehetetlen hülyeségemtől. Könyörgöm, törje be az ajtót, rázza meg a vállam, és ordítsa a képembe, hogy térjek észhez! De csak játszott, és énekelt mellé azon a gyönyörű hangján, és a szomszédok kiabáltak, hogy „kussolj, bunkó", meg „aludni akarunk", és „vedd már észre, hogy nem kellesz neki". Végül a gitár egy utolsó síró hanggal elhallgatott. – Bocsáss meg, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Többször nem fordul elő. Léptei lassan távolodtak, mintha épp kisétálna az életemből. Ledobtam a gumikesztyűt és az ágyhoz botorkáltam. A párnára dőltem, és belevisítottam a fájdalmat, szaggattam az ágyneműt, míg görcsbe nem állt a kezem, és már csak sírtam, teljes hangerőn ordítva. Daniel léptei végleg elhaltak. – Na végre! – kiabálta valaki.

68

8. FEJEZET Telefoncsörgésre ébredtem. A nap besütött a résen, amit nem takart el a vörös sötétítő, és a szemet bántó fénycsíkban színes porszemek kavarodtak. Az ágyam úgy nézett ki, mintha egész éjjel hancúroztam volna, minimum hat pasival meg három nővel. Még mindig markoltam a lepedőt, nem messze a fejemtől a csuromkönnyes párna. A mobil kitartóan játszotta a Jóbarátok zenéjét, természetesen kartávolságon kívül. Nem veszem fel, nem veszem fel, majd elhallgat... Miért kellett emelkedőre állítanom a csengést!? Egyre számon kérőbben zenélt, hogy vedd már föl, vedd már föl!, VEDD MÁR FÖL! Már épp arrébb akartam mászni, hogy elérjem a telefont, mikor csatlakozott az ébresztőm is. Ekkor jött el a pillanat, hogy megfogtam az összesírt párnát és a tejemre szorítottam, folyamatosan mantrázva, hogy neem halloook semmiiit, nem halloook seeemmiiit. Még a végén rám törnek a csendszerető szomszédok. Erről persze eszembe jutott a tegnap este, és egy gitár lágy hangjai, majd távolodó léptek finom zaja. Majdnem bőgni kezdtem megint, aztán néhány „szánalmas vagy" típusú gondolat után extraerővel bevágtam a párnát a sarokba, és dühösen lecsaptam az órámra. A műanyag számlapon vékony repedés futott végig; odabentről fémes csörömpölés hallatszott... Konkrétan szétugró fogaskerekek zaja. A másodpercmutató, ami valahol a 11-es környékén járt, most bánatosan lefittyedt a 6-oshoz. Neem... Nem, légyszi, ugye nem halt meg? Nem akarom, hogy az órásom öngyilkos legyen! Abban reménykedve, hogy még nem kell megkukáznom az időmérőt, lassan fölültem, és vetettem egy pillantást az időközben elhallgató telefonra. Egy nem fogadott hívás... Listáz... Egy új szám... Jessica... Opciók... Visszahív... Már emeltem a telefont, hogy megkérdezzem a kedves nyomozót, mi a francot akar tőlem hajnalok hajnalán, mikor a készülék, két centire a fülemtől, ismét felordított. Kezd nem tetszeni ez a reggel... 69

– Mondjad – leheltem a mikrofonba. – Lilian? – kérdezte Jess gyanakodva. – Nem. Ön a szingapúri nagykövetséget hívta. – Jó. Fél hétre gyere be a főkapitányságra. Ránéztem az órára. Boldogan vettem észre, hogy csak a másodpercmutató adta meg magát, a többi tökéletesen működik. Csak az nem tetszett, hogy negyed hetet mutatott. – Felejtsd el – közöltem. – Mi az, hogy felejtsem el!? – fortyant föl. – Ha azt mondom, hogy jössz, akkor... – Jól nyisd ki a füled, Jessica! – dörrentem rá. Reggeli rekedt hanggal kiválóan lehet dörrenni. Próbáljátok ki. – Kurvára nem vagy a főnököm és kurvára nem mondhatod meg, mikor hová menjek. Ne felejtsd el, hogy szívességet teszek neked, mert amit ezért kapok tőletek, az alig haladja meg egy szófogadatlan kamasz zsebpénzét! Meg kell élnem valamiből, és üresedés van a cégemnél! Ha szükséged van a segítségemre, akkor ne baszakodj velem, hanem használj valami emberi hangnemet! Néhány másodpercig csend volt. Jessica valószínűleg elszámolt hatmillióig, hogy ne ordítsa le a fejem. Tudtam, hogy nem fogok segíteni, ha nem vesz vissza egy kicsit, és azt is tudtam, hogy ezt ő is tudja. – Jól van. Akkor majd hívj fel, ha végeztél a sok fontos dolgoddal, és ráérsz ártatlan emberek meggyilkolásán problémázni! Határozottan lenyomtam a piros gombot. Drámai akartam lenni, de az a nem múló érzésem támadt, hogy Jess ugyanezt tette a vonal másik végén. Az összegyűrt lepedőre hajítottam a telefont, és lélekben felkészültem, hogy szembenézzek a tükörképemmel. Felkászálódtam és az előszobai nagytükörhöz vánszorogtam. Eredetileg azért tettem oda, hogy mielőtt elmegyek valahova, vethessek egy utolsó pillantást magamra, de persze állandóan annyira rohantam, hogy eszembe se jutott azzal foglalkozni, vajon jól áll-e a hajam. Most azonban belebámulhattam és végignézhettem magamon. Megért volna egy sikolyt, de türtőztettem magam.

70

Valószínűnek tűnt, hogy ebben az évtizedben nem tudom kifésülni a hajam, a pofikámra rágyógyult a lepedő gyűrődéseinek mintája. A szám fehér, cserepes, na és ne feledkezzünk meg a tegnapi ruháról, ami minimum háromszor csavarodott körbe a testemen. Persze akkor még nem említettem a húzódó melleket, ami a melltartóban alvás következménye. Nincs mese: irány a zuhany! Kénytelen voltam hajat is mosni, mert fésülködésre nem volt remény, hacsak nem akarok még egy harmadik fésűt is beletörni a fejemen pózoló szénakazalba. Kettőt ugyanis elért már ott a végzet. Fél nyolckor frissen-fürgén léptem ki a fürdőszobából, és jobb voltam, mint újkoromban. Leszámítva a ciciket. Azokkal nem tudtam mit kezdeni. Peterrel nem futottam össze, hiszen ő már korábban elment, megtisztelt viszont lépcsőházbéli jelenlétével Mrs. White, a házmester. Épp a szemetet vitte le, és rám is sózta volna a műanyag zsákot, ha nem veszem gyorsan a kezembe a kabátomat, és mivel a másikban ott volt a táska... Ennek ellenére kénytelen voltam két emeleten keresztül elviselni, és végighallgatni a szövegelést az „onokáiról" meg az egyéb hozzátartozóiról. Végszóra el is érte eredeti mondanivalóját: hogy ha lehet, a szerelmi életemet ne éjjel fél tizenkettőkor és ne gitárkísérettel bonyolítsam. Fogcsikorgatva megígértem, hogy nem fordul elő többször, aztán szinte futólépésben távoztam a kocsimhoz. Az iroda zsúfolásig tele volt, mikor beértem. A fele vendéget nem is ismertem, a likantrópszag viszont mellbe vágott. Legalább tíz farkas zsúfolódott be az apró váróterembe, és dühösen magyaráztak Andreának. Jamison már megint a Berettájával hadonászott, Lisa pedig ordibált valamit, ami lehetett akár „kérem, nyugodjunk meg" vagy „a kurva életbe, kuss legyen" is, úgysem figyelt rá senki. Maria az irodája ajtajában támaszkodott és rágózott. Figyelmeztető jelleggel izomból bevágtam az ajtót. Egy pillanatra csönd lett, aztán megint kitört a zűrzavar. Tisztán hallottam egy „megjött a kis kurva" kiáltást. Néhány likantróp megindult felém, meglehetősen fenyegetően.

71

– Oké, álljunk le, mi a franc van? – kérdeztem, és elhajítottam a cuccaimat, hogy ha nekem esnének, azért tudjak védekezni. Nem mintha a világon bármi esélyem lett volna ellenük puszta kézzel. De ha túl közel jönnek, metafizikai öklömet a gyomorszájukhoz illeszthetem, erőteljesen. Ki is engedtem a mágiát, hogy csak érte kelljen nyúlni, ha gáz van. – Túlságosan is sok bajt okozol a falkának – morogta az egyik. Még sosem láttam. Fekete kefehaja és vizenyős, seszínű szeme volt, ezenkívül egy testépítőt is megszégyenítő izomtömege. Az a fajta pasi volt, aki annyira kigyúrt, hogy az már ronda. – De hát mit csináltam? – értetlenkedtem összedörzsölve a metafizikai tenyereket. – Mit tettél Daniellel, te cafka? – sziszegte a képembe. A vérnyomásom abban a pillanatban megugrott, és kinyitottam az eddig ökölbe zárt kezeimet. Mintha onnan robbant volna elő, az erő letérítette pályájáról a magánszférasértő likantrópot. Bizony, egészen a szomszéd falig térítette, ugyanis mindenki elhúzódott az útból. – Mi az, hogy mit tettem vele!? – kiabáltam dühtől remegő hangon. Lassan megindultam felé, minden erőmet bevetve, hogy ne érjem el a hatszáz decibeles hangmagasságot, és semmit ne vágjak hozzá. – Ő küldött? Még van pofája engem hibáztatni!? – Ki fogunk csinálni – hörögte gyomrára szorított kézzel. Jaj, de félek. Most, hogy felfedeztem, milyen hatásos ez az erő, némileg több vér zubogott a pucámban. Láttam, hogy megfeszülnek az izmai, hogy mindjárt rám veti magát, és ha lehet, átharapja a torkom. Simán megtette volna, láttam a szemében. Valószínűleg Lisa is, elvégre szakértő volt; megböködte Jamisont, aki erre belekezdett a „meg ne mozdulj" dumába, de a farkas már elrugaszkodott. Én ezúttal az orrára irányítottam a csapást, de elsült a Beretta is. A pasas összerándult és a földre zuhant. Fájdalmasan vonaglott a fal mellett, mintha legalábbis az utolsókat rúgná. – Ezüst volt benne? – kérdeztem a fegyverre pillantva. – Szörnyekre vadászom, kislány – vont vállat Jamison. – Mindig ezüst van benne. 72

A farkasokhoz fordultam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akarnak már bántani. – Vigyétek innen. És mentsétek meg, ha tudjátok – mondtam. – Szóljatok Grahamnek. Ő majd megmondja, mi lesz. Szó nélkül engedelmeskedtek. Ketten felsegítették a hadirokkantat, és kitámogatták a folyosóra. Csak az utolsó maradt pár szóra. – Danielnek semmi köze hozzá, nem is tudja, hogy eljöttünk. Azzal távozott. Istenem, csak a szomszédok ne hívják a zsarukat. Csak ennyit kérek.

 A kedd általában a tökéletes pangás napja. Legalábbis nálam. Persze halottkelteni meg szörnyvadászni ilyenkor is lehet, de az emberek hétfőn letudták a heti előrejelzést, aztán utána már ritkábban jönnek. Oké, mindig akad pár „megcsal a pasim?" kérdésű tinédzser, akiknek nem tudok mit mondani. Honnan a szentséges sivatagi tevéből kéne tudnom, hogy megcsalják-e őket? Jövőbe látok és nem jelenbe. Mert ha azt kérdezik, hogy „szakítani fogunk?", akkor szépen megmondom, hogy igen vagy nem, talán még azt is, hogy volt-e harmadik a dologban. De a jelenre vonatkozó kérdésekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, hacsak nincs valami, ami intenzív hatással lesz a jövőre. Ha valaki terhes, azt például rögtön tudom, hiszen látom, hogy x hónap múlva gyereke lesz. Sőt, általában azt is, ha valaki halálos beteg. Mondjuk az első és legfontosabb szabály, hogy a saját jövőmet nem nézem. Ez az opció eleve inaktív, ha azt nézzük, hogy a saját agyamban nem turkálhatok, habár megfelelő szertartással megoldható lenne. Persze a franc se kíváncsi rá, mikor fog meghalni. Ülhetnék és rághatnám a körmöm, hogy úristen, már csak három hét, már csak kettő... Én különben is igen lassan öregszem és gyorsan gyógyulok a mágiának köszönhetően, de ha mondjuk felhasítanak, és kiszedik a 73

belső szerveimet, azt én sem élem túl. Istenem, még be kell mennem Jessicához, ki kell hoznom Dave Lace-t, beszélnem Mr. Bailey-vel és persze megakadályozni, hogy a Daniel-szimpatizáns vérfarkasok belém kóstoljanak. Bailey tizenegyre ígérkezett, szóval bő kétórányi időm volt, hogy intézkedjek. Fontolgattam, hogy felhívom Jessicát, de épp nyúltam a vonalas telefon kagylójáért, mikor az monoton, irodai hangon megszólalt. – Itt Lilian Carro, miben segíthetek? Ha megszólal a telefon, akkor tuti engem keresnek. Andrea minden hívást ellenőriz, mielőtt továbbkapcsolná az ügyfeleket az irodákhoz. – Lily? Katie vagyok! – visította egy női hang. – Katie! – visítottam én is, és majdnem hanyatt estem a székkel örömömben. Katie, szintén legjobb barátnőm az ezelőtti hétvégén ment férjhez, és a múlt hétfő óta nászúton van Mallorcán. – Mi a helyzet? – Ó, istenem, annyira jól érzem magam! Kár, hogy haza kell jönni – mondta kissé elszontyolodva, de rögtön megtalálta a hangját. – Eszméletlen hely ez a Mallorca! Gyönyörű a tenger, és Bob, te jó ég, végigszeretkeztük az egész hetet! – Friss házasok... – morogtam vigyorogva. – Valami baj van? – csattant fel mímelt felháborodással Katie. – Tényleg, mi újság Daniellel? – Jesszus, tegnap jött és leült az ajtóm elé gitározni. Éjjel fél tizenkettőkor – jelentettem kötelességtudóan, ám elbizonytalanodó hanggal. – És? – Nincs és. Megvártam, míg elmegy, mellesleg szétbőgtem a fejem. – Sírtál? – értetlenkedett. – De hát megcsalt! Azt mondtad, gyűlölöd, meg hogy látni sem akarod. Nem kéne kárörvendened, hogy most mennyire fáj neki? – Eljátszotta a Wild Rose-t – suttogtam, ismét a könnyeimmel küszködve. Nem mertem hangosabban beszélni, mert tuti bömbölni kezdek. Ahogy eszembe jutott a dallam, megmaradt a fejemben, és egyre erősebben szólt, nekem meg egyre nehezebb volt a könnyeket visszafojtani. 74

– Oké, oké, nyugi – mondta gyorsan Katie, mert nyilván sejtette, hogy mindjárt eltörik a mécses. – Estére otthon leszek. Akarsz átjönni dumálni? – kérdezte. – Ühüm – nyilatkoztam. Csend. – Az istenért, térj már magadhoz! – ripakodott rám. – Amúgy is jó hírem van. – Legalább neked. Na és mi lenne az? Izgatott csend. – GYEREKEM LESZ! – kiabálta olyan hangerővel, hogy el kellett tartsam a fülemtől a kagylót. Gyereke lesz. Hát ez szuper. Nem csípem túlzottan a gyerekeket... Egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni. – Öhm... ez igazán... óh... nagyszerű – mondtam nem túl meggyőzően. – Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan. Kopogtattak. – Dehogynem. Figyi Katie, dolgozom, most mennem kell, majd este beszélünk – hadartam. – Le ne merd tenni! – hallatszott a kagylóból, amit visszadobtam a helyére, ismételten lekaptam a lábaim az asztalról, és angyali hangon kiszóltam. – Tessék! Az ajtó halkan kinyílt, és Jamison lépett be rajta. – Üdv, főnök! Még sose szólított főnöknek. Mindig azzal piszkált, hogy neki nem parancsolt még nő és soha nem is fog. Ez mondjuk elég elhamarkodott döntés a részéről, tekintettel arra, hogy tőlem kap fizetést, de mindegy. Most felülemelkedett önmagán, tehát gáz van. – Csüccs le – mutattam az ügyfeleknek fenntartott székekre. – Valami baj van? Jamison idegesen leült és kisöpörte arcából a finom, fekete hajat. Egyenesen a szemembe nézett, és ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy nem vámpír. Egy vámpír ilyen kék szemekkel egyértelműen az én végzetemet jelentette volna. – Beszélnünk kéne. 75

– Hát akkor beszéljünk – mondtam. – Miről? Őszintén reméltem, hogy nem fizuemelést akar kérni. Persze most még nem érezzük Amelie hiányát, de lassan ki fog ütközni a bevétel megcsappant összege. Sürgősen munkaerőre van szükségem. – Amelie-ről lenne szó – bökte ki. Ez meglepett. Nem tudtam, hogy Jamison olyan jóban lett volna Amelie-vel. Énnyire megviselte a dolog a lelkecskéjét? Jamisonnak van lelkecskéje!? – Ki vele, mi a hézag? – Nos... még mindig nem tudod pontosan, mi történt. – Dehogynem – intettem le. – Paul elszabadult és rátámadt Ameliere, a csajok meg berohantak hozzád. Oké, ez kicsit sántít. Mennyire lehet Andreát csajnak nevezni? De kicsire nem adunk. – Nos, igazából Lisa bejött hozzám dumálni, mikor Andrea meg Maria berohantak, és kint hagyták Amelie-t – Jamison nyelt egy nagyot. – És? – A francba is, Lisa boszorkány én meg szörnyvadász vagyok! Ha kimegyünk, megmenthettük volna! De Andreáék olyan rémültek voltak, meg sikítoztak, és nem mentünk ki, nem tettünk semmit, csak ültünk, és vártuk, hogy mi lesz, miközben egy védtelen nő meghalt! – Jamison hangja tiszta keserűség volt. Furdalja, nagyon furdalja, és ha van mit furdalni, akkor Jamison mégsem akkora pszicho, mint hittem. Úgy tűnik, minden nap tartogat valami újat. – Nyugi, Jamison – mosolyodtam el. – Ha kimentek, akkor most annyi lenne a különbség, hogy Paul hal meg, és Amelie életben marad. – Inkább ölök meg egy szörnyet, mint egy nőt. Ha ismerné Jessicát, nem biztos, hogy ilyen nagy különbséget tenne a kettő között... – Oké, Jamison, a lényeget. Gondolom, nem a lelkeden akartál könnyíteni. – Hát nem. Szóval – pislogott néhányat –, ugye nem fogsz kirúgni? Ha! Szóval mégiscsak számít, hogy tőlem kap fizetést. De hát biztos drága a napszemüveg. 76

Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megszívassam, és azt mondjam: „de igen", de elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy lemondjak a kicsinyes élvezetekről. – Persze, hogy nem – nyugtattam meg. – Inkább örülök, hogy nektek nincs semmi bajotok. – Köszönöm – pattant fel. – Akkor nem is zavarlak tovább. Úgyis el kell mennem. Vár a meló – sóhajtotta vigyorogva. – Várj egy percet, Jamison – szóltam utána, mire olyan sietséggel fordult meg, hogy kis híján lesodort egy lótuszillatú füstölőt. – Kapkodnának utánad, ha szabad lennél. Csak azt áruld el, miért aggódsz, hogy kirúglak? Jamison félig derűsen, félig keserűen elmosolyodott. – Mert a lelkem mélyén érzékeny pöcs vagyok, akinek hiányozna a sok őrült tyúk, akivel kénytelen együtt dolgozni. És ezzel a drámai végszóval távozott.

 Dave Lace ült velem szemben. Jessica megkérdezte, hogy akarok-e vele beszélni, mielőtt kiengedik, hiszen nyilvánvalóan ártatlan. Eleinte persze nem akartam, hiszen ezzel rám hárult volna Amelie halálhíre közlésének feladata, amit inkább egy kávé és egy süti mellett rendeztem volna le. „Ah, Dave, amúgy a barátnődet széttépte egy vérfarkas. Még egy krémest?" De aztán eszembe jutott a gyilkosság meg az ő furcsa viselkedése, és úgy döntöttem, ez megér egy misét. Utána meg úgyis elemezhetem az áldozatokat Jessicával. Ja, meg mehetek Grahamhez és az ordasaihoz. A mai nap egyetlen pozitívuma Katie hazatérte lehetett. Semmi más. – Szóval Dave – néztem rá. Sápadt volt és sovány, mintha az utóbbi időben óriási stressz alá került volna. – Elmesélnéd nekem, mit csináltál aznap este, mikor Mrs. Bailey-t meggyilkolták? – Mi van Amelie-vel? – kérdezte, rá se bagózva, mit akarok tőle. Basszus. Mit mondjak? Mi a büdös francot mondjak? 77

– Hazautazott a szüleihez. Megviselte, hogy kirúgtad – mondtam szemrebbenés nélkül. A pokol kénköves tüzében fogok szétrohadni. – Oh. Igazán sajnálom. – Hidd el, én is. De most kérlek, mondd el, mi volt aznap este... – Nem mondhatok semmit. – Mi az, hogy nem mondhatsz semmit!? – csattantam fel. – Ugye tudod, hogy egy szavamba kerül, és téged visszazsuppolnak a rácsok mögé? – Leszarom. – Én is! De azt már kevésbé, hogy emberek halnak meg, és te tudsz valamit, csak cseszel elmondani! Kezdtem felfortyanni. Ha nagyon feldühít, ráeresztem Jessicát. De akkor kő kövön nem marad. – Nem érted, hogy nem beszélhetek!? – kiabálta, és felpattant. Nem késtem én sem. Farkasszemet néztünk az asztal fölött. – Mondd el, Dave – kértem. – Biztosítunk neked védelmet, ha kell! – bizonygattam. Jessica szokta ezzel győzködni a beszari szemtanúkat. Aztán, ha ez nem jött be, akkor más módszereket alkalmazott, amit most nem fogok sem részletezni, sem alkalmazni. – Védelem, az szart sem ér! Te nem ismered Vincent Start! Vele szemben nem értek semmit! Aztán a szája elé kapta a kezét, mintha valami csúnyát mondott volna; szemei kerekre tágultak a páni félelemtől. – Kicsoda? Ismételd el a nevet, Dave! – kérleltem kétségbeesetten. Már épp előrébb jutnánk, nehogy most szúrja el! Persze megjegyeztem a nevet, de szerettem volna némi megerősítést, nehogy már hülyeséget adjak tovább a zsaruknak. – Rendben van – néztem rá. Megtört volt és félt. – Elmehetsz. Kiléptünk a teremből, Jessica már türelmetlenül toporgott. – Na? – Nézzetek utána bizonyos Vincent Starnak, de az Interpolnál kezdjetek. Fél a pasastól, mint a tűztől – mondtam. – És állítsatok rá pár embert, nehogy butaságot csináljon – morogtam a szám sarkából. Dave Lace elsietett a folyosón, rettegve. Nem is tudtam, mit érezzek iránta, de asszem, sajnáltam. Igen. Kibaszottul sajnáltam. 78

9. FEJEZET Jessica bevezetett az irodájába, és az asztalra hajított néhány színes dossziét. Kellően vastagok voltak azzal az ígérettel kecsegtetve, hogy kezdd el olvasni, amennyiben a halálra unást választod, mint öngyilkossági formát. – Kicsomagoltátok a tegnapi múmiát? – kérdeztem, miközben a nyomozó leült az asztal mögé, és belekotort a kék mappába. – Ki. Épp azt keresem. Félredobott néhány kupac papírt, és kirakosgatott elém pár polaroid felvételt. A képek egy összeaszott testet ábrázoltak az összes lehetséges szögből egy fehér leples asztalon fekve. A fotók külön kitértek a koponyára és a fogazatra, valamint a mellkas részeire. Nem volt szép látvány, elvégre már majdnem teljesen lerohadt róla az összes hús, de akkor is csak egy hulla volt. – Na és ki ez? – érdeklődtem, közelebbről vizsgálva a koponyáról készült képet, mintha abból rájöhetnék az illető nevére, a vércsoportjára, a lábméretére és iskolai végzettségére. Ja, meg a kedvenc alsóneműje színére. Ha már ez így eszembe jutott, kikerestem az altestet megörökítő fotót. – Férfi – mondtam a medencecsontra pillantva. Az keskenyebb volt, mint egy nőé, elvégre nem kellett benne hónapokig egy emberpalántát cipelni. Természet Anya jól végezte a dolgát – hozzájárult a nyomozáshoz. – Bizony ám – bólintott Jessica. – A fogazat alapján szépen beazonosítottuk. Harmincnégy éves, Herbert Headley-nek hívják, hét éve élt házasságban, a felesége diplomata, most valahol Belgiumban tartózkodik és még nem sikerült utolérnünk. – Mi volt a foglalkozása? – kérdeztem. – Művészettörténész – mondta faarccal Jessica. 79

– Légyszi, ugye nem Egyiptom volt a szakterülete –nyögtem. – De bizony az volt. '95-ben végzett az Archeológiai Egyetemen, aztán különböző múzeumoknak dolgozott. Fél éve munkanélküli volt, a felesége azelőtt utazott el, hogy őt kirúgták. A szülei Németországban élnek, senki nem vette észre, hogy eltűnt. – Mi okozta a halált? Vannak rajta külsérelmi nyomok? – Abszolút semmi. Még vizsgálják, eddig annyit mondtak, hogy „esetleg szív megállás", bár ezt nem tudjuk, mivel nincs meg a szíve. – Kiürítették, mint az elsőt? – Ki – sóhajtotta Jessica. – Szóval szívmegállás... – visszhangoztam, bár fogalmam sem volt, szervek hiányában erre miből következtettek. – Úgy érted, az egyik pillanatban még dobog, aztán a másikban már puff, nem dobog? – vontam fel a szemöldököm. Énnek a világon semmi értelme. Az egyiptomi temetkezési szokásoknál pont az a poén, hogy meghagyják a szívet, és az előző holttestnél ott is maradt. Énnek meg elviszik a legfontosabb szervét, és még csak nem is mumifikálják rendesen – igazi, ókori balzsamozás után két hónap alatt nem kerülhetett volna ilyen állapotba... – Valami olyasmi. És találtunk még valamit. Lerakott elém néhány fotót. Védelmező amulettek voltak rajta. – Hórusz-szem, Anh-kereszt és Dzsed-oszlop – mondtam gondolkodás nélkül. Gyorsan elmagyaráztam Jessicának a jelképeket és jelentésüket, aztán további kérdésekre ugrottam. – A nőről mit derítettél ki? – Cintia Bailey, harmincnégy éves... – A lényeget! – vágtam közbe. Nagyon-nagyon rossz érzésem volt. – Rendben. Van neked eszed. Archeológiai Egyetem, '95-ben végzett. Egyiptomi szakterülettel, mielőtt megkérdezed. Amúgy szenvedélyes műgyűjtő volt, és anyagi helyzeténél fogva meg is engedhette magának, hogy ilyen drága hobbija legyen. – Akkor már biztos, hogy egy szériakillerről van szó? –sóhajtottam. – Nagyon úgy tűnik. És szerintem megtaláltuk a kapcsolatot is. – Akkor nem ártana felkeresni a '95-ben végzetteket, nem gondolod? – Jó, majd ráállok. Most már mehetsz. 80

– Várj, Jessica! Az amulettekről miért nem kérdezted az egyiptológusodat? – kérdeztem. Jessica mintha zavarba jött volna, miközben visszarakosgatta a fényképeket az egyik dossziéba. – Nos, az a helyzet, hogy... hogy ő eltűnt. –Mi!? – Ahogy mondom, eltűnt. És valószínűleg azért, mert segített nekünk – mondta, és összeszedte a mappákat. Lassan elindultunk kifelé. – Az nem lehet, hogy ő is... – kezdtem. – Nem. Vagy hatvanéves volt, nem végezhetett '95-ben. – Nem kizárt – vetettem ellen, miközben végigmentünk a kijárat felé vezető folyosón. – Elvégre öregen is mehetett egyetemre... – Igen, mehetett. De nem hinném, arról tudtunk volna. Majdnem biztos vagyok benne, hogy azért iktatták ki, mert szimatolt az ügyben. Gondterhelten bólintottam. – Hát, majd hívj, ha van valami új. – Oké. Már félig kint voltam, mikor villámcsapásként ért a borzalmas felismerés. – Jessica! – Hm? – ÉN IS szimatolok az ügyben! – mondtam rémülten. Jessica keserűen elmosolyodott. – Igen, tudom. És örülök, hogy erre te is rájöttél. Azzal kipenderített az utcára, és becsapta mögöttem az ajtót. Istenem, ez egyre rosszabb. Mármint a helyzet. Bár, ha jobban belegondolok, Jessica is.

 Katie megint hívott. Azt mondta, ugorjak át nyolcra, majd elküldi Bobot sörözni a haverjaival, és akkor nyugodtan dumcsizhatunk. Boldogan vettem tudomásul, hogy végre lesz a közelemben valaki, aki ízig-vérig ember, semmi köze kibelezett hullákhoz, nem szőrösödik ki 81

havonta, és épp élete legboldogabb időszakát éli. Katie lelkesedése rám is átragadt, úgyhogy nagy hévvel kirámoltam a hűtőből az összes lejárt szavatossági idejű kaját, és teljesen újakat raktam a helyükre. Ezen alapanyagokból álltam neki spagettit csinálni, mert körülbelül egy hónapja nem főztem a saját konyhában. Ha már itt tartunk, abszolút sehol nem főztem, de ez nem lényeg. Felraktam főni a tésztát, és az irodai dolgokon zakatolt az agyam. Mr. Bailey megtudta, hogy nem gyanúsítják, ezért már nem volt szüksége a szolgálataimra; ennek ellenére megegyeztünk egy kisebb összegben, amiért több ízben is fogadtam. Ebből a kisebb összegből nyugodtan vehettem volna egy kétszintes házat jaccuzzival és egy vadonatúj Ferrarit. Amint leültem kajálni, teljesen bezsongtam. Nem csak a spagetti tette, bár kétségtelenül volt valami perverz gyönyörűsége annak, hogy olyasmit ehetek, ami előzőleg nem volt lefagyasztva, és nem egy gyorskajálda hússütő pultjánál készítették el. Igazából a barátság dobott fel, a röhögcsélős, csajos esték aromája, ami annyira kimaradt az életemből mostanában, mert az összes haverom külföldön volt, és kettő még mindig ott tartózkodik. Már az utolsó falatoknál tartottam, mikor megszólalt a telefon. Énnyire hiányzom Katie-nek? – Igen? – szóltam bele vidáman. – Jó étvágyat, kicsi Lily– hallottam a kagylóból. – Sachel, ne fárassz – sóhajtottam, és lenyeltem az utolsó húsfalatkát. – Nem Sachel vagyok, kicsi Lily – búgta a hang. – De hamarosan azt fogod kívánni, bár ő lennék. Erre már megfeszültem, talán a villa is kiesett a kezemből. Igyekeztem bátorságot erőltetni a hangomba. Nem sikerült. – Miért kívánnám? – kérdeztem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is Sachel után vágyakozzam. – Azért, kicsi Lily, mert ő lehet, hogy megharapdálja a gyönyörű nyakacskádat, de el nem vágja. Én viszont simán megteszem, ha tovább szaglászol a zsaruknak. – Nem félek magától – hazudtam. – Majd fogsz, kicsi Lily – susogta a hang. – Majd fogsz. 82

Azzal bontotta a vonalat, én meg néztem magam elé, fülem mellett a búgó telefonkagyló. Vajon az egyiptológust is figyelmeztették? Vajon neki is a fülébe suttogott a halál? Összerándult a gyomrom. Féltem, nem volt mit tagadni rajta; néhány egyszerű szóval halálra rémítettek. Az ajtóhoz ugrottam, és mind a három zárra kétszer ráfordítottam a kulcsot. Egyszeribe túl csöndesnek éreztem a lakást, szívem a torkom tájékán dübörgött. Felkapcsoltam az összes villanyt, mintha a fény megvédhetne, sőt halk zenét is tettem fel, de nem nyugodtam meg. Az összes érzékem arra állítódott, hogy sötét árnyakat lásson, és padlódeszka fenyegető recsegését hallja, vagy épp könnyű léptek súrlódó zaját a szőnyegen. Hátamat a falnak vetettem, és remegő kézzel Jessicát akartam hívni, de a készülék ismét megszólalt. Ijedtemben úgy elhajítottam, mintha égetné a kezem, és csak bámultam rá, mint a sátán művére, ahogy ártatlanul feküdt a takarón. Nem akartam újra hallani a hangot, nem akartam tudomást venni a Jóbarátok zenéjéről, legszívesebben bebújtam volna a paplan alá, hogy ott reszkessek, mint a nyárfalevél. De mivel a telefon csak nem hallgatott el, én pedig sikeresen meggyőztem magam, hogy egy gyáva féreg vagyok, óvatosan érte nyúltam, és halkan beleszóltam. – Haló? – Üdv, Lily... – Az istenért, hagyjon békén! – sikítottam a mikrofonba. – Lily, mi a baj? Sachel vagyok! Minden rendben? – Mi? – krákogtam. – Sachel vagyok! Hallasz? Gond van? – Sachel! – visítottam. Egyre jobban remegtem, és majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. – Nem hittem, hogy valaha ezt mondom, de boldog vagyok, hogy hívtál – dadogtam. – Örülök, hogy feldobtam a napod. Ide tudnál jönni? – Hova „ide"? – Ide, hozzám. Az órára néztem. Fél nyolc múlt öt perccel. – Bocs, Sachel, de már van programom estére, és... 83

– Kérlek, Lilian! Élet-halál kérdése. Az egyik vámpíromról van szó... – Csak nem rossz fát tett a tűzre? – érdeklődtem. Közben a szekrényemhez sétáltam, hogy valami göncöt keressek. Az, hogy folyamatosan beszéltek hozzám, a végletekig megnyugtatott, és a szívverésem is úgy-ahogy normalizálódott. – Annyit, hogy egész máglya lobog belőle. És a máglyát nagyon nem szeretjük. – Oké, oké, megyek, amint tudok. De nem te vagy az első a listán. – Pompás. Várlak. És lerakta. Ez az új trend? Nem köszönünk? De ez volt a legkisebb gond. Vadul tört rám a csönd, ismét azzal fenyegetve, hogy beleőrülök. Magamra kaptam a farmert meg egy fodros fehér fölsőt, és gyorsan elindultam. Ahogy kiléptem a lakásból, máris jobban éreztem magam, mint a fuldokló, mikor feje végre átszakítja a vízfelszínt, és tüdeje befogadhatja a sóvárgott oxigént. Az utcán emberek mászkáltak, nevetgéltek, nem aggódtak azon, hogy valaki előugrik egy kocsi mögül és megöli őket. Én beültem a kocsimba, és már majdnem a központban voltam, mikor újabb hívásom érkezett, holott máskor egy héten nem keresnek ennyien. Immár bátrabban szóltam bele, hiszen nagy forgalomban hajtottam, és a tömeg nyugtatólag hatott szétcincált idegeimre. – Tessék? – Jó estét, Scott nyomozó vagyok. Miss Carróval szeretnék beszélni. – Én vagyok az – mondtam kissé szorongva. Mindig Jessica hív, ha van valami helyzet a zsaruknál. Hacsak... – Szeretnénk, ha azonosítana egy holttestet. – Kiét? – kérdeztem és közben hetvenhétszer leizzadtam. Ez nem lehet! Nem, nem és nem! Nem halt meg Jessica, se senki, aki fontos nekem. Kész, punktum. – Azt nem mondhatom meg. Előbb öntől szeretnénk hallani egy nevet. – Értem – nyeltem egy nagyot. – Hová menjek? – Az Északi-út 137-hez. – Rendben. Máris megyek. 84

– Köszönöm. Viszhall. He? Ez elköszönt? Háromszoros hurrá neki! Az Északi-út jó, pont útba esik Katie felé. Azonosítom a vacak hullájukat, akit NEM ismertem, és NEM állt közel hozzám, mert ennyire nem lehet kegyetlen a sors. Próbáltam hívni Katie-t, hogy késni fogok, de nem vette fel, úgyhogy feladtam, és leparkoltam az Északi-úton. Láttam a rendőrségi kordont meg mindent. Gyorsan odamentem, igazoltam magam, majd kezet ráztam Scott nyomozóval. – Miss Carro, igazán, fogadja minden együttérzésem. A mobilja híváslistáján a magáé az utolsó tárcsázott szám, ezért biztos vagyok benne, hogy tudja, ki ő – ezzel nyitott. Holott nyilvánvalóan NEM volt semmi közöm az áldozathoz. Elmentem az egyenruhások sorfala között, és megpillantottam a hullát, akit tutira sosem láttam még életemben. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne sikoltsak fel abban a pillanatban. Vámpír végzett vele, a nyakán ott volt a két kis piros pötty meg a véraláfutások. Álltam dermedten, és igyekeztem nem bőgni. – Ismeri az áldozatot? – kérdezte Scott, és a vállamra tette a kezét. Ettől még jobban bőgnöm kellett. Kétszer bólintottam, gyors egymásutánban. – Megmondaná a nevét? – Katie... Katie Winston.

85

10. FEJEZET Csak álltam és meredtem a halottfehér testre meg a nyaknál lévő két piros pöttyre, és remegtem. Ez nem lehet! Nem lehet! Két barát két nap alatt, ez egyszerűen nem fair! Megtelt az orrom, és a szememben is ott remegtek a könnyek. Megfordultam, és igyekeztem utat törni a kocsimhoz. – Engedjenek! Engedjenek ki! Mindenki készségesen félrehúzódott, de Scott az utamba állt. – Jól van? – kérdezte lágy hangon. – Nem, nyomozó, nem vagyok jól, kérem, engedjen elmenni! – kértem sírós hangon. Nem, még nem sírtam. De nem sok hiányzott hozzá. – Ígérje meg, hogy semmi butaságot nem fog csinálni – nézett rám komoly, barna szemekkel. Nem engedte el a vállam. – Nem fogok senkit megölni, és a folyóba sem vetem magam – mondtam. – Hisz nekem? Hosszan, merőn nézett a szemembe, mintha azon gondolkodna, hazudok-e neki. – Hiszek magának – mondta végül. – Menjen. És kitartás – azzal elengedte a vállam, én pedig egy bólintással nyugtáztam szavait, aztán jóformán futva siettem vissza a Renault-hoz. Bevágtam magam a volán mögé, és ráborultam a kormányra. Egyszerűen nem bírtam tovább visszafojtani. Tőlem néhány méterre ott feküdt... Holtan... Istenem, nem bírtam felfogni. Aztán lassan derengeni kezdett valami egy vámpírról, aki máglyányi rossz fát pakolt össze... Add, Istenem, hogy ne Sachel vámpírja legyen a gyilkos, mert akkor ma éjjel ölni fogok. Szüneteltettem a bőgést két másodpercre, amíg indítottam, aztán padlógázzal indultam Sachel „háza" felé. A rádióban megszólalt a Queentől a Show must go on, én pedig újra engedtem a könnyeknek... Kellett volna egy ablaktörlő a 86

szememre, mert semmit sem láttam, de a hangom annál nagyobb volt. Teli torokból kiabáltam a dalszöveget, és sikeresen túlharsogtam Mercuryt, pedig csutkán döngött a hangerő az apró kocsiban. Igen. A shownak folytatódnia kell. Katie-vel vagy Katie nélkül, de az élet megy tovább, a Föld forog, és nem hullik darabjaira a Világegyetem, azt meghagyja az én kis szívemnek. Enyhén szörnyű a gondolat, hogy ha én feküdnék ott kipurcanva, akkor is minden ugyanúgy döcögne a maga útján tovább. Kikanyarodtam a külvárosba, ahol a kövér, újgazdag bankárok laknak a kövér munkanélküli feleségükkel. Ja, meg a vámpírok. Ha valaki ismeri Sachelt, de még sosem járt nála, akkor is könnyen megtalálja a fővámpír lakhelyét. Csupán a legnagyobb és legcifrább házat kell keresni. Bár én nem nevezném háznak. A kastély szó sokkal jobban fedi a valóságot. Megálltam a bejárattól jó tíz méterre, és telefújtam tizenöt pézsét, vagy tizenhatot. Vettem pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, mert ha van valaki, aki nem kell engem ilyen borzalmas állapotban lásson, az Sachel. Ellenőriztem magam a visszapillantóban, és amikor úgy éreztem, hogy a látvánnyal nem lehetne kisgyerekeket ijesztgetni, kiszálltam, és elindultam a fehér kavicsokkal felszórt úton, ami a nagy kovácsoltvas kapuhoz vezetett. Bár Sachel kedvelte a cifra-csicsás dolgokat, és előszeretettel mászkált tizenhetedik századi díszletek között, szigorúan vallotta, hogy a korral haladni kell. Szóval hiába láttam magam előtt a pofásán nyírt sövényt meg a halkan csobogó szökőkutat, nagyon jól tudtam, hogy egy apró kamerába bámulok, és odabent egy erre kirendelt alkalmazott az én szétbőgött fejemet nézegeti egy képernyőn. Megnyomtam a csengőt, és vártam. Az apró mikrofonban felbúgott egy semleges női géphang. – Üdvözlöm. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját. Hmm. Ez nekem is új volt. Most társalogjak egy pléhpicsával? Vállat vontam. – Lilian Carro vagyok, és szét akarom rúgni Sachel tökeit. – Köszönöm – nyugtázta a hang. – Kérem, várjon, amíg kinyílik a kapu, és fáradjon a főbejárathoz. 87

Vártam. De most komolyan! Ki a fenének akar fölvágni? Minek neki még több biztonsági izé? A kapu kattant egyet, és lassan kinyílt. Éppen csak annyira, hogy egy vékonyabb ember beférjen rajta, és ez mondjuk hasznos elővigyázatosság volt. Mondjuk, ha valami nem emberi lények akarnak behatolni hozzá, akkor ezzel semmit sem ért. Daniel vagy bármelyik vérállatka megfogta volna ezt a kaput, és kitépi a helyéből. Elindultam a kastély felé, mellettem a sövény meg a szökőkutak, lábam alatt a csikorgó kavicsok. Valami megrebbent mellettem, és amikor odakaptam a fejem, egy gyönyörű fehér pávát fedeztem fel. Édes istenem. Én tudom, hogy Sachel tud élni, de ez már nekem is sok. Felsétáltam a hatalmas ajtó előtti márványlépcsőn, és csengő után néztem. Mivel ilyet nem találtam, megragadtam az aranyozott kopogtatót, és háromszor döngettem vele a kemény fán. Néhány másodperc múlva az ajtószárnyak hangtalanul kinyíltak, én pedig az előtérben találtam magam. Bár lehet, hogy inkább csarnoknak kéne hívni. Kétségtelenül szép volt a drága faliszőnyegekkel, antik bútorokkal meg a két oldalt felfelé vezető, fényesre polírozott lépcsőkkel. A fal mellett apró asztalkák álltak, rajtuk egy-egy értékes műtárgy. A lélegzetem is elállt. Sachel sokat újított, mióta legutóbb itt jártam. Pedig nem hittem, hogy a puccosságot tovább lehet fokozni. Kíváncsian vártam a fogadóbizottságot, de senki nem jött. Már épp elindultam fölfelé a lépcsőn, mikor kivágódott az oldalsó ajtó, és beviharzott a terembe egy vörös-fekete folt. Mikor megállt és rám nézett, már be tudtam azonosítani. Vörös hajú, huszonéves pasas volt, fekete – elvileg élére vasalt – nadrágban és sebtében felkapott, félig kigombolt fehér ingben, nyaka körül bordó, apró mintás nyakkendővel. Úgy tűnt, nem volt ideje megkötni. Közelebb lépett hozzám, és lazán meghajolt. Ettől a nyakkendő előrecsúszott a kócos vörös hajba, a srác pedig gyorsan felnézett. Én pedig majdnem elröhögtem magam. Olyan kék volt a szeme, mint a tenger egészen a part közelében, ahol még áttörnek rajta a napsugarak és látszik a meder alján lévő homok. Tulajdonképp csak azért volt vicces a dolog, mert eszembe jutott egy jó

88

barátnőm, aki dobott volna egy hátast az előttem álló hím láttán. Ő most Japánban tartózkodott, és riporteri teendőit végezte. – Jó estét – mondta zavartan a pasek, de ezúttal nem fáradt a hajladozással. Talán féltette a nyakkendőt. – Üdv – biccentettem. – Ööhh... – zavartan nézett. – Sachelt keresed, ugye? – Igen. Neked kellene várnod, miután a pléhpicsa beengedett? – Nos... hát... elvileg... Igen. Egy pillanat... Amúgy a nevem... – Riley! – kacagta egy nő valahol balra, ahonnan a vörös hajú kirohant. – Riley, nem hagyhatsz csak úgy itt! Hiszen épp csak elkezdtük... A hang gazdája most kiért a csarnokba, és elkomorodva nézett ránk. Egy szál alig-takarok-valamit pongyolában feszített, amit mellmagasságban élénk, friss vér díszített. Csak tudnám, honnan, mert sem a nő, sem a pasas nem volt vámpír. Persze attól még a hancúr harmadik résztvevője lehetett az... – Riley! – csattant fel dühösen a faképnél hagyott asszonyka. Szőkésbarna haja beleért a vérfoltokba, ahogy megrázta a fejét. És nem zavarta. Az előbb említett barátnő a hajának összevérezése után valószínűleg sikítógörcsöt kapott volna. Szerintem én is. Riley nagy hévvel megfordult és azonmód levert egy vázát a közeli asztalról. Görögnek tippeltem, úgy kétezerévesnek. – Sachelt a harmadikon keresd – hadarta gyorsan, aztán elspurizott a szőkésbarna csaj irányába. Ha nem láttam volna, hogy még menet közben kibújik az ingéből, biztos megtippelem, hogy söprűért meg kislapátért szalad. Na jó. Ma este mindenki megőrült. Felmentem a csillogóra lakkozott lépcsőkön háromemeletnyit, és közben jókat gyönyörködtem a falra aggatott képekben. Kivétel nélkül eredetiek voltak, Monet-k, Rembrandt-ok, Picasso-k. Honnan volt Sachelnek ennyi pénze? De komolyan! Fogalmam sem volt róla, miből élt... Mindenesetre a harmadikon leléptem a lépcsőről, ami egyébként tovább kanyargott fölfelé (hány emelet van itt!?), és elindultam megkeresni Sachelt. Igazából fogalmam sem volt, merre találom, amíg az egyik szobából kiabálást nem hallottam. Benyitottam, és két 89

egymással ordítozó vámpírt láttam. Julien és Francine Sachel, hogy az ő szavaival éljek, barátai voltak, akikkel Franciaországban találkozott és el is hozta őket magával. A két kis drága legalább kétszáz éve alkotott egy párt, és legfőbb jellemzőjük az állandó veszekedés volt. De ahogy a dolgokat elnéztem, ez most komolyabb volt a mindennapi civódásoknál. Julien egy szál nadrágban, összekócolt hajjal, a testén friss harapásnyomokkal állt, Francine jó két méterre tőle, világoskék hálóingben, karba font kézzel, szemeiben izzó haraggal. Sosem láttam még ilyen dühösnek. Amúgy annyira lefoglalta őket az ordítozás, hogy észre sem vettek. – Merci, Julien, merci beaucoup!1 – kiabálta Francine ökölbe szorított kezekkel. Julien felsóhajtott. – Regarde, ma chérie...2– kezdte türelmesen, de a nő a szavába vágott. – Je ne suis pas ta chérie!3 – visította, és felkapott egy mosolygó kerubokat formázó porcelánszobrocskát. Egy másodpercig dühösen meredt a bájos, pirospozsgás angyalokra, majd Julien felé hajította a dísztárgyat. A vámpír könnyed mozdulattal félrehajolt, és a kerubok jóformán szétrobbantak a szemközti falon. Francine úgy nézett élete párjára, mintha elevenen szét akarná tépni, aztán elszámolt háromig, és leszegte a fejét. – Je m'en vais. Sans toi.4 – C'est bien! Ça m'est égal!5 – kiabálta Julien, és a hanghordozása tisztán mutatta, mennyire mindegy neki. A lány vetett rá egy utolsó, gyilkos pillantást, aztán méltóságteljesen kivonult a szobából, és gondosan bevágta az ajtót. – Tyűha... – mondtam döbbenten. Julien franciául káromkodott, aztán dühösen rám bámult. – Qů est-ce que tu…6 Akarom mondani: mit szeretnél? 1

Köszönöm Julien, nagyon köszönöm! Nézd drágám… 3 Nem vagyok a drágád! 4 Elmegyek. Nélküled. 5 Rendben van! Nekem mindegy! 6 Qů est-ce que tu veux? Mit akarsz? 2

90

– Sachelt keresem – vontam vállat. – Mi történt? Julien lesütötte a szemét. – Rajtakapott – motyogta. – Julien! – mordultam rá felháborodottan. – Mit műveltél? Hiszen szereted! – mutattam vadul a csukott ajtóra. – Az egész vámpírszarságot azért csináltátok, hogy örökké együtt lehessetek! Ez tényleg így volt. Julien és Francine együttlétét kedves szüleik nem díjazták túlzottan, és ezen felbuzdulva a fiatalok egy mestervámpír elé járultak, hogy ugyan már, segítsen rajtuk. És segített. Aztán fogták egymás kezét, leléptek, és azóta is halják világukat. – Van fogalmad róla, milyen kétszáz évig ugyanazzal a nővel henteregni? – morogta. – Gondolod, hogy nem vágyom egy kis változatosságra? – Gondolod, hogy ő nem vágyik egy kis változatosságra? – dorgáltam. – De visszafogja magát, mert szeret és tisztel! Ez a különbség férfiak és nők között. – Úgysem hagy el... – Julien! – kiabáltam. Komolyan fel voltam háborodva a hülyeségén. Valamiért nagyon a szívemhez nőttek, és nem értékeltem volna, ha szakítanak. – Láttad a szemét, nem? Ha most nem mész utána, el fog hagyni, ez olyan biztos, mint hogy Sachel a mai napon megbánja, hogy megszületett. – Mit követett el ellened? – csodálkozott Julien. – Majd ő elmondja, ha akarja. Te most menj Francine után, amíg nem késő. – Oké, oké. Ne harapd le a fejem! Sachelt két ajtóval távolabb találod. Beszélj vele. Én meg megyek és kiengesztelem életem nőjét. Bólintottam, és benyitottam a jelzett szobába. Sachel egy bordó szaténnal bevont kanapén hevert, kezében egy színes borítójú könyv. A címoldalon egy fehér pongyolába csavart nő hanyatlott egy vámpír karjaiba, aki épp a vérét készült venni. A kép láttán felcsapott bennem a düh és a fájdalom lángja. Olyan erővel csaptam be az ajtót, hogy kis híján kiszakadt a sarkaiból. – Ah, Lilian – mondta a vámpír, fel sem nézve a kötetből. 91

– Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdeztem döbbenten, egy pillanatra megfeledkezve a haragomról. – Ki más tudna ilyen gyalázatosan bánni egy kézzel faragott francia ajtóval? Apró könyvjelzőt csúsztatott a lapok közé, és felnézett. Meglehetősen gondterheltnek tűnt, miközben felállt és finoman elmosolyodott. Nem akarta, hogy lássam az érzelmeit, de képtelen volt elrejteni őket. Aggódott. – Reméltem, hogy tényleg eljössz. Elég nagy baj van. Hát ezzel tökéletesen egyetértettem. – Nem sok híja volt, hogy ne találjalak meg. Az ajtónállód leállt valami nőcskét döngetni. – Na szép... Azt sem tudom, ki van beosztva. – Ohh... Nem szívesen köpök be senkit. De levert egy körülbelül kétezeréves görög vázát, és... – Jó, ne folytasd! – Sachel a tenyerébe temette arcát, és az ujjai közül beszélt. – Riley!! – Jól van, nyugi. Elvégre csak egy felbecsülhetetlen értékű antik műtárgy. Inkább mondd, mi történt – kértem csevegő hangon. Talán semmi köze Katie-hez, talán nem is azért hívott, talán, talán, talán... – Az egyik vámpírom... nos... elég csúnya dolgot csinált. – Mennyire csúnyát? – érdeklődtem, továbbra is full ártatlan arccal. – Megölt egy nőt – sóhajtotta Sachel. – Milyen nőt? – Nem tudom. Valami Katie nevűt. Még a mondat végére sem ért, mikor a lila köd rászállt az agyamra, és egyenletes vörösbe borult a világ. A vér dobolt a fülemben, nem is hallottam, mit mond a vámpír, pedig tovább beszélt, akár fontos információkat is mondhatott, nem érdekelt. Csak azt tudom, hogy nekirugaszkodtam, Sachelre vetettem magam, és mindkettőnket elsodort a lendület. Nekiestünk a kanapénak, és az felborult velünk. A vámpír nekicsapódott a földnek, én pedig rajta huppantam. Lovagló ülésben kerültem a combjai közé, két kézzel markoltam az ingét. Ha nem vagyok épp pokoli dühös, tuti zavarba jövök. 92

– Nem gondolod, hogy ez most nem a legalkalmasabb? –nyögött fel alattam. De hiába. Szerettem volna puszta kézzel darabokra szaggatni, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen, amiért hagyta, hogy valaki ekkora fájdalmat okozzon nekem. – Hogy voltál képes rá? – kiabáltam az arcába. – Hogy engedhetted? – Mit? – háborodott fel Sachel. Lehet, hogy nem kellett volna az ingét rángatnom? Mindig is kényes volt a ruháira. Speciel semmit nem tett annak érdekében, hogy leszálljak róla, sőt. – Hogy megölje azt a nőt! – sikítottam. – Hogy legyilkoljon egy ártatlant! A város ura megelégelte a dolgot. Oldalra lendített, én pedig nagyot nyekkentem a hátamon. Sachel egyik térde a lábaim közt landolt, a másik valahol a csípőmnél, arca úgy három centire az enyémtől. – Nem foghatom mindig a kezét! – A te vámpírod, neked kell tudni, mit csinál! – jelentettem ki, miközben elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a gyönyörű barna szemekbe bámulnom. Ez nem tetszett neki. Megragadta az állam, és kényszerített, hogy rá nézzek. – Idefigyelj, ha már ilyen vádakat vágsz a fejemhez! – sziszegte. – Ezt a hangnemet pedig a saját érdekedben mellőzd! De nem tudott megijeszteni. Annyi gyűlölet és harag lobogott a véremben, hogy nem bírtam félni. – Próbálsz kibújni a felelősség alól? – kérdeztem. – Vagy nem zavar, hogy egy gyenge nő vére tapad a kezedhez? – Ne merj engem számon kérni! – mennydörögte. Tévedtem. Meg tudott ijeszteni. A pupillája egészen kitágult, és felizzott az eleven tűz. Dühös volt. Nem kicsit. Bal keze, ami eddig a vállamon pihent, most elviselhetetlen erővel szorított a földhöz. Lehunytam a szemem, és próbáltam nagyot nyelni. Most már komolyan féltem, és a vállam is piszokul fájt. Egyetlen mozdulattal eltörhette volna bármimet, és tudta, hogy tudom. Nem fogsz hülyét csinálni belőlem, te rohadt vérszívó! A szégyen erőt és bátorságot adott. Kinyitottam a szemem, és bármennyire is rettegtem az övétől, belenéztem. Nem ragadott magával, nem hatolt az elmémbe.

93

Jobb volt neki, ha a tudatomnál vagyok. Legszívesebben leköptem volna, de észre kellett vennem, hogy kiszáradt a szám. Gúnyosan elmosolyodott, amitől kivillantak hófehér szemfogai. Nem is próbálta elrejteni őket. Azt akarta, hogy lássam, hogy tudjam, bármelyik pillanatban a húsomba vághatja őket. A francba! De még mielőtt bármit tehettem volna, a szemében égő láng kihunyt, pupillái visszahúzódtak rendes méretükre, ő maga pedig kecses mozdulattal felemelkedett, míg én a földön nyögdécselve sirattam a jobb vállam, ami nem nagyon akart reagálni az idegrendszer jelzéseire. Más néven nem tudtam mozgatni. – Bocsáss meg – nézett le Sachel. – Nem lett volna szabad elvesztenem az önuralmam. De neked sem! – mondta szúrós tekintettel. Persze tudtam, hogy egyáltalán nem sajnálja. Biztos jólesett neki az erejét fitogtatni. Egészségére. – Mi a fenét számít neked az a nő? Csak egy a sok közül. – A kurva életbe is, Sachel, a legjobb barátnőm volt! Huszonhárom éve! – kiabáltam. Keménynek akartam látszani, de ez elég nehéz, miközben a földön ülsz, és fölfelé bámulsz. A vállamba viszont kezdett visszatérni az élet, és most úgy éreztem, mintha apró, szúrós lábú hangyák randalíroznának a bőröm alatt. Oké. Csak elzsibbadt. Semmi baja. Sachel megpróbált felsegíteni, de visszautasítottam. A félelem és a fájdalom nagyjából lenyugtatott, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban újra bekattanhatok. – Hol van az a mocsokláda? – hörögtem. – Melyik? – Amelyik megölte Katie-t. Látni akarom. – Ahogy parancsolod. Sachel a szomszéd falhoz lépett, és benyúlt az egyik kis szobor mögé. Valamit ügyködött, mire az oldalt lévő faliszőnyeg felhúzódott, és néhány sötét képernyő vált láthatóvá. Hoppá. A vámpír megbillentette az egyik képernyő melletti kapcsolót, mire egy sötét, fáklyákkal megvilágított pincehelyiség jelent meg. A helyiség közepére egy meztelen vámpírt láncoltak, és bár hang nem járt a felvételhez, feltételeztem, hogy üvölt a kíntól. 94

Négy csuklyás alak járkált körülötte, a kezükben egy-egy háromágú, ezüstszegecsekkel kivert korbács csattogott. Méghozzá a csúnya, rossz vérszívó hátán és egyéb részein. A férfi teste vérben úszott, a hús cafatokra szakadt rajta, néhol még a fehéren fénylő csont is kilátszott. Furcsa elégtételt éreztem. Igen, megérdemli. De ez még kevés. Ez nem elég azért, amit Katie-vel és közvetve velem tett, gondoltam, s rögtön Sachel tudomására hoztam. – EZ kevés? – nézett rám nagy szemekkel. Biztos nem nézett ki belőlem ilyen mértékű szadizmust. Lám, mindennap tartogat valami újat. – De hát mit vársz tőlem, Lily? Mi a baj ezzel? – Begyógyul – mondtam halkan, lehajtott fejjel. – Attól még mocskosul fáj – vetette ellen Sachel. – Akkor is begyógyul. Elmúlik, és aztán már nem is fáj. Azt akarom, hogy olyan sebe legyen, ami mindig emlékezteti rá, hogy mit tett – mondtam szilárdan. – Jó, akkor mondd meg, mit csináljak vele – fonta keresztbe a karjait a vámpír. – Most kiélheted a szadista fantáziádat. Mi lenne az, ami elég jó neked? Ezen elgondolkoztam. Megszabhatom a büntetést. Megtehetem, hogy akkora fájdalmat okozok neki, ami örökké emlékeztetőül szolgál arra, hogy ujjat húzott velem, és elvett egy ártatlan életet. De hát mi lehet rosszabb egy vámpírnak annál, ha ezüst tüskék marnak a húsába? Aztán szabadjára engedtem a szadista felem, és megtaláltam a választ az előző kérdésre. – Kereszteket – néztem Sachelre. Erre majdnem kiröhögött. – Ez egy vámpírtanya, Lilian – mondta olyan hangon, mintha egy elmebeteghez beszélne. – Kilométereken belül egy kereszt sincs. – Jó. Akkor folyékony ezüstöt. – Azzal meg mit akarsz? – nézett rám borzadva. – Szépen meglocsolni vele a sebecskéit. – Mi!? De hát az megölné! Jééé, téééényleeeg! Elvégre az ezüst rögtön a vérkeringésbe kerül, és volt vámpír, nincs vámpír. Erről el is feledkeztem. De ezt nem kell tudnia.

95

– Tudom – mondtam. – És én azt akarom, hogy meghaljon – tényleg azt akartam. Minél tovább játszottam a gondolattal, annál jobbnak tűnt, hogy végképp eltüntessem a föld színéről azt az alávaló gyilkost. Képes lettem volna rá. Éreztem. – Lily, már meghalt. – Pontosan tudod, hogy értem! – csattantam fel. – Hogy meghaljon, méghozzá kínok között és végleg. – Hát akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Mert én ezt nem teszem meg – jelentette ki Sachel szárazon. Tévedés ne essék, nem azért mondta, mert nem lett volna képes ilyen kegyetlenségre, sőt. Sachel sokkal nagyobb szadista volt, mint azt elsőre gondolta volna az ember. Valószínűleg csak túl értékes embert vesztett volna. – Jó. Akkor majd megteszem én. Hatásszünet. – Tessék? – Jól hallottad. Vigyél le hozzá. Sachel vállat vont. Szerintem, nem hitte, hogy megteszem. Pedig feltett szándékom volt.

96

 Lefáradtam a pincébe a vámpírkához. Igazság szerint a képernyőn sokkal kellemesebb látvány volt – a valóság minden várakozásomat felülmúlta. A vérszívót ezüstláncokkal rögzítették, egész háta egy merő vér volt – akárcsak a kövezet alatta. Közelről sokkal jobban látszottak a fényes, fehér csontok, a feltépett bőr és a vöröslő hús a cafatokra szaggatott erekkel. Ahogy meglátott, mintha felcsillant volna szemében a remény, mintha engem látna, mint mentőangyalt. – Miért, Sachel? – nézett fel a férfi. Hangja fáradt volt, elgyötört. – Miért? – Megöltél egy nőt – mondta a városúr szárazon. Nem nagyon hatotta meg, hogy egy agyonkínzott vámpír van tőle két méterre. Mintha az, mindennapos lenne nála. Persze lehet, hogy az is volt. – Ez a legenyhébb büntetés, amit kaphatsz. Ja, hogy még vissza is fogta magát? Ez igazán kedves tőle. – Ő is csak... egy kis kurva a sok közül... – hörögte. Ez nem volt túl bölcs dolog a részéről. – Nem, nem volt az! – kiabáltam. Sachel elkapta a karom, mert ha nem teszi, puszta kézzel esek neki annak a rohadéknak. Az pedig részemről nem lett volna túl bölcs dolog. – Az a nő boldog volt! Az a nő férjhez ment, gyereket várt, elkezdett ÉLNI! – visítottam. Hirtelen már nem zavart sem a sok vér, sem a gondolat, hogy milyen kínokat állt ki a bűnös. Csak Katie-t láttam holtan, és azt a boldog életet, amit kaphatott volna, ha nem jön közbe valami. – Milyen jogon haraptad meg? Milyen jogon vetted a vérét és az életét? A francba is Sachel, engedj el! – Csak ha okosan viselkedsz – nézett rám a vámpír. Vettem egy mély levegőt és bólintottam. Bármit, csak ne szorongassa a karom. – Az a helyzet állt elő, hogy a hölgy kevesli a büntetést, amit kiszabtam – csapta össze a tenyerét Sachel. – Azt szeretné, ha követnéd áldozatodat az örök vadászmezőkre.

97

– Sachel... – suttogta a vámpír. – Én mindig... hűségesen... szolgáltalak... Ne ölj meg... kérlek... Soha többé nem teszek semmi rosszat... – Kérlek, eszem ágában sincs elvenni tőled az Ajándékot –legyintett Sachel. – Majd megteszi Lilian. Csettintett egyet, mire az egyik csuklyás átnyújtott nekem egy fiolát. De jó, hogy pont volt egy kéznél... Sűrű, ezüstszínű lötty volt benne. A rossz kis vámpírok folyékony halála. – Mi az? – kérdezte szorongva a bűnös. Szemében megült a megtörtség, de volt ott még egy leheletnyi hit; még remélt, és várta, mekkora árat kell, fizessen a vacsoráért. De én is megtaláltam a hangom. Bár kerültem a tekintetét, fenyegető lassúsággal közelítettem. Ezt is Jessicától tanultam. – Ez itt – mutattam fel a fiolát – vegytiszta ezüst. Ha ez a sebeidre kerül, nem csak rohadtul fáj, de bele is halsz. Mocskosul tárgyilagos volt a hangom. Semmi hisztéria. Semmi drámaiság. Csak a puszta tények, halálosan nyugodtan. Asszem, én is megijedtem volna magamtól. – És maga meg fog ölni... – Igen, meg foglak ölni – folytattam ugyanolyan színtelenül. Talán még mosolyogtam is. Egyszerűen nem bírtam sajnálni. Nem, nem élveztem a szenvedését, szó sem volt róla. Szimplán jogosnak éreztem a bűnhődést. Lassan kihúztam a fiola parafadugóját, és az üveg szájából ezüstös gőz szállt fel. Annyit kellett volna tennem, hogy fejjel lefelé fordítom az üvegcsét, és hagyom az anyagot elvegyülni a bíborvörös vérrel. Katie vérével, ami most ebben a mocskos vérszívóban buzog. És mégsem tudtam rászánni magam. Csak álltam a szétmarcangolt test fölött a félig megdöntött üveggel. A száján már majdnem kicsordult az ezüst. – Nos, Lilian – nézett rám Sachel. – Ideje elégtételt venned. Gondolj Katie-re! – unszoltam magam. – Gondolj rá! A francba is, ennyire nem lehetek nyámnyila! Tisztán, élesen felrémlett előttem a barátnőm halottfehér arca, a nyakán lévő harapásnyom, és a fellobbanó harag bátorságot öntött belém.

98

Fejjel lefelé fordítottam a fiolát, és szinte lassítva láttam, ahogy a szürke folyadék első cseppje aláhullik, és szétplaccsan a cafatokra tépett háton. A vámpír felordított, és tehetetlenül tépte, szaggatta az őt fogva tartó láncokat, de csak annyit ért el vele, hogy csuklóiból is folyni kezdett a vér. Sachel szenvtelen arccal nézett a pokoli kínról árulkodó szempárba. Irigyeltem a hidegvérét. Nekem remegett a kezem. A férfi bőre fokozatosan elszürkült, tisztán látszottak alatta a legkisebb hajszálerek is. A következő pillanatban lángra lobbant, s a lángok mintha belülről jöttek volna, lassan égetve el a testét; egyre magasabb, túlvilági hangon sikoltozott, míg egy utolsó, éles villanás darabokra tépte, és mire kitisztult a kép, már csak szállingózó, szürke hamu maradt és orrfacsaró bűz. A kezemből lassan kifordult az üvegcse, és csilingelve a kőre hullott, hogy ott ezer darabra robbanjon szét. Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni; minden tagom reszketett, a homlokomon gyöngyözött az izzadtság. Nem akartam elhinni, hogy a vérrel keveredő hamu és perje egykor ember volt, és miattam lett belőle néhány parányi részecske. Segélykérően a város urára pillantottam abban a hitben, hogy ő már százszor rosszabbat is látott ennél, és majd megnyugtat, biztosít arról, hogy amit tettem helyénvaló és jogos volt. Sachel valamiért elégedetten mosolygott, mintha pontosan ezt várta volna tőlem. – Lilian – nézett rám. – Amúgy említettem, hogy mindezt felvette egy biztonsági kamera?

99

11. FEJEZET Először persze nem értettem semmit. – Na és aztán? – Ejnye, ejnye... Csak nincs ellened egy terhelő bizonyítékom? – kérdezte mímelt gondolkodás után Sachel. – Te jó ég, felvétel arról, hogy a rendőrségi szakértő különös kegyetlenséggel meggyilkol egy vámpírt... Egy állampolgárt... – csóválta a fejét. Minden szavát kéjesen elnyújtotta, mintha a legszebb álma vált volna valóra, és épp ezt dörgölné az orrom alá. – De nagy lett a pofátok, mióta nem lehet rátok vadászni! – vágtam vissza. Miután tíz éve megkapták állampolgári jogaikat, egójuk gigantikus méreteket öltött. Énnyi idő bőven elég volt nekik, hogy módjával a fejünkre nőjenek. – Változnak az idők, kicsi Lily – susogta Sachel. – Ami egykor fontos volt, most már semmit sem számít. Eljött a vámpírok ideje. – Hiába a retró dumád, Sachel, akkor sem tudsz a videóddal mit kezdeni – mondtam magabiztosan, bár állításomról inkább magamat igyekeztem meggyőzni. – Jaj, hát mit is szólna a rendőrség, ha ez a kezükbe kerülne? – ráncolta a homlokát. – Talán még rács mögé is dugnák az én kis papnőmet... – Nem vagyok a kis papnőd! – torkoltam le. Rettenetesen idegesített ez a szenteskedő hangnem. – És világosan látszik a szalagon, hogy hezitálok. Ha pedig rábizonyítanak egy gyilkosságot a vámpírodra... – Nem fognak – felelte Sachel nyugodtan. – Hiszen már nem is létezik, miért törődne vele bárki is? A videónak pedig van egy csodás tulajdonsága: hangsávot nem rögzít. Ki tudja, miért nem cselekedtél gyorsabban? Csak nem azért, mert könyörögtem neked a vámpírom életéért? – nézett rám nagy, ártatlan szemekkel.

100

– Ugyan, kérlek! Minden megerőltetés nélkül eltörhetnéd a gerincem. Miért ne léptél volna közbe? – Miközben egy szenteltvízzel vegyített ezüsttel teli fiolát markolászol? Nem vagyok egy öngyilkos alkat... Ez egy vámpír szájából nem hangzott igazán hihetően, de annyiban hagytam. Sokkal súlyosabb probléma kezdett kibontakozni. – Nem is volt benne szenteltvíz! – csattantam fel. – De ezt rajtunk kívül senki sem tudja – mosolyodott el gonoszan. – És most, hogy ezt ilyen szépen tisztáztuk, remélem, számíthatok az együttműködésedre bizonyos ügyekben. Gyilkos pillantás vetettem rá. Rohadt, rohadt szemét! Még bíztatott is, hogy öljem meg azt a dögöt, és én hagytam magam átkúrni... Ó, Istenem, milyen hülye és dühös voltam! – Gyűlöllek, Sachel! – sziszegtem. – Jobb, ha készíted a lelked, mert az első adandó alkalommal megteszem ezt veled is! Azzal sarkon fordultam, és kimasíroztam a pincéből. Sachel nevetése felhangzott mögöttem, és végigkísért a lépcsőn, ami felvezetett a földszintre. Még hallottam, ahogy odaveti a fal mellé húzódott csuklyásoknak: – Takarítsátok fel ezt a mocskot!

 Szélsebesen haladtam a kocsim felé. Becsukódott mögöttem a kovácsoltvas kapu, csak a kövek nyikorogtak a talpam alatt. Átkoztam Sachelt, a vámpírokat és saját magamat. Már épp a kulcsért kotorásztam a zsebemben, mikor valaki lágyan a vállamra tette a kezét. – Én figyelmeztettelek – susogta egy hang. Ugyanaz, amit a telefonban is hallottam. Ugyanaz a halál ígéretét hordozó, sziszegő suttogás. Megmerevedtem, a szívverésem a kétszeresére gyorsult. – Csak nem elsírtuk a bánatunkat a város urának? – gügyögte. Jaj de nagyon idegesítő volt. Biztos beszólok valamit, ha épp nem vagyok halálra rémülve. Nyeltem egy nagyot. 101

– Nem... nem beszéltem neki magáról – suttogtam. – Nem szóltam senkinek. Istenem, remegett a hangom. Tényleg nem szóltam senkinek, és nem értettem, miért szállt rám megint. így is eléggé be voltam szarva, semmi szükség nem volt a hatás fokozására. – De akartál – duruzsolta a fülembe. Lehelete a nyakamhoz ért, hogy kirázott tőle a hideg. Megpróbáltam megragadni a mágiát és hozzáférkőzni a támadómhoz, de betonfalba ütköztem az elméjénél. Esélyem sem volt hozzáférni. Fegyverem meg persze nincsen, és ha csak megmozdulok, valószínűleg végem. Elvégre nem láttam, milyen magas, hogy hova üssek, vagy rúgjak, vagy bármit, csak ne kelljen tehetetlenül állni. Csak a csoda segíthet... Vagy az a mocskos, rohadék, vérszívó köcsög. Úgy értem, Sachel. – Igen, de nem szóltam, nem is fogok, kérem, ne bántson! – könyörögtem. Sachel! Sachel, miért nem vagy itt, amikor kellenél!? – Hazudsz – miközben beszélt, előhúzott valahonnan valamit. A valaminek fémes, súrlódó hangja volt. Finoman a nyakamhoz érintette a tőrt, mintha csak meg akarna simogatni vele. – De ez volt életed utolsó hazugsága! Éreztem, hogy megfeszül a keze, hogy mindjárt elvágja a torkom. Nem pergett le előttem az életem, és nem fohászkodtam senkihez a bűneim megbocsátásáért. Úgysem lett volna időm felsorolni az összeset. Az anyámra gondoltam, hogy milyen gyönyörű volt és mennyire szeretett, meg Danielre, akiről nagyjából ugyanez elmondható. Soha, soha többé nem látom. Nem fogok sikoltozni és könyörögni. Úgysem érne semmit, legalább kevesebb öröme legyen az öldöklésben, nekem meg ne kelljen gyáván meghalni. Valahol mélyen még reménykedtem, de egyszerűen tehetetlen voltam. Megfeszítettem a hátam, és felemeltem a fejem, hogy megkönnyítsem a penge útját. Lehunytam a szemem, és igyekeztem valami nagyon szépre gondolni... A következő pillanatban, mikor a kés már felhasította a bőröm legfelső rétegét, artikulálatlan üvöltés hangzott fel mögöttem, és a támadó kezének súlya eltűnt a vállamról. Megpördültem a tengelyem körül, és Sachelt láttam, amint lecsap a férfi nyakára. A marcangolt hús 102

és a vámpír szörcsögésének hangja hosszú másodpercekig betöltötte az éjszakát, majd a Sachel karjaiban heverő test egyre jobban elernyedt, nem is kapálózott, csak lógott, mint egy rongybaba. Meg fogja ölni? Itt, a szemem láttára? De nem. A következő pillanatban elengedte, és a férfi zsákként rogyott a földre. Mellkasa alig észrevehetően mozgott föl-le. Sachel épp annyira kóstolta meg, hogy a halál azért elkerülje. A vámpír megvetően nézett le a támadóra, álláról finoman csöpögött a vér. – Mondd meg a mesterednek, hogy nem soká tűröm már arcátlanságát – mondta ridegen. – Most még életben hagylak. Legközelebb ne számíts kegyelemre. A férfi serényen bólogatott, majd nyöszörögve, jóformán négykézláb bevergődte magát a közeli fák közé. Én csak néztem, és remegtem, mint a kocsonya. Őszintén szólva köpni-nyelni nem tudtam. – Szerencséd, kicsi Lily, hogy meghallottam hívásod – mondta, miközben ruhája alól előhúzott egy hímzett, csipkés fehér kendőt, és lágyan megtörölte az állát, majd körbe a száját is. Bőre visszanyerte elefántcsontszínét, csak néhol maradt halvány rózsaszín, ahol nem jött le rendesen a vér. – Nem hívtalak – mondtam meglepetten. – De igen, hívtál – mondta, majd fejhangú sipákolásra váltott. – Sachel! Sachel, segíts! Miért nem vagy itt, ha kellesz... – a mondat vége egészen elhalkult, ahogy próbálta a nevetést visszafojtani. Istenem, mennyire gyűlöltem most, akár megmentett, akár nem. Hirtelen nem is tudtam, mit vágjak a fejéhez. Nem találtam megfelelő trágárságot sem a saját, sem bármi más idegen nyelven. – Mi a francért segítettél? – kérdeztem végül. Most még az adósa is vagyok, szuper. – Holtan nem veszem semmi hasznodat – mondta egykedvűen. – De élve nagyon is a segítségemre leszel. Na persze a kis magánakciómmal magamra haragítottam néhány kollegát, akik talán meg akarnak majd ölni, úgyhogy jól figyelj rám: nem akarom, hogy meghalj, mert szükségem van rád, de nem fogom magam feláldozni érted. Efelől kétségem sem volt. Valamiért jól esett volna abban a hitben nyugovóra térnem, hogy a város vámpírurának, a legerősebb 103

vérszívónak teljes körű védelmét élvezem, de ez nyilvánvaló ostobaság volt. Keserűen gondoltam saját butaságomra, és a borzalmas tényre, hogy örültem volna Sachel óvó figyelmének. Felnéztem, egyenesen a szemébe. Ez is óvatlanság volt, de nem érdekelt. – Képes lennél egyáltalán valaha az életedet adni valakiért? – kérdeztem picit savanyúan, picit lenézően. Picit csalódottan. Sachel finom vonalú szája furcsa mosolyra húzódott. Olyan mosoly volt, mintha mulatna egy tréfán, amit csak ő ismer, de esze ágában sincs megosztani velem. De e mögött is ott ült valami réges-régi fájdalom és megtörtség. – Kissé megkésett a kérdésed, Lily – mondta keserű hangon, de kőkeményen a szemembe nézett. – Már megtettem. Azzal szimplán köddé vált, otthagyva engem a sötét úton, utolsó mondatán gondolkodva.

104

12. FEJEZET Lassan csorogtam vissza a belvárosba. Igazán nem siettem, elvégre fogalmam sem volt, hová menjek. Egyet tudtam: messze elkerülöm a lakásomat. A felhasított hámrétegből apró patakokban folyt a vér, tenyerem síkos volt az izzadtságtól. Remegtem, mint a kocsonya, és a sírástól sem álltam távol. Sok minden történt már velem életem során, de a torkomat még nem próbálták elvágni. Most, hogy túl voltam ezen is, megállapíthattam, hogy nem túl kellemes élmény. A város fényei úgy-ahogy jótékony hatással voltak az idegrendszeremre, de nem segítettek sokat. Az égen világló telihold bársonyba foglalt opálként tündökölt, körülötte apró gyémántcsillagok. Gyönyörű este volt, és sajnáltam, hogy nem élvezhetem ki, de sürgősen fel kellett találnom magam. Aztán kipattant az isteni szikra: Daniel! A kihalt út közepén félrerántottam a kormányt, és gyönyörűen kifaroltam a Renault-val, hogy felkeressem a város legfelkapottabb lakótelepét. Szűz Mária, hányszor jártam már erre... És most, több mint fél év kemény munkáját fogom elrontani. Mosoly. Fellifteztem a kilencedikre, és bekopogtam a fényes, barna ajtón. Néhány másodperc múlva bentről kulcszörgés hallatszott, és kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt Daniel egy sebtében felkapott bokszerben, kócos szőke hajjal, álmos tekintettel. Összeszűkült szemei tágra nyíltak, ahogy meglátott. – Lily... – Bejöhetek? – kérdeztem lehajtott fejjel. Könyörgöm, engedjen be, ne sértődjön meg, ne küldjön el... – Persze, gyere... – elállt az útból, hogy be tudjak menni. – Valami baj van? – kérdezte, miközben megforgatta a kulcsot a zárban. – Nem, semmi – nyögtem. – Vagyis minden... Jaj Daniel... Nem törődve a megrökönyödésével, a karjaiba vetettem magam, a nyakához fúrtam a fejem, és hallgattam a szívverését. Szerintem a 105

szuszt is kiszorítottam belőle, úgyhogy finoman lefejtette a nyakáról a karjaimat, és összefogta a két kezem. Tekintetét az enyémbe fúrta, talán próbált valamit kiolvasni belőle. Igaz, hogy ehhez módjával le kellett hajolnia, de kicsire nem adunk. – Daniel... – kezdtem lesütött szemmel. – Itt... itt maradhatok éjszakára? – Mi? – vonta fel a szemöldökét. – Mármint... persze... egy pillanat, mindjárt kicuccolok a nappaliba, és bemehetsz az ágyra... – Nem – mondtam halkan. – Én veled akarok lenni. Érezni akarlak magam mellett. Nem viccelek – tettem hozzá, mert sütött róla a kétkedés. Mondjuk, ahogy múltkor fogadtam, nem csodálom. -Hát... persze... persze, rögtön... menj, mosakodj meg – mondta. – Hálóruhát nem tudok adni, de... kapsz egy alvós pólót. Azzal elengedett, és a hálószobai szekrényből előhalászott egy hatalmas fekete pólót. A fekete anyag közepén fehér téglalapban Daniel zenekarának tagjai voltak sziluett formájában, felettük a The Dark Rose név, és az alakzat két szélén két fekete rózsa. Tyűha... Koncertpóló. Bólintva átvettem, és elindultam a fürdőszoba felé. Valószínűleg csukott szemmel és hátrakötött kézzel is odataláltam volna. Ledobáltam a ruháimat, és bemásztam a zuhanyfülkébe. Langyos vizet engedtem a bőrömre, ami nem égetett, nem fagyasztott, de lemosta a koszt és megnyugtatott. Tusfürdőt nem akartam használni, mert akkor Danielillatú leszek, úgyhogy csak folyattam magamra az áldott H2O-t. Azután megláttam valami feketét, ami élesen elütött a kék különböző árnyalataiban pompázó csempétől. Üvegmatricával írt és a falra ragasztott felirat volt:  Lilian és Daniel örökké együtt  Igen, még együtt csináltuk, és szerelemtől fátyolos szemekkel bámultuk a közös zuhanyzások alkalmával. Miért nem szedte még le? Már vagy hét hónapja szakítottunk, és ő egy másik lánnyal járt. Ezek szerint őt nem hozta be a fürdőszobába? Ő nem láthatta Danielt pucéran, ahogy vízcseppek gyöngyöznek a gyönyörű testén, a haja is félig vizes, és nevet, miközben nekinyomja a hideg csempének majd 106

berántja a zuhany alá? Őt nem csókolta szenvedéllyel, miközben a fejükre zubogott a víz, hogy majd' megfulladtak? Valahol a lelkem mélyén éreztem egy kis kárörömöt; nem sokat, de azért ott volt, és hízelgett, hogy az a másik nem részesülhetett ebből a boldogságból. Óvatosan végigsimítottam a kis feliraton. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy lekaparjam, és végignézzem, hogy folyik le a csatornán a langyos víz hátán, de amikor a körmömmel már az egyik fekete szívecske széle alatt jártam, egyszerűen képtelen voltam megtenni. Elrántottam a kezem, visszasimítottam a kis matrica szélét, és könnyekkel viaskodva megtörölköztem. Mikor a koncertpólóban kiléptem a hálóba, feltett szándékom volt megkérdezni, hogy miért hagyta ott a fájó emléket, de nem szóltam egy szót sem; Daniel a franciaágyon feküdt, némán felemelve a takaró szélét, hogy alá mászhassak. Biztos sejtette, hogy felfedeztem a feliratot, de nem említette meg. Én is csak csöndesen bekúsztam mellé, és teljes testemmel igyekeztem az övének simulni. Testhőmérséklete jóval magasabb volt az enyémnél, elvégre likantrópéknál így szokás. Fejemet a vállára hajtottam, és mélyen beszívtam a jellegzetes Daniel-illatot. Az alakváltószag, a tusfürdő és a kölni keveredett enyhe cigiszaggal (már megint melyik csehóban töltötte az estét!?) és gitárja tisztításhoz használatos kence aromájával. Elfészkeltem magam az ölelésben, és egyszerre akartam kisgyerek módra bőgni, és felszabadultan nevetni. Forró lehelete elérte a nyakam, és egész testemben libabőrös lettem, bár már nem fáztam. Egyszerre elöntötték az ágyhoz kötődő emlékek az összebújós beszélgetésektől elkezdve a vad hancúrokig. Bár visszakaphatnám az egészet, és ne lennék ilyen rohadtul büszke... – Lilian? – egyik karját átfonta a vállamon, és erősen magához szorított. – Igen? – kérdeztem elbódultan. – Meg tudsz valaha bocsátani? – kérdezte. Valami ott remegett a hangjában. Nem, Daniel sosem vetemedett volna arra, hogy nyilvánosan akár csak egy könnycseppet is ejtsen, előttem meg aztán főleg nem. De az is lehet, hogy még valamikor régen eldugultak a könnycsatornái és aztán úgy maradtak. 107

Nehezet sóhajtottam, aztán kibontakoztam az ölelésből, hogy a másik oldalamra gördülve a szemébe nézhessek. – Nem tudom – suttogtam. – Szeretlek, érzem, hogy szeretlek, de gyűlöllek azért, amit tettél, és nem tudom, hogy túl fogok-e lépni rajta valaha. – Nagykoncert volt, a turné vége... – magyarázta lesütött szemmel. – Tökrészeg voltam, azt se tudom, hogy nézett ki a csaj. – Magasabb lehetett nálam, csokibarna hőre volt és derékig érő egyenes fekete haja, valamint egy csillogó aranystólán kívül semmit sem viselt – mondtam szárazon. Ez nagyon mélyen övön alá ment, de oda is szántam. Szerettem, utáltam és sajnáltam. Egyszerre. Nyelt egyet, és nem nézett rám. – Akarod, hogy kimenjek? – kérdezte. De nem voltam őrült, ha ott hagy egyedül, valószínűleg kikészülök. – Nem – suttogtam. – Azt akarom, hogy maradj. Ahogy pillantásom lejjebb siklott testének azon részeire, melyeket nem fedett el a takaró, megpillantottam a bal melle fölé tetovált 4-5 centis violinkulcsot, ami a zenéhez való kötődését jelentette, hiszen szabályosan a szíve fölött hordta annak egyik legkorábbi szimbólumát. Előrelendültem, és finoman megcsókoltam az apró ábrát; ajkaimon éreztem Daniel dübörgő szívverését. Minden egyes lökés azt sugallta, hogy bocsássak meg, felejtsem el az egész hülyeséget, és legyek végre boldog. Ő is valami ilyesmit gondolhatott, mert a következő pillanatban a hátára fordult, engem pedig a vállaimnál fogva felemelt és magára rántott. Tenyereimmel megtámaszkodtam a vállán, és mélyen a szemébe bámultam, miközben ádáz csatát vívott bennem a vágy és a büszkeség. Mindkettő elég erősnek bizonyult, nem bírtak egymással, úgyhogy inkább a vállaimra csücsültették a kisangyalt és a kisördögöt, hogy két oldalról duruzsolhassanak a fülembe. Az angyalkát erősítette a betonkemény büszkeség, és arról igyekezett meggyőzni, hogy rendes, aranyos papnő vagyok, aki nem dől be olyan ostobaságoknak, mint az izmoktól domborodó mellkas, a vágytól csillogó smaragdzöld szemek vagy a párnán finoman szétterülő hullámos szőke haj. 108

A krampusz azonban felhívta a figyelmemet bizonyos részletekre, például arra, hogy rajtam nincs alsónemű, viszont közvetlen érintkezésben vagyok Daniel legbecsesebb szervével, ami épp nekifeszül a combjaimnak, és próbál kiszabadulni a tőlem elválasztó bokszeralsó börtönéből. Egy kis segítséget persze nyújthatnék – magyarázza az ördög. Hiszen mennyiből tartana kibújtatni a vékony anyag alól, kézbe venni és az ajkaimmal óvatosan végigcirógatni; meglehetősen jó kilátások nyíltak arra, hogy amennyiben ezt megteszem, Daniel jószerével az ágyba döngölne, ami, valljuk be, igen áldásos lenne a mai nap után. Sőt, az egész elmúlt hét hónap után. – De te nem csinálsz ilyet! – figyelmeztetett a kis szárnyas a bal oldalról. Még hogy kézbe venni, meg cirógatni! Gyorsan tűnj el még a közeléből is, fújj! – Ne hallgass rá, élvezd ki a helyzetet, nézz rá, bármit megtenne neked, használd ki, hülye vagy, ha ezt kihagyod! – kontrázott a vasvillás. Elég hülyén vette volna ki magát, ha nagy zavaromban felordítok, hogy KUSS LEGYEN!, úgyhogy csak megráztam magam picit, hogy az alteregók lelépjenek a vállamról, és áthidaló megoldásként az alattam heverő pasas szájára hajoltam. Daniel kezeit a hátamra simította, hajam függönye eltakart minket a szobától, csak mi ketten voltunk, a barna és a zöld szempár, bár most mindkettő csukva; csak szorítottuk egymást, nyelvünkkel bebarangoltuk egymás száját, hiszen az együtt töltött hosszú idő dacára még mindig volt ott felfedeznivaló. Daniel egyszerre összerándult alattam, én pedig hátrébb csusszantam, immár egyenesen a lábam közé kapva a becézgetni vágyott szervet. Az istenit, jól éreztem magam! Álmaim pasija megint összerándult, és az ablak felé kapta a fejét. Én reflexből követtem a tekintetét, és megbámultam a csillagtalan égen terpeszkedő, sápadt fényű teliholdat, aztán visszanéztem Danielre. A gyönyörű zöld szemek egy közlekedési lámpa sebességével olvadtak a borostyán élénk árnyalatába. Fölkaptam a fejem, és ismét megláttam a ragyogó égitestet a sötétkék selyemként feszülő égen, és leesett, hogy mi van.

109

A telihold, a sárga szemek, és a kibírhatatlanul erős szorítás, ahogy Daniel kezei most a karjaimra fonódtak, mind-mind értelmet nyert. Csak kicsit későn. Daniel reszketett, és szinte tüzelt a teste, mintha nagyon lázas lenne. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni, de nem eresztett el. Az erőlködéstől újra megindult a nyakamon lévő sebekből a vér, és Daniel, mintha szagot fogott volna, egyre inkább közel húzott magához. Arca lassanként megnyúlt, és a keze is változni kezdett; átalakult a csontozat, deformálódtak az izmok, a bőrből sűrű, fekete szőr serkent ki. Szája közelített a nyakamhoz, az artériához, ahol most jóval a sebességhatár fölött száguldozott a vér. – Daniel! – sikítottam az arcába. Rángattam a kezeimet, rúgkapáltam, de hiába. Nem eresztett, csak húzott magához, nekem pedig ott ordított a fejemben a gondolat, hogy a saját exem fog megenni, ami egy hajszállal sem lesz kellemesebb, mintha egy vadidegen vágná el a torkod. – Ne! Engedj el, Daniel! Könyörgöm, én vagyok, eressz el! Ááh! – Daniel jóformán kicsavarta a kezem, nem sok hiányzott, hogy eltörje. De már nem a finom emberi kezek, hanem fekete szőrös, karmos mancsok fogtak satuba. Még nem lökődött ki az ilyenkor megszokott nyálka, hiszen még nem volt teljes az átalakulás – akkor már valószínűleg nem élnék –, de azért jutott rám némi átlátszó ragacs. Már lehunyt szemekkel csapkolódtam, hogy ne is lássam, mi történik... Utólag visszagondolva, úgy viselkedtem, mint egy kislány, akitől elvették a maciját és éppen próbálja azt visszaszerezni az anyjától. Aztán Daniel hirtelen ellökött magától, és arra eszméltem, hogy a fejem nagyot koppan a falon. Ha elájulok, biztosan végem. Így hát remegő tagokkal és a csonttörés fenyegető ígéretével tápászkodtam fel. A farkas közeledett felém, meg-megtorpanva, mintha nem lenne biztos benne, hogy jó ízem van. Szégyen és gyalázat, teljesen le voltam sokkolva. Eszembe se jutott a mágia vagy egyáltalán a menekülés, csak támaszkodtam a falnak dermedten. Ha Jessica ezt valaha megtudja, kitekeri a nyakam. Az ordas ismét megállt, mintha önmagával viaskodna, és szemeiben egy pillanatra felfedezni véltem Daniel árnyékát. 110

– Tűnj el, Lilian! – ordított rám félig Daniel, félig mély szörnyhangon. – Daniel... – Tűnj már el! Azzal eltűnt belőle minden emberi, és a nyálkából sem volt hiány. Kész, passz, egy kifejlett vérfarkas. Nem szarakodtam tovább. Az előszobába rohantam, felkaptam a cipőm meg a dzsekim, és egy szál pólóban, mezítláb csattogtam végig a folyosón a lifthez. Rátenyereltem a földszintgombra, és menet közben bújtam bele a tornacsukába. A kabátot is magam köré csavartam, és eltökéltem, hogy nem bőgök. Mondjuk már nem is nagyon tudtam volna. Az elmúlt két napban felhasználtam egy féléves könnyadagom. Halk csilingeléssel leértem, és a szürke fémajtók feltárták előttem a lépcsőház középkoszos képét. Még fel sem mértem a terepet, mikor vakuvillanás vakított el, és a szemem előtt táncoló színes foltok mögött megláttam egy panamakalapos, ballonkabátos fazont fényképezőgéppel. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem újságíró, de ez elég nehezen ment, miután a képembe ordította, hogy: – Újra együtt vannak Daniellel? Mi történt? Visszakiabáltam a tőlem telhető leggorombább hangon a tőlem telhető leggorombább kifejezéseket, és az ajtó felé rohantam. Semmi szükségem egy firkászra éppen most. – Várjon! – kiabálta utánam. – Holnap úgyis lehozok egy cikket magáról! Jobban jár, ha beszél! – azzal utánam vetette magát, és belecsimpaszkodott a vállaimba, hogy mindketten hanyatt estünk. Zuhantamban megfordultam, megragadtam a mágiát, és teljes erőből a riporter felé toltam. A firkancs fölrepült, megpördült a levegőben, majd nekiszáguldott a szemközti falon lévő poroltónak. A készülék nagy kondulással leszakadt a tartójáról, és rövid zuhanás után nagyot koppant a zsákként összerogyó férfi fején. Az eldőlt oldalra, homlokából vér folyt az ocsmány mintás kőpadlóra. Villant a vaku. Egy pillanatra megtorpantam, tétováztam, fogalmam sem volt, mit csináljak, aztán rémülten hátrálni kezdtem, némán tátogva a „bocsásson meg" szavakat, majd hátat fordítottam, és

111

kirohantam. Még egyszer villant a gép, mielőtt bekászálódtam a kocsiba, azzal pánikszerűen elhajtottam.

 Nem tudtam, ki legyen a következő áldozat. Kire törjek még rá az éjszaka közepén? Eddig akárhová mentem, mindenhol katasztrófa fogadott. Két hulla, egy nyolc napon túl gyógyuló és egy vérfarkas. Egész jó termés. Haza persze nem mertem menni. Ostobaság lett volna, hiszen ott keresnek először, és ha Sachelnél megtaláltak, a lakásom se lehet nekik gond. Lehet, hogy követnek? Épp hátra akartam kapni a fejem, de a mozdulat közepén megálltam és belebámultam a visszapillantóba. Egy piros Opelt láttam, és mögötte más kocsikat. Egyik sem úgy nézett ki, mint egy bérgyilkos autója. Ha mondjuk egy furgon jön utánam, lehet, jobban beletaposok a gázba. De ha még bele is taposok, hova a francba menjek!? Végül az iroda felé vettem az irányt, csupán megtévesztő hadműveletként, és a piros Opel továbbment a főúton. A mögötte lévő Toyota bekanyarodott velem együtt. A kormány mögött egy fekete férfi ült napszemüvegben. Ez eléggé átlagos látvány, leszámítva, hogy éjszaka nem létszükséglet a napszemüveg, bár elismerem, hogy eléggé erősen süt a hold, még az UV-sugárzás veszélye is fennáll... Rögtön gyanús lett a pasas. Amikor megálltam a parkolóban, ő is lassított, és meredten bámult rám, majd ismét gyorsított, és továbbment. Nem láttam senki mást – ami persze nem azt jelenti, hogy nem is volt ott senki –, úgyhogy fölmentem a lépcsőházba, és a hatalmas üvegablakokból figyeltem az utcát, de nem történt semmi. A néger fickón járt az agyam, hogy vajon tényleg követett-e. Amikor lassított és rám nézett... kirázott tőle a hideg, pedig nem is láttam a szemét. Lehet, jobban jártam. Mondanám, hogy csak azon csodálkozott, mit csinálok egy Dark Rose pólóban meg egy edzőcipőben, de még a 112

kocsiban ültem, szóval nem láthatta. Miután vagy tizenöt percig álltam a sötétben és sasoltam a parkolót, biztonságosnak ítéltem a terepet, és elindultam kifelé. Aztán megálltam, visszafordultam és becsörtettem az irodába. Volt valami furcsa fílingje, ahogy beléptem a holdvilágos váróba. Úgy éreztem magam, mint valami betörő, holott minden áldott nap bejövök ide. Bár ahová készültem, ott nem sokszor jártam eddig. Gondolkodás nélkül nyitottam be Jamison irodájába, és miután megbizonyosodtam róla, hogy el vannak húzva a függönyök, felkattintottam az ajtó közelében lévő kislámpát. így is csak félhomályt sikerült elérnem, de több a semminél. Nemcsak a kémek miatt tevékenykedtem ilyen nagy titokban; nem akartam ráhozni a frászt a szomszédos háztömb lakóira a díszkivilágításban és egy szál pólóban való kajtatásommal. Csendesen kihúztam az íróasztal legfelső fiókját, és kitapintottam a jéghideg fémet. Tudtam, hogy Jamison tart egy pót Berettát az irodában, elvégre tőlem kért engedélyt, hogy itt hagyhassa, de még sosem fogtam a kezembe, sőt nem is láttam. Most kiemeltem a dossziék közül, és végigsimítottam rajta. Megnéztem, teli volt a tár. A lelkem mélyén tudtam, hogy ostobaságot csinálok. Alig néhányszor volt fegyver a kezemben, és lőni sem tudtam, de Jessica egy csomószor a számba rágta az elméletet, szóval nem lehet olyan nagy ördöngösség. Na persze biztos nem könnyű, de ha valaki odaveti magát elém, talán eltalálom. Azt terveztem, hogy hátul kimegyek a lépcsőházból és felszállok egy hazafelé menő buszra, de eszembe jutott, hogy elég feltűnő jelenség vagyok, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg minden lépésnél kivillan a pucér seggem a póló alól. Akkor viszont a busz kilőve. Jaj. Gondoltam, belépek a többi irodába is, hátha bennhagyott valaki egy nadrágot vagy szoknyát, de még mielőtt tettre válthattam volna a szándékot, a pót Berettához hasonló hideg fém ért a tarkómhoz. Megfeszültem. Az nem lehet, hogy már ide is bejutottak előttem és nyom nélkül! Az képtelenség! De legalább rájöttem, hogy nem sok hasznát venném a pisztolynak; annyira lefagytam, hogy a saját vadul verdeső szívemen kívül nem igazán fogtam semmit. 113

– Akkor most szépen visszateszed azt a helyére – hallottam Jamison hangját. Mert logikus, hogy bent van a saját irodájában. Lehet, hogy picit paranoid vagyok? Mindenesetre halálosan megkönnyebbültem, és a Berettát szépen letettem az asztalra. – Jamison – sóhajtottam. – Lilian? – kérdezte döbbenten. – Te vagy az? – Ki lennék, a Dalai Láma? Jamison leengedte a fegyvert, és felkapcsolta a villanyt, hogy ne a szürkeségben tapogatózzunk. Talán a hangsúly, vagy a hülye kérdés győzte meg arról, hogy én vagyok, de persze nem ártott biztosra menni. Legalábbis neki. Az én állapotomra annál károsabb volt a fény, elvégre megpillanthattam Jamisont anyaszült meztelenül. Nem mintha rossz látvány lett volna, sőt... Na de azért mégis! – Valami baj van? – kérdezte, amikor pillantása az arcomra esett. Ez elég ostoba kérdés volt, szóval majdnem röhögni kezdtem, de az elmúlt egy óra eseményeinél fogva nem voltam képes efféle gesztusokra. Nyeltem kettőt. – Úgy érted, azon kívül, hogy feszélyezve érzem magam az álló farkad társaságában? – kérdeztem zavartan. Jamison lenézett, és ha nem ismerem, azt mondom, elpirult. De biztos csak a világítás tette. – Pardon – morogta. – Menten felkapok valamit – azzal eltűnt a fürdőszobában, ahonnan női kacarászás hallatszott ki. Pimaszul utána kiabáltam. – Ha már itt tartunk, mit is csinálsz te egy szál hímtagban az irodában? – Lilian, ezt te is pontosan tudod, én pedig úriember vagyok, és nem veszek ilyen szavakat a számra – hallatszott odabentről. Na persze. Jamison mint úriember. Ez úgy hangzott, mintha Jessicát neveznénk bájos hercegkisasszonynak. – Nem vagyok rá kíváncsi, mit vettél a szádra az elmúlt időben – szóltam vissza. Nem tetszett, hogy idebent bonyolítja az olyan dolgokat, melyekhez az ádámkosztüm az ajánlott viselet. – Emlékeztetnem kell téged, miért vettünk érzékeny búcsút Irene-től? – Nem – felelte Jamison, és kilépett a fürdőből, kezében egy fésűvel, amit szétbomló fekete hajának megregulázására igyekezett használni, 114

több-kevesebb sikerrel. Mögötte egy hosszú szőke hajú hölgy érkezett miniszoknyában – amit nagy zavarában fordítva húzott föl – és mélyen dekoltált világoskék ujjatlanban. – De én nem az asztalodon csináltam, hanem a saját, külön bejáratú fürdőmben, és most be is mutatom neked a barátnőmet. Megfogta a csaj kezét, és maga elé tolta, hogy fogjon kezet velem. – Maya, ő itt a főnököm, Lilian – mondta. Biztos voltam benne, hogy a főnökkel csak nyalizni akar, de nem érdekelt. Örültem, hogy maga elé húzta a szőkeséget, így ugyanis nem láttam a sliccét és az ott domborodó dolgokat, amikről nem bírtam levenni a szemem, pedig nagyon próbálkoztam. Inkább Maya babakék szemeibe néztem, és kezet ráztam vele. – Lilian Carro, Jamison főnöke – mondtam negédes mosollyal. Reméltem, hogy a titulus kihangsúlyozása mélyen övön alul éri a kanos szörnyvadászt; legalább annyira, hogy a Mount Everest-i magaslatok, amiket az öv alatt láttam, szelíd dombokká lankásodjanak. – Maya Summer – bólintott a lány. Émelyítően édes hangja volt, mintha ötvöznénk a becukrosodott akácmézet a vattacukorral. Nyílt, ártatlan tekintete félelmet tükrözött, ezen kívül mérhetetlen ürességet odabent. Pedig nőügyben bíztam Jamison ízlésében. Úgy látszik, ma mindenkiben csalódnom kell. – Ki fogja rúgni az én picikémet? – kérdezte átható rémülettel. Ha nem lett volna ennyire beszarva, talán még hozzáteszi, hogy „maga rideg kurva", de tele volt a bugyi, úgyhogy inkább befogta. Elvégre, ha Jamison elveszíti az állását, ki fizeti majd a hajfestéket? Egyébként is, hogy nevezheti valaki a 190 centis pasiját picikémnek? Egy világ omlott össze bennem... – Nem fogom – mondtam kedves mosollyal. Észem ágában sem volt a legjobb emberemet lapátra termi, de annyira nem voltam hülye, hogy ne használjak ki egy ilyen remek alkalmat a zsarolásra. – Amennyiben ideadja nekem a Berettáját, és megígéri, hogy nincs több kufirc irodai kereteken belül. Egyébként én voltam a béna. Egyáltalán minek tettem le a fegyvert.

115

– Utóbbit garantálhatom – mondta Jamison, miközben begumizta a haját, és a fiókba lökte a fésűt. – De a kincsemhez nem nyúlhatsz. Egyáltalán minek az neked? – Nem mindegy? – kérdeztem vissza. – Csak add ide szépen! – Lilian – nézett rám felvont szemöldökkel. – Nem is tudsz lőni. – Nem lehet olyan nehéz – vontam vállat. – És néha a mágia kevés. Mint például most. – Na, várj csak – emelte fel a kezét a szörnyvadászom. – Mibe keveredtél, kislány? Hol kevés már a te erőd? – Azt inkább hagyjuk – feleltem kitérően. Nem akartam a fenyegetésről vagy a színes bőrű fickóról beszélni. A toroknyiszálósdiról meg pláne. Nem fogok okot adni a megölésemre. Ha nem szólok senkinek, legfeljebb Jessicának, sokkal nagyobb biztonságban vagyok. Adja ide a kicseszett Berettáját, aztán menjünk már haza! – Elvárod, hogy lőfegyvert adjak a kezedbe, és közben titkolózol? Ez nem fair. – Elvárod, hogy ne rúgjalak ki és közben az irodában kefélsz? Ez sem fair – vágtam vissza. Néhány másodpercig csönd volt. Jamison talán azon tűnődött, mennyire teszi kockára az állását, ha felkapja az íróasztalt, és hozzám vágja. De nem szólt semmit, csak meredt rám, mintha örökké így tudna állni és nézni. Végül én törtem meg a csendet. – Nem biztonságos csak úgy hazamennem. Kilencmilliméteres védelmet akarok – mondtam szemlesütve. Ez volt eddigi legőszintébb mondatom, és a légkör érezhetően enyhült. Asszem, elnapoljuk a bútorhajigálást, és igyekszünk gyakorlatiasan megoldani a problémát. Jamison százhúsz fogas vigyort villantott felém. – Miért nem ezzel kezdted, kislány? Szívesen hazakísérlek. Pislogtam. – Mi? – Ahogy mondom. Én meg tudlak védeni, ha kell. Te biztonságban hazaérsz, én pedig nem válok meg a drágaságomtól. Na? – és ragyogott az arca, mint egy biztosítási ügynöknek, mikor azt magyarázza, mennyi pénzt kapnak az unokáid, ha elpatkolsz. Szerencse, hogy nem fogom 116

megérni az unokáimat. De a francba is, volt értelme annak, amit mondott! Elvégre... mindenki jól jár... – Rendben van – bólintottam. – Biztonságban hazaviszel, nem mutatkozol többször pucéran az irodában, és én elfelejtem, amit láttam. Áll az alku? – De még mennyire, hogy áll! – Ja, és semmi kérdezősködés – tettem hozzá sietve. Jamison bólintott, és elindult kifelé. Mayával követtük. És jó tizenöt perc múlva kiszálltam a szörnyvadász kocsijából a házam előtt. Köszönetet mondtam, és abban a reményben mentem be a lépcsőházba, hogy az édes párocska első útja nem vissza az irodába vezet majd.

 Örültem, hogy hazaértem, de ahogy a lakásom ajtaja előtt ácsorogva a kulcsomat kerestem, lenéztem a parkolóba, és az egyik utcai lámpa fényében kiszúrtam a kék Toyotát. A francba! Oké, lehet, hogy ez nem is az a kocsi. Lehet, hogy tök véletlenül van itt, és semmi köze hozzám meg az engem ért fenyegetésekhez. A baj csak az volt, hogy az én életem nem a véletlenekről szólt. Amikor eljutottam erre a gondolatra, eszembe jutott, hogy eddig haza se akartam jönni, hiszen az mekkora hülyeség. És tényleg, mekkora hülyeség! Megfordultam, továbbmentem a folyosón, és bekopogtam Peterhöz. Rövidesen csöngettem is. De mivel odabentről süket csönd volt a válasz, előkerestem a megfelelő kulcsot, és a sátáni vigyort ezúttal mellőzve hatoltam be a lakásba. Még akkor kaptam a kulcsot, mikor Peter vakációzni ment, és botor módon engem kért meg a polcokon tenyésző zöldségek öntözésére. Én persze úgyis elfelejtettem volna, szóval lepasszoltam a feladatot Mrs. White-nak, aki amúgy is imádja Petert a munkája, meg a jófiús külseje miatt. Persze Mrs. White a földszinten lakik, és nem hallja azokat a hangokat, amik időnként a tanár bácsi lakásából kiszűrődnek. 117

Én viszont alig pár ajtóval vagyok arrébb, és a rohadt vékony falak miatt elég tisztességes hangerőn értesülök mindenről; ha valaha jófiúnak hittem Petert, illúzióim hamar elszálltak. És amíg drága házmesterünk lelkesen locsolta a fikuszokat, én elsuvasztottam a kulcsot, hátha jól jön még egyszer. S lőn. Bezártam magam mögött az ajtót, és kibújtam a kabátomból. Feltett szándékom volt megvárni a lakás tulajdonosát, és az engedélyét kérni a maradáshoz, de Peter csak nem akart hazaérni, úgyhogy vettem a bátorságot és lezuhanyoztam, a cipőmet pedig kiraktam az előszobába. Érdekes volt úgy vizsgálódni a lakásban, hogy nem éreztem Peter figyelő tekintetét a hátamon. Tulajdonképp, ha nem vagyok belezúgva Danielbe, biztos tócsává olvadok Petertől. A fürdőszoba halványzöldbarackszín csempekockáin üvegfestékből készült csikóhalak és tengeri csillagok pompáztak, a konyhai polcon virágmintás edényfogók kaptak helyet, a hálóban piros kartonszívecskék voltak a fehér csipkefüggöny lyukacsaiba tűzködve. Végigdőltem az ágyon, és a plafont bámulva felsóhajtottam. Mennyivel könnyebb lett volna az élet Peterrel. Ő annyira egyszerű volt és természetes, mint egy levegővétel. Az ő életébe belefért a családi ház virágoskerttel, muskátlival az ablakban és az odabent randalírozó gyerekekkel, meg a feleség köténnyel és fakanállal. Az enyémbe nem. És ezt néha rohadtul sajnáltam. Soha nem fogok a tűzhelyen rotyogó leves mellől kikiabálni, hogy „Gyertek, rosszcsontok, ebéd!", és az olyanok is kimaradnak majd, hogy harmincadik házassági évforduló és „Drágám, tartozunk Masonéknek egy vacsorával.". Vajon milyen lenne az életem az áldott-átkozott erő nélkül? Mi lenne a foglalkozásom? Orvos, ügyvéd? Szakács, varrónő? Tanár? Titkárnő? Talán így könnyebb lenne. Na jó, ha annak idején Libertasia meghal a barlangjában, akkor én most nem is léteznék. És nem ismerném Danielt, ez fontos! Oké, ismerném magazinok címlapjáról meg a koncertek előtti cirkuszból, de nem tudnám, milyen mellette feküdni, milyen átölelni, milyen mélyen beszívni az illatát. És nem ismerném Anthonyt, meg a Dark Rose többi tagját. Meg Grahamet és Jamisont meg a lányokat. És Sachelt sem, és bármilyen nehéz belátni, azért egy kicsit hiányozna. Meg Francine és Julien. Meg a többiek. Egy csomó 118

különleges embert, vámpírt, farkast, leopárdot, miegymást ismerek. Jó ez így nekem. Esetleg Peterrel sem találkozok soha, és akkor most kinek az ágyán feküdnék hülyeségeken filozofálva? Már épp eszembe jutott, hogy bevackolom magam a takaró alá és átadom magam az édes álmoknak, mikor kulcscsörgés ütötte meg a fülem; valaki becsúsztatta a kis fémszerszámot zárba, és el is forgatta. Az illető belépett a lakásba, de lépteit tűsarkak kopogása kísérte. Cuppogás, becsiccsentett vihorászás. Bakker! Jemina felnevetett. Peter középmély hangját hallottam. – Rossz kislány voltál? – kérdezte félrészeg hangon. Jemina újból vihogott. – Én pici tanár bácsim... – gügyögte. Lépteik egyre közelebbről hallatszottak, én meg csak ültem dermedten, és bámultam az ajtót. – És az ilyen rossz kislányokat... – cuppogás – el kell... –cuppogás – fenekelni. Édes Jézusom, ha Mrs. White ezt hallaná, tuti nem locsolna több fikuszt. Most mi a fenét csináljak? Mi a jó fenét csináljak? A veszett vihorászás és nyálas cuppogás egyre közelített. Felugrottam és feltéptem a kínai tucatgyártott ruhásszekrény ajtaját. Bevetettem magam a fényesre suvickolt fekete cipők és makulátlan öltönyök közé, aztán magamra csuktam az ajtót. Épp csak egy csíkban szűrődött be fény, de az éppen elég volt... Összeakadt lábak és ringó csípők táncoltak be a képbe. Aztán ágyrugók nyikordultak, és újabb vihogás hallatszott. Mindketten erősen illuminált állapotban voltak, hogy szépen fogalmazzak, bár a sárga földig leitták magukat némileg találóbb kifejezés. Na jó, éppen csak becsíptek. Révedezésemből egy döngő koppanás térített magamhoz –egy magas sarkú cipő fénysebességgel nekirepült a szekrényajtónak, és az oldalára fordulva feküdt a szőnyegen. Pont ráláttam egy kis csíkban. Harminchetes, fekete bőr. Néhány másodperc múlva egy nagyméretű férfipóló repült át a látóteremen, és nekicsapódott valaminek, ami nagy csörömpöléssel lezúgott eredeti helyéről. – Peter – csuklotta Jemina. – Levertük a láááh... lámpát. 119

– Ne törődj vele – válaszolta Peter elfojtott hangon. NEM voltam rá kíváncsi, mi akadályozza a beszédben. Istenem, ezt nem hiszem el... Ágynyikorgás, kacarászás. – Naaaa, hé, Peter, várj! – Jemina részegesen röhögcsélt. – Hova sietsz? – Nem bírok tovább várni... – válaszolta a sietős dolgú, bár még mindig nem tudott rendesen artikulálni. Cipzár hangját és farmer súrlódását hallottam. Jemina részéről beállt a csönd, Peter viszont szaporította nyögéseit. Ne már! Nem lett volna okos dolog a fülembe dugott ujjakkal hangosan lálázni, de egyszerűen nem akartam a többit hallani. Szerettem azt hinni, hogy a szomszédom egy jófej, lökött kémiatanár, és illúzióromboló volt a fúdenagy élvezet hangjait hallani a szájából. Ha már úgyis csinos öltönyök meg ingek között ücsörögtem, megfogtam a fejem mellett lógó ruhák csücskét, és kényelmesen bedugaszoltam velük a fülem. így egész tűrhető volt. Szépen elmerengtem magamban, és olyan időkről álmodoztam, amikor én csináltam azt, amit Jemina, és Daniel sóhajtozott alattam...

 – Jézusom, Peter, igen! Istenem, jaj... – sikoly. – Mi!? – ugrottam fel rémülten. Valami kemény ütközött a fejemnek, és közvetlenül utána rám is szakadt. Masszív fa volt és különböző textíliák. Odakintről matracrugók ütemes nyikorgása és női sikolyok hallatszottak. Jaj. Beletelt jó fél percbe, míg letisztáztam, mi a helyzet. Asszem, belebóbiskoltam a nagy révedezésbe, és csak a kinti világ érzelemdús hangjai térítettek magamhoz. De a francba is! Az este folyamán megfenyegettek, azonosíttatták velem a meggyilkolt barátnőm holtestét, a gyilkost különösen kegyetlenül megöltem, aztán engem is megpróbáltak megölni, csak a város fővámpírja mentett meg, aki mellesleg zsarol, amiért kinyírtam a barátnőm gyilkosát. Aztán 120

majdnem újra összejöttem a volt pasimmal, csak békülés közben vérfarkassá változott, és megpróbált megenni. Utána megtámadott egy újságíró, akit mágiám aktív közreműködésével valószínűleg az intenzívre küldtem, de lehet, hogy egyenesen a hullaházba, majd az álló farkú alkalmazottam egy Berettát nyomott a tarkómhoz, most pedig a kémiatanár szomszédom szekrényében ülök, hallgatom, ahogy kefél a nőjével, és mellesleg épp most szakadt a fejemre egy polcnyi ruhája, többek között alsónadrágok is. Gyakorlatilag nem látszottam ki a ruha alól. Íme, egy átlagos este. Ki szeretne helyet cserélni? Kintről egyre hangosabb nyögések és elnyújtott „Peeteer" kiáltások hallatszottak, míg lassan el nem csendesedtek lassan, forrón lihegve. Kétségbeejtően erőszakosan furakodott be az agyamba izzadtságtól síkos, összesimuló meztelen testek képe, mintha legalábbis ott feküdtem volna mellettük harmadiknak. Aztán végleg csönd lett, csak egyenletes szuszogás hallatszott, meg a főúton elhúzó kocsik zaja. örültem, hogy végeztek. Örültem a csöndnek és nyugalomnak, és örültem, hogy élek. Ebben a nagy örömködésben ragadott el az álom.

121

13. FEJEZET Sikoly. – Peter! Egy női láb lóg ki a szekrényedből! – kiabálta Jemina. Kinyitottam a szemem. A bántó fényességen kívül semmit sem láttam az arcomat elborító ruhák miatt. Egy kockás alsógatya mellett kipislogva lepedőmintás, formás női melleket láttam. Felnyögtem. – Peter! – kiabálta a lány. – Van valaki a ruhák között! – Mi? – Peter léptei közeledtek. Mertem remélni, hogy fel van öltözve. Hát fölső nem volt rajta, ezt megállapíthattam, ahogy kitolta barátnőjét a látómezőmből és az ő melle került a szemem elé. Szívesen nézegettem volna egy darabig, de idejét láttam a megmutatkozásnak. Újabb nyögés kíséretében felemelkedtem. Jemina hátrált egy lépést, én pedig kiléptem, mint valami bizarr, alsónadrágokból és melltartókból összeeszkábált szörny, és miután lesöpörtem a fejemről valakinek az alsóját, barátságos mosoly kíséretében kezet nyújtottam a riadt nőnek. – Jó reggelt. Lilian Carro vagyok. Te pedig bizonyára Jemina. Jemina bátortalanul kinyújtotta a kezét. Talán attól félt, hogy ha hozzám ér, váratlanul megtámadom, és a fejére húzok egy bokszeralsót. – Jemina... Jemina Kahn. – Örvendek – mondtam, és széles mosollyal leakasztottam a fülemről egy bordó csipketangát. Azt hiszem, egyre jobban megerősítettem a lányt abban a hitében, hogy nem vagyok teljesen százas. – Igazán sajnálom, hogy így betörtem, de... hosszú mese. Lehetne, hogy ruhában és kaja mellett kezdek magyarázkodni? Lehetett. Miután – rajtam kívül – mindenki szalonképes állapotba került, lezuttyantunk a reggeliző (és ebédlő és vacsorázó) asztalhoz; Peter mindenféle földi jót pakolt ki a hűtőből, amik az enyémben még sosem voltak és nagy valószínűséggel nem is lesznek – aztán nekiállt friss narancslevet facsarni meg kakaót főzni. Eredeti holland kakaóporból! És amikor lepakolta a cuccot Jemina elé, úgy ragyogott a 122

szeme, mintha leghőbb vágya lenne kiskuktát meg pincért játszani a kedvünkért. Mikor végre leült, megragadott egy pirítóst és sercegve kenegetni kezdte a lejáratlan szavatosságú, emberi fogyasztásra is alkalmas vajjal, ami szintén nem túl gyakori vendég a frigómban. – Nos, Lilian – nézett rám. – Elárulnád, hogy pontosan mit csináltál a szekrényemben? – kérdezte, és ropogva beleharapott a tósztba. Jemina kocsányon lógó szemekkel bámulta, és alig talált bele a szájába a villával, amire egy falat napsárga rántottát tűzött. Én épp a felvágottak között válogattam, és rájöttem, hogy ha a szerelem ezt teszi az emberrel, akkor én rohadtul nem kérek belőle. Nagy vonalakban beszámoltam a fenyegetésről meg a rég lenyúlt lakáskulcsról. Peter előtt beszélhettem, ő tuti nem fog köpni senkinek. Báár... Ha választásra kerül a sor, hogy felad engem vagy kinyírják a barátnőjét, elég szar helyzetben lettem volna. Nincs itt egy ember sem, aki saját maga elé helyezne engem? Emberek, hol a becsület, meg a szeretet meg az önfeláldozás? Rohadt 21. század... – ...hallottam, hogy jöttök, szóval inkább levadásztam egy tuti búvóhelyet – fejeztem be. Jemina úgy nézett rám, mintha a Sátán fattya lennék, vagy maga a pokol ura. – Szóval... ez azt jelenti, hogy... hogy hallottad... – A rosszkislányok elfenekelésétől a végső gyönyör kitörő sikolyáig – bólintottam enyhén gonosz mosollyal. Belekortyoltam a kakaómba, és megállapítottam, hogy én ilyet soha nem tudnék csinálni. De instant porból virtuóz módon készítek innivalótól kezdve levesig mindent. Jemina fancsali képet vágott, és szinte áradtak belőle a düh forró hullámai. Kezdett az a veszély fenyegetni, hogy a képembe vágja a rántottát. – Gond van? – kérdeztem nyugodtan. Tipikus pszichológus módszer, és rendkívül alkalmas a páciens további hergelésére. Nincs annál idegesítőbb, ha valaki halálosan nyugodt, mikor te épp felrobbanni készülsz. Ilyenkor szokott bejátszani néhány hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság. Legalábbis ha valakinek Jessica-vérmérséklete van. Mondjuk, ha jobban belegondolok, én semmivel sem vagyok jobb.

123

– Elő kellett volna jönnöd! – mondta vádlón, szikrázó szemekkel. Lassan letettem a kakaós bögrét. Rontotta az összhatást, hogy éreztem az orrom alatt képződött habbajszot. Gyorsan megtöröltem egy szalvétával, mert kakaós szájjal nem lehet elég drámaian szócsatázni. – Nem tartottam célszerűnek kimászni, amikor épp a saját szerelmetekben fuldokoltok. Legalábbis én nem örülnék, ha egy ilyen pillanatban megzavarnának – mondtam tárgyilagos hangon. Nyugi. Ne húzd fel magad! – Akkor is – erősködött Jemina. – Milyen dolog mások szeretkezését végighallgatni!? – Milyen dolog félpucéran kiugrani egy szekrényből, miközben a legjobb haverod farkán álmai nője ugrándozik!? – vágtam vissza. Nekem is kezdett melegem lenni, éreztem, hogy a vér meglódul az ereimben. Hogy mer ez az agyonkényeztetett kis picsa beszólogatni nekem azok után, amin keresztül mentem a múlt éjjel? Peter felnézett. – Elég legyen! – szólt emelt hangon. – Peter, ezt meg kell beszélnünk! – csattant fel Jemina. – Hát az én farkam nem asztaltéma! – mondta dühösen a szomszéd. – Egyébként is, hogy van az, hogy más nőknek van kulcsa a lakásodhoz? – hadarta a lány. Kezdett kipirulni a haragtól. – Még nekem sem adtál! Mert folyton jössz a szabadságmániáddal, meg hogy önálló térre van szükséged! – Mert szükségem is van! Liliant ezer éve ismerem, és egyelőre jobban megérdemli a lakásom kulcsát, mint te! Azt vártam, hogy Jemina ordítozni kezd, de épp ellenkezőleg. Fagyos csend állt be. A lány merőn nézett Peterre, mintha örök ideig így tudna ülni és bámulni. Pedig nem is volt vámpír. Az indulatok néhány másodperc alatt elcsitultak, és Peter kezdett zavarba jönni. – Oké, nézd, Jem, nem úgy értettem – mondta békítőleg. – Csak arra próbálok utalni, hogy... – ... hogy ez a kis kurva többet számít neked, mint én? –kérdezte Jemina remegő hangon. Nem tudtam eldönteni, hogy a harag vagy a könnyek fojtogatják, mindenesetre bennem felment a pumpa, arról nem 124

is beszélve, hogy kezdtem magam feleslegesnek érezni. Szörnyen kínos mások veszekedését hallgatni, miközben te be sem szállhatsz az ordítozásba. – Bocs, hogy megzavarom a drámai civakodásotokat – mondtam –, de még itt vagyok. Lehetne, hogy legalább addig vársz a kurvázással, míg kimegyek? – Ne fáraszd magad – felelte jegesen Jemina. – Én megyek el. Nyugodtan legyetek csak kettesben – mondta, aztán beleugrott a cipőjébe, és emelt fővel távozott. Megdöbbentő módon nem vágta be maga után az ajtót. – Tyű... – néztem Peterre. – Ne mondd, hogy nincs benne egy kis olasz vér. De Peter csak lemondóan rázta a fejét, és úgy nézett a csukott ajtóra, mintha attól várna vigasztaló szavakat. Egy újabb remek nap kezdete.

 Lenyomtam az irodák közti beszélgetésre alkalmazott kis rádió gombját. – Jöhet a következő – sóhajtottam Andreának. Ma volt a napja, hogy elbeszélgettem az Amelie állására pályázókkal, akiknek 70%-a valószínűleg alkalmatlan, és a többi 30-ban is lesz kivetnivaló. Első ránézésre amúgy sem tudhatom valakiről, hogy halottkeltő-e. Csak azt nem értem, minek jelentkezik olyasvalaki, akinek semmi esélye az állás betöltésére. Pedig kezdett elharapózni a helyzet olyan téren, hogy Jamisonon kifog egy féléves hulla, és bár ebből fakadóan Maria bevétele növekedett, messze nem keresett annyit, mint Amelie annak idején. Az elmúlt órában fogadtam egy hetvenéves nőt, aki ugyan értett a gyógynövényekhez, de valószínűleg még hullát sem látott életében, egy terhes asszonyt, akiről a kézfogásnál megállapítottam, hogy a gyerekének születési rendellenessége lesz, szóval akkor se vettem volna fel, ha véletlenül megfelel az igényeknek, lesz neki baja anélkül is elég. 125

Olyan kevés halottkeltő van, miért jelentkezik ez a sok ütődött? Már elküldtem két munkanélküli csövest is. Remélem, lassan elfogynak. Szeretném, ha végre nem kéne azzal foglalkoznom, hogy ne bőgjem el magam két kérdés között. Elég gyászosan festettem talpig feketében, de totálisan leszartam. Nem fogom eljátszani, hogy milyen vidám vagyok, mikor épp megszakad a szívem. Nyílt az ajtó, és harminc körüli szőke nő lépett be rajta. Egész megjelenéséből hihetetlen magabiztosság sugárzott. – Jó napot – mosolygott rám. – Carreen Slattery vagyok. – Lilian Carro – mondtam. – Üljön le. A nő leereszkedett az egyik székbe, és keresztbe rakta a lábait. Minden mozdulata finom és macskaszerűen kecses, de határozott volt. – Nos... Miből gondolja, hogy alkalmas az állás betöltésére? – kérdeztem. A nő továbbra is szélesen mosolygott. – Már előbb is dolgoztam az önéhez hasonló cégeknél, méghozzá sikerrel – itt beiktatott egy apró kuncogást, majd fekete csatos táskájában kezdett kotorászni, és két papírt feketetett elém az asztalra. – A referenciáim és az ajánlólevelem. Magam elé húztam a lapokat, és átfutottam a fekete nyomtatott szöveget. Nem rossz, sőt nagyon is jó. – Maga dolgozott a Sheffer-Netternél? – kérdeztem nagy szemekkel. Ok voltak a legjobbak az országban, mi csak a második helyen kullogtunk mögöttük, bár szerintem már az sem rossz eredmény. Elvégre mind csak harminc alatti idióta fiatalok vagyunk. De úgy tűnik, tudunk valamit. – Igen – felelte a nő. Megpróbáltam megszámolni a fogait, amíg mosolygott, de nem volt rá időm. – Miért jött el? – vontam fel a szemöldököm. Épeszű ember nem hagyná ott az ország legjobb cégét. – Személyes jellegű az ügy – mondta változatlan lelkesedéssel. – De nem magamtól távoztam. – Bocsásson meg, de ez fontos. Szeretném tudni, miért váltak meg magától. Úgyis észreveszem, ha hazudik. Csak próbálja meg... 126

– Nos... Emberáldozatot mutattam be – mondta kelletlenül. Furcsa árnyék suhant át az arcán, de egy másodperc múlva már újra ott tündökölt a ragyogó mosolyt. Lefagytam egy pillanatra. Amelie sokat mesélt nekem halottkeltőkről, akik pénzért bármire képesek voltak. Ez a magabiztosságtól fűtött, mosolygó tünemény is ilyen lenne? Erőszakosan furakodott az agyamba a kép, ahogy Carreen Slattery elvágja egy áldozati ember torkát, és az arcán változatlanul ott csücsül a villogó mosoly. Gyorsan elűztem a rémképet azzal, hogy pénzen kívül ezer más oka lehetett rá, hogy megtegye... Konkrétan egy se jutott eszembe, de biztos volt neki. – Hány holtat tud felkelteni egy éjjel? – ugrottam a következő kérdésre, alkalmilag félretéve az emberáldozat-problémát. – Hatot-hetet. Halkan füttyentettem. Az nem semmi. Lehet, hogy megtaláltam a tökéletes munkaerőt? – Az szép. És miért szeretne nálunk dolgozni? – néztem fel végül. – A cégének remek híre van, nekem pedig nincs munkám, és így nem tudom kamatoztatni a velem született tehetséget. – Értem. Nos, köszönöm, hogy idefáradt – mondtam, és visszaadtam neki a papírjait. – Hamarosan hívni fogjuk – biztosítottam. Carreen Slattery egy utolsó mosollyal kilebbent az ajtón. Most ugyan bőghettem volna picit, de igazság szerint idefelé a kocsiban már kiordibáltam magam, lévén nem láttam más módját a feszültséglevezetésnek. Elég hülyén nézhettem ki, amint vöröslő fejjel, teli torokból üvöltve töszörgök a reggeli dugóban. Két sikítóroham között felhívtam Jessicát, és megígértettem vele, hogy nem fog semmivel csesztetni. Egyszerűen nem maradt energiám kibelezett hullákkal foglalkozni. Daniellel is akartam beszélni, de nem értem el se vezetékesen, se mobilon, úgyhogy kiegyeztem magammal abban, hogy majd hív, ha akar. Van nekem elég bajom. Kiszóltam Andreának. – Jöhet a következő. – Nincsenek többen – jelentette a titkárnő. – Mi? – kaptam fel a fejem. Nem akartam hinni a fülemnek. 127

– Elfogytak. Nincs több jelentkező. – Halleluja! – kiabáltam, és nagy lendülettel fölcsaptam a lábam az asztalra. Nincs több hajléktalan hetvenéves, és terhes nő! Már épp kicsattantam volna az örömtől, mikor megszólalt a telefon. Széles vigyorral felkaptam a kagylót. – Haló-haló, tessék-tessék, itt Lilian Carro beszél! – Jessica vagyok – hangzott az érthetetlenül dühös válasz. – Megígérted, hogy ma nem zaklatsz – nyögtem. – Visszavonom. Deríts ki minél többet bizonyos Emilia Lionelről. Nem kérés volt. Parancs. Jessicának valami baja volt, éreztem. Biztos tudni akarom, hogy mi? – Én? Te vagy a nyomozó, járj utána! – A csaj a Daniel Brownba jár. Ott tanít a szomszédod. Te hamarabb jutnál valamire. – Jessica, dolgozom – tiltakoztam. – Nem küldözgethetsz csak úgy mindenfelé! – Pofa be, és csináld, amit mondtam! – és letette. – Rohadj meg – közöltem a tárcsahanggal, és letettem. Komolyan fontolgattam, hogy simán figyelmen kívül hagyom, elvégre millió okom lett volna, többek között, hogy dolgozom, hogy Peter is dolgozik, és hogy Jessicának semmi joga utasítgatni engem, pláne nem ilyen hangon. De aztán arra gondoltam, hogy biztos nem ok nélkül kért. Ja. Kért.

 A Daniel Brown középiskola módszeresen a külvárosban épült, bár nem annyira, mint a mi lakótelepünk. Az intézmény három emeletet foglalt magában, és hosszan nyúlt el kelet-nyugati irányba. A masszív falakat hófehérre meszelték, a fákkal-padokkal teli tágas udvaron az iskola névadójának bronzszobra állt. Leparkoltam az épület előtt, és beléptem a rozsdásodó barna kapun. Fedett betonjárda vezetett a duplaajtós főbejárathoz. Magas sarkaimon a 128

portához tipegtem. Durván nézhettem ki fekete kosztümben, sötétre festett szemekkel, sápadt, komor arccal. A halál tűsarkakon érkezik. – Jó napot – mondtam mosoly nélkül. – Lilian Carro vagyok, és Peter Burnst keresem. A portás maga elé rántott valami táblázatot, de közben a szeme sarkából figyelte a beszerelt kistévét. Csak nem a tegnapi Jerry Springer show ismétlése ment? Tényleg, mit nézhet egy portás a tévében? Tyű, micsoda gondjaim vannak... – Órája van – közölte, miközben a tévére bámult. Erős késztetést éreztem, hogy tapsikolni kezdjek az arca előtt, hátha akkor rám figyel. – Hol? – Második emelet, nyugati szárny – azzal bevágta a kis üvegablakot az orrom előtt. Anyád. Felballagtam a második emeletre és megkerestem a nyugati szárnyat. Legalább hat tanterem volt ott, a legelső ajtón pedig nagy tábla hirdette: DOHÁNYZÁSRA KIJELÖLT HELY. Valaki fekete filccel áthúzta a D, az O és a Z betűket. Igazán humoros. Nekiálltam hallgatózni, hogy kiderítsem, melyik teremben van szeretett szomszédom. A második helyiségben síri csend honolt, és a kulcslyukon belesve fehér papírok fölé görnyedő diákokat láttam, és egy terebélyes testű, dauerolt fekete hajú tanárnőt. Tovább. – ... szapphói strófa, amely három szapphói és egy adoniszi sorból áll. Találkozunk még az aszklepiadészi versszakkal, melynek... Tovább. – ... vagy páratlan. Azon függvényeknél, melyek párosak és páratlanok is, az y egyenlő nullával, és... Tovább. – A gyűrűsférgek szaporodása során... Nagyon gyorsan tovább. – ... dolgozatokat. – Nagyon szarok lettek? – kiabálta egy fiú. – Szarok... így is lehet mondani – ez már Peter kellemesen középmély hangja volt. Nem törtem rá rögtön, megálltam hallgatózni egy kicsit, kellemesen felidézgetve gimnáziumi éveimet.

129

– Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ezt a jegyet nem írom be senkinek... Kitörő éljenzés. – ... de még egy ilyen, és nem érdekel, hogy rontom le az átlagotokat. Világos? Hümmögés. – Pompás. Ugye a múlt órán arra próbáltam rávilágítani, hogy minden, ami körülvesz minket, különböző kémiai anyagokból épül fel, melyek közül nagyon sok a szervezetünkbe is bejut. Itt van példának rögtön a nátrium-klorid, ami micsoda is tulajdonképp? Ann? – Konyhasó – felelte a lány. – Így van. Rengeteg példát gyűjthetünk össze. Ann, neked mondjuk mi a kedvenc kajád? – Virsli tojással – vágta rá a lány. A hátsóbb sorokból mély hangú röhögés robbant ki. Tinédzserek... Bár ami azt illeti, az én szám is felfelé kunkorodott. – Fiúk, viselkedjetek! – emelte fel Peter a hangját. – Szóval a tojás... – a tanár bácsi hangját elnyomta az ismét erősödő nevetés. Immár lányhangok is bekapcsolódtak, önfeledten. Kipirult arcokat, könnybe lábadó szemeket és hasukat szorító diákokat vizualizáltam a hangokhoz. Peter az asztalra csapott. – Elég legyen! Ha nem hagyjátok abba, beírom a dolgozatjegyeket! Röpke két másodperc alatt beállt a hulla csönd. A büdös kölkek! – Köszönöm. Tehát, a tojás héját is mészkő építi fel, ami ugye CaCo3 Ez a nyavalyás kémia mindenhol ott van... A jókedveteket lohasztólag pedig jövő órára mindenki tíz példát gyűjt nekem erre. Köszönjétek Gregnek, ő volt a leghangosabb... Miközben a tanulók soraiból „Dögölj meg!" és „Szünetben megverlek!" típusú kiáltások hallatszottak, Peter valami papírokkal matatott, majd pár másodperc múlva megint beállt a csend. – Akkor a mai órán nekiállunk a reakcióképletek felírásának. Persze előbb Christine lesz szíves kihozni azt a levelet ide, az asztalomra. Szék súrlódott a parkettához, majd kopogó léptek zaja hallatszott; papír zizegése után a lány visszaült a helyére.

130

– Köszönöm. Díjaznám, ha idefigyelnétek végre – mondta megrovóan Peter. – Az egyenletek felírásánál elsődleges szempont megnézni, hogy melyik anyagból hány mólnyi van az... Kopogtam. Peter elharapta a mondatot. – Tessék? Bekukucskáltam a terembe. Körülbelül huszonöt kíváncsi arc fordult felém. – Sziasztok – biccentettem. Néhányan visszaköszöntek. Kapnak egy jó pontot. – Peter, ki tudnál jönni egy percre? – Persze. Mindjárt jövök – fordult az osztályhoz. – Addig ne szedjétek szét a termet. Lerakta a krétát és kisétált hozzám. Lendületesen becsukta az ajtót. – Baj van? – kérdezte. – Nem... Illetve nem tudom. Tanítasz bizonyos Emilia Lionelt? – kérdeztem. – Igen – bólintott Peter. – Miért? – Mesélj róla! – kértem. – Figyelj, Lily, ez most nem a legalkalmasabb. Éppen órát kéne tartanom, és... – Kérlek, Peter, élet-halál kérdés – néztem rá boci szemekkel. – Miért? – vonta fel a szemöldökét. – Jessica – motyogtam. Peter arcán a megvilágosodás kifejezése tűnt fel. Azt hiszem, felfogta az ügy súlyát. De lehet, hogy Jessica neve tett rá ilyen hatást... Egyszer bemutattam őket egymásnak. Azt hiszem, a szomszédom emlékezetében élénken élt, amikor a nyomozónő a falhoz állította és a szokásos „kezeket a tarkóra, lábakat szét" dumával megmotozta, holott rimánkodtam neki, hogy hagyja már a hülyeségeit. Persze Jessicánál semmi sem volt esetleges, és többek között ezért nem nyírták még ki. – Na jó... Legyen a srácoknak egy jó napja. Azzal határozottan belerúgott az ajtóba. Eszelős vihogás és szaporán távolodó léptek zaja hallatszott. Szóval kagylóznak a kis drágák... Peter, a Tapasztalt. – Emilia Lionel... hát nem is tudom. Elég furcsa kiscsaj. Vannak érdekes dolgai, de én ezt a családi hátterére fognám. Elég sok 131

problémája van a szüleivel és fordítva. Kicsit olyan, mintha lenézné a többi gyereket... máshogy gondolkozik. Azok alapján, amit hallottam az anyjáról, nem csodálom. Picit hamarabb kellett felnőnie, de jól kezeli. Van esze, csak olyan lusta, mint a föld. Időnként órán rajtakapom, hogy idefigyelés helyett olvas vagy rajzolgat, mintha így vezetné le a feszkót vagy nem tudom. – Szóval afféle csodabogár? – kérdeztem. – Nem... – felelte Peter. – Nehéz elmagyarázni, amíg nem találkoztál vele. Amúgy rettenetesen szemtelen, és felesel, hogy kinyílik a bicska az ember zsebében. De alapvetően aranyos, csak néha elszalad vele a paci... – Aha... Valami egyéb? Peter gondolkodott pár másodpercet. – Nem. Asszem, semmi lényeges. – Jól van – bólintottam. – Azért köszi. És bocs a zavarásért. – Semmi gond. Szívesebben dumálok veled, mint hogy reakcióegyenleteket magyarázzak olyanoknak, akik szarnak az egészre, és csupán testileg tartózkodnak az órán, utána meg jönnek rinyálni, hogy nem értik és tartsak korrepetálást. – Miért érzem úgy, hogy ilyesmit csak a lányok igényelnek? – vigyorogtam. – Hát nem is tudom... Mert ha a fiúk igényelnék, az már kicsit mást jelentene, tekintetbe véve, hogy a kémia iránt egy szemernyi érdeklődést sem mutatnak. – Apropó... Azért is bocs, hogy a szekrényedből másztam elő, és hogy miattam Jemina haragszik rád – mondtam lesütött szemmel. – Rá se ránts. Hidd el, megtalálom a módját, hogy kiengeszteljem – mondta Peter, és olyan pillantást mellékelt a rumbatök-vigyorhoz, hogy igen fényes jövőt jósoltam Jeminának mindenféle mágia nélkül is. – Engeszteld is. Nem akarom, hogy én legyek a rohadt kurva, aki közétek áll. Úgyhogy vess be minden eszközt. – Megnyugodhatsz, be fogok – vigyorogta, majd egy futó öleléssel utamra bocsátott. Ott hagytam szegényt a gimisek martalékául, és kifelé menet rácsörögtem Jessicára. Titokban még a portásnak is beintettem.

132

 Jessica visszahívott, még mielőtt a slusszkulcsot előkerestem volna. Néhány vakkantással közölte, hogy azonnal menjek hozzá, és súlyos testi fenyítést helyezett kilátásba arra az esetre, ha ezt nem tenném. Nagyon remélem, hogy piszok jó oka van dühösnek lenni, és így beszélni velem, különben nem állok jót magamért. A nyomozónő lakása a legbelső belvárosban volt, mert szerinte ott sokkal biztonságosabb, mint az elhagyott kertvárosi családi házakban. Szerintem meg itt sokkal nagyobb esélye van lelövetni a szomszédjait, mint mondjuk egy külvárosi lakásban lenne. Persze ezt sosem említettem neki. Fölösleges szócséplés lett volna. Leparkoltam, és a liftet mellőzve, dudorászva felsétáltam az ötödikre. Alig értem az ajtóhoz, Jessica már fel is tépte, és berántott magához. Lefogadtam volna, hogy készenlétben állt egy-két másodperces ajtónyitásra, amennyiben kopogni merészelnék. Köszönés vagy bármi egyéb nélkül megragadott és a konyhaasztalhoz rángatott, lelökött a székre és egy újságot csapott az orrom elé. – Lennél szíves elárulni, hogy mi a szar ez? – kérdezte remegő hangon. Szinte fújtatott a dühtől. – Mi ez? – kérdeztem nyugodtan. – Olvasd! – parancsolta Jessica. – Hangosan! Sóhajtva felemeltem a lapot, és megráztam, hogy szétnyíljon. Vettem egy nagy levegőt. A főcím ezt harsogta: A RENDŐRSÉG MUNKATÁRSA MAJDNEM MEGÖLTE AZ ÁRTATLAN RIPORTERT! – Mi van? – néztem fel megütközve. – Olvasd! Vállat vontam. Ha ez neki valami perverz élvezetet okoz, ám legyen! Tegnap este a város elitnegyedében lapunk munkatársa, Mark Grant (48) összetalálkozott a helyi rendőrség szakértőjével és a Dark Rose együttes basszusgitárosának exbarátnőjével, Lilian Carróval (24). Mivel a papnő igen feldúltan és lenge öltözetben hagyta el a volt 133

barátja lakását, Mr. Grant udvariasan megérdeklődte, feltehetne-e néhány kérdést, mire Carro – mágiáját felhasználva! – a falnak lökte, majd elrohant. Munkatársunkat súlyos fejsérüléssel szállították kórházba, de már túl van az életveszélyen. – Nagyon féltünk Grant úr miatt – mondta el riporterünknek a kórház sürgősségi osztályának főorvosa. – A fejére zuhanó poroltó készülék a férfinak komoly agyrázkódást okozott, és a vérvesztesége is jelentős. Ezután jogosan merül fél a kérdés, vajon helyes-e a rendőrség részéről ilyen labilis idegrendszerű és agresszív emberek alkalmazása a nyomozás során. Vajon Miss Carro tudatába volt tettének? Olyan feltételezések is lábra kaptak, miszerint a nő erősen illuminált állapotban támadt az ártatlanul közeledő Mr. Grantre. Munkatársunk azt mondja, nem emel vádat Carro ellen, mert úgy látja, a nélkül is van elég baja. A cikket a rólam készült, valóban igen lenge öltözetű fotók illusztrálták: amikor kilépek a liftből, és amikor elrohanok. Ez utóbbin világosan látszott, hogy a földön fekve fényképezték. Vannak igazán elkötelezett újságírók. A szentségit! – Jessica, én... – Mégis hogy képzelted, a kurva életbe, Lilian! – kiabálta. – Ezt – mutatott az újságra – egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak! Az emberek bizalma így is ingadozik a rendőrségben, mit fognak gondolni? És ha még fölpofoznád, de nem, mágiával, Lilian, mágiával! – ordította, és az arca lassan céklavörös lett a szeplői alatt. – Ha beperel, életed végéig rohadhatnál a sitten, ha nem vágnának rögtön villamosszékbe! Hogy jutott egyáltalán eszedbe, hogy... Felálltam és elindultam kifelé. Jessica elharapta a mondatot. – Hova mész? Még nem fejeztem be! – De én igen. Ha azért hívtál, hogy szarságokat vágj a fejemhez olyasmiért, amit el sem követtem, akkor bocs, de nem érdekel – közöltem. – El sem követtél? – visszhangozta a nyomozónő. – Próbálod letagadni? 134

– Nem. Csak nem minden úgy történt, ahogy az a kibaszott szennylap írja! – most már én is kiabáltam. Rohadtul igazságtalannak éreztem, hogy hazugságokat firkálnak rólam, és még le is hordanak érte. Hagyjanak engem békén! – Nem? Akkor, hogy történt? – tárta szét a karját Jessica. – Avass be engem is! – Majd ha képes leszel velem normálisan beszélni – mondtam. – Jól van – Jessica nyelt egyet. – Légy szíves, mondd el, mi történt! Újra leültem, és megfordítottam az újságot, hogy ne lássam a címlapon terjengő hazug cikket. A hátulján időjárás-előrejelzés, Garfield-képregény és egy, a keleten dúló háborúkról szóló írás volt. – Tegnap tényleg Danielnél voltam és tényleg összetalálkoztam egy újságíróval, de az egy csöppet sem volt ártatlan. Először a szemembe villogott a vakujával, aztán kérdéseket ordított a képembe, én meg próbáltam elmenni, de akkor megfenyegetett és rám ugrott. Mindketten elestünk, én meg ráküldtem a mágiát. Az, hogy pont a falnak repült és fejbe vágta a poroltó, csupán a véletlen műve. Önvédelem volt. Jessica hosszú másodpercekig bámult, én pedig igyekeztem végtelenül ártatlannak kinézni. Ez általában jól megy, főleg, mert nagy bociszemeim vannak és édesen tudok mosolyogni. A nyomozónő vonásai megenyhültek, és fancsali mosoly jelent meg az arcán. – Bocs... Csak megláttam és kiakadtam. Főleg Katie után... Végignéztem rajta. Rikító piros fölsőt és fehér lenvászon gatyát viselt. Valószínűleg frissen mosta a haját, mert finom jázminillat áradt belőle, száján hibátlan volt a vörös rúzs. Aztán megpillantottam magam a szomszédos falon lévő tükörben. A gyűrött fekete kosztümöt, a kisírt, karikás szemeket, a kócos, mosatlan, barna szénaboglyát. Ha Jessica volt a nulla, akkor én valahol mínusz tízben jártam. – Nem úgy nézel ki, mint aki olyan rohadtul sajnálja –mondtam. Erre megnézte magát, és fájdalmas képet vágott. -Jaj, Lily – nézett rám, és gyorsan átölelte a vállam. – Ez nem azért van... Hallod? Égett a szemem. Nem akartam Jessica előtt bőgni, de dühített, hogy nem láttam rajta egy pici fájdalmat sem, mintha nem is érdekelné, pedig muszáj érdekelnie, nemcsak az én barátnőm volt, hanem az övé is... 135

– Nekem is nagyon fáj, hidd el, de attól nem lesz jobb, ha feketében járok, és megállás nélkül zokogok... Átöleltem a derekát, és a hasához szorítottam az arcom. Nem bírtam tovább, belekönnyeztem az öblítőillatú fölsőbe. – Sssh... Nyugi Lily, semmi baj. Jess letérdelt, és két tenyerébe fogta az arcom. Megállás nélkül folytak a könnyeim, összevissza kapkodtam a levegőt. – Csitt... Nem szabad sírni – suttogta. Nekitámasztotta a homlokát az enyémnek. – Tudod, mit mondana Katie... Halványan elmosolyodtam. Nem csak azért, mert Jessica ilyen helyzetben erősen hasonlított egy zöld szemű küklopszra. – Hogy állatvédők vagyunk, de az egereket azért nem kell itatni... – Bizony. Hiszen tudod, csak a gyengék sírnak... Ezt bizonyára vigasztalásnak szánta, de homlokegyenest az ellenkezőjét érte el vele. Teljesen akaratlanul tört ki belőlem a mágia, önállósodott, nem volt felette uralmam. Éreztem, hogy felpattanok, és valaki beszél a számmal, de nem én voltam. – NEM IGAZ! – ordítottam, és a következő pillanatban Jessica felrepült a plafon irányába, és ott is maradt, úgy 2,5 méteres magasságban lebegve, görcsösen megfeszülő tagokkal, fájdalmasan nyögdécselve. Még csak meg se erőltettem magam. –AZ ELMÚLT NAPOK UTÁN HOGY VAN KÉPED ENGEM GYENGÉNEK NEVEZNI!? FOGALMAD SINCS RÓLA, MIN MENTEM KERESZTÜL! LEGALÁBB KATIE LEGYEN SZENT ELŐTTED, AZ ISTENIT NEKI! – aztán majdnem olyan hirtelen ahogy jött, el is ment a harag, és vele szállt a váratlan erő is; Jessica a padlóra zuhant, a testembe pedig iszonyatos fajdalom hasított. Úgy éreztem, tűzzé vált a vérem, égette a bőröm minden egyes négyzetcentijét, akárha szemgolyóim vadul pörögtek volna az üregükben. Minden csontom hasogatott, a koponyám mintha szét akart volna csúszni. Nem láttam és nem hallottam semmit, csak a tűrhetetlen fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy teli torokból sikoltozok. Amikor magamhoz tértem, a szőnyegen térdeltem, mellettem a holtra vált arcú Jessica. Émelygett a gyomrom, fejemben ott lüktetett az elmúlt néhány másodperc – perc, óra? – fájdalma. 136

– Szent cserebogár, jól vagy? – kérdezte rémülten. Megráztam a fejem. Nem voltam jól, egyáltalán nem. – Mi történt? – nyögtem végül. Még a beszéd is nehezemre esett. – Elengedtél... aztán dobáltad magad, és percekig ordítottál, meg sikoltoztál... – Jessica hangja leheletnyi félelmet tükrözött, de a tehetetlen megdöbbenés több volt benne. – Nem is hallottad, hogy beszéltem hozzád? Megint megráztam a fejem. Kavargott a gyomrom és szédültem. – Jess... – Mondd! – Hányni fogok – jelentettem ki. Erre megragadta a karom, és a fürdő felé rángatott. Kapkodva elfordította a kulcsot a zárban, kipenderített valakit a helyiségből, és a vécé felé lökött. Térdre estem és hánytam. Kijött belőlem minden, egészen addig, míg már csak rossz ízű, zöld epe csöpögött a számból. Jessica a hajamat fogta hátra, hogy legalább azt megmentsük. – Oké vagy? – kérdezte. Bólintottam. Sokkal jobban voltam. Úgy értem, lelkileg is. A fájdalom, ami eddig Katie miatt a lelkemet tépte, mintha felszívódott volna. Nem éreztem... semmit. Se a gyászruha jelentőségét, se az elvesztés ütötte lyukat... Életemben először azt kívántam, hogy bár élne az anyám, és feltehetnék neki néhány rágós kérdést a mágiáról. Igazából már kérdeztem Mariától, kapcsolatba tudna-e lépni vele, hogy szólhassak hozzá, de azt mondta, csak olyanokat képes visszahozni, akiknek rendes temetése volt, meg ilyesmi. Hát anyámnak nem volt. Jessica hideg vizet paskolt az arcomra és a nyakamra. – Nyugi. Semmi baj – duruzsolta. – Öblítsd ki a szádat és mosd meg az arcod. Jobban leszel. Kint várlak – mondta, és magamra hagyott a fehér csempével. Beletelt néhány percbe és pár liter vízbe, mire magamhoz tértem annyira, hogy kimerészkedjek. Valószínűleg irtózatos látványt nyújtottam, de Jess előtt ez nem számított. Ő akkor volt a béka segge alatt, mikor szenteltvízzel tisztítottam a vámpírharapását. Akkor visított, csapkodott, telehányta a csempét és összekarmolta magát – és engem. Szerénységemet kis híján keresztül is lőtte. Továbbá kiadós

137

verést ígért, amennyiben bármikor bárkinek részletezni merem, hogy azon a bizonyos estén, hogy nézett ki és mit csinált. De amint kiléptem a perzsaszőnyeges, bőrkanapés nappaliba, felfedeztem valaki mást is, akinek életkorát tekintve most a Daniel Brown egyik összerágózott, firkás padjában kellett volna csücsülnie, és a gyűrűsférgek szaporodásának érdekfeszítő módját tanulmányozni. Énnek ellenére ott ült Jessica hófehér fotelében keresztbetett lábbal, és olyan szemmel méregetett, mintha parazita lennék, vagy valami undok ragacs a fekete magas sarkúja talpán. Mivel érdemeltem ki, hogy még valami felvágós kamaszt is a nyakamba varrjanak? Ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy Emilia Lionellel nézek szembe. – Jessica – néztem a nyomozóra. – Mit keres egy tinédzser a lakásodban iskolaidőben? – Ő Emilia Lionel. Sikerült valamit kiderítened róla? – Igen, arra én is rájöttem – folytattam megütközve. – De nagyon örülnék, ha felvilágosítanál, hogy mi folyik itt, és miért kell nekem iskolás kislányok után kémkednem. – Nem vagyok kislány! – vágott közbe Emilia. – És ne beszéljen úgy, mintha itt se lennék! – Te egyelőre csak hallgass! – szólt rá Jessica. A lány elmosolyodott, és csendben maradt, mintha a megfelelő pillanatra várna, hogy újra beszéljen. – A helyzet az, hogy szükségem van a segítségedre. Na jó. Ha nem nyögi ki hamar, mit akar, dühös leszek. Nem vagyok abban az állapotban, hogy hülyeségekkel traktáljanak. – Jessica – mondtam nyugodtan. – Vagy beszélj világosan, vagy hagyjál békén. – Oké, oké... Szóval tegnap este találkoztam a kisasszonnyal egy olyan helyen, ahová épeszű nő nem teszi be a lábát. Oh. Szóval a nyomozónő mentőakciózott. De akkor sem világos. Mégis hová nem megy normális nő ebben a városban? – Ne cincáld az idegeimet, Jess! Hol hozott össze titeket a balsors? – A szexnegyedben! – mondta drámaian a barátnőm. Aha. Az ciki. A szexnegyed volt a város tizennyolcas karikás része. Ott voltak a szriptízbárok, a bordélyházak, a sarki (hím)ringyók és a hancúrra vágyó emberek, alakváltók és mindenek fölött vámpírok. Nem tudhattad, ki 138

jön veled szemben. De hát istenem. Van, akinek ez kell. És ha már betöltötte a tizennyolcat, nincs is vele semmi gond. A fotelban kalimpáló lány életkorát nem tudtam belőni, csak az volt a sejtésem, hogy gimis lehet. – És? – kérdeztem. – Baszd meg, Lilian, nincs még tizenhat! Hopsz. Erre nem számítottam. De ha még így is van, mit zavarja az Jesst? Jó, törvénytelen meg minden, de a barátnőm nem arról híres, hogy mások problémáival fárassza magát. Valami még kell, legyen. – Értem – bólintottam. – És konkrétan mi is a problémád? A nyomozónő a lányhoz fordult. – Vedd le a sálad! – parancsolta. Most, hogy jobban szemügyre vettem, Emilia elég ízlésesen válogatta össze a ruháit; a kék sokféle árnyalata kiemelte barna haját és szemét. Nyaka körül égszínű selyemsálat viselt. Könnyedén végigsimította, és mosolyogva nézett fel Jessicára. – Nem. Kellemes hangja volt, de a nyomozónőt biztosan halálra idegesítette. Pont olyan tinédzsernek tűnt, aki alkalmas a gyengébb idegzetűek idegesítésére. Jessica nem kérte még egyszer. Két lépéssel Emilia előtt termett, és egy határozott rántással letépte róla a kendőt. A szám elé kaptam a kezem. A lány nyaka egy harapáspanoptikumra emlékeztetett. Néhány helyen el sem lehetett dönteni, hogy melyik kis piros pötty melyiknek a párja. Bőre néhol váraláfutásos volt, és majd' kiszúrta a szemem, hogy nem is egy vámpírral állunk szemben. Elsőre kiszúrtam három különböző méretű fognyomot. – Te szentséges Úristen – nyögtem. A lány mosolygott. – Ez sok? – kérdezte Jessica hisztérikus hangon. – Vetkőzz! – utasította a lányt. Szerintem Emilia élvezte, hogy sokkot kaptam, mert nem ellenkezett tovább. Lekapta a nefelejcskék fölsőt, és villámgyors, gyakorlott mozdulattal szabadult meg a melltartójától is. Édes Jézuskám. A sebhelyek újabb generációját pillanthattam meg. A kulcscsontjánál is akadt pár, de az elenyésző volt ahhoz a tenyészethez képest, amit a 139

melleinél láttam. A sebek egyike sem volt olyan, hogy idővel ne múlt volna el, de valószínűleg olyan sűrűn volt harapdálva, hogy a bőrnek nem volt ideje regenerálódni. Akadtak friss sebek és hegesedő, varos részek is. Kezdtem rosszul lenni. Emiliának kellő méretű, formás melle volt, csaknem teljesen fejlett, valószínűleg imádták a pasik. És képes volt elcseszni egy rakás véres sebbel, egészen a mellbimbóig, mindenhol. Hát hol van ilyenkor az anyja? De mielőtt szólhattam volna akár egy szót is, ledobta a farmerjét és elém tárta a belső combján lévő fognyomokat. Borzalmas látvány volt, arról nem is beszélve, hogy nem lehetett kellemes a művelet. Bár akkor minek csinálná? Már épp a bugyijától készült megszabadulni, mikor felordítottam. –Elég! Nem akartam látni, arrafelé mi van, éppen elég volt a teste többi része. Miért hagyja egy egészséges és fiatal lány, hogy ezt csinálják vele? Elment az esze? Értetlenül bámultam Jessicára, de a pillantásom minduntalan visszatért a vékony lábakra és a kerek mellekre. Az egész csaj egy merő seb volt. Bár a harapások idővel begyógyulnak, és nyilván Emilia beleegyezésével történtek, képtelen voltam felfogni, mi vette rá erre. Még a gondolattól is iszonyodtam. – Öltözz fel! – kértem. A lány nem mozdult. Még élvezte, hogy hüledezek. – Könyörgöm, nem bírom nézni! – Öltözz, Emilia – mondta Jessica. – Énnyi elég volt. A lány magára kapkodta a ruháit, és újra leült, lazán keresztbe tett lábbal. Még mindig finom mosoly ült az arcán. Lehet, hogy rokonságban van Carreen Slatteryvel? – Anyád tudja ezt? – kérdeztem elszoruló torokkal. Emilia felnevetett. Felnőtt nevetése volt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de egyszerűen ez jutott róla eszembe. Kezdtem érteni, mire utalt Peter azzal a koraérett-dologgal. Mélyebb érzelmeket fedeztem fel a hangjában, mint amennyi a felszínen volt, vagy amennyit mutatni kívánt magából. – Maga szerint így néznék ki, ha egy kicsit is odafigyelne rám? – kérdezte. Keserűen beszélt, de nem felháborodottan. Inkább beletörődés látszott rajta. Derengett, hogy mit lát Jessica Emilia Lionelben.

140

– De miért csinálod ezt? – kérdeztem őszinte csodálkozással. Normális ember ezt egyszerűen nem hagyja! – Anyám megtiltotta – vont vállat a lány. – Úgy kezelt, mint egy kislányt, így hát megmutattam, hogy nem vagyok kislány. Azt mondta, eszembe se jusson ennyi idősen kefélni, a vámpírokkal meg szóba se álljak. Hát sok beszéd nem is volt – furcsa, sötét, elégedett mosollyal hallgatott el. Istenem, kamaszok. – Ezt én mind értem. Azt nem értem, Jessica, mi közöm nekem ehhez. A kiscsaj vámpírokkal szereti, a harapásai undorítóak, és nem értem, miért kellett megmutatni nekem őket, azon kívül szerintem ez nem normális dolog, de mit tudsz csinálni? Pontosabban, mit akarsz csinálni? – Azért kellett látnod, hogy megértsd a felháborodásom, és remélem, ezek után aktívabban fogsz majd segíteni nekem. Ki akarom nyírni azokat, akik ezt csinálták vele. – Jessica, nem fogja elárulni őket! – mutattam Emiliára. Érdeklődő mosollyal figyelt minket, és ezúttal nem szólt közbe, pedig megint elbeszéltünk a feje fölött. – A szeretői. Élvezi, amit csinálnak vele. – ÉLVEZI!? – visított fel Jessica. – Harapott már meg vámpír, ezt nem lehet élvezni! Valami kibaszottul fájt! – És akkor már nem is lehet jó? – szólt közbe Emilia. – Szex közben különben is más. Akkor lehet élvezni. Legalábbis én imádom. Hát az látszik. – Vámpírtrükkök – tolmácsoltam Jessica értetlen arcát látva. Egy vámpírmániás és egy vámpírgyűlölő, s az egyik mégis segítene a másiknak, mert sorsuk oly hasonló! Mily költői! – És, ha meg is mondanám, se tudna mit csinálni – mondta a lány a sálát birizgálva. Beiktatott egy halk nevetést. – A város legerősebb vámpírját nem olyan könnyű elkapni.

141

14. FEJEZET Az asztalra hajtottam a fejem, és két ujjal masszíroztam a halántékomat. Ez egyszerűen pompás. Sachel orgiázik egy tizenhat éves kiscsajjal, belőlem ismeretlen erők törnek elő, amikkel felküldöm Jessicát a plafonra, aki mellesleg leállt ezzel a harapásfüggő szeretethiányos csajjal bratyizni. Mikor elmentem, épp arról beszéltek, hogy majd elmennek vásárolni. Jessica és a vásárlás. Az három különböző dolog. Asszem, felfedezett valami párhuzamot Emilia és a saját élete között, és próbálja kárpótolni a lányt azért, amit otthon nem kap meg. Istenem, hálát kell adnom, hogy nekem ilyen jó anyám volt, és ennek következtében nem lettem aberrált, nincs semmilyen komplexusom vagy perverzióm, amit esetleg büntet a törvény, és szemüveges pszichonénik díványán kell, fetrengjek miatta. Mariára vártam feszülten. Andrea azt mondta, elment ebédelni. Mire kijut a déli csúcsforgalomból, én kimasszírozhatom az agyat is a buksimból. Beszélni akarok az anyámmal, akár volt rendes temetése, akár nem! Ha valaki nem mondja meg, mi történt, megőrülök! Graham is hívott. Azt mondta, sürgősen beszélnünk kell. Annyira azért nem, hogy lerendezzük most, de szombaton „találkozzunk a szokott helyen". Hát köszi Graham, én is nagyon szeretlek téged, főleg miután a kutyuskáid megpróbálták átharapni a nyakam, te meg pottyantasz az egészre magasról. De legalább már nem kell azzal bajlódnom, hogy szombatra programot csináljak; mehetek ki az erdőbe ordasokkal tárgyalni. Még vagy fél órát vártam az ujjaimat morzsolgatva, mire meghallottam Maria hangját az előtérből. Amint az ajtócsukódás biztosított róla, hogy bement az irodába, nem haboztam meglátogatni. Nem kopogtam, pedig én is utáltam, ha rám törtek, de nem tehettem mást, tudnom kellett, hogy mi történt velem. 142

– Maria! – Mondd, főnök – nézett rám a lány. Épp a határidőnaplóját lapozta át. – Mikor van a következő ügyfeled? – kérdeztem. Maria belepillantott a táblázatba. – Csak fél négykor. Miért? – Beszélnem kell az anyámmal. Maria felsóhajtott és becsukta a füzetkét. Kicsit sajnálkozva, kicsit fáradtan nézett rám. – Jaj, Lilian. Már múltkor is elmondtam, hogy csak azokhoz áll módomban szólni, akiket a szeretteik tisztességesen eltemettek, és most békében nyugszanak. Édesanyád egyik típusba sem tartozik. – Kérlek, Maria! Legalább próbáld meg, nagyon fontos lenne! Bármennyit fizetek, csak... – Na ne sértegess! – vágott a szavamba. – Neked ez semmibe sem kerül, és nem is azért mondtam. Ez... egyszerűen nem megy. Nagyon kevés példa volt rá, hogy bárki meg tudott idézni egy olyan lelket, ami... – De volt, akinek sikerült? – Igen, volt – felelte kelletlenül Maria. – De nem hinném, hogy nekem... Hé, azonnal állj föl! Időközben ugyanis térdre estem, és onnan pislogtam fel. Ezt nagyon kellett ám értékelni, én ugyanis általában a világ minden kincséért sem ereszkedem ilyen megalázó pózba. Daniel volt az első és az utolsó férfi, akinek a kedvéért megtettem, Maria pedig az első nő. Így maradtam volna egész nap, csak két szót beszélhessek egyetlen szülőmmel. Maria nézett rám, hosszan, mintha különböző érzések csatáznának benne, aztán felém nyújtotta lilára lakkozott körmökkel ékes kezét. – Na jó. Egy próbát megér, de ne nagyon reménykedj. Lassan felálltam. – Köszönöm, Maria. El sem hiszed, mennyit jelent ez nekem! Maria mosolygott. – Dehogynem. Viszont kell valami, ami nagyon közel állt édesanyádhoz. Van nálad ilyesmi?

143

– Ilyen keresztkérdéseket ne tegyél föl – morogtam. Mi a fenét kéne, odaadjak neki? Mi van rajtam kívül, ami közel állt anyámhoz, és még mindig nálam van, főleg munkaidőben? Te jó ég... Aztán a fülemhez kaptam, és kikapcsoltam a benne függő ékszert. Ez konkrétan az anyámé volt, és jól ment a fekete kosztümömhöz, aminek a fájdalmas-sikonyálós jelenet óta nem is éreztem szükségét. – Ez megfelel? – kérdeztem. – Fogjuk rá – húzta el a száját a médium. – Nem a legjobb, mert túl kis felülete érintkezett édesanyáddal, és lehet, hogy a te kisugárzásod már rég elnyomta az övét... De talán működni fog. Maria az asztalához lépett, ahol az idézgetést végezte. A sima fát furcsa ábrák díszítették valamilyen barnásvöröses festékkel; akadt egy olyan pont, ahol a vonalak összefutottak így alkotva egy teljes, misztikus képet. Kolleginám ide tette a fülbevalót, és újból hozzám fordult. – Kell még valami. Olyan lassú, rituális mozdulatokkal ténykedett, hogy azonnal beittam a misztikus hangulatot, és majdnem suttogva szólaltam meg, mintha attól tartanék, hogy valami borzalmas dolgot fog kérni, mert valami tiltott és sötét mágiával foglalkozunk, holott ez csak egy rutinművelet volt, Maria mindennap ezt csinálta. De akkor is. Régi idők harcos papnői jutottak eszembe. – Mi? – kérdeztem áhítattal. Maria nyilván észrevette, hogy kissé megváltozott a viselkedésem, mert halvány mosoly játszott a festett ajkakon. El tudtam képzelni, hogy ezt minden ügyfelével eljátssza, de akkor is játékosan lehalkította a hangját, és úgy beszélt, mintha tényleg középkori szektatagok lennénk. – Vér – súgta a fülembe olyan hangon, hogy égnek meredt a tarkómon a babahaj. – A tied. Nagyszerű. – Persze... Vágj meg nyugodtan. Az ábrákat kinek a vérével festetted föl? – A sajátommal – mondta Maria, némileg kiszűrve a misztikusságot a hangjából. – Megkeresem a késem, addig zárd be az ajtót. Nem lenne jó, ha megzavarnának. 144

Engedelmesen az ajtóhoz léptem és elfordítottam a kulcsot, majd feltűrtem a kosztümöm ujját, és az apró ezüsttőrt markoló Maria felé nyújtottam a kezem. – Rá kell csöpögtetni a fülbevalóra – magyarázta. – De az ábra többi részébe nem szabad belezavarni, különben elég csúnya lehet a végeredmény. Vágod? Nem tudtam, hogy a kezemre vagy a témára gondol-e, mindenesetre bólintottam. Biztos a témára gondolt, mert a kést nem adta ide. Gyertyákat gyújtogatott mindenfelé, és valamilyen fekete port szórt az asztalra. Aztán odakapta a kezem, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül végigrántotta a pengét a csuklómon. Megvárta, míg néhány csepp az ékszerre hullik, majd azonnal kendőt nyomott a sebre, és figyelte, amint a vérrel húzott vonalak felizzanak; aztán leült és beszélni kezdett, valami ismeretlen nyelven, lehunyt szemekkel, egyre hangosabban, és a szoba mintha megtelt volna finom elektromos rezgésekkel. Csipkedték a bőrömet. A hőmérséklet egyik pillanatról a másikra változott kellemesen langyosból jéghideggé, majd minden átmenet nélkül vissza tűzforróvá. Az asztalra szórt fekete por lágyan füstölgött. – Szólítsd! – utasított Maria. Annyira idegen volt tőlem a helyzet, hogy a hangom nagyon bátortalanul, halkan szól, miközben a csuklómra szorítottam a kapott rongyot. – Anya... – Nem úgy! A nevén! – Leticia... Leticia Carro! – mondtam immár határozottabban. Maria is belekezdett, és együtt skandáltuk anyám nevét, míg a hőmérséklet hirtelen normalizálódott, de az elektromosság háromszor annyira pattogott az éterben. És akkor meghallottam az imádott hangot. – Ki az? Ki hívott? Feleljen! – mondta. Kissé rekedtes volt a hangja, és visszhangos, mintha egy rosszul hangolt rádióból szólna. Maria intett, hogy beszéljek. – Anya... – Lilian? Te vagy az, kicsim? – Igen, én vagyok – majdnem könny szökött a szemembe. De csak majdnem. – Segítened kell nekem! – mondtam kétségbeesetten. 145

– Valami baj van? – kérdezte lágy hangon. – Igen... Vagyis nem... Szóval... Gyorsan beszámoltam Katie-ről és arról, ami Jessicánál történt. – Mi a bánatos franc történt!? – Szépen beszélj, te! – pirított rám. – Az történt, hogy a lelki gyötrődésedet fizikai fájdalommal váltottad ki. Olyan hevesen tört rád a lelki kín, hogy másfajta szenvedéssé alakítottad át. Ezt elvileg bármikor meg tudod csinálni. – Szóval akkor mostantól nem fáj Katie elvesztése? Azért idegesít a gyászruha? – Igen. Ez egy ritka és fontos képesség, jó lenne, ha megtanulnád kezelni. Általában azok alkalmazták, akiket nem kímélt a sors a fájdalomtól, de a testi kínokat jobban tűrték a lelkieknél. Szeretném, ha megkeresnéd a könyvet, amibe ősünk a képességekkel kapcsolatos feljegyzéseit írta, abból mindent megtanulhatsz. – Lily, már nem soká bírom – nyögte Maria. Igaza lehetett, mert a szeretett hang egyre nehezebben volt kivehető. – Hol a könyv, anya? – kérdeztem. – Nem tudom pontosan. Legutoljára... Hangja kivehetetlen recsegéssé vált. – Maria, kérlek! – kiabáltam. – Gyorsan! – sziszegte. – Anya, hol a könyv, hallod? – Utoljára – recsegés – ... országban látták. – Ezt nem értettem, mondd még egyszer! – annak a lehetősége, hogy pont most vesszen el a kapcsolat, épp a sorsfordító pont előtt, borzalmasnak tűnt. Nem akartam, hogy elmenjen, hallgatni akartam a hangját, ahogy beszél, mert közben láttam magam előtt a gyönyörű, kedves arcot. – Franciaországban tűnt el, méghozzá abban a városban... egy pillanat... Egy öregemberre bízták... A neve... A neve... – Anya! Maria, várj még! Anyu hangja recsegéssé változott, mintha eltekerték volna a rádión a gombot, és azon a frekvencián nem lenne adás. Talán erről is volt szó, átvitt értelemben. 146

– Ne! Anya! Anya, szeretlek! – kiabáltam, mintha azt hinném, hogy ha hangosabban beszélek, az majd áthatol a recsegésen. Szörnyű érzés volt, mintha másodszor is elveszíteném. A következő momentumban a recsegés megszakadt, Maria tüdejéből pedig nagy adag levegő süvített ki. Mellkasára szorított kézzel, hápogva nézett rám. – Bocsáss meg – nyögte. – De ilyen felkészületlenül egy profinak is nehezen ment volna... – Semmi baj – ráztam meg a fejem. A kurva életbe, nem fogok sírni, csak azért sem! – Köszönöm, hogy megpróbáltad. Maria óvatosan felemelte a fülbevalót, és vigyázva, hogy ne csöpögtesse össze a mágikus ábrát, a kezembe adta. Én kivettem a másikat is és zsebre vágtam őket. Mire szembe jutott, hogy összevérezem a kosztümöt, késő volt. Mindegy, majd bedobom a mosásba, ha hazaértem. – Megtudtad, amit akartál? – kérdezte Maria fáradt hangon. Nyilván érdekelte, megérte-e az egész cirkusz. Ahogy elnéztem, tényleg kemény menet lehetett neki. Nem tudom, amihez ő értett, abban én totál kuka voltam. Lassan kifelé indultam. – Még többet is, mint akartam – feleltem. – Akkor jó. Mert ezt jó sokáig nem tudom majd újra csinálni. Megértő mosollyal bólintottam, és visszatértem az irodámba. Ha az anyám azt hiszi, hogy a kedvéért Franciaországba megyek és kajtatok egy olyan könyv után, amiről senki nem tudja, hol van, akkor nagyon téved. Van nekem saját kajtatnivalóm még ma este a város uránál, mert Jessicával úgy döntöttünk, legjobb, ha őt is meginterjúvoljuk Emilia-ügyben. Szóval hiába fogadtam meg, hogy a következő évszázadban nem megyek hozzá ezer méternél közelebb, valószínűleg muszáj lesz a színe elé járulnom, különben Jessica hisztizni fog, Emilia hisztizni fog és a lelkiismeretem is hisztizni fog. Mindháromnak le kéne zavarni egy-egy nagy pofont, aztán maradjanak nyugton. De hiába. Azért én ott álltam a bordó huzatos kanapé szobájában, és Sachelt vártam, aki „mindjárt jön, csak még elintéz valamit." Amikor Riley beengedett, igencsak leesett az állam. Az öltönyén nagyítóval se 147

találhattam volna porszemet vagy gyűrődést, nyakkendője tökéletesen állt, haja gondosan megfésülve. Remélem, Sachel nem bántotta, mert az az én lelkemen szárad. Szerintem amúgy is jobban nézett ki kócos hajjal, kigombolt ingben. Zord testőrként jött a nyomomban a kanapés szobáig, majd komoran távozott. Kicsit olyan volt, mintha valami szerepet játszana, de láttam valamit az arcán, ami azt sugallta, hogy nem teszi az agyát. Míg Sachelt vártam, felfedeztem azt a könyvet, amit múltkor olvasott. Fölemeltem, hogy alaposabban is szemügyre vehessem. A címet nagy aranybetűkkel rótták a borítóra: Bíbor patak. Vér, mi más is lehetne? A hátlap szerint „a fiatal lány kalandos története a francia vámpírral", melynek megírása előtt az író „körültekintően foglalkozott a vámpírokkal és szokásaikkal." Visszanéztem a borítórajzot, és látnom kellett, hogy a nő fölé hajoló vérszívónak nem a szemfoga van meghosszabbítva, hanem a metszőfoga, így sokkal inkább emlékeztetett egy hódra, mint vérszívóra. Ez annyira nevetséges volt, hogy majdnem tényleg röhögni kezdtem, bár lehet, hogy ez a sztori szempontjából fontos. Sachel ezt tényleg élvezi? Persze lehet, hogy ő vígjátéknak fogja föl. Az mindent megmagyarázna. Bátorkodtam átöltözni, hogy ne abban a ronda kosztümben mutatkozzak. Spanyolos, tarka szoknyát választottam egy fehér ujjatlannal és könnyű csipketopánt. Elég meleg volt hozzá, és különben sem vagyok hajlandó magas sarkúban billegni a nyomorult fehér kavicsokon odakint. Végighevertem a díványon, és átöleltem egy bordó, selyem kispárnát. Francba az egésszel. Nem akarok vámpírok közelébe menni, az urukéba meg aztán főként nem. A tegnapi után legszívesebben kiskanállal vájtam volna ki a szívét. És amint ezt végiggondoltam, furcsa villanást láttam az ajtónál. Fölültem, mint a rugó. Sachel? – Észrevettél – sóhajtotta csalódottan, és elősétált az árnyékos sarokból. Ezúttal klasszikus csipkecuccban feszített, még a haját is lazán összefogta. – Mióta bámultál? – kérdeztem.

148

– Csak néhány perce – felelte kifürkészhetetlen arccal. – Olyan voltál, mint egy gyönyörű festmény. – És? Ingerenciát éreztél, hogy fellógass a falra? Halványan elmosolyodott. – Minek köszönhetem a látogatásod? – kérdezett vissza. – Tudtommal gyűlölsz és meg akarsz ölni. – Így is van – hagytam rá. – De a körülmények úgy hozták, hogy beszélnem kell veled. – Pompás. Nekem is veled. De kezdd csak nyugodtan. Van egy olyan érzésem, hogy te hamarabb végzel. – Helyes meglátás. Csak egy egyszerű kérdésem van – mondtam mosolyogva. – Kefélsz avagy sem egy Emilia Lionel nevű lányt? Sachel pislogott. – Parancsolsz? – Jó, elmondom prűdül. Létesítettél szexuális kapcsolatot egy Emilia Lionel nevű hölggyel? – Nézd, Lily, ez... – Ne köntörfalazz! Igen vagy nem? – Szerinted minden nőnek tudom a nevét, akit az ágyamba cipelek? – kérdezte olyan hangon, mintha azt állítottam volna, hogy egy meg egy az három. – Rá emlékezned kell – mondtam. Volt egy frankó kis törvényünk, ami keményen korlátozta a fiatalkorúak és a vámpírok kapcsolatát. Amíg nem töltötte be a tizennyolcat, nem számított, hogy az illető beleegyezett-e a dologba, már egyetlen apró harapás is nemi erőszaknak, fajtalankodásnak minősült. A szülőkre gondatlanságért ráküldték a gyámhatóságot, és nem egyszer fedeztek fel komoly családi problémákat. Ezért is volt megdöbbentő Emilia esete. Mondjuk a törvény épp megbukni készült, mert az intézetek megteltek összeharapdált kamaszokkal, a szülők pedig nem győztek fellebbezni a bíróságon, hogy valahogy visszakönyörögjék szertelen sarjukat a családi tűzhely mellé. Tulajdonképp az egész dologgal csak az ügyvédek jártak jól. Nekik dagadt a zsebük apuci pénzétől. – Miért? Mi olyan különleges benne?

149

– Például az, hogy még nincs tizenhat, de a teste tele van harapásokkal, különös tekintettel a nyakára, a melleire és... egyéb részeire. Véletlenül nem tudsz erről valamit? Sachel furcsán elmosolyodott. – Sértegetsz, kicsi Lily? – kérdezte, és vetett rám egy hosszú, tudakozódó pillantást. – Komolyan azt hiszed, rászorulok tizenöt éves kislányok... bájaira? Mi tagadás, nem hittem. – Nem, de... – Egyáltalán honnan jutott eszedbe, hogy közöm van hozzá? – Ő mondta. – Mi? – kérdezte Sachel döbbenten. Lehet, hogy kétségbeeséssel töltötte el a tudat, hogy van a világon egy nő, akit még nem döntött meg, ennek ellenére a csaj ezzel villog. Sürgősen pótolni kell a mulasztást! – Nem mi, csak ő. Azzal villog, hogy a város ura kúrogatja. Sachel egy pillanatig gondolkodott. – Hát nem tudom, Lilian. Tudtommal ennek a városnak csak egy ura van, méghozzá én, és megesküszöm neked bármire, hogy nem nyúltam hozzá egyetlen kiskorúhoz sem. Valamiért hajlottam rá, hogy higgyek neki. Úgy megdöbbent, és olyan komolyan válaszolt, hogy majdnem biztos voltam az igazában. Elvégre tényleg nem szorult rá. Sachel egy perverz disznó volt, de sosem mutatta jelét, hogy a fiatalkákat kedvelné. Na jó, ezt majd még meggondolom, addig is haladjunk. – Rendben, hiszek neked – mondtam, bár ez csak afféle féligazság volt. Más néven hazugság. Biztos megdöbbent, de mielőtt válaszolhatott volna, a következő fontos kérdésre ugrottam. – Kitől mentettél meg tegnap? Intett, hogy kövessem. Miközben egy másik szoba felé haladtunk, méltóztatott válaszolni. – Megfigyeléseim szerint egy pszichotikus baromtól, aki megpróbálta elvágni azt a gyönyörű nyakad – lementünk egy emeletet, és beléptünk egy zöldben pompázó helyiségbe. A kanapékon és faragott asztalokon kívül egy középkort idéző franciaágy és egy hatalmas 150

zongora is a berendezés részét képezte. Fogalmam sem volt, minek jöttünk át ide, de nem is nagyon izgatott. – Nem vagyok hülye, Sachel – világosítottam föl. – Amikor elkaptad, azt mondtad, nem soká tűröd már a mestere arcátlanságát. Szó szerint. Kiről beszéltél? – Neked az nem fontos – felelte kitérően. – Már hogy ne lenne fontos! Akárki is az, megfenyegetett és láthattad, hogy komolyan is gondolta! – emeltem fel a hangom. Pillanatok alatt elérte, hogy ölni tudjak dühömben. Olyan ez-afelnőttek-dolga-és-te-kislány-vagy hangon beszélt hozzám. Úgy, de úgy hozzá vágtam volna valamit! – És miért is fenyegettek meg? – kérdezte. – Mert segítek a zsaruknak felderíteni a gyilkosságokat. – Ah, a bájos Jessica nyomozóval – bólintott Sachel. – Tudod, Lily, azt nem értem, hogy akkor miért nem állsz le a szaglászással. – Te talán engednél efféle aljas zsarolásnak? – vontam fel a szemöldököm. – Természetesen nem. De én meg tudnám ölni azt, aki fenyeget. Te nem bírnál el vele. – Szóval tudod, ki áll a múmiák mögött? – csaptam le. – Lehetséges – Sachel enyhén oldalra billentett fejjel nézett rám. – Teszek neked egy ajánlatot... És ezzel el is jutottunk oda, ahova akartam. Ez rosszul hangzott, főleg azért, mert nagyon önelégült képet vágott, miközben beszélt. Úgy éreztem, valami világméretű disznóság van készülőben. – Ne kímélj – mondtam. – Felajánlom, hogy megsemmisítem a kompromittáló kis videómat, és grátisz elmondom, amit az ügyről tudok. Ez elég nagylelkű javaslat volt. Annál rosszabb nekem. – Cserébe én... – puhatolóztam óvatosan. – Cserébe te mellettem leszel, ha hívlak, valamint eltöltesz velem egy éjszakát, és engeded, hogy a véred vegyem. És halál komolyan gondolta, pedig először azt hittem, viccel. Közelebb lépett, én meg hátráltam. 151

– Ez túl nagy ár – mondtam. – Kérj mást, bármit. – Nem. Nekem ez kell. Ahhoz képest, hogy más nők bármit megadnának egy ilyen ajánlatért, te nem tűnsz túl boldognak. Hát nem. Én nem vagyok más nők. Különben is volt valami a hangjában, ami nem tetszett. Pupillái enyhén kitágultak, lassan megnyalta az ajkát, én meg csak totyogtam hátrafelé, mint egy kiskacsa, akinek tele lett a pelusa. – Ne is álmodj róla, hogy lefekszem veled – közöltem. – Szeretek valakit, aki... – ... aki megcsalt. – Nem érdekel! – kiabáltam. Egyszerűen félelmetes volt. Nyugodtan, magabiztosan közeledett, én meg hagytam magam sarokba szorítani. – Én nem leszek a kurvád! – elkaptam a mágiát, és Sachel felé löktem, de legott lepattantam az elméjét védő kőfalról. – Én a helyedben nem ellenkeznék ennyire – suttogta. – Még a végén tényleg a rendőrséghez kell fordulnom. – Nem érdekel – mondtam. Reméltem, hogy nem hátazok neki semmilyen értékes műtárgynak, mert képes, és azt is felhasználja ellenem. – És ha a szép szóra nem hallgatsz – folytatta –, még vannak a tarsolyomban más eszközök is. Sikerült az ágyhoz lépkednem, amilyen ügyes vagyok. Széle megütötte a térdhajlatomat, így összecsukló lábakkal zúgtam a matracra. Két könyökömmel megtámaszkodtam, úgy néztem fel a város egyre közeledő urára. – Nem kényszeríthetsz semmire – sziszegtem. Sachel előrelendült, és a vállam mellett támaszkodott meg. Egészen közel hajolt hozzám, hogy tüdőmet betöltötte az illata. – Semmiféle erőszakra nincs szükségem ahhoz, hogy rávegyelek olyasmire, amit elképzelni is szégyellsz – suttogta az arcomba. Volt a hanglejtésében valami meghatározhatatlanul obszcén... Ez a szöveg valószínűleg az összes nőnél bejött, hiszen ki ne dőlne a karjaiba ilyen trágár ígéretek felé hajló kijelentés hallatán? A szívem időközben a mellkasomból a torkomba mászott, és ott verdesett veszettül, mintha ki

152

akarna szabadulni, hogy ne legyen tanúja annak, ami most következik. A vámpír száját centiméterek választották el az enyémtől. Isten látja lelkem, én szerettem Danielt, de a testemmel nem tudtam vitába szállni. Elég világos jelzéseket kaptam tőle arra vonatkozólag, hogy mit szeretne Sachellel csinálni. Tiszta szerencse, hogy ebben a jól működő rendszerben az agyam irányít, a szívem és a testem ugyanis megbízhatatlan. – Fogd föl, Sachel, nem kellesz – mondtam. Nem fordítottam el a fejem, egyenesen a szemébe néztem, a fekete pupillákba. – Érzem a szagát, Lilian – felelte. – Majdnem az ízét is. Életedben nem kívántál még így senkit. – El vagy te tévedve, kicsi vámpír – suttogtam. Csak suttogásra futotta, mivel alhasi tájékon erős lüktetés kezdődött, ellenállás ide vagy oda. – Tudod, mikor foglak én téged kívánni? – Mikor? – lehelte Sachel jóformán a nyakamba. Itt és most akart engem, méghozzá nagyon. Hát erre mit mondjak? Egyéni szoc. – Majd ha a pokol befagy, és Lucifernek visszanőnek az angyalszárnyai! – kiabáltam, és azon lendülettel több irányból is támadás alá vettem a mélyen tisztelt vámpír urat. Először is felrántottam a virgácsaimat, és páros lábbal, teljes erőből gyomorszájon rúgtam, ezzel párhuzamosan jobb kézzel lezavartam neki egy irtózatos pofont; ennek hatására kibillent az egyensúlyból, és a mágiám már talált is egy milliméteres rést a védőpajzsán. Nekicsaptam a falnak. Nem hittem, hogy erre is képes vagyok, de a harag méregként járta át az ereimet. – Soha többé – kiabáltam, és az egyik pompásan faragott asztalnak löktem, miközben leugrottam az ágyról – ne merészelj – durr a falnak – engem – durr az ágynak – fenyegetni! –bár teli torokból ordítottam, vitézségem nagyjából eddig tartott. Sachel hamar összeszedte magát, kizavart az elméjéből, és nemes egyszerűséggel a karomat elkapva magához rántott. – Felőlem játszhatunk így is – sziszegte. Egész testéből áradt a féktelen harag. – De ne akard, hogy bántsalak – körmei belevájódtak a kezembe. Vér buggyant ki és folyt le lassan az alkaromon, de föl se szisszentem. – És most tűnj el, különben nem állok jót magamért – 153

mondta, és ahogy elengedett, olyan vad dühöt láttam a szemében, hogy már azért megérte az egész. Nem iszkoltam kifelé, kényelmes, magabiztos léptekkel hagytam el a szobát abban a reményben, hogy sikerült Sachel méltóságát porig aláznom.

 Ó, Otthon, te Édes! A saját lakásomban, a saját ágyamban és a saját ruhámban ültem egy tál pattogatott kukoricával, és feltett szándékom volt megnézni egy jó filmet, aztán holnap megtárgyalni Jessicával a további teendőket gyilkosság– és Emilia-ügyben. Ha meghallja, hogy Sachelnek hasznos információi vannak, és csak azért tartja vissza őket, mert én nem ugrok fejest az ágyába, ki fog nyírni. A szememre fogja hányni, hogy a szemérmeskedésemmel hátráltatom a nyomozást, és hogy azonnal menjek vissza, és térden állva esedezzek Sachel bocsánatáért, vagy keresztüllő. Ezt általában eljátsszuk, mikor nekem meg kéne tenni olyasmit, amihez semmi kedvem. Fordított helyzetben természetesen a fejemhez vágná, hogy én csak fogjam be, mert ő senkivel nem fog érdekből henteregni. Ha én ezt mondom, jó eséllyel lenyesi a fejem. De most nem érdekelt. Beraktam egy Alan Rickman mozit, bekucorodtam a takaró alá, és a videócsatornát kerestem, mert olyan ritkán nézek tévét, hogy simán elfelejtem, melyik az. Különböző nyelvű zenecsatornák suhantak el, rajzfilmek, géppisztollyal rohangálósok, „ó, Armando, te csak játszol az érzéseimmel" kategóriájú szappanoperák és rinocéroszok párzásáról tudósító természetfilmek. Már épp léptem volna tovább, mikor felhangzott a narrátor: – Maradjanak velünk, mert hamarosan élő adásban közvetítünk Indiából Valery Masonnel! Kigúvadt szemekkel meredtem a képernyőre. Valery Mason konkrétan a barátnőm, és konkrétan azt mondta nekem, hogy Japánban 154

van. Azt pedig elfelejtette említeni, hogy élő adásban, nem sokkal főműsoridő után lesz megtekinthető. Na mindegy. Ha már van, nézzük. A jó tízperces reklámblokk alatt megpróbáltak nekem garantáltan cukormentes cukrot, tökéletes simaságot garantáló borotvát, niagarányi nedvességet beszívó tisztasági betétet és öt másodperc alatt ható fájdalomcsillapítót eladni, aztán amikor az utolsó éneklő mirelit borsószem is eltávozott a képernyőről, végre feltűnt a „Valeryvel a Világ körül" főcíme, és néhány másodperc múlva megpillantottam a barátnőmet. Hosszú, barna haja enyhén göndörödött a fodrász keze nyomán, szemhéján kék púder csillogott, ami még jobban kiemelte a sötét íriszeket. Sárga ujjatlant és sötét farmert viselt, kezében piros szivacssapkás mikrofont szorongatott. – Jó estét – mosolyogta a kamerába. Elég hülyén vette ki magát, mivel náluk még csak alkonyodni sem kezdett, de hát első a néző. – Mai adásunkban India kultúrájával fogunk megismerkedni... Kétségtelenül élvezetes műsor volt. Valery kitért a néphagyományokra és ünnepekre, a viseletre, a történelemre, a gazdaságra és ebből fakadóan az étkezésre. Zsigerből éreztem, hogy baj lesz, csak úgy ropogott a kukorica a fogam alatt. – Indiában a mindennapos étkezés részét képezik a... – Valery hangja elbizonytalanodott – bogarak. – Ezek az ízeltlábúak... Nem, igazán nem fontos megkínálni... – egy fekete bőrű férfi egy apró tálkát dugott az orra alá, amiben különböző sült kitinpáncélosok várták, hogy megegyék őket. – Köszönöm, nem kérek! – mondta viszolyogva, amint a férfi közelebb nyújtotta a tálat. Lába beleakadt a mikrofon zsinórjába, és kis híján hasra esett. A fekete mondott valamit a saját nyelvén, amit a képernyő alján futó fehér felirat fordított le. – Vegyen csak, finom! Valery arca mélységes undort tükrözött. A fazon megragadott egy rovarkát, és talán kedvcsinálóként, jóízűen félbeharapta. Az állat kitinpáncélja recsegve összeroppant, egyik lába még kilógott a falatozó szájából. A jószívű indiai Valery felé nyújtotta a megmaradt fél bogarat,

155

és a következő pillanatban a barátnőm előrendülve hányni kezdett. Frankón rá a kamerára. Először csak néztem nagy szemekkel, aztán kirobbant belőlem a röhögés. Olyan felszabadultan nevettem, hogy a kukoricás tálat lesodortam az ágyról, és a kispárna sarkával törölgettem a könnyeimet. Ez utóbbiak csak akkor csordultak ki, mikor Valery egy is foltban letörölte a kameráról a gyomortartalmat, és benyögte, hogy: – Ez volt műsorunk mára, aludjanak jól, viszontlátásra. A következő műsor ajánlója tűnt fel a képernyőn, én meg sírtam a röhögéstől. Ez azt jelenti, hogy Valery hamarosan hazajön, és elpanaszolja, hogy elcseszte az első élő adását. Nekem pedig nagyon kell majd vigyáznom, hogy ne kezdjek fuldokolni a nevetéstől, amint meglátom a repülőtéren.

156

15. FEJEZET – Nem. – Lily, kérlek! – Nem! – kiabáltam. – Ha annyira akarod, menj, és csináld meg te! – Én azzal a vérszívó köcsöggel? Inkább a halál! – Részemről dettó. – Lilian, a kurva életbe! El fogják venni tőlem az ügyet! – Az a te bajod, én nem leszek rovátka az ágytámláján! Jessica lerogyott a kanapéra. Én karba font kézzel, dühösen meredtem rá. Elmondtam neki, mi Sachel álláspontja a gyilkosságokkal kapcsolatban. Megemlítettem a fenyegetést is. Azt persze nem hatotta meg. Hogy gyönyörű karrierjén szégyenfolt esik, sokkal fontosabb, mint egy barátnő, akit megpróbáltak megölni. – Rohadt, utolsó, mocskos szemétláda! – fakadt ki a nyomozónő. – Hogy képes erre? Egyáltalán mit képzel magáról? Hogy ő valami hű de nagy nőcsábász? – Aha. És sajnos jól képzeli. Úgyhogy jó lesz, ha kitalálunk valamit. Arról a Vincent Starról nem derült ki semmi? – kérdeztem, és leültem Jessicával szemben. – Szóltunk az Interpolnak, de semmi. Szóval a pasas vagy nagyon jó, vagy annyira béna, hogy nem jutott el a híre a nemzetköziekhez. De ugyanott vagyunk: tapogatózunk a sötétben a kicseszett villanykapcsoló után, ami lehet, hogy nem is létezik. – Azért egy gyertyánk van – szóltam közbe. – Megesküdött, hogy semmi köze Emiliához. Jess megvetően felhorkantott. – Megesküdött... Jaj de sokra megyünk vele. Mi mást mondhatott volna? Nem fogja bevallani. – Nem hinném, hogy hazudott. – Honnan tudod?

157

– Nem tudom... Csak van egy olyan érzésem, hogy igazat mondott... Nem szedtél ki valamit a kiscsajból? – Nem. De amikor tegnap elment, itt hagyta a kabátját – felelte sokatmondó mosollyal, és kényelmesen átballagott a másik szobába, hogy egy kicsi, bőrkötéses határidőnaplóval térjen vissza. Átvettem a füzetkét és felnyitottam. Színes tollakkal macskakaparás-szerű írással kerültek a lapokra a bejegyzések. Semmi érdekeset nem találtam benne, ahogy végiglapoztam. Csak olyan érdektelen feljegyzések voltak, mint „fizikatémazáró", „Becky-szülinap" meg „osztálypénzt fizetni". Csupa kamaszlányos hülyeség, néhol egy-egy szívecskébe foglalt Johnny Depp vagy Garrett Hedlund felirat, virágok, felhőcskék. Felnéztem Jessicára. – Te találtál ebben bármi fontosat? – Persze! – méltatlankodott. – Tiszta vaksi vagy! – Ja, azért vagy kettőnk közül te a zsaru. Mutasd azt a nagy nyomot! Jessica megkereste az aktuális hétre vonatkozó oldalt, ahol a „Topográfia" és a „Koncert" feliratok virítottak, majd lapozott egyet és a jövő pénteket jelölő napra mutatott. Három szó szerepelt a papíron: este tíz, Pillangó. A várt hatás elmaradt. Nem csaptam a homlokomra a megdöbbenéstől, és nem ugráltam körbe a szobát a felfedezés örömében. Még csak nem is sikoltottam fel és kezdtem tépni a hajam. Csak néztem Jessicára. – És ez azt jelenti, hogy...? – kérdeztem óvatosan. – Jaj, Lily, ne legyél már ennyire sügér! – morogta a nyomozónő. – Azt jelenti, hogy a kis hölgynek jövő pénteken este tízkor randija lesz a Pillangó Clubban. – Értem – bólintottam. – Kivel? – Hát honnan a homárból tudhatnám? – nézett rám Jess. – De ha tudjuk, hogy Emilia jószerével harapásfüggő, hogy a találka a szexnegyed szívében lesz jóval sötétedés után, abból mi következik? Ez úgy hangzott, mint egy rossz matekpélda. Világéletemben utáltam a matekot. – Hogy egy vámpírral randizik? – kérdeztem. 158

– Bizony ám... – Jessica önelégült képet vágott, és becsukta a határidőnaplót. – Előrébb jutottunk. – Igen. De most mit akarsz csinálni? Követed Emiliát a találkára? – kérdeztem. Nem nagyon láttam más megoldást a kedves kilétének felderítésére. – Te jó ég, dehogy! – tiltakozott a nyomozónő. – Te fogod követni. Csönd. –Mi? – Ahogy mondom, te fogsz utána menni és meglesni, hogy kivel bájolog. – Miért én? – háborodtam fel. – Te lettél hirtelen olyan jóban vele, menj és kukkold meg magad! – Én nem mehetek, hiszen ismer – vetette ellen Jessica. – Engem is... – Francokat. Egyszer látott gyászba öltözve, hányás után, életed legtropább formájában. Ha topon vagy, tök máshogy nézel ki. Nem fog felismerni. Nem bizony. Mert hogy én nem megyek utána, az hétszentség. De sajnos ebben a pillanatban megláttam Jess szemében azt az eszelős ragyogást, ami akkor jelenik meg, ha kitalál valamit, és zseniális ötletnek tartja, pedig mindenki más szerint őrültség. Jelenleg a szexnegyedbe tett kirándulásomról szentül hitte, hogy remek idea, én pedig, mint a „mindenki más" megtestesítője, vonakodtam egyetérteni és teljesíteni az óhaját. – Nem hinném, hogy ez lenne a megoldás a gondjainkra – mondtam, finoman célozva a terv abszurditására. Igazából nem volt hülyeség, de hogy én egyedül kóricáljak azon a bordélytelepen, nem igazán volt vidító elképzelés. – Vagy ez, vagy mehetsz Mr. Agyarral hancúrozni – mondta Jessica. És halál komolyan gondolta. Édes Istenem, mit vétettem ellened, hogy ezt érdemlem? – Biztos van más módszer – mondtam reményteli hangon. – Például felkerested már az 1995-ben végzetteket? – kérdeztem szúrós tekintettel, próbálván elevezni a veszélyes vizekről. – Kértem időpontot az egyetem igazgatójától, és ha jól mennek a dolgok, jövő héten fogadni tud. 159

– Jövő héten!? – nyögtem. Tudod, hány gyilkosságra elég ennyi idő? – Figyelembe véve, hogy gyilkossági nyomozó vagyok, van némi elképzelésem a dologról – felelte szárazon. – De emiatt majd én aggódok, neked elég a saját problémáiddal foglalkozni. Nyugtalanít az a fenyegetésdolog... – Elhiheted, hogy engem is – morogtam. Kissé frusztrálólag hat az emberre, ha megpróbálják megölni. Bár volt egy olyan érzésem, hogy Jessicának ezt nem kell magyarázni. De persze az is lehet, hogy ő már megszokta az ilyesmit és a merénylők leszerelése csupán rutinművelet. – Komolyan mondtad, hogy nem fértél hozzá az elméjéhez? – kérdezte. – Nem szívesen viccelek ilyesmivel – sóhajtottam. – Esküszöm, olyan betonfal védte, amin útfúróval se lehetne átjutni. – Akkor, azt hiszem, egyértelmű, hogy másféle védelemre van szükséged – bólintott a nyomozónő. – Konkrétan mire gondolsz? – Elméletben már tudsz lőni – magyarázta. – Idejét látom, hogy gyakorlatba ültessük a tudásod. Fegyvertartási engedélyt meg ripszropsz szerzünk. – És mikor tervezted ezt a gyakorlatba ültetést? – Hétfőtől kezdve minden délután – felelte. – Beviszlek a lőtérre, és együtt gyakorolhatunk. Jessica vonásai megkeményedtek, mintha elhatározását a világon semmi sem rengethetné meg. Talán a kérdő tekintetemre, vonásai kicsit megenyhültek. – Most vesztettem el egy barátot. Nem vagyok hajlandó holmi elmetrükkök miatt még egytől megválni. – Köszönöm – mondtam őszintén. Végre, végre valakinek eszébe jutott, hogy segítsen egy kicsit. – Nincs mit – mosolyodott el. – Most pedig ne haragudj, de be kell, menjek a kapitányságra. Megígértem, hogy besegítek egy másik ügyben. – Persze, semmi gond – mondtam. – Nekem is van még dolgom. – Hát akkor, viszlát hétfőn. Addig pedig egy javaslat: szemek, nemi szervek. 160

– Ööh... Ez remek tanács – vigyorodtam el, és kifordultam az ajtón. Mikor elindultam a lifttel, a mosoly lehervadt az arcomról. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, már csak a gondterheltség maradt.

161

 A Véres Medál klán találkahelye a várostól némileg távolabb fekvő fenyvesben volt egy lágy füvű tisztáson, ami telihold idején gyönyörű, ezüstös fényben fürdött. Legalábbis Daniel ezt állította róla; én még nem láttam, de ami azt illeti, nem is nagyon szerettem volna oda kerülni, mikor a hold kikerekedik. Lehet, hogy káros lenne az egészségemre. Ettől függetlenül Daniellel mentünk oda, mikor az égen még csak egy keskeny sarló fénylett, feküdtünk a fűben és néztük a csillagokat. Aztán másféle tevékenységbe kezdtünk, időnként csórén rohanva a fák közt, mikor ártatlan turisták felfedeztek minket és menten rendőrért sikoltottak. Az is megesett, hogy Jessica épp a környéken helyszínelt (a gyilkosok előszeretettel végzik munkájukat a fák közt, de biztos csak friss levegőre vágynak), és őt riasztották, hogy nézze már meg, kik riogatják szerencsétlen kirándulókat. Milyen fejmosást kaptam akkor, te szentséges szűz... A régi szép idők. Keserű mosoly. Mikor átverekedtem magam a szúrós cserjék és egyéb nemkívánt aljnövények tömkelegén, végre kiértem a füves részre. Majdnem hanyatt lökött a likantrópszag; nem volt itt az egész falka, de jelentős részük megjelent, élükön Grahammel és a királynővel, Sarah-val. A falkavezér szakadt farmert és bő rövid ujjút viselt, arcán pedig a szokásos borostát. Megtehette volna, hogy a találkahely kellős közepére emeltet magának valami nagy trónt, hogy aztán felfújt hólyagként ott terpeszkedjen, de Grahamet soha nem érdekelte az ilyesmi. Egy kivágott fa korhadozó rönkjén ücsörgött, állát egyik felhúzott térdén támasztva. Lábainál Sarah foglalt helyet, kibontott szőke hajjal, feszülő ujjatlanban, rövidnadrágban. Az arcáról ítélve ő nem bánta volna, ha építenek neki egy trónust, amin lógathatja a lábát, de valamiért úgy éreztem, hogy ezt a farkaskirály előtt nem meri említeni. Az alkonyi pír 162

vérvörös hátteret festett a tűlevelűek mögé. Félelmetes volt és gyönyörű. Ahogy beléptem a tisztásra, minden arc felém fordult. Egyenesen Grahamhez lépkedtem, és lehajtott fejjel fél térdre ereszkedtem. – Tiszteletem a Véres Medál klán királyának – mondtam – és az ő királynőjének. Kinyújtottam felé a kezem, a csuklóm belső oldalával felfelé. Ez volt a tiszteletadás és a vérfarkastörvények elfogadásának jele. Ha Graham elutasítja a felajánlott húst, akkor nagyon nagy szarban lettem volna. A vezér csak akkor nem törődik a felajánlással, ha a felajánló súlyos vétséget követett el a falka ellen, és akár halált is érdemel. De Graham megfogta a kezem, és a száját a csuklómhoz érintette, majd ugyanezt tette Sarah is. Persze a királynőnek is megvolt az elutasításhoz való joga, de a végső döntés a királyé. Jó kapcsolatot tartottam fenn Sarah-val, ezért már automatikusan Graham felé nyúltam; ha más teszi ezt, az a farkaskirálynő iránti tiszteletlenség jele, és a falka nem nagyon tolerálja. Ordaséknál nem könnyű az élet. Felálltam és felálltak a többiek is. Graham nem rögtönzött kiselőadást vagy beszédet, csak in medias res, belevágott a dolgok közepébe. – Van itt néhány tisztázatlan ügy – mondta. – Az elmúlt héten néhányan szégyent hoztak a falkára, és ez nekem nem nagyon tetszik. Teljes volt a csönd. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta a főnököt. Graham nem beszélt hangosan, mégis minden szava tisztán hallatszott. Persze az is lehet, hogy csak jó a tisztás akusztikája. – Paul, Daniel, Zack, Mike és a többiek jöjjenek ide! Az érintettek szó nélkül előléptek. A munkatársam, az exem és azok a farkasok, akik múltkor megtiszteltek az irodámba tett látogatásukkal. Ott volt az is, akire Jamison rálőtt. Úgy tűnt, kicsit nehezére esik a légzés, de más sérülésnyomot nem láttam rajta. Vetett rám egy fenyegető pillantást, de csak akkor, mikor a főnök hátat fordított egy másodpercre. – A hordánk legfrissebb tagja Paul Zimmer. Az első teliholdja előtt széttépett egy ártatlan nőt. Ezt még sikerült eltussolnunk, de ki is derülhetett volna. Zack, Mike, rátok bíztam. Megszegtétek a parancsot, 163

és azt nem tűröm – mondta Graham. Nem volt fenyegetés a hangjában, mégis mindenki behúzta fülét-farkát. Volt egy olyan gyanúm, hogy nem volt kellemes a büntetés, amit kaptak. – Lilian, annak ellenére, amit tett, visszafogadod a munkahelyére Pault? – Természetesen – feleltem. Ha valakit kirúgtak, mert alakváltó volt, az a diszkrimináció legocsmányabb vállfájához tartozott. Különben is már munkába állítottam Carreen Slatteryt azzal a feltétellel, hogy nincs emberáldozat és nincs irodában kefélés. – Akkor Paul, mehetsz a helyedre. Paul középmagas, kövér alakja visszahúzódott a háttérben álló farkasok közé. – Most pedig, Zack, szeretném hallani, mégis miből jutottál arra az elhatározásra, hogy megtámadj valakit, aki nem ártott sem a falkának, sem személyesen neked? – Még hogy nem ártott... – morogta a fekete kefehajú megvetően. – Tönkretette Danielt a kis kurva. Észre sem vettem, ahogy mozdult. Graham egy laza karlendítéssel lepofozta a lábáról a rossz kutyust, aki vérző arccal nyúlt el a fűben. – Daniel jóval feletted áll rangban, nem szorul a segítségedre – mondta Graham színtelenül. Nem igazán zavarta, hogy most fektette ki az egyik társát. – Senki nem kért rá, hogy önkényesen intézkedj. Vagy adott valaki nálad erősebb parancsot? Zack motyogott valamit. – Ezt sajnos nem értettem, Zack – nézett le Graham. – Elismételnéd? – Nem – mondta a farkas hangosan. – Nem bizony, és ezért még az is kevés, amit kaptál, úgyhogy a társaiddal együtt tűnj a szemem elől, és a jövőben nagyon húzzátok meg magatokat – volt valami a hangjában, nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de megijedtem tőle. Csak álltam némán és néztem, ahogy Zack ezer átkot motyogva az orra alatt a helyére vonul, nyomában a többiek. Daniel maradt egyedül velem szemben, feje búbján megcsillant a lemenő nap fénye, extra színt adva amúgy is gyönyörű hajának. Istenem, de jól nézett ki... Nem csodálkoztam, hogy a tinilányok hetven százalékának szobájában ott pislogott le a falról, poszter formájában. 164

– És akkor elérkeztünk a legnagyobb problémánkhoz. A legkevésbé sem érdekel, hogy ki kivel kefél falkán kívül, amíg az nem okoz gondokat falkán belül. Amit ti ketten csináltatok, az túlmegy minden határon. A tekintetem végigsiklott a közelben állókon. Érdekelt, hová akar Graham kilyukadni, de másodperceken belül másfelé terelődtek a gondolataim. A közeli sorban ugyanis felfedeztem a színesbőrű fickót, aki előzőleg követett. Megint napszemüveg volt rajta, és amikor összeakadt a tekintetünk, finoman biccentett. Tudta, hogy felismertem. – Graham – szóltam közbe. – Ne haragudj, hogy közbe szólok, de az a pasas miért követett engem a múltkor? A falkavezér megfordult, hogy lássa, kiről beszélek. – Ja, hogy Sámuelre gondolsz... Őt azért küldtem utánad, mert úgy éreztem, hogy el akarsz majd menni Danielhez. Akkor halálos veszélybe kerültél volna. – Hát akkor irgumburgumozhatsz, mert voltam Danielnél, és nem sokon múlt, hogy megtámadjon – mondtam. Graham összeráncolta a szemöldökét, de még mielőtt válaszolhatott volna, folytattam. – Egyáltalán miért volt otthon? Nem kellett volna a közös vadászaton tartózkodnia? – igyekeztem minimalizálni a hangomban a szemrehányást és a felelősségre vonást. Nem díjaztam volna, ha Graham bedühödik rám. A testi épségemnek nem tett volna jót. – Mert megtiltottam neki, hogy jöjjön – mondta. – Akkor még azt hittem, hogy ő kérte fel Zacket meg a többieket a megtámadásodra. Akkor nem érdemelte volna meg a közös vadászat örömét. Bólintottam. Ha Graham mondja... – De visszatérve a mi kis problémánkra... Az ostoba szerelmi civódásotok ellentéteket szított a falkában, majdnem életeket is követelt. Úgyhogy, mivel nem látok más megoldást a dolog rendezésére, határozatlan időre el vagytok tiltva egymástól. Ez megőrült? – Parancsolsz, Graham? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Illetve igazad van, pontosítanék. Téged nem kötelezhetlek semmire. De Daniel el van tiltva tőled, és ha te megszeged a tilalmat,

165

találkozol Daniellel, azért ő fog bűnhődni. Úgyhogy a helyedben meggondolnám, mit csinálok. Furfangos, nagyon furfangos... A drága volt pasim úgy nézett feljebbvalójára, mintha legszívesebben ott helyben széttépné. Lehet, hogy így is volt. – Ezt nem teheted! – mondta dacosan. Torkából mély, fenyegető morgás tört fel. – Nem avatkozhatsz a magánéletembe, azzal találkozom, akivel akarok! – Ellenszegülsz a parancsnak? – mennydörögte Graham. Alacsony alakja mintha megnőtt volna, szeme egy pillanatra sárgán megvillant. Szinte érezhető volt a testéből áradó erő. Néhány másodpercig szó szerint farkasszemet néztek, aztán a gitáros srác elkapta a tekintetét. – Természetesen nem – mondta. – Helyes. Akkor talán mehetünk is haza – mondta lágy hangon, és már ugyanolyan volt, mint régen. – Lilian, remélem, sikerült tisztáznunk a fontosabb kérdéseket. – Igen... Köszönöm. – Nincs mit – nyugtázta Graham, én pedig szó nélkül megfordultam és elindultam haza. Nem néztem rá Danielre, még véletlenül sem. Akkor valószínűleg képtelen lettem volna elmenni. Furcsa volt, ahogy Graham bánt vele. Mikor sikerül megfélemlítenie, rávágja, hogy „Helyes!", és kész. Sachel biztos hozzátett volna még valami olyasmit, hogy „Tanuld meg, hol a helyed!" vagy „Jegyezd meg, ki a főnök!". Graham nem drámázott, neki elég volt, hogy elérte, amit akart. Sajnáltam Danielt. Az, hogy el van tiltva tőlem, nagy valószínűséggel nemcsak a találkozást, hanem az érintkezés más formáit is érinti. Kész, Graham elvágta a köldökzsinórt. Legszívesebben én is beszóltam volna neki, de ha hosszú távon el akarok érni valamit, akkor taktikáznom kell, még ha pillanatnyilag szenvedek is a Danieltől való elszakítás miatt. Mert ilyen vagyok. A céljaim érdekében én, Lilian Carro, bármit megteszek.

166

16. FEJEZET – Jessica, én ezt nem csinálom! – Szállj ki a kibaszott kocsiból, és nyomás! – De... de... nézz már ki! – nyögtem kétségbeesetten. A szexnegyed szélén álltunk meg azzal a jól kidolgozott tervvel, hogy én meglesem édes párocskánkat a Pillangó Clubban, és megpróbálok minél többet kideríteni. Mivel a város ezen részében minden második szembe jövő nő pénzért kapható, Jessicával úgy döntöttünk, minél feltűnőbben nézek ki, annál jobban beleolvadok a tömegbe; ha nem épp a bordélytelepre megyek kirándulni, a szerkóm összeállítása még vicces is lett volna, így azonban csak kényelmetlenséget okozott, és tovább fokozta bennem a kényszert, hogy kilökjem a nyomozónőt a sportkocsijából, és pánikszerűen menekülőre fogjam a dolgot. – Szóval... bemész, és megpróbálsz minél többet megtudni az agyarasról, aztán feltűnésmentesen követed, és ha elég infód van, felhívsz. Értem? – nézett rám Jessica. – Feltűnésmentesen kövessem? – háborogtam. – Ebben? –bánatosan pillantottam a hatvanas éveket idéző hupipiros magas sarkúra, amiben járni is alig tudtam, nemhogy feltűnésmentesen követni. A cuccokat Jessica színésznő szomszédjától kaptuk kölcsönbe, mivel ő mindenféle színpadi kelléket tart otthon, többek között a brutálisabbnál brutálisabb ruhák nagy kollekcióját. – Ne problémázz már, Lilian, ennyi idő után most már ne csesszük el... – Jó, jó... De ha valami történik velem, akkor te nagyon drágán megfizetsz – közöltem. – Dehogy, majd fizet a biztosító. Egyébként pedig a hely jellegét tekintve a legrosszabb, ami történhet veled az, hogy megdugnak. Az meg úgyis rád férne, úgyhogy vonszold ki a csicsás segged a kocsimból, és ugorj fejest a buliba! 167

– Te meg a Mariana-árokba – morogtam búcsúzóul, és kiszálltam. Amint becsuktam az ajtót, Jessica teljes gázzal elhajtott a kínai negyed felé; nyilván attól félt, hogy meggondolom magam, és gyorsan visszaülök. De nem. Nem fogok most megfutamodni, mégiscsak egy holt egyszerű feladatról van szó. Holt. Ez itt a kulcsszó. Lassan megindultam az itt-ott haldokló, máshol fényesen ragyogó neonreklámok között. Az első sarkon két nő ácsorgott; úgy mértek végig, mint oroszlán az áldozatát. Oké, Lilian, csak lazán, csak lazán, sálálá... A körömcipő mellé csíkos térdzoknit és neccharisnyát kaptam, mert Jessica szomszédja, Marilyn szerint ez ritka ocsmány párosítás, és senkinek nem fog feltűnni. Marilynnek egy dologban igaza volt: életemben nem éreztem még magam ilyen slamposnak. Alsó ruházatom mindössze egy combközépig sem érő, neonzöld, flitteres miniszoknya volt, felsőm egy csillogó, műszálas lila top, ami szabadon hagyta a hasam, és lehetővé tette, hogy kilátsszon a bugyirózsaszín melltartó, amit Jessica és Marilyn erőszakoltak rám, miközben visítva tiltakoztam, hogy márpedig ezt nem. Sajnos egy zsaru és egy színésznő igen durva párosítás, a plafon közelében lebegtetni meg mégsem akartam őket... Bő, fekete bőrdzsekit szintén kötelező volt húznom, mert ez takarta a vállamra erősített pisztoly tartót. Az elmúlt egy hétben Jessica tényleg megtanított lőni, viszonylag pontosan és kilencven százalékos biztonsággal. Hét nap nem túl sok idő a gyakorlásra. A lényeg, hogy nem lyukasztom ki a saját lábam, sem ártatlan járókelők fejét, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy szükség lenne a használatára. A világoskék tollboa amúgy is elvonta a figyelmet, senkinek eszébe nem jutott a hónaljamat bámulni. Kaptam barna pót-hajat is, az arcomon lévő sminkréteg miatt pedig úgy éreztem, mintha egy nagy adag lágy beton alól pislognék kifelé. Főleg miután az alapozó rászáradt a bőrömre, és ha beszéltem, istentelenül feszült. Remélem, lesz eredménye ennek a cirkusznak, különben nagyon-nagyon morcos leszek... Az volt a legnagyobb probléma, hogy a leghalványabb elképzeléssel sem rendelkeztem a Pillangó Club hollétéről. Most mégis kit kérdezzek meg? Azt a fukszokkal teleaggatott stricit a Mercedesnél, vagy a 168

lámpánál álló örömlány szimpatikusabb? Épp csak egy pillanatra álltam meg, hogy keressek egy szalonképes idegenvezetőt, már meg is löktek hátulról. – Hé, kisanyám! Megfordultam, és egy fekete bőrű, göndör hajú nőt láttam. Alig lehetett húszéves. Ruhái legalább olyan feltűnőek voltak, mint az enyéim, bár az összhatás némileg ízlésesebben nézett ki. Már a nyelvemen volt az udvarias válasz, de rájöttem, hogy ez nem az a környék, ahol az emberek fogékonyak a jó modorra. – Mi van? – köptem oda. – Az én placcomon állsz – közölte. –Mi!? – Az én helyemen feszítesz, úgyhogy vidd innen a segged, mert a stricim nem szereti az ilyen pofátlan nőcskéket. Ó. – Bocs – morogtam, és hátrálni kezdtem. Körülbelül két és fél méterre tőle megálltam, és a nő bólintott. Az már nem az ő területe volt, ott már mereszthettem a hátsóm. Hirtelen ötlettől vezérelve visszakiabáltam neki. – Te figyelj, nem akarlak így... munka közben zavarni, de merre van a Pillangó Club? A nő lesajnálóan nézett rám. Szívesen megkérdeztem volna tőle, milyen élete volt és hogy jutott idáig, de a keresett szórakozóhely koordinátái jobban érdekeltek. – Drágám, mióta vagy a szakmában? – kérdezte. – Öhm... Legalább öt perce – feleltem magabiztosan. – Első éjszakások ne menjenek a Pillangóba – javasolta atyai jóindulattal. – Sokkal inkább ajánlom az Aranypávát, ott... Pillangó, páva, itt az egész állatkert. – Köszi – bólintottam –, köszi a jó tanácsot, de meg kell találnom valakit a Pillangóban. A csaj vállat vont. – Tőlem aztán... Egyenesen menj végig ezen az utcán, aztán a negyedik sarkon fordulj balra. Onnan már megtalálod. – Köszönöm – megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. – És... hát... további jó munkát – mondtam, és elsiettem a mondott 169

irányba. A velem szemben haladók némelyikének már csak a pillantásától is kirázott a hideg. Az arcukon láttam a gondolataikat, hogy mit tennének velem, ha lenne merszük megszólítani, bírná a pénztárcájuk, vagy épp nem lennék tiltakozóképes állapotban. A harmadik elágazásnál tartottam, mikor egy pasas a vállamra tette a kezét. Úgy jött a hátam mögé, hogy észre se vettem. Bár az innen-onnan ordító zene miatt gondolom, nem volt olyan nehéz becserkészni, főleg lapos talpú bőrcipőben. – Szia kislány – suttogta. Megállt bennem az ütő. Aztán elővettem a legszélesebb mosolyom. – Jó estét, szépfiú – búgtam. – Mondd csak, lenne kedved felugrani hozzám? – lehetett vagy negyvenöt éves, öltönyös, őszülő hajú fickó. Gondolom, tőlem szerette volna megkapni, amit otthon nem engedett az asszony. A férfiak mind ilyenek... – Bocsika, de foglalt vagyok – mondtam. Már mentem volna tovább, ám a fazon nem adta fel ilyen könnyen. – Nagyon sok pénzem van – ajánlotta ragyogó szemekkel. – Nekem meg találkám, és el fogok késni, ha nem sietek. – Ugyan, ne kéresd magad – noszogatott. – Mi lehet fontosabb, mint egy jó szex és egy rakás pénz? – vigyorgott. Na jó. Most untam meg. Kicsit lejjebb csúsztattam a kabátomat, hogy láthatóvá tegyem a pisztolytáskát. A férfi arca furcsa rémületet tükrözött, majd némán tátogva megfordult és elrohant. És én még azt hittem, hogy ezen a környéken egy stukker elég szokványos látvány, vagy legalábbis nem annyira sokkoló, hogy el kelljen rohanni miatta. Nem mintha zavarna. Annál könnyebb nekem, így nyugodtan folytathatom szívderítő kirándulásomat. Befordultam a jelzett utcába, és rögtön megértettem, miért gondolta a lány, hogy nyomban felismerem a Pillangó Clubot. Az épület falain vaskos neoncsövek futottak végig, rózsaszínen ragyogva az éjszakában. A klub homlokzatán egy gigantikus, színes neonok alkotta pillangó díszelgett, fölötte óriásbetűkkel a szórakozóhely neve. Kissé megszeppenve bámultam föl, majd keményen elhatároztam magam, és kopogva a főbejárat felé indultam. Egy csapat lány állt kint 170

lilás fénybe burkolva; az éjszaka szárnyatlan pillangói cigiztek, röhögcséltek, és feltehetően élménybeszámolót tartottak a munkaidőben szerzett tapasztalatok alapján. Amikor beléptem az üvegajtós bejáraton, hátamon éreztem kutató pillantásukat; bizonyára aggódtak, hogy jelentkezik a konkurencia. Elhaladtam két biztonsági őr mellett – széles vállú kopasz fickók voltak, és közrefogtak egy „belépés csak 18 éven felül" táblát. Elég elkötelezetteknek tűntek, bár eszükbe sem jutott elkérni a személyimet, ami azért nem baj, mert nem voltam benne biztos, hogy magammal hoztam. Belépődíjat sem kértek, és ez már komolyan meglepett. Lehet, hogy a helyi munkaerő részének néztek, de megeshet, hogy mivel odabent minden fizetős, nincs pofájuk már a puszta jelenlétért is pénzt kérni. Ez idáig könnyen mentek a dolgok, kíváncsian hatoltam a belső helyiségbe. De amit ott találtam, az minden képzeletet felülmúlt. Színes fények villództak teremszerte, nem szemet bántóan, inkább meghitten, bensőségesen. Csak néhány asztalt állítottak fel, a berendezés többi része kanapékból, fotelekből állt, a helyiség közepén pedig a bárpult kínálta a szeszes italok széles választékát. Az emeletre vezető lépcsősor aljában újabb biztonsági őr pózolt, azért arra nem is mentem. A láthatatlan hangszórókból ismerős zenék szóltak, felfedeztem például a Korntól a Forsakent és Marilyn Mansontól a Tainted love-ot, ami nyilván nagy segítség volt a díványokon turbékoló párocskáknak. A hozzám legközelebb eső szófán egy félmeztelen pasas hevert két vámpírnő társaságában. Az egyik a nyakára tapasztotta a száját, a másik a mellére; a pasas hátravetett fejjel feküdt, teste szabálytalan időközönként megvonaglott, csípője fel-felrándult. Istenem. A telefonomon megnéztem az időt: háromnegyed tíz. Még negyedórát kellett kibírnom Emilia érkezéséig, már ha a kisasszonynak erénye a pontosság. Ahogy körülnéztem, mindenhol csak nyilvánosan előjátszogató kéjenceket láttam, úgyhogy céltudatosan megindultam a bárpult felé. Felugrottam a bárszékre és édesen a felszolgálóra mosolyogtam. Ha ásványvizet kérek, vajon meglincselnek? Mindenképp józannak kell maradnom.

171

– Vodka-narancs – mondtam. A férfi gondosan végigmért, majd nekiállt elkészíteni az italt. Egy pillanatra se mertem levenni a szemem a pohárról, nehogy olyasmi is belekerüljön, aminek ott semmi keresnivalója. A pultos lecsapta elém a fehér műanyag poharat. – Nyolcszáz. Már értem, miért nincs belépő. Megvető mordulással lecsaptam a pénzt, majd hátat fordítva bámulni kezdtem a tömeget, lassú kortyokban nyelve a hideg italt. Megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy utáltam az olcsó piákat. A sör vagy a tablettás-kannás bor szóba sem jöhetett. Többnyire töményet ittam, azt is inkább keverve. Szóval bármikor meghívhatsz egy whisky-kólára, de a koccintóst el lehet felejteni. Nem akarok senkinek beszólni, de amit magam körül láttam, az egyszerűen túlment a jó ízlés határain. Hogy a fenébe' lehet képes bárki is egy csomó más ember szeme láttára nyalakodni? Felfedeztem ugyanis, hogy idelent csupán az ismerkedés és a bemelegítés folyt, a felhevült párok – triók, kvintettek és kvartettek – az emeleten folytatták tevékenységüket. Már épp kezdtem magam elunni, mikor megláttam az ajtóban feltűnni Emilia Lionelt. Ha eddig úgy találtam, hogy túl kihívó a ruházatom, elég volt egy pillantást vetnem a lányra, és máris konzervatív idősödő nőnek éreztem magam. A kiscsaj körülbelül tizenkét centis sarkú, ezüstösen csillogó cipőben érkezett, fekete miniszoknyában és egy olyan – szintén ezüst – fölsőben, ami alig takart többet egy melltartónál. Nyakát ezúttal aranyszálakkal átszőtt stóla takarta, ami kísértetiesen hasonlított arra a ruhadarabra, amit az a nő viselt, akivel rajtakaptam Danielt. Lassan közelebb araszoltam az ajtóhoz, hogy esetleg halljak is valamit, mivel az egyik biztonsági őr megállította a lányt, és amennyire ki tudtam venni, a személyi igazolványát követelte. – Nézze, el fogok késni a találkozómról – magyarázta a lány. – Nem hiszi el, hogy elmúltam már tizennyolc? – Nem engedhetem be, amíg nem igazolta magát – makacskodott a férfi.

172

– Én itt törzsvendég vagyok, és a vendéglátóm nem lesz túl boldog, ha várakoztat – mondta eltúlzott gőggel. Játszotta az agyát, ez világos volt. Piszkosul be akart jutni. – Miért, ki a maga vendéglátója? – gúnyolódott a biztonsági. Emilia dühösen elkezdte leoldani a sálját, nyilván hogy ismét fitogtassa nagylányságát, de nem volt rá szükség; csak egy elsuhanó foltot láttam, és Emilia mellett ott termett egy vámpír. Ideje lesz odafigyelni... Leraktam a pultra a műanyag poharat, és minden figyelmemet a párocskának szenteltem. – A hölgy az én vendégem, Neal – mondta a vámpír. Egészen mély hangja volt; nem nevetségesen, hanem borzongatósan, karbaájulósan. – Christopher... – mondta lassan a kopasz. – Nem sokáig fogsz már kiskorúakat behozni ide. – Eleget fizetek a főnöködnek, hogy megtehessem – felelte a vérszívó. – De ha úgy érzed, ez kevés, akkor tessék! Azzal hanyag mozdulattal átnyújtott az őrnek néhány bankjegyet. Ha jól láttam, a forgalomban lévő legnagyobb egységeket használta. – És ha most megbocsátasz... – könnyedén biccentett, majd karon fogta Emiliát és a belső terembe vezette. Végre közelebbről is megnézhettem; a vérszívónak kócos fekete haja és a zöld egy egzotikus árnyalatában ragyogó szeme volt. Ahogy elment mellettem, megéreztem a férfikölni bódító illatát. Az enyelgők nem álltak le díványozni, egyenesen az emeletet célozták be. Az őr félreállt és szó nélkül felengedte őket. Nem úgy engem. Zord képpel állított meg. – Kukkolásért fizetni kell – mondta. – He? – kérdeztem udvariasan. – Csak több személynek ingyenes, a magányosak kukkolónak számítanak. Először van itt, kislány? Bólintottam. – És mennyi az a kukkolás? – kérdeztem. Nem hittem, hogy valaha elhagyja a számat egy ilyen mondat. Minden megtörténhet. – Ötezer. – Mennyi!? – köhögtem. Emilia és párja eltűntek szem elől. Francba! Akkor se kopaszt meg egy kigyúrt biztonsági szekrény! 173

Dühösen megfordultam és eszelősen kutattam egy tökrészeg fazon után, de az ital nem volt túlzottan népszerű. Vajh miért? Végül lecsaptam az első utamba kerülő vendégre. Elővettem a legrészegebb hangom, és belecsimpaszkodtam a vállába. – Héééé, dráááága – csuklottam. – Nem akarsz följönni? – Kislány, részeg vagy – mondta teljesen józan hangon. – Menj inkább haza! Kell pénz? A francba. – Nem vagyok részeg, maga okostojás – feleltem gyorsan visszaváltva a normális hanglejtésre. – De muszáj feljutnom az emeletre! Segítene? A pasas megrökönyödve nézett rám. – De hát miért? – Az mindegy, csak gyorsan! Kérem! – pislogtam nagy szemekkel. Egy perc múlva már fentről néztem a biztonsági őrt, és buzgón hálálkodtam a segítőkész fazonnak. Aztán felderítő útra indultam, azon gondolkodva, vajon leüt-e a biztonsági, amiért olyan önelégült fejjel mentem el mellette. Az emeleten több folyosó is húzódott, tele szobákkal, ahová a pajzánságra vágyók visszahúzódhattak, az ajtók pedig egy kisebb helyiségbe vezettek, ahonnan leskelődni lehetett. Most nyissak be minden szobába? Na nem. Ideje elővenni a jó öreg mágiát. Biztos voltam benne, hogy Emilia elméje nincs különösebben védve, akkor pedig játszva megtalálom. Magam elé képzeltem vékony, harapásokkal teli alakját, és felé küldtem a mágiát. A visszajelzéseket a tőlem nagyjából öttel távolabbi ajtó mögül kaptam, de nem érzékeltem semmi szokatlant. Úgy értem, se extraperverz gondolatokat se felfokozott állapotot, még csak egy nyavalyás szaporán verő szívet sem. Nem tudom, hogy ezek ketten mit csináltak, de nem szeretkeztek, az biztos. Elindultam hát és benyitottam a kukkolós szoba ajtaján. Nem volt túl nagy helyiség, de akadt egy kényelmes kanapé, és egy olyan nagy ablakon át lehetett benézni a szobába, ami a filmekben a rendőrség kihallgatásokon szokott lenni. Gondolom, tükör volt a másik oldala,

174

mert Emilia pontosan a szemembe nézett, mégsem adta jelét, hogy látna. A bent lévő franciaágyon ült, Christopher átölelte a vállait és halkan beszélgettek. Miért nem hallottam semmit? Aztán megláttam egy kapcsolót, ami mellett a „hangszóró" szó díszelgett. Átfordítottam a gombot a „be" állásba, és azon nyomban olyan tisztán hallottam a bent lévők hangját, mintha ott ültem volna mellettük. -... dott? Azt mondta, hogy... hogy én sem viszem majd soha semmire, és egy isten háta mögötti koszfészekben fogok megrohadni, vagy... vagy majd beállok kurvának, mert másra úgysem vagyok jó. Emilia nagyon közel állt a síráshoz. Nem tudom, ki mondott neki ilyeneket, de nőtt bőr a képén rendesen. Biztos nem egy jóakarója volt. – Csak jót akar neked – mondta a vámpír békítőleg. Vagy mégis? – Dehogy akar jót... Vagy mégsem? Megzavarodtam. – Azt akarja, hogy én is elcsesszem az életem, mint ő! – a lány arcán lecsordult egy ezüstös könnycsepp. Megmarkolta Christopher ingét, mintha azon akarná kitölteni a dühét. A vérszívó hüvelykujjával elmázolta a könnycseppet, és közelebb húzta magához a kis hölgyet. – Semmi baj nincsen. Egyszer véget ér, és te boldog leszel – suttogta, de én azért hallottam. – Csak tarts ki addig. Én mindig itt vagyok neked. – Az jó – felelte Emilia. – Mert másom nincs. – Sőt. Hoztam neked valamit. – Tényleg? – kerekedett el a lány szeme. Nyilván nem volt hozzászokva az ajándékokhoz. – Mit? Christopher benyúlt a kabátja belső zsebébe, és apró bársonydobozt vett elő, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. – Ezt kapod tőlem, mert olyan gyönyörű vagy, és mert annyira szeretlek. Emilia felnyitotta a dobozt, és csillogó szemekkel kivette belőle a gyűrűt. Volt egy olyan érzésem, hogy ha halálra dolgozom magam,

175

akkor sem telik majd soha ilyenre. Na jó... még egy-két Robert Bailey, és megtehetem. – Chris... Ez... Ez gyönyörű és... nagyon-nagyon köszönöm... – Semmiség. Ja. Semmiség. Emilia nyilván nem így látta, mert a következő pillanatban a vérszívó nyakába kapaszkodott, és megcsókolta. Szóval lassan elérkezünk a lényeghez. Én pedig premier plánból nézhetem. Hurrá... Emilia hanyatt lökte az ajándékos kedvű vámpírt, és kényelmesen elhelyezkedve a csípőjénél lassan csókolgatni kezdte a nyakát. Ekkor jött el a perc, hogy visszabillentettem a hangszóró kapcsolóját, és dudorászva hátat fordítottam. Nincs az az isten, hogy én ezt végignézzem... Csak néha pillantottam vissza, hogy azért tudjam, hányadán állunk, mert nem lett volna túl szerencsés, ha Mr. Vámpír itt találna. Azokban a kínos másodpercekben, mikor kénytelen voltam a párocska ténykedését figyelni, tettem néhány érdekes felfedezést. Mármint, Emilia a sebhelyeivel együtt úgy nézett ki, mint aki a durva szexet preferálja, ennek ellenére Christopher technikája maga volt a megtestesült gyengédség, pedig, ha azt kéred egy vámpírtól, hogy ne fogja vissza magát, hidd el, nem fogja. De még akkor is finom, puha érintéseket láttam, mikor a vérszívás pillanatához érkeztünk. Emilia felhúzott lábai közt hasalt, kezét a lány háta alá csúsztatta, és a nyakára hajolt. Minden mozdulatából óvatosság áradt, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz. Azok a sebek nem tőle származtak, ebben biztos voltam. A harapásnyomokon látszott a durvaság, a nemtörődömség; ez a pasas foglalkozott a partner élvezetével. Hímben ritkaság. A következő lesésemnél épp az ágyat próbálták összeroskasztani maguk alatt. Ekkor döntöttem úgy, hogy eleget láttam. Kiléptem a szobából, és megtámaszkodtam a folyosó falánál. Fogalmam sincs, mennyit ácsorogtam odakint, a vendégek jöttek-mentek, némelyek jobb-rosszabb állapotban, ruhát igazgatva, szájukat törölgetve, ez utóbbiakból akadt férfi és nő is... Remélem, soha nem kell visszatérnem erre a helyre. A párocska végül kilejtett a szobából, és egymásba 176

karolva a lépcső felé indultak. Kényelmes léptekkel, néhány méter távolságból követtem őket. Elmentek a biztonsági őr mellett, és egyenesen a kijárathoz vették az irányt. Az ajtóban megálltak; Christopher a mellkasához szorította Emilia fejét, és lágyan átölelte. A lány szemében mintha ismét könnyek gyűltek volna. – Mikor látlak újra? – kérdezte suttogva, remegő hangon. – Nem tudom – felelte a vámpír. – Szólni fogok, ha megint találkozhatunk. De most sietnem kell. Te pedig igyekezz haza és nagyon vigyázz magadra! Emilia könnyes arccal bólintott. – Szeretlek – motyogta. – Én is téged – súgta a vérszívó, és az állánál fogva felemelte a lány fejét. – Ne sírj! Túl fogod élni. Aztán gyors csókot váltottak, és a lány balra, a pasas jobbra indult el. Emiliára nem voltam kíváncsi, valószínűleg elindult hazafelé, szeretett édesanyjához; a vámpír útja sokkal érdekesebb volt. Megvártam, míg elér az utca feléig, aztán gyorsan verdeső szívvel utána eredtem. El is feledkeztem a magas sarkú cipőről, de hamar kárát láttam a figyelmetlenségnek – Christopher szinte rögtön hátrafordult. Épp, hogy sikerült befordulnom egy vaskos hirdetőoszlop mögé. Hát ez remek. Most orosz rulettezhetek az életemmel. Gyorsan kibújtam a leleplezős cipőből és a kék boát is a földre dobtam. Marilyn bosszúja kevésbé aggaszt. Mezítláb folytattam az utat időnként fák és utcatáblák rejtekében – kivételesen áldottam az ocsmány térdzoknit, mert melegítette valamicskét elgyötört virgácsaimat. A járdán nincs padlófűtés. Christopher gyorsan lépkedett az utcán, néha váratlanul befordult egy-egy sikátorba vagy közbe. Nem tudtam követni az útvonalat, még egy utcanevet se láttam sehol. Basszus. Ha itt eltévedek, az nem lesz egy leányálom. Csak hogy megnyugodjak, megsimogattam a Magnumot. Kellemes, hűvös tapintása volt, még ha a pisztolytáska véresre is dörzsölte a vállam. A vámpír betért jobbra, és a következő háztömb után feltűnt a Pillangó Club. Észrevett. Most adott egy lehetőséget, hogy leváljak 177

róla, és más irányba folytassam az utam. Nem ölt meg rögtön, kaptam választási lehetőséget. De kedves. Megtorpantam. A talpam iszonyatosan fázott, legszívesebben ugráltam volna, hogy minél kevesebbet érjek a földhöz. A vámpír is megállt. – Menj szépen vissza – mondta. Hát ez jó. Lehet, hogy kapok egy jó kis vesemedence-gyulladást, és még csak ki sem derítettem semmit azon kívül, hogy Emilia szeretőjének kivételesen jó a hallása. – A saját érdekedben. Naná, hogy háttal állt. Legalább az arcát láthattam volna közelebbről, biztos volt neki valami jellegzetessége vagy különleges ismertetőjegye. – Ki vagy? – kérdeztem. Ismét rásimítottam a kezem a fegyverre. Semmi baj, emberek, csak viszket a hónaljam, biztos maguknak is szokott, használjanak testápolót... – Christopher, mint arra már bizonyára magadtól is rájöttél. Most pedig, hogy láthatod, nem vagyok süket, szépen hagyj engem békén, mert nincs dolgunk egymással. – Hogy ne lenne, mikor egy kiskorút döngetsz? – vontam fel a szemöldököm, bár ő ezt nem láthatta. – Mit érdekel téged, hogy kit viszek ágyba? Csak nem vagy... zsaru? – kérdezte lágyan. Ha igent mondok, azzal valószínűleg aláírom a halálos ítéletem, úgyhogy inkább nem erősítettem meg a kérdést. Amúgy sem lett volna igaz. – Nem, de én is problémákkal foglalkozom. Ha egy vámpír kefél egy tizenhat éves lányt, azt erősen a probléma kategóriába esik – csöndesen előhúztam a fegyvert. Szándékomban állt addig hergelni a vérszívót, míg meg nem fordul, hogy lássam az arcát. Akkor pedig szükség lesz a pisztolyra, efelől nem volt kétségem. – Emilia csak papíron kiskorú – mondta Christopher. – Te nem ismered őt. Felnőtt nő. Nyeltem egy nagyot. Készülgettem lélekben. – Csak egy kis ribanc – mondtam, és már céloztam is. Christopher megfordult és rám vetette magát. Lőttem egyszer, kétszer, háromszor. Két golyó elrepült az éterben, a harmadik a vállába fúródott. Még 178

három maradt, legalábbis Jessica azt mondta, hogy egy hatos forgótár van benne. Istenem, miért nem kértem el a tízeset? A vérszívó egyenesen a nyakamra ment, tátott szájjal, hegyes fogakkal. Megint lőttem, ezúttal sikeresen a gyomrába találva; a támadó a földre lökött és a kövezethez szorítva próbált a torkomhoz jutni. A golyó megbillentette, de nem tántorította el. Elkapta a fegyvert markoló kezem, talpra rántott, és addig csavarta a karom, míg ki nem esett belőle a Magnum. Amint előrehajoltam, hogy tompítsam a könyökömbe és a vállamba nyilalló fájdalmat, már tudtam, hogy gigászi hülyeséget csináltam. Eszembe sem jutott Christopher arcát figyelni, csak az érdekelt, hogy nagyjából egy darabban megússzam az egészet, és felhívjam Jessicát, hogy akció lefújva. Inkább ő öljön meg, mint ez itt. Felemeltem a lábam, és lábközt rúgtam a vámpírt; feljajdult és elengedte a karom. Míg koronaékszereit siratta, felkaptam a Magnumot, és rohanni kezdtem. Hátulról vetette rám magát, hogy elhasaltam a mocskos sikátorban, a fegyver pedig métereket repült előre. Ha egy gyomorlövés után ilyen fürge volt a drága vérszopó, az csak egyet jelenthetett: nem ezüsttel voltam töltve. Ha én túlélek, Jessica nem fog... Christopher a hátamba térdelt, és egyik kezével a hajamnál fogva felemelte a fejem. Most aztán nézegethettem az arcát, és ami a legszebb, hogy a világon semmi különleges nem volt benne. Fekete haj, smaragdszemek, telt ajkak és fehér bőr. Meg egy finom, arisztokratikus orr. Semmi más. – Szeretnél még valamit mondani, mielőtt megöllek? – kérdezte előzékenyen. A hatás kedvéért megvillantotta a fogait. Nagyon örültem neki, mondhatom. – Inkább kérdeznék – mondtam közönyösen, miközben igyekeztem kitalálni valamit a kényelmetlen szituációból való kijutásra. Húzd az időt, Lilian, húzd az időt! – Nem zavar, hogy a drágádat más vámpírok dugják? Christopher erre olyan erővel rántotta meg a hajam, hogy majd' kitört a nyakam; úgy tárult elé a torkom, hogy szinte meztelennek éreztem magam tőle. 179

– Mit tudsz te róla? – kérdezte sziszegve. – Fogalmad sincs, mit tennének vele, ha nem csinálná azt, amit! Várjunk csak! Ez egyre érdekesebb. Nehogy már most öljön meg, mielőtt megtudnék valamit! Nem nagyon féltem, és ez jó jel. Ha életveszélyben vagyok és nincs halálfélelmem, akkor elég sok esélyem van a menekülésre. Ez afféle megérzés, a jóstehetséggel jár. Persze az is közre játszott, hogy a vámpír beszélt hozzám, és egyelőre nem mutatott hajlandóságot a gégém tépkedésére. De ez csak átmeneti állapot, úgyhogy jó lesz kimászni a szarból. – Igazad van, fogalmam sincs – bólintani próbáltam, de olyan erősen tartott, hogy nem bírtam mozgatni a fejem. Tekintetbe véve, hogy a nyelés is komoly kihívást jelentett, lassan a fulladás veszélye kezdett fennállni. – Mondd el! Mit tennének vele? A vérszívó már válaszra nyitotta a száját, mikor a sikátort földöntúli, iszonyatos erejű hang töltötte be. –CHRISTOPHER! Ez volt az! Istenem, felismertem! – Maga fenyegetett engem! Maga volt! – kiabáltam. Végre lazult a vámpír szorítása, így már nyelni is tudtam egyet. – Ki maga!? A hang gazdája kuncogott. Anyám. Egy gyilkos, aki kuncog. – Hamarosan megtudod, kicsi Lily – mondta bujkáló nevetéssel. – Christopher! Nem mellékelt utasítást, de a pasi mégis mindjárt ugrott. Christopher majdnem ezeréves volt, ezt már én is éreztem, pedig alapból nem tudom megállapítani a vámpírok életkorát. Mekkora ereje lehet annak, aki parancsol neki? De nem volt időm ezen filózgatni, mert a vérszívó lelkiismeretesen lesújtott a tarkómra, az eszméletem pedig úgy röppent el, mint a kismadár. Koppant a fejem a betonon, aztán teljes sötétség.

180

17.FEJEZET Nem tudtam mozogni. Ez volt az első, amit magamhoz térésemkor konstatáltam. A bokáimat kötözték össze, és a kezeimet a hátam mögött. Még mindig a pompázatos ruháimat viseltem, bár a szoknya felvándorolt a derekamig így most övként funkcionált. A bőrkabát tőlem néhány méterre hevert, feltehetőleg kiürült zsebekkel. Istentelenül fáztam. Asszem, valami cellában lehettem, legalábbis a szürke, nyirkos padló és a hasonlóan komor falak erre engedtek következtetni. Az ajtón apró lyukacsokon szűrődött be a fény. Amikor kísérletet tettem a beszédre, felfedeztem, hogy a szám is be van kötve. Hát ez egyszerűen remek... A fal mellé kúsztam, és megpróbáltam felállni. Nem hinném, hogy bántottak, annak nyoma lenne. Csak bevágtak ebbe a lyukba. Persze szegény kis drágák nem számoltak azzal, hogy egy papnővel, egy mágiahasználóval van dolguk. Az erővel megkerestem a kötelek leggyengébb pontját, és elnyisszantottam az anyagot. Ez a képességem nem volt túl fejlett, de az ilyen egyszerű kis feladatokra megfelelt. Akadt olyan ősöm, aki a puszta gondolataival szabott magának új ruhát... Ja, meg olyan is, aki leszakított vele egy függőhidat. Nem baj, végül is csak húsz ember volt rajta éppen. Amint felszabadult a kezem, leszaggattam a számról a rongyot, halálos csöndben. Teljesen felesleges lett volna zajt csapni. A végtagjaim módszeresen elgémberedtek, gyorsan újra tanultam járni. Fölkaptam a kabátomat, és kiforgattam a zsebeket; megvolt a mobilom. Gyorsan el kellett volna járni az esőtáncot örömömben, de nem értem rá. Megkerestem Jessica számát, és telefonálni próbáltam. Vedd fel, kérlek, kérlek, Jess... De még mielőtt komolyabb imádkozásba foghattam volna, megtalált a bajbajutottak rémálma. „Önnek az adott irányba híváskezdeményezésre nincs fedezete. Kérjük, töltse fel folyószámláját." 181

– Baszd meg – közöltem a készülékkel, de azt is halkan. Ezt nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el! Erős ingerem volt egy toporzékolós hisztire, de nem lett volna ajánlatos. Nyugi, ne ess pánikba, gondolkodj, gondolkodj! Az ajtóhoz léptem, és kilestem a kör alakú réseken. Egy lámpákkal megvilágított folyosó potyogó vakolatú falát pillantottam meg. Nem, én NEM megyek ki oda, az biztos! Csak össze tudok hozni legalább egy nyomorult sms-t! Három perc múlva kiléptem. Ronda, elhanyagolt korridor volt, és jobbra-balra egyaránt lehetett menni. Adrenalintól pumpált vérrel indultam balra, puha macskaléptekkel, csendesen. Több, az enyémhez hasonló vasajtó mellett is elhaladtam, de nem néztem be rajtuk, nyitogatni meg aztán eszembe se jutott. Egy cél van, méghozzá egy darabban kijutni innen. A falhoz simulva kikukucskáltam a sarkon. Lépcső vezetett fölfelé. Oké. Most fölmenni vagy nem fölmenni? A rohadt életbe, fölmenni! Nyeltem egy nagyot, és lassan megindultam a magasba. Megpróbáltam rákapcsolódni Christopher elméjére, de nem találtam. Ő nem volt olyan védtelen, mint a kis szeretője. A lépcső tetejénél csapóajtót találtam. Ez eddig nagyon szép és jó, de mi van a csapóajtó fölött? A világon semmit nem érzékeltem, mintha egy bazinagy betonkocka közepén állnék. Rettenetesen féltem. De egyszerűen ki kellett jutnom, történjék bármi. Különben nem hittem, hogy meg akarnának ölni; ha ez lett volna a cél, már nem állnék az élők sorában. Már épp nekinyomtam a kezem a csapóajtónak, mikor visszajött az adás. Elkezdtem érzékelni az életjeleket. Bár inkább haláljeleknek nevezném; vámpírok voltak, de messze tőlem. Egyedül maradtam. Diadalmasan fellöktem a csapóajtót, és friss levegőt éreztem. Kinn voltam, vagy legalábbis kijjebb. Lassan, csendben másztam ki a kőpadlóra, boldogan beszélgetve a fejemben a hangocskákkal. – Rohadt vérszívók, kibabráltam veletek! Megdögölhettek mind, mert nem tudtatok bezárniiii... Sálálááá... Megdög...

182

Csupán azért szakítottam félbe a mondatot, mert a fejem fölül diszkrét köhécselés hallatszott. Megmerevedtem, egyik lábam még mindig a csapóajtó alatt, beharapott ajakkal vizsgáltam a koszos padlót. – Zavarunk esetleg? – kérdezte egy pasas. Upsz. Lassan felnéztem. Két vámpír és egy ember bámult le rám, arcukon az udvarias érdeklődés kifejezésével. Biztos szórakoztatónak találták lelkes szenvedésemet. Én kevésbé. Bárgyú vigyorral felkászálódtam, és ide-oda billegtem a talpamon. Az ember vállszélessége felért az én magasságommal, tar fején dagadoztak az erek, a póló majd' szétrepedt rajta. Szerintem a homloka is izmosabb volt, mint az én egész testem. De neki nem volt fasza kis mágiája, amivel leszedhette a köteleket. Bár... ő simán széttépte volna. A vámpírok mindketten barna hajúak és szeműek voltak, valami fekete egyenruhában. Úgy néztek rám, mint a világ nyolcadik csodájára. Valószínűleg azt találgatták, hogy a halálba' jutottam ki. Néhány méterre nyitott ajtó állt. A kőpadlós szobában csupán egy egyszerű faasztal kapott helyet meg néhány egyenes támlájú szék. Megkockáztassam? Nem tudnak a mágiáról, talán meglóghatnék, amíg ártatlan halandónak hisznek. Másodpercek alatt döntöttem. Egy utolsó bájmosolyra még futotta, aztán iszonyatos sebességgel a kijárat felé vetődtem, és rohanni kezdtem. Amint kiértem, folyosók labirintusát pillantottam meg. A kurva életbe! Jobbra futottam, de a következő másodpercben már utánam is vetette magát a bent látott izomkolosszus. Elkapta a lábam, én meg oltári módon hasra estem. Először természetesen a rúgkapálással próbálkoztam, de a virgácsaim meg se mozdultak. Elkaptam a lassan hullámzó mágiát és egyetlen erősugárrá transzformáltam, amit a hústorony ellen irányítottam. Meg se mozdult. Illetve egy picit lazult a szorítása, de ahelyett, hogy a tervezett módon a falra kenődik, csak egy huszonnégy karátos vigyort küldött felém. Ugyanis két aranyfogat is sikerült felfedeznem. Nyugodtan villogtathatta, mert premier plánban belátott a szoknyám alá. Egészségére. 183

A probléma igazából ott kezdődött, hogy a vámpírok szép komótosan kisétáltak a szobából, és megindultak felénk. – Elkaptam, főnök – mondta Mr. Izomagy. Úgy beszélt, mintha egy fogpiszkáló lenne a szája sarkában, amit folyton igazgat a nyelvével. – Engedjen el! – kiabáltam, mintha ezzel rávehettem volna, hogy szálljon le a lábamról. Felültem, és a mágiával ezúttal az egyik agyarast vettem célba. A pasas egy pillanatra megtorpant, aztán szélesedő vigyorral jött tovább. – Elengedheted, Karl – mondta. A húsmonstrum lekászálódott rólam, és félszegen a falnak támaszkodott. A beszélő odalépett hozzám, megragadta a karom, és álló helyzetbe rántott. Nem volt olyan káprázatos külseje, mint a környezetemben lévő vámpíroknak általában, de azért biztos sokan kéredzkedtek az ágyába. Már csak a hegyes fogak miatt is. – Francesco vagyok – mondta. – És téged hogy hívnak? Direkt a másik irányba néztem. Szívesen játszottam volna a némát, de az előbb sajnos már kiabáltam... Akkor marad a nem-válaszolokamíg-nem-muszáj verzió. A vámpír megszorította a kezem, és kicsit ki is csavarta. Nem volt olyan rossz, épp csak megszellőztette, hogy ennél sokkal-sokkal fájdalmasabb dolgokat is tud csinálni. – Kérdeztem valamit – tette hozzá szelíden. Oké. Most van a muszáj. – Amelie vagyok – motyogtam. – Amelie Porter. Énnyire hülyének néznek ezek engem? Majd biztos bemutatkozom, és mellékelem a foglalkozásomat is. Jövedelem, adóbevallás. – És mondd csak, Amelie... Hogy jutottál ki a cellából? – Mit akarnak tőlem? – Most én kérdezek, te pedig válaszolsz – ismertette a felállást. Köszike. – Elvágtam a köteleket – mondtam. – Szóval elvágtad – ismételte lassan, mintha ízlelgetné a szavakat. – És mégis hogyan? Tényleg, hogyan is? Oké, improvizáljunk! – Egy kővel... Egy éles kővel – magyaráztam. – Mit akarnak tőlem? – kérdeztem sírós hangon. Ez volt az, amire mondjuk Jessica nem lett 184

volna képes. Ő valószínűleg büszkén kikiabálta volna a nevét egy jól irányzott szembeköpéssel juttatva kifejezésre a véleményét. Jessica valószínűleg meghalt volna, semhogy síró kislányt játsszon. De én élni akartam, talán soha még ennyire. Lehajtottam a fejem, és szipogó hangokat hallattam. – Az ajtón, hogy hatoltál ki? – ugrott a következő kérdésre. – Nyitva volt – vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott. Nagyon igyekeztem előpréselni néhány könnycseppet, de nem sikerült. Próbáltam iszonyú vagy rémisztő dolgokra gondolni, Mrs. White-ra meztelenül, Jessicára gyerekbántalmazási ügynél vagy Sachelre, mikor tetőfokára hág a dühe, de egyik sem működött. – Higgyünk neked, szépségem? – kérdezte a vámpír. – Elmeséljem, mi történik veled, ha hazudsz? – El tudom képzelni – mondtam szárazon. – Te mit gondolsz, Dot? – fordult Francesco a másik vérszívóhoz. – Bemutassuk a mesternek? – Igen – vágtam rá. Tudni akartam. Ha már végig kell járnom ezt a kálváriát, legalább ne potyára tegyem. Az, hogy a három pasas úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, már igazán a legkevesebb. – Hát jó, kislány – mondta a vérszopó. – Mindenki úgy hal meg, ahogy neki tetszik. Legalább megtudjuk, igazat csicseregtél-e. Karl! A hússzörnyeteg ellökte magát a faltól, és valahonnan egy kendőt húzott elő – ez rövid úton a szememre került. Elindultunk. Hát jó, Lilian, csak sodródj az árral, mást úgysem tehetsz. Eleinte próbáltam követni az útirányt: egyenesen, balra, aztán föl, jobbra, jobbra, aztán megint balra... De egy idő után rájöttem, hogy az egész hely folyosók és lépcsők átláthatatlan szövevénye, így lemondtam a számlálásról. Amúgy sem hittem, hogy visszakerülnék a cellába, mivel rájöttek, hogy ki tudok jönni. Végül beléptünk egy nagy terembe – legalábbis biztos nagy volt, mert visszhangot vertek a lépteink és az egyik kísérő lerántotta rólam a kendőt. – Térdre! – parancsolta. Aha, persze. Meg se mozdultam. Francesco ugyanis rátalált arra az egy dologra, amire nem voltam hajlandó. – Nem – mondtam.

185

– Le kell térdelned a mester előtt, halandó – közölte a vámpír. – Nem vagy méltó arra, hogy állj a jelenlétében. Azt mondtam, térdre! – sziszegte, és meglökte a térdhajlatomat. Azonnal összecsuklott a lábam, de hála istennek, nem zuhantam előre. A négykézláb még mindig rosszabb, mint a térden. Ahogy felnéztem, egy trónusnak is beillő magasított széket láttam, és benne egy újság mögé rejtőző pasast. Térdig érő lovaglócsizmát viselt, és beletűrt fekete szövetnadrágot. Fehér, ápolt kezek tartották a képes hírlapot. – Mester, a lány kiszökött a cellájából – mondta Francesco a legmélyebb tisztelet hangján. Azt hiszem, ideje lett volna elkezdenem félni. – És ez hogyan történhetett? – kérdezte a mester. Már most enyhe fenyegetés sütött a hangjából, és egy finom leheletnyi harag. – Elvágta a köteleit egy kővel, az ajtót pedig nyitva találta – sietett a válasszal a vérszívó. – Valóban? – kérdezte a mester. – Valóban – mondtam. Erre kaptam egy kellemes rúgást a hátamba, de rögtön előre is bukfenceztem és felálltam. – Most pedig, mester, mutasd magad, mert nőkkel szemben ez az eljárás nem helyénvaló! Honnan vettem a bátorságot? Jó kérdés. Fogalmam sincs. – Ahogy akarod, halandó – biccentett, és leengedte az újságot. Hű. Tejfehér bőr és középszőke, rövid haj – ez tűnt fel először. Lejjebb furcsa, kék szemeket láttam. Csak azért volt furcsa, mert ahogy most néztem rá, mély nyáréjkéknek tűnt, de ha kicsit oldalra billentettem a fejem, és máshogy esett rá a fény, már akvamarinban játszott. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Finom vonalvezetésű ajkai lágy mosolyra húzódtak, és ettől egy pillanatra kisfiússá vált az arca, sütött róla az ártatlanság, mintha egy légy agyoncsapásához sem lenne benne elegendő kegyetlenség. De a többiek féltek tőle, mint a tűztől, vagy még annál is jobban. Egész arcának szimmetriáját csupán sólyomszerű orra törte meg, de a többi része annyira lekötötte a figyelmet, hogy egy kis hiba valószínűleg fel sem tűnt senkinek.

186

Talán összefüggésben volt vele, talán nem, az mindenesetre biztos, hogy a feje mellett díszes ülőrúdon egy óriási sólyom ült. Életemben nem láttam még ekkora madarat; ahogy kitárta hatalmas szárnyait, ösztönösen hátráltam egy lépést. Sárga szemekkel követte mozgásomat, de nem támadt rám. – Nem kell félned tőle – mondta a vámpír. – Csak annyira, mint a gazdájától? – kérdeztem. A mester felnevetett. Jeges, hideg kacaj volt, kirázott tőle a hideg. – Dehogy. Közel sem olyan veszélyes, mint ő – mosolyogta. – Egyébként Luciano vagyok. És te? – Amelie Porter – kotyogott közbe az egyik vámpír. – Nem téged kérdeztelek, Francesco – mondta a mester oda sem nézve. – Én a hölgytől szeretnék választ kapni. Valóban így hívnak? Nyeltem egy nagyot. – Igen. – És mi a foglalkozásod, Amelie? – Titkárnő vagyok – vágtam rá. -Hol? – Egy cégnél – haboztam egy pillanatra. – A Paranormal Ltd.-nél – mondtam, de mire rájöttem, hogy ez igen ostoba dolog volt, már jött is a nemkívánt kérdés. – Ismered Lilian Carrót? – Új vagyok a cégnél, még nem találkoztam vele – szőttem tovább a mesét. – Nem fizethet túl jól, ha ezt csinálod másodállásban. – Csak szórakozni jöttem. – És miért követted Christophert? – beszéd közben oldalra nézett, ahol felfedeztem az említettet; mozdulatlanul, egyenesen állt, ránk se nézett. – Mert... nagyon megtetszett, és... szerettem volna eltölteni vele egy éjszakát – mondtam. Ez tűnt a leglogikusabb válasznak, még hihető is volt. – Hát akkor miért is fogjuk vissza magunkat? Itt vagy, és itt van Christopher is. Bizonyára nem mondana nemet egy ilyen gyönyörű nőnek. Ne tartóztasd magad, lépj hozzá, és tedd, amihez kedved van! 187

Nem mozdultam. Kezdett nagyon rosszul állni a szénám, muszáj volt kitaláljak valamit. Vajon mi lenne, ha megmondanám, ki vagyok? Vagy ne akarjam tudni? – De még mielőtt belekezdenél, hadd legyen egy kérdésem. Biztosan nem láttad még Lilian Carrót soha? Azt sem tudod, hogy néz ki? – Nem – vontam vállat. – Pedig nagyon hasonlít rád. – Tényleg? – kérdeztem ostoba vigyorral. – Miből gondolod? – Ebből itt – mondta, és ledobta elém az eddig olvasott lapot. Az a szám volt, ami az újságírós afféromat taglalta és bemutatta a szaftos fényképeket. Basszus. – A megszólalásig hasonlít, nemde? Megkockáztatom, hogy az a hölgy... te vagy. Fürkésző tekintettel nézett, de mögötte láttam az elégedettséget. Az első perctől tudta, hogy hazudok, mégis hagyta végigjátszani. A rohadék. – Rendben, én vagyok Lilian Carro – mondtam kelletlenül, ahogy felnéztem. – Mit akartok tőlem? – kérdeztem. A legnagyobb baj az volt, hogy nem viselkedtek fenyegetően. Tudtam, hogy simán megölnének, de ezt nem érzékeltették, mintha csak egy kellemes esti csevejre jöttünk volna össze. Kivéve Lucianót. Az ő tekintete meghatározhatatlanul üres volt, mint Jessicáé, mielőtt brutálisan lemészárolna mindenkit. Félelmetes volt. – Te fenyegettél engem – közöltem a vámpírral. Erős késztetést éreztem, hogy magázzam, de magamra erőltettem a tegezést. – A te hangodat hallottam. – Igen, az enyémet, a szolgámon keresztül. De te nem fogadtál szót – ingatta a fejét. – Nem hagytad abba a nyomozást, és már más ügyekbe is belefolysz. Felettébb... bosszantó. De... Egy pillanatra elhallgatott, mintha arra várna, hogy közbeszólok-e, aztán folytatta. – Nem magadtól teszed. Valakinek az utasítására dolgozol. Ki az? Remek. Most erre mit mondjak? Nem adhatom ki Jessicát, ez világos. Mérsékeljük az áldozatok számát, ha lehet. Ha engem kinyírnak, az bőven elég. – Nem tudom – mondtam. – Közvetítőn keresztül dolgozom. 188

– Ne viccelj, halandó – Luciano lelépett a trónféleségről, és felém sétált. Csak úgy mellesleg, semmi bántó szándék, semmi fenyegetés. – Ha már a megbízód nevét nem tudod, a közvetítőd csak bemutatkozott... – Nem tudok neveket! – tiltakoztam. A vámpír ismét finoman elmosolyodott. Lágyan megragadta a hajam, és hátrahúzta a fejem. Ez nem igaz. A vérszívóknak ez a kedvenc fenyegetési módszere? Bal mutatóujjával végigsimított a torkomon. Talán érezte a szívdobogásomat, az ugyanis a mellemtől a nyelőcsövemig mászott néhány másodperc leforgása alatt. – Én máshogy gondolom – mondta szelíd hangon, és ráfonta kezét a nyakamra. Kissé meg is szorította. Lassan, de biztosan fuldokolni kezdtem. – Mit gondolsz, Francesco, öljem meg most? Vajon Sachel-nek mennyit ér a kis kurvája élete? Szívesen elküldtem volna az anyjába, de nem tudtam beszélni. Kétségbeesetten kaptam a mágia után, és az összes maradék erőmmel becéloztam Luciano kezeit, csak lazuljon a szorítás, csak kapjak levegőt! Nem hittem, hogy sikerül, de a mester úgy kapta le rólam a mancsait, mintha áramütés érte volna. Reflexből levegő után kaptam, és amíg meggyötört nyakamat dajkáltam, Luciano lenyomott egy hatalmas sallert, amitől azonnal csillagok kezdtek táncolni a szemem előtt. Bár számára nyilván csak egy kis legyintés volt, azért sikerült engem a földre legyintenie. Vér csorgott a szám szélén, a kemény kőpadlóról pislogtam fel a dühtől izzó szemű vámpírra. Illetve, ez nem is jó szó. Sachel szemében lobogott a láng, ha elöntötte a harag – Luciano tekintete, ha lehet, még üresebb lett. Szemek ide vagy oda, rohadt megalázó helyzet. Újra a mágiához nyúltam, hiszen láttam a mesteren, hogy most kicsit kibillentettem a lelki harmóniából, és egy újabb energialöketet küldtem felé. Egy pillanatra megtántorodott, aztán bordatörő rúgást kaptam az oldalamba. Belém szakadt a levegő, fejem végigkopogott a kövezeten, elharaptam a nyelvem. Oldalra fordultam és kiköptem egy nagy adag vért a padlóra, köhögve próbáltam levegőt venni.

189

Na még egyszer! De hiába, Luciano rendezte pajzsát, gyengülő varázsommal semmi esélyem sem volt. A vámpír odalépett hozzám, egy kézzel felemelt, a másikkal gyomorszájon vágott. – Kezd már derengeni a megbízód neve? – kérdezte. Ott bujkált a hangjában a harag, nyilván előző áldozatai hamarabb megtörtek. Hát velem bebukta. A következő ütés az arcomat érte, beleroppant a nyakam. Úgy éreztem, leszakad a fejem sajgott a gyomrom, sőt az egész testem, mintha összekuszálták volna a zsigereimet. – Csak egy név, Lilian – mondta. – Egyetlen név, és abbahagyom. Nagyjából egy magasságban volt a fejünk, és ez nagyban könnyítette a helyzetemet, felfelé ugyanis nehezebb köpni. A vérrel bőven vegyített nyál úgy csattant a vámpír arcán, hogy jóformán visszhangzott tőle a terem. Ez volt a véleményem róla, a módszereiről, és arról, hogy kinéz belőlem egy árulást. Luciano a következő pillanatban meglendített, és áthajított a termen. Fogalmam sincs, hogy maradtam eszméletemnél, miután földet értem a jobb karomon. Valószínűleg el is tört, és csoda, ha más csontom nem. Sikoltani tudtam volna a fájdalomtól, de nem volt hozzá erőm. Örülök, hogy nem ájultam el. És történjen bármi, az a köpés akkor is megérte. – Francesco, vigyétek le a hölgyet rágcsáló barátainkhoz – rendelkezett a mester. – Talán ők majd eszébe juttatják, kinek szimatol. Bár, tulajdonképp az se baj, ha nem jön ki élve... Csak ne felejtsetek el karperecet tenni rá. Jézus. Hogy mit? Francesco felnyalábolt, és a vállára rakott, úgy indult el velem. Nem láttam, merre megyünk és nem is érdekelt; még levegőt venni is fájt, hogy a többiről ne is beszéljünk. Lefelé haladtunk, ezt éreztem. Nyílt egy ajtó. – A karperecet! – rendelkezett a vámpír. Azt hittem, bilincset kapok, de nem. Egy furcsa ábrákkal ékített arany karkötőt raktak a csuklómra, és bevágtak egy újabb cellába. Felmutattam a kezem. – Ezt... miért? – nyögtem. – Hogy a mágiád ne árthasson többé a mesterünknek – felelte Francesco, és bevágta az ajtót. Egy újabb sötét, nyirkos lyuk. Pompás. – Tiétek a lány! – kiabálta még be. 190

Tiétek? Ez rosszul hangzik... Az egyik sarokból sárga szempár villant rám, és a homályból hófehér szőrű patkányember bontakozott ki. Sárga fogú vigyort küldött felém. – Hallottad, cicám? – kérdezte. – A miénk vagy. – Miért, hányan vagy? – kérdeztem arra utalva, hogy nem látok rajta kívül senkit. – Tudod, mit jelent ez, kicsikém? – folytatta zavartalanul. Mikor elég közel ért, hogy meglássa az arcom, megállt egy pillanatra. Csodálkozva kerekre nyílt a szeme. – Te a boszorkány vagy! – kiáltotta. Papnő. – Heh? – sóhajtottam. De válaszra sem méltatott. Megfordult, és eliszkolt a cella szemközti részén levezető lépcsőn. Odalentről hallottam a hangját, és más hangok válaszoltak neki. Sok-sok másik hang. Bakker. Arra a megállapításra jutottam, hogy rohadt nagy szarban vagyok. Nincs nálam fegyver, és itt a kezemen ez az izé is. Próbaképp a mágia felé nyúltam, de a szívem kétszer olyan gyorsan kezdett verni a rémülettől. Egész egyszerűen nem éreztem semmit. Nem értem el a mágiát. Annyira megszoktam, hogy állandóan körülöttem hömpölyög, hogy olyan érzés volt, mintha az egyik kezemet vágták volna le. Eddig mintha betonkockában álltam volna. Most én magam voltam a betonkocka. Megpróbáltam leszedni a karperecet, de meg se mozdult. Egyszerűen odagyógyult a bőrömhöz. Most senki nem volt, hogy segítsen. A vámpírok valahol a fejem fölött, a patkányok a seggem alatt. Két tűz között, a vasajtó áthatolhatatlan, talán még mágia is védi. Amin még át is hatolnék, ha nem csattintották volna rám ezt a vackot. Már épp egy dühkitörés készülődött, mikor elakadtam a káromkodás felénél. Ugyanis meghallottam. Sok kicsi láb zaja, ahogy karmos ujjacskáikkal felkaparják magukat a meredek kőlépcsőn. A hátamon az ég felé kapaszkodtak a pihényi szőrszálak. Gyakorlatilag semmit nem tehettem. Se stukker, se mágia, és az egész kurva helyiségben nincs egy jó búvóhely.

191

Legfeljebb a pusztakezes harcban jeleskedhetem, ha még futja az erőmből, ami egyébként nem valószínű. Talán több száz patkány ellen. Nem lennétek a helyemben? Higgyétek el, én sem. A lépcső tetején feltűnt egy patkányember. Szemmel láthatólag vezette a többieket, de nem ő volt a király. Raymondnak fényes hószőre volt, és gyönyörű, érzelmekkel teli szeme. Ez itt gusztustalan szőkében játszott. Raymondban volt valami különlegesen emberi. Ebben itt nem. – Döntöttünk, Carro – mondta. – Remek – feleltem. Ha már úgyis végeznek velem, hadd legyek ironikus előtte egy picit. El se jutott az agyamig, hogy tudja a nevem. – Ne pofátlankodj, ember – ezt az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha azt mondaná „pöcegödör". Halandó, ember, szálljatok már le rólam! Mit képzel ez? Hogy magasabb rendű nálam, csak mert alakváltó? Hát kurvára nem! Ezt meg is akartam mondani neki, de folytatta. – Ízekre szedünk, mielőtt a cimboráid ideérnek. Az én cimboráim? Mégis kikre gondol? Á, hogy a vámpírokra! Miután leütöttek, elraboltak, kinevettek, a szart is kiverték belőlem és bezártak egy pateszekkel teli pincébe, hogy is gondolhatom, hogy nem vagyunk haverok? Pacsit rá! – Nem a cimboráim, és ha egy ujjal is hozzám nyúlsz, nem köszönöd meg, amit kapsz. Pofátlan népség. Időközben leesett, hogy miért tudják a nevem – nyilván emlékeznek még az előző és eddigi utolsó találkozásunkra, ami szintén hasonló körülmények között zajlott. Ez az ocsmányság már akkor is szeretett volna a lábaim közé kerülni, hogy aztán a társaival együtt belakmározzon (bár eddig nem tudtam, hogy szeretik a nyers, véres husikát), és úgy sejtettem, e tervéről még mindig nem mondott le. Lassan elindult felém. – Nem tudsz ártani nekem, ember. Puszta kézzel nem. – Te is csak ember vagy – vágtam közbe. – Bár havi egyszer átváltozol ilyen csúfsággá. Be kell ismernem, hogy tévedtem. Az alakváltók többsége (főleg az erősebbek) tetszőlegesen változott át, a holdfázisoktól függetlenül. Leszámítva persze a teliholdat. Akkor tetszik vagy nem, kiszőrösödött 192

mind. A patkányt nem zavarta a botlás. Rendíthetetlenül jött felém, megtestesítve a lassan, de biztosan közelítő, elkerülhetetlen katasztrófát. – Múltkor sajnos nem lehettél az enyém – mondta halk, fenyegető hangon. Közel hajolt az arcomhoz, bajsza rettentően csiklandozott, mégsem volt kedvem nevetni. Leírhatatlanul gusztustalan volt. – De ezt mindjárt bepótoljuk. Most nincs itt Sachel, hogy megvédjen. Ez feltétlenül igaz volt, legutóbb ugyanis ő húzott ki a szarból, konkrétan lerántotta rólam a patkányt, és a falhoz vágta. Azóta sántít a bal lábára. De Luciano is Sachelt emlegette! Ha rá tudnék csatlakozni az agyára, ha megérezné, hogy bajban vagyok... Megpróbáltam felé nyúlni, de semmit nem éreztem. A kurva életbe! Olyan szorosan zártam össze a lábaimat, ahogy csak bírtam. Reszketve kuporogtam a földön, hátam a hideg vasajtónak vetve. Kis híján bőgni kezdtem. De nem. Én kőkemény harcos papnő vagyok. Én nem esek kétségbe, ha egy undorító patkányember meg akar erőszakolni, és esélyem sincs megmenekülni. A férfi rám vetette magát, karmos ujjai lazán szétfeszítették elgyengült térdeimet. Ekkor kinyílt a hátam mögött az ajtó, és ahogy előreestem, láttam egy alacsony férfit belépni, miközben a Város Urának kérdő tekintete jelent meg előttem, az elmében. – Sachel!

193

18. FEJEZET Csörgött a telefonom. Mi a büdös francért kell nekem folyton telefoncsörgésre ébrednem? Minek tartok egyáltalán telefont? Felültem, mint egy keljfeljancsi. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe, a karomba és az oldalamba. Mikor eltűntek a szemem elől a színes pöttyök, már felmérhettem a terepet. Otthon voltam, az ágyamban. Sehol egy patkányember. Sehol egy pince. Sehol senki. A félhomályban a vekkerre pillantottam – hét óra. Este vagy reggel? Valaki behúzta a sötétítőket, nem tudtam megállapítani. Hogy kerültem haza? Miért nem fekszem egy patkány alatt? A kezem begipszelve, ráadásul a fekete kombinémben ücsörgök. A helyzet annyira gyanús volt, hogy szerettem volna keblemre ölelni a Magnumot, de beugrott, hogy azt még a sikátorban elhagytam. Csalódottan néztem körül a szobában, mintha a sötétségtől remélném visszakapni a fegyvert, és meghűlt bennem a vér. Az ágy másik felén, a szépen feldagasztott párnán ott csillogott a Magnum épen, egészségesen. Töltve. Mellette fehér cetlin üzenet: „Jól jöhet még." Mi a franc történik velem? Kitapogattam a villanykapcsolót, és fényárba borítottam a hálót. Fájdalmasan sziszegve felkeltem, és kivont pisztollyal körbejártam a lakást. Ez egyrészt tök fölösleges volt, mert ha lenne itt valaki, aki meg akar ölni, már réges-rég megtehette volna – mind álmomban, mind az ébredésem utáni kótyagos pillanatokban –, másrészt szükséges óvintézkedés, ami megnyugtatta a lelkem. Kezdek olyan paranoiás lenni, mint Jessica. De élek. Elhúztam a függönyöket. Este volt. Még nem borult a városra teljes sötétség, de a vámpírok már ébredeztek a koporsójukban. Te jó ég, mennyit aludtam? Ekkor vettem észre a hálószobámba nem illő dolgot: egy fehér lapocska volt az éjjeliszekrényemen. Illetve nem is lapocska, hanem egy aranymintákkal gazdagon díszített törtfehér kártya, eltéveszthetetlen Sachel-illattal. 194

A lapon cirádás fekete betűkkel ennyi állt: „Ma este fél tizenegykor nálam. Fontos. Sachel" Puff neki. „Fontos." Na nem mondja! Nekem is fontos lett volna, hogy segítsen a patkányokkal, mégsem tette. Megfordult a fejemben, hogy nem megyek el, de aztán arra gondoltam, hogy akár ő is lehetett, aki kihalászott a trutymóból, elvégre őt láttam magam előtt, az ő nevét kiáltottam utoljára. Nagy szám. Ha Arnold Schwarzeneggerét kiáltom, attól ő még nem jött volna oda, hogy kasztrálja Mr. Patkányt, és mellesleg nyújtson egy segítő kisujjat. Cseszett volna rá. Ahogy cseszett rá Sachel is. Végül úgy döntöttem, mégiscsak érdemel annyit, hogy meghallgassam, végül is azt mondta, fontos. Legalább kifaggatom Lucianóról és kedves bandájáról. Héttől fél tizenegyig meg amúgy is ráértem. Totálisan ráértem. Első utam a fürdőszobatükörhöz vezetett, hogy megszemléljem magam. Hát, ha a tehén seggéből rángatnak ki, akkor is szebben festettem volna, de legalább tiszta voltam, pedig épp a patkányok mocskát készültem lemosni. Mindegy, akkor azokét mosom le, akik lemosták rólam a patkányokét. Mindez nagyon szép elképzelés volt, a begipszelt kar okozta nehézségeket leszámítva. Zuhanyzás elnapolva. Jöhet a fogmosás. Szerettem volna jól kinézni, ha már muszáj a Város Urával találkoznom, de nem nagyon tudtam kicicomázni magam, megint csak a kezem miatt. Pontosan ilyen helyzetek esetére Jessica gyakoroltatta velem a balkezes lövést, nem sok sikerrel. Persze ha Sachelnek eszébe jutna a fogait meresztgetni, simán eltalálom, főleg ha bejátszik egy kis mágia. Mágia! Megbámultam a kezem, és mérhetetlen megkönnyebbüléssel láttam, hogy eltűnt rólam a karperec. Boldogan magamhoz öleltem az erőt, szinte lubickoltam benne. Soha többé, még látni se akarom azt a szart, ami ettől megfoszt. Készüljön a világ, mert újult erővel vetem magam a sűrűjébe. Csak a hülye jobb kezem... 195

Tíz óra volt, mikor ismét a tükörbe néztem. A látvány klasszisokkal javult. Térdig érő fekete szoknyát választottam és sötétzöld, arany himbilimbikkel díszített ujjatlant. A gipsz nagyon belerondított az összhatásba, de a körülményekhez képest jól néztem ki. Remélem, azért nem látszom annyira leamortizálódottnak. Hadd higgye, hogy tojok rá magasról, megmentett-e vagy sem. Törött karral a következő felfedezésre jutottam: nem tudok vezetni. Stoppal kellett kimenjek Sachel kastélyáig, mert egyszerűen fejre álltam volna a kocsival. Bejelentkeztem a kaputelefonos kurvánál, aztán az előszobába siettem. A fogadóbizottságot egy alacsony, mogorva alakváltó képviselte. Az elsőre kísért, az „irodába", ahogy ő nevezte. Tulajdonképp volt íróasztal meg aktakupacok és a többi. Csak a tulajdonos leledzett valahol másutt. – Menj a pokolba, Sachel! – mondtam félhangosan. Utálom, hogy pontosan iderendel, aztán megvárat. Eljöttem, abban a hitben, hogy valami irtó fontos mondanivalója van, erre itt sincs. Hogy az a... Ekkor megpillantottam egy ajtót az íróasztal mögött. Vajon mi lehet ott? Rohadtul furdalni kezdett a kíváncsiság, és végül is, Sachel nincs itt... Nem fárasztottam magam a kopogással, egyszerűen beléptem, nyitva hagyva az ajtót arra az esetre, ha a vámpír időközben megjönne. Csak azt kell mondanom, megnéztem, itt van-e. A helyiség afféle hálószobának tűnt; a kandallóban lobogó tűz fényénél baldachinos ágyat láttam, kicsit távolabb ruhásszekrényt, a messzi félhomályban pedig fésülködőasztal sejlett fel. Áldottam az eget, hogy a tűznél láttam és nem kellett a villanykapcsolóval szórakoznom. De várjunk csak... Sachelnek semmi szüksége a lángok adta fényre. Az ajtó bevágódott mögöttem. – Jó estét, kicsi Lily. Bassza meg. – Sachel! – ezt majdnem kiabáltam. Aztán eszembe jutott, hogy épp információhoz kell jutnom, és ilyenkor nem érte meg bunkózni a fővámpírral. Ez esetben titokzatos módon megnémult, és ez az állapot fennállt mindaddig, míg neki tetsző hangnemre nem váltottam. Tehát lágyabban folytattam – Megijesztettél. 196

– Örülök, hogy eljöttél. Még mindig nem láttam, hol van. A hangja mintha az egész szobából szólt volna. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja. – Azt mondtad, fontos. És légy szíves, ne szórakozz az agyammal. Takarodj belőle most azonnal! – Ahogy kívánod – azzal hirtelen megjelent nagyjából egy méterre tőlem. Nem tudtam kivenni, milyen ruhát visel, ahhoz kevés volt a fény, csupán a világos felsőrészt állapítottam meg. Mibe, hogy valami csipkecsoda volt rajta? Bizonyára szeretett volna hatni rám a külsejével, de ahhoz először is látnom kellett volna. – Hogy van a karod? – Fáj – mondtam tömören. – A többi részemmel együtt. Honnan tudsz róla? – Mivel én vittem begipszeltetni, nem nehéz kitalálni, hogy még nem jött rendbe. – Szóval te hoztál ki? – kérdeztem döbbentem, mintha legszörnyűbb gyanúm igazolódott volna be. Ne már! Ne már, hogy még eggyel lógjak neki! – Mivel engem hívtál – vont vállat. – Lennél szíves elárulni, hogy hogyan sikerült ilyen helyzetbe hoznod magad másodszor is? – Először te mondd el, hogy juttattál ki, és hogy mi történt velem. Sachel vállat vont. – Egyszer csak megéreztelek a fejemben. Megnyitottam előtted az utat, és mit látok? Hogy utánam kiabálsz, miközben az a patkány már megint a lábacskáid közé akar kerülni. Ezt mégsem hagyhattam annyiban. – Mit érdekel az téged? – bukott ki belőlem. Sachel furcsa arcot vágott, ahogy rávetült a tűz fénye, arcának egyik fele homályban maradt. – Sosem hagynám, hogy bántsanak – mondta meghatározhatatlan hangon. Nem volt túl Sacheles... ahhoz túlságosan sok érzelem szorult bele. De hamar összeszedte magát. – Elájultál, és olyankor még védtelenebb vagy, mintha alszol. Mit csináltak veled? Nem vagy az az ájuldozós fajta... – Picikét megvertek – mondtam faarccal. Sachel pillantása a kezemet szorító gipszre esett. 197

– Picikét? – kérdezett vissza megrökönyödve. – Tudod, hogy néztél ki, mikor érted mentem? A kartörést mivel érdemelted ki? – Luciano nem értékelte, hogy szemközt köptem – feleltem. –Mi? – Mit mi? – Mit mondtál? – kérdezte Sachel. Arcán most még furcsább, zárkózott kifejezés jelent meg. – Luciano? – szinte suttogva ejtette ki, mintha valami borzalmas dolog lenne. Értetlenül néztem rá. – Igen – erősítettem meg. – Ismered? – Futólag – legyintett a vámpír, és gyorsan rendezte vonásait. – Komolyan leköpted? – Le én. Csak úgy csattant. – Nem vagy normális – közölte. – Fogalmad sincs róla, kicsoda Luciano, ugye? Megráztam a fejem. Miért, kicsoda? Biztos valami über főmufti. – Luciano olasz mestervámpír, több mint nyolcszáz éves... Lilian, az ember nem köpdös arcon csak úgy vérszívókat, ilyen öregeket meg főleg nem... Csoda, hogy még életben vagy! Luciano rosszul viseli a tiszteletlenséget. – Én meg rosszul viselem, ha fojtogatnak, azt pedig még rosszabbul, ha árulásra próbálnak rávenni. – Na jó. Akkor most szépen elmeséled, hogyan is volt ez az egész... És szépen elmeséltem. A gyilkosságoktól kezdve Jessicán és Emilián át mindent. Sachel tökéletes hallgatóságnak bizonyult. Odafigyelt minden szavamra, az okfejtős részeknél hümmögött és bólogatott, Emilia sebein szörnyülködött, a verekedésen egyik szeme sírt, a másik röhögött. Míg Lucianóról beszéltem, közömbös képet vágott, túlságosan közömbösét, és ezzel elárulta magát; keze is ökölbe szorult, bár szerintem nem tűnt fel neki, hogy észrevettem. Erős gyanúm támadt, hogy Sachel nem futólag ismeri azt a drága vérszívót. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy elrejtse az érzelmeit, de ez sosem ment neki túl jól. Többek között ezért is lett belőle hamar az első számú vámpír, mert az előző városúrnak feltűntek hatalmi ambíciói, és Sachel

198

választhatott: öl vagy őt ölik meg. Sachel sosem volt az a halékony fajta... Mikor befejeztem, kérdő tekintettel néztem rá. – Most te jössz... Hogy jutottál oda? Sachel megvakarta az állát. – Szerencséd volt, Lily... A patkányok összevesztek rajtad. Nahát! Micsoda piszok szerencse! – Bejutni nem volt túl nehéz... Csak kis mezei vérszívók meg alakváltók voltak, akik nem értették, miről van szó, csak azt tették, amit mondtak nekik. A legtöbben beérték azzal, hogy én vagyok a legerősebb. Akik pedig ellenkeztek... – Sachel sötéten elmosolyodott, de nem fejezte be a mondatot. Lehet, hogy jobb is. – Kinyitottam az ajtót, ahonnan éreztelek, és láttalak a földön feküdni. Volt ott valami fickó, ha jól sejtem, ő is ki akart vinni. Erről nyomatékosan lebeszéltem... egyébként honnan szerezted azokat a gyönyörű ruhákat? – Kuss – mondtam angyali arccal. – Ne vedd sértésnek, de úgy néztél ki, mint egy rossz ribanc... – Igen, ez lett volna a cél – dörmögtem. – Folytasd! – Szóval ott hevertél fenséges öltözetben... – Sachel! – Jó, jó... Ájult szépséged felett épp patkányok marakodtak, mire felnyaláboltalak és kivittelek. Érdekelne, mikor tűnt fel nekik, hogy valami hiányzik. Ezek hülyébbek, mint hittem. – Oké, hogy a rágcsálók agya nem nagyobb egy diónál, az rendben van. De a többiek észre kellett, hogy vegyenek. – Igaz. De nem fognak beszélni. Megint az a mosoly. Kezdtem némi sajnálatot érezni az illetékesek iránt. Aztán felidéztem a pincét, és olyan gyorsan ment el a sajnálós kedvem, mint a huzat. – Meggyőztem őket – mondta végül a vámpír. A tekintetében ült valami meghatározhatatlan elégedettség. Jézusom, mit csinálhatott velük? – Ne részletezd – húztam el a szám. – Aztán mi történt?

199

– Bevittelek a kórházba, hogy nézzék meg, milyen komoly a bajod. Az a karperec nagyon nagy szemétség volt. Pff... Nekem mondja? – Tulajdonképp mi a fene az? – Magába gyűjti azokat a dolgokat, amik blokkolják a mágiádat. A pánikolást, a félelmet, a kétségbeesést. Luciano remekül ért hozzá, hogy bemásszon az agyadba és kimazsolázza a félelmeidet. A fájó emlékek a kedvencei. Igen? Ez megnyugtató... – Nem úgy nézel ki, mint aki csak futólag ismeri – jegyeztem meg. – Erről most nem beszélünk – közölte. – Arról beszélünk, hogy mi történt veled – és ezzel le is zárta a témát. – Begipszelték a kezed, de a többi sérülésed nem olyan komoly. Zúzódások, horzsolások. – Igen, a kezemre ráestem – bólogattam. Csoda, hogy más bajom nincsen. Bár mikor Sachel leszedte rólam a karperecet, a mágia azonnal elkezdte regenerálni a dolgokat. – Hazavittelek, és ha már ott voltam, meg is fürdettelek. Baszki. Ha az volt a célja, hogy megalázzon, akkor most beletrafált a közepébe. Nincs annál borzasztóbb, mikor az ember ennyire kiszolgáltatott. – Te láttál meztelenül!? – visítottam. – Mivel nem a ruháidat akartam kimosni, igen. Ne hisztériázz, jól állt. Anyád. – Kiszedtem a műhajat, ami egyébként is abszolút fölösleges, és levakartam az arcodról a sok maltert, bár ehhez majdnem vésőt és kalapácsot kellett alkalmaznom. Miért jó ez a nőknek? – nézett rám. – Nem magunk miatt tesszük – világosítottam fel. – A pasiknak próbálunk tetszeni. – És sikerül? – Nem. – Váltsatok taktikát – javasolta. – Kerestem neked hálóruhát, és bepakoltalak az ágyadba. írtam egy cetlit, aztán eljöttem. – A Magnumomat, hogy szerezted vissza? – kérdeztem félrehúzva a kabátot, hogy lássa, elhoztam a fegyvert. 200

– Ne légy buta. Ez egy új – mondta. Nem kérdeztem meg, honnan tudja, milyen volt a pisztoly. Lehet, hogy csak véletlenül rátrafált, ugyebár... – Értem. Akkor most találjuk ki, hogy mit csináljunk. – Van egy ötletem, ami nem fog tetszeni. – Halljuk! – bíztattam. – A közelemben kéne maradnod – mondta kertelés nélkül. – És persze az se ártana, ha... – Nem bújok veled ágyba – mondtam unott képpel. – Ne indulj ki magadból, nem azt akartam kérni. De most, hogy így mondod... – vigyorgott. – Állítsd le magad! Mondd azt a nagy ötletet inkább. – Ide kéne költöznöd. Hogy mit? – Elgurult a gyógyszered? – kérdeztem megértő kedvességgel. – Nem vagy vicces. Védtelen vagy. – Hát tudod, ki a védtelen! – emeltem fel a hangom. – Tudok vigyázni magamra! – A nagy szart tudsz! – torkolt le Sachel nyersen. – Egyik életveszélyből a másikba sodródsz – amikből egyébként rendszeresen nekem kell kihúzni – és a figyelmetlenséged egy szép napon az életedbe fog kerülni! – Mit törődsz te azzal!? – kiabáltam. – Mi a szart számítok én neked? Legalább eggyel kevesebb ember veszélyeztet! Sachel felnevetett, élesen, metsző gúnnyal. – Melyik pizsidben álmodtad, hogy te veszélyt jelentesz nekem? – kérdezte. – Mégis mivel akarsz ártani? A drága kis Magnumod semmit nem ér. – Szeretnéd, hogy bemutassam, mennyit ér a kis Magnumom? – kérdeztem. Egy másodpercig elgondolkozva nézett rám, majd nyelt egy hatalmasat, gondolom azért, hogy megnyugodjon. A vibráló feszültség érezhetően enyhült. – Ha a védelmem alatt állnál, nem mernének hozzád érni – mondta végül. Most rajtam volt a gúnyolódás sora. 201

– Az istenért, Luciano elmúlt nyolcszáz! Mit akarsz a hatszáz évecskéddel? – még egy kis nevetést is sikerült kipréselnem magamból. Sachel egyszerre fenyegetően tornyosult fölém, testéből egy hatalmas löketben megáradt felém az ereje. – Kíváncsi vagy rá, mennyi erő jár azzal a hatszáz évvel? – mennydörögte. Hát mit mondjak, nem voltam rá kíváncsi. Egy valami voltam: iszonyú dühös. Dühös, mert igaza volt, dühös, mert tényleg védelemre lett volna szükségem, és ezt képtelen voltam beismerni. – Ne keménykedj – közöltem. Félelmetes volt, de nem eléggé. – Én meg tudnálak óvni, Lilian – mondta szuggesztíven. – Engedd, hogy segítsek! – Nem kell a segítséged! Az sem kell, hogy lássák rajtam a „védelmed" nyomait. – Tudod egyáltalán, mi jelezné, hogy hozzám tartozol? – tette fel a nagy kérdést. – Vannak elképzeléseim – morogtam sötéten. Pillantásom a háttérben álló ágyra siklott, és ez nem kerülte el a figyelmét. Mosolygott. A rohadék. – Nos, amennyiben Lucianóba futsz az utcán, nem menekülsz meg még egyszer, ezt te is tudod. Szeretnéd, hogy előszedje a legborzalmasabb emlékeidet? Akarod újra átélni, mikor meghalt az anyád, vagy amikor Daniel megcsalt? Esetleg Katie elvesztése jobban vonz? Szándékosan fájdalmat fog okozni, és nem csak lelkileg. Elképzelésed sincs, milyen jól ért hozzá. Kelletlenül bólintottam. Kénytelen voltam egyetérteni. Ó, a francba az összes vérszívóval! Sachel minden szava súlyos volt, a nyers valóság, amibe belegondolni is szörnyű. Főleg, ha ismét felkínál a rágcsálóknak. Kétszer megszökhetsz. Harmadszor nem fogsz. – Másik lehetőségnek itt vagyok én – folytatta a város ura újabb mosollyal. Olyat láttam a szemében, amitől kiszállt a lábamból az erő, és utáltam magam érte. – Tudom, hogy akarsz engem, Lilian. Istenem, már megint kezdi... – Nem, nem akarlak! – tiltakoztam. Hagyjon már ezzel békén, mert a végén még hiszek neki. – És ha még egy lépést közelebb jössz, megütlek. 202

Sachel halkan felnevetett; futkosott a hideg a hátamon, de jóleső hideg volt. Elkövettem a fatális hibát, hogy a szemébe néztem. Nem mászott az agyamba, csupán megmutatta a benne rejlő éhséget. Vajon mikor evett utoljára? Jaj. – Ne hazudj, kicsi papnőm. Érzem, amit te is érzel. Akarsz, de közben félsz tőlem. És ez tetszik. Na ja. Így is lehet fogalmazni. Tett még egy lépést. Fellendítettem a kezem, de mielőtt a tenyerem elérte volna az arcát, elkapta a csuklómat. – Ne állj ellent, Lilian – suttogta szinte a számba. – Csak még jobban felizgatsz vele. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni, nem tudtam védekezni, még beszélni sem, annyira megbénított a közelsége, a testéből sugárzó erő. Ajka egy másodpercig tétovázott az enyém felett, majd lecsapott. Összetapadt a szánk. Az ajka olyan lágy és finom volt, mint a selyem, nyelve nyirkos és kényelmesen lassú. Éreztem a szemfogait; hideg, kemény, tökéletesen sima. Igyekeztem kiverni a fejemből, hogy egy hulla csókolgat, és én még vissza is csókolok. Nem érdekelt, nem tudtam és nem is akartam mit tenni. Esendő nő vagyok. Ez van. Sachel lecsúsztatta a vállamról a kabátot; a Magnum hónaljtokostul a földre pottyant. Elszállt az utolsó fegyverem is. A vámpír kiemelt a cipőmből, de közben nem eresztett el, csak csókolt, egyre erősítve a bűvöletet, amibe kerültem. Már nem bírtam volna megállni a lábamon. Lassan, egészen gyengéden az ágyra fektetett, és akkor megpróbáltam felkelni, de ott térdelt fölöttem, és gyorsan kigombolta az ingét. Elővillant a kilónyi csipkével keretezett fehér mellkas, ahogy fölém hajolt, és lehúzta rólam a fölsőt; teste az enyémnek simult, mellbimbói kemények, hidegek voltak, ahogy csupasz bőrömhöz értek. Újra megcsókolt, ezúttal sokkal határozottabban, éreztem a vér utáni sóvárgást, a testét emésztő forró vágyat. Meg fog harapni? Istenem, kérlek, ne harapjon meg! Énnyire még ő sem lehet szemét velem! Mennyi önkontrollja van? Meddig bírja? Sok-sok kérdőjel. 203

Lassan megcsókolta a nyakam, végig az artéria mentén. Éreztem a szemfogak finom karcolását a bőrömön. Leheletétől libabőrös lett az egész testem. A francba is, élveztem, beindultam tőle, pedig nem akartam! Egy pillanatra felnéztem az arcára, és tudtam, hogy baj van. Pupillái egyre tágultak, szinte az egész szeme feketében játszott. Felső ajka lassan felhúzódott a szemfogakról. Az egész testem lángolt a vágytól, de a rémület magamhoz térített; a vámpír felemelte a fejét, és vetett egy utolsó pillantást a nyakamra. – Sachel, nem! – sikoltottam, és megpróbáltam ellökni. – Dehogyisnem! – sziszegte az arcomba. Ebben a pillanatban nem volt benne semmi emberi, a szemem előtt vált szörnyeteggé. Úgy szorított az ágyhoz, hogy félő volt, kijövök a másik oldalon. Elkapta a jobb kezem, és azt is leszorította, hogy ne tudjak vele csapkodni, ráadásul a gipsz is piszkosul útban volt, de amíg ezzel foglalkozott, balról teljes erőből pofon vágtam. Meglepetésében megállt egy pillanatra, és ez éppen elég volt. Legurultam az ágyról, és egy ugrással a Magnumnál teremtem. Sachel feltérdelt és felém fordult. Ajkai visszaereszkedtek, pupillái újra normális méretükben ragyogtak. – Lilian... – kezdte. – Ha csak egy centivel is közelebb jössz, keresztüllőlek – remegett a hangom. Röhejesen nézhettem ki melltartóban stukkerrel, de kurvára nem érdekelt. – Bocsáss meg, nem volt... – Nem érdekel, hogy mi volt – vágtam közbe. Egész testem reszketett, a kezem meg aztán különösen. – Most pedig felöltözöm, és kisétálok innen. Ha pedig közelebb jössz, megöllek. – Már meghaltam. – Inkább kétszer, mint egyszer sem – anélkül, hogy levettem volna róla a szemem, kitapogattam a lábammal a cipőmet, és belebújtam. Fél kézzel magamra rángattam a kiskabátot – felsőm az ágyon hevert. Nem mentem oda érte. Tulajdonképp meglepett, hogy Sachel milyen nyugodtan viseli távozásomat. Talán még sajnáltam is, ahogy ott térdelt kigombolt

204

ingben, és nézett rám. Sajnáltam, de csak egy nagyon kicsit. Már épp kimentem volna, mikor végre megszólalt. – Lily, ne haragudj, nem volt szándékos, elvesztettem a fejem, megesküszöm bármire. Tedd le a fegyvert, engedd, hogy jóvátegyem. – Énnyire nem vagyok hülye, Sachel. Ezt most kurvára elcseszted. – Meg se hallgatsz? – Nem – feleltem kurtán, majd az ajtóhoz hátráltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, kiléptem. Az irodán még lassú, határozott léptekkel haladtam végig, ám ahogy a folyosóra értem, rohanni kezdtem. Elkaptam egy hazafelé menő buszt, és még mindig remegve léptem be a lakásba. Gyorsan le akartam feküdni és elfelejteni az egészet, de legnagyobb csodálatomra az ágyban már feküdt valaki.

205

19. FEJEZET Célra tartottam a Magnumot. Igen, bal kézzel. – Fegyver van nálam – közöltem. Lehet, hogy egyszerűen le kellett volna lőnöm? Vagy legalább az oldalához nyomni a pisztolyt, mielőtt nyomatékosan felszólítom a távozásra. – Tudom, tőlem kaptad. – Jessica! – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. Valamiért mégsem eresztettem le a fegyvert. – Miért, mást vártál? – Senkit sem vártam – vontam vállat. – Lennél szíves megfordulni? És szüntesd be a sejtelmes suttogást. A takarókupac megmozdult, és előtűnt Jessica vörös haja, szeplős képe, és megvillantak macskaszemei is. – Miért fogsz rám fegyvert? – kérdezte. Tényleg, miért is? – Nem tudom – mondtam őszintén. – Rossz érzésem van. – Mit gondolsz, hogy rád vetem magam, ha elteszed? – Megfordult a fejemben. Mit keresel itt? – kérdeztem gyanakvóan. Nem tudtam, mi a baj, de valami nem volt kóser a szituval. Mintha nem is Jessica lett volna. – Egy barátnő nem látogathat meg? Ki vagyok tiltva tőled? – vonta fel a szemöldökét. Persze, volt benne logika, de én ilyenkor én már rég ágyban vagyok, és ezt Jessica pontosan tudja. – Te most komolyan nem hiszed el, hogy én vagyok? – hitetlenkedett. – Ugyan, Lilian, miért akarna bárki is az én bőrömbe bújni? Nem vagyok ahhoz elég fontos ember. Na állj. Hol az a Jessica, akit én ismerek? Hol az a Jessica, akinek akkorára dagad az egója, hogy majd' kidurran? – Azt hittem, te fontosnak tartod magad – mondtam, ezúttal én hitetlenkedtem.

206

– Rájöttem, hogy tévedtem – sóhajtotta mosolyogva. Itt egy Jessica, aki beismeri, hogy tévedett. Ez egyre jobban bűzlik... De mielőtt hangot adhattam volna a kétkedésemnek, a hátam mögött berobbant az ajtó. Valaki a földre lökött, és a hátamra feküdve ott is tartott. Semmit nem láttam. Kiáltások harsantak, ajtócsapódások, lábdobogás. Erőteljesen lefejeltem a rajtam fetrengő alakot, már csak azért is, mert pont a törött kezemre estem rá. Felpattantam, de a látványtól gyökeret eresztettem a padlóba; majd' kiestek a szemeim, úgy kellett elkapnom őket félúton kifelé. A lakásomba legalább tíz harci díszbe öltözött kommandós masírozott be – egyikük egy megkötözött, egy szál törölközőben leledző nőt szorongatott; e fölött még napirendre térek, mert mit zavartassam magam, de az, hogy padlón két Jessica verte egymást, már nekem is sok volt. Ugyanolyan ruhában, egyforma kinézettel, és visítva csépelték egymást a földön, én meg csak álltam és bámultam, mint a Bálám szamara, hogy akkor most mégis mi van... Ezt... ezt most nem értem. – Elnézést – böktem meg a mellettem álló kommandóst. – Hogy oldhatnánk meg, hogy abbahagyják? A pasas segítőkészen a mennyezet felé emelte a gépfegyvert, hogy édes mosollyal és egy sorozattal teremtsen csendet. – Az istenért, le ne lője a szomszédaimat! – tiltakoztam. – Inkább majd én. – Inkább majd maga lövi le őket? – vigyorgott a pasas. – Fogja meg – kértem szépen, és a kezébe nyomtam a Magnumot. Belecsimpaszkodtam a mágiába, és hatalmassá nőtt energiagömbként a verekedők közé löktem. A felek a szoba két falának zuhantak, s amíg a varázs ott feszült közöttük, nem engedte egymásnak menni, szinte még moccanni sem őket. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mintha az ál-Jessica folyamatosan igazodna eredetijéhez; a hajuk egyformán kócolódott össze, kezük ugyanott sérült meg. Most honnan a bánatos életből tudjam, melyik az igazi? – Hogy különböztetjük meg őket? – kérdeztem a kommandóst, aki visszaadta a Magnumot. 207

– Kérdezzen valamit, amit csak az igazi Hammer nyomozó tudhat – javasolta. „Hammer nyomozó." Oké. Jó ötlet. – Jessica... – kezdtem bizonytalanul. Erre mindketten rám néztek, ugyanolyan forró, dühtől izzó macskapillantással. Én nem tudtam eldönteni, melyikhez beszéljek, úgyhogy becéloztam az ablak fölötti függönykarnist. – Mi az, ami nélkül használhatatlan vagy? – Kávé – vágták rá egyszerre. Francba. Túl könnyűt kérdeztem. Ha ez utánanézett Jessica dolgainak, akkor most szarban van a haza... – Ohm... Kiket utálsz teljes szívből? – A vámpírokat – mondták ezúttal, de szintén ugyanakkor, egyformán gyűlölködő hangsúllyal. Basszuskulcs... Mi lehet az, amire nem jöhet rá egy idegen azzal, ha megfigyeli a nyomozónő viselkedését? Na jó, keményítsünk be. – Hány éves voltál, mikor zaklatni kezdett a nevelőapád? – Öt. Hoppá! Kezdünk elérni valamit! Az egyik Jessica ezt színtelenül, fahangon mondta, mint egy előre betanult szöveget, a másik viszont suttogva, megbicsakló hangon. Csak azt nem tudtam, melyik melyik volt. Ekkor támadt egy ragyogó ötletem. – Szeretném, ha a következőre külön-külön válaszolnátok. Világos? – Igen – zengték. – Rendben... Ööööh... bal oldali Jessica! – néztem a szekrényemnél álló nőre. – Melyik az az érzés, amitől a legtöbb erőt kapod? – Természetesen a szeretet – mondta. – Na és mit szól ehhez jobb oldali Jessica? – Hogy a szeretet hülyeség, és csupán a tiszta gyűlölet segíthet, ha szarban vagy. És azt is szólom, hogy ki foglak nyírni, amint ez a mágiaizé eltűnik innen. Szélesen elvigyorodtam. – Jobb oldali Jessica kiütéssel győzött – közöltem. – A másikat elkaphatjátok. Talán nem volt célszerű ezt mondani, mert azt értem el vele, hogy bal oldali Jessicára vagy heten vetették rá magukat, és a földre passzírozták. Maradt mellettem egy fazon, egy a törölközős nővel és egy Jessicával. A törölközős eszeveszetten kapálózott. 208

– Ki az? – kérdezte Jessica. – Mit tudom én – vontam vállat. – Elengedné? – kérdeztem a mellette ácsorgó kommandóst. A pasas előhúzott valahonnan egy kést, és elvágta a lány köteleit, szájáról letépte a vastag, szürke ragasztót. A ragacs elszabadult, és a lány fejéről lehulló törölköző után a barna loboncba ragadt. – A hajam! – visította az illetékes. – Mit csinált a hajammal, maga hülye!? Na nem. Csak egyetlen ember képes egy bevetés közepén a haja miatt cirkuszolni. – Valery? – kérdeztük Jessicával egyszerre. – Ki más? – sápítozott a lány. – Már ne is haragudj – kezdtem –, de mit csinálsz itt egy szál törölközőben? – Na vajon? Törölköztem – mondta a szemeit forgatva, miközben felkászálódott a földről. Próbálta magán tartani a fürdőlepedőt, ennek következtében háromszor rálépett az őt kiszabadító pasas lábára. – Hajat akartam szárítani, mire az ott – bökött fejével az ál-Jessica felé, akit épp gúzsba kötöztek a bevetésen résztvevők – bejött és összecsomagolt. – Mikor jöttél egyáltalán ide? – hüledeztem. – Tegnap este – felelte, majd kitépte hajából a ragasztót. A mozdulathoz olyan visítást mellékelt, hogy a helyiségben többen is a fegyverükhöz kaptak. Vegyem úgy, hogy Valery több mint huszonnégy órát töltött a lakásomban felügyelet nélkül? Valaki hívja a katasztrófavédelmet, a kémelhárítást, a nemzetbiztonságot! Riadóóóóó! – Néha tartasz ehető dolgokat is a hűtődben? Kikérem magamnak! Egy hete vásároltam frisset mindenből! – Na várj... beavatnál itt-tartózkodásod részleteibe? – kérdeztem. Jessica megpróbálta jelezni, hogy ez most nem a legfőbb kérdés, de egy bokán rúgással elhallgattattam. Valery világfájdalmas sóhajt hallatott. – Tegnap este tíz körül érkeztem, följöttem hozzád, rendbe szedtem magam, aztán elmentem anyámékhoz. Ott voltam éjjel meg még

209

nagyjából ma is, aztán visszajöttem ma tíz körül. Nem akarom látni, milyen kupit hagytam a saját lakásomban. Bakker. Épphogy elkerültük egymást. Vajon hány embernek adtam kulcsot a lakásomhoz és feledkeztem el róla? – Rendben – vágott közbe Jessica. – Most, hogy ezen is túl vagyunk, foglalkozhatunk végre a díjnyertes hasonmásunkkal? Odaballagtunk az összes elképzelhető helyen megkötözött – és ragasztott – álnyomozóhoz. Jessica leguggolt, és érdeklődve nézte saját magát. Irigyeltem a hidegvérét; én valószínűleg bekattantam volna. – Na jó, kezdjük, szépségem. Ki vagy? – Jessica Hammer – mondta a nő. – Fiúk, ez hülyének néz minket – mondta sajnálkozva. – Vajon mitől jutna eszébe a neve? A nyomozónő villámgyors mozdulattal előkapta a saját stukkerét, amit ideiglenes a nadrágjába dugott, és olyan erősen szorította az imitátor halántékához, hogy annak kis körben elfehéredett a bőre. – Meg akartad ölni azt a nőt, ugye? – mutatott rám. – Mi? – kérdeztem. – Lilian, neked most kuss. Meg akartad ölni? – Igen – felelte a nő. – Miért? – Nem tudom. Anyám. Odaléptem az ágyhoz, és felrántottam a takarót. A lepedőn egy stukker és két kés feküdt. – Jessica – mondtam. – Ez tényleg meg akart ölni. A nyomozónő odasietett, és egy komor pillantással nyugtázta a holmik rendeltetését; épp a stukiért nyúltam, hogy beazonosítsam, mikor Jessica elkapta a kezem. – Hozzá ne nyúlj! Meg kell nézni az ujjlenyomatokat. És szerintem vess a hölgyünkre egy mágiapillantást is... nagyon gyanús nekem. Bólintottam, és az áldozat-támadóhoz léptem. Felszabadítottam a mágiát, és beleforgattam, megvizsgáltam, cafatokra elemeztem. Aztán, mint akit áramütés ért, hátrahőköltem. – Mi az? – kérdezte Jessica. Épp egy gumikesztyűt rángatott magára, és zacsiba pakolta a gyilokszereket. 210

– Ez... ez... – Ne makogj! Mi az? – Ez egy hulla – mondtam viszolyogva. – Tessék? – Ez egy hulla, ami egy kibaszott hatalmú halottkeltő irányítása alatt áll. Azért ilyen sükebóka, mert úgy működik, mint egy számítógép. Egy program. – Ide kéne hívnod a halottkeltődet, nem? – Fölösleges, láttam már ilyet – mondtam. Volt szerencsém hasonló munkához, és azt is tudom, hogy csak egy irtó erős nekromanta képes ilyesmire. Afféle sötét „mágia", amihez az ember középkori papokat képzel, meg véráldozatos szertartásokat. És a végeredmény se sokkal szebb. – Nem kell megijedni – figyelmeztettem mindenkit, aztán letérdeltem, és a nő macskazöld szemébe néztem. – Nem vagy Jessica Hammer. Abban a szent momentumban földöntúli visítás hallatszott, a test pedig rothadni kezdett; mintha egy földből kibújó virág növekedésének gyorsított felvételét néznénk, azzal a különbséggel, hogy a test elhervadt, nem átvitt értelemben. Mindenki visszafojtott lélegzettel hátrált néhány lépést – Valery rálépett a törölköző szélére, és esett egy földrengőset. Bár ennek következményeképp pucéran hevert a földön, senki nem nézett oda. Mindenki a borzalmas változást figyelte. Jessicának lehetett a legszörnyűbb nézni, ahogy saját, megszokott, mindennap látott teste az enyészeté lesz – az imitátor bőre villámgyorsan kiszáradt és összeaszott, beesett, haja mintha visszahúzódott volna fejbőrébe – eltűnt belőle a könnyed finomság, a tiziánvörös porszürkévé fakult. A kötelek megzuhantak a csontokká fogyó, rothadó testen, amiből hiányoztak a belső szervek... – Bassza meg! – kiabálta Jessica, és nem látszott rajta, hogy éppen önmaga elrohadását nézte végig. – Be kell vinni, hátha rajta van a listán! – Milyen listán!? – A '95-ben végzettekén... Valaki hívná az illetékeseket? Nincs pénz a kártyámon...

211

Már épp oda akartam adni a mobilom, de ebben három tényező is megakadályozott. Először is eszembe jutott, hogy az enyémen sincs, mert ha lenne, akkor most egy ép és egészséges jobb kézzel rendelkeznék, másodszor, annak ellenére, hogy a hangjára ébredtem, fogalmam sincs, hol van, harmadszor pedig Valery – miután visszaszerezte a türcsijét – megszólalt: – Nem akarok akadékoskodni, de csak én hallom ezt a pittyegést? Egy másodpercig mindenki csendben maradt, remélve, hogy csak Valery egyik szokásos félrehallásával van dolgunk, de nem. Tisztán kivehető volt a szabályos, másodpercenként ismétlődő sípolás. Jessica felrántotta a nagypárnámat, és lám, ott volt a kis drága. Piros, visszaszámoló kijelzővel, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Tizenegy percünk volt. Még egy röpke pillanatig egy emberként bámultunk a szerkezetre, aztán kitört a pánik. Valery a törölközőben botladozva a kijárat felé vetődött, a kommandósok utána. Egymást letaposva nyomultak a folyosóra a berobbantott ajtón át, kivéve egyet. Az a fazon volt, aki segítőkészen le akarta mészárolni a negyediken lakókat; ő a mobilja után kotorászott, és valami tűzszerészekről motyogott. Jessica valószínűleg legszívesebben főbe lőtt volna mindenkit, ehelyett mégis utasításokat ordított, amikre senki nem figyelt. – Taylor, hívjon tűzszerészt! – vakkantotta a férfinak, aki ezt már egyébként is megtette. – Kifelé, Lilian, kifelé, ürítsétek ki az épületet! Csak álltam, és hallgattam a pittyegést. Nem mozdultam. Jessica kilökött a folyosóra, ahol már amúgy is ott ácsorgott a lakók nagy többsége, köztük Peter, meg Mr. Barnes a folyosó végéről. – Mi történt? – kérdezte derekát dörzsölgetve. Túl nagy nyugalom, túl nagy csend. – Bomba van a házban! – kiabálta Jessica. Erre már a folyosón is pánikhangulat jött létre. Az emberek kiabáltak, a lépcső felé tódulva lökdösődtek; egyszerűen elpocsékoltuk az értékes időt a kétségbeeséssel. Jessica dühmérőjének mutatója már valahol a piros tartományban járt, és épp készült elhagyni a számlapot. Aztán amikor egy nő fejhangon visítani kezdett, miszerint „mind meg fogunk halni", a nyomozónő kiragadta egyik kommandósa kezéből 212

a géppityut, és egy sorozatot eresztett a lakásom falába. Erre egy utolsó sikollyal csend lett, bár többen is a földre vetették magukat, nyilván a töménytelen mennyiségben nézett bankrablós-terroristás-Bruce Willises akciófilmek hatására. – Aki még egyszer kiabálni mer, annak csinálok még egy lyukat a seggére! – kiabálta Jess. – Kettesével, rendezett sorokban, fegyelmezetten kifelé! A tűzszerészek hamarosan itt lesznek, nem kell pánikolni. Az istenért, mire várnak!? – ordított a döbbent csendbe, mire az emberek hümmögve, megszeppenve elindultak a lépcső felé, ott pedig összevegyültek a többi emelet lakóival, akiket nyilván a kommandósok riadóztattak. – Lilian, kifelé! – mordult rám. – Észemben sincs! – tiltakoztam. Nem fogok odakint lapulni, és rettegve várni, hogy mi lesz. – Itt maradok segíteni. – Ha segíteni akarsz, akkor vidd ki az embereket! Miért nincs ebben a házban egy kibaszott tűzszerész!? Mintha legalábbis szériatartozék lenne, mint a poroltó meg a házmester néni. – Ami azt illeti, éppen akad egy – dörmögte valaki. A hang irányába fordultam és félrenyeltem. – Mr. Barnes? – köhögtem. – Ne is zavartassa magát, kislány. Mondja inkább, hogy mi a helyzet! – Maga tűzszerész? – meresztgettem a szemem. – Pár éve nyugdíjaztak, de azért tudok egyet s mást. Jessica kétkedve nézett rám. – Bízhatok benne, Lilian? Tudom is én? Biztos ért hozzá, ha egyszer azt mondja. De ha jól emlékszem, Mr. Barnes egyszer megakadályozott egy gázrobbanást a házban... Ez vajon tűzszerészi erénynek számít? Mindegy. – Persze – bólintottam. – Remek. Akkor maga – mutatott az öregre – befelé, te pedig kifelé. Vigyázz Valeryre! Vagy inkább vigyázz azokra, akiknek Valery a közelébe megy.

213

Bólintottam és a tömeg után rohantam. A lakóközösség a parkolóban ácsingózott és fázogatott. Családtagok ölelgették egymást, anyukák ringatták a síró, álmukból felvert kisgyerekeket; érezhető volt a feszültség. Mindenkiben ott ült az otthon elvesztésétől való iszonyatos rettegés, az éjjeli isten verte hidegről nem is beszélve. Valery a tömegtől távolabb egy kocsinak dőlve várakozott, még mindig a bordót törülközőt viselve. Vizes hajjal nem lehetett túl kellemes, arról nem is szólva, hogy Valery és a megfázás igen közeli barátok voltak, az anyját ismerve pedig az én hibám lesz, ha megbetegszik. Már épp oda akartam menni, mikor Peter beszambázott a képbe, és kibújt a kabátjából, a reményvesztettem didergő Valery felé nyújtva azt. Barátnőm szemei hatalmasra tágultak. Mondhatnánk, hogy udvariasan visszakozott, de Valery soha nem volt az az udvariasan visszakozós alkat. Lecsapott a felajánlott bőrdzsekire, és maga köré kanyarította. Hálás mosolyt villantott Peterre. – Köszike. – Nincs mit – legyintett a pasas. – A törölköző nem pont a megfelelő viselet ebben az időben. Nem hagyhatok egy ilyen tüneményt megfagyni. Már csak pár lépés választott el tőlük. – Ne csajozz! – rikkantottam oda. A tanár úr felkapta a fejét, és szemrehányóan nézett rám, mintha már a feltételezés is sértené, hogy megcsalja Jeminát. Peter fantasztikus nézéseket tudott produkálni, mivel ezeket naponta gyakorolhatta a diákokon. Külön kiemelném a „nem vagy normális" és a „fogd már be a pofád" típusú pillantásokat, melyeket nem túlzás a specialitásainak nevezni. Nyilván a munkája során ezekre volt leginkább szüksége... – Ha nem tűnt volna fel, a hölgy egy szál törölközőben van – közölte, mikor végre odaértem hozzájuk. A hölgy. Valery. Hö-hö. – Mivel az az egy szál törölköző az enyém, elhiheted, hogy feltűnt – feleltem. – Említett pedig az egyik legjobb barátnőm. Nem találkoztatok ti már?

214

A kérdezettek egyszerre rázták meg a fejüket. Nos, hittem nekik. Ha a szomszédom valaha találkozott volna Valeryvel, garantáltan emlékezne rá. – Hát akkor... Valery, ő Peter Burns, a szomszédom, a Daniel Brownban tanít, kedvenc időtöltése a zenehallgatás, a piknikezés és a rossz kislányok elfenekelése. Űűű, de gonosz vagyok. – Peter, a törölközős kisasszony Valery Mason, tizennyolc éve a barátnőm, egy nagy csatornánál dolgozik, mint riporter, de néha újságot is ír. Szabadidejét szerencsétlenkedéssel tölti, és életét valószínűleg arra tette fel, hogy engem az őrületbe kergessen. Nem kizárt, hogy sikerülni fog neki – mondtam mosolyogva. – Kapd be – közölte Valery ragyogó arccal. Peter a rettegő tömeget fürkészte, miután kezet rázott az új ismerőssel. Szegény még nem is sejti, hogy ezen kapcsolat folytán sorsa megpecsételődött, hiszen immáron részese lett Valery összes hülyeségének, ami ki fogja akasztani. De majd megszokja, mint mindenki más is, így barátnőm nyugodtan folytathatja világuralmi tevékenységét az emberek halálra idegesítése által. Ha megismered, megszereted, de ha az első benyomásra alapozol, Valery sosem lesz a barátnőd. Róla ugyanis mindenkinek az az első benyomása, hogy nem normális. – Nem kéne odamennünk Mrs. Barnes-hoz? – kérdeztem. – Nem hiszem, hogy idegeskedne – mondta Peter. – A férje épp intim közelségben van egy időzített bombával, ami perceken belül aktiválódhat. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én a helyében kissé szoronganék. – Az öreg érti a dolgát – mondta a szomszéd. – Semmi baj nem lesz. – Nem is izgulsz? – kérdezte Valery vacogva. Bár ez inkább a hidegtől volt, mint a szörnyű félelemtől. Nem az ő lakása, mit törődjön vele? – Miért, ha izgulok, akkor majd több esélyünk lesz egy darabban visszakapni a házunkat? – kérdezett vissza Peter tárgyilagos hangon. Igaza volt. Na de akkor is, hogy lehet kibírni anélkül, hogy lerágná a húsz körmét? Én legszívesebben toporzékoltam volna, de nem lehetett. 215

Igyekeztem a természetes nyugalom álarca mögé bújni, de nem nagyon sikerült. Az egyetlen vigaszul az szolgált, hogy perc múlva vége lesz a rettegősdinek. így, vagy úgy, de vége lesz. A következő pár percben az idő megmakacsolta magát, és nyilván a traffipaxtól való félelmében csigalassúsággal vánszorgott; őrületes volt, főleg a tehetetlenség. Aztán óráknak tűnő percek múlva a lépcsőház aljában feltűnt egy vörös folt, és Jessica lépett ki, torka szakadtából ordítva. A lakók hulla csöndben álltak és nézték a nyomozónő kitörését. Eddig őrizte a hidegvérét, a gyakorlatiasságát, parancsokat osztott és intézkedett; de most, hogy vége volt – mert biztosan vége volt – neki is le kellett vezetni a feszkót. Az, hogy a parkolóban halálra fagyó kétszáz ember szívinfarktust kap miatta, már igazán részletkérdés. Odarohantam hozzá, mire a nyakamban vetette magát, és szorítani kezdett. Ha épp nem nyomja a fejem a mellkasához, és kezd fojtogatni, biztos, hogy elkezdek a törött karom miatt visongani, de a szám tele lett Jessica vakolatporos ruhájával. Asszem, célul tűzte ki, hogy más csontom se maradjon épen. Biztos enyhe idegbaj kerülgette; senki nem körözte le, ha arról volt szó, hogy az ellent döngöljük földbe/lőjük cafa-tokra/négyeljük fel/kínvallassuk, a lista ízlés szerint bővíthető. De a finom mechanikai szerkezetek, mint egy bomba, legott kifogtak rajta, mert az ereje és az esze sokkal több volt, mint a kézügyessége és a szaktudása. Sikerült kibontakoznom a szorításból, és láttam Mr. Barnes-t, amint a házból kiérve feleségéhez cammog. Szerintem a vérnyomása nem sokat ingadozott, vagy legalábbis nem látszott rajta. Régi motoros az öreg. – Sikerült hatástalanítani? – tettem fel az ostoba kérdést, csak hogy mondjak valamit. Jess lelkiállapotát hűen tükrözte, hogy nem fűzött hozzá semmilyen ironikus megjegyzést, csak kimerülten bólintott. – Menj föl, és szedd össze a cuccod – rendelkezett. – Mész Valeryhez, ott nem fognak keresni. Intézkedem, és utánatok megyek én is, mert elég sok megbeszélni valónk van. – Rendben.

216

Miközben visszasiettem, hogy begyűjtsem Valeryt, Jessica a megkönnyebbültségben úszó házbéliekhez fordult. – A bombát Mr. Barnes hatástalanította – mondta emelt hangon, hogy mindenki jól hallja. Határozottan, nyugodtan beszélt, mintha az elmúlt egy óra meg sem történt volna. – Ha valaki esetleg kíváncsi rá, azért ürítettük ki csak ezt az épületet, mert Mr. Barnes azt mondta, a robbanás nem veszélyeztetné a többi lakóházat. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki, nélküle mind meghaltunk volna. Valóban. Főleg ha azt vesszük alapul, hogy a Taylor által riasztott tűzszerészek kocsija most gördült be a ház elé. – Minden rendben, mehetnek haza – folytatta. – Próbáljanak meg aludni! Hát ez hülye kérés. Szerintem, ha az emberek visszakerülnek az ágyukba, összebújva hajnalig fognak sutyorogni a történtekről, vagy megtárgyalják egy jó erős kávé mellett. Mr. Barnes pedig megkapja a Házunk Hőse címet. Mikor odaléptem, Valery épp visszaszolgáltatta Peternek a kabátot. – Hálám örökké üldözni fog – mondta színpadiasan. – Na attól óvjon az ég – kotyogtam közbe, amint Peter belebújt a meleget garantáló ruhadarabba. – Ugyan. Örülök, hogy megismertelek – biccentett a tanár bácsi. – Lily, milyen állapotban van a lakásod? – Nem biztos, hogy tudni akarom – sóhajtottam. – Ha már a kitépett ajtót és a golyónyomos falat nézed... – Ha gondolod, alhatsz nálam pár napig, míg rendbe teszed a dolgokat – ajánlotta mosolyogva. Nem volt ebben semmi. Én is megtettem volna érte. – Köszi, Peter, rendes vagy – mosolyogtam vissza. – De Jemina leorvgyilkolna álmomban. Inkább Valeryhez megyek. – Hogy mi? – köhögte az említett. – Jessica szerint ott nem találnak meg – mondtam fásultan. Fáradt voltam. Tényleg. – Ezt ő sem gondolhatta komolyan – csóválta a fejét barátnőm. – Ha Jessicává változtattak egy oszló hullát, nem hinném, hogy gondot jelentene nekik a nyomodra bukkanni. 217

– Én sem hiszem, de még mindig a te lakásod a legbiztosabb hely, úgyhogy vegyél érzékeny búcsút Pétertől, és cuccoljunk össze. Ideje lenne már visszaadnod a törölközőmet. – Most kéred, vagy még rajtam lehet, míg felérünk? – Még meggondolom – morogtam, és elindultam fölfelé a tömeggel. Jessica már biztosan visszanyerte a testi-lelki harmóniáját, mert elment a tűzszerészekkel ordítozni, mert „felőlük aztán fel is dobhatjuk a kibaszott talpunkat." A lakásom maga volt a tömör gyönyör; a földön heverő hulla már kezdte szétterjeszteni a dögletes szagot. Nem sokat szarakodtam, megköszöntem a hullaszállítóért telefonálgató kommandósoknak a közreműködést, és amíg Valery felöltözött, én lebányásztam a szekrény tetejéről a bazi kék utazótáskámat, majd nekiálltam belerámolni mindent, ami a szemem elé került a fehérneműtől elkezdve a fogkefén át az alvós maciig bezárólag; az a nem múló érzésem támadt, hogy huzamosabb ideig fogok Valerynél csövezni. Mikor elkészültünk, bepakoltunk a kocsiba, és a belvárosba hajtottunk, hogy megkezdjük együttélésünket, ami mindkettőnket ki fog készíteni idegileg. De ez van, ezt kell szeretni. Vagy legalábbis megpróbálni túlélni.

218

20. FEJEZET Hála az égnek, Valery lakása az első emeleten volt, így nem kellett sokat cipekedni. A pirosra mázolt ajtón bazi felirat hirdette: Valery Norah Mason, és alatta kisebb betűkkel: riporter. – A kuplerájról egy szót se – morogta, miközben a kulcsával matatott, ugyanis a kis fémszerszámok csak minimum tizenöt perces kajtatás után voltak megtalálhatóak – ennyi időbe telt kikaparni őket a Valery kulcstartóját díszítő bolyhok, szőrös gombócok, plüssnyulak és külföldi szuvenírek közül. Mikor végre bejutottunk, a látvány felülmúlta a várakozásokat is. Jó rég jártam itt, az tény, de ez így hirtelen és meglepetésszerűen kissé sok volt. Rögtön jobbra nyílt a fürdőszoba, ajtaján gigantikus Orlando Bloom poszterrel, melyet itt-ott színes rúzsfoltok ékítettek – feltehetően Valery ajkáról. A fehér műanyag kilincsen tarka melltartók himbálóztak. Balra, a beépített szekrényen ismeretlen eredetű folt sötétlett; velem szemben nyílt a konyha üvegablakos ajtaja, és kapásból felfedeztem az odaszáradt zsírfoltokkal teli edényekkel zsúfolt mosogatót, és bátorkodtam arra gondolni, hogy itt már semmilyen multireklámmal rendelkező csoda mosogatószer nem segíthet. – Hozd be a cuccod! – kiabálta Valery a hálóból, én meg bevonszoltam a kék utazótáskát, közben újra és újra rácsodálkozva barátnőm rendetlenségére. A kétszemélyessé nyitható ágy bevetetlenül hevert, valószínűleg azóta, hogy barátnőm Japánba vagy Indiába, vagy hova a pokolba ment. A könyvespolcon vastagon állt a por, hogy az íróasztalról már ne is beszéljünk. Mindössze két dolog ragyogott a tisztaságtól – a teljes családját ábrázoló hatalmas fénykép, és a mellette álló élethű, műanyag repülőmodell. – Majd csinálok neked helyet a szekrényben – mondta, miközben átsasszézott a nappaliba, én meg követtem, mint egy hűséges pincsikutya. A helyzet itt, a konyhától balra is kétségbeejtő volt. A 219

nagyképernyős tévé és a számítógép monitorja tompán fénylett a rárakódott koszrétegtől, az üveglapos dohányzóasztalon egy kávéscsésze barna lenyomata rajzolódott ki. A kék kanapé díszpárnái között összepárosítatlan zoknik hevertek, és nem utolsósorban szaglottak. Bár rólam köztudott, hogy gyűlölöm a rendrakás és a takarítás minden formáját, ez már nagyon betett. – Valery, nem akarok beszólni, de... – kezdtem, ám közbevágott: – Akkor ne tedd – mondta, miközben körbe-körbe szaladgált, és mindenhol piros kapcsolókat nyomkodott. Gondolom, áramtalanított mindent, mielőtt elment. – Költözz be a hálóban az alsó fiókba. – És a te cuccodat hová tegyem? – A fölső fiókba, vagy ahova akarod, bánom is én – vont vállat. – Addig csinálok kávét. – Minek? – kérdeztem, amint kiemeltem egy rakás nyári fölsőt a kérdéses fiókból és néhány emelettel feljebb pakoltam őket, hogy legyen helye a saját holmimnak. Bár én nem hoztam magammal ujjatlanokat és sortokat. Az alvós macit a vetetlen ágyra, Valery plüssnyúl-gyűjteményéhez dobtam egy szürke és egy barna tapsifüles közé. – Emlékeztetlek, hogy egy akció után lévő Jessicát várunk vendégségbe – felelte, és hallottam, amint kiskanállal kotoncol a kávésdobozban. Beraktam a fürdőbe a fogkefémet – nem is értem, hogy találtam neki helyet Valery ezerféle arc-, kéz-, haj– és ki tudja még milyen kencéje között, aztán csatlakoztam hozzá a konyhában. Mivel képtelen voltam tovább nézni a kupit, nekiálltam a mosogatóban lévő edényeket kirámolni a konyhapultra, és meleg vizet engedtem a tálcába. Valery vizet forralt. – Mit csinálsz? – kérdezte olyan hangon, mintha épp a fejemet készültem volna kopaszra borotválni. – Rendet – feleltem, és sárga mosogatószert spricceltem a vízbe; átható citromillat terjedt szét a helyiségben. – Minek? – vonta fel a szemöldökét szinte felháborodottan. – Szard le – legyintett. – Attól nem lesznek tisztábbak. 220

– Anyám csak kedden jön – rázta a fejét. – Addig nem érdekel. Vállat vontam. Legalább lefoglalom magam, míg Jessica beront és kávét követel; annál is inkább, mivel törött kézzel a mosogatás igen körülményes, csaknem lehetetlen művelet. A tusfürdőkék, sárga aljzatú szivaccsal dörzsölni kezdtem egy makacs, vörös, beazonosíthatatlan származású kajafoltot, és közben ocsmányakat gondoltam a tévében lévő egyenpólós nőkről, akik csak végighúzzák a szivacsot az edényen, és az már csillog is, mint új korában. Erről eszembe jutott Valery gyönyörű szereplése az ismeretterjesztő csatornán. – Láttalak a tévében – jegyeztem meg mintegy mellékesen. – Ó, baszki – szaladt ki Valery száján. Ez lehetett a kijelentésemtől, vagy akár a fröcskölő kávéfőzőtől is, ami pöttyökben forró vízzel áztatta el a karját. – Iszonyúan elcsesztem... A leges-legelső élő adásom – lehorgasztotta a fejét, de közben szidta a kávéfőzőt, mint a bokrot. – Megölsz, ha azt mondom, hogy kitűnően szórakoztam? – vigyorogtam. – Meg – érkezett a tömör válasz. – Kérsz? – Kávét? – kérdeztem vissza szórakozottan. Épp egy csigamintás pohár öblögetésén fáradoztam. – Nem. Lósz... – a mondat vége elmaradt Valery visítása miatt. Sikerült nekinyomnia a könyökét a forró edénynek. – Inkább kihagyom – mondtam elfojtott mosollyal. – Mesélj Indiáról! És mesélt. A tájról, az emberekről, a fekete bőrű fazonokról, akik megtanítottak neki pár mondatot meg éneket a maguk nyelvén, gyógyító öregasszonyokról, a környék multimilliomosairól, minden összefüggést nélkülözően, de vidáman. Megivott két csésze kávét, én elszenvedtem a mosogatást, de Jessica még mindig nem jött meg. Erre én is magyarázni kezdtem az itthoni dolgokról, hogy mi mindenről maradt le. Gyilkosságokról, vámpírokról, farkasokról, melóról, Danielről, Katie-ről. Barátnőmet nem rázta meg ez utóbbinak tragikus sorsa; világéletükben gyűlölték egymást, mert Katie szerint Valery nem normális, Valery szerint pedig Katie egy ribanc. Mindkettőben volt egy leheletnyi igazság, attól függetlenül, hogy mindkettejüket szerettem. 221

Addig-addig beszéltünk lelkesen, az idő múlását és minden egyéb bajunkat feledve, míg lassan és észrevétlenül, mint-egy pótcselekvésként kitakarítottuk az egész lakást; eltűnt a kosz, a por, még csak meg sem erőltettük magunkat, olyan jókat röhögtünk közben. Háromnegyed egy tájékán járt az idő, és épp Danielről kezdtünk mélyreható eszmecserét folytatni, mikor megérkezett Jessica. Pontosabban faltörő kosként behatolt az ajtón, és a konyhába rohant, de mivel ott senkit nem talált, a nappaliban próbálkozott tovább, sikerrel. – Van kávé? – sikoltotta. – Neked is szép jó estét – üdvözöltem. – Van, csak kihűlt – nyugtatta meg Valery. – Ide vele! Most! Kitelepültünk a konyhába, Valery megmelegítette a sötét ital maradékát, és Jess elé rakta az összeset. A nyomozónő hosszú kortyokban ivott, egyszerre legalább az edény feléig hatolt, majd lecsapta az asztalra, és megrázta magát. – Ez volt az egyetlen reményem – sóhajtotta, és olyan szeretetteljes pillantást vetett a kávéra, amilyet valószínűleg élő ember felé nem küldött soha. – Felkészültetek lelkileg? Mesélhetem a véres-mocskos részleteket? – vigyorogta. Nem hittem, hogy ilyen hamar hat rá a koffein. – Nekünk ma már mindegy – legyintettem fásultan. – Ne fogd vissza magad! Honnan a bánatos életből tudtad, hogy meg akarnak ölni, és miből gondoltad, hogy tíz kommandós kell a megmentésemhez? Kezdhetnéd mondjuk ezzel. – Nos, az infó Dave Lace-től származik. Nem, nem köpött – tette hozzá megelőzve a kérdésemet. – A nyomába küldött emberek bepoloskázták a telefonját, és végre elcsíptünk valami érdekeset. – Igen? – sürgettem. Kényelmesen beszélt, jól megrágva a szavakat, mintha a világ minden ideje a miénk lenne, hogy beszélgessünk. Pedig nem így volt. – Valaki azt mondta neki, hogy menjen az irodádhoz, és szóljon, ha ott vagy, mert akkor át kell térni a B-tervre. Azt is mondta, hogy ma éjjel meg kell halnod, és hogy a lakásodon már várni fognak, és benned

222

a gyanú leghalványabb szikrája sem gyúlik majd. Meg valami olyasmi, hogy két legyet ütnek egy csapásra. Aha. – Gondoltam, tíz akciócsoportos csak elég lesz, de te előbb értél oda. Nem arra készültem, hogy egy megmágiázott hulla fetreng majd az ágyadban, arra meg főleg nem, hogy az én alakomban. Ha minden klappol, te meghalsz, a merénylő felszívódik, a fegyvereken pedig az én ujjlenyomatom, és rögtön le is sittelnek gyilkosságért, megint. Tiszta munka. – És a bomba? – szólt közbe Valery. – Közvetlenül azután aktiválódott, hogy lelepleztem a hullát – mondtam. – Hát igen, ez nem igazán az én szakterületem – morogta Jessica. – De valószínűleg arra volt kitalálva, hogy ha lebukik a merénylő, inkább repüljön levegőbe az egész kóceráj. – Mr. Barnes odatette magát rendesen – vigyorogtam. Utólag sokkal poénosabb volt az egész, még a hisztérikus futkározás is. Röhejesen be volt rezelve mindenki. – De te sem vagy normális. „Miért nincs ebben a házban egy kibaszott tűzszerész!?" – Ideges voltam – húzta fel az orrát. – Mindegy, túl vagyunk rajta. – És meddig kell itt dekkolnom? – kérdeztem reménytelen hangon. – Halványlilám sincsen. Ott hagytam Taylort, hogy figyeljen a dolgokra, míg újra lesz ajtód meg a helyszínelők kiszórakozzák magukat. Hoppá! A szomszédmészárolós kommandós! – Rendes tőle – morogtam. – És tudjuk már, ki öltötte magára fenséges testedet? – Ja. Az tartott ilyen sokáig, hogy bevigyük és azonosíttassuk, mert még mindig nem tanulták meg, hogy én vagyok a főnök. Mi az, hogy várjak a soromra. Várjon rájuk a bodolai szent szűz! Nem érek én rá erre, arról nem is beszélve, hogy gondoskodnom kellett rólad, a lakásodról – hadarta és belekortyolt a kávéjába –, meg aztán ott van még a... – Jessica! – szólt közbe Valery. – A lényeget.

223

– Jó, jó... Szóval a nőt Dorothy Millernek hívták, totál beleillik az áldozatok közé, az apja múzeum igazgató, amúgy férj és gyermek nélküli karrierista csaj, az elmúlt egy hónap során tűnt el. – Nincs véletlenül nálad a lista, amit az egyetemen kaptál? – kérdeztem. – Nem véletlenül, de nálam van – Jess a farmerzsebébe nyúlt, és kirángatott egy gyűrött, szakadt papírlapot. Gyanús volt, hogy az utóbbi időben betegesen sokat volt a kezében. Kiteregette az asztalra, és böködni kezdte a neveket. – Az ő haláluk biztos – mutatott az első három, megcsillagozott sorra. – A középen lévők, a kérdőjelesek, eltűnt személyek, én biztos vagyok benne, hogy meghaltak, de a fejesek ezt nem hajlandók elismerni. Nagy sóhaj. – Akik itt vannak az alján, azok még élnek. Tájékoztattam őket a veszélyről, és kaptak mindenféle biztonsági kütyüt meg testőröket, persze civilben. Mind azt mondták, hogy nem kaptak fenyegetést, de hát, ami késik, nem múlik. Velük nem tudunk mit kezdeni, szóval hagyjuk is. De te, Lilian, igazán elmesélhetnéd, mi a szent szart csináltál péntek este. – Biztos, hogy tudni akarod? – kérdeztem. Örültem volna, ha nemet válaszol. Elmúlt fél kettő, és én kurva fáradt voltam. Le akartam feküdni, mert az alvás legalább hozott egy kis nyugalmat. De persze elmondatott velem mindent, elejétől a végéig; részleteztem a vámpírokat, a viselkedésüket, meg hogy milyen volt a pince és a nagy terem, ahol voltunk... Naná, hogy egyetlen ilyen helyet sem ismert, és Sachel sem mondta el, honnan hozott ki. – Remek – bólintott Jessica, és megitta a maradék kávét is. – Szóval azt mondod, hogy egy rakás alakváltóval és valami ultraerős köcsög vérszívóval van dolgunk? – Jah, kábé. – Hát ez kurva jó... így is beszóltak fentről, hogy ha nem haladok az üggyel, majd megkapja más – mondta felháborodva. Már akkor éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Főleg ennyi kávé után. S lőn.

224

– Az persze kurvára nem számít nekik, hogy mennyit gürcöltem vele! Inkább hívnak valami hímsoviniszta köcsögöt, aki az összegyűjtött anyaggal simán megoldja az egészet! – háborgott. – És megint kié lesz a dicsőség? Na kié? Naná, hogy a kibaszott főnököké! Azt meg, hogy én teszem kockára magam, magasról le... – Jessica! – szólt közbe Valery. – Mi van!? Téged talán nem idegesítene, ha... – Ne kezdd el! – szóltam rá én is. – Vagy soha többé nem kapsz tőlünk kávét! Erre elhallgatott. Mindenkit mással lehet zsarolni, ugyebár. – Jó. Akkor ugorjunk. Te szépen itt maradsz, amíg rendbe nem jön a lakásod. Aztán ne felejtsd el leróni a háládat Taylornak. – Nagyon vicces vagy – sóhajtottam. – Ne próbálj nekem pasit szerezni, jó? Nem bízom az ízlésedben. – Nagyjából meddig kell elviselnünk egymást? – érdeklődött óvatosan Valery. – Mit tudom én. Amíg el nem kapjuk a drága gyilkosainkat? – Túl sok idő – néztünk össze Valeryvel. Nagyon jó barátnők voltunk, de tényleg, együtt élni viszont... Sokkal-sokkal neccesebb.

 Két hét telt el olyan nyugalomban, amiről álmodni sem mertem. A gipsz hamar lekerült a kezemről, amiért újra és újra köszönetet rebegtem az áldott-átkozott mágiának. Se egy fenyegetés, se egy támadás, még egy vacak gyilkosság sem. Egyike volt azon időszakoknak, amelyekben úgy érzem, teljesen normális életet élek. Sajnos mindennek vége lesz egyszer; törvényszerűen ennek is vége lett, méghozzá a legközelebbi péntek estén. Valeryvel kétszer mentünk már bulizni, így a következő hétvégét a békés otthonülésre szántuk. Pizsamában kuporogtunk a nappaliban a tévé előtt a Sacheltől kapott bocsánatkérő bonbonokból válogatva. A csokihoz mellékelt virágok és üdvözlőkártyák valahol a sarokban hevertek; ez utóbbiakon úgyis csak arról próbált meggyőzni, milyen jó 225

is lenne nekem, ha odaköltöznék, vihetném akár Valeryt is, mint egy szép, nagy, boldog család. Nem igazán törődtem volna vele, ha nem hajtogatta volna ugyanezt Jessica is. Igaz, hogy kicsi szíve minden gyűlöletével fordult a vérszívók felé, a védelmüket nem utasította volna el számunkra. Ő inkább lőtte volna főbe magát, mint hogy tőlük segítséget kérjen, de mi nem számítottunk. Aztán úgy döntöttem, ha találok egy elég nyomós okot, akkor üssebassza, odamegyek, csak hagyjanak már békén. A nyomós ok egyelőre váratott magára, de már nem olyan sokáig. Valery unottan kapcsolgatott az adók között. Istenkém, miért nem mentünk el inkább arra a retró habpartira? – Nincs valami filmed? – kérdeztem. – Mi? – kapta fel a fejét. Amíg visszatérítette magát a földre a kis álomvilágából, sikerült a konyakos meggyel összekennie a távirányítót. Sűrű káromkodással nekiállt sikálni, de csak még jobban beragacsozott mindent – viszont rátalált az MTV-re. És akkor beütött a krach. A képernyő közepén Daniel pózolt, éppen aláírást osztogatva a kordon mögött visítozó rajongóknak. Tényleg, hiszen október 31-e van! Biztos akadt valami puccos hacacáré, ahová meghívnak egy csomó híres embert. Húsz ujjamon se tudnám megszámolni, hány ilyen szarságra kellett elkísérnem. Ezek a hírességek bármikor tudnak alkalmat találni arra, hogy seggrészegre igyák magukat, aztán farkasszemet nézzenek a saját fotójukkal a másnapi újság címlapján, ami valószínűleg azt taglalja, hogy éppen nem volt rajtuk alsónemű, és minden szépségüket kirakatba is tették. Elismerem, naiv voltam. Éppen arra gondoltam, hogy szegény most egyedül kell, menjen, mikor beúszott a képernyőbe egy boszorkánynak öltözött, fekete hajú lány. Ehhez a tevékenységhez abszolút oda nem illő vihogást mellékelt, majd a kamerába mosolyogva átölelte Daniel derekát. Ebben a percben még hittem, hogy nem kell hinnem a szememnek, bár jórészt feladtam a reményt. Beállított hajú és mosolyú szőke riporternő termett mellettük, és az exem orra alá tolta a csatorna lógójával díszített mikrofont. 226

– Daniel – mondta nagy levegőt véve, mintha a srác megszólítására külön rituáléval kellett volna, felkészüljön. Talán így is volt. – Ki ez a hölgy itt veled a ma esti Halloween-partin? – kérdezte hadarva, széles mosollyal. De a csaj nem várta ki, hogy bemutassák, ő maga világosította fel a nézőket az amúgy is nyilvánvaló tényről, hogy: – A barátnője vagyok! – vigyorogta. A kamera most távolodott, hogy egész alakjában megmutassa a hölgyet. Alacsonyabb volt Danielnél, és a jelmez miatt erősen drámai sminket viselt, hosszú fekete haja sárga csillagokkal ékített műanyag süveg alól omlott le. Fekete blúz és hosszú szoknya simult a testére; a ruha mellben tisztességesen megfeszült, és bár a lány nem volt kifejezetten vékony, öltözéke nem domborodott nem kívánt helyeken. Tulajdonképp tökre hasonlított rám, még az arckifejezése is, ahogy a riporterre villogtatta fogait, melyek most vakító fehérnek látszottak a vörös rúzstól. Daniel elnevette magát, és vállához húzta a csajt. Már ettől az apró gesztustól is szerettem volna megragadni egy baltát, és aprófává hasogatni Valery nagyképernyős tévéjét. – Igen, Sheila a barátnőm – erősítette meg. – Ideje volt már túllépni a régi kapcsolataidon, nem? – Igen, nem várhatok örökké a boldogságra. Majd én elébe megyek. Nagyon-nagyon remélem, hogy Graham hallja ezt. Daniel ekkor belebámult a kamerába, rezzenéstelen pillantással, mintha tudná, hogy én itt ülök és nézem, hallom. De legfőképpen érzem. – Sheila a legjobb dolog, ami valaha történt velem – mondta érzelemdús hangon. – Amikor megláttam, tudtam, hogy ez most más, mint a többi kapcsolatom volt... – a mondat végét gonoszul elnyújtotta, és még mosolygott is hozzá. Énnél a pontnál már ökölbe szorult a kezem, de a kegyelemdöfést a következő kérdéssel kaptam meg. – Na, és mondd csak – kezdte cinkosán a riporternő –, milyen a szex? A csaj szégyellősen felvihogott, de Daniel egy magabiztos mosollyal válaszolt.

227

– Egész egyszerűen isteni... Soha senkivel nem volt jobb – ezt már megint a kamerának címezte, a kamerának, a nézőknek, nekem. – Sheila igazán tudja, hogy mit szeretek. Na igen. Ebben a szent pillanatban felugrottam, és vádlón a képernyőre mutattam. – A büdös kurva! Az, hogy Valery rémültében leesett a kanapéról és magára rántotta az üveglapos dohányzóasztalt, már tényleg csak a jéghegy csúcsa volt. Én meg álltam, mint egy hülye, kinyújtott mutatóujjal a képernyő felé, és egyre emelkedő vérnyomással hallgattam a bosszantó villáminterjút. A Sheila nevű most teli pofával vigyorgott az operatőrre, és a bátorságát összeszedve magyarázni kezdett. – Felvetettem Dannek, hogy esetleg összeköltözhetnénk – mondta izgatottan. – És azt válaszolta, hogy... – ... hogy rendben van – fejezte be a mondatot az ex. – Még soha nem volt egy lány olyan fontos, hogy bebútorozhasson hozzám. – Igen!? – kiabáltam a plazmának. – Igen!? így állunk? – Hogy állunk? – kérdezte Valery a földről pislogva. Épp egy dobozba pakolgatta vissza a kiszóródott bonbonokat; az édességek fele félúton irányt változtatott, és barátnőm szájában ért csúfos véget, hogy a nyálkás nyelőcsőcsúszda aljában tovaússzon a gyomorsavtengeren. – Hallgasd! Hallgasd! – dühöngtem. Daniel tovább beszélt, az új lányt ölelgetve, vidoran, mintha én már nem is léteznék, nem is számítanék. Nem kizárt, hogy tényleg így gondolta. – Az is lehet, hogy a dolgok komolyabbra fordulnak – informált minket Daniel. – Gondoltunk már az esküvőre is. Hát persze. Daniel meg a házasság... Nevetséges... Majd ha piros hó esik... Ekkora hülyeséget... – Végre találtam valakit, akivel megéri új életet kezdeni. – Elég! – kiabáltam, és egy gombnyomással elsötétítettem a képernyőt. Nem vagyok rá kíváncsi. Egyáltalán nem is érdekel. Leroskadtam a kanapéra, és a térdemre hajtottam a fejem. Valery fölmászott mellém, és átölelte a vállam. Fejét az enyémnek koccintotta; megpróbált a szemembe nézni, nem sok sikerrel. Ujját bedugta a térdem és az arcom közé, és megbökte az orrom. 228

– Hahóóó... Van itthon valaki? – kérdezte. Egészen picit bemászott a látómezőmbe egy rózsaszínes, csokimaszatos száj. – Bázis hívja sikló egyet... Jelentkezz... Halk, csukló nevetéssel jutalmaztam. Mit is kezdenék nélküle? – Ne törődj vele – mondta csitítóan, mintha legalábbis megfordult volna a fejemben a bőgésnek akárcsak a gondolata is. Felnéztem, és megköszörültem a torkom. – Nem is törődöm. Teszek rá – mondtam a tőlem telhető leghatározottabb hangon, és körbenéztem a lakásban. Nyeltem egy nagyot; megérett bennem az elhatározás, ami már két hete lógott a levegőben. Leráztam magamról barátnőm kezét, és felálltam. – Valery – pillantottam rá, miközben felállítottam a kisasztalt –, csomagolj! – Csomagoljak? – csodálkozott. Gyorsan összekapkodta a földre pottyant dobozokat. – Miért? – Megyünk Sachelhez.

229

21. FEJEZET Ahhoz képest, hogy csak gyors és drámai távozást szerettünk volna, a pakolászás elég sok időt vett igénybe. Valery nem találta a fésűjét, aztán az alvós nyulát, később az éppen olvasott könyve tűnt el rejtélyes módon. Megkérdezte, hogy nagyjából mennyi időre készüljön, de valószínűleg akkor is három bőrönddel meg két táskával állt volna az ajtó elé, ha a válaszom „nem tudom" helyett „két nap". Két fordulóval értünk le a kocsihoz. Kíváncsi voltam, mikor mehetek haza; Jessica nem engedett visszaköltözni, mert „nem biztonságos" – közölte velem néhány napja zord őrmester hangján. Az is igazán sajnálatos, hogy a csomagok nem tudnak vezetni, ugyanis nagyon gyanús volt, hogy mi már nem férünk be az apró Renault-ba. Végül, nagy nehezen, visítozás és letört körmök árán beküzdöttük magunkat előre, sőt már el is indultunk. Szerencsére az utak meglehetősen kihaltnak bizonyultak, elvégre az emberek ilyenkor alapvetően két csoportra oszlottak – akik buliztak, és akik otthon maradtak a seggükön. Páran elhúztak mellettünk, vadul ordító zenével. Még félúton sem jártunk, mikor Valery már úgy felidegesített, hogy kétszer is kis híján az árokba szaladtunk. Rinyált, hogy pakolás közben beszakadt az egyik körme, rinyált, mert elfelejtette a spéci hajvégápolót is begyömöszölni a bőröndbe, rinyált, hogy Sachelnél van-e elég hely a csomagjai számára. Barátnőm feltehetően az életét köszönheti annak, hogy a mielőbbi megérkezésért szóló fohászaim meghallgattattak, és mielőtt belekezdett volna az újabb problémák ecsetelésébe, már a fehér kavicsok ropogtak a Renault kerekei alatt, és hamarosan becsekkoltunk a pléhkurvánál. A holminkat a főbejáratig vinni kész műsorszám volt, a fogadásunkra érkező alakváltó pedig, amint meglátta, kik érkeztek, szó nélkül sarkon fordult és elment. Én fáradtan lerogytam az egyik bőröndre, Valery viszont, aki még sosem járt itt, nekiállt felfedezni a 230

helyet. Tátott szájjal, ujjbeggyel finoman érintve csodálta az antik kárpitokat és szobrokat. Asszem, az előcsarnok gigászi méreteit látva megválaszolta magának a van-e Sachelnél elég hely kérdést. S mintha ez a gondolat beröppent volna a házigazda fejébe, emlegetett vámpírként megjelent a lépcsőn városunk bölcs ura. Arcán meglepetés tündökölt, mintha életvitelének megváltoztatására intő jelenés lennék, és nem tudná eldönteni, higgyen-e a szemének. – Lily... – Itt vagyok – mondtam hangosan, hátha szar a terem akusztikája. Ez egyébként is fontos bejelentés volt, tekintve, hogy ott ültem az ajtóban. – Hívtál. Jöttem. – Minek köszönhetem, hogy nem kell több pénzt édességre elszórnom? – kérdezte, miközben lesuhant hozzánk. – Nézz tévét – javasoltam, és felkeltem a bőröndről, hogy ne törjön ki a nyakam, miközben Sachelt bámulom. Pillantása végigsöpört a csomagokon. – Ez mind a tied? – kérdezte elkerekedő szemekkel. – Ketten vagyunk – világosítottam fel. – Ő ott Valery. Barátnőm épp egy márványfaragványt gusztálgatott; hátranézve biccentett a fővámpírnak, aztán elfordult. Sachel felháborodva vette tudomásul, hogy körülbelül semmibe veszik, de elszállásolásunk hamar elterelte a figyelmét. Mintha legalábbis nem lett volna egy csomó szabad helye, és törni kéne magát, hogy valamiképp elférjünk. – Jó lesz nektek a másodikon – mondta végül. – Valahol Riley mellett, ő majd ugrik minden szavatokra. Ide is hívom, hogy cipekedjen föl. De egy visszhangzó „RIIILEEEYY!!" kiáltás helyett épp csak egy szemrebbenés jelezte, hogy gondolatban rácsatlakozott a vöröske agyára, és értesítette a szándékairól. Mielőtt megkérdezitek, igen, lepottyant volna az aranygyűrű az ujjáról, ha veszi a fáradtságot, és akár egyetlen táska felemelésével is hozzájárul a beköltözés gyorsításához. – Előreláthatólag meddig kívánjátok élvezni a vendégszeretetemet? – kérdezte. – Ibolyám sincs – feleltem. Kifejezetten idegesített a totojázás; ha mind megfognánk két csomagot és fölvinnénk, egy csomó időt 231

megspórolhatnánk. Be kellett lássam, hogy tulajdonképpen csak le akarom foglalni magam, hogy az agyam ne zakatoljon folyton Danielen meg az aktuális helyettesemen. – És azt a múltkorit... sikerült megbocsátanod? – faggatózott Sachel. – Ja, fogjuk rá – morogtam. – De ha még egyszer megpróbálod, véged – tettem hozzá mosolyogva. – Mondd, hogy nem élvezted – vigyorogta. – És... A mondatot azonban nem fejezhette be a felharsanó lábdobogás és zengő „Jövök, főnök!" kiáltás miatt. Riley tűnt fel a lépcső tetején, de a nagy sietségben megbotlott – gyaníthatólagosan a saját lábában –, és lebucskázott egy félemeletnyit. Mikor leért, vigyorogva felpattant. – Na, hol az a sok cucc? – kérdezte. – Igen, te már bejáratos vagy ide – bólintott rám nézve, majd tekintete Valeryre siklott. – És ő kicsoda? – Nyuszikám! – kiáltottam barátnőmnek. – Ismerkedés van! A lány megfordult; épp egy táncoló párt ábrázoló porcelánszobrot taperolt. Igazi kézzel készített remekmű volt, a nő lobogó ruhájának fodrai aprólékosan kidolgozva, hajának csigái művi tökéletességgel megformálva. Biztos egy vagyont ért. – Üdv – mondta a vörös hajú, ahogy szeme megtalálta Valeryét. – Riley vagyok. Csing-ling-ling. A szerelmes boldogságban úszó porcelánpár hangos csattanással a földre zuhant és a forró érzelmek csúfos véget értek. A férfi keze, még mindig szorítva a nőét a lábam előtt landolt; a hölgy feje az egyik perzsaszőnyeg közelébe gurult, és ajkán halvány mosollyal bámult fel a keleti mintákra. Valery leesett állal nézett a srácra, térdei valószínűleg az elkocsonyásodás első fázisában jártak. – Én... a... a nevem... – Ő Valery Mason – segítettem ki. Valery hálásan bólogatott. Ujjai még mindig úgy álltak, mintha tartogatná a szobrocskát. Zsák a foltját. – Akkor talán menjetek föl – javasolta Sachel. – Én meg majd intézkedem... porcelánügyben. Most, hogy Valery is itt van, meg fog duplázódni a halálra ítélt dísztárgyak száma. Ha kell, aláírom. Riley lassan bólintott, majd további tíz másodperc Valery-bámulás után egymásra pakolta a csomagokat, és lazán felvitte az összeset 232

egyszerre. Valery tátott szájjal, árnyékként követte. Zavartan a város urára néztem. – Hálával tartozom – mondtam. – Ugyan miért? – nézett csodálkozva. – Hát, hogy befogadsz... hogy itt lehetünk. A vámpír szemfogvillogtató, titokzatos mosolyt villantott rám. – Nem, kicsi papnőm. Én tartozom hálával.

 Sachelnél lakni sokkal nagyobb poén volt, mint azt eleinte gondoltam. Egyrészt a kastély akkora méreteket öltött, és annyi kis titkos átjárót meg mellékszobát rejtett magában, hogy Valeryvel sokszor órákig kerestük egymást, és közben egy csomó érdekes emberbe botlottunk. Nemcsak az újfent kibékült Julien és Francine elsuttogott je t'aime-jei kísértek minket, de Riley, aki minden nyikkanásunkra ugrott éjszaka, nappal pedig alakváltók lesték kívánságainkat. Sachel keményen kitett magáért; testőrök mászkáltak mögöttünk észrevétlenül, ha dolgozni mentünk, szobáinkba a legszebb antik bútorokat rakták, éjjel-nappal volt velünk valaki. A legtöbb nő nem is kíván ennél többet. Danielről nem hallottam, és nem is gondoltam rá olyan sokat; lassan elnyelte az emlékeket a feledés jótékony homálya, a fásult elfogadás és a tehetetlen lemondás érzése. Valery és Riley között erős kialakulóban volt valami, de hogy mi, és milyen komoly, azt valószínűleg ők sem tudták volna megmondani. Jessica elégedetten vette tudomásul, hogy végre „biztonságban" vagyunk. őt épp kicsinálták a főnökei, mert nem haladt a gyilkosságokkal, és jelenleg Damoklész kardjaként függött feje fölött az ügy elvesztése. A dolgok ismét fordulatot készültek venni egy szép novemberi napon, egy esősnek ígérkező kedden. Este volt, odakint hűvös, és én épp Valery után bolyongtam, mivel jólesett volna egy kandalló mellett,

233

a meghitten pattogó lángok melegénél ücsörgős, teázós beszélgetés, de végigjártam az egész házat, és híre-pora sem volt. Végül visszatértem a másodikra, hogy bekopogjak Riley-hoz megkérdezni, nem látta-e valahol azt a szerencsétlent, mert még a saját két és fél szobás lakásában is képes eltévedni, nemhogy egy ekkora kastélyban; mostanában amúgy is annyit voltak együtt, hogy talán mindig tisztában voltak a másik tartózkodási helyével. A kopogásra nem érkezett válasz, úgyhogy vállat vonva benyitottam, és megfagyott bennem a vér. A finom, ki tudja milyen állat szőréből készült szőnyegen hanyatt hevert Valery, irtózatosakat nyögve; verejtéktől síkos testét narancssárgára festették a gyertyalángok, és nem kevésbé a lábai között leledző vörös foltot – Riley-t. Két másodpercbe került, míg bevágtam az ajtót, és visszavonultam a szobámba duzzogni. Nem hiszem el, hogy mindenki becsajozik, bepasizik, rám meg hálót sző a pók. Odakucorodtam a tűzhöz, és elhatároztam, hogy egész este itt fogok főni a saját keserűségemben, és szóba se állok Valeryvel reggelig, főleg a sok „nem értem a nőket, hogy képesek lefeküdni egy pasival, mikor alig ismerik őket" sápítozás után. De rá kellett jönnöm, mekkora rohadt egy dolog a barátság – mert amikor jó fél óra múlva a közeli szobából velőtrázó sikoltás hallatszott, már ugrottam is, mint akit megcsíptek. Feltéptem a mágiától elválasztó hártyát, hogy rögtön bevethessem, ha kell, és azonmód beviharzottam Riley szobájába. Valery a földön kuporgott, felhúzott lábakkal, egyik kezével védekezően takarta az arcát. Riley hót pucéran próbálta elhúzni az arcot takaró kezet, és közben sűrű bocsánatkérések közepette magyarázott valamit. – Mi történt? – kérdeztem elszántan. Helyre teszem én ezt a Rileygyereket, csak próbálja a barátnőmet bántani! – R-Riley... – dadogta Valery. – Nem akarlak bántani – mondta könyörgő hangon a pasas. – Azt hittem, tudod. – Mit kéne tudni? – érdeklődtem dühösen. – Vámpír – suttogta Valery. – Vámpír? – visszhangoztam. – Ki? Riley?

234

Valery remegve bólintott. Gondolom, a nagy hancúrban kivillantak a fogacskák, aztán csajszikámra rájött a frász. Mondjuk, nem csodálom – ha Riley is átment szörnybe, mint Sachel, akkor én is betojtam volna. De Riley annyira emberi... Nem akartam elhinni, hogy vérszopó; egyszerűen nem illett a képbe. Ám a kétkedő filózásnak maga a kérdés alanya vetett véget, amint felém fordult, és felhúzta felső ajkát, hogy lássam a megnyúlt szemfogakat. Jól van. Áldásom rá. Valeryhez léptem, és felsegítettem. – Semmi baj – mondtam, mert még mindig rettegve bámult a vérszívóra. – Náluk ez a szexszel jár – magyaráztam. – Gyere, öltözz fel szépen. Élőholtként magára cibálta a ruháit, szeme sarkából végig Riley-t figyelve, mintha attól tartana, hogy ha nem tartja szemmel, akkor ránk támad, és zörgősre szipkázza az ereinket. – Szerintem ezt most pihentessétek kicsit – néztem a vámpírra. Riley vállat vonva bólintott; nem zavarta különösebben, hogy két nő is bámulja, a félárbocon lévő zászlóról már nem is beszélve. Kitámogattam lassan lenyugvó barátnőmet, és bekopogtam Sachel agyán, hogy nyögje ki hol van, mert sürgősen beszédem van vele. A fejünk fölül érzékeltem, úgyhogy felsiettünk hozzá; íróasztal mögött ült és telefonált, mint egy nagyon fontos üzletember. – Rendben. Persze, majd hívjon vissza, és nagyon köszönöm, hogy tájékoztatott – darálta unott hangon. – A legjobbakat kívánom. Viszhall – a helyére dobta a kagylót, és merőn nézte a készüléket. – Hogy fordulnál fel – sóhajtotta, aztán tekintete ránk siklott. – Lily! – Van egy kis problémánk – mondtam, és lenyomtam Valeryt egy székbe, majd én is helyet foglaltam. – A probléma neve Riley. – Várj, kitalálom! – szólt közbe Sachel. – Eltört, avagy tönkretett valami felbecsülhetetlen értékű esetleg rendkívüli érzelmi fontosságú holmit, ami a tied vagy a barátnődé. – Mellé. Énnél rosszabb a helyzet. Jelentőségteljesen Valeryre néztem, aki lehajtott fejjel, kócosan ült. – Ugye nem?... – De bizony – mosolyodtam el.

235

– Hogy az a... – Sachel itt valami mindkettőnk számára ismeretlen nyelvre váltott, és csupán a hangsúlya érzékeltette, hogy káromkodik, mint a kocsis. – Nem igaz, hogy nem tudja féken tartani a... – Ne csinálj úgy, mintha te tudnád – vágtam a szavába. – De nem ez a lényeg. Azt mondd meg, miért nem láttam rajta rögtön, hogy vámpír. Aggasztott, hogy esetleg máskor sem tűnik fel valakiről, aztán valamelyik sötét sarkon lába kél a gégémnek holmi hülye elmetrükk miatt. – Tudod, minden vérszopó képes valamennyire embernek tettetni magát, főleg az öregek. – Riley hány éves? – sóhajtotta Valery. – Háromszázharmincöt – felelte Sachel. – Akkor hagyjuk a rizsát, és lökd a lényeget – mondtam. Háromszázharmincöt igazán nem olyan sok. – Mi sem tudjuk, pontosan mitől ilyen fejlett ez a képessége. Egyszer majdnem feleségül vett egy szigorúan katolikus lányt anélkül, hogy az akár gyanút fogott volna. Mindig időben evett, nem mutogatta a fogait, kis füllentés árán elhitette, hogy éjszakai műszakos biztonsági őr, azért nem látják soha nappal, mert olyankor pihen, és a többi. – Hogy úszta meg a templomi esküvőt? – bukott ki belőlem. Sachel elvigyorodott. – Sehogy. A lány szülei azt mondták neki, hogy rendben van, nem kell templomozni, aztán az esküvő napján játékosan bekötötték a szemét, és bevezették az oltárhoz. Pontosabban csak vezették volna, mivel ahogy betette a lábát, az egész épület kigyulladt. Ha jól tudom, a kereszteknél kezdődött, aztán elkapta az oltárterítőt meg a többit. Mondanom sem kell, hogy a jegyességet nyomban felbontották, a lányt meg elküldték valami zárdába a szülei, hogy elmélkedjen a bűneiről. Egyszerre volt kedvem sírni és röhögni. – Tyű... A székesegyház? Leégett? – kérdeztem. – Sajnos nem – vont vállat Sachel. – A pap előkapott egy poroltót a gyóntatófülkéből, és a ministránsfiúval karöltve megoldotta a helyzetet. – Sajnos? – ütközött meg Valery. Sachel ismét vállat vont. – Ki nem állhatom a templomokat. Minden bűzlik az erkölcstől. Jellemző. 236

– Szóval akkor nem kell tartanunk Riley-tól? – Nem, dehogy. Jó gyerek, csak nem bír magával. – Rendben – bólintottam. – Csak Valery enyhe sokkot kapott. Meg... Bíp-bíp. Bíp-bíp. Asszem, sms-t kaptam. – Pillanat... – motyogtam, és kirángattam szegény, sokat próbált mobilom a farmerem zsebéből. Jessicától jött az üzenet, és mindössze ennyit tartalmazott: „Ha nem jössz ide azonnal, egyetlen zsaru se marad életben." Ajaj. Szerintem a főnökei kiakasztották... Vagy már érzi, hogy ki fogják. Néha képes időben riasztani engem, mielőtt tényleg lemészárolna mindenkit. Gyorsan kimagyaráztam magam, és a szokásos likantrópokkal a nyomomban a kocsimhoz siettem. Elvették tőle a múmiaügyet? Mert akkor ott kő kövön nem marad. Száznegyvennel vettem a kanyarokat, jóformán otthagytam a Renault lábnyomát az aszfalton, ahogy befaroltam a főkapitányság parkolójába. Egyszer még elveszik a jogsim... Igazoltam magam, és lihegve közöltem, hogy Hammer nyomozót keresem; az illetékes már épp meg akarta nézni, merre leledzik a kérdéses hölgy, ám a következő pillanatban mindenféle táblázatböngészés feleslegessé vált, ugyanis a folyosó végén lévő ajtó mögül irtózatos női sikoly hallatszott. – Hogy mi!? – visította Jessica. – Ezt... ezt nem teheti velem! Ez egyszerűen... Mély hangú férfi dörmögése szűrődött ki, majd a nyomozónő ismét felcsattant. Az irodában kivétel nélkül mindenki félbehagyta az épp elkezdett mozdulatot, és döbbenten bámult a szürke, tömör ajtóra. – Nem haladok? NEM HALADOK!? Maguk talán többre jutnának? Tudja mit, főkapitány? Menjen helyszínelni maga, és tegye kockára az életét meg csomagoltasson ki bűzölgő hullákat, meg futkározzon időzített bombák között! Immár a férfihang is erőteljesebbé vált, nyilván hogy méltó ellenfele legyen a tomboló Jessica-orkánnak. – Akkor rúgjon ki! Kurvára nem érdekel! Kinek adja az ügyemet?! – Jack Barkernek! – mondta a pasas ellentmondást nem tűrő hangon. – Ő talán többre megy majd, mint kegyed... – Egy pasas! Maga diszkriminál engem! Hol az emancipáció!? 237

– Parker, lenne szíves kikísérni a nyomozót? – csendült a hang. Az ajtó kinyílt, és egy kövér, szeplős pasi egyszerűen kilökte Jessicát a folyosóra. A nő belerúgott az ajtóba, és szélsebesen megindult felém. A dermedt csendben mindenki megrökönyödve nézte. – Mit bámulnak!? – kiabálta. – Csinálják a dolgukat, vagy magukkal is kicsesznek! Illetve nem, uraim, maguk csak meresszék a töküket, mert úgyis kapnak melót! Hímsoviniszta szemétláda! – kiabálta még a csukott ajtónak, aztán buldózerként letarolt mindenkit az útjában, és hozzám érve megragadta a karom; míg a bent lévők szemlesütve visszatértek a dolgukhoz, barátnőm dühösen egy lefelé vezető lépcső felé cibált. Nem kérdeztem olyan hülyeségeket, hogy „mi történt?", meg „nagyon dühös vagy?", ugyanis mindkettő elég egyértelmű volt. Inkább a felől érdeklődtem, hogy: – Most mi lesz? – Megyek, és beverem annak a fasznak a képét. – Jessica, nem ő kérte, hogy adják neki a múmiákat – figyelmeztettem az ismeretlen fickó védelmében, miközben elindultunk le a lépcsőn. – Nahát, szarok rá. Van fogalmad róla, mennyit melóztam ezen? Mennyi poros aktát nyálaztam végig!? Hogy mennyi éjszakán át... Na most elkapom! Az eszkálié egy nagy „Kantin" feliratú ajtóhoz vezetett. – Kantin? – Nevezheted kocsmának. Itt döglik az összes zsaru, akinek nincs jobb dolga... Bármiben lefogadom, hogy bent ül és vedel. Jessica fúriaként belökte az ajtót, és a füstös helyiség közepére perdült. A cigiködön át élénk tekintetek csillantak meg, de mindenki elnémult. Vagy maga a tény, hogy egy nő, sőt rögtön kettő érkezett szorította a pasasokba a szót, vagy ismerték már annyira Jess-t, hogy bekussoltak. – Na jó, hapsikáim – vágta csípőre a kezét. – Melyik disznó az a Jack Barker? Füst. Csönd. Mozdulatlanság. – Még egyszer megkérdezem. Melyik bunkó seggét kell szétrúgnom? 238

A félhomályból előlépett egy sovány, magas alak. – Az enyémet. Jessica nagy levegőt vett, talán hogy zavartalanul folytathassa az ordibálást, de amint dühösen a jelentkezőre villantotta a szemét, a hangok megakadtak a torkában, félúton kifelé. A pasasnak rövid szőke haja és sötétzöld szeme volt; ez utóbbiakkal rezzenéstelenül nézett a nyomozóra. Nagyjából másfél fejjel lehetett magasabb nála, de széltében nem nőtt túl rajta. Valami különös, nemtörődöm nyugalom áradt belőle, ahogy a dühtől szikrázó nőre pillantott. Bár Jessica meghökkent egy pillanatra, nagyon gyorsan összeszedte magát. – Maga – mutatott vádlón a pasasra. – Maga elvette az ügyemet! – Kérem, nyomozónő, viselkedjünk civilizáltan. Ha gondja van, rendezze le a főkapitánnyal – mondta nyugodtan. – Már megvolt – vetette oda a nő. – Ha újratárgyalnánk, az nagyon fájna neki. – Nagyon bátor nő maga, nyomozó – billentette félre a fejét Barker. – Még az állását is kockáztatná egy ilyen ostobaság miatt... Jessica közelebb lépett a konkurenciához; kétségtelenül hatásos volt, bár az kevésbé, hogy így még jobban ki kellett tekernie a nyakát, ha farkasszemet kívánt nézni az ellennel. – Nekem egy vén seggfej ne ugasson be – mondta, nyilván a főkapitányra utalva. – Ez az én ügyem. És vissza fogom szerezni – jelentette ki. A férfi finoman megsimogatta Jessica arcát. – Maga sosem adja fel, ugye? – kérdezte lágyan. – Ne érjen hozzám! – Jess elkapta a pasas kezét, és egy vad mozdulattal ellökte magától. – És igaza van, sosem adom fel – összeszűkült szemekkel, gyűlölködő pillantással folytatta. – Úgyhogy, Barker nyomozó, jobb, ha felkészül rá, hogy elölről kezdje az egész kicseszett nyomozást. Mert tőlem – mutatott magára – egyetlen árva nyomot, egy fia bizonyítékot sem fog kapni. Világos?

239

– Mint a nap – mosolyodott el a férfi. – De ne felejtse el, hogy ez közérdek. Képes lenne információt visszatartani személyes érdekből, miközben ártatlan emberek meghalnak? – De még mennyire – bólintott Jessica. – Remélem, kitartó a harcban. Nem élvezném, ha hamar feladná. – Ugyan-ugyan. Fog még kegyelemért könyörögni. – Csak szeretné – mordult a nyomozónő. – Most pedig bocsásson meg, de mennünk kell. – Ne is törődjön vele. Megbocsátok. Jessica szóra sem méltatta. Sarkon fordult, és kivágtázott a kocsmából, én meg utána. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, máris rákezdte, eszelősen, megszállott hangon. – Ki fogom csinálni... Kicsinálom, érted!? Velem ne szórakozzon egy ilyen beképzelt köcsög, mert úgy tökön verem, hogy összecsúsznak a szemei! Tökön verem, kiherélem! Addig gyötröm, míg könyörögni fog... – Jessica – próbálkoztam, de nem hagyta magát félbeszakítani. Még akkor is mondta a magáét, mikor felértünk a lépcsőn. – Azt hiszi, hülyét csinálhat belőlem? Hát a nagy büdös lófrancot, azt! Ha én nem oldottam meg, ő sem fogja, ezt garantálom, mert én ott fogok keresztbe tenni neki, ahol csak tudok... – Te Jess, ha annyira biztos vagy benne, hogy semmire sem fog jutni, akkor mit idegeskedsz? – kérdeztem. Tudtam én nagyon jól, hogy be van tojva a lehetőségtől, hogy a hapsi kifog rajta. Azt nem bírta volna ki. – Tudtam én, tudtam előre, hogy ez lesz... – pampogta. – Azért is írtam, hogy ideérj, mielőtt a pofámba vágják, hogy mi van. De te meg sem próbálsz megnyugtatni! Nem is mondod, hogy nincs igazam! – és ehhez már szinte csalódott hangnemet adott, mintha a legnagyobb álma hiúsult volna meg. – Nem adok rá okot, hogy veszekedj velem – mondtam vállat vonva. – Máson vezesd le a feszkót, ha lehet. – Túl jól ismersz, hogy rohadnál meg – sóhajtott. – Mindegy. Szarok rájuk. Hazamegyek és meggyilkolom a kispárnát vagy valamit. – Oké. Csak a szomszédokat ne bántsd. 240

– Nyugi, türtőztetem magam... Te is vonszold vissza a segged abba a csicsa-picsa házba. Azért köszi, hogy eljöttél. – Nincs mit – legyintettem. – De mikor költözhetek már haza? – nyafogtam. – Majd – felelte kurtán a nyomozónő. – Nem biztonságos. – Inkább a vámpírtanya? – vontam fel a szemöldököm. – Százszor inkább – mondta Jessica. – Összeszedem a cuccom, és megyek el. Nem kell megvárnod. – Rendicsek– bólintottam. – Jó éjszakát! – Jó éjt – kiabált vissza a folyosóról, én meg a kocsimhoz siettem. Már meg is jelentek az alakváltók, akiknek a lelkére kötöttem, hogy legalább egy zsarukkal teli épületben ne lihegjenek a sarkamban. Visszamentem Sachelhez, bár adott körülmények között azt is mondhatnám, hogy hazaértem. Valery már az ágyában szuszogott; mély álmát egy fel-le mozgó takaróhalom jelezte. Én magam a város urának keresésére indultam. Akartam még pár szót váltani vele Riley-ról, esetleg beszélgetni Jessicáról, vagy úgy egyáltalában. Bármit, csak ne kelljen egyedül ülni a szobámban, álmatlan nyugtalanságban. Féltem, hogy elkezdek Danielen agyalni, előbogarászni a sok emléket, amik rám törtek az egyedüllét perceiben. Mert az rendben van, hogy az ember lánya röhög egy jót a múltbéli sírásokon... De ha már könnyek szöknek a szemébe a nevetések emlékére... hát... akkor a helyzet régen rossz. Igen. Egy vámpírmester társasága sokkal érdekesebb, mint a csendes, fájó magány.

241

22. FEJEZET Elhatároztam, hogy amint megtalálom Sachelt, megkérdezem, minek neki ilyen böhömnagy csodapalota. Sőt azt is, hogy ő miért nem téved el benne. Legalább fél órán keresztül grasszáltam fel és alá, mivel hiába dörömböltem, extraerős vaszárat pakolt az elméjére. Végül Julien után indultam megkérdezni, itthon van-e egyáltalán a házigazda, mert ha bent kóricál a városban, akkor én minek járjam szellemként a folyosókat? Épp a szobája felé vettem az irányt, mikor az egyik közeli helyiségből az övéhez hasonló hang szűrődött ki. Meg is álltam rögtön hallgatózni, de akkor már Sachel ismerős dörmögése ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy ő az, de ha nem hallom annyit mostanában, nem biztos, hogy felismertem volna. A máskor ellentmondást nem tűrő, határozott hang most gyengén, megtörten csendült. Iszonyodás, rémület hallatszott a suttogásból. – Elle vient – mondta a Sachel. Nem tudtam, hogy beszéli a franciát, de végül is volt elég ideje megtanulni. Jön. Jön. De ki? Julient is ez a probléma foglalkoztathatta, mert rá is kérdezett: – Qui? S bár a választól nem lettem okosabb, Sachel már súgta is: – Astarte... Astarte? Egy föníciai szerelemistennő készül tiszteletét tenni szerény városunkban? A másik vámpír jobban vette a lapot. – Elle est ton... – Oui, mon amour– felelte Sachel. – Et... Elle vient avec Luciano. – Sosem mondtad el, mi történt – váltott nyelvet Julien. – Azt mondod, veszély fenyeget, de hogy pontosan mi és miért, az még mindig nem egészen világos. Sachel felsóhajtott.

242

– Hosszú még az éjszaka. Most már jogotok van megtudni, miért van bajban a város – hogy miért kockáztatjátok majd az életeteket is. A földre csúsztam és háttal a falnak dőltem. A bevezető már utalt a következő történet tartalmára és hosszára, ezért jobbnak láttam máris kényelembe helyezni magam. Sachel nagy levegőt vett, és mesélni kezdett. – Amikor még fiatal voltam és bohém, imádtam utazgatni. Jó iskolákba járattak a szüleim, művelt és tájékozott voltam, nyelveket tanultam, aztán fogtam magam, és elindultam idegen országokat felfedezni. Bejártam Ázsiát, Európát és Kolombusz után Amerikát is. Nem mondok újat, ha kijelentem, már akkor is tudtam élni. Édesapám jómódú tisztviselő volt, megtehettem hát, hogy szórjam a pénzt. Drága ruhák a legjobb szabóktól, ételek, italok, hajnali tivornyák és persze nők – sóhajtotta Sachel. – Gyönyörű, fiatal nők, akár öt is egy éjszaka, még a nevüket sem kérdeztem meg soha. Szüleim számtalanszor mondták, hogy vigyázzak magamra, gondoljak a jövőmre, de nem törődtem velük; melyik huszonéves gazdag suhanc figyel nevelői szavára? Carpe diem! – mondtam, és felhajtottam még egy kupa bort, ágyba vittem még egy névtelen lányt. Úgy éreztem, a halandóság ad értelmet az életnek, a tudat, hogy bármikor elérhet a végzet, s ki kell használnod minden szívdobbanást, minden lélegzetvételt, amíg teheted; bármikor mérgezett lehet ételeditalod, a párnák közt elvághatja nőd a torkod, vagy megtalálhatnak szeretőd férjének bérencei. Huszonöt esztendős lehettem, mikor apám meg akart házasítani, mert úgy hitte, ha megállapodok egy asszony mellett, az majd féken tart, lenyugtatja forró indulataim, és rávesz a családalapításra. Az éj leple alatt szöktem meg egy szál hálóruhában, zsebemben anyám ellopott ékszereivel, melyeket aztán pénzzé tettem, és Görögországba utaztam, ahová mindig is húzott a szívem. Imádtam a kéken ragyogó tengert a felhőtlen ég alatt, a forró, fehér homokot a talpamnál s a nap kegyetlen tüzét a bőrömön. Hát még a nők, barátom! Napbarnított bőrű, fekete szépségek dús keblekkel és fenséges tánccal engem szórakoztattak éjjel és nappal.

243

Míg aztán meguntam őket. Jöttek-mentek név nélkül, sok barnafekete folt; táncoltak színes kelmékben, míg már összefolytak a szemem előtt és számban megkeseredett az ital a kíméletlen megszokástól. Újat akartam látni, kalandot élni, más országokat és fehérnépeket hódítani, de nem bírtam elmenni. Már gyűlöltem Göröghont minden asszonyával és szépségével, amiért rabul ejtett, fogva tartott és nem eresztett. Aztán fülembe jutott a hír, miszerint van egy hely a tenger partján, hol rejtélyesen eltűnnek az emberek s éjszakánként valami sötét, gonosz lények jönnek elő, kik embervéren élősködnek, Vámpírok, mi? Dajkamese! Szánalmas csőcselék, félnek az éj legkisebb zörejétől is! – gondoltam. S mivel gyűlöltem az országot és az életet, erőst halni vágytam; lementem hát éjjel a partra, és én is hallottam, amiről meséltek nekem. Zeneszó töltötte be a sötétség csendjét, poharak koccantak és nők nevettek. Nem féltem, nem volt mitől. A halál volt a legjobb dolog, ami történhetett velem, miért féltem volna? Már épp el akartam menni, mondván, hogy nincs itt semmi veszélyes, mikor valaki hátulról leütött. Amint magamhoz tértem, igencsak meglepődtem; széles tölgyfaasztal felett lógtam erősen megkötözve, és egyértelműen lemeztelenítve ott, ahol az artériák futottak; körülöttem nők mindenütt. Mintha a gyönyörök kertjébe jutottam volna; csodás lányok voltak, hófehér bőrrel, díszes ruhákban, néhányan tőrt markoltak. Arra gondoltam, mily gyönyörű halálom lesz, s előre élveztem a pillanatot, mikor mennyei nők mártják húsomba pengéjüket és isznak bíbor véremből, én pedig megszabadulok a szenvedéstől, vége a gyűlölt életnek, a tengődésnek. Vége mindennek. De mielőtt beteljesíthették volna szándékukat, valaki azt mondta: „Állj, hagyjátok! Vele akarok hálni!" Felnéztem, hogy lássam, mégis ki a megmentőm, s ott helyben elért a végzet. A többi nő is fenséges volt, ám ennek az egynek a nyomába sem érhettek. A bőre, mint a porcelán, ébenhaja derékig érő vagy még annál is hosszabb. Sötét szemei fölött ívbe hajolt a sűrű, fekete szemöldök. Gyönyörű, levendulaszín ruhát viselt; dereka karcsú, mint a nád, keblei

244

lágy dombok, de ami a legjobban vonzott, az ezerféle pirosban játszó ajak. Leoldozták a köteleimet, és a nő magával vitt. „Astarte vagyok" – mondta. Hálószobájába vezetett és ledobta ruháit, elém tárva puszta meztelenségét, testének összes hófehér, telt és gyönyörű ívét. Nem mertem megérinteni, hátha istennő és megbüntet, amiért halandó, vágytól sóvárgó testem az övéhez ér, és bemocskolom vele, hiszen földi asszony nem lehet ilyen csodás. Aztán legyőztem a félelmet; ujjbegyeimmel óvatosan érintettem, akárha törékeny kismadár lenne, de mikor láttam, hogy boldog a közelségemtől, már csókoltam, szinte fölfaltam a szememmel, a számmal... Számtalanszor egymáséi lettünk azon az éjszakán. Emlékszem; bőre, mint a legfinomabb selyem, ahogy lábait a derekamra fonta, haja éjsötét takaróként borult rám amint átölelt, és éreztem szapora szívdobogását, ahogy márványfehér mellei az enyémeknek nyomódtak. Attól kezdve ő volt az én istennőm, őt imádtam és bálványoztam, és újra meg újra suttogtam a nevét: Astarte. Fél év telt el mennyei boldogságban – mondta Sachel. Hangsúlya elárulta, hogy a történet hamarosan fordulóponthoz érkezik, és a változás cseppet sem lesz kellemes. – Megismerkedtem mindama gyönyörrel, amit egy vámpír nyújthatott, pedig akkor még csak százötven éves volt. Sokszor vesztette el az önuralmát, és marcangolta a húsomat, hónapok alatt gyógyuló, súlyos sebeket okozva. Amikor meglátta a hegeket, elszörnyedt, és azt mondta, ha így folytatjuk, megöl. Azt hiszed, zavart? Érdekelt? A fenét. Ha boldoggá tehettem volna a halálommal, hát önkezűleg vetek véget életemnek. Astarte, én bolond Astartém. Elküldött, eldobott, hogy megvédjen önmagától, hiszen ha együtt maradunk, egy éjszakán tényleg a végemet okozta volna. Szenvedtem, barátom, szenvedtem, ahogy csak halandó ember szenvedhet. Részeg voltam éjjel és nappal, rongyos ruhában jártam, elmentem minden kapható nővel, remélve, hogy feledhetem a kínt, a fájdalmat, Astartét. Nem tudom, hány nemi betegség van a világon, de legalább egyszer szembe jött velem mindegyik. Nem telt bele újabb fél év, és 245

haldokoltam. Az átmulatott éjszakák megtették a hatásukat, úgy tűnt, a szervezetem feladja. Egy éjjel, lázasan fekve az ágyamban Astarte eljött hozzám, és könyörgött, hogy ne hagyjam el. Gyógyszerek szagától bűzlő, fülledt levegőjű szobámban térdelt mellettem, de én forró lázálmoktól gyötörve mondtam neki, hogy vége, elkésett, én már lemondtam róla és az életről, mert a kettőt vagy együtt akarom, vagy sehogy sem. Arra kért, vagy gyógyuljak fel, vagy haljak meg s legyek vele örökké, míg forog ez a Föld, és akkor semmi nem állhat közénk. Sachel hangja megbicsaklott. Vett néhány mély lélegzetet, és mikor összeszedte a kellő lelkierőt, folytatta: – Huszonhat éves voltam, beteg és szerelmes. Vállaltam volna a halált, ha nem jön el. Távoztam volna csendben, békében; de ott volt, könyörgött, vérző könnyek peregtek az arcán. Mesélt egy vérszívóról, aki megfelelő fizetségért bárkinek odaadja a Tiltott Ajándékot. Hiszen tiltott volt még akkor, s tűzzel-vassal üldözték a magunkfajtát. Megígértem, hogy gondolkozom a dolgon, holott akkor már rég döntöttem. Másnap lábra álltam, verejtékben fürödve, holtsápadtan, és felkerestem a férfit. Meghallgattam a figyelmeztetéseit, elmondta, mit kell feláldoznom, miről kell lemondanom – add a halhatatlan lelked, és búcsúzz el a napfénytől, ételben-italban dúskáló orgiáktól; nem nagy ár, ha az örök boldogságot kapod cserébe. Vagy legalábbis hiszel benne, hogy az lesz a jutalmad. Odaadtam neki mindenem, könyörögve, hogy segítsen rajtam. Újjászülettem hát, boldogan rohantam az én Astartémhoz, kit imádtam, kivel gondtalanul éltem. Százéves lehettem, még tudatlan és fiatal, mikor az élet összehozott Lucianóval. Vadászni voltunk Astartémmal; kedvenc szórakozásaink közé tartozott éjjel a legnépesebb helyekre menni, és megkeresni azokat az embereket, kik legkevésbé féltek tőlünk. A bátrak, a büszkék akarata úgy tört meg hatalmunkon, ahogy tengervíz a parti sziklán. Sötét utcákon kaptuk el őket, mikor egyedül voltak, és mocskosan elbántunk velük. Míg rá nem akadtunk egy olasz vérszívóra; nem láttuk rajta, miféle, csupán hogy rezzenéstelenül állja pillantásunkat, fensőbbségesen mér 246

végig, mintha felettünk állna rangban. Amikor egyedül ment az utcán, rávetettük magunkat, és csúfosan alulmaradtunk. Majdnem annyi idős volt, mint mi ketten együttvéve, de barátok, bajtársak lettünk. – Afféle... ménage á trois módon? – kérdezett közbe Julien. – Nem, dehogy... Astartén senkivel sem osztoztam, és ő sem rajtam. Lucianóból vált legfőbb bizalmasom, mondhatni lelki társam. Astarte nem különösebben kedvelte, hisz látta, hogy vele olyasmiket osztok meg, amit neki sosem mondanék el. Féltékeny volt, főleg mert Luciano mester volt, jóval erősebb nála, és végképp erősebb nálam. Mégis eltelt háromszázötven év békében és boldogságban. Vámpírnőm jelentette a mindenséget, az örökkévalót, a soha ki nem hunyó szerelmet. Véresküt tettem neki, szent kötelékben fogadtam, hogy soha más nő vérét nem iszom, még csak ajkamhoz sem érintem, csupán az övét. Több száz éve nem láttam már, de az eskü nem szűnt meg, az örök béklyóban tart. Nem csak Görögország volt az otthonunk, magunkénak éreztük az egész világot; Astarte és én, én és Astarte. Luciano egyre ritkábban tartott velünk, amikor rájött, hogy nőm nem látja szívesen. Akkor tért vissza, mikor én is mesterré váltam, négyszázötven valahány évesen, holott akkor már azt hittem, erre esély sincsen. Leopárd lett a hívóállatom, és amerre jártam, csatlakoztak hozzám. Végül visszatértünk Göröghonba, és... Sachel elakadt, majd egy nagy levegővel újra nekifutott. – És Astarte elküldött... végelegesen, örökre. Nem bírta elviselni, hogy hatszázévesen még nem mester, hogy én lettem az erősebb, s Luciano támogatását is élveztem. Újra jött az elvesztés borzalmas kínja, de már nem tudott legyőzni, összeroppantani... Lucianóval várost kerestünk magunknak, melyet mi vezethetünk. Ő a hazájában szeretett volna letelepedni, de én – talán tudat alatt, talán nem – Astarte közelében akartam maradni, hátha meggondolja magát, és mégis szüksége van rám. Istenem, milyen ostoba voltam! Nem kellettem én már neki még rongynak sem, amibe a cipőjét törölheti. Összeállt a helyi legerősebb vámpírral, Damianosszal, aki akkoriban kettőezer-háromszáz körül lehetett, és elhatározta, hogy ott tesz tönkre, ahol tud. 247

Féltékenység, asszony a neved... Nem hazudok, ha azt állítom, hogy jócskán háborús helyzet alakult ki. Astarte, Damianos, hívők és hívóállatok. Luciano hűséges társaival, a patkányokkal, én a leopárdjaimmal, na meg a vérszívók, akik nőm helyett nekem fogadtak hűséget, és persze azon olaszok, akik Lucianóhoz tartoztak. Túlerőben voltunk. Lehetett Damianos akármilyen öreg, annyi alakváltó állt mellettünk, mint még soha egy vámpír mellett sem az írott történelem során. Sachel hangja egyszerre megtelt keserűséggel, szinte éreztem a számban az érzések ízét. Összeszorult szívvel és torokkal kuporogtam, várva, hogy folytassa, hogy elmondja, miként végződik története. Egy dologban biztos voltam: nem lesz happy end. – Győzhettünk volna. Mienk lehetett volna fél Görögország; hatalom, befolyás és bosszú. Nem igazán számított más. Szépen haladtunk a harcban; láttam Astartét– az új drágája próbált neki védelmet biztosítani, vajmi kevés sikerrel a likantrópok ellen. Ha azt mondom nekik, a szemem láttára tépték volna szét azt a kígyót. De nem voltam képes rá – suttogta Sachel. Megremegett a hangja. – Feladták volna. Elértük volna a célt. Aztán rám támadt egy patkány. Kettő. Még több. Mikor már félig győzelemmámorban úsztam, látnom kellett, hogyan árul el az, kit a legközelebbi barátomnak hittem. Átrendeződtek a viszonyok... Vesztésre álltam, és hamar le is győzettem. Sebesülten feküdtem a földön, elég csúnyán elbántak velem az alakváltók. Örökre beleégett az elmémbe az a kép, amikor győztesen elvonultak; Luciano, amint lenézett rám. „Mi scusi.7”Ezt mondta, és elment. Astarte még visszanézett rám, fekete bajába belekapott a szél, derekát átölelte az új görög úr. Valami még megcsillant a szemében mielőtt örökre hátat fordított. „Szerződést kötöttünk, ne feledd" – ez volt az utolsó szava... Belestem az ajtó és a fal közötti résen; sírtam. A hangja, ahogy mindezt elmesélte, a fáradt megtörtség és a legbelül még mindig izzó harag... De ahogy megláttam Sachelt odabent ülni az ágyon, észre kellett vennem, hogy nemcsak én fakadtam könnyekre. Az évek során volt szerencsém kitapasztalni a vámpírok érzelmi kitöréseit; minél 7

Bocsáss meg.

248

őszintébbek voltak a könnyek, minél fájóbb emlék miatt jöttek felszínre, annál több vér színezte őket; nem volt hát célszerű színlelni. Sachel arcán kövér, tiszta bíborvörös cseppek folytak végig. Legszívesebben berohantam volna, hogy letöröljem szeme alól a rengeteg vért, de ő nem zavartatta magát, beszélt tovább, mintha nem tocsogna vörös ragacsban mindene. – Száműztek. Nem térhettem vissza Göröghonba, máshol kellett boldogulnom. Végül megtaláltam ezt a várost, és az élére álltam, de hiszen ennek már ti is tanúi voltatok. Hosszú ideig próbáltam megtörni eskümet, feladni a vércölibátust. Ha Astartémat nem számoljuk, vagy ötszáz éve nem mélyedt fogam a finom, meleg, női húsba, nem kóstoltam forrongó, perzselő vérüket. Férfiakat persze használhattam a fennmaradáshoz, de abban nem volt semmi gyönyör. Persze azután számos nőt fektettem párnák közé, ám vérüket megtagadtam magamtól; akikét mégis vettem, azok ott haltak meg a karjaimban. Nem ölhettem halomra asszonyokat a saját kéjvágyam miatt. Nem? Ez rendes tőle. – Idővel rájöttem, mi kell, hogy kiszabaduljak a vérszerződés béklyójából – sóhajtotta, és franciául kezdett hadarni, talán valami olyasmit mondott, amire csak a franciában talált megfelelő szavakat. Gyorsan beszélt, ráadásul a nyelvnek valami költői változatát használta; semmit nem értettem belőle. – Lilian az egyetlen, aki segíthetne, de ő hajthatatlan. – Ugyan-ugyan – szólalt meg Julien. – Biztosan lehet hatni rá. Minden nőre lehet. – De ő nem minden nő. Astarte eljön a városunkért, talán meg is szerzi. S hogy még teljesebb legyen az élvezete, láthatja, hogy még mindig a hatalmában tart, kétszáz év sem szabadított meg tőle. Elszorult a torkom. Énnyi megaláztatás után hogyan is hagyhatnám, hogy még több érje?... Megingott a betonkemény elhatározásom, és egy hajszálon táncolt a bennem dúló csata kimenetele.

249

– Egyetlen éjszaka, egyetlen harapás... Tudom, hogy sikerülne, vele igen. De nem fog beleegyezni. Jobb, ha felkészülünk vendégeink fogadására. Felálltam, és kinyújtóztattam elmacskásodott tagjaimat. Elmázoltam a megmaradt könnyeket is. Döntöttem.

 A torkomban dobogott a szívem. Direkt próbáltam nem túlspillázni a dolgot, de nem ment. Nem szórakoztam, hogy művészien beállítsam a hajam, a legjobb ruháimat sem turkáltam elő a szekrényből. Most nem a külsőn volt a hangsúly. Egyedül egy lágy kendővel egészítettem ki a gönceimet; ez kellett a drámai belépőhöz. Sachel ajtaja előtt toporogtam és gyűjtögettem a lelkierőt. Nem tartoztam az ártatlan báránykák közé, de vámpírral nem csináltam soha. Hát egyszer mindent el kell kezdeni... Halkan kopogtam. Nyugi. Nyugi. Ne túráztasd magad! – Tessék! – hallatszott odabentről. Lenyomtam a cirádás rézkilincset, és csendes macskaléptekkel bementem. Nem tagadom, a mi szobáink is irtó csicsásak voltak, de a város urának rezidenciája ezt is felülmúlta. Perzsaszőnyeg, organzafüggönyök, selyemkárpit, bársonybevonat; ébenfa, aranyozás, cédrus, faragás. A giccsparádé tulajdonosa az ágyon ücsörgött valami papírokkal babrálva. Azt hiszem, valahonnan innen nyílt a helyiség, ahol a koporsóját tárolta. – Jó estét – üdvözöltem. Meglepődve felkapta a fejét. – Lily! Most hogy vezessem elő a szándékomat? „Szia, unatkozom. Kefélünk?" Nem, ez nem igazán passzol a helyzet drámaiságához. Éljenek a retró dumák! Finoman leengedtem a kendőt, hogy megmutassam csupasz vállaimat. A szemébe néztem, egyenesen a fekete pupillákba.

250

– A tiéd vagyok – közöltem. A vámpír lekászálódott az ágyról, és lassan felém indult, enyhén oldalra billentett fejjel, mintha nem hinne a fülének. – Parancsolsz? – kérdezte meglepetten. – Nem. Te parancsolsz – mondta valaki, aki az én számat használta. Én ilyesmit nem mondok egy férfinak sem; de akárki nyilatkozott is a nevemben, rohadtul igaza volt. Azok után, amiket kihallgattam, most a világon bármit megtettem volna. Bármit. Sachel nem kért további megerősítést. Fölém hajolt, és minden további filozofálás nélkül megcsókolt. Én pedig, bár tudtam, hogy ezt még egyszer megbánom, visszacsókoltam. Minden esély megvolt rá, hogy azonnal elvágom a nyelvem a szemfogán, de vigyázott. Most még. Hirtelen felemelt, én meg a dereka köré fontam a lábam, fél kezem a kócos barna tincsek között, másik a széles vállat szorítva; így botorkáltunk el az ágyig. Félresöpörte a papírokat, és hanyatt döntött a finom szaténtakarón, majd átszellemülten gombolgatni kezdte az ingét. Lélegzetelállító látványt nyújtott, kócosan, térdelve, amint kínzó lassúsággal piszkálta a fehér gombokat. Ragyogó szemekkel bámultam, mást se akartam, csak érezni, csókolni. – Sachel, ne szórakozz velem – kértem könyörgő hangon, de viszonylag türelmesen. – Mégis miről beszélsz? – kérdezte ártatlanul, ahogy őrjítő csigatempóban kioldott még egy gombot. A szája sarkában ott figyelt a mosoly, ami arról árulkodott, hogy tudja, menynyire kívánom. – Erről itt – feleltem, és azzal a lendülettel, ahogy fölültem, nekiestem az ingnek, szaggattam a gombokat, míg a fehér anyag cafatokban hullott le róla. Sachel csodálkozva nézett rám, lassan táguló pupillákkal; finoman megnyalta az ajkát. – Látod, ezt már szeretem – vigyorogta. Egy másodpercre megálltam, hogy kiélvezzem a képet; tekintetem mohón fogadta be a parádés izmok látványát, a márványfehér bőr tökéletes simaságát. Aztán hanyatt löktem a város urát, és nem tartóztattam magam tovább. Egy pillanatra felvillant bennem Daniel arca, és hogy mit érezne, ha látná ezt. Tudtam, hogy ebbe az estébe beleadok mindent. Rossz választás 251

volt – soha semmit ne tegyél dühből. De akkor és ott nem voltam képes gondolkozni. Végigcsókoltam a nyakát, a melleit, kapkodva, mintha attól félnék, hogy valaki ránk tör és elveszi tőlem, elragadja, mielőtt kiélvezhetném minden négyzetcentijét. Nyelvemmel körbetáncoltam a mellbimbóit, finoman a fogam közé vettem, és egészen picit meghúztam; éppen annyira, hogy még ne fájjon, de csak egy hajszál válasszon el tőle. Sachel levegő után kapott, és összerándult. Mindig is megvoltak a módszereim. Mosoly. – Hagyjam abba? – kérdeztem ártatlan arccal. – Ne... – suttogta a vámpír. Folytattam hát, egyre erősebben, míg fölülve el nem tolt magától, elsöprő lendülettel, mintha sürgetne az idő; a fölsőmtől egyetlen rántással szabadított meg – az anyag gyenge papírként szakadt a keze nyomán. A melltartót rövid, gyakorlott mozdulattal kikapcsolta és gyönyörű ívben áthajította a szobán. Egyik mellemet a tenyerébe simította, két ujja közt morzsolgatta a bimbót; kapaszkodtam a vállába, hogy le ne szédüljek az ágyról, ajkamat harapva, nehezen sóhajtva. Megint a hátamra lökött, nyakamba csókolt, kezét végigcsúsztatta a lábamon, derekamig felgyűrve a szoknyát. Ujjaival alig érintette a bőröm, ahogy végighaladt a combom belső felén, szemfoga finoman karcolta a nyaki artéria fölötti hámréteget. Megpróbáltam a hátát szorítani, de alig bírtam a kezem fölemelni. – Sachel... – suttogtam erőtlenül. Az első gondolatom az volt, hogy menten belém vájja a fogait, de nem tette. – Fogd be – suttogott vissza, és helyből lecsapott a számra, ezúttal minden gyengédséget mellőzve. Foga lecsúszott az ajkamról, felsértve azt és az államat; kibuggyant egy kövér vér-csepp, és azt követte a többi is. A vörös folyócska az állam csúcsáig vándorolt, ott tétovázott egy kicsit, majd tovacsurrant a nyakamon, majdnem a melleimig. Sachel a vérpatak végéhez illesztette a nyelvét, és visszakövette azt egészen a számig; visszacsókolta belém a fémes ízt, majd rátapadt a sebre, közben már a fehérneműmmel babrált. Éles, szúró fájdalmat éreztem az ajkamnál, mintha le akarná tépni a helyéről, ahogy szívta az éltető nedvet, míg el nem húzódott; zihálva 252

szedtem a levegőt, Sachel szájából jóformán kicsorrant a vér. Szinte egy kortyban nyelte le az egészet, évszázadok mohóságával; a maradék kicsöpögött a szájából, bepöttyözte a melleimet, nyomot hagyott a hasamon és a vénuszdombon, ahogy a vámpír lefelé siklott, végighúzva nyelvét testem minden domborulatán. Félrehúzta a falatnyi bugyit, ami még védőbástyámul szolgált, gyorsan lerántotta a szoknyát is; két ujjal hatolt belém, könnyedén, csúszósán. Szája visszatalált a mellemre, szétkente a vért, és szívni kezdte a bőrt, nyalta, harapta, csak arra vigyázott, hogy itt ne sértsen fel egyetlen vénát sem. Most én kapkodtam levegő után, fel-felrándult a csípőm, megfeszült a hátam. Sachel újra a déli régiók felé vette az irányt, pillantása végigfutott ívbe görbült gerincemen. – Engedd el magad – javasolta szelíden, és a következő másodpercben a nyelvét is megéreztem, nem sokkal az ujjai fölött. Markomba gyűrtem a lepedőt, de az újra meg újra kicsúszott verítéktől nedves ujjaim közül, hátravetett fejjel, szapora nyögésekkel adtam át magam a kéjnek. Mintha elvágtak volna a külvilágtól; nem éreztem semmit, csak a gyorsan ki-be csúszó ujjakat és Sachel nyelvének lassúgyors mozdulatait, ajkainak érintését, a vér édes illatát. – Istenem...Sachel... elég – sóhajtoztam. Ha így folytatja, elég hamar vége lesz a dalnak. –Ha nem... nem hagyod abba... – Akkor mi lesz? – kérdezte, ahogy fölnézett. Mintha nem is ő lett volna; szeme szinte teljesen fekete volt, ahogy a hatalmas pupillák mögött lángolt a tűz, a mindent elperzselő vágy, a birtokolni akarás. Nem válaszoltam, fölösleges lett volna. A pillanatnyi szünetet kihasználva elhúzódtam, de visszalökött, erősen az enyémre préselte az ajkát, összeforrva egy újabb véres csókban; végignyaltam saját nedvemtől édes ujjait, lüktetett az egész testem, majd' szétvetett a vágy, de nem siettem sehová. Sachel ölébe pillantottam, és megállapítottam, hogy nem visel alsóneműt. Ha lenne a bőrgatya alatt bármi is, nem feszülnének úgy a dolgok. S valóban – ahogy lehúztam a sliccét, már elő is bújt a becses szerv, mereven és harcra készen. De ez még kevés volt.

253

Óvatosan lefejtettem a nadrágot és kérdés nélkül a számba vettem a szerszámot. Persze Daniel méreteihez nem érhetett fel, de legalább könnyebben megbirkóztam vele. Lassan végighúztam rajta a nyelvem, körbetáncoltam a makkot, aztán a klasszikus mozdulatokkal folytattam a kényeztetést. Időnként gyengéden végigcsúsztattam a fogaimat is, Sachel pedig minden mozdulatra nyögdécselt, sóhajtozott, gigászi méretekre duzzasztotta az egómat. A vámpír csípője is rángatózott, kezeivel a hajamba túrt, rásegített a tempóra, vagy inkább diktálta azt. Megpróbáld elhúzódni, de csak azt érte el vele, hogy tövig befogadtam, és nem eresztettem, míg futotta oxigénből... – Istennő vagy, Lily... de az istenért... könyörgöm... – suttogta Sachel. Kezdett kellemesen önkívületi állapotba kerülni, megkegyelmeztem hát, és elengedtem; erre villámgyorsan elkapta a vállam, a hátamra nyomott, és a lábaimat szétlökve nagy lendülettel befejezte volna a mozdulatot, mikor a józanész visszatért egy pillanatra. – Szedsz tablettát? – lihegte. – Szedek – nyögtem. Hozzá akartam tenni, hogy „csak csináld már", de mire megfogalmaztam a mondatot, már belém is hatolt, egyetlen határozott lökéssel. Megint megfeszült a hátam, iszonyú erővel szorítottam Sachel kezét, míg kijjebb húzta, majd visszanyomta újra, először lassan, aztán egyre gyorsabban; szokatlan erő volt benne, de éreztem, hogy nem engedi át magát teljesen, hogy visszafogja a vágyait. Én pedig nem akartam, hogy visszafogja őket. Frenetikus, fantasztikus volt, de akkor is lehetett fokozni. – Fölösleges... ennyire... vigyáznod......rám – nyögtem, mikor épp sikerült levegőhöz jutnom. Sachel egy pillanatra megállt, és jóformán komolyan nézett rám. Pupillái vissza is szűkültek picit. – Erősebb vagyok, mint gondolod, Lily... – mondta fejcsóválva. – Nem akarok fájdalmat okozni. Érdekes. Világéletemben egy szemét szadistának gondoltam. – Sachel, nem vagyok porcelánból – nyomatékosítottam könyörgő arccal. Folytatni akartam, még többet kapni belőle, de nem ezen a langyos szinten. – Azt akarom, hogy csináld keményebben. Ha csak 254

ennyire telik, inkább megyek aludni – néztem kihívóan a szemébe. Tekintetében megvillant valami, ami megrémisztett, de késő volt visszakozni. – Ahogy kívánod. Megragadta a csípőmet, és teljesen magára rántott. Nem sok hiányzott, hogy felsikoltsak, jórészt a hirtelen fájdalom miatt. Az ágyhoz szorított, szinte mozogni sem tudtam, úgy lökött egyre erősebbeket, egyre gyorsabban. Megkaptam, amit akartam; határozottabb volt, lehengerlőbb, élvezhetőbb... és fájdalmasabb. Újra előrehajolt egy csókért, de ismét felsértette a szám, bár már nem hajolt rá, csupán nézte a friss vért, ahogy végigfolyt rajtam ismét, és egyszerűen eltűnt belőle minden emberi; megéreztem azt a bizonyos természetfeletti erőt. Fogai is úgy villantak meg, mintha nem lennék más, mint egy darab hús, csupán táplálék, amit simán szétcincálhat. A gyönyör forró hullámai lassanként megérkeztek, ijedtség és fájdalom ide vagy oda; még nem akartam, hogy vége legyen. Éreznem kellett magamban, körülöttem, eggyé válni vele egy forró táncban. Pár másodperces pihi után magam alá gyűrtem Sachelt, és föntről ereszkedtem rá, lovagló ülésben, kezeimmel a combjain támaszkodva. Az egyetlen baj ezzel a pózzal, hogy az ember mellei rémesen ugrálnak, ráadásul egy idő után fáj is, nem kellemesen... Aztán hirtelen nagyon meleg lett; megálltam, hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel; te jóságos Isten... – Sachel... most... – Nem, még nem! – tiltakozott és azonmód le is emelt magáról. Mire várt? Kissé lankadtabb volt, mint eddig, és ebből arra következtettem, hogy nem szeret alul lenni. Mikor ismét ráhajoltam, hogy visszaállítsam a keménységi szintet, éreztem a jellegzetes ízt, mely mégis olyannyira különbözik pasinként; a gyönyör előhírnökei már megérkeztek. Nagyon közel járt a véghez ő is, éreztem, hogy nem bírja soká, de valami még kellett neki. Az ölébe ültetett, és akkor már láttam az arcán, hogy ez lesz az utolsó menet, az eddigi legkeményebb... A vámpír olyan tempót diktált, amit jóformán követni sem tudtam, a szemében forrón lángolt a tűz,

255

verítéktől síkos kezei le-lecsúsztak a melleimről, amiket egyébként szorongatott. A következő másodpercben az orgazmus úgy ömlött szét a testemben, ahogy a tenger önti el dagálykor a partot; vadul, korlátok nélkül, mindent elmosva. A kritikus pillanatban Sachel belemarkolt a hajamba, durván hátrarántotta a fejem, és harapott. Sokféle fájdalmat éltem már át, de a húsomba mélyedő fogak és a felhasadó artéria okozta kín egyikhez sem volt fogható. Sikoltani ugyan nem tudtam, de torkomból fájdalmas nyögés szakadt fel a gyönyört kísérő eufória nyomán. Nem volt egyetlen vámpírtrükk sem, csak az éles, puszta fájdalom, amit a tökéletes időzítés szélsebesen fordított iszonyatos kéjbe. Sachel ott ment el bennem, szájával a nyakamon, engedve, hogy némi vér azért kifolyjon és végigcsorogjon a vállamon és a melleim között. Mikor véres szájjal elhúzódott, olyan átszellemült kifejezés ült az arcán, mint egy jóllakott napközisnek. – Mint a folyékony tűz – suttogta. – Égeti az egész testem! Hanyatt vágta magát, elhemperedett a párnák között, és nevetett. Tiszta szívből, őszintén nevetett, szemei fátyolosak voltak az élvezettől. Odafeküdtem mellé, kielégülten, lihegve, még mindig a lassan csökkenő élvezetben úszva. Ez... ez... erre nincs szavam. Az egész testem iszamós volt a rengeteg vértől, hogy más testnedveket már ne is említsek. De bánta a halál. Kimondhatatlanul jó volt. – Sachel... – sóhajtottam. – Köszönöm. A vámpír oldalra fordította fejét, és vigyorba csapó mosolyt villantott rám. – Nem, kicsi Lily. Én köszönöm – és csak úgy magának, egészen halkan megjegyezte: legyőztelek, Astarte.

256

23. FEJEZET Sachel vállára hajtottam a fejem, bal lábam keresztbe vetettem ágyékánál; éreztem a lassan visszazsugorodó pénisz újabb moccanását. A vámpír végigsimította a melleim közötti bőrt, majd kéjesen lenyalta az ujjára kenődött vért. – Csipegetsz még, vagy lassan elmehetek zuhanyozni? – kérdeztem epésen. Nem mintha bárhová is siettem volna. Jó volt ott feküdni, érezni a város urának részben az én véremtől nyert testmelegét, a finom takarót, a testnedvek keveredő, édeskés illatát a levegőben. Nem állítom, hogy abban a pillanatban boldog voltam, de legalábbis kielégült és elgyengült. A vámpír mintegy válaszul a hátamra gördített, és nyelvét végigcsúsztatta a nyakamtól a combomig, egy hosszú csíkban eltüntetve a vörös ragacsot. – Égeti a nyelvem – vigyorogta, és az említett szervvel ide-oda korcsolyázott a bőrömön, halványbarna cirkákat rajzolva a vérnyomokba, és közben olyan arcot vágott, mint a kisgyerek, aki a rég vágyott játékot tartja a kezében. Ötszáz év. Elég hosszú idő. Ahogy bebarangolta minden porcikámat, lassan újra parázslani kezdett bennem a vágy; befizettem volna még egy körre, de nem most. Hadd tartsak legalább egy kis szünetet! Szemmel láthatóan Sachel fejében is megfordult a következő menet gondolata, mert egyre lentebbi régióknál lefetyelgette a szétkenődött vért. – Ha megpróbálod újrakezdeni, megöllek – sóhajtottam. Pedig alhasi tájékon már el is kezdett dobogni a szívem. Sachel erre már felnézett; nyelve kicsapott a szájából, nehogy veszni hagyjon egy bíbor cseppet, ami épp az állán vándorolt lefelé. – Csak nem elfáradtál? – kérdezte széles mosollyal. Hófehér fogainak rózsaszín árnyalatot adott az éltető testnedv.

257

– Ugyan kérlek – legyintettem színpadiasan. – Hagytam magam gyorsan elmenni, nehogy túl sok energiát veszíts –mondtam elfojtott mosollyal. A vámpír szeme megcsillant, keze végigcsúszott az oldalamon; üdv néked, libabőr. – Én még bírnám – jegyezte meg, mintha ez egyébként nem lett volna egyértelmű. – Még egy menet? – kérdezte lelkes reménykedéssel. – Szeretnéd, mi? – vágtam hozzá az első kezem ügyébe eső párnát. Sachel buksija eltűnt a fejtámasz alatt, de rögtön elő is bukkant, felháborodottan, táguló pupillákkal, kivillanó szemfoggal. Hirtelen olyan fenyegetően nézett ki, hogy komolyan megijedtem. Vajon a történelem során hány nő próbált párnacsatát kezdeményezni egy mestervámpírral? Hány százalékuk maradt életben? – Mit képzelsz? – hőbörgött a vérszívó. – Mit? – suttogtam megszeppenve. Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e, még a szemei sem árulkodtak indulatairól. Nem lenne szép tőle egy ilyen remek szeretkezés után kitörni a nyakam. Vagy ez náluk hagyomány? – Tudod, milyen büntetés sújtja azt, aki párnával dobálja a város urát? – Milyen? – rebegtem. – Olyan borzalmas, hogy ki sem mondom – mondta bujkáló vigyorral. – Kénytelen leszel kiengesztelni. Erre már én is sértett képet vágtam. – Megkaptad a testem és a vérem – döntöttem oldalra a fejem. – Mit akarsz még? – Ugyanezt – felelte a vámpír. – Újra és újra... Felültem, megragadtam a kezét, és magamra húztam. – Hát akkor mire vársz? – suttogtam szinte a szájába. – Vedd el, ami kell! – Ahogy kívánod – tarkóm alá csúsztatta a kezét, és megemelte a fejem. Lehunyt szemekkel vártam a puha ajkak selyemérintését, de ehelyett robbanásszerűen kicsapódott az ajtó, és beviharzott valaki. – Mester! – lihegte az illetékes. Csak egy vörös foltot láttam Sachel válla fölött. A vámpír felsóhajtott, és lehunyta a szemét, talán hogy elűzze a rátörő gégetépkedési ingert. 258

– Tessék, Riley. Riley nem zavartatta magát, hogy épp akció közben tört be. Talán mióta Sachel kissé helyre rakta a hierarchiában elfoglalt pozícióját illetően, némileg komolyabban vette a rá osztott feladatokat. – Baj van a biztonságiban – jelentette. Ereztem megfeszülni Sachel testét, mintha legszörnyűbb félelmét sejtené beigazolódni. – Miféle baj? – Clifford eltűnt. – Hogy mi? – Ahogy mondom, mester. Eltűnt, nincs a helyén. Azt mondtad, azonnal jelentsem, ha... – Tudom, hogy mit mondtam – vágott közbe türelmetlenül a város ura. – Azt mondd, hogy róla is tudunk-e valamit! – Állítólag látták bemenni a másik szobába, mester, de a biztonsági felvételt nem mutatják meg. Személyesen neked kell odamenned. – Ha nem tűnt volna fel, most kissé elfoglalt vagyok... – De feltűnt, mester – tudálékoskodott a vérszívó. – Viszont gyorsan oda kéne menned, mert elég nagy a baj. – Riley, mégis mi a baj? – Eltűntek a papírok. – TESSÉK? – Sachel egész testében megrázkódott, keze vészesen megfeszült a takarón. – Tűnj a szemem elől, Riley, mert nem állok jót magamért! – kiabálta. Ez nem volt túl előnyös, tekintve, hogy a feje alig húsz centire volt az enyémtől, de a vöröske megszeppenve hebegett egy „Igenis, mester"-t, és diszkrét ajtócsukással távozott. Ám Sachel, ahelyett, hogy a nyugalmat kihasználva folytatta-befejezte volna, amit elkezdett, leengedte a fejem, és villámgyorsan leugrott az ágyról. – Öltözz! – utasított kurtán. Mintha legalábbis kéne a hely a következő ágyasnak. – Ne beszélj velem úgy, mint a kapcával! – fortyantam fel. Hogy van képe elrontani az én csodálatos, Daniel-felejtős éjszakámat!? – Istenem, Lilian, hagyjál lógva! – szólt rám könyörgő hangon. Az alsóneműt ismét mellőzve magára rángatta a bőrgatyát, és fölrántotta a sliccet. Aúú, ha most rossz helyen lett volna valami... – Fogalmad sincs, mekkora kulimászban vagyunk! 259

Kulimász? – Nézz már rám, mégis hová menjek így? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Mi a fene lett ilyen sürgős hirtelen? – Ruha alatt nem látszik – legyintett. – Gyerünk! Kirántott az ágyból, és sürgetőleg a kezembe nyomta a szanaszét hullott, néhol kicafatosodott ruhadarabokat. Tétován öltözni kezdtem; nem tudtam, mi ez a kétségbeesés, nem voltam hát sietős. Vesztemre. Sachel visszanyomott az ágyra, és gyors mozdulatokkal, mint egy kisgyereket, felöltöztetett; a szekrényből hozzám vágott egy hosszú fekete köpenyt, és már lendült is az ajtó felé. – Vedd fel, és indulás! Kiviharzott a folyosóra, én meg utána. Menet közben küzdöttem fel a cipőimet, jórészt fél lábon ugrálva a puha szőnyegen. Lábaim közt kellemetlen volt a nedvesség – Sachelé és a sajátom is. – Sachel... Mi a franc történt? Miért rohanunk? – érdeklődtem, miközben lesuhantunk a lépcsőkön. Beletörődtem a kapkodásba, de az okát azért tudni szerettem volna. – Azért, mert így van esélyünk nem meghalni. Ha nem érünk tizenöt perc alatt a városba, a levegőbe repül a birtok... – Mi? – köhögtem kidülledő szemekkel. Gondolkodás nélkül megfordultam és Valeryért indultam. Nem izgat, ha Sachel kérója atomnyi részekre robban, de Valeryt kihozzuk! Nánk. Sachel elkapta a karom, és magával húzott kifelé. – A francba is, engedj el! – visítozva kapálóztam visszafelé, csapkodtam, rúgkapáltam, számos érzékeny helyen eltalálva Sachelt. – Az istenért, ne hisztizz, időt vesztünk! – Nem hagyom itt! – kiabáltam az arcába. – Nem fog ő is meghalni! Valery! – Lilian, gyere már, különben mindannyiunknak vége! De nem is fogtam fel, mit mond, egy utolsó rántással kiszabadítottam magam, és felfelé sprinteltem a lépcsőn. – Valery! Sachel utánam vetette magát, és elkapta a lábam; elhasaltam a fényes lépcsőn, és iszonyatosan bevágtam a fejem. A pillanatnyi bódult állapotot kihasználva Sachel felkapott, és kisietett velem a kertbe. 260

– Valery... – nyöszörögtem. – Ha valami baja lesz, Sachel, te meghalsz... Arcomba vágott az éjszakai szél, ettől jórészt magamhoz tértem. Sachel a takaros gyepre lépett, és óvatosan leengedett. – Lily – nézett rám. – Ha szeretnéd épségben látni a barátnődet, akkor most nem hisztizel, hanem csinálod, amit mondok, megértetted? – Megértettem – mondtam dühösen. Gyilkos pillantásomra ügyet sem vetve folytatta. Bánom is én, utasítgasson, de ha Valerynek baja lesz, én saját kezűleg belezem ki. Jessicáról nem is beszélve. – De ennyi idő alatt nem érünk be a központba! Ember erre nem képes! – tiltakoztam. – Nem hát. Milyen szerencse, hogy én nem vagyok ember – vigyorodott el. Elég laza volt a körülményekhez képest, bár úgy látszott, saját magáért nem aggódik. Öreg hiba. – Kapaszkodj a nyakamba! – He? – Ne kérdezősködj! – felemelt, és körbefontam a nyakát a karjaimmal. – Egyik kezed legyen a vállamon, szorosan! Lecsúsztattam a jobb karom, és a széles vállba kapaszkodtam, érdeklődve pislogva a vámpírra. – Így jó? – Jó. Kapaszkodj nagyon erősen, és bármi, érted? Bármi történik, ne engedd el! Gyanakodva néztem rá. – Sachel, mire kész... – a következő pillanatban azonban Sachel elrúgta magát a földtől, és a hatalmas kastély vészesen távolodni kezdett. Abszurdul zsugorodtak a bokrok és szökőkutak, lassan eltörpült a birtok. Emberfeletti sebességgel haladtunk a város pókhálószerű útjai fölött; gombostűfej-lámpák világítottak, gyufaskatulya-autók szaladtak az úton. Fülem mellett süvített a hideg szél, görcsösen kapaszkodtam Sachelbe. Ha nem vagyunk épp az adott szituban, talán tudtam volna élvezni, de most csak a tátongó mélységet láttam, és erősen lüktetett bennem a tudat, hogy egy pasas kénye-kedve szerint dőlhetne a sorsom, 261

ha mondjuk a vámpír uraság úgy dönt, céljait jobban szolgálja, ha engem meghitten letaszajt a karjaiból, hogy egy mocskos gettó szürke aszfaltján érjek agyvelőben gazdag véget. De feszült arcának megkeményedett vonásain nyoma sem volt taszigálási szándéknak – az útra, az időre koncentrált, azt pedig, hogy merre jártak gondolatai, csupán ő maga tudhatta. Szélsebesen ereszkedni kezdtünk, most a Legó-házak vészes növekedését szemlélve, a fények majd' kiégették a szemem. Sachel lábai gondosan ápolt fűhöz értek, és legott rohanni kezdett, engem felemelve karjaiba, hogy ne akadályozzam. Nevetségesen néztünk ki, de legalább nem dobott le a földre. Beszáguldott a telken álló alacsony tetejű, szürkésbarna épületbe. Többen is megpróbáltak az útjába állni, de félresöpörte az embereket, mintha csak a vizet hasítaná. – A táblához, gyerünk, emberek, utat! Végül egy nagy, kerek terembe értünk. Sachel magyarázat nélkül ellökött magától, a szoba közepén álló sok képernyős masinához rohant, és ész nélkül püfölni kezdte a klaviatúrát. Pár másodperc múlva a fő monitoron a „Kód deaktiválva" felirat villogott pirosan. – Most már követelhetek magyarázatot? – nyögtem, amint feltápászkodtam, és óvatosan megtapogattam a seggem. Sachel egy fokkal gyengédebben is földhöz vághatott volna... – Hát persze – sóhajtotta, és felém nyújtotta a kezét. A sajgó tomporra való tekintettel hagytam, hogy felsegítsen. – Ez az épület a birtok belső biztonsági állomása. – Vagyis? – Vagyis a kastély valamelyik előző tulajdonosa olyan ostoba volt, hogy ilyen távoli helyről irányította a biztonsági kamerákat és a többi védelmi holmit. Mivel annak idején az illető nemcsak rengeteg pénzt és kincset, hanem katonai és állami titkos papírokat is tartott a házban, az épület keményen meg volt erősítve. Illetéktelenek csak úgy juthattak be, ha ismerték a ház alaprajzát, a szellőzőket és csatornákat, minden kevésbé biztosított helyet. Az alaprajzot itt, a biztonsági épületben tárolták, és az új rendszer úgy van programozva, hogy ha eltűnnek a

262

papírok, a birtok úgy húsz percen belül felrobbanjon – ez az idő elég az épület evakuálására és a titkos iratok sem kerülnek idegen kézbe. – De Sachel, ez kurva veszélyes – vágtam közbe. Igazán nem akartam még káromkodni is, csupán kissé megviselt ez a nagy rohanás. A saját bőrömön tapasztaltam, mekkora fenyegetést is jelent ez a robbantósdi. – Miért nem szeditek ki a robbanóanyagokat? – Mert nem tudjuk, hol vannak. Elődeink jó munkát végeztek. – És ha valaki olyan veszi ki az alaprajzot, akinek jogos a hozzáférése? – kérdeztem. – Erre az esetre ücsörög itt egy alkalmazott, aki beírja a deaktiváló kódot – ezt csak az illetékes és a főnök tudja. – Ezért ácsorognak olyan tehetetlenül? – pillantottam körbe a szobában. Alakváltók és vámpírok néztek ránk tanácstalan arccal; egyik sem szólalt meg. Arcukon a Sacheltől való félelem és az iránta érzett rémült tisztelet ült. – Persze, rám vártak... Riley feladatai között van, hogy figyelje az innen érkező hívásokat. Neki szólnak először, ha van valami gubanc. – Akkor miért kiabáltál vele annyira? – Mert fél órát képes a semmiről rizsázni, míg aztán kinyögi, hogy eltűntek a papírok és mindjárt hatalmas bumm lesz... – Na és... Clifford? – érdeklődtem, remélve, hogy jó nevet mondok. – Nos, ő elvileg ott van a másik szobában – felelte a vámpír a közeli ajtóra mutatva. – De ahogy az arcokat elnézem, nincsen. Ugye? – Megnéztük, mester, de nincs odabent a teste – mondta egy nyúlánk, szeplős alak. – Csak vér, és... más nedvek. – A biztonsági felvételt megnéztétek már? – Csak neked mutatják meg, mester. Még ők sem látták... – Mi? – Féltek, hogy bántani fogod őket, mester... – És joggal. Azért fizetem őket, hogy közbeavatkozzanak, ha valami nincs rendjén! Mutassátok a felvételt! A pasas bólintott, és néhány folyosó után egy nagy képernyőkkel teli szobába vezetett minket. A monitorokhoz képest szűkös teremben két alakváltó ücsörgött; lépteink hallatán felpattantak és meghajoltak Sachel előtt, de a vámpír mindkettőt elkapta és felemelte. Ösztönösen hátráltam 263

egy lépést, ahogy karjain felsejlettek a megfeszülő izmok. Nem lehetett egyszerű két vérakármit tartogatni egyszerre. – Mit gondoltok, mire tartalak titeket? – rivallt rájuk, és egyazon lendítéssel földhöz vágta az engedetlen szolgákat. A likantrópok nem is bírtak felkelni; nyöszörögve, végtagjaikat markolászva hevertek a padlón. Sachel megvetően arrébb rúgta az egyiket, hogy a képernyők alatti kapcsolótáblához férjen. – Melyik veszi a két fő termet? – kérdezte. Semmi válasz. A vámpír csettintett, mire az egyik kísérő gyomorszájon rúgta az épebbnek látszó alakváltót. – A mester kérdezett valamit – közölte. – A négyes és az ötös – nyüszítette a pasas. Sachel piszkált valamit a négyes kapcsoló körül, és a megfelelő számú képernyőn már fel is tűnt az előbb látott terem. A kapcsolók előtt egy vámpír ült, ölében magazin. Nem lehetett valami izgalmas meló egész nap ülni egy bazi monitort bámulva. Változatos munkát akarsz? Gyere papnőnek. – Ez nem Clifford – mondta Sachel. Az egyik alakváltó furcsa kis nyikkanást hallatott. A fővámpír oda sem nézett. – Ez... Marshall, rá tudsz közelíteni? – Természetesen, mester – felelte az egyik kísérőnk, és néhány gombnyomással kinagyította a felvételen szereplő férfi arcát. Sachel elgondolkodott egy pillanatra. – Ez... Caleb... – Sachel összeráncolta a szemöldökét. – Hogy kerül ide Caleb, ő nem több mint százhuszonöt, az alaprajzot csak az öregek őrizhetik... Ki felel az itteni alkalmazottakért ' – Hector – érkezett a tömör válasz a hátunk mögül. A város ura nyugalmat erőltetett a hangjára, úgy fordult a beszélőhöz. – Kerítsd nekem elő! Gyorsan! Az illetékes további magyarázkodás nélkül sietve eltávozott, Sachel pedig tovább pörgette a felvételt. A képernyőbe vékony, csinos nőalak lépett be; Caleb felpattant, és rémült arccal beszélni kezdett – nyilván beszélt a lány is. A nő kilépett a cipőjéből, kirázta nyakából a hosszú, barna hajat; még a sistergő, redőző képernyőn át is látszottak a sebhelyek... 264

– Állj! – visítottam. – Közelítsünk rá! – Baj van, Lily? – Csak zoomolj az arcára! – kértem izgatottan. Az előbbi pasas ismét a billentyűzethez férkőzött, és a képernyő közepére siklatta a nő fejét és nyakát. – Ezt nem hiszem el... – suttogtam. – Lily... – Sachel elkapta a kezem. – Nyögd már ki, hogy mi bajod! – Ezt a lányt ismerem – mondtam halkan. –Mi? – Ismerem, találkoztam vele. Emilia Lionelnek hívják, harapásfüggő, és Luciano egyik talpnyalója kefélgeti rendszeresen... – Durva lehet a csaj – jegyezte meg az egyik alakváltó. – Téged senki nem kérdezett – mordult Sachel, és egy újabb rúgás elhallgattatta az okoskodót. – Lily, erről a lányról meséltél nekem, ugye? Bólintottam. Nem igazán akartam látni a folytatást, de Sachel könyörtelenül megnyomta a „lejátszás folytatása" gombot, és a rémálom haladt tovább. Emilia viselkedésére nem találtam szavakat – amit ő művelt, ahhoz nekem soha nem lett volna elég bőr a képemen; lassan egyre többet mutatott meg magából, és nem kételkedtem abban, miféle mocskos szavakat suttoghat a vámpír fülébe; ám az szilajul ellenállt. Néhány perc bebizonyította, milyen kemény akaratereje van a fiatal korához képest, de más részei igencsak keményebbnek bizonyultak. Mikor a lány rácsimpaszkodott és megcsókolta, egyből vége volt az ellenállásnak. A vérszívó rémülten nézett a kamerába, majd berántotta Emiliát az oldalsó terembe. Sachel átkapcsolt az ötös kamerára, és egy másik képernyőn már fel is tűnt a pórul járt alkalmazott és gaz csábítója. A megjelenő szobában egy széfhez hasonló kódzáras szekrényke állt, meg egy íróasztal, talán a szekrényben tárolt iratok nyugodt nézegetése végett. Caleb jóformán leszaggatta a lány ruháit, és újsütetű erőit használva rántotta magához, mikor felfedte a testét borító heges véraláfutásos borzalmakat. Annak részletezésétől, hogy a következő néhány percben mit néztünk végig, most eltekintenék. Szex volt a javából, állatias 265

durvasággal, az őrvámpír legnagyobb megelégedésére; aztán néhány pillanat adásszünet következett, és mire visszajött a kép, a szoba már üres volt, a széf ajtaja nyitva. Csupán az íróasztalon csordogáló testnedvek tanúskodtak arról, hogy valaki járt ott. A négyes kamerára visszatérve láthattuk Emiliát szakadt ruhában, félig véresen távozni. Sachel kikapcsolta a képernyőket, és felsóhajtott. – Hector itt van már? – Itt vagyok, mester – felelte a pasas segítőkészen. Mindketten felé fordultunk; alacsony, vörösesszőke hajú, borostás alakváltó volt. Arcán rémület és undorítóan mélységes alázat látszott. – Láttad, Hector? – kérdezte. – Láttam, mester. – Mit gondolsz róla? A pasek zavarba jött. Lesütötte a szemét, ujjait idegesen morzsolgatta a háta mögött. – Mit gondoljak? Caleb hibázott. Tilos lett volna munkaidőben leállni nőkkel. Ejj, de erkölcsösek lettünk! Az már nem is érdekes, hogy egyáltalában, hogy' a fenébe' jutott be oda egy vadidegen csaj? – Igen, hibázott – erősítette meg Sachel. – És miért hibázott? – Nem... nem értem, mester. – Ó, dehogyisnem érted. De segítek. Azért hibázott, mert ott volt. Miért volt ott? Hectornak valószínűleg az a gyanúja támadt, hogy Sachelnek elment az esze. A helyiségben egy pisszenés se hallatszott; még a földön fetrengők is abbahagyták a nyöszörgést. – Hogyhogy miért? – Világosan megmondtam, hogy a papírok mellé csak mestert lehet alkalmazni. Cliffordot lehet alkalmazni. Hol van ő? Hol van Caleb? És honnan vetted a bátorságot, hogy megszegd a parancsot? Hector hallgatott, mint a sír. A helyében én sem mertem volna megszólalni; inkább elszívtam volna az utolsó szivart, vagy nekiálltam volna imádkozni. Esetleg mindkettő. – Elviselem, ha a szolgáim leállnak munkaidőben hancúrozni, mert vámpírok, és ezt nem lehet kiölni belőlük, legyen az ember bármilyen 266

keménykezű. Tűröm a nyilvános botrányaikat, a részeg tivornyákat, pár bliccelést is a munkából, talán egy ideig még a szemtelenkedésüket is. De van valami, amit nem tolerálok, és az a hazugság. Sachel felállt, és abban a pillanatban Hector összezsugorodott, eltörpült; feltehetőleg ő maga is szeretett volna icipici ponttá zsugorodni, hogy megússza azt, ami most következni látszott. – Még kevésbé... az árulást – a vámpír a férfi gallérját ragadta meg, úgy húzta magához közel. – Halljam! Mit ígért cserébe? Pénzt? Hatalmat? MIT? – Ha beszélek, megöl – nyüszögte a férfi. Iszonyú félelmet láttam a szemében, eltorzult arcán. Mit mondjak, minden oka megvolt rá. – Ha nem beszélsz, én öllek meg – felelte mosolyogva Sachel. – Amennyiben szépen elmondasz mindent, kicsivel tovább élsz. Döntsd el, kihez akarsz hűséges maradni. – Kérdezd őket – villantotta szemét a padlón fekvőkre. – Ők kezelték a kamerát! Eltátottam a szám a döbbenettől. Nem azért, mert a többiek is benne voltak, ez egy cseppet sem volt meglepő. Hanem mert beköpte őket. Iskolás koromban igen sok házirendsértést és tilos dolgot műveltünk, de soha, soha az életben nem árultuk volna el egymást. Az alakváltóban egy szemernyi betyárbecsület sem volt – ez a felfogás nekem kissé túlságosan együtt-nyerünk-együtt-bukunk. – Undorodom tőled – húzta el a száját Sachel. – Ha már elárulsz, tedd úgy, hogy legyen eredménye. Van még mondanivalód? – Mi-miért? – dadogta a kérdezett. – Mert ha nincs, akkor most megöllek – közölte a vámpír előzékenyen. – Mester, én... – Nem jó. – Meg tudsz valaha... – Nem jó. – December első hetében – Hector arcán egy könnycsepp gördült le; egész testében remegett. Nem tudtam elképzelni, hogy Sachel életben hagyja. Mivel a múltja és az árulás olyan meghitten fonódtak össze,

267

igen sötéten láttam a pasas jövőjét. Mágia nélkül is. – Nálad kérnek majd szállást... A várost akarják. De ő nem akar bántani. -Ki? – A Fekete Úrnő. Ő nem akarja, hogy bajod essen. Csak a város kell neki; ha önként átadod, senkinek nem lesz baja. – Ezzel kicsit elkésett – jegyeztem meg. Rám se bagóztak; ez most csak róluk szólt. – Mit csináltak a vámpírjaimmal? – Nem tudom, mester... – Hazudik... – nyöszörögte az egyik likantróp. Kölcsön beköpés visszajár. – Hadd emlékeztesselek: nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is elhallgass. Halljam! – csattant fel Sachel. Szívesen mondanám, hogy el tudtam képzelni, mit érez, de akkor hazudnék. Azon járhatott az esze, vajon hányan csapták be azok közül, akikbe a bizalmát vetette. – A vámpírokat... a maguk szolgálatába állították; a lányt használták, hogy elcsábítsák őket... Csak ennyit tudok, könyörgöm, ne ölj meg! – rimánkodott. Sachel vonásai utálkozásról és megvetésről tanúskodtak. – Egy feltétellel hagylak életben – mondta Sachel. Feltétel? Ezek után még feltételt szab? Én már rég kinyírtam volna. Mármint Sachel helyében. – Mester... bármit kérsz, én megteszem... – Helyes. Szóval te és az a két patkány – bökött fejével az alakváltók felé – szépen kémkedni fogtok nekem. Megtudtok december első hetéig mindent. Hogy hol vannak, hányan vannak, kik dolgoznak nekik... hogy hányan árultak el még rajtatok kívül. Menni fog? – kérdezte csak úgy formailag, hiszen nyilvánvalóan nem voltak alternatívák. – Uram... ez lehetetlen – tátogta Hector. – Rendben. Akkor örültem a szerencsének – Sachel ujjai a pasas torkára fonódtak, körmei nyomán kiserkent a vér. Másodperceken belül Hector gégéje felszakad, és a likantróp megfullad a saját vérében. A férfi kalimpált, krahácsolt, hörgött; folyamatosan mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Egyébkent a vámpír se volt semmi – egész beszélgetés alatt egy kézzel tartogatta, most meg éppen a torkánál fogva emelte föl. Soha nem akarom, hogy Sachel dühös legyen rám. 268

– Sachel... szerintem mondani próbál valamit – jegyeztem meg. – Tudom – felelte. – Alfa a gyengébbik fajtából, de ha átalakul, begyógyul. Sachel kivárta, míg a pasek nyakán vastag folyamban csorgott a bíbor nedv, majd elengedte, hogy a földre zuhanva trióvá egészíthesse ki a bukott alakváltók kettősét. – Szóval mit szeretnél? – nézett le a vámpír. – Meg tudjuk csinálni – szörcsögte Hector. – Én is így gondoltam. – Akkor... nem halunk meg? – kérdezte az egyik kamerafelelős reménykedve. Sachel rá sem nézett. – Azt nem ígérem. Én nem öllek meg titeket. Luciano reakciója már más lapra tartozik. Ha van egy csöpp eszetek, életben maradtok. Most pedig tűnjetek a szemem elől, mielőtt meggondolom magam! A két épebb alakváltó azonnal kiiszkolt a szobából, hátrahagyva a szenvedő Hectort. Az egyik vámpír ki akarta segíteni, de Sachel egy szemvillanással megállította. Végignézte, ahogy a leopárd vércsíkot húzva kikecmereg az ajtó elé, majd, amint az ajtó becsukódott, lerogyott az egyik székre. Az arca a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt; sarokba szorították. Elárulták. Én sem lettem volna túl boldog a helyében. – Két hét. Nem túl sok idő. – De nem is kevés – mondta az egyik vámpír. – Veled vagyunk, mester, ránk mindenben számíthatsz – kicsit úgy hangzott, mikor az óvodás kislány megígéri az anyukájának, hogy segít megfőzni a hétfogásos vacsorát. Hangzatos, de végeredmény szempontjából teljesen értelmetlen. – Köszönöm, de ez az én harcom – mondta Sachel fáradtan. Most kezébe vette a fakanalat és az edényekre pillantott. – Nagy részét úgyis én vívom majd. Felállt és megköszörülte a torkát. – Gyere, Lily! Ideje hazamenni.

269

24. FEJEZET – Miért? – kérdeztem, ahogy hazafelé suhantunk a város fölött. Már nem kellett sietnünk, Sachel kényelmes tempóban haladt, hogy kiélvezhessük a szabadságmámor minden másodpercét. – Mit miért? – kérdezett vissza. Keze végigfutott a hajamon és a nyakamon, majd a hátamon lecsúszva megállapodott a derekamnál. Hihetetlenül jó volt így hozzábújni, mert Sachellel nagyobb biztonságban éreztem magam ötven méter magasban, mint sok más pasival a földön. Tudtam, hogy neki ez csak szex, de ez nem változtatott a helyzeten, hogy a testmelege, a szívdobogása, mindene olyan valódi érzéseket hozott ki belőlem, amik csak Daniel közelében buktak felszínre. Nagyon-nagyon kell vigyáznom, hogy ne zúgjak bele a város urába. Épp elég nagy szarban vagyok így is, felesleges a dolgokat tetézni. – Miért hoztál magaddal? Nélkülem jóval gyorsabban haladhattál volna – mondtam. Sachel elnézett a fejem fölött, tekintete a távolba révedt. Hiába pislogtam fölfelé, nem nézett rám. Viszont premier plánban beláttam az orrlyukaiba. Nem volt szőrös, ahogy – mint az elmúlt néhány órában tapasztaltam – más részein sem. A hatszáz év dacára Sachel igen modern felfogású hapek volt. – Lehetséges. De ha mégsem érek oda időben, akkor te meghalsz, és azt nem kockáztatom. Szükségem van rád –mondta, bár továbbra is a láthatárt kémlelte. Akár még romantikus is lehetett volna, ha veszi a fáradtságot, és a szemembe néz. – Dehogyis van. Megkaptad, amit akartál. Lefeküdtünk, ittál a véremből, megtörted az esküdet – soroltam, aztán elharaptam a mondatot. Baaassszzuuusss! Hogy lehetek ilyen béna!? Sachel tekintete azonnal megtalálta az enyémet, de elárulom, hogy ez már cseppet sem volt romantikus. – Honnan tudsz róla? – kérdezte hidegen. Enyhén erősödött a szorítása, de nem bántam. Inkább, mint hogy lehajítson. 270

– Hát... hallottam... – dadogtam a város fényeit bámulva. Nem tudtam állni a pillantását, és utáltam magam érte. – Szóval hallottad... És mit hallottál még? – Semmit – vágtam rá ügyetlenül. – Csak úgy megütötte a fülem... – Bűzlesz a hazugságtól – mondta megvetően. – Mindent hallottál, ugye? – hangjában erősödő dühöt és szégyent éreztem. –Jól szórakoztál? – sziszegte. Olyan erővel szorított magához, hogy megroppant a derekam. Igyekeztem elhúzódni, de ez ötven méter magasan nem igazán díjnyertes ötlet. – Inkább örülj, hogy hallottam – vágtam vissza. – Különben az életben nem kaptál volna meg – hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – A, hogy csak ezért volt az egész? Sajnálatból? – Sachel keserűen elmosolyodott. – És én még finom voltam... Vigyáztam rád... És sajnos igaza volt. Tényleg vigyázott, míg meg nem kértem, hogy ne tegye. Igazából egy büdös szavam se lehetne; ezt a vámpír is így gondolhatta, mert a keze most összeszorult a hajtincseimen, még inkább kifeszítve a fejem. Táguló pupillával szemlélgette a torkom. – Ahhoz vajon mit szólnál, ha most kóstolnék beléd? – suttogta, nyelve lágyan végigfutott a nyakamon. Szívverésem meglódult, nem tudtam nyelni, de a vágynak semmi köze nem volt ehhez. Csak a félelemnek. – Vajon azt is élveznéd? – villantotta ki a fogait. Ha így lecsap, nem hogy a torkomra, de akár csak a nyakamra is, az egész város visszhangzott volna a sikítástól. – Sachel... kérlek... – Kérsz? Kérsz? Úgy érzed, jogod van bármit is kérni? Hiszen azt mondtad, az enyém vagy, felkínáltad magad. Sajnálatból, könyörületből. Hát visszavonnád a szavad? – gúnyolódott. – Azonnal eressz el! – mondtam dühösen. Sajnos félig kitekert nyakkal csak egy torokhangú nyögésre futotta, de ez is éppen eléggé a vesztemre volt. A következő pillanatban ugyanis Sachel levette rólam a kezét, és mivel én nem kapaszkodtam a nagy dühöngésben, a fizika törvényei előtt meghajolva zuhanni kezdtem, egyre gyorsabban, a föld felé. Teli

271

torokból sikoltottam, amint egyre nőttek a fények, kezeimet kisgyerek módjára nyújtottam Sachel felé. Aztán gyorsan belekaptam a mágiába, hogy segítsen, hacsak egy keveset is, de az eszköztáramban nem volt semmi, ami megoldást jelentett volna egy halálos zuhanás esetén. Már a nyelvem hegyén volt, hogy a nevét kiáltsam, de elharaptam a mondatot. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy szétcsattanjak a betonon. Nem épp ilyen halált képzeltem magamnak... Könnyek szöktek a szemembe a tehetetlenségtől és a halálfélelemtől; odalent az utcán csodálkozva bámultak fel az emberek, nyakukat tekergetve figyelték, mi történik. Talán még címlapon is leszek holnap. Ha szerencsém van, a cikk mellé nem a halálom után készült fotókat mellékelik... De éppen mielőtt elértem volna az aszfaltot, Sachel utánam siklott, és elkapott, szemében a harag és a rémület érdekes egyvelegével. Még így is kibucskáztam a karjából, és végigbukfenceztem a járdán. Még jó, hogy volt ruha a szétnyíló fekete köpeny alatt, különben most a japán turisták már kattintgatnának a fényképezőgéppel, majd otthon a családi albumba kerülnék, és még évek múltán is szájról szájra adnák az őrült városi nő esetét. Sajgó tagokkal, de villámgyorsan tápászkodtam fel. Az utcán mászkálók egy helyben toporogva figyeltek, nem tudván eldönteni, hogy szükségem van-e segítségre. Bár lássuk be, ha lett volna, akkor is lazán tovább mennek. – Mit bámulnak? – dörrent rájuk Sachel. – Nincs itt semmi látnivaló! Az emberek még tátogtak pár másodpercig, aztán lehajtott fejjel elsiettek, mintha rajtakapták volna őket amint illetlenséget csinálnak. A vámpír megvárta, míg úgy-ahogy kiürül a járda, csak aztán indult felém gyors léptekkel. Hirtelen nem hogy féltem, egyenesen undorodtam a közelségétől. A tudat, hogy az se érdekelte volna, ha a koponyám túlérett dinnyeként hasad szét a szürke betonon, a végletekig ellenszenvessé, taszítóvá tette. Nem tudtam, mit gondol, vagy mit érez, csupán az volt világos, hogy pokoli dühös.

272

– Belepusztultál volna, ha utánam kiáltasz, ugye? – kérdezte. Folyamatosan hátráltam előle, hogy tartsam a távolságot, aztán eszembe jutott valami. Miért hátráljak? Miért féljek? Mit képzel ez magáról? Lecövekeltem a járda közepén, és metsző pillantással bámultam a vámpírt. – Ha meghalok, nem a te neved lesz az, ami utoljára elhagyja az ajkaimat – mondtam, ahogy elém suhant. Így fel kellett néznem rá, de ez sem izgatott; a drámai szöveg kompenzálta a kellemetlen testhelyzetet. – Nehogy még te legyél felháborodva! – Nekem egy nő sem kell sajnálatból. – Pedig egész jól elvoltál velem – mosolyodtam el enyhe gúnnyal. Ruha alatt még mindig ragacsos voltam a vértől. – Ha tudom, hogy csak azért jöttél, mert nincs jobb dolgod bizalmas beszélgetések kihallgatásánál, nem fogtam volna ennyire vissza magam. – Miért, talán visszafogtad? – fintorogtam. Úgy a második menet felé már nem igazán éreztem, hogy különösebben óvatoskodna velem. – Ó, igen. Ha tudnád, milyen vágyak dúltak bennem – suttogta bele a csöndbe. – Szorítani akartalak, összetörni, beléd hatolni, míg sikoltozni nem kezdesz... Nagyon szerettem volna keményen a szemébe nézni, de mégis hátráltam egy lépést. Szemében megvillant a tűz, karjai felém nyúltak, de éppen kicsúsztam ujjai közül. – Az egyéjszakás nőimet szívesebben engedem el kellemesebb emlékekkel... De te olyan másnak látszottál. Tekintete a távolba révedt; olyan volt, mintha nem lenne magánál. Azt akartam, hogy menjen el, hogy hagyjon békén, mert – ahogy az őrültek általában – megrémisztett. – Kértelek, hogy ne finomkodj – mondtam szárazon. – Ha nem használtad ki a lehetőséget, az a te bajod. Az utca visszhangzott Sachel nevetésétől; a járda fölött elsüvített egy jéghideg fuvallat – bekúszott a köpeny alá, egész testemben megborzongatott. – Nem használtam ki? Ha kihasználom, addig keféllek, míg könyörögsz, hogy hagyjam abba. Nem úgy vettem volna a véred, ahogy tettem; végigharapdáltalak volna a nyakadtól a combodig, hogy lássam 273

végigfolyni a karcsú testeden... – susogta. – De azt akartam, hogy neked is jó legyen, hogy érezd, megérte, és ne tarts holmi vadállatnak... – közelebb lépett, de megint elhúzódtam. A szavai egyszerre izgattak fel és rémisztettek meg. Ha száz évig élek, se értem meg a vámpírokat. – Nem akartam, hogy még több megaláztatás érjen, ha a drága vámpírnőd idejön. Eddig is kívántalak; amit hallottam, már csak az utolsó csepp volt. Nem, ne érj hozzám! – mondtam viszolyogva, amint megpróbált magához vonni. – Nem sajnáltalak. Inkább együtt éreztem. – Igen? És nagy empátiádban eszedbe sem jutott, milyen érzés nekem, hogy egy nő puszta könyörületből osztja meg velem a testét, sőt a vérét? – kérdezte. Forróság áradt a testéből; vagy másfél méterre álltam tőle, az erő mégis végigperzselte a bőröm. – Ne sajnáltasd magad, Sachel – néztem rá. Úgy éreztem, menten kigyulladok. Hőhullámok öntötték el a testem, gerincem mentén végiggurult egy verítékcsepp, a homlokom is gyöngyözni kezdett. Megint hátraléptem, és ott jóval elviselhetőbb volt a hőmérséklet. – Mi ez? – kérdeztem rémülten. – Mi mi? – kérdezett vissza Sachel. Ijedelmem láttán oda akart sietni mellém, de ahogy közelebb jött, a hőség elviselhetetlenné vált; ránehezedett a tüdőmre, kiszáradt a torkom, mint amikor túl sokáig ülök a szaunában. – Meleg – nyögtem. – Forróság... Ha közelebb jössz, megfulladok– köhögtem. Hirtelen nem csak kívülről éreztem a tűz erejét, hanem belülről, magamból. Iszonyatos vágy tört rám, de ez a vágy nem a sajátom volt; még Daniel után se sóvárogtam ennyire soha. – Sachel, mi történik? Eddig próbáltam a körülmények ellenére megőrizni a hidegvérem, de észrevettem, hogy hisztérikusan cseng a hangom. A vámpír még közelebb jött, és a fekete köpeny széle meggyulladt. Sikítva téptem le magamról és hajítottam el az utcán, míg a vámpír meghökkenve hátrált a lángok elől. Kimondhatatlanul jobb volt így. A levegő lehűlt, a veríték-cseppek szinte megdermedtek a bőrömön; reszkettem és ziháltam, mintha kilométereket futottam volna. A köpeny megvilágította a házat,

274

melynek kapuja elé dobtam; a fekete bőr villámgyorsan változott egyetlen tűzgombóccá és adta át magát az enyészetnek. Sachel megvárta, míg a betonon csapkodó lángok aprózódnak, aztán közelebb merészkedett. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem mondhatnám – feleltem enyhén remegve. Ahogy megindult felém, a levegő ismét hevülni kezdett. – Te mit érzel? – érdeklődtem. – Furcsa szagod van – közölte. – Úgy érted, büdös vagyok? – húztam el a szám. Röhejes szitu volt, valahogy mégsem támadt kedvem nevetni. – Nem. Úgy értem, hogy... Ha a közelemben vagy, érzem a samponod, a parfümöd, a bőröd természetes illatát. A félelmed, a vágyaid, a bánatod, a szerelmed... – Ne ragozd, azt mondd, hogy most mit érzel! – türelmetlenkedtem. Ha ő, mint vámpír ennyire összetetten érzi a szagokat, mi juthat Danielnek? Örülök, hogy nekem csak egy hagyományos halandó orrom van, semmi több. – Vért... – Az egész testem ragacsos tőle. – Rémületet... – Hát nem vagyok épp nyugodt. – Olyan erős vágyat... És ez nem a te vágyad. Jézusom. Biztos, hogy én ezt tudni akarom? Különben is, hogy lehet egy érzésnek szaga? – Ne kímélj, milyen illatú a vágyam! – Ez nagyon sokat elárul egy emberről... Általában olyan dolgokra emlékeztet, amiket az illető nagyon szeret. Ez kezd nekem bonyolult lenni. – A te vágyadban rózsát érzek és egy leheletnyi liliomot; az új könyv aromáját, valami keleti fűszert és... alakváltószagot – mondta egy kis undorral a hangjában. Szegénykém. Vajon amíg együtt voltunk, végig áradt belőlem a Daniel-illat? Amennyit gondoltam rá, nem tartom kizártnak. – De most más is van benne... – Ne nagybőgőzz az idegeimen! – vicsorogtam. – Nyögd már ki, mi böki a nózikádat! 275

– Vér. A vágyaid közé vérszag vegyül. Tengerillat. Vizes homok szaga. – Nagyszerű. És ez mit jelent? – kérdeztem viszonylag türelmesen. Elviselem, ha vizes homok szaga árad a testemből, de ha még sokáig húzza az agyam, hozzávágom azt a lángoló köpenyt... Mondja csak nyugodtan, nekem ma már teljesen mindegy. – Azt jelenti, kicsi Lily, hogy Astarte megérezte, mikor megtört az esküm. – Aha... És miért olyan nagy cucc ez az esküdolog? – Mert a vámpírok előtt kevés van, ami szent, de az olyan fogadalmak, amiket vérrel szentesítettek, szinte megtörhetetlenek. Azokat nem lehet csak úgy megszegni, hiszen, mint magad is hallottad – itt lövellt felém egy neheztelő pillantást –, könnyen szed áldozatokat. – Értem. És miért baj az, ha megtudta? Ez volt a cél, nem? – A cél ez volt, csak nem most és nem így. Astarte vágya belevegyül a tiedbe – mondta borzongva. – Ti homlokegyenest egymás ellentétei vagytok. A te véred éget és felpezsdít, az övé megfagyaszt, elzsibbaszt. Nem szabadna egy testben lennie a kettőnek, mert az csak egyet jelenthet. – Igen? Mit? – Azt, hogy Astarte félig megszállt téged. Beléd helyezte lénye egy részét. – Mi? – meresztettem ki a szemem. Na nem, hogy az a kurva és én egyek vagyunk, az kizárt. És ha mégis bennem van, hogy a fenébe szedjük ki? Mert itt ugyan nem maradhat! Én sem férek a bőrömbe, kettőnknek ez már szűkös. Sachel arca rémült volt és gondterhelt. A hallottak alapján Astartéból egy is bőven elég volt, rólam már nem is beszélve. – Előbb érintkeztem a véreddel, minthogy beléd hatoltam – sóhajtotta. – Elragadtattam magam, pedig tartani kellett volna a sorrendet. – Sorrend? – Intimitás szempontjából. A véradás még a szexnél is meghittebb és bensőségesebb folyamat.

276

Hát nem tudom. Ahogy hátrarántotta a fejem és lecsapott a nyakamra, az sok minden volt, csak nem bensőséges és meghitt. De hát nyilván vannak a szipolyozásnak más – gyengédebb – módozatai is. Lehet, hogy valami lájtosabbal kellett volna kezdenem? – De... Várj csak! Ha még a behatolás előtt megtört az esküd, akkor minek volt szükség erre? – kaptam a nyakamhoz. – Sőt. Egyáltalán minek volt szükség magára a közösülésre? Tompán érzékeltem a helyzet abszurditását. Egy kihalt utcán, az éjszaka közepén felelősségre vonom a város urát, mert szeretkezett velem; élete szerelme jelenleg félig megszállt engem, és önkényesen fölgyújtogatja a ruháimat. Mert ő volt, ebben nem kételkedtem. – Lily, muszáj ezt most megbeszélnünk? – kérdezte kelletlenül, mintha nem tartaná az együttlétünket szalonképes beszédtémának. – Igen. Vagy új fogalmat adunk a prüdériának, és már a saját szexuális életünket is tabunak nevezzük? – Dehogy. Csak szerettem volna ezt úgy megtárgyalni, hogy nem kell két és fél méteres távolságot tartanom tőled. De ha ezen múlik a lelked nyugalma, elmondom, miért volt szükség rá. Elsősorban azért, mert ezzel tört meg az eskü. Persze, ha odafigyelünk, akkor a harapás oldott volna fel, de nem számít. A nyakad csak azért kellett, mert az klasszikus vérszívási hely és ennyi év után muszáj volt megtegyem, amit a vágy és az ösztön megkövetelt. Vagy esetleg nem élvezted? – egy mosoly árnyéka villant meg a szája sarkában. Ha nem vagyok épp iszonyúan összezavarva és megrémülve, talán én is megeresztek egy vigyort. – Rohadtul fájt – mondtam. – De én nem ezt kérdeztem. – Most azt várod, hogy hízelegjek az egódnak? – Azt várom, hogy beismerd, mi okozott élvezetet. Nem bújhatsz el a vágyaid elől. Láttam az arcod, jó volt az mindenféle trükkök nélkül is. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. De jó, hogy sötét van. – Lehetne, hogy a szexuális preferenciáimat nem most vitatjuk meg? – motyogtam. – Kérlek. Nem akarlak zavarba hozni. 277

– Már mindegy. – Nem volt szándékos. – Higgyem is el? – Nem kell elhinned. Elég, ha elfogadod. – Pompás. Rátérhetnénk arra a részre, mikor elmagyarázod, mennyit árthat nekem a kis drágád, és hogy hogyan szedjük ki belőlem? – Rátérhetnénk, ha lenne róla a leghalványabb elképzelésem is. – Heh? Értsem úgy, hogy félig megszállt az exszerelmed, és neked fogalmad sincs a következményekről? – sápítoztam. – Egész nyugodtan. Mivel azelőtt érintkeztem a véreddel, hogy az eskü megtört volna, Astarte megtalálta hozzád az utat. Megkockáztatom, hogy azt hiszi, még visszazárhat a béklyóba, azért próbál távol tartani tőlem. Az irántam érzett vágyát használja, hogy a véreden keresztül tüzet gyújtson... Hát ez egyszerűen remek. – Szóval... mi történne, ha mondjuk megpróbálnál megcsókolni? – kérdeztem óvatosan. – Akarod kipróbálni? – NEM! Csak az elmélet érdekel... Sachel szájának sarka felfelé rándult. – Elevenen égnél el. Már most is elég nagy veszélyben vagy – nézett a szemembe. Pupillái mögött már láttam az ő saját, különbejáratú tüzét. – Miért? – értetlenkedtem. Megtartottuk a távolságot, a hőmérséklet egész kellemes volt, és az előbb érzett idegen vágy is enyhült valamicskét. Persze azt még mindig nem tudom, hogy a kedves vámpír asszonyság mennyit árthat nekem ezzel a megszállósdival. – A tüzet a te véreden keresztül idézi meg, de nekem sem hagy békét. A felém irányuló vágyát ötvözi azzal, amit én érzek irántad. Soha nem kívántalak még annyira, mint most, ebben a pillanatban. Ha engedném, hogy uralkodjon rajtam, te perceken belül halott lennél. – A tűz miatt? – Is. Legszívesebben letépném rólad azokat a rongyokat, ha kell, itt tennélek magamévá a földön, mint egy állat... Látni akarom, ahogy a véred bíbor patakban folyik a karcsú nyakadon, a gyönyörű melleiden, le a hasadon, hogy a köldöködnél megálljon, és aztán tovább guruljon 278

lefelé. És én mindet lenyalnám, úgy harapnék beléd, hogy az egész tested megfeszüljön a vágytól, a fájdalomtól – hangja suttogássá halkult, szemeiben eszelős fénnyel égtek a lángok. Bár szavai hatására ismerős lüktetés kezdődött az ölemben, józan eszem tudta, hogy mindez, ha megtörténne, nem biztos, hogy olyan élvezetes lenne, mint izgató fantáziaként. – Széttépnélek, megölnélek... Élvezném a félelmet a szemedben – közelebb jött egy tétova lépéssel, és jött vele a meleg is. – Sachel! – nem is próbáltam titkolni a rémületet. Épp az imént világosított fel hiperérzékeny szaglószervének képességeiről; abban a pillanatban úgy dübörgött bennem a vágy, hogy fizikai fájdalmat okozott. Már azt sem bántam volna, ha a Pokol tüze emészt fel, csak haraphassam az ajkait, érezhessem a nyakamba mélyedő fogakat, a testembe hatoló hímvessző kemény lökéseit, az enyémnek csapódó test forróságát. Nem kaptam levegőt. Csak az elviselhetetlen meleget éreztem, a kegyetlen vágyat; a vészcsengőm hangos csilingelését. A mágia után nyúltam segítségért, hogy ne fulladjak meg és ne égjek szénné. A varázslat hűvös takaróként, jeges forrásvízként borult rám, csitítva a gyehenna tüzét, a követelőző ösztönök hívó szavát. Sachel ott termett előttem, magához rántott, és nem voltak lángok, csak a kibírhatatlan meleg, ahogy ott, a nyílt utcán emelt fel és csókolt, fogaival vékony csíkokban felsértve a bőröm. Gyorsan fejtette le a sokat próbált ruhákat, a test és a vágy melegével védve a hideg szél ellen. Nem volt se előjáték, se valamicske felkészülés, ott csúszott belém egy irodaház hűvös falának nyomva, mindenféle gyengédség nélkül; becsuktam a szemem, hogy ne is lássam, hol vagyunk, csak az itt-ott belém kapó fogak léteztek, a testemen végigcsorgó forró vérpatakok, a vámpír kezei, melyek úgy szorítottak, mintha össze akarna törni velük. Ahogy szélsebesen repültem a gyors orgazmus felé, már nem tudtam a mágiához folyamodni, a hőség orkán erejű szélként tört rám, a csontjaimat tetszett olvasztani, forogni kezdett a világ, és pokoli fájdalmat, pokoli kéjt éreztem. Egy pillanatra kívülről láttam magunkat, az embertelen, fájdalmas lökéseket, a húsomat tépő fogakat, hallottam saját, kétségbeesett hangom. Aztán sötét lett.

279

 Koromfekete sötétség. Surrogó, halk hangok. Meghaltam? Mintha súlytalanságban lebegnék; nem éreztem a végtagjaimat, semmit nem éreztem. Valaki a nevemen szólított, rémülten. Mi történt? Látnom kéne a fényt az alagút végén? Sachel megölt volna? Vagy Astarte? Vagy mi van!? „Gondolkodom, tehát vagyok" – mondotta volt Descartes. Hát aztán? Én tudom, hogy vagyok, azt nem tudom, hogy élve vagy halva vagyoke. Ez igazán szép megfogalmazás. Suhanó árnyak, fullasztó meleg. Lily, Lily, hallasz? Hallak, mondanám, de a számat se érzem; rémülten próbálnék mozogni, de az egész testem érzéketlen. Örökké így maradok? Vajon aki kómába esik, ugyanezt érzi? Kétségbeesve próbál szólni, de nincs teste, nincs hangja, csak a sötét zsibbadtság? Majd öntudatlanság.

 Meleg puhaság. Nyilalló fájdalom. Állj! Fájdalmat érzek, ÉRZEK! Hirtelen visszatért minden a világból; bőröm puha, hideg selymet tapintott, orromat enyhe jázminszag töltötte be. Megrebbent a szempillám, de nem tudtam kinyitni a szemem. Hang. Női. – Ha magadhoz térsz, esküszöm, kinyírlak! Hogy van képed halálra ijeszteni!? És mi az, hogy egy vámpírral... csak ébredj föl, olyat kapsz tőlem, amit nem teszel ki a kispolcra! – Szia Jessica – sóhajtottam egy nagyon halvány mosollyal. – LILIAN! – visította. – Élsz? – Nem. Csak úgy teszek, mintha – a szavak lassan fordultak a számban, mintha rég nem beszéltem volna. Mennyi időt tölthettem sötétben lebegve? Csak nem napokat vagy heteket? – Hol vagyok? – kérdeztem. A nyelvem mintha megdagadt volna, sivatagosan kiszáradt a szám. 280

– Nálam – érkezett az ingerült válasz. – Mióta? – Vagy három órája. Köszönöm! Köszönöm! Asszem, bediliztem volna, ha most azt hallom, hogy „két hete" vagy még több. Persze Jessica reakciója sejtette a rövid időintervallumot, de azért mégis... Tudom, hogy jórészt halhatatlan vagyok, két hetet elpazarolni az életemből mégis túlzás. Különben is, tizennégy nap alatt elég sok minden történhet; görög vámpírok elfoglalhatják a várost, meg ilyesmi. – Pirkad már? – Nem. – Hol van Sachel? – Kint a folyosón. Az én lakásomba az a strici be nem teszi a lábát! Mindenáron itt akart maradni, hát mondtam neki, hogy kívül tágasabb. Még hogy melletted fog várni, még csak az kéne... Megpróbáltam kinyitni a szemem, de ólomsúlyúak voltak a szempilláim. A kierőszakolt pár milliméteres résen át is csupán bántó, fehér fényességet érzékeltem. Jessica kanapéja fehér, de még ha azon is fekszem, nem kéne már megvakítson, bármilyen csúcsszuper kencével van a bőr tisztítgatva. – Mi ez a fehérség? – szóltam, félbeszakítva Jessica Sachel-ellenes monológját. – Az kérlek, te vagy, drágám – vágta rá epésen. Talán hagynom kellett volna az antivámpír szövegét kibontakozni, de már hatezerszer hallottam. A vérszívók rosszak, irtsuk őket. És most, hogy dióhéjban összefoglaltuk a nyomozónő vesszőparipájának lényegét, rátérhetünk az értetlenkedős részre. – Hogy mi van? – Fehéren világítasz. – Úgy érted, ragyogok – helyesbítettem. – Teljesen mindegy. Még engem is vakítasz. Még csillogsz is. Nem sokkal azután kezdődött, hogy az a beképzelt hólyag eltűnt a közeledből. – Nehezedre esne a nevén szólítani, ugye? – Igen. Akkor is, ha minden szavunkat hallja odakint. 281

Lefogadom, hogy remekül szórakozik. Mélyet sóhajtottam. Fehér ragyogás. Ide a rozsdás bökőt, hogy a mágia szórakozik! Néha vannak érdekes dolgai. Jessica hangja, ha ingerült is volt, kellemes biztonságérzetet adott. Tipikusan az a nő volt, akiről első ránézésre sikít: nem engedi, hogy bajod essen, megvéd bármitől. Ezt kerestem a férfiakban. Ha a fehérség Sachel távolodtával jelent meg, akkor valami gyógyító erőre tippelek. Bár olyan érzés volt, mintha a testem minden egyes milliméterét akupunktúrás kezelésnek vetnék alá, sehol nem éreztem erősebb fájdalmat. Felettébb gyanús. Ismét megkíséreltem kinyitni a szemem, és immár a szempilláim sűrű erdején át Jessicaként azonosítottam egy sötétzöld foltot. A szemem úgy tíz másodpercen belül szúrni, majd könnyezni kezdett, úgyhogy inkább visszacsuktam. – Megégtem? – kérdeztem szorongva. – Pentagramm a bal csuklódon. A tűz és a fém karkötő összhatása. Basszus, el is felejtettem, hogy volt rajtam ékszer. Mondhatom, nagyon boldog vagyok egy billoggal a kacsómon. – Csodás... A fehér fény mit csinál? – Beforrnak a sebeid. Rohadt lassan, de forrnak. Gyógyvarázs. Tíz pont nekem. – Beavatnál érkezésem részleteibe? – Inkább neked kéne mesélni. Mi a fészkes fene történt veled? – Sachel nem mondta el? – hökkentem meg. – Nem kérdeztem. Egyszer csak becsöngetett, és téged hozott a karjaiban ájultan. Valamit hablatyolt arról, hogy nem szabadna a közelébe menned, amit egyébként én már évek óta hajtogatok, szóval behoztalak, és bezártam az ajtót. Ja. Mintha egy ajtó olyan nagy akadály lenne a város legerősebb vérszívójának. – Te elbírsz engem? – Ki ne bírná el a nyavalyás ötvenöt kilódat? – kérdezett vissza. – Lefektettelek ide, aztán elkezdtél világítani... – Ragyogni.

282

– Mondom, hogy mindegy. Láttam, hogy gyógyulgatnak a sebek, úgyhogy nem hívtam dokit. Olyan, mintha késsel összevagdostak volna. Nem vagy normális. – Semmi olyan nem történt – próbálkoztam. – Naaa, lehet, hogy mágiában járatlan vagyok, de nem hülye. Egyszerűen tudtam, érted? Tudtam, hogy úgysem bírsz ellenállni! Annyira hülye vagy, látsz egy álló farkat, és elmegy a józan eszed, mielőtt még megnéznéd, hogy kin fityeg az a bizonyos! – Jessica! – vágtam közbe. Azért álljon már meg a gyászmenet! Nem egy sarki kurvához beszélsz! – Nehogy még te legyél fölháborodva! Ha nem lennél épp elég szánalmas állapotban, most beverném a képed. Magadnak kerested a bajt! És ki issza meg a levét? Na ki? Hát persze, hogy én! Mintha nem lenne elég dolgom anélkül is, hogy gubbasszak melletted. Annyi elintéznivalóm lenne... – Milyen szerencse, hogy a nyomozás terhét levették a válladról. Megrándult a szám sarka. Csukott szemmel is éreztem a gyilkos pillantást, amit Jessica lövellt felém; jobban szúrt, mint az akupunktúraszerű gyógymágia. – Ne feszítsd túl a húrt. – Bocs. Próbálom oldani a feszkót. – Nem vagyok feszült! – kiabálta Jessica az elektromos rezgésekkel teli éteren át. Kinyitottam a szemem. Már láttam rendesen, szinte számolgathattam volna Jess szeplőit, de ettől eltekintettem, és inkább a szobát vizslattam körbe. A dohányzóasztalon vaskos mappát pillantottam meg. – Most itthon aktakukackodsz? – kérdeztem enyhe sajnálattal. Szegény Jessica... Neki terepmunka való, ahol futkorászhat, kiabálhat és mindenkit utasítgathat, nem pedig a papírok tízezerszeri átrágása. – Milyen új ügyed van? – Semmilyen. Az a múmiaakta. – És miért van nálad? – néztem rá hökkenten. Hiszen amikor elvették tőle az ügyet, vissza kellett adnia a főkapitánynak. Jessica mintha zavarba jött volna; arca kipirosodott a szeplők alatt. – Hogy ne legyen Barkernél – mondta végül. 283

– Te elloptad? – megpróbáltam felülni, de az izmaim szemlátomást máshogy vélekedtek. Erőtlenül puffantam vissza a párnára. – Nem, csak... kölcsönvettem – hápogta a nyomozónő. Az aktához ugrott, és féltve magához ölelte, akárha attól tartana, hogy ráteszem a mancsom, és a fejem fölé emelve rohanok vele a konkurenciához. – Megmondtam, hogy nem ússzák meg olyan könnyen. Szépen elraktározom, és sosem tudják meg, ki volt. – Jess, az a pasas nem hülye, bármennyire is szeretnéd azt hinni! – figyelmeztettem. – Rájön, meglátogat és elhozza az aktát. – Nagyon drámai vagy. – Csak realista. És akkor eszembe jutott! Hogy is lehettem olyan hülye, hogy elfelejtettem! – Van elkövetőnk, szemtanúnk és bizonyítékunk! – hadartam lázas arccal. Enyhén följebb nyomtam magam a kanapén, hogy jobban rálássak a mappát dédelgető nőre. Jessica arca egy szemernyi érdeklődést sem mutatott, ugyanolyan enyhe zavar és sértettség uralkodott vonásain. – Nem érdekel – mondta felhúzott szemöldökkel. Ehhez képest úgy ringatta az aktát, mintha az édesgyermeke lenne. – Tessék? – Jól hallottad. Nem érdekel. Ez már nem az én ügyem. Az információidat vidd el neki. Ő majd biztos frankón megoldja a helyzetet. Na persze, Jessica, persze. De ha szólnék Barkernek, te lennél az első, aki megsértődik, és a francba küld, vagy menten kitekeri a nyakam. – Jessica... Tudjuk, ki csinálta. Tanú és bizonyíték van rá – ismételtem, hátha elsőre nem fogta fel, és azért nem harapott rá a témára. – Nem vagyok gyengeelméjű, már az előbb is megértettem. Ismét elmondom: nem ér-de-kel. – Ha nem érdekel, mit szeretgeted azt a mappát annyira? Még a végén arra fogok gondolni, hogy belezúgtál ebbe a Jack Barkerbe.

284

– Mi? Hogy én? Eszednél vagy? – háborodott fel. – Soha, soha nem állnék le egy ilyen felfuvalkodott, pöffeszkedő hólyaggal, aki fikarcnyi tiszteletet sem mutat a nők iránt! Nem érdekel, mit csinál, felőlem akár fel is fordulhat, oldja meg helyettem, ha annyira akarja, egyszerűen szarok rá, érted!? Sóhaj. Ez a nő ki-ké-szít. – Figyelj, Jess. Az, amit mondasz, pont az ellenkezője annak, amit csinálsz. Kijelentenéd, hogy cseszel az egészre, de ott állsz Barker útjába, ahol tudsz. Legalább magadat ne csapd be! – Nem vagyok fogékony a pszichológus dumádra. Most vettem csak észre, hogy a ragyogás szinte teljesen abbamaradt. A fejem zúgott, veríték gyöngyözött a homlokomon és émelygett a gyomrom, de ettől eltekintve egész jól voltam. Vagy legalábbis elég jól ahhoz, hogy bevessem a lélektani pszichotrükkjeimet. – Saját magadat teszed nevetségessé. Tálcán kínálom neked az ügy megoldását, de te inkább kiütöd a kezemből, minthogy elfogadd. Képzeld csak el, miket mondhatnak rólad odabent! Hogy csak egy nő viselkedik ilyen ostobán! Máris feladja, mikor szembe kerül egy pasival, máskor meg sipákol az egyenjogúságért! A nagy feminista... – Jó, elég! – visította Jessica. Arca olyan dühödt tehetetlenséget árult el, ami az elmúlt huszonöt évben nem sűrűn bukkanhatott felszínre. – Mondd! Mondd a kurva bizonyítékaidat vagy fogd be a szád! – zihálta. Elégedetten hunytam le a szemem. – Tehát arról van szó... És meséltem. A biztonsági központról, a bukott alakváltókról, Emiliáról, mindenről, amit csak tudtam. Jessica arcát nem láttam, mivel előadásomat csukott szemmel tartottam. Koncentrálni, és lelkesen magyarázni egyszerre még nem ment olyan remekül. Mikor befejeztem a kisregényt, a nyomozónőre pillantottam. Szeretőként ölelte a mappát, és macskaszemei csak úgy ragyogtak az izgalomtól. – Véged, Jack Barker. Véged.

285

25. FEJEZET Félrehajítottam a poros kötetet és a következőért nyúltam. Vagy öt órája kerestem valami szakirodalmat a vámpírmegszállással kapcsolatban, de sehol nem találtam semmit. Sachellel kiegyeztünk, hogy minimalizáljuk az érintkezést, míg nem találunk rá módot, hogy Astartét eltüntessük belőlem. Eleinte még reménykedtem, hogy tévedett, hiszen semmilyen – számomra érzékelhető – jele nem akadt a vámpírnő jelenlétének, de mikor Jessica javaslatára keresztet akartak rakni a nyakamba, piszkosul égette a bőröm. Tehát akár elismerjük, akár nem, vámpírasszonyság aktívan működik, és nem engedi, hogy a város urának közelébe menjek. Nagyjából két napig tartott, míg teljesen felépültem, vagyis a mágia ismét jó munkát végzett. Addig Valeryt küldtem a városi könyvtárba, hogy keressen valami témába vágót, de semmire sem jutottunk. Sachel szerint szerencsém, hogy Astarte nem bánt engem, csupán az ő közelébe nem enged menni, őt viszont továbbra is felerősített vágybombákkal ostromolja, más néven a sorsom a vámpír önuralmán áll vagy bukik. Most, hogy már magam is utána tudtam járni a dolgoknak, Sachel magánkönyvtárában próbáltam valami használhatót fellelni, mindeddig felesleges kínlódással. Mindenhol csak arról írtak, hogy milyenek a vámpírok, hogy kell elbánni velük, miként lehet vérszívóvá tenni valakit, és hogyha már sikerült, miféle képességekre tehet szert az újonc, azokat mire használhatja és a többi. Persze a megszállás fel volt sorolva, mint képesség, de arról, hogy a persona non grata-t hogyan toloncolhatom ki magamból, már nem ejtettek egyetlen nyavalyás szót sem sehol. Illetve volt egy apró utalás az egyik könyvben, ám abból csupán annyit tudhattam meg, hogy a művelet nehéz és fájdalmas, ezért több szó ne is essék róla.

286

Hát ki vagyok segítve, mondhatom. Épp felütöttem a következő kötetet, mikor a mobilom meghitten csörömpölni kezdett. A tartalomjegyzékhez pörgettem a lapokat, és fogadtam a hívást. – Igen? – Elhívott vacsorázni – mondta Jessica. Tényleg? Hát ez igazán örvendetes hír! – Kicsoda? – kérdeztem, ahogy a „Vámpírok – mit tehetünk, ha béklyóba kötnek?" című részleghez lapoztam a négyszázharminchatodik oldalra. Nem mertem belegondolni, hogy a cím képletesen, avagy szó szerint értendő-e. A fejezetet végiglapozva semmi hasznosat nem találtam, így azt is a használhatatlan kupacba vágtam, és feltettem az előbbi kérdést, mivel a hívó fél zavartan hallgatott. – Hallod, Jess? Ki hívott vacsorázni? – Barker – érkezett a tömör válasz. Halkan füttyentettem. Merész, nagyon-nagyon merész. Vállammal a fülemhez szorítottam a mobilt, és a könyvkupaccal egyensúlyozva megindultam a polcok között, visszarakosgatva a semmitmondó köteteket. – Randi? – préseltem ki a fogaim között, amint fölügyeskedtem a helyére egy ezerötszáz oldalas tanulmányt. Félig tréfásan, félig komolyan kérdeztem. – Munkamegbeszélés – felelte fagyosan Jess. – Szóval randi – nyugtáztam. – Nem randi! – kiabálta dühösen. – Csak kitaláljuk, mit kezdjünk a buzeráns vérszívókkal. – Elmondtad neki? – csóváltam a fejem. – El. – Pedig múltkor még nagyon vérszomjas voltál. Szinte hallottam, ahogy Jess megvonja a vállát. Vigyorogtam. – Mi ez a pálfordulás? Talán mégiscsak szeretnél jó benyomást tenni a nyomozóra? – Utoljára mondom, hogy nekem nem jön be Barker, és amúgy is egy beképzelt köcsög. De már övé az ügy, és a megfelelő lépéseket csak rajta keresztül tudom megtenni – mondta bosszúsan. – Te hogy állsz? – Még nem találtam semmit, de rajta vagyok. Sachel nekiállt összeszedni a szövetségeseit innen meg más városokból. Valami bált is 287

emlegetett. Nem tudom, mire készül, de most még nem is igazán érdekel. Az számít, hogy a kis ringyót kiszedjük belőlem. – Hát jó... Sok sikert! Én meg majd igyekszem túlélni az estét. – Hajrá – sóhajtottam. – Szia. – Szia – azzal bontotta a vonalat. Az asztalra dobtam a telefont, és már épp szünetet akartam tartani, mikor remek ötletem támadt. Akadt a kezembe olyan értelmező kéziszótár, ahol a meghatározások mellett szerepelt néhány ajánlott olvasmány. Ez volt az utolsó reményem. Gyorsan előkapartam az enciklopédiát, és a „megszállás" szócikkhez lapoztam. A definíció mellett ott pózolt, amit látni reméltem; ajánlott irodalom: P. Harrison – Vámpírügyek: hogyan védekezzünk ellenük? És Alison Carr – Ha már nem vagy önmagad. Remek. Felkutattam mindkét művet, és elmélyedtem az olvasásban. Nem telt bele egy óra, és megtaláltam, amit kerestem, méghozzá Alison Carr igaz történeten alapuló kötetében. A könyvben szereplő csajszi az enyémhez hasonló szituban – pár száz évvel ezelőtt – naplót írt, az alapján alkotta meg Ms. Carr a bestsellert. Vagy legalábbis ezt írta az előszóban. A happy end azután következett, hogy a főszereplő megszabadult az őt megszállva tartó vérköcsögtől. A kérdéses rész így nézett ki: „Amicor testemet már nagyon emészté a kórság, szerelmetes vérszívóm belém mélyeszté őfogit, hogy vérembül ihasson, s hogy vele a rossz nedv is távozzék el. De a bestia nem akarék elmenni, hanem maradna még, kénozni testem, így aztán a pap jőve, és szentséges vizet hinte reánk. Mindkettőnk teste ége a kéntól, micént az ádáz bestia elhagyá vérem. Micor nedvemet vámpérom megtisztitá, mind elkezdénk a mi szent Urunkhoz imádkozni, hogy segéllyen meg mincet nyomoruncban, mire fenséges ragyogás övezé testönket és sebeink beforrának borzasztó fájdalmak között. Mikor a pap a nyakamba akasztá a feszületet, bőrömet az nem égeté, hanem szentséges hittel tölté el. A bestia nem tére vissza többé, én pedig boldogan éléc vérszopómmal..." Hát ez egyszerűen fantasztikus. Többször is átfutottam a szöveget, de ötödszöri olvasásra is túl sok volt benne a kín és a fájdalom szó. 288

Egyébként honnan szedek én olyan papot, aki hajlandó egy vámpírmester közelébe menni? Mert ha még szigorú hívő lennék, tán elfogadná, hogy csak úgy tisztíthatja meg a lelkem, ha ideiglenesen szövetkezik a sátán fattyával. De hát nem vagyok szigorú hívő! Ha az lennék, olyan messzire kerülném Sachelt, amennyire csak lehet, és nem kufircolnék vele a nyílt utcán. Az istenért, mágiahasználó papnő vagyok, és a munkahelyemen nekromantákat fizetek! Nem mondhatnám, hogy az egyház rajong az olyan emberekért, mint mi. Anyám sosem fordított gondot a vallásos nevelésemre, hagyta, hogy abban higgyek, amiben akarok. És én hittem is, leginkább magamban, a gondolat és az akarat, a szó és a vér erejében, a barátságban és a szerelemben. A természetvallásokban. Abban, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. De ugyanakkor hittem a Sorsban és a Végzetben is. Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva? Ha már a Végzetnél tartunk, ha jól tudom, meg sem vagyok keresztelve. Az már biztos belépő a Pokolba. A hónom alá csaptam a könyvet, és a szobám felé indultam, ahol Valeryt reméltem megtalálni. Be akartam számolni az új fejleményekről, mert eme remek felfedezést meg kell osztanom valakivel. Sachel társaságára még elég sokáig kellett várnom, bár tény, hogy november közepén jártunk, és aggasztóan rövidültek a nappalok. A meteorológusok vészjósló tekintettel ígérgették az első havazást is. Hála az égnek Valery valóban az én szobámban leledzett; most készülődhetett a délutáni alváshoz, mert a tükör előtt ülve fárasztotta a hajkefét. Én, személy szerint időpocsékolásnak tartottam a délutáni alvást, legalább annyira, mint a meditációt vagy a párterápiát. – Na, találtál valamit? – kérdezte, ahogy beléptem. – Igen – sóhajtottam, és az ágyra hajítottam a könyvet. – Megoldás épp van, csak akad néhány beszerezhetetlen hozzávaló, piszkosul fáj, és nem is biztos, hogy bejön. – Sok szerencsét! – vigyorogta Valery. – Kuss – mordultam rá szeretetteljesen, és egy hosszú pillanatig bámultam, ahogy oldalra döntött fejjel fésülködött. Valami megváltozott rajta, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda. 289

– Oké, most komolyan. Mi olyan megvalósíthatatlan rajta? – kérdezte, ahogy a tükörből rám nézett. – Szereznem kell egy lelkes egyházfit, aki nem hadar el tíz miatyánkot, ha Sachel öt méternél közelebb megy hozzá. Sachelt meg rá kéne vennem, hogy engedje magát szenteltvízzel nyakon borítani. Magamról nem is beszélve. Fogtam a könyvet és Valeryhez dobtam, emlékezetből diktálva az oldalszámot. Hamarjában odalapozott, szemei gyorsan falták a két bekezdésnyi szöveget. – Nem is biztos, hogy kell a szenteltvíz – mondta. – Hát nem tudom, Valery, de az alapján, amit én Astartéról hallottam, nem igyekszik majd elhagyni a testem. Sachel meg nem szerelmes belém. Én nem vagyok szigorú keresztény, ki tudja, hatna-e az imádkozás. Életemben nem volt még olyan tervem, amiben ennyi buktató lett volna. – Valóban kockázatos. – Az. Na mindegy, majd beadom Sachelnek, hátha van olyan mazochista, hogy belemegy. – Ne nagyon reménykedj, de egy próbát megér... Valery lerakta a könyvet a fésülködőasztalra, és ugyanazzal a mozdulattal lelökte a hajkefét. Amint lehajolt érte, és barna haja mind előrezúdult, leesett, mi olyan furcsa rajta. – M i a szar van a nyakadon? – kérdeztem hökkenten. – Mi? – Valery gyorsan felegyenesedett, arca piros az odatódult vértől. Zavartan kapott a nyakához. – Ja, hogy az... Az semmi, csak... megkarmoltam – azzal gyorsan odasöpörte a haját, de akkor én már ott álltam mellette, és félrehúztam a zuhatagot. Két szabályos, piros pötty volt, nem is olyan régiek. Előző éjjelinek tippeltem őket. – Valery... – Most mi van? – nézett fel. A haja tövéig rákvörösre váltott, és kiszúrtam, hogy feketével kihúzta a szemét is. Valery soha nem használt sminket, ha mégis, akkor is kizárólag szájfény jöhetett szóba. Valahogy mindig sikerült megőriznie a természetességét, mikor az én számon már ott villogott a karmazsinvörös festék és a szempilláim is 290

feketén kunkorodtak fölfelé. Na persze egy idő után ezt is el kellett hagynom, mint szokást, mert Daniel szerint csak azok a nők festik magukat, akik túl rondák ahhoz, hogy mindenféle kemikáliák nélkül a képükön futkorásszanak. Én pedig soha életemben, még kritikus, sasszemű kamaszként sem tartottam magam rondának. Éljen az ego! – Hogy nézel ki? – húztam el a számat. – Korkülönbség – morogta. Nyilván arra utalt vele, hogy vagy tíz évvel idősebbnek látszott, ahogy a fekete kence gyászkeretbe fogta a sötétbarna íriszeket. Aztán minden átmenet nélkül rémülten a derekamba csimpaszkodott. – Lily, segítened kell! – Mi a baj? – Be akarom mutatni a szüleimnek – suttogta. Waúúúúúú. Bátor, igencsak bátor. – Nem gondolod, hogy ez kissé korai? – puhatolóztam. – Elvégre csak nemrég találkoztatok. – De... Én azt hiszem, hogy szerelmes vagyok – bámult rám nagy szemekkel, elkínzott arccal. Az érzelmek soha nem tartoztak a mindennapos dolgai közé, a szerelem meg aztán pláne nem. Sajnálatos módon a pasasaira átlag három hét után ráunt, és csendesen elvitorlázott új, ismeretlen vizeket és testnedveket felfedezni. Sőt az erkölcsei is jobban a helyükön voltak, mint nekem, ezért is döbbentett meg, hogy hagyta magát kiszipolyozni. Mégiscsak folyton azt hajtogatta, hogy ő nem adja magát olyan könnyen! Mondhatom, tisztán látszik... – Tudod, hogy ez nálam nem túl gyakori. – Tudom – bólintottam egyetértően. – De bemutatni... hát szerinted mit szólnának? – haraptam be az alsó ajkam. Igazság szerint Valery szülei kicsit olyanok voltak nekem, mintha a sajátjaim lennének. Úgy tizenhárom éves koromban az anyám elkezdett furcsán viselkedni; mikor rájött, hogy neki hamarosan távozni kell, egyre gonoszabban bánt velem, hiszen tulajdonképp én voltam a halálának okozója. Abban az időben, főleg, hogy épp keményen kamaszodtam, gyűlöltem az anyámat azért, amilyen magatartást velem szemben tanúsított, és azért is, mert tudtam, hogy el fogom veszíteni. A szeretet pedig olyan egy rohadt érzés, ami a legvastagabb gyűlöletet is képes 291

ellágyítani és áttörni, bár Jessica erről nyilván másképp vélekedne. A lehető legkevesebb időt töltöttem otthon, és amikor már nem bírtam tovább elviselni anyám pitiáner gonoszkodásait, Valeryékhez menekültem. Tinédzser éveim felét náluk éltem le, és azt láttam, hogy boldog, harmonikus családban élnek, amilyenre én is vágytam akkoriban, nem csoda hát, hogy imádtam a szüleit. Azt hiszem, ők is kedveltek engem, bár ebben még most sem vagyok ezer százalékig bizti-biztos. Vajon hogy reagálna a kis család, ha a lányuk hazaállítana egy háromszázéves vámpírral? Valery édesapjának volt egy remekbe szabott, sétapálcának álcázható kardja – talán menten lekapná a falról? Fogalmam sem volt. – Mit mondjak, Valery? Nem mutathatom be helyetted – csóváltam a fejem. – De nem jönnél el velem? – kérdezte reménykedve. – Ha ott vagy, mint viszonylagos kívülálló, akkor biztosan nem csinálnak belőle nagy cirkuszt. – Szerintem amúgy sem csinálnának – mondtam. – Nem hiszem, hogy bármi fontosabb nekik a te boldogságodnál. És ha te Riley-val vagy boldog, el fogják fogadni. – És ha azt mondják rá, hogy szörnyeteg? – kérdezte remegő hangon. Ha nem ismerném, arra tippelnék, hogy nagyon lógott a levegőben egy kiadós bömbölés. – Én nem bírom elviselni, ha rosszat mondanak rá... – Apádat elég józan gondolkodású embernek ismertem meg – jelentettem ki. – A józanész pedig azt mondja, hogy ez egy ilyen világ. Ha a kinti mocskos betonba próbáljuk fúrni a buksinkat, vámpírok akkor is lesznek, és törvény védi őket. Minden jogod megvan hozzá, hogy őt szeresd, és ő viszontszeressen. Nem kell túlparázni. A hangom biztosan és megnyugtatóan csengett, bár a legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy amit mondok, tényleg igaz. Az anyám tizenhét éves koromban meghalt, az apámat nem is ismertem, és anyám soha nem beszélt róla. A leghalványabb lila dunsztom sincs, hogy viszonyulnak a szülők a gyerekeik élete párjához. A boldogságuk fontos nekik, ez volt az egyetlen kapaszkodóm. – De... Mit mondana anyám? Nem hiszem, hogy díjazná a dolgot.

292

– Tudod mit? Szerintem azt mondaná, hogy „Na nézd csak, a kislányom szerelmes ebbe a férfiba. Örülök, hogy végre boldog" – vagy legalábbis minden valamirevaló szülő valami ilyesmit gondolna. Vámpír vagy nem, Riley azért az ártalmatlanabb fajtába tartozik. Ha mondjuk Lucianóval kopogtatna a szülői ház ajtaján, lehet én sem lennék túl boldog. – Ez a huszonegyedik század, Valery, és a globális felmelegedésen meg az ózonlyukakon túl azért vannak előnyei is. – De gyere el velem! – Most!? – Nem most. De ígérd meg! – nézett rám félig dühösen, félig aggódva. Egyszerre szerettem volna pofon vágni és megölelni. Valerynek elég sok olyan pillanata volt ismertségünk tizennyolc évében, mikor nem tudtam eldönteni, hogy jobban szeretném megölni vagy inkább a nyakába borulni. – Jól van. Elmegyek. Most boldog vagy? – Igen – vigyorogta. – Örülök neki. Említettem, hogy Barker nyomozó randira hívta Jessicát? – Ne máááár! Tényleg? – Valery tipikus vihogásban tört ki. – Komoly? – Á, dehogy – ráztam a fejem mímelt felháborodással, majd sipákoló fejhangra váltottam, amit, ha Jessica hallott volna, megüti a guta. – Munkamegbeszélés! Elfúló hanggal az ágyra hemperedtem, és kitöröltem a szemem sarkában gyűlögető könnyeket. A nevetéstől iszonyú melegem lett, sokkal melegebb az indokoltnál, és hirtelen eltűnt a szoba a szemem elől. Egyenletes sötétségbe kerültem, és csak nagyon kevés fény mutatta, hol vagyok: egy lezárt koporsó fojtogató, fülledt melegében. Halottsápadt, vagy inkább halott, sápadt nőalak feküdt mellettem, vonásai ridegek és merevek, mégis hihetetlenül szépek. Ahogy az arcára néztem, a fehér szemhéjak felpattantak, és a nő odafordult hozzám, szeme szinte csak két nagy, fekete pupilla. Szája kinyílt, és beszélt, de nem hallottam a hangját. A sajátomat sem hallottam, pedig sikítottam, teli tüdőből.

293

Kinyitottam a szemem, és megint a szobában voltam, az ágyamon, verítékben úszva. Valery térdelt fölöttem. – Minden oké? – kérdezte aggódva. – Rohadt kurva – nyögtem. – Tessék!? – Nem te – legyintettem. – Hogy 'a szarba' mászik az agyamba, mikor fényes délután van? – háborogtam. – Fordulna fel. – Astarte? – Ki más? Egyre közelebb van a kis ringyó. Most pedig templomba fogok menni. – He? Te? – Én. Kerítek valakit, aki hajlandó segíteni, kiszedni belőlem ezt az őrült tyúkot. Jössz velem? – Kösz, inkább kihagynám. A diplomatikus manipuláció inkább a te asztalod. Vállat vontam. – Akkor este találkozunk. Kilejtettem az ajtón, és azzal a szilárd elhatározással vezettem a belvárosba, hogy tervem első fázisát sikerrel végre tudom majd hajtani. Testőrök már nem jöttek velem, nem volt értelme. Az ellenfél megmutatta magát, felfedte szándékait, nyílt színen játszott. Olyan, mint a kampánycsend. Békén hagyjuk egymást a végső összecsapásig. Az evangélikus templomot választottam, mint első megállóhelyet. Asszem, ők nem olyan megveszekedetten vámpírellenesek, mint a katolikusok. Furcsa rémületet éreztem, ahogy felnéztem az óriási épületre, Isten házának hatalmas kapuira. Astarte megmozdult bennem, mintha érezné, hogy ahová megyek, ott rá nem vár más, csak a halál. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem a hideg, csendes terembe. A padsorok között lassan lépkedve közeledtem az oltár felé. Minden lépés nehéz volt, a templom hidege tüzes vasként hatott a bőrömön, a tiszta levegő fullasztott, nem engedett oxigénhez jutni. Astarte sikoltozott bennem; minden idegszálam a kiútért könyörgött, de rendületlenül mentem előre, csodálkozva a templom egyszerűségén. Semmi cicoma, csak a fehér, csupasz falak. Sehol nem láttam a templomgazdát, de még egy ministránsfiút sem. Arra gondoltam, hogy akkor bizonyára a 294

gyóntatófülkében találom majd az illetékest, de vallási ismereteim azért voltak annyira kiterjedtek, hogy hamar eszembe jusson: az evangélikusoknál nincs gyónás. A dolgokat szépen lerendezed magaddal, aztán Istennel, és kész. Szerencsére a pap hamar előkerült: egy oldalajtón át érkezett sietve, így gondolkodás nélkül odaléptem hozzá. – Atyám! – szólítottam meg a tőlem telhető legtisztelettudóbb hangon. – Igen, gyermekem? – kérdezte azzal a jóságos, megnyugtató türelemmel, ami a papok sajátja. – Szükségem lenne a segítségére... – Mondd csak bátran, gyermekem! – biztatott. – Mi történt? – Paráználkodtam – tértem gyorsan a tárgyra, hogy hamar túl legyek rajta. – Egy élőhalottal. Amennyire a félhomályban ki tudtam venni, a hapek elsápadt és a melléhez kapott. Őszintén reméltem, hogy nem kell itt helyben szívmasszázst alkalmaznom egy kis mesterséges lélegeztetéssel megtoldva. Elég hülyén vette volna ki magát egy templom padlóján fekve. Szemmel láthatóan válaszolni akart, de nem hagytam. – A vér kötelékén át egy vámpír megszállta a testem. Segítenie kell, atyám! A férfi szemébe néztem, és bár ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kirohanjak és meg se álljak a legközelebbi kriptáig, ahol megpihenhetek, vagy legalább leüljek, ökölbe szorítottam a kezem, és reménybeli segítőm szemébe néztem. Pillantásomra hátrahőkölt, jó, hogy keresztet nem vetett. – Ki vagy? – nézett rám, arcát eltorzította a rémület. – Isten és Sátán... benned van mindkettő! Naaaa, azért ennyire nem tragikus a helyzet, még mielőtt tényleg szükség lesz arra az újraélesztésre. – Tudom – sóhajtottam. Muszáj úgy néznie rám, mint valami szörnyre? Pedig Astarte most aludt. Mi lenne, ha este visszajönnék, he? – Nézze, atyám... – gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet, próbálván ignorálni az iszonyodó arckifejezést. Igazán méltatlan dolog lett volna 295

orrba vágni egy szinte kollégának nevezhető egyént, így hát csak felhoztam a könyvben olvasott sztorit példaként, és közben igyekeztem biztató arcot vágni, mintha a világ legjobb dolga lenne egy vámpírral szövetkezve kiirtani egy másikat. Jamison biztos egyet értene velem. Divide et impera! – Az eset nem ismeretlen az egyház előtt, gyermekem –mondta a férfi kimérten. – Példátlan, hogy olyasvalaki imájának legyen foganatja, aki lepaktált az ördöggel. Talán másnak nem is sikerülne. Kegyed milyen sűrűn imádkozik? Hoppáré! Keresztkérdésekre nem számítottam. Szeretném a közönség segítségét kérni! – Nem ez a lényeg – feleltem kitérően. – Hajlandó segíteni? – Talán. Kötelességem a gonoszt kiűzni Urunk eltévedt bárányából, de a pásztor már nincs igazán ínyemre, ha érti, mire gondolok – morogta a szája sarkából. – Biztosíthatom, hogy egy nagyon... tisztességes vérszívóról van szó – magyaráztam. – A lelkét azért adta el, hogy valaki másét megmentse... Oké, ez nem teljesen igaz, de neki ezt nem kell tudni. – Ne próbáljon mártírt csinálni belőle, kisasszony, a város... khm... – vonakodott kimondani az „ura" szót – vezetőjéről sok pletykát hallunk, és ha csak a felük igaz, már az is borzalmas... – Kérem, atyám... Nem élhetek egy testben a gonosszal, mely felemészt és elpusztít – hajtottam le a fejem, úgy pislogtam fel a lelkészre, barna szemeimet hatalmasra nyitva; még egy lágy könnyfátyolt is sikerült produkálnom. – Hogy járuljak majdan Isten színe elé, ha ez az ősi bűn a véremben kering? Ez az én módszerem volt. Kis rájátszás, kis diplomácia. Jessica már rég egy stukkert nyomott volna a fejéhez, és a segítség megtagadása esetén esedékes különösen fájdalmas halálnemekről duruzsolt volna lágy hangon. A férfi elgondolkozva nézett rám. Igyekeztem olyan ártatlannak tűnni, amilyennek csak tudtam – egy eltévedt, bégető báránynak. Bár az ökör találóbb kifejezés. Nem kellett már sok, hogy elérjem a célom, ütöttem hát a vasat, amíg még tüzes volt.

296

– A lelkem üdvössége áll vagy bukik atyám segítségén –folytattam, gondosan ügyelve a mondat végén elcsukló hangra. Tulajdonképp megpróbálhattam volna valami bűbájt alkalmazni, de még a kezdő mágiahasználók is tudják, hogy nem éri meg egy nálunk nagyobb hatalommal packázni. Mert ahogy a szónak és az akaratnak, úgy a hitnek is piszkosul hatalmas az ereje – varázslatot használni Isten tiszta életű szolgájával szemben nagyon nagy felelőtlenség, mondhatni kész öngyilkosság volt. – Nos... Rendben van, gyermekem – mondta a férfi beletörődve. – Ha a szavadat adod, hogy ezután elkerülöd azt a pokolfajzat vámpírt, és az Úrnak tetsző életeddel váltod ki a mennyek országának kulcsát. Nem tetszett a fogalmazásmód. „Szavadat adod." Túl nagy horderejű dolog, és ha a szavak erejével szentesítek valamit, azt igencsak botorság lenne megszegni. Pedig abban, hogy életvitelem minden tekintetben kivívja majd Isten rosszallását, ezer százalékig biztos voltam. – Szavamat adom – mondtam halkan, jövőbeni segítségem szemébe nézve, de keresztbe tett ujjakkal. Szinte mindenki azt hiszi, hogy ez csak afféle mókás jelképe a hazugságnak és a szószegésnek, pedig nagyon is komoly dolog. És ami a legfőbb, tényleg nem gondoltam komolyan az ígéretet. Remélhetőleg ez elég lesz ahhoz, hogy folytathassam bűnös életemet. – Nagyon köszönöm, atyám. Nem is tudja, milyen fontos nekem a segítsége. De a java még így is hátra van.

297

26. FEJEZET Tenyerembe támasztott fejjel néztem az asztal túlsó végén ücsörgő vámpírt. Sachel szaporán körmölt valamit egy hosszú pergamendarabra. Pennával és tintásüveggel dolgozott, mintha nem lenne tele golyóstollakkal az irodája. – Lennél szíves végre rám figyelni? – kérdeztem bosszúsan. Ahogy fogyott az idő december első hetéig, Sachel egyre kevésbé hallotta meg a hozzá szólók hangját – átvitten és képletesen egyaránt. Mást sem csinált, mint „felkészülés" címen háromszor kitakaríttatta az egész kastélyt, ami, félreértések elkerülése végett, legalább kétszáz szobát jelentett, állítólag azért, mert pár száz évvel ezelőtt az volt a szokás, hogy az akármilyen ünnepre érkező vendégek még hónapokig lebzseltek a házigazdák nyakán. Mondjuk szerintem ez nem elég ok arra, hogy agyonsúroltasson olyan szobákat, ahová évek óta a kutya se tette be a lábát, és különben is a sok tisztogatástól a kastély elvesztette minden otthonosságát, de Sachel egyre azt hajtogatta, hogy Astarte hozzá van szokva a tökéletességhez, a méltó fogadtatáshoz meg ki tudja még, mihez. Fölajánlottam, hogy tökéletesen és hozzá méltóan seggbe rúgom, és felnyalatom vele a padlót, de erre fagyosan nézett rám, és közölte, hogy a körülményekhez képest „komolytalanul" viselkedem, és „fogalmam sincs" a helyzet súlyosságáról. Remélhetőleg azt már nem látta, mikor pofákat vágtam, amint elfordult. Az udvar is úgy nézett ki, mintha az angol királynőt vagy az amerikai elnököt várnánk vendégségbe; a sövényekről eltűnt az utolsó kiálló ágacska is, a füvet mintha vonalzó mentén nyírták volna. Sachel katasztrófaként élte meg, hogy el kellett zárni a szökőkutakat, hacsak nem akart szétfagyott csöveket tavasszal. – ... igen, ők biztosan eljönnek – motyogta, és tovább körmölt a papírra. – Nem, várjunk... Volt az a kis diplomáciai bonyodalom pár éve, amit még nem hevertek ki – a vámpír áthúzta az előbb felírt neveket, majd érthetetlenül motyogva folytatta. 298

– Sachel! – emeltem fél a hangom. Zavartan felnézett, mintha valami másik világban járt volna. Beletelt néhány másodpercbe, míg sikerült rám fókuszálnia. – Á, Lily... Szeretnél valamit? – Ami azt illeti, igen – mondtam fásultan. Majd' leragadtak a szemeim. Megvártam, míg Sachel fölkel és használható állapotba kerül, de le akartam feküdni, és a fejemre húzni a takarót. Ja igen, el ne felejtsem! Sachel ebből is problémát csinált; szerinte próbáljak nappal aludni, és éjjel fent lenni, mert ha vámpírok lesznek a vendégeink, akkor nem lesz ajánlatos – és lehetséges – békésen szunyókálni a takaró alatt. A legszomorúbb, hogy igaza van. – Nem ér rá később? Most kicsit elfoglalt vagyok. – Nem Sachel, nem ér rá. Le akarok feküdni. – Jó, akkor mondd – morogta a papír fölé görnyedve. Tényleg elfoglalt lehetett, mivel nem bocsátkozott kétértelmű célzásokba. – Az isten szerelmére, nézz már rám! – csaptam az asztalra. – Az utóbbi időben használhatatlan vagy! Mást se csinálsz, mint hajtogatod, hogy Astarte így, meg Astarte úgy, és Lily, csináld ezt, meg Lily, csináld azt, milyen jogon parancsolgatsz nekem!? – csattantam fel, de feleslegesen. Sachel úgy nézett rám, mint egy zümmögő légyre, amit le kell ütni, mert zavarja a koncentrálásban. – Mi a bajod? – kérdezte lassan, szótagolva, ahogy az elmebetegekhez szokás beszélni. – Mi a bajom? Hogy mi a bajom? Inkább neked mi a bajod? Úgy viselkedsz, mint egy őrült! – pattantam fel vádlón rámutatva. Remegett a kezem a pillantástól, amit rám vetett, az arcán ülő nemtörődöm kifejezéstől. – Te meg úgy, mint egy hisztis kisgyerek – mondta halálos nyugalommal, sőt unottan. – Örülnék, ha gyorsan elmondanád, mit akarsz, mert össze kell írnom a vendégeket a bálra. – A micsodára? – hökkentem meg. – A bálra, Lilian, a vámpírok báljára, ahol te leszel a partnerem – felelte, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Pedig nem volt az. – Oh – zuttyantam vissza a székre. – Beavatnál, hogy erről mikor óhajtottál tájékoztatni? 299

– Megmondtam volna időben – legyintett. Nem bíztam benne, mert neki a bál előestéje is tökéletesen időben lett volna. – Astarte garantáltan akkora ütéssel nyit majd, amekkorával csak tud. Gondoskodnunk kell arról, hogy kellő keménységgel üssünk vissza. Tánc és mulatság – tökéletes visszavágás. – Sachel, ennek semmi értelme – mondtam szárazon. – Pontosan tudod, miért jönnek ide, és ők tudják, hogy tudod. Totál hülyét csinálsz magadból. – Ó, Lily, a vámpírpolitika nem arról szól, hogy ki mit tud és mit nem. Minden a látszaton múlik – mosolyodott el. – Ha rendezek egy bált, ahol ott lesz az összes szövetségesem, Astarte látja majd, mivel áll szemben. – Nem fog jobb belátásra térni – jelentettem ki. Én elhiszem, hogy szeretne bemutatni mindenfélét a kedves exnek, de a nagypofájú emberek bukják a legnagyobbakat. És nekünk most nem lenne célszerű túlságosan bukdácsolni. – Tudom. De nekem elég, ha megijed kicsit. Amikor meglátja mellettem a nőt, akinek segítségével legyőztem, roppantul... khm... szóval nem lesz túl boldog. És nem tehet majd az égvilágon semmit – Sachel szája kaján mosolyra húzódott. Szerettem volna orrba vágni, hogy térjen már észhez, és ne játssza nekem a nagymenőt, mert tudom, mekkora szarban van. Csak ő hajlamos ennyire megfeledkezni magáról. – Azért az, hogy legyőzted, egy icipicit túlzás, nem gondolod? – Már miért lenne az? – kérdezett vissza. – Ezért – feleltem, és felé lendülve elkaptam a karját, majd rögtön vissza is húzódtam. Az érintésem nyomán a bőre a főtt rák színét öltötte, és egy másodpercre lecsapott a forróság is. Astarte ébren volt, és ez milliószor veszélyesebbé tette az érintkezést. Sachel felszisszent és távolabb húzódott. – Erről el is feledkeztem – mondta. – Hát én nem, ugyanis folyamatosan emlékeztet a jelenlétére, hogy halihó, itt vagyok! Bemászik a fejembe, az álmaimba, de nem bír velem – ez utóbbi kijelentéstől a mellbőségem a kétszeresére dagadt. Irtó büszke voltam magamra, amiért elég erős volt a pajzsom a vérkurva távoltartására, vagy legalábbis elég kemény ahhoz, hogy pár percnél 300

tovább ne vehesse birtokba az agyamat. Nem mintha pár perc nem lenne elég ahhoz, hogy valakit megöljek, esetleg kivessem magam a tizedikről. Minő szerencse, hogy Sachel háza nem tíz emeletes! – De találtam megoldást – folytattam színlelt vidámsággal, és az asztalra csaptam a megfelelő helyen jó előre kinyitott könyvet. – Olvasd! A vámpír maga elé húzta a kötetet, és gyorsan végigfutott a megszállás megoldását taglaló részen. Arca a kezdeti kíváncsiskodás után a meglepetés majd az iszonyodás kifejezését vette fel. Mit mondjak? Nagyjából az én reakcióm is így nézett ki. – Nem akarlak megsérteni, Lily... – kezdte a legnagyobb sértés érkezését jósló hangon. – Akkor ne tedd – vágtam gyorsan közbe. – ... de ezzel szarra se megyünk. Már az elején bajok lennének. – Tudom... „szerelmetes vérszívóm" – sóhajtottam. Vagy százszor átolvastam a rövid szövegrészt, mielőtt a fővámpír elé tártam, mint egyetlen lehetséges megoldást. – Nem, azzal nincs baj – rázta a fejét. – Hogy mit mondasz? – állj, állj, ez nekem így sok. Sachel világossá tette számomra, hogy kapcsolatunkat a közös érdekek szülik, és a szex közben érzett mámoron kívül semmiféle érzelemnek nincs benne helye. Ha most szerelmet vall, vagy sírva fakadok, vagy röhögőgörcsöt kapok. Utóbbi nem lenne túl okos dolog. Oké, vezessük rá a válaszra, mielőtt rám tör a sikítófrász. – De én nem vagyok beléd szerelmes... – És az kit zavar? – Kérlek – mondtam feltartott kézzel. – Engem ugyan nem. De hát te sem szeretsz engem... ugye? – kérdeztem óvatosan. – Nem, Lily. De inkább úgy fogalmaznék, hogy nem téged szeretlek. Így talán világossá válik, mire gondolok. – Astarte... Hiszen ő bennem van! – csaptam a homlokomra. – Gondolod, hogy működne? – haraptam be az ajkam. – Fogalmam sincs. Ám ha működne, se tudnánk az egész procedúrát végigcsinálni. – Nem gond, szereztem papot – siettem a közléssel. Ha csak ez Sachel baja, akkor probléma megoldva. Elfeledkeztem azonban a legfontosabbról. 301

– Csak nem képzeled, hogy szenteltvizet engedek a bőrömre!? Astarte megkínzott, megalázott és tönkre tett. Nem fogok még égési sebeket is viselni miatta; főleg, hogy ez nyilván örömére szolgálna. – Nem vagyok hajlandó egy testben lenni ezzel a ringyóval – jelentettem ki. – Én meg nem vagyok hajlandó még többet szenvedni, csak mert pár száz éve olyan átkozottul ostoba voltam. Úgyhogy, ha nem akarsz Astartéval osztozni, menj, és keress magadnak másik testet – nézett a szemembe, és visszalökte elém a könyvet. Nem akartam vitatkozni vele arról, hogy eddig számára roppant módon fontos volt kibányászni belőlem az ide nem illő alkatrészeket. Hát csessze meg, neki jobban fog fájni, mint nekem! Semmit nem akartam, csak végre valahára ágyba kerülni. De persze egy kört még futhatok, természetesen csak képletesen. – Ha te jobban bírod a lelki fájdalmat a fizikainál – vontam meg a vállam –, ám legyen. Bár azt hittem, nem kell több megaláztatás, bizonyára tévedtem – folytattam ártatlan arccal, miközben felálltam, hogy végre aludni menjek. – Ne vádold magad, tévedni emberi dolog – ingatta a fejét. Nyugodtan nézett rám; várta, hogy kimegyek, vagy leállok vele vitatkozni. Egyrészt szívesen húztam volna a fejemre a takarót, másrészt szívesen a képébe vágtam volna még valamit. Valami nagyot és keményet. Egy malomkő épp megtette volna. – Akkor gondolom, nem is szoktál tévedni – mondtam csak úgy mellesleg. – Mondjuk, ha jól emlékszem, bizalom tekintetében van még mit tanulnod. Talált, süllyedt. Sachel keze megfeszült, de arca még nem árulkodott az indulatairól. Szemei is csak a szokásos barnában játszottak. – Lehet, hogy igazad van. Bizony rossz, ha megcsal, akire az életedet is rábíznád – mondta halkan. Már majdnem megbántam, amit mondtam, de Sachel felnézett, és könyörtelenül bevitte a találatot. – Persze ez csak akkor következik be, ha valamit nagyon rosszul csinálunk. – Én legalább nem élvezem mások fájdalmát! – vágtam vissza, sajnos későn konstatálva, hogy a megállapításnak semmiféle szexuális

302

tartalma nem volt, amíg az én istenverte fantáziám meg nem töltötte vele. – A magadét annál inkább, nem igaz? – és volt pofája mosolyogni hozzá, mintha a pontos idővel kapcsolatban kérne megerősítést. Szilárd meggyőződésem volt, hogy én képtelen vagyok elpirulni, de most éreztem, ahogy lassan, de biztosan lángba borul az arcom. Éppen elég időbe telt, míg sok-sok évvel ezelőtt, nemi életem kezdetén sikerült magammal tisztázni és elfogadtatni, hogy mit szeretek, és mit nem. Éppen ezért mindig feldühített, ha szóba hozta. Hol az a malomkő? – Hogy van képed... – Csitt! Már mondtam, hogy nem kell szégyellned magad – fojtotta belém a szót. Csak álltam, és meredtem rá gyilkos tekintettel, nem tudván mit felelni, míg meg nem könyörült rajtam. – Nem mész lefeküdni? – De igen, megyek – mondtam. – Minden erőmre szükségem lesz. Viszont neked, Sachel, még annál is jobban. Kilebbentem a folyosóra, hogy végre tettre váltsam alvási szándékomat. Nem csaptam be az ajtót.

 – Bál? – fintorodott el Valery. – Ne is mondd, tudom, hogy semmi értelme – mondtam fásultan legyintve. Kedvetlenül csócsáltam a reggelire felszolgált kiflit. Az előző este járt a fejemben. Ha van olyan helyzet, amikor össze kell fognom a fővámpírral, hát ez az. Ha pedig szövetségesek vagyunk, akkor nem marhatjuk egymást megállás nélkül. Sürgősen kompromisszumot kell kötnünk, melynek alapján én nem cseszegetem a múltjával, ő meg nem veti a szememre az ágybéli dolgaimat. Nem mintha ezek nélkül nem találnánk ürügyet egymás szívatására. – Az a nő több száz évig gyötörte, erre bulit rendez neki? – Ne szólj be, ez vámpírpolitika – feleltem gúnyosan. – Mert ő majd meghívja minden szövetségesét, és Astarte maga alá pislant félelmében. 303

– Ez hülye – csóválta a fejét Valery, miközben undorodva arrébb pöckölt egy darab sárgarépát a zöldségestálban. Villájával lecsapott egy koktélparadicsomra; a piros kis golyó hangos roppanással tört meg, ahogy a fém fogak beléhatoltak, és a makulátlanul fehér terítő pirosasrózsaszínes foltokkal szennyeződött. Beletelt néhány másodpercbe, míg tisztáztam magamban, hogy az ott csak paradicsomlé, és lehiggadva nyugtáztam a tényt, annak ellenére, hogy gyűlölöm a paradicsomot, és mindent, ami vele összefügg. – Amúgy a „szövetségesek" alatt ki a rákot kell érteni? Azokat, akik itt flangálnak kastélyszerte? Mert akkor legfeljebb házibulit tartunk, nem bált. – Több száz nevet írt föl, de fogalmam sincs, hogy azok kicsodák. Bár tegnap kijelentette, hogy én leszek a partnere... El se merem képzelni, hogy ez mi mindent takar. És mielőtt megkérdeznéd – emeltem fel a hangom, amint Valery szólásra nyitotta a száját –, igen, neked is jönnöd kell. – Minek? – kérdezte duzzogva. – Nagyon jól tudod, hogy utálom a kiöltözős, viselkedős sznob cuccokat. Nem hívhatnánk meg őket sörözni? – Javaslataiddal keresd fel Sachelt – mondtam vigyorogva. – Bizonyára értékelné a segítőkészségedet. Gondolod, hogy a Riley-val való hancúrozásnak csak előnyei vannak? – Hát hátránya nem igen volt eddig – morogta egy száj-szegletes mosollyal. – Akkor itt a szerencsés első helyezett... – Na persze. Előre szólok, ha bármi olyat kell felvennem, ami az ezernyolcszázas években volt divat, olyan hisztit csinálok, hogy ott helyben kitör a harmadik világháború. – Hát az igen nagy hülyeség lenne a részedről, drágám, még saját magadhoz képest is – mondtam, bár a mondat végét már inkább a kakaós bögrébe düdögtem bele. Aztán egy pillanatra fennakadtam. Ez a lány nem is olyan hülye... ha bál közben törne ki a csetepaté, mikor senki nem számít rá... Hatalmas előny, hatalmas nagy előny. Koppanva letettem a bögrét. – Valery, te egy zseni vagy – kiáltottam ragyogó szemekkel.

304

– Tudom – vont vállat egy folyvást zaklatott agytröszt fáradt pillantásával. – Most épp miért is? Gyorsan előadtam neki a sebtében összeeszkábált tervet. – Hááát... Kicsit kockázatos, nem gondolod? – Nem kockázatosabb, mintha nyílt színen csapnánk össze. Az a nő egy egocentrikus kurva. Eszébe sem jut majd, hogy bárki elronthatja az ő mulatságát – magyaráztam. Minél tovább beszéltem, annál inkább sikerült magamat is meggyőznöm az ötlet nagyszerűségéről. Naná, hogy nekem jutott eszembe. – Gondolom, majd felvesz valami irtó puccos ruhát – ki tud védekezni tíz alsó szoknya és tonnányi drágakő alatt? – Senki. Minket is beleértve. Ugyan, Lily, ennek semmi értelme. Az előnyünk egyben a hátrányunk is. – Ki mondta, hogy neked is úgy kell öltöznöd, mint Scarlett O'Hara? Csak róla gondolom, hogy ennyire nosztalgikus. Nem mintha nem feltételezném Sachelről, hogy olyan ruhákba kényszerít majd bele minket, amit egyikünk se venne fel szabad akaratából. – Tökmindegy. Testhez álló cuccban meg nem lehet futni, nem lehet egy jól irányzott karaterúgással leteríteni az ellent, és a stukkert sem tudod hová rejteni. – De Jessica is hozná az embereit... – keltem bizonytalanul a törékeny porcelánlábakon billegő idea védelmére. – Aha, egy egész kommandós osztag frakkban. Cilinder, csokornyakkendő, géppityu. – A szarkazmusodat tartogasd máskorra, jó? Lesz még alkalmad a verbális sziporkáidat csillogtatni, ha majd hemzseg a terep a vámpíroktól. – Első dolgom lesz beszólni, amint megérkeznek. – Jaj, hallgass már! – vigyorogtam, és hozzávágtam a kezem ügyébe eső első dolgot. Rontotta az összhatást, hogy egy frissen sütött zsemle volt az. – Szerintem kérdezzük meg Jessicát a dologról. Mit szólsz? – Hogy túl sok a szabadidőd. – Már nem sokáig – morogtam. – Most pedig látogassuk meg kedvenc nyomozónőnket, és agyaljunk ki valami értelmes tervet. 305

 Rátenyereltem a csengőre. Miután Jessica a harmadik kopogásra sem nyitott ajtót, idejét láttam radikálisabb módszerek bevetésének. – Lehet, hogy még nem kelt föl – mondta Valery bizonytalanul. – Gyere, majd visszajövünk később. – Elmúlt tíz óra – ráztam meg a fejem. – Ha van ember a földön, aki képtelen reggel hét után ágyban lenni, az Jessica. Még egyszer, hosszan nyomtam a csengőt. Furcsa nyomás támadt a gyomrom tájékán, ahogy hallottam a laskából kiszűrődő csilingelő hangot. Ugye nem esett baja? Már épp meg akartam osztani a kételyeimet Valeryvel, mikor az ajtó túloldalán valaki motoszkálni kezdett, és a biztonsági lánc engedte tíz centis részen feltűnt Jessica arca. Kócos haja erős kontrasztot alkotott sápadt bőrével. Fél kézzel az ajtónak támaszkodott, másikkal a teste köré csavart takarót szorongatta. Feltehetőleg tényleg most mászott ki az ágyból. – Mi a szar van? – kérdezte rekedt hangon. Kényszeresen megköszörültem a torkom, amint meghallottam. – Történt valami? – érdeklődött Valery. – Nem, de fog, ha nem húztok el innen. Mit gondoltok, mennyi az idő? – Hajnali tíz óra – feleltem készségesen. – Sürgősen beszélnünk kell. – Annyira nem lehet sürgős – mondta, és már csukta volna be az ajtót, ha nem teszem a nyílászáró objektum és a fal közé a lábam. – Engedj be! – Lilian, fogy a türelmem. Nem igazán vagyok tárgyalóképes állapotban. – Mit nem mondasz – csóváltam a fejem, majd összeráncolt homlokkal Jessica háta mögé bámultam. – Az meg mi a fene? – Mi? – nézett hátra meglepődve. Három másodpercig tartott, míg a résen benyúlva kiakasztottam a biztonsági láncot, és Valeryvel közös erőszak árán belöktük az ajtót. Jessica olyan rémülten nézett ránk, mintha legszörnyűbb rémálmát látná megtestesülni. 306

– Te másnapos vagy? – kérdezte csevegő hangon Valery, miközben lezuttyant a fehér kanapéra, ahol néhány napja még én haldokoltam. Már szinte erőt vett rajtam a nosztalgia, mikor megpillantottam Jess arcán az iszonyodást – ajkát beharapva, szemét lehunyva szorította magához a takarót, és menten megtudtam azt is, miért. Valery egy fekete farmert emelt ki a kanapé fehér selyempárnái közül. – Hát ez... igazán megér egy misét – mondta félrebillentett fejjel. Én viszont a dolgok gyakorlatiasabb oldalát figyelve nagy lépésekkel haladtam a háló felé. Nem mintha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy kivel töltötte Jess az éjszakát, de a hármunk között lévő kitartó véd– és dacszövetség megkövetelte, hogy egymás pasijainak körmére nézzünk. Ilyen módon sikerült megvédeni Valeryt egy hatvanéves szadistától, Jessicát egy biszexuális pizzásfiútól és jómagamat egy remekbe szabott transzvesztita esküvőszervezőtől. Asszem, elég hasznos dolog a barátság, pláne hogy ennyi aberrált alak futkorászik az utcán. – Lily, ne! – kiabálta utánam Jessica, de elkésett. A függönyökkel elhomályosított, vörös fénybe burkolt szoba közepén, a franciaágyon szőke pasas feküdt teljes öntudatlanságban, anyaszült meztelenül, bár nem ismertem fel elsőre, azért nem volt nehéz kitalálni, kivel van dolgom. – Úristen, mit csináltál vele? – kérdeztem megütközve. – Szerinted? – morogta vissza gúnyosan. A nappaliba battyogtam, hogy mégse bámuljam már a pucér palit a habos takarók között. – Nem... Úgy értem, mi a bánattól van így kiütve? Jessica önelégült pillantást vetett a háló felé, de gyorsan visszarántotta a szégyen hamis maszkját. – Majd megtudod, ha egyszer veled is lefekszem! – mondta villanó szemmel; látszott rajta, hogy néhány másodpercen belül egy erős dühkitörésnek nézünk elébe, valljuk be, nem alaptalanul. – Mi a francot képzeltek magatokról!? Megmondtam, hogy nem jöhettek be! Milyen nyelven szóljak, hogy megértsétek? A nem az nemet jelent! Felnyomhatnálak magánlaksértésért! Kezdte belelovalni magát; a hangerő egyre magasabb tartományba csapott át, arca kipirult. Csak azért nem vágott hozzánk semmit, mert 307

szorította maga körül a takarót, mintha az lenne az egyetlen dolog, amibe még szilárdan kapaszkodhat. Egyébként pedig, ha nagyon bepöccen, tényleg képes feljelentést tenni, csakhogy minket megleckéztessen. Elvégre Jessicáról van szó... – Felnyomhatnál, de nem fogsz – mondta Valery halvány mosollyal. Tekintete vissza-visszatévedt a hálószoba felé; nyilván el nem tudta képzelni, miféle pasas veheti rá Jessicát egy ilyen hamari ágyba bújásra. Vagy fáraszthatja ki annyira, hogy délelőtt tízkor kecmeregjen ki az ágyból, akkor is csak azért, mert muszáj. – Aztán miért nem? Minden okom megvan rá! Rohadtul megérdemelnétek egy kis büntit. – Meg bizony – helyeseltem lelkesen, bár Jessica nyilván tökhülyének nézett, amiért hirtelen vigyorogni kezdtem, mint a fakutya. Igazából csak az emlékek rántották fel a szám sarkát; élénken élt bennem a Peter szekrényében töltött éjszaka, na és az odakint elfenekelésre kerülő rossz kislányok. Danielről és a vele töltött pillanatokról nem is beszélve. Ő, mint kreatív művész, és én, mint nő elég jól feltaláltuk magunkat, megfűszerezve felnőtt játékainkat. Szentül hiszem, hogy ha száz évig járunk, akkor se untunk volna egymásra. – De hát a vallomásunkból nyilván nem hagyhatnánk ki, hogy miért is tettük, amit tettünk, és hogy mi fogadott minket, mikor megsértettük azt a bizonyos magánlakot. – Nem! – vágott közbe Jessica. – Az ügy szempontjából ez teljesen lényegtelen! – De mi ezt nem tudjuk – ingatta fejét Valery, elővéve a legártatlanabb mosolyát. – Mit szólnának, ha rájönnének, hogy Jack Barkerrel hetyegsz? – tódítottam. – Ti most zsaroltok engem? – Nem. Elmondjuk, miért nem jelentesz fel minket – magyaráztam. – Teljesen más ügyben jöttünk. – Hát akkor mire vártok? – mordulta. – Ne fogjátok vissza magatokat, tessék! – Nem akarsz egy kávét inni? – kérdezte óvatosan Valery. Jessica gyilkos pillantást vetett rá. Gondolom, arra számított, hogy gyorsan 308

végzünk, mert nem ült le, csak szorongatta a takaróját, mint fuldokló az utolsó szalmaszálat. Bár jelen helyzetből nem ment ki minket se szalmaszál, se takaró. – Vagy felöltözni? – javasoltam én is. – Egy valamit akarok: hogy húzzatok el innen, mielőtt Jack felébred. – Ja, hogy most már Jack? – vigyorogta Valery. – Kuss, és mondd, amit akarsz! – Elhiszem, hogy még félig önkívületi állapotban tartózkodsz, de azért közlöm, hogy a kettő együtt nem megy. És nyugodtan ülj le, mert hosszú lesz. – Nem lesz hosszú – mondta Jessica dühösen. – Beszélnem kell vele, amint fölkel, és ti ebben zavaró tényezők vagytok. – Mit kell ezen beszélni? – húztam fel a szemöldököm. Hihetetlen, hogy mennyire gyakorlatias a munkájában, és mennyire túlkomplikál mindet a magánéletében. – Megmondom neki, hogy... hogy ez nem komoly. Hogy én nem ilyen vagyok, nem kefélek vadidegen emberekkel, és hogy az egész a bor meg a tánc miatt volt – magyarázta zavartan. – Nem akarom, hogy túl sokat képzeljen ebbe a... kapcsolatba. – Hát akkor sajnos nem értem a logikádat – mondta Valery. – Az ember nem fekszik le olyanokkal, akiket a halálos ellenségének tart, és szeretne minden lehetséges módon kicsinálni. – Hát egyféle módon már sikerült neki – vigyorogtam én is, futó pillantást vetve az elsötétített háló felé. – Persze, gúnyolódjatok csak – húzta fel az orrát. – Van fogalmatok róla, milyen nehéz nekem pasit találni? – sziszegte fojtott hangon. – Ja, hogy ez csak a szükség kényszere volt? – kérdeztem. – Inkább az alkoholé – tette hozzá Valery. Jessica dühösen toppantott, meztelen talpa hatalmasat csattant a parkettán. – Kifelé! Kifelé mind a ketten, tűnjetek a szemem elől, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok! – kiabálta teli torokból. Hogy fokozzam a hatást, meg akartam jegyezni, hogy Valery édesanyja az ilyen kitörésekért nevezte pukkancsnak (ami szerintem az egyik legidegesítőbb szó a világon), ám az említett édesanya tulajdonosa megtörte a pillanat varázsát. 309

– Hű az anyját – nyögte a háló felé bámulva. Követtem a pillantását, és kis híján én is tettem egy kelletlen megjegyzést. Hál' Istennek, alsónadrágban, de azét mégiscsak ott állt Jack Barker, kócos szőke hajjal, álmosan pislogva, teste minden aprólékosan kidolgozott izmával. Támaszkodott az ajtófélfának, mintha fotósnak pózolna, de valószínűleg tudomást sem vett arról, hogy három nőstény nyála fog másodperceken belül kicsurranni a puszta látványtól. – Valami gond van? – kérdezte. Először azt hittem, Valery megjegyzésére gondol, de a férfi Jessica arcát fixírozta. – Miért kiabálsz? – Mert nem csípem, ha hülyeségek miatt frocliznak! – felelte Jess némileg visszavéve a hangerőből. – De kezdd csak el te is! Soroljátok csak fel a hibáimat mind, ahányan vagytok! – Jessica, mi bajod? – kérdeztem. Ez a hiszti még tőle is szokatlan volt, akármilyen keveset aludt is az éjjel. Főleg, ha figyelembe vesszük az átlag ötórás szunyálási szokásait. – Szégyelli magát, az a baja – felelte Barker a nyomozónő helyett is. – Pedig semmi oka rá. Csináljak kávét? Jessica elengedte a füle mellett a megállapításokat. – Nem, de újságot hozhatnál – mondta rá se nézve. Csak minket tüntetett ki mindenféle borzalmak ígéretét magában hordozó pillantásával. – Oké – Jack Barker visszament a hálóba, felöltözött és a kabátját magára kapva elsietett. Jessica megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, és már kezdte volna, ha Valery közbe nem vág. – Kávé? Újság? A kezdet is megkérte már? – Ezt most miért kapom? – sóhajtotta Jessica. – A sokéves szarkazmusodért, amivel mindannyiunkat megörvendeztettél – feleltem mosolyogva. – Jó, akkor most rögtön tisztázom: nem leszek a felesége, nem költözöm össze vele, és egy éjszakán kívül semmi nincs köztünk. – Persze, még – mondta Valery. – Hogyhogy „még"? – Jessica, mindhárman tudjuk, milyen a hozzáállásod pasiügyben. Nem bújsz ágyba vele, ha nem akarsz valami többet, mert önmagát 310

megalázó szerencsétlen kurvának tartasz minden olyan nőt, aki odaadja a testét egy éjszakai használatra. – Igen... De azt se akarom, hogy a könnyen kapható nőt lássa bennem, aki csak játssza a zsarut, és összekeféli az előléptetéseit, márpedig ha most úgy engedem el, hogy nem közlöm vele az álláspontomat, ezt fogja hinni. – Akkor talán nem kellett volna összegyűrni vele a lepedőt – mondta Valery fejcsóválva. – Mire volt jó? Jessica megvonta a vállát. – Láttátok, nem? Néha én is engedhetek kicsit az elveimből. – Nem kell engedni belőlük, Jess – mondtam. – Remek alkalmat kínálok, hogy megmutasd, micsoda nő és micsoda zsaru vagy egyszerre.

311

27. FEJEZET – Azt várjátok tőlem, hogy fölvegyek valami maskarát, csak azért, hogy utána kiirtsak egy csomó vámpírt? Ennek rohadtul semmi értelme. Nem lehetne csak simán kiirtani őket? – Tudjuk, hogy nincs diplomáciai érzéked, de... – Az isten szerelmére, Valery, ide nem diplomáciai érzék kell, hanem pár jóféle stukker – torkolta le Jessica. – Azt mondod, Lily, hogy akár ezren is lehetnek? – kérdezte mohó csillogással a szemében. – Nem – ráztam a fejem. – Fogalmam sincs, hányan lehetnek, de ha el is érjük az ezret, úgysem ölheted meg mindet. – Miért nem? – kérdezte elszomorodva. – Azért, mert egy csomóan közülük Sachel emberei lesznek. – Hát aztán? Vámpír, vámpír, ki kell nyírni. Ne bonyolítsátok túl – legyintett, ahogy maga alá húzta a lábait. Még mindig a takaróba csavarodva ücsörgött a kanapén, fontolgatva az ajánlatunkat. Minél több embert sikerül meggyőznünk, Sachel annál kevésbé tud majd akadékoskodni. A terv szépséghibája csak az, hogy még én magam sem voltam biztos benne, jó ötlet-e. – Először is szögezzük le: benne vagy a bálos-lecsapós-kinyírós tervben? – Tudja a franc... Még át kéne gondolni. Tudod, milyen nehéz ezt rendesen megszervezni? – Igen, tudom. Ahogy azt is, hogy jövő hétfő az december másodika, és onnantól kezdve bármikor betoppanhatnak. Tőlünk balra nyílt az ajtó, és Jack Barker lépett be rajta, kezében egy papírzacskóval, hóna alatt újsággal. – Hölgyeim – biccentett, ahogy a konyhába sietett és letette a zacskót a pultra. – Az újságot átnézném, de hoztam neked szennylapot – mondta, és a dohányzóasztalra dobott egy színes pletykalapot. – Minek? – kérdezte Jessica.

312

– Mert a sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy a nők élvezik, ha más emberek magánéletében vájkálhatnak – felelte, és kaját rámolt a hűtőbe. De a nyomozónőt nem a túlzott otthon-érzem-magam fíling rökönyítette meg; valamiért a mit sem sejtő magazin felé irányult haragja. – Te most általánosítasz engem a többi nővel? – kérdezte Barkerre szegezve a tekintetét. – Azt hiszed, olyan vagyok, mint azok a plázajáró, hidrogénszőke, vihogó ringyók? Vagy negyvenéves háziasszonyok, akinek nincs jobb dolga annál, hogy vadidegen emberek... – Jessica, ne most! – emeltem fel a hangom, mielőtt levág egy egész feminista monológot, vagy az elfajzó fiatalság részletes elemzésébe kezd. – Ez igazán nem az a... Add ide azt a szart! – kiáltottam fel, amint szemmel követtem Valery mozdulatát az újság felé. Megpillantottam ugyanis a címlapot. MÁR HIVATALOS AZ ELJEGYZÉS: DANIEL NELSON CSALÁDOT ALAPÍT? Megrökönyödött arcát látva nem vártam meg, míg Valery átadja a lapot, egyszerűen kitéptem a kezéből, és dühösen a jelzett oldalra lapoztam. Annyira imádtam, hogy annak idején nekem sem volt magánéletem Daniel mellett... Legalább az új ringyónak is kijut a jóból. Ez egyébként tök jellemző a nőkre. Mármint, hogy leringyózzuk a konkurenciát, mielőtt akár két szót is beszéltünk volna vele. A cikk mellett bemutatott fotók Danielt és a helyemre talált fekete szépséget ábrázolták. A csaj ujján lévő gyűrűn öklömnyi gyémánt csillogott; pont olyan, amilyet én is szerettem volna, ha valaha eljutunk a leánykérésig. De nem a gyűrű zavart, nem az, hogy a csajt átölelte vagy ahogy a seggét taperolta; a mosolyán akadt meg a szemem, és a pillantáson, amivel szemlélte. Ez a mosoly és ez a tekintet az enyém volt, csak az enyém, más nő egyszerűen nem érdemelte ki! Meg ahogy azt a kislányok elképzelik... Gyorsan végigfutottam a cikken. Ez állt benne:

313

„Új szenzációra ébredhettek városunk lakói a minap. A Dark Rose együttes botrányhős gitárosa, úgy tűnik, végre révbe ért a 21 éves Sheila Wilson oldalán. – Huszonegy!? – visítottam. – Inkább kell neki egy kis csitri! Még a fenekén a tojáshéj, de már világhírű gitárosok ágyában mászkál! Az egyetemista lány, elmondása szerint, „soha nem volt boldogabb", hiszen a népszerű és közismert Daniel Nelson néhány hetes együtt járás után megkérte a kezét – mi sem bizonyítja jobban az érzelmeit, mint a hatalmas gyémántgyűrű, amit az eljegyzés alkalmából kapott. – Nem gondolod, hogy kissé korai még az esküvő? – kérdezte az ügyben illetékes riporterünk, mire az ifjú gitáros ennyit felelt: – Az igaz szerelem hívó szavával nem lehet ellenkezni. Imádom Sheilát, és vele akarom leélni az életem. – Hiszen nagyon fiatal vagy. Az egész élet igencsak hosszú idő... – Sosem szerettem még így nőt, és nem is fogok. Persze, Daniel. Persze. Kár, hogy akkor is ezt nyilatkoztad, mikor velem összejöttél. Vajon mennyire vehetjük komolyan ezt a döntést? Reméljük, hogy a fiatal sztár végre megtalálja a boldogságot, miután előző barátnője olyan rondán elbánt vele és kidobta. Hogy vele mi van, senki sem tudja; reméljük, hogy elgondolkozott, mekkora fájdalmat okozott egy ártatlan és szerelmes férfinak, és megtapasztalja kicsit a „fojtó magány iszonyú erejét." Az asztalra csaptam a firkálmányt, és ökölbe szorított kézzel igyekeztem nem bőgni, nem ordibálni, és úgy egyáltalában teljesen közömbös pofát vágni. Nem ment. Ha még magamban olvasom el, talán kibírom hiszti nélkül, de így, hangosan közzétéve minden szót, ezerszer rosszabb volt. – Hogy képes erre? Hogy vehet el egy másik nőt, mikor engem szeret!? Tennünk kell valamit! – Szóval te Lilian Carro vagy? – kérdezte Jack meglepetten. 314

– Igen – feleltem ingerülten. – Akkor meg is érdemled. – Tessék!? – néztem rá. Úgy kellett elkapnom az állam, félúton a padló felé. Sokan sok mindenért szidtak vagy hibáztattak már, de soha nem ennyire nyíltan, ennyire szemtől szemben. – Azok után, hogy csak szórakoztál vele, és minden ok nélkül kidobtad, most még a boldogságát is tönkretennéd. Mindig is gyűlöltem a fajtádat. – Jack, Lily semmi rosszat nem csinált! – kelt a védelmemre Jessica. – Így van, inkább Daniel szórakozott vele – csatlakozott Valery is. Hirtelen elöntött a szeretet mindkettőjük iránt. Nyeltem egy nagyot, és Jack Barker felé fordultam, készen arra, hogy megvédjem az álláspontomat. – Tájékoztatásodra közlöm, hogy azért szakítottam a védenceddel, mert megcsalt. Ha elítéled azokat a nőket, akik nem hagyják magukat még jobban megalázni, akkor nem értem, mit kerestél Jessica ágyában. – Bizony, Jack Barker, tudod, hol az ajtó – tette hozzá a szóban forgó ágy tulaja. – Inkább segíts kitalálni, hogy miként lehetne ezért bosszút állni. – Bosszút? Miért? Mert boldog? – Dehogy boldog – legyintett Valery. – Csak Lilynek akar fájdalmat okozni. – Te ki is vagy? – kérdezte Jack. Ez már a második olyan megnyilvánulása volt, amiből azt vettem le, hogy a nőkkel szemben tanúsított tisztelete nulla környékén mozog. Nagyokat fog még szívni, ha Jessica tényleg összejön vele. – Valery Mason vagyok, és kicsit jobban ismerem a dolgok állását, mint te. – Hát három ilyen vérszomjas nőnek már nem tudok ellenállni – csóválta a fejét. Az a nem múló érzésem támadt, hogy vastagon kiröhög minket. – De én mindig azt mondom, hogy próbáld az ellenfelet a saját módszereivel legyőzni. Most pedig bemegyek a kapitányságra, és örülnék, Jess, ha te is megfordulnál ott még ma – mondta, és a kijárat felé sietve megint a kabátjáért nyúlt. Jessica rá se nézett.

315

– Sajnos épp nincs ügyem, amin dolgoznom kéne – sóhajtotta színpadias fájdalommal. – Egyébként mit mondtam neked tegnap éjjel? – kérdezte. – Melyikre gondolsz? Az „ó, Jack, ezt csináld még"-re, vagy az „a kurva életbe ez fantasztikus, ah, jaj"-ra? A nyomozónő nem jött zavarba. – Konkrétan arra céloztam, hogy nekem egy pasas ne mondja meg, mit csináljak – mondta. – Most már mehetsz. – Köszönöm, hogy megengeded, úrnőm – felelte a pasas, és kinyitotta az ajtót. – Hölgyeim – biccentett ismét, majd halk ajtócsukással távozott. – Rohadék – sziszegte Jessica. – Jaj, de utálod, tisztán látszik rajtad – morogtam. – Lehet, hogy rohadék, de nem hülye – jegyezte meg Valery. – A sajtó tökéletes lehetőséget nyújt, hogy visszavágj. – Bocs, most hirtelen egy pasi se jut eszembe, aki a napokban feleségül kért volna. – Nem, de báli partneréül igen. Eskütörőül igen. – Kétlem, hogy Sachel reklámozni szeretné a múltját – csóváltam a fejem. – Bár az ötlet alapvetően nem rossz. Elég nagy hírverést lehetne ennek a bálnak csinálni... Jess, megtennéd, hogy majd megvitatod Jackkel ezt a rajtaütős dolgot? – Tőlem aztán... Akkor majd egy füst alatt mást is megvitatok vele. – Ne parázd túl... Nyugodtan járhatsz vele, nem fog összedőlni a világ. Jessica dühösen meresztgette a szemét. – Utoljára mondom el: nem – fogok – járni – vele. Csak kicsit sokat ittam, ennyi az egész. Most pedig bemegyek dolgozni, nehogy őfelsége panaszkodni kezdjen – morogta, majd a takaróját ölelve a hálószobába vonult, és bevágta az ajtót. – Ha jól sejtem, neked sem szíved csücske a pasas – nézett rám Valery. – Hát nem. Elismerem, hogy jól néz ki, de a stílusa... kicsit lekezelő – bólogattam, és felkászálódtam. Jessica ajtócsapkodása egyértelműen a távozásra szólított fel. 316

– Ó, majd Jessica megneveli – mondta legyintve, ahogy lesiettünk a lépcsőkön. – Még hogy csak a bor meg a tánc... Na persze. – Ne ragozd, én is láttam, hogy nézett rá – mondtam egyetértően. Elindultunk haza. Rá kellene térni a nappal alszunk és éjjel virgonckodunk részre.

317

 – Rendben, Lily, hallgatlak – mondta Sachel, és összefűzte az ujjait. A szobájában kerestem fel, hogy előadjam korszakalkotó ötletemet a táncoljunk-és-verjünk-szét-mindenkit témában, természetesen nem minden hátsó szándék nélkül. Óvatosan, a kockázatok emlegetése nélkül, halvány mosollyal és képzeld-jaj-de-szipi-szupi-lenne hangon előadtam a jórészt kidolgozatlan, ám még időben megvalósítható tervet. – Kicsit sok a buktató, nem gondolod? – kérdezte félredöntött fejjel. – Senki nem tud felcicomázva harcolni. Továbbá azt sem szeretném, ha szétvernétek a fél kastélyt. – Akkor találd ki, mi a fontosabb: a kastélyod épsége vagy a városod sorsa, mert rohadtul fogytán van az időnk. – Rendben, megfontolom. Legkésőbb holnap választ kapsz. Van még valami? – kérdezte sürgetően. Bármiben lefogadtam volna, hogy pár nőt vár vendégségbe, elvégre most már megteheti. Ezer köszönet és hála nekem. – Ami azt illeti, van – folytattam. – Segítettem neked, és ezért most kérném az ellenszolgáltatást. – Tudod, hogy nem érhetek hozzád – vont vállat, mintha ellenszolgáltatás címen kizárólag szex jöhetne szóba. Hát így üzletelj vámpírokkal. – Eszembe se jutott ilyesmit kérni – közöltem lebiggyesztett ajakkal. – Erről van szó – odadobtam hozzá a szennylapot, amit úgy mellékesen lenyúltam Jessicától, ha már úgysem süllyed le a mások magánéletében való vájkálás szintjére. Én viszont igen. Amint megpillantotta a címlapot, a vámpír érdeklődve nézett rám. – Mi közöm nekem ehhez? – Még semmi. De nem hagyhatom szó nélkül, hogy szívasson. Ne értsd félre, Sachel, én mocskosul kívánlak, de... Danielt szeretem – és így is volt. – És pontosan mit vársz tőlem? – kérdezte az újság hátoldalán feszítő, narancsbőr elleni krémet reklámozó fehérneműs lányt fixírozva. 318

– Egy középhosszú ám annál tartalmasabb cikket rólunk. Arról, hogy én leszek a partnered a vámpírok bálján, amit rendezel; megemlíthetnénk, micsoda frenetikus éjszakákat töltünk együtt, és végre találtál egy nőt, akivel boldog vagy – magyaráztam ragyogó arccal, bár a hangomból sütött a mesterkéltség. – De hát ez nem igaz – mondta olyan arccal, mintha még soha életében nem hazudott volna, és mélységesen elítélne mindenkit, aki csak egy hajszálnyira is eltér a valóságtól. Nem mondom, hogy Sachel egymaga többet hazudott hatszáz év alatt, mint a kastély többi lakója együttvéve, de azért jó pár füllentést írhatunk a számlájára. Igazság szerint voltak vámpírok, akik tökélyre fejlesztették az érzelemmentes pofavágást és a hazugságok mellé járó pillarezdülés elrejtését, így érve el magas rangokat mindenféle diplomatikus úton, vagy épp túlélésre játszva lódították végig magukat a századokon, de Sachel nem ilyen volt. Ő nem tudta elrejteni a gondolatait vagy az érzéseit, épp ezért sok más mester lenézte vagy alábecsülte (közülük többen is furcsa és érthetetlenül erőszakos halált haltak így másodjára), de szerintem, ha neki ez így jó, akkor senki ne pofázzon bele. Úgyis csak megszívja vele. – Jaj, ne add az ártatlant! – intettem le. – Egy hazugsággal több vagy kevesebb, már teljesen mindegy. Neked meg legalább lesz egy kis ingyenreklámod, amivel Astartét bosszanthatod. Jusson eszedbe, hogy én ennél sokkal nagyobb áldozatot hoztam érted! – vigyorogtam. – Ó, képzelem micsoda áldozat volt a város urával ágyba bújni – vigyorgott vissza csillogó szemfogakkal. – Mindjárt meg is sajnállak. Tudod, hány nő adna bármit azért, hogy a helyedben lehessen? – Jó, ne fényezd magad! Egyébként meg nem hinném, hogy azoknak a nőknek olyan sokat kéne könyörögni, hogy hanyatt fektesd őket. Persze, csak ha van türelmük ahhoz a négyjegyű sorszámhoz – mondtam a vigyort ezúttal halvány mosolyra redukálva. – Touché – hajtotta meg a fejét. – Segítek, Lily. De a cikkünk illusztrációit hogy kívánod összehozni? – Photoshoppal, ha máshogy nem megy – morogtam, lenyomva a kilincset. Mertem remélni, hogy hangsúlyomból kitűnik: ez legyen a legkisebb bajunk. – Jó szórakozást! – kiabáltam még vissza, amint kiléptem a folyosóra, ahol már két nő is várakozott. Egy sötétebb bőrű, 319

fekete hajú és egy porcelánfehér szőke. A sötét hajú hosszú, kék ruhában álldogált, a másik csupán egy áttetsző, rózsaszín lebernyeget viselt. Végül is, fő a változatosság. Az újságot otthagytam neki, hátha elunja magát a ledér hölgyek társaságában. Akkor legalább szívjon magába egy kis huszonegyedik századi kultúrát.

 „Óriási bejelentés rázta meg napjainkban a közvéleményt! Békés városunk fővámpírja nagyszerű hírrel lepte meg az olvasókat, mikor bejelentette: jövő héten megrendezi a vámpírok bálját, amire egyébként már évszázadok óta nem került sor a környéken. – Igazából nem csak vámpírok lesznek –javította ki riporterünket Sachel. – Alakváltók és halandók is jönnek. Jelen cikk írója ezúton fejezi ki, mennyire megtisztelve érzi magát, hogy részt vehet a bálon a város urának egyik alkalmazottja oldalán. Ám Sachel báli partnerének kiléte sokkal érdekesebb: nem más kíséri majd a vérszívók urát, mint az elbűvölően szép Lilian Carro (24), aki, úgy tűnik, nemcsak a vámpír báltermébe, hanem az ágyába is belopta magát. Kérdésünkre, mellyel a hír igazságtartalmát firtattuk, szemtelen „igen"-nel válaszolt, sőt hozzátette: -Az alakváltók jók az ágyban, de a vámpíroknak a nyomába se érnek – mosolyodik el. Az ifjú papnő már be is költözött újdonsült partneréhez, aki, állítása szerint, megtalálta benne a hosszú távú kapcsolatra érdemes nőt. Bár nem tagadja, hogy furcsa lesz nélkülözni a könnyen kapható hölgyek társaságát, titokzatos mosollyal megjegyzi, hogy „Lily olyat tud, amit a többiek együttvéve sem". Városunk újdonsült „first lady"-je nem titkolja, mennyire boldog az új kapcsolatban, és reméli, ez még sokáig így marad. Úgy tűnik hát, hogy a Nelson-Carro szerelem, amitől egykor hangos volt a világsajtó, végleg kihunyt, és a felek külön-külön találtak rá a boldogságukra. Valery N. Mason" 320

Valery még aznap este összehozta az „interjút", pontosabban hárman ültük körbe az asztalt, és Sachel meg én fogalmaztunk és diktáltunk, míg drága barátnőm szorgos íródeák módjára körmölt. A dolog keserédes humora, hogy a cikk mellé szánt képeket tényleg Photoshoppal hoztuk össze, „ha más magazinok napi rendszerességgel megteszik, megtehetjük mi is" jeligére. Valery laptopról e-mailben rögvest be is küldte a szerkesztőségbe, és a holnapután megjelenő legújabb számban már benne is leszünk. Visszaolvasva a cikk borzalmas; hemzseg a közhelyektől, tipikus koholmány, amilyenekkel nap mint nap találkozunk, ha lekapunk egy magazint a sarki újságosnál. De mint tudjuk, ezek éppen alkalmasak a közvélemény formálására, hiszen a többség gondolkodás nélkül hisz a szennylapokban. Úgy vélem, a bulvárhíreknek alapvetően két típusa van. Az, amire az olvasó már szinte számított, tehát nem lepi meg a hír, és a másik, mindenki kedvence: a botrány. Az öles betűkkel szedett címlapok sokkoló balesetekről, egy közéleti személyiség évtizedekig rejtegetett családi titkairól, filmsztárok válásairól, a lényeg, hogy legyen min csámcsogni a szomszédasszonnyal a kerítés fölött, szörnyülködni, suttogni, pletykálni. Nem is tudom, melyik kategóriába soroljam a rólunk szóló cikket. Bizonyára lesznek olyanok, akik döbbenten olvassák a hasábokat, vagy épp okoskodnak, hogy ők ezt előre tudták, érezték. Végül is, azt hiszem, tökéletesen sikerült visszavágni Danielnek, és mielőtt bárki megkérdezi, igen, nagyon remélem, hogy piszkosul fájni fog neki. Mikor hajnalban hulla fáradtan az ágyba estem, az utolsó gondolatom az volt, hogy a szerelem mennyire ostobává tesz. Nagy bosszúállásodban észre se veszed, hogy ha bántod azt, akit szeretsz, saját magadnak ezerszer nagyobb fájdalmat okozol.

321

28. FEJEZET A következő napok észrevétlenül suhantak el, bár az események soha nem tapasztalt sebességgel pörögtek. Lassanként sikerült magunkat az egész éjszaka való fennmaradásra rávenni, de ennek is ára volt: ragyogóra gyúrt külsőnket áldoztuk, és az erőnlétért cserébe karikás szemeket, kóros sápadtságot és gyűrött bőrt kaptunk. Míg Jessica extra leckékkel nyúzott lövöldözésből, Sachel más területeken fedezett fel hiányosságokat Valeryben és bennem. Tragédiaként élte meg, mikor kiderült, hogy barátnőm nem tud keringőzni, nekem pedig fogalmam sincs a halkés funkciójáról, pláne annak használatáról. Megpróbáltam felhívni a figyelmét, hogy Astartét valószínűleg cseppet sem izgatná az sem, ha kézzel fognám ki a halat és nyersen fogyasztanám el, mint az eszkimók, de Sachel csak pampogott, és haladéktalanul belém diktálta a világon lévő összes evőeszköz precíz használatát. Annak említésétől, hogy a vendégek nagy része vámpír lesz, és vért kell nekik felszolgálni, inkább eltekintettem, szükségtelennek érezve az újabb helyrerakást (épp elég lesz megbirkózni a kanalas-villás rémálmokkal, amiket a következő éjszakákra gyanítottam). Sőt azt sem közöltem vele, hogy ha így folytatjuk, Valeryvel mindketten a mosott szarhoz hasonlóan fogunk Astarte színe elé járulni, főleg, hogy az említett hölgy hallószerve túlságosan kifinomult az olyan szavakhoz, mint szar, ezért ezek a jelenlétében mellőzendők. Nem tudom, hogy akarja ezt elmagyarázni Jessicának, aki tudvalevőleg bárki jelenlétében képes a világ legtrágárabb kifejezéseivel élni. Végül áldását adta a bálon való cirkuszolásra, és Sachel is beleegyezett a dologba, úgyhogy körbejártuk a fényes parkettával borított báltermet, megvizsgáltuk, milyen szobák nyílnak onnan, esetleg hová lehet fegyvereket dugdosni, vagy épp átöltözni a támadás előtt, mert ugye nem teljes cicomában szeretnénk a csihipuhit kezdeményezni, estébé, estébé. Sachel kijelentette, hogy mindannyiunk 322

ruhájáról ő gondoskodik, mert nem bízik az ízlésünkben. Ez egyébként okos döntés, mert Valery képes lett volna farmerben és egy „SEX, DRUGS AND ROCK 'N' ROLL" feliratú pólóban beállítani. Hivatalosak voltak tehát Sachel vámpírjai és más, szövetséges városurak a szolgáikkal, a leopárdok és a farkasok, na meg Jessica és Barker emberei is. Sachel megkért, hogy hozzak pár embert, ha tudok, de Jamisonon kívül senkit nem tudtam ajánlani, akinek érdemes stukkert adni a kezébe. Tulajdonképp Valery is csak azért jöhet, mert amikor pár hónapig haditudósító volt keleten, kapott egy kis kiképzést vész esetére. Agyonlőni már nem fogják. Talán. Jamisont felhívtam, de nem ígérte meg, hogy jön, mert valami irtó fontos más dolga van. Persze tudom én nagyon jól, hogy ki nem hagyna egy ilyen bulit a világ minden kincséért sem. Maria viszont, mikor hallotta, mi van készülőben, előállt egy hasznos ajándékkal; meséltem neki Luciano karperecéről, és akkor mondta, hogy a dolog fordítva is működik, vagyis ha a mágiámat blokkoló dolgokat össze lehet tömöríteni, akkor a segítségemre lévő erők is felhasználhatók. Készített nekem egy karkötőt, ami igencsak nagyot dob a mágián, és még szép is. Vékony aranyperec, és olyan, mintha felforrósított állapotban összekarcolták volna, hogy a minták megmaradjanak, miután kihűlt. De én tudom, hogy a kacskaringós jelek és rovátkák mind a mágia művei. A másik kezemen viseltem, amit nem rondított a pentagramm alakú forradás, ami gyaníthatólag most már életem végéig ott marad, bár, hozzáteszem, volt már égési sérülésem, ami nyomtalanul eltűnt. Persze ebbe belejátszik egy kis vámpírhatalom, és nem biztos, hogy a saját mágiám gyógyító ereje hatni fog rá. Mondhatni elképzelhetetlen. Így teltek hát a napjaink, lázas készülődéssel, és cseppet sem egyhangúan. Ám az események újabb érdekes fordulatot vettek szombat este. Nemrég keltem föl, méghozzá arra, hogy öklömnyi hópelyhek záporoznak odakint. A könyvtárban küszködtem, reménykedve, hátha mégis összekaparok valami Astarte-ellenes módszert a szenteltvizes húsvéti locsoláson kívül. Most már én is éreztem a közelségét, különös pulzálásként, mintha a testemben egy második szív dobogna, egyre erősebben és követelőzőbben, hogy elnyomja a másikat és átvegye az irányítást. Észrevettem, hogy ha viselem a mágiaturbózó karkötőmet, a 323

pulzálás jóval gyengébb, a pajzsom viszont hihetetlenül erősebb, így aztán hordtam éjjel-nappal. Kifelé bámultam az ablakon; annyira elkápráztatott a hóesés, mint egy óvodást. Az a hihetetlen puhaság, és az a másodpercnyi hideg, amikor a hópehely elolvad az ember kinyújtott nyelvének hegyén, vagy épp megül a zseníliakesztyű bolyhai között, és rövid ideig vizsgálhatjuk az alakját. Na igen, az alakjuk! Mindegyik másmilyen, nincs két egyforma, pont, ahogy a gyerekkönyvek illusztrációi mutatják. Gyönyörű minden pihe, és milyen gyenge, milyen könnyen öli meg egyetlen lehellet azt a hideg, törékeny szépséget. És amikor összegyűlnek nagy halomban! Nem a belvárosi, koszos és sáros, itt-ott rikító sárga kupacokra gondolok, hanem a mezőkre hulló puha takaróra, a fehér, töretlen, szűz hóra, ameddig csak a szem ellát. Kislánykoromban imádtam a közeli réteken kószálgatni és rohanni bele a fehér semmibe, míg a végén káprázni nem kezdett a szemem, és el nem hasaltam a méternyi vastag hóban. Arra is akadt példa – anyám mesélte és halványan én is emlékszem rá, bár csupán négyéves lehettem –, hogy a város régebbi építésű családi házai környékén a mély árkokat teljesen feltöltötte a fehérség, és hogy ide néhányszor beleszédültem, nem látván, hol ér véget a járda, és hol nyel el a hószakadék. Imádtam. Nem annyira, mint a nyarat, de hát minden évszaknak megvan a maga gyönyörűsége. Vagy ott van az erdő! A gyantaillatú, karácsonyi estéket idéző, hámló kérgű fenyő, ami, ha megrázod az egyik ágát, a nyakadba dobja hóruháját, és csak fehér, porcukorszerű szitálás marad utána. Ezt nem adja vissza semmiféle hipermarketekben kapható rikító műanyag. Tavaly még rózsaszín, bolyhos műfát is láttam. Azt hiszem, az embereknek már fogalmuk sincs, miről is szólt eredetileg a karácsony. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, mikor aprót sípolt a telefonom. Kénytelen-kelletlen visszarántottam magam a valóságba, és azonnal megfogadtam, hogy legalább a csengőhangot átállítom a Csendes éjre. A képernyő Daniel számát jelezte ki, és egy üzenetet tőle. Az sms-ben ennyi állt: Gyere át! Most.

324

Cöcöcö. Nem hallom a varázsszót... De sürgős lett hirtelen! Persze nem haragudtam rá egy hangyanemiszervnyit sem, elvégre erre vártam, hogy még az éteren is átsüssön a dühe. Tudtam, hogy az a baja, hogy más pasival lát, és ez nekem épp elég volt. Átugrom, megbeszéljük, bocsánatot kérünk, beszélünk Grahammel, és szent a béke. Igen, hülyén hangzik, hogy Graham tájékoztatása a teendők listáján előkelő helyet foglal el, de a falkavezér igen rosszul tűrte a parancs megszegését, és ha valaki letagadta az engedetlenséget, nem tartott öt másodpercnél tovább rájönni a hazugságra. A büntetésre pedig a kínzás enyhe kifejezés. Sokszor nem értettem egyet a módszereivel, de látva, mire képesek a farkasok, ha senki nem tartja őket kordában, kezdtem rájönni, hogy csak efféle diktatúrával lehet fegyelmet tartani több száz ember között. Ez persze az egyszerű halandók életében és politikájában nem így van, de az egyszerű halandóknak nincsenek is óriási karmaik, és nem zabálnak véres húst havi rendszerességgel. A problémáikat pedig nem egymás torkának átharapásával rendezik (jobb esetben). Ha valaki kifogott egy enyhébb büntetést – mondjuk Graham egyszerűen elgyepálta –, már az is okozhatott maradandó sérüléseket, bár a főfarkasnak mindig volt annyi esze, hogy ne tegyen túl nagy kárt az embereiben. Az az alig százhetven centis test nem látszott túlzottan erősnek, de láttam már átalakulni. Az izmok brutálisan megnyúltak és lesújtottak. Nagyon jól tudtam, mit kapna Daniel, ha kiderülne, hogy megszegte a velem való bárminemű érintkezés tilalmát, és azt is tudtam, hogy nem kockáztathatok többet a muszájnál. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tettem ki magamért, mielőtt elindultam hozzá. Elég elvetemült dolog volt a szakadó hóesésben szoknyát húzni, mégis egy azúrkék darabot választottam és hozzá egy kivágott, fehér csipkével gazdagon díszített hosszú ujjú fölsőt. Kocsival mentem, így nyugodtan megelégedhettem egy vékonyabb kabáttal és egy magas sarkú fekete csizmával. Ezzel egyébként még mindig óvatosan bántam; bár már tizenöt évesen is képes voltam nyolc centis sarkakon egyensúlyozni, még emlékszem, mekkorákat hasaltam az utcán. Igaz, akkor még húsz kilót cipeltem a hátamon minden áldott nap, amit, hála az égnek, már jó hat éve abbahagyhattam. 325

Sikerült baleset nélkül eljutni a Renault-hoz, és az ajtóhoz sem kellett feszítővasat alkalmaznom. Egyébként hihetetlen, hogy Sachelnek itt egy ki tudja, hány holdas birtoka, és egyetlen garázs sincs rajta. Az égiek mellém állhattak az úton, mert nem akadtam dugóba, és csak az egyik kanyarban csúsztam ki egy hangyányit a pompás állapotban lévő nyári gumikkal. A liftben ácsorogva szemrevételeztem magam a tükörben, és meglepődve állapítottam meg, hogy totál visszafogottan nézek ki. Térd alá érő szoknya, háromnegyedes ujjú blúz és egy gramm smink nem sok, annyi sem, elvégre nem egy kirakati próbababa szerepét készültem játszani. Már épp parázni kezdtem volna, hogy Daniel nem látja meg bennem azt a mellkilógós, miniszoknyás, vérvörös ajkú nőt, akibe anno beleszeretett, mikor gyomrom ugrása jelezte, hogy megérkeztem. Lassan elindultam a jól ismert úton az oroszlán barlangja felé. Ez a folyosó mindig ilyen hosszú volt!? Óráknak tetsző másodpercek alatt elértem a csillogó névtáblával fémjelzett ajtót, és halkan kopogtam. A téli est csendjében nem hallottam mást, csak a szapora szívdobogásom és a tüdőmbe ki-be száguldó levegő surrogását. Ököl méretűre szorult gyomorral agyaltam, mi a fenét fogok mondani, ha egyszer életem pasija megjelenik a küszöbön, mindhiába. A tervezgetés és akut izgalom ellenére odabentről nem érkezett válasz. Megint kopogtam, immár hangosabban. Lekocogtattam a csizmámról a rátapadt havat és kisimítottam az arcomból néhány hajtincset, hadd domináljanak a szemeim. Torkot köszörültem, ide-oda hintáztam a talpaimon. A nagy készülődés megint nem vezetett semmire; kezdtem fölkapni a vizet. Parancsolgat, hogy jöjjek, és a végén még itthon sincs! Abban a reményben, hogy semmiféle ízetlen tréfa szenvedő alanya nem vagyok, lenyomtam a kilincset, és könnyedén a lakásba hatoltam. Minden ugyanúgy volt, mint máskor. Nem láttam semmi változást, vagy a szokásostól nagyban eltérőt. Igazából nem is tudom, mire számítottam, talán szétdobált selyemtangákra és csipkekombinékra, vagy egyéb női jelenlétre utaló jelekre, de semmi gyanús nem bökte a szemem. Mégsem költözött össze a spinével! – Daniel! – kiabáltam kérdő hangsúllyal. 326

Semmi válasz. Kibújtam a kabátból és a fogasra akasztottam; halkan lehúztam a csizma cipzárját, és szépen egymás mellé rakva a falhoz támasztottam a lábbeliket. Ahogy beljebb sétáltam, vízcsobogást hallottam a fürdőből. Minek hívott ide, ha épp fürdik? Vagy csak túl korán érkeztem? De akkor miért hagyta nyitva az ajtót? Számított rá, hogy rögtön iderohanok? Persze, hogy számított rá! Istenem, a naivitásom néha vetekszik Valeryével. Vállat vonva bekopogtam, de biztos nem hallott a víztől, így inkább nagy levegőt véve a mosdóba léptem. Az egész helyiséget egyenletes, fehér gőz borította, a páratartalom felért egy vietnámi dzsungelével, s csupán az ajtó nyitásakor beszökött levegő hozott egy kis felfrissülést. Nem láttam az orromig sem, de úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Rácsaptam a jobb kézre eső zuhanyfülke műanyag oldalára. – Daniel Nelson! – kiabáltam ismét, túlharsogva a csempét verő vízsugár zaját. Mérséklődött a csobogás, és a fürdőző széthúzta a kabin ajtajait; egy pillanatra megrémültem, hogy egy fekete hajzuhatag jelenik meg bizonyságul arra, hogy el vagyok felejtve, de csak az exem állt odabent vizesen-habosan, szőke haja a hátára tapadva. A gőz sejtelmes felhőbe vonta alakját. Már a puszta látvány elég volt, hogy kiszáradjon a szám, de tüntetően nem néztem az arcán kívül semmit. – Mit akarsz, Daniel? – kérdeztem cseppet sem jóindulatúan, jó pár lépés távolságra húzódva. Igazából csak nem akartam vizes lenni, de az ex ezt másképp értelmezhette, mert egy pillanatra úgy nézett rám, mint holmi parazitára, amit a lefolyóból kapart elő kihullott hajcsomók és kemény szappandarabok társaságában. – Istenem, te jobban félsz Grahamtől, mint én – mondta enyhe undorral a hangjában. Nem igazán így képzeltem el a beszélgetést, de ha ez kell, ám legyen. – Megtiltotta, hogy találkozzunk – közöltem a zöld szemekkel. – Inkább szenvedem el, hogy nem látlak, mint hogy veled legyek a tudatban, hogy egy nálad erősebb farkas bántani fog. – Azon a gyönyörű címlapfotón nem úgy néztél ki, mint aki különösebben törődik a volt pasija sorsával – húzta el a száját. – Miért is törődnél egy kis rocksztárral, ha tied lehet a város első számú 327

vámpírja. Mellette first ladyvé válhatsz – idézte gúnyosan a rólunk megjelent kamucikket. – Biztos a pénztárcája is jóval vastagabb az enyémnél. – Ugyan, kérlek – legyintettem színpadiasan. – Nem a pénztárcája méretét vizsgáltam meg először – húztam én is szarkasztikus mosolyra a számat. Mégis üres és érzelemmentes volt. Nem akartam belemenni a szócsatába, de nem fogom hagyni, hogy verbálisan döngöljön a földbe. Ha már mindenáron döngölni akar, maradnék a kevesebb dumával járó verziónál. – Bocsánat a feltételezésért. Tudhattam volna, hogy leellenőrzöd, mit kapsz, mielőtt megkötöd az üzletet. Mindig is szerettem a precizitásodat és a... körültekintésedet. Követtem egy vízcsepp útját a szememmel. A nyakától indult, kacskaringózva végigfolyt a has– és mellizmok között, majd tovább lefelé, a tiltott területre. Nagyot nyeltem, és kényszerítettem magam, hogy felnézzek, bár észrevette elkalandozó pillantásomat. A felfedezést tied-volt-de-eldobtad-hát-rácsesztél üzenetű mosollyal honorálta. – Akarsz is mondani valami lényegeset, vagy csak bizonygatod, hogy kemény vagy? – kérdeztem szárazon. Van két alternatíva: vagy küldjön el a bánatba, mert ha ő feladta, akkor már feladhatom én is. Ha meg ez a variáció nem fekszik, akkor fejezze be a pitiáner szórakozást, és próbáljunk felnőtt emberek módjára viselkedni. Nincs a világon olyan jó szex, ami megérné, hogy Graham megbüntesse, úgyhogy felőlem folydogálhatnak azok a vízcseppek, amerre csak kedvük tartja, nem érdekel. Csak azt nem tudom, mi értelme még saját magamnak is hazudni... – Gyere közelebb, akkor elmondom – félrebillentette a fejét, és erősen figyelte az arcom. Nagyon közömbös pofát vágott, de tudtam, hogy legszívesebben vigyorogna, mint a vadalma. Két rövid lépést haladtam felé. – Közelebb – rendelkezett. Még egy picit araszoltam. – Még közelebb – ezt már szinte suttogta, és mire befejezte, már ott álltam előtte, és felfelé pislogtam. Eleve magasabb volt nálam, a zuhanyfülke talapzata meg rátett még jó tíz centit. 328

Arcáról az enyémre csöpögött a víz, ahogy fölém hajolt, alig volt egy arasznyira az enyémtől. Szemeit még ragyogóbbá, ajkait még selymesebb hatásúvá varázsolta a nedvesség. Nem csókolt meg, csak bámult szuggesztíven, egyre azt sugallva, hogy adjam át magam, ne álljak ellen tovább. Megkeményítettem az akaraterőmet, és minden érzékemmel próbáltam elképzelni a Graham-féle büntetést. Fantáziámban Daniel vérzett, ordított a kíntól, szinte hallottam, hogyan töri csontját a vezér lappangó, de annál rémisztőbb ereje. Nem, nem ér ennyit az egész... – A jó francba veled meg az önuralmaddal! – Daniel a vállaimnál fogva felemelt, berántott a zuhany alá, és jószerével fölkent a csempére. Úgy csókolt, mintha most csókolhatna utoljára – a közelgő események tükrében talán így is volt. Próbáltam elhúzódni, kicsúszni a karjai közül, de a meleg víz átáztatta a ruháimat, elnehezített, elbódított. – Daniel, ne! – mondtam bizonytalanul; tenyeremet a mellének nyomtam, hogy ne érjen hozzám, de az érintéstől meghatározhatatlan melegség áradt szét az egész testemben, egyre ostromolva a józanész utolsó védőbástyáit. Ha megérzik rajta a szagomat, vége a jó világnak... – Kérlek, Daniel... Hagyd abba... – könyörögtem, ahogy kezeivel felpiszkálta az átázott fölső széleit, és tenyere végigsiklott libabőrös, csupasz bőrömön. – Nem jó? – kérdezte suttogva, és belecsókolt a nyakamba. – Nem tetszik? – Jaj, dehogynem... Istenem... De... Graham akkor is bántani fog... – aggályoskodtam. Egyszerűen nem bírtam, vagy talán nem is akartam elengedni magam, pedig már engem bosszantott saját kotnyeleskedésem. – Felejtsd el Grahamet! – mondta Daniel. – Az enyém vagy, nem az övé... Kezei felcsúsztak a melltartómig, laza mozdulattal leoldották azt, és közben csak csókolt megállás nélkül, alig engedve, hogy levegőhöz jussak. Most már visszacsókoltam, most már nem érdekelt, pedig több eszem is lehetett volna, de Daniel a maradékot is elvette. Nem maradt a fejemben kocsonyaszerű trutymón kívül semmi.

329

Nagyjából ugyanez állt a térdeimre is. Daniel a blúz alatt megmarkolta a melleimet, úgy passzírozott a csempéhez, mintha lenyomatot akarna csinálni rólam. A forró víztől keletkező gőz mindent belepett, nem láttam, még levegőt sem kaptam, csak egybeolvadtam az exem-jövendőbelim kezeivel, gyönyörű testével. Egyik keze lesiklott a hasamon, majd hátra a derekamhoz, hogy elbánjon a szoknya cipzárjával. Milyen szerencse, hogy nem sűrűn hordok nadrágot... A szívem együtt lüktetett a csobogó vízzel, a forróság megbénított, nem tudtam gondolkodni, csak érintéseket, ízeket és szagokat fogtam fel, semmi mást. A szoknya hangos csattanása térített magamhoz, ahogy a lefolyó mellett landolt. Még szinte fel sem fogtam a lábaimra spriccelő víz égető forróságát, mikor Daniel már a bugyimmal szórakozott, és lenézve azt is láttam, miért. Farka úgy meredezett az ég felé, mintha ott zubogna minden csepp vér, ami a farkasomban folyik, vagy gravitáció nem is létezne. Amikor először voltunk együtt, ez némileg rémisztően hatott. A behatolás felért a szüzességem második elvesztésével. Aztán hozzáedződtem. – Daniel, még nem fog menni – suttogtam rekedt, erőtlen hangon. Kívántam, iszonyúan kívántam, de ennyi kihagyás után nem biztos, hogy be akartam vállalni a szokásos méreteit, hacsak nem vagyok a megfelelő nedvességi szinten. Nem éreztem, hogy ott lettem volna. Erre elkínzott arccal nézett rám. – Ne tedd ezt velem... Nem bírom tovább... Tovább magyaráztam volna, ha nem fojtja belém a szót, szívva, harapva az ajkaim; pillanatok múlva megéreztem az ujjait – sokkal könnyebben csúszott belém, mint hittem. Égett, lüktetett az egész testem a fojtó melegben, csimpaszkodtam Danielbe, a széles vállakba, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz. Már nem akartam mást, mint érezni magamban is, teljesen eggyé válni vele. – Daniel... könyörgöm... bánom is én, ha fáj... Hát mit mondjak, nem kellett kétszer kérnem. Egyszerűen fölemelt, úgy hatolt belém, egyetlen határozott lökéssel nekivágva a falnak. Az ajkamba harapva felszisszentem, pedig nem volt benn teljesen – tőle más méretekhez szoktam. 330

– Ennél azért többet kértem – nyögtem fel. – Fájni fog – húzta el a száját. – Utálom, ha csak nekem jó. Többek között ezért zúgtam belé. – Nem érdekel, hogy fáj-e – ráztam a fejem. – Téged akarlak, egészben, mindenestül... Óvatoskodva nyomta beljebb, és tényleg fájt, feszült mindenem, de egy idő után ez is jó volt, ez is gyönyörbe fordult át, kikényszerített belőlem egy sikolyt. Daniel szünetelt. – Mondtam, hogy... – Abba ne hagyd! – szóltam rá. – Ne merd abbahagyni! Erre újrakezdte, levetkőzve a finomkodást, keményen, ahogy akartam; minden lökéssel újabb, mélyebb régiókat fedezett fel, közben csak csókolt, harapott, ahol ért, én meg csak nyögtem és sóhajtoztam, néha fel is sikoltottam, és hajtogattam, hogy „Daniel!", már ha épp volt rá levegőm. – Ezt utasítottad vissza... hónapokig – lihegte egy extra visítás után. Elkezdhetnék vitatkozni vele, de nem szúrom el. Markoltam a vállait, a haját, teljesen mindegy volt, csak tudjak valamibe kapaszkodni, nehogy elszálljak idő előtt. Egy erős, de lassú lökéssel megint a csempének csapott, ám most már más is áradt a testéből a puszta fizikai erőn kívül; a farkasok sajátja, az ő kis egyéni, természetfeletti hatalmuk. Mélyen a szemembe nézett, és láttam, hogy az övé már borostyánban tündököl. – Ha átalakulsz – leheltem egy könnyed adag rémülettel –, megöllek. – Ha átalakulok – suttogta a fülembe egy újabb lökéssel –, rohadtul nem te szabod majd a feltételeket. Mintegy válaszul a szájára tapadtam, de elvesztem a borostyán íriszekben, mielőtt becsukhattam volna a szemem. Fogaim közé vettem azt a hihetetlenül puha alsó ajkát, és lágyan megharaptam; Daniel erősen a seggembe markolt, lassan, de keményen csapva saját testét az enyémhez. – Engedd el, Lily – súgta. – Én már megtettem... Először nem értettem, mire gondol, aztán hirtelen leesett, mit kellene elengednem. Olyan érzés volt, mintha eddig tonnás súlyok nehezedtek volna a vállamra, és valaki megkönyörülve rajtam, leemelné őket. 331

Váratlanul megéreztem Astarte jelenlétét. Ott volt velem, az én testemben, azt látta, amit én, talán azt is érezte, és kétségbeesetten tiltakozott, próbálta visszarántani rám a súlyt, amitől épp csak szabadultam. Jajkiáltásai, rémült tiltakozása és minden erőfeszítése ellenére a testem hirtelen annyira könnyűvé vált, hogy a felszállástól félve Daniel vállához kaptam megint, de csak a mágia csapott ki belőlem. Forró volt és sűrű, mint a szurok, ahogy levált a bőrömről, és lustán körülhömpölygött, aztán mintha felhígult volna, átkúszott Danielre, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Astarte kínüvöltött, halálfélt a fejemben, rettegte a forróságot, mert az elpusztította, felemésztette. Az erő összevegyült Danielével, a kutyulék pedig körülfogott mindkettőnket; az övé ugyan égetett és szúrt, de az enyém egyenesen perzselt, szinte körbefordult velem a világ. Astarte minden védekezése hiábavalónak bizonyult, eddig oly határozott jelenlétét könnyedén söpörte félre kettőnk összefonódó energiája. A gigantikus erőkoktél ellenére Daniel határozottan lassult, de már csak a csípőjével nyomott a falnak, kezei az enyémeket szorították fejem fölött a hűs csempéhez. Fogalmam sem volt, hogyan képes így megtartani, de őszintén szólva rohadtul nem is érdekelt. Már nem is igazán lökések voltak, jóformán csak simogatás, ahogy egyre nagyobb síkos bőrfelület csúszott végig az enyémen, amint egész felsőtestével betakarta az enyémet, melleim az övéinek feszültek, ahogy lassan, hosszan csókolt, ám egy kicsit a szenvedély rovására. Hátrahúztam a fejem, és kihívóan néztem a szemébe. – Csak nem fáradsz? – kérdeztem egy leheletnyit lesajnáló hangsúllyal. Nem megbántani akartam, inkább ösztönözni. Rátenni még egy lapáttal. – Ó, te csak azt szeretnéd – azzal megint gyorsra vette a tempót, mielőtt annyit gondolhattam volna, hogy „minek is jártatom a pofám?". Még mozognom sem kellett, csak hagyni, hogy ki-be csússzon bennem, míg a mágia minden érzékemet tízszeresére élesítette, ahogy metapajzsom ernyedten a zuhany-fülke aljába szánkázott le. Daniel kicsit túlspilázta a dolgot; beharaptam az ajkam a dörzsölő fájdalomtól. Tenyere a hátsómon csattant egyszer, kétszer, háromszor... 332

– Istenem, Daniel... Jaj... Csak még egy picit... – tényleg nem sok hiányzott a végemhez; pasasom hátába vájtam a körmöm, hogy a zubogó víz menten rózsaszínes árnyalatot kapott, szemgolyóim befelé fordultak. Daniel épp csak a szájába kapta egyik mellbimbómat, én abban a szent momentumban akkorát visítottam, hogy egy sikítószellemnek is a becsületére vált volna. A csempének csaptam a kezem, de hamar visszataláltam farkasom vállaira, ahogy az élvezet hangjai lassú lihegéssé szelídültek. Úgy két-három percet kaptam a gyönyörteli sóhajokra, mígnem Daniel finom csókkal leemelt magáról, de láttam, hogy majdnem ugyanolyan merev, mint eddig. – Hát te hol maradtál? – kérdeztem szájszegletes mosollyal, de mire végigmondtam, már erősen körvonalazódott a válasz. Nem kérdeztem rá, tekintete éppen elég bizonyosság volt a feltevéseim helyességére. Egész felsőtestét végignyalva csúsztam lefelé, és térden kötöttem ki, farkasszemet nézve a szerszámmal. Közelről még sokkal brutálisabbnak tűnt. Határozottan megragadtam a tövénél, és teljes hosszában végignyaltam. Imádtam azt az érzékeny, selymes bőrt, ahogy befedte a ki tudja, hány centi izomtömböt; milyen nagy, milyen kemény és mégis milyen érzékeny. Körbetáncoltam a nyelvemmel, nem hagytam ki egyetlen négyzetcentit se; ahonnan eltűntek az ajkaim, nyomban odacsúsztak a kezeim, fel és le, gondosan figyelve a reakciókra. Nem mintha nem lett volna alkalmam kitapasztalni a kedvenceit. Igyekeztem teljesen magamba fogadni, de kijöttem a gyakorlatból, és sikeresen leküzdött garatreflexem újra működésbe lépett. Erőt véve a rókázási kényszeren úgy cuppantam rá, mintha nem is lenne szükségem oxigénre, és felnéztem azokba a ragyogó szemekbe, amikből úgy sütött a vágy, míg aztán hátravetette a fejét, úgy nyögdécselt. Behunytam a szemem csak a farkára koncentráltam, bevetve minden trükköt és technikát, amit ismertem; éreztem, hogy nincs sok vissza neki, miért ne csináljam úgy, hogy míg él, ne felejtse el? Kevesebb, mint fél perc elteltével éreztem a jellegzetes rándulást, és kinyitottam a szemem. A szokásos spricc helyett a pénisz finoman megvonaglott, és

333

Daniel magja a számba ömlött; ilyenkor van egy rövid pillanatod, amikor eldöntheted, mit szeretnél: köpni, vagy nem köpni. A forró sperma nagy részét egy hatalmas nyeléssel eltüntettem, csak az ő kedvéért, pedig a hányinger kerülgetett, de a többit hagytam kibuggyanni és lefolyni az államon, ahogy ismét felnéztem a színüket immár visszanyert szemekbe – már azért a tekintetért megérte. Könnyedén felálltam, és kedvesem pillantását nem eresztve körbenyaltam a szám, majd a maradékot az ujjammal kentem szét, és onnan szopogattam le, már csak a hatás kedvéért is. – Lily... – Csitt – suttogtam, és a szájára tapasztottam a mutatóujjam, majd meg is csókoltam volna, ha nem húzódik el, ahogy azt a pasasok többsége efféle orális akció után teszi. A zuhany alá bújva kiöblögettem a számat, s tetszik-nem tetszik, lassan, gyengéden megcsókoltam. Isten látja lelkem, szerettem, amikor gyorsan csináltuk, mintha két vadidegen lennénk, de ebben a pillanatban elöntött az iránta érzett szerelem, és nem vágytam másra, csupán csak gyengédségre. Lassan kihátráltunk a fürdőből, és vizesen, pucéran dőltünk az ágyra. Még mindig forró volt az egész testem, ahogy a hanyatt fekvő gitáros vállához hajtottam a fejem, kezem békésen pihent izmos, remegő vízcseppekkel teli mellkasán. Meglepődve tapasztaltam a gyönyörön túl, hogy nem érzékelem Astartét. Mintha soha nem is lett volna közünk egymáshoz. – Daniel... – suttogtam a kezemet bámulva. – Csitt – szólt rám most ő. – Csak hadd nézzelek. Szép vagy. – Daniel – folytattam kérlelhetetlenül. – Fantasztikus voltál... – Tudom – felelte, és bár nem néztem rá, kihallottam a hangjából a vigyorgást. – Gondoltam, hogy ez tetszeni fog. De ha már itt tartunk... a végén nagyon fullosan csináltad. Nem hagytam eltéríteni a gondolataimat. – Van még valami. – Hm? – Szeretlek. – Igen, Lily. Ezt is tudom – suttogta, és a hátamra simította a kezét. Ebben a pillanatban, a biztonságos melegben fekve úgy éreztem, hogy

334

ha kell, én magam állok ki Graham ellen, de hogy Danielt soha többé senki nem veszi el tőlem, az hétszentség.

335

29. FEJEZET I'll be there for you, when the rain starts to pour... Lassan nyitottam ki a szemem, és beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, hogy nem aranyló búzakalászok lengedeznek a szemem előtt, csak a pasim (a pasim, a pasim) szöszke tincsei lógnak az arcomra. I'll be there for you like I've been there before... Felnyögtem. Hol a nyavalyás marokbizgentyű!? Merre van az átkozott? Lecsapom, kizsinórozom, antennáját töröm, kitépem a gombjait, a folyóba vetem! – Lily... Hallgattasd el... – nyögte alattam a búzamező. – Hol van? – adtam hangot a fejemben zsongó kérdésnek. Nagy nehezen kikecmeregtem a takarók közül és feltápászkodtam. Szagot fogott kutyaként a hang után haladva megtaláltam a fogason lógó táskámban lapító mobilt. „Ismeretlen szám." – Igen? – sóhajtottam, ahogy visszaszambáztam az ágyba. Daniel időközben feltámasztotta a nagypárnát, és annak dőlve követte szemmel minden mozdulatomat. Odaheveredtem mellé, majd mindketten olyan távolra rántottuk a fejünket a készüléktől, hogy beleroppant a nyakunk. Ezt a következő tette indokolttá: – LILIAN! HOL VAGY!? – üvöltötte Jessica. – VÁLASZOLJ, AZ ISTENÉRT! A háttérből Valery hangját hallottam. – Jessica, ne kiabálj már vele! – NEM KIABÁLOK! – Jessica – szóltam bele óvatosan, készen arra, hogy kartávolságnyira tartsam a font egy esetleges hangtájfun esetén. – Semmi bajom, Daniellel vagyok. – VAN FOGALMAD... – Jessica! – csitította Valery. A nyomozónő mélyet sóhajtott.

336

– Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk? Miért nem szóltál? Azt hittük, valami bajod esett... – egy pillanatra ellágyult a hangja, de ez is csupán egy másodpercig tartott. – Rohadtul nem olyan időszakban vagyunk, amikor csak úgy eltűnhetsz egyetlen büdös szó nélkül! – Jó, jó, jó... Többet nem megyek el csak úgy – daráltam a szülőknek tartogatott többet nem fordul elő hangnemben. – Nem! Egyáltalán sehogyan nem mész el – vágta rá dühösen. – Héhéhé! Nem vagy az anyám, világos? Különben is, ti hol vagytok? – mert ugyebár legjobb védekezés a támadás. – Sachelnél – felelte Jessica. Figyeltétek? „Sachel". Nem „strici", nem „vérköcsög", nem „az az utolsó szemét." Ez a nő határozott fejlődést mutat! – Végezzük az utolsó simításokat, átbeszéljük a tervet, és állítólag megkapjuk a ruhákat is, amitől egyébként előre rettegek. Úgyhogy gyere ide! – Persze, rohanok... De várj... a délelőtt kellős közepe van, Sachel nem lehet ébren! – Igen, ő is egyre ezt hajtogatja – bólintott Jessica, bár ezt inkább éreztem, mint láttam. Pillanat... Mi van!? – Tessék? – nyeltem félre. – Sachel ébren van? – Igen. Azt mondta... Mit is mondott? – hangja kissé elhalkult, nyilván távolabbra hajolt a telefon mikrofonjától. Valery mondott valamit a háttérben, amit nem értettem. – Ja igen... Szóval azt mondta, hogy „évszázadok óta nem történt vele ehhez fogható csoda". Úgyhogy igazán siethetnél. -Jó, megyek – sóhajtottam, átmenetileg félretéve a Sachel ébrenlétén való csodálkozást. – Szia! Az ágy végébe vágtam a telefont, és úgy kúsztam Danielhez, mintha nem sietnék az égvilágon sehová. – Mész? – kérdezte Daniel, kezeit átkulcsolva a mellem alatt, ahogy hátamat a melléhez simítottam. – Megyek. Majd. Most nincs kedvem. – Nincs? Hát mihez van kedved? – Hát... lennének ötleteim... Következhetett volna egy romantikus, napsugárban fürdős reggeli csók és egy napkezdő hancúr, ha 1) nem kellett volna tényleg mennem, 337

2) nem akartam volna mindennél jobban zuhanyozni, 3) ha kisebb lett volna az esélye, hogy Daniel utánam jön a fürdőbe, és akkor sosem indulok el, valamint 4) nem ordított volna fel farkasom üzenetrögzítőjén a Dark Rose frontemberének, Anthonynak hangja azzal a messziddzsel, hogy a basszeros azonnal „húzza a seggét" a stúdióba, mert éjjel, miközben „azt a bögyös szőkét, tudod, a Corner Clubból" kefélte, felötlött benne egy olyan dal, amitől „az összes kis tinilány rögvest maga alá élvez." Mivel efféle nyomós érveknek, melyeket nyomozóéneklő barátaink felsorakoztattak, egyikőnk sem tudott ellenállni, fájó szívvel és más sajgó testrészekkel kimásztunk a takaró alól, és gyors zuhany után öltözni kezdtünk. Legnagyobb meglepetésemre Daniel szekrényében még akadt a ruháim közül, így hát hosszú farmerben és magamhoz képest zárt nyakú, napsárga fölsőben ültem be a kocsiba, míg Daniel a saját járgányán hajtott el. Két különböző irányba mentünk, de lefogadom, hogy a gondolataink ugyanarra jártak.

 Mi tagadás, Sachel tényleg ébren volt. Csodálkozva szemlélte saját testét, mintha változásokat keresne azon, ám semmi fizikai jele nem volt korai kelésének. Kérdésemre, miszerint mégis mi a halál füle történt, annyit felelt csupán, hogy csak úgy, mint máskor, magához tért a szundidobozában, de amikor előkecmergett, rémülten konstatálta, hogy igencsak gyerek még a nappal. Különösebben nem esett kétségbe, inkább örült, hogy nem vész kárba sok-sok értékes óra, és hamar napirendre tért a dolog felett. Végül is csak jól be kellett húzni a sötétítőfüggönyöket minden szobában, ahová betette a lábát. Ideje lett volna kitalálni, miben kívánok részt venni a rendezendő bálon. Egy dobozokkal teli szobában álltunk és vitatkoztunk. – Ne bendzsózz az idegeinken, Sachel, hanem mutasd azokat a rongyokat! – förmedtem rá, midőn már negyedórája ecsetelte, milyen tökéletesen választotta ki a gönceinket, személyre szólóan, minden

338

darabot a személyiségünk, haj– és szemszínünk, természetünk, kutyafülénk alapján. – Rongyok!? – nézett rám olyan elkínzott ábrázattal, mintha legszentebb érzelmeibe tapostam volna bele. Lekapta az egyik fényes papírba csomagolt doboz tetejét, és kivillantotta belőle egy pánt nélküli kék ruha felső részét. – Ez itt párizsi selyem! Gyémántberakással! – mutatta az apró köveket, melyek a mell alatti részen sorakoztak, majd visszaejtette az anyagot a dobozba, és mintha féltené a külvilág zord hatásaitól, visszatette a tetejét. – Mindezt a bájos Valery Masonnek. Mint vásári kikiáltó a portékáját, úgy mutatta be a nekünk szánt holmikat, akárha legnagyobb problémánk az öltözködés lenne. Szerette volna, ha rögvest parádézunk is egy sort a remekmívű textíliákba burkolva, míg Jessica dühösen közbe nem vágott, hogy erre igazán ráérünk később, inkább vegyük át a menetrendet. – Rendben – sóhajtott Sachel, miközben vetett egy utolsó, vágyakozó pillantást a csilli-villi dobozokra. – Tudjuk, hogy a vendégeink a jövő héten beállítanak, inkább előbb, mint utóbb. Én hétfő estére tippelek, mert nyilván sietős nekik a dolog... A mindenkori érkezés után két nappal tartjuk a bált. – Mi lesz a fegyverekkel? – kérdezte Jessica. – A kommandós egységek és az alakváltók fő tömege számára lezárunk egy szárnyat „felújítás miatt", ott nyugodtan felkészülhetnek. Természetesen a táncolóknak is kell majd fegyver, ezeket használatig a táskában kéretik tartani, mert nem szeretnénk, ha azelőtt kezdődne a banzáj, hogy készen állnánk rá – itt egy jelentőségteljes pillantást vetett Jessicára. A nő úgy tett, mintha nem értené a célzást, és Sachel folytatta. – A plusz ölőholmik egy pompásan rejtett oldalajtó mögött lesznek, amit már volt alkalmatok megtekinteni. – És a ruhák? – kérdeztem. – Hogy harcoljunk... gyémánt-berakásos selyemben – mutattam a kérdéses darabot tartalmazó dobozra, aminek a tetejét Valery már lekapta, és most ragyogó szemmel vizsgálgatta a neki szánt estélyit. – A cipők kialakítása pont megfelelő, lapos talpú, rásimul a lábra, nem szorít, nem esik le, de ha valaki égető szükséget érez a többiek fölé magasodásra, tudok szolgálni a hozzájuk tartozó lecsatolható sarkakkal. 339

Egyébként csak abban az esetben kell, majd rajtatok legyen, ha valami rosszul sül el, és nem lesz időtök váltani. – Honnan tudod, mekkora a lábunk? – Nem mindegy? Tudom, és kész. Lesz egy szoba, ahol nyugodtan átöltözhettek a többiekkel együtt; magától értetődően ezután már csak gyilkolászni térünk vissza. A létszám-csappanás feltűnésének elkerülése végett lesz pár ember, aki észrevétlenül beszivárog, aztán a harc kezdetén el is tűnik. A mi embereinken megkülönböztető jelzésként arany karszalag lesz, lehetőleg őket ne puffantsátok le. Hát ez azért érdekes lesz. Mennyi az esélye, hogy Jessica ellenőrzi a vámpírok kacsóit, mielőtt vágóhíd-szimulátorként kibelezi, lefejezi, megnyúzza őket? Valószínűleg semennyi. – A támadást éjfél és egy óra közé időzítjük, addigra mindenki készen áll majd, ha semmi nem jön közbe. – Mi a fő célunk? – vágta csípőre a kezeit Jessica flegmán a kérdés mellé. Sachel mosolygott neki egy szemfog-villogtatósat. – Kinyírni minden nem hozzánk tartozó embert, alakváltót és vámpírt, az esetleges kivételekről időben szólok majd. Damianos, Astarte és Luciano tabu, őket nem ölhetitek meg. Nem bánom, ha fáj nekik, vagy megsérülnek, de egy fejlövésen túl vannak velük terveim. Egyébként sem jelentenek majd túl könnyű prédát, ha kitör a cirkusz, minden emberük őket fogja védeni, egy kétezer-ötszáz éves mester különben is igen nagy falat, talán még a torkotokon is akadna. Velük, hármukkal tehát óvatosan. A többieket nyugodtan öljétek meg. – Szokatlan egy vámpírtól ekkora gyakorlatiatlanság – jegyezte meg Jessica. – Téved, nyomozónő, ez a lehető leggyakorlatiasabb megoldás – felelte Sachel kedvesen. – Nem. Sokkal célszerűbb a nagyvadra menni. Ha te meghalsz – bökött mutatóujjával a vámpírra –, az embereid feladják, mert nem lesz kiért harcolniuk. – Téves kapcsolás – szóltam közbe. – Én harcolnék. Te is harcolnál, feltehetően Valery is meg Jack a kommandósaival. – Jó, de a nyomozónő az engem szolgáló vámpírokra és alakváltókra céloz, nemde? 340

Jessica bólintott. – Jóllehet általánosságban igaz az elmélet, mi kivételt képezünk. Mindenkinek elmondtam, és akinek még nem, annak el fogom mondani, hogy kitartunk az utolsó csepp vérig, és majd akkor adjuk fel, ha ajkunkon a Halál édes csókja... Hatásszünet. – Ezen felül azt is említettem nekik, hogy amennyiben neked – bólintott felém – különösebb bajod esik, esetleg meghalsz, az a tőlem várható legsúlyosabb büntetést vonja maga után. – Elhiszed, hogy a halálod után ez senkit nem fog érdekelni? – Akkor is harcolniuk kell! – melegedett bele Sachel. – Az életükért, a városért, a szabadságért... – Én azt mondom – emelte fel a hangját Jessica –, intézzük el előbb a fejeseket, aztán a maradékot, ha nagyon nem akarnak nyugton maradni. – Nyomozónő, volt már szerencséje ezernél idősebb vámpírhoz? – Oh... –Jessica elgondolkodott. – Nem. – Hát akkor ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket. Ha belekóstol Damianos hatalmába, mindjárt jobban örülne pár mezei alakváltónak. Más szóval a terv marad – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Jessica nagy levegőt vett, hogy istenigazából kiossza, leordítsa és helyre tegye a város urát, de erősen hátba vágtam, és a meglepetéstől kiugrott a tüdejéből minden levegő. Amíg Jessica újra tanult lélegezni, Sachel folytatta. – Egyezzünk meg egy időpontban, mikor kezdünk... a hajnali egy tökéletesen megfelel. Akkorra mindenki legyen kész – nézett ránk, mintha valami színielőadásra készülnénk. Mélyebben belegondolva az is volt a javából, csattanóval a végén. – Én már most kész vagyok... – morogta Valery, aki eleddig a ruháját vizsgálgatta nagy erőbedobással. Mindhárman ránéztünk, mire elhúzott szájjal megvonta a vállát. – Most mi van? Ez a bélés lehet, hogy szúrni fog! Jessica vetett rá egy gyilkos pillantást, aztán átvette a szót. – Összefoglalva: óriási puccparádéval megjelenünk, aztán fegyvert szerzünk, átöltözünk, egykor lecsapunk, kinyírjuk a szolgáikat, végül elkapjuk a főmuftit. – Igen, valahogy így – bólintott Sachel. 341

– Ez hülyeség – rázta a fejét Jessica. – Miért nem támadunk nappal? Tudom, akkor is ott lesznek az embereik, de legalább vámpírszarságokkal nem kellene számolnunk... – Nem bizony – helyeselt Sachel. – Csakhogy a mi embereink között is szép számmal akadnak vérszívók, és nem szeretnénk emberhátrányban lenni. Egyébként sem gondolhatja komolyan, hogy nem akarom látni a pillanatot, mikor Astartéból végleg elszáll az élet utolsó szikrája. Ott akarok állni és nézni, hogy kihuny a fény a szemében! – Sachel tekintete egy pillanatra eszelős tűzbe fordult, de hamar lenyugodott. – Arról nem is beszélve, hogy sértené a vendégjogot, és a Vérrel Írt Törvényeket. – Vendégjog? Törvények? – visszahangozta Jessica olyan hangon, mint aki nem tudja, röhögjön-e vagy sírjon. – Idejön egy rakás ember, hogy kinyírjon minket, és a legjobb technikáink alkalmazásában megakadályoz holmi vámpírszokás! Előre szólok, Sachel, ha a hülyeséged miatt fogunk meghalni, gondoskodom róla, hogy te is velünk gyere a sírba – azzal nagy elánnal sarkon fordult és kimasírozott az ajtón. – Kérlek, Lily, próbáld meggyőzni! – fakadt ki Sachel könyörgő pillantással. – Szerinted hogy értessem meg vele, hogy csak fel akarsz vágni előttük? – kérdeztem. – Nem szólva arról, hogy szerintem igaza van. De hát te vagy a főnök, főnök – vontam vállat, és Jessica után siettem, nem is gondolva, hogy épp most hagytam kettesben Valeryt egy kétségbeesett és dühös vámpírmesterrel. Tévedés ne essék, nem a barátnőmet féltettem.

 Az előcsarnokban álltunk feszült csendben. Néhány alakváltó, egykét vámpír, Dorah, Sachel halandó szolgája, Riley, Valery, az említett halandó szolga mestere és végül, de nem utolsósorban jómagam. Sachel állította, hogy ma lesz a Nagy Nap, mikor vendégeink megérkeznek, és 342

az események visszafordíthatatlanul megindulnak egy végzetes szakadék felé. Egyébként szolgával sem rendelkezett minden vámpír, de ha találtak olyan embert, akiben megláttak valamilyen kedvükre való tulajdonságot, a megfelelő lépések megtételével hatalmat ruházhattak a kiválasztottra. Akadt vérszívó, aki nem élt eme lehetőséggel, ám olyan is, kinek több szolgája is akadt. Ez amúgy eléggé kockázatos volt, mert minél hosszabb időt töltöttek együtt, minél szorosabb kapcsolat tűzte össze őket, annál többet veszített a gazda a hatalmából a szolga halála esetén. Sachel erről is beszélt: állítólag „élt" valamikor egy vámpír, aki több ezer évet húzott le egyetlen halandó szolgával, és amikor a nőt megölték, annyira legyengült, hogy képtelen volt a táplálkozásra, és kiszáradt. Nem túl jó kilátások. Bimm-bamm. Bimm-bamm. Éjfél. Odakint megállíthatatlanul zuhogott a hó. Mindenki úgy nézett ki, mintha épp csak lesétált volna egy milánói kifutóról cigiszünetelni. A férfiak zakóban, miegymásban, Valery egy testhez álló, sárga, földig érő ruhában, amelynek jó egy méterét fel lehetett hajtani, így koktélruhává alakítva azt, de Sachel hallani sem akart rövid cuccokról (hogy képzeled, hogy kilátszik a lábad!!??). Jómagam Francine-től kölcsönöztem egy eredeti, mélykék Chanelt, amit legutóbbi franciaországi látogatásakor szerzett. Ez is második bőrként simult rám itt-ott ezüstösen fénylő cérnával átszőve, így méltán érezhettem magam csinos karácsonyfadísznek. A fa másik éke a habcsókra hajazó Dorah volt fidres-fodros rózsaszínben. Sötétbarna, fényes haja szabadon leomolva fogta közre fitos orrocskával megáldott arcát, s a bozontos szemöldök alól latin táncosnőket idéző bogárszemek ragyogtak elő. Senkit ne tévesszen meg a látszat, Dorah minden nő szerint álnok kígyó volt. Nem úgy a férfiak! Szemtől szemben mindegyikük csodálta, és igyekezett a kedvében járni abban a reményben, hogy részesülhetnek a hölgy kegyeiből. Dorah előszeretettel fitogtatta csóktechnikájának tökéletességét, és ezt időnként kidugott nyelvvel próbálta illusztrálni, nagyközönség előtt. Tekintve, hogy a szájában csapkodó húsdarabot általában sárgásfehér lepedék fedte, sosem fogom megérteni, miért akart volna bármelyik hím is önszántából a közelébe kerülni, de tény, hogy szívesen megvédték, ha 343

bárki sértegette, és lehordtak, szidtak, megaláztak mindenkit, aki egyetlen rossz szót is szólt vágyaik tárgyára, nem kímélve még annak barátnőnek nevezett nőtársait sem. Ha az említett nőtársak felvetették, hogy esetleg rászólhatna túlzottan lelkes lovagjaira, mert éppen tönkreteszik a lelküket az állandó szívatások, szidások, amiket miatta kell viselniük, ártatlan mosollyal megvonta a vállát és apró kacajjal megjegyezte: de hát én rászóltam! Mivel ilyen tekintetben gyakran akadt példa a fizikai bántalmazásra is, nem egy és nem két lány végezte kórházban, testileg-lelkileg betegen, megalázva, agyongyötörve és tehetetlenül. Egyetlen vigaszuk az lehetett, hogy a háta mögött Dorah-t éppen úgy szidták és riherongynak titulálták, ahogy azt a többiekkel face to face tették, bár esetében nem alaptalanul. Dorah minden második pasiba halálosan szerelmes volt, kinevezte élete férfijának, az örökkévaló Egyetlennek. Legalábbis arra a hétre... Előszeretettel hivatkozott múltbéli csalódásaira, mikor újabb kezek tapadtak a seggére, vagy épp a vele kegyetlenül bánó életet okolta, mikor megint hanyatt feküdt (értsük meg szegényt, elvégre egy óriási kastélyban kell élnie a város urával, akitől egy szavára bármit megkaphat. Éppenséggel örülhetett, hogy egy ilyen modern korban sikerült egy vámpír mellé férkőznie, mert Sachel elmondása szerint a halandó szolgáknak nem volt mindig ilyen királyi dolga. Korai időkben gazdáik lenézték, bántották őket, míg teljesen el nem korcsosultak, és mialatt a vérszívó emberek életét vehette el, szomját vérrel oltva, a szolga étlapján csupán bogarak, pókok, csúszómászók szerepeltek.) A dolog iróniája, hogy annak idején én magam is azon lányok közé tartoztam, akik nem titkolták a véleményüket Dorah-ról és megkapták az ezután járó büntetést. Emlékszem, hogy felfújta magát, mikor Sachel a halandó szolgájává tette, bár nem értem, mi volt benne annyira vonzó, talán a hajlandóság. Nem tudtam róla, hogy különösebb hatalma lenne, inkább külseje és csábításra használhatósága akadályozta meg a használhatatlanságban. Egyet tudtam: hogy már tizennégy évesen, osztálytárs korunkban sem fogta fel: a felnőttséget nem az ágyba vitt férfiak számával mérjük. Nem mintha akkoriban olyan könnyen kapható lett volna, sőt még megvolt a remény arra, hogy magára talál, és nem veszik el a 344

süllyesztőben, ám egy idő után menthetetlen esetté vált. Órákon át incselkedett és ingerelte az őt körüldongó férfiakat, de ennél többre nem volt hajlandó, ahhoz már gyáva volt. Na persze ilyenkor is úgy tett, mintha ő tiltakozna, mintha ő nem is akarná hogy mellét, fenekét taperolják, pedig ha annyira nem akarta volna, meglett volna a megfelelő fegyvere: leggyakrabban türkizkékben és hupililában csillogó méteres körmei. Ha valaki elhagyta, mert bizony sűrűn elhagyták, hát sírva rohant a lovagjaihoz, köztük nagy tömegben egykori osztálytársainkhoz, akik kedvüket lelték vigasztalásában, sőt a szégyentelen ex elagyabugyálásában is, mert annyi erő és büszkeség sosem volt a kisasszonyban, hogy kiálljon a maga érdekeiért. Dorah egy jellemtelen, gyáva és gyenge lány volt, és hasonló nő vált belőle az évek során. Néha, mikor nagy ritkán fellobbant bennem egy kis féltékenység, erre gondoltam, és az menten elszállt. Sosem adnám fel saját személyiségemet egy olyanért, mint az övé. Épp csak végigértem a halandó szolga jellemrajzán gondolatban, mikor a hatalmas ajtó háromszor, határozottan megdöndült.

345

30. FEJEZET Sachel nyakán fel-le hintázott az ádámcsutkaként ismert pajzsporc. Szemmel láthatóan szeretett volna ordítani egy kiadósat a lelkében gyülemlő feszültség levezetése végett, de csak lassan bólintott, mint a halálra ítélt, mikor tudomásul veszi az akasztófát. – Riley, lennél szíves? – nézett a vörösre. Riley azonban túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy Valery fülébe sugdosson valamit, amitől az említett arca felvette a főzött rák színét, majd eszelős vihogás lett úrrá rajta, melyet, becsületére legyen szólva, keményen próbált elfojtani. Sachel égnek emelte tekintetét, majd morogott valamit, ami hanglejtéséből ítélve lehetett káromkodás, vagy akár „pálinkás jó reggelt!" is, így nem is kísérleteztem mondandójának megfejtésével, hamarosan úgyis fény derült rá. Ugyanis Riley eleddig Valery hátán korcsolyázgató keze hirtelen merevvé görcsösült, majd ujjai megrándultak, akaratán kívül. Vetett a város urára egy félős-megalázkodós pillantást, majd nagyot nyelve az ajtóhoz sietett és szélesre tárta. Először semmit nem láttam a kavargó hóesésben, ám a pelyhek közül hamarost kibontakozott egy karcsú nőalak. Villám cikázott át az égen egy pillanatra nappali világosságot teremtve, és abban a minutában, hogy kivehetővé váltak az érkező arcvonásai, Sachel megragadta a kezem, olyan erősen szorítva, hogy első ijedtemben három törött ujjra tippeltem. Az érintéstől riadtan elkapta a kezét, és az arcára hozzá cseppet sem illő ártatlan csodálkozás ült ki, hogy egy arkangyal elsápadt volna az irigységtől. – Hogy csináltad? És miért nem vettem észre? – hallottam a fejemben, miközben fehér ujjai immár biztonságos fogózkodót keresve fonódtak az enyémekre. – Később – gondoltam vissza a nőt figyelve. Belépett, láthatóvá téve egész testét. A mögötte lévő alakban felismertem Lucianót – a hatalmas sólyom ezúttal a vállán pihent (fogalmam sincs, hogy bírta el) –, a többiek viszont mind-mind számomra ismeretlen vámpírok és 346

patkányok voltak, leszámítva a hamarost előbukkanó Christophert. A banda többi része bizonyára Piripócson maradt. Riley becsukta a nagyjából tíz érkező után az ajtót, és visszaállt a helyére. Mi pedig szemügyre vehettük a díszes társaságot. Értelemszerűen Astarte – mert ki más lehetett volna? – érdekelt a legjobban, mint a nő, aki annyi fájdalmat okozott a mi fővámpírunknak. Csuklyás, fekete szőrmeköpenyt viselt, melyen finoman megültek a hópihék. A bunda valaha egy feketepárduchoz tartozhatott. Ez néminemű nyugtalanságot okozott a sorainkban álló leopárdok között, de nem hagytam magam megzavarni az élénk szemlélődésben. A köpeny lelógó ujjaiból tejfehér kezek nyúltak ki és hátravetették a csuklyát. A kapucni alól az azon ülő finom pelyheket idézően fehér arc került elő, s szinte kibökte az ember szemét a kegyetlenül hosszú, ébenfekete haj. Egy része fonott kontyban ült Astarte fején, a többi a dereka alá zúdult, ahogy valaki lesegítette róla a köpenyt. Elöl néhány rakoncátlan tincs szabadult az egyébként magas homlokba, s néhányuk elérte a vastag, sötét, alig íves szemöldököt is. Nagy, fekete szemeit sűrű pillák keretezték, keskeny orra alatt viszont vérvörös, felül kissé vékonyabb ám alul annál teltebb ajak és enyhén csúcsos áll húzódott. Hosszú, kecses nyakat tippeltem, bár a ruhája állógallérja eltakarta a kérdéses testrészt. Testhezálló, lilásfekete egybecucc volt szorosra húzott fűzővel, ami erősen felfelé tolta az amúgy sem elhanyagolható méretű kebleket, a derekat viszont, a tizenkilencedik század divatjához – sőt ideáljához! – igazodva hihetetlenül karcsúra varázsolta. Bár Sachel elmondása alapján tűzrőlpattant, nyughatatlan és szenvedélyes asszonyt képzeltem el, az előttem álló vámpír teljességgel hideg és tartózkodó nőt mutatott, szemében valami különös érzelem árnyékával. Megtörtség is lehetett volna, ha látok rá okot, hogy a tagadhatatlanul gyönyörű és igen zűrös előéletű vérszívónő megtört legyen. Sachel úgy szorította a kezem, hogy az egyik ujjam tényleg megroppant, majd a városúr előrelépett, és ajkait Astarte apró kézfejéhez érintette, épp csak súrolva a porcelánbőrt.

347

– Boldog vagyok, hogy otthonomban üdvözölhetlek, göröghoni Astarte – mondta halkan, ahogy felnézett a nő sötét szemeibe. Astarte szája lágy mosolyra húzódott. – Enyém a megtiszteltetés, Sachel, a város legerősebbike –enyhén fejet hajtott, és továbbra is mosolygott, de tekintete jeges vízként vert végig rajtunk. Pillantását nagy ívben kikerülve a háta mögött állókat kezdtem stírölni. Luciano klasszikus, csipkés-zsabós felsőben feszített és VIII. Henrik-korabeli buggyos, aranyszín nadrágot viselt, amely fehér harisnyával és szintén aranyszín cipővel egészült ki. A vállán ülő madár csőrével szőke tincseiben turkált, fülét csipdeste. Viselkedésével inkább beót vagy papagájt juttatott az eszembe, semmit egy ilyen hatalmas és méltóságteljes madarat, de hát nem az én szárnyasom, mit törődjek vele... A vámpír vonásai egy pillanatra ellágyultak, amint szeretetteljes pillantást vetett a ragadozóra, de amint összeakadt a tekintetünk, jégkék szeme máris szórta a gúnyos szikrákat. Mivel nem voltam kíváncsi sem a szemeire, sem a szikráira, átnyergeltem a Damianosnak tippelt vérszívó tanulmányozására. Rövid, fekete haja és határozott vonású arca volt barna szemekkel és egy kissé elnagyolt orral. Nem éreztem a hatalmát, de bizonyára csak azért, mert ő maga is úgy akarta. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, miféle erő rejlik a fekete úti köpeny és az alatta viselt fehér csipkeing alatt. A kompánia többi tagját nem volt időm megfigyelni, mert Astarte hangja magára vonta a figyelmem. – Valaki már nagyon várta, hogy újra találkozzon veled – kuncogta (Úristen, egy kuncogó vámpír!), hogy égnek állt minden pihe a hátamon. Luciano előre lépett, széles mosollyal mutatva méretes szemfogait. – Mio amigo – nyújtotta a kezét. Sachel elfogadta, és egyúttal meg is ölelte a régi ismerőst, ahogy azt a vámpíretikett, vagy micsoda, megkívánta. – Légy üdvözölve nálam, Luciano. De barátságunk már a múlté – tette hozzá udvarias főhajtással, mintha nem is érdekelné, mintha nem is fájna neki egy icipicit sem. Tovább haladt Damianos felé, aki szintén ölelésre tárta a karját, s ahogy karjai eltávolodtak egymástól, úgy indult meg a hatalma is körbe a szobában, mellbe vágva, egy pillanatra 348

kilökve tüdeinkből a levegőt. Hideg volt és hatalmas, mint egy jéghegy. – Téged is szívesen látlak, Damianos, minden tiszteletem a hatalmadé. – Sosem tudtál hazudni – mondta a vámpír nyájasan, mintha ez legalábbis bóknak számítana –, de szavaid kedvemre vannak. Jó újra látni téged. Talán bemutatnád nekünk, akiket fogadásunkra hoztál? Én is megismertetném veled kísérőimet. Persze nem jöhetett velem mindenki, de erről majd később. – Semmi akadálya – felelte készségesen Sachel. – De fáradjunk beljebb, ne ácsorogjunk idekint az előszobában! – intett, és elindult az ebédlő felé. Körbeültük a hatalmas asztalt, egyik oldalon mi, a másikon ők. Damianos néhány szóban bemutatta az embereit, míg Sacheléi frissítővel kínálgatták az utazásban megfáradt vendégeket. A frissítő láttán szaltózott egyet a gyomrom – vér volt, Sachelt ismerve frissen csapolva, ragyogó kristálypoharakban, ezüsttálcán felszolgálva! Félreértés ne essék, semmi bajom nekem a vérrel, sőt néha kifejezetten szeretem a szagát, az ízét, de amint megláttam, hogy Astarte kedvtelve megforgatja a poharat, egy hajtásra kiissza az egészet és újabb adagért nyúl, sürgősen színes virágokkal, ugráló nyuszikkal és zümmögő méhekkel teli tavaszi rétet kellett vizualizálnom, hogy elkerüljem az asztalra hányás kellemetlen metódusát. Valery is hasonlóképp érezhetett, mert mereven bámult maga elé egy pontra, megüresedett tekintettel, valamilyen másik dimenzióban járva. Hallottam, hogy Sachel beszél, de annyira lefoglaltak a réten bégető bárányok és csengő kacajú pásztorlányok, hogy semmit nem fogtam fel belőle. Valaki a könyökömnél fogva álló helyzetbe rántott, elég erősen tartva, hogy ne tántorodjak meg meglepetésemben. – Az isten szerelmére, szedd már össze magad! – csattant Sachel hangja a fejemben. – Éppen bemutattalak, mint a partneremet. Még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy pontosan mit is értenek a vámpírok „partner"-ként, a fővérszívó folytatta. – Tehát, mint akár olvashattátok is, Lily jelenti nekem mostanság a mindent. Elragadtatott arccal és egy gyilkolni készülő oroszlán pillantásával néztem Sachelre, majd a vendégekre. Astarte, ha lehet, még jobban

349

elsápadt, fehérlő kezében összetört a véres borospohár. Vagy inkább, új funkcióját tekintve, vérespohár. – Ezt!? – csattant fel. – Ezt a nőt te nálam jobban... – Hallgass! – kiabálta Sachel, villanó szemekkel, majd, megelőzve Damianos felháborodott közbeszólását, kéjes hangon folytatta. – Ő megtörte az esküt! Ő nem engedte, hogy magadhoz láncolj! Ő legyőzött! – Igen!? Gyere ide! – vakkantotta a sértett. Hangszíne erősen hasonlított Jessicáéra. Sachelre akartam nézni tanácsért, de az nyilván nagy hiba lett volna, mert már csendült is a fejemben a hangja. – Menj! És ne tekingess folyton rám, azt fogják hinni, hogy nem ismered a szokásokat! – És milyen jól fogják hinni! – gondoltam vissza dühösen, amint az asztalt megkerülve engedelmesen Astartéhoz mentem. A indulatok egyik pillanatról a másikra, furcsa gyorsasággal törtek elő. Egész eddig tökéletesen őriztük a hideg nyugalom és faarcú udvariasság látszatát, de most – miattam – felszínre törtek a valódi érzelmek. Afféle mély és legyőzhetetlen emóciók, melyeket még egy vámpír sem tudott elrejteni. – Hajolj csak ide! – utasított szinte kedvesen. Vérszennyes keze remegett az elfojtott haragtól. Bizonytalanul hajoltam hozzá, hogy egy szintre kerüljön a fejünk. – Mit fog csinálni? – gondoltam Sachelnek. – Megharap – válaszolta. – Mi!? – kérdeztem rémülten, de késve. Astarte a vállaimnál ragadott meg, fogai villámgyorsan mélyedtek a nyakamba, égő fájdalommal. Képek futottak át az agyamon – újraéltem a Sachellel töltött éjszaka minden másodpercét, ám kívülálló harmadikként. Leírhatatlanul furcsa és kényelmetlen volt így figyelni saját nyögéseim, izzadtságtól síkos testem önkéntelen vonaglását, az orgazmus pillanatának kiszolgáltatottságát. Ő se nézze! Semmi köze hozzá! El akartam lökni magamtól, de karkötő és pajzs ide vagy oda, mozdulni sem bírtam. Egyszerre érzékeltem az emlék szenvedélyét és a körülöttünk állók rémült, dermedt csendjét. Végül Astarte kirántotta csócsálóit a húsomból; vér folyt az állán és az én nyakamon. Rázott a hideg, de nem csak azért remegtem. A vámpírnő viszont hisztérikusan nevetett. 350

– Ennyi? – kacagta. – Ez segített? Ez a kis... kaland? Közbe akartam szólni, de csöndben maradtam. Egyrészt, mert lefoglalt a ruhámra ömlő vér miatti riadalom, másrészt Astarte belém fojtotta a mondandómat. – Azt hiszed, ismered? Hát hadd mutassam be a kedvenced igazi arcát! Saját csuklóját tépte fel, és a számhoz nyomta, egyúttal elzárta az orrnyílásomat, meglehetőst gátolva így a lélegzésben. – Sachel, csinálj valamit! – pattant fel Valery, de én ugyanezt a mondatot visszhangoztam a városúr elméjében. – Nem lehet – küldte felém a cseppet sem vidító gondolatot. Nem kaptam levegőt, és mivel megfulladni nem voltam hajlandó, ki kellett nyitnom a számat. Az éltető oxigénnel együtt Astarte vére is bejutott ajkaim közé, s mintha fordult volna velem a világ. Testemben jóleső meleg áradt szét, maga az Élet vágtatott vénáimban, eltöltött erővel és az érzéssel, hogy most már semmi baj nem lehet, hiszen energiával telve kezdek egy újabb napot, odakint ragyognak a csillagok, és sápatag fényét ontja a Hold. De mindez Astarte gondolata volt, az ő érzései egy távoli alkonyatkor, amint ellökött maga mellől egy fennakadt szemű, napszőke haját két copfban viselő lányt, nem törődve tovább annak eszméletlen padlóra rogyásával. Nagyot nyújtózott, majd felkászálódott a több méteres ágyról. A gigászi nyoszolya azon időkből maradhatott fenn – vagyis miket beszélek, most vannak azok az idők! –, mikoron nem is igazán a fiatalok, hanem a két család vagyona, birtoka lépett frigyre, s a tekintélyes méretek lehetővé tették, hogy a nem kívánt nász alanyai lealudják az életüket egymás mellett anélkül, hogy akár a bokájuk is összeakadna véletlenül. Túlesve persze az első éjjelen, miután az aranycsörgéstől részegült örömszülők elkövetelték a véres lepedőt bizonyságul arra, hogy máris úton van a famíliák egyesülését megpecsételő zálog: az utód, remélhetőleg fiú, s persze az is megerősíttetik, hogy az ifjú ara ártatlanul vonult a házasságba. Mondjuk az se baj, ha a születendő gyermek lány, legfeljebb az ara többször lesz kénytelen tárt lábakkal hanyatt hemperedni a szabókat izzasztó méretű 351

lepedőn. Ha ezúttal leendő családfőt, trón – vagy bármi egyéb – örököst sikerül méhéből előpréselni, hát nyugodtan durmolhat az ágy szélén, hites urától jó öt méterre. Astarte megpöccintett egy odakészített csengettyűt, mire szolgasereg özönlötte el a szobát, gyertyákat cipelve, mivel ők nem rendelkeztek a sötétben prímán látás méltán hasznos képességével. – Úrnőm – kezdte alázatos meghajlással egy szelíd arcú, főkötős leány, valamiféle egyenruhában –, Sachel úr keresi. – Hát nem hagynak halni sem! – sóhajtotta tragikusan a zaklatott vámpírnő. – Épp, hogy felébredtem, már rohannak hozzám, elnyüszögik bajukat, s rebegik, hogy mennyire szeretnek, holott én ezzel tökéletesen tisztában vagyok! Sachel persze más, mint a többiek. Jól emlékszem a napra, mikor megpillantottam őt társnőim markában. Azonnal elhatároztam, hogy felgyújtom szemében az életöröm kihunyt lángját, kerüljön bármibe is nekem. Boldogok voltunk egy ideig, de ő mégiscsak halandó! Majd' a szívem szakadt meg, mikor el kellett válnunk, hiszen szerettem, ó, de még mennyire, s inkább szenvedtem el hiányát keserű szájízzel, hisz ha velem marad, megölöm a szerelmemmel, s abba belehalok magam is, immár végleg. S míg engem szétrágnak a kukacok az anyaföld testének örök ölelésében, ő a Mennyországban lel boldogságra, hiszen oda való, hozzám képest olyan ártatlan s védtelen, mint az anyjától elszakított gyermek. Na jó, most összezavarodtam. Egyszerre voltam az emlékben, s hallottam a mostani Astarte gondolatait... Direkt csinálta, vagy csak így jött össze, mindenféle szándékosság nélkül? Mikor meghallottam, hogy haldoklik, rohantam hozzá, sírva könyörögtem neki, miként férfinak még soha. Önző voltam, a kárhozat útjára rántottam magammal, nehogy elveszítsem, s inkább feláldoztam a lelkét, mint túllépjek a kavargó érzelmeken, és más, hozzám hasonló, romlott sorsú urak társaságát keressem. A férfi, akitől az Ajándékot kaptam, azt mondta nekem: „Gyönyörű nő vagy, Astarte, nem engedhetem, hogy egy emberöltő elvigye a szépséged." S azt mondta utána, mert nem csak a külsőmet ismerte,

352

hanem jellememet is, és annak hibáit: „Sosem leszel egyedül, de a magánytól így sem szabadulhatsz." Mikor megismertem Damianost, lenyűgözött a hatalma. Törekvései, melyek egész Görögország vámpírtársadalmának uralására irányultak, hatalmas lehetőséget villantottak fel hármunk, Luciano, Sachel és jómagam számára. Gyönyörű álmokat szőttem arról, hogy Damianostól függ majd minden vérszívó, s mi a kegyeltjeiként majdnem ugyanolyan irányításra tehetünk szert, mint ő maga. Nem ölünk halandókat, s csupán azoknak vesszük vérét, akik önként ajánlkoznak szomjunk csillapítására. Békés, boldog társadalmat akartam, ahol emberek és vámpírok, mint egy nagy család, együtt élnek, s ha már mienk Göröghon, terjeszkedhetünk a szomszédos országokra, majd még tovább, míg az egész Földet mi uralnánk... Bevallom, megrészegített a hatalom ígérete, s Damianos rám hagyta képzelgéseimet, elvégre belém szeretett, s már csak azért is törekedett a korlátlan hatalomra, hogy engem boldoggá tegyen. De hamar kiderült, hogy tervei nem teljesen egyeznek az enyémekkel. Ő a világot elsősorban magának akarta, engem pedig nemhogy asszonyának és társának, sokkal inkább rabszolgájának, trófeájának látott volna szívesen. Kiabáltam vele, lehordtam, kijelentettem, hogy én nem vagyok nála fikarcnyival sem alacsonyabb rangban, nem taszíthat szolgasorba, hisz nem vagyok én egy férfi talpának nyaldosója sem, és előbb halok meg, minthogy a világot egy ilyen öntelt, nőkkel bánni nem tudófajankó kezére játsszam. – Hát, ennek semmi akadálya –felelte dühösen, s megölésemmel kezdett fenyegetőzni, csakhogy keresztülhúztam a számításait. Mikor rájött, hogy saját életem a legkevésbé sem érdekel, Sachelem kínhalálát pedzegette, mire nyomban kezes báránnyá szelídültem. Megígérte, hogy ha vele tartok, neki nem esik bántódása, bár szigorúan megtiltja, hogy egyáltalán találkozzam vele. Ellenkező esetben mindketten meghalunk, de előbb Sachel, hogy végig tudjam nézni, amint második életéért sírva könyörög. Ostoba módon belementem az alkuba, mert elhitette velem, hogy ereje elég mindhármunk legyőzésére, pedig ha összefogtunk volna ellene, biztosan miénk a győzelem.

353

Ám Luciano és Sachel közös tervei veszélyeztették Damianos törekvéseit, ezért hát fordult a kocka, mégis úgy nézett ki, legjobb lesz, ha mindkettőt elpusztítja, hacsak nem áll egyikük a mi pártunkra, s az az egyik Luciano legyen, mert ő Sachelnek a puszta látását sem bírja elviselni. Jobb is volt így, mert hát Sachelt sosem győztem volna meg a behódolásról, ahhoz túl ön– és forrófejű volt. Lucianónak elmondtam, ha csatlakozik hozzánk, részesül a hatalomból és Sachel életben marad, vagy ha nem, akkor mindketten, de Sachel biztosan távozik az élőholtak sorából. Átállt. Sachel pedig elárulva és legyőzve, de élve hagyta el az országot, nekünk más nem számított. A következő pillanatban Astarte kiszorított jelenlegi énjéből; ha direkt engedte gondolatait felém, talán megelégelte az őszinteséget, ha véletlenül, akkor nyilván igyekezett megszüntetni a nem kívánt kapcsolatot, és kizárólag az emlékre figyelhettem. – Mondd meg Sachel úrnak, hogy lesz szíves várni egy kicsit, míg felöltözöm – vetette oda a lánynak. Mit türelmetlenkednek folyton? A világ minden ideje a miénk! A lány szolgálatkészen meghajolt és elsietett. A többiek nekiláttak, hogy úrnőjüket a kívánt éjszakai viseletébe öltöztessék. Kizárólag nők voltak, vagy inkább lányok, törékeny csontú, vékony alkatú, apró teremtések. Feltételeztem, hogy Astarte szerette azt érezni: ő a legerősebb, aki bármit megtehet, elvégre a nála gyengébbek nem védekezhetnek ellene. Ezt az válthatta ki, hogy becses személyét a mesterré válás széles ívben elkerülte. Az egyik lány kitárta a gardrób ajtaját, és Astarte kényelmes böngészés után kiválasztotta a neki tetsző darabot. Először a fűzőbe bújtatták bele, aminek már a látványától is légszomjam támadt, ő azonban keményen megvetette a lábát, és két kézzel támaszkodott a baldachinos ágy lábán. A felelős leányzó testalkatát meghazudtolva erősen, határozottan húzta a mazochista ruhadarab zsinórjait. A megszoruló fűző látványosan összepréselte Astarte derekát, és feltoloncolta melleit. Egy másik lány tükröt tartott az úrnő elé, a látvánnyal való elégedettséget firtatva. Astarte csupán egy futó pillantást vetett képmására, már fel is harsant a türelmetlen utasítás.

354

– Még! – szegény Sachel vár, ez meg itt ügyetlenkedik! – Szorosabbra! – mordult, s a zsinórokat rángató lány homlokán már izzadtságcseppek gyöngyöztek. A vámpírnő mélyen beszívta a levegőt, kihúzta magát, igyekezett hasát minél beljebb horpasztani. – Gyerünk! Most! – mennék én, mennék, de mégse mutathatom a természetes alakomat mindenki előtt, mint a pórnép! A szolga még egy nagyot rántott a madzagokon, és amint Astarte kifújta a levegőt, felsőteste ama levegővel teleszívott állapotban maradt. A haját, csodás, ébenfekete fürtjeit egyszerre többen is babrálni kezdték, hajkefével, fésűvel, más sörényformázó eszközökkel, míg aztán az egész szögegyenesen lógott a dereka alá. Eztán jöttek az alsószoknyák milliószám, végül a kívánt bíborszín, bársonynak tetsző ruha, mely szabadon hagyta a nő vállait, s karjait is csak könyékig takarta el, keblei előtt jókora fehér fodrokkal, optikai növelési célzattal. Astarte épp arról faggatta szobalányait, miféle nyakéket viseljen az új ruhához, mikor a fehér, aranyfuttatásos ajtó mögül kiabálás hallatszott. – Az úrnőm azt mondta, még nem mehet be! – sivalkodott egy női hang. – Bánom is én, eredj innen! – ez már Sachel dühödt basszusa volt, majd fájdalmas nyikkanás jelezte, hogy a hű szolga frontálisan ütközött a fallal, az utána jövő csörömpölés pedig arra engedett következtetni, hogy egy ódon lovagi páncéllal is futó, ám annál viharosabb ismertséget kötött. Kivágódott a hattyúszín ajtó, és oldalt levert egy kínai, kézzel festett porcelán ékszerdobozt; az ezer darabra tört a földön, a szoba kövén pedig kánonban csilingeltek a gyűrűk, zörögtek a nyakláncok és körtáncot jártak hozzá a karika fülbevalók. A támolygó-vérző szobalány hátterével kiegészülve Sachel állt az ajtóban, bár külleme igencsak eltért mostani kinézetétől. Haja rövidebb, szolidabb volt, szemében több a békesség és az ártatlanság. Legalábbis a pillanatnyilag lángoló pokolra emlékeztető felszín biztosan ezt rejtette. Csupán egy szál fehér inget viselt, alatta ezerféle színben rondálló buggyos alsót és az elmaradhatatlan fehér harisnyát. Egyedül a 355

cipőt felejtette el, de nem úgy nézett ki, mintha a lábbeli hiány különösebben feldúlná a lelke világát. – Beszédem van veled! – mutatott fehér ujjával egyenesen Astartéra, és döngve becsapta maga mögött az ajtót. – Neked is jó estét, Sachel – bólintott a nő, majd egyetlen mozdulattal elhessentette a köré gyűlt lányokat, akik mintha testükkel védték volna úrnőjüket. A szóban forgó a tükör elé ült, és zavartalanul kotorászni kezdett egy vörös bársonybéléses, kívül tavaszi erdőt mintázó dobozkában. – Ki volt az a férfi, aki kijött tőled reggel? – kérdezte remegő hangon, és ugyancsak rezonáló, ökölbe szorított kézzel. – Milyen férfi? – vonta fel szemöldökét a kérdőre vont, és egy lógó arany fülbizgentyűt illesztett hallószervének cimpájához. Elhúzott szájjal visszapottyantotta a dobozba, és újabb kliens után kutatott. – Hajnalban, épp, mielőtt nyugovóra tértünk, kijött a szobádból egy magas, vörös hajú, izmos férfi. Roppant elégedettnek tűnt a harapással a nyakán, és „Viszlát, drága úrnőm"-et rebegve eltáncikált. Szívesen megleptem volna néhány kérdéssel, de már éreztem a napkeltét, így hát zaklatottan lefeküdtem, és elhatároztam, hogy este első dolgom lesz meglátogatni téged. Szóval ki volt az az ember? – kérdezte újfent, villogó szemekkel. – A vacsorám – felelte Astarte, újabb fülönfüggőt próbálva fel. Ez már elnyerte tetszését, gyorsan a helyére is illesztette. – Hazudsz! – kiáltotta Sachel, miközben felkapott egy remekmívű vázát, és a legközelebbi falhoz vágta. – Te meg tévedsz – folytatta a nő az ékszerezkedést. Miután a fülékhez passzoló nyakláncot is megtalálta, felemelkedett a tükörtől, és Sachelhez fordult. – Lennél szíves kimenni, és visszajönni, ha megnyugodtál? – Vártam eleget, eszemben sincs az ajtó előtt szobrozni! – tajtékzott, újabb hajigálni való ingóságok után kutatva. – Nem akartam hiányos öltözékben mutatkozni – vont vállat Astarte, tekintetében a „Takarodj innen!" üzenet vészvillogott. Sachel felnevetett, s midőn a vámpírnő belátta, hogy ebből a helyzetből nem

356

szabadul egykönnyen, apró biccentéssel jelezte a szobalányoknak, hogy hagyják őket magukra. – Mintha nem láttalak volna elégszer ruha nélkül! S nem csak abból vetkőztél ki, drágám, hanem saját magadból is! Én tanúja voltam már féktelen tombolásodnak, mikor elvesztetted az önuralmad, és ártatlan emberek húsát marcangoltad, kacagva hörpölve vérüket... – dülöngélve, lassan beszélt, mint aki most tért vissza a sarki kocsmából. – Részeg vagy? – kérdezte undorral Astarte, hasonló felfedezésre jutva maga is. – Igen... részeg vagyok a közelségedtől – csuklotta Sachel kómás hangon, mint aki nekromantát, de legalábbis háromféle alfa likantrópot reggelizett, mert mint köztudott, az ő vérük sokkal ütősebb, és elég ahhoz, hogy egy vámpír becsiccsentsen tőle. – Nem lehetsz más férfié, megértetted!? A következőnek kitöröm a nyakát és a tiédet is, drágám, mert ha az enyém nem lehetsz, hát másé se leszel! Most pedig – billent előre – csókolj meg! – Eszem ágában sincs! – tiltakozott a sértett. – És ha nem tűnsz el innen most azonnal, sikítok. – Igen, pontosan ez a célom – és olyan lendülettel vetette magát a féltett nőre, hogy az megtántorodott, és ígéretét beváltva teli torokból sivalkodott. Ami ezután a szemem elé tárult, jóformán sokkoló hatással volt rám. Ha Astarte nem hazudott, ha náluk ez volt mindennapos, hát megértem, miért titulálta az én minden érzékemet borzongató együttlétemet Sachellel „kalandnak". Hancúrjuk láttán ugyanis új értelmet nyert számomra a baszás szó. Igyekeztem felkaparni a mágiámat, hogy a vértől csöpögő emlékből kiszabaduljak, és nagy nehezen kinyitva a szemem, elszakadtam a vámpírnő csuklójától. Lendületből hanyatt vágódtam a padlón, majd remegő tagokkal tápászkodtam fel, kézfejjel törölgetve vértől bíborló állam, ajkam. Először Astartéra néztem, rémülten, egyrészt az emlékSachel viselkedése, másrészt a nő fejében kavargó gondolatok miatt. A város urát saját érdekében árulták el, és ezt saját érdekében nem tudhatja meg. Sachelre fordítottam a pillantásom, sziklára keményült vonásaira, a szemében parázsló szégyenteljes haragra – mintha tudta volna, milyen 357

emléket mutatott nekem egykori szeretője. Szó nélkül odaálltam mellé, és kezét megszorítva Astarte szemébe vájtam a tekintetem. – Ez már a múlt – mondtam, halványan érzékelve Sachel hálás sóhaját a fejemben. De szemeimmel megértést is üzentem, hogy felfogtam, mekkora áldozatot hozott, és ha viselkedését maximálisan el is ítélem, tiszteletre méltó, hogy a szerelme életét többre becsülte saját boldogságánál. Ezt az érzést ismertem, és gyakoroltam is Daniel irányában. A nő szája sarkában apró, szomorkás mosoly villant, és az ígéret: a sírba viszi magával árulásának titkát, és engem is, ha kifecsegem, amit láttam-hallottam. A zavart csöndet Sachel törte meg, amint leült és engem is magával rántott. – Nos... Igen. Most, hogy ez tisztázódott, szabad lesz megtudnom, miért tiszteltek meg látogatásotokkal? Fontolgattam, hogy rekedtes hangon közbevetem: „Az asztalnál nem beszélünk az üzletről.", de arra jutottam, hogy efféle baklövéseket Valery amúgy is százszámra fog elkövetni, semmi szükség rá, hogy én is tetézzem a bajt. Damianos megköszörülte a torkát, sötét szemeiben különös csillogás tündökölt. – Mint bizonyára magatok is tudjátok, hogy bár sok ország a Földön megengedi a vérszívók nyílt megjelenését, s új törvényekkel szabályozza a fajtánk irtását, Göröghon még mindig a régi eszmék elkötelezett híve. – Igen – bólintott Sachel, mintha ez mind csupa új információ lenne számára. – De nem értem, miért ok ez arra, hogy híveiddel meglátogass, mikor tudom, hogy tiszta szívből gyűlölsz. – Bevallom, valóban nem minden hátsó szándék nélkül érkeztünk. Mivel felétek már törvényes a létezésünk, szeretnénk itt letelepedni, elvégre mégis jobb egy régi ismerőstől menedéket kérni, mint egy teljességgel idegen városúrtól, ne adj' Isten, úrnőtől. Sachel arcán egy pillanatra hiú remény villant fel: hátha mégsem kell vérfürdőt rendezni, talán mégis békés a szándékuk, és csupán arra kérik, hogy fogadja be őket. Nem mintha az nem lenne kellőképp veszélyes, de jobb a mészárlásnál. Ám Damianos folytatta.

358

– Természetesen úgy szeretnénk az időnket itt tölteni, hogy önként lemondasz a város vezetéséről, átadod a hatalmat nekem, és persze – halványan elmosolyodott – a kastélyt is. Amennyiben együttműködsz, senkinek a tieid közül nem esik bántódása. Ha ellenállsz, az a te és szolgáid életébe kerül. – Nem szeretnék ünneprontó lenni – vette át a szót Sachel –, hiszen szemmel láthatóan kis híján győzelemmámor ül az arcodon. De a városomról, lakhelyemről s pozíciómról nem mondok le. Amennyiben mindezeket magadnak akarod, meg kell ölnöd engem, s mindenkit, aki mellém áll – mondta változatlan hangon, tiszteletteljes főhajtással megtoldva kijelentéseit. – Ám legyen. Hadüzenet? – villantotta szemét Damianos, és majdnem vicsorgott is hozzá. – Hadüzenet – bólintott nyugodtan Sachel. – De! – emelte fel a hangját, mielőtt a tajtékzó Damianos az asztalon keresztül rávethette volna magát, hogy menten beváltsa ölési szándékait. – Kérlek, ellenségeskedésünket tegyük félre még néhány napig. Holnapután a vendégeim tiszteletére megrendezem a vámpírok bálját, bár halandó és állatszolgáitokat is szívesen látom, mint akár ezt is olvashattátok a napokban. Addig legyetek a vendégeim, biztosítok nektek szállást is, hisz' tengernyi a szoba. Elfogadod az ajánlatot, Damianos? – Elfogadom – felelte az némi gondolkodás után. – Legyen béke még két napig. – Rendben. Akkor most megmutatnám a szobáitokat. Kövessetek! Amint Astarte felemelkedett, mélyen a szemembe nézett, még mielőtt észbe kaphattam volna. Tőzegmocsárként nyelt magába, és nem szabadulhattam. Segíts! – üzente félém. – Segíts, és segítek én is! – azzal egy pillanatra teljes sötétségbe borított, majd elfordult és Sachel után ment, mintha mi sem történt volna.

359

31. FEJEZET – Hát, ezen is túl vagyunk –sóhajtotta Valery, amint lerúgta a kényelmetlen magas sarkúi topánt, és az ágyra vetette magát. – Bár nem hiszem, hogy jó ötlet volt Sacheltől felszólítani azt a fószert, hogy tessék csak nyugodtan kinyiffantam minket. – Hát én sem hiszem – feleltem, és odaültem mellé az ágyra, törökülésbe húzott lábakkal, minek következtében a csicsa ruha a derekamig ugrott. Nem törődtem vele. – Itthon leszel, avagy a városban szándékozol kóricálni éjhosszat? – Riley emlegetett valami klubot, ahová szerinte feltétlenül el kell látogatnom, de kétlem, hogy ilyen körülményék között Sachel elengedne minket. 'Pontosabban engem biztosan, de Riley-nak tutira akad valami halaszthatatlan tennivalója – forgatta a szemét, és hanyatt dőlt az ágyon, követve példámat az estélyi felgyűrődésére vonatkozólag. – Ugyan már– mosolyogtam a durcás arcba. – Ne ráncold az orrod, mert öregít. Különben is már csak két nap. – Két nap, míg meghalunk, vagy két nap, míg vége? – fintorodott el. – Hát azt én is szeretném tudni. De valahogy vége lesz, még ha halállal is – morogtam mélabús hangon. – Amúgy mit mutatott neked ővámpírságossága? – pislogott fel rám. – Ne is kérdezd – sóhajtottam, azzal beszámoltam ama bensőséges szerelmi jelenetről, melynek szemtanúja voltam, és ha már élménybeszámolóba bonyolódtam, nem hagytam ki a távozáskor észlelt tőzegélményt sem. – Segíts, és segítek én is? Mégis miben? Mi a francos frászban tudna, vagy úgy egyáltalán, miben akarna segíteni? Gondolkodó arcot vágtam. Valeryvel nem osztottam meg a vámpírnő fejében véletlenül (?) elcsípett gondolatokat. Mi van, ha ő rohadtul nem is akar itt lenni, és magasról letojja a városunkat, Damianos meg

360

rángatja, mint egy marionettbábut? Vagy most engem is hülyíteni akar? Mi haszna lenne belőle? Bosszút akar állni a megtört véresküért? – Fogalmam sincs – ráztam a fejem, és Danielre gondoltam. Ő is jön a bálra a többi farkassal együtt. Ha baja esik? Ha most, hogy végre visszakaptam, végleg elveszítem? Ám nem maradt idő a kétségbeesett filozofálásra, mert Riley kopogtatott, és kérte Valeryt, hogy öltözzön át, és gyorsan lépjenek le, mielőtt Sachel visszavonja azt a „jól van, menjetek, ha muszáj"-t. Enyhén bosszantott a tudat, hogy Valery szabadkozva elköszön, és a szobájába megy átvedleni, végül Riley-val elpályáznak a központba vagy a barátnőm lakására, és hajnalig remekül szórakoznak, míg én itthon savanyodom, és legfeljebb Sachel lótifutija, frissítőfelelőse, szolga-előkerítője és vendégseggnyalója lehetek. Aztán úgy döntöttem, hogy a nagy büdös francokat! Míg farmernadrágot és hupisárga hosszú ujjút kerestem elő, Daniel számát tárcsáztam. – Igen? – hallatszott a farkas hangja. A háttér zenei aláfestését tucctucc mjúzik, beszélgetés, nevetgélés, pohárcsörgés adta. – Szia, édes, hol vagy? – kérdeztem, nem tudván eldönteni, ez a háttérzaj melyik általa látogatott lebujhoz tartozik. – Számonkérés? – Kíváncsiság. – A VIP Clubban vagyunk a srácokkal – felelte. – Akarsz beugrani? – Még fontolgatom. – Nyugodtan, csak mutatkozz be, és már jöhetsz is. Mondtam Joenak, hogy mostantól megint beengedhet. – Rendes vagy. Számíts rám fél órán belül. – Ne rémisztgess! Gyere, várunk. – Szeretlek. – Szia. Kocsiba vágtam magam, és a szakadó hóban a belváros felé vettem az irányt. A VIP Club nem véletlenül kapta fontoskodó nevét; valóban csak a város krémje gyűlt oda, színészek, zenészek, na meg azon apucik kislányai – és fiai – akiknek sikerült elég vastagon megkenni a biztonsági őrt vagy az igazgatót.

361

A város szívében magasodott kék neonokkal dekorált épülete, az utca tele márkásabbnál márkásabb verdákkal. Meghúzódtam szerény járgányommal a Mercik, Bömbik és Jaguárok között, majd a gyanús képpel fixírozó biztonsági őr felé indultam határozott léptekkel, erősen reménykedve, hogy nem fogok pofára esni a magas sarkú csizmában. Miután balesetmentesen elevickéltem a bejáratig, épp beléptem volna a kellemes zenéjéről és krémszínű bőrgarnitúrájáról elhíresült szórakozóhelyre, ám az ajtóban álló fazon sorompóként elzárta előlem az ajtót. – Ácsi, kislány. Ide nem jöhet be akárki – ráncolta a szemöldökét. – Nem is vagyok akárki – mosolyogtam a szemébe. Egy pillanatig még szigorúan méregetett, majd boldog álmélkodás terült el széles arcán. – Csak nem... Lilian? – De bizony, hogy ő. Vagyis én. Nem szép tőled, hogy már meg sem ismersz, Joe – ingattam a fejem a vidéki pasit kellőképp zavarba hozva. – Röstellem is – morogta, de szürke szemeiben még ott táncolt az álmélkodó vidámság. – Rég voltál itt, no. Örülök, hogy újra együtt vagytok a kis szöszivel. Az a lány nem volt rossz csaj, na de azért... – húzta el a száját, sokatmondóan forgatva a szemét. – De nem tartalak föl. Menj csak be! Belejtettem az előcsarnokba, és leadtam a kabátom a ruhatáros csajnak. Ő bezzeg rögtön felismert, sőt még hadarni is kezdett legújabb hódításairól, melyeket szívesen megvitatna velem, ha van kedvem dumálni. Megígértem neki, hogy amint az időm engedi, elcseverészünk egy ital mellett, majd megérdeklődtem, hol találom a pasimat. Nyugtázva, hogy a 7-es különteremben próbálkozzam, körülnéztem a fő helységben. Az emberek kényelmesen terpeszkedtek a nyikorgó ülőgarnitúrákon, iszogattak, dohányoztak, itt-ott éles nevetés hasított a félhalk zenébe, ami inkább csak háttérzajként szűrődött a diszkréten rejtőző hangszórókból. Néhányan mosolyogtak rám, amint elhaladtam mellettük, mások egy biccentéssel vették tudomásul újbóli felbukkanásom, megint mások jó estét kívántak, hellóztak, sziáztak, régláttalakoztak, vagy lenézően elfordították a fejüket. Mindenkinek az illő módon reagáltam, különös 362

tekintettel a felém vitorlázó, velem egyidős lányra. Tubusból nyert szőke haját két oldalt fonott copfban viselte, babakék Barbie-szemeiben meglepettség, csalódottság és düh egyszerre villant. Egyenes orra alatt gúnyos mosolyra rándultak vörösben játszó keskeny ajkai. Melleit félig takaró piros, flitterekkel kivarrt topot és egyszerű fekete szoknyát viselt, ám a térd fölé érő fekete csizmák sarokkopogása hallatán egy harkály a föld alá menekült volna szégyenében. – Lily! – kiáltotta művi lelkesedéssel. – Hát te? – Üdv, Mia – biccentettem kimért mosollyal. – A hetesbe tartok. Illett volna megkérdeznem, csatlakozik-e, de eszem ágában sem volt a frissen visszaszerzett pasekom közelébe vinni, mivel elég régóta feni rá a műkörmeit, sőt a tudomásomra hozta, hogy mindennemű védekezés ellene idő– és erőpocsékolás, mert ha ő akar valamit, akkor úgyis megszerzi, ne is tétovázzak, álljak szépen félre. Ezt tudomásul vévén vállon veregettem, és biztosítottam róla, hogy amennyiben Daniel szeretne vele bárminemű kapcsolatba bonyolódni, én készséggel szabad utat engedek majd nekik, de amíg ez nem következik be, lesz szíves a kőkemény farát ötméteres távolságon kívül tartani a pasimtól, nehogy hirtelen felindulásból kikaparjam a szemét. – Miért, ki van ott? – kérdezte egy mentolos rágón kérődzve, hátrafordulván megbámulva a barna bőrrel bevont, hangszigetelt ajtót, melyen fehér fémtábla jelezte a hetes számot. – A Dark Rose. Még nem is hallottad, hogy megint összejöttünk Daniellel? – kérdeztem ártatlanul. – Hála az égnek, akkor még nem firkálnak rólunk a vécépapírlapok. És te? Csak nem új pasid van? – De igen. – Ó, és ki az áld... a szerencsés? – Ismered a Halálos szerelem című sorozatot? – Volt szerencsétlenségem a reklámjához – bólintottam, felidézve az egyik tusfürdőoperát népszerűsítő kisfilmet. – Na, a főszereplő csávó, Dave Simon, meghívott egy kávéra, aztán összejöttünk – csacsogta vidáman, szinte maradéktalanul elnyomva a hangjába vegyülő savanyúszőlő-fílinget. – Hát... gratulálok. De ha nem haragszol, sietek.

363

Azzal, nagy lendülettel faképnél hagytam, kopogás nélkül benyitva a hetes szobába. Odabent ugyancsak bézskanapé állt, és rajta ült-hevert a Dark Rose négy tagja: Anthony és Michael, a két leopárd, a vérpatkány Adrian és végül, de a legkevésbé sem utolsósorban Daniel. Az idebent szóló diszkózene mellett a társaság részét képezte továbbá a rattanlábú, négyszögletes üveglapos dohányzóasztal, a rajta álló tucatnyi sörös– és egyéb alkoholtartalmú üveg, üres poharak és egy csikkekkel teli hamutartó. Persze az ide-oda flangáló, táncoló-riszáló, igencsak lenge öltözetű hölgyekről sem szabad megfeledkezni, akik a négy aranyifjú szórakoztatását tűzték ki rövid távú céljukként. Egy pillanatra miden fej felém fordult, majd Anthony lecsapta a kezében billegtetett sörösüveget, felpattant és felém lódult. De én sem késlekedtem. „Anthony!" sikkantással vetettem rá magam; elrugaszkodtam a földtől, és lábaimat a dereka, kezeimet a nyaka köré fontam. A leopárd körbefordult velem, majd óvatosan levakart magáról és szemügyre vett. – Kicsi Lily! – kiáltotta vidáman, és szélesen vigyorgott hozzá. Hosszú barna haja lófarokba kötve röpködött, fülében újabb ékességeket fedeztem fel: gyűjteményét apró koponyával bővítette. Kigombolt fekete inge nyakában himbálózó kollekcióját is közszemlére tette – vékony ezüstszínű láncokon különböző medálok függtek: mikrofon, négylevelű lóhere, patkó, violinkulcs, félhold és a többi. Egyik csuklójára is jutott a láncokból, bár itt már nem lógadoztak medálok. Öltözéke további részét szegecses farmer és márkás sportcipő képezte. Anthony volt a maga száznyolcvanhét centijével, aki az egész kicsililyzést kitalálta, és bár eleinte még csak ő szólított így, egyre többen hallották tőle és kezdték használni, míg a végén ott tartottunk, hogy már olyanok is emlegettek a cseppet sem hízelgő titulussal, akik még csak futólag se ismerték Anthonyt, vagy épp a százhetven centimmel jóval föléjük tornyosultam. Az ilyeneket nyomatékosan megkértem, hogy mellőzzék ezt a bizalmas megszólítást, mert esetleg meg találok haragudni rájuk. Anthony az apám, a bátyám, az önkéntesen jelentkező, bár sosem kihasznált szeretőm és egyben testőröm-tanácsadóm volt egy 364

személyben, elvégre először őt szerettem volna huzamosabb időre magamhoz láncolni. Egyszerű Dark Rose-rajongóként, sivalkodó tinilányként kezdtem, hiszen Daniel együttese nem tartozott a tiszavirág életű, nyáladzó fiúzenekarok közé. Lassan már tíz éve voltak színpadon, bár csak két éve, midőn minden tinédzseres vonásukat kinőtték (legalábbis külsőleg) tettek szert világhírnévre. Eleddig csupán kisebb koncerteket adtak, gyakran ingyen, vagy nevetségesen alacsony fizetésért házibulikon fokozták a hangulatot. Aztán kirakták az akkori énekesüket (az illető azóta fényes szólókarriert futott be, majd narkósbotrányai hamar le is söpörték a rivalda-fényes színpadról), Anthony pedig előmászott a dobok mögül, és a Dark Rose pillanatok alatt befutott. Egy kellemes estén úgy döntöttem, hogy ha nem akarok elvegyülni az arctalan, névtelen, egyszer használatos rajongó lányok táborában, lépéseket kell tennem, méghozzá gyorsan. A következő koncerten az első sorba verekedtem magam, onnan ugráltam, kiabáltam, csápoltam, ordítottam a dalszövegeket és kétségbeesetten nyúlkáltam Anthony keze után – csak-úgy, mint a többi száz meg ezer csaj. Miután rádöbbentem, hogy ez nem fog működni, a koncert végén a visszavonuló fiúk után próbáltam menni, döntésemet egy fecsegős kedvű biztonsági őr megjegyzésére alapozva, miszerint de jó is a srácoknak, mert a sok ugrabugra után egy rakás szajha tesz kedvükre. Mindenre elszántan vártam be az egyik ilyen lányt, akit akkor már kellőleg fejlett mágiámmal sikerült meggyőznöm arról, hogy épp mostanság készült felhagyni ezzel az életmóddal, és családot szeretne alapítani. Életkoromnál fogva a boldog, új élet utáni vágyat csupán egy napra tudtam a hölgyikében felébreszteni, de ez éppen elég volt arra, hogy lenyúljam a névkártyáját, és bejussak a VIP-szobába. Szerencsétlenségemre Anthony személyesen ismerte a csajt, akinek a nevét kölcsön vettem egy estére, így kénytelen voltam színt vallani. Meglepő módon nem kiáltottak biztonsági kétajtós szekrényért, inkább ámultak az eltökéltségemen, és volt egy remek éjszakám beszélgetéssel, piával és táncosnőkkel, bár ez utóbbiak engem nem érdekeltek különösebben.

365

Úgy tűnt, sikerre vihetem terveimet, Anthony ugyanis a reméltnél is nagyobb érdeklődést mutatott irányomban, és már az első randit is megbeszéltük. Mondanom sem kell, dagadt a mellem a büszkeségtől rendesen. Én, Lilian Carro megszelídítettem a hatalmas rocksztárt, enyém a dicsőség! Anthonynak köztudomásúlag problémái voltak a piával, a cigivel, a narkóval és a nőkkel. Pontosabban, a környezete ezt problémának fogta föl, ő viszont saját bevallása szerint, „csak tudja, hogy kell élni." Még a randi előtt volt egy kis dolgom a Zeneművészeti Egyetemen. Az igazgatónő személyes találkát kért tőlem, a jövőjének részletes elemzése céljából, mivel akkortájt még nem volt cégem, csupán apróhirdetést adtam fel, és a jelentkezőkhöz házhoz mentem. Az irodája előtt várakoztam, mikor kilépett onnan egy feldúlt, hosszú fekete hajú, karcsú nő, nyomában Daniel, arcán félig beletörődő, félig bűnbánatos vigyorral, hátán a gitárja bőrtokjával. Láthatóan nem ismert fel, csak kivágtázott az épületből, én meg vállat vonva bevonultam az irodába, és elbeszélgettem az igazgatónővel. Kifelé menet rátaláltam Danielre a hosszú, fehér lépcsőn ülve, gitárját babusgatva. Énekelt. Leültem mellé. – Emlékszel rám? – kérdeztem mosolyogva. Egy pillanatig szemöldökráncolva gondolkodott, majd felderült az arca. – Hát persze! Te vagy a kiscsaj a koncert utánról – bólintott. Kiscsaj, mi, mikor te vagy a fiatalabb! Zavartan lesütötte a szemét. – De a nevedre nem emlékszem... – Semmi baj. Lily vagyok – kezet fogtunk a gitár felett. – Itt tanulsz? – böktem fejemmel az egyetem gigantikus épülete felé. – Tam, még egy fél órája – ingatta a fejét. – Kirúgtak? – Nem. Másik iskolába tanácsoltak el tanulmányaim folytatása végett. – Szóval kirúgtak. – Igen – vigyorodott el. – Valami balhéba keverdtél? – bátorítóan megszorítottam a kezét, bár láthatóan nem volt szüksége rá. – Mondhatni. Megdugni a szolfézstanárnődet balhénak számít? 366

– Hát, ha kirúgnak érte – vigyorogtam vissza. – Bár meglepő, hogy nem ő vesztette el az állását. A fekete csaj, aki előtted jött ki az irodából? Daniel bólintott. – A legszomorúbb, hogy abszolút nem is bánom. Sőt. Totál megérte. Így legalább képes leszek csak a Dark Rose-nak élni – összecsomagolta a gitárját és felállt. – Ha van kedved, dumálhatnánk még máskor is. Ráérsz valamelyik este? Mosolyogva kezet nyújtott, és miközben felsegített a lépcsőről, már tudtam, hogy nekem nem kell Anthony. Bánom is én, ha ő a frontember, Daniel mosolya és ragyogó tekintete magával rántott egy szárba szökkenő szerelem mélységeibe, ahonnan nem volt menekvés. Bár tulajdonképp eszem ágában sem volt menekülni. Az emlékezés végeztével Daniel ölébe fészkeltem magam, ezúttal az ő nyakát ölelve át, lábaimat keresztbe rakva. – Halljátok, hogy jártam tegnap – ingatta a fejét Michael. –Jöttem a főút mellett hazafelé kocsival, és látom, hogy az árokban egy vadiúj Honda fekszik, mellette egy kétségbeesett szőke nő. Gálánsan megálltam, hátha kell neki segíteni, s mire odaérek, csak azt hallom, hogy egyre sopánkodik, hogy „a férjem, férjem". Megijedtem rendesen, mert ha a férje tényleg ott van a kocsiban, hát nem tudtam, kiszedték-e volna onnan egy darabban. „Ott a férje?" – kérdezem rémülten, erre azt mondja: „Nem, nem, de mit fog szólni!?" Hát az agyam eldobom! Hogy lehet valaki ennyire hülye? Kérdezem tőle segítséget hívott-e. Erre közli, hogy nem, mert arra várt, hogy jöjjön valaki, meg amúgy se tudja, kit hívjon. Hát mondom, az autómentőt vagy a sima mentőt vagy úgy egyáltalán a segélyhívót. „Van egy telefonja?" Na itt mondtam neki, hogy ne haragudjon hölgyem, de oldja meg – visszaültem és hazajöttem. Látszik, szőke volt... Mindenki nagyot nevetett. Adrian felemelte a mutatóujját, hogy jelezze, mondani akar valamit. Ahogy a röhögés elcsitult, megköszörülte a torkát. – És ilyenkor jönnek a szőke nős viccek, mi? – Miért ne? – kérdeztük egyszerre Daniellel.

367

– Ejnye... Tudjátok, miért nevetnek a barna nők a szőke nős vicceken? – vonogatta a szemöldökét, mire egy emberként vágtuk rá: Miért? – Mert azt hiszik, hogy rájuk nem vonatkoznak... A fiúk egytől egyig harsány nyerítésben törtek ki, míg én durcás arccal néztem rájuk. Kikérem magamnak! – Na és azt tudjátok-e, miért olcsóbb női agyat venni, mint férfit? – mosolyodtam el kegyetlenül. – Mert kevesebbet ér! – rikkantotta Anthony. – így van – bólintottam, mire a leopárd elégedetten elvigyorodott. – Mert a férfiakéval ellentétben elég sokat használták. – Ott a pont – kacsintott Michael. – Mondd csak, Lily – mondta Anthony, amint kényelmesen elhelyezkedett –, akkor hogyan is lesz holnapután az a báldolog? Elhúzott szájjal néztem Adrian ra. – Menj ki! – kértem. – Nem foglak elárulni titeket – nézett rám sértett gúnnyal. – Beszélhettek előttem, nem fogok köpni. – Magadtól nem, ezzel mind tisztában vagyunk – helyeseltem. – De Luciano hívóállata a patkány, és ha azt találja neked mondani, hogy mondj el mindent, amit tudsz, akkor köpni fogsz, mert nem lesz más választásod. Ezt nem kockáztathatjuk. Adrian nagy hévvel felpattant, és tüdejét teleszívta levegővel, hogy válogatott sértéseket vágjon a fejünkhöz, de végül a levegőt kifújta, és a „nevetséges" szót mormolva elhagyta a helyiséget. A nők rendületlenül táncoltak a háttérben. – Tehát... Úgy tervezzük, pontosabban Sachel úgy tervezi, hogy körültapogatjuk az ellenség határait, és hajnali egykor megkezdődik az offenzíva – daráltam halálos komolysággal. – Hajnali egy? – hitetlenkedett Michael a maga tengerkék szemével, ami nagyszerűen kiemelte a szemébe lógó fekete hajat. – Nem logikusabb nappal botot kalapálni a szívükbe, minthogy éjjel, hatalmuk teljében cicózzunk velük? – De igen, számunkra logikusabb – bólintottam. – Vámpíréknál azonban másképp működik a dolog. 368

– Na de... – Kuss! – fogtam be gyengéden Daniel száját. – A tervet nem kell kritizálni, magunktól is tudjuk, hogy szar. Viszont Sachel azt mondta, hogy ezt csináljuk, tehát ezt fogjuk csinálni. – Miért? – kérdezte Anthony. – Miért, ha egyszer nyilvánvalóan hülyeség? – Azért, mert Sachel hívóállata vagy, és ha megfeszülsz, akkor is azt kell tenned, amire utasít. – De a farkasoknak nem parancsolhat! – ellenkezett Daniel. Majdnem ledobott az öléből a nagy felindulásban. – Nézd, édes, vázolom a felállást – kezdtem türelmesen. – Sachel megmondja a cicáinak a frankót. Alain megbeszéli Claudiával, mint királynőjével. Claudia elmondja Grahamnek, mint pasijának. Graham elmondja a falkának, többek között neked. Mostanság nem vagy olyan helyzetben, hogy ellentmondj neki. Nincs választásod. – De neked van. – Nincs. Ha én nem csinálom, Jessica sem csinálja. Ha már ketten leállunk, Valery is megtagadja az engedelmességet – az ujjaimon számoltam a lázongókat. – Ez után, amilyen hülye, Riley, Valery pasija is szembeszállna Sachellel, és akkor olyan büntetést kap, hogy belezöldül. És azt Valery nem bírná ki. Nem kockáztatok. – Ez most valami mártírkodás? – vetette közbe Anthony. – Nem. Ez barátság. Anthony forgatni kezdte a szemét, de nem törődtem vele. – Tehát ez a felállás – csaptam össze a tenyerem. – Túl leszünk rajta, és minden döcög a maga útján tovább. – Na persze... – morogta Michael. – Ha túléljük egyáltalán. – Ha nem éled túl akkor meg már tökmindegy, nem? – replikázott Daniel. – Óóó, írjunk végrendeletet! – lelkesedett Anthony. Színpadiasan a mennyezeten pörgő ventilátorra emelte pillantását, kezét a szívére szorította. – Drága öcsém, Dale! Minden óvszertartalékom a tied! Végezd be a nagy munkát, melyet bátyád elkezdett, és amely mellett haláláig kitartott!

369

Daniel és Michael felröhögtek, és a hahotába bekapcsolódott a visszatérő Adrian is, aki, ki tudja, honnan, tudta, mikor jöhet be. Nem hallgatózhatott, mert a hangszigetelt ajtón még az alakváltófülek sem kagylózhatnak át. – Ez hogy hangzik? – kérdezte Daniel. – Szeretett édesapám! Visszaadom az összes Playboyt, amit a szekrényedből kilopkodtam. Tégy velük belátásod szerint! Add, mondjuk egy fiatal srácnak, hogy részesülhessen a nagy mellek iránt érzett szenvedélyből! Ismét kitört a nevetés. Anthony mindenkinek whiskyt töltött és jégkockákat potyogtatott bele. – Egészségetekre! – rikkantotta, és felhajtotta az egészet, majd kihalászott egy jégkockát a pohár aljából, és szopogatni kezdte. – Ti ezt nem is veszitek komolyan? – kérdeztem, beleszürcsölve Daniel italába. Nem tudtam egyetérteni a viháncolással, elvégre a pasim halálának eshetőségétől kedvem támadt bőgni, idegrohamot kapni, sikoltozni, ölni, de a nevetés szóba se jött. – Miért, mit csináljunk, sírjunk? – vigyorgott Michael, belekortyolva a jegestea-színű italba. Körkörösen lötyögtette a poharat, és érdeklődve hallgatta, hogy kocog az alján a jég. – Ha nekiállunk a sorsunkon szörnyülködni, attól nem lesz jobb. – De nem ám. Ha lenne elég időnk, tarthatnánk egy búcsúkoncertet – bár a mondat végét már a számba motyogta bele, tekintve, hogy sürgősen meg kellett csókoljam. Ki tudja, hányszor tehetem még meg, ha kitör a cirkusz? – Mi lenne – ragyogott fel Anthony szeme –, ha a következőt teliholdkor tartanánk, és átalakulnánk a színpadon? – Felzabálnátok a nézőket, az lenne – morogta Adrian. – Én meg elcsócsálnám a kábeleket. – Alain amúgy sem díjazná az ötletet – tette hozzá Michael. – Graham meg pláne. – Nem kell tudniuk róla – vigyorgott Anthony, és rágyújtott. Szabad kezével rásózott az éppen elhaladó táncosnő seggére, mire az felháborodva felsikkantott. – Ez a munkád, szivi – vont vállat a leopárd, és a sietve távozó lány után pöfékelte a füstöt. – A közelgő hacacáré ünneplésére holnap – löttyintett újabb adag whiskyt a poharába – 370

elmegyek a legmocskosabb helyre ebben a városban, és annyit fogok inni, hogy GPS-szel se találok haza. Sőt! – kiáltott, magasba emelve a poharát. Homályosodó tekintete láttán arra gondoltam, egyáltalán ma haza fog-e találni. – Ha sikerül felhívnom Briant, egy kis anyagot is beledobunk! Felszedek egy tucat csajt, és úgy, de úgy megadom nekik, hogy az anyjuk se ismer rájuk! – Nincs neked véletlenül barátnőd? – vetettem közbe. Anthony legyintett. – Ki tart velem? – Én! – vágták rá a fiúk mindhárman. Lazán tarkón legyintettem Danielt. – Úgy értem – pislogott –, hogy én nem... – Haver, nem is papucs vagy, hanem mamusz – verte hátba Adrian. – Daniel a holnap éjszakát velem tölti – mosolyogtam rá. – Hűűű! Elvégre olvastátok, mit mondott Sachel – vonogatta a szemöldökét Michael. – Hogy Lily olyat tud, amit a többiek együttvéve sem... – Hát akkor csináljuk barátilag öten – veregette meg a vállam Anthony. – Szó se lehet róla – vágta rá Michael. – Ne mondd, hogy nem akarod ezt a nőt az ágyadba – hitetlenkedett Anthony. – Téged nem akarlak az ágyamba... – Kapd be – ingatta fejét a visszautasított. – Eszemben sincs. Elhiszem, hogy nehezen bírod az elutasítást, de... – Jól van, hát, ha nem kell harminc centi, akkor nem kell... – Hé! – vágtam közbe. – Még itt vagyok! – És? Kevesled? – vigyorgott Anthony olyan szélesen, hogy ha nem lettek volna fülei, a szájsarkai összeérnek a tarkóján. – Daniel nagyon elkényeztethetett... – Mindannyian kinyalhatjátok – sóhajtottam felkászálódva Daniel öléből, és az asztalra tettem a kiürült poharat. – Ez most komoly volt? – Nem! – vágtuk rá Daniellel.

371

–Jól van, na – visszakozott feltartott kézzel Anthony. – Már kérdezni sem szabad? – További jó szórakozást – mondtam emelt hangon, alaposan megcsókolva Danielt. Mikor kiléptem az ajtón, még elért Anthony „Én nem is kapok!?" kérdése. Felderengett, miért is szoktam le a velük való bulizásról.

372

32. FEJEZET Tudom már, miért lesznek a modellek drogosok és öngyilkosok. Ezt nem lehet kibírni! Négy, 4, azaz négy órája igazgatták a ruhámat, a hajamat és a sminkemet. Valery is nagyon szenvedhetett néhány méterre tőlem, mert idáig hallatszott, hogy a Karib-tenger kalózaiból ismert Hoist the colours című dalt dúdolgatja idegnyugtatónak. Egy seregnyi varrónő pattogott körülöttünk, mert bár Sachel zseniálisan eltalálta a lábméretünket, a ruhákat már nem sikerült ilyen művi pontossággal elékészíttetnie. Valerynek bő volt mellben, nekem szűk derékban és Jessicának tíz centivel hosszabb a kelleténél. Ő egyébként egy külön helyiségbe vonult vissza a varrónők erősebb idegzetű kisebbségével, ugyanis a gyengébb személyiségűek közül már kettőt sikerült sírva fakasztania. Épp a sokadszorra kiigazított estélyit adták rám körülbelül öten, mikor Sachel bemasírozott. – Hogy állnak a hölgyek? – érdeklődött. Ő maga még sehol sem volt hozzánk képest, határozottan bőrgatyában és kócos hajjal flangált, és megállás nélkül dirigált. – Így jó lesz? – kérdezte a kontyos varrónő rám nézve. Megszemléltem a kiengedett derekú holmit, és kérdőn Sachelre pillantottam. – Szerinted? – Be kéne szűkíteni mellben – simogatta az állát. – Mi? Minek? Ez így tökéletes, ahogy van. -Tudom... De ha szűkítjük, akkor a melleid sokkal jobban... – a megfelelő szavakat keresgélve hadonászott a kezével. – Kibuggyannak? – vontam fel a szemöldököm – Érvényesülnek – mondta végül. – Nem szeretnénk eldugni a szépséget, amivel rendelkezünk, elvégre... Az isten szerelmére, mit csinál!? – rivallt rá a Valery hajával ügyködő csajra. – Tegye le azokat a csavarókat! Azt a hajat ki kell vasalni, ez magától értetődik! – Nem kéne neked készülődnöd? – köszörültem meg a torkom. 373

– Te jó ég, dehogynem... Megyek is... Ügyesek legyetek! – azzal ki fordult az ajtón, arcán álmodozó kifejezéssel, mint aki nincs is magánál. Valószínűleg nem is volt. További másfél óra múlva az egész falat elfoglaló tükör előtt álltunk mindhárman, és megállapítottuk, hogy nyomokban sem hasonlítunk szokásos önmagunkra. Valery halványkék selyme csodálatosan állt, ha nem is tökéletes, de erősen afelé tendáló alakján. Szögegyenesre vasalt barna haja függönyként keretezte alapozóval vastagon bemeszelt arcát. Fülében, nyakában, karjain, még homlokán is apró gyémántok szikráztak, feketével kihúzott szemei, durván meghosszított szempillái és a ragyogó kék szemfesték évekkel öregebbnek mutatták. Szája vörösen fénylett, bár körmei, melyekkel egészen addig vakargatta az alapozót, míg a sminkes rá nem sózott egy hatalmasat a kezére, jégkékben pompáztak. A Jessica nyújtotta ütős összhatást nagyban roncsolta a durcás arckifejezés, mellyel megszépített önmagát vizslatta. Sachel igencsak drámaira vette a figurát, mikor számára választott viseletet. Fényes, fekete tafota volt ejtett vállakkal és mély dekoltázzsal, derékban erősen karcsúsítva. Fekete, feltehetőleg ónix ékszereket viselt, színben hozzáillő könyékig érő kesztyűvel. Hajával semmi különöset nem csináltak, csak valahogy dúsabb hatásúvá tették, amitől az embernek az az érzése támadt, hogy ha az arcához simítaná a vörös fürtöket, azok rátekerednének és megfojtanák. Szemein füstös hatású, szürke pacsmag, ajkain ragyogó, vérpiros rúzs. Ragaszkodott hozzá, hogy kaphasson valami táskát, amiben cipelheti a stukkerét, mert ő anélkül ugyan nem parádézik több száz vérszopó között. Saját magamat is hitetlenkedve szemléltem a lefelé bővülő táncruhában; színben a vér és a mélybordó vörösbor egyvelege volt, enyhén fűzős hatású felsőrésszel. Az aranyosan ragyogó zsinórok által elválasztott rombusz alakú részek némelyike néhány árnyalattal sötétebben játszott. A ruha hosszú ujja után apró akasztó következett, melyet a középső ujjamra kellett erősíteni. A mély, V-alakú ruhakivágás lehetővé tette a gigantikus, aranyrubin díszítésű nyaklánc viseletét, s megkaptam a hozzá illő többi testtájra való ékeket is. A hajamat erősen begöndörítették, így az minden lépésnél rugózva ugrált a nyakamban. 374

Megkaptam a magam erős sminkjét is: sötét, titokzatos szemeket és bíborban csillogó ajkakat. Mindannyiunk karján ott fénylett a megkülönböztető arany karszalag. – A francba is... – morogta Jessica. – Jól nézünk ki. – Aha – vigyorogtunk egyszerre Valeryvel. Jessica felkapta a ruhához passzoló tatyót, ami a stukkert rejtette, és mélyet sóhajtott. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor Sachel kopogás után belépett, és szélesen elmosolyodott. – Hölgyeim, önök elragadóan, csodásan pompázatosak –biccentett felénk vigyorrá transzformálva a konzervatív mosolyt. – De ó, jaj! – kapott a melléhez. – Sajnos indulnunk kell. Lily, ha lennél olyan kedves, és megtisztelnél azzal, hogy a karomon vonulsz be! – nyújtott felém a kezét. Rá akartam szólni, hogy ne színpadiaskodjon már, de azt hiszem, a valódi érzelmeinek rejtegetése végett szüksége volt az eltúlzott külsőségekre. – Sachel, tudsz adni pár percet nekünk? – kérdeztem. A vámpír bólintott és visszahúzódott. Nagy levegőt vettem, hogy világokat megrengető érzelgős hülyeségeket mondjak, de Jessica belém fojtotta a szót. – Ha most búcsúzkodni kezdesz, te kapod az első golyót –lóbálta meg a táskát az orrom előtt, és kimasírozott a szobából. Kettesben maradtunk Valeryvel. – Hát... – köszörültem meg a torkom. – Akkor talán... menjünk... – Menjünk – bólintott, de egyikünk se mozdult. Még egy pillanatig meredtünk egymásra, majd egyszerre az ajtó felé indultunk. Odakint belekaroltam Sachelbe. Valery Riley-hoz lépett, Jessica pedig már elfoglalta helyét a számára kijelölt fiatal, jóképű leopárd mellett. Sachel és a vöröske csipkés-zsabós klasszikus szerelésben feszítettek, a Billy névre hallgató sötét hajú, és szemű cicus azonban bőrgatyában és fehér ingben parádézott. A bálterem felé haladva csatlakozott hozzánk Julien és Francine párosa, Dorah egy leopárddal, majd további párok ruhák színes kavalkádjában; szemet bántóan ragyogó ékszerek, éhesen villogó, várakozással teli szempárok, parfüm és kölni fojtó illata vettek körül minket. 375

A bálterem arannyal kivert, vaspántos tölgyfa ajtaja elé értünk. Mire várunk? Sachel, mintha meghallotta volna ezt a gondolatot, hangosan felelt: – Pontban kilenckor vonulunk be. Borzongva néztem fel az ajtóra. Mintha az lenne válaszfal, ami elszeparál a katasztrófától. Amíg csukva van, és előtte állok, meg lehet fordulni és elrohanni, elkerülve ezzel minden kellemetlenséget, de ha egyszer kinyílik és belépsz rajta, mindennek vége, nem menekülhetsz. A ránk váró, csillogó külsőbe csomagolt haláltusa gondolatára eszembe jutott valami. Hangosan szavalni kezdtem: – Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, / én rajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. Sachel rám villantotta szemfogait, és egy vámpírtól meglepő módon átvette a szót: – Nagy Alkotóm vezette az igazság: / Isten hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság. Keserű mosollyal, de rendületlenül tovább idéztem. – Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, /csupán örökkel, s én örökkön állok... – elakadtam, nem tudván felidézni az utolsó sort. Segélykérően néztem Sachelre. – Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – mondta, meghatározhatatlan ragyogással a szemében. Ó, igen. Már nagyon is emlékeztem.

376

33. FEJEZET Hangos kongás jelezte a kilenc óra túl korai jöttét. A csicsás kétszárnyú ajtó kitárult, és Sachel ünnepélyes mosollyal bevezetett a bálterembe. Tizennyolc évesen a szalagavatómon nyáréjkék nagyestélyiben táncoltam a virágoktól díszlő gimnázium fényesre polírozott kövű aulájában. A partnerem az a végzős évfolyamtársam volt, akiért sikoltva ájult minden csaj a legkisebbektől a legnagyobbakig, s még a tanárok is megjegyezték, hogy „Milyen jó kiállású ez a Johnny gyerek". Körülálltak minket az ünneplőbe cicomázott, könnymázoló szülők, nagyszülők, kistesók, vidáman-meghatva tapsolva egy-egy szám végén, hogy aztán grandiózus virágcsokrot nyomjanak kellően kicsípett sarjaik kezébe. Én senkitől nem kaptam virágot, elvégre nem volt senkim, aki efféle gesztusokkal kedveskedhetett volna. A tánc és az azt követő állófogadás között lévő holtidőt a legtöbben arra használták fel, hogy családtagjaikkal folytassanak jelentéktelen csevelyt, avagy külsőjükre, tánctudásukra, elért eredményükre vonatkozólag hallgassák a dicséreteket, tréfás megrovásokat, netán megvitassák, végső soron melyik egyetemre esett a választásuk, esetleg külföldre utaznának előbb nyelvet tanulni. Csupa formalitás, könnyáztatta, bár mosolygós, tánctól kipirult arcok, csilingelő nevetés, fejrázás, apró legyintések egy-egy nagybátytól érkező sületlenség hallatán. Én magam az alkalom tiszteletére kivételesen kitakarított női mosdó sarkában kuporogtam felhúzott térdekkel, körülöttem a mindent beborító ruhával, fejem a karjaimra hajtva. Épp lezokogtam az arcomról a tengernyi alapozót, illetve egyéb kencéket és ficéket, amiket rám erőszakoltak a tánc előtt. Bármit, az ég egy adta világon bármit megadtam volna azokért az ostoba, formális mozdulatokért. Ahogy édesanya szorítja arcát a lányáéhoz, amint apa szégyellős torokköszörülés után motyogja: szép vagy. A kisöcs ragyogó tekintete, 377

amint felnéz pingvinmódiban parádézó bátyjára, vagy a húgocska csillogó szeme, amint szájtátva mered a ruhákra, hisz' ilyet csak a mesekönyvek lapjain élő hercegnők hordanak, akiknek a frizurája még a hétfejű sárkány fogságában is tökéletes, nehogy a megmentésükre érkező herceg a láttukra kiforduljon a félelmes barlangból, és megigyon pár sört a haverokkal, hogy ne is emlékezzen a kócos borzadályra. Mindeme hétköznapi örömök abszolút híján legszívesebben sikítottam volna egy kiadósat, de nem tehettem, mert rám más formaságok jutottak: érzelmes mosoly és gondtalannak rémlő tánc. Nem meglepő módon Valery talált rám, mikoron beleunt a gratulációkba és észrevette, hogy hiányzik valami a képből: a háttérben csöndesen várakozó barátnő, aki könnyeit nyeldekelve bájvigyorog mindenkire. A keblén dédelgetett kisebb virágkereskedés láttán újfent sírógörcsöt kaptam. Kirántotta a legnagyobb csokor közepén rózsaszínlő bazsarózsát, és a kezembe nyomta. „Nesze. Ne bőgj." Két valerys mondat után szomjan halasztottam az egereket és sminkigazgatásba fogtam. Legszebb mégis az volt, mikor az Életbe való belépésünk örömére vetkőzőfiúkkal gazdagított lerészegedést foganatosítottunk. Ilyen emlékek villantak hát be, mikor beléptem a gigantikus terembe, mivel akkoriban azt hittem, a szalagavató lesz a legnagyobb pompa, amit életemben látok majd. Kurva nagyot tévedtem. A bálterem nagyságát első körben úgy focipálya nagyságúnak tippeltem, bár bizonyára sokkal kisebb volt annál. Tekintettel a nemvámpír vendégekre a mennyezetről óriási kristálycsillárok lógtak, aranyló fényárba borítva a padlót és a falakat. A kinti sötétség azt is megengedte, hogy a vöröslő bársonyfüggönyöket elhúzzák az ablakok elől, és aranyszalaggal összefogják azokat. A méretes pódiumon halandó zenekar húzott egy nótát, amint a másik oldalról is bevonultak a vendégek. A terem szélein asztalokon és emelvényeken csontvékony táncoslányok szórakoztatták az érkezőket akrobatikus mozgásukkal, a kezükben tartott karika, szalag, kendő vagy műanyag buzogány segítségével, testhez álló ruhában, szikrázó álarcban. A terem közepén végeláthatatlanul hosszú asztal állt megrakva minden elképzelhető finomsággal, húsokkal, dús levű, kövér 378

gyümölcsökkel. A bevonuló vendégsereg élén Damianos haladt, karján Astarte. Azon nyomban megértettem, mi tette őt annyira vonzóvá azon a végzetes görög éjszakán. Nem tévedtem, valóban az 1800-as évek sok alsószoknyával turbózott ruháját viselte, élénk levendulaszínűt. Ha jól láttam, ametiszt ékszereket vett fel hozzá, de ilyen távolságból ezt meglehetősen nehéz lett volna pontosan meghatározni. Fényes ébenhajában csupán néhány hullám rejtezett, amint körüllengte sudár alakját. Sápadt arcáról nem hiányozhatott a vér különböző árnyalatait egyesítő rúzs. Egész lényéből magabiztosság áradt, szemeiben forró éjszaka ígérete tükröződött – tisztában volt saját ellenállhatatlan mivoltával. Ám lenyűgözöttségét sem tudta titkolni, szóval Sachel nem fölöslegesen dolgoztatta ki az embereiből a lelket is. Utánuk Luciano következett, ismét VIII. Henriket idéző, bronzosan ragyogó ruhában. Egy nála éppen csak pár centivel alacsonyabb, babaarcú nőt vezetett. A hölgy az enyémhez hasonló fazonú, lefelé bővülő barackszín, gyöngyökkel gazdagon kivarrt textilkölteményt viselt, szőke hajának csigái a feje tetején kontyban tekeregtek, csupán a tincsek vége meredezett a szélrózsa minden irányába. A következő párost Christopher és Emilia Lionel alkotta, őszinte csodálatomra. Mit keres egy alig tizenhat éves csitri a vámpírok hírhedt bálján? A tiszta, nyári eget juttatta eszembe a ruhája színe, melyet itt-ott apró selyemrózsák díszítettek, hogy koszorúslánynak is elment volna. Haja nagy hullámokban verte szabadon hagyott vállát, de a dekoltázsát már nem érték el a tincsek. Újabb meglepetésül szolgált, hogy elénk táruló nyaka és mellkasa mentes volt mindenfele hegtől. Lehet persze, hogy csupán a nagy mennyiségű alapozó tette, de szerintem a sebei begyógyultak, elvégre ilyen körökben minden harapásnyom egy-egy dicsőségjel lett volna – annak a jele, hogy mennyi vámpírt elcsábított már, nem kellett hát takargatnia. A többi arc mind ismeretlen volt számomra. Ám ha Sachel azt hitte, létszámunk majd megrémíti Astarte kompániáját, csalódnia kellett. Ugyan nem voltak annyian, mint mi, ahhoz elegen vonultak fel, hogy ne legyen egyszerű legyőzni őket. 379

Mikor mindenki felsorakozott, Sachel édes mosollyal előrelépett, magával rántva engem is. – Kedves vendégeim! – szólt fennhangon. – Mélyen megtisztelve érzem magam, hogy meglátogattatok és kedveskedhetek nektek eme pompás mulatsággal! De mielőtt kezdetét venné a tánc, üljünk asztalhoz, és fogyasszunk a remek étkekből mindnyájan! – mutatott a székekre előzékenyen. Damianos kihúzta a csicsás ülőalkalmatosságok egyikét Astarte számára, majd maga is helyet foglalt, és így tovább mindenki. Miután az utolsó ellenséges alakváltó is kényelembe pakolta a sejhaját, mi is leültünk az édes illatú gyümölcsökkel megrakott asztalhoz; egyik oldalamon Sachel, a másikon Jessica. Épp szemügyre akartam venni a csipet-csapatot egy kicsit közelebbről, mikor pillantásom fennakadt Luciano partnernőjén. A nő mosolyogva a szemembe nézett, hosszú körmével szórakozottan kapargatta a hófehér damasztabroszt. – Üdv, Lilian – köszöntött enyhe gúnnyal. – Ki hitte volna, hogy itt látjuk viszont egymást? Akkor leesett, honnan ismerős a tiszta kék tekintet és a szüntelen, szirupos mosoly. Te is, fiam, Carreen!? – Attól tartok, az elbocsátásodat kockáztatod – próbáltam oldani a pattogó feszültséget. – Jó étvágyat! – szólt kedélyesen Sachel, és elém tolt egy szőlővel teli tálat. Hogy honnan szedett szőlőt december közepén, az az ő titka marad. A szemben ülő Astarte fényes mosolyt villantott egykori szeretőjére. – Ez mind nagyon szép és jó, drága Sachel, de azt várod, hogy végignézzük, amint szolgáink étkeznek, miközben mi magunk nem csillapítjuk szomjunkat? – Senki nem mondhatja rám, hogy nem adok meg mindent a vendégeimnek – bólintott szelíden a város pillanatnyi ura, és két ujjával csettintett. A magasból testek ereszkedtek az asztal fölé. Mit ereszkedtek! Úgy csapódtak be, hogy többen is felsikoltottak rémületükben, köztük Valery és én is. A vacsorául felszolgált fiatal férfiak és nők fejjel lefelé lógtak a bokájuknál összefogva, kezük a hátuk mögött szorosan megkötve. Először eszméletlennek, vagy 380

legalábbis öntudatlannak hittem őket, de amikor az egyik barna hajú lány szemébe néztem, rájöttem, hogy nagyon is maguknál vannak. Összeszorult a torkom. Astarte kedvtelve nézegette a felszolgált táplálékot. – Még ennyi év után is képes vagy meglepetést okozni suttogta ragyogó szemmel. – Teljen kedvetek az ajándékban! Jessica mellettem remegett a visszafojtott indulattól. A szeme előtt fognak ártatlan embereket kivéreztetni, és nem tehet ellene semmit. Már megint. – A házigazda kezdje meg a vacsorát – mutatott Damianos Sachelre udvariasnak szánt biccentéssel. Sachel felállt, és az előtte lógó dús keblű, hosszú hajú lányhoz hajolt. – Ne! – sikoltotta az a rémülettől tágra nyílt szemekkel. – Kérem, ne! Megteszek bármit, csak... Ne! Ne! Láncait rángatva kétségbeesetten kapálózott, mintha lenne remény a menekülésre, s ezzel azt érte el, hogy groteszk csillárként himbálózott az asztal fölött, hogy majdnem viccesnek találtam. Sachel elkapta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Elkezdte megbűvölni, hogy fel se fogja, mi történik vele, és a sivalkodás abba is maradt nyomban. Damianos azonban nem könnyítette meg a dolgot. – Engedd el, Sachel! Nem tagadhatod meg tőlünk az áldozat félelmének kéjes örömét! – Ez itt vacsora, és nem tivornya – felelte Sachel hidegen, és felemelt az asztalról egy számomra eddig észrevétlen, szöges nyakörvre hajazó vaspántot. Azzal a különbséggel, hogy a szögek a pánt belsején voltak. A rémisztő szerszámot szétnyitotta és az ernyedten lógó lány nyakára csattintotta. A szerkezeten apró csapocska díszlett. Sachel felkapott egy kristálypoharat, és a megnyitott csapocska alá tartotta. A szögek a lány nyakába fúródtak, onnan vezették a vért a csapig; ahogy Sachel elzárta a csapot, és a szögek visszahúzódtak annyira, hogy épp csak lezárják a keletkezett sebeket és egyetlen csepp nedű se vesszék kárba. Második gondolatra a szerszám kísértetiesen hasonlított a vasszűz néven ismertté vált kínzóeszközre. Sachel magasba emelte a poharat. – Egészségetekre! 381

Megvárta, míg asztalszerte minden vérszívó megtölti a poharát, majd közösen bekortyolták a nedvet. Jessica kővé dermedve ült, szemeit a praktikus vércsapoló szerkezetre meregette. – Lilian... – morogta vészjósló hangon. – Kérlek, Jessica, kérlek – duruzsoltam egészen halkan. – Ne pattanj fel, ne kezdj kiabálni, mindent elronthatsz... – Az isten szerelmére, ezt mégsem nézhetem tétlenül! Mégiscsak rend... – Csönd! – fojtottam belé a szót. – Ne reklámozd magad! Bírd ki még egy kicsit... A „kicsit" teljes egy órán át tartott, mialatt mindenki ehetett, amennyi csak beléfért. Damianos talpnyalói kedvtelve válogattak a finomságokból, nem is sejtve, mennyi kellemetlenséget jelenthet még a teli gyomor. A vámpírok élénken beszélgettek, lelkesen kortyolgatva a zsenge áldozatokból nyert ízes nedvet, szemlátomást elégedetten. – Valami különlegeset érzek benne... – jegyezte meg Damianos, nyelvével szájpadlását érintgetvén, a rejtélyes íz eredetét találgatván. – Minek van ilyen aromája? – A vérehulló fecskefűnek – felelte Sachel készségesen, hangjában némi büszkeséggel: észrevették a cselt. – Ó, a régi járt út – bólintott a vén vámpír. – Annak idején szokás volt az áldozatoknak vérehulló fecskefűből készült főzetet adni, mert vérképző és –tisztító hatása van – magyarázta válaszként kérdő tekintetemre. Zavartan bólintottam. Megint ez az ostoba vámpírhülyeség! Tudom, hogy meg akar ölni, akkor meg miért jópofizik? Vagy ontja az infókat, nehogy már hülyén haljak meg!? Astarte épp felemelte az egyik háromszögbe hajtogatott szalvétát és felitatta a szája körüli vért. Szinte cinkosán mosolygott rám, mielőtt a vérespohár pereme fölött elkapta a pillantásomat...

 382

Fekete függönyökkel díszített, komor hangulatú helyiség. Keresztbe tett lábbal ülök egy szintén fekete bevonatos, kényelmes fotelben, velem szemben hasonló ülőalkalmatosságokon Luciano és Damianos, mindketten elegáns, sötét ruhában. Én magam is sötétbordót viselek, de cseppet sem önszántamból. Damianostól kaptam, így hát kötelességem viselni, tetszik vagy sem. A szemközti tükörben látom saját arcom, a halálos sápadtságot, s a mindig vörös ajkakat. Fényes, fekete hajam keretbe foglalja arcom, hiszen így nyújtom a legfélelmetesebb benyomást. Olyan érzés, mintha ez megvédene. Pedig hát...! – Vegyük át még egyszer a tervet – mondja Damianos, és összecsapja a tenyerét. – Vegyük – bólintok fásultan. Kit érdekel a nyavalyás terve, mikor már kismilliószor elmondta!? A tükörben ellenőrzöm, eléggé epekedő-e a tekintetem, s már várom is az öntömjénző monológot, melyben ismét meghallgatjuk, ő milyen nagyszerű, hogy ilyen huszonnégy karátos ötlete támadt. – A régi szeretőd kastélya – néz rám Damianos – egy ősi mágikus pont fölé épült. Ha megtaláljuk azt a pontot, ahol a mágia a legerősebben összpontosul, megfelelő szertartással elérhetjük, hogy... ... mesteri hatalmat kapj, drága Astartém –gondolom magamban. – Valakitől majd csak megtudjuk, hol van ez a hely... –... akár zsarolás vagy gyilkosság árán is –fejezi be Damianos. -A bállal jól keresztül húzta a számításainkat – veti közbe Luciano. – Gyorsan kell cselekednünk. – Még a bál éjszakáján el kell végeznünk a szertartást – mondja a főmester ellentmondást nem tűrő hangon. – Senki sem fog számítani rá. Sőt, akár támadhatunk is. Atya Isten, hogy lehet valaki ennyire beképzelt? A maradék lelket is kiölik belőlünk, ha megszegjük a Törvényt... – Azért ne kapkodjuk el... – jegyzem meg csendesen. Erre mindketten rám néznek, mintha eddig fel sem fogták volna jelenlétemet. – Édesem – ingatja a fejét Damianos –, hát nem szeretnél végre a mienkhez hasonló erő birtokában lenni.

383

– Dehogynem –felelem kissé nyersen. – Ám nem mindegy, milyen áron. Ne kockáztass többet annál, amit feltétlenül szükséges! Damianos összeráncolja a szemöldökét, végül elmosolyodik. – Nem az én kis drágám fogja nekem megszabni, hogy mit tegyek. A gondolkodást bízd csak rám. Azzal visszafordul Lucianóhoz, téma lezárva. Hát nem! – Megsérted a Vérrel Írt Törvényeket és megszeged a szavad, ha rátámadsz, mikor békét ígértél! – emelem fel a hangom. – Gondolod, Sachel nem tenné meg? – kérdi Luciano. Te is éppen olyan jól tudod, hogy megtenné, minek kérdezed!? – Természetesen nem! – húzom fel az orrom. – Ő nem szószegő és áruló. Dermedt csend támad. Damianos szeme megvillan. – Célozni szeretnél valamire, szépségem? – A világért sem – mosolygok rá. – Ahhoz képest, hogy annak idején megmentettelek, igencsak hálátlan vagy! –pattan fel az ősköcsög. – Megzsaroltál, úgy érted! – ugrok fel én is, amint a harag végigsöpör egész testemen, de a pofon ereje vissza is lök a fotelbe. Szégyentől piruló arccal nézek fel rá. Ha tudnád, mennyire gyűlöllek, ó, ha tudnád, hogy szeretnélek megölni, a véred ontani, hallani a halálsikolyod... – Tanulj tiszteletet! – sziszegi dühösen, és visszaül a helyére, megrázva az ütésben megroppant csuklóját. Felállok, és a tőlem telhető legnagyobb méltósággal elhagyom a szobát. Kifelé menet legördül egy könnycsepp...

 Mintha erősen homlokon vágtak volna, úgy lendültem hátra a székkel, s a padlón kötök ki, ha Sachel el nem kapja a támlát félúton. –Jól vagy? – kérdezte, s gyanakvó pillantást vetett Astartéra.

384

– Persze, semmi bajom – motyogtam az emlékektől kissé kábán. – Csak egy kicsit el... elszédültem... Sachel egy vállveregetéssel nyugtázta sértetlenségemet, majd megköszörülte a torkát. – Akkor hát vegye kezdetét a bál! Mindenki nehézkesen felkászálódott és a parkettre vonult, miközben az illetékesek lepakolták és félretolták az asztalokat. A vámpírok vacsorája úgy tűnt el, ahogy érkezett, a plafon irányába. Megtettem magamnak azt a szívességet, hogy nem néztem föl. A zenekar valcert játszott, és azon kaptam magam, hogy egyik kezem Sachel vállán pihen, a másik az ő kezében. Összeolvadtam a zenével, könnyedén ringatózva a ritmusra. – Ne lépj olyan nagyokat! – suttogta Sachel. –Mi!? – Nem kell akkorákat lépni! Csak tipegj! A mellettünk balra keringő Astartéra sandítottam. Bár lábai nem látszottak a szoknya hossza és terjedelme miatt, jól kivehettem, hogy mozgása az enyémnél jóval légiesebb és könnyedebb, csípőjén lengő krinolinja sokkal inkább hangsúlyozza nőiességét. Fele akkorára redukáltam a lépéseim nagyságát, és Sachel elégedetten bólintott. Én magam is éreztem, mennyivel jobb így. Az ellen tagjai felszabadultan forgolódtak a színes kavalkádban, a mieink némelyikén azonban meglátszott a feszültség. Jessica gépiesen lépegetett a jóképű leopárd karjaiban; feltehetően újra és újra elismételte magában a terv részleteit, és megfogadta, hogy tökéletesen végre is hajtja azokat. A Valery-Riley páros mindkét tagja a saját cipőjét bámulta, és együtt számolgatták, hogy egy-két-há, két-két-há. Egyedül Emilia Lionel nézett ki úgy, mint aki zavarában azt sem tudja, hová legyen. Nem hiszem, hogy a puccparádé hozta zavarba, sokkal inkább a társaság. Itt mindenki legalább tíz évvel idősebb volt nála, de a legtöbb vendég inkább évszázadokkal, és egy összejövetelen legkisebbnek lenni ritka szar érzés, ezt tanúsítom. A szám véget ért, párokat cseréltünk a soron következő tangóra. Sachel udvarias meghajlás után Astarte felé fordult, de Damianos egy 385

mozdulattal lökte a nőt egy sietve érkező alakváltó karjába, és rántott magához engem. A vámpírúr így Carreen Slattery kezéért nyúlt, és önmagát is felülmúlva semmilyen jelét nem mutatatta a rátörő felháborodásnak és haragnak. Rengeteg nő valószínűleg békét-boldogságot talált volna, ha egy olyan pasi szorítja a kezét, mint Damianos. Az ősvámpír férfias vonásai, sötét szeme, túlvilági ereje akár megnyugtatólag is hathatott volna rám, ha nem tudom, hogy azzal a túlvilági erővel hamarosan engem fog megtámadni. A gyomrom dupla lutzot ugrott a szenvedélyes tánc hevében kivillanó fogak láttán. – Félsz, ugye? – kérdezte a nyakamba suttogva. Leheletétől libabőrös lettem, és ez nem kerülte el a figyelmét. Kelletlenül bólintottam. – Nem kell tartanod tőlem, Lilian – mosolygott. – Még nem. Ez a szám is véget ért, és Damianos gúnyos hajlongással odébb állt, de már jött is a következő jelölt Daniel személyében. Kétségbeesetten tekergettem a nyakam Sachel után. El kell mondanom neki, amit Astarte mutatott! Ő talán többet ért belőle, mint én. Sőt. Biztos. Ám a zenekar egy lassú nótát nyekergetett, és Daniel hozzám simult. – Kit tisztelhetek eme elragadó hölgyben? – duruzsolta a flörtölésre használt hangján. Hát ez beszarás! Nem elég, hogy nem ismer fel, a végóránkon képes lenne vadidegen nőkkel enyelegni! Izzó mágikus csatornáim révén gyengéden gyomorszájon vágtam. Daniel térde megroggyant, arca a meglepetés mellett felderült. – Lilian! – Ühüm. Én is örülök neked – bólogattam mosolyogva. – Mi lesz most velünk? – kérdezte színpadias sóhajjal, igyekezvén megúszni az esetleges szidalmakat. Na jó, elvégre lehet, hogy ma végünk. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt, aztán majd meglátjuk – dünnyögtem a vállába. – Remélem, tudod, hogy ha kell, én... én meg is halok érted – szorított még jobban magához.

386

– Hülye vagy, Daniel – mondtam szomorkás-kesernyésen. – Meghalni bárki tud. Ha tenni akarsz értem valamit, hát maradj életben – néztem a szemébe. Csók. A hegedű egy hosszú, síró hanggal elhallgatott, és ismét partnercsere következett. Kibújtam egy ismeretlen vámpír és két sosem látott alakváltó karjából, és Sachelt kerestem. A ruhakavalkád igencsak megnehezítette a dolgomat, de végül kiszúrtam magas alakját. Valamilyen úton-módon mégiscsak sikerült Astartéhoz férkőznie, s most mindketten megilletődve pislogtak, mint kamaszok a suli-bulin. Siettemben azon töprengtem, vajon merjek-e közéjük állni, ám egy elém tornyosuló alak erősen korlátozott a cselekvésben. – Elnézést – mondtam, és megkíséreltem félretaszítani az útból, de nem mozdult. Felfortyantam. – Lenne szíves!? – Ugyan. Inkább táncoljunk! Luciano megragadta a kezem, és jószerével belecibált a következő táncba. Kivert a hideg veríték, életnedvet pumpáló szervem a torkom tájékára költöztette rezidenciáját. – Utolsó találkozásunk nem ilyen kellemes körülmények között esett meg – nézett le rám. Jégkék szemei nem tükröztek érzelmeket, ahogy Sacheléi. Azokból pillanatnyilag áradt a sebezhetőség. – Valóban – erősítettem meg. – Bevallom, én különösen nem élveztem. – Igazán csak kegyeden múlott – ingatta a fejét, miközben megforgatott. – Bár a stílusom időnként meglehetősen nyers, azért szívesebben őrzöm meg a finomságom, hacsak nem kényszerítenek rá, hogy levetkőzzem azt. – Tehát úgy érzed, én kényszerítettelek arra, hogy a szart is kiverjétek belőlem? – érdeklődtem megint csak kényszerítve magam a tegezés használatára. – Nonono, csak ne használjunk ilyen erős kifejezéseket – ciccegett, bravúrosan kikerülve a válaszadást. – Olyanokat, mint szar? – firtatóztam. Sachel gyilkos pillantással jutalmazott jobb oldalról.

387

– Igen. Nem illik egy nőhöz az ilyen beszéd. Kiváltképp egy ilyen szép nőhöz, aki ráadásul kitűnően táncol – biccentett. – Ugyan, felesleges a formaságokhoz ragaszkodnunk – mondtam. – Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt. – Véleményem szerint azért, hogy jobban megismerjük egymást, és jól érezzük magunkat – nyilatkozta a vámpír. – Megismerjük egymást? – visszhangoztam döbbenten. – Mégis minek? Mi értelme érzelmeket ébresztgetni az ellenfelekben egymás iránt? – Fejezd be! – jelentkezett be az agyamba Sachel. – Ilyeneket nem mondunk ki nyíltan! – Ugyan, miért nem, Sachel? – kérdezte hangosan Luciano. A szólított megállt egy lendületes mondat közepén, csodálkozva meredt egykori barátjára. – Nem szeretsz és nem is tudsz alakoskodni, ezzel tisztában vagyunk. De mások beszélgetését félbeszakítani még tőled is igen nagy otrombaságra vall – azzal visszafordult hozzám, oda se bagózva Sachel válaszadási kísérletére. – Egyébként élt valamikor egy igen rendes fickó, ő mondta nekem: az, hogy meg akarlak ölni, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek és tisztellek. – Van benne valami – morfondíroztam, később fogva csak fel, hogy ez tulajdonképpen felért egy vallomással. Vagy ígérettel. A haláléval.

388

34. FEJEZET Volt egy olyan érzésem, hogy menten lerohadnak a lábaim. Nem tudtam, mennyi az idő, de úgy tűnt, már órák óta táncolunk. Épp elértem Sachelt, és kilöktem a karjaiból egy vörös hajú vérpatkány nőt. Mielőtt mindketten méltatlankodni kezdhettek volna, Sachel kezét a derekamra tapasztottam. – Beszédem van veled – gondoltam neki –, de nem hangosan. Sachel bólintott. – Először is... mennyi az idő!? – Éjfél felé jár. Lassan kezdhettek öltözgetni, bár szívem szerint örök életedre ebben a ruhában hagynálak. Ám nélküle is igen pompásan mutatsz – mosolygott, komolynak szánva a bókot. – Ühüm – reagáltam. – Mondd, tudok neked olyan emléket mutatni, amit nekem is úgy mutattak? – Miről beszélsz? Gyorsan beszámoltam neki Astarte magánakciójáról vacsora közben, de hogy mit mutatott a vámpírnő, azt nem tudtam pontosan elmagyarázni. – Lily, csak úgy tudom megnézni, ha megbűvöllek, vagy a véred veszem. Melyik szimpatikusabb? – C-válasz? Erre rondán nézett rám. – Jó, jó... jelen körülmények között a megbűvölésre voksolok. – Így bízol bennem? – csodálkozott. – Nem – feleltem. – Csak nem akarom a ma esti vérveszteségemet szándékosan tetézni. – Hát akkor – kezdete tettetett ünnepiességgel –, nézz a szemembe, és fedd fel titkaidat! Engedelmesen a szemébe néztem, és csakúgy, mint Astarte esetében a sötét szemek mocsara villámgyorsan nyelt magába. Megint átfutottak fejemben Astarte emlékképei, és amint vége volt a kisfilmnek, Sachel 389

eleresztette a tekintetemet, és újra láttam a báltermet, a táncoló sokaságot, és hallottam a zenét. – Nos? – érdeklődtem mélyeket lélegezve. Ez a megbűvölés kiszippantja az ember energiáit. Talán jobb lett volna a vérvevős lehetőséget kihasználni, de most már tökmindegy. – Átvertek minket, a szentségit! – szitkozódott a vámpír. – A mágikus központ ott van a... – Ki ne mondd! – rémüldöztem. – ... bordó kanapés szobában. Meg kell erősítenünk a védelmet... – Dehogy kell, azzal csak gyanút keltenél! Miért kellett elmondanod, Sachel? Most már én is tudom, és ha megtudják, hogy tudom, akkor muszáj elmondanom nekik! – nyafogtam. – Már miért lenne muszáj? – „Zsarolás vagy gyilkosságárán is..." Szerinted ezt viccből mondták!? – Menj átöltözni! Én küldöm a többieket. Kicsit hamarabb kezdjük a balhét... És még mielőtt rákérdezhettem volna a részletekre, magas alakját elnyelte a táncoló sokaság. Duzzogva indultam el a „felújítás miatt" lezárt szárnyba, bár mielőtt elértem a másik kijáratot, még két táncot el kellett járnom. Közben rémülten konstatáltam, hogy a fejesek eltűntek a teremből – bizonyára a mágikus pont keresésére indultak. Az ajtó előtt az éppen telefonáló Jessicába ütköztem. A nyomozónő két óriási cserepes növény mögött rejtőzött, és dühösen hadart a mobilba. – Mi? Idióták! Az Interpolnál nézték, de a mi adatbázisunkban nem!? Ki volt az a hülye, aki erre parancsot adott? Hogy én? Az kizárt dolog! Ne magyarázzon, hanem nézze meg azt a rohadt listát! Félrehajtottam egy óriási legyezőhöz hasonlatos zöld levelet, és Jessica mellé kuporodtam. Középre tartotta a telefont, hogy mindketten halljuk, mi zajlik a vonal másik végén. – Találtam valamit, nyomozónő! – jelentette egy izgatott férfihang. – Na és mit? – sóhajtotta fásultan Jessica. Rohadtul elege lehetett már az egész cirkuszból. Sebaj, mindjárt elemében lehet megint.

390

– A pasasnak elég ronda priusza van... Eleinte piti gyorshajtások meg ittas vezetések, nem is értem, hogy van még jogsija... Komolyan mondom, olyan őrültek rohangálnak az utakon... – Black, a lényeget, ha lenne kedves... – szűrte Jessica a fogai között. – Jó, csak azt mondom, hogy... – BLACK! – Lecsukták nemi erőszakért, de jó magaviseletért nem kellett le... Ezt azonban Jessica már nem hallotta, ugyanis a mondat közepén a telefon kihullott a kezéből – én kaptam el, mielőtt csúfos véget ért volna a parkettán. Míg a központos veszettül hallózott, a nyomozónő fél kézzel turkált a táskájában, majd faarccal kikászálódott a zöldövezetből, és megindult a parketten egy izmosnak tetsző, haját az ünnepi alkalomból felzselézett fazon felé. Az ürgének sötétbarna szeme, bazilikakilincs nagyságú orra és összecsukott állapotban is csókra csücsörödő szája volt. Cserepes, száraz ajkai mosolyra húzódtak, elővillantva a szabályos, fehér fogak adta ragadozóvigyort. Szokatlanul széles állkapcsa és nevetése erősen emlékeztetett egykori pasim idegtépő kacajára. Hirtelen elfogott a vágy, hogy tíz körömmel nyúzzam le az arcáról a bőrt, de Jessica hátraszólt. – Menj, és szólj a többieknek, hogy jöjjenek segíteni! – vetette oda. Valami kattant a táskájában, és azt is tudtam, hogy mi, mégsem tettem semmit a katasztrófa megakadályozására, csupán egy értelmetlen kérdés csúszott ki a számon: – Miért? Jessica előrántotta táskájából a stukkert, és szinte már húzta is meg a ravaszt. A férfi, arcán továbbra is a mosollyal, de szemében a megdöbbenés és a rémület árnyékával nézett a vicsorgó nőre; a golyó a torkát lyukasztotta át, de a következő lövedék már nem tévesztett célt: a pasek homloka közepét találta el. Vér, agyvelődarabok és egyéb nedvek fröccsentek a férfi tarkójából a mögötte táncolókra, és másodperceken belül beállt a teljes csönd, majd a felháborodás moraja zúgott végig a tömegen. Az élettelen test a padlóra hanyatlott – a férfi vérrel gazdagon borított partnere, egy szőke vámpírnő gondolkodás nélkül a lövöldözőre vette magát, velőtrázó sikollyal, kimeresztett fogakkal. 391

Jessica hanyatt esett, a fegyvert maga elé tartva lőtt a nő mellébe, de centikre elkerülte a szívet. Többen is Sachelért kiáltottak, mások szoros gyűrűbe próbálták zárni a harcolókat; én magam a mágiát vetettem be, és sikerült is a vérszívót lerepítenem Jessicáról. A nyomozónő villámgyorsan feltápászkodott, és Sachel már ott is termett előtte, szemében pokoli haraggal. – Kifelé! – mordult ránk. Nekem ugyan nem kellett kétszer mondania. A dühtől és rémülettől egyaránt ziháló Jessica karját megragadva kihátráltam a bálterem közelebbi kétszárnyú ajtaján, és haladéktalanul a felkészülésre szánt szárny felé vettem az irányt, főleg mert az jó messze esett a vámpíroktól. – Normális vagy? – sápítoztam. – Ott helyben meg is ölhettek volna! Jessica konokul hallgatott. – Mire volt jó, he? Mi a francra volt jó!? Nem várhattál volna még fél órát? – Nem! – fakadt ki a nyomozónő. – Elborult az agyam! De Vincent Star halott! – és az arcán felvillanó pillanatnyi bűnbánat már át is adta helyét a győzelemmámornak. – Ne vigyorogj! – pirítottam rá. – Nincs ebben semmi vicces! – háborogtam, miközben beléptünk a golyóálló szerkókban, bakancsban, stukkerrel futkározó emberek és alakváltók közé, bár ez utóbbiak inkább az átalakulásra szavaztak, mintsem a lövöldözésre. Besiettünk a számunkra kijelölt szobába, és azonnal öltözni kezdtünk. Mivel rájöttem, hogy mindenféle papolás teljes mértékben hasztalan Jessicával szemben, be is fejeztem a prédikálást, és magamra húztam a tapadós terepszínű nadrágot és a fekete, szintén feszülős ujjatlant. A lábunkra tökéletesen illő bakancs befűzése után Jessica fegyvermustrához látott. – Kapd föl a golyóálló cuccot, aztán adom a stukikat. Legalább hármat vigyél magaddal – darálta, és ki kukázott a halomnyi gyilokszer közül hármat, amit számomra megfelelőnek ítélt. A ruhámra erősített tokokba dugtam a fegyvereket, és máris éreztem elnehezülni a testem. – Ha ezt mind magamra aggatom, lépni sem tudok majd – jegyeztem meg, végigmustrálva minden eszközt, amit Jessica nagy hirtelen kiválogatott. A nyomozónő karácsonyfadíszekként aggatta rám a plusz 392

ammót. A golyóálló szerelés és az önvédelmi eszközök súlya alatt megroggyant a térdem. – Néhány kézigránátot is vihetnél! – vetette fel Jess, miközben saját derekára csatolt néhány robbanószert a többi fegyver mellé. Az ő térdei bezzeg nem rogyadoztak! Úgy feszített, mintha életének legszebb pillanatait készülne átélni. Normális emberek az első szerelem alkalmával vágnak ilyen képet. – Felejtsd el – közöltem, és összegumiztam a hajam. Köszönhetően a göndörített tincseknek most egyetlen hatalmas rugóként ugrált a tarkómnál minden mozdulatra. Belemarkoltam a plusz tárakba. – Ennyit nem is fogok ellőni. – De én igen, úgyhogy legalább cipelheted az utánpótlásomat – ő is összefogta vörös sörényét, és helyére illesztette az utolsó stukkert. Ekkor kopogtak. Lévén mindketten felöltözve, kiszóltam: – Tessék! Az ajtón Jamison Carter lépett be, hosszú fekete szörnyvadászszerkójában, kezében jókora márkás sporttáskával. – Megfognád egy kicsit, főnök? – nyomta a kezembe választ sem várva. Készségesen a táskáért nyúltam, de amint megfogtam a fülét, azonnal a padló felé kezdett szánkázni. A derekam roppanásával egy időben érte el a földet, mire hangos csörömpölés hallatszott belőle. Remélem nem volt benne semmi törékeny... – Óvatosabban, ha kérhetném... – fordult felém a vadász. – Majd igyekszem – nyöszörögtem sajgó derékkal. Beosztottam most a nyomozónőhöz lépett és kezet nyújtott neki. – Jamison Carter vagyok. – Jessica Hammer – bólintott a nő, elfogadva a feléje nyújtott kezet. – Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. Lily sokat mesélt magáról. Bárki más szájából ez olyasfajta közeledésre utalt volna, ahogy nő közelíti meg a vágyott férfit, de mindhárman tudtuk, hogy csupán szakmai érdeklődésről van szó. – Úgy tudom, bizonyos dolgokat illetően igencsak hasonló véleményen vagyunk – biccentett Jamison, megrázva saját, ugyancsak lófarokba kényszerített haját, mely tiszta ébenfeketében pompázott.

393

– Hát akkor talán menjünk és nyírjuk ki a kis köcsögöket – javallotta Jessica, és Jamison lelkesen bólogatott. Már vártam, mikor rugaszkodnak a levegőbe és csapják össze a tenyerüket. Ehelyett azonban a szörnyvadász megragadta és könnyűszerrel egy székre emelte a tonnás súlyú táskát, majd kicipzározta. Fekete, fémes holmik villantak meg benne. – Abban meg mi... AK-47-esek? – sikkantotta Jessica kisgyerek módjára. Jamison arcáról az jutott eszembe, hogy ilyen képet vághat a Télapó, mikor előhúz a puttonyából egy különösen nagy ajándékot. A nyomozónő megragadta az egyik géppityut – karizmai megfeszültek –, és szeretetteljesen megsimogatta. – Hoztam párat a haladó fegyverhasználóinknak. Lilian? – nyújtott felém egy példányt. – Köszönöm, de én nem vagyok haladó fegyverhasználó – visszakoztam. – De a legszebb mégsem ez – emelte fel a mutatóujját, és belekotort a táskába –, hanem ő! Nyomozónő, bemutatom a Heckler & Koch MP5-öst! Jessica összecsapta a tenyerét gyönyörűségében, és megállás nélkül „óóóó"-zott. – Meseszép... Még sosem használtam ilyet... Megfoghatom? Jamison készségesen átnyújtotta a hatalmas fegyvert, és a nő olyan féltő gyengédséggel fogta meg, mint anya az újszülött gyermekét. – Micsoda súlya van! Meséljen róla! – Úgy háromkilós, válltámaszt is hoztam hozzá... Parabellumot használunk benne, tizenötöt vagy harmincat, én természetesen harmincas tárat alkalmazok. Percenként nyolcszáz lövést ad le, a golyók sebessége a csőtorkolatban eléri a kétszázhetven méter per szekundumot... Működési elve a... De mielőtt befejezhette volna, valaki bekiabált a résnyire nyitott ajtón, és a folyosóra hívott minket. Odakint a tömegben már Sachel várt minket. Mikor mindenki mögött becsukódott az ajtó, és a pisszegés, mint egy iskolai rendezvényen, elhallgatott, Sachel belekezdett mondókájába.

394

– Hát elkezdődött – csapta össze a tenyerét. – Sikerült ugyan elsimítanom Hammer nyomozó kis afférját, de odabent azért kissé feszült a hangulat – nézett Jessicára szemrehányóan. – Most, hogy mindenki egy helyen van, oda összpontosítjuk a támadást. Mind a négy ajtóhoz őrök kellenek, hogy megakadályozzuk a vendégek szétszéledését – hatfős csoportokat kérek, három vámpír és három alakváltó vagy ember személyében. A többiek nyomuljanak befelé és támadás. Ez hatásos módszer lesz, bár a bálterem elég nagy. Éreztem a gyomromat öklömnyire zsugorodni és fel-le liftezni, amint némán masíroztunk a végtelennek tetsző folyosókon, lépcsőn le, lépcsőn fel egészen a bálteremig. Mindenki elfoglalta a helyét, és Sachel ünnepélyes arccal bólintott. A felfegyverzett, elszánt tömeg megrohamozta a tánchelyet. Útjukat sikoltozás, morgás, dühödt ordítás és berendezési tárgyak pusztulásának zaja kísérte. Jessica már vetette volna magát a harcba, de Sachel elkapta a karját. – Ti ketten – lökte felém – keressétek meg Damianost! Lily, értesíts, ha megtaláltátok őket! – azzal ő is befordult az ajtón, elegánsan kikerülve egy adag felé fröccsenő vért, ami így az ajtón landolt. Hát ez remek. – Gyere! – sóhajtottam Jessicának, és elindultam a bordó kanapés szobába, döntésemet arra alapozva, hogy az ellenség nem ostoba, kétlem, hogy sokáig keresgetné a mágikus pontot sikertelenül. Jessica azonban megrázta a fejét, és vágyteli pillantást vetett a vérfoltos ajtóra, mintha maga a Kánaán rejtezne mögötte. – Be kell mennem! – Én meg hajtsam fel vámpírékat egymagam!? – háborodtam fel. – Lily, meg kell értened... – és remegni kezdett a hangja, mintha élete nagy lehetőségétől akarnám megfosztani. Vettem pár mély lélegzetet, hogy ne vágjam hozzá az első kezem ügyébe eső antik tárgyat, aztán bólintottam. – Na, szedd a virgácsaidat! Jessica arca felragyogott, és csókot dobott felém, majd lelkesen a némileg átalakult báli forgatagba vetette magát. Könnyelműségemet azon nyomban megbántam, ahogy hátat fordítottam a kétszárnyú ajtónak, elvégre a pokolba is szívesebben 395

mentem volna, mint mestervámpírok szívélyes társaságába. Végül meggyőztem magam, hogy Jessicát úgysem tarthattam volna vissza, ha menni akar, és fásultan a bordó kanapés szobába indultam. A tengernyi ólom tonnás súlyként nehezedett rám, még inkább lankasztva amúgy sem lángolóan lelkes kedélyemet. – Az istenit... – motyogtam, és a rám aggatott plusz ammót egy cserepes növény mögé szórtam – határtalanul megkönnyebbülve. Már csak kétszobányira voltam a keresett helytől, szívem egyre jobban kalapált, de gépiesen mentem előre, egyik lábamat a másik után rakva. Tudtam, hogy ha megállok, akkor vagy ott maradok és nézek bele a világba, vagy megfordulok, és sikoltozva elrohanok a helyszínről, egyenest a pszichiátriára. Léptek csattogtak mögöttem. Már épp a biztonság kedvéért magamon hagyott stukkerért nyúltam, mikor több dolog is történt gyors egymásutánban. Az egyik oldalsó teremből egy barna hajú vámpírnő rontott ki, mire a hátam mögött haladó illető a földre lökött és a hátamon térdeltében nyitott tüzet a vérszopóra. A nő teste úgy rángatózott a belécsapódó golyóktól, mintha konnektorba dugta volna az ujját, végül bezuhant egy sötétzöld függöny mögé. A selyemlepel rejtekéből rémült sikoltás hallatszott, majd Valery hanyatt a padlóra zuhant, Riley utána, így meglehetősen félreérthető pozícióban fetrengtek a földön. Jessica időközben lemászott a hátamról, így végre feltápászkodhattam. A nyomozónő arcán jókora véres vágás éktelenkedett, ruhája több helyen is elszakadt. Ebből és a szoros lófarokból kiszabadult, alvadt vértől ragacsos hajból remekül következtethettünk a lent kialakult állapotokra. Riley megilletődve felugrott és felsegített Valeryt. – Hát te? – kérdeztük mindhárman, egymásra pillantva. – Jessica, meguntad a hentelést? – vontam fel a szemöldököm. – Vagy máris kivégeztél mindenkit? – pillantottam végig véres-izzadt testén. – Bosszantott, hogy nem nyírhatom ki azokat, akik ki akarnak nyírni téged – sóhajtotta. Legmeglepőbb mégis Valery felbukkanása volt. A báli ruháját viselte, és nem volt nehéz kitalálni, mivel foglalatoskodott Riley-val a függöny mögött. Jessica valószínűleg éppen rádöbbent, 396

miben zavarta meg az ifjú párt, mert arca viharosan vörösödni kezdett, teleszívta magát levegővel, hogy előadást tartson a helyzet alkalmatlanságáról, de Valery előrelátóan közbevágott. – El se kezdd! Lehet, hogy ma este meghalunk! – kiáltotta drámaian. – Azt várod tőlem, hogy elszalasszam az utolsó lehetőséget a... – Feltűnt, hogy egy csata kellős közepén vagyunk!? – tajtékzott a nyomozónő, életveszélyesen lóbálva a kezében tartott Jamison-féle AK47-est. – Nem mondhatod meg, hogy... – Csönd! – dörrentem rájuk feltartott mutatóujjal. Egy közeli helyiségből – feltehetően a bordó kanapés szobából – furcsa hangok szűrődtek ki: puffanások és elektromos rezgések zizegő-sistergő hangja. – Utánam! – intettem, és a kérdéses helyre indultam. Legnagyobb csodálatomra mindenki szó nélkül követett a szobába, ahol annak idején hallottam Julien és Francine veszekedését. Olybá tűnt, hogy évtizedek teltek el az este óta, mikor rászóltam a kikapós vámpírra: hason csúszva kérjen bocsánatot élete asszonyától, vagy szedheti a sátorfáját. A szobában akadt egy ruhásszekrény; Jessica addig nem engedett minket belépni a mágikus központba, míg Valery le nem cserélte báli selymét egy szűk nadrágra és hosszú ujjú felsőre – ezek voltak ugyanis a harcra legalkalmasabb holmik, amiket hirtelenjében találtunk. Egy megerősítő pillantás erejéig a többiekre néztem, majd nagy levegőt vettem és minden rosszra felkészülve beléptem a bíbor kanapés szobába. A következő pillanatban pedig a kimondani akart bíztató szavak elhaltak a torkomban. A helyiség, ahol egyszer félreérthető pózba keveredtem Sachellel, a helyiség, ahol tudomásom szerint a biztonsági kamerák képernyői rejtőztek, nem volt sehol. Helyét átadta egy rideg, szürke, kőfalú teremnek, amely sokkal nagyobb volt a lehetségesnél, legalább ötszöröse az eleddig helyet foglaló szobának. A hideg, négyszögletű terem közepén karmos lábakon aranyozott trón magasodott, vörös bársonybevonatú ülőrésszel és háttámlával. A hegyes végű támla gótikus tornyokat idézően tört az ég felé, jóval túlszárnyalva a benne ülő alak – Luciano – fejmagasságát.

397

A vámpír keresztbe tett lábbal, kényelmesen terpeszkedett, mintha csak kipihenné a vacsora fáradalmait; még a lábfejét is lazán billegtette. Fölülről holdfény világított meg, mintha egy lyukat vágtak volna a mennyezetre, hogy biztosítsák a természetes fényt – ám a plafon sértetlennek látszott. Luciano kezei felfelé fordított tenyérrel nyugodtak a díszes szék karfáján – cinkos mosollyal hunyorgott ránk, akárha lelepleztük volna a készülő meglepetést, és most rá akarna venni minket, hogy tartsuk titokban a többiek előtt. Valamiféle morbid módon talán így is volt. A terem hátsó fele homályba burkolózott, de nagy összegben fogadtam volna, hogy Astarte és Damianos – meg ki tudja még, hányan – ott rejtőznek. A terepszemle után végre figyelhettem mágikus csatornám jelzéseire; most, hogy koncentráltam rá, a helyiség levegője, vibrált, pulzált a benne munkáló hatalmas erőktől, mint egy nagy vadállat szívének dobbanásai. – Luciano – mondtam a legkevésbé sem megrökönyödött, de annál ellenségesebb hangon. – Nem lep meg, hogy itt talállak. – Hogy őszinte legyek, én sem csodálkozom érkezéseden – biccentett. – Már megismerkedésünkkor rájöttem, hogy mindig mindenhol ott vagy – emlékezz csak vissza első találkozásunk körülményeire! Eleinte úgy gondoltam, csak fontoskodsz, és bajt keversz, mindenbe beleütöd a csinos kis orrodat, de később rájöttem – és ebben a pillanatban már biztosan tudom –, hogy komolyan veszélyes nő vagy. Éppen ezért gondoskodnom kell a halálodról még pirkadat előtt – folytatta szelíden. Jessica előlépett a hátam mögül, mintha védelmezni akarna, de megfogtam a csuklóját, jelezve: késleltessük a harcot, ha lehet. Luciano szeme felcsillant, ajkai kaján mosolyra húzódtak. Vajon hol hagyta a sólymát? – Á, és itt van Jessica Hammer is! Figyeltem magát, nyomozónő, majdnem olyan veszélyes, mint a kis kebelbarátnője... Hiszi a piszi! Jessica nagyságrendekkel nagyobb fenyegetést jelentett nálam. Tökéletesen bánt bármilyen fegyverrel, elhatározásától nem lehetett eltéríteni, és tűzön-vízen át küzdött a céljáért, amíg el nem érte, 398

amit akart. Oké, utóbbi kettő rám is igaz, de ha jól használod a stukkeredet, az nagyobb eséllyel menti meg az életed, mintha természetednél fogva nem nyugszol addig, míg meg nem tanulsz tökéletesen lasagnét készíteni. Nem mintha valaha is lettek volna ilyen irányú ambícióim. – Tévedsz, Lilian – szólt fennhangon a vámpír. – Az akarat ereje és a kitartás sokszor többet ér, mint egy acélos keménységű pisztolygolyó. – Akkor talán ültessük gyakorlatba az elméletet! – kiáltotta harciasan Jessica, megpaskolva az A K–47-est. – Ahogy kívánja – felelte magabiztosan a vérszívó. – Lőjön le! Jessica zavarba jött a beleegyezéstől. Tanácstalanul pislogott oldalra, én meg vonogattam a vállam. Most mit vár tőlem? Ha már engedélyt kapott rá, hát lője le! Ha Luciano ilyen könnyen beadja a derekát, valószínűleg úgysem fog sikerülni. – Komolyan? – firtatta a nyomozónő. – Komolyan – bólintott nyugodtan Luciano. – Az istenért, legalább próbáld meg! – böktem oldalba. Jessica vállat vont, és egy sorozatot eresztett a szőke vámpírba. Pontosabban csak eresztett volna. A golyók a levegőben fellobbantak, és a sebességnél fogva egy pillanatig tűzcsóva-ként tündököltek, majd a néhány apró megmaradt ólomdarab koppant a padlón. Esélyük sem volt megközelíteni Lucianót. Ha nyolcszázévesen erre képes, mit várjak Damianostól!? A nyomozónő csak hápogott a döbbenettől, de egész hamar megtalálta a hangját. – Ha közelről csinálnám, nem lenne időd efféle trükkökre – sziszegte. – Valóban nem – ismerte el a férfi. – Minő szerencse, hogy nem tud a közelembe férkőzni. – Nem? Hadd próbáljam meg! – szegte fel az állát dacosan. – Csak tessék. – Jessica, ne! – szóltunk rá Valeryvel. De mint már elhangzott, ha Jess egyszer a fejébe vesz valamit, nincs az az érv, amivel le lehet beszélni. Magabiztosan elindult a trón felé, mintha semmi sem állíthatná meg, ám amikor már csak öt méter 399

választotta el Lucianótól, a férfi rászegezte jégkék tekintetét, és a nő megtorpant. Lassan, gépiesen rakta előre a jobb lábát, majd a balt, mintha láthatatlan erő ellen küzdene, ami vissza akarja lökni. Megint megállt, tekintete elfátyolosodott, arca pedig olyan rettegést tükrözött, mintha legborzalmasabb félelmét látná manifesztálódni. A fegyver kihullott a kezéből, karjait védekezően maga elé tartotta, és felsikoltott. – Ne! Ne, hagyj békén, könyörgöm, hagyj békén! Lassan hátrálni kezdett, egyre nyöszörögve, olyasvalakihez beszélve, akit csak ő látott. – Nem akarom! Nem, nem teheted, kérlek, bármit megteszek, csak ne csináld, ne! Segítség! Ne! Seg... – Jessica hangja elfúlt, elbotlott saját lábában és a földre zuhant. Görcsös magzatpózban vonaglott a padlón, halkan sírva, elhaló hangon még mindig tiltakozva. – Ne... Nagyon fáj... Kérlek, ne! Ismét felsikoltott, hangját vissza-visszaverték a falak, arrébb hemperedett, kisbaba módjára rúgkapált, csapkodott a kezeivel, megállíthatatlanul visongatva. – Ne! – teste megfeszült, fejét hátrahajtotta, kezeit oldalra tartotta, mint akit keresztre feszítettek, és hullámzó testtel sírt, sikítozott tovább, míg lassan elernyedt, újra embriópózba göngyölte magát, és csendesen tovább zokogott. – Ne... – suttogta. Hátára hemperedve felsikoltott. – Elég! – sikítottam ezúttal én. – Elég! Hagyd békén! Térdre vetettem magam Jessica mellett, és ölembe vontam a fejét. Arcát a combomhoz simította, biztos kapaszkodó után kutatott rajtam, míg végül bal kezét az arca előtt a térdemen nyugtatta, jobbjával átfogta a derekam. Luciano bizonyára megszüntette a bűbájt, mert Jess már tudta hogy hol van és kivel, csak kissé sokkos állapotban maradt. – Ne engedd, hogy bántson, Lily... – nyöszörögte. – Védj meg tőle... – Semmi baj – suttogtam a vértől ragacsos hajzuhatag között kutató ujjakkal. Úgy simogattam, mint egy riadt kisgyereket, aki rosszat álmodott. Rémisztő volt a látvány – Jessica mindig is a rettenthetetlen, semmitől sem félő nő megtestesítője volt számomra, és most az

400

ölemben feküdt és hüppögött, egész testében reszketve. – Nyugodj meg, nem engedem, hogy bántson, megígérem... – Mily megható – nézett le ránk Luciano – a barátság eme megmutatkozása... – Mit tudsz te a barátságról? – néztem fel rá, megfeledkezve arról, amit Astarte mutatott, újra szánalmas árulónak látva a vámpírt. – Sokkal többet, mint hinnéd – felelte. – Most pedig, hacsak nem akartok mind az ő sorsára jutni, és állatként fetrengeni a földön, takarodjatok innen, és mondjátok meg a mestereteknek, hogy semmi értelme az ellenállásnak, hiszen túlerőben vagyunk. – Nekünk Sachel nem mesterünk! – csattantam fel, mire Jessica összerándult. Gépiesen simogattam az arcát, hogy lehiggadjon. Hogy melyikünket akartam jobban nyugtatni, abban nem voltam egészen biztos. – Ami azt illeti, nekem igazából... – kezdte a hátunk mögül Riley, de a mondat végét fájdalmas nyikkanás nyelte el – feltehetően Valery lábfeje erőteljesen a vöröske sípcsontjához ért. – Most, hogy így említed... – morfondíroztam. – Nem venném biztosra, hogy túlerőben vagytok. Odalent a bálteremben kissé elszabadultak az indulatok. – Igen, tudom. De a túlerő nem feltétlenül jelent számbeli fölényt – mosolygott. – Egyébként megéreztem a halandó szolgám halálát, elhiheted. Na ne! Meghalt a jobb keze, és erre itt hal-virul, mintha mi sem történt volna, holott minimum a hatalma elvesztésén kéne keseregnie, ha nem épp haldokolnia a veszteség miatt! – De hát... – sápogtam. – Ezen a szinten már rég túl vagyok, Lilian – ingatta a fejét. – Szolgám elvesztése ugyan megvisel, de le nem gyengít...ahhoz túlságosan erős vagyok – „És szerény" – suttogta jó hangosan Valery a háttérben, ám Luciano elengedte füle mellett a megjegyzést, vagy nem is hallotta. Szemeiben eszelős táncot jártak a kék lángok, arca egy pillanatra megrészegült saját hatalmának tudatától, majd ismét visszatért az enyhén gúnyos mosoly és a félig felvont szemöldök.

401

– Jobb lesz hát, ha gyorsan figyelmezteted Sachelt: ne kockáztasson. Ő itt csak vesztes lehet. Az eleddig sötétbe borult háttérben most kigyúltak a fények. A földön narancssárgán izzó kör jelent meg, melyen belül kisebb körök ragyogtak, bennük fénylő, krikszkrakszos ábrák, szintén a lemenő nap színében. A körben lévő egyik cifra rajzolat közepén Astarte állt, ha jól láttam, anyaszült meztelenül. Ebben azért nem lehettem biztos, mert testét vakító fény övezte, fekete haja kibontva lobogott, mintha a teremben fújna a szél. Tőle néhány méterre Damianos, fekete köpenyben, kezében könyvet tartva. Lábánál egy férfi kuporgott báli öltözetben, harmincas éveinek közepén, mégis őszülő-kopaszodó. Nem csodálkoztam; én is öregedtem volna rögvest negyven évet, ha egy mágikus kör közepén ücsörögtem volna Damianos lábai előtt, azon tűnődve, mi történik majd velem. Leszűkítve, mennyire lesz fájdalmas a halálom. A főmester valami ismeretlen nyelven, szertartásosan kántálni kezdett, szavai visszhangoztak a teremben, épp olyan erőteljesen, ahogy Jessica sikolyai néhány perce. Senki sem mozdult – mindannyian visszafojtott lélegzettel vártuk, mi fog történni. Jessica is felemelte a fejét, így könnyáztatta arcát narancsszínre festette a mágikus kör ragyogása. Damianos az utolsó mondatnál már szinte kiabált, az utolsó szót pedig egyenesen beleüvöltötte a dermedt csendbe, karjait az ég felé nyújtotta széttárva. Nem történt semmi. Ezen Damianos legalább annyira meglepődött, mint mindenki más. A fővámpírt pillanatok alatt elöntötte a harag, hatalma tűzcsóvaként száguldott végig a termen – elakadt tőle a lélegzetem, hátamon izzadtságcsepp csordult le, míg magába nem itta a tapadós felső. Megragadta a rémülten nyüszítő férfit, jókora darabot kiharapott annak torkából, majd a testet a körön kívülre hajította, és utána köpte a húscafatot. – Mit jelentsen ez, Carreen!? – csattant fel Damianos, és Carreen Slattery besétált a kör fényébe. A narancssárga izzás szoborszerűvé tette vonásait, mintha arca kőből lenne.

402

– Nem... nem tudom, mester... Nem volt megfelelő az áldozat... – dadogta. A helyében én is betojtam volna rendesen. – Észrevettem! Miért nem volt jó, Carreen? MIÉRT!? – ordította a nő arcába vérben forgó szemekkel. Na ennyit az öreg vámpírok pókerarcáról. – Ne feledd, az életeddel játszol! – Láttam ma egy nőt... ő... ő még szóba jöhet – csuklotta a nő megroggyanó térdekkel. – Hogy hívják? – sziszegte a férfi. – Valami... valami F-betűs neve volt... Fiona vagy Florah... nem, nem, Francine! Francine-nek hívják! – kiáltotta diadalmasan, mintha ezzel biztosítva lenne a túlélése. Damianos arcát fürkészve én nem voltam ebben olyan biztos. – Jó. Ide kell csalni a nőt – döntött a mester, szinte teljesen visszanyerve a higgadtságát. Bámulatos volt, milyen gyakorlatias lett a hanghordozása egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy kissé skizó szegény gyerek!? – De hogyan? – Majd Lilian idehozza – mondta Luciano olyan hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Nem – mondtam határozottan. – Én nem vágom saját magam alatt a fát. – De bizony vágod, ha nem teszed, amit mondok – szólt Damianos. – Most nagy, drámai hősnőnek érzed magad, ugye? – gúnyolódott. – A barátnődet ringatod nagy fájdalmadban, és hősiesnek hangzó dolgokat kiabálsz, mert azt hiszed, már nincs vesztenivalód... Fogalmad sincs arról, mennyi mindent vehetek még el tőled. Gondolj csak bele, hány ember van, akit szeretsz... – susogta. Fájdalom hasította a fejembe, és színes képek tömkelege száguldott át az agyamon. Katie-vel a röhögéstől sírva hempergünk a fűben, képtelenek lévén megszólalni a feltörő nevetéstől... Peter spagettit főz, és a tanítványait szidja, miközben teát szürcsölgetve mesélem neki, milyen napom volt... Jessica hasra esik a fürdőben, magával rántva a csempére, és az akkori pasija ránk nyit, enyhén félreértve a helyzetet... Valeryvel pattogatott kukoricát tömünk magunkba, és föl-le ugrálunk a kanapén a Karib-tenger kalózai zenéjére, megfogadva, hogy örökké

403

barátnők leszünk... Daniel magához ölel a szakadó esőben, és egy forró csók után a fülembe suttogja, mennyire szeret... Könnycsepp gördült le az arcomon. Igaza volt, rohadtul igaza volt, de azt is jól tudtam, mi lenne erről Jessica véleménye. Ám Jessica most megtörten feküdt a földön, nem épp véleménynyilvánításra képes állapotban. – Annyi eszközöm van, amivel fájdalmat okozhatok neked, Lilian – folytatta az ősmocsok. – Ezt nem kívánhatod magadnak. Ebben a szent pillanatban olyan izzó gyűlölet lett úrrá rajtam, melyhez foghatót nagyon-nagyon ritkán éreztem. A könnyek alatt kipirult az arcom, és legörbülő szájjal, de rendíthetetlenül válaszoltam. – Azt teszel velem, amit akarsz, akkor sem segítek! – az ölemben heverő nő látványa megkeményítette az akaraterőmet. Ha segítek, mindannyiunkkal ezt teszik, és ennél a halál is százszor, ezerszer jobb. A szemem előtt lebegő jövő annyira elborzasztott, hogy elkerülése végett bármilyen kínzatást kiálltam volna. – Tudod, Lilian, mint azt már az előbb láthattad, nem csak fizikai fájdalom létezik – mondta Luciano. – A kis barátnőd a legjobb példa erre... Mit lépsz például arra, ha ezt történik... Kezét hirtelen előre nyújtotta, és mintha vákuum tört volna elő a tenyeréből, magához rántotta Valeryt, mindössze egyetlen másodperc leforgása alatt. Hátrafeszítette a lány fejét, sóvár tekintettel gusztálgatva a hófehér nyakat. Az áldozat vonaglott, nyögdécselt a szorításban, de esélye sem volt a szabadulásra. – Hozd ide Francine-t – nézett a szemembe Luciano –, vagy a barátnőd meghal. – Megmentelek, Valery! – robbant elő a hátam mögül Riley, de a következő szekundumban elbotlott a saját lábában, és hason szánkázott Luciano trónja elé. Rémülten pislogott föl a mesterre, aki olyan lenéző pillantással jutalmazta, hogy én sütöttem le a szemem. – Elhozom a nőt – bólintottam –, de ha Valerynek baja esik, akkor megölöm, és cseszhetitek az áldozatotokat. Jessicát pedig kivihetem innen. – A nyomozónőt viheted, és a kis vöröset is, de barátnődet csak akkor kapod vissza, ha sikeres lesz a szertartás. 404

– Ez nem fair! – csattantam fel. – Arról, ha az áldozat nem megfelelő, nem én tehetek, hanem Carreen! – mutattam a kör szélén ácsingózó nőre. – Hát jó. Hozd a nőt és visszakapod őt – mutatott Valery-re. – De ha bármivel próbálkozol, igen fájdalmas halála lesz. Megértetted? – Megértettem – bólintottam. – Te pedig a szavadat adod? – A szavamat adom. Felsegítettem Jessicát, és kitámogattam a teremből, Riley szorosan mögöttünk, bár aggódva pillantgatott vissza Valeryre. – Riley, menj le a bálterembe! – kértem a vöröst. – Ott nagyobb hasznodat veszik, mint itt. – Mi lesz Valeryvel? – kérdezte, tengerkék szemeiben őszinte aggodalommal. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki a szupermarketben elkeveredett a szüleitől, és nem tudja, mit tegyen. Egészen megsajnáltam. Nem egy hatalmas vérszívó vagy alakváltó rocksztár, de szeret egy lányt, akit kevés férfi tudott eddig szerelemmel szeretni. Remélem, ha túléljük ezt, képesek lesznek egymást megbecsülni. – Bízd rám – mondtam magabiztosan, bár kissé roskadozva Jessica súlya alatt. – Ki fogom hozni onnan, élve. – Megígéred? – kérdezte majdnem sírós hangon. – Igen. Bólintott, majd elsietett a földszint felé. Egy darabig elgondolkodva néztem utána, majd eszembe jutott, mi is a dolgom, és folytattam az utam. A nyomozónőt lekísértem egészen az én szobámig, és az ágyra fektettem. A folyosókon nem mászkált senki, ezért úgy tippeltem, Sachelnek sikerült vendégeit a bálteremben tartania. – Ne mozdulj innen – suttogtam neki. – Biztonságban vagy. A nő bólintott, és magához szorítva egy párnát, összekucorodott az ágyon. Továbbsiettem a bálterem felé, ahonnan még mindig az aktív harc zajai szűrődtek ki. Berohantam az ajtót őrző harcosok között, és rájöttem, hogy soha az életben nem fogom itt Francine-t megtalálni. Első és legfeltűnőbb észrevételem az volt, hogy mindent vér borított. A padló síkos volt a nedvtől, amely a falakon is vastagon csordogált 405

lefelé. A földön százával hevertek a testek, mind az ellen soraiból, mind a mieinkből. Amint beléptem, rögtön ketten vetették rám magukat, de egy kézmozdulattal mindkettejüket a falhoz repítettem, hogy annak tövében rongybabaként összerogyjanak. Előttem egy átalakult farkas és egy patkány ölték egymást, mellettük egy ordító akciócsoportos szitává lőtt egy vámpírt. A test elnehezedve eldőlt, lesodorva egyik társát, így annak torkát egy leopárd átharapta. Ha megtalálom Sachelt, ő majd felveszi a kapcsolatot Francine-nel, és minden rendben lesz. Nem igazán hatott meg, hogy jóformán árulásra készülök. Egy dolog számított: hogy biztonságban tudjam Valeryt, méghozzá minél előbb. Ebben a pillanatban tökéletesen megértettem, mi késztette Astartét arra, hogy Damianos oldalára álljon: a rettegés. A szeretett társ elvesztésének lehetősége által felvillantott borzalmas félelem és fájdalom. Bárkit feláldoztam volna, hogy megmentsem. Na jó, kivéve mondjuk Jessicát és Danielt. Főleg Danielt. Jobbnak láttam elővenni az egyik stukkert. Sachel után kutatva szorgalmasan irtottam minden nekem háttal álló ellenfelet; már épp kiszúrtam volna Sachelt, mikor iszonyatos ütés ért hátulról, és valaki nagy lendülettel a földre rántott, ezúttal egy cseppet sem életmentési szándékkal. Esés közben fordultam meg, így a hátam toccsant a padlót szennyező vérben. Egy patkányember szögezett a földhöz, éles karmait villogtatva; tátott pofáján csorgott kifelé az életnedv – valaki másé. Legnagyobb rémületemre az a példány volt, akitől Sachel már két ízben is megmentett, ő azonban meglehetősen elfoglaltnak tűnt. – Itt mégsem erőszakolhatsz meg! – háborodtam fel, jobb fogást keresve a pisztolyon, habár a jobb kezem a derekam alá szorult, a csípőmet pedig a patkány leszorította. Szerettem volna mindkét vesémet megtartani, így nagyon óvatosnak kellett lennem. – Tévedsz, drágám, nekem már csak a véred és a fájdalmad kell – röhögte, vérrel vegyített nyálat fröcsögve az arcomba. – Érdekes, ezzel én eddig is így voltam – morfondíroztam, és előrántottam a stukit a hátam mögül, rögtön lőve is, nem egyszer. A likantróp lehanyatlott, így végre fel tudtam állni és keresztüllyukasztani 406

a fejét. Szemeiben egyhamar kihunyt az élet pislákoló lángja. Furcsa érzés volt – először öltem úgy, hogy elcsíptem a halál beálltának pillanatát. De nem elmélkedtem sokat, tovább törtettem Sachel felé, nem egyszer mágiával hajítva el az utamba állókat. Ha sokat tökörészek, Carreennak még eszébe jut, hogy Valery is egész jó áldozat lenne, és akkor nyugodtan fölköthetem magam. Sachel épp egy másik, meglehetőst erősnek tetsző vérszívóval párbajozott – szemmel láthatóan nem bírtak egymással. Mivel mozgó célpont eltalálása igencsak komplikált, pláne, ha a mozgás sebessége vetekszik a fényével, sajnos nem segíthettem a város urának, viszont mire letöröltem az arcomra záporozott véres nyálcseppeket, Sachel épp lecsapta partnere fejét egy falról sebtében lerántott karddal, és az ütőérből spriccelő vér miatt beszennyeződött kezét finnyásán egy faliszőnyegbe törölte – annak már úgyis mindegy volt. – Sachel! – kiáltottam rá, mintha attól tartanék, hogy eltűnik, mielőtt szót válthatnék vele. – Lily! – felém lendült, és megragadta a vállam, mintha ő ugyanettől tartana. – Mi történt? Megtaláltátok őket? – Hol van Francine? Azonnal meg kell tudnom! – kiabáltam szinte toporzékolva. – Odaviszlek hozzá... De az istenért, mi a helyzet!? Úgy gondoltam, nem repesne az örömtől, ha bejelenteném, hogy az egyik értékes és erős emberét akarom feláldozni az én szerencsétlen és számára teljesen használhatatlan barátnőmért, ezért igyekeztem valami hihető mesét kitalálni. – Ne kérdezz semmit... Megtaláltam Damianosékat, és van egy tervem, de kell hozzá Francine. Elmondanám, de nem érünk rá! Bíznod kell bennem – néztem a szemébe. Egy pillanatig habozott, majd lassan bólintott. – Rendben van. Úgy húsz másodpercig tartott, míg sikerült elérkeznünk Francine-hez – eközben Sachel elegánsan legyilkolta az utunkba kerülőket –, aki Juliennel egy vérrel gazdagon telefröcskölt, bár eredetileg fehér márványszobor mögött kuksolt, és elmélyülten beszélgettek. – Üdvözletem – pillantott le a meghitt párocskára. 407

– Francine, segítened kell – tértem a lényegre. Nyugodtan rám emelte tekintetét, de semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy felkeljen, és velem rohanjon a halálba. Mármint az övébe. – Miről van szó? – Szükségem van a segítségedre. Nem mondhatok sokat, nagyon kell sietnünk! – szinte toporzékoltam. Sachel időközben megfordult, és tisztán tartotta nekünk a helyet, komótosan ölögetve a rátámadókat. – Én nem hagyom itt Julient – felelte. – Ő a férfi, akit szeretek. Hát erre eldurrant az agyam. Álszent ribanc! Én mit szóljak? Pillanatnyilag mindenki, akit szeretek életveszélyben van! – Az istenit! – kiáltottam. – Én is szeretek egy férfit! És tudod, hol van most? Ott van, és harcol! – mutattam nagy lendülettel a táncparkettre. – Mi végre? Megöletni magát, így ezerszer nagyobb fájdalmat okozva neked? – kérdezte olyan halálos higgadtsággal, amilyenre csak vámpírok képesek. Kezdtem magamra húzni a drámai hősnő skatulyáját, amint lassan elborította az agyam az a híres lila köd. – A szerelemért van ott, érted? A városért, ahol felnőtt, a nőért, akit szívből szeret! És ha édes istenem, attól ments meg, meghalna, azt a dicsőségért fogja tenni! – Dicsőség? Megőrültél? Nincs a halálban semmi dicső, semmi nemes! A halál az halál. A halottak nem szeretnek, nem éreznek. Nem csinálnak semmit. Csak halottak. Épp valami világrengető igazságot készültem a fejéhez vágni a halálban való megdicsőülésről, mint valami modern Achilles, de mielőtt szóra nyitottam volna a szám, Julien finoman megfogta szerelmének kezét. – Menj! – Tessék? – döbbent meg a nő. – Igaza van. Nem kuksolhatunk itt, mint a gyávák! Gondolnunk kell másokra is, nem mindig csak saját magunkra. – Csak mi magunk vagyunk. Ezt minden vámpír tudja –szegte fel Francine az állát. – Akkor minden vámpír ostoba – felelte Julien keserűen. – Menj! – Julien... 408

– Menj már! – csattant fel durván a másik vámpír, és felpattant, szemmel láthatóan olyan szándékkal, hogy belevesse magát a harcba, de Sachel karját sorompóként használva visszatartotta. Ám a vámpír elfordult, nem nézett élete nőjére. – Julien... Je t'aime.8 – Francine, ça suffit! Fais que tu dois faire!9 És mentünk.

8 9

Szeretlek. Elég! Tedd, amit tenned kell!

409

35. FEJEZET Szótlanul haladtunk az emeleteken át. Francine nem kérdezte, merre tartunk és miért, nekem meg aztán igazán nem volt mondanivalóm. Mit is mondhattam volna. „ – Hova megyünk? – Ó, semmiség, csak téged akarunk feláldozni... – Nahát, tényleg? Ez igazán érdekes!" Végig azon méláztam, vajon Valery jól van-e. Ha bármi baja esik, én totál K. O. leszek. Hamar felértünk a bordó kanapés szobába, és a vámpírnő csak itt tette szóvá furcsa úti célunkat. – Miért jöttünk ide? – kérdezte. Hangjában nem volt gyanakvás, nem sejlett ki belőle rossz előérzet. Csak kíváncsiság. Kinyitottam előtte az ajtót, majd beléptem én is a terembe. – Itt meg mi... – Bocsáss meg, Francine – néztem föl rá. Tényleg iszonyatosan sajnáltam, és ha lett volna rá mód, elkerülöm. Szerelmes asszonyt a másodszori halálba küldeni egyike a legundorítóbb dolgoknak. Ha már muszáj valakit feláldozni, tegyék azt valami életunt, boldogtalannal, aki nincs és nem is volt hasznára a társadalomnak. Olyat, akinek már úgyis mindegy. Francine-nek pedig nagyon nem volt mindegy, látja-e még ebben a létben Julient, vagy sem. – Nem volt választásom. – Mindig van választás – mondta keserűen. Nem lökött föl, nem rohant ki az ajtón és nem kezdett hisztizni. Csak nézett rám a lézertekintetével, és iszonyú rossz érzés fogott el. Szerettem volna visszacsinálni az egészet, és keresni valami más megoldást, de Damianos már ott is termett, és megragadta a nő karját. – Nem lehetne... – kezdtem kétségbeesetten. – Nem – mondta egyszerre Damianos és Francine. A nő folytatta. – Elárultad a városodat és a szeretteidet. Ezt már nem mossa le rólad az sem, ha én megmenekülök. Az ősrohadék hátravitte az új áldozatot. Nem kellett rángatni vagy vonszolni, ment, mint a kivégzésre váró, aki beletörődött sorsába. De az arcán láttam, hogy valami még vissza van. A problémát elhalasztva Lucianóhoz léptem. Valery ernyedten feküdt a karjában, nyakán hosszú 410

csíkokban vérpatakok folytak. Halk nyöszörgésére eddig nem figyeltem fel, de most olyan hangosnak hallottam, mintha a rádióból ordított volna. Felállt tőle a szőr a hátamon, mintha nekem lennének fájdalmaim. – Te jössz, Luciano – szóltam csendesen. – Engedd el! – Nem hoztál magaddal senkit, kicsi lány? – mosolygott hidegen. – Ha hoztam volna, már nem ülnél ott úgy, mint egy király – vetettem oda. – Én állom a szavam. Na és te? A következő pillanatban több dolog is történt hirtelen egymás után. Sachel bejelentkezett a fejembe, miszerint: Itt vagyunk az ajtó előtt, jelezz, ha jöhetünk! Luciano leereszkedő mosollyal lelökte az öléből Valeryt, aki puffanva a kőpadlóra esett és gurult néhány métert, pont a lábam elé. Mindeközben az olasz arckifejezése megváltozott, talán felfigyelt Sachel közbeszólására, én pedig hangosan MOST!-ot kiáltottam. A terem ajtaja kicsapódott, és betörtek a mieink. Talán egyszerű dolgunk lett volna, ha csak Astarte, Damianos és Luciano vannak a helyiségben, no meg Carreen. De amint a felmentő sereg megérkezett, a terem sötét sarkaiból vérszívók hussantak elő, erősen meglepve gyanútlan harcosainkat. A beözönlők estek-keltek Valery testén, néhányan rá is léptek. Eszméleténél volt ugyan, de valószínűleg nem tudott több fájdalmat felfogni. Szándékomban állt kivinni innen, de mielőtt ilyen irányban bármit is tehettem volna, egy erős kéz fonódott a torkomra és emelt a magasba. Nem kaptam levegőt, fájdalmasan kapálóztam. A kézhez tartozó test Juliené volt. – Hol van Francine!? – ordított rám. – Mit csináltak vele? Válaszolj! Feltehetőleg kezdtem lila színt ölteni, mert Sachel aggodalmasan hátba vágta a vámpírt, aki a meglepetéstől azonnal elengedett. Bevertem a fejem a kőpadlóba, csillagok táncoltak a szemem előtt. Kinyújtottam a kezem Valery felé, és el is értem, de nem bírtam mozdulni. Hallottam, hogy Sachel Juliennel kiabál, hallottam, ahogy elharapóznak körülöttem a dolgok, de a kobakomra mért ütés ereje nem engedett felkelni, harcolni. – Sachel... – suttogtam. – Sachel...

411

Sachel azonban nem ért rá velem foglalkozni, túlságosan lefoglalták a rá támadó alakok. Valaki a bokámra esett, de hamar fel is kelt. Nagyot nyelve felvettem a kapcsolatot Sachel elméjével. Nagyjából tőled ötlépésnyire haldoklom. Lennél szíves rám figyelni egy kicsit!? A következő pillanatban ott termett és lehajolt hozzám. Mielőtt még baromságokat kérdezett volna, elkaptam a kezét. – Vidd ki innen Valeryt! – nyögtem. – Gyorsan, mert össze fogják taposni. – Na és te? – Fél perc, és rendbe jövök... Csak őt vidd... biztonságba. Valery teste kicsúszott a kezem alól, én pedig finoman áztatni kezdtem magam a mágiában. Tényleg alig telt fél percbe, hogy kitisztuljon a fejem, és visszatérjen az erőm. Feltehetően mindenki azt hitte, meghaltam – ezért maradtam életben. Védekezésre készen felugrottam, de a szemem elé táruló látvány rémisztő volt. A levegőben a vér édeskés szaga terjengett, az állapotok hasonlatosak voltak a bálteremben tapasztaltakhoz. Luciano békésen üldögélt a trónusán – senki nem tudta megközelíteni, pedig többen is intenzíven próbálkoztak. Nem messze tőlem, Julien oroszlán módjára harcolt egy másik vámpírral. Elnézegettem volna, kíváncsi lévén a küzdelem kimenetelére, de oldalról erős ütést kaptam a bordáim közé, és valaki a nyakamra fente a fogait. Hátrahajoltam, és a mágiával erősen orrba nyomtam egy fekete hajú, zöld szemű vámpírt. Annak az orrnak a helyzetén már amúgy sem ronthatott semmi. Az egyetlen fegyver, ami rajtam maradt, egy kés volt valahol a ruhám alatt. A vámpír hamar magához tért meglepetéséből, ragadozó vigyort villantott rám, és belemarkolt a hajamba, de fél kézzel előrántottam a kést, és a torkába vágtam. A hallatott nyögések abbamaradtak, a vérszívó szeme fennakadt. Zihálva, torkomban dobogó szívemmel figyeltem a reakciót. Lassan a kés markolatához nyúlt, és kirántotta a nyakából. Vér ömlött rám, beszennyezve minden eddig tisztán maradt részemet. Megfordított, és hátamat a melléhez nyomta, torkomat simogatva a pengével. – Én túlélem, kislány. És te?

412

Kihasználva a beszéd idejét, hátrafejeltem, és a mágiával elszorítottam a légzését, amennyire tudtam. Mint kiderült, semmi értelme nem volt. Mire eszembe idéztem, hogy mivel már alapból halott, ezzel egyáltalán nem tudom meghatni, a penge a mellkasom felé indult, de a vállamban landolt. Profi, Sachel-féle kés volt, és ezt most a saját bőrömön tapasztaltam. A vérszívó nyilván nem akart megölni – ez esetben a szívemet találta volna telibe. Felsikoltottam a hirtelen fájdalomtól, próbáltam elrúgni magam, de a pasas vasmarokkal szorított. – Hogy ízlik? – sziszegte a fülembe, megforgatva a kést a vállamban. – Valahogy nem igazán jön be... – szűrtem a fogaim között. Könny szökött a szemembe a fájdalomtól, a vámpír vére a hátamra folyt, a sajátom elöl csordogált a mellemen lefelé. Zihálva lélegeztem, gyűjtögetve a mágiát, hogy lefejtsem magamról, mikor maga felé fordított, és eszelősen rám vigyorgott. – Miért nem ölsz meg? – kérdeztem könnyes arccal. – Nem tehetem – mondta, és elnézett a fejem fölött. Kitekeredve követtem a pillantását, és Lucianót láttam a trónján. Egyenesen a szemembe nézett, és szokásos félmosolyával aprót bólintott felém. De nagylelkű! Meg nem ölhet, de nyugodtan forgathat bennem egy rohadt nagy kést! Mindjárt megyek és lerovom a hálámat... Ki akartam rántani magamból a pengét, de a vámpír nem engedett el. Egy kezébe fogta két csuklómat, másik kezével félrehajtotta izzadtságtól csatakos hajam, és végignyalta a mellemen vöröslő vércsíkot. – Már elnézést – szólt valaki a háta mögül –, de ez az én kizárólagos jogom! A vámpír hirtelen elengedett, és a padlóra roskadt – rajta Daniel, félig átalakulva óriási, fekete farkassá. Borostyán szemekkel felnézett rám, megnyúlt pofája csöpögött a vértől, egész testét vágások, sebek csúfították. Őszintén nehezemre esett elképzelni, hogy ez a szörnyeteg egyazon személy a mindig ápolt, selymes szőke hajú gitáros sráccal, akit szerettem. Kifejezetten megrémültem tőle, ám elsődlegesen kihasználtam az alkalmat, és összeszorított fogakkal, mégis diszkrét

413

sikkantás mellett kihúztam a tőrt a vállamból. Nagy adag friss vér folyt ki a sebből a kezemre. Remegtek a térdeim, egész testemben reszketve roskadtam a földre. Ennél sokkal de sokkal keményebbnek hittem magam. Ránéztem a pasimra, és felfordult a gyomrom a rengeteg vértől, a szagtól, ami betöltötte a helyiség levegőjét. A farkas végzett a vérszívóval, és felém kúszott, de a látvány cseppet sem nyugtatott meg. Mielőtt azonban elért volna elgyengült testemig, hatalmas energialöket indult ki a szoba hátuljából, és kivétel nélkül mindenkit ellökött. Én is métereket csúsztam a padlón hátrafelé, a harcolók elestek, és nem is keltek föl. Mindenkit fogva tartott a szemünk elé táruló látvány. Röhejes, de egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy óvodáscsoport tagja lennék, és közösen álmélkodnánk a moziban. Újra felizzott a narancssárga kör, benne Astarte lebegő testével. Hátravetette fejét, ébenhaja kibontva lobogott. Ha nem tudtam volna, hogy a legmélyebb romlottságot testesíti meg, akár angyalnak is nézhettem volna. Damianos – feltehetően abban reménykedve, hogy nem sül fel megint a szertartással – ismét felöltötte fekete csuklyás köpenyét, és most már Francine is ott volt. Magasra tartott fejjel állt az egyik izzó színű körben, kezei hátrakötve, haja kiengedve. Sachel beviharzott a terembe, de azonmód meg is torpant. Valószínűleg őt is sokkolta a látvány. Luciano önelégülten mosolygott. Biztos volt benne, hogy ezúttal sikeres lesz a rituálé. Úgy tűnt azonban, hogy ez sokkal többet jelent neki, mint hogy Astarte mesteri hatalmat kap, vagy hogy legyőzik Sachelt. Damianos a már hallott, számomra ismeretlen nyelven kezdett beszélni, különféle mozdulatokat téve kezével a levegőben. Nem értettem, miért nem tesz valaki valamit. Persze egy szavam se lehet, hiszen én is csak ültem, teljes döbbenetben, vérző vállamat szorongatva. Na de Sachel vagy valaki, akinek hatalmában állt... mi? Szembe szállni Damianosszal? Oké, megértettem. Senkinek nem állt hatalmában ezt megtenni. A főszemétláda most átváltott a számunkra is érthető nyelvre. – Ősi erő, mi segít, hogy elérjük a célt, a mesteri hatalom, mi eleddig nem volt a tiéd, mostantól segít! Egy áldozat ki úgy érez, mint egykor te

414

magad, megadja neked, mit a századok nem tudtak! – kiáltott fel, de az utolsó szótagnál Julien előrelendült. – Julien, ne! – sikoltottam fel, de későn. A vámpír kilökte a körből Francine-t, és így ő maga került az izzó helyre. Mintha az alvilág minden szörnye egyszerre üvöltene, olyan kiáltás rázta meg a termet. A padlóból szemet vakító fehéressárga fénynyaláb tört elő, és emelte a magasba Julien testét – a vámpír tagjai szétterültek, mintha láthatatlan keresztre feszítették volna. A fény gyönyörű ívben átcsapott a szobán, és Luciano bal tenyerében összpontosult. Úgy gondoltam, a fény visszatér majd Astartéba, így teljessé téve a kapcsolatot, de olyasmi történt, amire senki nem számított – leszámítva az olaszt. A nyaláb újabb ugrással a közvetlen közelemben termett, és belecsapódott Sachelbe. Az ő teste is a magasba emelkedett, épp úgy, mint Juliené. A fényfolyam egyszínű szivárványként továbbszökkent, Astarte testébe, és onnan Damianoséba. A szoba rázkódni kezdett, mintha földrengés tört volna ki, a testek kifeszülve lebegtek a levegőben. A narancssárga főkör körül fekete, mesebeli szellemekre hajazó alakok suhantak körbe, túlvilági hangok sikolyai töltötték be a helyiséget, majd hirtelen csend lett. A kör fénye majdnem teljesen kihunyt, bár biztos voltam benne, hogy minden jelenlévő retináján tovább ég. Mindazok, akik részt vettek a szertartásban – Lucianót kivéve, aki afféle összekötőként funkcionálhatott összeroskadtak. Sachel úgy dőlt el mellettem fennakadt szemekkel, mint egy zsák krumpli. Astarte szárnyatörött angyalként esett össze, és láttam, hogy tényleg meztelen. Damianos a megfáradt pap pózában térdre esett, Julien pedig úgy közelítette meg a földet, mintha már véglegesen halott lenne. Francine eszméletlennek tűnt, ahogy feküdt az oldalán. Ha magánál lett volna, már bizonyára Julien teste fölött hajbókolna. Még egy pillanatig visszahangzott a túlvilág eszelős sikolya, majd teljes hangzavar tört ki. A földön heverő harcolók magukhoz tértek megdöbbenésükből, egymásra és a rituálé résztvevőire tekingettek. Nem támadtak egymásra, azt figyelték, mi következik most. Egy vérpatkány vette a bátorságot és felkászálódott, ezt az egyet pedig követte a többi 415

vérző, sebesült, sokat próbált harcos. Erőfeszítésük hiába valónak bizonyult. Ugyanis mellettem Sachel talpra állt, és ezzel a mozdulattal minden további függőleges helyzetben lévő ismét a földre zuhant. A vámpír felnézett Lucianóra. Az olasz szeme megfejthetetlen üzenetet rejtett, vagy legalábbis olyat, amit csak ő és Sachel értettek. Az persze egészen nyilvánvaló volt, hogy az eseményeket nem Damianos tervezte így. Visszaemlékeztem Luciano öntelt mosolyára. Fogalmam sincs, hogyan avatkozott bele a szertartásba, de megtette, és a javunkra fordította. Sachel megköszörülte a torkát. – Grazie... mio amigo10 – mondta. Luciano mosolygott. Olyan... őszintén. Nem tudom. Emberinek tűnt tőle, egyszerű halandónak, aki éppen segített a barátján, és ezt jó érzésként, vagy éppen lerótt tartozásként fogja fel. – Ne köszönd, Sachel. Ráérsz még azzal. A város megmaradt ura bólintott. Hangja még rekedtes, járása nehézkes volt, de a két lábán állt, és sugárzott belőle, hogy most mindenki, az égvilágon mindenki megfizet azért, amit tett. – Hát lássuk csak... – mondta halkan. – Mi is a dolga egy városúrnak? Ó, igen. Megvédeni a városát a betolakodóktól. És ti – mutatott a földön fekvőkre széles karmozdulattal, el akartátok foglalni az én városomat, megölni az én barátaimat, elvenni az én jogaimat, a házat, ahol élek, és aminek vendégszeretetét élvezhettétek volna árulás nélkül is. Mi is jár ezért? Csend. Senki nem mert megszólalni. Még a mi embereink sem nyikkantak, nemhogy az ellenség. – MIT ÉRDEMELTEK!? – ordította Sachel, hogy többen is összerezzentek. Sosem éreztem még ennyire félelmetesnek, pedig jó ideje ismertem, és láttam már dühkitörés közben, végignéztem, ahogy gyilkolt, kínzott. De efféle hatalom, ilyen pusztító erő még sosem áradt a lényéből. – Halált – suttogta valaki. Majd még valaki, de már hangosabban. Pillanatokon belül egy egész kórus zengte: halál, halál! – Úgy bizony – mosolygott Sachel. – Halál. 10

Köszönöm, barátom

416

– Kérlek uram, ne tedd! – ugrott fel egy vámpír. – Legyőztél minket, elismerünk mesterünknek, teljesítjük bármilyen óhajodat, csak ne taszíts minket a végzet karjaiba! – A hízelgés a vámpír egyik legjobb képessége. Az édes méreggel bekent nyelv, mely azt ismételgeti, amit hallani akarok, sok helyzeten átsegíthet. Ezen nem. Gyávaságod taszít, s undorít. – Uram... – Hallgass! – csattant fel Sachel, és hirtelen kézmozdulatot tett a közbeszóló felé. Annak testéből lángok csaptak ki, és eszelős halálsikollyal hamuvá lobbant. Erre mindenkin úrrá lett a rettegés csendje. Sachel mély levegőt vett, mintha ordítozni készülne, de mint kiderült, másra gyűjtögette az erejét. Jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha erősen bele akarna markolni valamibe, ám ahogy összeszorult az ökle, többen is rikoltva a mellükhöz kaptak, és elszórtan tűzcsóvák csaptak fel a helyiségben. Égett haj és bőr bűze töltötte be a helyiséget, körülöttem többen is lángra kaptak. Ijedtemben hátrébb kúsztam a földön, hogy elkerüljem a mellettem lángoló vérpatkány tekintetét. Irtózatos szag, kétségbeesett hangok keveréke zúgott a fejemben. Lehunytam a szemem, hogy ne lássak semmit, de a fülemet nem tudtam befogni. Újabb nagymértékű hangzavar támadt, majd csend. Ahogy újra felpillantottam, több kupac hamut is láttam – ennyi maradt azokból, akik nem is olyan rég még mindannyiunk életét fenyegették. Valaki – Sachel – megragadta a kezem, és álló helyzetbe húzott. Nehezen tudtam csak megállni. – Te vagy az első, Lilian Carro, aki megérdemli, hogy felkeljen – nézett rám ünnepélyesen. Hálás mosollyal jutalmaztam, hogy nyugodtan belekapaszkodhattam a vállába. – Most pedig, álljatok fel! Néhányan azonnal felpattantak, talán félve, hogy ők is az ellenség sorsára jutnak, mások még jobban a földre kushadtak. – Nincs félnivalótok. A harcnak vége. Aki fel tud állni, tegye meg, és nézzen körbe. Barátaim, győztünk! Erre már felbátorodtak a megfáradt, sebesült, vérben úszó harcosok, és boldogan néztek körbe. Mindenkin úrrá lett a hirtelen győzelemmámor, egyszerre kezdtek beszélni, mosolyogtak, Sachel 417

nevét kiáltozták, néhányan tapsoltak. Sachel egy pillanatra a mágikus körben fekvők elé nézett, és a kezemet el nem eresztve oda indult. – Lássa mindenki, hogy legyőzhetetlenek vagyunk! – kiáltotta eszelős hangon, és megragadta Damianos ruháját a nyakánál, úgy emelte a magasba. A vámpír magánál volt, de úgy tűnt, minden ereje elhagyta. Leereszkedően mosolygott az őt tartóra, szemeiből még mindig hihetetlen dölyfösség áradt, az a végtelen arrogancia, ami csak a nagyon öregek sajátja, ami még a halál perceiben sem hagyja el őket. – Legyőztél, Sachel – suttogta. – Az árulás jogos volt – a te javadra fordult a kocka. Végezd hát be, mit be kell végezned. Csak Astartét ne bántsd... Ő... – Hallgass, ostoba... – nyögte a földön fekvő nő. Szavaidnak úgy sincs már hitele... – Méltó ellenfél voltál – biccentett Sachel. De sajnos ez az egyetlen lehetőségem... – elengedte a kezem ettől kissé megtántorodtam – és Damianos szíve környékére nyúlt. Az őskövület szemei fennakadtak, teste egy pillanatra megrángott, majd elernyedt. Amint Sachel elengedte, rongybabaként zuhant vissza a földre, és nem mozdult többet. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte, amint Sachel a kövön heverő, meztelen nőhöz lépett. Astarte gyönyörű volt, alabástromteste szinte világított a szürkeségben, kibontott haja befedte melleit és nyakát. Arcán béke honolt, mintha már a túlvilágon lenne. Sachel egyik kezét a nő tarkója alá csúsztatta, másikkal elsöpörte a haját, hogy egész testét belássa, majd a szemébe nézett. – Meg kell, öljelek – mondta. – Tudom – suttogta Astarte lehunyt szemekkel. – Tudom, drága, édes Sachel. De kérlek, hadd válasszam meg a módot, mellyel végzel velem. – Miért részesítenélek ekkora kegyben? – kérdezte a férfi. Kemény szavai ellenére olyan féltő gyengédséggel tartotta a vámpírnőt, mintha porcelánbaba lenne, mintha még véletlenül sem akarná megsérteni a hófehér bőr sima felszínét. – Hiszen másodszor is elárultál. Meg akartam szólalni, hogy ez nem igaz, de Astarte hangja a fejemben csengett, mielőtt levegőt vehettem volna a beszédhez. Ne szólj 418

semmit! S légy átkozott, ha mégis megteszed... Nyeltem hát egy nagyot, és szinte összefutottak a könnyeim, amint a szemébe néztem. Nem akartam, hogy meghaljon! Hány nő van a világon, aki így tud egy férfit szeretni? Századok hosszú évein át kitartóan, s magát is feláldozza, hogy őt megmentse. Nem tudok a bűntudattal tovább élni... Astarte íves szempillái alól vérző könnyek csordultak ki és szennyezték szoborszerű, fenséges arcát. Sachel letörölte őket a hüvelykujjával. – Mondj nekem egy okot, egyetlen Astarte, és teljesítem kérésedet... Astarte felnyitotta szemeit, és egyenesen Sachelre nézett. – Szeretlek... Kicsordultak a könnyeim. Annyira szerettem volna tenni valamit, de tudtam, hogy erre nincs lehetőség. Astarte ezt a sorsot választotta, és tényleg legyek átkozott, ha megszegem az utolsó kívánságát. – Hajolj közelebb... – suttogta Sachelnek. A vámpír a remegő, vörös ajkak elé tartotta a fülét. Astarte szája mozgott, de hogy mit beszélt, azt csak Sachel érthette. Magához ölelte egykori szerelmét, és száját lassan a nyakára tapasztotta. Bíborló patakként folyt le a vér Astarte karcsú, íves testén. A nő átölelte Sachel hátát, teste lassan megvonaglott, miközben a férfi elvette tőle az egyetlen dolgot, ami még életben tartotta. Percekig álltunk némán, figyelve egy szerelmes asszony haláltusáját. Sachel végül elhúzta száját a sebtől, és Astarte ajkaira szorította sajátjait. Végtelen hosszan, lassan csókolta, minden gyengédséggel, ami tőle tellett, egészen addig, míg Astarte keze elernyedt, és lassan lecsúszott Sachel válláról. Feje hátrahanyatlott, fekete haja a földet söpörte. Olyan szép volt ott Sachel karjaiban, mint egy álom. Tényleg angyalnak tetszett tökéletes testével, rajta a vérrel... Sachel óvatosan visszafektette, és fölé hajolt. – Én is szeretlek... – súgta, és lágyan megsimogatta a hófehér arcot. Ő tényleg békét talált. Aki nem úgy nyugszik, annak vonásai nem lehetnek ilyen kisimultak, ilyen tökéletesek. Ennyire ártatlanok. Ennyire jók. Kézfejemmel megtöröltem a szemeimet. Nem én voltam az egyetlen, akit meghatott a jelenet, úgy látszott, másoknak is a szemébe ment 419

valami hirtelen. Néma csend honolt a teremben, a lélegzet hangja is alig hallatszott. Sachel ökölbe szorított kézzel figyelte a halottat. Kellett volna valami groteszk legyen abban, ahogy vértől mocskos szájjal és állal bámul egy nőt, akit szeret – akivel ő maga végzett... Fogalmam sincs, mennyi ideig álltunk ott, lehetett kel perc vagy két óra is. Talán sosem hagyjuk abba a néma gyászt, ha a földön fekvő másik nő halk nyögéssel magához nem tér. Azonnal letérdeltem mellé és eloldoztam a kezeit. Francine lassan felült, fél kezét a homlokára szorította, másikkal a csuklóját masszírozta. – Mi történt? – kérdezte motyogva. – Oú-est Julien?11 Mély levegőt véve arrébb álltam, hogy láthatóvá váljon a félig az oldalán fekvő férfi teste. A nő egy másodpercig csak itta magába a látványt, majd velőtrázó sikolyt hallatott. – Non! Julien! Non!12 Négykézláb kúszott a szeretett testéig, és a hátára fordította, megszorítva a gyenge kezet. Julien félig kinyitotta a szemeit, ajkai erőtlen mosolyra húzódtak. – Mon amour…13– suttogta. – Sssh... Ne parle pas14! – intette le Francine. – Nem lesz semmi baj. Megígérem. – Francine... nincs erőm... meg fogok halni, és ezt te is nagyon jól... tudod. De nem bánom......Győztünk! – Non! C'est de la folie!15 Sachel mindjárt segíteni fog... – dörzsölte meg a férfi kezét Francine. – Vége, vége a harcnak, meglásd, újra együtt leszünk már holnap... – Ne áltasd magad, mon amour. Nincs semmi... értelme. Emlékszel arra a tavaszra, mikor ültünk a kertben, az alatt a fa alatt, amelyiknek olyan rózsaszín a virága? – Bien sur,je’men souviens bien...16 – suttogta Francine. 11

Hol van Julien? Nem Julien, nem! 13 Szerelmem 14 Maradj csöndben! 15 Nem! Ez őrültség! 16 Hát persze, nagyon jól emlékszem. 12

420

– Akkor csókoltalak meg először... egy rózsaszín virág volt a... hajadban. Akkor azt mondtam neked... hogy örökké... szeretni foglak... – Oui.17 – Most is így érzek... Au! – Julien teste összerándult. – Elhagy az erőm. Beszélj nekem, Francine, beszélj az édes nyelven! – Sachel... – sikoltotta tehetetlenül Francine. – Fais quelquefois!18 – Je ne peux pas...19 – rázta a fejét Sachel lemondóan. – Parle, Francine! Juste parle!20 – sóhajtotta Julien. A nő odahajolt a szeretett férfi fölé, két tenyerében szorongatta annak ernyedt kezét, és halkan suttogni kezdett. – Les jours se sont enfuis d'un vol mystérieux... Mais toujours le jeunnesse éclatante et varmeille... Fleurit dans ton sourir et brille dans tes yeux... – Ez mi volt ? – kérdeztem nagyon halkan Sacheltől. – Banville... – forgatta a szemét, mintha magától értetődne, hogy ezt mindenki tudja. – Oui... Parle!21 – súgta elhalóan Julien. Francine pedig folytatta, rendületlenül, miközben lassan vérző könnyek folytak le az arcán, végig a nyakán és csöppentek le a padlóra. – Avant que tu t'en ailles, pàle ètoile du matin, mille mille chantent, chantent dans le thym…22 Az utolsó szónál Francine hangja elcsuklott, fejét Julien mellkasára hajtotta, és egész testében rázkódni kezdett. A férfi már nem élt. Evilági létének utolsó másodpercében az a nő beszélt hozzá gyönyörűséges anyanyelvén, akit szívből szeretett, és ennél szebb elmúlást nem kívánhatott volna. – Mon amour... Julien... Je t'aime…23 – zokogta a nő, két kézzel markolva a férfi ruháját, mintha ezzel visszahozhatná őt a holtak sorába. 17

Igen Csinálj valamit! 19 Nem tudok. 20 Beszélj Francine! Csak beszélj! 21 Igen…Beszélj! 22 Mielőtt még tovatűnnél,/hajnalcsillag halavány,/mennyi fürj kél,/csak úgy zeng a timián! (Szabó Lőrinc fordítása) 23 Szerelmem…Julien…szeretlek… 18

421

– Nem bírom nélküled, Julien! – kiáltotta, öklével tehetetlenül ütve a kőpadlót, rázva az élettelen testet. – Nehem bihí-rohom... Sachel előrelépett, és Francine vállára tette a kezét. – Ne sírj, Francine. Minden győzelemnek ára van. – De a te győzelmedért miért én fizetek!? – kiáltotta Sachel arcába, és felugrott, mint egy anyatigris, úgy vetette magát barátjára, és ütötte, ahol érte, eltorzult, véres arccal. – Gyűlöllek, Sachel, gyűlöllek! Te tehetsz róla! Mindenről! – hörögte. A városúr elkapta a kezeit, és egymáshoz szorította őket, míg Francine tehetetlenül vonaglani kezdett, és lassan lenyugodva elcsendesedett. Mindenki minket figyelt, de nem mertek közbeszólni – talán nem is volt mondanivalójuk. Én viszont úgy éreztem, elég drámát láttam ma már, jó lesz megkeresni azokat, akik nem bírták a harc fáradalmait – Valeryt, Jessicát. Sachelt lefoglalta a francia nő kordában tartása, így nem is figyelt rám, amikor kifelé indultam, hogy elveszett barátnőimet megtaláljam. A vállamon megalvadt a vér, és bár iszonyúan fájt, azzal vigasztaltam magam, hogy már gyógyul, és amúgy is ez az én dicsőségvágásom, ami bizonyítja, hogy én is kivettem a részem a harcból, nem csak fel-alá rohangáltam, túszt mentettem, árultam. Már épp elértem az ajtót, amikor a szemem sarkából látni véltem valamit. Tettem egy lépést hátrafelé, és kővé dermedve, borzadtan néztem a földre, nem akarván hinni a szememnek. Ha még nem lett volna elég mára a szerettek elvesztéséből, ott feküdt a földön a félig átalakult, fekete farkas, teljesen mozdulatlanul. Valaki torka szakadtából felsikoltott, és térdre esett. Én voltam. Akárcsak az előbb Francine, én is a hátára fordítottam életem férfiját, és rázni kezdtem, már amennyire meg bírtam emelni az egyébként is súlyos, de félig farkasként még nehezebb felsőtestet. – Daniel! – kiabáltam. – Ne merészelj meghalni, érted!? Ha ezt megteszed velem, én... én... Daniel! – az épp csak elapadt könnyáradat újra megindult. Keserű lett a szám íze, hirtelen fel sem tudtam fogni, mit jelenthet, amit látok. – Daniel, az istenit neki! – irtózatosan pofon vágtam, de semmi nem történt azon kívül, hogy feje oldalra nyeklett, és én megbántam azon nyomban, hogy bántottam. Ostoba voltam, ez tény 422

és való. Eszembe sem jutott a pulzusát nézegetni, csak arra figyeltem fel, hogy nem mozdul, mellkasa sem emelkedik, ahogy az ildomos lenne. – Ne... Mindenért bocsánat, amivel valaha megbántottalak, minden kívánságodat teljesítem, csak kérlek, Daniel, ne halj meg... Szeretlek... – nyöszörögtem, legörbült szájjal, fuldokolva a könnyektől és a kapkodva szedett levegőtől. Nem számított, hogy bűzlik az izzadtságtól, az sem, hogy csupa vér, átöleltem a széles mellkast, és bőgtem, mint egy kislány. Furcsa, hogy ott legbelül nem adtam fel. Nem fogadtam el, hogy Daniel halott, nem fogtam fel, hogy nincs többé. Egyre azt ismételgettem, hogy mindjárt magához tér, elmondja, hogy semmi baj nem történt, minden rendben lesz... – Könyörgöm, térj magadhoz – suttogtam a nyakába. Ha itt mersz hagyni, én... én darabokra töröm a nyamvadt gitárodat, azt még jobban szereted, mint engem! – mondtam dühös keserűen – Hát ezt most kikérem magamnak... mordult fel Daniel. – Amúgy sem kapok levegőt, ha így rám fekszel. Felkaptam a fejem. Megszeppent arccal figyeltem a lassan kinyíló borostyánszemeket, és feltettem a világ leghülyébb kérdését. – Élsz? – Nem... Beszélő hulla vagyok. – Köszi, azokból elég volt egy időre... – jegyeztem meg, míg aztán teljesen eljutott fáradt, elgyötört, lassan működő tudatomig, hogy Daniel Nelson életben van. Nem–halt–meg... – DANIEL! – sikítottam. – Te élsz! Élsz! És hagytad, hogy könyörögjek, hagytad, hogy sírjak, majdnem infarktust kaptam! Kivártad, míg bocsánatot kérek olyasmiért, amiért meg sem érdemled... – Hagytam, hogy lekenj egy nagy pofont... – tette hozzá. – Jaj, fogd már be! Szorosan magamhoz öleltem, mélyeket lélegezve, hogy pótoljam az elmúlt percek súlyos oxigénhiányát. Daniel keze végigszántott a hajamon, mellkasa határozottan emelkedett a fejem alatt. – Vége van, ugye, Daniel? – kérdeztem halkan.

423

– Dehogyis van vége... Még csak most kezdődik – felelte Sachel fölöttem, és talpra rántott. – Ezt egy szép napon még megköszönöd nekem... Mélyen a szemembe nézett, és még mielőtt bármit tehettem volna, elnyelt az a bizonyos tőzegmocsár... színes képek villództak a szemem előtt, de túl gyorsan változtak ahhoz, hogy lássam, mi van rajtuk. Hangok, arcok, emberek villantak fel és tűntek tova azonnal, forgó, színes kavalkádban... Beleszédültem az emlékképek áradatába, nem tudtam elég gyorsan befogadni a rengeteg információt. Arra tértem magamhoz, hogy Sachel fogai mélyen a nyakamba vájnak, és én egyre gyengülök, az a megmaradt kevés vérem is az övé lesz. El akartam lökni, és megkérdezni, hogy mégis mi a francot képzel magáról, hogy a tulajdon életben lévő pasim szeme láttára teszi mindezt, de nem hogy nyugodt lélekkel szipkázott, még meg is csókolt utána... Olyan forróság áradt a szájából, hogy az nem lehetett csak az én vérem és az ő lehelete. Kellett lennie még valami másnak is, valami magasabb rendű dolognak, ami miatt az egész testem bizseregni kezdett, kiélesedtek az érzékeim, meg se éreztem a vérveszteséget. Hosszú, mély csók volt – valami mintha lecsúszott volna a torkomon, és mázsás súllyal nehezedett a gyomromra, aztán onnan kiindulva szétterjedt a vénáimban, elfutott a lábamba, megjárta a kezeimet, míg vissza nem csapódott a szívemig. Ebben a pillanatban fordultam ki Sachel karjából, kivert a veríték, nem jutottam levegőhöz, mintha infarktust kaptam volna... Fájdalom hasogatta a testem, fennakadtak a szemeim, ahogy valami ismeretlen erő vágtatott a véremben, olyan, amit fizikailag nem tudtam elviselni, akárha minden vénám szét akarna robbanni. Fordult egyet a világ, és elegánsan elhánytam magam, majd lehunytam a szemem. Valaki, nem tudom, hogy ki, erősen tartott, és a szemem nem nyílt ki többször. A világ megszűnt körülöttem.

424

36. FEJEZET A sötét bársonyfüggöny egy résén holdfény szűrődött be a szobába. Hónom alá gyűrtem a takarót és lassan felültem. Enyhén sajgott a vállam, és még mindig látszott rajta a késszúrás utáni pár centis, hosszú heg. Még jobban fájt, ha belegondoltam, hogy akár az életembe is kerülhetett volna az a két héttel ezelőtti este... A nyakamon még mindig látszott Sachel harapása – ezt nem tudtam mire vélni. Maximum két nap alatt el kellene, múljon minden vámpír okozta pöttyöcske a véralvadásos kütyütől, ami a nyálukban van, meg amúgy is, én meg itt virítok a sebbel hetek óta, Daniel nagy örömére. Apropó Daniel... Oldalra pillantottam a drágalátos pasimra. Kezétlábát szétvetve hevert az ágyon, szőke haja kiterülve körülötte. Rajta bezzeg egy karcolás sem látszott – egy teljes átalakulás elég volt ahhoz, hogy begyógyuljanak a legdurvább sebei, pedig én vagyok rá a tanú, hogy voltak ott elég szörnyű vágások is. Két hét persze elég, hogy a bőr regenerálódjon, és a sebek beforrjanak – de azok a sebek, amiket az az este a jelenlévők lelkében hagyott, nem múlnak el ilyen könnyen. Persze akadt, aki még ezt is lazán vette. A haldokló Anthonyt úgy találták meg a bálteremben fekve, hogy egy csinos vámpírnő kezét szorongatta, és biztosította róla, mennyire megtisztelő egy ilyen szépség mellett szörnyű kínok közt meghalni. Ha jól tudom, az elmúlt két hétben sülve-főve együtt voltak. Mivel Anthony maga is az éjszakai életet preferálja a nappalival szemben, valószínűleg nincsenek gondjaik. A többiek, akiket ismertem, egész jól megúszták a dolgot, kivéve Adriant, aki a többi patkányemberrel szénné égett a szemünk előtt... Sachel utólag bocsánatot kért Lucianótól az emberveszteség miatt, de sajnos újonnan ízlelt hatalmát nem tudta nem kihasználni. Nos, azon túl, hogy Danieléknek új dobost kell keresni, Sachel és Luciano barátsága újfent virágzik. Miután a kastélyt nagyjából sikerült renoválni, és a testeket elszállítani, kitakarítani, felkészülni az áldozatok temetésére, kettesben félrevonultak az egyik szobába, és addig beszélgettek, míg a napfény arra nem kényszerítette őket, hogy befejezzék. Bár ekkor kerítettek egy 425

meghitt földalatti kamrát, ahol folytathatták a diskurzust... tulajdonképp elég sok megbeszélnivalójuk volt. Damianos testét mindenki szeme láttára elégették, hogy még véletlenül se legyen vele több gond, bár a magam részéről úgy érzem, az a szívmegállítós-életerőelszívós szám, amit Sachel levágott a végén, ezt egyébként is biztosította. Astarte temetésére Görögországban kerül sor, valamikor a napokban, ezért is utazott el Sachel, egyedül. Azt mondta, ezt neki kell elintézni, de bizalmasan megsúgta, ott keres végső nyughelyet a nőnek a tengerparton, ahol először találkoztak, és megígérte, hamarosan visszatér. Persze nem mondja, de én látom rajta, és szerintem mások is, hogy mennyire fáj neki minden, ami történt, de senki nem meri megkérdezni róla, és én sem leszek olyan ostoba, hogy megtegyem. Mint utólag kiderült, tényleg Luciano keze van a szertartásos dologban. Sachel mesélt nekem egy keveset abból, amit ők ketten megbeszéltek. Még mindig nem tudja az igazságot Astartéról, és maradjon is ez örökre titok a számára, ha már ez volt a nő utolsó kérése tőlem. Luciano viszont úgy érezte, tartozik még annyival, hogy most ne engedje Sachel mindenét veszni hagyni, ezért egy csöppet máshogy adta elő a rituálé menetét Damianosnak. A kezébe kerülő fénycsóvát meg már egy gondolattal oda irányította, ahová akarta. Mint kiderült, Sachel saját hatalmához hozzáadódott Damianos, Astarte és Julien ereje is, úgyhogy most körülbelül akkora, mintha négyezer éves lenne... Van egy sanda gyanúm, hogy Sachel sokáig lesz még ennek a városnak az élén, főleg ha híre megy, hogy tett szert ekkora erőre. Valószínűleg senkinek nem fog még csak eszébe jutni sem, hogy megpróbálja átvenni az uralmat felettünk. Ha már itt tartunk, Francine rögtön másnap elutazott Franciaországba az emlékei után, és vitte magával Julient is. Mindenki egyetértett abban, hogy szíve joga úgy eltemetni a szerelmét, ahogy akarja. Sachel biztosította róla, hogy bármikor visszatérhet, amíg ő itt az úr – vagyis még jó sokáig –, addig meleg fogadtatás várja. Ugyanez vonatkozik Lucianóra, aki ugyan megkapta a lehetőséget, hogy itt letelepedjen, mégis azt felelte, hogy nem neki való az egy helyben ülés, hívja a nagyvilág, hiszen annyi hely és ember vár még felfedezésre. Sachel köszönetet mondott még a többi városból érkezettnek a segítségért – a harc csupán megerősítette a 426

köztük lévő, ha nem is barátságot, de mindenképpen erős köteléket. Bár ők is jó pár embert elvesztettek, a közös ellenség megállítása mindenképpen megérte az áldozatot. Hogy mi lett Carreen sorsa? Késsel a szívében találták meg, mielőtt még vallhatott volna a gyilkosságokról, de szerencsére kéznél volt Luciano, s adott némi tájékoztatást arról, amit sem Jessica, sem Jack Barker nem tudott megfejteni. A halottak azért lettek mumifikálva, mert a testüket így jobban fel lehetett használni arra, hogy mások alakját vegyék fel – bizonyára élénken emlékszik mindenki a két Jessica esetére –, az Archeológiai Egyetem egykori végzőseire pedig azért esett a választás, mert Carreen rendkívül viccesnek találta, hogy „hivatásuk áldozatává" váltak. Kissé bosszantó belegondolni, hogy soha nem vizsgáltam meg rendesen a helyszínt, mert nyilvánvalónak tűnt az Egyiptomos elmélet, pedig ha ezt megteszem, valószínűleg hamarabb jutottunk volna eredményre. Luciano elmondása szerint a nő egyébként is zizzent volt egy kicsit... Na jó, nagyon az volt. Az elkövetett bűnök jó része nem a mi városunkra és nem a mi rendőrségünkre vonatkozik, így hát teljesen felesleges volt Sachel eltűnt vámpírjai miatt ugrálnunk – egyrészt, mert végképp meghaltak, másrészt, mert más megyékben és országokban használta fel őket önjelölt mesterük különböző törvénytelen dolgok elkövetésére. Másfelől szemlélve a dolgot... Valery nem szenvedett olyan súlyos sérüléseket, mint az eleinte hittem, Luciano csak kicsit karcolgatta a nyakát, puszta kedvtelésből. A sokkhatást leszámítva egy törött és egy repedt borda volt még a vámpír rovásán, amit azzal okozott, hogy szimplán lelökte a trónusáról. A lábadozáshoz nagyban hozzájárult egy bizonyos vörös hajú illető, aki az ágya szélénél rostokolt, és még a kórházba is elkísérgette. Megtörtént a rettegett szülőknek való bemutatás is... Valery elkísérte Riley-t a takaros kis családi házba és megmutatta a régi szobáját. Bár Riley kissé meglepődött, mikor megismerhette Valery kaktuszait, név szerint Bíborkát, Bolyhoskát, Nyuszifület és személyes kedvencemet, Mucus-Golymókot. Valery édesapja viszonylag jól fogadta a hírt, egészen jól kijöttek a kissé zavarban lévő vörössel, bár a leendő anyóssal akadtak gondok – egészen pontosan egy hirtelen ájulás. Miután a kis félreértés 427

tisztázódott, Valery édesanyja zavarában süteménnyel kínálta az ugyancsak megilletődött vérszívót, aki ez utóbbit hebegve visszautasította. Habár kissé szégyenlősködve és pirulva, de a család befogadta a szokatlan udvarlót – Valery nagy örömére. A rendőrség csinos kis partit rendezett egy étteremben, megünneplendő az ügy lezárulását. Engem is meghívtak, mivel aktív részese voltam a nyomozásnak, és nem is bántam meg, hogy elmentem. A világért sem hagytam volna Jack Barker tósztját. A rendőrbácsi mindenkinek megköszönte a közreműködést, méltatta kollégáit, és nem utolsósorban Jessica eszét, szépségét, mely nagyban hozzájárult együtt töltött éjszakájukhoz és máig virágzó, boldog kapcsolatukhoz. Jessica ennél a mondatnál ugrott fel, és „Rohadj meg!" kiáltással társához vágott egy marinírozott halat. Luciano felvetette, hogy esetleg személyesen kér bocsánatot azért, amit tett, de Sachel közölte vele, hogy ha jót akar magának, a következő ötezer évben ne menjen a közelébe. Jessica mélyen hallgat az esetről, és kész megölni bárkit, akit emlegetni meri – különösebb hatása a dolognak csupán annyi, hogy most még jobban gyűlöli a vérszívókat, bár senki sem hitte, hogy ez lehetséges. Én magam visszatértem a normális, hétköznapi életemhez. Egyelőre fogalmam sincs, mire volt jó Sachel harapása, ami annyira kiütött, de őt ismerve hamarosan meg fogom tudni. Ha jól sejtem, nem fog tetszeni. Ahogy Daniel ott feküdt mellettem, elgondolkoztam az elmúlt időszakon, minden szépségén és nehézségén. Mennyi álom, mennyi vágy ment füstbe, és mennyi valósult meg! Elvégre mindenki álmodik valamiről. Van, aki sikerről, van, aki hatalomról, van, ki szerelemről. Mindannyiunknak van egy vágya a szíve mélyén, melyért bármit megadna. Persze, nem válhat minden valóra. De mégis, minden csalódás, minden szenvedés ellenére egyre csak álmodunk. S mindeközben a holdfény ott ragyog a város felett. VÉGE  428