Legéndy Péter
A város sűrűjében költészeti album
1990-2010
1
mivel a prózától félek gyakran rímekben beszélek
2
a valóság fele
tűzoltók vágták el a köldökzsinórt, tudtuk meg szocialista forrásból vasárnap, de a párt semmiféle konkrét követeléssel nem állt elő, így októberben fogják aláírni az új megegyezést, melynek összege, a befektetés teljes összegéhez képest elenyésző lesz, továbbá az sem mellékes körülmény, hogy az induláshoz szükséges dokumentációs csomagot eddig tizenketten vették meg, jóllehet törvény szerint tűzoltó csak komoly, megbízható, korrekt, szellemileg és lelkileg kiegyensúlyozott ember lehet, mint azt a párt szóvivőjétől megtudtuk, jelenleg sajnos hiányoznak a higiénia alapvető feltételei, elszaporodtak a pondrók, az épületben legyek röpdösnek, mállik a festék a falakról, a mellékhelységek állapota katasztrofális, és vita van az érintettek köréről is, illetve a technikai kivitelezésről, melyet korábban közegészségügyi okból a szakhatóság elutasított, mert környezetvédő csoportok összefogva támadták a magzatvíz-bázist, azon az alapon, hogy túl sok nyomelemet tartalmaz, vagyis, aki jókedvű, mosolygós párttagokra számított, annak csalódnia kellett, ráadásul értelmiségi körökben arra a belátásra jutottak, hogy új mértékegység született, új szempontok szerinti koordináta rendszerbe illesztve, tehát mindez többé nem egy sci-fi látomás, nem egy utópia vagy elvont absztrakció, hanem a köldökzsinór végén lógó valóság másik fele
3
zúg az áram
szobámban kéken dereng a görbe, a perecesnek nincs esernyője, szél fúj engem innen is, onnan is, néma tudatlanságom nem hamis, szemem hunyva, halk horkolás danol, előbújok a takaró alól, s visszatér azonnal egész eszem, a perecesnét nagyon szeretem, oly titokzatosan aludtam el, emlékszem, kékkígyós láng volt a jel, esett, és beengedtem a hentest, edényben víz forrt, disznózsír sercent, tán merengek, nem tudom micsodán, nincs is nékem nagy filozófiám, mert hogy nyitva kis szobám ablaka, besurran a vadjázmin illata, sarokban szunnyad nagy irattáskám, sötétlő fény csillan nikkelcsatján, benne zúg az áram havi számlán, lyukas a bőr, gyalázatos látvány,
4
sztaniol
interaktív sztaniol papír az meg benne van az meg festve van kiáltson aki rajta van
5
betegen
szomorúan fekszik betegágyában a költő, odakinn sárga napfény, haldoklik a nyár, egyszer csak gondol egyet a fény és beint az ablakon, balkézzel, amolyan flegmán, s a fényszájról olvassa a költő: jöjj velem, a sír nyugalma vár halkan sóhajt a beteg költő, lassan körbenéz, egyedül van, nincs, aki megvigasztalja, nincs kitől tanácsot kérjen, nem tudja, mitévő legyen, oly gyönge, elcsigázott, mozdulni sincs ereje, hiába csábítja a fény: jöjj, elmúlik az élet, szeretőd is elhagy, jönnek a hűvös őszi napok, meg a fagyos tél, zúzmara, hóesés, indulni kell, de akárhogyan erőlködik, nem megy, még fölülni se tud ágyában, pedig mennyire szeretne elmenni a fénnyel, oda, ahol fájdalmat többé már nem érez a félig nyitott ablak előtt susogó lombú nyárfasor, a szellő belebben, s körülnéz: juj, egy beteg költő, majd biztosan megénekel, hogy érzéketlen vagyok, mit tegyek, mit tegyek, hopp, megvan, körülölelem őt, gondolja magában a szellő, s lágyan a költő fülébe súgja: bús ember, jöjj velem, a nyárfasorba, ellibbenünk az éjbe, kézilámpás tört reménybe, te szép, züllött csillagász, akarsz-e hallgatni hosszan, nem, nem, nyögi a költő, mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek, a rosszat is elfogadnánk, mert ilyen a költő, millióktól olcsó-ócska kegy, hiába locsog megváltó igéket, érzi már, nem tud ellenállni, langy fuvallat csiklandozza, fölsóhajt: megyek, megyek, tördeli a szavakat nagy kínjában, egy fülledt
6
délután, mikor betegágyában azt álmodja, hogy beint az ősz az ablakon, magányos szobájába, és kérleli őt, nyikorgatva a kilincset: jöjj velem, a sír nyugalma vár beteg költő fölébred, csöndes éjszaka, csillagfényes, nesztelen, nem tudja, mi van, tél vagy nyár, élet vagy halál, gondolkodik, nem is, inkább csak érez, és lát egy pléhkoszorút, azt mondja félhangosan, hogy megveszi: halló, kiált, van itt valaki, mi ez a pléhkoszorú, csupa pléhlevél, oly szomorú, hangja elcsuklik, szegény, bitang pléhkoszorú, dadogja, megveszem, sajgó mellemre ráteszem, s kacagok, arca csöndesen ragyog, igen, kacagok, ködben ülő varjak ott, ott, az ablakdeszkán, ha jobban leszek, kékre festem a megkopott fát, s talán az üveget is kicserélem, mert jobban leszek, remélem
7
költészet
a szökőkút sugarai felfelé törtek, de egyszersmind ezerszínű cseppekben hullottak alá egy forró prizmák által megvilágított gödörbe, katonai táborban élünk, sóhajtottam, és a sötétség leple alatt összerázkódtam e gondolattól, fél cigarettára gyújtottam rá, nem többre, és azt is eldobtam néhány szippantás után, magam alá ejtettem a csikket, két betű, jó vagy rosszindulatú az ember, két betű, tudtam, hogy nagy ostobaságot készülök elkövetni, hadvezetés betűi kimondva: há, a, dé, vé, e, zé, e, té, é, es, kormány az üres színpadon, furcsa tárgy, szinte nevetséges, ha megragadom, biztosan nem a természet puszta megfigyelésének lesz köszönhető, függőleges kilenc, fordított tiltás, függőleges tíz, sovány hozomány, adja hozzá az interpretálás elveit, gyatra külsőt takar a feldicsért belső, kép mássalhangzói, az már egészen más kérdés, hogy mennyit viszünk ebből az ábrázolásba, egy tömör kép leírása így hangzik, és hozzáteszi még ehhez a szerző, hogy elmélkedés történik, az erkölcs magasából a hatalom magasába ívelő pályán a száznegyvenes sebesség csak tegnap volt száguldás, jóleső érzéssel gyönyörködik, tartózkodik, vagy alszik valahol, és amikor oda feljutottak, egy másik, de természetes esemény révén váratlanul ismét találkoznak velünk, a vízszintes huszonnéggyel megegyező értelemben, és most már egyikünknek sincs ellenére, hogy bemutatkozzunk, mégis, sajnos, várnunk kell ezzel, a tűz megöli az aggodalmat, parázs a hatalom szívében minden dobbanás, nevetséges túlzások,
8
egyenesen kihívják maguk ellen a szatírát, jobban fázol, jelen lenni a sorsoláson, öt betű, nagyszerű, visszafelé, duzzadó erő a műben, szétfeszített (dolog vagy szabály), találtam egy kis furcsa, csomószerű rügyet, akkor most átlépünk a fejlődésnek egy másik stádiumába, a dekadencia közjáték, amely sohasem fog megszűnni, népszerűbb, mint a szex vagy a foci, lehet, hogy nincs ellentmondás, újabb százezer embert vesztettünk, harminc perc alatt, az emberi kapcsolatok átláthatatlanságának és kiismerhetetlenségének nem időhiány az oka, elharapózott divatszó, a nagy felfedezéshez járulnak még: szögletes tárgyak alkalmazása a kezekben, az ollóé a fejen, hegyes szerszámoké az arcokon, és a csíptetők használata, az, ami lehet kellemes, és lehet kellemetlen e látható világba rejtett szimbólumok értelmét ismerő zseni nem az lesz többé, aki legendákat mesél el, vagy szenvedélyeket elemez, hanem, akik a dolgok állását és álmaink kapcsolatát érezteti meg velünk, az izgalom árama, hét betű, az izgalom belső árama, korrespondencia, magyarul, az elképzelések mennyisége megbénítja gondolkodásunkat, történelmi események tanúja, a nép költői légkörben él, beszélgettünk már közalkalmazottakkal, s egymással is, szavainknak mindenkor kettős értelme volt, léptek zaja, holnap megteszem a döntő lépést, igen, holnap, holnap, ruhák súrlódása, bezárkózok a szobámba, érthetetlen szavak, levélpapírt veszek elő és ráírom, nagy szögletes betűkkel: ön az, eltorzult igék a maszkok alatt, ütköző tárgyak, egy kapcsolás, egy kattanás, testek
9
gusztustalansága borította el eszünket, szétszakadó sejtések, titkok, eltűnnek az erkölcstelen kétértelműségek, a mindenség zaklatott, a súrlódás halott, élet és halál, múlt és jelen, bábok egy színpadon, ha a zsinórok elszakadnak, íme, holt roncsok csupán szent isten, mi mindent el nem követtünk, hogy ebbe a kátyúba belekerüljünk, mit is keresünk itt valójában, a szerelem szinonimáit, felfedezünk egy új ösvényt, gyerünk, közkeletű idegen szóval, már nem ölnek meg szükségtelenül egyetlen embert sem, aki fegyverrel tud bánni, a mi hazánk nem sziget, utolsó betűje kettőzve, és betekintést nyertünk hivatali titkokba is, vigyen magával a nagykabátjában, rosszul hallottam, kétségtelenül, rosszul, a csodálat és a gyűlölet számunkra megmagyarázhatatlan, ilyen küzdelem senkit se tesz boldoggá, nekünk most mégis azt sugallja: legyünk boldogok, sírfeliratokon gyakran szereplő szó, remegve, várakozva, félve topogunk e nagy rejtély előtt, amelyről még soha senki nem tudott meg semmit egyszerű gép, gyakran ideológiát jelent, vágóeszköz, középső betűje, a kilépés értelme a visszalépés, amikor elfog a vágy, hogy többet, hogy még többet lássunk, de ez a megosztottság kétségtelenül ellentmond, kétezerkétszázzal osztható szám, tudatlan mestere van annak, aki csak magától tanul, mássalhangzó, kimondva, szemük pillantását futtassák most végig ezen a sápadt, rózsaszínű testen, minden idők legtökéletesebb nyomorultja, tíz betű, vagy hét betű, az imént fölvázolt, hiányos és puszta körvonalakkal jelzett általánosságok is
10
mutatják, hogy a fennálló rend tényleges alakítása nem történhet máról holnapra, és nem formálódhat ki rögtönzések révén, húsz év az effajta fejlődésben egy napnál nem több, bár jöhetnek később olyan idők, amelyek egyetlen napban húsz évet foglalnak össze, túlvilági térben, névelővel, többször úgy képzeltem, hogy megyek, sokáig megyek, messzire megyek, és valahogy kikerülök ebből a képből, a körülmények változásával persze az intézményeknek is meg kell változniuk, sebesült teremtmények vagyunk éjféltájban feltűnést keltő hír terjedt el: kihunytak a tüzek, elaludtak a lángok, amit a regényírók csak egyes történetekben, bár éppen ezek révén tipikus ábrázolásban jeleztek, arra derült most fény, még ha sűrített formában is, a teljesség erejével, fonetikusan, részletek, magánhangzók nélkül, izzó parázspatakban lépked, fűzi még hozzá a szerző, hogy hasonlatának túlságosan is nagy ívét, e tudós témáról, alacsonyabbra ne szabja, hogy ne a konszolidáció patentjeit örököljék, ne rozsdamarta, revesedő életdacot, hanem az égés nemesebb hevületét: van folytatnivaló szép elszánás, a végső kérdések ezek, az utolsó szó, négy betű, négy, betű
11
úgy ám
hát barátom nem éppen leányálom az én párom kis ingecske van rajta térdig sem ér rojtja legnagyobb részt mezítláb jár s kardot köt a derekára szemei sétálni indulnak a homályba úgy ám babám
12
aranyhalak
ha emberek közé megyek, bár ritkán teszek ilyesmit, mondjuk kiállításra, valami nagy, flancos terembe, kínos mosollyal tologatom ki és be a reteszt, hogy, mint a szép lazúr, egyszerre fedje és kiemelje, védje, és mély tűzével melengesse enyhén rezdülő arcbőrömet, melyen súlyosan lóg az orrom hallom a méltató szavakat, miszerint szilárd talajon állunk, lenézek és vizsgálom, hogy valóban szilárd-e a talaj, arrébb nézek, hát látom, ott mindenki csak ül meg áll, némelyek már a földön fekszenek és nyugodtan alszanak, mialatt az előadó csak mondja a magáét, gondolom, övék a föld, a biztos rejtve-élés, ha őstermelő lennék, mostanában ez oly divatos a művészetben, fülükbe suttognám: a vetésben lassan kikel a mag mi, művészek, bár nehezemre esik azonosítanom magam a sok mondvacsinált festővel és szobrásszal, de legyűröm ellenszenvem, fölvállalom a többes számot, hogy mi, szóval, mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk, köldökzsinórját tépjük esztelen, na, jó, talán nem egészen esztelen, mondjuk úgy, ez csak költői túlzás, amit stílszerűen azzal egészíthetek ki, hogy mi, igen, mi mágusok vagyunk, előidézők, akik szakadatlan korcsolyázunk egy kócos fellegen és minden úszik, mintha akváriumban élnénk, mi, az aranyhalak, zöld hínárok és másféle vízinövények között,
13
bugyborékol nekünk a levegő, és csorog köröttünk a víz, monoton egyhangúsággal, mintha azt zúgná: az aranyhalak elbuknak, valamilyen próbán, például bekapják a horgász csaliját, s a következő pillanatban partra rántja őket, vagyis minket, a kapzsi erő, melyből érezzük, mi, aranyhalak, hogy hozzánk nyúlnak, puhán, és halljuk, arról kántál herakleitosz öblös hangja, hogy folyton-folyó és folyton-újuló lét, síkos, csuszamlós, örökmozgó hullám érkezik, nem ugyanaz, nem ugyanabban a szélben, a víz sem ugyanabból a fellegből, a csillagok hunyorognak, bizonytalan habokban evezünk, aléltan és őrjöngve, csak evezünk a ködben és a szélben, pontosan nem is tudjuk, hogy miért, nem tudjuk, hogy hová, mint tátongó, ájult szívbajos aranyhalak, kik kétes életük akváriumában cikáznak tova
14
sejtek
sejtek ó sejtek valamit már régen színes villámlások cikáznak bennem felül középen s tátott szájjal nézem hogyan kell magam gondolata lennem sejtek sejtek agyam apró részei jelek érzetek s eszméknek szélei színpompás kontúrban nyernek ők formát amelyhez keretül koponyám szolgál sejtelmes sejtések kinyíló részek látszanak mögötte fura festmények hatalmas szobrok regények és versek lombos erdők mezők virágos kertek amit nem tudok nem látok csak sejtek csupa szín csupa illat s halk zümmögés lilák zöldek most gyertek ha mertek lássam milyen az értelmi csőtörés
15
elsüllyedt hegy
kora reggel az égen egy távoli pont fémesen csillogott titokzatos és nyugtalanító rendet éreztem magamban és körülöttem is hosszú percek teltek el s a lassan megvilágosodó bizonyosság szótlanul haladt mellettem enyhe szél söpört s táncolt sok kis színes falevél műselyem úton fűre léptem nem azért mintha szívesen haladtam volna a füvön csak időtöltésből jártam arra és roppant áhítattal megpróbáltam egy korábbi eseményt felidézni minden lassan bizonytalanul történt foltok és vonalak jelentek meg lelkem vetítő vásznán s néztem a képeket akár egy eldobott vázlatot kicsit gyűrött és szakadozott se nem bámulatos se nem félelmetes mozgóképet néztem mint akinek nincs véleménye a szürke háttér előtt megjelenő barna csíkokról tényleg nem volt semmi véleményem lassan fegyelmezetten haladtam s igazat adtam magamnak a megszólalás kérdésében mert tényleg nagyon különös volt a hely és a helyzetem is
16
közben lépkedtem előre fűszálak súrolták meztelen lábszáramat a bokrok kilógó ágai böködtek játékosan figyelmeztetve a jelenvalóra úgy tetszett mintha a bodza fehér virágernyője utánam fordult volna a fűszálak és vörös herék felém hajolva csöppentették le hajnali párájukat csilingeltek parányi vízgolyók midőn elérték a rézszínű földet körülöttem a világnak akkorra már semmi valósága nem volt dacosan izzott a föld a mindenség tüzes lelkének hatalmas bányája fémesen csillogott lábam alatt a természet mesebeli szőnyege
elábrándoztam s könnyű lélekkel meghatódtam a semmiségek bűbájos huncutságától és eszembe jutott gyerekkoromban keskeny üres keretben hosszúkás ábrándkép lógott a szoba falán egy ódon lépcsőház vaskorlátja résnyire nyitott ajtó mögül kiszűrődő fény és a korláton felfutó húsos levelű növény vad színeivel kápráztatta szemem mely sokszor könnybelábadt hunyorognom kellett kidobott régi kádba sírtam
17
bánatomat bele lyuk tátongott az alján hol sok kacat között elláttam a világ kellős közepéig magas hegyen óriás erdőben kis tisztáson láttam magamat állni kidőlt fa törzsén támaszkodott a kád másik felében megállt a víz sűrű zöldesbarna víz mindenféle félig elrohadt dologgal tele fekete bogár vergődött benne leguggoltam és megpróbáltam kipiszkálni a vízből a bogarat de már nagyon fáradt voltam a kelleténél tovább vacakoltam azután kisvárosban jártam hol bokáig süllyedtek az emberek és csak álltam egy utcasarkon néztem sáros cipőmet magammal hoztam munkakönyvemet gyűrötten nyomkodtam zsebemben mert valahová be kellett lépnem de nem tudtam hová csak féltem nem mertem elindulni sőt moccanni se mertem
18
közben hallottam buggyant a víz és szemem sarkából láttam hogy a bogár kimászott lassan a kád szélére távolról harangszó zengett misztikus színekben tündöklött a légég óvatosan dülöngélni kezdtem előre hátra kellemes mámorba ringatott a ritmus csengő-bongó harang szava boldog szédüldözéssel gondoltam el újra s újra a víz buggyanásának legapróbb részletét balra fordítottam a fejem észak-északnyugati irányba elindultam és addig mentem míg egy újabb utcasarokhoz érkeztem de az már olyan elágazás volt mintha ösvények találkoztak volna a hegyoldalon jobbra fordultam s enyhe emelkedővel haladtam a fák között madarak csicseregtek s a nap sugara áttört a lombkorona zöld dobozán rövid séta után apró tisztásra értem ott jól körülnéztem mert láttam hogy teljesen sík vidéken vagyok és a lábam előtt fűből formázott növénykoszorú dudorodó kis halmocskája hever nyomban fölismertem az elsüllyedt hegy az
19
íme a bizonyosság hát mégis igaz az elsüllyedt hegy legendája éreztem hogy böki a hegy csúcsa a földet semmi kétségem nem volt ott álltam az elsüllyedt hegy fölött bűvös fuvallat borzolta a tájat mindig hittem benne tudtam hogy titka van a boldogságnak délelőtt történt a fény nekiütközött a látszólagos világnak és az erkölcsi aggodalmak puha meleg folyadékában lebegett velem a világ mint sikeres uszadék be kell vallanom őszintén nem ilyen díszletek közé képzeltem a csúcsot bár hogy rátaláltam boldogított
20
reggel a kávéházban
egyhangún múlnak a napok, a hétfők, a keddek, álmaidat reggelre elfelejted, és reggelre minden ferde lesz, az egyenes kitér, a görbe széttörik ezer darabbá, s te azon kapod magad, hogy nincs, aki az éj tündéri tükrét összerakná, csak szótagok, csak színek és szagok képében térnek vissza a tegnapok, csak köd kísért és halál, ami reggel a kávéházban rád talál, egy megdöbbentő gyászjelentés, egy régi, őszi, síri emlék, miközben kortyolod az első feketét, kavarod a cukrot, szemed ég, koponyád szürke égboltja alatt ülsz csendesen, akár egy kialudt égi test, s bámulsz a nagy fekete űrbe, mit eléd a forrón keringő dupla fest, csillárok, ajtók és ablakok oldódnak föl a létben, székek és asztalok, hetek és hónapok tűnnek el egészen, s te csak ülsz, bámulod a falat, meggyszínű selyme is fakó, lüktet a vér fejedben, majd apró kattanás hallható, enyhe görcs a szemgödörben, szíved fáj, szemed elnehezül, a reggel bitang magánya keserít, álmodra gondolsz, mely gazdagít, mert az éj meleg bánya, a reggel csúf bagoly, ott huhog fölötted, s az ablak előtt egy ember ballag csöndesen, lehajtott fejjel, kezében valami nehéz, görnyedtre húzza vézna testét, az éjszakától megveretve viszi bánatát, mily furcsa járom, őt nem gazdagította édes-nyugodt álom, nézed bambán, ahogy befordul egy ház kapuján, s lépked ingva, félve, sötét folyósón a messzeségbe, munkája nincs, gyermeke halott, ruhája is szakadozott, feleségét a folyó elszerette, s ő csak megy, megy föl az ötödik emeletre,
21
hiába bújsz mélyen a székbe, bámulod a port, vagy takarózol álmaid szövetébe, görnyedt vagy te is, mint a tehervivő, szürke szemed meredve pillant, látod szemközt a magas falat, és a piszkos lépcsőházi villanyt, a forduló ablaküvegén át követed a sovány halállal lépegető embert, közben egy kocsi megy a köruton, épp ellentéte az iménti gyászmenetnek, bankár ül benne, vagy gyárigazgató, ölében fekete lotyó, tülkölnek, szeretkeznek, te meg csak nézed és hangtalan kérded: hol vannak most az angyalok, még mindig a sápadt hold ragyog, hová lett az álmod, a sok fényes csillag, közelebb hajolsz, nézel jobbra és balra, végig a házak mentén, úgy látod, hogy a téli aszfalt peremén egy szál ingben ülnek a lányok, és sírnak
22
szerkesztő úr
papírt s tollat ragadok, nézem, hogy ír, hiszen a szépségre sokat adok, mert nem akárkinek dalolok, jó szerkesztő úr, én most ötödször intézek önhöz levelet, mely kissé szamárfüles lett, és a nagy pacát is azért ejtettem, hogy emlékeztessem, ötödször kérek, mindig egyet, láthatja, a tollam folyik, a papír vedlett, szóval arra kérem, ha lehet, teljesítse, amit oly buzgón megígért, ha tavaszi nótát írok én, közzé teszi a költeményt, de ön már négyszer üzente, hogy nincs tavasz még, nincs remény most jövök a gellért-hegyről, szerkesztő úr, tavasz van immár, sok lágy selyembe öltözött kiránduló kószál összevissza, virágzik minden, zöld a rét, szerelmesek fogják egymás kezét, s a hídon nagy turista-falka csacsog, két nő mélyen belenéz a könnyű fénybe, szoknyájukba kap a szél, a korzón meg tarka színzivatarban, zajjal, tolongva jár a nép, vak nem vagyok, sem süket, látom, minden újjászület, a fák között tavaszról zeng a kis pacsirta, csak nékem dalolni nem lehet, szerkesztő úr, ötödször kérem, közölje már a versemet ne féljen attól, mert ön jó ítész, prózában-dalban tiszta ész, hogy, mint korábban annyiszor, csak ámított a napsugár, most melegen süt, ímhol fejemet szalma takarja, tovatűnt a csalfa remény, kikelt sok légy, hernyó és bogár, így kétségbevonhatatlan, hogy az idő
23
tavaszra jár, s visszafordítani senki se akarja, csillagászatilag is elmúlt a tél, sőt, már közeleg a nyár, szakad rólam a verejték, lihegek a gyorsírásban, szerkesztő úr, kifogásokkal becsapni engem nem lehet, se túlszárnyalni a pacákban, a hibákban, írógépem, ha megszerelték, lepötyögöm majd több példányban, hogy itt a tavasz, közölje már a versemet, nyugtasson meg végre engemet
24
a város sűrűjében
nem akart semmit senkinek elmagyarázni alig észrevehető keskeny ösvényen haladt már elfelejtette a beszédet is mindennek titkos nevet adott a harmat átnedvesítette cipőjét erősödött az északi szél egyedül volt lelkében rejtőzött száz fáradt mozdulat aggodalmasan befelé fordult mint a sápadt hold kezében elemlámpát szorongatott önmagán kívül semmi másra nem gondolt csak a lába alá nézett ahogy belecuppant a sárba meglepődve látta minden lábnyoma más színű s a levegő tele volt gombaszaggal némi félelem bujkált benne sűrű és sötét érzés amivel spórol az ember
25
majd képzelő erején fölemelkedve végre magához tért arca erősen kipirult megtalálta az erdőbe épült várost koponyacsontja mögött forogni kezdett a szürke vascsiga nyikorgását hallgatta mint farsangi táncban színes álarcokat látott lelkéből eltűnt az unalom hirtelen egy utcai lámpa világított rá tömzsi alakja rövid árnyékot vetett nem látott mást a fénylő úton erős sugarak szőtték be a levegőt a sugárzápor elérte az utcasarkot befordult és eltűnt a város sűrűjében
26
voltam már kimerült
voltam már kimerült, munkától, magamtól, családtól, sokféle emberi vadságtól, estefelé kiültem a kertbe, hallgattam a porladó csöndet, olvastam egy könyvet, életem elmerült valaki másban, s e nagy átadásban végleg lemerültem, karom, lábam zsibbadt, fejemre a lét mázsás követ hordott, szívem megállt, a szusz befelé forgott, csak ültem egyes egyedül, és hallgattam, hogy a tücsök hegedül múltak a percek, újak jöttek, a régik mentek, hol melegem volt, hol meg fáztam, magamhoz térni próbáltam, egyre csak a valóságra vágytam, mély nyugágyban méláztam, hogy tél van vagy nyár, hideg a lég, nincs napsugár, dermedt madarak fagytak a fákra, lángot ki lehel a deres ágra, tán ősz van, vagy tavasz, az idő oly ravasz, hol reggel van, hol meg este, eső hull, s a nap ügyesen kileste a felhők közti rést, bevilágította a nagy jövés-menést, pirosat, sárgát, zöldet vetett a világra, és várta, és várta, hogy ki feszül föl a szivárványra, lágy hangon szóltam, nem én, de az, aki a mezőn arat, aki sziklacsípőt ölel sírva, akinek az van megírva, szivárványra az szalad, mert jaj, úgy kimerültem, a csöndet hallgatva feszülten, mellettem kis gyík a kőfalon rekedt, ő sem mozdult, vártuk a szelet hittem én, de még hogyan hittem, hogy mennyben lakik az isten, hogy a boldogtalanok gyűlölnek mindent, hogy a királyfi megölte a hétfejű sárkányt, immár kiherélve,
27
meggyalázva, ágyéktól bokáig vérbe, meg, hogy mozsárban törtem az ármányt, vitézül zengtem a hitem, annyi szent, égbe kiáltottam, bólogattak a fák is, erős léleknek a csapás mit se számít, mert dúlt hiteknek senki sem állít káromkodásból katedrálist mikor létem végleg lemerült, s már nem rettentettem a keselyűt, öntudatlan mozdulattal még utána nyúltam, mint vak, rajongó, rejtelmes csillagász, ki végképp leszámolt a múlttal, s már nem hallja a tücsök muzsikát, úgy lebegtem ott, a létnek partján, szép idők alján, nem tudva, hogy élek még, vagy ez már a halál, hogy merről jön a révész, van-e odaát, nem láttam se eget, se földet, se az úrnak angyalát, pedig úgy megkérdeztem volna, hol az unikornis ólja, üstökösre merre vadásznak, vége van-e a nyárnak, még ajkamon egy csóknak habja, a mindenség önmagát siratja, s hogy ki viszi át fogában tartva a szerelmet a túlsó partra, majd hirtelen magamhoz tértem, a feleségem épp akkor jött arra, költői látomásom elragadta, hoztam egy kávét, mondta, a képed elég ronda, most már ne gondolj másra, mert nemsokára vendégek jönnek vacsorára
28
ember
férfi és nő test és lélek forma és tartalom élnek mindenki máshonnan nézi mindenki másképp látja mindenki másképp adja át minden tanulmány más modell mindenki másképp mondja el az ember ábrázolható az ember tartalom a tartalom érték a forma értelem minden szín képelem fönt végtelen lent fénytelen bent szép legyen kint kép legyen
29
páncélos vitéz
égi álom, szélben, cipőben, világ a párnán, roppant megnyerő, új idő, vékony résből bújt elő, zöldszínű barnáskék zokniban, majd páncélos vitéz jött balról, hangtalan énekelt a rontásról, bódultan nézett a bűnös daltól, lét és nemlét határán táncolt, kétfejű szobor állt középen, zúgott a gép, vödör a kezében, egy kancsóból vizet öntött bele, a vödör soha nem lett tele, állványon állt egy csizmás paraszt, fémtükörrel sűrűn villogtatott, a páncélos vitéz neki szaladt, a reggeli gyógyszer már hatott, alvó istenek játéka volt, akik hirtelen magukhoz tértek, felettük sárgállt a kölcsönkért hold, bambán néztek, nem voltak szépek
30
hús
jó helyen a vendéglőben kifinomult költői rész esőverte fakózöld rét lámpafény varázserővel napról napra tapasztalom hús az ebéd télen nyáron
31
ima
add uram hogy egészségesek legyünk minden testi és lelki kórokozót legyőzhessünk hogy a közösségnek szüksége legyen ránk méltóképp értékeljék a munkánk a sértést tudjuk elviselni nyugodtan tudjunk szerepelni rosszakaróink száját fogd be ellenségeink tervét zavard össze hogy altató nélkül aludhassunk repülőgépek hangja ne zavarja nyugalmunk ámen
32
részeg búvár
izzadok ha rágondolok úszok a víz erein át hónom alatt hideg tányér keresem a részeg búvárt dermedt arccal megigézve az iszapos fenéken jár kikutatja mi a végzet mekkora a haszon vagy kár s mint a rémek támolyognak hínár hullám meg a halál lábujjhegyen megebédel majd csöndesen eliddogál
33
dugó
erős július flaskában kezdte kidobták szegényt ki a tengerre áramlat vitte csapkodták habok sionból jött cetthal már nem jutott erős július gondolt egy nagyot ő bizony megmintázza a habot kilökte a parafát messzire s lebegett az egyenest kölnibe dugó nyugatra erős keletre sodródtak az avantgárd keretbe július nagy pszeudo művész lett a kis dugócska kölniben bűzlett úgy szokta hozni a történelem segg és dugó ismét együtt legyen esztétizálják a szart s a fingot megformázva sok posztmodern titkot
34
robogok
hosszú kísérletezés után pompásan megrajzolt motoron ami pöfög berreg és robban ezt most nagy lajostól másoltam hadd éljen még egy-két ideig s mert ilyesmi gyakran megesik új képek kezdtek gyülekezni hogy láthatók legyenek mintha vörössel aláhúztam volna mert az évszázad találmánya hogy mesterséges tyúkszem nyomja lábam a motoros csizmában
35
zenés darab
a nézőtéren elült a zaj, idegenek között kuporogtam, jobbomon idős férfi, tágra nyílt szeme-szája, úgy hallgatott a nyitányra, mintha neki szólna, teste előre dőlt, keze a karfát markolta, lábát is előre tolta, a hegedűs vadul húzta, s akkor, mint aki meghalt, a feje lebukott, a karfa kiszabadult, a trombita búgott, és fölhangzott a dal, én meg egyre csak zsugorodtam, szemem-szám becsuktam, zengett az ének, a nézők bódulatban égtek, s én még összébb húzódtam, oly picire, akár egy mag, már nem voltam más, mint csupasz öntudat, dörrent az üstdob, kavarogtak színes füstök, cintányér csattant, harsonák szava szökkelt az égre, ott fent, a magas cébe megbotlottak a vonósok, közben följebb kúszott a tenor, de én, én akkor már nem voltam sehol balomon vidám, csínos úri dáma, mellette ült a lánya, mikor jött a színi alkony, aprót köhintett s a jobbjára dőlt, a darab, amire figyeltünk, a fény, a színpad, minden eltűnt, halk, fekete szuszogásba olvadt össze a lárma, majd nagy hirtelen helyet cserélt a föld és az ég, táncosok jöttek, meleg, sárga fény alatt, azután fölemelték a színfalat, s én megláttam az igazat, amitől hölgyek és urak úgy remegtek, akár a zengzetes szép szavak, mit formáltak e nagy, nézőtéri szájban, pergő nyelven és fogak között is voltak, messze tőlem, a mély homályban, panaszosan zengő oboában, valaki a lelkét kifújta, szomorú, elhaló hangok a pusztuló világról
36
szóltak, középre kis kézikocsit toltak be, majd a főhőst szúrták le, de hol voltam én, hol volt, aki lát, a képet vad rezgések vitték át, a túloldalra nyikorgó székek, apró köhintések, táncosok lába a levegőt kaszálta, pergett a dob, trombita harsant, a vonósok is újra jöttek, halkan, majd a cselló és a brácsa együtt kiabálta, hogy elég, itt a vég, meghajoltak a színészek, mozdulatlanná merevedtek a zenészek, a függöny is alászállt, a ráncok még susogtak, a hölgyek mocorogtak, a székek nyikorogtak, az urak sóhajtoztak, s fölállt mind, ki addig ülve élt, összeütötte két tenyerét, még a halott is tapsolt, hogy az előadás véget ért, azután a sokaság elment, óriási csend lett, hallgattam, merthogy én maradtam, sötét, magszerű alakban, hiszen mozdulni se bírtam, pedig nagyon akartam, mert nem volt kezem, se lábam, jajgatni próbáltam, de nem volt szájam, magamban sírdogáltam, te szent ég, úgy éreztem, mintha nem is lennék, csak tűrtem a létet, a testetlen káoszt, a fénytelent, a végtelent, az igazi álmot, hát, ennyi volt az élet, lám csak, mivé lett, jöttek a takarítók, kezükben söprűk és porszívók, kis lapát és szemetes edény, melynek csillogott a fény a tetején, s egyikük lenézett a székre, észrevett végre, értem nyúlt a kéz és repültem suhanva, a szemét kupacba, így lett mindennek vége
37
külföldi
a fantasztikus képek festője rémült volt, izgalma egyre fokozódott, s vásznán bús akkordokat csalt elő, mert hallotta, hogy így dolgoztak a régi mesterek is, nem sajnálta az időt, hogy mélyebbre hatoljon a művészetbe, tehát hangtalanul lelopózott a lépcsőn, és ecsetje hegyével követte minden mozdulatát, közben arra gondolt, a tartalom sokkal többet ér, jobb lesz hát, ha belenyugszik a sorsába, csakhogy az a pillanat már elmúlt, s a mű nem lett oly elragadó, mint szerette volna, ugyanis keskeny átjárót festett, melyen a pusztulás sötét angyala közeledett a hatalmas mennybolt felé, hajnalban, bizonytalan léptekkel, az átjáró végébe pedig portásfülkét rajzolt, mert úgy tudta, hogy ilyen hivatalt látott el mindaddig, majd az egész képet gondosan megnagyította négyzet alakban, akkor a sötét angyal odalépett a fülkéhez, megkocogtatta az üveget, a festő kitekintett és megkérdezte, hát, ön az, mire az angyal egykedvűn válaszolt, igen, láthatja jó ember, azt terjesztik rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok, ami persze igaz, de nem kell megijedni, villanyfényben szebb vagyok, nem ennyire véres, és hosszabb szünetet tartott, mire a festő vállat vont, székestől eltolta magát az ablaktól, közben azt dünnyögte, én, kérem szépen, portási minőségben teljesítek szolgálatot, e kis fülke mélyén, a polcokon száz meg száz mindenféle színes papírlap tarkáll, régi és új iratok, időnként matatok köztük, majd egy fakó zöld lapot szoktam előhúzni, és fölmutatom, így ni, látja, kérdezte a pusztulás sötét
38
angyalát, aki nézte a papírt, böngészte rajta az írást, nos tehát, mi vagyok én ebben az esetben, kérdezett vissza, ügyfél, vagy mi fene, nem, külföldi, mondta tétován a festő
39
foghúzás
egy embernek utazás közben megfájdult a foga, a legközelebbi városba betérve keresett egy fogorvost, aki megvizsgálta és gennyes gyökérgyulladást állapított meg, közölte az emberrel, hogy a fogat ki kell húzni, azonban hiába ad érzéstelenítő injekciót, a gennyes gyulladás miatt nem lesz hatásos, tehát csak fájdalmasan tudja a húzást elvégezni, ezért ajánlotta, hogy húzás helyett kipucolja a gyökeret, amennyire tudja, felír gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító gyógyszereket, illetve tanácsolta, hogy emberünk majd akkor húzassa ki a fogát, ha már elmúlt a gyulladás, mert akkor hatásos lesz az injekció és fájdalom nélkül kihúzható a fog múltak a napok, az ember haza tért, szedte a gyógyszereket és a foggyökérgyulladása lassan gyógyult, közben érdeklődött, hogy lakóhelye szerint hová tartozik, melyik fogorvoshoz, mivel úgy gondolta, egy foghúzás miatt nem utazik el a messzi városba, azt elvégezheti a helybeli fogorvos is, akihez társadalombiztosítása alapján tartozik, azonban bárkitől érdeklődött, nem tudták megmondani, hogy a lakóhelye szerint hová tartozik, sőt, hogy egyáltalán van-e fogorvos abban a városban, telt-múlt az idő, egyszer csak vendégségbe hívták ismerősei, ott összeismerkedett egy fogorvossal, aki pontosan megmondta, hová kell forduljon, hol van a rendelő, még
40
azt is tudta, hogy lakóhelye szerint melyik orvoshoz tartozik az emberünk másnap délelőtt telefonált a rendelőbe, az asszisztensnő megerősítette, hogy valóban oda tartozik, pontosan elmondta a rendelési időket, és közölte, hogy a két nap múlva kezdődő karácsonyi ünnepre tekintettel, sőt, egészen január ötödikéig nem lesz rendelés, majd megkérdezte az embertől, hogy most fáj-e a foga, mire ő mondta, hogy jelenleg nem fáj, de attól fél, bármelyik pillanatban újra begyulladhat, ezért szeretné kihúzatni, sajnos, szabadkozott az asszisztensnő, olyan sok a beteg, akik már mind bejelentkeztek korábban, hogy csak január ötödike után tudják vállalni, és ha most nem fáj, talán kibírja addig, kérte az embert, hogy telefonáljon ötödikén, akkor megbeszélhetnek egy időpontot, ha közben mégis megfájdulna, ha ismét begyulladna, akkor mit csináljak, kérdezte ijedten az emberünk, mire az asszisztensnő megdöbbentő természetességgel válaszolta: akkor úgyis elmegy egy fogorvoshoz, kihúzatja, tehát a probléma megoldódik, akkor nem kell jelentkezzen ötödikén
41
művészfa
kis városban, ahol élek, fán teremnek a művészek, piros ágon festők raja, kéken ül a költők hada, sárga ágon a zenészek, lila ágon a színészek, táncos lesz a zöld falevél, szobrász a mag, ha útra kél, s a vastag kéreg sem henyél, a törzs a város oszlopa, benne fásul az ostoba, gőgös kultúrpolitika, gyökérzete meg tobrukig, a prolikba kapaszkodik, ha jó gyümölcsöt teremne, igazi nagy csoda lenne, a sok ember oda menne, és vigadozna hajnalig
42
tiszta kocsma
utca végén állt a kocsma, oda épült a sarokra, minden este ültem benne, vörösborral a kezembe, körülöttem furcsa népek, összevissza cseverésztek, költők, festők, és zenészek, nagyon untam az egészet, kocsmárosné, arany virág, hozzon nékem jó pálinkát, s szóljon rá e sok legényre, menjenek a bús fenébe, nagydarab volt a csapláros, részegek közt igaz táltos, kitöltötte a pálinkát, s kiszórta a kocsma piszkát
43
tele van az én szívem
tele gyásszal, száz mással, önmagával, búbánattal, tele az én meleg, nagyokat dobbanó, vérpumpáló, majd szétrobbanó, keservekkel töltött proletár szívem, tele szilaj, dolgos néppel, munkával és verítékkel, haraggal és vádló szájjal, harcban edzett katonákkal, iszonyatos nagy csatákkal, tele sebbel és gyásszal, élettelen kőmadárral, halott fényű kőszobákkal, tele van az én szívem, de hogy miért s mivel, azt ne kérdezze senki sem hamis vád és gyötrő szitok, rám aggatott ezer mocsok, belém rúgnak, megaláznak, ennyi kínja nincsen másnak, csak egy kivert kutyának, űz a sorsom századokon át, földúlt lelkem vad világ, a szürkületben zokogok, közben sarkon fordulok, mert elfogyott a harci láz, és nem tudom, mit siratok, csak rohanok, proletár szívek ős rokona vagyok, hegyen-völgyön kutatok, hegyezem a zabot, rám támadnak kicsik és nagyok, látom, bajban vagyok, de bennem az eszme kiabál, régi nóta ez már, mindegy, ha ősz, ha tél van vagy nyár, ez az örökkévaló felár, ez a ködös, kénes, gőzös, bevillanyozott felár valahol mindig szenved a proletár, a szél süvölt, a vihar orgonál, remeg a föld, a kőrengeteg táncot jár, vörös a táj, véres a habja, szenvedésük szenvedésem okozatja, föld és ég, tengernyi a mocsok, most a történelmen lovagolok, mindenütt csak ős penész, a tér sivár, kisemmizett pusztában jár, céltalan kódorog, lába alatt gördül a homok, én is sokat robotolok, merthogy mindig
44
proletár vagyok, most is vad tort ül rajtunk a halál, az osztályharc mindent fölzabál, a szívem vadul kalapál, mert én vagyok az új csatár, az új csatár most tele van gyásszal a lelkem, rég el kellett volna mennem, csak közben születtek itt lázadó dalok, vörösek, akár a pipacsok, és vad, pogány hordák, kik a követ hordták, legyőzték a századot, mely szürke acélt álmodott, a harcot most feladom, arcom véresre karmolom, testem húsát szaggatom, milliókkal együtt siratom a mát, a világ baját, a fagyos éjszakát, az elveszített nagy csatát, utálom a zúzmarát, jaj, ne bántsd a proletárt, ha lehullanak a csillagok, és nincs tovább, tele van gyásszal, és száz mással, szárnyaszegett kőmadárral, tele a világ, nézi a sok fabáb, jó lenne most egy gólyaláb, hogy átléphessek ezen a rímen, mert nagyon, de nagyon tele van a szívem, hogy miért s mivel, azt ne kérdezze senki sem, de ezt már mondtam, úgy hiszem
45
a lét alján zörgök
a nyolcvanas évek végén, azt hittem, már megállhatok, megunva-letudva a sok avantgárd gyalázatot, ahogy visszanéztem, minden oly szomorú, nem volt barát, se ügy, se koszorú, bármeddig csűrtem-csavartam, akárhogy akartam, emlékeimben alig volt értelem, csak heves szeszély és tengernyi mélabú, részeg és fénytelen éveken, s elherdált kincseken szerzett kétes hírnév, zaklatott a szürke kétség, nem segített álom, se vitézség, a halálos kábulatból nehéz fölébredni, nehéz a gólemet szétszerelni, nehéz igaz értékre lelni, sokáig próbáltam, valóságra vágytam, mert ahol egykor botorkáltam, félig vakon, az ütött-kopott színpadon, gonosz idegeneket láttam, esztelen vagdalkoztak, tébolyult szavakon szónokoltak, farigcsáltak, maszatoltak, hangszerelték a csendet, megtaposták a szentet, hirdették: a harc örök, s büszkélték, hogy láncuk zörög, nekik üldözés volt a luxus, amit nyújtott a fluxus, újra konstruálták a semmit, az alaktalan ócska holmit, és egyre csak másztak fölfelé a horpadt hegyoldalon, hová nem hangzott el dalom a kilencvenes évek elején azt hittem már megállhatok, megunva-letudva a sok avantgárd gyalázatot, az emberi méltóságban hittem, s a váltást oltárra vittem, mondták többen, hogy szamár vagyok, de kiállnom kellett valami mellett, nem volt bennem politikai tudatosság, vagy osztályharcos lendület, mely minden értéken átrágja magát, melyből új zsarnokság szület: valami torz,
46
demokratikus hatalom, hol rabszolgajogtól istenül a birodalom, nem volt bennem valóság elleni kívánság, amiért az ál-intellektus úgy zokog, kinek célja a bűn, a rossz, a vétek, kiirtani a világból a jót, az igazat, a szépet, mert forrong fejében a harci öntudat, mely gyalázatos tetteken mulat, és felértékelődik a tudományos látszat, sok balga hiszi, hogy filozófust játszhat, fényképezi, leírja, kiállítja a széket, s készít róla hosszú tartalomjegyzéket, idegen szavakból szőnek durva vásznat, arra demagóg mondatokat applikálnak, s e förtelmes, zűrös, zavaros világuk mégsem abszurd, sokkal inkább agy-szúrt dolog, tény, és eszme, mely mérget fröcsköl a dúlt lelkekbe, nagy híradással elemezik a véletlent és a tükröt, remélve, hogy senki se veszi észre a trükköt, szajkózzák, mindenki azt csinál, amit akar, persze csak, ha nekik kapar, mert a harcvonal mögött mélyen, a nagy kossuthi-széken, ott ül a tanács, tervezi a legújabb csatát, kezében korbács és kalács, megbélyegzés, elhallgatás, pénz és koszorú, bármerre nézek, ugyanolyan szomorú, se cél, se ügy, se barát, csak az avantgárd massza, kik nyalják egymás farát, s fulladnak a nagy malasztba, mert elhiszik, ez már mindig így lesz, bár tudom, szavam csak halk nesz, de meghallják talán, ahogy a lét alján zörgök, emberek, sok itt az ördög, sok az ördög
47
mert fáj
városi vasút zsúfolt kocsijában egyszerű tánc a vigyorgó parketten katolikus nő föl van háborodva egy komoly zsidó föl van héberedve amit lát azt eddig csak régen látta ajtókat nyitogat bús lélekharang száz ember ül a maga üregében és szárnyra kap egy bűvös tapasztalat világmindenség szürke csöndje feszül sok félreértést fölismer magában sűrű ködbe dugja csavarhúzóját majd szemérmesen kicsit beléharap ismerős kép már majdnem égi emlék táncolva perdül-fordul semmi kétség visongó füttyjel szaggatja vén testét titkok sodródnak és bódult süllyedés ha értelmet kap a zavarodottság abba élvezet lesz beleharapni nézze csak kényes arcán a mélabút mily izgatottan akarja takarni
48
folyam hömpölyög s hideg szél gyötri a város szívét súlyos függöny mögött valaki hangosan nevetgél rajta friss szemérmetlenségbe burkolózva romlott életét egyhangún dicséri aranypénzt szór a tömegbe majd titkos mákos bejglit húz ki belső zsebéből és sovány malterba kevert szavakat minden elmés fordulattal mélyebbre utazik amíg látom ismeretlen hosszú kerítés mögött rejtve oson szép tánclépéssel a szürke hidegben hagyományt sértő beszélgetés zajlik ablak csörömpöl nagy zajjal kesereg egy gyönyörű fekete natúrszelet s az arányos ívű hegedűtanár látszik rajta hogy eretnek indulat feszíti vézna testét nagy robajjal hasad szét a mélyben majdnem bennragad puha zsírban lassú kézmozdulattal emelem föl az olajzöld hűs teát csupasz testem leeresztem a mélybe míg a városi vasút kocsijában egykedvűn az unt tömeggel utazok
49
csudálatos légytörténet hahó kezemben egy légycsapó, oldalt a ruhásszekrény, a szoba közepén állok, s várom, hogy a légy leszálljon valahol, a szekrény melletti falra sandítok, közben, hogy addig is mondjak valamit, amíg a légy repked fáradhatatlanul, a szép emlék című verset szavalom, s karom inti a költő nevét, mely az egyik könyv gerincére van írva, hirtelen torkomon akad a szó, szemhéjam lecsukva, meg se rebben, de szájam még kerekre nyitva, ahogy éppen mondom: fürjecskefióka, és akkor a légy beröppen a számba, hiába kapkodok utána, kezemből a légycsapót leejtem, egészen kidüllesztem a szemem, nyúlkálok vadul ujjaimmal, és köpném kifelé a legyet, az meg nyelvemen pihenget, lábait dörzsöli gőgösen, akár egy fantaszta, ki elhiszi, hogy eszméjéhez közelebb jutott, tán erre mondják: egy legyet bekapott, vagy hogy ez az év legye, s én vagyok a csodálatos légytörténetek világröhelye
50
befordult ő
befordult ő a kocsmába, pohár borra, pálinkára, talán meg is itta volna, de az esze közbe szóla, nem is ment ő bíz avégett, hogy egész nap legyen részeg, azért ment ő a kocsmába, mert kocsmáros a munkája mérte a bort eszemadta, rövidet is hozzá rakta, zsíros kenyér és a kolbász, úgy csinálta, mint egy szobrász, kezében a nagy tálcával, sok piával és kajával, a teremben iramodott, jól tette, hogy be nem rúgott,
51
béhat
bekapom, érzem matat, sejtjeim közt a béhat, mint átrendezett adat, vidám dalra fakad ok, szépet és jót álmodok, repülnek a századok, nem bántom a béhatot, nem árt viszont nem is hat, bé egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, fut szanaszét, bíborszínű fényben, óh, tükröződik a nagy tó, gyönyörködni nagyon jó, cseng-bong itten minden szó
52
téli dal
valamikor, télen, a költő ül a széken, íróasztala mögött és verset pötyög, esik a hó, a kályhában tűz duruzsol, s úgy érzi, szép dalt fog írni, szimbólumokkal teljes költeményt, lelke lobbanó láng, s csodálattal szól a költőtársakról, kik bányában dolgoznak valahol, a munka nehéz, alig lehet kibírni, mondja, hogy közös a jajuk, mert hasonló a bajuk, mivel bányászok ők, mondja bizony, bár elfogja olykor a mélységiszony, majd nagyhirtelen keveredik a fönt és a lent, talán a szűk hely, vagy a kábító gáz, melytől csupa láz, s úgy véli, mintha tornyok ormain szédelegne, bár, mint mondja, a mura jobb partján fekvő ormoson, vájárkodva, a koromtól émelyeg, s panaszolja, hogy a bánya mély, az akna piszkos ám, mint a szenvedély, s lám: tátom a szám, mert talált közös nevezőt, a forró sötétben fénylő kincset keresőt, míg valami el nem temeti őt azután felsorolja, mi temeti el, közben magát kissé leporolja, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, ez utóbbi: költői teher, majd jön a föld, a kő, a jég, talán a forró, fojtó bányalég, s ha mindez nem elég, akkor még ott van a szén, az igazi fekete rém, mely egyforma szutykosra mocskol minden ruhát, ezért nincs rajtuk se ing, se gatya, se kabát, meleg űrnek nevezi a tárnát, szemben a hideg űrrel, ami ábránd, s úgy mondja, többes szám első személyben, hogy dolgozunk éppen, mezítelen dolgozunk, s tán drágakő lesz, amit felhozunk, ha
53
felhozunk, ez utóbbit már én teszem hozzá, hogy legyen min gondolkozzál szomorú versének utolsó szakaszában, hol már egy sorsot él bányász és költő, kulcsszó lesz a kő, a verejtékező bányász és a költő, a vers és a drágakő, mind ugyanabba a koronába illeszthető, ami csak kissé furcsa, mert az áldott szén és az átkozott arany, hogyan lehet e szép dal kulcsa, amiért egy szál bőrben görnyednek a meleg űrben, s dolgoznak örökké vigasztalan, de legyen ez a költő titka, hisz versben az is ritka, hogy fölfelé süllyed az alany, és marad számunkra remény, mivel szimbólumokkal teljes a költemény, hogy mielőtt lesújt az ég, vagy a bányalég, lesz szenünk és versünk elég, mert itt a tél, fütyül a fagyos szél, odakinn a világ dermedten recseg, a kályha viszont jó meleg, duruzsol benne sok vers, és föl rajta a leves, mondom kissé nyersen, merthogy motoron robogok s gondolom el a versem, télen a jégen motorozni jó, száguldok rettentőn, mögöttem ül a szerkesztőm és kiabál, nincs itt semmi szabály, nincs szabály
54
végkedvét mutatta
záporeső után a költő egy ligetben andalgott, a távolban néma jellel megjelölt szirti boltozatot látott, e bájos képpel teljesen betelve a kezét fölemelte, csak állt és csodálta a piros alkonyatot, a szép természetből akkor szellő támadt, mely balzsamos áradatával betöltötte mellét, s egész lénye elnehezült, a napsugár még egy utolsót feszült, mielőtt a lankadó dörrenések között haladó hatalmas pára bíborára lefeküdt volna, a nappali zaj elült, az esthajnali fény megjelenésének időpontjára várt a berek, hogy élőlényei dalra serkenjenek, s lassú fuvallatok között, a zöld halmok által visszhangozva csobogtak a réten friss erek, a táj, ahol a költő állt, lapály volt, a záporeső után csak a falevelekről és egy kunyhófedélről hullottak alá cseppek, a lemenőben remegő napfényben szikrázó tér földje és locskos zöldje végkedvét mutatta, így állt ott, a szívét elbűvölő erők mindjobban elhatalmasodtak rajta, jobb kezében kalapját tartva imádkozott, közben egy ágon két szerelmes madár dalolt, s ez örömmel töltötte el, lassan reszkető fuvola hangjára emlékezette őt a levegőben lebegő szúnyogok és a fölzendülő tücsökzene, miközben óriásira elnyúlt árnyékok ültek a tájra, s érdekesnek találta, hogy andalgások és visszhangzások éppen akkor csalták őt elő, mikor az ajtó kinyílt és sóhajtó sarka a költő szívverését olvadásig fokozhatta, s mint már említette, hallgatott az este, a fuvallat is megállt, és elröppent tőle az ész, s az egész világ, még egy süvöltő orkán villáma se lett volna oly hatalmas, hogy
55
hangulatából kibillentse, a lét küszöbén állt, mosolygós szemében rabul ejtve elpirult a világ, amitől a fényt, vagyis a boldogságot kapta, lélekben már valahol messze baktatott, a láthatár alatt egyre halkuló mennydörgésként mordult a zaj, ettől a költő és a napfény egyszerre lelankadott, így ért véget katona tőrbeesése, de hogy szép maníros költészetét ne feledjük, visszagondolásban kifaggatott értelmét idéztük – tavaly
56
síkból kiszáll
hogy van-e tér, vagy csak síkok, nem tudom, de ha van tér, oly hatalmas, végtelen, mindent átfogó, akkor abban sorolnak egymásnak támasztva a síkok, melyek egyikén bezárva élünk, a félhomályban, sok szürke árnykép között, ha kinyújtom kezem, nem markol semmit, ha lépek, a lábam sután húzott vonalra áll, szívem kimért ütemre jár, grafikonon lüktet a vérem, érzések nem születnek bennem, kis vesszőcskékből áll az életem, rossz firka rajtam a kabát, s mint fölakasztott kontúrbabák, csak lógunk csendesen, szemem a jobb felső sarokba téved, tán mert a fény odacsal, aztán fölcsendül a dal, vagy inkább csak ricsaj, mintha egy képzelt síklény ordítaná ki a bajt, mert neki lapra kent élet se jutott, csupán kis pacafolt, vagy a toll maszatol, mikor sercen, vagy az ív lebben, bár mozgást semmi se jelez, friss szellő sem éledez, nincsenek igazi utcák, valódi házak és terek, minden csak rajzolt, a villamosok, a kémények, az emberek, megjelennek, majd arrébb nyomódnak a síkon, száz arc, egy sorba fogva, közömbösen és unottan néz az alatta lévő sorra, azok még alább, soronként egyre lejjebb, míg csak véget nem ér a világ, egyforma nagyok és ugyanolyanok, bambán nézik a másik fejét, talán látják, hogy mennyi szenvedő arc bámul a jaj és a halál felé, balra le, a semmibe, de az utolsó forma, mintha szőrös, gyalulatlan deszkából volna, s mintha fájna, kobakjára írva várja, hogy ájultan, vakon, de kiszállhasson ajtón vagy ablakon, hogy itt hagyhassa a közönyt, a rajzot, a lapot, sok nagyfejű tudóst, száz
57
ájtatos papot, repülne ő csendesen és nesztelen, a síkon túl, messze fenn, fényben és árnyékban gömbölyödne, magára öltene sokféle színt, a rózsaszín éterben fürödne odakint, s ha lennének méla tájak, hol valódi emberek fáznak, hajnalban, mikor fölhörpintik az első frissítőt, szilvát vagy barackot, magukra öltve az igazi időt, mely halálos csókjával fojtogat, a szélben öreg eperfa bólogat, arrébb halvány nyírfák susognak, az ösvényen bandukolnak a lovak, mert a szabadság összehord itt hetet-havat, s az erdőben talál egy kék tavat, hullámzó víztükröt a nyájas ég alatt, abban végtelen teret, melyből az örök szeretet integet, s láthat tűzben égő napot, nagy vörös óriást, és észreveszi a lila ködben bóklászó tóbiást, angyalt is lát, zöld kabátban, ahogy siet tóbiás után az aranyló nyárban, hirtelen azt is átéli, hogy már nem a régi, nem vak többé, már nincs mi elméjét kötné, csak az áldott, csöndes, égi táj, s fölsóhajt akkor: gyógyíts, mert még a régi fáj
58
egyedül
hárman vannak a padlásszobában, a költő, az éjfél, és a csönd, ha hisznek önök a csodában, hát negyediknek én vagyok odafönt, de nem látnak, mert úgy állok ott, mint a tárgyak, egy ócska karszék, falnak támasztva várom, hogy mi lesz, de nincs semmi nesz, azaz, csak annyi, hogy halkan a szú kezdi enni a karfámat, s mintha eső dobolna a palán, az öreg bútortársak meg-megreccsenve sóhajtanak, ahogy ott ül a költő, bambán, szembe velem, a szoba sarkában, látom, meghitt barátok ők hárman, vagy talán, az is lehet, csak képzelem, hogy idefönt vigasztalja egymást az éjfél, a költő, és a csönd, az éjfél hamar kidől a sorból, előbb csak egy betű marad ki a szóból: éfél, majd fél lesz, és végül csak el, észrevétlen, csendesen, ahogy jött, úgy megy el, lábnyomot se hagy a porban, csak egy sötét foltot a sarokban, azt emléknek vélem, így hát ketten maradnak a jó barátok, kit a padlásszobában látok, éjfél után idefönn, a költő és a csönd, az ablakban sötét látomások, a szekrény ajtaja nyitva, kilóg egy kabát ujja, az ágy is össze van túrva, és csak ülnek ők örömben, búban, sok régi bútor most meg se mukkan, én se nyikorgok, nehogy megzavarjam a bókot, ami szóban kimondatlan, bár sok költőt gyakran lelkesít az ajtón a huzat hirtelen benyit, azt süvíti: mennikőőő, s a csönd, mint ledér nő, ölembe ül, a karfára dől, a költő kissé közelebb hajol, úgy nézi a támla foltját, s érezi a
59
csönd vérfagyasztó csókját, megborzong tőle a hátam, remegni kezd a lábam, és egy óvatlan nyikkanásban kicsit megbillenek, szerencse, hogy éppen dörren az ég, s a palára, meg a ház falára ömlik a víz, majd zúg le a csatornába, akkor föláll a léha csönd, ő a második, aki halkan távozik, már csak a költő marad idefönt, meg soksok régi könyv, egy ágy, a szekrény, kis asztal és két szék, az egyiken ül ő, a másik vagyok én, az eső zenél, és követeli a szél, mint bús történetem a sajtót, hogy csukjuk be az ajtót, a költőn nagy, kerek szemüveg, a képe jámbor, árnyéka a padlón táncol, s a félfán keresi a csorbát, itt megjegyzem: a neve forbáth, majd gondol egyet, az ajtón kilép, ez megzavar némiképp, olyan mintha fájna, mikor kulcsra zárja, lépte és köhécselése egyre csendesül, ahogy a költő lelke elrepül, én ott maradok egyes egyedül, mint egy árva, ki padlásszobában várja, hogy jöjjön érte valaki, s főleg, hogy a versét adja ki
60
én is megyek
együtt érzek veled, ó, reggeli munkába menet, mikor sok szerencsétlen ember villamoson dermed, kialvatlan vörös szemmel, örömtelen szerelemmel, átfagyott hajnalokon lógnak a tömött peronon, együtt érzek veled, ó, reggeli másfél óra kín, míg villamosok döcögnek, s csikorog a görbe sín, ha gyárak és irodák mellett lerakták a terhet, egy perc múlva a dolgos ember már munkára gerjed, együtt érzek veled, ó, reggeli utolsó percem, mielőtt a hivatal kapuján a nép beserken, s lázasan kezd az értelmetlenség rabjává válni, én egy hosszú másodpercig még szeretnék kint állni,
61
nézni a lódent, az orkánt, a selyemharisnyát, hogy zsebrádiót hallgatva jön egy frissen borotvált, nézni a pénz börtönébe álmosan sietőket, s oda kiáltani a halni készülőknek: megyek
62
lábak
vannak lábak, melyek lábak csupán, s nincs rajtuk törzs, és fej sincs fölöttük, cipő sincs rajtuk, föld sincs alattuk, lábak ők, csak lábak, egymás után, de még lábak se egészen, mivel lábszár a neve a két sípcsontnak, mely fölött nincs térd, s melynek bokája sok erős rúgást kibírt épségben, óh, mennyit talpalt elnyűtt cipőkben, szétsanyargatott, vörös lábfejbőr, és hátul a sarok, mely feltört, hány sebtapasz védte éveken át, vagy ott vannak a fájós tyúkszemek, meg a kipállott bőr az ujjak közt, és a nagy körömgomba fertőzés, mily szörnyűség, négy éven át tartott, tán a lúdtalpat is említenem kell, a betét már nyilván szükségtelen, aztán, jaj, a görcsölő visszerek, hogy fájtak, mert azok tudtak fájni, nem úgy, mint a vádli, izomlázban, hanem piszkosul, égőn, keményen, most a duzzadt rüsztöt nézem éppen, jó, hogy e korcs lábak nem enyémek, ahogy ott lógnak az üres térben, morbid tárgyak, fura szerzemények, egy galéria kirakatában
63
a naprendszer tetején állok
szél zúg felettem, hosszú még az út, gomblyukamba tűzött virág vagyok, se ing, se kabát, semmi sincs rajtam, s azt se tudom, hogy micsodák azok
64
azt írja a költő
miként észrevétlenül hull álomba az ember, oly észrevétlenül lesz az ifjúból öreg, ha nem is nyomban vén mogorva, de átlép a férfikorba és már múltja van, az idő, mely addig súlytalan volt, most ránéz szomorú szemmel, szinte hallani véli szavát: leülsz majd szemközt szigorú szeszekkel, érzed és érted már, a léha tudatlanságért milyen kár, elmúlt a tavasz, odavan a vakáció legnagyobb része, melletted ül a fiad, előttetek két csésze, nézitek egymást, lábatok dobol a padlón, és megbeszélitek elhaló hangon, miért lett oly kicsi köröskörül a világ, s hogy miért dagasztja az ember oktalan emlékek sarát apa és fia együtt latolgatják, vajon mit értenek jobban, a teret vagy az időt, mely álmatlan bolyong a hideg égi ködben, s feledteti, hogy hol laknak ők, szemközt a gyárral, az álam foltos paneljában, már bóbiskol a fiú, és hunyorog a költő szeme, szikrát hány a vas, mikor nagy puffanással lesújt a gőzkalapács feje, ki érti ezt nála jobban, ahogy odaát, az örök mindennapokban olvadt anyagot szaggatják, s lobos szívüknek sok kalandját a csöndben hulló verejtékcsöppben kiizzadják, formázva teret, szegecselik az időt, akkor föláll a költő és telefonál, kéri a szedőt, hogy egyenlítse ki a betűk közét, a padlón dülöng egy hintaszék, s poharak hevernek szerteszét megint a hang, mintha mondaná: a fiad pénzt keres már, felnőttként néhanap megrendelésre fordít és verset
65
farag, ott ül asztalodnál, könyvet-pulóvert tőle örökölsz, szerződést bogoz okos eszével, katedráról tárgyal, tiltakozik, érvel, néked oly mindegy, úgy sem érted a felét sem, ahogyan ő él, lót-fut és számol, mert a másik valóságból alája csúszott a sztráda, körötte nagy a lárma, ördögtojta vad mámor, s te hiába robogsz utána, nem vagy más, csak színesre festett faló, dűlsz előrehátra, oly megható, padlás szobádban körbe, és az ajtót lesed, hogy jön-e könnyű sikerre nem kacsint, mert tudja: egyremegy hetedhét ország és az üveghegy, nem vágyik óperencián túlra, csak azt mondja újra meg újra, hogy gyerek leszel, aki játszik vagy henyél, ki álmában súgja: nyáron is lehullhat a levél, ha ráncot vet az ember esze, forró csokoládéba mártott balerina-táncot lejt, és ha kész, azt fürkészi, jön-e a tengerész, de nem jön, se csónakos, se révész, csak az ép ész, mert te költő maradsz, és verset faragsz, ennyi az egész, s ha meg-megállsz pihenni a lépcsőn, gondolkodni valami végsőn, míg húsodat rágja a korság, megszáll az ősrégi komolyság mert megtanultad, hogy fegyver és szerszám a toll, s olykor nyaktörőn mutatványozol, míg vidáman peng a lant, látod, ott, alant, a sok szájtáti régi srácot, aki csak arra vár, hogy zúgjon az ár, mikor ledobod a láncot, kitör a tapsvihar, neked meg a hasad csikar, görnyedten állsz ég és föld között, mint kibe az ördög költözött, és a gyermekedre gondolsz, nincs szívedben semmi gőg, neki építesz és rombolsz, akár a tüzes vasbőrben görnyedők, s miként észrevétlenül hull álomba az ember, oly
66
észrevétlenül leszel te mindig ott, s ha már nem segíthetsz költői eszeddel, lágy szellem kezeddel még simogathatod
67
jenő a ház falán egy elképzelt napon, hogy szalmává égett a pázsit, a tékozló fiú hazaállít és apját keresi, ki a tetőn távcsővel figyeli, hogy melyek a női csillagok, egy elképzelt fiú, az elképzelt házhoz, s a képzeletbeli tájhoz illeszkedik, sarutalpa kopott, ruhája szakadozott, haja csapzott, szakálla nagy, háta kissé hajlott a súlyos teher alatt, batyut cipel, benne tíz évi siker díja, színtiszta arany tömbök, legalább ötven kiló a súlya, mikor indult, s rátette lábát az első lépcsőfokra, mondták a rokonok, nem viszi majd sokra, hogy hazatért, észre se vették, ugyanazon a lépcsőn most fölfelé halad, eléje senki se szalad, anyja még dolgozik, bátyja a kertben borozik, a kutya éppen ellik, atyja meg a tetőn, reszkető kezében távcsővel lesi, hogy jön-e a szerelő, helyette beállít ő, a tékozló ifjú, kit úgy hívnak: jenő, persze régen várja már haza, éjszakánként a csillagokban látja, hogy a világ nagyon laza, az emberszív meg csupa bánat, és égre kiáltanak éhes szájak, hogy mindenki hűtlen, hazug és csaló, tébolyult lelkek égnek az örök tűzben, bezárulnak a kapuk, ki tudja, mi hamis, mi való, hogy igaz-e a híradó, és jogosak-e a díjak, melyet bizonyos férfiak azért kaptak, mert fölfedezték, hogy a dalok szerint vannak női csillagok, és a kietlen, köves, puszta tájban bolyongó birkanyájban a fiatal borjak lassan bandukolnak, emiatt mi csak annyit tehetünk, hogy az elképzelt házhoz több birkát terelünk, meg üzenünk a bánat nő-csillagának, hogy figyeljük, mert a téboly útja e nyárban megfüröszt mindent aranyló fényporában, mikor jenő a tetőre lépve,
68
az atyját átöleli végre, s batyujából kincsét kiszórja eléje félévvel később a család már nem lakik odaát, a túlsó parton, hol a por, a szél, s a mókás falevél minden vagyon, szép házba költöznek, új ruhákba öltöznek, majd egy őszi napon, az erkély vas-kosarába tűzi ki sárga porzászlóját a szél, mely a pusztából jő és csupa izzó szenvedély, most jenő a ház falán egy kép, ahogy éppen atyjához lép, aki nagyot néz, mert nincs hozzászokva, hogy a fia elmondja neki baját, s főleg, hogy ideát sárga a por, és piros a bor, meg hogy olyan úri a világ, hol nem tipródik az ember, se állat, se virág, nem gyullaszt föl ábránd, s nem vernek szemmel, hát csak áll és figyel, mint hűséges őrszem, akkor jenő megtörten szól: nem talál meg házamban senki sem, se ellenség, se barát, mert mindenki odaát maradt, itt oly idegenek az utcák, a terek, az erdőben vadászó emberek, s a kutyák, még sohase láttam sas-köröm nyomát, se hasonló erkélyes szobát, és odaát nem volt vasárnapi újság, amiben írják, hogy a házak porig omolva égnek, aztán a tűnődés hamujáról se beszéltek, és azt se tudtam, hogy minket valaki csak úgy kitalál, hogy nem valódi az élet, és nem valódi a halál, te sem vagy valódi, apám, és nincsen anyám, se kincsem, se hazám, hogy a költő egész lazán mindenfélét feltalál, közben meg a söntésben, iszonyatos légy-döngésben, sok kocsma-szentet áltat, két kezében két pohár, és magyaráz, körötte mindenki kacarász, szóval, hogy ilyen zsivány az agyvelő ultra-világa, az ábránd, a vér, a szeszek rémisztő találkozása, ha mindezt már az elején tudom, haza se jövök, a
69
történetből inkább megszökök, ezt nyugodtan elhihetik nekem – önök
70
dekli
a dekli visszhangja szól átfestett dekli vagyok paletta dekli vagyok egyszerű dekli vagyok a legendák deklije naiv dekli vagyok színekkel teli dekli voltam az első dekli a dekli uralkodik jól alapozott dekli magas polcra tett dekli iszonyattól gyötört dekli fogcsikorgató dekli mélyen kikapart dekli komoly célra szánt dekli volt a második dekli öntisztító szép dekli hátul csillogó dekli kőről fölemelt dekli falra akasztott dekli megbecsült öreg dekli leradírozott dekli deklire ragadt dekli volt a harmadik dekli
a dekli lidércálma titkos dekli vagyok én festett dekli vagyok én
71
hónalatti dekli én eláztatott dekli én törlőpapír dekli én mezítelen dekli én én a negyedik dekli a dekli boldogsága szilárd tartású dekli színtől mámoros dekli szabad mezei dekli kék nagyvilági dekli önfeledt égő dekli magát képzelő dekli én az ötödik dekli (s így tovább még sok dekli)
72
sanyikám így jó lesz
ajánlom, barátom, most már engem nagyon szánj, mert meglátogatott néhány régi tanítvány, és itt ülünk páran, egy veszprémi kocsmában, a tűztoronnyal átellenben, kint a kertben, nos, hát hosszasabban beszélgetni nem tudok, de később majd, ha haza jutok, tán átugrok, remélem sanyikám így jó lesz, hát szólj vagy jelezz, míg szavam csapdosása vesszőzi a leget addig hallgatlak tégedet, de most ennek vége lett
73
estefelé
zsuzsannával ültünk a verandán, s hallgattuk, amint a templomtorony harangja sűrűn megkondult, randán, talán nyelvére ragadt a porrongy, oly tompa s fullasztó volt a sok gong
74
holt vizeken
mikor éjjelente álom nem jő a szememre, és végtelen sötét órákon át gyötrő gondolatok törnek rám, úgy hiszem, a pokol kínja ennél rosszabb nem lehet, talán az őrület forgat körbe-körbe, vagy valami gyilkos ösztön csalna tőrbe, meg se fejthetem, csak vergődök, mint hajótörött holt vizeken, mit tajtékzó, ködpárás képzeletem varázsol elém, és csak sodródok ide-oda, de a sűrű lé nem ereszt sehova, mikor a hullám e fanyar tudatból kiemel, tétova sóhajomra a szél felel, borzolva nyirkos testemet, akkor hirtelen szeretném kitárni feléd a lelkemet, de nem lehet, mert a buta hullám a mélybe visszaejt, s ahogy a sűrű sötétségbe zuhanok, elmerül velem együtt a titok, melytől szabadulni akarok, de nem tudok persze az is lehet, hogy elborzaszt ijesztő lelki sebem, hogy szíved meghasad, lélegzeted eláll, ha megtudod nyomasztó titkomat, bátorságod inadba száll, s e titok, a polgári létből engem számkivet, üldözés és megvetés lesz osztályrészem, vívódás, mely más célt nem talál, egyedül maradok a bajban, melyet nem is akartam, amire gyógyír csak a halál, ha megtudod, mi rontott meg engem, hogy hajótörött, a lét peremére züllött, űzött vad miként lettem, hogy miféle kórság e vágy, melyet igazából nem is bánok, lehet, hogy néked bolondság, de nékem sötét és borzasztó, nyirkos és rothasztó sírverem, melyet magamnak ások, hát tudd meg te, amint
75
nem tudnak mások, csak én és e boldogtalan, gyatra kis költemény, tudd meg végre a titkomat bár lehet, hogy gyötrelem mardos majd e szó miatt, ha megérted, hogy akit szeretsz, akit a titok régen fojtogat, kinek lelkiismerete mégis néma marad, akit majd szánsz vagy megvetsz, vagy csak némán elfelejtesz, akire ítélet vár és fegyház, és kiközösíti majd az egyház, aztán megkövezi az utca népe, akinek nem maradt már semmi reménye, ki egyedül bolyong a puszta űrben, vagy hánykolódik hajótörötten, én vagyok az a balga ember, ki elárvulva szólni sem mer, ha rám rivall a szörnyű kárhozat, hogy készüljek a boldogtalan végre, megszáll valami görcsös iszonyat, mert tudom, kifeszítenek az üres térbe, álomtalan örök éjbe, ha elárulnom zord titkomat, de mégis meg kell tennem, mert lángok égnek bennem, s a titok lebbenő árnya közelít, rám emeli gyilkos szemét, rám teszi nehéz kezét, úgy kényszerít, hogy lesz, ami lesz, de nyomban kimondjam ezt sőt, nem is mondom, inkább leírom neked, miből a titok lényegét megleled, csak még a szót keresem, hogy pontosan értsd és helyesen lásd, összefirkálom a ház falát, ráfestek csúf képeket, beteg lelkem bűnét-lehét, sorvasztó rút üzenetét, falra kenem az ördögöt, mely régen belém költözött, keresem a szót, a pokoli ricsajban is hallhatót, melyet, ha végre meglelek, belé sikoltom gyötrődő lelkemet, ó, te szó, te szüntelen bujdosó, te menekülő, minden ragot messze űző, minden időt elkerülő, olyan vagy, mint a nyelvek rojtja,
76
betűnként vagy gubancolva, ahány szótag, annyi lényed, halott sápadt most a fényed, sok rokonod és ellenséged közé menekülsz, de kereslek én kívül-belül, s ha megkerülsz, a titokra fény derül, így nem leszek már egyedül bősz epedéssel kutatom a nyelvi erőket, s amelyiket érem, megragadom keményen, kivonszolom őket, mert a vad keserűség rajtam erőt vett, de ezek a dacos, nyakas, francos szavak, birokra kelnek velem, s nem hajlanak arra, hogy egy ilyen erős jellem, mely én vagyok, beléjük tuszkolja titkát, sebhedt ajkukat résnyire se nyitják, bár letiprom a koszos városi földre, csak azt ordítják remegve-bőgve, hogy minden porcikájuk már összetörve, de én majd megmutatom, hogy mégis eldalolom velük végső örömöm, mert kimondom, amitől úgy félnek, vagy az egész nyelvet romba döntöm, hiszen bennem ez már gyilkos ösztön, vagy, ha mégsem bújnak elő, a remegő, sok butaságról fecsegő szavak, akkor a szívem tényleg meghasad, s a nagy titok benne marad lám csak, meddő küzdés, mert övék a győzelem, makacs szók, semmire se jók, szemérmük nagy, esetleg tévedek, nem is értik, mitől szenvedek, ó, megriadt kicsi szavak, ti nem tudjátok, belőletek ki mit farag, nem tudjátok hol vagyok vagy hogy vagyok, és azt sem, hogy mi a titok, hogy miért hull annyi szitok, mit viharként rátok zúdítok, mert például itt van az ó, e parányi céda, tudja tán, ki írja ezt a dalt, kamu hamu vagy a szilágyi géza, ó, mennyi-mennyi szó, és egyik se tudja, hogy mire jó, hogy a titok mi végre kell, hiszen ők mindig titkot mondanak
77
el, nem az ő hibájuk, hogy a tárgyuk, melyet szívem rejteget, a tiéd tán sosem lehet, hogy amit igazán jelent a jel, az sohasem mondható el, mert a titok nem csomagolható se zacskóba, se bőröndbe, titok marad az örökre, eheted és ihatod, nyíltan meg is vallhatod, rábízhatod bármely szóra, vagy bele sütheted egy habcsókba, akármit megtehetsz, ha mázsás súly nyomja kebledet, csak a titok titkát meg nem fejtheted, azt még csak nem is sejtheted, uralhatod az észt, a logikát, vagy az álmot, a titkot börtönbe mégse zárod, mert ott él ő a világ fölött, és titok marad bármeddig üldözöd
78
egy kis csavar
egy támlanélküli konyhaszéken állt az írógépem, előtte sámli, azon kuporogva szoktam verset írni, tudva, hogy a gép kocsija elöl akad, a sorvégen meg túlszalad, és nem jó a tabulátor, néhány betű meg össze-vissza táncol, a gumihenger is ütött-kopott, szóval a munka vele kész robot, csattog-kattog, meg a papírt is gyűri, attól tartok, hogy a feleségem ezt már nem sokáig tűri, gondoltam olykor, bár ő nem egy a sokból, ki szóvá teszi, ha zavarja, de amikor kiesett a gépnek egy csavarja, s az írást már végképp nem akarta, úgy felmérgelődtem, hogy az egész gépet lelöktem, nagyot csattant, ráadásul a hosszú emelő karja egy szép díszcserépnek pattant, az eltörött, a virág és földje a padlóra költözött, feleségem még akkor se szólt, pedig ott éktelenkedett egy jókora folt az ablak alatt, a virág szára is eltört, csúf lett szegény, amit a gép, a cserép, s a föld, mint három derék festőlegény egy vad gesztussal odamaszatolt, ő nyugodtan állt az új kép fölött, s halkan csak annyit közölt, hogy a növényke kubista formát öltött, szóval volt minden, zaj, rendetlenség, szín és sebesség, csak a versírás nem ment még, mert az írógépem, egy nagykocsis, öreg torpedó, szép darab, ráadásul oly megható, mikor a sor végén csönget egy picit, ha jó, de hogy kifogott rajtam, az idegességbe beleizzadtam, s akkor hirtelen elkezdtünk nevetni, hogy lám csak, egy kis csavar esett ki
79
mint dróton a verebek a telefon kagylóját felveszem, s amíg hallgatom a gépi hangot, szüntelenül azon jár az eszem, hol vesztettük el a régi rangot, mikor még ember embert hívott, s a vonal másik végén megszólalt a halló, nagyjából tudtam ki volt, de ez a gépi hang nagyon csaló, kimért, monoton, furcsa hangtömeg, s mily lassan áll össze a dadogás, tán nem is érti, hogy mit és minek, de főleg nem, hogy kinek magyaráz, és a gép szól, várjak türelmesen, majd felhangzik egy vékony muzsika, ha csöng, én egyszerűen fölveszem, s azt mondom, halló, itt a gyurika, de az automata nem mondja soha, hogy egy pillanat, vagy halló, csak rettentő kimérten dadogja, nullás gomb, ha a központos is jó, aztán kezdi elölről angolul, a választékot egyre sorolja, agyamba a vér lassan feltolul, mintha a világ körbe forogna,
80
és újra zenél, hogy a pénzemért hallgassam a telefon dalait, nem tudom, buta eszem mit remélt, hogy hallom még az ember szavait, csalfa remény, mert a vonal végén már rég nincsenek élő emberek, csak szédült program a központ gépén, s hallgatjuk, mint dróton a verebek
81
álmomban félénken s halkan szóltál
még nem tudtam akkor hogy hol vagyok a szél hangja és avar reccsenése ébresztett föl valaki a ponyván dobolt kinyitottam a szemem dörzsöltem még nem tudtam akkor hogy hol vagyok rám kiáltott egy hang kelj föl gyorsan kelj föl te álomszuszék mi van menj a fenébe gondoltam már fönt vagyok a tőlem telhető legnagyobb mértékben vagy talán csak álmodtam és a szél se fújt avar se reccsent valaki feküdt még ott mellettem teljesen meztelen hideg és halott megfordultam hogy jobban lássam egy hatalmas kígyó kapott felém és már nem voltam ágyban inkább ajtót nyitottam s a résből hirtelen támadt visszarántottam a karom de valahogy a középső ujjam utolsó percébe harapott fölébredtem vagy mégsem féltem hogy meghalok a kígyó mérgétől földagadt az ujjam hirtelen előkaptam az ollót és levágtam középen kibuggyant a vérem de reméltem hogy így nem lesz végem vagyis még nem még nem sátor szél avar hó ajtó ágy kígyó már nem volt sehol csak füst ami lassan úszott felém vonaton ültem állt a szerelvény a kalauz a peronról leszólt nem megálló tessék visszaszállni csá ordította valaki s láttam két férfit szaladni hiszen az a fater a kalauz meg üldözi gyorsan utánuk futottam jövök apám csak nagy a füst levegőt is alig kapok és azt se tudom hogy hová szaladok hirtelen tóparton álltam mezítláb égette talpamat
82
a homok szívem vadul dobogott a tüdőm zihált távoli füttyszó úszott felém a hullámokon mint apró pelyhek csillogtak a fehér habok hirtelen erős fény szúrta szemem és üzekedő macskák hangos sikoltása ijesztett egyszer csak jött kifelé a tóból az apám mondtam neki végre hogy előkerült féltem nem tudtam hová lett és azt se tudtam hogy hol vagyok ez itt a banké szólt vidáman az apám és nagy köteg pénzt lobogtatott itt minden a banké van nálad zsák kérdezte és hanyatt feküdt a forró homokon néztem az arcát nem ismertem meg közelebb hajoltam élettelen elnagyolt kép volt csupa barna folt akkor már egy lépcsőházban voltam és éppen jött a lift beszálltam és megnyomtam a gombot arra fölfelé indult a fülke majd oldalazni kezdett és kibújt a ház falán az erkélyek között kígyózva siklott fölfelé egyre magasabbra beláttam az ablakokon már a tető szélén jártunk amikor megindult a szomszéd ház felé át a levegőn úszott nem tudom mi tartotta csak suhantunk hangtalan magam alatt láttam a várost emberek gépkocsik apró színes pontok hát ez kész gondoltam és kiterjesztettem két karom mintha szállni tudnék lebegtem a két ház között lejjebb ereszkedtem és följebb szálltam hajnali háztetők fölött kémények erdejében cikáztam mások is repültek sokan egyszer csak mellém siklott Ottlik Géza csendesen a hajnali háztetők fölött nem szólt csak nézett s én hangtalan kérdésre válaszoltam igen látom jaj le ne zuhanjunk
83
elfordult balra hirtelen megint a liftben voltam már nem is lift volt hanem szekrény tele kabátokkal leakasztottam egy vállfát és kiléptem belőle valamilyen irodában álltam meghoztam a kabátot mondtam és a fogasra akasztottam mogorva férfi ült az asztal mögött föl se nézett úgy dünnyögte köszönöm kifordultam az ajtón hosszú folyósón haladtam hirtelen éles csengőhang verte föl a csöndet mindenfelől emberek szaladtak elő és kiabáltak tűz van tűz van futottam a lépcsőnél nagy tumultus volt mindenki félt menekült lökdösődött és ordítozta hogy gyorsan gyorsan de tüzet nem láttam sehol nyitott ajtó előtt álltam azután beléptem a nagyból egy kisebb szobába és megdöbbentem mert magamat láttam feküdni az ágyban aludtam hason fekve a párnára folyt a nyálam takaróm félig letúrva meleg volt a redőny csukva s ahogy ott álltam arra gondoltam fölébresztem magam de nem volt szavam valamiért a számat nem tudtam kinyitni pedig erősen próbáltam kézzel is feszítettem az álam és nem tudtam hogy mit csináljak menjek tovább vagy várjak amikor hirtelen fölébredtem te ott ültél mellettem csillogó szemed bogarát néztem éjfekete hajtincsed lógott be a képbe kezemet fogtad selymes volt bőröd érintése ajkadon pirosló fény játszott és mintha egy nyálcsepp remegett volna szád szögletében szép voltál fejed kissé oldalra billent félénkség ült arcodra ki
84
halkan szóltál mintha valaki más ülne itt éjszaka bizony minden megváltozott drága szerelmem most el kell mennem máris késésben vagyok csak arra vártam hogy fölébredj nem akartalak búcsú nélkül hagyni érted hogy ja igen értem mondtam halkan és néztem hogy nem ágyban fekszem de ülök egy széken kávét szürcsölök éppen és viszkető hátam vakarom bár nem ér le elég mélyen a karom hogy ja igen szóval indulsz én is megyek ígérem ma szorgalmas leszek hívlak majd délben beszélünk csak azt nem tudom mi ez a ricsaj odakint mintha megbolondult volna a szomszéd összevesztek már megint legyen elég kiáltottam legyen elég zúg a fejem megőrjít a zaj fölpattantam s az ajtót dühösen kitéptem várj megnézem mi az hátha veszélyes csá ordítottam bele az üres folyosó hosszú tölcsérébe valaki van itt valaki ki rondít bele a reggel szent csöndjébe senki akkor meg mi ez a hangoskodás csá ordítottam még egyszer hangom visszaverődött a falakról és megsokszorozódva zengett csácsá csácsá befordultam a sarkon de nem tudtam hogy hová megyek tétován lépkedtem csodálkozva néztek a szembe jövő emberek csácsá mondtam jobbra is meg balra is de nem köszönt vissza senki mert nekik sietve kellett menni a csípős reggeli szélben hideg volt az eső is szemerkélt reméltem nem lesz nagyobb zivatar mindenkit várt a gyár az üzlet a hivatal indult az élet és akkor éreztem igazán
85
hogy milyen egyedül vagyok botorkálva az aszfalton gyalog mint aki föl sem ébredt csak lépkedtem egykedvűn sután és féltem tán meghaltam már pedig még nem is életem még nem még nem még nem is éltem
86
szívünk tiszta nézd már honnan jönnek ezek mintha nem is emberek lennének oly furcsák oly képtelenek se kezük se lábuk se fejük nincs hömpölyögnek mint árokban a víz vagy a lila köd s mint a híg tejbegríz hadarva dumál az egyik a másik beleköt ki vagy te nem látom bújj elő ki vagy te settenkedő ákombákom lény ki füstben ködben él és erős láncok tartják nem értem mit pofázol honnan a csudából jöttél hogy könnyedén mindig győznél pedig nem vagyok gyáva erőtlen beteg nép talán csak árva kit a sorsa régen tép mert nem vagyok még készen hogy megtámadjam a lila ködöt és nap legyek az üszök fölött
87
nyúlok mint rugó nem szakadok el repülök mint golyó de nem találom el a célt mit ezer ősöm remélt mert van bennem sok áruló dagonyázó moslékoló de vagyunk azért hősök is szívünk tiszta nem hamis bár csak tizedek vagyunk mégis rettegik a szavunk
88
tabletta tabletta hé várj már csak kérdezek valamit van nálad tabletta tabletta mond csak milyen színű gatya van rajtad kék vagy koszos amibe a kéz úgy beleragad hogy kihúzni se tudod csak nyúlik a barna gumiszerű anyag nincs annál rosszabb mint a rossz hab és figyelj csak mondok még valamit annak már íze van nem hogy szaga íze van nem csak szaga hé várj már mondok még valamit olcsó tablettás bor van a polcon a polcon ne siess sehova mert estére nem marad semmi se kaja se pia az a küszöb el ne ess ne nevess a gatyád is hozzá ragad nem ittál egy kortyot se látom rossz a kedved barátom tudod-e kivert a víz sajnálom ez nem álom belátom dobszerda hallod télen nyáron dobszerda hé várj már csak mondok még valamit ma kedd van a doki
89
délig rendel ha siecc még odaérsz még odaérsz kérjél majd nekem is ha bemész olyan sárga tablettát tudod mint a penész mond hogy szédülök meg fáj a hasam majd összecsinálom magam és lázas vagyok aludni se bírok csak hánykolódok reggelig és mond hogy nekem patikára se telik patikára se telik hé várj már mondok még valamit most hová rohansz a francba elment most mit csinálok itt reggelig reggelig hová siecc siecc si ec és ecetera
90
tartalom
a valóság fele
…………………………………………………………
3
……………………………………………………………
4
sztaniol
……………………………………………………………………
5
betegen
……………………………………………………………………
6
…………………………………………………………………
8
………………………………………………………………………
12
zúg az áram
költészet úgy ám
aranyhalak sejtek
………………………………………………………………
13
………………………………………………………………………
15
elsüllyedt hegy
………………………………………………………
reggel a kávéházban szerkesztő úr
……………………………………………
21
………………………………………………………
23
a város sűrűjében voltam már kimerült ember
…………………………………………………
25
……………………………………………
27
………………………………………………………………………
páncélos vitéz
16
………………………………………………………
29 30
hús
……………………………………………………………………………
31
ima
……………………………………………………………………………
32
részeg búvár dugó
…………………………………………………………
33
…………………………………………………………………………
34
robogok
……………………………………………………………………
zenés darab külföldi
35
……………………………………………………………
36
……………………………………………………………………
38
91
foghúzás
…………………………………………………………………
40
művészfa
………………………………………………………………
42
tiszta kocsma
………………………………………………………
tele van az én szívem
…………………………………………
44
…………………………………………………
46
…………………………………………………………………
48
a lét alján zörgök mert fáj
csudálatos légytörténet
……………………………………
50
……………………………………………………………
51
………………………………………………………………………
52
befordult ő béhat téli dal
………………………………………………………………………
végkedvét mutatta síkból kiszáll egyedül
53
………………………………………………
55
…………………………………………………………
57
……………………………………………………………………
én is megyek lábak
43
…………………………………………………………
…………………………………………………………………………
59 61 63
a naprendszer tetején sétálok ……………………………
64
azt írta a költő
65
………………………………………………………
jenő a ház falán dekli
………………………………………………………
…………………………………………………………………………
sanyikám így jó lesz estefelé
68 71
………………………………………………
73
……………………………………………………………………
74
holt vizeken egy kis csavar
………………………………………………………………
75
…………………………………………………………
79
mint dróton a verebek
…………………………………………..
álmomban félénken s halkan szóltál ……………………
92
80 82
szívünk tiszta …………………………………………………………….. tabletta tabletta ……………………………………………………….
93
87 89
ne csámborogj össze-vissza hanem inkább ülj le pista
94
95
