LAURELL K. HAMILTON 7 1. fejezet Los Angelesben sokan ejtőznek saját úszómedencéjük partján, ám kevesen vannak, akik ténylegesen is halhatatlanok, hiába is próbálják plasztikai sebé-szettel és testedzéssel ezt a látszatot kelteni. Doyle azonban tényleg halhatatlan. Már vagy ezeréves. Ezerévnyi háború, orvgyilkosságok és politikai intrikák, és most, a gazdagok és híresek medencéje szélén egyszerűen egy tanga fürdőnad-rágos cukorfalat; semmi más. Jóformán meztelenül feküdt a parton. A napfény csillogva verődött vissza a kéknél is kékebb vízen, és a testén egyenetlen táncot járva tört meg, mintha egy láthatatlan kéz keverte volna meg a napsugarat, hogy aztán tucatnyi apró fénysugár csalogasson elő olyan színeket Doyle sötét bőré-ből, amilyenekről álmodni sem mertem. Nem úgy fekete, ahogy az emberek, hanem, talán, mint egy kutya. A testén játszó csillogást figyelve ráébredtem, valójában tévedtem. A bőrén kék fényfol-tok ragyogtak, izmos lábikrája mentén éjkék tündöklés, királykék lobogás, akár az ég egy szelete tűnne fel a hátán és a vállán. Combját a legtisztább ametisztet is elhalványító sötétlila ragyogás simogatta. Miként is hihettem, hogy a bőre egyszínű? Színek és fények csodája, fogva ejtve egy testben, amelynek hullám-zó izmait emberöltőkkel ezelőtti háborúk csiszolták tökéletesre. Fekete hajából font copfja leomlott a nyugágy szélén, türelmes kígyóként tekergett mellette a betonon. Csak a fürtjei igazán feketék, nem táncolnak benne színek, hanem sötét ékkőként ragyognak. Az ember inkább úgy vélné, hogy a haja színjátszó, és a teste monochrom, ám ez sem igaz. Fejét elfordítva a hasán feküdt. Alvást színlelt, de tudtam, hogy éber. Várt. Hogy elrepüljenek fölöttünk a helikopterek, telezsúfolva a sajtó embereivel és kamerákkal. Egyezséget kötöttünk az ördöggel. Ha a riporterek csak annyi ideig maradnak tőlünk távol, hogy legyen egy kis magánéletünk, akkor cserébe, előre megbeszélt időpontokban hírértékű műsort adunk, amit meg is örökíthetnek kamerákkal. Meredith NicEssus Hercegnő vagyok, az Unseelie Udvartartás trónjának várományosa, és az a tény, hogy háromévnyi távollét után feltűntem Los Angelesben, Kaliforniában, igencsak nagy újságnak számít. Azt hitték, hogy meghaltam. De életben vagyok, jól érzem magam, és a föld egyik leghatalmasabb médiabirodalmának kellős közepén lakom. Majd fogtam A HOLDFÉNY CSÁBÍTÁSA 8
magam, és olyasmit tettem, ami még nagyobb szenzációnak számít, tökéletes téma a bulvárlapoknak. Férjet keresek. Az egyetlen tündér hercegnő, aki amerikai földön született, házasodni szeretne. Az, hogy fey vagyok, főleg, hogy sidhe – és a királyi udvar egyik legmagasabb rangú tagja –, azt jelenti, hogy csak akkor mehetek férjhez, ha teherbe esek. A feyeknek nincs sok utódjuk, és a sidhe királyi család tagjai-nak még kevesebb gyermekük van. Nagynéném, a Levegő és Sötétség Királynő-je biztosan csak egy termékeny házasságot hajlandó elismerni. Mivel úgy tűnik, hogy lassan kezdünk kihalni, azt hiszem, nem hibáztathatom. De a sajtó vala-hogy kiszimatolta, hogy nem csak randevúzom a testőreimmel, hanem le is fek-szem velük. Akitől gyerekem lesz, azzal lesz az esküvő is. Király a királynő mellé. A pletykalapok még azt is tudni vélik, hogy a királynő úgymond versenyt hirdetett köztem és a fia, vagyis az unokafivérem, Cel Herceg között. Az nyer, akinek először lesz gyermeke. A média emberevők módjára esett nekünk. Nem szép dolog, egyáltalán nem szép. A riportereknek arról viszont tudomásuk sincs, hogy Cel – nem is egyszer – megpróbált eltenni láb alól. Azt sem tudják, hogy büntetésképpen a királynő hat hónapra börtönbe záratta. Börtön és kínzatás, hat hónapon keresztül. Vannak azért hátulütői a halhatatlanságnak, és annak is, hogy egy fey jóformán minden sérülésből képes felépülni. A kínvallatás így felettébb sokáig tarthat. Ha Cel kiszabadul, továbbra is részt vehet a versenyben, kivéve, ha addigra teherbe nem esek. Eddig nem volt szerencsém, nem mintha nem próbálkoznék szorgosan. Doyle egyike az öt testőrnek – a királynő személyi testőreinek –, aki önként jelentkezett, jobban mondva kijelölték arra a feladatra, hogy a szeretőm legyen. Andais Királynőnek van egy törvénye: a testőrei vagy beléje plántálják a mag-jukat, vagy senki másba. Doyle évszázadok óta cölibátusban élt. A halhatatlan-ságnak – ha rosszul sül el – bizony komoly hátrányai lehetnek. A legkitartóbb pletykalapot választottuk ki, és megtettük az előkészületeket. Doyle úgy tartja, hogy valójában egy helytelen viselkedést jutalmazunk, de a ki-rálynő azt akarja, hogy pozitív képet sugározzunk a média felé. A sidhék Unseelie Udvartartásának nem túl jó a híre. Tudunk rosszak is lenni, de elég sok időt töltöttem a Seelie Udvartartásban is, a ragyogó, fényes udvarban, amiről a média úgy hiszi, hogy oly tökéletes és boldog. Taranis Királyuk, a Fény és Illú-LAURELL K. HAMILTON 9
zió Királya a nagybátyám. De annak a trónnak nem vagyok örököse. Elkövet-tem azt a ballépést, hogy az apám tiszta vérű Unseelie sidhe, és ez olyan bűntett, amelyet tündöklő seregük soha nem bocsát meg. Nincs olyan börtön vagy kín-zás, amelynek elviselése megtisztítana ettől a bűntől. Mondhatják azt, hogy a Seelie Udvartartás gyönyörű hely, de a saját bőrö-mön tapasztaltam, hogy a vér ugyanolyan színű a fehér, mint a fekete márvá-nyon. Vörös. Azok a csodálatos emberek már nagyon fiatal koromban világosan a tudomásomra hozták, hogy soha nem fogok közéjük tartozni. Túl alacsony vagyok, túlságosan emberi, és ami még rosszabb, túlontúl is Unseelie a kinéze-tem. A bőröm éppoly fehér, amennyire Doyle-é fekete. Holdsütötte, így nevezik, amit mindkét udvartartásban gyönyörűnek tartanak, de magasságom a 160 cen-timétert sem éri el. Egy sidhe nem lehet ennyire alacsony. Idomaim gömbölyű-ek, és a sidhékhez mérten túl érzékiek – az a kellemetlen emberi vér, gondolom. A szemem háromszínű, kétféle árnyalatnyi zöld és egy gyűrűnyi arany. A Seelie Udvartartásban elfogadnák, de a hajam szóba sem jöhet. Sötétvörös, mint a vér; ha egy jó fodrászszalonban kéred a festetést, egyszerűen csak sidhe skarlátvö-rösnek nevezik. Nem vörösesbarna, és nem is olyan vörös, mint az embereké. Mintha jó minőségű vörös gránát drágaköveket fontak volna bele. A tündöklő seregletnek is van rá gúnyneve – Unseelie vörös. A Seelie-k között is létezik a vörös haj, de jobban hasonlít az emberekére, narancssárgás, aranyszínű, vagy igazi vörös, de soha nem oly sötét, mint az enyém. Az anyám tett arról, hogy kevesebbnek érezzem magam. Kevésbé szép, ke-vésbé elfogadott, egyszerűen alacsonyabb rendű. Nem beszélünk túl sokszor egymással. Az apám meghalt, még fiatalabb koromban, és nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna az eszembe, ne hiányozna. Ő tanított meg arra, hogy elég va-gyok, elég gyönyörű, elég magas, elég erős, vagyis nem más, mint a többi. Doyle felemelte a fejét, megmutatva fekete, zárt napszemüvegét, ami a sze-mét rejtette. Ezüst fülbevalóin – amelyek a fülét a cimpájától a csúcsáig díszítet-ték – megvillant a fény. Csak a füle árulja el róla, hogy nem tiszta vérű Unseelie sidhe. A népszerű irodalom és minden sidhének látszani akaró ember vélemé-nyével ellentétesen, az igazi sidhéknek nem hegyes a fülük. Doyle elrejthetné a fülét, és tiszta vérű sidhének hihetnék, de a haját majdnem mindig hátravonva viseli, hogy a tökéletlensége szemmel látható legyen. Azt hiszem, a fülbevaló-kat azért hordja, hogy ezt egyértelművé tegye.A HOLDFÉNY CSÁBÍTÁSA 10
– Hallom a helikoptert. Hol van Rhys? Én még semmit nem hallottam, de azt már megtanultam, hogy Doyle nem téved; ha azt mondja, hallott valamit, akkor az úgy is van. Hallása jobb az em-berekénél, de még a többi testőrénél is. Azt hiszem, a kevert vérvonala miatt le-het így. Felültem, és a házba vezető üvegfal felé pillantottam. Mielőtt még kiálthat-tam volna érte, Rhys megjelent az ajtóban. Bőre épp oly halvány, mint az enyém, de a hasonlóságnak itt vége. Derekáig érő fehér haja sűrű csigákban göndörödik, körbeölelve örökké jóképű, fiús arcát. Az egyetlen szeme háromfé-le színű kék, búzavirág és a téli ég keveréke. A másik szeme hiányzik, réges-rég elvesztette. Néha szemkendőt visel, hogy eltakarja a sebeket, de mióta ráébredt, hogy engem nem zavar, már csak ritkán veszi a fáradságot, hogy feltegye. A hegek végigszántják az arcát, épphogy megtorpanva a csókolni való, duzzadt ajka előtt. A szája ívét tekintve, az övé a legszebb. Ő maga körülbelül 160 cen-timéter magas, a legalacsonyabb tiszta vérű sidhe, akit ismerek. De a teste min-den egyes négyzetcentimétere izomtól duzzad. Azt hiszem, alacsonyságát ellen-súlyozandó a testőrök közül ő tartja magát leginkább karban. Mindegyikük iz-mos, de Rhys egyike azoknak, akik a súlyemelést tényleg komolyan veszik. És ő az egyetlen, akinek a hasa a sok gyúrástól kockás. A törülköző, amiért be-ment, a derekát – ó, ezeket a csodás izmokat! – és még lejjebb is takarta, és amíg le nem csúszott a földre, nem is jöttem rá, hogy a házban hagyta a fürdő-nadrágját. – Rhys! Mi a fenét művelsz? – Az ennyire kicsi fürdőnadrágok inkább hazugságok – vigyorgott rám. – Ebben az ember meztelen, anélkül, hogy csupasz lenne. Én inkább vagyok csu-pasz. – Nem hozhatja le a sajtó a képeket, ha egyikünkön nincs ruha – figyelmez-tette Doyle. – Majd mutatják a hátsómat, nem pedig a másik felemet. – És ugyan miért nem fogják látni a tested elejét? – néztem rá, hirtelen gya-nút fogva. – A csodás tested fogja elrejteni – kacagott fejét hátravetve, olyan hányaveti boldogsággal, hogy attól még a nap is vidámabbnak tűnt. – Nem – mondta Doyle. – Talán teszel valamit, amit majd érdemes lesz lefényképezni? – kérdezte LAURELL K. HAMILTON 11
Rhys, csípőre tett kézzel. Meztelenül sem érzi magát kényelmetlenül. Függetle-nül attól, hogy mit visel, testbeszéde soha nem változik. Kétnapi győzködésem-be került, hogy Doyle végre felvegye a tanga fürdőnadrágját, azt, ami most volt rajta. Soha nem vett részt az udvarban szokásos meztelenkedésekben. Doyle felállt, a nadrág eleje olyan aprócska volt, annyira sötét színű, hogy már láttam, mire akar Rhys kilyukadni. Ha fogalmad sincs arról, Doyle mily csodálatosan néz ki ruhátlanul, első ránézésre úgy gondolnád, ez ennyi. Hátulról csaknem olyan meztelen, mint Rhys. – Ez van rajtam, nem takargatok semmit. – Nagyon aranyosan nézel ki – felelte Rhys –, de ha azt akarjuk, hogy a mé-dia végre ne próbáljon meg a hálószobaablakon keresztül lefényképezni minket, akkor tisztességesen kell játszanunk. Muszáj levágnunk egy kis műsort – tárta szélesre a karját szavai kíséretében, és hátat fordított nekem, hogy a testét hátul-ról is jól szemügyre vehessem. Sokkal jobban nézett ki úgy, hogy a fürdőnadrág nem törte meg a teste hibátlan, izmos vonalát. Tök jó a feneke, nem úgy, mint néhány testépítőé, akik annyira komolyan veszik a zsírégetést, hogy már semmi puhaság nincs rajtuk. Kell egy kis lágyság, hogy elrejtse az izmok vonalát, kü-lönben nem tetszik. – Uraim, kezdünk kifutni az időből – hallottam meg végre én is a helikop-tert. – Nem akarom, hogy a fotósok megint elkezdjenek a falon kívül, a fák kö-zött táborozni. – Ha az első pletykalapnak nem adunk elég anyagot – nézett vissza rám Rhys –, akkor azt fogják mondani a többieknek, hogy hazudtunk, és újra min-denki ránk fog mászni – sóhajtott, nem túl boldogan. – Inkább megmutatom a csupasz fenekemet az egész országnak, mintsem hogy még egy riporter a tetőről estében eltörje a karját. – Egyetértek – adtam neki igazat. – Egyetértek – ismételte Doyle is, miközben vett egy nagy levegőt. Tartásán, teste vonalán világosan láttam, mennyire nem tetszik neki a dolog. Ha képtelen jobb színészi alakításra, akkor a követező fotózási terminusokból kénytelen leszek kihagyni. Rhys odalépett a nyugágyamhoz, négykézlábra ereszkedett, és megfogta a szék karfáját. Vigyorgott, és tudtam, alkalmat fog találni arra is, hogy a show-ban élvezetét lelje. Lehet, hogy a kötelessége, és az sem lehetetlen, hogy inkább lelőné az égről a gépmadarat, de becsületesen fog játszani, és ha teheti, megke-A HOLDFÉNY CSÁBÍTÁSA 12
resi a dolgok élvezetes oldalát. Nem tehettem róla; tekintetemmel végig kellett simogatnom a testét. Képte-len voltam nem nézni, ahogy lóg, elég közel volt ahhoz, hogy megragadjam, és sok mindent tegyek vele. – Van terved? – kérdeztem, kissé bizonytalanul. – Úgy gondoltam, az előjáték lesz terítéken. – És mi lenne az én feladatom? – érdeklődött Doyle. Azt hiszem, ez az egész helyzet undorította. Imádja, hogy a szeretőm, élvezi a lehetőségét annak, hogy talán király lehet, de utálja a nyilvánosságot, és mindent, ami azzal jár. – Tiéd az egyik fele, enyém a másik. A helikopter már egész közel járt, lehet, hogy csak a birtokot határoló euka-liptuszfák takarták el a gépet. Doyle elmosolyodott; sötét arcában egy hirtelen villanás. Azzal a rugalmas kecsességgel mozdult, amit én soha nem tudok elér-ni, és hirtelen a vállam mellett termett, térdepelve. – Ha muszáj, inkább az ajkad édes ízét kóstolom. Rhys gyors nyalintással simogatta végig meztelen hasamat, amitől vonaglani és kuncogni kezdtem. – Vannak még ugyanilyen édes ízek – emelte fel a fejét. A szeme, az arca olyan forróságot, tapasztalatot tükrözött, amitől elhalt a torkomban a nevetés, és felgyorsult a pulzusom. Doyle végighúzta az ajkát a vállamon. A mozdulattól rátekintettem, és ugyanazt a sötét tudást éreztem meg benne, amely a bőr, a verejték, a testek, az összegubancolódott lepedők és a gyönyör éjszakáiból és nappalaiból születnek. – Úgy döntöttél, hogy te is részt veszel benne – mondtam remegő hangon. – Mi változtatta meg a véleményedet? – Ez egy szükséges rossz – suttogta az arcomba, én pedig forró leheletétől megremegtem –, és ha már muszáj a média előtt parádéznod, akkor nem hagy-hatlak magadra – mosolyodott megint el, mint aki meglepődött. Sokkal fiata-labbnak látszott, mintha valaki teljesen más lenne. Csupán egy hónapja tudom, hogy Doyle-ban egy ilyen mosoly is rejtőzik. – Másrészt, nem hagyhatlak egye-dül Rhysszel. Istennő tudja, mi mindent tenne, ha egymagában lenne itt. – Micsoda kis falatnyi anyag – futtatta végig Rhys az ujját a bikini alsóm szélén. – Ha óvatosak vagyunk, észre sem veszik. – Mit akarsz? – ráncoltam a szemöldökömet. A nyugágy mellett lejjebb csúszott, hogy az arca a ruhadarab fölé került, és a LAURELL K. HAMILTON 13
keze a kissé megemelt combjaim alá siklott, amíg el nem érte a csípőmet, telje-sen elrejtve élénkvörös fürdőnadrágomat. Fejét az ágyékom fölé hajtotta, és a haja függönyként terült szét a combomon. Nem maradt időm a tiltakozásra, vagy akár gondolkozásra. A fák fölött fel-tűnő helikopter így talált ránk. Rhys, ölemben a feje, térden állva, csupasz hát-sója fölött lábaival kalimpálva, mint egy kisgyerek, aki finom cukorka birtokába jutott. Az hittem, Doyle háborogni fog, amíg az arcát el nem rejtette a nyakamban, és rá nem ébredtem, hogy nevet. Hang nélkül, a nevetés rázta, remegtette a vál-lát. Gyengéden visszadöntött a nyugágyra, hogy újra elfeküdtem, ő pedig a ka-merák elől rejtve, még mindig nevetett. Mosolyogni kezdtem, és örültem, hogy rajtam van a napszemüvegem. A mosoly lassan nevetésbe váltott, ahogy a helikopter fölöttünk körözött, olyan közel, hogy a medence vizét is felkavarta. Rhys haja csiklandozva tekergőzni kezdett a testemen. A mesterséges szélben fürtjeim véres lángként lobogtak. Teli szájjal kacagtam, és már nem csak a vállam remegett. Rhys megnyalta az ölemen feszülő fürdőruhát, és a nevetésem elhalkult, lé-legzetem elakadt. Felemelte a fejét, és rám nézett; tudtam, nem akarja, hogy ne-vessek. Az anyagba mélyesztette a fogát, és finoman végigkarcolt. Megreszket-tem az érintésétől, gerincem ívbe feszült, és hátra vetve a fejem, torkomból halk nyögdécselés tört elő. Doyle megszorította a vállamat, ettől kissé magamhoz tértem, bár még min-dig remegett a bensőm, és képtelen voltam fókuszálni. – Azt hiszem, erre a napra elég volt a műsorból – terítette a hasamra az egyik törülközőt, a másikat Rhys felé nyújtva. Rhys ránézett, és láttam, hogy vitatkozni szeretne, de a végén inkább felállt, és úgy emelte fel a frottírdarabot, hogy a kamerák nem vehették észre a bikini-met. Azt vártam, hogy a tréfát leleplezve megvillantja feléjük a nadrágocskát, de nem tette. Nagyon óvatosan betakart a törülközővel, miközben a helikopter felettünk körözött és a szél a hajunkat borzolta. Térdeltében jól lehetett látni a meztelenségét, és eltűnődtem, lehoznak-e majd róla illedelmesen kitakart képe-ket, vagy inkább nem törődnek vele, és eladják Európában. Amikor combomtól a fürdőruha felsőmig végre teljes takarásban voltam, a karjába kapott. – Tudok menni – kiabáltam, hogy a szél és a jármű zajában meghalljon.A HOLDFÉNY CSÁBÍTÁSA
