A reformáció Erdélyben
Reformfolyamat, egyházszerkezet, nemzettudat reformációt sokan, nem is olyan rég, „vallásos köntösben jelentkezõ osztályharcnak” mondották, amelynek a társadalmi vonatkozása jelentõsebb, mint a misztikus vallási. Bár a reformációt világtörténelmi folyamatba ágyazható jelenségként is meg lehet közelíteni, úgy érzem, mégsem ez fejezi ki annak legbelsõbb lényegét. Sokan „hitújításnak” mondják. Ez alapjában véve fából vaskarika, ugyanis a hitet újítani nem lehet, legfeljebb a hit pontokba szedett és papírra vetett megjelenítését, amit hittételeknek vagy hitvallásnak nevezünk. Heltai Gáspár kolozsvári reformátor az 1570-es években az alábbi tömör mondatban találta meg a reformáció lényegét: Erdélyben tél-túl (értsd: itt is, ott is) villámlani kezdett az Istennek igéje. A reformáció tehát igehirdetés, akár hiszünk benne, akár nem. Amennyiben hívõként nézünk rá, abban az isteni ige megjelenítését látjuk,
amennyiben pedig nem hívõként társadalmi jelenséget látunk benne, akkor sem kerülhetjük meg, és számolnunk kell vele. Mindaz, ami ennek hatására késõbb társadalmi/nemzeti pozitívummá válik (anyanyelv, oktatás stb.), csak következménye az igehirdetés formájában jelentkezõ reformációnak.
Úrvacsora. Fametszet Heltai Gáspár kisebb katekizmusából. Kolozsvár, 1550
Úrvacsorára induló erdélyi hajadon egy 17. századi viseletkódexbõl
A
I. Új kezdet? Tévhit, hogy a reformáció teljesen új kezdet volt, végleges szakítás a középkori egyházzal, teljes kiválás abból, elhatárolódás mindattól, ami valamiben is emlékeztet arra. A reformáció csak a tan- és a dogmatikai tételek terén volt új kezdet, s ott sem teljesen, hiszen reformátoraink nagy buzgósággal idézgették mindvégig például az egyházatyákat. A 16. századi vallási változások eredményeként létrejött erdélyi református egyház szerkezeti felépítésében
Barcasági protestáns lelkész egy 17. századi viseletkódexbõl
és mûködési gyakorlatában bizonyos mértékig tovább éltek a középkori római katolikus egyház hagyományai. A látszat ellenére sok közös vonás volt és talán van is a Krisztus istenségét valló történelmi egyházaink között a 16. században. Nem történt teljes szakítás sem az istentiszteleti hagyományok, sem a szerkezeti felépítés tekintetében. A kialakult egyháztestek tehát nem leszakadtak, hanem inkább csak ugyanazon általános keresztyén értékek szerkezetében átcsoportosultak. A reformáció ezért nem teljes és végérvényes szakítás azzal az egyháztesttel, amelyre munkája célterületeként tekintett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az elsõ reformátori nemzedék nem dolgozott ki semmiféle tervezetet új egyház létrehozására, nem állított fel ütemtervet annak megvalósítására, nem fogalmazott meg egyház-ideológiai alapkoncepciót, nem volt semmiféle eltökélt szándék különálló egyház megszervezésére. A felekezetté válás folyamata az erdélyi tájakon eltartott legalább három-négy évtizedig, a felekezeti hitvallások pedig ezalatt természetes fejlõdés eredményeként születtek meg. A református egyház a középkori nagy egyháztest törzsébõl nõtt ki, fejlõdése elsõ néhány évtizedében megtartva annak számos elemét. Mind az erdélyi református egyháznak, mind a tiszántúli (illetve a mai Királyhágómelléki) református egyház egy részének közös törzse a középkori gyulafehérvári római katolikus egyházmegye. Nemcsak
43
az egyháztest volt közös, hanem annak központja, Gyulafehérvár és vezetõje, a püspök is. A besztercevidéki evangélikus lelkészek például még a század derekán is elismerték Bornemisza Pál püspökségét, 1555-ben pedig a marosvásárhelyi országgyûlés megerõsítette a káptalan joghatóságát a lutheránus papok fölött is.
II. Egyházszerkezeti párhuzamok A középkori római katolikus egyháznak, legalábbis Erdélyben, igen nagy válságot kellett átvészelnie a reformáció idején. Ez szinte létében ingatta meg, és csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg Báthory István fejedelemségének idején, újra rendezni tudta sorait.
Helyi közösség, gyülekezet A reformált, majd a református egyház szerkezete a 16. században, regionális szinten, majdnem pontos leképezése volt a középkori egyháznak. Kezdjük a legalapvetõbb szerkezeti egységgel, a helyi közösséggel. Elfogadott tény, hogy a reformáció leginkább a helyi gyülekezetet alakította át: a közösség jogi személlyé vált, amely magának lelkészt választhatott, és azt szabadon elbocsáthatta, szemben a római katolikus egyházzal, amely ezt a jogot a püspöknek tartotta fenn. Itt tehát nincs párhuzam. Más volt a helyzet azonban a városokban. Némely ezek közül külön privilégiumot kapott szabad lelkészválasztásra, és a megválasztott személy nevét csak bejelenteni tartozott a püspöknek, megerõsítés végett. A városi magisztrátus volt az egyházi vagyon tulajdonosa is, azt adminisztrálta, élvén minden patrónusi joggal is. Ennek lényeges részeként gondoskodnia kellett a lelkész fizetésérõl és megélhetésérõl. A reformáció után ez a rendszer szinte semmit nem változott. A különbség csak annyi volt, hogy a lelkész
44
gén is), segédeit pedig káplánoknak (ez a gyakorlat még az unitárius egyházban is élt). A plébános káplántartási joga ugyancsak átöröklõdött protestáns területre. A század vége felé ez megszûnt, mert azt a város magisztrátusa sajátította ki magának. Sok helyen megmaAz erdélyi szász radt a városi egyházközreformáció egyik alapirata, ség kiemelt státusa is, ko1547 rabeli kifejezéssel élve, exemptusok voltak, ami azt jelentette, hogy mentességet kaptak többféle adó alól. Ennek nemcsak anyagi, hanem Erdélyi szász prédikátor szertartási öltözetben egyházkormányzati vonzata is volt, egy 17. századi viseletkódexbõl mindkét felekezet esetében: mentesek nevét megerõsítés végett nem a püs- voltak az esperesi látogatás kötelezettpöknek (esetünkben a szuperinten- sége alól is, õket csak a püspök vizitáldensnek) küldték fel, hanem a fejede- hatta. lemnek, aki az egyház legfõbb felügyeAz egyházfegyelem kérdésében is solõje volt. Még a terminológiában is volt káig fennmaradt a korábbi gyakorlat: hasonlóság: a városon kialakult protes- azt a helyi lelkész végezte. Igaz ugyan, táns egyház, a korábbi római katolikus hogy a református egyházban ez a viziszokáshoz híven, a város fõpapját plé- táló esperes és lelkésztársai feladata bánosnak hívta (még a 16. század vé- lett volna (nem pedig a kálvini presbitériumé, aminek nálunk tárAz augsburgi városi tanács ülése. sadalmi okai voltak), a 16. Színezett metszet, 1545 században viszont ezt szinte végig a lelkész gyakorolta.
A fõesperesség–esperesség A középkori egyház igazgatásának középsõ rétege, a fõesperesség, a magyar egyházszervezés elsõ fázisában alakult ki. Vezetõje a püspök segítõtársaként is mûködõ archipresbiter vagy archidiakónus, aki kezdetben anyagi ügyekkel kapcsolatos feladatot látott el és bírói jellegû munkát végzett. Ez késõbb kiegészült azzal, hogy évente ellenõriznie kellett a plébánosokat (visitatio), miközben részt kellett vennie az egyházi bíráskodásban is, kiküldött bírákkal, megbízottakkal, püspöki vagy helynöki bírótársakkal (ezek mellett sok esetben világi jellegû tevékenységet is végeztek, a ki-
rályi kancelláriai szolgálattól a diplomáciai feladatokig). Európában eleinte a püspökségeknek csak egy fõesperességük volt, a 8. században ez megváltozott: több fõesperesi kerület jött létre, a 13. századra pedig kialakult az önálló fõesperesi joghatóság, amely a püspöki jogokat mintázta. A kisebb kiterjedésû egyház-igazgatási körzetekben (districtus) a fõesperesi munkát sok esetben az esperesek (vicearchidiaconi) végezték, akik a püspöktõl kapták megbízatásukat. Az archidiakonátus és az archidiakónus fogalma sokáig fennmaradt a református egyházban is. Az egyházi struktúra még sokáig egységesen mûködött tovább korábbi formájában, ugyanazon területi elrendezõdést követve. A kialakuló református esperességek az archidiakonátusok, vice-archidiakonátusok és dékánátusok területi határait követték (a telegdi és az ózdi kivételével, amelyek megszûntek), és mint jelentõs közigazgatási egységek, a már meglévõ vagy újonnan választott esperesek igazgatása alá kerültek, vagy megmaradtak alatta. A század folyamán ezek még tisztségük feltüntetésével írták alá a jelentõsebb reformátori zsinatok végzéseit tartalmazó íveket. Az archidiakónusok megbízatásából ugyancsak sokat megtartott a református egyház: a papság felügyelõje volt, zsinati végzések rendelkezései szerint a területén élõ lelkészeket össze kellett írnia és nyilván kellett tartania, feladata volt az egyházközségi és egyházme-
gyei bíráskodás, a rendszeres vizitáció. mátus egyház 16–17. századi mûködéEz utóbbit, akárcsak korábban az ar- sére is, egyházmegyei/esperesi szinten. chidiakónusok, külön papi testülettel végezte (az egyházmegyei hivatalok Püspökség (szuperintendencia) és püspök ugyancsak a római katolikus archidiakonátusból nõttek ki), tagja volt még A reformáció korában a korábbi gyulahosszú ideig a brachium saeculare – ép- fehérvári püspökség, nemzetiségi töréspen úgy, mint a római katolikus gya- vonalak mentén, két részre szakadt, és korlatban, jelezvén a vizitáció közjogi lett belõle lutheránus szász, illetve reforérvényét. Jogai közé tartozott az exmis- mált magyar egyháztest. Ez utóbbi, elõsio, a felszentelés elõtti szolgálatra kül- ször területi-politikai beosztás szerint, dése valamely lelkésznek, a collocatio ugyancsak kettõre (erdélyire és a parés a dislocatio, mely fogalmak ugyancsak igen ismerõsek a középkori egyházi terminológiában. (Szinérváralja, Az egyházi bíráskodás terén is 1504 – Bécs, 1552) szinte teljes azonosság van a két egyház 16. századi gyakorlata között. Az ró, bibliafordító, a magyar értekeerdélyi római katolikus egyházban, a zõ próza megalapítója: õ írt elõ11. századtól kezdõdõen, a püspöki ször magyarul esszéket. A magyar jogkör jelentõs részét a n y e l v t a n t u d ofõesperes gyakorolta. Felmány alapítója, az egységes headata volt a bíráskodás is, lyesírásra való ezért szorgalmazzák, hogy törekvés elindíjogi végzettsége is legyen. tója, GrammatiBíráskodási jogát az egyka Hungaro-laházi bíróságokon vagy az tina c. (1539-ben egyházmegyei zsinaton megjelent) nyelvgyakorolta, amely emeltankönyvével. Ellett még az egyházmegye készítette az elsõ igazgatásának egyik igen teljes, korszerû, jelentõs fóruma is volt tudományos kri(kánoni szabályok, egyetikát kiálló matemes és tartományi zsigyar Újszövetnati határozatok, illetve ség-fordítást, belsõ, egyházmegyei hatáamelyet 1541rozatok érvényesítése). ben nyomtattak Sylvester János Újszövetségfordítása. Sárvár-Újsziget, 1541 Ugyanez érvényes a reforki Abádi Benedek tipográfiai munkájával, az elsõ Magyarországon elõállított magyar nyelvû könyvként. (Franz Hertel, Kolozsvár, 1520 – Déva, 1579) Felfedezte, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög–latin idõmértékes z erdélyi unitárius egyház megalapítója és elsõ püspöke. 1545 és 1551 között versformákra. Wittenbergben és Odera-Frankfurtban folytatott tanulmányokat. Hazatérve 1526–1527-ben Krakkóban tanult, Kolozsvárott evangélikus lelkész. 1557-tõl az erdélyi magyarok püspöke, 1564-tõl itt ismerkedett meg Erasmus eszméiJános Zsigmond udvari prédikátora, ekkortól kezdett antitrinitárius (késõbbi nevén vel. 1529-tõl Wittenbergben folytatta unitárius) nézeteket vallani. 1567-ben János Zsigmond a rendelkezésére bocsátotta tanulmányait. 1534-ben került Náa gyulafehérvári nyomdát, az itt kiadott magyar és latin nyelvû mûveiben (vitairadasdy Tamás szolgálatába; az ottani tok, értekezések, prédikációk) a humanizmus és a radikális reformáció képviselõiiskolában tanított, egyúttal a Nádasnek gondolatait népszerûsítette. Jelentõs részben az õ tevékenységének köszönhedy által alapított nyomdát vezette. tõ, hogy az 1570-es években Erdély a vallási türelem jelképe lett Európában. 1543-tól a bécsi egyetemen elõbb a 1571-ben, János Zsigmond halála után a katolikus Báthory István lett Erdély héber, késõbb a görög nyelv tanára fejedelme, és a gyulafehérvári nyomdát visszavette az unitáriusoktól. Az 1572. évi volt. Sylvester az Erasmus által képmarosvásárhelyi országgyûlés megerõsítette a vallásügyi törvényt, de egyben kiviselt humanizmus híve volt, nem mondta az újabb hitújítások tilalmát is. Dávid Ferencet ez alapján fogta perbe csatlakozott egyértelmûen a reformá1579-ben Báthory Kristóf fejedelem, és életfogytiglani fogságra ítélték. A dévai ció követõinek táborába. börtönben halt meg. F. I. F. I. OSZK
Í
A
45
tiumi egyik részére) oszlott fel, az erdélyi rész pedig, állami beavatkozásra, megint kettõre: reformátusra és unitáriusra. Mindez alig negyed század alatt történt meg. Amennyiben az egyházkerület mûködését vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a szervezet – bármennyire is ellenkezett a reformátori alapelvekkel – az egyházi rend szervezete maradt, amely a világi rendi társadalom keretei között, annak mintájára elsõsorban a papi rend kiváltságainak megõrzésére szervezõdött. Például a szabad és demokratikus lelkész-, esperes-, illetve püspökválasztási jog ellenére – az egész egyházkormányzás erõteljesen hierarchikus volt.
Az egyházkerületi zsinat ugyancsak sok mindent megõrzött a korábbi idõkbõl. Szorosan kapcsolódott a püspök jogához, amellyel évenként zsinatra hívta papjait. Itt törvényeket hoztak és papokat szenteltek. (Zárójelben jegyezzük meg: szinte mai napig ugyanez a feladata a református zsinatnak. Annyi különbséggel, hogy szentelés helyett lelkészeket avatnak.) A generális vizitáció még jobban magán viseli a római katolikus hatás jeleit, mint a zsinat. A püspök csak a lelkészeket látogatta meg, személye túlnõtte a vizitáló testület többi tagját. Itt találkozott a körzet lelkészeivel, bíróság is volt, ugyanakkor rendeleteket
DOKUMENTUM
égre-valahára az Újszövetség teljesen kész! Kérjük Nagyságodat, fogadja jó szívvel és – mint mondani szokás – örömest. Szerencsés hazatértekor megmutatják majd Nagyságodnak a felszántott földeket, az istállókat, a halastavakat s ezekhez hasonlókat, – mi azonban mindezeknél sokkal becsesebb alkotást mutatunk. Azok ugyanis Nagyságod és törvényes örökösei után más és más gazdát fognak cserélni, ez azonban, mivel egyszer megszerezte, mindig Nagyságodé marad. Ezért ugyanis dicsõség, dicséret és örökkévalóság jár ki, az ilyen munkáNádasdy Tamás nádor (1498–1562) nak szerzõje becsületben áll nemzeténél. Mi csak méltatlan szolgák vagyunk. Néhány évvel ezelõtt még csúfolódtak az idegen nemzetbeliek, hogy még az oroszoknak is van anyanyelvû evangéliumuk, egyedül csak a magyaroknak nincs. Pedig a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak rajtunk, sõt irigykedhetnek, tudniillik nyelvünk kiválósága miatt, s ezt utánozni nem képesek. Melyik idegen nemzet nem csodálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görög és római mértékre? Ki hiszi el, hogy a szóalakzatokból, a súlyokból, mértékekbõl bárki bármit is le tud fordítani erre a nyelvre? Valóban senki! Mellékeltük az evangéliumoknak versekben írt summáit. Ezek igazában akkor lesznek kedvesek, ha valaki lanttal énekli vagy dúdolja, valóban nagyon kedves dallamuk van. Szeretném, ha ezt mind a fiúk, mind a lányok az udvarban megtanulnák és énekelnék. Jeromos azt óhajtja, hogy a földmûves lefekvés elõtt alleluját énekeljen, hasonlóképpen én is azt szeretném az én nemzetemnél. Elmondhatatlan, mily nagy fontosságúak ezek a versek az emlékezet megerõsítésére. Olvassa tehát Nagyságod ezeket az új énekeket, olvassa a szóalakzatokat stb., mihelyt ideje engedi. Még ide csatoltam Mózes énekét is. Szolgája, Sylvester János (Gerézdi Rabán fordítása latinból. In: Hargittay Emil [szerk.]: Régi magyar levelestár. XVI–XVII. század. Bp., 1981. 67–69.)
MNM Történelmi Képcsarnok
V
46
is bocsáthatott ki az ügyes-bajos dolgok intézésére, amelyeket a közzsinat késõbb jóváhagyott, de olyan eset is akadt elég, amikor nem a zsinat szentesítette azokat, hanem tekintélye és a püspök hatalma.
III. Reformátori nemzettudat, avagy magyarságunk esélye A reformációt nem lehet nemzeti keretek közé merevíteni. Inkább lehet azt – csúnya szóval élve – „igei internacionalizmusnak” nevezni, amennyiben az újra felfedezett ige nemzetek fölöttivé vált, és így át-, majd összefogta Európa nemzeteit. Az, hogy ennek ellenére nemzeti egyházak születtek, ugyancsak a reformáció lényegébõl érthetõ: a prédikátori hivatás- és küldetéstudat, szolgálat és feladatvállalás hatott lelki kényszerként akkor, amikor Isten akaratát szerették volna megértetni a néppel, a saját anyanyelvén. Egyszerûbb volt nemzeti nyelven prédikálni, mint az akkor használt közös európai nyelvre (latin) megtanítani mindenkit.
reformáció magyarországi elterjedésében a 16. század második felében megtartott egyházkerületi zsinatok játszották a legnagyobb szerepet. Meghatározták az egyházkerületek hitvallásos arculatát és lefektették a helvét irányú reformáció továbbterjedésének az útját a tanbeli elkülönülés idején. Központi kérdései az úrvacsoratan és a szertartások körül forogtak. 1559-ben a marosvásárhelyi zsinat elfogadta az úrvacsoráról szóló református tanítást, majd 1564-ben, a nagyenyedi zsinaton a helvét, illetve lutheri irányú reformációk elváltak egymástól. Ettõl az idõponttól számítható az Erdélyi Református Egyház létrejötte. A kálvini irány önállósodása Beythe István dunántúli püspöksége idején következik be, amikor is a csepregi zsinat (1591) döntése nyomán 1612-ben megalakul a dunántúli egyházkerület. A felsõdunamelléki részen a reformátusok önállósodása az 1615-ben tartott komjáti zsinaton történt meg.
A
(Nagykároly, 1529 – Gönc, 1591) eformátus lelkész, egyházszervezõ, bibliafordító. Eredeti neve Radics vagy Radicsics Gáspár, késõbb vette fel szülõvárosának nevét. Nagykárolyban, majd Brassóban tanult, 1556-tól pedig Wittenbergben. 1562-ben, a Két könyv címû mûvének írásakor már Magyarországon, valahol a Tiszántúl északi részén tartózkodott. „Keet könyö minden orszagoknac es kyralioknac io es gonosz szerenczeieknec okairul...” címû mûvében választ keresett Magyarország romlásának okára. Következtetése – Isten a magyarokat bûneikért bünteti a törökkel – sokszor visszatérõ gondolat lett. 1563-ban Göncre, az akkor virágzó mezõvárosba került prédikátornak. Egyházszervezõ munkájának köszönhetõen erõsödött meg a svájci reformáció a Tisza környékén. 1564-ben vagy A Vizsolyi Biblia címlapja, 1565-ben esperessé választották, 1564 és 1566 1590 között az e vidéken egyenrangú esperesek közül õ lett az egyik legnagyobb tekintélyû. Feltehetõen ezért 1566-ban Göncön tartották a tiszáninneni esperességek elsõ nagyobb törvényalkotó zsinatát, amelyen már szembesültek az Erdélyben egyre nagyobb hatású antitrinitáriusok jelentette veszedelemmel. Károli tevékenységének jelentõs részét alkotta az ellenük folytatott vita. 1585 körül kezdett hozzá nagy tervéhez, a Biblia fordításához, amelyet többek között Rákóczi Zsigmond pártfogásával végezhetett. Vizsolyba hívták Mantskovit Bálint nyomdászt, ahol 1589-ben megkezdõdött az elsõ teljes magyar nyelvû Biblia nyomtatása, amely 1590-ben 700-800 példányban jelent meg.
Csók István: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – Úrvacsora, 1890
Nyelvi eszmélés és nemzeti nyelv A reformátorok sikeresen tették alkalmassá a nemzeti nyelvet a pontos és egyértelmû közlésre, és arra, hogy az értekezõ próza kényelmesen érezze magát ezen a nyelven is.* Sokan – szerintem leegyszerûsítve – fogalmaznak a kérdéssel foglalkozó szakirodalomban: a reformáció kezdte el a tudatos nyelvápolást, nyelvtisztítást, nyelvújítást stb. Több munka hirdette, hogy reformátoraink tudatos nyelvmûvelése és népnevelése kizárólag belsõ indítóokokra vezethetõ vissza, és a humanista mûveltségen felnõtt értelmiségi közösség azon feladat- felismerésébõl fakadt, hogy az egyszerû népet felemelni, nagykorúsítani kell. Ismerve a 16. századi reformátori lelkiséget és küldetéstudatot – véleményem szerint – önzetlen és jó szándékú nép- és nemzetszeretetük nem cél volt, hanem következmény. Motivációjuk mélyebbrõl fakadt. Elsõdleges céljuk nem a nép nevelése és a nyelv mûvelése volt. Ez csak az eredmény lett. A reformátorokat elsõdlegesen az a lényeges belsõ dimenzió is determinálta, amit hitnek nevezünk. Komolyan hittek Istenben és abban, hogy Isten õket országa terjesztésére és igéje hirdetésére hívta el. Ebbõl táplálkozott küldetéstudatuk.
* Vö. e számunkban Ács Pál írásával! (A szerk.)
OSZK
Magyar Nemzeti Galéria
R
F. I. Ahhoz pedig, hogy maradéktalanul teljesíteni tudják a krisztusi parancsot, és igaz tanítványokká tegyenek népeket, elengedhetetlenül szükség volt a jó viszonyra a népppel és a pontos kommunikációra a befogadó közeggel. Ez pedig csak anyanyelven történhetett.
Korszerû „kommunikáció” Elõször a kommunikációs csatornákat kellett kiépíteniük, illetve korszerûsíteniük, és csak az után lehetett beszélni egyáltalán a küldetés elkezdésérõl. A nyelvmûvelésben Sylvester János nyelvtanától Szenci (Szenczi) Molnár Albert grammatikájáig vezet az út. Motivációjuk: ha Isten méltónak tartotta megszólalni magyar nyelven is, akkor méltóvá kell tenni nemzeti nyelvünket Isten igéjéhez, alkalmassá kell tenni arra, hogy üzenetét pontosan továbbítsa. Helyesen és pontosan tolmácsolni az üzenetet felelõsség, és õk úgy érezték, hogy üdvösségükkel
játszanak, ha nem maximálisan teljesítenek. Mindebbõl természetesen a népnek volt haszna. Ki ne ismerné el azt, hogy nyelvünk ébredésének, majd Károlyi (Károli) Gáspár fordítása révén az egységes nemzeti nyelv kialakulásának és a nyomába szegõdõ nemzeti nyelvû írásbeliségnek köze lenne nemzeti öntudatra ébredésünkhöz és nemzettudatunk erõsítéséhez? A reformáció eredményeként megszületett egységes nemzeti irodalmi nyelv hozzásegítette népünket ahhoz, hogy nemzeti egységét a három részre szakadt országban megõrizhesse. BUZOGÁNY DEZSÕ Ajánlott irodalom: Buzogány Dezsõ: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár, 2006.; Buzogány Dezsõ: Melanchthon úrvacsoratana levelei alapján. Debrecen–Budapest, 1999.; Nagy Géza: Kálvinista jellemképek. Kolozsvár, 1930.; Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. I–V. Bp., 1904.; Révész Imre: Magyar református egyháztörténet. 1520 tájától 1608-ig. I. kötet. Debrecen, 1938.; Zoványi Jenõ: A magyar protestantizmus története 1895-ig. I. kötet. Gödöllõ, 2004.
47
