Esterházy ott is termett, ahol nem vetették, vagyis inkább nem nagyok voltak ezek, hanem sokan 2

STUDIA CAROLIENSIA

2009. 2-3. (X.)

165–187.

SZABADI ZSUZSANNA AZ ESTERHÁZY EGY MESEKÖNYV (?) HELYE A SZÖVEGEK KÖZÖTT 1 T

„Esterházy ott is termett, ahol nem vetették, vagyis inkább nem nagyok voltak ezek, hanem sokan” 2 Esterházy Péter nevéhez a magyar irodalmi diskurzusban számos fontos „esemény” kötődik, alkotásai Szabó Gábor találó kifejezésével élve „a XX. századi magyar irodalom egyik szent tehenévé” 3 vagy a posztmodern próza jellegzetességeinek állatorvosi lovává váltak, aligha lehet semlegesen viszonyulni a szövegkorpuszhoz és/vagy annak szerzőjéhez. Az „Esterházy” név egyszerre jelenti az úgynevezett „prózafordulatot” és biztosítja a borítón a kiadónak a garantáltan magas példányszámot és sikert. Hogyan illeszkedhet bele ebbe a szöveg- és legendakorpuszba és bővítheti ki az értelmezés terét egy (legalábbis látszólag) mesekönyv? Irene Dische, Hans Magnus Enzensberger és Michael Sowa Esterházy – Egy házy nyúl csodálatos élete című műve 1996-ban jelent meg magyarul, Esterházy Péter jelentős közreműködésével – amely tevékenység ennél pontosabb, konkrétabb meghatározása (fordító? átdolgozó? újraíró? szerző?) korántsem egyértelmű. A magyar megjelenés óta eltelt több mint egy évtized során semmilyen tudományos igényű kritikai értelmezés nem született a művel kapcsolatban. Hogy ennek mi a pontos oka, arra egzakt magyarázatot adni alighanem lehetetlen, azonban szoros összefüggésben lehet azzal, hogy a könyv külső megjelenése mesekönyvvel kapcsolatos előzetes ismereteket hoz játékba, azaz ebben az irányban határozza meg az olvasói elvárásokat. Egy könyvvel (jelen esetben az Esterházy 4 -val) való első találkozás során szükségszerűen előfeltevések fogalmazódnak meg a befogadóban a korábbi olvasói tapasztalatok és a világról való tudás alapján. Barthes szerint az olvasó „nem […] ártatlan, a szöveget megelőző szubjektum, aki a szöveget szétszedendő tárgyként vagy megszállandó helyként kezeli; a szöveghez közelítő »én« maga is más szövegek, végtelen, 1 A szerző dolgozatával a 2009. évi Országos Tudományos Diákköri Konferencián 2. helyezést ért el. Témavezetője: Dr. Kulcsár-Szabó Ágnes tanszékvezető egyetemi docens. 2 Irene DISCHE – Hans Magnus ENZENSBERGER – Michael SOWA, Esterházy. Egy házy nyúl csodálatos élete, Magvető, Budapest, 1996.,5. (a továbbiakban: Esterházy. A könyv oldalai számozatlanok, a hivatkozott oldalszámok azok sorszámára vonatkoznak). 3 SZABÓ Gábor, „…Te, ez iszkol”. Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című műve nyomában, Magvető, Budapest, é. n., 5. 4 Az Esterházy jelölősor (határozott névelővel, kurziválva) a könyvre (mint barthes-i értelemben vett műre: „…konkrét, egy könyvhelyet tölt ki [például a könyvtárban].” Roland BARTHES, A műtől a szöveg felé ford. KOVÁCS Sándor = UŐ, A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1998., 71.) vonatkozik.

Studia Caroliensia 2009. 2-3.

165

SZABADI ZSUZSANNA

pontosabban (eredetében) végtelenbe vesző kódok sokasága,” 5 aki így nem viszonyulhat semlegesen, addigi tapasztalatainak mellőzésével a szöveghez. Ezzel összhangban állítja Jauss hermeneutikai modellje, 6 hogy az olvasó ezen előzetes ismereteiből és előfeltevéseiből egy olyan nyílt elváráshorizont jön létre, amely a múlt tapasztalatának zárt horizontjából alakul ki, és a befogadás során a szöveggel való dialógusban folyamatos átalakuláson megy keresztül. „Az új szöveg az olvasóban (hallgatóban) felidézi a korábbi szövegekből ismert elvárás- és játékszabályhorizontot, amelyet aztán változtat, javít, vagy csupán megismétel.” 7 Egy mű recepciójára döntő hatást gyakorol, hogy milyen elvárásokat idéz meg, és ezeknek hogyan felel vagy éppen hogyan nem felel meg a szöveg. Jauss szerint ez a dinamikus folyamat a bizonyos elvárásokat felidéző, majd „korántsem csupán bíráló szándékkal, hanem esetenként önálló költői hatásként” 8 szándékosan leromboló műveknél érhető tetten a legszemléletesebben. Valószínűsíthető, hogy a posztmodern kor olvasója, különösen pedig irodalomtörténésze már számít az előzetesen felkeltett elvárások szándékos felszámolására, bizonyos elemek vagy fordulatok szinte automatikusan gyanakvást váltanak ki belőle (amint erre a szöveg utal is: „Lett is nagy csodálkozása: a ketrecet ugyanis, ahogy nyilván kitaláltátok, cinikus kor cinikus gyermekei, kívülről bezárták.” 9 [kiemelés tőlem]), tehát elváráshorizontjában eleve az elvárások lerombolása szerepel, vagy amint Jameson fogalmazza meg: „Ami a […] posztmodern lázadást illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy támadó jellege […] már senkit sem botránkoztat meg, és nemcsak hogy a legnagyobb elégedettséggel fogadják, de intézményesítetté is válik, és a nyugati társadalom hivatalos vagy nyilvános kultúrájával lesz egyenlő.” 10 A könyv megjelenését követő recenziókból több szempontból is bizonytalanság szűrődik ki, egyrészt a tekintetben, hogy honnan közelítik meg a művet: az eredeti vagy a magyar változat felől, másrészt azon kérdés kapcsán, hogy mennyire lehet komolyan venni ezt a szöveget, Esterházy Péter saját életművének szerves részét képezi, vagy csupán egy kedves és szórakoztató meséről van szó, gyönyörű képekkel illusztrálva? A mű státuszának kérdésességét támasztja alá az is, hogy bár narratológiai igényű elemzés nem született a műről, az elsődleges kanonizáció szövegei között található két rendkívül befolyásos kritikus recenziója, akiket tehát megszólított a könyv. Kálmán C. György Magyar Hírlap-beli írása és Radnóti Sándor a Kritikában megjelent szövege annyiban komolyan veszi a szöveget, hogy nem meseBARTHES, S/Z, ford. MAHLER Zoltán, Osiris, Budapest, 1997., 21. Vö. Hans Robert JAUSS: Horizontszerkezet és dialogicitás, ford. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán = UŐ, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Osiris, Budapest, 1997., 274. skk. 7 JAUSS: Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, ford. BERNÁTH Csilla = UŐ: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, 53. 8 Uo. 9 Esterházy, 15. 10 Frederic JAMESON, A késői kapitalizmus kulturális logikája, ford. VÁSTYÁN Rita = Testes könyv I., szerk. KISS Attila Attila – KOVÁCS Sándor sk. – ODORICS Ferenc, Ictus-JATE, Szeged, 1996., 416. 5 6

166


AZ ESTERHÁZY – EGY

MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

könyvnek tekinti, ám a szerzők végig ironizálnak, nyelvjátékokkal tűzdelik tele kritikájukat, a könyv ismeretében aligha olvashatóak nem-ironikusan például az alábbi mondatok: „A mű hírt ad a nyúlság mélyen átélt, mérnökien pontos megértéséről, a nyúl társadalmi és ontológiai állapotának alapos ismeretéről; […] A cselekményvezetés mesteri, jellemekben [kiemelés tőlem] és bonyodalmakban gazdag, a szerzők plasztikusan láttatják szereplőik nagyságát (?) és gyöngeségeit…” 11 Kálmán C. szövegének végkicsengése összefoglalható annak egyik mondatában: „[Esterházy Péter] jól elvan. Jól elvagyunk.” 12 (ami akár úgy is értelmezhető, hogy ennél több figyelmet nem is érdemes szentelni az Esterházy-nak). Radnóti szintén olyan könnyed hangvételben vet fel némileg teoretikusabb kérdéseket (például a fordítás-átírás problémáját, az eredeti létének lehetőségét: „A fordító annyiszor kibeszél a műből, hogy akár létezhet is az eredeti” 13 ), amely ismét nem vezet tovább „az Esterházy kellemes szórakozás, de semmi több”-megközelítésnél (például: „Az igénytelen ötlet és történet feljogosítja a fordítót a jókedvű zabolátlanságra” 14 ). A Magyar Narancsban („- bori -” aláírással) megjelent „kritika” írója találkozott az eredeti (svájci) kiadással, innen közelít a magyar változathoz, mint valamihez képest módosított szöveghez, ezzel azt az olvasói magatartás-lehetőséget példázva, amely a fordítást tudatosítva, egy eredetihez képest legalább kis mértékben megváltoztatott, átértelmezett szövegként olvassa a művet. A műfaj megítélésével kapcsolatosan ellentmondó a fejléc („Mesekönyv”) és a szöveg („már az eredeti történet sem az a kisgyermek meséskönyve” 15 ) véleménye, mely utóbbi szerint Esterházy Péter közreműködése kimerül a „szép hűtlen” fordításban. Benedek Szabolcs ÉS-ben megjelent írásában nem merül fel kérdésként a műfaj, szerinte ez egyértelműen „egy mesekönyv. Egész pontosan egy képeskönyv, benne egy nyúlról – olykor nyulakról – szóló mesével. […] a mesét [kiemelések tőlem] német szerzők írták, az ő nyelvükön pedig azt, hogy húsvéti nyúl, úgy mondják: Osterhaze [sic!].”, 16 mely utóbbi mondat nyelvileg is gyerekeknek szóló szöveget idéz („az ő nyelvükön úgy mondják”). A recenzió utolsó felszólítása („Hát akkor ezt tessék elhelyezni az életműben. De komolyan!” 17 ), bár egyértelműen ironikusnak szánt, szó szerint értelmezve megfontolásra érdemes. A fentiekből látható, hogy az első olvasói benyomásokat rögzítő recenziók is (melyek megjelenési helye sem minden esetben teszi valószínűvé a „professzionális olvasók” figyelmének felkeltését) meglehetősen bizonytalanok a szöveg elhelyezését illetően. „Ezért vagy ennek ellenére – hisz ok és okozat nyugodt körforgását e század, 11 KÁLMÁN C. György, Vagy ha nem, hát… = Uő, Mű- és valódi élvezetek, Jelenkor, Pécs, 2002., 210-11., eredeti megjelenés: Magyar Hírlap, 1996. 12 Uo. 13 RADNÓTI Sándor: A fordító kibeszél a műből, Kritika 1996/4., 23. 14 Uo. 15 Nyulak szigete, Magyar Narancs, VIII. évf. 41. szám, 1996. okt. 10., 29. 16 BENEDEK Szabolcs: E. P., egy házy nyúl, Élet és irodalom XL. évf. 24. szám, 1996. jún. 14., 14. 17 Uo.


167

SZABADI ZSUZSANNA

a komcsikról nem is beszélve, már annyiszor kikezdte” 18 – ezen szövegeken kívül nem született írás, amely az Esterházy-t elemzésre érdemes műként tárgyalná. A bizonytalanság egyik feltételezhető oka, hogy a szöveg az általa potenciálisan megteremtett elvárások folyamatos változtatására kényszeríti olvasóját, olyan módon, hogy bármilyen nagyjából egységes elvárást lerombol. Vagyis a felkínált olvasási módok egyike sem tud állandósulni, kizárólagosként érvényesülni, mert rövid időn belül felszámolja önmagát, átadva a helyét egy másiknak. Ebből a dinamikából következően a szöveg nagyon nehezen (tulajdonképpen nem) olvasható (egy)valamiként, (meseként vagy fordításként vagy önálló Esterházy Péter-műként), mert az Esterházy egyszerre mind a három, vagyis egyik sem: olyan módon játszatja egymásba és játszatja ki egymás ellen a fenti három lehetséges olvasásmódot, amely Esterházy Péter életművében egyedülálló, ez lévén az író egyetlen mesekönyv(ként is olvasható műv)e és egyetlen fordítás(ként is olvasható alkotás)a. Az Esterházy (a könyv mint tárgy és a szöveg együttesének) e különös viszonya a felidézhető és beteljesíthető/lerombolható elvárásokkal megkívánja egy lehetséges első találkozás által teremtett előfeltevések részletesebb vizsgálatát. (Arra a kérdésre, hogy a konkrét olvasó milyen helyzetben találkozik először a könyvvel, választ találni természetesen nem lehet, annyi jegyezhető itt meg csupán, hogy az alábbiakban következő rekonstrukciót egyedi esetekben befolyásolhatja számos további tényező – például a vásárlás helye, a könyvesboltbeli elhelyezés, könyvbemutató, ajánlás stb. –, amelyek hatása általánosságban kalkulálhatatlan.) A könyv mint tárgy (első) megpillantása egyszerre szembesít egymástól nem egyértelműen elkülöníthető vizuális (képi) és verbális impulzusokkal, amelyek értelmezése természetesen nem választható el a kulturális kódoltságtól, a látásról, vizualitásról alkotott mai felfogástól. 19 Maga a könyv megjelenése leginkább a gyermekkönyvek konvencióját idézi fel (amelyet alátámasztanak a szembetűnő képek, valamint a kép-szöveg arány és az alkalmazott betűméret ), felhasználva ezt arra, hogy az olvasót (félre?)tájékoztassa annak tartalmát illetően. Az „Esterházy” jelölősor feltűnő tipográfiája mindenképpen szemet szúr a borítón. Ennek alapján egyértelműen a könyv címeként kellene azt értelmezni, azonban a szó (itt meglehetősen bizonytalan) státusza a magyar olvasókban valószínűleg azonnal Esterházy Péter nevét idézi fel, amely szerzői szerepben „szokott” feltűnni könyvborítókon, így (többek közt?) ez az elvárás kerül játékba. Tehát tipográfia és tartalom egymással ellentétes dolgokat állít a címlapon, 18

Esterházy, 27.

19

Vö. „… a szöveg képpé olvasásában jelentős szerepet játszik a kulturális kódoltság, azaz, hogy magát a vizualitást egy adott korban hogyan, milyen metaforák mentén lehet elgondolni. […] Mivel a látáshoz kapcsolódó tudományos felfogások illetve írások a társadalom, kultúra, technika, tudománypolitika bonyolult hálózatában helyezkednek el, azzal szoros kölcsönhatásban fejtik ki erejüket, ezért azok hatása elkerülhetetlenül beszivárog a kultúra minden területére, így az irodalomba is.” VARGA Tünde, A pillantás idegenségének bája = Identitás és kulturális idegenség, szerk. BEDNANICS Gábor – KÉKESI Zoltán – KULCSÁR SZABÓ Ernő, Osiris, Budapest, 2003., 412. skk.

168



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

előrevetítve, hogy a jelölősor státusza problematikus lesz a szövegben. A könyv címe (ez), vagy valamilyen (szerzői szerepben?) közreműködő további alkotó (ő)? Az alcím azt a lehetőséget erősíti, hogy (az) „Esterházy” a cím, amely az alcímmel állhat azonosító vagy pontosító-megszorító kapcsolatban: előbbi esetben Esterházy neve és leírása („egy házy nyúl”) van jelen a borítón, utóbbi pedig (főleg a magyar változatban) utalhat arra, hogy Esterházy itt (a szövegben) egy nyúl, pontosabban egy „házy” nyúl, ám ez korántsem a jelölősor egyetlen lehetséges jelöltje. Kép és szöveg, kép és nyelv viszonyának már az Esterházy borítóján, majd később az olvasás során is folyamatosan szembetűnő problematikája Gottfried Boehm alapvető tanulmánya 20 szerint különösen aktuális, eddig kevés figyelmet kapott, és szinte kizárólagosan a nyelv elsőbbségét állító hierarchiában vizsgált kérdéskört érint, amely a XX. század második felétől napjainkig, a posztmodern más jelenségeivel meglepő párhuzamokat mutatva szorul újraértelmezésre. „A kép másságában – amelyik annak a nyelv számára nem diszponálható voltában jelentkezik – egy sajátos minőséget felismerni mindaddig nem volt lehetséges, amíg a logocentrikus premiszszáknak kétségbevonhatatlan érvényességet tulajdonítottak.” 21 Mára nyilvánvalóvá vált, hogy „a kép és a szó közötti fordítás nem egyoldalú folyamat, hanem azt sokkal inkább egy hermeneutikai, pontosabban metaforikus (tehát képiségen alapuló) visszafordítás jellemzi,” 22 „én itt csak csöndesen fordítgatni szeretnék a képek közt” 23 , mondja a szöveg fordítója, amely a „közt” szó többféle jelentése alapján számos értelmezési lehetőséget felvet, azonban mindenképpen a szöveg képekkel szembeni elsődlegességét állító felfogással szemben áll. Az oda-vissza fordíthatóság esetében nem tekinthető eredetinek egyik elem sem, vagyis csak kép és szöveg együttes olvasása eredményezhet alaposabb megértést. Ezt támasztja alá egy lehetséges értelmezésben René Magritte festészete, valamint Foucault tanulmánya a festő híres pipa-képéről. 24 A kép és a szöveg szétválaszthatatlansága egyértelműen adódott a Magritte-festmény esetében, amelynek vitathatatlanul része a felirat 25 (ami felveti annak a kérdését, hogy a felirat fordítható-e, annak lefordítása vajon a szöveg elsődleges szerepét érzékelteti-e, illetve hogy mennyiben változtatja meg – szélesíti ki – az értelmezés horizontját a több nyelven megjelenő Ceci n’est pas une pipe/Ez nem pipa szöveg, azonban ennek részletesebb értelmezésére itt nem kerülhet sor), ám így a könyvborító festménye és a könyvcím szoros összetartozása is bizonyítottnak tekinthető. A borítón található elemek közötti viszony első pillantásra is többféleképpen értelmezhető, ebből adódóan a képek és a szöveg hierarchiája korántsem egyértelmű, Gottfried BOEHM, A kép hermeneutikájához, ford. EIFERT Anna, Athenaeum, 1993/4., 87-111. Uo., 91. 22 Uo., 97. 23 Esterházy, 5. 24 Michael FOUCAULT, Ez nem pipa, ford. MAHLER Zoltán, Athanaeum 1993/4., 141-165. 25 „A vászonra festett szavak – nem mint leírások, hanem mint a festmény részei…” Marcel PAQUET, René Magritte – A láthatóvá tett gondolat, ford. TERAVAGIMOV Péter, Taschen/Vince kiadó, Budapest, é. n., 67. 20 21


169

SZABADI ZSUZSANNA

az egész könyv nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy az Esterházy (eredetije?) képekhez írt mese (nem pedig illusztrált szöveg). Erre látszik utalni a fordító(?) megjegyzése rögtön a harmadik bekezdésben: „…én itt csak csöndesen fordítgatni szeretnék a képek közt, aztán este hazamenni.” 26 Azonban az Esterházy jelölősor bizonytalansága, amely a későbbiekben megsokszorozódik, az azonosítás lehetőségét is megkérdőjelezi, hiszen a szónak a nyúlon kívül még számos jelöltje lehetséges. A „házy” jelző egyszerre értelmezhető szóként és képként, mivel a hagyományostól eltérő írásmód kizárólag vizuálisan érzékelhető, kimondva a különbség eltűnik. (Hangoztatható) szóként értelmezve a „házi” szóval való azonossága, míg vizuálisan befogadott képszerűségében az attól való eltérését hangsúlyozza, és mivel az olvasás során a két befogadási mód párhuzamosan lép működésbe, a jelölősor/kép önmagában hordoz ellentétet, a szó (jelentése) pedig a borítón látható nyúl képével is szembeállítható, hiszen egy háziállat 27 általában a ház körül, a kertben képzelhető el, a legritkább esetben szabadon, az utcán, felöltözve – kivéve persze egy mesében. Az ellentét kép és szó (vagy képként és szóként értelmezés) között rávilágít arra, hogy a szó jelentése nem „adott”, azt a befogadónak aktív közreműködés során kell megképeznie, „az önnön világunkat képező történet értelmezésére, az összevetést követő interpretációra, más szóval aktív részvételre készteti a befogadót.” 28 Hasonlóképpen a nyelv és a képiség XX. században felbomló hierarchiáját állítja Foucault, aki az Ez nem pipa című írásában arra a megállapításra jut, hogy a festmény a hasonlóságot az azonossággal felcserélve, eltörli az eredeti és a másolat közt tehető különbséget, így a hasonló és a valódi tagadásával az „azonosság hálójába gabalyodott” elemeket, a szimulákrumot állítja. 29 Hasonló kijelentést tesz Boehm mind eredeti és fordítás, mind kép és nyelv viszonyára vonatkozóan: „A fordítások figyelemreméltó kétértelműséggel bírnak arra vonatkozóan, hogy mi bennük az eredeti. Ugyan eredetiből, és bizonyos értelemben Esterházy, 5. „Hasznáért v. más értékelt tulajdonságáért a ház körül v. a gazdaságban tartott állat” – ÉKsz.2 28 BÁLINT Péter, „Léttisztaság”. Reflexiók a szöveg és illusztráció kontextusáról a mesekönyvekben, Tiszatáj, 2002. december, 103. 29 „Úgy tűnik, Magritte a hasonlóságot (resemblance) megkülönbözteti az azonosságtól (similitude) és az utóbbit kijátssza az előbbi ellen. A hasonlóság esetében mindig létezik egy mintakép: eredeti elem, amely önmagától kiindulva rendezi és hierarchizálja a róla készíthető összes – egyre halványabb – másolatot. Hasonlónak lenni, ez előfeltételez egy olyan első referenciát, amely előír és osztályoz. Az azonos viszont szeriális, sorozatának se eleje, se vége, bármelyik irányból rátekinthetünk, nem engedelmeskedik semmiféle hierarchiának, két következő elem között elhanyagolhatóak az eltérések. A hasonlóság a felette uralkodó reprezentáció eszköze. A hasonlóság alárendelődik a mintaképnek, annak kísérőjéül kell szegődnie, azt kell felismerhetővé tennie; az azonosságban a szimulakrum azonosnak azonoshoz való bizonytalan, megfordítható viszonyaként kering. […] A hasonlóság mindig ugyanazt az állítást sulykolja: ez, meg az, sőt még ott az, az a dolog is. Az azonosság megsokszorozza az egymással táncra perdülő, egymást támogató, egymások átbucskázó különböző állításokat. […] Ha az Ez nem pipa bármely eleme megszólalna, akkor beszéde látszólag tagadó volna, hisz a hasonlóság tagadásával a hasonlót és a valódit is tagadná, alapjában azonban állító: állítása a szimulakrumnak, az azonosság hálójába gabalyodott elemeknek.” FOUCAULT, Ez nem pipa, 156. skk. 26 27

170



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

csakis abból fordítunk (egy fordítást tovább fordítani kétséges dolog), mégis az önmagát újonnan konstituáló szöveg nem tudja elkendőzni nyelvrepertoárjának preferenciáit. […] Ez a dialektika ismétlődik meg a kép és a nyelv viszonyában is.” 30 Bálint Péter fent citált írása, bár nem fogalmazza meg konkrétan, a gyermekkönyvillusztrátort szintén a fordítóhoz hasonlítja, aki „amellett, hogy útitárs, egyfajta »közvetítő« is; olykor láthatatlanul segíti a gyermeket saját képi univerzumának megteremtésében, máskor úgy viselkedik, akár tárlatvezető egy múzeumban” 31 Ez a képszöveg viszony, valamint a (mű)fordítás között vont párhuzam, utóbbinak az intertextualitástól való egyértelmű elhatárolhatatlansága folytán 32 egy végtelenbe vesző intertextuális és/vagy -mediális kép- és szöveguniverzumot látszik körvonalazni. Kinyitván a könyvet, a címoldalról kiderül, hogy annak valóban Esterházy a címe (ám ez korántsem stabilizálja a szó lehetséges jelentéseit), szerzői pedig Dische és Enzensberger, a képek Sowa munkái, valamint „Fordította és átdolgozta: Esterházy Péter”. A szöveg ismeretében meglehetősen szerény ez a megfogalmazás, olyan műre utal, mint például Radnóti Don Quijote-adaptációja, amely per definitionem az, itt azonban a konkrét „célközönség” elbizonytalanítása, az olvasat-lehetőségek egymás ellen kijátszatása történik. A könyv első megjelenésekor azon található szalag a „leát- szét- összevissza fordította” kifejezést használta (innen vette azt át Kálmán C. recenziója 33 ), amely, bár tudományos terminusnak aligha nevezhető, jóval találóbb megfogalmazás az „átdolgozásnál”. (Az) „Esterházy (Péter)” (jelölősor?) státusza a szövegben az egyik olyan tényező, amely megnehezíti a választ arra a kérdésre, hogy hogyan – eredetiként vagy valamely más eredetiből született fordításként, valamint ezzel szoros összefüggésben milyen műfajú (ha ilyen besorolásról lehet és érdemes itt beszélni egyáltalán) műként – olvassuk/olvashatjuk az Esterházy-t. Az oldalszámok hiánya 34 értelmezhető a gyermekkönyv-besorolás mellett szóló érvként, vagy olyan olvasói magatartásra vonatkozó utasításként, mely szerint a könyv teljes szövege „egy lendülettel” végigolvasandó. Továbbá lehet arra következtetni belőle, hogy a szöveg alineárisan is olvasható, az egyes részek sorrendje nem szigorúan rögzített. Ez a kalandregények egy típusának jellegzetes vonása, és hasonlóképpen ezt a sémát idézheti az alcím: „X. Y csodálatos élete”. A könyv hátsó borítóján található ismertető rendkívül tömören, de lényegében felveti mindazokat a kérdéseket, amelyeket maga a mű elolvasása. A német nyelven született eredeti változat természetesen létezik (ennek

BOEHM, I. m., 97. BÁLINT Péter, I. m., 103., kiemelés az eredetiben. 32 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Fordítás és kánon = A fordítás és intertextualitás alakzatai, KABDEBÓ Lóránt– KULCSÁR SZABÓ Ernő– KULCSÁR-SZABÓ Zoltán– MENYHÉRT Anna szerk., Anonymus, Budapest, 1998., 66-92. 33 KÁLMÁN C., I. m. 34 Lásd 9. jegyzet 30 31


171

SZABADI ZSUZSANNA

bizonyításaként tekinthető, hogy amazon.com 35 , amazon.de 36 és a magyar bookline.hu 37 oldalon egyaránt megrendelhető, továbbá az első honlapról az is kiderül, hogy angolra fordított verzió is elérhető). Az azonban nem egyértelmű, hogy az Esterházy szövege valójában a német nyelvűnek a fordítása-e, vagy egy teljes vagy valamilyen mértékben új mű született magyarul – az olvasás és az értelmezés szempontjából pontosan ezen eldöntetlenség dinamikája lehet termékeny. (Ez a kérdés feltehető a fordítás és az intertextualitás közötti különbség megállapításának lehetősége vagy lehetetlensége formájában is. 38 ) Ezzel kapcsolatban az ismertető sem oszlatja el a kétségeket: „Esterházy Péter […] a maga képére és hasonlatosságára teremtette újjá a mesét.” Ez a mondat értelmezhető a szöveg többféle olvasatási lehetőségének összefoglalásaként is, tehát mindenképpen kétségbe vonja, hogy kizárólag gyerekkönyvről lenne szó. Maga a szöveg már az első mondatokban megkérdőjelezi a játékba hozott mesekönyv-hagyományt: „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem – ez még vita tárgya. De azért ott is elég rossz idő volt.” 39 A szövegrész majdnem szó szerinti idézet Stephen Leacock A kék Edward című novelláskötetéből, amely Karinthy Frigyes fordításában jelent meg magyarul. 40 A kezdőmondat – a Leacock-szöveghez hasonlóan – egyszerre hívja elő és egyúttal parodizálja is a (vad)romantikus (rém)regények tradícióját, valamint, amennyiben az olvasó azonosítja a vendégszöveget, aktiválja az intertextuális olvasási magatartást, amely gyermekeknek szóló szövegekre feltehetően kevésbé, vagy eltérő módon jellemző. Az olvasásmód felidézi Esterházy Péter más szövegeit, amelyeknek egyik legfontosabb tulajdonsága az összetett intertextuális utalásrendszer.

Fordítás vs. intertextualitás A (mű)fordítás kérdése a mai magyar (és nemzetközi) irodalomtudományban kitüntetett helyzetben szerepel és átértékelődőben van, egészen addig a határig, hogy lehet-e

35

http://www.amazon.com/Esterhazy-IreneDische/dp/0970276834/ref=pd_bbs_2?ie=UTF8&s=books&qid=1208028407&sr=8-2 (2008. 04. 12.); 36 http://www.amazon.de/Esterhazy-Eine-Hasengeschichte-IreneDische/dp/3794136160/ref=sr_1_1?ie=UTF8&s=books&qid=1208028465&sr=8-1 (2008. 04. 12.); 37 http://bookline.hu/control/producthome?id=119640&type=200 (2008. 04. 12.); 38 Vö. A fordítás és intertextualitás alakzatai c. kötet 39 Esterházy, 5. 40 „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.” Stephen LEACOCK, Gertrud, a nevelőnő avagy a boldogság jutalma = UŐ., A Kék Edward, ford. KARINTHY Frigyes, SZINNAI Tivadar, Szépirodalmi, Budapest, é. n., 5.

172



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

egyáltalán fordításról beszélni, és ha igen, hogyan definiálható a fogalom. 41 A fordítás az intertextualitás vagy transztextualitás 42 egy lehetséges változata, vagy minden befogadás, minden olvasás fordítás, és csak fordítások léteznek? 43 Az eredeti és fordított szöveg viszonyában nem csupán a hierarchia kérdőjeleződik meg, az is erősen problematikussá válik, hogy lehet-e egyáltalán bármilyen mértékben is eredeti szövegről beszélni, vagy minden már fordítás és/vagy intertextualitás. 44 A magyar közgondolkodásban a műfordítás hagyományosan értékhierarchikusan kezeli a forrásszöveg és célszöveg viszonyát, Babits és követője, Rába György nyomán szinte kizárólag az eredeti lehető leghívebb („csupán” más nyelven történő) visszaadását követelő elképzelés él(t) a „jó” fordításról. Az ezzel kapcsolatos nézetkülönbségek hagyományosan a Kosztolányi vs. Babits ellentét mentén vázolhatók fel, utóbbi „győzelmével”, Kosztolányi nézetei pedig az utóbbi pár évtizedben rehabilitáltattak, olyannyira, hogy számos, jóval későbbi elmélet megelőlegezőjének szokás tartani. Kosztolányi a műfordítást általában újraköltésnek, újrateremtésnek tartja, hiszen a nyelv(ek) szavainak nem csak jelentése, értelme van, hanem zeneisége, érzelmi töltete, ritmusa, hossza, hangulata (stb.) is, így a műfordítónak nem az a feladata, hogy az eredetihez lehető legpontosabb tartalmi hűségű szöveget hozzon létre, hanem az, hogy a saját nyelvén érvényes költeményt alkosson: „Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hűségéről hallok. Kihez vagy mihez hű, a szótárhoz vagy a vers lelkéhez? Fordítani nem lehet, csak újrakölteni.” 45 Kosztolányi tehát már a húszas évek végén megkérdőjelezi azt a hierarchiát, ami a nyelv, a jelölők tartalma, jelentése és más tulajdonságaik, nyelviségük, saját jelenlétük között fennáll(t): nem lehet a nyelvet valamilyen átlátszó, anyagtalan közvetítőnek tekinteni, amelynek az egyetlen funkciója, hogy továbbítsa a gondolatokat. 46 Ez látszólag összecseng Babitsnak azzal a sokat 41 „A fordítás voltaképpen nem egyéb, mint egyfelől az értelmezésnek, másfelől a szövegközöttiségnek, sőt a legtágabb értelemben vett idézésnek sajátos esete.” SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről = UŐ, „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei, Balassi, Budapest, 1995., 27. vagy „Mi a fordítás? Jelenlegi ismereteim alapján úgy vélem, nem egészen magától értetődő, miféle választ is adhatunk e kérdésre.” SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Fordítás és kánon = A fordítás és intertextualitás alakzatai, 66. 42 Vö. MÉSZÁROS Márton, Nem is vagy igazi amerikai!, Prae 2002. 1-2., 206. skk. 43 „Fordítás és kánon viszonyát végül is egy kettős igazság határozza meg, amelyet így összegezhetünk: a költészet lényegénél fogva fordíthatatlan, és ugyancsak lényegénél fogva mindig fordítás.” SZEGEDYMASZÁK Mihály, Fordítás és kánon, 92. 44 „…az író sem tehet mást, mint hogy mindig egy korábbi sosem eredeti gesztust utánoz; egyetlen tehetsége az írások vegyítésében áll, abban, hogy az egyiket kijátssza a másikkal szemben, oly módon, hogy eközben egyikre se támaszkodjék.” Roland BARTHES, A szerző halála, BABARCZY Eszter ford. = UŐ, A szöveg öröme, 53. 45 KOSZTOLÁNYI Dezső, Ábécé a fordításról és a ferdítésről, = UŐ, Nyelv és lélek, Osiris, Budapest, 1999., 512. 46 „…a szobrász másképp oldja meg feladatát, hogyha márványból vagy terrakottából vagy fából kell megmintáznia egy alakot. Az anyagszerűség változtatást parancsol rá, és a szobron mindig ketten dolgoznak: a szobrász és maga az anyag. Ilyen munka a műfordítás is. […] Nekem a legfőbb ambícióm, hogy szép ma-


173

SZABADI ZSUZSANNA

idézett (és némileg kétes hitelű 47 ) mondatával, hogy a magyar irodalom legszebb verse Shelleytől az Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában, Babits azonban többek közt a Dante-fordítás kapcsán írt műhelytanulmányban, 48 és még számos írásában 49 ezzel (így Kosztolányiéval) nagyjából ellentétes nézeteket fejt ki: a gondolati tartalom lehető leghívebb közvetítése a fordítás célja, a ritmus, dallam, rím ennek az eszközei. 50 Megközelítése elsősorban szerzőközpontú, az eredeti mű szerzőjének gondolatait közvetíti, a fordításnak is erre kell tehát visszamennie. 51 A fordítás mozgásiránya egyirányú: az eredeti hat a fordításra, eredeti nyelv a fordítás nyelvére („A műfordítás a nyelv - és ezáltal a gondolat, az egész lelki élet - gazdagodásának egész külön útja, olyan, amelyre a csupán magából dolgozó irodalom sohasem vezetne rá.” 52 ). Ez utóbbi elképzelés dőlt meg a posztmodern fordításelméletekben, és az elméletírás visszanyúlt Kosztolányi saját korában kevésbé hatásos, mai távlatból azonban előremutató teóriáihoz. Ez már csak azért is szükségszerű, mert a hagyományos elképzelések a fordításról nehezen egyeztethetőek össze a 20. század második felének nyelvelméleti megállapításaival, a jelölők szerepének felértékelődésével (illetve a jelölők szerepére való reflexióval). Ezt a változást példázza Walter Benjaminnak A műfordító feladata című írása és Paul de Man kommentárja a „Brot” és „pain” szavak közötti különbség és hasonlóság leírásánál. A német filozófus 1921-ben azt írja (ezt itt fontos hozzátenni, Tandori Dezső fordításában): ahhoz, hogy „a nyelvfilozófia egyik alapvető törvényét pontosan megragadhassuk, meg kell különböztetnünk az elgondolt dolog és az elgondolás módjának intencióját. A »Brot« és a »pain« szóban ugyangyar verset adjak.” KOSZTOLÁNYI Dezső, A Holló, Nyugat, 1913. nov. 1. = UŐ, Nyelv és lélek, Osiris, Budapest, 1999. 495., kiemelés az eredetiben. 47 Vö. RÁBA György, A szép hűtlenek. (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai), Akadémiai, Budapest, 1969., 404. jegyzet: „Szabó Lőrinc nevéhez fűződik a következő anekdota megörökítése: »Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. Melyik? Hát – Shelley Nyugati szele Tóth Árpád fordításában!«” Szabó Lőrinc a történetet eredetileg Tóth Összes versfordításainak 1942-es kiadása elé írt, Tóth Árpád, a versfordító című előszavában írja le. 48 BABITS Mihály, Dante fordítása. Műhelytanulmány = UŐ, Esszék, tanulmányok I., Szépirodalmi, Budapest é. n., 269–285. 49 Vö. például: „…a műfordítónak [Tóth Árpád] oly korszakát jellemzik, melyben fontosabb volt előtte a saját versének szépsége és szíve szerint valósága, mint az eredeti tónusának pontos visszaadása. Az új korszak ott kezdődik, mikor tudatos céllal az „örök virágok”, a magas költészet átültetését tűzi ki.” BABITS Mihály, Könyvről könyvre. Örök virágok = Uő., Esszék, tanulmányok II., Szépirodalmi, Budapest, é. n. 7 50 „A műfordítás tehát, amely a nyelvet a gondolat után hajlani kényszeríti, a nemzetek finomabb gondolati közösülésének jóformán egyetlen eszköze. De természetesen igazi közlekedőeszköz két nemzet lelki élete között csak a ritmushű műfordítás lehet, hisz a gondolat legsajátosabb színét épp a ritmus adja meg, s aki csak tökéletlenül tudja nyelvét az idegen ritmushoz hajlítani (mint például a francia), az elől a megértés és közlekedés legfontosabb lehetősége zárva maradnak.” BABITS, Dante fordítása. Műhelytanulmány, 274. 51 „Dantéban több van, mint más költeményben […] Ezt az egyéniséget is bajos lenne megismernünk, ha meg nem próbálnók lelki világát a mi lelki világunk edényébe, a mi nyelvünkbe átönteni.” Uo., 275. 52 Uo.

174



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

azt gondoljuk, ám az elgondolás módja máris különbözik. […] Az elgondolt dolog eredményezi viszont, hogy – abszolút értelemben – mind ugyanazt jelentik, azonosat jelentenek.” [kiemelés tőlem] 53 De Man több mint fél évszázaddal később, 1983-ban azonban már másképp látja a két szó viszonyát. 54 Jóllehet Benjamin sem állítja, hogy a két szó teljes egészében azonos volna, a flamand irodalomtudós (és a dekonstrukció nyelvfelfogása) szerint (és ezen a ponton mutatkozik alapvető eltérés a két felfogás között, amely inkább jellemző a két korszakra, mint csupán a két említett szerző gondolkodására) az, amit Benjamin „az elgondolás módjának” nevez, olyan mértékű hatást gyakorol az elgondoltra, hogy nem megkülönböztethető attól, tehát az „ugyanaz”, amit jelentenek, valójában nem létezik, illetve csupán a megnevezés, azaz a szerző intenciójában, amelyet rekonstruálni azonban nyilvánvalóan lehetetlen. „Csak az tekinthető közös vonásnak minden fordításban, hogy nem nyelv-, de szövegközötti összefüggést tételez föl. […] Mivel a fordítás mind az átírásnak, mind az értelmezésnek nagyon közeli rokona, csakis valamely értelmező fogalmazhatja

meg annak a megfelelésnek a követelményeit, amelynek alapján azt állítja, hogy egy szöveg egy másiknak fordítása, átírása, értelmezése. [Kiemelés tőlem] A hatástörténet lehetővé teszi, hogy ugyanaz a szöveg egy adott történeti távlatból eredeti műnek, egy másikból fordításnak minősüljön. Ahogy nincs egyedül helyes értelmezés, ugyanúgy egyedül helyes fordítás sem létezhet.” 55 Amennyiben azonban a fordítás és az értelmezés egyértelmű elválasztása lehetetlen, úgy a fentiekből következik, hogy a fordítás fordítássá minősítése is egy további fordítás (vagyis értelmezés) feltétele, elválaszthatatlannak látszik a fordítás fordításként léte a befogadó, az olvasó azon döntésétől, hogy a szöveget fordításként olvassa-e. És természetesen attól a döntésétől is, hogy a fordítást átlátszónak, nyelvek közötti megfeleltetésnek, vagy (a sajátjánál Walter BENJAMIN, A műfordító feladata, ford. TANDORI Dezső = UŐ, Angelus novus, Magyar Helikon, 1980., 77. 54 „Hogyan ragadható meg a különbség »das Gemeinte« és az »Art des Meinens«, dire és vouloir-dire között? […]. Ahhoz, hogy »kenyeret« értsek azon, amikor megnevezem a kenyeret, a Brot szó áll rendelkezésemre, azaz a Brot szó használatának jelentésmódja. A fordítás fölfedi az alapvető különbséget a Brot megnevezésének intenciója és a Brot szónak mint jelentés-szabálynak a matériája között. Ha Hölderlin kapcsán hallom, hogy Brot, s róla itt bizony gyakran szó esik, akkor okvetlenül azt fogom hallani: Brot und Wein, […] s ez franciául Pain et vin. Mármost a »Pain et vin« az, amit az ember ingyen kap a vendéglőben, egy olcsó vendéglőben, ez az amiért nem kell külön fizetni, a pain et vin konnotációja tehát merőben más, mint a Brot und Weiné. Eszembe jut róla a pain français, a baguette, a ficelle, a bâtard stb., sőt erről még az is, hogy: „bastard". Ez persze megzavarja a mindennapi kenyér képzetének állandóságát. A Brot szó számomra nagyon rokonszenves, mert már-már anyanyelvemen szól, amely flamand, […] de ha arra gondolok, hogy a Brot (brood) és a pain ugyanaz a valami, akkor elbizonytalanodom. […] A mindennapok, a mindennapi kenyerem állandóságát, a »bread« szó, a mindennapi kenyér megnyugtató mindennapiságát megzavarja a francia pain szó. Mégpedig a jelentés módjával, azzal, ahogyan pain, a pain fonémasorral és kifejezéssel, amelyhez egy sor egészen más jellegű konnotáció tapad.” Paul DE MAN, Walter Benjamin A műfordító feladata című írásáról, ford. KIRÁLY Edit, Átváltozások (világ-irodalom-mű-fordítás), 1994./2., 76. 55 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Fordítás és kánon, 92. 53


175

SZABADI ZSUZSANNA

korábbi) értelmező aktusnak minősíti/érzékeli-e. (Gyaníthatóan azért választ rendkívül sok szórakoztató regény szerzője idegen hangzású nevet, mert „külföldi” könyvként [„nemzetközi bestseller”-ként] nagyobb népszerűségre számít – így bizonyos értelemben fiktív fordításokról lehet beszélni –, ugyanakkor az sem tűnik elhamarkodott feltételezésnek, hogy ezen művek olvasói nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a [nem létező] fordító értelmező tevékenységének. A befogadói magatartás tehát transzparens fordítássá tesz valójában – ha figyelembe vehetőek a filológiai „tények” – magyar nyelven, álnéven írt könyveket.) A különbségtétel tehát, mely alapján valamely szöveget eredetinek vagy idézetnek, intertextusnak vagy fordításnak lehet minősíteni, csak annyiban tartható fenn, amennyiben a szövegek identitását azok szerzője, kiadása, a borítóra írt nevek stb. alapján határozhatjuk meg. „Minden szöveg potenciális feloldódása egy »szöveguniverzumban« (Charles Grivel) szükségszerűen kerül szembe a szövegek »egységét«, önazonosságát rögzítő diszkurzív praxissal, így például a szerzővel, a szövegkiadások szabályaival, sőt, magával a mű képzetével is. S minthogy egy »mű« (/szöveg) intertextuális kapcsolatrendszere már csak azért sem rögzíthető, mert nem kizárólag egy későbbi szöveg idézheti egy »pretextusát«, hiszen az idézés mint textuális folyamat mindig reverzíbilis, a »kanonikusan« rögzített intertextuális háló ki van szolgáltatva az irodalom későbbi, előreláthatatlan történésének. Egy irodalmi szöveg önazonosságát (mint textuális identitást) az intertextualitás előreláthatatlan játékai ássák alá, igaz, másfelől a diskurzus identifikációs (szerző, cím, a szöveg materiális állandósága vagyis a kiadás általi elkülönítése más szövegektől) éppen ezt az identitást igyekeznek fenntartani. Mégis, a potenciális intertextusokkal számolva egy irodalmi szöveg önazonossága valójában illúzió, kiszámíthatatlan ingadozás egy rögzítendő/rögzíthetetlen identitás körül: (Paul Ricoeur kifejezését – csak a kifejezést! – kölcsönvéve) dinamikus identitás.” 56 Esterházy Péter szövegeinek (amennyiben egyáltalán az ő – vagy bárki – tulajdonának tekinthetőek e szövegek, 57 talán célszerűbb ilyen kontextusban az Esterházy Péter neve által identifikált szövegkorpuszról beszélni, mint bizonyos szövegegyüttes azonosítására szolgáló brand-et használni az Esterházy Péter nevet 58 ) egyik legfontosabb jellemzője a már-már kibogozhatatlan 56 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Intertextualitás és a szöveg identitása = UŐ, Az olvasás lehetőségei, József Attila Kör – Kijárat kiadó, Budapest, é. n., 6. 57 A szerzői jog (copyright) szempontjából természetesen „1. § (3) A szerzői jogi védelem az alkotást a szerző szellemi tevékenységéből fakadó egyéni, eredeti jellege alapján illeti meg. […] 4. § (1) A szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta (szerző).” Vö. bővebben: 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról, http://www.artisjus.hu/aszerzoijogrol/jogszabalyok.html (2008. 10. 26.), azonban jelen kontextusban kevésbé a „szövegbirtoklás” jogi, mint elméleti vonatkozásairól (illetve lehetőségéről) van szó. 58 „…a szerzői név nem egyszerűen egy diskurzus eleme. […] Jelenléte klasszifikációs funkciót lát el: az ilyen név lehetővé teszi bizonyos számú szövegek elhatárolását, közülük egyesek kizárását, s e szövegek másokkal való szembeállítását. A szerzői név a szövegek között is kapcsolatot létesít […] hogy többféle szöveget egy és ugyanazon névhez kötünk, azt jelzi, hogy közöttük az egyneműség, a leszármazás, a hitelesítés, a kölcsönös magyarázat vagy a közös felhasználás viszonylatát állapítottuk meg. Végül a szerző neve a

176



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

intertextualitás-háló, jelölt és jelöletlen idézetek és önidézetek bonyolult szövevénye, bizonyítja ezt többek közt a litera.hu fórumán kezdeményezett idézetkeresés a Harmonia Caelestisben 59 (bárki, aki olvasta a regényt, kereshetett – és talált – intertextusokat benne). A szövegek, amelyeket a legcélszerűbb talán Esterházyprózának nevezni (bármilyen hagyományos műfajmegjelölés, mint regény, kisregény, novella stb. helyett), Esterházy Péter szerzői neve alatt jelennek meg, ezáltal neki tulajdonítva az adott könyvben található szövegegyüttest. 60 Az Esterházy esetében azonban, első pillantásra legalábbis, éppen a fent vázolt befogadási folyamat fordítottja megy végbe: a szövegről annak elolvasása után különösebb probléma nélkül kijelenthető, hogy az a fent definiált Esterházy-próza „műfajába” sorolható, vagy legalábbis besorolható az Esterházy-próza műfajába is. A könyv azonban nem Esterházy Péter neve alatt jelent meg (és jelen dolgozat szerzőjének könyvesbolti és könyvtári tapasztalatai alapján nem is minden esetben szerepel az Esterházy-művek között, számos helyen például a gyerekkönyvek közé kerül, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban pedig a D68 jelzeten, tehát Dische nevénél található), és Esterházy Péternek ugyan vitathatatlanul köze van a szöveghez, ez azonban csak a könyv (mint tárgy) alaposabb megfigyelése (kinyitása) után derül ki. Első pillantásra a helyzet hasonlatos lehet a Csokonai Lili-könyv esetéhez, hiszen kezdetben ott sem lehetett tudni, hogy ki is a valódi szerzője a szövegeknek, 61 azonban a Tizenhét hatytyúk a későbbiekben beépült az Esterházy szövegkorpuszba. Ezzel szemben az Esterházy mindig is az életmű perifériáján maradt. Ennek feltehetően a másik, még lényegesebb különbség az oka, nevezetesen, hogy a pozitivista és szerzői jogi megközelítést alkalmazva, miszerint a szövegek szerzője az, aki a szó materiális értelmében először papírra veti a szavakat („szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta [szerző]”), a Csokonai Lili-kötet (materiális, referenciális) szerzője Esterházy Péter, Csokonai Lili pedig nem létező, fiktív személy vagy írói álnév. Ezzel ellentétben az Esterházynak

diskurzus létmódjának jellemzésére is szolgál: az a diskurzus, amely egy szerző nevét viseli […] olyan beszéd, amelyet egy kultúrában meghatározott befogadási mód, meghatározott státus illet meg. […] Következésképpen azt mondhatjuk, hogy kultúránkban a szerző olyan funkció, amellyel bizonyos szövegek el vannak látva, mások pedig nem. […] A szerző-funkció tehát azt a módot jellemzi, ahogy bizonyos diskurzusok a társadalmon belül léteznek, cirkulálnak és működnek.” Michael FOUCAULT, Mi a szerző? ford. ERŐS Ferenc és KICSÁK Lóránt = UŐ, Nyelv a végtelenhez, Latin Betűk, Debrecen, 2000., 126-127. 59 http://www.litera.hu/forummsg_v2_2.ivy?artid=82585bc7-bb67-44cf-8f326ec7fe9c8fe8&colid=6a90873f-3128-44b6-9145-41b81b2684a3&page4FFFDCC6-5201-46D3-AE5457C5DE7135C0=107 (2008. 10.26.) 60 Már itt körvonalazódni látszik az az ellentmondás, amely a szerzői jogi értelemben vett szerző, mint „a szerző szellemi tevékenységéből fakadó egyéni, eredeti” műalkotás megalkotója és a fent idézett FOUCAULT-szöveg értelmében vett „társadalmi funkció” és között feszül, hiszen az előbbi meghatározás feltétele, hogy az „egyéni, eredeti jelleg” létezzen, továbbá definiálható legyen. 61 A kötet első kiadásán még semmilyen formában nem szerepel ESTERHÁZY Péter neve (CSOKONAI Lili, Tizenhét hattyúk, Magvető könyvkiadó, Budapest, é. n. [1987.]), sőt a copyright is CSOKONAI Lili nevén van.


177

SZABADI ZSUZSANNA

vannak referenciális szerzői, akik valóban megírtak egy mesét, amely létező szöveget Esterházy Péter átírt/lefordított (hasonlóan Karinthy Micimackó-fordításához, amely szintén jelentős változtatásokat tartalmaz, és rossz nyelvek szerint „jobban sikerült” az eredetinél). Ebből adódóan a Csokonai Lili esetében a referenciális autoritás nem sokszorozódik meg, „csupán” a fiktív szerző(k); míg az Esterházynál a referenciálisan létező/létezett személyek száma több a megszokott egyetlen (vagy társszerzőkként feltüntetett, egyértelműen meghatározható számú) szerzőnél, mely utóbbi helyzet jellemző az Esterházy-prózára, csak éppen fordítva. Általában Esterházy Péter neve az egyetlen, amely a borítón szerepel, itt pedig Esterházy Péter neve nem (sem) szerepel a borítón. Az Esterházy tehát mintegy tükrözi, visszájára fordítja az Esterházypróza szokványos játékát: visszaolvassa az Esterházy-próza olvasásmódját egy olyan szövegre, amely ugyan Esterházy-próza (is), ám látszólag nem az. Jelen esetben – az első szinten legalábbis, a helyzet később (természetesen) bonyolódni fog –, tehát nem Esterházy sajátítja ki (vagy át) más szerzők szövegeit, nem ő alkalmaz intertextusokat a saját művében, hanem az ő teljes közreműködése kölcsönződik egy mesekönyvbe, sajátítódik ki Enzensbergerék által, válik intertextussá (mindenképpen, hiszen mint fentebb láthatóvá vált, a fordítás is felfogható az intertextualitás egyik formájaként). Amely intertextus egy következő szinten maga is vendégszövegekből épül fel (többek közt a Leacock-idézet rögtön a szöveg első mondataiban 62 ). Ez az a pont (tehát a szöveg legelső mondata!), ahol a referenciális autoritás meghatározása legalábbis nagyon alapos filológiai búvárkodást igényel, ha egyáltalán lehet döntést hozni felőle. Az értelmezés terébe az intertextualitás csak azokon a pontokon tud termékenyen belelépni, ahol azt a befogadó maga (intertextusként) azonosítja, ami a szerző intenciójától függetlenül történik meg, így –elvileg– az is elképzelhető, hogy egy szövegbe több intertextus olvasódik bele, mint amennyit a szerző „beleírt”; az ezek alapján születő értelmezések ettől még nem vesztenek relevanciájukból – már csak a tételezett vendégszövegek intencionáltságának teljes ellenőrizhetetlensége miatt sem –, vagyis az intertextualitás mindig az olvasás terméke, így értelmezhető annak egyik metaforájaként. 63 Emellett „…az író sem tehet mást, mint hogy mindig egy korábbi sosem eredeti gesztust utánoz; egyetlen tehetsége az írások vegyítésében áll, abban, hogy az egyiket kijátssza a másikkal szemben, oly módon, hogy eközben egyikre se támaszkodjék”, 64 amiből következően az írás aktusa maga is, eredendően intertextualitás.

62

Lásd 40. jegyzet. „Az, hogy a jelöletlen [integratív] utalások felismerése a mindenkori olvasás függvénye, átfordítható egy dinamikusabb megfogalmazásba is: az intertextualitás – éppen ezért – az olvasás »terméke« (hiszen még az ismert utalásokat sem kell feltétlenül »észrevenni«, illetve az olvasás létrehozhat »egyszeri « motiváltságú, megismételhetetlen intertextuáis kapcsolatot is), vagyis az áthelyezhető az olvasás »retorikájába«, sőt – bizonyos értelemben – az is állítható, hogy az olvasás egyik metaforája az intertextualitás volna.” KULCSÁRSZABÓ Zoltán, Intertextualitás és a szöveg identitása, 6-7. 64 Roland BARTHES, A szerző halála, 53. 63

178



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

Esterházy, sokszor Az „Esterházy (Péter)” jelölősor tehát az általa identifikált szövegegyüttes esetében szerzői funkcióban jelenik meg, amely értelmezhető a Genette-i transztextualitás kategóriáiban meghatározott paratextualitás egyik eseteként: „E kapcsolatterület kétség kívül a mű pragmatikai dimenziójának, vagyis az olvasóra gyakorolt hatásának egyik kiváltságos helye”, 65 ezen felül a szövegekben, azok értelmezésében is rendkívül fontos szerepet játszik, hasonlóan az Esterházyhoz. A jelölősor részletesebb értelmezése a vizsgált szövegben választ adhat arra a kérdésre, hogy hogyan gondolható el az Esterházy Esterházy Péter életművének szerves részeként, illetve hogyan léphet dialógusba azzal, hogyan bővíthetik ki kölcsönösen az értelmezést. Az olvasó a könyvvel találkozva azonnal szembe kerül azzal a kérdéssel, hogy kire, mire és hogyan vonatkoznak a sokszorosan jelenlévő és részben azonosítatlan jelölők, Barthestal szólva „mi az ördög [Esterházy]? Köznév? Tulajdonnév? Dolog? Férfi? Nő?” 66 (Nyúl? – tehető itt hozzá). Barthes hermeneutikus kódnak nevezi azokat az elemeket, amelyek funkciója az, hogy feltegyenek egy kérdést, amelyre csak jóval később ad választ a szöveg. A Sarrasine esetében a novella egy későbbi pontján egyértelműen kiderül, hogy kiről van szó, 67 azonban az Esterházy szövege megválaszolatlanul, illetve folyamatos mozgásban hagyja az „Esterházy” jelölősor referenciáját és/vagy jelentését. A Sarrasine-nel vont párhuzam logikáján továbbhaladva, (amely név írásmódja alapján a francia nyelvben a nőiség konnotációját tartalmazza), a magyarban az „Esterházy” szó nemesi névre enged következtetni a régies (’sz’ hang „s”-sel jelölve) írásmód és a szóvégi „y” miatt (amely a „házy” jelzőben is megjelenik, belesűrítve egyetlen szóba a „nemesi” és a „házi” ellentétét vagy eldöntetlenségét, csakúgy, mint a Sarrasine, amely a nemek bizonytalansága által egyben jeleníti meg a férfi-női ellentétet), ezen felül maga a konkrét név a magyar olvasó számára történelmi evidenciaként, a magyar történelem szerves részeként idézi fel a családot. Az Esterházy család kitüntetett szerepét erősíti az is, hogy a név védett, nem lehet szabadon használni, ezáltal tehát garancia is arra, hogy akit így hívnak, mindenképpen nemesi származású. (Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben több lehetőséget vet fel saját nevének etimológiájára vagy jelentésére vonatkozóan, ezek közül kétség kívül az Esthajnalcsillag a legismertebb, 68 néhány oldallal később pedig már a perzsa sárkány [Ezder] szó a név lehetséges eredete. 69 ) A „házy nyúl” kifejezés is tartalmaz ilyen jelentésréteget, amelyben azonban csak írásban látható, kimondva nem érzékelhető a GENETTE, Transztextualitás, ford. BURJÁN Mónika, Helikon 1996. 1-2. szám, 84. BARTHES: S/Z, 30. 67 „A történet címébe (no. 1.) foglalt rejtélyre (»Ki Sarrasine?«) megkapjuk a választ.” BARTHES, S/Z 120. 68 Vö. ESTERHÁZY Péter, Harmonia Caelestis, Magvető, Budapest, é. n. 12. skk. például: „Családunk nevét az Esthajnalcsillagról nyerte.” 12. 69 Uo. 15. „Apám […] itt ad új etimológiát nevünknek. Eszerint perzsául a sárkányt Ezdernek mondják, tehát a család tulajdonképpen Sárkányházi…” (kiemelés az eredetiben). 65 66


179

SZABADI ZSUZSANNA

változtatás. Már itt megjegyezhető, hogy ez, a szójátékokhoz hasonlóan a szöveg megírtságára hívja fel a figyelmet, a nyelvre, írásra mint hangsúlyosan létező, nem pedig csak transzparens közvetítő dologra. 70 Az „Esterházy” jelölősor kérdése lineárisan haladva a szövegben egyre összetettebb kérdésekhez vezet. A harmadik bekezdésnek fontos szerepe van az értelmezés szempontjából: itt jelenik meg először E/1. megszólalás („Amint a pocsék időjárás dacára jeleztem, itt muszáj vagyok megállani, s közbeszólni” 71 ), amely már ezen a ponton elkülönül a korábban megszólaló elbeszélő hangtól, később pedig még nyilvánvalóbbá válik a distancia, ugyanakkor közeledés, összemosódás is megfigyelhető lesz; e két hang játéka és viszonya hozza létre a szöveg le nem zárható dinamikáját. Az E/1.-ben megszólaló hang fordítóként aposztrofálja magát („én itt csak csöndesen fordítgatni szeretnék a képek közt” 72 ), azonban a(z idézőjeles) „fordító” nem szokásos tevékenységét végzi szokásos átlátszóságában, hanem „kibeszél a műből”, 73 továbbá meg is nevezi saját magát: „Az világos, hogy nem a szépségemért lehetek itt, hanem azért, mert a könyv bizarr címe megegyezik az én édesapám cifra nevével.” 74 A „fordító” édesapját Esterházynak hívják tehát, amiből az következik, hogy őt magát is, bár a név (a jelölősor) a teljes szövegben sehol nem szerepel egyértelműen az E/1. hanggal vagy annak édesapjával azonosítva. 75 A korábbi „fordító” nevet kap tehát, méghozzá azonosat a könyv címével, és mint később 76 kiderül, főszereplőjével is. A fordító szövegbeli megnevezése rendkívül szokatlan gesztus, általa, mint a névadás, megnevezés által identitása teremtődik, kilép szokásos átlátszóságából, felhívja a figyelmet arra, hogy a két szöveg között történt közvetítés (fordítás), amely szükségképpen értelmezés, és lehetséges, hogy változtatás is, nem pedig „csupán” a nyelvek közötti átvitel. A „jó” fordítás ismérve az átlátszóság, a fordítottság ténye gyakran akkor kerül a figyelem középpontjába, ha a (fordított) szöveg „rossz”, vagyis érthetetlen, olvashatatlan. Ilyenkor felmerülhet a gyanú az olvasóban, hogy ezért a fordító a hibás, aki például nem értette meg az eredetit, ezért nem érthető a fordítás sem. Illetve a fordítói megjegyzések hívhatják fel a figyelmet a fordító létezésére, ám ezek is általában problémás helyzetekben jelennek meg, amikor valami nem vagy nehezen fordítható – például szójátékoknál. A nyelvek közötti közvetítettségre (vagy közvetíthetetlenségre) mutathat rá, hogy az egyik nyelven működő szójáték (amelyre az egész könyv 70 Vö. Jacques DERRIDA, La différance, ford. GYIMESI Tímea = Szöveg és interpretáció, BACSÓ Béla szerk., Cserépfalvi, é. n., 44. skk. „…a differencia tisztán grafikus: leírható, olvasható, mégsem hallható. Nem hallható, s mégis látjuk majd mennyiben lép be az értelem rendjébe. Néma jelként, hallgatag emlékműként jelenik meg, mi több, mint egy piramis.” 71 Esterházy, 5. 72

Uo.

Radnóti S.: I. m. 74 Esterházy, 5. 75 Vö. a Harmonia caelestis „itt édesapám neve következik” szerkezeteivel. 76 „Ezért mostantól hősünket egyszerűen Esterházynak nevezzük, A est(erházy) A.” Esterházy, 7. 73

180



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

gondolata épül 77 ), a másikon mindenképp magyarázatot igényel: „Osterhase (magyarul: húsvéti nyúl) – Esterházy (magyarul: ez már eleve magyarul van)”. 78 A paronomázia alakzata eltérő jelentésű, de hasonló hangzású szavakból létrehozott szójáték, 79 amelynek irodalmi szerepe általában sokkal kevésbé jelentős annál, hogy teljes könyvek alapgondolatául szolgáljon, itt azonban ez történt. Különösen szokatlan, hogy két különböző nyelv szavaiból jöjjön létre ilyen alakzat, hiszen a szójáték hagyományosan fordíthatatlannak tartott nyelvi forma, a nyelv sajátos működésének „terméke”, az értelem, a jelentés figyelmen kívül hagyásával. Itt pedig egy tulajdonnév és egy német szó kapcsolódásából létrejövő figura kap rendkívül fontos szerepet egy magyar nyelvű szövegben, lényegében ez adja a szöveg létrejöttének apropóját, amint ez ki is mondatik: „A teremtés, mint szóvicc, hergelhetnénk magunkat.” 80 Így a paronomázia egyszerre kétfelől irányítja a figyelmet nagyon hangsúlyosan a nyelviségre, a jelölőkre, „a jelek és a tárgyak kettéválására”. 81 Abból adódóan egyrészről, hogy nem a jelentések vezérelte emberi logika hozza létre, hanem a nyelv, vagy amint Gadamer hermeneutikai nézőpontból (tehát az értelmezés lehetősége – vagy lehetetlensége – felől) megfogalmazza, „a szójáték önállóvá növesztheti föl magát. Ennek következménye aztán, hogy a beszéd mint egész értelemintenciója hirtelen elveszti egyértelműségét. […] A szójátékok nem egyszerűen a szavak többrétegűségének és polivalenciájának játékai, amikből kialakul a költői szöveg – bennük sokkal inkább önálló értelemegységek vannak egymás ellen kijátszva.” 82 A paronomázia tehát nem áll a jelentés szolgálatában, lehetetlenné teszi a nyelv „eszközszerű” használatát. Ráadásul hatása visszafelé érvényesülhet, egy szó konnotációihoz hozzá tartozhatnak olyan jelentések is, amelyek csak a hangzás hasonlósága alapján kapcsolódnak össze, ám ez visszahat a szó használati értékére. Figyelemre méltó továbbá, hogy a szójátékok egyik tagja nagyon gyakran, mint itt is, tulajdonnév, (Kulcsár-Szabó Zoltán is két ilyen példát említ: „horrible Harry”, „I like Ike”), amelynek nincs a szó szoros értelemben vett jelentése, valamint ilyen használat esetében a referenciája is megkérdőjelezhető: „Nőket // emancipál // e Manci Pál // miatt” 83 nem azért hangzik jól (ha jól hangzik), mert tudjuk, kicsoda Manci vagy Pál. Szerzői vagy írói nevek esetében persze további értelmezési lehetőség forrása is lehet az ilyen alakzat, azonban itt már megkérdőjelezhető a definíciónak azon 77

„…ez az egész könyv, mondjuk ki, bátorság sem kell hozzá, egy lapos, rosszacska szójátékra épül.” Ester-

házy, 5. 78 Uo., 6. 79

Vagy KULCSÁR-SZABÓ Zoltán némileg eltérő kontextusban szereplő definíciója szerint: „felfogható a »hangra alapuló metaforaként«, amely maga olyan imitáció, azaz mimézis, amelyben a szó szerinti jelentés a figuratívat utánozza.” Irodalmiság és medialitás a költészetben = UŐ, Metapoétika, Kalligram, 2007., 32. 80 Esterházy, 5. 81 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Irodalmiság és medialitás a költészetben, 22. 82 Hans-Georg GADAMER, Szöveg és interpretáció, ford. HÉVIZI Ottó = Szöveg és interpretáció, 35. 83 KOSZTOLÁNYI Dezső, A nőemancipáció lélektana = UŐ Összes versei, Századvég, Budapest, 1993., 690.


181

SZABADI ZSUZSANNA

pontja, hogy a jelentések között nincs kapcsolat. „Tömörkény! / Van írásában némi vad / tömör kény! / s úgy zeng szava, mint az az ágyú, / melyet töm Örkény!” 84 például nem biztos, hogy élvezhető lenne (minden esetre kevésbé lenne élvezhető), annak ismerete nélkül, hogy mindkét név egy-egy magyar írót jelöl. A nevek funkcionálása a nyelvben mindenképpen eltérő a többi jelétől, így meglehetősen szokatlan a szöveg azon kijelentése is, hogy az Esterházy „magyarul van”, mivel pont a tulajdonneveknek nem jellemzője, hogy „valamilyen nyelven vannak”, legfeljebb a referenciaként szolgáló személy vagy család nemzeti hovatartozására utalnak (amennyiben utalnak, és nem félrevezetnek). Az minden esetre elmondható a paronomáziáról és a szójátékról általában, hogy nagyon ritka esetben kap különösebben jelentős szerepet, még ritkábban magasirodalmi vagy prózai alkotásban, Kosztolányi idézett sorai Rímjátékok, csacsi rímek, paródiák cím alatt szerepelnek kötete végén. Gadamer fent citált írásában is a szójáték irritáló hatásáról beszél, amelynek „funkciója egyenesen összeférhetetlen a költői szó sokat mondó többrétegűségével”. 85 Ezzel szemben az Esterházy, az egész mű megszületése egy szójátéknak köszönhető, ebből adódóan a szövegen belül is valószínűsíthetően kitüntetett szerep jut az ilyen alakzatoknak. Ezt támasztja a alá a 10. oldalon található alábbi szövegrész: „Szerencsére hozzálépett egy borjú nagy kutya, abból a masszív, férfias fajtából, melyet ki nem állhatok, melyet Esterházy ki nem állhatott” 86 (kiemelés tőlem). A részlet egyébként az eddig elbeszélő hangján szólal meg, a főhős-Esterházy történetét meséli, azonban ebbe beékelődik a fenti E/1 alakú tagmondat, amely leginkább a „fordító”-Esterházy és a főhős-Esterházy (részleges) azonosításaként értelmezhető. Olvasható mint a kettejük közötti ízlésbeli azonosság megállapítása, azonban valószínűbbnek tűnik a szöveget fordító/elmesélő hang „önkéntelen, véletlen figyelmetlensége”, amelyben egyszerre lép bele a „fordító”-Esterházy az elbeszélő szövegrészébe és azonosítja magát a főszereplőjével, aztán rögtön javítja is ezt a „tévedést”, hátha észrevétlen marad, elsiklik felette az olvasó. Ám ha nem siklik el felette, a tagmondat különös jelentőségre tesz szert, áthágja a narratív szintek közötti határokat, így (Genette fogalmával élve) metalepszisként értelmezhető. 87 Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a két tagmondat („ki nem állhatok” – „ki nem állhatott”) összecseng, hasonlóan az Esterházy – Osterhase párhoz, így paronomáziaként is olvasható, és tulajdonképpen egy lehetséges értelmezésben a viszonyok is azonosak: én (Esterházy): ő (Osterhase) = „ki nem állhatok”: „ki nem álhatott”. Ebben a jelölésben ráadásul párhuzamosan érvényesülhet a kettőspont

KOSZTOLÁNYI, Játék egy magyar író nevére = UŐ Összes versei, 678. GADAMER, Szöveg és interpretáció, 35. 86 Esterházy, 10. 87 „…a metalepszis kifejezést annak a különös oksági viszonynak a […] felforgatására tartjuk fenn, mely összeköti […] valamely reprezentáció létrehozóját és magát a reprezentációt.” Gérard GENETTE, Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig, ford. Z. VARGA Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2006., 11. 84 85

182



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

funkciója a nyelvészetben használatos viszonyjelölés és az irodalmi azonosítás kifejezésében, hiszen a két-két tag közötti viszony felfogható legalábbis részleges azonosságként is. A könyv 13. oldalán szerepel legközelebb kitüntetett helyzetben az „Esterházy” jelölősor, illetve kerül kapcsolatba a szerzők tulajdonnevével, és a köznév és tulajdonnév mint nyelvi 88 jelölők viszonya illetve átjárhatósága, funkcionálása kerül a középpontba: „Olybá tetszik, gondolta Esterházy, hogy ezek a berliniek nem tudnak rendesen németül, mióta írják az Esterházyt Osterhasénak? Én is csinálhatnék a dische vagy enzensberger szavakból új családnevet: die Scheenzensbergers, régi hanzavárosi patrícius család, évszázadok óta az egyik legkisebb család a környéken…” 89 A főhős-Esterházy tehát nem tesz különbséget a címet adó szójáték két eleme közt, azonosítja az Osterhase köznevet a saját tulajdonnevével, méghozzá a hangzás (ill. írásmód) alapján. Egy nyúl számára valószínűleg nem is létezhet a „húsvéti nyúl” fogalom, hiszen ezt csak valamilyen külső (emberi) nézőpontból történő besoroláson keresztül értelmezhető, (ahogy az elcsépelt antropológiai példa szerint a legtöbb törzsnév a saját [törzsi] nyelvben embert jelent, hiszen egy [ember]csoport nem különbözteti meg magát mindaddig, amíg nem találkozik egy másikkal, akivel szemben meg kellene határoznia magát). Így a főhős-Esterházy számára az ilyen megkülönböztetés értelmezhetetlen, azt csak az őt jelölő jelölősor egy eltorzított változataként képes felfogni. Ez tulajdonképpen ismét a szójáték funkcionálásának egy lehetősége, hiszen az nem csak értelmes szavakból, hanem referencialitással nem rendelkező, ebből a szempontból tehát értelmetlen, de „jól hangzó”, tisztán nyelvi megközelítésben tehát mégis valamilyen módon működő hangsorokból is létrejöhet, 90 ezáltal a nyelvre mint anyagra, létezőre, nem pedig áttetsző, észrevehetetlen közvetítőre irányítja a figyelmet. Ezt teszi a „fordító”-Esterházy is: a szerzők neveivel játszva, rámutatva, hogy nem csak az Esterházy jelölősor, hanem bármilyen nyelvi elem, minden tulajdonnév is áldozatul eshet a nyelv önmagára mutató játékának. A főhős-Esterházy félreértését (Osterhase = Esterházy) önkéntelenül viszi tovább a boltos a szöveg folytatásában, mondván: „Ön ezzel szemben, uram, eszményi húsvéti nyúl, született Osterhase.” 91 Ez a kijelentés a két szereplő számára teljesen

88 A tulajdonnév egyes álláspontok szerint nem a nyelv része, más, elsősorban dekonstruktőr szerzők vélekedése szerint pedig nincs is tulajdonnév. Vö. például ANGYALOSI Gergely, A név és az aláírás problematikája Jacques Derrida műveiben, Filológiai közlöny, 42. évf., 1996./2, 155-162.: „…a tulajdonnév egyfajta átmenetet látszik megvalósítani a nyelv és a világ között […] Bennington szélsőségesebben fogalmaz, mint maga Derrida, amikor úgy foglalja össze ennek a dilemmának a megoldását, hogy »nincs is tulajdonnév«…”, 157. 89 Esterházy, 13., kiemelés az eredetiben. 90 E példában az Osterhase olvasói szempontból természetesen nem értelmetlen, azonban léteznek olyan szójátékok, amelyek tartalmaznak önmagában semmiképpen nem értelmezhető elemeket, erre lehetnek példák az ikerszók (csigabiga, izeg-mozog). 91 Esterházy, 13.


183

SZABADI ZSUZSANNA

mást jelent, így mindkettőjük szemszögéből elfogadható. A fenti azonosítást két ellentétes irányból hajtják végre: a boltos szemében a főhős-Esterházy egy Osterhase, azaz egy húsvéti nyúl, míg a főhős-Esterházy szerint az „Osterhase” azonos az „Esterházy”-val, „csak” rosszul írva. Az egyikük tehát referenciális, míg a másik nyelvi szinten azonosítja a két jelölősort, ezzel két egymásnak tökéletesen ellentmondó végkövetkeztetéshez jutva 92 (hasonlóan az alanyi és állítmányi szerep eldönthetetlenségéből adódóan oda-vissza működő metaforák egyik vagy másik értelmezéséhez). A félreértés tisztázatlan marad, így az sem derül ki, hogy valójában egészen mást akarnának egymástól. (Ennek az erőviszonyokból adódóan a főhős-Esterházy látja kárát.) A folytatásban ismét egy (részleges) azonosítás olvasható a két Esterházy között: a „fordító”-Esterházy olyan jelzőt alkalmaz főhősére, amelyet valójában (meglehetősen szerénytelenül) saját magára gondol igaznak: „Esterházy megint egyszer túlságosan jóságosnak [kiemelés tőlem] bizonyult. (Önéletrajzi mozzanat, a jóhiszemű jobb lett volna.)” 93 Mint az már több korábbi metalepszisnél megfigyelhető volt, a használt szavak itt is összecsengenek: túlságosan – jóságosnak. Talán nem korai arra a következtetésre jutni tehát, hogy mivel, amint az fentebb láthatóvá vált, a könyv alapja egy szójáték (paronomázia), és a fordító kiválasztása is ennek következtében történt, 94 a szöveg felhasználja ezt az alakzatot arra, hogy kihangsúlyozzon vele bizonyos pontokon történő azonosításokat vagy határátlépéseket, így tulajdonképpen a szójáték köré szervezve az „Esterházy” jelölősor problémáját. Ezáltal sokkal szorosabbá válik az összefüggés a könyv ( a szöveg), a szójáték és a jelölősor között, hiszen körkörösen egymás által szerveződnek meg, egymásnak köszönhetik létezésüket. A 16. oldalon a nevekkel való játék folytatódik, a „fordító”-Esterházy sértődik meg a főhős-Esterházy helyett, és bosszút áll a nevében („Ha ti így, én is így!” 95 ), ezáltal elég bonyolult helyzetet teremtve a fikció különböző szintjei és a valóság (mint a szöveg előállításának egyszerre fiktív és valóságos – kézzelfogható végeredménnyel bíró – folyamata) viszonyát, teremtett és teremtő alakokat illetően: hiszen a könyvet (állítólag) a szerzők (Dische és Enzensberger) alkották meg, ez ad alapot a „fordító”Esterházynak a (bármilyen jellegű) közreműködésre, azonban, hogy bárki emlékezzék arra, amit a „kis Scheenzensbergerek” (vagyis Dische és Enzensberger) tesznek, alkotnak, ahhoz a „fordító”-Esterházyra van szükség, 96 a fordító nélkül tehát nem 92 Vö. Paul DE MAN, Szemiológia és retorika = UŐ, Az olvasás allegóriái, ford. FOGARASI György, Magvető, Budapest, é. n., 13-31. DE MAN itt a grammatikai és retorikai jelentés egymást kizáró esetét szemlélteti, amely párhuzamba állítható az itt tárgyalttal, például: „Egyazon grammatikai szerkezet két olyan jelentést hoz létre, melyek kölcsönösen kizárják egymást.” 20. 93 Esterházy, 15. 94 Lásd a hátsó borító ismertetőjét: „S mivel a mű eredeti címe: Esterhazy, ki más lehetne a német szöveg fordítója, mint Esterházy Péter?” 95 Esterházy, 16. 96 „Visszatérve mármost a kis Scheenzensberger családra, az efféle kis családok életében is adódnak fényes pillanatok (csak nincs, aki emlékezzék rá, de hát azért vagyok én itt).” Uo., 16.

184



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

létezne (illetve senki/ „az utókor” nem emlékezne rá, ami az irodalom szempontjából lényegében azonos: senki számára nem létezne) a mű, amelyet lefordít, amelynek léte nélkül ő nem lenne fordító. Ördögi kör, melyben alkotott és alkotói szerepek állandó mozgásban vannak, nem lehet időbeli linearitásban elképzelni ezt a helyzetet. „A teremtés mint szóvicc” 97 : ilyen „folyamat” csak nyelvileg létrehozható. „Húsvét előtti szombaton hatalmas tömeg gyűlt össze a kirakat előtt, az én édes kis közönségem, és Esterházy arra gondolt, fizetésemelést fog indítványozni.” 98 A mondat nagyon hasonló a korábbi metaleptikus határátlépésekhez, itt azonban nem javítja ki a „fordító”-Esterházy semmilyen formában a „tévedést”, és a szövegkörnyezetből kiemelve ez a kijelentés úgy is olvasható, mint ha az E/1-ben megszólaló hang magáról beszélne, mikor azt mondja, hogy fizetésemelést kér (mint fordító, a fordítás nagy sikerére való tekintettel). A következő bekezdésben pedig tovább folytatódik az azonosítás, „az embernek – mint nyúlnak – futásra kell a lába”, 99 ahol az „embernek” egy szélsőségesen általános (a nyulakat is magába foglaló) alanyként is értelmezhető, azonban ennél sokkal konkrétabban, a „fordító”-Esterházy saját magára vonatkozó kijelentéseként is, ez utóbbi esetben pedig úgy hangzik a mondat, mintha tapasztalatból beszélne. Néhány oldallal később tér vissza egyszerre a nevek problémája, és a „fordító”-Esterházy valamint a főhős-Esterházy egymásba olvadása: „E gyöngyéletre csupán az vetett árnyékot, hogy Franco Eszterháccsinak szólította. Olaszországból származott, és Olaszországban az Esterházy az Eszterháccsi. […] Na ja, gondolta Esterházy, az olaszok sem jobbak a Signora Deák vásznánál. (Attól tartok, gondolta még, elszaladt velem a ló, és bezárta a zárójelet. [kiemelés tőlem])” 100 A kiemelt mondatban egyszerre van jelen a narrációs síkok közti határátlépés és a „fordító”Esterházy összeolvadása a főhős-Esterházyval, az értelmezéstől függ, hogy a szereplő avatkozik-e bele az írás (a fordítás) műveletébe, reflektál annak folyamatára és „bezárja a zárójelet” a fordító helyett, vagy a „fordító”-Esterházy beszél saját magáról E/3.-ben. A határátlépéssel párhuzamosan a szöveg ismét felhívja a figyelmet önnön nyelviségére és írottságára: zárójelet bezárni kizárólag írásban lehet, a szólások pedig a szójátékokhoz hasonlóan csak adott nyelven (pontosabban adott kultúrkörben) léteznek, ezért szintén fordíthatatlanok. Itt pedig egy magyar szólás (amely ráadásul egy magyar tulajdonnév olaszra „fordított” változatát tartalmazza) látszólag egy német szöveg fordításában, olaszokkal kapcsolatban hangzik el. A narratív szintek közti határátlépés vagy határsértés metaforikus kifejezését szó szerint értelmezve az elbeszélés fikciójában zajló határátlépés-jelenet 101 nagy jelentőségre tehet szert: az olasz családnak nem, csak Esterházynak (jelöletlen marad, Uo., 5. Uo., 20. 99 Uo. 100 Esterházy, 25. 101 Uo., 26-27. 97 98


185

SZABADI ZSUZSANNA

hogy „melyik” Esterházynak) sikerül átjutnia a határon, illetve eljutnia arra a „senki földjére”, a határok közötti területre, amely egyik országhoz sem tartozik (tehát valamennyire mindkettőhöz?), és a történet végül itt teljesedik be. Ezt visszaolvasva az értelmezésre, „Esterházy” az a „senki földje”, meghatározhatatlan jelölő, amelyet (vagy akit) nem lehet minden kétséget kizáróan elhelyezni egyik vagy másik oldalon. A (magyar) nyelv etimológiája, a határ és meghatároz szavak közös eredete is alátámasztja ezt az értelmezést: „Esterházy” meghatározhatatlan, tehát határtalan, azaz maga is határátlépés, folyamatos mozgás. „»Mi az ördög« tehát Esterházy?” A kérdést Roland Barthes a Sarrasine kapcsán tette föl, 102 és A műtől a szöveg felé című írása, szó szerint értelmezve a „mi az ördög” szerkezetet (a szó szerinti értelmezésre a dolgozat tárgya jogosít fel, amennyiben számos ilyen metafora szó szerinti értelmezéséből születő szójátékot tartalmaz 103 ), választ is ad: „…mottója az ördög által megszállt ember szavai lehetnek: »Légió a nevem, mert sokan vagyunk.« (Márk 5,9)” 104 (kiemelés tőlem) Barthes itt a szöveg korlátozhatatlan, „megfékezhetetlen” (ld. a Szentírás szövegének korábbi jellemzését a megszállottról: „Senkinek sem sikerült megfékeznie” 105 ) szövetszerűségét nevezi ördöginek, szemben a monisztikus filozófia alapján álló művel, mely utóbbi szemében „a pluralitás maga a gonosz.” 106 Az „Esterházy” jelölősor (ami mint ilyen, szövegnek, vagy Barthes-i értelemben Szövegnek, nem pedig csupán „névnek” tekinthető), rokonítható a fent említett monisztikus műértelmezés gonoszával, mivel pluralitása vitathatatlan. „Ez nem azt jelenti, hogy több jelentése van, inkább azt, hogy megvalósítja a jelentés pluralitását, egy redukálhatatlan pluralitást: „Esterházy ott is termett, ahol nem vetették, vagyis inkább nem nagyok voltak ezek, hanem sokan.” 107 A Szöveg nem jelentések egymás mellett létezése, hanem átjárás, keresztülvágás; vagyis nem az értelmezés felel meg neki, legyen az bármilyen liberális, hanem a robbanás, a szétterjedés [disszemináció].” 108 Az „Esterházy” jelölősor, mint az Esterházy értelmezéséből kitűnik, legyen bár szerzői (vagyis szövegegyüttes identifikációjára szolgáló) értelemben használva, vagy jelenjen bár meg egy könyv címeként és/vagy főszereplőjeként, esetleg az „Osterhase” német szó „félreolvasásaként”, nem értelmezhető másképp, mint intertextuális alakzat, a szövegek közötti vagy a Szövegen belüli mozgás és határátlépés.

102

Lásd 66. jegyzet Vö. például Esterházy 7.: „Így természetesen a kutya sem szólította, nem beszélve a nyulakról”, 28.: „…Viszont isteni illat csapta meg az orrát. – Te jószagú Úristen! – kiáltott fel ennek megfelelően Esterházy.” 104 BARTHES, A műtől a szöveg felé, 71. 105 Márk 5,4, Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1992., 1145. 106 BARTHES, A műtől a szöveg felé, 71. 107 Esterházy, 5. 108 BARTHES, I. m. 70., kiemelések az eredetiben. 103

186



MESEKÖNYV

(?)

HELYE A

SZÖVEGEK

KÖZÖTT

Az „Esterházy” jelölősor intertextuális alakzatként értelmezése a teljes Esterházyszövegegyüttesre kiterjesztve megmutatja, hogy az intertextualitás vagy intermedialitás (amennyiben a képeket – és bármilyen más műalkotást – is beleérthetünk ebbe a folyamatba 109 ) dinamikája mint oda-vissza játék, adok-kapok mozgás 110 (vagy ilyen értelemben rezgés) képzelhető el. A (nagyon tágan értelmezett) „idézés”, vagyis szövegek közötti kapcsolatteremtés így nem csak „előre”, hanem (a filológiai kronológia tekintetében) „visszafelé” is kifejti hatását, tehát bármely mű intertextuális kapcsolataihoz tartozik minden olyan (szükségszerűen időben későbbi) mű is, amelyben ő maga megidéztetik, és a legalább két szöveg (vagy kép vagy más művészeti alkotás) együttes olvasása vagy értelmezése egyre mélyebbre vezet a szövegek (vagy a Szöveg) hálózatába. Ezáltal az „idéző” mű nem csak el- vagy kisajátítja a szöveget, amelyet idéz, hanem egyúttal oda is adja magát neki, vagyis a két szöveg között megteremtődő kapcsolatban semmilyen jellegű hierarchiát nem lehet feltételezni, a kapcsolat kölcsönösségen alapul, és a szöveghálót teszi sűrűbb szövésűvé. Esterházy Péter a fordítás által egyszerre sajátítja ki a német szöveget és adja oda magát ennek a szövegnek, ezáltal kapcsolatot teremtve köztük, ahogy a szöveg ezt korábban megtette a képekkel és más szövegekkel, ilyen módon bővítve vagy sűrítve az értelmezés terét és lehetőségeit. Az Esterházy egyszerre mutatja be és fordítja viszszájára Esterházy Péter szövegalkotó eljárásait, ezáltal képes termékeny párbeszédbe lépni a korpusz már kanonizált szövegeivel.

109

Vö. a képek és szövegek közti oda-vissza fordíthatóság, 22. jegyzet. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán a Tetten érhetetlen szavak utolsó (Narratíva, hazugság, kérdezés című) fejezetében bizonyítja, „[…] bármiféle adott szó csakis azáltal adatik át (vagy adódik), hogy […] a másik oldalról megint csak hitelt adnak neki, vagyis bizonyos értelemben […] adott szavát valójában kapta, hiszen nem adhatta volna, ha nem tulajdonítanak neki hitelességet” (Tetten érhetetlen szavak. Nyelv és történelem Paul de Mannál, Ráció, Budapest, 2007., 323.). A logika megfordítása segítségével az „idéző” szöveg szükségképpen nem csupán „kap”, elvesz, hanem ad, hitelt, érvényességet is ad cserébe. 110


187

Esterházy ott is termett, ahol nem vetették, vagyis inkább nem nagyok voltak ezek, hanem sokan 2

Recommend Documents