LAURELL K. HAMILTON , Merry kalandjai magukkal ragadják az olvasót, és nem eresztik.” St. Louis Post-Dispatch ,A szex, az erőszak és a mágia kiélezett ötvözete, ami egyszerre felkavaró és szórakoztató.” Library Journal „Hamilton könyvei erotikusak és démonian borzongatóak. Szexi, szókimondó és maróan ironikus stílusa magával ragadja az olvasót, és nem ereszti egyedi világából. Hamilton történetmesélése egyetlen szóval jellemezhető: hibátlan.” Jayne Ann Krentz „Soha nem olvastam nála termékenyebb képzeletű szerzőt.” Diana Gabaldon Sistereg... Emlékezetes karakterek és csípős humor teszi élvezetes, sikamlós élménnyé.” Publishers Weekly „A fantasztikus irodalom legrészletesebben, legötletesebben és nagy szeretettel megformált faerie társadalma; a Meredith Gentry-sorozat különlegessé érlelődött.” San Jose Mercury News „Hamilton könyvei kihagyhatatlanok.” The Denver Post
2
MISZTRÁL CSÓKJA
A szerző eddig megjelent regényei az Agavé kiadásában:
Laurell K. Hamilton:
Anita Blake-sorozat: Bűnös Vágyak A Nevető Holttest A Kárhozottak Cirkusza Telihold Kávézó Véres Csontok Gyilkos Tánc Égő Áldozatok Sápadt Hold Obszidián Pillangó Leláncolt Nárcisszusz Égkék Bűnök Lidérces Almok Haláltánc A Harlekin Fekete Vér Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Az alkony ölelése A holdfény csábítása Az éjfél simogatása 3
LAURELL K. HAMILTON
Laurell K. Hamilton
4
MISZTRÁL CSÓKJA
Laurell K. Hamilton: Mistral's Kiss Copyright © Laurell K. Hamilton, 2006 Hungarian translation © Hodász Eszter, 2010 A magyar fordítás az alábbi angol kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Mistral's Kiss Ballantine Books, New York, 2006 Fordította: Hodász Eszter
ISBN: 9 789639 868953 Agave Könyvek Felelős kiadó: Meznerics Gergely, Varga Bálint Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektúra: Boncz Éva Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Készült a Kaposvári Nyomda Kft-ben, Kaposváron, 2010-ben – 101022 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
10987654321 Műfaj: Fantasy
5
LAURELL K. HAMILTON
Jonathonnak A tökéletes kifejezéseket keresve elsiklok a tökéletes pillanatok mellett. Te emlékeztetsz arra, a boldogságra törekszem, nem a tökéletességre.
6
MISZTRÁL CSÓKJA
Köszönet Darla Cooknak és Sherry Ganey-nek, akik oly sok mindenben segítenek. Mary Schuermann-nek, a világ legjobb anyósának. A Műkedvelő Történészeknek: Deborah Milletello, Mark Sumner, Rett MacPherson, Marella Sands, Tom Drennan és Sharon Shinn. A jelenlegi tagokkal 2006-ban ünnepeltük tízéves fennállásunkat. Csapatunk huszonkét éve alakult, 2008-ban húszéves évfordulónkat ünnepeltük. Hihetetlen, nem? Partik, partik és partik. Jól van na, a saját szánk íze szerint. Semmi alkohol, drogoknak híre sem, csak összejövünk, beszélgetünk, és Debbie csodálatos süteményeit csipegetjük. Már vagy tíz éve ezt tesszük, barátok vagyunk, és segítünk egymásnak céljaink elérésében.
7
LAURELL K. HAMILTON
1. fejezet Meleg testekről és süteményről álmodtam. A szexet még értem, de aprósütemények... Miért süti? Miért nem torta vagy hús? Alvás közben a tudatalattim miért pont ezt választotta? Los Angeles-i lakásom apró konyhájában ettünk – már nem is itt lakom, csak álmomban látogattam meg. A többes szám engem, Meredith Hercegnőt – az egyetlen faerie királyi sarjat, aki amerikai földön született – és a tucatnyinál is több személyi testőrömet jelenti. Meztelen férfiak színes kavalkádja a konyhámban. Fekete bőr, akár a legsötétebb éjszaka, a fehérnél is fehérebb hó, az épp kinyílt halvány levél színe, az erdő talajára hullott, halálra ítélt levelek barnája mind ott kavargott körülöttem. A valóságban alig fértünk volna el hárman, de álmomban a mosogató, a tűzhely és a szekrények közti keskeny térben úgy sétáltak, mintha egy egész világ elfért volna ebben a kicsiny térben. Aprósüteményt ettünk, mert a szeretkezés után megéheztünk, talán valami kemény munka lehetett. A pasasok kecsesen, teljesen csupaszon sétáltak a konyhában. Néhányukat életemben nem láttam még ruha nélkül. Bőrük, akár a nyári napsütés színe, a kristály átlátszó fehérsége, oly árnyalatok, amelyekre szavakat sem találtam, mert a faerie földjén túl nem léteznek. Egy kellemes álomnak kellett volna lennie, de nem volt az. Tudtam, valami nem stimmel, bizonytalan érzés fogott el, mint néha az álom közben, amikor biztos vagy abban, az otthonos képek csalnak, illúzió minden, hogy elrejtse a közelgő gonoszt.
8
MISZTRÁL CSÓKJA A tányérnyi sütemény oly ártatlan, hétköznapi volt, mégis zavart. Megpróbáltam a figyelmemet a férfiakra terelni, testüket megérinteni, magamhoz húzni őket, de mintha ott sem lennék, kifordultak karomból, egymás után vették el az édességet, hogy megkóstolják. A sápadtan halványzöld bőrű, mélyzöld szemű Galen beleharapott egybe, és a tészta szélén valami lecsordult. Sűrű, sötét folyadék. A tömény, feketés lé csókolni való szájáról a fehér konyhapultra csöppent. Az az egy csepp széjjelfröccsent, elterült a felületen – vörös volt, vérvörös, frissen csillogó. A sütemények vért ontottak. Kiütöttem Galen kezéből. Felkaptam a tálcát, hogy a férfiak ne férhessenek hozzá. A tányér úszott a vérben, túlfolyt a szélén, beborította a kezemet. Leejtettem, darabokra tört, de a pasasok lehajoltak, mint akik akár a földről, törött üvegcserepek közül is megennék az édességet. – Ne! – üvöltöttem, hátrébb taszigálva őket. – De túl régóta nem jutottunk ennivaló közelébe – nézett fel rám fekete szemével Doyle. Az álmom hirtelen megváltozott – ami álmok esetében nem meglepő. Egy mező közepén álltam, melyet a távolban fák gyűrűje határolt. A fák mögött dombok magasodtak a holdfényes téli éjszaka halovány színébe. A talajt puha takaróként borította a hó. Bokáig süllyedtem benne. Lazán lebegő ruhát viseltem, oly fehéret, mint a hó. Csupasz karomat az éjszaka hideg levegője érte. Fáznom kellett volna. Egy álom, csak egy álom. Hirtelen észrevettem valamit a rét közepén. Egy állatot, kicsiny, fehér élőlényt, és arra gondoltam, hát ezért nem vettem eddig észre, mert fehérebb a hónál. A ruhámnál, a bőrömnél is halványabb, hogy már világítani látszott. Fejét felemelte, a levegőbe szagolt. Egy kismalac volt, de ormánya a megszokottnál nyújtottabb, lába hosszabb az általam valaha látott disznókénál. Bár a hófödte táj közepén állt, a szűz hóban patanyomokat nem láttam, elképzelni sem tudtam, miként kerülhetett oda. Mintha odavarázsolták volna. 9
LAURELL K. HAMILTON Csak egy pillanatra néztem a fák csoportjára, és amikor újra a malackára vetettem a tekintetemet, nagyobbnak láttam. Legalább egy ötven kilóval nehezebbnek tűnt, és bőven elérte volna a térdemet. Folyamatosan bámultam, miközben a malac egyre növekedett. Nem láttam, pontosan miként történt, ahogy egy virág szirombontását sem lehet megfigyelni, de egyre nagyobb lett. Már a derekamig ért, megnyúlt, vaskossá vált, és szőrt növesztett. Soha nem láttam még ennyire göndör szőrű disznót, mintha téli bundát viselt volna. Szőrméje simogatásra hívogatott. Felém fordította azt a furcsán megnyúlt pofáját, és megláttam a szájából kinyúló agyarakat, kicsiny szemfogakat. Mihelyt észrevettem, elefántcsonthoz hasonló fehérségük megcsillant a hó fényében, és megint elfogott az a bizonytalan érzés. – Muszáj innen elszabadulnom – gondoltam, és megfordultam, hogy kisétáljak a fák gyűrűjéből, amely hirtelen túl szabályosnak, megtervezettnek tűnt ahhoz, hogy elhiggyem, véletlenszerűen nőttek így. Egy asszony állt mögöttem oly közel, hogy a halott fák közül fújó szél által meglebegtetett köpönyege a ruhám szegélyét súrolta. Számat szólásra nyitottam, hogy kérdezzem: ki vagy, de ajkamat hang nem hagyta el. A nő felém nyújtotta kortól ráncos, májfoltos kezét, amely kicsiny, keskeny volt, de még mindig szép, békés erőtől duzzadó. Nem az ifjúságból megmaradt erőtől, hanem attól, amely a kor előrehaladtával érlelődik. Energia, amelyet tudással halmoz fel az ember, bölcsesség, amelyet áttöprengett hosszú téli éjszakák során érhetünk el. Mögöttem állt valaki, aki egy egész élet bölcsességét hordozta magában – nem, inkább több életét. A vénasszonyokra, boszorkányokra kígyót-békát kiáltanak, rondák és gyengék. Az Istennő szemében a banyák valósága nem ez, és nem is ezt láttam. Az asszony rám mosolygott, oly melegen, ami egy egész életen át kitart. Egy mosollyal ajándékozott meg, amelyben benne rejlett ezernyi tábortűz mellett átbeszélgetett éjszaka, kérdések és válaszok százai, végtelen életutak tudása összegyűjtve, megőrizve. Mindenre tudja a választ, már csak arra kellene emlékeznem, mit is kérdezzek. 10
MISZTRÁL CSÓKJA Megfogtam a kezét, bőre puha volt, akár egy kisbabáé. Ráncok szabdalták – a sima bőr nem mindig előnyös –, de az öregedésben van valami szépség, amiről a fiatalságnak fogalma sincs. Megérintettem az öregasszony kezét, és biztonságban éreztem magamat, tökéletes, teljes biztonságban, mintha e békességet soha semmi nem tudná megzavarni. Rám mosolygott, arcát köpönyege csuklyája homályba borította. Kezemből kezét kihúzta, próbáltam megkapaszkodni benne, de megrázta fejét, és megszólalt – bár ajka nem mozdult. – Dolgod van. – Nem értelek – vitatkoztam, és miközben az övé nem, az én leheletem gőzölgött a hideg éjszakában. – Adj nekik más étket! – Nem értem... – ráncoltam a homlokom. – Fordulj meg! – szólított fel, és bár ajka most már mozgott, lélegzete az éjszakát még mindig nem színezte. Mint aki beszél, de nem vesz levegőt, vagy oly hideg a lélegzete, akár a téli éj. Megpróbáltam felidézni, keze vajon hideg volt-e vagy meleg, de képtelen voltam rá. Csak a békességre és helyénvalóságára emlékeztem. – Fordulj meg! – ismételte, és ez alkalommal megtettem. Egy fehér bika állt a tisztás közepén – legalábbis első pillantásra annak tűnt. Marmagassága a fejem búbjáig érhetett. Tíz-húsz centi híján elérhette a háromméteres hosszúságot. Lehajtott feje mögött a válla széles, izmos púpnak tűnt. Felemelte pofáját, és egy ormányt pillantottam meg, amelyet meggörbült agyarak foglaltak keretbe. Nem egy bika volt, hanem egy óriási vaddisznó – az a valami, amely az imént még egy kismalac volt. Rám nézett, és elefántcsontfehéren csillogó agyarakkal néztem szembe. Hátrapillantottam, de tudtam, a nő már eltűnt. Egyedül voltam a téli éjszakában. Nos, nem annyira egymagamban, ahogy szerettem volna. Újra odanéztem, és az éktelen nagy vaddisznó még mindig ott állt, meredten bámulva engem. Talpam alatt a hó hidegebbé vált. Karom libabőrözött, de nem tudtam, vajon a hidegtől reszketek-e, avagy a félelemtől. 11
LAURELL K. HAMILTON Felismertem a vadkan fehér bundáját. Még mindig puhának tűnt, de a farka mereven elállt a testétől, és megnyúlt ormányát az égnek emelte. Ahogy a levegőt szimatolta, lehelete füstölt. Rossz jel. Azt jelentette, hogy valós – legalábbis eléggé igazi ahhoz, hogy megsebesítsen. Mozdulatlanná merevedtem. Nem hiszem, hogy moccantam volna, mégis hirtelen rám támadt. Felém rohant, a hó a patái alatt szertefröccsent. Mintha egy hatalmas gépet figyelnék, miközben próbál eltaposni. Túl nagy, hogy valódinak higgyem, túl óriási, hogy lehetséges legyen. Fegyverem nem volt. Megfordultam, futásnak eredtem. Hallottam mögöttem a vaddisznót. Patái a fagyos földet hasították. Oly hangot adott ki, mintha üvöltene. Nem bírtam megállni, és hátrapillantottam. Véletlenül rátapostam a ruhám aljára, és elestem. Forogtam a hóban, próbáltam talpra állni, de a ruhám rátekeredett a lábamra. Képtelen voltam kiszabadulni. Nem bírtam felállni. Nem tudtam elfutni. A vadkan már a nyakamban lihegett, lehelete párafelhőket fújt. Lábát hó borította, és fekete, fagyott földdarabok szabdalták fel a fehérséget. Ez az a véget nem érő pillanat, amikor a világ minden ideje a rendelkezésedre áll, hogy nézd, miként ér el a halál. Fehér vadkan, fehér hó, fehér agyarak ragyognak a holdfényben, amelyet csak a fekete föld csúfít el, akár a sebhelyek. A vaddisznó újra azt a borzalmas, üvöltő visítást hallatta. Fehér, tömött téli bundája oly puhának tűnt. Még akkor is így lesz, amikor felöklel és halálra tapos a hóban. Hátranyúltam, hátha a kezembe akad egy faág, bármi, aminek segítségével fel tudok állni. Valami súrolta a karomat, és megragadtam. Tenyerembe tüskék mélyedtek. A fák közötti teret tövises indák nőtték be. Ágaikba kapaszkodva talpra húztam magamat. A tüskék a kezembe fúródtak, karomat sebezték, de másba nem tudtam kapaszkodni. A vaddisznó oly közel volt, hogy éreztem a szagát, a tömény, savanyú bűzt a hideg levegőben. Nem a hóban fekve fogok meghalni.
12
MISZTRÁL CSÓKJA A tövisszúrások nyomán vér fakadt, vörösre pöttyözte a ruhámat, a havat apró kárminvörös cseppek színezték. Az indák úgy mozogtak a kezemben, mintha nem növényi létet élnének. A vaddisznó forró lehelete melegítette a hátamat, és a tüskés ágak kapuként nyíltak meg előttem. A világ megfordult körülöttem, és amikor újra láttam, hogy megbizonyosodhassam, hol vagyok, már a tüskefal túloldalán álltam. A fehér vadkan hirtelen, nagy sebességgel ütközött az indáknak, mint aki azt hiszi, képes áttörni köztük. Egy pillanatig úgy láttam, sikerülni is fog neki, de elért a tövisekig, amelyek lelassították. Megtorpant, és agyarával, ormányával maga körül vagdalkozni kezdett. Le fogja őket tépni, patái alatt széttapossa őket, de fehér bundáját már apró, véres karcolások borították. Áttörhet, de a tüskék őt is megsebzik. Almaimban, látomásaimban soha nem rendelkeztem olyanfajta mágiával, melyekkel ébrenlétem alatt ne bírtam volna. De most igen. A vér kezének mágiáját birtokoltam. Vérző kezemet a bestia felé nyújtottam. Vérezz! Gondoltam. Az összes kis karcolásból folyni kezdett a vér, de a vad még mindig próbált áttörni a tövisek között. Az indák kiszakadtak a földből. Még! Gondoltam. Kezemet ökölbe szorítottam, majd tágra nyitottam, és a horzsolások szétnyíltak. Tátongó vörös szájak százai a fehér bundán. Vér csorgott az állat oldalán, és a visítása már nem dühös volt vagy kihívó. A fájdalom üvöltése hallatszott. Az indák maguktól kezdtek köréje csavarodni. A vadkan térde megbicsaklott, az ágak a fagyos földre szorították. Már nem fehér vaddisznót láttam, hanem vöröset. Vértől vöröslőt. Kést tartottam a kezemben. Csillagként ragyogó fénylő, fehér pengével. Tudtam, mit kell tennem. Elindultam a vértől pettyezett fehér hóban. A vadkan rám nézett, és tisztában voltam azzal, ha megtehetné, még most is megpróbálna megölni. Késemet a torkába mártottam, és ahogy kihúztam a pengét, nyomában vér ömlött a hóra, a ruhámra, a bőrömre. Forró volt. A meleg és az élet kárminvörös szökőkútja.
13
LAURELL K. HAMILTON A vér a kövér, fekete földig olvasztotta a havat. A talajból egy apró malac bukkant elő, nem fehér volt, hanem homokszínű, aranycsíkokkal, akár egy őzborjú. A malacka sírt, de tudtam, választ nem fog kapni. Karomba emeltem, és úgy gömbölyödött össze, akár egy kiskutya. Oly meleg és élő volt... Mindkettőnket betakartam a csuklyás kabáttal, amelyet az álmom ezen szakaszában viseltem. A ruhám fekete volt, de nem a vértől, hanem egyszerűen fekete. A kismalac elfészkelődött a puha, meleg kelmében. Csizma volt rajtam, szőrmétől szegélyezve, lágy és meleg. A fehér kést még mindig a kezemben tartottam, de tiszta volt, mintha a vér leégett volna róla. Rózsaillatot éreztem. Hátrafordultam, és láttam, a fehér vaddisznó teste eltűnt. A tövises indákat zöld levelek és virágok borították. A virágok fehérek és rózsaszínek, a leghalványabb vöröstől a sötét lazacszínig. Némely rózsa oly sötét volt, hogy már lilába játszott. A levegőt a vadrózsa csodálatos illata töltötte be. Miközben néztem őket, a körben álló halott fák feléledtek, bimbóztak, leveleket hajtottak. Az olvadás a vadkan halálakor, a meleg vér kiömlésével kezdődött el. A malacka egyre nehezebb lett. Lenézve észleltem, kétszeresére nőtt. Leraktam az olvadó hóba, és miként a vadkan is egyre nagyobb lett, a malac is növekedésnek indult. Most sem láttam magát a változást, észrevétlenül ment végbe, akár egy virág kinyílta. Elindultam a hóban, és a gyorsan fejlődő malac kutyaként baktatott mellettem. Amerre léptünk, a hó elolvadt, és az élet visszatért a földbe. A disznó elveszítette süldőcsíkozását, feketévé vált, marja már a derekamig ért, de a növekedésben nem állt meg. Megérintettem a hátát, és szőrzete nem puha, hanem durva volt. Megsimogattam az oldalát, és nekem dörgölődzött. Amerre mentünk, a világ újra zöldbe borult. Egy apró domb tetejére értünk, ahol a talajon egy kőlap hevert, szürkén és hidegen a lassan eljövő virradatban. Kárminvörös sebhelyként mutatkozva az égbolton, megérkezett a hajnal. A nap vérben érkezik, és vérben nyugszik le. A disznónak agyarai nőttek, kicsi, görbült fogak, de most nem féltem. Kezemet nyalta, és orra puhább volt, mozgékonyabb, inkább egy vastagabb ujjra hasonlított, mintsem egy malac ormányára. 14
MISZTRÁL CSÓKJA Elégedett hangot hallatott, és elmosolyodtam. Majd megfordult, és egyenesen lerohant a dombról, farkincája zászlóként lobogott mögötte. Amerre patája földet ért, a talaj kifordult. Egy alak állt mellettem palástba burkolózva, de nem a szürke ruhás téli boszorkányistennő. Egy nálam magasabb férfi, széles vállal, oly fekete csuklyával a fején, mint a disznó színe, amely a messzeségben egyre kisebb lett. Két kezét felém nyújtotta; egy szarvat tartott. Egy hatalmas vadkan görbe agyarát. Fehér volt, friss, még véres, mintha az előbb vágta volna le a fehér vaddisznóról. Ahogy felé indultam, a szarv letisztult, csiszolttá vált, talán a használattól az évek során, mintha sokan megfogták volna. Már nem fehér színű, hanem a régiségét jelző borostyánbarna árnyalatot vett fel. Épp mielőtt a férfi kezéhez értem volna, vettem észre, hogy aranyba foglalták, serleget alakítottak ki belőle. Két tenyerembe fogtam a kezét, láttam, hogy oly sötét színű, akár a köpönyege, de tudtam, a férfi nem az én Doyle-om, a Sötét Szolgám. Ő maga az Isten. Felpillantottam a csuklyára, és egy pillanatra a vadkan pofáját láttam; majd rögtön egy emberi szájat, mely rám mosolygott. Arca, akár az Istennőé, árnyékban maradt – egy istenség képmását mindig titokzatosság övezi. Kezemet a kupa sima szarurészére fontam, a faragott aranyat a tenyeremben puhának éreztem. A férfi az ujjaimat a serlegre szorította. Eltűnődtem, ugyan hová tűnhetett a kés. – Ahová tartozik – felelte egy mély hang, amely bármely férfié lehetett volna, vagy akár senkié. A tőr hirtelen ott termett a kupában, hegyével lefelé, és megint fényes volt, mintha a szaru és arany serlegbe egy csillag hullott volna. – Igyál, és légy vidám – mondta, és tréfáján elkuncogta magát. A fényes kupát ajkamhoz emelte, és meleg kacagásának hangjától övezve eltűnt. Beleittam a folyadékba, amely a valaha általam ízlelt legédesebb mézsörnek bizonyult, sűrű és meleg volt; nyelvemen talán a nyár 15
LAURELL K. HAMILTON forrósága ömlött végig, simogatta torkomat, és ahogy lenyeltem, éppoly részegítőnek bizonyult, mint bármely más alkohol. A hatalom a legrészegítőbb ital.
16
MISZTRÁL CSÓKJA
2. fejezet Felébredtem, nem a saját ágyamban, és arcok vettek körül. Arcok, akár a legsötétebb éjszaka, legfehérebb hó, friss levelek halványzöldje, nyári napsütés aranyszíne, a letaposott levelek barnája, melyből a fekete föld származik. De oly bőrszínt nem láttam, amely magában hordozta volna a csillogó kristály színeit, mint a gyémánt, melyből testet faragnak. Pislogva néztem őket, és eltűnődtem – álmomra emlékezve –, hová tűntek a sütemények. – Meredith Hercegnő – hallottam Doyle hangját, mélyen, zengőn, akár messzi visszhang –, jól vagy? Felültem, a fekete selyem ágynemű hidegen simogatta a bőrömet. A királynő éjszakára kölcsönadta a hálószobáját. Igazi szőrme – oly puha, hogy akár élő is lehetett volna – borította csípőmet, amúgy mezítelen voltam. A takaró megmozdult, és Kitto nézett fel rám. Sápadt arcát a hatalmas kék szeme uralta, melyben szemfehérnek nyoma sem volt. Bőre színe a Seelie sidhéé, de a szeme, az a goblinoké. A legutolsó nagy goblin-sidhe háború gyermeke ő. Halovány, tökéletes teste alig éri el a 120 centiméteres magasságot; ő életemben az egyetlen nálam alacsonyabb férfi. Kisgyerekként kandikált elő a prémből, akár egy Bálint-napi képeslap kerubja. Már akkor több mint ezeréves volt, amikor a kereszténység mint szó beépült a köztudatba. A goblinokkal kötött szövetségem részeként került hozzám, amely azáltal is meg lett pecsételve, hogy Kittót az ágyamba engedtem. Keze megtalálta a karomat, vigaszt keresve kezdett el simogatni, ahogy mindig tesszük, ha idegesek vagyunk. Megijedt, mert szó nélkül, 17
LAURELL K. HAMILTON meredten bámultam. Hozzám simulva aludt, és az Isten és Istennő hatalma az álmomból valahogy átkeveredhetett a bőrére. Az ágy körül kört alkotó férfiak arcán is lehetett látni, ők is éreztek valamit. – Meredith Hercegnő, jól vagy? – kérdezte ismét Doyle. Testőreim kapitányára, a szeretőmre pillantottam. Arca oly fekete, akár a víziómban viselt köpönyeg, vagy a vaddisznó szőre, amely kifutott a hóba és ekképp magával hozta a tavaszt. Szememet be kellett csuknom, mély lélegzetet vennem, hogy végre megszabadulhassak az álom és látomás utolsó maradványaitól is. Próbáltam itt és most lenni. Két kezemet kiszabadítottam a takaró fogságából. A jobban a szaruból faragott kupát tartottam, melynek csontja a kortól sárgává vált, és aranyozásában oly vésett szimbólumok voltak, melyeket ma a faerie területén kívül már csak néhányan tudnak olvasni. Egy pillanatig rámeredtem, majd két kézzel a magasba emeltem. – Ó, Istenem – suttogta Rhys, de hangját furcsamód hangosnak éreztem. – Igen – jegyezte meg Doyle –, pontosan az. – Mit mondott, amikor neked adta a kupát? – tudakolta Abe. Ő az, akinek tökéletes tincsei halványszürke, sötétszürke, fehér és fekete színekben játszanak. Szeme az emberi szemnél egy árnyalattal szürkébb, de ettől nem válik nem evilágivá. Nem teljesen. Ha a mai modern fiatalok gót stílusú ruháiba öltöztetnék, akkor bármely éjszakai klubban menő lenne. Arckifejezése szokatlanul komoly volt. Amióta az eszemet tudom, ő az udvar alkoholistája, nevetségének tárgya. De arcában most egy más embert pillantottam meg; egy villanás, ki is lehetett egykoron. Valaki, aki először gondolkodott, és utána szólalt meg, valaki, akinek jobb dolga is volt, mint oly gyorsan és gyakran részegedjen le, amennyire csak lehetséges. – Mit mondott? – nyelt egy nagyot, újra feltéve a kérdését. – Igyál, és légy vidám – feleltem. – Hát, ez őrá vall – mosolyodott el Abe, szomorkásan. – Ki az az ő? – érdeklődtem. – A kupa egykor az enyém volt. Az én jelképem. 18
MISZTRÁL CSÓKJA Elkúsztam az ágy széléig, és feltérdeltem. – Abeloec – nyújtottam felé a serleget –, igyál, és légy vidám! – Hercegnő – rázta a fejét –, nem érdemlem meg az isteni kegyelmet. Nem érdemeltem ki senki jóindulatát. Hirtelen rájöttem – de nem vízió által –, egyszerűen csak tudtam, mi történt. – Nem azért űztek el a Seelie Udvartartásból, miként mindenki hiszi, mert elcsábítottál egy nőt, akit nem kellett volna. Kidobtak, mert elveszítetted a hatalmadat, és amikor az udvaroncokat már nem tudtad mulatsággal és itallal felvidámítani, Taranis kirúgott az aranyló udvarból. Egyik szemének pilláin könnycsepp remegett. Abeloec csak állt, egyenesen, büszkén, miként még soha nem láttam. Nem történt meg soha, hogy oly józan lett volna, mint most. Nyilvánvalóan azért ivott, hogy felejtsen, de mivel sidhe és halhatatlan, ez azt jelenti, hogy nincs az a mennyiségű drog vagy alkohol, amely számára tényleg felejtést hozhatna. A tudatát elhomályosíthatja, de a kábítószerek teljes bódulatát soha nem ismerheti meg. Végül bólintott, és a könnycsepp pillájáról lecsöppent, végiggördült az arcán. A kupa peremével sikerült felfognom. Az az egy, piciny cseppecske úgy száguldott le a serleg belsejébe, mintha a gravitáció nem is létezne. Nem tudhatom, a többiek látták-e, mi történik, de Abe és én azt néztük, miként igyekszik leérni a kupa aljára. A könny leérkezett az edényke aljának sötét kanyarulatába, és hirtelen folyadék kezdett feltörni, mintha a szarv sötét belsejében forrás fakadt volna. Sötét, aranyszínű folyadék töltötte fel a kupát a pereméig, és a szobát méz, bogyós gyümölcsök és alkohol nehéz illata öntötte el. Abe éppúgy fogta két kezébe tenyeremet a serleg fölött, miként én tettem álmomban az istenséggel. Felemeltem, és mikor Abeloec ajka a szaruhoz ért, megszólaltam. – Igyál, és légy vidám! Igyál, és légy az enyém! Még tétovázott, mielőtt inni kezdett volna, és szürke szeme villanásában eddig még soha nem látott intelligenciát pillantottam meg. 19
LAURELL K. HAMILTON Úgy kezdett el beszélni, hogy száját nem vette el a kupa széléről. Inni akart. Éreztem keze remegéséből, ahogy az enyémet fogta. – Egykor egy királyhoz tartoztam. Amikor már nem voltam képes udvari bolondként szolgálni őt, elűzött – mondta, és keze reszketése csillapodott, mintha szavai kezdenék megnyugtatni. – Egykor egy királynőhöz tartoztam. Gyűlölt engem, mindig is gyűlölt. Szavai, tettei által állandóan tudomásomra hozta, mennyire utál – mesélte, és keze melegét éreztem az enyémen. Szeme mély, sötétszürke volt, szénszürke, pupillája körül fekete árnyalatokkal. – Soha nem szolgáltam hercegnőt, és tőled tartok. Rettegek attól, mit fogsz velem tenni. Parancsodra mit fogok tenni másokkal. Félek megkóstolni ezen italt, és sorsomat a tiédhez kötni. – Abeloec, sorsodat enyémhez nem kötöm – ráztam a fejem, vigyázva, a szemkontaktust ne törjem meg –, és engem sem a tiédhez. Csak azt mondom, igyál a hatalomból, mely egykor neked adatott meg. Légy az, aki egykoron voltál. Ez nem az én ajándékom neked. Ez a kupa az Istenségé, a Hitvesé. Ő adta nekem, és kérte, hogy veled osszam meg. – Beszélt rólam? – Nem, nem kifejezetten rólad, de arra biztatott, hogy másokat is kínáljak meg vele. Az Istennő azt mondta, mindannyian kapjatok valami mást enni – ráncoltam elgondolkozva homlokom, bizonytalanul, miként is tudnám elmesélni, amit láttam vagy tettem. Egy látomás mindig világosabb, amikor a fejedben megy végbe, mint amikor beszélned kellene róla. Megpróbáltam szavakba önteni, amit a szívemben éreztem. – Az első korty a tiéd, de az utolsó nem. Igyál, és meglátjuk, mi történik. – Félek – súgta. – Abeloec, félhetsz, de kortyolj belőle! – Te nem gondolod, hogy kevesebbet érek, csak azért, mert félek. – Csak azok, akik soha nem éreztek rettegést, vethetik meg azokat, akik ismerik ezt az érzést. Az igazat megvallva, szerintem, aki még soha nem félt, az vagy hazudik, vagy egy csepp képzelőereje sincsen. 20
MISZTRÁL CSÓKJA Ettől elmosolyodott, majd elnevette magát, és kacagásában az Isten visszhangját véltem felismerni. Abeloec lényének ősi istenségi része évszázadokon keresztül megőrizte ezt a serleget. Régi hatalmának árnyéka figyelt és várt. Várakozott valakire, aki látomásában a tavaszba forduló télben megtalálja a dombot, az alkony és virradat mezsgyéjén, azon köztes térben, ahol a halandók és halhatatlanok találkozhatnak. Nevetése engem is mosolyra fakasztott, és a szobában mindenfelől halk kacaj hallatszott. Az a fajta, amely mindenkit magával ragad. Nevet, és te vele kacagsz. – A kezedben tartod a kupát – jegyezte meg Rhys –, és nevetésed hallva én is megvidámodom. Évszázadok óta nem voltál ily szórakoztató – fordult felénk fiúsan jóképű arcával, megmutatva a sebeket, amelyek egyik háromszínű kék szemének helyét borították. – Igyál, és lássuk, mi maradt abból, akinek hitted magad, vagy ne igyál, és légy továbbra is egy árny, egy vicc. – Egy rossz vicc – kontrázott Abeloec. Rhys bólintott, és hozzánk lépett. Fehér fürtjei derekáig érnek, oly testet ölelnek, mely a testőreim közül a legizmosabb. Köztük ő a legalacsonyabb – hallatlan –, egy tiszta vérű sidhe, aki csupán 160 centiméter magas. – Mit veszíthetnél? – Megint törekednem kellene. Vége lenne a nemtörődömségnek – felelte Abe. Úgy nézte Rhyst, annyira koncentrált rá – akár rám az imént –, mintha számára válaszunk magát a világot jelentené. – Ha nem szeretnél mást, mint a következő pohár fenekére nézni, és újabb adag fehér port felszippantani, hát csak tessék. De akkor lépj arrább, és hagyd, hogy valaki más igyon a serlegből – folytatta Rhys. – Az enyém – ellenkezett Abeloec, és arcán fájdalom futott át. – A lényem egy része volt. – Abe, az Isten nem említett téged név szerint – emlékeztette Rhys. – Azt mondta Merrynek, hogy osztozzon rajta, de azt nem, kivel. – De az enyém. – Csak akkor, ha elfogadod – felelte Rhys halkan, tisztán érthetően, és gyengéden is, mintha jobban értené nálam, mitől is tart Abe. 21
LAURELL K. HAMILTON – Az enyém – ismételte Abe. – Akkor igyál – noszogatta Rhys –, igyál, és légy vidám! – Igyál, és légy átkozott! – replikázott Abe. – Nem, Abe – érintette meg a karját Rhys –, mondd ki, és tégy meg mindent azért, hogy elhiggyed! Igyál, és légy vidám! Többeket láttam már, ahogy visszakapják hatalmukat. Még a viselkedésed is befolyásolja vagy befolyásolhatja. Abeloec kezdte volna elereszteni a kupát, de leszálltam az ágyról, és megálltam előtte. – Mindent magaddal fogsz hozni, amit ez alatt a hosszú, szomorú idő alatt megtanultál, és még mindig önmagad maradsz. Az, aki voltál, csupán öregebb, bölcsebb. Nem kell megbánnod semmit, ha nagy árat fizetsz a bölcsességedért. – Azt parancsolod, igyak – meredt le rám tökéletes, sötétszürke szemével. – Nem – ráztam a fejem. – Ez a te döntésed. – Nem utasítasz? Megint csak a fejemet ráztam. – A hercegnőnek a szabad akaratról alkotott nézetei meglehetősen amerikaiak – jegyezte meg Rhys. – Ezt bóknak veszem – mondtam. – De... – kezdte Abe lassan. – Igen – vetette közbe Rhys –, ez azt jelenti, hogy csak rajtad múlik. A te döntésed. A te sorsod. Minden a te kezedben van. Ahogy mondják, a kötél elég hosszú, hogy felakaszd rá magad. – Vagy megmentsd magadat – szólt közbe Doyle, és a másik oldalon közelebb lépett; egy magas, sötét árny Rhys fehérsége mellett. Abeloeckel együtt álltam, egyik oldalunkon a fehér, másikon a fekete alak. Rhys egykor Cromm Cruach volt, a halál és élet istene. Doyle a királynő legfőbb orgyilkosa, és valamikor Nodons, a gyógyítás istene. Köztük álltunk, és ahogy felnéztem Abeloecre, a szemében megmozdult valami, annak a személynek az árnyéka, melyet a dombon, a csuklya mélyén megpillantottam.
22
MISZTRÁL CSÓKJA Abeloec felemelte a kupát, és vele együtt két kezemet is. Együtt emeltük meg a serleget, és ő lehajtotta a fejét. Ajka csak egy sóhajtásnyira tétovázott a sima szaru peremén, majd inni kezdett. Egyre tovább billentette, majd térdre esett, de tenyerem még mindig a kupán tartotta, amíg teljesen ki nem itta. Egyetlen, hosszú korttyal ürítette ki. Még mindig a térdén, elengedte a serleget, és fejét csukott szemmel hátravetette. Teste ívbe hajolt, amíg – behajlított lábbal – saját, csíkokkal tarkított hajára nem hanyatlott. Egy másodpercig oly mozdulatlanul feküdt, hogy megijedtem. Vártam, hogy mellkasa megmozdul, akartam, hogy lélegezzen, de semmi nem történt. Úgy feküdt, mint aki alszik, kivéve, hogy a lába különös szögben állt. Így senki nem alszik. Arca kisimult, és ráébredtem, Abe egyike azon ritka shidéknek, akiknek állandósult aggódó ráncai vannak, apró ráncok a szemük, szájuk körül. Álmában eltűnnek, már ha ez álomnak nevezhető. Kezemben még mindig a kupával, térdre estem mellette. Fölé hajoltam, megérintettem az arcát. Meg sem moccant. – Abeloec – súgtam, arcát tenyerembe fogva. Szeme tágra nyílt. Megijesztett. Felszisszentem. Arcán nyugvó csuklómat megragadta, másik kezét a derekam köré fonta. Karjában velem, egyetlen, erőteljes mozdulattal ült fel, vagy inkább térdelt. Nevetett, és ez nem csupán a látomásomban hallott kacagás visszhangja volt. A nevetés betöltötte a szobát, és a többi férfi vele tartott. A szoba csengett az örömteli, férfias hahotától. Együtt nevettem vele, velük. Lehetetlen volt nem így tennem, a tiszta öröm az arcán oly közel volt hozzám. Felém hajolt, és a szánkat elválasztó pár centiméter hirtelen megszűnt. Tudtam, meg fog csókolni, és akartam. Ezt a kacagást szerettem volna magamban érezni. Szája az enyémre tapadt. A férfiakból hangos, nyers röhögés tört elő. Nyelvével finoman végigsimított az alsó ajkamon, és megnyíltam neki. Behatolt a számba, és hirtelen nem éreztem mást, mint mézet és gyümölcsöt és mézsört. Nem csak a jelképe volt. Ő maga volt a kupa, vagy amit tartalmazott. Nyelve oly mélyen kutakodott bennem, hogy 23
LAURELL K. HAMILTON számat tágra kellett nyitnom, hogy ne kezdjek el fuldokolni. És olyan volt, mintha a sűrű, aranyszínű mézsört innám. Ő a részegséget hozó pohár. A padlón találtam magamat, Abeloec rajtam feküdt, de túl magas volt ahhoz, hogy a csókolózás mellett meztelen testemhez még más testrészeit is hozzá tudja dörgölni. Alattunk a kövezetet egy szőrmetakaró fedte. Csiklandozott. Minden egyes mozdulatát, az általa keltett érzéseket felfokozta, mintha segített volna simogatni. Bőrünk világítani kezdett, akárha a holdat nyeltük volna le legérettebb teltségében, és fénye a bőrünkön áttörve ragyogott. Abeloec hajának fehér csíkjai halvány, foszforeszkáló kék árnyalatban játszottak. Szénszürke szeme érdekes módon megmaradt sötétnek. Tudtam, az én szemem világít, a három szín minden egyes karikája, a fűnek zöldje, a halványzöld jáde és az olvasztott arany, íriszem minden egyes karikája ragyogott. Hajam látószögemben vöröses árnyakat vetett: amikor ragyogok, úgy csillog, mintha a fürtjeim tűzbe dobott gránátokat rejtenének. Az ő szeme akár egy mély, sötét barlang, ahová fény nem juthat el. Hirtelen ráébredtem, már egy ideje nem csókolózunk. Egymást néztük. Felemelkedtem, megöleltem. Elfelejtettem, hogy egyik kezemben még mindig ott tartom a kupát, ami véletlenül hozzáért a hátához. A gerince ívbe hajolt, és valami folyadék ömlött a bőrére; és bár a serleg az imént még üres volt, hirtelen újra megtelt. Sűrű, hideg folyadék csorgott végig a testén, testemen, átitatva minket azzal az aranyszínű folyammal. Bőrén halványkék fények táncoltak. Nem tudtam volna megmondani, a bőre alatt-e, a teste mélyén, vagy ragyogó torzójának a felületén villognak. Megcsókolt. Mélyen, hosszan, és ez alkalommal nem mézsör izét éreztem. Húst, ajkat, szájat, nyelvet ízleltem, és alsó ajkamon fogak karcolását. De a mézsör még mindig csorgott a testünkre, szétfolyt, aranyszínű tócsát alkotott. Lassan a szőrmét is átitatta alattunk. Testemen szájával, kezével vándorútra indult, majd mellemnél megtorpant. Tenyerébe fogta, mellbimbómat gyengéden elkezdte az 24
MISZTRÁL CSÓKJA ujjával izgatni, majd nyelvével, amíg fel nem kiáltottam, testem nedvessé nem vált, de nem az egyre terjedő mézsör áradatától. Figyeltem, ahogy karján a halványkék vonalak alakot öltenek, virágokat, indákat, amelyek a kezén egyre lejjebb kúsztak, majd átterjedtek rám is. Mintha valaki tollpihét húzott volna végig a testemen. Valaki felkiáltott, de nem én voltam, és nem is Abeloec. Brii esett négykézlábra, hosszú, szőke haja elterült a mézsör tengerében. Abeloec még hevesebben szívta a mellbimbómat, kénytelen voltam figyelmemet feléje fordítani. A szeme még mindig nem ragyogott, de élénkséget láttam benne, amely egyfajta mágia, hatalom. A hatalom, mellyel minden férfi bír, amikor rád nehezedik, és gyakorlott kézzel, szájjal becézget. Abeloec szája lejjebb csúszott, a köldökömből itta az ott felgyülemlett mézsört. Nyelve az érzékeny bőrt nyalta, pont a két combom közötti szőr fölött. Oly hosszú, biztos mozdulatokkal nyalogatta azt az annyira ártatlan bőrt, hogy eltűnődtem, vajon milyen lenne, ha lejjebb is ezt tenné, a nem ily szűzies tájékokon is. Egy férfi elfojtott kiáltása késztetett arra, hogy tekintetemet elszakítsam Abeloec sötét szemétől. Ismertem a hangot. Galen esett térdre. Bőre annyira halványzöld, hogy fehérnek látszik, de most zöld csíkok tarkították, ragyogva, tekeregve a bőre alatt. Indákat, virágokat, képeket formált. Mások is kiáltozni kezdtek, így kénytelen voltam a szobában körülnézni. A tizenöt testőröm közül a legtöbben térdre estek, vagy még rosszabb helyzetben voltak. Néhányan a földön elnyúlva a hasukon vonaglottak, mintha a szerteszét folyó aranyszínű folyadék ejtette volna őket csapdába – akár a cseppfolyós borostyán a bogarakat, örökké tartó fogságba esésük pillanatában, miközben sorsuk ellen küzdöttek. Testüket kék vagy zöld, esetleg vörös vonalak borították. Futólag állatokat, indákat pillantottam meg, képeket a bőrükön, mintha folyamatosan növekvő tetoválások keltek volna életre. Doyle és Rhys az egyre növekvő áradatban ácsorogtak, úgy látszott, őket nem vonta hatása alá. De Doyle a kezét, karját bámulta, a 25
LAURELL K. HAMILTON vonalakat, melyek a két erős karját borították; kárminvörös indák az éjfekete bőrön. Rhys testét a leghalványabb kék színezte, de nem a vonalakat nézte, hanem engem és Abeloecöt. Fagy is az áramló folyadékban állt, de ő is, akár Doyle, a bőrét elborító indákat figyelte. Nicca büszkén kiegyenesedett, barna hajával, két szárnya sugárzó zuhatagával – akár egy faerie hajó vitorláival –, de az ő bőrét nem borította semmi. Őt nem érintette. Barinthus volt az – a legmagasabb a sidhék közül –, aki az ajtóhoz lépett. Hozzásimult, elkerülte a kiömlött mézsört, amely úgy terjedt szét a szőnyegen, akár egy akarattal bíró élőlény. Úgy szorongatta a kilincset, mintha képtelen lenne kinyitni. Talán nem is menekülhetünk, amíg a mágia úgy nem dönt, hogy elvégezte, amit akart. Egy halk hangra lettem figyelmes, amely az ágy felől érkezett, és észrevettem Kittót, aki még mindig ott kuporgott, biztonságban a mézsörtenger elől. Szeme tágra nyílt, mint aki mindennek ellenére halálra van rémülve. Ő nagyon sok mindentől fél. Abeloec arcával végigsimított a combomon. A figyelmem újfent rá irányult. Újra abba a sötét, majdnem emberi pillantásba temetkeztem. Bőrének ragyogása, de az enyém is, kezdett elhalványodni. Ráébredtem, szünetet tartott azért, hogy körbe tudjak pillantani a szobában. Most két kezét combom alá csúsztatta, fölém hajolt, majd lejjebb, tétovázva, mintha szándékaiban csak egy ártatlan csók szerepelne. De amit a szájával tett, az egyáltalán nem volt szemérmes. Nyelvével határozottan, erőteljesen belém hatolt, amitől fejem hátrabicsaklott, és gerincem ívbe hajolt. Fejjel lefelé láttam, ahogy kinyílik az ajtó, és Barinthus meglepett arckifejezését, ahogy Misztrálra, a királynő testőreinek új kapitányára néz. Misztrál haja olyan szürke, mint az esőfelhők. Egykor a viharok ura volt, az égbolt istene. Most, ahogy beljebb ért a szobában, megcsúszott a mézsörben, és elesett. Hirtelen, mintha a világ egyet pislogott volna. Egyik pillanatban az ajtó mellett a földre készült hanyatlani; a következő pillanatban már felettem volt, rám esett. Karját
26
MISZTRÁL CSÓKJA kinyújtotta, hogy ne üsse meg magát, és én is felnyúltam, hogy ne pont rám essen. Kezével sikerült a földön megtámaszkodnia, de közben hozzáértem a mellkasához. Fél kézen támaszkodva, térdeltében remegni kezdett fölöttem, mintha érintésemre a szíve ki-kihagyott volna. Puha bőr mellvédjét érte a tenyerem, ami előlem biztonságot adott neki, de arckifejezése megrettent volt, szeme tágra nyílt. Már elég közel volt hozzám ahhoz, hogy lássam, szeme zöldben úszik, akár az ég a vihar kitörése előtt, amely útjában mindent elsodor. Szeme csak akkor veszi fel ezt a színt, ha valami miatt nagyon aggódik, vagy rendkívül dühös. Réges-régen szeme színének változásával az ég is együtt változott. Bőröm dalolni kezdett, ragyogott, akár egy fehéren izzó csillag. Abeloec velem világított. Először vettem észre a bőrömön a csíkokat, és a ragyogástól neonkék színű tekergőző fénycsíkok elárasztottak minket. Néztem, ahogy egy tüskés inda a kezemen kúszik lefelé, kéken, élettel telve, majd átterjed Misztrál halvány színű bőrére. Misztrál teste görcsbe rándult fölöttem, mintha a fénycsíkok felém rántanák; akárha kötelek lennének, melyek felém húzzák – lefelé, lefelé. Szemében még mindig tiltakozás villogott, teste minden porcikája, izma sorsa ellen küzdött. Csak amikor már majdnem rajtam és Abeloecön feküdt, akkor változott meg a szeme. Láttam, ahogy az az ijesztő viharzöld szín lassan eltűnik, helyét oly kék vette át, akár a tiszta nyári égbolt. Soha nem hittem volna, hogy a szeme ennyire kék is lehet. Arcbőrén a kék csíkok villám alakját vették fel, majd oly közel ért hozzám, hogy vonásai elmosódtak. Szája az enyémre tapadt, és életemben másodszor megcsókoltam Misztrált. Úgy csókolt, mintha a számból kapná meg az éltető levegőt, mintha belehalna, ha ajkamat nem érinthetné. Keze a testemen siklott végig, és ahogy elérte a mellemet, torkából mély mordulás tört elő, a vágyé – majdhogynem fájdalomé. Abeloec pont ezt a pillanatot választotta, hogy emlékeztessen, nem Misztrál az egyetlen, akinek szája a testemet éri. Nyelvével, ajkával, sőt gyengéden még a fogával is kényeztetett a lábam között, gyönyörtelt 27
LAURELL K. HAMILTON nyögdécselésemet Misztrál szája fojtotta el. S ő felelt rá azzal a jellegzetes hanggal, mely egyszerre kiéhezett és fájdalommal teli, mint amikor annyira kíván valamit, hogy már fáj. Mellemet egyre szorosabban markolta. Oly erővel, ami már kellemetlen, de ami könnyen átalakulhat gyönyörré. Ajkuk alatt vonaglottam, Misztrál szájában elveszve, Abeloechoz csípőmet dörgölve. És ebben a pillanatban a világ a feje tetejére állt. Először azt hittem, a kéj okozza, és csak a fejemben történik, de ráébredtem, már nem a mézsörrel átitatott szőrmeszőnyegen fekszem, hanem száraz gallyakon, melyek csupasz bőrömet böködték, szurkálták. A megváltozott környezet elegendő hatással volt ránk, hogy elvonja figyelmünket a kezekről, szájakról. Egy sötét helyen voltunk, egyetlen fényforrás a testünk, bár fényesebb ragyogású, mint amire hármasunk együttesen képes lett volna. Fel kellett emelnem a fejem, elszakadni az engem érintő férfiaktól, körülnézni, mi történhetett. Fagy, Rhys és Galen mind halvány árnyaknak tűntek. Doyle majdnem láthatatlan volt, helyét csak hatalmának körvonalai jelezték. A sötétben mások is ragyogtak, majdnem az összes növényi istenség, és világító szárnyával Nicca is ott állt. Tekintetemmel Barinthust és Kittót kerestem, de nem találtam. Mintha a mágia a pasasaim közül találomra válogatott volna. Világító testünk fényénél elhervadt növényeket vettem észre. Elszáradt dolgokat. A halott kertekben voltunk – azokban az egykoron mágikus föld alatti mezőkön, amelyek a legenda szerint saját nappal, holddal, esővel és időjárással bírtak. Én már egyiket sem ismerhettem. A sidhe hatalma már jóval születésem előtt elhalványodott. A kertek ma már egyszerűen élettelenek, és felettünk az ég csupasz, üres szikla. – Miként? – hallottam valakit kérdezni. Majd a színes vonalak sziporkázva életre keltek: kárminvörös, neonkék, smaragdzöld a sötétségben. A homályból kiáltások törtek fel, és Abeloec újfent eltűnt a lábam között. Misztrál ajka is lecsapott rám, keze a testemen kutatott. Édes csapda, de akkor is egy csapda, amelyet oly valaki vetett, aki nem törődik azzal, mi mit szeretnénk. A faerie mágiája kerített minket hatalmába, és addig nem szabadulhatunk, amíg ki nem elégül. 28
MISZTRÁL CSÓKJA Próbáltam megrémülni, de képtelen voltam rá. Semmi más nem létezett, csak Abeloec és Misztrál teste rajtam, és alattam a halott anyaföld.
29
LAURELL K. HAMILTON
3. fejezet Abeloec nyelve ráérősen, biztosan siklott végig a nyílásom szélén, legfelül megállva egy extra simogatásra, majd újra lefelé indult. Misztrál keze éppúgy kényeztette a mellemet, ahogy csókolt, mintha tenyere nem bírna betelni testemmel, mint akinek egyetlen vágya, hogy bőrömet érezhesse. Mellbimbómat két ujja között morzsolta, és végre elszakadt a számtól, hogy két keze a mellemen csatlakozhasson. Szájába vette, amennyire csak tudta, mintha fel akarna falni. Erősen, egyre erősebben szívta, amíg a foga a húsomba nem mélyedt. Abeloec elhelyezkedett ahhoz a bizonyos édes ponthoz a nyílásom fölött, és elkezdett körözni felette, körülötte. Misztrál lassan zárta össze fogsorát, mintha arra várna, hogy szóljak, elég, ám nekem eszem ágában sem volt. A kombináció – Abeloec szájának gyengéd, biztos simogatása a lábam között és Misztrál szájának megállíthatatlan összezárulása a mellemen, egyre szorosabban és szorosabban – egyszerűen tökéletes volt. Bőrömön könnyű szellő játszadozott. Egy leheletnyi fuvallat Misztrál haját bőrömhöz simította, hosszú copfjából egyre több tincset szabadított ki. Fogai kérlelhetetlen nyomása egyre erősödött. Megpróbálta szájával a mellemet összezúzni, és én rettenetesen élveztem. Abeloec egyre gyorsabban és gyorsabban nyalta azt a bizonyos édes pontot. A szél feltámadt, testünkön halott falevelek söpörtek végig. Misztrál fogsora a mellemen már majdnem összeért, és most már fájt. Számat már nyitottam, hogy szóljak, most álljon le, de abban a 30
MISZTRÁL CSÓKJA pillanatban Abeloec egy utolsót nyalt, és végem volt. Üvöltve élveztem el, karom önkéntelenül szétvetettem, keresve, mibe kapaszkodhatnék, és Abeloec nyelve-szája orgazmusomat egyre fokozta. A kezem rátalált Misztrálra. Csupasz karjába vájtam körmeimet, és csak akkor kapta el a csuklómat, amikor már a combját karmoltam. Kénytelen-kelletlen engedte el a mellemet szája rabságából. Két karomat leszorította a száraz anyaföldre, miközben kiabáltam, és megpróbáltam foggal-körömmel, valahogy elérni. Fölém kerekedett, de nem ért hozzám, csak a kezemet szögezte a földre. Rám meredt, szemében fény cikázott. Az utolsó dolog, amit észleltem, mielőtt Abeloec szájától – küzdve a gyönyör ellen – fejemet ide-oda vetettem, az volt, hogy szemében villámok cikáztak, oly fényesen, hogy bőröm ragyogására árnyakat vetettek. Abeloec két keze combom húsába mélyedt, próbáltam szabadulni, de mozdulatlanul tartott. Oly jó volt, annyira élveztem, hogy úgy éreztem, megőrülök, ha nem hagyja abba. Akartam, hogy abbahagyja, ugyanakkor azt kívántam, soha ne legyen vége. A szél feltámadt. Száraz, elfásodott gallyak csikorogtak a szélben, és a fák tiltakozva recsegtek, mintha halott ágaik nem bírnák elviselni a szél nyomását. A színes – vörös, kék és zöld – sugarak, amelyek Abeloecből törtek elő, egyre fényesebbé váltak. A színek lüktettek, fényesen, egyre fényesebben. Talán, mert a fény színei oly erőteljesek voltak, a sötétséget nem igazán oszlatta el, hanem inkább ragyogást kölcsönzött neki – a végtelen éjszakát neonfényekkel festette át. Abeloec elengedte a combomat, és a fények cseppet elhalványodtak. A lábam közé térdelve elkezdte térdnadrágját kibontani. A modernebb szerelése teljesen tönkrement a tegnap éjjeli merényletkísérletben, és, mint a legtöbb férfinak, aki ritkán hagyja el a faerie területét, nincsen túl sok cipzáros és fémgombos cucca. Rá akartam szólni, hogy ne, mert nem kérdezte, és a mágia is kezdett visszahúzódni. Újra képes voltam a gondolkodásra, mintha az orgazmus kitisztította volna az elmémet. 31
LAURELL K. HAMILTON Annyi szex kell nekem, amennyi csak lehetséges, mert ha nem esek minél előbb teherbe, akkor nemcsak-nem leszek soha királynő, hanem valószínűleg halott is leszek. Ha az unokatestvérem, Cel, előbb produkál gyermeket, mint én, akkor ő lesz a király, és megöl, azokkal együtt, akik hűségesek hozzám. Na, ez egy oly ösztönző erő a szeretkezésre, amellyel egy afrodiziákum sem veheti fel a versenyt. De valami szúrós dolgot éreztem a hátam alatt, és kisebb-nagyobb fájdalmas pontokat szerte a testemen. Halott gallyak, növényi részek böködték mindenemet. Észre sem vettem, csak miután kielégültem, és az endorfinok egyre gyorsabb ütemben ürültek a szervezetemből. Jóformán semmit nem éreztem a szeretkezés utáni szokásos jóllakottságból, csak az elképesztő orgazmust, majd ezt a kényelmetlenséget, amelynek egyre jobban tudatára ébredtem. Ha Abeloec a misszionárius pozícióra gondol, akkor jobb, ha beszerzünk egy takarót. Egyáltalán nem rám vall, hogy ennyire hamar elveszítsem az érdeklődésemet. Ha Abeloec nemcsak a szájával tehetséges ennyire, hanem más testrészeivel is, akkor biztos, hogy ki szeretném próbálni az ágyamban, már csak a puszta gyönyör kedvéért is. Akkor most miért érzem úgy, hogy nemet kell mondanom, és minél előbb fel akarok kelni? Hirtelen beszéd csendült fel a növekvő sötétségben, miközben a színes sugarak halványodni kezdtek – egy hang, amelytől mindannyian megdermedtünk, és amitől a szívem a torkomban kezdett dobogni. – Nahát, nahát! Hívom Misztrált, testőreim kapitányát, de sehol nem találják. A gyógyítóm azt mondja, a hálószobámban már nem vagytok. Kerestelek a sötétben, és ím, itt vagy – lépett elénk Andais, a Levegő és Sötétség Királynője a szemben lévő fal mellől. Halovány bőre fehérséget árasztott a növekvő homályban, de körülötte fény pislákolt, mintha a feketeség egy láng lenne, és képes lenne fényt kibocsátani. – Ha a világosban tartózkodnál, nem találtalak volna meg, de az éjszakában próbálsz rejtőzni, a halott kertek sötét mélyén. Misztrál, ide előlem nem tudsz elbújni. 32
MISZTRÁL CSÓKJA – Királynőm, senki nem akart észrevétlen maradni – szólalt meg Doyle, elsőként, mióta erre a helyre kerültünk. A királynő csendre intette, és a száraz füvön felénk indult. A leveleket ostorozó szél kezdett alábbhagyni, a színek elhaltak. A szellő utolsó sóhajtása a királynő ruhájának szélébe kapaszkodott. – Szél? – lepődött meg. – Itt már évszázadok óta nem fújt szél. Misztrál felkelt mellőlem, és a királynő előtt térdre borult. Ahogy eltávolodott mellőlem és Abeloec mellől, bőre ragyogása elhalványodott. Eltűnődtem, vajon szemében még mindig cikáznak-e a villámok, de lefogadtam volna, hogy már nem teszik. – Misztrál, miért hagytad el oldalamat? – érintette meg hosszúra növesztett, hegyesre vágott körmeivel az állát, fejét felemelve, hogy kénytelen legyen ránézni. – Tanácsot akartam kérni – felelte, és hangja mélyen csendült, visszhangozva a növekvő sötétségben. Most, hogy Abeloec és én már nem szeretkeztünk, a fény egyre halványult, a ragyogás a bőrünkön kezdett elhalni. Hamarosan oly sötét lesz, hogy pislogás nélkül meg tudnám érinteni a szemgolyómat. Még egy macska is vak lenne, neki is szüksége van egy kevés fényforrásra. – Misztrál, miért is kell neked útmutatás? – érdeklődött a királynő, Misztrál nevét ördögi süvítéssel ejtve, mely oly biztosan hordozta magában a fájdalom ígértét, ahogy a szél illata az eső eljöttét. Misztrál megpróbált fejet hajtani, de a királynő az ujjait még mindig az álla alatt tartotta. – Talán Sötét Szolgámtól reméltél tanácsot? Abeloec talpra segített, magához ölelt, de nem romantikus hajlamait élte ki, hanem azt tette, amit minden fey, ha ideges. Megérintjük egymást, egymáshoz bújunk a sötétségben, mintha egy másik kéz érintése meg tudná akadályozni a gonosz dolgok megtörténtét. – Igen – felelte Misztrál. – Hazug – jelentette ki Andais, és az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a sötétség elnyelte volna a világot, egy kés pengéjének villanása volt. A királynő ruhájának redőjében csillogott, ahová rejtette. 33
LAURELL K. HAMILTON – Nem! – kiáltottam gondolkodás nélkül. – Meredith, unokahúgocskám – kúszott a hangja az éjsötétben, hogy libabőröző testemen éreztem csúszni-mászni –, tényleg meg akarod tiltani, hogy a saját testőrömet megbüntessem? Nem a tieid közül egyet, hanem az enyémet, egyedül az enyémet! Az éjszaka sűrűbbé vált, egyre mélyebbé, és erőfeszítésembe került, hogy lélegzetet vegyek. Tudtam, képes annyira töménnyé tenni a levegőt, hogy kiszorítsa belőlem az életet. Halandó tüdőm nem lenne képes befogadni. Még csak egy napja, hogy megpróbált megölni, mert közbeléptem az egyik kis „szórakoztató műsora” lefolytatásába. – A halott kertekben szél fújt – szólt közbe Doyle, oly mély hangon, hogy a gerincemet remegtette. – Királynőm, érezted a szelet. Megjegyzést is tettél rá. – Igen, úgy tettem, de már nem fúj a szél. A kertek halottak, és azok is maradnak, örökre. A sötétben halovány, zöld fény éledt. Doyle tartotta két tenyerének csészéjében a betegesen zöldes lángot. Ez kezének egyik adománya. Láttam már, ahogy ez a fény egy sidhe testén kúszik végig, aki inkább a halált választotta volna. De ahogy a faerie más csodái, ennek is van más haszna. Fény a sötétségben. Láttam, hogy Misztrál állát már nem a királynő körmei tartják pozíciójában, hanem a penge hegye. Andais kése, a Halálos Rettegés. Egyike azon kevés megmaradt tárgyaknak, amelyek még a halhatatlan sidhének is elhozhatják az elmúlást. – Mi történne, ha a kertek életre kelnének? – kérdezte Doyle. – Miként a trónterem előterében a rózsák is új életre keltek. – Azt javaslod – mosolygott hátborzongatóan Andais –, hogy Meredith „ó de értékes” véréből még többet pazaroljunk? Hisz ez volt az ára a rózsák életének. – Vannak más módszerek is arra, hogy életet adjunk, és hozzá nem szükségeltetik vér – felelte Doyle. – Gondolod, hogy a kerteket életre tudnák baszni? – érdeklődött a királynő, és a kés hegyével egyre magasabbra emelte Misztrál fejét. – Igen – állította Doyle. 34
MISZTRÁL CSÓKJA – Na, ezt látni szeretném. – Nem hiszem, hogy működni fog, ha te is jelen vagy – szólalt meg Rhys. Egy halovány fehér fénysugár jelent meg feje fölött. Kicsi, kerek, érzékeny fehér láng, amely amerre lépett, fényt árasztott. Ez az a fényforrás, amelyet a legtöbb sidhe, és sokan az alacsonyabb rendű feyek közül is, akármikor képes létrehozni; egy aprócska mágia, amellyel a legtöbben bírnak. Ha én akarok a sötétben látni, akkor keresnem kell egy zseblámpát vagy gyufát. Rhys – puha fénykörében – lassan sétált a királynő felé. – Egy kevés szeretkezés néhány évszázadnyi cölibátus után meglehetősen vakmerővé tesz, egyszemű – vicsorgott rá a királynő. – Inkább boldoggá – replikázott Rhys –, de vakmerővé ez tesz – emelte fel jobb kezét, megmutatva az alsó felületét. A fény ahhoz nem volt elég erős, és a szög nem megfelelő, hogy én is lássam, mi oly érdekes. A királynő homlokát ráncolta, majd közelebb hajolt hozzá és szeme tágra nyílt. – Ez meg mi? – akarta tudni, és közben kezét önkéntelenül lejjebb eresztette, hogy Misztrál már nem igyekezett térdeltében felemelkedni, nehogy megvágja. – Királynőm, pontosan az, amire gondolsz – felelte Doyle. Ő is Andais felé indult. – Állj, mindketten elég közel vagytok már! – förmedt rájuk, szavait azzal nyomatékosítva, hogy újfent Misztrál álla alá nyomta a penge hegyét. – Királynőm, nem ártó szándékkal közeledünk – próbálta lecsendesíteni Doyle. – Sötét Szolga, talán én akarok nektek ártani. – Ez jogodban áll – adta meg magát Doyle. Már nyitottam a számat, hogy kijavítsam, mert Doyle jelen pillanatban az én testőreim kapitánya. A királynő nem bánthatja, mert épp arra van kedve. Most már nem. Abeloec figyelmeztetően megszorította a karom. 35
LAURELL K. HAMILTON – Hercegnő, ne most! – súgta a hajamba. – A Sötét Szolgának még nincs szüksége a segítségedre. Vitatkozni akartam vele, de amennyire láttam, érvelése megállta helyét. Szólásra nyílt a szám, hogy ellenkezzek, de felpillantottam az arcába, és csöndben maradtam. Valóban igaza volt. Valami nekiütődött a csípőmnek, és ráébredtem, kezemben van a szarukupa. Ő, Abeloec a kupa, és valamely misztikus úton a kupa ő, de amikor hozzáért, valami történt vele, valamire szert tett. Ésszerűbb lett... Vagyis a javaslatai váltak azzá. Abban nem voltam biztos, ínyemre van-e, hogy tud hatni rám, de most elsiklottam felette. Épp elég bajunk van anélkül is, hogy mellékvágányra tévednék. – Mi van Rhys karján? – érdeklődtem. De Abeloec és én a sötétben álltunk, és a Levegő és Sötétség Királynője mindent hall, amit a levegő sötétjében mondanak ki. – Rhys, mutasd meg neki! – válaszolt nekem. – Mutasd meg neki, mi tett oly vakmerővé! Rhys nem fordított neki hátat, inkább oldalazva lépett felénk. A halovány, fehér, a semmiből előtörő fény vele együtt mozgott, körülölelve, felsőtestét kihangsúlyozva. Így menni csatába nem lett volna a legjobb ötlet, könnyű célpontot nyújtana. De a halhatatlanok ily csekély dolgok miatt egyáltalán nem aggódnak – ha nem halhatsz meg, gondolom, akkora céltáblát csinálhatsz magadból, amekkorát csak óhajtasz. A fénysugár először ránk vetődött, mint a pirkadat első lehelete az égen, oly fehéren, tisztán, amikor a hajnal nem más, mint a sötétség lassú elmúlása. Ahogy Rhys egyre közelebb ért hozzánk, a fehér fény kiteljesedett, végigsiklott a testén, elárulva, hogy még mindig meztelen. Karját felém nyújtotta. Egy hal halványkék körvonala rajzolódott ki rajta, csuklójától majdnem a könyökéig érve. A hal feje lefelé mutatott, a tenyere irányába, furcsán tekeredett, akár egy félkör, amely a párjára vár. Abeloec hozzáért, miként a királynő is tette, könnyedén, épp csak az ujjbegyével. 36
MISZTRÁL CSÓKJA – Nem láttam ezt a karodon körülbelül azóta, amióta nem vagyok kocsmáros. – Ismerem Rhys testét – szólaltam meg én is. – Ezt még soha nem láttam. – A te életedben biztos, hogy nem – egészítette ki Abeloec. Ránéztem, majd Rhysre, és neki mondtam. – Ez egy hal, miért... – Hogy pontosak legyünk, egy lazac – világosított fel. Számat inkább becsuktam, nehogy valami hülyeség csússzon ki rajta. Megpróbáltam azt tenni, amire még az apám tanított, ily helyzetekben miként viselkedjek. Gondolkodni. Hangosan. – A lazac tudást jelent. Egy legendánk szerint, mivel a lazac az egyik legősibb élőlény a földön, benne halmozódik fel az összes bölcsesség a világ kezdetétől. Hosszú életet is jelent, ugyanezen monda alapján. – Legenda. Valóban? – mosolygott Rhys. – Diplomám van biológiából, Rhys, szóval semmivel nem tudsz meggyőzni arról, hogy a lazac a trilobiták, sőt, már a dinoszauruszok előtt is létezett. A mai halak geológiai értelemben modernek. – Elfelejtettem – nézett rám Abeloec furcsán –, hogy Essus Herceg ragaszkodott ahhoz, tanulmányaidat az emberek között töltsed – mosolyodott el. – Ha valamilyen dolgot épp kikövetkeztetsz, akkor a figyelmedet nem lehet könnyen elvonni – szorította ökölbe a másik kezét, amelyben még mindig markolta a kupát. – Ezt hagyd abba! – parancsoltam rá, és elléptem mellőle. – Ittál ebből a kupából – emlékeztetett Rhys. – Abeloecnek képesnek kellene lennie arra, hogy akármiről meggyőzzön – folytatta, majd elvigyorodott. – Ha emberi lény lennél. – Azt hiszem, nem eléggé ember – jegyezte meg Abeloec. – Mind úgy viselkedtek, mintha annak a halovány tetoválásnak oly nagy jelentősége lenne. – Essus beszélt ezekről neked valamikor? – érdeklődött Rhys. – Apám soha nem említett egy, a karodon lévő tetoválást – ráncoltam a homlokom. 37
LAURELL K. HAMILTON – Nem mondta el neki – állapította meg Doyle –, és ugyanaz az oka, amiért Galen sem tud róla. Galen még mindig a halott kertben feküdt. Az összes pasas, aki a földre hanyatlott, még mindig ott térdelt vagy ült a halott növények között. Egy halvány, zöldes-fehér izzás kezdett Galen feje fölött formálódni. Nem fénykoszorú, mint Rhys esetében, hanem inkább egy kis labdányi fény. Galen hosszan köszörülte a torkát, majd megszólalt. – Én sem tudok semmiféle tetoválásról, ami Rhysen lett volna. – Andais Királynő, egyikünk sem beszélt erről a fiataloknak – jelentette ki Doyle. – Mindenki tudja, híveink úgy indultak a csatába, hogy csak ezek a jelképek védték őket. – Majd fokozatosan megtanulták, hogy páncélt viseljenek – folytatta Andais. Karját annyira leengedte, hogy Misztrál megint térdelni tudott. – Igen, és csak az utolsóként fennmaradt, legfanatikusabb néhány törzs próbálta kiérdemelni a pártfogásunkat, áldásunkat. Hűségük jutalmául meg is haltak – mesélte Doyle. – Miről beszélsz? – akartam tudni. – Egykor a sidhék, az emberek istenei testére szimbólumok voltak festve, amely az Istennő és az Isten áldásának a jele volt. De ahogy a hatalmunk elkezdett halványodni, úgy a testünkön a jelképek is kezdtek eltűnni – magyarázta Doyle valószínűtlenül mély hangján. – Egykor – folytatta a történetet Rhys –, ha híveink minket utánozva testükre festették a jelünket, a védelmünk egy hányadát is magukénak tudhatták, a mágiánkat. A hódolatuk jele volt, de valamikor réges-régen szó szerint a segítségünket kérhették vele – nézett le a halványkék halra a karján. – Majdnem négyezer éve nem láthattam magamon ezt a jelet. – Halovány és hiányos – szólalt meg a királynő a túlnani fal mellől. – Igen – bólintott Rhys –, de elkezdődött. Nicca halkan szólalt meg, már majdnem elfelejtettem, hogy ő is ott van, oly csendben álldogált az egyik oldalon. Szárnya a sötétben ragyogni kezdett, mintha az erezete vér helyett fénnyel töltődött volna fel. Megrebegtette a két hatalmas szárnyát. Pár nappal ezelőtt még csak anyajegy formában létezett a hátán, majd bőre alól kibontakozott, végre 38
MISZTRÁL CSÓKJA valódivá vált. A két szárny tündökölni kezdett, mintha festett üveg lenne, melyet egy számunkra láthatatlan fényforrás világít meg. Jobb kezét kinyújtotta, és megmutatta csuklója külső felén – majdnem a kézfején kirajzolódva – a jelet. A fény oly halovány volt, hogy nem láttam pontosan, mi az, de Doyle egyből tudta. – Egy pillangó. – Soha nem volt birtokomban az Istennő jóindulatának jelképe – csodálkozott Nicca. A királynő a kést tartó kezét teljesen leengedte, a gyilok szoknyája korcában újfent láthatatlanná vált. – És ti, többiek? – érdeklődött. – Ha erősen gondoltok rá, érezni fogjátok – mondta Rhys a többieknek. Fagy egy gömbnyi fényt hívott elő, mely ezüstszürkén pislákolt. Úgy lebegett a feje fölött, mint Galen zöldes lángja. Fagy elkezdte kigombolni az ingét. Ha teheti, ő mindig elkerüli, hogy teljesen meztelenül mutatkozzon, így mielőtt még lecsupaszította volna jobb vállának tökéletes vonulatát, tudtam, hogy lesz mit látnunk. Úgy forgatta a karját, hogy ő is láthassa. – Mutasd meg nekem! – szólította fel a királynő. Először neki engedte, hogy megnézze, majd lassan felénk fordult. Ugyanolyan halovány és kékes volt, mint Rhys jele, egy apró, halott fa, lomb nélkül, csupaszon, és alatta a föld mintha egy havas partra emlékeztetett volna. Ahogy Rhys lazaca, ez is homályos volt, nem rajzolódott ki részletesen; valaki elkezdte, és a befejezés elmaradt. – A Gyilkos Fagy soha nem hordhatta a jóindulat jelét – szólalt meg Andais, érdekes módon, meglehetősen bánatos hangon. – Igen – hagyta helyben Fagy –, ez igaz. Még nem voltam tiszta vérű sidhe, amikor utoljára kapott valaki közülünk ily jelölést – húzta vissza vállára az ingét, majd elkezdte begombolni. Nemcsak fel volt öltözve, hanem fel is volt fegyverezve. A legtöbben tőrt vagy kardot tartanak maguknál, Doyle és Fagy volt az egyetlen, aki pisztolyt is viselt. Rhys a pisztolyát a ruhájával egyetemben a hálószobában hagyta. Láttam Fagy inge alatt itt-ott furcsa dudorokat, ami csak azt jelenthette, hogy kevésbé látható helyeken is rejteget fegyvereket. 39
LAURELL K. HAMILTON Szereti, ha nem teljesen védtelen, de hogy ennyi minden legyen nála, az csak azt jelentheti, valami miatt ideges. Lehet, hogy a merényletkísérletek, de más ok is elképzelhető. Jóképű arca számomra teljesen kiismerhetetlen volt, érzéseit arroganciája, akár egy maszk, rejti. Lehet, hogy gondolatait, érzéseit csak a királynő elől igyekszik eltitkolni, de emellett... Fagy meglehetősen hangulatember. – Engedjétek, hogy Abeloec és Merry befejezze, amit elkezdett! – javasolta Rhys. – Fejezzük be! Andais Királynő oly mély lélegzetet vett, hogy még a félhomályos szoba túlsó felén is láttam ruhája fehéren világító V-kivágásának emelkedését-süllyedését. – Rendben van – egyezett bele. – Majd gyertek hozzám, mert sok mindent meg kell beszélnünk! – folytatta, és kezét Misztrálnak nyújtotta. –Jer, én Kapitányom, hagyjuk őket gyönyöreiknek! Misztrál szó nélkül felállt, és megfogta fehér bőrű kezét. – Szükségünk van rá – szólalt meg Rhys. – Nem – jelentette ki Andais. – Meredith már megkapta tőlem zöld lovagjaimat. Az egész világ nem lehet az övé. – A fű talán növekszik szél és eső nélkül? – kérdezte Doyle. – Nem – felelte a királynő barátságtalanul, mint aki dühös szeretne lenni, de per pillanat nem engedheti meg magának. Andaist az indulatai vezérlik, mindig szabad folyást enged nekik. Meglehetősen ritka az, hogy ekkora önuralommal bír. – Királynőm – folytatta Doyle –, ahhoz, hogy elhozhassuk a tavaszt, sok dologra van szükségünk. Meleg és víz nélkül a növények elfonnyadnak, meghalnak. Farkasszemet néztek egymással, a királynő és Sötét Szolgája. A királynő volt az, aki elsőként fordította el tekintetét. – Misztrál maradhat – engedte el a kezét, majd rám pillantott, aki az üreg átellenes oldalán álltam. – Unokahúgom, egyvalamit szeretnék köztünk teljesen világossá tenni. Ő nem a tiéd. Ő csakis az enyém. Csak itt és most a tiéd. Világos? Mindenki számára? Mindannyian bólintottunk. – És te, Misztrál? – fordult feléje Andais. – Te is felfogtad? 40
MISZTRÁL CSÓKJA – A tabu megszüntetése, mely rám vonatkozik, csak a jelen esetre, és csak a hercegnővel való kapcsolatra szorítkozik. – Világos megfogalmazás, ahogy szokásod – állapította meg a királynő. Sarkon fordult, mint aki a falon keresztül akar távozni, majd a válla fölött visszaszólt. – Misztrál, befejezem, amit elkezdtem, mielőtt észrevettem volna, hogy nem vagy velem. – Királynőm – borult térdre Misztrál –, kérlek, ezt ne tedd... Mosolyogva fordult feléje, mely majdnem kellemesnek lett volna mondható, ha nem néztem volna a szemébe, amitől még én is megijedtem. – Úgy érted, ne hagyjalak itt a hercegnővel? – Nem, királynőm, tudod, miként értettem. – Valóban? – vicsorgott Andais, és hangjából sütött a veszély. Elsuhant a halott bokor fölött, és Misztrál álla alá illesztette a Halálos Rettegést. – Nem azért jöttél ide, hogy tanácsot kérjél a Sötét Szolgámtól, hanem azért, hogy megkérd a hercegnőt, járjon közbe Nerys klánja érdekében. Misztrál válla megrázkódott, mint aki nagyot sóhajt, vagy talán nyelt egyet. – Misztrál, felelj! – parancsolt rá, hangjában a düh, akár a borotvaéles penge. – Nerys az életét áldozta azon ígéretedre, hogy nem fogod megölni a népét. Te... – hallgatott el hirtelen. Talán a kés hegyét annyira belenyomta a királynő az állába, hogy megvágta volna magát, ha tovább beszél. – Andais nagynéném – szólaltam meg –, mit tettél Nerys háza népével? – Tegnap éjjel megpróbáltak megölni engem és téged is, vagy talán már elfelejtetted? – Emlékszem, de arra is, hogy Nerys arra kért, őt öld meg, és ezért embereit kíméld meg. Szavadat adtad, hogy életben hagyod őket, ha Nerys feláldozza magát értük. – Egyetlenegyet sem bántottam – felelte a királynő, gyanúsan elégedetten. 41
LAURELL K. HAMILTON – Mit akarsz ezzel mondani? – akartam tudni. – Csupán felajánlottam a férfiaknak, hogy királyi testőrként szolgálhatják királynőjüket. A Hollóimnak minden emberre szükségük van. – Ha csatlakoznak a testőreidhez, családjukkal minden kapcsolatot meg kell szakítaniuk, és cölibátusban kell élniük. Miért egyeznének bele bármelyikbe is? – érdeklődtem. – Misztrál – húzta vissza a királynő a kését a torkától –, sürgősen el akartad fecsegni. Most megteheted. – Királynőm, felkelhetek? – kérte Misztrál. – Állj fel, cigánykerekezz, mit bánom én, de beszélj! Misztrál óvatosan talpra állt, és amikor a királynő nem mozdult, lassan elindult felénk. A pislákoló fényben észrevettem, hogy a nyakán sötét foltok vannak. A királynő tényleg belé szúrta a kését. Akármelyik sidhe gyorsan be tud gyógyítani egy ily kicsiny sebet, de a Halálos Rettegés esetében nem így van. Misztrál sebe halandó lassúsággal fog gyógyulni, akár az embereké. Szeme a rémülettől tágra nyílt, mégis könnyedén sétált a halott anyaföldön, mint aki nem aggódik, hogy a királynő mit tehetne vele, miközben felénk jön. Tudom, hogy az én lapockám viszketett volna, miközben várom az elkerülhetetlen ütést. Misztrál tekintetében a félelem csak akkor hagyott alább, amikor kiért a királynő kardjának sugarából. De szeme még akkor is a tornádó zöldjének árnyalatában úszott. Szorongás. – Már elég messze vagy – jegyezte meg Andais –, Meredith hallani fog. Misztrál engedelmesen megtorpant, de közben nagyot nyelt, mint akinek nem tetszik, azelőtt kell megállnia, hogy visszaért volna hozzánk. Nem hibáztathattam. A királynőnek van olyan mágiája, amely még ebből a távolságból is megölheti. Szerintem csak azért szólt rá, hogy élvezze a rettegését. Lehet, bántani már nem akarja, de azt igen, hogy tartson tőle. A királynő szereti, ha a frászt hozhatja másokra. – Nerys népének házait fémláncokkal tekertette körbe, hogy képtelenek legyenek használni a mágiájukat – mesélte Misztrál. 42
MISZTRÁL CSÓKJA – Ez ellen nem tiltakoznék – jegyeztem meg. – Az udvarunkban támadtak meg minket. Mindegyikük benne volt, egytől egyig. Jogos, ha egy időre megfosztják őket a varázslóerejüktől. – A férfiak megkapták a lehetőséget, hogy a Hollóihoz csatlakozhassanak. A nőket pedig a herceg testőreinek ajánlotta, Darvaknak. – Cel magányra van ítélve, börtönben van. Nincs szüksége testőrökre – ellenkeztem. – A nők legtöbbje amúgy sem egyezett bele – mondta Misztrál –, de a királynőnek meg kellett mutatnia, hogy mindenkinek adott választási lehetőséget. – Dönthettek, hogy testőrök lesznek. De mi a másik opció? – akartam tudni. Tartottam a választól. A királynő, kezében a Halálos Rettegéssel jött ide. Imádkoztam, nehogy kivégeztette volna őket. Ebben az esetben a teljes udvartartás előtt szegte meg a szavát. Nekem pedig az kell, hogy Andais mindaddig uralkodjon, amíg hivatalosan ki nem nevez az utódjának. – A királynő megparancsolta Ezekielnek és a segítőinek, hogy élve falazza be őket – világosított fel Misztrál. Csak pislogni bírtam. Egyszerűen nem fért a fejembe. Első gondolatom az volt, hogy tiltakozzak, a királynő megszegte esküjét, de rögtön rá is ébredtem, nincs igazam. – Halhatatlanok, ezért nem fognak éhen halni – suttogtam. – Megismerik az éhezést és szomjazást, és azt kívánják, bárcsak meghalnának – mondta Misztrál –, de igazad van, halhatatlanok, ezért mindezek ellenére életben fognak maradni. – Nagyon cseles vagy – néztem rá nagynénémre. – Rohadtul elmés. – Örömömre szolgál – biccentett felém –, hogy értékeled kifinomult okoskodásomat. – Ó igen – feleltem, és komolyan is gondoltam. – Az esküdet nem szegted meg. Valójában a szó szoros értelmében pont azt teszed, amiért Nerys az életét adta. Klánja, háza népe, vérvonala életben marad. – Az nem élet – vetette közbe Misztrál. 43
LAURELL K. HAMILTON – Tényleg azt hitted, a hercegnőnek elég nagy a befolyása, hogy miatta megváltoztassam a döntésemet, sorsuktól megmeneküljenek? – érdeklődött a királynő. – Egykoron Essushoz mentem volna – felelte Misztrál őt kértem volna, hogy ilyen esetekben segítsen. Így jutottam a hercegnőhöz. – Ő nem a testvérem – vicsorgott rá Andais. – Így van, ő nem Essus – hajtott fejet Misztrál –, de az ő gyermeke. És a te véred is. – És Misztrál, mit gondolsz, ez mit jelent? Hogy alkudozhat Nerys embereiért? Ezt már maga Nerys megtette. – A megállapodásotok értelmét próbálod kicsavarni – szólalt meg Rhys. – De nem szegem meg – felelte a királynő. – Igaz – értett vele egyet szomorúan. – Igen, a sidhe soha nem hazudik, szavunkat mindig megtartjuk. Csak éppen az igazság nálunk sokkal veszélyesebb lehet, mint bármely hazugság, és jobb, ha bármilyen eskünk minden egyes szavát jól átrágod, mert megtaláljuk a módját, hogy még azt is megbánd, egyáltalán találkoztál velünk – fejezte be, és inkább mérgesnek, mint szomorkásnak tűnt. – Királynődet kritizálod? – szólt rá Andais. Megfogtam Rhys karját, megszorítottam. Először lenézett a kezemre, majd az arcomba. Bármit is látott, nagy levegőt vett, majd fejét megrázta. – Andais Királynő, ezt senki nem merné megtenni – visszakozott lemondóan. – Mit adnál egy jelért, ami előrevetítené, hogy az élet visszatér a halott kertekbe? – próbálta meg elterelni a szót Doyle. – Mit értesz a jel alatt? – kérdezte a királynő, gyanakodva, mint aki túlságosan ismer minket. – Királynőm, mire lennél hajlandó, ha az élet bármely jelét megmutatnánk itt, a kertben? – Egy kis szél még nem jelent semmit. – Királynőm, nem hajlandó semmit sem tenni azért, hogy a kertek megint életre keljenek? 44
MISZTRÁL CSÓKJA – Természetes, hogy valamit érne nekem. – Azt is jelentheti, hogy a hatalmunk kezd visszatérni – jegyezte meg Doyle. – Sötét Szolga – intett egyet a kardjával, amelynek ezüstje tompán csillant a fényben –, tudom, hogy ez mit jelentene. – Királynőm, hatalmunk visszatérte mi mindent érne meg neked? – Sötét Szolga, tudom, hová akarsz kilyukadni. Ne próbálj velem ilyen játékokat játszani! Én magam vagyok, aki kitalálta őket. – Jól van, nem teszem. Kimondom, egyenesen. Ha képesek vagyunk arra, hogy az élet valamely nyomát létrehozzuk ezen föld alatti világokban, akkor elhalasztod Nerys népének megbüntetését. Bármely formában. És másokat sem büntetsz. – Nem rossz, Sötét Szolga – mosolyodott el oly kegyetlenül, hidegen, akár a téli hajnalok –, nem rossz. Torkom elszorult, amikor ráébredtem, ha elfelejti hozzátenni azt az utolsó mondatot, valakik biztosan megfizettek volna. Valakik, akik Doyle-nak, nekem, vagy mindkettőnk szívének kedvesek. Rhysnek igaza volt. Ez egy veszélyes játék, játék a szavakkal. – Mire kell várnom? – érdeklődött a királynő. – Természetesen ránk, hogy visszahozzuk az életet a halott kertekbe –felelte Doyle. – És ha nem sikerül, akkor mi van? – Akkor, ha mindenki megbizonyosodott arról, hogy a hercegnő és szeretői képtelenek visszaadni az életet a kertekbe, tedd meg Nerys népével, amit amúgy is akartál. – És ha a kertek újra kivirulnak, akkor mi lesz? – kérdezte Andais. – Már egy kis jelénél is annak, hogy a kertek újjáélednek, megengeded Meredith Hercegnőnek, ő válassza ki a büntetését azoknak, akik megpróbálták megölni. – Okos – rázta a fejét a királynő Sötét Szolga, okos, de nem eléggé. Ha a kertek elkezdenek magukhoz térni, beleegyezem, hogy Meredith szabja ki a büntetést Nerys embereire. Most Doyle-on volt a sor, hogy a fejét rázza. 45
LAURELL K. HAMILTON – Ha Meredith Hercegnő és szeretői az élet kezdetét létrehozzák a kertekben, akkor Meredith Hercegnő egyedül döntheti el, mi legyen a sorsa Nerys háza népének. A királynő pár pillanatig gondolkozott, majd bólintott. – Beleegyezem. – Szavadat adod, az Unseelie Udvartartás királynőjének a szavát? – Igen – bólintott. – Tanúsítom – szólalt meg Rhys. – Jól van, jól van – legyintett elutasítóan –, megkaptad az ígéretemet. De emlékezz, abba is bele kell egyezzem, hogy az élet jelét látom a kerten. Sötét Szolga, jobb lesz, ha a bizonyíték annyira lenyűgöz, hogy az adott szavamat ne tudjam megmásítani, mert tudod, ha lehet, akkor megteszem. – Igen, ezzel tisztában vagyok – felelt Doyle. A királynő rám nézett. Pillantása egyáltalán nem volt barátságosnak mondható. – Meredith, élvezd ki Misztrált! Leld benne örömöd, és tudd, ha végzett, visszatér hozzám! – Köszönöm, hogy kölcsönadtad nekem – válaszoltam, vigyázva arra, hogy hangom semmit ne áruljon el. – Meredith, ne köszönj semmit – fintorgott rám –, most még ne. Csak egyszer feküdtél le vele – majd felém intett a kardjával. – Bár látom, már tudod, mit tart gyönyörnek. Szeret fájdalmat okozni. – Andais Nagynéném, ennek alapján azt gondolnám, hogy számodra ideális szerető. – Meredith unokahúgom, én a fájdalmat nem elszenvedni szeretem, hanem okozni. Nagyot nyeltem, hogy ki ne mondjam, mire gondolok. – Nem tudtam, Andais Nagynéném, hogy tisztán, csak szadista vagy. – Tisztán szadista – ráncolta homlokát –, micsoda fura megfogalmazás. – Csak úgy értettem, nem voltam azzal tisztában, hogy a saját testeden nem kedveled a fájdalmat.
46
MISZTRÁL CSÓKJA – Ó, egy kis harapdálást, karmolászást még szeretek, de semmi ilyesmit-mutatott újfent a mellemre. Fájt, ahol Misztrál megharapott, és fogainak majdnem tökéletes lenyomatát őriztem bőrömön, bár fel nem sértette. Véraláfutásos lesz. Ennyi. A királynő a fejét rázta, mintha egy ötletet akarna elhessegetni, majd megfordult, és a mozdulattól fekete köpönyege szétterült. A szegélyét megragadta, hogy maga köré tekerje a ruhát. Még egyszer, utoljára visszatekintett a válla fölött, mielőtt eltűnt volna a sötétségben, és elsétált azon az úton, melyen jött. Utolsó szavai nem nyugtattak meg. – Miután Misztrál kedvét töltötte vele, ne gyertek sírva hozzám, hogy összetörte a ti kis hercegnőtöket. Majd eltűnt a sötét árny, mely a királynőt rejtette. Megkönnyebbülésünkben annyian sóhajtottunk egy hatalmasat, hogy olyan volt a hangja, mint a fák között kergetőző szélé. Valaki idegesen felnevetett. – Egy dologban igaza van – kezdte Misztrál, szemében megbánással. – Szeretek egy kis fájdalmat okozni. Sajnálom, ha bántottalak, de oly rég volt, hogy... – tárta szét két kezét. – Elfeledkeztem magamról. Sajnálom. Rhys elnevette magát, és Doyle csatlakozott hozzá, és végül még Galen és Fagy is belefolyt ebbe a halk, férfias kacagásba. – Miért nevettek? – rökönyödött meg Misztrál. – Te akarod megmondani neki – fordult felém Rhys, akinek az arca még mindig jókedvtől ragyogott –, vagy inkább mi? Elpirultam, ami mostanában nem sokszor történt meg velem. Még mindig Abe kezét fogva keresztülhúztam a száraz, törékeny gyepen, amíg Misztrál előtt nem álltunk. Néztem a vért, amely lassan, sötéten szivárgott fehér nyakán, és szemébe néztem. Mennyire nyugtalan. Mosolyognom kellett. – Kedvemre volt, amit a mellemmel tettél. Kábé annyira volt durva, amit még pont szeretek, akkora harapással, hogy a bőrömet még nem sérti fel. Misztrál kétkedve nézett rám. 47
LAURELL K. HAMILTON – Azt imádod, ha körömmel durvábbak vagyunk, mint a fogunkkal – magyarázta Rhys. – Ha a bőrödet felkarmolják, az nem bánod. – De csak akkor, ha megvolt az előkészítés – szóltam közbe. – Előkészítés? – csodálkozott Misztrál. – Előjáték – magyarázta Abeloec. Misztrál értetlen arckifejezése lassan átadta helyét valami teljesen másnak. Melegségnek és önbizalomnak, amitől már borzongott is a bőröm, pedig csak ránéztem. – Ezt meg tudom tenni – mondta. – Akkor le a páncéloddal – parancsoltam. – Mi van? – döbbent meg. – Vetkőzz le! – pontosított Rhys. – Kösz, de nekem is van szám – szóltam rá. Kis legyintés volt a felelet, ahogy óhajtod címszóval. Visszafordultam Misztrálhoz. Felnéztem az arcába, és láttam, hogy szeme már kezdett puhaszürkévé – akár az esőfelhők – átváltozni. Rámosolyogtam, amit kissé bizonytalanul viszonzott, mint aki nincs ahhoz szokva, hogy mosolyogjon. – Vetkőzz! – mondtam. – Es aztán? – villantotta ki gyors vigyora a fogsorát. – Szexelünk. – Először én – vetette közbe Abeloec, hátulról megölelve. – Jól van – egyeztem bele. Misztrál arca elsötétült, szemében még a felhőket is látni véltem. Nem csak az írisze színében, de a pupillájában is felhők vonultak. – Miért ő az első? – akarta tudni. – Mert része az előjátéknak – világosítottam fel. – Úgy érti, miután én megdugtam, te már nyugodtan lehetsz durvább – egészítette ki Abeloec. Misztrál megint elmosolyodott, de mosolya most más volt. Ez már az volt, amitől a lélegzetem is elállt. – Szeretted, amit a melleddel tettem? – kérdezte. Nagyot nyeltem, szorosan odabújtam Abeloec mellkasához, mintha félnék az előttem álló magas férfitól. 48
MISZTRÁL CSÓKJA – Igen – súgtam. – Jól van – mondta, és megmarkolta a páncélzatát tartó bőrszíjat. – Remek – suttogta.
49
LAURELL K. HAMILTON
4 fejezet Bőrünk abban a pillanatban elkezdett ragyogni, hogy Abeloec lefektetett a földre szórt ruhákra. A testőreim ingeit és tunikáit terítettük széjjel, csak annyira, hogy az elszáradt növények ne szurkáljanak meg. Erre az összes pasas ruháira szükségünk volt, ami nem bizonyult túl soknak – meztelen is lett mindegyikük. Hátam alatt még így is éreztem a száraz gallyakat, összemorzsolódott, száraz és elfonnyadt leveleket. Éreztem az anyaföldet, de nem neveztem volna télinek. Nem számít, milyen hideg a tél, mily mély a hó, a földben akkor is van egy bizonyos várakozás – az érzés, hogy csak alszik, a nap fogja ébreszteni, és eljön a tavasz. De nem itt. Olyan volt, mint a különbség aközött, amikor valaki csupán mélyen alszik, vagy halott. Ránézésre talán nem látsz semmi különöset, de ha megérinted, már tudod. A föld, amibe Abeloec teljes súlyával belesajtolt, semmit nem tartalmazott – sem melegséget, sem lélegzetet, sem életet. Üres volt, mint egy halott szeme, amely egy másodperccel ezelőtt még élettel volt teli, és most akár egy sötét tükör. A kertek nem vártak az újjáéledésre, egyszerűen halottak voltak. De mi még élünk. Abeloec mezítelen testét hozzám szorította, majd megcsókolt. Magasságbeli különbségünk miatt mást nem is tehetett, csak csókolhatott, de nekem ez pont elég volt. Elegendő, hogy előidézzem testünkben a holdragyogást. Könyökére támaszkodott, hogy arcomba nézhessen. Bőre annyira ragyogott, hogy szeme arcában újfent sötétszürke barlangnak tűnt. Soha nem találkoztam még sidhével, akinek ne ragyogott volna a szeme, 50
MISZTRÁL CSÓKJA amikor a hatalma feléledt. Abeloec hosszú haja elterült körülöttünk, és fehér csíkjai megint elkezdtek halványkékes fényben csillogni. Még feljebb nyomta magát, majdnem fekvőtámaszba, hogy teste lábujjain és tenyerén lebegett felettem. Haloványkékes vonalak ragyogtak át bőre fehérjén. Indák és virágok tekergőző képei, és fák, és állatok. Egyik sem maradt meg, egyik sem volt tartós. Nem volt olyan sok csík, és nem is mozogtak túl gyorsan. Meg kellett volna tudnom mondani, milyenfajta indák, virágok, állatok, de azonkívül, hogy kicsik vagy nagyok, mást nem láttam, mintha agyam a képeket nem tudta volna feldolgozni. Ujjammal követtem a kék sávokat, ami átfolyt a bőrömre, csiklandozott, incselkedett a bőröm fehér ragyogásán át. Még így sem, hogy a saját kezemet figyeltem meredten, tudtam megmondani, melyik növény tekereg, virágzik ott. Mintha én nem láthatnám, vagy legalábbis nem foghatnám fel ésszel. Még nem, de lehet, hogy sohasem. Már nem is próbáltam megérteni a tekergőző vonalak ábráit, inkább lenéztem, szememmel végigsimítottam Abeloec testét. Védelmezőn magasodott fölöttem, mintha örökké így tudott volna maradni, soha el nem fáradva. Kezemmel testén, feszülő izmain kutattam, egyre lejjebb, amíg meg nem találtam, és kemény merevedését meg nem markoltam. – Nekem kellene téged simogatnom – remegett meg fölöttem. Hangja erőlködő, az erőfeszítéstől elfúló. De mitől? Felettem a karja, válla, lába, mindene teljesen mozdulatlan volt, mintha nem is hús-vér lény lenne, hanem kőből kifaragva. Nem ettől vált a hangja ily akadozóvá. Legalábbis nem a testi erőlködéstől. Talán az akaratétól. Rúdját gyengéden megszorítottam. Oly kemény volt, rettenetesen kemény. Abeloec lélegzete megváltozott, és láttam, ahogy hasizmai megremegnek az erőfeszítéstől, hogy ne zuhanjon rám. – Milyen régen voltál utoljára valakivel? – kérdeztem. – Nem emlékszem – felelte. Kezemet le-föl mozgattam pénisze fejénél. Abeloec gerince ívbe hajolt, csaknem rám esett, de karjával, lábával még épp meg tudta fogni magát, és mozdulatlanná merevedett. – Azt hittem, a sidhe nem hazudik. 51
LAURELL K. HAMILTON – Nem emlékszem pontosan – helyesbített, elfúló hangon. Másik karommal is lenyúltam, hogy golyóit kezembe vegyem, és óvatosan játszani kezdjek velük. – Ha tovább folytatod – nyelt nagyot, hogy még én is hallottam –, akkor nem fogom sokáig bírni. Elmegyek, és nem ez volt a tervem az első alkalomra. Nem hallgattam rá, gyengéden játszottam tovább. Nagyon kemény volt, valósággal remegett. Csupán a kezemben tartottam, és tudtam, az ég a vágyakozástól nem egy puszta szólás. Abeloec ragyogott, éreztem a hatalmát, de benne nem lüktetett, mint a többiekben. Az övé egy csendesebb hatalom. – Mit akarsz az első alkalommal? – faggattam, miközben kezemben tartottam, és a gyönyörtől hangom mélyebbé vált. – Benned akarok lenni, a lábad között, és azt akarom, hogy előttem élvezz el. De nem tudom, hogy még elég fegyelmezett vagyok-e hozzá. – Hát ne légy fegyelmezett! Ez alkalommal, az elsőnél, egyáltalán ne törődj vele. Fejét rázta, és hajában a kék csíkok fényesebben vibráltak. – Oly gyönyöröket akarok neked szerezni, hogy ágyadban minden este engem óhajts látni. Annyi férfi, Meredith, olyan sok férfival osztozol fekhelyeden. Nem akarok a soromra várni. Azt akarom, hogy te gyere hozzám, újra és újra, mert senki nem tud akkora gyönyört adni neked, mint én. Valaki megszólalt mellettünk, és ahogy odanéztem, Misztrált vettem észre. – Abeloec, siess – szólt –, gyorsan fejezd be, mert nem fogok várni, hogy második legyek! – Te nem aggódnál azon – csodálkozott rá Abeloec –, hogy örömet okozol-e a hercegnőnek? – Veled ellentétben, Abeloec, nekem nincs még egy lehetőségem. A királynő kinyilatkoztatta, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor a hercegnővel lehetek. Szóval nem, én egyáltalán nem aggódom a teljesítményem miatt – fejezte be, majd kezével a hajamba túrt, egyre mélyebbre, hogy ujjai a fejbőrömet érték. A tenyerébe kellett 52
MISZTRÁL CSÓKJA dörgölnöm a fejem. Misztrál ökölbe szorította a kezét, és hirtelen megfeszítette, megrántotta a hajamat. Pulzusom száguldani kezdett, és felnyögtem, de nem a fájdalomtól. – Nem kell gyengédnek lennünk – jelentette ki Misztrál, és felém hajolt. –Ugye, hercegnő? – Igen – súgtam. Hajamat még erősebben húzta, amire felkiáltottam. Inkább éreztem, mint láttam, hogy néhány testőröm közelebb lépett. Misztrál megint megrántotta a hajamat, hogy fejemet oldalra kellett hajtanom, és kissé még Abeloec alól is kicsusszantam. – Ugye, hercegnő, nem bántalak? – Nem – feleltem, de csak suttogni tudtam. – Azt hiszem, a többiek nem hallották – mondta. Öklére csavarta hajamat, és hirtelen megrántotta. Ajkát arcomra fektette, és úgy súgta. – Ordíts nekem! A kék vonalak a bőrömről átvándoroltak rá, és arcán megint a villámok körvonalait láttam. – Mit teszel, ha nem üvöltök? – kérdeztem egész halkan. – Bántani foglak – nyomott egy nagyon gyengéd csókot az arcomra. – Kérlek! – leheltem, és hangom remegett. Misztrál nevetett, csodálatos, mély kacagással, arca még mindig arcomon, és hajam még mindig a kezére csavarodva. – Siess, Abeloec, siess, vagy kénytelenek leszünk harccal eldönteni, ki lesz az első! – engedte el a hajamat olyan hirtelen, hogy belesajdult a fejem, és felnyögtem. Misztrál visszacsúsztatott Abeloec teste alá. Még mindig képtelen voltam fókuszálni, és nem tudtam eldönteni, a levegőt kapkodom-e, avagy kihagy néha a lélegzetem. Pulzusom egyenetlen, mint aki fél, vagy izgalomba jött. És úgy tűnt, Misztrál most, hogy újra megérinthetett, képtelen távol tartani magát tőlem. Ujjaival a nyakamat érintette, talán, hogy testem eldöntse, szívverésem gyorsuljon, vagy talán lassuljon. – Én nem szeretek fájdalmat okozni – szólalt meg Abeloec. Már nem láttam annyira lelkesnek, mint pár pillanattal ezelőtt. – A kín nem az egyetlen módja a gyönyörszerzésnek – feleltem. 53
LAURELL K. HAMILTON – Nem kell hogy bántsalak, és mégis jól fogod érezni magad? – húzta össze sötét szemét ragyogó arcában. – Nem – helyeseltem, fejemet megrázva, és még mindig éreztem a sajgást Misztrál öklének nyomán. – Meredithnek nincs ellenére az erőszak – zendült fel Doyle mély hangja a sötétségből –, de szereti a gyengédséget is. A hangulatától és a tiédtől függ. Abe és Misztrál is ránézett. – A királynő egyáltalán nem törődik azzal, mire van kedvünk – mondta Misztrál. – De ő igen – felelte Doyle. Abeloec lenézett rám, és lassan elkezdett rám ereszkedni, mintha fekvőtámaszt akarna csinálni, csak épp az útjában voltam. A szája előbb megtalálta az enyémet, mint hogy teste rám nehezedett volna. Megcsókolt, és a kékség neonrikítóvá vált, bíborvörös és smaragdzöld vonalakkal tarkítva. A színek kavalkádja átterjedt Misztrál kezére, és mintha a vonalak kötelekké váltak volna, melyek Misztrál ajkát az enyémhez vonták és Abeloecét pedig a törzsemre, és egyre lejjebb. Már félig térdelt és félig feküdt az alsótestemen. Lábamat széttárta, és vesszeje közéjük furakodott, de az ujja volt az, ami először belém hatolt – tesztelve, gondolom én. – Még nedves vagy – nyögte fojtottan. Válaszoltam volna, de Misztrál megtalálta a számat, és az egyetlen feleletet adtam, amire képes voltam. Csípőmet megemeltem Abeloec kereső keze felé. A következő pillanatban érezem, ahogy két tenyere a csípőmön. Péniszének vége a nyílásomat dörgölte. Misztrál fejét felemelve suttogta-nyögte. – Dugd meg, dugd meg, kérlek! – könyörgött, és az utolsó szót már elnyújtotta, és csaknem kiáltássá hangosodott. Abeloec belém lökte magát, és csak ekkor kezdett el a hatalmától eltelve lüktetni. Akár egy hatalmas vibrátor, kivéve, hogy ez egy meleg, élő műszer volt, és akarat, test is tartozott hozzá. Ez az akarat mozgatta a testet, oly ritmusban, amelyet egy mechanikus eszköz soha nem lett volna képes létrehozni. Néztem, 54
MISZTRÁL CSÓKJA ahogy Abeloec a testemben ki-be mozog, akár egy fénytől ragyogó rúd, bár ez, a bennem mozgó hímvessző kétséget kizáróan élő volt. Selymes, kemény, vibráló hús. Misztrál újból hajamba temette kezét, fejemet hátrahúzta, hogy már nem figyelhettem, miként használja Abeloec a mágiáját a testemen. Ha egyedül lettünk volna, Misztrál arckifejezése biztosan megrémít. Keményen megcsókolt, olyan kíméletlenül, hogy a számat felhorzsolta. Választhattam: vagy kinyitom a számat, vagy ajkamat fogaim belülről sértik fel. Inkább megnyitottam magam Misztrálnak. Nyelve úgy mélyedt belém, mintha ugyanazt akarná tenni a számmal, amit Abeloec a lábam között. Csak a nyelvével, de annyira nyomult, egyre nyomakodott belém, hogy a végén a számat már oly tágra nyitottam, még az állkapcsom is fájni kezdett. Nyelve a torkomban, fuldoklani kezdtem, és csak ekkor visszakozott. Azt hittem, azért teszi, hogy nyelni és lélegezni tudjak, de felkacagott. A férfi gyönyörének adott hangot, mely szájából áradt, és a bőrömön járt táncot. Visszhangzott a nevetés – távoli mennydörgés volt a válasz. A kis szünet, melyet engedélyezett, elég volt arra, hogy képes legyek Abeloecre koncentrálni. Megtalálta a ritmust: belém hatolt, majd ki, gördülékenyen, egyenletesen, mellyel idővel eljuttathatott volna az orgazmusomhoz. Ráadásként teste még vibrált is bennem. Mintha a mágiája teste ritmusával együtt lüktetett volna; minden egyes alkalommal, amint mélyen belém lökte magát, a mágia egyre erősebben pulzált, gyorsabban vibrált. – Abeloec – szólaltam meg, mivel Misztrál még mindig nevetett –, direkt csinálod, hogy a mágiád a szeretkezésünk ritmusával együtt lüktet? – Igen – felelte fojtottan az erős koncentrálástól. Ó, Istennőm, akartam volna mondani, de Misztrál szája rám talált, és csak addig jutottam: – Ó, Isten... Misztrál olyan mélyen dugta nyelvét a torkomba, hogy olyan volt, mint az orális szex egy túl nagy szerszámmal rendelkező férfival. Ha ellenkezel, fáj, de ha ellazulsz, akkor van, hogy képes vagy megtenni. 55
LAURELL K. HAMILTON A pasas megteheti, amit akar, anélkül, hogy állkapcsodat eltörné. Soha senki nem csókolt így, és miközben azon igyekeztem, testem ne ellenkezzen, önkéntelenül arra gondoltam, mennyire lenne durva, ha mást is csinálnánk, és ettől még nyitottabbá váltam, mindkettőjüknek. Mind a ketten nagyon, tehetségesnek bizonyultak, de annyira különböző módon, hogy eltűnődtem, milyen lenne, ha egyszerre csak egyikük teljes figyelme irányulna rám. De Misztrál nyelve oly mélyen volt a torkomban, hogy nem tudtam megkérni, adjon egy kis időt. Lélegzetet alig kaptam, nemhogy beszélni tudtam volna. Szólni akartam neki, semmi kedvem minden egyes levegővételért küzdelmet folytatni. Állkapcsom annyira fájt, hogy már Abeloec csodás szeretkezésére sem tudtam koncentrálni. Misztrálnak sikerült átlépnie a határt a jaj de jólesik és a baszd meg állj már le között. Nem beszéltünk meg egy közös jelet, ami tudatná vele, álljon meg. Ha beszélni nem tudsz, általában előre megállapodsz valami jelben. Elkezdtem magamtól eltolni, a vállának vetve a kezemet, egyre erősebben. Nem vagyok olyan izmos, mint egy sidhe, de egyszer már sikerült ököllel áttörnöm egy autó karosszériáját, hogy egy rablót elijesszek, szóval nem vagyok éppen gyengécske. Az öklöm utána vérzett, de csontomat nem törtem. Szóval, próbáltam ellökni, de Misztrál nem engedett. Szája olyan mélyen volt bennem, hogy még megharapni sem tudtam. Fuldokoltam, de rá se rántott. Éreztem, ahogy közeleg az orgazmus, és nem akartam, hogy Abeloec erőfeszítéseit elrontsa, hogy közben majdnem megfulladok. Körmeimet a gyönyör fokozására használom általában, de most inkább figyelemfelkeltésre volt szükségem. Misztrál nyakára fontam kezemet, és tíz körmömet belemélyesztettem. Véres árkokat vájtam a bőrébe. Hátrahőkölt, és dühét látva örültem, hogy nem vagyunk kettesben. – Ha azt mondom, állj meg, akkor úgy legyen! – förmedtem rá. És ráébredtem, én is mérges vagyok. – Nem mondtad, hogy állj! – csodálkozott. – Mert tettél róla, hogy ne szólhassak – feleltem. 56
MISZTRÁL CSÓKJA – Azt mondtad, szereted a fájdalmat. Egyre szaggatottabban kapkodtam levegőért, mert Abeloec még mindig vibrált és mozgott bennem. Egyre közelebb voltam. – Egy bizonyos pontig igen, szeretem a fájdalmat, de a törött állkapcsot nem. Le kell fektetnünk néhány alapszabályt, mielőtt... te... kerülsz... sorra – fejeztem be kiabálva, és fejem hátracsuklott, ahogy testem rángatózni kezdett. Misztrál kapott el, különben a kemény földbe vertem volna. Abeloec gyönyöre hullámokban itatott át, csapott át felettem, bennem. A kéj hullámai, a hatalom árja, mindegyre, mintha még itt is képes volna kontrollálni a történteket. Mint aki meg tudja határozni, mikor érhetek a csúcsra, ugyanúgy, ahogy minden mást is ellenőrzése alatt tart. Az orgazmus át fog rajtam csapni, ágyékomtól kiindulva a testem minden egyes centiméterébe, majd elkezdődik újra, a lábam közétől a bőrömön át, olyan hirtelen, hogy kezem támaszték után fog keresgélni, miközben testem rángatózik. Felsőtestem felemelkedett a földről, majd visszacsapódott, újra és újra, miközben csípőmet és lábamat Abeloec teste szorította le. Valaki mögöttem volt, elkapott, megpróbált lenyomni a földre, de a gyönyör túl nagynak bizonyult. Semmi másra nem voltam képes, mint viaskodásra, üvöltésre, amelyek fülemben élesen visszhangoztak. Ujjaim húsra találtak, melyet szaggathattak, és két erős kéz fogta le csuklómat. Másik kezem a testemet találta meg, önmagamat kezdtem marcangolni. Elkapták ezt a kezemet is, és a padlóra szorították. – Abeloec – hallottam hangokat az üvöltésemen keresztül –, fejezd végre be! – Most, Abeloec! – sürgette Misztrál is. És megtette, a világ hirtelen fehér fénybe borult, és mintha éreztem volna a lábam között a magját, forrón, sűrűn, miközben olyan mélyre hatolt bennem, amennyire csak képes volt. Lebegtem abban a fehér fényben, vörös, zöld és kék csillagok ragyogását láttam. Majd semmi mást, csupán a fehér, fehér fényt.
57
LAURELL K. HAMILTON
5. fejezet Nem ájultam el, nem teljesen, de energia nélkül, védtelenül feküdtem Abeloec hatalmának utócsengéseiben. Szemem lassan nyílt ki, amikor az öl, melyen a fejemet nyugtattam, lassan megmozdult. Észrevettem, hogy Misztrál fölöttem térdel, csuklómat még mindig fogságában tartja, fejem hozzásimul. – Az erőszakot kedvelem, nem a csonttörést – mondta, mintha kérdést látott volna arcomon, amire válaszolnia kellett. – Öröm hallani – feleltem, vagy háromszori próbálkozás és torokköszörülés után. Elnevette magát, és lassan, óvatosan kezdett el kimászni alólam. Fejemet gyengéden rakta le a halott anyaföldre. Szemmel láthatóan, vagy inkább érezhetően, sikerült széttúrnom az ideiglenes pokrócot, mert a száraz, szúrós növények már máshol is karcolták bőrömet. Fejemet elfordítva, tekintetemmel a többieket kerestem. Abeloec enyhén reszketegen kúszott be látószögembe; talán ő és Misztrál helyet óhajtanak cserélni. Egy pillanatba tellett, hogy ne csak Abe-re tudjak fókuszálni, hanem mögé, a homályba is. A sötétséget neonfények pettyezték, kék, zöld és vörös. Bárhová néztem, a színek mindenütt ott voltak, némelyik önálló vonalként, mások egymásba tekeredve, mint a kötéllé csavart madzag-vastagabb és erősebb, mert egybefonták. Doyle térdelt hozzánk legközelebb, mintha hozzám akart volna jönni. Kardját tokjából kihúzta; lehet, feltűnt valami lény, amelyet fémmel el lehetett volna pusztítani. Sötét bőrét kék és kárminvörös vonalak díszítették. 58
MISZTRÁL CSÓKJA Közvetlenül mögötte Rhyst láttam, őt is kék és vörös vonalak borították – és a sötétben még más alakokat is megfigyeltem, mindet kék és zöld csíkok barázdálták, és virágzó növények képei. Észrevettem valaki hosszú, világos haját. Repkényt halott indák és a hatalom zöld csíkjai borították. Brii egy fa mellett állt, átölelte, vagy talán a kék és zöld sávok odakötözték hozzá. De inkább úgy tűnt, hogy a fa feléje hajolt, vékony, élettelen ágai kézként ölelték meztelen testét. Adair felmászott egy fára, és az egyik felső, vastag ágán ácsorgott. Felfelé nyújtózott, mintha látna valamit, amit én nem. És elmosódottan felsejlettek más testek a földön, melyeket halott növényzet terített be. Fagy és Nicca távolabb térdeltek. Testükön csak kék vonalak tekergőztek. Valaki kezét és lábát tartották. Beletelt egy kis időbe, amíg ráébredtem, Galen az. A világító zöld csíkok úgy beborították, hogy alig lehetett észrevenni. Úgy éreztem, a többiek élvezik a hatalmat, vagy legalább nem estek pánikba, de Galen teste rángatózott, csaknem ugyanúgy, mint én, amikor Abeloec kielégített. De az ő mozdulatai sokkal hevesebbek voltak. Misztrál arca hajolt be fölém, és ráébredtem, felettem van, ugyanúgy, ahogy az előbb Abeloec tette. De ő nem csókolt meg, ahogy a másik pasas tette. Tett arról, hogy csak az ő arcát láthassam. – Most én jövök – jelentette ki, és tekintetétől rögtön meg is ijedtem. Nem tőle, hanem attól, ami történni fog. Valami, aminek nagy a hatalma – és mi lesz az ára? Egy dolgot biztosan megtanultam – még fiatalkoromban –, hogy minden hatalomnak ára van. – Misztrál – szólaltam meg, de keze, szája már lefelé vándorolt a testemen. A szél is visszatért, gyengén, akár egy keresgélő szellő, és láthatatlan ujjakként simogatott. A halott levelek zörögtek, és a növekvő szélben az indák mintha sóhajtoztak volna. Felemelkedtem, hogy lenézhessek Misztrálra. Megint szólítottam. Neve hallatán felnézett, de arcán láttam, nem igazán hallott meg. Ez volt ezer év alatt az egyetlen esélye, hogy nővel lehessen. Ha elhagyjuk a kerteket, az esély megszűnik. Ha tudom, a többiek biztonságban vannak, akkor nem próbálok meg az üres tekintetével vitatkozni. De nem voltam biztos abban, hogy így 59
LAURELL K. HAMILTON van. Hogy egyáltalán bármelyikünk ki van-e téve veszélynek. Nem szeretem, ha nem tudom, mi történik. Misztrál végigsimította combom belső felét, óvatosan, becézgetve, és amikor a gyengéd mozdulat hatására széttártam, közéjük térdelt. – Misztrál, mi történik? – Félsz? – kérdezte, de miközben beszélt, nem nézett rám. – Igen – feleltem, és hangom az egyre erősödő szélben halk volt. – Így van jól – jelentette ki. – Én vagyok a részegítő kupa – felelt helyette Abeloec –, akár Medb a régvolt királyoknak. Mélyen a pohár fenekére néztél. Hátranéztem rá, mögöttem térdelt. Tudtam, hogy a medb a mead1 szó szinonimája, egy uralkodói istennőé, akivel Írország kilenc királyának közösülnie kellett, mielőtt megengedte volna nekik, hogy elfoglalják trónjukat. De ennek legnagyobb része csak mese; róla egy sidhe sem beszél úgy, mintha igazi istennő lett volna, valóságos személy. Megkérdeztem, és feleletül csak annyit kaptam, ő volt a kupa, amely részegít. Ami csupán egy másik kifejezése annak, hogy ő a mézsör. Mindig azt hittem, hogy Medb egy nem létező személy. – Nem értem – csodálkoztam. – Én adom az uralkodói mivoltot az istennőnek – simított végig arcomon Abeloec ahogy Medb adta a hatalmat a királyoknak. Engem elfelejtettek, mert a világ sovinisztává vált, és a királynőkre már senki nem adta voksát. Én csupán Accasbel2 voltam. Célomtól megfosztottak. Az emberek némely legendája azt állítja, a sör és bor ősi istensége vagyok. Én alapítottam Írországban az első kocsmát, és Partholon 3 híve voltam. Ez az én történetem – hajolt az arcomba, és visszahanyatlottam
1
Mead: mézsör vagy mézbor Accasbel: Tim Hunter barátja, a Köztes Világok Fogadójának tulajdonosa, akit a Vad Falka ölt meg, mielőtt Hunter lett volna a gazdájuk 2
3
Partholon: az ír mitológiában a második hullámban érkező emberek vezére, akik Írországban telepedtek le, állítólag a bibliai vízözön után, Kr. e. 2500 környékén.
60
MISZTRÁL CSÓKJA a földre. Abeloec a fejem mellett támaszkodott a talajra. – A mai napig. Mostantól új feladatom van. Misztrál ujja ebben a pillanatban találta meg lábam között a nyílást, ezért feléje akartam fordulni, ránézni, de Abeloec két tenyerébe fogta arcom, őt kellett néznem, miközben Misztrál felfedezőútra indult testemben. Abeloec fölém hajolva suttogott. – Volt, amikor nélkülem és Medb nélkül Írországot, a faerie-t vagy bármely szigetet senki nem uralhatta. A tündérdomboknak valami hátsó szándéka volt azzal, hogy idehozott minket. Mindenkit, még Misztrált is. Elszáradt levelek simították testemet, akár kicsiny, törékeny ujjak, a hasamat, mellemet simogatva. – Meredith, engedd, hogy visszakapjuk az értelmet! – kérlelt Abeloec. Már nem egy ujj volt bennem, bár Misztrál hímvesszejével még nem hatolt belém. Ahhoz képest, hogy szeret fájdalmat okozni, meglepően türelmes és gyengéd volt. – Értelmet, miféle értelmet? – kérdeztem Abeloec arcába súgva. – A létezésünkét, Meredith. Egy feladat nélküli férfi csak félig férfi. Misztrál egyetlen hosszú, erőteljes lökéssel bennem volt. Felsőtestem felemelkedett a talajról, és kiáltás szakadt a torkomból. Abeloec elengedett, és végre végignézhettem testemen, hogy lássam, Misztrál mit művel. Misztrál fejét hátravetette, szemét becsukta. Teste oly mélyen volt bennem, amennyire csak lehetett. Már nem díszítették a színes vonalak, és ráébredtem, mindhármunkról eltűntek. De bőre ragyogásában volt valami. Egy másodperc múlva rá is jöttem, hogy valami mozgott a bőrében. Mintha valaminek a visszatükröződése lett volna, de nem a környezetünkből. Ott maradt felettem, mozdulatlanul, alsóteste oly közel hozzám, amennyire csak képes volt. Felsőtestét felemelte rólam, kezére, karjára támaszkodott. Szemét kinyitotta, lenézett rám, és felhőket láttam benne vonulni, akár ablakokban, amelyek egy távoli égboltra nyílnak. A felhők úgy suhantak, mintha egy láthatatlan szél kergette volna őket, és 61
LAURELL K. HAMILTON hirtelen világossá vált, ezeket láttam mozogni a bőre alatt is. Felhők, viharfelhők vonulása a bőrében. A szél feltámadt, a hajamat az arcomba fújta, halott leveleket apró forgószelekbe kergetett. Vihar közelgett, és néztem, ahogy Misztrál testében egyre növekszik. Misztrál a szelek ura, az ég uralkodója, egykoron viharisten. Szemében megjelentek az első villámok. Az egykoron már nem volt oly régen, mint eddig.
62
MISZTRÁL CSÓKJA
6. fejezet Misztrál remegő sóhajjal siklott ki belőlem, mely egész testén végigfutott. Meglátva, mekkora hatással vagyok rá, lélegzetem gyorssá, szaggatottá vált. Ahogy szemébe pillantottam, azt hittem, a benne csapkodó villámokat eső kíséri, amíg rá nem ébredtem, hogy könnyek. Ha egyedül lettünk volna, rákérdezek, beszélek vele, de annyi férfi tolongott körülöttünk, hogy nem tehettem meg. Nem hívhattam fel a többiek figyelmét arra, hogy sír, nem kérdezhettem meg, miért, mert egyenes választ nem kaptam volna. De rengeteget jelentett, hogy Misztrál, a viharok ura sírt, amikor testemet először kóstolta. – Túl régen volt – jegyezte meg Abeloec. Misztrál ránézett, és egyszerűen csak bólintott, miközben néhány kemény könnycsepp lassan legördült az arcán. Letekintett rám, és arca gyengédséget mutatott, szeme fájdalmat tükrözött. Megcsókolt, finoman. – Hercegnő, bocsáss meg, megfeledkeztem magamról! – Megcsókolhatsz, durván is, de ne fuldokoljak. Lassan elmosolyodott, és aprót biccentett. Majd óvatosan, teljes testhosszával rám feküdt, hogy heregolyói a szeméremdombomba préselődtek, és kemény pénisze egészen a gyomromig rám simult. Sóhajtva rám nehezedett, majd két karját körém fonta. Arcát arcomhoz szorította, és úgy éreztem, valamilyen hatalmas feszültség hirtelen elillant belőle. Mintha a megkönnyebbüléstől súlytalanabbá vált volna, de ugyanakkor a teste rajtam egyre nehezebbnek tűnt. Óvatos csókot nyomtam a füle hajlatába, az egyetlen helyre, amit elértem. 63
LAURELL K. HAMILTON Újra megrázkódott. Olyan szorosan simult hozzám, hogy én is megremegtem. A szél a haját, de az enyémet is az arcomba fújta, a vörös és szürke fürtök egymással keveredtek, csaknem ugyanúgy, ahogy a neonragyogású hatalmak egymásba gabalyodtak. Együtt erősebbek vagyunk, mint egymástól elválasztva. A szemében vonuló felhők oly gyorsan száguldottak, hogy beleszédültem, ahogy rápillantottam. Karját kiszabadította alólam, majd fél könyékre emelkedett, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem végigcsókolni akarom a testedet, hanem végigharapni – jelentette ki. Mielőtt válaszolni tudtam volna, nagyot nyeltem. – Semmi vér, semmi maradandó sebhely, és sehol sem olyan erősen, mint az előbb a mellemnél. Arra nem voltam eléggé felkészítve. – Felkészítve? – csodálkozott. – Előjáték – világosította fel Abeloec. Még mindig a fejem fölött térdelt, oly csendben, hogy már el is felejtettem, ott van. Mindketten ránéztünk. – Kérlek, adj nekünk egy kis teret! – szólalt meg Misztrál. – Én vagyok az egyetlen, aki veletek van ebben a körben, és nekem itt kell maradnom – felelte Abeloec. Kör, gondoltam, és hirtelen ráébredtem, igaza van. A kék, zöld és vörös vonalak egy kört fontak hármunk köré. Mindenki mást beterítettek, de körülöttünk egy korlátfélét emeltek. Ezen akadályon a szél akadálytalanul átjuthatott, de vannak másvalamik, lények, amik, akik erre nem lesznek képesek. Fogalmam sem volt, hogy azon lények mifélék lennének, de eleget tudtam a mágikus körökről ahhoz, hogy tudjam, arra szolgálnak, egyes dolgokat kívül, másokat pedig a körön belül tartsanak. Ilyen a természetük, és a mai éjszaka csakis a dolgok természetéről szólt. Kezemet végigfuttattam Misztrál hátán, a gerince vonalát simogattam, megfeszülő izmait – ahogy fölöttem támaszkodott – kutattam. Szemét becsukta, és nagyot nyelt, majd megszólalt. – Szeretnél valamit? 64
MISZTRÁL CSÓKJA – Igen – leheltem. Jutalmam egy mosoly volt. Egy igazi mosoly, ami nem a szexről, fájdalomról, bánatról szólt, hanem a puszta örömről. Ezt a mosolyt nagy becsben fogom tartani, ugyanúgy, mint Fagy és Doyle mosolyát. Amikor hozzám érkeztek, egyikük sem tudott szívből mosolyogni, mintha elfelejtették volna, milyen. A két másik pasashoz képest Misztrál meglehetősen gyorsan tanult. Kiszabadítottam a kezemet, hogy végigsimíthassak az alsó ajkán. – Nyugodtan tedd, amit kiterveltél, csak a szabályokat ne feledd! Mosolya hirtelen megváltozott, már nem láttam boldognak, és nem voltam abban biztos, hogy esetleg nem a kijelölt határok túl szigorúak számára, vagy valami szomorú dologra emlékeztettem-e. – Semmi vér, semmi maradandó sebhely, és sehol sem olyan erősen, mint az előbb a mellednél, mert ahhoz még nem volt elég előjáték. Kikötéseimet majdnem szóról szóra mondta fel. – Remek memória – dicsértem. – Az egyetlen dolog, ami az enyém – mondta, és a nyers fájdalom megint megjelent a szemében, de most már értettem. Élvezi, amit csinálhat, és elhatározta, gyönyörét mindenáron megszerzi, mert miután befejezte, több lehetősége már nem lesz. A királynő visszazárja a szabályai, féltékenysége, szadizmusa magányos cellájába. Rosszabb lesz-e, hogy megélhette ezen pillanatokat, majd újra megtagadják tőle? Fog-e neki fájdalmat okozni, hogy a szeretőimmel lát, de az örömökből részét ki nem veheti? Nem arról van szó, hogy számára vagy akár a többieknek olyan különleges lennék. A tény egyszerűen az, hogy én vagyok az egyetlen nő, akivel hosszú cölibátusukat ideiglenesen feloldhatják. – Tiéd vagyok – emelkedtem fel a földről, hogy megcsókoljam. Megcsókolt, először gyengéden, majd erősebben. Nyelve ajkamat szétnyitva szájamba hatolt. Kinyitottam, engedtem, hogy felfedezőútra induljon. Meglehetősen mélyen, majd kissé visszahúzódott, így csupán egy jó alapos csók sikeredett belőle. Ahogy ajkát az enyémen éreztem, szám szorosabban tapadt rá, felsőtestem felemelkedett, hogy hozzá 65
LAURELL K. HAMILTON tudjon simulni, karom hátára fonódott, és mellemet mellkasához szorítottam. Misztrál torka mélyéről halk nyögés tört fel, és bőrömön a szél hirtelen hideggé vált. Szája elszakadt tőlem, szeme zabolátlanságot tükrözött. Viharfelhők gyülekeztek benne, de már lassabban gomolyogtak, nem olyan szédítően, mint az imént. Ha nem tudtam volna, mit látok, azt hihettem volna, szeme egyszerűen esőfelhőszürke. Fejét nyakam hajlatába temette. Nem is igazán csókolt, inkább csak a bőrömhöz simult. Levegőjét nagyot sóhajtva fújta ki, bőrömet melegítve. Megborzongtam, és neki ez már elég is volt. Fogát nyakamba mélyesztette, belém harapott. Felkiáltottam, ujjaimat hátába mélyesztettem, bőrébe körmöm árkokat vájt. Egy gyors, kíméletlen harapás a vállamon. Feleletként felkiáltottam, és Misztrál továbbmozdult. Azt hiszem, nem bízott magában, nem merte a húsomat túl hosszan a szájában tartani. Tudtam, legszívesebben még erősebben harapott volna, éreztem ajkai, keze, egész teste erőfeszítését, hogy mégse törtérijén meg. Élvezte, amit csinált, de ugyanakkor ösztöneit igyekezett kordában tartani. Szája megérkezett a mellemig, ahhoz, amit az imént nem jelölt meg, hanem fogával épp hozzáért. Megragadtam az arcát, nem erőből, de leállt. Felnézett rám, szája még félig nyitva volt, és elkomorodott. Az hiszem, azt várta, megparancsolom, hagyja abba. Még akkor sem lett volna szívem ezt tenni, ha tényleg ez lett volna a szándékom. Amúgy sem ezért állítottam meg. – Erősebben – szólítottam fel. Farkasvigyorát villantotta rám, és egy futó pillanatra megint megéreztem benne azt a bizonyos valamit, ami miatt nem szívesen maradnék vele egyedül. De már nem voltam abban biztos, hogy Misztrál alaptermészetéhez tartozik-e, avagy a sok évszázadnyi nem önkéntes cölibátus miatt vad ennyire. Fogával oldalamat érte, majd keményen beleharapott, olyan erősen, hogy rángatózni kezdtem. Épp csak egy csöppet mozdult lefelé, a derekamhoz, és amikor itt elkezdett elengedni, megint rászóltam. – Erősebben. 66
MISZTRÁL CSÓKJA Engedelmeskedett, és addig harapott, amíg úgy nem éreztem, fogsora összeér a bőrömön. – Elég, elég! – kiáltottam fel. Fejét úgy emelte fel, mint aki nem akarja folytatni. – Nem azt mondtam, hogy fejezd be – mosolyogtam rá –, csak azt akartam mondani, hogy ennél erősebben ne. A másik oldalamra feküdt át, és sietség nélkül megint belém harapott, olyan erősen, hogy majdnem azonnal szóltam, ez már elég. Felnézett rám, és arcomon bármit is látott, megelégedéssel töltötte el, mert a következő harapás a köldököm mellett ért, olyan gyorsan, durván, hogy leállítottam. Vörös fognyomokat hagyott a hasamon. A testemen, itt is, ott is, mindenfelé vörös nyomok voltak, de sehol nem olyan tökéletesen szimmetrikusan, mint itt. Hibátlan fogsornyom testem fehér bőrén. Ahogy ránéztem, megborzongtam. – Kedvedre van – suttogta. – Igen – feleltem. A testemen végigsimító szellő nedvességet hozott magával. Misztrál a hasamat nyalta, egyre lejjebb, a szél keresztülfújt a nedves nyomokon, mintha szája lett volna, és ott fújdogál, ahol kedve tartja. Misztrál ajka visszatért oda, ahol nyalakodott, és ráharapott. Erősen, hirtelen, hogy meglepődtem, és felsőtestem felemelkedett a földről. – Elég! – mondtam, csaknem kiáltva. A szél kezdett feltámadni, egyre több halott levelet fújva keresztül rajtam. Hajamat arcomba sodorta, hogy egy másodpercre nem láttam, Misztrál mit csinál a testemmel. A fuvallat párás volt, mint amikor az eső pillanatokon belül elkezd esni. De a halott kertekben eső soha nem esett. Éreztem, ahogy a szája megpihen a lábam közti domborulaton, a sűrű, göndör szőrzeten. Nyelve egy gyors nyalintásra a lábam közé, ölembe tévedt. A picinyke érintés hatására lábamat széttártam, szám hangtalan kiáltásra nyílt.
67
LAURELL K. HAMILTON – Tudom, mit akarok – szólalt meg Misztrál. Két keze combomat markolta, ujjai puhán húsomba mélyedtek, arca ágyékom fölött, annyira közel, hogy lehelete legérzékenyebb pontomat érte. Hangomban nem bízva csak bólintottam. Egyrészt nem akartam, hogy bántson, ugyanakkor az sem lett volna ínyemre, ha csak az igazán fájdalmat okozó bántalmazás határáig jut el. Ennek a határmezsgyéjén való egyensúlyozást kedvelem, nagyon is szeretem. – Lassan csináld – szólaltam meg, mihelyt hangomat megtaláltam, a vágytól sóvárogva, levegőt kapkodva, hogy nem hasonlítottam önmagamra –, és amikor azt mondom, elég, leállsz. Megint rám villantotta azt a mosolyát, amely felhő-bódított szemét heves fénnyel töltötte fel, és rájöttem, nem a képzeletem játszik velem. Szemében gomolygó nehéz, szürke felhők között villámok játszottak. Egy időre eltűntek, de most visszatértek, és villogó fehér, nagyon fehér fénnyel öntötték el, hogy egy pillanatra vaknak tűnt. A szél alábbhagyott, a levegő nehéz, sűrű volt, elektromossággal teli. Erős, vastag ujjait használva tágra nyitott. Elkezdett nyalni, egyenletesen, biztosan, amíg vonaglani nem kezdtem a szája, keze alatt. Ekkor döntött úgy, hogy fogait is használja. Csak ekkor kezdtem érezni a legintimebb részemen. Lassan, nagyon lassan kezdett ráharapni. – Erősebben – ziháltam. Engedelmeskedett. Annyira a szájába vett, amennyire csak tudott, és rám harapott. Olyan erősen, hogy felsőtestem teljesen felemelkedett a földről, és kiabálni kezdtem, csak neki. Azt nem, hogy állj meg vagy elég hanem szavak nélkül. Üvöltöttem, tele torokból, ívbe hajolt gerinccel, tágra nyílt szemmel, kitátott szájjal bámultam Misztrált. Orgazmusom volt attól, hogy legérzékenyebb részemen fogait éreztem. Elmentem neki, és még a gyönyör rázkódtatta testemet, amikor kiabálni kezdtem. – Állj meg, állj meg, ó, Istenem, állj meg! A csaknem elviselhetetlen gyönyör közepette is éreztem, hogy fogai átlépték azt a bizonyos határt. Ha az orgazmusod közepén valami fáj,
68
MISZTRÁL CSÓKJA akkor meg kell állnod – általában csak akkor kezd el fájni, ha az orgazmus utolsó hullámai is elültek. – Állj meg! – kiáltottam megint, és engedelmeskedett. Visszahanyatlottam a földre, vakon meredtem a semmibe, igyekeztem lélegezni, de mozdulni sem tudtam. Miközben testem az orgazmusból lassan magához tért, már elkezdtem fájni. Sajgott, ahol a fogai értek, és tudtam, később csak rosszabb lesz. Engedtem, hogy a vágyaim, de Misztrálé is, átbuktasson azon a bizonyos mezsgyén. – Nem vérzel – szólalt meg és ott lent nem is haraptam beléd annyira, mint a melledbe. Bólintottam, mert beszélni még mindig képtelen voltam. A közeledő vihar hatására a levegő annyira nehézzé vált, hogy levegőt vennem sem volt egyszerű, majdnem annyira, mint amikor a királynő a mágiájával belélegezhetetlenné teszi a levegőt. – Megsértettelek? – kérdezte. – Egy picit – találtam meg végre a hangomat. A sajgás élesebbé vált, és már nem sok időm maradt, amíg mást nem fogok érezni, mint fájdalmat. Azt akartam, hogy még azelőtt fejezzük be, mielőtt a gyönyör fájdalommá változik. Négykézláb mászott fölém, hogy ne érjen hozzám, és az arcomat figyelte. – Hercegnő, minden rendben van? Bólintottam. – Segíts megfordulnom! – kértem. – Miért? – Mert ha úgy folytatjuk, hogy te vagy felül, akkor a fájdalom túl sok lesz. – Nagyon durva voltam – vallotta be, és hangja annyira szomorú volt. Villám cikázott át először az egyik szemén, majd a másikon is, mintha az egyikből vándorolt volna át a másikba. Arcán a világoskék villám formája a nagy ragyogásban még haloványabbnak tűnt. Elkezdett lemászni rólam, mint aki már nem akarja folytatni.
69
LAURELL K. HAMILTON – Ne fejezd be – ragadtam meg a karját –, fényességes Istennő, eszedbe ne jusson! Csak segíts megfordulnom. Ha hátulról teszel magadévá, akkor nem fogsz hozzáérni a harapásod helyéhez. – Ha ennyire fáj, akkor nem folytathatjuk. – Ha ezt akarnám – szorítottam még jobban a karját –, akkor megmondanám. Mindenki más túlságosan fél attól, hogy fájdalmat okozzon nekem, de még úgy is, hogy te túl messzire mentél, szerettem, amit csináltál. Nagyon is. – Észrevettem – mosolygott rám félénken. – Akkor fejezzük be, amit elkezdtünk! – mosolyogtam én is. – Ha biztos vagy benne – felelte, és ahogy kimondta, és éreztem, hogy komolyan gondolja, már tudtam, teljes biztonságban leszek vele. Hajlandó lett volna arra, hogy évszázadok alatt adódó egyetlen alkalmát a szexre feladja, mert attól félt, hogy bántana, pedig megvolt az önuralma, hogy visszafogja magát. Hitves, őrizz minket! – több önuralomról tett bizonyságot, mint amennyi nekem lett volna egy hasonló helyzetben. Hány férfi lett volna képes arra, hogy egy ilyen kezdet után lemondjon a folytatásról és befejezésről? Nem sok, abszolút nem sok. – Biztos – jelentettem ki. Miközben mozgást érzékeltem a fejünk fölött, újra elmosolyodott. Valami szürke dolog lebegett, vonult, közel a magas kupolás mennyezethez. Felhők – a mennyezet közelében apró felhők csoportja úszott. Ránéztem Misztrálra. – Dugj meg! – Hercegnőm, ez parancs? – mosolygott, de a hangjában volt valami, ami egyáltalán nem volt boldog. – Csak ha te is úgy akarod. – A parancsokat én szeretném kiadni – nézett le rám. – Tégy úgy! – feleltem. – Fordulj meg! – szólított fel. Arca nem tükrözött akkora határozottságot, mint korábban, mintha nem lett volna biztos abban, hogy engedelmeskedem.
70
MISZTRÁL CSÓKJA Annyira már magamhoz tértem, hogy megforduljak, bár nem túl gyorsan. Misztrál lejjebb húzódott, a lábamnál térdelt. – Azt akarom, hogy négykézláb légy. Megtettem, amire kért, vagy inkább utasított. Így Abeloecöt láttam, aki még mindig mozdulatlanul térdelt az ideiglenes takarónkon. Vártam, hogy arcán vágyat lássak, vagy valami mást, ami jelzi, élvezi az előadást, de arckifejezése teljesen mást takart. Mosolya gyengéd, békés volt. Nem sok köze volt ahhoz, amit csináltunk, legalábbis, amit velem csináltak. Misztrál a fenekemet simogatta, és éreztem, ahogy a nyílásomhoz dörzsöli magát. Elöl fájtam, de másutt mindenütt türelmetlenül vártam. – Nedves vagy – állapította meg Misztrál. – Tudom – feleltem. – Tényleg élvezted. – Igen. – Csakugyan szereted ennyire durván. – Néha – mondtam. Farka vége hüvelyem bejáratát simogatta, közel, de még nem bennem. – Most? – kérdezte. Felsőtestemet a földre nyomtam, a hátsómat feléje emeltem, hozzányomtam magamat. Egy leheletnyit hátrált, és csak ez tartotta vissza attól, hogy belém hatoljon. Tiltakozó vinnyogást hallattam. A szélnek esőillata volt, hangtalan mennydörgés nyomult felénk. Közeledett a vihar, és azt akartam, hogy bennem legyen, amikor ideér. – Ezt helyeslésnek veszem – nevetett azon a csodálatos, férfias hangon. – Igen – mondtam, és arcomat a száraz, törékeny levelekre szorítottam, fejem és két kezem a száraz földet érte. A szememet becsuktam, hogy elkerüljem a halott leveleket és növényeket. Fenekemet feléje, felfelé nyomtam, kértem, tegyen magáévá. Nem is vettem észre, hogy hangosan beszélek, de valószínűleg így tettem, mert mintha a saját hangomat hallottam volna kántálni. – Kérlek, kérlek, kérlek – hajtogattam halkan, ajkammal közelebb a halott földhöz, mint a férfihoz, akinek könyörögtem. 71
LAURELL K. HAMILTON Épp csak a pénisze végét dugta belém, és a szél hirtelen megváltozott. Forró levegőt fújt. Az eső szagát még mindig lehetett érezni, de már egy fémes illat is társult hozzá. A villámok, az ózon aromája. A levegő forró, nyomott volt, és abban a pillanatban tudtam, nem arról van szó, hogy Misztrált akkor akarom magamban, amikor kitör a vihar, hanem addig nem lesz zivatar, ameddig teljesen nem temeti magát belém. Ő a vihar, miként Abeloec a kupa. Misztrál a magas légnyomás és a villám ígéretének borzongása. Felemelkedtem, testemet hozzálöktem. Csípőmre támasztott tenyerével szó szerint megállított. – Nem – jelentette ki –, nem. Én mondom meg, mikor. Visszaereszkedtem a száraz földre, felsőtestemet lenyomva. – Misztrál, kérlek! Nem érzed? Nem érzed? – Vihar – felelte, és hangja mélyebb volt, mint az előbb, gördülékeny morgás, mintha a mennydörgés távoli visszhangja lenne. Felegyenesedtem, de nem azért, hogy megpróbáljam irányítani. Látni akartam. Tudni akartam, létrejöttek-e benne más változások is a hangjába szivárgó mennydörgés mellett. Még mindig hatalomtól ragyogott, de mintha sötétszürke felhők úsztak volna a tündöklés fölé, így csak a felhőkön keresztül áttűnő sugárzást lehetett látni. Lenézett rám, és szeme felcsillant, olyan erősen, hogy egy másodpercre arcát eltakarta az a fehérnél is fehérebb villogás. A fény elhalványult, de a szemem még mindig káprázott tőle. A villámok eltűntek, és szeme már nem az esőfelhők szürkeségét tükrözte, hanem feketévé vált. Az a feketeség, amely délben sötétíti el az eget, és fedezékbe kerget minket, mert felnézve az égre tudjuk, veszélyes dolgok tartanak felénk. Valami, ami hamarosan ránk zúdul az égből, vízbe fojt, eléget, hatalmával megfélemlít. Megborzongtam, ránéztem, ahogy mögöttem várakozik, megremegtem, mert eltűnődtem... lehet, hogy túl emberi vagyok ahhoz, hogy túléljem? Hatalma végigégeti testemet, annyira durva lesz, amit már nem bírok? Abeloec talán megérezte, min gondolkodom. Megszólalt, mély, halk hangon, hogy rápillantottam. Még mindig előttünk térdelt, de sápadt 72
MISZTRÁL CSÓKJA bőre mintha kezdett volna eltűnni a növekvő sötétségben, és ő maga is kezdett volna beletűnni a hatalom gyűrűjébe. Haja kék, vörös és zöld vonalakkal volt átszőve, amelyek a körülöttünk létrejött kör határait is kijelölték, és a szobában várakozó férfiak felé tekeregtek. A színek a szemében visszatükröződtek, de mintha a hatalma is megnőtt volna. Kezdett hatalmassá válni – már nem volt annyira Abeloec. Tudtam, ha nem vigyáz eléggé, akkor csak a hatalom erővonalai maradnak meg belőle, amelyek a sötétséget megszakították. – A föld és az ég egy nagyon ősi tánc, Meredith – mondta Abeloec. – Hatalmától ne félj. Oly sokáig várt rád, nem fogja engedni, hogy bajod essék. – Nézz rá! – suttogtam rekedten. – Igen – felelte Abeloec. – Ő az életre kelt vihar. – Halandó vagyok. Azt hiszem, elmosolyodott, de nem voltam benne biztos. Arcát nem láttam tisztán, bár tudtam, alig egyméternyire van tőlem. – Itt és most te vagy az Istennő, a föld, amely az ég villámlásával találkozik. Úgy véled, ez olyasmi, ami egy egyszerű halandóval megtörténhet? Misztrál úgy döntött, most fog emlékeztetni arra, ő is jelen van. Fölém hajolt, beleharapott a hátamba, miközben teste belém hatolt. A kettős érzéki élményre erősebben nyomtam neki magamat. Misztrál még erősebben harapott, szája és vesszője fogságában vonaglottam. Szája elengedett, két kezével átkarolt. Egész testével a hátamra nehezedett, egyetlen meleg, masszív vonalban. Ujjai finoman játszottak a mellemen, hasamon, így súlyának nagy részét én tartottam. Bennem volt, de ahogy az első alkalommal is, mihelyt belém hatolt, nem mozgott tovább. – Túl régen volt már – mondta arcát arcomnak szorítva. – Nem bírom sokáig, ha így mozogsz. Feléje fordultam. Oly közel volt hozzám, hogy amikor szemében lecsapott a villám, egy pillanatra elvakított. Szememet lehunytam; fekete, fehér robbanások a szemhéjam mögött. 73
LAURELL K. HAMILTON – Nem tehetek róla, muszáj mozognom – feleltem még mindig csukott szemmel. Sóhajtott, és éreztem, ahogy inkább megvonaglik bennem, mintsem beljebb hatolt volna. Önkéntelenül én is megrándultam, amitől Misztrál felnyögött, és gyönyör keveredett tiltakozással. Mennydörgés morajlott a barlangban, visszhangzott a csupasz kőfalakon, akár egy gigantikus dobpergés, amely a bőrömön dobolt. – Csitt! Meredith, ne mozogj! Ha megteszed, elmegyek. – Ha bennem vagy, nem tudok nem mozogni. – Oly régen volt, hogy valaki reagált volna a testemre – ölelt meg. Felemelkedett a hátamról, így megint mögöttem térdelt, de teste még mindig bennem volt. Csípőjét nekem lökte, és tudtomra adta, hogy amikor fölém hajolt, hátamra feküdt, nem teljesen hatolt belém, mert most a szerszáma hegye elérte a végemet, és ráébredtem, lehet, ehhez a testhelyzethez túl hosszú. Ha a férfi farka nagyon hosszú és hátulról csinálja, az fájhat. Nekem még nem fájt, de ahogy óvatosan egyre mélyebbre jutott, tesztelve a határokat, éreztem, még megtörténhet. A gondolat, hogy mi mindent tehet velem, egyszerre volt izgató és egy picit félelmetes is. Akartam is, meg nem is, hogy bennem döngöljön. Csábító volt, de egyike azon dolgoknak, ami a fantáziádban sokkal jobban működik, mint a valóságban. Égzengés morajlása és széllökések körülöttünk. Éreztem az eső és ózon illatát, mintha valahol a közelben csapott volna le a villám, bár az egyedüli mennykő Misztrál szemében villogott. – Mennyire szereted a fájdalmat? – akarta tudni, és hangja mennydörgésre hasonlított, ahogy Doyle a kutyák morgását képes utánozni. Azt hittem, tudom, mit akar kérni, és tétováztam. Mennyire szeretem a fájdalmat? Úgy döntöttem, az őszinteség a legbiztosabb. Fejemet hátrafordítva, testemen végignézve Misztrálra pillantottam, és az összes óvatosságomat sutba dobva, figyelmeztető szavaim torkomon akadtak. Ellenállhatatlan volt. Testének még volt körvonala, szilárdsága, de a bőrén felhők – szürkék, feketék és fehérek – kavarogtak, vonaglottak. Szemében megint villámok cikáztak, de ez alkalommal végigfutottak a 74
MISZTRÁL CSÓKJA testén is, vakító fehérség cakkos vonala, amely ózon illatát öntötte a világra. Nem volt rám olyan hatással, mint egy valódi villám, csupán a fény ragyogó tánca volt. Arcát a szemében egymás után villanó fehér fények csillogása világította meg. Majd minden harmadik villám leszáguldott a testén is, bőrét díszítette. Haja kiszabadult copfjából, és a fürtök szürke fátyla hatalma szelében lebegett, miként a ruhaszárító kötélen felejtett puha szürke takaró dagadozik a közelgő vihar szelében. Akárhányszor is szerelmeskedtem sidhe harcosokkal, a faerie teremtményeivel, hátranézve Misztrálra, a szavam mégis elakadt. Sok csodálatos dolgot láttam már, de Misztrálhoz foghatót még soha. – Mennyire szereted a fájdalmat? – ismételte, miközben egy villám útjára indult, és a ragyogás betöltötte a száját, szavaival együtt sugárzott kifelé. Az egyetlen választ adtam, amire gondolni tudtam. – Fejezd be! – Fejezzem be – mosolygott, és ajka még megtartott valamit abból a ragyogásból –, csak fejezzem be? – Igen – bólintottam. – Elvezni fogod? – Nem tudom. Mosolya szélesebbé vált, szemében villámok csapkodtak, amelyek egész testére kiterjedtek. Ragyogásuk egy pillanatra elvakított. Kezdte magát kihúzni belőlem. – Ám legyen – mondta mély, gördülő hangján. Mennydörgés visszhangozta szavait, végigfutva a tetőn, és egy másodpercig azt hittem, a falak is együtt rezdülnek vele. Olyan gyorsan és erősen hatolt belém, ahogy csak bírt, de túl hosszú volt. Üvöltöttem, de nem csak a gyönyörtől. Megpróbáltam fékezni magamat, de megvonaglottam, nem a közeledésért, hanem menekülésként, a távolabb kerülésért attól a hirtelen, éles fájdalomtól. Megragadta a hajamat. Szorosan. Egy helyben tartott, miközben belém döngölte magát. 75
LAURELL K. HAMILTON – Fejezd be – kiabáltam, megtalálva a szavakat –, Istennőm, fejezd be! Élvezz el, élvezz már el! Térdre rántott, hajamat öklére tekerve, emelőként használva, hogy testünket egymáshoz szoríthassa. Még mindig bennem volt, de ez a testhelyzet sokkal jobb volt. Nem volt olyan mélyen, és nem fájt annyira. Másik karjával átkarolt, elöl ölelt meg, magához simított. Keze a hajamat még jobban felcsavarta, és felnyögtem, de nem fájdalmamban. – Tudom, hogy az előbb fájdalmat okoztam neked – suttogta, száját arcomnak szorítva –, de a tested máris megbocsátott nekem. Ily gyorsan, és már a kéj hangjait hallatod. Nekem, miattam – rántotta hátra fejemet a hajamnál fogva. Fájt, de nem érdekelt, mert ezt szeretem. – Ezt imádod – súgta az arcomba, és éreztem a szellőt. – Igen. – De a másikat nem – folytatta, és a széllökések olyan erősek lettek, hogy majdnem hanyatt vágódtunk. Felnéztem mellette, és láttam, a mennyezetet elborították a felhők. Akár az ikrei is lehettek volna azoknak, amelyek Misztrál bőre alatt kavarogtak. Újra megrántotta a hajamat, arcához közelebb húzott. – Azt hittem, túl hamar fogok elmenni, és most túl sokáig tart. – Addig nem tudsz elélvezni, amíg a vihar ide nem ér – hallottam Abeloec hangját. Misztrál lazított a hajam szorításán, így mindketten Abeloecre tudtunk nézni. Amit láttam, az kárminvörös, smaragdzöld és zafírkék színekben pergő szempár volt, mintha folyékony drágakövekkel töltődött volna fel. Haja mögötte lebegett, de nem a szél miatt – inkább olyan volt, mint egy madár farka, vagy akár egy kabát, amelyet láthatatlan kezek tárnak szét. A színek vonalai a hajába is belefonódtak, átragyogtak rajta, és kötélfonatokként terjedtek szét a sötétségben. A világító színű kötelek rátaláltak a hatalmi körünkön kívül álló sötét árnyakra. A halott kertekben álló, várakozó összes férfit megtalálták, beborították őket. Próbáltam rájönni, minden rendben van-e velük, de a
76
MISZTRÁL CSÓKJA mennydörgés átrobajlott rajtunk, és mintha a föld is megremegett volna. Misztrál megrázkódott körülöttem, bennem, amitől megborzongtam. Két erős karjával szorosan magához ölelt. Egy pillanatig nem okozott fájdalmat, de nem is állt szándékában. – Ha az túl sok, nem bírod elviselni, hogy hátulról teszlek magamévá, akkor mi más választásunk van? Arról már tettem, hogy elölről se legyen jó. Hátradőltem, nekitámaszkodtam, megpihentem a testén. – Ha elég erős vagy ahhoz, hogy szeretkezés közben a tested ne érjen hozzám, a karoddal meg bírod magadat tartani, akkor elölről nem fog fájni. – Ne érjek hozzád? – nézett tanácstalanul. – Szemben leszek veled, te leszel felül, de az egyetlen, ami hozzám ér, az a husángod lesz, bennem. – Ha a hátadon fekszel, nem tudok olyan mélyen beléd hatolni. – Felemelkedem hozzád – mondtam, majd megkérdeztem. – Az vagy? – Mi vagyok? – kérdezett vissza, és szemében a villámok egy pillanatra megvakítottak. – Elég erős – pontosítottam, és szemem előtt fehér, vakító pöttyök táncoltak. Elnevette magát, fülemben mennydörgés mély morajlása, de nemcsak ott, hanem végig a testemen, mintha a hang a csontjain keresztül száguldva csontjaimba siklott volna át. – Igen – felelte –, igen. Elég erős vagyok. – Mutasd meg! – szólítottam fel, és hangomból csak suttogásra futotta, mely csaknem elveszett a vihar és mennydörgések zajában. Engedte, hogy lekászálódjak róla, és segített lefeküdni az ideiglenes takarónkra – már ami maradt belőle. Ha a hagyományos misszionárius pozícióban akartunk volna szeretkezni, akkor jobban aggódtam volna a takaró miatt. De ha helyesen csináljuk, akkor nem sok testrészem fogja érni a földet. 77
LAURELL K. HAMILTON Egy másodpercre lefeküdtem – térdem behajlítva – a kemény, száraz földre. Misztrál, lábam között térdelve, még hezitált. Szemében villámok csapkodtak, testén végigtáncoltak, hogy egy pillanatig úgy tűnt, mintha a cakkozott mennykőcsapás a szemében kezdődött volna, és a lábánál a földben tűnik el. Távoli ropogást hallottam, és megláttam a mennyezet közelében lebegő felhőkben az első villámokat. Az ózon szaga egész halvány volt, de az esőillat érezhetően felerősödött. – Misztrál – szólaltam meg. – Most, most hatolj belém! – De hozzá fogok érni a tested elejéhez – ellenkezett. – Fájni fog. – Csak tedd meg, és megmutatom, mire gondoltam. Lassan fölém ereszkedett, karját megfeszítette, teste felettem volt. Belém siklott, és még mielőtt a mozdulatot befejezte volna, felemelkedtem. Feléje. Felsőtestemet emeltem meg, mintha felülnék, akár a hasizomgyakorlatoknál. Ezt a helyzetet persze az örökkévalóságig nem tudom fenntartani, de ha kétoldalt megfogom a combomat, és tartom, akkor meglehetősen hosszú ideig bírom. A pozíció olyan, hogy nem fog fájni, és széttárva is tartja a lábamat. Néztem, ahogy bőröm holdfényragyogása mellett, és az általa a felhők felé elengedett villámok távoli dörgése közben belém löki magát. Úgy tűnt, hogy most, amikor a villámok már ott fent csapkodtak, benne már nem jön létre olyan sok. Elkezdett ütemesen mozogni bennem. Labdává gömbölyödve tartottam magamat, miközben Misztrál teste fölöttem mozgott. – Imádom nézni, ahogy a tested bennem mozog – mondtam. Fejét lehajtotta, hogy haja végigsimított rajtam, és ő is figyelte, ahogy teste ki-be dolgozik bennem. – Igeeen – lehelte. – Igeeen. Kezdett kiesni a ritmusból, ezért tekintetét kénytelen volt elszakítani a látványtól, testünk összekapcsolódásától. Hamarosan megint visszatalált a biztos, hosszú mozdulatokra. A világot a mennydörgések uralták, villámok ropogtak és csapódtak a földbe. Közeledett a vihar.
78
MISZTRÁL CSÓKJA Gyorsabb mozgásra váltott, egyre erősebben döngölt. De ebben a testhelyzetben egyáltalán nem fájt. Inkább csodás érzés volt. Éreztem, ahogy lassan én is eljutok a csúcsra, a gyönyör növekedett. – Hamarosan elmegyek – szólaltam meg, majdnem kiabálva a szél és vihar zajának kíséretében. – Még ne – kérte –, még ne! Nem tudtam, hozzám beszél-e vagy inkább magához, de egyszer csak úgy tűnt, megadta magának az engedélyt, hogy olyan durván dugjon, ahogy csak bír. Olyan erővel mozgott ki és be a testemben, hogy rázkódni kezdtem, a seggemet a száraz levelekbe préselte, és a legtisztább kéjtől vezérelve késztetett kiabálásra. A felhőkből esőként záporoztak a villámok. Egyik izzófehér mennykőcsapás a másik után, mintha a felhők üvöltenének, és ennél gyorsabban már nem lennének képesek ránk hajigálni a villámokat. A föld remegett a villámok csapásaival és a mennydörgések morajlásával. Talán olyan gyakran érnek földet, amilyen gyakran löki testembe magát Misztrál. Újra, és újra és újra belém hatolt, és újra, és újra és újra a villámlás a földbe hatolt. A világ az ózon fémes illatával telt meg, és az elektromos tánc hatására minden egyes hajszálunk vigyázzban állt. Üvöltve élveztem el, körmeim saját combomba mélyedtek, tartva a testhelyzetet, amíg az orgazmus rángatott, magával ragadott, és testem összehúzódott körülötte. Kiabálásom elveszett a vihar tombolásában de hallottam fölöttem Misztrál kiabálását, egy másodperccel azelőtt, hogy még egyszer, utoljára belém döfött. Bennem élvezett el, a villámok nagy fehér kézként csapódtak a földbe. A fehér fény elvakított. Körmömet – hogy emlékeztessem magamat, hol vagyok, mit csinálok – a combomba vájtam. Azt akartam, a kielégülése olyan legyen, amilyet elképzelt. De végül már nem bírtam magamat tartani, lehanyatlottam a földre, lábamat ki kellett nyújtanom. Feküdtem a száraz talajon, lihegtem, újra kezdtem megtanulni, miként lélegezzek. Misztrál rám hanyatlott, még mindig bennem. Szíve olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéről, és megérint. Megeredt az eső. Halkan, puhán. 79
LAURELL K. HAMILTON – Most is fájdalmat okozok? – kérdezte még mindig lihegve. Megpróbáltam a karomat felemelni, hogy megérintsem, de még mindig nem bírtam megmozdulni. – Most semmi nem fáj – feleltem. – Jól van – fújta ki lassan levegőjét. Ahogy az eső egyre jobban zuhogott, szíve egyre inkább lassult. Fejemet oldalt fordítottam, hogy a cseppek ne közvetlenül érjenek. Azt hittem, ahogy Misztrálnak megvolt az orgazmusa, a barlangokban megszűnik az időjárás. Bár a vihar már elült, felettünk még mindig ott volt az égbolt. Felhős, esős égbolt. A faerie-ben a föld alatt már legalább négyszáz éve nem esett az eső. Eget láttam, esőt éreztem, és még mindig a föld alatt voltunk. Lehetetlenség, de arcomon az eső meleg volt. Tavaszi eső, egészen gyengéd, hogy kicsalogassa a napfényre a virágokat. Misztrál felemelkedett, de épp csak annyira, hogy kihúzhassa magát belőlem, és mellém fekhessen. Arca nedves volt, és először azt hittem, eső. Hirtelen ráébredtem, könnyeket látok. Azért esett az eső, mert sírt, vagy az egyik dolognak az égvilágon semmi köze a másikhoz? Nem tudtam. Csak azt, hogy Misztrál zokog, és karomat felé nyújtottam. Mellembe temette arcát, és sírt.
80
MISZTRÁL CSÓKJA
7. fejezet Abeloec, Misztrál és én csendes tavaszi esőben szedelőzködtünk fel a földről. Egy pillanatig nem is vettem észre, hogy világosság van. Nem a mágia színes világa, hanem egy tompa, halvány fény, mintha hold kelt volna fel valahol a barlang kőmennyezetének közelében. A plafont már nem láttam, eltűnt a kövek helyén lebegő finom, szürke felhők között. – Égbolt – suttogta valaki –, égbolt van felettünk. Megfordultam, és ránéztem a többi férfira, akik Abeloec mágiájának izzó körén kívül maradtak. Hátrafordultam, hogy kiderítsem, ki beszélt, de amikor megláttam őket, már el is feledtem. Az sem érdekelt, esik-e az eső, vagy hogy fölénk ég borul, vagy valami szellemhold világít. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs itt minden testőröm. Meglehetősen sokan közülük. Fagy és Rhys a félhomályban fehér árnyak voltak, Doyle egy sötét alak mellettük. – Doyle, a többiek hol vannak? – A kert nyelte el őket – felelte Rhys. – Az mit jelent? – förmedtem rá, és feléjük léptem, de Misztrál visszatartott. – Hercegnő, amíg ki nem derítjük, mi történik, addig nem engedhetjük, hogy kitedd magad egy esetleges veszélynek. – Igaza van – erősítette meg Doyle. Felénk indulva elegánsan, meztelenül siklott. De volt valami a mozgásában, ami azt sugallta, a küzdelemnek még nincs vége. Úgy viselkedett, mint aki minden 81
LAURELL K. HAMILTON pillanatban várja, a föld megnyílik alatta, és valami megtámadja. Nézve, miként közeledik felénk, egyre jobban megrémültem. Iszonyú nagy baj van. – Meredith, maradj Misztrállal és Abe-bel. Fagy, te maradsz Merrynél, Rhys, velem jössz! Azt hittem, lesz, aki vitatkozni kezd vele, de senki nem szólt. Úgy követték, ahogy ezer éven át tették. Szívem a torkomban dobogott, nem értettem, mi történik, de abban majdnem biztos voltam, ezek a férfiak nekem soha nem engedelmeskednének ilyen szinten, ahogy Doyle-nak teszik. Már láttam, ahogy az egyre puhábbá váló talajon lépkedett – Rhys akár egy kisebb, halovány árnyék mellette –, hogy a nagynéném, Andais miért nem szeretkezett soha Doyle-lal. Soha nem adta meg neki azt az esélyt, hogy a hasába gyermeket plántáljon. A királynő a hatalmán senkivel sem osztozik, és Doyle olyan ember, akit követnek a többiek. Királyhoz illő tulajdonságai vannak. Ezt eddig is tudtam, csak azt nem, a többi férfi is észrevette-e már. Lehet, hogy nem tudatosan, de a lelkük mélyén tisztában vannak azzal, hogy kicsoda ő, és ki lehetne belőle. Rhysszel együtt a magas fák felé igyekezett, amiknek az ágai a csendes, esős félhomályban súlyosan, élettelenül lógtak. Doyle felfelé nézett a fákra, mintha látna valamit a csupasz ágakon. – Mi az? – érdeklődött Misztrál. – Nem látom... – kezdte Abe, majd hallottam, hogy hirtelen, élesen szívja be a levegőt. – Mi van, mi az? – kérdeztem én is. – Azt hiszem Aisling – suttogta Fagy. Ránéztem Fagyra. Emlékeztem, voltak jó páran köztük, akik hozzáértek a fákhoz. Adair például felmászott egy fára. Eszembe ötlött, hogy a mindenféle szex és mágia közben láttam fent a fa ágai között. De azt nem tudtam felidézni, láttam-e Aislinget, miután a mágia lecsapott ránk. – Láttam Adairt felmászni egy fára, de Aislingre nem emlékszem – mondtam. – Ahogy beértünk a kertbe, eltűnt – mondta Fagy. 82
MISZTRÁL CSÓKJA – Azt hittem, ott maradt a másik szobában Barinthusszal és a többiekkel –mondtam. – Nem, nem maradt hátra – felelte Misztrál. – Nem látom, mit néz Doyle. – Lehet, hogy azt kívánod majd, bárcsak így maradna – szólalt meg Abe. – Az biztos, én ezt a látványt inkább kihagytam volna. – Ne bánjatok velem úgy, mint egy gyerekkel. Mit láttok? Mi történt Aislinggel? – léptem el Misztrál mellett. De ő és Abe még mindig köztem és a fa közt álltak. – Mozduljatok arrább! – parancsoltam. Egymásra néztek, és meg sem moccantak. Nekem nem engedelmeskednek úgy, mint Doyle-nak. – Meredith NicEssus Hercegnő vagyok, a hús és vér kezének hordozója. Az uralkodói testőrséghez tartozom. Uraim, nem ártana, ha a szex nem szállna a fejetekbe. Mozduljatok! – Tegyétek, amit mond! – szólalt meg Fagy. Egymásra meredtek, de végül arrébb léptek, hogy láthassak. Nem úgy, mint Fagy, Doyle tudta volna, hogy ne segítsen nekem, mert most rám se hederítettek. Fagynak engedelmeskedtek. De ez a probléma kénytelen várni még egy-két napot, hogy ráérjek vele foglalkozni. Ma este látni akartam, amit már mindenki látott. A legmagasabb fa legfelső ágán egy sápadt alak lógott. Először azt hittem, Aislinget a kezénél fogva akasztották fel, készakarva lógatták le arról az ágról, de hirtelen ráébredtem, karja a teste mellett lóg. Arról az ágról lógott le, de nem a kezénél fogva. Az eső egyre jobban zuhogott. – Az ág... – súgtam – belefúródott a mellkasába. – Igen – erősítette meg Misztrál. Olyan nagyot nyeltem, hogy a torkom is belesajdult. Nem létezik túl sok dolog, amely elhozhatja faerie legfelsőbb udvarának tagjai számára a valós halált. Van egy mese egy halhatatlan sidhéről, akinek levágták a fejét, mégis felállt, életben maradt. De arról még nem hallottam, hogy valaki azután is élne, hogy a szívét valami széttrancsírozza. Néhányan a testőrök közül nem akarták, hogy Aisling a hálószobában aludjon, mivel ahhoz túl veszélyes alak. Egykoron, ha az arcába pillantottál, reménytelen szerelembe estél vele. Hatalmának 83
LAURELL K. HAMILTON valamikor régen még istennők és néhány isten is áldozatul esett, legalábbis az ősi mesék így mondják. Ezért úgy döntött, ruhái nagy részét soha nem. veti le, beleértve a vékony gézt is, amelyet az arca köré tekert Csak a két szeme maradt szabadon. Ő volt az a férfi, aki oly csodaszép volt, hogy aki meglátta, belé szeretett. Azt a parancsot kapta tőlem, hogy az egyik ellenségünkön demonstrálja hatalmát. A nő megpróbálta megölni Galent, ami majdnem sikerült neki. Akkor még nem értettem, mit kértem tőle, amikor arra ítéltem a nőt, hogy ránézzen. A nő elmondta, amit tudni akartunk, de közben kikaparta saját szemét, hogy hatalma alól kiszabaduljon. Aisling még attól is félt, hogy jelenlétemben levegye az ingét, attól tartva, túlságosan halandó vagyok ahhoz, hogy ránézhessek a testére, az arcáról nem is beszélve. Bűbája rám nem hatott, de ahogy néztem, az élettelenül lógó halovány testet, amely elveszni, látszott a hajnalban, az esőben, emlékeztem rá. Emlékeztem bőrére, amely aranyló volt, mintha valaki aranyport szórt volna el sápadt, tökéletes testén. A fényben csillogott, de nemcsak a mágiájával, hanem miként a fénysugarat rabul ejtő drágakő. Azzal a szépséggel csillogott, ami csak az övé volt. És most itt lóg az esőben, halva vagy netán haldokolva. És fogalmam sem volt róla, miért történt.
84
MISZTRÁL CSÓKJA
8 fejezet A talaj a talpunk alatt puha volt, miközben Aisling teste felé tartottunk. Az éles, száraz növényzet belemosódott az egyre lágyuló földbe. Jókora adag sártenger lesz belőle. Ahogy a fán himbálózó testre felnéztem, kezemmel a szememre árnyékot kellett vetnem. Csak egy test, semmi más. Már most kezdtem tőle magamat lélekben eltávolítani. Agyamban már működésbe lépett az a bizonyos kapcsoló, amely Los Angelesben lehetővé tette, hogy gyilkosságok felderítésén dolgozzam. Ez csak egy test, nem egy valamikor élő személy, semmi esetre sem Aisling. A valami ott lógott, mellkasából egy, a karomnál is vastagabb fekete ág meredt ki. Legalább 50 centiméternyi kiállt belőle, a felénk eső oldalra. Nagyon nagy erőnek kellett közrejátszania abban, hogy egy ilyen férfinak, az Unseelie Udvartartás harcosának mellkasát így át lehessen döfni. Egy csaknem halhatatlan lényét, akit egykor istenként imádtak. Ezek a lények nem halnak meg olyan egyszerűen. Még csak fel sem kiáltott... vagy talán igen? Lehet, hogy halálát szétkiabálta a levegőbe, és én süket voltam? Lehet, hogy a gyönyörkiáltásaim kioltották az ő kétségbeesett kiabálását? Nem, nem, be kell fejeznem, így nem szabad gondolkodnom, különben sarkon fordulva, üvöltve futásnak eredek. – Ő... – kezdte Abe. Egy férfi sem válaszolt vagy fejezte be a mondatát. Mindannyian felfelé bámultunk, szótlanul; ha nem mondjuk ki, akkor talán nem igaz. Olyan petyhüdten lógott, mint egy törött baba, de masszívan, testesen, 85
LAURELL K. HAMILTON játék babánál valósabban. Teljesen mozdulatlan, ernyedt volt, azzal a súlyossággal, amelyet még a legmélyebb álom sem képes produkálni. – Halott – mondtam az esőáztatta csöndben, és ez az egy szó hangosabbnak tűnt, mint ténylegesen, a valóságban. – Hogyan? Miért? – akarta tudni Abe. – A hogyan elég nyilvánvaló – felelte Rhys. – A miért a rejtély. Tekintetemet elfordítottam arról, ami ott lógott a fán, és a szürkületbe fordult kertet néztem. Nem Aislinget nem akartam látni, hanem a többieket kerestem. Megpróbáltam nem figyelni a szorításra a torkomban, az egyre gyorsuló pulzusomra. Próbáltam nem befejezni a gondolatot, amely arra késztetett, hogy megforduljak, és a sötétséget fürkésszem. Lehet, hogy a többi férfi a félhomályban halott vagy haldoklik? Ki mást döfött még át valamilyen mágikus fa? Mást nem láttam, mint a halott ágakat, amelyek csupaszon meredeztek a felhők felé –, de egyik fa sem dicsekedhetett ehhez hasonló borzalmas dísszel. Mellkasomban a szorítás valamelyest alábbhagyott, mihelyt megállapítottam, ezt az egy fát kivéve, egyiken sincs senki. Aislinget alig ismertem. Soha nem volt a szeretőm, és csak egy napra volt testőreim egyike. Sajnáltam, hogy elveszítettük, de a testőreim között vannak mások, akik nekem sokkal fontosabbak, és még mindig nem vettem őket észre. Örültem, hogy nem egy fa dekorációjául szolgáltak, de elgondolkoztatott, hogy mi minden más történhetett velük. Hol vannak? – Egyiküket sem látom a fákon – szólalt meg Doyle olyan közel hozzám, hogy ijedtemben összerezzentem. – Nem, nem – ráztam a fejem. Fagyot kerestem. Közel állt hozzám, de ahhoz elég távol, hogy ne tudjon megölelni. Azt akartam, valaki magához húzzon. Szerettem volna, hogy valaki átöleljen, megvigasztaljon, de ez egy gyerek kívánsága. A gyereké, hogy hazudjanak a sötétség miatt, hogy az ágy alatt nincsenek szörnyek. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol a szörnyek nagyon is valósak. – Galent tartottad, és Nicca is veled volt – szólaltam meg. – Velük mi történt? 86
MISZTRÁL CSÓKJA Fagy kisimította elázott haját a szeméből; ezüstszíne a félhomályban éppoly szürke volt, mint Misztrál fürtjei. – Galent a föld nyelte el – mondta, és szeme fájdalmat tükrözött. – Képtelen voltam visszatartani. Valami hatalmas erő szakította ki a karomból. Hirtelen fázni kezdtem, amit még a meleg eső sem tudott ellensúlyozni. – Amikor Amatheon ugyanezt tette a látomásomban, önként ment. Csak elsüllyedt a sárban. Nem volt erő, ami elrabolta volna. – Hercegnő, csak azt tudom elmondani, amit láttam – felelte, és hangja mogorvává vált. Ha azt hitte, kritizáltam, ám legyen. Arra igazán nincs időm, hogy a kezét fogjam. – Az látomás volt – jegyezte meg Misztrál. – Néha, ezen az oldalon, a valóságban, egyáltalán nem finoman történik meg. – Micsoda? – kérdeztem. – Az, amikor a hatalmad elönt minket – felelte. Megráztam a fejem, türelmetlenül söpörve ki az esőt az arcomból. Kezdtem magamat felbosszantani. A csoda, hogy a halott kertekben esik az eső, egyáltalán nem segített abban, hogy a jeges rémület valamennyire megszűnjék. – Bárcsak elállna ez az eső – morogtam, gondolkodás nélkül. Dühös és rémült voltam, és az eső volt az egyetlen dolog, amire mérges lehettem anélkül, hogy érzéseit megbántottam volna. Az eső alábbhagyott. A dézsából való öntést felváltotta a szitálás. Szívem megint a torkomban kezdett dobogni, de most egészen más okból. Csoda, hogy itt esett az eső, és nem akartam, hogy elálljon. Doyle ajkamra helyezte egyik bőrkeményedéssel borított ujját. – Psszt, Meredith, ne szüntesd meg az eső áldásos tevékenységét. Bólintottam, hogy tudja, megértettem. Lassan elvette az ujját. – Elfelejtettem, hogy a sithen minden kimondott szavamra figyel – mentegetőztem, nagyot nyelve. – Nem akarom, hogy elálljon az eső. Ott álltunk, mindenki feszült volt, várakozott. Igen, Aisling halott, sokan eltűntek, de egykor a halott kertek voltak a tündérdombok szíve, és ez sokkal nagyobb értékkel bír, mint bárki élete. A hatalmunk 87
LAURELL K. HAMILTON középpontja voltak. Amikor kihaltak, a hatalmunk is kezdett elhalványulni. Megkönnyebbülve észleltem, hogy a meleg, tavaszi eső újra nekieredt. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk. – Hercegnő, légy óvatos, mit mondasz – suttogta Misztrál. Nem szóltam, csak bólintottam. – Nicca felállt, a kezére bámult – mondta Fagy, mintha kérdeztem volna. – Felém nyúlt, de mielőtt hozzáérhettem volna, már el is tűnt. – Hogyan tűnt el? – akarta tudni Abe. – Egyszerűen nyoma veszett, mintha levegővé vált volna. – A befolyási övezete ragadta magához – szólalt meg Misztrál. – Az meg mit jelent? – kérdeztem. – Levegő, föld. – Nem értem – intettem a kezemmel, mint aki füstöt hesseget el kettőnk között. – Galagonyát annak a fának, ott túlnan, a gyökere fonta be – magyarázta Rhys. Egy nagy, szürkés kérgű fára mutatott. – Nem küzdött ellene. Mosolyogva tűrte. Akármibe mernék fogadni, hogy ha meg tudnánk határozni, akkor kiderülne, hogy az ott egy galagonya. – Galen és Nicca nem épp vidáman tűntek el – vetette közbe Fagy. – Őket soha nem imádták istenségként – magyarázta Doyle –, így nem is tudhatták, hogy lazítaniuk kell a hatalom irányába. Ha ellenkeznek, vissza fog ütni. Ha engeded, hogy magával vigyen, akkor sokkal kellemesebb. – Tudom, egykor régen a sidhék egy része képes volt a talajon, fákon és levegőn keresztül is közlekedni. De, srácok, bocsássatok meg, ez legalább ezer évvel a születésem előtt volt lehetséges. Nicca ennél azért öregebb, de soha nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy istenség lehessen belőle. – De lehet, hogy ez is megváltozott – vélte Abe. – Ahogy Abe hatalma is visszatért – értett egyet Doyle. Abe bólintott.
88
MISZTRÁL CSÓKJA – Egykor, olyan régen, hogy emlékezni sem akarok rá, én nem csak királynőket csináltam. Istennőket is. – Mit mondasz? – figyeltem fel. – Hercegnő – emelte fel a szarukupát –, ebben a görögök is hittek. Abban, hogy az istenek itala halhatatlanná tesz – istenné válsz. – De nem ittak belőle. – Az ivás... – kezdte, és elgondolkozott, keresve a megfelelő szót – időnként inkább átvitt értelmű. Az én hatalmam volt az, és Medbé, amely a panteonunk isteneit és istennőit bélyegezte meg a hatalmuk jelével. A színes vonalak, Hercegnő, megfestik a bőrt. Rhys lenézett a karjára, ahol az a halovány halrajz volt. Most már kettő volt ott, az egyik lefelé úszott, a másik pedig felfelé. Kört alkottak, akár a jin és jang halas variációja. A kék vonalak már nem halványak voltak; ragyogtak, tiszta kék – a nyári égboltnál is kékebb – vonalakká váltak. Rhys göndör fürtjeit az eső kisimította, fejére tapasztotta, hogy felénk fordított arca döbbentnek, elrajzoltnak tűnt. – Most már mindkét jelet viseled – szólalt meg Doyle. Szoros copfba fogott hajával nem láttam másnak, mint egyébként. Úgy állt a káoszban, mint egy hatalmas szikla, amelybe szívesen kapaszkodnék. – Ennyire egyszerű nem lehet – háborgott Rhys. – Próbáld ki! – mondta. – Mit? – kérdeztem. A férfiak egymásra néztek, szemmel láthatóan tudták miről van szó. Nekem gőzöm sem volt. – Rhys a halál istensége volt – világosított fel Fagy. – Ezt tudom. Cromm Cruach volt. – Nem emlékszel a történetre, amit elmesélt neked? – érdeklődött Doyle. Abban a pillanatban nem jutott eszembe. Csak arra tudtam gondolni, lehet, hogy Galen és Nicca halottak, megsérültek, és valahogy mindez az én hibám. – Merry, egykor nem csak a halál hordozója voltam – mondta Rhys, még mindig a karját bámulva, és rajta új jeleit. Az agyam végre újra dolgozni kezdett. 89
LAURELL K. HAMILTON – A kelta halálistenségek egyben gyógyító istenek is. A legenda szerint – idéztem fel szavait. – A legenda szerint – ismételte Rhys. Aislinget nézte. – Próbáld meg – biztatta Doyle Rhyst. – Arra utaltok – néztem Rhysre –, hogy fel tudod holtából támasztani? – Amikor utoljára megvolt a karomon mindkettő jel, képes voltam rá – pillantott rám fájdalommal teli arcával. Most már mindenre emlékeztem, amit mondott. Valamikor régen a követői úgy imádták, hogy megvágták magukat, sérüléseket okoztak önmaguknak. A vérüket, fájdalmukat áldozták, és ő képes volt őket meggyógyítani. Majd elveszítette gyógyítóképességét, és hívei azt hitték, valamivel megbántották. Úgy döntöttek, biztosan mások halálát akarja, és elkezdték az emberáldozat gyakorlatát. Mindannyiukat megölte, hogy rémtetteiket megszüntesse. Legyilkolta híveit, hogy másokat megmenthessen. Azt a képességét soha nem veszítette el, hogy egyetlen érintésével kisebb élőlényeket megöljön. Los Angelesben még azon talentumát is visszanyerte, hogy egyetlen érintéssel vagy szóval a faerie élőlényeit elpusztítsa. Ily módon már legalább egy goblint megölt. Rhys ránézett Aisling mozdulatlan alakjára. – Megpróbálom – szólalt meg. Fegyvereit átnyújtotta Fagynak és Doyle-nak, majd megérintette a fát. Egy pillanatig várt, hogy lássa, a fa mit fog tenni. Ráébredtem, azon tűnődik, a fa őt is meg akarja-e ölni. Erre eddig nem is gondoltam. – Rhysnek nem lesz semmi baja? – kérdeztem. Rhys visszapillantott rám, és elvigyorodott. – Ha magasabb lennék, nem kellene felmásznom. – Rhys, komolyan mondom. Nem akarom, hogy Aisling helyébe kerüljél. Azt meg végképp nem, hogy mindketten ott fent lógjatok. – Ha azt hinném, tényleg szeretsz, lehet, meg sem próbálnám. – Rhys... – Merry, minden rendben. Tudom, hol a helyem a sorban – fordult meg, és elkezdte megmászni a fát. 90
MISZTRÁL CSÓKJA – Nem szerethetsz minket egyenlően – érintette meg vállamat Doyle. – Nem kell emiatt szégyellned magadat. Bólintottam, mert hittem neki, de ettől még nem éreztem magamat igazán jól. A fa fekete törzsén Rhys úgy világított, akár egy fehér fantom. Pont Aisling lógó teste alatt állt meg. Már majdnem kinyúlt feléje, amikor éreztem, ahogy valamely mágia borzongatja bőrömet, állítja el lélegzetemet. Doyle is észlelhette, mert felkiáltott. – Várj! Ne érintsd meg! Rhys elindult lefelé, az esőáztatta nedves törzsön siklott a föld felé. – Rhys! Siess! – üvöltöttem. Aisling teste körül a levegő vibrálni kezdett – miként a forró levegő szokott néha –, majd felrobbant. Nem vér, hús, és csontok repkedtek, hanem madarak. Apró madárkák, kisebbek, kecsesebbek, mint a verebek. Énekesmadarak tucatjai röppentek el fölöttünk. A fejünket védve mindannyian a földre vetettük magunkat. Fagy rám vetődött, hogy óvjon a csapkodó, csiripelő rajtól. Bár a madarak bájosnak tűntek, soha nem lehet tudni. Amikor Fagy felemelkedett annyira, hogy én is lássak valamit, a madarak már eltűntek a fák között. Felemelkedtem, hogy jobban körül tudjak nézni. – A barlang fala tényleg messzebb van, mint eddig? – érdeklődtem. – Igen – felelte Doyle. – Az erdő már több hektár nagyságú lehet – jegyezte meg Misztrál, hangjában csodálattal. – Halott kerteknek nevezik, nem halott erdőnek – mondtam. – Egykoron mindkettő volt – világosított fel Doyle halkan. – Merry, valamikor ez egy önálló világ volt – magyarázta Rhys –, egy föld alatti világ. Erdőkkel, patakokkal és tavakkal, minden elképzelhető csodával. De ahogy hatalmunk kezdett elhalványulni, ez is kezdett összemenni. És a végén már csak az maradt, amit beléptedkor láttál, egy kopasz földdarab, ahol egykor egy virágoskert virított, és 91
LAURELL K. HAMILTON amelyet halott fák vesznek körül – intett a fák felé. – Utoljára évszázadokkal ezelőtt láttam ilyesmit a tündérdombokon belül. Abe hátulról megölelt. Meglepetésemben megmerevedtem. Kezdett elengedni, de kezét megpaskolva megnyugtattam. – Csak megijesztettél, nincs semmi gond. Tétovázott, majd még erősebben magához ölelt. – Hercegnő, te tetted ezt. Hátrafordultam, hogy láthassam az arcát. Mosolygott. – Azt hiszem, te is segítettél – nevettem rá. – És Misztrál – tette hozzá Doyle. Megpróbálta közönyösen mondani, ami majdnem sikerült is neki, annak ellenére, hogy tudtam, mennyire fájhat neki kimondani. Meg volt róla győződve, hogy a királynő gyűrűje, mely most is a kezemen volt, Misztrált választotta királyomnak. Csak nemrég sikerült arról meggyőznöm, hogy nem igazán Misztrál adott rá okot, hanem amiatt történt, hogy a faerie-n belül vele szeretkeztem először úgy, hogy a gyűrű az ujjamon volt. Doyle elfogadta indokomat, de most megint elkezdhetett spekulálni. – Doyle – szólaltam meg. – Hercegnő – ingatta a fejét –, ilyen csodák láttán ugyan mit számít valaki boldogsága? Már majdnem sikerült leszoktatnom arról, hogy hercegnőnek nevezzen. Neki végre Meredith vagy egyszerűen Merry voltam, de úgy tűnik, ennek vége. Megérintettem a karját. Elhúzta, nem durván, de határozottan. – Barátom, túl könnyen feladod – feddte meg Fagy. – Fagy, felettünk az ég – mutatott fel Doyle, pisztollyal a kezében. – Erdő, amelyben sétálni lehet – emelte arcát az égnek, hogy a meleg eső csukott szemét áztatta. – A tündérdombokban újra esik az eső – nyitotta ki szemét, ránézett Fagyra, és karját megragadta. Fekete a fehérségben. – Fagy, neked a jeleknek mennyire kell egyértelműnek lenniük? Én úgy látom, ezt mind Misztrál tette. – Sötét Szolga, én a reményt soha nem fogom feladni. Nem fogom elveszíteni, hisz még csak most nyertem el. Te se tedd! – Valamiről lemaradtam? – szólt közbe Rhys. 92
MISZTRÁL CSÓKJA – Semmiről – rázta a fejét Doyle. – Nos, ez már majdnem hazugság, és mi soha nem hazudunk – replikázott Rhys. – Ezt veled, itt és most, nem fogom megtárgyalni – mordult rá Doyle. Misztrál magas alakjára pillantott Rhys mögött. Csak egy másodpercre, de arra elég volt, hogy rájöjjek, féltékeny. – Sötét Szolga, vizsgáld meg a hatalmadat! – kérte Abe. – Elég – fogyott el Doyle türelme. – Meg kell mondanunk a királynőnek, mi történt. – Sötétség, nézz a mellkasodra – szólt rá megint Abe. Doyle a homlokát ráncolta, de aztán lenézett. Tekintetét az enyém is követte. Sötét bőrén és a halovány fényben nehezen lehetett látni, de... – Vonalak vannak a bőrödön, vörös vonalak – léptem közel hozzá, próbálva megfejteni, mit rajzolt Abe hatalma Doyle bőrére. Kinyújtottam kezemet, hogy végigsimítsam a jelet a mellkasán, de Doyle arrább lépett. – Hercegnő, sokkal többet én sem bírok. – Jeled újra ott van a testeden – mondta Abe. – Nem csak Misztrál az, akinek a hatalma visszatért. – De ő az, aki a faerie-t újra önmagává teszi – ellenkezett Doyle. – És én készen álltam arra, hogy az útjába álljak, mert a szívem nem engedte, hogy ezt a csatát elveszítsem. De ez még azelőtt volt, hogy a csoda megtörtént volna a halott kertek újjáéledésével, és a hatalmam kezdett volna újra az enyém lenni. Századokon és századokon át szolgáltam ezt az udvart, miközben mindent elveszítettünk, akik voltunk. Hogy tehetnék mást, mint hogy tovább szolgáljam, miközben visszanyerjük, amit elveszítettünk? Az esküm, hogy szolgálok, vagy jelent valamit, vagy soha nem volt értelme. Vagy megteszem, hogy népünknek hasznára legyek, vagy soha nem voltam a Királynő Sötét Szolgája. Vagy megteszem, vagy senki sem vagyok. Hát nem értitek? – Hallak – lépett hozzá Abe, karját megérintve –, oly tiszteletreméltó Sötét Szolga, de azt mondom neked, ez a hatalom egy nagylelkű dolog. Az Istennő egy nagylelkű Istennő. Isten egy nagylelkű Isten. Ők nem 93
LAURELL K. HAMILTON teszik meg, hogy az egyik kezükkel adnak, a másikkal meg elvesznek. Nem oly kegyetlenek. – Én a szolgálatukat nagyon kegyetlennek találtam. – Nem, Andais szolgálata az irgalmatlan – felelte halkan Abe. Egy madárka csiripelt az alkonyi homályba vesző fák között – egy, az éjszakára lenyugvó hang; álmos, kérdő. – Úgy hittem, Abeloec, hogy egy bolond iszákos vagy – hangzott fel a sötétségből –, de most ráébredtem, nem az ivászatod tett ilyenné. Te alapjáraton ilyen vagy. A hangra mindannyian villámgyorsan megfordultunk. A távoli falból Andais Királynő lépett ki, onnan, ahonnan korábban is tette. Több mint könnyelműek voltunk, amikor nem tételeztük fel, hogy még visszajöhet. – Királynőm – esett térdre Abe a sárba –, nem állt szándékomban megsérteni téged. – De igen – sétált felénk Andais, majd megállt, és elfintorodott. – Boldog vagyok, hogy az esőt és a felhőket látom, de a sár, na, azt kihagytam volna. – Királynőm, sajnáljuk, ha megharagítottunk – hajtott fejet Misztrál. – Bocsánatkérésed jobban hangzana, ha térdeden tennéd – mondta a királynő. Misztrál Abe mellé térdelt a sárba. Hajuk túl hosszú volt, nedves és súlyos; mindkettőjüké belelógott a sárba. Nem volt ínyemre, hogy így kell látnom őket. Féltettem őket. A királynő a most már bokáig érő sárban gázolt feléjük, akár hozzájuk is érhetett volna, de nem állt meg mellettük, hanem továbbhaladt. Doyle-hoz érve ujját végigfuttatta a mellkasán. – Kiskutyák – szólalt meg mosolyogva. Doyle mozdulatlanul tűrte keze simogatását, bár Andais a becézést tortúrának is használja. Izgat, kínoz, majd megtagadja tőlük a megkönnyebbülést. Játékát már évszázadok óta űzi. – A fa a bőrödön sötétedett – érintette meg Fagy karját. Rhyshez lépett, és megsimította a kettős hal képét. Hozzám hajolt, és megpróbáltam nem összerezzenni. Kezét a hasamra helyezte, ott, ahol a 94
MISZTRÁL CSÓKJA molylepke tökéletes lenyomata virított, akár a világ legvalósághűbb tetoválása. – Néhány órája ennek a molynak a szárnya még rebegett, próbált kiszabadulni a bőrödből. Lenéztem, ahol tenyere érintett, és reménykedtem, keze nem fog lejjebb tévedni. Egyáltalán nem kedvel engem, de mivel tudja, utálom őt, kedve támadhat intim testrészeimet tapogatni. A nagynénémnél a szex és a gyűlölet mindig is jól keveredett egymással. – A testőreim azt mondták, olyan lesz majd, akár egy tetoválás – mondtam. – Megmondták azt is, mi ez? – A hatalom egy jele. Andais a fejét ingatta. – A többiek egy lény körvonalait kapták, esetleg a képmását, de a te moly-lepkéd valódinak látszik. Inkább olyan, mint egy, a bőrödre nyomtatott fotó. Ez nem olyasmi, amit Abeloec mágiája meg tudna valósítani. Ez – nyomta tenyerét szorosan a hasamra – azt jelenti, képes vagy megjelölni másokat. Azt jelenti, hogy akiket megjelölsz, csekélyebb hatalmúak, és köréd csoportosulnak, a tüzed melegéhez – ölelte át derekamat, vont fekete ruhájához. A fülembe suttogott. – A férfiak ezt nem szeretik. Egyáltalán nem. Nem szeretik, ha hozzád érek, egy... – nyalintotta meg fülemet – kicsit... – haladt tovább nyelvével a nyakamra – sem – harapott meg hirtelen és erősen, de annyira nem, hogy vérezzek, csak hogy összeránduljak. – Meredith – emelte fel fejét –, azt hittem, szereted a fájdalmat – mondta halkan. – Minden előzmény nélkül nem. – Én nem úgy hallottam – engedett el, és elkezdett körülöttünk körözni. – Hol van a többi szeretőd, akik veled együtt tűntek el a hálószobából? – A kert rabolta el őket – felelte Doyle. – Elrabolta? Hogyan? – Eltüntette őket a földben, a virágokban, a fákban – folytatta, kerülve a királynő tekintetét. 95
LAURELL K. HAMILTON – Miként Amatheon kiemelkedett a földből, ők is visszatérnek majd hozzánk, vagy haláluk volt ezen kis csoda ára? – suttogta, de hangja visszhangot vetett. – Nem tudjuk – mondta Doyle. Egy madár kezdett énekelni. Magas, trillázó zene záporozott ránk az égből, táncolt körülöttünk. És mintha a hang egy érintés lenne, bebugyolált bennünket valami csodálatosba, de láthatatlanba. Talán arra akart figyelmeztetni, eljön a hajnal, és a halál nem tart örökké. A remény hangja volt, melyet minden tavasszal hallunk, hogy elmondja, a télnek egyszer vége lesz, és az anyaföld nem halott. Nem tehettem, róla, de mosolyognom kellett. Misztrál és Abe arcukat az ég felé emelték, mintha meg akarnának fürödni abban a leheletnyi meleg napsütésben. Ahogy az édes ének utolsó taktusai is elhaltak, Andais elkezdett hátrálni. Arrafelé, ahol a falat még mindig a sötétség tartotta hatalmában, mintha a mágia visszatérte nem érinthetné. – Meredith, az Unseelie Udvartartásból a nagybátyád uralta aranyfényű udvarnak csak halovány utánzatát fogod létrehozni. A sötétséget, életünk értelmét fénnyel, muzsikával fogod megtölteni, és a népünk meg fog halni. – Egykor sokféle udvar létezett – szólalt meg Abeloec –, némely sötét, némely világos, de mindegyik faerie. Mi nem osztottuk fel magunkat jóra és rosszra, ahogy vallásukban a keresztények teszik. Mi mind ez voltunk, egyszerre, és ez volt lényünk értelme. Andais nem törődött azzal, hogy válaszoljon, mondanivalóját tovább folytatta. – Életet hoztál a halott kertekbe. Nem fogok próbálkozni, hogy kihúzzam magamat az ígéretem megtartásából. Jöjj a Halandóság Előcsarnokába, és mentsd meg Nerys híveit, ha tudod. Hozd azt a ragyogó Seelie mágiát az Unseelie Udvartartás másik szívébe, és figyeld, meddig lesz még életben – mondta a királynő, és eltűnt. Néhány szívdobbanásnyi időt még vártunk, majd Misztrál és Abe felkelt a földről. Nadrágjuk szárát sár borította. Egy hang sem szólalt meg a sötétségben, hogy visszaparancsolja őket á térdükre. 96
MISZTRÁL CSÓKJA Szusszantam egyet – észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőmet. – Mit értett azon, amikor azt mondta, az udvarunknak két szíve van? – érdeklődtem. – Egykor mindegyik tündérdombnak volt a szívében egy kert, erdő vagy tó – világosított fel Abe. – De mindegyik udvarnak volt egy másik hatalmi szíve is, amely visszatükrözte a mágia azon fajtáját, amelyben az az udvar különösképpen jó volt. – Az udvar egyik szívét új életre keltetted – mondta Misztrál –, de abban nem vagyok biztos, okos dolog-e a másikat is újjáéleszteni. – Az előcsarnok egy kínzókamra, ahol a legtöbb mágia nem hat. Mindent hatástalanító hely – jegyeztem meg. – De, Meredith, egykor ennél több volt. – Több? Milyen értelemben? – néztem a férfiakra. – Azokat a dolgokat, amelyek a faerie-nél is öregebbek, nálunk is idősebbek, ott börtönözték be. Azon lények hatalmának maradványait is, akiket legyőztünk. – Misztrál, nem vagyok biztos abban, hogy értem. – Segíts elmagyarázni! – pillantott Doyle-ra. – Egykor olyan lények voltak a Halandóság Előcsarnokába, amelyek igaz halált voltak képesek hozni, még a sidhére is. Azért tartották ott őket, hogy kivégzésre, kínzásra vagy csak az ezzel való fenyegetésre használják őket. A királynő nem igazán törődött velük, mert mint te is tudod, a kínzás élvezetét inkább magának hagyja. Az, hogy nézze, valamely lény darabokra tép minket, sokkal kevésbé volt szórakoztató számára, mint mikor ő tehette ugyanezt. – És mi könnyebben meggyógyultunk, ha a királynő tette – egészítette ki Rhys. – Igen – bólintott Doyle –, a királynő sokkal hosszabban és gyakrabban tudott minket kínozni, ha azok az izék nem segítettek. – Miféle lények? – akartam tudni. Nem volt ínyemre, hogy ennyire komolyra váltották a szót. – Borzalmasak. Egyetlen pillantás, és egy halandó megőrül – felelte. – Milyen régen tűntek el ezek a lények a tündérdombokból? 97
LAURELL K. HAMILTON – Úgy ezer éve, vagy régebben – mondta. – Az erdők nem szűntek meg létezni ennyire régen – gondolkoztam hangosan. – Igen, az valamivel később történt. – Miért aggódtok ennyire? – Mert ha te, vagy az Istennő hatalma rajtad keresztül képes erre – válaszolta Abe, és a látóhatárig terjedő erdőre mutatott –, akkor fel kell készülnünk arra, az udvartartásunk másik szíve, központja is új életre kel. – Lehet, Merryben túl sok Seelie vér folyik ahhoz, hogy képes legyen ilyen borzalmas lényeket visszahozni? – vélte Misztrál, nagyon is reménykedő hangon. – Az ő két hatalma a hús és vér kezének hatalma – felelte Doyle. – Ezek nem Seelie varázslatok. – Azért jöttem a hercegnőhöz, hogy Nerys emberein segítsen, de már nem tenném kockára az életét egy rakás árulóért – jelentette ki Misztrál. – Ha megmentjük őket, már nem lesznek árulók – véltem. – Még mindig úgy hiszik, hogy a halandóságod ragályos – vetette ellen Rhys. – Még mindig úgy tartják, ha te ülsz a trónon, akkor elkezdenek öregedni, és meghalnak. – Gondolod, hogy Nerys udvarában van még annyi tisztesség, hogy rájöjjenek, a célom csak az, hogy bebizonyítsam, vezérük áldozata nem volt hiábavaló? Nerys az életét adta azért, hogy népe ne haljon meg, és én azt akarom, így legyen. A férfiak – úgy láttam – ezen azért elgondolkodtak. – A becsületük megvan – mondta végül Doyle –, de abban nem vagyok biztos, hogy a hála szó létezik a szótárukban.
98
MISZTRÁL CSÓKJA
9. fejezet – Istenségmágia hozott minket ide – szólalt meg Rhys –, de most hogy jutunk ki innen? Már nincs ajtó a halott kertekbe. – Meredith – nézett rám Fagy. Odapillantottam. – Kérd meg a tündérdombokat, nyisson egy ajtót, hogy kimehessünk. – Gondolod, hogy ennyire egyszerű lenne? – csodálkozott Rhys. – Ha a tündérdombok úgy tartja, Merrynek meg kell mentenie Nerys népét, akkor igen – felelte Fagy. – És ha nem szeretné, hogy megmeneküljenek, vagy nem érdekli? – Ha van jobb ötleted, hallgatom – vont vállat Fagy. Rhys széttárta kezét, mint aki nemet mond. – Szükségem lenne egy ajtóra, amely kivezet innen – néztem a sötét falra. A feketeség enyhén kivilágosodott, és egy ajtó – egy nagy aranyozott ajtó – tűnt fel a barlang falán. Majdnem megköszöntem, de némely öreg mágia nem szereti, ha köszönetet mondanak neki – sértésnek tekintik. – Ez egy csodálatos ajtó – súgtam nagyot nyelve. Az ajtófélfán faragás jelent meg, indák szőtték át a fát, mintha egy láthatatlan ujj dolgozott volna. – Ez egy új dolog – suttogta Rhys. – Gyerünk, menjünk, mielőtt úgy dönt, hogy eltűnik! – sürgetett Fagy. Igaza volt. Minden valószínűség szerint igaza volt. De különös módon, addig, amíg az a láthatatlan ujj nem fejezte be az indák 99
LAURELL K. HAMILTON rajzolását, egyikünk sem akart keresztülhaladni alatta. Doyle csak akkor fogta meg az aranykilincset, és fordította el, amikor a fa megszűnt mozogni. Ő vezette az utat az éjfekete folyosóra, amely majdnem olyan sötét volt, mint a bőre. Ha mozdulatlanul állna, beleolvadna a háttérbe. – Évek óta nem volt ilyen fekete fal a tündérdombunkban – érintette meg Rhys a falat. – Ugyanabból a kőből készült, mint amilyet a királynő szobájában használtak – suttogtam. Oly sok szörnyű élmény ért a királynő csillogó fekete falú szobájában, hogy a tündérdombok ilyen fekete kővel fedett folyosója rémülettel töltött el. Utoljára Misztrál lépett be az ajtón. Ahogy átlépte a küszöböt, az ajtó eltűnt, és sima fekete fal maradt a helyén, érintetlen, mozdíthatatlan. – Az az előcsarnok, ahol Misztrál és Merry szeretkezett, fehér márvánnyal borítottá változott – jegyezte meg Fagy. – Mi okozhatta, hogy ez meg fekete? – Nem tudom – felelte Doyle. Végignézett a folyosón felfelé és lefelé is. – Túl sokat változott. Nem tudom, a tündérdombokban hol vagyunk. – Nézd! – szólalt meg Fagy. Meredten bámulta a szemközti falat. Doyle melléje lépett, és ő is elkezdte nézni azt, ami szerintem egy teljesen sima faldarab volt. Doyle hirtelen felszisszent. – Meredith, hívd vissza az ajtót! – Tessék? – Csak tedd meg! – mondta halkan, de oly sürgetően, mintha erővel kényszerítené magát suttogásra, miközben legszívesebben üvöltene. Hangsúlyát tökéletesen elértve szó nélkül engedelmeskedtem. – Szeretném az ajtót, ami visszavezet a halott kertekbe. A bejárat újra feltűnt, tele aranyozással, a halványszínű fával és a faragott indákkal. Doyle intett Misztrálnak, ő legyen az első. Misztrál az aranyozott kilincs felé nyúlt, másik kezében kivont kardját tartotta. Mi történik? Miért rémültek meg? Mit nem vettem észre?
100
MISZTRÁL CSÓKJA Misztrál belépett az ajtón, szorosan a nyomában Abe-bel, én mentem középen, és utánam jött még Rhys és Doyle. Fagy zárta a sort. Mielőtt még a küszöbre léphettem volna, Abe megállt, és Misztrál ideges hangját hallottuk a halott kertekből. – Vissza, menjetek vissza! – Nem maradhatunk itt a fekete előcsarnokban – ellenkezett Doyle. Rhys a hátamnak simult. Abe szorosan előttem állt. A testőrök két kapitánya között úgymond csapdába estünk, mert mindketten azt akarták, az ellenkező irányba mozduljunk. – Misztrál, nem lehet két kapitányunk – mondta Fagy. – Ha több kapitányunk van, határozatképtelenek leszünk, veszélybe sodorjuk magunkat. – Mi a baj? – akartam tudni. A folyosó mélyéről hangot hallottunk – mintha egy nehéz akármi csúszott volna, és megállt bennem az ütő. Attól tartottam, rájöttem, mi az. Nem, ez nem lehet igaz. Majd egy másik hang is elért hozzánk – magas, csiripelő –, melynek gazdáját akár madárnak is vélhetnénk, de nem az. – Ó, Istennőm – suttogtam. – Nyomás, Misztrál, vagy végünk – kiabált Doyle. – Az ajtó túloldalán nem a mi kertünk van – ellenkezett Misztrál. A magas, madárszerű hangokat hallató lény felénk közeledett, gyorsabban, mint a nehézkes, csúszós hangot adó akármi. A sluagh, az Unseelie Udvartartás rémálma, mely egy független udvartartást alkot, gyorsan mozgott, de az éjrepülők fürgébbek voltak, mint a sluagh többi lénye. A sluagh üreges, föld alatti otthonában voltunk; valahogy sikerült átlépnünk az ő tündérdombjaikba. Ha itt találnak... vagy túléljük, vagy sem. – Látsz sluaghot az ajtó túloldalán? – kérdezte sürgetően Doyle Misztráltól. – Nem – szólt vissza Misztrál. – Akkor gyerünk. Most! – parancsolta Doyle. Abe úgy esett keresztül a küszöbön, mintha Misztrál hirtelen ellépett volna előle. Mi is sietve nyomakodtunk át az ajtón, Doyle hátulról 101
LAURELL K. HAMILTON taszigált minket. Akár egy természetfeletti erő mögöttünk. Egy nagy kupacban terültünk el az ajtó túloldalán. Semmit nem láttam, csak valaki fehér bőrét, és körülöttem az izmos testek védelmét. – Hol vagyunk? – érdeklődött Fagy. Rhys megmozdult, magával együtt rángatott fel a földről. Doyle, Misztrál és Fagy riadókészültségben voltak, fegyverük elővonva, nézve, mi ellen kell majd harcolniuk. Az ajtó eltűnt, és mi ott álltunk egy fekete tó partján. A tó talán egy picit erős szó volt. A mélyedés száraz volt, kivéve a legalján egy eliszaposodott, hártyás vizet. A haldokló tó fenekét és partját, ahol álltunk, csontok borították. Tompán csillogtak a kőmennyezetből áradó halvány fény alatt, mintha a kőbe a hold dörzsölte volna be magát. A part mellett a barlang fala mindenhol meredeken felfelé tört, eltűnve a félhomályban, és csak egy keskeny sáv maradt, mielőtt függőlegesen a tó medrébe tartott volna. – Meredith, hívd újra az ajtót – kért Doyle, tekintetével még mindig a környéket pásztázva. – Igen, és ez alkalommal, kérlek, légy pontosabb, hogy hová szeretnénk jutni – tette hozzá Misztrál. Abe még mindig a földön feküdt. Hallottam, ahogy hirtelen beszívja a levegőt, és rápillantottam. A gyenge fényben keze feketén csillogott. – Mi a fenék ezek a csontok, hogy képesek a sidhe bőrét átvágni? – csodálkozott. – A sluagh legnagyobb mágiájával rendelkező tagjaié – felelte Doyle. – Annyira különleges lények, hogy amikor a sluaghnak is kezdett elhalványodni az ereje, már nem volt elég mágiájuk, hogy életben maradhassanak. – A sluagh halott kertjében vagyunk – súgtam, Rhysbe kapaszkodva. – Igen. Hívd az ajtót! – pillantott rám Doyle, majd a félhomályos tájra. – Merry, csináld már! – kérte Rhys is, egyik kezével átölelve, a másikban pisztolyával. – Szeretnék az Unseelie tündérdombokba egy ajtót – mondtam, és a halott tó túlpartján feltűnt egy ajtó. 102
MISZTRÁL CSÓKJA – Nos, ez kissé bajos lesz – suttogta Rhys szárazon, és még jobban magához szorított. – A tó szélén van elég hely, hogy elférjünk. Ha óvatosak vagyunk – vélte Misztrál. – El tudunk jutni a sziklafal és a tópart között, ha sikerül közben kikerülnünk a csontokat. – Legyél nagyon óvatos! – intette Abe. Már talpon volt, de bal karját és kezét vér borította. A szarukupát még mindig jobb kezében szorongatta, de más nem volt nála. Fegyvereit otthagyta a hálószobában. Misztrál felöltözött és fegyvereit is elrakta. Fagy ugyanúgy viselte fegyvereit, mint az éjszaka kezdetén. Doyle azt kapta fel, ami a keze ügyébe került, ami azt jelentette, ruha nélkül be volt határolva az elhozható fegyverei mennyisége. – Fagy, kösd be Abeloec sebét! – utasított Doyle. – Aztán elindulunk az ajtó felé. – Nem olyan vészes – ellenkezett Abe. – Ez a sluagh hatalmának a része, nem a miénk – figyelmeztette Doyle. – A helyedben nem kockáztatnám meg, hogy elvérezzek, mert a sebemet nem látták el. Fagy nem ellenkezett, hanem ingéből leszakított egy csíkot, és Abehez lépett, majd elkezdte a kezét bekötni. – Csak azt nem értem, miért fáj minden jobban, ha józan vagyok – panaszkodott Abe. – Józanul a jó dolgok is kellemesebbek – emlékeztette Rhys. – Úgy mondod, mint aki tapasztalatból beszél – néztem fel rá. – Soha nem láttalak részegen. – Az 1500-as évek legnagyobb részét olyan részegen töltöttem, amennyire csak lehetett. Láttad, hogy Abe mekkora energiát fektet bele, mert hamar kijózanodunk. De megpróbáltam. Istennő látja lelkemet, tényleg megpróbáltam. – Miért akkor? Miért abban az évszázadban? – Miért ne? – kérdezett vissza, megpróbálván viccel elütni a dolgokat, de Rhys így tesz, ha valamit nem akar elmondani. Fagy arroganciája, Doyle kifejezéstelensége és Rhys humora: mind egy-egy módja a rejtőzésnek. 103
LAURELL K. HAMILTON – Rendben – jelentette ki Doyle, és elindult körbe a tó partján, a halvány aranyfényben ragyogó ajtó felé, mely azért nyílott, mert hívtam. Miért a tó túlpartján jelent meg? Miért nem mellettünk, mint az utóbbi két alkalommal? És különben is, egyáltalán miért volt hajlandó létrejönni? Miért engedelmeskednek kéréseimnek a sluagh és az Unseelie tündérdombok is? A tópart olyan keskeny volt, hogy Doyle-nak a sziklafalhoz kellett simulnia, úgy araszolt, mert válla túl szélesnek bizonyult. A keskeny ösvényen nekem sokkal könnyebb dolgom volt, mint a férfiaknak, de csupasz hátamat néha még így is a sziklának kellett nyomnom. A kő érdekes módon nem volt hideg, ahogy egy tisztességes barlangnak szokása, hanem meleg. A keskeny partsávot nálunk kisebb élőlényeknek találták ki, vagy talán közlekedésre nem is használták. A partot szerteszét borító csontvázak gazdái egykor úszhattak, mászhattak, de biztosan nem jártak felegyenesedve. A csontok úgy néztek ki, mint halak, kígyók és olyan dolgok összekavarodott maradványai, amelyeknek a halandók óceánjaiban egészen biztosan nincs csontvázuk. Valamik, amik tintahalszerűek lehettek, attól eltekintve, hogy a tintahalnak nincs belső szilárd váza. Már félúton jártunk a keskeny, csont borította parton, amikor a távolban, az ajtó mellett a levegő remegni kezdett. Egy pillanatra minden zavarossá vált, majd Sholto, a Sluagh Királya, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak tűnt fel.
104
MISZTRÁL CSÓKJA
10. fejezet Sholto magas, izmos, jóképű, és a Seelie Udvartartás előkelő származású nemeseinek minden tulajdonságát magában hordozza. Még hosszú haja is fehéresszőke, akár a téli napfény, amelybe egy csöpp hó keveredett. Karja fel volt kötve, és ahogy fejét a fény felé fordította, mintha sötét folt lett volna az arcán – talán horzsolás nyoma. Kitto azt mesélte, saját udvartartása tagjai támadtak rá. Attól tartottak, ha lefekszik velem, teljes mértékben sidhévé válik, és már nem lesz eléggé sluagh ahhoz, hogy a királyuk lehessen. Mellette négy köpönyeges alak állt. Lassan legyezőállást vettek fel, némelyikük felénk indult, a többi az aranyozott ajtó felé. – Sholto Király – szólalt meg Doyle nem önszántunkból vagyunk itt. Kérlek, bocsáss meg nekünk, hogy királyságodba hívatlanul léptünk be! Ha lett volna elég hely, térdre borulok, de a fekete föld omladozó széle csak néhány centire volt lábfejemtől, és hátamat a kősziklafalnak szorítottam. Ezen az ösvényen nincs hely az udvariaskodásra. A testőröknek sem lett volna sok helyük a harcra – ha most megtámadnak, nyerni biztosan nem fogunk. – Meztelen vagy – szólalt meg az egyik alacsonyabb köpönyeges testőr, miközben ruhájában penge villant –, majdnem fegyvertelen, elég kétségbeesett lehettél, hogy ide gyere, a hercegnővel együtt. – Ez az inváziójuk kezdete – szólalt meg egy magas, női testőr. Ezt a hangot ismertem. Fekete Agnes, Sholto testőreinek főnöke, egyben az 105
LAURELL K. HAMILTON udvartartása szeretői közt is az első. Egyszer már megpróbált megölni, féltékenységből. Sholto megfordult, ránézett. A mozdulat láttatni engedte a felsőtestét beborító kötést. Bármit is fed, a seb valószínűleg meglehetősen súlyos. – Elég, Agnes, elég! – hallgattatta el Sholto, visszhangot keltve a barlangban. Agnes fekete köpenyes magas alakja, mely királyát védte, felém fordult. Sötét, ronda arcában egy pillanatra megláttam szeme villanását. Az éjbanyák csúnyák; ez lényük egyik ismertetőjele. Az egyik alacsonyabb, köpönyeges testőr Sholto felé hajolt, suttogott, de a barlang falain visszaverődő sziszegés nem emberi volt. Egy éjrepülő magasan sipító vihogása egy ember nagyságú lény szájából – ez éjrepülő nem lehetett, mert két lábon járt. – Azt állítod, hogy a királynőd küldött ide? – fordult vissza felénk Sholto. – Nem – felelte Doyle. – Meredith Hercegnő – szólított meg Sholto –, jogunkban áll, hogy testőreidet lekaszaboljuk, és téged addig tartsunk itt fogva, amíg a váltságdíjat ki nem fizetik. Sötét Szolga tudja ezt, ahogy Gyilkos Fagy is. Másrészt, lehet, hogy Misztrált indulatai téves irányba vezették, és Abeloec is akárhol feltűnhet, ha nyakig tölti magát alkohollal. Nem igaz, Segna? – Igen – szólalt meg durva hangon a halványsárga köpenyt viselő lény –, és nem igazán örült, amikor kijózanodott, ugye, csészehordozó? Már máskor is hallottam, hogy Abe-et ezen a gúnynéven szólították, de ma estig nem értettem. Emlékeztetni akarták arra, hogy egykor mi volt; arcába vágták, mit veszített. – Hölgyeim, megtanítottátok, vigyázzak arra, hol ütöm ki magamat teljesen – felelte Abe, és hangszíne a szokásos egykedvű, magában mulató és kesernyés volt. A két banya vihogott. A többi testőr is csatlakozott hozzájuk visszhangzó, sziszegő nevetéssel, amiből egyből tudtam, bármi vagy bárkik is a gorillák, egy fajhoz tartoznak.
106
MISZTRÁL CSÓKJA – Ne aggódj, Sötét Szolga – mondta Sholto –, a banyák nem segítettek Abe-nek megtörni a cölibátusra tett fogadalmát, ez mindenki halálbüntetését vonná maga után. A fehér sidhehús marcangolása csaknem ugyanakkora élvezet a számukra, mint a szex. A magas, csiripelő hang újra felcsendült, halkan. A mondanivalójára Sholto bólintott. – Ivarnek igaza van. Mindannyian nedvesek, sárosak vagytok, és ez nem történhetett meg itt, a mi kertünkben – intett ép kezével a lassan ránk száradó vastag földréteg, majd a tó alján csillogó, szemmel láthatóan nem megközelíthető vízfelület felé. – Szeretném engedélyedet kérni, hogy a hercegnő lejöhessen a peremről – kérte Doyle. – Nem – jelentette ki Sholto –, ott is elég biztonságban van. Sötét Szolga... vagy a hercegnő... akárki, felelj nekem! Hogy lettetek vizesek és iszaposak? Tudom, odafent havazik. Azt ne keverjétek ide, mert hazugság lenne. – A sidhe soha nem hazudik – jelentette ki Misztrál. Sholto és a testőrei mind nevetni kezdtek. Magas, csiripelő hangok keveredtek a banyák morajló alt hahotájával és Sholto nyílt, örömteli kacagásával. – A sidhe soha nem hazudik. Kíméljetek meg ettől, a legnagyobb hazugságotoktól – mondta Sholto. – Mi nem hazudhatunk – ellenkezett Doyle. – Igaz, de a sidhék verziója az igazságról annyira tele van lukakkal, hogy az már rosszabb, mint maga a hazugság. Mi, a sluagh, inkább hallanánk egy jó kis becsületes hazugságot, mint azokat a féligazságokat, amelyekkel az udvar, amihez állítólag tartozunk, etet minket. Majdnem hazugságok diétáján éheztetnek minket halálra. Szóval, mondd az igazat, ha képes vagy rá, miként kerültetek ide ilyen vizesen és sárosan? – A halott kertekben, a mi tündérdombunkban esett az eső – felelte Doyle. – Még több hazugság – horkantott Sholto. Támadt egy ötletem. 107
LAURELL K. HAMILTON – A becsületemre esküszöm – kezdtem. Az egyik éjbanya elkezdett nevetni, de én nem zavartattam magamat –, és a mindent elnyelő sötétségre, hogy amikor eljöttünk onnan, az Unseelie kertekben esett az eső. Nem csupán egy egyszerű esküt tettem, amelyet egyetlen sidhe sem szegne meg akarattal – az átok miatt, amely a megszegés folyománya lenne –, hanem amiatt az eskü miatt is, amit Sholto volt kénytelen tenni nekem, amikor hetekkel ezelőtt rám talált Kaliforniában. Megesküdött, hogy nem bántó szándékkal jött, és hittem neki. A fogadalom súlyossága még a banyákat is elhallgattatta. – Hercegnő, légy óvatos, mit mondasz – intett Sholto. – A mágia egy része még mindig él. – Sholto Király, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, tudom, mire esküdtem, és azzal is tisztában vagyok, mit jelent. Attól az esőtől vagyok nedves, amely évszázadok óta először esett a halott kertekben. Bőrömet az újjászületett föld díszíti, mely többé már nem száraz. – Ez miként lehetséges? – akarta tudni Sholto. – Nem lehetséges – szólt közbe Agnes. Egyik sötét, izmos karja az ajtóra mutatott. – Ez egy Seelie mágia, nem pedig Unseelie. Szövetkeztek, hogy elpusztítsanak. Mondtam neked, az aranyló udvar soha nem merné megtenni, ha nem élveznék a Levegő és Sötétség Királynőjének teljes támogatását – majd rábökött, meglehetősen színpadiasan, a fénylő ajtóra. – Itt a bizonyítéka. – Meredith – szólalt meg Doyle halkan. – Tüntesd el az ajtót! – Sötét Szolga, a suttogás nem fog a barátommá tenni – jelentette ki Sholto. – Megkértem a hercegnőt, tüntesse el az ajtót, hogy megértsd, ennek semmi köze a Seelie-hez. Agnes olyan hirtelen fordult meg, hogy kapucnija leesett a fejéről, és előtűnt száraz, fekete kazalszerű haja, és arcbőre tönkrevágói, a sok dudor és sebhely. Az éjbanyák csúfságukat elrejtik, ami a sluagh körében kivételnek számít. Legtöbbjük minden furcsaságot a szépség vagy hatalom jelének tekinti. Az éjbanyák ennek ellenére elrejtik magukat – ahogy a két alacsonyabb testőr is. 108
MISZTRÁL CSÓKJA – Nem ő varázsolta elő az ajtót – mutatott rám Agnes hosszú karjával, melynek végén fekete körmű karmok meredeztek. – A hercegnő halandó, és halandó keze ezeket az ajtókat még soha nem hívta elő. – Hercegnő, ha lennél szíves – szólalt meg Doyle halkan, de tisztán, hogy ne lehessen suttogással gyanúsítani. Hangosan beszéltem én is, hogy halljanak, és a barlang úgy visszhangzott, mintha hangom a sziklákon ugrált volna. – Szeretném, ha az ajtó eltűnne. Most. Kérem. Egy pillanatig nem történt semmi, mintha az ajtó arra várt volna, meggondolom magamat, de miután nem szóltam, eltűnt. Sholto testőrei mozgolódni kezdtek, Agnes rettenetesen meglepődött. – Halandó nem irányíthatja a tündérdombokat – háborgott. – Egyik tündérdombot sem. – Néhány órával ezelőttig egyet is értettem volna veled – mondtam. – Miként kerültetek ide? – kérdezte Sholto. – Egy ajtót kértem a halott kertekbe. Sholto, fogalmam sem volt arról, hogy a létrehozott ajtó az otthonodba fog vezetni. – Sholto Király – javított ki Agnes. – Sholto Király – ismételtem kötelességtudóan. – Meredith Hercegnő, a kérésed miért juttatott titeket az én kertembe? – akarta tudni Sholto. – Doyle mondta, hogy menjünk vissza a halott kertekbe. Csak annyit tettem, hogy hívtam egy ajtót, mely a halott kertekbe vezet. De azt nem tettem hozzá, hogy pontosan melyik halott kertekbe, és a többit már te is tudod. Sholto csak bámult rám, írisze három színe – az olvadt fém, őszi falevelek és halovány napfény – arcát gyönyörűvé varázsolta, ám pillantását még ez sem tudta meglágyítani. Úgy méregetett, mint aki tekintetével mérlegel. – Ez nem lehet igaz – ellenkezett Agnes. – Ha hazugság lenne, akkor ennél azért jobbat találtak volna ki – vélte Sholto. 109
LAURELL K. HAMILTON – Sholto Király, még mindig mindent elhiszel, amit ez a fehér bőrű sidhe húsdarab mond? Hát semmit nem tanultál abból, amit veled tettek? – tudakolta Agnes. Nem voltam biztos abban, mire gondolhat, de úgy tippeltem, köze lehet hozzá Sholto bekötött felsőtestének. – Csönd! – förmedt rá Sholto, de volt valami az arcán, ahogy megfordult, ami szégyenkezésre utalt. Amikor Sholtót utoljára láttam, arroganciája álarca mögé rejtőzött, hasonlóan Fagyhoz. Bármily maszkot is hozott létre magának, hogy az udvarban el tudjon mögéje bújni, most cafatokban lógott, érzéseit nem tudta elrejteni. – Sholto Király, közelebb mehetünk hozzád? – kérdeztem, hangom halkan, de tisztán csengett. A magas, elegáns, arrogáns férfi, akivel Los Angelesben találkoztam, nem ugyanaz az ember volt, aki most itt állt előttem, görnyedt vállal. – Nem, eszedbe se jusson! – szólalt meg helyette Agnes, azon a különös, zengő hangján. A legtöbb éjbanya kotkodácsoló hangon szólal meg, mintha homokot nyelt volna. Sholto mérgesen feléje fordult, amely mozdulat nehezére eshetett, mert majdnem elesett, amitől még dühösebb lett. – Agnes, a király itt én vagyok, nem te. Én! – ütött rá mellkasára. – Én, Agnes, nem te, hanem én! Még mindig én vagyok itt a király! Majd felénk fordult. A kötésen friss vér jelent meg, mintha a varratokat szakította volna fel. Sholto félig magas rangú sidhe származék, félig sluagh, és a sluaghot még nehezebb megsebesíteni, mint a sidhét. Mi okozhatta az ennyire súlyos sérülését? – Sötét Szolga, hozd át a hercegnőt szilárd talajra – parancsolta. Doyle óvatosan vezetni kezdett. Rhys keze a másik karomat nem engedte el. Közös erőfeszítéssel kisegítettek a tópartra ott, ahol szélesebb volt. A többiek követtek minket, finoman, megfontoltan keresve útjukat a biztonságosabb talajra. Doyle megfogta kezemet, és szertartásosan vezetett a várakozó sluagh elé. A csontok miatt csak lassan haladhattunk. Látva, mit történt Abe-bel, már tudtuk mire képesek, és mindketten mezítláb voltunk. Erre az éjszakára már elég volt a sebekből. – Hercegnő, annyira gyűlöllek! – kezdte Agnes. 110
MISZTRÁL CSÓKJA – Agnes – szólt rá Sholto, anélkül, hogy megfordult vagy ránézett volna –, nagyon közel járok ahhoz, hogy megharagudjak rád. Azt meg nem akarhatod. – Úgy járnak-kelnek a csontmezőn, amely a mi kertünk, akár az árny és fény – folytatta Agnes –, te meg úgy nézel a hercegnőre, mintha éheznél, és ő lenne ételed és italod. A megjegyzésre felnéztem, tekintetemet egy pillanatra levettem a csontokról. – Agnes, ne tedd ezt! – kérte Sholto, de arcán láttam a vágyat. Az éjbanyának igaza volt. Több volt, mint vágy, de még nem szerelem. Tekintetében fájdalom is kavargott, akár egy férfiéban, aki vágya tárgyát nézi, és tudja, soha nem kapja meg, pedig jobban kívánja, mint a földön bármi mást. Mi késztette arra Sholtót, hogy érzéseit ne titkolja, ország-világ elé tárja? Mi lehet kitárulkozásának oka? Doyle ott állt meg, ahol a talaj nagyjából csontoktól mentes volt, épp kartávolságon kívül a sluaghtól – legalábbis annyira, amennyire lehetséges volt. A többiek néhány lépésnyi távolságra tőlünk torpantak meg, mintha Doyle valami – számomra láthatatlan – jelzést adott volna nekik, hogy Sholto és testőrei ne érezzék fenyegetve magukat. Mi vagyunk azok, akik rossz helyen járunk. Mi hatoltunk be hívatlanul a földjükre, nem pedig fordítva, ezért udvariasnak kell lennünk. Ezt értettem is, de Sholto arcát nézve az volt az érzésem, valami közepébe csöppentünk, amihez az égvilágon semmi közünk. Térdre ereszkedtem, magammal húzva Doyle-t is. Fejemet meghajtottam, de nemcsak azért, hogy tiszteletemet fejezzem ki, hanem mert már nem bírtam elviselni Sholto arcán érzelmeinek a látványát. Ezt a tekintetet nem érdemlem meg. Vizes voltam, mindenhol sárfoltok száradoztak rajtam. Úgy nézhettem ki, mint akit épp most vonszoltak be a meleg szobába a vihar elől, és mégis, oly vágyakozással bámult rám, hogy már fájt, ahogy ránéztem. Már beleegyeztem, hogy le fogok vele feküdni, mivel a királynő testőrei közé tartozik, máskülönben meg van egy önálló udvartartása, amelynek ő a királya. Az övé leszek, akkor meg miért néz úgy, miként Hadész birodalmában Tantalosz? 111
LAURELL K. HAMILTON – Az Unseelie Udvartartás hercegnője vagy, a trón várományosa. Miért hajolsz meg előttünk? – kérdezte Sholto, hite szerint kifejezéstelen hangon, amit majdnem sikerült is elérnie. – Véletlenül jöttünk földedre – feleltem, tekintetemet még mindig a földre szegezve, kezemet még mindig Doyle kezében hagyva –, és hívatlanul. Nekünk kell tőled bocsánatot kérnünk. A Sluahg Királya vagy, és bár az Unseelie Udvartartáshoz tartozol, mégis saját királyságod van. Én csak egy királyi hercegnő vagyok, igaz, hogy a trón várományosa, mely fölötted is uralkodik, de te már most király vagy. Királya magának a sötét seregnek. Te és embereid, ti vagytok az utolsó nagy sereg, az utolsó vad falka. Csodálatos és félelmetes lények, akik királyuknak neveznek. Ők és te megérdemlitek a tiszteletet mindenkitől, aki kevesebb a legmagasabb rangú uralkodóknál. Hallottam, hogy mögöttem valaki megmozdul, mintha valamelyik testőr tiltakozását akarná kifejezni a szavaim miatt, de Doyle karja meg sem moccant, tökéletesen békés, nyugodt volt. Ő megértette, még mindig veszélyben vagyunk, és mellesleg, amit mondtam, az igaz. Volt idő, amikor a sidhe belátta, az alád tartozó összes kiskirályságot tiszteletben kell tartanod, nem csak azokat, amelyek vérségi kötelékkel kapcsolódnak hozzád. – Kelj fel, kelj fel, ne gúnyolódj! – kiáltotta Sholto, számomra érthetetlenül gyűlölettel telve. Felnéztem, és láttam, jóképű arcát a harag torzítja. – Nem értem... – kezdtem, de Sholto időt sem hagyott, hogy mondanivalómat befejezzem. Hozzánk lépett, karomat megragadta, és talpra rántott. Doyle – másik karomat még szorosabban markolva – velem együtt emelkedett fel. Sholto ujjai a húsomba vájtak, ahogy közelebb húzott magához, és arcomtól csupán centiméterekre dühöngött tovább. – Nem hittem Agnesnek. Nem is képzeltem volna, hogy Andais megengedne egy ily erőszakot, de most már tudom. Most már hiszek neki! – rázott meg olyan erősen, hogy megbotlottam. Csupán Doyle erős keze mentett meg attól, hogy elessek.
112
MISZTRÁL CSÓKJA – Nem tudom, miről beszélsz – próbáltam hangomban félelem nélkül megszólalni. – Nem-e? Nem-e? – engedett el hirtelen, hogy nekiestem Doyle-nak. Sholto ép kezével nekiesett a mellkasát és hasát borító kötéseknek, és elkezdte letépni magáról. Doyle testét elfordította, hogy a másik oldalára kerültem, így biztos lehetett abban, közém és egy esetleges támadás közé kerül. Nem tiltakoztam. Sholto hangulatember, de ilyennek még soha nem láttam. – Azért jöttél, hogy megnézd, mit tettek? Látni akartad? – mondta egyre növekvő hangerővel, hogy a végén már üvöltött, és a barlangon visszhang vonult végig, mintha a falak kiabáltak volna vissza. Most már láttam, mi van a kötés alatt. Sholto anyja az Unseelie Udvartartás egyik nemeshölgye volt, de az apja éjrepülő. Amikor utoljára láttam Sholtót meztelen felsőtesttel úgy, hogy nem használt mágiát arra, hogy simának, izmosnak, teljesen sidhének mutassa, a mellkasától majdnem az ágyékáig csápok borították. Az összes tapogatója megvolt, melyeket az éjrepülők karnak és lábnak használnak, és azok a pici, szívókoronggal ellátott karocskák is, amelyek másodlagos nemi szerepet töltenek be. Ezek az apró extra testrészek akadályoztak meg abban, hogy ágyamba fogadjam – Istennőm, segíts, csúf módon fogyatékosságnak tekintettem őket. De most nem ez volt a baj. A bőre, ahol a csápoknak kellett volna lenniük, egyetlen nyers, vörös, meztelen hús volt. Akárki is csapta le a csápokat, nemcsak ezeket, hanem bőre nagy részét is lenyúzta.
113
LAURELL K. HAMILTON
11. fejezet – Az arcod, Meredith... Hát nem tudtad, tényleg nem tudtad – csodálkozott, most már nyugodtabb hangon, félig megkönnyebbülten, félig újra megbántottan, mint aki nem ezt várta. Valósággal kényszeríteni kellett magamat, hogy ne a sebeket bámuljam, hanem az arcába nézzek. Szeme túl tágra nyílt, szája nyitva, mint aki liheg. Talán sokkot kapott. Végre a hangom is visszajött, bár csak rekedt suttogással. – Nem tudtam – nyaltam meg száraz ajkamat, és megpróbáltam összeszedni magamat. Meredith NicEssus Hercegnő vagyok, kétkézhatalommal is bírok, és készülök arra, hogy királynő legyen belőlem; ennél jobban kell teljesítenem. Eddig Doyle-hoz simultam, de most kihúztam magamat. Ha Sholto képes volt arra, hogy ilyen sebesülést túléljen, akkor részemről megérdemel annyit, hogy nem rejtőzöm mások mögé. Az a bizonyos magas trillázás megint felhangzott az egyik alacsonyabb testőr felől, és Sholto megszólalt, talán neki felelt. – Ivarnek igaza van. Az arckifejezésetek tisztán kifejezi, egyikőtök sem tudott róla. Egyrészt úgy érzem, az árulás nem olyan súlyos, és másrészt ez a politikai játszma, hogy ezen kifejezést használjam, az udvartartásomra veszélyes, mindkét udvarra nézve az. Elindultam felé, lassan, ahogy egy sebesült állatot közelítenél meg. Óvatosan, hogy ne ijeszd meg még jobban. – Ki tette ezt? – kérdeztem. – Az aranyfényű udvar tette. 114
MISZTRÁL CSÓKJA – Úgy érted, a Seelie? – hökkentem meg. Aprót biccentett. – Csak maga Taranis lenne képes arra, hogy elszakítson a sluaghtól – jegyezte meg Doyle. – Ebben az udvarban egy nemesnek sincs akkora hatalma, hogy képes legyen veled ilyesmit tenni. – Ez hatalmas dicséretnek számít a Királynő Sötét Szolgájától – vetett rá Sholto hosszú, elgondolkozó pillantást. – Ez az igazság. A hercegnő foglalta össze a legjobban: a sluagh a vad falka utolsó maradványa. Az utolsó, ami a faerie-nek megmaradt. A te és embereid ereiben még mindig az a vad, zabolázatlan mágia folyik. Sholto Király, ez nem egy alacsonyabb rendű, gyenge hatalom. – Még a mi tündérdombunkban is hallanunk kellett volna a csatazajt – szólalt meg Fagy, hangjában kérdéssel. Sholto szeme rávillant, majd elfordult, mint aki hirtelen rájön, nem akar senki szemébe nézni. – Amit nem lehet fegyveres erővel megtenni – hangzott fel Segna vinnyogásszerű hangja a piszkos sárga kámzsája alól –, azt könnyen lehetséges fehér, puha testtel. Sholto nem szólt rá, hogy fogja be a száját. Megdöbbenésünkre lehajtotta a fejét, arcát sápadtan szőke haja elfedte előlünk. Nem értettem, Segna mire utal, de Sholto szemmel láthatóan találva érezte magát. – Ezt nem illik kérnem tőled – mondta Doyle –, de ha Taranis emberei voltak a bántalmazóid, akkor ez egy nyílt kihívás a királynőnk tekintélye ellen. Taranis vagy azt hiszi, nem fogunk bosszút állni, vagy úgy véli, a megtorláshoz nem vagyunk elég erősek. – Most már érted – nézett fel végre Sholto –, hogy miért hittem azt, Andais Királynőnek tudnia kellett róla? – Igen – bólintott Doyle –, mert ha a királynő nem adta engedélyét, akkor ennek a támadásnak még kevesebb értelme van. – Kisebb dolgok miatt is törtek már ki háborúk – jegyezte meg Misztrál. – Amikor utoljára láttalak – pillantott rá Sholto –, a hitves székében ültél, Meredith Hercegnő lábánál. 115
LAURELL K. HAMILTON – Nagy megtiszteltetés volt számomra – hajolt meg Misztrál. – Én is ültem a székben, és nem neveztem volna megtiszteltetésnek. Te is így látod? – érdeklődött Sholto. – Úgy vélem, minden várakozásomat valóra váltotta – felelte kis hezitálás után Misztrál –, amit remélhettem, sőt még többet is. Igyekeztem, hogy ne forduljak meg és nézzek rá. Hangja nagyon óvatos volt. Tudtam, az előttünk álló királyban meglátott valamit, amelyre eddig a pillanatig én nem voltam képes. Kétségbeesetten vágyott egy másik sidhe érintésére; azt akarta, valaki más mágiájának ragyogása keveredjen az övével. Eszembe sem jutott, hogy Sholto itt várt, az ő birodalmában, azt kívánva, ígéretemet beváltsam. Gyilkossági kísérletek, gyilkosságok, és több politikai cselszövés, amit követni lettem volna képes, akadályozott meg abban, hogy ígéretemet teljesítsem. De Sholtót nem volt szándékomban elhanyagolni vagy elfelejteni. – Sholto, nem akartam, hogy egy üres ígéretet kapjál csupán – próbáltam engesztelni –, Sholto Király. Az ígéretemet nem fogom megszegni. – Most... le fogsz vele feküdni – rikácsolta Segna, csikorgó vinnyogással. – Ez az, amit a Seelie kurva is mondott. Ha meggyógyult, lefekszik vele. – Te megengedted, hogy valaki ezt tegye veled? – bámultam fel rá. – Soha – rázta a fejét. – Sholto, kicsi korod óta arról álmodtál, hogy sidhe leszel, teljesen sidhe – szólt közbe Agnes, akinek a hangja kulturáltabb, emberibb hangzású volt, mint a testvéréé. – Legalább annak ne hazudj, aki felnevelt. – Kisgyerekkoromban azt is akartam, hogy a hátamból kinőjenek az éjrepülők szárnyai. Nem emlékszel? A banya bólintott, feje keskeny vállához képest túl nagynak tűnt. – Sírtál, amikor rájöttél, soha nem lehetnek szárnyaid. – Gyerekként sok dolgot akarunk. Bevallom, voltak idők, amikor azt kívántam, bárcsak eltűnnének – mozdult meg, mint aki megérintené azt, ami már nincs is a birtokában, akár az amputáltak, akik nem létező 116
MISZTRÁL CSÓKJA testrészüket vakarnák meg, mert viszket. Keze még azelőtt lehanyatlott, hogy hozzáért volna hasa nyers sebéhez. – Miként sikerült elfogniuk, és miért tették ezt veled? – akarta tudni Doyle. – Én magam is király vagyok, nem csak a királynő testőreinek egyik nemese. Ha a Seelie nem úgy tekint rám, mint egy tisztátalan dologra, akkor már régen lefektethettem volna valamelyik sidhe nemesasszonyt. De a velem való esetleges kapcsolat nagyobb bűnnek számít, mintha csak egy Unseelie sidhével kavarnának. Andais Királynő Perverz Lényének nevez, és a Seelie el is hiszi. Számukra én egy lény vagyok, egy dolog, undor tárgya. – Sholto – súgtam. – Hercegnő, ne... Megtörtént már, hogy te is visszahőköltél előlem. – Először igen – léptem feléje. – De azóta láttalak, ahogy hatalommal ragyogsz, az extra testrészeidben a színek játékát, úgy csillogtak, mint napfényben a drágakövek. Éreztem, ahogy tested mágiával és hatalommal lüktet, mezítelenségedet a testemben – érintettem meg a karját. Nem húzódott el. – Nem basztad meg – állította Segna. – Nem, de a szájamban tartottam, és ha azon az éjszakán nem avatkoztatok volna közbe, akkor lehet, hogy tovább is megyünk. Nem igazán élveztem Sholto extra csápjait, de amikor hatalmától ragyogni kezdett, mágiája érintésemre reagált, egy fénylő pillanatig világosan láttam valós lényét. Jóképűen, és a csápjai csokrát nem torzszülöttségnek, hanem egyszerűen egy testrészének. Abban kételkedtem, hogy képes lettem volna egy ágyban aludni vele, de a szex... abban a másodpercben a szex jó ötletnek tűnt. Próbálkoztam, hogy mindezt most az arcomon is lássa, de lehet, túl nyilvánvaló volt, mert ellépett mellőlem, és elkezdte a történetét, miként tévesztették meg. – Tudhattam volna, hogy az egész egy hazugság – mondta. – Lady Clarissa felajánlotta, találkozik velem. Üzenetet küldött, hogy meglátott az ingem nélkül, és képtelen volt nem fantáziákat szövögetni rólam. 117
LAURELL K. HAMILTON Gondolkodás nélkül kaptam az alkalmon. Annyira akartam, hogy egy másik sidhével lehessek, még ha csak egy éjszakára is. Nem túl gyakran érzek bűntudatot – nagyon kevés tünde teszi –, de abban a pillanatban tisztává vált számomra, ha akkor az ágyamba fogadom, akkor nem dől be a Seelie trükkjének. Vagy talán még sebezhetőbbé válik. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. Megpróbáltam magamhoz ölelni anélkül, hogy fájdalmat okoztam volna neki. Segna karja kinyúlt, és arrébb lökött. – Nehogy még egyszer hozzáérj! – förmedt rá Sholto, hangjában elfojtott dühvel. – Bezzeg most ölelgetne – sziszegte Segna –, most már megérintene, mert az émelyítő kis részecskék eltűntek. Most már akar téged, ugyanúgy, ahogy az a másik sidhe kurva. – Akkor, azon az éjszakán Los Angelesben megérintett volna, ha békén hagysz minket – emlékeztette Sholto. Agnes megfogta az éjbanya karját, és elhúzta onnan. – Segna, igaza van. Ehhez a rémtetthez mi is hozzátettük a magunkét. Agnes betegesen sárga szeméből egy könnycsepp gördült le. Elfordult, hogy ne lássam. A legtöbb tünde sír, amikor sír, és érzéseiket nyíltan kimutatják. Csak akkor tanuljuk meg érzéseinket elrejteni, amikor közel kerülünk a trónhoz. Ennél szabadabb népnek kellene lennünk. – Lady Clarissa – folytatta Sholto – bevitt a Seelie tündérdombokba. Köpönyegbe burkolva vezetett hátra, a szobájához. Akkor azt mondta, hogy bár a csápjaim megbűvölték, tart is tőlük. Azt mondta, nem tudná elviselni, ha szeretkezés közben a csápjaim hozzáérnének. Itt tényleg elkövettem a legnagyobb ostobaságot, engedtem, megkötözzön, hogy még véletlenül se érjek hozzá olyasmivel, amitől félt, de amit kívánt is – mondta, és nem nézett egyikünk szemébe sem. Néztem, ahogy még a szőke haja alatt is elvörösödik. Valósággal lángolt szégyenében. – Amikor már teljesen védtelen voltam, akkor osont be a szobába a többi sidhe. Azt tették velem, amit most itt láttok. – A királyuk is velük volt? – akarta tudni Doyle. 118
MISZTRÁL CSÓKJA – Ő nem egy olyan uralkodó – rázta fejét Sholto –, aki a piszkos munkával szennyezné be a kezét. Ez te is jól tudod, Sötétség. – A király tudott róla? – kérdezte Doyle. – A beleegyezése nélkül nem merték volna végrehajtani – szóltam közbe. – Rettenetesen félnek tőle. – Mivel nem volt jelen, hagyott magának egy kiskaput, hogy mindent tagadhasson – mondta Sholto. – Ha látnám, mit remélt, mi lesz ebből a haszna, akkor elhinném, hogy ő van a háttérben. De ennek, így, mi értelme? – Néhány embered úgy hitte, Andais Királynő mozgatta a szálakat, ő engedte, hogy megtegyék. Lehet, hogy az atrocitás mögött az igazi szándék ez volt. Sholto Király, te vagy Andais Királynő legerősebb szövetségese. Ha te cserbenhagyod, mi történik? – morfondírozott hangosan Doyle. – Az egyedüli indok arra, hogy a király megpróbálja lemorzsolni a királynő szövetségeseit, csak az lehet, háborúra készül. És ha a faerie bármelyike hadat üzen a másiknak, akkor Amerikával kötött szövetségünknek annyi. Mind ki leszünk utasítva az utolsó országból is, amely hajlandó volt minket befogadni. Ha Taranis az oka, akkor a faerie összes többi népe fel fog ellene lázadni, és megsemmisítik. Mindannyian tudtuk, pár hónapja Taranis tett valamit, ami majdnem ekkora gonoszság volt. Elengedte a Névtelent, egy alaktalan lényt. Azon hatalmakból lett létrehozva, melyektől a feynek – kényszer hatása alatt – meg kellett szabadulnia, hogy Amerikában maradhasson. Egyike volt a megszorításoknak, amelyet ránk szabtak, amikor Jefferson elnök megengedte, hogy ide emigrálhassunk. A faerie még Európában két végzetmágiát hozott létre, megpróbálva magunkat kordában tartani, hogy békében tudjunk élni az emberekkel, és itt még egyet kellett csinálnunk. Nem hiszem, hogy akár egy sidhe is megértette, mi mindenről kell lemondanunk. Én sok évvel a bűbáj után születtem, így dicső múltunkat csak mesék, legendák és szóbeszédek útján ismerem. Taranis szabadon engedte a csapdába ejtett mágiát, arra próbálta használni, hogy megölje Maeve Reedet. Reed Hollywood aranyló istennője – és egykor a mozi istennője is. Tudta Taranis titkát, hogy 119
LAURELL K. HAMILTON terméketlen, a gond nem a feleségek hosszú sorában keresendő, akiket egymás után lecserélt. Ő maga az ok, amit már vagy száz éve sejt is, amikor Maeve Reedet elűzte a faerie-ből, mert nem volt hajlandó az ágyába menni. Maeve Reed indoka az volt, hogy az utolsó eltaszított felesége teherbe esett, mástól. Egyenesen a király arcába mondta, úgy hiszi, terméketlen. Ezért próbálta most, oly sok év után, megöletni. Az egyik oka annak, hogy Andais Királynő hazahívott a száműzetésből, az, hogy az emberi orvosok megmondták neki, ő is terméketlen. A faerie földjének uralkodója a föld, és ha az meddő – nem egészséges –, akkor a föld és az emberek is meghalnak. Ez egy nagyon ősi, igaz mágia. Ha Taranis már száz éve tud a nemzőképtelenségéről anélkül, hogy elárulta volna, akkor népét tudatosan ítélte halálra. – Túlságosan csendben vagytok – jegyezte meg Sholto. – Tudtok valamit. Valamit, amivel nekem is tisztában kellene lennem. – Nem beszélhetünk róla, legalábbis nyilvánosan nem – felelte Doyle. – Nem engedjük meg, hogy egyedül maradjatok vele – jelentette ki Agnes. – Ennyire nem vagyunk ostobák. – Agnesszel ezen nem fogunk vitatkozni – szólt Sholto. Újra egy olyan mozdulatot tett, mintha hiányzó csápjait akarná megsimítani. – Újabban a kelleténél többször sikerült magamat a sidhe kényénekkedvének kiszolgáltatni. – Ezt a történetet a királynőnk engedélye nélkül nem mondhatjuk el – mondta Doyle. – Ha nem így teszünk, még a legjobb esetben is lenne egy jelenésünk a Halandóság Előcsarnokában. – Ezt senkitől nem várhatom el – felelte Sholto. Fejét lehajtotta, és fura hangot hallatott. Majdnem zokogásnak hatott. Meg akartam ölelni, de éjbanyáit sem akartam még jobban felbosszantani. Mellesleg, részben igazuk is volt – most már meg tudom úgy érinteni, hogy ne hőköljek vissza. De még most is annak láttam, ami valójában, egy durván, gonoszul kivitelezett tettnek – amputációnak. Testemen éreztem már azokat az izmos csápokat – csak egy érintés volt, és nem álom. Használta is őket, és most örökre elveszítette. 120
MISZTRÁL CSÓKJA – A Seelie azt mondta, szívességet tesz nekem – folytatta halkan Sholto. – Ha úgy gyógyulok meg, hogy a testi fogyatékosságom nem jelenik meg újra, akkor a kérdéses hölgy a szavát megtartja, és egy éjszakára az enyém lesz. Annyira együtt éreztem vele, hogy meg akartam érinteni ott, ahol a csápjai voltak, de a mozdulatomat nem fejeztem be, mert a seb vérzett, kilátszott a nyers hús, és érintésem csak fájt volna. – De a csápok hozzád tartoznak. Mintha a karodat vágtad volna le. – Van fogalmad arról, hányszor álmodtam, hogy úgy nézek ki, mint ők? – mutatott a hátam mögött álló férfiakra. – Agnesnek igaza van. Oly régóta álmodoztam arról, hogy tiszta vérű sidheként nézzek ki, és erre azt történt, amit mondtál, elveszítettem valamit, elveszítettem a karomat, és még sok mindent. – A királynő erről nem tud – jelentette ki Doyle. – Sötétség, biztos vagy benne? Kétségkívül? Doyle mély levegőt vett, és igennel akart válaszolni, de hirtelen megállt. – Nem, teljesen nem lehetek bizonyos, de a királynő semmi ilyesmire nem utalt, és erről az udvarunkban pletykákat sem hallottam. – Sötét Szolga, törtek már ki háborúk ennél kisebb jelentőségű dolgok miatt is. Háború két faerie udvarház között. – Tudom – bólintott Doyle. – Agnes azt mondja, Andais valamiféle beleegyezést kellett hogy adjon Taranisnek, még ha hallgatólagosan is, különben Taranis ilyesmit meg nem kockáztatott volna. Gondolod, hogy az éjbanyámnak igaza van? Úgy véled, a királynő engedte, hogy megtörténjen? – Sholto Király, a királynőnek a sluagh rendkívül fontos. Nem tudnék olyan indokot mondani, amely elegendő lenne, hogy Andais kockára tegye egy ilyen támadással a sluagh részéről az udvarnak tett hűségesküjét. Azt gondolom, az a valószínűbb, részben azért tették, hogy megfosszák a királynőt a segítségedtől. Miért nem mondtad el a királynőnek, az udvarnak?
121
LAURELL K. HAMILTON – Úgy hittem, neki tudnia kellett róla. Az ő engedélyével kellett hogy megtörténjen. Egyetértettem az éjbanyákkal, nem is álmodtam arról, hogy Taranis meg merje tenni Andais tudomása nélkül. – Az okfejtéseddel vitatkozni nem tudok, viszont azt sem tudom elképzelni, hogy a királynő tudott róla – mondta Doyle. – Sholto, miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem. – Egyszer azt mondtad, hogy csak mi ketten vagyunk igazán tisztában azzal, milyen majdnem sidhének lenni. Majdnem elég magas, elég vékony, de csak majdnem, és nem annyira tiszta vérű, hogy elfogadjanak. – Lehet, hogy ez közös volt bennünk – mosolyodott el majdnem –, de ahogy Los Angelesben is mondtam neked, egy férfi sem panaszkodott neked az alakod miatt, csupán irigykedő nők. – A mellemet tekintve – mosolyogtam rá – igazad van – és egy gyors mosoly volt a jutalmam, ami, tekintve azt a szörnyűséges sebet, kissé megnyugtatott. – Nem hagyják, hogy elfeledjem, túl alacsony vagyok, a legtöbb sidhe számára túl emberi kinézetű, akár nő, akár férfi legyen az. – Akkor meg is mondtam neked: elég ostobák – felelte Sholto. Kezébe fogta kezemet, és ajkához emelte egy csókra, de amikor megpróbált fölém hajolni, a fájdalom a mozdulatsor közepén megállította. – Sholto, ó, Sholto – szorítottam arcomhoz tenyerét. – Reméltem, hogy hangod ily gyengédséget fog rejteni, de nem ezért. Meredith, ne sajnálj engem, azt nem bírnám elviselni. Nem tudtam, mit felelhetnék. Csak tartottam a kezét az arcomon, és próbáltam kitalálni, mit mondhatnék, amitől nem érzi magát még rosszabbul. Hogy ne érezzek szánalmat? – Sholto Király, mikor történt? – akarta tudni Doyle. – Két napja – nézett el mellettem a másik férfira –, pont a második sajtótájékoztatód előtt. – Az volt az, ami alatt elkövették a kettő gyilkosságot – tájékoztatott Rhys.
122
MISZTRÁL CSÓKJA – A gyilkost elfogtátok – pillantott rá Sholto –, bár erről az emberek rendőrsége még nem tud. Úgy hallottam, vártok, hogy gyógyuljon, mielőtt megmutatjátok őt az emberek rendőrségének. – A királynőnk eléggé elintézte – mondta Rhys. – Bűnös? – kérdezte Sholto. – Úgy hisszük – felelte Doyle. – Amit a hasaddal tettek, ugyanezt követte el Andais Királynő Lord Gwennin testének minden egyes négyzetcentiméterén. – Sok mindent bevallana az ember – rezzent össze Sholto, és biccentett –, csak hogy a fájdalom megszűnjön. – Még azt is magadra vállalnád, amihez semmi közöd sincs. – Gondolod, hogy Gwennin ártatlan? – kaptam fel erre a fejemet. – Nem. De azt sem gondolom, hogy egyedül cselekedett. Meredith, Andais Gwennin saját beleit használta póráznak. Elég ostoba lett volna, ha nem vall be mindent. Sholto tenyeremet arcára nyomta. Segna megpróbált közbelépni, de Agnes nem hagyta, és a két másik őr Sholto és a két éjbanya közé lépett. Egy pillanatra megláttam az egyik testőr arcát. Hosszúkás szem, amely teljesen üres, csak színek kavarognak benne, vékony, ajak nélküli száj, és egy arc, mely az ember és éjrepülő fura keveréke. Mint Sholto, de őket soha senki nem keverte volna össze tiszta vérű sidhével. A szeme, nos, a szeme, mint a goblinoké. A testőr engem bámult, és arca mintha nem fejlődött volna ki teljesen, orra például nem volt, csak a helyén egy nyílás. Tekintetemet nem fordítottam el, hanem meredten bámultam, arcvonásait próbáltam emlékezetembe vésni, mert még soha nem láttam hozzá hasonló lényt. – Nem hiszel rondának – szólalt meg, és hangja enyhén csiripelő volt, akár a madaraké, csak mélyebb hangszínben. – Igaz – feleltem. – Tudod, mi vagyok? – A szemed goblin vérre utal, de arcod az éjrepülőké. A többiben nem vagyok biztos – mondtam. – Félig goblin, és félig éjrepülő vagyok. – Ivar és Fyfe az apám révén a nagybátyáim – világosított fel Sholto. 123
LAURELL K. HAMILTON A másik testőr is megszólalt. A hangja még mélyebb volt, emberibb. Arcát teljesen felém fordította. A szeme ugyanolyan ovális volt, és színes, mélykék, de az orra jobban kifejlődött, ellentétben az állával. Ha magasabb, akár goblinnak is kiadhatta volna magát. De bőre nem egészen felelt meg a goblinok szépségideáljának. – Fyfe vagyok, Ivar bátyja – mondta, és barátságtalan pillantást vetett az éjbanyákra. – Királyunk úgy érezte, szüksége lenne néhány férfi testőrre is, akiknek nincsenek téveszméik a test őrzésével kapcsolatban. Mi semmi mást nem teszünk, csak őrzünk. – Na, ez a sértés nem vonatkozhatott a testőri teendőink ellátásának minőségére – jelentette ki Agnes. – Te is tehetetlen leszel, ha elkezdi üldözni a következő sidhe testet. Nem akar majd közönséget, kiválasztottjával egyedül akar majd lenni. – Elég legyen, Agnes, most már elég. Mindannyiatokból – förmedt rájuk Sholto, és tenyeremet még szorosabban tapasztotta arcára. – Hercegnő, miért nem mondtam el neked? Miként vallhattam volna be, hogy mindezt Seelie-k tették velem? Hogy nem vagyok elég jó harcos ahhoz, hogy megvédjem magamat? Hogy azért sétáltam bele a csapdájukba, mert azt ajánlották fel nekem, amit te ígértél? Agnesnek egy dologban igaza van; se nem látok, se nem hallok a vágytól, hogy egy másik sidhével lehessek, annyira, hogy egy Seelie nőnek megengedtem, megkötözzön. Annyira eszetlen voltam, hogy elhittem hazugságát, miszerint a csápjaimat rettentően vonzónak találja, de egyben fél is tőlük – rázta meg a fejét. – A Sluagh Királya vagyok, és még megkötözve is elegendő mágiával kellett volna rendelkeznem, és megmentenem magamat – engedett el, és hátralépett. – A Seelie-nek olyan mágiája is van, amely nekünk nincs – jegyezte meg Fagy. – A sluagh pedig olyan mágiát is mondhat magáénak, amely a Seelie-nek soha nem volt birtokában – mondtam. Megérintettem Sholto karját. Összerezzent, de nem húzódott el. Megszorítottam karját, és annyira, de annyira meg szerettem volna ölelni, elűzni a fájdalmát. Fejemet mezítelen karjára fektettem. A torkom összeszorult, és hirtelen 124
MISZTRÁL CSÓKJA könnyektől fuldokoltam. Sírva fakadtam, és közben karját szorongattam. Képtelen voltam abbahagyni. – A könnyeidet pazarlod rám – emelte fel arcomat, hogy láthasson. – Miért? – Sholto, gyönyörű vagy – mondtam, hangomat nehezen találva tényleg. Ne hagyd, hogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről! – Most, hogy összevagdosták, most már szép, mi? – sziszegett Segna, fölénk magasodva, Sholto nagybátyjait az útból félretolva. – Los Angelesben ránk nyitottál – ingattam a fejem. – Láttad, mit csináltunk. Miért tettem volna vele, amit tettem, ha nem hinném úgy, hogy csodálatosan néz ki? – Arról az éjszakáról csak arra emlékezem, fehér húsú, hogy megölted a testvéremet. Igaza volt, de véletlenül történt. Azon az éjen, életemet féltve, oly mágiával sújtottam le rá, amiről nem is tudtam, hogy birtokomban van. Az volt az első alkalom, hogy a hús kezének hatalma testet öltött. Iszonytató egy hatalom, illetve képesség – az élő testet kifordítja, de nem öli meg. Akivel megteszik – lehetetlennek tűnik –, tovább él, szájuk a „hús-labda” közepén, és üvöltenek. Egy mágikus karddal voltam kénytelen darabokra vágni, hogy végül meghaljon, szenvedéseitől megszabadítsam. Nem tudom, arcomon mily árnyékokat láthatott Sholto átsuhanni, mert felém nyúlt. Felém, hogy magához öleljen, megvigasztaljon, de Segnának ez már túl sok volt. Úgy taszította félre a két másik testőrt, mintha viharba került szalmaszálak lettek volna. Dühében rikoltozva sújtott le rám. Hirtelen mögöttem és előttem is mozgást észleltem. Az összes testőr egyszerre lendült mozgásba, de hozzám Sholto állt a legközelebb. Saját testével óvott, így Segna pengeélességű karmai az ő fehér testébe hasítottak. A csapás lendületének nagy részét ő fogta fel, de még így is megtántorodtam, és karom a vállamról a könyökömig elzsibbadt. Nem fájt, mert egyelőre nem éreztem semmit. Sholto Doyle karjába lökött, és ugyanabban a pillanatban megpördült. Oly hirtelen, hogy sikerült meglepnie Segnát, aki egészen 125
LAURELL K. HAMILTON a tópart pereméig tántorodott. Sholto ép karja csupán egy fehéres, elmosódott folt volt, majd az éjbanya testébe csapódott, aki az ütéstől egyensúlyát veszítve a mélybe dőlt. Egy másodpercig mintha még a levegőben lebegett volna, szétnyíló köpönyege feltárta majdnem meztelen testét. Majd zuhanni kezdett.
126
MISZTRÁL CSÓKJA
12. fejezet Segna a vízfelszín fölött alig valamivel feküdt, testéből torkától a hasáig éles, hegyes csontok meredeztek. Ott lógott, vérezve, akár egy iszonytató horgon fennakadt hal. Azt hiszem, Sholto testőrei arra vártak, hogy egyszerűen felkel, kihúzza magából annak a csontos lénynek a tövises gerincét. Különösen Agnes tűnt nyugodtnak, várakozott, nem aggódott. – Gyerünk, Segna, kelj fel! – kezdett egy idő múlva türelmetlenkedni. Segna csak feküdt ott, vérezve, lábaival kapálódzott, és erőlködés közben még intim testrészeit is kivillantotta. Az éjbanyák egy bőrszíjat hordanak, amiről a kardjuk és egy erszény lóg le. Kabátjukon és ezeken kívül mást nem hordanak. Segna teste nagyobb volt, mint egy emberé, de egyben aszottabb is, mintha egy összetöpörödött óriás lenne. Láttam tágra nyílt szemét, arcán a rémületet. Nem fog egyszerűen felkelni. Néha – mivel halandó vagyok – könnyebben felismerem a halálos sebesüléseket, mert ösztönösen érzem, erre is megvan az esély. Azok a lények, melyek halhatatlanok vagy majdnem azok, nem is értik, halálos szerencsétlenség is érheti őket. – Ivar, Fyfe, menjetek hozzá! – Sholto Király, minden tiszteletem a tiéd – szólalt meg Fyfe –, de én itt maradnék, és Agnest küldeném érte. Sholto vitatkozni kezdett volna vele, amikor Ivar is csatlakozott az előtte szólóhoz. 127
LAURELL K. HAMILTON – Nem merjük Agnest egyedül hagyni veled. A hercegnőnek itt vannak a testőrei, de te őrizetlenül maradsz. – Agnes engem nem bántana – jelentette ki Sholto, miközben Segnát bámulta, mintha végre eljutott volna a tudatáig, mennyire komoly a helyzet. – A testőreid vagyunk, és a nagybátyáid. Ha most itt hagyunk Agnesszel, munkánkat nem végeznénk tisztességgel – mondta Ivar madárszerű hangján. Az emberek azt várják, hogy az éjrepülők hangja ronda, sziszegésszerű, de Ivar hangja olyan, akár egy énekesmadáré... vagyis ahogy egy énekesmadár szólna, ha emberi hangon tudna beszélni. A legtöbb éjrepülő hangneme ilyen. – Segna éjbanya – szólalt meg Agnes. – Egy kis csont még nem jelenti a végzetét. – Amikor beérkeztünk a kertetekbe, megbotlottam egy ilyen csontban –kezdte Abe, és felmutatta ruhával betekert karját. Vére az anyag nagy részét már eláztatta. – A csontok mágiával bírnak – magyarázta Doyle. – Mielőtt legelső királyaink megszelídítették volna őket, néhányuk még a sidhére és sluagh társára is vadászott. – Nekem ne tarts előadást a saját népemről – förmedt rá Agnes. – Emlékszem még arra az időre, amikor Fekete Agnes nem tartozott a sluagh kötelékébe – szólalt meg halkan Rhys. – És én meg azon időket is fel tudom idézni, amikor, fehér lovag, még más neveid is voltak – köpött Agnes Rhys irányába. – Mindketten rég nem vagyunk már azok, amik egykoron voltunk. – Agnes, menj Ivarrel! Menj, segíts a testvéreden! – parancsolta Sholto. – Nem bízol bennem? – meredt rá az éjbanya. – Egykor mindhármatok iránt bizalommal viseltettem, de már azelőtt megsebesítettetek, hogy a Seelie rám tehette volna a kezét. Véremet először ti fakasztottátok. – Azért, mert arra készültél, hogy valami fehér húsú kurvával csalj meg minket.
128
MISZTRÁL CSÓKJA – Itt én vagyok a király, vagy nem, Agnes? Vagy engedelmeskedsz nekem, vagy sem. Lemész Ivarrel, hogy segíts Segnának, vagy viselkedésedet a hatalmam elleni nyílt ellenszegülésnek veszem. – Sholto, a sebesülésed elég súlyos – kezdett vitatkozni az éjbanya. – Ellenem ebben a legyengült állapotodban nem nyerhetsz. – Agnes, most nem a nyerésről van szó. Arról, ki az uralkodó. Vagy én vagyok a királyod, vagy nem. Ha az uralkodód én vagyok, akkor azt teszed, amit mondok. – Sholto, ne tedd ezt! – suttogta. – Agnes, te neveltél királynak. Te mondtad, ha a sluagh nem tart tőlem, akkor nem sokáig maradok király. – Nem úgy értettem... – Menj Ivarrel, most, vagy köztünk vége mindennek. Sholto felé nyújtottam a karomat, hogy a haját megérintsem. Visszahőkölt. – Menj, Agnes, most – üvöltötte –, vagy nagyon rossz vége lesz! Fyfe kabátja két szárnyát hátravetette, fegyverei szabaddá váltak, és két kezét finoman rájuk helyezte, készen arra, hogy bármikor kirántsa őket. Agnes egy utolsó pillantást vetett Sholtóra, amelyben több volt a kétségbeesés, mint a harag. Majd követte Ivart a tó meredek partján lefelé, segítségül karmait a földbe vájva, hogy ne csússzon bele a talajból kiálló hegyes csontokba. Ivar már a tükörsima felületű vízben gázolt. A dereka fölé ért, vagyis a tó mélyebb volt, mint gondoltam. Fel kellett ágaskodnia, hogy Segna lógó mellei között a szívére tudja tenni a kezét. Ajak nélküli, befejezetlennek tűnő arcát Sholto felé fordította, és pillantása semmi jót nem tartalmazott. Agnes magasabb volt Ivarnél, könnyebben is mozgott a vízben – csupán a combjáig ért. Odalábalt a másik éjbanyához, és amikor hozzáért, kétségbeesett jajveszékelésbe kezdett. – Segna – nyögte Sholto, a tó partján térdre hullva, hangjában igazi gyásszal. Letérdeltem mellé, a karjához értem, de elrántotta. 129
LAURELL K. HAMILTON – Meredith, akárhányszor találkozunk, valaki, aki fontos nekem, meghal. – Nem vagyok biztos benne, hogy haldoklik – kiáltott felénk Ivar. – A sebesülése súlyos, de lehet, hogy mégis életben marad. Agnes a testvére arcát paskolta. Láttam nyitott száját, az erőlködő lélegzetvételeket. A mellkasán éktelenkedő sebből minden egyes lélegzetekor vér bugyogott, és csorgott a szájából is. A legtöbben már belehaltak volna. – Túlélheti? – érdeklődtem halkan. – Nem tudom – felelte Sholto. – Egykor ez nem lett volna halálos sebesülés, de nagyon sokat veszítettünk abból, amik egykor voltunk. – Abeloec sebe, amit a csontok okoztak, még mindig vérzik – tájékoztatott minket Doyle. Sholto feje lehanyatlott, arcát fehér hajzuhataga mögé rejtette. Elég közel térdeltem hozzá, hogy halljam a sírását, de oly halk volt, kétlem, hogy más is meghallotta volna. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre; ez a tisztelettudó viselkedés egy király felé. Segna karját nyújtotta. – Uralkodóm, kegyelmezz – mondta, hangja mély volt, vér bugyborékolt benne. Sholto fejét felemelte, de haja arcát még mindig takarta, így csak én, aki közvetlenül mellette voltam, láthattam könnyei nyomát. Hangja tiszta, érzelemmentes volt. A szemében tükröződő fájdalmat a szenvtelen hang alapján sejteni sem lehetett. – Segna, gyógyulásodért esdekelsz, vagy a halálért? – Gyógyulást – sikerült az éjbanyának nagy nehezen kinyögnie. – Vegyétek le a csontokról – szólt a király, fejét ingatva. Fyfe-re nézett. – Menj, segíts nekik! Fyfe egy pillanatig tétovázott, majd óvatosan lecsúszott a meredek parton, hogy testvéréhez csatlakozzon a nyugodt, sűrű vízben. Hármójuknak közösen sikerült Segnát lecsúsztatni a legtöbb csontról. Úgy tűnt, az egyik elakadt Segna bordájában, de Agnes azt az egy gerinccsontot elroppantotta, hogy a sebesült éjbanyát karjukba tudják emelni. Segna a fájdalomtól rángatózott, és vért köhögött. 130
MISZTRÁL CSÓKJA – Sholto Király – fordította felénk könnyáztatta arcát Agnes már nem az a nép vagyunk, mely egykoron oly győzedelmes volt. Meg fog halni. – Kegyelem – nyújtotta Segna remegő karját királya felé. – Segna, nem tudunk megmenteni. Sajnálom – mondta Sholto, mert világosan látható volt, semmi esélye a gyógyulásra. – Kegyelem – ismételte. – Sholto, nem csak egyfajta kegyelem létezik – szólalt meg Agnes. – Hagynád, hogy lassú halált haljon? – fejezte be, és hangja egyszerre volt könnyektől elfúló és haragtól forró. Ily szavak, ahogy a szádon kiejted őket, tényleg égetnek. Sholto a fejét rázta. – Sholto, neked kell megölni – hangzott fel Ivar magasan csiripelő hangja. – A kettejüké, a királyé és a hercegnőé – helyesbített Agnes, oly gyilkos pillantást vetve rám, hogy majdnem összerezzentem. Ha a pillantásunk még mindig ölni tudna, akkor abban a pillanatban végem van. Agnes beleköpött a vízbe. – Nem ő ütötte meg, hanem én – mondta Sholto, miközben felállt. Megbotlott, és elkaptam a karját, segítettem, hogy el ne essen. Most nem rántotta el a kezét, amiből arra következtettem, sebesülése súlyos lehet. Láttam a vérző sebeket, melyeket Segna karmai okoztak, de nem hiszem, hogy ezek miatt tántorodott meg. Ennek a kiváltó oka nem is az amputáció. Vannak sebek, amelyek a testen nem jelennek meg, mégis mélyebbek, jobban fájnak, mint bármi, ami vérzik. – Bocsánatodért esdeklem, Sholto, de az éjbanyának igaza van – ismerte be Ivar vonakodva. – Segna mindkettőtöket megsebesített. Ha a hercegnő nem lenne harcos, akkor nem kellene megtennie, de ő az Unseelie Udvartartás sidhéi közé tartozik, és mindenki, aki ennek tartja magát, harcosnak számít. – A hercegnő nem egy lényt ölt már meg párbajban – szólalt meg Fyfe.
131
LAURELL K. HAMILTON – Ha nem segít Segnával végezni, akkor soha nem fogják elfogadni a sluagh uralkodójának – mondta Agnes. Megsimogatta Segna arcát, a karmokban végződő kezét tekintve meglepően gyengéden. Hallottam Doyle sóhaját. – Ha nem segítesz megölni – lépett olyan közel hozzám, hogy a fülembe suttoghasson –, akkor Agnes azt a pletykát fogja terjeszteni, hogy nem vagy harcos. – És az mit jelentene? – súgtam vissza. – Azt, hogy ha tiéd lesz az Unseelie Udvar trónusa, hívásodnak a sluagh nem fog engedelmeskedni, mert az ő népük harcosokból áll. Nem fognak olyasvalakit szolgálni, aki csatában nem vérezte össze magát. – De én már megtettem – ellenkeztem. A zsibbadás kezdett megszűnni, amivel egy időben a fájdalom élesen, kínzóan jelentkezett. A sebem vígan vérezni kezdett. Amire most szükségem lett volna, az egy orvos volt, nem pedig az, hogy mocskos vízben mászkáljak. – Ezután szükségem lesz egy jó adag antibiotikumra. – Mire? – kérdezte Doyle és Sholto egyszerre. – Én halandó vagyok. Ellentétben veletek, én elkaphatok mindenféle fertőzéseket, akár vérmérgezést is. Szóval, miután csúsztam-másztam ebben az undorító pocsolyában, biztos, hogy antibiotikumot kell szednem. – Tényleg elkaphatsz mindenfélét? – akarta tudni Sholto. – Volt már influenzám, és az apám gondoskodott arról, hogy az összes szokásos gyerekbetegség ellen kapjak oltást, mert nem volt biztos abban, minek vagyok képes ellenállni, és mit tudok magamtól meggyógyítani. – Törékeny vagy – bámult rám Sholto, arcomat vizsgálva. – Igen – bólintottam faerie mértékkel mérve igen – mondtam, és felnéztem Doyle-ra. – Tudod, néha nem vagyok biztos abban, én akarok az lenni, aki a parancsokat adja. – Tényleg így érzed? – Ha lenne más lehetőség is, mint az unokatestvérem a trónon, akkor igen, komolyan gondolnám. Fáradt vagyok, Doyle, fáradt. Amennyire 132
MISZTRÁL CSÓKJA haza akartam jönni a faerie-be, úgy kezdem el lassan hiányolni Los Angelest. Jó lenne távol lenni ettől a sok gyilkosságtól. – Meredith, egyszer már elmondtam neked, ha el bírnám viselni, hogy udvarunkat Cel uralja, akkor veled mennék. – Sötét Szolga, ezt nem mondhatod komolyan – hökkent meg Misztrál. – Rövidebb kiruccanásokat kivéve még soha nem voltál hosszabban távol a faerie-től. Nem láttad azt a sok csodát, amelyek a dombjainkon túl léteznek – érintette meg Doyle az arcomat. – Vannak oly csodák, amelyek akkor sem halványodnak el, ha elmegyünk innen. Azt mondta nekem, mindent feladna, és követne a száműzetésbe. Fagy és ő, mindketten. Amikor előszörre azt hitték, hogy a királynő gyűrűje – a hatalom egy maradványa – Misztrált választotta királyomul, Doyle összeomlott, és azt mondta, nem tudná elviselni, hogy mással lásson. Összeszedte magát, és emlékezetébe idézte kötelességét, ahogy én is. Királynői trónus várományosai és királynők nem menekülnek el és rejtőznek el, átadva országukat egy olyan zsarnoknak, mint amilyen az unokatestvérem, Cel. Őrültebb, mint az anyja, Andais. Felnéztem Doyle arcába, és akartam őt. Vele akartam elmenekülni. Fagy lépett mellénk. Néztem a két szeretőmet. Beléjük akartam burkolózni, akár egy takaróba. Nem akartam lemászni abba a bűzlő lyukba, borotvaéles csontok között koszos vízben lavírozni, hogy megöljek valakit, akit még csak bántani sem akartam. – Nem akarom ezt a gyilkosságot. – A te választásod kell hogy legyen – emlékeztetett halkan Doyle. – Ha arról megy a társalgás, hogy örökre Los Angelesbe menekülünk, én is csatlakozhatok? – lépett hozzánk Rhys is. – Igen – mosolyogtam rá, és arcát megsimogattam –, te is jöhetsz. – Jól van, mert ha egyszer Celé lesz a trónus, akkor az Unseelie Udvartartás senki számára nem lesz biztonságos. Szememet lehunytam, és egy percre Doyle mezítelen mellkasára hajtottam a fejem. Arcomat bőrére szorítottam, szorosan magamhoz öleltem, hogy hallgathassam szívének lassú, egyenletes dobogását. 133
LAURELL K. HAMILTON Abeloec, aki eddig csendben maradt, megszólalt, közvetlenül a fülem mellett. – Meredith, nagyot kortyoltál a kupából, mindkettőből. Amerre mész, a faerie követni fog. Ránéztem, mondatából próbáltam kihámozni a kettős jelentés mindkét felét. – Nem akarom ezt a gyilkosságot – ismételtem. – Választanod kell – figyelmeztetett Abeloec. Egy pillanatig még Doyle-hoz simultam, majd elszakadtam tőle. Fegyelmeztem magamat, hogy kiegyenesedjem. Vállak hátra, bár még mindig sajgott, ahol Segna belém kapott. Ha a testem képtelen lesz önmagát meggyógyítani, akkor biztos, hogy össze kell majd varrni. Ha egyszer visszajutunk az Unseelie Udvarba, akkor ott találok gyógyítót, aki kezelésbe tud venni. De eddig úgy tűnt, valaki vagy valami nem akarja, hogy visszataláljunk. Nem hittem, hogy politikai ellenség lenne – inkább kezdtem úgy érezni, az istenség keze van egyfolytában a hátamban, ő taszigál mindenfelé. Azt szeretném, hogy az Istennő és Isten újra körünkben sétálhasson – ez mindannyiunk kívánsága. De kezdtem arra is rájönni, ha az istenek megmozdulnak, akkor vagy kitérsz az útjukból, vagy magukkal sodornak, az események részesévé válsz. Abban már nem voltam biztos, hogy választhatom-e az útjukból való elugrást. Almavirág nagyon halovány illatát éreztem meg. Egy kis... mi is? Figyelmeztetés, biztatás? Az, hogy nem tudtam, veszélyre hívja-e fel a figyelmemet, vagy spirituális ölelésről van szó, elég szépen összefoglalta, miként érzek azzal kapcsolatban, hogy az Istennő instrumentuma lettem: Légy óvatos, mit kívánsz! Ránéztem Sholtóra, ahogy kötéseire sebeiből vér szivárgott. Ő és én, mindketten tartozni akarunk valahová, a sidhéhez. Tiszteljenek, fogadjanak be köreikbe. Hát most láthatom, mindez hová vezethet. Kezemet feléje nyújtottam, és elfogadta. Megfogta, megszorította. Ebben az egyetlen mozdulatban még így, a horror és halál közt is éreztem, milyen sokat jelent neki, hogy egyáltalán megérinthet. Attól, hogy még mindig ennyire akart, még rosszabbul éreztem magamat. 134
MISZTRÁL CSÓKJA – Megpróbáltam veled, Meredith, az életet megosztani, de a Sluagh Királya vagyok, és az egyetlen, amit fel tudok ajánlani, az a halál. – Sholto, mindketten sidhék vagyunk – szorítottam meg a kezét –, és ez már maga az élet. Unseelie sidhék vagyunk, ami a halál, de Rhys eszembe juttatott valamit, amit elfeledtem. – Mit felejtettél el? – Hogy a köztünk élő egykori istenségek, akik a halál hordozói voltak, valamikor életet is adhattak. Nem kárhoztattunk arra, hogy lényünk két oldalát ily élesen elválasszuk. Nem csak sötétség és világosság vagyunk, gonosz és jó. Mindkettő, és egyik sem vagyunk. Csak már elfeledtük, mik vagyunk. – Mi is vagyok ebben a pillanatban? – kezdte Sholto. – Egy férfi, akinek meg kell ölnie egy nőt, aki a szeretője és a barátja. Most másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy amikor a kezem által meghal, vele halok. – Nem fogsz meghalni – ráztam a fejem –, de egy másodpercig azt fogod kívánni, bárcsak megtörténne. – Csak egy másodpercig? – kérdezett vissza. – Az élet önző – állítottam. – Ha a bánatot túléled, képes vagy elfelejteni a borzalmakat, akkor majd újra élni kezdesz. Örülni fogsz, hogy nem haltál meg. – Nem akarom mindezt átélni – nyelt oly nagyot, hogy tisztán hallhattam. – Segíteni fogok neked. Majdnem elmosolyodott, az árnyéka suhant át arcán. – Azt hiszem, már sokat segítettél – mondta, és elengedte a kezemet, ép kezére támaszkodva elkezdett lefelé ereszkedni a tóparton, hogy ne csússzon el az éles csontok között. Én sem néztem többé hátra. Átlépve a peremet, követni kezdtem. Ha hátranézek, akkor sem fogom jobban érezni magamat. Csupán arra fogok késztetést érezni, hogy segítségért kiáltsak. De vannak dolgok, amiket saját magadnak kell megtenned. Néha az, hogy neked kell lenned a vezetőnek, azt is jelenti, segítséget nem kérhetsz. 135
LAURELL K. HAMILTON Hamar rájöttem, hogy a csontok nem mindenhol voltak élesek – leginkább a csontváz gerinctüskéi voltak rosszindulatúak. Támasztékként puhább, gömbölydedebb csontokat is megfogtam. Figyelmemet teljesen lekötötte, hogy úgy jussak le a vízig, ne csússzak el, és a kezemet se vágjam el. A víz meglepő módon meleg volt, akár egy fürdőben. A fenék talaja puha volt, kásás, inkább iszap, mint sár. A tómeder nem volt valami szilárd, és újra a pillanatnyi feladatra voltam kénytelen koncentrálni. Arra figyeltem, hová lépek, kikerülve mindent, ami csontnak tűnt. Arra meg egyáltalán nem akartam gondolni, hogy hamarosan mit kell tennem. Segna a mostani esettel együtt már kétszer próbált megölni, de ezért gyűlölni nem tudtam. Mennyivel egyszerűbb lenne a dolgom, ha utálnám.
136
MISZTRÁL CSÓKJA
13. fejezet Ha nem tartottam volna attól, hogy a csontok belém fúródnak, akkor odaúszom, ahol Segnát tartva Sholto és Agnes állt. A két másik testőr, Ivar és Fyfe is még mindig a vízben voltak, közel Segnához, de nem értek hozzá. A víz a vállamig ért, a sebeket marva, amelyeket Segna karmai ejtettek rajtam. Elég mély volt már ahhoz, hogy akár ússzak, ha nem lettek volna közvetlenül a vízfelszín alatt is csontok. Vérem a fekete vízbe csorgott, s eltűnt benne. Sholto Segna fejét és vállát ölelte, már amennyire egy ép kézzel lehetséges volt. Agnes még mindig mellette volt, segítette éjbanya testvérét a vízfelszín fölött tartani. Megbotlottam a puha talajon, és elmerültem. Köpködve emelkedtem ki a vízből. – Miért kívánod ezt a gyenge lényt? – hallottam kristálytisztán Agnes megjegyzését Sholto felé. – Miként lehet, hogy pont őt akarod? Hallottam, a föld megcsúszik, a víz szétválik, és megfordulva Doyle-t és Fagyot vettem észre, ahogy felém gázoltak. – Neki kell megölnie – kiáltotta Agnes vagy soha nem lesz királynő. – Nem azért jöttünk, hogy helyette öljük meg – nyugtatta meg Doyle. – Védeni fogjuk – egészítette ki Fagy –, miként a királyt őrzik testőrei. Arca arrogáns maszk, méregdrága öltönye csak úgy itta a vizet. Hosszú, ezüstszínű haja a vízbe lógott. Őt valahogy a víz mocska – legalábbis úgy láttam – sokkal jobban átitatta, mint a többieket, mintha Fagy fehér és ezüst szerelésében nagyobb kárt tett volna. 137
LAURELL K. HAMILTON Doyle feketesége valósággal beleolvadt a vízbe, és egyáltalán nem zavarta, hogy hosszú copfja a tó felszínén lebeg. Csak egy dolgot akart tisztán tartani, és az a pisztolya volt. A modern fegyverek vizesen is működőképesek, de ő abban az időben kezdte el őket használni, amikor a száraz puskapor még élethalál kérdése volt. Megrögzött szokásainkat nehezen hagyjuk el. Vártam, hogy utolérjenek engem, mert azt akartam, jelenlétük megnyugtasson, amikor ígéretemet valóra váltom. Amit igazán tenni akartam, a karjukba bújni és sikoltozni. Senkit nem óhajtottam megölni – népemnek az életet akartam. Az életet akartam visszahozni a faeriebe, nem a halált. Nem halált. Vártam, és hagytam, hogy kezük, érintésük vigasztalást nyújtson. Engedtem, hogy a puha, veszélyes tófenék fölé emeljenek, és ők vezessenek a vízben. Nem borultam rájuk, de karjuk erejéből bátorságot nyertem. Lábamat egy csont súrolta. – Csont – szólaltam meg. – Úgy érzem, csonttaréj – vélte Doyle. – Reménykedsz, Segna meghal, mire ideérsz? – érdeklődött gúnyosan Agnes. Az arcán csillogó könnycseppek miatt mondatát elengedtem a fülem mellett. Olyasvalakit veszít el, akivel évszázadokon át együtt élt, harcolt, akit szeretett. Már ezelőtt is gyűlölt engem, ezentúl csak rosszabb lehet. Nem akartam, hogy az ellenségem legyen, de úgy tűnt, bármit csinálok, ez ellen tehetetlen vagyok. – Igyekszem, hogy ne jussak a sorsára – feleltem végül. – Én meg azt remélem – mondta Segna. – Ha még egyszer kezet merészelsz emelni Meredithre – nézett rá Sholto könnyáztatta arccal akkor mi végeztünk egymással. Agnes tekintetét rászegezte, arckifejezését vizslatta, közben Segnát még mindig óvatosan tartotta. A férfi arcát nézte, akit annyira szeretett. Nem tudom, mit láthatott, mert végül a fejét lehajtotta. – Azt teszem, amit királyom parancsolt – mondta keserűen. Szavai hallatán még az én torkom is elszorult. Agnes torkát egyenesen égetniük kellett. 138
MISZTRÁL CSÓKJA – Esküdj meg! – parancsolta Sholto. – Mily esküvést akarsz hallani? – kérdezte, még mindig lehajtott fejjel. – Azt, amelyet Meredith is, az pont jó lesz. – Esküszöm – borzongott meg, de nem a hidegtől – a mindent felfaló sötétségre, hogy a hercegnőt itt és most nem fogom bántani. – Nem – szólt közbe Sholto. – Arra esküdj, hogy soha nem fogsz kezet emelni rá! Agnes még jobban meghajolt, száraz, fekete haja a vízben ázott. – Királyom, ezt az esküt nem mondhatom ki. – Miért nem teheted meg? – Mert bántani akarom. – Nem esküszöl meg, hogy soha nem leszel ártalmára? – kérdezte, őszintén meglepődve. – Nem fogok, nem tehetem. – Felség – szólalt meg Ivar, a madárszerű hangú –, javasolhatná, arra esküdjön, hogy itt nem fogja bántani, és végre mindenki szabadon mozoghat. Agnes hűtlenségére később is visszatérhetünk, ha a jelen sürgetőbb problémáit megoldottuk. Sholto magához ölelte Segnát, akinek törött karmú sárga keze beléje kapaszkodott. – Igazad van – értett vele egyet Sholto, és Agnesre nézett, aki még mindig Segna teste és a víz fölé borulva várakozott. – Agnes, esküdj, amire akarsz! – Esküszöm – egyenesedett fel, miközben hajából ömlött a víz – a mindent felfaló sötétségre, hogy a hercegnőt pillanatnyilag nem bántom. – Sholto Király, javasolhatok valamit? – szólalt meg Doyle. – Igen – felelte Sholto, bár szemét még mindig a karjában haldokló nőre szegezte. – Fekete Agnesnek a fogadalmához hozzá kellene tennie, hogy a hercegnőt nem bántja, amíg itt vagyunk a kertetekben. Sholto bólintott. – Agnes – suttogta – tedd, amit mondott! 139
LAURELL K. HAMILTON – Most már a sidhe testőrök is parancsolgatnak a királyunknak? – érdeklődött Agnes. – Agnes, tedd meg! – üvöltött rá, de a kiáltása zokogásba fúlt. Segna testére borulva, szégyenkezés nélkül sírni kezdett. Miközben Agnes beszélt, rám meredt, nem Doyle-ra, és mintha minden egyes szót harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. – A mindent elnyelő sötétségre esküszöm, amíg a halott kertekben vagyunk, a hercegnőt nem bántom. – Azt hiszem, ez minden, amit elvárhatunk tőle – mondta halkan Fagy. – Így van – bólintott Doyle. Mindketten rám néztek, mint akiknek egyöntetűen az a véleményük, ez nem volt egy jó ötlet. Pillantásukra felelnem kellett. – Ezt muszáj megtennem, nem lehet kikerülni. Csak szépen sorjában. Ha ezt a pillanatot túléltük, továbbléphetünk. – Segna ezt a pillanatot nem fogja túlélni – emelte fel fejét egy másodpercre Sholto. Los Angelesben, amikor ennél is szörnyűbb dolgot tettem Nerys, a Szürkével – a másik éjbanyájával –, közel sem volt ennyire feldúlt. Ha hangosan nem is mondtam ki, azért magamban megjegyeztem. Mindketten a szeretői voltak. Másrészt – és ebben én igazán szakértő vagyok – nem minden szeretődhöz kötődsz ugyanúgy. Segna jelentett neki valamit, Nerys pedig nem. Egyszerű, fájdalmas, de igaz. A haldokló banyáról Agnesre néztem, aki meredten figyelte Sholtót. Hirtelen ráébredtem, ő nemcsak Segna halála miatt sír, hanem ahogy nekem, neki is eszébe jutott, Sholto Nerys miatt nem sírt. Talán azon tűnődik, Sholto őt vajon meg fogja-e siratni? Vagy már amúgy is tudta, hogy Segnát jobban szereti? Biztos egyikben sem lehettem, de azt tudtam, ami az arcán átsuhant, rettenetesen fájdalmas volt. Síró királyára meredt, és arcába gondolatai árkokat vájtak. Ezen éjszakát túlélve nem csak Segna elvesztését fogja gyászolni. Az hiszem, megérezhette a pillantásomat, mert megfordult. Rám nézett, és arcán a gyász égő gyűlöletté változott. Szemében a halálomat láttam. Ha teheti, meg fog ölni. 140
MISZTRÁL CSÓKJA Doyle keze a karomon szorosabbra fonódott. Fagy az előttünk, víz alatt rejtőző csontokon átlépdelve elénk került, széles vállával Agnes elől eltakart, mintha az éjbanya pusztán nézésével is ártani tudna nekem. Nos, azok az idők már lejártak. De lesznek még éjszakák, és sokkal több lehetőség, hogy egy halandó hercegnőt eltegyen láb alól. – A szavát adta – szólalt meg Sholto akadozó hangon. – Ma este csak ennyit tehettünk – tette hozzá, amivel tulajdonképpen elismerte, Agnes arcán ő is ugyanazt látta, amit mi. Szerettem volna azt hinni, Sholto képes elég rövid pórázon tartani az éjbanyát, de Agnesre nézve tudtam, gyűlölete erősebb minden köteléknél, légyen az akár szeretet, akár becsület. Nem akartam megölni Segnát, miközben Sholto miatta sírt. És most már azt is tudtam, Agnest is meg kell ölnöm, vagy ő fog engem. Lehet, hogy nem saját kezűleg fogom megtenni, és lehet, nem ma, de a halálát kénytelen leszek elrendelni. Túl veszélyes, helyzete a sluagh népe között túl központi ahhoz, hogy életben hagyhassam. Ahogy ezen gondolatok agyamat szép lassan betöltötték, azt sem tudtam, nevessek-e, vagy sírjak. Egy banyát sem akartam meggyilkolni, már az első megölése sem volt akaratlagos, és lám, már tervezem, hogy a harmadikat is el kell tenni láb alól. Fagy és Doyle átemeltek a vízfelszín alatt rejtőző csontok éles pereme fölött. Félig a vízben lebegve kísértek Sholto elé, aki még mindig a banya fölött sírt. Megpróbáltak elengedni, de egészen az államig süllyedtem. Egyszerre kaptak el, és emeltek magasan a fekete víz fölé. – Ehhez az öléshez a saját lábán kell állnia – jelentette ki Agnes, hangjában szeme halálos villogásának visszhangjával. – Nem tudom, elég magas vagyok-e hozzá – ellenkeztem. – Muszáj egyetértenem az éjbanyával – avatkozott közbe Fyfe. – A hercegnőnek a saját lábán kell állnia, hogy Segna megölése tényleg az ő tette legyen. Fagy és Doyle egymásra néztek, de nem engedtek el. – Lassan engedjetek le – kértem őket azt hiszem, a lábam eléri a feneket. 141
LAURELL K. HAMILTON Azt tették, amire kértem őket. Ha az államat egészen felszegtem, a piszkos vizet épp távol tudtam tartani a számtól. – Nincs nálunk fegyver, mely megölné a halhatatlant – jutott eszébe Doyle-nak. – Nálunk sincs – mondta Ivar. Sholto rám nézett, arcán leplezetlen gyásszal, és igyekeznem kellett, tekintetemet ne fordítsam el. Megmozdult, és arcomat apró hullámok kezdték csapkodni. Elkezdtem taposni a vizet, hogy fejemet a víz fölött tarthassam. Ahogy mozogni kezdtem, a lábam hozzáért valamihez. Azt hittem, egy csont, de megmozdult. Segna karja volt, amely ernyedten lógott a vízbe. A lábam megint hozzáért, és a kar rángatózni kezdett. – A csontok képesek megölni – jelentettem ki. Segna hirtelen megszólalt, szörcsögő hangon, torkában olyan dolgokkal, amelyek élő emberben soha nem szabadna hogy legyenek. – Csókolj meg... utoljára. Sholto szipogva dőlt előre. Ivar mindenkit hátraparancsolt, hogy több helyünk legyen. Biztosra ment, és Agnest is hátrább parancsolta, ami azt jelentette, hogy Segna teste lassan a víz alá merült. Előremozdultam, próbáltam én is elkapni, miközben még mindig a vizet tapostam. Egyik kezemmel már el is értem, és éreztem, kabátja a lábam köré tekeredik. Egy pillanattal azelőtt éreztem meg teste feszülését, hogy a karja mögülem elindulva megmozdult, és előrecsapott. Épp annyi időm maradt, hogy megforduljak, és két kézzel akadályozzam meg, karmait az oldalamba mélyessze. – Merry! – kiáltotta Doyle. Láttam, hogy másik karja is kiemelkedik a vízből, mögöttem. Elengedtem a kart, amivel eddig küzdöttem, és megpróbáltam a második kart arrább ütni. Segna teste lemerült a vízbe, magával sodorva engem is.
142
MISZTRÁL CSÓKJA
14. fejezet Volt annyi lélekjelenlétem, hogy levegőt vegyek, és máris a víz alatt találtam magamat. Segna arca a piszkos vízben előttem lebegett. Szája kinyílt, üvöltött rám, miközben a víz alatt vérrózsák nyíltak. Kétségbeesetten markoltam mindkét karját, de kezem túl kicsi volt ahhoz, hogy átérjem, és közben toltam el magamtól, még mélyebbre, a tó feneke felé. Későn jöttem rá, hogy nem csak karmokkal tud megölni – az éjbanya azzal próbálkozott, hogy az egyik kiálló víz alatti csontra nyársaljon fel. Lábammal rugdaltam, hogy ne tudjon ráhúzni a csontdarabra, akár egy karóra. A csúcsa már a bőrömet érte, és kapálóztam, küzdöttem, nehogy átszúrja a bőrömet. Segna közben egyre arra taszított. Karjában, testében még mindig volt akkora erő, hogy majdnem fölém kerekedett. Sérülései voltak, haldoklott, de épp csak el tudtam kerülni, hogy megöljön. Tüdőm egyre jobban levegőért sürgetett, muszáj lett volna a felszínre jutnom. Karmok, csontok, és még a víz is megöl. Ha nem tudok megszabadulni tőle, akkor csak a víz alatt kell tartania, és minden gondja megoldódott. – Istennőm, segíts! – fohászkodtam. Egy fehéres kéz csillant meg a vízben, és Segnát valaki hátrahúzta. Miután karját még mindig szorítottam, engem is magával vonszolt. Együtt merültünk fel a habokból, mindketten levegő után kapkodtunk. Az övé köhögésben fejeződött be, arcomat vérrel borítva. Egy pillanatig nem is láttam, ki húzta vissza. Ki kellett pislognom a 143
LAURELL K. HAMILTON szememből a vérét, hogy észrevegyem Sholto karját a felsőteste körül. Fél kézzel tartotta, miközben kiabált. – Kifelé, Meredith, kifelé a vízből! Azt tettem, amit mondott, elengedtem az éjbanyát, és hátrálni kezdtem, bízva abban, pont mögöttem nem lesznek csontok a vízben. Segna nem próbált meg elkapni. Két keze kiszabadulván elkezdte Sholto karját marcangolni, fehér bőrét bíborvörös cafatokká szaggatni. A vizet taposva tekintetemmel Doyle-t, Fagyot és a többieket kerestem. Senkit nem láttam. Egy tóban lebegtem – egy mély, hideg tóban –, már nem abban a sekély, posványos majdnem pocsolyában, ahol még az imént voltunk. Egy kicsi szigetet vettem észre egész közel, de a tópart távolt volt, és nem volt ismerős. – Doyle! – üvöltöttem, de válasz nem jött. Az igazat megvallva, nem is nagyon számítottam rá, mert már láttam, vagy megint egy vízió közepén vagyok, vagy még mindig a faerie-n belül, de másutt, mint eddig. Fogalmam sem volt, melyikben, és hol. Sholto kiáltott fel mögöttem. Megfordultam, és még épp láttam, ahogy egy bíborló vérfolt közepén elmerül. Ahol eltűnt, Segna az övéből kihúzott tőrével döfött a vízbe. Vajon rájött-e, hogy királyát támadta meg, vagy tán még mindig azt hiszi, engem szúrt le? – Segna! – kiáltottam. Hangom eljuthatott a tudatáig, mert tétovázni kezdett. Megfordult a vízben, rám pillantott. Kiemelkedtem annyira a vízből, hogy láthassa, én vagyok az. Sholto még mindig nem bukkant fel. – Sholto! – sikoltottam, remélve, Segna ráébred, mit tett, és visszafordulva megpróbálja megmenteni királyát. De – igaz, hogy lassan – tovább úszott felém. – Most már csak egy fehér húsú – morogta, azon a gurgulázó, nedves hangon. – Már csak sidhe, semmi köze a sluaghhoz. Na, ennyit arról, hogy segít Sholtón. Ez szépen rám maradt. Nagy levegőt vettem, és lemerültem. Itt a víz tisztább volt, és láttam, ahogy
144
MISZTRÁL CSÓKJA Sholto fehér árnyként süllyed a fenék irányába, miközben a felszín felé vérfelhő emelkedik. A nevét kiáltottam, és a hang visszhangot vetett a vízben. Teste megrándult, de pont ebben a pillanatban valaki megragadta a hajamat, és felfelé rántott. Segna húzott a vízben. Láttam, a csupasz sziget felé igyekszik. Ahogy kimászott a vízből, mezítelen hátam a köveknek ütődött, bőrömet végigkaparták. Segna maga után húzott, amíg mindketten ki nem kerültünk a szárazföldre. Lihegve feküdt a sziklán, kezével még mindig a hajamba gabalyodva. Megpróbáltam valahogy elhúzódni mellőle, de keze még jobban ökölbe szorult, megrántva fejemet, mintha hajamat gyökerestül akarná kitépni. Kezdett még közelebb vonni magához. Igyekeztem négykézlábra küzdeni magamat, hogy ne hagyjam ott még több bőrömet a csupasz sziklákon. Egy szempillanatra tekintetemet el is fordítottam az éjbanyáról. Nagy hiba volt. Lerántott, olyan erővel, amely akár egy lovat is ketté tudott volna szakítani. Lerántott, hogy a hasamon terültem el, de egyik karomat sikerült a testem alá préselnem, hogy ne közvetlenül a sziklán feküdjek. Akkor vettem észre, a tőrt még mindig a kezében szorongatja. Az arcomnak nyomta. A késpenge mentén ránéztem. Ő is feküdt, csaknem a kövekhez simulva. – Megváglak – jelentette ki. – Tönkreteszem azt a csinos kis pofikádat. – Sholto meg fog fulladni – mondtam. – A sluaghot a víz nem ölheti meg. Ha eléggé sidhe ahhoz, hogy vízbe fúljon, engem nem érdekel. – Szeret téged – emlékeztettem. – Nem annyira – adott ki magából egy durva hangot, amitől megint vért köpött –, mint amennyire szereti a gondolatot, hogy a fehér tested ágyában várja. Megállapításával vitatkozni nem tudtam. 145
LAURELL K. HAMILTON – Mennyire vagy sidhe? – lebegett tőrének hegye az arcom felett. – Menynyire tudod magad meggyógyítani? Költői kérdéseit nem is próbáltam megválaszolni. Vajon meghal, mielőtt megsebesít, vagy meggyógyul? Segna vért köhögött a kövekre, és úgy tűnt, ő is épp ezen a kérdésen rágódik. Öklére tekert hajam segítségével a hátamra kényszerített, miközben még közelebb vont magához. Képtelen voltam megállítani – ekkora erő ellen nem tudtam tenni semmit. Rám mászott, és pengéje hegyét a torkomnak nyomta. Megragadtam a kezét, mindkét kezemmel markoltam, és még így is remegtem az erőfeszítéstől, hogy kését ne tudja belém mártani. – Mily gyengécske – lihegte fölöttem. – Ugyan miért követjük a sidhét? Ha nem haldokolnék, esélyed sem lenne. – Csak részben vagyok sidhe – nyögtem erőlködéstől elfúló hangon. – De ahhoz eléggé, hogy Sholto akarjon téged – mordult. – Ragyogj nekem, sidhe! Mutasd meg nekem azt a becses Seelie mágiát. Mutasd meg nekem a varázslatot, ami miatt a sidhék szolgái vagyunk. Szavai végzetesnek bizonyultak. Igaza volt. Van mágiám. Varázslatom, amely senki másnak nincs. A vér kezét hívtam. Miközben magamhoz szólítottam, igyekeztem nem gondolni arra, hogy előbb is megtehettem volna – mielőtt Sholtót megsebesíti. A vér kezét forgattam, akár egy kardot. Ki tudtam volna véreztetni akár egy kis vágáson keresztül is, és az ő sebeit nem mondhattam volna kicsinyeknek. Ragyogni kezdtem a súlyos test alatt. Testem ragyogása áthatolt a véren is, ami belőle csöpögött rám. – Nem Seelie mágiát mutatok neked, Segna – suttogtam –, hanem Unseelie varázslatot. Vérezz nekem! Először nem értette. Még mindig arra törekedett, hogy a tőrt a torkomba döfje, miközben próbáltam visszatartani. Kezét a hajamba vájta, oly erősen, hogy karmai a fejbőrömet is felszakították, vérezni kezdtem. A vért hívtam, ami ömleni kezdett sebeiből. A vér rám folyt, forrón – bőrömnél is forróbban. Elfordítottam a fejemet, hogy ne csurogjon a szemembe. Kezem vérétől sikamlóssá 146
MISZTRÁL CSÓKJA vált, és már attól tartottam, áttöri a védelmemet, még mielőtt ki tudnám véreztetni. Oly sok vér, csak ömlött, és ömlött és ömlött. Vajon egy éjbanya elvérezhet? Ily módon is meg lehet őket ölni? Nem tudtam, egyszerűen fogalmam sem volt róla. A penge hegyével sikerült átszúrnia bőrömet, úgy fájt, akár egy harapás. A karom már remegett a küszködéstől, hogy távol tartsam magamtól. – Vérezz nekem! – rikoltottam. Kiköptem a vérét, de a torkomra a kés egyre mélyebben nyomódott. Épphogy csak a bőrömet szakította át – még nem volt komoly a dolog, ám hamarosan az lesz. Ekkor hirtelen éreztem, keze tétovázni kezd, majd a penge már nem érte a testemet. Pislogva – a vérén keresztül – felpillantottam. Szeme tágra nyílt, meglepődést tükrözött. Torkából egy fehér lándzsa állt ki. Sholto magasodott fölötte, két kézzel markolva a lándzsát, kötései eltűntek, sebei szabadon. Heves, csavaró mozdulattal rántotta ki testéből. Segna torkából vére szökőkútként zubogott. – Vérezz! – suttogtam. A banya kárminvörös tócsában terült el, de tőrét még mindig a kezében szorongatta. Sholto fölötte állt, és a fehér lándzsát a hátába döfte. A nő rángatózni kezdett, szája kinyílt, majd becsukódott, keze, lába a csupasz sziklákat kaparta. A dárdát csak akkor húzta ki, amikor már megszűnt mozogni. Sholto inogva próbált talpon maradni, de még sikerült a lándzsa hegyével az éjbanya tőrét a tóba lendítenie. Majd az élettelen test mellett térdre esett, a dárda nyelére, akár egy botra támaszkodva. Mire sikerült melléje kúsznom, ragyogásom megszűnt. Fáradt voltam, megsérültem, és ellenségem vére teljesen beborított. A véres sziklán mellette rogytam térdre, vállát megérintettem, hogy biztos legyek benne, nem csak egy látomás. – Láttalak vízbe fúlni – mondtam. – Sidhe vagyok, és sluagh – felelte, nehezen összpontosítva. – A halál minket vízbe fúlás útján nem tud megkaparintani – kezdett köhögni, oly görcsösen, hogy kettégörnyedve vizet hányt a sziklákra, 147
LAURELL K. HAMILTON még mindig a lándzsa fehér nyelébe kapaszkodva. – De annyira fáj, mintha maga a halál lenne. Megöleltem, és miközben az új és régi sebekhez véletlenül hozzáértem, összerezzent. Könnyítettem ölelésemen, óvatosan simultam hozzá, miközben felsőtestét Segna vérével borítottam. – Egy csontlándzsát találtam – szólalt meg köhögéstől reszelős hangon. – Egykor, népem számára a királyi rang jelképe volt. – Honnan került ide? – érdeklődtem. – A tó fenekéről. Rám várt. – Hol vagyunk? – akartam tudni. – A Csontok Szigetén. Valamikor a kertünk közepén volt, de mára már legendává vált. Megérintettem azt a valamit, amit sziklának véltem, és rájöttem, igazat beszél. Kő volt, de valamikor régen csont volt. A szigetet megkövesedett csonthalmaz alkotta. – Elég szilárdnak tűnik, ahhoz képest, hogy csak egy mese. – Meredith, Danu nevére, mi a fene történik? – sikerült egy kisebb mosolyt kicsalnom belőle. – Mi történik? Rózsaillatot éreztem, tömény, édeskés illatot. – Fűszerek illatát érzem – emelte fel fejét, és körülnézett. – Én rózsát észlelek – mondtam halkan. – Meredith, mi történik? – nézett rám. – Hogy kerültünk ide? – Imádkoztam. – Nem értelek – ráncolta homlokát. A rózsaillat intenzívebbé vált, mintha egy nyári réten álldogálnánk. Egy kupa tűnt fel a kezemben, Sholto mezítelen háta és köztem. Érintésétől megrázkódott, elhúzódott, mintha megégette volna. Túl gyorsan fordult meg, ami gyomorsebének nem tehetett jót, mert megrándult és felszisszent. Elesett, az oldalára, de a lándzsát még mindig a kezében szorongatta. Felemeltem az ezüst és arany kelyhet, a fény megcsillant rajta. Csak ekkor vettem észre, hogy világos van. Napfény szűrődött be, a kupán csillogott, bőrömet melegítette.
148
MISZTRÁL CSÓKJA Az életem árán sem tudtam volna megmondani, hogy egy perccel ezelőtt is volt-e már fény. Sholtót megkérdezhettem volna, de ő arra koncentrált, amit a kezemben tartottam. – Nem hiszem el, hogy az, aminek gondolom – suttogta. – A kehely az. – Hogyan? – ingatta a fejét csodálkozva. – Álmodtam róla, ahogy Abeloec szarukupájáról is, és amikor felébredtem, ott találtam mellettem. A lándzsára támaszkodva a fénylő serleg felé nyúlt. Feléje nyújtottam, de mozdulata megállt, még mielőtt hozzáért volna, mintha félne megérinteni. Vonakodása eszembe juttatta, már történtek különféle dolgok, amikor a férfiak valamelyikét megérintettem a kupával. De nem egy vízióban voltunk? Ha igen, akkor ez itt is érvényes lesz? Segnára néztem, éreztem, hogy vére már megszáradt rajtam. Ez is csak egy látomás, vagy talán a realitás? – És a látomás nem valóság? – hallottam meg egy nő hangját. – Ki volt ez? – hökkent meg Sholto. Egy alak jelent meg előttünk. A nőt a testét fedő szürke, kámzsás kabát teljesen eltakarta. A napfényben állt, de mintha egy árnyat néztünk volna – egy árnyékot, amely nem tud alakot ölteni. – Ne féld az Istennő érintését – mondta az árny. – Ki vagy te? – suttogta Sholto. – Mit gondolsz, ki vagyok? – kérdezett vissza a hang. Eleddig szilárdabb, valósabbnak tűnő alakban jelent meg, vagy csak egy hangot hallottam – illat a szélben. – Istennő – mormolta ajkát megnyalva Sholto. A kezem magától mozdult. Sholto felé nyújtottam a serleget, és mintha mozgásomat nem én koordináltam volna. – Érintsd meg a kelyhet! – súgtam. A lándzsát még mindig nem volt hajlandó elengedni, rá támaszkodott, de másik karját feléje nyújtotta. – Mi történik, ha megérintem? – Nem tudom – feleltem. 149
LAURELL K. HAMILTON – Akkor miért akarod, hogy megtegyem? – Az Istennő kívánsága. Még mindig tétovázott, ujjai a fénylő felület fölött lebegtek. – Válassz! – lebegett körülöttünk az Istennő hangja a nyári rózsák illatával. Sholto mély lélegzetet vett, majd kifújta, akár egy rövidtávfutó a rajt előtt, és megérintette a kehely aranyszélét. Fűszerek illatát éreztem, mintha rózsáim körül kakukkfű – és levendulasövénynek ütköztem volna. A szürke figura mellett egy fekete köpönyeges alak sejlett fel. Magasabb, szélesebb vállakkal, és valahogy – bár a kabát teljesen eltakarta – férfiasabban. Ahogy a lebernyeg nem tudta az Istennő nőiességét, úgy az Isten férfi mivoltát sem elrejteni. Sholto megmarkolta a kupát, kezemet övével befedte, kettőnk kezében pihent. A hang mély, zengő, és örökké változó volt. Tudtam, az Isten hangja férfié, de mindig másé. – A véredet ontottad, életedet kockáztattad, és öltél ezen a földdarabon – énekelte. A sötét kámzsa Sholto felé fordult, és egy másodpercig azt hittem, egy állat. Majd ajkakat láttam, de az arc máris tovább változott. Szédítő volt. – Sholto, mit tennél meg azért, hogy visszaadhasd a népednek az életet? – Akármit – suttogta. – Légy óvatos, mit áldozol fel! – figyelmeztette az Istennő, és hangja, neki is, egyszerre volt az összes nőé és senkié. – Életemet is odaadnám, ha ezzel népemet megmenthetem – erősködött Sholto. – Életedet nem kívánom – feleltem neki, mert az Istennő egyszer már nekem is felajánlott egy hasonló alkut. Amatheon kínálta fel nyakát késemnek, hogy a faerie földjére visszatérjen az élet. Megtagadtam, mert más módja is van annak, hogy az élet újjáéledjen. Termékenység-istennők leszármazottja vagyok, és jól tudom, nem csak vértől nő a fű.
150
MISZTRÁL CSÓKJA – Ez nem a te választásod – feddett meg a nő. Lehet, hogy hangjából bánat sugárzott? Egy tőr tűnt fel Sholto előtt a levegőben. A nyele és pengéje is tiszta fehér volt, a fényben furcsán csillogott. Sholto elengedte a kelyhet, és reflexszerűen a tőrért kapott. – A nyele csont. A lándzsa párja – szólalt meg, és hangjában halk csodálkozás csendült, miközben a kést bámulta. – Emlékszel, hogy mire használták a tőrt? – kérdezte az Isten. – Az öreg királyt döfték le vele. Vérét ezen a szigeten ontották ki – válaszolt engedelmesen Sholto. – Miért? – folytatta az Isten. – Ez a tőr a sluagh szíve, vagyis volt egykoron. – Mire van a szívnek szüksége? – Vérre és életre – felelte Sholto, mintha tesztkérdésre reagálna. – Vért ontottál, életet vettél el a szigeten, de nem kelt életre. – Segna ezen helynek nem volt megfelelő áldozat – rázta a fejét Sholto. – Egy király vérére van szüksége – nyújtotta a kést az Isten homályos alakja felé. – Ontsd véremet, vedd el életem, keltsd új életre a sluagh szívét! – Te vagy a király, Sholto. Ha meghalsz, ki fogja visszavinni a lándzsát és a hatalmat a népednek? Ott térdeltem, bőrömön a vér kezdett ragacsossá válni. Két kezemmel öleltem a kelyhet, és kezdett rossz érzésem lenni, sejteni kezdtem, a beszélgetés merre tart. – Uram, mit kívánsz tőlem? – engedte le Sholto a tőrt. – Van királyi vér, amelyet ki lehet ontani – mutatott az alak rám. – Tedd meg, és a sluagh szíve újra élni fog. Sholto rám meredt, arca totális megdöbbenést tükrözött. Eltűnődtem, vajon az én arcom is ilyen volt-e, amikor engem állítottak választás elé. – Úgy érted, öljem meg Mereditht? – Az ereiben királyi vér folyik, áldozata a helynek megfelel. – Nem – jelentette ki Sholto. – Azt mondtad, mindent megtennél – emlékeztette az Istennő. 151
LAURELL K. HAMILTON – Az én életemet felajánlhatom, de az övével nem tehetem meg – mondta Sholto. – Nem az enyém – folytatta, és olyan erősen markolta a tőr nyelét, hogy bőre márványossá vált. – Király vagy – jelentette ki az Isten. – Egy király törődik a népével, nem mészárolja le. – Lassú halálra ítélnéd népedet, hogy egy asszonyt megments? Érzelmek kavalkádja suhant át Sholto arcán, de végül a sziklára ejtette a kést. Úgy csendült, mintha a legkeményebb fém lenne, nem pedig csont. – Képtelen vagyok rá. Mereditht nem fogom bántani. – Miért nem? – Mert nem sluagh. Nem szabadna azért megölni, hogy életünket visszaadja. Ez nem az ő szerepe. – Ha az egész faerie királynője szeretne lenni, akkor sluagh is lesz. – Akkor hadd lehessen belőle királynő. Ha itt és most meghal, akkor nem lesz királynő, és más nem marad, mint Cel. Egyetlen ütéssel visszaadnám az életet a sluaghnak és elpusztítanám a faerie-t. A hercegnőnél van a kehely. A kehely, uram. Annyi év után végre visszatért hozzánk. Nem értem, miért kéred, hogy egyetlen reményünket pusztítsam el. – A hercegnő a reményed, Sholto? – kérdezte az Isten. – Igen – suttogta, és abban az egyetlen szóban tengernyi érzelem sűrűsödött. A sötét alak ránézett a szürke árnyra. – Meredith – szólalt meg az Istennő –, te nem félsz. Miért? – Úrnőm, Sholtónak igaza van – próbáltam gondolataimat szavakba önteni. – A kehely visszatért hozzánk, és a sidhe mágiája is kezd újjáéledni. Testemet használod eszközödként. Nem hiszem, hogy mindezt feladnád egyetlen véres áldozatért – mondtam, majd Sholtóra pillantottam. – Éreztem kezét a tenyeremben. Éreztem, mennyire kíván. Azt hiszem, valami benne is meghalna, ha meg kellene ölnie. Nem hiszem, hogy az én Istenem és Istennőm ennyire szívtelen lenne. – Meredith, Sholto szeret téged?
152
MISZTRÁL CSÓKJA – Nem tudom, de abban biztos vagyok, szereti annak gondolatát, hogy a karjában tart. Ebben biztos vagyok. – Sholto, szereted ezt a nőt? – akarta tudni az Isten. Sholto szólásra nyitotta száját, majd becsukta, de végül megszólalt. – Egy úriember egy ilyen kérdést egy hölgy előtt nem válaszol meg. – Sholto, ez most az igazság ideje. – Sholto, minden rendben – nyugtattam. – Mondd az igazat! Nem fogom később a szemedre vetni. – Épp ettől félek – mondta halkan. Arckifejezése láttán elnevettem magam. Kacagásom úgy visszhangzott a levegőben, mint madarak dalolása. – Az öröm elég lesz, hogy újra életre keltse ezt a helyet – jelentette ki az Istennő. – Ha ennek a helynek gyönyörrel adsz életet, akkor a sluagh szívét meg fogod változtatni. Megértetted, Sholto? – figyelmeztette az Isten. – Nem egészen. – A sluagh szíve, lénye a halálon, véren, csatán és megfélemlítésen alapul. Nevetés, öröm és élet a sluagh számára egy teljesen más szívet fog adni. – Sajnálom, uram, de még mindig nem értem. – Meredith – fordult felém az Istennő –, magyarázd el neki! Az Istennő kezdett elhalványodni, akár egy álom, amikor az ablakon a hajnal első napsugara besurran. – Nem értem – ismételte Sholto. – Sluagh vagy, és Unseelie sidhe – kezdte az Isten –, a sötétség és terror lénye. Ez vagy te, de nem teljesen az – fejezte be, és a sötét alak is kezdett köddé válni. – Várj – nyúlt utána Sholto –, még mindig nem tudom, miről van szó. Az Isten és Istennő eltűntek, mintha soha itt sem lettek volna, és velük együtt halványodott el a napfény is. Szürkületben találtuk magunkat. Mostanában ez a faerie állandó megvilágítása, a félhomály – nem pedig az a pár perccel ezelőtti rendellenes vakító napfény. – Én Istenem, várj! – kiáltott Sholto. 153
LAURELL K. HAMILTON – Sholto – szóltam rá, és nevét kétszer is el kellett ismételnem, mielőtt tekintetét rám emelte volna. – Nem tudom, mit akarnak tőlem – mondta sebzett arccal. – Mit tegyek? Hogy tudnám az örömmel visszahozni népemnek a szívét, lényegünket, ami kitesz minket? Rámosolyogtam, és az arcomra száradt vér álarca repedezni kezdett. Ettől muszáj lesz megszabadulnom. – Ó, Sholto, kívánságod teljesül. – A kívánságom? Melyik kívánságom? – Először hadd tisztogassam le magamról a vért. – Mi előtt? – A szex előtt – érintettem meg a karját. – Szexre utaltak. – Mi? – döbbent meg, és arckifejezése láttán nevetésben törtem ki. A hang végigszánkázott a tó felületén, és megint úgy éreztem, madárdalolást hallok. – Hallottad? – Kacagásod hallottam, akár muzsikát. – Sholto, ez a hely kész arra, hogy újra életre keljen, de ha nevetéssel, örömmel és szexszel tesszük, akkor másmilyen lesz, mint egykoron volt. Megértetted? – Nem vagyok benne biztos. Szeretkezni fogunk itt és most? – Igen. Hadd mossam le a vért, és már készen is állok – mondtam, de abban már nem voltam biztos, hogy a folytatást is hallotta. – Láttad az új kertet az Unseelie tündérdombok tróntermének előterében? Néztem, ahogy hatalmas erőfeszítéssel igyekszik rám figyelni, de végül biccentett. – Egy rét lett belőle, rajta patak folyik keresztül, nem az a kínzókamra, amit a királynő csinált belőle. – Pontosan – mondtam. – A fájdalom helye volt, és most rét, pillangókkal és nyuszikkal. Sholto, én részben Seelie is vagyok. Érted, amit mondok? Az a részem befolyásolni fogja a mágiát, amire készülünk. – Milyen mágiára gondolsz? – kérdezte mosolyogva. Még mindig erősen támaszkodott a dárdára, a Seelie által ejtett nyers seb még 154
MISZTRÁL CSÓKJA mindig fedetlenül. Nekem is megvoltak a magam sebei, így tisztában voltam azzal, a horzsolt sérülések mennyire tudnak fájni, még akkor is, ha csak levegő éri. A csontkés Sholto térde mellett hevert. Az igazat megvallva, azt hittem, amikor az Isten és Istennő eltűnik, akkor az is kámforrá válik, mert Sholto nem volt hajlandó igaz elrendelése szerint használni. Mindamellett Sholtót még mindig elég sok sluagh relikvia vette körül. Egy istenség látogatta meg. Egy olyan helyen térdeltünk, mely legendák tárgya, és előttünk a lehetőség, hogy népe hatalmát újjáélesszük. És ő semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hamarosan szeretkezhet velem. Arcára pillantottam. Megpróbáltam a majdnem félénk várakozás mögé nézni. Azt hiszem, félt attól, hogy túl türelmetlennek tűnjön. Ő egy jó király, és mégis, az ígéretre, hogy egy másik sidhével szeretkezhet, minden óvatosságát sutba dobta. Nem engedhetem meg, hogy belevesse magát a kis kalandunkba, míg nem fogja fel, népével mi történhet. Meg kell értenie vagy... vagy mi? – Sholto – ismételtem. Kezét felém nyújtotta. Megfogtam, hogy megakadályozzam: nehogy az arcomhoz érjen. – Sholto, muszáj meghallgatnod. Igazából meg kell hallanod, amit mondok. – Hallgatom, bármi is légyen az. Hajlandó volt arra, hogy kövessen. Ezt már Los Angelesben is észrevettem – a domináns, ijesztő sluagh király intim helyzetekben az alárendelt szerepét veszi fel. Fekete Agnes tanította neki, vagy talán Segna? Vagy csak ilyen a természete? – Amit a szexmágiában hozok – veregettem meg a kezét, inkább barátságosan, mint szexuális felhanggal az a rét és a pillangók. Az Unseelie dombok némely folyosója fehér márvánnyá változott, amelyben arany erek vannak. – Igen – komolyodott végre el valamennyire. – A királynő rettentően dühös volt. Azzal gyanúsított, tündérdombját készakarva formálod át a Seelie Udvartartás képére. – Pontosan – feleltem. 155
LAURELL K. HAMILTON Szeme tágra nyílt. – Nem készakarva tettem – világosítottam fel. – Nincs hatásom arra, hogy az energiám mit tesz a tündérdombokkal. A szex mágiája nem olyan, mint a többi varázslat, ez vadabb és önállóbb, mint a többi. – Meredith, a sluagh is egy vad mágia. – Igen, de a vad sluagh és a vad Seelie mágia nem ugyanaz. – A hús és a vér kezének adományát hordozod – fordította tenyeremet felfelé. – Ezek nem Seelie hatalmak. – Igazad van. Úgy tűnik, csatában csak Unseelie vagyok, de a szexmágia során vérem Seelie része lesz az uralkodó. Megértetted, hogy mindez mit jelenthet a sluaghodnak? Arcában hirtelen minden fény kihunyt, elkomorodott. – Ha szeretkezünk, és a sluagh újjászületik, akkor lehet, hogy a te képedre formáltad át a sluaghot. – Igen – feleltem. – Ha elvettem volna az életedet – bámult úgy a tenyeremre, mintha még soha nem látta volna –, akkor a sluagh az marad, ami eddig is volt: előttünk a tájon mindig egy rettentő sötétség söpör végig. Ha szexet használunk arra, hogy népemnek visszahozzuk az életet, akkor lehet, jobban fognak hasonlítani a sidhére, talán még a Seelie sidhére is. – Igen – erősítettem meg –, igen – könnyebbültem meg, hogy végre megértette. – Annyira szörnyű lenne, ha jobban sidhévé válnánk? – suttogta, mint aki magában beszél. – A király te vagy, Sholto. A népednek ezt a választást csak te hozhatod meg. – Gyűlölni fognak azért, hogy én döntöttem – meredt rám. – De mi más lehetőségem lenne még? Az életedet nem fogom kioltani, még akkor sem, ha ezzel királyságomba visszahozhatnám az életet – csukta be a szemét, és elengedte a kezemet. Ragyogni kezdett, haloványan, és bőrén keresztül fehér fény, akár a Holdé, sütött át. Kinyitotta a szemét, és íriszének hármas aranyszíne is ragyogott. Tenyeremen végighúzta egyik ragyogó ujjbegyét, amely bőrömön hideg, fehér tűzvonalat húzott. Könnyed érintése alatt megrázkódtam. 156
MISZTRÁL CSÓKJA – Meredith, sidhe vagyok – mosolyodott el. – Végre megértettem. Sluagh is vagyok, de ugyanakkor sidhe. Meredith, sidhe akarok lenni, teljes értékű sidhe. Érezni akarom, milyen az, amikor az vagyok, aminek teremtettek. Tenyeremet keze alól elhúztam, tiszta fejjel akartam gondolkodni, ragyogásának befolyása nélkül. – Itt te vagy a király. A döntést neked kell meghoznod – mondtam, és hangom kissé rekedt volt. – Ez nem lehetett döntés – felelte. – Te holtan, az egész faerie számára visszavonhatatlanul; vagy a karomban. Ezen nincs mit választanom – nevette el magát, és az ő kacagása is visszhangot vetett a tó tükrén. Csengettyűket hallottam, vagy madarakat? Talán mindkettőt. – Mellesleg, a Sötét Szolga és Fagy megölnének, ha feláldozlak. – A sluagh királyát nem ölnék meg, mert az háborút jelentene a faerie-n belül – mondtam. – Ha tényleg azt hiszed, még mindig inkább a faerie-hez hűségesek, és nem csak hozzád, akkor nem látod a szemüket, amikor rád néznek. Meredith, bosszújuk rettenetes lenne. Az, hogy még mindig próbálkoznak megölni, jelzi, némely sidhe még mindig nem értette meg, a királynő mily rettenetes rövid pórázon tartotta a Sötét Szolgát és Fagyot Különösen a Sötétséget – világosított fel, és hangja egyre mélyült. Arca riadttá vált. Sötét gondolatait elhessegette, majd megint rám nézett. – Én már láttam vadászni a Sötétséget. Ha a Sátán Kutyái, a Yeth Kutyái4 még mindig közöttünk lennének, akkor a sluagh kötelékébe tartoznának, a vad falkához. Meredith, Doyle ereiben még mindig folyik azon vad falka vére. – Szóval azért nem öltél meg, mert félsz Doyle-tól és Fagytól? Rám pillantott, és egy másodpercre engedte, hogy lelkébe lássak, ragyogó két szeme mindent elárult. Láttam a vágyát, azt a kínzó vágyat, mintha a szavai a levegőbe lennének vésve.
4
Yeth Kutya (Yeth Hound): az angliai Devon megye mondáiban fordulnak elő. Állítólag fejetlen kutyák, melyek kereszteletlen gyermekek lelkei. Éjszakánként az erdőkben vonítva kóborolnak.
157
LAURELL K. HAMILTON – Nem a félelem késztetett arra, hogy életedet megkíméljem – suttogta. Reá mosolyogtam, és a még mindig a kezemben szorongatott kehely bőrömön pulzálni kezdett. A kehely is részese lesz annak, amit teszünk. – Hadd mossam le a vér egy részét, és ragyogásomat a tiéd mellett fogjuk látni. Ragyogása elhalványult, tűzben égő két szeme hétköznapivá hűlt le, már amennyire ez az ő esetében lehetséges. Még sidhe mérték szerint is nehezen lehet a háromszínű íriszét hétköznapinak nevezni. – Meredith, megsérültem. Azt szerettem volna, ha első együttlétünk tökéletes. Nem tudom, mennyire leszek jó ma este. – Nekem is megvannak a magam sebei – feleltem –, de mindketten a legjobbat fogjuk adni – álltam fel, és csak most észleltem, mily sok helyen fájok, – kis sebektől, melyeket a harc során szerezhettem. – Nem leszek képes úgy szeretkezni veled, ahogy te szereted – sajnálkozott. – Honnan tudod, mit kedvelek? – kérdeztem, miközben lassan elindultam a durva és simára csiszolódott kövek között. – Elég nagy volt a közönség, amikor Misztrál lehetett veled. A szóbeszéd egyre dagad, és ha csak kis része is igaz, én nem leszek képes annyira uralni téged, ahogy ő tette. Belesiklottam a vízbe. Minden kis horzsolást, kis vágást megtalált. A víz hideg, enyhet adó volt, de ugyanakkor a sebeim égni kezdtek. – Sholto, jelen pillanatban egyáltalán nem akarom, hogy domináljanak. Szeress engem, legyünk gyengédek egymással, ha mindketten ezt szeretnénk. – Azt hiszem, ma este a gyengédség az egyetlen, amire képes leszek – nevetett megint, és újra hallottam a csengőket. – Sholto, nem mindig akarom durván. Az ízlésem ennél jóval tágabb határok között mozog-világosítottam fel, miközben már vállig a vízbe merültem, próbálván a vértől megszabadulni. A víz kezdte feloldani, és mintha sokkal könnyebben tudtam volna lemosni magamról, mint lehetségesnek tartottam. – Mennyire változó az ízlésed? – érdeklődött. 158
MISZTRÁL CSÓKJA – Nagyon – vigyorogtam rá. Lebuktam a víz alá, hogy az arcomról, hajamról is lejöjjön a vér. Levegőért kapkodva bukkantam fel, megpróbálva kitörölni a rózsaszínes vért a szememből. Még kétszer le kellett merülnöm, amíg tiszta nem lettem. Amikor utoljára bukkantam fel, Sholto a sziget szélén állt, miközben a lándzsát botnak használta. A fehér kést óvatosan a nadrágja derekába szúrta, miként egy tűvel tesszük; be, majd ki, hogy a hegye szabadon állt. Kezét nyújtotta. Elfogadtam, bár egyedül is ki tudtam volna szállni a vízből, és tudtam, mennyire fájhat, hogy lehajolt. Kiemelt a vízből, de szeme arcomig soha nem ért fel. Tekintete a testemen kalandozott, a két mellemen, ahogy a víz lecsurgott róluk. Vannak nők, akik megsértődtek volna, de én nem tartozom közéjük. Abban a pillanatban nem király volt, hanem egy férfi – és ez nekem tökéletesen megfelelt.
159
LAURELL K. HAMILTON
15. fejezet Sholto csupaszon hevert előttem. Soha nem láttam még így, mezítelenül fekve, várva, és tudatában annak, hogy nem kell megállnunk. Az első és egyetlen alkalomkor, amikor ruha nélkül láttam, extra testrészei még megvoltak. De akkor a mágiáját arra használta, hogy hasát álcázza, tökéletes kockás izmokat lássak rajta. Még érintésre is, hiába tudtam, mik vannak ott, a csápokat nem éreztem. Az önmágiában nagyon jó, ami érthető is, mert testi fogyatékosságát éveken keresztül rejtegette. Nos, most itt feküdt előttem, és a köveken nadrágját párnaként használta. Bőrét a Seelie közvetlenül a bordái alatt kezdődően egészen az ágyékáig lenyúzta. Már láttam a sebet, de most még nagyobbnak tűnt. Iszonyatos fájdalmai lehetnek. A fehér lándzsát és a csontkést maga mellé fektette a földre. A kelyhet a másik oldalára tettem. Az Istennő jelképe, a kehely, és a két másik szimbólum között – amelyek csak férfiasnak nevezhetők – fogunk szeretkezni. A teste fölött a levegő remegni kezdett, mint amikor egy szikla fölött izzik a lég, és a következő pillanatban a seb eltűnt. Megint létrehozta a tökéletesen kidolgozott izomzatú hasfal illúzióját. Az összes szeretőm közül csak Rhysnek van ennyire bordázott hasa. – Sholto, nem kell elrejtened – mondtam. – Meredith, amikor először szeretkezünk, arcodon nem ezt az érzést akarom látni. 160
MISZTRÁL CSÓKJA – Sholto, szüntesd meg a mágiát, hadd lássalak annak, aki vagy! – Így sem lett szebb, mint amilyen volt – felelte szomorúan. – Gyönyörű voltál – érintettem meg válla sima bőrét. – Gyönyörű vagy. – Meredith – mosolygott, bánattal, akárcsak a hangjában –, ne hazudj, kérlek! Arcára pillantottam, tanulmányoztam. Olyan makulátlan volt, mint Fagyé, aki az egyik legtökéletesebb férfi, akivel valaha találkoztam. – A királynő egykor .a legkifogástalanabb testű sidhének nevezett, akit valaha látott. Most megsérültél, de megfogsz gyógyulni; tökéletességeden ez mit sem változtat. – A királynő azt mondta, kár, hogy a legszebb sidhe testet egy ilyen deformitás torzítja el. Jól van na, talán nem volt jó ötlet eszébe juttatni a királynő szavait. Újra próbálkoztam. Az arcához kuporodtam, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Hideg egy csókra sikeredett, és Sholto jóformán nem is reagált. – Mi a baj? – dőltem hátra. – Los Angelesben még le sem vetkőztél, és már kemény voltam. Ma este egyszerűen csak gyenge vagyok. Végignéztem testén, és láttam, még mindig petyhüdt, éledezni sem kezdett. Azon férfiak közé tartozik, akiknek akkor sem igazán kicsi, amikor ernyedt. Van olyanfajta mágiám is, amely képes életre kelteni a férfiakat, de ez egy Seelie varázslat. Egyesülésünk során inkább a lehető legkevesebb Seelie mágiát óhajtottam használni. Bár Sholto úgy döntött, kész elfogadni a rizikót, én féltettem a sluaghot. Attól tartottam, identitásukat, mint nép, fogják elveszíteni. Mellesleg, más módszerek is léteznek, mellyel egy férfit fel lehet támasztani. Óvatosan másztam el a csupasz sziklákon, míg a combjához nem értem. – Sholto, nem gyenge vagy, hanem megsérültél. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. 161
LAURELL K. HAMILTON – De, szerintem szégyenletes, hogy meztelen vagy, és én meg sem moccanok. – Azt hiszem, ezen segíthetünk – mosolyogtam rá úgy, ahogy szükséges volt. – Mágiával? – meredt rám. – Semmi mágia, Sholto – ráztam a fejem –, csak ez – futtattam végig ujjaimat a combján, élvezve sima bőrének tapintását. A fey szőrzete nem dús, és Sholto részben éjrepülő is, akiknek egyáltalán nincs szőrük. Valószínűleg ezért csupasz teljesen. Sima, akár egy nő, mégis rettenetesen férfias, a lába ujjától a feje búbjáig. Kezem belsőcombján siklott végig, és feleletként lábát széttárta, hogy ujjaim még feljebb vándorolhattak, megérintve a selymes bőrt a lába közt. Még mindig mozdulatlan, ernyedt volt, amikor heregolyóit tenyerembe fogtam, és finoman görgetni kezdtem. Érintésemre gerince ívbe hajolt, feje hátracsuklott, szeme becsukódott. De a gyönyörrel együtt járt a fájdalom nyögése is. Mozdulatától a hasát beborító szétmarcangolt bőr fájni kezdett. Hatására az a kis eredmény, amit eddig elértem, egyből lehervadt. Sholto frusztráltan két tenyerébe hajtotta arcát, és hangja zokogás és kiabálás között váltakozott. – Meredith, ma este teljesen hasznavehetetlen leszek. A népemnek csalódást okozok. Az életet halállal nem vagyok hajlandó újra elhozni, és élettel meg képtelen vagyok megtenni. – Sholto, ha tehetném, megvárnám, amíg újra egészséges nem leszel. De ez az éjszaka arról szól, hogy visszahozzuk az életet a faerie-be. Nem kell elkeseredned, még nagyon sok éjszaka vagy nappal vár ránk. Lesz még alkalom, amikor újra egészséges leszel, hogy azt tegyük, amit csak akarunk. Ma este csak annyit, amennyit muszáj. Kezét leeresztve rám nézett, és a szívem majd megszakadt, arckifejezése oly kétségbeesett volt. – Sajnos nem tudok elképzelni olyan pozíciót, amikor ne fájna, és a fájdalmat te nem szereted – sóhajtottam. – Nem mondtam, hogy nem szeretem, de ez már nekem is sok.
162
MISZTRÁL CSÓKJA – Tudom – feleltem, és szavait agyamban gondosan elraktároztam, hogy később biztosan emlékezzek rájuk. – Legtöbbünk számára létezik egy határ, amin túl a fájdalom már csupán fájdalom. – Meredith, sajnálom, de azt hiszem, ezekkel a sebekkel a határt bőven elértem. – Majd meglátjuk – feleltem, és újra föléje hajolva megcsókoltam teste elejét. Óvatosan a számba vettem. Az egyetlen másik alkalommal, amikor a számban tarthattam, hosszú, kemény és türelmetlen volt. Ma este teste csendes, laza és mozdulatlan volt. Türelmemet először majdnem elveszítettem, de aztán ezeket a gondolatokat elhessegettem. Ez nem az a pillanat, amikor türelmetlen vagy sietős lehetek – ez Sholto első alkalma egy másik sidhével. Ez az egyik legféltettebb álma, és meg van sérülve, nem tudja a legjobbat nyújtani. Képzeletében valószínűleg már sokszor lejátszotta ezt a pillanatot, és közülük most egy sem válik valóra. A realitás kegyetlenebb szerető, mint a képzelet. Türelmetlenségemet elfeledtem. Már nem tűnődtem azon, Doyle, Fagy és a többiek mit gondolhatnak. Kizártam agyamból a tényt, hogy a hatalmam, képességeim egyre növekednek, és sejtelmem sincs, a következő pillanatban mit fognak művelni. Elfeledtem összes gondomat, csak a jelennel törődtem. Nem engedtem, hogy bármi is eltérítsen attól az érzéstől, amelyet a számban tartott fütyköse keltett. A legtöbb szeretőm nem engedi az orális szexet. Magjukat csakis a lábam között akarják kilövellni, nem akarják, akár egy esélyük is kárba menjen, hogy a következő uralkodónak ők legyenek a nemzőatyjuk – hogy ők legyenek mellettem a király. Szemükre ezt nem vetem, de imádom az orális szexet, és már régóta hiányzik. Azon néhány alkalommal, amikor sikerült valakit meggyőznöm, már fel voltak izgatva – hatalmasak, kemények voltak, ami már önmagában is gyönyör de szeretem akkor is érezni a férfit, amikor még pici. Mennyivel könnyebb teljesen a számba fogadni. Nem kell erőlködni, küzdeni azzal a hosszal vagy vastagsággal. A számban forgattam, először óvatosan szívtam. De mindent ki akartam élvezni addig, amíg még kicsi, ezért intenzívebben kezdtem 163
LAURELL K. HAMILTON szopni. Éreztem, ahogy a számban mozog, a bőre siklik, és milyen könnyű bánni vele, dolgozni rajta. Egyre gyorsabban és gyorsabban szívtam, mígnem felkiáltott. – Elég, elég! Továbbmozdultam a golyói laza zacskójáig, bőrét végignyalva, az ajkam és nyelvem közé fogva azt a hihetetlenül selymes bőrt. Miközben golyóival játszottam, néztem, ahogy egyre nagyobb lesz. Egyik golyóját nagyon óvatosan a számba gördítettem, hogy az egésszel tudjak foglalkozni. Ahhoz túl nagy volt, hogy megpróbáljam mindkettőt a számba fogadni; ezek az érzékeny részek nagyon sérülékenyek. A legkevesebb az, hogy nem okozok neki még további fájdalmat, nem mintha szándékomban állt volna. Szeme izzott, ahogy testén végignézve rám pillantott. Aranyszíne ragyogni kezdett – olvadt arany középen, napfény járta borostyán, majd a szilfa levelének halványsárgás aranyának őszi színe. Az egyik másodpercben még csak a szeme ragyogott, majd a fény az egész testén kirobbant, mintha folyékony fény zubogna bőre alatt. Még a véres massza alatt is világított, akár elefántcsontba ágyazott rubintok lennének, miközben a nap átvilágít teste fehér és vörös foltjain. Teste fölé helyezkedtem, de nem hagytam, hogy belém csússzon, hanem csípője két oldalán térdre ereszkedtem. Lenéztem rá, igyekeztem emlékezetembe idézni, milyen gyönyörű volt az előző alkalommal. A ragyogás már a fürtjei végét is elérte, mintha minden egyes tincset holdfénybe mártott volna. Sholto a fény és mágia lénye, de ahogy kezemmel magamba segítettem, csupa selymes bőr és izom volt. Péniszének csak a feje volt bennem, éreztem, hogy még majdnem szűk vagyok. Előjáték ugyan volt, de azt mind én követtem el a testén, és cserébe nem kaptam semmit. A gyönyörtől már nedves voltam, csak szűk, rettenetesen szűk. – Nem vagy elég nyitott – sikerült kinyögnie. – Fáj? – kérdeztem, alig hallhatóan. – Nem – súgta. – Akkor azt akarom, hogy erővel hatolj belém. Minden egyes centiméteredet akarom érezni magamban addig, amíg ennyire szűk 164
MISZTRÁL CSÓKJA vagyok – mozdultam meg, egyre lejjebb, minden egyes centiméterért megküzdve. Olyan szorosan fogtam magamban, hogy körös-körül, mindenhol éreztem. Lassan, súlyosan siklott, azon bizonyos pont felett is. Azt terveztem, mielőtt elélveznék, hogy olyan mélyen bennem legyen, amennyire csak tud, de a testem másként döntött. Azzal, hogy alig bírt belém hatolni, a teste pont a legmegfelelőbb helyen érintett meg. Az egyik pillanatban még nagyon óvatosan igyekeztem magamba engedni, a következő másodpercben már az orgazmusomat kiáltottam az égnek, testem ívben hajlott, és a mozdulattal dorongján gyorsabban csúsztam lefelé, mint eredetileg szándékoztam. Ameddig – megállás nélkül – egyre mélyebben hatolt belém, az orgazmus is egyre folytatódott. És tovább, és tovább, ahogy egyre mélyebbre jutott, és valahol az utolsó lehetséges centimétereknél Sholto is elkezdett mozogni. Rajta ültem, testünk olyan szorosan egymásban, ahogy egy férfi és nő csak képes rá, miközben a gyönyör táncoltatott. Tudatában voltam – bár halványan –, hogy az én bőröm is ragyogni kezdett, a holdfény ragyogása, mely tökéletesen kiegészítette Sholto fényét. Hatalmam szele hajamat arcom körül lobogtatta, akár a tűztől csillogó gránátkövek. A szemem oly intenzitással ragyogott, hogy a zöld és arany színes árnyait még szemem sarkából is láttam. Kiabáltam, vonaglottam rajta, ahogy a gyönyör egyre újabb hullámai öntöttek el. Ez egyáltalán nem volt tervbe véve, nem is az ügyességünkön múlott, inkább szerencsénk volt; a kulcs a zárba pont a kellő pillanatban siklott bele. Testünk kihasználta a lehetőséget, és együtt sodródtunk velük. Hallottam, a nevemet kiáltja, éreztem a testét alattam megremegni, olyan erősen és gyorsan hatolva belém, ahogy csak bírt. Testem végének ütközött, és újabb orgazmust idézett elő. Fejemet hátravetve nevét a mennyekbe kiáltottam. Mozdulatlanná vált alattam, de nem bírtam annyira fókuszálni, hogy tisztán lássam. Szemem előtt fénycsíkok remegtek. Előreestem, és mindent elfeledtem. Elfelejtettem, hogy Sholto még mindig sebektől borított. Elfelejtettem, hogy jobb kezemen még mindig ott van a 165
LAURELL K. HAMILTON királynő gyűrűje; a gyűrű, mely egykor egy termékenység-istennőé volt. Egy-két másodpercbe is beletelt, mire észrevettem, tenyerem alatt hasa bőre már nem egy nyers seb, hanem sima és tökéletes. Pislogva ránéztem, igyekezve. hogy a gyönyör lecsengése közben lássam, mi történt Hasa lapos, hibátlan volt miként valamikor a varázslata, de ez már a valóság volt A csápjait is visszanyerte, de tetoválásként mely oly élénk és tökéletes volt, hogy felületesen rápillantva valódinak hatottak. Egy kép, a bőrébe rajzolva. Mindezt vagy hárompislantásnyi idő alatt regisztráltam, de egy negyedikre időm már nem jutott, mert a gyűrű hirtelen életre kelt Mintha elektromos árammal fűszerezett vízbe zuhantam volna. Nem elég erős ahhoz, hogy megöljön, de fájni fáj. Sholto üvöltött alattam, de nem a gyönyörtől. Megpróbáltam a gyűrűt a testétől elszakítani, de a kezem mintha oda lett volna ragasztva a frissen kidíszített bőréhez. Az erő kitört belőlünk, úgy éreztem, a mágia a puszta köveken ömlött széjjel. Újra lélegzethez jutottam. – Mi volt ez? – lihegte Sholto. – A gyűrű. Lenézett testén, majd rám, és kezemmel altestének támaszkodtam. Ujjai a tetoválást érintették, arckifejezése csodálkozást veszteséget tükrözött Mintha legnagyobb óhaja teljesült volna, de ugyanabban a percben oly veszteség is érte, amely örökre kísérteni fogja. A sziklákon fémet hallottam, gurulni. Megfordultam. A kehely gördült felénk, bár a talaj teljesen sima, vízszintes volt A másik oldalra nézve a csontlándzsát vettem észre, ahogy az is felénk tart. Egyszerre fognak megérinteni minket – Kapaszkodj – szólaltam, meg. – Mibe? – Belém.. Két karom megragadta, és ezzel kezemet a hasától el is szakította. Gondolkodás nélkül kapaszkodtam belé. és a gyűrű megint csupasz
166
MISZTRÁL CSÓKJA bőréhez ért. Az Istennő néha a kezünket fogva húz a kijelölt ösvényen, de van, amikor mögénk kerül, és letaszít a mélybe. Mi éppen lezuhanni készültünk.
167
LAURELL K. HAMILTON
16. fejezet Fa, fém, hús – mind egyszerre értek hozzánk. Egymásba kapaszkodva igyekeztünk átvészelni az erőrobbanást, mely a szigetet a tó vizével árasztotta el. Az egyik pillanatban még fuldokoltunk, a következőben a világ szó szerint elmozdult. Mintha a sziget felemelkedett, majd lezuhant volna. A víz kitisztult, a föld már nem mozgott, és a kehely a lándzsával együtt eltűnt. Vizesek voltunk, meztelenül kapaszkodtunk egymásba, és lihegve kapkodtunk levegő után. Nem mertem elengedni, mintha csak egymás ölelésével – testünkkel még mindig egybeforrva – menekülhetnénk meg attól, hogy átbucskázzunk a világ peremén. Hangokat hallottam, üvöltözést, kiabálást. Doyle, Fagy és Agnes érdes szólongatását. A zajra mindketten megfordultunk, szemünkből igyekeztünk kipislogni a vizet. A parton – mely most sokkal messzebb volt, mint pár perccel ezelőtt – álltak a testőreink. Újra a sluagh halott kertjében voltunk, de a tó telve volt vízzel, és a Csontok Szigete a közepén helyezkedett el. Doyle beugrott a vízbe, sötét teste a felszínt hasította. Fagy követte. A többi testőr sem tétlenkedett. Sholto nagybátyjai leszórták köpönyegeiket, és testőreim után vetették magukat. Csak Fekete Agnes maradt a parton. Lenéztem Sholtóra. Még mindig rajta ültem. – Mindjárt megmentenek minket. – Meg kell minket menteni? – mosolygott rám. – Nem biztos. 168
MISZTRÁL CSÓKJA Elnevette magát, és hangja a barlang csupasz falain visszhangzott. Szorosan magához ölelt, arcomra gyöngéd csókot lehelt. – Meredith, köszönöm – súgta bőrömbe. – Sholto, a legnagyobb örömmel tettem – suttogtam, és arcommal arcához simultam. – Nagyon régóta kívántam, hogy a nevemet így súgd – temette kezét nedves hajamba. – Hogyan? – kérdeztem. – Ahogy egy szerető teszi. Mozgást érzékeltem mögöttünk, és Sholto elengedte a hajamat. Mielőtt felemelkedtem volna, hogy megnézzem, ki ért először a szigetre, szájon csókoltam. Doyle – természetesen ő volt az – sétált felénk. Feketén csillogott, meztelen testéről csöpögött a víz. Miközben jött, a fény a bőrén kék és lila csillámokat vetett. A napsugár káprázott a bőrén, a vízen – visszaverődött ragyogás. Bőröm a napsugaraktól felmelegedett. Sütött a nap, újra beragyogott mindent. Fényes nappal ezen az árnyékban rejtőző helyen. Ahol Sholto és én feküdtünk a csupasz köveken, valami zöldes színű pára tűnt fel. A köd lassan kis zöld hajtásokká növekedett, amelyek a köveken terjeszkedni kezdtek, és gyökeret eresztettek, miközben Doyle odaért mellénk. Arcán érzelmek kavarogtak, amíg végül a komor arckifejezés lett a nyertes, az, amely gyermekkoromban megijesztett, amikor a királynő mellett foglalt helyet. Valahogy ebben a helyzetben, amikor mezítelen volt, nem hatott oly félelmetesnek, és ezen még bensőséges viszonyunk is segített. A Királynő Sötét Szolgája a szeretőm, és már soha többé nem nézek úgy rá, mint arra az ijesztő alakra, aki a királynő bérgyilkosa; apportírozó és gyilkoló fekete kutyája. Felbámultam rá, miközben szorosan simultam Sholto két karjába. Felültem, és Sholto vonakodva, de elengedett. Még mindig a testemben volt, még mindig hozzám ért. Kapcsolatunkat nem megszakítva, két keze a karomon siklott lefelé. Lepillantottam arcára, és észrevettem, nem engem néz, hanem Doyle-t. 169
LAURELL K. HAMILTON Sholto arca kihívó volt, majdnem győzedelmes. Nem értettem, miért e pillantás. Ránéztem Doyle-ra, és komor arckifejezése mögött hirtelen észrevettem a felvillanó haragot. Hetek óta először emlékeztem vissza arra, hogyan találtak meg mindketten Los Angelesben. Egymással harcoltak, mert mindkettő meg volt győződve arról, hogy a királynő a másikat küldte megölésemre. De verekedésüknek volt valami személyes jellege. Arra nem emlékszem, mit mondtak egymásnak, amiből rájöhettem: már a múltban sem kedvelték egymást. Ahogy ma egymásra néztek, tudtam, valamiről lemaradtam. Valami nézeteltérés vagy kihívás, vagy talán ellenszenv kettejük között. Nem valami jó hír. Rhys jött fel a sziklákon, a víz – akár a nedves elefántcsontról – csöpögött belőle. Megállt, mielőtt még odaért volna hozzánk, mintha ő is érezte vagy látta volna a feszültséget. Mit tehetsz, ha mezítelenül fekszel az egyik szeretőddel, miközben a másik szeretőd ott áll? Sholto nem volt a királyom vagy a férjem. Kihúztam a tenyeremet a kezéből, és Doyle felé nyújtottam. Doyle egy pillanatig tétovázott, tekintetét nem rám, hanem riválisára vetve. Majd azok a fekete szemek felém fordultak. Arckifejezése igazán nem is változott meg, de arcából egy leheletnyi keménység eltűnt. Vagy talán egy csöppnyi gyöngédség szivárgott vissza. Mögötte újra mozgást észleltem. Fagy és Misztrál küzdötte fel magát a partra. Fel voltak öltözve, mindenhol fegyvereket rejtegettek. Misztrál megcsúszott, de Fagy megragadta a karját. Misztrál majdnem letérdelt, miközben egymást bámulták. Nem csak a feszültséget érezték meg. Reakciójuk egyértelműen jelezte, Sholtónak és Doyle-nak elintézetlen ügyeik vannak. Doyle megfogta karomat. A pillanatban, mikor hozzám ért, mellkasomban a szorítás megszűnt, bár eddig azt sem tudtam, hogy ott volt. Fel- és leemelt a másik pasasról. Sholto két keze, egész teste csak vonakodva engedett el.
170
MISZTRÁL CSÓKJA Annyira csodálatos érzés volt, ahogy mélyen a testemből húzta ki magát, hogy megborzongtam. Egyedül Doyle biztos keze mentett meg attól, hogy elessem. Sholto karját emelte, hogy segítsen elkapni, de csak a combomat érte el. Doyle magához húzott, félig Sholto teste fölött emelt el. Sholto elengedett, máskülönben úgy hatott volna, mint egy kötélhúzás a testemmel, ami egy király részéről nem igazán méltó viselkedés. Ott álltam, Doyle karjának ölelésében, és az arcát néztem, próbáltam kitalálni, mit gondolhat. Körülöttünk az apró növénykék pici leveleket hoztak, és a világot hirtelen elöntötte a kakukkfű illata, az az édes, friss fűszerillat, melyet Sholto érzett, miközben én a rózsák illatát véltem felfedezni. A törékeny fűszernövény a lábamat csiklandozta, mintha arra emlékeztetne, vannak fontosabb dolgok is a szerelemnél. Doyle arcát látva, nem voltam biztos abban, hogy ez igaz. Abban a pillanatban azt akartam, boldog legyen. Azt akartam, hogy tudja, azt kívánom, boldog legyen. El akartam magyarázni, hogy Sholto nagyszerű volt, a hatalom eszméletlenül erős, de végeredményben számomra semmit nem jelent, ha derekam körül Doyle karját érezhetem. De ezt hangosan nem lehet kimondani, főleg akkor nem, ha a másik férfi ott fekszik mögötted. Oly sok szívre kell tekintettel lennem, az enyémet is beleértve. A fűszer újra megérintett, a bokámra fonódott. Lepillantottam a zöld növényre, és a nekem legkedvesebb kakukkfüvekre gondoltam. A nagymamám termesztette őket a fűszerkertjében a ház mögött, ahol apám nevelt fel – rengeteg fajtát. Citromillatú kakukkfű, ezüstlevelű kakukkfű, aranylevelű kakukkfű. Gondolatomra a növények a bokám körül hirtelen sárgás színezetet vettek fel. Néhány növény levele ezüstös színű lett, mások halványsárgák lettek, és ismét mások élénk napsárgák. A levegőben halk citromillat lebegett, mintha a halványsárga levelek egyikét tenyeremben elmorzsoltam volna. – Mit tettél? – suttogta Doyle, és mély hangja gerincemet megremegtette, hogy újra megborzongtam. 171
LAURELL K. HAMILTON – Csak arra gondoltam, hogy többfajta kakukkfű is létezik – feleltem halkan, vigyázva, nehogy túl hangosan beszéljek. – És a növények megváltoztak – állapította meg. – Doyle, nem is mondtam ki hangosan – meredtem rájuk. – Csak eltűnődtem. – Tudom – ölelt magához. Misztrálhoz és Fagyhoz most már Rhys is csatlakozott. Nem közelítettek felénk, és nem tudtam, miért nem. Vártak, mintha engedély kellett volna ahhoz, hogy közelebb jöjjenek – ahogy Andais Királynő jelenlétében is tették volna. Azt hittem, rám várnak, pedig tudhattam volna, hogy nem így van. – A sidhe általában nem sokat ad a formaságokra – szólalt meg mögöttem Sholto –, de ha a beleegyezésemre vártok, megadom. Jertek közelebb. – Sholto Király, ha látnád önmagadat, nem kérdeznéd, miért ragaszkodtunk az előírásokhoz – szólalt meg Misztrál. Megjegyzésére visszanéztem Sholtóra. Kezdett felülni, és ahol feküdt, teste körvonalát fűszerek nőtték be. Borsmenta és bazsalikom – és ahogy felismertem őket, már illatukat is éreztem. De nem az egyre terjedő fűszerszőnyeg volt az, ami a férfiakat megállásra késztette. Sholto koronát viselt; fűszerkoronát. Még aközben is, hogy meredten bámultuk, a törékeny növények tovább fonódtak hajába, akár vékony ujjacskák, kakukkfű és menta koszorút képezve. Csak a legtörékenyebb növények tekeredtek egymásba, és mi csak néztük. Sholto felemelte karját, és a mozgó növények ugyanúgy megérintették kezét, mint az én bokámat. Élő kakukkfű bokaláncot viseltem, aranypöttyös levelekkel, friss, citromos illattal. Az egyik kacs úgy fonódott ujjára, akár egy boldog öleb. Kezét leengedte, rámeredt. Figyeltük, ahogy ujja körül gyűrűt formál – egy gyűrűt, amely virágba borult, és a fehér szirmok özöne ragyogóbb bármely drágakőnél. Majd koronája is kivirágzott, a levendula kék és fehér árnyalataival. Végül a virágzás az egész szigetet elérte, a talajt majdnem teljesen beterítették az apró, légies virágok, melyek mozogtak, de nem a szellőtől – mert
172
MISZTRÁL CSÓKJA teljes szélcsend volt –, fejecskéjükkel úgy bólogattak, mintha beszélgetnének. – Egy virágkorona nem egy sluagh király koronája! – rikoltotta Agnes a tópartról. Négykézláb állt, fekete köpönyege teljesen elrejtette. Láttam szeme villanását, és mintha ragyogtak volna; fejét lehajtotta, a fény elől menekülve. Agnes egy éjbanya, ők napközben nem szeretnek a szabadban tartózkodni. – Sholto, Királyunk – szólalt meg Ivar, aki takarásban volt ebben a vakító fényben mi nem tudunk odamenni hozzád. Sholto nagybátyjai félgoblinok, ami – attól függően, hogy milyen fajtájú goblinszármazék – gondokat jelenthet a fény tolerálásában. – Bátyáim, örülnék, ha mégis ide tudnátok jönni – mondta Sholto. – Sholto, légy óvatos, mit mondasz – vont szorosabban magához Doyle, figyelmeztetésképpen nem érted, mekkora hatalma lehet azon személy szavainak, akit maga a faerie koronázott meg. – Sötét Szolga, nem kell a tanácsod – szólt rá Sholto, és hangjába újra keserűség szivárgott. A napfény elhalványodott, lassan alkonyodni kezdett. Csobbanást hallottam, majd Ivar és Fyfe lépett ki a szigetre. Mezítelenek voltak, jobban mondva csak annyi ruhanemű volt rajtuk, amely a fegyvereiket tartotta. Fejüket meghajtva fél térdre ereszkedtek Sholto előtt. – Sholto Király – szólalt meg Ivar –, köszönjük néked, hogy eltávolítottad a fényt. – Én nem... – kezdte Sholto. – A faerie koronázott meg – ismételte Doyle. – A szavaid, talán még gondolataid is befolyásolni fogják azt, ami ma éjszaka történni fog. – Arra gondoltam – mondtam –, és tényleg csak gondoltam, hogy a kakukkfűnek több változata van, és a fűszerek megváltoztak. Sholto, valósággá vált, amire gondoltam. – Sholto Király – kiáltotta a partról Agnes –, megszabadítottál minket a fénytől. Visszaadtad nekünk az Elveszett Tavat és a Csontok Szigetét. Megállsz itt, vagy visszaadod a hatalmunkat is? Újraformálod a sluaghot, ameddig még általad ég a teremtés mágiája, vagy tétovázol, és elveszíted az egyetlen esélyünket, hogy azok legyünk, amik voltunk? 173
LAURELL K. HAMILTON – Felség, az éjbanyának igaza van – jelentette ki Ivar. – Visszahoztad nekünk az alkotás mágiáját, a vad mágiát, a teremtés mágiáját. Fogod számunkra használni? Néztem, ahogy Sholto a haldokló fényben megnyalja ajkát. – Mit szeretnétek tőlem? – kérdezte óvatosan. Hangján hallottam – ami lassan eljutott az agyamig is – a kezdődő félelmet. Szavaidat tudod kontrollálni, de gondolataidat kordában tartani – ez nehezebb, sokkal nehezebb. – Hívd a vad, zabolázatlan mágiát! – kérte Ivar. – Már itt van – szólt közbe Doyle –, hát nem érzitek? Szíve a fülem mellett egyre gyorsabban dobogott. Nem voltam biztos abban, hogy értem, mi történik, de úgy láttam, Doyle egyszerre ijedt és izgatott. Még teste is reagált, merevedését a hasamon éreztem. A két térdelő alak Doyle-ra pillantott. – Ne a Sötétségre nézzetek – förmedt rájuk Sholto. – Itt én vagyok a király. – Te vagy a királyunk – mondta Ivar, miközben ránéztek, és újra fejet hajtottak. – De vannak helyek, ahová mi nem követhetünk. Ha a vad mágia megint valósággá vált, akkor, mi királyunk, két választásod van: újrateremthetsz minket virágos koronák és déli napfény lényeivé, vagy újra azokká változtatsz minket, amik egykoron voltunk. – A Sötét Szolgának igaza van – vélte Fyfe. – Érzem magamban, akár egy egyre növekvő súlyt. Azzá változtathatsz minket, amilyennek ő akar minket – mutatott rám –, vagy visszaadhatod nekünk, amit elveszítettünk. Sholto ekkor feltett még egy kérdést, ami hatására az eddiginél is jobb véleményem lett róla. – Nagybátyáim, mit szeretnétek tőlem, mit akartok, mit tegyek? Először ránéztek, majd egymásra, és óvatosságból megint a földre. – Azt akarjuk, hogy olyanok legyünk, amilyenek egykor régen. Úgy akarunk vadászni, miként akkor. Sholto, add vissza nekünk, ami elveszett – nyújtotta karját Ivar a királya felé. – Ne formálj minket a sidhe kurva képére – üvöltötte Agnes a partról. Hiba volt. 174
MISZTRÁL CSÓKJA – Én vagyok itt a király – kiáltott vissza Sholto. – Itt én uralkodom. Azt hittem, valamikor szerettél. De most már tudom, csak azért neveltél a trón várományosának, hogy majd te ülhess rajta. Te nem uralkodhatsz, de azt hitted, rajtam keresztül megteheted. Te és a nővéreid azt hittétek, a bábotok leszek – állt fel, és ráüvöltött Agnesre. – Senki bábja nem vagyok. Sholto, a Sluagh Királya vagyok, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, az Árnyak Lordja. Alattvalóim körében régóta magányos voltam. Régóta szeretnék valakit, aki úgy néz ki, mint én – ütött mellkasára, mely mély, tömör hangot adott. – Most azt mondod nekem, megvan a hatalmam ahhoz, hogy megtegyem. Irigyelted a sidhe sima bőrét, szépségüket, mely után megfordulok. Hát legyen tiéd irigykedésed tárgya. Agnes jajgatni kezdett, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássam, mi történik a parton. Sikoltott. Borzalmas egy hang volt, a veszteség, a fájdalom hangja. Bármi is esett meg vele, biztosan fájt. – Agnes – hallottam Sholto halk hangját, és ezen egyetlen szó hangsúlyából tudtam, nem is olyan rettenetesen biztos abban, mit is akar, vagy mit tett. Mit tett vele? Nagybátyjai megalázkodtak, arcukat a fűszernövényekbe préselték. – Kérünk, Sholto Király, kérve kérünk, ne tégy minket sidhévé. Ne legyünk az Unseelie alacsonyabb rendű verziója. Sluaghok vagyunk, egy büszke nép. Tényleg megfosztanál minket attól, amit oly sok éven keresztül megőriztünk? – Nem – felelte Sholto, és hangjából a harag eltűnt. A partról hallatszó sikoltozás dühét sikeresen lelohasztotta. Végre megértette, ezekben a percekben gondolatai milyen veszélyesek lehetnek. – Azt akarom, a sluagh ismét hatalmas legyen. Azt akarom, olyan erősek legyünk, hogy ne lehessen minket figyelmen kívül hagyni, tárgyalniuk kelljen velünk. Azt akarom, hogy féljenek tőlünk. – Biztosan nem csak félelmet akarsz kelteni – szólaltam meg gondolkodás nélkül. – Azt akarom, hogy gyönyörűek legyünk, de vad szépséggel – folytatta, és mintha a világ lélegzetét visszatartotta volna, mintha az 175
LAURELL K. HAMILTON egész faerie arra várt volna, hogy ezen szavakat hangosan kimondja. Éreztem a gyomromban, akár egy hatalmas harang gongütését. Csodálatos hang volt, de olyan hangos, nehéz, hogy zenéjével összeroppanthatott volna. – Mit tettél? – akarta tudni Doyle, de nem tudtam, kérdését kinek címezte. – Amit tennem kellett – válaszolt Sholto. Egyenesen állt, tökéletesen, halovány bőrrel az egyre növekvő sötétségben. Csápjai tetoválása úgy világított, mintha fluoreszkáló folyadékkal írták volna bőrébe. Koronája virágai kísértetiesen sápadtak voltak, és láttukon az jutott eszembe, ha nem lenne sötét, a méhek már biztosan megtalálták volna. De a méhek nem éjszakai lények. A sötétség oszlani kezdett. – Most épp mire gondoltál? – kérdezte Doyle. – Arra, hogy ha a napfény maradt volna még egy darabig, akkor a méhek a virágokon lakmározhatnának. – Nem, itt éjszaka lesz – jelentette ki Sholto, és a sötétség sűrűsödni kezdett. Megpróbáltam semlegesebb dolgokra gondolni. Mik látogathatnák meg koronáját az éjszakában? Éjjeli lepkék tűntek fel a virágok körül, egészen aprók, olyanok, mint a hasamon a lepke. A sziget fölött apró fények tündököltek, mintha a levegőben drágaköveket szórtak volna szét. Szentjánosbogarak, többtucatnyi, hogy akkora fényt adtak, még a sötétséget is visszaszorították. – Te hívtad őket? – nézett rám Sholto. – Igen – feleltem. – Együtt támasztottátok fel a vad mágiát – jegyezte meg Ivar. – A hercegnő nem sluagh – emlékeztette Fyfe. – De ma este a királyunk mellett ő a királynő; a mágia az övé is – magyarázta Ivar. – Meredith, harcolni akarsz velem a népem szívéért? – kérdezte Sholto. – Megpróbálom nem megtenni – feleltem halkan. – Meredith, itt én uralkodom, nem te. 176
MISZTRÁL CSÓKJA – Sholto, nem akarlak trónodtól megfosztani. De arról nem tehetek, hogy az vagyok, aki. – Mi is vagy te? – Sidhe. – Akkor, ha nem sluagh vagy, hanem sidhe, fuss! – Tessék? – hökkentem meg, megpróbálva egy kissé elhúzódni Doyle mellől, és közelebb Sholtóhoz. Doyle magához szorított, moccanni sem engedett. – Fuss! – ismételte Sholto. – Miért? – akadékoskodtam. – Meredith, a vad falkát fogom hívni. Ha nem sluagh vagy, akkor zsákmány leszel. – Ne, Sholto! Engedd, hogy először biztonságba helyezzük a hercegnőt. Nagyon kérlek! – szólalt meg Doyle. – A Sötét Szolga általában nem kér. Megtisztelve érzem magamat, de ha a hercegnő képes arra, hogy előhívja a napot, és ezzel elűzi az éjszakát, akkor nekem most kell a vad falkát hívnom. Ő a zsákmány. Ezt te is tudod. Megdöbbentem. Ez ugyanaz a férfi lenne, aki csupán percekkel ezelőtt megtagadta, hogy feláldozzon? Aki oly gyengéden nézett rám? A mágia tényleg nagyon erősen dolgozhat benne, ha ilyen változásokra készteti. – Sholto Király – szólalt meg Rhys óvatosan –, egy virágkoronát viselsz. Biztos vagy abban, hogy a vad falka fel fogja ismerni, te is sluagh vagy? – A királyuk vagyok. – Per pillanat annyira sidhének nézel ki, hogy akár a királynő is az ágyába invitálna – világosította fel Rhys. Sholto a hasához simította kezét, mely tökéletesen nézett ki, a sebek eltűntek, és csak a csápok tetoválása volt rajta. Tétovázott, majd fejét megrázta. – Hívni fogom a vad mágiát. A vad falkát fogom szólítani. Ha zsákmánynak tekintenek, nem sluaghnak, akkor legyen úgy – mosolyodott el, és még abban a bizonytalan megvilágításban sem 177
LAURELL K. HAMILTON látszott túl boldognak. Elnevette magát, és az éjszaka visszhangozta. A távoli parton egy álmos madár halk csiripelése lebegett felénk. – Lord Rhys, körünkben régi hagyomány – szólalt meg megint Sholto –, hogy királyunkat megöljük, és ezzel visszaadjuk az életet a földünknek. Ha életemmel vagy halálommal visszahozhatom az életet a népemnek, akkor megteszem. – Sholto ne – kértem –, ne mondj ilyet! – Már megtettem – felelte. Doyle a sziget ellenkező felére kezdett minket terelni. – Nem tudjuk megállítani, hacsak meg nem öljük – mondta. – Mindkettőtökből árad a legősibb mágia szaga. Abban sem vagyok biztos, hogy most képesek lennénk megölni. – Akkor mennünk kell – állapította meg Rhys. Abeloec végre elért a szigetig, kezdett kimászni a partra. A kupát még mindig a kezében tartotta; mintha a súlya akadályozta volna meg abban, hogy előbb ideérjen. – Nehogy azt mondjátok, vissza kell ereszkednem a tóba – panaszkodott. –Ha a hercegnő az alkotás mágiáját is megkapta, miért nem hoz létre egy hidat? Nem vártam, rögtön meg is szólaltam. – Egy hidat akarok a partig – és egyből egy kecses, fehér híd vezetett ki a partra. – Szuper – mondta Rhys. – Gyerünk! – A vad falkát hívom – kiáltott Sholto csengő hangon Herne 5 és a vadászok segítségével, kürttel és kutyával, széllel és viharral, és tél rombolásával – hívom haza. A barlang mennyezetén egy nyílás jelent meg, mintha valaki egy hatalmas késsel vágta volna át. Kettéhasadt, és lények kezdtek beözönleni rajta. – Ne nézz vissza! – fordította el fejemet Doyle. Futni kezdett, magával húzott. Mindannyian rohanni kezdtünk. Csak Sholto és 5
Herne, a Vadász (Herne the Hunter): az angol folklórban egy lovas szellem, aki a Berkshire megyei Windsor erdőben tűnik fel, fején agancsot visel. Irodalmi említés először William Shakespeare-nél.
178
MISZTRÁL CSÓKJA nagybátyjai maradtak a szigeten, miközben maga az éjszaka hasadt fel, és minden rémálmok lényei kezdtek mögöttünk beömleni.
179
LAURELL K. HAMILTON
17. fejezet Elértük a túlpartot, de egy, a földben félig eltemetett csontban megbotlottam. Doyle felkapott, továbbrohant. Lövések visszhangoztak, és láttam, ahogy Fagy a rávetődő Agnesre lő. Egy pillanatra az éjbanya arcát is megpillantottam; valami nem volt rendben, mert csontjai mintha mozogtak volna az arcbőre alatt. – Fagy – üvöltöttem, amikor Agnes kezében fémet láttam villanni. Még több lövés, és Misztrál Fagy mellett termett, pengéi csillogtak. – Doyle, állj meg! – kiáltottam. Rám se hederített, még mindig karjában tartva futott tovább. Abe és Rhys is velünk tartottak. – Nem hagyhatjuk itt Fagyot – esedeztem. – Nem kockáztathatjuk az életedet – emlékeztetett Doyle. – Senkiért sem. – Hívj egy ajtót! – szólított fel Abe. Doyle mögénk pillantott, de nem Fagy és Misztrál küzdelmére az éjbanyával. Magasabbra nézett, és tekintetemet én is az égre szegeztem. Először azt hittem, felhőket látok; fekete, szürke gomolygó felhőket, vagy talán füstöt. Azt hittem, már láttam mindent, amit a sluagh produkálni képes, de tévedtem. A lényeket, amelyek elözönlötték a szigetet, ahol Sholto várakozott, az agyam képtelen volt feldolgozni. Amikor még a nyomozóirodának dolgoztam... néha a tetthelyen – főleg, ha nagyon borzalmas volt – agyam egyszerűen nem akart formát adni annak, amit láttam. Az elméd hagy egy pillanatot, hogy ne lásd a borzalmat. Ha van lehetőséged arra, hogy szemedet lehunyd, és 180
MISZTRÁL CSÓKJA másodszor ne nézz oka, akkor megmenekülhetsz. Akkor a horror nem eszi bele magát az agyadba, lelkedet nem fogja megterhelni. A legtöbb helyszínen nekem nem adatott meg, hogy ne nézzem meg. De itt; itt félrefordulhattam. Ha nem sikerül elhúznunk a csíkot, akkor úgyis meg fogom látni. El kell tűnnünk. – Ne nézegess! – kiabálta Doyle. – Hívj egy ajtót! – Szükségem van egy ajtóra az Unseelie tündérdombokba – mondtam engedelmesen. Az ajtó egyből feltűnt, a semmi közepén állt, ahogy azelőtt is. – Ajtók nincsenek – üvöltötte mögöttünk Sholto. Az ajtó eltűnt. Rhys szitkozódni kezdett. Most már Fagy és Misztrál is velünk voltak. Kardjuk véresen ragyogott. Visszanéztem a tó partjára, és Agnes sötét, mozdulatlan alakja ott volt a földön. Doyle megint nekieredt, és a többiek követtek minket. – Hívj valami mást! – javasolta Abe, levegőért kapkodva, ahogy megpróbált Doyle-lal lépést tartani. – És halkan tedd, hogy Sholto ne hallja, mit csinálsz! – Tessék? – értetlenkedtem. – Az alkotás hatalmával rendelkezel – lihegte. – Használd. – Hogyan? – kérdeztem. Agyam a nyomás alatt teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. – Varázsolj elő valamit! – mondta, és megbotlott, majd elesett. Felugrott, és mellkasáról egy új vágásból csorgott a vér. – Borítsa a földet fű, legyen lábunkhoz kíméletes! Fű növekedett talpunk alatt, akár egy zöld tenger. Nem öntött el mindent, mint a szigetet a fűszernövények. A fű csak egy ösvény szélességében nőtt, amerre rohantunk, sehol máshol. – Valami mást próbálj! – szólalt meg a másik oldalról Rhys. A többieknél alacsonyabb volt, és hangjából kihallottam az erőfeszítést, ahogy próbálta tartani az iramot a többiek hosszabb lépteivel. 181
LAURELL K. HAMILTON Mit hívhatnék elő a talajból, fűből, ami megmenthetne minket? Gondolkodtam, és hirtelen tudtam a választ; egy növény, egyike a legtöbb varázserővel bíróknak. – Négylevelű lóherék szőnyegét szeretném. A fű előttünk kiterjedt, szélesen, simán, majd fehér lóhere kezdett kibújni, amíg a lóheretenger közepén nem álltunk. A zöld réten édesen illatozó virágok fehér gömbjei robbantak ki, akár a csillagok. Doyle lassított, és a többiek irama is alábbhagyott. – Nem rossz – mondta ki hangosan Rhys – egyáltalán nem rossz. Vészhelyzetben egész jól vág az agyad. – A vad falka szándékai nem éppen barátságosak – szólalt meg Fagy. – A mező szélén meg kell hogy álljanak. Doyle leültetett a bokáig érő lóheremezőbe. A kis növények úgy simultak hozzám, mintha kis kezek lennének. – A négylevelű lóhere képes a leghatásosabban megvédeni a faerietől – magyaráztam. – Igen, hercegnő – felelte Abe –, de azok között vannak, amik nem a földön közlekednek. – Meredith, csinálj egy tetőt! – javasolta Doyle. – Tetőt, de miből? – akartam tudni. – Berkenyéből, csipkéből és kőrisből – mondta Fagy. – Hát persze – jutott nekem is eszembe. Ahol ez a három növény együtt nő, az egy mágikus hely-egy hely, amely megvéd, és legyengíti a realitást a világok között. Egy ilyen hely megmenthet a faerie-től, vagy a faerie-t hívhatja hozzád. Mint oly sok dolog velünk kapcsolatban, nálunk soha nincs az igen vagy a nem, hanem az igen, a nem és a néha. A föld alattunk úgy morajlott, mintha földrengés közeledne, majd fák törtek elő a földből, köveket, földet és lóherét szórva ránk. Olyan hanggal nyújtóztak az ég felé, akár a vihar vagy a száguldó vonat, de a fa sikoltásával fűszerezve. Ilyet még soha életemben nem hallottam. Miközben a fák a fejünk fölött egymásba fonódtak, hátranéztem. Egyszerűen nem bírtam ki. Sholtót beterítették a rémálmok, melyeket ő idézett elő. Csápok vonaglottak, mindenféle lényrészek, melyekre szavak sincsenek, 182
MISZTRÁL CSÓKJA hömpölyögtek és csaptak le. Mindenhol fogakat láttam, mintha a szél szilárddá vált volna, és fogai, agyarai nőnének, hogy pusztíthasson. Sholto nagybátyjai karddal, csupasz kézzel támadták a lényeket, de vesztésre álltak. Alul fognak maradni, de olyan keményen küzdöttek, hogy menedékünk elérésére elég időnk maradt. Fagy elém állt, hogy széles mellkasával elzárja előlem a kilátást. – Nem jó, ha túl sokáig bámulod őket – szólt rám. Arca egyik oldalán egy véres árok húzódott, mintha Agnes megpróbálta volna kikaparni a szemét. Felemeltem karomat, hogy sebét megérintsem, de elhúzódott és kezemet elkapta. – Meg fog gyógyulni – nyugtatott meg. Nem akarta, hogy Misztrál előtt nagy hűhót csapjak körülötte. Ha csak Doyle és Rhys lenne jelen, akkor lehet, hogy megengedi. De azt nem tűri, hogy Misztrál előtt gyengének mutatkozzon. Azt nem tudtam biztosan, Abe-et minek tekinti, de azt igen, Misztrált fenyegetésnek fogja fel. A pasasok a riválisuk szemében nem akarnak sebezhetőnek mutatkozni. Mindegy, hogy én mit gondolok Misztrálról, Fagy és Doyle őt így látja. – Sholto a vad falkát hívta – fogtam meg Fagy karját, és megpróbáltam sebei miatt nem aggódónak látszani. – Miért támadják meg őt is? – Én figyelmeztettem, hogy külseje túlságosan hasonlít a sidhéhez – mondta Rhys. – Nem csak azért mondtam, hogy megakadályozzam, olyat tegyen, ami árthat nekünk. Valami meleg folyadék cseppent a karomra. Lenézve láttam, bőrömet Fagy vére festi vörösre. Pánikrohamomat legyűrve nyugodtan kérdeztem. – A sérülésed milyen súlyos? A vér folyamatosan csöpögött, amit nem neveztem volna jó jelnek. – Meg fogok gyógyulni – felelte feszülten Fagy. A fák olyan hanggal borultak, fonódtak egymásba fölöttünk, akár a partra rohanó hullámok morajlása. Levelek szakadtak és záporoztak le ránk, ahogy az ágak védőn egymásba szövődtek, levelek, tövisek és 183
LAURELL K. HAMILTON élénkpiros bogyók sátrát alkotva. Fagy bőrére vetült árnyuk egy pillanatra szürkének láttatta, és megrémültem. – A golyó ütötte sérüléseket meg tudod gyógyítani, ha a golyó nem marad a sebben. Nem mágikus kard által okozott sebeket is be tudsz gyógyítani. De Fekete Agnes egy éjbanya volt, és egykor istennő. A sérülésedet penge vagy karom okozta? Fagy megpróbálta elhúzni a kezét, de nem engedtem. Hacsak nem akar nevetségesnek tűnni, szorításomból nem szabadulhat. Mindkettőnk kezét vér borította, ragadós, meleg. – Mennyire súlyos? – lépett Doyle Fagy mellé. – Nincs arra időnk, hogy a sebemet kezeljük – ellenkezett Fagy. Nem nézett Doyle-ra, de másra sem. Arcáról gondosan letörölt minden érzelmet, újra az arrogáns maszkot viselte, azt, ami oly jóképűvé tette, és oly hideggé, miként a neve mutatja. De arca jobb felén azok a borzalmas sebek a maszkot elcsúfították. Akár a repedés a páncélon; mögötte nem tudott elrejtőzni. – És arra sincs időnk, hogy elveszítsük erős jobbkezemet – riposztozott Doyle –, főleg, ha van rá lehetőség, hogy megmentsük. Fagy ránézett, és arcán meglepetés tükröződött. Eltűnődtem, lehetséges-e, hogy Doyle a hosszú évek során egyszer sem nevezte Fagyot az ő erős jobbkezének. Fagy arckifejezése mindenesetre erre utalt. És lehet, Doyle részéről ez az egyetlen bocsánatkérés-féleség azért, hogy otthagyta egyedül harcolni Agnes ellen, miközben engem mentett. Lehet, hogy Fagy azt hiszi, Doyle készakarva hagyta ott? Tengernyi érzelem futott át a két férfi arcán. Ha emberi férfiak lennének, akkor most biztosan beszélgetni kezdenének valami trágárságról vagy sportról, ami valószínűleg férfi barátok között a legmélyebb gyengédség jele. De ők azok, amik, így Doyle csak ennyit jegyzett meg: – Tégy le elég fegyvert, hogy sebed megvizsgálhassuk – és elmosolyodott, mert az összes testőr közül Fagy az, aki a legtöbb fegyvert hordozza magával, Misztrál másodikként is csak messziről követi. – Bármit is tesztek, gyorsan végezzetek – emlékeztetett Rhys. 184
MISZTRÁL CSÓKJA Mind ránéztünk, majd mögéje. A levegő feketén, szürkén, fehéren és borzalmakat tartalmazva forrt. A vad falka úgy tartott felénk, akár rémálmok sorozatai. Kellett egy-két másodperc ahhoz, hogy Sholtót észrevegyem a szigeten. Kis, világos színű alak rohant – teljes erőből száguldott –, a sidhék gyorsaságával. De azokat a lényeket, melyek követték, lefutni nem tudja – azok a madarak, a szél, a víz gyorsaságával robogtak. Mintha a szelet akarnád lehagyni, és ez az, ami lehetetlen. – Vedd le a kabátod! – fordult vissza Fagyhoz Doyle. – Készítek egy szorítókötést. Többre nem lesz időnk. Hátrapillantottam a szigetre. Sholto testőrei, a nagybátyjai megpróbáltak számára időt nyerni. Feláldozták magukat, hogy lelassítsák a vad falka vágtáját. Taktikájuk egy ideig működött is. Azon félelmetes alaktalan tömeg egy része lelassult, elborította őket. Azt hiszem, egyiküket még hallottam is kiáltani a lények magas, madárszerű csiripelése között. De a vad falka nagyobbik fele zsákmányát nem tévesztette szem elől. Céljuk Sholto volt. Sholto átrohant a hídon, megállás nélkül haladt tovább. – Istennőm, segíts! – sóhajtott fel Rhys. – Felénk jön. – Végre megértette, mit hozott létre a hívásával – szólalt meg Misztrál. – Rémületében fut. Az egyetlen menedék felé tart, amit talált. – Négylevelű lóherék között állunk, csipkebogyó, vörösberkenye és kőris vesz minket körül. A vad falka itt nem érhet hozzánk – mondtam, de halkan, és állításomban annyira azért nem voltam biztos. Doyle letépte Fagy ingét, és a kabátját apró darabokra szaggatta; a szorítókötéshez akarta őket használni. – Mennyire súlyos? – akartam tudni. Doyle a fejét ingatta, és a ruhát erősen valahova Fagy karja alá, a válla felé nyomta – Meredith, csak menekíts ki innen. Én majd törődöm Faggyal. Csak te tudsz megmenteni minket. – A vad falka el fog suhanni mellettünk – állítottam. – Olyan növények között állunk, melyeken ők nem juthatnak keresztül. 185
LAURELL K. HAMILTON – Ha nem mi lennénk a zsákmányuk, még egyet is értenék veled – felelte Doyle. Megpróbálta Fagyot rávenni, hogy feküdjön le a földre, a lóherére, de a másik férfi vitatkozni kezdett vele. Doyle erősebben kezdte a ruhát a sebére szorítani, mire Fagy önkéntelenül felszisszent. Majd folytatta mondanivalóját. – És Sholto megmondta nekünk, hogy fussunk, ha sidhék vagyunk. Arra idézte őket, hogy ránk vadásszanak. Kezdtem volna elfordulni, de szememet nem bírtam levenni Fagyról. Egykor ő volt a Gyilkos Fagy: hideg, félelmetes, arrogáns, érintetlen és érinthetetlen. Most ő Fagy, és nem félelmetes vagy hideg, és teste minden egyes négyzetcentiméterét behatóan ismerem. Oda akartam menni hozzá, és a kezét fogni, miközben Doyle a sebét kezeli. – Merry – szólt rám Doyle –, ha nem sietsz, hogy kijuttass minket innen, akkor nem csak Fagy lesz az, aki megsérül. Elkaptam Fagy pillantását. Fájdalom, ezt láttam benne, de valamiféle reményt is. Azt hiszem, örült, hogy ennyire aggódom miatta. – Merry, csak vigyél ki innen minket – sziszegte összeszorított fogakkal. – Én jól vagyok. Nem neveztem hazugnak, és elfordultam, hogy ne lássam. Elvonta volna a figyelmemet, és arra végképp nem volt időnk, hogy elgyengüljek. – Az Unseelie Udvartartásba akarok egy ajtót – mondtam tisztán hallhatóan, de nem történt semmi. – Próbáld újra! – biztatott Rhys. Újra kértem, és megint nem történt semmi. – Sholto azt mondta: ajtók nincsenek – emlékeztetett Misztrál. – Úgy látszik, az ő szava a mérvadó. Sholto lába megérintette az általam létrehozott mező szélét. Már csak pár méterre volt az első lóheréktől. Felette az eget teljesen beborították a csápok, pofák és karmok. Tekintetemet elfordítottam, mert amíg ezeket láttam, képtelen voltam gondolkodni. – Valami mást hívjál! – javasolta Abe. – Mit? – érdeklődtem. – Ahol a berkenye, kőris és csipke egymás mellett nő, ott a világok közti elválasztófal is vékonyabb – mondta Rhys. 186
MISZTRÁL CSÓKJA Felnéztem a fák gyűrűjére, melyeket én hívtam életre. Ágaik a fejünk Fölött tetőt formáztak. Még mindig mozogtak, susogtak felettünk, akár az Unseelie Udvarban a rózsák, mintha több élet szorult volna beléjük, mint a közönséges fákba. Elkezdtem a fák gyűrűjében körbesétálni, és közben kutattam, de nem a kezemmel, hanem lényem azon részével, amely a mágiát észleli. A legtöbb emberi médiumnak kell valamit még tennie, hogy a mágiát érezze, míg nekem folyamatosan mentális pajzsot kell magam köré vonnom, hogy ne borítson el. Különösen a faerie-ben – itt olyan sok mágia van, hogy olyan volt, mint egy hatalmas hajó motorzaja, amit egy idő után már nem „hallasz”, de mindig ott vibrál a bőrödön, hogy még csontjaid is belerezdülnek. Kinyúltam a pajzsom mögül, és elkezdtem a fák között azt a pontot keresni, amelyet vékonyabbnak éreztem. Nem csak egyszerűen mágiát kellett keresnem – az itt túl sok volt. Elképesztő mennyiségben áramlott felénk. Nekem egy ennél konkrétabb dolgot kellett megtalálnom. – A lóhere lelassította őket – kiáltotta Misztrál. Hátranéztem, el a fáktól. A rémálmok úgy keringtek a lóhere fölött, akár egy szimatot veszített kutyafalka. Sholto megállás nélkül szaladt, haja hosszan lobogott mögötte, mezítelen testét a mozdulatok gyönyörűvé varázsolták, mint amikor egy réten vágtató paripát figyelsz. A szépsége semmi erotikát nem tartalmazott; önmagáért volt szép. – Merry, kérlek, összpontosíts! – szólt rám Rhys. – Segítek, hogy találjunk kijáratot. Biccentettem, és újra a fákra koncentráltam. Hatalomtól vibráltak. Eredendően varázserővel bírnak, de most még több erővel rendelkeztek, mert az egyik legősibb mágia segítségével idéztem meg őket. – Itt! – kiáltotta Rhys a rét túloldaláról. Odafutottam hozzá, a lóherék úgy ütögették a lábamat, mintha gyöngéd, zöld kezecskék paskolnának. Elhaladtam a földön fekvő Fagy mellett. Doyle még mindig a sebére szorította a kötést. Fagy megsérült, 187
LAURELL K. HAMILTON sebe nagyon súlyos, de segíteni időm nem maradt – Doyle gondját viseli. Nekem pedig mindannyiunkra kell gondot viselnem. Rhys egy fatrió mellett állt, amelyek első ránézésre nem különböztek a többi fától. De amikor feléjük nyúltam, úgy éreztem, a valóság itt nagyon vékony szövetet alkot, akár zsebedben egy szerencsepénz. – Érzed? – kérdezte Rhys. Bólintottam. – Hogy nyitjuk ki? – Csak lépj keresztül! – javasolta Rhys, és hátranézett a többiekre. – Mindenki jöjjön ide! Együtt kell átmennünk. – Miért? – akartam tudni. – Mert a természetes módon kialakult átjárók – vigyorgott rám –, akár ez itt, nem minden alkalommal vezetnek át ugyanarra a helyre. Nem lenne jó, ha szétválasztana minket. – A nem lenne jó erre meglehetősen enyhe kifejezés – jegyeztem meg. Doyle segített Fagynak felállni, aki még így is majdnem visszahanyatlott a földre. Abe lépett hozzájuk, és vállát kínálta, hogy rátámaszkodhasson, egyik kezében még mindig a szarukupát szorongatva, mintha ez lenne a világon a legfontosabb tárgy. Ekkor jutott eszembe, az Istennő serlege megint eltűnt, oda, ahol, gondolom, a helye van, már amikor épp nem velem foglalkozik. Soha nem ragaszkodtam hozzá úgy, ahogy Abe az ő kupájához, de én az enyém hatalmától mindig is tartottam. Abe a kupája hatalmától nem fél, inkább attól, hogy újra elveszítheti. – Megvárjuk az Árnyak Lordját – hátrált felénk Misztrál –, vagy sorsára hagyjuk? Egy-két szívdobbanásnyi időbe beletelt, míg ráébredtem, Sholtóról beszél. A tó felé pillantottam. Sholto már majdnem ideért, a fák vonalához. Mögötte az ég éjfekete volt, mintha minden viharok öregapja készülődne kitörni, kivéve, hogy villámok helyett csápok cikáztak, és az üvöltés szájakból tört elő.
188
MISZTRÁL CSÓKJA – Ezen az úton ő is megmenekülhet – mondta Rhys. – Az ajtó nem fog mögöttünk becsukódni. – Tán nyitva akarjuk hagyni? – csodálkoztam. – Nem tudom, hogy be tudjuk-e csukni, Merry, de ha igen, akkor Sholto csapdába esik – felelte, és egyetlen szemével komolyan pillantott rám – mérlegelve. Ez volt az a bizonyos nézés, amitől már az összes pasas esetében félni kezdtem, mert azt mondta: Neked kell választanod. Hagyhatom, hogy Sholto meghaljon? Ő hívta létre a vad falkát. Ő kínálta fel magát zsákmányként. Ő ejtett minket csapdába az Ajtók nincsenek! kiáltásával. Tartozok-e neki valamivel? – Senkit nem tudnék nekik itt hagyni – néztem a lényekre, amelyek üldözték. – Akkor legyen – szólalt meg Doyle mellettem. – De mi átkelhetünk előtte – vélte Misztrál. – Nem kell várnunk. – Biztos vagy benne, hogy érezni fogja az ajtót? – akartam tudni. Egyszerre válaszoltak. Misztrál igent mondott. Rhys azt, hogy valószínűleg, Doyle és Fagy pedig, hogy nem tudják. Abe pedig csak a vállát vonogatta. – Istennőm, vezérelj engem! – suttogtam, fejemet rázva. – Nem hagyhatom itt. Számban még mindig érzem a bőre ízét – a férfiak elé léptem, közelebb a liget túlsó feléhez. – Sholto – kiáltottam –, siess, mert mi távozunk! Megbotlott, elesett a lóherében, majd villámgyorsan talpra ugrott. A fák közé vetette magát, és azt hittem, sikerrel járt, de valami hosszú és fehér tekeredett a bokájára, épp azelőtt, hogy beléphetett volna a mágikus körbe. Abban a pillanatban kapta el, amikor teste a levegőben úszott, a lóherét már nem érintve, de még nem a fák között. Elkapott egy ágat, és ott lógott, lába nem érte a földet. Mielőtt gondolkodni kezdtem volna, már futottam is feléje. Nem tudom, mit akartam volna tenni, ha odaérek, de emiatt már nem kellett aggódnom, mert szemem sarkában mozgást észleltem, és valaki elviharzott mellettem. Misztrál és Doyle előttem értek oda. 189
LAURELL K. HAMILTON Doyle kezében Fagy kardját tartotta. Hihetetlenül kecsesen, ívet leírva ugrott fel a levegőbe, és kettévágta a csápot. Egy másodperccel azelőtt, hogy Misztrál kezéből villám csapott volna ki, ózon illatát éreztem. A villám eltalálta a felhőt, és mintha az egyik lényről a másikra ugrott volna, mindegyiket megvilágította. Vakítóan fényessé vált minden. Sikoltozni kezdtem, szememet eltakartam, de a kép a szemhéjamba is beleivódott. Erős kezek fogták meg ujjaimat, elhúzták szememtől. Továbbra is szorosan csukva tartottam, és Doyle mély hangját hallottam. – Meredith, ha kikaparod a szemed, az sem fog segíteni. Benned van. Nem tudod meg nem történtté tenni. Számat kinyitva üvölteni kezdtem. Üvöltöttem, és üvöltöttem, és üvöltöttem. Doyle felkapott, és futva indult a többiek felé. Tudtam, Misztrál és Sholto mögöttünk vannak. Kiabálásomat nyöszörgés váltotta fel – szavakat sem találtam arra, mit láttam. Vannak dolgok, lények, amelyeknek nem szabadna létezniük. Dolgok, amik nem lehetnének életben, és mégis mozognak. Láttam őket. Ha egyedül lettem volna, lekuporodom a földre, és addig sikítok, amíg a vad falka el nem kap. Ehelyett Doyle-ba kapaszkodtam, orromat és számat nyakába temettem, szememet a lóherére, a fákra és szeretőimre szegeztem. Ki akartam cserélni a retinámra égett képeket – a szememet akartam megtisztítani a vad falka látványától. Beszívtam Doyle nyakának, hajának illatát, és lassan kezdtem megnyugodni. Valóságos volt, erős, és ölelésében biztonságban voltam. Rhys mozdult meg, hogy segítsen Abe-nek Fagyot cipelni. Doyle kezében még mindig ott volt Fagy csupasz kardja, véresen. Közelemből óvatosan eltartotta. A vérnek ugyanaz volt a szaga, mint bármely más vérnek: vörös, enyhén fémes és édes. Ha ezek a lények igazi vérrel véreznek, akkor nem lehetnek azok, amiket láttam; nem rémálmok. Amiket abban a villámcsókolta pillanatban észrevettem, biztos, hogy nem lehettek melegvérűek. Doyle megkérte Misztrált, először ő haladjon át az ajtón, mert nem tudtuk, a túloldalon mi vár ránk. A Viharok Ura nem vitatkozott, csak tette, amire kérték. Mindegyikünk, Sholto is, követte széles vállát a fák 190
MISZTRÁL CSÓKJA között. Az egyik pillanatban még a lóherekörben voltunk; a másikban holdfény sütött ránk a behavazott parkoló szélén.
191
LAURELL K. HAMILTON
18. fejezet Egy rendőrautó állt ott, és számos civil autó is. Tágra nyílt szemmel rendőrök és FBI-osok bámultak minket belőlük. A semmiből tűntünk fel, gondolom, ez az egy-két csodálkozó pillantást megindokolta. – Ezt hogy fogjuk megmagyarázni? – tudakolta halkan Rhys. Az autók ajtajai nyitódni kezdtek. Mindenfélefajta rendőr kászálódott ki belőlük a hidegbe. Majd a hátunk mögül szellőt éreztem... meleg szellőt, és hangokat, amelyek talán madaraké voltak, ha a madarak lehetnének túl nagyok, és szavakkal leírhatatlanul borzalmasak. – Ó, istenem – szólalt meg Rhys átjönnek. – Misztrál, Sholto, ha tudjátok, tartsátok csukva az ajtót! Adjatok nekünk időt! – parancsolta Doyle. Misztrál és Sholto megfordultak, szembe a meleg, keresgélő széllel. Doyle az autók felé iramodott – engem még mindig a karjában tartott. A többiek követtek minket, bár Fagyot sebei lelassították. – Mi a baj? – kiabálták felénk a rendőrök. – Megsérült a hercegnő? – Maradjanak az autóikban, és akkor biztonságban lesznek – üvöltötte Doyle. A legközelebbi autó két sötét öltönyös férfihoz tartozott. Az egyik fiatal volt és sötét bőrű, a másik idősebb, kopaszodó. – Charles, FBI – mondta a fiatalabb. – Minket maga nem utasíthat. – Ha a hercegnő veszélyben van, akkor a törvényeink szerint megtehetem – felelte Doyle.
192
MISZTRÁL CSÓKJA – Bancroft különleges ügynök – szólalt meg az öregebb –, mi történik? Amit hallok, biztosan nem ludak. Egy egyenruhás, aki St. Louis város rendőrségéhez tartozott, egy Illionis állambeli rendőr és egy helyi zsaru csatlakozott hozzánk. Szemmel láthatóan, amikor az itt maradt rendőrök is elmentek, miután utoljára beszéltünk velük, mindegyikük itt hagyta egy kollégáját. Gondolom, senki nem akart semmiről sem lemaradni. – Ha mindannyian az autójukban maradnak, biztonságban lesznek – ismételte Doyle. – Rendőrök vagyunk – felelte az egyik fiatalabb egyenruhás. – Nem azért fizetnek minket, hogy a fenekünkön üljünk. – Mondja az, aki a nyugdíjat még hírből sem ismeri – mondta egy másik rendőr, akinek a dereka körül már kezdett kialakulni az úszógumi. – Jesszusom! – csodálkozott el az egyik. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, Fagy is ideért. Rhyst teljesen összevérezte, ezért úgy nézett ki, mintha ő is megsebesült volna, méghozzá súlyosabban. Abe is vérzett még a sebeiből, amelyeket a csontok közti elesésekor szerzett. Az egyik egyenruhás megérintette a vállrádióját, és mentőautót kért. – Nincs már időnk – kiabálta túl Doyle a szél és a madarak hangját. – Pillanatokon belül rajtunk lesznek. – Kik? – kérdezte Bancroft. Doyle a fejét ingatta, és kikerülte az ügynököt. Az autójuk anyósülésére rakott, majd kinyitotta a hátsó ajtót. – Rhys, rakd be ide Fagyot! – Nem hagylak el titeket! – tiltakozott Fagy. Két barátja ennek ellenére berakta, de még mindig ellenkezett. – Ha meghalok – ragadta meg a vállát Doyle –, ha valamennyien meghalunk, ha a többiek örökre a földbe kerülnek, neked élned kell. Vissza kell vinned a hercegnőt Los Angelesbe, és soha nem térhetsz vissza. – Nem hagylak el titeket! – kezdtem kikászálódni az autóból. Doyle visszanyomott az ülésre. Letérdelt, és sötét szemét nagyon komolyan rám szegezte. 193
LAURELL K. HAMILTON – Meredith, Merry, ezt a csatát nem nyerhetjük meg. Ha nem érkezik segítség, mindannyian meghalunk. Te soha nem láttad ezt a vad falkát vadászni. Én igen. Ha felajánlunk nekik egy sidhét, akit üldözhetnek, akkor ezt az autót figyelemre sem méltatják. Te és Fagy is biztonságban lesztek. – Nem hagylak el! – ragadtam meg sima, izmos és erős karját. – Én sem – tette hozzá Fagy, megpróbálva felülni a hátsó ülésen. – Fagy – kiáltotta csaknem Doyle. – Senki másban nem bízom, csak benned, mi ketten vagyunk csak képesek a hercegnőre vigyázni. Ha én nem lehetek az, akkor neked kell. – Charlie – szólalt meg Bancroft –, szállj be, és induljunk! A fiatalabb ügynök most nem vitatkozott; a kormány mögé került. Fejemet folyamatosan rázva még mindig Doyle-ba kapaszkodtam. Egy másik rendőr kivett egy elsősegélycsomagot az autóból. Bancroft elvette tőle, és bemászott Fagy mellé a hátsó ülésre. – Nem – jelentettem ki Doyle-nak. – Én vagyok itt a hercegnő, nem te. – A te kötelességed, hogy életben maradj – emlékeztetett Doyle. – Ha meghalsz – ráztam a fejem akkor nem vagyok biztos abban, hogy élni akarok. Ekkor megcsókolt, keményen, szenvedéllyel. Megpróbáltam csókjába beleolvadni, de elszakította magát tőlem, és az arcomra csukta a kocsi ajtaját. Az ajtók bezáródtak. A megszólaló ügynökre néztem. – Hercegnő, biztonságba kell helyeznünk. – Nyissa ki az ajtót! – követeltem. Rám se hederített, beindította az autót, majd a gázra lépett. Abban a pillanatban széllökés érte el az autót, olyan heves, hogy a jármű megcsúszott. Charlie azon igyekezett, hogy az autót a parkolóban tartsa, ne sodródjon be a fák közé. – Menj már – kiabálta Bankcroft –, kurvára tűnjünk már el innen! Akkor odanéztem, muszáj volt. A vad falka áttört, és olyan volt, mint az a pillanat a barlangban – mintha a sötétség kettényílt volna, és rémálmok ömlöttek ki belőle. De most már sokkal valósabbaknak 194
MISZTRÁL CSÓKJA tűntek. Vagy most, hogy már egyszer láttam őket, nem tudom meg nem történtté tenni. Valaki egy kabátot dobott az arcomra, megpróbáltam leszedni magamról. – Merry, ne nézz oda! – kérlelt Fagy, elfúltan. – Ne nézz oda! – Hercegnő, vegye fel a kabátot! – mondta Bancroft. – Elvisszük a kórházba. A karomban tartottam a kabátot, és visszafordultam, hogy lássak. A rendőrök a vad falkára lövöldöztek. Misztrál villámaival megvilágította az eget, majd az egyik rendőr a földre hanyatlott. Üvöltött? Sholtót elborította a horror, eltűnt alattuk. Doyle a csápok és fogak felé ugrott, a holdfényben csillogott a kardja. A nevét kiabáltam, és az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a sötétség elnyelte volna az autót, Doyle volt, a rémálmok súlya alatt leroskadva.
195
LAURELL K. HAMILTON
19. fejezet Fagy megragadta a vállamat, és belenyomott az ülésbe. – Kérlek, Merry, Doyle ne áldozza fel magát fölöslegesen. – Hogyan engedhetném meg, hogy engem biztonságba helyezzetek, és ne harcoljak ellenük? – érintettem meg kezét, magamhoz szorítottam, és éreztem, friss vér borítja. – Ez a kötelességed. Az én sérüléseim túl súlyosak, hogy segíthessek, te meg túl törékeny vagy. Én önként vállalnám velük együtt a halált, de neked nem szabad meghalnod. Charlie ügynök egy keskeny úton száguldott velünk, a sötétség és hó ellenére nagyon is gyorsan. Jégre futottunk, és az autó megcsúszott. – Lassíts, mert árokban fogunk kikötni! – figyelmeztette Bancroft. – És Fagy, maga meg csak feküdjön vissza az ülésre, hogy végre beköthessem a sebét. Különben elvérzik, és akkor biztosan nem tudja megvédeni a hercegnőt. – Láttátok? – szólalt meg Charlie, miközben lelassított. – Láttátok? – Én láttam – felelte Bancroft feszülten. Fagyot próbálta lefektetni. – Hagyja, hogy leápolhassam a sebét, ahogy a kapitánya parancsolta! Fagy elengedett, lassan, vonakodva. Kezdtem magamra húzni a kabátot. Nem tudtam, kié a ballonkabát, de fáztam. Reszkettem a hidegtől, és ezen a kabát sem fog segíteni, de más választásom nem volt. Charlie ügynök egy éles kanyarban ráfékezett, és a fák között észrevettem valamit. Nem a vad falkához tartozott, de nem is a mieink közé. 196
MISZTRÁL CSÓKJA – Állj! – kiáltottam fel. Tovább lassított, majdnem megállt. – Mi... mi van ott? Már láttam, hogy mik vannak a fák között: goblinok. Goblinok haladtak egymás után libasorban, a hideg ellen nagykabátban, a hold hideg fényében, állig felfegyverezve. A harccal pont ellenkező irányba mentek, bár némelyikük vissza-visszapillantott. Ennyi elég is volt, hogy tudjam, tisztában vannak azzal, mi történik, és hagyják, hogy a hozzám tartozó férfiak meghaljanak. – Gyerünk tovább! – szólt rá Bancroft a másik ügynökre. – Álljon meg! – utasítottam. Charlie ügynök rám se hederített. Az autó felgyorsított. – Álljon meg! – ismételtem. – Itt vannak a goblinok. A szövetségeseim. Meg tudnák menteni az embereimet. – Azt tesszük, amit a testőre követelt tőlünk – tájékoztatott Bancroft. – A kórházba megyünk. Meg kellett állítanom az autót. Muszáj beszélnem a goblinokkal – a szövetségeseim. Segíteniük kell, ha megkérem őket, különben szószegőkké válnak. Átnyúltam a másik ülés felé, megérintettem az ügynök arcát, és közben szexre gondoltam. Eddig soha nem tettem ilyet egy férfival sem, örökségem ezen részét még soha nem használtam ártó szándékkal. Ez most bűn volt – ezt a férfit nem ismerem, nem kívánom, de arra késztetem, hogy akarjon engem. Az ügynök rálépett a fékre, és felkenődtem a műszerfalra, a hátul ülő pasasok pedig lecsúsztak a padlóra. – Mi a francot művel maga? – üvöltötte Bancroft. Charlie ügynök parkolóállásba rakta az automata sebességváltót, amire rézsút végigszánkáztunk az úton. Kikapcsolta biztonsági övét, magához húzott, és megpróbált megcsókolni, miközben két keze mindenhol simogatott. Nem érdekelt, csak az, hogy az autó állt. – Charlie – mászott át az üléseken Bancroft –, az isten szerelmére, Charlie. Megállj! 197
LAURELL K. HAMILTON Kihasználva, hogy egymással hadakoznak, kinyújtottam a kezemet, hogy kinyissam a zárat, miközben a két férfi majdnem rajtam tusakodott. Kinyitottam az ajtót, és háttal kiestem az útra. Charlie megpróbált utánam kúszni. Bancroft partnerére nehezedett. Talpra kecmeregtem a jeges úton, szorosan a kabátba burkolództam. A goblinok még a sötétben voltak, a fényszóró hatósugarán épp kívül. Két arc nézett engem, két majdnem egyforma arc: Kőris és Magyal. Sárga hajukat a szél a kapucnijuk alól is kifújta. A bizonytalan fényben nem tudtam megmondani, melyik iker melyik – az egyetlen különbség köztük a szemük színe. – Üdv, goblinok! – kiáltottam. Egyikük megérintette a másikat, és a sötétség felé intett. Megfordultak, elindultak. – Mint szövetségeseim, hívlak titeket! – kiabáltam. – Ha kérésemet megtagadjátok, esküt szegtek. A vad falka kitört, és az esküszegők teste számukra édes csemege. Az ikrek visszafordultak felénk, és a goblinok, akik mögöttük csak sötét árnyaknak látszottak, mozgolódni kezdtek. – Mi ezt az esküt nem tettük le – szólt egyikük. – Kurag, Goblin Király letette, és ti az ő alattvalói vagytok. Hazugnak nevezitek királyotokat? Magyal, talán te vagy a goblinok uralkodója? Tippeltem, hogy tényleg hozzá szólok. Nem voltam biztos abban, melyikük a testvérpár közül, de arra gondoltam, Magyal lehet az, mert az ő modora a durvább. Elismerően hajtott fejet. – A hercegnő remekül lát sötétben is. – Egyszerűen csak jó a füle – korrigált a testvére. – Te többet háborogsz. Hiába kérleltem, Kőris továbbindult az út padkáján, és néhányan követték. Legtöbben maradtak az árnyékban, az út másik oldalán, az árkon túl. Legalább húszan lehettek. Elegen ahhoz, hogy megváltoztassák a csata kimenetelét, talán elegendően, hogy az embereim megmeneküljenek.
198
MISZTRÁL CSÓKJA Hallottam mögöttem az autó ajtajának nyikordulását. Fagy mászott ki, és elterült az utat borító hóban és jégen. Hozzáléptem, de tekintetemet a goblinokon tartottam. – Ez nem a mi harcunk – mondta Magyal. – Szükségem van rátok mint szövetségeseimre, és ezzel a ti csatátokká lett – feleltem. – Vagy talán a goblinok elveszítették volna a háborúk iránti rajongásukat? – Hercegnő, a vad falkával küzdelembe nem bocsátkozol. Előlük menekülsz, csatlakozol hozzájuk, elrejtőzöl előlük. De nem szállsz velük szembe – mondta Kőris. Már láttam zöld szemét. Csuklyája oly jóképű arcot rejtett, mint akármelyik Unseelie Udvartartáshoz tartozó sidhéé, aranyos fürtökkel. Csak pupilla nélküli szeme és a kabát által takart zömökebb test árulta el, hogy a vére kevert. – Megszegnétek eskütöket? – érdeklődtem, Fagy kezét szorongatva, a hóban térdelve. – Nem – felelte Kőris, nem kifejezetten boldogan. – Azért jöttünk, hogy megnézzük, mi ez az éktelen lárma – szólalt meg az egyik goblin –, nem azért, hogy egy maréknyi sidhéért megölessük magunkat. A goblin majdnem kétszer olyan széles volt, mint bármely sidhe. A fény felé fordította kemény, kerek dudorokkal borított arcát. – Jól nézz meg, hercegnő – nyitotta szét kabátját, hogy még jobban láthassam. Két karját ugyanúgy elborították a dudorok, kinövések, mint az arcát, amely a goblinok körében szépnek számít. De ezek a búbok pasztellszínekben pompáztak: rózsaszín, levendulalila, mentazöld – nem az a tónusú bőr volt, amivel egy goblin szívesen dicsekedne. – Így igaz, félig sidhe vagyok – mondta. – Akárcsak ők, de én nem vagyok olyan csinos. Igaz? – A goblinok mércéjével mérve te vagy a jóképűbb – próbáltam megnyugtatni. – De te, Hercegnő, ugye nem a goblinok mércéjével ítélsz meg – pislogott rám enyhén kidülledő szemével.
199
LAURELL K. HAMILTON – Szövetségedet kérem, hogy segíts. A királyotokhoz fűződő, vérrel pecsételt esküvésű szövetségesként kérem, a goblinok segítsenek nekem. Hívjátok Kuraget, küldjön még több goblint. – Miért nem hívod a sidhét – kérdezte a dudoros goblin. Igazság szerint nem tudtam, van-e még köztük olyan, aki hajlandó lenne értem kockára tenni az életét a vad falkával szemben. Abban sem, hogy a királynő engedné-e, hogy megtegye. Utolsó találkozásunkkor meglehetősen elégedetlen volt velem. – Azt mondod, hogy a goblinok nem olyan nagy harcosok, mint a sidhék? –próbáltam kikerülni a választ. – A goblinoknál nincs hatalmasabb harcos – jelentette ki. – Nem tudod, hogy a sidhe a segítségedre sietne-e – állapította meg Kőris. – Igen – vallottam be, mert az idő a mellébeszélésre elfogyott. – Támogass, Kőris, segíts engem, segíts nekünk! – Kérj – mondta Magyal –, könyörögj nekünk! – A goblinok a kivárásra játszanak – szólalt meg rekedten Fagy. – Addig akarnak itt vacakolni, amíg a csatának vége nem lesz. Gyávák! Felnéztem a három magas goblinra, majd a sötétségben várakozókra pillantottam, és az egyetlen dolgot tettem, ami az eszembe jutott. Átkutattam Fagyot, amíg meg nem találtam a pisztolyát. Kihúztam a tokjából, és felálltam. Bancroftnak végre sikerült a partnerét a kormányhoz bilincselnie, bár Charlie ügynök még így is próbált kiszabadulni, hozzám sietni. – Hercegnő, mit akar tenni? – csatlakozott hozzánk Bancroft a hóban. – Visszamegyek, és felveszem velük a harcot – feleltem, remélve, hogy eltökéltségem láttán a goblinoknak nem marad más választásuk, minthogy csatlakozzanak hozzám. – Nem – mondta Bancroft, és Fagy fölött átnyúlva megpróbált megragadni. – Bancroft ügynök – szegeztem rá a pisztolyt, és kibiztosítottam –, magával semmi bajom.
200
MISZTRÁL CSÓKJA – Örömmel hallom – merevedett mozdulatlanná. – Most szépen adja oda a pisztolyt. – Visszamegyek, hogy segítsek az embereimnek – kezdtem el hátrálni. – Blöfföl – vélte a varacskos goblin. – Nem – mondott neki ellent Fagy –, a hercegnő nem blöfföl – próbált felállni, majd visszaesett a hóba. – Merry! – Bancroft, vigye kórházba! – mutattam a pisztollyal az égnek, majd elkezdtem visszafelé futni, ahonnan jöttünk. Megpróbáltam a nyári hőségre gondolni. Igyekeztem pajzsomba a meleg érzetét vinni, de semmi mást nem éreztem, mint talpam alatt a jeget. Ha elég emberi vér folyik bennem ahhoz, hogy testrészeim elfagyhassanak, akkor a lábamat hamarosan nem fogom érezni. Kőris és Magyal – mindkét oldalamon egy-egy goblin kísért. Ahogy tőlem telhetően a leggyorsabban futottam, mellettem ügettek. Könnyedén lehagyhattak volna, és előbb odaérhettek volna a csata színhelyére, de mivel a szövetségünket betűről betűre követik, többet megtenni nem fognak. Ha én harcolok, és segítséget kérek, akkor segíteniük kell, de nálam egy másodperccel előbb sem kell ott lenniük. – Istennő – imádkoztam –, segíts engem és szövetségeseimet, hogy időben odaérjünk, és megmenthessük az embereimet. Éreztem, hogy valaki mögöttem dobog, de nem pillantottam hátra – csupán az egyik nagyobb goblin volt. Majd két kar, amelyek a holdfényben ezüstszürkén csillogtak. Mielőtt észbe kaphattam volna, már egy majdnem olyan széles mellkashoz lettem szorítva, mint amilyen magas vagyok. Jonty, a Vörös Sipkás egy majd' három és fél méter magas goblin izomköteg. Lepillantott rám, és tudtam, szeme – ha elég világos lenne – olyan vörös, mintha a világot állandó friss vérfelhőn keresztül szemlélné. Szeme, mint Magyalé. Eltűnődtem, lehetséges-e, hogy az ikrek goblin vére Vörös Sipkás eredetű. A vér, amely sipkájáról folyamatosan csöpögött, csillogott a fényben. Apró cseppjei mögötte szóródtak szét, ahogy nagyobb sebességre kapcsolva a csata felé iramodott. Nevüket onnan kapták, hogy fejfedőjüket az ellenfelük vérébe mártották. 201
LAURELL K. HAMILTON Valamikor régen az lehetett a hadvezérük, akinek elég nagy volt a mágiája ahhoz, hogy a vér vég nélkül csorogjon a sipkájáról. Jonty az egyetlen azon Vörös Sipkások közül, akiket ismerek, aki képes erre a trükkre, bár nem hadvezér, mert a Vörös Sipkásoknak már nincs külön királyságuk. Kőrisnek és Magyalnak most már meg kellett erőltetniük magukat, hogy lépést tudjanak tartani a magasabb férfival; Jonty még köztük is egy kisebb óriásnak számít. Az ikrek lettek megbízva ezen expedíció irányításával, és a goblinok egy elég kemény banda. Ha engedik, hogy Jonty érjen előbb a csata helyszínére – ha gyengébbnek, lassúbbnak mutatkoznak nála –, az éjszaka leteltével, lehet, hogy már nem ők lesznek a főnökök. A goblin társadalomban csak a legerősebbek maradnak életben. Pisztolyomat óvatosan markoltam, próbáltam nem Jonty felé fordítani. Senki nem előzött meg minket – nála mindenki lába rövidebb volt –, és a többieknek már az is nehezükre esett, hogy ne maradjanak le. Micsoda hatalmas egy lény, és mégis oly légiesen, gyorsan futott, akár egy kecses, gyönyörű gazella. – Miért segítesz nekem? – kérdeztem. – Személyes esküt tettem, hogy megvédelek – mondta mély, reszelős hangján. – Eskümet nem fogom megszegni – hajolt fölém, hogy egy csepp mágikus vér az arcomon landolt. – Az Istennő és Isten még mindig beszél hozzám. – Hallottad imámat – súgtam. Aprót bólintott. Megérintettem arcát, és amikor visszahúztam, tenyerem tiszta vér volt, meleg vér. Közelebb fészkeltem magam hozzá, bele a melegébe. Tekintetét felemelve még gyorsabban futott.
202
MISZTRÁL CSÓKJA
20. fejezet A parkolót keretező kis liget felett az égen viharfelhők kavarogtak. A vad falka már nem egy csápoktól hemzsegő rémálom volt. Úgy nézett ki, mint egy vihar, ha az égiháború képes lenne a fák tetején egyensúlyozni, és a fatörzseket, mint lefelé csordogáló fekete selyem, betakarni. A földről villám csapott az ég felé – Misztrál még életben volt, küzdött. Kik nem estek még el? A fák között zöldes láng pislákolt, és a mellkasomban valami kemény, szorító érzés felengedett – a láng Doyle kézhatalma. Ő is életben van. Abban a pillanatban más nem igazán érdekelt. A korona, a királyság, még maga a faerie sem, semmi nem számított, csak az, Doyle élt, és nem sérült meg annyira, hogy harcképtelenné váljon. Kőris és Magyal felgyorsítottak, ahogy a fákhoz legközelebbi nyitott területhez közeledtünk, már Jonty és előttem jártak. Ott semmi fedezék nem volt, a nyílt terepen elrejtőzni lehetetlen volt, majd az árnyak közül goblinok tűntek fel. Nem hirtelen jelentek meg, hanem előbukkantak, akár a nyílt terepen fekvő, álcázó szerelést viselő orvlövész – kivéve, hogy a goblinok egyetlen álcája saját bőrük és ruházatuk volt. Miközben errefelé tartottunk, Kőris felvette a kapcsolatot Kuraggel, a Goblin Királlyal. Hogy megtehesse, kardját kihúzta, kezét vállamra tette, hogy vérrel borítva húzza vissza, amit a pengére kent. Vér és penge: ősi mágia, mely már jóval azelőtt működött, hogy az emberek megálmodták volna a mobiltelefont. Személy szerint én nem szívesen 203
LAURELL K. HAMILTON rohantam volna a jeges úton, kezemben meztelen kardpengével. De Kőris nem ember, és mindezt látszólag könnyedén vitte véghez. Kőris és testvére Jonty előtt futottak – aki elsőként ér oda a randevúnkra, az fogja, minden további vita nélkül, a goblinokat vezetni. Ez engem aztán nem érdekelt – csak az embereimet mentsük meg, tőlem bárki lehet a parancsnok. Abban a pillanatban akárkit hajlandó lettem volna követni, csak meneküljenek meg. Az egyik iker hátramaradt, hogy a várakozó csapattal beszéljen. Addig, amíg nem ért elég közel hozzám, hogy lássam kárminvörösen villogó szemét, nem tudtam, hogy Magyal csatlakozott Jontyhoz és hozzám. Lihegett, lélegzetvételét lassítani próbálta. Megelőzni olyasvalakit, akinek majdnem olyan hosszúak a lábai, mint amilyen magas ő maga, embertelen erőfeszítést igényel, még egy olyan félelmetes harcos számára is, mint Magyal. Hangja mégis nyugodt volt, jóformán semmit nem árult el a szaggatott légzéséből, amitől mellkasa oly gyorsan emelkedett és süllyedt. – Az íjászok pillanatokon belül készen állnak. Szükségünk van a hercegnőre. – Nem állíthatom magamról, hogy profi íjász vagyok – mondtam, még mindig Jonty teste és a vér melegébe burkolózva. Meleg volt a vér, amely a sipkájáról rám folyt. Forró, mintha frissen ütött sebből fakadt volna. – A vér kezét hordozod – nézett rám Magyal, és pillantása még a holdfény megbocsátó halk sugarában is ingerült volt. Engedte, hogy a düh, mely mindig lénye felszíne alatt ólálkodik, kitörjön. Majdnem megkérdeztem, ennek meg mi köze van az íjászokhoz. De mielőtt a számat kinyitottam volna, szerencsére rájöttem. – Ó – leheltem. – Kivéve, ha Kitto túlzott abban, mit tettél a Névtelennel Los Angelesben – tette hozzá. Fejemet megráztam, és a vér beszivárgott a nyakamra, bőröm és a kölcsön-kabát közé. Zavarnia kellett volna, de egyáltalán nem volt zavaró – inkább megnyugtató, akár egy meleg takaró hideg téli estén. – Nem, nem állíthatnám, hogy Kitto túlzott volna. 204
MISZTRÁL CSÓKJA Nem tetszett, hogy Kitto mesélt a goblinoknak, de el kellett fogadnom, hogy félig az övék is, és a királyuknak engedelmességgel tartozik. Valószínűleg nem sok választása volt abban –, hogy mi mindent mondott el. – A vér keze, teljes valójában – szólalt meg Magyal, és hangja nem volt már annyira mérges, mint kétkedő. – Elég érthetetlen egy lényben, aki oly törékeny, mint a hercegnő. – Ha hatalmában kételkedsz, nézd meg a sipkám – mordult fel Jonty. Magyal felbámult rá, de szeme nem pihent meg hosszan a fejfedőn. Tekintete lesiklott rám, és ahogy végignézett rajtam, érzékiség és a ragadozók pillantása keveredett benne. Éreztem, hogy a száradó vér ragacsossá válik a hajamban, vállamon, két karomon. Úgy nézhettem ki, mint egy baleset túlélője. A legtöbb férfi ezt ijesztőnek találná, de Magyal úgy vizslatott, mintha alsóneműben, parfümtől illatozva díszelegnék előtte. Egyik pasas rémálma a másik legerotikusabb fantáziája. Egyik kezét felénk nyújtotta, puhatolódzva, mintha arra várna, Jonty vagy én tiltakozni kezdünk. Egyikünk sem háborgott, mire Magyal megérintette a vállamat. Azt hiszem, csak egy kis vért akart maszatolni az ujjaira, de abban a pillanatban, hogy hozzám ért, arcát csodálat öntötte el. Felém hajolt, és a csodálatot valami lassan felfalta, mely részben vágy, részben erőszak volt. – Mit tettél Hercegnő, hogy ezt érzem rajtad? – Nem tudom, mit érzel, így fogalmam sincs, mit feleljek – mondtam halkan. Az összes férfi közül, akiknek megígértem, hogy le fogok velük feküdni, Magyal és a testvére voltak azok, akik esetében tétováztam, hogy tényleg meg is tegyem. Jonty karja szorosabban fonódott körém, csaknem birtoklóan. Ami jó is volt, de rossz is. Ha Jonty minden testrésze egymással arányos, akkor kielégíteni sem tudom úgy, hogy el is mesélhessem. Bár ezt a Vörös Sipkások esetében nem könnyű megmondani. Lehet, hogy birtoklási vágyának semmi köze a szexhez, annál inkább a vér mágiájához. 205
LAURELL K. HAMILTON Magyal levette kezét a vállamról. Lenyalta a vért az ujjairól, mint egy macska, amely mancsát tejeskancsóba mártotta. Szemét lassan lehunyta. – A hercegnő a véredet hívja – mondta, oly mély hangon, mely inkább a hálószobába illett, mint egy hadszíntérre. – Igen – felelte Jonty, és szava ugyanazt az egyértelmű intimitást hordozta, mint Magyal szavai. Valamit nem értettem, de nem óhajtottam bevallani, hogy gőzöm sincs, mi folyik itt, vagy miért vannak oda annyira attól, hogy érintésem nyomán a Vörös Sipkás még jobban vérzik. Zavarban voltam, ezért témát váltottam. – Ha azt akarjátok, hogy ellenségeink vérét képes legyek hívni, közelebb kell mennem az íjászokhoz – igyekeztem hangomat tárgyilagossá tenni, mintha pontosan tudnám, mi történik, és abszolút nem érdekel, avagy mindenbe beleegyeztem. – És ki fog tartani, miközben hívod a vért, hogy az a kecses lábacska ne érje a hideg földet? – érdeklődött Magyal. – Egyedül is képes vagyok állni. – Tartalak – ajánlkozott Jonty. – Jonty, goblin vagy. A goblinok már csak szórakozásból is harcolnak egymás közt, így elég valószínű, hogy van legalább egy kis karcolás a testeden. Ha van egy sebed, amikor a vért hívom, akármilyen kicsi, téged is vérzésre késztetlek. – Én nem egy olyan Vörös Sipkás vagyok, aki csak a bunyó kedvéért verekedik. Testemet más dolgokra tartogatom – felelte Magyal. Az utolsó csepp vért oly lassú, megfontolt mozdulattal nyalta le ujjáról, hogy rettentően érzékinek kellett volna lennie, ehelyett a kedvemet vette el. – Egyedül is képes vagyok állni – ismételtem. – A testvéred integet, hogy figyeljünk rá – mondta ekkor Jonty Magyalnak, és elindult. Magyal tétovázott, mintha el akarta volna állni az utunkat, azután mégis oldalt lépett, és amikor Jonty elment mellette, megszólalt.
206
MISZTRÁL CSÓKJA – Hercegnő, hangodból vonakodást hallok ki. A szex ettől csak még élvezetesebb lesz. – Magyal, közvetlenül csata előtt ne idegesítsd – szólt rá Jonty. Magyal nem vitatkozott, hanem egy időre pihentette a témát. – Az íjászok megsebesítik őket, és neked kell annyira legyengítened őket, hogy a földre kényszerüljenek. – Tudom, mit akarsz, mit csináljak. – Nem tűnsz magabiztosnak. Kétségeimet nem mondtam ki hangosan: a vad falkával volt dolgunk. Egy igazi vad falkával, ami azt jelenti, ők a faerie esszenciája. A lények vérezhetnek, de hogyan ölsz meg valamit, amely tiszta mágiából kelt életre? Ez egy ősi mágia, az őskáosz mágiája, a kezdeteké, és rettenetes. Hogyan lehet ily lényeket megölni? Ha képes vagyok annyira kivéreztetni őket, hogy a földre hulljanak, meg lehet ölni őket – végérvényesen – pengékkel, fejszékkel? Soha nem hallottam arról, hogy valaki harcolt volna egy ilyen vad falka ellen, és győzött. Természetesen arról sem hallottam, hogy a jelenésszerű falka vérzik, ha megsebesül. Ezt Sholto hívta életre, azzal a mágiával, amelyet szeretőkként hoztunk létre. Halandó vérem lenne az, amely a vad falkát sebezhetővé, véreztethetővé tette? Lehet, hogy halandóságom tényleg ragályos, miként azt ellenségeim terjesztik? A gondolatot folytatva, és a logika útján elérve a végkövetkeztetésig, ez azt is jelentené, ha én foglalom el a trónt, az összes sidhe öregedésre és meghalásra lesz ítélve. De jelenleg inkább hálás vagyok, ha halandó vérem a vad falkát is azzá tette. Azt jelenti, vérezni fognak, meghalnak, és én azt akarom, hogy elpusztuljanak. Ezt a csatát meg kell nyernünk. Halandóságomat nem akarom az egész faerie-ben elterjeszteni, de ezekkel a kreatúrákkal megosztani – nos, az áldás lenne.
207
LAURELL K. HAMILTON
21. fejezet A nyílvesszők úgy hasították az eget, akár fekete sebhelyek a csillagokon át, eltűnve a felhők forrongó fekete selymében. A téli éjszakában vártuk az üvöltéseket, amelyek jelezték volna, hogy a négyszögű nyílvesszők megtalálták célpontjukat, de a tájon némaság honolt. A földön álltam, a kölcsönkabátot szorosan magam köré tekertem. Magyal kabátján álltam, amit ledobott a földre, hogy talpamat megvédje a hidegtől és az egyenetlen talaj göröngyeitől. – Amúgy is csak útjában lenne a szekercémnek – jegyezte meg, mintha attól tartana, még a végén azt hiszem, lovagiasan is tud viselkedni. Majd csatlakozott a testvéréhez és a többi harcoshoz. Csak Jonty és egy másik Vörös Sipkás maradt hátra velem, bár minden egyes Vörös Sipkás – körülbelül egytucatnyian –, akik a mai estén csatlakoztak hozzánk, megérintettek, mielőtt a sorban elfoglalták volna a helyüket. Szájukat, fura csókként, vállamra szorították, a Jonty sipkájáról lecsöpögő vértől iszamos kabátra. Az egyik még hegyes fogai közé is kapta, és leszakított belőle egy darabot, mielőtt Jonty arrább pofozta volna. Akik utána következtek, mind tovább tágították a lukat, míg az utolsók már a csupasz vállamat csókolták, amin a vér már kezdett megszáradni. Nem önként ajánlottam fel a Vörös Sipkásoknak ezt a bizalmas aktust, és nem is kérdeztek meg. Jonty odahívta őket, és a gall nyelv oly ősi változatán beszélt velük, hogy egy szót sem értettem.
208
MISZTRÁL CSÓKJA Bármit is mondott nekik, felém fordultak, és arcukon, szemükben a szex, éhség és mohóság különös keverékét láttam, akár Magyalnál. Arckifejezésüket nem értettem – és időnk sem volt kérdezősködésre –, de mivel nekem semmibe sem került, hogy engedjem, csókolják meg a vállam, megengedtem. Majd észrevettem, hogy azok a Vörös Sipkások, akik megérintettek, korábban Jonty véréhez értek a testemen. Türelmetlenségemben majdnem rájuk üvöltöttem, hogy siessenek, de nem a Vörös Sipkások húzták az időt. Ha Kurag, a Goblinok Királya eljött volna, akkor nem lenne vita, de Kőris és Magyal, hiába rettegett harcosok, nem királyok, és a goblinok körében minden más vezéri státusz állandó küzdelem tárgya. A goblinok társadalma a tökéletes darwini evolúció: csak a legerősebbek maradnak életben, és azok közül is a legerőszakosabb lesz vezető. Ha királynő lennék, igazi, akkor adhatnék nekik parancsot, teljesítenék, amit mondok, de tiszteletüket még nem vívtam ki. Annál jobban ismerem őket, hogy megpróbáljak dolgaikba beleszólni. Aláásnám Kőris és Magyal tekintélyét, és semmit nem nyernék vele. Mellesleg, azzal is tisztában vagyok, a harctéri taktika nem a legerősebb oldalam. Apám már egészen kis koromtól arra nevelt, tudjam, mik a gyengéim és erősségeim. Olyan szövetségeseket találj, akik kiegészítenek, mondta. Az igaz barátság az egyfajta szerelem, és minden szerelemnek hatalma van. – Hercegnő, hívd kezed hatalmát – hajolt le hozzám Jonty. – Honnan tudod, hogy megsérültek? – Goblinok vagyunk – felelte, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. A fák között újabb zöld lángcsóva pislákolt, és már elég közel voltam ahhoz, hogy lássam a fekete csáp visszahúzódását. Tovább nem vitatkoztam, hanem hívtam a vér kezét. A bal kezemre összpontosítottam. Nem egy erőnyalábot sugároztam ki, nem olyan volt, mint a moziban. Az oka egyszerűen csak az, hogy a vér kezének a jele vagy kulcsa a bal tenyeremben van. Talán az ajtónyílás pontosabb meghatározás. Azon kezem tenyerén széttártam a jelet, és bár puszta szemmel semmit nem lehetett látni, érezni annál többet. 209
LAURELL K. HAMILTON Mintha ereimben a vér hirtelen folyékony fémmé vált volna. Vérem a hatalomtól eltelve forrni próbált. Felüvöltöttem, és karomat a felhők felé irányítottam. Az égető, szaggató hatalmat felfelé, feléjük lőttem. Ráébredtem, nem csak az íjászok lövöldöznek találomra – még soha nem próbáltam meg a vér hatalmát olyan célponton használni, amelyet nem látok. Egy szívdobbanásnyi időre az erő visszafordult felém, és az utolsó huszonnégy óra minden egyes kis karcolása újra vérezni kezdett. Mindegyik kis szökőkútként lövellte a vért, és saját testem ellen küzdöttem, a mágiám ellen, hogy el ne pusztítson. A felhőt villám szelte ketté, megvilágította, belsejében a sluagh tündérdombja volt. De most nem rémültem halálra, hanem örültem; vadul, győzedelmesen. Ha látom, ki tudom véreztetni. Egy szempillantásnyi időm volt arra, hogy célpontjaimat megtaláljam. Egy lélegzetvétel, hogy lássam, a csápoktól borított forrongó massza fehér, arany-és ezüstszínekben játszott, már nem fekete, szürke és fehér volt, mint azelőtt. Egy pillanatom volt arra, hogy megjegyezzem, a vad falka tényleg rémisztő szépségű, mielőtt hatalmamat a ragyogó tömegbe küldtem. – Vérezz! – kiáltottam. A zöld láng felkúszott a fákon, és mögötte villám fénye csapott fel, hogy a két hatalom találkozott az enyémmel, és egyszerre értek fel a felhőbe. A felhő zölden villant. A vért hívtam, és a zöldes-sárgás fellángolásba fekete szökőkútjai robbantak bele. A fény elhalt, és az éjszaka feketébbé vált. Eddig a fénybe bámultam, így szemem ily hirtelen nem tudott alkalmazkodni a sötétséghez. Az arcom bal oldalára valami rácseppent, nedvesnek éreztem, de hőmérséklete a testemétől nem tért el. Csak két dolog van, ami ilyen meleg: a testhőmérsékletű víz vagy a nagyon friss vér. Ha harcos lennék, akkor fegyveremet előrántva megpördültem volna, de én lassan fordultam meg, akár egy horrorfilm hőse, aki nem akarja látni az ütést, mely végül leteríti. Az egyetlen, akit láttam, a legalacsonyabb Vörös Sipkás testőröm, Bithek volt. Valaki kettéhasította koponyáját, és arca oly bő vérben 210
MISZTRÁL CSÓKJA ázott, hogy még két szeme is eltűnt a vérfolyamban. Hirtelen – akár a vizes kutya – megrázta fejét, és meleg cseppekkel borított be. Szememet becsuktam, kezemet védekezőn felemeltem. – Elfecsérled a vért – feddte meg Jonty Bitheket. – De olyan sok, mindig belefolyik a szemembe. Már elfelejtettem, hogy volt idő, amikor ilyen sok volt belőle – morogta Bithek. Hátranéztem Jontyra, és láttam, ő is éppoly véres, mint a másik testőr. Erre már körbe kellett néznem, mi van a többiekkel. Mindegyiküket vér borította, és még a hold- és csillagfényben is láttam, a vér a fejükön lévő sipkákból csorgott le. – Hercegnő, mágiád előhívja vérünket – magyarázta Jonty. – Nem értem... – Tedd, hogy nekünk vérezzenek – szólalt meg az utolsó Vörös Sipkás. – Nem emlékszem a nevedre – néztem rá. – Meredith Hercegnő, ezért a mágiáért név nélkül is követlek. Véreztesd ellenségeinket, boríts el minket vérükkel. Elfordultam a Vörös Sipkásoktól. Nem egészen értettem, mi folyik itt, de bíztam bennük. Egyszerre csak egy rejtély – később, később majd mindent tisztázni fogok. Még úgy is éreztem őket, hogy hátat fordítottam nekik. Mintha hatalmuk az enyémet egészítette volna ki, táplálta volna. Nem, hatalmaink egymást szították, olyanok voltak mögöttem, akár egy meleg forrás, ami megnyugtató energiával töltött föl. Azt a meleget, hatalomtömeget hajítottam ellenségeink felé. A villám csapkodása és a zöldes-aranyos láng fényénél vérüket hívtam. Hívtam vérüket, és tudtam, mögöttem a Vörös Sipkások velük együtt véreznek. Éreztem. Azokból, akik előttünk várakoztak – belőlük is ömlött a vér. Egy goblin rohant felénk olyan észveszejtő sebességgel, amely bármely sidhét büszkeséggel töltötte volna el. Nem volt magasabb nálam, de kézre neki négy jutott, az arcában pedig nem volt orr – furcsán befejezetlennek tűnt. Térdre esett, nem akart a szemembe nézni. Két kezével a földre támaszkodva leborult – ami nagyon szembeszökő 211
LAURELL K. HAMILTON volt, mert a goblinok társadalmában minél lejjebb ereszkedsz, annál nagyobb tisztelettel viseltetsz a megszólított személy iránt. – Üzenet Kőristől és Magyaltól: „Hercegnő, célozz jobban, mielőtt még mindannyiunkat megölsz!” – mondta. Most már értettem, miért alázkodott meg – félt, hogy mondanivalójától rossz hangulatom lesz. – Mondd meg nekik, pontosabban fogok célozni – feleltem szárazon. Fejét lehajtotta, homlokát a földbe verte, majd talpra ugrott, és már rohant is vissza, ahonnan jött. Én meg visszahívtam a mágiámat, magamba nyeltem a vér kezét. A fájdalom rögtön ott volt, emésztő, éles, mintha ereimben üvegcserepek folynának. Üvöltöttem fájdalmamban, hangtalanul, de a mágiát sikerült magamban tartanom. Igyekeztem a felhőben tartózkodó lényeket magam elé képzelni. Csápok, ezüst-, arany- és fehér csíkozással, tiszta, izmos mágiával. A fájdalomtól térdre estem. Jonty felém nyúlt, de rásziszegtem. – Ne, ne érints meg! A mágia véreztetni akart valakit, bárkit, és ha megérint, célponttá válik. Szememet becsuktam, és megpróbáltam belül képbe ölteni a lényeket, amiket kerestem. Amikor már láttam őket, fényesen, mozogva a szemhéjamon, bal kezemet újra kinyújtottam, és az üvegcserépfájdalmat a képre zúdítottam. Egy ragyogó, feszült pillanatra a kín felerősödött – abban az egy másodpercben más nem volt, csak fájdalom, észvesztő fájdalom. Majd alábbhagyott, újra kaptam levegőt... és tudtam, a vér keze valahol máshol buzgólkodik. Szememet csukva tartottam, hogy ne lássak senkit. Attól tartottam, ha meglátom a goblin harcosokat, véletlenül az ő vérüket is hívni fogom. Tudtam, kiket akarok kivéreztetni, és azok felettünk voltak, a levegőben. Azokra a csodálatos lényekre gondoltam, amelyek a fejünk fölött röpködhettek volna. Muszáj ijesztőnek lenniük? A faerie-ben oly sok gyönyörű lény létezik, miért kell ezeknek rémálomszerűeknek lenniük? Szárnyak suhogását hallottam, mire kinyitottam a szemem. A földre hanyatlottam, Kőris kabátján feküdtem, bár nem emlékeztem, hogy 212
MISZTRÁL CSÓKJA elestem volna. Felettünk, olyan alacsonyan, hogy Jonty fejét súrolták, hattyúk lebegtek. Hattyúk, melyek a hold fényében fehéren ragyogtak. Több mint húszan voltak, és lehet, hogy tényleg az volt a nyakukon és vállukon, amit láttam? Aranyláncok és nyakörvek? Lehetetlen – ez csak a legendákban létezik. – Lánc volt a nyakuk körül – mondta ki gondolataimat a névtelen Vörös Sipkás. Azután libák vad gágogását hallottam. Fejünk felett húztak el, követve a hattyúk röptét. Talpra kecmeregtem, és a kölcsönkabát szélén megbotlottam. Jonty kapott el, de semmi baja nem lett tőle, ahogy nekem sem. Könnyűnek éreztem magamat, mintha a vér keze átváltozott volna valami mássá. Mire is gondoltam épp azelőtt, hogy a hattyúk elrepültek volna felettünk? Hogy a faerie szépségei túl gyakran rémálomszerűek? Majd a darvak következtek; apám madarai, egyik jelképe. A darvak még alacsonyabban jöttek, és szárnyukat úgy lengették felénk, mintha tisztelegnének. – Leesnek! – kiáltotta Bithek. Arra néztem, amerre mutatott. A viharfelhő eltűnt, vele együtt a legtöbb lény is. Rengeteg volt belőlük, hatalmas tekergőző massza, és most már csak páran maradtak – talán tíznél is kevesebben és az egyikük már le is esett a fák közé. Már a második zuhant a föld felé, hallottam a súly alatt eltörő fák reccsenését, akár ágyúdörrenést, és férfiak futottak szét, de túl távol voltak ahhoz, hogy láthassam, kik azok. Doyle vajon biztonságban van? Misztrál? Időben hatott a mágiám? Végre bevallottam magamnak, legbelül, hogy leginkább azt szeretném, hogy Doyle életben legyen. Szeretem Rhyst, de nem úgy, ahogy Doyle-t. Engedtem, hogy tudatosuljon bennem. Bevallottam magamnak – belül a fejemben –, ha Doyle meghal, akkor egy részem vele együtt hal. Az autónál, abban a pillanatban, amikor engem és Fagyot is az autóba tuszkolt, és rábízott az utóbbira.
213
LAURELL K. HAMILTON – Ha nem én, akkor neked kell lenned – mondta Fagynak. Szeretem Fagyot is, de rájöttem valamire. Ha most választhatnék, ki legyen a királyom, tudom, ki lenne az. Kár, hogy itt nem én vagyok a döntéshozó pozíciójában. Alakok indultak felénk, és a goblinok szétváltak, mintegy folyosót alkotva a testőreimnek. Amikor végre észrevettem azt a magas, sötét színű férfit, mellkasomban a szorítás megszűnt, és hirtelen sírni kezdtem. Akkor felé indultam. Csupasz talpam alatt nem éreztem a fagyos füvet. Nem éreztem, amikor törött ágvég karcolt. Azután már futottam, és a Vörös Sipkások mellettem kocogtak. A kölcsönkabát széleit felkaptam, akár egy szoknyát, eltartottam magamtól, hogy könnyebben szaladhassak. Doyle nem egyedül volt; lába körül kutyák, hatalmas fekete kutyák kavarogtak. Egyszerre eszembe ötlött egyik látomásom, amelyben ilyen kutyákkal láttam, és a föld megbillent alattam, a vízió és realitás egybemosódott. Az ebek értek oda először hozzám, meleg, izmokat rejtő bundát dörzsölve hozzám. Ahogy ott térdeltem, forró lihegésük arcomat érte, miközben kezemet kinyújtottam, hogy megsimogassam őket. Fekete szőrük bizsergett a mágiától. Testük kezem alatt tekergőzött, a bundájuk egyre simábbá vált, a testük kevésbé volt már zömök. Egy versenykutya pofájába pillantottam fel: fehér és sima, két füle ragyogó vörös. A másik kutya feje félig fehér és félig vörös volt, mintha valaki egyetlen vonallal választotta volna ketté. Majd Doyle állt előttem, és karjába vetettem magamat. Felkapott a földről, és oly szorosan ölelt magához, hogy már fájt. De én is azt akartam, hogy magához szorítson. Magamon akartam érezni testét, teljes valójában. Tudni, érezni akartam, hogy él. Meg kellett érintenem, hogy tudjam, létezik. Arra volt szükségem, hozzám érjen, tudassa velem, még mindig az én Sötétségem, az én Doyle-om. – Merry, Merry, Merry – suttogta a hajamba. Szótlanul kapaszkodtam bele, és sírtam.
214
MISZTRÁL CSÓKJA
22. fejezet Mindenki életben maradt, még a rendőrök is, bár némelyikük megőrült attól, amit látott. Abeloec megitatta őket kupájából, amitől mágikus álomba merültek, hogy úgy ébredjenek, az átélt szörnyűségekből semmire nem emlékeznek. A mágia nem mindig rossz. A fekete kutyák csodalények voltak: attól függően változtak, ki érintette meg őket. Abe keze a hatalmas fekete kutyákat ölebekké változtatta, fehér és vörös színezéssel, amelyek kellemes tüzű kandalló előtt szeretnek heverészni – ők a faerie kutyái. Misztrál érintése óriási ír farkaskuvaszokká változtatta őket, de nem a világos színű, karcsú modern változattá, hanem azokká a gigantikus állatokká, amelyektől a rómaiak annyira féltek – ezek azok az ebek, amelyek állkapcsuk egyetlen roppantásával egy ló gerincét is képesek eltörni. Valaki más egy kutyát zöld bundájú Cu Sith6-té változtatott, amely elügetett a Seelie tündérdombjai felé. Taranis király vajon mit fog szólni visszatértéhez? Valószínűleg a maga érdemeinek fogja tulajdonítani, azt fogja híresztelni, ez is hatalmának bizonyítéka. Miközben oly sok mindent visszakaptunk, amiket egykor elveszítettünk, olyan dolgokat is visszaszereztem, amelyek számomra sokkal értékesebbek. Galen hangját hallottam meg, a nevemet kiáltotta, 6
Cu Sith (Tündér Kutya): a skót mitológia szerint hatalmas, földöntúli kutya, amely a skót Felföldeken kísért. Hosszú, sötétzöld a szőre, zászlós farokkal. Ha a férfiak vonítani hallották, asszonyaikat bezárták, nehogy elrabolja őket a faerie tündérdombjaiba, szoptatós dajkának a tündérek gyerekei mellé.
215
LAURELL K. HAMILTON s bár én még mindig Doyle karjában feküdtem, feléje fordultam. A havas mezőn rohant felém, léptei nyomán fehér virágok nyíltak, mintha ott, ahová lépett, a tavasz tért volna vissza. Mindenki, aki a halott kertekben tűnt el, vele jött. Nicca szárnyas féltündéktől kísérve tűnt fel. Amatheon is ott volt, eke formájú tetoválása is úgy ragyogott, akár valami neonvér a mellkasán. Láttam Galagonyát, sötét haját élő virágok csillámozták. Adair fürtjei úgy égtek az arca körül, akár egy tűzgyűrű – oly fényesen, hogy arcát elhomályosították, miközben felénk sétált. Aisling daloló madarak felhőjében jött. Mezítelen volt, csak fejét tekerte fekete fátyolszövetbe. Onilwyn volt az egyetlen, aki nem tért vissza. Azt hittem, a kertek nem engedték el, amíg meg nem hallottam egy másik hangot, amely a távolból sikoltotta a nevemet. Majd Onilwyn kétségbeesett kiáltozását. – Ne, uram, ne tedd! – Lehetetlen – suttogtam, és felnéztem Doyle-ra, de az ő arcán is félelem futott át. – Ő az – erősítette meg Nicca. Galen úgy karolt át, mintha én lennék a világban az egyetlen biztos pont. Doyle arrébb mozdult, hogy ölelését fenntarthassa. – Az én hibám – suttogta Galen. – Nem akartam ezt tenni. – A Halandóság Előcsarnokában találtuk magunkat – szólalt meg Aisling, és a madársereglet újra dalolni kezdett, mintha hangja gyönyörrel töltené el őket. – Nagyobb mágiák ott nem hatnak, ezért nem tudjuk megállítani a kínzásokat – magyarázta Rhys. – A falakból, padlóból keltünk ki, és fák, virágok, fényes márvány kísért minket – folytatta Aisling. – Az előcsarnok örökre megváltozott. Galen remegni kezdett, és oly szorosan tartottam, ahogy csak bírtam. – Élve temettek el – mondta. – Nem kaptam levegőt, nem kellett levegőt vennem, de a testem egyre próbálkozott. Üvöltve törtem elő a padlóból – esett térdre, miközben teljes erőmből igyekeztem megtartani.
216
MISZTRÁL CSÓKJA – A királynő épp Nerys népét falazta be élve – egészítette ki történetét Amatheon –, amelyet a földben töltött időszak után Galen egyáltalán nem díjazott. Galen úgy remegett, mint akinek rohama van, mintha minden egyes izma a másikat támadná, lázában fázna. Túl sok hatalom, túl nagy félelem. Adair ragyogása kissé elhalványult, így láttam a szemét. – Galen azt mondta: „Nincsenek rabok, nincsenek falak.” A falak elolvadtak, a cellákban virágok ütötték fel fejüket. Nem tudatosult még benne, mily sok hatalmat kapott. – Unokatestvérem! – sikoltott megint valaki a távolban. – Galen felszólítására, hogy „nincsenek rabok”, Cel is kiszabadult. – Sajnálom – kezdett Galen sírni. – Onilwyn, maga a királynő, plusz néhány testőr, még mindig Cellel küzdenek – mesélte Galagonya –, különben már itt lenne, és megpróbálná bántani a hercegnőt. – Teljesen megőrült – állította Aisling –, és minden erejével azon van, valamiképp ártson nekünk. De leginkább rád pályázik, Hercegnő. – A királynő azt javasolta, meneküljünk vissza a Nyugati Tájakra. Azt reméli, fia idővel megnyugszik – mondta Galagonya. Még a holdfényben is látszott, ebben bizony kételkedik. – A királynő nemesei, vazallusai előtt vallotta be, biztonságodat nem tudja szavatolni – szólt Aisling. – Mennünk kell, ha ki akarunk innen jutni – sürgetett Galagonya. Komolyan gondolta, amit mondott. Ha Cel most megtámad, itt, így, akkor – ha meg tudjuk tenni – jogunkban áll megölni. A testőreim védelemre esküdtek, és Celnek jelen pillanatban semmi esélye nem lenne a rendelkezésemre álló izomerő és mágia ellen. Ha nem egyedül lenne, akkor igen. – Ha úgy gondolnám, a királynő Cel halálát nem bosszulná meg, azt mondanám: maradjunk, küzdjünk meg vele – szólalt meg Doyle. Az egyik nagy fekete szelindek orrával megbökdöste Galent, aki automatikusan feléje nyúlt, és a kutya az orrom előtt változott át karcsú, fehér ebbé, amelynek egyik füle vörös volt. Lenyalta Galen arcáról a 217
LAURELL K. HAMILTON könnycseppeket, és ő úgy bámult rá, mintha addig még soha nem látott volna kutyát. Majd Cel megtört hangját hallottuk, amelyet alig lehetett felismerni. – Merry! – majd üvöltését mintha késsel vágták volna el. A csönd majdnem félelmetesebb volt, mint az üvöltözés, és szívem hirtelen a torkomban dobogott. – Mi történt? – kiabáltam a hang irányába. Andais sétált le Galen virágainak nyomában az utolsó lankás domboldalról. Egyedül jött, csak hitvese, Eamon volt vele. Majdnem egyforma magasak, fekete fürtjeik mögöttük lobogtak a semmiből előbukkanó szélben. A királynő öltözéke olyan volt, mintha halloweenbálba készülne – úgy, hogy szépségétől rettegned kelljen. Eamon ruhája visszafogottabb volt, de szintén tiszta fekete. Az, hogy Andais nem hozott mást magával, csak a hitvesét, jelezte, nem óhajt további tanúkat. Eamon az egyetlen, aki az összes titkát ismeri. – Cel egy ideig aludni fog – tájékoztatott a királynő, kimondatlan kérdésünkre válaszolva. Támogatásommal Galen megpróbált talpon maradni. Doyle kissé elém lépett. Néhányan a többiek közül is elém álltak. A többiek az éjszakát fürkészték, mintha a királynőjük részéről cselszövésre gyanakodnának. Lehet, Eamon néha az én pártomat fogja – lehet, Celt egyenesen gyűlöli –, de királynője ellen soha nem fordulna. Andais és Eamon úgy álltak meg, hogy fegyverrel ne lehessen őket könnyen elérni. A goblinok szorosan egymáshoz simulva figyelték őket, és minket is, mintha még nem döntötték volna el, melyik oldalra álljanak. Nem hibáztathattam őket, hisz míg én visszatérek Los Angelesbe, ők kénytelenek itt maradni. Kuraget, királyukat, kényszeríthetem, kölcsönözzön nekem harcosokat, de arra nem kérhetem őket, hogy száműzetésembe is kövessenek. – Meredith, unokahúgom, Essus öcsém lánya, üdvözöllek – szólalt meg, oly üdvözlést választva, amellyel vérségi kötelékünket elismerte. Meg akart nyugtatni, de elég rosszul fogott neki. Előrébb léptem, hogy jobban láthasson, miközben embereim védőgyűrűjében maradtam. 218
MISZTRÁL CSÓKJA – Andais Királynő, nagynéném, apám, Essus nővére, üdvözöllek. – Meredith, még ma este vissza kell térned a Nyugati Tájakra – mondta Andais. – Igen – feleltem. Andais ránézett a férfiak körül tébláboló kutyákra. Rhys végre megengedte magának, hogy megérintse őket, és terrierekké váltak, oly fajtájúvá, amelyet már rég elfeledtek. Némelyik fehér és vörös, mások éjfeketék, barnával keveredve. A királynő megpróbálta az egyik ebet magához hívni. A nagy masztiffokat az emberek a Sátán Kutyáinak nevezik, bár semmi közük a keresztény vallás ördögeihez. A hatalmas fekete kutyák jól illettek volna a királynő kosztümjéhez, de rá se hederítettek. Ezek a kívánság kutyái, faerei ebei nem voltak hajlandóak odamenni a Levegő és Sötétség Királynőjéhez. A helyében én letérdeltem volna a hóba, és magamhoz édesgetem őket, de Andais nem térdel le senkinek és semminek. Ott állt, egyenesen, gyönyörűen, és fagyosabban, mint talpa alatt a hó. Két másik kutya ténfergett a kezem alá, és kétfelől nekem ütögették a fejüket, arra várva, simogassam meg őket. Megtettem, mert a faerie földjén, ha kérnek, megérinted őket. Abban a pillanatban, hogy selymes szőrükön végigsimítottam, jobban éreztem magamat: bátrabbnak, magabiztosabbnak, és már kevésbé féltem attól, mi fog történni. – Meredith, kutyák? Nem tudtad volna inkább visszahozni a lovainkat vagy a marhacsordáinkat? – A látomásomban sertéseket láttam – feleltem. – Nem kutyákat – állapította meg, tárgyilagosan, mintha semmi különös esemény nem történt volna. – Egy másik víziómban láttam kutyákat, de akkor még a Nyugati Tájakon voltunk. – Szóval egy valóra vált látomás – állapította meg, még mindig kifejezéstelen hangon, kissé leereszkedően. – Szemmel láthatóan – feleltem, és megborzoltam a magasabb kutya fülét. 219
LAURELL K. HAMILTON – Meredith, most el kell menned, és magaddal kell vinned a vad mágiát. – Andais Nagynéném, a vad mágiát nem könnyű megzabolázni. Amely velem szeretne tartani, elviszem, de néhányuk szabadon repdes, még most is, miközben beszélgetünk. – Láttam a hattyúkat – jegyezte meg –, de varjakat nem. Oly rettentően Seelie vagy. – A Seelie-nek más a véleménye – feleltem. – Menj, térj vissza oda, ahonnan jöttél! Vigyed magaddal a testőreidet, a mágiádat, és hagyd meg nekem ronccsá vált fiamat! – mondta, amivel tulajdonképpen bevallotta, ha Cel ma este harcba bocsátkozott volna velem, már halott lenne. – Csak akkor megyek, ha az összes testőr, aki erre vágyik, eljöhet velem – jelentettem ki olyan bátran és magabiztosan, ahogy csak mertem. – Misztrál nem lehet a tiéd – ellenkezett. Igyekeztem, hogy ne nézzek a hátam mögé, Misztrálra, ne lássam hatalmas tenyerét, ahogy megérinti az óriási kutyákat, amelyeket ő hozott létre. – Igen – feleltem –, emlékszem, hogy mit mondtál nekem a halott kertekben. Őt nem tarthatom meg. – Nem vitatkozol? – csodálkozott. – Lenne értelme? – kérdeztem vissza, és hangomba egész halványan harag szivárgott. A kutyák szorosan hozzám simultak, teljesen nekem dőlve, mintegy emlékeztetve, ne veszítsem el a fejemet. – Az egyetlen dolog, ami miatt Misztrált elengedném hozzád a Nyugati Tájakra, az lenne, ha teherbe esnél. Ha gyermeket fogsz várni, mindenkit el kell majd engednem, aki potenciálisan apa lehet. – Ha gyermeket várok, üzenetet fogok küldeni – ígértem meg, megpróbálva kifejezéstelen hangon beszélni. Misztrál meg fog szenvedni azért, hogy velem volt, láttam Andais arcán, hallottam a hangján.
220
MISZTRÁL CSÓKJA – Meredith, már nem is tudom, mit kívánjak. Mágiád a tündérdombom ereiben kering, ragyogóvá, vidámmá változtatja. A kínzókamrámban virágok nyílnak. – Andais Nagynéném, mit akarsz, mi mondjak? – Azt akartam, hogy a faerie mágiája újjászülessen, de te nem vagy eléggé az öcsém lánya. Te csak egy másik Seelie Udvartartássá változtatsz minket, és majd táncolhatunk, parádézhatunk az emberek újságírói előtt. Gyönyörűvé teszel minket, és ezzel elpusztítod azt, ami különbözővé is tett minket. – Mély tisztelettel, de nem értek veled egyet – szólalt meg valaki az embereim között. Sholto lépett elő. Tetoválása megint csápokká változott, halványan világítottak, és különös módon szép volt, akár egy tengeri lény, anemóna vagy medúza. Ez volt az első alkalom, hogy extra testrészeit büszkén tárta elénk. Egyenesen állt, a csontdárda és csontkés két kezében; oldalán egy nagy fehér eb, mindhárom fején különböző vörös foltokkal. Sholto kést tartó kezének élével cirógatta meg az egyik hatalmas fejet. – Merry gyönyörűvé tesz minket – szólalt meg újra –, igen, királynőm, ez így van. De a szépség különösebb, mint bármi, amit a Seelie Udvartartás beengedne ajtóin belülre. Andais Sholtóra bámult, és az volt az érzésem, egy pillanatra megbánást láttam benne. Sholtót mágiája eltöltötte, a hatalom kisugárzott belőle az éjszakába. – Megvolt neked – jelentette ki a királynő. – Igen – feleltem. – Milyen volt? – Az első együttlétünk hozta létre a vad falkát. – Hihetetlen – borzongott meg, és arcán oly éhséget láttam, hogy megrémültem tőle. – Talán egy éjjel én is kipróbálom őt. – Királynőm – kezdte Sholto volt idő, amikor már annak a gondolata, hogy lehet esélyem az ágyadban, örömmel töltött el. De most már igazán tudom, hogy Sholto, a Sluagh Királya vagyok, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, az Árnyak Lordja. Egy sidhe asztaláról sem fogadok már el morzsákat. 221
LAURELL K. HAMILTON – Meredith, kurva jó kell, hogy legyél. Egyetlen baszás veled, és mindegyik ellenem fordul. Hát, erre nincs olyan válasz, amely nem sértő, így inkább meg sem szólaltam. Szeretőim körében álltam, a kutyák körülöttünk forgolódtak, nekünk dörgölődztek. Vajon agresszívebb lenne, ha az ebek – legtöbbjük harci kutya – nem lennének velünk? Vajon tart a mágiától – vagy azoktól a kézzelfogható dolgoktól, amelyeket a mágia hozott létre? Az egyik kisebb terrier morogni kezdett, ami mintha a többieknek is jelzés lett volna. Az éjszaka hirtelen megtelt morgással; mély hangú kórus, amelytől a hátamon felállt a szőr. Azokat, amelyikeket elértem, megsimogattam, megpróbáltam lecsendesíteni. Most már értettem, az Istennő küldte őket nekem, hogy őrizzenek. Gondolatban köszönetet mondtam érte. – Cel azon testőrei, akik nem esküdtek fel neki... azt ígérted, hogy velem jöhetnek – emlékeztettem. – Nem fogom megfosztani kegyem minden megnyilvánulásától – felelte, és haragja a hideg levegőben szikrázni látszott. – Szavadat adtad – erősködtem. A kutyák kórusa újra felhangzott. A terrierek ugatni kezdtek, ahogy egyébként is szokásuk. Abban a pillanatban ébredtem rá, a vad falka nem tűnt el, csak megváltozott. Ezek a vad falka kutyái. Ezek a legendák kutyái, amelyek a téli erdőkben az esküszegőkre vadásztak. – Ne merészelj fenyegetni! – fortyant fel Andais. Eamon megérintette karját. A királynő elkapta kezét, de láthatóan megnyugodott. A vad falka szemében mindenki egyenlő. Ha zsákmányukká válsz, a vadászat az üldözött vad haláláig tart. – Nem hiszem, hogy én lennék a vadász – feleltem. – Ez az éjszaka nem lenne jó arra, Andais Királynő, hogy esküszegést kövess el – mordult fel pincemély hangján Doyle, mely ott lebegett az éjszakában, mintha szavainak a csendes téli éjszakában nagyobb súlyuk lenne. – Sötét Szolga, te vagy a vadász? Hitszegésemért megbüntetnél?
222
MISZTRÁL CSÓKJA – Felség, ez vad, megzabolázatlan mágia; ha ez tölt el, van, hogy nincs igazán választásod. A mágia eszközévé válsz, amely saját céljaira használ. – A mágia egy szerszám, amelyet használni kell, nem pedig egy erő, amelynek megengedjük, hogy átvegye fölöttünk a hatalmat – oktatta ki Andais. – Ahogy óhajtod, Andais Királynő, de kérlek, ma este ezeken a kutyákon teóriádat ne próbáld ki – figyelmeztette Doyle, és az volt az érzésem, nem csak az ebekre utal. – Szavamat megtartom – jelentette ki a királynő, és hangjából hallatszott, csak azért teszi, mert más kiutat nem lát. Soha nem volt egy nagylelkű vesztes, sem kicsiny, sem nagy dolgokban. – De most kell menned, Meredith, ebben a pillanatban. – Szükségünk van egy kis időre, hogy a többi testőrért küldhessünk – mondtam. – Meredith, akik veled akarnak tartani, őket el fogom vinni hozzád – ígérte Sholto. Megfordultam, és oly magabiztosságot, erőt láttam benne, amilyet eddig még soha. Ott állt, „fogyatékosságát” ország-világ előtt feltárva. Elérte, hogy csupán egy testrészének látsszon, olyannak, amely ha nem lenne, hiányolná, akár egy kart vagy lábat. Miután levágták őket róla, rájött tán, hogy mégis hiányoznak? Lehet. Ez az ő felfedezése volt, nem az enyém. – Az ő pártját fognád – hányta szemére Andais. – A Sluagh Királya vagyok, én fogom biztosítani, hogy az adott, és elfogadott szót be is tartsák. Emlékezz, Andais Királynő, a mai estéig a sluagh volt az egyetlen vad falka, amely még megmaradt a faerie-nek. És a sluagh vadásza én vagyok. A királynő tett felé egy lépést, fenyegetően, de Eamon visszahúzta. A fülébe suttogott, sürgetően. Nem hallottam, mit mondott, de a feszültség a királynő testéből kiáramlott, majd lassan nekidőlt hitvesének. Engedte, hogy Eamon magához ölelje; azok előtt, akik nem voltak a barátai, engedte, hogy Eamon a karjában tartsa. 223
LAURELL K. HAMILTON – Menj, Meredith, vidd, ami és aki a tiéd, és menj! – utasított, hangja majdnem kifejezéstelen, és csak kicsit szivárgott bele az a düh, amely mindig ott bujkál a bőre alatt. – Felség, így nem jelenhetünk meg az emberek repülőterén – jegyezte meg Rhys, és körbemutatott. A testőrök nagy része vérben úszott és/vagy mezítelen volt. A terrierek a lábánál boldogan csaholtak, talán nekik ez természetes volt. – A Nyugati Tenger széléig elviszlek titeket – szólalt meg Sholto megint-ahogy a sluaghot is, amikor Meredithre vadásztunk Los Angelesben. – Azt hittem, repülőgéppel jöttetek – néztem rá fejemet ingatva. – Elképzelted a sluagh sötét seregletét – nevette el magát, és hangja vidáman csendült –, ahogy valami emberi repülőn bort kortyolgat és az utaskísérőkkel szemez? – Igaz, alaposabban nem is gondoltam bele – nevettem vele. – Te vagy a sluagh, meg sem fordult a fejemben, hogy eltűnődjem, mily módon jutottál hozzám. – A mező szélére megyek ki, ahol az erdővel találkozik. Ez egy „köztes” hely, se nem nyílt tér, se nem erdő. Én elöl megyek, ti mind követtek, és a Nyugati Tenger szélén fogunk kikötni, ahol a víz a partot mossa. Meredith, én a köztes terek ura vagyok. – Nem is hittem volna, hogy élnek még királyi ivadékok, akik oly messze képesek utazni – mondta Rhys. – Cromm Cruach, én a Sluagh Királya vagyok, a faerie utolsó vad falkájának az ura. Még vannak bizonyos képességeim. – Csakugyan – szólt a királynő szárazon –, Árnyak Ivadéka, használd azokat az adományaidat, és vidd ezt a gyülevész hadat a szemem elől. Azt a gúnynevét használta, ahogy a sidhe nevezi Sholtót a háta mögött, de még a királynő sem szólította ekként soha. – A mai éjszakán megvetésed nem ér fel hozzám, hisz' csodáknak voltam tanúja – emelte fel csontfegyvereit, mintha eddig a királynő nem is látta volna őket. – Népem csontját tartom kezemben, tudom, mit érek. 224
MISZTRÁL CSÓKJA Ha közelebb állok hozzá, valószínűleg megölelem. Talán nem is volt baj, mert a pillanatot átható erőt biztosan megtörtem volna, de magamnak megígértem, mihelyt valamikor kettesben leszünk, bepótolom. Végtelen örömmel töltött el, hogy végre van önbecsülése. Jég ropogását hallottam. – Fagy – kiáltottam fel. – Nem hagyhatjuk itt! – Az FBI emberei nem vitték kórházba? – csodálkozott Doyle. – Nem hiszem – ráztam a fejem. Hátranéztem, nem láttam semmit, bár... elindultam, és az ebek követtek. Futni kezdtem, és hamarosan megéreztem talpamban az első éles fájdalmat, elvágtam a lábam. Rá se hederítettem, még gyorsabban rohantam tovább. Az idő és a távolság lerövidült – ahogy még soha nem tette a tündérdombokon kívül. Az egyik percben még a többiekkel voltam, a következőben kilométerekkel arrább, az út menti mezőkön. Iker kutyáim velem maradtak, és még vagy egy féltucatnyi fekete masztiff is velem tartott. Fagy a hóban feküdt, mozdulatlanul, mintha nem is érezné, a kutyák körbeszaglásszák, én pedig megfordítom a testét. A hó alatta vértől vöröslött, szeme csukva. Arca oly hideg volt. Arcához hajoltam, fülébe suttogtam. – Fagy, kérlek, kérlek, kérlek, ne hagyj el! Teste megvonaglott, mellkasa megmozdult, és hörögve lélegzetet vett. Úgy látszott, a halál megfutamodott. Szeme lassan kinyílt, és megpróbált felém nyúlni, de túl gyenge volt, karja visszahullott a hóba. Fejét két tenyerembe fogva arcát az enyémnek szorítottam. Tenyerét tenyeremben tartottam, amíg bőrömmel fel nem melegítettem. Sírtam, és Fagy lassacskán a hangját is megtalálta, megszólalt, rekedten. – A hideg engem nem ölhet meg. – Ó, Fagy. – Merry, ne sírj értem! – emelte fel másik karját, és megérintette arcomon a könnyeket. – Szeretsz, hallottam, hogy mondtad. Már távolodtam, amikor meghallottam a hangod, és nem mehettem el, mert szeretsz. 225
LAURELL K. HAMILTON Fejét ölembe vontam, magamhoz öleltem, és sírtam. Keze – az, amelyiket nem szorongattam – az egyik hatalmas fekete kutya bundájához ért. Az eb elkezdett nőni, magas és fehér lett. Egy vakítóan fehér szarvas állt előttünk. Magyal nyakörve volt rajta, úgy nézett ki, mint egy életre kelt karácsonyi képeslap. Felágaskodott a hóban, majd nekiiramodott, és elmosódó fehér foltként száguldott a hófödte tájban, amíg teljesen el nem tűnt. – Miféle mágia kelt életre ma éjszaka? – suttogta Fagy. – A mágia, amely hazavisz téged – szólalt meg mögöttünk Doyle. Térdre esett Fagy mellett a hóban, kezét tenyerébe fogta. – Legközelebb, ha elküldelek a kórházba, akkor meg is teszed. – Képtelen voltam elhagyni Merryt – mosolyodott el halványan Fagy. Doyle bólintott, mint aki tökéletesen megérti. – Nem hiszem, hogy a mágia kitart reggelig – szólt közbe Rhys. Mindegyikük ott volt, követtek engem. Kivéve Misztrált, gondolom, ő a királynővel maradt. El sem tudtam búcsúzni tőle. – De ma éjszaka – folytatta Rhys – Cromm Cruach vagyok, és tudok segíteni – térdelt le Fagy mellé a másik oldalon, és két kezét testére helyezte, ott, ahol a ruhája vértől feketéllett. Rhys hirtelen fehér fénnyé változott, de nemcsak két keze, hanem egész teste ragyogott. Haja mágiája szelétől lobogott. Fagy teste megrándult, feldobta magát a levegőbe, és kifordult ölemből, kezünkből. Visszazuhant Doyle-ra, rám, és megszólalt; hangja majdnem korábbi önmaga volt. – Ez fájt. – Sajnálom – mondta Rhys –, de nem gyógyító vagyok, legalábbis nem igazán. Hatalmamban túl sok a halál, ezért nem tudom fájdalommentessé tenni. Fagy, két kezét kivonva Doyle-éból és enyémből, megérintette a vállát, mellkasát. – Ha nem vagy gyógyító, miért érzem úgy, hogy semmi bajom? – Régi mágia – felelte Rhys. – A hajnal első sugarával ez a varázslat el fog tűnni. 226
MISZTRÁL CSÓKJA – Miért vagy benne ennyire biztos? – akarta tudni Doyle. – Fejemben az Isten hangja mondta. Ezután már senki nem kérdezett. Csak elfogadtuk, hogy így lesz. Sholto elvezetett minket a mező és erdő határáig. A kutyák körülöttünk kavarogtak, néhányuk gazdát választva, mások világossá téve, senkihez sem tartoznak. Amelyek eldöntötték, hogy hozzánk tartoznak, követtek minket, miközben Sholto után mentünk. A többi fekete kutya lassan lemaradt, és eltűntek az éjszakában, mintha csak képzeltük volna őket. A mellettem lévő eb simogatásért bökdöste kezemet, mintegy emlékeztetve, ő nem a képzeletem terméke. Nem voltam biztos abban, a kutyák velünk maradnak, de varázslatos módon, ma este mindegyikünknek azt nyújtották, amire leginkább szükségünk volt. Galent a kutyák körbevették, karcsú agarak köröztek mellette, lábánál kicsi kutyák triója táncolt. Mosolyra fakasztották, segítettek arcáról elűzni az árnyakat. Doyle fekete kutyák körében haladt, szétszéledtek, majd úgy szökdécseltek mellette, akár a kiskutyák. A terrierek apró bundák hadaként követték Rhyst. Fagy mellett nem voltak kutyák – a fehér szarvas eltűnt az éjszakában. Úgy látszott, ő tökéletesen megelégszik azzal, hogy a kezemet foghatja. A levegő meleg volt, Fagyról Sholtóra néztem, és láttam, hogy homokban lépdel. Az egyik pillanatban az erdő szélén, a hófödte mezőn mentünk, a másikban lábamat homok nyelte el. Meztelen lábujjaimat víz nyaldosta, és a só csípése jelezte, vérzek. Valami kis hangot hallathattam, mert Fagy felkapott. Tiltakozni kezdtem, de nem sok értelme volt. Sholto kivezetett minket a szárazföldre. A háromfejű kutya és csontfegyverei eltűntek, de nem gondoltam, hogy úgy, akár a kehely az én tenyeremből. Az igazi mágiát nem lehet elveszíteni, ellopni – csak elajándékozhatod. A sötétben álltunk, a hajnalra még órákat kellett volna várnunk. Hallottam az autók zaját a közeli autópályáról. A sziklák eltakartak minket, de ahogy feljön a nap, minden meg fog változni. Szörfösök és 227
LAURELL K. HAMILTON halászok fognak lejönni a tengerhez. Nekünk még előttük kellene eltűnnünk innen. – Használjátok a mágiátokat, hogy a kinézeteteket elfedjétek – javasolta Sholto. – Elküldtem taxikért. Hamarosan ide fognak érni. – Miféle mágia az, amely segítségével pillanatokon belül taxikat tudsz keríteni Los Angelesben? – érdeklődtem. – Én vagyok a Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, Merry, és a taxik mindig az egyik helyről a másikra tartanak. Tökéletesen logikus volt, mégis elmosolyodtam. Karomat Sholto felé nyújtottam, és Fagy engedte, hogy megfogjon, de nem csak két kezével tette. A vastag, izmos csápok is körém tekeredtek, a kisebbek a combomat simogatták, valahogy megtalálva az utat a kölcsönkabát alá. – Ha legközelebb az ágyamban talállak, már egész férfi leszek. – Ha ez az, amikor csak félig vagy férfi – csókoltam meg, és súgtam a szájába –, Sholto Király, akkor alig várom, hogy teljes dicsőségedben enyém lehess. Kacagásban tört ki, azzal a vidámsággal, mely hatására a sluagh holt kertjeiben a madarak dalolni kezdtek. Azt hittem, itt nem lesz rá válasz, de hirtelen a hullámok hátán énekszó ért hozzánk, az egyik madár dala a másik után – vidám ünnep az éjszakában. Sokszavú poszáta volt, Sholto nevetésére énekelt. Egy pillanatra – a Nyugati Tenger partján állva – a poszáta éneke töltött be mindent, mintha a boldogságnak hangja lenne. Sholto visszacsókolt, határozottan, alaposan, lélegzetemet elakasztva. Majd visszaadott, de nem Fagynak, hanem Doyle-nak. – Visszatérek, hozom a többi testőrt, akik követni akarnak téged a száműzetésbe. – A királynővel vigyázz! – intette Doyle, miközben magához ölelt. – Óvatos leszek – bólogatott Sholto. Visszaindult arra, amerről jöttünk. Mielőtt szemünk elől eltűnt volna, még észrevettem egy mellette sétáló kutya fehéren világító bundáját. – Mindenki vésse eszébe, a bűbájnak el kell fednie, hogy meztelenek és véresek vagyunk – mondta Rhys. – Mindenki, akinek nincs elég
228
MISZTRÁL CSÓKJA mágiája arra, hogy képes legyen megtenni, maradjon szorosan valaki mellett, akinek nincs ilyen gondja. – Igenis, tanító bácsi – feleltem. – Képes vagyok a halált hozni egy érintéssel, egy szóval – vigyorgott rám –, a mai éjszakán a kezemmel gyógyítani is tudok. De a fenébe, ilyen sok taxit elővarázsolni a semmiből, na ez már valami. Nevetve sétáltunk fel a sorban várakozó taxikig. A sofőrök egy kissé meg-hökkentnek tűntek, hogy hirtelen a semmi közepén találták magukat, egy üres strand mellett, de engedték, hogy beszálljunk. Címként Maeve Reed Holmby Hills-beli otthonát adtuk meg, és elindultunk. A taxisok még csak nem is reklamáltak a kutyák miatt. Na, ez volt az igazi mágia.
229
LAURELL K. HAMILTON
A SZERZŐRŐL
Laurell K. Hamilton a New York Times sikerírója, a Meredith Gentry-könyvek szerzője: Árnyak csókja, Az alkony ölelése, A holdfény csábítása és Az éjfélsimogatása, és az Anita Blake, vámpírvadász sorozat megalkotója. St. Louis városában, Missouri államban él.
230