„LAURELL K. HAMILTON KÖNYVEI NEM ÉPPEN SZOKVÁNYOS VÁMPÍRTÖRTÉNETEK. ITT AZ OLVASÓ EGYSZERRE TALÁL IZGALMAT ÉS HUMORT.” ANDRE NORTON
A szerző eddig megjelent regényei az Agave kiadásában:
Laurell K. Hamilton: Anita Blake-sorozat: Bűnös Vágyak A Nevető Holttest A Kárhozottak Cirkusza Telihold Kávézó Véres Csontok Gyilkos Tánc Égő Áldozatok Sápadt Hold Obszidián pillangó Leláncolt Nárcisszusz Égkék Bűnök Lidérces Álmok Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Alkony ölelése A holdfény csábítása
Laurell K. HAMILTON
4
Haláltánc
Jonathannak, aki ölel, ha sikoltok, vigasztal, ha kiborulok, megérti a dühömet, mert a sírás tőle sem idegen. Tudja, hogy a gyönyör egy sikolyban felszakadhat, és ő is megküzd a maga démonaival. Állítólag az ellentétek vonzzák egymást. Hát ez énrám egy kicsit sem igaz.
Laurell K. HAMILTON
5
Haláltánc
1
NOVEMBER DEREKÁN jártunk, elvileg éppen kocognom kellett volna, ehelyett a konyhaasztalnál üldögéltem, és pasikról, szexről, vérfarkasokról, vámpírokról csevegtem. No meg a férjezetlen, ugyanakkor szexuálisan nagyon is aktív nők legnagyobb mumusáról – a kimaradt piros napokról. Velem szemben Veronica, egyszerűbben csak Ronnie Sims, alias legjobb barátnő, alias magánnyomozó, de most nem ez utóbbi minőségében. A konyha kis beugrójában dekkoltunk, a kisasztalnál, ahol általában reggelizni szoktam. Alapjáraton imádom a reggeleket, ücsörögni a teraszon és bámulni az erdőt, de ma reggel valahogy a táj is éppen olyan lehangolónak és kilátástalannak tűnt, mint a fejemben kavargó undok gondolatok. Hát, ennyit a pánik pozitív hatásairól. – Tuti, hogy kimaradt az október? Nem lehet, hogy csak elszámoltad? – kérdezte Ronnie. – Nem lehet. Már két hete meg kellett volna jönnie – kapaszkodtam a kávésbögrémbe. Kellett egy fix pont. – Ja, hogy csak két hét – paskolta meg a kezem az asztal felett –, te meg itt halálra rémítesz. A két hét az nem ügy, annak ezer meg egy oka lehet. Stressz például. És abból neked bőven kijutott az utóbbi időben. Gondoljunk csak a legutóbbi ügyedre, arra a sorozatgyilkosra. Vagyis ne is gondoljunk rá, már amennyit az újságok lehoztak róla, az is épp elég stresszes volt. Nekem attól egy hónapot is simán csúszna. Amióta az ügyeim vérszintje elérte az övéinek a dupláját, már nem szoktuk megdumálni a részleteket, nem hinném, hogy bírná a gyomra. És ez már évek óta így van, pont mióta felcsaptam hivatásos vámpírvadásznak. Azóta szövetségi rendőrbírói státuszba emeltek, ami ha mást nem is, még több borzalmat eredményezett. És ezt nem zúdíthatom a nyakába, ahogy más barátnőimnek sem, hiszen én magam is meglennék az extra rémálomadag nélkül. Csakhogy ezért kénytelen vagyok kizárni életem meghatározó részéből. Pedig épp csak most tettük túl magunkat egy hosszabb mosolyszüneten, és megegyeztünk, hogy nem fogunk többet így elsiklani egymás mellett. De legalább most itt ül velem, és együtt érző fejjel hallgat. Végül is, a véres ocsmányságokat vesézgethetem életem hímnemű hőseivel is, ők bírják a gyűrődést. Velük viszont nem rághatom át a kimaradt vérzési problematikát, tekintve, hogy túlságosan is involváltak a témában. Ronnie biztos, ami biztos alapon még egyet paskolt a kezemen, aztán fájdalmas fejjel hátradőlt a székén. Láttam rajta a bűntudatot, elvégre az ő szarságai miatt zördültünk össze és hidegültünk el egymástól... Ő vetítette rám a görcseit a „hogyan horgonyozzunk le egyetlen pasi mellett” témában, ami azóta is tart. Most is csak nyafogni jött át hozzám, ugyanis hosszú nyűglődés után ma költözik össze a pasijával, bizonyos Louie Fane-nel. Ő tulajdonképpen Dr. Louie Fane, a biológia egyetemi doktora és annak érdemes oktatója a Washington Egyetemen. És nem mellesleg havonta egyszer a helyi rágok egyik hadnagya is, ekképpen pedig havonta egyszer, amikor a hold is úgy akarja, patkány alakot ölt. Hát így állunk. Éppen ezért némiképpen érthető a barátnőm parája, tekintve, hogy még bőven megismerkedésünk előtt volt egy igencsak félresikerült házassága, aminek egyetlen pozitívuma a rövidsége volt. Azóta nem viseli jól az elköteleződés témát. Azt viszont esküvel ígérte, hogy ezeknek többé nem a mi barátságunk látja majd a kárát. – Ha Louie felvállalná végre a kollégái előtt is, hogy micsoda, mi is mehetnénk a bulira – panaszkodott. – Gyerekeket tanít, Ronnie. Nem kísérletezhet, hogy most vajon ki mennyire venné jónéven, hogy szabadidejében likkantróp. – Egyetem, Anita. Azok már rég nem gyerekek. – De nem a szülők szemében – csóváltam a fejem. De aztán leesett. – Te most direkt tereled a témát? – Jaj, de hát tényleg csak két hét! És pont két héttel vagy túl életed egyik leghúzósabb ügyén. Ha a helyedben lennék, fél pillanatig sem aggódnék. – Ha én lennék a te helyedben, akkor én sem, mert neked nem rendszeres. Nekem viszont még soha nem késett ennyit. – Soha? – tűrte a füle mögé az ezredszer az arcába hulló tincset. Új sérója volt, rövidebb, és nagyon jól állt neki, tisztára babaarc meg minden, csak épp állandóan a szemében volt az egész. Megráztam a fejem, aztán nagyot húztam a bögrén. Meg is bántam rögtön, ocsmányan kihűlt a kávém. Mentem, és a mosogatóba öntöttem, úgy ahogy volt.
Laurell K. HAMILTON
6
Haláltánc
– Mi volt a legtöbb? – Két nap. Nem, egyszer volt öt is, de akkor csak késett, aggodalomra nem volt ok, hacsak valami kósza szentlélek nem okvetetlenkedett volna bele az életembe. De én nem vagyok az a „szűzmária” típus, szóval akkor nem paráztam – töltöttem újra tele a bögrémet, amivel le is ürítettem a kotyogót. Kicsi ez a vacak az én kávéigényemhez, pedig állítólag, mármint az európai sztenderdek szerint vagy nyolcszemélyes. Én átlagos reggeleken egyedül leszívom, egy ilyen krízisben minimum kétszer is tele főzöm. Ronnie nem tudott már megmaradni a seggén, átlejtett a konyhán a pultig, és félig feltette rá nevezett nyughatatlan testrészét. Úgy itta maradék kávéját. Neki nem volt baja vele. Én meg nekiláttam szétkapni a kávéfőzőt, hogy újratöltsem. – Akkor ezt most foglaljuk össze! Eddig még soha életedben egyszer sem maradt ki, de még csak két hetet sem késett egyszer sem? – Az első pillanattól kezdve, vagyis tizennégy éves korom óta flottul ment minden, mondom, max öt nap. – És én hogy irigyeltem mindig is ezt a te óraműpontosságodat! – Na, akkor most már nem kell irigyelned, mert valami homok került a gépezetbe – biccentettem, miközben a nyavalyás kávéfőzővel bíbelődtem. A szűrőt próbáltam épp kiemelni, ami a torkot markolászó pánik ellen egészen hatékonynak bizonyult. – Hát ez tényleg szar ügy – nyögte Ronnie is halkan. Kezdte belátni. – Nem kicsit. – Először is kell egy terhességi teszt. – Ami még szarabb, hogy boltnak ma közelébe sem megyek – kotortam bele a kukába a zaccot. – Öt perced csak van, hogy útközben beszaladj egy drogériába. Öt percen csak nem akad ki Jean-Claude. A fő buli nem a ma esti lesz. Jean-Claude a Város Vámpírura egyben az én szívbéli kedvesem is, holnap este az évszázad banzáját adja kicsiny városunkban, hogy a turnéján hozzánk betérő vámpír tánctársulatot méltóképpen fogadja. Ő volt az egyik főszponzoruk, ami nyilvánvalóan azzal a dicsőséggel jár, hogy a rengeteg zsé mellett, amit a társulat sikeres szereplésére áldoz, és aminek hála a társulat országjáró haknizását a teljes média zajosan ünnepli, még több zsét dobhat ki az ablakon a gigászi bulira. Nagy durranás lesz, annyi bizonyos, és én, mint a házigazda babája kény telen leszek kipucolva a karján fityegni és negédesen bazsalyogni egész éjjel. De szerencsére ez csak a holnap zenéje, a mai buli egy afféle zártkörű összeröffenés lesz, ahová a holnapi pofavizitre egy nappal korábban befutott vámpírúr kollégákat várjuk. A barátokat, ahogyan Jean-Claude nevezi őket. Ez elég sajátos kifejezés, merthogy egy Város Vámpírurának alsó hangon is csak szövetségesei, (üzleti) partnerei, esetleg, ha nagyon modernek vagyunk, kollégái lehetnek, de barátai?! – Nem egyszerű, mert hiába nem a fő parti lesz, de akkor is csak ott ül majd mellettem a kocsiban Nathaniel és Micah, és az előbbi mindenképpen be akar majd kísérni, bármilyen boltnál is húzódom le az útról. Vagy ha ragaszkodom a magányos shoppingoláshoz, elkezd agyalni, hogy ugyan miért akarok egyedül menni, amikor sosem szoktam. Márpedig amíg nem pisiltem rá a csíkokra, és nincs fix válasz, kifejezetten rühellném beavatni őket. Mert lehet, hogy tényleg csak az idegeim rendetlenkednek, és akkor felesleges is ez a cirkusz. – Tényleg, amúgy merre járnak a szexi lovagok? – Kocognak. Úgy volt, hogy én is velük kocogok, de aztán hívtál, és mondtam, hogy menjenek nélkülem, nekem a te kezed kell fogni a beköltözés miatt. – Ja, tényleg kellett volna – vonta meg a vállát Ronnie a kávéja maradéka fölött. – De már valahogy nem tűnik ez az egész olyan nagy hókuszpókusznak. Végül is Louie jó fej, nem az a tuskó, amilyennel anno, zsengén és ostobán összebútoroztam. – Ronnie, biztos vagyok benne, hogy Louie téged akar. Igazi társat lát benned, és nem csak a szőke cicababát, akivel villogni lehet. – Úgy legyen. – Kevés dologban lehetek biztos, pláne ma, de abban az vagyok, hogy Louie szellemi és lelki társat lát benned, nem csak a hosszú lábakat meg a szőke bozontodat. – Kösz – vágott hozzám egy halvány mosolyt, de aztán elkomolyodott. – Nem nekem kellene éppen erőt csepegtetnem beléd? Elmondod nekik? – Amíg én sem tudom biztosan, addig nem – néztem rá a hajfüggönyöm alól, ami lassan a derekamig ért. Nem kurtíthattam meg, mert akkor Micah is ráengedi az ollót a sajátjára. Ez volt az alku. Ha nekem szabad, akkor neki is. Nem szereti túlságosan a hosszú hajat, mármint önmagán, nekem viszont így tetszik. Kár, hogy közben az idegbajba kerget a sajátom, ami gimi óta nem volt ilyen hosszú. Persze, ma nincs, ami ne idegesítene.
Laurell K. HAMILTON
7
Haláltánc
– De ha esetleg terhes vagy Anita, akkor sem kell feltétlenül elmondanod neki. Kiveszek pár szabadnapot, és elhúzunk egy csajos hétvégére. És mire hazajövünk már nem is lesz mit elmondani – mindezt olyan magától érthetődően mondta, hogy először nem is értettem mire céloz. De aztán leesett. A zavart arckifejezésem őt is elbizonytalanította. – Most meg mi van? – Komolyan azt mondtad, hogy még csak ne is szóljak egyiküknek sem? Hogy valahol intézzem el, és kivirulva, kikaparva jöjjek haza, mintha mi sem történt volna? – A te testedről van szó. – Igen, és tisztában is lehettem volna vele, hogy minek teszem ki, amikor ennyi pasival bújok ágyba. Mármint rendszeresen. – De tablettát szedsz, nem? – Persze. Mondjuk, ha totálisan ki akartam volna zárni a baleset esélyét, használhattam volna esetleg óvszert. De nem használtam. És ha most úgy maradtam, ha terhes vagyok, akkor meg fogom oldani, de nem így. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy meg akarod tartani? – Még azt sem tudom biztosan, hogy terhes vagyok-e, honnan tudhatnám, hogy meg akarom-e tartani? – ingattam a fejem. – De hát, ha az vagyok is, ki az apa? Mert ugyan férjem nincs, de több pasival is együtt élek, töb ben is az életem társai, akiknek igenis van köze az állapotomhoz. Ha terhes vagyok, az rájuk is tartozik. – Nincs férfi, aki belemenne az abortuszba – csóválta a fejét Ronnie. – Mind a konyhában akar látni, főzőkanállal, karodon gyerekkel. – Lehet, hogy az anyád így járt, de se te, se én nem ezt akarjuk, legalábbis én tutira nem. – Én aztán nem hezitálgatnék – nézett félre –, és elhiheted, hogy Louie-nak sem lehetne sok szava a dologban. Sóhajtva meredtem ki a mosogató feletti ablakon valami használható választ keresve, de valahogy semmi okos nem jutott eszembe. – De most nem te vagy ebben a helyzetben, és nem Louie. – Ki csinált fel? – Kösz, hogy ilyen szépen mondod. – Jó, kérdezhetném úgy is, hogy ki az apja, de attól feláll a hátamon a szőr. Végül is, ha terhes vagy is, az csak egy kis sejtkupac a hasadban, nem egy igazi gyerek. Még nem emberi lény. – Erről inkább ne nyissunk vitát – ráztam meg a fejem. – De te is abortuszpárti vagy. – Az vagyok, de attól még ugyanúgy gyilkosságnak tartom. Azzal egyet értek, hogy minden nőnek joga van meghozni a döntést, és hogy ez alapvetően nem tartozik másra, de az nem változtat a tényen, hogy egy kis életre teszünk pontot, mielőtt még elkezdődhetett volna. – Egyszerre nem lehetsz abortuszpárti is, meg nem is. – Hogy lehetnék abortuszellenes, amikor szerencsére soha nem erőszakoltak meg, soha nem estem teherbe a saját apámtól vagy nagybátyámtól, soha nem veszélyeztette a saját életemet a terhességem, és még csak kamaszként sem futottam bele semmi baromságba, ami akár az egész életemet eltolta volna. És nem ugathatok bele más, nálam pechesebb vagy butább nők életébe. Igenis mind maga döntse el, mit kezd a formálódó élettel a méhében, de attól még életnek tartom, pláne, hogy pár hónap, és már a méhen kívül is életképessé válik. – Akit egyszer beszippantott az egyház... – Lehet, bár a kiátkozás akár ki is gyógyíthatott volna a katolikus elvekből... – vontam vállat. És a pápa kiátko zott, mint halottkeltőt, mondván, hogy aki zombikkal trafikál, az ördöggel cimborál, és amíg ezzel nem hagyunk fel, addig köszöni, nem kér belőlünk. Kár, hogy Őszentsége azzal nem kalkulált, hogy a halottkeltés lelki adottság, és felhagyhatok én az akaratlagos gyakorlásával, kereshetem én a pénzt valami sokkal keresztényibb mesterséggel is, de a halottak akkor sem fognak békén hagyni, mert ha nem én szólítom elő őket, akkor maguktól járnak a nyakamra. Már gyerekként halott állatokat rángattam ki a sírból, a fősulin meg egy öngyilkos tanárom kopogtatott be a kollégiumi szobámba. Könnyen lehet, hogy többen is a nyomomba szegődtek már, csak épp elkerültük egymást, nem tudhatom. Megeshet, hogy az itt-ott néha felbukkanó zombik is ilyen halottkeltő adottságokkal bíró alakokat keresnek, mint én. Felismerik, ha valakinek különös adottságai vannak. Csak annyit mondhatok, márpedig azt tökéletes bizonyossággal, hogy ha Őszentsége ált. iskolás kiskamaszként arra ébredt volna, hogy a néhány napja halott kutyája fekszik mellette, akkor nyilván igényelte volna, hogy a pszichés képességeivel valaki kezdjen valamit. Persze, elképzelhető, hogy tévedek. Elképzelhető, hogy akkor is csak az ördög művének vélte volna, és veszettül imádkozni kezdett volna, hogy elnyomhassa magában. De valahogy az én imáim nem bírtak ekkora erővel.
Laurell K. HAMILTON
8
Haláltánc
– Te tényleg meg akarod tartani ezt az izét... gyereket? – Gőzöm sincs – sóhajtottam megint –, csak azt tudom, hogy képtelen lennék szó nélkül elvetetni, és örökre eltitkolni a pasijaim elől, hogy talán lehetett volna egy közös gyerekünk. Azt nem tudnám megtenni. – Hidd el, próbállak megérteni – rázta olyan hevesen a fejét, hogy a haja mind az arcában landolt. Türelmetle nül seperte hátra. – Próbálom felfogni, hogy, tudsz boldogan élni egyszerre két pasival. Meg hogy szeretheted azt a vámpír köcsögöt. Próbálom, és megint próbálom, de ha most gyereket fogsz szülni nekem, akkor nagyon kiakadok. Az nem fér bele a képletembe. – Akkor ne férjen. Akkor, szia, menjél. Nem kötelező megérteni. – Nem így értettem. Csak az nem fér a fejembe, hogy csavarhatsz még egy ekkorát az életeden. – Hát, igen, így is lehet mondani. Keresztbe fonta a karjait a mellén. Nekem ez a mutatvány soha nem fért bele a repertoáromba, azon egyszerű oknál fogva, hogy vagy három számmal nagyobb dudákat kellett volna leszorítanom. A lábai végtelen hosszúak voltak, karcsú volt és szőke, pont, amilyen én is szerettem volna lenni kislánykoromban. De ez a hajó már na gyon régen elment. – Jó, ha úgyis mindenképpen elmondod nekik, akkor szólj Micah-nak, hogy megálltok a boltnál, és vidd be ma gaddal Nathanielt. Vagy küldd be őt a tesztért. Aztán pisilj! – Már mondtam, hogy amíg nem tudom a frankót, addig nem akarom beavatni őket. – Két pasival élsz együtt, Anita – emelte a plafonra a tekintetét. Aztán sóhajtva le is hunyta. – Plusz még kettővel bújsz szinte naponta ágyba. Mikor vagy egyáltalán egyedül? Még ha ki is préselnél néhány percet az életedből, hogy beosonj egyedül egy boltba, mikor tudnád használni a tesztet? – Mondjuk hétfőn. Munkába menet be tudok ugrani érte... – Hétfőn? Csütörtök van, Anita, addig meg fogsz bolondulni. Én fix, hogy kikattannék, ha négy napot kéne várnom. – Jó, nem holnap van, de közben még akár meg is történhet. És akkor legalább nem veszek feleslegesen. – Be sem avattál volna, ha nem lennél benne majdnem biztos, hogy még hétfőn is kelleni fog a teszt. – Ma semmiképpen sem megy. Mikor Nathaniel és Micah megjön a futásból, már kezdünk is készülődni, aztán ha mindenki puccba vágta magát, irány Jean-Claude. Egyszerűen nem fér bele. – Akkor holnap. Ígérd meg, hogy holnap elintézed. – Igyekezni fogok, de ígérni... – Ráadásul nem ártana, ha bevetnéd az extra óvszert. Bár az lehet, hogy gyanús lesz. – Jesszus. – Hát igen. Magad mondtad, hogy a százszázalékos biztonságot csak az óvszer és a tabletta együtt adja. Nyil ván, még ha nem is maradtál most úgy, egy ideig igényelni fogod azt az extra pár százalékot. És hogy veted be a gumi témát, ha nem tudják az okát? Vagy mindezek után gumi nélkül is tudnád élvezni? – Nem hinném – csóváltam a fejem. – És akkor mivel fogod magyarázni a fiúknak a hirtelen támadt óvszer mániát? Arról nem is beszélve, hogy Micah elköttette magát vagy nem? Ő aztán ezerszázalékos. – Hogy neked mennyire igazad van – adtam meg magam. – Szóval nincs más hátra, mint előre. Még ma szerezd be a tesztet, amikor mentek Jean-Claude-hoz. – Azt nem lehet. Ma este nem. Jean-Claude hónapok óta szervezi a bált. – És nekem még csak nem is említetted. – Mert nem én szerveztem, hanem ő. Nekem egyáltalán nem fekszik ez a táncika téma – intéztem el könnyedén. Az igazság az, hogy engem is csak akkor avatott be, amikor már minden le volt zsírozva. Vagyis utólag vallotta be, hogy a vámpírurakat nem hívta meg, önkényesen jelentkeztek, elutasítani pedig nem lehetett őket. Eredetileg csak a táncosokat invitálta, de hát vámpír tervez, másik vámpír végez. Ezt nem fogom Ronnie orrára kötni, így is az a kedvenc vesszőparipája, hogy Jean-Claude becsap engem, meg titokzatoskodik előttem. Pedig nem szándékosan tette, így alakult. A táncosok különféle vámpírbirodalmakba való fellépéséért az volt a legkevesebb, hogy az együttműködő városok urait fogadja. Ennek következtében ott is a zabszem a vámpír seggében: az amerikai történelemben soha ennyi vámpírúr nem gyűlt még össze sehol. És ha őszinte akarok lenni, nekem is jutott a szorongásból. Mert ahol sok a nagyhal, előbb-utóbb megjelennek az éhes cápák is. – És Mr. Vércsap hogy fogadja majd, hogy apa lesz? – Ne nevezd így. – Bocs. Szóval, úgy gondolod, hogy feküdni fog Jean-Claude-nak az apuci szerep?
Laurell K. HAMILTON
9
Haláltánc
– Nagy valószínűséggel nem az övé. – Elég gyakran lefekszel vele, nem igaz? Szerintem ez növeli a valószínűséget. – Viszont ő több száz éves. És a kor nem tesz kifejezetten jót a spermának. Nem úsznak már olyan fürgén. És ugyanez áll Asherre és Damianre is. – A szentségit, Damian az én listámról lemaradt. – Pedig vele is lefeküdtem. – Ne haragudj, Anita, annyira sajnálom – temette a tenyerébe az arcát –, utálom, hogy ilyen rosszul viselem, hogy az eddig hithű monogám barátnőm hirtelen nem is egy, hanem egyszerre három vámpírral kefél. – Nem előre megfontolt szándékkal. – Tudom, tudom – bólintott, és magához ölelt. Én meg elhagytam magam a karjaiban, mert végre együtt érzett velem. Bár nem tudhatom, hogy ez nem tévút e megint. De nem eresztett. – Tényleg annyira sajnálom. Egy köcsög vagyok. De ha nem a vámpírok, akkor csak a házi pasik maradnak. – Ne hívd őket házi pasiknak – húzódtam el. – Van rendes nevük. Lehet, hogy neked para együtt élni valakivel, de én boldog vagyok velük. Ne vegyél egy kalap alá magaddal. – Rendicsek. Akkor marad Micah és Nathaniel. – Micah kiesik, tudod, ő elköttette. – Akkor csakis Nathaniel lehet – kerekedtek el a szemei. – Szent isten, Anita, Nathaniel a leendő gyermeked apja! – Most ezt miért így mondod? Mi a gond Nathaniellel? – kérdeztem némileg ellenségesen, bár a kérdés elhang zása előtt még én magam is hasonlóan játszadoztam a lehetőséggel. De amit nekem szabad, azt neki nem. Nem kritizálhatja Nathanielt. – Az ég szerelmére, húszéves – tette csípőre a kezeit. – Ja, és bocs, vetkőző fiú. Az ember egy húszéves sztriptíztáncost legfeljebb a lánybúcsújára rendel, nem pedig a gyereke apjának. – Ha már itt tartunk, akkor Nathaniel említette, hogy átnézel rajta. Hogy úgy teszel, mintha ő csak egy test len ne, egy táncos, semmi több – kezdtem, és éreztem, ahogy belemelegedek. Villogtak a szemeim. – Mondtam neki, hogy valamit biztosan félreért, hogy a barátom vagy, tiszteled a választásaimat, tiszteled azt, akit szeretek. Ezek szerint tévedtem. – Legutóbb még csak tartalék pasi volt – támadott vissza Ronnie. – Most meg már ő életed szerelme? – Nem azt mondom, hogy ő az életem szerelme, és eredetileg tényleg azért költözött ide, hogy a pomme de sang-om legyen, de ez nem jelenti azt... – Ez azt jelenti, hogy véralma, ugye? – vágott közbe. Én meg bólintottam. – És ha rendes vámpír lennél, akkor csak a vérét kellene szívnod a kis táncoskának. De a vérszívó kis köcsög nem ezt tette veled! Nem elég, hogy a vérkurvájává tett, még szexrabszolgát is csinált belőled! Az istenit, Anita... – itt mintha valami elszakadt volna. Eddig jutott, mire leesett neki, hogy túl messzire ment. Szinte rettegve nézett rám. – Folytasd csak, Ronnie – néztem rá kifejezéstelenül. Ami nem jó jel, a dühöm második stádiumába léptem, ahol már csak a hidegség maradt. – Nem úgy értettem – suttogta. – Dehogynem. Pontosan úgy értetted. Hogy kurva vagyok. Szerinted – mondtam ki fagyosan. A hangom mindig követte a tekintetem, nem próbált olyasmit sugallani, ami nincs. Ez a jeges harag semmihez nem hasonlítható és könyörtelen. Ronnie sírva fakadt, erre én megdöbbentem. Mi a halál ez?! Éppen veszekedünk, ilyenkor nem fakadhat sírva! A kellős közepén! Pláne, hogy nem én voltam a mocsok, hanem éppenséggel ő. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam Ronnie-t sírni, és nem fogynának el az ujjaim. – Nem nekem kellene most zokogni? – kérdeztem, mert nem jutott jobb az eszembe. A döbbenet valahogy tompított a haragomon, de akkor sem vigasztalhatom én őt. Azt már nem. – Annyira... bánt... Anita... – kezdte szinte fuldokolva a könnyektől. – Istenem, olyan nagyon sajnálom, csak annyira féltékeny vagyok... – Mi van? – szaladt fel a szemöldököm a fejem búbjáig – Féltékeny? De mi a nyavalyára? – A... a pasikra – nyögte két csuklás közt. Mintha nem is a saját barátnőmet hallottam volna. Persze, nyilván ez is ő volt, csak éppen új arcát mutatta. – A kibaszottul sok pasidra. Én éppen lemondani készülök róluk, vagyis Louie-t kivéve mindenki másról. Tudom, Louie isteni meg fantasztikus, de akkor sem vagyok egyhez szokva. Annyi pasim volt. Bőven három számjegyű a lista. Némileg elbizonytalanodtam, hogy tényleg olyan menő dolog-e, hogy az ember testét életében már több mint
Laurell K. HAMILTON
10
Haláltánc
száz farok megjárta, de nem okvetetlenkedtem. Ezt a témát már többször átrágtuk, és megegyeztünk, hogy ebben nem jutunk egyességre. És az olcsó labda lecsapásokat is kihagytam, hogy na, akkor ki is a kurva? Meg a többi mélyütést. Mégiscsak ő sírta épp ki a szemét. – És most fel kell adnom mindet egyetlenegy miatt – zokogott tovább, két kézzel a pultra támaszkodva, mintha a bánat le akarná dönteni. – Azt mondtad, hogy Louie-val isteni az ágyban. Vagyis, hogy téged idézzelek: fantasztikus és észvesztő. – Az is – bólintott lendületesen, úgy, hogy a hajától már nem láttam a szemeit –, tényleg az, de akkor is csak egy férfi. Mi van, ha ráunok? Vagy ő un rám? Hogy lehetne egyetlen ember elég ilyen hosszú időre? Amikor először férjhez mentem, egy hónappal az oltár után már mind a ketten megcsaltuk egymást – nézett fel rémülten, egyenesen a szemembe. – Nem hinném, hogy én lennék a legalkalmasabb nyilatkozni ebben a témában – vontam meg a vállam tanácstalanul. – Tudod, én eredetileg monogámnak indultam. Nekem bejött. – Hát ez az – törölte ki ingerülten szürke szemeiből a könnyeket, mintha azok is bosszantanák. – Hogy lehetséges, hogy te, akinek egész életében összesen három pasija volt, hirtelen öttel is szexelsz egyszerre? – Hattal – böktem ki, mert rendes válasz híján legalább a száraz tényeket igyekeztem pontosítani. – Nekem csak öt jön ki – nézett meghökkenve, láttam, ahogy végigsorolja magában a listát, és számol. – Valakit kihagytál, nyilván. – Nem, Jean-Claude egy, Asher kettő, Damian – számolta az ujjain, mint egy óvodás –, az három, Nathaniel és Micah. Az öt. – Van még valaki, akivel óvszer nélkül szeretkeztem az elmúlt hónapban – ráztam meg a fejem. Fogalmazhat tam volna másként is, de gondoltam, ha komplikálom kicsit a saját életem tébolyát, az eltereli Ronnie figyelmét a péniszeim irigylésétől. Fel kellett adnom, egyedül már nem bírtam a pszichés rendellenességeivel és panaszaival, kénytelen lesz szakemberhez fordulni. A homlokát ráncolva gondolkodott, aztán végre leesett neki. – Nem, az képtelenség. De kénytelen voltam bólintani, hogy pedig de, mert ugyan képtelenség, de mégis megtörtént. Örültem, hogy érzi a helyzet drámáját. – De csak egyszer, igaz? – Nem csak – ingattam a fejem. Aztán már nem bírtam a szúrós tekintetét, mert az arcán száradó könnyek elle nére is a régi Ronnie meredt rám, akinek az acélnál is áthatóbb tud lenni a pillantása. Lesütöttem a szemem, neki pedig maradt a konyhaszekrény, szuggerálja azt. – Hanem? Csak hányszor? Én meg pirulni kezdtem, bár szakadt volna rám ugyanaz a konyhaszekrény. – Ez a pirulás nem valami jó jel. Végre egyszer jól jött a hajsátor, volt mi mögé rejteni az arcom. – Hányszor, Anita? Hányszor keféltetek az elmúlt hónapban? – Hétszer – nyögtem, de még mindig képtelen voltam ránézni. Azért is jött ki olyan nehezen a szó a számon, mert a hetes szám már önmagában is azt mutatta, mennyire élvezem Richarddal az ágyban. – Egy hónapban hétszer, az annyi, mint... nem semmi! – hebegett, de aztán egyetlen pillantásom magához térítette. – Bocsi, tényleg, csak... – habozott, és egy végtelen pillanatig nem lehetett tudni, hogy nevetni kezd-e vagy elszomorodik. Egy darabig uralkodott magán, aztán szomorúan vette tudomásul. – Te szent ég, Richard. Bólintottam, erre ő olyan rettenettel ejtette ki megint a nevet, mintha magát a Sátánt emlegetné, és mindezt csak halkan, nehogy emlegetett szamárként megjelenjék. Mert Richard Zeemannal, egykori vőlegényemmel, akivel röpke jegyességünk egészen addig tartott, amíg fel nem falt a szemem előtt valakit – a helyi vérfarkas klán Ulfricja, vagyis farkaskirálya lévén már jó ideje „se ve led se nélküled” állapotban nyúzzuk egymást. Főleg se veled. Amúgy az egyik gimiben tanít természettudományokat, és persze ő az örökös kiscserkész. Már persze, ha léteznek egyáltalán egynyolcvan magas, csupa izom, gyönyörűséges kiscserkészek. És ráadásul meg van bennük a mindenekfelett győzedelmeskedő önrombolási hajlam is. Richard ugyanis mindennél jobban gyűlöli, hogy szörnyeteg, én kevésbé. Talán azt rühelli legjobban, hogy jobban megértem magam a szörnyetegekkel, mint ő maga, aki pedig Ulfric. Egyszer, valamelyik szakításunkkor is ezt vágta a szemembe. Meg persze még egy halom más kifogása is akadt, ami egyikünket sem akadályozott meg végül abban, hogy pár hete megint az ágyban végezzük. És ha már egyszer megtettük, megtettük többször is, ahogy azt Blake nagyim is vallotta.
Laurell K. HAMILTON
11
Haláltánc
A számos pasi közül, aki az életem horizontján mozog, talán Richard lenne a lehető legrosszabb választás apának, már amennyiben terhes vagyok. Leginkább azért, mert ha megtudná, ő biztosan beindulna, és normális életet akarna fehér fakerítéssel meg minden. Pedig az én életem ennél normálisabb sosem lehet, még ha terhes vagyok is, és megszülöm a gyereket, az életem menetén akkor sem fogok tudni változtatni. Így működik, és így is marad. Richard amerikai álmát nem valósíthatom meg. Ronnie-ból hirtelen feltört a nevetés, mire a tekintetem gyilkossá változott. – Jaj, hagyd már, Anita, legalább egy kicsit hadd kábuljak bele, hogy egy hónap alatt hétszer csináltátok, pedig még csak együtt sem éltek. Együttélés nélkül is többet kufircoltok, mint a legtöbb házaspár. Legalábbis az ismeretségi körömben. A tekintetem még mindig gyilkolni kész volt, a rendes rosszlányok ilyenkor már mind fedezékbe szaladtak volna, de Ronnie a barátnőm volt, és mint ilyen, tisztában volt vele, hogy úgysem bántanám. A haragom egyszerűen szétforgácsolódott a barátságunk barikádján, de az a tény sem tett jót neki, hogy jelenleg az én gondom várt sürgetőbb megoldásra. – Nyugi, nem Richardé – simította meg vigasztalón a karomat végül, miután kikacagta magát. – Végül is, Nathaniellel sokkal gyakrabban csinálod. Legalább kétnaponta. – Van, hogy naponta kétszer – szaladt ki a számon. – Nocsak, nocsak... – somolygott, aztán szabályosan a kezével hessegette el a kósza gondolatokat, amik váratlanul rátámadhattak. – Szóval minden esély megvan rá, hogy Nathaniel a befutó. – Látod, most meg már örülsz neki – mosolyogtam végre én is. – Ja, hát két rossz közül a kisebb – vonta meg a vállát. – Köszi, Ronnie. – Tudod, hogy értem. – Nem, éppenséggel nem tudom – fortyantam fel, és már épp újra magával ragadott volna az indulat, hogy hogyan is nevezheti az én életemben döntő szerepet játszó férfiakat rossz választásnak, de nem nyílt alkalmam újabb kirohanásra. Nyílt ugyanis a bejárati ajtó, és a számos pasim közül – szó szerint – befutott kettő. Még mielőtt kinyitották volna az ajtót, meghallottam őket, ahogy elfúlón, de hangosan beszélgetnek, meg lihegnek, mert nélkülem sokkal többet és gyorsabban tudnak futni, elvégre én mégis csak egy ember vagyok, ha nem is épp az egyszerű fajtából. Ők pedig, mint tudjuk, nem azok. A konyha belsejéből, ahol álldogáltunk, még nem láttuk őket, de hallottuk a közeledő nevetgélést. – Ezt hogy csináltad? – suttogta Ronnie. – Mit? – komorodtam el. – Mosolyogtál. Ahogy meghallottad a hangjukat, elmosolyodtál, pedig most nem éppen mosolygós a helyzet. Gyorsan a karjára tettem a kezem, hogy lecsitítsam. Ha valahogy ne, hát pont egy illetéktelenül elcsípett beszélgetésből ne tudják meg, hogy talán épp az egyikük gyerekét hordom a hasamban. És a likkantrópokkal nem árt vigyázni, a hallásuk sem épp átlagos. De már bent is voltak az én édeseim. Micah lépdelt elöl, a válla fölött nézett hátra, és úgy magyarázott. Olyan magas volt, mint én, karcsú, izmos, mint egy úszó, egy gramm felesleg nélkül. A ruháit kénytelenek voltunk szabóval csináltatni, nincs az a konfekció, ahol ilyen kicsi, atletikus férfitestre is tartanának bármit. Egyébként a pólóinkat közösen hordtuk. Bár már benne jártunk az őszben, bőre még mindig ugyanolyan barna volt, mint nyár közepén, amikor beköltözött hozzám – alig pár hete kezdett csak pólót húzni kocogáshoz, előtte mindig pucér felsőtesttel hasította a levegőt. Csak úgy szívta magába a D-vitamint. Hosszú barna haját a futáshoz copfban összefogta, de még így is látszott, hogy ugyanolyan intenzíven hullámos, mint az enyém. Napszemüvegét már levette, hogy belenézhessek hihetetlen zöld leopárdszemeibe. Régebben egy gonosz ember hatalmában volt, aki hosszasan állati alakba kényszerítette, ezért már soha nem lesz képes teljes emberi alakot ölteni. A szemei örökre macskaszemek maradnak. Karjaink szinte automatikusan fonódtak a másik derekára, vállára, ahogy megcsókoltuk egymást. Mintha egymás testébe akarnánk olvadni, úgy simultunk össze. Szinte a legelső pillanattól, ahogy találkoztunk ilyen hatással vagyunk egymásra. Vágy első látásra; mondják, nem lehet rá hosszú kapcsolatot alapozni, hamar elmúlik. Mi már fél éve gyűrjük egymást, de még csak nem is fakul az érzés. Átadtam magam a testének, hosszan, forrón megcsókoltam, mintha be akarnám szippantani. Általában ilyen hatással volt rám, de most a zaklatottságom még inkább igényelte az érintését, a csókját. Ezért sem voltam tekintettel Ronnie-ra, pedig általában igyekszem diszkréten intézni a testi dolgokat. De ma valahogy nulla energiám maradt a decens felszínre. Micah viszont nem jött zavarba, nem húzódozott, hogy „jaj, mégse Ronnie előtt!”, ahogy Richard tette volna.
Laurell K. HAMILTON
12
Haláltánc
Ugyanazzal a tűzzel csókolt vissza, és úgy szorított, mint aki soha többet nem is akar elereszteni. Végül nevetve, kifulladva váltunk szét. – Nekem szólt a műsor? – élcelődött Ronnie. – Nem minden kizárólag rólad szól, Ronnie – fordultam felé Micah karját el nem eresztve. Keresztben le tudtam volna nyelni. – Ne mondd nekem, hogy minden alkalommal így csókolod meg! – vagdalkozott tovább a barátnőm. – Csak futni volt, nem? Egy órára váltatok el, az istenit! Máskor, amikor munkából jön haza, és egy napig nem látjátok egymást, sincs ez a műsor. – Milyen műsor? – kérdeztem vissza halkan, fenyegetőn. – Ez a csók. Mintha magát az éltető levegőt szívnád magadba. – Rosszkor jöttünk? – érdeklődött békítően Micah. – Az engedélyed nélkül is megcsókolhatom a pasim, úgy és akkor, amikor és ahogyan akarom – fordultam szembe Ronnie-val. – Tudom, hogy csak az orrom alá akartad dörgölni, hogy lám, neked ez jutott, nekem meg... – Figyelj, Ronnie, szerintem fordulj szakemberhez! Nekem már tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan rám vetíted a nyavalyáidat. – Ó, hát így bízzon benned az ember? – sziszegte olyan indulatokkal, aminek okát nem is értettem. – Én kiöntöm neked a lelkem, te meg nyomod nekem a műsort! Hogy vagy képes?! – Ja, hát az igazi műsor még csak most jön! Ez eddig csak a normális menet volt, de ha műsort szeretnél! – úszott be szinte a levegőben Nathaniel az ajtóból. Mint aki láthatatlan kerekeken gurul, olyan könnyedén és harmonikusan mozgott, nyilván a táncos rutin meg a leopárd másik én is jól jött a produkcióhoz. Letépte magáról a pólóját, és a földre hajította. Hoppá, nekem itt nagyon kimaradt valami, mert a szemén már láttam, hogy haragszik Ronnie-ra. Vajon mire utalt az a félmondat, hogy szerinte a barátnőm levegőnek nézi? Milyen gonosz kis megjegyzésekre próbált utalni, amit én egy legyintéssel elintéztem, hogy Ronnie nem olyan. Most már tisztán láttam, hogy valamire nagyon készül. Hajából kirántotta a gumit, ami a bokájáig hullott. Kecsesen szétrázta, hogy vörösbarna köntösként boruljon majdnem teljesen meztelen testére. Az aprócska sort még futónadrágnak is kevéske volt. – Nathaniel – ennyire futotta, mert magához rántott, és az alakváltó túlvilági energiája már az én bőrömön is ott szikrázott. Valamivel magasabb volt nálam, nem sokkal, épp csak kicsit kellett feltekintenem, hogy a szemeibe nézhessek, és láthassam, hogy a békeidőben szelíd lilában virágzó szeme most dühös mély lilában izzik. Nathaniel egész személyisége ott forrongott azokban a szemekben, ott feszült bennük a kihívás, hogy lökjem el magamtól, ha képes vagyok rá. De eszem ágában nem volt eltaszítani, sőt legszívesebben egész testemet abba a szikrázó energiába csomagoltam volna, ami belőle áradt. Megfürödtem, meghempergőztem volna benne. Ez volt a legújabb: minden feszkónk a végén szexbe fordult. Megijedtem? Sebaj, a szextől majd jobb lesz. Bedühödtem? Semmi gond, majd a szex megnyugtat. Valami elszomorított? Nincs probléma, a szex biztosan felvidít. Lehet, hogy szexfüggő lettem? Lehet, bár most épp Nathaniel nem szexelni akart, épp csak ugyanannyi figyelmet követelt magának, mint amennyit Micah is kapott. Ami jogos igénynek is tűnt. Kezeimmel, testemmel, számmal zártam a távolságot; szörnyetegének energiája rám fonódott, sisteregve vont körbe, mintha csodás meleg vízbe merültem volna. Mielőtt egy metafizikai balesettel a hívóállatommá nem léptettem volna elő, Nathaniel a falka egyik leggyengébb tagja volt és a pomme de sang-om. Én voltam a vámpírtörténelem első halandó szolgája, akinek saját hívóállata van, a leopárd, akik közt is a legelső, a személyes cicusom Nathaniel. A mágikus köteléken mindketten nyertünk, bár azt hiszem, Nathaniel valamivel többet profitált belőle. A derekamnál fogva a magasba emelt, és közben nem maradt kétségem, örül-e a testem közelségének. Hát örült. Annyira, hogy még én is belenyögtem. – És ha majd meglesz a gyerek – hasított a levegőbe valahol mögöttem Ronnie undokul dühödt hangja –, ott keféltek majd a bölcső mellett? Nathaniel megmerevedett. – Gyerek? Milyen gyerek? – kérdezte az ellenkező irányból Micah.
Laurell K. HAMILTON
13
Haláltánc
2
A KÉT KURTA MONDATOCSKA elég volt, hogy a szoba levegője megdermedjen. Mintha villám csapott volna a konyhánkba, csak épp utána a pusztító némaságon kívül nem maradt más. Olyan csend lett, hogy csak a saját vérem lüktetését hallottam az agyamban. Olyan csend, hogy még pislogni sem mertem, mert egyetlen mozdulat beindíthatta a kataklizmát. Olyan csend, mint párbaj előtt, mint amikor a két fél moccanatlanul áll egymással szemben, és várja, hogy a másik tegye meg azt a bizonyos lépést. Egy biztos volt, én nem akartam semmit sem elszabadítani. Nathaniel nagy szemekkel nézett le rám, és ez a kis pillantás elég volt, a varázs megtört, az a bizonyos kataklizma beindult. – Jól hallottam, hogy Ronnie valami gyerekről beszélt? – kérdezte helyette Micah. Nathaniel leengedett a földre, kezei végigszánkáztak az oldalamon, és a vállamon nyugodtak meg; úgy nézett le rám végtelen komolysággal, hogy küzdelmembe telt, hogy elkerüljem a tekintetét. De azért szaporán pislogtam, mintha a kérdés súlyos reflektorokat kapcsolt volna az arcomba, és látásproblémáim támadtak volna hirtelen. – Terhes vagy? – kérdezte Nathaniel végtelen halkan. – Még nem tudom biztosan – nyögtem, de azért Ronnie megkapta a pillantást, amit érdemelt. Hogy süllyedne el! – Addig nem akartam szólni, amíg nem vagyok biztos benne. De magamban tartani sem tudtam, gondoltam, a legjobb barátnőmben miért is ne bízhatnék annyira, hogy tiszteli a döntésemet. Úgy fest, tévedtem. – Lehet, hogy amit Micah-val műveltél, nem nekem szólt – fakadt ki azon az epés hangján Ronnie, –, de ez a kis magánszám a házi Chippendale-fiúddal, ez már garantáltan az én bosszantásomra szolgált. – Na, most legalább felfogtam, mit is értettél azon, hogy féltékeny vagy a pasijaimra – fordultam szembe vele, hátamban Nathaniellel. – Ja, csak azt kapom, amit érdemlek: én kikotyogtam a te titkodat, most te jössz az enyémmel – nyögte ki némi hebegés után. – A kettő közelről sem ugyanaz. Mert mit számít az neked, hogy Micah meg Nathaniel tudja, hogy féltékeny vagy rám a sok pasim miatt? Az sokkal mélyebb ütés, hogy elárultad nekik, hogy lehet, hogy terhes vagyok – ráztam a fejem, aztán támadt egy aljas gondolatom. És ha már így belemelegedtünk, miért is tartottam volna magamban. – Úgy lennénk egálban, ha Louie-nak mondanám el, hogy kicsit megzuhantál, hogy neked csak ő van egyedül, nekem viszont... Ja, amúgy tudja, hogy három számjegyű a volt szeretőid száma? Oké, ez lehet, hogy tényleg erős volt, de az ember azoknak tud igazán komoly sebeket osztogatni, akiket igazán szeret: a családjának és a legjobb barátainak. Bele is sápadt. Szóval még nem dicsekedett el a leendő élettársá nak. – Nem tudja – konstatáltam. – Pedig rá is tartozik – kontrázott rám Nathaniel, és már megint azt a kis csípős élt hallottam ki a hangjából, ami a haragját jelezte. Tényleg megbánthatta Ronnie. – El akartam már neki mondani. – Mikor? – nyomult tovább Nathaniel, kilépett mögülem, hogy szemtől szemben álljon a barátnőmmel. Én meg csak segélykérőn sandítottam Micah-ra, hogy vajon csak én tapogatózom-e a sötétben. De ahogy elnéztem az arcát, őt is legalább annyira váratlanul érte a hangnem, mint engem. Legalább nem egyedül bolyongok a tudatlanság sötét ösvényén. – Szóval mikor? Amikor már évek óta együtt éltek? Vagy megvárod a huszadik házassági évfordulót? – Nem házasodunk össze – vetette ellen Ronnie, és hallottam, hogy a pánik kezdi legyűrni a dühét. De aztán túltette magát rajta, elvégre egyelőre tényleg nincs szó házasságról, és megint támadásba lendült. – Azért csináltad Anitával ezt a tapizós számot, hogy az orrom alá dörgölt, hogy nekem bezzeg már csak egy pasi jut. Mindig ezt csinálod. – Miért, amit te csinálsz, az jobb? A kis megjegyzéseid, hogy „hogy megy a vetkőzés, cicus?” Meg, hogy „hel lo, Anita kis pucérkája” vagy a kedvencem, hogy „mióta riszál ilyen hetykén egy szelet bélszín?” Vagy színhúst mondtál? Már nem is emlékszem pontosan.
Laurell K. HAMILTON
14
Haláltánc
– Úristen, Nathaniel... – kaptam a számhoz, de már rohantam is le Ronnie-t. – Ilyeneket mondtál neki?! – Lehet, de nem ilyen hangsúllyal – hebegte. Erősen megkopott a haragja. Kezdte végre elszégyellni magát. – Hát? Tréfából? Akkor előttem miért nem tréfálkoztál így vele? Ha szerinted nem volt benne semmi bántó? – Vagy előttem – csatlakozott Micah. – Megmondom, miért. Mert én nyilván szóltam volna neked, Anita. – De te miért nem szóltál, Nathaniel? – Mondtam, hogy keresztülnéz rajtam. Hogy nem vesz emberszámba – pillantott rám ingerülten Nathaniel. – Azt viszont nem mondtad, mit mondott. Hogy ilyen bántón... – Mégiscsak a legjobb barátnőd – vonta meg a vállát –, és épp csak kibékültetek. Nem akartam, hogy miattam megint összezördüljetek. – Ráadásul csak ugratás volt – tett még egy gyengécske kísérletet Ronnie, bár láttam rajta, hogy ezt ő maga is eléggé átlátszónak érzi. – Te mit szólnál, ha én ilyeneket mondanék Louie-nak? – Louie-t nehezen kurvázhatnád meg vetkőzősözhetnéd le, mert hogy soha nem volt az – szaladt ki már megint a száján, mielőtt még az agyát is használhatta volna. – Nem úgy értettem... – kezdett volna magyarázkodni, de nekem esély se jutott, hogy helyre tegyem. Megtette Nathaniel. – Tudom én, mivel érdemeltem ki a megjegyzéseidet – mászott bele Ronnie képébe az én konyhatündérem. – Nehogy azt hidd, nem látom, hogy nézel rám. Akarsz engem, de nem úgy, ahogy Anita. Te csak egy éjszakára, legfeljebb egy hosszú hétvégére vagy egy kurta hónapocskára, hogy elmondhasd magadnak, hogy ez a helyes csávó is megvolt. Hogy kipipálhass. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom pontosan, miért félsz annyira elkötelezni magad Louie-val! Még soha ilyen kíméletlennek nem láttam Nathanielt, és szerettem is volna belefojtani a szót, de Micah pillantása megállított. Oké, igaza volt, Ronnie magának kereste a bajt, és Nathanielnek igenis joga van megvédeni magát, de valahogy ez az új arca olyan utakat sejtetett, amiken nem szívesen láttam, bármennyire goromba is volt vele korábban Ronnie. – Miért? – nézett rá bénultan a barátnőm. – Mert kínoz a tudat, hogy soha nem próbálhatsz ki az ágyban. – Ó, szóval az a bajom Louie-val, hogy te olyan nagy ász vagy? – kapott valami bizonytalan fogódzó után Ronnie. – Nemcsak én, Ronnie, hanem aki esetleg utánam jön majd. A következő pasi, aki a rögeszméddé válik. Nem a reménytelen szerelmeddé, hanem a reménytelen vágyakozásodé, hogy megtudd, vele vajon milyen az ágyban. Mert eddig mindig megtudtad, igaz? Mert soha senki nem utasított el egy ennyire bomba csajt, mint te, igaz? – szegezte Ronnie-nak a kérdést, aki szabályosan belesápadt. – Igaz? – Igaz – suttogta végül élettelenül Ronnie. – Amíg azt gondoltad, hogy Anita nem fekszik le velem, úgy voltál vele, hogy miért is ne próbálhatnál ki? Ha neki úgysem kellek, csak nem orrolna meg rád. De én nem haraptam rá a célzásaidra, hát kezdtél egyre gorombább lenni. Nem azt mondom, hogy szándékosan, de akkor is – lépett egyre csak közelebb hozzá Nathaniel, Ronnie meg addig farolt, míg végül nekiütközött a konyhapultnak, és már nem volt hová menekülnie. – Egyre lekicsinylőbben beszéltél rólam Anitának, hátha elveszed tőlem a kedvét, hátha akkor majd nem kellek neki. Próbáltad meggyőzni, hogy ne akarjon tőlem semmit, mert én úgysem vagyok rá érdemes, engem még emberszámba se lehet venni. Volt már olyan, akit nem kaptál meg legalább egyszer? Remegve, halványan megrázta a fejét. A szeme gyanúsan csillogott, és beharapta a szája szélét. – És akkor hirtelen már nem egyszerű kaja vagyok, akiből akár te is kaphatnál pár falatocskát, hanem Anita egyik pasija, aki ugyebár tiltott zóna, mert a barátnőnk pasijára nem hajtunk rá. De akkor is vágytál rám, akkor is szerettél volna legalább egyszer kipróbálni, legalább egyszer érezni magadban... – Elég lesz már, Nathaniel! – avatkoztam közbe remegő hangon. Hogy is juthatott idáig ez az egész? Hogy lehettem ennyire vak? – Régebben hittem a magadfajtában, Ronnie – hátrált el tőle Nathaniel. – Hittem benne, hogy aki ennyire vágyik rám, az nagyon szerethet. Pedig pont a magadfajták nem ismerik a szeretetet. Még önmagátokat sem szeretitek, nemhogy mást. – Nathaniel – szólt most már Micah is, mintha ez az utolsó mondat már neki is sok lenne. – A végére kell járnod, mi elől menekülsz Ronnie – folytatta Nathaniel, mintha meg sem hallana bennünket. – Mielőtt még tönkre menne az, aminél soha jobb nem történt veled az életben.
Laurell K. HAMILTON
15
Haláltánc
– Louie-ra érted, ugye? – hebegte Ronnie megsemmisülten. – Igen, Louie-ra gondolok – bólintott Nathaniel. – Szeret téged, mélyen és igazán, nemcsak egy éjszakára vagy egy hónapra kellesz neki, hanem egy életre. És valahol te is akarod őt, ugyanúgy, különben már rég nem lennétek együtt. – Félek – nyelt akkorát Ronnie, hogy már nekem is fájt. – Hogy mi van, ha tényleg szereted? – biccentett Nathaniel mindentudón. – Hogy mi van, ha neki adod a szíved, és ő lelép, cserben hagy, ahogy te hagytál cserben korábban annyi férfit? – Igen – bólintott remegve. – Fordulj szakemberhez, Ronnie! Szükséged van rá, hidd el nekem. Ajánlhatok valakit – mondta. Tudtam, hogy évekig járt pszichológushoz, de beszélni sosem beszélt róla. – Hozzá jártam én is, több évig, és nagyon sokat segített nekem. A végén már egészen kedvesen mondta, Ronnie pedig képtelen volt levenni róla a szemét, mintha megbabonázta volna. Figyelte, ahogy a telefonhoz megy, és a parafa üzenőtábláról levesz egy névjegyet. – Ha neki esetleg nem lenne ideje rád, biztosan tud neked ajánlani valakit, aki ugyanolyan jó, mint ő – nyomta Ronnie béna kezébe a megsárgult papírt, aki óvatosan elvette és zsebre vágta. – Ne haragudj Anita – fordult felém, majd egy mély lélegzettel hadarva folytatta –, sajnálom, mindent sajnálok. És ti se haragudjatok! De most lelépek, ahogy már csak szoktam. Előbb felkavarom a szart, aztán lelépek. Még egyszer bocsánat. Azzal kisietett, mi pedig meg sem moccantunk, a bejárati ajtó kattanásáig. Kellett is az a fél perc, hogy meg emésszük az elmúlt negyedórát. De amikor kicsit magunkhoz tértünk Ronnie-tól, egyszerre jutott el mindhármunk agyáig, hogy éppenséggel léteznek nála most égetőbb gondjaink is. – Tényleg szarban vagyunk? – fordult végre felém Micah. – Még nem tudom biztosan. – De elképzelhető, hogy terhes vagy? – Késik, már két hetet. Csak épp addig nem akartalak zaklatni benneteket, amíg nem jártam a végére – fontam keresztbe a mellem alatt a karomat. Kezdtem megint összeszedni a gondolataimat. – Terhességi tesztet meg még azért nem tudtam venni, mert féltem, hogy valamelyikőtök kiszúrja. Nathaniel közelebb lépett hozzám, de ügyelt, hogy ne álljon Micah és én közém. – Az első pillanatban be kellett volna avatnod bennünket. Nem jó ilyen nehéz helyzetben egyedül – duruzsolta. – És amikor pisilsz, és várod, hogy elszíneződjenek a csíkok, kell, hogy valaki fogja a kezed. Úgy sokkal elviselhetőbb. – Ezt úgy mondod, mintha már csináltál volna ilyet – néztem fel rá. – Egyszer. Egyetlen egyszer volt hasonló helyzet, amikor én is a lehetséges apák között voltam, de akkor az a szegény lány csak egyedül rám számíthatott. – Azzal szédítettél, hogy én vagyok az első barátnőd. – Nem a barátnőm volt, csak megtudta, hogy még soha nem voltam nővel. És segített rajtam – magyarázta, mint aki a húsleves nagyanyámféle receptjét magyarázza éppen. – Nem voltam valami ügyes, de teherbe esett. Persze, lehetett épp valamelyik ügyfele is, akitől úgy maradt. – Milyen ügyfele? – kérdezte Micah. – Olyan. Amilyenek nekem is voltak akkortájt. Ő is az iparban futott. Az „iparban futott” a strichelést jelentette, ezt már régebbről tudtam. Nathaniel kamaszként a testéből élt. – Hány éves voltál akkor? – Tizenhárom. Érdekesen nézhettem, mert Nathaniel önkéntelenül is elnevette magát. Én eddig csak tizenhatról tudtam. – Előtte csak fiúkkal voltam, és ő a barátnőm volt, olyan értelemben, hogy sokat lógtunk együtt, vigyázott rám. Szerette volna, ha megismerem, milyen nővel. Hogy tudjam azt is. – És ő hány éves volt? – érdeklődött Micah. – Tizenöt. – Anyám! De erre csak még leereszkedőbben mosolygott rajtam, hogy egyesek milyen tisztán, burokban élték a gyerekkorukat, közel sem olyan viharosan, ahogyan ő. – Tizenöt évesen teherbe esett – jegyezte meg halkan Micah. – De nem sok esélye volt, hogy tőlem van – biccentett Nathaniel. Aztán ellágyult az arca, ilyennek még soha
Laurell K. HAMILTON
16
Haláltánc
nem láttam. – Csak kétszer voltunk együtt. Először, hogy tudjam, milyen. Másodszor meg, hogy kicsit ügyesebben csináljam. – Szeretted – konstatáltam, igyekeztem nagyon kedves lenni. – Az első szerelemmel. – Hogy hívták? – kérdezte Micah. – Jeanie-nek. Úgy hívták, hogy Jeanie. Majdnem nem kérdeztem rá a múlt időre, de Nathaniel alig-alig beszélt a múltjáról, nem lenne fair, ha pont én hallgatnám agyon a témát, ha már egyszer hajlandó megnyílni. – Mi történt? – Végig fogtam a kezét. Pozitív lett, mármint a teszt. A stricije fizette az abortuszt, oda is elkísértem egy másik lánnyal – a fény lassan kihunyt a szemében. Vállat vont. – Nem tarthatta meg, egyszerűen nem. Ő is tudta, én is. Mind tisztában voltunk vele. Hirtelen végtelenül elveszettnek, magányosnak láttam, muszáj volt magamhoz szorítani, hogy elűzhessem a szomorúságot a szeméből. Hagyta, hogy megöleljem. – És utána? Mi lett Jeanie-vel? – forszírozta tovább Micah, Nathaniel pedig beledermedt a karomba. Naná, hogy nem lett „happy and”. – Meghalt. Egy este beszállt egy kocsiba, ahová nem lett volna szabad beszállnia. Megölték. – Annyira sajnálom, Nathaniel – szorítottam még jobban. – Akkor tizenhárom voltam, ő meg tizenöt – bontakozott ki az ölelésemből, hogy láthassam az arcát. Nagyon komoly volt. – Kurvák voltunk, drogos kurvák. Szó sem lehetett gyerekről. De most elmúltam húsz, te pedig huszonhét vagy Anita. Van jó munkánk, pénzünk, lakásunk. És már legalább három, sőt, négy éve tiszta vagyok. – Mit akarsz ezzel mondani? – húzódtam el. – Hogy most van választási lehetőségünk. A múltkor még az sem volt. – Még ha terhes is... – nyeltem kettő nagyot, aztán kimondtam – vagyok, akkor sem biztos, hogy megtartom. Megérted, ugye? Valami annyira szorított a mellkasomban, hogy szinte levegőt sem kaptam. – A te tested – bólintott Nathaniel –, a te döntésed. És tiszteletben tartom. Csak azt mondom, hogy vannak lehetőségek. De alapvetően a te döntésed. – Igen, te vagy a nő, tehát ha tetszik, ha nem, neked kell kimondani az utolsó szót – csatlakozott Micah is a kórushoz. – Viszont előbb tudnunk kell. Szereznünk kell egy terhességi tesztet. – De már így is szinte késésben vagyunk – vetettem ellen. – Jó, ha zuhanyozni lesz időtök, már rohanhatunk is Jean-Claude-hoz. – És képes leszel ezzel a bizonytalansággal a fejedben, testedben, mosolyogva besétálni a partira? – aggodalmaskodott Nathaniel. – Kénytelen leszek. – Elkésni elegáns dolog – rázta meg a fejét Nathaniel –, és Jean-Claude sem fog kötözködni, ha megtudja miért késtünk. – De... – Nathanielnek igaza van – vágott a szavamba Micah. – Vagy csak az én személyes dilim, hogy képtelen lennék ilyen állapotban bájcsevegni? – És ha pozitív? És ha... – borzongtam bele a lehetőségbe. – Akkor is lesz valahogy. Megoldjuk – mondta határozottan Micah. – Nem lesz semmi baj, akárhány csík lesz is. Ígérem! – nyugtatott Nathaniel is, de ahogy az alig húszéves arcába néztem, elöntött a bizonytalanság. Csak hét év van köztünk, de ebben a korban hét év hét évszázad is lehet. Tudom, hogy komolyan gondolja, hogy ígéri, ugyanakkor vannak olyan ígéretek, amiket akkor sem tarthat be az ember, ha belefeszül is. A szorítás a gyomromból megindult felfelé, és ahogy elérte a torkomat feltört belőlem a zokogás, és már nem tudtam visszafojtani. Nathaniel magához ölelt, aztán Micah is csatlakozott hozzánk hátulról. Én meg krokodilkönnyekben sírtam ki magamból a szorongást, a zavart és a bizonytalanságot, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Dühös voltam, végtelenül dühös, és leginkább önmagámra. – Micah kezdi a zuhanyozást, mire végez, én már itt is leszek a teszttel – állt elő a tervvel Nathaniel, amikor
Laurell K. HAMILTON
17
Haláltánc
már nem rázott annyira a sírás. – Gyors leszek, épp csak pár percet fogunk késni. – De mi van, ha tényleg pozitív? – toltam el magamtól. – Azzal a tudattal, hogy fogok bájcsevegni? – Nem akarod tudni, igaz? – hajtotta Micah az arcát az arcomra. – Könnyebben tudnál úgy tenni ma este, mint ha nem lenne semmi gond, ha nem tudnád biztosan. Csak bólogatni volt erőm. – Azért a tesztet megveszem. Elvisszük magunkkal, legalább kettőt, hogy biztosra mehessünk, és a buli után megcsinálod – zárta le határozottan a vitát Nathaniel. Ahhoz képest, hogy elvileg szub, túlságosan is tudja, merre hány méter. – És ha valaki megtalálja a holminkban? – jöttem még egy utolsó, lanyha kifogással. – Valamikor Jean-Claude-nak és Ashernek is el kell mondanod úgyis. – Csak ha pozitív. – Oké, csak ha pozitív – bólintott rá némi habozás után Nathaniel. – De akkor elmondod. Pozitív, még hogy pozitív! Annál negatívabbat, mint hogy teherbe estem, el sem tudtam volna képzelni.
Laurell K. HAMILTON
18
Haláltánc
3
MÁSFÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB húztunk be a Kárhozottak Cirkuszának személyzeti parkolójába. Az arcomat Nathaniel rakta össze, mármint smink vonalon; hála a színpadi tapasztalatnak. Vagy tucatnyi színt kombinálva a szemhéjamon, káprázatos hatást tudott elérni. Olyan volt, mintha egy gramm nem sok, annyit se látott volna a bőröm, és mégis ragyogóan néztem ki. És a ruhám se volt épp vacak: merev, selyemszerű, fekete földig érő szoknyát viseltem, egyrészt az alkalom, másrészt a pisztolyom miatt. Mivel nem tapadt, simán aláfért a derekamra csatolt pisztolytáska. A hajam alá pedig a bozótvágómat rejtettem, a speckó bőrtokjában, amit kifejezetten az én személyes használatomra gyártottak. Egyre gyakrabban kényszerültem újat rendelni. Mit csináljak, az én szakmámban ez fogyóeszköz. A gonosztevők is mindig az egyedi darabokat rongálják. A feszületmedálomat viszont a kesztyűtartóban hagytam, mert annak az esélye, hogy ebben a helyes bandában senki se vessen be ellenem vámpír-bűbájt nagyjából a nulla és a zérus között van. De ezt nem vetem senki szemére. Ha vámpírúr lennék, én magam is bepróbálkoznék egy hírhedt vámpírhóhérnál, még annak ellenére is, hogy elvben a spanuk bögréje vagyok. És még egy kereszt alakú égésnyomot, kösz szépen, nem kérnék a dekoltázsomba. A pasijaim menő olasz dizájn öltönyben pompáztak, Nathaniel feketében, ami még látványosabban emelte ki a szeme színével egyező levendulaszín ingét, és a mélyebb lila selyem nyakkendőjét. Csak az maradt rejtve, hogy a flancosra glancolt cipőjébe nem húzón zoknit. Valamiért nem szerette. A haját viszont szorosan összefonta, hogy ha az ember csak szemből látta, azt hihette, hogy az rövid. Csak mikor megfordult képedt el az ember a vádlijáig érő hajfonat láttán. Micah színei is a szemére voltak szabva. A színjátszó, sárgászöld inghez mégsem húzhatott ugyanolyan feketét, mint Nathaniel. Ő hajszálcsíkos grafitszürkében nyomult. Ha árnyékba állt, az ingével együtt mélyült a szeme árnyalata is, ha pedig ráesett a fény, előjöttek a sárgás dzsungelvonulatok. Döglesztő volt ő is, na. Az egyetlen szépséghibánk is csak átmeneti volt, és a lépcső alján a helyére fog kerülni: a tízcentis magas sarkú szandim egyelőre a batyumban lapult, és a milliószor kényelmesebb edzőcipőmben virítottam. A pántos-kötős, nyitott orrú gyönyörűséghez természetesen Jean-Claude ragaszkodott, ha már nem voltam hajlandó szexiben odatenni magam a felsőruházatomban. Mindig ezt csinálta, és a szexista igényeinek hála, kezdtem egészen jól bírni a hét centi feletti magaslatokat is. De hiába bizonyult a ma esti próbatételem a látszatnál viselhetőbbnek, a furán szabott lépcsősort nem mertem bevállalni benne. Egy ideje már volt kulcsom a hátsó bejárathoz, hogy ne kelljen hajnalonta itt dörömbölnöm, és már éppen használatba is vettem volna, amikor az ajtó magától kinyílt. De nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy a helyi rá gok, vagyis a kifejezetten harcedzett, néha zsoldos kinézetű vérpatkányok leszerződtek Jean-Claude biztonsági szolgálatának. Csak akkor hökkentem meg kicsit, amikor vérpatkány helyett vérfarkas fogadott bennünket. Graham termete legalább annyira alkalmassá tette biztonsági őrnek, mint élő akadálynak az ajtóban. Mert nem állt volna félre, csak végigmért a dekoratívan a szemébe hulló, keletiesen szög fekete hajfüggönye alól, ami olyan trükkösen volt megnyesve, hogy hátul a tarkója marokba kívánkozóan villogott ki. Különös keverék volt, az egyetlen skandináv-japán keverék az egész praxisomban: mandula szemét és minőségi haját a mamájától, viking termetét pedig extengerész papájától küldte át neki a genetikai jó szerencse. És ezt bizton állíthatom, mert ismerem az őseit is: egyszer meglátogatták a munkahelyén, vagyis Jean-Claude másik műintézményében, a Bűnös Vágyakban, ami kissé bizarr, mert még soha szülő nem merészkedett csemetenézőbe ebbe a vámpír és alakváltó sztriptízbárba. Különös este volt... De nem különösebb, mint a tekintet, amivel bennünket, és leginkább szerény személyemet mustrálta. Egy pillanatig azt gondoltam úgy kell majd félrelöknöm, hogy be tudjak menni, de Micah gyorsabb volt nálam. – Állj félre, Graham! – lépett be elém. Nem erőszakoskodott, és a túlvilági energiáit sem vetette be, sőt kifejezetten udvariasan kérte, hogy hadd menjünk már be, elvégre mi volnánk a házigazdák. Graham mégis felhúzta magát. Figyeltem, ahogy átvillan az agyán az ellenkezés gondolata. A szokásos egyenruhájában, a fekete szövetnadrág és a szűk fekete póló együttesében gigászinak tűnt Micah mellett. Féltem, ha befeszíti a bicepszét, szaladhat a raktárba váltás holmiért. Micah nem fújta fel magát, nem gyakorlatozott az izmaival, csak a hatalmát lebbentette meg előtte. Mintha az
Laurell K. HAMILTON
19
Haláltánc
éjszakai ég egy viharos fuvallata borzolta volna végig a bőröm, egy pillanatra levegőt sem kaptam. – Leopárd úr és úrnő vagyunk, a falkánk Nimir-Raj-ja és Nimir-Rája – mordult rá erélyesebben –, amit te nem mondhatsz el magadról. Félre az útból! – Csakhogy én nem leopárd vagyok, hanem farkas. Nekem te nem parancsolsz – vetette meg a lábát Graham, mintha bunyóra számítana. – Én viszont parancsolok Graham – dörrentem rá, mert kezdtem beleunni a helyzetbe. Még csak felém sem fordult, mintha ott sem lennék. Micah-val kekeckedett. Hát igen, nem véletlen, hogy a szükség ellenére sem léptettem elő testőrből reggeli fogássá. Naná, hogy berágtam rá, amikor így átnéz rajtam! És a dühöm gyorsan elő is ráncibálta az én saját, külön bejáratú szörnyetegemet, aki ugyan alakjában soha nem fog tudni másnak mutatkozni, mint nyers erőnek, de annak nem kevés. Hatalmam forró szele fölénk borult, láttam, hogy mindannyian érzik. Fura egy figura voltam ezzel a soha alakot nem váltó likkantrópiámmal, mert az vagyok. A laboreredmények ékesszólóan bizonyítják: egyszerre négy fajta likkantrópia vírusával vagyok fertőzve. Ami önmagában véve képtelenség, mert ha egyet elkapsz, az már megvéd a többivel szemben. De a vérem nem hazudik. A dokik frankón kimutatták benne a farkas, leopárd, oroszlán és még valami misztikus szörnyeteg vírusát, amit még a nagy könyvek végignyálazása után sem sikerült senkinek beazonosítania. Nem elég tehát, hogy biológiai képtelenség vagyok, még behatárolhatatlanná is váltam. Ez ám a metafizikai teljesítmény! – Nyugi Anita! – dörzsölgette libabőröző karját Nathaniel. Igaza volt, nem tanácsos túlpörgetnem magam. Mert alakot ugyan nem váltok, de a szörnyeteg azért ott tombol bennem, ami egyrészt meglehetősen kellemetlen, mint valami roham vagy görcs, másrészt tönkrevágja a sminkem meg a rucim. De annyira tele voltam már Grahammel! Idegesített, hogy nem vesz rólam tudomást. Ha meg igen, annál rosszabb, mert csak a bigét látja bennem, akit az istennek se kaphat meg. Arra viszont jó volt ez a kis energiatúra, hogy feltűnjön neki, a borsszem-hercegkisasszony nemcsak apró, de erős is. – A horda lupája vagyok. A lupád Graham, amíg Richard nem talál helyettem valaki mást – kezdtem befelé tolni a sarokba, a dobozok közé, és toltam bele az erőmet a képébe. – De ha talál, még akkor is fölötted fogok áll ni, mert ugyanakkor a Bolverked is vagyok, a királyod hóhéra, aki megbünteti a rossz kis farkasokat, akik elfe lejtik hol a helyük. A nagy hátrálás közben lefejelte a búra nélküli izzót, ami tompa fénybe vonta az előteret. Veszett himbálózásba kezdett, vészjósló árnyakat ugrasztva közénk. Éreztem, ahogy a szörnyeteg – ami eredetileg Richard adománya volt, de idővel saját, önálló létre kelt bennem – egyre nyughatatlanabbul mocorog. Úgy jár fel s alá testem ketrecében, mint fenevad az állatkertben. Szeretett volna már kiszabadulni. Megszédültem, de még mielőtt Graham a karom alá nyúlhatott volna, Micah és Nathaniel elkaptak. – Hozzá ne érj! – morogta meg Micah. – A farkasát szólongatja – magyarázta a hangnemet Nathaniel –, és ha egy másik farkast érez magán, akkor nehezebb uralkodnia rajta. Belekapaszkodtam a két macskámba. Micah meleg nyakához nyomtam az arcom, úgy szívtam be bőrének illatát, a parfümét, ami alatt ott derengett a leopárd orrfacsaró szaga is. Ez segített leküzdenem a farkas szabadulási vágyát. – Bocsáss meg nekem lupa – hullt térdre előttem Graham –, elragadtattam magam. – Dominánssá nem a fizikai dimenziók teszik az embert, hanem a hatalom, Graham. Alattam állsz a hordában, és Micah is a feljebbvalód, hiszen a hordával szövetséges falka királya. És ha nem adod meg neki az őt megillető tiszteletet, akkor legközelebb már nem mint lupával, hanem mint Bolverkkel találod szemben magad velem. Meghökkenten nézett fel rám, mint aki erre nem számított. Kicsit túlzásba vitte a játékot, merthogy ő ezt csak annak tekintette. Nem ellenségeskedni akart, én meg jövök itt neki a Bolverkkel. Jó, lehet, hogy ha nem vagyok épp amúgy is a plafonon, nem keménykedem ennyire. Persze, amúgy is meglehetősen a bögyömben volt már Graham. Minthogy Nathaniel pomme de sang-ból hívóállatommá avanzsált, szereznem kellett egy új pomme de sang-ot. Hívóállatomként ugyanis túlságosan is erős lett közöttünk a metafizikai kötődés. Ettől függetlenül én még táplálkozhatom belőle, de ez már nem lesz teljes értékű étkezés. Nem véletlen, hogy a halandó szolga nem lehet egyszerre hívóállat is és pomme de sang is. Mert ha az első kettőből táplálkozol az kicsit olyan, mintha a saját combodból hasítanál magadnak egy jókora szeletet. Finoman szólva visszaüt. És gyanús is volt, hogy hirtelen miért kellett megint minden második órában magamhoz venni valamit. Végül a sok okos közt Elinore, az egyik
Laurell K. HAMILTON
20
Haláltánc
frissen érkezett brit vámpír fejtette meg a rejtélyt: majdnem minden férfi, aki táplál, metafizikailag szoros kötelékben áll velem: Richard a triumvirátusunk tagja, Jean-Claude hívóállata; Micah a Nimir-Raj-jom; Jean-Claude a mesterem; Nathaniel a hívóállatom, Damian pedig a második, véletlenül összeütött triumvirátusomban a vámpírszolgám (ami megint csak egy értelmezhetetlen helyzet, és mégis igaz). Egyedül Asher maradt, aki JeanClaude-nak és nekem a közös szerelmünk, és nem mellesleg metafizikailag nem jelent semmit. Ő adta az egyetlen fullos szervizt, ami önmagában véve soványka, kellett tehát találnom legalább egy új pomme de sang-ot. Byront nem akartam, mert neki ugyan nem volt velem baja, csakhogy engem mindig kirázott a hideg az olyan partnerektől, akik velem ugyan élvezik a szexet, alapvetően azonban fiúkkal sokkal jobban vágynak. Requiem se lett volna rossz, de vele valahogy nem tudtam magam rászánni a közösülésre. Jason, Jean-Claude pomme de sang-ja belefért volna a képbe, de hát neki már volt egy ilyen természetű főállása Jean-Claude mellett, nem bírta volna a kettős terhelést. Addig is, míg nincs meg a megfelelő fogás, kénytelen voltam nyitni, hogy találjak pár vállalkozó szellemű alkalmi sztéket. És közben szorgosan dolgozni az ardeurön, ami miatt ebbe a képtelen helyzetbe kerültem. Jean-Claude egyik nagy favoritja, akit szerinte mindenképpen „meg kellett volna interjúvolnom” a pomme de sang meló ügyében, pont Graham lett volna. Szerinte sokkal intenzívebben kellett volna keresnem, és ha csak egy kicsit is beleadtam volna magam, már rég megoldódott volna a helyzet. Jean-Claude ezt is a makacsságom számlájára írja. Asher pedig a bolondságoméra, hogy nem ragadom meg az alkalmat, mikor ilyen pazar kínálatban mazsolázgathatnék. Lehet, hogy tényleg makacs bolondság. Ronnie pedig még a mainál is hisztérikusabban reagált volna, ha a jelenlegi pasi listámhoz még azt is hozzáfűzöm, hogy a lista minden egyes szereplője saját kis listával lepett meg azokról a férfiakról, akiket szerintük mindenképpen érdemes lenne kipróbálnom. Úgy. Mert ha Louie is ilyen nagylelkű és megértő lenne vele, mármint Ronnie-val, és meglepné egy arany masnival átkötött hasonló listával, most ő lenne a város legboldogabb és legelégedettebb napközise. Csakhogy én nem vagyok Ronnie, és engem egy ilyen férfivásár legföljebb összezavar. Az összes jelölt közül, akiket egy alváskörre beengedtem az ágyamba, messze Graham nyomult legintenzívebben. Határozottan kinyilvánította, hogy mire vágyik. És ha nem lettem volna ennyire makacsul bolond, most ő is nevezhetne a feltételezhető apa posztjára. Már a gondolatától is kiráz a hideg. Végre egy érv a „nem kell megdugni mindenkit, akit beengedsz az ágyadba” elv mellett. – Bocsánatodért esdeklem, lupa – nyomult most is a maga módján. Mert a szavak ugyan alázatos megbánást jelentettek, az viszont, ahogy mondta, már nem. Ehhez persze nem árt tudni, hogy farkasénál a bocsánatért esdeklés egy meglehetősen – legalábbis az én kényes gusztusomhoz mérten – intim aktus, amit Graham esetében még inkább túlzónak ítéltem. De ha most, mint lupa és Bolverk megtagadom a gesztust, a törés akár a horda és egyben Richard kárára is válhat. És azt semmiképpen sem kockáztatnám. – Akkor esdekelj, Graham – vágtam rá dühödten, mert a harag mindig is nagy barátom volt. Most is remekül leplezte a kelletlenségemet; az utóbbi időben igyekeztem fejleszteni az érzelmi repertoáromat, hogy ne mindig csak a dühhöz folyamodjam. Próbáltam kicsit cizellálni a jellememet, de az ilyen rutin esetekben mindig beugrott a régi reflex. Graham felemelkedett, hatalmas, izmos teste rögtön eltakarta volna előlem a napot és a holdat együttesen, ha a közelben időznek éppen. Az arcáról hiányzott már az a nagy magabiztossága, amit a teste miatt annyira indokoltnak vélt, egészen öt perccel ezelőttiig. Az arcán félelem ült. Engem pedig mélységes elégedettséggel töltött el, hogy végre hajlandó felfogni, hogy ha sokáig hőzöng, akár árthatok is neki. Mert jogot szerezhetek arra, hogy ártsak neki. Megérdemelte volna bőven. És ha valakinek a szép szó kevés, az tanul majd a következmé nyekből. Ilyen egyszerű ez. Az esdeklésre több verziót is ajánl a horda nagykönyve, reméltem, hogy a szimpla ölelést választja. Persze nem azt választotta. Fölém hajolt, ujjaival gyöngéden megérintette az arcomat, mint aki fix pontot keres a mutatványhoz. Ha nyilvánosan kérte volna a bocsánatomat, most egy gyors csókot lehelt volna az ajkamra. Mivel a közönség nem kötelezte szimbolikusra a gesztust, most a teljes verziót megkaphattam: fölém hajolt, és már a nekikészüléstől rendesen zavarba hozott. Próbáltam volna elhátrálni, de akkor hova lesz a híres dominanciám? Állnom kellett a sarat, hiszen egy domináns még a nálánál ötször akkora szub elől sem hátrál, tekintve, hogy az erő nem a méretben rejlik. A domináns az, akit keményebb fából faragtak, és ahhoz Grahamnak ötszáz év edzés is kevés lenne. Hiszen engem nem is fából, hanem kőből metszettek erre a világra. Lehelete forrón cirógatta a számat. Gyanús, hogy még az utolsó pillanatban is fontolgatta, hogy majd most ő lop csókot tőlem, ha már önként nem adom meg neki. De aztán visszatért a józan esze, és csak annyit tett, amit a törvény rendelt – bár bizonyos szempontból egy csók sem hozott volna jobban zavarba, mint ez a gesztus.
Laurell K. HAMILTON
21
Haláltánc
Régi farkas hagyományhoz híven ugyanis az alsó ajkamat kellett megnyalintania. Ez volt a bocsánatkérő aktus, amit a bűnbánó szub bevetett, ha magára haragította a domináns egyedet. Eredetileg a farkaskölykök kérik így az ételt a szülőktől... Graham leheletének forróságáról és ujjai gyöngéd érintéséről azonban – rítus ide vagy oda – nem lehetett nem tudomást venni. Aztán a nyelve gyorsan és nedvesen siklott végig az ajkamon, mintha édes bort kortyoltam volna, és a pohár nyomával egy leheletnyi még maradt volna a számon. Ösztönösen végignyaltam utána a számat. – Ez jó volt – lihegte megborzongva. – Pedig nem is a te örömödre szolgált, csak az én bocsánatomra. A lupádéra – igyekeztem megfedni, de az én hangom is erőtlenné vált. – Kérem is a bocsánatodat, de ha egyszer olyan ritkán érinthetlek – futott át az arcán egy ártatlanka mosoly, ami hirtelen lerombolta a „kemény gyerek vagyok” szerep látszatát, és megmutatta, mennyire fiatal is még. Huszonöt sem lehetett. Erre már csak csóváltam a fejemet, aztán végre becéloztam a lépcsőt. Micah és Nathaniel nyomultak utánam, ez utóbbinál a cuccunk, benne a híres-neves terhességi teszt. Ahogy megjelent vele, helyesebben velük, rögtön leesett, miért is halogattam ennyire a beszerzést – így sokkal valóságosabbá vált a probléma. Már kézzelfoghatóan ott lebegett előttem a hamarosan letesztelendő kétely, hogy vajon úgy maradtam-e vagy sem. Elég logikátlan baromság, de tényleg ezt éreztem. – Amúgy ne panaszkodj, már aludtál is mellettem – szóltam még vissza a vállam felett. – De én nem aludni akarok. Erre azért berántottam féket, és a lépcsőre nyíló nehéz ajtónál visszafordultam. Nathaniel és Micah gondosan félrehúzódtak, hogy alaposan megnézhessem magamnak Grahamet, aki ezek szerint továbbra sem nyugszik, és most selymes hajának függönye alól figyelt engem. Mindig is olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha egy vadállat figyelne a magas fűből. – Ma inkább hagyjuk ezt, oké? – Miért vagy rám dühös folyton? – Nem vagyok dühös rád, Graham. – De ha nem vagy dühös, akkor meg miért nem vagy egy kicsit kedvesebb velem? – Nem arról van szó, hogy nem kedvelnélek, csak épp lefeküdni nem szeretnék veled, ha nem bánod. Jogom van nem akarni, még ha te pont az ellenkezőjére vágysz is. – Nem is a dugás, hanem az ardeur. Tápláld belőlem, ahogyan Nathanielből is tápláltad hónapokig! Vele sem dugtál. – Kegyetlenség lenne megismertetnem veled az ardeurt, hiszen hosszú távon úgysem akarnálak megtartani – ráztam meg a fejem. – De én meg akarom ismerni az ardeurt – fakadt ki olyan mohón, mintha a levegőből is magába szippanthatná. – Vámpírvonal nem adhat halandónak nagyobb ajándékot, mint az ardeur hozta féktelen orgazmus élményét. Falatokat már ízlelhettem belőle. Anita, kérlek, ne tagadd meg tőlem a teljességet! Miért olyan nagy bűn ez? Mi rossz van abban, hogy ennyire vágyom utána? – Attól tart, hogy függővé válsz – jegyezte meg halkan Micah. – Soha életemben nem volt semmi szenvedélyem – tiltakozott Graham. – Mázlista – dörmögte Nathaniel. – Kérlek, Anita, ne akard idegenekkel táplálni, amikor itt vagyok én, és gyakorlatilag bármire képes lennék, hogy megtehessem neked ezt a szívességet. Erre már csak legyinteni tudtam. Nem is hallgattam tovább, inkább megindultam lefelé a lépcsőn, le a mélybe, ahol a Város Vámpírura élt. Ormótlan lépcsők vezettek Jean-Claude otthonába, mintha az a valaki, aki réges-régen kifaragta, nem emberi lényekre szabta volna. Na, hát pont ezért van az edzőcipő. És azt is hagytam, hogy Micah a balomon belém karoljon. Ha Graham ezt gyengeségnek venné, hát bassza meg. Vagy inkább ne. Még el sem kezdődött az este, máris sikerült jó néhány frusztrációt begyűjtenem. Nathaniel keze is jólesett volna, de rutinosan meg sem próbálta megfogni a szabad jobb kezemet, mert tudta, hogy arra háklis vagyok. Mert mi van, ha hirtelen stukkert vagy szablyát kell rántanom. Azok ott lent lehetnek ugyan Jean-Claude barátai, de attól én még nem bízom meg senkiben. Látatlanban legalábbis semmiképp. Gyorsan elértük a fordulót, vagyis azt a pontot, ahonnan egy hosszúnak tűnő pillanatig nem láthattunk be semmit. Vakon kellett ráfordulni a következő szakaszra.
Laurell K. HAMILTON
22
Haláltánc
– Várjatok! – trappolt a nyomunkban Graham –, ne rohanjatok már annyira előre! Nekem kellene elöl lennem! Erre megálltunk és kivártuk, amíg elébünk vág. – Mégiscsak én volnék a testőr – mosolygott vissza bátortalanul. – Fegyvered van? – mértem végig alaposan. – Nincs – sóhajtott. – Richard szerint épp elég veszedelmesek vagyunk fegyver nélkül is. – Kivéve, ha az ellenfél jobban rákészült a találkára. Mert az ezüst golyók ellen nem sokra mégy az izmoddal. – Richard az Ulfric – rántott egyet a vállán – vele beszéld meg, ha szerinted új stratégia kell. Én csak is azt te hetem, amit ő mond. Erre nem mondhattam neki, hogy Richard a szívem csücske ugyan, de sajnos sok témában határozottan másképp gondolkodunk. Vészesen másképp. – Reméltem, hogy mostanra már Jean-Claude is befut – nézett vissza még egyszer gondterhelten egy lépcsővel lejjebb. – Hogyhogy befut? Odalent vár a vendégekkel, vagy nem? – néztem rá bután. – Sajnos, támadt némi zavar odafenn. – Ne mondd nekem, hogy Asher nem bír el egy kis zavarral fenn a Cirkuszban, bármi legyen is az. – Részletekben nem vagyok otthon – nyalta meg idegesen a száját Graham –, nekem itt kellett maradnom, amíg meg nem érkeztek. Csak azt tudom, hogy Meng-Die valamit bekavart, és Asher segítségül hívta Jean-Claude-ot. Meng-Die aprócska kínai porcelánbaba volt, legalábbis első ránézésre. Amúgy ugyanúgy nem illett a csomagolásába, ahogyan én sem. Mielőtt Jean-Claude összetrombitálta volna széles e világból a maga teremtette vámpírokat, hogy felturbózza kicsit a védelmünket, a San Franciscó-i Vámpírúrnak a szárnysegéde volt. A főnöke kapva kapott az alkalmon, hogy megszabadulhat ettől a finoman szólva is besózott hölgyikétől, akit már tényleg csak éjszakák választottak el egy palotaforradalomtól. Abban pedig bizony nem az ő feje hullott volna a porba. Exfőnöke azóta már hallani sem akar valaha volt jobb kezéről, hiába is küldte volna vissza neki Jean-Claude. A hölgyike legújabb ambíciója az lett, hogy itt is szárnysegéd lehessen, de az már volt, méghozzá Asher személyében. Ráadásul pár hónapja befutottak a londoni vámpírok is, akiknek a mestere sajnos eszét vesztette, s ennek következtében hamarosan a fejét is, és ezért ők gazdátlanul magukra maradtak. Így aztán Meng-Die már hiába volt figyelemre méltó mestervámpír, a nagy nyüzsgésben hirtelen tizenkettőből egy tucattá vált. Pedig ha csak az erejét tekintjük, tényleg jó szárnysegéd, vagy legalábbis hadnagy lehetett volna belőle; kár, hogy pszichésen alkalmatlan. Túlságosan is motiválja a hatalom, kész öngyilkosság bármilyen trón közelébe engedni. – Mi a halált művelt már megint? – Gőzöm sincs – vont vállat megint Graham. – Nem úgy volt, hogy te már majdnem a pomme de sang-ja vagy? – értetlenkedett Nathaniel. – Úgy volt. – Kicsit sem aggódsz érte? – Csak ígérget – emelkedtek már megint azok az irdatlan vállak –, de el nem határozná magát. Aztán másnap meg már Claynek ígéri ugyanazt. És közben Requiemmel is kamatyolt, amíg az ki nem rúgta. – Requiem már nem osztja meg az ágyát Meng-Die-vel? – Már nem. – Talált magának valaki mást? – ráncoltam a homlokom. – Olyasmi – nyalta meg zavartan a száját a nagyember. – Ismerem ezt a tekintetet, Graham. Ez az és-ez-még-nem-a-legrosszabb-de-én-ugyan-nem-leszek-a-rossz-hírhozója nézés. Ki vele, de rögtön. – A picsába is, nem is vagy a csajom, hogy láthatsz ennyire a fejembe? – A tényeket akarom! – vontam meg a vállam most én a változatosság kedvéért. – Requiem meggyőződése, hogy azért nem fogadtad őt pomme de sang-odul, mert nem osztozol a férfiakon. Ezért szakított Meng-Die-vel. Hát erre már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. – És ezt el is mondta neki legalább? – Honnan tudjam? Nekem elmondta az biztos, meg Claynek is. – És te elmondtad Meng-Die-nek? – Nem őrültem meg! Ha lehet, még nálad is rosszabbul viseli a rossz híreket. És nem kedveli a rossz hírek hozóját sem. – És Clay is így van ezzel?
Laurell K. HAMILTON
23
Haláltánc
– Requiem mondta el neki – szólalt meg halkan Micah. – Téged is beavatott? – néztem rá meglepetten. – Csak ismerem – rázta a fejét Micah. – Rá vallana. Szerinte így egyenes, ha teljesen őszinte vele. Biztos vagyok benne, hogy nem akart bajt keverni. – De vajon mostanában jött rá az őszinteségi roham? – Te is kikosaraztad? – kérdezte hirtelen Nathaniel Grahamet. – Dehogyis! – vágott hozzánk egy gyors vigyort. – Ardeurje, ugyan nincs, de még így sem kispályás az ágyban. Már előtte is próbáltam vámpírokkal, de ő az első a Belle Morte vérvonalából, és hát, papám! Életem célja, hogy egy ilyen pomme de sang-ja legyek. – Az előbb még nem azért könyörögtél, hogy Anita pomme de sang-ja lehess? Graham arcán átfutott egy kis könnyed zavar, amiért akaratán kívül lelepleződött. – Jó, megeshet, hogy ha Anita csak egyszer méltóztatja belőlem táplálni az ardeurt, akkor soha többet rá sem nézek más nőre. De addig... Be ugyan nem fejezte a mondatot, de már ez a félmondat is remekül összefoglalja, miért is nem volt esélye a nagy versenyfutásban az új melóért. Graham nem engem akart, hanem az ardeurt. Ha a londoniak közt akadt volna még valaki, aki ugyanúgy megfertőződött volna vele, mint én, akkor nyilván őt ostromolná ilyen hevesen. Vagy őt is, ahogy engem is. Nem kifejezetten hízelgő, se rá, se rám nézve. – Több vasat tartasz a tűzben – biccentettem. – Meng-Die-ért mindenki mást feladtam, ő meg Clayt és Requiemet is megtartotta mellettem. Soha nőn nem osztoztam úgy, ahogyan Clayjel osztoztunk rajta – borult el a tekintete, aztán ahogy jött, úgy tova is szállt pár másodperc múlva. Most vagy ennyire felszínes ez a tag, vagy ilyen hatékonyan taszít el magától mindent, ami megzavarhatja a lelki békéjét. – És Anita különben sem fog mindannyitokat lapátra tenni értem. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, fiuk. Akkor meg én mit fosszam meg magam minden örömforrástól? Értitek, nem a biztos jóért, nem azért, hogy az enyém lehessen, csak azért, hogy talán egyszer jut majd nekem is az ardeurből. – Requiemet sem kértem, hogy áldozza fel értem a teljes nemi életét. – Á, kérni nem is kérsz soha senkit. Egyszerűen csak rá sem nézel olyan férfiakra, akik máshol is játszanak – summázta Graham. És nem is tévedett. Csakhogy az ilyen keserű igazságokat soha nem vettem szívesen senki szájából. Már csak azért sem, mert soha el nem hagyta a számat olyan mondat, hogy azért nem kell Requiem, mert közben Meng-Die is a babája. Ugyanakkor csúnya nagy feketepontot kapott érte a nagy lelki osztálykönyvemben. Egyrészt nagyon nem szenvedhettem Meng-Die-t, másrészt meg, amit Graham épp az előbb vágott a fejemhez – olyan pasi nekem nem kell, aki más nőt is szeret. Legyek én az egyetlen! Még annak ellenére is, hogy az én életemben és szívemben senki sem lehet az egyetlen. Hát... sose mondtam, hogy igazságos. Távolról sem az.
Laurell K. HAMILTON
24
Haláltánc
4
A LÉPCSŐ ALJÁN APRÓCSKA ELŐTÉRBE érkeztünk, ahol a lenti nagykapu választott már csak el bennünket a vámpírbirodalomtól. Nem véletlenül mondok kaput. Nagy, nehéz fa és acélajtó volt, amilyenekért legfeljebb hiperbiztos börtönökben fizetnek. A pár lépcsőfokkal feljebb már említett Clay várt ránk ebben a helyiségben, és ahogy meglátott bennünket, szaporán elénk sietett. Ami már önmagában sem ígért sok jót. Ehhez jött még a feje, ami aztán végképp elásta minden illúziónkat a könnyed, csevegős este témájában. Finoman szólva is aggodalmasan fogadott bennünket. Graham hirtelen komollyá vált, pedig néhány pillanattal ezelőtt még a bugyimba akart beférkőzni. Ezt a profi arcát igazán nagyra értékeltem. A farkasok közt ő volt a legprofibb biztonsági őr. – Mi a gond? – kérdezte higgadtan. – Jean-Claude nincs veletek? – kérdezte csalódottan. – Miért lenne? – Mi a probléma? – szálltam be én is a kórusba. – Semmi – mosolygott rám Clay bocsánatkérőn –, csak épp tele a nagyszoba vendéggel, és házigazda sehol. Csak én meg a négy emberem. És dominánsok jelenléte nélkül még csak meg sem kínálhatjuk őket semmivel. – Tényleg azért aggodalmaskodsz, hogy nem vagyunk eléggé jó házigazdák? – fürkészte Micah. Clay ezt mintha átgondolta volna, mert kiadós szünet után, mentegetőző mosollyal bólintott. – Igen, asszem tényleg – váltott kissé könnyedebbre. Amilyen fekete volt Graham, annyira szőke és fürtös Clay. Persze, nem ez volt a legszembetűnőbb különbség köztük: Graham láthatóan minden részletre ügyelt, míg Clay a farmeros-edzőcipős típus volt. Most is csak magára kapta az egyenruhát, de még a szövetnadrághoz sem vett rendes cipőt. Épp elég kényelmetlen volt neki így, farmer helyett „félgálában”. És tökéletesen át is éreztem a helyzetét. – Tudom, hülyén hangzik, de kezd rossz érzésem támadni az estével kapcsolatban. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ha nincs senki, aki kézben tartsa a dolgokat, könnyen elszabadulhat valami olyasmi, amit inkább nem szeretnénk látni. Ezt az utolsó mondatot mindenképpen komolyan kellett venni. Claynek remek érzéke volt a még ki sem pattant konfliktusok kisasolásához, azért is volt olyan mérhetetlen nagy segítség a Bűnös Vágyakban, ahol mindketten állandón dolgoztak. – Mit művelt pontosan Meng-Die, hogy Asher Jean-Claude-ért szalajtott? – A részleteket nem ismerem – sóhajtott gondterhelten Clay –, csak azt tudom, hogy nyilvánvalóan súlyos lehet az ügy, ha ilyen helyzetben is mindenképpen Jean-Claude-ra volt szüksége. A legegyszerűbb persze az lett volna, ha megnyitom közöttünk a vámpírjegyeket, és magától Jean-Claude-tól kérek választ. Csakhogy már előre letisztáztuk, hogy amíg a Városok Urai itt vendégeskednek, nem kockáztatunk ilyen típusú kommunikációt. Egyrészt nem tanácsos mutogatni a szokatlan képességeimet – abból még soha semmi jó nem sült ki. Másrészt azt sem zárhatjuk ki biztosan, hogy a vendégül látott hatalmas mestervámpírok nem hallgathatnak-e bele az effajta beszélgetéseinkbe. Ahogy ők nem, mi sem ismerhetjük az ő totális arzenáljukat. Szóval csakis vészhelyzetben nézünk egymás agyába. De honnan tudjam, hogy nincs épp vészhelyzet? Hogy nem kellene-e gyorsan a segítségére sietnem? Csak arra tudtam gondolni, hogy Meng-Die nyilván nem olyan ostoba, hogy végzetes harcba menjen bele a saját urával szemben. Az igazán nagy mesterek örök túlélők. Attól lettek nagyok. Amúgy meg hiába kemény dió a kis porcelánbaba, ellenfélnek azért kevés. Mármint Jean-Claude-nak. – Megoldják Asherrel – nézett megnyugtatón Micah, mint aki szóról szóra végigböngészte a gondolataimat. – Ugye nem néztél bele a fejembe – hökkentem meg kissé. – Dehogy, csak az arcodra volt írva minden – mosolygott gyöngéden. – Hát pazar. Erre már csak vállat vont, mintegy kifejezve, hogy erről aztán igazán nem ő tehet. – Hogy akarhattok pont Meng-Die pomme-jai lenni? Teljesen zizi a csaj – fordult őszinte érdeklődéssel a két testőrhöz Nathaniel. – Mit számít, hogy zizi vagy sem – kacagott fel Graham –, amikor olyan kibaszottul jók vagyunk az ágyban!
Laurell K. HAMILTON
25
Haláltánc
– Én szeretem – vonta meg a vállát szomorkásan Clay – vagy legalábbis eddig azt hittem. – És? Már nem hiszed? – Jean-Claude megkért bennünket, hogy aludjunk párszor Anitával, ami kissé aggasztotta Meng-Die-t. Azt hittem, azért ezt nem spilázza majd túl, hogy megbízik bennünk, tudja, hogy szeretem, és hogy úgysem hagyom magam elcsábítani. Aztán Requiem kirúgta, mondván addig nem lehet Anita pomme de sang-ja, amíg vele is együtt van. Na, ettől viszont falnak ment – tette hozzá szomorú képpel Clay. – Az, hogy minket szabályosan átparancsolnak valaki más ágyába, az szinte hidegen hagyja. Attól viszont majd felrobban, amikor Requiem magától, önként teszi ki a szűrét. Jobban fájt neki, hogy elveszti a vámpírt, mint minket. Őszinte fájdalom csillogott a szemében. Tényleg fontos volt neki a csaj. A francba is, szegény. – Vannak nők, és Belle Morte vérvonalában elég sok ilyen flangál, akik az elutasítást bárminél rosszabbul viselik. Neked meg Grahamnek nem volt választásotok, Jean-Claude kérése parancs. Requiem viszont önszántából adta ki az útját. Vannak nők, meg persze férfiak is, akiket ez kikészít – próbáltam megnyugtatni. – Szóval a büszkeségét sérti – nézett rám a fájó szemeivel. – Valahogy úgy. Vámpírék eléggé jól el vannak eresztve büszkeséggel – bólintottam. – Tudom, hogy vigasztalásnak szántad Anita, de ettől csak még rosszabb. Így kimondva teljesen nyilvánvaló, hogy bármit érzett is irántam, a sértett büszkesége sokkal fontosabb, mint az a bármi. De azért kösz. – Oké, többet nem próbálkozom. – Nem azért. Tényleg kösz, csak neked valahogy nem műfajod ez a vigasztalás téma – veregette meg a vállamat Clay, pedig nem sokszor és nem szívesen ért hozzám. Észrevettem már ezt máskor is, főleg amióta velem aludt, és érezte az ardeur szikráját. Fura, hogy amennyire beindította Grahamet, legalább annyira riasztotta Clayt. Ami az egyik pasinak maga a mennyország, az a másiknak a tűzzel kikövezett pokol. – Nem ártana végre bemenni a vendégeinkhez – figyelmeztetett Micah –, de ahhoz előbb még cipőt kell váltanod. – Nincs más hátra, mint egyedül szembenézni az esti társaságunkkal, nem igaz? – térdeltem le sóhajtva, mindeközben vigyázva, hogy a harisnyám ki ne szakadjon. Kivételesen nem hoztam váltást. – Sajnos – biccentett Clay. – Jobb programot el sem tudnék képzelni – nyögtem, miközben kioldottam a csukámat. Aztán felálltam, Nathaniel pedig feladta a bal lábamra a kis kötős csodát, én meg alaposan megkapaszkodtam Micah-ban, és fél lábbal majd’ tíz centi magasban vártam a másikat. Sose szerettem az ekkora sarkakat, még ha optimálisan hatnak is mély termetemen. Se a magas sarok, és se a parti csevej nem az erősségem, mégsem ez tűnt a legfárasztóbbnak, hanem a tény, hogy meghívott Városurak jelölteket is hoztak magukkal. Mármint olyanokat, akik szerintük alkalmasak lehetnek pomme de sang-nak. Nekem. Persze, ahogy az már lenni szokott, magamnak kerestem a bajt. Mert ha választottam volna a helyi kínálatból, és nem aggodalmaskodtam volna annyira a sok idegen mestervámpír miatt, akik kifejezetten a nem-kispályás almokból érkeztek az egész Államokból, akkor Elinore-nak, a britek nagy problémamegoldójának sem jutott volna az eszébe a borzalmas megoldás: írjunk ki versenyt. Minden Város Vámpírura próbálkozzon a saját jelöltjeivel, akik közül választhatok magamnak egyet. Gondolkodás nélkül nemet mondtam. Jó, a pontosság kedvéért – ordítva tiltakoztam, hogy más játssza el a fődíj királykisasszony szerepét. De aztán, ahogy az már lenni szokott, Jean-Claude meggyőzött, hogy ha egy sem jön be, aminek azért vaskosak az esélyei, akkor legfeljebb mindenkinek almás. Nem gond. És közben legalább mindenki sokkal jobban ügyel a viselkedésére, hiszen mindenki azt akarja, hogy az ő családjából kitermelt pomme de sang jelöltre essen a választás. És ha az ember azt szeretné, hogy őt válasszák, sokkal jobban igyekszik. Lo gikus. Így aztán duzzogva rábólintottam, közben meg folyamatosan émelyegtem, hogy majd mindenki engem tekint a tombola főnyereményének. A sült malacnak. Ja, mert azért annak is megvan az oka, hogy ilyen nagy nyereménynek érezhettem magam. Jean-Claude – akinek én voltam a halandó szolgája –, volt ugyanis az Egyesült Államok első olyan Vámpírura, aki a saját sourdre de sangjává, vagyis családja teremtő fejévé vált. Ez vámpíréknál a hatalom csúcsa, innen nincs följebb. És bár nem vertük nagydobra, az európai vámpírtanács tudta, és nem is csináltak titkot belőle, így aztán az elmúlt hetekben igen sok barátságos közeledést tapasztalhattunk. A vámpírok ugyan nem barátkozni akarnak, hanem szövetkezni, ami nem teljesen ugyanaz, de mégsem a barátság ellentettje. Csakhogy amikor belementem ebbe az egészbe, fel sem merült, hogy ráadásul tök egyedül kell a jelentkezők elé állnom. Fene az egészbe... – Menni fog – karolt belém Micah.
Laurell K. HAMILTON
26
Haláltánc
– Majd mi segítünk, hogy mindenkit elbűvölj – ölelt magához Nathaniel. – Valahogy nem áll jól nekem ez a Hamupipőke stíl. – Mert nem is Hamupipőke vagy Anita, hanem a herceg. Kint nyihog a fehér lovad. Belebámultam Nathaniel levendulaszemeibe, és jeges rémület járta át a bensőm. Hogy én a herceg? Tutira hiba csúszott a forgatókönyvbe. Bár, ha jobban meggondolom, akkor már inkább a herceg vagyok, aki finnyázva válogat a sok szende kisaszszony közt, mint valami elcseszett kisasszony, aki a pilláját rebegtetve igyekszik felhívni magára a herceg figyelmét. Ilyen közhelyekkel próbáltam lelket önteni magamba, miközben Clay kitárta előttünk a nagy ajtót, és a két pasim karján bebillegtem a partinkra. Igen, hagytam, hogy belém karoljanak, hiszen a pisztollyal meg a bicsakommal amúgy is csak társasággyilkos lehetek, pedig nekem most villognom kellett és életet lehelni az eseménybe. Mindehhez azonban kínosan hiányzott Jean-Claude és Asher diplomáciája, hűvös szellemessége és bája. Kellemetlen helyzetben voltunk.
Laurell K. HAMILTON
27
Haláltánc
5
A SZOBA a kárpitoktól a falakig, a függönyöktől a kandalló téglájáig, a szőnyegtől a fotelekig a szokásos aranyban, ezüstben és fehérben úszott. Csak a kandalló feletti falrész ásított üresen, most, hogy lekerült róla a fél évezredes festmény Asherről, Jean-Claude-ról és Juliannáról. De csak a fal volt üres, a szoba egyébként zsúfolásig telt vámpírokkal és alakváltókkal. Jaj, annyira nem feküdt nekem ez a házigazda szerep Jean-Claude nélkül! Azzal a ragyogó, széles mosollyal a képemen léptem be, amit az ügyfeleken már alaposan begyakoroltam az irodában. Az a fajta tekintet, amihez óriási energiákat kell összpontosítani. Most igyekeztem, nekifeszültem, és közben ezerrel szorítottam Micah és Nathaniel kezét. Mintha a háborgó tenger közepén hánykolódnék, és már csak két árva deszkába kapaszkodhatnék. Mintha rajtuk múlna az életem. De vajon miért tojtam be ennyire? Csak nem a bájcsevejtől meg a sok negédeskedéstől? Csak nem! Hiszen itt garantáltan senki nem akar majd megölni. És ha senki nem tör az életemre, és nekem sem kell a hóhérost játszanom, akkor az már szuper estének számít. Akkor meg mi ez a hirtelen félénkségi roham? Annyira nem vallott rám, mert ugyan nem szerettem a nagy társasági eseményeket, de azért félénk soha nem voltam. Clay és Graham felálltak mögöttünk, és Micah felvezetett. Aztán halványan oldalba bökött, hogy itt az idő eleget tenni a feladatomnak. – Anita – zökkentett ki a suttogása az elmélkedésből. – Köszöntelek benneteket St. Louis-ban! Remélem, meggyőzőbben tudjuk majd bizonyítani vendégszeretetünket, mint eddig tettük – na, ez nem is volt rossz. Hatalmas piros pont Anita Blake-nek. Az egyik vámpír mosolyogva elém lépett. Alig lehetett magasabb nálam, de vagy háromszor olyan széles. Mint egy kockára gyúrt testépítő, már-már alaktalan. – Magunk is Városok Vámpírurai volnánk, Ms. Blake, pontosan tudjuk hát, hogy bizonyos ügyek még a leglehetetlenebb pillanatokban is halaszthatatlanok. Van, hogy az illemnél akad fontosabb. Aztán csak állt ott a kellemes mosolyával, és rögtön tudtam, hogy rajtam a sor. Most nekem kell bizonyítanom, hogy nem valami vidéki sutyerák banda vagyunk, ismerjük mi is az illemet és az egyéb fortélyokat. Elléptem hát két lovagomtól és közvetlen elé álltam. – Légy üdvözölve, Augustine, Chicago Városának Ura! – mondtam magabiztosan, mert Jean-Claude legalább pontos leírást adott vendégeinkről, és ha másban nem is, legalább abban biztos lehettem, kivel van éppen dolgom. Szertartásosan nyújtottam a kezem. – Auggie – mondta cápavigyorral, hogy az agyarai megvillantak a fényben –, a barátaim mind Auggie-nak szólítanak. A legtöbb mestervámpír igyekszik az első benyomást hangsúlyozni, felspannolja kicsit magát, hogy titokzatosabbnak, félelmetesebbnek, szexibbnek tűnjön, mint amilyen valójában. Auggie csak a természetest adta joviálisan széles mosolyával, kurtára nyírt, mégis csinosan göndörödő arany fürtjével, ami valahogy sehogyan sem akart passzolni a testalkatához. Gyöngéden megfogta a karomat a csuklóm fölött, és a szájához emelte. Szerencsére alaposan begyakoroltuk a mozdulatot Jean-Claude-dal meg Asherrel, őket többször is orrba nyomtam nagy igyekezetemben, hogy segítsem a mozdulatot. Most már passzívan pihent a kacsom a nagy kezében. Mintha csak valami üvegmadárkát fogna, annyira vigyázott. A behemót pacákok gyakran futnak bele ebbe a hibába, de ez kivételesen nem zavart. A protokoll az protokoll. Ha most Jean-Claude is itt lenne, Auggie ajánlaná fel ugyanígy a csuklóját, hiszen akkor ő lenne a második a rendszerben, de így, mivel én csak egy halandó szolga vagyok, ő meg egy Város Ura, én kerültem alá. A szeme egy pillanatra sem hagyta el az enyémet: mélyszürke, kavargó tekintet volt, mégsem szédültem bele. Erre csak igazán kevés halandó képes, meg is leptem. Kezdtem magamra találni, lám, mégsem vagyok én olyan kiszolgáltatott. Ekkor azonban az ajka hozzáért csuklóm finom bőréhez, ott, ahol a vér kékesen üt át a felszín alól, és a csókjával aprócska áramütésként száguldott belém az ereje. Még észbe sem kaptam, már összerándult az ágyékom. A lélegzetem bennszakadt, és elvesztettem az egyensúlyomat.
Laurell K. HAMILTON
28
Haláltánc
Mozgolódás támadt mögöttem. Sietve jeleztem, hogy minden rendben van. – Semmi baj, tényleg, jól vagyok – tettem hozzá elfúlón. Látni ugyan nem láttam, de éreztem, hogy mindenki visszahúzódik. Odanézni azonban nem lehetett, tekintetem nem szakadhatott ki az előttem álló mestervámpír tekintetéből. A szürkeség még sebesebben kavargott, mint az égbolt vihar előtt. Aztán egy váratlan pillanatra minden lenyugodott, hogy utána csak még pusztítóbban sújthasson le az egek haragja. Még jó, hogy nem egyszerű halandó szolgával volt dolga, akit csak a mestere hatalma emel ki a kis emberek sorából. Én már az első pillanattól erővel érkeztem, ezért már úgy állhattam elé, hogy a vámpírbűbáj ellen védett voltam. Immúnis. Sok haszna akad a nekromanciának. Épp csak arrébb taszítottam kicsit az erőmmel – metafizikusan hátrébb az agarakkal. El is húzta végül a kezét, s elkapta szürke tekintetét. – Elnézését kérem, Ms. Blake, ha az erőm kellemetlenül érintette. Igyekszem viselkedni, provokálni azonban nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Mikor ismét rám nézett, már megint ugyanaz a kellemes arc nézett vissza rám, mint amilyen az első pillanatban volt. Lélegzetelállítóan szép volt, csak a szeme maradt a régi gomolygóan hihetetlen sötétszürke. A csontozata is átalakult, és szemét pazar fekete szempillacsipke szegélyezte. Ha Jean-Claude mellett nem adódott volna már bőségesen alkalmam megszokni a szédítő pillaerdőket, azt gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus szempillát még soha egyetlen pasin sem láttam. Hátrébb léptem, hogy végigmérhessem: a teste is átalakult, bár nőni nem nőtt, csak valahogy arányosabbá transzformálódott. Ami eddig esetlenül behemótnak tűnt, már a helyére került. A szédületes izmok könnyedén elfértek a méretre szabott, minőségi öltönyben. Az első vámpír, aki arra használta a bűbájt, hogy jelentéktelenebbnek tettesse magát. Én meg, amikor a kis kezdeményező erőfitogtatásait hárítottam, lehántottam róla a maszkját. A bűbáj elszállt. – Futottam már össze vámpírokkal, akik nagy adag energiát öltek abba, hogy rémisztőbbnek látszanak mint valójában, de még soha senki nem próbálta eljelentékteleníteni magát előttem – mondtam ki hangosan, ami a fejemben járt. – Igen Augustine, miért leplezed ennyire, ki is vagy valójában? – helyeselt kéretlenül egy női hang. A gazdája a kis kétszemélyes padocskán üldögélt amellett a vámpír mellett, akitől szintén viszketni kezdett a bőröm. Auggie után nem tűnt különösebben csinosnak a fekete hajával és szemével, de azért helyes volt. Rögtön tudtam ki ő, és következésképpen ki a kotnyeles hölgy az oldalán. – Légy üdvözölve Samuel, Cape Cod Városának Ura. Jean-Claude halandó szolgájaként köszöntelek téged és a tieid, St. Louis városában. Samuel felállt, noha erre semmi szükség nem lett volna, hiszen odajárultam volna elé magamtól is. Ismertem én az illemet. Ő sem volt egy égimeszelő, bár Nathanielre rávert pár centit, ami már szinte egy hetven. Ez az én dimenzióimban óriás. Clay keresetlenségét árasztotta ő is. A haja lazán göndörödött, fekete zakója alatt zöld pólót viselt. Csak Jean-Claude érzi szükségét folyton a selyemnek és az egyéb nemesen évszázados, tehát kissé divatjamúlt anyagoknak. Az egész dizájn inkább csak sejtette az alatta meghúzódó erős izomzatot, semmiképpen sem kérkedett vele. A zöld pólóra míves aranylánc lógott, a végén valami ódon érmével, bőséges arany foglalatban. Olyan volt, amilyet az ember csak a tenger mélyén pihenő hajóroncsokban találhat. Bár lehet, hogy ez a hajóroncs gondolat csak Samuel hívóállata miatt jutott eszembe. Ez volt ugyanis az ő nagy unikuma. Az ő hívóállata ugyanis a sellő. Sellő bizony! Az egyetlen élő vámpír, akinek ilyen bizarrul lehetetlen hívóállata van. Mellesleg a felesége is sellő. Ez engem nagyon érdekelne. Vámpírt láttam már eleget, de tengeri népséget, amilyen a kettős ülőke mögött is sorjázott, még soha. De nem lehettem ekkora tulok. Nyújtottam hát megint a kezemet, és Samuel határozottan el is kapta. Semmi finomkodás, nem úgy, ahogy az előbb a chicagói. De ő sem vette le rólam a szemét, míg a bőröm fölé hajolt. A sötét csak első benyomás lehe tett, mert tulajdonképpen mogyorószín szemében némi zöldes fény is úszott. És a zöld póló csak ráerősített, hogy szinte azt hihette az ember, hogy a szeme is zöld. De zöld szemben eléggé magasan volt nálam a mérce. Ahogy a haja is csak önmagában tűnhetett feketének, ahogy a közelembe jött, láthattam mi a különbség nagyon sötét barna és az igazi éjfekete között. Samuel jó fiú maradt, se a tekintetével, se a csuklócsókjával nem próbált extrázni. Szép nagy mosolyt is kapott jutalmul. – Persze, Samuel az örök úriember – fricskázta meg Auggie. – Tanulhatnál tőle – szólt be neki a fehér ruhás nő, aki csakis Samuel felesége lehetett. – Thea – inkább kérte, mint utasította az ura. Jean-Claude jó előre figyelmeztetett, hogy a Cape Cod-iaknál az
Laurell K. HAMILTON
29
Haláltánc
asszony a gyenge láncszem, a Város Urának egyetlen gyenge pontja. Aki vele tárgyal, az a feleségével is kénytelen szót érteni. – Theának igaza van – hajtotta meg a fejét Auggie feléjük –, én soha nem leszek olyan gáláns, mint te. – Megeshet – biccentett Samuel –, de ilyesmit mégsem vágunk egymás szemébe nagy társaság előtt. Még én is kihallottam az indulat első szikráit szavából, a felesége pedig kecsesen meghajtotta magát előtte. Majd tíz centit rávert az urára, és a bocsánatkérő gesztusnál nagyon ügyelt, hogy még az arca se látszódjék. Nyilván csak a fejhajtást adta, őszinte megbánást nem. Nemcsak a ruhája volt fehér, de az egész lénye, a bőrétől kezdve a haján át. Egy röpke pillanatra azt hittem, talán albínó, mikor viszont újra felszegte a fejét, és ránk nézett, elhessegettem a gondolatot. A szeme olyan mélyfekete volt, mintha egy széndarabba néznék bele, még a pupillája sem vált el az írisztől. Mindezt aranyszín szempillák keretezték, a szemöldöke pedig aranyos fehér. Vékonyka karján izmok ugráltak, ahogy lesimította a szoknyáját, fehérszőke haja a derekáig ért. Ékszerként csak egy ezüst diadémot viselt, briliáns ágyon fekvő igazgyöngyökkel. Csak úgy szikrázott a feje minden mozdulatra. Sápadt, kecses nyakát nem csúfította semmiféle kopoltyúnyílás. Jean-Claude korábban kiokosított, hogy a tenger szüzei – így mondta – tökéletes emberi alakot is ölthetnek, ha épp úgy tartja kedvük. – Hadd mutassam be a feleségemet, Leucotheát. Theát – nyújtotta a kezét a nőnek, aki mély pukedlit nyomott le elém. Most jöttem csak igazán zavarba! Felsegítsem? Vagy toljak elé egy még mélyebb pukedlit? Mi a francot kavarhatott odafenn Meng-Die, hogy Jean-Claude még mindig sehol? Végül nagy tanácstalanságomban a kezemet nyújtottam, hogy felemeljem. Ujjai jegesen kapaszkodtak belém. – Úgy vonsz magadhoz, mint királynő a szolgát – nézett fel meghökkenten –, vagy elismered, hogy feletted állok? Felsegítettem, bár könnyedebben mozgott egy orosz balerinánál. – Az igazság az, hogy segédfogalmam sincs, ki áll feljebb kinél – böktem ki az igazságot. Mikor nem tudok mit kezdeni a helyzettel, általában ez az aduászom. – Ha Jean-Claude itt lenne, vele szemben tudhatnánk, hol a helyed, de csak én vagyok, és ez egy sokkal kuszább állapot. Egy pillanatig sem szeretném ha megbántódnál, csak épp nem tudom, mi a rend. Thea sápadt arcán mélyült a meglepettség, de láttam, hogy Samuelnek bejött a dolog. Auggie pedig egyenesen harsányan felkacagott, ahogy inkább az emberek röhögnek, nem disztingvált vámpírok. – Jean-Claude említette, hogy őszinteséged üdítő élmény, Anita, de azt nem hittem volna, hogy ilyen friss alpesi levegőben lesz részünk itt St. Louis-ban. – Nekem tetszik – mosolygott Samuel. – Csak mert te magad is olyan gyatrán hazudsz – kacagott még testesebben Auggie. – Nincs olyan vámpírúr, aki csalás és hazugság nélkül eljutott volna oda, ahová mi eljutottunk, öreg barátom – nézett rá kicsit szúrósabban Samuel. – Ebben van igazság, barátom – hunyt ki a jókedv Augustine arcán. – Ne próbáld letagadni, hogy szívedhez közelebb áll az őszinteség. – Nem tagadhatom. – Szereted az őszinteséget? Hát akkor engem imádni fogsz. A szoba két csücskéből most nagy nyerítés harsant: az egyik Fredo volt, fekete haja alól féktelen jókedvvel villant a szeme, egyenruhája alatt itt is, ott is kések és pengék dudorodtak. Fredo szerette az acélt, tucatnyi nélkül útnak sem indult. A másik sarokban Claudia hahotázott, nem kevésbé látványosan. Mellette még a nyúlánk, ám kissé sovány Fredo is törékenynek tetszett. Claudiánál nagyobb és izmosabb nőt még soha nem láttam. És mégsem volt ormótlan. Nőiessége nem ment rá az izomerőre, noha a sminkelés nem tartozott az erősségei közé. Ha nem lett volna ilyen nagy – szinte a kétszeresem – a férfiak folyvást füttyögtek volna utána az utcán. Gyanítottam, hogy így is szívesen megtették volna, csak épp tartottak a reakciójától. Kellemes, mély nevetése simogatta a hallójáratomat, és a ritka újszerűen hatott. Most esett le, hogy még mosolyogni is alig láttam, nem hogy nevetni. – Mi olyan vicces? – néztem rájuk. – Bocs, Anita – nyelte le a nevetés utolsó foszlányait. – Ja, bocs – kuncogott tovább Fredo –, de az őszinteség valahogy nevetségesen visszafogottnak tűnik veled kapcsolatban. Most, hogy nem tudtam minek vegyem ezt a nevetést, bóknak vagy gúnynak, vettem csak észre, hogy Micah sem egyszerű köhögési rohamot kapott, és hogy Nathaniel arcán is a mosolyt leplez ez a furcsa fintor. Erőt vet-
Laurell K. HAMILTON
30
Haláltánc
tem magamon, és nem rágtam be rájuk. – Ha nagyon akarok, tudok én hazudni is – böktem ki. – De szinte soha nem jut eszedbe – biccentett Fredo, mint aki ugyan elismeri a képességeimet, de megvan a saját véleménye. – De nem ám – kontrázott Claudia is, és végre helyreállt a rendes, komor arca. – Elnézést, hogy nem bírtam magammal. – Olyan, mint te, Samuel. Egy tiszta jellem – zárta le Thea. – Ami nem válik kárunkra. Ahogy ezt mondta, eszembe juttatta, hogy nem csak ketten érkeztek. Erre végül megnéztem magamnak a kíséretüket, hogy most már ne csak elvi szinten rázzon a hideg – mert az, hogy a vámpírurak a családjukból ajánlottak nekem lehetséges pomme de sang-ot nem holmi szófordulat volt, legalábbis a Cape Cod-iak esetében. Ők a saját fiaikat nevezték a nagy versenybe. Ettől különösen viszolyogtam, pláne, ahogy megláttam a srácokat. Kamaszok voltak, szinte még gyerekek. Az ikreket nem volt nagy ügy belőni, két tök egyforma arc és alak. Színeiket és termetüket a mamától örökölték, keresetlen göndörségüket a papától. Karcsúak, már-már törékenyek voltak, fejletlenek, és kezdtem kételkedni Jean-Claude szavában, hogy csakis akkor hozzák őket, ha már betöltötték a törvényes életkort. Beleegyezési korhatár alatt nem állunk szóba senkivel. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt hazazavarom őket, persze megeshet, hogy a sellők későn érő típusok. A harmadik fiút kissé nehezebben azonosítottam be, mert két sötét hajú fiatalember is ácsorgott az ikrek mellett. Az egyik rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet, míg a másik pironkodva kapta el az övét. Még le is sütötte a szemét. Mibe, hogy ő a szerencsétlen harmadik. Mert hiába, vámpíroknál még manapság sem ritka a szülők által összehozott érdekházasság, pláne uralkodói szinten. Ez a modern kor átka. Lehet, hogy ő is ugyanolyan morbidnak élte meg ezt a helyzetet, mint én. – Bájosak a gyermekeim, igaz? – csengett Thea hangja, ami végett vetett a mélázásomnak. – Ja, igen, persze, hogyne – makogtam, mert most mit lehet erre mondani? És ha ez sem lett volna elég, most még vörösödni is kezdtem. Beszarás. – Akkor először is döntsük el, melyikünk a feljebbvaló, hogy bemutathassam őket neked, ahogyan illik – mosolygott a sellő. Segélykérőn sandítottam Micah-ra és Nathanielre, de ők is csak a fejüket csóválták. Honnan is tudhatták volna. – Nekem van egy elképzelésem, hogyan juthatnánk dűlőre – vetette fel óvatosan Thea. Éneklő hangján hallatszott, hogy tart a reakciómtól. – Hadd halljam. – Hívóállatként és halandó szolgaként állunk egymással szemben. Ez eddig egyenlő. De én a Város Vámpírurának a felesége vagyok, te viszont nem. Ez esetleg megbillentheti a mérleget? – Thea – szólt rá Samuel. – Nem, Samuel, igaza van. A házasság több mint az együtt járás. Engem meggyőzött. – Figyelmeztettek bennünket, Ms. Blake, hogy igen könnyen elragadják az indulatok – vonta össze a szemöldökét Samuel. – Így is van, de Thea elve alapján legalább végre eldöntjük, ki ajánlja fel egy testrészét a másiknak. – És nem hozza ki a sodrából, hogy el kell ismernie, hogy maga felett áll? – Nem, dehogy. Belém mélyesztette a tekintetét, mintha a vesémig látna. Nem vetett be vámpírbűbájt, csak vizslatott, hogy mégis, kiféle, miféle vagyok. Volt idő, amikor összecsúfítottam volna a báli ruhámat egy ilyen tekintet súlya alatt, de ma már állom a sarat. Türelmesen kivártam, hogy megmérettessek. Végül Thea mozgolódása vonta el a figyelmemet. Ugyan úgy tűnt, mint aki cseppet sem szeretné siettetni a dolgokat, de a belső izzásából kezdtem sejteni, hogy valami mégis hajtja. Unja már az egy helyben toporgást. Nyújtottam hát a csuklóm. Hűvös ujjai ráfonódtak a karomra, és magához rántott. Nem a csuklóm kellett neki, hanem a nyakam. Nem kezdtem huzakodni, de azért megvetettem a lábam. – Ha tényleg én vagyok a feljebbvaló, akkor én választom meg a testtájat – vetette rám bizarr, sötét szemeit. – De annak, hogy a nyakamat akarod a csuklóm helyett csak három oka lehet. Vagy tartasz tőlem, vagy meg akarod mutatni, milyen hatalmas és erős vagy, vagy éppenséggel szexuálisan közeledsz. Melyik lesz? – A második – felelte egyszerűen, és magához rántott. Nem izzasztottam magam tovább, nem is bírtam volna vele, karjaiban alakváltók ereje lakott.
Laurell K. HAMILTON
31
Haláltánc
Szorosan magához vont, hogy a testünk összesimult. – Miért akarod nekem megmutatni, mennyire hatalmas vagy és erős? – kérdeztem, hogy lefoglaljam a zavaromat. – A feleségem minden nőben a kihívást látja, ahogy azt nyilván Jean-Claude is említette. Mi is tudunk az ön hirtelen természetéről – magyarázta Samuel. – Persze, mondta, de... – kezdtem volna magyarázni, de Thea közben átfonta a karjait a hátamon, és egyik kezével a hajam alá nyúlt. Kezdett a póznak zavarba ejtően szexuális jellege lenni. Aprócska mellei keményen feszültek neki a kulcscsontomnak, nem viselt melltartót. Iszonyatos idiótán éreztem magam a bénán lógó karjaimmal, de nagyon nem szerettem volna bátorítani sem. Még bénábban átkaroltam hát én is a derekát, hogy legalább fel ne boruljak az abszurdan magas sarkaimon. – Azt akarom, hogy lásd, mennyivel hatalmasabb vagyok nálad, Anita! – suttogta bele egészen közelről az arcomba. – De van egyéb okom is. Erre azért már robogni kezdett a pulzusom, szerettem volna a szemébe nézni, hogy lássam azokat az okokat, de ekkor marokra fogta a hajamat, és kipányvázta a fejem. Kénytelen voltam nyugton maradni, és annak a fiatal embernek a szemébe nézni, aki az előbb ugyanúgy elpirult, mint én. Hirtelen megláttam benne a fiatal Samuelt. Hogy is nem tűnt fel eddig! – Úgy sajnálom – tátogta felém némán. – És mi lenne az az egyéb ok? – gyűjtöttem hangot a torkomba, próbálva elnyomni az idegességemet. – Tudni akarom, mi vagy, Anita! – suttogta. Hirtelen felmelegedett, a bőre, a lehelete eddig jegesen hűs volt, most mintha belázasodott volna. Ahogy néhány alakváltónak is felkúszik a testhőmérséklete, ahogy közeleg a telihold. – Mi ez az egész? – de a hangom elhalt a kérdés közepén. Ujjai olyan erővel fonódtak a hajamba, hogy moccanni sem tudtam, és még a hajamon keresztül is szivárgott belém a forrósága. Felszegte a fejem, hogy mint szerelmes a csókba, úgy nézzek fel alulról az alig centikre lebegő arcába. – Tényleg az vagy, aminek mondanak? – Miért, mit mondanak, mi vagyok? – lihegtem nehezen. – Szukkubus – súgta bele a számba, ahogy egyre közelebb hajolt. Már tudtam, hogy nem a nyakam érdekli, meg fog csókolni. – Keresem a fajtámat, Anita. Vajon az vagy, amit keresek? És még el sem hagyta az utolsó szó az ajkát, szája rátapadt a számra.
Laurell K. HAMILTON
32
Haláltánc
6
Olyan finom meleg volt, mint a forró csokoládé, hogy legszívesebben nagyra nyitottam volna a szám, és lenyeltem volna. Még szerencse, hogy időben magamhoz tértem, így sikerült végül minden késztetés ellenére, jó szorosan összezárni az ajkaimat. – Ne küzdj ellenem – suttogta szinte a számba. Hangokat hallottam a háttérből, érkezett a segítség. Hát akkor kitartok, nem fogom hagyni, hogy azt tegyen velem, amit akar! Máskor a mérföldekről érkező felmentő csapatokat is sikerült kibekkelnem, most ezt a pár centit fél lábon is kibírom. Nem ügy. Mindent bevetett: próbált gyöngéden levenni a lábamról, bájt és erőszakot, olyan erővel préselve az ajkaimat a fogamnak, hogy lassan a zúzódást kockáztattam, ha nem nyitom ki a számat. Ha férfi lett volna, nagy valószínűséggel engedek. Akkor ez most azt jelenti, hogy homofób vagyok? Talán, ha nem duruzsolta volna olyan intenzíven az agyamba, hogy „nyisd ki a szád, nyisd ki a szád”, akkor, talán ki is nyitom neki. De túlságosan is akarta. És ez gyanakvóvá tett. Ijesztő volt a kérdés, hogy vajon minek akarja annyira. Igaz, Jean-Claude felkészítéséből azt tudtam, hogy nem egyszerűen sellő, hanem annál is több, szirén, akinek a szex és a csábítás a nagy aduásza. Milyen ismerős képlet! Szóval, tudtam róla ugyan már egyet s mást, arról azonban halvány segédfogalmam sem volt, hogy minek is kellene beeresztenem a számba a nyelvét. Végül csak felrepedt a szám belseje, és amint a vér fémes íze szétáradt a számban, bele is sajdult a fájdalom. – Miért küzdesz ennyire egyetlen csók ellen? Ennyire undorodsz a nőktől? – kérdezte végül. Én megpróbáltam megrázni a fejem. – Miért olyan fontos neked ez a csók? Miért küzdesz ennyire ezért az egy csókért? – kérdeztem végül vissza. – Nagyon erős vagy, Anita. Védelmed belső tornya magas és masszív, de nem áthághatatlan. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, az viszont nem lett volna valami elegáns és semmiképpen sem illett volna egy házigazdához. Nem akartam tovább hergelni a szörnyetegemet. Lenyomtam hát pár jógalégzést, és igyekeztem valami egzotikus békeparadicsomba képzelni magam. – Vagy engedj el vagy törd át a falam, de legyen ennek vége – mondtam azért ki, amit az indulat ébresztett bennem. Csak éppen halál zenben. – Sürgetsz? – Nézd, a magam részéről totálisan kimerítettem a vámpír etikett minden idevágó előírását. Köszöntöttelek. Tehát, ha nem engedsz el azonnal, szólok a testőreimnek, akik majd leszednek rólam. – Á, szóval segítség nélkül nem tudsz tőlem szabadulni? – kérdezte az előbbi mézesmázos hangon. – Hacsak nem szándékozlak lepuffantani. – Egy szavadba kerül, Anita, és lekapjuk rólad – húzódott olyan közel Graham, hogy csak én halljam. Nem lett volna ellenére az akció, és meg is értettem a nagy igyekvését. Valahogy elfajultunk. Ami nagystílűnek indult lassan piti pofátlanságba fordult. – Thea, nem így kellene – próbálkozott most már a férj is az asszony meggyőzésével. – Hát hogy? – Esetleg mondjuk meg is kérdezhetnéd. Valami meglepetésféle suhant át az arcán, mintha ez neki még csak eszébe sem jutott volna, aztán felkacagott: akár a tenger zúgásába vegyülő sirályvisítás. – Te aztán nem bonyolítod túl a dolgokat, igaz, Samuel? – jegyezte meg, és elengedte a hajamat. Nagy megkönnyebbülés volt. Karjait még ugyan körém fonta, de már legalább nem szorított úgy, mintha épp a dzsungel liánjai igyekeznének megfojtani. – Őszintén és mélyen sajnálom, Anita, ha kissé elragadtattam magam, de oly’ rég akadtam már olyanra, aki képes ellenszegülni vágyam erejének, hogy muszáj volt végigjátszanom a helyzetet. Bocsáss meg, kérlek! – Megteszem, ha elengedsz. Megint nagyot kacagott, és tényleg nem csak a légszomj hatására hallucináltam az előbb a sirályok vijjogását és a hullám moraját. Ez volt a nevetése, bakker. Elengedett végre, és ahogy hátralépett, a feszültség a tetőfokára hágott a helyiségben: minden testőr izma a pattanásig feszült, nem sokon múlott, hogy rávessék magukat. Be-
Laurell K. HAMILTON
33
Haláltánc
vallom, én sem számítottam semmi jóra. Erre szinte földig hajolt. – Fogadd megbánásomat és őszinte bocsánatkérésemet! Alábecsültelek. Mélységesen szégyellem tettemet. – Bocsánatkérés elfogadva. – Azt ugye hallottad, hogy elhoztuk neked a fiainkat méltó pomme de sang-odul? – nézett kérdőn azokkal a fekete szemekkel. Arcának aranyos-sápadt keretében irtó bizarr hatása volt, mintha egy lápi démon szemeit applikálták volna rá egy porcelánbaba arcára. – Jean-Claude említette. Nagy megtiszteltetés ez számomra – biccentettem, közben meg legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Hogy lehetnek ennyire perverzek. A saját gyerekeiket. Felfoghatatlan, hogy ebben a miliőben ez a legnagyobb megtiszteltetés mindkét fél számára. – De azt tudod, miért tettük? – Jean-Claude szerint a szövetségünket erősíthetjük meg ekképpen – mondtam, hiszen ez volt a hivatalos verzió. Lehet ezen túl más okuk is rá? – Természetesen – lépett Samuel a felesége mellé –, de a feleségemnek ennél talán még fontosabb oka is van arra, hogy miért ajánljuk fel mind a három fiút. – És az mi lenne? – kérdeztem, bár a hátam közepére sem kívántam így, egy szál magamban ezt a beszélgetést. Miért nincsenek már itt a vámpírok? Hogy bízhatnak egy halandó szolgára egy ilyen bulit?! És mintha Micah megérezte volna elesettségemet, már ott is állt mellettem, meleg kezébe megnyugtatón simult bele a balom. És csak egy lélegzetvételnyi minutummal késett Nathaniel, aki ugyan nem foglalta le a jobbomat – amibe a fegyver illik – de közvetlen a hátamhoz simult, hogy teste melegével legyen támaszom. Kezdett minden könnyebbé válni. Már nem is éreztem olyan törékeny halandó szolgának magam, aki nem képes megbirkózni a nagy vámpírtalálka eseményeivel. Állok a válaszok és kérdések elébe, nem igaz? – Én szirén vagyok – jelentette be méltósággal Thea. – Tudom. – És fel is fogod, mit jelent szirénnek lenni? – Azt tudom, hogy a legtöbb sellőt, akiben társai sziréni képességeket fedeznek fel, azonnal megölik, nehogy fölébük kerekedhessen később. – Azt is tudod, miért? – Mert ha a szirén hatalma kiteljesedik, akkor leigázhatja a tenger népét. – Ahogy egy nekromanta is uralkodhat a holtakon és nem evilágiakon. – Azért nem egészen. Az én hatalmam nem teljes érvényű és amúgy sem uralja automatikusan az összes nem evilágit. – Ahogy az enyém sem igáz le minden sellőt és tengeri lényt. Bár sokakon uralkodhatok. Meg sem kérdezed, milyen eszközzel kerekedhetem fölébük? – Megkérdezhetem épp. Milyennel? – A csábítás és a szex útján. – Mégis hogyan? – ráncoltam értetlenül a homlokom. Kezdett túlbonyolódni az ügy. – Valahogy úgy vonzóm magamhoz a halandókat és a tengeri népeket, ahogyan a benned és Jean-Claude-ban lakó ardeur vonzza hozzád ellenállhatatlanul a halandókat, nem evilágiakat és a likantrópokat is – ha jól látom. – Az tény, hogy sokan kóstolnának bele újra meg újra, ha egyszer megcsapta őket az ardeur tüze – vontam meg a vállamat, és igyekeztem Graham tekintetét kerülni. – De nem amiatt vonzódnak hozzám. – Fogalmad sincs róla, mi is vagy tulajdonképpen, Anita – jött megint azzal a tengernevetésével. – Az, hogy bírod az ardeurt, ahogyan Jean-Claude is, még nem feltétlenül tenne szukubussá és inkubussá benneteket. Sokakkal találkoztam már életemben, akikben ott lakott a tűz, és mégsem álltak a hatalom azon fokán, ahol te és a mestered. És ezért a hatalomért vonzódnak hozzátok az emberek, ettől olyan varázsosan vonzó még a bőrötök érintése is, hogy sokan egyből függővé válnak tőletek. – Ezek szerint a te bőröd érintése is ilyen ragályosan vonzó? – néztem rá némi kétellyel. – Igen. – Igazán nem akarnék a lelkedbe tiporni – igyekeztem visszafogni a mosolyomat –, de én nem halok meg még egy érintésedért. – Mert te ellenálltál, és legyőztél. – Akkor térjünk át a következő pontra. Mit vársz tőlem? – Hitem szerint a gyermekeim örökölték a képességeimet. Csakhogy egy sellőből elő kell szólítani a szirént, amire csak egy másik szirén képes.
Laurell K. HAMILTON
34
Haláltánc
Kezdtem érteni, hová fut ki ez a sok duma. – Találgathatok? Csak nem szex közben szólítják belőlük elő a szirént? – kérdeztem, és becsületére szóljon, nem köntörfalazott, hanem elegánsan bólintott. – És nem lenne egy másik sziréned a melóra? – Utolsó vagyok a fajtámban, hacsak te a hatalmaddal nem ébreszted fel a fiaimat, Anita. Én vagyok az utolsó a szirének sorában. – Na, ha már ilyen őszintében nyomjuk, megvallom, hogy némileg taszít, ahogy játszod a stricit a fiaidnak – nyögtem be, bár Micah erősen szorította a kezem, Nathaniel pedig egész felsőtestével hozzám simult. – Mit jelent az, hogy játszom a stricit? Hú, még ez is! Most jöhet az évszázados barátaim körében már megszokott nyelvtanári póz, és taníthatom ki a szlengre ezt is. Pedig mennyire nem fűlik hozzá a fogam! – A strici másokat ad el szexuális célokra – magyarázta helyettem Nathaniel. Hála. – Tényleg azt akarom, hogy együtt legyél a gyermekeimmel, mert így azzá válhatnának, akik. És így a hatalmunk is megnőne, ami a szövetségünknek is jót tenne. Amennyiben ez a szexuális célokra eladással egyenértékű, és tekinthetjük úgy, akkor valóban játszom a stricit – bólintott Thea. – Ha viszont csak hordozod az ardeurt, Anita, és nem vagy igazi szukkubus, akkor nem fogod tudni elérni, amire Thea kért – tette hozzá Samuel. – És hogyan derítjük ki, vajon képes vagyok-e rá? – kérdeztem gyanakodva. Valahogy egyre kevésbé tetszett nekem a dolog. Nathaniel úgy simogatta meg a lapockámat, ahogy egy ideges lovat próbál nyugtatni az ember. Nem ráztam le a kezét, mert tényleg feszült voltam, és éreztem, ha ebben a mederben haladunk tovább, garantáltan bedühödöm. – Engedj át belső falaidon, hogy a hatalmam megízlelhessen – dobta be Thea könnyedén a javaslatot, mintha csak arra biztatna, hogy ha nem tetszik így a frizum, hoci egy fésűt, majd ő megigazítja. – Hát nem tudom – csóváltam a fejem. – Zavar, hogy a saját fiaimat kínálom fel neked, mint egy strici, igaz? – Nem tagadhatom. – Amennyiben hatalmad nem ér az enyém közelébe, akkor csak az előadásra és a fogadásokra maradunk, de nem kell őket pomme de sang jelöltnek tekintened. Többet fel sem merül közöttünk a téma, jönnek velünk haza szépen. És akkor már most vége a kellemetlen gondolatoknak. – Nem hangzik bonyolultnak – kockáztattam meg egy vállvonogatást, de az egész valahogy gyanúsan egyszerűnek tűnt –, de milyen lehetséges mellékhatása adódhat annak, ha a hatalmad megvizsgálja az enyémet? – Nem vagyok benne biztos, hogy értem a kérdést – nézett kissé zavartan. – Arra kíváncsi – sietett megint a nyelvészeti segítségemre Micah –, hogy milyen kellemetlenségekkel számolhat, ha megengedi. – Elvileg nem történik több – kezdte bő egy percnyi gondolkodás után –, mint hogy hatalmaink óriási leviatánként elúsznak egymás mellett. Testük egymáshoz simul egy pillanatra, majd külön útjaikon visszabuknak a tenger sötét mélységeibe, ahonnan érkeztek. Nem hangzott rosszul, a békésen sötét mélységek gondolata kezdett elringatni. – Azt mondod, elvileg – kötekedett azonban Micah. – És mi van, ha nem az elvek szerint alakul? – Éppenséggel akár az ardeurt is előszólíthatja, és akkor táplálnod kell. – Nem – vágtam rá azonnal, mert a lehetőség puszta említésére is a semmibe foszlottak a békés mélységek. – Közösülés nélkül is táplálhatod velem, és akkor rövidre zárhatjuk az egészet – duruzsolta a fülembe Nathaniel. – De ezt neked kell eldöntened – nézett mélyen a szemembe Micah. – Hogy akár azt is bevállalod-e, hogy itt és most számolnod kell az ardeurrel. Most először néztem meg alaposabban a fiúkat. Az ikrek kissé feszengve, de azért mosolyogtak, ahogyan bármelyik kamasz feszeng, ha az anyja valami gázosat ügyködik velük kapcsolatban, pláne nagy plénum előtt. A sötét haj viszont, aki a kíséretben álldogált, kábé annyira süllyedt volna legszívesebben a föld alá, mint én. – Gondolom, te vagy Sampson. – Igen – bólintott meglepetten. – Neked mi erről az egészről a véleményed? Mármint, hogy esetleg hirtelen szirén lesz belőled. – Tudod, hogy te vagy az első, aki ezt megkérdezi tőlem? – sütötte le a szemét, hogy aztán mást gondoljon, és egyenesen belenézzen az enyémbe. – Nem mintha a szüleim nem szeretnének. Nagyon is szeretnek, mind a hármunkat. De apám több mint ezeréves, anyám meg még annál is idősebb. Nekik a kiközvetített házasságban
Laurell K. HAMILTON
35
Haláltánc
nincs semmi furcsa. És persze mind a ketten arra vágynak, hogy valamelyikünk ugyanolyan hatalmas lehessen, mint anya. Bebetonozná az uralmunkat az egész keleti parton. Én pedig felfogtam ennek a jelentőségét. Ha nem így lenne, most nem állnék itt. – De? – De nem is tudom – ragyogott fel az arcán az apja mosolya. – Valahogy nem tűnik helyesnek, hogy valakivel a kedvem ellenére lefeküdjem. – És ti, Thomas és Cristos? – fordultam az ikrekhez. – Nektek hogy jön be a téma? Egymásra néztek, mintha önmagukra, aztán az egyik mélyen elpirult. A másik nem. – Én vagyok Thomas, vagyis Tom, ha épp anyu nem kifogásolja – mosolygott fel az anyjára a bátrabb. – Láttam rólad képeket már otthon. És eléggé tetszettél – na, itt már az ő pigmentjei sem bírták, fülig vörösödött, az ajkát harapdálta. – És hát... a frankó az, hogy nem bánom, ha jó okom van rá, hogy szexeljek veled. Ennyi. – Hány éves vagy? – kérdeztem, mire a szüleire sandított. – Ne őket nézd, hanem válaszolj! – Tizenhét évesek – felelt helyettük Sampson. – Tizenhét, te jó isten, az még csak nem is éri el a beleegyezési korhatárt! – Missouriban igen. Utánanéztem, mielőtt ide jöttünk – vágta rá Thea. Mindenre felkészült. – Én akkor sem bújok ágyba kamaszokkal. Ezt még kamaszkoromban sem tettem – tiltakoztam nem túl kedvesen. – Akkor hadd vizsgálja meg a hatalmad a feleségem – vonta le a konklúziót Samuel. – A szukkubus sokban hasonlít a szirénhez, de nem ugyanaz. Nagy az esély, hogy ne feleljen Thea hívására, és akkor Sampson morális aggályait tiszteletben tarthatjuk, Thomasnak meg sajnos csalódást kell okoznunk, mert úgy megyünk haza, ahogyan jöttünk. Erről eszembe jutott a harmadik srác. – Tényleg, veled mi a helyzet, Cristos? A pirulós végre felnézett rám, és a tekintete mindent elárult: zavarban volt, sőt, kicsit tartott is tőlem, de ott csillogott benne a remény, hogy végre megismerheti, amiről eddig csak hallott. Na, hát kisfiúk szüzességét meg végleg nem fogom elvenni, az olyan biztos, ahogy itt állok. És az még csak rátesz egy lapáttal az ódzkodásomra, hogy a saját szülei tuszkolják be az ágyamba. – Cris vagyok. Csak így, Cris – mondta halkan, de nem fiúhangon. A hangja már érett volt, de a tekintete még nem a férfié. A legszívesebben felhívtam volna a figyelmét, hogy első alkalommal mindenképpen olyannal feküdjön le, aki jelent is valamit a számára, mármint érzelmileg. Az ember a szüzességét annak adja, akit szeret, még ha nem is ő lesz végül a férje/felesége. De nem terveztem még ennél is jobban zavarba hozni, megtartottam hát magamnak a bölcsességemet. – Legyen – fordultam nagy sóhajjal vissza a felnőttekhez. – Akkor csekkold le a hatalmamat, Thea! Azt nem tettem hozzá, hogy végül olyan mindegy, bejön-e neki, amit talál, mert semmiképpen sem rántom be az ágyamba egyik kiskorúját sem. Kiskorúak. Gyerekek. Na, mi volt a következő gondolatom? Csak nem a pakkunkban lapuló terhességi tesztjeim?! Csak de. Mi van, ha egyszer majd én is ugyanígy próbálok valami jó partit kialkudni a saját gyerekemnek?! Mert tök mindegy, ki az apja, akkor is szimpla emberi géneknél sokkal több keveredik benne. A picsába, ez meg minek jutott az eszembe? – Olyan aggodalmasnak tűnsz, Anita – ingatta szőke fejét Thea. Ott állt előttem, és méregetett. – Mintha valami új probléma merült volna fel benned. Ez azért kicsit túlságosan is lényeglátóra sikeredett. Valamit kezdenem kell az arcvonásaimmal, nem pofázhatják el az összes gondolatomat. – Csak az jutott az eszembe, hogy Samuelen kívül eddig egy mestervámpírral találkoztam, akinek saját gyereke, vagyis gyerekei vannak. És ez eléggé... furcsa. Micah még szorosabban karolta magához a kezemet, Nathaniel pedig szabályosan rám tapadt, bár a pisztolyom hátul a fenekemnél kissé rosszul feküdt ehhez. Nyilván pontosan tudták, mi futott át éppen az agyamon. Vagy éppen egy rugóra jártunk. Thea oldalra biccentette a fejét, ahogy az a tengeri lényeknek ritkán sikerül. Most sokkal inkább valami ragadozó madárra emlékeztetett, aki beméri a csőrének a szememet. Istenem, uram, add, hogy ne legyek terhes, kérlek! Még a hideg is végigfutott a hátamon. – Szépséges éjszemeidbe ugye nem miattam szökött be az aggodalom – emelte gyöngéden az arcomhoz még
Laurell K. HAMILTON
36
Haláltánc
mindig lázforró ujjait. – Nagyon költői – húztam el az arcomat –, de inkább a feladatra koncentráljunk. Essünk túl rajta, mielőtt még felkelne a nap. A mosolya egyből Tomét idézte fel, ahogyan a pirulás és a nagy vallomás előtt bazsalygott. Az ikrek kiköpött anyjuk voltak, a szemüket leszámítva. – Úgy legyen. De a barátaid lépjenek hátra. A közelségük sok mindent megváltoztathat. Akár az ardeurt is megerősítheti, ha úgy érintelek meg, hogy közben ők is fognak. De az is lehet... – Hogy? – Akár a védelmedet is erősíthetik, és akkor nem fogom látni, amit látnom kell – halványan mozdult a válla, mintha megrántaná, de mégsem egészen az a lezser mozdulat volt. – Azt hiszem, beszélhetek veled úgy, mint Samuellel. Nyíltan megmondom az igazat: fogalmam sincs milyen hatással lehetsz. Ha vámpír lennél, pontosan tudnám, mire számíthatunk. De annál több vagy és kevesebb. Nem lehet téged pontosan meghatározni, ami feltehetőleg nagyban befolyásolja és módosítja a mágia és a hatalom szabályait a közeledben. Léptem egyet felé, ugyanakkor Micah és Nathaniel hátrébb lépett, hogy meglegyen a kellő távolság. Naná, hogy bizonytalan voltam ennek az egész akciónak az épeszűségéről, pláne, ha a kétesélyességét is belekalkuláltam. Mert ha az vagyok, akit ő megfelelőnek ítél, akkor három igazán nagyon taszító pomme de sang jelölttel kell számolnom az elkövetkező estékre. Thea ismét magához ölelt, csakhogy most nem küzdöttem ellene, hát nem is szorongatott olyan veszettül. Olyan készséges voltam, hogy én is a hátára fontam az egyik karom, sőt pipiskedni kezdtem, hogy ne kelljen olyan mélyre hajolnia. Magasabb volt, mint első saccra tippeltem. Másik kezemmel az álla alá nyúltam, mintha siettetném a csókot. Néha azért fogja meg az ember a másik arcát, hogy gyöngéden magához vonhassa, máskor meg azért, hogy jobban a kezében tarthassa az eseményeket, ha esetleg valami nem a gusztusa szerint fordul. Lehet találgatni, melyik eset volt épp az aktuális.
Laurell K. HAMILTON
37
Haláltánc
7
MEGCSÓKOLT, és MOST HAGYTAM magam. Átadtam a testem az övének, beleolvadtam a csókba. Hagytam, hadd szopogassa a nyelvem, az ajkaim. Minden rendes csóknál eljön a pillanat, mármint, ha közös megegyezésből születik, hogy átszakad az a gát, ahonnan már nincs hezitálgatás. Ahol az ember visszacsókol. Csókoltam hát én is őt rendesen, megízleltem a nyelvét, ittam a nyálát. Úgy csókoltam, ahogy egy nőt csókolni kell. – Sós az ízed – hátráltam ki a csókból egy pillanatra. – Neked meg véres – súgta vissza a számba, lehelete a torkomat csiklandozta, ahogy fogai a fogaimhoz koccantak. Az óceánt seprő szelekhez hasonlított ez a lehelet, tiszta volt és friss. Ajkain az óceánt éreztem, mintha épp csak az előbb kortyolt volna bele. Lenyaltam a sósságot, és nem csak az illúziót kaptam, mert mintha fehér, vékony sós réteget nyalintottam volna át a nyelvemre. – Hogy lehetséges... – néztem fel rá meglepetten, de többre nem futotta, mert a sós tajtékkal a hatalmát is magamba nyaltam. Fülemet megtöltötte a parton megtörő hullámok moraja, mintha csak valaki benyomott volna egy óceán szimulátort. Látni akartam, hogy mások is hallják-e, ahogy én, Micah-t vagy Nathanielt kerestem a tekintetemmel, de az első, akin a szemem megakadt Thomas volt. Engem bámult, arcán végtelen elragadtatással és odaadással, míg Cristos a kettős padra rogyott, ültében előre-hátra hintázva kezeit fülére tapasztotta, hogy kizárja magából a varázst. Bezzeg testvére nem küzdött ellene, ő magába fogadta, üdvözölte anyja hatalmát. Sampson még mindig a pad mögött állt, ujjpercei elfehéredtek, úgy szorította a karfáját, de szeme feketén gomolygott, mint aki vakon tekint bele az éjszaka sötétjébe. A kíséretből a férfi a saját csuklóját markolta, mint aki egy pillanatra sem engedheti el magát, különben valami rettenetesen kellemetlen dolgot cselekszik. A nő csak állt, kissé imbolyogva, a feketénél is feketébb szemekkel, s úgy karolta össze a vállait, mint orosz didergő a viharos tundrán. Utoljára Samuel szemébe néztem bele. Ott a vámpírerők féktelen, feneketlen tüze tombolt, a barna mélységen zöld lángnyelvek járták táncukat. Mind hallották, ezt a szédítő, magával ragadó suttogást: az óceán hívását, amire sejtelmem sem volt, hogy felelhetnék. Egy kéz indult el a vállamról lefelé a hátamon, csak ekkor szakadtam ki Samuel pillantásából. Az érintés felé fordultam, és Thomas arcába néztem bele: Thea lassan kihúzódott a karomból, és úgy adta át a helyét a fiának, mintha egy megszakíthatatlan ölelésláncot alkotnánk. Fordultomban rátaláltam Micah arcára. Valamit mondott, beszélt hozzám, láttam, ahogy szavakat formál a szája, de hallani nem hallottam mást, csak az óceán monotonon andalító moraját. Thomas lágyan az arcomra simította tenyerét, hogy ne mást, csak őt figyeljem. – Engem hallasz, igaz? – nézett mélyen a szemembe. Az ő hangjában is ott érett a sziklákon megtörő tajték sistergése. Bólintottam. Tenyere együtt mozdult az arcommal, amit szinte teljesen betakart. Lehajolt hozzám, én pedig lábujjhegyre emelkedtem, hogy átadjam magam a csóknak, és már eszembe sem jutott, hogy alig múlt tizenhét, hogy a szülei itt állnak mellettem, és hogy határozottan komoly közönség előtt csókolózunk. Még az sem zavart, hogy a férfiak, akikkel megosztom az ágyam és mindennapjaim mögöttem dekkolnak és gondolom, elkerekedett szemekkel figyelik a produkciót. Csak a fiú arcát láttam, és csakis a kezeit éreztem, ahogy az egyik az arcomat tartja gyöngéd határozottsággal, a másik pedig lassan, de magabiztosan araszol lefelé a hátamon. A fejemben béke honolt, agyam elmerült a csendes vízcsobogásban, amit csak a nagyon békés tengerek partján hall az ember. Végül Thomas törte meg a varázst, mert a keze a derekamhoz ért, és megérezte a ruhám alatt lapuló pisztolyt. Ez kizökkentette. Hátrahúzódtam, hogy lássam a bizonytalan arckifejezést, ami a még így is nagyon jóképű arcra visszahozta az érintetlen fiatalság bizonytalanságát. Olyan férfi ölelt, aki még soha nem simult hozzá nőhöz, és nem ütközött a keze véletlenül annak a nőnek a pisztolyába. A hullámok moraja elhalkult, már eljutott a fülemig a terem zavart sustorgása, ahogy mindenki azon tanakszik, vajon közbeavatkozzanak-e. – Egy pisztoly – szólalt meg Thomas, és a hangjában az arckifejezéséhez totálisan illő bizonytalanság csengett. Bólintottam, immár két lábbal és telitalppal a földön. Hol volt már az előbbi pipiskedés, a belehajlás a csókba
Laurell K. HAMILTON
38
Haláltánc
és a megmerítkezés az ő vagy az anyja mágiájában?! Amúgy a bökőt észre sem vette, mert csak a derekam magasságában csúszott a gerincem fölé a tenyere. Egy ilyen csúnya, nagy fegyvert nem észrevenni! Hiba, nagy hiba. Pláne az én világomban. Ott az ilyen csecsemők nem élnek sokáig. És akkor is csecsemőnek láttam volna, ha nem tizen-, de huszonhét éves. Ekkora luxust csak egy ártatlan csecsemő engedhet meg magának. Felnéztem az arcába, a szemébe, ahol a feketeség helyébe lassan visszakúszott a saját mogyoróbarnasága. Egy mestervámpírnak és egy szirénnek a gyermeke. De az a világ, ahonnan idehozták közénk, közém, összehasonlíthatatlanul békésebb és barátságosabb, mint ez itt. Nem szeretném kiragadni abból a békességből. – Menj, ülj vissza a helyedre, Thomas – bújtam ki az öleléséből. Habozva pillantott az anyjára, aki azonban engem figyelt. Azokkal az örökké fekete szemeivel. Mint aki próbálja eldönteni, tetszik-e neki, amit lát. – Tedd, amit Anita mond, Thomas – lehelte végül. A fiú pedig visszaballagott a testvére mellé, és leült a kettős padra. Így már semmi nem állta a tekintetünk útját. Mármint Theáét és az enyémet. – Csak egy pillanatra bizonytalanodott el, ám annyi elegendő volt – mondta. – Mert nem az ő varázsa volt. Még nem. Most csak kölcsönbe kapta tőled, hogy kitartson a bűbáj. Megint egy nagyvonalú gesztust tett a kezével, fura kört írt le vele, ami jelenthette azt is, hogy „talán”, de azt is, hogy „na, most lebuktam”. Nem köteleztem le magam egyik verziónál sem, de nem is izgatott az ügy tovább. – Thomast tehát már üdvözölted, van azonban még két fiunk. – Előbb viszont úgy illenék – lépett mellém Micah –, hogy Auggie kíséretét is üdvözöljük. – Azok csak csatlósok és egy szerető. Mi a méhünk gyümölcseit hoztuk el hozzátok, ők a mi vérünk és lelkünk. – Ezt mind nagyra értékeljük, csakhogy... – bólogatott mosolyogva Micah, de már nem maradt elég türelmem a mókához. – Kösz, Micah, hogy ilyen remek házigazda vagy, csupa jellem és kellem, de egy estére épp elég volt már a bűbájból meg az elmebabrálásból – itt következett egy röpke kézszorongatás-párbaj, hogy legyek kicsit kevésbé durva. De már tényleg nem maradt energiám szépelegni. Jó, bunkó sem leszek... – Megyek, üdvözlöm Auggie kíséretét, annál is nagyobb örömmel, mivel közülük még senki sem próbált belepiszkálni az agyamba. Majd ha Jean-Claude is csatlakozik körünkhöz, ismételten foglalkozunk veled és gyermekeitekkel. – Szóval Augustine kurvája fontosabb, mint a fiaim? – vette fel a kesztyűt Thea nagy lendülettel. A felháborodás hörgése érkezett felénk a terem másik sarkából, amit Auggie csitító mormolása kísért. Ahogy odanéztem, láttam, hogy egy tökéletes testét alig ruhába bújtatott barna cicával küzd. A csaj totál kivetkőzött magából. – Beszélj a feleségeddel, Samuel, és kérlek, magyarázd el neki, hogy ma este egyszer már majdnem megsértette vendégszeretetünket – fordultam vissza Cape Cod Vámpírurához. – Ha tényleg megsértettük a vendégillemet, akkor Jean-Claude visszavonhatja a sérthetetlenségünkre tett ígéretet – jegyezte meg az lágy, mély hangján. – Még az is megtörténhet. – Ennyire megrémisztettünk volna? – Rábólintottam, hogy Thea megízlelje a hatalmamat, de Thomasról nem volt szó. Valamiben megegyeztünk, és én azt gondoltam, hogy a szavadban megbízhatok, mert te megbízható férfi vagy. De ez az eljárás éppenséggel nem azt bizonyítja. – Hallottad, mit mondtam, mikor Thomas a karjaiba vett? – kérdezte Micah. – A tenger morajlásával volt tele az agyam. Csak azt láttam, hogy tátogsz. – Pontosan arra mutattam rá én is, hogy Thomas nem volt benne az alkuban. – Mire Samuel? – Azt mondta, hogy ha egy szirén meg akarja ismerni a hatalmad, azt csak a szexen keresztül teheti meg. És mivel te nem szereted a nőket, ezt valamelyik fiára bízná. – Most megyek, és köszöntöm Auggie-ékat – csóváltam meg a fejem. – És hogy bármelyik gyermeketek hozzám érhet-e még valaha, azt majd megvitatjuk. De azt vésd az eszedbe, Thea, hogy rühellem, ha becsapnak, vagy valamit rám erőltetnek. Szóval, ha azt akarod, hogy bármelyik fiadnak még esélye lehessen az ágyamhoz, a testemhez vagy a hatalmamhoz jutni, akkor ezt sose téveszd szem elől. – Az előbb, amikor megöleltelek, beleláttam a fejedbe, és láttam, mennyire nem hajlasz a fiaim felé. Mágia nélkül nem sok esélyét látom amúgy sem, hogy az ágyad, a tested vagy a hatalmad közelébe jutnak.
Laurell K. HAMILTON
39
Haláltánc
A szívem hirtelen a torkomba szakozott. Vajon mennyit látott ott benn, amikor kukucskált? Igyekeztem fapofát vágni, de még a vér is kiszállt minden tagomból, ahogy elképzeltem, hogy megmerítkezik a terhesség-mizériámban. Most is szemmel tartott, és látta, ahogy átfut az arcomon a pánik. De nem értette. Ami kettőt jelezhet: vagy csak a fiaival kapcsolatos gondolataimban kotorászott, vagy nem jut el az agyáig, mi lehet ennyire rémisztő egy terhességben. Ha az előbbi, akkor nincs gáz; de ha az utóbbi, akkor ez a szirén nem az én emberem. Végre becélozhattam Auggie-t és dühöngő nőjét. A teremnek azon a felén ő egyedül képviselte a szebbik nemet, bár ez is gusztus kérdése: a tűsarkúin claudiai magasságokba emelkedett, de ahol a vérpatkánylány csupa izom és duzzadó erő volt, ott ez a nőci csak végtagok és csontok. Ahogy a hosszú karjaival és a lapát tenyerével hadonászott, a jókora brill villanásait nem kísérte az izmok feszülése. Tiszta tónustalanság volt. A kisruha piros volt, ezüst flitterekkel, és úgy feszült rajta, mintha a bőrét húzta volna másodszor is magára. Ráadásul olyan rövidre szabták, hogy egy hosszabb lépésnél az egész vendégsereglet meggyőződhetett róla, hogy bugyikára már nem futotta a brill után. Auggie-nak végül sikerült rávennie, hogy nem sértettem meg, nyugodtan fogadhatja a köszönésemet. Arca a gondos és mindent elfedő smink ellenére szigorúnak tűnt a magasra állított arccsontjaival. Hosszú, szőkésbarna haját egyenesen a feje búbjára tűzte, mintha azok a bohó nyolcvanas évek soha nem érnének véget. Hoppá, feltehetőleg természetes barna volt, ami meglepett, mert amúgy több szilikont pumpálhattak már bele, mint az egész Szilikonvölgybe. Ott volt például a ruha, ami a vékonyka pántok dacára úgy tartotta a melleit, mint egy atombunker. Ahogy nagy lendületesen megindult felém, villogtatva az alvázát, a mellei bele sem rezdültek az irdatlan lendületbe. Pedig melltartó pántját sehol nem láttam. És ekkora mellekkel nem tombolhatunk mi nők szabadon a gravitációval szemközt. Azon vettem észre magam, hogy még mindig a melleit bámulom, pedig Micah már egy ideje igen beszédesen rángatja a kezemet. Valami kimaradhatott. – Bocs, Auggie – néztem fel a szilikon varázshegy oldalbordájára –, mit is mondtál? – Ez itt Nyuszika. Bemutatom Nyuszikát. Nyuszika. Ez most az igazi neve? Nyilván, mert ki választana a rendes neve helyett ilyen baromságot. Akkor már legyen inkább Nyúl. – Hello, Nyuszika – biccentettem a kéznél levő legjobb modorom szerint. De Auggie hiába billentette oldalba, ami nyilván a „mosolyogj szépen, kislány” üzenete akart lenni, mert a csaj keményen belekezdett. – Én legalább csak egy faszi kurvája vagyok – dobott meg egy morcos pislantással –, nem egy tucaté. Micah konkrétan elvonszolt mellőle, mert a lábaim is lebénultak ekkora bunkóság hallatán. Váratlanul ért, ami ritkaság számba megy nálam. Auggie közben térdre lökte a nőcit, de persze nem volt könnyű dolga, így aztán nagyot csattantak a térdkalácsok. – Kérj bocsánatot! – dörögte a vámpír, és a hatalma jeges vízként áradt szét a teremben. Még az én bőröm is borzongott bele. – Mi az, hogy én vagyok a kurva, amikor annak a felesége a saját fiainak a stricije, ez meg itt lefekszik mindenkivel, aki csak egy fél pillanatra is lassít előtte? – Benny – szólt Auggie gyanúsan csendesen. Ismertem ezt a hangszínt. Olyankor veszi elő az ember vagy ezek szerint a vámpír, amikor fél, hogy a kiabálással valami súlyosabb is felszakadhat belőle. – Ige’ főnök – lépett mellé az egyetlen vámpír a kíséretéből. – Takarítsd el innen. Rakd fel a legelső gépre! Nem, kísérd is haza Chicagóba, és segíts neki csomagolni! Ügyelj, hogy csak azt vigye, ami az övé! – Ne, Auggie, nem úgy értettem, ne haragudj – kerekedett el Nyuszika szeme. Auggie ügyesen odébb lépett, de a csaj nem adta magát egyszerűen. Utána vetette magát. Benny viszont vámpír volt, így gyorsabb. – Gyere, Nyuszika, le ne maradjunk a gépről – kapta el a karját. A csaj szimpla halandó volta és a tízcentis sarka ellenére ellentámadásba lendült. Benny üggyel-bajjal rángatta az ajtó felé. Láthatóan nem szeretett volna kárt tenni benne. Közben már tényleg minden egyes vendég pontosan láthatta, mennyire nagyon nincs semmi az alatt a piros ruci alatt. – Claudia – szólítottam magamhoz a testőrök mintapéldányát –, vegyél magad mellé valakit, vagy inkább két valakit, és segítsetek Bennynek! – Fredo, Clay, gyertek, kísérjük ki a vendéget! – intézkedett máris a legpéldásabb meghajlást követően.
Laurell K. HAMILTON
40
Haláltánc
Fredo macskakönnyedséggel tolta el magát a faltól. Clay elkapta a nőci másik karját, az arca pedig meg sem rezdült, ahogy a tűsarkak a vádliját kapálták. Benny sem lankadt, pedig az arcáról már lemarták a plezúrt. Fredo villámgyorsan megragadta a bokákat a tűsarkak fölött, e módon szabadítottak hát meg bennünket ettől a dühöngő hárpiától. – Nem is tudom, mit mondjak, Anita – hajolt majdnem földig Auggie. – Bocsáss meg, hogy magammal hoztam. Tudtam, hogy féltékeny, de hogy ilyen betegesen! – Mégis, mi oka féltékenykedni? – Ahogy Samuel Theája, Nyuszika is minden nőben a kihívást látja. – Akkor Thea miatt féltékenykedett? – vontam fel a szemöldökömet. – Igazán nem érted, miért gyűlölt meg azonnal, ahogy beléptél a terembe, Anita? Micah magához vont, és hátulról szorosan megölelt. – Miért? – néztem rá, majd Auggie-ra. Kicsit sem értettem, mi folyik. – Nem, nem érti – biccentett Micah Auggie-nak. – Te úgy vagy ragyogóan szép, ahogy vagy – magyarázta Auggie. – Nyuszikának a sebészkés faragta helyesre a pofiját, az alakját. Te meg besétálsz, ahogy a természet megalkotott, és mégis minden férfi csak téged lát. Ami kor Thea, majd Thomas ölelt, mindannyian téged akartunk, megérinteni, ahogyan csak ritkán érinthet az ember. – Sok butaságot összehordasz, Auggie – próbáltam a magam ügyetlen és rendkívül zavarodott módján elhárítani ezt a bókáradatot. – Csak bámultunk téged meg a szirént, helyesebben a két szirént, ha a fiút is beleszámítjuk. A vágy két alakból faragott szobrát. De a legtöbb szem nem a sápadt szépségekre tapadt, hanem a fekete hajúra, Anita. – Igazán nem kell ez az önbizalomfröccs, Auggie, nem állok olyan gyenge lábakon! Inkább halljuk a lényeget! – Majd én fordítok – lépett mellém Nathaniel. – Hogyhogy fordítasz? – A sziréneknél is bűbájosabb voltál, Anita – fogta gyöngéden két kezébe a kezemet, és mosolygott rám azzal az „imádom, hogy ennyire naiv vagy” mosolyával. – Mármint én? – A hatalmad miatt – magyarázta tovább Auggie. – A holtakon és a nem evilági lényeken uralkodhatsz. Persze, eddig úgy tudtam, hogy csak a leopárd a hívóállatod. – Így is van – bólintottam –, és a farkasokhoz is kötődöm. – De az én embereim közt nincs se farkas, se leopárd. Véroroszlánok, és mégis megérezték a hívásodat. Kicsit alaposabban megnéztem magamnak azokat a híres oroszlánokat. Ketten voltak, testőrként és kajaként alkották a chicagói kíséretét. Ugyanakkor a jelölti kategóriában is futottak. Auggie velük próbált úgynevezett elmélyültebb szövetséget kovácsolni Jean-Claude-dal. Meg persze neki is akadt hátsó szándéka: egy nemrég Londonból érkezett vámpírhölgyet szeretett volna kapni cserébe, ha nekem bejön valamelyik pomme jelölt. Meghiszem azt, a Belle vérvonalából valók igen kelendőek voltak. Ágybetétnek mindenképp. Könnyen lehet, hogy Nyuszika már csak ezért is felpaprikázva érkezett kis városunkba. Elvégre azért jöttek, hogy az ő helyére vigyen haza valakit apuci. De vajon a jelöltek hogy álltak a kérdéshez? Bejött nekik az új életpálya lehetősége? Megkérdezte őket bárki is, hogy vajon feldobja-e őket a lehetőség, hogy a jeges Chicago helyett mostantól a fülledt St. Louis-ban tengethetik oroszlán életük? Ide a bökőt, hogy senki. Magasak voltak mindketten, és már csak a villogó neonfény kellett volna a fejük fölé, hogy íme, ők a testőrök. Bár anélkül sem nézte volna őket senki fizikaprofesszornak. Mindketten jól szabott öltönyben parádéztak, ami alatt nyilvánvalóan ott lapult valahol a pisztoly, vagy pisztolyok, és az apró felszíni különbségektől eltekintve, mintha valami fantáziátlan pék ugyanabból a sütőformából borította volna ki őket fél órája, frissen és ropisan. Mondom, csak a díszítés tért el némiképp. Az egyik valamivel nyurgábbra sikerült, és vállban is szűkebbre, ami nem vált a kárára. Arca sápadtabb, haja pedig égszínkék. Ez utóbbi ugyebár nem természetanya adománya, igen sok múlik tehát a pemzlit kezelő fodrász kezén. Az övé ügyeske volt. Villódzó árnyalatok vegyültek a nem túl erős kékbe, mintha igazi hajszínt látnánk, és ha a Szezám utcában futunk össze, még el is hiszem, hogy ő a Sütiszörny. A szemszínéhez egyébként frankón passzolt a hajszíne. Kiemelte a kissé halványkék tónusát. A másik sötétebb eresztés volt. A sérója nagy valószínűséggel göndörödött volna, ha nem vágja olyan kurtára. Vállban keményebb látványt nyújtott, még nem súlyemelő, de testépítőnek már komoly ember. Sütiszörny úgy somolygott, mintha nem is egy vámpír bulin, hanem Disneylanden lenne. Göndörke a testőrök rezzenetlen tettrekészségével tartotta rajtam szemét, ha esetleg elővenném a rossz fát, és keresném a tüzet, le-
Laurell K. HAMILTON
41
Haláltánc
csaphasson, mielőtt még rátenném. De a somolygás sem vezetett meg. Mind a ketten felkészült és precíz testőrök voltak. Ágyba, pomme de sang-nak semmiképp sem valók. Túlságosan is dominánsak, túlságosan is veszélyesek. Nem fogok élesre töltött atomfegyverekre ardeurt ereszteni. Megeshet, hogy már megint idő előtt ítélkeztem, de nem sok esélyt láttam, hogy tévedjek. Ebben a műfajban elég nagy a rutinom. A csoportban állt még egy férfi, aki ugyan halandónak tűnt, az erő, ami körüllibegte mintha mást sugallt volna. Az elegánsan hűvös figura Auggie halandó szolgája, Octavius volt. És pechemre alaposan a testőrök felett állt a ranglistán, így mégsem kezdhettem a szimatolást a jelöltjeim körül, hogy a jó előre megszabott ítéletem helyességét leellenőrizzem. – Köszöntse csak őket nyugodtan először, Ms. Blake – szólalt meg Octavius, mintha csak belelapozott volna a gondolataimba. Orgánuma is elegánsban nyomult. – Szerintem is csak vesztegetjük az éjszakát. – Köszönöm – bólintottam, bár nem kedveltem, hogy ilyen flottul belém lát. Mindenesetre megkerültem a puffot, ami mögött a testőrök dekkoltak, nyomomban egész kis sereglet Micah-ból, Nathanielből, Grahamből és Claudiából komponálva. Ahogy a mozdulataikból levettem, nekik sem jöttek be a véroroszlánok. – Hello, srácok, van nevetek? – Haven – vigyorgott Sütiszörny, és az a sanda gyanú sarjadzott ki a lelkemben, hogy ugyanez a vigyor ülhet ki a fejére valamelyik különösen félelmetes ellensége belezése közben is –, engem Havennek hívnak. – És téged? – fordultam Göndörkéhez. – Pierce-nek. – És fejenként csak egy rövid nevecske jutott? Mint a csóró Madonnánál meg Chernek? Pierce szeme résnyire szűkült, csak Haven értette a tréfát, de ő nagyon: fejét hátravetve kacagott. Ha nem állt volna már a hátamon a szőr tőlük, most megdobtam volna egy mosollyal. Közben Auggie is megkerülte a puffot, és a srácok háta mögé sompolygott, hogy a vállukra tegye két nagy kezét. Azok ketten meg, alig ért hozzájuk, összerándultak. Nem nagyon, épp csak a szemükön látszott, hogy valami áradt beléjük azokból a vámpírtenyerekből. – Az oroszlánjaim olyanok nálunk, mint a vámpírok. Ha úgy tetszik, választhatnak maguknak nevet, akár egyetlen tagot, és onnantól fogva úgy hívjuk őket – mosolygott azzal a szélesen vidám jókedvvel. – Nyilvánvalóan van rendes nevük, de amíg nem lehetnek benne biztosak, hogy nálad maradnak-e, szerintem nem fogják felfedni. – Miért? Hátha úgy nem csekkolhatom le a bűnöző múltjukat a rendszerben? – Ha a büntetlen előéletük aggaszt, gyorsan megnyugtatlak. Mind a ketten rovott múltúak, ezzel ne is vesztegesd az idődet – szélesedett a mosoly. Kezdtem egyre kevésbé érteni az estét. Ezek itt elvileg a barátaink és szövetségeseink. Közben lassan annyira elveszítettem a lábam alól a talajt, mintha a „csak úszóknak” feliratnál löktek volna hirtelen a vízbe. Nem mint ha nem tudnék úszni, de akkor... Jean-Claude, merre vagy? Halványan érzékelni kezdtem a küzdelmet: Asherrel próbálták Meng-Die-t ártalmatlanná tenni, minthogy azonban ők sem akarták igazán bántani, ahogy korábban Nyuszikát sem a tűsarkain, kissé babásnak tűnt a vállalkozás. A torzszülöttek szakaszába szorították be, a nagy üvegablakok mögé, amin keresztül a nép sasolhatja a torzak felvonulását. Jó, nem igazi torzak voltak, csak amolyan természetfeletti banda. Hétköznapi szinten nem emberképesek. A közönség egyébként már ezt a kis bunyót is értékelte. Nem is értem, minek tartják szegény mókusokat, amikor csak némi vért kellene a nagy üvegfelületekre spriccelni, és máris megvan a móka. Hívjatok segítséget, ott vannak az őrök, szólítsd be őket, és intézzétek már el! Nem is annyira hallottam a gondolataimban a választ, inkább éreztem, hogy már végiggondolta, és arra jutott, hogy azt a vendégek, a többi vámpír gyengeségnek fogja látni. Már mitől lenne az gyengeség ha jól sáfárkodsz az erőddel a bajban? – kérdeztem vissza habozás nélkül. Ez olyan, mintha csak azért nem kapnám elő a pisztolyt, mert akkor majd azt mondják, hogy csak gyávaságból tanult meg olyan jól lőni, és hogy fél használni az öklét. Éreztem, ahogy a vérfarkasokat szólítja, akiktől csak úgy nyüzsgött a felső szint. Mind megindultak az akváriumba, és Meng-Die-nek lassan nem sok választása marad. Na, erről rögtön be is kattant, hogy a csaj hívóállata, mármint az egyik, a farkas, ami nem sok jót jelenthet a küzdelem szempontjából. – Fel tudod venni a kapcsolatot gondolatban a fenti vérpatkányokkal? – fordultam gyorsan Claudiához. – A mobil is megteszi? – kapta elő a telefonját. Milyen praktikus. Két szóban vázoltam a helyzetet. – Szeretném, ha nem csak farkasok lennének az üvegkalitkában. Tudod, ahol a torzszülöttek is vannak. Biztos, ami biztos.
Laurell K. HAMILTON
42
Haláltánc
Nagyon bírom Claudiában, hogy sosem kérdez vissza. Nem kezd ágálni, hogy tuti-e, csak csinálja amit mondok. – Mihez kell Jean-Claude-nak ekkora segítség? – érdeklődött Auggie. – Egy hölggyel támadt némi nézeteltérése. Belle vérvonalából. Akarod? – Ha ilyen veszett némber, akkor kösz nem – kacagott fel Auggie. – Auggie egyedül is megregulázná a saját vámpírját – nyögte be Pierce az ezer dolcsis mondatot. – Jean-Claude is boldogulna vele, még akár meg is ölné, ha a nő nem egy üvegfalas helyiséget választott volna a harcra, ahol az egész mulató közönsége látja. És ennyi civil előtt nagyon nem komilfó a gyilkolászás. – De ha egyszer a színfalak mögé kerül, elintézi? – érdeklődött Haven. – Megölni lehet, hogy ott sem akarja. – A gyengeség jele – sommázta Pierce. – Ugyan, ugyan, fiúk – paskolta meg ismét a vállukat azzal a sokatmondó tenyérmozdulattal. A srácok szeme megint összeszűkült –, akad vámpír, aki a helyemben itt helyben megölte volna Nyuszikát a tiszteletlenségéért. Mindenki másként intézi a belügyeit. A megnyerő modora ugyanolyan bájos és kedélyes maradt, bár némi fezsültség kicsengett belőle. – Mi jár a fejedben, Auggie? – kérdeztem, bár válaszra nem számítottam. Csalódnom kellett. – Hogy Jean-Claude szentimentalizmusa néha a kárára válhat. – Hát, ez a szentimentalizmus dolog nekem még soha nem jutott eszembe vele kapcsolatban – mosolyogtam rá meglehetősen hűvösen. – Ezek szerint alaposan megváltozott az utóbbi időben. – Az ember már csak ilyen, még ha vámpír is. Folyton változik. – De csak fecsegünk. Ízleld meg inkább az új játékaid, Anita – áradt még mézesebbre a mosolya. – Megtennéd, hogy elengeded őket? Nem tenne jót a kapcsolatotoknak, ha az én hatalmam is belefolyna. Nem szeretnék semmit összezavarni. Apró főhajtással hátrébb húzódott, aztán gondolt egyet, és letelepedett Octaviusa mellé a puffra. Én is eltávolodtam az enyéimtől, és nagyon igyekeztem kizárni a saját embereimet a fejemből. Pedig Joseph, a helyi oroszlángóré kicsit túlságosan is az agyamban járt. A terem túl felében ácsorgott a testőrök közt. Munkában, persze. De se neki, se nekem nem voltak illúzióink: noha a testőrök közé tartozott, legfőbb feladata most mégis a véroroszlánok szemmel tartása volt. Láttam rajta, hogy minden rezzenésükre rátapad, bármikor kész közbeavatkozni. És bármiben fogadtam volna, hogy neki még annyira sem jön be ez a két egynevű tag, mint nekem. – Nektek bejön ez a rendezés, srácok? – melegíteni kezdtem a szavakban. Megleptem őket, ami még a folyton vigyorgó Havenből is előcsalta az igazi énjét. Na lám, csak a megfelelő kérdések kellenek, és akár még be is kukkanthatok a nagy raszta-életérzés mögé. – Én benne vagyok, ha működik a dolog – szedte végül össze magát. Pierce nagyon szerette volna Auggie szeméből kiolvasni, merre hány méter és mi lenne a legkorrektebb válasz, de neki is csak azt mondhattam, amit korábban a kissziréneknek. – Ne a gazdádra pislogj, a te véleményedre vagyok kíváncsi! Az őszintére. Nem bánod, ha áttranszportálnak St. Louis-ba? De már megint a puff felé tekergette a nyakát, mire elkaptam a karját, hogy magam felé fordítsam. Kisebb fajta gömbvillámot produkáltunk. Úgy kaptam el a kezem, ahogy annak a rendje. – Mi volt ez? – perdült felém, a pulzusa úgy dübörgött, hogy majd szétcsapta a verőeret a nyakán. – Nem tudom biztosan. Valamiféle erő – feleltem, és koncentráltam, hogy a kezem ne dörzsöljem a szoknyámhoz. – Nem tudod biztosan? – kerekedett el a szeme. – Valamiféle erőkisülés, de hogy pontosan mifajta, azt nem tudom. De nekem se jött be. – Haza akarok menni. Borsódzik a hátam a gondolattól, hogy eladnak, mint valami kurvát – vágta a képembe dühödten. Az indulata szinte perzselte a bőrömet. – Vigyázz a macskanyelvedre – szólt rá csendesen Octavius. – Inkább ne! Tudni akarom, mit érez! Mert ha őszintén nincs ellenére, akkor semmi gond. De a helyi véroroszlánok nagyon is egybezáró csoport. Ha valaki nem akar beilleszkedni, annak nem lesz jó vége. – Pierce-t tehát meg sem fogod ízlelni? – kérdezte Auggie. – Vidd haza, Auggie – ráztam a fejem. – Elég meglepő, hogy akarata ellenére idecipelted. – Nyuszika szerint Pierce volt élete legjobb szeretője. Gondoltam, örömöt szerzek vele neked – fejtegette magá-
Laurell K. HAMILTON
43
Haláltánc
tól értetődően. Nekem viszont ma este minden az arcomra szaladt egyből. – Miért olyan nagy gond ez? – Á, semmi, csak ahogy elképzeltem Nyuszikát meg... – Lehet, hogy néha tapló volt, de a munkáját remekül végezte. – Mi volt a munkája? – Minden, ami szex. – De hát a szeretőd volt, nem a kurvád. A szerető nem csak az ágyban szeret. Ne tegyünk egyenlőségjelet a kettő közé. – Mintha csak Jean-Claude-ot hallanám. – Lehet. De attól még így van. – Volt alkalmad megismerni, Anita – vonta meg a vállát. – Azt is látod magad előtt, ahogy csendes hajnalokon ülünk a gyertyafényben, és elmés beszélgetéseket folytatunk? Ezen csak mosolyogni tudtam. – Nem, azt hiszem, pedig próbálom – nevettem el magam végül. – De miért nem keresel olyan szeretőt, akivel beszélgetni is lehet? – Ez most egy komoly kérdés, igaz? – mért végig valami értelmezhetetlen arckifejezéssel. Aztán szinte szomorú mosollyal csóválta meg a fejét. – Jaj, Anita, melletted olyan vénnek és kiégettnek érzem magam. – Kérjek bocsánatot? – Ugyan, dehogy – nézett fel még mindig azzal a mosollyal. – Épp csak elgondolkodtat a választásom felől. Mert én a pomme de sang-ot ételnek és testi örömszerzés eszközének tekintem, következésképpen így is választottam. Nagy, domináns egyedeket, mert az izomból és az esztétikumból soha nem elég. Azt viszont nem kalkuláltam bele, hogy esetleg jókat szeretnél velük beszélgetni, vagy hogy hasonló érdeklődési körrel bírjanak. Nem férfit kerestem neked, csak kefélőtársat és kaját. – Nem ártana egy asszony a szervezetedbe, Auggie. A sok férfi közt óhatatlanul is korlátok közé kerülsz. – Úgy érted, hiányzik az asszonyi kéz? – Valahogy úgy. És nem hinném, hogy bárki is veled tartana Belle vérvonalából, hogy a kurvád lehessen. Mi ugyanis azt ígértük nekik, amikor befogadtuk őket, hogy soha olyat nem kell tenniük, amihez nincs kedvük. Választási lehetőségeket ígértünk. – Értsem ezt úgy, hogy még udvarolnom is kell? – Rátapintottál a lényegre. – És ezt Jean-Claude is így gondolja? – okvetetlenkedett közbe Octavius. – Szavát adta nekik, hogy soha semmilyen szexuális kapcsolatba nem kényszeríti bele őket senki – bólintottam. – Ajjaj – kacagta el magát Auggie –, randevúznom kell! Már évszázadok óta nem műveltem olyasmit. Megeshet, hogy már arra sem emlékszem, hogyan kell. – A Város Vámpírura nem udvarol – jegyezte meg a halandó szolga –, hanem parancsol. – Ezzel a dumával itt nálunk nem jutsz messzire. – Ennyire biztos vagy benne? – Százszázalékosan. – Ízleld meg Havent, hogy tudjam, menesszek-e haza valakit kevésbé domináns választékért. Végigmértem az előttem mosolygó magas férfit. Ez a nagy vidámsága nem vezetett meg, ahogy a rendőrök kifejezéstelen képe sem, amivel munkába mennek. Ő így leplezte az érzelmeit és gondolatait. Ha valamit, hát ezt volt alkalmam megtanulni. Sose higgy a látszatnak. Mindenesetre készséges keccsel hullott térdre előttem, így majd öt centivel fölé is magasodtam. – Látnod kéne az arckifejezésed – nevetett olyan végtelen őszintén, hogy az már önmagában gyanús volt. – Micsoda bizalmatlanság! Pedig csak azért húztam össze magam, hogy választhass a nyakam és a csuklóm közül. Ha állva maradok, nem éred fel a nyakam. Logikusan hangzott, akkor meg mit gyanakszom? Az egyetlen magyarázat az első benyomás lehet, ami egy szikrányit sem változott a hosszabbacska párbeszéd alatt sem. Egyszerűen nem tetszett nekem. Az ösztöneim veszélyesnek bélyegezték, és ha az ember az ösztöneire hallgat, tovább él. Csak annyi hiányosságuk van, mármint az ösztönöknek, hogy nem fejtik ki a sejtéseiket, nem magyarázzák el, mit miért szeretnének. Így aztán csak a bizonytalanban való óvakodás marad. Persze, mi bajom lehet abból, ha megérintem? Max megcsap, ahogy az előbb Pierce. Aztán hazapenderítem a Nagy Tavak mellé. Menjen, ahogy jött, szaporán. Nagy bátran elkaptam hát a csuklóját, és semmi, csak az alakváltóknál normális forróság. De ahogy felgyűrtem a zakója ujját, szépen szabott ingujjat és igazi mandzsettákat találtam.
Laurell K. HAMILTON
44
Haláltánc
– A fenébe! – Nem tetszik a mandzsettám? – Csak az nem, hogy évszázadokba telik leszerelni. Megint az a mosoly, de legalább a szemében már valamicske érzelmet, tartózkodást és hideget is véltem felfedezni. Ami a szándékaira nézve nem annyira pompás, de legalább őszinte. És az őszinteséget alapvetően mindennél többre tartom. – Min mosolyogsz? – kérdezte bizonytalanul, amivel még nagyobb öröm szerzett. – Semmin – ráztam meg a fejem, és az arca egyik felén végigsimítva jobbra döntöttem a fejét, hogy megfeszüljön a nyaka, és jobban hozzáférjek. Másik kezemmel megtámaszkodtam a vállán, nehogy megboruljak, és ráhajoltam. Ez a nyak téma annyival bensőségesebb, mint a csukló... Eredetileg azt terveztem, hogy majd a számmal megérintem a nyakát, mint egy futó puszival. De ahogy fölé hajoltam, megéreztem az illatát és legfőképpen a melegségét, ami minden józan gondolatot kiűzött az agyamból. Már nem csak érinteni akartam, így már nem is mertem. Paraszthajszálnyira a bőrétől behúztam a féket, és csak belélegeztem forró, szappan- és édeskés kölni illatát. Aztán ahogy megszoktam a szagát, megéreztem egyéb illatokat is. Megcsapott a macskaság csípős zamata. Nem olyan erős, mint a leopárdé, de határozottan és beazonosíthatóan macskaszag. Mélyen magamba szívtam az oroszlánszagot, mintha a saját lélegzetem csalogatná elő belőle. Karjaim lesiklottak széles hátára, hozzásimultam. Eddig igazán jó fiú volt, most azonban lendültek a karjai, magához szorított, vasmarkai úgy ragadtak meg, mint a fuldokló utolsó erejével a faágat. – Istenem – suttogta a fülembe. Lágyan, mintha tollpihe rebbent volna a bőrére, megpusziltam, de többre vágytam. Vonzott a forrósága. Nyelvem alatt éreztem lüktető pulzusát. Hirtelen a mélyére akartam hatolni, érezni akartam a vére ízét, azt a fémes, édeskés ízt. Megborzongott alattam. – Ne csináld ezt, Anita, ne csináld! – hallottam egy hangot a hátam mögül. Nem tudtam beazonosítani a gazdáját, de nem is érdekelt. Már csak azt a vergődő erecskét láttam, amit ki kell szabadítanom a bőr fogságából, hogy a piros vér a számban lelje vissza szabadságát. Aztán egy csukló jelent meg az arcom előtt, majd Micah arca. Felnéztem rá, de Havent nem engedtem el. – Mit csinálsz, Anita? – Megízlelem – feleltem rekedten, valaki más hangján. – Engedd el, Anita. Hevesen ráztam meg a fejem, csak Haven ujjait éreztem, a még elő sem tolt karmokat, amik a testembe hasíthatnak. Csak akarnom kell, és én akartam. Most Graham érkezett, ő is az orrom alá dugta a csuklóját, hogy a farkas szagát érezzem, ne azt a csábító édes vérszagot. De kellett is nekem a farkas szaga. Nathaniel következett, a vaníliaillat pedig felülírta Haven oroszlánszagát, és mégsem lett jobb, nem erre a szagra vágytam ma este. – Nem – ráztam megint a fejem. – Valami nem stimmel, Anita, állj le. Hevesen ráztam megint a fejem. A hajam Haven arcába repült, mire ő felnyögött. Csak ennyi kellett. Tátott szájjal buktam rá a nyakra, ahol az a pirosan lüktető erecske dagadozott. Persze nem csókoltam, ahhoz túlságosan is nagyra tátottam a szám. De még mielőtt összezártam volna a fogam, történt valami. Vagyis két dolog is egyszerre: valaki belekapaszkodott a hajamba, és rántott rajtam egy nagyot, egy másik, ismeretlen csukló pedig beférkőzött közém, és a nyak közé. – Ha oroszlánt akarsz, annak itt vagyok én – morogta egy hang a fejem fölül. Ráálltam a szagnyomra, ahogy a hajamnál fogva rántottak fel, és megláttam a lángolón aranyhajú, borostyánba fordult tekintetű Josephet. A másik férfi aki még mindig térdelt előttem, belém kapaszkodott. – Ő az enyém – hörögte –, nem veheted el. Az enyém! – Egy fenét a tiéd – morogta meg Joseph. A csuklóját elhúzta az orrom előtt, én meg mentem a szag után, mint méhecske a lépre. Úgy fest, tényleg csak oroszlánt akartam, nem Havent. Az oroszlánszag kellett, és mindegy is volt, kiből árad. Haven olyan hirtelen pattant fel, hogy nem is láttam. Már csak azt vettem észre, ahogy a terem túlsó végén becsapódnak Josephfel a falba, magukra tépik a drapériát, és a nappali egyik fala megszűnik létezni. A rideg kőfal és a folyosót megvilágító fáklyák elénk tárultak.
Laurell K. HAMILTON
45
Haláltánc
Az őrök mind köréjük özönlöttek, hogy lefogják és szétválasszák őket, én meg csak álltam, és igyekeztem követni az eseményeket. Joseph megmentett, az tény. De mitől? Ekkor elhasadt az anyag és rá egy pillanatra Haven teste kiemelkedett a kupacból, keresztülvitorlázott a termen, és a másik falnál magával rántva a drapériát, landolt. Aztán úgy maradt. Joseph a másik oldalon cafatokban lógó ingben egyenesedett fel, kezei már inkább mancsoknak voltak nevezhetők. Arca félig átalakult, és a haja szemlátomást nőtt, mintha húznák, hogy az oroszlán fejedelmi sörénye bontakozzon ki belőle a szemünk előtt. – Itt én vagyok a mesteroroszlán, nem te – mennydörgött Auggie furcsa suttogása keresztül a termen, ahogy ott termett Joseph előtt. – Én a Rex vagyok, a St. Louis-i oroszlánfalka feje – bömbölt rá félelmetes agyarakkal Joseph, hogy az állati hangözönben alig lehetett kivenni szavai értelmét. – Meghívtak, hogy megnézhessem az oroszlánjaidat, akik súlyos célokkal érkeztek. Octavius Auggie mellé lépett, lágyan a vállára tette a kezét, és a hatalom túlcsordult. Mintha a föld mozdult volna meg, miközben nem moccant egy gombostű sem, csak én inogtam meg a sarkaimon. Joseph hátrált egy lépést, és mindenki meghökkenten nézett a kettősre. – Volt már szerencséd mestervámpírhoz, aki parancsolt a szörnyetegednek, Rex? – dörögte Auggie. – Nem – lihegte Joseph, mert nem nagyon kapott levegőt. – Akkor hadd mutassam meg, mit hagytál ki eddig – mondta, és mást nem is tett. Ekkor a levegő hirtelen ólomsúlyúvá vált. A hatalom fojtogatón áradt szét benne. De ez a hatalom nem nekünk szólt. Joseph küszködve hullt térdre, nem tehetett mást, mint hogy megadta magát. – Mutasd meg nekem az emberi formád, Rex. A csodás sörény zsugorodni kezdett, felszívódott a testszőrzete is, ami mostanára szintén kinőtt. Az arca is viszszaalakult emberivé. Amikor teljesen emberi alakjában állt előtte, Auggie csak akkor vonta vissza hatalmas erejét. Akkor jutottunk rendesen levegőhöz. – Mit akarsz tőlem, vámpír? – kérdezte immár emberi hangján, és meglehetősen kifulladva Joseph. – Engedelmességet – jött a cseppet sem barátságos válasz. Az eddig oly kellemes arca egy másodperc alatt semmivé vált, és ott állt előttünk a mestervámpír. – Jöjj uradhoz, Rex, térdre! Látszott, hogy Joseph megfeszíti az akaratát, de mit sem ért vele. Végül kénytelen volt négykézlábra ereszkedni. – Hagyd békén, Auggie! – avatkoztam közbe. – Ő az én szörnyetegem, nem Jean-Claude-é. Neki semmi köze hozzá. Vendéglátómnak nincs semmilyen kapcsolata az oroszlánokkal, nem úgy nekem. – Nekem viszont van. És Joseph ma este az én vendégem. Még csak nem is vesztegette rám a pillantását. Octavius nézett rám, csokibarna szemeiben a cseppfolyós gőg és arrogancia ült. Oké, a harag éppenséggel nem a legjobb tanácsadó, de legalább felpörget. Közéjük vetettem magam, hogy ne nézhessen Josephre. Mintha egy félrement horgot szedtem volna be. Ha Nathanielnek nem olyan állatiak a reflexei, el is nyúlok a földön. Így viszont hatékonyan megtámogatott. És mivel már az igazi hívóállatom volt – nem csak amolyan spirituális volt köztünk a kapocs, mint régebben – erőnk összeadódott, ahogy Richard és Jean-Claude ereje is egymásra talál, ha összefognak. – Joseph és a népe a szövetségesünk. A leopárdfalkámmal egyezségre léptünk velük, ha tehát őt bántod, azzal minket is sértesz. – Amennyiben Jean-Claude kötötte ezt a szövetséget – nézett végre rám a szürkén gomolygó szemeivel a mestervámpír –, akkor elfogadom, és tiszteletben is tartom. De ha csak a halandó szolgája, akkor az rám nézve jelentéktelen. És ha Chicagóba jössz, és Octaviusszal, a halandó szolgámmal egyezségre lépsz, az sem fogja kötni a te mesteredet, Jean-Claude-ot. – Szóval most azért akarod bántani Josephet, mert megvédett engem? Nehogy belesétáljak valami metafizikai szarságba? Azért? – Azért, mert ő oroszlán, és az oroszlánoknak én parancsolok. – Felette nincs hatalmad, ő St. Louis Rexe, Auggie. – Szembeszállsz velem és Octaviusszal? A mestered nincs sehol, vigyázz. – Nem érdekel. – Márpedig most meg fogom büntetni, amiért bántotta az enyéimet, és így a személyemet is sérelem érte. Vagy megengeded, és félreállsz, vagy meghajolsz az akaratom előtt, ahogy az oroszlán is megtette.
Laurell K. HAMILTON
46
Haláltánc
– Ha azt hiszed, hogy uralkodhatsz felettem, hát térj magadhoz, és ébredj fel, Auggie – heveskedtem, de hirtelen megint nehezen kaptam levegőt. Micah lépett mellém, és bár a Nimir-Raj-jom volt, a harcban nem tett jót a közelsége. Csak a fejem tisztult ki mellette. – Graham. Ahogy a farkas elkapta a kezem, szétáradt bennem a horda erdőillata, a zöld tisztások és Richard békessége... aztán megint egy földcsuszamlás, és ha nem lettek volna az enyémek körülöttem, már megint a lábak alatt találom magam. A másik véroroszlán, Pierce csatlakozott gazdájához, akiből olyan erő hömpölygött felém, amit soha még vámpírmestertől nem tapasztaltam. Legszívesebben Jean-Claude-ért kiáltottam volna, ha merek. De ilyesmit még tőle sem tapasztaltam soha. Nem lett volna hát bölcs dolog belecibálni ebbe a konfliktusba. Mert az egy dolog, ha most engem elpicsáz ez a chicagói macskapecér, az viszont távolról sem kívánatos, hogy kiderüljön, más sem bír vele. Az bizony tényleg nem tenne jót Jean-Claude hírének. Hát ezért nem ujjongtam, mikor kiderült, hogy idejönnek az úgynevezett vámpír cimbik. Féltem, hogy nem vagyunk mi ehhez elég erősek. De a várost akkor sem adom, nem leszek mindannyiunk sorsának megrontója. Eddig úgy próbáltam vele felvenni a kesztyűt, mintha magam is mestervámpír lennék, pedig a széles repertoáromból pont ez az egy hiányzott. Igazándiból nekromanta volnék, ami annyit tesz, hogy hatalmam van mindenekfelett, ami nem él. Na, a puding próbája az evés, ide azt a kanalat! Kiszabadítottam magam a sok támogató karból, magam mögött hagytam az élőket, hogy megnyissam azt a részemet, amit a temetőn kívül mindig titkolok. Énemnek ez a szelete, mint egy ököl, folyton összeszorult, nehogy olyasmit tegyek, aminek nem örülne senki sem. Eddig szinte mindig volt körülöttem pár sír, amikor ezt csináltam, de nem lamentálhattam a díszlet felett. Hűvös szélként szabadítottam rá a népekre a nekromanciámat, de igazi holtakat itt nem találhatott. Csak vámpírokat. – Mi ez? – kérdezte Auggie, és Octavius sem dölyfösödött már olyan pimaszul a háttérben. Pierce gyorsan kihátrált a gazdája közeléből, mintha már nem érinthetné. – Ha Nimir-Rajként vagy halandó szolgaként nem is érhetek fel hozzád, Auggie, vannak egyéb titulusaim is. Egyéb hatalmakat is felsorakoztathatok előtted. – Miféle hatalmat? – nyalta meg idegesen a szája szélét. – Bocs, hogy csak tőlem tudod meg a nagy hírt, de nekromanta is vagyok. – Igazi nekromanták nem léteznek – próbálkozott a jó Octavius, de szerintem még önmagát sem győzte meg gyengécske hangja. – Ha nem jön be a szó, nevezz, ahogy akarsz. De amíg az én városomban vagy, Josephet és az övéit békén hagyod. – Különben? – pattogott Auggie. – Különben megismerheted még egy titulusomat. Talán még arról sem hallottál? Nem tudod, hogy emlegetnek a vámpírok? – Hóhérként. – Bingó. – Szóval most már azzal fenyegetsz, hogy megölsz? – kérdezte, mint aki jól szórakozik. Pedig alaposan körbenyaldosta az erőm. – Csak ismertetem a szabályokat. Az enyéimmel ne kekeckedj! Értem ez alatt a vámpírjainkat, alakváltóinkat és a későbbiekben megnevezésre kerülő természetfeletti erőkkel bíró embereinket. Ők nagy vonalakban mind hozzám tartoznak. – Megtámadott bennünket – tiltakozott Octavius. – És ezen már túl is vagyunk. Kényszerítetted, hogy alakot váltson, ennyi legyen elég. – Vámpírmester vagyok, egy Város Ura, nekem senki sem diktál. – Hát tessék, ha olyan nagy vámpír vagy, állj ki velem, Auggie! Itt állok egyedül, vámpírok, hívóállatok, a Nimir-Raj-jom nélkül. Csak a hatalmam és én. Állj ki velem te is ugyanígy! Vagy ahhoz nem vagy elég nagy vámpír? – Úgy érted, menjünk ki a hóra, csak te meg én? Párbajozzunk? Mert akkor meghalsz. – Tegyük próbára az akaratunk. – Nem hiheted, hogy legyőzhetsz. – Akkor nincs vesztenivalód, nem igaz?
Laurell K. HAMILTON
47
Haláltánc
– Anita, várj! – avatkozott közbe Claudia. – Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. – Jöjj hozzám, Augustine, jöjj! – adtam bele apait-anyait a hívószóba. Azt akartam, hogy lépjen hozzám, mielőtt még Jean-Claude befut. Eltolta magától a halandó szolgáját és az oroszlánját, és elindult. Pont, ahogyan akartam. – Ne csináld, Augustine – szólt utána Octavius. – Jöjj, Auggie, jöjj hozzám! – Kényszerítesz, hogy jöjjek – torpant meg még két lépés után. – A hatalmaddal szólítasz. – Figyelmeztettelek, mi vagyok. – Akkor nem jövök hozzád – rázta meg a fejét. – Félsz? – Mondjuk, hogy vigyázok magamra. – Legyen. Akkor találkozzunk félúton. Te is elébem jössz, és én is elébed megyek. Az tiszta, nem? – Anita – próbálkozott Graham is, de fel sem vettem. Elindultam a várakozó vámpír felé. – Félúton találkozunk, Auggie. Merev léptekkel megindult a terem közepe felé. Hol volt már a híres-neves vámpírkecs, a könnyed siklás, ahogy úsznak a levegőben. Auggie-val nagyon nem smakkolt valami. Aztán, vagy kétlépésnyire tőlem behúzta a féket, és az arcára olyasmi ült ki, amit sajnos nem fotóztam le, pedig ritka látvány egy vámpír képén. Auggie ideges volt. – És mi történik középen, Anita? – Ha el tudsz ballagni mellettem, frankó vagy, te nyertél. De ha nem, akkor én. – Ez nem tisztességes, neked csak állni kell ott. Nekem viszont lépni, elmenni melletted. Vagy félméternyire álltunk egymástól, én pedig csalogatni, édesgetni kezdtem a hatalmammal. Azt akartam, hogy engedelmeskedjen. Vámpírral pont ilyet ugyan még nem próbáltam, de egyszer el kell kezdeni. Jó, lehet, hogy egy mestervámpír nem épp a legjobb kezdet, de itt már késő volt a bánat. – Nem – imbolygott méregdrága cipőiben. – Mit nem? – kérdeztem, de a hangom eltelt az erőmmel, ami nagyon is tudta, mi a nem. Arra számítottam, hogy majd ellenáll, nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy egyéb lehetőségei is akadhatnak. – Ha annyira akarsz, hát megkaphatsz, Anita. Legalább megteszem, amit amúgy is terveztem, és még csak Jean-Claude sem panaszkodhat. – Mit... – bizonytalanodtam el egy aprócska pillanatra, de ennyi neki elég is volt. Gyorsabb volt, mint a szemem villanása, már csak azt éreztem, hogy szorosan ölel magához, karjaimat lefogja. Nekifeszítettem az erőmet, ő meg az övét az enyémnek. – Hatalmad óriási, érzem. És ha csak egy nekromanta lennél, még akár le is győzhetnél. De nem csak az vagy, igaz? – hajolt az arcomba, mintha meg akarna csókolni. – Ne moccanj! Parancsolom! Nagyot nyelt, egy pillanatra elbizonytalanodott, de ahogy ismét rám nézett, a szemében már láttam az erőt. Még a lélegzetem is elakadt tőle. – Erős, nagyon erős. És mégsem eléggé. Azzal megfeszítette az erejét, mint valami láthatatlan, gigantikus bicepszet, én pedig úgy roppantam bele, mint az a bizonyos másik kar, akit mindjárt lenyom az asztallapra. Gerincem megfeszült, és ha nem ölel magához, most rongyként zuhanok a földre. Ez mintha őt is váratlanul érte volna. Az ardeur gátjaira ment rá, gyorsabban és hatékonyabban döntötte le őket, mint amiről Thea valaha is álmodhatott. Úgy hozta rám a tüzet, hogy közben magához szorított, mert tudta, hogy ha így hatalmasodik el rajtam, csakis belőle táplálhatom. És ő pontosan ezt akarta, Jean-Claude-nak pedig tényleg egy szava sem lehet ellene.
Laurell K. HAMILTON
48
Haláltánc
8
A SZENVEDÉLY SZINTE SZABAD SZEMMEL is látható volt. Teljesen magával ragadott minket. A kéj folyékony festékként ömlött végig testünkön, hogy borzalmas minták csapdájába ejtsen. Mozdulni, beszélni, még levegőt venni sem mertem. Az először jóképűnek, aztán arrogánsnak és egyre unszimpatikusabbnak érzett Auggie-ról most legszívesebben leszaggattam volna a ruhát, és öleltem volna meztelen testét. Máskor nem szokott ilyen elementárisan letámadni az ardeur. Szerettem volna megkérdezni, mit művelt velem, de ha kinyitom a számat, az is egy mozdulat, azzal is csak magamra vonom a figyelmét. És rettegtem, hogy akkor mit tesz velem. Már rég nem attól rettegtem, hogy én mit teszek vele. Dermedten álltam a karjaiban, szobormozdulatlanságba dermedve, csak a vérem rohangált az ereimben, még a gondolataimat is igyekeztem leblokkolni. Ha kibírom, hogy ne moccanjak, én nyertem. Auggie felajánlkozott, azt akarta, hogy belőle táplálkozzam, ami már alapból győzelem. Vámpíréknál mindig az veszít, akiből esznek. Csak addig kellett tartanom magam, míg Jean-Claude ideér, és már lefelé tartott a lépcsőn, éreztem, hogy már csak percek kérdése. Csakhogy az ardeurrel szemben a passzivitás csak akkor működőképes stratégia, ha a másik fél legalább annyira nem vágyik a tűzre, mint én. Márpedig Auggie nem küzdött ellene, sőt. Auggie veszíte ni akart. Lehunyt szemmel, hátravetett fejjel tartott a karjaiban, mintha már benne is lennénk az aktusban. – Ó, alig emlékeztem már milyen is az, amikor felemészt a szenvedély – súgta rekedten, a szemembe mélyesztve tekintetét. – Próbálom kiverni a fejemből, Anita, de amikor már közel járok, és majdnem elhiszem, hogy csak képzeltem, ilyen kéj nem létezhet a földön, rám küld egy álmot. Pontosan értettem, kire gondol. Ha Belle Morte vérvonalából bárki is emlegette, ritkán mondta ki a nevét, de mindig lehetett tudni, hogy róla van szó, mindünk fejéről, teremtőjéről, a kéjek gazdájáról. – Hallod, mit mondok, Anita? – rázott meg a felkaromnál fogva. Testünk összesimult, de még felvehettem volna a harcot, csak hátra kellett volna nyúlnom a fegyverért, ha nem rettegtem volna még a legapróbb mozdulattól is. Féltem, hogy ha elindul a kezem, soha nem jut el a pisztolyig vagy a penge markolatáig, hiszen minden ujjam, a bőröm minden négyzetcentije a tapintását kívánta, a bőrére éhezett. Már nem számíthattam önmagamra. Legszívesebben Jean-Claude-ért sikoltott volna a gondolatom. De mi van, ha gondolatban is átragaszthatom rá? – Hallod, amit mondok, Anita?! – rázott meg ismét Auggie. Mozgást éreztem balról, fekete foltok cikáztak. Rossz jel, nagyon rossz. – El innen – suttogtam –, szólj nekik, hogy ne jöjjenek közelebb. – Ne érj hozzá, egyikhez sem! Érintéssel fertőz – hallottam Micah hangját. – Ha hozzáérsz, lepuffantlak, Graham – ez Claudia. – Nézz rám, Anita – nyaggatott tovább Auggie –, rám nézz! Nagyot nyeltem, és rendkívül lassan felé fordítottam az arcom. Tetszhetett neki, amit a szememben látott, mert a sötétszürkeség elégedetten rebbent. – Olyan álmokat küld rám, Anita! Olyanokat, mint ez most. Tapintható kéjjel, amikor a vágy beborít, mint egy takaró, belefúlok, eltemet – nyögte, és a számra bukott, hogy megcsókoljon, de megint csak lassan elfordítottam a fejem. Az ardeur igazi ragadozó, a hirtelen mozgásra lecsap. – Ne fordulj el, hadd csókoljalak meg. Hadd áradjon szét rajtunk ez a követelődző vágy, merüljünk el benne együtt! Ökleimet összeszorítottam, arra koncentráltam, nehogy óvatlanul kinyíljanak, és a tenyereim rávessék magukat a vállára, mellkasára, hogy megérezzem csupasz bőrét, a ruha alatt is ígéretesen domborodó izmokat. Mintha hónapok, sőt évek óta együtt járnánk, és most először kaphatnánk meg egymást, pattanásig feszült a kívánság. Az egyik brit jövevény, Requiem neves képessége volt, hogy egyik pillanatról a másikra belerántson a testi vágy örvényébe, hosszú órák munkás pettingjét téve feleslegessé. Lehet, hogy Auggie ugyanezt tudja érzelmileg is? Édes Mária, Istennek szent anyja, segíts meg! A gondolat elég volt, hogy higgadtabban szedjem a levegőt. Ilyen helyzetekben hosszú éveken át nem imádkoztam, sőt még csak nem is gondoltam az égiekre puszta szeméremből. Aztán rájöttem, hogy ha a hitem nem csak valami álca, valami testetlen pótlék, akkor nem roggyanhat meg, csak mert kivételesen nem a komilfó térdelő pózban gondolok rá.
Laurell K. HAMILTON
49
Haláltánc
– Nem, nem fogsz eltaszítani, ha már idáig eljutottam! – rántott magához még közelebb, én pedig ernyedten próbáltam küzdeni minden cselekvés ellen mert amit most tenni akartam, az az ő megelégedésére szolgált volna. Arcát a hajamhoz nyomta. – Érzem, hogy közeleg a mestered, és tudom, hogy azt hiszed, megmenekülhetsz. De ha nem táplálod a tüzet, nem győzedelmeskedsz, akkor nem te nyered a párbajt – ajkai ott mozdultak a halántékomon. – Tényleg azt hiszed, hogy Jean-Claude legyőzhet engem? Tápláld belőlem az ardeurt és tiéd a győzelem. És azzal nyer ő is. Na, hát ez motoszkált korábban az én fejemben is. Tudtam, hogy el kell intéznem, mielőtt Jean-Claude ideér, mert egy szemtől szembe vámpírpárbajban nem győzheti le Auggie-t. Tudtam, éreztem az erejét, és bőségesen volt már alkalmam megtapasztalni Jean-Claude-ét is. – Nem az ardeur az egyetlen követelődző éhség, Anita – suttogta a fülembe Micah óvatosan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. És igaza volt. Az ardeurnek, egyéb kellemetlenségei mellett megvolt az a rossz szokása is, hogy a külvilágot caklipakli becsomagolja, és elsüllyessze a hét tenger mélyére. Ebbe a csomagba belekerült az én logikus észjárásom is, sajna. Mert ha valamelyest tisztán látom az ügyet, már nekem is eszembe juthatott volna a szörnyetegem és az ő mohósága. Régebben abban a hitben ringtam magam, hogy valamelyik szörnyeteggazda kapcsolatommal kell megnyitnom a jegyeket ahhoz, hogy előszólítsam magamból a bestiát. Azóta már kiokosodtam, és beláttam, hogy bár testet nem adhatok neki, nekem is saját szörnyetegem van, elég csak őt megszólítanom. Lehunytam a szemem, és koncentráltam. Belekotortam a nagy metafizikai bugyorba, hogy az éppen igényelt metafizikai frászt előrántsam belőle. Ráadásul Auggie is csak alám játszott, mert nagy türelmetlenségében belemarkolt a karomba, és felrántott. Fájt. De a testi kín nem zökkentheti ki a vadat a koncentrációból, hanem védekezésre, menekülésre készteti. Nekem meg több se kellett. A váratlan fájdalomtól bedühödtünk, és kétségbeesett ellentámadásba lendültünk. Az ellentámadásokban nagyon profik voltunk. Eddig azonban csak fokról fokra oldalgott belőlem elő a szörnyeteg, most mintha megnyomtam volna egy gombot, már itt is volt. Visított, üvöltött, hogy bántani akarnak, el innen! Nem érdekelte se a szex, se a kaja, csak hogy ne bánthasson bennünket senki. Hát kérem, ezek az ösztönök. Belesikoltottam a képébe, pont, ahogy magához rántott, hogy végre megcsókoljon. De hol voltam én már a smacihoz! Ahogy lehetőségem nyílt, haraptam. Elkaptam a duzzadt alsó ajkát, és vérmesen belemélyesztettem a fogaimat. Erre nem számított, de gyors volt: elkapta a hajam, és annál fogva igyekezett letépni magáról, ami persze önmagában édeskevés lett volna. Csakhogy neki is lehetett némi harcászati gyakorlata, és nem sok kedve lett volna elveszíteni az alsó ajkát, így aztán miközben egyik kezével a hajamnál fogva cibált, és valamennyire visszatartott, a másikkal megmarkolta az állkapcsomat, és mint egy veszett kutyának, elkezdte a tövénél nyomni befelé. Van egy pont a kutyák és nyilván minden ragadozó állkapcsán, az alsó és felső csont csatlakozásánál, ahol, ha megnyomjuk, és elég erősen nyomjuk, az állat harapása gyengül. Ha még brüsztösebbek vagyunk, akár el is ereszti a prédát. Mivel összetörni úgy látszik nem tervezte a pofacsontomat, csak azt sikerült elérnie, hogy nem zártam a fogsorom az ajkán, nem tudtam átharapni a húst. Ha minimális Anita Blake is maradt volna a szörnyeteg mellett a testemben, feltehetőleg bevetem a pisztolyt vagy a pengét, de a fenevad mellett nem maradt hely senkinek. Csak a fogak és karmok lehettek eszközeim. Az utóbbiakat is befogtam hát a harcba, véresre karmolva a kezeit. Benne is voltunk a huszonkettes csapdájában, mert ha nem töri össze a csontom vagy nem ereszt el, zsákutcába jutunk. Persze, csak nem állhattunk így „róka fogta csukaként” egész éjjel. Nem is, mert neki működött az agya, és bevetett egy abszolút logikus megoldást – megint hozzám vágott egy adag bűbájt. De nem egyszerűen az ardeurt élesztette újra. Ami ezek után következett, már túlmutatott a Belle Morte-féle kéjmezőkön. Az ő hatalma nem a fizikai vágyat élesztette fel, ebben volt valami sokkal emberibb vonás. Ugyanis egy csapásra beleszerelmesedtem. Pokoli egy hatalom volt, nemtelen bűbáj, és a maradék józan eszemmel már daráltam is magamban az imát, hogy csak ne maradjak így örökre, de a lángok közben emésztették a lelkem. Totálisan belezúgtam, egyik pillanatról másikra, és ebben a szörnyetegemnek az égvilágon semmi keresnivalója nem akadt. Felegyenesedtem, és az ajkat, amíg eddig marcangoltam és téptem, most édesen csókolni kezdtem. Dehogy bántam a vér ízét, hiszen vámpír volt és... megéreztem a rózsákat, illatuk töményen, súlyosan zuhant rám, hogy már a vérnek is rózsa ízét éreztem. – Szent ég, neked rózsa ízed van – taszított el magától Auggie, de ugyanebben a pillanatban meglátta a szemeimet is, és a rettegés szétfolyt az arcán. – A szemed, Anita, mi lett a szemeddel. Volt már alkalmam a saját arcomban Belle Morte sötéten kavargó mézszín szemeit üdvözölni, pontosan értettem hát, hogy miről hebeg. Mert Belle megint itt járt bennem. Láttam magamban, ahogyan ő is mindent látott a
Laurell K. HAMILTON
50
Haláltánc
környezetemből, elsősorban is az előbb még engem csókoló vámpírt. – Nem hihetted, hogy csak mert Jean-Claude-ból sourdre de sang lett, már biztonságban vagy tőlem, Anita! – duruzsolta bársonyos altján. Pedig hittem, meggyőződéssel. Amit rögtön le is vett, és kegyetlenül mókásnak talált. – Mit akarsz már megint? – kérdeztem, míg a félelem mámora kiűzte a testemből a szörnyeteget és az ardeurt, elmosott mindent, ami nem Belle-lel kapcsolt össze. A fölém tornyosuló Auggie-t nézte, és mondania sem kellett, én is simán olvastam a gondolatait. Sajnálta, hogy ez a férfi is elhagyta az ágyát. – Hiszen te magad száműzted az udvarodból – csodálkoztam ezen az ellentmondáson, amit egyből átláttam. – Takarodj a gondolataimból, Anita! – ült fel a hatalmas, baldachinos ágyon, amit már ismertem Jean-Claude egyik emlékéből. Ott kuporgott egyedül az egyik szegletében, gömbölyűen kívánatos testét valami rémesen ódivatú hálóingbe rejtve, hogy csak nagy, sötét hajzuhataga és aprócska termete látszott, mint egy megbántott, duzzogó óvodásnak. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy jellegünkben mennyire is hasonlítunk egymásra: ugyanaz a törpe termet, az a töménytelen, sötét haj, sötét szemek, jegesen hófehér bőrrel kombinálva. – Valaha Európa legünnepeltebb szépsége voltam – suhintott végig haragja korbácsával –, hogy mered hozzám mérni magad? – Bocsáss meg – mentegetőztem azonnal, hiszen nem úgy értettem én, hogy ugyanolyan szép lennék, épp csak az alapvonások hasonlósága ütött meg. Erre megenyhült kissé, ugyanakkor az is eszébe jutott, minek is ugrott be a testembe. Ez nem volt kifejezetten szerencsés. Legjobb lett volna, ha minden kimegy a fejéből. De nem. – Augustine – szólt az én hangszálaimmal, az én torkomból, de az ő hangján. Olyannyira nem a saját hangom volt már, hogy Augustine szeme elkerekedett. Még soha ezelőtt nem láttam vámpírt elsápadni, asszem. – Hogy lehetséges... – hebegte. – Úgy, hogy szólítottál, a csókoddal és a véreddel engem hívtál. – Nem szándékosan... – nyelt egy nagyot, és ahogy az ajkát beszopta, a seb újra vérezni kezdett, pedig már szinte teljesen behegedt. – Magadba bolondítottad, felébresztetted Anitában a szerelmet irántad, ahogy bennem is próbáltad. Pedig Belle Morte-ot senki sem kényszerítheti semmire, de senki. – Bocsáss meg, nem ismertem a hatalmam erejét akkor – suttogta kétségbeesetten Auggie, és a szorítása a karomon gyöngéddé enyhült. Már elmenekülhettem volna, de a veszélyprioritás alaposan felborult az elmúlt másfél percben. Hol volt már az ardeur kellemetlensége? Sokkal kínosabb szituba ragadtunk bele éppen. – De most megint kiélvezhetlek, csakhogy nem én keveredek a szerelem hálójába, hanem Anita. Neki fájdalmas lesz, ahogy Jean-Claude-nak és természetesen neked is – kacagott több ezer mérföldre innen, de kíméletlensége meg sem érezte a fél földgömbnyi távolságot. Friss volt és virgonc. – Mert, ahogy Requiemben is felébred a testi vágy, amikor áldozatában felgerjeszti azt, benned is ugyanaz a tűz lobban lángra, mint a nőben. Szerelmetek kölcsönös. Ez a mi fajtánk hatalmának a nagy átka, mindig kétélű fegyver. A sajnálkozó bánat megint végigsuhant bennem. Ő érezte, nem én, mert ha Auggie tényleg bevetette a hatalmát, a hatása bizony örökre megmaradt. Szó sem volt átmeneti állapotról. – Úgy ám, Anita – osztotta tovább az észt a fejemben –, biztosíthatlak, hogy nagyon is maradandó a szerelme. – Akkor te is... – Belle Morte-ot mindenki szereti – nyalintott végig rajtam megint a dühe, hogy még gondolatban sem fejezhettem be a mondatot. – Mindenki engem imád, aki csak meglát, belém szerelmes, amíg él. – Téged kíván – javítottam ki, mert már jól ismertem az esze járását és érzelmi sivárságát. – Mind utánad vágyakozik, aki egyszer megismerte Belle Morte-ot. – Vágy vagy szerelem, egy és ugyanaz – de ahogy én is éreztem minden gondolatát, ő is az enyémet. És bennem a meggyőződés ennek az utóbbi félmondatnak a helytelenségéről olyan mélyen átjárt, hogy még ő is megingott. Éreztem, ahogy felébred benne a kétely, hogy talán mégsem totális szinonimája egymásnak a két szó. De igazából nem én vetettem el benne a kétség magvait, hanem Jean-Claude és Asher, akik évszázadokkal ezelőtt elhagyták őt. – De aztán visszatértek, ne feledd. Elhagytak ugyan, de képtelenek voltak élni nélkülem – sietett a saját kétségeit megcáfolni nagy dühödten, pedig mindez csak álca volt, s alatta mélységes rettegés lapult. – Elég legyen ebből! – sikoltotta a fejembe. A testem megrándult, és az akarata rajtam keresztül megtalálta Auggie-t, aki térdeltében összerándult. Az ardeurt szabadította ránk, de nem egy olyan gyermeteg verzióját, amit én is hordoztam magamban, hanem az eredetit, a valóságost, aminek senki és semmi sem állhat ellen. Kétségbeesett kiáltásunk egyszerre szakadt fel torkunkból.
Laurell K. HAMILTON
51
Haláltánc
Belle Morte hatalma azonban nem elégedett meg velünk. Mindenkit akart, látni a sok önmagából kivetkezett idegent, ahogy kéjben fetrengenek: az egész termet becélozta. Csakhogy Auggie maga is erős vámpír volt. Vele egyenrangú, egy másik Városnak az Ura. Elbástyázott hát mindent és mindenkit körülöttünk, csak ketten maradtunk az emésztő éhség fogságában. A végtelenségig azonban mégsem tarthatta fenn a védelmet. Belle ardeurjének ereje kikezdte a vakolatot, kereste a réseket, és én is hiába próbálkoztam a nekromanciámmal, mert lehet, hogy korábban már el tudtam űzni magamtól a francia némbert, de az ardeurrel a nyakamban képtelenség volt koncentrálni. – Kifelé, mindenki – találta meg a hangját Auggie először. – Nem tudjuk sokáig tartani, és ha elszabadul, mindenkit maga alá temet. – Csak érintésre terjed – ellenkezett Micah. – Ez nem Jean-Claude tüze, ez Belle Morte-é, már a puszta jelenlét elég. Elég, hogy egy helyiségben vagyunk – rándult meg a válla, mintha a súly, amit tart, egyre nehezebben rogyna rá. – Samuel, vidd el innét a családodat, ne tedd ki magatokat ennek. – Augustine – csendült egy erőteljesen franciás akcentus a hátam mögül. Rég hallottam ennyire idegennek a hangját –, mit tettél ma petite-tel? Mi ez az erő, ami... – de még mielőtt befejezhette volna, Jean-Claude felé fordultam, s elég volt belenéznie a szemembe, már menekült is belőle minden korábbi érzelem. – Belle Morte. A szokásos opártban pompázott, noha jóval visszafogottabban, mint szokott Ékszert alig viselt, csak azt a kámeát tűzte inge nyakcsokrába, amit még a kezdet kezdetén kapott egyszer tőlem ajándékba. Haját simán lófarokba fogta hátul, csipkekézelője szolid extravaganciával buggyant ki testhez álló bársonyzekéje ujja alól. Bőrnadrágját mintha ráöntötték volna, de a térdig érő fekete csizmája méretes cipőszekrényének egyik legszimplább darabja volt. Ketten ittuk be a látványt a szememmel, és mind a ketten pontosan tudtuk, mire ez a mostanában oly szokatlan nagy letisztultság. Belle velem együtt tudta, hogy direkt nem cifrálkodik, szándékosan leplezi vendégei elől, ami pedig számunkra minden mozdulatából egyértelműen sütött, hogy micsoda hatalomra tett szert, amióta nem találkoztak. Jean-Claude szerette erejét titkolni még a szövetségesei előtt is. Neki ez a taktika jött be, babonásan ragaszkodott hát hozzá minden ágálásom ellenére. Nekem meggyőződésem volt, hogy jobb megmutatni, milyen riasztóan félelmetesek vagyunk, ő viszont hitt a sunyi settenkedésben és a diplomáciában. Saját bevallása szerint többször ennek a stratégiának köszönhette az életét, hát akkor csak űzze. Nekem így is tetszett. – Hiába álcázod magad, Jean-Claude, látlak – nyilatkoztatta ki Belle az én számmal. – Ügyetlen cseleid nem rejtenek el Belle Morte szeme elől. Az viszont tetszik, hogy ilyen alázatosan járulsz elém, így szeretem a férfiakat, tudhatod. Belle Morte szemeivel ittam magamba a látványt, míg ő a hatalmas, üres ágyában kacagott. Bizony, az ágya üres volt. Sajátosan újszerű látvány. Vajon hová tűnhettek azok a híres férfiak, az ő imádói? Ez a gondolat megint nem tett jót a koncentrációjának, hatalma egy röpke pillanatra kizökkent, amit Jean-Claude ki is aknázott. Gyorsan a hátam mögé került, hátulról szorított bársonyba burkolt karjaival és Auggie szemébe nézett. Belle újult erővel csapott le, de a nagy lehetőséget már bebukta, hiszen Jean-Claude már sourdre de sang volt, a maga ura, és hiába bújt belém a nő, ő is ölelt már, és én az ő halandó szolgája voltam, így nem fordíthatott a mesterem ellen. Feladni azért nem adta fel, gonosz kis búcsúajándékát az én hangszálaimon keresztül nyújtotta át. – Már sourdre de sang vagy, tudom jól. De még ha el is űzöl a társaságból, az ardeurtől nem szabadulhattok, míg nem tápláljátok. És hárman olyanokat fogtok tenni, amit évszázadok óta nem tettél Augustine barátoddal – búgta, és mivel a fejemben volt, rögtön élvezhette is a hatást. Naná, hogy ez a homoerotikus dolog új volt nekem. A sok infóból azt az én Jean-Claude-om kifelejtette, hogy éppenséggel nem egyszerűen a vérivó cimbije volt ez a chicagói szépség, hanem az ágyasa, a szeretője. – Jaj Jean-Claude, de bánt, hogy Anita tőlem tudta meg! Hát nem mesélted neki, hogy mennyire szerettétek egymást? Jean-Claude megmerevedett a hátamban, moccanatlanul várta a reakciómat, a dühöt, amivel a katasztrófát csak még mélyebbre ásom. És alapvetően jogos volt a félelme, de mégsem dühödtem be. Magam sem értettem, hogyhogy. Persze, azzal tisztában voltam, hogy nem egy tiszta szüzet kaptam a közel öt évszázados múltból. Ahogy azzal is, hogy Asheren kívül akadt másik pasija is a zord történelem folyamán, amit valahol Európában élt le, mielőtt még a felmenőim is megszülethettek volna. Jó, oké, az is fix, hogy nagy általánosságban értesülve lenni valamiről abszolút nem ugyanaz, mint éppen a karjaiban térdelni az egyik hímnemű partnernek. Mégsem rázott meg a dolog. Alaposabban megnéztem magamnak Auggie-t, és talán a frissen ébredt érzelmek, vagy Belle régi, pislákoló tüze, esetleg Jean-Claude emlékei, nem is tudom melyik befolyásolt jobban, mindenesetre
Laurell K. HAMILTON
52
Haláltánc
egyáltalán nem lepődtem meg Jean-Claude vonzódásán: arcéle nemes, szája, a fognyomaim ellenére szépen formált, és azok a szürke szemek, még így vámpírtalanodva is gyönyörűen fénylettek. Nem egyszerűen a hosszú, fekete szempillák és a mélyszürke tónus ragadott magával, hanem a tekintet, amivel engem nézett. Ismét be kellett látnom, hogy nem csak a kék az elfogadható szemszín. A fuldokló ember mélységes kétségbeesésével, emésztő bánatával nézett rám, mint aki tudja, hogy soha nem kaphatja vissza, ami most elvész. Összeszorította a torkom a részvét, Belle viszont tombolt a gyönyörűségtől. Boldog eufóriába ragadta a tudat, hogy még hosszú évszázadok után is ilyen fájdalmat idézhet elő azokban a hatalmas szemekben. Mert azt akarta, hogy szenvedjen, hogy száműzöttnek érezze magát bárhol és bárhogy él is a világban. Azt akarta, hogy Auggie-ba friss sebként hasítson a tudat, hogy Belle Morte nélkül az élet kopár pusztaság, hogy az édenkertből kiűzte egy bosszúálló istenasszony. A bennem fellobbantott szerelemtől vezetve mindent megtettem volna, hogy csillapítsam a fájdalmát. Bármire kész lettem volna, hogy boldog legyen, hogy boldogok legyünk. – Nem, nem érezhetsz így, hiszen becsaptak! – tiltakozott Belle azonnal. – Elárultak, összetörték a szíved. – Bocs, hogy csalódást okozok – mondtam, bár cseppet sem sajnáltam –, de nem érdekel. – Micsoda higgadtság, Anita! Akkor hadd mutassak valamit, ami garantáltan feldúlja a lelki békéd. Az agyammal még mindig tudtam, hogy a Kárhozottak Cirkuszának alagsorában, valahol a föld gyomrában térdepelek Auggie és Jean-Claude közt, de a tudaton kívül minden érzékszervemmel egy fáklyafényben úszó nagy teremben éreztem magam. Előttem Auggie egy magas, díszes trónuson, egy fémvázhoz láncolva. Visszamerészkedett hozzánk, könyörgött a bocsánatunkért és hogy fogadjuk vissza. De Belle nem a megbocsátás asszonya volt. Kinevette, és eltaszítottuk magunktól. De azért még egy utolsó kortyot ígért neki a kéjek kéjéből. Meg akartuk alázni. Szerelemre kényszerítette Belle Morte-ot, amit nem lehet meg nem történtté tenni, nem lehet megbocsátani. Jean-Claude és Asher lépett a trónusunk elé. Testüket fekete köntös fedte, de a csuklya alól két hibátlan arc nézett ránk áhítattal. Még a baleset előtt történt hát mindez, amikor még Asher arca is hibátlan szépségében tündökölt, amikor még nem szöktek meg az udvarból, hogy közös szerelmüket Juliannát mentsék Belle féltékenységének dühétől. Jean-Claude és Asher a tökéletes párost alkották. A csuklyás köntösük alatt mindketten meztelenek voltak, tudtam, bár még nem láttam. Ahogy azt is tudtam, mit kell tenniük. – A mestere vagy, Jean-Claude – hallottam Augustine hangját a távolból, nem a kikötözött ember szájából. Mintha fentről szólt volna be a terembe –, ne hagyd, hogy ezt végignézze. Ez a távoli és logikusan mégis oly’ közeli hang kissé visszarángatott a valóságba. Kezdtem megint tudni, hogy az a Jean-Claude, akit megszólított, nem ugyanaz, mint a trónusunk előtt álló feketébe burkolt szolga. Ez az egész nagyon régen történt, a távoli múltban. Már nem számított valóságosnak, már véget ért, érvénytelenné vált. – De megtörtént, Anita, méghozzá így történt, nem teszek hozzá semmit. – Hallasz engem, ma petite? Felpislogtam rá, és kezdett tisztulni a kép, már láttam az arcukat, ahogy fölém magasodnak... – Nem, Anita, végig fogod nézni, amit mutatni akarok – süvöltött vissza belém Belle hatalma, és már vissza is szippantott a fáklyák közé. A testemen a két vámpír kezét éreztem, de látni csak azt láttam, amit Belle mutatott. – Érints meg a bőrét, ne csak a ruháját – mondta Auggie. Asher és Jean-Claude a kipányvázott férfi körül táncolt. A könnyű, fekete anyag együtt táncolt a mozdulataikkal, kavarogtak a köpenyek. Egy kéz kúszott a csupasz karomra, és ez az egyetlen érintés elég volt, hogy az emlék, amibe Belle rántott, sötétedni kezdjen, mintha a fények kialudnának, és így nem láthatnám a folytatást. – Nem! – tiltakozott Belle, és megint ott voltam benne, vele. A köntösök már élettelen kupacban hevertek a sarokban, a két férfi tökéletes sziluettje sápadtan ragyogott a bizonytalanul lobogó fáklyák alatt. – Nekem ígérted az ardeurt – ellenkezett Auggie. – Én megtartom az ígéreteimet, Augustine. Jean-Claude meztelensége sötét csillagként izzott a teremben, a megkötözött társa mellé lépett, és megsimította annak hátát. – Ó, már értem – szakadt fel a sóhaj Augustine-ből. Kitekerte a nyakát, hogy láthassa Jean-Claude-ot, de az közben már megkerülte, és letérdelt elé, hogy ne kelljen forgolódnia. Arcát két kezébe vette.
Laurell K. HAMILTON
53
Haláltánc
– Ez csak ízelítő volt – súgta, hogy Belle Morte ne hallhassa szavát –, de ha az én érintésemtől undorodsz, akkor befejezem. Úgy hajolt Auggie nyakába, mintha csókolni akarná, de csak a választ várta. – Milyen gyorsan megtanultad uralni az ardeurt – lehelte az a fülébe. – Kifelé! – Ha ez még csak ízelítő volt, és Belle csak ennyire méltat, akkor ne hagyd abba. Jean-Claude kiegyenesedett, hogy a másik férfi szemébe nézhessen, és már Auggie szemeivel láttam az övében reszkető bizonytalanságot. – Magadra vállalnád a haragját, csak, hogy engem megments? – Nem kedvelem az erőszakot. Ekkor Asher térdelt Jean-Claude mellé, de az ő arcára alig ismertem rá. Soha még ilyen arroganciát, dölyföt, ragadozószerűséget nem láttam a szemében. Ezt a veszélyes, kellemetlen arcát eddig nekem nem fedte fel. – Ne hagyd, hogy ilyennek lásson, Jean-Claude – hallottam az emléken kívülről az arc gazdáját. Eddig fel sem tűnt, hogy ő is belépett a terembe, és figyelt. Sőt látta, amibe engem Belle belerángatott, és ő is végigmozizta a „háromdés” emlékvetítést. Hogy a francba hozta ezt össze Belle? – Mindannyian vér vagytok a véremből, Anita. Sok mindent tehetek az enyéimmel, Anita, tanuld meg végre! Kezek ragadtak meg, selyem szakadt, hogy a testem is belerándult. Aztán már a hideg levegő cirógatta a hátam, de csak egy röpke pillanatra, mert közvetlen utána Jean-Claude puszta bőrét éreztem magamon, ahogy a késem és a pisztolyom ellenére igyekszik hozzám tapadni. Ennyi elég is volt, az emlék elsötétült, és Belle már a gyertyafényes, kandallótűz megvilágította szobájában kuporgott megint dühödten a baldachin alatt. Neki is juthat néha meglepetés. Ő meg azt nem tudta eddig, hogy ott, azon az éjszakán Jean-Claude megadta a választás lehetőségét Auggie-nak. Mézszínű szemeiben csak úgy tombolt a parttalan indulat. Rosszul viselte, ha ellene szegülnek. Jean-Claude csupasz karjai fonódtak szinte meztelen felsőtestemre, de a kezeimet még mindig Auggie szorongatta, nem eresztette volna el őket. Hogy nem akarta vagy nem tehette, ki tudja. A lényeg, hogy nem ő rántott vissza a valóságba, hanem Jean-Claude érintése. – Megállíthat ugyan a tested, Jean-Claude, de üres kézzel csak nem távozom. Búcsúajándékaim egyike nektek szól, Jean-Claude és Augustine. Megkapjátok az ardeurt, emésszen hármótokat, és ha nem csalódom, csak egy kicsit kell igyekeznem, hogy átterjedjen mindazokra, akik veletek vannak a teremben. Asherre... – nyalintotta meg a szája szélét –, és igen, Requiemre. Talán sikerül ellenállniuk, talán nem. A második ajándékom Anitáé és rajta keresztül persze a tiéd, Jean-Claude-om. Nem tudom, feltűnt-e már, hogy a halandó szolgád képes magáévá tenni olyan hatalmakat, amiket vele szemben használtak mások. Most neki adom a tapintható emlékidézés képességét, hagyom, hogy eltanulja tőlem, és hogy utána használja is. De egy kételyt is kap mellé, ami megválaszolatlanul mardossa majd, és ami garantáltan megmételyezi a lelkét. Komolyan azt gondolod, hogy csak akkor egyszer szeretkezett Jean-Claude és Augustine? Nem lehet, hogy máskor is megismerték egymás testének gyönyörűségét, Anita? – Bezárom előtted ezt a kaput, Belle – hallottam megint a feslő anyag reccsenését –, ő az enyém, neked semmi közöd hozzá. – Megyek már, megyek magamtól is. Legyetek boldogok az ajándékaimmal – duruzsolta magabiztosan, de engem nem vágott át, én még mindig benne jártam. Nem volt más választása, Jean-Claude elűzte, nem maradha tott. Távoztával a bánata még bennem remegett egy hosszú pillanatig, sajnálta, hogy itt kell nekem hagynia ezeket a férfiakat, és neki már semmi köze hozzájuk. Nekem bezzeg... Úgy kapkodtam levegő után, mint a gyöngyhalász az ötperces merüléséből felszínre bukva. Kábé annyi ruha is volt rajtam, Jean-Claude még a pisztolyomat is leszaggatta rólam a szoknyámmal együtt. Ott térdeltem a szinte teljesen pucér testéhez simulva egy szál bugyi-melltartóban. – Létezik olyan tette a vérvonaladnak, aminek a végén az ember nem veszíti el a ruháit? – fordultam hozzá, és ő felkacagott azzal a tapintható, csodásan simogató kacagásával. Ami, mint kiderült, nem csak rám gyakorolt mély benyomást – Auggie keze is megvonaglott a markomban, éreztem, ahogy beleborzong. Amúgy neki még a nyakkendője is hibátlanul állt a helyén, dicséretesen nem használta ki a helyzetet. Ahogy körülnéztem, a terem tényleg majdnem teljesen üres volt, az egy szem Asher és Requiem kivételével, akik a helyiség két végében, előrenyújtott karokkal álltak. Épp egy amolyan vámpír-bűvkörbe vonták a szobát, ami bent tartja az ardeurt, az emlékeket és egyéb bűbájokat. Asher aranyhaja alól előkandikált a szenteltvíz ejtette sebek maradványa, az a formátlan heg, ami az egyház középkori bősz ördögűzési szokásait tanúsította. Re-
Laurell K. HAMILTON
54
Haláltánc
quiem muskétásbajsza és szakállkája ugyanolyan fényesen kunkorodott, mint máskor, csak épp mintha valami nagy és formátlan dologgal valaki fejbe vágta volna. Balról. Végre elernyedhettem Jean-Claude karjaiban, de ahogy megszorítottam Auggie kezeit, a kérdés végigcikázott az agyamon: tényleg csak akkor egyszer lettek egymáséi? Vajon én gondoltam ezt, vagy még mindig Belle? Nem tudhattam, de nem is számított, mert már ott volt, és hozta magával az emléket, ami kiszorította belőlem a szuszt. Auggie teste épp Jean-Claude-ot döngölte bele egy ágyba. – Non, ma petite, non – hallottam közben Jean-Claude hangját, de késő volt, mert Belle Morte tényleg rám hagyományozta az emléklátás képességét. Egyébként ez nekem is újdonság volt, alig egy hónapja jöttem rá, hogy kölcsönvehetek ezt meg azt az ellenfeleimtől. Aztán a bűbájok tartóssága már változatosnak bizonyult, akadt, ami csak néhány percig szuperált. Na, ez nem. Ez masszívan maradt, hiába simult még hevesebben a hátamra JeanClaude meztelensége, most nem Belle bűbáját kellett belőlem kitaszítani. Ez a bűbáj már az enyém volt, csak még nem tudtam bánni vele. De azért egy emléket már loptam vele magamnak, hiába sikoltoztam tehetetlenül, hiába csupaszította le a karját már Auggie is, semmilyen bőrfelület nem segíthetett ezen. – Akkor lásd az emléket, Anita, legyen a tiéd – hallottam Auggie hangját, de már csak az aprócska, elegáns szobát láttam, ahol Jean-Claude meghajtott fejjel, kalappal kezében köszönti éppen fél térdre ereszkedve a széken ülő Auggie-t. Akkor még a vállát seperte szőke haja, és a gusztusom szerint kissé talán túl sok csipkét viselt kék és ezüstszürke öltözetén. – Hát igazak a pletykák, önként hagytad el az udvarát. – Igen – nézett fel rá Jean-Claude. – Szóval te önszántadból lemondasz a mennyek birodalmáról, ahová én zokogva könyörögném magam vissza, ha csak egy napra is? – csóválta nevetve a fejét a szőke, de aztán elkomorodott. – De ha elég erős vagy, hogy elhagyd őt, én segítek a távozásban. Ismerek egy megbízható kapitányt s egy hajót. – Merre tart ez a kapitány s hajó? – Az angol gyarmatokra, helyesebben az Egyesült Államokba, ahogy újabban nevezik azt a vidéket. De őszintén, Jean-Claude, mit számít, hova jutsz, ha egyszer elhagyhatod azt a földrészt, ahol Belle Morte él? – Nem tudok fizetni jóságodért, Augustine, üres kézzel távoztam – szegte le a fejét Jean-Claude, hogy a másik ne láthassa, mi bukkan fel a tekintetében. – Nem várok fizetséget. Ajándékommal őszinte tiszteletemet fejezem ki bátorságod előtt, amiért képes vagy másodszor is elhagyni a paradicsomot. Én gyenge vagyok, ma is mindenemet odaadnám, ha visszafogadnának. – Belle hiányzik ennyire vagy az ardeur? – nézett megint rá szépségesen kifejezéstelen arcával. – Mindkettő. – Belle-t nem adhatom neked, de az ardeurt megoszthatom veled. Egy pillanatra mértéktelen vágyakozás suhant át Augustine arcán, szeme szürkéjében mintha a mélységben dúló viharok, pusztító villámai szikráztak volna fel. De csak egy futó pillanat volt az egész, s máris ugyanazzal a hideg közönnyel nézett ránk, mint mi is őrá. Mert már nem kívülről láttam őket, hanem Jean-Claude fejéből, ahogyan korábban is Belle emlékében. – Nem várok hálát, Jean-Claude, megmondtam. A barátodként cselekszem, és barátok nem méricskélik tetteik árát – felelte az arcához illő súlytalansággal hangjában. – Hajlandó lettem volna a testemmel fizetni, azért amit most ingyen ajánlasz, Augustine – jegyzem meg, mert túl hosszasan éltünk Belle Morte udvarában, hogy higgyünk az ilyen tündérmesékbe illő meglepetésekben. – Azért is ajánlom ingyen, barátom. Igen, vágyom rá nagyon, és örökre szeretni fogom, még ha nem is mindig tetszettek a tettei, és a tettek, melyekre bennünket kényszerített – mosolyodott el szomorkásan, de aztán elhessegette az emlékeket. – S ha nem taszított volna el magától, örökre mellette éltem volna hűséges és készséges rabszolgájaként, bár tudtam, és tudom jól, hogy Belle-ben ott lakik a gonosz. Túlságosan is elmerültem benne, hogy egyszer is menteni kívántam volna tőle önmagam vagy azokat, akiket általam taszíttatott rabigába. Nekem önmagamtól soha nem lett volna erőm a távozásra. – De te is megtagadtad a parancsát, hallottam hírét. – Még az ilyen magamfajta gyenge alakoknak is fellázad egyszer a gyomra – bólintott, és a veszteség fájdalmában elfintorodott. – Hadd osszam meg egyetlen tehetségemet az egyetlen barátommal – hajtottuk Jean-Claude arcát a karfán nyugvó kézfejére. Közben felfelé sandítottunk, hogy lássuk Auggie arcát. – Nem kell ezt tenned, Jean-Claude – hessegette el ismét a tekintetéből azt a mohóságot. – Komolyan gondol-
Laurell K. HAMILTON
55
Haláltánc
tam, amit mondtam. Szeretnék szívességet tenni neked. Keze megfeszült, mintha a teste küzdene mindenfajta reakció ellen, de a keze, ami a legközelebb volt hozzánk, elárulná. – Tudom, hogy a nőket szereted. – Ahogy te is – bólintott Auggie. – Valóban. Csakhogy Belle más nőkkel nem osztozik legbensőbb köreinek férfijain – mondtuk, és Auggie ránk mosolygott. Bár a mosolyt csupán barátságos gesztusnak szánta, az arcunk alatt lapuló kéz feszültsége ordítóan ellentmondott neki. – Hacsak nem nőt kellett elcsábítanunk neki. – Pénz, birtok vagy egyéb politikai cél érdekében, oui – mosolyogtunk vissza. Ismertük ezt a mosolyt évszázadok óta, az ő ágyában tanultuk, ahol terveinek fortyogó születését bábáskodtuk végig mindketten. – Vérvonalában egyedül én örököltem meg az ardeurt teljes valójában, és most áthajózom abba az Amerikába. – Tehát ha még egyszer, utoljára bele akarok kóstolni a tüzébe, akkor azt ma este meg kell tennem. Bólintottunk, s arcunk végigsimogatta kézfejét. – Te félsz – húzta el gyöngéden kezét. – Igen. – Akkor miért hagyod el? – Mert nem maradhatok, nem bírom elviselni kettejük gyűlöletét. – Kettejük? Nem tarthattuk vissza könnyeinket, hónapok óta először szakadtak fel a lelkünkből. Csak a fejünket fordítottuk el, de Augustine mellénk térdelt a padlóra, magához ölelt, úgy csókolta le szemünkről a sós vizet. – Nem Belle Morte törte össze a szíved, hanem Asher, ugye? Karjaiba borultunk, és minden fájdalmunkat elzokogtuk végre az egyetlen barátunknak. Hiszen már csak benne bízhattunk ezen a világon. Ezzel visszatért a korábbi emlék, de már nem akadtam ki, már számíthattam rá. És már tudtam azt is, hogy ez a Jean-Claude mindent elveszített, a boldogságot, amin Juliannával és Asherrel húsz éven át osztozott, és amit elvettek tőle az emberek, amikor a lányt boszorkányként elégették. És azóta magát okolta – ahogyan Asher is őt –, amiért nem érkezett meg időben, hogy megmentse őket. Pedig Ashert visszavitte Belle udvarába, és az életéért cserébe a sajátját adta, és száz éven át szolgálta Belle Morte-ot, aki utolsó rabszolgát csinált belőle. De bocsánatot nem nyert sem Asher, sem a saját szemében. Ez a Jean-Claude keresett vigaszt az egyetlen helyen, ahol még juthatott neki. Az egyetlen barátja karjaiban és ágyában. Hogyan is okolhattam volna ezért? Az emlék halványodni kezdett, nem az aktusra kellett koncentrálni, annál ezerszer lényegesebb volt az előzmény és az érzelmek. Ismét levegő után kapkodva tértem vissza a jelenbe. – Ha ez csak emlék, miért fáj annyira a visszatérés? – kérdeztem a sajgó torkomban kalapáló szívvel. – Nem tudom, ma petite, de most nincs időnk a találgatásra. Ideig-óráig feltartóztathattuk Belle ardeurét, hogy lásd, mi történt valójában. Az emlékből nem tagadhattalak ki, de legalább összefoglalhattam. Mert semmiképpen sem menekülhetünk attól, ami most ránk vár. De harc nélkül nem adjuk magunkat. – Nem adjuk? – néztem Augustine fájdalmasan bánatos szemeibe. Jean-Claude a vágyat pislogta ennyire érzékletesen. – Kitartunk, amíg bírunk, Jean-Claude, de siessetek – hallottam Asher hangját. Vörös vámpírkönnyek barázdálták az arcát. Csak most esett le, hogy nem egyedül én láttam az emléket, hanem az egész bagázs itt velem együtt. – Sajnálom, Anita, szörnyen sajnálom – mondta Auggie, aztán Jean-Claude-ra nézett. – Neked is mondom. Bocsássatok meg nekem, ha tudtok. – De pontosan miért is? – néztem értetlenül, hogy mire fel ez a nagy drámai hangnem. – Ezért – mondta halkan, és mintha varázsütésre mindannyian egyszerre fújták volna ki az eddig nagy kínkeservvel visszatartott lélegzetüket, elhajították a páncéljukat, az akaratuk egyként rogyott össze, és az ardeur fellobbant a teremben, maga alá préselve valamennyinket. A távolból még halvány kacagást hallottam, Belle nevetése elhallón visszhangzott a fejem messzi zugában.
Laurell K. HAMILTON
56
Haláltánc
9
AHOGY AZ ARDEUR JÖTT, ÚGY mentek a ruháink. Pillanatok alatt a szőnyegen találtuk magunkat, és már csak a kezek meg a szájak léteztek. A súlyos üveg-acél dohányzóasztalt úgy dobta félre valaki, mintha pihénél is könnyebb lenne. Azon vettem észre magam, hogy Auggie kigyúrt teste alattam fekszik, izmai tettre készek, ahogy a legnemesebb testrésze is, de előbb a másik végén akadt még dolgom. Telt ajkaira tapadtam, ízlelgettem. Pont olyan puhák és finomak voltak, amilyennek képzeltem. Gyöngéden csókolt, bár a követelődző ardeur minden bizonnyal kevéssé értékelte ezt a finomságot. Én annál inkább. Hálából nyelvem nedves csigaként indult kirándulni a testén, le a nyakán a mellkasára, azokra a duzzadó izmokra, feszes lankákra és domborulatokra. Még soha ilyen kidolgozott izomtömeggel nem volt dolgom, mintha a bőr feszesebben állna rajta, és a mellbimbó is pattogósabban ágaskodna a mellkasán. Nehezebben tartottam meg a fogaim közt, a teste önálló életet élt. De megérte az extra erőfeszítéseket. Elég volt becuppantanom az egyik kis feszest, Auggie teste megfeszült, nyögve emelkedett fel a padlóról. Szemeiben végtelen meglepettség csillant, kezei elveszetten kaptak valami kapaszkodó után, hogy egy szóra meg is találják maguknak a legstabilabb támaszt: oda sem kellett volna nézem, hogy tudjam, Jean-Claude-ot húzza magához. A két férfi visszahanyatlott a földre, én meg haladtam szorgosan lefelé a bordás hasfalon. De Auggie nem maradt nyugton, már megint csináltam valamit, amitől összerándult, és megemelkedett, hogy a nagy nyalás-falás közepette premier plánban tárult elém, amint a két Város Vámpírura megcsókolja egymást. Rendes csók volt, nyelvek, fogak, ajkak dolgoztak egymáson, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Hiába keveredtem mostanában viszonylag rendszeresen két férfival egyszerre ágyba, még soha nem csókolózott előttem azonos nemű. Jean-Claude és Asher a hármas ölelkezéseink során néha megindultak egymás felé, de az utolsó pillanatban valahogy mindig visszahőköltek. Hogy az én érzékenységemre voltak tekintettel vagy épp a sajátjukra, lila gőzöm sincs, mindenesetre Auggie és Jean-Claude párosa a lehető legújabb élmény volt. Hát, mit mondjak. Annak a rendkívül éleslátó és okos barátomnak finoman szólva is igaza volt, aki egyszer rám dörrent, hogy ne nyafogjak, ha egyszerre két pasi kerül az ágyamba, mert nagyon is tetszeni fog az nekem. A szenvedélyes csók és az egymásra fonódó két férfitest látványa olyan hevesen hatott rám, hogy odalenn az alhasamban szabályos mini kataklizmaként csapott le egy aprócska, de határozottan körvonalazódó orgazmus. A testem reakcióját nem tagadhattam meg, be kellett ismernem, hogy nagyon is örömet okoz az efféle együttlét. Mondják, hogy sok férfi hasonlóan élvezi két csókolózó nő látványát. Miért is ne működne ugyanaz nálam is? Míg élvezkedtem, nem tétlenkedtem, időközben leértem Auggie ágaskodó vesszejéhez. Úgy állt már, hogy a makk letolta magáról a puha előbőrt. Helyes, görbe farkát gondolkodás és mindenféle előzetes felmérés nélkül bekaptam, és amilyen mélyen csak bírtam, a torkomig nyeltem. A szokásos pszeudofuldoklást meg is kaptam, de a nagyobb meglepetés nem engem ért: Auggie vad tekintettel szakította ki magát Jean-Claude öleléséből, hogy lenézzen rám, miket is művelek én vele. És nem ő volt az egyetlen, Jean-Claude tekintetét is magamon érezhettem, ahogy immár sokkal lassabban, kiélvezve minden egyes centimétert, ismét nyelni kezdtem. A gyönyör mellett büszkeség ragyogott arcán, és ahogy a kitárt jegyeken bekukkantottam a fejébe, végtelen megelégedettséget találtam. Persze rögtön megérezte a kíváncsiskodásomat, és már húzta is volna fel a védőfalait, de én éppen kifelé dolgoztam magamból Auggie-t. – Ne, Jean-Claude, csináljuk végig. Ő kezdte, nem mi. Most már járjunk a végére, együtt – kértem, ahogy levegőhöz jutottam. – Tisztában vagy vele, mire kérsz, ma petite? Bólintottam, aztán elbizonytalanodtam egy pillanatra. – Nem, egyelőre nem sok fogalmam van róla, de utána biztosan nem foglak okolni semmiért – javítottam ki magam, bár a vámpír farkát egy pillanatra sem engedtem el. – Kérlek – nézett fel rám sürgetőn Auggie –, kérlek, az ég szerelmére, abba ne hagyjátok! – Ahogy gondolod, ma petite – biccentett Jean-Claude némi tanakodást követően, majd alaposan felmért a tekintetével. Úgy fest, okozhatok én még meglepetéseket. – Az bizonyos, hogy Augustine hágta át a vendéget kötő határvonalat. Csúnya, rossz Augustine ébresztette fel az ardeurt szegény ma petite-ben.
Laurell K. HAMILTON
57
Haláltánc
– Olyan rég volt már benne részem, Jean-Claude, oly rég – markolta meg Jean-Claude karját könyörgő tekintettel a nevezett csúnya vámpír. – És hozzá nincs visszaút. – Táplálnunk kell az ardeurt belőled, Augustine, ahogy egyetlen mestervámpírról sem tehetnénk, ha vendégségbe érkezik hozzánk. Auggie úgy bólintott, mint aki pontosan vágja, miről is beszél a másik. Jean-Claude, amennyire lehetett, feltartóztatta a perzselő szenvedélyt, hogy átgondolhassuk a lehetőségeinket. – Példát kell statuálnunk a többiek előtt is, Jean-Claude, különben csúnyán megszívjuk ezt az egész vendégseregletet. Már a többiek is próbáltak beletúrni az agyamba, pedig állítólagosan a barátaid – jelentettem ki határozottan, és a lelkem még határozottabban megkeményedett. Furcsa egy döntés született, pedig színtiszta üzleti fogás volt csupán. Vagyis annál kicsit azért több, mert a túlélésünk múlhatott rajta. Politikailag erősítjük hát meg a helyzetünket. Bizarr érzés volt, hogy most felülkerekedhetünk Auggie-n, kvázi bekebelezhetjük, holott vámpírként hatalmasabb nálunk. De így ketten, Jean-Claude-dal, no meg az ardeurrel megerősítve, képesek lehetünk rá. Nem öljük meg, nem. Csak a magunkévá tesszük. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, szavakba önteni, és mégis biztosan tudtam, hogy ha tovább megyünk, így lesz. Az a bizonyos győzelem, amit korábban maga Auggie emlegetett, még annál is kézzelfoghatóbb lenne, mint ahogy ő gondolta. – Én is érzem, ma petite, hogy képesek lennénk, de... – jött Jean-Claude a dilemmájával, mint aki már a fejemben megkezdte ezt a beszélgetést, és a gondolataimra válaszol. Nyilván így is történt. – Semmi de. A miénk lehet, érzem. – Talán Belle Morte kicsit többet is hátrahagyott magából benned ezúttal – hallottam Asher erőlködéstől elfúlt hangját. Csak most esett le, hogy nem is vagyunk annyira magunkban, és hogy Requiemmel még mindig a védőfalat tartják. Asher keze már remegett, mintha valami hatalmas súlyt egyensúlyozna a levegőben. – Igyekezz, Jean-Claude, már nem bírunk vele sokáig! – Ő kezdte a harcot – jegyezte meg Requiem is, akinek csak a hangján hallatszott a megerőltetés, a kezei biztosan meredtek előre –, jogunk van a végére járni. – Még soha nem tápláltuk így a lángot, Augustine, ezt szeretném, ha tudnád – nézett le a szenvedélytől ködös szemekbe Jean-Claude. – Nem jósolhatom meg pontosan, hogyan fordulhat, ha nem úgy fordul, ahogyan szeretnénk. Neked kell eldöntened, hogy ezzel a kockázattal is szembenézel-e, hiszen te járhatsz a legrosszabbul. – Szembenézek – lihegte, bár az is igaz, hogy közben a nyelvemmel játszadoztam a farkán. – Hagyd, hogy józanabbul átgondolja, ma petite. Oké, igaza volt, ez már maga a szándékos befolyásolás, vagyis a csalás mintapéldája. Felegyenesedtem hát, kezeimet rendesen összefontam az ölemben, hogy semmilyen testrészem ne vetemedjen sportszerűtlenségre. – Még egyszer felteszem hát a kérdést, Augustine, vállalod még ezt a kockázatot is? – Igen, igen, az égre is – kapott Jean-Claude keze után szinte tébolyodott szenvedéllyel a vendégünk – persze, hogy vállalom, kettőtökért vállalok bármit! – Akkor megtesszük, barátom – simogatta meg a fejét Jean-Claude. Majd felnézett, egyenesen a szemembe, és megnyitotta a jegyeket, mintha egy kaput tárt volna szélesre, hogy beletántorodtam. Auggie combján támaszkodtam meg, és az a kemény izmokra feszülő, mégis bársonyos bőr úgy rántotta elő belőlem a pillanatokra lecsihadt ardeurt, mintha a szédítő mélybe pillantva átadtam volna magam a gravitációnak. Magába szippantott, csakhogy ezúttal az idegenül ismerős test másik végében még lehunyt szemmel is éreztem Jean-Claude-ot és az ő saját emésztő tüzét. Mintha két különböző illatú, zamatú rózsát raknék egyazon vázába. Fellobbantunk mindketten, és táplálékul csak ez az egy szem férfi maradt nekünk, aki önként ajánlotta testét nekünk. Maga kérte, hogy faljuk fel, ő akarta így. – Most elhajítom a védőpajzsot, ma petite. Felkészültél? – súgta az agyamba szavak nélkül Jean-Claude, én meg bólintottam. Egy másodperc múlva sikoltva zuhantam bele a végtagok, kezek és bőrfelületek szakadékába, ahol valaha az énem meg a tudatom hozott döntéseket, most csak a hiány és a követelődző éhség maradt, amit már egy fikarcnyit sem érdekelt, hogyan és miből csitítja le az emésztő szenvedélyt. Végül valahogy én kerültem alulra, rajtam Auggie csodás teste, még csodásabb, kanyarodó farka pedig keményen járt ki-be belém, én meg csak nyögtem és helyette is kiáltottam. Kikiabáltam a vágyakozásomat és a gyö nyörömet, ahogy egyik pillanatról a másikra lejjebb ereszkedett a testemen, mert Jean-Claude is csatlakozott hozzánk, és már nem tolhatta úgy fel magát a levegőbe. Hiába esett meg az elmúlt hónapokban velünk oly sokszor, hogy más férfiakkal együtt hármasban tápláltuk mindkettőnk szenvedélyét, lett légyen az Nathaniel, Richard, Micah, Asher vagy Jason, mindig én voltam közé-
Laurell K. HAMILTON
58
Haláltánc
pen, Jean-Claude mindig csak rajtam keresztül nyert a saját ardeurje számára energiát. Ő rajtam kívül nem érintett mást. Meztelensége csak még inkább hozzám kötelezte, még egy röpke simítást sem engedélyezett magának a másik férfitesten, hiszen tartott az én undoromtól, elutasításomtól, de ugyanannyira a másik férfi reakciójától is. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyi áldozatot hozott eddig értem. És már megint rám kellene tekintettel lennie, ami már megint csak azt jelentené, hogy ő mond le valamiről. De most az a szörnyű feszültség mind elenyészett benne, és átadta magát a gyönyörnek. Először csak az ujjaival fedezte fel Auggie titkos járatait, az én nedveimmel síkosítva azt, ami önmagától még a legnagyobb élvezetek közepette sem szeret benedvesedni. Közben a jegyeken át képek villantak, más férfiak, más tapintások, de Jean-Claude még azokat is gondosan elűzte magától, nehogy megorroljak értük. Auggie vágyát egyre jobban feltüzelte a másik férfi ténykedése, minden simogatással, minden óvatos érintéssel csak hevesebben lovagolt rajtam. Én meg lassan az eszemet vesztve vártam és kívántam a pillanatot, amikor végre hárman egymásban leszünk, és együtt rezdülünk mindannyiunk gyönyörűségére. Mivel azonban Auggie elsősorban a nőket szerette, csak lassan és óvatosan lehetett belehatolni. Jean-Claude kínosan ügyelt, nehogy a legapróbb váratlan fájdalommal is kedvét szegje partnerünknek. Végül minden a helyére került, és megtaláltuk egymás ritmusát. Auggie teste is ellazult, hagyta, hogy Jean-Claude kissé gyorsabban dolgozzon rajta, míg ő édes lassúsággal merül el énbennem, minden döfés végét megtoldva egy nyújtással, hogy nyöszörögve várjak minden egyes befejezést. Ritmusuk egymáshoz idomult, én pedig kettőjük súlya alatt moccanatlan feküdtem a padlón, lábaimmal kulcsolva mindkettejüket, már amennyire fizikailag ez lehetséges volt. Egyszerre nyögtünk, és vártuk, hogy JeanClaude odafenn mutassa az utat a döféseivel, talpaim pedig lágyan simultak az ismerős derékra, dörzsölték bársonyos bőrét. Nem kellett sokáig tornáznunk, hogy a lábaim közt kopogtasson a kedves vendég, s az egyre hevesebben lüktető kéjben érezzem, hogy közeledem végre fel a csúcsra. Nem szabad, hogy váratlanul érjen bennünket, de szerencsére Jean-Claude ugyanolyan pontosan érezte minden rezzenésemet még most is, hogy közöttünk egy édes test vonaglott. Augustine válla felett nézett mélykék tűzben égő szemeivel rám, és tudtam, pontosan tudtam, hogy az enyém is mintha vámpírszem lenne, a szokásos feketén-barna lángba lobbant. Már nem szakadtunk el egymástól, és az a feszültség odalenn csak duzzadt, és duzzadt, és duzzadt. – Másképpen szeded a levegőt – lihegte a fülembe Auggie, de nem is kellett magyaráznom, mert ahogy felnézett, kész voltam, kirobbant bennem a gyönyörűséges, csillagporos orgazmus. A két férfi meg mintha csak ezt a pillanatot várta volna, sikoltásomra elengedte magát. Augustine kétszer, háromszor villámgyorsan és keményen belém döfött, hogy újra elélveztem, és csak akkor, ebben a második orgazmusban csatlakozott hozzám, lüktet spermája belém. Olyan mélyre lökte magát belém, hogy a torkom majd’ kiszakadt, de akkor Jean-Claude teste is ívbe feszült, fejét hátravetett, és akkor megtörtént. Nem egyedül Auggie-t szippantottuk magunkba, minden St. Louis-ba vele jött vámpírjának, szörnyetegének és még a halandó szolgájának is minden energiáját magunkba szoptuk. Éreztem, ahogy Haven teste megvonaglik a terem sarkában a drapéria alatt. Benny a volán mögött összerándul, és még épp sikerül lehúzódnia az út szélére, mielőtt magával ragadja a kéj. Pierce a falnak dőlve lassan lecsusszan a földre kinn a folyosón, testét tehetetlenül engedi át egy erőnek, amiről azt sem tudja, honnan jött; még Octavius sem küzdhetett ellenünk, hiába markolta a vénséges kőfalakat, hogy a körmei mind letörtek. Augustine átadta nekünk mindannyiukat, a mi éhségünknek. Sőt, ha most történetesen Chicagóban vagyunk, minden egyes alattvalóját és szövetségesét ugyanígy kiszolgáltatta volna nekünk, mert már csak az ardeur hozta gyönyör számított neki, azért még a lelkét is eladta volna. Mi pedig csak faltuk, amit kaptunk, mindent bekebeleztünk, és Auggie minden egyes rándulása újabb orgazmusba taszított, amitől Jean-Claude is újra-meg-újra elélvezett velem a halom tetején. Így ment ez egészen addig, míg az izmos test középen el nem ernyedt, és öntudatlanul meg-megrángva rám nem hanyatlott. Akkor Jean-Claude csillámlóan kék fényű vámpírtekintettel, boldog büszkeséggel pillantott le rám, mintha részegre szopta volna magát energiával. Olyan végtelen nagy hatalmat szívtunk magunkba. A jegyeken át éreztem, hogy Richard lihegve támaszkodik valahol egy falnak, annyira megszédítette ez a váratlan erőlöket, amit most megosztottunk a triumvirátusunkban. Egyetlen gondolatra terjedt is már tovább az energiafröccs, éreztem, ahogy Nathaniel odakinn a földön ülve kacag a csiklandó érzéstől, Micah pedig a lépcsőn ülve ragyog fel. Minden emberünk megérezte a váratlanul kapott dózist, mind szabályosan felragyogtak és megszépültek a magunkba szippantott hatalomtól, és mintegy megrészegülve tekintettek a csillagos éjszakába, amiben ott fénylett St. Louis Város Urának birodalma. Mintha
Laurell K. HAMILTON
59
Haláltánc
valami meta meteor szakadt volna ránk az égből a világűr minden energiájával, akár pályára is állhattunk volna belőle.
Laurell K. HAMILTON
60
Haláltánc
10
BŐ EGY ÓRÁBA TELT, MÍG mindannyian levezényeltük a tisztálkodás nagy feladatát. Claudia okosan erősítést hívott össze, hogy a leszaggatott falú terem csak úgy feketéllett a sok vérfarkas, -patkány és -hiéna egyenruhától. Ami nem is volt baj, mert Octavius szabályosan görcsöt kapott, és láttam, hogy Pierce-nek se nagyon tetszett a dolgok alakulása. Egyedül Haven csatlakozott tökéletes lelki békével az Urához, aki leintette a halandó szolgáját. Nekik, kettejüknek még most sem akadt problémája velünk, szerencsére. Nem mintha a rengeteg emberünkkel és az gyengécske felvonulásukkal egy fűszálnak is árthatott volna a kis Octavius, de nem rajta múlott. Mi mindenestre nagy elégedetten beheveredtünk Jean-Claude gigantikus fekete fürdőkádjába, míg Asher és Requiem ügyelt a vendégekre, akiknek egy részét szintén tisztálkodni menesztettük. Mondjuk az a zuhanyzó, amit Auggie-nak kiutaltunk közel sem volt ilyen fényűző, így aztán nem is húzhatta olyan sokáig a mosakodást, mint mi. Engem a jó forró víz megvigasztalt a ruháim elvesztéséért. Csak a fegyvereim úszták meg az ardeur fejvesztését, azokat gondosan a kád peremére is sorakoztattam, nem mintha szükségem lenne itt rájuk. Jean-Claude szárnysegédei megbirkóznak minden váratlan fordulattal, amire egyébként nem számítottunk. Nekem erre az éjszakára épp elég jutott már a cselekvésből. Jean-Claude szorosan ölelt magához a vízben, hátulról simult hozzám, és cirógatott végtelen kedvességgel. Na, ebben már semmi nemi jellegű nem maradt, az ilyen természetű energiáinkat is bőven levezettük ma éjszakára. – Mire gondolsz, ma petite? – kérdezte lustán, mint aki félig alszik. – Ha nem zártad volna olyan szorosra a jegyeket, ahogy Auggie-val végeztünk, nyilván kérdezned sem kellene – fészkeltem be a fejem a vállgödrébe. – Miért vonultál ennyire vissza? – Talán, mert tartottam a reakciódtól, ha belelátsz a gondolataimba – feszült meg minden porcikája körülöttem, hogy már nem is élveztem annyira ezt az élő karosszéket. Még a hangjából is kiűzte az álmosságot az óvatosan közönyös hanghordozás. – Miért, mit láttam volna? – kérdeztem már én is feszülten. – Ha közölni akartam volna veled, nem zártam volna le a jegyeket. Még hogy az eszem lassabban jár, mint a nyelvem? Éppen kezdtem volna hevesen tiltakozni és őszinteséget követelni, amikor tudatosult bennem, hogy a tágra nyitott jegyekkel bizony ő is sok mindent láthatott, és micsoda egy mák, hogy az ardeur elsodor minden, számára cseppnyi jelentőséggel sem bíró gondolatot... Hát, most viszszatért a félelem, ami már napok óta gyötört, és amit én is pontosan ugyanolyan intenzíven igyekeztem leplezni Jean-Claude előtt. Már szaladt is keresztül a fejemen a fohász, hogy istenem, add, hogy ne legyek terhes! – Mi a baj, ma petite? – Gondolom, sejted, hogy alaphelyzetben most ragaszkodnék az őszinteséghez. De halálosan fáradt vagyok, és ha jobban belegondolok, inkább nem is feszegetem. Ha nem akarod megosztani velem, akkor ne tedd. Nem bánom – igyekeztem a teletöltött tüdővel kiűzni magamból a feszkót. – Nem bánod, hogy nem tudod meg? – Nem én – dőltem hátra megint a karjaiba, hogy a forró víz kimosson belőlem minden kellemetlen érzést. Nem akartam semmi ocsmánysággal és félelemmel törődni most. – Csak így, ilyen egyszerűen? – fordított ültömben maga felé. Az arca maga volt a kétely. Elnéztem ezt a gyönyörű, finom arcot, a hátrasimult, vizes fekete hajjal és a haj nélkül még nagyobbnak tűnő szemekkel. Már hónapok óta ébredtünk egymás karjában, amikor felfedeztem, hogy nem egyszerűen elképesztően dús a szempillája, hanem kétsoros. Elizabeth Taylor mellett az emberi faj másik esztétikai csodája nekem jutott. Gyöngéden lekövettem az ujjaim hegyével a finom vonásait, és mélyen belenéztem a szemébe, hogy lássa, tényleg így vagyok most ezzel. Tényleg nem csak altatom, hogy aztán egy óvatlanabb pillanatban lecsapjak. Csókot lehelt a számra, és visszafészkeltük magunkat a kérdések és kellemetlen gondolatok előtti békébe. A személyes nyavalyákat rühelltem volna tovább firtatni ma éjjel, viszont az tény, hogy voltak más rejtélyek, amikre viszont szerettem volna hallani a választ. – Miért nézett ki úgy Requiem, mintha valaki a falhoz csapta volna a fejét? – Mert valaki a falhoz csapta.
Laurell K. HAMILTON
61
Haláltánc
– Kicsoda? – fordultam felé megint. – Meng-Die – jött a halk, ám annál ünnepélyesebb válasz. – Szóval a vészhelyzet. – Oui. És köszönöm, hogy gondoltál az őrökre. Igazán jól és jókor jöttek. – Hogy fajulhatott el egyáltalán ennyire? – tettem kilencvenfokos fordulatot az ölében, hogy a mellkasára simulhassak és az arcát is láthassam. – Magam sem tudom pontosan, meglehetősen későn riasztottak már engem is. És arról sem kaptam még tájékoztatást, hogy Requiem és Meng-Die miért a nagyközönség előtt kezdtek egyáltalán torzsalkodni. Hogy később hogyan szabadult el a pokol? Ne kérdezd. Minthogy Asher a Cirkusz vezetője, érte küldtek, hogy rendezze a helyzetet. Ő ezzel a szándékkal érkezett, és normális esetben le is csendesíthette volna – tette hozzá az utolsó félmondatot a lehető legóvatosabb arckifejezéssel. Mint aki nem szívesen avatna be a gubanc miértjeibe és következményeibe. – De ez nem normális eset volt ezek szerint. – Nem. Meng-Die Ashernek is nekiesett. – Na, de miért? Asher soha nem volt a szeretője? – egyenesedtem fel meglepetten az ölében. – A tiéd viszont igen. – És? Mi köze a szezonnak a fazonhoz? – Ha egy olyan mestervámpír próbált volna békét teremteni, akinek semmi köze nem volt még hozzád, szerintem sikerrel járt volna. – Nem tudlak követni, Jean-Claude. – Mert nem a megfelelő kérdéseket teszed fel, ma petite – nézett kifejezéstelenül. – Miért, mi lenne a megfelelő kérdés? – Hogy miért veszekedtek. – Oké, feladom. Miért veszekedtek? – Miattad. – Mi? – most lettem csak totál paff. – Miattad tört ki a querelle. – Na, de mit lehet miattam veszekedni? – Meng-Die szerint te elloptad tőle Requiemet. – Requiem nem a szeretőm – térdeltem fel a mély vízben, ami még így is a vállamig ért. – És nem is volt soha. És ha rajtam múlik, nem is lesz az. – De már tápláltad belőle az ardeurt. – Egyszer és vészhelyzetben. Ha nem tettem volna, Damian energiáit szívom csontig. Ráadásul még csak le sem vetkőztünk – itt elhallgattam, némi korrekció vált szükségessé –, vagyis Requiem egyáltalán nem vett le semmit, és én is alig. De nem közösültünk – erre kezdtem elpirulni, a dolog egyre rosszabbul hangzott. – De ő kész lenne bármikor táplálni. – Tudom. – Miért utasítod el mégis? – Mert valahogy az a benyomásom, hogy már épp elég férfit engedek az ágyamba – böktem ki, mire a pofátlan vámpírja épp, hogy elnyomott egy mosolyt. – Nem ér kinevetni! – Asszonyok százai adták volna mindenüket, a vagyonukat és az üdvösségüket az évszázadok során csak még egy éjszakáért Requiem ágyában. Az volt ő Londonban a mesterének, mint Asher és én Belle Morte-nak, csak talán kevéssé rugalmas, mert ő férfiakkal soha nem feküdne le. Ezt az utolsó mondatot talán hanyagoljuk egyelőre, mert ebben a témában még nem voltam annyira kiegyensúlyozott. Tudom, a pillanat hevében határozottan élveztem Auggie-val hármasban, szédítően imádtam, hogy egyszerre dugjuk egymást hárman, és hogy testileg és metafizikailag egyaránt magunkévá tesszük. De utólagos kétségeim azért támadtak, még meg kellett emésztenem az egészet. – Szóval meglep, hogy elutasítottam? – Azt nem mondtam. Már megszoktam, hogy először minden férfit elutasítasz. – Először?! – horkantam fel mélységes felháborodással, mire bedobta azt a szexi nevetését, ami bársonykézként szánkázik végig a gerincemen. – Ezt ne. – Legjobb tudomásom szerint a Nimir-Raj-jod volt életedben az egyetlen férfi, akinek sohasem mondtál nemet – mosolygott visszafogottabban. – Mivel azonban az ő érkezése egybeesett az ardeur életre lobbanásával, ő nem
Laurell K. HAMILTON
62
Haláltánc
számít. Ő a kivétel a szabály alól. – Legyen. Meng-Die-vel kapcsolatban akkor sem vagyok beljebb. Graham szerint én tehet róla, hogy Requiem kirúgta az ágyából a csajt. Pedig én elutasítottam Requiemet. – Ő viszont azt a következtetést vonta le ebből, hogy ha szakít Meng-Die-vel, majd lehet a pomme de sangod. És ezt el is mondta neki, hozzátéve, hogy te nem osztozol más nőkkel a férfiakon, akiket az ágyadba fogadsz. – Gőzöm sincs, honnan vette, hogy csak Meng-Die miatt nem kell nekem. – Miért, nem miatta nem kell? – Hát nem – ráztam olyan indulatosan a fejem, hogy még a víz is kavarogni kezdett. – És ha Requiem nem a maga feje után megy, hanem esetleg engem kérdez, akkor neki is nagyon szívesen elmondtam volna ugyanezt. Nem azért nem kell, mert Meng-Die-vel dug. – Akkor miért? – Számít az? – Abban a reményben szakított a szeretőjével, hogy így több eséllyel indul nálad. Vámpírjaim sorában ő a harmadik, és a harmadik, vagy talán a második legerősebb emberem. Meng-Die pedig még talán nála is erősebb. Ha nem lenne ilyen tüzes és arrogáns, akár a szárnysegédem is lehetne. Persze, a mai nap után ez fel sem merülhet. De az akkor sem változik, hogy a két legerősebb vámpíromat ugrasztottad egymásnak, ma petite. Tudnom kell az okát! – Nekem semmi közöm ahhoz, hogy egymásnak ugrottak. – Te voltál az oka, ma petite. És kénytelen leszel meggyőzni Requiemet arról, hogy hiú ábrándokat kerget, még ha nem is lesz Meng-Die szeretője többé. De ehhez érvek kellenek, hiszen az eddigi viselkedésed alapján nem okoskodott rosszul. Azok a férfiak, akiknek szeretőjük van, mind elutasításra találtak nálad. – Graham, Clay és Requiem mind Meng-Die szeretője. Vagy legalábbis az volt. – Nahát – vonta meg franciásan a vállát, mint aki egyszerre lepődik meg, és konstatál. – Nem kellenek MengDie levetett babái? – Nem erről van szó – ráztam a fejem. – Pontosan tudod, hogy Graham legföljebb egyszeri kajának jó, pomme de sang-ként nem fogadhatom be. – Ez tény. – Clay pedig szerelmes Meng-Die-be, sebzett szívvel epekedik utána. Ha akarnám, sem kellenék neki. – És Requiem? – Muszáj ezt pont most? – húzódtam el a kád másik végébe. Kezdtem utálni ezt a locspocsit. – Meng-Die úgy dobálta Ashert és Requiemet a rengeteg ember előtt, mintha valami vacak bábukat hajigálna. Meg akarta ölni őket, és egy cseppet sem zavarta, hogy annyian látják. Ahogy akkor sem problémázott, amikor én megérkeztem. Mi persze nem tehettünk benne kárt. Még így is megeshet, hogy reggel a rendőrség kopogtat az ajtónkon – kezdte éreztetni a haragját, és a szeme minden szóval ingerültebben villant. – Most egy feszülettel pecsételt koporsóban van, de holnap este ki kell engednem. Büntetésnek egy éjszaka épp elég. Egy másodikat már sértésnek venne. Ha nem engedem ki, meg is ölhetem akár, mert nem szabadíthatom még egyszer magunkra. Ahhoz túlságosan is erős. Felteszem hát még egyszer a kérdést, ma petite, hogy milyen érvekkel fogod most, hogy már nincs Meng-Die, újra elutasítani Requiemet. – Egyszerre három pasival randizgatok, kettővel élek együtt és még kettővel néha pluszban ágyba bújok. Olyan vagyok, mint valami Hókefélke. A hét még törpéből is sok lenne. – Ez nem igaz, ma petite. Rendben, érzelmileg feltételezhetően igazad van, de metafizikailag kifejezetten kevés. És a hatalmi alapjainkat is meg kell erősítenünk, ahhoz pedig szükséged van még legalább egy szeretőre. És kell még egy olyan is, aki nem kötődik hozzád metafizikailag, így átveheti Nathanieltől a pomme de sang helyét. – Álljon meg a menet! Eddig úgy volt, hogy ez az egész így lenne jobb, de ha nincs más, megoldhatjuk a jelen legi felállással is. Most meg úgy csinálsz, mintha itt ülnénk a slamasztikában. És különben is csak egy pomme de sang-ról volt eddig szó, plusz szeretőről nem. – Ma éjjel megtapasztalhattam az igazi hatalmadat, ma petite, és már látom, hogy éhezik. Olyan vagy, mint az örök fogyókúrán tengődő nők, akik azt hiszik, elélhetnek vízen és salátalevélen. Lehet, hogy amit magadhoz veszel, ételnek tűnik, de a tested közben elenyész. – Nem enyészek el. – A tested talán nem, de az erőd eped az új pomme de sang után. Hát nem látod, ma petite? Az ardeur lassan maga alá temet! – Kész vagyok, feladom!
Laurell K. HAMILTON
63
Haláltánc
– Augustine kétezer éves vámpír, ma petite, Belle egyik legelső teremténye. Nem követ el ilyen kisszerű hibákat. Nem jellemző rá. – Belle bűbája hatott rá, ahogy rám is. – Belle csak azután érkezett, hogy Augustine felcsiholta az ardeurödet. Belle Morte már csak a következmény volt. – Azt mondta, hogy így megteheti amire amúgy is vágyott, és még csak dühös sem lehetsz rá. – Mert még nem ismer téged – nevette el magát Jean-Claude, de most nem eresztette szabadjára a szexi felhan gokat. – De az, hogy a barátom, nem puszta szóvirág. Őszinte és mély barátságunkat nem veszélyeztette volna azzal, hogy ilyen durván megszegi a vendégszabályokat. Valami történt. Valami nagy és gonosz. – Nem történt semmi. – Az ardeurnek több táplálék kell – rázta a fejét mély sóhajjal. – És ha te nem biztosítod neki, akkor igazi ragadozóként maga keresi meg az áldozatát. – Ez csak egy metafizikai képesség, Jean-Claude, nem valami saját akarattal bíró izé. – Magad is pontosan tisztában vagy az ardeur természetével – nézett sokatmondóan rám. – Tudod, hogy nagyon is megvan a saját akarata, ahogy a benned lakó szörnyetegnek is. De az emésztő tűz még ennél is több, még a szörnyetegnél is mohóbb. Je croix, hogy a „szívesen látlak” táblácskát is kitűzi néha a metafizikai homlokodra. – Attól, hogy nem kedveled Meng-Die-t, azt tudnod kell, hogy az ágyban fergeteges – csusszant lejjebb a vízben, hogy az állát nyalogassák az apró hullámok. – Nehezen találok arra magyarázatot, hogy Requiem egy kósza reményért képes legyen kiszakadni az öleléséből. Ahogy arra is nehezen találok magyarázatot, hogy Augustine, aki a barátom, szánt szándékkal megtámadjon téged, s rajtad keresztül engem is, azzal, hogy felkelti benned az ardeurt. – Azt mondta, hogy tápláljam belőle az ardeurt, amíg még nem vagy köztünk, mert úgy nyerhetek, ha viszont veled találja magát szemben, te mindenképp veszítesz. – Ezt mondta? – ült fel hirtelen Jean-Claude, és a megindult víz a szemembe csapódott. – Igen, ezt – próbáltam kipislogni a vizet. – Akkor jól sejtettem, az ardeur maga cserkészi be az áldozatait. – Úgy érted valamiféle feromonokkal csalogat? – Ezt a szót nem ismerem. – A feromonok olyan kémiai anyagok vagy hormonok, nem tudom pontosan, amit egyes állatok szervezete kibocsát. Mint egy szagot, amivel magukhoz vonzzák a másik egyedet a fajtájukból. Asszem, először a molyoknál fedezték fel. – Jó, nevezzük akkor feromonoknak. – Nem mintha egyetértenék veled, de tegyük fel, hogy igaz. De akkor miért van az, hogy csak bizonyos férfiaknál veti be magát? Mert Clayt totál hidegen hagyja, és szerintem Grahamet is csak a kefélés lehetősége vonzza. Miért pont Requiemet és Auggie-t szemelte volna ki magának? – Hát nézzük meg, mi a közös bennük. – Mind a ketten Belle vérvonalából valók, és mind a ketten mestervámpírok. De a londoni eseményeknek hála, meglehetősen sok mestervámpír érkezett hozzánk az utóbbi időben, akadna bőven választék. De a többiek nem körülöttem zsizsegnek. – De nem is olyan erősek, mint Requiem. – Szóval szerinted az ardeurnek csak a nagyon erős, menő kaja fekszik? – Ez az elképzelésem. – Ha és amennyiben így van, de ezzel persze még mindig nem állítom, hogy egyet is értek veled, de ha mégis – vágtam bele nagy bonyolultan –, akkor szerinted minden mestervámpír érdekli, vagy csak azok, akiket Belle teremtett? – Nem tudhatom. – Akkor derítsük ki, de sürgősen! A holnapi bulin egymásba érnek majd a különböző Városok Urai, és ha tényleg csak az számít az ardeurnek, hogy hatalmas prédát találjon, akkor csőstül akarnak majd a babáim lenni. Akkor szó sem lehet arról, hogy partizzak. – Ez tény – bólintott, aztán láttam, hogy még valami eszébe jutott. – De ők ketten osztoznak még egy közös vonásban, ma petite. – Éspedig?
Laurell K. HAMILTON
64
Haláltánc
– Mindketten voltak több olyan vámpírral is, akik hordozzák az ardeurt. – Szóval többel is? Nem csak Belle-lel? – Requiemnek volt egy szeretője, akit ugyanolyan szívvel imádott, ahogy Asher és én Juliannát. Ligeiának hívták. – És Belle féltékenységében végzett vele. – Oui. Ligeia a vérvonal egyetlen olyan női vámpírja volt, aki átörökölte az ardeurt, és bár nem a teljes valójában, amilyennek Belle és mi ismerjük, de Requiem nemet mondott érte Belle Morte-nak. – És ő ezért megölte a szerelmét. – Annyiszor jártál már a fejében, hogy lepődhetsz meg ezen? – Mert ez egy több mint kétezer éves vámpírtól eléggé piti húzásnak tűnik. – C’est vrai, mais még a legvénebbek is belesiklanak néha a kisstílűség csapdájába – bólintott, majd a kezét nyújtotta. Egy hosszú másodpercig haboztam, de aztán hagytam, hadd vonjon magához és öleljen megint olyan szorosan, ahogy a beszélgetés kezdetén. – Mitől félsz? – simultam arcommal márvány mellkasára. – Akad még mestervámpír, aki már ismeri az ardeurt. Sietve a végére kell járnunk az elméletünknek, mert nem szeretném, ha ismeretleneket láncolnál magadhoz. – Auggie-t sem láncoltam magamhoz. – Nagyon kelletlenül hagyott bennünket magunkra, ma petite. Ha ez a hatás maradandónak bizonyul, velünk is úgy jár, mint Belle-lel, aki kedvtelésből láncolta magához örökre az áldozatait. Örökké utánunk fog epekedni, és mindent megtesz, hogy visszatérhessen az ágyunkba. – És ez szomorú? – A barátom volt. De ismeretleneket sem szeretnék szolgaságba hajtani, ahogyan azt Belle Morte teszi. Láttam, ahogy mindenüket feláldozzák, megszegik az esküjüket és ígéretüket is, csak hogy ismét Belle karjaiba omolhassanak. Mindig is irtóztam az efféle hatalomtól. – De benned is lobog az ardeur. – Oui. De nem akarok az ardeurnek erre a szintjére emelkedni, amiről eddig mindenki úgy hitte, csak Belle Morte-nak adatott. Én csak olyan hatalmat akarok, amivel megvédhetem a birodalmamat és az enyéimet. Csak anynyira akarok erős lenni, hogy soha senki ne merjen kikezdeni velünk. De ettől a fajta hatalomtól félek, ahogy attól is, amivel járhat. – Miért, mivel járhat? – kérdeztem már én is halkan a rémülettől. A szíve hevesen kalapált a fülem alatt a mell kasában. – Az európaiak már így is gyanakodva figyelik egyre növekvő erőmet. Ha megtudják, hogy már én is ugyan olyan szintre fejlesztettem az ardeurt mint Belle, a Tanács akár úgy is rendelkezhet, hogy véget vet ennek az amerikai hatalomépítésnek. Inkább megöl bennünket, mindannyiunkat, mint hogy hagyja, hogy ugyanolyan birodalmat hozzak létre, mint Belle Morte annak idején. De az is megeshet, hogy az amerikai mestervámpírok rettennek meg és fognak össze ellenünk, nehogy fölébük kerekedjem. – Mekkora ennek a valószínűsége? – Megeshet. – De milyen valószínű, hogy megesik? – akadékoskodtam, mert kezdtem belátni, hogy mégsem a terhességem a lehető legkatasztrofálisabb lehetőség, ami a fejünk felett lebeg. – Mindenképpen fel kell térképeznünk az új erőinket és mielőbb, ma petite! Találnunk kell egy megbízható mestervámpírt, akin tesztelhetjük az elméletet, hogy lássuk, részt vehetsz-e a holnap esti mulattságon! Tudnunk kell, mivel állunk szemben! – Oda nem mehetsz be most! – hallottam kintről Claudia kiáltását és dulakodás zaját. – Csak várd ki a végét – ordított vele Richard. Mindketten rögtön felismertük a hangját, és az ajtón át is éreztük az indulatát. Csüggedten próbáltam a víz alá menekülni egy újabb konfliktus elől, de sajnos nem volt egyéb választásunk, mint ismét megbirkózni Richard haragjával. – Engedd csak be, Claudia! – szólt ki helyettem Jean-Claude. Az ajtó abban a szent pillanatban kivágódott. Claudia jött elöl, mintha az engedélyünk dacára sem bízna Richardban, akinek a dühe pusztító erdőtűzként nyomult be az ajtónyíláson. Az ő hatalma is jócskán megugrott, szóval csakis magunknak köszönhettük, ami most ránk várt.
Laurell K. HAMILTON
65
Haláltánc
11
RICHARD ÉS A KÁD KÖZÖTT ott állt Claudia, aki vagy tíz centit ver rá, plusz még a súlyemelésben is szor gosabb. Az ajtóban mögöttük meg az a sok testőr, akik nyilván azon őrlődtek, hogy most mi van. A megbízójuk és a galambocskája itt van a kádban, viszont javarészt vérfarkasokról lévén szó, a saját Ulfricjukkal, a királlyal sem tanácsos szembefordulniuk. Szóval ez a helyzet nem egy életbiztosítás. Richard ereje égető tűzviharként tombolt körülöttünk, mintha túlságosan is forró kávét próbálnék leerőltetni a torkomon. Aztán bekattant, hogy Claudia sem csak izomagy, és hogy a deltái mellett másnak is kell benne lenni, hogy ilyen hathatósan végzi a testőri melót. Már vagy egy éve dolgoztam vele, és még soha semmi komolyabb gáz nem érte. Ahogy koncentrálni kezdtem, sikerült is leválasztanom az exem dühéről a kollegina meta terét, és igencsak elcsodálkoztam. Claudia maga a merő visszafogottság. – Egy lépést se tovább, amíg nem lehetek benne biztos, hogy ura vagy az indulataidnak – zengett a hangja, a lábai pedig felvették azt a kedves dzsúdó állást, amiben a legstabilabban be lehet rendezkedni az ütések osztogatására és fogadására. Jesszus anyám! – El az utamból! – mennydörögte Richard, némi vadállati hörgéssel megtoldva. Hát, szépen vagyunk! Jean-Claude-dal összenéztünk, de ő csak megvonta a vállát. Nyakig a kádban nem nagyon ugrálhatunk. – Richard – próbálkoztam a csitítással, de háromszor is neki kellett futnom, mire egyáltalán meghallotta. – Szólj neki, hogy húzzon az utamból, Anita! – morogta. – Mert ha eláll? Akkor mit csinálsz? – kérdeztem, és sikerült kicsit elbizonytalanítanom. Kicsit vissza is vett a hangerőből. – Nem t’om – csihadt le kissé. – Megpróbálsz bántani bennünket? – kérdeztem, és kiegyenesedtem, hogy Claudia válla fölött megláthassam végre az arcát is. A haja ezalatt a pár hónap alatt végre visszanőtt, megint a vállát nyaldosta, és még a nap fénye nélkül is aranyosan villant. Alapban barna volt, de mintha soha nem sikerülne saját magával dűlőre jutnia, hogy most akkor szőke legyen inkább vagy vörös. A vérvörös ing, vállban pattanásig feszült, ahogy a karjai és gigászi muszklijai is. Szegényen majd szétpattant a szövet. De a legdrámaibb a szeme volt: emberi lénynek ilyen szemet soha nem adna a természet. Nem csoda, hogy Claudia ennyire tettre készen állt be közénk. Az Ulfric szemei átfordultak a farkas borostyáníriszébe. Az alakváltás első fázisa nem sok kontrollt ígér. Richard arca mindig is a férfiasság sztereotípiája volt a szememben. Egyetlen más pasim se hozta ilyen tömé nyen a maszkulin őserőt. Egyedül az állgödröcskéi lágyítottak valamicskét ezeken a kemény vonásokon, de ilyen mértéktelen indulattal és vad dühvel szemben még a bájos gödröcskék is tehetetlenül hupliskodtak az állán. Vajon a dühétől duzzadt fel ennyire az ereje vagy éppen fordítva, az ereje turbózta fel ilyen rémületesen a haragját? – Uralkodj magadon, Ulfric – szólt rá Claudia. – Mert ha nem? – fordult azokkal a fenyegető borostyán tekintettel a csaj felé. Láthatóan kereste az alkalmat a bunyóra. Ez nem Richard, ez inkább én vagyok. Jean-Claude-dal egy ütemre emelkedtünk ki a kádból. A vámpír a villámnál is fürgébben kanalazta magához a puha, fehér törcsit, és tekerte a derekára. Főszabályként az alakváltók mit sem törődnek a pucérsággal, hiszen ez természetes állapotuk, de a ma éjjel más. Nem árt vigyázni, pláne Richarddal. Nem kevés homofóbia lakozik benne, amit a kis esti dévajkodásunk hármasban nyilván csak felcsigázott. Mert egyértelműen érezte, mi történik, különben nem rohant volna ide feldúltan. A bökőt meg a pisztolyt a kád peremén hagytam, hasznát úgyse vettem volna. Megölni nyilván nem fogom, és ezzel ő is maradéktalanul tisztában volt. Akkor meg mit hadonásznék feleslegesen. Hiába, hogy amolyan se veled, se nélküled antirománcot bonyolítunk már évek óta, még mindig túlságosan szeretem ahhoz, hogy kárt tegyek benne. Arról nem is szólva, hogy ha bármelyikünk beadja a kulcsot, feltehetően viszi az egész kulcscsomót magával, tekintve, hogy triumvirátus volnánk, és a vámpírjegyek, amiken osztozunk, a halálba is magukkal rántanának mindannyiunkat. Persze, ha a két érv közül per pillanatnyilag választanom kellett volna, az utóbbi a szeretetnél többet nyomott volna a latban. Most épp azon pillanatok egyikét éltük amikor folyamatos pszichote-
Laurell K. HAMILTON
66
Haláltánc
rápiába parancsoltam volna, hogy tíz évig elő se jöjjön belőle. Járt amúgy szakemberhez, de az ilyen ma estihez hasonló impulzusok még a lebirkózhatatlan kategóriába estek. Pláne, hogy az összes metafizikus kapcsolatom közül őt viselik meg leginkább a szexuális kilengéseink az ardeurrel; naná, hogy neki jut a legteljesebb moziélmény. De ez már a mi közös pechünk. Jean-Claude a távoli, tükrös falnál maradt. Hozzám is hozzávágott egy törölközőt, csakhogy én már megpillantottam magam a háta mögött, a tükörben. A magam részéről mindig is nehezen álltam ellen a faszijaimnak, amikor a zuhany alól kiléptek, hajuk hátranyalva, testükön, izmaikon fényesen csöpög a víz... a fekete márványburkolat előtt magam sem nyújtottam gyengébb látványt, és forrón reméltem, hogy esetleg a puszta testemmel Richardnál is hasonló eredményre jutok. Kiléptem hát Claudia mögül, és az égető energiákra fittyet hányva közelebb léptem. Mintha a kemencébe csüccsentem volna be a lapáton. – El az utamból, most mondom utoljára! – Csak a munkáját végzi, mon ami. – Te fogd be – ordította Richard –, téged most ne is halljalak! Te szent tehén! – Richard – suttogtam, de meghallotta. Dühödten kapta felém a fejét, de ahogy meglátta fehéren fénylő meztelen testemet, égő, nagy fekete szemeimet, olyan mélységes fájdalom suhant át az arcán, mintha szíven döftem volna. Nem örültem persze, hogy így megkínzom, de a haragnál még a fájdalom is alkalmasabb érzelem egy dühöngő alakváltó lecsillapítására. Márpedig, ha nem akarjuk, hogy itt helyben alakot váltson, le kell higgadnia. – Hogy tehetted ezt? És pont vele, hogy tehetted? – nyögte, és amíg ujjával nem bökött Jean-Claude felé, biztos voltam benne, hogy a „vele” alatt Auggie-t kell érteni. De aztán, mondom, bökött. – Nem egészen értem, mire célzol, Richard. – Ne szórakozz velem, Anita! – kiáltotta. Aztán az arca elé kapta a kezeit, beletántorodott a saját haragjába, ahogy próbálta kiüvölteni magából. Konkrétan marta a bőrömet, mintha nagy dézsa koppasztóvízbe huppantam volna bele, úgy kavargott körülöttem. Még soha ennyire hevesnek nem éreztem a dühét, pedig kijutott belőle bőségesen már korábban is. Vajon mennyi erőt kapott az Auggie-től nyert energiákból? Claudia még mindig a dzsúdó állásban dekkolt. Az ajtóban Grahamet pillantottam meg, ahogy zavart bizonytalansággal dörzsölgeti a karjait. El tudtam képzelni, min gondolkodik éppen: az Ulfricjának teljes engedelmességgel tartozik ugyan, közben meg Jean-Claude a megbízója, ő fizeti a munkájáért. Ráadásul az is nyílt titok volt, hogy Richard soha nem bocsátaná meg még a legjobb szándékú farkasának sem, ha hagyná, hogy ő bántson engem. Mert önmaga bánná meg legelőbb, s a megbánását még a dühénél is jobban megkeserüli az, aki a kereszttüzébe keveredik. Clay ugyanilyen zavarodottan küzdött nyilván ugyanazokkal az érzelmekkel és érdekekkel. Még szerencse, hogy legalább egy vérpatkány azért akadt a fürdőszobában. Lisandro, a leghosszabb hajú a bandában. Na, ő aztán pontosan tudta mi a dolga, és Claudiának csak füttyentenie kellett volna. Nem is értem miért pont a vérfarkasok végezték ilyen nagy buzgalommal a munkát, és hogy mindenütt belőlük volt a legtöbb, és nem a patkányokból vagy a hiénákból... – Segítettél neki, hogy megerőszakolja Chicago Városának Vámpírurát – tudtuk meg végre, mire is ez a nagy felhajtás. De legalább már kezdett túljutni a haragja első nagy hullámán. A szeme ismét a saját, csokibarna szeme volt. És a kezeit is ellazította valamicskét. De ez a fájdalmas hangnem, ez még talán a haragjánál is rosszabb volt. – Már hogy erőszakolta volna meg, Richard?! Pontosan tudod, hogy érezte magát Augustine, pontosan tudnod kellene hát, hogy nem erőszak volt! – ráztam a fejem döbbenten. Micsoda marhaság! – Arról nem is szólva, hogy ő erőszakolta ki belőlem az ardeurt, ő kezdte az egész hepajt. Tényleg képesnek tartasz arra, hogy bárkit is megerőszakoljak? – Téged nem. De őt igen – rázta meg a fejét. Láttam, hogy szeretne hinni nekem, de fél is elhinni, amit mond tam. Közben már megint Jean-Claude irányában hadonászott az ujjával. – Sok mindent elkövettem az évszázadok során, amire talán nem vagyok büszke, de az erőszakot sosem kedveltem – jött Jean-Claude méltóságteljesen hideg válasza. Eszembe jutott a két korábbi alkalom, amikor Auggie és ő szeretkeztek és legfőképpen az első, amikor Belle arra kényszerítette volna Jean-Claude-ot hogy alázza meg a barátját, és ő az úrnő akaratával szembement, s valami sokkal kellemesebbé alakította az aktust. Már amennyire Belle Morte figyelő szemei mellett tehette. Már vettem a levegőt, hogy példálózni kezdjek, aztán rájöttem, hogy Richard ezeket a példákat nem feltétlenül ítélné meg pozitívan. – Látod, Anita, még te sem találsz neki mentségeket.
Laurell K. HAMILTON
67
Haláltánc
– Nagyon is találok, vagyis nem kellenek Jean-Claude-nak mentségek, mert tényleg sok hibája van, de az erőszak még csírájában sincs meg benne. – Fél perccel ezelőtt még nem ezt akartad mondani – kötötte a farkast a karóhoz. A helyiség levegője még mindig fojtogató volt, de már kezdte visszagyömöszölni a szörnyeteget a mélybe. Ezért lehetett Richard Ulfric, mert ilyen önuralma volt. Oké, gyakran elveszítette a fejét, de a végsőkön túl soha nem ragadtatta magát. Claudia félrehúzódott, hogy végre rám is nézhessen. – Szerintem Clay és Graham elmehet, biztosan akad valami fontosabb dolguk a vendégeinknél – intettem Claudiának a fejemmel. Nem hiába dolgoztunk együtt olyan régóta, rögtön megértette, mit szeretnék: kipenderítette a két vérfarkast, de a helyükre két másik, kevéssé meghasonlott őrt parancsolt. – Megvédhetném, Richard, épp csak nem szeretnék olyasmivel előhozakodni, amiről tudom, hogy még inkább fellöki benned a bornyút. Ennyi. – Igazad van – fújta ki egyetlen mély levegővel a dühe maradékát. Végre a régi Richardot hallottam, nem azt a hörgő farkasembert, aki ránk rontott. – Tényleg a vámpír kekeckedett? – Ahogy mondtam – biccentettem, a legújabb elméletet a vadászó ardeurről egyelőre nem akartam kiteregetni. – És te is érezhetted az erejét. Ha rendes harcra került volna sor mester és mester közt, mi maradtunk volna alul, igaz? – Azt hiszem – sütötte le a szemét. – Ő hívta elő az ardeurt. Így nyerhettünk, mert mi tápláltuk belőle a tüzet. Mi szívtuk el az ő energiáit. – Aki eszik, az van fölül – bólintott Richard. Ezt értette. – De miért az ardeurrel jött? Miért úgy támadott, ahogy tudta, hogy nem nyerhet? – Mert szerintem nem akart nyerni – sóhajtotta Jean-Claude. – Ennek semmi értelme. – Már van saját birodalma és a vámpírtörvények szerint két, egymással nem szomszédos területet nem lehet egy mestervámpír uralma alá vonni. Azzal tehát, ha rajtam győzedelmeskedik, nem nyert volna semmit. Ha viszont az ardeurrel szemben alul marad, megnyerheti... – Anitát. – Egy nőt Belle Morte vérvonalából, akiben ott lobog a tűz. – De nem azt mondtad, hogy ez a vámpír a barátod? – De az. És most is azt mondom – sóhajtott még mélyebbet Jean-Claude. – Ne haragudj, Claudia, de ezt inkább hat szem közt beszélnénk meg. Kérlek, távozzatok! – Mehettek – biccentettem én is Claudiának, aki nem a pasikra nézett megerősítésért, hanem rám. Nagyon is kedveltem a csajt. – Kint leszünk a folyosón, de ha az energiaszint megint felszökik, bejövünk. – Nyilvánvaló – bólintottam. – Nem fog rá sor kerülni, uralkodom az indulataimon – sietett Richard. – Persze – hagyta el a helyiséget Claudia, nyomában Lisandróval, akinek a tekintetébe nem volt semmi a test őréből, ahogy még egy utolsó pillantást vetett ránk. Helyesebben rám. Csakis a férfi, aki jó alaposan megnézi magának a nőt, akit soha addig nem láthatott még meztelen. Eddig meg is feledkeztem pucérságomról, annyira csakis Richardra figyeltem. Lisandrónak viszont a munkájára kellett volna figyelnie, nem engem kukkolni. Egy testőr soha ne vegye észre az ügyfelét, még ha az éppenséggel nő is, és történetesen meztelenül rohangászik az orra előtt. Egy testőr nem dughatja meg az ügyfelét, mert amíg dugja, ki vigyáz rá?! Arról nem is szólva, hogy egy rendes alakváltónak ez az egész pucérság dolog olyan természetes, mint macskának a szőrruhája. Azért csak megdobtam egy fegyelmező pillantással, de egy cseppet sem zavarta, csak mosolygott. Hát fasza. Mikor végre magunkra maradtunk, kicsit elveszítettük a lábunk alól a talajt. Pár néma pillanatig nem is értettük pontosan mit akartunk a másiktól. – Legalább egy törölközőt dobj magadra, Anita. Kérlek! – tette hozzá nagy nehezen, mintha már az udvariaskodás kényszere is dühítené. Bár benyelte a haragját, az attól még ott lobogott benne. Régebben meggyőződésem volt, hogy Richard soha nem bántana. Mostanában már nem voltam ebben annyira biztos. Megfordult már a fejemben többször is, hogy mi van, ha egyszer már nem sikerül visszapasszírozni a dühét? Mi van, ha a szándékait magukba szippantják az ösztönök és a szörnyetege?! Már nem lehettem ennyire biztos magamban. Jean-Claude óvatosan közönyös fejjel adta át a törölközőt, ami az előbb kiesett a kezemből. Minden mozdulatára ügyelt, nehogy újra magára ugrassza Richardot.
Laurell K. HAMILTON
68
Haláltánc
Barátságosan puha törcsi volt. A hónom aljától a bokámig ért, mint egy túlszabott báli ruha. Magamra tekertem, betűrtem a hónom alatt, és lám csak, már fel is öltöztem. – Kösz – morogta Richard. – Szívesen – simítottam le a fenekemen, és ereszkedtem le a kád széles peremére. Jean-Claude a kezembe nyomott egy kisebb törölközőt is, majd gondos turbánt tekert a saját fejére. Igaza volt, ha nem szárítom meg rendesen a hajam, holnap én leszek a halandó szalmakazal szolga. – Hogy vagytok erre képesek? – figyelt minket meghökkenten Richard. – Mire hogy vagyunk képesek? Mi a bajod már megint? – kérdeztem fáradtan. – A hajatokkal vesződni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. – Attól, hogy leszarjuk a hajunkat, és tönkrevágjuk a frizuránkat – magyaráztam sóhajtva –, még nem tesszük meg nem történtté, ami megtörtént. Attól, hogy valami borzalmas történt, még nem kell sutba dobni az élet praktikus apróságait. Richard már megint meglepett: a falnak vetette a hátát, és a térdeit a mellkasához húzva lekuporodott. Legföljebb Nathanieltől jött volna megszokottan a póz, nem a helyi farkaskirálytól. Valami nagyon megrázhatta az éjjel. Jean-Claude leült mellém a kádra, de épp csak a csípőnk ért össze. Most hiába vágytam ölelő karjára. Igaza volt, már megint: Richardot általában kellemetlenül érintette, ha mi ketten összebújunk. – Magunkra maradtunk, ahogy akartad, Jean-Claude. Hát beszélj – bökte ki Richard. A vámpírjegyeknek is megvoltak a maguk mellékhatásai, mint a legmenőbb gyógyszereknek: mindannyian átvettünk pár jellegzetes tulajdonságot a másiktól. Richard esetében ez nem alakult túlságosan szerencsésen. Rossz hatással voltam rá, mert tőlem örökölte át a végtelen türelmetlenségemet és a parttalan haragomat, amivel gyakran nem tudok mit kezdeni. Egy Ulfricnak ez még kellemetlenebb kombináció, mint egy mezítlábas vámpírvadásznak. De az élet már csak ilyen, a mellékhatásait, ahogy a rokonaidat sem választhatod ki magadnak. – Megtennéd, ma petite, hogy beavatsz bennünket az érkezésem előtt történtekbe? – fordult hozzám Jean-Claude. Én pedig lenyomtam a teljes sommázott verziót. Valahol a közepe táján járhattam a sztorinak, amikor önkéntelenül is hozzábújtam a vámpíromhoz, aki magához húzott. Richardnak fel sem tűnt, asszem. – Nem úgy volt, hogy ez a Samuel meg Augustine a barátaid? – Még úgy is van. – Ha ilyenek a barátaid, Jean-Claude, milyen lesz a többi mester? – mondta ki Richard, ami már nekem is átfutott a fejemen az este folyamán. – Igen, ez már nekem is eszembe jutott – csatlakoztam. – Vagyis inkább az, hogy ha a barátaid így viselkednek, a többiek nyilván majd le akarnak bennünket mészárolni. – Többek között azért is tartottuk ezt a mai kis összejövetelt, hogy lássam, ma petite hogyan reagál az ismeretlen mestervámpírokra. – Nem kérdés. Pocsékul – szögezte le Richard. – Nem feltétlenül – hajolt előre Jean-Claude, engem még szorosabban ölelve. És folytatta a sztorit onnan ahol én abbahagytam. – Onnantól kezdve, hogy Anitához simultál – vágott a szavába Richard –, nagyjából mindent éreztem. Nem kell emlékeztetni. – Ahogy tetszik, mon ami. A lényeg úgyis az, hogy ugyanúgy Augustine fölé kerekedtünk, ahogyan Belle Morte is bekebelezi a szövetségeseit. – Ezt én nem tudom – csusszant oldalra a fal mentén Richard, hogy jobban lássuk egymást. Már egymáshoz is érhettünk volna, de ha ő nem próbálkozik, akkor én sem tépem magam. – De ha Augustine valóban a miénk, egyetlen mestervámpír nem sok, annyi sem mer majd ellenünk tenni. Olyan erősekké váltunk akkor, hogy még a puszta érintésünket is rettegni fogják, Richard. – Azt mondtad, mikor a találkozóra készültünk, hogy mindenki jól fogja viselni magát, pláne, hogy pomme de sang jelöltekkel érkeztek – vonta össze a szemöldökét Richard. Szerettem volna beletúrni a hajába, de nem tettem. – És már az első este, a legszűkebb barátaid körében is mindenki kekeckedni kezd Anitával. – Ennek is jó oka van – biccentett magabiztosan Jean-Claude, és a szkeptikus pillantások ellenére előadta a legújabb elméletét a vadászó ardeurről. – De akkor minden egyes Város Ura, aki csak meglátja, kényszert fog érezni arra, hogy fölébe kerekedjen. – Nem csak a Városok Urai – ingatta a fejét Jean-Claude, majd előadta a Meng-Die balhét is Requiemmel meg spékelve. – Vagyis valószínűbb, hogy csakis az olyan mestervámpírok, akik már korábban is megtapasztalhat-
Laurell K. HAMILTON
69
Haláltánc
ták az ardeurt. – Asher is ismeri, mégsem buggyant meg. – De Asher már a kezdet kezdetén is vonzódott ma petite-hez. Akkortól fogva, hogy megérkezett. – Mert Juliannát látta benne, meg a lehetőséget, hogy visszacsinálja, ami valaha hárman voltatok – vágta rá Richard. Időközben olyan közel húzódott, amennyire csak tudott, anélkül, hogy hozzánk érne. Vajon neki is feltűnt, vagy teljesen önkéntelenül tette? – Igen. És azért is, hogy végre visszakerülhessen az ágyamba. De ha mégis több oka volt ennél? – Viszont Requiem sem az egyetlen londoni, aki mestervámpírként már belekóstolt az ardeurbe. És annak ellenére, hogy mind Belle vérvonalából valók, kicsit sem érdeklem őket. – Mert lehet, hogy még nem ismernek eléggé. Még nem érezték az ardeurödet. – Vagy egyszerűen kukába az egész elméleteddel. Egyszerűen csak nincsenek barátaid. Különben is, mikor találkoztál ezekkel a csókákkal utoljára? – nyaggatta tovább Richard. – Augustine-nel úgy egy évszázada – vonta meg a vállát Jean-Claude –, Samuellel meg még a régi kontinensen. – És ha valaki száz éve a barátod volt, az mindenképpen az most is? Ezt nem gondolhatod komolyan, Jean-Claude! – néztem most már én is rá. – Megeshet, hogy igazatok van – hagyta ránk. – De azon még ez sem változtatna, amit akkor éreztem, amikor Augustine-nel voltunk. Mert új erőket tapasztaltam, mintha az ardeur átalakulna valami hatalmasabbá, valami ismeretlenné. És ha Augustine mégsem lett a miénk? – vetettem ellen. – Akkor ebben is tévedek, és nem történt semmi rendhagyó. – De amíg ezt nem tudjuk, nem árt, ha Richard is felkészül a lehetséges következményekre. Mert Jean-Claude szerint, ha Európában megtudják, hogy egy másik városnak a Vámpírurát is a hatalmunkba kerítettük, esetleg úgy dönthetnek, hogy véget kell vetni a hatalmunknak, és leszámolnak velünk. Vagy éppenséggel az amerikai szomszédaink is megtehetik ugyanezt attól való félelmükben, hogy őket is leigázhatjuk. – Belesétáltunk az egérfogóba, mi? Csak azt nem értem, minek kellett idecsődíteni ennyi vámpírt? – hitetlenkedett Richard. – Mert azt akarom, hogy a táncestély igazán fontos eseménnyé váljon. Attól, hogy valaki vámpírrá vált még nem szabadna megfosztani a színpadtól és a tehetsége kibontakoztatásának lehetőségétől. Ahogy te is a legjobbat akarod a farkasaidnak, én is azért küzdök, hogy a vámpírjaim ne csak a vér és hatalom bűvkörében vergőd jenek. Szeretném, ha viszolyogtató szörnyetegeknél többek lehetnénk. – Az jutott eszembe – hiába a nagy eszmefuttatás a balettről –, hogy Byronnal is tápláltam az ardeurt, és ő sem lohol a nyomomban azóta. – Mert ő nem mestervámpír, és még csak esélye sincs, hogy valaha is azzá váljon. – De ha tényleg csak a te vérvonaladra van ilyen hatással Anita, akkor nincs gáz, mert tudomásom szerint a holnapi vendégek közt egy sincs tőletek. Vagyis a Városok Vámpírurai közt. – De a többiek közt akad olyan is, aki mestervámpír. Például a táncosok közt. – Egy szó, mint száz: otthon maradok. – Hamupipőke nem hagyhatja ki a bált, ma petite. – De Nathaniel szerint amúgy sem a Pipőke vagyok, hanem a herceg a fehér lovon. – Ahogy gondolod, ma petite, ha neked az jobban megfelel – ugratott, de nem haraptam rá. – De a holnap esti ünnepségen mindenképpen részt veszel. Richard térde a lábamhoz ért. – De ha odamegy, ráugranak – vetette ellen, és láttam, ahogy az eddig a térdeit markoló kezei megindulnak a lábam felé. Aztán ő is észrevette, és uralkodott magán. A vámpírjelek miatt a Belle vérvonalban az érintés alapvető szükségletnek bizonyult. Nem a szex miatt, inkább a család miatt: ha megérintheted, érzed, hogy összetar toztok. Az ilyen késztetésnek marha nehéz ellenállni. Vajon Jean-Claude felé is hajtotta ez a kényszer? Mert az nagyban megmagyarázná az Auggie miatti kitörést. Bennem egy Freud veszett el! Vagy kettő. – De közöttünk is élnek más mesterek, akik majdnem olyan erősek, mint Requiem. És az egyikük ráadásul Belle-től származik. – Ha Londonra gondolsz Jean-Claude, már el is felejtheted. Még a fülemen is áll tőle a szőr. – Szó sem lehet róla – tiltakozott Richard is. – Nem is értem, hogy fogadhattad be egyáltalán. Még a sajátjai is csak Sötét Lovagnak becézik a háta mögött. – Tudjátok, hogy Belle Morte minden londonit magának követelt az események után. Hogy hagyhattam volna,
Laurell K. HAMILTON
70
Haláltánc
hogy megint odakerüljön? – Úgy, hogy jobb helyet nem is választhatott volna. Belle udvara pont az ő zsánere. – Beszéltem vele telefonon és könyörgött, hogy fogadjam be, csak oda ne kelljen visszatérnie. Évszázadokkal ezelőtt Belle valami egyezség során kaparintotta meg Londont, de aztán száműzte. Később, amikor már Londonba került, próbálta visszacsalogatni, de a vámpír elérte, hogy a gazdája ne engedje vissza. – Nekem ez magas – csóválta fejét Richard. – Éreztem Auggie epekedését Belle Morte után, hogy bármit meg adna, ha visszatérhetne. Ez meg bármit megad, csak vissza ne kelljen térnie. Most hogy van ez? – Mint a szenvedélybetegeknél. Az egyik belemerül a szenvedélyébe és zokog, ha kicsavarják a kezéből a poharat, mon ami. A másik, és ez London kategóriája, ha egyszer leküzdi, mindent megtesz, hogy józan maradjon. Mert tudja, hogy ha csak egy pohárkával is iszik, visszacsúszik megint, és akkor már nincs menekvés. Hogy is mondhattam volna neki nemet?! – Mindjárt sírva fakadok – morogta Richard. – Ha lehet, én segíteni igyekszem, Richard – nézett rá barátságtalanul Jean-Claude. – Micsoda szarhegy – nyomta a homlokát a térdének Richard, és nagyot sóhajtott. – De ki a többi mester közöttünk, aki nem Belle-től való, mégis volt már része az ardeurben? – tettem egy kísérletet, hogy a konstruktivitás mezején ballagjunk tovább. – Gonosz és Igazság. – Arról szó sem lehet – kapta fel rögtön a fejét Richard. – Gonoszról semmiképp. – És Igazság? Őt elfogadod? – Azt kérded, kinek a karjaiba dobnám Anitát a legszívesebben? – markolta egyre hevesebben a saját térdét Richard. Csak el ne törje a kezét. – Hogy kit akarok még a rengeteg férfi sorába állítani, akikkel rajtam kívül lefekszik?! – Miért, te hány nőt döntöttél meg az utóbbi időben? – vettem fel halkan egy korábbi és örök vita fonalát. Ahogy számíthattam rá, a haragja ismét fellobbant, mintha egy kohó ajtaját tártam volna ki. – Minden frankó odabenn? – hallottuk Claudia hangját az ajtó elől. Richardra pillantottam, aki biccentett. – Persze, megvagyunk – válaszoltam hát Claudiának. – Száz? – Ezer. – Kösz – nyelte vissza Richard a haragját, de azért folytatta a drámát. – Megegyeztünk, hogy keresem az új lu pát. Te nem akarsz gyerekeket meg családot Anita, de én igen. Szóval nem fair a szememre hányni, hogy keresem a párom. Attól még Bolverk maradsz. – Kárt teszel magadban – intettem a szépen elszíneződő kezei felé. Hirtelen elengedte a térdét, aztán csak jajdult egy szívhasogatót, és megragadta az én vádlimat úgy, hogy csillagokat láttam. – Ne haragudj, Anita – csavarta lejjebb az energiafokozatot, és már csak a kellemes bizsergés cirkált a gerincemben. Mint egy ellenepidurális szűri. És már nem csak a lábamat szorította, az arcát is az ölembe temette. – Amikor Auggie-n tápláltátok az ardeurt, olyan energialöketet kaptam, és annyira fergeteges érzés volt... és utána is, mikor pedig már tudatosult bennem, mit műveltetek közben. Még akkor is maga volt a mennyország. A vállai hirtelen földrengést produkáltak. Sírt, és csak most vettem észre. – Jaj. Richard. Richard – túrtam bele a loboncába. Ő pedig a lábamra csavarodva sírdogált tovább. Jean-Claude tett egy tétova kísérletet, és megsimította a hátát, majd amikor Richard nem tiltakozott, körkörösen simogatni kezdte, én meg a sok könnyet igyekeztem letörölni az arcáról. Haszontalan mozdulatok voltak, de megnyugtatók, amilyet csak a szerettei és legjobb barátai közt kaphat az ember. Ezekből a buta kis érintésekből tudhatja a bajban, hogy nincs egyedül, és bármi van is, ennél csak jobb lesz. Mert a barátai vagyunk, és szeretjük, bármit művelünk is közben önmagunkkal meg egymással, ez a szeretet sosem változik.
Laurell K. HAMILTON
71
Haláltánc
12
A PADLÓN KÖTÖTTÜNK KI, Richard az ölemben, én Jean-Claude bársonyos mellkasába bújva, mint valami síron túli fotelba, úgy fészkeltem be magamat. Az én felsőtestem is meztelen volt, hiába bújtattam a törcsi sarkát a hónom alatt szorosan a felső réteg alá, a nagy ölelkezésben és vigasztalásban persze, hogy lecsúszott. Lassan Richard ingétől is megszabadultunk, mert a likantrópoknak az érintés a gyógyszer. Lehet, hogy a normális életre törekszik, de a normális funkcionáláshoz kell az extra adag érintés, simogatás, bőrfelület a bőrfelületen. Egy idő után lecsendesedett, szemeit lehunyta, és békésen nyúlt el a hátán, a fürdőszoba padlóján. Haja arany glóriaként övezte a fejét a törölközőn. Míg én a mellkasát simogattam, addig Jean-Claude a lábam mentén elnyúló karját cirógatta, amivel Richard az én seggig érő hajammal játszott. Mert már száradni kezdett, így kemény csigákban kunkorodott elő a turbánom alól. Szólni senki sem szólt, az érintésekre hagytuk a dolgot, majd azok mindent elrendeznek. Szerintem Jean-Claude is legalább annyira meghökkent azon, hogy az antréja után Richard így hagyja magát becézgetni, pedig Jean-Claude-dal amúgy is nehéz ügy volt ez az érintésesdi. Valami miatt bujkált a vámpír keze elől, miközben más likantrópokkal ugyanolyan lazán vette az egymáshoz bújást, nemtől függetlenül. – Neked is majdnem ugyanolyan göndör a hajad, mint Anitáé – nézett fel végül, egyenesen a másik pasira. Erre már én is csak megfordultam, mert eddig csak lágy hullámokat ismertem, amik az eleganciájához méltón hullanak kecsesen a vállára. És tényleg, ahogy neki is száradni kezdett, szinte ugyanazt a göndörséget produkálta, mint az enyém. – Szóval még soha nem álltál elém az igazi frizuddal? – meresztettem a szedem. Mert az rendben, hogy az enyém egy nagy boglya, ha nem nyomatok rá mindenféle göndörítőellenes kemikáliát, de velem megesett már, hogy rendezetlenül is a szeme elé keveredtem. – Megeshet, hogy nem – mosolyodott volna el zavartan, mármint, ha nem róla lett volna szó. Mert ez a vámpír zavarba sose jött. Richard feljebb nyúlt, és Jean-Claude egy tincsét simogatta, majd megint az enyém után kapott. – Eddig már látványnak is mindig sokkal selymesebbnek tűnt, mint bármelyikünké, most csak a tapintása más – merengett, aztán feltérdelt, és egyik kezével az én, a másikkal a Jean-Claude hajába túrt bele. – Most csak így érzem a különbséget... Na, bumm. Mindig is arra vágytam, hogy jól kijöjjenek egymással, de hogy most már az ő hajában szívesebben turkál... nesze neked, Anita! Jean-Claude totál ledermedt a hátamban, levegőt sem vett. Még a szívverése is lelassult, éreztem. Richard önkéntes kezdeményezésből megérintette őt, amit semmiképpen sem akart volna elrontani. Szerintem gőze sem volt, hogyan reagáljon. Ami azért mégis mókás, tekintve, hogy az elmúlt négy évszázad egyik legpazarabb szeretőjeként tarthatnák számon az alternatív történelemkönyvek, ha ilyesmit számon akarna tartani valaki. Mert persze mindenki magát rakná a lista elejére. Mindenesetre ő az egyik legérzékibb ágy-matador volt, és most le bénult, mert egy pasi a haját simogatta. Oké, vágom, hogy nem kockáztathatott meg még egy olyan homofób dühkitörést, amin az előbb már szerencsésen átmásztunk. Ha Richard csajszi lett volna, most bezzeg nem gondolkodott volna, úgy előjátéknak veszi a kezdeményezést, mint a huzat. Vagy, ha nem alakváltó, akkor is. De a likantrópoknál az érintések maguktól jönnek. Ha szeretik a szagodat vagy a tapintásodat, akkor nem hezitálnak, szagolnak és matatnak. Semmi kifejezetten személyes vagy szexi nincs a dologban, hacsak annyi nem, hogy ha alapban nem vagy jó náluk, messze elkerülnek, produkálj bármilyen váladékot is. Már a puszta mozdulatlanságából tudtam, mennyire sokat jelent neki ez az érintés. És ha fel tudtam volna riasztani a bennem időközben elszunnyadt Freudot, talán azt is képes lettem volna kimagyarázni, hogy egy évszázados Casanova miért pont azt a két tagot választja a birodalmában szívszerelméül, akikkel a legkevésbé tud mit kezdeni. Ez még a vámpíroknál is csak jelent valamit, mert ugye az vagy, akit választasz. Meg amit megeszel, de ez ma más tészta.
Laurell K. HAMILTON
72
Haláltánc
Kopogtak. Mi, akiknek szív dolgozott a mellkasában, összerezzentünk. Jean Claude pedig mint egy nagy levegővétel, úgy tért vissza közénk abból a síron túli dermedtségből. – Igen? – kérdezte leheletnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Cape Cod Városának Vámpírura és legidősebb fia az – jött Claudia válasza. – Mit akar ilyenkor? – szaladt ki Richard száján, mi meg jól összenéztünk Jean-Claude-dal. Tényleg, mit akarhat? – Talán kérdezzük meg – vetette fel azon a súlytalan vámpírhangon, ami még nem leplez semmit, de még nem is mutat. Samuel pontosan ért minden hangsúlyt és távolságot, nem szabad hát úgy feltűnnie, mint aki bármit is leplez, mert az csakis félelmet vagy agressziót takarhat. Mára pedig már bőven elég konfliktus jutott mindenkinek. Meg kellett kísérelni, összeharmonizálni a metafizikát és a diplomáciát, ami amolyan túlvilági fából vaskarika. – Rögtön jövünk – kiáltottam hát ki az ajtón. Richard belebújt vörös ingébe, Jean-Claude a fekete brokátköntö sébe, aminek a hajtókáját és a kézelőjét puha, fekete szőrme szegélyezi. Hányszor becézte már a testem ez a puhaság, szaladt át az agyamon önkéntelenül, és már bele is borzongtam a puszta gondolatba. Jean-Claude kisasolhatta, mert szépen rám mosolygott. Az én köntösöm uncsi fekete selyem volt, nekem ez jutott, semmi hímzés, semmi flanc. Ahogy megindultunk, a tükörfal előtt Richard elkapta a vállunkat, és befordított a saját tükörképeinkkel szemközt: két sápadt, fekete alak közrezár egy élettől duzzadó aranyhajú, vörös inges, farmeres férfit, akinek csak a szemében bujkálnak komor árnyak. – Na, mi nem passzol a képbe? – dobta be morcosan. – Anita, Jean-Claude, jöttök már? – sürgetett a láthatatlan Claudia. Én belekaroltam a szegény Ulfricomba. – Máris! – Ha tehetném, elengednélek, mon ami. – És ha tehetnéd, kérnélek is rá, Jean-Claude, mert vannak éjszakák, amikor gyűlöllek – sóhajtott, de aztán szorosan magához rántott, úgy, hogy fájt. A másik kezével pedig Jean-Claude-ért nyúlt, de csak a vállát markolta meg, amit a nagyon pasi pasik szoktak nemtársaikon bevetni ölelés helyett. – Amikor ma éjjel Augustine Anita fölébe kerekedett, tudtam, mi történik. És ha nem lennék ilyen makacs, nem dacoskodtam volna, hogy a vámpírügyek nem az én asztalon. Akkor még mérföldekről is kinyúltam volna érte, és nem hagytam volna, hogy legyőzzék. Ha végre összeszedtem volna magam, nem szakadt volna a nyakunkba már megint ez a sok trágya – olyan hevesen rázta a fejét, hogy Jean-Claude arcába rebbent a haja. – Nem hazudhatok tovább önmagamnak. A hívóállatod vagyok, bár néha gyűlölöm a dolgot, ahogy téged és Anitát is gyűlöllek néha. De leginkább és leggyakrabban önmagamat gyűlölöm. Összeszedem magam, és nem hazudok tovább önmagamnak, mert ezzel csak megbénítom mindhármunkat. – És ez a sok bölcsesség mit akar most jelenteni a szádból, mon ami? – Azt, hogy most, amikor Samuel elé álltok, én is ott leszek az oldaladon, ahol már korábban is a helyem lett volna – még jobban ölelt, és még jobban szorította Jean-Claude vállát. – Még Anitának sem adtam energiát, azt gondoltam, hogy Micah és Nathaniel mellett már felesleges nektek még egy hívóállat. Pedig hogy is ne kellene! Ha ma este nem csináltok ti ketten a metafizikai semmiből csodát, Chicago Városának Ura akár le is győzhetett volna benneteket, és még ha nem is kell neki a város, egy vereség másik vereségeket von magával. Egyetlen vércsepp a tengerben, amire rögtön gyülekezni kezdenek a cápák. Ha ma éjjel nem is vesztünk volna oda, egy másik éjszakán valaki más lecsapott volna, és azt már nem éljük túl. – Ez így van – jegyeztem meg óvatosan –, de valahogy nem vall rád, Richard. – Hát nem – bólintott, és szúrós szemekkel fordult Jean-Claude-hoz. – Már megint a metafizikai zsinóron rángatsz? – Esküszöm neked, mon ami, hogy soha tudatosan nem tennék ilyet. Valóban mindent megadtam volna már korábban, hogy ezeket a szavakat a szádból halljam, mert veled az oldalamon már nem félek senkitől, aki a birodalmunkba beteszi lábát. Egy féloldalas triumvirátussal csak kétségekkel telve vártam volna a holnap estét, ha te mellettünk állsz, megnyugodhatok. – Akkor irány a látogatód – engedte el a vállát Richard. – Nem ígérem, hogy nem lesz több dühroham, ahogy azt sem, hogy mától nem lesznek kifogásaim. De azt igen, hogy mostantól jobban igyekszem nem magatokra hagyni benneteket. Aztán megindultunk az ajtó félé, én is, hiszen a karjában nem sok választásom maradt. Ahogy a válla felett hát-
Laurell K. HAMILTON
73
Haláltánc
rapislogtam Jean-Claude-ra, a saját tanácstalanságomat láttam tükröződni rajta. Valahogy cseppet sem tűnt szervesnek ez a hirtelen fordulat. Ez nem a vihar utáni nagy megnyugvás volt. Korántsem. Inkább az a bizonyos csend, amibe a természet sunyja le magát a hatalmas kataklizmák előtt. Persze, megnyugvással töltött el, hogy végre az értelem kezdett Richard bizonytalan öngyűlöletének mélyén pislákolni, de bízni nem mertem benne. Mert mi lesz, ha ez az új énje ismét a régi félelmeivel és viszolygásaival találja magát szemben?
Laurell K. HAMILTON
74
Haláltánc
13
EGY (VAGY TÖBB) GONDOS KÉZ rendet rakott a nagyteremben, a leszaggatott kárpitokat lecsüngő anyagoszlopokká rendezte, hogy a terem jelleg még úgy is megmaradjon, hogy mögötte azért látszik a kőfal. A fáklyákkal ugyan kicsit furán hatott a benti elektromos világítás, de egy kis stíluskavalkádtól még senki nem megy a falnak. Kart karba öltve sétáltunk be hármasunk teljes glóriájában. Én középen, így csak én éreztem Richard nedves tenyerén, hogy valami miatt ott a seggében a zabszem. Megkérdeztem volna, hogy mi zaklatja, de mégsem hozhattam hülye kérdésekkel zavarba pont most. Örültem, hogy végre, legalább egy ideig mellettünk áll. Ahogy beléptünk, Asher rögvest felpattant az egyik karosszékből, ahonnan a várakozó vendégeinket szóval tartotta. Amúgy nem hármasban múlatták az időt, a helyiség csordultig telt fekete egyenruhásokkal. Claudia tanult a vad fordulatokból, melyek eddig a vendégséget tarkították, és annyi emberét csődítette ide, amennyit csak talált. Ő maga mögöttünk érkezett egy másik testes egység élén, mintha már a királyi mellékesre is csak díszkísérettel járnánk. Nem bántam a látszatot, nekem is bőven elegem volt mára. Asher szinte siklott felénk a levegőben, hogy vibráltak körülötte a részecskék. Még vámpír se nagyon mozog ilyen légiesen, mondjuk az is igaz, hogy Asher az egyik legszebben levitáló vámpírunk volt mindig. Most szinte magától emelkedett el a földtől, mintha azon kellene dolgoznia, hogy ne repüljön. Mintha egy égből szalasztott angyal lenne, aki minden pillanatban legszívesebben a mennyekbe lökné magát a nehézkes talajról. És a ruhája is csak rájátszott a bukott angyal imidzsre, amit aranyhaja és jeges kékben villogó szemei, angyali szépsége csak még inkább sugalmazott. Fehér kaftánját, selyem, térdig érő bricseszét és alatta a harisnyát aranyszállal szőtték át, ami akár a saját hajszála is lehetett volna. Lábán a modern csizma helyett aranygombos, fehér magas sarkút viselt, nem a női topánkát, hanem amit eredetileg is férfiaknak találtak ki valamikor a hiú középkorban. A legtöbb rettegést belőle váltotta ki ez a vámpírdzsembori, hiszen a mesterek nagy része még abból a korból ismerte, amikor arca hibátlan szépségében tündökölt. A balesete óta kerülte a társaságot, így sokan most látják majd először. Ezért kellett az összes festményt, melyen még a makulátlan pompája ragyog, eltüntetni a falakról, és ezért húzta bele még a megszokottnál is akkurátusabban jobb arcába a hajzuhatagát, hogy a jobb szeme csak valami erdő mélyéből fel-felvillanó, lappangó tótükörnek tűnhetett csupán. De a szája magabiztosan és izgatott derűvel mosolygott ránk. Ami alapvetően nem az ő műfaja. Ő mindig a hideg visszafogottságban nyomult. Most szinte vibrált. Mi történhetett? Jaj, anyám, mindjárt kilyukad az oldalam! – Mesterem, barátunk, Cape Cod Ura kéret egy szóra – nyújtotta kezét a nyálas formulával, amitől privátim Jean-Claude gyomra is kifordult. De az etikett az etikett. Így a szavakkal a szájában még nyilvánvalóbbá vált a hangulata, mintha valami rémesen mókás esztrádműsorból csöppent volna közénk. Jean-Claude is kíváncsian vonta fel a szemöldökét. – Pazar ez az új erőszint! – kacagott bele az agyamba Asher hangja, Richard pedig úgy rándult össze mellettem, mintha a vaslapát végül csak megtalálta volna az arcát. Naná, hogy ő is hallotta, és velem ellentétben nem volt a halottakhoz szokva. Még azt is nehezen viselte, ha Jean-Claude-dal agyba kommunikálnak, nemhogy egy újabb vámpír csicseregjen bele a fejébe. Tegyük hozzá, hogy kicsit engem is váratlanul ért a fordulat. – Bocsássatok meg – trillázott tovább Asher –, csak Jean-Claude-nak szántam, de még nem érzem, merre hány méter. Ilyet még sose csináltam. – Nyugalom, ne a vendégeink előtt – jött Jean-Claude higgadt válasza, ami végre lecsendesítette ezt a hurrá nyaralunk fílinget. Még Richard is ünnepélyesen meghajtotta a fejét, és lassan, jógásan kifújta a levegőt. Nyilván ő is azon morfondírozott, vajon milyen egyéb meglepetésekre számíthat az embereinktől. Én a magam részéről azért nem a felhőtlenséget éreztem a legkézenfekvőbbnek, akadt ugyanis olyan vámpír kis családunkban, akitől szívesebben vettem volna el némi erőt, minthogy még tovább pumpáljam. Ott volt mondjuk Meng-Die, hogy ne menjek messzire. Nehogy nekem szétfeszegesse a leplombált deszkadobozát! Samuel és Sampson a kettős pad előtt álldogált nagyon illemtudóan. Én Pedig a százas égő vigyoromat kapcsoltam fel, csak épp a szívem nem ugrált a vendégnek örülve. Mondom, mára tele voltam már a vendégeinkkel. Hirtelen feltűnt, hogy a tér valahogy kinyílt, mintha valami mégsem lenne a helyén, a fehér szőnyegen. Aztán
Laurell K. HAMILTON
75
Haláltánc
leesett, hogy csak az a brutál nagy dohányzóasztal nincs sehol. Talán összetörtük, miután ránk zuhant az ardeur? Sajnos vagy inkább mázli, de nem emlékeztem. – Samuel, Sampson, hadd mutassam be barátunkat, Richardot. Vele még nem találkoztatok. – Nagy öröm, Ulfric, hogy megismerhetünk. Sampson még mélyebbre hajolt mint az apja, de ez így is volt igazságos, hiszen nem ő beszélt. Viszont az ünnepélyes kifejezés valahogy mind a kettőnek természetellenesen hatott az arcán, mintha valami már megint kizökkent volna a medréből. – Mi szél hozott ismét közénk, Samuel? – kérdezte kedélyesen Jean-Claude. Ha utálta is, hogy már megint a nyakunkra jönnek, éreztetni nem lehetett. Így viselkedik a megtestesült házigazda, a tökéletes fajtából. – Elsősorban is szeretnélek a feleségem nevében is megkövetni benneteket. Tartok tőle, hogy talán az ő viselkedése befolyásolta valahogyan a szolgádat, és ami később történt, tulajdonképpen miatta történt. Hoppá, még a mosolyom is megcsusszant kissé! Lehet, hogy valaki más tehet az egész balhéról? Lehet, hogy tálcán kínálnak nekem valakit, akit hibáztathatok ezért az egész katasztrófáért? Mamuskám! Jean-Claude méltóságosan leereszkedett a fehér kanapéra, de nem rántott maga után, inkább vezetett, mintha táncolnánk. Igyekeztem én is pont olyan gálánsan húzni magammal Richardot, aki szerencsére nem kezdett huzakodni. Landoltunk. Richard el is engedte a kezemet, és a kanapé hátulján a hátamra fonta, de levettem, hogy a keze eltűnik Jean-Claude fürtjei közt. – Bájos feleséged miért nincs velünk? – érdeklődött Jean-Claude. Asher arcán levakarhatatlanul ott ült az önelégültség. Úgy huppant bele az egyik párnákkal megrakott fotelbe, mintha ő is a kárpit része lenne. Illett bele, mint malacba a böllérkés. Samuel a kettős padon foglalt helyet, Sampson pedig jófiúsan követte minden mozdulatát. – Két testőrünkkel és a gyermekeinkkel a szállodában maradt. Nem lett volna bölcs lépés, ha ismét találkoznak Anitával. – Hogy tetszett neki a műsor? – nem bírtam ki. Persze Jean-Claude rögtön meg is szorongatta a kezem, hogy ugyan viselkedjem kicsit. Amiben nem lesz hiba, viselkedek én, volt énnekem is gyerekszobám. Talán nem annyira proccos, mint egyes vámpíroknak. Richard viszont egészen megmerevedett a hátam mögött, ami a részéről figyelmeztetés értékkel bírt. A testhőmérséklete legalább fél fokot ugrott, ami alapjáraton egy alakváltónál semmi jót nem jelent. Tudtam mi jár a fejében. Ilyen szempontból nagyon egy rugóra jártunk: ő is az első adandó alkalommal megragadta a lehetőséget, ha másokat hibáztathatott. Ezt a tulajdonságunkat nem a jegyek miatt osztottuk, ez adott volt. Most ő is ezerrel leste a fejleményeket, és reménykedett, hátha. – Igen nagy hatással volt rá – felelte Samuel higgadt közönnyel. – Hát, ha annyira nagy hatással volt rá, akkor most miért nincs itt? Láttam, hogy Sampson elmosolyodik. – Mi olyan vicces? – támadtam le, Samuel pedig komor pillantásokkal bombázta. De Sampson nem bírt magával, egyszer csak feltört belőle a nevetés. Az apja az évszázados vámpírmegvetéssel jutalmazta. – Bocsáss meg apám – pukkadozott tovább Sampson –, de a nagy hatás azért eléggé visszafogott megfogalmazás anyám reakciójáról. – Noha fiam szemtelenül indiszkrét – jött a sebzett felháborodás Samuelből, erre végül Sampson is lecsendesedett –, igazat szólt. Valóban, azért nem hoztam magammal Theát és két másik gyermekünket, mert nem merem a te, Jean-Claude és a szolgád közelébe engedni. – Bejött neki a műsor – vontam le a konklúziót. – Még annál is többről van szó, Anita – kaptam meg most én a helytelenítő, kvázi atyai pillantást. – Nagyralátó tervek özönét gyártja. Szerinte talán ő és én képesek lennénk ugyanarra, amit te és Jean-Claude tettetek. Én a magam részéről ezt nem tartom valószínűnek, hiszen Theában ugyan ott lobog az ardeurhöz hasonlatos láng, de bennem nincs belőle semmi. És azt hiszem, amit Augustine-nel tettetek mindkettőtöktől nagyjából ugyanolyan erőket kívánt. – Osztom a nézeted – bólintott fenségesen Jean-Claude. – Ráadásul arról is meg van győződve, hogy Anita a fiainkból is elő tudja szólítani szunnyadó szirén tehetségüket – folytatta, és valami átsuhant ugyan az arcán, de megfejteni képtelenség volt. Hogy uralkodhat valaki enynyire a vonásain?! – Én ebben is kételkedem, mert Anitában egy egészen más természetű szenvedélyt éreztem ma este. A különbség akár a tűz és víz közötti. Mindkettő elpusztít, de egészen más módon.
Laurell K. HAMILTON
76
Haláltánc
– Pontosan mit mondott az anyád? – fordultam a még mindig derűs Sampson hoz, aki kérdőn pillantott az apjá ra. Samuel ünnepélyes lemondással biccentett. – Szó szerint inkább ne kívánd, hogy idézzem, de a lényegét tekintve annyit mondott, hogy ha rajta múlna, mindannyian eléd járulnánk az öcséimmel és vele együtt – vágott bele mosolyogva, hogy aztán lassan lefonynyadjon a nagy derű a képéről –, és ő bármit megadna neked azért, hogy mi a tiéd lehessünk. Anyám néha elra gadtatja magát, de jót akar. Nem emberi módon jár az agya ha érted, mire célzok. – Elég régóta lógok vámpírokkal, szóval értem. – Nem, a vámpírok nem ugyanaz, ahogy az alakváltók sem. Ők mind emberként kezdik, és csak utána lesz belőlük valami más. Ahogy a nekromanták is – sietett megmagyarázni, mire gondolt. – Anyám azonban nem embernek született. Ő valahogy egészen másképpen gondolkodik, mint... – elbizonytalanodott, nem találta már a megfelelő kifejezést. – Thea valami egészen más – fejezte be helyette az apja –, és az érvelése néha nem sok rendszert mutat olyanok számára, akik legalábbis valaha emberek voltak. Nem hangzott túl boldognak, de legalább már nyílt lapokkal játszottunk. – Elég izgalmas lehet mellette az élet – jegyezte meg Richard. – Az nem kifejezés – bólintott mosolyogva Sampson, Samuel dorgáló tekintete ellenére. – És neked hogy tetszett a műsor, Samuel? – fordult most hozzá Jean-Claude. – Még soha ilyen hatalmas erődemonstrációt nem láttam – kezdte Samuel, eleinte alaposan megválogatva szavait. De aztán kicsúszott alóla a verbális talaj. – Az igazat megvallva, az ilyen erők miatt hagytam hátra Európát, ezért kerültem mindig is a nagy udvartartásokat, mindenekelőtt Belle Morte udvarát. Ezek az erők hajtottak keresztül az óceánon, hogy vissza se nézzek, mert nem akartam egyetlen hatalmas vámpírúr vazallusa sem lenni. – Féled a hatalmunkat? – Igen – bólintott kertelés nélkül. – Soha nem bántanálak – szólt Jean-Claude. – Szándékosan nem, azt tudom. De a hatalmad egyre nő, a növekvő hatalom pedig szeszélyes, vad erő. Nem akarom, hogy az embereim, a fiaim, vagyis az enyéim egy ilyen kiszámíthatatlan erő közelében maradjanak. Azt hiszem pár éven belül akaratodon kívül is rendkívül veszedelmessé válsz majd. – Akkor miért vagy most is itt velünk? És miért hoztad magaddal a fiad? Miért nem menekülsz a területemről, ha annyira veszedelmesnek hiszel? – Mert Thea szavaiban igazság is rejtőzhet. Mert ha tényleg csak a legkisebb esélye is van annak, hogy mi ketten megkettőzzük a hatalmunkat úgy, ahogyan ti is tettétek, akkor azt a halvány esélyt meg kell ragadnunk – nyalta meg izgatottan a szája szélét. – És ha Anita tényleg elő tudja szólítani fiaim hatalmát, akkor azt is meg kell tennünk. – Nem lehet, hogy túl sok az emberi a fiaidban ehhez? – érdeklődött Jean-Claude. – Sampson jócskán elmúlt már hetvenéves, tehát nem hinném, hogy olyan sok lenne benne az emberi. – A mindenit – mértem végig a legföljebb magam korabelinek, de inkább alig húsznak tetsző fiút –, elég jól tar tod magad. – Mit tesz az egészséges életmód – vigyorgott rám. Bírtam ezt a nagy vigyorgást, bár látszott, hogy leginkább a zavarát leplezi vele. Richard feszengeni kezdett mellettem, és ahogy ránéztem, rögtön levettem mi rágja már megint. A féltékenység. Naná. Nekem eddig frankón sikerült kizárnom az agyamból, hogy ez a kvaterka most igazából arról szól, hogy én és a fiú feküdjünk össze. Mivel mostanában mindig minden erről szólt, kezdtem profin az utolsó pillanatig nem törődni a dolgok effektív testi vonzatával, csak Richard ragaszkodott megrögzötten a féltékenység kevéssé metafizikus intézményéhez. A sok pasi közül, akik az ágyamban ki-bejártak, ő volt az egyetlen ódivatú, földi tag. – Thomas és Cris sokkal emberibben fejlődik. – De ők még csak tizenhét évesek, ebben a korban még nem lehet messzemenő következtetésekre jutni – nyugtatgatta kvázi Jean-Claude. – Ehhez akkor is túl fiatalok és emberiek még, bármit mondjon is Thea – ingatta a fejét Samuel. – Apám attól tart, hogy Anita esetleg megtöri őket. – Érted hogyhogy nem aggódik apád? – kérdeztem somolyogva a fiú őszinteségén. Richard pedig egyre komorabban dekkolt az oldalamon.
Laurell K. HAMILTON
77
Haláltánc
– Ő a legidősebb gyermekem – nyilatkoztatta ki Samuel olyan fejjel, mintha ez mindent megmagyarázna. – Ha engem összetörsz, még mindig marad neki kettő – toldotta meg Sampson, mosolyával véve el a kegyetlen élt. – Minden egyes gyermekem ugyanolyan fontos a szívemnek, fiam, tudod jól – tette a fia vállára a kezét Samuel. – Tudom, apám – paskolta meg még kedélyesebben a kezet a fiú –, ahogy azt is, hogy egy ilyen hatalommal szemben legföljebb egy gyermekedet kockáztatnád. S hármunk közül nekem van a legtöbb esélyem arra, hogy ne váljak a szolgájává. – Mármint az én szolgámmá? – kerekedett el a szemem. – Nekem nincsenek szolgáim. – Pedig ha Augustine nem vált a szolgáddá – figyelt árgus szemekkel Sampson, az apja vesébe látó tekintetével –, azt csakis a saját erejének köszönheti, nem azért, mert te nem próbáltad meg. És én közel sem vagyok olyan erős, mint egy Város Vámpírura. – Nem akarom, hogy bárki is a szolgám legyen – nyögtem be némi tátogás után. – És Augustine-nel mit akartál? – kérdezte váratlanul nagyon komolyan. Mit is akartam? Mert a szolgámmá tenni semmiképpen, de valamit csak akartam Auggie-val, és most meg kellett találnom a választ. – Győzni – böktem ki végül. – Tessék? – kérdezett vissza Sampson. – Győzni. Győzni akartam. Auggie és az apád elméletileg Jean-Claude barátja, vagyis az enyém is. Ehhez képest az anyád belebabrált az agyamba, fel akarta ébreszteni az ardeurt, hogy keféljek az öcséddel. A saját kis öcsikéddel. Aztán Auggie ugyanerre nyomult, és neki sikerült is előszólította az ardeurt, és a vérvonalával örökölt képességét is bevetette ellenem. Ha Jean-Claude barátai ilyesmire képesek a barátaikkal szemben, mire vetemedhetnek a többiek, akiket még a barátság sem tarthat vissza velünk szemben? – ingattam a fejem. Annyira belemelegedtem, hogy előredőltem, hogy mélyebben a szemébe nézhessek, közben azért Richard combjára tettem a kezem, hogy mindkettejükkel megmaradjon a testkontakt. – Ezt a kihívást, ezt a harcot meg kellett nyer nünk. Muszáj volt. – Le kellett győznöd Augustine-t, hogy másnak eszébe se jusson kihívni az erőtöket – konstatálta Samuel. – Igen – bólintottam. Samuel olyan intenzív tekintettel meredt a semmibe, vagyis a folyosó mélyére mögöttünk, hogy Richarddal kényszeresen hátrafordultunk, vajon mit néz annyira. Jean-Claude és Asher okosabb volt, tudta, hogy nem lehet ott semmi. – És sikerült is meggyőznöd mindannyiunkat. Mert ha Augustine szerelmes kiskutyaként jár ezentúl a nyomotokban, minden vámpír rettegni fog benneteket. Néhányan talán még a pomme de sang jelöltjüket is visszaléptetik, hiszen jogosan tartanak majd attól, hogy esetleg az ő egész népükből is tápláljátok majd az ardeurt, ahogyan Augustine népéből tettétek. – Augustine népéből azért táplálkozhattunk, mert ő a mesterük – szögezte le Jean-Claude de nincs más város ura, aki önmagát kínálná ma petite ágyába. – Meglehet. Bár én azt gondolom, ha a részleteket is megtudják, többen kísértésbe eshetnek. Van valami Anitában, ami még engem is magához szólított, pedig nem Belle Morte-tól származom. – Mennyire erősen szólított? – kérdezte Jean-Claude óvatosan. – Milyen különös kérdés. A két mestervámpír tekintete egybeforrt, mintha valami akaraterő-szkandert nyomnának. – Igazán? – kérdezett vissza Jean-Claude szinte feddőn. Samuel úgy helyezkedett el a padon, mintha most aztán befészkelné magát egy időre. Hirtelen mind a kettőn látszott a váltás. Tárgyalásba kezdtek. – Meglepően rossz modorra vallotta Augustine-től, hogy küzdelmet provokált a halandó szolgáddal. – Én is így gondolom. Nem vallott rá, nem igaz? – Tényleg nem – bólintott Samuel. Richard szabad keze megtalálta a combján nyugvó kezemet, és az ujjpercemmel kezdett babrálni, mintha ő is levette volna a feszültséget. Mind a ketten éreztük, hogy valami készül, de azt nem tudhattam, hogy mi. Lehet, hogy ő igen, lehet, hogy őt beengedte Jean-Claude a fejébe, az viszont fix, hogy engem kizárt, ahogy Richardé ból is. Általában csak olyankor izolált bennünket ilyen kőkeményen, ha tartott a jegyek kitárásától, és az Auggie-val lenyomott műsor után nem is nagyon ágáltam volna. Ki tudja, tényleg mire nem vagyunk már képesek, ha összenyílunk. De akkor is megszoktam már, hogy bele-belekukkanthatok az agyukba, és így remekül lekövet-
Laurell K. HAMILTON
78
Haláltánc
hetem az eseményeket. Most meg csak kukán botorkáltam a sötétben, és kénytelen voltam az elhangzott szavakra hagyatkozni. – A tanácsodat kérem, Samuel. Egy másik Város Urának a tanácsát. – Milyen tanácsot adhatnék én neked? Te sourdre de sang vagy, én egy egyszerű, nem is nagyváros Ura. – Nem a hatalmadra éhezem, hanem a bölcsességedre. Mintha összeragadt volna a tekintetük, és egy rezzenés nem sok, annyit sem vettem le egyikük arcáról sem. Egy nagy tanulságot azonban máris leszűrtem: mestervámpírral soha ne pókerezz. – Mindig nagy örömmel osztom meg a bölcsességemet olyanokkal, akik arra vágynak. – De a bizalmadra is szükségem van, Samuel. – A barátok mindig bízhatnak egymásban. Átszaladt a fejemen a nagybetűs, sikoltozó kétség, hogy a barátok szót most ugyanúgy kell-e érteni mint Augustine-nel, mert akkor nagy a kulimász. De ez nem az a helyzet volt, ahol az ember hangot adhat a kétségei nek. – Én bíztam benned, Samuel, de a te feleséged ma este mindent megtett, hogy ráerőltesse magát és a fiatokat a halandó szolgámra. Egy barát, akiben bízni lehet, nem így viselkedik. – Erre csak a legőszintébb bocsánatkérésem lehet a válasz, Jean-Claude. Thea néha elragadtatja magát, ha a gyermekeink hatalmáról van szó. Sampsonnal egyszerre bukott ki belőlünk a nevetés, mire két olyan vámpírtekintetet kaptunk, hogy ajaj. – Bocsika, de ez finoman szólva is finoman volt szólva. – Anyám, amint elragadtatja magát a gyermekei sorsának ügyében – hahotázott a fejét csóválva Sampson, és Samuel csak a homlokát ráncolhatta. – Egyszer már kisegítettelek, és azt nem a pénzért tettem, hanem Augustine barátsága miatt. – A hajód átmenekített az Újvilágba, igen – bólintott Jean-Claude. Eszembe jutott az emlék, amiben Auggie egy megbízható kapitányról meg a hajójáról beszél. Ezek szerint az Samuel volt? – Azt javaslom, tegyük félre a bizalmatlanságot, és innentől fogva csak őszinte szóval éljünk. Barátokként, ne pedig vetélytársakként forduljunk egymáshoz. – Minden mestervámpír vetélytársa a másiknak – jegyezte meg Jean-Claude. – Azt mondod, amit mindannyiunknak a fejébe vertek a hosszú évszázadok. Te sem hiheted komolyan – nézett Asherre. – Ő is mestervámpír, és ha a hatalmát veszed, neki is meglehetne a saját birodalma. Mégsem hagy el téged, mert szeretitek egymást. És egy cseppet sem tartotok egymástól. – De veled soha nem kerültem testi-lelki közelségbe – vetette ellen Jean-Claude, mire Samuel türelmetlenül legyintett, mintha Jean-Claude nem fogta volna fel a mondandója lényegét. – Szeretők nem voltunk, de én nem vágyom a területedre. És te az enyémre? – Nem én – mosolygott Jean-Claude. – Hölgyed szívére sem pályázom. Hát te az enyémre? – Nem én – csóválta a fejét megint Jean-Claude. – Hívóállataink különbözőbbek már nem is lehetnének, ezen a téren sem kívánhatunk el semmit egymástól. Jean-Claude, nincs hát okunk egymás vetélytársának érezni magunkat. Hagyjunk fel ezzel a játékkal, és legyünk egymás segítségére! Találjunk ismét egymásra a barátság is az őszinteség mezején! – Helyesen szóltál – bólintott Jean-Claude derűsen, majd szélesen elmosolyodott. – Kezd te. Samuel testesen elnevette magát, és a nevetésében még sokkal jobban hasonlított Sampsonra. Mintha emberként talán teljesen ugyanolyanok lehettek volna. Erről rögtön eszembe jutott a saját terhességem, hogy ha tényleg gyermeket várok, ő vajon milyen lenne. Valakinek a másolata? Egy kicsi Jean-Claude szaladgál majd a lá bainknál? A gyerek gondolata szokás szerint még a velőt is kiugrasztotta a gerincemből, a lehetőség viszont, hogy egy aprócska, elő Jean-Claude is járhat esetleg közöttünk, már nem tűnt olyan borzalmasnak. Olyan hevesen ráztam meg a fejem, hogy mind egyszerre fordultak felém. – Mi a baj, ma petite? – Jaj, semmi, elnézést, kicsit elmerültem a gondolataimban. Még soha nem hallottam mestervámpírokat ilyen lelkesen dumcsizni barátságról és őszinteségről. Gondolom, ehhez is hozzá kell szoknia a magamfajtának. – Gondolom, egy Hóhérnak meglehetősen bizarr élmény ez – mosolygott rám Samuel. – Hóhérnak semmiképp, inkább halandó szolgaként kell megszoknom. Hosszasan elidőzött rajtam az a zöldesbarna szempár, de aztán visszafordult a tárgyalás menetéhez, és ezzel
Laurell K. HAMILTON
79
Haláltánc
Jean-Claude-hoz. – Segítenünk kell egymást, Jean-Claude! És hajlandó vagyok én kezdeni – mondta, de aztán elhallgatott, hogy egy hosszú, mélyről érkező sóhajjal vágjon bele. – Sampson helyénvalón fogalmazott, amikor azt mondta, hogy Thea nem emberi lényként gondolkozik. Ő az utolsó szirén, és ez megüli minden gondolatát. Fiainkban a saját hatalmának ígéretét látja, megrögzötten űzi hát a lehetőséget, hogy a felszínre hozhassa belőlük valahogy – itt megint elbizonytalanodott, és még az évszázados vámpírrutin ellenére is látszott rajta a zavar. – Thea olyan időkből származik, amikor a szexuális kapcsolat, sőt a házasság még nem számított elutasítandó köteléknek közeli rokonok között. Népét istenekként és istennőkként tisztelték. Ismeritek a görög mítoszokat? – A klasszikus műveltségnek része a mítoszok ismerete – biccentett Jean-Claude. – Térj a tárgyra, apám. – Könnyű az őszinteségről beszélni, de annál sokkal nehezebb őszintén is beszélni. – Akkor majd én – ajánlkozott Sampson gyöngéd érintéssel apja kézfején. – Nem, én vagyok Városunk Ura és az apád. Nekem kell elmondanom. Thea megpróbálta Sampsonból előszólítani a szirént. Jean-Claude és én csak hápogtunk. Richardot még nem avattuk be a szirénné avatási móka technikai részleteibe, így ő csak bámult bután. – Úgy érted, a feleséged megpróbálta elcsábítani a saját fiatokat? – Sampson elém állt utána – bólintott –, és én figyelmeztettem Theát, hogy ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik, megölöm. Amikor az ikrek megszülettek, ismét az eszébe idéztem az ígéretemet. – Tényleg képes lennél meggyilkolni? – kérdezte Jean-Claude. – Szeretem a feleségem – lobbant fel egy pillanatra a vámpírtűz az udvariasan rejtőzködő szempárban, de aztán a harag ki is hunyt rögtön; vagy elnyomták –, de a gyermekeimet is szeretem. De ők még gyerekek, hogy is védhetnék meg magukat tőle?! – Anyám védelmében hadd tegyem hozzá, hogy amikor elutasítottam, azt ő elutasításnak is fogta fel – szólt közbe Sampson. – Pedig, ha nem akarta volna, akár figyelmen kívül is hagyhatta volna a tiltakozásom. Egy szirénnek legfeljebb egy másik szirén mondhat nemet, ami én még semmiképpen sem vagyok. De amikor látta, hogy borzadok, nem próbálkozott, bár nem értette mi zavar benne. Elfogadta a döntésemet. Borzadva néztünk össze Richarddal. Ezek szerint még Jean-Claude-nál és Belle Morte-nál is léteznek furább szexuális szokásokkal rohangászó nem evilági lények. Akár rosszabbul is járhattunk volna. Amit Richardnak különösen nem árt az eszébe vésni. – Attól tartok, hogy Thea önuralma nem a legtökéletesebb – vette fel újra a fonalat Samuel –, és most, hogy az ikrek tizenhét évesek lettek, és már házasságra és mindennel, ami ezzel jár, készen állnak, esetleg ismét próbálkozik. És attól is tartok, hogy az ő akaratuk nem olyan erős, mint Sampsoné, őket könnyebb behálózni és elcsá bítani. – És ha ez megtörténne, megteszed, amivel a feleséged fenyegetted? – nyomatta már megint ugyanazt Jean-Claude. – Még ha az aktussal igazi szirénekké válhatnának is? – Lehet, hogy azzá válnának, de a lelkük megszenvedné. És még elképzelni sem merem, hogy Thea hatalmával, amit még az én vérvonalam is tovább erősít, egy elborult elméjű szirén mikre lenne képes. Ha ez bekövetkezne, kénytelen lennék a saját gyermekeimet bebörtönözni vagy talán el is pusztítani, Jean-Claude – rázta meg sebzett fejét, mintha az őt évek óta gyötrő gond már mélyen belerágta volna magát az arcvonásaiba. – Borzalmas dilemma előtt állnál ez esetben – bólintott Jean-Claude. – De ha Thea tevőleges segítsége nélkül is szirénekké válhatnak – simult ki az arca azzá a szépfiús, örökifjú vámpírrá, akit a fogadáson megismertem –, akkor már nincs benne semmi borzalmas. Akkor hatalmasakká lennének, ami nagyszerű, és amiért örökre a te és Anita adósa lennék. – Csakhogy egyáltalán nem bizonyos, hogy tényleg szirénekké válnak, csak mert Anita szerelmeskedik velük. Már épp tiltakozni kezdtem, hogy a leggyengébb pontja ennek az egész okoskodásnak inkább a szerelmeskedés vonal, amire én ugyan rá nem bólintok, de Jean-Claude megszorította a kezemet, hogy csak ne rohanjak a dolgok elébe. – Megeshet. Viszont ha Anitának sem sikerül, akkor Thea talán hajlandó belátni, hogy ő is hiába próbálkozna, tehát mégsem örökölték gyermekeink a képességeit. – Van esetleg valami, amit még tudni szeretnétek, ma petite? Richard? – Tizenhetet mondtál? – kérdezett rá a legkínosabb részletre a mindig éber Ulfric. És az a pillantás, amit JeanClaude és Samuel kórusban megejtett bólintása után kaptam, magáért beszélt.
Laurell K. HAMILTON
80
Haláltánc
– Elhiheted, már rég nemet mondtam, a koruk miatt legalábbis. Nem kell ez a nézés, kösz szépen – és kirántot tam a kezem a kezéből. Nem érdemeltem ezt a bánásmódot és kész. – De Sampsonnal azért összefekszel. – Most azonnal kérj bocsánatot, Richard – pattantam fel mellőle –, kérj bocsánatot! – Igazad van, nem kellett volna ezt mondanom – felelte zavartan, de még nem párolgott el a haragja. – Ne haragudj, hogy kiszaladt a számon, de azt ne várd, hogy majd gratulálok, hogy végre még egy pasas került fel a szeretőid listájára. Örülni nem fogok neki, Anita. – Én meg faggassalak, eddig hány nőt próbáltál ki a héten? – Nem, ne faggass! De neked legalább találkozni nem kell velük. Ezzel nem vitázhattam. – Oké, egy pont oda. Nyilván nekem is herótom lenne, ha picsipacsiznom kéne velük – de aztán csak felborult az agyamban a birka. – A fenébe is, Richard, van olyan véleményed is, aminek nincs köze a féltékenységhez? Leszegte a fejét, és a szőnyeg szélére gyalogolt, ahol aztán úgy járkált fel-alá, mintha a függönyfalak még min dig lezárnák a termet. – Amikor Sampsonra nézek, csak egy jóképű fickót látok, aki kábé olyan magas mint én, és ha elképzelem... nem akarom, hogy lefeküdj vele. Persze azt sem akarom, hogy rajtam kívül bárki mással lefeküdj, szóval – tárta ki a karjait, és vonta meg a vállát. – Valami fájó pontra tapintottunk? – érdeklődött Samuel. – Régóta élő vita ez – biccentett Jean-Claude. – Hát, ha ekkora probléma, akkor felejtsük el – mondta ki maga Sampson. – Korábban az volt a benyomásunk, hogy senkit sem zavar, ha Anitának még valaki felkerül arra a bizonyos listájára. – Csakhogy ha én most nemet mondok, és nem Anita teszi meg – fonta keresztbe a karjait Richard –, akkor az édesanyád... – fájdalmasan lehunyta a szemét, mint aki mindent maga elé vizualizál. – Édes istenem! Te meg az öcséid még nálamnál is perverzebb kutyafogóba heveredtetek! Nem akarok tudni róla! De ezt Anitának kell eldönteni, én nem mondhatok nemet. Végül is, egyikünk sem él szigorú monogám életet, így nincs jogom pattogni. – Anita? – nézett rám kérdőn Samuel. – Nem állítom, hogy boldogsággal tölt el, hogy ismét bővül a pasijaim köre – álltam meg előtte én is összefont karral –, de Jean-Claude már a fejembe verte, hogy mielőbb kell szereznem egy új pomme de sang-t. És akkor már akár lehet az a te fiad is. – Remek – szakadt fel olyan megkönnyebbüléssel Samuelből, hogy muszáj volt ránéznem, pedig eddig gondosan kerültem mindenki tekintetét. Elég kínos három másik szeretőm füle hallatára bejelenteni, hogy oké, téged is beveszlek az ágyamba. Samuel szemében a boldogság könnyei csillogtak, azok a soha ki nem ontott könnyek, melyek már rég elfeledték, hogy megszülethetnek, mert Samuel már rég elkönyvelte, hogy egy nem túl szép napon a felesége majd megrontja a gyermeküket, akiből akkor őrült szirén lesz, és ő kénytelen lesz legyilkolni asszonyt, gyereket, mindent, amit, és akit valaha szeretett. Ez az egész még az oedipuszinál is oedipuszibban hangzott. A férfi, aki előttem ült, már felkészült a hóhér közeledő lépteire, és most általam az ítéletet hozó uralkodó jelent meg előtte. Persze, ettől még nem esett jobban a tudat, hogy most újabb arcok másznak be mellém a takaró alá. Az azonban nem hangzott rosszul, hogy a változatosság kedvéért kivételesen a megváltást jelentem valakinek, nem pedig a végromlást. Ja, megmentő lovagnak lenni sokkal faszább érzés, mint hóhérnak.
Laurell K. HAMILTON
81
Haláltánc
14
SAMUEL MÉLYSÉGES ŐSZINTESÉGGEL mosolygott Jean-Claude-ra, ahogy csak ember tud mosolyogni. Vagy legalábbis eddig vámpírt még nem láttam ilyen emberi gesztusokkal. Furcsa, hogy pont nála és Auggienál tapasztaltam ezt a vadonatúj vonást. De ki vagyok én, hogy megint a nagy leleplezőt játsszam? A fent nevezett másik vámpírnál már épp elég rosszul sült el korábban, hogy ne akarjak még egy kalamajkát előidézni. Más vágyam sem volt már, mint baj nélkül túl lenni ezen a megbeszélésen és passz. De ha a nem-cselekvés taktikáját kivételesen ilyen őszintén magaménak érzem, akkor meg min parázom annyira? Mert hiába ültem vissza Jean-Claude mellé, Richard még mindig a szőnyeg peremén ácsorgott a fájdalmasan behúzott vállaival, mint egy roggyant vénember. Ismertem ezt a tartást és a hozzá automatikusan járó tekintetet: ebből szoktak kerekedni azok a tipikusan richardos veszekedések. Márpedig veszekedni se volt kedvem, pláne nem Richarddal. – Mi a baj, ma petite? – érintette meg a karomat Jean-Claude, hogy összerándultam. Csak a fejemmel intettem triumvirátusunk harmadikja felé, és annyi elég is volt. Jean-Claude rögtön megértette. – Richard? – próbálkoztam, hátha elkerülhetem a vitát. Úgy kapaszkodtam Jean-Claude kezébe, mint a földrengésben az utas a buszfogantyúba. – Mi van? – pördült meg, de az indulat a saját hangjában még őt is váratlanul érte. – Ne haragudj, mit szeretnél, Anita? – Nem kell ahhoz összevesznünk, hogy most elmehess – igyekeztem a legbékésebb és legőszintébb hangommal beszélni hozzá. – Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát. – Úgy, hogy amióta Samuellel a fiairól és a gondjukról tárgyalunk, egyre feszültebb vagy. – És ha az lenne a téma, hogy három új csajt veszek az ágyamba, akik közül kettő még alig töltötte be a tizenhetet, te nem rágnál be? – De igen – böktem ki hosszas gondolkodás után. – Akkor tőlem se várd, hogy a seggem verjem a földhöz fene nagy jókedvemben. – És akkor most mit szeretnél? Kérjek bocsánatot? Még csak azt sem tudnám, miért kérjek bocsánatot. Különben meg már mondtam, hogy a tizenhét évesek szóba sem jöhetnek. – Azt hiszem, most magatokra hagyunk benneteket, Jean-Claude – emelkedett fel Samuel. – Sok mindent meg kell még beszélnetek. Sampson is követte az apját. Alsó hangon is öt centivel magasabb volt nála, mintha az anyja genetikája már ebben is domináns lenne. Vajon mit örökölt még tőle? A sellőkre és szirénekre vonatkozó ismereteim határozottan karcsúak voltak, ami nem maradhat így, ha tényleg közel akarom engedni magamhoz ezt a fiút. – Maradjatok még, barátaim, kérlek! – intette türelemre Jean-Claude, majd Richard felé fordult békítőn. – Bizonyos kérdésekre mindenképpen választ kell találnunk, mielőtt holnap este testvéreink közé vinnénk ma petite-et. – Azon tűnődsz, hogy tucatnyi Város Vámpírurával milyen katasztrofálissá válhat az este, ha ez a mai így fordult? – ült vissza Samuel készségesen. – Exactement. – És ezekre a kérdésekre csak egy vámpír adhat választ? – kíváncsiskodott Sampson. – Olyan bölcs mestervámpír, mint amilyen az apád is. Az ő tanácsára lenne szükségem. – Akkor én akár vissza is térhetnék a szállodába, hogy megnézzem anyát meg az ikreket. – Elegen vigyáznak rájuk, fiam. Sampson próbált valamit belepréselni a tekintetébe, hogy az apja is vegye, miért akar távozni, de hiába. – Azért akarsz elmenni, hogy a látványod ne zaklasson fel annyira, igaz? – esett le viszont Richardnak. Sampson ráemelte nyílt, őszinte arcát, és bólintott. – Ez igazán... szép tőled. Richard arca megvonaglott a baráti gesztusra. Mindig is meghatották az ilyen figyelmességek. – Látom, mennyire fájdalmas neked a gondolat, hogy osztoznod kell Anitán velem. Sajnálom, hogy ilyesmit kell kérnünk tőled, de szeretem az anyámat és az öcséimet... – ugyanaz a gyötrelem villant meg az ő arcán is,
Laurell K. HAMILTON
82
Haláltánc
ami korábban az apjáén, mintha hónapok óta próbálna megbékélni az elkerülhetetlennek hitt családi drámával, de nem jött volna össze neki. – Őszintén sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom neked – lépett közelebb Richardhoz, hogy szemtől szembe kerüljenek. – Ha a jelenlétem csak fokozza fájdalmadat, kész vagyok távozni, hátha akkor jobb lesz valamivel. Richard feje előre csuklott, a haja mind az arcába hullt. Aztán vagy fél perccel később hátraszegte a fejét, és úgy rázta ki a szeméből és a szájából azt az aranybarna kazlat, mint az úszó, amikor a felszínre bukik. – Sértegeted a sérelmemet, a fenébe is. – Valami rosszat mondtam? – Nem, dehogy – eresztette le lassan az eddig védekezőn keresztbe font karjait Richard, mintha nehezére esne megválnia haragjától. – Nem, csak épp nem örülök, hogy megkedveltelek. – Ezt nem értem – nézett rá Sampson zavartan. – Ha gyűlölni tudnálak, akkor bedühödhetek és egyszerűen csak elviharzom innen a végén. Ha valami kéjvágyó seggfejként pöffeszkednél itt, akkor egyszerűen rád verhetném a balhét, és a jogos sérelmembe burkolódzva emelt fővel távozhatnék. – Mondtam, hogy nem kell ahhoz összevesznünk, hogy hazamenj, Richard – fordultam én is szembe vele, bár Jean-Claude kezét nem engedtem el. – Már hogyne kellene, nagyon is kell! Mert tisztában vagyok vele, hogy mindannyiunkat lebénítom, ha elmegyek. Ahogy azzal is, hogy ha melletted álltam volna, amikor Auggie bepróbálkozott, akkor nem sikerült volna neki. Csakis magamat okolhatom azért, hogy Jean-Claude-dal meghúztátok Auggie-t. Hiába a szavak, a hangjában csak ugyanaz az indulat reszketett, amivel érkezett, és a feszültség is ott remegett már a levegőben. Elengedtem Jean-Claude kezét és elindultam felé. – Miért lennél már te egyedül felelős mindenért? Nekem sokkal gyakrabban akad dolgom a nem evilágiakkal, tudnom kellett volna mire számíthatok. Meg kellett volna tudni védenem magam. És lehet, hogy ha jobban figyelek, számíthattam volna arra, amit kaptam. Én is ostorozhatnám magam, és mégsem teszem. Megtörtént, hát megtörtént. Szépen megemésztjük. – Tényleg ilyen egyszerű, Anita? Megtörtént, megemésztjük és elfelejtjük? – Igen – bólintottam, miután lelkiismeretesen átgondoltam –, mert annak kell lennie. Összeomlana az életem, ha minden katasztrófa, minden erkölcsi kilengés megingatna. Egyszerűen nem adhatom át magam az önkorbácsolás luxusának. Legalábbis nem ilyen szinten. – De hát ez nem luxus, hanem maga az erkölcs, Anita. A lelkiismeret. Az, ami kiemel minket az állatok sorá ból. És kezdődik megint, gondoltam. – Nekem is van lelkiismeretem, Richard – vettem fel az első gondolatom helyett inkább a szokásos szólamot –, vannak erkölcseim. Azt hiszed bennem nem ébred fel néha a kétely, hogy talán rossz ember vagyok? Mert felébred. Vagy, hogy nem tűnődöm-e el néha, hogy esetleg túl sokat feladtam a lelkemből a puszta túlélésért? Mert eltűnődöm – aztán megvontam a vállam. – De ez az ára annak, hogy a való világban fennmaradj, érted? – De hát ez nem a való világ! Ez nem a normális, hétköznapi világ! – Az lehet. De attól még a mi világunk – álltam már egészen közel hozzá, az orra előtt. Uralkodott a haragján. – De én nem erre vágyom, Anita – mutatott széles gesztussal körbe a szobán –, én gyűlölöm a saját lehetőségei met, amik egy olyan világba kényszerítenek, ahol az enyéimnek esetleg meg kell halnia, és ahol természetes az, hogy rajtad más férfiakkal osztozzam. – Volt idő, amikor teljes mellszélességgel melletted álltam volna ebben, Richard – sóhajtottam elgyötörten. Sajnáltam őt is, és magamat is, hogy sajnálnom kell. – Csakhogy azóta megszerettem az életemet, és bár az ardeurről szívesen lemondanék, számtalan olyan dolog van az életemben, amit neki köszönhetek, és ami nélkül ma már nem lennék boldog. Tényleg szívesen futottam volna egy kört ezzel a két gyerek- kutya-fehér kerítés modellel, viszont egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az ardeur és a vámpírjegyek nélkül sem lenne az én műfajom. – Szerintem meg nagyon is az lenne. – Szerintem meg nem ismersz engem, Richard. Kicsit sem ismersz. – Hogy jöhet ki ilyesmi a szádon egyáltalán? Ha épp nem vagyunk állig felfegyverkezve, akkor még az álmaidat is végigasszisztálom, a rémálmaidat is! – Ennek ellenére nem tágítasz a képtől, amit rólam a kezdetek kezdetén elképzeltél, és mindenáron rám akarsz húzni. Pedig már akkor sem passzolt rám. Ahogy magadat is próbálod beleszuszakolni egy szerinted megfelelő
Laurell K. HAMILTON
83
Haláltánc
dobozba, és csak nézel nagy szemekkel, hogy az istennek sem férsz bele. – Ez nem igaz! Egyszerűen nem igaz! – csóválta egyre lendületesebben a fejét. – Mármint melyik része? – Sikerülhetett volna, Anita. Ha ő nem jön – mutatott a semlegesen rezzenetlen képpel álldogáló Jean-Claudera, aki szerintem moccanni sem mert, nehogy ingerelje –, akkor igenis össze tudtunk volna hozni egy nagyon jó kis életet. A fehér kerítéssel, meg a többivel. – Ne akarj pont belőle bűnbakot csinálni! Ha ő nincs se működtünk volna ennél jobban. – Dehogyisnem! Ha nem szállt volna ránk, ha békén hagy a jegyeivel, most boldogok lehetnénk. – Ha a jegyek nincsenek, már rég nem élnél. – Tessék? – nézett rám döbbenten. – Ha nincsenek a jegyek, benned sincs meg az a kicsike plusz, ami segített Marcusszal szemben. Ha nincs az a kicsike plusz, akkor a hordát még ennyire sem tarthattad volna kézben. – Nem igaz! – Jaj, dehogynem, Richard! Ott voltam, tudom, miről beszélek – néztem mélyen a szemébe. – Már rég a kukacok zabálnának, én meg alhatnék a plüss-állataimmal. És nemcsak te lennél hulla, hanem én is. Belül. Mert már azelőtt sem voltam sokkal több egy két lábon járó hullánál, hogy találkoztunk volna. Olyan voltam, mint a legtöbb zsaru, akinek az élete csakis a munkájáról szól, akinek legfeljebb egy plüsspingvin érti meg a sivár lelkét. Akinek az életében csak hullák akadnak meg borzalom, töménytelen szenvedés és szörnyűség, és csak azon igyekszik, hogy ő maga megússza a következő még nagyobb iszonyatot. Más célja nincs is, hogy nehogy becsavarodjon. De már amikor találkoztunk, Richard, erősen vesztésre álltam. Kezdtem kicsúszni a saját kezeim közül, elveszíteni magam. Már jóval azelőtt, hogy megkaptam volna Jean-Claude jegyeit. – Mondtam neked, hogy hagyd ott a rendőrséget. Jóval előbb megmondtam, hogy felemészt téged, mielőtt te magad rájöttél volna. – Meg sem hallod, amit mondok, Richard, az az igazság! Süket vagy a szavaimra – ingattam a fejem. – Lehet, hogy süket akarok rájuk lenni. Lehet. De az is lehet, hogy te választottad a süketséget, és te nem vagy hajlandó belátni, milyen is vagy valójában. Alig félméternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett. – Jó, tegyünk fel, hogy igazad van – futottam neki még egyszer, hátha mégis át tudjuk hágni a félreértéseket –, és ha Jean-Claude nem jön? Összehoztuk volna az amerikai álmot a családról, kutyákról, srácokról? A munkámat akkor sem hagytam volna ott. – Magad mondtad, hogy kezdtél rámenni. – Tény – biccentettem. – De attól, hogy valami felemészti az embert, még nem fogja feladni. Attól, hogy valami nehéz, még nem legyintünk rá, és fordítunk neki hátat. Lehet, hogy ez már nem csak a munkámról szólt? Lehet, hogy ez valamiféle életfilozófiává kezdett növekedni? – Látod, magad mondtad, hogy igazam van. – Én azt mondtam, hogy feltételezzük. De felesleges is bármit feltételezni, hiszen Jean-Claude itt van, a jegyeket rég magunkra vettük, és ezen már rég nem lehet változtatni. Egymáshoz tartozunk, mindhárman, Richard. Triumvirátus vagyunk, ha tetszik, ha nem. Innentől fogva halál mindegy milyen lenne az életünk, ha nem ilyen lenne. – Hogy lenne mindegy? – Úgy, hogy nem a „mi lett volna, ha” sirámait kell nyögnünk, hanem a valósaggal kell foglalkoznunk. Azzal, ami lett; mert bizonyos dolgokon semmiképpen sem változtathatunk, hát legalább igyekezzünk kihozni belőle a lehető legjobbat. Arca beledermedt a rettentő haragba. Utáltam ezt az arcát, volt szerencsém hozzá mostanság épp elégszer. Utáltam, mert rémisztő volt és gyönyörű. Mintha a harag letisztultsága minden zavaró tényezőt eltakarított volna a vonásaiból, ami máskor elvonta a figyelmet arról, valójában micsoda tökéletes szépség. – Akkor mondd el, szerinted mi az, ami megváltoztathatatlan az életünkben – morogta. Hatalma kezdte elárasztani a helyiséget, mintha forró víz bugyogna fel a nyakunkig. Lassan, égetően, és ami elől nincs menekvés. A testőrök is feszengtek már. – Én Jean-Claude halandó szolgája vagyok, te a hívóállata. Hárman triumvirátust alkotunk, és ezen semmikép-
Laurell K. HAMILTON
84
Haláltánc
pen sem változtathatunk. Jean-Claude is és én is hordozzuk az ardeurt, amit nap nap után táplálnunk kell, és ezen sem változtathatunk. – Azt hittem, szeretnéd te is táv táplálni, ahogy Jean-Claude Nikolaos uralma alatt tette a bárokban. – Félig le is bénult benne az ereje, ami remekül megfelelt Nikolaos céljainak. De nincs az a prüdéria, ami miatt még egyszer így megcsonkítanám őt és ezáltal mindannyiunkat. A bujkálásnak vége, Richard. Az ardeur itt van bennünk, és itt is marad. Táplálnom kell. – Nem – rázta a fejét Richard. – Mit nem? Hirtelen semmivé lett a pajzsa. Hogy most az indulatai söpörték el, vagy szándékosan rántott be a fejembe, fogalmam sincs, a lényeg az, hogy ott álltam szemközt a kristálytiszta gondolataival. Mindvégig azt hitte, remélte, hogy ha végre valahára megtanulom uralni az ardeurt, ejtem Micah-t, kirúgom Nathanielt, és megint a jól működő, monogám kis párocska leszünk, ami valaha lehettünk volna. Volna! Másodpercek alatt zajlott le minden. Ahogy telibe kaptak a gondolatai, a döbbenettől az én pajzsom is semmivé vált. Ott álltam előtte ugyanolyan pucéran, ahogyan ő is. Hitetlenkedésem, hogy hogyan is gondolhatta komolyan ezt az egészet még most is, végighasított az agyán. Hiába próbáltam behúzni a féket, gondolataim gyorsabbak voltak az akaratomnál és a tudatomnál. Ott virított nagy betűkkel az agyamban a következő kiáltás, és Richard mint egy jól megvilágított óriásplakátról, úgy olvashatta le életem legaktuálisabb üzenetét: Még ha tényleg terhes vagyok is, akkor sem így működne az életem. – Terhes?! – formálta a rettegett szót Richard ajka, és ilyen döbbenetet még soha senkiből nem váltott ki az életben. – Basszus – nyögtem, mert ennél jobb speciel nekem sem jutott eszembe épp.
Laurell K. HAMILTON
85
Haláltánc
15
Helyére csaptam a páncélokat. Fémre gondoltam, masszív, síkos, bombázható és el nem tolható fémre, ami addig marad, amíg csak akarom. Örök darab. A szememet pedig eltökélten a földre szegeztem. Nem, nem fogok senki szemébe nézni, én ugyan nem. Rettegtem a pillantásoktól, a tekintetek erejétől. Már épp csak azt nem tudtam eldönteni, milyen érzelmektől vagy épp azok hiányától lennék inkább paff. – Anita – suttogta Richard, és nyúlt volna értem, de elhúzódtam. Az se jó, ha örül, az se ha nem. Ki tudja, me lyiktől rágnék be inkább. Legjobb a nem tudás köde. Annyira szerettem volna megtartani magamnak ezt a kis titkot, amíg legalább biztosan nem tudom. Most még pont ez a cuki érzelmi turmix hiányzott a napjaimba. Úgyis olyan eseménytelen az élet. – Gratulálok nektek – törte meg Samuel a csendet. – Tiszta szívemből! Micsoda örömteli hír egy kisbaba érkezése. Lassan felé fordultam. Vele nem volt gondom, az ő reakciója aztán hidegen hagyott. Rá nyugodtan rálőcsölhettem a haragomat. – Azt hiszem, a legjobb lenne, ha mi most távoznánk, apám – tette apja vállára a kezét Sampson. Samuel összezavarodva pillantott körbe, próbálta felfogni a szitut, de egyikünk arca sem igazította el. – De hát ez fantasztikus hír! Miért vágtok mind ilyen gyászos képet?! – Apám! – ismételte halkan, mégis figyelmeztetően a fiú. Engem figyelt, és bármit vett is le a képemről, elég jó volt a nem verbális jelek értelmezésében, mert sürgetőn megragadta az apja könyökét, és igyekezett felkanalazni a székről. Samuel azonban egyetlen pillantással leszerelte, így Sampson nem erőltette tovább. Aztán már ő is csak engem figyelt. A barátságos fény kihunyt szemében, és a sok évszázados vámpír szomorúan bölcs, vénségesen vén tekintetében álltam. – Hová ez a nagy düh, Anita? – szegezte nekem némileg ellenségesen a kérdést. Gondoltam, elszámolok vagy húszig, hogy ne az öregen töltsem ki minden ingerültségemet, aztán beláttam, hogy akár húszezerig is matekozhatnék, az indulat nem csökkenne. – Ne akarj engem kioktatni, Samuel, hogy ilyenkor mit érezzék és mit ne! – préseltem ki magamból higgadtságom utolsó cseppjeit. – Gondold csak át, milyen fantasztikus gyermekkel ajándékozhatnátok meg ti ketten Jean-Claude-dal a világot – emelkedett fel, eltolva magától Sampson kezét. – Kár, hogy semmi garancia nincs rá, hogy a gyerek pont az övé. – Sőt, ha a valószínűség-számításokból indulunk ki, a vámpíroknak van rá a legkisebb esélyük – sietett Richard, és a hangjából minden óvatossága ellenére vágyakozás és mohóság érződött. Megpördültem, mert ezt nem bírtam már. Ez az elviselhetetlennél is több volt. Ki tudja mire visz rá az érzelmi káosz, ha Jean-Claude nem terem hirtelen közöttünk. – Ne tégy semmi olyat, ma petite, amit később megbánnál! – És te? Te hogy érzel? Mert azt látom, hogy Richardnak nincs vele baja. Te viszont elzárkózol, hogy még egy kötőszót se lássak az agyadban – húzódtam el tőle is bizalmatlanul. – Úgy érzem, bármit mondanék vagy tennék is, feldühítene – felelte azzal a rá jellemző végtelen diplomatikusságával. Még soha ilyen szépen nem vágták a képembe, hogy épp hisztérikában nyomom. Visszatuszkoltam a hisztérikus üvölthetnékemet a gyomromba. – Azért csak mondj valamit! – nyögtem fojtottan. – Gyermeket vársz? – kérdezte bársonyosan érzelemmentes hangján. – Nem t’om, csak azt, hogy októberben nem jött meg. – Volt már ilyen? – lépett közelebb Richard, és nagyon igyekezett, hogy semmi sem érződjék a hangján. Igyekezett, de nem jött össze. – Úgy értem, maradt már valaha ki egy egész hónap? – Még nem. Egy hét sem – ráztam a fejem. Eddig futotta neki a nagy igyekezetből, mert erre olyan érzelmi tűzijáték csapott fel a képén, hogy kénytelen volt elfordulni. Nyilván érezte, hogy veszélyes vizeken örömködik. –
Laurell K. HAMILTON
86
Haláltánc
Ne merj nekem örülni! Meg ne próbáld! Ahogy visszafordult, az arcán már alig látszott valami, de a szemében az a rég nem látott szerelmes nézés csillogott, amit évek óta nem juttatott már nekem. – Jobban örülnél, ha dühös lennék vagy szomorú? – Nem. De igen. Vagyis nem tudom – soroltam, és éreztem, hogy a legutolsó változatnál kellene lehorgonyoznom. – Tényleg nem tudom. – Sajnálom – mondta majdnem teljesen őszintén. – De hogy lehetnék boldogtalan, ha tényleg összeraktunk egy gyereket? Ennél borzalmasabban nem is fogalmazhatott volna. Belerándult a gyomromba a pánik. Egy gyerek. – Még nem gyerek. Még csak egy kupac sejt, kisebb, mint a kisujjam körme. – Mit akarsz ezzel mondani, Anita – szűkült össze a szeme. – Nem tudom mit akarok vele mondani – karoltam egyre szorosabban saját magamat, és felrémlett Ronnie első gondolata, hogy valahol messze, csak én meg ő elrendezhetjük ezt az egész nyavalyás problémát. Kihagyva az összes nyűgös pasit az ügyből. – Tényleg képes lennél megölni a kisbabánkat? – tette fel Richard a leglogikusabb kérdést. És még csak látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, mélyen meg van bántva már a lehetőségtől is. – Ne fogd be a hintót a paripák elé, mon ami – lépett ismét kettőnk közé Jean-Claude. – Először derüljön ki, tényleg gyermeket vár-e Anita, aztán ráérünk borongani a problémán. – Tényleg képes lennél megölni a babánkat? – sasszézot egyet balra Richard, hogy lássa az arcom. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy naná, hogy képes lennék, csak hogy lássam a kínt az előbb volt nagy boldogság romjain. – NEM, az istenért! – kiáltottam, és a drapériája vesztett falak öblösen kongták vissza a saját kétségbeesésemet. Richard arca visszalágyult, negédesen mézes-mázas boldogsággal indult meg felém. Egyszerűen nem bírtam elviselni, le kellett vakarnom róla, ki kellett szabadulnom ebből a rémálomból. – És mi van, ha nem a tiéd? – vágtam hát a szeme közé, hogy fájjon. Neki is, nem csak nekem. – Nekem van rá a legnagyobb esélyem – jött a matematikai farbával, némi habozás után. Nagyon odavolt magától. – Csak mert Jean-Claude, Asher meg Damian pár száz éves? Tessék, itt van Samuel, neki is van három szép fia, két külön eresztésből, pedig ő se mai srác! Na, ez kezdett hatni. Meg is torpant egy pillanatra. Már ez is valami. Jean-Claude lemondó sóhajjal táncolt ki közülünk. Ha mi egyszer veszekedni akarunk, akkor akár a Vörös-tenger is behömpölyöghet közénk, akkor is veszekedni fogunk. Jean-Claude elég gyorsan belátta, ha valami hiábavaló. – És akkor még ott van Micah meg Nathaniel – folytattam. – Ők nem vámpírok és mindent összevetve velük többet szexeltem, mint veled az elmúlt két hónapban. Végre összerezzent. És amilyen ocsmány lelkiállapotban leledzettem, imádtam, hogy összerezzen. Mélyütés, de ütés. – Micah steril – bökte ki, majd elsötétült az arca –, marad Nathaniel. Kezdtem azt kívánni, bár ne szóltam volna semmit. És csak hogy még viccesebb legyen a helyzet, mintegy végszóra besétált nevezett Micah és Nathaniel a csonka sátorba. – Arról beszélgettek, amiről sejtem, hogy beszélgettek? – antrézott be Micah. – Te tudtál a gyerekről? – Már biztos? – érdeklődött Nathaniel. – Nem. – Mindketten tudtátok? – hörögte Richard, és hirtelen túlságosan is közel éreztem magam ahhoz a bizonyos metaforikus tűzhöz. – Tudtuk – bólintott Micah. – Nekik előbb elmondtad, mint nekünk? – gesztikulált felháborodottan Jean-Claude irányába Richard. – Velük együtt élek, Richard. Előlük nehezebb eltitkolni. Amúgy meg nekik sem akartam elmondani addig, amíg nem vagyok biztos benne. Előbb egy tesztet akartam volna csinálni, mert elméletileg lehetséges terhességekről nem szerettem volna vitatkozni. – Tényleg higgadjunk le kicsit! Előbb bizonyosodjunk meg róla, van-e egyáltalán min heveskedni – csitította Jean-Claude. – Téged nem zavar, hogy ezek előbb tudták?
Laurell K. HAMILTON
87
Haláltánc
– Nem, mon ami, nem zavar. Richard Micah-t és Nathanielt fixírozta, végül Nathanielen állapodott meg. Nem frankó. – Azt tudod, hogy ha terhes, akkor nagy valószínűség szerint vagy én, vagy te vagyunk a hunyó – mondta végül olyan hangon, mintha épp a hóra hívna, hogy vívják le. Még soha ilyen óvatos pillantást nem láttam Nathaniel arcán. Nem sok érzelmet mutatott, de ha már választani kellett, talán leginkább elégedettséggel töltötte el a gondolat. Sajnálatnak vagy alárendeltségnek semmi jele. Ami új volt, hiszen eddig akárhányszor keveredett Richarddal konfliktusba, mindig sietett megüzenni, hogy ő itt csak alulmaradhat, semmiképpen sem kérdőjelezi meg a másik dominanciáját. Hát ezek az alig látható jegyek most otthon maradtak. Magabiztosan nézett szembe a hatalmas Ulfrickal. Nem kihívóan, de a válla egyenes tartásán, határozott fejmozdulatain mind az látszott, hogy áll elébe, őt nem lehet egyszerű szavakkal elrettenteni. Lehet, hogy a falkánkban alattam állt, de hogy Richard viszonylatában már nem lesz többet hajlandó fejet hajtani, az is tuti. Aminek lelkem egy kis szeglete tapsikolt, mert ezt akartam, hogy kapja össze magát végre. Józan eszem viszont elborzadt. Mind a kettőt láthattam már harcban többször, és az nem is kérdés melyikük maradna alul, ha bunyóig fajulnának. Az is igaz, hogy ha Richard kezdi azt a bunyót, akkor hiába szerzi meg ő a káposztát, a kecskére keresztet vethet. Mélyen reméltem, hogy ezzel ő is tisztában van.
Laurell K. HAMILTON
88
Haláltánc
16
LILA GŐZÖM SINCS, HOVÁ fejlődhetett volna a téma, ha nem jön váratlanul segítség. Ahogy újabban szokott, Claudiától. – Hogy ti mind mekkora seggfejek vagytok! – jött a sarokból, mire persze a sok pasi egy emberként fordult fe lé. – Nyomjátok ezt a macsó enyém-a-baba dumát, vele meg nem is foglalkoztok – intett felém. – Nem látjátok, mennyire meg van ijedve szegény? Nagyon tévedsz, Ulfric, ha azt hiszed, hogy Anita egy gyerek miatt feladja a rendőrségi munkáját, vagy a zombikeltést, vagy akár a vámpírhóhérságot. El tudsz képzelni az ő életében egy gyereket? Vagy majd te adod fel a munkádat, és maradsz otthon pelenkázni meg böfiztetni? Mert Anita biztosan nem. Mindenki Richardra bámult, aki leginkább ledöfte volna a tekintetével a csajt. – Na? Mit gondolsz? Hajlandó vagy felborítani az egész életedet, ha a te gyerekedet várja? – Nem tudom – bökte ki végül nagy zavartan Richard. – Én igen – tromfolta meg rögtön Nathaniel, mintha csak erre várna. – Eddig is én voltam a háziasszony, a feleség, most majd anyuka is leszek. – Jártál már kisbaba közelében? Vigyáztál már valaha is gyerekre? – Nem – vonta meg a vállát Nathaniel. – Nekem négy öcsém van, az tapasztalat. Nekem elhiheted, hogy nem olyan egyszerű a téma. – Én képes leszek rá – szállt be Micah is a nagy licitbe –, megteszek bármit, amit Anita szeretne. – Ne legyél már ennyire tökéletes! – dörrent rá Richard. – Te egész héten dolgozol, minden áldott nap – nyomult Nathaniel. – Én negyedállásban is többet összetáncolok a Bűnös Vágyakban, mint amennyit te főállásban kereshetsz a gimiben. – Szóval te akarod eltartani?! – köpte gúnyosan Richard. – Anita eltartja magát, abban nincs hiba – rázta a fejét mosolyogva Nathaniel – Pusztán azt próbáltam mondani, hogy én megtehetem, hogy kevesebbet dolgozzam, neked viszont rámenne a karriered. De Richardot nem lehetett figyelmességgel és áldozatokkal levenni a lábáról. Nem akarta kedvelni a racionális terveket, ő most csak dühöngeni akart. – Hát te? – fordult Micah-hoz. – Te ugyanannyit melózol mint Anita. – Segítségre lenne szükségem a telefonszolgálatnál és a koalícióban is, ez biztos. És az is, hogy majdnem egy év kéne ahhoz, hogy egy helyettest tanítsak be a helyemre. – Ha valami biztos, az az, hogy nem a tiéd a gyerek. – Genetikailag nem. – Most ez meg mi akar lenni? – Csak mert nem vér a véremből, még lehet az enyém. A miénk. – Tiéd és Anitáé? – a szavak szinte sebeztek, annyi indulat rezgett bennük. – Nem – csóválta a fejét Micah –, hanem Anitáé, Nathanielé, Jean-Claude-é, Asheré, Damiané a tiéd és az enyém. Az, hogy széthinted a magodat, Richard, még nem tesz apává. Apává attól válsz, amit a fogantatás után teszel. – Hét apja nem lehet egy gyereknek. – Nekem aztán mindegy minek hívsz. Azon a tényen akkor sem változtathatsz, hogy ha Anita gyereket szül, csak két férfi van ebben a helyiségben, aki képes az életének a felborogatása nélkül felnevelni. És az a két férfi Nathaniel meg én. Vagy nincs igazam, Jean-Claude? – Nagyon is igazad van, mon chat – mosolygott rá Jean-Claude. – Nem is feltételezem, hogy egy kisgyermek számára a Kárhozottak Cirkuszának alagsora kiegyensúlyozott fejlődési teret nyújthat. Nem azt mondom, hogy nem jöhet ide, sőt, nagyon is sokszor elvárom majd, ha tényleg lesz gyermek, de életem főműve nem az egészséges gyermeknevelés ideális objektuma. Nem kisgyermekeknek való. – Én kisgyermek vagyok – jött a vékonyka kommentár a hátunk mögül. Annyira elmerültünk a teoretikus gyermeknevelés kérdéseibe, hogy észre sem vettük, hogy a kislány is csatlakozott a társasághoz. Oké, Valentina is vámpír, a vámpírok meg cseszettül halkan lopakodó egy bagázs.
Laurell K. HAMILTON
89
Haláltánc
Sötét haja a válláig ért. Nem is olyan rég hívatott fodrászt, hogy modernizálja a frizuját. Kerek arcocskájáról még nem tűntek el a kisbabák párnácskái, mint egy kislány puttó olyan volt, és olyan is marad örökre. Valenti na alig múlt öt, amikor vámpírrá tette egy perverz disznó, évszázadokkal ezelőtt hiába telt vele az idő, teste soha nem fejlődhetett tovább. Kislány testbe zár élte nem halandó életét. Belle Morte udvarában kínzómesterként ténykedett információt gyötört ki áldozataiból, és személyes indíttatásainak sem mondott ellen a feladat. Jean-Claude ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy a gyerekvámpírok elméje szükségszerűen elborul, ezért is tiltott gyermekeket vámpírrá tenni. Azóta, hogy nálunk ragadt, sokat szelídült, és öltözékében is becélozta a huszonegyedik századot. Régebben csakis XVIII. századinál korábban élt tervezők ruháit volt hajlandó magára húzni. Itt annyi engedményt azért tett, hogy mai kislányként viseljen harisnyát és ruhácskát, ami már nem söpri a földet. Nadrágról, pláne rövidről hallani sem akart, odáig nem alázná női mivoltát. De legalább nem fodor- és csipkehalmaz alól pislogott fel ránk, csak egy egyszerű piros ruhából. Valentina teremtője egy pedofil vámpír volt, aki szabadon garázdálkodott több mint ötven évig, viszonylag elszigetelt területén. Akkor a vámpírközösségnek is leesett, mi folyik ott a világ végén. Valentina szerencsére az egyik utolsó kreatúrája volt, őt még nem tette menyasszonyává. A többi kis szerencsétlent, akikből örök „menyasszonykák” és „vőlegénykék” lettek, el kellett pusztítani, mert a szörnyűségek, amiken gazdájuk udvarában keresztülmentek, vad és őrjöngő vámpírokká tették őket. Belle Morte számára a bűntudat szinte tökéletesen ismeretlen érzés, holott igazán szép számmal halmozta maga is a mocskos húzásokat; az azonban, hogy az ő egyik „teremtménye” ilyen aljasságra vetemedett, még az ő lelkét is megülte, és a mai napig furdalja a gyerekek miatt a lelkiismeret. – Természetesen, petite fleur, te is gyermek vagy – mondta kedvesen Jean-Claude, és már indult is, hogy kiterelgesse a helyiségből, ahol a felnőttek beszélgetnek. Mert bár csak testében járt még mindig a gyermekkorban, gondolkodásában nagyon is felnőtt volt már vagy háromszáz éve, mégis mindenki úgy bánt vele, ahogy a testi adottságai megkívánták. – Gyereket fogsz szülni? – fordult felém az apró arcocska. – Lehet. – Legalább lesz kivel játszanom – villantotta rám mosolyogva tűhegynyi vámpíragyarait. Jean-Claude már nyúlt felé, hogy kézen fogja, aztán félúton meggondolta magát. Réges-rég ő is került a kislány kezei közé, és az emlékek még mindig intenzíven éltek a lelkében. Soha nem felejthette el, hogy az angyali külső szörnyeteget takar. – Hol van Bartolomé? Nem neki kellene ma vigyáznia rád? – kérdezte végül. – Itt nincs. És nem is láttam – sandított fel rá Valentina. Jean-Claude pedig kiegyezett a vállfogással, hogy majd úgy sepregeti ki a szobából. – Több mint háromszáz éves, Jean-Claude. Ne bánj már vele úgy, mintha öt lenne. – Valentina igényli, hogy gyermekként bánjunk vele – intett a fejével Jean-Claude –, igaz, ma petite chou? Valentina halványan biccentett a fejével, ám közben engem stíröl. Itt állt ez a csöppség, a több száz éves hatalmával, amit a gyakorlatban jórészt kénytelen volt parlagon hagyni, a puszta testi alkalmatlansága okán. Voltak éjszakák, amikor sajnáltam, hogy szegény így maradt; aztán kaptam egy ilyen tekintetet, és már azt sem tudtam eldönteni, hogy ha kivárják a felnőttkort, és akkor teszik vámpírrá, akkor normális maradhatott volna-e. Valami nagyon nem smakkolt benne. Mi volt előbb: Valentina őrülete vagy a mini vámpírság ténye?! Melyik tehetett a másikról? Engem soha egy ujjal sem bántott, még csak fenyegetni sem fenyegetett, és mégis. Valentina ott virított a kurta listám legelején, ahová azok kerültek, akikre még akkor sem hagyatkoznék soha, ha kettecskén maradnánk a földgolyóbison. Hónapok megfeszített agymunkájával világosodtam meg, hogy húzódozásomban csak részben ludas egy a gyermektestben felnőtt vámpír jelenség. Valentina mindenképpen halálra rémített volna. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy Jean-Claude teremtményei közt ettől az aprócska lánykától félek a legjobban. – Olyan mókás lenne itt egy kisbaba – folytatta. – Mókás? – kérdeztem, bár a lelkem mélyén legszívesebben nem is hallottam volna a választ. – Nem én lennék a legkisebb – alapvetően gyermekien ártatlan és a helyzetében még normálisnak is ítélhető kijelentés lehetett volna, de nem az ő szájából. Egyből kinyílt a verbális bugylibicska a zsebemben, és máris bekeményítettem volna. De milyen perverz lett volna máris nekiesni. Mégis nagyon bosszantott, hogy megpróbálja a még nem létező gyerekemet máris egy önmagánál is kisebb vámpírrá transzformálni. Most paranoid vagyok már megint? Vagy ezt nevezik a jó szakemberek óvatosságnak?! Mert néha paraszthajszálnyi sincs a különbség.
Laurell K. HAMILTON
90
Haláltánc
Richard is megérezhette a s helyzet faramuciságát, mert mellém lépett, és átkarolta a vállamat. Nem húzódtam el. Valentinával szemben gyakorlatilag bárkitől szívesen fogadtam a mentális erősítést. És nem mi ketten voltunk a furcsák, láthatóan másokat is kiugrasztott a bőréből a „kiscsaj”: Micah is tett egy lépést felém. Ő ugyan nem próbált magához vonni, épp eléggé ismerte már Richardot, hogy tudja, mennyire rosszul reagálja le, ha vele együtt más is bekerül az intim szférámba. Jean-Claude volt az egyetlen, akinek a közelítését eltűrte. – Olyan sokat azért nem jön majd ide... – motyogtam még mindig Valentina kommentárján kérődzve. Valentina pedig ott hagyta Jean-Claude-ot, és a terem közepe, vagyis felénk közeledett. Micah kihúzta magát, és élő falként igyekezett elállni a kislány útját. Senki sem vette volna szívesen, ha már most behatóbban akarna érdeklődni a baba iránt. Most, amikor még nem is biztos, hogy van e baba egyáltalán. Lehet, hogy csak virtualitás. De azért Valentinától nem ártott óvni. Megkerült bennünket, Samuelt és Sampsont célozta be. – Mik a szándékaid, apróság? – figyelte Jean-Claude. Valentina kifogástalan pukedlit nyomott le a Cape Cod-iak előtt. Bokáit ügyesen keresztbe vágta, ruhácskáját nyújtott kezekkel előre tartotta. Nekem hetek alatt se sikerült volna begyakorolnom. – Üdvözöllek, Samuel, Cape Cod ura. – Üdvözöllek, Valentina. A kislány már ajánlotta is fel a csuklóját, Samuel pedig könnyed csókot nyomott rá, ahogy kell. A szokásos vámpírformaság volt, mégis minden mozdulaton látszott, hogy Samuel sem érzi frankón magát a csajszival. A kislány akkor már Sampsonra koncentrált, fél oldalra hajtott fejecskéjével mérhetetlen intenzitással vizsgálgatva. Épp elégszer megkaptam már magam is ezt a tekintetet, hogy hátulról nézve is pontosan levegyem, nem a gyermeteg kíváncsiskodás kifejezése ül az arcocskáján. Rémesen intenzíven tudott vizslatni, hogy az ember máris a menükártyán érezte magát. – Ő lenne hát a fiad? – Igen, ő Sampson. Sampson se volt gyenge protokollból, már fogta is az orra alá tolt törékeny kacsócskát. Csak utána akadt el. – Nem vagyok vámpír – mondta, így indokolván, hogy elakadt a nagy feladatban –, sem senki halandó szolgája vagy hívóállata. – De a fia vagy, az örököse. Én meg csak egy vámpír a sok közül, még csak nem is igazi mester – szögezte le Valentina, így közölvén, hogy Sampon a feljebbvaló. A fiú az apjára sandított, aki nyilván közölt valamit a tekintetével, mert már hajolt is rá a csuklóra. Ugyanolyan kurta és funkcionális mozdulat volt, mint az előbb az apjáé, mintha a genetika a mozdulatsort is átküldte volna a DNS-ben. Sampson is, ahogy korábban Samuel, végig a kislány szemébe nézett, pont úgy, mint a dzsúdóban meghajláskor a tatamin, mikor már az ember a másikra koncentrál, és biztos, ami biztos alapon lesi a másik minden rezdülését. A két férfi közt csak a státusz és a hatalom különbsége jelent meg. Az első egy Város Ura volt, hatalmas, évszázados vámpír, a második félig halandó, félig sellő. Egy napon majd tán egészen az. De addig még sok víz lefolyik a Mississippin. – Vegyél fel! – utasította a csengő kislányhang. Sampson az ölébe ültette, a vámpír pedig kényelmesen elhelyezkedett. Aztán már csak a zavartan, már-már fájdalmasan pislogó Cape Cod-i arcáról olvashattuk le, mi történt: az aprócska szörnyeteg a puszta tekintetével elbódította. – A francba – suttogtam. – Ő a vendégünk, Valentina! – szólt rá Jean-Claude. – Hagyd csak – állította meg egy kézmozdulattal Samuel. – Én a régi módszerek híve vagyok a nevelésben is. Ő a legidősebb fiam, az örökösöm, ha úgy vesszük. Ha még egy gyermekvámpír bűbáját sem képes lerázni magától, akkor soha nem lehet belőle erős... – Folyamatosan meg kell állnia a helyét – bólintott rá Jean-Claude. Micsoda elvek! – Miféle módszerek ezek? – érdeklődtem, mert a fősulin jártam ugyan pedagógiára, de a vámpírnevelés alapelveit valamiért nem vették fel a törzsanyagba. Vajon miért? – Amolyan spártai iskola, ma petite. Ha Sampson nem állja meg a helyét az élet kihívásaiban, akkor hiába ő az elsőszülött, nem lehet olyan értékes az apja szemében. A város Urának szemében. Kevés olyan város akad már az Államokban, ahol ezen régi elvek szerint nevelik az újabb generációkat, amolyan vámpír-Taigetosz ez: ha egy sarj túl sok próbán elbukik, akkor megfosztják kivételezett státuszától, száműzik apjuk földjéről, sőt van, hogy el is pusztítják – a tárgyilagosság esszenciájaként jött a magyarázat. Jean-Claude egy lexikon pontos elfo-
Laurell K. HAMILTON
91
Haláltánc
gulatlanságával magyarázott. Én azonban ismertem már annyira, hogy pontosan tudjam, mennyire helyteleníti ezt az iskolát. – Kevesen használják, mert kevesen ismerik már. De én az egyik legidősebb vámpírúr vagyok ezen a kontinensen – közölte némi felsőbbséggel ez a mi vérszívó Makarenkónk. – De Valentina a mi vámpírunk, és mi nem e szerint az iskola szerint tartunk rendet – fordultam sürgetően JeanClaude felé. Richard karja szorosabbra fonódott a vállamon, mintha attól tartana, hogy nem csak szavakkal vetem bele magam a még ki sem robbant vitába. – Amennyiben Samuel megkívánja a fiától, hogy egymaga törje meg Valentina bűbáját, ebbe nem avatkozhatunk bele. Azt viszont minden vámpírunk számára nyilvánvalóvá fogjuk tenni, hogy az én területemen a tekintet bűvös használata teljességgel törvényellenes, és minden esetben erőszaknak minősíttetik – nyilatkozta ki fensőbbségesen Jean-Claude, egyértelműen Valentinának címezve szavait. A kislány duzzogva csücsörítette az ajkait, és csak azért is még jobban bevackolta magát Sampson ölébe, aki segített neki, és magához húzta. Lehet, hogy a csajszi agymunkát is bevetett? Mert ha már gondolattal is képes irányítani, akkor mélyebb a trutymó, mint azt első ránézésre gondoltam. Ha ugyanis egy vámpír egyszer belenyúl valakinek a gondolataiba és megtalálja rajtuk a fogást, sanszos, hogy hosszú távon is képes lesz irányítani. Magyarul ő lesz az ura, bármikor magához szólíthatja, akár a város túlsó végéből is kiugraszthatja az ágyából, áldozata ész nélkül rohanni fog hozzá. Amennyiben Valentina ilyen alapos munkát végzett, Sampson innentől fogva a vérét adja érte. Nincs ugyanis más választása. Nem tudom mi lett volna a következő lépésem, ha hirtelen nem árasztja el valami eddig ismeretlen erő a helyiséget. A tenger sós illata, a sirályok rikoltásának ígérete. Sampson szeme kitisztult, már nem az apja mogyoró barnája, hanem az anyja éjfekete pillantása nézett ki belőle. Ahogy lenézett az ölébe, ugyanazt a tekintetet láttam, amit korábban, amikor megízlelhettem a hatalmát. Tovatűnt a huszonegynéhány éves helyes srác könnyedsége, életének mind a hetven évének bölcsessége sugárzott a szeméből. Megpróbálta letessékelni a gyereket az öléből, de az minden evilági és egyéb extra erejével rácsimpaszkodott. – Nem szeretsz már, Sampson? – Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét a nevezett. Valentina kiöltötte rá a nyelvét, és még könnyeket is varázsolt a tekintetébe, hogy Sampson lássa, mennyire megbántotta gyermeki érzéseit. Belegyalogolt a nem létező lelkébe. Persze, még az is megeshet, hogy Sampson ezzel tényleg összetiporta a lelkét. Valentinánál soha nem lehetett tudni, hisz maga volt a nagybetűs rejtély. Sampson határozott mozdulatokkal lefejtette magáról a kislányt, és lerakta a földre. – Soha többet nem szedhetsz rá, mert beleláttam az elmédbe. Már nem vagy gyermek, Valentina, gondolataid egy felnőttnek is szégyenére válnának – mondta, és beleborzongott. Úgy dörzsölgette karjait, mintha az apró kezecskék nyomát igyekezne ledörzsölni magáról. – Éreztem, mire akartál rávenni. Mire kellett volna akaratod szerint vágynom. Elméd olyanokra vágyik, mikre tested alkalmatlan. Így hát a fájdalom élvezetével próbálod beérni. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – toppantott csípőre tett kezekkel, mint egy kislány a fagyis előtt, aki nem kaphat még egy gombócot. – Talán a saját vágyaidat vetíted rám – fűzte hozzá, majd Jean-Claude felé fordult. – Nem kaphatnék egy vendéget, akit bánthatok, mester? Annyira hiányzik – tette hozzá rémes természetességgel, mintha nem az előző mondatával vádolta volna Sampont a saját perverzitásának gondolataival. Cseppet sem akadt fenn a saját ellentmondásain. – Kísérd légy szíves vissza Bartoloméhoz, Asher – sóhajtott Jean-Claude, és Asher már emelkedett is felültéből, ahol egészen szoborszerűvé dermedt a röpke kis intermezzo idejére. De Nathaniel félúton megállította. – Majd én visszakísérem – ajánlkozott. Meresztettünk is rá olyan nagy szemeket, hogy nem tudott nem elmosolyodni. – Nem nagy ügy. Ti úgyis vámpírügyekről tárgyaltok Samuellel, Ashernek itt nagyobb hasznát veszitek, mint nekem. Közelebb jött, hogy elköszönjön, és Micah félrehúzódott, hogy megkaphassa a jóéjt-pusziját. De Richardnak nem jött be a gondolat, úgy szorított magához, mint majom a banánját. Ahogy Nathaniel megérintette véletlenségből a karját, az ereje szabályos elektromos kisülést produkált. Mintha gömbvillámot hajtottak volna keresztül rajtam. – Richard, a fenébe, ez kurvára fájt! – Tényleg fájt – borzongott Nathaniel is, de különösebb fájdalom nem villant az arcán. – Hátrébb az agarakkal – morgott Richard barátságtalanul Nathanielre. Már uralkodott magán, nem okozott fájdalmat, de azért csak olyan volt mintha egy atomreaktor ölelgetne, ami bármelyik percben sugárzó részecskékre
Laurell K. HAMILTON
92
Haláltánc
hullhat Nem épp a biztonság netovábbja. Nathaniel mosolyogva nyomult tovább, már az egész válla és mellkasa Richard karjának simult. Erre az Ulfric hátrébb húzódott, de próbált engem is rántani magával. Nekem meg aztán végképp a hátam közepére sem hiányzott ez a rögtönzött pankráció, lecövekeltem hát. Ha menni akar, menjen, de engem eresszen el. Vagy emeljen fel, ha mer. Vagy maradjon. Nathaniel csak figyelt, neki volt a legkirályabb jegye a mini meccsre. Alig két centiről láthatott bennünket amint ismét egymásnak feszítjük az akaratunkat. Richard akarata több mint szimbolikus volt: azt nem hagyhatta, hogy Nathaniel ölelgessen, ő meg csak figyeljen. Azt meg mégannyira sem, hogy ő is belekeveredjen esetleg az ölelésbe. – Olyan, vagy mint egy kutya, aki a megjelöli, ami az övé – mondta halkan, lila szemeivel a hatalmas férfit fixírozva Nathaniel. – Talán hugyozd is oldalba Anitát, hogy biztosan mindenki lássa és érezze, hogy ő a tiéd. Ez kész. Még én is halálra zsibbadtam kettejük közt. Itt balhé lesz. Richard mélyen, gyomorból morogni kezdett, szabályosan belerezonáltam, és még Nathanielre is átzsibogott a rezgés. – Elég volt, hagyjátok abba – szóltam rájuk. – Anita nem csont, amit csak egy valaki szerezhet meg. – Nathaniel nem hagyta abba. Richard még meggyőzőbben morgott, és az ereje ostorként csordult végig a karomon, hogy Nathanielen landoljon. – Au, Richard, ez fájt! – jajdultam fel, miközben Nathaniel kéjes képpel felnyögött. – Hmmm, még! – Perverz disznó! – kiáltotta Richard. Teljesen kiborult. – Legyen. De ez a perverz disznó tízszer annyit hajlandó megtenni a nőért, akit szeret és a gyerekéért, mint te. Richardot áramütésként érte az igazság. Úgy ugrott hátra, hogy majdnem elvágódtam. Ha Nathaniel nem kap el, átmegyek gyalogbékába. Tessék, néha az igazság is ér annyit, mint egy jól elhelyezett balhorog az állcsúcson. Nathaniel magához szorított, és én nem ellenkeztem, mert ezzel legalább belerondíthattam ebbe a hajcihőbe. Épp eleget lógtam már a likantrópokkal, hogy pontosan átlássam a képletet: Nathaniel, az én szubmisszív Nathanielem épp most pisálta körbe a saját területét, méghozzá a gárda legdominánsabb alakja ellenében. Megmutatta az ágyasaim legdominánsabbikának, hogy igenis vele is kell számolnia. De hogy miért pont ezt az estét szemelte ki erre a demonstrációra? Nyilván a gyerek miatt. A baba gondolata remek apropóként szolgált neki, hogy végre megmutassa, ő is itt van, hogy őt sem lehet csak úgy lehúzni a retyón! Ebben az egész terhesség-mizériában volt valami, ami előcsalogatta Nathaniel önérzetét, és kvázi új embert faragott belőle. De az is lehet, hogy csak most sokallt be ő is, hogy Richard folyvást ezt az „én vagyok Anita nagy szerelme” szöveget dönge ti, míg tetteiben nem jut messzebb „az engem hagyjatok ki a papírgyűjtésből, én csak a kefélőpajtás vagyok” felvonásnál. A kettő egyszerre irritálóan összeegyeztethetetlen. Mert aki a nagy őm akar lenni, az ne akarjon csak kefélőpajtás maradni a tettek hímes mezején. Szabályosan elbújtam Nathaniel karjaiban, mivel éppenséggel lövésem sem akadt, vajon milyen képet vágok éppen. Mert ha már most ráült mindenre ez a bébielmélet, mi jöhet még, ha netán valósággá is válik. Kiből mi lyen állatot hoz ki majd? – Elkísérem Valentinát, ti meg rátérhettek végre a tárgyra. – A tárgynak te is része vagy, Nathaniel – figyelmeztetett Micah. – Majd később beavattok. Nekem ez a vámpírosdi úgyis kínai – vigyorgott a leopárd –, és feltehetően nekem lenne a legkevesebb kifogásom bármi ellen is. Én Anitára bízom a döntést, kit vesz maga mellé akár pommenak, akár szeretőnek – azzal nagy csókot nyomott a homlokomra, majd a fülembe suttogta. – Mellesleg engem egy kicsit sem zavar a kislány. – Engem viszont zavar, hogy téged ennyire nem zavar. – Tudom – szelídült édes mosollyá a vigyor. Aztán puhán, mesésen szájon csókolt, és ott hagyott. Még most sem tudtam pontosan, mi változott meg benne, pedig valami komolyabb átrendeződés történt odabenn. Valentina már oda is sasszézott hozzá és elkapta a kezét, majd megindultak kettecskén. Még ki sem értek a folyosóra, mikor a kislány a biztonság kedvéért hátratekerte a nyakát, és hosszan, hogy mindenki láthassa, ránk öltötte a nyelvét. Ezt megkaptuk. – Menj te is, és nézz Bartolomé körmére – menesztette utánuk Claudia Lisandrót –, nehogy az is olyanon mesterkedjen, amit nem szabad. Jó kifogás sose rossz. Igazából az előbbi kis műsorszám után nyilvánvalóan ő sem szerette volna Valentinát halandóval kettesben hagyni. Ilyen egyszerű. És ezzel én már megint tökéletesen egyetértek.
Laurell K. HAMILTON
93
Haláltánc
17
– HOGY SZERETHETED ezt?! – szegezte nekem a kérdést Richard. Már ő dörzsölgette a karjait. Nem mintha fázott volna. Belülről, a szíve vagy a lelke mélyéről jöhetett legföljebb a didergés. Az a fajta, ami lyukat ás az ember érzelmeibe, hogy aztán csak az ásító feketeség maradjon a valaha élő dolgok helyén. Hogy is válaszolhattam volna neki? Aztán megvilágosodtam: csakis az igazságot mondhatom, mert bármilyen béna és torz is már a kapcsolatunk, legalább az igazságtól ne fosszuk meg egymást. Ha már érzelmileg nem tudjuk hogyan is állunk egymással, legalább a tényeket mondjuk egymás szemébe. – Kérdeztem valamit – emelte fel a hangját, mert nem voltam elég gyors. Egy pillanatra megcsapott dühének forrósága, aztán már nem éreztem. Nyilván parancsolt az indulatainak. – Hogy miért szeretem Nathanielt? – Ezt kérdeztem – csattant fel. – Mert mellette soha nem kell furának éreznem magam. – Mert ő maga is fura. Nála furábbat még nem hordott a hátán a föld. Mellette bárki normálisnak tűnik. Erre az acsarkodásra nem számítottam, és ha valami készületlenül ér, az feldühít. Az agyam összezárt mint a hajnalka szirmai este. – Nem hinném, hogy ezt a beszélgetést épp most kellene lefolytatnotok – próbálkozott Jean-Claude, de a két dühös ember meg sem hallotta. – Először is Nathaniel nem fura – kezdtem bele visszafogottan. – Másodszor, veled ellentétben, ő hajlandó felforgatni az életét, ha már felcsinált. – Ha felcsináltalak, feleségül veszlek. Beállt a nagy mondatok nagy csendje, az a vágható fajta. Ezen Jézus gond nélkül sétálgathatott volna. Nekem is kellett pár másodperc mire képes lettem megtörni. Ez a csend valahogy tiszteletre méltó. – Szóval ilyen egyszerű? Feleségül veszel, nehogy a szegény gyerek fattyú legyen?! Már meg is oldottuk a problémát? – Nem hallottam más házassági ajánlatot. – Azért, mert a többiek mind pontosan tudják, hogy nem fogadnám el. Rajtad kívül mindenki érti, hogy ez az egész nem a házasságról szól, hanem arról hogy lehet, hogy létrehoztunk egy új életet. És hogy ha már létrehoztuk, akkor arra kell törekednünk, hogy annak a kisgyereknek a lehető legjobb legyen amin egy házasságkötés nem oszt, nem szoroz. – Ha az ember valakit teherbe ejt, Anita, akkor azt a valakit feleségül veszi – magyarázta Richard olyan arckifejezéssel, mint akinek fizikai fájdalmat okoz hogy nem értjük meg egymást. – Ezt hívják úgy, hogy az ember felelősséget vállal a tetteiért. – És ha történetesen nem a te gyereked? Akkor is fel tudnád nevelni? Akkor is ugyanúgy az apukája maradnál, ha látnád, hogy egyre egyértelműbben hasonlít egy másik férfira?! Valaki másra, aki nem te vagy?! – Nem! – rejtette arcát a kezeibe egy pillanatra, hogy aztán az embertelen fájdalom ábrázatával szembesítsen. – Nem, nem lennék rá képes! Belebolondulnék a fájdalomba! Ezt akartad hallani? Ezt? – Nem. De neked ezt ki kellett mondani. – Mi van? – nézett rám döbbenten. – Tényleg nagyon megható az ajánlatod, Richard. Nagyra értékelem, őszintén. De ha netalántán hozzá is mennék valakihez, az csak olyan személy lehetne, aki akkor is szerető apja lesz a gyereknek, ha biológiailag nem is ő az övé. – Szóval akkor Nathanielhez mész vagy Micah-hoz? – csípett megint a dühe. – Nem megyek hozzá senkihez, felfognád végre? – De az előbb azt mondtad... – Nem, nem ezt mondtam – szakítottam félbe –, vagy legalábbis semmiképpen sem szándékoztam volna ezt mondani. Te akartad ezt hallani. – Terhes vagy, Anita.
Laurell K. HAMILTON
94
Haláltánc
– Lehet, hogy terhes vagyok – javítottam ki. – Nem akarod, hogy apja is legyen a gyerekednek? Erre már csak nézni tudtam, mint valami megkergült borjú a frissen mázolt kapura. Hogy mondjam végre, hogy eljusson az agyáig? Jean-Claude odalépett hozzánk, nem közénk, hanem mint aki harmadiknak csatlakozik egy beszélgetéshez. – Ha jól értem, mon ami, ma petite azt próbálja megértetni veled, hogy a házasságkötés még akkor sem része a terveinek, ha történetesen gyermeket hord is a szíve alatt – igyekezett nagyon óvatosan, mindenféle érzelmektől mentesen megértetni Richarddal az igazságot. Mindig ezt a semleges hangot vetette be, ha el akarta kerülni egy vita elmérgesedését. – És ha mégis az én gyerekem, nézzem végig, hogy Micah és Nathaniel neveli fel? Jesszuska! És most ilyenkor mit lehet erre reagálni?! – Ulfric! – harsant Claudia hangja a terem másik végéből, ahogy a törzsőrmester dörren rá a zöld bakára. – Mi van? – csípett végig megint a bőrünkön Richard haragja. – Először is ügyelj az erődre! Te vagy az Ulfric, mutass példát a népednek. – Egy patkány ne szóljon bele, hogy én milyen példát mutatok a népemnek. – Másodszor – folytatta Claudia, mint aki meg sem hallja a közbeszólást –, vedd észre magad! Ezzel a viselkedéssel csak fokozod Anita gondjait. – Nem az a szándékom, hogy Anita rosszabbul érezze magát – nyögte, miután visszapréselte az elviselhető kategóriába lobogó indulatait. Majd felrobbant. – De meg kell végre értenie, hogy ha tényleg terhes, fel kell hagynia azzal az életmóddal, amit eddig folytatott. – Vagyis be akarod zárni, gúzsba kötni a házasság álcája alatt, ahogy az ötvenes években tették a nőkkel. – Azzal, hogy elveszem, még nem kötöm gúzsba! Úgy beszélsz, mintha a házassággal kiszolgáltatottá válna, mintha uralkodni akarnék felette. – Mert nem azt akarod? – kérdezte Claudia halkan, elgondolkodón, mint akinek most esett le, hogy ez az ember nem kekeckedik, egyszerűen csak nem ismeri önmagát. – Nem! – vágta rá Richard, és tényleg komolyan is gondolta. De aztán folytatta. – Magad mondtad, Anita, hogy azt kell tenned, ami ennek a kis teremtménynek a lehető legjobb. Gondolod, szövetségi rendőrbíróként, erőszakos bűntettek és szörnyetegek közt a legjobbat adhatod neki? – Úristen, Richard, már megint kezded! Már megint mindenbe bele akarsz szólni, már megint meg akarsz változtatni. Attól akarsz megfosztani, amitől olyan vagyok, amilyen. Tudom, hogy szeretsz, de nem azt szereted, ami vagyok, hanem azt, amilyenné tenni szeretnél. – Miért, te nem ugyanígy vagy? Te nem akarsz folyton megváltoztatni engem? Majdnem csípőből rávágtam, hogy naná, hogy nem. Aztán elbizonytalanodtam. Vajon tényleg ugyanazt csinálom vele én is? Pont annyira akarom őt megváltoztatni, mint ő engem? – Én csak azt szeretném, ha belenyugodnál abba az életbe, amit élsz. Hogy kiteljesedj benne és boldog legyél, Richard. Te viszont egy az életemtől és a vágyaimtól teljesen idegen életbe akarnál belekényszeríteni engem, egy ilyen idilli, kertvárosi amerikai álomba, amihez semmi közöm. Ahogy mellesleg neked sincs. – Eddig vagyok már vele, hogy folyton ezzel az amerikai álmot vágod a fejemhez meg a fehér kerítést! – Még az sem biztos, hogy terhes vagyok, ráadásul azt sem, hogy kié az esetleges gyerek, de te máris letámadsz, hogy akkor menjek hozzád és hagyjam ott a szövetségi munkámat. – Tényleg képes lennél egy gyerekkel sorozatgyilkosok után nyomozni? – Miért? Szerinted mi változik majd bennem, ha gyereket szülök? Egy csapásra átváltozom azzá a gyenge, érzékeny nővé, amilyennek látni szeretnél? Ezt gondolod? – Mondhatok valamit? – próbálkozott Samuel, és hiába, hogy Richarddal kórusban ugattuk le, Jean-Claude megadta neki az engedélyt. – A feleségem talán példa lehet a magunk hasonlón szélsőséges és az átlagtól eltérő adottságaival és körülményeivel. Thea a gyermekekkel tényleg gyöngéd volt, szerető, gondos anya, amilyennek soha korábban nem láttam. A környezetével viszont... – egy pillanatra habozott – sokkal határozottabban lépett fel. Rendben, kimondom: korábban soha olyan kíméletlenséggel nem rendelkezett a hatalmunkat esetleg fenyegető erőkkel szemben. Sampson születése után kegyetlenül és magától értetődően leszámolt mindenkivel, aki fenyegetést jelenthetett. És nem kért a szolgák segítségéből. Egymaga gondoskodott a kicsikről, így aztán a két óránkénti szoptatás kimerítette. És a kimerült nő harapós, a gyors és egyszerű megoldásokat tartja a legpraktikusabbnak. Szoptatás, te atya-gatya, hát ez aztán már végképp sok!
Laurell K. HAMILTON
95
Haláltánc
– Ettől most jobban kéne éreznem magam? – nézett rá Richard. – Vagy rosszabbul? – Talán kérd ki mások véleményét is, olyanokét, akiknek bízol a szavában, Ulfric – biccentett Samuel. – Kérdezz meg egy asszonyt, mennyire kimerítő egy kisgyermek. Három gyermekem van, de az újszülöttek körüli gondokba igazán csak az ikreknél kóstoltam bele. Akkor már szilárdan megvetettem a lábam a birodalmamban, hanyagolhattam az üzletet, és besegíthettem Theá-nak. És mondhatom, kezdtem egészen más szemmel nézni rá, mint Sampson idején. Egy gyermek valóban nagy áldás – paskolta meg Sampson lábikráját –, de ahogy az már a legnagyobb áldásokra jellemző, rengeteg időt, figyelmet és energiát kíván magának. – Nekem ez sok – kapálóztam mind a két kezemmel, hogy kisöpörjem az agyamból és a légkörből a hallott szörnyűségeket. – Váltsunk már témát, legalább amíg biztosan kiderül, hogy tényleg lesz-e gyerek. Akkor kitárgyalhatjuk a horrorisztikus részleteket, de addig zárjuk le a témát. – De ezt meg kell beszélni! – csattant fel Richard. – Majd amikor ma petite is készen áll rá. – És ha én nem akarom, hogy témát váltsunk? – kötötte az ebet a karóhoz. – Anita is csak átmenetileg szeretné jegelni a témát, amíg meg nem csinálja a tesztet, Richard – segített be Micah is. – Ez elég logikus, nem? – Te maradj ki ebből – ordította le a farkas. – Ne ordíts Micah-val – ordítottam le én a farkast. – Azzal ordítok és úgy, akivel és ahogy akarok – ordította vissza a farkas. Végül Claudia mindannyiunkat leüvöltött. – Csak a te sértett érzéseid számítanak, Ulfric? – támadta le a hirtelen támadt csendben Richardot – Nathanielnek igaza van, körbe is hugyoznád Anitát, ha azzal végre garantáltan a tiéd, és csak a tiéd lenne! Richard morogva indult meg felé. – Richard, ne! – állította meg Jean-Claude. – Össze akarsz vele ugrani? – kérdezte Claudiát csodálkozva Micah. És tényleg, az egész valahogy nem volt Claudia zsánere. Ő mindig csak a kipattant verekedésekbe avatkozott be, mindig azon volt, hogy elhárítsa a bajt, nem azon, hogy ő kavarja. Most a földnek szegezte a tekintetét, szerintem számolt. – Nem akarok én senkivel összeugrani, de nagyon unom már ezt a viselkedést. – Milyen viselkedést? – kérdeztem. – Az övét – mutatott Richardra. Már megint egy közös pont, de ezt mégse mondhattam ki. – Attól, hogy te is összerúgod vele a port, nekem még nem lesz jobb. – Bocs. Sajnálom – bólintott felém őszintén, aztán már megint Richardot vizsgálgatta, azzal a szúrósan támadó tekintetével. – Egyszerűen feldühít ez a tipikus hozzáállás. A legtöbb pasi ilyen, azt hiszi, hogy elég, ha teherbe ejt nagy gálánsan elvesz feleségül, és máris megkapta az ő helyes, tökéletes kis asszonykáját. – De én nem hiszem ezt – ingatta a fejét Richard. – Tényleg nem? – Nem. Ha az ember valakit teherbe ejt, akkor így való. El kell venni. – És az is való, hogy utána már ne legyen szövetségi rendőrbíró meg vámpírhóhér? – folytatta Claudia kímélet lenül. – Csak mert a mostani élete egyáltalán nem olyan, ami egy kisbabával működhet. Vagyis, ami jó egy gyerek nek. – Ez tény – bólintottam. – Belátod? – nézett rám ámulva. – Egyetértesz velem? – Nyilvánvaló, hogy az életem egy gyerekkel nem összeegyeztethető. De nincs másik életem, Richard. Ez vagyok én, és csak mert talán gyerekem lesz, még nem lehet ezen változtatni. – Ha eléggé akarnád, lehetne. – Te is ott hagyod a tanári állásodat? – Én szeretek tanítani – kapta el a tekintetét. – Én is szeretem a munkámat. Szeretek rendőrbíró lenni. – Máskor meg azt mondod, hogy gyűlölöd. – Persze, néha igen, és meglehet, hogy minden egyes ocsmány bűnügy kiöl bennem valamit, és talán eljön az a pont, amikor már nem tudom majd csinálni. De a rendőrségi munkát élvezem, és jól csinálom.
Laurell K. HAMILTON
96
Haláltánc
– Élvezed, hogy megcsonkolt hullákat láss minden másnap? – Kifelé! – ráztam meg a fejem. – Kérlek, ma petite – ölelt magához Jean-Claude. Testem mereven állta az ölelését, elborította az agyam a szar, és már nem lehetett másra figyelnem. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy Richard takarodjon a szemem elől, mert ha marad, előbb-utóbb a fejéhez vágok valamit, amire már nem lesz orvosság. Kezdett a sok hülyeséggel teljesen elfajulni ez a dolog. Nemsokára átlépjük azt a határt, amin túl megszűnik a párkapcsolat rugalmas védelme, hogy kimondhatod amit gondolsz, mert a másik úgyis megbocsát. Nemsokára annyira összeveszünk, hogy azt már soha nem lehet helyrepofozni. – Talán inkább beszéljünk a hétvége problémájáról – csendült Samuel végtelenül kiegyensúlyozott, tényszerű hangja. – Lehetővé kell tennünk, hogy túléljétek a bankettet, és hatalmatok se lássa kárát. – Miről beszélsz? – fordult felé meghökkenten még Richard is. Sikerült témát váltani. – Mit tesztek, ha a többi város ura is ugyanúgy reagál Anita hatalmára, ahogyan Augustine? És mit szólnak majd ahhoz, ha meglátják az Augustine-t, amint a szerelem vak igájában kiskutyaként üget a nyomotokban? Anita nekromanciával a hatalmába kerítette Augustine-t, egy város hatalmas urának akaratát kötötte béklyóba. A nekromanták vámpírok feletti hatalma régi legenda a vámpírok közt, de hogy a saját szemükkel lássák... Márpedig, Ulfric, én a saját két szememmel láttam, ahogy Chicago Városának Ura megfeszíti akaratát, hogy leküzdje Anita varázsát, és kudarcot vall. Könnyen lehet, hogy csak azért folyamodott a szerelem és a kéj, vagyis az ardeur erejéhez, hogy a kisebbik rossz útján meneküljön. Mert akkor inkább a szerelem tegye rabbá, mint a vak kötelesség, amit egy nekromanta síron túli hatalma rákényszerített. Nem tudhatjuk pontosan mi játszódott le a fejében amikor Belle módszereihez folyamodott. Sőt, az is megeshet, hogy Augustine maga sem tudja pontosan, mit miért tett. Ahogy azt sem tudhatjuk, mi történt volna, ha más eszközökkel igyekszik megvédeni magát – sóhajtott nagyot Samuel. – Nem mehet Anita úgy a holnapi balettre, hogy nem tudjuk biztosan, csak Belle vérvonalára van ilyen hatással, vagy minden vámpírra, származásától függetlenül. – Te is a hatalma alá kerültél? – kérdezte Jean-Claude. – Vonzódom hozzá az tény, de nem oly’ mértékben, mint Augustine. Nem kell megküzdenem önmagammal, hogy ne akarjam megérinteni, vagy, hogy ne akarjam azt tenni, amit mond. Érzem az erejét, és amikor megnyi totta nekromanta hatalmát, engem is lenyűgözött, de megbűvölni nem bűvölt meg. – Ezek szerint lehetséges, hogy csak Belle vérvonalára hat? – kérdezte szinte önmagától Jean-Claude. – Vagy csak azokat a vámpírokat vonja ellenállhatatlanul magához, akik már valaha kóstolták Belle ardeurjét. – Elképzelhető – biccentett Jean-Claude, de hallatszott a hangján, hogy maga sem hiszi ennyire egyszerűnek az ügyet. Végre kezdett elszivárogni haragom, átadtam magam az ölelésének. – Azt viszont semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, Jean-Claude hogy magam is, aki pedig ezer évnél is régebben járok e földön, egy Város Ura vagyok, ha nem is a leghatalmasabb, erőm mégsem elenyésző, hívó állatom a sellő és mégis, magam is a... – Samuel elhallgatott egy pillanatra, mint aki a legmegfelelőbb kifejezést keresi –, magam is a hatása alá kerültem. Anita vonzása nem leküzdhetetlen, de érzem. Az előbb azt mondtad, Jean-Claude, hogy a tanácsomat óhajtod. – Még mindig ezt mondom. Kérlek, oszd meg velem bölcsességedet! – Azt tanácsolom, hogy még az estély előtt próbáljátok ki Anita erejét valamiféleképpen. – Hogyan? – Tudomásomra jutott, hogy a Las Vegas-i Maximillien egyik pomme de sang jelöltje, akivel nektek kedveskedni fog, Belle vérvonalából való. Hatalmas megtiszteltetésnek venné, ha ezzel a jelöltjével soron kívül, mindenkit megelőzve kívánnátok megismerkedni. – Ez esetben minden Város Urának egy jelöltjével ugyanilyen elbánást kell foganatosítanunk. – És ha beüt a krach? – aggodalmaskodtam. – Mi van, ha megint rosszul sül el, és valakit végérvényesen ma gamhoz láncolok? – Megtörténhet – bólintott komolyan Samuel, ugyanakkor némi értetlenség villant a szemében. – Csakhogy az tisztességtelen lenne velük szemben. Úgy kísérletezgetni rajtuk, hogy nem ismerik a teljes kockázatot, nem a stílusom. Nem fair. – Hiszen azzal a céllal érkeznek, hogy felajánlkozzanak neked. Más vágyuk sincs, mint hogy a pomme de sangod legyenek. És ezzel hozzád kössék a sorsukat. – Jason már évek óta Jean-Claude pomme-ja. Ám ha egyszer csak úgy dönt, hogy egyetemre akar menni, vagy csak unja a banánt, esetleg megtalálja élete nagy szerelmét, akkor fogja magát és kilép. Onnantól fogva nem Jean-Claude pomme-ja többé. Megvan a választási lehetősége. Persze, ha elmegy, hiányozni fog, nagyon is, és
Laurell K. HAMILTON
97
Haláltánc
nyilván neki is hiányozni fog Jean-Claude, de a barátságon és az egyéb személyes érzelmein túl nem láncolja ide semmi. Ha úgy dönt, távozhat – eltoltam magamtól Jean-Claude-ot és Samuelhez léptem, hogy jobban lássam a szemét. – A te javaslatod megfosztja a jelölteket a szabad akaratuktól, így nem hagyunk nekik választási lehetőséget. Olyan ez, mintha sitty-sutty karikát fűznénk az orrukba, és a rabszolgámmá tennénk őket, és még csak ki sem kérjük a véleményüket a témában. – Látom, a szabadság és a tisztesség igen fontos erények a szemedben – somolygott Samuel. – Naná. Mindenkinek fontosak – bólintottam, de azért meglepett, hogy ilyen közhelyekkel kezdünk dobálózni. – Jaj, drága Anita – kacagott egy nagyot –, hányan sietnek eldobni a szabadságukat az első adandó alkalommal. Igen sokan járnak a világban, akik szívesebben veszik, ha mások hozzák meg helyettük a döntéseket. Ami meg a tisztességet illeti, nem is olyan régen magad jelentetted ki, hogy az élet nem tisztességes. – Az fix. Az élet egy nagy svindler, így legalább én magam próbálok tisztességesen játszani. Samuel bólintott és felállt. – Ritka kincsre tettél szert, Jean-Claude – ütötte össze kétszer-háromszor a tenyerét. – Köszönöm – hajolt meg kissé Jean-Claude, mintha a bók csakis az ő érdemeinek szólna. – Azzal, hogy vendégeink a mesterek és ajándékul felajánlott jelöltjeik tudomására hozzátok a kockázatot, mindannyiuk előtt beismernétek, hogy nem vagytok tisztában saját képességeitekkel, ami egyenlő a gyengeséggel. Pedig pont a gyengeség látszatát kell kerülnötök, és a magabiztos erő és legyőzhetetlenség látszatát keltenetek. – Senki sem legyőzhetetlen. – Touché – hajtotta meg előttem a fejét elegánsan, mint egy századokkal ezelőtti lovag – de akkor se legyints rá szavamra. Bizonyos mestereknek kimutatni a jelen bizonytalanságotokat felér az öngyilkossággal. Gondold csak át, Anita! Még az is lehet, hogy gyermeket hordasz a szíved alatt. Megérné a tisztesség eszméjét, hogy már nem csak a saját életedet kockáztatod? Valóban annyira fontos számodra a nyíltság, hogy ismeretlen Városok Urai előtt is hajlandó lennél feltárni gyengeségedet? Próbáld meg az ő szempontjukból nézni a helyzetet. Megtudják, hogy egy hatalmas, még számotokra is ismeretlen erővel gyarapodtatok. Vajon mit tesznek erre? És ha azt érzik a legbiztonságosabbnak, hogy még most, amikor még sebezhetőek vagytok, gyorsan leszámolnak veletek? Mert akadhatnak olyanok, akik így gondolkodnak, hogy a legbölcsebb eltakarítani benneteket a föld színéről, mielőtt még szolgaságba vetnétek őket. Jean-Claude mellém lépett, Micah pedig a másik oldalamra zárkózott fel. Hirtelen nem tudtam mire vélni ezeket a szavakat. – Én nem vagyok ellenetek, Anita. De akadnak nálam kevésbé kiegyensúlyozott vámpírmesterek is. És a bizonytalanok veszedelmesek lehetnek. – De mit mondjunk, ha már az igazat el akarjuk hallgatni? – Próbálkozhatnátok valami hazugsággal – vetette fel kissé bizonytalanul. – Az nekem nem megy valami profin. – Hogyan is boldogultál velük, Jean-Claude? Hívóállatod és halandó szolgád egyaránt meglehetősen öntörvényű – mosolygott Samuel Jean-Claude-ra. – És már rengeteget szelídültek. Samuel nagyot kacagott, de a következő pillanatban már olyan higgadtan nézett, mintha a nagy jókedv csak valami csoportos érzéki csalódás műve lett volna. – Közöld a mesterekkel, hogy az első fordulóban kénytelen vagy tesztelni jelöltjeik erejét! Figyelmeztesd őket, hogy ha akaratuk gyengécske, bármelyikük akaratlanul is hozzátok láncolhatja magát, hiszen Jean-Claude olyan hatalmas erejű, hogy ez már több alacsonyabb rendű vámpírral is megesett már. Ott vannak például az Öröklét Templomának vámpírjai, velük is ez történt. – Tényleg járt így pár örökletes – ámultam. – Hallottam róla – mosolygott finoman Samuel. – Te meséltél róla? – sandítottam Jean-Claude-ra. – Nem én. – Területeteken kémek szereznek információt minden fontosabb lépésetekről. Nem képzelitek, hogy akad olyan mester Amerikában, aki elfogad egy meghívást, és vakon ellátogat hozzátok? Amikor olyan hírek keringenek rólatok az utóbbi időkben, amilyenek? Hidd el, minden Város Ura, aki holnap részt vesz az estélyen, már jó előre a saját forrásaiból leinformált benneteket. Ahogyan én magam is. – Pazar.
Laurell K. HAMILTON
98
Haláltánc
– De legalább bátran feltárhatod nekik az igazságot, hogy kénytelenek vagytok óvatosan eljárni a jelöltekkel, azaz olyanokat keresni, akik képesek ellenállni hatalmas erőtökkel szemben. Azt ugyanis mindenki tudja, hogy a megfelelő pomme de sang nem rabszolga, hiszen ha túlságosan is szorosan láncolod magadhoz, már nem megfelelő táplálék. A gyomrodat teletölti ugyan, hosszú távon azonban olyan, mintha a saját karodat rágnád le. Több energiabefektetéssel jár, mint nyereséggel. – Jó időbe telt, mire erre mi magunk is rájöttünk. – Új pomme de sang-od független lény legyen, ez jogos elvárás. Mindenki be fogja látni. – Tetszik a terv – biccentett Jean-Claude. – És ha egytől egyig a bűbájom hatása alá keverednek. Ha senki sem elég erős? Vagy megfordítva, az én nekromanciám bizonyul túlságosan is soknak mindannyiuknak? – Akkor az estély elmarad – bólintott Samuel, mintha már maga is eljutott volna idáig. – Nem játszhatod a Hamupipőkét csupa olyan herceg közt, akik csak téged akarnak egytől egyig. – Nem vagyok Hamupipő, én a herceg vagyok. – Legyen. Akkor a herceg nem táncoltathatja egész éjjel a fehér lovát a rengeteg Hamupipőke között, akik mind őt akarják a karjaikba kapni. Mert egy ilyen bálon egyetlen Hamupipőke sem lesz elég jó a hercegnek. Még maga Jean-Claude sem – nézett jelentőségteljesen a nevezettre, aki lesütötte a szemét. Na, mi van, csak nem ők is „olyan” barátok, mint Augustine?! Állítólag nem ismerik egymást annyira behatóan, de ez a megjegyzés meg a pillantások mást sugalltak. – Úgy teszünk, ahogy tanácsoltad, Samuel. Tudom, bízhatunk diszkréciódban. – Erre szavamat adom – nézett ismét rám Samuel. – Soha nem kevernélek benneteket veszélybe. És persze minden vágyam, hogy Sampsont hozzásegítsd sziréni hatalmához. Nem kérem, hogy mindenekelőtt ez lebegjen a szemed előtt, de bízom a mielőbbi kegyeidben. – Ma este már nem vagyok beszámítható. – Természetesen – hajolt meg mosolyogva. Egészen kivirágzott bele az arca –, a ma estéd már az én fiam nél kül is igen zsúfolt, belátom. Aztán még egy gyors meghajlást kanyarított Jean-Claude felé is, Sampson pedig követte a jó példát, majd szinte egyszerre lépve távoztak. – Szerezzek valahonnan egy terhességi tesztet? – törte meg Claudia hangja a csendet. – Kettő is van a cuccunkban – nyugtatta meg Micah. Ártatlan mondatok voltak, és a torkom most mégis úgy elszorult, hogy a nyelés se nagyon jött össze. Nathaniel és Lisandro is befutott. – Lemaradtam valamiről? – kedélyeskedett Nathaniel. És nyilván a megvert kutya pillantásommal nézhettem rá, mert egyből és szó nélkül hozzám sietett, és már karolta is a vállamat. Nem ágáltam, jólesett. – Ha egy egész hónap kimaradt, szerintem már nem kell a reggeli vizeletre várni. Akár most is pisilhetsz – tájékoztatott Claudia, és tudom, hogy csak a segíteni vágyó jó szándék vezette, de legszívesebben leordítottam volna, hogy most már ne akarjon mellém állni, ne akarjon segíteni. Amúgy meg igaza volt. Mert Ronnie-nak rosszul mondtam, nem két héttel maradtam el. Annyi még nem lett volna gáz, annyit még az én óraművem is késik vagy siet néha, ha valami extra megborítja a hormonjaimat. Ahhoz a biztonsági két héthez képest volt két hét, ami testvérek között is négy hét. Négy hete illett volna bekopognia „vérnéninek”. Szóval a teszt mindent megmutat, ha akarom, ha nem.
Laurell K. HAMILTON
99
Haláltánc
18
APRÓCSKA MŰANYAG izé, kicsi fachokkal, elfér a tenyeremben, még el is tudom dugni benne. Pedig nem nagy a tenyerem. És mégis, hány ember élete múlik ezen a kis vacakon, ezen a terhességi teszten. Persze, ha terhes vagyok, a baba a hasamban még a kis műanyag izénél is kisebb vacak, még apróbb sejtkupac, és mégis, mindent felforgat. Oké, belehalni nem fogok, bár most épp úgy érzem. Ráadásul még csak nem is nemes a küzdelem, az ember valahogy a pálcika fölé kuporodik és rápisil. Igyekszik nem lepisilni a saját végtagját. Ha nem bízik magában, belepisil egy edénybe és abba állítja bele a pálcát, aztán fel a kupakot és jön az idegőrlés. Jönnek-e a vonalacskák. Helyesebben: megáll-e egy vonal után? Mert egy vonal egyenlő nem terhes, két vonal egyenlő terhes. Sima ügy. Imádkoztam, uram add, hogy csak egy vonal legyen! Alkudoztam. Uram, ha csak egy vonalat küldesz, jó leszek! Ezentúl mindig sokkal jobban vigyázok, mindig használok óvszert, nem bízom magam a bogyókra. És még annál is jobb leszek és így tovább, és így tovább, mindenkinek a fantáziájára bízom. Nyilván nem én voltam a világegyetem első, magányos, fejvesztetten imádkozó és alkudozó nője, aki egy pálcikára teszi fel a sorsát, és nagy rászorultságában bármit hajlandó megígérni. Rühelltem a gondolatot, hogy három percig üljek a tesztem mellett a fürdőszoba magányában; de még ennél is jobban rühelltem volna kimenni a sok várakozó pasi közé. Kompromisszumos megoldásnak maradt a tízlépésnyi távolság a kád pereme és a helyiség túlsó fala közt, amit megtettem vagy százszor. A hideg márványon. Végre kísérleti úton is megtapasztalhattam menynyire hideg is tud lenni mezítláb a márvány, hiszen amikor csak berohan az ember a forró vizes kádig, meg sem érzi. És mondok valamit, még erre a nyomorúságos hidegre is jobban esett koncentrálni, mint a kád peremén arra a kis szutyokra. Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne nézzek rá. Így aztán a pontosság okán Micah óráját markolásztam. A köntösöm zsebébe nem rakhattam, mert féltem, hogy mindent összezavarok, elcseszem a mérést, és akkor hová lesz a megbízható eredmény. Próbáltam higgadtan leülni a kádra és a tekintetemmel hajszolni a másodpercmutatót, mire kiderült, hogy a nézéssel csak befékezem az időt. Most, hogy csak percek választottak el a tudástól, szerettem volna mielőbb megtudni. Untam a bizonytalant, meg a spekulálást. Bizonyosságot akartam. Hirtelen ez a bizonyosság mindennél fontosabbá vált. Épp csak azt nem tudtam, hogy Micah beállította a riasztás funkciót, és a három perc leteltével rám pittyegett. Vagyis inkább sivított, hogy majd elhajítottam. Még fel is sikkantottam. – Minden oké, Anita? – kopogott be azonnal Claudia. Miért, mit gondol, beleszorultam a retyóba? – Bocs, csak az óra ijesztett meg. Bocs mindenkinek – szóltam ki. A fürdőszoba kellős közepén álltam, a mosdóval szemközt. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy tutira mindenki hallotta kinn az ajtó előtt is. Claudia mindjárt megint rám dörömböl, hogy nem kell-e az újraélesztő masina. Már csak meg kellett volna fordulnom és megnéznem. Teljesen lebénultam. Az előbb még mást sem akartam, mint látni végre a csíkot, csíkokat, csak legyen végre biztos, ami biztos. Most kétségbeesetten kapaszkodtam a bizonytalan nem tudás utolsó másodperceibe. Próbáltam megnyújtani az időt, hátha a nem tudásom meg nem történtté tudná tenni az egészet. Hirtelen szerettem volna, ha valaki más nézi meg helyettem, ha bejön Micah vagy Nathaniel, és ránéz a kis szörnyetegre. Mégis csak jobb lenne az ő szájukból hallani. Baromság. Az én pisim, nekem kell megnéznem. Megfordultam, és megtettem azt a végzetes pár lépést a kádhoz. Két csík. Két kibaszott, ótvaros csík. A fürdőszoba fogta magát és a feje tetejére állt, én meg kis híján elzúgtam. Úgy kellett becserkésznem a vécékagylót, az kapott el. A saját vérem dörömbölt a fülemben, szaggatta a dobhártyámat, hogy szinte belesüketültem. Két csík. Két csík! Minden eshetőségre felkészülve lehunytam a szemem, és vártam. Ki tudja, mennyi idő telt el, mikor ki mertem végre nyitni, hátha nem a forgó akváriumban ülök már. És ennyi idő tényleg elég volt, a világrend helyreállt. Csak a két nyomorult csík maradt a régi. Próbáltam feltápászkodni, hogy megosszam az odakint a körmüket rágó apajelöltekkel a nagy hírt, de a testem úgy döntött, ő még nem emésztette meg a sokkot. Moc canni sem bírtam. Vagy szólok valakinek, hogy lapátoljon egybe, vagy rugalmasabban értelmezem a türelmi időt.
Laurell K. HAMILTON
100
Haláltánc
Csakhogy feltételezhetően igazságtalan megfosztani a többieket a biztos tudástól. Bár az is lehet, hogy még jót is teszek velük, ha még fél percig meghagyom őket az édes reményben, hogy mégsem ütött be a krach. Nem épp elegáns az élet csodáját valami sorscsapásnak beállítani, mégsem sikerült kiszakadnom a borúlátásból. – Claudia – eresztettem ki a hangomat végül. – Bejöjjek, azt szeretnéd? – kaparta meg az ajtót. – Aha. Bebújt az ajtón, és ahogy meglátott a fajanszra aggatva, gyorsan be is húzta maga mögött. Hozzám lépett, egy fürge pillantással konstatálta a két csíkot. – A picsába – mondta együtt érzően. Én sem fejezhettem volna ki szabatosabban. – Aha. – Kinek szeretnéd először elmondani? – Senkinek – ráztam meg a fejem, hátamat a porcelánnak döntve. Kezdtem megszeretni az új életemet itt a retyó tövében. De persze nem kellett Claudia nógató tekintete ahhoz, hogy belássam tervem reménytelenségét. – Nem rendelhetem be őket egyenként. Richard agya egyből elborulna. Vagy esetleg valaki másé. Nekem kell kimenni. – Nagyjából elférnek itt benn mindannyian – pillantott körbe Claudia. – Jézus ereje, Caludia – húztam a mellemhez a térdem. Kicsit át kellett kulcsolnom. Mellém térdelt és olyan végtelen együttérzéssel nézett az arcomba, hogy muszáj volt félrefordulnom, nehogy elsírjam magam. Már így is égett a torkom. – Segíts valahogy túlesni rajta! Nem akarok bőgni. – Mit tehetek? – Fel kéne állnom. Elkapta a karomat és gond nélkül felhúzott, majd a könyökömnél fogva kitapogatott. Csak az ajtónál mertem elengedni, nehogy visszalandoljak a mélybe. Vártam kicsit, rendeztem a vonásaimat, és úgy tártam ki az ajtót. Mint kiderült, rendezgethettem volna nagyobb gonddal is, mert az ajtó előtt sorjázó pasik egytől egyig levették az eredmény. Mindenki aggodalmasba váltott, csak Jean-Claude és Asher arcán nem rezzent az izom sem. Richard és Micah egyszerre startolt rám, aztán Micah utat engedett Richardnak, ami igazán gáláns gesztus. Kár, hogy én jobban örültem volna a leopárdomnak. Richard nyilván olyasmit fog a fülembe duruzsolni, amitől minden csak zuhan még két fokot a pocséksági skálán. Már ha van ennél mélyebb. – Igen? – bámult bele a képembe Richard, miközben félig magához szorított. Csak bólintani sikerült, a torkom egyre égett, ki tudja, mi jön ki, ha kinyitom a számat. Richard erre felkapott, magához szorított, és megpördült velem. És mikor megláttam az arcát, nem láttam mást, csak egy széles mosolyt. Ragyogott az egész képe. Örült! Mit örült?! Boldog volt! – Ne merj örülni neki! Erre kissé lejjebb konyult a mosolya. – Jobban szeretnéd, ha nem örülne? – kérdezte Jean-Claude. Végignéztem rajtuk, majd megállapodtam Richard mostanra határozottan boldogtalanná transzformálódott arcán. – Ne haragudj, Richard – nyomtam a mellkasának a homlokom –, ne haragudj! Örülök, hogy legalább téged boldoggá tesz. – Nem tudok nem örülni, Anita – érintette meg az arcom, hogy felnézzek a szemébe. – Ha gyerekünk lesz... Nem melegedett bele a lelkendezésbe, csak vállat vont, de a szeméből csak úgy áradt az aggodalommal vegyes boldogság és még ki tudja mi minden más. – Mit szeretnél hallani, ma petite? Ha nem örülhetünk, akkor mi legyen? – Nem tudom – húzódtam el Richardtól. Egyszerűen viszketett a bőröm a nagy boldogságától. – Csak érezzétek amit éreztek, és kész. – Sajnálom, hogy megvisel téged – simította végig a karom Micah. – És téged? – mosolyogtam rá. – Te hogy vagy vele? – Szeretlek – mosolygott már ő is –, hogy ne örülnék egy kis jövevénynek, aki belőled lett?! – De a tiéd nem lehet, az biztos. Nem érzed úgy, hogy becsaptak? Hogy megcsaltalak? – Amikor elköttettem magam, pontosan tudtam, hogy így le kell mondanom arról, hogy saját gyerekem legyen – vonta meg a vállát. – De miért tetted? – kérdezte Richard. – Még harminc se vagy. Hogy tehettél ilyet magaddal?
Laurell K. HAMILTON
101
Haláltánc
– Falkánk régi alfája, Kiméra szerette a terhes alakváltókat – fonta össze szorosan a karjait maga előtt Micah. – Ha tudomására jutott, hogy valamelyik nő teherbe esett, főleg, ha olyasvalakitől, akit szeretett, és az még áldásnak is vette a babát, akkor arra ő rögtön rászabadult. Addig gyötörte, míg el nem vetélt. Élvezte, hogy szenvedést okoz a nő szerelmének, hogy egy terhes nőt erőszakolhat, és hogy az miatta veszti el a babát. Magamhoz öleltem és hallgattam a szíve zakatolását, ami még ennyi idő múltán is felgyorsult az emléktől. Közönyös hangon mesélte, ahogy mindent, ami a régi alfájukkal volt kapcsolatos. De én tudtam, hogy mind a mai napig elevenen él benne minden fájdalom, amit valaha a falkája elszenvedett tőle. Én ismertem ezt a sztorit is, de Richard most hallotta először, arcán undor és talán harag villant. Soha olyan történetet nem hallottam még Kiméráról, ami miatt kételkedtem volna abban, hogy biztosan helyesen cselekedtem-e. Hogy végeztem vele, soha egy tized-, nem, ezredmásodpercre sem bántam meg. Nem én. Nathaniel mögém lépett, hátulról ölelt magához, és végre megint biztonságban éreztem magam. Felzaklatott a friss emlék, ahogy a baba híre is kikészített. Már nem éreztem annyira reménytelennek a helyzetet. Velük biztonságban vagyok, még ha gyerekem lesz, akkor is. Akkor csak nincs minden veszve. Jean-Claude is csatlakozott hozzánk. Ott álltam a négy férfi gyűrűjében. – Bármi történjék is, ma petite, mi nem hagyunk magadra – vette bársonyos kezébe az államat Jean-Claude. – Én persze kimaradok, igaz? – jött Richard kivételesen inkább szomorú, mint dühös hangja. – Te is a része lehetsz, Richard – nyújtotta felé a kezét Micah –, senki sem zár ki. Te zárod ki saját magadat. Richard csak nézte a felé nyújtott kezet, aztán a férfiakat. – Képtelen vagyok rá, Anita. Én nem tudok belemenni az ilyesmibe. – Mibe, mon ami? – Ebbe az egészbe. Hogy veletek legyek, mindannyitokkal. – Nem kell lefeküdnöd velünk, Richard – ejtette le a kezét Micah –, ez nem a szexről szól. Csak vigasztaljuk Anitát és egymást. Te is alakváltó vagy, tudhatnád, hogy az érintés megvigasztal és megnyugtat bennünket a bajban. – Tévedsz – rázta meg a fejét Richard –, vele mindig minden a szexről szól – intett a fejével Jean-Claude felé. Nyilván valami miatt úgy hitte, Micah érti meg őt a leginkább a négyesből. Vele kell tárgyalnia. Micah erre Jean-Claude derekára fonta a karját, és közelebb vonta magához hogy a két férfi felsőteste egymáshoz simult. Így nézett vissza Richardra. – Egy alakváltó ugyanúgy élvezné testem melegét és az érintésemet, mint ő. Felfordult az életünk, Richard. Mindannyian elbizonytalanodtunk kissé, még nem tudjuk, mennyire fogja megváltoztatni ez a kisbaba az életünket. Félünk. Te nem? – Nimir-Raj vagy és nem érzed, ha valaki fél? – kérdezte gúnyosan Richard. – Azt hittem feldühít, ha kimondom, hogy árad belőled a félelem szaga. Richard arca elsötétült, keze ökölbe szorult, de haragjából és az érzelem-kavalkádból nem éreztünk semmit. Kezdte egészen jól viselni magát. Aztán lassan, bizonytalan léptekkel megindult felénk, de ahogy odaért a kis kupacunkhoz, megtorpant. Jean-Claude elengedte Nathanielt, félrehúzódott, hogy Richard csatlakozhasson a körhöz. Ő viszont csak állt, mint egy nagy tök, karjai élettelenül fityegtek oldalán, lehajtotta a fejét. Nathaniel elhúzódott tőlem, kilépett, hogy már csak Asher kezét fogta. Jean-Claude vette a lapot, ő is nyitott a körön, hogy már inkább U alakja volt, velem középen. Richard vagy lebénult, vagy elaludt, mert mintha észre sem vette volna a nagy igyekezetet. Úgy kellett odalépnem hozzá. Ujjaimmal óvatosan megérintenem a haját, az arcát. Csak ekkor emelte rám a tekintetét. A torkom még hevesebben kezdett égni, ahogy megláttam a gyönyörű barna szemeiben a végtelen magány és elesettség pillantását. Érzelmileg kicsit talán túlságosan is megterhelőre sikeredett az éjszaka – gondolom –, hogy ennyire fáj a szeretett ember szemében a szenvedés. Pipiskednem kellett, hogy megsimogathassam az arcát, közben a másik kezemmel a karjába kapaszkodtam. Megfeszültek az izmai. Felém hajolt, és hogy is húzódtam volna el, ajkunk összeért, lágyan, épp csak érintették egymást, puhán, mint a levegőben pillanatokra összeakadó két tollpihe. Aztán megcsókolt, rendesen, emberesen. Majd pont olyan hevesen szakadt le rólam, ahogy rám tapadt, zokogó sóhajjal. Erőtlenül térdre rogyott a lábamnál, kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó menedéke ebben a kietlen világban. Én meg letérdeltem hozzá, hogy gyönyörű fejét mellembe temethesse. Hagytam, hadd zokogjon. – Richard, Richard – mormoltam, miközben cirógattam. Úgy sírt, mint akinek épp kettéhasadt a szíve.
Laurell K. HAMILTON
102
Haláltánc
Jean-Claude odatérdelt hozzánk, egyik karjával a vállamat ölelte, másikkal Richard fejét simogatta, és hogy a farkas nem húzódott el, átkarolta őt is. A füléhez hajolt, és halkan, megnyugtatón dünnyögött bele valamit franciául. Nathaniel a másik oldalról ölelt át, de Richardot nem merte megérinteni. Clay vette a lapot, megérezte, mennyire szüksége lenne az Ulfricjának az érintésre, de más alakváltót nem enged magához. Ezért aztán mögé térdelt, és a hátára simult. Átkarolta a derekát. – Érezd a horda szagát, és tudd, hogy otthon vagy – mormolta a másik fülébe, mint valami ősi igét. Így Nathaniel is átölelhette Richardot is, hiszen nem kellett hozzáérnie, Clay vállán nyugtathatta karját. Micah az én hátamba került, és onnan ölelt melegen, Asher pedig Nathaniel mellett tette teljessé a csoportot. Kezét óvatosan túrta bele Richard vörös hajába. Mindannyian vigasztaltuk egymást, mindannyian hagytuk már, hogy vigasztaljanak. Clay pedig sok piros pontot kapott a kiskönyvébe, amihez csakis én férhettem hozzá, azzal a megjegyzéssel, hogy már nem egyszerű testőr, hanem jó barát. Richard zokogása csendesedett, izmai ellazultak. Lassan, mélyen lélegzett, aggodalma és tartózkodása egyetlen sóhajjal kiszállt belőle. Ő is befészkelte magát a melegbe, az ölelésbe, ahová tartozott. Aztán kihúzta magát, és lassan, óvatosan, nehogy bárkiben is kárt tegyen, felemelkedett. Ahogy kibontakozott az ölelésből, mosolygott. – Köszönöm, mindenkinek. Nem is tudtam, hogy ekkora szükségem volt rá... rátok... – mondta, és az ágyhoz ment. Akkorát sóhajtott, hogy még a háta is belerengett. Jean-Claude is felállt, felsegített engem is, én pedig nem tiltakoztam. Nem csak Richardnak volt szüksége ölelő karokra. Aztán lassan mindenki összekanalazta magát, és vártuk, hogy Richard mondjon valamit. – Majd Jasonnél megalszom – húzódott széles mosolyra Richard arca végül. Megjelent a régi mosoly, amilyen egy kiscserkésznek van csak, mikor épp hazaér az erdőből. Szerettem ezt a ritka egészséges mosolyt. Ritkán volt hozzá szerencsém mostanában. – Maradhatsz itt is. – Nem bírok, Anita – ingott meg leheletnyit a mosoly –, mindőtőkkel együtt nekem nem megy. – Szerintem nem alszunk együtt ennyien. – Én nem akarok osztozni rajtad, Anita, nem tudok. Főleg ma éjjel nem – vonta meg a vállát. – És figyeltem az arcodat, amikor Nathaniel és Micah ölelt. Velem már nem tudsz olyan békésen boldog lenni. Nyitottam a számat, akartam volna vigasztalni, de egyetlen kézmozdulata belém fojtotta a szót. – Ne is akard tagadni. Így van, és már nem vagyok dühös, csak... – megrázta a fejét, és küzdött, hogy a tettetett vidámság ne tűnjön el az arcáról. Majdnem sikerült is. – Fogalmam sincs, hogy legyen... mihez kezdjek vagy hogyan, de maradni nem bírok. Csak Jean-Claude-ot tűrném meg mellettünk, és a hajnal mindjárt eljön, ő nem alszik veled. A legjobb tehát, ha elmegyek. A végén úgyis mondanék vagy tennék valamit, amivel megbántalak vagy felidegesítelek. Köszönöm a vigasztalást és az ölelést, nagy szükségem volt rá, tényleg. De odabenn egy kis hangocska még mindig azt követeli, hogy csak én legyek veled, hogy a többiek mind menjenek, hogy ne így legyen ez az egész. Azzal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Kísérd el, Clay – kértem. És Clay nem támasztott kifogást, ahogy Richard sem, amikor a vadiúj jó barát vele együtt hagyta el Jean-Claude szobáját. Ezt jó jelnek vettem. Vagy legalábbis reméltem, hogy annak vehetem.
Laurell K. HAMILTON
103
Haláltánc
19
– SAJNÁLOM, MA PETITE – ölelt magához Jean-Claude. – Én nem bánom, hogy elment – nyomott egy puszit az arcomra Asher. – Tessék szépen viselkedni. – Mind csodásan viselkedtünk – ölelt ő is magához Jean-Claude-dal egyetemben –, az Ulfricod mégis durcásan viharzott el. – Az igazat megvallva – áll elém Nathaniel is, egy hajfürtömet gyöngéden elsimítva a szememből –, én se gyászolom, hogy nem alszik velünk. Ölelni akarlak, magamhoz szorítani, és Richard nyilván be sem engedne az ágyba. Teljesen igazuk volt. Akkor meg miért éreztem kényszert, hogy védjem a hepciáskodó, durcás becsületét?! – Ennyi elég is lesz – avatkozott közbe a nagy diplomata –, ma petite kimerült, pihennie kell. És mi már megyünk is, hogy összebújhass Nathaniellel és Micah-val. Aztán kifejezéstelen arccal finoman megcsókolta a számat. Általában kérte, hadd maradhasson velünk ő is éjszakára, most kísérletet sem tett rá. Lágyan eltolt magától és becélozta az ajtót. Asher a nyomában. – Elég faramuci, hogy mindig kirúgunk a saját ágyadból – szólt utána Micah. – Ma petite-et kellemetlenül érinti, hogy hajnalban meghalok. És ma éjjel nem akarom őt terhelni, így is érte már elég sokk. – Alszunk nálam – karolt bele Jean-Claude-ba a jég szőke vámpír. Már ezerszer lejátszottuk ezt, ezerszer hagytak magunkra hármasban bennünket, és ezerszer vonultak vissza kettecskén Asher szobájába. Mégis most először futott át az agyamon a nagy kérdés, hogy vajon mit művelnek ezek ketten édes magányukban odaát? Vajon szeretkeznek? Vajon lejátsszák ugyanazt a műsort egymással, amit Auggie-val nyomtunk le nem is olyan régen. Csak persze nélkülem. – Damian például nem hal meg hajnalban, ha veled van – fordult felém Micah. – Nem járunk a végére, hogy Jean-Claude-éra nem áll-e ugyanez? – Állítsd le magad, Micah – dörrentem rá ingerülten, mert már majd megvesztem egy tökéletesen normális éjszakáért. Valahogy muszáj lett volna rendes emberként aludnom a két házi pajtásommal. – Alhat a másik oldalamon – nyomta tovább Micah megrögzötten – és akkor hozzá sem kell érned, ha esetleg meghalna hajnalban. – Most hirtelen miért lett ilyen fontos? – csóváltam a fejem. – Miért pont ma éjjel? – Mert tényleg szeretném, ha a végére járnánk. Lehet, hogy már ő is osztja Damian képességeit, és akkor az csodálatos lenne. Ráadásul megfigyelhettük hogy ha Jean-Claude megérint, Belle Morte nehezebben fér hozzád. Ez volt az este egyik nagy tanulsága. Legalábbis a számomra. – Micsoda végtelen gyakorlatiasság – pislogtam meglepetten. És tényleg. – Páratlan józanság, valóban – engedte el Jean-Claude karját Asher, és lendült az ajtó felé. – Hát, akkor egyedül vonulok vissza magányos ágyamba. – Asher, kérlek – szóltam máris –, egy estére elég egy durcás szerető. Mosolyogva fordult vissza és kedvesen homlokon csókolt. – Nem szeretném még én is bonyolítani a helyzetet, mindazonáltal nekem is fontos lenne a végére járni az elméletnek. Ha Damian ébren maradhat nappalra, miért ne sikerülhetne Jean-Claude-nak is? És ha ő képes rá, akkor talán én is... – Damiannek is csak olyankor jön össze, ha Nathaniel is velünk van. Szóval feltehetően Jean-Claude-nak Richard jelenlétére lenne mellettem szüksége. Asher könnyeden megrántotta a vállát, ahogy csak a franciák tudják, és integetve indult kifelé. Hiába adta a könnyedet, pontosan tudtam, hogy megbántódott. Jean-Claude emlékein keresztül megismerhettem már a testbeszédét, és ugyanúgy eligazodtam rajta, mint önmagámon. Vagy még egy kicsit jobban is. De most nem érdekelt a fenemód sérülékeny lelke. Már attól is levert a víz, hogy egy tetemmel egy ágyban kell ébrednem, kettővel kizárt, hogy ép elmével bírtam volna.
Laurell K. HAMILTON
104
Haláltánc
A tetemről jut eszembe. A másik ott álldogált az ágy mellett, szépségesen és holdfénynél is halványabban fénylő mellkassal a fekete szőrmeköntösében, ami olyan csodásan állt neki. Imádtam a látványt, de most mégis csak a rettenetes fáradtság zuhant rám tőle. Nem a terhesség miatt, hanem úgy általában, minden miatt. Hosszú és nehéz éjszaka volt, már csak a mély, álomtalan alvásra tudtam gondolni. Micah hátulról átkarolt, Nathaniel pedig két ujja közé csippentve államat a szemembe nézett. – Ki vagy purcanva – jegyezte meg mosolyogva, és megcsókolt. Nagyon gyöngéden, szeretettel, törődéssel. Aztán fogta a kezemet, és az ágyhoz vezetett. Micah pedig a másik kezemnél fogva jött utánunk. Az ágy egy merő vörösbe volt csomagolva, a baldachin függönyétől kezdve a párnákon át a takaróig. Vérvörösben úszott minden. A lepedő is feltehetően vörös lesz vagy épp valami nagyon kontrasztos szín, amitől aztán végleg megvadulok. Régebben Jean-Claude belsőépítészetileg a fekete-fehér opartos kontrasztjára épített kizárólag. Egy idő után kifogásolni kezdtem az ízlését, és színeket követeltem. Aztán jól megkaptam. Még most is élénken él az emlékezetemben az a bizonyos éjszaka, amikor először várt a vérvörös baldachinos ágy. Nem is sírt a szám többet a színek miatt. Ahhoz, hogy a párnák alá igazgatott takarót kiszabadítsa, Nathaniel elengedte a kezemet. A lepedő hála az égnek fekete volt, és úgy tátongott a nagy vörös tengerben, mint valami lapos fekete lyuk. Kivételesen jólesett a szememnek. A következő egy perc azzal telt, hogy Micah és Nathaniel szorgos hangyácskaként hordja a kandalló melletti két karosszékbe az ágyról a felesleges párnákat. Gigászi fekhely volt, soha ekkorát még nem láttam, nem dupla vagy tripla, inkább csoportos ágy. De Jean-Claude-dal nem osztottam meg ezt a megfigyelésemet, ahogy azt sem, hogy magamban csak a gruppenes ágynak neveztem az utóbbi időben. Nem szerettem volna, ha valamiféle számonkérésnek veszi, hogy mit művel itt, amikor én nem vagyok vele. A párnák egyre ingatagabb toronyba halmozódtak a székekben, a kandallóban pedig szokás szerint nem lobogott a tűz. És hirtelen bevillant, hogy tévedtem, láttam már máshol is ekkora ágyat. Belle Morte hasonló dimenziókon kavarta éjszakáit. Már a gondolattól is rosszul lettem. Miért kellett, hogy eszembe jusson?! – Mi a baj, ma petite? Csak a fejem ráztam. Ha kimondom, csak még valóságosabbá válik a képzet, Belle Morte még inkább bekúszik közénk. Már így is rázott a hideg. Nathaniel és Micah végzett az ágyazással, és Micah-nak rögtön feltűnt, hogy valami nem stimmel. Egy ideig figyelt kettőnket, ahogy állunk egymással szemközt az ágy két oldalán, s a nagy fekete-vörös tenger felett nézzük egymást. Nathaniel azonban már vetkőzött is, fürgén gombolta ki lila ingét. – Lehet, hogy azzal még várnod kéne – intette Micah. – Megoldják nélkülünk is – folytatta zavartalanul, amibe belefogott. Szóval Nathanielnek is feltűnt. Közben a nagy szekrényhez ment, kitárta dúsan faragott, sötét fa ajtaját. Asszem, évszázadokkal ezelőtt az ágyhoz készítette valami mester. Mindenesetre a hármunk váltóruháit leszámítva, üres volt. Jean-Claude egy külön raktáráruháznyi helyiségben tárolta a ruháit, az volt a gardróbszobája. Néha már be-beakasztott egy-egy ancúgot ide is, hogy ne álljanak magányosan a holmijaink. De alapvetően semmi személyeset nem tárolt itt. Még régebben, amikor röpke éjszakákra fogadott itt vendégeket, akkor vette fel ezt a szokást. Ha az ember egyéjszakás kalandokra rendezkedik be, inkább elzárja az értékeit. Amióta együtt voltunk, leállt a hancúrral, de a kapcsolódó régi szokásain nem sietett változtatni. Minek felborítani azt, ami jól működik. Egyébként is megfigyelhettem már, hogy a régi motoros vámpírok nehezen hagynak fel azzal, amibe beleszoktak. Nathaniel csont pucéran tipegett vissza a szekrénytől, ahová gondosan beakasztgatta a ruháit. Nincs annyi végtag az ismeretségi körömben, amennyin meg tudnám számolni, hányszor láttam már meztelenül. Most mégis pirultam. Megbűvölve figyeltem, ahogy behuppan az ágyba, illedelmesen a csípőjére húzza a takarót, hogy ne hozzon még nagyobb zavarba. Ha Nathanielen múlt volna, nem sokat költött volna ruhákra, imádott meztelenkedni. Most is elégedetten hevert el a párnákon. Haját nem bontotta ki, így a vörös és fekete keretezte az elmúlt fél év alatt határozottan megférfiasodott arcát. Csontozata markánsabbá vált, a korábbi helyes kissrácból észbontóan jóképű férfivé vált. Végtelenül elégedett, tökig férfias mosollyal kulcsolta össze a karjait a feje alatt. Minden gesztusából a maga biztosság áradt. Pontosan érezte, hogy milyen hatással van rám. Mert bár már fél éve hogy együtt vagyunk és bő egy hónapja minden este teljesen pucéran billegett keresztül a szobán, és bújt be mellém az ágyba, és én mégsem tudtam megszokni a látványt. Minden este újra meg újra meglepett, és izgalommal töltött el. Talán még inkább, mint legelső alkalommal. Most még bele is pirultam.
Laurell K. HAMILTON
105
Haláltánc
– Gyere, Anita, bújj ide mellém. Tudod, hogy másra sem vágysz. Az én drága haragom nem váratott magára, már nem a szűzi pirosság színezte az arcom, hanem a düh. – Nem csípem, ha ennyire magától értetődőnek vesznek, Nathaniel – csattantam fel. Jólesett végre dühöngeni. A kinyuvadt, szomorú Anita nem igazán állt testhez nekem. – Ne hagyd, hogy ez a kisbaba dolog így visszanyomjon – ült fel sóhajtva, még a térdét is felhúzta a mellkasá hoz. – Az utóbbi időben annyit fejlődtél, ugye nem fog mindent tönkretenni ez a terhesség?! – Most ezt hogy értsem?! – vágtam csípőre a kezem. – Tényleg végig kell csinálnunk ezt a műsort? – nézett rám végtelen komolysággal, a lila szemeivel. Nem félt, nem rezzent meg a haragomtól, csak nézett nagy komolyan. – Mit? – Miért zavar annyira, hogy meztelenül látsz? – kérdezte lemondó sóhajjal. – Nem tudom – nyögtem ki végül csendesen. És ez volt az igazság, tényleg magam sem értettem. Micah kinyújtotta felém a kezét, és magához húzott. Nem hárítottam el, bújtam magamtól is, orromat a nyakába temettem, és beszippantottam édes illatát. A kölnije alatt megbújt a leopárd érdesen orrfacsaró, erőteljes illata, amitől egyből ellazultam. – Gyere, Anita, bújjunk ágyba – suttogta. Bólintottam, de el nem engedtem volna. A bőröm is érezte, ahogy mosolyra húzódik a szája, úgy, a nyakamnak feszülve. Ismerős érzés volt, elég gyakran mosolygott így bele a nyakamba. Lehetett bennem valami ultrán vicces. Elengedett, és kioldotta a nyakkendőjét, majd gombolni kezdte az ingét. És ahogy feltárult oly nagyon ismerős mellkasa, megint azt a zaklatott nyugtalanságot éreztem, amit az előbb Nathaniel miatt. – Hagyd csak abba egy pillanatra – kértem, mikor épp az egyik mandzsettájával végzett. A keze beledermedt a mozdulatba. – Már megint ugyanaz a zavar – konstatálta Nathaniel. – Miért? Tanácstalanul ráztam meg a fejem, aztán az ágy túloldalán megláttam Jean-Claude-ot. Az egyik baldachintartó oszlopnak támaszkodott, azt ölelte csendesen, úgy figyelt. Arca közönyösnek tűnt, de ma éjjel túl messzire utaztam az agyába ahhoz, hogy ne lássak ezen keresztül. – A fenébe is – csusszant ki a számon. – Mi az? – kérdezte kórusban a két leopárdom. – Tudom, mi nem stimmel – feleltem, és le nem vettem volna a szemem Jean-Claude-ról, hiába éreztem magamon a másik kettő kérdő tekintetét. – Te. – Nem először látom ruhátlanul életed férfijait. – Már többször osztoztunk ugyanazon a lepedőn, Anita, csatakosan és lihegve – szólt közbe Nathaniel. – De vele nem szexeltetek. – Az én véremet már többször magába fogadta, mint a tiédet – vonta fel a szemöldökét Micah. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy az olyan mintha szexeltetek volna? – Sorolhatnék tucatnyi olyan szexuális élményt, ami közel sem volt olyan jó, mint vele – vonta meg a vállát, de az arca hirtelen kiismerhetetlenné vált. – Akkor a szexben volt a hiba. – Tény, hogy elég fiatal voltam – mosolyodott el –, de azóta sokat fejlődtem. – Az biztos – dobtam meg én is egy mosollyal. Megcsókolt, majd folytatta a vetkőzést a másik mandzsettával. Az éjjeliszekrényhez lépett, hogy lerakja a gombokat, háttal nekem. És fel sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, nem én vagyok az egyetlen aki figyeli, hogy szabadul meg szép komótosan minden ruhájától: Jean-Claude higgadt arccal, elmélyülten kísérte minden mozdulatát. Tényleg megszámlálhatatlan alkalommal bújtunk már össze ebben az ágyban izzadtan és meztelen, gyakran Jasonnel és Asherrel kibővülve, attól függően, hogy ki kiből táplálkozott éppen. Akkor most mi a fenéért bökte ennyire a csőröm, hogy ugyanazzal a pillantással követi az ingéből kibújó Micah mozdulatait, mint én? Ekkor hirtelen megérintett a felismerés. – Rájöttem – szaladt ki boldogan a számon, és feltehetőleg nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen kritikusan szemlélem a saját érzelmi intelligenciámat, mert hárman egy emberként, ugyanazzal az elképedéssel tapadtak rám. – Az zavar, amit korábban csináltunk Auggie-val. – Egészen pontosan mire utalsz, ma petite – figyelt Jean-Claude immár az ágyon ülve. – Elég sok minden tör-
Laurell K. HAMILTON
106
Haláltánc
tént Augustine-nel ma éjjel. – Tudom, hogy mindenki abban a hitben él, hogy ki se látunk az orgiákból. Közben meg még csókolózni sem láttam egymással két pasit egészen idáig. Nemhogy... – de nem folytattam, egyszerűen nem jött ki a számon. Komolyan, mint egy ovisnak. Igenis van rá szó, akkor ki is fogom tudni mondani. – Nemhogy análisan közösülni. És akkor, ha ez még nem lenne elég, a saját szeretőm dugott meg egy idegent. Érted, mit akarok mondani? – Zavart a látvány – biccentett. – Stop – szólt közbe Nathaniel, és szabályosan megpördültem. Ahogy ott ült, még mindig felhúzott lábakkal, a takaró alig takart belőle valamit, de láthatólag ez zavarta a legkevésbé. – Milyen érzés volt látni, hogy Jean-Claude Auggie-val csókolózik? – Hát... – próbálkoztam, aztán bele is fulladtam. Na, még egyszer. – Nem zavart... úgy értem... érdekes volt – oké, ez még mindig nem az, próbáljuk még egyszer –, vagyis... érdekes, na. – És kellemetlenül érdekes vagy kellemesen érdekes? – Kellemesen – préseltem ki magamból, de a szemem le nem vettem volna a fekete selyem lepedőről. Milyen érdekes szövésminta... Egy sóhaj. Ki sóhajtott? Még akkor sem sikerült levennem, amikor végre felnéztem, és vártam a helytelenítő tekinteteket. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd le fognak dorongolni, hogy micsoda egy undorító alak vagyok. De ezt vártam. Lehet, hogy ezek szerint nincs is benne semmi szégyentelen? Mert mi lenne? Én nem éreztem, hogy bármi is, sőt... olyan volt, mintha egész életemben erre a látványra vártam volna, annyira a helyén volt minden. És nem csaptam be magam. Őszintén bevallva, minden sejtemmel örültem a látványnak. Épp csak ez a fura érzés ne támadt volna fel bennem az emlékek hatására. Ez nem bűntudat, szerencsére nem, de valamiféle szégyenlősség és ez zavar. – Csak úgy cikáznak a gondolatok az arcodon – érintette meg a karom Micah. – Nem érint kellemetlenül... vagyis nem kellene, hogy kellemetlenül érintsen – magyaráztam. – Miért érintene kellemetlenül? – nézett összezavarodva. – Nem kellene, hogy zavarjon, hogy láttam Jean-Claude-ot egy idegennel csókolózni. – Miért, zavart? Amikor csókolóztak? – Nem, akkor nem – ráztam gyorsan a fejem. – Csak épp most. Igaz? Most zavar – mosolygott bizonytalan szemekkel. – Téged nem zavart, amikor velük láttál? – Nem ez volt az első alkalom, Anita – kerekedett el a szeme. – Elég sokszor láttalak már másokkal szeretkezni. Hirtelen olyan iszonyatosan zavarba jöttem, mint valaha kamaszkoromban amikor egy fiú megkérdezte a nevem. – Szerintem ma petite arra kíváncsi, az zavart-e, hogy engem láttál Auggie-val – sietett a segítségemre Jean-Claude, amiért hálás is lettem volna neki, ha nem ennyire ciki, hogy egyáltalán csak idáig jutottam. – Miért, téged zavart? – kérdezett vissza Micah. – Nem – ráztam a fejem –, csodás volt, ahogy megkaptuk mindketten, ahogy... Ahogy minden egybevegyült, szex, hatalom, energiák. – Akkor semmi gond. Attól ne érezd magad rosszul, hogy közben nem érezted magad rosszul. Tényleg ez volt, bakker, és így kimondva marha bénán hangzott. – Elég idiótán hangzik... – Pedig nem idióta, Anita – ölelt megint magához szorosan –, így érzel és kész. Az érzések soha nem idióták, még ha néha úgy is érezzük magunkat miattuk. – Téged nem zavar, amit hármasban műveltünk, igaz? – néztem fel az arcába. – Nem tartod romlottnak vagy ocsmánynak? – Az Richard, aki ilyeneket mond, nem én. Most is ő beszél ki belőled. Biccentettem. Igaza volt, legalábbis részben. Ment, hogy a szekrénybe akassza az ingét, és Nathaniel átvette tőle a váltót, vagyis a kezemet. Próbált magához húzni. – Vedd le azt a köntöst, és bújj hozzám a pucér testeddel – biztatott, és tényleg másra sem vágytam. És mégsem bírtam rászánni magam, hogy ledobjam a selymet. Aztán Micah is visszaért, hátulról hozzám simult, és a vékony anyagon át éreztem... gyakorlatilag mindent éreztem, ami Micah. – Meztelen vagy! – fordultam felé apró sikkantással.
Laurell K. HAMILTON
107
Haláltánc
– Mivel így szoktunk aludni. – De... – kezdtem, és leesett. Ez az éjszaka tele van briliáns gondolatokkal, úgy fest. Pedig nem ma este tudtam meg, hogy Jean-Claude néha férfiakkal is csinálja. Vagyis emlékek özöne mutatta a fejemben, hogy Juliannával és Asherrel hármasban, igazi édes hármasban éltek. Testileg-lelkileg egymáséi lettek. De ezek csak emlékek voltak, elméleti tudás. A gyakorlatban most először szembesültem a ténnyel. – Elméletileg tisztában voltam vele eddig is, hogy a férfiakat is szereted annyira, mint a nőket – igyekeztem értelmesen szavakká formázni a gondolataimat. Közben Jean-Claude-ot néztem, azt a kifejezéstelen, mozdulatlan arcot, ami talán semmivé válik, amint egy pillanatra lehunyom a szemem. – De most, hogy a gyakorlat is igazolja az elméletet, kiábrándultál – kongott a hangja. – Nem, dehogy, csak... – valahogy meg kellett magyaráznom, nem kell még egy félreértés – ... volt egy barátnőm a fősulin, nagyon jóban voltunk, egy csomószor aludtam nála, együtt jártunk vásárolni, számtalanszor megesett, hogy előtte vetkőztem le, vagy öltöztem át, ahogy ő is. Egy másik lány előtt nem szégyenlősködik az ember. Aztán a fősuli vége felé elárulta, hogy leszbikus, és nem vesztünk össze meg semmi. Ugyanolyan jóban voltunk utána is, de bennem valahogy átkerült a fiú kategóriába. Többet nem aludtam nála, mert ha valaki szexuális objektumként lát... jaj, a fenébe is... – segélykérőn néztem Micah-ra. – Ezek után te nem éreznéd bizarrnak, hogy meztelenül alszol mellette? Hozzábújsz meg minden? – Hirtelen jobban aggódsz az erkölcseim miatt? – nevette el magát. – Nem úgy értem... – ráncoltam a homlokom, aztán taszítottam rajta egy nagyot. Ez itt rajtam nevet. – Cseszd meg! – Nehogy finnyásnak tarts, ma petite, abszolút elismerem Nimir-Raj-od szépségét, ugyanakkor talán sikerülni fog uralkodni magamon – jelentette ki Jean-Claude hirtelen túlságosan is ünnepélyes fejjel. A szemében furcsa fény bujkált... Nathanielhez fordultam, hátha benne még bízhatok. Na, köszönöm, annak az egész feje majd’ eldurrant a viszszafojtott röhögéstől. Rémületesen közel álltam ahhoz, hogy aggályaim és egyben személyem harsányan kikacagtassék. – Elég legyen! – Miből legyen elég? – kérdezte fuldokolva Nathaniel. – Meg ne próbáljatok kinevetni! – Azt hitted, hogy most, hogy hosszú évek óta ismét gyönyörömet lelem egy férfitestben, valamiféle szexőrült férfifalóvá változom? – kérdezte egyre vidámabban Jean-Claude. – Nem hittem azt – vágtam rá duzzogva. Pont, mint egy kislány. – Azt hitted, csak azért, mert láttuk Augustine-nel, most majd szégyenlősebbek leszünk előtte? Hogy majd zavarba jövünk? – csatlakozott Micah is az engem gyötrőkhöz. – Talán igen – próbáltam belefojtani egy jól irányzott pillantással a szót. – Anita, figyelj... – vágott bele, de kénytelen volt még egyszer nekifutni mert már majdnem kibuggyant belőle a kacagás. Láttam! – Emlékszel, amikor csatlakoztam hozzád, már akkoriban is az a pletyka járta, hogy Richarddal hárman egymáséi vagytok. Vagyis hármasban csináljátok. Ezt is átgondoltam amikor a Nimir-Raj-od akartam lenni. – Szóval kicsit se zavar? – A legkevésbé sem. Nem kifejezetten érdekelnek a férfiak, de hisztérikus sem vagyok a témában úgy, mint te meg Richard. – Ne vegyél vele egy kalap alá – csattantam fel. – Ha neked kellene pucér nőkkel együtt aludnod, pont ugyanannyira kiborulnál, mint ő. – Már aludtam együtt a leopárdjaimmal. A csajokkal is. – De soha nem voltál meztelen. Ahogy ők sem. Csípőből tagadtam volna, de nem lehetett. – Jó, oké, lehet... de az is lehet, hogy nem zavarna, ha meztelenek lennénk, ha csak alvásról van szó. Persze, azért két pasi közt jobban érzem magam. – Oké, nincs is ezzel semmi gond. Csakhogy, ha biztosan tudnád, hogy egy nő a vágy tárgyát látja benned, akkor rögtön másképp néznél rá. – Ja, menne a pasi kategóriába. – És szerinted Nathanielnek meg nekem most, hogy láttuk Auggie-val, másképp kellene kezelnünk Jean-Claude-ot.
Laurell K. HAMILTON
108
Haláltánc
Nem sokat kellett tanakodnom, rábólintottam. – Csak úgy mellesleg megjegyzem, hogy nem kellett ahhoz Jean-Claude-ot együtt látnom Auggie-val, hogy tudjam, mi vele az ábra – somolygott erre Micah. – Kimaradtam valamiből? – kaptam fel a fejem. – Semmi olyanból, ami most a kis fejedben formálódik, ma petite – nyugtatott meg Jean-Claude az ágy végéből. Nathaniel tükörképeként trónolt egyenes derékkal, hátát a baldachin oszlopának vetve. – Egyik macskádat sem csábítottam el a hátad mögött. – Akkor honnan tudta...? – kérdeztem, mert ezt a csábítás ügyet magam sem vettem komolyan. – Legközelebb, ha Jean-Claude vagy Asher valamelyikünk nyakára rátapad, figyelj kicsit jobban – mondta Nathaniel –, hidd el, neked is fel fog tűnni. – De hát olyankor mindig itt vagyok veletek! Hogyhogy nem láttam eddig? – fakadtam ki értetlenül. Azok hárman meg csak néztek egymásra. – Csak semmi összenézés, tessék elmondani! – Fáradt vagy – tette a vállamra a kezét Micah. – Ha igazán tudni akarnád, már magadtól is észrevetted volna. – De mit? – kezdtem kétségbeesni. Hogy a prüdériám ennyire vakká tett volna?! – Elég a sunyi és sanda pillantásokból! – Jöjj az ágyba, ma petite, hosszú és sok szempontból remek éjszaka volt ez, mindannyiunknak szüksége van az ölelésre. Kimerültél. – Fáradt vagyok, valóban – vágtam rá dühödten, mert tényleg az voltam, de ennek a végére kellett járnom. – És tényleg más vágyam sincs, mint hozzátok bújni végre. De elegem van ezekből a pillantásokból, hogy én vagyok az egyetlen vak tyúk, aki még bottal sem találja meg a szemet. – Asszem, én feladhatom neked ezt a szemet – kottyant közbe Claudia a szoba sarkából. A testőrök ott vertek tanyát. Rajtam kívül mindenki osztotta a véleményt, hogy kivételesen ilyen testközelből kell vigyázni ránk. – Akkor ne fogd vissza magad. – Jean-Claude ugyanúgy veszi a vért a férfiaktól, mint a nőktől. A hetero vámpírok az ellenkező nemű áldozataikkal sokkal szabadabban bánnak táplálkozás közben, míg az azonos neműekkel visszafogottabbak. A homo vámpírok pont fordítva, az azonos neműek javára. Jean-Claude nem tesz különbséget. – Mikor láttad őt nővel táplálni éhségét? – Na, hát ezért nem táplálkozik nőkkel soha a klubon kívül. Férfiakkal el mer vonulni, de nőkkel nem, mert tudja, hogy féltékeny lennél. Mert a férfiakban nem látsz vetélytársat. – Kezd megfájdulni tőled a fejem, Claudia. – Csak mert soha nem mered végiggondolni rendesen az érzelmeidet. – Jó. Azt mondod, hogy mivel én a nőkre féltékeny vagyok, és Jean-Claude a férfiakat ugyanannyira kedveli, ezért megelégszik a férfi-táplálékokkal. Vettem. – Köszönöm, Claudia – biccentett felé elegánsan Jean-Claude. – Nagyon szívesen. – Most akkor kérjek mindenkitől bocsánatot? Egyenként vagy kollektíve? – Elég, ha ledobod végre a köntöst, és bebújsz az ágyba – mosolygott Nathaniel. – A selyem olyan hűvös, át kell, hogy melegítsünk. Mosolyogva csóváltam a fejem, és már oldottam is meg a köntös övét, amikor észbe kaptam. – Aki nem bújik ágyba, hagyja el a szobát, haladéktalanul – fordultam a sarokban csoportosulókhoz. Elegem lett a testközeli stratégiából. – Ha ez valamiféle felhívás táncra, én... – emelkedett fel kaján képpel Graham. – Csavard vissza a kupakodat, Graham – szólt rá Claudia, és már nyitotta is az ajtót. Graham és Lisandro mintha némileg kelletlenül, de távoztak. Csak hárman ültek felettünk, a többieket már jóval korábban átcsatornázta a vendégekre Claudia. Magunkra maradtunk. Micah már ágyban is volt Nathaniel mellett, persze gondosan kihagyva nekem a helyet. Ketten is nyúltak értem, és miután a földre ejtettem a köntöst, be is evickéltem a zugomba. Egészen beleszédültem bőrük melegébe, abba az otthonosan ismerős illatba, ami köztük elárasztotta minden érzékszervemet. A tökéletes fekvés, minden a helyén: mint kislány koromban, a kedves, puha takaróm alatt, a kedvenc plüss-állatomat szorongatva... esetleg egy stukkerrel a párnám alatt, persze az már csak pár évvel később. Micah és Nathaniel szendvicsében még az anyaméhnél is nagyobb biztonságban érezhettem magam. Nathaniel megcsókolt, a kezem pedig magától fonódott a vállára. Egymáshoz simultunk, hogy felsőtestünk szinte eggyé vált. Micah hátulról húzott magához, keze a belső combomra siklott, melegen, puhán cirógatott, s
Laurell K. HAMILTON
109
Haláltánc
én úgy tártam szét a lábaim, hogy észre sem vettem. Tenyerem elindult lefelé Nathaniel hátán, le egészen a csípőjéig, hogy azt a két otthonosan vonzó gödröcskét érinthesse. A csók egyre szenvedélyesebbé érett, és ezt feltehetően Nathaniel ugyanúgy értékelte, mint jómagam, mert férfiasságát egyszerre nagyon is konkrétan éreztem a hasamon. Bele is nyögtem a csókba. – Te vagy a legkedvencebb játékszerem – suttogta az arcomba, és a szemem már csak befelé látott. Micah lankadatlanul becézgette a combjaimat, mintha nem tártam volna máris szélesre mindent, mintha még magához kellene édesgetnie. Ujjai a combom tövén, az élesre töltött zónától fél centinyire jártak fel-le, édesen, lágyan, pont, ahogyan fél centivel arrébb kívánták volna. De mennyire kívánták volna! – Azt hittem fáradt vagy – lehelte forrón a nyakamba. – Az is voltam – nyögtem rekedten, de a fáradtsághoz már semmi köze nem volt ennek a rekedtségnek. – Mit szeretnél? – cirógatott már a leheletével is, hogy a nyakam bőre is átvette a combom borzongását. – Érints meg! – Most is azt teszem – simogatott egyre intenzívebben, ott lent, ahol a comb átcsap valami egészen másba, valami nagyságrendekkel izgalmasabba. – Jaj, Micah, kérlek! Ott érints meg végre! Ujjai a helyükre csusszantak, és pontosan olyan édesen fantasztikus érzés volt, mint amilyennek képzeltem. Nem mintha nem ismertem volna már kívül-belül az ujjait. – Jaj, de nagyon igyekszik valaki – súgta, miközben fél könyökére támaszkodva az arcomba nézett. Arca ugyanazt a kéjes vágyakozást tükrözte, amit én éreztem, csak még némi álmélkodással megspékelve. Kezét a lábam közéből az arcomhoz emelte, és nedvesen végigrajzolta az állam vonalát. – Imádom, amikor így nézel. – Hogy nézek? – Így – mosolygott, és ráhajolt a számra. Nathaniel közben már a mellemet babusgatta, ami csak fokozta csókunk hevességét. Nyelvem bejárta Micah szájának zugait, ízlelgettem, kóstolgattam, ahogy közben Nathaniel maga is rábukott a mellemre: kezével masszírozta, hogy a fájdalom gyönyörűsége ott szánkázott a csontjaimban. Kezemet lefogta, hogy csak egy maradt, amivel Micah testén játszhattam. A másikra szinte ráfeküdt. Közben nyelvével a mellbimbómat ingerelte, szopogatta, nyalogatta, hogy aztán ráharapjon, erősen, fájdalmasan. De ez nem az a sikítós fájdalom volt, a vérem sem serkent, csak nyögtem az élvezettől, és szabad kezemmel végigszántottam Micah hátát. Micah nyelve finoman fedezte fel a számat, lassan a torkomig csusszant, amikor Nathaniel eleresztette a másik kezemet is, és keményen belemélyesztette fogait a mellembe, már nemcsak a bimbót tartotta a szájában, hanem a fehér húsomat is. A kéj megragadta a testemet, kifeszítette, szemeim becsúsztak az agyamba, már csak sikoltani tudtam a gyönyörtől. Körmeimet arányosan vájtam bele mindkét pasim hátába. Aztán már csak feküdtem köztük lihegve az ágyon, és igyekeztem fókuszálni a kusza, puha, ködös világra, ami ben ez a két fantasztikus férfi vigyázott rám. – Ez nem volt rossz – hallottam Micah hangját, Nathaniel pedig még egyszer, búcsúzóul végignyalintott a mellbimbómon. – Hmm – morogta hozzá. – Édes istenem – szaladt ki a számon, kezeimmel a selyem lepedőn igyekezve megkapaszkodni. Egy harmadik eredetű kéz érintette meg a bokámat, lágyan fonódott rá. És ahogy felnéztem, persze, hogy JeanClaude-ot láttam ott, az ágy távolabbi felében térdelni. Még a köpenye övét sem oldotta ki. – Micah hívott, hogy csatlakozzam, de bölcsebb, ha előbb a te engedélyedet is kérem – jegyezte meg könnyedén. – Amíg nem eszel, nem fogsz tudni belém hatolni. – Jaj, ez a reménytelenül amerikai tempó! – mosolygott. – Behatolás nélkül is szerezhetünk örömet egy nőnek. – De te akkor sem leszel... – A kielégülésnek is több módja van, ma petite – siklott feljebb és feljebb bársonyos tenyere a vádlimon. – De ha gondolod, akár alhatunk is – szólt közbe Micah –, ennyi is jó volt. Felmértem a helyzetet, és tényleg, amilyen hosszan és határozottan meredt előre az a bizonyos tagja, ami hoszszan és határozottan tud meredezni, tényleg nem hazudott, jó volt neki. És Micah-nál a hosszú az határozottan hosszú, talán csak Richard produkálhat hasonlóan jó arányokat Nathaniel is ugyanolyan tettre készen meredezett, de az ő eszköze más dimenziókban járt. Nem volt kicsi, de Micah szerszámára sem lehetett szimplán azt mondani, hogy nagy. Az Nathanielé volt, Micah a gigászi kategóriában indulhatott. Bár, ha az ember nincs
Laurell K. HAMILTON
110
Haláltánc
egyedül a hosszra fixálódva, hanem szentel némi figyelmet a vastagságnak is – márpedig a nők nagy része szívesen beáldoz pár centit a hosszból a vastagság javára, csak a férfiak ragaszkodnak az „az a fontos meddig ér” paradigmához – Nathaniel rögtön előkelőbben szerepelhetett volna. És szerepelt is, mármint az én szempontjaim szerint. Párhuzamosan cirógattam meg a két kis katonát, és egyszerre borzongtunk bele mind a hárman az érintésekbe. – Milyen helyesek. Kár lenne tétlenül aludni küldeni őket – suttogtam. – Majd dolgoznak máskor – jött a józan Micah. – Én a magam részéről maximálisan egyetértek Anitával – vigyorgott Nathaniel. Micah szája is szélesre szaladt, fehér fogai csak úgy vakítottak napbarnította bőre kontrasztjában. – Megyek Asherhez – szedte össze magát Jean-Claude. – Maradj – szóltam utána önkéntelenül is. – Nekem nem oly’ végtelen a türelmem, mint a két macskádnak, ma petite – mondta lassan, közben az arcom fürkészve. – Nem egyszer volt már, hogy vérükkel kedveskedtek Ashernek és szerény személyemnek, s utána végignézték, ahogy veled kedvünket leljük. – Csak mert kímélnünk kellett őket, az ardeur miatt – tettem hozzá a teljesség kedvéért. – Oui, mais nekem a látvány még nem elég. Asher a voyeur, nem én. Ha nem csatlakozhatom hozzátok, inkább távozom. Ezt nem panasznak szánom, ez tény. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – ingatta a fejét Micah. – Belle Morte miatt. Még mindig tartok tőle. – Mily’ végtelen bölcsesség és óvatosság – mosolygott rá Jean-Claude, majd széttárta a karjait. – Ha csakis a testi gyönyörből maradnék ki, nem lenne jajszavam. Az érzelmekből nehéz kizárni magam. – Ezt nem értem – ráncoltam a homlokom. – Jól tudom, szeretsz engem, ma toute petite, csakhogy az én ölelésemből hiányzik az a kicsiny apróság, amitől teljessé válhatna számodra is. Látom, ahogy Micah és Nathaniel ölel, látom az arcod, a gesztusaid, és megértem, hogy tőlük megkapod azt, ami belőlem hiányzik. Az érzelmi kiteljesedést tőlük kapod, nem tőlem – gyorsan felemelte a kezét, mintha valaki a szavába próbált volna vágni. – Nem, ne tiltakozz, ez az igazság, és én nem veszem ezt zokon, annál is inkább nem, mert ebben az új életben, ami kezdetét veszi az állapotoddal, szükséged is lesz a teljes érzelmi boldogságra. A fájdalmamon és kirekesztettségemen viszont nem változtat a tudás. Most erre mit lehetett mondani? Kellene valami mindentudó könyv, amit csak fellapoznék a mit-mondjunk-szerelmünknek-amikor-felveti-hogy-másik-két-szerelmünket-jobban-szeretjük fejezetnél... – És a ma éjszaka korábbi eseményei sem az én javamra szolgáltak, mert hiába mondod, hogy élvezted amit Augustine-nel hármasban tettünk, viselkedésed és megjegyzéseid mind a fenntartásaidat mutatják. Lehet, hogy csak átmeneti a távolság, mindenesetre ma éjjel láthatólag a macskáid ölelésében találsz békességre és megnyugvásra. És ezt tudomásul veszem – emelkedett fel elegánsan, s hogy nem érzi magát a helyzet magaslatán, csak abból látszott hogy a köntösét próbálta önkéntelen mozdulatokkal lesimogatni. Nem sok emberi gesztusa maradt meg a hosszas túlvilági létezés során. Az évszázadok nyilván sorjában koptatták le emberi szokásait. Csak amikor zavarban volt akkor kezdett a ruhájával babrálni, hogy észre sem vette. Ez a kis tudattalan mozdu lat kedves volt a szívemnek, olyan ritka madár ebben a földalatti kazamatában... Amint rajtakapta magát fegyelmezte is a kezeit, melyek visszahulltak ugyanabba az élettelen mozdulatlanságba, amilyen az arca is volt. – Azt hiszed, már kevesebbre tartalak? – kérdeztem hirtelen, mert a kis élvezettől kitisztult az agyam. Kezdtem átlátni a problémát. – Azt gondolod, hogy csak mert láttalak Auggie-val szeretkezni, már nem szeretlek annyira? – Ilyesmire céloztál. – Oké, meglehet – könyököltem fel –, csakhogy nem úgy gondoltam. Azt hiszem inkább valami olyasmit próbáltam mondani, hogy zavarnia kellene a dolognak, de közben meg nem zavart. Igenis kedvemre való volt, ahogy Augustine-nel csókolóztatok. Nagyon is tetszett a látvány, és csak még jobban szerettelek miatta. A többivel kapcsolatban még nem tudnék ennyire határozottan nyilatkozni, de közben azzal sem volt bajom, csak utólag gondoltam, hogy ki kéne akadnom rajta. De minek akadnék ki, ha közben nem akadtam ki, nem igaz? Csak nem fogok bebeszélni magamnak olyasmit, amit nem érzek! Jean-Claude szája bizonytalan mosolyra húzódott. Pontosan nem tudtam, hogy vajon ez a reakcióm hozta ki belőle a bizonytalanságot, vagy már megszokta, hogy ha egy-egy lépcsőfokot haladunk előre a szexuális kihívások terén, akkor utána főszabály szerint begazolok, és a nyakamba kapom rendre a lábam. Lényeg, hogy én tehetek róla. Pedig szeretem őt, és akkor legalább miattam ne kelljen magát bizonytalanságban éreznie. Ez a legkevesebb, amit a szerelem igenis hozzon az ember életébe! Kezdtem rájönni, hogy nem is a szexuális életet ne-
Laurell K. HAMILTON
111
Haláltánc
héz harmonizálni. Amikor az embernek ennyi pasija van egyszerre, az érzelmi bukkanok sokkal zötyögősebbé teszik az ilyen sokszögletű kapcsolatokat. Ápolni a saját és a sok férfi lelkét, az volt a kihívás. Richard nyava lyáin igazán nem segíthettem, mert alapvetően belőle fakadt, csak ő maga orvosolhatta. De a Jean-Claude lelkét rágó feneség belőlem származott, itt nekem kellett hoznom a gyógyszert. Felültem törökülésbe, és úgy mosolyogtam rá, ebbe a mosolyba igyekezve belepréselni minden iránta érzett szerelmemet. Lassan férfiasan magabiztos pillantássá dagadt a fekete fény a szemében, az előbbi bizonytalanság elillant, és már csak a várakozás fénylett az arcán. A férfié, aki pontosan tudja, mit fog kapni a nőtől, aki így mosolyog rá. – Mit kívánsz tőlem, ma petite? – kérdezte, hangja végigszaladt pucér bőrömön, és borzongtam. – Túl sok rajtad a gönc. – Biztosan ezt szeretnéd, ma petite? Hármunkkal egyszerre még soha nem csináltad, és most az ardeur sem jöhet segítségedül, ma éjjel már nem számíthatunk rá, olyan alaposan jól lakattuk. Egérutat kínált, de ha most visszakozom, elmegy. És pont elég volt végignézni, ahogy Richard és Asher elhúzza a csíkot, még egy pasimat már nem engedhetem el. Szükségem volt rájuk ma éjjel, annyira, hogy legszívesebben Ashert is visszatrombitáltam volna. Persze, még a hármas futam is kihívás lesz, nem emelhetem egyből négy pasira a mezőnyt. Majd egyszer később. – Mondom, túl sok rajtad a gönc – ismételtem hát nagyon is határozottan. – Ezen könnyen segíthetünk – adta meg magát, és már ki is oldotta nagy elegánsan köntöse övét, s a selyem suhanva hullott a lábaihoz. Ezerszer, meg még egyszer megcsodálhattam már meztelenségét, de egyszerűen megszokhatatlan volt a látvány. Mintha valami múzeum szuperbiztos páncélterméből loptam volna ki, hogy a tömegek tekintetétől távol átengedhessem tökéletességét mohó kezeimnek. – Túlságosan is messze vagy – leheltem erőtlenül. – Ezen is könnyen segíthetünk – villantotta ki egy röpke pillanatra ragyogó szemfogait, majd négykézláb megindult felénk a selymen. Én már csak a kedves, himbálódzó tagot láttam a hasa alatt, ami az eddig látott erektált barátaimmal szemben lankadtan és aprón vágott az estének, amíg Jean-Claude nem jut friss vérhez. Ami pedig annyit tesz, hogy kiélhetem egyik igazán kedves hajlamomat, amihez sajnos a férfitermészetből adódóan gusztusomhoz mérten túlságosan is ritkán jutok – tekintve, hogy a pasik általában már akkor harciasan várnak, mikor kihámozom őket a gatyájukból. – Nehogy azt hidd, nem tudom, mire gondolsz, ma petite – incselkedett a vámpír. – Már megint az agyamban bogarászol? – Non, sur ton visage. És az évek során jogos önvédelemből magamra szedett franciatudásomnak hála, most pontosan értettem, hogy nem kellett a fejembe kukkantania, hogy ismerje titkos vágyam. Elég volt az arcomat látnia. – És te, Nimir-Raj, mit szólsz ehhez? – torpant meg a lábamnál, s fordult Micah-hoz. – Nem azért vagyok itt, hogy komplikáljam a helyzetet – mosolygott a megszólított. – Én a megértést igyek szem előmozdítani. – Én sem akarom direkt komplikálni – jegyeztem meg csípőből. – Nyugi, nem kell mindent magadra venni. Már nyitottam a számat, hogy nem nagyon lehetett volna máshogy, de aztán bevillant, hogy akkor most visszajutunk a vitatkozásba ötvenedszerre az este, pedig már halálosan untam. Nem, nem fogok vitázni. – Oké, akkor nem veszem magamra. – Egy kicsit se kelsz ki magadból? – nézett nagyot Nathaniel. – Nem én – dőltem hanyatt a párnákra. Nathaniel és Micah egymásra nézett. – Mi van? – Semmi – sietett Micah, de mindketten a fejüket csóválták. – Tényleg semmi – mosolygott gyanúsan édesen Nathaniel. – Nem szoktam mindig kikelni magamból. Meg belekötni mindenbe. – Persze hogy nem – vágta rá Micah. – Hát nem is. – Már tényleg nem mindenen – konstatálta Nathaniel. Jól hátba vágtám. Mire elvigyorodott. – Nagyobbat üss, ha azt akarod, hogy fájjon is. – De az neked csak jó lenne – és nem ütöttem meg még egyszer. Mire meg szélesebben vigyorgott. – Már nem én vagyok az egyetlen, aki nem tettre kész – kottyant közbe Jean-Claude. És tényleg, már a másik két pasi is csak kornyadt.
Laurell K. HAMILTON
112
Haláltánc
– Hosszú volt a csevej – mentegetőzött Nathaniel. Vártam a több férfival lefolytatandó szexparti gondolatára nyilvánvalóan jelentkező kellemetlen érzést, tiltakozást, hogy mikor horgad már fel odabenn, de nem horgadt. Hiába csalogattam, nem jött. Csak feküdtem ott a három férfi közt, és igyekeztem kicsiholni a lelkemből az egyet nem értés és morális berzenkedés szikráit, aztán feladtam. Minek olyasmit keresni, ami nincs? – Asszem, orvosolható a helyzet – biztosítottam őket, és Nathaniel felé fordulva megindultam lefelé, közben aprólékosan végigpuszilva testét. Aztán eszembe jutott. – Nathaniel véleményét nem kérted ki – fordultam vissza a még mindig a lábamnál térdeplő Jean-Claude-hoz. – Mert Micah a Nimir-Raj-od, Nathaniel viszont nem. – De ő is ugyanúgy a szerelmem. – Velem semmi gond, Anita – paskolta meg a vállam Nathaniel –, édes vagy, hogy gondolsz rám, de nem zavar, hogy nem kérte ki a véleményem. – Hogyhogy nem? – bandzsítottam fel az ágyéka magasságából. – Egyrészt Jean-Claude-nak igaza van, én nem vagyok Nimir-Raj, semmiféle nagyfőnök nem vagyok. Másrészt meg, ha már én is a dominánsat játszanám, búcsút integethetnénk a mi sokszemélyes házi boldogságunknak. – De, csak mert nem vagy domináns, nem szabad szarni a véleményedre. – Nem – nevette el magát –, de mert nem vagyok domináns, nincs is annyi témában határozott véleményem. – De... – Szeretnéd, ha dominánsabb lennék? – Azt szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz erről az egészről. – Hogy kapd be végre a farkam, és keféljünk – bökte ki mosolyogva. Én meg csak pislogtam, mint giliszta az esőben. – Oké – vontam végül vállat, és bekaptam.
Laurell K. HAMILTON
113
Haláltánc
20
A kezem csatlakozott a szám szorgoskodásához, és hamarosan Micah is ugyanolyan keményen nézett az események elébe, mint Nathaniel. A lélek-kurkászás nem lankasztotta le őket végletesen. Ami mák, mert több köldöknézést nem bírtam volna bevállalni az estére, amúgy sem ez volt az én igazi nagy műfajom, hanem a szex. A szex életem egyetlen olyan aktivitása, amikor tökéletesen el tudom engedni magam, amikor nem törnek fel váratlan gejzírként az idióta gátlások, melyek a leglehetetlenebb pillanatban marcangolnák az embert. A szexben kizárólag a testek érdekelnek, a sajátom, és az övék. Ha erről van szó, elragadnak az ösztönök. Mindkét kezembe jutott egy-egy hímtag. Amikor először vettem őket egyszerre kézbe, rendkívüli ügyetlenséggel kellett szembenéznem, persze a sajátoméval: valahogy képtelen voltam harmonizálni a mozdulataimat, ami – férfiak legprecíziósabb testtájáról lévén szó – igencsak kockázatos. A gyakorlat viszont remek mester, egy hónap alatt profi kétkezessé tornáztam fel magam. Mellesleg ez volt életem egyetlen területe, ahol a bal kezem is jobb kézzé fejlődött. Még a pisztollyal sem bántam olyan profin, mint a farokkal. Jean-Claude egyelőre nem mozdult, az ágy lábánál térdelve figyelt békés arccal. De pontosan megmondta, hogy csak nézni, tétlenül szemlélődni nem fog. Hármukkal egyszerre nem is tudom, hogy lesz, olyat még soha nem csináltam. Lehet, hogy növesztenem kell még egy kezet?! Megindultam felé – lehet, hogy azt gondolta, hozzá sem fogok nyúlni? Ebből a kifejezéstelen arcából ítélve, valószínű. És hirtelen egy emlék villant fel bennem, nem a sajátom, hanem az övé, de olyan élesen, hogy akár velem is történhetett volna. Belle ágyát láttam, egy pontosan ugyanilyen ágyat. Benne Belle és két másik vámpír, én pedig az ágy lábához, mindenki érintésétől kívül megkötözve, hogy meg se próbálhassak közelebb húzódni. És csak néztem az úrnőmet azzal a másik kettővel. A kötél a húsomba vájt, nem véletlenül, hiszen Belle meg akart büntetni. Azt akarta, hogy érezzem, milyen vágyakozni rá parttalan. Bizonyos távolságból már nem hatott úgy a csábereje, le lehetett küzdeni a kínzó kívánságot, hogy mindenképpen érinteni, szagolni akarja őt az ember, mert nagyon is ismeri bőrének tapintását és illatát. De az ágy vége még nem jelentett akkora távolságot, és úgy epedtem érte, mint alkoholista egy csepp italért vagy drogos az anyagért. Belle is függőséget okozott, csak úgy menekülhettem tőle, ha soha többet nem ízlelem mámorító lényét. Így szabadulhattam. Vagyis szabadulhatott Jean-Claude, hiszen az ő emléke járta át az elmémet olyan valóságossággal, hogy csak a testi dimenziók ébresztettek fel. Túlságosan is férfias volt ahhoz az a test, hogy tényleg én lakjam benne. Megcirógattam az arcát, és nem rejtegettem a szánalmat, amit a régmúlt emlék ébresztett bennem. Végtelenül sajnáltam, hogy nem éltem még akkor, és nem menthettem meg abból a pokolból. A gondolataimba nem láthatott bele, masszívan elzártam az agyam, ahogy ő is az övét, de az arcom mindent elárult. Ahogy azt is, hogy velem nem ismétlődhet meg ugyanaz, amit Belle Morte-tal átélt. Gyomrából felszakadó sóhajjal bújt hozzám, úgy csókolt, mintha magába akarna szippantani, én pedig ittam magamba, ahogy a szomjazó hörpöli fel a sivatagban fakadó váratlan forrást. Nyelvemen megéreztem a vér fémes savanyúját, mire elhúzódott kissé. – Bocsáss meg, ma petite... De nem érdekelt a mentegetőzés, csókolni akartam a száját, érezni a számon, és semmi mást. Egymáshoz simultunk, forrón és meztelen, és ha nem vámpír lett volna, aki régen jutott vérhez, már biztosan ő is ugyanolyan ke ményen ágaskodott volna az alhasamnak, mint másik két szerelmem. Levegő után kapkodva néztünk egymás szemébe, végigmért, és lecsókolta az alsó ajkamon kövéren remegő vércseppet. Szemében elragadtatásféle csillant, pedig nem tettem semmi különöset, csak végre túlléptem önmagamon, leküzdöttem magamban azt az Anitát, aki mindannyiunk boldogságát akadályozta. Kézen fogtam, és térden visszaevickéltünk Micah-hoz és Nathanielhez. Már volt némi tapasztalatom a páros szeretkezésben ahhoz, hogy kidolgozzam a lehetséges koreográfiákat. Több járható út is létezett. Az egyes számút külön-külön jártuk be, pasi egy megkapta a maga előjátékát, pasi kettő dettó, aztán pasi egy szeretkezés, míg pasi kettő néz, majd fordítva. A kettes számú út határozottan több szervezést és ügyességet igényelt a részemről, szabályosan gésává kellett fejlődnöm, hogy párhuzamosan vezényeljem le a két pasi bemelegítését és kielégítését. Akár egy négykezes. Ez az út csak igazán kiegyensúlyozott férfiakkal járható. Az öntudat és önzet-
Laurell K. HAMILTON
114
Haláltánc
lenség mindenképpen kívánatos, nehogy felmerüljön a „miért pont ő, miért nem én” és a többi kínos kérdés. Ebben már határozottan jól muzsikáltunk. Ma este Auggie-val rájöttem hogy harmadik utas megoldás is akad, de ahhoz egyelőre nem éreztem magamban elég erőt, hogy felvessem: vajon ki hajlandó Jean-Claude-dal smacizni, hogy a mélyebb behatásokról ne is beszéljek. Azt gondoltam, hogy ezt a remek témát valami alkalmasabb időpontra halasztóm. Mondjuk tea mellé? Van erre egyáltalán alkalmas időpont? Jean-Claude kezét mindenesetre most elengedtem, és visszafeküdtem a másik kettő közé, hogy gyengéden ismét kézbe vegyem őket. Micah az első érintésre felnyögött, Nathaniel azonban csak nézett, várakozón. Neki intenzívebb jelenlét és kézimunka szükségeltetett, ő az első pillanattól kezdve a durvaságot kedvelte. Micah-t is eljuttathattam némi túlórával arra a pontra, ami már Nathanielnek is oké, de eleinte mindig jegelnem kellett a párhuzamos farok munkát. Az még nem nagyon ment, hogy az egyikkel keményebben nyomom, mint a másikkal. Némi ide csapok, aztán oda után megragadtam a két fasz tövét, és hosszú mozdulatokkal simogatni kezdtem őket, húzgáltam a bőrt fel-le. Ezt imádom. Érezni a bársonyos izmot a tenyeremben, és lehunyt szemmel elképzelni, milyen lesz, ha már nem a tenyerembe simul. Aztán eszembe villant Jean-Claude, aki nyilván ugyanúgy térdel előttem, ahogy hagytam. Nagy nehezen ráfókuszáltam, és tényleg ott térdelt és várt. – Gyere a számba, míg őket simogatom – kértem. – Rendben lesz mindenkinek? – nézett a simogatottakra, én meg szorítottam egyet rajtuk, hogy egyszerre hunyják le a szemüket. – Ez így nem érvényes, ma petite. Túlságosan is közel kell kerülnöm macskáidhoz, ha a szádba akarsz venni. Szeretném, ha nem csak a meggyőző mozdulataid beszélnének belőlük! – Bocsi – lihegtem, és engedelmesen kényszerpihenőre, a hasamra száműztem a kezeimet. De csak a válasz erejéig. – Részemről rendben – hozta össze Micah némi nyeldeklés után a választ. Nathaniel nagy lustán elmosolyodott, ahogy azt már szex közben szokta néha. Olyankor, amikor valami soha nem próbált javaslattal tervezett előrukkolni. Már kiismertem. – Kíváncsi vagyok, boldogul-e hármunkkal egyszerre. Ez egy nyolcas nehézségű gyakorlat. – Ezt most úgy értsem, hogy szerinted eddig nyolcasnál nem jutottam tovább? – vontam össze a szemöldököm. Hiúság is van a világon. – Azért azt ne feledd, hogy én profi voltam – rántotta meg a vállát –, és a tízes nehézség már olyan akrobatikus ügyességet igényel, amit szerinted feltehetően emberi test, élő állapotban nem produkálhat. Majdnem megkértem, hogy ugyan illusztrálja már, aztán meggondoltam magam. Lehet, hogy arra még nem vagyok felkészülve? – Azért én csak megpróbálom. Jean-Claude nem kérette magát. A mellkasom fölé térdelt, hogy pont az arcom elé kerüljön a kérdéses terület. Nathaniel és Micah mellettem az oldalára fordult, hogy jobban hozzájuk férjek, tekintve, hogy a kezeim mozgása némiképpen korlátozódik vállból. Két kezembe ragadtam őket, Jean-Claude-ét pedig bekaptam. Imádtam a hímvessző ernyedt állagát. Mindig is ámulattal töltött el, hogy nőhet akkorára, amikor pedig nyugalomban ilyen kicsi. Rajtam semmi olyasmi nincs, ami ilyen átalakulásra lenne képes. Ha a kezeim nem lettek volna foglaltak, a heréket is beszoppantom, így azonban nem árt az óvatosság, nehogy a hármas koncentrációban valamit elbénázzak az olyan delikát holmival, mint a here. Miközben Micah-ékat simogattam, kedvemre élvezkedhettem Jean-Claude ékességével a számban, megjárathattam benne a bársonyos tömlőt, és még csak azzal a ténnyel sem kellett számolnom, hogy előbb-utóbb a torkomig dagad. Nem, Jean-Claude udvariasan és szolgálatkészen ilyen kicsinyke marad egészen addig, míg valamelyikünk nem táplálja. Megtaláltam a ritmust, és Jean-Claude felkiáltott, kapaszkodót keresve az ágy támláját találta meg. Szemében az a lángoló szenvedély táncolt, ami már az elviselhetetlen határán lobog. Annyira azért nem voltam menő, hogy a kezeimmel más ritmust tudtam volna, mint a számmal, fürgén, határozottan dolgoztam hát a másik kettőn, míg egyszer csak Micah elkapta a kezem. – Állj, vagy elmegyek! – megszorította a kézfejemet, és egy lassabb ritmust játszott vele. – Így, kérlek, Anita! Csináld! Jean-Claude-ra néztem, lehunyt szemmel lovagol rajtam. Mondjuk egy nálamnál jóval keménykezűbb szerető alaposan kitanította már évszázadokkal ezelőtt. Kiengedtem hát a számból, s ő meg-megvonagolva borult le rám. Micah helyet csinált neki maga mellett és ak-
Laurell K. HAMILTON
115
Haláltánc
kor már a lepedő feketeségét markolva igyekezett felkecmeregni a kéjek birodalmából. Így már csak Nathaniel maradt, és nézett közelről boldog mohósággal az arcomba. – Nyertél – lihegte, majd csókra nyújtotta ajkát, de én megszorítottam a farkát, olyan erősen, ahogy senki más az ágyban nem örült volna neki, de ő nagyon is. Fejét hátravetve élvezett. – Mit nyertem? – kérdeztem, miközben elengedtem. – Mindent – nyögte, és a szája visszatalált az enyémhez. Hevesen és egyre szenvedélyesebben csókolt. Ja, igen, a vér, amit még Jean-Claude serkentett ki az ajkamon, az csak hívogatta, és még fokozta a vágyát. Közben rám hengeredett, üdvöskéje nekifeszült a hasamnak, és én azt hiszem, nyöszörögtem. – Mit szeretnél? – mosolygott rám a csókból. – Téged. Érezni bennem. Mosolya még vadabbul villant, és felemelkedett. Én meg elkaptam a vállát meg a derekát. – Hová mész? – lihegtem. – Azt mondtad, hogy benned. De azt nem mondtad, hogy hol – és már meg is indult felfelé. – Ez még előjáték akar lenni, vagy fejezzelek be? – Fejezz be. – De az ardeur nélkül nem szeretem lenyelni. – Tudom – vetette át rajtam a lábát, és kapta el ő is az ágytámlát, ahogy nem is olyan régen Jean-Claude. Felnéztem rá, a csodásan magabiztos, mohó arcába. Mennyi munkámba tellett, hogy így merjen nézni szex közben! De már tudta, hogy tőlem bármit kérhet, hogy az ő öröme nekem legalább annyira fontos, mint a sajátom. Megmarkoltam a golyóit, a kemény, zacskóiba feszült golyókat, és megszorítottam. Nagy sóhajjal vetette hátra a fejét. Másik kezemmel a farkát ragadtam meg, de még mielőtt kivitelezhettem volna a tervet, Nathaniel rám nézett. – És Micah mit tehet érted, amíg ilyen édesen dolgozol rajtam? Csak nemrég szoktunk rá, hogy mindannyian egyszerre szeretkezünk, és eddig úgy rémlett, hogy ez az én ötletem volt. Tudtam mire számít, és mit szeretne hallani, és ami azt illeti, a hajnal nemsokára lecsap ránk, tehát nem tökölődhetünk sokáig. – Micah – szólítottam, s közben Nathaniel vesszejét becézgettem. A zöld macskaszemek előbukkantak Nathaniel mögül –, hatolj belém, gyerünk. – Az ardeur nélkül így még soha... – Tudom. Kaptam egy fura pillantást, de aztán elmosolyodott, és eltűnt. – Addig szopj – utasított Nathaniel, és bár esetleg kérhetett volna is, nem haragudtam. Nem is haragudhattam volna, mert ugye olyan csábítóan hívogatott a gyönyörű fasza, és hát én magam követeltem meg tőle ezt a hatá rozottságot. Csak nem fogom most én legorombítani érte. Így aztán betoltam még két párnát a fejem alá, hogy meglegyen a szög, és rábuktam. Micah keze a fenekem alá nyúlt, én pedig megkóstoltam a makkot, centiről centire beszoptam a farkát, és ami kor a felénél jártam, Micah kitárta a lábaimat, és belém nyomta az ujját. Felkiáltottam az gyönyörtől, és még mélyebbre toltam a számban Nathanielt. Ő meg hátulról tartotta a tarkómat, a farka hegye elérte a torkomat, hogy majd megfulladtam. Nem garatreflex jött, hanem a fuldoklás tipikus érzése. Amikor elengedte a tarkómat, lihegve zúgtam vissza a párnára. – Ezt ne csináld többet. – Jól vagy? – kérdezte hátulról Micah. – Ja – bólintottam, bár nem egészen értettem egyet a válasszal. – Amikor az ardeurrel csináljuk, olyankor szoktad szeretni – mentegetőzött Nathaniel. – De most nincs az ardeur – dörrentem rá. – Sajnálom, csak máskor soha nem volt vele bajod. – nyögte, és az arcára megint kiült az a régi bizonytalanság, elveszettség. És már mászott volna le rólam, ha el nem kapom íziben a csípőjét, és nem húzom vissza határozottan. Nagyon sérülékeny, új szerzemény még az új magabiztossága. Már mást sem akartam, mint visszakapni az újat, elűzni ezt a régi fájdalmat és megbántottságot. És ennek a legjobb módja az volt, hogy nagy lendülettel ismét bekaptam. Aztán addig szoptam, gyorsan és erősen, míg feje az élvezettől ismét hátra nem hanyatlott. Mikor újra rám nézett, szeme sarkából még mindig nem tűnt el az a bizonytalanság, a megbántottságnak és tartózkodásnak az a fájdalmasan nathanieles keveréke, amit – volt alkalmam bőven megtanulni – csak egy módon tüntethetek el: ha
Laurell K. HAMILTON
116
Haláltánc
megmutatom, hogy bízom benne. Nagyra nyitottam hát a számat, és minden garatreflex, majd a mélyebb pontok elérése után minden levegő utáni vágyam ellenére, tövig nyomtam magamban. Annyira mélyen járt bennem, hogy ajkaim elérték a finom bőrt, ami a farok tövében húzódik. Csontra eltüntettem. Aggyal túlemeltem magam az olyan primer szükségleteken, mint a levegő vagy a nyelés, nem érdekelt más, csak az a bársonyos, csodás izomköteg, ami kitöltötte a számat, a torkomat, és talán hamarosan a tüdőmbe is megérkezik. Élveztem, és az élvezet kiült az arcomra is, mert neki is tudnia kellett, hogy minden korábbi balhé dacára nekem ez igenis jó. Legalább annyira, mint neki. Aztán, amikor már végképp a kékülés-zöldülés határáig jutottam, ő pedig már acélmarkokkal, görcsösen kapaszkodott az ágytámlába, akkor kértem némi szabadságot levegőért. Akkor egy pillanatra elengedtem, fejem a párnára hanyatlott, s úgy lihegtem, mintha épp egy levegővel úsztam volna le a száz gyorsot. Nathaniel teste mesterhegedű érzékeny húrjaként remegett, térdétől fel egészen a feje tetejéig, míg végül háta ívbe feszült. Aztán ismét rám nézett, helyesebben ragyogott. Szeméből álmélkodó hála és a szerelemnek az eszszenciája áradt felém. Igen, Nathaniel ha szeretett, érzelmei utolsó cseppjei is az arcán ragyogtak, nem rejtegetett semmit, nem akarta biztonságban megőrizni egója egy aprócska hányadát sem. Ő, ha egyszer átadta magát valakinek, onnantól fogva az a személy a nap sok ezer másodpercében emlékeztetve volt, hogy ez a fiú tiszta szívből nekiadja magát. Ez volt Nathaniel érzelmi életének legönveszélyesebb pontja, hiszen ha nem a megfelelő személyt tüntette ki szívével, az csúnyán visszaélhetett vele. Ahogy meg is tették korábban sokan. A megfelelő személlyel viszont Nathaniel maga volt a csoda. Az ártatlan lény, aki még tudta, hogyan kell felhőtlenül megmártózni a másik iránt érzett feltétlen bizalomban, hogyan kell rábízni magunkat egy másik emberre és hinni benne. Talán a zsenge kora miatt maradt meg ilyen tisztának és őszintének. Tény, hogy az engem szerető férfiak közt ő volt az egyetlen, aki egy pillanatra sem rejtegette, mit érez irántam. És ebbe magamat is nyugodtan beleszámíthatom. Egyetemen is taníthatta volna az odaadás művészetét. Elmerültem arcában, és kimondhatatlan boldogság árasztotta el szívemet, hogy ő az enyém és én az övé vagyok. Hogy vagyunk egymásnak. Moccant alattam az ágy, majd két karcsú ujj belém csusszant, aztán magabiztosan meglelve azt a bizonyos pontot mesteri ügyességgel játszadozni kezdett velem. Járt rajta fel-le, míg kiáltva hunytam le a szemem, és csak élveztem. Több férfi is akadt az életemben, akik ugyanilyen magabiztosan találtak rá a megfelelő pontra, de csak egyetlenegy, aki ilyen könnyűszerrel és gyorsan eljuttatott az orgazmusig. Anélkül is tudtam, ki térdel éppen a lábaim között, hogy elnéztem volna Nathaniel mellett. Ahogy azt is, hogy éppen égő, kék tűzben lobognak a szemei. Nathaniel lekászálódott rólam, nekem meg épp csak annyi időm maradt, hogy a mellettem térdelő Micah-t bemérjem, mikor már csusszantak is vissza azok a hej’ de ügyes ujjak. A gyönyör ismét gyorsan magával ragadott, s ahogy valami kapaszkodó után kapkodtam a síkos selymen, egy csuklót találtam, amibe mélyen bele is vájtam a körmeim. Micah volt a szerencsés kapaszkodó. – Várj, Jean-Claude, míg berakom magam! – mondta mohó pillantással. – Hova rakod mit? – lihegtem értetlenül. – Azt akarom, hogy a farkamba sikoltsd bele a következő orgazmusodat! – szorította meg a kezem Micah. – Akkor gyere – vágtam rá, majd némileg átgondoltam –, de ebből a szögből nem nagyon férek hozzád. Gyöngéden maga felé fordította a fejem, és kihúzott alóla két párnát. – És ehhez mit szólsz? Ahogy mondta, mosolyognom kellett rajta. De a tekintete pirulóssá tett, és a mosoly is elhalványult. – Próbáljuk meg – súgtam. – Igen, jó kislány – mondta, kezemet pedig az ágytámlára kulcsolta. Mindig így trükközte ki a karmaimat, ha a testrész, ami leginkább karomra esett élvezkedés közben túlságosan is érzékenynek ítéltetett. Miközben ő leszerelte a vájóeszközeimet, Nathaniel a másik oldalamon közelebb húzódott, és a másik kezemet a csípőjére helyezte. Ő nagyon is szerette, amikor a körmeim a különböző testtájain kalandoznak és farigcsálnak, miközben élvezek. Micah maga felé fordította a fejemet, Nathaniel pedig egészen a mellkasáig vonta a kezemet. Szabad hétvégéje van a Bűnös Vágyakban, elereszthetem hát magam gond nélkül, három nap alatt bármilyen mély karmolásnyom begyógyul. Micah hatalmas szerszáma közben belecsusszant a számba, lassan, finoman hogy megszokhassam az újabb dimenziókat. Kesernyésen sós-édes ízéből nem volt nehéz kitotózni, hogy vajon élvezte-e a korábbi eseményeket, ami egyben azt is jelentette, hogy gyorsan el fog menni. Ami az ő méreteivel őszintén szólva inkább áldás, mint
Laurell K. HAMILTON
117
Haláltánc
átok. A lábam között az ilyen dimenziókat a lehető legtovább épen kívánja megtartani az ember lánya, míg a szájában a lehető legrövidebb idővel a legboldogabb. Fejemet előrebiccentve mintegy felbátorítottam a méretes eszköz büszke gazdáját, hogy hatoljon a szájüregem mélységeibe. Meg is tette, egyre fürgébben és erőteljesebben dolgozva magát ki-be, hogy pont abban a pillanatban juttasson levegőhöz, amikor már épp segítségért kiáltanék. Bőszen kapaszkodtam a támlába és Nathaniel farába is. – Most – lihegte egyszer csak, és már csak akkor értettem meg, kinek is szólt ez a figyelmeztetés, amikor JeanClaude ujjai mélyen bennem jártak, és úgy hazataláltak arra a pontra, mintha mindig is ott laktak volna. Pár mesteri mozdulat, gyorsan, majd még gyorsabban, és már élveztem is sikoltva. Közben a torkom megtelt Micah faszával, ami így az élvezet tengerén már nem is tűnt olyan rémisztően gigászinak, pont a számba passzolt. Kiáltva, sikoltva eveztem át egyik orgazmus hullámról a másikra, körmeim olyan mélyen hasították Nathaniel húsát, mintha az utókornak akarnám megörökíteni, mekkorát is élveztem. A legtöbben fájdalomsikolynak hallották volna azt a hangot, amit a végtelen gyönyör hozott ki belőlem, pedig nem fájt semmim. Teljességgel átadtam magam a három férfi nyújtotta élvezetnek, Jean-Claude agilis ujjainak, Micah duzzadt szerszámának a számban, és Nathaniel seggének, amibe olyan végtelen izgalmas volt belevájni körmeimet. Aztán már a másik kezemmel sem bírtam, épp csak annyit sikerült elérnem, hogy Micah hátát célozza be, ne a közelebbi, sérülékenyebb pontokat, és már őt is markoltam és martam, ahogy tudtam. Halványan hangokat hallottam, de már ez sem érdekelt, csak kéj és a gyönyör számított. – Kifelé – jött valahonnan messziről Jean-Claude hangja, és egy ajtó csukódott. Majd az ujjak még mélyebbre találtak bennem, a méhem száját simogatták, és az orgazmus egy kövérebb, fényesebb fajtája zuhant rám, ami magától érkezik, nedvesen, duzzadtan, a testem minden porcikájából végeérhetetlenül. Micah ritmusa egyre egyenetlenebbre váltott, már neki se lehetett sok hátra, az íze is egyre édesedett. Jean-Claude előrehajolt, és már a nyelvével is rajtam dolgozott. Az agyarai miatt neki persze óvatosabban kellett ilyenkor parádéznia de a kezével bőségesen kárpótolt minden túlzott nyelves finomságért. A nagy fehérség újra kibuggyant, és nedves forrósága járta át minden porcikámat, miközben Micah egy utolsó mélydöféssel tövig eltűnt a számban. Most érezhettem csak, mennyire fegyelmezte magát eddig, mert már nem tette, és bizony lassan fuldokolni kezdtem. Keze megindult a tarkóm felé, hogy ott tartson, ahol neki annyira jó, de nekem levegő kellett. Az utolsó pillanatban hát meggondolta magát, és láttam, hogy igyekszik uralkodni magán. Jean-Claude a combom tövére csusszant, és szemfogait belemélyesztette húsomba. Ez már a fájdalom élvezete volt, ahogy átszakítja a finom bőrt, és szívni kezdi a véremet. Agyamat elhagyva rándultam össze a kettős gyönyörűségtől, testem megemelkedett, hátam megfeszült, Micah farka pedig pont a melleim közé csusszant. Ez a félig akaratlagos rendezés elég is volt neki, már lüktetett is a nyakamba, a melleimre a forró sperma, hogy egészen belealéltam az érzésbe. Jean-Claude felegyenesedett, szája és álla véres maszkba bújt, férfiassága pedig ágaskodott. Nem sokat gondolkodott, bár alapvetően ő is, mint Micah, a hosszú előjáték híve volt. De ekkorra már bőven túljutottunk a lehető leghosszabb előjátékokon is, ő is belevághatott hát a kellős közepébe. Vagyis az enyémbe. Fekvőtámaszban kinyomta magát fölöttem, de ágyéka már neki is tapadt az enyémnek, mélyen belém döfte magát. Három-négy-öt döfés kellett csak, hogy már élvezzek is, hevesen, még az eddigieknél is hevesebben. Talán még kétszer vagy háromszor juttatott el sebesen a csúcsra, aztán éreztem a lüktetését a hüvelyem falán, ahogy az én véremtől me rev farka a méhemig lövelli nem evilági magvait. Remegő karjain tartotta magát, nem rogyott bele Micah spermájába, ami lassan csordogált lefelé az oldalamon. Ő is kapkodva szedte a levegőt, aztán véres ajkait az enyémre nyomta. Mosolyogva csókolt meg, aztán kihúzta magát belőlem, én meg csak néztem. És egy pillanat sem kellett, hogy Nathaniel átvegye a helyét. Épp csak annyi száguldott át élveteg agyamon, hogy mintha olyasmit fogadkoztam volna, hogy mától csakis óvszerrel... de ha egyszer már úgyis terhes vagyok, akkor nem halál mindegy is? Boldogan fogadtam magamba Nathanielt, és olvadtam bele az ő egészen más ritmusába. Néha olyan volt, mintha táncolna bennem, hullámzott, és minden egyes hullám csúcsa a legérzékenyebb pontomon végződött. Amilyen nyersek és leplezetlenek voltak az érzelmei, pont olyan fegyelmezetten közösült. Mesterien. Jean-Claude átadta magát az aktusnak, Nathaniel viszont ügyelt rá, hogy mindenekelőtt nekem legyen jó. Minden alkalommal szinte sportot űzött belőle, hogy hihetetlen mennyiségű orgazmus után én magam könyörögjek neki, hogy most már élvezzen belém ő is végre. Hát ma éjjel ő sem fog olyan sokáig mesterkedni. Pusztán azon szimpla oknál fogva, hogy már gyakorlatilag lubickolok saját orgazmusaim tengerében, épp csak pillanatokra dugom ki belőle a fejem, már át is csap rajtam a következő hullám. Ahogy sejtettem: nem volt nehéz táncba vinni – csípőm együtt hullámzott máris az övével, mikor ő lefelé, én
Laurell K. HAMILTON
118
Haláltánc
fel, hogy minden egyes döfésnek elébe menjek, rásegítsek. És már fent is voltam, ráültem a hullámra, elvesztettem a ritmust, csak a körmeimet éreztem a gyönyörűségben, ahogy mélyen a hátába vájnak. Lihegve, bandzsán tértem magamhoz alatta, de ő nem lankadt, újra ugyanaz a ritmus kalapált bennem, ki-be, mintha egész éjjel képes lenne nyomni. Képes is lett volna. Ahogy megint élvezni kezdtem, felültem, és szorosan magamhoz öleltem, ő pedig az arcomhoz nyomta mellkasát. Rögtön tudtam, mire vágyik, szorosan megtar tottam hát, hogy a rángatózása nehogy nagyobb károkat okozzon testén, mint szerettem volna, aztán beleharaptam. Addig szorítottam össze a fogsorom, míg meg nem éreztem kiserkenő vérének fémes zamatát, és nem éreztem a fájdalom kéjétől összeránduló testét. Fura mókus volt Nathaniel, a gyönyörnek a végtelenségig ellen tudott állni, a fájdalom kéje viszont gyorsan maga alá gyűrte, elvette az eszét. De azért még megkaptam egy orgazmust, és gyorsan elkaptam a számat, nehogy mélyebbre harapjak a kelleténél. Belesikoltottam a levegőbe. Lábaimat a derekára kulcsoltam, hátha eltéríthetem a ritmust, hátha magammal ránthatom végre őt is. De hosszan edzett fajta volt az övé, ahogy így élvetegen csüggeszkedtem rajta, az ágytámlához araszolt velem, nekinyomta a hátamat, és így folytatta ülő helyzetben. – Hely kell, mozogni akarok – lihegte a fülembe, én meg csak bólintottam, csinálja, tegyen, amit csak akar. És tényleg mozogni kezdett, fürgén, nagy csapásokkal, hogy minden lökésül nekivágódtam a támlának. Újabb és újabb orgazmusok jöttek. – Kérlek, kérlek, kérlek – lehelte a fülembe végül. Néha szeretett kérlelősdit játszani, kivárni, amíg engedélyt adok neki az elélvezésre. De most sem erőm, se türelmem nem maradt, alig vártam már én is a pillanatot. – Igen, igen, élvezz belém, kérlek, édes istenem, élvezz belém! – nyögtem édes nyakába. Már nem érdekelte őt se a ritmus, csak mélyen, minden eddiginél mélyebben belém döfte magát, én elélveztem, már ennyi elég volt, ő pedig egy lélegzetvételnyi időre úgy maradt, feltolva egészen a gyomromig. Aztán összerogyott, én meg el nem engedtem volna. Izzadt, spermás, véres testünk egymáshoz tapadt. Úgy kapaszkodott az ágytámlába, mintha valami mentőöv lenne, a szíve őrülten kalimpált a mellkasában, láttam, ahogy belülről veri a bordáit. – Istenem, de jó volt – lihegte valami szokatlanul ismeretlen hangon. Akartam volna nyögni, hogy igen, de képtelen voltam szavakat formálni a számmal. – Jól vagy, Anita? – kérdezte Micah, én meg feltartottam a hüvelykujjamat, ennyire futotta. Máskor is megesett már, hogy ő meg Nathaniel némára keféltek. – A fenébe, azt reméltem, hogy hárman az eszméletlenségbe dughatunk végre. Ugratott, így aztán össze kellett szednem magam. Harmadik nekifutásra sikerült is meglelnem a hangomat. – Ahhoz nekem több pasi kell. – Szerintem el tudjuk intézni – hajolt az arcomra, és nyomott rá egy puszit. – De ne ma este – hoztam össze nagy nehezen. – Nem, nem ma este – kaptam még egy puszit, majd Micah Nathanielhez fordult. – Segítsünk? Nathaniel bólintott, mire Jean-Claude és Micah kisegítette belőlem, hogy mindketten el tudjunk dőlni. Aztán ők ketten a fürdőszobába mentek, tisztálkodni. Mi még nem találtunk elegendő izmot a testünkben ehhez a kihíváshoz, így aztán csak feküdtünk egymás mellett. Ölelni nem öleltük egymást, de azért összeértünk. – Te szent ég, Anita, hogy én hogy szeretlek – lihegte akkor Nathaniel. – Én is szeretlek téged, Nathaniel – feleltem. De mennyire, hogy szerettem.
Laurell K. HAMILTON
119
Haláltánc
21
MÉG MINDIG ÚGY GONDOLTAM, hogy Micah esetleg majd kifogásolni fogja, hogy Jean-Claude anyaszült pucéran bújik be mögé az ágyba. Én tutira hápogtam volna, ha egy másik csaj meztelenkedik velem ugyanígy, de hát Micah nem olyan hisztis, mint én. Ez nyilván a természet gondossága, hogy az emberek kiegyenlítik egymást. Velem nehezebb, vele könnyebb, akkor találjunk hát egymásra. Én a magam részéről úgy aludtam el, mint bármely más éjszakán: Nathaniel meleg hátára gömbölyödve, csodás farában a hasamon, egyik kezemet a csípőjén pihentetve, másikat a hajába fúrva. Micah mögöttem csaknem ugyanezt a pózt vette fel, csakhogy ő engem ölelt, kézfeje pedig Nathanielen nyugodott. Mögötte pedig Jean-Claude, szorosan a hátához simulva, derekát ölelve, úgy, hogy még az én derekamat is átfogta. Nemsokára felkel a nap, és ez a kar már nem lesz ilyen meleg és életteli. Valamiért a vámpírok jóval gyorsabban hűlnek ki, mint az emberi hullák. Hogy miért? Lila gőzöm sincs. Nathaniel úgy tolta a hasamnak a fenekét, mintha egészen Micah-ig szeretné préselni magát, de nem bántam. Szerettem ezt a forró, emberi takarót. Közben Jean-Claude selymes-pihés alkarját cirógattam. Így aludtam el. Korom sötétben ébredtem, a szívem a torkomban dobogott. Csak a fürdőszoba félig nyitott ajtaján szivárgott ki az éjjelre mindig égve hagyott fény. Semmi nem változott, senkit és semmit nem láttam, csak a szívem kalapált. A két „szendvics pasim” egyenletesen szuszogott. Mi történhetett? Talán csak rosszat álmodtam. Jean-Claude karja hidegen nehezedett rám, odakinn már fenn járhat a nap, ismét elragadta őt tőlem. Ez a vámpírsors. És akkor megláttam az árnyat. Az ágy végében ült, és ha direkt arra néztem, nem láttam, csak a szemem sarká ból, a periferikus látásommal észleltem. Kezdett konkrétabb alakot ölteni, mintha egy nő kucorogna ott. Mi a...?! Megráztam Micah karját, de semmi, aztán Nathaniellel is hiába próbálkoztam. Ugyanolyan egyenletesen szuszogtak tovább, mintha én is csak álmomban mocorognék. Képtelen voltam felébreszteni őket. Akkor viszont talán én magam is csak álmodom, és megint egy olyan fura álomba keveredtem, amikor azt is megálmodom, hogy felébredtem. Akkor viszont sikítani fogok. Ha tényleg álom, semmi gáz, ha nem álom, Claudiáék egy másodpercen belül ránk tolják az ajtót. Teleszívtam a tüdőmet levegővel. – Ne sikolts, nekromanta! – úszott be ebben a pillanatban agyamba a hang. – Ki vagy te? – kapartam össze végül magamat egy suttogás erejéig. – Jól van, ezek szerint nem riaszt az álcám. Reméltem, hogy így lesz. – Kicsoda... – kezdtem újra, és akkor beszippantottam az éjszakát. A puha, meleg éjszaka jázminillatát, ami ő maga volt. – Marée Noire – nyögtem a nevét, a legkevésbé sértő nevet, amin a vámpírok Minden Sötétségek Anyját nevezték. Fekete Ár, a vámpírok öreganyja. Ő volt a világon a legelső vámpír, minden vámpír tőle származott, így a Tanács feje is elviekben ő volt, csakhogy időtlen idők óta mély álomba merülve éli életét. Amikor legutoljára vele álmodtam, hatalmasnak láttam, mint az óceánt, feketének, mint a csillagok közötti sötét, végtelen teret. Egy szóval, megállt bennem az ütő a parától. – Jól van – mosolygott rám az árny. Kiküzdöttem magam a mélyen szunyáló pasik közül, akik meg se rezzentek. Ha ez az egész nem álom, akkor nyakig ér már körülöttünk a trutyi. Ha álom, akkor valamivel jobb a leányzó fekvése, láttam én már álmomban sok nagy ocsmányságot. Megvetettem a hátam az ágytámlán, ami túlságosan masszívnak és hidegnek tűnt egy álomhoz képest. Pluszba még azt is utáltam, hogy a mélységes sötétséggel pucéran kell felvennem a témát. A gondolat elég volt, már magamra is kaptam egy csini fehér hálóinget. Tehát álom, tűnjék bármilyen valószerűnek is. Csak az álmot lehet így megbabrálni, a valóságban soha nem szabhatnék magamra a puszta akaratommal ruhákat. Az agyam kezdett, vagy legalábbis szeretett volna hinni az empirikus módszereimben, de a gyomromban összerándult helyes kis göb csak nem akart oldódni. – Mit keresel itt? – tákoltam össze egy értelmesnek tűnő kérdést. – Érdekelsz.
Laurell K. HAMILTON
120
Haláltánc
– Ez esetben a jövőben igyekszem nem ennyire érdekes lenni – nyugtáztam, mert valahogy nem tetszett ez az egész. Ahogy az is kiverte volna a biztosítékot, ha reggel Lucifer kopogtatna be az ajtón, hogy ő bizony ma velem szeretne teázni, mert érdekli a véleményem az élet dolgairól. Plusz az elmúlásról. Pokoli érzés, nemde? – Ébredezem – jelentette ki álmodott látogatóm, és rendesen lejegesedett a rendszerem. – Érzem a félelmedet, nekromanta. – Miért jöttél, Marée Noire? – nyeltem le a félelmemet. – Valakinek fel kell ébresztenie ebből a hosszú álomból. – Tessék? – És én rád gondoltam. – Ezt nem értem. Az árny kezdett konkretizálódni, aprócska, sötét női alak ült előttem, már szinte az arcát is kivehettem. De az arcát nem akarhattam látni, takarja csak az a csuklya, hiszen aki a sötétség arcát meglátja, az meghal. – Jean-Claude még mindig nem láncolt teljesen magához. Egy nálánál hatalmasabb lény elvehet tőle. – De egy másik vámpírhoz tartozom. – Van egy vámpírszolgád, tudom. De én nem is arra a helyre pályázom – hirtelen a lábamnál termett, már ott kuporgott közvetlen előttem, hogy fel kellett húznom a lábaimat, nehogy hozzáérjek. Ebben a pillanatban legszívesebben kétdimenzióssá oldódtam volna, tapétává vagy régi képpé a falon. Szorgosan mondogattam magamban, hogy ez csak egy álom, nem kell félni tőle, csakhogy egyáltalán nem akaródzott hinni saját magamnak. – Azt reméltem, álcám mögött már nem mutatkozom olyan rémisztőnek – tárta szét hirtelen karjait, amit a tömény sötétségből faragtak. – De így is rettegsz, pedig rengeteg energiámat fecsérelem arra, hogy álmodban látogassalak meg, ahelyett, hogy megszállnám az agyadat. Lehet, hogy a hosszú idő alatt elvesztettem minden emberi képességemet, már az álcázás sem megy. Lehet, hogy nem is kellene erőltetnem. Te mit gondolsz, nekromanta. Ha ennyire nem megy, mutatkozzam inkább valós formámban előtted? – Ez valami beugratós kérdés? – éreztem, hogy zavartan ráncolja a homlokát. Látni nem láthattam. – Úgy értem, létezik rá jó válasz? Mert nem hinném, hogy túlságosan jó ötlet lenne meglátnom a valódi alakodat, ahogy azt sem szeretném erőltetni, hogy miattam emberi alakokkal próbálkozz. – Hát mit szeretnél? – Erre a kérdésre nem tudom a választ – mondtam, pedig teljes szívemből szerettem volna például, ha most Jean-Claude felébred, és válaszol helyettem. – Az lehetetlen. Az emberek mindig akarnak valamit. – Én speciel most azt akarom, hogy ne is lássalak. – Nem nagyon működik ez így, igaz? – kérdezte mosolyogva. Csak éreztem, hogy mosolyog. – Azt sem pontosan értem, minek kellene működnie – mormoltam, eszementen koncentrálva, hogy még így, álmomban se érjen hozzám. Aztán hirtelen ott állt az ágy közepén. Vagyis nem egyszerűen felállt, inkább növekedni kezdett, duzzadni, fel az égbe, mint egy sötét fáklya, ami egyszerre elnyeli és visszaveri a fényt. Minden megtört rajta, beléhatolt és eltűnt a semmiben, ugyanakkor visszatükröződött sima felszínéről. – Ha így is, úgy is rettegsz tőlem, akkor minek álcázzam, mi vagyok? – visszhangzott szélként a hangja, és az eső illatát tolta maga előtt. – Ne legyen köztünk hazugság, nekromanta! Aztán eltűnt; nem, sötétté vált. Ő lett a szobát átjáró, megülő sötétség maga. Az előbb még szinte szabályos testet viselt, most semmivé vált, és megtöltött mindent. A szoba sötétjének súlya és tudása lett. Én pedig olyanná váltam, mint az első emberek, akik szorongva bújnak össze az est leszálltával a tűz körül, melynek fénye talán visszatartja a ki-kiharapó sötétet, ami könnyűszerrel magába szippanthatja őket. Már nem is próbált hozzám szólni, de belengett mindent, jelenléte minden szónál ékesebben beszélt. Ahogy a nyári éjszaka nem szól az emberhez, vagy a csillagos téli éj sötétje sem beszél, úgy lengett be ő is szótlanul mindent, töltött ki minden repedést, még az agyam zugait is. A testet öltött éjszakává lett azzal az aprócska, bár nem elhanyagolható kitétellel, hogy voltak gondolatai. Márpedig az ember nem túl boldog, ha a sötétség gondolatokkal érkezik, mert azok a gondolatok garantáltan nem a kedvünkre valók. Sikolyra nyitottam a számat, de a sötét a torkomra áramlott, az éjszaka illatától, a jázmin és eső szagától fuldokoltam, és hiába is próbáltam feléleszteni a nekromanciámat. Ahogy Jean-Claude-ért is feleslegesen nyúltam, a sötét lezárta a kapcsot közöttünk. Micah és Nathaniel pedig riaszthatatlan álomba merültek: Minden Sötétség Anyjának a hívóállata a macskák voltak, kicsik és nagyok egyaránt, én sem szólíthattam hát a leopárdokat, aki-
Laurell K. HAMILTON
121
Haláltánc
ket ő parancsolt öntudattalanságba. Felrémlett, hogy a legutóbbi ankétunkon, amikor metafizikailag maga alá akart gyűrni ez az übernémber, csak egy gondolat segített: a farkas. Akkor még Jason közelsége és a Richardhoz fűző kapocs kellett hozzá, azóta viszont már megerősödött a bennem élő farkas. Őt szólítottam hát, hogy ébredjen, hiszen ő a sötétségnek ismeretlen. Ő az, aki kettőnk közé állhat, és megmenthet ettől a súlytól. Jött is a farkasom, nagy bundás szörnyeteg bukkant elő álmom feketeségéből, izzó szemeivel rám pillantott. Kettőnk közé állt, és már csak a jázminillat lengett körbe, végre levegőhöz jutottam. Az éjsötét növekedni, tornyosodni kezdett, mintha gigantikus hullámok emelkednének fölém, a farkasom pedig a térdemnek és a combomnak feszülve vigyázott rám, hogy minden izma és csontja a sötét erő ellen szegült. Félt ő is, a nyelvemen éreztem a rettegését, de tudtam, hogy soha nem hagyna cserben. Mert ha én meghalok, velem pusztul ő is. Nem Richard farkasa volt, hanem az enyém. A fekete óceán hintázni, hömpölyögni kezdett, az ágy aprócska tutajként hánykolódott rajta; aztán a sötét tömeg felcsapott, ezer sikollyal, milliárdnyi áldozatainak sikolyával megindult felénk. A farkas már röpült is, fogát a sötét húsába mélyesztette, megmartuk őt, és egy pillanatra felvillant előttem a semmire néző ablakos szoba, ahol álmatlan álmát alussza az alak. Láttam, ahogy megrándul a test, mellkasa fájdalmasan megemelkedik. – Nekromanta – ért el fülemig szisszenő sóhaja. Az álom darabjaira hullott, és én a saját sikoltásomra ébredtem.
Laurell K. HAMILTON
122
Haláltánc
22
MINDEN FÉNYBEN ÚSZOTT. – Hála az égnek, Anita! Egyszerűen nem tudtunk felébreszteni – paskolgatta a vállamat a mellettem térdeplő Micah. Épphogy sikerült bemérnem Jean-Claude szobáját körülöttem. Kezdtem magamhoz térni. Láttam Nathanielt az ágy túloldalán, mellette Jean-Claude-ot. Akkor ezek szerint alaposan kiütöttem magam, hogy Jean-Claude már fel is éledhetett a rendes napi halálából. Hosszú órákat vesztegettem a sötétben. Claudia, Graham meg még má sok zsongtak körülöttünk, pedig már rég lejárhatott a műszakjuk. Hol volt a váltás? De eddig jutottam, és nem tovább, a szakszervezeti mozgalmakra már nem maradt gondolatom, mert a megmentőm, álmom farkasa kopogatott a testemen, hogy ő is szeretne már körülnézni a nagyvilágban. Mintha a testem alulméretezett kesztyűnek bizonyulna arra a valamire, nevezzük kéznek a példa kedvéért, amibe belebújt. A farkas nyújtogatta végtagjait, kereste a helyet, izmai egyszerűen nem fértek belém. Nem volt épp fájdalommentes mutatvány. Ahogy ujjaim begörbültek mancsok módjára, és a farkaskarmok próbáltak áttörni emberi ujjaim hegyén – nem is emlékszem, éltem-e már meg hasonló fájdalmakat. Levegő kellett volna, hogy kikiabáljam az okokat, de a rengeteg izom mindent kiszorított belőlem. Tagjaim megindultak, hogy farkasformába gyúrják magukat, mintha minden csont és izom igyekezett volna elválni attól a porctól/csonttól/izomtól, ami emberi alakban tartotta őket addig. A mélyizom tornáról mondják, hogy olyan izmokat és sejteket masszíroz és forgat át, amiket annak előtte a delikvens nem érezhetett, sőt a létéről se nagyon tájékoztatta semmi, hacsak nem bújta már megelőzőleg is az anatómiai atlaszokat. Hát, aki a mélyizom tornára esküszik, az még nem próbált alakot váltani. Micah az egyik, Nathaniel a másik karomat kapta el, és a vállamnál fogva borítottak le az ágyra; Jean-Claude és Claudia a lábaimmal igyekeztek ugyan-erre a trükkre. – Alakot vált! – El fog vetélni! – Segítsetek már lefogni! Graham nemes nagyvonalúsággal rám feküdt, de arra ügyelt, hogy ne hasamra. – Nem akarok fájdalmat okozni neki – motyogta, tök feleslegesen. Jelenleg senki akkora fájdalmat nem okozhatott volna nekem, mint én önmagamnak. Helyesebben a testem nekem, ahogy szét próbálja tépni önmagát. Valami reccsent a vállamban, nedvesen cuppant is még hozzá kicsit. Nem az a típusú hang volt, amit szívesen hallgattam a saját vállamtól. Még másétól se. Így aztán kieresztettem a hangom. A farkas irtóztató erővel nyomakodott kifelé, már a felszínre ásta magát, ott hömpölygött a bőröm alatt, éreztem. Még több test zuhant a rakásra, így aztán már le tudtak szorítani, de az izmaim és csontjaim nem pihentek. Aztán egy nagy lökettel még erősebb rohamra indult, aki odabenn garázdálkodott, de ekkor egy sápadt kar kúszott be az arcomhoz, orromat megcsapta a farkasszag. Ez az édes, pézsmás szag egyből lecsendesítette a társbérlőmet. Megszimatolta, és éreztem, ahogy bevillan neki a horda, a biztonság és az otthon képzete. Nem szavak, nem is képek, valami a kettő közt. A kar azonban eltávolodott és a farkasom kétségbeesetten vetette volna utána magát, persze a halom alól. De az én bőröm tömlöcéből nem szabadulhatott. Sok egyéb ismeretlen vagy ismerős, de most kifejezetten barátságtalan illat és szag tartott vissza – leopárd-, patkány- és valami élettelen, szagtalan szag, ami aztán végképp ismeretlen maradt. A farkas most a torkomnál támadott be, hátha a garatot kiütve mégis megleli a menekülő utat. Hát tévedett. Csak én hasadtam majdnem szét nyakban. Kétségbeesett üvöltésre tátottam számat, de Anita sikolya helyett holdugató farkasvonyítás szakadt fel a torkomból. Erre úgy bénult le mindenki felettem, ahogy kell. Vágni lehetett a csendet. Majd ahogy gyászos vonyításom elhalt, magas, édes válasz érkezett, amihez egy mélyebb csatlakozott. Együtt vonyítottunk akkor, mintha ki akarnánk beszélni ennek a romlott világnak az összes defektes titkát. Csodás koncertet csaptunk, még az sem zavarta az összhangot, hogy az egyik hang hirtelen oktávnyit zuhant, és felborította az eddigi harmóniát. A többiek elhúzódtak, már egyetlen kéz sem tartotta fogva a testem, a farkasszag ismét a közelembe férkőzhe-
Laurell K. HAMILTON
123
Haláltánc
tett. Elkaptam hát, és az orromhoz rántottam, hogy megtöltsem a bársonyos, végtelenül ismerős otthonossággal mindenem. Belecsomagoltam magam, két kézzel akartam volna tartani, hogy az enyém legyen végre, de a másik karom nem mozdult. Gondolom, a reccsenés... az emlékre a félelem ismét fellángolt bennem, és mintha a másik farkas megérezte volna, arcomra simult mind a két keze, hogy már tényleg ki se látszódjam a farkasszagból. Próbáltam többet látni belőle, fekete pólót észleltem a karok végében, az egyenruhát. Végül szemem meglelte az arcot is – Clay arcát, benne a farkasszemeket. Tudtam, hogy én tehetek róla, hogy én szólítottam előlbelőle a szörnyeteget. Az én hívásomra felelt. Éreztem, hogy az ágy imbolyog mellettem, és ahogy a mozgás felé fordultam, Grahamet láttam immár közvetlen közelről. De nem is a látvány volt a lényeg, hanem az a fantasztikus illat, ami őt is ölelte, amibe be kellett burkolnom magamat, mert úgy én is sokkal jobban leszek. Elengedtem hát Clayt, és nyúltam a másikért is az egyetlen ép kezemmel. Megérintettem a mellkasát, és csak most értettem meg, hogy meztelen. Mintha az érzékszerveim rangsort váltottak volna, és a látás lecsusszant volna a harmadik helyre a szaglás és tapintás mögé. Nem kifejezetten főemlősre vall, sokkal inkább a kutyafélékre. Rémlett, hogy látom a csupasz, izmos mellkast, de ez kevésbé érdekelt: a szag számított, ami viszont otthonosan hívogatott. Csak a meleg bőrének tapintása riasztott kicsit, nem tűnt rendjén valónak a helyzet. Kifeszítettem a karomat, hogy eltoljam magamtól, és próbáltam a szememet is használni. Végre alaposan megnéztem magamnak, és már láttam is, amit csak szagoltam – Graham full meztelenül igyekezett hozzám bújni. És ami a legnagyobb gáz volt, hogy még ebben a nyomorúságos helyzetemben is, amikor a saját izmaim próbálnak széttépni, amikor az egyik karom rongyként lifeg a testem mellett, még most is határozottan elégedett a feladatával. Bizonyos testrésze nagyon is eklatánsan mutatta örömét. Hát nem, menjen az anyjába Graham! – Nem – nyögtem rekedten, mikor végre megleltem maradék emberi hangomat. – Nem! – Én kénem, hogy dobja le a ruháit, Anita – térdelt mellém Claudia –, mert a lehető legnagyobb bőrfelületen kell a farkassal érintkezned most. – Nem – ismételtem, mert a fejrázás nem akaródzott sikeredni. – Nincs nagy választékunk jelenleg farkasból, Anita – könyörgött a tekintetével, és ez a pillantás új volt a fegyvertárából. – Kérlek, ne nehezítsd a dolgunk! – Nem akarom – kötöttem az ebet a karóhoz, és ahogy nyeltem, égett a torkom. Elég sok helyen romlottam el az elmúlt negyedórácskában. – Kérlek, ma petite, most ne makacskodj – erősített be Claudia háta mögül Jean-Claude. Valamiről lemaradtam volna? Mit erőlteti mindenki ilyen megrögzötten, hogy pont ez a Graham és az álló farka simuljon hozzám?! Nem akartam vele szexelni, pedig ha magamhoz engedem pucéran, elég jók lennének az esélyei. Viszont azt is csak a torz erkölcsi igényességemnek köszönhetem, hogy ez a farkas nem indulhat az apasági projektben. És ehhez a tanulsághoz ragaszkodnom kell. Nem akarok a szükségesnél több virtuális apajelöltet a jövőben sem. Ezért sem ernyedtek el az izmok az ép kezemben, és ezért nyöszörögtem makacsul nemet. – Még nincs vége, Anita, hát nem érted? – nyomta a kétségbeesettet tovább Claudia. – Minek nincs vége? – kérdeztem, de feleslegesen. Rögtön megéreztem a farkasom terveit, aki még mindig nem adta fel. Csatlakozni akar a hordához, ha már itt vannak a társai. Nyilván érte jöttek. És mivel nem engedtem a nagy felületű bőrkontaktusnak, nem csihadhatott le, nem gömbölyödhetett vissza a megszokott belső zugába. Vagyis az én zugomba. És már jött is a nagy szabadulási kísérlet, ismét minden izmom, inam és csontom rángani kezdett, mintha a bőröm alatt nem fix tagok lennének bizonyos meghatározott sorrendbe rendezve, hanem egy nagy szakajtónyi kígyó zsizsegne kedvére. Már szinte magam is akartam, hogy tépje csak le magáról a testemet ez a farkas. Már az is jobb, mint ez a kínzó fájdalom, mert ennél borzalmasabbat még tényleg soha nem éltem. A tortúrának az a típusa volt ez, ami öt perc alatt bármit elér a gyötrelemtől szétzilált léleknél, áldozata megtesz bárkinek bármit, csak szakadjon végre vége. Régebben azt hittem, a farkas én vagyok; most kezdtem azt gondolni, hogy csak azért került valamikor belem, hogy eltegyen láb alól. Aztán már csak azt éreztem, hogy fekszem az ágyon, az arcom könnyben úszik, és csak ömlik, ömlik a sós lé a szememből. Két oldalamon a két elérhető farkas, Graham és Clay, óvatosan, de szorosan ölelnek, rám nem fekszenek, és kezeik is csak finoman melengeti a fejem, vállam, hasam, mintha egy óvatlanabbul súlyosabb tag, hevesebb mozdulat összetörhetne. Feltehetően össze is törhetett volna. Graham már a saját, barna szemeivel nézett rám végtelen aggodalommal. Bakker, lehet, hogy valamiből tényleg
Laurell K. HAMILTON
124
Haláltánc
csúnyán kimaradtam? Mit tudnak, amit én nem? Clay nagy gonddal puszit nyomott az arcomra. – Válts alakot, Anita – könyörgött suttogva. Sírt... hoppá, lehet, hogy komoly a gáz? – Hagyd, hogy megtörténjen, az nem fájna ennyire! Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és bejön valaki. Szerettem volna látni, kivel bővült a közönségem, de korábban iszonyatosan fájt a fejfordítás, ezért inkább kihagytam az élményt. Az oké, hogy a tudás hatalom, de a fájdalom meg kín, szóval inkább nem kérem a trónt. Ráadásul Graham mellkasától amúgy se sokat láttam volna. – Hogy merészelsz engem utasítgatni?! – harsant Richard hangja. Naná, hogy dühös volt. Újabban szinte csak dühös volt, lehet, hogy aludni is dühösen aludt? – Először kértelek – felelte Jean-Claude –, de arra nem tettél semmit. – És akkor az megoldás, hogy magadhoz parancsolsz, mint egy rühös kutyát? – Ma petite-nek a segítségedre van szüksége – jött a válasz, és mintha már ebben is ingerültség csengett volna. Lehet, hogy Jean-Claude is kezd beleunni Richard folyamatos pattogásába? – Ahogy elnézem, épp elég segítsége akadt. – Segíts rajta, Ulfric – emelkedett fel Clay, hogy Richard láthassa a könnyes arcát. – Mi nem vagyunk elég erő sek. – Forduljatok Micah-hoz bizalommal, ő biztosan szívesebben megosztja veletek a trükkjeit, hogy kielégíthessétek. – Nem vagy-e Ulfricja neki, s ő nem lupád-e neked? – állt elé Micah. – Ebbe ne szólj bele, macska. Ez a farkasok ügye. – Ne legyél már ekkora seggfej, Richard – kiáltotta el magát Clay –, ha te vagy a vezér, hát legyél is az. Anitá nak fájdalmai vannak. Erre azért csak az ágy végéhez lépett, ahonnan rám láthatott. És az arroganciát le is dobta azon nyomban az a szívdöglesztő képe. Helyébe megjelent a bűntudat, amitől kezdtem legalább annyira tartani, mint ettől a pöffeszkedéstől. – Anita – nyögött fel fájdalmasan, és már mászott is fel az ágyba. A köntöse alatt kisnadrágot viselt, vagyis nyilván gondosan felöltözött, mielőtt ide indult. Vagy ruhában aludt, ami nem kifejezetten likantróp-módi. Eddigi melegítőim arrébb húzódtak, hogy hozzám férjen, de nem mentek messzire. Richard először rám akart feküdni, ami marha rossz gondolat volt, mert már a legenyhébb érintésre is feljajdultam. Akkor négykézláb mászott fölém. Ezt meg a farkasom utálta, mert ki ez itt, hogy csak úgy rám másszon, és uralkodni akarjon rajtam Éreztem, ahogy leheletnyit hátrébb húzódik bennem, lendületet vesz. Tudtam, hogy most rá fogja vetni magát Richardra, ami már csak azért is pocsék ötlet, mert verekedtek már a metafizikai szörnyetegeink, és nem kacagtam a boldogságtól közben. És most már a hirig nélkül is épp eléggé sajgott mindenem, nem kívántam még egy Ulfric-verést is. – Mássz le rólam, Richard – suttogtam fájdalmasan. – Nem lesz semmi baj, Anita, itt vagyok. Vigyázok rád. – Mássz le, most – toltam volna el a működő kezemmel. – Nem tetszik neki, hogy uralni akarod, Richard – segített be verbálisan Graham. Van, akinek nem ment el totál az agya. – Anita nem farkas, ő nem úgy gondolkodik, mint mi – nézett rá feddőn. Halk, mély morgás gyűrűzött elő a torkomból, isten látja lelkem, hogy nem szándékosan. Richard csigalassan visszafordult felém, azzal a „csak ne azt lássam, amit látni fogok” rettegéssel, amit az ember horrorfilmekben, meg kemény rémálmokban tapasztalhat csak meg igazán. – Anita... – ismételte bizonytalanul a nevem, mintha inkább kérdezné, tényleg én vagyok-e. Megint a morgás, még fenyegetőbben. – Mássz le – suttogtam olyan mély hangon, mintha az elmúlt öt percben notórius láncdohányosként füstöltem volna el egy rendes dohányos kétéves adagját. – Ulfric, kérlek, mássz le róla – kérte Clay is. Richard hátrébb húzódott, már csak térdelt, nem tornyosult fölém. Ez nem az a kifejezett farkas póz. De az én dögömnek még ez sem volt elég. Eddig, amikor valaki előcibálta belőlem a szörnyeteget, csak a súlyos árnyat éreztem, ahogy mozog bennem, szőrös testét nekifeszíti a szöveteimnek és a belsőségeimnek. Az sem volt épp kellemes érzés. De ez a farkas most megtalálta a kijáratot, és már láttam, fizikai valójában, ahogy álmomban is: világos volt, krémszínű, majdnem fehér, a fején és a hátán nagyobb szürkés-fekete foltok, mintha csuklyát hordana. Kezemmel beletúrtam a
Laurell K. HAMILTON
125
Haláltánc
bundájába... éreztem a szőrszálakat. Valódi volt. Úgy rántottam el a kezem, mintha égetne, de a bunda emléke elevenen élt minden ujjam minden kis bőrpikkelyén. – Valódinak tűnik – jegyezte meg Clay. – Igen, valódinak – bólintott Richard, mintha nem is itt járna már velünk. – Hívd elő a farkasát, segíts neki alakot váltani, hogy ne szenvedjen ennyire – kérlelte Clay. – Akkor elvetél – mondta Richard, de már csak engem figyelt megfejthetetlen arckifejezéssel. – Így is, úgy is elvetél – kottyantott közbe Claudia. – Érzem benned a farkast, Anita – kezdte kifejezéstelen hangon, mintha már most a közös gyerekünket gyászolná –, a bőröd alatt. Érezzük a szagát. Mit tegyek? Előszólítsam? – Ne. Nem akarom. – Halljátok, Anita nem akarja – szakadt fel benne a feszültség –, és akarata ellenére nem tehetem meg vele. – Kíváncsi vagyok akkor is ezt mondod-e majd, ha látod a rohamot. Még soha senkit így szenvedni nem láttam – ingatta a fejét Claudia. – Ebben a státuszban már nem állhatna így ellen az alakváltásnak. Képtelenség. És nézd, még a szemeiben sincs ott a szörnyeteg! – Kemény csaj – jelentette ki ünnepélyesen Richard, de nem hangzott túl elégedettnek. És a pajzsa kissé megbillent, egy pillanatra beláttam az eresztékek közt: ha alakot váltok, soha többé nem kellek neki, még annyira sem, mint most. Az ő Anitájában az emberi lét az egyik legfontosabb tulajdonság. Azt értékeli bennem a legtöbbre, ami az ő fogalmai szerint belőle hiányzik. Mert képtelen felfogni, hogy egy vérfarkas is csak ember marad, aki egy szörnyeteggel kénytelen megosztani az életét. De az emberi gondolatok alatt a szörnyetegének is voltak érzelmei, vágyai, amiket szintén megskubizhattam. Ő arra vágyott, hogy végre ténylegesen is tarkasalakot öltsék, hiszen akkor igazából is a lupájává válok, akkor már senki máshoz nem tartozhatok, csakis hozzá. Elvégre egy farkas nem lehet Nimir-Raj is egyben. Erről meg nekem jutott eszembe a saját életem, a Nimir-Raj-om, aki a veszteség bizonyosságával szemében várta a fejleményeket nem messze. Pedig nem eszik olyan forrón a kását! Nem hagyom, hogy elveszítsen! Egyszerűen nem fogok lemondani róla, de nem én! És már kerestem is a másik leopárdomat. Csak épp túlságosan is hevesen csaptam oldalra a fejemet, a bal vállam majd kiszakadt a helyéből. Nathaniel mintha csak megértette volna a mozdulatból, hogy őt keresem, már ott is állt fölöttem. A könnyek az arcára száradtak, de nem érdekelte. Persze létezik a fajok közötti szerelem, lehet randizgatni más likantróp típussal, de a dominánsok nem szoktak. Ha egyszer farkasemberré válok, akkor már csak a farkas marad nekem, hiszen a lupánál dominánsabb posztot nehezen találnék. De ha ez nem lenne elég meggyőző, Bolverk is volnék, vagyis afféle katonatiszt, ami megköveteli a fajfegyelmet. Hát erről ennyit. Nem egyszerűen egy nem kívánt terhesség elvesztéséről lenne itt szó. Csakhogy nem a farkas az egyetlen szörnyeteg, aki bennem él. Nem is kell mélyre túrni ahhoz, hogy megtalál jam a leopárdomat. És ha már mindenképpen ki kell eresztenem magamból a bundást, akkor csak megválaszthatom, milyen fazont szeretnék minden holdtöltekor hordani vagy nem? A minimum, hogy ennek a végére járok. – Te nem akarod, hogy alakot váltsak, azért nem segítesz – néztem bele Richard szemébe. – Te nem akarsz közénk tartozni – ellenkezett, és ismét kúszott fel az arrogáns maszkja. – Nem teljes valóddal. – Igazad van. Szinte fellángolt arcán a „na én megmondtam” dühe. Lám-lám, én sem vagyok jobb nála, én is csak addig prédikálok a szörnyeteg elfogadásáról, amíg magamnak nem kell ténylegesen szembenézni a problémával. – Nathaniel, Micah – fordultam feléjük. Micah közben magához ölelte a lilaszeműt. – Segítsetek előszólítani a leopárdomat! – Ez nem így megy, Anita, nem válogathatsz – nézett döbbenten Micah. – Érzem a szagodat. Farkas. – Négy különböző fajt hordozok magamban – kezdtem volna csóváim a fejem, de aztán a fájdalom közbeszólt. – Miért ne választhatnék közülük? Graham és Clay úgy fordult Richard felé, mintha madzag rántaná őket. – Nem hiszem, hogy ezen a ponton ez már választás kérdése – vonta meg dühödten a vállát Richard –, de felőlem kísérletezgethetsz. Ahogy próbálta visszanyelni a dühét, csak még szívmarcangolóbb látványt nyújtott. Mindketten átláttuk – ha leopárdember leszek, kereshet magának valaki mást. Mert ki az, aki benyeli, hogy egy ilyen állandó szeretővel kell osztoznia rajta?! De azt mondom, ez legyen az ő gondja. Tisztán láttam a fejemben a farkasomat, a krémszín-szürkésfekete bundáját, azt a csuklyás fejet és benne a
Laurell K. HAMILTON
126
Haláltánc
majdnem sötétbarna borostyán szemeket. Mintha a saját lelkembe néznék bele. Richard lecsusszant az ágyról, de a farkasom meg sem moccant. Várt, türelmesen. Ahogy azonban Graham is megindult az Ulfric után, kezdett idegeskedni, úgyhogy elkaptam Graham karját. – Maradj – kértem, és ijedten dermedt mozdulatlanságba az ágy peremén. – Maradjatok, amíg szüksége van rátok – felelte Richard Clay kérdő tekintetére. – Gyertek, Micah és Nathaniel. Ébresszük fel a szörnyetegünket. Nem kérették magukat, már kúsztak is felém az ágyon a ragadozók kecsesen hullámzó mozdulataival. Mintha több és hatékonyabb izommal bírnának az egyszerű haladóknál. És a fájdalmaim ellenére is felgyorsult a pulzusom, olyan kívánatosaknak láttam őket így meztelen. Nem kaptak magukra semmit azóta sem, hogy felébredtek. A farkas viszont nem örült az én örömömnek, egyre zaklatottabban cirkált bennem. – Érints meg, Clay – kértem a mellettem fekvő farkast, mert már nem volt működőképes, szabad kezem. Erre kérdés nélkül visszagördült a helyére, ahol Richard antréja előtt melegített. Nagyon ügyelt, hogy a bal vállamhoz ne érjen. Tetszett Clayben, hogy gyorsan tanul. És nem ágál feleslegesen. Üdítő. Micah a lábamhoz bújt, Nathaniel pedig Clayt megkerülve a fejemhez mászott. – Mit tegyünk? – kérdezte Micah. Jótól kérdi. Azt is alig egy hónapja tudtam, hogy egész kis állatkertté változtam. Oké, a leopárd meg a farkas nem nagy nóvum, de hogy oroszlán is! Persze, ezeknél a vérrel fertőző betegségeknél elég egy aprócska karcolás, nem kell ahhoz letépnie a fejemet egy véroroszlánnak... – Egyelőre tippem sincs. Annyit már ellestem Richardtól, hogy másból hogyan csaljam elő azt a szörnyeteget, ami bennem is megvan. De még ez sem elég nekünk. Így hát kezdtem a legelején: a leopárdra koncentráltam. Erre ott benn a testem mély barlangjában már nyújtózott is a nagymacska. Ismerős és még mindig bizarr érzés volt, ahogy a sötét árny lassan felkúszik a testem rejtett zugából, mintegy felúszik a felszínre. Ez eddig pár excellence likantróp jelenség volt, mindenkinél így zajlott. Csakhogy másoknál a felúszott szörnyeteg gyorsan meg is találta a hozzá illő alakot, és váltott. Az én testem eddig sajna nem ismerte azt a hiányzó kis pluszt, ami ezt lehetővé tette. Eddig. Mert most talán változnak a dolgok, ahogy a belső bundásom kifelé igyekvésében sem stimmelt minden. Ketten jöttek ugyanis, míg én csak egyet szólítottam. Vagyis csak azt az egyet hívtam, akit eddig ismertem. Valahonnan akasztott magának egy cimborát. A farkasom is rögtön megérezte a veszélyt, megmerevedett: kezdenek túl sokan lenni egy testhez, és neki nincs társa odabenn. A horda csak idekinn várja, ott benn számbeli hátrányba fog hamarosan szorulni. Egy ideig bátran állta a sarat, még a bundáját is felborzolta, hogy legalább rémisztőbbnek látsszék. De ahogy a nagymacskák felbukkantak, inába szállt a bátorsága, farkát behúzva menekült vissza a mélybe, ahonnan jött. Kezdett derengeni, hogy nem egyszerűen börtön a testem, néha bizony meleg fészek és oltalmazó menedék is. A két puhamancsú elérte a felszínt, nekem feszültek, én meg szabályosan elemelkedtem az ágytól. A hatalmas energiáktól gerincem ívben megfeszült, aztán sikoltva zuhantam vissza, mert a fájdalom már egy fakírnak is meghaladta volna a tűréshatárát. Még egy évre is sok lenne ennyi fájdalom, nemhogy egy estére. A leopárd egészen aprónak tűnt az oroszlán mellett, kecsesnek és csillogónak. Lehet, hogy ha nem leopárddal és farkassal hasonlítgatom, az oroszlán sem tűnt volna olyan brutálisnak. Egyik sem toporgott, rám vártak. Az oroszlán túlsúlyának végtelen magabiztosságával figyelte a másik macskát. Eleresztettem Graham kezét és Nathanielért nyúltam. Mintha megint a gondolataimban olvasott volna, kérés nélkül fölém hajolt s így a nyakába menekülhettem. Elmerültem a leopárd sokkal egzotikusabb, a farkasnál csípősebb szagába, ami a Nathanielt örökké körüllengő vaníliaillat alatt legalább olyan makacsul meghúzódott. Beszívtam, megtöltöttem vele a tüdőmet, és belenéztem a leopárdom szürke szemeibe. Már nem húzódozott, nem fogja átengedni a helyet az oroszlánnak. Őt szólítottam. Persze nem a szokásos ciciccel próbálkoztam, csak rá gondoltam minden idegszálammal. Nekilódult, kitöltötte testem, mint zoknit a láb, éreztem, ahogy megtölt. Éreztem a puha szőrét odabenn, az izmokat, a feszülést. De semmi több. A felszín alatt elakadt. De ez legalább nem fájt. – Ott van, de nem tud előbújni – húzódott Micah is a fejemhez. Graham és Clay átadták neki a helyet. – Vajon miért? – Nem tudom. – Add nekem – szólalt meg Nathaniel is. Ahogy ránéztem, a bent várakozó macskámat éreztem. Nem kapart, nem szaggatta csontom kerítését, mert nem féltem tőle, hiszen én akartam, hogy jöjjön, én szólítottam elő. Csak várta a pillanatot amikor kiszabadulhat; kár, hogy ez a pillanat nem nagyon akart eljönni. – Egyszer már átvet-
Laurell K. HAMILTON
127
Haláltánc
tem tőled, emlékszel? – Hogyne emlékeznék – fordultam aztán Micah-hoz. Nyilván érdekelt az ő véleménye is. – Add neki, Anita – biccentett. Nathaniel pedig elnyúlt mellettem, óvatosan, hogy ne okozzon felesleges fájdalmat, és megcsókolt. Amikor legutóbb és egyben először átadtam neki a szörnyetegemet – amire emlékezni kellett, és amire nem lehetett nem emlékezni – hasonló kínokat álltam ki, mint ma este. De persze akkor ellenálltam. Most átadtam magam a csóknak, és hagytam, hogy Nathaniel birtokba vegye a számat, és szinte a nyelvével kanalazzon le a várakozó leopárdért. Minden flottul ment, a félig szőrös, félig folyékony lény, ami olyan otthonosan mozgott bennem szinte fizikailag átcsusszant belé. Éreztem, ahogy a számon át elhagyja a burkát. A múltkor valahogy nem klappolt ilyen pengén az ügy. Mit tesz a gyakorlat! Jó, oké, kicsit fuldokolgattam, de ennyi. Ahogy a leopárdom átcsapott Nathaniel testébe, rögtön nekiugrott az övének, hogy kis híján lerepült az ágyról, de akkor sem engedte el az arcomat, akkor is csak csókolt. Egy pillanatra felnéztem, és láttam azt az áttetsző folyadékot, ami áramlik át belőlem belé, forrón, mintha csak a vérét innánk. Nem kellett fognia, én is akartam ezt a csókot, akartam, hogy kiszabadulhasson a leopárd, csakhogy a testem tűnt alkalmatlannak a változásra. Ép kezemmel szorosan magamhoz öleltem, hogy érezzem, ahogy a bőr kettéhasad a gerince mentén és a bunda kibukkan, a helyére kerül. Arca is a csók közben alakult pofává, így kicsit módosítanunk kellett a smacin. Egy leopárd-szájjal még Nathaniel sem csókol olyan jól. Borotvaéles fogakon játszott a nyelvem, fogakon, melyek pillanatok alatt széjjelszaggathattak volna. Nathaniel kibontakozott a csókból, az arca a leopárd és az ember kecses keveréke volt már. Kifejezéstelibb mint egy farkasemberé, talán mert az utóbbinak kissé hosszú a pofája. Kitöröltem a szememből meg a képemből azt az átlátszó cuccot, ami valahogy mindig kíséri a metamorfózist, és valami egészen csodálatos módon kizárólag az alakváltó környezetét tiszteli meg. A bunda frissen és netten kerül elő, mintha csak most hozták volna a tisztítóból. Két karommal szorítottam magamhoz. Igen, kettővel, mert ez a szörnyeteg áttranszportálás ugyanazokkal a gyorsgyógyító előnyökkel járt, mint maga az alakváltás. És még mondja valaki, hogy rossz bolt. Megcirógattam azt a hihetetlenül puha szőrméjét, éreztem az alatta duzzadozó izmokat, altestem pedig csatlakozott az empirikus megfigyelésekhez: mintha egyéb izmai sem lankadnának éppen. A bizonyos múltkori alkalommal amúgy egy nagy aktussal zártuk a cserét, Nathaniel úgy bundásan tett magáévá, és éreztem, hogy most sem lenne épp kedvem ellenére a pecsét. Ha nem lapult volna bennem még valaki. Az oroszlán még mindig ott dekkolt ahol az előbb hagytuk, és most elbődült, hogy róla se feledkezzem meg. Hahó, én még itt vagyok! – A picsába! – suttogtam érzéssel. – Oroszlán – szimatolta meg az arcom Nathaniel. – Kell gyorsan egy véroroszlán mielőtt még úgy dönt, hogy utat tör magának – perdült le sebesen az ágyról Mi cah. – Nincsenek véroroszlánjaink – nézett Jean-Claude. Átgondoltam. Vagyis arra gondoltam, hogy kell egy oroszlán. Az arany sörényre gondoltam, a sötét, narancsossárga szemekre. Hívtam az oroszlánt, nem az enyémet, hanem egyet általában. És már hallottam is a távoli választ, kettőt is egyszerre. Az egyik makacsul elzárkózott, a másik viszont megindult a metapóráz végén. Rángatni sem kezdett, rohant magától nagy lelkesen. – Jönnek. Vagyis jön – suttogtam. – Kicsoda? – kérdezte hörögve Nathaniel. – Sütiszörny – mert ha megölnek se sikerült felidéznem a rendes nevét. Csak a kék hajáról már a találkozásunkkor beugró Sütiszörny jutott megint az eszembe, a Szezám utcából. Némi zsivajt lehetett hallani kintről, aztán illedelmes kopogtatást. Lisandro Claudia utasítására már nyitotta is az ajtót. Hirtelen minden milyen civilizáltba fordult! Sütiszörny nyomában a durcás barna hajú kocogott. Most sem volt készségesebb a feje, mint első alkalommal. Bezzeg Süti! Még a kék haja is ágaskodott örömében, és csak egy szál farmert kapott magára. Ezt nevezem én önbizalomnak. A naci korcába egy stukkert tűzött, mintha nem is az illem kedvéért húzta volna fel, hanem puszta praktikumból, hogy legyen hová pakolni a fegyvert. A morcos, akinek még a neve is olyan szúrós volt, igen, Pierce... ha van mire asszociálni, rögtön megy a memó ria... tanulság: ha azt akarod, hogy Anita Blake megjegyezze a neved, viselkedj a nevedhez passzentosan. Szóval Pierce barátunk a maga szúrós tekintetével és modorával kénytelen-kelletlen követte a lelkesnél is lelkesebb
Laurell K. HAMILTON
128
Haláltánc
Sütiszörnyet. Ő gondosabban kapkodta magára a gönceit, miután agytelefonoztam nekik, hogy vészhelyzet van, jöjjenek. Félregombolta az ingét, és a zakóját is valahogy nagyon felemásan sikerült felrángatnia magára, pontosan nem is értettem mi nem stimmel, de valahogy kikandikált alóla a pisztoly szíja meg a Berettája is. Nem mondhatnám, hogy nagy liblingem, persze, nekem nincs is meg hozzá a tenyér-apparátusom. Nem törékeny női kezekbe dizájnolták. És eddig minden klappolt is, jöttek, mert szólítottam őket. Ami viszont már nem szerepelt a hívólistámon, az Augustine halandó szolgája volt, Octavius. Merthogy lelkes harmadiknak ő is benyomult az ajtón. Ha a mandzsettái nem hiányoznak a zakó ujja alól, akkor nagy tétekkel fogadtam volna rá, hogy totál glancban aludt, ugyanis makulátlannak tetszett. Mintha épp erre indult volna amúgy is egy egészségügyire. Ja, persze a laza kényelem okán a nyakkendőjét levette. – Szemérmetlenség – dühöngött –, felháborító, hogy először megalázod a mesteremet, utána, amíg alszik, el akarod lopni az embereit! Itt tartott a prédikációban, amikor megtorpant. Nyilvánvalóan a látvány fagyasztotta le, mert az emberek kvázi utat nyitottak neki az ágyhoz, amin tudvalevőleg én heverésztem pucéran, az átlátszó trutyit, ami Nathaniel alakváltásának röpke figyelmességeként maradt rajtam, nem számítva. Ja, és épp az álló micsodájú leopárdemberemet öleltem magamhoz szorosan. Hogy a számos másik meztelen emberünket ne is említsem. Kicsit sem félreérthető helyzet, és naná, hogy Octavius sem értette azonnal félre! A készségesnél is boldogabban vigyorgó Sütiszörny képére is ráírták, hogy nem ugyanazt gondolja mint Octavius, csakhogy amint az ágyra vetette volna magát, Pierce undokul megragadta a karját. Süti rámorgott, mire bennem az oroszlánom megdermedt és ezerrel nyitogatta antennáit. – Ne hagyd, hogy megbabrálja az agyad! – Te is hallottad, hogy szólít bennünket – vágott vissza Süti –, és te sem tudtál nem iderohanni. – De közelebb nem fogok menni. Nem hagyom, hogy kihasználjon – fordított hátat az ágynak a morcos. – Én meg nagyon is arra vágyom – vigyorgott Sütiszörny, akinek egy kisebb, sütit majszoló Sütiszörny volt a vállára tetoválva, egyesen a Szezám utcából. Ennyit a szabad asszociációimról. – De harcolj ellene! Gyűrd le! – Harcoljon a rossz nyavalya. – Ha mesterem ébren lenne, nem merészelnél ilyen arcátlanságot – lépett közelebb az ágyhoz Octavius nagy gőgösen, de aztán megpillantotta Jean-Claude-ot. És akkor az ő arcáról tudtam meg, hogy dehogyis aludtam át a napot, dehogyis hosszúznak Claudiáék. Pont, hogy alig szunyhattunk pár órát, hiszen még Augustine maga is a síron túliak hullaálmát alussza, épp csak Jean-Claude nem halt meg ma a nappal. Ezek szerint a kísérlet bevált, működik: ha hozzám ér, ő is ébren maradhat. Akárcsak Damian. Octavius gyorsan leplezte meghökkenését, benne is elég jól kattogott a vámpírrutin, de a dühét már nehezebben gyűrte le. Hadarni kezdett. – Mily’ meglepő téged ilyenkor ébren látni, Jean-Claude. Bocsásd meg a modorom, a harag elborította elmémet, nem állt szándékomban megsérteni vendéglátómat. Ha láttam volna, hogy itt állsz, nem merészkedem... Kérlek, bocsáss meg! – Nincs okod a mentegetőzésre, Octavius – nagylelkűsködött Jean-Claude, és olyan végtelen eleganciával röppent eléje, mintha nem is pucéran álldogálna. A likantrópokat is meghazudtoló magabiztossággal viselte az „így pottyantam a világra” ancúgot, mintha valami őrült drága Párizsi mesterszabó igazította volna a testére. Pedig csak a francia természetanya műve volt. – Feltéve, ha nem hátráltatsz bennünket. – Én? Miben hátráltathatnálak? – Augustine érkezésetekkor úgy mutatta be véroroszlán testőreit, mint a ma petite-nek szánt pomme de sang jelölteket. – Ez így is van – biccentett Octavius. – Talán kissé elsiettük az elutasító határozatunkat. Ugyanakkor, ha jól emlékszem, mindketten áthágtuk az este az etikett előírásait. Osztozol a véleményemben? – Meglehet, meglehet – bólintott nagy óvatosan Octavius. Egyelőre nem nagyon látta hová akarunk kilyukadni, bár ha nem Jean-Claude áll előtte, és ha a mestere nem „hulláskodik” éppen, tett volna nagy glóriával a protokollra, és úgy küldött volna el bennünket a nénikénk „szépmicsodájára” szellőzni, ahogy kell. Oké, lehet, hogy talált volna valami udvariasabb fordulatot, de a lényeg a lényeg maradt volna. – Ma petite megízleli az egyik oroszlánotokat. Annak fényében, ami az este mestered és köztünk történt, jogosan szorgalmazhatjuk, hogy kissé szorosabbra fonjuk birodalmaink kötelékeit. Országunk két leghatalmasabb birodalmát vonjuk így szövetségre, de óvatosabban fogalmazva is a legerősebbek közé tartozunk – ez volt Jean-
Laurell K. HAMILTON
129
Haláltánc
Claude, a diplomata. Ha jól hámoztam ki ebből, amit dióhéjban üzenni szándékozott az az, hogy milyen rettentően kecsegtető lehetőség is lenne velünk összefogniuk, ugyanakkor mennyire félelmetes kimaradni az együttműködésből, vagyis ellenségünkké válni. – Talán így van – nyalta meg a száját zavarodottan Octavius. Aztán kihúzta magát, mint akiben hirtelen tudatosodik, hogy kissé összegörnyedt a szavak súlya alatt. – Az bizonyos, hogy Augustine pomme de sang-nak szánta valamelyiküket egy vámpírhölgyért cserébe. – Én nem csereberélem az embereimet. Ezt már ma petite is egyértelműen mestered tudomására hozta. – Határozottan egyértelműen – bólintott Octavius. Aztán nagyot nyelt, hogy a feltörekvő haragját visszanyomja a gyomra mélyére. – Mesteremnek nagy örömére szolgálna, ha pomme de sang jelöltjei tetszésedre lehetnének. Jean-Claude kifejezéstelen, szépséges arccal mérte végig a nevezetteket. – Hívd őket – sugallta ugyanilyen lágyan az agyamba. – Jöjjetek hozzám – nyújtottam feléjük a kezem, és Sütiszörny már lódult is volna, ha Pierce nem tartja szorosan. – Ne provokálj, Pierce! – Hagyd hát sorsára, ha nincs benne elég erő, hogy legyűrje a nő erejét – szólt rá Octavius. – Nem értesz, Octavius – fordult felé Süti. – Én nem is akarom legyűrni ezt az erőt. Azt akarom, hogy akarjon! Hogy használjon. – Mert már megbabrálta az agyad, úgy, hogy észre sem vetted – próbálta visszatartani Pierce. – Meglehet. De ha ez történik is, nincs kifogásom. Én is ezt akarom – hirtelen felszívódott a mosoly árnyéka is az arcáról, és nagyon komoly képpel nézett a társára. – Vedd le rólam a kezed! Még egyszer nem fogom mondani. – Ereszd el, Pierce – szólt rá Octavius –, ez parancs! Pierce dühödten elkapta hát a kezét, még a levegőbe is tartotta megadón hogy lássuk, nem rajta múlott. Agyamon átcikázott a vágy, hogy bepróbálkozzam nála is, vajon tényleg le tudja-e gyűrni a hívásomat úgyis, ha komolyabban bepróbálkozom. De pillanatnyilag egy oroszlán is épp annyi oroszlán volt amennyire szükségem volt. Egyelőre nem forszíroztam hát.
Laurell K. HAMILTON
130
Haláltánc
23
CLAUDIA ELÉBE ÁLLT, hogy feltartóztassa. Szabályosan fölé magasodott, amit eddig láthatóan még soha nem tapasztalt ez a derék véroroszlán. Rendes antropológiai tanulmányt lehetett volna kerekíteni a viselkedéséről, ahogy meghökkent, de igyekezett nem mutatni. Végül is ez csak egy nő. – Hívd vissza a patkányodat, Blake! – Kérem a pisztolyt! – szólt rá Claudia. – Amint megkapom a fegyvert, engedlek is tovább. – Este nyakig fegyverben álltam, amikor megérinthetett. – Csakhogy akkor a mestered testőre voltál. Most viszont az én egyik mesteremhez akarsz közelíteni – közölte halkan, tényszerűen. Lám csak, én is az egyik mestere vagyok, ez ám a nóvum. Hirtelen egy pillanatra megpillanthattam Süti egyik válla csücskét, nyilván vállat vont. Aztán meg nyilván leadta Claudiának a pisztolyt, mert a következő percben a testőröm félreállt az útjából. Mezítláb osont tovább az oroszlán, és most láttam, hogy a farmer legfelső gombja már ki is van gombolva. Vajon ennyire magabiztos és rámenős, vagy a véletlen fintora csak, és a pisztoly előadása közben bújt ki a helyéről a haszontalan gombocska. Ennyire hanyag lenne? Végtelen nyugalommal vártam, ami meghökkentően nem jellemző rám. Ahogy nem is én tehettem róla, hanem az oroszlánom, aki bennem várakozott, hidegen és átgondoltan. Az állatok néha sokkal cizelláltabban reagálnak társaikra, mint azt mi látjuk. Az én oroszlán csajszim minden idegszálával a közelítő fajtatársát figyelte, és kivárt. Mintha akár évezredekig bírta volna figyelni, türelmetlenség, kíváncsiság nélkül. Csakis a másikon múlik, hogyan fogadjuk: ha valami ostobaságot lép, akkor vége, kicsináljuk, mielőtt még magyarázkodhatna. Ha okosan, elfogadhatóan viselkedik, mi nyitottak vagyunk. De nagy hiba sem kell ahhoz, hogy végezzünk vele. Mindezt szenvedélytelenül, tárgyilagosan végiggondolta az a nagy és erős macska ott benn. Nem ingott meg, a szánalmat még hírből sem ismerte. Fejében ugyanazt a hűvös és vegytiszta békét láttam, mint a saját agyamban ölés előtt. Ugyanazt a parttalan szociopata semmit. Nathaniel mozdult az ágy másik felében, de ahogy felé kaptam a fejem, az oroszlánom dühödten felbődült, és nagy mancsával végigszántotta belül a testem. Nem volt épp kellemes, viszont azt már tudhattam, hogy most rajta a sor, az övé legyen minden érzékszervem, és tojunk mindenféle leopárdra meg egyéb kis macskákra, kutyákra, rágcsálókra. Korábban már kezdtem azt gondolni, hogy Nathaniellel sikerült helyrehoznunk a sok törődést meg sebet, amit a farkasomtól szereztem. De ez csak illúzió volt; most ez az egy mancscsapás és az oroszlánkarmok eloszlattak minden félreértést. Bizony sajog még minden odabenn, és hiába is kiáltanék felcserért, nincs mit bekötözni meg befáslizni. Jobbik (vagy éppen a rosszabbik) énem gyorsan fel akarta kapni a kesztyűt, hogy nehogy már ez a macska, legyen bármilyen nagy is, azt higgye, innentől fogva az van, amit ő a borzas fejébe vesz. Meg akartam mutatni neki, hogy itt akkor is Anita Blake parancsol, ha épp történetesen a belsőjével kell felvennie a harcot. Aztán leesett, hogy a belsőm az én vagyok, és az oroszlán ott benn nem egy harmadik fél, akinek példát kell statuálnom. Az is csak én vagyok, saját magammal harcolnék, magammal menne a hirig a koronáért. Milyen végtelenül jellemző! Freud hogy örülne... vagy inkább Jung? Örüljenek mind a ketten, ilyen vagyok, és ha már kezdem is elfelejteni, mindig gondosan a saját eszembe idézem. A nő, aki soha nem tanul még a saját példájából sem. Az önvizsgálat eme szédítő mélységei fölött megszédülve hirtelen magamhoz tértem: Sütiszörny már előttem állt, kezei élettelenül csüngtek az oldalánál, mint aki kezd valami rosszat sejteni, és már inkább nem igyekezne annyira. Szemében a nagy buzgóság mellett megcsillant az aggodalom első szikrája, de hátrálni nem hátrált. Bal vállán, az originál Sütiszörnnyel átellenben Bert és Ernie képe vigyorgott. Ez itt talán az egész mesefilmet magára rajzoltatta? Ennyire chicagói?! – Egyéb tetkó? – Akad – vigyorgott. – Mutassam? – Nem is t’om. – Szólítottál – fordította megint komolyra a szót. Eddig nem érzett óvatosság ébredezett benne, mint aki már nem olyan tutira biztos benne, hogy ezt a liezont, ami talán túlságosan is veszedelmessé fordulhat a számára. Tetszett, hogy mégsem olyan óvatlan, mint amilyennek tűnt. És az oroszlánomnak is bejött, mondhatom.
Laurell K. HAMILTON
131
Haláltánc
– Be kell fogadnod a szörnyetegét – tájékoztatta helyettem is Micah. – Hogyan? – fordult felé a homlokát ráncolva Süti. Majd kitágult orrlyukakkal szaglászott bele a levegőbe. – Oroszlánszagod van. De alatta leopárd és farkas szaga húzódik – megrázta a fejét, mintha a szagkavalkádot igyekezne kipucolni belőle. Halkan, végtelen komolysággal kérdezte. – Mi vagy te? Ha előállhattam volna a frankóval most egy elegáns nem t’ommal rövidre is zárhattam volna a témát. Octavius nyilván nagy boldogsággal csapott volna le az első gyanús elemre és gyengeségre. Igyekeztem volna valami féligazságszerű verziót összedobni, de amikor hazugságot csempészünk a helyzetbe határozottan belassul a szoftverem. – Ma petie-nek tehetsége van arra, hogy átvegye azon vámpíroknak a hívóállatait, akikkel közelebbi kontaktusba lépett. A farkast tőlem kapta, a leopárdot egy másik mestertől. Az oroszlánt pedig a te saját mesteredtől – jött Jean-Claude csípőből a kissé hazug magyarázattal. Ugyanakkor csak hálálkodhattam neki, mert legalább helyettem is hazudott egy nagyot. Nekem sem volt jobb ötletem, nem ágálhattam. – Igen veszélyes képesség – jegyezte meg Octavius az ajtóból, ahol Pierce-szel együtt felsorakoztak. – Hatalmas, úgy bizony – bólintott Jean-Claude. – Veszedelmes – ragaszkodott a maga verziójához Octavius. – És mondd csak, a többi mester tisztában van vele, hogy halandó szolgád nemcsak elcsábítja őket, hanem hívóállataikra is ráteszi a kezét? Jean-Claude nagyot sóhajtott, hogy a hang végigszánkázott a bőrömön. Az oroszlánom meglehetősen elégedetlenül fogadta, morgása kihallatszott belőlem. Vagyis én morogtam. – Ezt ne csináld még egyszer – szóltam rá. – Bocsáss meg nekem, ma petite – hajtotta meg a fejét Jean-Claude, aztán Octavius felé fordult megint. – Rendben, Octavius, halld hát az igazságot, mivel nem szeretném, hogy rosszabbnak állíts be bennünket a többiek előtt, mint amilyenek vagyunk. Ismerjük egymást jól a régi időkből. Tudom, hogy amit itt hallasz és tapasztalsz tovább fogod adni. Halld hát a teljes igazságot, és ha eljár a szád, mindannyian tudhatjuk majd, hogy a te szád járt el, hiszen nincs más a szobában, aki el merészelné mondani. – Nem szoktam pletykálni. – Mindig is szeretted a pletykát, fogadni és terjeszteni egyaránt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő méltósággal Jean-Claude, majd felém intett. – Anitában több likantróp lakozik. – Lehetetlenség. – Pontosan ugyanakkora lehetetlenség, mint hogy halandó létére vámpírszolgája legyen, vagy az, hogy olyan hívóállata, amivel én magam, a mestere nem bírok. Pedig ezek is ugyanúgy igazságok, mint az előbbi állításom. – Mi is hallottunk róla, de a vámpírszolgáról szóló pletykát csak alaptalan csacskaságnak tekintettük. – Augustine hatalmas vámpír, aki képes megérezni, ha valami hazugság. Ma este találkozni fog Damiannel, és a saját szemével fogja érezni, hogy Anita vámpírszolgája. Este úgyis megtudnátok mind, hát te most egy éjszaka előnnyel tudhattad meg. Helyesebben egy délelőtt előnnyel – tette hozzá ártatlanul, mint aki hirtelen eszmél rá, hogy nappal van és ő nem halott. Pedig dehogyis felejtette el akár csak egy töredékmásodpercig is! – Esküszöm neked, hogy emberorvosok laboratóriumban vizsgálták meg a vérét, és kimutatták, hogy egyszerre több likantróp fajt is hordoz magában, csakhogy eddig még nem váltott alakot. Az állatok ott lakoznak benne, de egyelőre egyik sem tört utat magának. Ma délelőtt egymás után jelentkeztek, és próbáltak kiszakadni belőle, de mégsem jöhettek elő. – Eljutott addig a pontig, amikor már a szörnyeteg ott ólálkodik a felszín alatt – tette hozzá Micah is –, csak még nem tudja, hogyan jöhetne elő. A teste nem képes kiereszteni. – Jaj – nyögte Süti, és mosolyogva mért végig –, húzós kis délelőttöd lehetett. – El sem tudod képzelni, mennyire húzós. – Nagyon is el tudja – morgott mellőlem Nathaniel. A két alakváltó hosszasan végigmérte egymást. – Igen, emlékszem, első alkalommal nem egykönnyen hozza össze az ember. Nem éppen egyértelmű. Egyikünknek sem. – Anita megküzdött velük, de az oroszlán még mindig éber és ugrásra kész. – Az képtelenség. Olyat alakváltó nem tud – vizsgálgatott összeszűkült szemmel a kék hajú. – Soha ne becsüld le Anita makacsságát – jött Richard hangja a szoba túl feléből. – Ha valamit a fejébe vesz... Mind megbánja, aki ezzel a tulajdonságával nem számol. A szoba legtávolabbi szögletét választotta ki magának, de ki nem ment. A kandalló mellé húzott egyik fotelt kiszabadította a párnák alól, és oda telepedett az árnyékba, hogy az arcát lehetőleg ne is nagyon láthassa senki. – Ne keverd össze az erőt a makacssággal – javította ki Micah. – Nagy a különbség a kettő között.
Laurell K. HAMILTON
132
Haláltánc
– Nekem nagyon is hasonlónak tűnik – makacskodott Richard. Ő aztán tudja, miről beszél. – Neked nyilván. Richard halkan felmordult, és ahogy korábban Jean-Claude sóhaja, ez is belengte az egész teret, és a bőröm megint lúdbőrzött tőle. Csakhogy nem a kéjes ígéretek képzetétől, hanem a haragtól és indulattól. Ezt pedig az oroszlánom egyből kiszagolta és lecsapott rám. Ugyanúgy nyújtózott ki a testemben, ahogy nemrég a leopárd. Kitöltötte minden zegzugomat, és már csak az a bizonyos paraszthajszál tartotta benn. De a hosszú küzdelmek során igencsak megroggyant már az akaratom, már ha tényleg egyedül az tartott vissza az átváltozástól. És ha farkassá nem fűlött a fogam válni, hát oroszlánná aztán dupla annyira nem. Sütiszörny után kaptam, ő meg szerintem reflexből ragadta meg a felé nyújtott kezemet. Magamra rántottam és nem ellenkezett, pedig megtehette volna. Az oroszlánom nagyon igyekezett volna a levegőre, ordenáré karmait tologatta volna kifelé a testemből. Sikítva vergődtem Süti alatt, küzdöttem magamban a döggel, és ahogy felemeltem a kezeimet, láttam a vért, ahogy patakzik le az ujjaimon. Édes istenem, segítség! – Mit csináljak? – hallottam a nagy messzeségből Sütiszörny hangját. – Csókold meg! – felelte rá valaki. Nem habozott, már tapadt is rá ajkaimra az ajka. Nathaniellel még ügyeltem a fegyelemre, de ezzel véget is ért az erőm. Fájdalmasan zavartam át magamból a behemót macskát. Mintha egy kolosszális metalapáttal lenyúltak volna a számon át a lényem mélyére, hogy annak a szörnyetegnek még az utolsó szőrszálát is átkanalazzák belé. Üvöltöttem, és üvöltött Sütiszörny is, de becsületére szóljon, nem rántotta el magát. Ujjait a matracba vájva kapaszkodott, vergődött, és láttam ahogy az ő hátán is kettéhasad a bőr, és kibomlik a bunda, hogy aztán fél másodperc alatt már ebbe az új formába is csomagolja. Az egyik pillanatban még ember, a másikban már oroszlán, semmi izompakolás, semmi csontátrendezés. Szegény oroszlánom konkrétan felrobbantotta. Féltem, hogy még a tetkói sem vészelik át. Kitöröltem a szememből az ilyenkor obligát színtelen cuccot, és akkor megláttam az arcát. Fakóarany bundájából égő sárga szemek néztek le rám, sörénye aranyszín glóriaként borzolódott fel, és a maradék emberi vonás valahogy még méltóságteljesebbé tette. Vállai szélesebbek, izmai vaskosabbak voltak a leopárdénál. Mindene hatalmasnak tűnt, a férfiúi méltóságától eltekintve, ami fáradtan csüngött két lába között. Aztán rám rogyott. Majd a nagy jajgatásomra arrébb vonszolódott az ágyra, hogy ne nyomjon. És csak feküdt ott, élettelenül, mint valami ősi aranyisten, akit tévedésből feláldoztak. Rajtam meg vastagon állt a szutyok, amit inkább látni sem akartam, mert már túlságosan is ragacsos meg túlságosan is... túlságos volt, na. Undorító. Plusz a pszichés teher, hogy most aztán alaposan elintéztem a gazdáját. – Bocs – nyögtem eléggé fájdalmasan magam is. – Ez kurvára fájt – nézett rám azokkal a sárga szemekkel. – Már vérzett az ujjaid hegye – lépett közben közelebb Micah, és a kezeimet vizsgálgatta. – Asszem, az utolsó pillanatban kaptátok el. Ez a mondat összerántotta a gyomrom. Még a rémület is fájt, annyira elgyötört ez a sok belső küzdelem. És akkor a lelkemről még nem is szóltam. – Köszi, Süti, nem is tudod, mennyire végtelenül hálás vagyok. – Engem neveztél Sütinek? – nézett rám meglepetten az oroszlánember. – Jaj, még egyszer bocs, csak a hajad... meg azok a tetkók. Valahogy a Sünszörnyet juttatják eszembe. – Haven a nevem, én vagyok a mennyország. Bár a Sütiszörny is eléggé találó – vonta meg a vállát mosolyog va. Vagyis, asszem mosolygott, már amennyire erre egy oroszlánpofával képes az ember. – Csak Sütit mondtam, nem szörnyet. – Mert épp nem a legjobb formámban kaptál el – na, most már tényleg vigyorgott, bár nem vettem pontosan, miért. És ezt szerintem Micah látta is rajtam, mert rögtön jött a magyarázattal. – Szerintem arra célozgatott, hogy nagy a „Jancsija”. – Mert még nem látta a konkurenciát – mosolyogtam fel fáradtan Micah-ra. Az oroszlánember is felé fordult, de nem az arcát nézte. – Az én formám sem épp példaértékű. – Nyugi, felveszem a versenyt – húzta ki magát fektében is a kék hajú. – Auggie nemcsak az ügyességre, a mé retre is utazik. Mit mondhattam volna erre? Hogy nahát? Vagy, hogy atyagatya? Vagy, hogy a nemjóját? Más helyzetben alapból berágtam volna rá, amiért ennyire biztos benne, hogy szexuálisan a lábaim közé kerülhet, de éppenséggel
Laurell K. HAMILTON
133
Haláltánc
nem maradt erőm dühöngeni. Arról nem is szólva, hogy épp megmentett. És nemcsak engem, hanem a kis famíliámat, engem, Micah-t és Nathanielt. Ja, és persze alaposan megkínoztam, gyakorlatilag széjjelszaggattam, úgyhogy nem engedélyeztem magamnak egyetlen megjegyzést sem. – Ha lábra tudsz állni, elviszlek a kajáldába – szökkent le az ágyról Nathaniel. Rajta is elég sok dzsuva landolt Haven alakváltásakor, nem a sajátjától tapadt össze nedvesen a szőre. Micah az arcához szorította a kezemet, mintegy megsimogatott vele. Vaskos csiganyomot hagytam magam után. Nem fog ártani lefürödni. – Mehetünk is – közölte magabiztosan Haven, de ahogy lecsusszant az ágyról, térdre is esett. Nathaniel lapátolta fel. – A francba! Te is megkaptad a szörnyetegét? – nézett a fájdalomtól fintorogva segítője arcába. – Én is. – Téged nem ütött ki annyira, nem igaz? – Nem – felelte Nathaniel, és azzal már nem is vergődött, hogy hozzátegye, vele nem is dolgoztam ilyen gorombán. Más se toldotta meg az infót, ami asszem okos húzás volt, mert ha tényleg nálunk marad ez a Haven, nem árt, ha beáll a sor végére. Nem ártott némi extratisztelet Nathanielnek. – Ne szívd mellre – nézett rám az oroszlán szemeivel, ahogy betegesen az agynak támaszkodott –, de remélem súlyosan lenyűgöző előnyök kerülnek majd a mérleg másik serpenyőjébe. – Lenyűgözőek, megnyugtatlak – közölte vele Nathaniel. – Az attól függ, pontosan milyen természetű előnyökre gondolsz – próbáltam egyértelművé kerekíteni a helyzetet. – Nyilván hogy a szexre – egyenesedett fel lassan, óvatosan és fájdalmasan –, Belle Morte vérvonalában a szexen kívül más aduászra nem nagyon számíthat az ember. Ezzel éppenséggel nem tudtam volna vitába szállni, de tartalmilag mégsem kedveltem a mondatot. – A szex dologra azért ne vegyél mérget, Haven. – Én így töröm magam, és szerinted még ezzel sem érdemeltem ki a szexet? – meresztett nagy szemeket Haven. – Jesszus, kislány, hogyan érdemelhetném ki a kegyeidet? – Ha rájössz, mindenesetre engem is avass be – na, tessék, Richard szellemeskedett bele a beszélgetésbe. – Igazából is a lupám lehettél volna – állt meg az ágy mellett –, de te ellökted magadtól a lehetőséget. Te őt választottad. Őket. Helyettem. – Ha ténylegesen lupává váltam volna, már nem kellenék neked. Láttam a fejedben, Richard. – A horda lupája lehettél volna, igazából – ingatta a fejét –, ott állhattál volna velem a lupanáriumban. – De a babát elvesztettem volna – mondtam, mire ő lesütötte a szemét. – Szóval ennyire utálod a gondolatot is, hogy talán nem a tiéd? – Ennyire. – Hát csak annyit mondhatok, hogy már régóta a lupád vagyok, ahogy a Bölverked is. Azzal nem változott volna semmi köztünk, ha ténylegesen farkassá váltam volna. Hacsak az nem, hogy akkor teljes erőbedobással keresgélhetnél a normális világban, hogy megtaláld Miss Tökélyt, aki az asszonyod lehet. – Szóval még az illúziótól is meg akarsz fosztani? – Miféle illúziótól, Richard? – próbáltam felülni, de csak Micah segítségével sikerült összehozni. És még így is cefetül sajgott minden. – Hogy legalább a farkasok közt egy pár lehetnénk, csak te meg én. – És két holdtölte közt melyik fiókomban dugjam el magam? – Olyan drámai lenne csakis velem lenned? Nélkülük? – Csak a te fájdalmad létezik, Richard? Mást képtelen vagy beengedni a fejedbe? – meredtem rá. Ki voltam lel kileg, testileg, metafizikailag. És ő csak önmagát nyomja, hogy vele hogy ki van babrálva. Az, hogy engem a létező összes metafizikai darálón és reszelőn átnyomtak ma délelőtt, az el sem jut az agyáig! Az ő kínján túl nem létezik más. – Válaszolj, Anita, válaszolj végre arra, amit kérdeztem! Tényleg annyira nagy veszteség lenne csakis egyedül velem élni? – Nem akarhatod komolyan, hogy válaszoljak, Richard – tettem még egy kimerült kísérletet a válasz elkerülésére. – Hagyd már békén, mon ami – segített be Jean-Claude is. – Nem, nem hagyhatom – rázta meg a fejét, majd Jean-Claude-ra mutatott. – Nélküle talán működtünk volna. Ha ő nem jön, talán lehettünk volna egy pár, normális pár. De ahogy elnézlek vele – itt Micah került az ujja elé
Laurell K. HAMILTON
134
Haláltánc
–, meg vele – most meg Nathaniel –, elfog a kétség. Az igazat akarom, Anita, és ne aggódj, nem hagyom el a triumvirátust, nem rohanok ki a világból. De tudnom kell, mennyire keresgéljem Miss Tökélyt, van-e egyáltalán esélyem arra, hogy innen előrébb jutok. Mert azt tudom, hogy már nem bírnám ki, ha még egy szeretőd lenne, ha még valaki bekerülne a sorba. Válaszolj, Anita – ült le ünnepélyes képpel a szutykos ágy végébe –, akkora nagy veszteség lett volna Micah és Nathaniel, ha tényleg farkassá változol? A szemem égett, a torkom szúrt és mart, de nem a szörnyetegek cincálásától. Vajon miért utazott Richard mindig az én sírásomra? – Ne akard, hogy megtegyem, Richard – suttogtam kegyelemért. – Mondd ki, Anita, egyszerűen csak mondd ki! – Igen, nagy veszteség lett volna – nyögtem ki végül, és a könnyek megindultak az arcomon lefelé, két keskeny patakban. – De miért? Mi lenne olyan rémes abban, ha ketten együtt élnénk, és a saját gyerekünket nevelnénk? Mert ha az enyém a gyerek, részt akarok venni az életében! Na, tessék, ezt utáltam benne, hogy mindig megtalálta a legérzékenyebb pontot, ami totál bizonyossággal megríkat. Rá is kapcsoltak a könnyek. – Azt sem tudod, hogy ki vagyok, Richard! Elképzelsz valamilyennek és képtelen vagy leszakadni az eszményképről. Közben meg gőzöd sincs milyen is vagyok valójában. – Már hogyne lenne. Itt vagy, előttem vagy, látlak, tudom, milyen vagy. – Igen? Akkor mondd el szépen. Milyennek látsz? – Hát olyannak amilyen vagy. – Meztelennek, egy idegen férfi karjában, plusz másik három pucér pasival egy légtérben, akik szintén a szeretőim? Vagy szerelmeim? Épp az előbb jelentetted ki, hogy azt már nem bírnád ki, ha még egy szeretőt választanék magamnak mellétek. Pedig pontosan tudod, hogy új pomme de sang után kell néznem az ardeur miatt. – Azt hittem ez csak duma... hogy választani úgysem fogsz. Most még akkor akár hozzátehetné azt is, hogy titokban mindenkit le akarunk mészárolni... Richard, aki mindig tudja, mikor mit kell mondani! – Nem hinném, hogy lenne választásom. – Dehogynem! Legközelebb, ha előbújik a farkas, ne tiltakozz. Válts alakot, és akkor igazából is a lupám lehetsz, és akkor már nem lesz szükséged senkire! Nem is lehetsz majd mással. – Csakhogy én nem akarom, hogy ne lehessek mással – vágtam végre a szeme közé, mert tényleg nem akartam, és besokalltam a tojástáncból. – Nem akarom elveszíteni se Micah-t, se Nathanielt, se Jean-Claude-ot! Nem! – Tehát, ha felszólítottalak volna, hogy válassz, ők vagy én, én maradtam volna alul? De mennyire... már így is alulmaradtál, már így is elvesztettél, Richard, futott át az agyamon. – Nem tudok egyetlen emberrel lenni, Richard – mondtam ki szalonképesebben –, és asszem ezt nem kell magyaráznom. – Szóval, még ha fel is szívódna az ardeur, még akkor sem lennék elég neked egyedül én? Vagy bármelyikünk, egyedül? Mázsás szavak voltak, ráültek elgyötört testem törékeny kis lelkére, de már nem állhattunk meg. A maga módján Richard ugyanolyan makacsul ragaszkodott ahhoz, amit a fejébe vett. Hát, szép kis pár voltunk/lehettünk volna/vagyunk... mindenesetre megérdemeljük egymást. Rámegyünk erre mindketten, az tuti. – Nem, nem hiszem! Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Bólintott, mint aki végre megemésztette a témát és majd most túl fog lépni mindenen. Hát kíváncsi vagyok... Felállt. – Ezt hallanom kellett, megértheted – közölte, miközben a tekintetemet gondosan kerülte. – Most hétvégén nem érünk rá, de jövő hétvégén, ha gondolod, elmehetünk a templomba. Persze, csak ha te is úgy akarod. – Oxigén – nyögtem, ennyire futotta. – Utána ebéd családi körben, ahogy dukál – és már ment is az ajtóhoz. Aztán a kilinccsel a kezében kissé elbizonytalanodhatott, mert visszafordult. – És próbálok találni valakit, aki ugyanarra az életre vágyik, amire én. – Remélem, sikerülni fog – suttogtam. – Szeretlek. – Én is szeretlek – feleltem rá gondolkodás nélkül, mert tényleg szerettem. – És gyűlöllek is, Anita – tette hozzá ugyanazon a hangon. – Ahogy én is téged, Richard – bólintottam, mert tényleg gyűlöltem is.
Laurell K. HAMILTON
135
Haláltánc
24
MEGINT EGY ADAG NEDV, amit nem ártott lemosni magunkról. Még jó, hogy Haven ilyen gyorsan átalakult, így nem csak nekem ragadt a hajam és az összes létező testrészem a likantróp-váladéktól. Micah-val és Jean-Claude-dal osztozhattunk a kádon, Nathaniel pedig addig elvitte az etetőbe az oroszlánt. Még soha nem jártam arra, feltételeztem, hogy élő állatokat tartanak valami karámfélében, hogy azok, akik éppen hogy átváltották az alakjukat rögtön ehessenek. Mert ilyenkor nagyon kell a protein. A jó fajta. Jason és Nathaniel már többször is elmondta, hogy totál legális a téma, nem embereket tépnek szét. A részletekre nem voltam kíváncsi. Bár szerelmeim és barátaim nagy része képes váltani az alakját, és nagyjából mind járt már az etetőben, ezt a vizuális agytágítást inkább kihagytam. A táplálkozó likantrópok látványa valahogy nem hozott lázba, az emlékeimben már így is volt jó néhány, mely akár a legvadabb rémálommal is felér. Octavius és Pierce éppen indult volna vissza, amikor Claudia eléjük penderült, hogy ugyan meséljék már el neki, hová lettek az őrök, akiket a szobájuk elé állított. – Nem akarták engedni, hogy Havennel idejöjjünk. – Ugyanis ez volt a munkájuk. – Akkor nem végezték túl jól. – Megöltétek őket? – Mikor elrohantunk, még lélegeztek – sütötte le a szemét Pierce. Erre gyorsan menesztette Lisandrót és Clayt, hogy nézzék meg, mi is az ábra, ő maga meg Grahammel őrizte a vendégeket. A vérpatkányok tényleg nem adták be a kulcsot, bár nem voltak épp a legjobb bőrben. Rájuk fog férni valami regeneráló kúra. Hála a mozgalmas estének, amikor tulajdonképpen komolyabbra fordultak az események, jó sok őrt összetrombitáltunk, így aztán jutott is, maradt is. Tiszta szerencse, hogy a koporsóteremhez is állítottak gyalogokat, mert amikor Auggie-val mókáztunk, és jött a nagy energialöket, az agyaras kiscsaj is ócskán erőre kapott, át is szakította a ládikáját. Ami alapvetően nem egy barátságos gondolat. Már eddig is épp elég zizzent volt ez a MengDie, igazán kimaradhatott volna a metagyúrásból. Claudia mindenesetre továbbra is a helyzet magaslatán volt, osztott-szorzott: négy őrt Octaviusra és Pierce-re állított, és visszakísértette őket Lisandróval együtt, aki a séta után indult Fredóhoz, a koporsórészlegbe. Nem ártott ellenőrizni, hogyan boldogult a tüzes vérszukával. Clay maradt, ahol volt, Jean-Claude hálószobájában, Claudia mellett, hogy ránk vigyázzanak, míg pancsizunk. Rájuk is jutott bőséggel a véroroszlántakonyból és belsőségből, de ők kénytelenek voltak várni, amíg mi végeztünk. Jean-Claude magához vont a nyakig érő, jó meleg vízben, én meg a vállára hajtottam a fejét. – Ezt jól megúsztuk – merengtem. – Az nem kifejezés, ma petite – duruzsolta bele a vizes hajamba. Micah is hozzánk sietett, letérdelt közvetlenül elém. Az ő haját sem ártott lemosni, volt benne anyag bőséggel, és most teljesen hátralapult a fején, mintha egyenes lenne. A zöld macskaszemek ettől csak még meghökkentőbben világítottak a barna arcán. Aztán rám hajolt, a fejét az enyémhez nyomta. – Az nem kifejezés – duruzsoltam a hajába, és hagytam, hogy lágyan megcsókoljon. – Most, hogy végre tiszták vagyunk – húzódott hátrébb, hogy jól lásson mindkettőnket –, szeretném tudni, miért nem tudtunk felébreszteni benneteket? – Jean-Claude-ot sem lehetett? – néztem nagyot. – Egy ideig nem. – Akkor honnan tudtátok, hogy nem halott, mint általában ilyenkor? – Onnan, hogy lélegzett. – Lélegeztem? – mocorgott meglepetten Jean-Claude. – Igazán... érdekes – tette hozzá óvatosan. – Miért, nem kellett volna lélegezned? – Non. Felé fordultam, anélkül, hogy elhúzódtam volna, de muszáj volt látnom az arcát. Persze, akár el is képzelhettem
Laurell K. HAMILTON
136
Haláltánc
volna, lehetett volna már annyi rutinom, hogy kihagyjam a ringlispílt, hiszen úgyis csak az a végtelen pillanatba dermedt szépség ragyogott az arcán, amivel azt szokta leplezni, hogy épp pörögnek a fogaskerekek az agyában. – Miért meglepőbb az, hogy lélegeztél, mint hogy nem haltál meg hajnalban? – Mert még álmodtam is. – Mert aludtál. Mikor az ember alszik, álmot lát. Általában. – Már hatszáz éve egy szem álmot sem láttam. – És mit álmodtál? – kérdezte Micah. – Jó kérdés, mon chat. – Már megint kimaradtam valamiből? – néztem egyikről a másikra. Ezek valami extra úton kommunikálgatnak egymással, amiből engem kihagynak. Gyanús. – Inkább te meséld el, ma petite, hogy milyen álmot láttál – kérdezte kedvesen Jean-Claude. – Úgy kérded, mintha tudnád – néztem megint rá. – De tőled akarjuk hallani. – Minden Sötétségek Öreganyját láttam – mondtam óvatosan, és mintha már a névtől sötétebbre váltott volna a szoba. – Marée Noirt – biccentett Jean-Claude, és láttam, hogy nem éri meglepetésként. – Igen. Ahogy te is, igaz? – Oui. – Mindketten a vámpírtanács fejét láttátok álmotokban? – kérdezte Micah, csak hogy kérdezzen valamit. – Ő sokkal több annál – vágott bele a mondókába Jean-Claude. – Ő a vámpírtársadalom teremtője. Egyes nézetek szerint mindannyian tőle származunk. Ő alkotta meg a törvényeinket, ő mindannyiunk anyja, legalábbis a hagyományok szerint. Még szorosabban hozzábújtam, be a hóna alá, és a víz alatt átöleltem a derekát. Mikor a Sötétség Öreganyjáról esett hangos szó, nem lehetett eléggé összebújni, hogy ne érezze magát védtelennek és kiszolgáltatottnak az ember. Vagy a vámpír, gondolom. – És pontosan mit láttatok abban az álomban? – érdeklődött Micah. – Próbált emberi alakot ölteni a kedvemért, legalábbis nekem azt mondta, hogy csakis a kedvemért – húztam el közben a számat –, de marha bénán csinálta. – Én azt láttam, ahogy föléd hajol, ma petite. Láttam, ahogy el akar venni tőlem, és hiába próbáltam közbeavatkozni, a sötétség fogva tartott. Csak a szörnyűséges alakját láttam, ahogy egyre közelebb kerül hozzád – mesél te halkan, és éreztem, ahogy beleborzong. Mindenkinek megvannak a maga rémmeséi és azok hősei, a vérszippancsoknak a vámpírok öreganyja, akárcsak az embereknek a vasorrú bába. Vagy a vámpírok. – Nem érhettem el hozzád, és csak nevetett rajtam, hogy miként lehettem ennyire óvatlan – egy nagy csókot nyomott a fejem búbjára –, ugyanakkor azt is elárulta, hogy ha már megkaptad volna a negyedik jegyet is, rég halott lennél. Mert ha nem szerezhet meg magának, akkor elpusztít. – És hogy lehet az, hogy te hamarabb felébredtél, mint Anita? – húzódott Micah is olyan közel, amennyire csak lehetett. Megoldotta, hogy egyszerre öleljen engem is és Jean-Claude-ot is. Ami a termetét tekintve igazán nagy mutatvány. – Azt gondoltam, hogy ha sikerül megtörnöm az álmomat, azzal őt is kiszabadítom Marée Noir karmaiból. Nem úgy történt, de én le tudtam gyűrni, ami már önmagában meglepő. – Finoman szólva – bólintottam. – És hogy sikerült? Mármint legyűrni, és kiszabadulni? – Neked hogy, ma petite? – Szólítottam azt a hívóállatomat, ami nem macska, mert az övé is az. A farkassal nem boldogult. És akkor megláttam a szobát, ahol fekszik, meg azt is, hogy álmában összerándul. Szerintem a farkasom megmarta. – Erre mind a ketten úgy öleltek, hogy majd kiszorították belőlem a szuflát. Oké, én vágom, hogy marhára félelmetesen hangzik a sztorim, de már vége, nem kell ennyire rezelni. – Mi az? Miért rémültetek meg ennyire? Úgy értem, tényleg állatira para, meg minden, de vége... – Állati szellemet ráküldeni valakire egy álomban, és valós sebeket ejteni igen ritka képesség a mi köreinkben. – Mármint a vámpírok közt? – Oui, exactement. – És közöttünk is – jegyezte meg Micah, de aztán eszébe juthatott még valami –, bár... – Bár micsoda? – kérdeztem, de nem felelt. Elhúzódtam kicsit, hogy lássam is az arcokat, és ha Jean-Claude
Laurell K. HAMILTON
137
Haláltánc
nem is engedte kiismerni a tekintetét, Micah ebben nem volt akkora profi. Ha nagyon figyelek, talán beleláthatok a fejébe. Le is sütötte egyből a szemeit, mint aki tudja, min mesterkedem. – Micsoda, Micah? – emeltem fel a fejét, hogy ne menekülhessen. – Mi jutott eszedbe? – Hogy Kiméra képes volt behatolni az álmainkba. – És bántani is tudott benneteket? – Nem, azt nem, bár... – hallgatott el megint, de még mielőtt kérdezni kezdtem volna, folytatta magától. – Mikor az én falkámat megkaparintotta, arra még nem volt képes, de az évek során egyre erősebbé vált. Talán beszélni kellene a többi dominánssal, akiket foglyul ejtett. Hogy vajon őket bántotta-e álmukban. – Likantrópok közt igen ritka ez a képesség. Az álmokba csak vámpírok hatolnak be. – Kiméra furcsa egy alak volt – bólintottam, és már a puszta gondolatába beleborzongtam. De tőle már nem kellett félni, megöltem, elpusztítottam, nem jöhet vissza. Micah fájdalmasan figyelt, szabályosan vizsgálgatott. – Mi van? Mit nézel így? – Alig egy hónapja derült ki, hogy az oroszlánt is hordozod magadban. És azt tőle kaptad el. – Igen, oroszlánember alakban harcolt velem, és több sebet is ejtett rajtam – bólintottam. Egyelőre nem értettem, miért kell ezen ennyit lovagolni. – Mi van, ha – nyalta meg a szája szélét Micah, mintha a forró kádban akár esélye is lett volna, hogy kiszáradjon –, ha nem csak az oroszlán-likantrópiát kaptad el tőle? – Ezt nem értem – ráncoltam a homlokom. – Micah arra gondol, ma petite – tolmácsolt a vámpír –, hogy esetleg nem egy likantrópiával fertőzött meg, hanem azzal a speciális válfajával, amit egyedül ő hordozott. Hiszen ő nem egyszerűen véroroszlán volt, hanem vagy féltucatnyi egyéb vérállat is egyszerre. Vérpán. – Leopárd, oroszlán, farkas, hiéna, anakonda, medve és a kobrakirályt is elrabolta. Mibe, hogyha megérte volna a következő holdtöltét, kobraként öltött volna alakot? – Kiméra úgy hitte – ráztam a fejem –, hogy már a legelső teliholdjakor benne élt az összes vérállat, aminek a likantrópiáját hordozta. – Szerintem ez nem így volt – tiltakozott Micah. – Ezt csak gondolod, vagy tudod? – Nem tudhatom biztosan, de logikusabb lenne az én elméletem. Jobban megmagyarázná azt, ami éppen veled történik. – Miért, mi történik éppen velem? – Majdnem alakot váltottál az előbb. Vérzett minden ujjbegyed, ami annak a jele, hogy tényleg csak pillanatokon múlott. – Abban akkor sem lehetünk biztosak, hogy vérpán vagyok. – Nem, az tény! De ha az vagy, akkor bármilyen alakot ölts is magadra, amikor átváltozol, nem veszíted el a le opárdokat sem. – Én azért biztosra mennék, már bocs! És ha muszáj váltani, akkor maradnék a leopárdnál. – Jó, persze, ezzel egyet is értek – bólintott –, de ha tényleg vérpán vagy, aki hamarosan alakot fog ölteni, akkor... – Arra gondolsz, amire én, mon chat. És te is pontosan tudod, mennyire nem fog örülni neki ma petite. – Minek? – kérdeztem gyanakodva. – Hogy ha tényleg vérpán leszel, akkor hatalmas erőre tehetünk szert. Mert még az első alakváltásod előtt újabb likantrópiákat szedhetsz össze... – Miről beszélsz?! – Hogy esetleg át kellene gondolni, milyen lehetőségeket jelenthet, ha újabb állatokat gyűjtesz magadba – folytatta helyette Micah. – Lehetőségeket? Szerintem ez ostobaság! – Gondold át, ma petite! Szólítottad az oroszlánokat, és jöttek. Szólíthatod a leopárdokat, és jönnek, szólíthatod a farkasokat, és azok is itt vannak. És egyre kevésbé hiszem azt, hogy az én hatalmamat nem tudják leküzdeni. Valami sokkal erősebbnek engedelmeskednek. – Szóval szerintetek fertőzzem meg magam szándékosan minél többféle likantrópiával? Ide akartok kilyukadni? – Így kimondva nem hangzik annyira jól... – nyögte Micah, miután összenéztek Jean-Claude-dal. – Csak egy kósza gondolat volt, ma petite, semmi több.
Laurell K. HAMILTON
138
Haláltánc
– Te mindig azon gondolkodsz, hogy tehetnélek még erősebbé?! – Erősnek és magabiztosnak kell lennünk, ez tény – sóhajtott egy hatalmasat. – Meg kell mutatnunk a többi vámpírmesternek, hogy nem jelentünk fenyegetést, se a tanácsnak, se senki másnak. – Erősek vagyunk, de hogy magabiztosak is legyünk... azt nem tudom, hogy lehetne összehozni – vontam meg a vállam. – A tanácsra nem jelentünk fenyegetést – szögezte le Micah –, csakhogy ezt nem feltétlenül hiszik is el nekünk. – De nem ám – biccentett Jean-Claude. Kopogtak az ajtón. – Ki vagy? – kérdezte Jean-Claude. – Remus. – Miben segíthetek, Remus? – Claudia utasított, hogy személyesen jelentkezzem szolgálatra. Műszakváltás van. – Bújj hozzám, ma petite – intett nekem ott a vízben –, és akkor bejöhetnek. Nem fog kikandikálni belőled semmi. – Nem egészen értem, miért kellene bejönnie a fürdőszobába. Vegye át a szolgálatot Claudiától, és kész. – Mindjárt mindenre rákérdezünk, ma petite, Remus pedig szépen elmagyarázza – húzott vissza az ölelésébe, Micah pedig bekúszott elém, hogy hátulról karolhassam át, és így végképp elrejthessem magamat. Oké, hogy nyakig ért a víz, de Remust még nem ismertem annyira, hogy pucéran lubickoljak előtte. – Lépj be, Remus! Az ajtó lassan és óvatosan kinyílt, és a testőr egy pillanatra sem engedte el a kilincset, amiből csakis az derülhetett ki, hogy neki is különös ez a testközeli, vizes őrségváltás. Zöld volt még nálunk, ebből is látszik. Egyébként a szemei is pont olyan szép zöldek lehettek. De igaziból soha senkire nem nézett. Vagyis senkinek nem nézett a szemébe. Se Jean-Claude-éba, se Micah-éba, se Nathanielébe. Amúgy én hittem az emberiségben, és szerettem azt gondolni, hogy akad azért legalább egy lény a föld hátán, akiébe bele mer nézni. – az örök idealista, az vagyok. Meglehet, hogy az a hajdani ronda balesete tette ennyire visszahúzódóvá, aminek a részleteit ugyan nem ismerem, de az látszik, hogy az arca komolyan megsérült. Úgy illesztgették vissza a levált, eldeformálódott darabokat, és hiába került minden a helyére, az egész valahogy nagyon nem smakkolt. Mondom, nem tudtam volna rábökni az orra vagy a szájra, hogy hé, húzzuk csak kicsit jobbra! És mégis, leginkább egy olyan darabokra törött velencei maszkra emlékeztetett az egész, amit pillanatragasztóval a katasztrófa után két perccel összeeszkábáltak. Olyan volt, amilyen egy arc, de közben meg mégsem. Mellesleg egészben soha nem is láttam még a már említett „soha ne nézz rám” szűzlány effektus miatt. A testén nem látszott semmi, legalábbis a mozgásán, a bőrfelületet meg takarta a szokásos testőregyenruha. Végtelenül vágytam volna rá, hogy legalább egyszer rám nézzen! Olyat éreztem, mint amikor az ember folyamatosan vakarná a csípéseit, pedig tudja, hogy nem szabad. De képtelenség lett volna megkérni, nyilván azért nem nézett, mert sebeket szaggatott volna önmagában, ha most még erre én is külön felhívom a figyelmét... ennyire bunkó még én sem lehetek. – Claudia utasítása, hogy mindenki, aki felveszi a szolgálatot, személyesen jelentkezzen nálatok. – És azt közölte, hogy mi szükség van erre? – érdeklődtem, mert eddig ezt nem csináltuk. – Hát, tájékozatott az este és a délelőtt eseményeiről – mosolygott féloldalasan. Rám! – Úgy ítéli meg, hogy a legbölcsebb, ha ketten mindig veled vagyunk. – Nem hinném, hogy ez olyan nagy ötlet lenne – ingattam a fejem. Még mondjuk egy hasba rúgás hiányozna mellé, és meglenne a tökéletes nap. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Közöltem is vele – pillantott immár másodszor rám. Nagy nap ez a mai! Persze, el is kapta a pillantását hirtelen, de akkor is. – De nem tehetünk mást. Mert Micah még nem lenne gond, vele nyilván nem lenne semmi probléma, de Jean-Claude...! Mi van, ha éppenséggel nem farkas alakot öltesz, ami fölött uralkodhat? Mi van, ha egyszerűen felfalod? Első alakváltáskor bármi megeshet. – A Város Ura csak boldogulna valahogy! – Ezt rosszul gondolod, már megbocsáss – engedte el végre a kilincset, és lépett egyet a helyiségbe. És a csoda harmadszor is megesett, rám nézett. Csakis rám, egyenesen bele a szemembe! Nem tévedés, nem illúzió, mert úgy maradt, és csak néztünk egymás szemébe. Kicsit megrezzent ugyan, de állta. – Jean-Claude hatalmas vámpír, de test-test elleni küzdelemben nincs az a vámpír, aki egy alakot váltott likantróppal elbánna. Feltéve, ha nem babrál bele az agyába. Jean-Claude-ra sandítottam, hogy neki vajon hogy tetszik ez a naturalista helyzetkép. Nem is értem, mire számítottam, hogy majd rémülten a szája elé kapja a kezét vagy mi? Meg sem rezdült az arca. – Akkor, hogy legyen? Mit okoskodtatok ki, srácok? – fordultam hát vissza Remushoz.
Laurell K. HAMILTON
139
Haláltánc
– Nehogy azt gondold, hogy engem feldob a nagy lehetőség! – robbant ki belőle a feszültség, de már nyelte is vissza. Szerintem vagy tizenötig elszámolt a kis kubista buksijában, mert sokkal higgadtabban folytatta. – Fogalmad sincs, milyen veszedelmes lénnyé változhatsz, ha egyszer alakot váltasz. Mert nem egyszerűen alakváltó leszel, ami az első alkalommal már önmagában sem épp vidám dolog, hanem valami überlikantróp, aki még bonuszként a halottak felett is rendelkezik. Egy szuper-szuperszörny. És joggal kérdezhetjük, mi a garancia arra, hogy ha az alakváltás témában befuccsol az akaratod, nem fuccsol-e be más hatalmaidban is. Mert akkor el sem tudjuk képzelni, milyen katasztrófák szakadhatnak ránk. Oké, bevallom: beszartam! Jó, nem szó szerint, nem kalimpált fel a barna mackó a kád aljából, de rezeltem a hirtelen felvázolt lehetőségtől. Félni márpedig utáltam, úgyhogy rögtön meg is orroltam a hírnökre, ahogy kell. – Csak éppen a szörnyeteg leblokkolja a nekromanciát. Egyszerre a kettő nem megy, vagy ez, vagy az. Két du dás nem fér meg egy csárdában, okoska – acsarkodtam. – És ebben százszázalékosan biztos vagy? – nézett rám, mert nem vette komolyan a dühömet. Nyilván számított is rá. – Nem, százszázalékosan nem – felelt helyettem Micah, és csitítón a vállamra tette a kezét. Oké, tényleg nem voltam az, de egyszer az életben én miért ne hazudhattam volna?! – De akkor most hogyan tovább? – duzzogtam a rend kedvéért. – Mától fogva muszáj, hogy minden pillanatban veled legyen egy alakváltó. Egy erős alakváltó, aki adott esetben kezelni tudja a bajt. – Milyen értelemben kezelni? – Aki képes téged megakadályozni, hogy másokban komoly kárt okozzál. – És ki számít szerintetek kellőképpen erősnek a nemes feladatra? – Claudia, Fredo, Lisandro, Socrates, Brontes, Bobby Lee, Mickey, Ixion és én. A vérpatkányok közt szép számmal akadnak kiugrott hivatásosak, mondjuk, az is igaz, hogy a legtöbbjük a gyilkoláshoz ért igazán, nem ahhoz, hogy megakadályozza a bajt – tette hozzá. – Claudia és Bobby Lee felelős a listáért, de arról már most mindenkit felhomályosítottak, hogy Clayjel és Grahammel nem maradhatsz magadra. Úgy nem gond, hogy az egyik meg még valaki, de mindenképpen előírás legalább egy olyan személy, akinek van éles gyakorlata. – Éles gyakorlata? – kérdeztem vissza. – Kiugrott zsoldosok, légiósok, valaha volt zsaruk, biztonsági őrök, ilyesmi. Akik dolgoztak már valóságos életveszélyben is. Rafael szeret az ilyen kemény körökből válogatni. – Mert Narcissus nem? – Most már igen – vonta meg a vállát. – Ez volt a Kiméra-ügy nagy tanulsága. Mert hiába voltak azok a régi srácok szépek és izmosak, egy atléta nem tud hova kapni, ha verekedni kell. Vagy háromszázan rámentek Kiméra és az anakondái támadására. Narcissus kénytelen volt rádöbbenni, hogy a harcművészettel nem sokra megy, ha igazi, kíméletlen harcosokkal kell megküzdeni. A harcnak semmi köze a szép izmokhoz, a sportszerűséghez, az nem valamiféle naturálolimpia. Műkedvelők jobb, ha kerülik. – És te nem vagy műkedvelő – jegyezte meg Jean-Claude társalkodó stílusban. Mintha épp angol nyelvleckét venne, bakker. – Nem, uram, nem vagyok. – vágta rá katonásan Remus.
Laurell K. HAMILTON
140
Haláltánc
25
Mikor végre már kilökött magából a fürdőszoba, és ismét tisztának mondhattam magam (gondolom, úgy fél órára...), Jean-Claude-on kívül még egy vámpírt találtam az ágy mellett. Elinore volt az, egy igazi északi szépség, végtelen hosszú, szőke hajzuhataggal, jégkék szemekkel, melyek pillantása meghazudtolta az álmodozó benyomást. Elinore is a régi vágású vámpírok közül jött, aki földig érő, csipkés hálóruhát ölt a hajnali meghaláshoz. Ilyenkor csinibb, mint én a legmenőbb báli ruhámban. És ő az, aki szerint a súlyzózás nem nőknek való sport. Teste gömbölyű, ugyanakkor nyúlánk, egy szóval szépséges. Minden ízében azt az életérzést és külcsínt sugározta, amire olyan betegesen vágytam egész gyerekkoromban, hogy végre én is bepasszolhassak az apámmostohaanyám-mostohatesóm fazonírozta családképbe. Épp ezért akartam Elinore-t utálni, teljes szívemből. Elvből, érted?! Mégsem sikerült összehozni, sőt, nagyon is egy húron éreztem magam vele: ugyanolyan őszinte, kemény és hajlíthatatlan nőszemély volt ebben a tejszínes, szőke, nordikus csomagolásban, mint én a magaméban. Kicsit ügyesebben leplezte a lelkét, amire egy kaktusz és egy jegesmedve közös gyermeke is méltán lett volna büszke. Amúgy meg, ha már a pasivámpírok mind felvállaltan vonzóbbak nálam, miért akadnék fenn pont azon, hogy a csajok között is inkább ilyenek akadnak? – Mit keresel te itt, Elinore? – meredtem rá, majd az órámra. – Még dél sincs. Hogyhogy nem alszol? – Szóról szóra ezt kérdeztem én is Jean-Claude-tól – dalolta a sok csipkéhez és a tejszín köntöshöz illő selymes hangon. Jean-Claude, mint a lány pontos ellentéte, maga a sötét éj a fekete szőrmenyakú köntösében. – Mindannyian sokat nyertünk a tegnap estével, ma petite – mutatott Elinore-ra Jean-Claude. – Kell ennél több bizonyíték? – Még soha nem ébredtél fel ilyen korán? – sétáltam közelebb a lányhoz, aki megrázta a fejét. – És hogy érzed magad? – Kitűnően – felelte puhán, némi gondolkodást követően. Elinore mindig mindent komolyan vett, még az ilyen sablonkérdéseket is, amire egy átlag amerikai félvállról odabök valamit. Ő rögtön töviről hegyire megvizsgálta önmagát, mindezt olyan elmélyült fejjel, aminél elgondolkodóbbat még Michelangelo sem rajzolhatott volna. Ez volt az ő nagy műfaja, az édesen elgondolkodó kislányarc. Egyébként is nagyon nyomatta ezt az édes lányka imidzset, míg be nem keményített, és akkor egyik másodpercről a másikra hirtelenjében rettenetessé vált. Vajon az évszázadok alatt hányan dőltek be az álmatag, komolyka tündérleányzónak, hogy aztán az utolsó, végzetes pillanatban pillantsák csak meg, még egyszer utoljára, a rettenetességében is nagyszerű, végzetesen hideg nőt? Nyilván számosan, de nem érdekelt. Én szerettem tisztábban játszani, de az is lehet, hogy csak az eszköztáram bizonyult szerényebbnek. – Ettél már? – Nem látod rajtam? – nézett a szemembe áttetszően jeges szemeivel. Mintha egy gleccserbe bámultam volna bele. – Túlságosan is éteri vagy nekem, Elinore. Ha ettél, ha nem. Rajtad sosem látom. – Egy vámpírhóhértól ez igazi bók – hajtott előttem fejet mosolyogva. – Felébredt benned a szomj? – kérdezte Jean-Claude. – Nem – adta megint a gondolkodót. – Tudtam volna enni, de nem éreztem kényszerítő éhséget. A győzelemittas boldogság nyílként csapódott az agyamba. Jean-Claude-tól érkezett, hogy aztán a félelem a sarkába is szegődjön azonnal. Aztán semmi, mert ízibe’ felkapta a pajzsát. – Mire föl ez a nagy boldogság? Mire vagy olyan büszke? – ámultam. – Este olyan teljességgel táplálta Jean-Claude az ardeurt, hogy mindannyian dugig telítődtünk energiával. Olyannyira, hogy még mindig érzem. Ez rendkívüli. – Ja, persze, ezt a részét vágom is... De azért még nem kell szétpukkanni a nagy elégedettségtől... – Ha olyan országokba kényszerülnénk, ahol a vámpírok illegálisak, egy nap elég lenne egyetlenegyünknek táplálkoznia, a többieket is éltetné ez az energia. Ami nagyon praktikus, ha nem akarjuk tudatni másokkal, hogy hányan vagyunk, és hogy egyáltalán ott vagyunk. Az embereknek fel sem tűnne, hogy arra járunk. – De mi nem tervezünk titkos utazásokat. Nem áll szándékunkban úgy behatolni mások területére, hogy ne tud-
Laurell K. HAMILTON
141
Haláltánc
ják, hányan vagyunk. Meg, hogy egyáltalán ott vagyunk. – Nem, természetesen ilyesmiről szó sincs, ma petite – ingatta a fejét Jean-Claude –, azt viszont jó tudni, hogy képesek lennénk rá. – Hát a lovagod? – fordultam vissza a vámpírlányhoz. – Hol van a párod? – Ő még nem ébredt fel – jött a szomorkás válasz. – Ezek szerint te vagy az egyetlen, aki már képes... – foglaltam volna össze, ha nem kopognak ránk. – Igen, Remus? – szólt ki Jean-Claude azonnal. – Requiem van itt – lépett be a nevezett behúzva maga mögött az ajtót. – Nahát, Requiem! Igazán érdekes – kommentálta Elinore. – Bocsásd be közénk, Remus – rendelkezett Jean-Claude. – Úgy lesz – nézett a szemébe egy röpke pillanatig Remus, majd a következőket már a mellkasának címezte. – De ha még több vámpír érkezik, kénytelen leszek beküldeni két őrt velük. Szóval, ha valami főtitkosat tárgyaltok, zavarjátok le gyorsan! – Komolyan azt hiszitek, hogy mindenki lassan magához tér? Ilyen korán? – kapkodtam a fejem. – Amilyen a formám... – morogta Remus. – Akkor majd a megfelelő időben újratárgyaljuk az őrség kérdését, Remus Most azonban csak Requiem áll az ajtóm előtt, őt pedig bátran beengedheted. – Túl sok a főnök – vágott fancsali képet a testőrünk. – Claudia ezt mondja, te azt... hogy vigyázzak rád, ha nem maradhatok melletted? Nem ártana eldönteni, hogy kinek a szava dönt. – Sajnos, túl sok a tábornok és kevés a közkatona – mondtam egyetértve. – Igen – biccentett komolyan Remus. – Ez tény, és sajnálom, hogy nehéz helyzetbe hozlak, Remus, de Elinore ébredése mindent összezavart. – Requiem után mást akkor sem engedek be Claudia engedélye nélkül. Vagy beengedem, de két emberem is csatlakozik. – Majd meglátjuk. Mindent a maga idejében. Remus vállat vont, és távozott, Requiemet engedve be maga helyett. A szokásos csuklyás köpenyében érkezett, mint egy időutazó, aki reggel még tizenötödik században öltözött fel, hogy ebédre bekukkantson a huszonegyedikbe. De illett hozzá ez az időtlenség. Ahogy a helyes kis körszakálla is. – Mon ami – fogadta lelkesen Jean-Claude. Kedvelte. – Komolyan megsérültél az este? Requiem a fejével hátrabiccentette a csuklyát, mintha csak a hosszú haját rázná ki az arcából. Nem nézett ki sokkal jobban, mint az este, a fél szeme ki sem látszott a kékes-lilás dagadt masszából, amivé Meng-Die csapta az arcát. Csak a másik szeme ragyogott a hihetetlen kékséggel, ami Belle Morte-ot is kísértésbe ejtette annak idején. Próbálta megvásárolni Requiemet a gazdájától, hogy a sokkal fakóbb kék Asher, és a mélytengeri kék Jean-Claude sorában meglegyen a harmadik darabja is, de a mester megtagadta Belle kérését. Ezért menekültek hát Angliába. Hosszú, egyenes haja olyan sötét volt, hogy szabályosan beleolvadt a csuklya feketéjébe, arca márványfehérsége mellett pedig csak még kontrasztosabba vált a sokszínű duzzanat. – A mindenit! – szaladt ki a számon. – Mennyi vér kell, mire ez felszívódik? – Sok – felelte sommásan, de a szemén láttam, hogy értékeli a kérdést. – És a többi? Requiem drámai gesztussal széttárta a köntöst, mintha felvonná a függönyt a felvonás kezdetén. Fehér teste fáklyaként izzott fel a fekete háttéren, a második pillantásra azonban már láttam, hogy a fehérség egy része bizony kötés és sebtapasz. Egy fél baleseti sebészetet rápakoltak. – Te szent szűz, tényleg Meng-Die intézett így el?! – Igen – jött az egyszavas válasz. Eddig Requiemet nem a szűkszavúságáról ismertem, és még akkor finom voltam. – Hozd be, s’il te plait, az ollót a fürdőből, ma petite, hogy megnézhessük, hogy gyógyulnak a sebek! Már mentem is. Aztán a mosdó feletti nagy tükörben csak néztem döbbenten az arcomat. Tényleg lehetséges, hogy miattam rúgta ki Meng-Die-t? Vagyis, ez így nem pontos, mert nem miattam, hanem a puszta lehetőségért, hogy esetleg felkerülhessen a listámra. Létezik olyan férfi, még ha vámpír is, aki a velem való szexért beáldoz egy Meng-Die kaliberű csajt? Kizárt Elinore-ért még talán, de értem... Mikor visszaértem az önvizsgálatból, Requiem már az ágyon ült Jean-Claude mellett. – ...és még azt is hozzátette – kapcsolódtam be Requiem sztorijába –, hogy ha az ő párnáján már soha többé
Laurell K. HAMILTON
142
Haláltánc
nem pihenhet a helyes arcom, másén se pihenjen. – Ezért akarta tönkretenni az arcodat – jegyezte meg Elinore, akinek valaki odahozta a kandalló mellől az egyik fotelt, hogy ne kelljen az ágyra ülnie. – Igen – susogta visszafogottan Requiem. Annyira nem volt rá jellemző ez a hang. – Segíts leszedni a kötéseket, ma petite! Közelebb kellett mennem, leülni mellé, vigyázva, nehogy a selyem ledobjon magáról. Nem voltam egy nagy akrobata a selyemlepedőn, valahogy az ágy széléről mindig a földön landoltam. Fogtam Requiem bal kezét, egészen a könyökéig be volt kötözve. Lenyisszentettem a bandázst. – Ezt nem puszta kézzel csinálta, igaz? – Késsel – kaptam megint meg az egyszavast. Felnéztem rá, de az épen maradt arcéle sem árult el semmi érzelmet. Mint egy réges-régi nagyúr, a lovagi korokból, ahogy éppen hazatér a csatamezőről. Olyan rezzenetlen, olyan kimért és távoli, mintha csak a mása lógna előttem képként a falon. Csak Jean-Claude tudott ennyire kilépni néha a saját gondolataiból. Míg én a kart vettem szemügyre, Jean-Claude a mellkasáról tekerte le a használt kötést. Szörnyű volt látni, miként intézte el a nő a karját, mély és még mélyebb vágások cifrázták, cakkozták, kettőt össze is kellett varrni. Óvatosan emeltem fel a kart, nehogy fájjon neki. Ahogy a szemébe néztem, hirtelen átfutott rajta a harag árnya, de aztán gyorsan vissza is nyelte magába. – Az arcodra ment – konstatáltam döbbenten. – Te csak védekeztél. Tényleg nagyon tönkre akarta tenni a szépségedet. – De annyival nem elégedett meg – vonta magára és Requiem mellkasára a figyelmemet Jean-Claude. Ahogy odanéztem, önkéntelenül is felkiáltottam: a sebek itt még mélyebbek, még célratörőbbek voltak. Az egyik közvetlen a bal kulcscsont alatt... – Min lepődtél meg ennyire, Anita? – Hogy a szívedet célozta. Meg akart ölni. – Már tegnap este mondtam, ma petite. – Persze, tudom, de valahogy... – óvatosan megérintettem az egyik mély szúrásnyomot két bordája közt. Ez a csaj tudja, mi a gyilkolás. Pontosan tisztában van vele, hová kell döfni, ha valakinek a végét akarjuk. Az arcával csak játszadozott, ott csak komolyabb károkat szeretett volna okozni, összekaszabolni, de a mellkason már nem maradt semmi a könnyed bosszúállás filozófiájából. Itt már ölni akart, végleg és nem csak metaforikusan. – Nagyon tudta, hova szúrjon – tettem hozzá, és kezdtem egyre súlyosabban tisztelni Meng-Die-t. A tiszteletem természetesen – a viszonyunk jellegéből kiindulva – félelemben öltött testet. – És a vendégek előtt csinálta? – Nagyrészt igen. – És senki nem riasztotta a yardot? – néztem Jean-Claude-ra, aki mintegy szemérmesen félrenézett. – Mit műveltél? – A tömeghipnózis nem ütközik semmiféle törvénybe. Csak egyéni szinten illegális. – Az egész vendégseregletet manipuláltad? – Asherrel ketten csináltuk. – Tegnap mondtátok, hogy Ashert is megtámadta – állapodott meg az ujjam a legveszedelmesebbnek tűnő szúráson. – Őt is így elintézte? – Nem. – Szerintem azzal tisztában volt, hogy ha neki valami komolyabb bántódása esik, Jean-Claude-dal gondolkodás nélkül megölitek őt. Az én esetemben ettől nem tartott. Nem gondolta, hogy én ilyen fontos lennék nektek – fejezte be kifejezéstelenül, de azért volt ebben a kifejezéstelenségben valami. – Ez elég keserűen hangzott. – Pedig semleges ténynek szántam csupán – villant át egy sovány mosolykezdemény az arcán. – Sok vámpír szájából hallottam már semleges tényközléseket, tucatjával. Kezdek különbséget tenni semleges és semleges között. – Bolond voltam, hogy nyilvános helyen közöltem vele a döntésemet, de nem hagyott békén. Erőltette, és végül kénytelen voltam megmondani neki az igazat – mondta már a szemembe, és nem tehettem meg, hogy most meg én kapom el a pillantásomat, hiszen valami faramuci módon igenis csakis én tehettem a sebeiről. – És tényleg a szemébe mondtad, hogy azért nem kell neked, mert félő, hogy miatta elutasítanálak? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem ezekkel a szavakkal, de tényleg.
Laurell K. HAMILTON
143
Haláltánc
– Jaj, istenem, Requiem... – ráztam a fejem. – Persze, nem hittem volna hogy ennyire drámaian fogadja, de azért azt sejthettük, hogy a büszkesége nem hagy szó nélkül egy ilyen vallomást. – Igen, a büszkesége – biccentett Requiem, aztán a fájdalom fintora megállította a mozdulatot. – Meng-Die felettébb büszke nő. Én meg egy rongy vagyok – azzal a lábam elé csusszant, letérdelt. Belesápadt közben a fájdalomba, de akkor sem állt fel. – Ne csináld – suttogtam. – Mit tegyek, Anita, hogy az ágyadba emelj? Mondd ki, és én megteszem – lehelte szenvedélyesen, és arcán a kín már nem pusztán a fájdalom kínja volt. – Az ardeur tehet róla, ugye? – néztem Jean-Claude-ra. – Attól tartok. De még ha tényleg így is van, jobb ez nekem? Mit mondhatnék egy ilyen vallomásra? – Taszít a látványom? – jött az újabb fájdalmas kérdés. – Dehogy is – simítottam meg arcának ép felét. – Nagyon jóképű vagy, és ezt te is pontosan tudod. – Ha valóban az lennék, én ölelhetnélek, nem pedig ezek az idegenek – azzal lehajtotta a fejét, és megragadta mindkét kezemet. Mikor ismét felnézett, megláttam a könnyeket. Sírt. – Kérlek, Anita, ne taszíts el magadtól! Tudom, hogy neked közel sem okoz akkora gyönyörűséget az én érintésem, mint a te puszta jelenléted nekem, de hadd fejlődjek! Hadd tanuljam meg a módját, hogy én is boldoggá tehesselek. Hadd tanulja meg a testem a testedet. Túlságosan is óvatos voltam veled, de megváltozom. Már ismerlek, már tudom, mi kell neked, és meg is tudom adni – temette az ölembe zokogva az arcát. – Azt hiszem, megkaptuk a választ, ma petite. – Mire? – kérdeztem, mert a döbbenettől egyelőre totál kiürült az agyam. Milyen válaszról beszélt? – Hogy milyen hatással vagy azon vámpírokra, akik korábban megismerhették az ardeurt. Szenvedéllyé váltál, ahogy Belle Morte is szenvedélye lett mindazoknak, akiket egyszer is a testéhez engedett – a lábaimat ölelő Requiemre mutatott. – Hatalmas vámpír ő, akár egy város ura is lehetne. Hatalma nem olyan természetű, mint az enyém vagy Augustine-é, mégis figyelemre méltó. Csak az ambíció hiányzik belőle. Requiem nem vágyik mások fölé. – De az nem bűn – jegyezte meg Elinore. – Pas du tout. Mégis, szeretném megértetni ma petite-tel, hogy mennyire nagy dolog Requiemet rabul ejteni. – Meg sem fordult a fejemben, hogy Anita így megbűvölte – ámult Elinore. Lábait felhúzta maga alá, nyilván, hogy ne himbálózzanak alatta, mint egy ovisnak. Nem volt túl magas. Mentségére szóljon, hogy a fotel igen. – Nem bűvöltem meg. – Nevezd, ahogy tetszik, Anita – nézett rám sokatmondóan – Ha gondolod, nyithatunk egy szemantikai vitasorozatot, Requiem akkor is teljesen természetellenes módon beléd van bolondulva. – Ennie kellene – méláztam az ölembe borult sűrű haját simogatva. Élettelennek éreztem. – Sok vérre és energiára lesz szüksége, hogy meggyógyuljon. – Nem hiszem, hogy a vér meggyógyítaná – közölte Elinore csípősen. Jól vettem ki, hogy nekem célozza?! – Mit akarsz tőlem, Elinore? Szerinted mit kellene tennem? – A szeretőddé fogadnod. – Már van négy pasim, akik csak velem bújnak ágyba, plusz két másik, akik alkalmi vendégeim. Sőt, havonta egyszer Jason is beesik. – Nahát! Ezt mondom én is. Ahol ennyien elférnek, plusz egy már nem oszt, nem szoroz. – Talán igazad lenne, ha csak a szexről lenne szó. De érzelmeink is vannak. Még az sem száz, hogy öt pasit extrákkal megtoldva elbírok, nemhogy őt! Lehet, hogy szerinted nyűgös eset vagyok, de Requiemet valahogy nem az „alacsony érzelmifogyasztású” kategóriába sorolnám – túrtam bele a hajába megint, és a combizmaimban éreztem, ahogy megremeg. – Hát nem, határozottan igényes eset. És jelenleg nincs kapacitásom még egy teljes érzelmi kapcsolatot igénylő pasira. Ennyi, ez az igazság. Tudom, hogy pazar szerető, de a testiségen túl felme rülő egyéb igényeit semmiképpen sem tudnám kielégíteni. – Milyen egyéb igényekről beszélsz? – Érzelmek, hosszú lelkizés, beszélgetések, összebújások, szerelem. – Azért taszítottad el magadtól, mert úgy érzed, nem fogsz tudni belészeretni? – nézett rám féloldalasan az arcába hulló kukoricaselyem haja alól. – Azt hiszem igen – feleltem némi átgondolást követően. – Azért taszítja el magától Requiemet, mert úgy érzi, nem lesz belé szerelmes – ismételte meg Jean-Claude-nak
Laurell K. HAMILTON
144
Haláltánc
is. – Nagyon fiatal még – vonta meg elegánsan a vállát a vámpírom. – Ne tárgyaljatok úgy rólam, mintha nem ülnék itt! Időközben Requiem lecsendesedett az ölemben, legalábbis azt hiszem. Már nem is sírt, de én csak simogattam, ahogy egy nyugtalan kutyát vagy egy bánatos gyereket csitítgat az ember. – Mind megértjük, hogy Jean-Claude-hoz tartozol, Anita! És, hogy Asherhez is, hogy ti hárman vagytok egy pár. Ahogy azt is, hogy a triumvirátusotokban az Ulfric is elengedhetetlen, mert így lehetünk mindannyian biztonságban. És a triumvirátus fenntartásához a szex elengedhetetlen, hiszen Belle Morte vérvonalába tartoztok, és a szex a legnagyobb ütőkártyátok. Azt elismerem, hogy én személy szerint ostobaságnak tartottam, hogy Jean-Claude tolerálta a vérleopárdokat és ezt a szoros viszonyt köztetek. De be kellett látnom, hogy tévedtem, hiszen a második triumvirátus, amit Nathaniellel és Damiannel életre hívtatok, csodálatosan megerősítette JeanClaude hatalmát is. Micah-t még ma sem tudom hová tenni, azt viszont érzem, hogy az erődnek szüksége van rá. Talán azért, mert Belle Morte erejével rokon. És Belle is gyűjti a férfiakat. – Ne hasonlíts Belle Morte-hoz! Egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő! – Az erőd olyan, és erre ő a legpompásabb bizonyíték – mutatott Elinore Requiemre. – Én nem gyűjtöm a férfiakat – tiltakoztam, majd hosszasan elnéztem szegény Requiem fejbúbját –, vagy legalábbis nem szándékosan. Vagyis nem szeretem, amikor ennyire... bomlanak értem. Ezt egyszerűen nem érzem helyesnek. – Miért nem? – Mert elfajult. És nem hiszem, hogy dönthet felőle. Helyesebben, ha akarná, se tudna nem szeretni. És én nem szándékoztam őt begyűjteni. Erre Requiem is felnézett, mintha a vallomásomtól magához térne. A vörös vámpírvérkönnyek rászáradtak az arcára. – Hogy fogom ezt helyrehozni? – kérdeztem merengve, és megsimogattam épen maradt bőrét. Kéjesen simult bele az érintésembe. – Úgy érted, hogyan tehetned újra szabaddá? – Naná! – Sehogy! – Hogyhogy sehogy? – bámultam rá. Nem szerettem a végletesen drámai fordulatokat. – Úgy, hogy nincs orvosság. Legfeljebb, ha messze földre száműzöd. De az epekedés akkor sem szűnik meg, legfeljebb nem jut a közeledbe, és csak tompán hasogató hiánnyá csökken. – Mint az alkoholistáknál. – Pont – bólintott Elinore. – Pedig van rá gyógyír – jegyezte meg halkan Jean-Claude. – És mi az? – kaptam rajta mohón. – A szerelem. A tiszta szerelem. – A tiszta szerelem – ismételte elgondolkozva Elinore. – Julianna szerelmünkön keresztül megszabadított bennünket a Belle Morte utáni olthatatlan vágytól. És Requiem is előbb lett Belle-é, minthogy ismerhette volna Ligeiát. És amikor egy nemes pár mindkét tagját meg akarta szerezni magának Belle, Requiemet küldte az asszony, Ligeiát pedig a férfi elcsábítására, így találkoztak. – Nem az volt, hogy Requiem mestere elmenekült vele Franciaországból? – Requiem mesterét nem sokkal ezután végzetes baleset érte, így Belle Morte visszahívhatta magához minden vámpírját, akit ő maga teremtett. – Ezt a baleset dolgot úgy mondtad, mintha nem hinnél a puszta véletlenben. – Pedig baleset volt, semmi több – szólalt meg halkan Requiem. Közben visszahajtotta a fejét a combomra. – Viharba kerültünk, és kocsink felborult, belezuhantunk egy szakadékba. És zuhanás közben egy faszilánk átfúrta mesterem szívét. Szörnyen hétköznapi halál, banális – mesélte, és a hangja nagyon távolinak tűnt. – Hiába szedtük ki a szívéből a szilánkot, mesterem nem kelt életre. Csak később tudtuk meg, hogy a kocsinkat Wellsley készítette. – Miért, ki volt ez a Wellsley? – Londoni kocsi- és hintógyártó – sietett a magyarázattal Elinore. – Mélyen vallásos férfiú, aki nem bírta volna elviselni, hogy műveit gonosz célokra használják, ezért minden egyes hintót és kocsit, ami műhelyéből kikerült, megáldatott. Ha elég friss volt az áldás, ragyogott körülöttünk a hintó. Kellemetlen.
Laurell K. HAMILTON
145
Haláltánc
– Aztán idővel elkopott a hatása? – Ha kellő számú „gonosz” – tette ujjaival idézőjelbe a szót – esemény történt a járműben. – Ahogy egy temetőt is újra fel kell szentelni, ha túl sokáig nem használták vagy épp ellenkezőleg, fekete mágiát gyakoroltak benne – bólintottam. – Igen, elég jó párhuzam. – És miután a mestered meghalt, Belle visszahívhatott az udvarába? – néztem le Requiemre. – Igen. És ha most nem fogad be Jean-Claude, akkor ismét megtehette volna. – Ilyet lehet csinálni? – Csak Jean-Claude tehette meg, ne ki jogában állt. De amikor visszakerültem, Ligeiával nagyon hosszú ideig tartott a küldetésünk, végül meghódítottuk a nemes párt, és ők meg is tettek mindent, amit Belle óhajtott. Viszont Ligeia és én egymásba szerettünk, és mikor visszaérkeztünk úrnőnkhöz, már nem hatott rám a varázsa. – Mert a szerelem az egyetlen gyógyír – morzsolgatta Jean-Claude megint a szavakat, mint egy imát. – De te meg Asher miért nem estetek így belém? – Jean-Claude a mestered, ő uralja a kapcsolatotokat – jött a magyarázat Elinore-tól. – Ashert pedig, szerintem védi a szerelem. Mindketten Jean-Claude-ot figyeltük, ő meg szendén lesütötte a szemét. Eddig is sejtettem, azt hiszem, hogy amikor épp nem vagyok itt, azért ők csak össze-összebújnak egymással, mint egy gerlicepár, de soha nem akartam rákérdezni. Addig jó nekem, míg nem kérdezem, addig se mondják a szemembe. Most meg már, így az Auggie-val lezavart menet után, gyanús, hogy költői kérdés lenne kíváncsiskodni. Vagy ki tudja. Ez az egész valahogy olyan nyakatekertnek tűnt nekem. Gyorsan el is hessegettem a problémát. – Arra viszont nem építhetem a stratégiát, hogy hátha belebolondul valaki másba. Mármint Requiem. – Non, ma petite, malhereusement non. – Akkor? Mi a megoldás? – Emeld magadhoz! Fogadd szeretődnek! – bólintott magától értetődően Elinore. A tipikus más micsodájával keresd a csalánt eset. – Könnyen beszélsz. Neked csak a lovagod van, téged senki nem kényszerít arra, hogy másokat is részesíts a kegyeidben. – Pontosan ezzel a kéréssel fordultam ma délelőtt Jean-Claude-hoz. Hogy ne kérje tőlem, hogy a szerelmemen kívül másokkal is ágyba bújjak. És nincs mondat, mellyel kifejezhetném végtelen hálámat, amiért meghallgatta kérésemet – bókolt egyet, majd ismét rám szegezte jeges pillantását. – De én nem hordom magamban az ardeurt. Én nem válhatok senki szenvedélyévé. – Fel kell nőnöd a feladathoz, ma petite. – Feladat?! – A szenvedélyévé váltál, akár akartad, akár nem. És te nem vagy olyan kegyetlen, mint Belle Morte, aki eltaszította magától a saját rabjait, hogy azok zokogva vergődjenek tőle távol. Tudom, miről beszélek, engem is ellökött magától, engem is így büntetett, én is sírtam már más szeretőm vállán, keresve a vigaszt a szenvedésemre – rátette kezét az enyémre, ahogy Requiem haját simogattam. – Requiem a szárnysegédem, becsületes, jó ember. És egyre kiadósabb étkekre van szükséged, hogy az ardeurt tápláld. Míg nem kínálod neki a legjobbat, úgyis tovább keres, akár akarod, akár nem. – Azt akarod, hogy feküdjek le vele? – Azt akarom, hogy tápláld vele az ardeurt. – Azt hittem, neked se nagyon jön be, hogy másokkal is lefekszem rajtad kívül. Régebben még Richardot is meg akartad ölni. – Mert akkoriban még nem ismertem hatalmunk természetét. Azóta rájöttem, hogy talán Belle Morte sem csak a vágyai kielégítésére gyűjtötte olyan csillapíthatatlan hévvel a férfiakat. Talán sokkal gyakorlatiasabb oka is volt ennek. – De képtelen vagyok teljesíteni az igényeit, Jean-Claude. Egyszerűen nem tudok több férfit beengedni a szívembe. – Neki nem a szíved kell, ma petite, hanem az ágyad. A táplálékod kíván csupán lenni. – Ja, persze, Nathaniellel is így kezdődött. De láthatod, hogy nálam ez nem így működik. Nem ilyen egyszerű. – Szerinted akkor mit tegyünk, ma petite? Az ardeur egyre komolyabb táplálékot kíván, és ha nem ajánlunk neki önként erős embereket, akkor majd levadássza magának a vámpírok közt. A vendégeink közt.
Laurell K. HAMILTON
146
Haláltánc
– De miért csak én vonzóm így magamhoz őket? Nálad miért nem így működik az ardeur? – Mert neki itt vagy te. Te vagy a halandó szolgája, és te tompíthatod a mellékhatásokat – mondta magától értetődően Elinore. – És ez emberi nyelven mit jelent? – Azt, hogy ha te nem lennél neki, akkor vele tenné ugyanezt az ardeur, és akkor az ideje nagy részében a magához szippantott emberekkel kellene bajlódnia. Azért vagy te neki, hogy a hatalma árnyoldalai ne vonják el az energiáit az uralkodástól. – Szóval akkor direkte vetíted át belém ezt az egész szart? – meredtem Jean-Claude-ra. – Esküszöm neked, hogy nem, ma petite! – Ilyen a hatalom, Anita! A halandó szolgák, a hívóállatok és a pomme de sang-ok feladata részben a mester hatalmát erősíteni, szolgálatukkal építeni. Az erő rajtatok keresztül táplálkozik, így a mester nyugodtan vezetheti városát. – Ezt úgy mondod, mintha az erő maga döntene így. Mintha át tudná gondolni, mit miért tesz. – Mert talán át is gondolja. Más mestereknél is megfigyelhettem már, hogy így működik. Csak nem mindenütt a szex volt a megoldás. De a módszer ugyanaz – vonta meg a vállát Elinore. Nem is próbálta szépíteni. – Hát ez pazar. Szóval én vagyok az ardeurnek az ő guminője, akin élvezkedhet, nehogy Jean-Claude-nak túlságosan is elvonja a figyelmét – sóhajtottam. – Attól tartok, igen. – Ácsi, Belle Morte ardeurje még a mienkénél is erősebb. – De neki se halandó szolgája, se hívóállata nincs. – Ez nem elvárás egy Város Úrnőjénél? – Belle nem osztozik senkivel a hatalmán – jelentette ki Jean-Claude. – Pár hívóállata egyébként akad, csak éppen nem választ közülük egyet sem, akivel szorosabbra vonná a kapcsolatait. – De hogy tud válogatni? Nekem ezek a dolgok maguktól jönnek. Nathanielt sem én választottam... Tudom, hogy te kiválasztottad Richardot... – Úgy van. És te Havent sem választottad. – Ő nem is a hívóállatom. – De nemsokára az lesz. Vagy valamelyik másik véroroszlán. Azért is csatlakozik hozzánk hamarosan Joseph néhány oroszlánjával. Mert az nem lenne tisztességes veled szemben, ha csak a vendégeink közül választhatnál. – Már miért kellene választanom egyáltalán? – Azért, hogy ha legközelebb felbukkanna benned az oroszlán, átadhasd valamelyiküknek a szörnyeteget és ne kelljen alakot váltanod. Oké, ebben volt némi ráció. Hirtelenjében csőstül dőltek rám a metafizikai kérdések, alig győztem tartani a magam. De mindent csak szépen sorjában. A legégetőbb éppen itt dekkol az ölemben. – Veled akkor mihez kezdjek, Requiem? – Tegyél a pomme de sang-oddá – nézett egyenesen a szemembe. – De a pomme de sang nem csak olyasvalaki lehet, aki bármikor képes táplálni az ardeurt? Akár éjjel, akár nappal? – Ne taszíts el magadtól, Anita! – kántálta a legújabb slágert olyan átéléssel, hogy már csak Jean-Claude segíthetett rajtam. – Kérlek, mondj valamit! – Ha nem táplálod vele az ardeurt, kénytelenek leszünk elküldeni. Elég hatalmas vámpír, biztosan akad majd birodalom, ahol szívesen fogadják, és megkapja az őt megillető helyet a hierarchiában. – Ez viszont nagyságrendekkel meggyengítené téged, hiszen Elinore csak addig marad, míg nem találunk neki jobb helyet. Erre csak megvonta a vállát nagyon rejtélyesen. Nyilván nem akart túlságosan tudálékosnak tűnni. – Nem hiszem el, hogy egyszeriben a saját... – na jó, az, hogy fiúm nagyon is iskolás lett volna, az meg hogy szeretőm, nem fedné teljesen a valóságot –, szóval a férfi, akit szeretek és aki szeret maga biztat arra, hogy egy másik férfivel bújjak ágyba. – Egyre bizonyosabb, ma petite, hogy akik valaha is belekóstoltak Belle Morte ardeurjébe, azokat te is vonzód már magadhoz. Ezen nem lehet változtatni, de ha Requiemet magadhoz veszed, talán kielégítheted az étvágyát, és akkor koncentrálhatunk egyéb problémákra is. És nyugodtabban várhatjuk a bált. – És mik lennének azok az egyéb problémák? – Hogy vajon minden leopárd, farkas és oroszlán vonz téged, és vonzódik hozzád? És hogy tényleg csak a Belle
Laurell K. HAMILTON
147
Haláltánc
vérvonalába tartozó vámpírokra hat a varázsod? – Te mit gondolsz? Annyira szeretnék belelátni a fejedbe, Jean-Claude – kértem, közben pedig úgy szuggeráltam, hogy majd leesett a fejem. – Engedj be! – Nem lehet, ma petite. – De miért nem? – Mert úgysem segítene. Ugyan nagy boldogság, hogy egyre erősebbekké válunk, kerüljön ez bármibe is, ugyanakkor, a kétely, hogy a tanács mit szól majd mindehhez, engem is rettegéssel tölt el. És cseppet sem örülök, hogy új szeretőt kell fogadnod, azt viszont nagyon is hálával veszem, hogy az ardeur tőled követel ekkora áldozatokat, és nem tőlem, ez az igazság. Sajnálom, ma petite. – Naná, ha csak a halandó szolgád kavarja a feszkót, azt a többi vámpír meg tudja bocsátani, még talán sajnálnak is – bólintottam rá némi fejtörés után –, de ha te kezdenél akciózni, az borítaná a vámpírágytálat. – Anita, kérlek, hadd tápláljam az ardeurödet! – könyörgött bele a pillanatnyi szünetbe Requiem. – Legyen! Hát tápláld! Olyan mértéktelen boldogság áradt szét az arcán, hogy beleborzongtam. Az nem normális, hogy az ember lánya szerelmén kívül más is ilyen áhítattal nézzen rá. – De nem most rögtön – siettem lehűteni. – Miért nem? – kopott meg azon nyomban a fene nagy boldogsága. – Még dél sincs, aludtál, ilyenkor táplálni kell. – Ja, főszabályként igen. De most nem érzem – aztán Jean-Claude-ra néztem. – Tényleg, hol késik az ardeur? – Te is eltelítődtél. – Augustine-nel, az éjjel. Valóságos lakoma volt – bólintott Requiem. – Tényleg? Ennyire egyszerű lenne? Egy nagyobb energialöket, és az ardeur is begombolkozik hosszabb időre? – Meglehet – vonta meg a vállát Jean-Claude. – De nem vagy biztos benne. – Nincs hozzá kellő tapasztalatom, ma petite. Talán, ha még egyszer-kétszer ilyen nagyszerűen kielégülünk, már levonhatunk hosszú távú következtetéseket. – De minden este nem jut olyan pompás táplálék, mint egy város ura és annak egész népe – jegyezte meg Elinore a nagy spekulálás közepette. – Lehet, hogy más úton kellene kipróbálnotok, mi az, ami ilyen hosszan elegendő – ahogy a sok csipkében és selyemben előrehajolt, hirtelen minden bája elszállt. Túlságosan is járt az agya, túlságosan is pörögtek a fogaskerekek abban a csinos fejében, hogy másra figyeljen. – Még az is előfordulhat, hogy a rendszeres minőségi tápláléknak is ugyanez a hatása. Nem egyszeri löketként, hanem folyamatos feltöltődésként. – Nem akad olyan mestervámpír, aki önként az én vagy akár az Anita állandó pomme de sang-jává válna. – És ha nincs más választása? – intett a lányka fejével Requiem felé. – Vegyem úgy, hogy más mestervámpírokat is ejtsek csapdába, ahogyan Requiemet? Csak őket már szándékosan? – Sok problémánkat megoldaná – nézett jelentőségteljesen a jeges tekintetével. – Ez nem való. Ez gonosz dolog – böktem ki végül. – Ennél sokkal gyakorlatiasabbnak ismertelek meg, Anita! – És miben különbözne ez attól, hogy elfogadjuk valamelyik hatalmas város urának az ajánlatát, hogy téged asszonyként neki adjunk, és így pecsételjük meg szövetségünk? Hetente érkeznek ilyenek, te magad is jól tudod! Megadjuk neked a választás szabadságát, Elinore, miért akarsz másokat megfosztani ugyanattól a jogtól? – Csakhogy nekem tiszta fejjel kellene mennem, minden éjjel a hideg tudatommal kellene megosztanom annak az idegennek az ágyát, aki iránt legfeljebb gyűlöletet érzek! Requiem a rajongásig imád téged, még ha csak a bűbáj hatására is, de amíg a tiszta szerelem meg nem érinti, és másba nem bolondítja, addig földön túli boldogság lesz veled megosztania az ágyát, veled szeretkeznie, téged imádnia. A kettő egyáltalán nem ugyanaz, nekem elhiheted. – Oké, az ő esetében még némi metafizikai randidrogot is bevetünk. De az erőszak akkor is csak erőszak, ha a bűbáj miatt történetesen élvezi a megerőszakolt is. – Valóban így lenne, ma petite? Hevesen bólogattam, aztán meg lemondóan ingatni kezdtem. A nagy gondolatkavalkádban majd’ lecsavarodott a fejem.
Laurell K. HAMILTON
148
Haláltánc
– Requiemnek már késő, rajta tényleg csak az segít, ha megpróbálom vele táplálni az ardeurt. – Köszönöm neked, drága hölgy – csókolta meg a kezem Jean-Claude. – Csak Anita, szimplán. Ne kezdjük a drága hölgyezést. – Akkor hát köszönöm neked, Anita – gyűjtöttem be még egy kézcsókot. – Kelj fel, Requiem! Kérlek! – Megengeded, hogy melléd üljek? Más vágyam sincs – hajolt meg. Mit tehettem, csak sóhajtottam, és naná, hogy megadtam legújabb lovagomnak az engedélyt. Mellém is telepedett nagy graciózusan, de ügyelt, hogy combja ültében is az enyémhez simuljon. Mamám, ez fasza. Világ fasza! – És Meng-Die? – jutott eszembe a gyenge láncszem, ahogy a szemem a mellkasára kalandozott, arra a mély vágásra, ami alig hibázta el a szívét. – Vele mi lesz? Nehezen tudom elképzelni, hogy mostantól ő is mindennel hepi lesz és újra derék csapatjátékos. – El kell pusztítani – vágta rá Elinore habozás nélkül. – Jobban örülnék valami kevéssé drasztikus megoldásnak – csóválta alig érezhetően a fejét Jean-Claude –, de még az is megeshet, hogy nem marad más kiút. – Szörnyen szentimentális döntés, Jean-Claude. Te adtad neki az örök élet ajándékát, ne feledd! Bűntudatod alaptalan, hiszen nem a halandó életétől fosztottad meg, hanem egy újat ajánlottál neki. – Ezt mindenki másképpen közelíti meg, Elinore. – Arra azért ügyelj, hogy a megközelítéseid ne keverjenek mindannyiunkat végzetes veszedelembe. Arról nem is szólva, hogy ha Anita tényleg vérpán... – nézett rám. – Még a föld alatt is milyen csivitelősek a madarak – dobtam meg Jean-Claude-ot egy szemrehányó pillantással. – Szükségem volt egy erős vámpír véleményére. Mert csak az erősek véleménye számít. Oké, ezt nem lehetett tromfolni, Elinore tényleg bika volt, a legmenőbb a családban, lám, ő ébredt legkorábban. – És én már ki is fejtettem, hogy ha tényleg vérpán leszel, akkor feltehetően nemcsak leopárdokat, oroszlánokat, farkasokat, patkányokat vonzol majd magadhoz, hanem talán minden állat hallgat majd hívószavadra. És az estély többi vámpírura nem lesz olyan elnéző veled, ha elcsábítod hívóállataikat, mint Augustine, akinek nem maradt más választása, hiszen ő maga hágta át először a vendégbarátság szabályait, ő támadott meg téged. – Egyet értek – bólintott Jean-Claude, és én is egyet értettem velük, bár mivel én nem vagyok erős vámpír, engem nem kérdeztek. – És akkor meg a másik problémánkra sem találtuk meg a választ. Mert ki tudja, hogy reagálnak az ardeurre azok, akik nem Belle Morte vérvonalából valók. – És mégis, kiken szeretnétek engem tesztelni? Honnan akasztunk hirtelenjében, így fényes nappal, idegen mestervámpírokat és egy Noé bárkányi vér-állatseregletet? – Remus vagyok megint, Jean-Claude – jött kopogás kíséretében az ajtón túlról. – Parancsolj! Remus bepördült az ajtón, a szeme lángolt. Már nem igyekezett a mellkasunkon megtalálni az aranymetszéspontot, ami nyilván az egyetlen ideális pont, hogy ránk nézzen, nem kerülte a pillantásunkat. Feltehetően éppen felrobbanni készült. – Megmondtam, hogy több vámpírt ide be nem engedek az embereim nélkül. Pláne ezt a kettőt nem. – Miért, kik azok? – néztem nagy szemekkel. Vajon ki csapja ki ilyen szinten a biztosítékot? – Gonoszt és Igazságot – köpte indulattal. Ja, miért is nem fogadtam egy komolyabb összegben?! – Tessék, íme két mestervámpír, akik nem Belle-től erednek. – De Igazság már belekóstolhatott az ardeurbe, amikor Jean-Claude-hoz láncoltam. És nem liheg pudlimód a nyomomban. – De tápláltad is vele lángot? – Azt nem. – Akkor próbáld meg. – Nem én. – Legalább vesd fel nekik a lehetőséget. – Szó sem lehet róla – szótagoltam. – De hát hűséget esküdtek Jean-Claude-nak, így se, úgy se hagyhatnak el bennünket! – Megmondtam. – Legyen – zárta le sietve Jean-Claude, mielőtt még egymásnak ugrunk a szőkével. – És ahhoz mit szólsz, hogy jelen legyenek, mikor táplálod az ardeurt? – Annak meg mi értelme?
Laurell K. HAMILTON
149
Haláltánc
– Samuel végignézte, ahogy Augustine-nel elteltünk, és mégsem érezte a vonzásodat. Ahogy az enyémet sem. Havent viszont olyan erővel szippantottad magadhoz, hogy társainak kellett elvonszolnia. Talán, ha Gonosz és Igazság ugyanígy végigasszisztálja az aktust, már az minden kérdésünkre választ ad. Talán már abból megtudjuk, hatassál vagy-e a nem belle-i vámpírokra is. – De akkor olyanoknak is velünk kell maradnia – néztem Elinore-ra –, akik legalább ilyen hatalmasak és Belletől származnak. – Én szerelmes vagyok, Anita – mosolygott –, tiszta szívemből. Rám nem hat a láng. – Akad olyan típusa, aminek nem számít semmiféle szerelem, se semmi más. – Percekre magába szippanthat, igen. De egy ilyen helyzetben mégsem lennék használható. Megint megsorozták az ajtót, Remus pedig résnyire kinyitotta, hogy épp csak kidugja a fejét. – London az – közölte aztán. – Ő Belle Morte leszármazottja, nem? – De – bólintott Elinore. – Szóval akkor most szerintetek csődítsünk be mindenkit a folyosóról, és tápláljam a nagy plénum előtt az ardeurt, aztán szépen mindenki egyenként elmeséli, hogy mit érzett? – Ez mégsem ütközik az erkölcseidbe, nem igaz? – Hogy egy piactérnyi faszi előtt szexeljek?! – Nem kell feltétlenül szexnek lennie, te is tudod – mosolygott Jean-Claude a kialakulóban lévő pánikon. – Csak tápláld a tüzet, ahogy nem szégyelled! – Most csak azért felszítsuk, hogy kísérletezgessünk? Mikor végre békén hagy? – Nem hangzik logikus döntésnek. Ha azonban azzal veted össze, hogy akár éjjel, a bálon is rád szakadhat, a sok ismeretlen és hatalmas vámpír közt, melyik verzió a szimpatikusabb? – Meggyőztél! – állítottam le. Engem meg lehet győzni, csak tudni kell érvelni. – És ki legyen a szerencsés? – Ő már így is menthetetlen – bökött Requiemre. – Klassz, most már igazi pusztító katasztrófa vagyok, menthetetlen áldozatokkal. – De ha a te hatalmas véredből táplálod, gyorsabban gyógyul. Jó, ebből is csak úgy csöpögött a ráció, de valahogy mégsem vonzott... – Legyen! De csak ha előtte mindenkinek mindent elmagyarázunk részletesen. És csakis akkor, ha rábólintanak. Különben elzárkózom. – Szívemből szóltál, ma petite. Magam sem bonyolódnék bele másképp – szögezte le szépséges, kiismerhetetlen arccal. Mert persze ő sem.
Laurell K. HAMILTON
150
Haláltánc
26
MINDENKI ÁLDÁSÁT ADTA a nagy kísérletre. És nagyon úgy festett, hogy jobban megbékéltek a gondolat tal, mint én. Nem számítva persze Remust, akinek nyilván meggyőződése volt, hogy ez az egész katasztrófába fog torkollani, és persze a romokat úgyis neki, meg az embereinek kell majd eltakarítani. Vajon mért volt nekem is ugyanilyen előérzetem?! Énem egy szikrája forrón reméli, hogy egy szép napon már nem feszengek majd ennyire, ha netalántán a sors úgy hozza, hogy gruppen kell ardeuröznöm. Énem egy másik csücske viszont ugyanilyen hévvel óhajtja, hogy ez a szép nap sose köszöntsön rám. Ezzel az énemmel jóban vagyok, ő hőbörög azon is, hogy gond nélkül meghúzom a ravaszt, ha kell. A két nagyon is különböző erkölcsi problematikát nagyon is egy családba sorolja, szerinte ez mind a romlás virága, én meg gyűjtöm nagy kosárba. Azért ott van az a halovány ellenérv is, hogy ha ne adj’ isten a bálon ütne be a krach, és robbannék be, mint öngyilkos merénylő az ardeurömmel a sok mester közé, hát az mégiscsak rosszabb lenne. Egy fokkal. Vagy kettővel is. De a változatosság kedvéért csak egyszer nem lehetne, hogy kivételesen nem a két rossz közül kellene kipecáznom magamnak a kevésbé kellemetlent? Nem próbálhatnám ki egyszer, hogy milyen érzés két jó közül választani?! Requiem elnyúlt a közben gondosan lecserélt lepedőn, sötét haja fekete glóriájában edzett teste kecsesen világított. De most nem láttam az idomokat, csak a sebeket és vágásokat láttam, és azt, hogy Meng-Die majdnem elvette a síron túli világtól ezt a gyönyörű férfit. Óvatosan végighúztam az ujjam a szíve fölötti vágáson, és ő megborzongott. Nem lehetett eldönteni, hogy fájdalmat vagy örömet okoztam-e. Alapjáraton Requiem nyitott könyv volt előttem, ma azonban olyan szinten belemerült az imádatba, hogy a szerelmes bambuláson túl más nem ült ki az arcára. Gyanús, hogy a gondolatai közt se nagyon láttam volna mást. Szívem szakadt ettől a tekintettől, amiből a néhai Requiem ki tudja, hova bolyongott el. A komoran cirkalmas szónoklatok Requieme, aki még a nevét annak köszönhette, hogy költőiséget és éleslátását a végén mindig a sötét drámaiság csöppjei áztatják. A mindent felülíró vágy személyiségének halvány morzsáit is felcsipegette, nem hagyott belőle semmit. – Istenem, segíts! – nyögtem. – Mi a baj, ma petite? – kérdezte Jean-Claude, aki közvetlen mellettem állt az ágy szélénél. – Kérlek, mondd, hogy jobban lesz! – Minél jobban? – hajolt közelebb Jean-Claude, és ő is megnézte magának Requiemet, aki egy röpke pillantást vetett ugyan rá, de mintha észre se vette volna, már tért is vissza hozzám. – Egy másikkal is meg kell osztoznom a kegyeiden, Anita? – kérdezte, ezek szerint észlelte Jean-Claude-ot. – Olyan leszek én is, mint Augustine? Kifeszülök közétek, mint az izzó nap és a hűvös hold között a mennyek? – Na, legalább már a költőisége a régi. Kezdetnek talán ennek is örülhetünk. – Most épp mindkettőtöknek felajánlkozott? – kérdezte Elinore. – Azt hiszem – bólintott Jean-Claude. – Requiem karjába soha nem venne férfit – szólalt meg a legtávolabbi, legsötétebb sarokban London. Imádta a homályos szegleteket, mindig belőtte magának őket. Ezért is nevezte mindenki „Sötét Lovagnak”. Na meg az általánosan sötét dizájn miatt: rövid, fekete fürtök, sápadt bőr, alkalomtól függetlenül fekete göncök. Volt egy stílusa, na! – Igen, ezt én is hallottam. Mindig is nagyon határozottan elutasította a férfiak szerelmét – biccentett Elinore. – Belle egyszer meg is büntette, amiért nem engedett magához hímneműt – nézett mélyen elgondolkodva JeanClaude is az áldozatomra. – Akkor nagyon nem stimmel, hogy így felajánlkozik, nem? – Nagyon nem – nézett rám Jean-Claude, és egy pillanatra belém hasított jeges szorongása, hogy azért fogadta be Requiemet, hogy Belle-től mentse, és most talán sokkal mélyebb rabságba taszítja, mint amilyet Belle Morte mellett valaha is megismerhetett volna. Mögöttem mozdult az ágy, és egy kéz érintette meg a hátam. Nem is kellett volna hátrafordulnom, hogy tudjam, Requiem az. A sebek ellenére felült, csak hogy megérinthessen.
Laurell K. HAMILTON
151
Haláltánc
– Itt vagy, Requiem? – kérdeztem végül, mikor hiába kerestem az arcán az ismerős vonásokat, kifejezéseket. – Itt vagyok, igen! – jött azonnal a lelkes válasz, olyan fájdalmas mélységeket és szenvedélyt ígérve, amitől elborzadtam. Keze arcomra tévedt, de elvettem, le kellett fognom, nem tehettem róla. – Ez szörnyű – fordultam vissza Jean-Claude-hoz. – Nem lehetne valahogy kijózanítani? Mindenképpen ki kell várni, míg megleli az igaz szerelmet? Kicsit hosszadalmas procedúrának tűnik nekem. Requiem hüvelykujja közben simogatni kezdett, apró köröket rótt a tenyerembe, mintha már a puszta érintésem nem elégítené ki. – Olyan, mintha Anita megbűvölte volna. Mintha Anita lenne a vámpír, Requiem meg a halandó – lehelte El inore. – Oké, tegyük fel, hogy ez van. Hogy oldunk fel egy vámpírbűbájt? – A vámpír mestere néha képes rá. – Akkor segíts rajta – néztem könyörgőn Jean-Claude-ra. – De nem Anita az ardeur igazi gazdája, hanem pont Jean-Claude – ellenkezett London. – És hogyan is tehetne a saját ardeure ellen? – Valahogy biztosan. Nem tudom – pillantott körbe a szobában Elinore, és szeme megakadt a legtávolabbi falnál várakozó testvérpáron. – Miért hallgattok olyan mélyen, Gonosz és Igazság? Mondjátok, nincs valami javaslatotok? A testvérpár közelebb húzódott, be a fénybe. Első pillantásra senki meg nem mondta volna, hogy testvérek. Jó, mind a ketten magasak és széles vállúak voltak, de itt véget is ért a hasonlóságok sora. Mert Gonosz szőke volt, mint a tej, hosszú haja egyenesen keretezte szoborszerű, gödröcskés arcát meghökkentően kék szemekkel. Mármint meghökkentő azoknak, akik még nem látták Jean-Claude és Requiem kékségét. Modern vajszín öltönyében minden gimnazista lány imádott föcitanára lehetett volna; vagy valami felső kategóriás dzsigoló. Ehhez képest Igazságot a kutya szájából rángatták elő örök, elhordott bőrnadrágjában, amit végtelenül viseltes csizma szárába gyűrt be. Jean-Claude már többször felajánlotta, hogy vesz neki másikat, ezt már ne hordja, de Igazságnak csak ez kellett. Akárha a késő középkorból szalasztották volna, amikor még a hajmosás is ismeretlen sikk lehetett. Ahogy a borotva is, mert szakállat ugyan nem viselt, de a borostája már kezdett mikulási hosszba bocsátkozni. Ugyanakkor ez a rendezetlenség sem leplezhette a figyelmes szem elől azt csontszerkezetet, azokat a gödröcskéket és ugyanazt a kékséget a szemében amit a bátyjánál a lomposság nem rejtett el annyira. Azzal az aprócska különbséggel, hogy Gonosz tekintetében valamiféle gonoszkodó életöröm villogott folyton, Igazság viszont mintha mindig arra várna, hogy na most majd a környezete megint valami rendkívül kiábrándítót produkál – pillantása örökösen fáradtan és sokat látottan pihent meg az emberen. – Mit kellene mondanunk? – harapott védekezően Igazság, mint aki már az elkerülhetetlen vitára gyúr. Elinore kibontotta magát a karosszékéből, és Jean-Claude másik oldalára lépett. Onnan vette alaposabban szemügyre a fivéreket. – Nincs még egy mestervámpír a világon, aki nálatok hosszabb ideig élt volna gazdátlanul. A hosszú évszázadok alatt bizonyára akadt számos hatalmas vámpír, aki megpróbált két ilyen harcost magához láncolni. Bűvölték már meg bármelyikőtöket is úgy, ahogyan Requiemet most? – Nem kell a hízelgés, Elinore – kacagott fel Gonosz. – Ha tudunk, mindenképpen Anita segítségére leszünk, de ahhoz neki kell megmondania, mit vár tőlünk. Rám néztek, majdnem teljes szinkronban. Gonosz szeme úgy villogott, mintha ezt az egészet csak valami jól sikerült mókának élné meg, Igazság meg mintha érezné, hogy közelít a nagy pillanat, amikor már én is kudarcot vallok előtte. Amikor még én sem érek fel az elvárásaihoz. – Nem Jean-Claude parancsát kellene kérnetek? – kérdezte Elinore. – Nem – vágta rá Gonosz, Igazság pedig hevesen ingatta a fejét. – Nem – mondta szinte vele egyszerre Jean-Claude is. – De nem ám – ismételte Gonosz, némi elégedett fintorral. – Ki a mesteretek? – Ők ketten – intett Jean-Claude-ra és rám Igazság. – Akkor miért nem számít nektek Jean-Claude parancsa? – nyomult tovább Elinore. Elmehetett volna a „Mindent tudni akarok” című műsorba. – Mert nem ő bűvölte meg Requiemet, hanem Anita.
Laurell K. HAMILTON
152
Haláltánc
– Ezek szerint ti nem értetek egyet Londonnal, aki szerint Anita csak Jean-Claude ardeurjét közvetíti? Olyan egyszerre rázták a fejüket, mintha egymás tükörképei lettek volna. – Nekünk Anita akarata számít. Csakis az ő szándéka irányíthat bennünket – hirdette ki ünnepélyesen Gonosz. – Nos, mi az akaratod, Anita? – Hogy ne legyen többé a rabom. – Fel akarod oldani a véresküt, és visszaküldeni Belle Morte-hoz? – kérdezte a biztonság kedvéért Gonosz. – Kérlek, szívem hölgye, csak azt ne! – kapta el a csuklómat Requiem. – Ne félj, Requiem, nem kell visszamenned Belle Morte-hoz! Azt sosem engednénk – lapogattam meg a vállát, mire egy csapásra lenyugodott. Ami megint csak nem volt rendjén: előbb a jeges rémület, most meg, egyetlen szavamra a végtelen nyugalom. Nem lett volna szabad, hogy így rám hagyatkozzék. Nem egészséges. – Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztetett Igazság. – A szó veszedelmes fegyver. – Azt akarom, hogy visszakapja a jogot a szabad választásra – közöltem a végleges, jól átgondolt verziót. – Nem akarom, hogy ennyire más akarata szerint létezzen. – De hát miért? Miért olyan borzalmas neked az, hogy bűbájjal magadhoz kötötted? – érdeklődött Gonosz. Alaposan megnéztem magamnak Requiem imádattól csöpögő arcát. Úgy nézett rám, mint valami mindenható istenségre. Még a gyomrom is összerándult. Attól meg, hogy ez puszta véletlenségből történt, szabályosan émelyegtem. – Kedvelem Requiemet. Rendes tag, pláne vámpírviszonylatban. Utálom, hogy ez lett belőle, egy ilyen rabszolga. Égnek áll tőle a szőr a hátamon. – Jobb lenne neki, ha meghalna? – faggatózott tovább Gonosz. – Jaj, nem, isten őrizz! – siettem válaszolni. – Akkor mit szeretnél tőlünk? – kérdezte Igazság. – Talán nem tetszem neked? – jajdult fel váratlanul Requiem. Elkaptam a vállát, és megráztam. – Tudom, hogy ott vagy benn valahol, Requiem. Gyere vissza közénk, halld szavam, Requiem, törj ki ebből a béklyóból! – De én nem akarok kitörni – felelte rá egyszerűen. Szinte eltaszítottam magamtól, de vámírreflexszel nyúlt utánam, nem engedett. Úgy kellett lelöknöm magamról a kezét. Láttam, hogy vérig sértettem. – Anita, kérlek, mivel bántottalak meg? Bármit megteszek érted, hogy a kedvedben járjak, csak mondd ki, és megteszem! – Bármit... – Bármit, csak ne taszíts el, és tápláld velem az ardeurt. Mondd, mit tegyek? – Rázd le magadról ezt az izét! – Mit? – nézett értetlenül. – Ezt kívánom, Requiem! Hogy rázd le magadról a bűbájt, amit én szabadítottam rád – ahogy kimondtam, éreztem, hogy igen, pontosan ezt akarom. – Mestervámpír vagy, akár Város Ura is lehetnél, épp csak nem vagy elég törekvő. Hát most szedd össze magad, és törekedj, küzdj meg a bűbájjal, és szabadulj belőle! – közben az arcát fürkésztem, hogy vajon érti-e, amit mondok. – Legyél megint önmagad, vagy nem táplálom belőled az ardeurt! – Anita... én nem... – Azt mondtad, hogy bármit megteszel, csak kérjem. Tessék, ez a bármi, ezt kérem! Ezt tedd meg értem! – Lehet, hogy olyat kérsz tőle, amire nem képes – kommentálta Gonosz. – Éreztem az ardeurjét, vagy amit ő tud és ami olyan, mint Belle-nél az ardeur. És tudom, hogy mire képes. Hogy mennyire hatalmas – belenéztem az arcába, hogy lássa, hogy hiszek benne. – A régi Requiemet akarom látni ebben a szempárban, nem ezt a rajongó idiótát. Gyerünk, vedd fel a kesztyűt, tudom, hogy képes vagy rá! Erős vagy, Requiem, ásd elő az igazi énedet, és beszélj! Amíg nem vagy beszámítható, nem vagyok hajlandó hozzád érni – na, erre olyan összetörten nézett, hogy nem tudtam nem vigasztalni. Két kezembe fogtam az arcát, és elé térdeltem az ágyon. – Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy erődet erőszaknak tekinted, mert csak a testre hat, csak azt bájolja el, az elmét nem. Emlékszel erre, Requiem? – Igen – suttogta távolról –, emlékszem. – Hát most én is ugyanazt mondom. Amíg nem szabadulsz meg a bűvömtől, erőszakot teszek veled, ha így ölellek. – Nem tudom, hogy szaggassam le ezeket a bársony béklyókat, Anita! – vergődött előttem. – Valaha jött a sze-
Laurell K. HAMILTON
153
Haláltánc
relem, és az észrevétlen megoldotta a szívemet, de most nincs semmi, ami kiragadhatna. Ölelj hát karjaidba, hadd fúljak édes húsodba! – szavalta áhítattal, és már hajolt is a számra, csókért. Én meg úgy ugrottam le az ágyról, mint akit megszúrtak. Mindjárt sikoltozva fogom a hajamat tépni, bakker! Én nem ezt akartam! – Ha egy másik mester bűvölte volna meg Requiemet, mit tennél, ma petite? – Próbálnám megtörni az átkot. Vagy bűbájt, annyira mindegy. A nekromanciámmal. – Exactement. – De most én bűvöltem meg. Hogy törhetném meg a saját bűbájomat? – Nem tudom. Meg kellene próbálni. – De... – próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Nem a nekromanciáddal bűvölted magadhoz, hanem a vámpírjegyekkel, amik hozzám kötnek. Használd a nekromanciádat, ahogy Marée Noir ellen is használtad, és szabadítsd meg önmagádtól. Jó, nem mondom, hogy tök zagyva volt, amit mond, de akkor is... – Nem tudom, hogyan. – Willie McCoyt is megszabadítottad az Utazó szellemétől, amikor elrabolta tőle a testét. A nekromanciáddal űzted ki Willie-ből – súgta halkan a fejembe. Willie nem egy nagyágyú, a vámpírranglétra legalsó fokán vesztegel évtizedek óta, de elég jól elvezeti Jean-Claude kabaréját, a Nevető Holttestet. Az Utazó pedig a vámpírtanács egyik tagja, akinek az a speckó magánszá ma, hogy egyik vámpírtestből a másikba huppanva járja a világot. Hozzánk is így ugrott be, azzal a nem épp etikus céllal, hogy engem kicsináljon. Persze, csak olyan vámpírokat használ, akik veszélytelen nullák a szempontjából, akiknek esélyük sincs, hogy kiűzzék magukból. A vérem és a Willie-hez láncoló metaszál segítségével bányásztam elő a testéből kiebrudalt szegény lelkét. Jó sokáig kellett a nagy semmiben kutakodnom, mire meglett. – De csak azért sikerülhetett, mert egyszer véletlenül felébresztettem a koporsójában napközben – súgtam viszsza nagyon koncentrálva, mert ez az agyban történő csevely még mindig nem ment profin. – Requiemhez nincs ilyen kötődésem. – De az ardeur hozzá köt. Ez egy másik kapocs, de kapocs ez is. – Hogy szabadíthatnám meg az ardeurtől a nekromanciámmal, ha pont az ardeur segítségével próbálok eljutni hozzá? Könnyebben megeszem a saját kezem. – Talán tényleg önmagába harapó kígyóként működne, de attól még megpróbálhatod. Nézz csak rá, már nincs mit veszítened! Teljes testemmel Jean-Claude-hoz simultam, úgy fordultam vissza az ágy felé. Requiem a szomjhalál peremén vergődő ember nyomorú vágyakozásával nézett ránk, aki eleped egy kortyocska vízért, és a pohár ott mosolyog kéz-nyújtásnyira, de az üvegfalat, ami közte és a pohár közt emelkedik, nem ütheti át. És akkor kapcsoltam. – Nem csak az ardeurre vágyik. Vér kell neki. Fájdalmai vannak, friss vér kellene, hogy gyógyuljon. – Oui, ma petite, mais az ardeur felülírja a vér utáni szomjúságot – simogatta megnyugtatón a hátamat Jean-Claude. Így azért kicsit jobb volt. – Azt hittem, ez képtelenség. – Belle képes volt rá, saját szememmel láttam: ardeurrel táplálta néhány vámpírját, akik még a vérszomjukról is megfeledkeztek, míg aztán egy este már fel sem keltek a koporsójukból. – De ő szánt szándékkal csinálta. – Látni akarta, mennyi ideig bírjuk vér nélkül. Mert ha hosszú utazásra indultunk, és nem akartuk felfedni jelenlétünket a hatóságok előtt, akkor igyekeznünk kellett a vérszomj kielégítését mellőzni. Ha csak az ardeur elegendő lett volna, észrevétlenül utazgathattunk volna. Mert az ardeur nem hagy nyomot. – Legalábbis fizikait nem – néztem Requiemre. – Bienentendu, vannak egyéb jelek, azok azonban a hatóságok számára nem felismerhetők. – De Belle terve bedőlt. – Nem tudta táplálni az embereit csak az ardeurrel. Őt magát életben tartja, ahogy engem is, de ha az ardeur nem a saját képességed, akkor nem elégítheti ki minden szükségleted. – De az Utazó... – kezdtem, de befogta a számat. – Csendesen, ma petite – hallottam már megint csak a gondolataimban. – Azt mondtad, amíg itt vannak a mestervámpírok, hanyagoljuk az agyban történő beszédet, nehogy meghalljanak – mondtam, vagyis inkább gondoltam. – Ők még a koporsóikban fekszenek, nem hallhatnak. Barátaink viszont, a szobában, mindenképpen. És nem
Laurell K. HAMILTON
154
Haláltánc
szeretném, ha bárki is tudná, hogy képes voltál a tanács egy tagjára rákényszeríteni az akaratodat. Bingó. – Az Utazó éppen a véremet szívta, amikor Willie-t szólítottam – gondoltam óvatosan. – A véremmel szólítottam. – Akkor hát tápláld Requiemet is! Nem tűnt éppenséggel nagy écesznek. – Egyszer már tápláltam. És van Ashernek az az elmélete, hogy az a vámpír, aki a véremből iszik, utána már vonzódni fog hozzám. – Mert olyan delikát csemege a véred, ma petite. – Annál talán kicsit többről van szó. – Azért kötjük vámpírjainkkal a véresküt, hogy magunkhoz láncoljuk őket. De nem ilyen mértékben. Nem rabszolgákat akarunk, csak híveket. Benne jártam az agyában, pontosan láttam hát, hogy komolyan gondolja. Hogy ő sem örül ennek a bolond rajongásnak. – Téged miért zavar, hogy ennyire belém bolondult Requiem? Így csak erősebbek lettünk, nem? – Meglehet. De nem azért fogadtam be, ahogy a többi vámpírt sem, hogy szolgaságba vessem őket. Menedéket kínáltam nekik, nem láncokat. – Auggie szerint érzelmességed néha már önveszélyes. – Meglehet – mondta ki fennhangon –, de tőled tanultam, hogy az érzelem nem feltétlenül rossz dolog. Eszményien szépséges arcába bámultam, és a szerelem megindult bugyborogva a bensőmben, minden elárasztott, mászott fel az összeszorult gyomromból a torkomba, fel a szemeimbe, szinte túlcsordultam, kibuggyant belőlem az érzelem. Hülyén hangzik, tudom, de hirtelen rádöbbentem, hogy tiszta szívemből szeretem, és szerelmem csak még lehetetlenebbé mélyíti a hála és önszeretet kevercse, hogy lám, tőlem tanult valamit az érzelmekről. Szinte elsírtam magam. Mert Richard mellett konstansan azt kell éreznem, hogy mennyire rémesen kegyetlen meg vérszomjas egy némber vagyok, egy hideg alak. De ha ez így lenne, akkor Jean-Claude sem tanulhatott volna tőlem ilyesmit az érzelmekről, nem igaz? Mert ha nincs mit átadni, akkor átadás sincs ugyebár. Magához húzott és megcsókolt, puhán, gyöngéden, fél kezét hajamba fúrva. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még így nézel rám. Pont énrám – suttogta utána. – Szeretlek – feleltem gondolkodás nélkül. – Tudom. Csak épp nem hittem, hogy ezt a gyöngéd szerelmet én is kiérdemeltem. Eddig azt gondoltam, ez a részed másoknak juthat csak – mosolygott. – Miféle másoknak? – kérdeztem, mert bár pontosan tisztában voltam vele, ki kellett mondatnom vele. Meg is kaptam azt a feddő pillantást, amit a rosszalkodó gyerekek kapnak a kedves óvónénitől, aki pontosan tudja, hogy a rosszalkodók is tudják, hogy tudja, és mégis... na, mindegy, hagyjuk! A lényeg hogy eddig azt hittem, csak Richardot gyötri a képtelen féltékenység Micah-ra és Nathanielre. Íme a bizonyság, hogy tévedtem! A lelke mélyén Jean-Claude is szenved néha, hogy nem ő az egyetlen, nagyon nagy. Most aztán sajnálhattam, hogy akár egy pillanatra is kételyek ébredhetek benne a szerelmem teljességét illetően, mert hiszen ugyanúgy lobogtam érte. Aláírom, hogy porszívózni soha nem fog a nappalimban és a postára sem kísér el sorban állni, de a maga életterén belül és lehetőségei határait jócskán feszegetve, ő is bármire képes lenne értem. – Megsebez, hogy félbe kell szakítanom ezt a röpke szerelmi idillt – epéskedett London olyan hangon, hogy senki előtt ne maradhasson titok, hogy épp ellenkezőleg, nagyon is kedvvel gázol bele a harmóniánkba –, de elképzelhető, hogy valaki megkísérli feloldani Requiemet? Vagy az csak amolyan szóvirág lenne, amiben gyönyörködhetünk, de számon ne kérjünk semmit? – London – csattant figyelmeztető ostorcsapásként Elinore hangja. – Sok elnyűtt néhai mesterem épp elégszer okozott nekem kiábrándító csalódást ahhoz, hogy bátran élhessek a cinizmus fegyverével, Elinore! – Mindannyiunk így van ezzel – jegyezte meg Gonosz is, Igazság pedig egyetértően bólogatott. – Kösz, srácok, vettük az aggodalmassági nagyjelenetet – bontakoztam ki Jean-Claude karjaiból, mert a pár perccel ezelőtti nyugtalanságom újraéledt. – Nem kekeckedni akarunk – vonta meg a vállát Igazság –, az azonban tény, hogy a vámpírok nagy része, aki egyik gazdától a másikhoz jut hosszas élete folyamán, igen gyakran tapasztalja meg a nehéz bánásmódot, nem ritkán a kegyetlenséget. Mindezt éppen azoktól, akiknek elvileg vigyázniuk kellene ránk. – A feudális rendszer alapeszméje az lenne, hogy a hierarchia csúcsán elhelyezkedő erősek gondoskodnak az
Laurell K. HAMILTON
155
Haláltánc
alattuk meghúzódó gyengékről – fejtegette Gonosz. – Kár, hogy ez az amúgy hasznos rendszer általában nem így működik. – Ja – bólintottam –, olyan ez, mint a piramisjáték, a fenti kevesek csak akkor csorgatnak, csepegtetnek a lenti sokaknak, ha becsületes, jó emberek. Ha nincs szerencséd, csak szívsz odalenn. A testvérpár úgy bólogatott, mintha kimondtam volna az évszázad aranyköpését. Megeshet. Bár, ha ennyi is elég, meglehetősen soványka század ez. Csókot nyomtam Jean-Claude pucér mellkasára, és a feszület formájú seb finom bőrét babonásan megsimogattam. Hátha szerencsét hoz. Aztán az ágy felé fordultam, irány a kötelesség. Biztos, ami biztos alapon azért még imádkoztam is kicsit: „Engedd, hogy megszabaduljon tőlem Requiem! És ne hagyd, hogy fájdalmat okozzak neki!”
Laurell K. HAMILTON
156
Haláltánc
27
MEGKÉRTEM, HEVEREDJEN EL az ágyon, és habozás nélkül meg is tette. Requiem tényleg olyan lett, mint egy vámpírtól megbűvölt halandó, aki bármire kész, amire rabtartója kéri vagy felszólítja. Magam is láttam már olyat, aki egy vámpír bűbája alatt a legjobb barátai, családja, szerelme ellen fordult, vagy akár az életére tört. Csak mert a vámpír a bűbáj alatt erre kérte, akár minden különösebb ok nélkül. Vajon Requiem is eljutott ebbe a stádiumba? Akár ölni is tudna értem? Ezt azért meg kellett tudnom, ha már idáig eljutottunk. Bocs, ha már ilyen hülye helyzetbe hozott. – Most ez az egész csak a szexről szól nála – fordultam térdeltemben Jean-Claude felé megint –, vagy teljesen a hatalmamban tartom? Tényleg bármit megtenne, amire kérem? – Fogalmam sincs, ma petite. – Mit érdekel annyira, ha úgysem szánt szándékkal tetted ezt vele? – kérdezte bizalmatlanul London. Jó, mondjuk a helyében lehet, hogy én sem szálltam volna el magamtól. – Az enyéimmel soha nem is tennék ilyet. Megesik viszont, hogy ellenséges vámpírok közé keveredem, minden segítség nélkül. És esetleg olyankor nem jönne rosszul, ha előrittyenteném az ardeurt. Arra lennék kíváncsi, hogy vehetem-e esetleg hasznát is, vagy tényleg csak kellemetlen katasztrófákat idéz elő. – És most ezt el is higgyem? – szúrt London szeme. – Soha többet ne merészelj Anitával így beszélni, London! – dörrent rá Elinore. – Veled ellentétben, Elinore, én ismerem az ardeurt, jól tudom, mire képes – szűkült össze a szeme dühében. – Valaha az én arcom is torzult el úgy, ahogyan Requiemé. Engem is átjárt az a könnyed boldogság, aminek valójában semmi köze az igazi boldogsághoz, és akkor mégis annak hiszed, mosolyogsz más nem is számít, mint egy drogosnak, ha a szeren lehet – borzongott bele az emlékezésbe London. – Kicsit mindig is visszavágyom abba az állapotba, mert anélkül a szenvedély nélkül hidegebb és üresebb a világ. De az a szenvedély üres rabszolgává tesz, ahol már csak az urad szava számít, és olyanokat is megteszel érte, amit soha, de soha... – rázta meg a fejét olyan erősen, hogy én is beleszédültem. – Nem lehet, hogy Londonnak inkább ki kellene mennie? – vetettem fel. – Nem – ellenkezett rögtön –, mert ha még azt sem bírom el, hogy valaki mással tápláld az ardeurt, akkor nincs helyem ebben a városban. Akkor új gazdát kell keresnem, új életet, ahol senkinek sincs köze a tűzhöz. – Jean-Claude a gazdád, London – szólt rá Elinore –, akkor kereshetsz magadnak más helyet, ha ő engedélyezi. – Ezt már megbeszéltük – intett Jean-Claude. – Mikor? – London függő, ma petite. Ha visszakerült volna Belle Morte-hoz, ismét rabszolgává válik, és ezt ő is tudta, ezért kérte, hogy fogadjam be. De érkezésekor esett szó köztünk arról, hogy talán még a te és az én ardeuröm is sok lesz neki, mely esetben haladéktalanul keresni kell egy másik helyet, ahol nincs ekkora kísértés. Csakhogy ez egy olyan erős vámpírnak nem könnyű feladat, mint London. Vérvonalában a nők sokkal kelendőbbek. – A férfiak nem kellenek? – Non, ma petite, a Városok Úrnői tartanak tőle, hogy vérvonalunk férfiúi megbabonázzák őket, és uralmuk alá kerülnek előbb-utóbb. A Városok Urai sokkal jobban bíznak magukban, és meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg egy Belle ivadék fölébük keveredik. – Mennyire tipikus! – aztán visszafordultam Londonhoz. – Mindenesetre ígérd meg, hogy ha túl sok lesz, amit látsz, rögtön elhagyod a szobát! – Mit számít ez neked? – Épp elég lesz Requiemet feloldoznom a rabságából, nem szeretném még egyszer végigcsinálni ugyanazt a hercehurcát még veled is. Ha kérhetem... – Esküszöm, hogy ha túlságosan is nehéznek érzem az ardeur vonzását, azonnal elhagyom a helyiséget – bólintott ünnepélyesen, a harag és az állandó harapósság egyszeriben tovaszállt az arcáról. Nagy sóhajjal fordultam ismét Requiemhez, hogy végre a nagy feladatra koncentráljak. Olyan megadó békességgel hevert előttem, mint a bárány az áldozókövön, szinte már a nyakát is becsúsztatta az áldozókés pengéje alá.
Laurell K. HAMILTON
157
Haláltánc
Kezemet ép arca alá csúsztattam, ő meg belesimult, még a szemét is lehunyta nagy gyönyörűségében. – Requiem, kérlek téged, térj vissza közénk – kértem. – Itt vagyok, itt vagyok – nyögte, de csak a szava volt, még a hangja sem az a hang, akit ismertem. Az embereket nem a teste teszi azzá, akik, hanem a lelkűknek ereje, vagy a hátuk mögött hagyott évek tapasztalata, ami mind beléjük épült... nem is tudom pontosan, a lényeg, hogy Requiemből pont Requiem hiányzott. – Jaj, Requiem, jöjj vissza, kérlek! Végtelen ámulattal nézett fel rám, nem fogta fel, hogy már rég elveszett. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam ezt a totálisan elhivatott, hívő, üres pillantást, hogy a nekromanciámra koncentrálhassak. Ez a hatalmam volt az egyetlen, ami a kezdetektől fogva a sajátom volt, így aztán nagyon különbözött a többitől. Nem kellett hívnom, nem kellett semmit sem tennem, csak eleresztenem, és volt. Ezzel pont fordítva ment minden, amikor nem akartam használni, akkor kellett leblokkolnom, fogva tartanom. Mintha folyamatosan ökölbe szorított kézzel éltem volna, metafizikai síkon persze. Ilyenkor kitártam a metaöklöket, elengedtem magam, és a nekromancia rám zuhant. Éjjel Auggie-val kicsit más érzés volt, akkor ezer egyébre kellett ügyelnem, mint egy láthatatlan akadálypályán. Most csak a nekromancia volt meg én. Fényességes érzés. – Jöjj hozzám – nyitottam ki a szemem, és szólítottam Requiemet –, jöjj hozzám, mert szólítalak! Aztán alig, hogy elemelkedett az ágytól felém nyújtott kezekkel, a mellkasához értem, és megállítottam. – Ne tovább, Requiem – mire meg is állt abban a szent pillanatban. Mintha egy távirányítós autó lett volna, ha megnyomom a gombot, jön, ha nem nyomom, nem jön. Szűzmáriaszentjózsef, mennyire nincs ez így jól! – Vigyázz, ma petite! – Bocs, de kicsit most elfoglalt vagyok – kaptam felé ingerülten a fejem. – A helyedben megpróbálnék kicsit pontosabban fogalmazni. Csak Requiemet állítottad meg, a többiek itt lógnak a levegőben – intett Jean-Claude a többiek felé. És tényleg: London ezerrel markolta az ágy lábát, hogy majd megadta magát szorításában az erős fa. Igazság lendült felém, szinte csak Gonosz tartotta vissza. Elinore pedig úgy fogta a karosszékét, mintha horgonyként tartaná a tengerárban. – Elnézést, nem akartam... – fakultam ki hebegve. – A nekromanciád is erőre kapott, ahogy a szörnyetegeid. Légy sokkal személyre szabottabb, mikor utasítasz. – Ha téged szólítalak, személyesen, idejössz, hozzám? – néztem Elinore-ra. – Nagynak érezném a kényszert – nyelt olyan hangosan, hogy nekem fájt. – Még nem vagyok olyan erős, mint egy Vámpírúr, mint Augustine vagy Samuel. Az ő hatalmukat az övéikhez fűző eskü is erősíti, köti, attól is többek. Félek, nehezen tudnék ellenállni neked. Erre már nekem kellett nagyot nyelni. De gáz. – Mindannyian Jean-Claude-hoz kötöttük magunkat eskünkkel. Szerintem ezen az eskün keresztül még erősebben hat ránk Anita hívószava is – próbálkozott az elmélettel London. Igazság lerázta magáról bátyja kezét, és a kandallónál álló fotelbe rogyott, arcát kezeibe temetve. – Ő miért akart hozzád menni? Rá miért hatott kényszerítőbben a hívásod, mint rám? – kérdezte Gonosz. – Talán mert ő ma petite vérét itta, amikor felesküdött nekem, te viszont az enyémet. – Megmondtuk, hogy pontosan ugyanúgy láncoljatok magatokhoz mindkettőnket. Azt mondtad, így nem lesz semmi különbség. Pedig ez igenis fontos különbség. Nagyon is. A mi erőnk az egyformaságunkban van, a testvériségünkben. Requiem közben átkulcsolta a nyakam, ültében egészen előredőlt, tutira megfeszült a sebe közben. Marhára hasogathatott... – Nem gondoltam, hogy más lesz. Nem tudtam – vallottam be, mert így is volt. – Csak úgy lehetünk azok, akik vagyunk, Gonosz és Igazság, ha egyformák vagyunk. Meg kell tenned velem is ugyanazt, amit vele. Vagy őt is feloldozni. – Mindenképpen megpróbálom. – Kezd derengeni, régebben miért nyírtunk ki minden nekromantát szó nélkül – dobta be a bon mot-t London. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – nézett rá keményen Jean-Claude. – Ne, gazdám, dehogy! De nekem nem kellett ragoznia, rögtön vettem az üzenetet. Közben Requiem végignyalintotta a nyakamat, hogy beleborzongtam. – Hagyd ezt abba, Requiem. Nyalogatni már nem nyalogatott, de ugyanolyan hevesen szorított magához. Na, illene végre megtalálni a megfelelő utasításokat, valahogy a nyelvhez való viszonyomat is meg kellene változtatnom ez ügyben, hogy azt
Laurell K. HAMILTON
158
Haláltánc
mondjam, amit mondani akarok. Meg kellett találnom ebben a vámpírtestben Requiemet, a személyiségét, a lényét. Egyszer csináltam már ilyet, az Öröklét templomában, amikor a zsarukollégákkal egy gyilkossági ügyben nyomoztunk, és egy gyanúsított miatt betörtünk az istentiszteletre. Mellesleg akkor szedtem fel Gonoszt és Igazságot is. És a több száz fős tömegben kimazsoláztam azt a lényt, akire gondoltam, aki kellett nekünk, bár előtte nem is találkoztunk, nem ismertem. Requiemet ismertem, nagyon is, épp a karjaimban tartottam. Átöleltem én is, szorítottam magamhoz, arcomat a nyakába temettem, és beszívtam mélyen az illatát. Szappanés samponszag, a halottak hideg illata húzódott, nem a holtak rothadása, hanem az évszázadok óta lelakatolt szobák áporodottsága, hidege, kígyók érett szaga... csupa olyan dologé, amit semmiképpen sem szeretne jóérzésű lányka magához ölelni. Pedig Requiem karjai nagyon is szorítottak, egyik karján egy mély vágás dörzsölte köntösöm selymét. Valóságosabb nem is lehetett volna, és mégsem nevezhettem élőnek. Én mindenesetre öleltem, és közben mélyen megküldtem belé a nekromanciámat. Nagyon koncentráltam, hogy csakis Requiem testébe hatoljak be, senki máséba ne, még balesetből sem. Kerestem a régi, elhagyott énjét, és gyorsan meg is találtam a mélyben, zavartan pislákolt odalenn. Szólítottam, csalogattam, minden bevetettem, de hiába. Mintha rácsok mögött kuksolt volna, kulcs kellett volna hozzá. Aztán bekattant: mindenhez, ami valaha élt, de a nehezén már jócskán túl van, a vér a kulcs. – Vedd a vérem, Requiem – emelkedtem el az ölelésből, és a hajamat félrecsapva a nyakamból. – Jöjj, és táplálkozz. Szinte rettenettel nézett rám, hogy én ilyet kérek tőle... de nem kérette magát. Már rá is bukott a nyakamra, meg sem próbált megbűvölni, hogy ne fájjon, mondjuk nem is jött volna össze. Igyekeztem lazítani, jógalégzés, egyéb trükkösségek, de persze ettől csak még jobban összerándultam. Hegyes fogai belevájtak a bőrömbe, élesen, fájón, hogy szinte ellöktem magamtól. Ez valami ösztön lehetett, ennél a fájdalomnál már jött magától, úgy kellett lefognom magamagam. Ő meg nyelni kezdte a véremet, pumpált befelé a szervezetébe. De persze ennek most megvolt a funkciója, amúgy sem a plezírre mentünk, hanem mint a zombikeltésnél a csirkevérrel, a feladatot akartam teljesíteni. A vérem volt a varázsszer, ami átjárja Requiem belsejét, kitakarítja ezt a hamis mámort, és megszabadítja a rabságától. Így szólítottam az énjét a felszínre. Lihegve szakadt le végül a nyakamról, mintha sprintelt volna a busz után. Az egyik pillanatban még azt a má morittas pillantást éreztem magamon, aztán visszaáramlott belé a valós énje, az a Requiem, aki Jean-Claude harmadik legerősebb vámpírjának mondhatta magát. A kék tűz felizzott, szívében a türkizes ragyogás; ereje jeges libabőrtáncot lejtett a karomon. – Itt vagyok, Anita, kitisztítottad a fejem. Rendelkezz velem. A nyakamhoz nyúltam, ösztönösen, az ujjam keményen véres lett. Közben Remus, a gondos, már menesztette is Ciscót tapaszért a fürdőszobába. Vámpíroknál kötszerből akad mindig bőséggel. – Azt akartam, hogy szabad légy végre és önmagad. És ezzel meg is volnánk. Megrázta fejét, hogy egyből össze is ránduljon. Most hasított bele a testi fájdalom. Egyből hátra is hanyatlott a párnákra, és óvatosan babusgatta a karját. – Mintha belőttem volna magam, olyan volt. Kicsit minden megszűnt valóságosnak lenni, a fájdalmak is. Most tiszta a fejem, nem áhítom az érintésed, de a fájdalmak is élesebben szaggatnak. – Ahogy az már lenni szokott – mosolyogtam. Körbenéztem: Elinore még mindig a karosszékét markolta, nehogy végleg elvesszen. Nyelvemen éreztem az ízét, vaníliafagyi csokireszelékkel; London meg valami nagyon sötét, ropogós... hmm; Gonosz csokimáz, amit a ruganyos bőrről lenyalogatok... és Igazság is ott kuporog a sarokban, a kandallótól nem messze... a frissesség szétáradt a számban, eperfagyi, igen, eperfagyi, hú, de finom... csak szopogatnám, szopogatnám le róla, minden porcikájáról... – Fejezd be, Anita – jött Jean-Claude hangja –, legyen elég! – Téged miért nem kóstolhatlak soha? – kérdeztem, bár a nevem nem sok jót jelentett. – Mert a mestered vagyok, nem pedig a nekromanciád játékszere. – Hát, jó válasz – nyaltam meg ijedten a számat. Megijesztett a szemében villanó ijedtség. – Szóval mások vámpírjait csak ne akarjam nyalogatni. – Ne. Egyáltalán ne – felelte az ágy végéből. – Dugd el gyorsan azt a nekromanciát. Hogyan? Mit dugjak el és hová? Aztán leesett, hogy a mágiámat kellene visszadugni a dobozba, vagyis szorosra zárni ismét azt az elképzelt öklöt, amiben őrizgetem, amíg újra használatba nem kerül. Erőt vettem maga-
Laurell K. HAMILTON
159
Haláltánc
mon, és elkezdtem bezárni a kezet, de mintha megszaporodott volna a cucc, folyt ki az ujjak közt a mágia, mint homok a tengerparton a tenyérből. Persze nem a mágiám nőtte ki a kesztyűméretem, én nem akartam még elsuvasztani a nekromanciát, mert annyival izgisebb volt vámpírokat tapizni, mint zombikkal vacakolni sötét temetőkben... olyan szívesen eljátszadoztam volna még velük. Ahogy erre rájöttem, rögtön vissza is tudtam csomagolni a veszélyes terhemet, minden befért az öklömbe, ahogy kell. Azon azért eltűnődtem, hogy vajon nem köszönt-e majd be az a szép nap, amikor már nem érdekel senki, csak a nekromanciám, és már nem akarom, hogy beférjen a markomba? Erről nem fog ártani meginterjúvolni Marianne-t, a mentoromat. – Így már okés? – nyitottam ki a szemem. – Igen, rendben – bólintott nem kifejezetten elégedetten Jean-Claude. – Ez rémisztő volt – borzongott Elinore –, mintha láthatatlanul végignyalogatnád a bőrömet, belül... – Mindenkitől elnézést. – Megbűvöltél, ahogyan én megbűvölhetek egy halandó lényt – hápogott London. – Megcsináltad, éreztem. – Oldozd fel a testvéremet a véred kötése alól – csatlakozott Gonosz is a kórushoz. – Persze, mindenképpen – bólintottam –, majd valamikor. A mai táncrendem már betelt. – Megígérted – nyaggatott. – Nézd, amikor megtörtént, ami történt, lila lövésem sem volt, hogy Jean-Claude vére nem ugyanazt tudja, mint az enyém. De ha jól tévedek, éppen az életét mentettem meg a véremmel, szóval a reklamát halasszuk – dühöngtem, mert amikor a bűntudatom készült gejzír üzemmódba kapcsolni, általában a haragommal kompenzáltam. – A közeljövőben Anita megoldja a gondod, biztos lehetsz benne. De ma ő az enyém – jelentette ki Requiem, és ahogy mondta, kezdtem rosszat sejteni. Csak feküdt, és láttam, hogy fájdalmai vannak, de a szemében csillogott valami. – Miről beszélsz, Requiem? – Hogy még nem ártana táplálnod velem az ardeurt a felvonult jó vámpírok előtt. Csak hogy lássuk, mit lép nagyközönség, ha talán a bálon is felhorgad. – Nem hinném, hogy jó ötlet. – A nekromanciát már letesztelted, azt nem használhatod más mesterek jelenlétében. De tudnod kell, hogy viselik az ardeurt. – Szerintem látatlanban is tudjuk már – tromfoltam le. – Anitánál van a tuti – segített be London is –, semmit se láthatnak vendégeink. És nem is érezhetnek. – Ezt nem te döntőd el – jött csípőből Elinore. – Miért, szerinted nincs igazam? Teremnyi kuss. – Szerintem igaza van – adtam hát meg én a választ. – Tökéletesen kiszámíthatatlanná váltak a mágiáim, hatal mas pajzs mögé kell gubóznom ma este. – Lehet, hogy a nekromanciát eldughatod, de az ardeurrel még nem tudsz olyan biztos kézzel bánni – erősködött Requiem. – Épp csak kiszabadított a fogságából – ámult Gonosz –, hogy akarhatod ennyire, hogy megint rád szabadítsa? – Nem akarok újból rabszolga lenni, de azt akarom, hogy táplálja a tüzet. Nagyon akarom. – Most akkor mégse szabadítottam meg? – pillantottam tanácstalanul Jean-Claude-ra. – Megszabadítottál, és választhatok. Azt mondtad, semmiképpen sem táplálod velem az ardeurt, ha nem a saját beleegyezésemmel teheted. Mert az úgy erőszak lenne. – Ennyire emlékszel mindenre, amit mondtam? – Ennyire. – Szerintem még veszélyes az ardeur közelébe kerülnöd. – Megesküdtél, hogy ha megszabadulok, és választhatok, táplálod velem. Megszabadultam. – Én szabadítottalak meg. – Gondolod, csak te egyedül? Nekem semmi részem benne? Az én erőm nem segített be talán? – Nem... nem tudom – zártam le végül, mert tényleg nem voltam biztos benne. – Akkor most azt mondom, józanul, hogy akarom, hogy tápláld belőlem az ardeurt – jelentette ki nagy pompával. Én meg már nem tudtam mit mondani csak ingattam a fejem. – Tápláld lángodat a húsomból, Anita, kortyold magadba lényemet, merülj bele lelkembe, míg hullámot ver bőrödön, s túlcsordul, mint a kiömlött vér. – Megzavarodtál – álltam volna fel, de elkapta a csuklómat.
Laurell K. HAMILTON
160
Haláltánc
– Lehet, hogy nem azt mondtam, amit te a helyemben mondtál volna, de attól még meghoztam a saját döntésemet. Ezt akartad. – Most meg azt akarom, hogy engedj el, Requiem. – De én nem akarom – mosolygott –, és szabad vagyok, ha akarok, nem engedelmeskedem. Azért harcoltam a szabadságomért, mert azt mondtad, ha megint önmagam leszek, táplálod velem a tüzet. Megvívtam harcomat és nyertem. Most akarod megtagadni a jutalmam? – És ha minden odavész megint? Ha megint magával ragad az ardeur, és nem ereszt többet? – Ha már a szerelem tüze nem emészthet soha már, legalább az ardeur temessen magába. – A narkósok mondanak ilyet. Akiknek egy tűszúrás tönkretehet több évnyi tiszta periódust. – Kétszer állt meg a szívem. Először, amikor elveszítettem a halandó életem, másodszor pedig, amikor elragadták tőlem Ligeiát. Azóta nem éreztem semmit, Anita. Melletted ismét érzek – húzott magához. – Az ardeur érez csak benned – toltam el a tenyeremmel magamtól. A szívvágása fölött centikkel tartottam. – Nem, Anita. Benned van valami, ami megnyitotta a szívem – emelte sebesült kezét arcomhoz. Egy pillanat alatt magába szippantott a pánik, hogy most majd múlhatatlan szerelméről fog zengedezni, és szerintem Jean-Claude-ban is ugyanaz a gyanú bukott fel, mert mellém lépett, és a karomra tette a kezét. Requiem az ölelő karját levette rólam, és Jean-Claude csípejére fonta. A köntös vastag selymén át sokat nem érezhetett belőle, és mégis végtelenül bizalmas érintés volt. – Korábban az ardeuröd mindig magán hordozta az ő zamatát, Jean-Claude – nem is volt kérdés, ki az ő. Naná, hogy Belle Morte-ra utalt minden ki nem mondott harmadik személy! – Éjjel azonban már nem éreztem rajtad. Éjjel csakis téged éreztelek, önmagadat és senki mást. Eddig, még ha sourdre de sang lettél is, ardeuröd Belle Morte pályájára állított, nélküle még nem létezhettél volna. Éjjel viszont minden megfordult, mindent beragyogó napként adtad önmagad, és melletted keringett a holdad. – Belle Morte a hold – suttogtam elgondolkodva. – Nem, Anita. A hold te voltál. „Cégéres zsivány a hold: a naptól cseni gyér világát.” – Ezt ki mondta? – Shakespeare, ma petite, az ő tolvaja az Athéni Timonban. – Az pont kimaradt – nyögtem, a szívem a torkomban kalimpált, így a friss tűsebeimen megint szivárogni kezdett a vér. – Most akkor sem kell táplálnom az ardeurt, és ha nem haragszol, addig nem is macerálnám, amíg magától nem jelentkezik. – Van benne rendszer, Requiem – kommentált London. – Te tudnál várni a helyemben? – szegezte Requiem a pillantását a társára. – Engedélyt kérek, hogy elhagyjam a szobát – fordult az Jean-Claude felé. – Menj. Nem loholt az ajtóhoz, de nem is vette könnyedre a figurát. Én a helyében olyan sprintet vágtam volna le, hogy még a talaj is kigyullad a nyomomban, kár, hogy önmaga elől nem lóghat meg az ember. – És mindenki más, aki távozni kíván, megteheti. – Ha nem marad senki, nem működik a kísérlet sem – akadékoskodott Elinore. – A kísérletnek vége. Ön- és közveszélyesek vagyunk, ezt mindenféle tesztek nélkül leszűrhettük. Elinore megszűnt ellenállni, vérszopói nemes egyszerűséggel kisétált, és őt követte Gonosz is, testvérét a karjánál fogva vezetve. Mintha Igazság csendesen sírdogált volna. – És mi? Mit tegyünk? – állt Jean-Claude elé Remus. – Ha tudtok, védjetek meg bennünket – sóhajtott Jean-Claude. – Természetesen meg tudunk védeni – jött a némileg sértődött válasz. – Önmagunktól is? – Ezt nem tudom értelmezni. Cisco közben visszatért, és most a kötszerekkel vacakolt: behozta az egész elsősegély-ládikát, és mindenfélét a kezébe vett már belőle. Nem éppen a magabiztos irgalmasnővér. Ahogy a nyakamhoz nyúltam, friss vér pirosította be az ujjaim, de már alig szivárgott. Requiem nettül harapott, hamarosan már látszani sem fog a seb. Ezt szerettem a mestervámpírokban, nem akarták az agyaraikkal feltrancsírozni a vérbárt. – Fertőtlenítsem? – kérdezte bizonytalanul a vöröskeresztes. – Csak semmi fakszni, csináld úgy, ahogyan egy alakváltóval csinálnád – dörrent rá Remus, mire a már amúgy is riadt Cisco visszaváltozott teszetosza kamasszá. Nem lehetett több tizennyolcnál, és már ott fityegett az oldalán a pisztoly.
Laurell K. HAMILTON
161
Haláltánc
– Adj neki egy darab gézt, hogy a sebre szoríthassa, az elállítja a vérzést – utasította egyre türelmetlenebbül Remus –, bekötözni csak a fertőzésveszély miatt kellene, de az Anita esetében is valószínűtlen. Cisco bőszen bólogatni kezdett, mint aki érti, és meg is indult felém a gézdarab, de a szemembe valahogy nem sikerült belenéznie. Aztán leesett, hová merült el: Requiem szabadítása közben a köntösöm szinte körbetekeredett rajtam, selyemmel kötözött sonkát csinált belőlem, és a didim nagy része bizony kibuggyant. Az egész nem, de hát egy ilyen kamasznak már a női nyak is maga a csoda. Na, ide veszett el a szép szeme világa, bele fulladt a dekoltázsomba. Fél kézzel elvettem hát tőle a kötszert, és a sebre nyomtam, a másikkal pedig összehúztam a köntöst. Megkötni nem tudtam, Houdini én sem vagyok, ahhoz minimum két kéz kell, bár nekem nem ártana néha három is. Pláne a selyemmel. Persze, Cisco ebből rögtön vágta, hogy lebukott, gyorsan elkapta a szemét az inkriminált területről, és végre a szemembe nézett. Végtelenül zavarba jött, elkapta, aztán ezen bedühödött, és dafke vissza a szemembe. – Nyomás a koporsóterembe – vette ki a kezéből Remus a kötszeres ládát –, és küld ide Nazarethet. Te meg vedd át az ő posztját. – De miért? – hőbörgött a szegény rajtakapott. – Mert belebámulsz a hölgy mellébe. Nem a húspiacon vagy, fiam, épp dolgozol, ha nem esett volna le. És ha dolgozol, akkor dolgozz. Azt konstatálhatod, hogy a hölgy csinos, de bámulni nem bámulod, mert akkor ki figyel arra, amire neked kellene?! – Bocs, Remus, többet nem fordul elő. – Én is ezt mondom. Mert irány a koporsóterem. – Kérlek, Remus... – Ez parancs, Cisco. A parancsot pedig teljesítjük. A srác lehajtotta a fejét, nem megadóan, azt nem, hanem kamaszos duzzogással. Mennyire fiatal, futott át megint rajtam. De nem volt választása, ment. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Remus felém fordult. – Még mindig nem állt el a vérzés? Elvettem a kezem a gézről, az meg, mintha odavarrták volna a nyakamra, ott is maradt. A vér fogta meg. – Nem tudom. Remus nyúlt volna a darabkáért, hogy lecsekkolja, elvégre a testőr a test épségét őrzi, ha ettől a harapástól elvérzek, az is az ő munkájáról bizonyíték. De az utolsó pillanatban elkapta a kezét, neki sem akaródzott hozzám érni. Dettó Cisco. Lepislogtam, hogy akkor most megint kibuggyantam-e, de nem. – Elvennéd a gézt a sebről? – nézett rám Remus. Nem szívóztam, csak elvettem a gézt, ami nem ragadt bele a sebbe, tehát annyira nem drámai a helyzet. Remus közelebb lépett, én meg automatice félrefordítottam a fejem, hogy megvizsgálhasson. Így telibe kaptam a valami miatt túlságosan is ünnepélyes pöfetegséggel ácsorgó Jean-Claude-ot. – Most meg mi van? – kérdeztem. – Ennyire szégyellsz bennünket? Kötszerek alá rejted harapásunk nyomát, ami pedig tiszteletünk legékesebb megnyilatkozása? – Pardon? – vontam össze a szemöldököm. Most ez meg mi akar lenni? – Tartanád, kérlek? – nyomott közben tiszta darab gézlapot a nyakamra Remus, én meg engedelmeskedtem. Jean-Claude a kötés felé intett a fejével, Remus pedig ragacsot tépett a gurigáról, és levágta ollóval. Ahogy megindult a nyakam felé a flastrom, egy ujjal a kézfejéhez értem, hogy megállítsam. Úgy kapta el a kezét, mintha legalábbis egy tüzes vasalót vágtam volna hozzá. Nem vágtam, mi velem a gond, mivel azonban nem volt hajlandó a szemembe nézni, sokat nem tapogatózhattam a sötétben. Amúgy meg, Remus baja, ha baja van velem, oldja meg, ez a feladata Rám is rázuhannak a magam privát nyavalyái, most is épp egy vámpír büszkeségébe sikerült belemasíroznom, ha jól tévedek. – Úgy érted, minek kötözöm be a sebet? – kérdeztem vissza nem túl értelmesen. Ő meg némán bólintott, hogy igen, úgy érti, és eddig is nyilvánvalóan úgy értette, szóval nem firtatni kell, hanem válaszolni. – De hát mindig minden harapást bekötözök. – Mais pourquoi? Miért? – Mert ez egy seb – próbálkoztam, és már megint nem indulok eséllyel a legpengébb riposzt Nobel-díjáért. – Ami általában vénát vagy artériát ér, tehát fertőtleníteni kell, utána pedig bekötözni, hogy ne fertőződjön el később sem. – Találkoztál már elfertőződött vámpírharapással?
Laurell K. HAMILTON
162
Haláltánc
Átpörgettem az elmúlt évek horrorisztikus képeit az agyamban, mint valami húsleltárt, de nem találtam semmi ilyen irányú ocsmányságot. – Azt hiszem, nem. – Vajon miért nem? – Mert a vámpírok nyálában nagyságrendekkel kevesebb baktérium tanyázik, mint a halandó emberekében, sőt egyfajta természetes fertőtlenítő hatással is bír. – Ezt most szó szerint mondtad valami szakkönyvből. – Tényleg. Nem olyan rég olvastam a Halottkeltő szaklapban. Azt már rég tudjuk, hogy véralvadásgátlósat köptök, de azzal csak a közelmúltban kezdtek foglalkozni, hogy miért is nem gyullad be és fertőződik el a harapásotok, mint ahogy egy emberi vagy állati harapás beindul néha. Szóval ez volt az első átfogó tanulmány a vámpírnyálról. – Felteszem hát újra kérdésemet, ma petite: miért rejted el mindig nyakadon megtiszteltetésünk eme pecsétjét? Átgondoltam. Alaposan és őszintén, ne érjen a hebehurgyaság vádja. – Megszokás. Aztán levettem a gézpárnát a sebről, már sokkal halványabb két köröcske mutatta, hogy a vérzés nemsokára teljesen eláll. És ha újabb trauma nem én, nem is fog újraindulni. Tulajdonképpen nem nagy úgy egy ilyen agyarszúrás vagy pecsét, ahogy uram és parancsolóm az előbb olyan elegánsan mondta, kisebb egy kutyaharapásnál, és legalább csak két fog dolgozott rajta. Mintha érvényes lennék, és lekezeltek volna. – Nem kell a tapasz, Remus – nyomtam a kezébe a gézlapot, amit olyan finoman vett el, mintha leprás lennék –, de azért kösz a gondost. Jean-Claude mosolyogva lépett hozzám, ujját a sebhez érintette, puhán, gyöngéden, majd pedig a két kis vérgyöngyszemet az ajkához emelte. Tudtam, hogy le fogja nyalintani, kéjesen, mint valami erdélyi drakula, holott ez nem az ő műfaja volt. Mindig igyekezett civilizált francia imidzset nyújtani, legalábbis előttem, akiről csak akkor derül ki pillanatokra, hogy vámpír, amikor valaki megkérdezi, miért is nem hord napszemüveget. Arcomat két kezébe vette, úgy hajolt fölém egy csókra. Most valahogy nem siettem elébe, hagytam, hadd hajoljon le teljesen, meg sem moccantam ültömben. Persze, hogy levette a metakommunikációt, Jean-Claude nem egy elveszett tök, ha az én lelkemben kell bogarászni. – Miért húzódozol, ma petite? – nézett a szemembe ahelyett, hogy megcsókolt volna. – Lecsókoltuk már máskor is ajkaimról édes véred dús zamatát. Most mire véljem ellenkezésedet? Ha ennyire érdekelte, miért nem kukkantott be egyszerűen a fejembe? Csak a saját pajzsait kellett volna eldobnia, nem nagy fakszni. Tipp 1: félt, hogy mit lát meg a tekervényeimben. Amúgy magam sem tudtam pontosan, min akadtam fenn már megint. Talán azon, ahogy megnyalintotta az ujjait. Mert tényleg megszokhattam már a saját véremet csókjaink ízében, szinte velejárt, azt a fémes édeskésséget már-már az előjáték részének, izgatónak éreztem. Még Richard is szerette a vér ízét, bár nyilván soha nem vallaná be... Közben Jean-Claude szemét a végtelen lemondás árasztotta el, lassan felegyenesedett, arcom kicsusszant a kezéből. Vagyis majdnem, ha hagyom. De elkaptam a kezeit. – Ne! – Mit ne? Talán arra kérnél, hogy többet ne erőltessem magamra a rám nem illő halandószerepet? – lemondóan ingatta a fejét. – Eddig abban a hitben léteztem, hogy kettősünket ez szorítja oly’ bénítón. De már tudom, hogy legmélyebben nem ez sebzi szívemet. Eleresztettem a karjait. Legszívesebben befogtam volna szemem-fülem, csak hogy ne kelljen feltennem az olyan nagyon egyértelmű kérdést. Persze, ha nem tettem volna fel, örökre rám sülne a vérgyáva billog. – Mi sebzi még ennél is mélyebben a szíved? – súgtam. Alig hallhatóan. Csillagos ötöske, kettő is. – Hogy ilyen apróságok miatt elfordulsz tőlem. Hogy nem csókolsz meg mert lenyaltam véred cseppjeit. – Megcsókoltalak volna. – Akaratod ellenére – csóválta a fejét. Én meg szerettem volna ágálni, de nem lehetett, mert tényleg nem fűlt épp hozzá a fogam. – Mit szeretnél hallani? – Semmit. Csak arra vágyom, hogy te meg Richard végre megtaláljátok önmagátokat, akiknek a lehetősége bennetek lobog, és végre átadjátok magatokat neki. De lassan az én végtelen időm is kevés lesz, hogy ez a csoda be következzék. – Ez most mit akar jelenteni?
Laurell K. HAMILTON
163
Haláltánc
– Megígérted Requiemnek, hogy ha visszanyeri szabad akaratát, táplálod vele az ardeurt. Most pedig visszavonnád adott szavadat? – De ha egyszer még nincs itt az ardeur, se neked, se nekem – sandítottam a párnákon heverő vámpírra. – Inkább ki kellene használnunk a nyugalmat, hogy felkészüljünk stratégiailag. – Hogy is készülhetnénk fel bármire is, ma petite? Küzdelmünkben nincsenek fegyverek, ami nem jelenti azt, hogy kevéssé lenne veszedelmes. De felkészülni az ardeurre?! Hevesen rázni kezdtem a fejem, és éreztem a melegségből, hogy a sebem megnyílt. De nem a fejrázás szakította fel, hanem az egyre erőszakosabban pumpáló pulzusom. – Márpedig nem fogjuk nyakunkra hozni az ardeurt, mielőtt nagyon muszáj lenne. – Ahogy nő a hatalmad, úgy hasonlítasz egyre jobban Belle Morte-ra – lehelte erőtlenül Requiem a párnákról. – Miről beszélsz? – meredtem a végtelenül szomorú sápadtságára. – Belle is gyakran megígérte, hogy táplálja velünk az ardeurt. Kedves játéka volt ez, hogy megígéri, aztán nevetve azt mondja, hogy nem mostanra értette, hanem legközelebbre, amikor majd alkalmas. És a legközelebb a végtelenbe nyúlhatott akár, ha a szíve épp kegyetlenre fordult. – De én nem játszom. Csak meg vagyok rémülve. – Ha esetleg visszahullana bűvkörödbe, rögtön tudjuk, hogy nem próbálkozhatsz vendégeink ajándékaival, mert ők is ugyanúgy raboddá válnának, ha csak egyszer is pomme de sang-odként használnád őket. Akkor csak megmutatnánk Requiemet, hogy mindenki lássa, milyen hatalommal bírsz, és hogy milyen veszélyes játék volna veled kezdeni. – És ha Requiem megmarad önmaga? – Akkor kipróbálhatod néhány jelöltünket – de már ráztam is veszettül a fejem. – Ne gondolj rögtön szexre, ma petite. De azzal szembe kell nézned, hogy az ardeur növekszik, követel. A tegnap éjjel és a ma délelőtt is ezt bizonyítja. Szembe kell nézni vele, véget kell vetni az önámításnak. – Nem ámítom magam. – Ámítod magad és félrevezeted. – Miben? – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, ma petite, őszintén sajnálom. De az igazságot nem tagadhatjuk el többé. – Lila gőzöm sincs, miről beszélsz – másztam négykézláb az ágy végébe, csak hogy ne bénuljak le a rémülettől. Nyakamból kövér csöppékben pályázott alá a vérem. – Az inkubusom szukkubusa vagy, ma petite. Vámpír módjára táplálkozol, csak épp vér helyett a szexből nyersz erőt. – Tisztában vagyok vele – vágtam rá dühödten, nehogy kibukjon belőlem a rémület. – Persze, a szavaid ezt sugallják. De csak itt vagy vele tisztában – bökött a fejére, majd rögtön lejjebb siklott keze a szíve fölé –, itt tagadsz mindent. Szívedből nem hiszed, hogy vámpír vagy. – Mert nem is vagyok vámpír. – Hagyományos értelemben lehet, hogy nem. De uniquement csakis Damiannek és Nathanielnek hála. Ha ők nem lennének neked, testeden rögtön megéreznéd, ha nem táplálkozol rendszeres időközökben, ahogy egy vámpírnak táplálkoznia kell. – Te magad sem tápláltad az ardeurt hosszú éveken át. A régi mestered, a Város régi Úrnője nem engedte. – Nikolaos rettegett, hogy az ardeur kiteljesedésével fölébe kerekedhetek. Gazdám, aki eladott neki figyelmeztette. És azért is mert eladni neki, mert tudta, hogy Nikolaos gyermeklány testét nem fogom meghódítani. – Pedig vannak helyek, ahol a tizenkét, tizenhárom évesek is már törvényesek. – Oui, de nem az én szememben – ingatta a fejét. – Hiszen magad is ismerted őt, nem hiheted, hogy szándékosan felébresztettem volna valaha benne a vágyat irányomban! – Nem, dehogy. Hátborzongató nőszemély volt. – Oui, a hátborzongató is elfogadható jelző rá – aztán megrázta fejét, mint aki szabadulni akar a múltnak még a gondolatától is. – Ha személyes ízlésedben nyitottabb lennél az alkalmi szexuális kapcsolatokra, nem okozna ennyi főfájást, hogy szukkubusom lettél. Egyszerűen táplálkoznál abból, akire kedved támad, hiszen halandó lény vagy, rád nem vonatkozik a vámpírbűbáj tilalma. – Ez nem igaz. Mágikus vagy pszichés képességek bevetése szexuális vágy mesterséges előidézése céljából az embereknek is tilos. Olyan, mintha prosztó randidrogot öntenek az áldozatom italába. Nincs különbség. – Most már tudom. Feltehetőleg változott a törvény az utóbbi időben. – Igen – bólintottam –, nekem viszont munkaköri kötelességem lépést tartani a joggal.
Laurell K. HAMILTON
164
Haláltánc
– Rendben. De ne hidd, hogy nem állnának sorban az ajtód előtt az önkéntesek. Már ha kedvedet lelnéd benne, hogy néha idegenekkel üsd el az éhed – már megint kezdte. Kezdtem ideges lenni. Ő meg mosolygott. – Ne ráncold ilyen komoran a homlokod, ma petite, tudom, hogy nem leled benne kedved. Tudom, hogy nálad kevésbé csapodár nőszemély nem is igen tapossa városunk földjét. Olyan nagyon komolyan veszel mindent. – És ez hiba? – Nem, dehogy. Tény. Elégedetten biccentettem, ténynek tény, akkor legalább ezen nem lovagolunk tovább. A sebem veszettül szivárgott, kénytelen voltam félrehúzni köntösöm nyakát, nehogy összemaszatoljam a selymet. – Kérek egy kis gézt, Remus, vagy viheted a tisztítóba a köntösömet. Remus már adta is, szó nélkül. Én meg ráfeküdtem a nagy meditációs tudományomra, hátha lecsendesíthetem valahogy a vágtázó szívemet. De csak nem. Túlságosan nyugati lélek vagyok én a zenhez... – Mire megy ki a szónoklat? – Hogy szükséged van olyan táplálékra, akiket ismersz. Akik nem zavarják az erkölcseidet, akik nem okoznak nap nap után lelki problémát. Egy pomme de sang nem elég egy vámpírnak, az csak amolyan biztos fogás a kamrában, amihez bármikor nyúlhat. De minden vámpír szereti a változatosságot, szereti különféle halandók vérét megkóstolni. – Alkalmi kapcsolatokba bonyolódni, igaz? – Oui, c’est ça. – Bocs, az nekem nem műfajom. – Pontosan. Ezért is olyan fontos, hogy mielőbb válassz magadnak pomme de sang-t és egyéb állandó kaját. A te esetedben talán még fontosabb is, mint egy átlagos vámpír esetében. – Elvesztettem a fonalat. – Mindig elég táplálékod kell, hogy legyen, különben azokat veszélyezteted, akiknek a társaságában vagy éppen. – Tessék?! – Ha Requiem ismét a bűvöd alá kerül, akkor látogatóink ajándékából nem választhatsz magadnak pomme-ot – jött közelebb, hogy megérinthessen, de elhúzódtam. – Akkor csak titokban, a színfalak mögött, bizalmas mestervámpírok jelöltjeit próbálhatod ki. De jobb lenne minél előbb túlesnünk rajta, amíg még ilyen bőséges a választék. Hiszen választanod mindenképpen kell, ma petite, választanod mindenképpen szükséges. – Azt hittem, ez az egész jelöltállításosdi csak egy trükk. Hogy a vendégek lehetőleg jól viseljék magukat. Mert ugye senki se akarja bedühíteni a reménybeli apósáékat, vagy mi. – A végére kell járnunk Augustine ébredése előtt erőd természetének, Anita – jaj, a nevem, az semmi jót nem jelent. – Ha képes vagy úgy táplálni az ardeurt Requiemmel, hogy ne kerüljön ismét igádba, akkor Augustine-t is megszabadíthatod. Ha azonban Requiem egyetlen táplálástól elbukik, ő és Augustine örökre a miénk, ahogyan végletekig megbűvölt halandót is bármikor magához rendelheti a vámpír, hiába oldja is fel a bűbájt. Mert az igazi, mély vampírátok láthatatlanul is örökre él, milliárdok közt is megtalálja egyszeri áldozatát a hatalmas mester, és álmában is lelkébe suttoghatja akaratát. Ha úgy maradnak, őket is bármikor magunkhoz citálhatjuk – kihúzta magát, és láttam, mennyire retteg ő is, de a rettenet alatt megbúvó mohóságot is kiszúrtam. – Ha uralkodhatunk képességeinken, legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja hatalmunk. Ha ő uralkodik felettünk, legmélységesebb félelmeink válnak valóra. Ha Requiem ismét elbukik az ardeur előtt, el kell halasztanunk tervezett rendezvényeinket. Akkor még az előadásra sem merlek elvinni, nemhogy a bálba. Nem engedhetlek annyi vámpír közé. – És ha Requiem megússza? – Akkor hihetetlenül hatalmas mágia felett uralkodunk. Uraljuk, és ezt ellenségeink és szövetségeseink egyaránt félni és kívánni fogják, de nem annyira, hogy ellenünk forduljanak. Olyan apró különbség ez, mint a fegyver amit használatra készen birtokolsz és a fegyver, amitől magad is halálosan rettegsz közben. – Mint az atombomba. – Oui – bólintott. – Akkor leszel kedves definiálni az ardeur táplálását. Szabályosan feljajdult. – Hát tápláld, ahogyan táplálni rendeltetett. Requiem nem taszító küllemű lény, add át magad neki, merülj el benne, ne tartsd vissza magad. Tápláld a tüzet teljességgel, és ha képes megőrizni önmagát, akkor este mehetünk a balettre, s utána a bálra.
Laurell K. HAMILTON
165
Haláltánc
Nem mintha olyan nagyon kecsegtető lett volna ez a balett móka... – Várj, ezt tisztázzuk: azt várod tőlem, hogy szeretkezzem egy férfival, aki nem te vagy, és úgy tápláljam az ardeurt? – Igen, azt. Na, szegény Ronnie most ráharapott volna a pisztolyára. Vagy inkább az én képembe nyomta volna bele. De én nem vagyok Ronnie, és mivel nem terveztem Requiemet megtartani, nem is igen találtam a hajlandóságot, hiába, hogy nem rút. Sőt. De nekem valahogy nem működtek az egyéjszakás kalandok, valahogy mindig állandó kapcsolat lett belőle. Én képtelen voltam csak egyszer lefeküdni valakivel. – Nincs helyem még egy pasinak az ágyamban, Jean-Claude, értsd meg. – Tekints rá is úgy, mint Jasonre. Hogy is nevezte magát? A kefélőpajtásodnak? – Te is hallottad? – néztem nagy szemekkel Requiemre. – Kitűnően. – És érted is, mit jelent ez a gyönyörű és ízléses kifejezés? – Azt nevezik így, aki a barátod és közben néha le is fekszel vele, de ez még nem jelenti azt, hogy állandó viszonyotok van. Én, személy szerint az ácot preferálom. – Ác? – Ágycimbora. Ác. – Tényleg jobban hangzik. Akkor megfelel neked, ha csak az ágycimborám leszel? – Szíved másnak dalol, Anita, tudom, az én szívem meg néma madár. De ez most nem a szívek alkuja, hanem testé és véré – felelte ünnepélyesen, majd a kezét nyújtotta. – Jöjj, Anita, kérlek, jöjj. Leráztam magamról bár sony béklyóidat, hogy esélyt kaphassak nálad, ne taszíts hát el. Talán ez a nagy költőiség tett be, elvégre modern leányzó vagyok, nem szoktam a szóvirágokat. Tény, hogy Jean-Claude is megeresztett néha egy-egy futamot, elragadta néha az évszázados ékesszólás, de ő a fiúm volt, a szerelmem. Valahogy egy alkalmi ágyastól nem veszi ki magát az ilyesmi. Nekem nem jön be. Ezek a szavak nekem életidegenek. A bársonybéklyó meg a többi, amikor épp csak összebújunk... és kefélünk egyet. Kefélőpajtások nem traktálják egymást ilyen szöveggel. Vagy igen? Mondjuk, viszonylag szegényesek az ilyen irányú tapasztalataim. Mostanában egyre több viszonylatban derül erre fény. Ahogy ránéztem, nem történt semmi. Nem éreztem semmit. Jóképű volt, az nem kérdés, de az még oly’ kevés. Időtlen idők óta először kezdett úgy-ahogy muzsikálni az életem, jobb pillanataimban már akár boldognak is nevezhettem magam. És a kevés és szegényes tapasztalataim közt mintha olyan irányú is adódott volna, ami a beújítás veszélyeire figyelmeztet. Ha valami működik, ne babrálj bele, mert elcseszed. Ez nemcsak a háztartási kisgépeknél megszívlelendő tanács, hanem az érzelmi életben is. – Nem akarsz engem, igaz? – hulltak le Requiem karjai. Szomorúbban és üresebben csengett a hangja, mint amikor még a bűvbársonyban vergődött. Nem tudom, mit feleltem volna erre, ha az ajtó nyitása nem teremt új helyzetet. De az ajtó nyílt, és Asher siklott be földig érő aranyszatén köntösében. Kibomlott haja aranya mellett még a szatén is megfakult. – Nagyszerű, nem maradtam le semmiről – szaladt széles mosolyra a szája, ahogy az ágyra pillantott. Nem mondhatnám, hogy „jöjj-keblemre-barátom” pillantással honoráltam a beszólást. – Elinore mindenről beszámolt, mert amikor ilyen korán ébredtem, rögtön gyanítottam, hogy már Meng-Die is talpon lehet. Erre mindannyian az ajtó felé fordultunk, mintha megfújta volna a riadót. Remus ellökte magát a faltól, mintha startpisztoly dördült volna. – Nyugalom – emelte fel két kezét Asher –, ébren van, de a koporsójában. Azt ígérte, viselkedni fog. – Nekem viszont azt, hogy megöl. Vagy legalábbis úgy elcsúfít, hogy nem kellek majd Anitának – duruzsolta Requiem. Asher Jean-Claude háta mögé libegett, hátulról átölelte, és arcát a nyakába temette, hogy a sebzett arcféle ne is látszódjék. – Emlékszem, ennél a fenyegetésnél én is jelen voltam. Nekem címezte ahogy azt is utána, hogy de hiszen Anita szereti a sebhelyeseket – próbálkozott a nyegleséggel, ami persze nem jött össze. Egy franciának! A könynyedség, az igen, de a nyegleség... amikor mélyen az elevenébe találnak? – És hogy vetted rá a józanságra? – simogatta meg a karját Jean-Claude. – Azt mondta, az a hatalomlöket, ami az éjjel érte, Augustine miatt, mindent megér. Új szeretőt bárhol találhat magának, de ennyi erőt és mágiát nem. Néztem, ahogy ölelik egymást könnyedén, bizalmasan, Jean-Claude fejét Asher aranyszőke búbjára hajtotta,
Laurell K. HAMILTON
166
Haláltánc
kezét a másik kezére fonta. Még soha ilyen meghitten nem láttam őket, sőt, ha belegondolok, előttem eddig még nem is értek egymáshoz. Nyilván a hátam mögött csinálták, csak engem nem akartak hergelni. Hát, nem is tudom, melyik zavart igazán, már ha valami zavart ebben: az, hogy csinálják, vagy az, hogy a há tam mögött. Nélkülem. Jean-Claude most elhúzódott, lépett kettőt felém és az ágy irányába. Asher arcán nyugtalanság suhant át, de nem húzta vissza, hagyta, hadd menjen. Majdnem rájuk szóltam, hogy ugyan már, miattam ugyan ne fogják vissza magukat, engem nem zavar. De inkább kussoltam, mert lehet, hogy ez nem is igaz. Lehet, hogy zavar, ha mostantól egész nap csak búgnak majd körülöttem. Már azt se tudtam, mi zavar és mi nem. Én vagyok a totális reménytelen eset esszenciája, a nyomor maga, aki minden külső segítség nélkül könnyűszerrel képes összezavarodni, végletesen. Éreztem, hullámzik az ágy, és ahogy arra néztem, láttam, ahogy Requiem a fájdalmai ellenére kecsesen felkanalazza magát. Még így is egyenes háttal, délcegen tartotta magát, ahogy általában a nagy öregek. Abban a korban még, ahol ők szocializálódtak, az emberbe beleverték a helyes testtartás fontosságát. Gyakran szó szerint. – Hova mész? Egész testtel fordult felém, nyilván csak a nyakát tekerni fájt volna. – Látom, hogy nézel Asherre és Jean-Claude-ra. Ahogyan rám soha. Nem kellek neked, kimondtam, és nem szólsz semmit. De már nem is kell, mert az arcodra van írva, a közönyösséged árad felém. Szívem sebe annál is mélyebb, mert évszázadokon keresztül asszonyok ezrei könyörögtek a lábaim elé hullva, hogy legyek övék, és én hideg maradtam. Most megismerhetem, hogyan érezhették magukat azok a szerencsétlen, elutasított, hideg szívvel fogadott teremtések. – Non – vágott határozottan közbe Jean-Claude –, nem mégy sehová. – Csak egy pillantást vess az arcára, engedd nyelved hegyére kelletlenségét, testének némaságát – intett felém az ép kezével. – Hiába minden, még csak észre sem vesz. – Ha nem venne észre, nem táplálta volna veled már kétszer is az ardeurt – jelentette ki Asher, és felmászott az ágyra, mellém. Volt valami az arcában, amit még nem láttam soha: mohóság, szinte dühös falánkság, ami ugyanakkor nagyon is elégedetten szemléz maga körül. – Halálom óta most először ébredtem dél előtt – érintette meg arcomat jeges kezével. Még nem evett. – Ereimben lüktet az erő, még vért sem kíván. Csodásan érzem magam. Közben fölém hajolt, egyre közelebb a számhoz, mintha meg akarna csókolni. De az utolsó pillanatban befékezett, hogy nekem kellett bezárnom a távolságot. „Jóreggeltcsóknak” szántam, de egy csók csak mindkét fél egybeeső akarata szerint maradhat meg a szűzies érintés talaján. Asher pedig nagyon nem volt szűzies kedvében. Ajkaival és nyelvével megtámadta ajkaim, kalandozott a szájüregemben, magába szippantott. Átadtam magam a csóknak, felfedeztem tűhegyes agyarait, játszadoztam fogai selymes felszínén. Magához szorított, kezei mohón keresték a köntösöm övét, és még eszmélni sem volt időm, amikor már meztelen testünk szorosan egymáshoz simult. Kezem ösztönösen elindult lefelé háta bársonyán, a fenekére, azokra az apró, feszes dombokra. Ekkor felnézett, és nem tudom, mit láthatott az arcomon, de tüzek lobbantak rá visszhangul a szemeiben. – Adj ennem – lihegte rekedten. – Gyere – vágtam rá rögtön. Hajamat csuklójára tekerte, és félrerántotta a fejem, hogy nyakam ívbe feszüljön. Levegő után kaptam, de nem is annyira a hirtelen fájdalom akasztotta el a lélegzetem, hanem az erő tudata, amivel megtartott, amiről bizton tudhattam, hogy ha akarnék, se menekülhetnék előle. Nehezen ismertem el magam előtt is, de ez a lágy erőszak eléggé beindított. Asher még egyet rántott a fejemen, én pedig felkiáltottam. És nem a fájdalomtól. Nem ám. Másik kezével hátracsavarta a karjaim, és a hátam mögött összefogta a két csuklóm. Köntösöm lecsúszott a vállaimról, a szoba túlsó tükörfalában láttam magunkat: csak a karjaimon maradt meg a fekete selyem, mintha sápadt testemet az kötözné le. A látvány elég volt, hogy küzdeni kezdjek, de Asher megszorította a csuklóimat, hogy érezzem, nincs menekvés. Átadtam hát magam neki, mert bíztam benne. Annyira megbíztam benne, hogy még azt is hagytam, hogy lefogjon. A szemem sarkából mozgást érzékeltem a tükörben, és ahogy jobban megnéztem Jean-Claude mélykék tűzben lángoló pillantását kapcsolhattam hozzá. – Talán túlságosan is nagy a közönség ehhez ma petite-nek. – Pedig nem tiltakozik. – És neked ez nem furcsa, mon cher?
Laurell K. HAMILTON
167
Haláltánc
– Nem is tudom – gondolkozott el Asher –, ha a karjaimban tarthatom, nem működik az agyam. És ők is meg nehezítik a dolgom – intett az ajtó mellett ácsorgó őrök felé –, valami zavar. – Az őrök zavarnak általában vagy egy bizonyos őr? – Remus és az új fiú – intett a fejével Asher a legtávolabbi alak felé. – És Pepito? Őt nem érzékeled annyira erősen? Asher lankadni kezdett, már csak tartott a karjaiban, de a szenvedély hűlni kezdett. Amit nagyon rossz néven vettem. – Ne hagyd abba, kérlek... – Azt akarod, hogy vegyem véredet – bizonytalanul pillantott körbe a szobában –, mindenki szeme láttára? – Igen, persze, azt akarom – feleltem rá, hiszen ezt akartam. – Valami nincs rendben – nézett Asher ijedten Jean-Claude-ra. – Nagyon nincs rendben és mégis rendjén van – biccentett talányosan Jean-Claude. Az ágy végéhez lépett. – Megbűvölted, teljesen a hatalmadba kerítetted. Most azt teszel vele, ami csak tetszik, de ha egyszer visszatalál önmagához, soha nem bocsátja meg neked, hogy ezt tetted. – Itthon vagy, Anita? – nézett mélyen a szemembe Asher. És lehetett valami a szememben, mert marhára lehiggadt, mintha hirtelen rájönne, hogy húsz deka parizert szorongat. A francba is. Ráadásul a kérdésnek se sok veleje volt, naná, hogy itthon vagyok, itthon otthon, vagy hogy mondják. – Itt vagyok, Asher, naná, hogy itthon vagyok. Bizarr élmény volt, belül mintha kinőtt volna egy plusz pár fülem, mert élesen hallottam, hogy válaszolok Ashernek. Már hallottam ezt a mondatot, nem is olyan régen. Lehunytam a szemem, hátha úgy jobban forognak az agykerekeim, benn a sötétben. És már le is esett, igen, Requiemtől hallottam ugyanezt. Requiem hajtogatta ezeket a szavakat, amikor belemásztam az agyába, és elzsákmányoltam a lelkét. Oké, nem mondom, hogy még soha nem esett meg, hogy Asher megborította volna az agyamat, de nem így. Nem ilyen totálisan. Elég volt elindulni ezen a gondolaton, már kezdett tisztulni az agyam. És persze az sem ártott, hogy a csukott pilláimon át nem ragyogott be Asher kék-tüzű szeme. Én aztán működök egy nyakatekert módon: a több ezer éves Vámpírúr, Auggie képtelen belepiszkálni a rendszerembe, Asher meg, aki azért egészen kicsi halacska, szó nélkül és nyilván akarata ellenére a nyakamba huppan. És ilyenkor mi van az én híres immunitásommal egyébként? Mikor akasztottam be a szekrénybe? Merthogy a nekromancia meg a híres jegyek, amik Jean-Claude-hoz kapcsolnak, elvileg hullaszázalékos óvszerek. Asher közben menekülőre fogta, ha nem kapom el a köntöse szegélyét, már árkon-bokron túl lett volna. – Mi ez az egész? – néztem fel rá. – Magadnál vagy, ma petite? – kérdezte a fejem mellől Jean-Claude. – Első tippre asszem – de nem őrá néztem, Asher tekintetét kerestem, de csak a feje hátulját találtam. – Nézz rám, Asher. – Nem állt szándékomban megbűvölni téged, Anita – motyogta, de nem nézett rám. – Még csak nem is tudtam, hogy egyáltalán képes lennék rá. – Mert eddig nem is voltál – bólintottam, és Jean-Claude-hoz fordultam. – Ugyanaz történt velem, mint Requiemmel. Mi ez az egész? – Te képes voltál lerázni magadról a bűbájt, Requiem nem. – Jó, szőrözhetünk, de minek. Történni ugyanaz történt, csak épp az okát nem értem. És ne rizsázz, Jean-Claude, úgysem szállok le rólad. Erre egyszerre vonta meg a vállát, és hajtott fejet előttem, mint egy udvarias „honnét-a-halálból-kéne-tudnom” gesztus. – Mondom, nem szállok le rólad. Tudom, hogy tudod. – Elméletem van csupán. – Halljam – csusszantam le az ágyról, hogy beköthessem a köntösömet. Ma egész délelőtt ez megy: köntöst beköt, köntöst kiköt. – Azt tudjuk, hogy mindenki, aki hozzánk tartozik, nyert az esti akciónkból. Augustine annyi hatalmat adott nekünk, hogy Asher is gyarapodhatott. Ő már régóta mestervámpír, de a képességei sok téren alul maradtak eddig a mesteri normákon. – Vágom. A pillantása felturbózódott neki is. – Nem ilyen egyszerű, ma petite. Ennél többről van szó. Mert mi Asher legnagyobb tehetsége? – Hogy a harapása orgazmust hoz.
Laurell K. HAMILTON
168
Haláltánc
– Elfogadom, hogy számodra és sokak számára ez a legnagyobb aduásza, de a hatalma mégsem kizárólag ebben rejlik – somolygott Jean-Claude. – Akkor... – gondolkodtam el –, a nyűgözés. Ha egyszer valakinek vérét itta, azt lenyűgözi, az nem tud szabadulni bűvköréből. Mintha szerelembe esne vele, de valahogy nem olyan tartósan. Látni kell hozzá. – Exactement. Ez a képessége fejlődött neki. – Nézz rám, Asher – fordultam a megvert rosszkisfiú tartásban kuksoló fejlődőképes vámpíromhoz. Az nem pálya, hogy mostantól nem néz rám. – Miért? – kérdezte fojtottan, de ügyelt, hogy még csak balesetből se forduljon felém. – Mert tudnom kell, hogy tényleg a puszta látásod is meg fog-e őrjíteni a jövőben, vagy egyszerűen csak óvatlan voltam, és nem készültem fel. Mert akkor nincs gáz, akkor egyszerűen csak tudom, mire kell veled számíta ni – elmosolyodtam –, hogy te leszel a végzetem. – Ezt hogy értsem? Vagy viccelsz? – már fordult, már majdnem megláttam a jégkékséget, de az utolsó pillanatban befékezett a feje, és csak a szépséges profilját kaptam némi aranyszőke fürtcsapódással. – Hogyan is?! Eddig soha nem védekeztem ellened, azt akartam, hogy ölelj, a tekinteteddel is. Mert tudtam, hogy hagyatkozhatom rád, átadhatom magam neked. Eddig volt választásom. Lehet, hogy mostantól egyszerűen jobban kell ügyelnem. – Pillants rá, mon ami, tudjuk meg, mire képes igéző pillantásod. A nyaka merevségéből ordított, mennyire rühelli, hogy felém kell fordulnia. Üres arccal nézett rám, semmi üzenet, csak a maszkszerű, szépséges (és félig sebzett) arc, ez a vámpírtrükk, hogy nyomják a szoborimidzset. Bár az utóbbi években kissé elszálltam a nagy Anita Blake-től, aki már a kisujjában tartja a vámpírok minden trükkjét, az öreg kutya jól betanult magánszámait simán elő tudtam rántani a fiókból. A kezdetek kezdetén gondosan begyakoroltam a „soha ne nézz egy vérszopó szemébe” truvájt, és most eszerint jártam el. Alaposan tanulmányoztam a gyönyörűen metszett száját, és csigalépésben kúsztam fel a szeméhez. A csodás halványkék tavacskákhoz, melyek kéksége makulátlan és jeges, mint egy téli reggel napsütésében fürdő égbolt. Belenéztem mélyen, és semmi. Niente. Nada. Nuku. – Csak akkor működik, ha használni akarod. Ha szánt szándékkal meg akarsz bűvölni. – Soha nem akarlak megbűvölni, Anita – susogta. – Hazudsz – vágtam rá csípőből, ő meg csípőből bedurvult. – Ne is próbálj megvezetni, Asher. Nagyon is szereted a hatalmadat, és nagyon is élvezed, hogy még Jean-Claude sem képes úgy megszerezni magának, mint te. Imádod, hogy hatással van rám a pillantásod, és élsz is mindig vele. Imádod, hogy te vagy prakszisom egyetlen vámpírja, aki majdnem védhetetlen. – Honnan gondolod? – kérdezte határozottan ellenségesen. – A tested mindent elárul. – Mit vársz tőlem, Anita? – nyalintotta meg idegesen a száját, elárulta magát. – Az igazat, Asher. Csakis a hótiszta igazat. – Mindig ezzel jössz – rázta a fejét hevesen –, hogy téged csak az igazság érdekel. Aztán, ha megtudod, általában kiderül, hogy pont attól irtóztál a legjobban. – Nyilván nagyon is igazad van – biccentettem rá, és hiába is szerettem volna leordítani, hogy nincs így, nekem a tisztánlátás mindennél előbbre való, tényleg mindig hideg zuhanyként ért a frankó –, de most kivételesen el fogom viselni. Mert tudnom kell, mennyire legyek óvatos veled a jövőben. Kérlek nézz rám teljes hatalmaddal. – Nem akarom, hogy óvatoskodj velem – makacskodott. – Tudnom kell, Asher. – Hogy aztán bujkálhass előlem? Hogy eltaszíts magadtól? Hogy soha többé ne kaphassam meg gyönyörű, őszinte tekintetedet? – Jaj, Asher, ne csináld már! Tudnom kell. – Még barátodként kérlek, Asher. De ha nem teszed meg neki, akkor mesteredként foglak felszólítani. Tedd, amire Anita kér – szólt rá Jean-Claude is. Végtelen szomorúság csendült a hangjában, mintha valami sokkal többről lenne itt szó, mint amit én érzékelek. Már megint lemaradtam volna valamiről? – Most valami rosszat kérek? Mert szerintem nem nagy ügy ez az egész, ti meg mind a ketten olyan képet vágtok, mintha már tudnátok, hogy majd jól meg fogom bánni, hogy ennyire szívóztam. – Ó, ma petite, hogy szeretem a cizellált fogalmazásaidat – mosolyodott el Jean-Claude. – Azt elhiszem, de inkább válaszolj a cizellált kérdésemre. – Mindketten tartunk a reakciódtól. Hogy valójában mit fogsz tenni, ha kiderül, hogy Asher tekintete a hatalmá-
Laurell K. HAMILTON
169
Haláltánc
ba tud keríteni. Csak néztem egyikről a másikra: egy óvatos és egy pofátlanul semmitmondó vámpírarca. Aztán mögöttük, a háttérben meghúzódó Requiem arcát is megpillantottam, ahogy a sok seb alatt igyekszik nyugisan semmire se gondolni. Nem véleményt kifejezni. És akkor felvillant bennem a száz dolcsis felismerés, hogy mi van, ha az ardeurrel nemcsak a személyes vágyainak tennék eleget, hanem a gyógyulását is segíteném? Megesett már, hogy szexszel gyógyítottam, nem ez lenne az első nagy alkalom. – Nem csak miattam akartad, hogy Requiemmel tápláljam az ardeurt, igaz? – fordultam vissza Jean-Claudehoz. – Nem szándékozol megtenni semmiképp, akkor minek tárgyalnánk róla? – kérdezett vissza ugyanolyan pofátlan ürességgel a szemében, mint Asher. Na, ezt megkaptam, két gőgös gúnár. Hát, nyilván kezdett berágni rám. – Tudom, hogy nyűgös csaj vagyok. De mi lenne, ha most pár percre úgy tennénk, mintha nem lennék az? Mintha egy helyes, igyekvő nőszemély lennék, aki egyből felfog mindent, és rögtön belátja, mi a helyes. Tegyünk így, és hallgatlak. – Miről, ma petite? – Hogy miért akartad annyira, hogy tápláljam azonnal Requiemmel a fel sem lobbant tüzet. És hogy miért tartotok annyira attól, hogy Asher esetleg képes megbűvölni a tekintetével – hirtelen észrevettem, hogy közvetlen közelről nézek a szemébe, hogy időközben elém lépett. Csak engem eddig túlságosan is lekötött az aranyhajú pillantása és annak problematikája. – Ezt akarom hallani. És nyugodtan elmondhatod, eskü, hogy nem esem pánikba, és nem szaladok ki a világból. Csak mondd el szépen, mintha egy tökéletesen higgadt emberi lénnyel lenne dolgod, oké? Jean-Claude ledobta a maszkot, a gondolatok egymást üldözték a fejében, ékesszóló nyomot hagyva a képén. Aztán végül megállapodott az egyiknél. – Ashernek igaza van, ma petite. Mindig az igazságot követeled, aztán a balgát, aki tényleg felfedi előtted, alaposan megbünteted. – Tudom. És bocs, őszintén sajnálom, hogy ilyen hülye picsa vagyok – bólintottam. – De mostantól megválto zom, igyekszem kiiktatni a picsaságomat. Szóval hallgatlak, és eskü, hogy nem reagálom túl. – A jó szándék először mindig megvan – biccentett ő is. – De tudod, mit mondanak a jó szándékról? – Hogy masszív utat tákoltak belőle már a pokol irányába – hagytam rá. Aztán megérintettem a karját. – Kérlek, Jean-Claude. Amúgy is elég macerás hétvége elé nézünk. Nem szeretném, ha azért szállnánk el, mert egyszerűen nem voltam tisztában a veszélyekkel és a képességeimmel. El kell mindent mondanod, őszintén, és hidd el, nem fogok kiborulni. Vagyis, lehet, hogy ki fogok, de akkor se rátok. Muszáj felkészülnöm, és ahhoz nem árt a tisztánlátás. – Micsoda őszinteségi roham, ma petite – érintette meg pillangó könnyedséggel az arcomat. – Mi ütött beléd? – Félek – mondtam ki nyíltan az igazat. – Mitől? – Hogy nem állom meg a helyem. Hogy miattam kerülünk bajba, miattam, mert a homokba tolom a fejem. – Ennél valamivel többről van szó, nem igaz? – nézett rám gyöngéden, ami csak még nehezebbé tette a helyze tem, de ennek a pillantásnak meg kellett nyílni. – Igen. Azt hiszem. Mert itt van ez a kisbaba. Ha tényleg meg akarom szülni, ha tényleg gyereket vállalunk, rendbe kell szedni magam és a viszonyainkat. Akkor fel kell készülni, és nem akarom, hogy eluralkodjon a káosz. Akkor fel kell nőnöm ahhoz, aki vagyok, és nem kockáztathatok pusztán a nyűgösségemmel. – Alig pár órája tudtad meg bizonyosan, hogy terhes vagy – csodálkozott el. – Persze, hallottam már én is olyasmit, hogy a terhesség megváltoztat minden nőt, de hogy ez ilyen gyorsan megtörténjen... – Lehet, hogy nem változtam meg, csak épp a terhesség megfújta a riadót az agyamban. – Mire kellett téged riadóztatni, ma toute petite? – Arra, hogy én sem vagyok sokkal jobb Richardnál. Folyamatosan azzal zaklatom, hogy merjen végre az lenni, aki. Közben meg én is kerülgetem csak az igazi lényemet, a kellemetlenebb tulajdonságaimnál meg egyszerűen befogom a szemem, és nem vagyok hajlandó észrevenni. Ti meg – néztem a három vámpírra egyszerre –, kénytelenek vagytok lábujjhegyen osonni körülöttem, nehogy belém gyalogoljatok. Így van? – Belénk verted, hogy veled nem árt az óvatosság – bólintott, aztán megpróbált magához vonni, hogy öleljen. De elléptem előle. – Ne akarj vigasztalni, szembe kell végre néznem mindennel.
Laurell K. HAMILTON
170
Haláltánc
– És arra még nem gondoltál, ma petite – sóhajtott mélyen –, hogy ez a néha feltörő igazságot követelő éned is legalább olyan fárasztó, mint a hisztériás? – Nem – mosolyogtam rá, mert ez még tényleg nem jutott az eszembe. – Azt hittem, ilyenkor végre a józanság szól belőlem. – Non, ma petite. Ez nem a józanság, hanem a követelődzés egy újabb formája. – Akkor a picsába is, mondd már meg végre, mit kéne tennem, hogy ne legyen velem gond! Magamtól nincs több ötletem. – Te egy igazi finom darab vagy, ma petite, ahogy mondani szokás. Finom, igényes, első osztályú darab. Ezzel már akkor tisztában voltam, amikor még alig ismertelek. – Szóval volt róla fogalmad, mibe mászol bele. – Ahogy minden férfi sejti, mikor beleszeret egy nőbe – bólintott. – Minden szerelemnek megvannak a meglepetései, rejtelmei, melyek csak az idők folyamán nyílnak meg előttünk, de azért határozottan lehetett elképzelésem arról, mire vállalkozom, ha neked adom a szívem. És mégis adtam, boldogan és buzgón. – És mi adott okot erre a nagy buzgóságra, ha tényleg olyan macerás csaj vagyok? A reménybeli hatalom? – Látod? Még bele sem kezdtünk, már kezdesz dühös lenni – ráncolta a homlokát. – Az igazságtól rettegsz, a hazugságtól elzárkózol. Nem adsz kapaszkodót, hogyan juthatnánk békés partokra lelked viharai közepette. – Mi ez a tengeri hasonlat? – Talán Samuel jelenléte. Eszembe juttatta a nagy utat, amit az óceánon át idáig tettem réges-rég. – Talán – vágtam rá hitetlenkedve. – Látod, keresed az okot, hogy bedühödhess – jajdult fel Asher. – Hogy aztán jogos haragodban itt hagyhass bennünket. – Ahogy Richard is mindenképp veszekedni akart, igaz? – döbbentem rá hirtelen. Asher pedig egyből rábólintott, tehát nyilván ő már korábban is látta a párhuzamot, csak nem merte mondani. – Nem az a gond kettőnk közt, mármint Richarddal, hogy annyira mások volnánk, hanem pont az ellenkezője. Hogy túlságosan is hasonlítunk. – Igén, sok vonásotokban mintha ikrek lennétek – bólintott azzal a na-végre-neked-is-leesett megkönnyebbüléssel. – De te fejlődőképesebbnek mutatkozol, kompromisszumkészebb vagy. De a hasonlóságot ő is látja, ezért akarja folyvást rád erőltetni a saját döntéseit is. Nem érti, hogyan is cselekedhetsz másként, amikor pedig mintha a tükörképe lennél. – Nyilván ez dühíti bennem annyira. Hogy mért nem látom én is azt helyesnek, amit ő, amikor pedig ugyanazokkal a szemekkel nézek. – Oui, ma petite, ezért is haragszotok annyira egymásra. – Ráadásul igaza van neki is, hiszen olyasmit akarok rákényszeríteni, ami valójában idegen tőle. Ahogyan ő is teszi ezt velem. A francba is! – És ezen miért borulsz ki, ma petite? – Mert rühellem, ha évek kellenek, hogy egy ilyen egyértelmű dolgot belássak. – Hiszen csak akkor tűnik egyértelműnek, amikor már beláttad. Jól hangzott, de gyanúsan csűrés-csavarásnak tűnt. A vámpírféle híres fából vaskarika. – Lehet, bár nem egészen értem. A lényeg mindenesetre, hogy ha beláttam, ne essem bele a hibába, nem igaz? Szóval, ha nem is fogok ujjongani, halljam, miért aggaszt annyira Asher tekintetének ereje? – Majd én – lépett közelebb Asher. A köntösét nem fogta össze, mellkasa teljes pompájáról nehezen tudtam levenni a szemem. Ha mondjuk mindig megoldott köntössel mászkál előttem, már meg is oldta a másik problémát is, a tekintet témát, mert ha rajtam múlik, én innentől fogva nem nagyon néznék máshová, már ha rajtam múlik. De ezt persze soha nem kötném az orrára. – Attól félünk, hogy ha tényleg elrabolhatom a lelked a puszta nézésemmel, száműzöl az ágyadból. És Jean-Claude-éból is. – Jean-Claude azt tesz az ágyában, ami neki tetszik. Amikor én nem itt alszom, ő úgyis veled lesz, ahogyan eddig is – feleltem rá magától értetődően. De összenéztek, és nem értettem, már megint mi a téma. Kezdek kiakadni, mint egy lázadó Schaffhausen, hogy ennyire tulok az agyam. – Mi van már megint? – Mit képzelsz, mit művelünk mi egymással, amikor csak kettesben maradunk? – nézett Asher fentről le rám, haja a fél arcába hullt, hogy ne lássam a sebhelyét. Éreztem,ahogy lassan elpirulok, és elkapom a tekintetem. Fura ügy ez, a natúr vámpírskubit bírom, a végletekig, de ha zavarba hoznak, muszáj lesütnöm a pillám. – Igazad van, tényleg nem akarom őszintén az igazságot. Bizonyos témákban jobb az édes tudatlanság.
Laurell K. HAMILTON
171
Haláltánc
– Te pirulsz! – nevette el magát kedélyesen Asher. – Hát azt hitted, szeretők vagyunk? Már nem pirultam, hanem lilultam. Egészen beleszédültem a nagy vérömlenybe, ami felmérgesített. – Ja, azt hittem – fontam össze a karomat a mellemen. – Ő is csak azt hiszi, amit mindenki más – fordult győzedelmesen Jean-Claude felé Asher. – Most komolyan azt akarod velem elhitetni, hogy nem csináljátok azt, amikor én nem vagyok itt? – meresztettem nagy, hitetlenkedő szemeket a nagyon is gyanúsan néma Jean-Claude-ra. – Mikor nem vagy itt, még annyi érintést sem kaphatok, mint amikor itt vagy – csattant fel most Asher dühösen. Én meg le nem vettem a szemem Jean-Claude-ról. – Nem hiszel nekem, ma petite? – Nem az, hogy nem hiszek... – makogtam, aztán végre megtaláltam a szavakat, amiket kerestem. – Hogy utasíthattad el minden éjjel, mikor együtt alszotok, egymáshoz simultok? – Kösz, hogy megkérded – biccentett még mindig dühödten Asher. – És ha egymás karjaiban találtál volna bennünket, ma petite, vajon mit tettél volna? – Az attól függ. Hogy az egymás karjában mit fed pontosan. – Ugyan mit?! Hát szexet, testi szerelmet. – Nem tudom – nyögtem negyedik nekifutásra. – De én igen. Ránk csaptad volna az ajtót, és már csak a hátadat láthattuk volna. Itt hagytál volna bennünket, a triumvirátust, mindent. Talán Richardot is, de talán az ő konzervatív karjaiban kerestél volna menedéket, és akkor ketten együtt ejtetek. Annyira megdöbbentél volna, annyira képtelen lettél volna megemészteni a látványt. – Valamikor talán igen. De az sem üldözött el, amikor Augustine-nel láttalak. – Mert abban te magad is benne voltál. Mi ketten osztoztunk meg Augustine-en. Ha viszont te kimaradsz, és csak Asher van meg én, azt már egészen másképpen élted volna meg. – Ugyan... hiszen ő ráadásul idegen. – Várjunk csak – tartotta fel mindkét kezét Asher –, ezt most értsem úgy, hogy nem lenne kifogásod az ellen, hogy osztozz velem Jean-Claude-on? – Hiszen már osztozunk egymáson. – Rajtad osztozunk, Anita – ingatta lassan a fejét –, egymást alig érintjük. – Ne most, Asher. Mint barátod és mestered kérlek, hogy ezzel a témával várjunk nyugodtabb időket. – De nem kerül le a napirendről? – Szavamat adom. – Ha nem acsarognak körülöttünk az aligátorok, állok elébe. És vegyétek számításba, hogy időbe fog telni, amíg emésztek. Mindig időbe telik. Mint egy aligátornak. – Mert talán újdonság számodra, hogy szeretők lehetünk? Hogy szeretőmnek akarom Jean-Claude-ot? – pontosította kéretlenül is önmagát Asher. – Jó, hát igazándiból már eddig is abban a hitben éltem, hogy a hátam mögött nyomjátok a picsipacsit. Tudod, hogy nekem bejön az „addig-jó-nekem-amíg-nem-tudom” stratégia. Az fel sem merült bennem, hogy a legmesszebb akkor mentek, amikor én is itt vagyok. – Azt megcsalásnak vetted volna. – Egy másik nővel igen. De tudom, hogy szereted pasikkal is, és én azt nem tudom nyújtani, arra nem vagyok felszerelve biológiailag. Akkor meg nem pattoghatok. Ráadásul nem is általában pasikról volt szó, hanem Asherről, aki nem egyszerűen egy pasi. – Vagyis ő kivétel minden szabály alól? – Nem tudom, milyen szabályok léteznek, de az tény, hogy még férfiakkal sem osztoznék rajtad alkalmi szinten. Ahogyan te sem adnál másoknak engem. Ugyanakkor azt készpénznek vettem, hogy Asherrel már szeretők vagytok – mondtam ki végre. Már nem esett nehezemre, és bele sem pirultam. – És miért? – Csak nézz rá – intettem Asherre –, nézd, hogy néz téged. – Szóval azt állítod – kacagott Asher –, hogy olyan végtelenül imádnivaló vagyok, hogy nincs az a férfi s nő, aki el tudna engem utasítani? – Ja, valahogy úgy. – Jaj, Anita drága, szívem szavadra ifjan kalimpál évszázados mellkasomban – lépett mellém, és kapta el a kezemet. Arca egészen ellágyult. – Én meg néha ovisnak érzem magam mellettetek – morogtam, de a kezét azért megszorítottam.
Laurell K. HAMILTON
172
Haláltánc
– Pourquoi? – Mert olyan végtelenül naiv vagyok. Lefekszem mindkettőtökkel, és közben meg azt gondolom, hogy pont azzal óvjátok a macerás érzékenységemet, hogy csak a hátam mögött vagytok egymáséi. Azt gondoltam, hogy így a legtisztább. Azt még nem döntöttem el magamban, hogy miként is érint az, hogy ti ketten... tudod... de úgy voltam vele, hogy legalább mindenki megkapja, amire vágyik. Közben meg Jean-Claude tisztán és gálánsan ügyelt rám, csak épp téged hanyagolt el. – Elutasított – javított ki Asher sötét pillantást dobva Jean-Claude felé. – Rám haragudj, én vagyok a ludas – fordítottam vissza magam felé –, tudod, milyen vagyok. Simán keresztülbámulok az elefánton, még ha a kanapén pöffeszkedik is, de nem mondják a szemembe, hogy ott van. Aztán, amikor a nyakamig ér az elefántszutyok, akkor elkezdek emészteni. De ha már akkor felhívod a figyelmem rá, amikor még csak az ormánya kúszott be, akkor hajlamos vagyok fejvesztve elefántirtókért rohanni. Elég rosszul veszem a kellemetlen híreket. Ha idejekorán rákérdeztek, talán már a bottal se üthetitek a nyomomat. Jean-Claude-nak tökéletesen igaza van. Vagy volt. – És most? – Nem tudom. Ha a tegnap éjjel előtt kérdezel, nyilván leordítom a fejed, hogy még csak az kéne! De Augusti ne-nal, amikor láttam Jean-Claude-ot... valahogy helyénvalónak tűnt. Nem bántam, hogy velünk van, hogy vele van – megvontam a vállam. Még mindig nem láttam át pontosan, hogy ennek az új érzelemnek örüljek-e vagy inkább szégyelljem. – De már csak arra vágyom, hogy mindenki, akit szeretek, boldog legyen az életében – a sok felüléstől izmosan lapos hasamra tettem a kezem. – Meg arra, hogy senkinek se kelljen olyannak kiadnia magát, ami valójában nem is ő – hirtelen bevillant valami. – Téged még meg sem kérdeztelek, hogy érzel a terhességem felől. Pedig ugyanakkora az esélye, hogy te legyél az apja, mint Jean-Claude-nak. – Micsoda egy önző tuskó vagyok – mosolygott rám, és térdre hullott előttem. – Bocsáss meg, hogy hatalomittas ébredésemben csak magamra gondoltam, és eszembe sem jutott, milyen nehéz órákon mehettél keresztül. Bocsáss meg nekem. – Nem úgy van az. Én voltam az önző, én sokkal hosszasabban hanyagoltalak el téged – ingattam a fejem. – Két ember is szeret, mélyen és őszintén, velük élek, velük alszom egy ágyban, hogy is érezhetném magam el hanyagolva? Boldogabb és szerencsésebb vagyok, mint arról pár éve még legmerészebben is álmodtam volna. – De... – Cssss – tette a számra az ujját. – Azt kérded, mint érzek jövendő gyermeked felől. Hát érezhetnék a boldogságon kívül egyebet, ha arra gondolok, hogy egy kis Jean-Claude vagy egy kis Anita szaladgál a lábaink körül? Juliannának mindig nagy bánatot okozott, hogy nem ajándékozhatott meg egy kicsivel – tette hozzá, és most először hallottam fájdalmas szomorúság nélkül csengeni szájában ezt a nevet. – Szóval boldoggá tesz a baba – nyomtam egy csókot az ujjára. – Boldogság vagy boldogtalanság... Azt tudom, hogy boldog vagyok veletek. És büszke, hogy a szeretőmnek tudhatlak. Mert te tényleg a boldogságunkat keresed, ami már egy szerelmespár esetében is ritka madár. Te ráadásul több szívvel is zsonglőrködsz egyszerre, és mindannyiunk boldogsága ugyanolyan fontos neked. Ez igazi ritka kincs, ez az igyekezet. – Hogy is állíthatnám, hogy szeretlek benneteket, ha nem kívánnám a boldogságotokat? Szélesen rám mosolygott, hogy az agyarai is kivillantak, sebhelyes bőre pedig megfeszült. Ritkán mosolygott ennyire szívből, talán mert úgy érezte, az emberek borzonganak eltorzult vonásaitól. Évszázados emlékeket hordoztam magamban erről a mosolyról, amikor még az ükeim sem jártak ezen a földön, akkor mosolygott ilyen felhőtlenül Juliannára, jóval a szenteltvíz és a lány megégetése előtt. Visszamosolyogtam, és a szívem megkönnyebbült. Majdnem ezerszázalékosan bizonyos lehettem benne, hogy nem a saját, hanem Jean-Claude megkönnyebbülését érzem, de nem érdekelt. Asher térdeltében magához ölelt, arcát a hasamra tapasztotta, és franciául kezdett sugdosni. Csak a bébé szót vettem ki a nagy mondókából, és várakozásaimmal ellentétben cseppet sem rágtam be rajta. Az suhant át az agyamon, hogy mennyire édes ez a látvány, a hasamnak sugdosó vakító szépség, aztán rájöttem, hogy ezt már megint nem én gondoltam. Jean-Claude felé pislantottam, és szabályosan meghatódtam az ellágyult képétől, amivel ezt az édes kettest stírölte. Nyúltam érte, mire a hátam mögé lépett, és szorosan átölelt. Én meg Asher haját simogattam, kezem belemerült puha aranyhajába, ami annál is bizarrabb érzés, mert az arany nem lehet ennyire puha. Jean-Claude boldogsága átsugárzott belém, puha, a világot kizáró takaróként borult rám, ránk. Asher felnézett, arca egészen megfiatalodott, amilyen évszázadokkal ezelőtt, a halála előtt lehetett. A kézzel fogható boldogság ott úszkált körülöttünk, amikor hirtelen belibegett a képbe a bánatos fájdalom hajó-
Laurell K. HAMILTON
173
Haláltánc
ja. Jean-Claude agyában merült fel a veszteség szükségszerűségének a gondolata, mert mikor legutóbb ennyire boldog merészelt lenni, egyetlen pillanat alatt omlott össze minden. És ezt sohasem szabad elfelejteni, hogy hiába a tökéletes pillanatok, a nagy-gonosz-krach bármikor beüthet. Ránéztem, hiába is próbálta dugdosni előlem sötét gondolatait, én is hittem a nagy-gonosz-krach szükségszerűségében. De hittem abban is, hogy amíg élek, harcolni fogok ellene. Mert kislányként még rábíztam magam a felnőttekre, akik képtelenek voltak megvédeni tőle. Azóta ráébredtem, hogy csakis magam küzdhetek a magam boldogságáért. Amióta a felismerés felütötte bennem a fejét, ölni is öltem akár magamért és a szeretteimért. Mostantól a gyilkolás kevés lesz, már élnem is tudni kell értük, értünk.
Laurell K. HAMILTON
174
Haláltánc
28
MINDENKI, AKIT SZERELMEMNEK vagy legalábbis szeretőmnek tartottam, lelépett, magányra vágytam. Persze, tök egyedül maradni nem lehetett, éppenséggel nem is mertem volna, így aztán Remusék és Requiem maradt. Én meg behúztam a fürdőszobába öltözni, ami jó nagy önbecsapás, tekintve, hogy órák óta flangáltam pucéran a fél város előtt. Ezek itt a térképnél is jobban ismerték már a domborulataimat. De azért bevonultam, legalább a magány illúzióját megkapjam. És megkaptam a saját érzelmeimet is, ami jelenleg épp a pánikkal volt egyenlő. Mármint a kissrác miatt, akit a hasamba pakolt a sors. Jean-Claude és Asher ölelésében egészen belenyugodtam a család bővülésébe, sőt. Szinte örültem neki. Hát, kérem szépen, alaposan meg lettem vezetve ebben a témában, valamelyik agyaras belebabrált a gondolataimba, hogy melyik, az rejtély. Jó, megengedem, éppenséggel az is lehet, hogy én szippantottam át magamba valamelyikük érzelmeit. Vagy a sok pasim valamelyikének az érzelmeit, lassan már annyian voltak, hogy a hatásaik közt sem sikerült szinte különbséget tennem. Mák, hogy mindig hagyok váltás ruhát Jean-Claude-nál, a szokásos farmerfekete-póló-vaskos-öv ancúgot, kényelmes csukával. Az övhöz tutira passzol a pisztolytáskám, ami már önmagában kiegyensúlyozottá tesz. Nem mintha a lövöldözés segíthetne a lelki békém fenntartásában, hiszen a legtöbb nyavalyát pont a szeretteim hozták rám, azokat meg mégsem fogom lepuffantani. És a csuklómra sem azért szíjaztam fel a pengéimet a tokjukban, mintha a kések hajigálása majd utat vágna érzelmi útvesztőimben. Ráadásul nincs olyan pasim, akit egy pengével el tudnék tenni láb alól, hacsak nem egyenesen a szíve közepébe célzok. De akkor is. A fegyverek valahogy jótékonyan terjesztették ki az egómat a megoldható problémákat kínáló világ képzete felé. Nyilván egy mérnök is szereti, ha nála a körzője meg vonalzója, úgy a minden mérhetőségének az illúziójában maradhat, kézben tartja a világot. A hóhérnak a pisztoly meg a kés a vonalzó, pszichésen velük érzi biztonságban magát. Szeretem az ilyen illúziókat. Hát még a felöltözöttséget. Így aztán nem meglepő, hogy felruházva és puskázva egészen kisimulva léptem ki a fürdőszoba ajtaján. És még egy fegyvert tartottam tartalékban Jean-Claude-nál, az éjjeliszekrény fiókjában: egy feszületet, amit most gyorsan a nyakamba is akasztottam. Hűvössége jólesően simult a bőrömre. – A helyiségben én vagyok az egyetlen, aki érzékeny arra a holmira – jegyezte meg Requiem. – Ennyire tartasz tőlem? – Ne vedd magadra – pillantottam Remusra és kollégájára, akik a kandallónál dekkoltak –, csak épp az elmúlt huszonnégy órában Belle Morte és Marée Noir is tiszteletét tette nálam. A feszület segít távol tartani őket. – Micsoda szörnyetegek. – Aha – motyogtam válasz helyett, mert mit is lehetne ehhez még hozzátenni? Talán, hogy jaj, szörnyű szörnyetegek?! De igazán most az kötött le, hogy a mobilomat előbányásszam a sporttáskám ásító mélységeiből. Meglett, startolhattam is vissza a fürdőbe. – Beszélhetsz előttem is nyugodtan. Nem adom tovább. – Tényleg, őszintén ne vedd magadra, Requiem, de a véresküd köt. És ha Jean-Claude megkérdezi, még ha nem is vagy egy pletykafészek, ami nem vagy, tudom jól, akkor is kénytelen vagy énekelni. Amúgy meg most tényleg jobban esik egyedül lenni. De nem miattad – toldottam meg sietve. Requiem érzelmileg nyűgös egy vérszopó, már csak ezért sem akaródzott pomme de sang-ommá fogadnom. Én magam sem vagyok éppen fáklyásmenet, na hozzám képest ő maga az emocionális hátramenés. – Figyu, távolról sem szeretnélek oktatgatni, de lehet, hogy a modernebb világi dolgokban jobban otthon vagyok: a kefélőpajtások nem nyaggatják ennyit a másikat. Vagy egymást. Oké? – Oké – bólintott rezerváltan. Én meg oké, hogy levettem, mennyire megsértődött. Mindegy, nem vagyok nullhuszonnégy órás lelki segély. Gyorsan magamra rántottam hát a fürdőszoba ajtaját, és a fürdőkád peremén trónolva felhívtam a nődokimat. Ötperces ékesszólásomba tellett, mire központos egyáltalán hajlandó volt a rendelő közelébe engedni, hogy ha a dokimmal nem is – az igazi luxus így délelőtt –, de legalább a nővérkével csacsoghassak pár mondatot. Mert ha valamit akarok, akkor kaphatok időpontot és passz. Tény, hogy így nem lesz olcsó, mert az ötperces központosára fecsérelt idő után még zenéltek nekem a fülembe hatot, hogy ugyan legyek már egy kicsit türelmesebb.
Laurell K. HAMILTON
175
Haláltánc
Gondolom, a muzsikát idegnyugtatónak szánják, nekem csak eldurran tőle az agyam. – Mi lenne akkor hát a problémácska? – furulyázta türelmetlenül a nővérke végül a kagylóba. A doki épp valakit vagdalt. – Mennyire lehet bízni ezekben a terhességi tesztekben? Mármint a háziakban. Tudom, hogy a dobozra azt írják, hogy kilencvenkilenc százalék meg ilyesmi, de nem olcsó reklám? Bízhatok bennük? – Persze, hogyne, meglehetősen megbízhatóak – váltott egy oktávval lejjebb a hang, sokkal személyesebbre és kedvesebbre. – Szóval, ha pozitív, akkor... – nyeltem egy akkorát, hogy szerintem még az ő emésztése is beindult tőle. – Akkor gratulálok. – De nem mondhatjuk, hogy százszázalékos?! – Azt nem, de igazán rendkívül ritka, hogy az eredmény ne egyezzék a valósággal, Ms. Blake. A mi prakszisunkban nem is találkoztunk még ilyennel. – Ugyanakkor... létezik esetleg valamiféle vérvizsgálat, amivel teljességgel meg lehet győződni a helyzetről? – Létezik, természetesen, de a doktor úr is bátran hagyatkozik a teszt eredményére. – Jó, de ha én mégis szeretnék egy ilyen vérvizsgálatot, hogy tökéletesen biztos lehessek... akkor bejelentkezhetem? – Természetesen, semmi akadálya. – Akkor még ma szeretnék elmenni. – Ha ennyire aggódik, Ms. Blake, inkább azt javasolnám, hogy csináljon még egy tesztet, bár kétlem, hogy eltérne az első eredményétől. Olyat még csak-csak látunk, hogy a teszt negatív, és mégis terhes, de olyat soha, hogy pozitív az eredmény, de nincs terhesség. Ebben az irányban nem csal. – Egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán? – Mikor volt az utolsó menzesze? – hallottam papírzörgést. – Szeptember első hetében. – Hányadikán? – Azt nem tudom – ki a fene tudja a nődokin kívül, pont hányadikán kezdett vérezni? A nődokik meg általában pasik, szóval nekik könnyű. – Hadd nézzek magának egy időpontot terhesgondozásra, Ms. Blake. Anita. – Terhesgondozásra, jaj, ne... vagyis, természetesen... vagyis csak azt ne… – Nézze, Anita, elég sok nő osztja meg velem a terhessége hírét, és tényleg a legtöbben boldogok meg minden. Persze akadnak olyanok is, akiknek ez inkább teher, mint öröm. Úgy hallom, maga sem repes a hírtől. – Nem. Repesni semmiképpen sem repesek. – Pont itt jön a doktor úr, beszéljen vele is – aztán csend, kagylóvakarászás. És végül a drága Dr. North hangja. – Hogy van az én kedvenc vámpírvadászom? – Nem éppen fényesen – suttogtam elesetten a telefonba. – Nem jó hír, egyáltalán nem az. Beszéljünk meg akkor talán egy időpontot. – Nem akarok terhes lenni. – Még nincs minden veszve, Anita – nyögte be némi hallgatás után –, hogy úgy mondjam, van választási lehetősége. – Úgy érti, vetessem el? – Ha gondolja. – Nem, azt nem tehetem. Persze, ha valami probléma van, akkor nyilván, nem is úgy értem, de ha teljesen egészséges. Ahhoz viszont teszteket kell csináltatnom, ki kell szűrni a Vlad szindrómát meg a Mowglit is. – Ez utóbbit csak abban az esetben csináljuk, ha állati alakban közösült alakváltóval. – Tisztában vagyok vele – nyögtem, és homlokomat a hűvös csempének nyomtam. – Ó – szaladt ki a száján vidáman, ahogy már a dokik a nehéz eseteket kezelik, amikor éppen arra gondolnak, hogy „jézus ereje!”, de a szakmai profizmus nem hagyja el őket egy másodpercre sem. – Peggy, kapcsolja kérem az irodámba – majd nekem –, ezt alaposabban meg kell beszélnünk – aztán kattanás és üdvösen röpke muzsika megint, hogy totálisan szétzizzenjenek az amúgy sem fullos idegeim. – Nézzük, mikor láthatnám a legkorábban, Anita – papírosok, zörgés –, micsoda szerencse, a kétórás betegem lemondta. – Nem biztos, hogy odaérek. – Nézze, Anita, ha csak egy egyszerű terhességi tanácsadásról lenne szó, azt mondanám, hogy semmi gond, a jövő héten is bőven ráérünk. Minket azonban szorít az idő. Ha még a Mowgli szindróma esélye is felmerül, én
Laurell K. HAMILTON
176
Haláltánc
azt mondom, járjunk mielőbb a végére. Csináljuk meg azokat a teszteket még ma. Szerettem volna tiltakozni, hogy hiszen csak egyetlen egyszer csúszott be az az állati alakos malacság, de ha pechem van, egyetlen alkalom is bőven sok, hogy megfertőződjem... – A Vlad szindrómát asszem eléggé alaposan körbejártam már, az nem probléma, már úgy értem, ismerem a tüneteket. Tudom, hogy ha azt hordozza a magzat, akkor mindenképpen vetélés, meg amúgy sem lenne életképes, vagyis halott lenne, és engem is vinne magával. De mi van a Mowglival? Az mi egészen pontosan? – a fenébe is, lehet, hogy esélyem sincs bármit megtartani? – Mármint, olyasmit hallottam, hogy a magzat kieszi magát egy idő után a méhből... – Az alapkérdés az, hogy milyen állat volt az alakváltó. Mert az ember terhességi ideje jóval hosszabb, mint a legtöbb emlősé például. Felteszem, emlős alakváltóval történt. – Igen, de nem értem, miért fontos ez a különbség. – Mert megeshet, hogy a Mowgli szindrómás magzat az állat növekedési ütemében növekszik. Lázrohamszerű sebességgel próbáltam felidézni a biosz tanulmányaimat, de a leopárd terhességi ciklusát az istennek se találtam. Persze, minek is tanulna ilyet egy mezítlábas gimis... – Ott van még, Anita? Kérem, legyen őszinte, nekem mindent elmondhat... helyesebben az lenne a tanácsos, ha mindent elmondana. – Persze, itt vagyok, doki... csak azt próbálom felidézni, hogy pontosan mivel is jár ez a szindróma. Mert úgy tudom, eléggé ritka... – Még annál is ritkább. Ha jól emlékszem, eddig összesen tíz ilyen esetről számolt be az irodalom. Nem kell aggódni, az esély igazán csekély. A Vlad-nál pedig nem hajt annyira az idő, ott az emberi növekedési periódust kell figyelembe venni, akkor a művi vetélésre még heteink vannak. A Mowgli pedig az állatfajon múlik. Milyen állat vagy állatok voltak, már ha esetleg tudja – a klaviatúra pötyögése behallatszott a vonalba. Neki van segítsége. – Csak egyetlen alkalommal... úgy értem... – oké, leálltam, nem fogom itt magyarázni a bizonyítványomat –, szóval leopárd – atyagatya, el se hiszem, hogy ilyenek hagyják el a számat! Milyen egy párbeszéd ez! Megint a klaviatúra, annak legalább nincs meg a véleménye... – A leopárd vemhességi periódusa kilencven és százhat nap között mozog, az átlag kilencvenhat nap. – Tehát? – Az ember terhessége kétszáznyolc nap. – Tehát? – Tehát, ha súlyos Mowgli szindrómás magzatot hordana, Anita, már tudna róla. Már éppen szülni készülne. – Ez most csak vicc, ugye? – Távolról sem. De természetesen nincs súlyos Mowglija, ahogy nagy valószínűséggel enyhe fertőzése sincs, mert már az is nagy eséllyel feltűnt volna. De ha mégis... mert vérvizsgálat nélkül teljességgel nem zárhatjuk ki, akkor néhány napon belül rákapcsol a növekedés, és a most még nem is érzékelt terhessége szinte egyik pillanatról a másikra kifejlődhet. – Ezt nem mondhatja komolyan. – Épp a vonatkozó szakirodalmat böngészem, Anita, ez az internet fantasztikus dolog... államunkban két aszszonynál jelentkezett a Mowgli enyhébb verziója eddig. Sajnos, a teszt csak annyit fog megmutatni, hogy hordozza-e a szindrómát vagy sem, a fertőződöttség fokát nem jelzi. Csak úgy, mint a Down-kórnál, ott sem tudjuk megállapítani, mennyire beteg a magzat. – Azt tudom, hogy a Vladdal nincs semmi esély, mindenképpen vetélés az egyetlen megoldás. Ugyanez igaz a másikra is? – Azt nem mondanám, hogy mindenképpen elkerülhetetlen – mondta óvatosan –, viszont a születési rendellenességek meglehetősen súlyosak lehetnek, amit nem feltétlenül érdemes kockáztatni. – Már megtanultam, hogy ha az ember orvosa erre a drámai hangra kapcsol, akkor ott gáz van, Dr. North. Ki vele, mi a pálya? – Még enyhe Mowgli szindrómával is eljuthat hétfőig olyan fejlettségi stádiumba, mármint a magzat, hogy abortusz már ne jöhessen szóba. Gondolom, kényszerpályára nem szeretne kerülni, Anita. Meg lettem véve. – Két órát mondott? – A St. John kórház szülészetén. – A szülészeten, doki – sikoltottam szabályosan bele a kagylóba. – Nem rohanunk ezzel némileg a dolgok elé-
Laurell K. HAMILTON
177
Haláltánc
be? – Ha a rendelőmbe hívom, onnan el kell vinni a laborba a levett vért, aztán elmenni az eredményért. A kórház ban minden helyben van, ráadásul, ha ne adj’ isten, az eredmény úgy hozza, rögtön szemügyre is vehetjük a belső fennforgást ultrahangon. – A rendelőjében is van ultrahang, ne trükközzön. – Van, természetesen, de a szülészeten sokkal jobb felbontású, nagyobb berendezés áll a rendelkezésünkre. Ebben az esetben pedig minél több a rendelkezésünkre álló információ, annál gyorsabban és precízebben hozhatjuk meg a szükséges döntéseket. Ez a mi esetünkben létfontosságú is lehet, Anita. – Rendicsek, kettőkor ott vagyok a szülészeten. – Remek. – Mellesleg honnan akasztotta újabban ezt a rémmesébe illő hangnemet? – Ismerem magát, Anita – nevetett harsogva –, mint a tenyeremet. Ha nem ijesztgetem, nyilván talál kibúvót, hogy miért csak a jövő héten jön. – Szóval csak túlzott, hogy rám hozza a vándorfrászt? – Nem, sajnos túlozni nem túloztam. Csak épp nem kíméleteskedtem. A legtöbb betegemmel ellentétben magát meg kell rémisztenem, ha látni akarom. Magát elég nehéz becsalni a rendelőmbe. – De nem is a rendelőjébe csalogat, hanem a kórházba, doki. Márpedig kórházba csak olyankor megyek, ha munkahelyi baleset ér. – De ugye nem akar megint kimagyarázkodni? A jövő hét végzetesen... – Nem kell még egy felvonás a horrormagazinból. És majd fényképeket se mutogasson arról a tíz esetről, amit a szakirodalom ismer. Ott leszek – majd hirtelen beugrott valami. – Nem muszáj egyedül mennem, ugye? Vihetek kísérőt meg ilyesmi, én döntöm el, kivel akarok menni... – Valaki mindenképpen jöjjön, hogy fogja a kezét. De javaslom, hogy közeli barát legyen az illető, mert feltehetően vizsgálatra is sor kerül. Vizsgálat... hogy én hogy rühelem a nőgyógyászati vizsgálatot... inkább két kör Belle Morte-tal, mint felmászszam arra a székre... – Legalább az egyikük közeli lesz, hogy bekísérhessen a vizsgálóba. A többiek meg majd megvárnak kint. – A többiek? – szaladt fel a hangja a fejébe. – Minimum egy pasim, de megeshet, hogy kettő, plusz a testőrök. – Veszélyben van, Anita? – Mint mindig... de ez most nem az a klasszikus üldözős, lövöldöző veszély, hanem... belülről jön. Bonyolult. De az fix, hogy nekem ez egy stresszes szitu lesz, és a stresszes szitukban exponenciálisan megnő a veszély lehetősége. Így aztán extra izom nélkül dőreség lenne belevágnom. – Ez valami fejtörő? – Nem, semmiképpen. Legalábbis szándékosan nem az. – Megszoktam már, hogy őszinte velem, Anita. – Bocs, de ez aztán abszolút nem telefontéma. – Csak annyit áruljon el, hogy az egészségét veszélyezteti-e. Átgondoltam, komolyan és lelkiismeretesen. – Feltehetőleg igen. Azt hiszem, igen. Nagyon is – de mennyire. Mert ha éppenséggel a vizsgálat kellős köze pén alakot váltok, akkor az garantált vetélés, és akkor már a vizsgálattal se kell nagyon vesződni. – Hozhatom őket? – És ha nemet mondok? – Akkor az gond. – Hányan lennének? – Négyen – fürgén matekoztam kicsit: két testőr, minden szörnyetegemből egy fő... –, nem, öten. – Öten? – És abból minimum egy, vagyis inkább kettő a pasim. – Azaz a lehetséges apajelölt. – Ahogy mondja. – Ha nem csinálnak feszültséget, jöhetnek. – Ha valaki csinálja majd a feszültséget, az én leszek, doki – zártam le a beszélgetést, és letettem. Nem éppen a klasszikus udvariasság szabályai szerint, de egyszerűen már nem ragozhattam tovább a témát, a végén még elő-
Laurell K. HAMILTON
178
Haláltánc
jön valami újabb hátborzongató részlettel, pedig én már így is annyira rezeltem, hogy rázott a hideg. Tényleg, rázott a hideg. Gyorsan csekkoltam a testhőmérsékletemet, mert ha elkezdtem hűlni, az semmit nem jelent az energetikai háztartásomra. Újabban én parancsolok az ardeurnek és nem vice verza, ami nem vicc, mert ha elfelejtkezem róla, suttyomban az energiáimat kezdi pumpálni. A tározóim pedig Damian és Nathaniel. Megesett már olyan, hogy észrevétlen elkezdtem leszivornyázni Damian életerejét, ráadásul most holtan fekszik a koporsójában, szóval akár végleg el is intézhetem, ha nem ügyelek. És akkor elméletileg következik Nathaniel. Nem tartanám nagy ötletnek a gyakorlatban is tesztelni az elméletet. Az órámra pillantottam: tíz óra múlt. És már mióta fenn vagyok, jár az agyam meg a testem, és még csak kávét sem ittam. Márpedig az étkezés kihagyása is a játék eleme volt, egyik éhség erősíti/gyengíti a másikat alapon. Remélem, még nincs késő... Elég sok vámpír fenn van már, bár még csak a mestervámpírok, de az egész akkor is döbbenetes. Nyilván Damiant még nem fenyegeti a korai ébredés, nem az a nagy spíler a hullaszagúak körében, vigyáznom viszont akkor sem árt. Lehet, hogy az Auggie-val csapott lakoma az éjjel annyira bőségesnek bizonyul, hogy tényleg senkinek sem üt lyukat a hasába az éhség, de lehet, hogy csak megint meg vagyok ve zetve. A legbölcsebb mindenképpen az lenne, ha gondoskodnék az éhségeimről. Már csak az a kapitális kérdés, hogy milyen sorrendben: először a kávé utána a szex vagy fordítva?
Laurell K. HAMILTON
179
Haláltánc
29
A KÁVÉ JÖTT ELŐSZÖR, szó szerint, mert ahogy kieszkaváltam magam a fürdőből nagy sokára, Requiem nem volt sehol, Micah viszont pont végszóra billegett be egy megrakott tálcával: kávé, croissant, sajt, gyümölcs és két nagy bögre kávé. Egy szót sem szólt, hogy egy felelőtlen nőszemély lennék, amiért Damiant kockáztatom a böjtömmel, és hogy igazán figyelhetnék jobban. Nem, ez nem Micah műfaja volt, ő csak gondoskodott, mindent megtett a baj elkerüléséért, ill. minimalizálásáért. A Kárhozottak Cirkusza közel sem önellátott, a konyhát hírből sem ismerték. Erről persze nem az én drágám tehetett, ő csak átvette a földalatti rendszert, ahogy az előző úrnő kialakította, márpedig a százados picsának csakis a saját igényei számítottak. Ráadásul embereket sem igen tartott maga körül. Emberszámban semmiképp. Jean-Claude első dolga a fürdőszobák kialakítása volt; mindig célratörően állította fel a prioritásait, és hát számtalan házhoz főző vendéglő székelt a közelben, fürdőszobát viszont nem szállított ki nekünk senki fél órán belül. Ez magyarázat lehet, de megnyugvás nem, mindenképpen csináltatni fogok vele egy konyhát. Elhatározásomat csak erősítette a tálca látványa. – Jól vagy, Anita? Olyan... – keresgélte inkább befelé a megfelelő kifejezést Micah, hogy milyen is lennék éppen. – Kettőre megyek nőgyógyászhoz – mosolyogtam rá magyarázatképp. – És ezer hála a reggeliért. – Biztos okos dolog már ma odarohanni? Bólintottam, és magamhoz ragadtam az egyik darab sajtot, nem mintha olthatatlanul a fehérjére vágytam volna, de tudatosan táplakoztam. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ilyenkor a leggyorsabban a fehérje építi újra az energiaháztartásomat, ami pedig a leglényegesebb. Szóval fegyelmezetten letoltam a torkomon a sajtot, és végre markolhattam a bögrét. Ez kellett! Egy nagy vedernyi erős fekete. Megvolt ennek is a protokollja, az elsőt mindig üresen és ütősen ittam, aztán ahogy haladt előre a nap, úgy pakoltam bele egyre több cukrot és tejszínt. De ezt az eleven ébredést lehunyt szemmel élveztem, ahogy forrón végigcsorog a gigámon le a gyomromba. Lehet, hogy kávéfüggő vagyok? Lehet, hogy kávéfüggő vagyok. De vergődhetnék ocsmányabb szerek rabságában is. – Ez a kávé mennyei. – Örülök. De kettőre már az összes vámpír ébren lesz, és nappali látogatókat is várunk. Vagy elfelejtetted? – Dehogy felejtettem – kortyoltam egy kisebbet a bögréből. Aztán beszámoltam a Dr. North-szal lezavart csevelyről. – Jó az a kétórás időpont – bólintott hosszan, mint akinek idő a gondolatai sebességéhez idomítani a gesztusait. – Tudom – ültem le a croissant-okhoz az ágy végébe. Fincsi volt, puha, foszlós és vajas, és mégsem esett jól. Nem voltam éhes, és a nyelőcsövem szűkössége épp kávéra volt kalibrálva. A para. Csak azért nyomtam lefelé a kaját, mert rémesen fegyelmezett vagyok, ha az enyéim épségéről van szó. Márpedig a kávéval nem sok energiát pótlók. – Elkísérlek. Fogom a kezed, és ha a szükség úgy hozza, jó leszek leopárdnak. – Nathaniel amúgy sem vált addig vissza emberi alakba – bólintottam. – Azt tudod, hogy Richard ma nem megy be dolgozni? – Persze, már hetekkel ezelőtt elintézte. – És feltehetően ő is ott akar majd lenni. – Feltehetően. – Lehet ő a farkasod. Torokköszörülés: Remus egészen mellettünk állt. – Nem mintha hallgatózni akartam, de hallottam. – Semmi gond, amúgy is vinnem kell testőröket, mindenképpen beavattunk volna. – Igen, természetesen. De Claudia beszámolója szerint Richard nem volt hajlandó fogadni a szörnyetegedet. Mi értelme hát olyan farkast vinni, akinek amúgy sem veheted hasznát? – Tiéd az öt pont, Remus. De abban nem fogja megakadályozni, hogy jönni akarjon. – Intézhetem esetleg úgy, hogy az egyik testőr farkas legyen.
Laurell K. HAMILTON
180
Haláltánc
– Csak semmi feltűnés. – Richard nem fogja megtudni, gondom lesz rá. Bár még az is lehet, hogy meggondolja magát, és ha kell, rendelkezésedre áll majd ő maga. – Ha itt a föld alatt nem tette meg – ingattam a fejem –, nyilvánvalóan egy kórház kellős közepén, emberek közt még annyira sem lesz hajlandó. – Nem állítom, hogy bármelyikünk szívesen vállalkozna rá – vonta meg a vállát Remus –, nagy az esély, hogy magunkra szabadítsuk így a rendőrséget. – Tudom, Remus. És ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy ne legyen ilyesmire szükség. A baj csak az, hogy be vagyok ijedve. Rémesen. És ez az egész elég stresszes már önmagában is. – És oroszlán fronton mi lesz? Az új fickó addigra nem változik vissza. – Mintha olyasmit hallottam volna, hogy Joseph elhozza pár emberét, hogy választhassak – pillantottam Micahra, aki nagyban viszi a szervezést ilyenkor. Nála valahogy mindig összefutnak a szálak. Bólintott. – Hívjuk fel, nem tudna-e kicsit korábban ideérni. Míg Remus elővarázsolt valamelyik láthatatlan zsebéből egy aprócska mobilt, én nagy élvezettel pattintottam le a második kávéscsésze tetejét – már ettem, rendes kislány voltam, ezt a bögrét már kiélvezhetem a falatozás terhe nélkül. – Már hívom is – húzódott a szoba távolabbi végébe Remus, hogy végre magunkban lehessünk kicsit. Oké, mindez kóbor illúzió volt csupán, ha nem akart, akkor is látott és hallott mindent, de én már az illúziót is kezdtem értékelni. Micah fehér inget és valaha feketének született farmert kapott magára, az inget be sem gombolta, csak az ujján, mintha valami kabát lenne. Meztélláb odatelepedett mellém a takaróra. Én meg élvezkedtem a feketémmel. – Azért vetted ezt a göncöt, hogy ha esetleg alakot kell váltanod, igaz? – mértem végig, mire bólintott. Ma nem tűnt szószátyárnak. A haját lófarokban fogta össze, csak pár göndörke huncutkodott az arcában. Ettől még akár könnyednek is tűnhetett volna, ha nem vizslat olyan fájdalmas komolysággal, amitől összeszűkült volna a gyomrom. – Újabb rohamra számítasz? – Ne essünk túlzásba. Fogalmazzunk úgy, hogy mindenre felkészültem – mosolygott, de a szemei nem. – Eleget ettem? – kérdeztem a kávé fölött. – Még nem – ingatta a fejét. – Olyan a gyomrom, mintha kőből lett volna a croissant. – Nem kell mindent megenned. Egyél egy gyümölcsöt, vagy a sajtot, vagy a croissant-t. Miután a kávét boldogan leküldtem, csipegetni kezdtem hát a maradék pék-sütit szófogadón. Ha azt mondja, hogy egyek, hát eszem. És ilyenkor a legkevésbé talán a péksüti ellen ágál a belső berendezkedésem. – Jean-Claude-nak is szólnunk kell az orvosról. – Persze. – Majd én megmondom neki. – Mert szerinted én nem mondanám el? – néztem rá komoran. – Csak segíteni szeretnék, Anita – emelte fel megadóan mindkét kezét. – Tudom, hogy mennyire utálsz még beszélni is róla, neki viszont mielőbb tudnia kell, hogy délutánra megfosztod őt a halandó szolgájától, a hívóálla tától és minimum két vagy három véradójától. – Ha úgy gondolod, hogy elrendezhetnénk máshogyan is, akkor halljam a tervet – toltam el magamtól a maradék fél vajas ocsmányságot. – Én nem ezt mondom, hanem, hogy tájékoztatnunk kell Jean-Claude-ot. – Akkor menj, és mondd el neki – vágtam a képébe. Kezdtem bedühödni. Nem bántódott meg, csak a kezét nyújtotta, de elrántottam a sajátomat. – Ha most elkezdesz vigasztalni, összeomlók. – Nem lenne ciki, senki szemében. – Csak a sajátoméban. – Muszáj mindig erősnek lenned? – sóhajtott. – Muszáj – duzzogtam. Felkelt mellőlem, és ahogy megállt közvetlen előttem, napbarnította mellkasa kivillant. És már szállt is el a haragom. Egyszerűen képtelenség volt a pasijaimra haragudni, a menetrend általában a következő volt: én tombolni kezdtem, ők meg gomboltak egy gombot az ingükön, aztán igény és a dühöm intenzitása függvényében vetkőztek tovább. Soha nem kellett a nadrágjukig jutni, már jóval hamarabb megenyhültem. Viszont ez megint be-
Laurell K. HAMILTON
181
Haláltánc
dühített. – Most nem engedheted meg magadnak a dühöngést, Anita – figyelmeztetett édesen. Erre kibukott belőlem a frusztra, üvöltöttem, mint egy sarokba szorított állat, vonyítottam, ha álltam volna, még toporzékoltam volna is. Nem bírtam már ezt a tehetetlenséget. Az ajtó kivágódott, és fekete pólós testőrök áramlottak be. – Kifelé – vettem célba őket –, takarodjatok innen a picsába! A sok kis egyenruhás mind Remusra nézett, ő meg kihessegette őket, kettőt kivéve. Így megint négyen maradtak a nyakamon. Persze, az vesse Remus-ra az első követ... – Menj, számolj be Jean-Claude-nak, Requiemet meg küldd be hozzám – dörrentem rá Micah-ra. – Anita... – Ha vigasztalsz, bedobom a törcsit – kaptam el a tekintetem, aztán vissza. – Kérlek, Micah, tedd, amire kértelek. – Jean-Claude rendben van, azt elintézem, de Requiem biztos? – Hogy biztosan vele akarom-e táplálni az ardeurt? Hát biztosan nem, de nincs választásom. Ha megint belém pistul, akkor szóba sem jöhet a pomme-jelöltek próbálgatása. És még azelőtt meg kell tudnunk, tényleg sikerülte megszabadítanom Requiemet a saját fogságomból, mielőtt Auggie felébred, mert akkor talán vele is megtehetem ugyanezt. És akkor szabad lesz megint. – Mennyi ha és talán. – És talán még Requiemnek is jót teszek, mert máskor már előfordult, hogy az ardeur táplálásával sérüléseket gyógyítottam. Az sem ártana. Ha ilyen fizimiskával jön este a balettre meg a bálra, a vendégek ki fognak akadni Meng-Die-re. Az meg senkinek sem lenne jó. – Én viszont úgy gondolom, hogy inkább egy régi embereddel kellene táplálnod mégis. – Mert mára már volt épp elég megrázkódtatás? – nevettem el magam a helyzet abszurditásán, de a kacagás valahogy zokogásba fulladt. Sürgősen az ajkamba haraptam, nehogy megint rikoltozni kezdjek vagy bőgni, ami, ha lehet, még kellemetlenebb. Akkor aztán soha nem kiskanalazom össze magam. De éreztem, hogy a félelem átcsapott pánikba, ami tempósan zabálja fel a benti erőket, a szerveimet, mindent, ami fizikus és metafizikus, hogy a végén ne hagyjon másnak helyt odabenn, csak önmagának. – Jean-Claude szerint Requiem ereje majd segít bennem felizzítani a tüzet – súgtam, mert már a hangomat sem mertem kiereszteni –, ami jó, mert most éppen senkire se vágyom. Szóval, ha ő el tudja érni, hogy vágyjam rá, ő az én emberem, és essek túl, amin túl kell esnem. Mert már csak az egyedüllétre tudok gondolni, basszus! Azt hiszem, bárki más majdnem vérig sértődött volna ezen a suttogó monológon, Micah azonban még a megértőnél is megértőbb. – Mindenkinek megvan a tűréshatára, Anita – mondta halkan –, és ha azon átbillen... – Én nem billenhetek át rajta, Micah – ingattam a fejem –, ma semmiképp. – Úgy vágyom arra a lehetetlen szép napra, amikor végre elég időnk lesz mindannyiunknak, hogy nyugodtan összeomolhass, ha akarsz – mondta, és csak most vettem észre, hogy a szeme csillog. Veszedelmesen. – Ne sírj. – Miért ne? Egyikünknek muszáj – fordult félre, hogy leplezze az arcán legördülő első cseppeket. Elkaptam a karját, szabályosan utána vetődtem, és magamhoz rántottam, hogy öleljem. És ahogy átöleltem, be is jött, amitől rettegtem: bennem is összetört minden, és csak zokogtam, sírtam, sikoltottam, ahogy jött. Közben pedig kapaszkodtam belé, mint a fuldokló abba a bizonyos deszkaszálba. És utáltam magam, hogy ennyire menthetetlenül gyenge alak vagyok. Egy elbaszott, gyenge szar.
Laurell K. HAMILTON
182
Haláltánc
30
ÖSSZEOMLÁSOM KELLŐS KÖZEPÉN mintha újabb karokat éreztem volna magamon, rám fonódtak, öleltek, vigasztaltak. Próbáltam kibújni belőlük, de maradni is akartam, akartam is az érintésüket, meg nem is. Finoman szólva nem voltam már ura önmagamnak, volt egy pillanat például, amikor zagyva szavakra figyeltem fel, siránkozásra, kétségbeesett kiabálásra, elfúló jajveszékelésre. – Nem akarom, nem bírom... képtelen vagyok... Beletelt némi időbe, mire leesett, hogy önmagamat hallom. Én jajveszékeltem, hogy nem akarok gyereket, nem akarok orvoshoz menni, vizsgálatokra, nem akarom az ardeurt, nem kell még több pasi, még több érzelem, nem kell semmi, hagyjon mindenki békében. Aztán egy ponton túl már a szavakat sem lehetett kihámozni, csak a nyöszörgés és zokogás maradt, végül pedig az sem. Csak feküdtem ernyedten Richard karjaiban, ő vont magához az ágyon, nyugtatott teljes testtel. De már az sem érdekelt, hogy ő ölel, beért minden a minden mindegy kategóriába, engem tessenek szépen lehúzni a klotyón! Már csak annak örültem, hogy végre nem érzek semmit, hogy megszűnt bennem mindenféle érzelem, ami az utóbbi időben lassan kezdett szétfeszegetni lélekben. – Megváltozott az energiája – hallottam a messzeségből Richardot. Pedig közel volt, valahol a fejem felett. Kezek tapogattak, matattak az arcomon, a homlokomon. – Egészen kihűlt – jött most meg Jean-Claude hangja. Kihűltem, ez tény. Olyan hideg lettem, mint aki soha többet nem érezhetné semmiféle melegséget, mintha jeges burokba csomagolva kellene leélnem az életem hátralévő részét. Még a beleim fala is jeges hidegséget sugárzott. Most szőrme súrolta a karomat, és ahogy félig lehunyt szemmel felsandítottam, a még mindig leopárdforma Nathanielt láttam elém térdelni. Arca megint az az ismeretlen ismerős fazon, amit állati alakjában kezdtem lassan megszokni. És amit eddig egyszer, egyetlen egyszer láthattam magam fölött, azon a délelőttön, amikor az övé lettem ebben az alakban. Kezek kanalaztak az arcom alá, két tenyér ölelte arcom, mint valami beteg madarat, és fordították a fejem, hogy Richardot és Jean-Claude-ot lássam. Az ő kezeik voltak, forró, lüktető kezek. Még Jean-Claude-é is meleg... lehet, hogy az éjjel akkora erőre tett szert, hogy már felmelegedett?! – Olyan melegek vagytok... – suttogtam, és próbáltam rájuk fókuszálni, de a szemem minduntalan széjjelcsúszott. Mintha a figyelmem hamarabb ellankadna, minthogy egyáltalán meghatároznám célpontját. – Hidegebb vagy, mint Jean-Claude, Anita – magyarázta Richard lassan, tagoltan, mint aki sejti, hogy nehezen megy épp az értelmezés. Mindent megtettem, hogy képben tartsam, hogy lássam azt a helyes képét, a szemét, de képtelenség lett hirtelen önmagamnak parancsolni. – Valami... valami nem stimmel – súgtam valamivel erőteljesebben. – Igen, valami nagyon nem stimmel – nézett Richard Jean-Claude-ra. – Magamhoz szorítom, és közben nem érzem az energiáját. Mintha nem is ő lenne. – Elhúzódik tőlünk. – Az meg mit akar jelenteni? – Az az érzésem, hogy ma petite éppen fel próbálja bontani a kötelékeket, ami hozzánk láncolja. – Úgy érted, a triumvirátust. Fel akarja bontani a triumvirátust? – Oui. – Azt ő egyedül megteheti? – kérdezte egy hang. – Anita bármit megtehet, bármire képes – morogta Nathaniel. – Nem tudom, hogy megteheti-e, de arra törekszik, azt érzem – mondta Jean-Claude. – De azzal megsemmisíti a hatalmadat – jött valahonnan Asher hangja, bár látni nem láttam. – Hát akkor megsemmisíti – jelentette ki Jean-Claude, és azt levettem, hogy Richardot figyeli. – Miért zaklat ez fel téged ennyire, mon ami? Hiszen mindig is szabadulni vágytál, mindig is terhes volt számodra ez a kötelék. – Nyilván erre vágyom. De nem ilyen áron! Egészen fagyos minden tagja. – Engedd le a pajzsodat, ma petite – vándorolt be a látóterembe Jean-Claude arca –, hadd adjak neked energiát.
Laurell K. HAMILTON
183
Haláltánc
Nem vagy jól. Megráztam a fejem, és ekkor tört rám az émelygés. Felfordult a gyomrom és rájöttem, hogy beteg vagyok, belebetegedtem mindenbe, amit eddig az életemnek neveztem. Az énem valami mélyen lapuló önvédő alakulata felvette a kesztyűt, és úgy döntött, megszabadítja magunkat ebből a nemkívánatos viszonyból, a terhességből, a Jean-Claude-hoz kapcsoló szukkubusi fertelemből, mindenből. De ahogy a tudatalattim úgy érezte, meg kell mentenie, a tudatos agyam pontosan átlátta, mennyire későn lépett akcióba a másik. De hogyan is vehette volna fel a tudatom a harcot a tudatalattival, amiről még csak azt sem tudja, merre keresse?! Hogyan szállhatnék vitába azzal, amit még elhelyezni sem tudok? A leopárd édeskésen szúrós szaga töltötte meg az orrom, Nathaniel érkezett. – Damian – morogta a fülembe. Felnyitottam a szemem, és valami feketeségbe bámultam bele. Nathaniel kissé hátrébb húzódott, hogy végre a szemem is összerakhassa a képet. Az ő arcát. – Damian – ismételtem én is. – Damian meg fog halni. Hallottam ugyan, amit mond, de a szavak valahogy nem álltak össze értelmes mondandóvá az agyamban. Csak pislogtam. – Nem tudom, tényleg lehetséges-e elszakadnod tőlünk – sietett a magyarázattal Jean-Claude, aki levehette az arcomról a totál káoszt – de ha megteszed, Damian meg fog halni. Vérét egyedül a te erőd pumpálja; ha az erő det megtagadod tőle, szolgád nem ébred több alkonyatra. Meghalt, és halott is marad örökre. Már őt néztem, ahogy mozog a szája, útra kelnek felém a szavai, de soha nem érkeznek meg az agyamba. Egyszerűen zagyva összevisszaságnak tűnt ez az egész. – De engem nem vádolhatsz majd, Anita – markolta meg a karomat, hogy belesajdult. – Ha valóra váltod ezt a csodát, és lerázol bennünket magadról, és Damian nem kel ki koporsójából, nem mondhatod, hogy nem fogtad fel, hogy ez ezzel jár. Én nem vállalom a felelősséget! Már dühös volt, de nekem még ez sem számított, mert haragja többet nem érhetett el hozzám, ami jó. Már ki tudtam zárni magamból, teljességgel. – Még ha fel is bontod a triumvirátust, Anita – duruzsolta Micah a másik oldalamról –, a baba megmarad. És kettőre a kórházban kell lenned. Ezen nem változtathatsz. – De az ardeurtől megszabadulok – fordultam felé csigalassúsággal. – És ebben biztos vagy? – kérdezte nagyon halkan. – Az igazat megvallva, nem tudhatjuk, hogy a kötelék felbontásával megszabadul-e a vámpírjegyek adta átkoktól és adományoktól – jött Jean-Claude –, nem tudhatjuk, mert ilyet még soha senki nem tett. Megtörténhet, hogy visszatérsz régi önmagádba, ha tényleg ezt kívánod. De az is ugyanúgy megeshet, hogy csak tőlünk szabadulsz meg, a szerzett adottságok maradnak, csak a segítségünket veszíted el az – habozott, de aztán kimondta –, az ardeurrel folyatott küzdelemben. Fej átforgatása, fókuszálás. – Az ardeurtől megszabadulok – suttogtam el neki is. – Nem tudhatjuk, mi fog történni, mert amit most teszel, az egyszerűen képtelenség. Csak a halál szabadíthat meg a jegyeimtől – közölte Jean-Claude tárgyilagosan, mintha csak arra figyelmeztetne, hogy ha nem húzok kabátot, és esni fog, akkor vizes leszek. Próbáltam átgondolni a szavait, de nem ment. Káosz kavargott az agyamban, valami nem működött ott belül. Hisztériáztam, azért nem. Ahogy ezt sikerült diagnosztizálnom, már javult is valamicskét a helyzet, rögtön kezdett kibontakozni a kázus, a helyzetem, az érvek és ellenérvek. Megszabadulni az ardeurtől, ennél csodásabbat azóta nem hallottam, amióta nyolcévesen megkaptam azt a bicajt karácsonyra. Megszabadulni a vámpírjegyektől és a rengeteg szerzett képességemtől, a sok-sok embertől, akikkel kénytelen vagyok megosztani az életemet... még szebb. Megmámorosodtam a lehetőségtől, hogy megint a régi önmagam lehetek, nosztalgikus édességgel rémlett fel bennem az üres ház képe, ahová akkoriban hazacsattogtam. A magány nem rémisztett. Sőt. – Nem történik veled semmi olyasmi, amiért érdemes lenne vállalni a halált – érintette meg az arcom Micah. Egészen közelről, de tisztán nézhettem bele végtelenül komoly cicamica szemeibe. Először azt hittem, Damianre gondol, hogy nem szabad az életét áldoznom a szabadságomért. Aztán rájöttem, hogy egy francot érdekli most őt Damian. Rám, az én halálomra célzott, hiszen nem csak azért ütött belém a negyedik jégkorszak, mert le akartam rázni magamról a triumvirátust. A szabaduláshoz halál kell, egyikünknek meg kell halnia. Mert megszabadulhatok tőlük tényleg? Talán. És lehet, hogy belehalok az ügybe? Talán. Azért
Laurell K. HAMILTON
184
Haláltánc
erre már össze kellett volna rondítanom a lábam szárát, mégis nyugodt maradtam. Még a halál gondolata sem rémisztett. Ami végül rám hozta a frászt. Fura. A halál nem ijeszt meg, csak az, hogy nem ijedek meg. A haláltól sem. Ez annyira nevetséges, hogy csak nem engedhettem át magam neki! – Kérlek, Anita! Anita, kérlek, ne csináld ezt! – gömbölyödött rám teljes gigantikus testével Richard, belecsomagolt melegségébe, ráhajtogatta magát. Lehelete szinte égette a hajamat. – De így te is megszabadulsz – vesztem bele érzelmekben ázó tekintetébe. – Ennyire nem akarok szabadulni – rázta hevesen a fejét. – Biztos nem? – Biztos. Ilyen áron nem. Ne hagyj el, így ne – szorított, a haja csiklandozta a nyakamat. Arcom forró, illatos nyakába temettem, és tudtam, hogy hazudik. Öleltem, és szorítottam, ahogy ő is engem, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy úgysem működne. Nem működhet, annyira javíthatatlanul makacs öszvérek vagyunk mind a ketten. Már megint ömlöttek a könnyeim, és még csak azt sem tudtam, mit siratok. Talán a sok „lehetett volnát” meg „mi-lett-volnát”, a talánokat meg az akárokat sirattam, gyászoltam. Kétségbeesetten kulcsoltam magamhoz a karjaimmal, lábaimmal és bőgtem. Egy kéz cirógatta a hajam. – Dobd el a pajzsod, ma petite, engedj vissza magadhoz bennünket. Richardot nem eresztve tekertem felé a nyakam, hogy belebámuljak mélységesen éjkék szemeibe. Lágyan becézte keze az arcom, de még ez sem volt elég. Nem akarattal zártam ki őket magamból, így aztán akarattal sem ereszthettem vissza őket. Hogy orvosolhatja az ember egy váratlan baleset következményeit? – Olyan, mintha megvakultam volna – igyekeztem őket is beavatni –, nem érzek semmit metafizikailag. Nem akarattal zártalak ki benneteket. Már biztos voltam benne, hogy túl fogom élni, ha így maradok, akkor is. De mi lesz vajon Damiannel? Letapogatóztam felé, kerestem a koporsójában, de még csak a koporsót sem találtam. Ahol Damiannek kellett volna lennie, még így, a nappali halálában is, csak a rettentő semmi figyelt. Elveszítettem. Na ez összemarkolta a gyomrom. A hirtelen támadt pániktól a nagy nehezen visszaszerzett kis melegségem mind elillant. – Damian! – markoltam meg Jean-Claude köntösét. – Nem érzem Damiant! – Le kell dobnod a pajzsod, ma petite, újra kell élesztenünk az erőidet. – Igen – bólintottam. – A mestered vagyok, a saját jegyeim tartanak távol tőled. De Damian miatt nincs sok időnk. Kérlek, engedd meg, hogy Asher és Requiem is megpróbálja átszakítani pajzsodat. Nekik talán több rá az esélyük, mint nekem. – Ezt nem értem. – Majd később elmagyarázom, most csak az számít, hogy nincs jelentősége, melyikünk töri át ezeket az új, magas falakat. Csak az számít, hogy ledöntsük őket, és te ismét megleld az utat Damianhez. Még ha vitázni támadott volna is kedvem, mert az ilyen bemértem szitukat nem viseltem éppen katonásan, akkor sem tettem volna, mert az űr Damian helyén az iszonyat volt maga. – Csináljátok, rád bízom! – Előbb vedd le a feszületet! Nem csacsiskodtam, hogy ugyan honnan veszi, hogy van rajtam, kezeimet kiszabadítottam Richard öleléséből, és kicsatoltam a láncot. A semmi kis ékszert Richard hatalmas markába ejtettem. – Az éjjeliszekrény fiókjába tedd, léci. – Hogy ne izzón fel, tudom – bólintott ő. Én is bólintottam. Nehezen ismertem el még önmagam előtt is, vagyis leginkább önmagam előtt, hogy miért is szoktam le a feszületről. Mert az tény, hogy a hóhértáskámban mindig hordok egyet, de régebben a nyakamban is rendre ott fityegett. Egy ideje már nem. Egyszerűen rezeltem, hogy egyszer csak magamagamtól izzani kezd a bőröm közelében. Ha felvettem, feszülten lestem a pillanatot, mikor telítődöm annyira vámpírerőkkel, hogy már engem is jelezzen és égessen, mintha magam is azzá váltam volna. Vagyis azzá váltam... legalábbis teológiai terminusok szerint. És hát ritkán voltam olyan idegállapotban, hogy egy ilyen felvillanástól nem kaptam volna konstans sikítófrászt. Na, ezért szoktam le róla. Richard az éjjeliszekrénykéhez kúszott, kihúzta a fiókot, és gyorsan bepottyantotta a kütyüt a szakadékba, hogy ne is lássa senki. Én se. Aztán ugyanazzal a mozdulattal már tolta is be. – Annyi energiám elmegy arra, hogy kiűzzelek magamból – motyogta, ahogy visszapályázott hozzám. – A szívemből, a lelkemből, az agyamból. Amilyen nagy barom vagyok, el akarlak hagyni, pedig tudhatnám, hogy
Laurell K. HAMILTON
185
Haláltánc
még ha élhetek is nélküled, akkor is csak valami kripli élet lesz az. Mintha a saját kezem vagy lábam nélkül akarnék élni. Működik a dolog, de már közel sem ugyanaz. – Érzed Damiant? – érdeklődött Jean-Claude. – Azokat a vámpírokat mindig, akiken feszület van. A nekromanciám nem tart a kereszttől. – Ugratsz. Ugrattam, tényleg. De hogy minek... talán, hogy a jegesen kapirgáló rémületet elhajtsam valahogyan a gyomrom tájékáról. – Semmi. Mintha ott se lenne. Lehet, hogy már túl késő? Édes istenem, ne hagyd, hogy késő legyen! – rimán kodtam, de magamban még azzal is megtoldtam, hogy ne hagyja, hogy megöljem, hogy pont én legyek a veszte. Néztem, ahogy Jean-Claude szeme fehérjét elnyeli a kékséges tűz, a pupillái is elenyésztek. A hatalma kibomlott, és bár alig félméternyire ültem tőle, az ég világon semmit nem éreztem belőle. Richard addig hátrált mö göttem az ágyon, míg véletlen lecsúszott a selyem lepedőről nagy huppanással. Ahogy felé kaptam a fejem, láttam, hogy még a karján is égnek áll a szőr. – Te nem érzed? – meresztett rám nagy szemeket. – Nem én. – Szerintem a legjobb, ha helyet csinálunk nekik – intett a fejével Micah és Nathaniel felé, akik erre félrehúzódtak, előtte gyors puszit nyomva az arcomra. Jean-Claude megindult felém, kezét arcomhoz emelte, és még mindig nulla. Oké, azt éreztem, hogy közelít valami, de hogy az egy vámpír keze... pedig a nekromanciámnak már réges-rég szirénáznia kellett volna. Lágyan az arcomhoz ért, és én beleborzongtam az érintésébe. – Ma petite – hussantak felém a szavak, és mint a kezdet kezdetén, amikor még nem volt köztünk semmi, végigszánkáztak a gerincem mentén, forrón, mint valami édes ígéret. De semmi több. Metafizikailag megvakultam. Néha, sokk hatására, betegségek után adódott már ilyesmi, időszakos tökség, amikor csak nagy nehezen érzékeltem a nem fizikai világ dolgait. Ilyen reménytelenül tufa állapotba viszont még soha nem süllyedtem. Hogy még a vámpír keze érintése, a hangja és a fullosan felturbózott ereje is hidegen hagyjon... Mondjuk leg alább azt a hamis reményt felébresztette bennem, hogy talán Damianre is azért lettem süket és vak, mert mindenre az lettem. – Bezárkóztál előlünk, ma petite, és tornyodat részben a saját vámpírjegyeimből építetted. Ellenem használtad fel a saját erőmet. – Nem direkt csináltam. – Drasztikusabb lépéseket leszünk kénytelenek tenni – siklott mellénk Asher, akinek szintén vámpíri tűzben lobogott már a tekintete. És abból sem éreztem semmit. – Mire gondolsz? – néztem végig rajta, az aranyszín szatén köntösén, ami beleolvadt, és mégis elütött arany hajától. Jean-Claude félrelépett, hogy a másik férfit hozzám engedje. Asher ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő is alig fél perce, az arcomra simította tenyerét. Éreztem a mozdulatban az ismétlődést, a legteljesebb harmónia összecsengését. Mindig is tudták ezt, gondoltam, mindig is egymás nyomába léptek. Erre a gondolatra mint egy vonóhorogra hirtelen emlékek csatlakoztak, a gondolatom farvizén szippantódtak be agyamba, nem egy, nem is tucatnyi, hanem sok száz, ezer emlék áradt a fejembe, és mindben ott követték egymást, Jean-Claude árnya és visszhangja Asher, és fordítva. Nők és asszonyok, férfiak és lányok ezerféle képe villant fel az agyamban, nya kak, keblek, arany, szőke, vörös, barna, fekete, rizsporos hajzatok, letolt nadrágok, lábak köze, mind ott kavargott a fejemben, Asher és Jean-Claude párosa mint egyetlen tökéletes lény járta táncát a kéjek, élvezetek, örömök, vér és szex mezején. Jean-Claude mindig tudhatta, hogy Asher mozdulata tökéletesen fog illeszkedni az övéhez, hogy a másik még véletlenségből sem fogja elrontani az ő örömét, hanem inkább megsokszorozza azt. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy nem szeretői ők egymásnak, hanem még annál is több: egymás legkedvesebb és legközelebbi társai. Az emlékek magukkal sodortak, átcsaptak rajtam, vittek magukkal, hogy már azt sem tudtam, hol a fenn és hol a lenn. Muszáj volt kapaszkodót találnom, nyúltam hát a megszokott segítségért, Richardért, aki kősziklaként állta az áradatot. Őt is körbefolyta, sodorta volna, és már vártam, mikor lök el magától zárja le a kapcsot közöttünk. De nem tette, csak állt, hagyta, hogy megvessem rajta a lábam, és ketten együtt talán fennmaradhassunk ebben a bolond örvénylésben. Éreztem, hogy összezavarodott, fél, undorodik, hogy legszívesebben kizárná ezt a sok régmúltat. Mert hiszen vannak rosszabb emlékek is.
Laurell K. HAMILTON
186
Haláltánc
– Elég lesz, ma petite, mon ami – csalogatott vissza a valóságba Jean-Claude halk suttogása. Az ágyon fekve tértem magamhoz, ő pedig úgy dörzsölgette a kezeimet, mint egy elfagyott hegymászóét. – Itt vagyok – rebegtem. Az ágy imbolyogni kezdett, ahogy Richard visszamászott mellém. Szeme vadul forgott, pánik csillant benne, de állta a sarat. Szegény, nemcsak az emlékeket kapta meg, hanem érzelmeim egy részét is. Jó kis kapcsolt áru, egy adag metafizikai méreg. – Bocs – nyaltam meg a szám szélét. – Segítség kellett – lihegte –, hát segítettem. Főszabály szerint nem kért Jean-Claude emlékeiből. Most meg szegény pont ezeket kapta ki. – Szívesebben osztottam volna meg veletek más emlékeket, de amikor végre sikerült áthatolnunk a faladon, és te erre találtál rá, nem kockáztathattam, hogy most meg én zárjam le a jegyeket – simogatta meg a hajam JeanClaude, mintha beteg lennék. De igazán aggodalmasan Richardot figyelte. – Nyugi, nem lécelek le. Eddig is pontosan tudtam, ki és mi vagy. Vagytok – sandított Richard Asherre, aki Jean-Claude vállára tette a kezét. Valahogy ez az érintés most, az emlékáradat után közvetlenül, túl sok volt nekem, mert az emlékek velem maradtak, és erre az ingerre egy hullám megint megnyalintott. Richard arcát elnézve, ő is hasonlóan járt. – Nathaniel! – kiáltotta hirtelen Micah. Körbenéztem a szobában, hol is van Nathaniel, de mivel sehol sem láttam, gyorsan felültem – Richard hathatós segítségével –, és a földön pillantottam meg. Micah mellette térdelt. Már emberi alakban hevert, gyönyörű haja takaróként omlott el rajta. Mintha meghalt volna. Nyúltam érte az erőmmel, éreztem, hogy még lélegzik, de a szíve hezitál, mintha elfelejtette volna saját ritmusát. – Nathaniel! – sikoltottam. Már Jean-Claude is mellette térdelt. – Damient próbálja életben tartani, de nem tudja, mit kell tennie – mondta. – Energiát kell nekik adnod, ma petite, most. – Különben? – kérdeztem Richard karjába kapaszkodva. – Különben meghalnak.
Laurell K. HAMILTON
187
Haláltánc
31
CSAK NÉZTEM RÁ NAGY SZEMEKKEL, mert nem mintha nem hittem volna neki, de hogy pont most kezdjek szexelni... – Táplálnod kell az ardeurt, Anita – jött már ezzel Richard is. – Segítesz? – Most nem, én nem – ingatta a fejét –, nem tudok koncentrálni. – Requiem, eljött az időd – dörrent Jean-Claude hangja a nagy ijedelembe. – Ha ellene szegülsz, ma petite, Nathanielnek és Damiannek vége. Dobd le előtte pajzsodat, hagyd, hogy felébressze az ardeurt, és tápláljátok. Mintegy végszóra jelent meg előttem a felszabdalt mellkas. Felnéztem, bele Requiem szinte fájdalmasan tiszta kék szemeibe. Lángolt, tehát már az ő ereje is felhorgadt, és nekem még csak fel sem tűnt. Nem éreztem belőle semmit, csak annyit, hogy a pánik már megint az agyamat fenyegette. Az előbb még a magányra vágytam min dennél jobban, most már azt akartam, hogy ne legyek egyedül, hogy az övé lehessek. Nem úgy gondoltam az előbb sem, hadartam magamban, hátha a puszta gondolattal is feloldhatom a görcsöt. Requiem megragadta a karomat, és szabályosan kitépett Richard öleléséből. Hirtelen lepucérodtam, mintha a meleg fészkem biztonságából a tomboló vihar kellős közepébe pottyantam volna... – Engedd el magad, ma petite, engedd el magad, vagy mindennek vége – súgta az agyamba Jean-Claude. És én elengedtem. És belezuhantam a lángoló óceán kékségében izzó szemekbe, mintha a feneketlen mélység nyelt volna magába, ahol csak lámpás lények, foszforeszkáló, torz szerzetek törik meg a jeges víz vak magányát. Ebben a hideg ürességben lebegtem, amikor egy hang érte el az agyam. De nem Jean-Claude-é. – Szeretlek – zengett suttogva Nathaniel hangja mindenemben. Nem kérlelt, nem szidott. Ennyi volt, és én elindult a hang mentén a semmiben. Fel kellett úsznom ebből a hidegből, mert ezzel nem tartom életben. Neki meleg kellett és energia. Áttörtem Requiem tekintetének felszínét, lerúgtam magamról az erőt, amivel megpróbált megnyitni magának. Lihegve kapkodtam levegő után, sietnem kellett, nem hagyhattam veszni Nathanielt, még ha az életemmel fizetek is az övéért. – Segíts – néztem fel Requiemre, aki kétségbeesetten fordult Jean-Claude-hoz. – Nem tudok áttörni rajta, nem tudok bejutni az akaratába. Mikor egyszer használta rajtam a hatalmát, akkor is Damian energetizálási problémái miatt, sok időbe telt működésbe hozni a rendszert. De most egy plusz másodpercünk sincs, éreztem, ahogy Nathaniel szíve egyre lankad. Ha ő nem boldogul velem, lehet, hogy nekem kellene cselekednem. Hiszen én már egyszer leigáztam a bűbájommal. Hátha megint beindíthatnám az erejét. – Requiem – visszhangzott saját suttogásom a szoba falainak csapódva. A vámpír felém fordult, szeme izzott. Levegőt sem kaptam, szavakkal nem magyarázhattam hát el, mit akarok. Hátrahanyatlottam, ő pedig a karjába kapott zuhantomban. Akartam, parancsoltam, hogy hasson rám az ereje, szavak nélkül is belétöltenem vágyaimat. És akkor végre rám zuhant, testem megkaparintotta a parttalan vágyakozás, a tárgytalan szexuális éhség, amit csak ő tudott így, egyik pillanatról a másikra felszítani. Szívem hevesen kalimpált, a lábam köze lucskosra nedvesedett, melleim sajogtak egyetlen érintésért. Ez a sajgás csalta elő álmából az ardeurt végre, én pedig nem hadonásztam, nem küzdöttem ellene, boldogan öleltem magamhoz. Szélesre tártam önfegyelmem ajtaját, és már cseppet sem izgatott, ki lát be rajta, és mit lát. Jean-Claude szája tapadt az enyémre, csukott szemmel is éreztem csókja ízén. Átadta magát a lángnak, és már tápláltam is, az energia bizsergető folyama égette bensőm, melegített, táplált. Már vagy tíz százalkalmas jubileumot is ünnepelhettem az ardeur táplálásban, de ilyet még nem éltem. – Hogy érzed magad? – tolt el magától gyöngéden Jean-Claude. Próbáltam túlnézni saját testemen, ami még mindig a heves kéjvágytól lüktetett. Nathanielt kerestem, és talál tam is egy bátortalanul kopácsoló szívet, s még annál is távolabb, valahol a sötétben egy pislákoló lángocskát, Damian gyenge gyufafejét.
Laurell K. HAMILTON
188
Haláltánc
– Még – leheltem –, ennyi nem elég. – Annyit adtam, hogy visszatérjetek közénk – tolt el még határozottabban, hiába kapaszkodtam. – Non, ma petite, igazi táplálékra van szükséged – és Requiemet húzta be a karomba. – Amikor segítettél neki felébreszteni benned a vágyad, benne is felgerjesztetted. Ne tagadd meg hát tőle, amit kíván. – Nem – ráncoltam a homlokom gyengén, mert már magam sem értettem, hogy éppen mire mondtam nemet. Arra, hogy megtagadom-e a vágyait, vagy arra, hogy nem tagadom meg. Zavarossá vált ez a sok tagadás. Requiem finoman átfogta karomat, és már a puszta érintéstől hátracsuklott a fejem. Már tudtam, honnan táplálkozik a vágyam, a számban éreztem ízét kéjem gazdájának. Jean-Claude elslisszolt, és már csak Requiem maradt fölöttem. Az ardeur néha csak szexuális táplálékot követel, néha viszont átvilágít. Most beleláttam Requiem lelke mélyébe, kitapintottam évszázados magányát és azt a kiszáradt epekedést, amit egy nem létező társ után őrzött magában. Magánya üresen kongatta még az én lelkemet is. Néha az ardeur segít kinyomozni mások vágyait, ami karácsony előtt pont praktikus is lehet, már ha éppenséggel valami klasszul becsomagolható dolog az a bizonyos szívbéli vágy. Requiemé-hez passzoló papírt és szalagot nehezen találtam volna. De próbálkozhattam. Ahogy beleláttam Requiem szívének mélységeibe, sírva fakadtam. Nem a saját könnyeimet sírtam, hanem az ő évszázadok óta visszanyelt gyászát. Az ardeurt akarta, az egyszer igaz. De ami még ennél is gyötrőbben égett benne, az a menedék utáni kínzó vágy volt. Egy hely után, ahol végre biztonságban lehet, ahol nem kell többé rettegnie, hogy Belle Morte ismét megszerzi magának, és a szenvedések szenvedésével bünteti, amiért bele merészelt szeretni valaki másba. Félelme, magánya és gyásza mély sebeket ütött szívemben, akár a mérgezett nyílvesszők, és végül gondoskodtam arról, hogy végleg és örökre biztonságban legyen, és legalább rettegnie ne kelljen többé: a magamévá tettem.
Laurell K. HAMILTON
189
Haláltánc
32
RUHÁINK NAGY RÉSZE egyik pillanatról a másikra kvázi megsemmisült, az övemet például leszaggatta rólam, hogy közben a levegőben voltam. Még mielőtt szétbarbárkodta volna a vállszíjamat is, gyorsan lekaptam, és messzire hajítottam. Egyelőre nem mértem fel, hogy ebből a rezerváltan angol úri vámpírból vajon a saját eszetlen vágyai vagy csak az ardeur hozza-e elő a soha nem létező vaddisznót. Az agyát mindenesetre messzire hagyta meg azt a borúsan depresszív költőiséget is. Már a puszta érintése is nagy löketeket adott az energiámnak, az ardeur amúgy nem volt annyira macerás, már az első kéjes simogatás is beindította: Nathaniel szíve már biztosan zakatolt, csak Damian pislákolt eléggé lelombozom. Ő még a saját szívének sem volt ura, nekem kellett beindítanom, újra járni tanítani. Ehhez már soványka lett volna az a tipi-tapi, amit eddig műveltünk, hiába próbált Requiem szenvedélye magába szippantani, hiába falta úgy a számat, mintha évszázadok óta nem csókolt volna senkit (csókolt, már engem is), hogy a nagyobb sérülésektől is, amit az agyaraival kaszabolhatott volna a piros bélésemen, csak a jó szerencse óvott meg. Már rajtam feküdt, testemen éreztem kéjes súlyát és tettrekészségét, de hiába tártam szét a lábamat, mintha elhúzódott volna. Kezdett visszatalálni bele a dzsentlevérszopó, akit egyébként legszívesebben a sunyiba transzponáltam volna. Nem hinném, hogy a társaság miatt lett volna ilyen illemtudó, hiszen ő nem vehette Nathaniel és Damian jelenlétét, akikkel szélesre tártam a csatornáimat, hogy minden cseppecske energiát beszippanthassanak. Sajna, azt hiszem a kínos tudatosság tarthatta vissza inkább, hogy csak szükségből fordulok hozzá, nem a szívem féktelen késztetéséből... bocs, ez így alakult, eddig az ardeurért rinyált, most megkapta, nekem ne finnyogjon, hogy de nem jön eléggé szívből. – Kérlek, Requiem, gyere – nyögtem mohón, amikor már harmadszor játszottuk el ugyanazt az „én-akarom-őnem”-et –, csináld már végig! – Csináld végig! – lihegte a nagy erőfeszítéstől, hogy így uralkodik magán –, látod, csak az eredmény érdekel. Nem engem akarsz igazából. – A testem nagyon is akar, Requiem! – De a szíved nem. Kiüvöltöttem magamból a dupla kínt, hogy egyrészt így húz, hogy felébresztette testemben a vágyat, és most így hagy, másrészt meg, hogy már megint az érzelmi macera! Jött egy szikra, hogy hiszen csak kicsit fel kellene tuningolnom az ardeurt, és akkor nem állhatna ellen már, de el is hessegettem ízibe’: csak Belle Morte emléke éledt bennem. Nem fogom az ő eszközeit bevetni, csak mert érzelmileg zsákutcába jutottunk. Felfogtam ugyanis Requiem nyavalyáját, ő nem egyszerűen az ardeurt akarta, nem kaja volt ő, hanem érző lény, aki képtelen a hasznosság kedvéért is kibújni a bőréből, akinek érzelmek kellenek, érzelmek mindenekfelett. Tőlem viszont nem kaphatja meg, mert még ha erőszakot is veszek a testemen, ami mondjuk most aláírom, már nem olyan nagy „vaszizdasz”, és a testének megadom, amit kíván, a szívemnek már nem parancsolhatok, szeretni soha nem fogom. Nem úgy, amire szüksége lenne. – Nekem most kaja kell, Requiem. Ha kaja nem vagy, akkor viszlát! Figyeltem, ahogy az érzelmek birokra kelnek egymással az arcán, de az évszázados fegyelmen edződött egója felülkerekedett, és végül lehengeredett rólam. Az ágyról nem szállt le, de arra nagyon ügyelt, hogy már ne érjen hozzám, ahogy halkan eltöri a mécsesét a párnák közt. Bennem meg ott lobogott tovább a láng követelőn, bár a dühöm rátelepedett némiképp. Mennyire tele volt minden testrészem Requiem fene nagy érzékenységével! Közben meg Damian haldoklott a messzeségben: ennyi energiával még épp csak visszarántottam az instant konyecből, felébredni soha nem fog tudni. Ez a halovány szikra nem dobbanthatja be a szívét, amikor a nap leszálltával új éjjelre virradhatna a koporsójában. – Jean-Claude! – kiáltottam azért, aki talán segíthetett rajtunk. Oda is lépett az ágy mellé, de ahogy nyúltam érte, elhúzódott. Lehet, hogy kopik a varázsom?! – Vámpírjaim létét nem kockáztathatom egyetlenért. Nekem még sokakat kell életre keltenem napszálltakor. Sikoltva nyúltam a semmibe kajáért, az ardeur követelt, Damian követelt, és én kerestem. Nem szándékosan, soha nem kényszerítenek senkit arra, hogy táplálja, amit akaratából soha nem. De éreztem, ahogy az ardeur
Laurell K. HAMILTON
190
Haláltánc
csápjai kinyúlnak, megindulnak, tapogatva keresik maguknak a legmegfelelőbbet. Már tudtam, hogy Jean-Claude elmélete megállja a helyét, a lángom tényleg csalogatja és kutatja magának a legtutibbat, a minőséget, az energiabiót, amiből a legtöbbet nyerhet a legkisebb erőbedobással. Átszaladtam Asherön, éreztem az alsó hangon duruzsoló energiáit, kevés, nekem most ez nagyon is kevéske, pedig még az ízét is pontosan éreztem a számban. Neki magának is ennie kell, mielőtt bármit is adhatna. Vagy két tucatnyi arctalan, testetlen létezést csekkoltam így végig, mire meglett az, akire vágytam. Beazonosítani egyelőre nem tudtam, csak annyit vettem le egyből róla, hogy energiája fortyog és hatalmas, hogy még soha nem táplálta a tüzemet és hogy vámpír. Aztán egy kéz ragadta meg a kezem, hozzám rántotta magát, és már ez az egyetlen érintés is többet adott, mint a sok smaci Requiemmel az előbb. Majd pedig ráeszméltem, hogy London az. Hogy miként lehetett még Requiemnél is erőteljesebb, gőzöm nem volt, de nem is érdekelt. Nem érdekelt engem már semmi... pedig halványan rémlett, hogy valami London és az ardeur viszonylatában nem százas, de már ezen agyalni se maradt idő. London rám mászott, ahogy volt, ruhástul, és még így is lüktetőn éreztem forró keménységét a két lábam közt. Egyszerre jajdultunk fel az érzéstől, még a szememet is le kellett hunynom... mikor pedig felnéztem alig öt centire világolt felettem az arca. A szemei... nem barnák, hanem feketék, mint az éjszaka, hogy a pupilla is beleolvad... és már az az öt centi is elenyészett, szája elérte az enyémet, és fájdalmas sóhajjal rábukott. Szenvedélyesen kerestük egymás nyelvét, ízleltük, mit rejt a másik szája, fogait, a barlangot, ami mindig rejtve marad. Nyelvem becsusszant a hegyes tűfogak közé, benne kényelmesebben mozoghattam, mint Jean-Claude szájában. Persze, lehet, hogy csak az ardeur dimenziótágítása. Ez az egy, hosszas csók is annyi energiát pumpált belém, hogy Damian addig csak pislákoló szikrája, most lángocskává érett; London energiája folyékony mézként csorgott le torkomon, csöppnyi erőfeszítést sem kellett tennem, hogy hasznosítható energiává bontsam, azt adta, amire vágytam. Ez a különös szenzáció egy pillanatra kitisztította az agyam, és ha kapok még egy kristály másodpercet, még akár a mozaikokat is egymásba illesztem, hogy mire is kéne ügyelnem, ha London az ardeurrel vegyül. De London esélyt sem adott, még hevesebben falta ajkaimat, s egyszerre áradt szét nyelvemen a vér sósán édeskés nedűje, és markolta meg a mellemet. Még egy löket enerdzsi. Minden végtagomat liánként kulcsoltam köré, nemesebb szerveimet ott lenn a lábaim közt pedig mohón tapasztottam még mindig túlöltözött tagjaira. Akkor letépte ajkát az enyémről, és a mellemen landolt, követelődzőn beszopva szinte az egész halmot, nyelvével becézve a bimbót. Kész voltam, a gondolataim garantáltan elhagyták még az ötméteres körzetemet is, sikoltva élveztem, s karom-lábam erőtlenül hanyatlott le az ágyra, mint valami avar az őszi szélkavarodásban. Ezt kihasználva úgy helyezkedett, hogy jobban hozzám férjen, bekapta a mellem, nem is értem, hogy táthatta ekkorára agyaras száját, a tűhegyeket minden szívásra éreztem, az ígéretet, hogy hogyan mélyedhetnének húsomba. Végül már nem csak ígéret maradt, hörögve-sóhajtva nyomott rajtuk leheletnyit, és a finom bőr engedett, agyarai mellembe hatoltak. Ha nem nehezedik rám épp teljes súlyával, gerincem ívbe feszült volna. Vértől maszatos szája leszakadt mellemről, és megint a számat kereste, szeme elveszett vámpírhatalma tüzében, fényes, fekete tűzben. Vérem íze a nyelvemet fémes édesen simogatta, és két kézzel húztam volna vissza magamra, de csak a zakóját markoltam, pár másodpercre mintha csak egy száj meg némi ruha maradt volna belőle, London viszont eltűnt volna a nagy semmiben. De utána visszahuppant rám, immár kigombolt, letolt nadrággal, meztelen férfiasságát a hasamnak nyomva, hogy arcát eltolva belekiáltottam a szobába gyönyörűségemet. Most pár centit felemelkedett, célzott, aztán nem hezitált, belém hatolt. Arca fölém hajolt, szemében tébolyult kéj lobogott, még a vámpírerőnél is eszeveszettebben. És akkor, a szenvedély mámora alatt megpillantottam a rettegést, a parttalan félelmet, hogy most még minden csodás, de mi lesz ezután. És bekattant: London félig kigyógyult ardeur-függő volt. A szarba is! A szaros szarba! – Ne haragudj, London, ne haragudj – nyögtem bele ebbe a szenvedélyben úszó arcba, és azt hittem, ő is itt hagy, mert éreztem, hogy kihúzza magát. De csak egy töredékmásodpercre, mert már döfött is vissza, és belendült, megkefélt, ahogy kell. Ahogy csak bírt, ki-be, egyre szaporábban. Én meg elélveztem, az ardeur pedig itta magába a gyönyör hullámait, miközben London lélegzete is egyre szaporábban járt, ritmust váltott. Karjai felnyaláboltak, felült velem, én meg rákulcsoltam a lábam, és öleltem szorosan magamhoz, hogy közvetlen közelről egymás arcába bámultunk, arca kinyílt, mint érett rózsa, mert ő is élvezett, lüktetett belém a nedve, és már ez az érzés is elég lett volna, hogy fejemet hátravessem, és átadjam magam az orgazmikus semminek, de London tartott, kezét a hajamba fúrta, így nem menekülhettem a tekintetéből. Néztük egymás gyönyörét, ahogy a kéj, hullámzik bennünk. Végül karjai elernyedtek, magához húzott, ölelt, szinte kapaszkodott belém. Én meg visszaöleltem, gyöngéden, a szíve ott kalapált őrült tempóban a mellkasomon, éreztem, ahogy püföli a bordáit. Átadta magát nekem, teljes lényét nekem adta, hogy táplálhassam a lángot. És Damian felébredt, azt is éreztem. London segített megmente-
Laurell K. HAMILTON
191
Haláltánc
nem, neki köszönhettük az életét; de ahogy szorítottam magamhoz, és hallgattam a száguldó pulzusát, már csak az járt a fejemben, hogy vajon milyen árat fizetünk majd ezért. Helyesebben milyen árat fizet érte a férfi, akit egyelőre a karjaimban tartok?
Laurell K. HAMILTON
192
Haláltánc
33
AMINT A PULZUSA LECSENDESEDETT, gyöngéden lepakolt az ágyra, és Jean-Claude engedélyét megkapva, bevonult a fürdőszobába tisztálkodni. A náciját levette, de az inge és a zakója eltakarta a fenekét a nem kifejezetten kíváncsi szemek elől. Ő is kerülte a tekinteteket, ahogy bevonult, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Azt már eddig is tudtam, hogy egy vámpír olyan mozdulatlanná és némává képes válni, hogy a létező utolsó illúzióját is kiöli magából, mintha ott se lenne. Most azt is megtapasztalhattam, hogy merevíthetik ki magukat az időtlen semmibe az alakváltók is. Mintha csupa szobor között trónoltam volna az ágy közepén. Egy szoborparkban. Nyilván jó páran elillantak, ahogy a helyzet fokozódott, gondolom a testőrök, bár elég sokan meghúzták magukat a sarkokban, és szorgosan zsolozsmázgattak, hogy jaj, csak nehogy őket kebelezze be a ronda nagy szukkubus. Hát megúszták. Jean-Claude mozdult először, vagyis az ő mozdulata törte meg a szobára telepedett bűbájt, és hirtelen zsongani kezdtek a sarkok, megteltek levegővel a tüdők. Jean-Claude felsegítette Requiemet a padlóról, ahová a mi kis... táplálkozásunk elől menekült. Ó, micsoda csodálatos eufemizmus, táplálkozás, hát igen, így is lehet mondani. Meg ezer másképpen is lehetne, de kuss. Requiem szorosan markolva Jean-Claude karját, buzgón sugdosott valamit a fülébe, mintha az élete múlna rajta. – Jön Damian – hallottam Nathaniel hangját magam mellől. Ahogy felé fordultam, Micah épp felsegítette az ágyra: erőtlenül nyúlt el mellettem, levendulaszín szemei a plafonon méláztak. Még nem szedte össze magát. De Damian témában igaza volt, én is éreztem, hogy megindult felénk a koporsóteremből, lábai már a hosszú folyosón kopognak. – Ezt soha többet ne csináld – használtam ki a néhány perces laufunkat. – Nehogy megpróbáljam megmenteni még egyszer? – próbálkozott Nathaniel egy gyenge poénnal, amire most kicsit sem voltam vevő. – Ez nem vicc, Nathaniel. – Te mentettél meg mindkettőnket – dörzsölte alázatosan a kézfejemhez az arcát. – Tudod, hogy nem sokon múlott, te is tudod – nyeltem nagyokat, hogy visszaparancsoljam a könnyeket. Micah a vállunkra tette a kezét, megszorított, ahogy Nathanielt is, láttam a kézfején. Az arcán még ott rezgett a mérhetetlen rémület. Requiem közben felkapta a köntösét, magára kanyarította, és hátra sem nézve kimenekült. Végre talán rájött, hogy a kajapályafutás nem épp a neki kitalált karrierút. Reméltem legalábbis; épp elég kalamajkát kavart már eddig is, végre miatta nyugiban lehetnék. Rám férne. Remus katonásan Jean-Claude elé toppant, a keze reflexszerűen megindult a homloka felé, aztán feleszmélt, mégsem tisztelgett. A régi beidegződések, mi? – Kérek engedélyt a távozásra. Jean-Claude furcsán érdeklődve mérte végig. – És ha védelemre szorulunk, Remus? – Ettől nem tudunk megvédeni, uram – Remus még a fejét is katonásan rázta. A derék, megfáradt zsoldos. – Sem én, sem az embereim. Az ágyról sajna nem láthattam pontosan, mit néz annyira Jean-Claude, amennyire néz. – Szerény véleményem szerint az embereid nem osztják a véleményedet, Remus. Szerény véleményem szerint a legtöbbjük nagyon is szívesen megvédte volna az előbb ma petite-et – duruzsolta lágyan, mint a tavaszi szellő, ami köztudomásúlag vizet szokott árasztani. – Azt hiszem, Obánk nem erre szerződött, amikor a szolgálatodba bocsátott bennünket, uram – préselte ki ajkai közt Remus, mint aki a fogait csikorgatja. – Hát talán tisztázd Narcisszusszal, milyen szerződési feltételekkel béreltek fel benneteket. – Meg fogom tenni, uram – biccentett Remus. – De kérek engedélyt a távozásra. Embereim és a magam nevében is.
Laurell K. HAMILTON
193
Haláltánc
Még innen is láttam a gondolatot, ahogy átsuhan Jean-Claude arcán, hogy talán mégsem adja meg az engedélyt, bár azt hiszem, leginkább Remusnak szólt a gondolatdemonstráció... – Menj hát, és vidd magaddal azokat, akik távozni óhajtanak. – Nem, uram, ők az én embereim – rázta meg a fejét Remus, keze ökölbe szorult. Láttam. – Én vagyok a parancsnokuk, ha én megyek, jönnek ők is. Jean-Claude úgy pillantott körbe, mintha az agyába akarná vésni, kikről is van szó hát. – Legyen, Remus, menjetek hát mindannyian. De beszélni fogok Nárciszszusszal. – Nem állítom, uram, hogy Narcisszusz nem venne szívesen egy ilyen előadást... csak annyit mondtam, hogy ha úgynevezett... bővített feladatkörrel kívánt volna megbízni bennünket, nem volt katonákat és rendőröket küldött volna – fejtette ki Remus, közben gondosan és feltűnésmentesen kerülve Jean-Claude tekintetét. Nyilván, nehogy bebűvölje a lábaim közé. – Ezt Rafael emberei nevében is mondod, Remus? Mert nem minden embered hiéna. – Mivel váltásig én vagyok a felelős parancsnok, igen, uram. – Én Rafael embere vagyok, és egyetértek Remusszal – harsant fel egy mély hang a sarokból. Aztán előlépett a gazdája: Pepito. A mindig rezzenéstelen arcú férfi most határozottan sápadtan, összetörten állt előttünk. Ahogy a többiek is. Vajon mit érezhették, amikor az ardeur zsákmányra éhesen végigpásztázta a szobát? De mindegy is, alaposan berezzentek tőle. Vagy talán fel is húzták az orrukat? Talán. – Akkor hát ne habozzatok, kifelé – intett gálánsan Jean-Claude. Remus az ajtóhoz ment, de nem húzott el rögvest a rákba, hanem kitárta, és fejével intett az embereinek, akik libasorban gyorsan elpályáztak. Én legszívesebben hirtelen a lepedők alá folytam volna be, hogy látnom se kelljen őket, de abban igaza volt Remusnak, hogy nem exzsoldosok és zsaruk valók az ilyen helyszínekre. Ismertem a fajtájukat, ezeknek egy nő akkor se lehet elég jó, ha kétszer olyan jó is. És ha egyszer meglátnak ruhátla nul, véged. Onnantól fogva már csak az eredendő bűnt és a gyengeséget látják benned, és oda a tisztelet, meg az előtte is épp csak romjaiban leledző egyenlő elbánás. Nem süthettem le a szemem, mert akkor már délután beindul a pletyka, hogy tucatnyi pasival döngöltem délelőtt, kis szerencsével még magukat is beleértik a tucatnyiba. Nem mintha nem látták volna pontosan, hogy egy volt, és az sem szex, hanem metafizikai vészdráma, a tudatuk rögtön torzítani kezd. Értem én már meg olyan helyszínelést, ahol alternatív eszközökhöz nyúltam, aminek a testiséghez szikrányi köze sem volt, és a pletykák utána mind a féktelen természetemről szóltak. Így aztán keményen álltam a tekintetüket, sőt, végigmértem őket. És igyekeztem memorizálni az arcokat, amikről már most sütött a hirtelen feléledt szexuális érdeklődés. Meg kellett jegyeznem azokat, akik már csak mozgó punciként és csöcsként néztek rám, hogy eltávolíthassam őket. A jobbak lesütötték a szemüket, azok maradhatnak. – Én is figyelek, nyugi – hajolt át Nathaniel fölött Micah, hogy ne aggódjak, nem kell a reszketeg memóriámra hagyatkozni. Nem is baj, egyelőre túlságosan is könnyen kevertem a szezont a fazonnal, pláne, hogy az átlagnál is alacsonyabb szinten voltam épp öltözve. Mondjuk a lepedőt felhúztam az államig, de Nathaniel mellettem hevert, és a karját a lepedő felett a derekamon átvetette, arcát pedig a mellemhez dörzsölte, így lerántva a lepedőt. Visszahúztam, és már majdnem rádörrentem, hogy figyeljen jobban, csakhogy az arckifejezése belém fojtotta a tiltakozást. Mert Nathaniel mindig mindenkivel olyan magától értetődő természetességgel osztozott rajtam, soha nem csinált jelenetet. Most viszont sötét birtoklással a szemében mérte végig az előttünk elsorjázó alakokat. Arcát is azért nyomta a mellemhez, hogy jól lássák, neki szabad, mert az övé vagyok, nekik viszont hoci, nézni se nagyon merjenek, nemhogy képzelegni... Nem semmi. Az ajtóban némi dugó ütötte fel a fejét, a sok fekete pólós erdejében lángvörös haj villant, és már vártam, hogy Damian betáncoljon. De nem a saját lábán jött, Richard támogatta, de olyan szinten, hogy a küszöb után ölbe is kellett vennie. Rongybabaként fektette le mellém az ágyra. Felültem, érdekelt is már, hogy a lepedő az ölemben landol! – Damian! – nyúltam felé nem is annyira a testemmel, sokkal inkább az erőmmel: energiája gyengécskén hunyorgott, persze, ha azt veszem, hogy kis híján örökre a koporsójában maradt, ez sem volt épp rossz eredmény. Bizonytalan tekintete megállapodott végül az arcomon, én meg elámultam ismét azon a lehetetlenül élénkzöldön, amit a természettől szemként kapott. Elég magasra tette a lécet ezzel a fűzöld ragyogással, még Micah is neccesen futott vele egy pályán. Most a semmibe úszott a zöld, minduntalan szétcsúszott a tekintete. – Már tápláltam az ardeurt – érintettem meg jéghideg arcát –, miért nincs akkor jobban? – A koporsóterem előtt találtam, a folyosón. Összeesett, de még így is feléd indult. A földön vonszolta magát – magyarázta Richard. – Hogyhogy elébe mentél, mon ami? – nézett rá Jean-Claude, miközben sorban lecsekkolta a testhőmérsékle-
Laurell K. HAMILTON
194
Haláltánc
tünket. Mármint Damienét, a Nathanielét és az enyémet. – Mikor Remus iderendelt mindenkit, a koporsóterem is kiürült. És nekem eszembe jutott a múltkori baleset, amikor Anita véletlen bezárta a kapcsolatot Damiannel. Hogy akkor mennyire... kiborult. Gondoltam, nehogy megint dühöngeni kezdjen. – Logikus gondolat – biccentett Micah. – Túlságosan hamar ébredt – ingatta a fejét Jean-Claude. – Dél előtt még egy mestervámpírnak is rengeteg erőbe telik visszatérni holtából. És Damian nem mester. Csakhogy szólítottad, ma petite, nem volt választása. – De rendbe fog jönni? – fogtam két kezembe a vámpírom jeges kezét. – Nem tettem benne kárt? – Rendbe jövök – jött Damian lassú, rekedtes basszusa, mintha valahol máshol járna éppen. – Úgy sajnálom, Damian – mosolyogtam le rá. – A változatosság kedvéért legközelebb hadd ne amiatt patkoljak el majdnem, hogy nem akarsz másokkal dugni – szedte össze minden erejét a poénhoz. Én meg azt se tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. – Szerintem már az sokat használna, ha Nathaniel is fogná a kezét – vetette fel Jean-Claude. Nathanielnek nem kellett kétszer mondani, zárta az áramkört. És tényleg olyan volt: az energia zümmögve áramlott közöttünk, szinte láttam, ahogy bejárja hármunk testét. Damian felnyögött, halkan káromkodott. – Fáj? – kérdezte Nathaniel aggodalmasan. – Sőt. Fantasztikus – súgta a vámpír. – Csodásan meleg vagy. – Uram, elnézést, uram – jött Remus ideges hangja. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt, visszakerült a kiképzőtérre, egyenesen a légióba. De egyből meg is hallotta mindenki. Jean-Claude és Richard egyszerre kapta felé a fejét. Igazából egyedül Damian nem Remust figyelte, ő megelégedett a saját szemhéjának a látványával. – Mit tehetek érted, Remus? – Tartozom egy bocsánatkéréssel, Blake – bökte ki végül, és a mondattal egyszerre a szeme is megtalált. Általában, mint már említettem talán, kerülte a tekintetem, de most a vállamhoz cikisebb lett volna beszélni, mert a melleim túlságosan is a vállam magasságában lengtek. Azt bámulni még annál is kínosabb, mint a veszedelmes szememet. – Miféle bocsánatkéréssel? – viszonoztam a pillantást. Mind a ketten nagyon vártuk ezt a témát, már ennyiből levettem. – Hogy azt gondoltam... – eddig jutott, itt elvörösödött, csak az arcának illesztékei maradtak fehérek, leleplezve a faramuci sebészmunkát –, korábban azt gondoltam rólad... Tudod, mit gondoltam. Keménykedhettem volna, hogy honnan is tudnám, de naná, hogy pontosan tudtam. És igazából semmi kedvem nem volt a szájából hallani, hogy egy rossz cafkának nézett. – Semmi gond, Remus – mosolyogtam inkább a szemébe –, kívülről néha én is annak gondolnám magam. – Ha tényleg életek múlnak ezen... az embereid... akkor újra kellene tárgyalni Narcisszusszal. Esetleg más színű pólóban lehetnének azok a testőrök... – nevette el magát. Majd amilyen hirtelen érkezett, olyan váratlanul sarkon perdült, és már húzott is el a nagy nihilbe. Nyilván nem akarta volna kimondani, miket gondolt még, és milyen egyéb ötletei vannak a klasszikus és a reformtestőrség témában. Nem bántam. – Fura egy pók – mondta ki mindannyiunk gondolatát Micah, ahogy Remus behúzta maga mögött az ajtót. Fura pók, hát igen. Eléggé helytálló és lényeglátó megfogalmazás. Korábban hajlamos voltam azt gondolni, hogy csak nem ismerem eléggé, de ha ez változik majd idővel, már nem okoz majd annyi meglepit. Pedig akadnak emberek, akikkel hiába éljük le akár a fél életünket, ugyanolyan rejtelmesek maradnak. Talán nem olyan meghökkentők a reakcióik egy idő után, de a rejtély nem oszlik. Csak ismerős rejtély válik belőle. Asher az ágy végének támaszkodott. Ismertem ezt az arckifejezést, ilyenkor szokott belekötni valakibe. – És mondd csak, Richard – kedélyeskedett gonoszan –, tényleg csak a Damian miatti aggodalom űzött ki a szobából? – Tényleg – húzta össze a szemét Richard. – Valóban? – sütött a kétely még a hanghordozásból is. – Nem akartam látni, ahogy Anita Requiemmel táplálja... – feszengett Richard, mint aki hirtelen nem tud mit kezdeni a kezeivel. – Most örülsz? – Igen, tulajdonképpen örömmel hallom – nyomta lágyan arcát a baldachin oszlopának, s úgy bólintott. – Miért? Miért olyan jó az neked, ha én kellemetlenül érzem magam? Asher két kezét az oszlop sötét fájára fonta, mintha egy színpadon mozogna a díszletben. Némely vámpírnak mély drámai érzéke fejlődött ki, nyilván ezzel ütik el a végtelen életük végtelen idejét. Belle Morte vérvonalá ban még határozottabban értettek a színpadiassághoz, Ashernek kifejezetten erőssége volt a pózok és beállítá-
Laurell K. HAMILTON
195
Haláltánc
sok, a nagy kifakadások és gigajelenetek világa. – Pedig maradhattál volna bátran, Richard. Requiem ugyanis nem táplálta az ardeurt. – Hagyd abba, Asher – szóltam rá. – Mit hagyjak abba? – fordult felém, és már a szeme villanásán láttam, hogy nagyon is tudja, kérdés nélkül is, hogy mit. Ahogy azt is, hogy dühös. Talán Richardra, talán valami más miatt. Hát, nem Remus volt az egyetlen örök rejtelem ebben a bagázsban. – Ha valami bajod van, ki vele. Ha nincs, akkor meg ne gyere feleslegesen ezzel a szurkapiszka baromsággal. Damian megszorította a kezemet, aminek két magyarázata adódhatott: vagy kezdett magára találni, és visszatérni a férfiasabb verziójába, vagy igyekezett letudni vámpírszolgai másztjait. Ő volt ugyanis a két lábon járó, vérszipoly idegnyugtatóm, amolyan macskagyökér-szedukszen fazon, aki gombnyomásra/kézszorításra pumpálta belém a nyugit. Így fejlesztettük egymást ezen a hármason belül is, annyira jó példával elöl járva, hogy szinte vénásan adagoltuk egymásba a tulajdonságainkat. Damiannek akadt bőven leadható csigavére, a teremtője mellett Belle Morte amolyan szende, margarétakoszorús leánykának tűnhetett a középkorból; ez a finoman szólva is porosz iskolát vivő hölgyike a messzi északról vaskézzel nevelte higgadtságra és az érzelmek tökéletes megtagadására vámpírjait. Neki hála áramlott most belém a nyugalom. Nem a zen típusból, hanem a fogcsikorgató totálfaarcból. De működött. – Finom békességet susog épp az agyadba Damian? – jegyezte meg kötözködőn Asher. – Tudod, mennyire kellemetlen vagyok, amikor az igazat, csakis a színtiszta igazat követelem rajtatok, ugye? – kérdeztem vissza. – Hogyne tudnám – sétált bele a verbálcsapdámba szőke barátom. – Te pont ugyanolyan utálatos vagy ezzel a csipkelődéssel. Már megtanultam, hogy ilyenkor a dühödet konvertálod. Magához szorította a baldachinoszlopot, haját egy vállmozdulattal besodorintotta a sebzett arcába, hogy csak a szépségesen tökéletes felét láthassuk. Ezt a figurát általában csak mások jelenlétében vetette be, Jean-Claude és előttem már nem bujkált. Általában. – Nocsak. Tehát dühös lennék? – kérdezte cicázva. – Nagyon is. Már csak az a kérdés, kire, mire és miért. – Lassabban. Még el sem ismertem, hogy az vagyok – villogtatta az egyetlen szemét, ami látszott. Lélegzetelállítóan szép volt így, és pontosan vágta is. Trükközött. Ezt a szédítés magánszámot akkor vetette be, ha valamit nagyon dűlőre akart vinni, csakhogy én már átláttam rajta. Ráadásul nekem inkább bejött a fullos verziója, amikor a roncsolt arcélét is látom. Egy szemmel nem tudtam mit kezdeni. Pláne meg ezzel a hangulattal. – Asher szeretné, ha tudnám, kivel tápláltad az ardeurt. Te viszont nem – summázta Richard. Lehajtottam a fejem, kezdtem nekicsüggedni ennek az új napnak is. Miért nem lehet, hogy csak otthon ülök, teát szürcsölgetek... á, mindegy is. Nem is szeretem a teát. Damian a szemembe nézett, pont útba esett. És nem együttérzőn pislogott, hanem nagyon is fegyelmezetten, hogy semmi szétesés, semmi hiszti, nem olyan nagy ügy még ezt is lezavarni, meg tudom csinálni, mert erős vagyok, erősek vagyunk. És milyen igaza volt. Fel is néztem Richardra, bele egyenesen a szeme közepébe, és secperc alatt legyűrtem a késztetést, hogy ma gam elé kanyarintsam a lepedőt. Végül is, tényleg egy szem pasi sem maradt a szobában, aki ne látta volna már alsó hangon is háromszor a melleimet. Nem ügy. És a szende pózzal sem kerülhettem el a színvallást. – Ki volt az? – szegezte nekem Richard a kérdést. – Látod, Asher, alig egy órája kértél elnézést, hogy a sértettségeddel engem hozol kínba – fordultam Asherhöz. – Egy órája még szinte könnyek közt magyarázkodtál, hogy ne haragudjak, hogy jó leszel, hogy soha többet ilyet... Egy órácska bűntudattal le is tudtad? Újra jogod van seggfejkedni? Egy szem szemében harag villant, de épp csak villant, mert aztán visszatuszkolta, és közönyösen kedves arccal futott neki a válasznak. – Akkor hadd kérjem ismét a bocsánatodat, ma chérie, hiszen tökéletesen igazad van. Megint jelenetet rendezek – húzott végig egy ostorcsapással a saját hátán, majd mélyen meghajolt előttem, hogy a haja a földet söpörte. – De mire a jelenet? – Mondjam az igazat? – kérdezte, és naná, hogy rábólintottam. Reflexből, mert azt hiszem eléggé paráztam az igazságtól. Ahogy mindig is. Talán emiatt az adrenalinextra miatt követeltem állandóan az igazságot. – Azért, mert tudom, hogy az én szeretőm sosem lehet. A tiéd igen, de közösen soha nem élvezhetjük testének szépségét. Egy pillanatig eluralkodott rajtam a tökéletes káosz, hogy vajon melyik szeretőmre utalhat.
Laurell K. HAMILTON
196
Haláltánc
– Látod, ma chérie, ez az, ami dühít, exactement. Olyannyira értheted ezt bármelyik szeretődre, hogy nem is tudod most pontosan, kiről beszélek – na tessék, már megint túl élénkre sikeredett az arcmimikám. Damian szorított egy újabbat a kezemen, bár most az elsődleges célja feltehetően nem épp az én vigasztalásom/biztatásom lehetett, hanem a saját fegyelmezése. Damianben ugyanis jókora adag homofóbia lappangott, márpedig Asher társasága nem épp megnyugtatóan hatott erre a kis defektusára. – Úgy érted, az a bajod, hogy mindig kőkemény heterókat nyúlok ki magamnak? – Igen, azt hiszem igen – bólintott némi emésztgetés után. – Jobban nem is fogalmazhattál volna, pedig eddig magam sem tudtam pontosan, hogy ez bánt. Pedig ezért vagyok dühös – aztán Jean-Claude-ot vette célba. – Hiszen te nem engedsz magadhoz, nehogy Anita elhagyjon. De másokhoz meg én nem közeledhetek, mert azzal csak még jobban elhidegítelek magamtól. – Megegyeztünk, hogy ezt a beszélgetést későbbre halasztjuk – jött a jeges válasz. Ennyire kimértnek rég hallottam. – Igen, megegyeztünk, és akkor még képesnek is éreztem magam a várakozásra. De elfogyott a türelmem, belefúlok a sok visszanyelt szóba – melegedett bele. Richardra mutatott. – Mert előtte is vigyáznom kell a nyelvemre, ő sem tudhatja, mennyire vonzónak látjuk, nem igaz? Mert akkor őt is elriasztjuk. Pedig mennyire szépséges. – Asher... – kezdtem, de Micah közbevágott. – Amint a vendégvámpírok elhagyták a várost, és a bébiügyet is sínre tettük, leülünk, és meghallgatjuk min den... fájó panaszodat, Asher. – Ó, igen, ezt már ismerem – legyintett Asher –, a mestervámpírok távoznak ugyan, de majd beüt egy újabb csapás, egy újabb válsághelyzet, amit meg kell oldani. De a panaszokat akkor is félre fogjuk tolni. – Szavamat adom, hogy Nathaniel, Anita és én leülünk veled, és megbeszélünk mindent – jelentette ki Micah határozottan. – A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de a magunkéban megígérem. – Tényleg a te nevedben is? – szegezte rám jeges tekintetét Asher. – Abszolút – bólintottam. – Hát te, mesterem? – fordult tapintható gúnnyal a hangjában Jean-Claude-hoz. – Engem Micah szava nem köt, ebben a kérdésben viszont bizton állíthatom, hogy helyettem is szólt. Mindent megbeszélünk, csak várd ki kérlek a sorát. – Szavadat adod? – Már megadtam. A feszültség kisebb kisüléssel áramlott ki Asherből, a szoba levegője is valahogy könnyebbé vált. Eskü. – Ez esetben nem lesz rám több panasz – mondta, majd Micah felé biccentett. – Köszönöm, Micah. – Nincs miért köszönetet mondani, Asher, te is ugyanolyan része vagy Anita életének, mint én. Mint mi mind annyian. Ha azt akarjuk, hogy működjön a családunk, akkor meg kell beszélnünk a problémákat. – Nem tudsz nem tökéletes lenni, mi? – kaffantott felé Richard. Most meg az ő haragja kezdett fojtogatni. Tuti ez a sok hisztis pasi. – Na nem, ezt nem csináljuk tovább – emeltem fel a kezem –, elegem van a krízisekből. Majd ha mindent meg dumáltam a dokival, akkor megint lehet egy kicsit nyavalyogni meg rinyálni, de addig csönd. – Megpróbálom – nyelte vissza a dühét Richard, aztán halványan rám mosolygott. – Marha melós nem folya matosan dühöngeni, amióta átörököltem a haragodat, Anita. Előtte gőzöm sem volt, hogy férhetne ennyi düh egyetlen emberbe – végre elnevette magát –, pedig ott van. Emlékszem, egyszer hitetlenkedtem, amikor azt mondtad, a te haragod ugyanolyan félelmetes szörnyeteg, mint az én szörnyetegem. Hát tévedtem, Anita, kurvára nagyot tévedtem. Te szentséges anyám, hogy tudsz egyáltalán ennyi haraggal józan maradni, és nem folyamatosan öldökölni?! – Néha kiélem magam. – Meg kell tanulnod parancsolni a haragodnak, Anita – csóválta a fejét. – Ha tényleg alakot váltasz, mindenképpen uralnod kell a dühödet, különben... – de nem folytatta, csak csóválta még kicsit a fejét, de az arca már higgadtabban ragyogott. Egészen magához tért, könnyedén megérintette az arcomat. És megcsaptam. Engem is meglepett, hogy felágaskodott a zárt áramkörünk energiája, de alaposan megcsípett mindkettőnket. El is rántotta gyorsan a kezét, hogy zsigerből dörzsölgetni kezdje. Fájni épp nem fájt, csak kellemetlenül bizsergett. – Jesszus, Anita! – Tárva-nyitva a kapu hármunk közt, Richard. – Nem lehet, hogy ti is meglovagolhatnátok Anita másik triumvirátusának energiáját? – fordult Micah Jean-C-
Laurell K. HAMILTON
197
Haláltánc
laude-hoz. – Meglovagolni? C’est quoi? – Rácsatlakozni. Megduplázni, ami van – fordítottam. Én már megtanultam, hogy új szlenget bedobni nem érdemes nála, mert az agya még mindig valahol a tizenhetedik század francia magasságában dekkol. – Ezt így nem tudhatom, tekintve, hogy még soha senkinek sem sikerült ma petite előtt egyszerre két triumvirátust kovácsolni. Ám az tény, hogy Richard érintésére feléledt és reagált az energia. – Az nem kifejezés – dörzsölgettem az arcom. Égett. – Fáj? – érdeklődött Richard. – Csak zsizseg. Ő is még javában dörzsölgette a kezét a farmerjébe, hogy kiálljon belőle a zsibbadás, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és az immár makulátlanul felöltözött London besétált. Még csomózta a fekete nyakkendőjét, de mintha nem is történt volna semmi közöttünk. Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Bakker, eddig még azt is alig vet tem észre, hogy a földalatti világon van, most meg rakhatom fel a kamrapolcra a nasik közé. – Hol van mindenki? – nézett körül arrogánsan. A szavak valahogy nem passzoltak ehhez a hangnemhez. – Az őrök az előbb kértek eltávot, a többiek meg ki tudja, mikor léceltek le – világosítottam fel. Nem nézett rám, csak hetykén és sötéten forgatta a fejét, ahogy a kis nexusunk előtt is. Mintha el is felejtette volna, hogy az előbb még bennem járt. Megkerülte az ágyat, de a végében valahogy fennakadt a lába a takaróban, és elvágódott. Vámpírok ritkán zuhannak el, neki sikerült. Aztán meg úgy pislogott fel ránk, mint aki már a tekintetével is azt bizonygatja, hogy direkt csinálta ám, nehogy azt képzeljük, hogy rajta szándéka ellenére kibabrálhat a gravitáció. Az ágyra támaszkodva nagy nehezen feltápászkodott, közben hisztérikusan rugdalta a takarót, amiben felbotlott. Mikor bosszút állt, továbbindult, egészen különösen imbolygott, és a vállával a baldachintartó oszlopnak ütközött. Ez megint kibillentette egyensúlyából, az ágyra zuhant, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia, nem zúgott tovább a padlóra. Aztán ott ült, nagyon merev, nagyon egyenes háttal. Csak a fekete zakóját láttuk belőle, meg a kocka vállait. A szemközti falat szuggerálta. – Részeg vagy – mondtam ki, ahogy az eszembe villant. – Mondhatjuk így is – biccentett. Jean-Claude megkerülte az ágyat, és közvetlen előtte lehorgonyzott. Egy ideig figyelte, mintha a vonásait tanulmányozná, az nekem kimaradt, hogy vajon London kerülte-e a pillantását. – Hogy érzed magad? – kérdezte végül az ülő alaktól. Semmi válasz, csak kuncogás. Elsőre nem állt össze a kép, mert ez a zaj valahogy kicsit sem illett London torkába. Aztán már kacagássá érett, egyre erőteljesebb, vidámabb kacagássá, és akkor már nem lehetett filózni, tényleg London nevetett. London, aki a komorságnál mit sem szeretett jobban! Akinek kedvenc fényviszonya az árnyék volt, szíve szerint a csendet és a mélabút értékelte a legtöbbre, most kacagott. Sőt, hátrahanyatlott az ágyon, és átadta magát a nevetésnek, ennek az őszintén jókedvű áradatnak. De senki sem csatlakozott hozzá, mert az egész olyan bizarrul idegennek tűnt tőle, hogy csak néztük dermedten. Mintha nem is ugyanazt a Londont látnánk, akit megismertünk. Halvány rózsaszín könnyek peregtek a szeméből, véresen, ahogy minden vámpírnak. – Előtted leplezni akartam – tekerte ki a nyakát, hogy engem is lásson –, de nem megy. Soha nem is tudtam rej tegetni. – Mit? – kérdeztem, és már most tudtam, hogy utálni fogom a választ. – Hogy mennyire fantasztikus érzés az ardeur. Belle Morte egyszer azt mondta, hogy senki olyan remekül nem táplálja, mint én. És senki olyan gyorsan nem vált még rabjává – tette hozzá, ahogy a szeméből egy csapásra elillant minden vidámság, hogy valami sötét gyásznak adja át a helyét. – Ismét rabjává váltál, mon ami? – Egyelőre nem tudhatom biztosan – fordult vissza Jean-Claude-hoz tökéletes tárgyilagossággal –, de legnagyobb valószínűség szerint igen. – Istenem, London, annyira sajnálom – fakadtam ki. – Én is sajnálom – támaszkodott fel a könyökére Nathaniel segítségével Damian. – Ne sajnáljátok, évszázadok óta nem éreztem ilyen remekül magam – vonta meg a vállát, miközben egyikünkre sem nézett. – Végre megint élek. Bevillant az érzés, ahogy az ardeur pásztáz a szobában a legfincsibb falat után, és ahogy rátalál. Nem erejének a nagysága volt az egyetlen vonzereje.
Laurell K. HAMILTON
198
Haláltánc
– Az ardeur rögtön lecsapott rád, mint a legtutibb erőre az egész szobában – kezdtem bizonytalanul. – Azért téged választott, mert te valaha már a rabja voltál, és rád ismert? – Requiem is függő volt valaha. Ő is ugyanolyan fincsinek tűnt? – Annyira nem, mint te. – Belle azt mondta, hogy az én erőm az ardeur táplálása. Huszonegyedik századiasan szólva, én vagyok az akkumulátor. – Ha tényleg erre vagy kitalálva, akkor Damian hogyhogy nem érzi magát jobban? Hova lett a sok energia? – szegezte neki a kérdést Nathaniel. – A legjavát megtartottam magamnak. Nem szándékosan, nem direkt... Olyan volt, mintha évek óta a sivatagban bolyonganék, és hirtelen felfedeznék egy tiszta vizű forrást. A víz nagy részét magamba szívtam, még a bőröm is itta magába. Sajnálom. – Dehogy sajnálod – ingatta a fejét Nathaniel. Halkan, de tökéletesen biztosan jelentette ki. London pedig elnevette magát, váratlanul, boldogan. – Oké, igazad van, tényleg kicsit sem sajnálom. Abban biztos voltam, hogy annyi neki is marad, amiből magához tud térni, a többi meg nem érdekelt – nyugtázta, aztán a mellkasára húzta a térdeit, átkulcsolta őket, mintha labdává akarna gömbölyödni. Így nézett rám végtelen kiszolgáltatottsággal. – Itt vagyok, a tiéd vagyok, azt teszel velem, amit akarsz. Belle elől se sikerült soha lepleznem, mennyire a hatalmában tart, előled sem. Meg is gyötört mindig. Te is gyötörni fogsz, Anita? Előtted is térden kell majd csúsznom minden újabb kortyért? A szívem dübörögve kalimpált a mellkasomban, de most nem a szenvedély ösztökélte, hanem a félelem. A mindig büszke, rezervált, kicsit akár félelmetes London itt vergődött a lábamnál, s úgy nézett rám, ahogy csak Nathaniel a régi időkben. Azzal a kimondhatatlan könyörgéssel, hogy bármit megtesz, csak ne taszítsam el magamtól. Ronnie-nak mákja van a pasasokkal, valahogy mindig olyanokkal feküdt össze, még ha egy éjszakára is, akik csakis azt akarják, amit akarhatnak. Soha semmi többet, soha semmi érzelmi kavarást. Nekem bezzeg soha egy fél, szimplán egyszerű numera se jutott. A problémamentes pasiról akkor se tudnám, micsoda, ha a nyakamba ülne.
Laurell K. HAMILTON
199
Haláltánc
34
HÁROMNEGYED HÁROMRA már egy amolyan szülőszoba-féleségben várakoztunk. Előttem persze senki sem merte kiejteni a szót, mindenki óvatosan csak vizsgálószobáról zagyvált, mert mindenkinek drága az élete. Finoman szólva nem voltam boldog a helyzetemmel, még ha rózsaszín tapétás különszobát kaptunk is a St. John kórházban. Tényleg csak a vaságy őrizte a hely szellemét, meg a gurulós asztalka az ágy végében. Dr. North előre lezsírozhatott mindent, mert már meg sem lepődött a kisebb tömegen, aminek az élén becsődültem. Egyenesen a kis budoárba vitt. Amúgy még nem feküdtem az ágyon, mert éppen a vérvizsgálat eredményét vártuk, tehát az elvárásokhoz és hangulatomhoz híven fel-alá jártam. Micah bölcsen behúzódott az egyik sarokba, egy székre, nehogy akár rá is pillantsak. A helyiség másik székét az egyik véroroszlánom foglalta el, akit Joseph hozott korábban. Hat, állítása szerint szubmisszív, emberével érkezett, és mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy Haven helyett kettőt is magamhoz vegyek. Nem csípte Havent, túlságosan is erősnek érezte. De hogy válasszak első blikkre a még állítólag akaratgyenge tagok közül is? Honnan tudhatnám, hogy nem pánikolnak-e be az utolsó pillanatban, és gond nélkül hagyják, hogy átadjam nekik a szörnyetegemet, ha netán úgy adódik?! Joseph szerint százszázalékosan megbízhattam a választásaiban, hiszen a lehető legszubabb szubokat választotta ki nekem. Az utóbbi időben misztikusan felduzzadt a helyi oroszlánfalka... volt választék bőven. – Olyanok lesznek, mint amilyen Nathaniel volt neked és az ardeurnek a legelső időkben – nyögte be a végső garanciát Jean-Claude előtt még. – Ez most mit akar jelenteni? – csaptam le rögtön. Kicsit érzékenyek vagyunk?! – Azt, hogy feltehetőleg teljes szexuális együttlét nélkül is lehet majd belőlük táplálni a tüzet. Ha jól értettem, amit eddig hallottam az ardeur természetéről, csak akkor nem lehet egyesekről egyetlen csókból táplálni, ha túlságosan dominánsak. – Elméletileg így van. A kettő, akit végül választottam ugyanolyan zsengének és védtelennek tűnt, mint a maradék négy, nem is értettem pontosan, miért pont ők. Travis és Noel. Egy szőke és egy barna. Egy közgázos és egy angol szakos. Akinek hétfőn vizsgája lesz, tehát még a tanulnivalót is hozta. Azzal dekkolt a székben, tanult, mint aki egy váróteremben ül, ahol szinte semmi dolga, talán csak valami vonatot vár. Travis könyvek nélkül érkezett, a falat támasztotta, és szenvtelen pillantásokkal fogadta magába a helyzetet. Mintha mindent alaposan az emlékezetébe próbálna vésni, akár egy nyomozó. Főleg Richard érdekelte, ahogy levettem. A testőrség időközben ismét váltott, visszakaptam Claudiát és Lisandrót. Ők az ajtó mellett ácsorogtak, bennük aztán semmi légiós nem maradt, ha volt is valaha. Szerintem egyszerűen csak sütött róluk a rosszaság, hogy bármikor bármire képesek, és hogy ezt becsatornázták-e valamiféle rendcsináló szervezetbe, az rejtély. Látszani nem látszott rajtuk. Claudia két másik őrt állított ki a folyosóra az ajtó mellé, aminek Dr. North egy röpke pilla natig nem kifejezetten hurrázott, de aztán kapott egyet Claudia kemény pillantásaiból, és már nem maradtak kifogásai. A kintiek egyébként Graham és egy ismeretlen vérhiéna, hogy legyen olyan vérfarkasom is, aki hajlandó fogadni a szörnyetegemet, ha Richard bemondaná az unalmast. Amúgy tényleg felesleges volt ilyen rengetegen összeseregleni, Claudia csak miattam szerelvényezte Grahamet és a vérhiénát, aki meg a páros szám miatt kellett. Alapelve volt, hogy őr egyedül nem dolgozik. És Richard miatt tartani kellett a látszatot. Szegény hiénánkat egyébként Ixionnak nevezte el Narcisszusz. Amilyen kurtán-furcsán mutatkozott be, egyből levehettük, hogy nem bomlik a klasszikusokért, de az obájának megvolt a maga ízlése. Ha egyszer Ixiont akart, akkor lett egy Ixionja. Ha tetszett a kiszemelt Ixionnak, ha nem. – Totál lemerülsz a sok rohangászástól, Anita – figyelmeztetett Richard. – Akkor lemerülök – vágtam rá, tudtam, hogy ingerülten, de kivételesen nem érdekelt. Ingerült voltam, haraptam. Erre eltolta magát a faltól, és megindult felém, mibe, hogy nagy vigasztalón magához akart ölelni?! – Meg ne próbáld – dörrentem rá, és mentem tovább. Csak az ablaknál fordultam, ott már nem volt választás. – Csak segíteni akarok, Anita.
Laurell K. HAMILTON
200
Haláltánc
– A járkálás segít – morogtam az orrom alatt, rá se nézve. Miért nem képes felfogni, hogy épp magányos farkasban utazom? Micah szó nélkül is vágta. Nathaniel is vita nélkül otthon maradt, Damiannel próbálták erősíteni magukat, hogy este használható formában legyenek. Nagyon rövid időt töltött állati alakban, ami alaposan lemeríti az ember energiáit. Ahogy elvágtáztam mellette, Richard megérintette a vállamat, én meg reflexből ellöktem magamtól. Ha a vámpírok napállóbbak lennének, Damiant tutira bepakoltam volna az úti csomagomba. Ő legalább megnyugtatott. Őt meg a napfény nem nyugtatta meg. Ennyi. – Ha nem nyugszol le egy kicsit, feléled a szörnyetegedet. Azt nem akarhatod, pláne nem itt. – Mondjuk rövidre zárná a problémáink egy részét – vágtam hozzá egy dühödt pillantást. – Ezt magad sem gondolod komolyan, igaz? – A fenébe nem gondolom! – Ulfric – szólt a fal mellől Travis. Richard a megtestesült fenyegetésként pördült meg. – A járkálással felemészti az idegességét. – Ezt én is tudom – böffentette rá Richard. A barátságtalan jelen esetben eufemisztikusan hangzott. – Ha megállítod, szerinted mi lesz ezzel a rengeteg energiával meg ideggel? – Oké – nyögte Richard némi halacskázás után –, vettem. Gondolom, csak én robbanok fel ettől a mászkálástól. – Akkor ne nézd – vonta meg a vállát Travis magától értetődően. – Kimentem levegőzni – sóhajtotta Richard. Még az ajtóból visszanézett. – Ha kellek, itt vagyok a folyosón. Nem mentem messzire. – Volt rá egy tippem. – Végre – sóhajtott fel Travis, ahogy az ajtó csukódott Richard mögött. – Épp elég egy ideges ember egy ekkora szobába. – Annyira ideges? Mármint Richard – meresztettem nagy szemeket. – Naná – nevetett Micah. – Gondolom, a saját idegem miatt nem tűnt fel – fontam össze szorosan a karjaimat. – Az érthető, hogy te ideges vagy – bólintott Claudia az ajtónál –, neked most erre jogod van. Bólintottam, bár nem értettem százszázalékosan egyet. Kopogtak, én meg szabályosan megugrottam, aztán lefogtam magam, hogy a körmeim a húsomba vájtak. – Itt a doki – dugta be a fejét Graham az ajtón. – Engedd be akkor – vakkantott rá Claudia ingerülten. Lehet, hogy mindenkit ki fogok készíteni?! – Az emberei látványa felzaklatja idekinn a kedélyeket – lépett be Dr. North egy sanda pillantással Ixionra. – Nem hívhatná be őket a folyosóról? Bár a kérdést nekem intézték, én Claudiára néztem, hiszen ő a gárdaparancsnok. Nem fogok a feje fölött dirigálni, legyen minden úgy, ahogyan ő jónak látja. Claudia csak intett a fejével Grahamnek, aki maga után húzva Ixiont, már bent is volt. A szoba kezdett némiképp fullos lenni, nem hiszem, hogy ekkora rokonságra szabták. – Az ablakhoz, Ixion – utasította Claudia, hogy legalább ő ne toporogjon a szoba közepén –, nem csak az ajtón jöhet be a csúnya gonosz. Persze, ez utóbbi most legföljebb belőlem ugorhatott elő, de nem ágáltam. Ahogy más sem. Mindenki nagyon szimpin igyekezett úgy tenni, mintha nem is egy nőgyógyászati vizsgálat kellős közepén pihenne. Persze, ha a tényleges vizsgálatra kerül sor, kezekkel meg műszerekkel, akkor úgyis kizargatok mindenkit, aki nem potenciális apa a folyosóra. – Biztos, hogy mindenkinek hallania kell, amit mondani fogok? – nézett rám kérdőn Dr. North. – Maga kérte, hogy még az a kettő is bejöjjön, akit pedig kint hagytunk, doki. – Arra céloztam, hogy esetleg páran lemehetnének a földszintre egy kávéra. Nagyon jó kis kávézónk van, nem gépi lötty – mosolygott körbe a szemüvege alól. Megráztam a fejem. Ha eddig nem is volt rájuk nagy szükség, pont most jön el a kritikus pillanat. Mert ha az eredmény olyan, amiről nem tudom, hogy épp milyen, de ha olyan, akkor akár ténylegesen szükség lehet rájuk. Szóval nincs kávézgatás. – Csak ki vele, doki, már rezeg a térdem a várakozástól. – Lemaradtam valamiről? – bújt be Richard is az ajtón. Megráztam a fejem, de a szemem már képtelen voltam leválasztani a dokiról. – Ha így folytatja, Anita, mehetünk a kötözőbe – intett a fejével a karom felé. Jé, és tényleg, az ujjaim vége egészen elfehéredett, ahogy a körmeimet belevájtam a saját karomba. Lazítani, Anita, lazítani. Apró, bevérzett
Laurell K. HAMILTON
201
Haláltánc
holdacskák maradtak a körmeim után. Nem, nem vagyok ideges! Richard nyújtotta a kezét, és végül megfogtam. Rám fért a támogatás, bár az ideg úgy zörgött át rám a mancsá ból, ahogy kell. És még azt is megtette, hogy szorosan felvonja a pajzsát, hogy legalább az ő feszültsége ne áramoljon át belém. Így már csak a jó, meleg kezet szorongattam. És végül már nem bírtam tovább, Micah felé kellett fordulnom. Kellett a támogatás, na. Nem kicsit. Nagyon. Jött is szó nélkül a másik oldalamra, hogy a szabad kezemet babusgassa, aminek persze Richard nem örült, még így is, pajzzsal meg a többivel is éreztem. De ennyi volt, nem balhézott, és még azt is örömmel vette, hogy a vállára hajtottam a fejem, miközben Micah mancsába is belecsimpaszkodtam. Mint valami utolsó ítélethirdetésen. Richard rám mosolygott, szélesen-fényesen, ahogy akkor még szépreményű kapcsolatunk hajnalán. Ezért a mosolyért kapta meg a szívemet, és sokáig a szívemet adtam volna egy-egy ilyen mosolyáért. Most azonban a dokihoz fordultam, hallanom kellett. Ennél jobban sose leszek felkészülve semmi rossz hírre. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ebben a szobában lehet olyan, hogy jó hír. – Kétszer is elvégeztettem a teszteket, Anita. Hogy biztosak lehessünk az eredményben – kezdte. – Az klassz, kösz. Tényleg. Csak épp semmi jót nem jelent, mi? – Most jön az, hogy üljön le? – nyúlt Claudia az egyik székért. – Ha akar, természetesen leülhet – pillantott rá Dr. North. – Akar leülni, Anita? – Jobb lesz nekem, ha leülök? – Azt nem hiszem – mosolygott szélesen –, elég stabilan áll – intett a fejével Richard és Micah felé. – Akkor megtudhatom végre? – nyögtem fojtottan, de egészen emberi hangon. Majdnem a sajátomon. Nagy piros pont. – Lehetek egészen őszinte – fogta be optikusan a szobát –, úgy értem, így mindenki előtt? – Legyen, hogyne, legyen, csak mondja már – még két extra mondat és sikítok. – Tisztában van vele, hogy likantróp? – Tisztában vagyok vele, hogy hordozom a likantrópiát – bólintottam, bár nem értettem, hogy jön ez ide. – Milyen érdekesen fogalmaz. A vérképe mindenesetre egyedülálló. – Pár hete derült ki, hogy leopárd, farkas, oroszlán és még valami beazonosíthatatlan állat likantrópiáját hordozom. – És azt is tudja, hogy egynél több likantrópiát egy ember nem hordozhat? Hogy ez képtelenség, mivel az egyik fertőzés leöli a másikat? – Tudom, orvosi csoda vagyok és a többi, és a többi, de mi van a terhességgel? Van Mowglim meg Vladom vagy nincs? – Igen, van. A vérvizsgálatok eredménye szerint legalábbis igen – nézett nagyon komolyan és nagyon mélyen a szemembe. A térdem megroggyant, ha nem fognak ketten is, most felnyalom a padlót. Valaki a seggem alá tolt egy széket, én meg végleg elengedtem magam. Egyikük sem vette le rólam a kezét, a vállamnál fogva tartottak, mintha nem bíznának bennem. Hogy majd suttyomban beájulok a szék alá. Pedig annyira nem voltam rosszul. Egyelőre. – Az mit jelent, hogy „a vérvizsgálatok eredménye szerint igen”? Vannak fenntartásai, doktor? – kérdezte a szemfüles Micah. – A két szindróma olyan, mint a likantrópiák: egyszerre vagy az egyiket kapja el az ember, bocsánat, a magzat, vagy a másikat. Egy magzat vagy vlados vagy mowglis. Ha nem Anitáról lenne szó, aki már önmagában egy orvosi képtelenség az egyidejű négyféle likantrópiájával, azt mondanám, hogy ikerterhesség. De a másik vérminta és a többi teszt alapján... Még mozgott a szája, magyarázott, de én már semmit sem hallottam, csak a vérem zubogását a fülemben. Richard és Micah tartott, amíg a fejemet a térdeim közé szorítottam. Egyszer-kétszer ájultam már el prakszisom során, ez nagyon a peremen mozgott. De az előrehajlás segített. Az agyam mindenesetre nem tisztult, csak az ikrek szó forgott benne, meg, hogy micsoda karmikus adósságot rovok én le ezzel az ikerterhességgel, amit ráadásul megfejel a modern orvostudomány által eddig diagnosztizált két legsúlyosabb születési rendellenesség. Édesjézus, szűzmária, segíts, ha tudsz! – Anita! Anita, hall engem? – jött egészen közelről Dr. North hangja. Előttem térdelt. Sikerült összehoznom egy bólintást. – Nem szeretnék hamis reményeket ébreszteni, Anita, de a helyzet jelenleg úgy áll, hogy ezt a két szindrómát csak az embriók hordozhatják. Maga viszont a tesztek szerint nem terhes. És a vizsgálatot kétszer is elvégeztük, hogy legyen kontrolleredmény.
Laurell K. HAMILTON
202
Haláltánc
Lassan, egészen lassan emeltem fel a fejem, egyrészt, nehogy leboruljak másrészt, emésztettem. – Tessék? – kérdezte a számból valami nő. – A tesztek szerint nem terhes, Anita – ismételte, és egészen közelről nézett bele a szemembe. Aggodalmasan. – De azt mondta... – Tudom – bólintott. – És magam sem értem az eredményt. Tény, hogy odakinn most a fél kórház személyzete azt birkózza le, hogy ki asszisztáljon nekem az ultrahangnál. – Lebirkózzák? – Akarja a totális igazságot? – Ja. – Bármit mutasson is az ultrahang, amit maga eddig produkált, már önmagában rendkívüli, amilyennel az orvostudmány még soha nem találkozott. Két lehetőség van: vagy nem terhes, és olyan szindrómákat hordoz, amit csak terheseknél mutattunk ki eddig, bár egyszerre a kettőt még soha. Vagy két különböző apa gyermekeit hordja a szíve alatt, de valami bizarr oknál fogva a tesztek nem mutatják ki a terhességet. Meglehetősen ritka és szokatlan. És ehhez még az is hozzájön, hogy amint azt már a telefonon elmondtam, a mowglis baba pár héten belül akár meg is születhet. A másik viszont csak hónapok múlva lesz életképes. Csak néztem ki a fejemből. – Ez meg mit akar jelenteni, doktor? – kérdezte helyettem is Richard. Mire a doki lenyomta ugyanazt a zanzát a Mowgliról, amihez nekem már a telefonban volt szerencsém. – Ugyanakkor van egy harmadik verzió is: Anita vérében van valami, ami miatt ezt az eredményt kaptuk – megint mélyen a szemembe nézett. – Ténylegesen likantróp, Anita? Úgy értem, alakot váltott már? – Eddig még nem – ráztam a fejem. – Hogyhogy eddig? – Úgy, hogy volt már, hogy egészen közel jártam az alakváltáshoz, aztán mégsem. – Ma reggel is majdnem megtörtént – sietett Micah a magyarázattal. – Mióta hordozza ezt a többszörös likantrópiát? – fordult hozzá az orvos. Micah ránézett, de én csak megvon tam a vállam. – Úgy fél éve. Legalábbis úgy sejtjük. Minthogy azonban nem váltott soha még alakot, kezdtük azt gondolni, hogy mégsem fertőződött meg. – Bizonyos szempontból logikus – biccentett a doki –, hiszen a szakirodalom is alakváltást ír az első teliholdra, és nincs vita. Pláne, ha hat telihold is megvan alakváltás nélkül... – Ne tárgyaljon rólam úgy, mintha itt se lennék. – Elnézést, Anita, épp csak nem akartam zaklatni. Hogy előbb térjen kicsit magához. – Ennél jobban nem fogok tudni magamhoz térni, szóval akár beszélhet hozzám is – majd felegyenesedtem. – Köszi, ülni is tudok egyedül. – Csak segíteni szeretnénk, Anita – és csodák csodája, ez nem Richard volt, hanem Micah. Kerestem valami spórenergiát magamban, valami rejtektartalékot, hogy végre kifakadhassak, hogy mindenki szálljon le rólam, nem vagyok béna... ilyesmi. De semmi plusz. Lenullázódtam, és ha a hírek ilyen tempóban zuhognak rám, még lejjebb is fogok. – Oké, csak ne fogjatok le. Olyan, mintha lekötöznétek. Micah erre elengedte a vállamat, és nyújtotta a kezét, amit el is kaptam némi hezitálás után. Richard dettó. Mármint nyújtotta a karját, hogy akkor kapaszkodjam én, ő nem fog le. És innentől fogva így ültem, és próbálgattam a legújabb, felturbózott bátor Anita-figurát. Kíváncsi, meddig tart ki. – Minden tesztet és labort lefuttattunk kétszer, és minden eredmény egyezett mind a két alkalommal. Mivel az orvostudomány jelenlegi állása szerint ez így képtelenség, mindenképpen ragaszkodnék az ultrahanghoz. Úgy legalább meggyőződhetünk róla, hogy terhes-e, mert ha tényleg az, hát látjuk, nincs mese. Ha nem látunk semmit, akkor sincs, mert akkor meg mindent kizáróan biztos, hogy nem terhes. És pont. Akkor kijelenthetjük, hogy a háziteszt produkált hamis pozitív eredményt, a vérvizsgálat pedig nem téved. – És ha terhes vagyok? – Akkor még mindig kitalálhatjuk, mi legyen – nyögte végül, mikor végre kismamaképes arcot talált a repertoárban. – Két magzattal a hasamban, akik közül az egyik pár héten belül akár meg is születhet, a másik meg letámadhat bármit, akár az ikertesóját is, akár engem is, hogy felfalja az életerejét. Klassz – rezumáltam olyan tökösen közönyösen, mintha csak a vacsoratervvel álltam volna elő.
Laurell K. HAMILTON
203
Haláltánc
– Jézusom – nyögte be valaki, Richard pedig úgy szorította a karomat, hogy minden vér kiszaladt belőle. De nem szóltam rá, érezni akartam, ahogy Micah-t is a másik oldalamon. De legalább egyikük se próbált az ostoba „minden-rendben-lesz” szólammal nyugtatgatni. Mert hogy is gondolhatná egy pillanatra is bárki azt ilyen felállás mellett, hogy rendben lesz? Dr. North nagyokat pislogott. Az már véggáz, ha az ember dokija pislog ilyen „mit-is-mondhatnék-ami-nemtúl-átlátszó” laposakat. – Ezt azért a legrosszabb esetnek kategorizálnám, Anita – találta meg végül a mondatát. – Mindenesetre csináljuk meg azt az ultrahangot, hogy ténylegesen lássuk, mivel van dolgunk. Addig nem érdemes találgatni. Gyorsan felegyenesedett, megigazgatta a nadrágszárait, hogy ne térdesedjen ki, és nagyon igyekezett nem a szemünkbe nézni. Szerintem ez az előbbi kis tényállás-felvételem kicsit durvára sikeredett az ő ízléséhez. Durvára, ja, ez az én világom. Hurrá, megint itthon.
Laurell K. HAMILTON
204
Haláltánc
35
VÉGÜL CSAK LE KELLETT feküdnöm arra az ágyra, még jó, hogy a rácsot leengedték, hogy hozzám férjenek. Egyik oldalon Dr. North meg a ketyeréi, másikon meg a kórház összes medikuskája és a nővérek. A doki nem túlzott, tényleg mindenki engem meg a bensőmet akarta látni, még ha nem is bunyóval próbáltak dűlőre jutni. Végül mindenki bejött, szerintem még az éppen szabadnaposakat is betrombitálták, annyian sereglettek körém. Úgy éreztem magam, mint valami zöld csodalény, akit ma halásztak le az űrből, és most mindenki meg akarja ismerni. Behatóan. Levegőt se nagyon kaptam a sok fehér köpenytől. – Emberek, nem kellünk ehhez ennyien – nyögte be az éceszt Dr. North. – Dobjuk ki a csaj kíséretét – jött a nagy tanáccsal az egyik medikus. – Inkább magát – néztem rá –, takarodjon, ha kérhetem. És még leállt velem vitázni. – Kifelé – szólt rá Dr. North is. A medikusnak mit volt mit tenni... a többiek be is húzták innentől fogva a fülüket. – Elég nagy seggfej volt, az tuti, Anita – mentette meg a szoba levegőjét végül Claudia –, de mi tényleg feleslegesek vagyunk. Bármit mutasson is a monitor, okosat nem tehetünk hozzá, úgyhogy akár ki is mehetünk – és már terelte is ki az embereit, hogy csak Richard meg Micah maradt –, kint leszünk a folyosón, ha valami van. – Nekünk nem te dirigálsz – makacsolta meg magát Travis –, minket Joseph Anitához rendelt, hát vele maradunk. – Ne vitázz vele, Travis – szóltam rá –, fogadj szépen szót Claudiának. Erre már nem feleselt, ment ő is. A csajt majdnem visszahívtam, hogy legalább egy valaki, akiben bízhatok, és aki nincs annyira kibukva, mint én, meg Richard, meg Micah is legyen mellettem, de Dr. North becsukatta az ajtót, mielőtt még elrikkanthattam magam. Aztán még leszelektáltuk kicsit a medikusokat is, hogy egy csaj meg két jobb arcú srác maradt összesen, és egészen normalizálódott a szitu. Richard és Micah a fejemnél vették fel a pozíciót, egy kéz Micah-nak és a vállam Richardnak, aki végre nem hisztikézett, hogy neki miért nem jut egy egész kezem. Lehet, hogy a pánik végre felnőtt embert farag mindannyiunkból? Nem lenne gond. Kicsit neki kellett vetkőznöm a menetnek, le a kabátomat, a derékszíjból kiakasztani a pisztolytáska szíját. Ez volt a tartalékom Jean-Claude-nál, sajna fogyóeszköz, lassan Nathaniel megint mehet shoppingolni belőle egy tucatnyit. Egyre gyorsabban felemésztem ezeket a bőr holmikat, nem tudom, mit gondolhatnak rólam a boltban, talán, hogy ráérő időmben megeszegetem a cuccot. A medika totál ráfixálódott a stukira, és akár tényleg levehettem volna, és átpasszolhattam volna Micah-nak, de érezni akartam magamon. Az egyetlen biztos dolog az életemben perpillanatnyilag, amitől tutira nem eshettem teherbe. Mert okés, hogy Micah elköttette magát, de mi van, ha ez az alakváltóknál egyáltalán nem végleges ügy? Mi van, ha suttyomban ő is tevőleges bajtárs a témában? – Ez most kicsit hideg lesz – szólt a doki, és már maszatolta is a hasamra az undi zselét. Tényleg hideg volt, de nem bántam, legalább valami lekötötte a gondolataimat. – Micah vagy három éve elköttette magát. Eddig kizártuk a lehetséges apák sorából, de nem lehet, hogy a likantrópoknál ez is másképp működik? – Égetéssel vagy ezüstkapcsokkal csinálták? – fordult Dr. North Micah-hoz. – Mind a kettő. És fél éve csináltattam tesztet, akkor még terméketlen voltam. – Olvastam erről az ezüstkapcsos megoldásról elég sokat. Azt hallotta, hogy már két esetben előfordult ezüstmérgezés? – Nem, nem hallottam – rázta a fejét Micah. – Esetleg nézéssé meg a vérében az ezüstszintet. Jobb az ilyenre odafigyelni – bólintott oda neki a doki, közben előhalászott egy brutálisan nagydarab műanyag izét, és fenyegetően megrázta a levegőben. – Ezt most húzogatni fogom a hasán, de nem fáj. – Persze, tudom, már egyszer elmagyarázta, csinálja csak, doki. És csinálta, húzogatta a durungot a hasamon, miközben a mákos képernyőt szuggerálta. Ha a tévém lett volna,
Laurell K. HAMILTON
205
Haláltánc
már rég az asztalt ráborítottam volna a kábelszolgáltatómra, hogy mégis, hogy képzelik, de neki nem volt baja. Az én adásom nyilván valami sokkal kevésbé színes cucc. Egyre kisebb területet pásztázott, amikor az egyik, a magasabbik medikus elkáromkodta magát. – A fenébe is – határozottan csalódottnak tűnt, mint aki nem azt kapja, amiért fizetett. – Kifelé – nyomta rá csuklóból a dokim, és a medikus hiába emelte a kifogásokat, mennie kellett. Az én dokim úgy fest, csak a betegeivel olyan édibédi, a kollégáinak és beosztottjainak már nem árt ügyelni vele. Ami részemről akár frankó is lehet. – Baj van? – hajolt előre Richard, mintha közelebbről értelmezhetné amit a monitor mutat: a fekete-fehér-szürke szutykot. – Mi olyat lát, amit én nem? – csatlakoztam az aggodalmaskodók táborához. – Nincs semmi baj, Mr. Zeeman – motyogta a doki, de nem nézett fel. – És, hogy mit látok? Hát semmit. Nem látok semmit. – És a semmi pontosan mit jelent? – jelentkezett be Micah is némi aggodalommal a hangjában. Ilyet se gyakran hallottam, Micah és az aggodalom... – Nem terhes, Anita – fordult végre felém a doki mosolyogva. – De otthon... – Igazán ritka eset, de azért nem lehetetlen. A teszt csalt. De én azt mondom, hogy nem is csoda, hogy egy ilyen kis egyszerű holmit összezavar a maga kémiai felállása, Anita. A laboreredmények mind teljességgel kizárták a terhességet. – Szóval akkor biztos benne. Nem vagyok terhes – foglaltam össze nem nagy meggyőződéssel. Nem mertem elhinni. Egy egészen apró kis ponton mozgatni kezdte az ultrahang fejét, és a monitorra mutatott. – Ha terhes lenne, itt kellene látnunk a magzatot. Nem lenne nagy, de annyira aprócska sem, hogy ne vegyük észre. És most nincs ott semmi. – És akkor hogy lehetséges a pozitív Mowgli meg Vlad? – Pontosan nem tudom, de a vizsgálat enzimértékeit egészséges anyákra szabták, nem likantróp nőkre. Feltehetőleg normális az, hogy a likantropitást jelzi. – És a Vlad szindróma? – kérdezte a medika. – Majd megtárgyaljuk az esetet, Dr. Nichols, ha a beteg minden kérdésére megfeleltünk. – Elnézést, Dr. North – sunyta le magát szegény Dr. Nichols. – Nem, igaza van, mi van a Vlad szindrómával? – csaptam le a kérdésre én is. – Rendszeresen ad vért vámpíroknak? – fordította oldalra a fejemet könnyű kézzel, hogy rálásson Requiem fognyomaira. – Igen. – A teszt, amit ilyenkor csinálunk, a vér bizonyos enzimeit vizsgálja, azokra vadászik. Az a gyanúm, hogy a véradások véradóra tett hatását még nem ismerjük olyan alaposan, amennyire szeretnénk. Csak annyit tudunk, hogy vérszegénységet okozhat, de nyilván ennél súlyosabban befolyásolják az ember vérképletét, csak még nem tanulmányoztuk. Nyilván a tesztünk érzékeli ezeket a változásokat. – Kérdezhetek valamit? – kérdezte megint Nichols. – Az attól függ – nézett rá lesújtón Dr. North. Az én dokim egyre keményebb oldalát kezdte mutogatni előttem is. – Nem a terhességgel, hanem a harapással kapcsolatban – sietett a dokilány. – Hát kérdezze – hagyta rá Dr. North olyan hangsúllyal, ami egyértelművé tette, hogy a helyében ő biztosan nem kérdezné, de Nicholsot nálánál jóval keményebb fából faragták, nem hátrált, kérdezett. – Eddig úgy tudtam, hogy a vámpírharapás után csak két kis tűszúrásnyomnyi marad. A magáé viszont roncsolt harapás. – Csak kórbonctanon találkozott eddig vámpírharapásnyommal, igaz? – néztem rá. – Igen. Jártam természetfeletti boncolásra. – És akkor mit keres itt a nőgyógyászaton? – Dr. Nichols az egyik első természetfeletti szülészorvosunk. Ez lesz az első év, hogy ezen a szakterületen is vannak diplomásaink. – Nem túlságosan szűk terület ez? – Évről évre egyre több az esetünk.
Laurell K. HAMILTON
206
Haláltánc
– A vámpírharapás is csak egy seb – kezdtem meg a kiselőadást. Végre értő fülek hallgatnak. – Ha a harapás halálos, az állaga és a külseje nem olyan lesz, mintha csak egy felszíni harapás lenne, hiszen a támadó egy vámpír, aki a vér kiszívásával öli meg áldozatát, tehát nem roncsol. A tűszúrásnyi bemeneteken a véralvadásgátlónak köszönhetően, amiből a vámpírnyálban bőséggel van, a vér nem szűnik meg áramolni, nem kell hát gyötör nie a sebet. Akadnak olyan idősebb vámpírok, akiknek az a nagy büszkesége, hogy apró tűnyomoknál nem nagyobb a seb, amit maguk után hagynak. Persze a legtöbb vámpír nem ilyen profi, a fiatalok pedig határozottan ügyetlenek tudnak lenni. Találkoztam már olyan harapásnyommal is, amiben nemcsak az agyarak voltak benne, hanem a fél fogsor, persze ez ritka. Ilyenkor a vámpír nem egyszerűen a vérre hajt, fontos neki áldozatának a fájdalma is. – Egyszer olyan tetemet is vizsgáltunk, amiről azt feltételeztük, hogy egy vérállat is megtámadta, nemcsak vámpír. Mert a nyakát és a kulcscsont körüli részt szétroncsolták. – Én magam nem találkoztam ezzel az üggyel, de könnyen lehet, hogy csak vámpír volt – ingattam a fejem, és hirtelen belém nyilallt a fájdalom. Most, hogy így ráterelődött a szó, Requiem harapása sajogni kezdett. Nagy türelmetlenségében nem viselkedett épp úrvámpírként. – Ahhoz túl nagy volt a roncsolás – szkeptikuskodott a medika. – Ez egy vámpír műve – mutattam fel a jobb karomon az évszázados vámpírsebet, aztán lehúztam kissé a pólóm nyakát, hogy lássa a kulcscsontomat. – Ez meg egy másiké. Eltörte a kulcscsontomat, és úgy rázta, mint egy terrier a lyukból kirángatott patkányt. – Nagy örömömre szolgálna, ha beajánlhatnám a programunkba, és meghívhatnánk előadónak – lelkesedett, bár kissé bele is sápadt a sok példámba –, a maga tapasztalata és a sebeinek látványa okulásunkra szolgálhatna, és talán pontosabban azonosíthatnánk az áldozataink végzetes sebesüléseit és az elkövetőket – ujja elindult a nyakam felé, aztán fegyelmezetten lefékezett. – Csak bátran, tapizza csak meg nyugodtan. Dr. Nichols Dr. North-ra sandított, aki alig láthatóan biccentett. Erre nagyon finoman és kissé szégyenlősen megérintette a heget a kulcscsontomon, majd a karomon, lassan, mintha az eszébe akarná vésni még a tapintását is. Az alkaromon a nagy hegnél leparkolt. – Ez likantróp? – Alakot váltott boszi. – Egy igazi állatbőrös boszorkány, aki alakot váltott?! – kerekedett el a szeme. – Nem egyszerű likantróp? Nagyon izgalomba jött, és nekem is kezdett tetszeni. Végre valaki, aki vágja a különbséget. Mert a kettő nem ugyanaz, hiába ölt állati alakot mindkettő. – Úgy ám. – Ez meg itt azt jelentené, hogy maga is vámpír, pedig nem az – futott be a fehér kereszt alakú égésnyomba, ami a karomnyomoktól kissé már eltorzult. És végre valaki, aki ennyire tutira megy, hogy nem vagyok vámpír. Jó ilyen optimizmust hallani. – Pár vámpírszolga szórakozgatott velem, míg a mesterük fel nem ébredt. – Olyan tanulságos lenne önnel hosszasabban elbeszélgetni – nézett nagy szemekkel. Kezdtem egyre nagyobbra nőni előtte. – És köszönöm, hogy a helyzet ellenére is ilyen készségesen válaszolt a kérdéseimre. – Már gombnyomásra beindul bennem a magnó, ha természetfeletti ügyekről van szó. Könnyen keveredek a témában szakértői posztba. – Köszönöm – ismételte határozottan hálásan. – Megesküszik ezek szerint, hogy nem vagyok terhes? – fordultam végül vissza az én dokimhoz, akitől én kérdezhettem. – A kibaszott becsületszavát adja? – Esküszöm az égre, hogy nincs magában semmi, csak magamaga, Anita – emelte esküre a kezét. Én meg Micah-ra majd Richardra néztem, figyeltem a kifejezéstelen arcukat, hagytam, hadd ülepedjen le bennem a hír. Közben a maradék medikus, aki végig bennmaradhatott, egy törcsivel letisztogatta a hasamról a maradék zselét. – Nem vagyok terhes – közöltem a hírt a fiúkkal, mintha nem hallhatták volna ugyanolyan jól, mint én. – Hallottuk – mosolygott le rám Micah. – Akkor mondjatok valamit. – Mit mondjunk? – kérdezett vissza Richard. – Hát hogy mit éreztek. Csalódást? Megkönnyebbülést? – Előbb nem ártana tudnunk, milyen reakcióval nem dühítünk fel – jegyezte meg Micah.
Laurell K. HAMILTON
207
Haláltánc
Valami miatt erre elkapott a nevethetnék, nevettem és nevettem, tele szájjal, aztán lassan az oldalamra fordultam fektémben, és egy ponton, magam sem tudom már mikor, már nem nevettem, hanem sírtam. A dokik némán dobbantottak, hogy a pasik nyugodtan vigasztalhassanak, én meg kisírtam magamból az elmúlt nap feszültségét, a félelmet, az ijedtséget. És valahol mindennek a mélyén némi halovány csalódottságot is.
Laurell K. HAMILTON
208
Haláltánc
36
A HALOVÁNY CSALÓDOTTSÁGBÓL persze gyorsan nagy erős megkönnyebbülés érett, és mire magunk mögött hagytuk a kórházat, legszívesebben minden szembejövő nyakába ugrottam volna, hogy örüljön velem, mert nem vagyok terhes. Mintha berúgtam volna, tényleg. Még a többieknek is feltűnt, Micah rögtön fel is ajánlotta, hogy majd vezet ő. És erre két csoda is történt: én nem ágáltam, hogy a saját kocsimat csakis én; és Richard sem heveskedett, hogy akkor már inkább ő. Csak komoran behúzódott a hátsó ülésre. Valamin nagyon rágódhatott, de nem kérdeztem rá, most képtelen lettem volna együtt érzőn osztozni semmiféle gondján-bánatán, annyi madarat meg lehetett volna fogatni velem. Claudia és Lisandro is bepréselődtek Richard mellé, ami maga a fizikai törvénytelenség három ilyen széles vállal. Noel leghátulra kuporodott be, Travis meg Grahammal és Ixionnal kocsizott. Már előástam a mobilomat, hogy hívjam Jean-Claude-ot is a remek hírrel, amikor beugrott, hogy vele ennél sokkal egyszerűbben és költséghatékonyabban is tárgyalhatok. Kinyitottam hát a jegyeket. – Mit művelsz, Anita? – szólt rám Richard. – Közlöm Jean-Claude-dal is a hírt. – Inkább mobilon, ha kérhetném. Én is itt vagyok. A karjai már a jegyek megnyitásától is lúdbőrzöttek, és tényleg kegyetlenség lett volna vele. Utálta ezt a mókát, csak mert annyira jólesett neki, hogy működik. Nem bírta, ha valami ennyire jó és egyszerre ennyire nem szok ványos. – Ma petite... – súgta bele az agyamba Jean-Claude pont, amikor már bepötyögtem a Cirkusz számát. Richard lehunyta a szemeit, mintha beléhasítana a fájdalom, de tudtam, hogy a gyönyörűség járja át. – Itt vagyok – feleltem hangosan. – Nem kell kiabálni, elég, ha rá gondolsz. Már így is tudom, hogy nem vagy terhes. Hátradőltem nagy boldogan, úgy gondoltam, hogy bizony nem, de nem ám! – Olyan könnyű vagy, szinte röpülsz. Nem tudtam nem egyetérteni vele. – Kérhetném, hogy ezt ne a kocsiban csináljátok? – úszott be Richard melegsége a beszélgetésbe, de szavait nemcsak gondolta, hanem ki is mondta. – Később még beszélünk a boldogságos hírekről – töltött be mindkettőnket Jean-Claude hangja, majd eltűnt, mintha elvágták volna. – Miért zavart? – fordultam hátra Richardhoz. – Most épp nem szeretném, ha fejemben császkálna. – Ebben a zsizsgésben nem lehet tanulni – panaszkodott a csomagtartóból Noel. – Te is érezted? – néztem Claudiára. – Régebben is mindig meg tudtam mondani, ha épp a triumvirátust használjátok, de ez még annál is erősebb volt – próbálta a karjait dörzsölgetni, annyi hely azonban már nem volt a hátsó ülésen. A szimbolikáját mindenesetre vettem. – Akkor bocs mindenkitől – fordultam előre nagy boldogan, és megfogtam Micah jobbját. Meleg volt, de nem az a nagy hevület. Csitítani próbált, mert még az is megeshet, hogy a változatosság kedvéért a nagy boldogság csalogatja elő az ardeurt, és akkor a volánnál kell alakot váltania, ami nem fér bele a biztonságos közlekedésről alkotott fogalomkörbe. Kénytelen voltam fékezni fenenagy szárnyalásomat a Cirkuszig, de a gigászi lépcsőn már megint repültem, lefelé, egyesen Jean-Claude karjaiba. A nappaliban várt rám, én meg úgy fonódtam a nyakába, mint az a bizonyos lián, és már csókoltam is. Csak amikor kibontakoztam a szenvedélyes ölelésből, vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül: Augustine egy nagy, fekete selyemstólába burkolózva ült ott a duplapadon. Fehér vállai elveszett szigetekként kandikáltak ki a nagy feketeségből, amit a hosszú, szintén fekete selyem pizsamaalsó csak még tovább fokozott. Szőke haja összevissza állt, mintha épp csak beletúrt volna. Nevetséges egy ilyen izmos férfit cukinak látni, én mégis annak láttam. Ugyanazok a húrok pendültek bennem, mint amikor Jean-Claude-ra vagy Micah-ra nézek, sőt még Richard is bele-belecsap ezekbe a húrokba néha, ha mindkettőnknek jó napja van. De Augustine iránt nem azt a mély érzelemhullámot éreztem, nem ragadott fene-
Laurell K. HAMILTON
209
Haláltánc
kestül magával, csata felszínén lebegtem egyelőre. Mint amikor az ember elkezd szerelembe esni, a vágyakozás kicsit lecsengett már, és ráébred, hogy a kéjvágy vonzása nélkül is ugyanúgy vagy még jobban szereti azt a másikat. Nem egyszerű vágy volt ez, hanem szerelem, a csírázó, lassacskán szárba szökő fajtából. Ahogy így elnéztem, felmerült bennem, milyen jó is lenne mellette ébredni, beletúrni abba a kócos hajba, belemosolyogni álomittas arcába... Ettől a gondolattól aztán végképp össze kellett volna félnem magam, és mégsem nyugtalankodtam. Nem voltam terhes, tehát minden más könnyen megoldható. Annál nagyobb csapás nem érhetett volna, és nem is ért, ha tehát nem vagyok terhes, akkor nem is lehet akkora nagy katasztrófa már az életemben. Ráadásul Requiemet is kigyógyítottuk, -tam, Auggie esete se olyan sokkal kacifántosabb. – Ma petite – jött Jean-Claude hangja, és én felé fordultam. Jé, az előbb fel se tűnt, hogy fekete selyemingben és farmerben parádézik. Volt pár farosa, hogy néha normális lénynek is kinézhessen, elvégre a médiában esetenként valamiféle modern, elérhető és totál hétköznapi lényként kellett futnia, nem mehetett plánba csupacsipke-csupazsabóban. Manapság az már elrettentőbb, mint a vámpíragyar. – Hogy érzel Augustine iránt, ma petite? – kérdezte, és nem hagyta, hogy visszaforduljak a másik vérszipoly felé. – Mondd ki, ami most a fejedben jár. – Azt érzem, hogy szívesen ébrednék mellette egy napsütéses reggelen, hogy beletúrhassak a kócos hajába, és belemosolyoghassak álomittas arcába – mondtam ki gondolkodás nélkül. – Kéjvágyat érzel? – Nem, nem – ráztam a fejem –, ez szerelem, az igazi. – És még csak meg sem ijedtél? – Nem vagyok terhes – mosolyogtam rá –, mindenre van megoldás. Requiemet is kigyógyítottam magamból, őt is ki fogom. És egy Város Ura, egy hatalmas mestervámpír is biztosan képes oldani a saját bűbájának hatását. – És te Jean-Claude, te hogyan érzel Augustine iránt? – kapcsolódott a bizarr párbeszédbe Richard. – Imádnivalónak látom, sármosnak, de szerelmes nem vagyok belé. Különös. És ő sem belém. Reméltem hát, hogy a legrosszabb, ami persze bizonyos szempontból lehet a legjobb is akár, nem következett be, de... – nézett most Augustine-re. – Ki kell mondanom, hogy érzek a halandó szolgád iránt? – felelt rá a kérdő tekintetre Auggie, akinek a szeme ilyen távolból inkább feketének, mint szürkének látszott. – Oui, Augustine. – Minden erőmre szükségem van, hogy tartóztassam magam, mert csak arra tudok gondolni, hogy magamhoz öleljem, szorítsam és el se engedjem többé. Ha a szívemben dobogna élet, most megszakadna. – Miért kellene a szívednek megszakadnia? – kérdeztem, és még magamat is jócskán megleptem ezzel a farsangi észjárással. – Mert szeretlek, te viszont valaki másé vagy. Felé léptem, Jean-Claude ujjai elengedtek. De Richard hangja megállított. – Ne, Anita. Ne menj oda hozzá. – Miért ne? – fordultam vissza barna szemeihez. – Mert... – láttam, ahogy mázsálja a sok lehetséges választ, aztán kiköt a legegyszerűbbnél. Az igazságnál. – Mert nem akarom. – Miért? Miért rosszabb Auggie-val osztoznod rajtam, mint a többiekkel? – figyeltem az arcán ólálkodó fájdalmat. – Mert belé szerelmes vagy. A többiekbe nem. – Kibe nem vagyok szerelmes? – küzdöttem le a mosolygási ingert. De ennyi elég volt. Megpördült, és a folyosó felé indult. – Megyek, átöltözöm a balettre. – Kicsit korán van még ahhoz, mon ami. – Ezt nem tudom végignézni – ingatta a fejét –, egyszerűen képtelen lennék. – Mit? – Megint kefélni fogtok, talán hármasban – nyögte, de nem fordult felénk. – Már az is épp elég volt, hogy éreznem kellett, nézni végképp nem szeretném. – De hát szerelmes vagyok belé, Richard! Az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rögtön le is teperjük egymást. Ha másnak nem, hát neked legalább tudnod illenék, hogy hiába adom a szívemet valakinek, az még a tes temet nem feltétlenül kapja meg. – Nem érzel leküzdhetetlen vágyat, hogy szeretkezz vele? – fordult erre meg. Már az ajtónál járt.
Laurell K. HAMILTON
210
Haláltánc
Megráztam a fejem. – Én sem vagyok már a régi – jegyezte meg Auggie. Erre muszáj volt felé fordulnom, és megdobnom egy mosollyal. Erre ő is szélesen elmosolyodott, azzal az édes, mindent bele mosollyal, ahogy az ember csak a szívszerelmére ragyog rá. – Ennél jobb nem is lehetnél – mondtam neki, mire könnyedén meghajtotta a fejét felém. Csak úgy sütött róla a szerénység, ezért is tudtam biztosan, hogy nagyon elégedett magával. – Hát ha ennyire szeretsz, és még csak nem is tartasz érzelmeinktől, akkor jöjj, Anita. – Jöjj te. Olyan szélesen elvigyorodott, hogy még az agyarai is kivillantak, ami ritka látvány egy ilyen vén csontnál. De felállt. – Ne menj oda hozzá, mesterem – perdült elő Octavius a pad mögül, Pierce-szel a nyomában. Gyanús, hogy fel akarták tartóztatni, mert a halandó szolga még elébe is állt. – Chicago Város Ura egy nőhöz sem lép oda, hanem a nők járulnak az ő színe elé. – Nem hinném, hogy ez itt az a járulós fajta lenne – tolta félre finoman Octaviust. – Vagy tévednék? Idejössz hozzám? – Miért mennék? – Lehetséges, hogy a saját erőm üt most vissza rám – vigyorgott még szélesebben –, de már pontosan érzem, Jean-Claude, mit látsz benne. Az egónak talán nem feltétlenül könnyű igazolást, de annál vonzóbb szerelmi kihívást. Aki mindennél több harcot s kudarcot megér. Azzal félretolta embereit az útjából, és elindult felém, a stólát a padlóra lökve, hogy meztelen felsőteste egészen elkápráztasson. A szívem hirtelen nekilódult, agyamat elárasztották a tegnap este képei, ahogy fölém magasodott, az izmos karok ölelése... Én is megindultam felé, és a szoba közepén találkoztunk volna össze, ha hirtelen nem csapja meg a lényem a napégette fű, a hőség és az oroszlán szaga. Az orrom megtelt az oroszlánnal. Megfordultam, Travis és Noel ott állt az ajtóban, ők is érezték. Richard a másik folyosó elején parkolt, de ez nem ő volt, nem az ő farkasa. Haven közeledett a folyosón Richard mögött, félmeztelenül, ismét emberi alakban és gyönyörűen. Az igazat megvallva és a jelenlevőktől elvonatkoztatva az én gusztusomhoz kissé talán túl vékonyka volt, de arányos, magas, izmos és... gyönyörű. Vajon akkor is ugyanígy vonzott volna magához, ha nem ennyire szép? A metafizikus vonzerő akkor is magával ragadott volna mindkettőnket? Hirtelen Travis és Noel állta el a kilátást. Hát ha valakitől, hát tőlük tutira nem vártam volna, hogy közbeavatkoznak, éretlen, lágy vonásaik abszolút nem ígértek ilyen határozottságot. – Rexünk parancsba adta, hogy előbb belőlünk táplálkozz – jött Travis az ukázzal. – Hozzá csakis utána érhetsz. – El az útból, Travis – mondtam, mert éreztem, ahogy Haven közeledik. Travis a fejét rázta. – Joseph azt mondta, hogy előbb velünk tápláld az ardeurt vagy nekünk add át a szörnyeteged – ingatta a fejét a változatosság kedvéért most Noel. Szemüvege mögött rémülten elkerekedett a szeme, de nem tágított. Se a másik. Haven eddigre mögéjük ért, fenyegetően magasodott föléjük. Fölém is fölémagasodott, de én nem voltam az útjában. Kék szemei megszállott vággyal sütöttek le rám, és érintésének vágya mindennél követelődzőbben horgadt fel bennem. És tudtam, pontosan tudtam, hogy benne is. Ugyanazt a követelő szükséget éreztük egymás után, és már nyúltam is felé Travis és Noel közt. Mi a háj ütött belém? Meztelen mellkasát akartam érinteni, érezni pucér bőrét az ujjaimon, a tenyeremen. Már megint mi az ördög történik?! Travis és Noel összezárt előttem, és alakulatként léptek egyet előre, hogy engem hátrébb taszítsanak. Így távolabb kerültem Haventől, aki viszont el akarta kapni a grabancukat, hogy félrependerítse őket, de vagy megérezték, vagy csak elügyetlenkedték, mindenesetre taszítottak még egyet rajtam, és végleg a földön landoltunk. – Másszatok már le rólam! – üvöltöttem bele a képükbe, de semmi. Még jó, hogy Havennek hasonló motivációk kattogtak oroszlánagyában, mert Travis már emelkedett is el rólam, repült, repült, és csonttöréses reccsenéssel zúgott bele a falba. Azt hiszem, ez a hang segített: az agyam egyből kitisztult. Már nem akartam Havenhöz érni, már sokkal inkább rettegtem ezt az érintést, mint vágytam. Karjaimmal és lábaimmal Noelre csimpaszkodtam, hogy ha őt is keresztül akarja hajigálnia helyiségen, pályázzak vele én is. Ez tűnt a legbiztosabb megoldásnak. Épp csak azzal nem kalkulusoztam, hogy Haven a fejét kapja el csorikámnak. A hajánál fogva rántotta hátra, szegény optika nyaka veszedelmes ívben feszült. – Ereszd el! – dörrentem rá, de nulla.
Laurell K. HAMILTON
211
Haláltánc
– Az oroszlánod vagyok, stimmt? – hörgött rám válaszul. – Nem érzed? Már hogyne, mindazonáltal Noel nyakának szegése mégsem szerves része a mi kettőnk vonzalmának. A pisztolyomhoz – pont nevezett nyakszegendő alatt lapult –, nem fértem hozzá, így hát a borzas hajban megkerestem Haven kezét, és rákulcsolódtam. Aztán agyonütött a kettőhúsz. Vagy legalábbis nem sok híja volt, szabályosan felszikráztam a giga-energiaáramban. Noel velem üvöltött, nagyon nem komázhatta az ingert, amit éppen ő is vezetett. Haven emberi torkából valami meghatározhatatlanul állati tört elő, ahogy a szavannán köszöntheti a napfelkeltét az állatok királya. – Igen, Istenem, igen! – nézett a szemembe vad, oroszlánságába fordult szemeivel. – Nem, nem... – ingattam a fejem. Auggie tett egy tétova kísérletet Haven visszaparancsolására, de a kis mitugrász Octavius abban beletrafált a tényékbe, hogy már nem Chicago Város Urának oroszlánjával álltunk szemben. Ha nem is lett totálisan az enyém, Augustine-é már kicsit sem volt. – Azt akarod, hogy arrébb menjen? – bukkant fel fölöttünk Richard komor arca. Ismertem ezt az arckifejezést, magamon is elég gyakran éreztem: a bajkeresés tipikus esete volt, amikor a cselekvés igénye, az egyszerű fizikai balhé a megoldás a nagy tétlenségben. Gyakran támadt nekem is az az illúzióm, hogy ha ezt vagy azt leütöm, legalább csinálok valamit, és már az is jobb, mint a semmi. – Igen – nyögtem Haven energiájának fájdalmasan meleg súlya alatt. Mert tényleg igen volt. – Köszönöm – udvariaskodott még Richard, bár pontosan nem értettem, mit köszön meg. Talán, hogy végre hagyom szabadba buggyanni a tehetetlen energiáit. Talán. Nem, biztosan. Gyorsan térdre ereszkedett Haven mellé, és már a csuklójára is fonta nagy erős mancsát. Nem tartott tovább fél percnél, és mégis, mintha egy örökkévalóságig feszültek volna egymásnak izmaik: egyfajta szkander volt ez, Richard lefelé nyomta Haven karját, ami hátrafelé feszítette volna a szegény kis Noel nyakát, hogy a következő karácsonyt már ne érhesse meg. De nomen est omen, és Richard bicepsze nyert, szóval Noel kiszabadult. Ekkor azonban Haven begyorsított, ahogy egyik kezét eleresztette, a másik már villant is, sebesen, akár egy túlvilági árny, hogy csak a menetszelet éreztem a levegőben. Richard azonban látta, mert amikor az ököl az arcába becsapódhatott volna, az arca már nem arra járt. És ahogy hátravetette magát, csuklójánál fogva rántotta magával Havent. Aztán pedig bevetette azt a fogást, amit évekkel ezelőtt még valami romantikus randinkon tanítottam neki, a nagy karatésnak. Nekem azonban nem jött volna össze a tomenage dobás, egyszerűen ebben a pozícióban nem lettem volna eléggé muszklis hozzá. Richard ugyanis nem egyszerűen hasba rúgta, hanem átlendítette a feje fölött, és a levegőbe emelte. Nekem tutira a hasamon placcsant volna félúton az áldozat. A dzsúdókirálynő, mi? Richard izomzata valahogy alkalmasabb volt a vesztes pozíciókat is a saját javára fordítani. Haven átszelte a szoba légterét, és a kandallóban landolt. Richardnak pont annyi ideje maradt, hogy felpattanjon, és felvegye a harci állást, mert ellenfele már meg is indult felé. A bunyó ötödik sebességbe kapcsolt.
Laurell K. HAMILTON
212
Haláltánc
37
BEBUNYÓZTÁK MAGUKAT a kanapé mögé, ahonnan pár pillanattal később Richard vérző arca bukkant fel. Noel még mindig rajtam feküdt, és reszketett. – Fáj valamid? – érdeklődtem, mert azt tutira vehettem, hogy nem a nagy gyönyörűség rázza a csontjait. Csak azt nem tudtam még, hogy fájdalmában, avagy félelmében rezel-e. – Hívóállatot választasz magadnak, Anita – recegtette. – Kicsit összezavarodtál, Noel, de majd elmúlik – lapogattam meg barátságosan a vállát, és kezdtem volna felülni, de nem hagyta. Haven mintha rugókon járna, úgy pattant Richard után. Mindketten harci állást vettek fel, tehát az oroszlán is harcművészkedett csekély szabadidejében. Ami nem túl frankó. Próbáltam volna felkelni, hogy közbevághassak. – Fel akarok állni, Noel. – Újabb hívóállatod lesz – nézett makacsul a képembe, és nem eresztett. Szeme a lencsék mögött félelemmel telt el, csak remélhettem, hogy nem miattam. – A hívóállatom Nathaniel. – Damiannel igen, és Richard meg Jean-Claude-dal közösen a másik. Na, ez a másik most épp a folyosó torkolatánál kerülgette ellenfelét. Még nem ugrottak egymásnak, csak próbálgatták a másikat, hogy mégis mit várhatnak. Bemelegítettek a komolyabb bunyóra. Amit meg kellett akadályoznom. – Joseph szerint minden szörnyeteged találni akar magának egy saját hívóállatot – szorította meg a csuklómat Noel, hogy inkább rá figyeljek – a vámpírjegyek miatt. – Képtelenség. – Mint minden, amit teszel. Joseph úgy látja, hogy éppen ez történik, és szeretné, ha minél több oroszlánt magadhoz engednél, nehogy egyetlen személyre jusson hatalmas energiád. Travis is befutott időközben, mellénk térdelt, miközben fájdalmasan egyensúlyozta fél karját, az áldozatot. A feje is vérzett, aranybarna fürtjei iszamósan tapadtak össze. – De ha mégis egyetlen hívóállat nyeli magába hatalmadat, Rexünk olyan állatot szeretne a posztra, aki nem fenyegeti a pozícióját a helyi falkában. Nem éppen teadélutánhoz illő helyzetben ejtettük meg ezt a kis eszmecserét, kezdtem magam idiótán érezni, a hasamon egy tökéletes idegennel. – Miért küldött hát benneteket Joseph? – Elsősorban is, hogy bármi áron, de megakadályozzuk, hogy kékfejjel létrehozd a köteléket. – De hát még gyerekek vagytok! Nem akarhatjátok végleg hozzám láncolni magatokat! – Csak öt évvel vagyok nálad fiatalabb, Anita. És Nathanielnél kettővel idősebb – mondta Travis. – De neki szüksége volt rám. Titeket meg ideparancsoltak. Noel félfekvőtámaszba tolta magát, hogy csak az alteste ért már hozzám, és így legalább hozzáférhettem a pisztolyomhoz, amit persze nehezen vehettem volna éppenséggel használatba, de a lehetőség mindenesetre feldobott. – Oroszlánfalkánk az otthonunk, Anita – pislogott szemüvege mögül a srác. – Szeretjük, oda tartozunk, bár nem egy nagy hely. És már a folyosóról megéreztem kékfejű erejét, most is érzem, ahogy te is nyilván – idegesen megnyalta a szája szélét – és nem hinném, hogy Joseph ereje hatalmasabb lenne az övénél. Talán felér vele, de még az sem száz százalék. – Szeretnék felülni, Noel. Az meg Travisre sandított, aki bólintott, és felülhettem, bár optika nem mászott ki a lábaim közül, nyilván, hogy bármelyik pillanatban rám vethesse magát. Ha netán úgy gondolnám, hogy mégis Haven mellett a helyem. Így a harcosok sem voltak már Travis takarásában, pont végigélvezhettem, ahogy Haven bevisz egy balost Richardnak, aki azonban összegömbölyödik, így az ütések csak a vállát érik, közben pedig sunyin, alulról meggyomrozhatta ellenfelét. Amolyan hundertprocent férfibunyóvá fajultak, ahol nem utolsó vérig, de a tökéletes
Laurell K. HAMILTON
213
Haláltánc
pépesítésig megy a hirig. Én az ilyesmiben nem utazhattam, az ütésállóságom nem az igazi. Richard ökle megint betalált, ahogy Haven a gyomrosok miatt összegörnyedt, beszedte a következőt az állcsúcsára. Erre hátratántorodott, de Richard nem lankadt, csépelte, mint valami dühödt pofozógép, míg a távoli falhoz szorította, és már kis labdába gyűrte ellenfelét. Nyerésre állt, amit nem is gondoltam volna. És csak most esett le, hogy remélni sem mertem eddig. – Kérlek, Anita – fordította gyöngéden maga felé az arcomat Noel – ne érj hozzá, legalább, amíg valamelyikünket meg nem próbáltad. Elnéztem Travist és a bénán lötyögő karját, Noel félelemben úszó nagy szemeit, amit csak még inkább felnagyított a lencse. Az oroszlánfalka tényleg az egyik legjobban működő volt a városban. A véroroszlánok elsősorban is normális emberi életet éltek, állatokká tényleg csak a telihold idején váltak. Náluk nem voltak belvillongások, nem rekrutáltak testőröket, normális emberi életet vittek, és vigyáztak egymásra. Ha Haven a városban maradna, ráadásul már most is hatalmas erejét megspékeli az én kötelékem, ez a békés falkaélet elszáll, még én is könnyedén beláttam. – Azt hiszitek, Joseph nem nyerne ellene? – Ő nem olyan harcos, mint az Ulfricod – jelentette ki magától értetődően Travis. Nem volt ebben értékítélet, sem irigység, egyszerű ténymegállapítás volt. Azt már korábban is megfigyelhettem, hogy a nagymacskáknak nem olyan kardinális kérdés az erő és a harc. A leopárdok és az oroszlánok is sokkal nagyobb hangsúlyt fektet nek a békés együttélésre és a kölcsönös segítségnyújtásra, mint a farkasok. A hordában az erő a legfőbb jelszó, a gyenge nem életképes. Sokak szerint ez nem az eredeti állatok természetével magyarázható, hiszen a természetben a farkasok sem vérszomjasabb népség mondjuk az oroszlánoknál. Az a viking kultúra lehet ebben a ludas, amitől a nagy vérfarkasklánok származtatják magukat. – Álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen korábban már egymásnak ugrottak. Mármint Joseph és Haven. És akkor Joseph lenyomta Havent. – Mázli – biccentett Travis, majd a még mindig folyó küzdelem felé intett – a Rexnek mákja volt. Nagy mákja. Haven már nem támadott, minden maradék ereje elment a védekezésre. És ekkor Richard nagyon is richardosan lépett: mivel megölni nem tervezte ellenfelét, úgy döntött, tovább nem pépesíti, ha már a harc kimenetele lezárult. Azzal viszont nem számolt, hogy Haven civilben kommandós, ami egy határozottan más életstratégiát jelent. A „soha-nem-adom-fel” stratégiáját. – Maradj nyugton – dörrent rá Richard. – Nem lehet – térdelt fel Haven fájdalmasan. – Nincs esélyed. – Nem számít, akkor sem adhatom fel. – Maradj, ahol vagy. – Nem – nyomta fel magát nagy kínkeservvel Haven, csak azért is. Rögtön ugyanazzal a mozdulattal vissza is rogyott térdre, Richard meg sem kellett ütnie. – Maradj a földön, Haven – kértem én is. – Nem lehet – gyűjtögette az erejét a véroroszlán valamiféle ellencsapásra. Aztán felpattant, jó, ez talán túlzás, mindenesetre hihetetlen tempóban ugrott fel, ahhoz képest. Richard kilépett előle, és Haven a saját lendületével csapódott be pár méterrel odébb a talajba. – Vége a harcnak – jelentette ki Richard, és elkövette a nagy tilost: a kezét nyújtotta ellenfelének. – Ne! – üvöltöttem még, bár magam sem tudtam, kinek és miért. Haven elkapta a kezét, közben kirúgta Richard térdét, aki bár reagált a mozdulatra, és így nem is találta telibe, de azért elkaszálta, és most a földre került ő is. Kirántottam a pisztolyomat, és föléjük ugrottam, Havent telibe véve. Ha nem nyugszik meg végre, meg is húzom a ravaszt, de szerencsére, vagy a puszta végkimerüléstől már nem hetvenkedett. – Vége a harcnak – ismételtem el Richard szavait. – Ja – lihegett fájdalmasan Haven –, most már tényleg vége. De nem vettem le róla a célkeresztet, ő pedig meg sem rezdült. Kevesen maradnak természetesek egy pisztoly előtt, a népek általában rühellik, ha lőfegyvert fognak rájuk. Nyugtalanítja őket. Hát Haven már megszokhatta fenn a jeges északon, vagy egyszerűen csak nem látta. – Azt hiszem, haza kellene menned Chicagóba. – Miért? Mert megvertem a fiúdat? – Nem. Azért mert két olyan embert bántottál, akik nem tudják megvédeni magukat. És akkor rúgtál, amikor
Laurell K. HAMILTON
214
Haláltánc
már véget ért a bunyó. Tök értelmetlenül. – Most legalább neki is fáj. Tehát nem volt értelmetlen. – Nálunk ez nem így megy – ingattam a fejem. – Akkor mondd el, hogyan – terült el a földön. Nehezen szedte a levegőt, egy merő vér volt. – Mondd el a szabályokat, és megtanulok azok szerint élni. Kérdezd csak meg Augustine-t, hogy betartom-e a szabályokat, ha pontosan ismerem őket. – Betartja őket, Auggie? – kérdeztem, de le nem vettem volna a szemem Havenről. – Ha nagyon részletesen és alaposan elmagyaráztad neki. És azt is pontosan tudja, milyen büntetésre számíthat, ha megszegi őket. Ennyi elég is kellett volna, hogy legyen a repcsijegyhez. Haza kellett volna paterolnom mindenféle további fontolgatás nélkül, és mégis. Képtelen voltam rászánni magam. Az előbbi verekedések és a jól elintézett Travis meg Noel ellenére sem éreztem mást, ahogy ránéztem véres testére, mint hogy szeretnék hozzábújni, testemmel melengetni testét. Bakker! Mély levegőt vettem, kifújtam, megint be, megint ki. Aztán belenéztem a pisztolycsőbe, le nem vettem volna róla. Az agyam végre kiürült, lehiggadtam. – A szabály az, hogy sose bántsd a gyengébbet. Nekem itt nem kellenek verekedő bikák meg provokátorok. És ha még egy ilyen harcba belemész, ahol semmi esélyed a győzelemre, véged. A „legalább-neki-is-fájjon” nem a mi filozófiánk, itt nem lesz utcai verekedés. Világos? – Úgyse lőnél le – mondta magabiztosan. Elmosolyodtam, ismertem ezt a mosolyt, és amúgy utáltam is rendesen. Ilyenkor az jelent meg az arcomon nagy gúnyosan, hogy „öcsikém, nemcsak hogy lelőlek, ha kell, de még élvezni is fogom”. Rögtön nem is csillogott olyan hetykén a szeme. Nagyon helyes. – Ha kell, lelőlek. Habozás nélkül megöllek. – Nem akarsz megérinteni? – kérdezte. – De, más gondolatom sincs, mint hogy levetkőzzem, és rád vessem magam, hogy bőröm átvegye bőröd szagát – biccentettem higgadtan. – Érzem az erőd hívását, Haven. – Ha megölsz, nem érzed többé. – Hát akkor nem érzem. De a szabályaimon nem változtatok, se kéjvágyból, se szerelemből, se hatalomért – lassan nem ártott dűlőre jutnom, vagy lelövöm vagy nem, de a pisztolyt nem fogom tudni örökre így tartani. Ezt mellékesen nem árt megjegyezni: ha pisztolyt szegezel valakire, és belevágsz a nagymonológba, állj kényelmes terpeszbe, hogy ne fáradjon el úgy a kezed. Remegni még nem remegett, de ha hasonló hangnemben folytatjuk a társalgást, fog. – Kérdezd csak meg a pasijaimat, hogy mennyire nem vagyok egy kompromisszumkereső alkat. Néztem, ahogy benyeli a szavaimat, és emészti. Láttam, ahogy izmai megfeszülnek, hogy ellökje magát a padlóról, hogy próbára tegyen. – Ne csináld, Haven. – Mit ne csináljak? – nézett nagy ártatlanul, ami nagyon nem állt jól neki. – Ne akarj pont most próbára tenni. Ha megteszed, én meghúzom a ravaszt. – Miért? Bántani úgysem bántanálak. Csak a pisztolyt csavarnám ki a kezedből. – Én viszont lelőnélek, mert most kell egymással dűlőre jutnunk. Ha nem fogadod el a szabályaimat, akkor sajnálom. Vége. – Csak beszélsz. Kipréseltem magamból a levegőt, kiüresedtem, és már csak a nagy koncentrált fehér semmi zizegett bennem, ami az összpontosításban segít. A tudatom ilyenkor mélyre zuhan, arra a vidékre, ahol már csak a célpontot lát ja és a feladatot. Azt még soha nem ellenőriztem tükörben, hogy ilyenkor mit mutat a szemem meg az arcom, de nyilván valami alaposan átrendeződhet, mert Haven levette a folyamatot. Már nem sütött róla a nagy magabiztosság, tagjaiból kiszállt a lendület, már nem tervezte, hogy rám ugrik. Csak feküdt a lábaim előtt, mint aki fél megmoccanni. Csak pártolni tudtam. – Vagy úgy élsz, ahogy én diktálom, vagy sehogy – tisztáztam még egyszer a tisztánlátás kedvéért fojtottan, mert levegőm az ugye nem sok maradt, hogy ne remegjen a kezem, amikor lövök. – Ahogy te diktálod – ismerte el halkan, ügyelve, hogy csakis a szája mozogjon. – Ha most elteszem a pisztolyt, nem veted rám magad? – Nem.
Laurell K. HAMILTON
215
Haláltánc
– Miért? – Mert akkor megölsz. – Biztos vagy benne? – Jól ismerem ezt a pillantást, ezt az arckifejezést – suttogta félelemmel vagy fájdalommal, pontosan nem tudnám belőni az arcán a saját arcomról. Megölsz, és én nem akarlak megölni téged, tehát nem nyerhetek. Így aztán nem is játszadozom. Még egy szívdobbanásnyit célban tartottam, aztán lassan leengedtem a fegyvert. Legszívesebben lelőttem volna, egyrészt, ha már úgyis ilyen frankón becéloztam; másrészt meg biztosra vehettem, hogy csak a baj lesz vele. De a pillanat varázsa megtört, meg amúgy se gyilkolásom, csakis a praktikum kedvéért. Elhátráltam a közeléből, de egy pillanatra sem fordítottam neki hátat. A kezemet meg pláne nem nyújtottam, hogy felsegítsem a földről. Ahogy senki más sem a helyiségben.
Laurell K. HAMILTON
216
Haláltánc
38
FEL TÉRDRE ERESZKEDTEM Richard mellett. A pisztolyt nem csomagoltam vissza a helyére, de már nem is tartottam célra. Havent fél szemmel őriztem, nem mondhatnám, hogy bíztam benne. De nem ez volt a legvészesebb, hanem a kép, ami még a láthatóan súlyosan megsebesült Richard mellett is minduntalan felvillant az agyamban: hogy odakúszom hozzá, és véres sebeit kezdem nyalogatni – nyilván gyógyító célzattal. És hogy még cifrább legyen a pálya, magamat ekkor nem mint Anita Blake rendőrbírót és vámpírhóhért láttam, hanem mint aranyszín hatalmas oroszlánt. Megráztam a fejem, hátha kipukkad végre a kép. Richard összegörnyedt fektében, és a térdét tartotta, ügyelve, hogy a térdkalácshoz még csak véletlen se érjen. Fájhatott. Még amikor fölé hajoltam, akkor is Havent figyeltem, nehogy a véletlen ijedtségből süljön el a pisztolyom. Ha már lepuffantom, akkor szánt szándékkal végezzek vele, ne reflexből. – Nagyon fáj? – Nem fordult ki, de fáj – felelte összeszorított fogakkal. – Claudia – szóltam –, hívjatok orvost. Vagy kettőt is akár – mert eszembe jutott Travis karja is. – Dr. Lillian már úton van – jött a precíz válasz. Dr. Lillian vérpatkány volt, az alakváltók kedvenc doki nénije, akit a kínos helyzetekben mindig ugraszthattunk. Ha épp nem voltunk kórházképesek. – Jó – bólintottam, és hiába szerettem volna, nem nézhettem Claudiára, mert Haven volt a prioritás. – Esetleg megdolgoznátok a pénzetekért is, és biztosítanátok Havent? – Igen, asszonyom – jött Claudia katonás válasza, majd egy intésére Graham, Ixion és Lisandro körbevette a még mindig mozdulatlanul heverő véroroszlánt. Lehet, hogy belülről figyeli a szemhéját? Mindegy is, nem az én gondom. Gyorsan elpakolhattam végre a pisztolyt, rántásképp úgy, ahogy előkaptam. Nem gyakran esett meg, hogy használat nélkül csúszik vissza a kispolcra. – Már jön a doki – súgtam Richard fülébe biztatón, ő meg csak bólintott sápadtan. Aztán megint Claudiára koncentráltam. – Hol a halálban parkoltatok amikor Haven rámászott Travisre meg Noelre? – Ha azt mondom, hogy ott a falnál, berágsz? – Abszolút. – Más állatok közötti dominanciaharcba nincs felhatalmazásunk beszállni – felelte erre kifejezéstelen fejjel. – Szó sem volt semmiféle kihívásról vagy ilyesmi. Claudia képére volt írva, hogy valami már megint nem a legtisztább előttem. És hiába zakatoltak a kerekek a fejemben, nem kattant a helyébe semmi. – Oké, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy néha nem látod, ami kiszúrja a szemed – sóhajtott Claudia. – Mert mi szúrja épp ki? – Az Ulfric megmutatta a csókának, hogy ő felette áll – majd lemosolygott Richardra –, ami őszintén szólva kellemes meglepetésként ért. Ha meg akarod tartani a tagot, valakinek felette kell állnia, hogy tudja, hol a helye. A hozzá hasonlóknak gondosan illusztrálni kell, hol a helyük a sorban. – Mármint a véroroszlánok közt? – Mármint a családodban. Ha be akarod illeszteni a pasijaid sorába, Anita, akkor valamelyiküknek jól el kellett tángálnia, hogy egyszer s mindenkorra az agyába vésse, ki a főnök. – A főnök én vagyok. – Kedvellek, nagyon is, Anita, és őszintén tisztellek, ami azt jelenti, hogy engedelmeskedem szavadnak. De egy ilyen Haven-féle alak mindig is csak a kiscsajt fogja látni benned, csöcsöket meg segget és kész. De amíg te a saját két kezeddel nem vered ki belőle a szart, addig magasból tesz a szavadra. Szemtől szemben persze azt mondja, amit hallani akarsz, de akkor még ott van Damian, meg Micah és Nathaniel, akik nem fogják tudni megvédeni magukat. És az ember nem visz haza egy oroszlánt a cicusai közé játszani, hacsak nincs egy nagy kutyája, aki rendre szorítja. – Szóval most akkor Richard az én nagy kutyám? – vontam össze a homlokom. – Jó, lehet, hogy a hasonlat nem éppen elegáns, de nem vagyok lírai alkat, jobbat nem sikerül összehozni. – Szóval szerinted soha nem fog tisztelni engem, mármint Haven? – Nagy betűkkel villog a homlokán a BALHÉ felirat, Anita – csóválta a fejét.
Laurell K. HAMILTON
217
Haláltánc
– Szóval szerinted nem kellene megtartanom? – Az én véleményemre vagy kíváncsi? – álmélkodott. – Adok a véleményedre, Claudia. Ráadásul te vagy ebben a nagy bandában az egyetlen csaj rajtam kívül. – És miért kell, hogy egy csaj mondjon véleményt? – Mert az agyamra megy már ez a rengeteg tesztoszteron. – Hát, az ösztrogén ellenére se mondhatok mást, mint bármelyik tesztoszterongyár. Testőrnek még csak-csak be lehetne tanítani, alaposan beléverni a szabályokat, de hogy hazavinni szeretőnek – hevesen megrázta a fejét – inkább a hidrát az ocsmány fejével. – Egyetértek – bólintottam. – Akkor meg minek a kérdőív? – Mert attól, hogy tudom a frankót, még mindig csak azt érzem, hogy magamhoz akarom szorítani – vontam vállat. – Akkor nyakig vagy a szarban – rántotta ő is fel hatalmas, cseppet sem csajos vállait. – Nem akarhatod megtartani ezek után – tiltakozott fojtottan Richard. – Nem is akarom megtartani – térdeltem vissza mellé, mire elkapta a karomat. – Akkor? – nyögte fájdalmasan. – Akkor. Az élet nem csak arról szól, amit akarunk. Megszorította a kezemet, hogy a végén már majdnem felüvöltöttem fájdalmamban. – Válts alakot, Richard, akkor sokkal gyorsabban helyrejössz. – Ha alakot váltok, legalább négy órát úgy kell maradnom. És akkor nem mehetek veled az előadásra. Farkasokat nem látnak szívesen baletten. – Így viszont maga lesz a kínszenvedés. – Egy balett egészségesen se sokkal jobb – vigyorgott, de aztán a fájdalom újabb görcsbe rántotta a vonásait. – Vagy nem akarod, hogy menjek? – Miért ne akarnám? Persze, hogy akarom. – Csak mert annyi pasid van, eggyel több vagy kevesebb igazán nem nagy különbség. – Most nem csak arra gondolsz, hogy Havennel szemben szükségem volt a segítségedre, igaz? – vontam a mellemre a kezét. – Először kikérted az engedélyem. Pedig tudom, hogy legszívesebben szó nélkül lecibáltad volna rólam… köszönöm, hogy kivártad, míg rábólintok. – Örülök, hogy örülsz – próbált mosolyogni, bár csak grimasznak sikeredett – bár a nagy udvariasságomnak Travis karja látta kárát. Nem hiszem, hogy Joseph nagyon lelkesen fogja kölcsönadni az embereit, ha utána törötten szolgáltatjuk vissza őket. – Az már biztos – mosolyogtam vissza rá –, csakhogy az oroszlánom valaki erőset akar magának. A gondolat elég volt, hogy megérezzem a szörnyeteget, ahogy fel-alá járkál emberi csontketrecében. Igyekeztem kiverni a tudatomból a képet, mert még véletlenül sem akartam egy újabb majdnem-alakváltási tortúrát. Mohón megszimatoltam Richard kezét, hogy a farkas erdőillata kiűzze az oroszlánt, de nem sokat segített, mert Haven szaga megmaradt a bőrén. – Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Claudia, ahogy ellöktem magamtól Richard kezét, és felegyenesedtem. – A szörnyetege. Megint kifelé törekszik – magyarázta helyettem is Richard a padlóról. Bólintottam, és nekiiramodtam a szobának, minél messzebbre igyekeztem Haventől. Nathaniellel valahogy nem volt soha ilyen intenzív a vonzás, soha ilyen követelődzően parancsoló. Ez sokkal inkább hasonlított arra, amit... megfordultam, és Micah-ba botlottam. Míg Richard mellett térdeltem, nem akart közbeavatkozni, de most ott volt, és a leopárdom egy hatalmas ugrással az oroszlán és a farkas elé penderült. Olyan lelkesen fogadta Micah-t, hogy kétrét görnyedve kellett valahogy visszaszuszakolnom magamba. Ahogy így botladoztam, Jean-Claude kapta el a karomat, és húzott végre magához. Selyemingét széttárva végre beszívhattam az ő illatát, azt a megnyugtató, hűvös parfümillatot, ami olyan ismerősen keveredett bőre illatával. Végre kitisztult a fejem, és az állatkert is takarodót fújt végre bennem. Arcomat a kereszt alakú égésnyomhoz dörzsöltem, szerettem ezt a sebet, soha nem gondoltam, hogy folt lenne makulátlan szépségén. Ahogy Jean-Claude sem. – Fellobbant benned a félelem, ma petite – simogatta meg a hajam. – Mi történt? – Nem akarom, hogy Haven legyen a hívóállatom – panaszkodtam bele a mellkasába. Ő meg simogatta csak a hajam, mint egy rossz álomból riadt kislánynak, hogy nem kell félni, csak álom volt. Pedig ez nem álom volt, és az ébredés kicsit sem segít rajtam.
Laurell K. HAMILTON
218
Haláltánc
– Vonzód magadhoz Havent, ahogy ő is téged, ma petite. Mert eltépted az Augustine-hez fűző szálat benne. – Igen, de Augustine-nek nem a hívóállata volt, hanem csak egy az oroszlánjai közül – nyomtam homlokom hűvös mellkasának. Éreztem, ahogy Jean-Claude hátrafordult. – Pontosan – hallottam közvetlen mellőlünk Auggie hangját, de nem fordultam felé, nem akartam csábítóan meztelen felsőtestével szembesülni. Éppenséggel bőven elegendő volt egy metafizikai csődtömeg, nem kellett egy másik vonzalommal fokozni. – Mit csináltam a leopárdjaimmal, Jean-Claude, mielőtt még Nathaniel a hívóállatom lett? – Ezt nem egészen értem, ma petite, hogyhogy... – de hirtelen megfagyott benne az élet. Felvette azt a mozdulatlannál is mozdulatlanabb pózt, ami a nagyöregek tudománya, a szoborfej. Még soha ilyen közelről nem érzékeltem: öleltem és hozzá simultam, ahogy kiszállt belőle a szusz és leállt a szíve. Csak most esett le, hogy előtte embermódira pumpált. Felnéztem szépséges, hibátlan márványarcába. Nem engem nézett. Micah-t figyelte mögöttem. És ahogy én is ránéztem, már tudtam, hogy az agyamon előbb átsuhanó gyanú nagyon is valóságos, hogy ő is pontosan azt gondolja, amit én. Ugyanazt a szörnyűséget. – Mi az oroszlánkirálynő neve? – kérdeztem halkan, megnyalva hirtelen csontra száradt ajkam. – Már akkor éreztem, amikor a folyosón közelített – mondta ki hangosan Micah. – Tudtam, hogy nem a hívóállatod lesz. Hanem a Reginád Rexe.
Laurell K. HAMILTON
219
Haláltánc
39
RICHARDOT JASON SZOBÁJÁBA transzportáltuk, Dr. Lillian két lónak való mennyiséget pumpált bele, hogy aludjon pár órát, ami egyenlő a gyógyulással. A doki csaj szerint mezítlábas emberként egy ilyen térdsérüléssel alsó hangon is azonnali operáció szükséges, plusz tuti a pár hét mankós bicegés. Richard, még ha nem is vált alakot, már az estére partiképessé gyógyulhatja ki magát. Szavamat adtam, hogy amíg narkósan dekkol, őriztetni fogom, nehogy valamelyik nem túl kedves vendégünk belátogasson hozzá. Éppenséggel akadékoskodhattam volna egy keveset, hogy helyrepofozom a muninnal, mert a metafizikus gyógyításban egyre nagyobb spílerré kezdtem válni, de az elmúlt egy órában annyi jó pontot kaszált be magának, hogy akár hat kalitkányi pacsirtát is összefogtam volna, ha csettint. Így nem akadékoskodtam, hiszen Richard soha nem hagyta, hogy meta babráljak az agyával, meg a testi kondíciójával. Haven a saját szobájában terült el, aztán már nem is tért magához. Ez az áldásos állapot előreláthatóan két teljes napig is eltarthat, ami nekem több mint frankó. Részemről Sütiszörny most akár hetekre is elzárkózhatna valami karthauzi magányba. Én meg már épp kezdtem megint bepörögni, és róni a kötelező szobahosszaimat, de Jean-Claude karon ragadott, és lecsüccsent velem a kanapéra. Másik oldalamra legeslegújabb szerelmem, Auggie ült, és ettől hirtelen jól lettem. Fura, hogy ne mondjam, ismeretlen nyugalom áradt szét bennem. – Belepiszkáltál az agyamba, ugye, te csúnya, rossz vámpír? – Rajtad múlik, ma petite. Csak fel kell vonnod a pajzsod, és már oda is a hatásom. Mais szerintem rád fér a nyugalom. Az ölébe hajtottam a fejem, Auggie pedig a lábaimat vonta magához. Így volt praktikus, mindkettejüket szemmel tarthattam. – Te is besegítesz neki, mi? – kértem számon, a legeslegújabbon. – Épp csak hangyányit – jött megint azzal a szerénynek szánt pofával, ami valahogy kegyetlenül nem illett hozzá. Mintha valami rosszul festett maszkot kapott volna fel. – Szerintem ne nagyon erőltesd ezt a szerénykedést, nagyon nem hiteles. – Hogy én szerény lennék? – kérdezte ártatlanul, majd szemtelenül elvigyorodott, hogy szinte belepirultam. Viccesen trágár vigyor volt, viszont tökéletesen ült. – Ha bemutatnám neked személyesen a szerénységet, te akkor sem ismernéd fel. Tele szájjal kacagni kezdett, és ha azok a fénylő, fehér agyarak nem villogtak volna a szájában, akár emberi kacagásnak is hihettem volna. A legtöbb vámpír egészen gyorsan megtanulja kontrollálni az arcizmait és gesztusait, így a nagyöregeknek már egy spontán reakciója sincs. A fegyelem mindent felülír. Az ilyen Auggie-félék már a lehető legegyszerűbb és az emberi mércével spontán gesztust is célzatosan használják, ahogy kell. Profin. Auggie kacagása azonban őszintének hatott. – Ez most csak egy trükk megint, vagy őszintén nevetett? – néztem Jean-Claude-ra. – Tőle kérdezd, ma petite? – Akkor tőled kérdezem – néztem rá. – Ez őszinte nevetés volt vagy csak profi? Auggie megrántotta a vállát, és az időközben visszakanyarintott fekete stólája megint lejjebb csusszant. Ha még egy kicsit lejjebb siklik, megint lepucérodik, és már a puszta lehetőség is akkora vágyakozással töltött el, hogy egyszeriben legszívesebben két kézzel csomagoltam volna vissza a ruhájába valami illendőbb pózba. Fura, nem? Minél inkább vágyom valamire, annál inkább ódzkodom is tőle. Volt alkalmam megtanulni bőven, hogy ne bízzam a saját késztetéseimben. Hirtelen vaníliaillat csapta meg az orromat, amiből rögtön levehettem, hogy Nathaniel közeleg. Hangtalan, meztelen léptekkel suhant a folyosón, aztán pár méternyire tőlünk elrugaszkodott, teste megnyúlt, és repült felénk. És mielőtt még rám zuhanhatott volna, centikre tőlem kecsesen landolt a kanapén. Többször eljátszotta már ezt velem, és minden egyes alkalommal a frászt hozta rám. Szórakoztatta, hogy ilyenkor felsikkantottam, mint a rémült kislányok, amikor pókot látnak a szoknyájukon. Én bezzeg rühelltem ezt a kis sikkantást. Ezért is igyekeztem durcásan nézni. Ami, naná, hogy nem jött össze, egyrészt, mert annyira boldog voltam,
Laurell K. HAMILTON
220
Haláltánc
hogy látom, másrészt a vámpírok megnyugtató jelenléte miatt. – Helló, nem terhes – nevetett boldogan. Én meg visszanevettem, és végre megint felidéződött bennem az a felhőtlenül parttalan megkönnyebbültség, ami Haven kis akciója előtt még átjárta a szívemet. Ismét úsztam a boldogságban. Nathaniel most rám huppant, testét az enyémhez tolta, én meg elmerültem imádott illatában, bőrének puha otthonosságában. Megcsókolt, és a hajába túrtam, és a csók egyre szenvedélyesebbre kerekedett. – Ha szexelni kezdenek, mi is bekapcsolódunk? – hallottam a lábam felől a kérdést. Erre rögtön el is toltam magamtól Nathanielt, akit nem lehetett ilyen egyszerűen zavarba hozni. De Nathaniel nem én vagyok, úgyhogy kisepertem a szememből a csodás vörös hajzuhatagot, és Auggie-ra vetettem a lehető legszúrósabb fegyelmező pillantásomat. – Eszedbe ne jusson! – Ez esetben le kellene nyisszantanod a karom. Nem találom helyét. Legalább száz éve nem találkoztam ilyen pompázatos hajjal – túrt bele, mintha anélkül nem tudnánk, kinek a hajáról van szó. Nem komáztam a pillantást, amivel Nathanielt méregette. De persze hogyan is hibáztathattam volna, nem ő vetődött Nathaniel pucér ülepe alá. – Lefelé – taszítottam egyet a leopárdomon. Kaptam egy ártatlan pillantást, hogy most mégis hirtelen mi a gondom, de ismertem már ezt a kokettáló arcát. Nathaniel imádta a testét próbálgatni, szerette a hatást, amit általában maga után hagyott. Most kecsesen legurult a lábunk elé, a földre. – Nathaniel érintésére nem éledezett a leopárdod – lépett a kanapé mögé Micah. – Tényleg – kerestem a szememmel, de Jean-Claude haja kitakarta. Aztán belépett a képbe. – Pedig őt meg is csókoltad, hozzám meg épp csak hozzám értél. – Gyere, próbáljuk meg még egyszer – nyújtottam a kezemet, és Micah végtelen óvatossággal, kezébe fogta a kezem. Mosolyogva szorítottam meg, mire mintha megkönnyebbült volna kissé, de valami árnyék azért még felhőzte a macska zöld pillantását. Lehet, hogy féltékeny lett? Ezt a komoly szomorúságot képtelen voltam másként értelmezni, csakhogy... Micah dobott be a közösbe a legkönnyedebben, soha egyetlen félmozdulata sem jelezte, hogy utálja a nagy tömeget, akik mind engem akarnak. Csoda, de most nem lettem ideges a gondo lattól. Lehet, hogy a kiegyensúlyozott népek mind így élik meg, ha problémával szembesülnek? Higgadtan és konstruktívan, nem a vaskos hullámokban előtörő szarral az agyukban? Hát, mindenesetre irigylésre méltón békés állapot. Így maradt energiám teljes erőmből arra gondolni, mennyire remek lenne megnyugtatni, elűzni azt a gondfelhőt a homlokáról. Felültem hát, és összekulcsolt kezeinkkel magamhoz vontam. Összecsókolóztunk, de szinte azonnal vissza is húzódott, és az árny maradt. Pedig mindenképpen tudnia kellett, mennyire végtelenül fontos nekem. Két kézzel nyúltam utána, megragadtam az inge nyakát, és lerántottam. Konkrétan magamra, a számra, és úgy faltam a csókját, mint a süti narkós a habos süteményt. Micah keresztülzúgott a kanapé támláján, rá mindannyiunkra, ahol az előbb még Nathaniel kéjenckedett. A végre megfelelőképpen szenvedélyes smaciból, Micah nevetve emelkedett ki. Szeméből tovaszállt a bú, és egyszerre azon vettem észre magam, magunkat, hogy tele szájjal hahotázunk. Mindannyian, Nathaniel, Auggie, Micah, én és Jean-Claude. Ez utóbbi vámpírnevetése selyemsustorgásként cirógatta végig az összes és a nem létező erogén zónáimat, és gyanús, hogy mindannyian hasonló élvezetet leltünk benne, mert Auggie egyszerre hevesen markolta a lábam szárát, Nathaniel elkapta a karomat, Micah pedig felnyögött. Combomon éreztem Augustine ölének váratlan, és cseppet sem vámpíros forróságát. Átáramlott belém a vágya, ami ostorcsapásként húzott végig a hirtelen éledezni kezdő ardeurön. Micah szemében kitágult a rémület, és valószínű, hogy a kanapé alá menekült volna előlem és a szukkubusom elől, ha Auggie és Nathaniel nem tartja satuban a testét. Persze az ardeurrel szemben nem sokáig kellett győzködni, előle az ember vagy elhúz a maradék józanságába kapaszkodva, vagy hagyja elsodorni magát. Ekkor azonban felbuzgott Jean-Claude ereje, de nem, amit az ardeurjében hord, hanem a síron túli végső nyugalom. A nemlét hűvös lehelete áradt szét bennem, visszasimogatva a semmibe a tüzet, Micah szeméből kiűzve a rettenetet, és lecsitítva mindenkit, akiben az előbb még vad vágyakat lobbantott egy véletlen baleset. – Ezt nem lett volna szabad, Augustine – préselte ki az ajkai közt olyan erős francia akcentussal, hogy szinte alig értettem. Ebből látszott csak, mekkora erőfeszítésébe tellett lecsihasztani a bandát. Micah sóhajtva omlott rám, arcát a nyakamba temetve, így Auggie vigyorát totál plánba kaptam. A bűnbánás nyoma sem volt rajta. – Hogy is vádolhatnál, Jean-Claude, mikor ilyen szépség zuhant az ölembe – paskolta meg Micah hátsóját.
Laurell K. HAMILTON
221
Haláltánc
Micah a földre gördült, engem is magával rántva. Nem tiltakoztam, ahogy az ellen sem, hogy rögvest fel is pattanjunk, Nathanielt is a lábára parancsolva. Aztán a vámpíroktól tisztes távolban, nem kifejezetten barátságos képpel szembefordultunk velük. Mindkettőt kicsuktam az agyamból, nem mintha Jean-Claude büntit érdemelt volna, csak épp a metafizikus finommechanika még nem volt a kisujjamban. Nem tudtam biztosan a módját, hogy hogyan zárjam ki kizárólag csak Auggie-t. – Én talán nem is vádollak, de ők biztosan – vágta rá Jean-Claude elégedetten, és ahogy bepillantottam a gondolataiba, rögtön láttam, minek örül ennyire: Auggie ugyanazokba a hibákba mászik bele, amikbe ő is anno. De ő azóta megtanulta, mit nem szabad velem elvétenie. Most más is fizesse meg szépen a tanulópénzt. Erre le is zárta a csatornákat, nyilván jó okkal. Nem gond, én sem engedtem be magamhoz. Merthogy a másodperc töredékéig, amíg az ardeur belenyalintott a fülembe, és ők négyen öleltek magukhoz egyszerre, nem is éreztem olyan nagy drámának a helyzetet. Mondom, egy másodperc töredékéig. Utána azonban bekattant, hogy bár szerelmes vagyok Auggie-ba, ezt nem a két egyébként szép szemének köszönheti, hanem sokkal inkább a vámpírbűbájnak, amit volt bátorsága bevetni ellenem. És az ilyesmit nem jutalmazni szoktam, hanem büntetni. És ha már az igaz, szívből jövő szerelmet olyan profin és nagy rutinnal büntetem – ahogy Richard minden bizonnyal állítaná –, akkor a kierőszakolt, trükkös szerelmet kétszer annyira illik. Vagy nem? – Nem ismerlek – nézett rá dühösen Micah –, ne tapogass hát! – Fogadd őszinte megbánásomat – tárta szét karjait Auggie amolyan „honnan is tudhattam volna” gesztussal –, de megértheted, hogy ha meztelen és gusztusos népek zuhannak az ölembe, önkéntelen is elragadtatom magam. – De mi nem értjük meg – kontráztam rá Micah haragjára. – Szeretlek, Anita – nézett rám meglepetten. – Te nem szeretsz engem? Majdnem nemet mondtam. De az hazugság lett volna, és azt egy ilyen kaliber rögtön kiszagolja. – Dehogynem, hála a bűbájodnak – vontam lazán vállat. – Éppenséggel mi köze ennek a témához? – Azok a nők, akik szeretnek, általában nem ilyen gorombák velem. A szerelmes nők általában sokkal nagylelkűbbek a szerelmükkel. – Az ágyban nagylelkű vagyok. Minden másban dolgozz meg a kegyeimért. – És igazat mond – pislogott Auggie Jean-Claude-ra. – Ma petite minden szempontból nagyon igényes szerető – bólintott rá. – Egy ilyen kijelentés általában dicséret egy férfi szájából, most viszont inkább fenyegetőnek érzem ezt a mondatot. Jean-Claude rám mosolygott azzal az édes mosolyával, ami csak nekem, esetleg Ashernek szólhatott. Azt jelentette ez a mosoly, hogy szeret, és nem lehetett nem visszamosolyogni rá. Éreztem, ahogy ellágyul az arcom, és egyszeriben a haragom is párologni kezd. Végül is, rá most semmi okom nem volt haragudni, és arra mindig is ügyelnem kell, hogy kissé személyre szabottabban osztogassam a dühöm. Mindig csak annak, aki épp megérdemli. – Ma petite és én alaposan megdolgoztunk azért a szerelemért, amelyben most élünk. Te azonban cselszövéssel csikartad ki magadnak – Auggie szemébe nézett. – A barátod voltam, de te olyan érzelmeket csiholtál bennem, melyeket nem érdemeltél ki. Én azonban, ahogy ma petite is, ismerem a szerelem művészetét, és úgy űzöm, hogy soha nem leszek a rabszolgája. Elcsenheted, vagy akár ki is csikarhatod magadnak a szerelmünket, igazi kapcsolatot azonban nem lophatsz magadnak. Azért meg kell dolgoznod. Elfordult, nagy műgonddal maga alá húzta hosszú lábait a kanapén, karját átvetette a karfáján, és fejét csábosan ráhajtotta. Fekete haja pazarul omlott el a fehér kanapén. Ismertem ezt a pózt és a hozzá tartozó pillantást. Olyankor veti be, amikor semmi komolyra nem számít, csak a potenciáját mutogatja, ahogy a kutya húzogatja az ínyét az ellenfelei előtt. Olyankor szokta bevetni velem szemben, amikor vagy ő, vagy én épp majd felrobbanunk a dühtől. Általában vagy vitát robbant ki ezzel, vagy ellenkezőleg, épp elcsitítja. Auggie fájdalmas felismeréssel mért végig. Most jött rá, hogy nem is lesz olyan magától érthetődő ez a meccs. Mert ezt a szépséget sem kaphatja meg egy csettintésre, csak mert egyszer már volt része benne. Jean-Claude profin tudott tőkét kovácsolni az erotikus potenciájából. Ma de, ha ez tényleg igaz szerelem volt, akkor nem kellene, hogy gyötörjön a féltékenység? Nem kellene epekednem utána, és nem kellene fájnia, hogy így néz valaki másra? Semmi ilyesmit nem éreztem, sőt. Az a kis szerű, bosszúálló öröm volt ez, amit az ember csak a marcangoló szerelemben érez. Hiszen annyiféle szerelem létezik: és most nem a fokozatok különböztetik meg egymástól őket, hanem a természetük. Van a villámcsapásszerűen beálló és lassan elkopó lángolás, ami azonban szinte az első pillanattól kezdve csakis a konfliktusokból áll, pazar szexszel megspékelve. Az az, ami olyan hosszasan életben tartja. Míg végül az egyik fél kirágja ma-
Laurell K. HAMILTON
222
Haláltánc
gát a boldogtalan érzéki csapdából, és búcsút int. Lehet, hogy Auggie ezt a fajta szerelmet képes fellobbantani áldozataiban? – Mindketten elutasíttok, igaz? – vetette rám Auggie azt a fájdalmas pillantását. Őszinte meglepettség érződött a hangjában. – Jean-Claude-ot még meg is értem, könnyen lehet, hogy a férfiakkal, tapasztalat híján, nem vagyok olyan jó szerető. Bár a büszkeségemet az ő elutasítása is sérti. – Ha most tiltakoznék, hájjal kenegetném az egódat – kokettált vele tovább Jean-Claude. – Világos – biccentett Auggie. – De Anitát már végképp nem értem. Nőkkel nagyon jó vagyok. Mit nagyon jó, egyszerűen páratlanul isteni szerető vagyok. Egyszerűen nem lehetett nem nevetni ezen. – Talán nem értesz egyet velem? – nézett rám undokul. – Jaj, isten őrizz, tényleg isteni vagy – ráztam a fejem. Úgy hangzott, mintha csak üres szavak lennének, pedig komolyan gondoltam. – Csak éppen jobban kedvelem a szerényebb férfiakat. – Ha azt hiszed, hogy ő valaha is szerénykedett az ágybéli képességeivel, hát megvezetett. Csak álszerénység volt az – bökött ingerülten Jean-Claude-ra. – Nos, hát köszönöm a bókot – hajtotta meg franciás eleganciával a fejét Jean-Claude. – Nem úgy értettem – rázta meg a fejét Auggie. – Hanem? – Hogy a szerénységet még csak hírből sem ismered. – Jogod van azt gondolni, amit gondolsz – hagytam rá. – Tehát nem értesz egyet velem. – Tehát azt gondolsz, amit akarsz. Ennyi. Auggie most Micah-t vette szemügyre, azzal a vetkőztető pillantással, amivel egy férfi a nőket illeti. – Itt állok előtted ruhátlanul – lépett egy lépést előre Nathaniel, szemtelenül kirakva minden báját –, és még egy pillantást sem vesztegetsz rám. Lehet hogy megsértődöm? – Lehet, hogy engem is jobban vonz a szerénység és visszafogottság? Nathaniel egy pillanat alatt átváltozott hódító dívából szégyenlős szépséggé: kezét szemérme elé kapta, haját előrerázta, hogy meztelensége alig-alig kandikált elő, és az a kihívó csillogás is úgy felszívódott levendula szemeiből, mintha soha nem is létezett volna. Többször láttam már ezt az attrakciót, amikor visszaváltozott ártatlan, naiv, tiszta fiúvá. Hogy a francba képes valaki így átváltozni?! – Nagyon jó – kacagott fel őszintén Auggie. – Hol találtál ennyi szépséges férfit, Jean-Claude? – Nem én találtam. – Remek szemed van az igazi kincsekhez, Anita – fordult vissza hozzám. – Ha a belső értékekre gondolsz, akkor igyekszem. Szeretem az őszinte embereket, akik nem játszadoznak, hanem igaz érzelmekre vágynak. És a férfiak, akik körülöttem vannak, mind ilyenek. – Pedig ez itt nagyon jól nyomja a műsort – intett Nathaniel felé. – Nathaniel szeret szórakozni, jobban, mint én vagy Micah. De velünk sohasem játszadozik. – Aki egyszer kiállt a sarokra, az ott is marad – ingatta a fejét azzal a pillantással, amiből azt kellett volna leszűrnöm, hogy egy kis naiva vagyok, ha komoly dolgokról van szó. – Most sértegetni akarod? – Azt hittem, mindennél fontosabb számodra az őszinteség. – Sértegetni akar – kommentálta Micah. – Felismerem a kurvát az első pillantásra, azon egyszerű oknál fogva, hogy magam is az voltam valaha. Ahogy Jean-Claude, Asher, Requiem és London is. Jaj, bocsánat, a hölgyekkel illett volna kezdenem: természetesen az volt Elinore és Cardinal is, mindenki, aki valaha Belle Morte udvarába tette a lábát. Belle minden teremtménye kurva, kurváknak lettünk szánva teremtőnk szándékai szerint. – Nathaniel nem kurva – próbáltam magamhoz vonni Nathanielt, de elhúzódott. – De az voltam – bólintott fájdalmas pillantással. – Látom, leinformáltál bennünket mielőtt idejöttél – jegyezte meg Micah. – Ez csak természetes. Megérintettem Nathaniel arcát. A tekintetét kerestem, hogy lássa, mennyire fontos nekem. Halványan rám mosolygott, kezét a kezemre tette, hogy így simogassam. – Tudtad, hogy a pillantásod sérteni fog – lépett Auggie elé Micah –, és amikor Nathaniel elterelte a figyelmedet, hogy engem megvédjen, őt bántottad. Miért zavart annyira, hogy a védelmemre kelt? Miért?
Laurell K. HAMILTON
223
Haláltánc
– Én tudom, miért – szólalt meg Jean-Claude, lábait hajlékonyan átvetve egymáson. – Akkor mondd meg – karoltam át Nathaniel vállát. – Ha azt gondolod, hogy belém látsz, hát csak mondd – vonta meg a vállát Auggie. De a pillantása súlyosan ránehezedett. – Augustine a nőket jobban kedveli, mint a férfiakat, ugyanakkor két ilyen szépséges hím csak a nagyon eltökélten heteroszexuális férfiakat nem mozgatja meg. Sok vámpírt ismerek, akik egy ilyen provokatív helyzetben sokkal tolakodóbban viselkedtek volna. Ez nagyon is a javára szól. Alig vágott vissza azért, amit kapott. Ugyanakkor az is bosszantja, hogy Anitával nem törjük kezünk-lábunkat az iránta érzett hatalmas szerelemtől. Nem érti. És akkor te, egy állat, aki az ő szemében mégiscsak kevesebb vagy, mint egy vámpír, kiállsz elé, és a szemébe mersz nézni, szembe mersz szállni vele. Szerintem szándékosan idézte elő, hogy Nathaniel bevesse egyetlen eszközét, hogy megvédje Micah-t. Mert régi emlékeket idéz benne a látvány. Rossz emlékeket, igaz, Augustine? – hajolt a másik férfi felé. – Az emlékeim csakis az enyémek – pattant fel a másik hirtelen, aztán kesében elnevette magát. – Már persze, amíg úrnőnk is úgy gondolja. Ez kivételesen nem rám utalt. Jean-Claude hátrahanyatlott a kanapén, egyik lábát a támlának támasztva elvonta, a másikat leengedte a földre, és a meztelen lábujjaival kéjesen játszadozott a szőnyeg rojtjaival. Fejét fél karjára támasztotta – szédítő látvány volt Persze, pontosan tudta, Auggie mégis bedőlt a trükknek. Olyan fájdalmasan nézett rá, hogy az már engem is gyötört. – Még egy kortyocska a mennyországból, csak hogy még gorombábban kitaszíthass belőle. Az örök tisztítótűz perzseli a lelkem. Te és ő – mutatott rám –, egy pillantásotokkal, egyetlen szavatokkal a mennyekbe ragadhattok, vagy a pokol legmélyebb bugyraiba lökhettek, ha úgy tartja kedvetek – lehunyta égő szemeit – pedig ennél kedvesebb lénynek ismertelek meg, Jean-Claude. Azt hittem, a barátom vagy. – A barátok nem használják fel hatalmukat egymás ellen. Te viszont szánt szándékkal felébresztetted ma petite ardeurjét, hogy magadévá tehesd. Pedig az, hogy korábban a miénk lettél, csak a véletlen műve volt. Kedvesebbnek ismertél meg és kevésbé erősnek. Alulbecsültél, és ma petite-et is rosszul mérted fel. – Nem értem, mire gondolsz – nézett fel Auggie, egyenesen bele a másik vámpír szemébe. – Kérdezd meg hát Nathaniel barátunkat, hogyan nyerte el Anita szívét. – A testét látva kár pazarolnom a levegőt. Pontosan tudom, hogy nyerte el a szívét. – Nem tudsz semmit, és nem is látsz semmit. Meséld csak el neki, mon minet. – Cicuskámnak nevezed és még én nem látok semmit? – vonogatta a szemöldökét Auggie. – Nem csábítottam el Anitát – simult még szorosabban a karomba Nathaniel. – Nem is csábíthattam volna. – De azért próbáltad. – Próbáltam. Akartam, hogy akarjon. És akkoriban erre nem volt más eszközöm. Vagy legalábbis nem tudtam róla. – Nem is kellett más, hiszen működött. – Nem, nem működött – mosolygott rám Nathaniel. – Ugyan, ne beszélj – intett le minket széles gesztussal –, persze, hogy működött. – Csak amikor felhagytam a csábítgatással, és megtanultam úgy szeretni, ahogy kell. Ahogy neki kell. – Megtanultad? Ez olyan, mintha valami kurzust kellene elvégezned, csak, hogy vele lehess. Mintha valamiféle végzettséggel járna a szerelem. Amikor szeretni magától szeret az ember. Tudja ösztönösen. Nathaniel harsányan elnevette magát, Jean-Claude kuncogott. Micah tartózkodott. – Te nem nevetsz? – néztem rá szúrós szemmel. – Nekem annál több eszem van – rázta a fejét, de én azért kiszúrtam a szája sarkában bujkáló mosolyt. – Jól van, nevessetek csak ki – vontam össze szigorúan a szemöldököm. – Ezt a tréfát én sem értem – nézett körbe Auggie. – Majd megérted – vetette oda neki Micah. Fenyegetően hangzott. – Tényleg ennyire nehéz összejönni velem? – fakadtam ki. Na, erre Claudia meg az összes testőr is kipukkadt. Jaj, de klassz, hogy egyszemélyes mókacsoporttá vedlettem. Ha ez így folytatódik, kalapozni fogok.
Laurell K. HAMILTON
224
Haláltánc
40
– OSSZÁTOK MEG VELEM IS A POÉNT, rám férne egy jó nevetés – jelent meg Travis sápadt feje az ajtóban. Mögötte Noel sasszézott, mint aki bármelyik pillanatban arra számít, hogy a haverja összezuhan. Nem is értem, miért ilyen kis ifjú hajtásokat küldött nekem Joseph. Pontosan tudja pedig, hogy nem báránykákra van itt szükség, hanem oroszlánokra. – Miért nem váltottál alakot? – kérdezte Micah, és már indult is feléjük. Auggie nyúlt felé, hogy elkapja a karját, de Micah villámgyors volt: Auggie kezét láttam, azt viszont nem, ahogy a Nimir-Raj-om elkerülte. Csak a suhanó árnyak maradék részecskéi füstöltek a levegőben. Auggie-t is meglepte, láttam a fején. – Már értem, mire gondoltál, Jean-Claude – fordult vissza haragos csalódottsággal. – Micah-t nem lehet akarata ellenére fogdosni, ezt értheted csak – jegyezte meg csendesen Jean-Claude. – Irigyled tőlem a macskáimat, Augustine? – Nem irigyelek én senkit a földön – jött a makacs, de még az én fülemben is hamisan csengő válasz. Micah, miután sutyorgott valamit a véroroszlánokkal, megindult velük a kanapé felé. – Nem szeretnék játszadozni veled, Augustine, nagyon nem – nézett a frusztrált vámpírra –, csak le szeretném ültetni Travist, mielőtt beesik a küszöb alá. – Ha az én földemen lennénk, megleckéztetnélek. De csak vendégségben vagyok nálatok, és nem az én cicusom vagy. Tégy hát úgy, ahogyan jónak látod, üljetek le. Micah nagy ívben elkerülte ugyan, de hátat fordított neki. A szemén viszont rögtön láttam, hogy az én reakcióim alapján tartja szemmel az agyarast. Bólintottam hát, hogy minden okés. Szépen le is ültette a két kis zöldfülűt. – Nem illenek hozzád az ilyen kisszerű játszmák, Augustine. Hatalmas és erős városnak vagy az ura, azt kapod meg szeretődnek, akit csak akarsz, nem kell irigyelned az enyéimet – cirógatta kéjesen a saját elomló haját Jean-Claude. Senki sem ágált, hogy ő ugyan nem a szeretője, mert hiszen egyedül én voltam az a nagyvonalú többes szám dacára. Se Micah-t, se Nathanielt nem izgatta, ha groteszk pletykák kapnak lábra. – Én nem egyszerűen Chicago városának ura vagyok, Jean-Claude, hanem bandavezér is. Egy banda fejének lehet családja, felesége, szeretője, kurvái, de más semmi. – Soha nem láthatnák ezt a pillantást az arcodon. – Ha kurva lennél, egy ilyen pillantásomért az enyéim előtt, meg kellene, hogy öljelek – ingatta a fejét Auggie. – De a riválisaid és a bandád most messze van, úgy nézel rám, ahogyan akarsz. – Cseszd meg, Jean-Claude, te is csak ellenem használod fel a pillantásomat, így büntetsz. Így tudatod velem a hatalmadat. Ez sem jobb annál, mintha pisztolyt nyomnál a szívemhez. – A hatalom minden mestervámpírnak lételeme. De büntetni csakis akkor büntetlek, ha kiérdemled. – És ez most mit akar jelenteni? – Hogy csak akkor bántunk, ha előbb te bántasz minket. Ha kedves vagy velünk, mi is azok leszünk veled. – Abba engem is avass be, kérlek, hogy mit tesz a kedvesség a szótáradban – kottyantam közbe. – Nem sajdult bele a szíved, ma petite, a fájdalmas arcába? – Jó, belesajdult... – ismertem el, mert egy hazugsággal úgyis lebuktam volna. Auggie arcán gúnyos mosoly jelent meg, mintha már azt sem tudná, hogyan nézzen, hogyan nézhet. Mint aki az arcait teszteli, melyikkel jut a legmesszebb. – És akkor mi van? Csak azért nem bírom a fájdalmát, mert belebabrált az agyamba. – Néha meglátogathat bennünket, nem gondolod? A szövevényes bandaviszonyok közepette majd azt hiszik, hogy minket is valamiféle földalatti hálózatba próbál beépíteni, vagy a vámpírszövetséget igyekszik velünk megerősíteni. Hiszen egy másik vámpírurat tisztel meg a látogatásával, és ez nem szorul majd különösebb magyarázatra. És mivel a maffia egyik kiválóságát tisztelhetjük benne, azon sem lepődik majd meg senki, ha nem veri nagydobra ezeket az utazásait. Mint a szegény kisegér szemében a bizonytalan remény, hogy a macskát mára is megúszta, de akkor mi lesz holnap? Úgy derengett fel Auggie szemében is a fény: még nem merte átengedni magát a bizakodásnak. – Mi az ajánlat lényege, Jean-Claude? – Először is nem nehezíted meg ma petite életét! Nem is próbálod előszólítani az ardeurjét, sem pedig az enyé-
Laurell K. HAMILTON
225
Haláltánc
met, legalábbis akaratunk ellenére! És nem használod bűbájodat az embereinken, hiszen azzal a vendégbarátságot is sértenéd. – Azért már elnézéseteket kértem. – Elütötted az egészet egy tréfával. Így nem tudhatom, komolyan megbántad-e. – Igen, megbántam – bólintott Auggie, aztán elkapta a fejét. Keze ökölbe szorult. – De te nem értheted, milyen az ardeur másik végén élni. Milyen folyamatosan remélni. Hiszen benned az első pillanatban kicsírázott a tűz. Te soha nem váltál az ardeur áldozatává. – Ez nem igaz – ült fel hirtelen Jean-Claude. Még a testtartása is megkomolyodott. – Ma petite ugyanúgy táplálhatja belőlem az ő ardeurjét, ahogyan én is belőle a magamét. Mindketten válhatunk egymás áldozataivá. – Természetesen, ezt tudom. Ahogyan azt is, hogy téged is ugyanúgy megigézett valaha Belle Morte, ahogyan mindannyiunkat. Ugyanakkor te képes vagy táplálni az ardeurt, átélni a csodás energiarohamokat. Nekem csak akkor juthat belőle pár korty, ha valaki, akiben szintén ott izzik a tűz, rám talál. Reméltem, hogy valamelyikőtök vagy akár mindketten, szerelmesek lesztek belém, igazán szerelmesek, és akartok majd engem. Reméltem, hogy szerelmemet becserélhetem az ardeurre, de rátok nézek, és semmi. Te, Jean-Claude, úgy nézel rám, ahogyan Belle nézett századokkal ezelőtt. Ő pedig – intett felém –, mintha gyűlölne. Hidegen, haragosan. Lehet, hogy rá nem is hatott a bűbáj, csak rám? Én érzem a vonzását, de ő csakis haragot érez irántam. – Ma petite nem szeret szerelmes lenni, így aztán feldühíti. Leginkább az első időkben. – Ez nekem magas – ingatta a fejét Auggie. – Hát üdv a klubban – vontam meg a vállam, és Nathaniellel a nyomomban a kanapéhoz mentem. – Miért nem váltott alakot Travis? – Rád vár – felelt helyette Micah. – Mármint énrám? Ugyan miért? – Hogy te szólítsd elő – nyögte szürkés arccal a szerencsétlen. – És a konzervatív üzlettársaid előtt természetesen titok marad, hogy gyakori látogatásaidon St. Louisban mi is történik pontosan – sorolta tovább a feltételeit Jean-Claude. – Válts alakot, Travis – győzködtem, de ő csak a fejét rázta, majd fájdalmasan szürke vállára hajtotta. – Sőt, akár mi is meglátogathatunk téged Chicagóban. Ez megütötte a fülemet. Ha az ő területén ismétlődne meg a tegnap este, akkor az energiában annyi mint... kibaszottul ütős. – Azt már nem! Akkor minden emberem táplálna benneteket. Nagyon is éreztem, hogy így micsoda szüret voltunk nektek az éjjel. Hogy mennyire felduzzasztottuk az erőtöket. Azt már nem! – Ezek szerint többet nem térsz vissza hozzánk? – Tudod, hogy mire vágyom – húzta ki katonásan magát Auggie –, de az enyéimet akkor sem kockáztathatom, ahogy a hatalmamat sem. Nem fogok a porban csúszni előtted, Jean-Claude. – Nem is szeretném, hogy a porban csússz, Augustine. – Mit szeretnél hát? – Hogy ne akarj bennünket manipulálni többé. Hogy fogadd el, nekünk jutott az ardeur, te meg vágyakozol rá. Ezen nincs mit ragozni, Augustine, ez már piaci helyzet, mon cher ami. – Te aljas. – Te voltál az, aki először visszaélt a vendégszeretetemmel – pattant fel olyan szemfényvesztő tempóban JeanClaude, hogy megint füstölögni kezdett a levegő. Lassan hívhatjuk a tűzoltókat. – Te voltál az, aki manipulálta a halandó szolgámat, hogy felélessze benne az ardeurt, és te hívtad közénk Belle Morte-ot, hogy megszállja ma petite-et. Nem hiszem, hogy én lennék kettőnk közül az aljas. – Rendben, legyen, én vagyok a mocskos aljadék. Igazad van, és csak most világosodtam meg, tényleg nem javítottam a helyzeten azzal, hogy Belle-t is szólítottam. Igen, tényleg szerettem volna egy asszonyt Belle vérvonalából, de csak te és a halandó szolgád hordozza az ardeurt. Arra kényszerültem hát, hogy benne élesszem fel, ha tehetem. – Azért jöttél hát hozzánk, mert az ardeurre, éheztél? Mit akarsz még tőlünk Augustine? – Ne kelljen kimondanom, Jean-Claude. – Ma petite nem egy kifinomult lélek, ha nem mondasz valamit a szemébe nem fogja megérteni. Kénytelen leszel hát kimondani. Auggie ránézett, szeme összerándult, mint aki már a saját szavaitól is fél. Mint aki arra számít, hogy mindjárt csattan a korbács.
Laurell K. HAMILTON
226
Haláltánc
– Az embereimet nem bocsátom áruba, ahogy a hatalmamat sem. És nem is alázkodom meg előttetek... de ezen túl kész vagyok bármire... bármire, amit csak kértek, hogy tápláljátok belőlem az ardeurt – mire idáig elért, már konkrétan rettegés ült a szemében. – Ha valakit el kell tenni láb alól, megteszem. Ha pénz kell vagy drogok, vagy valami egyedi darab, divattervezői cucc, bármi. A tiétek. Csak azt ne mondjátok, hogy soha nem zártok már a karjaitokba – gyorsan elfordult, de még kiszúrtam a szemében megcsillanó könnyeket. – Ha valaki az utunkban van, elkaszáljuk mi magunk. Pénzünk van, amennyire csak szükségünk lehet, a drog pedig nálunk nem dívik. Ha meg menő holmira támad kedvünk, megvesszük magunknak. – Akkor nem tudok mit ajánlani – motyogta, vállai beestek, már csak a nagy pofont várta. – Még mindig rosszul érzem magam amiatt, amit Jean-Claude-dal veled tettünk. Olyan fantasztikus érzés volt belőled táplálni az ardeurt, hogy az már megrémít – erre már felém fordult, szemében a könnyek ott csillogtak, de visszatartotta. – De semmi sem számít, mert elég rá néznem, hogy a szívem összefacsarodjon. Minden vágyam, hogy öleljelek, és kicsókoljam a könnyeket a szemedből, ami közben mérhetetlenül dühít. Többekkel megesett már, hogy vámpírbűbájt vetettek be ellenem, és bár szerettem őket, a szívem minden mélységével, keményen megbüntettem őket érte. Hónapokig feléjük sem néztem, nem engedtem magamhoz őket – mindeközben minden egyes mondattal közelebb léptem hozzá. – És akkor jössz te, nem ismerlek, nem vagy a barátom, senki sem vagy. Arra kényszerítesz, hogy szeresselek, de ismerni attól még nem ismerlek. – Alábecsültelek, Anita – nézett rám dühödten, bár a könnyek sokat rontottak a hatáson. – Ahogy általában mások is. – Azt gondoltam, Jean-Claude halandó szolgája vagy és ennyi. Már amikor nekromanciádat megéreztem, gyanút kellett volna fognom, de annyira akartam az ardeurt, hogy más nem is érdekelt – szomorkásan elmosolyodott. – Elszállt az agyam. Chicago városának ura vagyok, a harmincas évek óta az egyik legpotensebb helyi banda feje. Évszázadok óta senki és semmi nem keresztezte az utamat, akinek ne kellett volna rettegnie tőlem. Egyedül Belle-t nem sikerült legyőznöm – a könnyek megremegtek, de maradtak. Már alig pár méternyire álltam tőle, és még csak nagyon a nyakamat sem kellett nyújtogatni, alig volt magasabb nálam. Ami alapból jó pont egy pasinál, de most már ez sem érdekelt. Irtóra be voltam rágva, mert csakis a ha rag gátolt meg abban, hogy meztelen mellkasához bújjak. A tenyerem lüktetett a vágytól, hogy érezhesse bőrét. Nem egyszerűen szerelem volt ez, annál több és egyszerre kevesebb, valamiféle mágikus kényszer. A megszólalásig hasonlított a szerelemre, de a mélyében ott lapult az addikció követelő éhsége. Most esett csak le, menynyire megbűbájolt Auggie. Egy részét ugyan leráztam magamról, és Jean-Claude ereje is segített kidugnom a fejem az örvényből, de korántsem szabadultam tőle. A dühös könnyek látványa azonban magamhoz térített: hiszen nem rám haragszik, hanem saját magára. – Bűbájad rád is ugyanúgy hatott – mondtam ki. – Hatalmam kétélű penge – fordult félre, hogy ne lássam az arcát. – De ha erős a páncélunk, rajtunk kicsorbul, és beléd mélyebben hasít, igaz? Csak bólintott, engem meg a káröröm meleg hulláma járt át, amit rögtön meg is bántam. – Jézus ereje – suttogtam. Visszafordult, és láttam, hogy a könnyek felülkerekedtek akaraterején: rózsaszín patakokban követték a gravitációt. – Még soha olyan szörnyű bűbájt, mint a tiéd, Belle Morte vérvonalából nem éltem, Auggie. – Hogy mondhatsz ilyet? Az ardeur rabszolgává tesz, Requiem egyetlen gondolatával megerőszakolhat. – Persze, Requiem tényleg képes lenne ilyesmire is, de soha nem használná így hatalmát. – Volt idő, amikor megtette. – Még ha tett is ilyet fiatalabb korában, ma már egészen más ember. Vagy vámpír. És hatalma, ahogy az ardeur is, csak kéjvágy és gyönyör, nem lopja el az érzelmeket. A tiéd viszont csapdába ejt. – És ez szerinted nagyobb gonoszság? – Igen, szerintem az. – Te gyűlölsz engem – formálta ajka némán a szavakat. – Igen – bólintottam. Megfordult, és elindult, de a karjára tettem a kezem. Ettől az alig érintéstől megállt benne az élet, beledermedt. Ismertem ezt a reakciót, amikor valakit imádsz, és érintését mindennél jobban kívánod, így reagálsz a legkisebb bőrfelületére. Richarddal éreztem így valaha, azért is ráztam le magamról azt a végtelen szerelmet, ami utána követelődzött bennem. Nem bírtam egyszerre ennyire szeretni és gyűlölni is. Ismét szembefordítottam magammal Auggie-t, aki akár le is rázhatta volna magáról a kezemet.
Laurell K. HAMILTON
227
Haláltánc
– Milyen borzalmas hatalommal bírsz te, Augustine – mondtam a szemébe, ahol a harag igyekezett maga alá gyűrni a sértettséget. – Igaz szerelmet kínálni, és komolyan is gondolni. Emberek ezrei készek lennének bármit, mindent megadni egy ilyen képességért. – Ha az ardeurrel nem ejtettetek volna csapdába, nem tettem volna ki ennyire magam a saját bűbájomnak. Úgy is magamba bolondíthattalak volna, hogy én magam semmit sem érzek. Ismerem a hatalmamat. Őrült szerelmet ébreszthetek bárkiben magam iránt, s közben bennem még csak részvét sem ébred. – És ezt meg is tetted? – zuhant le karom a karjáról. – Jól látod, Anita, hatalmam tényleg rettenetes. Eleinte csak azon munkálkodtam, hogy az emberek kedveljenek, aztán, hogy szeressenek is. Akkoriban azonban még igazán kétélű fegyverként használhattam ez a képességem. Csak annyira bolondíthattam valakit magamba, amennyire hajlandó voltam a magam érzelmeit is manipulálni. – De ez idővel megváltozott. Bólintott. A könnyek rózsaszín maszattá száradtak arcán, meg sem próbálta letörölni. – Megtanultam uralni, ahogyan Jean-Claude is felülkerekedett az ardeurjén. Nem tudom, Requiem uralja-e már saját hatalmát, és képes-e csakis a másik félben felébreszteni a vágyat. – Nem, nem vagyok rá képes – ballagott be lassú léptekkel Requiem. A szokásos köpenye takarta testét, nem láttam hát a sérüléseit. A mozgása nem az a gördülékeny lebegés volt, amit általában nyújtott, szóval nyilván nem került még minden a helyére. Az arcát, ahol a legkeményebben eldeformálódott, valaki olyan profizmussal alapozta le, hogy még nekem is, aki pedig tudtam, milyen kataklizmák roncsoltak szét, szóval még nekem is meresztgetni kellett a szemem, hogy lássam az elszíneződést. – Na, asszem ezzel egyedül vagy a nagy tömegben – sandított rá Auggie. – Hadd foglaljam tehát össze: ha történetesen nem ér készületlenül a hatalmam, úgy bűvöltél volna meg, hogy csak én zúgjam beléd fülig, te pedig érintetlen maradj. Jól mondom? – Ezt a részét tudatosan nem gondoltam át, de feltételezhetően igen. Nem szívesen szerettem volna beléd, ha már választhatok. – Tényleg szemét vérköcsög vagy. – Tényleg – biccentett –, Chicagóban a mai napig az olasz maffia az úr, vagyis én. Hiába változnak az idők, és érkeznek mindenféle nációk, ukránok, kínaiak, japánok, oroszok, koreaiak, tőlem esélyt sem kapnak. Nem osztozom a területemen. A legtöbb banda, még az igazi központokban is, kénytelen felosztani a városát. Hát én nem. És ehhez igazi, keményen szemét vérköcsögnek kell lenni, akinek soha nem rebben a szeme. Ilyen vagyok. Hidegvérű, gyilkos vérköcsög. – Elég jól leplezed. Tetszik a nevetésed. – Sok energiát ölök az emberi arculatomba. Így a többi nagyfőnök nem tart annyira tőlem. – Vegas Vámpírura is régi motoros gengszter. – Mikor vámpírként újjászületett, kiesett a vérkeringésből – ingatta a fejét Auggie. – Beletelik némi időbe, mire az ember akklimatizálódik, és megszokja, hogy már nem is annyira ember, mint volt. Maximillian addig-addig akklimatizálódott, míg elszállt felette az idő, mára már nem tudja követni az eseményeket. Nem azt mondom, hogy nincs hatalma, az nem lenne igaz, de már nem tényező a gengszterdimenziókban. Mintha gyökeret eresztettünk volna egymással szemközt, képtelenek voltunk leszakadni egymás tekintetéről. Jean-Claude közben mögém lépett, lágyán megérintette a vállamat, és hogy nem húzódtam el, magához ölelt. Auggie arcán átsuhant a fájdalom, ami önkéntelen elégedettséggel töltött el. Azt szerette, ha minden úgy alakul, ahogy tervezte, most én érzem magam pont olyan nyomorultul, mint ő most. Úgy kell neki! Mert egy genny góc. De még így végiggondolva sem éreztem ezt őszintén, és az istennek se sikerült komolyabban berágnom rá. A francba is. – Sebes szárnyakon száll az idő, ideje átöltöznünk a baletthez – törte meg a csendet Jean-Claude. – Persze, persze – bólogatott Auggie. – De előbb még ki kell derítenünk, ma petite mehet-e egyáltalán társaságba vagy túlságosan is veszedelmes lenne annyi mestervámpír közé merészkednie. – Természetesen segítek letesztelni – készségeskedett Auggie. – Adósod vagyok, hiszen áthágtam a vendégbarátság határait. És Anitának is adósa vagyok, amiért megpróbáltam bűbájommal megváltoztatni az életét. Hoszszú idő telt el már azóta, hogy utoljára megtapasztaltam saját hatalmam erejét. El is felejtkeztem róla, mennyire szívszaggatóan fájdalmas. – Elnézésetek kérem – lépett mellénk Noel. Egyszerre fordultunk felé mind a hárman, és valami nagyon rondát
Laurell K. HAMILTON
228
Haláltánc
láthatott a fejünkön, mert szélsebesen rükvercbe kapcsolt. – Szólhatok? – Nem – jött Auggie. – Igen – vágtam rá ugyanakkor én. Noel négykézlábra vetette magát, meghunyászkodva tekerte felfelé a nyakát. – Hogyan teljesítsem egyszerre mindkettőtök óhaját? – Mi a gond, Auggie? – Csak feltett egy kérdést, és én válaszoltam – vonta meg a vállát. – Oké, vettem. Én is válaszoltam a magam részéről, tehát hozzám szólhatsz, Noel – indultam a véroroszlánhoz, de Auggie elkapta a kezemet. Volt annyi agyam, hogy ne kezdjem el rángatni. Csak ránéztem hát, szúrósan. – Ilyet nem csinál az ember. Még ha vámpír is. – De te sem hagyhatsz engem oda egy egyszerű szolga kedvéért. – Tervezed még valaha megkóstolni az ardeur gyönyöreit, Auggie? Arcáról sütött a döbbenet. Lehet, hogy tényleg megleptem ezzel a friss fordulattal, hogy most majd ilyen könynyűszerrel elkezdem őt zsarolgatni, de egy vámpír minden körülmények között remekül álcázza még a legdrámaibb döbbenetét is. Szóval a gesztusparádé nekem szólt. – Hiszen ismered a vágyaimat. – Pedig ha nem veszed le rólam a kezed azonnal, soha többet nem érinthetsz meg még a kisujjaddal sem. Egy örökké tartó pillanatig csak nyomtuk a farkasszemet, majd ő nézett félre először, és elengedett. – Kémeim mindent híven leírtak: hogy hidegvérrel képes vagy gyilkolni, hogy erőd hatalmas és veszedelmes. De azt nem jelenthették, hogy a legveszélyesebb benned mégis az akaraterőd. Te szent ég, ha látnád a szemeid! Azt a határozottságot! – megcsóválta a fejét. – Komolyan gondoltad. Képes lennél ezért, egy ilyen apróságért eltaszítani magadtól örökre? – Képes, jól láttad. – De egyetlen érintésért? – Azért, mert úgy viselkedsz, mintha a birtokod lennék. Én nem vagyok senki birtoka, ezt jegyezd meg. Micah felpattant a kanapéról, és közelebb ügetett. – Az oroszlánod megsebezte Travist és Noelnek kis híján nyakát szegte. Ha nem is bocsánatkéréssel, de legalábbis némi figyelemmel tartoznál nekik. – Na, megszólalt a leopárd. A végtelen gyakorlatiassága és az állandó alkalmazkodása! Mindig kompromiszszumra kész – morogta Auggie gúnyosan, mintha ronda tulajdonságokról lenne szó. – Te meg pontosan a hívóállataid mása vagy, nem igaz? – állta a tekintetét Micah. Auggie büszkén bólintott. – Lehetne, hogy a kevésbé tájékozottaknak is megvilágítanátok a témát? – kotyogtam közbe. – Az oroszlánok a legagresszívebb falka a nagymacskák közt. Állandóan a hatalmukat bizonygatják, mindig készek megvédeni helyüket a falkában. Hacsak nem vagy tökig domináns és erős, mint egy orrszarvú, folyamatos készenlétben kell állnod a saját falkádon belül. A legtöbb helyen csakis a legerősebb hímek párosodnak az öszszes nősténnyel. Auggie is ugyanígy bánik most Travisszel és Noellel: ők gyengébbek, tehát folyamatosan leveri rajtuk, amit kell. – Joseph falkája nem így működik – kerekedett el a szemem –, ők majdnem olyanok, mint a mi leopárdfalkánk. – Joseph a kivétel, Anita. Sajnos, életem egy igen hosszú szakaszában vegyes falkában éltem, volt hát bőven alkalmam kiismerni a fajtájukat. Oroszlánéknál egy évezred lerendezni a legapróbb nézeteltérést is, mert mindenki folyton acsarog, senki sem hajlandó józan ésszel tárgyalni. Joseph agya leopárdagy, nagyon higgadt és értelmes, pláne oroszlánok viszonylatban. – Hallottam róla magam is. Igazi papucs – ingatta a fejét Auggie, aztán leereszkedően elmosolyodott –, azt mesélik, hogy a felesége hallani sem akar más nőstényekről. – Hát, tudod, Auggie, minden szavaddal csak mélyebbre ásod magad. – Az mit jelent? – Hogy rajta vagy Anita szemétbe-vele listáján – magyarázta gyanús élvezettel Micah. – És csak úgy pörögnek a pontjaid. Lassan jó eséllyel indulsz az első helyért. – És ezen mit kell vigyorogni? – Voltak nehéz pillanataim, mikor még attól tartottam, hogy komoly veszélyt jelentesz a családunkra. De nem bírsz magaddal, így hát el sem juthatsz abba a fázisba, amikor Anita többi pasijának meg kellené ellened küzdenie.
Laurell K. HAMILTON
229
Haláltánc
– Jean-Claude már meginvitált, hogy ismételten lemeózzam az árut. – Lemeózd az árut? – nyögtem. – Ez meg mi a picsát akar jelenteni? Hogy én valamiféle áru lennék?! Mert kibaszottul nem hinném, hogy engem meózni kellene! – Látod? – élvezkedett Micah. – Csak így tovább, és akár el is felejtheted az ardeurt. – Rendkívül vigyázatlanul forgatod a nyelvedet, Augustine – csatlakozott Jean-Claude is. – Nem ilyen tapintatlannak ismertelek. – Be van tojva – surrant mögém Nathaniel, és meztelen testét a hátamhoz simította. Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, mi virít villogó nagy betűkkel a homlokán: az enyém! Nemrégiben szokott erre rá, hogy ha valaki nagyon nem tetszik neki, esetleg veszélyesnek érzi, minden gesztusával jelezze, hogy én igenis az övé vagyok. Nem kizárólag, azt nem, mert osztozni hajlandó, de azért az övé vagyok. Asszem, mindannyian egy lemezt tettünk fel, ha Auggie-t láttuk, és ez a lemez egyre hangosabban üvöltött a fejünkben: csak a gond van vele. – És mitől félnék annyira, kiscica? – füstölt a gőg a vámpír minden szavából. – Hogy annyira nagyon akarod Anitát. Ez megrémiszt. Még a gondolatba is belefeszültem, de Nathaniel ölelése gyorsan ellazított ismét. Arcát hátulról az arcomhoz nyomta, hogy pont olyan idétlenül néztünk a szép jövőbe, mint valami beállított házassági fotón. Auggie arra tényleg jó érzékkel ráhibázott, hogy Nathaniel nagy spíler. Köztünk már kezdi magát biztonságban érezni, ezért egyre ritkábban játszmázgat, de elfelejteni nem felejtette el. Olyan lehet ez is, mint az úszás. Soha nem fog már belefulladni semmilyen viszonyba, a régi trükköket mindig nagy biztonsággal bevetheti. – A te szemedben gyengeség valakit ennyire akarni – folytatta Nathaniel –, és már azt is kezded látni, mennyire nem lesz egyszerű dolgod Anitával. Hogy keményebbnél is keményebb dió. – Szóval nehéz eset vagyok? – tekertem oldalra a nyakam, hogy a szemébe nézhessek. – Én bírom, ha uralkodnak rajtam – vigyorgott. Nem sokon múlt, hogy megint befűzzem neki az oktatófilmet, hogy nem lehet ennyire reménytelenül akaratgyenge, és hogy meg kell tanulnia satöbbi, satöbbi, amikor leesett, hogy csak ugrat. Próbáltam valami kis szigort vinni a kemény tekintetembe, de nem ment. Nathaniellel egyszerűen nem lehetett. – Ne engedd, hogy az idegen helyzet félrevigye szándékaid, Augustine! – Ezt hogy értsem? – Úgy, hogy ha ilyen faragatlanul cselekszel és szólsz, nem ígérhetem biztosra ma petite ardeurét neked – homályosította fel Jean-Claude. Egy pillanatra villant valami Auggie szemében, mintha a mélységes rettenetet láttam volna átcikázni. – Meglehet, hogy ostoba vagyok, de azt hittem, egy másik Juliannát találok az oldaladon, nem pedig egy Belle-t. – Miért mondod ezt? – merevedett le Jean-Claude arca. – Az elmúlt közel hat évszázad során összesen két asszonyt szerettél, Jean-Claude. Belle Morte-ot nem a szabad akaratodból, hiszen ő kényszerítette rád a szerelmét, és te nem utasíthattad el. Juliannát magad választottad magadnak, őt te akartad szeretni. Azt gondoltam, ha már ismét szerelembe estél, akkor szerelmed tárgya inkább hasonlít majd a szabadon választotthoz, mint ahhoz, aki erőszakkal szerzett meg magának. Azt hittem, a kemény szavak, a veszedelem mind csak a felszín, de a szíve mélyén Anita is inkább arra a halandóra hajaz, akit valaha szívedbe zártál – fejtegette Auggie. – Azt vágom, hogy külsőben a kis barnákat részesíted előnyben, de itt meg is áll a tudományom, mert a mindenit is, Jean-Claude, nem tudsz lehorgonyozni egy típusnál, amit a bensőt illeti. – Abban a hitben érkeztél hát hozzánk, hogy csak egy kis rámenősség kell, és ma petite máris megnyílik számodra, s felfedi lágy és nőies bensőjét? Ahogy Julianna? – És nemcsak miattad jutottam erre, Jean-Claude, hanem Asher miatt is. Neki soha nem voltak külső preferenciái, de mindig is a nyitott, nevetős, egyszerű nőket kedvelte. Emlékszem, Belle ugratta is, hogy nőkben milyen paraszti ízlése van. – És a logikád szerint, ha már mindketten szeretjük, ennek a nőnek fednie kell mindkettőnk ízlését? – összegezte Jean-Claude, mire Auggie bólintott. – Logikus, valóban. Téves, de van benne rendszer. Már el is felejtettem, hogy milyen vagy, Augustine. – Milyen? – Mindig is próbáltad a logika keretei között megfejteni az érzelmeket, valamiféle ésszerű képletbe foglalni. – Gúnyolódsz rajtam?
Laurell K. HAMILTON
230
Haláltánc
– Nem én. Arra azért felhívnám a figyelmed, hogy Juliannát Asher találta, és hiába, hogy lassan teljes szívemmel és lelkemmel beleszerettem, nem én választottam. És nem szerettem az első pillanattól kezdve. – Tehát hamis adatokkal dolgoztam. – Legyen, ahogy akarod. – Micah-nak igaza van, oroszlánként jár az agyam, épp ezért Nathanielt nem is találom kihívásnak. Ennyire alárendelt alak nem lehet vetélytárs. A domináns férfiak, akikkel megosztod ágyadat annál inkább. Csak ne lennének ennyien. Megvontam a vállamat, nem az én gondom. Közben kapaszkodtam Nathaniel karjaiba, mintha a kendőmet fognám össze, hogy le ne csússzon. – Szóval akkor ezért kötöttél bele pont Micah-ba, azért méregetted úgy, és azért nézted egyszerű kis kának Nathanielt? – Meglehet – rántott egyet a vállán Auggie. – Nekem ez az egész macsó muszklizás kínai, Auggie, engem ezzel ne is fárassz. Lehet, hogy mások zabálják, nekem nincs rá időm. – Szóval azt mondjátok, hogy a helyi Rex nem úgy intézi a belügyeit, mint más falkákban szokás – bökött témafrissítés ürügyén a még mindig négykézláb dekkoló Noel felé. – De nem ám – bólintott Micah. – Pedig a szabályokat nagyon is ismeri a tag. – Mert oroszlánok, épp csak nem játsszák le minden reggel a sorakozónál a „serengeti síkságos, izomagyú vérengzés” műsort. – Akkor nem is igazi oroszlánok. – Ha nem bliccelted volna el a biosz órákat, Auggie – kapcsolódtam be én is –, akkor tudnád, hogy ez a szoros hierarchia a hegyvidéki oroszlánoknál nem létezik, náluk nem jellemző az a bonyolult, állandóan mozgásban lévő társadalmi ranglétra, mint a síkvidékieknél. Auggie szeme őszinte ámulattal kerekedett el. Bele is pirultam. – Nincs szexibb egy okos csajszinál – suttogta biztatón a fülembe Nathaniel. – Biológiából diplomáztam. És amikor megcsináltuk a koalíciót, mindent elolvastam a különböző likantróp fajainkról – pirultam el még mélyebben. – Én meg már több száz éve dolgozom véroroszlánokkal, és soha egy sort sem bifláztam még be róluk – hahotázott Auggie. – És nem is érezted soha szükségét, hogy a lehető legtöbbet megtudd róluk? – Velük élek, nap mint nap látom őket, mi a francnak olvasnék utánuk? – Én is vámpírokkal élek, meg likantrópokkal. És zombikat is napi rendszerességgel keltegetek. Mégis minden megjelenő szakirodalmat átolvasok, könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem már róluk – csóváltam a fejem. Ezt az arroganciát! És a legdrámaibb az egészben, hogy még csak nem is arroganciának éli meg, hanem a normalitásnak. Kész, Auggie leírta magát. Szerelmes voltam belé, sajnos azon egyelőre nem változtathattam, de ez csinálmány volt csupán, úgyhogy hidegen is hagyott. Szerettem, de nem volt szimpatikus. Márpedig nekem aztán bőséggel kifejlődött már a gyakorlatom a szimpi szerelmeim leépítésében. Egy ilyen arrogáncia császárral sem lesz probléma. Megpaskoltam Nathaniel karját, aki rögtön el is engedett, és már utaztam is a következő problémához: Noelhez. – Kelj fel, Noel – nyúltam a karjáért. Csóró véroroszlán még a fejem felett is csak Auggie-ra sandítgatott, aki azonban nem csinált semmit, csak nézett. Állon csippentettem hát, hogy ne lássa a csúnya, nagy műoroszlánt. – Mit szeretnél, Noel? – Beszélnünk kell veled – fordította volna vissza a tekintetét Auggie-ra, ha hagyom. Ha. Ehelyett karon ragadtam, és visszasétafikálgattunk Travishez, aki Requiem mellett zöldült a kanapén. Nathaniel és Micah szorosan a nyomunkba tapadt bár nem hinném, hogy a kíváncsiság sarkallta volna őket. Szerintem csak a hepciáskodó vámpír miatt látták jónak. – Sokkos állapotban van – tapogatta Travis homlokát Requiem. – Jézus ereje, Travis, válts alakot! Úgy hamar összekapnád magad – térdeltem le elé, hogy a lehorgasztott szürkészöldes arcába nézzek. – Add át nekem a szörnyetegedet, Anita, és akkor már alakot is váltottam – préselte ki fájdalmasan. – A szörnyetegem köszöni szépen, jól van, ahol van.
Laurell K. HAMILTON
231
Haláltánc
– De táplálnod kell valamelyikünkkel az ardeurt, vagy átadnod a szörnyeteget – szívózott. – Biztos vagy benne, hogy törött karral akarsz velem metaszexelni? – Nem, biztos, hogy nem – rázta a fejét a fájdalomtól fintorogva –, viszont az még biztosabb, hogy azt a kékhajú szörnyet nem akarom Rexemnek. – De nem fogom... Alig tíz centiről bámult a szemembe, a homlokán izzadtságcseppek ültek. Ha nem csillant volna olyan határozottság a szemében, gyenge kis fiatalkának tűnik. De nem tűnt annak, sőt. – Figyelj, Anita, ha ő lesz a hívóállatod, vagy a Reginád Rexe, akkor hatalmas erőddel megtámogatod az amúgy is domináns erejét. Joseph még nélküled sem biztos, hogy képes felvenni vele a harcot. Az ő Reginája nagyon helyes csaj, és imádják egymást, de hatalmában semmi. És ha a kékhajú itt marad, veled, az oroszlán nem hagyja majd nyugodni. Egy oroszlán nem olyan. Addig nem nyugszik majd, amíg fölébünk nem kerekedik, és nem válik a Rexünkké. – Szerinted is így lenne, Auggie? – fordultam hátra. – Szerintem is – bólintott. – Amiről azonban annyira nem vagyok meggyőződve, mint te meg a macskáid, az az, hogy tényleg a saját szörnyeteged nézte ki magának Havent. Lehet, hogy csak azért olyan erős a vonzereje most, mert megbűvöltelek, így a macskáim is vonzóbbak. De ha a bűbájomat leküzdöd, megszűnik Haven vonzása is. Na, amióta felébredt, még nem jött ki ilyen használható és értelmes gondolatsor a száján. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy akkor most melyik az igazi Auggie, a hímsoviniszta seggfej vagy ez az átgondolt jó fiú. – Jó, tegyük fel, hogy van valami ebben az érvelésben is – tettem fel. – Hogy fogjuk lecsekkolni? – Már azelőtt is vonzódott az oroszlánjaidhoz, mielőtt megbűvölte volna – állította le a reménykedést Micah. – A fenébe is, Micah, már megint igazad van. Ahogy megláttam Pierce-t és Havent, volt valami a levegőben. – Akkor lehet, hogy az oroszlánod egy erős, domináns hímet keres. Mindenesetre hívjuk be Pierce-t, és lássuk, hogy reagálsz rá Joseph oroszlánjaihoz képest. Lehet, hogy az én hatalmam súlyosbítja a helyzetet, de az is lehet, hogy a szörnyeteged nem éri be akárkivel. Jean-Claude mesélte, hogy az ardeur is hatalmas zsákmányt akar magának. Miért is ne működhetne a szörnyeteged is ugyanígy? – Ejnye, de locskafecskék lettünk – néztem Jean-Claude-ra. – Számos kérdésre kell választ találnunk, ma petite. Lehet, hogy Augustine nem minden téren megbízható, de ha a szavát adja, úriemberként lehet rá számítani. – Legalább becsületszavát adta, mielőtt beavattad? – kérdeztem, bár nem kellett volna. A sas nélkülem is jól repül. És tényleg nem ártott a kívülálló mestervámpíri tapasztalat, amilyen nagy gubancok csomózódtak épp az életünkre. És oly’ kevés fővámpír szerepelt Jean-Claude bizalmi listáján. Persze, lehet, hogy a ma este után még ezt a rövidke listát is továbbkurtítom. – Anita, kérlek – nyögte újfent Travis –, kérlek, add át nekem a szörnyeteged! És táplálkozz valamelyikünkből. Csak ne adj bennünket annak a bestiának a kezébe. – Nem szeretném csak úgy előrángatni a szörnyeteget, ha nem gond. Még akkor is nehezen boldogulok vele, ha magától jön. – De én rögtön átveszem. – Egyszerűen csak válts most alakot, Travis. De csak rázta a fejét makacsul. – Akkor tápláld belőlem az ardeurt – szállt be a könyörgő-licitbe Noel is. – Fogalmad sincs, mire kérsz, Noel – néztem bele a nyílt, szemüveges arcán. Annyira szörnyen fiatal volt. – Egyszerűen csak jelöld meg a nyakukat – vetette most fel Nathaniel. Alapjáraton utálta, ha másokat is megjelölök úgy, ahogyan őt. Még ha Micah-val esett is meg, akkor is nagy hisztit csapott az ügyből. – Azt nem szoktad szeretni – jegyeztem meg. – Az erő-zizegés, ami Pierce és közted van, bármilyen természetfeletti lénnyel előfordulhat. De ami Havennel volt, az teljesen más. Teszteld a vámpírköszöntést a nyakukon, hogy ők is úgy reagálnak-e. – Nem csak szép, okos is – szúrta közbe Auggie. – Micsoda mázlista vagy. Rá sem néztem, bár azt nem pontosan értettem, hogy most ki a mázlista: én vagy Nathaniel, netalántán Jean-Claude... – Legyen. Futunk egy kört. De ha semmi reakció, Travis azonnal alakot vált, önerőből, és helyrehozza végre a karját. És nincs vita – fordultam Travishez. – Ha megpróbáltad, és tényleg semmi, akkor igen.
Laurell K. HAMILTON
232
Haláltánc
Requiem összehúzta magán a fekete köntöst. A hollómozdulat magára vonta a tekintetemet. – Te vagy itt a mester, Jean-Claude. Nem kellene beszélnünk, mielőtt Anita újra beveti az ardeurt? – Igen, azt hiszem, igazad van. Az oroszlánok addig visszatérhetnének Dr. Lillianhez – bólintott Jean-Claude. – Ez most csak valami tréfa, ugye? – nézett rám Travis, és láttam a szemén, hogy ő ugyan semmiféle dokihoz nem megy egy percre sem. – Megtagadod Városod Urának parancsát? – kapcsolt rá megint a hepciára Auggie. – Állj le, Auggie, ez nem a te városod, nem a te dolgod! – Travis nincs jól – tette közé a nagy felfedezését Noel –, szerintem nem tudna felállni sem, nemhogy elmenni Dr. Lillianig. Mi lenne, ha a szavunkat adnánk, hogy mélyen hallgatunk arról, amit itt hallunk? – Oly’ ifjak vagytok még, és oly’ korban élünk, ahol már talán az idősek sem ismerik az adott szó bilincsét – lírázott Jean-Claude. – Arról nem is szólva, hogy ha Joseph úgy rendelkezik, hogy beszéljetek, nem tagadhatjátok meg a parancsát. – Segíts, Noel! – nyújtotta karját Travis a társának. Arca egy árnyalatot zöldült, ahogy összeszedte az erejét. – Mi lehet annyira titkos, hogy ebben az állapotban el kelljen szegénynek vonszolnia magát? – vetettem fel a nagy kérdést. – Miért nem megyünk mi máshová? – sikerült Nathanielnek előállnia az ötlettel. Okos leopárd. – Hát, ja – szerettem bele egyből a gondolatba –, akkor mindenki, aki ép és járni tud, utánam, kivéve Noelt, aki itt marad Travisszel! – Tényleg hagyod, hogy mindannyiunkat elráncigáljon innen, csak hogy az oroszlánnak ne kelljen moccannia? – fordult Auggie Jean-Claude-hoz. Abban a korban, ahonnan ő jött, lehet, hogy ismerik az adott szó szentségét, de hogy nem izgatják őket a gyengék és elesettek, az is fix. Nem is tudom, melyiket választanám. Hát inkább kicsit áruljanak el. Megtorpantam, nem sokan jöttek utánam. Csak Nathaniel és Micah. Claudia előbb Jean-Claude-ra, aztán rám nézett, aztán vissza és megint elölről. Az emberei meg mind Claudiára. Na, tessék, ebben a nagy agyarkodásban Claudia sem érzi már, hogy teszi a legkisebb rosszat. – Hé, te! Kezdelek unni – böktem egy ujjal Auggie-ra, aztán fordítottam a varázspálcát Jean-Claude felé. – Te meg ugye nem fogsz holmi nagyúri magas lóra ülni, csak hogy ez itt – vissza Auggie-ra –, nehogy kinevessen! Nekünk aztán semmibe sem kerül elmenni a folyosó végéig. – Normális, hogy fáj neki – vonta meg a vállát –, hiszen kikapott egy eresebbtől. Legalább viselje a fájdalmat! – Nem hozzád szóltam, hanem a mesteremhez – intettem le az oktondit. – Jean-Claude? Bár az arca rezzenetlenül semmit nem mondott, de én sok hosszú éven keresztül bámultam már ezt a rezzenetlenséget, hogy lássam a mögötte suhanó gondolatokat. Most is láttam, hogy latolgat és fontol. Aztán halványan biccentett. Azt már nem csak én láttam. – Úgy legyen – és megindult felém, én meg hálásan nyújtottam a karom, hogy legalább az én kis vérszívóm nem cserélte el dupla tökökre az agyát. – Látom, nem csak a helyi Rex ebben a városban a punciszolga – hepciáskodott Auggie, hogy most már tényleg elboruljon az agyam. De Jean-Claude megszorította a kezemet, hogy nyugodtan hagyjam csak rá. – És ha arra gondolsz, hogy szerelmét és ardeure, minden gyönyörét megkaphatod, akkor is fittyet hánysz okos szavára? Akkor nem követed őt akár a világ végére is, mondd? Auggie csak bámult rá egy végtelenre nyúlt másodpercig, aztán elindult felénk. De nem állt meg mellettünk, hanem ment, és ment tovább. Míg végül elnyelte a sötét folyosó gyomra. – Mikor legközelebb visszatér körünkbe, ma petite, már az emberei is vele lesznek. Nem hiszem, hogy még egy találkozást megkockáztatna velünk magányosan. – Pedig attól nem kell rettegnie, hogy punci-szolga-sorba kerül – szorítottam meg Jean-Claude kezét. – Meglehet – hajtotta le álszerényen a fejét az én kedvesem.
Laurell K. HAMILTON
233
Haláltánc
41
– MOST AZT MEG HOGY ÉRTSEM, hogy örökre magamhoz akartam láncolni Requiemet? – háborogtam épp a szupertitkos folyosói megbeszélésünkön. Felesleges lett volna egészen Jean-Claude szobájáig utazni, amikor vámpírkutya se járt erre. – Az ardeurt számtalan módon táplálhatod, és sokat meg is tanultál már tőlem, ma petite. – Nem kellenek a tiszteletkörök, nem fogok megsértődni, ha bénának tartasz – zártam rövidre a finomkodást. Persze, megtanultam már egyet és mást, de nyilván épp csak belekaptam mindenbe. Zöldfülű vagyok én még az ardeurrel. – Ki vele! – Korábban, amikor az ardeurt tápláltad, mindig fegyelmezted magad. Vagy éppen én segítettem, hogy ne menj el a végletekig. – És? – Az ardeurrel bepillantást nyerhetsz áldozatod legrejtettebb vágyaiba. Lelkének legmélyébe. – Ja, tudom, gyakran megesik. – Mais c’est de quoi que je parle! Pontosan erről van szó! Hogy ennek nem szabad előfordulnia. – Na de ha egyszer előfordul. Ha teljességgel táplálom az ardeurt, az ezzel jár és pont. – Nem, ezt mondom. Csakhogy nem feltétlenül kell betekinteni a másik lelkének rejtekébe. – Csak hogy így hatékonyabb a táplálás, több az energia. Ha tudod legrejtettebb vágyukat, és azt megadod nekik, akkor működik a légtutibban. – Oui – bólintott megadóan –, de ne feledd a szabályt, mely Belle Morte vérvonalának minden adományára érvényes. – De hát én nem is... – ráncoltam a homlokomat, hogy ilyen szabályról még nem hallottam, de aztán leesett. – Ja, hogy kétélű fegyverek. Belle minden adománya mindkét félre hat. – Oui. – De ha ezzel valamit mondani is akartál, akkor mondd ki, mert a célzást nem vettem – böktem ki néhány másodperces sokatmondó hallgatás után. Persze, én csak süketen hallgattam, ő viszont sokatmondón. – Mikor először találkoztál Micah-val, mire vágytál leginkább? – Ne akarj rávezetni, Jean-Claude, csak mondd egyenesen bele a képembe! – De nem fogsz örülni. – Szóval, akár örülök neki, akár nem, márpedig ha ennyit ragozzuk, száz, hogy nem örülök, ki vele! – Szükséged volt valakire, akire támaszkodhatsz a vérleopárdjaiddal. És akkoriban kezdett bontakozni benned a vágy, hogy összhangot teremts a város különböző likantróp fajai között, hogy az összefogásukkal összetartóbbá és kevésbé kiszolgáltatokká váljanak. Emlékszem, akkoriban sokszor panaszoltad, hogy mennyire iszonyatos, hogy egymással szóba sem állnak, még bajban sem. – Erre én is emlékszem. És? – És akkor kitaláltad a koalíció eszméjét, ma petite. És ehhez egy olyan férfi segítsége kellett, aki mindenben cselekvőképes és mégsem ellenkezik veled folytonosan. Egy olyan férfié, akinek a te szempontjaid pontosan olyan fontosak, mint a sajátjai – vágta ki ezt az utolsó mondatot Jean-Claude, mintha lerántotta volna a leplet a nagy igazságról. Közben én meg egy szót sem értettem. – De hát mindenki így van ezzel, vagy nem? – Azt hiszem, én értem, mire gondol Jean-Claude – jegyezte meg halkan Micah. – Akkor magyarázd el nekem is. – Szívem leghőbb vágya akkoriban az volt, hogy találjak egy otthont az enyéimnek, ahol biztonságban lehetünk. És egy erős párt, aki segít megvédenem őket. Így mindketten megkaptuk azt, amire a szívünk mélyén vágytunk. – Várjunk csak, most azt akarjátok nekem mondani – vágtam bele lassan, hátha így van időm megszokni ezt a hátborzongató elméletet –, hogy én formáltam Micah-t azzá, ami lett? Ami nekem kellett? És hogy ezek szerint még most is valamiféle bűbáj alatt tartom? Azért nem száll velem soha vitába, mert a hatalmamban van?
Laurell K. HAMILTON
234
Haláltánc
Micah-t figyeltem, hogy vajon ő is ugyanazt a bénító megdöbbenést érzi-e, mint én, de ugyanolyan nyugalom mal nézett a szemembe, mint mindig is. Ugyanaz a békés, gyakorlatias, józan Micah maradt... akire olyan jó volt támaszkodnom. Anyám! – Ne nézz már ilyen elszörnyülködve – mosolygott –, még a végén kénytelen leszek azt gondolni, hogy nőtt egy ocsmány pattanás az orrom hegyén. – Amúgy egyébként mindig ilyen békés típus voltál? Úgy értem, soha senkivel nem vitáztál? – Soha nem voltam nagy kerékkötő, de a Kiméra falkájában eltöltött évek, ha lehet, még tovább szelídítettek. Megtanultam, hogy nem érdemes az enyéim épségét holmi kötekedéssel és elvi vitázással kockáztatni. – Vámpírbűbájra épült az egész életünk? Épp csak annyi hibázik, hogy nem vagyok vámpír? Minden, amink van hazugság? – Ettől féltem – motyogta Jean-Claude. – Miért, hogy kellene reagálnom? Talán örüljek? – üvöltöttem bele a képébe. – Valami felett átsiklottal. – Mi felett? – Hogy az ardeur kétélű fegyver. Amennyire én a tökéletes férfivé váltam, legalább annyira te is a tökéletes nővé lettél a számomra. Szóval én is bűvölet alatt élek? A saját bűbájom formált azzá, ami vagyok? Kész voltam, intellektuális KO. – Én ezt az egészet nem értem, Jean-Claude. Mármint, ha tényleg így van, akkor hogyhogy nem tűnt fel? – Nagyon is feltűnt neked, ma petite. Magad is álmélkodtál azon, hogy a Nimir-Raj-oddal első találkozásotokkor egymáséi lettetek, pedig ilyet se előtte, se azóta nem tettél. Ő életedben az első férfi, akit soha nem taszítottál el magadtól. – A fenébe – mondtam érzéssel, mert többre nem futotta. Vitáztam volna, de nem találtam semmit, amibe beleköthetnék. Paff, ez a totál paff. Aztán Nathanielt kerestem, ott állt ő is, és olyan részvéttel mosolygott rám, ahogyan a kórházban mosolyog a nővérke, meg az egész hóbelevanc, ha a lehető legrosszabb leleteket produkálod. Lesz ez még így se, Anita néni. – Na de ha Micah-val így van, akkor... – Oui, ma petite, Nathaniellel is pontosan ugyanez történt. – Nem, nem igaz. A kettő teljesen más. – Nem azt mondtam, hogy egyforma, hiszen ők ketten is annyira mások. Szívük féltett vágya nagyon is különbözik. – Hónapokon át nem engedtem magamhoz Nathanielt. – Je sais, de Nathaniel nem is a testi szerelemre vágyott, hanem arra, hogy valaki őszinte szerelemmel akarja őt és szeresse, hogy önmagát lássa benne, ne csak a kívánatos testet. Azzal adtad meg neki azt, amire leginkább vágyott, hogy csak szeretted, de nem használtad a testét. Hirtelen nem kaptam levegőt, mintha víz alá nyomtak volna. Nekidőltem a falnak, és az agyam után kutakodtam a fejemben. Muszáj lett volna gondolkodnom. – Csak két férfi van az életemben, akiken nem láttam keresztül. Te és Richard. – Oui. Én mindig is ki tudtalak rekeszteni énem legmélyéből, Richardnak pedig annyi baja van az életével, hogy még ő maga sem tudja, mire is vágyik igazán. – De a többiek, mindenki más... Asher, Damian még talán Jason is... Jézus ereje... – Azt hiszem, Anita ardeurjében is ott lobog a szerelem – szólalt meg ekkor Requiem. – Ahogyan Belle Morte, Anita sem csak gyönyört ad vele, hanem szerelmet is. Ahogy az én Ligeiám is. – Én már többször megjártam Belle Morte agyát. A szerelmet még akkor sem ismerné fel, ha elébe állna, és átnyújtaná a névjegykártyáját. – Belle úgy ismeri az ardeurt, mint harcos a fegyverét és lovát – somolygott Requiem, mint akit nagyon szórakoztat a naivitásom. – Művészien képes használni, szerelmet, gyönyört, sőt örök epekedést ébreszteni áldozatában, anélkül, hogy akár csak a szele megérintené őt magát. – Szóval bénán használom – becsületére szóljon, átgondolta, mielőtt rábólintott. – De miért? Vagyis honnan tudod? – Volt egy pillanat, pontosan éreztem, amikor belenéztél a lelkembe, és megláttad a benne lobogó vágyat. Belle Morte előcsalogatta volna, hogy utána ellenem fordítsa, hogy nekem is megmutatván csak még nagyobb szenvedést okozzon vele később. Te azonban csak meg akartad gyógyítani a sajgást, rögtön orvosságért szaladtál
Laurell K. HAMILTON
235
Haláltánc
volna. – De hiszen az volt a dolgom. Azért kezdtünk bele az egészbe. Hogy meggyógyítsalak. – Testileg, ma petite, nem lelkileg. És semmiképpen sem lelkének legnagyobb fájdalmát kellett kezelned – mondta szomorkásan Jean-Claude, és közben le sem vette rólam a szemét. – Én képtelen vagyok valamit félig-meddig csinálni,Jean-Claude. Tudhatnád már. – Igazad van, ma petite – bólintott határozottan boldogtalanul –, az én hibám. A mestered vagyok, látnom kellett volna. – Egészen pontosan mit? – Hogy tévútra visz, ha csak arra figyelek, amire te is. Mert benned a kezdetektől fogva az a kényszer égett, hogy minél előbb megtanuld kontrollálni az éhséget. Így aztán én is csak erre figyeltem, és minden mást elhanyagoltam. Pedig egyebeket is meg kellett volna tanítanom neked. – Az ardeur ilyen korai szakaszában még úgysem uralhatta volna, Jean-Claude, nem a te hibád – nyugtatgatta Requiem. – Én Ligeiával voltam, amikor fellobbant benne a láng, és mondhatom, az első hónapok borzalmasak voltak. Azt hittem odavész a józan esze is. Anitában az ardeur Micah érkezésekor jelentkezett először, hogy is uralhatta volna még akkor – rám nézett, majd Micah-ra. – És mégis egészen jól sült el mindkettejük számára. – Csapdába ejtettelek benneteket – fordultam Micah-hoz és Nathanielhez –, megbűvöltelek titeket. – Szeretünk téged, mindketten – mondta Micah nyilvánvalóan mindkettejük nevében. Nathaniel pedig közelebb lépett, hogy megöleljen. De most nem hagyhattam. – De ez az egész csak vámpírbűbáj, hazugság! Rosszabb, mint ami Auggie művelt velünk, mert nem csinálmány, hanem teljesen olyan, mint az igaz szerelem. Bűbájjal értem el, hogy belém szeressetek, és ennél nagyobb gonoszság nem is létezik talán. – Ha te nem szerettél volna belénk, azt mondanám, hogy talán igazad van. De te is ugyanúgy szeretsz minket. – De akkor is csak egy nagy hazugság az egész, Micah. Hazugság! Úgy nézett rám, mintha valami kolosszális baromságot mondtam volna éppen. De nem volt baromság, nem? – Tudod, Anita, korábban is voltam már szerelmes. – Igen, emlékszem, Beckybe, a gimiből, akit aztán el is jegyeztél a fősulin. – Az aztán igazi volt, és egészen addig, amíg nem ejtett, azt gondoltam, hogy ez a nagybetűs szerelem. Ha nem szakított volna velem, soha életemben nem tudom meg, hogy létezik annál nagyobb és forróbb szerelem. Nevezett Becky persze akkor ejtette, amikor felépült a vérleopárd-támadásból, aminek mellékhatásaként Micah a havi vérzés helyett, havi szőrzést produkált. Ez emészthetetlennek bizonyult a hölgyikének, de nyilván a háttérben egyéb problémák is lappanghattak. Mindenesetre a fő kifogás a telihold-reakció volt, amit én kifejezetten előnyösnek éreztem. Olyan ez, mint az osztriga; az egyiknek ínyencfogás, a másiknak viszont zöldtakony a szájban. Micah megindult felém, mire hátrálni kezdtem. Nem hagyhattam, hogy hozzám érjen, mert akkor végem, akkor engedek. Tudtam, hogy ha megérzem magamon az érintését, átadom magam neki, a testem el fog árulni. Még soha férfival nem volt dolgom, akire ilyen áramütésszerűen reagált volna a testem. Mintha két egymásba paszszoló legódarab lennénk, akiket, mint a mágnes vonz egymáshoz összeillésük tudata. És most már azt is tudtam, hogy az egész csak mágia, csak a vámpírbűbáj műve, és hogy én vagyok az a béna vámpírszerzet, aki megkreálta a semmiből. Hogy cseszném meg! – Ismerem a szerelmet, Anita, pontosan tudom, milyen az. Az igaz szerelem ilyen, ez az. Mind boldogabbak vagyunk most, egymással, mint valaha is bárki mással. És ezt csakis az teheti tönkre, ha most megrémülsz, és szétrombolod. – Na de, hogy a fenébe ne rémülnék meg, Micah?! Abban a pillanatban érzetem meg a mozgást a hátam mögött, amikor két erős kar magához húzott. Épp csak megérintették pucér karomat azok a kezek, máris megnyugodtam. Jó volt. Nekidőltem Damian testének, hozzásimultam ehhez a nyugalomkályhához. Varázslatos volt, az ő végtelen önfegyelme, amivel vasszigorral dresszírozta a saját érzelmeit. Hűsítő tapaszként csillapította a bennem háborgó rettegést és egyéb érzelmi katyvaszt. Még mindig halálra voltam rémülve, de már kitisztult az agyam. Józanul tekinthettem végig a problémán és a félelmemen. Fejemet mellkasának vetve néztem fel gyönyörű arcába, amit az én mágiám szépített meg. Már a triumvirátusunk előtt is elég szemrevaló volt a lángoló vörös hajával és a kontrasztos smaragdzöld szemével, de az ankétunk tökéletessé polírozta a látványt. – Szeva’, Damian – daloltam.
Laurell K. HAMILTON
236
Haláltánc
– Szeva’ – mosolygott le rám. – De jó érzés, hogy itt vagy. Még soha ilyen gyorsan és alaposan nem sikerült megnyugtatnod. – Szereted Micah-t, igaz? – Igaz. – Ahogyan Nathanielt is. – Igen – ráncoltam a homlokom –, de az egész hazugság. – És hazugságnak is érzed? – simította végig a nyakamat. – Nem – leheltem alig hallhatón. De hallottam. – Mind a hárman szeretitek egymást – suttogta egészen a szám fölé hajolva –, akkor meg mit számít, hogyan szerettetek egymásba? – Semmit – hajoltam bele a csókba. – A szerelem többet ér annál, minthogy csak így eldobd magadtól, Anita. Igaza volt, naná, hogy igaza volt, de engem nem a ráció vezérelt. Megcsókolt, és én elmerültem a csókban, ahogy kezével a nyakamat simogatta. Mindig is a nyugalom tengerébe ragadott a csókja, és most, hogy az én hatalmam megnőtt, úgy nőtt meg az övé is, hiszen a vámpírszolgám volt. Az még csak fel sem merült bennem, hogy ezt a megnövekedett hatalmat akár fel is használhatja ellenem.
Laurell K. HAMILTON
237
Haláltánc
42
ELTOLTAM MAGAMTÓL, akkora lendülettel, hogy a fal adta neki a másikat. – Nem volt jó? – nézett zöld tűzben gomolygó szemekkel. Csak ráztam a fejem, mert a hangomban nem bízhattam már. Elfogott pánik. Ahová néztem, mindenütt vámpírerők sisteregnek, vámpírbűbáj igazgatott mindent, de a leghatékonyabb saját magamból fakad. Ez elől pedig aztán végképp nincs menekvés! Micah próbált magához ölelni, de messze elkerültem a karjait, mert ha átadom magam, akkor végem, akkor a testem mindent elintéz az agyam helyett, és egy ilyen helyzetben nem engedhetem meg magamnak a bűbájba butulás luxusát. Nathanielt is kicseleztem, és csak a folyosó közepén esett le, hogy épp ezerrel rázom a fejem. – Nem kell, hogy minden katasztrófába torkolljék, ma petite. – Pedig már beletorkollt. – Nem érdekel, hogy vámpírmágia hozott minket össze – bizonygatta Micah –, kicsit sem zavar. Együtt vagyunk, és csak ez számít. Hiába nyújtotta a kezét, nem foghattam meg. – Ha megérintesz, feladom, nem harcolok ez ellen az egész ellen. Mindig elszáll az erőm, ha megérintesz, tested a testemen minden mást kizár az agyamból, megszűnik a világ. – És ez rossz? – kérdezte még mindig felém nyúlva. – Már sokszor agyaltam ezen, hogy miért is vagy vajon rám ilyen hatással. Hát most már tudom. A vámpírbű báj miatt. Agybabra, Micah, csak az ardeur utóhatása. – Imádom, ahogy a tested fogadja az enyémet, Anita – hullott le Micah keze. Szemét lehunyta, öklét az állához emelte. – Kurvára imádom, hogy olyan, mintha a tested a testemben maga lenne a mámor – most felnézett, egyenest bele a szemembe. – Te nem imádod, hogy ilyen hatással vagy rám? Már nyitottam nemre a számat, de hazudtam volna, ha kimondom. És nemcsak a vámpírok szagolják ki a hazugságot, hanem az alakváltók is. – De, én is imádtam. – Nem múlt időben, Anita, jelenben, mert most is imádod, azért is félsz megfogni még a kezemet is. – Ne csináld ezt, Micah, kérlek, ne csináld! – Mit ne csináljak? Ne akarjalak boldoggá tenni? Ne akarjam magunkat olyan boldoggá tenni, amilyen egyikünk soha ezelőtt még nem volt? Egész életünkben nem ismertünk ehhez még csak hasonlót sem. Közel járunk a harminchoz, te is, én is, ennél jobbat úgysem találhatunk már, hiszen annyi mindenkivel igyekeztünk megtalálni a harmóniát, a szenvedélyt és a békességet. Annyiféle életmódot próbáltunk már, és ez végre működik, mindkettőnknek. Ne tedd tönkre csak azért, mert az ardeurnek köszönhetjük. Már a kezdet kezdetén tudtuk, ahogy mindenki más is tudja, hogy bennünket az ardeur hozott össze – lépett felém. – Lehet... de eddig azt hittem... – nem magyaráztam tovább elfordultam. Amitől kicsit sem lett jobb, mert egyenesen Nathaniel került a látóterembe. Pucéran, ami már önmagában is gyilkos fegyver, minden pasim tökléte sen tisztában lehetett vele ugyanis, hogy elég ledobniuk a ruhát, és a haragom, lett légyen bármilyen harapós is fél perccel korábban, egyszerűen köddé válik. De ehhez most hozzájött még az arca is, az a végtelen fájdalom... – Tényleg eltaszítanál magadtól bennünket, Anita? Tényleg képes lennél egyszerűen hátat fordítani nekünk, és vége? Azt mondani, hogy ennyi volt? A pánik már nem magányos harcosként gyötörte a torkomat, hirtelen akónyi visszafojtott könny mardosta a manduláimat, hogy kezdtem a fulladásos exitálástól tartani. Belefúlhat az ember a saját visszanyelt könnyeibe? Levendula szemei átragyogtak vörösbarna hajzuhatagán, a könnyek ígérete lassan beváltotta önmagát. És igen, az első kis úttörő már szánkázott is lefelé hibátlan arcán. Kész voltam. Nem lehetett nem odalépni hozzá, nem megölelni, és nem hagyni, hogy ernyedt teste a földre rántson magával. Zokogva kapaszkodott belém, és már csak a vaníliaillatot éreztem az egész világból. Micah ott állt felettünk, és csak nézett le ránk.
Laurell K. HAMILTON
238
Haláltánc
Hazugság lett volna? Mert nem érződött annak. Ez a férfi, aki egyre feltartóztathatatlanul zokogott bele a nya kamba nagyon is valóságos volt, és nagyon is valóságosan szakadt bele a szíve abba a lehetőségbe, hogy ilyen piti okkal ellökhetem magamtól. Micah-nak igaza volt, mind tudtuk, nagyon is jól tudtuk, hogy az ardeur áll mindennek a hátterében. Mert ha nem támad fel bennem hirtelen a láng, és nem követel magának napjában többször is táplálékot, semmiképpen sem hagyom, hogy a lila szemű hozzám bútorozzon, hogy hónapokon át szűziesen pizsibe bújva megossza velem az ágyam, és egy csókkal, harapással tápláljon, soha nem követelve a saját testének élvezetet. És soha nem is szerettem volna bele, ha az ardeur nem rángatja folyton az orrom elé. Forrón magamhoz öleltem Nathanielt, és nyúltam Micah-ért is, aki mosolyogva térdelt mellénk, és ölelt magához mindkettőnket. Nathaniel egyre hevesebben sírt, én meg megcsókoltam Micah-t, és a testi vágy már jelentkezett is. Nathaniel keze a mellemre kúszott, és már benne is voltunk. Tőlem tanulták vajon, hogy a legdurvább balhét is szexszel orvosolhatjuk a legkönnyebben? Vagy az ardeur programozott bennünket erre az útra? Tessék, sikerült is találnom egy igazi „tyúk-tojás” problematikát. Kár, hogy már egyáltalán nem érdekelt. Majd egyszer talán elmélkedem rajta tovább, de itt és most már csak a testük, és a testem számított. Lenyaltuk Natha niel könnyeit, kételyeim pedig úgy száradtak bele a szikkadt semmibe, mint a sós víz. Ahogy levegőt vettünk a folytatáshoz, mind megéreztük az oroszlánszagot, és ez most nem valami pánikreakció volt, hanem Noel, aki ott hasalt szinte előttem, még homlokát is a hideg kőnek préselve. Mögötte Travis rogyott a falnak, és a szürkesége gyanakvóvá tett. Lehet, hogy nem csak a karja törött el? Lehet, hogy akadnak ott benn ennél súlyosabb sérülések is, csak épp szartam megkérdezni Dr. Lillian diagnózisát? Mert az alakváltók nem éppen „túrórudik”, nem lehet őket egykönnyen megroppantani. – Az oroszlánoknak igaza van – néztem Micah szemébe –, nem akarom Havent. Nem is akarhatom. – És Micah-nak is – mosolygott rám Nathaniel –, de nem hagyhatod, hogy ők ketten is mélyen hozzád kötődjenek. Talán Jean-Claude segíthet uralni az ardeurnek ezt a vonulatát. – Hát hogy legyen, Jean-Claude? – fordultam felé. – Az ardeurrel segítek, de a szörnyetegednek én nem parancsolhatok. – Én viszont igen – végszózott be Auggie. Időközben magára kanyarított egy fekete köntöst, ami tutira valaki itteni vámpír gönce lehetett, mert húzta a földön, és nálunk senki sem ilyen töpszli. Vállai cserébe olyan szélesek voltak, hogy nagy fekete kockának tűnt az egész pasi, aránytalanul aprócska fejjel. A köntössel ellentétben viszont a kísérete nem kölcsönvett holmi volt: Octavius és Pierce olyan magabiztosan haladt a nyomában, mintha otthon járnának. Szerencsére a testőrök szintén nem érezték magukat éppen idegenül az ő nyomukban. Pierce-nek rendeletileg kettő jutott, ahogy Havennek is. Mélyen reméltem, hogy ők is legalább ennyire éberek. – Nem szeretném, ha valami félúton beszarna, Auggie. Meg kell ígérned, hogy nem fogsz mesterkedni! – Hát mondd el pontosan, mit kell tennem, Anita! És hogy mire esküdjem – mondta kifejezéstelen arccal. Szeme a vihar előtti égboltot ígérte, ahonnan a kezdő meteorológusok is egyből észlelik a hurrikán ígéretét. Átgondoltam, képes vagyok-e a kért precizitásra, és jobbnak láttam Jean-Claude-ra hagyatkozni. – Mondd el neki te, léci! – Én is csak Augustine-t visszhangozhatom, ma petite. Pontosan mit vársz tőle? – Magamhoz akarom láncolni Noelt, de nem annyira, mint Micah-t és Nathanielt. Látni akarom, hogy a szörnyetegem tényleg csak az oroszlánt keresi vagy kifejezetten Auggie oroszlánjait akarja, mert ők szerinte ízesebbek. – De ők sem azért ízesebbek mert az enyémek, hanem mert a belső oroszlánod valami erősebbet keres annál, mint aki a lábadnál térdel. Gyanús, hogy a helyi Rex hogy óvja hatalmát. Olyan ételt küldött, ami fél fogadra is kevés – mindezt olyan rezzenéstelen arccal adta elő, amilyet a vámpírvénségeknél már láttam eleget. Kérem szépen, akkor most melyik is az igazi Augustine? Nem lehetne, hogy felnyújtja a kezét? – Gyakran előfordul, hogy az oroszlánnőstények a dominánsabb hímet akarják? – Nem azt mondtad, hogy minden szakirodalmat kiolvastál? Ja, jó, hogy mondja. Néha kérdezősködés helyett esetleg akár gondolkodhatok is. – Ha egy hím átveszi az uralmat egy falka felett, első dolga kiirtani az előző Rex kölykeit. Így annak írmagja sem marad, és a nőstények, kölykök híján, hamarabb állnak készen a párzásra. – De a legtöbb vérfalka nőstényeire elég nehéz nagy benyomást tenni – tette hozzá Auggie. – Most ezzel ugye nem arra célzol, hogy a vérfalkák ugyanúgy működnek mint állati rokonaik? Hogy egy véroroszlán falkában az új Rex ugyanúgy lemészárolja a korábbi gyermekeit? Mert akkor körberöhöglek. – Pedig volt, hogy megesett – vonta meg hatalmas vállait. – Ti is hallottatok már ilyen rémségről? – fordultam Noel és Travis felé.
Laurell K. HAMILTON
239
Haláltánc
– Nem – vágták rá kórusban. – Mert még túl fiatalok – bólintott Pierce. – Nem emlékezhetnek azokra az időkre, ami még a likantrópok általános és a törvények által védett elfogadottsága előtt volt. – Szóval te a saját szemeddel láttad? – A saját szememmel – bólintott már sokkal feszültebben. Nem kérdeztem meg, hogy vajon a harcban melyik oldalon állt fel, mert vagy ő is az áldozatok közt lehetett, vagy az emlék nagyon is megfeküdte a gyomrát. Még egy véroroszlánnak is lehet lelkiismerete. – Asszem, egy nőstény ilyen körülmények közt, mindenképpen csakis a legerősebb hímet akarná magának – suttogtam. Lehet, hogy csak a terhesség közeli réme tette, de valahogy mélyen érintett a gondolat, hogy kilenchónapnyi terhesség, és egy fájdalmas szülés után egy idegen csak úgy lemészárolja a kicsinyemet. Miután kinyírta a férjemet. – Ha velem valaki ezt tenné, nem kellene hosszas jövőképpel vesződnie. – Azok a falkák, ahol nagyon erősek a nőstények, általában békében élhetnek – felelte Pierce. – Még a legerősebb hímnek is kell néha aludnia – tette hozzá mosolyogva. – Magam is így gondoltam – bólintottam rá. – A helyi falkában a nőstények is nyuszik, Anita – fejtegette tovább Auggie olyan üres hangon, mintha valami természetfilmet néznék. – Joseph nem választott maga fölé. – Ezzel most arra célzol, hogy ha valaki megölné Josephet, és átvenné a falka felett az uralmat, utána nyugod tan alhatna? – A Rex öccse okozna némi problémát, de miután vele is végeztünk, a falka megadná magát – nézett le a két földön kuporgó oroszlánra. Noel dermedten nézett rá vissza, mint akit végleg megbűvölt a nagy gonosz kígyó. – Úgy hangzik, mintha jó előre kiterveltétek volna – konstatálta Travis. – Azért érkeztél domináns hímekkel,, hogy megkaparintsátok a helyi falkát – világosodtam meg némi segítséggel. Auggie rezzenéstelen arccal fogadta. – Azt terveztétek, hogy Haven vagy Pierce legyőzi Josephet. Te mocsok! – Nem én tehetek róla, hogy falkája ennyire védtelen. Szinte hívogató. Erről csakis ő maga tehet. – Anita, kérlek, próbálj meg engem – araszolt felém Noel, és már nem érdekelt Auggie. Legszívesebben jöttem volna azonnal a verbális gyorssegéllyel, hogy nem kell a para, Anita néni majd megvédi őket a csúnya vendégoroszlánoktól, de ha tényleg konfliktusra kerülne a sor, nem avatkozhatunk bele. Sem én, sem Jean-Claude. És tényleg csak magát okolhatja majd Joseph, hogy ennyire gyengécske rendszert építgetett itt St. Louis-ban. Mert ha egy falkában hatalmi villongások ütik fel a fejüket, likantrópoknak vámpíroknak, embereknek nincs helye a harcban. Természetesen támogathatjuk őket, de ha nem akarjuk mi bekebelezni őket, és így valamiféle helyi csúcsszuper hatalmi gárdát létrehozni, akkor a lényegbe nem avatkozhatunk bele. Márpedig a vérállatoknak nem tesz jót a fajkevert környezet, mert túlságosan is ordítóak (néha szó szorosan) a kulturális különbségek. Csak úgy paterolhatom haza Havent, ha találok az oroszlánomnak egy párt. Elnéztem szegény Noelt, aki minden igyekezete dacára majd belehalt a rettegésbe, és ettől csak még fiatalabbnak és törékenyebbnek tűnt. Mint egy óvodás. Márpedig egy falkába kellenek dominánsok, anélkül egyszerűen bedöglik a rendszer. Izom, erő és akarat nélkül egyetlen likantróp falka sem életképes, ahogy tulajdonképpen az emberi társadalom sem, csak ott nem annyira plasztikus a kép. Könnyebb árnyékban sunnyogni. Ha Joseph tényleg ilyen óvatlanul építette fel a falkáját, akkor valóban nagy a veszedelem. Ha nem is Pierce vagy Haven hódítja meg őket most, akkor egy hónap vagy egy év múlva jön egy másik merész oroszlán, aki valami újra vágyik. Persze, ha a falka egyik tagja az én kvázi-állandó pomme de sang-om, rögtön más a leányzó fekvése. Az arrogánsak onnantól fogva kétszer is átgondolják, tényleg érdekes-e velem packázni. És jól tudják, hogy nem érdemes. S még mielőtt bárki is szerénytelenségem miatt reklamálna, azoknak épp csak megemlíteném, hogy még olyan mestervámpírok is jelentkeztek jelölttel, akik a balettet még csak nem is ugatják. Hónapokra előre telt házam van pomme fronton. Sőt, vérállat falkák is tettek ajánlatot, olyanok, akik soha még vámpírt sem láttak. Az ember rögtön másként néz tükörbe, ha ennyien keresik vele a szövetséget. Ha a cápák becsekkolnak a helyi focicsapatodba, nem sokat kell azon agyalnod, hogy vajon jól focizol-e te magad is. Megtettem hát, amit így térdeltemben egyedül tehettem: megfogtam Noel felém nyújtott kezét, és magamhoz húztam. Egyelőre gőzöm sem volt, mihez is kezdünk egymással, de gondoltam csak kiokoskodunk majd valamit.
Laurell K. HAMILTON
240
Haláltánc
43
NOELBŐL ÁRADT A RETTEGÉS SZAGA. Annyira szaporán szedte a levegőt, hogy még az ingén át is láttam, ahogy hullámzik a gyomra. Felrántottam az ingét a nyakáig, és lepucérítottam ezt a még éppen lélegző, vergődő husit. Mellkasára tapasztottam a fülem és hallgattam a száguldó szívét. – Próbálj kicsit megnyugodni, Noel – szólt rá Micah –, nehogy nekünk elájulj itt! – Nem tudok... nem a szexre gondol... – Ha prédaként viselkedsz, préda is vagy – dobta meg a nagy szentenciával Travis. Én meg csak hallgattam a szívét és néztem, ahogy emelkedik-süllyed a gyomra, szélsebesen. Orromat édesen bélelte ki a félelem szaga, a finom, puha husika szaga... A puszta gondolat elég volt, hogy arcom lejjebb csússzon puha, szőrtelen, üde bőrén, azon a vékonyka rétegen, ami a husitól elválasztott. Hirtelen gyors csókot nyomtam a köldökére, amitől úgy rándult össze, mintha kitéptem volna a szívét. Még nyüszögött is kicsit. Nagyra tátottam a számat, és teletömtem ezzel a friss, puha, mézédes hússal, összeharaptam, hogy két pofám Noel hasával legyen tele, de fogaim nem értek össze, vére nem serkent. Aztán minden akaraterőmet megfeszítve elengedtem, és addig faroltam ültömben, míg a fal meg nem állított. Számban fájdalmas elevenséggel élt húsának friss emléke. Talán soha nem is fogom elfelejteni ezt a csodát, legalábbis a piros bélésem minden íze megőrzi majd a sejtjeiben. – Mondj valamit, Anita – szólongatott halkan Micah. – Kaja – ingattam a fejem –, semmi több. Fincsi husi. – Noel csak kaja – summázta Micah, én meg lehunytam a szemem. – Kellj már fel, Noel – dörrent rá a szegény véroroszlánjára Travis. Noel szégyenkezve igazgatta ruháját, mintha bármiről is tehetne. – Nem a te hibád, Noel – próbáltam vigasztalni –, Auggie-nak úgy látszik igaza van: Joseph a szubokat keresi. – Ő nem az – ingatta a fejét Nathaniel –, ha az lenne, élvezte volna a félelmet és a fájdalmat, ami akár át is billenthetett volna a szexbe. Noel egyszerűen csak nem elég. Még nem elég. Volt idő, amikor kötekedni kezdtem volna, hát most már ennél okosabb voltam. – Kérhetek egy szívességet? – kérdezte Travis. Biccentettem. – Lehetne hogy ne kelljen odakúsznom hozzád? Csak most az egyszer. Hogy te jönnél ide? Ez rögtön be is villantotta a probléma komolyabbik felét, amin már korábban is töprengtem. – Ugye nem a kartörés a legnagyobb sérülésed? Mi Dr. Lillian diagnózisa? – A pontoshoz röntgen kellene, de feltehetően pár bordám legalábbis megrepedt. Még az is lehet, hogy valamelyik eltörött. Agyrázkódásom viszont nincs, nyilván a keményfejűségem okán – próbált mosolyogni a saját tréfáján. A srácban több van, mint gondoltam. Megindultam felé négykézláb, Micah sietve félreállt, hogy ne kelljen szlalonba váltanom. Nathaniel pedig csatlakozott hozzám. – Gyanús, hogy Travis nem kifejezetten többes számra gondolt – fékeztem be. – Én vagyok melletted az egyetlen szub. Mindenki más domináns. – Damian sem mestervámpír. – De ő csak azért nem, mert nincs a kellő képességek birtokában. Én viszont azért, mert ez akarok lenni. – Ha ezzel valamit mondani akarsz, akkor legyél egyértelműbb! Tudhatod, hogy nem vagyok az a rejtvényfejtő alkat. – Talán meg kellene tudnod, hogy az oroszlánfalkában akad-e hozzám hasonló. A szög beleállt a koponyámba: lehet, hogy Nathaniel már megint a fejemen talált? Lássuk csak: Richard domináns; Asher dettó; Jean-Claude, hajaj, de mennyire; Micah szintén; Jason nem. – Jason – mondtam ki a nagy következtetést. – Csengetett, hölgyem? – bukkant fel Jason végszóra a folyosón. A haja kurtára nyírva, mint valami juppinak a pénzügyi szektorban. Kisfiúsan nevetős ábrázata általában mindenkit megvezet első nekifutásra, és az ember (bocs, én legalábbis) hajlamos volt kölyöknek nézni, akit a focin meg a kaján kívül más nem is izgat. De most,
Laurell K. HAMILTON
241
Haláltánc
ahogy egyetlen szempillantással felmérte a terepet, befogta a nagy nehezen feltápászkodó Noelt, az elszürkült Travist, a meztelen Nathanielt mellettem, és engem ebben a vadleső négykézlábas pózban. Kölyökkutya arca hirtelen megöregedett, vagyis inkább megbölcsült, égkék szemében ősi korok nagy tudása, mindent átlátó, ruganyos intelligencia fénylett. Ebben a még fiúhoz is alacsony, szép testben olyan ritka ész lakott, amit tényleg csak az örök bohóckodással lehetett leplezni. De már szökött is tova az értelem fénye a szeméből, és felvette a jól bevált csipkelődő-cicázó pillantását. – Jason ha akarja szub, ha akarja domináns – mosolygott fel a barátjára Nathaniel. Ha valaha mi ketten oltár elé csattognánk – bár ez a valaha elég valószínűtlen –, akkor eléggé egyértelmű, hogy Nathaniel kit kérne fel tanúnak. – Csak bökd ki, épp mihez támadt kedved, és Jason bácsi készen áll – vigyorgott mocskos gondolataival a szemében. És nem lehetett nem visszavigyorogni rá, egyszerűen nem lehetett. Hiába is célozgatott malacmód, az ember az összes fölkavart szexualitást kellemesen tréfásnak vette, nem pedig fülledten mocskosnak, ahogy általában lenni szokott. – Bocs, Jason, de kivételesen az oroszlánoknak nagyobb a keletje nálam. – A pontosság kedvéért, ma petite: minden hívóállatod reakcióját meg kell vizsgálnunk, és most épp az oroszlánoknál tartunk. – Így hát ide nekem az oroszlánt is! – ironizált Jason. – Kész vagyok bármire! – Más farkasok is vannak a helyszínen, Jason, nem csak belőled lehet választani – ugatta le Graham. – Szemem lát, bár eszem vak rád, Graham – húzta el a száját majdhogynem ellenségesen Jason. Ezek valamin nagyon összeugorhattak, ha már ő is ilyen undok. Alapjáraton még arra se tudott haragudni, aki korábban órákig a lába ujján balettozott. – Ha engem kérdeztek, a helyszín egyetlen farkasa Jason – jegyeztem meg –, már ha az én véleményem is nyom valamit a latba. – Hogy van az, hogy Richard mellett pont ez a Jason az egyetlen farkas az ágyadban? – fakadt ki Graham, és rögtön megvilágosodtam. Graham nyilván miattam túráztatta a kisebbik farkast. A vonalas fejében valahogy a fontosság és kívánatosság mindenképpen a testi dimenziókhoz és a fizikai erőhöz kapcsolódott. – Magam sem értem, de azt bizton állíthatom, hogy az ilyen megjegyzésekkel csúszol le folyvást a jelentkezési lapról. – Hátrébb, Graham – lépett be elé Claudia, mire a vérfarkas mogorván fonta össze karjait a mellkasán. Egy lépést sem tett. – Ezt vegyem kihívásnak? – lépett még egy nagyot felé a vérpatkány, kifejezéstelen hangjától én a magam részéről nyilván új fehérneműért is kiáltottam volna rögvest. Graham ugyanolyan savanyú pofával rázta meg a fejét, és egészen a falig hátrált. A parancsot teljesítette, de ez a duzzogó fintor igazán nem javított a helyzetén. Mélyen reméltem, hogy hamarosan akaszt valahonnan valami csajt magának, mert ezek a klimaxos kiborulásai már kezdtek az agyamra menni. Mintha ez az egész kellemetlen huzakodás festette volna a falra, Meng-Die tűnt fel a folyosó kanyarulatában. Ha valakit, hát ezt a vad vámpírmacskát nem kívántam volna ide. Hisztis picsa volt, és ez a legkevesebb. Mert a vámpírerő nem egyszerűen megduplázza a hisztit, hanem négyzetesen dobja meg, ami komoly károkkal jár. Meng-Die látszatra babaszépségű, törékeny nőci volt. Az állandó magas sarkújában is alacsonyabb még nálam is. A termetét ellensúlyozandó hordott folyton fekete bőr egyberészest, így garantálhatta magának a démonikusan szexi és félelmetes feketeözvegyi státust. Mellesleg, bombán festett, az tény. Még csak nem is köszönt, szó nélkül Grahamhez riszált. – Épp szolgálatban van, Meng-Die – figyelmeztette Claudia, mintha már megélte volna párszor ezt a jelenetet, és tudná, mire számítson. Erre a vércsaj még csak vállat se vont, közönyösen elfordította a fejét, és továbbindult. Hát ezért nem csavarodott rá Graham, és ezzel zúzta össze Clay szívét. Egy pasi sem szereti érezni, hogy a nő szemében teljességgel felcserélhető áru. Ha ő nincs, akad másik helyette, akit pont ugyanolyan kielégítő ölelni. Oké, a nők se szeretik, ha a pasik így viselkednek. Mondjuk ki, senki sem szeret pótolhatónak tűnni, legalább az érzelmek terén. Azt kedveljük, ha egyszerinek és megismételhetetlennek, azaz kolosszális veszteségnek tekinthetjük magunkat. Meng-Die Requiemet célozta be, eléggé eltökélten. – Tudod, hogy soha többet nem érintheted őt – szólt rá Jean-Claude. – Soha többet? – nézett rá Meng-Die. – Hacsak ő nem szeretné. – Tényleg azt óhajtod, hogy ne érezd soha többé magadon ezt a testet? – siklott végig két keze saját testén, le a
Laurell K. HAMILTON
242
Haláltánc
melleitől a csípője vonalán át. A férfiak egy része megbűvölten követte a két kis kacsó útját. Jó, Requiem és Jean-Claude nem, ahogy a leopárdok és a testőrök sem. De Auggie, az emberei és Jason, igen. Talán ezért is lett ő a következő kiszemelt férfiú a csajszi listáján. Úgy riszált el mellettünk, mintha ott sem lennénk, elvégre Jason se nem dolgozott, se nem szerepelt semmiféle tiltó listán. Egyből a nyakára fonódott, mint valami húsevő lián. – Gyere velem játszani, Jason – búgta. – Sajna, épp jelentést kell adnom – kacagta el magát a szőke. Ki tudja, milyen jelentésről beszélt. – És utána? – kacsintgatott Meng-Die. – Nagyon megtisztelő, de utána sem – mosolygott Jason. Meng-Die keze most az ő testén szánkázott le egészen a farmer sliccéig, és megmarkolta, amit ott elöl, egy férfinak markolni lehet. Egy éjszaka a koporsóban elég volt, hogy a hölgyikéből markotányos nőt faragjon. Jason határozottan elkapta a csuklóját. – Mondom, nem! – Most miért nem? Csak mert ez is itt van? – intett a fejével felém. Szóval, mégis észrevett. Nem is tudtam, hogy Jason és Meng-Die ilyen mélyrehatóan ismerték egymást. Asszem, ez rögtön látszott is a fejemen. – Na? Mi van, nem is tudtad? – meresztette a szemét Meng-Die. – Pedig nagyokat hancúroztunk, míg egyszer nem tápláltad vele az ardeurt. Addig nagyon jól megvoltunk. – Nem is tudtam, hogy Jason a te fiúd. – Meng-Die-nek nincsenek fiúi, ő csak kefélni szeret. Hol ezzel, hol azzal. – Talán nem tetszik? – Nem az, hogy nem tetszik. Egyszerűen csak nem a műfajom. – Pedig nagyon is élvezted velem, Jason. Ne is próbáld tagadni. – Kefélésben elég jó vagy – vonta meg a vállát a kérdezett. – Te sem vagy éppen rossz – dorombolta Meng-Die mélyen és szexin. Vannak nők, akiknek ez edzés nélkül megy. – Csakhogy én néha szeretek szerelmeskedni is – vigyorgott rá Jason –, nem csak kefélni. Kár, hogy neked hiába magyaráznám, mi a különbség. – Csak szavak. Szerelmeskedni, kefélni... az egyik jobban hangzik, de a kettő egy és ugyanaz. – Neki nem sikerült megtanítani a különbséget, Jean-Claude? – sandítottam a mesterre. Elvileg ugye a franciák ebben a legjobbak... – Vannak, akik túl öregek az új dolgok befogadásához – vonta meg a vállát. – Meng-Die-t eléggé megviselte az előélete. Nem egyszerű sors. – Neki ahhoz semmi köze – fojtotta belé a szót Meng-Die. – Nem szorulok senki sajnálatára, legfőképpen az övére nem. – Ahogy tetszik – vonta meg amúgy gallosan a vállát Jean-Claude. – Hát akkor csak kefélj az Anitával – fordult vissza harcosan Jasonhoz. – Anitával kefélni nem lehet – mosolygott most szívből Jason. – Tessék? – Anita már azelőtt a barátom volt, mielőtt lefeküdtünk volna egymással. Nagyon is jó barátom. És az ember arra nagyon ügyel, hogy a jó barátjával csak akkor feküdjön le, ha a szex nem rontja el a barátságot. És ahhoz a kefélés nem elég, ahhoz szerelmeskedni kell. Mert még a szexben is éreztetni kell, hogy a másik fontos a szá modra, hogy megbízhat benned, és hogy ugyanúgy törődsz vele az ágyban is, ahogyan barátként egy csésze tea mellett a lelkével törődsz. De te ezt úgysem értheted. – Hát nem is értem. Mert zagyvaság. – Tudod, Anitával a szex soha nem a véletlen műve, nem alkalmi hóbort – magyarázta már Requiem is. – És akkor? – Neked csak ennyi. Érthetetlen – nézett szomorúan rá Requiem. – És ezért mélyen sajnállak. – Engem te ne sajnálj! – sikoltotta. Na, tessék, ahogy mondtam: megint beütött a hiszti. Fegyvert ugyan első blikkre nem láttam rajta, de a szűk bőrruciban is akadhatnak rejtett tokok, fürge pengék hasíthatnak belőle elő bármelyik pillanatban. – Kefélni akarok! – rikkantotta –, Ki jön velem el egy menetre? – pásztázta végig az összesereglett férfiakat a hirtelen ránk szakadt vágható némaságban. Damianen állapodott meg a tekintete. – Te meg mit rázod a fejed? Nem a feleséged a bige, csak a mestered. – Te meg én csak akkor, ha egyikünknek sem akad jobb – nyögte zavartan a vöröske, még egy nagy meglepe-
Laurell K. HAMILTON
243
Haláltánc
téshorgot akasztva be nekem. – Úgy? Szóval, ha neked épp nem akad jobb, így érted? – dorombolta már inkább fenyegetően, mint csábítón. – Hányszor utasítottál már el, Meng-Die! Elég volt, ha Requiem, Graham vagy Clay épp ráért, és már rám sem néztél. Unom már, hogy a vészlistádon is csak az utolsó helyen álljak. – Épp üzleti ügyben járok – közölte szárazon Auggie, a tovább cirkáló éhes pillantásra. Erre Noel következett soron. Szegény husi addig hátrált, amíg meg nem fogta a fal. – Félek tőled – nyöszörögte. – És a drága Anitától nem félsz? – Tőle nem annyira, mint tőled. – Miért? – Mert még ha fájdalmat okozna is nekem, azt sem szándékosan tenné – válaszolta Noel, noha szinte vacogott a foga. – Te már csak azért is bántanál, hogy halld, hogy sírok. Na, a bölcs bélszín! Hirtelen megéreztem, hogy London közelít. Furcsa volt, nem úgy vette a radarom, ahogy a vámpírokat általában érzékelem, inkább az hasított belém, hogy London keres engem. Kereste az anyagot, és a vámpírerejét használta arra, hogy behatárolja a helyemet. Én voltam a narkó, ő meg a keresőkutya. Meng-Die arca felragyogott, amint meglátta a sötéten sápadt árnyat, és mintha korcsolyán indult volna meg, úgy suhant felé. De London csak engem látott a fekete rámás szemeivel. Hiába kapta el a karját a másik vámpír, iránytűi csak felém vezették. Én voltam a fény az éjszakában, ami nélkül ő a semmi közepére süllyed, s elvész örökre. – Gyere, London, hagyjuk itt ezt az uncsi bandát, hadd fontoskodjanak magukban – duruzsolta édesen a fülébe. – Nem, most nem – ingatta a fejét London –, kicsit később talán. Meng-Die megdermedt, és lassan, ahogy a gyanú kerekre érett benne, felnézett a másik arcába, majd követte a pillantását. Hát persze, hogy megint csak én voltam a másik végére akasztva. A fenébe is! – Az nem lehet – termett megint előttem, és ingatta kényszeresen a fejét. Alaposan kiakasztottam már a csajszit. – Londonnal nem csinálhattad, ő túlságosan is komor és sötét a gusztusodhoz. – Az is. Sötét és komor. – És mégis megdugtad? Bocsánatkérőn pislogtam. Bántam is, őszintén, de ha egyszer így alakult. Mit mondhattam volna ennél többet? – De hát még csak nem is kedveled! – Amolyan baleset volt. – Hogy lehet balesetből szexelni? Jó kérdés, kár, hogy nem készültem még fele ilyen jó válasszal sem. London pedig már magára is hagyta, rá sem nézett. Csak engem látott, ahogy megindult felém, én meg azt, ahogy a szegény kibabrált vámpírmacskanő elsápad, és a keze lecsusszan a derekára, hátul. Rögtön tudtam, hogy mire megy ki a játék, hogy valami fémes villan mindjárt a levegőben, de Lisandro és Claudia még nálam is gyorsabbak voltak. A következő pillanatban két pisztoly szegeződött a kis heves fejének és csípejének. – Ne mozdulj! – figyelmeztette Claudia. A folyosó mozdulatlansága hirtelen átrendeződött: a Meng-Die mögött álló szerencsések hátrébb húzódtak, akik meg a másik oldalára, vagyis kettőnk közé jutottak, valahogy felém kezdtek tendálni. A Pierce és Octavius mögé beosztott két testőr is rástartolt Meng-Die-re, de gyorsan visszaintettem őket. Ha az a négy nem rendezi le, a kettő extra se jelent majd különbséget. Mintha az egész világ visszatartotta volna a nagy feszkóban a lélegzetét, mert a következő lélegzettel talán valaki az utolsót leheli ki magából. – Ne akarj így elmúlni – zengte Jean-Claude, hogy hangja borzongatón cirógatta végig még az én gerincemet is, pedig nem én voltam a célszemély. Meng-Die szeme kifordult, egy pillanatra szinte eszméletét vesztette, és ennyi elég is volt, hogy Lisandro kicsavarja kezéből a kést. Mikor Meng-Die ismét visszatalált önmagába, már hiába is ugrott volna azért, ami az övé, mert Claudia konkrétan belepréselte a halántékába a pisztolyt. – Motozd meg – utasította Lisandrót, aki szakszerűen és villámgyors alapossággal lecsekkolta. – Tele van a ruha csatokkal és kis rekeszekkel, ahol bármi lehet – jelentette –, szedjem le róla a göncöt? – Szavadat adod, hogy nincs nálad más fegyver? – fordult a csajhoz Claudia. – Csak az az egy késem volt, ebbe a holmiba ez is alig fért be – felelte rá némi habozás után Meng-Die. – Te döntesz, Jean-Claude – villant Claudia szeme a nagyfőnökre –, bízzunk benne, vagy rendezzük le végleg?
Laurell K. HAMILTON
244
Haláltánc
– Képes leszel uralkodni magadon, Meng-Die? – kérdezte Jean-Claude a lehető legemberibb hangján. – Ma éjjel nem próbálok megölni senkit – fogadkozott őrülten villogó szemekkel a kérdezett. Nem éppen életbiztosítás, de egy estére beljebb vagyunk vele. Claudia leeresztette a pisztolyt, bár a tokjába nem tette vissza. És nem is hibáztatom ezért. Magam sem jártam volna el másképp. London pedig fél térdre ereszkedett előttem, mintha még mindig a többszázados köntösben és daruforgós kalpagban élne, és rémesen ódivatúan lehajtotta a fejét. – Alattvalód ismét kész szolgálni téged, úrnőm – fuvolázta gálánsan. Nekem meg szinte percekbe telt, hogy felfogjam mit is akar. – Úgy érted, már megint táplálni akarod az ardeurt? – Szolgálatodra, úrnőm. – De azt tudod, hogy ha túlságosan gyakran adod át magad a láng mohóságának, belebetegedhetsz? – néztem azokba a komor szemekbe, hogy ihletet merítsek a kellő tónushoz. A „láng mohóságának”! Lehet, hogy ebben a környezetben már a puszta szavak vámpírrá változtatnak?! – Tudom, úrnőm, de én mindenféle következmény nélkül táplálhatlak akár két óránként is. – Ez most valami tréfa? – Hogyan is tréfálkozhatnék olyan komoly dologgal, mint az ardeur? – Jó, nyilván, tudom, London, nem vagy az a mókamester... de akkor is... még a legerősebb embereim sem képesek engem szolgálni napi kettőnél többször. – Ez az én tehetségem, Anita. – London a tökéletes ardeur-étek. Nap nap után akár pár óránként teljes értékű táplálék lehet, s nem esik semmi bántódása. Sőt, Belle Morte szerint ez még növeli is az erejét – magyarázta Jean-Claude. – Én itt hónapok óta azon vergődöm, hogyan oldhatnám meg a legkevesebb macerával ezt az egész hercehurcát, és csak most mondod, hogy van itt egy ember... bocs, vámpír, aki a tökéletes megoldás?! – Mondanom kellett volna hamarább? – kérdezett vissza Jean-Claude sokatmondón. Mielőtt azonban leharaptam volna a fejét, belegondoltam ebbe az egyszerűnél is egyszerűbb kérdésbe. Mert mi lett volna, ha felhívja London ilyetén irányú tehetségére a figyelmemet? – Azt gondoltam volna, hogy össze akarsz vele boronálni – ismertem el. Ez az én örök rosszhiszeműségem. Mák, hogy Jean-Claude ennyire ismer. – Arról nem is beszélve, hogy London pont az ardeur elől menekült hozzám, ma petite. Ha megemlítem különös tehetségét, azzal felmerülhetett volna a lehetősége, hogy ő a tökéletes táplálék. Ő viszont határozottan elzárkózott az ardeur csábításától, nem akartam hát visszaélni bizalmával. – De akkor mi a hátránya annak, hogy ilyen tökéletes táplálék vagy? – néztem le az előttem térdelőre, aki úgy látszik, vészesen függő alkat volt, minden tehetsége dacára. Vagy épp azért. – Idővel mindenki, aki kapcsolatba kerül az ardeurrel, rászokik, és már nem lehet meg nélküle. Nálam ez a függőség azonnal, az első alkalom után kialakul. – Szóval akkor megint ardeurista vagy? – Igen, az vagyok – jelentette be higgadtan. Ilyen végtelen békességet még soha nem láttam az arcán, mintha nem is a régi London lett volna ebben a fekete vámpírnak a bőrében. Mintha ez a valaki sokkal otthonosabban mozgott volna önmagában. Röviden, mintha kicserélték volna. Felnéztem, és Nathaniel közelről sem ennyire higgadt pillantásába ütköztem. Ő nagyon is felindultnak látszott. – Egy új függőség kezdetén az ember még mindent rózsaszínben lát – magyarázta, mint akinek én vagyok a nyitott könyv. – És utána? – Utána meghal.
Laurell K. HAMILTON
245
Haláltánc
44
EZEK UTÁN BELESZIMATOLTAM Travis nyakába, de csak a sebzett antilopszagot éreztem, és mivel nem állt szándékomban oroszlánmód eutanáziát gyakorolni, (ami a sebzett lény nyakának átharapását jelenti, emberi szótár szerint) gyorsan a betegszobába vitettem Noellel, hogy váltson végre alakot és hozza rendbe magát. Előtte ünnepélyesen megesküdtem mindenre, ami szent, és ami nem, hogy még csak balesetileg sem fuzionálok sem Pierce-szel, sem Havennel. Remélhetőleg képes is leszek betartani a szavam... Aztán visszatértünk a nappaliba, és letelepedtem Micah meg Jean-Claude közé a kanapéra, Nathaniel és Damian pedig a lábamhoz kucorgott. Gyorsan végig kellett még zongoráznunk pár zűrsanszot a balett előtt, mert a metafizikai orvoslandók listáján még akadtak tételek. Utána meg mehetünk a gálaruháért. – Igyekeznünk kellene, Jean-Claude – sürgette Auggie. – El fogunk késni! – Ma petite délelőtt fel tudta oldani az ardeur bűbáját Requiemben. Azt gondoltuk, hogy veled is megpróbálkozunk ugyanazzal a technikával. De ha számodra az előadás fontosabb, mint a szabadságod... – Octaviusnak rendbe kell szednie a toalettemet, viszont korábban kifejtette fenntartásait a tényben, hogy magamra hagyjon veletek – mosolyodott el saját körülményességén. – Úgy jöttem St. Louis-ba, hogy mindenképpen megszerzem magamnak az ardeurt és az uralmat a helyi oroszlánfalka felett. Tervem első fele félrecsúszott, de az oroszlánokkal még nem végeztem. – Én azt ajánlom, hogy hagyd őket békén – szóltam rá csendesen. Damian a bokámat markolászta, ami sokat segített a dühterápiában. Jean-Claude megpaskolta a térdemet, hogy csak nyugi, pedig már így is nyugi voltam, hiszen itt volt nekem Damian. De azt nem fogom hagyni, hogy félig-meddig nekem köszönhetően ezek a szerencsétlen helyi oroszlánok holmi kemény srácok alá rendeződjenek. Megígértem, szóval nem. – A Közép-Nyugat majdnem minden falkája az én szövetségesem. – Legföljebb a chicagói falkáé. A helyi Rexé vagy Regináé. – Rex. Chicagóban még szép, hogy a Rex az úr. – Ahogy nektek tetszik. De akkor sem egyenesen a tiéd. – Tényleg ezt hiszi – sandított Auggie Jean-Claude-ra. – Anita nem ismeri talán a törvényt? – Pontosan ismeri. Ma petite is tudja jól, hogy minden, ami a mester halandó szolgájáé, az a mesteréé is. Persze, hogyne ismertem volna a törvényt, de ezt a technikai logikai bukfencet akkor sem hagyhattam szó nélkül. – De a falka akkor sem a tiéd, hiszen, ha a hívóállatod meghal, ha a Rex már nem ura a falkának, neked sincs hatalmad többé felettük. Ha mások segítsége nélkül nem uralkodhatsz egy csoporton, akkor az a csoport nem a tiéd. Ha az oroszlánod odavan, akkor oda a hatalmad is. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte halkan. Damian keze a vádlimra csusszant, azt masszírozta. Jean-Claude a térdemet markolászta, mint valami kamasz a vásáron, Micah meg olyan szorosan ölelte a vállam, ahogy csak lehetett. Mintha le akarnának fogni. – Egyelőre ne. Damian az ölembe hajtotta a fejét, Micah a vállamat dörzsölgette, Jean-Claude a combomat simizte. Nathaniel a másik lábamhoz simult, fejét pedig Jean-Claude combjára hajtotta, az meg szórakozottan játszadozott a hajával. Még soha nem láttam Nathanielt ennyire Jean-Claude-hoz bújni... hát persze, ezzel is erőt demonstrálunk, a mi malmunkra hajtjuk a vizet. Nathaniel a testével és a gesztusaival igyekezett megvezetni Auggie-t, hiszen azt már láttuk mind, hogy ha nem is melegedett be teljesen a chicagóiak ura, azért a férfiszépségre határozottan fogékony: nagy szemekkel nézegette Micah-t, tapogatta volna, ha lehet, Nathanielt gusztálta, és megjegyzéseket tett a hajára. Nathaniel most azt üzente neki, hogy Jean-Claude-ot még az ő szövetsége, vagyis a leopárdok is erősítik, hiszen ebből a gesztusból sokkal komolyabb kapcsolatot is feltételezhetett közöttük. Vajon milyen érzelmeket ébreszt ezzel Auggie-ban? Féltékeny lesz? Vagy esetleg zavarja ez a közvetlenség két férfi közt? Mert hiába, vonzódik ő is a pasikhoz, sok ilyen férfi kiakad, ha másoknál látja azt, amit a szíve mélyéből magának kívánna. Megfigyeltem.
Laurell K. HAMILTON
246
Haláltánc
– Tényleg a legtöbb közép-nyugati falka a tiéd? – kérdezett vissza Micah. – Igen, ezt mondtam. – Hiszen a vámpírok nem vonulhatnak hadba a nem szomszédos területekkel. – A Városok Urait nem is zaklattam. A vámpírtörvény csak arról rendelkezik, hogy a másik mestervámpír hívóállatát kell tiszteletben tartanunk. Olyan városban, ahol a Vámpírúr vagy úrnő hívóállata az oroszlán, nem próbáltuk átvenni a hatalmat a falka fölött – közben úgy sandított rám, mintha nyilvánvalóan csakis az én kedve mért tenné hozzá az úrnő kitételt. Hogy örüljek. Én meg egyre kevésbé bírtam a fejét. – Szóval, amíg csak az olyan helyeken szállsz rá az oroszlánokra, ahol a vámpíroknak semmi közük hozzájuk, addig szerinted minden oké? – kérdeztem, mire egyből bólintott. Kicsit sem aggasztotta a lelkét az ügy. – És ha történetesen nem hívunk meg a balettre, hogy teszed rá a kezed Joseph falkájára? – Leküldöm Pierce-t és Havent, hogy oldják meg. – Hogy öljék meg Josephet és vegyék át a hatalmat az övéi felett? – Josephet meg az öccsét. – De ha az oroszlán az én egyik hívóállatom, és tekintve, hogy minden, ami az enyém, az a vámpírgazdámé is, tehát a Város Vámpíruráé, akkor már nem nyúlhatsz hozzájuk. – Reakciód intenzitása egyértelművé teszi, hogy a hívóállatod nem Joseph falkájának tagja. – Nemcsak Havenre reagáltam, hanem Pierce-re is. Még nem választottam közülük. És a reakció hevességét az is magyarázhatja, hogy a te oroszlánjaid. Vagy az, hogy az oroszlánom domináns hímet keres magának, ahogy magad mondtad. – A baletten Justin is ott lesz – kottyant közbe Jason. Minden fej felé fordult. Egy magányos fotelben üldögélt a kanapé mellett. – Justin? Joseph öccse? Jason bólintott, aztán összerándult. Most esett csak le, hogy még mindig dzsekiben van, állig húzott cipzárral. Ugyan miért? Ha Auggie meg az emberei nem sasolnak annyira, most levetetem vele. Ja, és valamiféle jelentésről hadovált... – Vedd le a dzsekidet, farkas – szólította fel helyettem Pierce –, mind érezzük a seb szagát. Jason Jean-Claude-ra pislantott, aki biccentett, Jason pedig megkönnyebbülten dobta le magáról a kályhát. Vagy életem legnagyobb kiszívott nyakát láttam, vagy valaki át akarta harapni a torkát. Már keltem is volna fel, hogy jól megnézzem magamnak, de az összes pasas visszapasszírozott a kanapéra. Nem etikettbarát mozdulat. Jason elém járult. Valami nyakon harapta, de hogy mi... ilyen fogakat még életemben nem láttam. – Mi a halál művelte ezt veled? – fakadtam ki, mire már megint a gazdáját figyelte, beszélhet-e. – Nem minden vendégünk leghőbb vágya, hogy pomme de sang-od lehessen. Néhány vámpírúr olyan emberekkel érkezett, akiket egyszerűen csak el akar adni vagy cserélni. Jason ezeket az árukat szemlézte – éreztem, hogy az igazat hallom, ha nem is a teljeset. – Remélem, legalább a szex jó volt. – Aha – vigyorgott Jason. Meng-Die nem fukarkodott undora kifejezésével. Állatira dekoratívan támaszkodott a fehér kandallónak, talán csinálhatnánk belőle állandó szobadíszt. – Nem azzal büszkélkedsz, hogy te nem csinálsz kurvát az embereidből, Jean-Claude? – kekeckedett Auggie. – Én pusztán annyit kértem Jasontől, hogy szaglássza körbe a vendégeinket, hogy tudjon meg róluk ezt, azt. Ha valamelyikkel megosztotta ágyát, azt csakis a saját kedvéért tette. – Miféle lénnyel keféltél, farkas? Soha még ilyen fogsort nem pipáltam – álmélkodott Pierce. – Kifúrja az oldaladat a kíváncsi, mi? – vigyorgott rá Jason. Auggie azonban lágyan Pierce kézfejére tette kezét, mire az fájdalmasan elhúzta a száját. Röpke fintor volt, de elkaptam. Vajon mi szalad át ilyenkor a fővámpírból az emberébe? Némi kettőhúsz? Olyasmi lehetett, mint a kutyák sokkoló nyakörve. Ha túl sokat ugatnak, kapnak egy löket fajdalmát. Nem rossz módszerek... már ha az ember a kőkorszakot célozza be. Azt mindenesetre leszűrtem, hogy a tárgyalás még mindig élesben folyik. – És Justin is idejön az előadás előtt? – érdeklődtem. – Ja – telepedett le Jean-Claude másik lábához Jason. A foteljébe nem pályázhatott vissza, Meng-Die gyorsabb volt. Nyilván megunta a szobadíszi életpályát. Kár. Egyébként mindenki azon igyekezett, hogy Auggie-éktól a lehető legtávolabb fogjon magának ülőalkalmatosságot. Egyedül csak Requiem nem finnyáskodott. Lehet, hogy ő meg tőlem irtózott... nála soha nem tudhatja az ember.
Laurell K. HAMILTON
247
Haláltánc
– Ha Joseph öccse annyira a kedvedre való lenne, már rég felfigyeltél volna rá, hidd el nekem – okoskodott Auggie. – Ne engedj a kényszernek, és ne add össze magad hozzád méltatlannal, Anita. – Azt majd én döntöm el, hogy ki méltó és ki méltatlan, oké? – Justin a falka legdominánsabb híme. Annyira nem erős, mint az Ulfricod, és nem is olyan szívós, mint a Nimir-Raj-od. Dőreség lenne egy mezítlábas falkataggal összekötnöd az életed... hozzád csak vezetők illenek, hatalmad nem éri be kevesebbel. – Velem is beérte – jelentkezett Nathaniel a lábam mellől. – Igen, van is benned nyilván valami, amire az én szemem eddig vak maradt – bólintott rá Auggie. – Talán a szerelem az a valami – jegyezte meg Jean-Claude. – Hogyhogy a szerelem? – Úgy, hogy ma petite-nek talán nem a testi és lelki erő az egyetlen, amit kívánatosnak vél. Talán egyéb tulajdonságokat is keres abban, akit kiválaszt. – Micsoda egy romantikus alak vagy te, Jean-Claude – mosolyodott el Auggie. – Meglehet, hogy ebben rejlik az erősségem. – Én az ilyesmivel már réges-rég felhagytam – ingatta a fejét a másik. – Nagy kár. Sajnállak téged. A szópárbaj végén szemeztek egy kicsit. Olyan hosszasan meredtek egymás tekintetébe, hogy kezdtem arra gyanakodni, ezek suttyomban meghaltak itt nekem. Aztán, mikor már a legreményvesztettebb gondolatokat kezdtem emésztgetni, Auggie elfordult, és újra életre keltek. – Te is Anita, adod itt a kemény bigét, de a szíved mélyén igazi rózsaszín álmokat dédelgetsz. Szerintem te képtelen vagy pusztán a hatalomra és biztonságra fókuszálva meghozni a döntéseidet, úgy ahogyan azt mi Jean-Claude-dal hosszú évszázadokon keresztül tettük és a mai napig tesszük. Mert ennyi év során sokan villannak fel radarunkon, lehetséges hívóállatok és halandó szolgák cikáznak körülöttünk, de mi megtanultunk türelmesnek lenni, és kivárni a legmegfelelőbbet. Azt, aki a leginkább hasznunkra válhat. Vagy a Végzetesen kényszerítő helyzetet. Te viszont azt az utolsó utáni pillanatot varod ki, amikor már nem engedheted meg magadnak a halogatást, de ekkor is csak az erőd választ helyetted – melegedett bele a kiselőadásába Auggie. – Meg kell hagyni, az erődnek igen magasak az elvárásai. Mivel azonban nem te irányítod, azt hiszem, most sem tudod majd rákényszeríteni akaratodat. Hát, tény, hogy ideges lettem. Auggie bölcselkedése az elevenembe talált. Valahogy tényleg ilyesformán állhattam én a párválasztással, mármint metafizikai szinten. Tényleg soha nem sikerült még az ardeur ellenére választanom. – Alig pár órája kényszerítette az ardeurt, hogy szabadítson fel engem a bűbája alól – vetette ellen Requiem. – És azt sem hagyta, hogy az ereje Havent válassza – jött Micah is. – Igen, azt hiszem, ma petite egyre jobban kiismeri az erejét, Augustine. – Tényleg képes lennél egy olyanra pazarolni hatalmadat, aki még csak nem is a vezetője a falkájának? – Justin a falka vezérkarának a tagja. Együtt igazgatják a bátyjával az oroszlánokat. – Mégsem annyira erős, mint a farkas- vagy a leopárdkirály, Anita. Minek beérni egy herceggel, ha már több király kezét is elnyerhetted? Erre most mit lehet mondani? Hogy nem hiszek a monarchiákban? Elég gyenge érv lenne, pláne, hogy Justin eddig tényleg se-hús-se-hal volt a szememben. Persze, meglehet, hogy az oroszlánom már nem az én szememmel látja majd, és boldogan csap le rá. Agyam egyik fele már rimánkodott is a nagy szörnyeteg-istenekhez, hogy így legyen. A másik nem akart hallani erről az egész kényszerszituról. De ez a fél nem számított. Ha mes tervámpír lennék, tudnom kellene választani vagy elutasítani. Ha inkább vámpír vagyok, mint likantróp, akkor nagyon is vannak választásaim. Ha viszont inkább szőrös az én hatalmam, na, akkor cseszhetem...
Laurell K. HAMILTON
248
Haláltánc
45
A KIÖLTÖZÉSSEL REKORDIDŐ alatt végeztünk. Végső belenyugvással engedtem át testem a frizurázó és sminkelő kezeknek. Még akkor sem tiltakoztam, amikor a fűzős balerinafelsőt rám adták. Jean-Claude szerint a ruhát a táncosok jelmezéhez csináltatták, de az enyém dekoltázsán igazi gyémántok villództak. A cipőm is táncos tűsarkú, olyan, amilyenben a versenytáncosok suhannak a parketten vagy ropják a szambát. Ez már kicsapta a biztosítékot, mert a látvány elég volt, hogy bejelentsem, ha felveszem, nemhogy táncolni, még járni sem fogok. De már megint tévedtem, mert a látványt meghazudtolta a holmi kényelmessége. Oké, nem egy gyógypacsker, de a pörgés sem kizárt. Jutalomként a nyakamba brillekkel kirakott platina nyakéket kaptam, azt a fajtát amit még megérinteni is parázok, mert nyilvánvalóan méregdrága darab. Nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek, épp hány éhező afrikai ország éves össszejövedelmét parádéztatom magamon, de legyűrtem. Már a monetáris tények nélkül is épp eléggé rágott az ideg, nem kellett még ezzel is terhelnem a kis lelkem. Jean-Claude szárnyas zsakettje úgy szállt utána, mint valami fényesre kimosakodott hollóraj. Kis állógallérja ünnepélyes fekete keretet adott az arcának. Nyaksálját brilldíszes platina nyakkendőtűvel bökte át, hogy menjen az én smukkomhoz. Mellényét mintha szó szerint ráöntötték volna, és ez nem szófordulat, hanem tény. Fűzős mellénykét viselt. Ezzel is engem szívatott, mert amikor még régebben egyszer felvetette, hogy mit szólnék egy fűzős ruhához, azzal torkolltam le, hogy majd ha ő befűzi magát, akkor én is. Lehetett volna már annyi tapasztalatom, hogy nem hétköznapi férfiemberrel van dolgom, és hogy nem véletlenül vitte ilyen magasra a szekere. Egy nagyúr legyen mindig kiismerhetetlen. Meg is kaptam a fűzős rucimat. Ő meg csak mosolygott. És mindenféle fűzős mellényt rendelt népünk sok szépséges férfijának, hogy tudjanak kedvükre válogatni. Nadrágja és cipője persze makulátlan fekete, éjszakai ragyogással várta a balettet és a későbbi tánctermet. Ó, és a milliárdnyi apró gyémántocskáról is essék említés, ami mellénye elejét random mód ékesítette. Mikor nagy stílustalanul felvetettem, hogy az ő mellényén miért nem olyan mintába rakták ki a gyémántokat, mint az én ruhámon, jól megkaptam, hogy mennyire póriasan amcsi a gusztusom. Hogy azt mondja, nem jelmezbálba megyünk. A többi pasi mind pingvinné változott. Az egyenruhára hajazó ünnepélyességet csak a sok, változatos színekben pompázó fűzős mellény és a személyes igények szerint kiválasztott ékszerek villogása törte meg némileg. Félelmetesen visszafogott dizájn Jean-Claude prakszisában. Irtó hosszú limóval gurulhattunk csak el a Fox Palota oldalbejáratáig, merthogy nyolcunknak kellett a hely benne. Ilyen hosszút még nem is láttam. Utána végig a mások szerint csak egyszerűen vörös szőnyegnek emlegetett kínmezőig, amit én szívem szerint sprintben tettem volna meg, hogy minél hamarabb letudjam a bugyuta mosolygást a vakuk tüzében, és a még ostobább kérdések illedelmesen ostoba megválaszolását. Jean-Claude persze ezt is profin űzte, így lassan én is kezdtem beleszokni. Hogy csak egyet mondjak, már nem is vicsorogtam, ha engem fotóztak. Néha még egy mosolyt is el lehetett kapni az arcomon. A stressz azonban, rutin ide vagy oda, csak akkor ugrott ki a gyomromból, amikor felértünk a márványlépcsősoron és hopsz, be az ajtón. Még a két színesen vicsorgó kínai kutyát sem sikerült megbámulnom, ami a lépcső alját őrizte. A Fox Palota eredetileg mozinak épült a kilencszázhuszas években, de nyilván már elkészültekor belátták, hogy ennyire pompás falak közt mégsem érhetik be a vetítéssel. Az oldalbejárat a Fox Clubba vitt, ahol pazarul diszkrét vendéglő várta a kiválasztottakat. Cégek és mágnások csillagászati summákat szurkoltak le évente, hogy saját páholyból diszkrétkedhessenek, ahol még akár a vacsorát is felszolgálták előadás közben. Jean-Claude-nak állandó páholya nem volt, most azonban kettőt is bérelt. A közönség annyira menő volt, hogy a páholyok kétszer olyan gyorsan teltek meg csillogó és illatozó vállakkal meg szmokingokkal, mint ahogy a limók ontották magukból őket. Még a vakuk is belesápadtak. Nem lett volna ekkora a felhajtás, ha nem tiszteli meg az eseményt Hollywood Vámpírura is, akit persze imádva követett maga Hollywood is, azt pedig lihegve a sajtó. Ja, és természetesen itt volt a Város Urának aktuális babája is, aki történetesen valami éppen extramenő sztárcsajszi. Valami éppen haláltrendi sorozat üdvöskéjeként verdeste pilláit minden este milliók képernyőjén. Én soha még csak a sorozat címét sem hallottam, de ebben sincs semmi meglepő. Aki heti átlag hatvan-száz órát robotol, az ne csodálkozzon, ha marslakóként bolyong a trendek világában. A nagy vámpírfelhozatal kissé komplikálta volna a vacsora témát, és nem csak a vacsora közbeni hangos ször-
Laurell K. HAMILTON
249
Haláltánc
csögés miatt – hiába, már a mi kis városkánk is egyenlőkként fogadta a síron túli agyarasokat. Azért mégiscsak a híres Biblia-övezetben lennénk, és hát sokan ájulnának be a küszöb alá, ha a holnapi sajtó halandó nyakakon csemegéző vámpírok portréjával tudósítana a Fox Palotában tartott nagy hajcihőről. így aztán Jean-Claude jó előre közölte a meghívottakkal, hogy ezen az estén a Fox vendéglője nem üzemel. És ennek a vendéglős örült a legjobban. Majd, ha a Haláltáncba áttesszük a székhelyünket, akkor elszabadulhat a vámpírzsivaj. Egy vámpírmulatótól úgyis mindenki dekadenciát és romlottságot vár, ott aztán jöhet a rosszalkodás. És tény, hogy a népek éppenséggel csalódottak, ha nem futnak bele semmi szolid vérengzésbe, vagy legalább némi gruppen vérivásba. Ezért aztán a legtöbb kicsapongás a Haláltáncban nagyon is szigorúan megtervezett és megrendezett műsorszám volt, hogy az egyszerű és naiv tömeg úgy érezhesse, hogy megkapta pénzéért a szerinte a túlvilágon nagyon is dívó amoralitást. Nagy nehezen átjutottunk minden tömegen, és elfoglaltuk a két páholyt: az egyikben én Jean-Claude-dal, Micah-val és Damiannel szemközt (minden páholyban volt asztalka), a másikban Nathaniel, Jason, Asher és Requiem. Claudia és Lisandro a kötelező szmokingban az ajtók előtt, Gonosz és Igazság pedig kint az előtérben. Nem ők voltak persze az egyedüli erőszakszervezet, aki ránk vigyázott. Kint az utcán a nagy eseményekkor szokásos egyenruhások őrizték a Palotát, a szektáns vámpírgyűlölők esetleges akciói ellen, nehogy valaki túlfűtött gyűlöletében még meg találja szabadítani a világot valamelyik agyaras nagyúrtól. Jean-Claude jó előre kért minden meghívottat, hogy per koponya kettőnél több izomszemélyzetnél többet ne is akarjon hozni. Vérpatkányok, -farkasok és -hiénák cirkáltak az épületben, noha Jean-Claude szent meggyőződése szerint senki sem vágyik a rossz reklámra, és nem fogja a kamerák kereszttüzében meghazudtolni az épp terjedő jó hírünket. Vagyis a vámpírok jó hírét. Én forrón reménykedtem, hogy Jean-Claude nem becsüli alul a véreit. Ez az utolsó előadás a turnén, nem jönne jól semmiféle véres kalamajka. Persze, magamat is őriztem, ahogy csak bírtam: pajzsomat tökig felhúztam hogy a rengeteg vámpírt kizárjam magamból. Az sem vetne ránk jó fényt, ha a házigazda halandó szolgája az előadás kellős közepén átmenne magánszámba, és az éppen alakulóban lévő új képességeivel még önmagát is meglepné... De ahogy a fények kihunytak és a zsongás elcsendesedett, a túlvilág sugarai felerősödtek, megtelt az agyam vámpírokkal. Damian átnyúlt az asztal felett, hogy érintésével nyugtasson, Jean-Claude pedig a másik végtagomat ragadta meg. Ő már kevésbé segített, tekintve, hogy ő maga is épp eléggé izgult. Bocsánatkérő mosollyal húzódtam el tőle, és kaptam mindkét kezemmel Damian hűvössége után. Ő nem izgult, ő csak félt. Eddig fel se merült bennem, hogy egy egyszerű balett miatt akár aggódnom kellene, de lehet, hogy nekik nagyobb a rutinjuk, és vámpírok közt még a Hattyúk tavából is felbugyoghat a vér. Nem árt hát résen lenni. Asher a szomszéd páholy homályában is láthatóan feszülten várakozott. Valami itt most tényleg történni fog. Aztán meghallottam. Helyesebben nem is hallás volt ez, valamiféle észlelés. Madárszárnyak surrogása, bár zajt nem csapott senki és semmi. Kicsinyke rést ütöttem a pajzsomon, és körbekémleltem. Mivel azonban még a kezemben is egy vámpír kezét szorongattam, nem érzékeltem a teremnyi idegen vérszopó jelenlétét. Van ez így, ha túl közeli és intenzív azoknak a hatása, akik amúgy is testembe vésték már magukat. Egyszerűen kizáródik még a vámpírkülvilág is, nekromancia ide vagy oda. Jócskán kellett koncentrálnom és keresgélnem, hogy megleljem az idegen erőt. Egy ismeretlent, aki ugyan vámpír, de még soha ilyen vámpírt nem éltem. Micah úgy rázogatta a fejét, mintha valami légy zümmögne körülötte, és az istennek se szállna le róla. Damian és Nathaniel viszont tökéletes békességgel, megigézett szemekkel tapadt a színpadra. – Mi a nyavalya megy itt? – suttogta Micah. – Úgy bánik velünk, mintha mi is halandók lennénk – tátogta Jean-Claude hangtalan. Hát ez az! Valami ismeretlen vámpírerő igyekszik megbűvölni az attrakció részeként az egész közönséget. A Bűnös Vágyakban és a Haláltáncban is akad olyan műsorszám, amikor a közönséget kvázi tömeghipnotizálják, hogy a művészek egyszerre a nagy semmiből jelenhessenek meg a sorok közt. Varázslat, szokták erre mondani a nézők, és csak még inkább elalélnak. Azt meg sem érzik, hogy közben az agyukba nyúltak. Most is ilyesmi készült, azzal az aprócska kitétellel, hogy a halandók után a vérállatok, majd a vámpírok, sőt a mestervámpírok is lassan átengedik magukat a bűvöletnek, és teljes lesz a show. Kísérteties csend ereszkedett a nézőtérre. A páholyokban békésen várakozó arcok fénylettek. Hátrafordultam, Lisandro mintha csak betépett volna, Claudia szabályosan imbolygott álltában. Milyen klassz, hogy hoztunk magunkkal őröket! Basszus, Micah is kezdett engedni, ezt már végképp nem hagyhattam! Elkaptam a kezét, és előszólítottam a ci-
Laurell K. HAMILTON
250
Haláltánc
cusomat, s a láthatatlan kötelékünkön beugrasztottam Micah-ba. A szeme egyből kitisztult, mintha áramot vezettem volna belé. – Adj erőt a macskáknak – súgtam neki, és már csinálta is. Éreztem, ahogy szörnyetegét nekilódítja, és az metafizikusan megkeresi az őrök sorában a két vérleopárdunkat, és visszarángatja őket a transzból. Én közben a farkasommal folytattam a sort, és megkerestem Richardot odalenn a nézőtéren. Egy kolléganőjét hozta el a nagy eseményre, aki maga alá zuhant a gyönyörűségtől, hogy olyan faszival randizhat, aki a vámpí rok nagy balettjére is képes jegyet szerezni. Jól láttam a csajszit, kész volt teljesen, megbabonázva ült, és csak a színpadot látta. Richard azonban eszénél maradt. Szörnyetegeink kecsesen fonódtak egymásba, hogy a nagy ankét annyi energiát szabadítson fel, ami elegendő legyen minden farkasunknak, hogy egyszerre rúgják le magukról a bűbájt. Már a farkasaink és leopárdjaink így rendben is lettek volna, de a vérhiénákkal meg a patkányokkal elvileg nincs semmi kapcsolatom. Persze, a próbálkozást az még nem zárja ki. Felálltam, és Claudiához osontam, aki feladta az imbolygást, és térdre rogyott. Minden erejével az ismeretlen erővel harcolt, nem akarta átengedni neki a tudatát, de egy olyan vámpírjelenlét, ami más Városok Urait, hatalmas Vápírurakat és -úrnőket is képes lehengerelni, az egy vérpatkánnyal előbb-utóbb dűlőre jut. Be kellett segítenem. Megragadtam hát a kezét, ő meg ezerrel belém kapaszkodott. Elég volt magamban kimondani az erő szót, és már száguldott is le a karomon át Claudiába. Keresnem sem kellett, Raphael, a vérpatkányok királya már vonalvégen volt, és nem taszította el magától az extra erőlöketet. Rögtön okosan fel is használta, és ugyanúgy pótáramkörre kapcsolta az embereit, ahogy korábban mi a leopárdokat és farkasokat. Az őrök nagy része tehát ismét aktív és hasznavehető állapotban vette körbe a helyszínt, megint mindenki készen állt az esetleges feladatára. Mert hiába bűvöletes az előadás, a testőrök csak ne merüljenek el a művészet rejtelmeiben, hanem hozzák a tőlük elvárt izomerőt és tettre készséget. Sajna vérhiéna nem akadt a közelben, különben vele is megpróbáltam volna lezavarni a magánszámot, amit Claudiával megjátszottunk. De ez is jobb volt a semminél. Így már az őrök nyolcvan százaléka abszolút résen és begőzölve szolgált. És ami még frankóbb, hogy a szörnyetegeim egyike se ragadtatta el magát, nem kívánkozott ki a szabadba. Totál lekötötte őket a kis extra aktivitás. Ők is, én is és az őrök is minden idegszálunkat megfeszítve vártuk a rusnya nagy vámpírt, hogy végre mutassa már meg magát. Kristálytisztán éreztük hogy hamarosan itt az ideje. Most azonban Jean-Claude ereje feszült be körülöttem, mint valami feltuningolt metabicepsz. Claudiának kellett elkapnia a karomat, nehogy az orrommal kutassam végig a padlót. – Jól vagy? – érdeklődött. Bólintottam. Nem is nagyon történt semmi, épp csak Jean-Claude vette kölcsön a nekromanciámat, hogy a vámpírjait gatyába rázza. Nem problémáztam, éppenséggel nincs idő udvariassági köröket futni. Asherék páholyán túl Samuel és Thea foglalt helyet a fiaival és kíséretével. Csak a Vámpír úr és felesége ma radt agyánál, a többiek már rég beleúsztak a varázsba. Micsoda lenyűgöző ereje van ennek az ismeretlennek! És nekem a lenyűgöző valahogy mindig a félelemmel rokon. Nem kedvelem, ha valaki ilyen mély hatást kíván rám gyakorolni, akkor már inkább a földhöz ragadt józanság. Az legalább kiszámítható. Ahogy Claudia feltámogatott, hátunk mögött szétnyílt a függöny, de nem Gonosz és Igazság jött be a páholyba, hanem egy ágyékkötős, színpadra maszkolt idegen vámpír. Hatalmas volt, minden porcikája élvezettel viselte gyönyörű testét. Felsőteste tökéletes meztelensége még engem is magával ragadott, bár én a kevésbé kidolgozott izmokat preferálom. Arca alapjáraton mondjuk a jóképű kategória felső határát súrolta, de bűbája minden másodpercben sugározta magából a nézz-rám-gyönyörű-vagyok-megveszel-értem üzenetet. Claudiának esélye sem volt, egyetlen pillantással megigézte. És az én akaratom is kezdett megbicsaklani, hogy inkább feladtam a harcot, és elkaptam a tekintetem. Hihetetlen, hogy még Auggie sem boldogult az agyammal, hiába is erőlködött, ez a szőke Adonisz meg két gondolattal elintéz! Mennyire eszetlenül jó ez a csóka! Kiszúrtam a kezét, ahogy megindul felém, Claudia is látta, és meg is próbálta megállítani, de a varázslat belefojtotta a mozdulatot. Csak állt bénultan, ahogy Lisandro is. Az idegen pedig elkapta az államat, és maga felé fordította arcom, hogy belenézzek a bűvös szemébe. Nem volt választásom, csak néztem igéző szépségét, a kidolgozott színpadi sminkjét. Arca megindult felém, fölém hajolt, mintha meg akarna csókolni, ami viszont nagyon nem volt jó ötlet. Azt már végképp nem hagyhatom, hogy meg is csókoljon, villogott halványan a vészlámpa odabenn. Orrom eltelt Jean-Claude parfümjének és Richard bőrének illatával. Mesterem szélesre tárta a jegyeket köztünk, és ennyi köszike, elég is volt, kitértem a fakó szemű szőke csókja elől. Triumvirátusunk láthatatlan fala megóvott érintése varázsától.
Laurell K. HAMILTON
251
Haláltánc
Adonisz gőgösen elmosolyodott. Levette ő, hogy nem sokon múlott a győzelme. Hát tény, nem sokon. De mégsem lett belőle győzelem. De nem ő volt az egyetlen hatalmas erejű vámpír a színházban. Hátam mögül, a színpad felől éreztem egy még hatalmasabb erőt, egy már-már legyűrhetetlen bűbájt a sötétben, ahogy kitárja szárnyait. Édes szent anya, Istennek anyja, ki és mi ez a megfoghatatlanul hatalmas lény, akit tudatlanul magunkra és a városra szabadítottunk? Mit tettünk, jaj?
Laurell K. HAMILTON
252
Haláltánc
46
A SZŐKE A LEVEGŐBE LENDÜLT, és csatlakozott a színház légterében röpködő tucatnyi társához. Mert időközben a nézőtér felett mindenütt vámpírok repdestek. A művészek. És most a nagy erő, ami eddig egyként tartotta fogva a nézők tudatát, eleresztette őket. Az ámulat és gyönyörűség moraja zúgott végig a majd ezer né zőn, hiszen számukra a táncosok most jelentek csak meg a fejük felett, mintha a nagy semmiből léptek volna elő. Az senkinek sem esett le, hogy közben mit műveltek az agyukkal. Jean-Claude a helyemre támogatott, mert a térdem majdnem kicsusszant alólam. Vámpír cimbijeinken kívül, akik még a legvészesebb vészhelyzetben is profin adják a faarcot, mindenki összetojta magát. Velem az élen. Csak meresztgettük sápadtan a szemeinket. – Ezt minden előadáson eljátszották? – súgtam Jean-Claude fülébe, de ő egyenesen bele az agyamba válaszolt, mert így még mindig kisebb eséllyel hallgat ki minket a többi vámpír, mintha sutyorogni kezdünk. – Csak a halandókat és a gyengébb vérállatokat bűvölték meg, a vámpírokat békén hagyták. – Akkor most miért nem? Ezt már nem tudta. Amitől kicsit sem éreztem jobban magam, valahogy nem könnyebbültem meg. Claudia engedélyt kért, hogy lecsekkolhassa az őröket, ki hogy jött ki a buliból. Naná, hogy megkapta! Egyébként engem is legalább annyira nyugtalanított ez a pár perces kihagyás. Lisandro csendesen káromkodott, és velünk maradt az ajtófüggöny árnyékában meghúzódva, így csak a folyamatos basszamegezést hallottuk a háttérből. Mintha csak magamat hallottam volna... A jó tucatnyi vámpír olyan könnyedséggel táncolt a levegőben, mintha a különös erő a gravitációt is lekapcsolta volna a kedvükért. A szőke vámpír a páholyunk elé röppent, és csókot dobott felém. Én meg mit tehettem, a szívem mélyén lüktető rémületet mégse vághattam cserébe a képébe, hát mosolyogtam édesen, és amúgy hölgyikésen, egy ujjal szalutáltam neki. A többi vámpír is puszikat hajigált a hölgyeknek és az uraknak, a lentiek pedig megbűvölt mosollyal kapkodták a fejüket. Ez a társulat valahogy a halandó balett kompániák tükörképeként szerveződött, ahol tapasztalataim szerint a női túlsúly az általános, viszont a repkedő művészek közt alig négy vagy öt hölgyike akadt. Páholyunk függönye szétnyílt, és Auggie lépett be. Mielőtt még a függöny visszahullhatott volna a helyére, megpillanthattam a kíséretében érkezett Pierce-t és Octaviust, de a mi ajtónállóinkat: Igazságot és Gonoszt is. – Ezt Chicagóban nem csinálta – hajolt fölénk Auggie, mintha csak köszöntene bennünket. Ő sem érezte magát kellemesebben, mint én. – Kicsoda? – tehettem fel végre a nagy kérdésemet. – Merlin, a balettmester, a kompánia vezetője. Adonisz, a szőke, régebben Belle-hez tartozott, de időközben átigazolt Merlinhez. Hogy én milyen jó vagyok a spontán névadásban! Ha majd elkopik a nekromanciám, ebből fogok élni. Az erő megint belepulzált a levegőbe, ismét visszakúszott az orromba, ahogy az erdőtüzek füstjének szaga is megelőzi a lángokat. Még nem tudod, hol fog felcsapni, de hogy ég valami, az fix. Auggie kezét meztelen vállamra tette, ereje úgy ömlött szét a tagjaimon, mint egy vödör langyos víz. – Megbűvöltetek, és uralmatokba hajtottatok. Használjátok hát a hatalmamat – nyújtotta kezét Jean-Claude-nak. Ő meg, mintha csak lazán kezet ráznának, tökéletes természetességgel ragadta meg. Én a magam részéről nem értettem pontosan, mit is ért ez alatt Auggie, de a metafizikai buszon is bőséggel elég egy sofőr, hogy eltaláljuk a jó irányt. Ha ő tudja az utat, baj nem lehet. Márpedig Jean-Claude lehunyt szemmel is ismerte. Gyöngéden megfogta kezemet, és ahogy a kör zárult, szélesre tárta a jegyeket. Ha én csinálom ugyanezt, szegény Richardot is nyilván belecibálom a buliba. Jean-Claude azonban évszázados gyakorlattal bírt, azt csukott ki és eresztett be, akit csak akart. Akár egy vastag, sötét bársonyfüggönyt rántott volna félre egyetlen határozott mozdulattal, nekromanciám hűvöse kiáramlott, mint az ablakon betörő jeges széláram. Jean-Claude ereje magába fogadta, mire a jeges fuvallat még hidegebbre fordult. De ez ellen a hideg ellen nem volt menedék, tonnányi takaró sem segíthetett volna, mert ez a hideg a síron túli világ lehelete volt, az a soha fel nem engedő fagy, ami az élet megszűnte után ma -
Laurell K. HAMILTON
253
Haláltánc
rad. Ahogy egyesült erőnk Auggie-ra összpontosult, lehajtotta a fejét. Az ereje jóval melegebb volt a kettőnkénél, és nemcsak a vámpír íze érződött rajta, hanem az oroszláné is. Még soha nem találkoztam mestervámpírral, aki ennyit erőt hordozott volna magában a szörnyetegéből. Egész érdekes. Egyszerre hideg és meleg ereje magasba csapott, mint egy szökőkút, egyesült a miénkkel, úgy hullott vissza ránk. Szabályosan fürödtünk az erőzuhanyban. Amit tegnap éjjel műveltünk, aprócska pancsoló volt ehhez képest. Az oroszlánom loholva sietett Auggie ereje elé, hogy rávesse magát és megvívjanak, de a vámpír szakértő kéz zel lecsendesítette, mintha csak meglapogatná az oldalát, úgy csitította le egyetlen gondolattal. De nem csak az oroszlánom észlelte jöttét, a bennem megbúvó erők is elernyedtek volna, ha Jean-Claude hagyja. Mert az ardeur is már nyitogatta csipás szemeit, és ha mesterem nem ül a hátára, és altatja vissza, akkor bizony komoly bajba rángatjuk bele éppenséggel saját magunkat. De Jean-Claude határozottan megragadta, ahogyan néha szeretkezés közben is bekeményít, és az addig csapatjátéknak gondolt testedzés hirtelen egyemberesbe fordul át, ahol ő irányít, és juttat el magasabb gyönyörszférákba a maga módján. Úgy, ahogy azt te magadnak évszázados igyekezettel se hozhattad volna össze. Ő uralta az erőt, Auggie meg én csak mehettünk vele. Alattunk a közönség egyik ámulatból a másikba esett, és az esést önkéntelen kiáltások kísérték, mindenki sikoltozott a gyönyörűségtől, amit a semmiben táncoló testek könnyedsége láttán éreztek. Vagy véltek érezni. Én már kikerültem a hatás alól, mintegy távolból szemléltem csak a hepajt, és meg-merítkeztem a saját hatalmunkban. Akkor viszont a madarak suhogása ismét elért hozzám, és rögtön tudtam, hogy a hatalom, Merlin ereje megint lesújt majd, hogy táncosai, ahogy jöttek, úgy tűnjenek is el: a megbűvölt agyak ködében. Jean-Claude felnyalábolta erőnket, és belelódította a másik képébe, hogy figyelmeztesse, nincs egyedül. Egy pillanatra azt hittem, Merlin valóban meghátrált, de csak erőt gyűjtött, és a madarak már nem százával, hanem ezrével zúgtak át a gondolatomon. – Madarak – gondoltam, de az is lehet, hogy kiszaladt a számon. – A hívóállata – mondta agyamba Auggie. Hogy erre hogy nem jöttem rá magamtól?! Az erő gigászi hulláma átsöpört a nézőtéren, és a halandók, mint leégett gyufafejek hunytak ki. A tömeghipnózis nem tiltott, mert annak hatása az erő jelenlétéhez kötött, nem jár maradandó változásokkal: ha az erő, ami előidézte, kihuny, elenyész a hipnózis. De ez a tömeghipnózis valahogy más volt. Az az érzésem támadt, hogy a következményei hosszabb távon is maradandóak lehetnek, éreztem szelének ízében, erején. – Most mit művel? – kérdeztem hangosan. – Minket is magával akar sodorni – harsant a fejemben Jean-Claude válasza. – És a tömeg? Velük mi lett? – Az emberek nem bírják ezt a hatalmas erőt – magyarázta Auggie. – De akkor örökre magához láncolja őket Merlin. – Nem, mert ők már a mieink – így Jean-Claude, és nem a tömeg egyes akaratait célozta be, hanem a probléma gyökerét: hármunk egyesített hatalmát abba az egy akaratba vágta bele. Az erő megbillent, mintha maga Merlin szedett volna be egy gyomrost, aztán madárcsicsergés töltötte be a színházat. A csivitelés annyira élethű volt, hogy a fejemet kapkodtam csak: merre vannak azok a madarak? – Madarak – sóhajtott fel Nathaniel –, halljátok a madárcsicsergést? Ha lett volna időm, nyilván megérdeklődöm, hogy ő vajon hogyan hallhatja őket, de nem volt. A madarak már ott is voltak, szárnyak és csőrök csapódtak nekünk, el akartak űzni bennünket, és ha Jean-Claude és Auggie ke zei nem tartanak olyan határozottan, tuti, hogy bemászom az asztal alá. Minimum. Így azonban maradtam, és a fájdalom, amit szorításuk életre hívott testemben, segített meghátrálásra bírni a madarakat. Erről eszembe jutott egy másik vámpír, akinek az ereje szintén madárszárnyak rajával ostromolt, bár ő nem elűzni, hanem belém hatolni kívánt. Lenn délen, Albuquerque városában Obszidián Pillangó küldte rám hatalmának szárnyasait, azok csapkodták így az arcomat. Akkor nem tudtam nem engedni a bűvös táncnak, és befogadtam a vámpírt az agyamba, aki cserébe megosztotta velem a hatalmát, és szememet a napok háta mögötti feneketlen sötéttel és az éjszakai égbolt csillagaival színezte. És mintha ezek a mostani szárnyak szólítanák életbe, a rég használt kölcsönhatalom újra feléledt bennem. Auggie nekikeseredetten káromkodott a vállamat markolva. – Ne, ma petite... – hallottam valahonnan a távolból még Jean-Claude hangját, de hogy mit ne, azt már nem. Mert Obszidián Pillangó ajándéka szétnyitotta a pajzsomat, és az a rengeteg apró szárnyas testecske, Merlin hatalma beáramlott a résen. A vámpír diadalvijjogása ott kavargott a levegőben, mint egy héja sikolya – hiszen azt
Laurell K. HAMILTON
254
Haláltánc
hitte, megtört –, megszállta testemet, és rajtam keresztül most Jean-Claude-ot és Auggie-t is bekebelezheti. Kár, hogy tévedett. Mert pajzsomon a rés nem hasadék volt, amit az ő ereje ütött, hanem mohó száj, amit az én hatalmam tárt ki. Mintha a testem hirtelen húsos barlanggá változott volna, ami csak nyeli és nyeli magába azt a rettentően nagy erőt, ami ellenünk kelt, esküszöm, éreztem magamban az apró szárnyak verdesését: úgy repültek belém, mint akik végre hazataláltak. Merlin ereje belém ömlött, és kereste az utat tovább a másik két vámpírba, hogy őket is bekebelezze. Auggie és Jean-Claude úgy kapaszkodott belém, mint akik már hozzám érni és elengedni is rettegnek, de nincs választásuk. És egy pont után már annyi erő gyűlt fel bennem, hogy konkrétan kezdtem szivárogni, a hatalom átszivárgott beléjük is, és csak most értették meg, micsoda csapdát állítottam Merlinnek. Aki gyanús, hogy ugyanebben a pillanatban eszmélt, mert már nem küldte rám az erőt, hanem inkább visszafogni igyekezett magát. Későn. Ami pech. Hiába zárta el ugyanis hatalmának csapját, már túlságosan is ráéreztem ízére, és a semmin át is képes voltam magamba szopni. Ízlett, na! Nem fogom pont most abbahagyni! Már lassabban özönlöttek belém a madarak, de jöttek. Obszidián Pillangó ereje édes szavakat ébresztett bennem, melyekkel lépként magamba csalogathattam őket. Az erő csak folyt, én meg nyeltem. Félelem hasított belém, csakhogy ez nem a magam rettegése volt, hanem az övé. Fincsi volt, édeskés, hogy egyből megkívántam a negédes izzadtságot is, amit ez a fajta félelem dermeszt rá meg a vámpír bőrére is. Meg is találtam a színpad függönye mögött az árnyékban, és végignyalintottam a bőrét, leszopogattam róla a félelem nyirkosságát. Sötét szemekkel bámult rám, a pupilla helyén vérszín csöppel. Találkoztam én már ilyen szemekkel. – Soha nem is voltál halandó, emberi lény, igaz? – kérdeztem tőle gondolatban. Próbálta elvágni a kapcsolatot, szabadulni tőlünk, de már nem lehetett. Hiszen nem egyedül velem kellett számolnia, Auggie és Jean-Claude alaposan megtámogatták hatalmamat. Mert hiába volt ő ilyen hatalmas, és gonosz, és erős, egy Város Urával nem ért fel. Pláne nem kettővel. Arról nem is szólva, hogy lövése sem volt, hogy én mi lehetek. Mellesleg ebben a kérdésben én sem tudtam volna megvilágosítani. Már éreztem is az esős jázminillatot, az ezer meg ezer esztendő óta soha nem virult trópusi éjszaka illatát. – Én megmondom neked, hogy mi vagy, nekromanta – zuhogott be az eső szagával az agyamba Minden Sötétségek Öreganyjának suttogása. Dehogy akartam én beszélgetésbe bonyolódni vele, legszívesebben hagytam volna főni a levében, de a szám magától formálta a szavakat. – Mi vagyok? – kérdeztem hát. – Az enyém vagy.
Laurell K. HAMILTON
255
Haláltánc
47
SIKOLTVA ZÁRTAM LE minden kapcsolatot, minden metafizikai és testi láncot, ami a világhoz és ehhez a madaras lényhez kötött. Sajna, nagy pánikomban Jean-Claude-ot és Auggie-t is kicsuktam, magamra maradtam hát az arcomat mosó langyos, lágy esőben. Felettem a telihold ragyogott fényesen, és valami nem volt rendjén a magasságommal: szokatlanul magasan éreztem a fejem, mintha megnőttem volna. És ahogy végignéztem magamon, mintha kissé túlságosan is férfias testem lett volna... első blikkre arra tippeltem, hogy már megint JeanClaude egyik álmába szorultam, de ahogy jobban megnéztem a kezeim idegenek voltak. Jean-Claude kezei ennél sokkal finomabbak, puhábbak. És fehérebbek. De akkor kinek az emlékében járok? – Az enyémben – lehelte az a bizonyos női hang. Ja, persze, az Ősanya. De akkor miért annak a férfinek a fejében vagyok, akit épp készül bekebelezni? Miért nem az övében? Egy hatalmas, halovány árny surrant a holdfényben, mint valami csupa izom szellem, felém kúszott a göröngyös talajon. És ahogy a fejét megemelte, szemein megvillant a hold sápadt fénye: macskaszemek. Megbűvölten néztem beléjük, ennek az időtlen lénynek a szemeibe, és még ha nem bioszból diplomáztam volna anno, akkor is rögtön tudom, hogy évezredek óta nem taposta hasonló lény talpa a földet. – Barlangi oroszlán – motyogtam –, szóval csíkosak voltak... A nagymacska lesunyta magát, ugrásra készült. Ekkor egy jóval kisebb árny jelent meg közöttünk: egy farkas. Helyesebben nem egy általános farkas, hanem az én farkasom, az én szörnyetegem nagy fehér formája a sötét foltokkal a fején és a hátán. Ezek szerint csak álmodom, és a külvilág számára épp ájultan fekszem valahol. Fura. A farkas torokból morogni kezdett, azzal a fenyegető basszussal, amit támadás előtt hallatnak, hogy mindenki lássa és hallja, ez már nem tréfa. Persze, fenyegető hanghatás ellenére alakja aprócskának tűnt az őskori ragadozó mellett. A földtörténet jó mázsányival fölénk licitált ebben a harcban. Orromat megtöltötte a farkas, a fenyő és az erdei avar szaga. Zavar keletkezhetett az időben, mert ez a szag na gyon is a mi korunkból szivárgott át hozzám, nagyon is otthon és horda szaga volt, nem annak a vidéknek a stikája, ahová Minden Sötétségek Öreganyja cipelte Merlint, helyesebben azt a férfit, aki valaha lehetett. A barlangi oroszlán minden izma megfeszült, és tudtam, hogy eljött a pillanat, most ránk veti magát. A test, amiben tudatom épp időzött, a célra emelte a lándzsáját, amivel aztán nem sokra fogunk most menni. Valami a kezemhez ért, én pedig megragadtam, gondolkodás és hezitálás nélkül, hogy az éjszaka forró, fehér fénybe robbanjon körülöttem, és ne maradjon a tudatomnak más, csak a gyötrő fájdalom. – Engedd el, Anita, engedd el – hallottam mindenfelől hangokat. Kezek értek a fájdalomhoz, és hiába próbáltam elrántani, mintha megbénultam volna, mintha az ereimben folyó vér olvadt fémmé változott volna. Ismertem ezt az érzést. – Engedd el, Anita – mondta még valaki. – Nyisd ki az öklöd, Anita – ismertem fel Micah hangját –, csak lazíts, és nyisd ki! Bal kezem maga volt a gyötrelem, a kín, még az ujjaimat sem éreztem. Hogy is nyithatnám ki, mit lehet ezen ellazítani, amikor nem is érzek belőle semmit?! A rettenetes kínok végül felnyitották a szemeimet, hogy a világból csak villódzó, égető fehér foltokat lássak, mintha valami éles fény forrásába bámulnék bele. Aztán egy pillanatra kitisztult minden, megláttam a fölém hajoló arcok gyűrűjét: Micah, Nathaniel, Jason, Graham és Richard. Az agyam értelmezte a látványt, de csakis a fájdalom forrása érdekelte, a bal kezemet kellett látnom: szoros ökölbe szorult és egy aranylánc lógott ki belőle. Kívülről úgy tűnt, minden rendben van, de én ismertem már a belsejét, és tudtam, hogy még csak meg sem közelíti az okést. Mögöttünk és mellettünk nagy, nehéz függönyök zárták el a színházterem félhomályát. Ezek szerint még mindig a Foxban voltunk, csak kerestek nekem egy különtermet, hogy ne zavarjam az előadást. Vagyis, hogy ne én legyek az előadás. És persze arról sem kellett kérdőívet benyújtanom, hogy miért nincs az aggódó arcok közt egyetlen barátságos agyaras sem: Minden Sötétségek Öreganyjával birkóztam még épp az előbb. Magához akart ragadni, és valami idióta egy feszületet nyomott a markomba.
Laurell K. HAMILTON
256
Haláltánc
– Kérlek, Anita, nyisd ki az öklöd – suttogta Micah a hajamat simogatva. – Nem... bírom... – nyögtem. Richard határozottan a kezébe vette a balomat, és lassan, de biztosan sorra felfeszegette az ujjaimat. Még nyöszörögni sem mertem, mert az aprócska hangok is hamarosan siránkozássá, üvöltéssé dagadnak, ha egyszer rákezdek. Inkább az ajkamba haraptam, nehogy hanghatásilag mégis csak én legyek a legnagyobb attrakció. – Ne haragudj, Anita, ne haragudj – darálta az orra alatt Richard, de tette, amit tennie kellett. – Káromkodj csak, ha úgy könnyebb – biztatott Jason mosolyt erőltetve –, köztünk marad. De csak a fejemet ráztam. Szétégett testrészeknél egy kis szentségelés mit sem segít. Inkább magamba menekültem, és igyekeztem túllátni a fájdalmon. Lassan megtaláltam a kezemet is valahol a távolban, mintha elszunnyadt volna, és átmenetileg csak a fájdalmat hagyta volna magából az éber világra. Mert a kínon túl éppenséggel nem számított semmi, minden egyéb háttérinformáció lehetett csupán. Richard elszörnyedt hangot hallatott, rá kellett néznem. Mivel azonban ő a tenyeremet nézte, vándorolt tovább a tekintetem: a szövetek szétroncsolódtak, a tenyerem és az ujjaim égett húsmasszává változott, aminek a közepében ott fénylett az apró arany keresztecske. Beleolvadt a húsomba. Igyekeztem nem gondolkodni azon, hogy vajon hogyan és ki fogja onnan kipiszkálni... Nathaniel fölém hajolt, kitakarva Richardot és a kezemet, amitől egyből előtört belőlem a pánik, és szabályosan félrelöktem. Nehogy nekem bárki is megpiszkálja azt a holmit ott a húsomban! Fájdalomcsillapítót akarok, üssenek ki, mielőtt akár öt centire is megközelítik a tenyeremet! – Orvost – nyöszörögtem Nathaniel fülébe, mert ha hangosabban mondom, tutira üvöltésbe csap át. – Már szóltunk Dr. Lilliannek – bólintott. Én is neki. Az sem érdekelt, honnan jön épp a doki, hogy jut be. Semmi, csak a fájdalom és annak kiirtása. Sokféle fájdalmat beszereztem már az évek során, de olyan gyilkosan gyötrőt, olyan mindent felülírót, mint az égé si seb, lüktető, émelyítő, húst és csontot őrlő fájdalma még nem találtam. Ez most nem az első volt a praxisomban, de már most tudtam, hogy a legborzalmasabb. Heteken át lábadozom majd, és talán soha nem lesz a régi a bal kezem. Hogy a kurva életbe! Amikor Dr. Lillian belépett a függönyön át, először fel sem ismertem. És nem a fájdalom vette el az agyamat, a smink tett neki ennyire jót. Ezüst ősz hajához istenien passzolt a világoskék ruha, pasztellszínekben játszó szeme és szája meglágyult, már nem esett nehezemre kibányászni az örök orvosi szigor mögül a hajdan volt helyes fiatal nőt. És mégsem az futott át az agyamon, hogy milyen helyes lehetett tíz éve, hanem, hogy nahát, milyen helyes így! – Már megint milyen butaságba rángatnak bele?! – ingatta a fejét a szokásos kiegyensúlyozottságával. – Nem direkt csináltam – nyeltem nagyot. Megemelte nagy szoknyáját, hogy mellém térdelhessen. – Meghiszem azt – mérte fel semleges dokis arccal a károkat, hogy akár azt is gondolhattam volna, hogy csak egy kellemetlen szúnyogcsípés, nem kell aggódni. De ahogy a kezem felé indult az övé, elrántottam. Halvány mosollyal dőlt hátra. – Ha megígéri, Anita, hogy mindent úgy csinál, szóról szóra úgy, ahogy mondom, akkor elefántzsibbasztó adag fájdalomcsillapítót pumpálok magába, mielőtt akár csak még egyszer ránéznék a tenyerére – mondta, én meg rögvest rábiccentettem. Naná! – Becsületszavát adja, hogy nem fog vitatkozni? Hogy egyszerűen csak teszi, amit mondok? Ha nem zuhant volna rá az agyamra a gyötrelem, nyilván gyanakodva átforgatom magamban ezt a nagyon is körültekintő megfogalmazást, de helyzetemben már csak a fájdalomcsillapítóra tudtam gondolni. – Becsületszavamra – bólintottam. – Helyes – jutalmazott egy szélesebb mosollyal, és Claudiát magához intette a sarokból. A patkánylány sietve mellétérdelt, hogy a doki elsuttoghassa az utasításait. Aztán már el is tűnt a függönyök mögött. Lillian a maga részéről kinyitotta a kockatáskáját, és a szurimmal kezdett vacakolni. A tűfóbiám majdnem olyan kóros, mint a repülésfóbiám, most mégsem siránkoztam. Minden energiám arra ment el, hogy visszatuszkoljam magamba az üvöltve-könyörgést, hogy csináljon már valamit! Lillian arrébb tessékelte Richardot, hogy könnyebben hozzám férjen. Micah két kezébe fogta az arcomat, hogy ne is lássam a tűt, bár ma este akár a fakír-ágyra is felfeküdtem volna, csak elszálljon ez a rémség. Éreztem, ahogy a tű átszakítja a bőrömet, aztán a meleg folyadékot, amint a vérembe keveredik végigfut az ereimen, eljut mindenhová. Különös érzés volt, még soha nem követtem semmit nyomon, ami az ereimen keresztül járja be a testem. Akkor váratlanul melegség öntötte el a felsőtestem, szédülni kezdtem, még fektémben, nyitott szemmel is imbolygott velem a világ. Már épp okvetetlenkedni akartam, hogy valami nem stimmel, amikor mintha elvágták volna: a fájdalom megszűnt létezni bennem.
Laurell K. HAMILTON
257
Haláltánc
– Hogy érzi magát, Anita? – hajolt fölém a doki. – Már nem fáj – hoztam össze egy nyilvánvalóan idióta mosolyt. – Helyes – mosolygott már a szép szeme is. Aztán Richardhoz fordult. – Azt hiszem, ideje lenne megkeresni a partnerét, Richard. – Maradok – rázta a fejét Richard. – Ma este nem Superman, Ulfric, hanem a szemüveges Clark Kent. Ehhez tartsa magát! A partnernője lassan keresni fogja, és nem venné ki jól magát, ha a kedélyes biológia tanár bácsi helyett a helyi Ulfricba szaladna bele. Anitát rám bízhatja. – Ők maradnak? – intett a többiek felé. – Ők nem rejtegetik a világ elől titkos énjüket, Ulfric. Ők megengedhetik maguknak, hogy annak lássák őket, amik. Na, mars, vissza a nézőtérre! És ne akarja, hogy begorombuljak – zárta le a vitát, mielőtt Richard komolyabban belemelegedhetett volna. – Menj, Richard – kértem én is valami idegen nő hangján. – Menj már! Fájdalmasan nézett rám, de kivételesen tényleg nem maradt már energiám mások fájdalmára, bőven elég volt nekem, ami volt. – Ne haragudj – nyögte még, mielőtt elviharzott volna. Hogy most épp mit sajnált? Talán, hogy egy másik nővel randizik éppen? Vagy, hogy képtelen kibújni ebből a nyomorúságos Clark Kent maskarából? Esetleg azt, hogy az ő keresztje világít arany fénnyel a tenyerem húsában? Az a keresztecske, amit egyszer tőlem kapott karácsonyra? Na, igen, ezért tényleg nem ártott exkuzálnia magát.
Laurell K. HAMILTON
258
Haláltánc
48
REQUIEM KIBŰVÖLT KÉT tiszta abroszt a ma estére bezárt vendéglő pincéreiből, nyilván nem esett nehezére. Az egyiket a kezem alá, a másikat rám terítették. Mint a műtőben. Lillian megkérte Micah-t és Nathanielt, hogy tereljék el a figyelmemet, nem mintha a narkó nem hatott volna elég jól. Amikor viszont Jason ráült a bal karomra, és mindent kitakart, rám ugrott a rettenet. Tudtam, hogy fájni fog, még ha nem is fogom érezni. Mert hiába, hogy az agyam már ki van iktatva a körből, a testemnek nyilván észlelnie kell. Próbáltam kifogásokat emelni, de Nathaniel megcsókolt, és a nyöszörgésem a szájába veszett. Hirtelen megrántották a kezem, én meg felsikoltottam, de Nathaniel magába itta a sikolyomat, ahogy néha szex közben is belevész a hangom a csókba. Nem éreztem semmit, úgy értem, igazi fájdalmat, csak azt, hogy valamit nagyon matatnak a kezemmel, és mintha becsomagolnák valamibe. Aztán Nathaniel szája elhagyta az enyémet, helyére az ujja csusszant, hogy némaságra intsen. Értettem én, a színház még nyilván dugig népekkel, nem kell, hogy én legyek az első számú sztár a live show műsorommal. Így aztán nyöszörgésre korlátoztam magam. Mindenáron meg akartam találni a fájdalmat, ami baromság, de ilyen vagyok. Még akkor sem hagyom legyűrni magam, ha az ellenfél a barátom, és jó nagy adag fájdalomcsillapító formájában akarna nekem segíteni, ha hagynám. Szerencsére Dr. Lillian tényleg lovakra méretezte az adagot, így hiába is lapátoltam, nem sikerült előásnom a bibit. Nathaniel úgy mosolygott le rám, mint aki tudja, min megy bennem a küzdelem. Lefogadom, hogy nem csak mint, mert tudta is. Amikor már biztos volt a dolgában, az ujját elhúzta a számtól. Nem fogok sikonyálni. Mikor végre visszakaptam a kezemet, gézbe volt bugyolálva. Mint egy megkezdett múmia, olyan voltam. És kisasoltam az abroszon a friss vért is, hiába próbálták rekord tempóban elrámolni. Igyekeztem volna összeeszkábálni valami hihető magyarázatot, hogy vajon hogy is lett véres a vendéglői vagyontárgy, de az agyam tovább tempózott. Kezdett minden kicsusszanni belőle, aminek leginkább örülnöm kellett volna, csakhogy pont ezen az estén nem engedhetem meg magamnak az önkívület luxusát. Jean-Claude mellett kell pompázom a bálon. És Minden Sötétségek Öreganyja is itt ólálkodik valahol a közelben. Mi van, ha megint visszatér, és én nem vagyok sehol? Akkor mihez kapnak majd? De hiába, akármennyi égető problémát listára vehettem volna éppen az életemből, valahogy egyik sem ragadott meg annyira, hogy belekapaszkodjam, és végre végigfuttassam magamban. Hogy talán valamiféle megoldást is kisüssek íziben. Az érzelmekkel ugyanígy kudarcot vallottam. Olyan volt, mintha ködben eveznék: egy pillanatra felszáll a trutyi, belövöm a túlsó partot, mert oda kell elérnem, aztán megint a szutyokban evezek csak tovább. Már lerohadnak a karjaim, de még mindig csak húzom, amikor megint jön egy fuvallat, ami fellibbenti a szürkeséget, és azt látom, hogy a part valahol egészen máshol van. Hát ilyen érzés volt. A fájdalom mellett, még ha mindenem reszketett is tőle, jóval használhatóbb maradtam, mint ezzel a cuccal a véremben. De ha egyszer az elviselhetetlen volt! A levegőbe emelkedtem... valaki a karjaiba vett, erre felriadtam. Persze, nem is annyira aludtam, talán inkább az ájultságból tértem kissé magamhoz. Nathaniel ölében utaztam, láttam inge vakítóan fehér mandzsettáját, és ahogy magamon végigpásztáztam, fekete szmokingot láttam. Legnagyobb büszkeségemre összekockáztam, hogy az ő szmonkingjával takartak be az útra. Néha a kis sikerek a legnagyobbak. Micah-t kerestem, és mintha Nathaniel még a kiütött tekintetemből is olvasott volna, már mondta is. – Micah beült Asher páholyába, hogy egyik se tátongjon üresen – és elindultunk lefelé a lépcsőn. A feje felett Requiem arca villant, alattunk Dr. Lillian szedte a lépcsőt. Aztán snitt, egy jó adag film megint ki maradt, mert már csak az oldalbejárat előtt tértem ismét magamhoz: a limónk mellett egy békésen bambuló lakáj álldogált, mellette Gonosz. Nem véletlenül tiltott muri a halandók agyában való babrálás – pont az ilyen esetek későbbi feltárásában okoz nagy difiket, mert az esetleges szemtanú már nem tanú többé, a bűbáj hatására ugyanis mindent elfelejt. Az agyát tisztára mossák. Mármint az adott ügy kérdésében. Ha most épp bűnöznénk, ez a lakáj se lenne jobb tanú, mint a sok száz néző odabenn, akik effektíve nem láttak semmit. Fredo olyan hatékonysággal tessékelt be bennünket a kocsi szélesre tárt ajtaján, mintha hivatásos sofőr lenne, nem egy két lábon járó fegyverarzenál. Aztán már a limuzin hátsó ülésén feküdtem, mellettem Nathaniel, előttem a doki. A szmoking is lekerült rólam, nem fáztam. Dr. Lillian az ujjait mozgatta a szemem előtt, beszélnem
Laurell K. HAMILTON
259
Haláltánc
is kellett volna, mit és mennyit látok. – Akkora adagot adtam, mintha vérállat lenne maga is. Pedig nem az. Bármivé változik is éppen, likantróppá biztosan nem. – Hogyan? – csináltam valami olyat, ami elvileg a homlokom ráncolását jelentette. – A morfiumnak már ki kellett volna ürülnie a véráramból, ha likantróp. De nem ürült. Egy emberi lénynek ekkora adag négytől tíz órán keresztül hat, magánál ez az idő legföljebb két órára csökken. Néha még én is elfelejtem, hogy alapvetően azért maga még emberi lény – ingatta a fejét. – Morfium – ismételtem. – Igen, morfium – bólintott. – És ha a mester, aki megkísérelt a hatalmába vonni mindannyiunkat ez alatt a két óra alatt újrapróbálkozik, Jean-Claude maga nélkül elbukik ellene. Úgy tippelt, hogy ez az egész Merlin műve volt? Vajon nem tudta, hogy Minden Vámpírok Öreganyja mozgatta a szálakat? Derengett, hogy nem ártana elmagyaráznom neki, mi is igazából a helyzet, de képtelen voltam lineáris rendbe sorolni a gondolataimat. És amúgy sem jutottam volna kétszavas mondatokkal messzire. – Szükségünk van magára. – Benne vagyok – bólintottam lehunyt szemmel –, de hogyan? Kinyitottam a szemem, és nagyon koncentráltam, hogy ne veszítsem el azokat a szép kékben játszó, eredetileg szürke szemeket. – Szólítsa elő a munint, Anita! Az meggyógyítja a sebet és az agyát is kitisztítja. – Most? A munint? – kérdeztem vissza, mert nyilván valamit félrehallottam. – Raina meg tudja gyógyítani – bólintott. Lehunytam megint a szemem, hátha úgy könnyebben összeszedem a gondolataimat és logikailag rendet teszek, és el tudom magyarázni, mennyire pocsék ez a muninötlet. A munin amúgy a farkashorda egyik ősi szelleme, ami azonban hátborzongatóan életképes a megfelelő körülmények között. Főleg, ha talál magának egy gazdatestet, ami fogékony a pszichés jelenségekre. Akkor azt birtokba veszi, és úgy tér vissza a túlvilágról. Raina Richard hordájának egykori lupája volt, egy szadista lotyó, akit én tettem el láb alól, mielőtt ő megtehette volna velem ugyanezt. Mert ezt tervezte. Mivel én öltem meg, én vagyok a kedvenc földi lova, akire néha rápattan, és nyargalászik a hajdan volt emlékei közt. Ugyanakkor én nekem is jó ez a kapocs, mert miután egy hosszú hétvége alatt Marianne, a mentorom megtanította, hogyan törjem be, és uraljam őt, ha egészségügyi vész van, előkapom a hét lakat alól, és ő segít meggyógyítani. Mert Raina már életében is képes volt a szexen keresztül gyógyítani, és bár ő mindig a teljes aktust igényelte hozzá, a felszínesebb érintkezés is bőségesen elegendő. Raina azonban szerette a szexet. Ami annak, aki ismerte őt, már kimondva is rémületes lehet. Egyébként Mariannehoz Tennessee-be nem Richard kísért el, hanem Nathaniel és Micah. Neki életében triplán elege lett már a csajból, nem akarta még szellem formában is viszontlátni. Jean-Claude arra tippelt, hogy alapvetően nem is az ardeurnek köszönhetem, hogy a szexszel én is gyógyítok, hanem a muninnak. És tényleg, az ardeurrel. próbálkozni mindig is lutri volt, vagy működött, vagy nem. Rainával viszont metafizikailag olyan alaposan összekovácsolódtunk, konkrétan bennem él, ahogy a nekromanciám is, hogy már ki-be járok a hatalmába, és akkor rántom elő, amikor szükségem van rá. Persze, megkéri az árát, ami mindenféle borsos kenőpénzkényszernél jobban elriaszt a használatától. Szóval, ha torokgyuszim van, nem szoktam Rainát kérni, hogy kenegesse a beteg torkomat. Az azonban, hogy ilyen állapotban előcsalogassam, amikor még a saját gondolataimon sem vagyok képes úrrá lenni, finoman szólva is hajmeresztő őrület. Mert mi van, ha elszabadul? – Nem biztos, hogy bírok vele – próbáltam valahogy zanzásítani. – Nem lenne jó, ha elszabadulna. – Súlyosan megsérült, Anita. Ha tényleg vámpír, akkor Jean-Claude szerint az ardeur hamarosan jelentkezik, és vért követel a gyógyításhoz. – De nem lehet... – Megígérte, hogy bármit megtesz, amit kérek. Emlékszik? A szavát adta, mielőtt megkapta a morfiumot. Nagyot nyeltem, és a szám szélét nyalogatva azon méláztam, hogy ha lenne másik dokink, most elküldeném az anyja melegebb égtájaira. De nem vallott volna nagy bölcsességre, ha feldühítem. Hát hallgattam. Betegen nem vagyok biztos magamban Rainával szemben. – Nem. – Akkor nem fog tudni visszamenni az előadásra és a bált is ki kell hagynia. És akkor Jean-Claude egyedül ma rad a mesterekkel szemben, hiszen Richard sem lesz jelen. Nekem nem tűnik épp ésszerűnek, ha pont ma éjszaka harmadoljuk le a Városunk Urának hatalmát, de a maga döntése.
Laurell K. HAMILTON
260
Haláltánc
– Kurva – nyögtem a képébe, mert már szartam mindenre. – Ha rendbe jön – paskolta meg mosolyogva az arcom –, lehet, hogy a szörnyetegei is felébrednek, szóval hagyok itt vérállatokat, hogy átadhassa őket. – Nem értem. – Viszont azt gondolom, hogy valaki olyat kell Rainának kínálnunk, akivel még nem volt dolga. Nekem is volt hozzá szerencsétlenségem, látja? Én is tudom, mennyire imádott új hódításokat tenni. – Még mindig nem tiszta – ingattam a fejem. Nathaniel csont pucéran jelent meg mellettem, csak az egy szem ametisztekkel és gyémántokkal kirakott nyakörv maradt a nyakán, amit Jean-Claude-tól és tőlem kapott ajándékba. Oké, az ötlet alapvetően a vámpíré, nekem őszintén szólva eszembe sem jutott volna ilyesmi. Nathaniel imádta. – Miért nincs rajtad ruha? – Majd utána, ha visszamegyünk – mosolygott –, amit mélyen remélek. – Miután? – Érti egyáltalán ezt az egészet? – sandított Dr. Lillianre. – Százszázalékosan nem biztos. – Nem erőszakolok meg senkit – hallottam valahonnan az ajtó felől. – Ahogy egyikünk sem – nyugtatgatta Jason. – Figyeljen rám, Anita – hajolt egészen az arcomba Dr. Lillian. – Először rá kell bólintania. – Pontosan mire? – sikerült összeraknom egy logikus kérdést. – Hogy előszólítja Raina muninját, és meggyógyítja magát meg Requiemet. – Hogy jön ide Requiem? – Raina imádni fogja, még soha nem látta, ráadásul ronda sebei vannak. – Maga tényleg ismerte – néztem bele a szemébe. – Jobban, mint szerettem volna – biccentett. – Nézze, Anita, nem kérnék ilyet, ha nem a ma estéről lenne szó. De maga nélkül nem éljük túl a bált. Raphael érezte az egyik mestervámpírt a társulatban, akinek a patkány a hívóállata. Tudja, mit jelent ez, igaz? – Hogy ha Raphaelt megszerzik, mindannyian a rabjaikká válnak. Mehetnek balettpatkánynak. – Ahogy mondja. – És mi hívtuk meg őket – suttogtam magam elé. – Merlin, a balettmester minden előadáson megbűvölte a halandó közönséget, hogy a táncosai a semmiből tűnhessenek elő és abban enyésszenek el – bukkant fel Requiem meztelen válla a doki mögött –, de csak ma este próbálkozott be a mestervámpírokkal is. Erre én azért nem ittam volna arzént. Mert én jártam Merlin agyában, láttam, mi történik és hogyan. Láttam, mennyire hatalmas elme. – Az ereje hatalmas... lehet, hogy utána elengedte őket is... és fel sem tűnt, senkinek. – Úgy érted, már korábban is megbűvölte a vámpírokat is, csak senki sem emlékezett? – Úgy. Láttam, ahogy a rémület átmasírozik a vonásain, hogy aztán egy pillanattal később a tökéletes közöny magába szippantsa, ahogy az már a nagy öregeknél lenni szokott. – Jó, lehet. De az biztos, hogy Marée Noir sehol máshol nem tartott vele. – Ki az a Marée Noir? – kérdezte Dr. Lillian. – Sötét teremtőnk, az első a vámpírok között. Ő támogatta meg Merlin hatalmát ma éjjel, az ő ereje égette bele Richard keresztjét Anita húsába. – Ő is a társulattal tart? – Nem – vágtam rá –, ő az ablakos szobában fekszik. Na, ez például egy tökéletesen érthetetlen mondat lett elvileg, mégsem tátották a szájukat, hogy mit hordok öszsze. Betudták nyilván az anyagnak, ami még mindig a véremben cirkulált. És ennek ellenére, mármint a morfiumnak és hogy félig ki voltam ütve, mindenki készpénznek vette a szavam, miszerint Minden Sötétségek Anyja nincs személyesen velünk St. Louis-ban. Hiba volt. Nem lett volna szabad megnyugodniuk. Pláne, hogy JeanClaude barátai a Samuel-, Thea- és Auggie-félék voltak, szóval ebből kiindulva mindenféle lehetséges és lehetetlen borzalmat el tudok képzelni a kedves egyéb meghívottakról. Ami csakis azt jelentheti, hogy nem szabad ma estére magára hagynom Jean-Claude-ot. Tilos. Mert akkor szörnyűségek történhetnek. – Szálljon ki, doki.
Laurell K. HAMILTON
261
Haláltánc
– Tessék? – Ne legyen itt, amikor azt a mocskos picsát előbányászom magamból. – Ja, igen, már megyek is. És csak olyanok maradnak bent, akik táplálták már korábban is az ardeurt. Egy kivétellel. – Miféle kivétel? – Menjen, Lillian – nógatta Jason –, Jean-Claude ideges. Történt még valami, nem annyira gázos, mint ez, de valami történt. A doki elstartolt, és a szintén meztelen Jason mellém térdelt Nathaniel szomszédságába. Rajta meg csak egy karkötő díszlett, az is Jean-Claude ízlését és kreativitását dicséri: arany és platina háttéren rohanó farkasok. Méghozzá olyan élethűen, hogy az ember azt várja, hogy végre lehulljon róluk a dermedtség, és nyargaljanak tovább. – Csini – böktem rá. – És a karkötőm se rossz, mi? – vigyorgott, de a szeme komoly maradt. Nem éreztem semmit, még azt sem, mi történik éppen Jean-Claude-dal: a morfium meg a pánik, amibe a Sötétség Anyja taszított, lezárta a jegyeket, és most nem mertem feszegetni, féltem, hogy a zavaros dekoncentráltságom átragad talán rá is. A nagy komolyság Jason szemében mindenesetre nagyon nem tetszett. Mi a fene történik odabenn a szívecskéimmel, míg mi itt kinn elmélkedünk? – Vedd le a ruhádat, hogy legyen miben visszamenned. Még egy pillanattal ezelőtt is lázadoztam volna a terv ellen, de már túl nagy volt a tét. – Fűzz ki – kértem farkas barátomat. – Nem is álmodtam, hogy egyszer még ezt kéred tőlem – jött az obligát poén, de még mindig nem lazultunk el. Ronda dolgok folyhatnak odabenn, én meg itt narkózom kinn... Tarts ki, Jean-Claude, tarts ki... gondoltam, mire parfümjének távoli illata söpört át agyamon, mintha csak szellő lengedezne az ajtó előtt, amivel lezárom a jegyet, ami hozzá vezet. – Egyél, mielőtt visszatérsz hozzám, ma petite – súgta a távolból agyamba. – Nehogy a tömegre szabadítsd az ardeurt... Jellemző, hogy a fontos dolgokra mindig talált időt, ahogy az is jellemző hogy képes lettem volna a muninozás és gyógyulás után visszatérni hozzá bízva benne, hogy az ardeurt visszasuvaszthatom egész éjszakára valahova a mélybe. Szót kellett fogadnom, így aztán magamat is meglepő kezességgel hagytam, hogy Nathaniel és Jason kihámozzon a gyémántos ruhámból. Csak magamban merengtem, hogy vajon a földhöz ragadt közép-nyugati neveltetésemnek köszönhetően zavar-e még, hogy a főszerelmem biztat arra, hogy egy limónyi meztelen pasival szexeljek, mielőtt visszamegyek hozzá a buliba... Lassan nem ártott volna lekattannom erről a görcsölésről, észre kellett vennem, hogy a szex árán mindig valami nagyobb rossztól menekülünk meg. Főszabály szerint legalábbis. Mert itt ólálkodik körülöttünk a vámpírok vámpírja, egy balett-társulatnyi erős mestervámpír kereng odabenn, élükön azzal az Adonisszal, akinek két pillantása elég lett volna, hogy belebabráljon még az én agyamba is... és hát nyilván egyiküket sem a jobbító szándék vezette közénk. Én meg a szexen stresszelek... Végre el kéne döntenem, van-e rosszabb is az alkalmankénti szexnél?! Nyilván van. Nagyon úgy fest. – Requiem, gyere ide – szólította Jason, mihelyst kihámoztak a göncből és kibuggyantak a melleim. Requiem kezével takargatva szemérmét, jött. Zavarban volt, ahogy én is, de nekem mákom volt a morfiummal, mert minden aggasztót letompított valamelyest. Már a szoknyám is eltűnt, a másik ülésen nagy nejlonszatyrok voltak, Nathaniel abba pakolta őket gondosan. Mégis, mire készülünk, ami ennyi dzsuvával járhat? Csak a nyakékem maradt fenn – úgy tűnt, az ékszerek és a meztelenség a mai éjszaka motívumai. Noel evickélt be az ajtón. – Nem, őt ne – tiltakoztam most először. – Justin nincs sehol, és Auggie testőrein kívül közel s távol nincs másik oroszlán. Pedig egyre szükség lesz, ha előjön a szörnyeteged. – De ő még kölyök. – Raina élt-halt a szüzekért. – Várjon a kocsi mellett – ráztam meg olyan hevesen a fejem, hogy egy pillanatra be kellett csuknom a szemeimet, nehogy berókázzak. Mikor kinyitottam, már jobb volt. – Ha az oroszlánom felébred, majd szólunk, és megkaphatja. De Rainát nem vele fizetjük meg. Jason a vállánál fogva szembefordította velem Requiemet.
Laurell K. HAMILTON
262
Haláltánc
– Szerintem mellette Raina észre sem venné Noelt. Nézd ezeket a sebeket az ő szemével. Csupa friss seb... zabálni fogja. – Ezüst pengével csinálta – mértem fel a sebeket, amik icipicit sem javultak reggel óta. – Az életemre tört – bólintott Requiem. – Mesélték neked Raina gusztusát és szokásait? Tudod, mire számíthatsz? – Elmondtam neki részletesen – guggolt vissza mellém Nathaniel –, meséltem a szexpartikról. – És... nincs ellene kifogásod? – kérdeztem jövendőbeli áldozatomtól. – A Belle Morte udvarában eltöltött évek után fel sem fog tűnni, hidd el – próbált mosolyogni. – Gyógyíts meg, hogy ismét minden képességünkkel szolgálhassuk mesterünket mindketten. – Úgy legyen – biccentettem, aztán Noelre pillantottam, aki nagyra nyílt szemekkel és szájjal bámult még min dig az ajtóból. Ja, hogy meztelen vagyok... – Hé, te, kifelé. – Várj a kocsi mellett Fredóval – nógatta Jason is. – Azt az utasítást kaptam, hogy maradjak a közelben – meresztgette tovább a szemeit a kisfiú. De nem szatírkodott, nem a látványt lopta, a szemében mértéktelen rettenet ült. – A kocsi mellett se vagy túl messze. – Mássz már ki a kocsiból, Noel – dörrent rá Nathaniel is. – Hogy küldhette pont őt Joseph? – kérdezte a szónoki csendtől, mikor végre kikászálódott, és bevágta maga mögött az ajtót. – Úgy, hogy nem érti ezt az egészet – mentegette Jason. – Mert nem akarja – lángolt a harag Nathaniel szemében. – Az ártatlanokat óvni kell, nem ostorozni – intettem. – El fogsz bírni Rainával – villantotta rám gyönyörű mosolyát –, tudom. – De a morfium... – Nem könnyíti meg a dolgod, az biztos. De még így is erősebb vagy nála. Ott voltam veled Tennessee-ben, emlékszem. Elmerültem ebben a magabiztosságban, ebben a haragban. Most elcsíptem egy pillanatra, milyen is lesz majd Nathaniel tíz év múlva, ha felnőtt lesz, és nagy, és erős. Rendkívüli férfi válik belőle, és én akkor is mellette akarok lenni, hogy ismerhessem azt a rendkívüli férfit is, aki ebből a figyelemre méltó fiúból sarjad majd. Csakhogy ahhoz élnünk kell tíz év múlva, túl kell élnünk ezt az éjszakát. Jason segített elfeküdni az ülésen, az én kivételes pasim pedig csókot nyomott a számra. Aztán mindketten hátrébb húzódtak, hogy csak Requiem és én maradtunk premier plánban. Úgy ücsörgött az ülés túlsó végén, mint egy kamasz az első randin. Csak ruhátlanul. – Segíts – nyúltam felé. Ő meg fél kezével még mindig öle előtt odatérdelt az ülés mellé. – Hogyan? – kérdezte. – Vesd be bűbájodat. Szemeiben kék tűz lobbant, és testem összerándult. Sérült kezem belesajdult, de a kéjvágy és fájdalom keveréke csak még vonzóbbá tesz Raina előtt. Mióta magabiztosan uraltam muninját, már nem járt belém olyan lelkesen, úgy kellett mindig becsalogatni. De akkor is olyan akciónak éltem meg ezt az egészet, mintha a biztonságos házból bevetném magam az erdőbe, ahol tigrisek portyáznak. Ja, és egy nagy véres marhabélszínt is a nyakamba kötnék előtte. Nem tűnt épp túl jó ötletnek. Kár, hogy jobbat se tudtam.
Laurell K. HAMILTON
263
Haláltánc
49
HA VALAMIT URALNI AKARSZ, először meg kell ismerned annak a valaminek a természetét. Az én pszichés adottságaim, adottság lévén, nem tanult kunsztok és tudományok. De az ösztönösségnek is megvannak a maga hátrányai: nekem minden annyira magától értetődő, hogy mindig is hamarabb használtam egy-egy képességemet, minthogy egyáltalán felfogtam volna, mire való. Olyan ez, mint hogy mitől lesz valakiből profi teniszező. Mert hiába vagy bivaly, és ütöd meg kétszázötven kilométer per órával azt a labdát, ha az istennek se hozod össze, hogy a vonalon belül landoljon. Sőt, ha levadászod vele a nézőket, inkább tömegszerencsétlenség vagy, mint profi. Nekem minden képességem elérte a kétszázötven kilométer per órás álomtempót, csak épp önés közveszélyes voltam velük. Nekem ezért nem fejlesztenem kellett a bennem rejlő tehetségeket, hanem megtanulni féken tartani és pont annyira használni, amennyire szükséges. Raina a második olyan adottságom volt, amit a nekromancia után az arzenálomban a tudatos használat szintjére emeltem. Requiem az ülésen feküdt a hátán. Erre eszméltem. Hogy miként cseréltünk helyet, hiszen az előbb még én heverésztem ott pont ugyanolyan pucéran, mint ő most, passz. Eddig a morfiummal birkóztam, és közben Raina állt a szemközti térfélen, szóval Raina intézte el Requiemet. Ami gáz. És hogy csak még szebb legyen a helyzet, én a hasán dekkoltam. Mármint a vámpírnak. Nathanielékre néztem, és a kérdés nyilván úgy sütött a képemről, hogy ki sem kellett mondanom, válaszoltak anélkül is. – Te csaptad az üléshez – bólintott Jason, hogy igen, bizony úgy volt. – És a kezed is vérzik – intett Nathaniel a fejével a bal kezem felé. Úgy néztem le a bebugyolált kézre, mintha ebben a szent minutumban nőtt volna ki a karom végén. A géz alól tényleg friss-pirosan szivárgott a levem. Ahogy kell, elég volt látnom, hogy visszatérjen belé a fájdalom. Szerencsére nem ugyanaz az agyvesztő kín, ami Dr. Lillian szurija előtt tombolt bennem, de azért már hordozta magában a következő napok kifejlett fájdalmát, az éles szúrásokkal és rohamokkal. – Akkor szakadhatott fel, amikor az üléshez vágtál – informált Requiem halkan, szinte udvariasan. Épp csak átsuhant az arcán a meglepettség, a vámpírközöny már vissza is telepedett a helyére. Ő a maga részéről uralta magát. Ami Rainának nagyon nem feküdt, ő meg akarta törni a vámpír akaratát, érezte benne a lehetőséget. Korábban, amikor az ardeurrel szegény szíve mélyére láttam, azt is konstatálhattam, hogy az évszázadok alatt már többen és többször megroppantották ezt az akaratot, hiába tűnt most olyan kiegyensúlyozottnak, ami Rainának nem jelentett nagy kihívást. Ő minden szempontból kedvelte a szüzességet, az első akart lenni, aki megosztja áldozataival a kín gyönyörűségét. Mondjuk ez utóbbi inkább csak neki jutott ki. Imádta, ha áldozata vele ismeri meg a fájdalomba csapó gyönyört, a félelemmé fajuló bizalmat. Tőlem meglehetősen távol állt a gusztusa, szóval ezt a részt nem is volt olyan nehéz leküzdenem. Hangja már nem csengett olyan tisztán az agyamban, mint régen, de Marianne szerint ennek csak örüljek, mert az a régi, kezdetleges állapot közel járt a démoni poszesszióhoz. Ha nem vigyázok, Raina belém telepedik, és már csak az ő külső burka maradok. Szerencsére az a hosszú hétvége mindenben kiokosított, megtanultam a tudatomon kívül rekeszteni a nőt. Most már távoli szélként susogott csak agyamban szava, szagát, azt a még mindig farkasos pézsma és fenyőillatot már a hangnál is jobban érzékeltem. – Ismered a vágyaim, Anita – lehelte. – Te pedig ismerheted a korlátaid – feleltem rá hangosan, mert az agyamban kommunikálva csak még betegesebbnek ítéltem a szitut. Bevillant, reggel milyen közel jutottunk Requiemmel az effektív kúráshoz, felidéződött bennem az a végtelenül frusztráló érzés, ahogy Requiem bevégezetlenül legördül rólam. – Ó, micsoda első alkalom – gúnyoskodott Raina, rekedtesen mély kacagása az én ajkamon bugyogott fel. Nem a saját nevetésem volt, hanem a valaha volt lupának kéjt és gyötrelmet egyszerre ígérő altja. Aki csak egyszer az ágya közelébe jutott, rögtön felismerte. – Koncentrálj, Anita, megy ez neked ennél jobban is – vágta is rá rögtön Nathaniel. Raina azt akarta, hogy forduljak hátra, hadd legeltesse kissé egykori zsákmányán a szemét, de ellenálltam. Nem mintha olyan nagy kár eshetett volna a leopárdomban egy tekintettől, de valahol csak el kell kezdeni a koncent-
Laurell K. HAMILTON
264
Haláltánc
rálást. Minél előbb, annál jobb. És ha esetleg most nem jön össze, akkor sincs semmi. – Ne légy már ilyen piti, Anita – súgta Raina. De nem vettem róla tudomást, ami nem kis mutatvány, ha az ember beszélgetőtársa történetesen a gondolataiban ücsörög. Próbáltam a saját lélegzetemre koncentrálni, de a fájdalom, ami a kezemben lüktetett, erősebb volt. Akkor áttértem a szívverésemre, az mindig jó ütemet adott a jógalégzéshez. De most hiba volt: a szívem minden dobbanása ugyanis vért pumpált többek között a sérült bal kézbe is, ami ettől csak még hevesebben pulzált, mintha minden dobbanás egy kihegyezett dárdát döfött volna tenyerem kibomlott húsába. Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle a fájdalom gondolatát, de a dolog visszafelé sült el, megszédültem. Annyira, hogy Requiemnek kellett a karomnál fogva megtartania, nehogy az ülés mellett fogjak talajt. Így csak a vállára hanyatlottam, és bár nem szisszent fel, tudtam, hogy fájtam neki. És Raina is rögtön levette, boldogan mosolygott. Imádta a fájdalmat, erről még az én agyam sem tudta leszoktatni. Még a halál sem. Megcsókoltam Requiem vállát, bőre melegsége megtöltötte a számat, bár annyira nem volt meleg, mint kellett volna. Hiszen korábban megkapta a véremet, azzal egész nap el kellene járnia. Jaj, a sebei! Nyilván a gyógyulás sokkal több energiát igényel. – Ilyenkor több vérre van szükséged, igaz? – kérdeztem rá. – Igen, milady. – Ez a miladyzés valahogy nem passzol a helyzethez. Egy milady nem fekszik rád meztelenül egy limuzinban a nyílt utcán – mosolyogtam önkéntelenül. – Nekem bármilyen helyzetben a miladym leszel – felelte őszintén ragyogó mosolyával, ami még a kék szemében is ott csillogott. Hirtelen mocorogni kezdett bennem a farkasom, éreztem, ahogy alakot ölt. Nem Raina volt az, csakis én, de ő kavarta fel bennem a szörnyeteget, mintha álló vízbe kotort volna bele, hogy lássa, mi lapul a mélyben. – Hohó, a farkasod, Anita! Itt aztán történt egy s más, míg távol jártam! Már láttam a fejét, a hátát... nem, ezt nem hagyhattam. Visszabuktam hát Requiem hűsen élettelen bőrére, magamba szippantottam jegesre hűlt artériájának sírszagát. Na, ez nem jött be a farkasomnak, a hullaszagot nem, hogy nem kedvelte, valami tudattalan rosszallással is vette a részemről, hogy ilyesmiben is örömömet lelem. Mindenesetre a farkát behúzva menekült vissza a mélyembe. Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy rohant a nyomában Raina is. Felemelkedtem, és belenéztem Requiem zöldesen ragyogó kék szemébe. – Szemeid, mint két, tisztán ragyogó barna ékkő – udvarolt tovább. – Raina dobbantott – közölte Jason a gyengébbek kedvéért. Nem vesztegettem rá a pillantásom, csak a vámpíromat láttam. Visszaborultam a mellkasára, csókoltam, ahol értem, miközben lassan araszoltam lefelé testén. És a tény, hogy mind a ketten ruhátlanul tettük, amit tettünk, különös fordulatokat eredményezett, amik ugyanakkor normálisnak nevezhetők ilyen helyzetben egy nő és egy férfi közt... állt neki, na. És a tudat, hogy a vér, ami eme nemes szervbe robogott most le, az én testemben pumpált órákkal korábban, csak még izgalmasabbá tette. Az én rubincsókom nélkül most csak egy ernyedt hullával lenne dolgom. Hullának, ha tradicionális értelemben tekintünk a kérdésre, még most is hulla volt, de meglehetősen potens hulla. Megemeltem a csípőm, hogy az alhasam alatt dagadozó vessző ne vonja el a figyelmemet a csodás mellkasról, amit csókolgattam. Egyszerre csak egy dologra koncentrálok. A bőr lágy tökélyét akartam most élvezni, azt a mozdulatlan, halott szövetet, ami mégsem adta át magát a romlásnak, ami majdnem olyan, mintha élne, épp csak nem lüktet benne a vér, nem dobog a csontok alatt a szív. Még soha vámpírral így nem érintkeztem. Lehet, hogy Jean-Claude és Asher ezen a vonalon is megjátsszák nekem az élőt, nehogy a hullatest elriasszon? És ahogy belegondoltam, tényleg nem ártott volna bepánikolnom a ténytől, hogy egy félig kihűlt testben lelem épp ekkora örömöm, de a szememben felgyülemlett hatalmam pontosan értette ennek a testnek a vonzását, és boldogan merült bele. És ez az erő is csak én voltam, nem kellett hát menekülnöm előle. Centiről centire csókoltam végig ezt a selymes hűvösséget, míg csak fémes ízt nem éreztem a számban. Kinyitottam a szemem, és azt a nagy sebet láttam a csókom alatt, amit Meng-Die Requiem szíve fölött ejtett. Bár szemmel nehezen lehetett volna kiszúrni, de a penge erősen szétmarta a bőrt, a seb széle érdes volt, hiába záródott is már össze. Ismét lehunytam a szemem, hogy kizárjak mindent, és csak a tapintás maradjon: először a számmal, majd az ujjam hegyével araszoltam végig az érdessé vált bársonyon. Requiem összerándult, és egy pillanatra beijedtem, hogy most tényleg fájdalmat okoztam neki, pedig Raina már itt sincs velünk. Ahogy azonban felnéztem a szemében, csak mohó várakozást láttam benne. Kissé összeszűkült ugyan, mint aki bármelyik
Laurell K. HAMILTON
265
Haláltánc
pillanatban várja a fájdalom hasítását, az a csillogás viszont mégis félreérthetetlen egyértelműséggel követelte a folytatást. A nagy tapi közben esett le, hogy mindkét kezemet bevetettem. Ami egy ilyen égéssel határozottan fura. Mert persze nem ez volt az első eset, hogy a markomba sült valami megszentelt tárgy, bár máskor mindig az inkriminált vámpír is hozzásült kissé. Jó, az objektumhoz. És nem én jártam rosszabbul. Mindenesetre korábban mindig hosszas lábadozás követte az eseményt. Most azonban csak én égettem össze önmagam. Aminek vagy Marée Noir félelmetes dimenziói volt az oka, vagyis, hogy egyszerre rohant le kívülről, és szállta meg a testemet, hogy az úgy működjön, mint egy vámpír teste. Vagy az, hogy magam is vámpírerőket vetettem be a küzdelemben, azaz vámpírként léteztem akkor éppen, és a saját fegyverem magamat is meg akarta semmisíteni. Egyik lehetőség izgibb, mint a másik. De majd később alaposabban átgondolom. Mert még ennél is izgibb fejleménynek tetszett a kezem állaga: mert oké, hogy nem maradt épp selymes a tapintásom, de az égett bőr összehúzódott, a seb bezárult, és már az érzékenysége is a fájdalomküszöb alá sül ylyedt. Ami máskor hetekbe, most alig pár, soványka percbe került. Óvatosan félrekapartam az összeszottyadt, égett bőrt, ami alatt majd kinő az új hámréteg. Letépni nem mertem, halottkeltő vagyok, nem fakír. De amit láttam... kis híján lepetéztem: az összeráncosodott, halott bőr alatt már ott rózsállott az új bőröm, puhán és erősen, tenyerem közepén egy simán fénylő fehér keresztnyommal. Ehhez normál embernek egy hónap sem elég. Requiem helyett önmagamat rakattam helyre Rainával. De nem az én önzésem volt a ludas, bocs, most tényleg vétlen maradtam. Mert a muninnak, aki már éltében is csak likantrópok, csak az élők közt hatott, most is idegen feladat maradt egy halott gyógyítása. Hiába tűnt Requiem nagyon is élőnek, mármint bizonyos szempontokból, az ő szervezetének kikovácsolásához Raina nem értett. Helyette azt gyógyította, amit talált, vagyis az én égésemet. Requiem közben visszatalált prózai önmagába, már nem izzott a varázs a szemében. És ahogy a sebeit megvizslattam, a kevés, amit nem ezüstpenge ejtett, már alig látszott. Szóval haladunk vele is, de az ezüst a vámpíroknál sem egyórás téma, ha nem kapnak hathatós rásegítést, majdnem olyan csigatempóban gyógyulnak belőle, mint a halandó emberek. – Meggyógyultál? – nézte ő is a tenyeremet. – Ja. Épp csak le kell majd vágni az elhalt bőrt, és jobb, mint új korában. – Levágni azt, ami elhalt – merengett Requiem. – Akkor mehetünk is vissza, a lényeg az volt, hogy te helyrejöjj – mocorgott alattam –, én is helyrejövök majd idővel. Így sem leszek teljesen haszontalan mesteremnek. Meggusztáltam a majdnem szívsebeit, aztán lejjebb siklott az a neveletlen tekintetem. Amilyen betegnek tűnt a felsőteste, olyan virgoncnak még mindig az al. – Gyakrabban kéne meztelen járnod – bókoltam. – Mert? – Mert gyönyörű vagy. – Köszönöm a bókot – mosolygott udvariasan. – Nem hiszed? – Ha tényleg az lennék, már hetekkel ezelőtt ágyadba emeltél volna, milady. Az obligát sóhajjal hunytam le a szemem, tessék, helyben is vagyunk... A nekromanciám még mindig bennem vibrált, az nem tért aludni Rainával együtt. De a munin látogatása és a korábbi ankét Minden Sötétségek Öreganyjával valahogy megváltoztatta. Már nem az a halott lehelet volt, már ott lebegett benne az élet is. Ez a megújult energia már zubogott, amit nem is nagyon értettem. A lényeget viszont kivételesen egészen gyorsan leszűrtem: eddig mindig csak nappal gyógyíthattam vele síron túlikat, oké, mondjuk ki, halott vérszippancsokat, amikor azok ténylegesen halottak voltak. Vagyis én voltam a hullasebész. Mikor aztán este újra visszatértek a nappali sírból, már megint önmaguk urai lettek, nekromanciám nem hagyott rajtuk maradó nyomot, hacsak a gyógyulást nem. Kijavítottam a halál szövetét és kész. Ennyi. Most azonban, hiába, hogy Requiem a világ számára éppenséggel élt, a sebet érintve mintha halott szövetet morzsolgattam volna az ujjam alatt. Mintha zombi darabkák szólítottak volna, amiket össze kell eszkábálnom. Végig kellett gyorsan csinálnom, az agyam hátuljában ott motoszkált a félig tudattalan bizonyosság, hogy ha most nem ragadom meg ezt a hirtelen támadt képességemet, visszaszopja magába a semmi, többet nem lesz felajánlva. Kényszert éreztem, hogy használjam, hogy itt helyben gyógyítsam meg hipp-hopp Requiemet. Azzal magamnak is jót tennék, mindig is jót tett nekem, ha hullákkal babrálhattam. Ujjam hegyét a legnagyobb sebre nyomtam, és formázható agyagra gondoltam, arra, ahogy az ujjam elsimogathatná a bőrét, ha agyagból lenne. A szemem lehunyva magam elé képzeltem a belső szöveteket, ahogy össze-
Laurell K. HAMILTON
266
Haláltánc
zárnak, és a roncsolt sejtek ismét épen kapaszkodnak össze. Hűvös, tavaszi szellő kelt a kocsiban, mintha kinyitották volna az ajtót. De ahogy felnéztem, hogy meló közbeni zavarásért reklamáljak, láttam, hogy mi sem változott. Egyedül a Requiem szíve feletti seb tűnt el maradéktalanul. Végighúztam rajta az ujjam, már érezni sem lehetett belőle semmit. Most a másik mély nyomot tapiztam, aztán az oldalát, a hasát, minden egyes vágást megsimítottam, és még csak végig sem ért az agyamon az ámu lat, hogy papám, ilyen nincs is, már hibátlanul simult tenyerembe a bőre. Aztán a két karját dörzsöltem végig, közben az én tenyeremről is lepergett az elhalt bőr, minden, ami elpusztult, elhagyott bennünket, csak a gyógyult maradt, csak az. Közben a szél megint fel-felkavarodott, a hajamat az arcomba csavarta, de már tudtam, hogy belőlem fúj, a hatalmam söprése az. Plasztikai beavatkozásom után kimerülten rogytam vissza Requiem immár tökéletesen ép mellkasára. Már fájdalom nélkül szoríthatott magához, nehogy leguruljak. A zombikeltés fárasztó meló, azt mindig is tudtam. Vagy már megszoktam. Pláne, ha még véráldozatot sem használhatok. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy ebben is a zombikeltésre hajaz az új erőm: mondom, hullára kimerültem. Egy rongykupac voltam, egy egészséges rongykupac. – Mi a baj? – nyugtalankodott Jason. – Elfáradt – tudta Nathaniel. – Te is elfáradtál? – pislogtam fel rá. – Semmi bajom. Ha lezárod a csatornákat, akkor nem szívod el az energiámat. És szerintem Damianéhez sem nyúltál. – Mert nem akartam, hogy megint bajotok essen. Egy napra elég egyszer. – Mindenkit kizártál, éppenséggel Jean-Claude is jobban érez most engem, mint téged – kotnyeleskedett Jason –, pedig egy pomme de sang soha nem lehet olyan kapocs, mint a halandó szolga. – Őt sem akartam belerángatni. Van dolga elég. – Hogyan hálálhatnám meg a csodát, amit velem tettél? – ölelt magához Requiem. – Mondjuk legközelebb, ha így gyógyítlak, közben vedd a vérem. A zombikeltésben is sok energiát spórol a véráldozat. – Enned kell – jelentette be Jason elveszett tekintettel, mintha távoli hangokra figyelne közben, amit csak ő hall. Nyilván Jean-Claude suttogott a fejébe. – Rendicsek – bújtam hozzá Reuqiemhez. – Hívd a hatalmadat, Requiem – dirigált Jason –, és tápláld Anita ardeurét. Most nem láncolhat magához, hiszen még arra sincs ereje, hogy ő maga szólítsa elő. Bátran táplálhatod, nincs okod tartani tőle. – Olyan vagy, mint egy hasbeszélő, Jason – motyogtam. – A te szád mozog, de Jean-Claude szavait formálja. – Akár az övék, akár az enyémek – vigyorgott –, mindenképp igazam van. – Szóval ezért nem csináltad reggel végig – fordultam Requiemhez. – Féltél, hogy magamhoz láncollak. – Igen – bólintott –, nem akartam London sorsára jutni. – Hát most aztán nem kell a para, még egy csigát sem tudnék magamhoz láncolni. – Akkor azt teszek veled, ami a szívem vágya – suhant át arcán egy nagyon is élő férfi magabiztossága. Nem tetszett, és ha nem is vagyok épp kipurcanva, feltehetőleg leállítom. De így csak bólogatni maradt erőm. – Ja, azt. Erre felült, közben szorosan magához ölelt, hogy óvatosan lefektethessen az ülésen. Megint én voltam alul. Szemében fellobbant ereje, belefúltam a pupilla nélküli tűzbe, energiája a bőrömet borzolta, és már ettől erőre kaptam kissé. – Biztosan ez miladym kívánsága? – kérdezte. Farka olyan mereven állt, hogy már szinte önálló életet élt, tutira fájhatott. És mégis engedélyt kér, még ebben a testi állapotában is... – Esküszöm, mindig is úriembernek foglak tartani, de ha már egyszer igent mondtam, ne kérj másodszor is engedélyt! – Soha nem árt biztosra menni – suttogta. – Bárki verte is beléd ezt a nagy óvatosságot, tutira nem én voltam az – cirógattam végig mellkasa előtt a levegőt, az auráját. Az energia szabályosan sercegett, hogy még neki is le kellett hunynia a szemét. – Esküszöm, hogy holnap reggel is tisztelni foglak. – És mindig az én miladym maradsz – mosolyodott el végre. Erre már csak nevetni tudtam, de akkor rám szabadította a hatalmát, és már egészen más hangok szakadtak fel a torkomból.
Laurell K. HAMILTON
267
Haláltánc
50
A KOCSI AJTAJÁBA KAPASZKODVA hatolt belém, felsőteste meg sem érintett, csak a farkát érezhettem, ahogy a bűbájának hála, az első pillanattól kezdve fantasztikus könnyedséggel siklik belém. Lassan, apró döfésekkel dolgozott, szinte fájt, hogy nem döf nagyobbakat, hogy nem akarja rögtön szétszaggatni a méhem. Megtalálta azt a pontot, ahol mélyebbre vált a gyönyör, és éreztem, hogy próbálja fékezni magát, és veszi minduntalan lejjebb a ritmust, csak, hogy nekem jó legyen. És bár legszívesebben örökké a karjaiban feküdtem volna, és könyörögtem volna, hogy sose hagyja abba, most azért kellett volna rimánkodnom, hogy gyorsabban, igyekezzen, sietnünk kell. Istenemre meg is tettem volna, de amint nyitottam a számat, újra meg újra belém mélyedt, és minden garantáltan kiszaladt az agyamból. Az ardeur hamar jött, de még ő is gyengécske volt. Máskor attól kell tartani, nehogy másra is átterjedjen a helyiségben, még ha tágas teremről van is szó. Most a közvetlen mellettünk guggoló Nathanielre és Jasonre se ugrott át. Pedig gyorsan táplálnom kell, még ha fáradtka is, mert ha később kopogtat a bál kellős közepén, az gáz. Plusz megint Damian ihatja meg a levét. Feltámaszkodtam, hogy lássam Requiem ki-becsusszanó farkát. Óvszer volt rajta, Nathaniel nyomta a kezébe, még amikor beszállt a kocsiba. Klassz, hogy legalább egy valaki a bandában eszénél van, ha már az enyém nem jut túl a szex és a kaja gondolatán. Ami jelen esetben egy és ugyanaz. A látványtól, hogy végre, annyi könyör gés és hiszti után csak itt kötött ki bennem ez a vámpír is, magam alá aléltam, gerincem megfeszült, és már lát tam is az agyam tövében egyre dagadó fehér fényességet, ami hamarosan magával ránt, beszippant. – Mikor elmegyek, jössz te is – találtam végre meg pár hasznos szót. – Annyi gyönyört kap tőlem nedves tested, amennyit csak magába képes fogadni – felelte feszülten Requiem. Nagyon tartotta magát. – Arra most nincs időnk, hogy tökig kielégítsd Anitát. Jean-Claude-nak szüksége van ránk odabenn – szólt rá Jason, és bár Requiem engedelmesen rábólintott, a ritmusán kicsit sem változtatott. Ugyanaz a kitartó, lassú és mély döfölés. – Istenem, de jó vagy – lihegtem. – Ha akkor kell elmennem, amikor te is, akkor kicsit el kell engednem magam, különben sosem lesz vége – kapaszkodott az ajtóba elfehéredő ujjaival. – De a ritmust tudod tartani? – Azt hiszem – szakadt fel egy sóhajával. Farka nagy hozzáértéssel simogatta és dörzsölte azt a pontot ott benn, körmeimet a bőrülésbe vájtam, és hagytam, hogy átcsapjon felettem az ár, de még le sem csengett az első orgazmus, amikor Requiem végre erősen és tövig belém vágta magát, hogy egy újabb és egészen más orgazmus zuhanjon rá az elsőre. Sikoltva karmoltam végig az oldalát. Nem reklamált, de nem okoztam extra örömöt, ahogy Nathanielnek vagy néha Micah-nak. Aztán már ki is húzta magát belőlem, fain after-orgazmust hagyva maga után. Egy kéz érintette meg a homlokom, és az ardeur már át is pattant gazdájára. – Kezdesz jobban lenni – konstatálta rekedten Jason. Én meg konstatálhattam, hogy az ő keze volt az a bizonyos. Bólintottam. – Igazán nem akarnék nyomulósnak tűnni, de a lehető leggyorsabban kell fullra táplálnunk az ardeurt, hogy aztán csűrhessünk vissza. – Persze – pihegtem. – Ha ketten is bedobjuk magunkat egyszerre, dupla olyan gyorsan lezavarhatjuk. – Mi van? – pislogtam ki az orgazmus és az ardeur kettős ködéből. – Szopjál le – fogta meg a kezem Nathaniel. – Így az ardeurrel. Az ardeurnek nem is kellett ennél többet udvarolni, pont elég volt, hogy megfogja a kezemet. Lám, annyit már erősödött, hogy érintésre terjedjen. – És amíg én szoplak, addig mit csinál Jason? – kérdeztem gyanakodva. – Téged dug – felelte a világ legtermészetesebb hangján Nathaniel. Jason apait-anyait beleadott, hogy pironkodhasson, de minden zavar illúzióját tönkre vágta az ösztönösen a képére húzódó vigyor.
Laurell K. HAMILTON
268
Haláltánc
– Igényled, hogy előbányásszam magamból az úriembert? – Azt igénylem, hogy megdugj! Azt hiszem, életemben először sikerült Jasont meglepnem. De a hatás rövidnek bizonyult, az a sötét férfias pillantás hamar felülkerekedett mindenen. Arra a pillantásra gondolok, ami akár fenyegetően is villoghat egy férfi szemében, feltéve, ha a nő nem éppen egy mondattal korábban adta ki neki az engedélyt. Mert így már csak végtelenül izgató maradt. Hogy bele is jajdultam. Kész voltam, ettől az egy pillantásától. – Akkor ne dumáljunk, keféljünk – mondta. – Keféljünk – bólintottam rá ugyanazzal a lelkesedéssel.
Laurell K. HAMILTON
269
Haláltánc
51
VÉGÜL MÉGSEM A MEGBESZÉLT rendben haladtunk, és Nathaniel ölében kötöttem ki. Úgy keféltünk, mint korábban Londonnal, de míg neki a hajamnál fogva kellett tartania, hogy a szemébe nézzek, addig Nathanielnek én akartam látni az arcát, a szemét, minden rezdülését. És azt is akartam, hogy ő meg engem nézzen. Igazi szerelmes szeretkezés ez a póz, imádom. Azért nem Jasonnek jutott az alsó fertályam, mert Nathaniel elejtett egy megjegyzést, hogy micsoda egy máz lista, hogy már megint a számban végzi. Hogy Jasonnek egyszer muszáj kipróbálnia, annyira isteni vagyok ebben is. Mire Jason közölte, hogy a dugás előtt már máskor is kijutott neki az előjátékból, amikor nagyon is járt a számban, de Nathaniel szerint nem tudja, mi az igazi pálya, ha nem csinálta végig bennem. – Jobb, mint Rainával? – meresztette a szemét Jason. – Nem lehet őket egy lapon említeni – hunyta le a szemét kéjesen az én kis disznó macskám. – Akkor lehetne, hogy én inkább mást rendelek? – kérdezte mohón Jason. Hát így kötöttem ki Nathaniel ölében és farkán. Megfigyeléseim szerint a totális G pontos orgazmus pontot is tesz az estére, vagyis az ember lánya már csak fekszik pihegve. A kis G pontos orgazmus viszont éppenséggel a lehető legjobb bemelegítés. Requiem a közepesbe trafált bele, ami alaposan előkészítette a terepet Nathanielnek. Vagy inkább nekem? Mert a legkisebb érintésére is összerándultam, és már cikázott is rajtam át az újabb mini kéj, és csípőmet teljes odaadással dörzsöltem ágyékához, hogy minél éltebbre juthasson bennem. Jason hátulról közben két marokra fogta a seggem, és nyelvével végignyalintott a gerincem mentén. Borzongva toltam bele a kezeibe hát a fenekemet, közben nagyra nyitva a számat Nathaniel csókjának. Úgy csókolt, mintha el akarna nyelni, mintha fent is, lent is igényt tartana a testnyílásaimra. Full-frontos támadás. Ennyi elég is volt, hogy ismét megnyíljanak előttem a fényesség kapui, sikoltva fogadtam a következő orgazmusomat, és ha Nathaniel nem fogja masszívan a fejemet, hátam ívbe feszül, és elszakadok a szájától. De fogta, így a csókba üvöltöttem bele, hogy milyen jó is ez. Jason beleharapott a fenekembe, ami ha lehet még feljebb srófolta a pályát még jobb lett, és már azt sem éreztem, hol a legjobb nekem, mert mindenütt a legjobb volt. Nathaniel elengedte a fejemet, én pedig hátrazuhantam Jason ölelésébe. – Én nem éreztem, hogy evett volna – jegyezte meg. – Mert nem is. Az ardeurt még nem tápláltuk. Amit nem is nagyon bántam, mert így Nathanielnek volt apropója az új szöghöz illő új ritmust találni, hogy a légzésem megint felgyorsult, már megint nem tudtam eléggé szaporán szedni, mert már megint jó volt. – Húzódj kicsit hátrébb, Jason! És Jason hátrébb húzódott, távolabb az üléstől, és én légi hídként feszültem kettejük közé. Nathaniel a fenekemnél fogott, Jason meg a fél karjával a hátamat támasztotta, hogy biztonsággal kulcsolhassam át a derekát. Hirtelen egészen sajátos szemszögből néztem farkasszemet anatómiájának legpasisabb szakaszával. Ahogy magamhoz rántottam, felnyögött, ami hihetetlenül lázba hozott. Nathaniel kitartóan pumpálta belém önmagát, ki-be, hogy már érett az ölemben a legújabb szépséges gyönyörűség, és azt akartam, hogy mire megint a csúcsra érek, Jason a számban legyen, őt falhassam bele a kéjbe. A két pasin egyszerre akartam táplálni metafizikus hevületemet. Nathaniel felkapott egy óvszert, mielőtt munkálkodni kezdett, de Jason csupaszon várt rám, és már előre beleszédültem a meztelen pénisz ígéretébe. Szopogatni fogom, ízlelgetni, nyalogatni, olyan tisztára, amilyen még talán sosem volt. Mondjuk, a teljesség kedvéért elsuttognám, hogy nagyjából bárkinek a pucér pénisze várhatott volna éppenséggel rám, az ardeur miatt bárkit az ájulat közeli lelkesedéssel fogadtam volna magamba. Ez egy ilyen arctalan bűbáj. – Kérlek, Jason – sürgettem, mert fura szögben volt, épségét nem kívántam veszélyeztetni. Pozíciót váltott hát, és végre becsusszant ajkaim közé. És úgy csatlakoztam rá, mintha soha többé nem tervezném kiengedni fogsorom mögül. Amit egyelőre nem zártam össze, csak szólok. Végre eljutottam az ideális állapotba, egyszerre két pasival szeretkeztem, egyszerre ketten dolgoztak azon, hogy az ardeurt teletömjék, és én kettős erővel munkál-
Laurell K. HAMILTON
270
Haláltánc
kodhattam a magam részéről az ő igényeik legteljesebb kiszolgálásán. Eleinte totál átadtam magam a számnak, a nemi szervnek, amivel megtelt, és úgy kellett koncentrálnom, hogy Nathaniellel se veszítsem el a fonalat. Belefeküdtem kezeik biztonsági hálójába, és átadtam nyiladékaimat a gyönyörűséges kefélésnek. – Közel jársz már? – lihegte fojtottan Jason, és egy röpke pillanatig azt gondoltam, talán felőlem érdeklődik, aztán leesett, hogy nekem bizony tele a kis szám, engem aztán hiába is interjúvolgat. – Ha kell... bármikor – nyögte vissza Nathaniel, akinek igazából a kérdés címeztetett. – Vagy lelassít, vagy elmegyek – jött Jason nem kifejezetten panaszosan. Nathaniel, mintha csak erre várt volna, kissé kihúzta magát ültében a fenekemet lejjebb engedve, hogy még mélyebbről hatoljon belém. És úgy bevágta, tövig. – Istenem, Nathaniel, ezt ne csináld, mert... – Csak... még... egy... kicsit... – központozta mondókáját újabb és újabb döfésekkel. És nekem végem is volt, ahogy a farka negyedszer is becsapódott a méhszájamba, fergetegeset élveztem, beleúsztam a gyönyörfolyamba, elmerültem benne, és már azt sem tudtam, merre az előre és merre a hátra. Jason a következő pillanatban ugyanilyen mélyre vágta bele magát a torkomba, és a lüktetésén éreztem, hogy beleélvez a számba, de már olyan mélyen járt a torkomban, hogy nyelnem sem kellett, forró magja akadálytalanul csorgott alá nyelőcsövemen. És Nathaniel sem váratott magára, még egy döfés, és a hüvelyem is megtelt, és akkor végre az ardeur is kitárta mohó száját, és nyelte, nyelte magába kéjüket, kéjünket, ahol csak összeért testünk beszippantotta az energiákat, az ölemben meg a számban pedig falta a táplálékát. Ahogy fellobbant a metafizikus tűz, mindhármunkon újra átcsapott a gyönyör, már pontosan egyszerre másztunk fel az orgazmus csúcsára, hármunk együttes kiáltása megtöltötte a limó légterét. Igen, ez volt a tökéletes táplálkozás, nekem ez kellett. Lehet, hogy egy idegen, hatalmas erejű pomme még tökéletesebben és gyorsabban kielégítené a lángot bennem, de nekem a szerelem és a szeretet legalább annyira elengedhetetlen adalék volt ebben az egész metahajszában mint másnak a hatalom. Engem így lehetett kielégíteni, boldoggá tenni, és ehhez az ardeurömnek is alkalmazkodnia kell. Kompromisszumos megoldásként legfeljebb gyakrabban táplálom kissé. Na, bumm. Valahogy a kocsi padlójára keveredtünk, legalul Jason, felettem Nathaniel, szóval én a szendó közepén. Az utolsó orgazmus lecibált bennünket az ülésről, vagy a világ fordult vele egyet, nem is tudom. – Hú, a mindenit – horkantotta Jason. – De mennyire – kontráztam. Felettem Nathaniel csak nevetett, mély torokhangon, mint aki nem bízik még a hangjában. – Hogy én hogy szeretlek, Anita! – szedte kordába végül mégis a hangszálait. – Én is szeretlek téged – válaszoltam, mert nem bírtam magamba fojtani. Bőrömön át hallottam Jason szívének szédült kalapálását. – Én mindig mindenből kimaradok – panaszkodott. – Ha nem szeretnélek téged is, nem élveztem volna ennyire, hogy megoszthatom veled Anitát – pislogott le rá lila szemeivel Nathaniel. – Én is szeretlek, Jason, te vagy a mi drága barátunk – fordítottam nagy nehezen felé a fejemet. – És még abban a hitben éltem, hogy csak mindenki kefélőpajtija vagyok. Jó alaposan hozzásimultam, Nathaniel meg addig ügyeskedett, míg mindkettőnket a karjaiba nem kanalazott. – Te vagy a legeslegjobb barátom – udvarolt tovább Jasonnek. A sok túlcsorduló érzelemmel, ami a farkasunk szeméből csöpögött szerintem még ő maga se nagyon tudott mit kezdeni. – Fura, hogy eddig a legizgibb haveros programnak a focimeccset tartottam pattogatott kukoricával – tréfált. – Arra is sort keríthetünk – mosolygott rá Nathaniel –, feltéve, ha elmagyarázod a szabályokat. – Én elvből nem nézek focimeccset – jelentettem ki. Vannak dolgok, amikben nem vagyok kompromisszumkész. – Én meg utálom, szóval dughatunk tovább – jött erre Jason. – De nem most. – Tudom, vissza kell mennünk. – Aki fel tud állni, jelezze. Aztán mehet öltözni – adtam ki az ukázt. Jason nagyot kacagott, és Nathaniel homlokához nyomta sajátját. – Ez ám a baráti szeretet! Na, ha kicsit legördülnétek rólam, én kezdeném is. – Kár, hogy nem készült felvétel, vissza kellene néznem. Hogy fejlődhessek.
Laurell K. HAMILTON
271
Haláltánc
– Ezt most nem vágom. – Ha ennyire friss vagy, valamit biztosan elrontottam – motyogtam. – Mindent tökéletesen csináltál, Anita – nézett nagyon komolyan és mélyen a szemembe –, fantasztikus voltál. – Van esélyem a titokzatos nyakharapdáló mellett? – Még jobb is vagy nála. De ha elmondod neki, úgyis letagadom – vigyorgott. – Akkor áruld el ki volt. Hogy tudjam, kivel legyek kedves. – Találkoztál a Cape Cod-iakkal? – kérdezte, miközben egy nedves törlőkendővel letörölgette magáról az izzadtságot. Meg az egyéb járulékos nedveket. – Persze. Samuel meg a családja. – De én nem a családra gondolok, hanem a kíséretükre. – Egy férfi és egy nő. – Vagyis Perdita. Nekem csak Perdy – hajította a papírt egy szemeteszsákba. Valaki nagyon felkészült. – JeanClaude meg akarta tudni, milyenek a sellők a szexben. Hogy fel tudj készülni Sampsonra. – Ezért beküldött az egyikük ágyába? – tátottam a számat. Nathaniel közben csendesen és akkurátusan tisztálkodott, majd előbányászta a nejlonszatyrokból a báli göncöket. A zacskózás túlzott óvintézkedésnek bizonyult, ahogy gyanítottam is. Nem vagyunk mi olyan extrák. Semmi túlzott nedv. – A megbízásom csak arra irányult, hogy az alakváltást feltérképezzem. Azt meg rám bízta, hogy hogyan vívom ki a folyamatot. Persze, hiszen valamikor száz éve megígértem, hogy segítek előszólítani Sampson erejét. Hogy tényleg bújkál-e benne szirén is vagy csak prosztó, mezítlábas sellő? Annyi minden történt az elmúlt huszonnégy órában, hogy kezdtem elveszíteni az ígéreteim fonalát. A kellemetlen ígérteket amúgy is hajlamosabb vagyok negligálni, és ha valami, hát ez ebbe a kategóriába sorolható: szex az ismeretlen nagykamasszal. – Hát, ha ez a harapás a teszt végeredménye, húzós estém lesz. – Annyira nem volt húzós. Sőt. De majd mindent elmesélek, ha az előadást túléltük. Amennyire egy limuzinban lehetséges, kipucoltuk magunkat. Még egy alap-sminkkészlet is lapult az egyik oldalzsebben, én dobtam be, ha esetleg elkenődne a rúzsom. Hát elkenődött, meg még annál is több, de nagy nehezen megbirkóztunk vele. Mikor már szebbek voltunk, mint új korunkban, sorban kikászálódtunk, mint csirkék az ólból, és az oldalbejárat lépcsőjének tetején csatlakoztunk Claudiához és Lisandróhoz. Requiem már jóval korábban visszacsűrt Jean-Claude-hoz valami jelentés ürügyén, szerintem csak nem kívánt mozizni. Részemről fáin. Karomra kaptam Nathanielt, másik oldalamon Jason, neki a kezét szorongattam, és bevettük a Palotát. Már a kapuban érezhettük, hogy odabenn áll a bál, noha nyilvánvalóan nem Marée Noir vagy Belle tolta ide a meta sötét képét okvetetlenkedni. Épp csak a drága vendégvámpírok lazultak. És mondom, ezeket mi hívtuk ide! A két fiú a két oldalamon szinkronban borzongott, a karjuk egy merő lúdbőr... – Mi a halál folyik odafenn? – suttogta Jason. – Mindjárt megtudjuk, nyugi – paskoltam meg a lúdbőreit. És megindultunk a lépcsőn. Alapjáraton soha nem hagynám, hogy férfiak gyűrűjében lássanak, nekem aztán nem kellenek az izmos karok, van énnekem kettő is belőle, de most jólesett a támogatás, a baráti melegség. Plusz, a nevemnek se tudok én már ebben a körben rosszat tenni, bő órája eléggé látványosan kiütöttem magam.
Laurell K. HAMILTON
272
Haláltánc
52
A PÁHOLYUNK ELŐTT kénytelen voltam elengedni Jason kezét, noha legszívesebben magamhoz varrattam volna. Fele melegségem oda, helló, dupla aggodalom, megjöttem. De neki a másik páholyban volt a helye, Asher mellett. Cserébe alaposan befészkeltem magam Nathaniel karjába, hogy a fejem a meleg hóna alatt lapuljon. – Minden okés? – nézett le rám. Bólintottam. Jason nyilván jól kinevetett volna, hogy még ilyenkor is micsoda egy megrögzött látszatőrző hazug vagyok, de Nathaniel, még ha érezte is, hogy füllentek, meghagyott a hazugságom álbiztonságában. Amint kitárta a páholy hátsó függönyét, szemünk megtelt a színpad, helyesebben a nézőtér feletti légtér aranyragyogásával. Apró csillámfelhők peregtek végtelenül le a semmibe, és Adonisz, a vámpír, aki a nyitányban majdnem megbűvölt, előlibbent az egyik ilyen aranyködből. Még soha vámpírt nem láttam így repülni. Asher nálunk a legmenőbb légi vándor, de ezt a könnyedséget, mintha valami láthatatlan motor tartaná a magasban, ezt még ő sem tudja. Mintha a felhőcskék álltak volna össze aranyhajává, a göndörkék olyan összhangban olvadtak ki a háttérből. Adonisz, a tizenhetedik századból utána hajított ancúgjában a semmiben állt, hintázott, pörgött, libegett. És már a társai is csatlakoztak hozzá, azok sem ügyetlenebbül. Jean-Claude épp csak hátrafordult, és a pillanat töredékéig láthattam a szemén átvillanó végtelen megkönnyebbülést, hogy lám, egészben vagyok, és itt vagyok. Aztán már vissza is kapta magára a semmitmondó, „minden a lehető legcsodásabb ezen a szép estén” maszkot. Ő is előadott, és ő is volt olyan profi, mint a táncosok. Damian már nyújtotta is felém a kezét, én pedig gondolkodás nélkül belekapaszkodtam. Eszembe sem jutott, hogy így Nathaniel karjaiból zárom is a triumvirátusunkat. Az energia végigszikrázott rajtunk, mintha karácsonyra kapott elektromos takarót borítottak volna a hátamra, otthonos volt, és meleg, és puha. A vágy, hogy befészkeljem magam közéjük, az enyéim közé, és durmoljak egy nagyot, a csábítónál is hívogatóbban ordított ki az agyamból. A metafizikában is akadnak megvilágosodásszerű pillanatok, amikor egy felmerülő metafizikus lehetőségről az ember pontosan tudja, milyen hatásokkal járhat. Ez is egy ilyen lucidus momentum volt, minden csontomban ott vibrált az ígéret, hogy egy szunya Damian és Nathaniel karjában alaposan meggyógyítana, továbbmegyek, éppenséggel másra se lenne most szükségem. Kár, hogy aranyfellegekben repkedő szupervámpírok között nem kifejezetten praktikus ötlet hajcsikázni. Le kellett azonban ülnöm a helyemre Jean-Claude mellé, amihez elengedhetetlen lépés lett volna, hogy Nathaniel kezét elengedjem. Konkrétan kényszerítenem kellett magam, és erőnek erejével felvállalnom a külvilág előtt az egyedüllétemet. Nathaniel volt az én biztonságom, a háttér, ami nélkül már biztosan becsavarodtam volna. De nem ölelhettem egész előadás alatt, mert akkor a földre kellett volna ülnünk. És hát ebben a fűzős maskarában... Ahogy leültem, mosolyogva elengedtem hát Damian kezét is, és már kicsit könnyebben ment. Bizarr, de sokkal fájdalmasabb volt csak egyiküktől megválnom. Akkor inkább elengedtem mindkettejüket, az nem ment olyan nehezen. Hogy ne kattogjak üresben, Jean-Claude-ba kapaszkodtam. Igen, ő jelentette az igazi biztonságot, a viharok biztonságát, csakhogy ő Nathaniellel szemben nem a háttér stabilitását nyújtotta, hanem az örök hódítást, a hatalomért folytatott harcot. Az ő kezével a kezemben nem is szundikálni támadt kedvem, rögtön felpezsdült a lelkem, mintha a véremben a harci kürt zengedezne és minden vércseppem egy-egy hangjegybe kapaszkodva száguldana is vele tova, mint lovasok a harcmezőn. Jean-Claude kezét fogva újra elteltem energiákkal, és harcra készen tekintettem szét a teremben. Közben az aranypor eloszlott, már csak táncosok töltötték be a levegőt. Csodás könnyedséggel járták táncukat, légiesen. – El tudod képzelni, micsoda energiákba kerül így megmaradni a semmiben? – súgta hozzám hajolva Damian. De nem tudtam, csak a fejemet rázhattam hát. – Le kell győzni a gravitációt és a vágyat, hogy a talaj biztonságát tudhasd a talpad alatt – duruzsolt a fülembe a másik vámpír –, lenyűgöző. Olyan áhítattal szorította meg a kezemet, miközben a tucatnyi kecsesen köröző, pörgő, hajladozó vámpírról le sem tudta venni a szemét, hogy kezdtem irigykedni. Vajon mi varázsolja őket el ennyire? Hiszen ez csak balett,
Laurell K. HAMILTON
273
Haláltánc
vagy nem? És a balett uncsi, még ha a levegőben nyomják is. A pajzsomat meg nem volt merszem lejjebb engedni, annyi kaka zuhant már be ma este a réseken... Körbenéztem, minden szemben ugyanaz a bűvölet. De nem bűbáj, nem varázslat, csak a látvány kavarta meghökkenés és csodálat. Nathaniel egyenes derékkal ült a szék peremén, annyira figyelt. És ahogy átmosolyogtam Micah-ra a szomszédban, Jasonon is megakadt a szemem. Mintha csak Nathaniel tükörképe lett volna: tökéletesen belefeledkezett a látványba, a szépséges és könnyed testek suhanásába. Most esett csak le, hogy pont azt a két embert rángattam ki a limuzin-szexhez, akik a leginkább értékelni képesek egy ilyen tinci-táncit. Hiszen Nathaniel és Jason maguk is táncosok, hiába, hogy közben elhajigálják a ruháikat. Jean-Claude mulatóiban egyetlen fellépő se rázhatta csak úgy, ötletszerűen a valagát, mindenkinek képeznie kellett magát. Következésképpen ők ketten is folyamatosan tánciskolába és tanfolyamokra jártak, ha valami új érkezett a városba, ők az elsők közt jelentkeztek. Imádták a táncot, és már nem csak azért, mert ebből éltek. Ebben éltek. És nemcsak a saját számaikat készítették elő totális profizmussal és végtelen gondossággal, hanem a Bűnös Vágyak többi fellépőjének produkcióját is ők találták ki és állították színpadra. Hát én meg pont őket fosztottam meg az előadás egy testesebb szakaszától... Kezdett népesre duzzadni a „mit nem kellett volna tennem ma este” lista. Őket semmiképpen sem lett volna szabad kirángatnom innen. Legföljebb szünetben, amíg mások bagóznak. Ashert ugyanúgy magával sodorta a látvány, de neki több száz éves gyakorlata volt a hogyan tegyünk úgy, mintha nem is lenne ebben semmi extra pofa vágásában. Szóval, ha nem ismerem annyira, hogy a semleges arcvonások alatt is tudjam olvasni a gondolatait, most nem veszem le, hogy ő is el van varázsolva. Még Asher vonásaiban merültem el, amikor váltott a zene. A táncosok megálltak a levegőben, szinte toporogni kezdtek, bizonytalanul. Kapkodták a fejüket: azt játszották, hogy épp nem tudják, mi következik. Mintha zavar támadt volna az erőben. Még a meglepettséget is le lehetett olvasni az arcokról. Ekkor lent a színpadon fény gyúlt, és egy törékeny, fehér tütüs fiatal lány táncolt elő. Könnyedén mozgott, szinte lebegett, de amolyan emberi módon csak. A haja, fényes, derékig érő barna varkocs, együtt táncolt vele, aho gyan Nathaniel haja is életre kel a színpadon. – Most azt kellene gondolnunk, hogy ő ember? – hajoltam Jean-Claude füléhez. – Oui. És ha nem lett volna több éves szemem a vámpírokhoz, ha nem éltem volna gyakorlatilag napi közelségben ve lük, akár el is hittem volna. Annyira emberi volt a bájos leányka... de ezek szerint már egy mozdulatból kiszú rom a hullákat. Gyanús, hogy a halandók nagy része nem bír ekkora gyakorlattal. A levegőben rebegő vámpírok végül egyre szűkülő körökben ereszkedni kezdtek, ahogy a keselyűk is áldozatuk fölé gyűlnek. Egy vámpírnő színpadot ért, a fehér tütüssel szemközt. Neki sötét hajzuhatag hullott a hátára, majdnem olyan, mint az enyém. Sanszos, hogy paróka. Lábujjhegyen a lányka elé billegett, ahogy az is mozgott, őt utánozta. A törékeny fehér alak kitárta felé karjait, mintha kérne valamit, de a vámpír csak gúnyosan utánozta. A balett általában zavarba ejt, nekem hiába táncolnak még oly’ sokatmondóan is, ritka, hogy eljusson az agyamig a mondandó. Most kivételesen még nekem sem kellett hosszas magyarázat és elemzés, pontosan értettem őket: a lányka kér valamit, amit a vámpír elutasít. Másik két vámpírnő is landolt, egy barna és egy szőke, és hárman összekarolva táncoltak a térdre hullott embert játszó felé. Rajta jóval több alapozó volt, hogy a bőre rózsássá, élettelivé váljon. Már könyörgött. Közben a férfiak is talajt fogtak, kiegészítették a láncot, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány... így táncolták körül a földön kétségbeesetten kérlelő embert. Kinevették, aztán párokra oszlottak, a fiúk úgy dobálták a levegőbe partnernőiket, mintha pihéket hajigálnának. Már nem törődtek a lánnyal, pörögtek, ugráltak. De hiába ugrottak hatalmasakat a páratlan gráciával, az előbbi lebegős-repülős produkció után már kicsit sem hatott meg. Ha egyszer tudnak repülni, mit essek hanyatt egy-két ugrástól?! Egyre szorosabb gyűrűben köröztek a lány körül, aki végül megérezte a veszedelmet. Menekülni próbált volna, de már késő volt, a vámpírok újra meg újra elkapták, és visszalökték középre. Barna haja úgy omlott szét a fehér ruhán, mint víz a földön. Váratlanul mozgás rebbent felettünk, ki is ment a fejemből, hogy még nem minden táncos hajladozik odalenn a színpadon. A többiek a mennyezetre húzódva várták jelenésüket. Most még öt ereszkedett alá, hogy már csak az egy szem Adonisz bújt meg odafenn. Ezek erősebbek voltak a többieknél, jeges rémületet pumpáltak ki a nézőtérre, hogy a nézők egyként tartották vissza lélegzetüket. A termet megtöltötte a rettegés, a lány félelme, akit a halandók bizonyára mind embernek, maguk közül valónak láttak. Pedig csak vámpír volt, csak színdarab volt az egész. Az érzelmek mégis olyan határozott tapinthatósággal vettek körül bennünket, mintha az egész helyzet élesben menne. A vámpírok köre megnyílt a lány körül, és az újonnan landoltak, két férfi és három nő fenyege-
Laurell K. HAMILTON
274
Haláltánc
tően megindult felé. Szegényke reszketett, a földre vetette magát, úgy könyörgött, arcán a rettenet. Valaki nagyon profin pumpálta az érzelmeket a közönségre, annyira profin, hogy még én is bedőltem. Ez az előadás több mint meglepő. Nem Adonisz volt, ő is csak a színpadot figyelte, nem a közönséggel törődött, hiszen még neki is jelenése lesz. Hát persze, már megint Merlin az, a balettmestervámpír valahol benn a színfalak mögött, akihez személyesen még nem volt szerencsétlenségem, de az emlék, amit róla Marée Noir agyában láttam, elég is volt belőle. Ő is minden erejével az előadásra koncentrált, nem akart bántani senkit személy szerint, és tartottam tőle, hogy ha most belepiszkálok a mesterkedéseibe, vagyis a kis tisztességtelen játszmába, amit egy színháznyi emberrel űz, akkor megint rám küldi Minden Sötétségek Öreganyját. Őt meg a hátam közepére se kívántam épp. Majd később beolvasok ennek a bűbájosnak a sok ronda húzásáért, amit előadásként ad el. Csodásan koreografált macska-egér üldözősdi indult be a színpadon, a lány menekült volna, a vámpírok pedig szaladtak utána, hihetetlen sebességgel beérték, mikor már-már elérte volna a színpad szélét, és eltűnt volna a biztonságos semmiben. Kecsesen visszataszajtották középre, a lányka könnyedén pörgött a levegőben, csúszott a földön, és közben még csak egy aprócska folt, egy tűhegynyi makula sem került fehér harisnyájára. Hogy csinálta? Kell a recept. Éreztem, ahogy Adonisz lefelé indul, lassan ereszkedik, mintha drótokon engednék le, ő nem a ragadozók körözésével küzdötte le a távolságot, sokkal inkább idézett mennyek felé indult szentet, csak épp ellentétes irányú mozgással. Állva repült. A táncosok a színpadon megmerevedtek, a lányka már nem menekült, nem könyörgött, nem küzdött. Apró fehér kupacba húzta össze magát a színpad közepén, mint magányos liliom a vámpírok színes kavalkádjában. Adonisz megállt előtte félelmetes szépségében, és mintha a többiek csak erre vártak volna, áramolni, balettezni kezdtek, azt az igazi, hagyományos hajladozást nyomva, ami mindenkinek eszébe jut a balett szóra. Ezt is tudták, lábak lendültek a magasba, spiccek feszültek és csak úgy szálldostak a piruettek. De ez sem tartott sokáig, mert ahogy a lányka már belefeledkezett volna ebbe a forrongó szépségbe, párokra bomlottak, szétszóródtak a színpad egészén, és olyan erotikus vonaglásba kapcsoltak, amit a Bűnös Vágyakban ezerszer hamarabb el tudtam volna képzelni, mint itt, a Foxban. Nem kezdtek vetkőzni meg semmi, és valahogy mégis sütött minden mozdulatukból a szexualitás. A kislány el is takarta a szemét, mintha ez lenne a legborzalmasabb eddig, amit látott. Csakhogy most Adonisz egészen a lány elé lépett, hogy az kénytelen volt felnézni rá, és bármilyen szépséges is volt az aranyhajával, mi már csak a lány szemén át láthattuk. Amiben viszont borzadály, rémület és rettegés ült, mintha a világ legrettenetesebb, legocsmányabb szörnyetegét látná. A férfi megragadta a lány csuklóját, és felrántotta, hogy táncba vigye. A lány minden mozdulatából sütött, hogy borzad a vámpír érintésétől, de esélye sem volt: végül Adonisz magához szorította, tett vele pár táncos lépést, suhan-suhan, aztán fel a levegőbe. Szegény teremtés kapálódzott, küszködött, öklöcskéivel a vámpír mellkasát, fejét verte, míg végül az ellökte magától, és a lány sikoltva zuhanni kezdett. A közönség felmorajlott, a levegő bennszakadt, némelyek együtt sikoltottak a lánnyal; de az utolsó pillanatban, alig egy méternyire a nézők feje fölött, egy másik vámpír elkapta a zuhanó alakot. És most beindult egy amolyan vámpír röpi: a lány szabadulni próbált, csípett, rúgott, a vámpír elengedte, egy másik elkapta. Egy idő után már a rémült kisleány csimpaszkodott rájuk, és ők rugdosták le magukról a kezét, taszították a mélybe, hogy az utolsó pillanatban mindig megmentsék. Mikor már kifárasztották, megint Adoniszra került a sor, biztos karokkal ragadta magához, majd fél kézzel a hajába kapaszkodva kecses ívbe feszítette a fehér lánynyakat, ráhajolt. Beleharapott. Továbbpasszolta, egy másik vámpír is a lány nyakára hajolt, a levegő forrongani kezdett, a vámpírok odafenn szoros gyűrűbe gyűltek áldozatuk körül, mindenki rábukott, hogy már csak egy nagy labdát lehetett látni. És amikor szétrebbent a kar, a lány nyakát művér pettyezte, és már ő, saját gyönyörűségéért szállt vámpírról vámpírra, hogy megossza velük vérét, egészen addig, míg az összes táncos arcán ott nem vöröslött a művér foltja, és a fehér tütü makulátlansága egy tömegkarambol áldozati térképére nem színeződött. A könnyű anyag testére tapadt, hogy minden izma és aprócska, kerek mellei is látszottak. A látvány egyszerre ragadott magával és taszított. A vámpírhad visszaereszkedett a színpadra, a közönség pedig feszülten és fojtottan figyelte a folytatást. Most mindenki a lány köré gyűlt, rávetették magukat, azt a látszatot adva, hogy most mind egyszerre szívják a vérét, pedig ez logisztikai képtelenség volt, ennyi vámpírszájnak egyetlen emberi test nem adhatott kimenetet. De nem is a realisztikus ábrázolás a lényeg, ennyit már sejtettem a színházból. Illúzió, a kulcsszó illúzió. Magas, hajlékony, fekete hajú és sötét bőrű, ugyanakkor sápadt vámpír sietett be a színpadra, határozott léptek-
Laurell K. HAMILTON
275
Haláltánc
kel, de ahogy meglátta a vámpírok közt heverő lányka szinte élettelen tetemét, felzokogott, válla keservesen hullámzott. Adonisz színpadiasan kacagta ki, fejét hátravetve. A sötét vámpír dühtől haloványan emelte fel a fejét, és fenyegetően közeledni kezdett. Minden vámpír elhúzta a csíkot, be a színfalak biztonságában, és már csak Adonisz, a szőke izompacsirta és ez a jövevény, a sötét, szíjas, izmos vámpír maradt. Egyre hevesebben táncolták körbe az apró fehér tetemet, Adonisz sutának és nagydarabnak, emberien nehézkesnek tűnt a másik mellett, akinél csodásabban mozgó alakot még soha nem láttam. Mintha tündérálmot látnék. A táncpárbaj közepén esett le, hogy ellenfelében magát Merlint láthatom. Csak úgy füstölt a levegő, és persze Merlin nyert. A harag is valódinak tűnt, ahogy eddig minden egyéb érzelem, hogy azon kezdtem morfondírozni, vajon ezek tényleg ennyire be vannak egymásra rágva, és a színpad az a tér, ahol kiélhetik az egymás iránti indulatukat vagy mi. Adonisz legyőzötten hevert a porban, és a további események sodrában egyszer csak el is tűnt. De ez már nem számított, mert Merlin a karjaiba vette drága halottját, úgy ringatta és gyászolta. Gyásza a nézők szívéig hatolt, kis híján én is könnyeztem vele, hogy hullna ki a haja a manipulatív Merlinjének. Mondjuk, Jean-Claude is valami hasonlóval szórakoztatja a mulatóiban a közönségét, de megközelítően se sugározza ilyen ütősen az érzelmeket. Még soha ilyen mesteri érzelemprojektorral nem hozott össze a sors. Lándzsákkal, fáklyákkal felszerelkezett tömeg nyomult be a színpad baloldalán, és elég volt, hogy megpillantsák a halovány, mozdulatlan alakot a nagy, sötét vámpír karjaiban, már belé is vágtak egy lándzsát. Bár színpadi trükk volt, de ahogy a lándzsa kiállt Merlin mellkasából, még az én szívem is belefacsarodott. Színpadiasan rogyott le karjában szerelmével, még holtában is ölelte mint aki örökre vigyázni akarna rá. De a tömeg köré gyűlt, egy zokogó férfi vetette rájuk magát, és kiemelte a kis fehér testet, már ő gyászolta tovább. Egy nő is csatlakozott hozzá, jajveszékelt. A szülők. És el is vitték a lányukat, hogy csak az az egy szem vámpírhulla maradjon a színpadon. Egy örök pillanatig nem mozdult semmi a színpadon, aztán a vámpírok rémülten, óvatosan kúsztak vissza, halott vezérük köré. Adonisz siratta legkeservesebben urát, ő emelte karjaiba, és ő rúgta el magát először a földtől. Hamarosan minden vámpír ismét a levegőben volt, és a keservesen zokogó hegedűket saját sírásukkal kísérve emelkedtek fel a mennyezetre halott urukkal. Majd végül lehullt a függöny. Néma csend, és a belőle őrült erővel kirobbanó taps, huhogás, dobogás, füttyögés. A nézőtér ünnepelt. Először a halandó színészek hajoltak meg, a zenészek és a kórus, utána következtek a vámpírok. Adoniszt megéljenezték, Merlinnél és a lánynál sikongattak, őrjöngtek. És persze vastaps. Én még baletten nem jártam, ahol öt percen át szakadatlanul hullámzott volna a vastaps. A balett alapvetően könyvtári műfaj, nem? Az ember csendesen szemlélődik. Vagy elalszik. Itt az egész nézősereglet tombolt, nem tudott úrrá lenni döbbenetén. Egymást böködték, hogy létezik-e ez az egész vagy csak érzékcsalódás volt csupán. Rózsák és csokrok repültek a színpadra, Merlin és a lány többet is begyűjtött. A balettet kipipálhatjuk, jelentem, túléltük. Már csak a bált kellene valahogy átvészelni, lehetőség szerint veszteségek nélkül. Fiatal volt még az este. Hogy szakadna rá az ég!
Laurell K. HAMILTON
276
Haláltánc
53
A HALÁLTÁNC IRODÁJÁBAN ültem a széles, fekete íróasztal mögött. A fekete-fehér dizájnt csak a falakon keretben lógó kimonók és legyezők színorgiája törte meg, de most ez sem zökkentett ki. Az egyik alsó fiók ki volt húzva a lábamnál, benne a pisztolyom ezüst ammóval megtömve. Csak azért nem tartottam a kezemben, vagy előttem az íróasztalon, mert a szorosan mellettem üldögélő Asher szerint ez kissé ellenséges miliőt teremtett volna a helyiségbe. Az érvelést pedig nyilvánvalóan azért nyeltem be, mert a hátam mögött Damian állt, kezét vállamon nyugtatva. Magyarul, be voltam lőve. És talán még Claudia, Lisandro és Igazság harcos jelenléte is rásegített némiképp a vámpírom szedáló hatására. Ja, és hogy merre volt az én mesterem, mindannyiunk ura és parancsolója? Jean-Claude éppen a médiát bűvölte, személyes bájával és évszázadosan idomított kisugárzásával. A fellépésre helyettem Elinore kísérte el, aki amúgy is a hely igazgatója. Ráadásul sokkal képernyő-képesebb, ezért valószínűsíthetően alkalmasabb is erre a feladatra vámpírhóhérságom szerény személyénél. Én ehhez a szerepléshez nem voltam elég fotogén. Mondhatnám, kameragyilkos vonásaim vannak. Velem szemben Merlin foglalt helyet, Adonisz és a sötét hajú nő a tánckarból, aki a fal melletti kanapéról figyelt. A nőt, Elisabettának hívták, halvány kelet-európai akcentusán gyalogolni lehetett volna, olyan masszívan kanyargott minden szavával. A két férfi ötletszerűen színezte beszédét némi egzotikummal, vagy éppen királynői angolsággal nyomta a szót, úgy, hogy a BBC is megirigyelhette volna. – Leghőbb vágyam az volt, hogy ne csak a halandó közönség élvezhesse műsorunk varázsos világát – felelte kérdésemre könnyedén Merlin. – Szóval csak a mestervámpírok és likantrópok kedvét keresve babrált bele az agyukba? Nehogy valamiből kimaradjanak? – még csak kísérletet sem tettem a normálisan baráti hangnemre. Ha piszkálódom, hát piszkálódom. – Igen – bólintott, mint akinek a szarkazmusról legföljebb a szarka jut az eszébe. Damian keze határozottabban markolta meztelen vállamat, ujja a kulcscsontom feletti forradás szegélyén játszadozott. – Ezt nehezen hiszem el – feleltem. Még hogy én nem vagyok nyugodt! Amikor azt is a képébe ordíthattam volna, hogy hazudsz, kurafi! – Mi egyéb okom lett volna rá? – kérdezte ártatlan nyugalommal. Szeme barna volt, azt tudtam, de hogy ezen túl milyen, mennyire, mandula, vagy macska, azt meg nem mondtam volna, hiszen gondosan elkerültem mindenféle szemkontaktust. Ez a csóka a puszta akaratával képes volt egy egész színháznyi népségre ráerőltette az akaratát úgy, hogy még csak rájuk sem kellett hozzá pislantania. Nem árt hát az óvatosnak lenni. Amúgy nem európai arc volt. Inkább közel-keleti, egyiptomi, vagy inkább babiloni arcéle volt. Mintha csak valami művészeti atlaszból mászott volna elő. A csontjaimban éreztem, hogy ősöreg. A nekromanciám nem csak érezte a vámpírokat, de egy nagyjábóli gyors állapotfelmérést is szolgáltatott: kora, neme, ereje, a lényeges infót, mint belistázta az agyamba. Régebben még csak amolyan ráérzésféle volt, amióta azonban a hatalmam beéleztem, néha szinte napra pontos dátumot is belőtt az agyamba. Szóval valami hieroglifás falrajzról sétálhatott volna elém egy ilyen alak, ő meg laza könnyedséggel csacsogott velem egy irodában. Mondom, a csontjaim is nyögtek a korától. – Egy vámpírúr vagy úrnő agyába így belebabrálni, provokáció. A hatalmát kérdőjelezi meg vele, szemtől szemben. Magának magyarázzam?! – Ha nem veszik észre, nincs gond – kottyant közbe elégedett fejjel Adonisz. Mondjuk, azt csak sejtem, hogy a feje elégedetten billegett, mert neki sem mertem telibe kapni az arcát. Ezen aztán remekül mulatott. – Szóval minden előadásotok alkalmával megbűvöltétek a Város Urát vagy Úrnőjét, és az nem vette észre? Így értetted? – társalkodott vele Asher kellemesen. Mintha csak az időjárásról cserélnének eszmét. Nyilván csőbehúzás lett volna a vége, ha Merlin egy kézmozdulatával nem fojtja bele a közlékeny balettosba a szót. – Nem, nem válaszolunk. A halandó szolga Jean-Claude szócsöve mestere távollétében, de te, Asher, mit keresel ezen a beszélgetésen? És milyen jogon hallatod hangodat? Milyen jogon ülsz a szolga mellett? – A témoin jogán. Mert az lennék. Jean-Claude első embere. – És vajon hogyan jutottál ilyen magasra? Az erőd révén semmiképp, hiszen soha nem jeleskedtél a harcban.
Laurell K. HAMILTON
277
Haláltánc
Legalább négy másik vámpírt éreztem ebben a városban, akik nálad hatalmasabbak. Miért ülhetsz mégis urad jobbján, s miért képviselheted most csekély személyeddel őt? – Majd én elmondom, oké? – markoltam meg a fiókban a pisztolyt, és emeltem egyenesen Merlin kutakodó képébe. Hú, de csodás érzés volt végre a fém hűvöse a markomban! Mondanom sem kell, hogy a levegőbe belefagytak a részecskék, egyedül a periférikus teremben észleltem mozgást, Adonisz és Elisabetta fészkelődött nyugtalanul a kanapén. – Kérem, Miss Blake, világosítson hát fel – zengett Merlin hangja. Istenverte nehéz volt nem belenézni a szemébe, annyira megszoktam már, hogy nem pöcsölök az ilyesmivel. – Ne – hallottam Claudiát. – Ne reagáljatok, csak arra vár – hangzott fel Merlin baritonja is, és nem is tudom, melyikük fékezte be a két vámpírt. Persze, az is megeshet, hogy Claudia engem intett... – Ha Asher nem ül itt mellettem, és nem győz meg, én már pisztollyal a kézben fogadom magukat – tettem le sóhajtva az asztal közepére a fegyvert. De elengedni nem engedtem el. – Tehát ez a valós ok. Azért van itt, hogy magát óvja saját hirtelen természetétől. – Azért van itt, mert benne megbízom, magában meg nem. – Ez józan észre vall. Hiszen miért is bízna bennem? – És mi a terve azzal a pisztollyal? – kérdezte gúnyosan Adonisz. – Egy golyó magába meg a hölgybe, és még egy a mesterébe. Nekem nem tűnik ostoba tervnek. – És milyen alapon, ha érdeklődhetem? Milyen törvényeket hágtunk át? Színházi célokra jogunkban áll tömeghipnózist alkalmazni. – Kicsit töröm a fejem, és máris találok valami jó okot – vágtam a képébe, mert annyira rühelltem, hogy igaza van. – Szóval beveti a szokásos amerikai trükköt? Eladja a maga verzióját? – Úgy – bólintottam, de a pisztolyt végül elengedtem –, de soha nem tennék ilyet. – Akkor hadd tegyem fel újra kérdésemet: mit keresünk itt, ebben az irodában? Mivel vívtuk ki Jean-Claude haragját? – Nagyon is jól tudja, mit művelt, és hogy miért rágott be Jean-Claude. – Nem, Miss Blake, sajnos fogalmunk sincs. – Ms. Blake, ha kérhetem. Vagy Blake rendőrbíró. – Ms. Blake akkor – legyintett könnyedén. – Mi lett volna a következő lépésetek, ha a jelenlévő hat Város Urának agyát is megbűvölted? – kérdezte Asher arany hajfüggönye mögül. – Nem fogok számot adni neked tetteimről. Te sem a Város Ura nem vagy, sem pedig témoin. Ennyi erővel soha nem is lehetsz. – Oké, akkor válaszoljon nekem. – Mire, Ms. Blake? – fordult felém. – Ne akarja, hogy elismételjem Asher kérdését, Merlin, csak válaszoljon, mintha elismételtem volna. – Nem értem, mit remél ettől a kis közjátéktól, Ms. Blake. Őszintén nem értem a céljait. – Hat Város Urát, féltucatnyi helyi likantróp falka uralkodóját, halandó szolgákat és hívóállatokat próbált elbódítani. De sajna, túlságosan is nagyra sikeredett ez a véres cafat, amibe belemártotta a fogait, még megrágni sem tudta, nem hogy lenyelni. – Merlin mindenkit el tudott volna ragadni – hetvenkedett Elisabetta. – Ha tudta volna, megtette volna – ráztam meg a fejem, de egy pillantást sem vesztegettem a hölgyikére. – Mit akar tőlünk, Ms. Blake? – kérdezte ötvenedszer Merlin. – Tudni akarom, miért csinálta. És ne jöjjön megint ezzel a „minden nézőmnek örömet akartam” fals dumával, úgysem veszem be. Ha tényleg igaz, hogy eddig minden előadáson megbabrálta a jelenlévő vámpírurat, akkor nyilván most magát tesztelte, hogy ennyivel is elbír-e egyszerre. Csak azt nem értem, hogy minek. – Minek mit, Ms. Blake? – Minek akarta mindenki agyát elborítani? Miért kockáztatta, hogy vérig sérti valahányukat? Miért vágta ekkora fába a fejszéjét? Maga hatalmas mestervámpír, olyan öreg, hogy a puszta látásától sajognak a csontjaim. Ilyen vénségek nem szaladnak bele ekkora fiaskókba a semmiért. Ilyen vénségeknek mindig mindenre nagyon is jó okuk van. – Kételyeim vannak, hogy egy alig három évtizedet megélt halandó megértheti a motivációmat.
Laurell K. HAMILTON
278
Haláltánc
– Azért csak fusson velem egy kört, hátha. Vagy jobbat mondok, fusson Jean-Claude-dal egy kört, hiszen maga mondta, hogy az én számból az ő szavai szólnak. Akkor az én fülemen át az ő agyába folynak a maga szavai, nem igaz? Ez mélyre ment. Láttam azon a hirtelen beálló vámpírmerevségen. Olyankor nyomják ezt a faarcot, amikor valami meglepi őket. Kezdtem a vámpírpofa kifejezéstelenségét is olyan jól olvasni, mint az emberi mimikát. – Touché, Ms. Blake – legyintett megint két kézzel, ahogyan az előbb is. Ez lehet nála a vállvonogatás. – Hiába mondanám hát, hogy csak a műsorunk élményét igyekeztem fokozni. – Teljesen hiába. – Meglehet, hogy a sok más városban elért sikereink, és az ottani vámpírurakkal való könnyű boldogulásom kissé arrogánssá tettek. Meglehet, hogy már magam is elhittem, hogy nem számít, egy vagy hat vámpírúr ül-e a nézőtéren. – Azt meghiszem, hogy arrogáns, és még akár azzal is egyetértek, hogy egyenként tényleg le is nyomta a vámpírurakat. Bár erre azért nem innék arzént. Ne feledje, jártam az agyában. Nem mondom, hogy nem lett volna ilyesmire képes, de azt igen, hogy nem feltétlenül akarta volna megpróbálni. – És akkor mégis, mi vitt rá ma este, hogy megpróbáljam? – Erre igyekszem magam is rájönni – húztam valami mosoly jellegű fintorra a számat. Aki ismer, tudja, hogy kezdett eldurranni az agyam a mókustól. – És maga ezt nem akarja nekem elárulni. – Gondolja, nem akarom elárulni? – Igen – mosolyogtam szélesebben. – És nem lehet, hogy már elárultam, csak maga nem hajlandó elhinni nekem? – Szerintem meg azért nem felel, mert nem mer hazudni, nehogy Damian vagy Asher kiszagolja a hazugságot. – Komolyan azzal áltatja magát, hogy ha hazudni akarnék, nem tudnám megtenni ebben a helyiségben tökéletesen észrevétlenül? Átgondoltam, és nem mertem se Asherre, se Damianre pillantani. Csak az utóbbi markát éreztem a vállamon, meg a nyugtatgató szorítását. – Meg tudná tenni, csakhogy ahhoz több bűbájt kellene bevetnie, mint amennyit mellettem kockáztatni mer. – És ugyan miért félnék én a maga társaságában bűbájt használni? – kérdezte gőgösen, már-már mulatva rajtam. Nem sértődtem meg, minden csak színjáték volt, pontosan láttam. – Mert fél, hogy Ká Anyu megint bekukkant. – És ki volna az a Ká Anyu? – próbálkozott megint a nagyarccal, de nem lehetett megvezetni. Már résen volt. – Tényleg azt akarja, hogy kimondjam a nevét? – tettem fel a nagy kérdést. Szerettem volna belenézni a szemébe, de nem mertem. – Mondja csak ki, amit akar. – Ahogy óhajtja – biccentettem, de önkéntelenül is kalapálni kezdett a szívem. Még a hangom is elhalt. Muszáj volt nyelnem egy nagyot. – Attól fél, hogy Minden Sötétségek Öreganyja megint tiszteletét teszi nálunk. Csak a képzeletem tréfálkozott velem ízetlenül, vagy tényleg tompábban világítottak a fények? – Mit tud maga róla, Ms. Blake? Csak dobálódzik a nevével, közben meg azt sem tudja, mit beszél. – Egy földalatti szobában fekszik, melynek ablakai a sötét semmibe néznek, de odakinn mindig lobog a tűz, mintha akik az álmát vigyázzák, félnének a sötéttől. – Hallottam Valentina látogatásáról abban a helyiségben magam is. Ne gondolja, hogy egy másodkézből szerzett történettel túl nagy hatást tehet rám. Kezdtem gyanítani, hogy Merlin maga nem vette észre, hogy korábban már megjártam a fejét. Ezek szerint azt sem sejti, hogy láttam az emléket, amelyben Minden Vámpírok Anyja ráveti magát a sötétből? – Akkor hadd próbálkozzam egy másik másodkezes sztorival. Hatalmas macska alakjában láttam őt. Talán valami régen kihalt barlangi oroszlán lehetett, mindennél hatalmasabb, ami ma a földet járja. Láttam, ahogy a sötétben üldözi magát, a jázminillatú esőben. Lehet, hogy nem jázmin volt, hanem valami elfeledett növény, csak épp engem a jázmin illatára emlékeztet leginkább. Nyilván más neve van, csak én azt nem ismerem. Hát, ha az előbb hullamerevséget véltem felfedezni rajta, messze jártam a valóságtól, mert csak most váltott igazán „itt se vagyok” üzemmódba. Az életnek még a gondolata is elszállt belőle, hogy szabályosan szemmel kellett tartanom, nehogy nekem köddé váljon. Még a kígyó sem képes ennyire mozdulatlanná merevedni, mert ami él, az nem ismeri a nemlét ilyen közelségét. Mintha az akaratával is képes lenne hirtelen máshol teremni. – Belelátott az emlékébe ma este – konstatálta kifejezéstelen hangon. – Aha.
Laurell K. HAMILTON
279
Haláltánc
– Akkor ismeri a titkát. – Nyilván akad neki számos, de ha arra gondol, hogy egyszerre alakváltó és vámpír, akkor egyet kell értenem. Ezt a titkot tényleg ismerem. – Pedig azt maga is tudhatja, Ms. Blake, hogy ez képtelenség. Egyszerre senki sem lehet alakváltó és vámpír – mondta, miután mély lélegzetet vett. Ezt gyakran csinálják a vámpírok, mintha a nagy némaság és faarc állapotából csak az élet leghatározottabb jelei rángathatnák ki őket. Mintha emlékeztetniük kellene önmagukat, hogy még nem haltak meg teljesen. – A vámpírizmus modern fajtáját a likantrópia vírusa tényleg kiöli a szervezetből. De régen talán még nem bírt vele. De az is lehet, hogy egy egészen másfajta vámpírizmus volt régebben, esetleg egy harmadik magyarázat van. Nem tudom. Csak azt, hogy láttam, amit láttam, és felismerem, amit láttam. – Pár hónapja Musette érkezett hozzánk látogatóba, és magával hozta a Sötét Hölgy macskáit. Ők is egyszerre voltak mindkettő és egyik sem igazán. – Hallottam róla. Belle Morte azt állítja, hogy anyánk alvó macskái az ő hívására ébredtek fel – fejtegette Mer lin. – Maga mi gondol erről, Ms. Blake? Gondolja, Belle Morte ereje annyira megnövekedett, hogy már képes anyánk szolgáit is magához szólítani? – Nem, nem gondolom. – Na és miért nem? – kérdezte egy hulla hangján. Már nem vesződött az élet illúziójának megjátszásával. – Mert Belle Morte ereje nem az a fajta erő. – Soha nem találkozott még vele szemtől szemben – fakadt ki Adonisz. Már nem volt olyan nagy legény. – Ha egyszer is magán érezte volna a tekintetét, nem tenne ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Nagyon nem szívesen gondolhatott vissza Belle Morte ismeretségére. De nem vetek rá követ, nem ő az egyetlen. – Nem azt mondom, hogy hatalma nem lenyűgöző, de természetében nem egyezik Ká Anyu hatalmával. Mint a paprika meg a bors. Mindkettő csíp, de másként. – De ha nem Belle Morte ébresztette fel jó anyánk szolgáit, akkor ki tette? És erre megvilágosodtam. Ritkán esik meg velem a hírtelen éleslátás, de olyankor szeretek továbbmenni a nyomon. Átfutott ugyan az agyamon, hogy először megtárgyalom Asherrel, hátha valami őrültség az egész, de persze egy-kettő sutba is vágtam a józanságot. Hiszen megvilágosodtam. – Maga vágyik rá, hogy végre felébredjen, Merlin? Vagy inkább tart tőle? – Nem tudom, mit feleljek – merült ismét bele a nemlét semmijébe. – Jaj, dehogynem. – Akkor úgy mondom, hogy erre a kérdésre nem kívánok válaszolni. – Maga a vámpírtanács bérence, igaz? – Merlin évszázadok óta kívül marad a hatalom belső körein – felelte helyette Asher. – Ja persze, ezt már hallottam visszaúton a limóban. A hatalma megerősödése miatt döntésre kényszerítették: vagy feladja a területeit vagy megölik. És Merlin az előbbire szavazott, és huss, eltűntek, mint a kámfor. No és persze hogy Jean-Claude invitálta át az Államokba, mondván itt aztán van hely bőséggel – daráltam, de azt már nem mondtam ki hangosan, hogy a következő vámpírcsászár befogadása előtt nem árt, ha kikéri a véleményemet, hogy jól megfúrhassam a tervet. De a kocsiban Jean-Claude-ot nem kíméltem a kritikától, ő pedig, becsületére szóljon, mélységes és belátó hallgatásba merült. – De ha nem a tanácsnak dolgozik, akkor kinek? – szegeztem neki a nagy kérdést. – Ha azt mondom, hogy magamnak, elhiszi? – Talán igen, talán nem. Tegyen egy próbát – kúszott vissza önkéntelenül is a kezem a pisztolyra. – Vagy lő? – Maga meg beveti a bűbájait? Mert ha a válaszadástól tart, még akár arra is képes. – És azt hiszi, hogy ez a kis játékszer megrémiszt? – Lehet, hogy nem, de Ká Anyutól azért maga is betojik, nem? Megnyalta az ajkát, amiből arra a hibás következtetésre jutottam, hogy kezd megborulni. És ha szétesőben van, akkor akár már bele is nézhetek a szemébe. Kár, hogy pont erre utazott. Amint meglátta a pupillámat, már jött is a babra, bele egyenesen az agyamba. Ha Damian és Asher egyszerre nem kapja el a vállamat, akkor végem van. – Több lehet kettőtökben, mint ahogy a pletyka járja – jegyezte meg némi csalódottsággal Merlin, amikor elkaptam a tekintetem.
Laurell K. HAMILTON
280
Haláltánc
– Az nem pletyka, hogy a vörös, a csaj vámpírszolgája – indulatoskodott Adonisz. – De nem a szolga mentette meg az imént – stírölte a főnöke Ashert, aki maga is sietett félrenézni. Ilyet se gyakran látni, hiszen a vámpírokat alapból óvja a saját hatalmuk a másikkal szemben. Mindenki hordozza az immunitás-bűbájt. – Te voltál Belle mestervámpírjai közt a leggyengébb, Asher. Az a vámpír senkit se mentett volna meg pillantásom erejétől. – Még soha nem is találkoztunk – dünnyögte Asher a cipőjének. – Közelebb jártam hozzád, mint hinnéd. – Ide figyeljen, maga azért van itt, hogy megfeleljen a mi kérdéseinkre, nem fordítva – állítottam le, mert nem tetszett ez a sanda fordulat, amit a beszélgetés kezdett venni. – Miért, talán kérdéseket próbálok feltenni? – Azt akarja kideríteni, hogy milyen erősek vagyunk. Tesztel bennünket. De minek? – Lehet, hogy egy mestert keresek magamnak. Egy olyat, akit hosszú évszázadok után végre ismét tisztelhetek és követhetek. – Maga nem Lancelot, hanem Merlin. – Lancelot a képzelet terméke, ahogy az az alak is, amit a történelem megőrzött belőlem. – Azzal etet, hogy maga az a Merlin? Az Artúr királyos meg a kerekasztalos? – Talán meg akar cáfolni? Majdnem belefogtam, de most érdekel is engem, hogy mivel ámítja magát?! Ha neki az jó, hogy az „artúros” Merlinnek képzeli magát, hát nekem is jó. Még csak arra se hívtam fel a szíves figyelmét, hogy Merlin alakját csak századokkal később fűzték a mondakörhöz, szóval valami jobbat kellene kitalálnia. Talán becélozhatná a halászkirály alakját... De már Obszidián Pillangót se próbáltam megrengetni abban a hitében, hogy ő azték istenség lenne. Ha egy ilyen hatalmas vámpír istent meg mondabeli varázslót játszik, hát én biztos nem küldöm őket a sárgaházba. Majd valami ideggyógyászt játszó hasonló kaliber kipukkasztja a személyiségbuborékukat. – Majd legközelebb. Már halálosan elegem van ebből a sok maszlagból, amit megpróbál belém beszélni. Egyenes válaszokat akarok hallani, nem regéket – ereje belenyalt az agyamba, és a pisztoly önjáróan a mellkasára szegeződött. – Meg ne próbálja! – Lemészárolna, csak mert élek a saját hatalmammal? – Azért lövöm le, mert meg akar bűvölni. A személyes agybabra törvénybe ütközik, pláne, ha gonosz szándék motiválja. – Megnyugtatom, nem tervezem akarata ellenére a vérét venni vagy egyéb módon magából táplálkozni. – A törvény arról nem beszél, mik ezek a gonosz szándékok. Nem kell ahhoz a véremet akarnia, hogy a szabad akaratomat korlátozza azzal, hogy bűbájt alkalmaz velem szemben. Ez már önmagában elég egy kivégzési parancshoz. – Azért egy kivégzési parancsot megszerezni időbe telik, Ms. Blake. Vagy azt állítja, hogy már ott is lapul egy a zsebében a nevemmel? – korholt már megint a buta vagdalkozásért. Már megint csak vagdalkoztam, igaz? De azért a fegyvert ugyanolyan biztos kézzel szegeztem rá, és még az sem zavart, hogy Asher a vállam helyett, amihez a pisztoly miatt már nem fért hozzá, most a lábamat fogja. Sőt, benyúlt a szoknyám alá, fel egészen a harisnyakötőmig, ahol a meztelen bőrömet is megérinthette. Első regisztrált eset, amikor egy férfi tapintása a combomon nem izgatott fel. – Ha még egyszer beteszi a mocskos hatalmát az agyamba, lövök – csóváltam a fejem, hiába is markolászták ezek ketten olyan nagy garral a testrészeimet. Nyugodt vagyok, nyugodtan fogom lepuffantani, hogy még nyugodtabbak lehessünk utána. – Valahogy csak kimagyarázkodom a bíróság előtt. Pisztolyok nőttek ki a szoba levegőjében, mint egy egzotikus pálmaházban. Mind a mi őreink kezében. – Vissza a kanapéra, vagy vámpírvér folyik – csattant Claudia hangja mint az ostor, és Adonisz meg a barátnéja visszakucorodott a puha párnákra. Azt már nem vizslattam meg, hogy mennyire bántja őket az elbánás. – Látom, maga nem érti a tréfát, Ms. Blake. Többet nem használom önnel szemben az erőmet. – Hát, humorom az nincs, örülök, hogy végre kiszúrta. – Add a szavad, hogy egyikünket sem próbálod megbűvölni ma este – kérte Asher. – Szavamat adom, hogy egyikőtöket sem próbálom a hatalmammal befolyásolni ma este – ismételte. – Ennél kicsit bővebben. – Tessék? – nézett rám zavartan Asher. – Arra is adja szavát, hogy amíg itt vannak St. Louis-ban, mindannyiunkat békén hagy. Hogy jó fiú lesz.
Laurell K. HAMILTON
281
Haláltánc
– Hallottad a hölgy kérését – fordult megint Merlin felé Asher, a hangján hallottam, hogy kezd egészen jól szórakozni. Hát, örültem, hogy legalább egy valakinek akadnak itt kellemes percei. Merlin mindenre a szavát adta, én meg leeresztettem a pisztolyt. Bestokizni azért nem stokiztam, ahogy Claudiáék sem siettek elpakolni a sajátjukat. Viszont sajna Adonisz meg a balerina szavát nem vettem. Elfelejtettem, hogy cseszném meg. Pedig az ilyen vénséges vércsávóknál a becsületszó tényleg szent. Ha egyszer megadják, meg nem szegik, az fix. Fura, de igaz. – Azt már tudja, hogy én azon kevés vámpírok egyike vagyok, akiket anyánk személyesen teremtett. A halálom emlékét látta ma este – mondta, bár semmi szükség nem volt rá, ezt magamtól is kikombínóztam. – Hozzám is eljutott a pletyka, hogy anyánk ébredezik. Ahogy annak a híre is, hogy magát álmában vagy látomás alakjában meglátogatta. Mivel a tanácshoz csak halálbüntetés terhe mellett merészkedhetem, ide kellett jönnöm, hogy Jean-Claude-tól, meg magától személyesen szerzek bizonyságot. – De minek vetette be azt a kis trükköt a baletten? – Látni akartam, nincs-e Jean-Claude-ban valami, ami esetleg érdekelhetné anyánkat. – És? Van? – Maga. – Tessék? – Maga igazi nekromanta, amilyenek az ősi időkben éltek csak. – És ez mit akar jelenteni? – Olyan hatalommal bír, amilyet hosszú évszázadok óta nem láttam. – Pedig használatban még nem is látta. – Vámpírszolgája van, meg hívóállata, hatalma úgy gyarapszik, ahogyan egy vámpírmesteré. A szex magának táplálék, ahogyan Jean-Claude-nak vagy Belle Morte-nak. Nem egyszerűen lehetőség, ugyanúgy táplálnia kell magát, ahogy egy vámpírnak is. A különbség csak annyi, hogy a táplálék nem vér, hanem kéj. – Ja persze, szukkubus vagyok. Ez nem újdonság – vontam vállat, hogy ne rémítsen halálra, hogy már a saját számból is ezt hallom. – Hogy veheti ennyire könnyedén? – Mert egyszerűen halálra rémiszt. – És ezt el is ismeri? – ámult Adonisz. – Attól még nem fogok kevésbé félni tőle, ha mélyen magamba fojtom. – De a legtöbb ember szerint igen. És szerintem is – felelte őszintén. – Te mitől félsz? – nézett rá Asher. – Erre a kérdésre egy nálamnál gyengébb mesternek nem felelek – vette fel a gőgösét Adonisz. – Na, nem kell megint a szamárlétrásdi – állítottam le, mielőtt bemelegedett volna –, éppen beszélgettünk. – És miről szeretne beszélgetni, Ms. Blake? – Azt mondta, azért jött ide, mert Ká Anyuval kapcsolatban kellenek az infók. Akkor talán beszéljünk erről. Kérdezzen! – Maga meg válaszol? Csak így, egyszerűen? – nézett Merlin hitetlenkedve. – Még az is lehet. Minden a kérdéstől függ. De ne akarjon folyton az agyamba túrni, váltsunk civilizáltra! Vagy legalább próbálja meg. Kérdezzen! – Talán a korom miatt van – nevette el magát, és legalább a nevetésében nem volt semmi extra. Egyszerű nevetés volt csupán. – Annyira öreg vagyok már, hogy elfelejtettem, hogyan is kell beszélgetni. – Hát akkor most gyakorolni fogunk, velem azt lehet. Várom a kérdéseket. – Tényleg ébredezik? – Tényleg. – Honnan tudja ilyen biztosan? – Mert láttam őt álmomban és... – kerestem a megfelelő kifejezést. – Látomásokban – segített ki Asher. – Ez úgy hangzik, mintha valami szent másvilági élményben lett volna részem. Pedig még véletlenül sem volt az. – Hanem? Milyen volt? – kíváncsiskodott Merlin. – Egyszer egy szellemmacskát küldött rám. A kocsimban ültem éppen és a macska lerohant. Illúzió volt, de édesen egzotikus, jázminos esőillattal, mint egy trópusi éjszaka. Egyszer kis híján belefulladtam az esős éjszaka illatába. Belle Morte nyomja ugyanezt a műsort a rózsaillattal.
Laurell K. HAMILTON
282
Haláltánc
– Maga szerint tehát erejük hasonló? – Nem. – De hát... – Láttam álomban vagy látomásban, nem is tudom már, hogyan, de hatalmas, fekete óceánként fölém emelkedett, és láttam, ahogy az élő éjszakává alakul, valami élő sötétséggé. Nem a fényeket oltotta ki, ő maga volt a sötét. Miatta húzódtak esténként a tűz köré őseink, miatta rettegjük a sötétet. Ő a sejtjeinkben lapuló félelem, amit születésünktől fogva hurcolunk magunkban. Nem azért félünk tőle, mert félünk a sötéttől, hanem miatta rettent bennünket annyira a sötét. Megborzongtam, hirtelen átjárt a hideg. Asher levette a szmokingját, és a vállamra terítette. Damian kénytelen volt a tarkómmal beérni, de nem bántam, jólesett az ajándékmeleg. – Tehát igaz... – borzongott meg Merlin is. Hangjában félelem rezdült. – Ébredezik. – Igen – bólintottam, és megfogtam Asher kezét. Kellett a támogatás. – Belle Morte úgy hiszi, hogy hatalma akkorára nőtt, hogy már képes felébreszteni anyánk szolgáit. – Belle Morte téved, és ezt maga is pontosan tudja. – Azért ébrednek fel, mert a gazdájuk is hamarosan felnyitja szemeit. – Szebben nem is mondhatta volna. – Vajon egy halandó szolgában mi vonzza annyira? – Adonisz kivételesen nem szemtelenkedni meg pöffeszkedni akart, hanem őszintén csodálkozott. – Nem a halandó szolga érdekli, hanem a nekromanta – nézett meg még alaposabban magának Merlin. A szememet kereste, de nem adtam. Nyilván már nem bűvölni akart, egyszerűen megszokta, hogy ő aztán bárki szemébe belenézhet. – Azt hallotta, Ms. Blake, hogy valaha anyánk parancsára öltünk meg minden nekromantát? – Nem, nem hallottam. – Pedig ő rendelte el, hogy az olyanokat, akik a magáéhoz hasonló képességekkel bírnak, semmisítsük meg, mielőtt még hatalmuk erőre kapna. – Ezt végső soron még akár meg is értem. – Tényleg? – Én is képes vagyok megbűvölni egy vámpírt, ahogy maguk a halandókat szokták – szorítottam meg Asher kezét. – Ugyanúgy? Hoppá, kissé eljárt a szám... – Fáradt vagyok már a meccsezéshez, Merlin. Mikor este Ká Anyu meglátogatott mindkettőnket, nekem egy kedves barátom egy keresztet nyomott a kezembe. – Részvétem – őszintének hangzott. Felmutattam a legújabb trófeámat. Hát kissé elkerekedett a szeme, nem mondom. – Hogy gyógyulhatott meg ilyen gyorsan? A szent tárgyak ütötte sebek lassan gyógyulnak. – Én nem vámpír vagyok, Merlin, hanem nekromanta – raktam a nevezetes tenyeret Damian kézfejére a nyakamon. – Ez is csak egy pszichés adottság, nem ördöngösség. Attól még nem vagyok valamiféle pokoli szerzet. – És mi? Csak mert vámpírok vagyunk, már pokoli szerzetekké váltunk? Egy-egy vámpír végével a két kezemben kissé nehezen őrizhettem volna meg a hitelességemet. – Mondom, fáradt vagyok már a filozofálgatáshoz. Rengeteg energiámat elvitte a gyógyulás. – Éreztük, amikor táplálkozott – szúrta közbe Adonisz. – Oké, persze, kajáztam – igyekeztem nem rá nézni –, de nem eleget. Ká Anyu valahogy leszippantja az ember lányának az energiaraktárát. – Bárkinek az energiáit leszippantja – bólintott Merlin megértőn. Lehet, hogy azért nem vetett be Ká Anyu távozása után semmi nagyobb disznóságot, mert a látogatónk lenullázta őt is? Nem is az udvariasság tartotta viszsza, hanem a félelem. Még egy ilyen ankétot nem bírt volna ki. Úgy járt ő is, mint én. – Más vámpírokból is képes energiát meríteni, igaz? Elég, ha megérinti erejüket. – Miért kérdezi? – Mert mindig olyankor nézett be hozzám, miután valami vámpír bepróbálkozott nálam a bűbájával. Eddig mindig Belle Morte alkalmatlankodása után érkezett, ma este pedig maga után. Ilyenkor mindig mindannyiunkból merít erőt magának? – Megesik. – Ezek szerint nem is egyszerűen alvással töltötte ezt a sok ezer évet. Valamiféle sötét álommá változott, ami mások erején és energiáján létezik.
Laurell K. HAMILTON
283
Haláltánc
– Én is így gondolom. – Egyáltalán miért merült álomba? – Honnan tudhatnám? – Jó lenne kerülni a kérdést, mi? – Meglehet – somolygott halványan. – Tudja, miért ment aludni Ká Anyu? – Igen. – És elmondja? – Nem. – Miért nem? – Mert nem olyan történet, amit meg akarnék osztani másokkal. – Szóval semmiképp se tudom rávenni? – Esetleg próbálkozhatna a nekromanciájával. Ha olyan nagy a hatalma, még akár ki is szedheti belőlem. – Akkorára azért még nem nőtt az öntudatom – szaladt széles mosolyra a szám. – Anyánk egyre több szolgája ébred hosszú álmából. És a Tanács nagy része ugyanúgy okoskodik, mint Belle Morte, nevezetesen, hogy az ő hatalmuk már akkorára duzzadt, hogy képesek az alvókat felriasztani. – Akad olyan tanácstag is, aki nem áltatja magát? – Nem tudhatom, hiszen a Tanácsnak még a közelébe se mehetek. – Azt mégis tudja, mi Belle Morte álláspontja. – Nem ártana táplálkoznia, Ms. Blake, ahogyan nekem sem. Jó anyánk megcsapolta mindkettőnk készleteit – mosolygott sejtelmesen. – Az, hogy jó lenne, még viccnek is rossz. És az anyja se senkinek. – Azt a lényt, ami most vagyok, ő teremtette – legyintett könnyedén, mintha csak léha szófacsarást űznék. – Térjünk hát vissza ahhoz az állításához, miszerint új mestert keres, és azt próbálta kitapogatni, vajon Jean-Claude elég tiszteletre méltó mestere lehetne-e. – Nem hiszi, hogy mestert keresnék magamnak, igaz? – Azt hiszem, hogy egyetlen vámpírt ismert el eddigi léte során mesterének és gazdájának, azt, aki most valahol Európában egy sötét, ablakos szobában alussza nyugtalan álmát, amiből néha átruccan az enyémbe egy kis üdítő rémisztgetésre. Mélyet lélegzett, hogy sóhajthasson egy kiadósat. Ezt már kisasoltam, a vámpírok nagy része szereti a gesztusait sóhajtozással tarkítani, nem mintha bármi szükségük lenne a levegőáramlásra, a tüdejük ugyanúgy hulla, ahogy a szívük is. Még a pár évezredes limitált életfunkciójú lét sem tudja őket leszoktatni róla. Damian keze erősen szorongatta a tarkómat, pedig semmi temperálási gond nem volt épp a hangulatommal, nem idegesített senki és semmi. Már épp fordultam volna hátra, hogy szemmel fegyelmezzem, amikor megéreztem: már megint kezdtem leszívni az energiáit... hogy az a... a fene a nyavalyás energia-háztartásomat! Kopogás szakította félbe az önostorozási szeánszomat. – Kérdezd meg, ki az – szóltam Claudiának, aki rövid úton kinyomozta, hogy csak Nathaniel jött. És tényleg, az én vérleopárdom volt. Valahol elhagyta az ingét meg a mellénykéjét, a szmokingot már nem is vártam. – Mi történt az ingeddel? – Melegem volt – mosolygott, és tényleg, még a gyémántos nyakörvén is izzadtság fénylett. – Látom... Ahogy azt is láttam, hogy valami aggasztja, bár idegen szem nem fedezhette volna fel a vonásain a szorongást. Okosan nagy ívben kerülte meg Merlint, meg az asztalt, főleg az idegen vámpír miatt. Mióta velem él nemcsak a magabiztossága nőtt, de az áldozati készsége is csökkent. Már nem lehet olyan „ugorj gyorsan a zsákomba” prédát faragni belőle, mint akár fél évvel ezelőtt. Ahogy mögém lépett, Asher felsője alá dugta a kezét, hogy megfogja a másik vállamat. Már megint váratlanul ért az az áramütésszerű energialöket, ami a triumvirátus zárásával végigviharzott a gerincemen. Mintha a kettőhúszba dugtak volna. Fel is pattantam szinte. Aztán, ahogy jobban megízleltem, észleltem az egyirányúságot: éppenséggel minden cucc csak felém igyekezett, ők ketten meg csak fonnyadoztak, mint a tulipán. A francba, valahogy nem ártana fejlődnöm ebben a témában. – Ez a triumvirátus még elég új magának, látom – jegyezte meg Merlin. – Hát igen, még a tanulószakaszban járunk. – Azt is meg lehet tanulnia, hogyan tartsa távol jó anyánkat az energiakészletétől.
Laurell K. HAMILTON
284
Haláltánc
– Csupa fül vagyok. – Tessék? – Úgy értem, kérem, ossza meg velem is – javítottam ki a dőreségemet, hogy már megint ezekkel a nyelvi slendriánságokkal próbálkozom. Pedig azon a tanulási fázison már túl vagyok, hogy az ezerévesek, pláne, hogy akkor még nem is volt Amerika, nem ismerhetik nyelvünk színes fordulatait. Meg kell maradni az irodalmi verzióknál. Szegény nagyi hogy örülne. – Legalább két párna alá rejtett szent tárgy hatékony védelem ellene. – Nem egy életbiztosítás – mutattam fel legújabb tenyérbillogomat. Ahogy felemeltem a kezem, Damian egyensúlya megbomlott, és éreztem, ahogy Nathaniel a derekához kap, hogy megtámogassa. – Még vámpírok is alhatnak így, ha hisznek az erejében, és ha ügyelnek, hogy a saját erejüket ne használják. Ez most ultrahasznos okosság volt, nem állíthattam le, hogy bocsika, egy szexszendvics erejéig tartsunk szünetet. Mert tényleg lassan, vagyis inkább gyorsan ennem kellene, nehogy teljesen kicsináljam Damianéket. – Egy vámpír is dughat a párnája alá szent tárgyat?! Hadd kételkedjem. – Pedig felesleges. Az ágy alá is rejtheti, bár a dupla párna hatékonyabb. – És ha a tárgy a vámpír testével érintkezik? – Erre a tenyere a legékesebb válasz. – Szóval erről nem Ká Anyu hatalma tehet, hanem az enyém? – Maga mondta korábban, hogy tisztában van szukkubusi mivoltával, Ms. Blake. És a szukkubus ugyanolyan démoni lény, mint egy vámpír. – Hát, futottam már össze a praxisomban démonokkal, és bizton állíthatom, hogy a vámpírokhoz nulla közük. A vámpírizmus ugyanis, ahogy azt már többen, több ízben bebizonyították, fertőzés, amit a vér hordoz. Sőt, a huszadik század hajnalán akadt orvos, aki vérátömlesztéssel még gyógyította is a bajt. Démonoknak aztán hiába ömleszti át a vérét, még a ma született bárány vére sem változtatja meg az inklinációjukat. – Tényleg gyógyították vérátömlesztéssel? Ezt nem mondja komolyan. – Jó, hát annyi szépséghibája azért akadt a nagy felfedezésnek, hogy a vámpírizmus fertőzését a vérből kiiktatva nem maradt más a szervezetben, ami életben, vagyis mozgásban tartotta volna a delikvenst. Szóval, aki megkapta a friss vért, az ténylegesen meghalt. – Á! Tehát nem sokan tolongtak a rendelőjében. – Nem bizony – ingattam a fejem. – Ez mind rém izgis, de nekem kéne egy kis kakaó – súgta a fülembe Damian. – Anyánk magától nem képes áttörni senki védelmi rendszerét, csak alvás közben hatolhat bárkibe. Illetve más vámpírok támadásának nyomában. Ezért is szigorították meg a vámpír-vámpír elleni párbajok feltételeit. De anyánk már oly’ régóta alussza álmát, hogy kezdünk megfeledkezni az okokról, kezdünk leszokni az óvatosságról. – De mások nyomában hogyan juthat át a pajzson? – Rémálomként, Morfeusz birodalmának teremtményeként. – Szóval még mindig nem ébredt fel teljesen? – Nem, még nem. – Nem szeretnék beleszemtelenkedni a nagyok dolgaiba, de nekünk enni kellene – vájta ujjait a vállamba Damian. – Ha megtennétek, hogy magunkra hagytok bennünket. – Nem nézhetnénk végig? – érdeklődött műkedvelőként Elisabetta. – De nem ám. – Jöjj, Elisabetta – nyújtotta neki kezét Merlin, és már ki is vezette a szobából. Csak Adonisz verte le a gyökereit a küszöbön egy hosszabb pillanatra. – Ez nem nyilvános móka – szóltam rá, és láttam, hogy mondana valamit, de aztán mégis meggondolja magát. Valahogy éreztem, hogy nem utoljára találkozunk. Lehet, hogy már ez is a démoniság osztályrésze, mindenesetre bármekkora összegbe le mertem volna fogadni, hogy lesz még alkalmunk egymás szemébe nem nézni. – Kint vigyázok, hogy senki se törjön rátok – nyomult utánuk Claudia. És az ajtó becsukódott, négyecskén maradtunk. – Vidd Damiant valamelyik pihenőszobába, Nathaniel – fejtettem le finoman a követelődző ujjakat a vállamról. – Vagy az is elég, ha csak leültök valahol odakinn. – Mi miért nem maradhatunk? – kérdezte Nathaniel ártatlan szemekkel. – Még nincs két órája, hogy tápláltad – néztem rá csodálkozva –, tudod, mennyire veszélyes ennyire gyakran. És
Laurell K. HAMILTON
285
Haláltánc
ha benn maradtok, nem garantálhatom, hogy nem terjed át rátok is az ardeur. Éppen nem vagyok topon, ki tudja, mit babrált szét bennem ez a Ká Anyu, nem bízom magamban. És ha Damianre is átmászik a tűz, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Néztem az egyedül már csak botladozó vámpíromat. – És ki fogja táplálni füzedet? – kérdezte Asher, aki időközben a fal mellé húzódott. – Te, ha nem gond. Rád gondoltam. – Nem ártott volna talán megkérdezni, én is gondoltam-e rád. – Nathaniel, menjetek Damiannel valami olyan zugba, ahol vigyáznak rátok – szorítottam meg még utoljára Nathaniel kezét –, remélhetőleg igyekezni fogunk. Bár nem sok reményt fűztem ehhez a durcás Asherhoz. Már megint duzzogott, a hajában rejtegette a fél arcát, ami semmi jót nem jelent. De hogy mivel bántottam meg már megint...? – Megyünk – zárta rövidre legalább a másik oldalon a vitát Nathaniel. Egy pillanat, és már kint is voltak. – Haragszol valamiért? – fordultam a duzzogóhoz, amint kettesben maradtunk. – Senki sem kedveli, ha úgy számolnak vele, mint egy kiló hússal. Jaj, emlékszem, van még a hűtőben, nem lesz semmi gond. – De én nem számolok veled úgy... – Dehogy nem. És Jean-Claude is, mindketten azt gondoljátok, hogy Asher úgyis itt van, és itt is lesz mindig. Most erre mit mondjak? Legföljebb ennyit, jobb nem jut eszembe. – Most erre mit mondjak, Asher? – Tudom – ingatta a fejét –, most nincs időnk az érzelmi nyavalyáimra. Bocsáss meg! Nyújtottam neki a kezem, és legalább nem lökött el magától. Persze, azon ez sem változatott, hogy már megint megbántottam, hogy már megint mellényúltam, hogy ő már megint nem így képzelte el. – Mi a baj? – Feltűnt, hogy most fogunk életünkben először kettesben szerelmeskedni? Hogy eddig mindig volt velünk valaki más is? Igazából nem tűnt fel. Olyan mély barátságban voltam már a testével, annyiszor simultam hozzá a délutáni félhomályban, és éjszakánként is oly’ gyakran érezhettem magamon gyönyörű testét, hogy ezen el sem gondolkodtam. Lehet, hogy eddig tényleg mindig volt ott még más is? Lehet, hogy még tényleg nem lehettünk kettesben, csak ő és én? – Nem csak Jean-Claude nem figyel rád annyira, ahogy szeretnéd, igaz? – próbáltam megsimogatni az arcát, de nem hagyta. Elrántotta a fejét. – Hosszú századokon át bárki, akihez egyszer is hozzáértem, már csak engem akart, csak utánam vágyakozott. Aztán, a balesetet követően még hosszabb és még súlyosabb századokon át mindenki megvetett és gúnyolt. Ha volt is részem testi szerelemben, csakis adományként juthatott ki nekem, vagy kínzatásul azoknak, akikkel Belle Morte el akart bánni. – Annyira sajnálom – próbáltam magamhoz húzni, hogy öleljem, de nem hagyta. – Veled és Jean-Claude-dal mára sérelmeim egy része elmúlt, azt hittem, meggyógyultam, ismét a régi önmagam leszek – haját hátracsapva, mindkét szemével nézett rám. Ezért az arcért valaha, amikor még épp volt és harmonikusan szépséges, királyok áldozták volna minden vagyonukat és hatalmukat. Egyetlen éjszaka ígérete elég volt nekik. Ha Asher állt előttük, nem láttak tovább. – De nem figyelünk rád annyira, amennyire szeretnéd – fogtam két kezembe az arcot, és merültem el csodálatában. Engem nem érdekelt a ráncossá forradt bőr, én nem láttam már azt sem csúfnak. – Így, a te szádból hallva gyerekesnek hangzik, de itt benn – érintette meg a mellkasát –, itt halálosan komoly minden egyes szó. Olyan, mintha egy lakoma kellős közepén halnék lassú éhhalált. Mert ott ülhetek a megrakott asztal mellett, az igaz, de nekem soha nem juthat annyi falat, hogy elég legyen. Egyikőtök sem lát csakis engem, mindig akad valaki, aki szebb és kívánatosabb nálam. – Nálad nincs szebb közöttünk, Asher. – Hogy mondhatod ezt nekem? – rántotta el fájdalmasan a fejét. – Miért, mit szeretnél hallani? – Hogy van valaki, akinek az életében én vagyok a nap és a csillagok, Anita. Jean-Claude-nak te vagy a mindenség központja, a te életedben ez egyre inkább Nathaniel és Micah – elkapta a karomat, és megszorította. De mennyire megszorította! – Én senkinek sem vagyok a szívszerelme, a drága csillaga, és ebbe belepusztulok – egy pillanatra lehunyta a szemét, és harsogva kikacagta önmagát. De ahogy megint felnézett, könnyek csillog-
Laurell K. HAMILTON
286
Haláltánc
tak a jeges kékségben. – Milyen ostoba gyerekesség, igaz? Milyen végtelenül önző vagyok! – És nem az a fontos, hogy férfi vagy nő az illető, ugye? Az a baj a férfiakkal, akiket választasz, hogy egyikükben sem ébredhet irántad olyasmi, amire te a szívedből vágysz. – Azt akarom, hogy valaki szeressen, Anita! Úgy szeressen, ahogy régen szerettek! – Julianna – súgtam. – Volt idő, amikor Jean-Claude szerelmére vágytam így, de aztán rá kellett ébrednem, hogy bár testileg kedveli a férfiakat is, hiszen Belle Morte udvarában nagyon más választása nem is lehetett, de érzelmileg csak egy nő kerülhet hozzá olyan közel, ahogyan én őt szeretni akartam. Jean-Claude soha nem lenne maradéktalanul boldog, ha csak férfit szerethetne. Neki egy nő szerelme a legteljesebb érzelem. – És neked? – tettem fel neki a magától értetődő kérdést, mert éreztem, hogy válaszolni akar rá. – Nekem azt hiszem, mindegy lenne. Nekem a szerelem számít, nem a csomagolás. Én férfivel is és nővel is ugyanolyan boldog tudnék lenni, ha az a megfelelő személy. Nekem mindig nagyobb szükségem volt arra, hogy figyeljenek rám, én ebben sem vagyok olyan, mint Jean-Claude. És azért is kerestem halandó szolgámul nőt, mert rájöttem, hogy neki mindenképpen női szerelemre is igénye van. Ezért találtam magunknak Juliannát. Lövésem sem volt, hogyan orvosolhatnám ezeket az évszázados sérelmeket. Hogyan vigasztalhatnám meg pár mondatban, hogyan oszlathatnám el fájdalmas magányát egy tucatnyi szóval? Hogyan? Még javában ezt rágtam, amikor Damian utánam kapott, hogy még az egyensúlyomat is elvesztettem. Kénytelen voltam Asherbe kapaszkodni. – Damian... – lihegtem –, már alig maradt neki valami. – Akkor nincs idő a duzzogásra – mosolygott –, félre az enfant terrible-lel, elő kell bányásznom magamból a csapatjátékos Ashert. – Szeretlek, Asher, igazán, szívemből. És szükségem is van rád. De most sajnos nincs időnk, hogy... – Hogy az én sebeimet nyalogassuk, tudom. – ... nincs időnk úgy szerelmeskedni, ahogyan szívemből tenném – javítottam ki, és most megint megkaptam a fájó pillantást. Tőle már csak ez az osztályrészem. – Igyekeznünk kell, energiát szerezni, aztán vissza a bálba. De tudnod kell, hogy te nem egy vagy azok sorában, akivel táplálom az ardeurt, és akiket megosztok Jean-Claude-dal. Nagyon is különleges vagy a szívemben. Te Asher vagy, az én Asherem. Most nincs rá időnk, hogy ezt tettekkel is bizonyítsam, de legközelebb megteszem. – Legközelebb valaki másból kell táplálnod a tüzet, mert nem meríthetsz le engem sem teljesen – húzott magához, és szívta be hajam illatát. – Azt viszont nem szabad elfelejtened – húzódtam kicsit hátrébb, hogy láthassam az arcát –, hogy első ízben nem azért szerelmeskedtünk, mert az ardeurnek kellett a hús. Csakis azért voltam veled, mert akartalak, mert Jean-Claude és én akartunk. – Azért voltatok velem, hogy megvédjetek Belle Morte küldöttétől. – Igen, persze, nem hagyhattuk, hogy Belle haza hívhasson, így az ő normái szerint is magunkhoz kellett láncolnunk. De ez sem változtat azon a tényen, hogy te vagy az egyetlen olyan férfi az életemben, akivel mostanában csakis azért szeretkeztem, hogy megóvhassam, hogy vigyázhassak rá, nem pedig az ardeur miatt. – Hogy megóvhass? – Az ember óvni akarja azt, akit szeret. A szerelmére mindenki vigyázni akar. Végre megkaptam tőle az igazi mosolyát, ami oly’ ritkán ragyog fel az arcán, ami nem az a szomorkás szájgörbítés, hanem felhőtlen, boldog önfeledtség, amitől hirtelen évszázadokkal tűnik fiatalabbnak, felvillantva azt a réges-régi Ashert, aki valaha lehetett, akiért tényleg férfi s nő üdvét dobta volna sárba. – Nem lehetsz szerelmes minden férfiba, akivel élsz. – Nem is. De beléd az vagyok, ahogy Jean-Claude-ba is. – Meg Micah-ba meg Nathanielbe – folytatta, és bólintottam. – És Londonba meg Requiembe. – Nem, beléjük nem vagyok. – De miért nem? Hiszen mindketten gyönyörűek és tökéletesek. – Na, tökéletesnek azért egyikük sem tökéletes – mosolyogtam. – Jóképűek. És Requiem az én gusztusomnak kicsit talán túlságosan is modoros, Londont meg még csak nem is kedvelem. Zavarban is vagyok miatta rendesen. – Mert? – Pont ezért. Még csak nem is kedvelem, de azért keféltünk – mondtam, miközben éreztem, ahogy Damian az asztalra borul, és ha Nathaniel nem kapja el a karját, be is zúg alá.
Laurell K. HAMILTON
287
Haláltánc
– Enned kell – támogatott meg engem is Asher, és már nekem is csak bólogatásra futotta. – Akkor elég is a szóból! Most nekem kell téged óvni, ahogyan a szerelmét óvja az ember. Na, ennyi elég is volt, a hajam tövéig elpirultam. De nemcsak amolyan tessék-lássék módra, hanem tökéletesen személyre szólóan. Asher is levette, és értelmezte is, amit a nevetése garantált: igazi pasis nevetés volt, amikor az csiklandozza őket, hogy a nő, aki eddig olyan bizonytalan volt a karjaikban, most legféltettebb érzéseit mutatta ki. – Mi van? – néztem rá zavartan. Vagyis rá nem néztem, nehogy még színesebb legyek. – Belepirultál, hogy azt mondtam, szeretlek. – Na és akkor? – csücsörítettem dacosan. – Na és akkor az azt jelenti, hogy tényleg szeretsz. – Csak mert pirultam? – néztem fel a szemébe, mert annyira meglepett ez a logikai lépcső. Bólintott. – Eléggé pirulós vagyok. – De most először pirultál el miattam – csókolta meg a homlokomat. – Ha nem probléma, ennék én is, miközben az ardeurt tápláljuk. – Még nem is ettél? – Nem. Nem jött az éhség. – Ez elég szokatlan vagy nem? – Még annál is szokatlanabb. – Akkor csak szolgáld ki magad. Bár nem hiszem, hogy sok érintetlen pontom maradt. Ujja végigcsalinkázott Requiem fognyomain, a nyakamon, le a mellemre, be a fűző alá, ahol London agyarai sebeztek meg még délelőtt. Aztán kicsit lejjebb, a mellbimbómra, ahol ugyan nem volt seb, de az érintése annál nagyobb benyomást tett rám. Felnyögtem, ő meg elégedetten nevetett. Aztán a szoknyám alatt tapogatózott, fel a combom belső oldalán, míg a tövében végig nem simította Jean-Claude harapását. – Honnan tudtad...? – ámultam lihegve. – Kiszagoltam – súgta a fülembe. – Készen állsz? – De már csak bólinthattam a kérdésre, a hangom annyira használhatatlanná vált. – Akkor nézz rám, Anita, nézz a szemembe. Lassan felszegtem a fejem, és belenéztem égkék szemeibe, amin mintha a téli hold fénye játszott volna. Belevakultam. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy az ölében visz. – Hová megyünk? – A kanapéra. – De igyekeznünk kell. – Most már igyekezhetünk, már tudom, hogy később lesz olyan is, amikor nem hajt az idő – fektetett le óvatosan a pamlagra. – Csak mert az arcomba szaladt miattad a vérem? – Csak mert – bólintott. És mivel ez egy keskeny típusú kanapé volt, nem heveredett mellém, állva kezdett kiszabadulni a ruháiból. Két pillantás, és az inge a szék karfáján lógott. Már a nadrágja sliccével matatott, én meg le nem bírtam szakítani a szemeimet a szépséges felsőtestéről. Anyám, de gyönyörű, és nemsokára egészben is látom, ami még szépségesebb. – Jaj, Anita, hogy nézel rám, mon Dieu, hogy nézel rám! – szaladt ki belőle is egy sóhaj. – Mit vegyek le? – kérdeztem, mikor végre megtaláltam a hangszálaimat. – A bugyid elég. – A bugyim elég – szédültem bele az egyszerű szavakba, és felültem, hogy kibújjak a nevezett ruhadarabból. Nem is értettem, mi szédített meg ennyire, hiszen ismertem Asher testét, tudtam, milyen az ölelése. Lehet, hogy a tudat, hogy végre kettesben csináljuk? Vagy annál azért többről volt szó? A testem minden négyzetcentije követelte, az érintését akarta, és nem általában egy férfi érintését, hanem csakis az övét. Megfogta a vállamat, amitől kis híján elájultam. – Mit szeretnél? – hajolt bele az arcomba. Szavai lágy szellőként cirógatták a fülem. – A kezeidet. A testemen. – És még mit szeretnél? – A testedet. Magamban. – És még? Már vagy százötven lehetett a pulzusom, szegény bordáimat olyan erővel püfölte, hogy kezdtem a bordarepe-
Laurell K. HAMILTON
288
Haláltánc
déstől tartani. – Harapj meg, amikor élvezek, hogy egyszerre kétféleképpen is belem hatolj, és kétszeresen élvezzelek – lihegtem. – Kétféleképpen is élvezz, mi – túrt bele a hajamba, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a hajam, marokra fogta, és megrántotta. Fájt, de milyen édesen. – Akkor mondd, hogy kérlek! – Kérlek, Asher! – A véred kell, hogy beléd hatolhassak. És ha kétszeresen akarsz élvezni, akkor még egyszer meg kell, hogy harapjalak. Mintha ez ellen azért akadtak volna kifogásaim, de érvet, egy szemet sem találtam. – Kérlek, Asher, csináld – mondtam hát ki az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott.
Laurell K. HAMILTON
289
Haláltánc
54
HÁTTAL ELŐTTE TÉRDELTEM a kanapén, ő szorosan nekem simult, rövid szoknyámat felgyűrte, hogy meztelen, de még ernyedt hímtagja a fenekemhez érjen. Hajamat még mindig húzta, hogy a nyakam ívbe feszült. Keze becsusszant a fűző alá, ujjai megtalálták a mellbimbómat, és megmarkolta, hogy belealéltam. – Véred ismét életre kelti bennem a férfit, cserébe én is megtöltelek téged új élettel – súgta a fülembe. Valami zavart ebben a dumában, halványan berzenkedett bennem valami, de hogy mi, addig nem jutott el az agyam. Megborított, bűbája minden logikus kapaszkodót kirántott gondolataim alól, már csak a kezeit és a farkát éreztem reálisnak az egész világból. Csakhogy egy éles hasítás véget vetett ennek a kéjes boldogságnak: Damian sikoltott bele az agyamba. – Cseszd meg, Anita, egyél már! Összegörnyedtem Asher ölelésében. – Mi a baj? – Hadd tápláljam az ardeurt az első harapással, Asher. Hadd tápláljam az erőddel. – Damian elenyész – nem kérdezte, mondta. – Igen – lihegtem, ki tudja, miért. – Nem harcolok hatalmad ellen, Anita, legyen úgy, ahogy a helyzet kívánja. Először te merítesz belőlem, aztán én belőled. – Igen, úgy legyen, csak siessünk, kérlek... Ahhoz túl magas volt, hogy a hátamhoz simulva a nyakamba haraphasson, kénytelen volt előrehajolni, s úgy bukni rám. Kezei megint a hajamba és a mellembe martak, s a hirtelen felcsapó fájdalom visszaragadott bűbájába. Minden ízemben a harapását vártam, fogai hegyét, ahogy az első kis fájdalommal átszakítják bőrömet. És igen, tűszúrásnyi fájdalom, majd a kolosszális, fantasztikus orgazmus, amit csak az ő harapása tudott. Ez volt Asher különös ereje, az orgazmikus harapása: amíg csak szívta a véremet, az orgazmus nem csihadt, újabb és újabb hullámokban hozta a gyönyört. Én meg képtelen voltam magamba fojtani, kiáltanom kellett, belesikoltanom a szobába, mennyire jó is ez. Valamikor az orgazmusözön közepén az ardeur is becsekkolt, és tápláltam, szívtam el Asher minden energiáját, amit az én gyönyörűségem adhatott volna neki. Éreztem, ahogy Damienhez is eljut az adag, ahogy egyből kihúzza magát, délcegen fogadja az éltető energiákat, Nathaniel pedig támogatja. Koncentráltam, hogy csak a kaja menjen át, hogy a gyönyört, amit érzek, ne vegyék magukba. Nem volt kis meló, csoda, hogy így összehoztam. – Jól megcsapoltál – engedte el lihegve a nyakamat Asher. Neki nem feltétlenül volt orgazmikus élmény a vérszívás, szóval nem hinném, hogy attól fulladt ki. – Bocs – zúgtam előre, négykézlábra. – Istenem, Asher... édes istenem... A kanapé imbolygott kicsit, pózt váltott, és már éreztem is a véremtől nagyra duzzadt farkát a szemérmemnél. Már nem volt ernyedt, de mennyire, hogy nem. – Még mindig dupla orgazmust akarsz? Egyszerűen rá kellett volna vágnom, hogy nem. Elbliccelem így az egész estét... de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Asher harapása a leggigászibb orgazmust adta, amit csak ember lánya megtapasztalhat ezen a földön. Nem csoda, hogy hosszú sorokban kígyóztak anno a rajongók, akik csak egy füttyentésére vágytak, akik a saját családjukat is eladták volna kalózhajókra koszos rabszolgának, csak Asher még egyszer beléjük vágja igencsak tehetséges agyarait. Rettegtem ettől a gyönyörtől, ezért is tartottam magam ennyire távol az agyarak gazdájától. Minden pasimmal szerettem megosztani az ágyamat, már csak az igazságosság elve miatt is, de Ashert legszívesebben száműztem volna, csak mert annyira vágytam rá. Ha az ösztöneimen múlik, mindenkit dobtam volna a kukába, na, nem érzelmileg, csak testileg. Asher mindenkit lenyomott. Épp ezért kellett menekülnöm előle, kerülnöm a gyönyöreit. Ja, és a nem kifejezetten praktikus mellékhatás miatt: hatalmának az is része volt, hogy élmény után apró mini orgazmusokkal újra átélhettem a kéjt, amit korábban kaptam tőle. Hát klassz, mondjuk vezetés vagy gyantázás közben. Hogy a társasabb elfoglaltságokról ne is beszéljek. – Elég, ha megdugsz – mondtam hát.
Laurell K. HAMILTON
290
Haláltánc
– Nem akarod ismét átélni harapásom gyönyörét? – Akarnám... ha nem lennénk ennyire időszűkében. – Legyen minden óhajod szerint – felelte, és már döfte is belém keménységét. Nedvesnek nedves voltam, de szűk. Jóleső fájdalmacska volt. Kéjes. – Milyen szűk vagy – jegyezte meg fojtottan –, imádom, hogy minden centiért küzdenem kell. Csak biccentettem, a hangom már megint elakadt. Nemet kellett volna mondanom a szexre. A kaján túl voltunk, és Jean-Claude-nak kellettünk volna odabenn a buliban, de nem akartam nemet mondani. Hazudhattam volna magamnak, hogy csak Asher miatt, hogy nem tehetem meg vele, hogy amikor végre csak ő lenne meg én, lefújom az aktust időhiányra hivatkozva. Ez bizony nagy hazugság lett volna, mert én is legalább annyira akartam a szexet, mint ő. És már az elég küzdelem volt, hogy a második harapást lecenzúrázzam. Mert akartam, hogy egyszerre kétféleképpen tegyen magáévá, de mennyire, hogy akartam. Akartam, akartam. Mélyen belém ért, farka megtöltötte az egész hüvelyemet, ágyéka a seggemet csókolta. Előrehajolt, ráfeküdt a hátamra, hogy egy pillanatig én tartottam meg mindkettőnket térdeltemben. Bőre langyos volt, melegebb, mint pár perce még. Haja a nyakamba hullott, aranyesőként cirógatta a bőröm. – Harapj meg – suttogtam. – Tessék? – Harapj meg közben. Tégy magadévá, ahogyan csak te tudsz – suttogtam, mert így nem hangzott annyira elesettnek. Pedig ennél gyengébb már nem is lehettem volna. – Ahogy csak én tudlak? – kérdezte. – Igen, igen. Átölelte, szorosan lapult rám, hogy kezdett szúrni a tüdőm. – Érzed a hatalmamat – duruzsolta a fülembe. – Igen, érzem. – És félsz tőle? – Igen, félek. – Félsz attól, hogy mennyire rettenetesen vágysz rám? – Igen... – Ez jó – súgta –, ezt imádom. És felegyenesedett, hogy már csak csípőben ért össze a testünk, ahol éppenséggel nemcsak összeért, de mintha össze is ragadt volna. Lassan, nagyon lassan, kihúzta magát belőlem, hogy csak pénisze hegye maradt már bennem. – Még mindig szűk vagyok. – Az, de mennyire... – lehelte, és egy határozott mozdulattal széjjelebb tolta a térdeim. Az arcomat a kanapé bőréhez nyomtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Így nyomult újra vissza, de a G-pontnál megállt, nem hatolt tovább. Ebben a sekély pózban kezdett mozogni, ki-be, lassan, nem kapkodva. Vártam, minden ízemben éreztem, hogy mindjárt felgyorsít, de ő tartotta a tempót. Nem bírtam, körözni kezdett a csípőm, hívta, csalogatta a farkát, de határozottan megragadta a fenekemet, leblokkolt. Fura mód a társastánc gyorstalpalóra emlékeztetett, amit emiatt a hülye bál miatt kellett legyűrnöm, ahol mindig minden a férfi határozott csuklómozdulataiban dőlt el. Ő tartott, ő mozgatott, ő döntött. Most ez a férfi azt akarta, hogy maradjak mozdulatlan, és várjam ki a sorom. Most minden az ő dolga. Még szélesebb terpeszbe erőltetett, de nem hagyta, hogy a fejem letegyem. – Négykézláb, Anita, fel, ne feküdj hasra! – rántott fel, hogy a seggem hegyesebb szögben meredjen felfelé. Az élet tele van kihívásokkal, nem igaz? Igyekeztem, majd megszakadtam, de megérte. Még a fájdalom, de legalábbis a globális zsibbadás ígérete is ott vibrált a pózban, de tartottam magam, és átadtam testem ennek a lassú gyönyörűségnek. Az orgazmus minden mozdulattal araszolt felém, agyam már elúszott a ködben, megmerítkezett a gyengédség szinte ismeretlen birodalmában. Lágy volt és finom minden érintés, ahogy mozgott bennem. Finoman növekedett a kéj a bensőmben, s még alaposabban járta át minden zegzugomat. Mióta az ardeurrel osztom meg életem, azóta megtriplázódott a szexszel töltött időm, csakhogy a gyöngédség is ezzel párhuzamosan kopott ki belőle. Az ardeur ugyanis a kajáról szól, energiákról, mohóságról, nem pedig a finomságról és a lágy érintésekről. El is felejtettem, milyen a gyöngéd szex. Itt az orgazmus küszöbén világosodtam meg, Asher oly’ végtelenül delikát mozdulatai hatására, hogy az ardeurrel mindannyian elragadtattuk magunkat, s ez a heveskedés már-már kezdett rossz szokássá alakulni. Noha tényleg elmondhatom magamról, hogy nem vagyok a durvaság ellensége.
Laurell K. HAMILTON
291
Haláltánc
Szerintem az átlagnál még jobban is preferálom a keménykedést, de csak mert bírom a fájdalmat és a megfelelő időben és helyen még gyönyört is okoz, nem jelenti azt, hogy nem vágyom néha a gyengédségre. Hiszen a gyengédségben is határtalan örömök lakoznak, azokat is érdemes feltérképezni néha. Mindent megtettem, hogy tartsam a ritmust meg a seggem, hogy a kéj minél tovább velem maradjon. – Mindjárt elmegyek... – Akkor menj. – De... – Élvezz – lihegte Asher. És hiába is szerettem volna vitába szállni, a következő mozdulat olyan istenire kerekedett, hogy már hat lóval sem lehetett volna visszafogni. Ha nem tartja vaskezekkel a csípőmet, most garantáltan elrepülök. Így viszont csak a bőrkanapé nyújtotta távlatok maradtak: karmaimat mélyen a bőrbe vájtam, karmoltam a puffokat, a kerevetet, amit csak értem. Szerencsére masszív marhából szabták. – Szeretlek, Anita, szeretlek, szeretlek! – hallottam valahonnan a hirtelen ütemet váltott ritmus felett. Távolból éreztem, hogy Asher megint elkapja a loboncomat, és felránt térdelésbe, de közben még csak véletlen sem csusszan ki belőlem. Végre mélyebbre hatolt, és szaporábban is dolgozott már, mert közben ő maga is ejakulált. A hüvelyemmel éreztem, ahogy szétárad bennem a magja, belém lüktet az élet csírája. – Most – súgta a nyakam fölül, és én megfeszültem. – Kérlek, Asher, kérlek szépen – nyöszörögtem, már amennyire még meg tudtam ítélni a saját hangomat. Még szinte be sem fejeztem a könyörgést, agyarai már a nyakamba is hatoltak, száját csókra zárta a harapása fölött, és végül ő is elengedte magát. Szédült ütemben dolgozott még rajtam pár észvesztő ütemet, de már nem számított semmi, már csak az újra meg újra magával rántó orgazmus volt, az eksztázis magaslatai, ahol már a levegő is ritka, s látni is csak a saját zavaros agyába lát az ember. Végre karmaim megtalálták karjait, ahogy szorosan ölelt magához ebben az orgiasztikus vámpírcsókban, és sikoltva, hörögve, karmolva, üvöltve ünnepeltem a tőle kapott magasztos gyönyörűségemet, amilyen nem létezhet másik a földön. Amíg nem eresztette a nyakamat, amíg a véremet itta, tartott a gyönyör, mindketten belemerültünk, és nem is szabadulhattunk. Pont ez volt Asher hatalmának a legfőbb veszedelme, hogy az ember és a vámpír egyként veszítheti el a fonalat, és feledkezhet meg a kéj közepette mindenről, ami fontos. Hogy például én a nap folyamán már négyszer adtam véremet, és hogy most egy kortyocska is vészesen sok lehet, hiszen még vissza kell térnünk a bálterembe, fogadni kell a vendégeket, üdvözölni mindenkit, akit rangja figyelmünkre méltat, sőt, még akár táncikálni is. Bár ez utóbbit el tudnám felejteni, ha rajtam múlna. Mi most megfeledkeztünk a világ minden dolgáról, arról is, hogy Asher már többet nem képes magába nyelni, hogy már csorog le a vér a nyakamon a szája mellett, mert már nem fér belé, hogy vérrel áztatja a dekoltázsomat, a gyémántokat és az egész ruhát. Még a kezek sem rántottak vissza a valóságba, ahogy lerángattak bennünket egymásról. Lecibálták rólam a véremet szívó vámpírt, aki acsarogva majdnem rájuk vetette magát. Ha van még bennem erő, lehet, hogy én is pisztolyt rántok, de így csak önmagamba zuhantam, rá a kanapéra, akár egy fáradt rongybaba. Még a gondolataim is lustán tekeregtek, utolsót izzva parázslónak fel a nagy fehér ködben, hogy aztán ezer darabra hulló pernyeként porozzanak alá a nihilbe. Valaki a hátamra fordított. – Hallasz engem, Anita? Anita! – derengett át a ragyogáson egy puzzle-ből összetoldott arc... talán Remus. Akartam volna mondani, hogy naná, nem kell itt kiabálni, de hirtelen sötétség hullt rám, már csak lebegtem magam is a gondolataim hamvai után a nagy semmibe.
Laurell K. HAMILTON
292
Haláltánc
55
A KORHÁZBAN TÉRTEM magamhoz. Oké, nem az igazi emberkórházban, hanem egy a likantrópoknak kialakított titkos helyen, ahová az olyan rendkívül renitens betegeket szállítják, amilyen most épp én is lettem. Ha halandóként fogadnának be egy rendes kórházba, akkor nyilván rögtön kicsődítenék az egész rendőrséget, hogy nézzék már mennyire csúful elbánt velem egy véragyar. És akkor akár a kivégzési határozatot is kijárja valami túlbuzgó mócsing, amire aztán végképp semmi szükség, ugye, tudjuk. Ez volt hát a hely előnye. Mármint, hogy a kivégzés elmarad. A hátrány meg, hogy így mindenképpen likantróp vért kaphattam csak, hiszen emberek ide nem jártak csapoltatni magukat. Egy likantrópnál viszont előbb nem ártott kisakkozni, hogy melyik fajból való, hogy például egy pók ne kapjon mondjuk sas vért. Nem mindenki reagált rosszul az idegen vérre, de gyakran megesett, hogy nem épült be. Mivel azonban én éppenséggel nulla negatív vagyok, ezt a tényezőt kellett legelsősorban is bekalkulálni, ami nagyjából egészében rövidre is zárt minden kombinatorikát, hogy most akkor az én három beazonosítható plusz egy zsákbaragadozó likantrópiám közül melyikhez igazodjanak. Jött a nullás vér és kalap, kabát. Dr. Lillian azóta sem hajlandó az orromra kötni, hogy farkast, leopárdot vagy oroszlánt tüntetett-e ki a feltuningolásomkor. Azt mondja, pszichésen befolyásolna, és esetleg az adott szőrös felé vonzaná a holdat. Szerintem ez baromság. Állítólag nekem nincs beleszólásom, hogy melyik ragadozót választom, szóval akkor a pszichémet sem kellene kímélni, de a kíváncsiság öregít, így nem is rágtam hát hosszasan a fülét. A következő teliholdkor talán majd lehull a lepel, és kibújik belőlem a szörnyeteg, ha akar, én nem sürgetek semmit. Elment némi idő a bágyadt ténfergéssel ébrenlét és álom mezsgyéjén, mindenesetre magamhoz térvén Ashert találtam az ágyam mellett. Bevallom, egy pillanatra megriadtam. Talán még fel is sikkantottam. Naná, hogy meghallotta, és amilyen véresen érzékeny, már el is rejtette az arcát a hajában. – Félsz tőlem – szólt gyászosan. A csüggedés maradandóan beköltözött a hangjába. Én meg már fogtam is bele a nagy tiltakozó műsorszámba, ahogy azonban nyitottam a számat, leesett, hogy tényleg félek tőle. Csakhogy nem azért, amiért gondolja. A nyakamhoz szaladt a kezem, és a vaskos kötés alatt is érzékeny hegből rögtön éreztem, hogy alaposan megcsócsált. Nem az a profi két lyukacska, amire a vén vérszívók úgy verik magukat. Elragadtatta magát, vagyis eldobta az agyát, ahogyan én is. De egy vámpírnak ez több mint luxus. Igazi blama. A mozdulatra beleolvashatott a gondolataimba, mert lemondón felemelkedett, és az ajtó felé indult. Vállai csüggetegen lógtak, hogy ha nem vagyok épp a padlón, tutira leküld a puszta látvány. – Asher, kérlek, ne menj el! Hát, legalább a féket berántotta, ha vissza nem is kocogott. Ixion és Remus az ajtóban posztolt, mintha vigyázniuk kellene rám. Mintha elszaladhatnék. Meg sem rezzentek. – Megfogadtam, hogy soha nem érek hozzád... egy ujjal sem. – Stop – borzolta végig a gerincem két partját a jeges rémület –, ezt most értsem úgy, hogy nulla szex? – Haragszol rám, és meg is értem. De ne akarj ennél többet! Hogy én ne akarjak ennél többet? És hogy haragszom? Lehet, hogy tényleg az lenne épp az egészséges, ha haragudnék, és a dühös lennék, hiszen nagy kéjesen majdnem kiszopogatta belőlem az életet, de nem tehettem se róla, se ellene: ahogy megláttam az ágy mellett, megbocsátottam. Nem tudatosan, nem akarattal, nem is bírtam volna haragudni. Legföljebb magamra, hogy mindennek ellenére más se jár az agyamban, mint, hogy micsoda szépség, meg, hogy bár hozzá bújhatnék, és úgy is maradhatnék, kalap-kabát, felőlem a világ lehúzhatja magát. Pedig, ha visszaül, aminél jobban éppen semmire sem vágyom, akkor megérintem, és ha megérintem, akkor meg is akarom majd csókolni, mert akkor majd annál nem vágyom többre... – Az őrök minek? Veszélyben vagyok? – Mellettem? – horkant fel keserűen Asher. – Hát nem emlékszel? – Remusra emlékszem – hagytam figyelmen kívül a szokásos önostort. Asher már csak ilyen, megszoktam. – Te vagy az utolsó emlékem – szóltam oda neki, és próbáltam mosolyogni. – Én értem oda először – bólintott komoran. – Asher hívására feleltem. – Mármint te? – Hívtam őket, Anita, elereszteni nem bírtalak, de megrémisztett, amit tettem. A segítségre gondoltam, hogy nélküle elvesztem...
Laurell K. HAMILTON
293
Haláltánc
– És mi meghallottuk – bólintott Ixion. – Gazdánk hívásának engedelmeskednünk kellett – jelentette ki ellentmondást nem ismerően Remus. Nahát, van új a nap alatt. Asher és a hiénák! – De neked eddig nem volt... – Eddig nem. De már van hívóállatom, Anita, és neked köszönhetem. – Jean-Claude szerint azért nem tudott magának parancsolni... azért is kellett közbelépnünk, a saját kérésére, mert a hatalom elragadta – magyarázta Remus, és közben mestere felé ballagott. Mint aki képtelen legyűrni a vonzását. – Nem kellenek a kifogások és mentségek. Vétettem Anita ellen, és ő már ennél jóval kisebb hibáért is száműzött magától. Nem csak engem, más férfiakat is, nálam talán értékesebbeket is – menetelt vélt sorsa elébe a vámpír. – Még egy esélyem nincs, de ne lökj a semmibe, kérlek! Fogadom, hogy többet nem érintelek, már ez is maga lesz a pokol, de ezt még vállalom, hiszen kiérdemeltem. – Képtelenség – nyögtem, mert uralkodnom kellett magamon, nehogy az üvöltve szakadjon fel a torkomon a kétségbeesés. – Megbocsáthatatlan, tudom jól, de ne küldj el, ne űzz el végleg, Anita! – De hiszen én nem haragszom rád! – ordítottam le összes erőmmel. Elfogyott a Blake-féle satöbbi. Már csak azt akartam, hogy fogja be, és hogy ne legyen már ennyire varázslatos és kívánatos, mert lassan a látványa is megbolondít. Pedig nyilvánvalóan nem vetett be bűbájt, és mégis, mintha alakja beette volna magát az agyam ba, hogy akarattal se tudjam kiebrudalni onnan már soha többé. A rögeszmémmé vált. – Az képtelenség, hogy nem érinthetlek soha már! Nem várhatsz tőlem ekkora áldozatot. – A saját biztonságodért, Anita. Én egy veszedelem vagyok – vágta be érthetetlen mód a durcát. Most mit mondtam? – Talán, ha végre leülnél. És nem pattognál ilyen agresszíven. – Sajnálom, hogy nem kedvedre való a modorom – hepciáskodott, és bár nem vágtam, mire fel, még mindig jobb volt, mint a korábbi vérszegény csüggedtsége. – Finoman szólva. Mert leginkább dühönghetnékem van, vagyis lehetne. – Azért maradjak melletted, hogy még mélyebbre vághasd belém a késedet? – csapott rá vissza a kétségbeesés. – Ha előkapom a késemet, fel fog tűnni, elhiheted. Most még csak beszélgetünk – köszörültem meg a torkomat. – De úgy fest, érteni nem értjük egymást. Kérhetek egy pohár vizet? Asher tétován nézett körbe, de Remus talált egy asztalkán egy teli kancsót. Töltött egy pohárba, majd a toporgó Ashernek adta. Láttam, hogy egymásnak feszül az akaratuk, de aztán Remus alulmarad, és a vámpír kezébe nyomja a poharat. Állott víz volt, de rég esett ennyire jól folyadék. Hűvösen mosta végig a torkomat. Ivás közben kénytelen voltam a másik kezemmel megtámogatni. Asher ujjához is hozzáértem, mert ott ügyetlenkedett még ő is, hogy ha netán talán kicsusszanna a praclimból. Elvégre beteg vagyok. Na, hát épp csak súroltam az ujját, majd’ a plafonig ugrott. Mintha belecsíptem volna. – Összevizeztelek? – kérdezte röstelkedve. – Csak a lepedőt egy kicsit. – Belle mellett éreztem magam annyira ügyetlennek, mint melletted. Ixion időközben befutott egy zsepivel, és Asher a lepedőt kezdte vízteleníteni. – Ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek? – kérdeztem még mindig tapló torokkal. Vajon mennyit alhattam? Nyilván nem öt percet... de nem akartam kérdezősködni, nehogy csak még fordítsak egyet azon a bizonyos tőrön a szöszke nem-dobogó szívében. És különben is, ha valami horrorisztikusan hosszú idő, csak még jobban belerondítok a fehérneműbe. Vámpírom szerencsésen felitatta a kilocsolt vizet, és olyan rutinnal nyújtotta hátra a vizes zsebkendőt, mintha Ixion mindig is a háta mögött ácsorgott volna, lesve minden utasítását. Lehet, hogy ezek itt összeszoktak? Ami megint csak a hosszas alukálást valószínűsítette. És még valamit. – Egyiknek sem. Csak ténynek. Amióta találkoztunk, úgy értem, legeslegelőször, sutának és ügyetlennek érzem magam. – Ja, gyakran vagyok ilyen hatással a hölgyek körül rutinnal mozgó férfiakra. – És engem ilyennek tartasz? – nézett komótosan a szemembe. Kivételesen nem sikerült eligazodnom az arckifejezésén. – Belle Morte udvarában mindannyian megtanultatok bánni a hölgyekkel.
Laurell K. HAMILTON
294
Haláltánc
– És a férfiakkal, Anita. Soha ne feledd, hogy a férfiak kedvére is tettünk, hiszen ez is elvárás volt. – Persze, hogy is feledhetném – bólogattam, de leálltam, mert a kötés furán rátapadt a nyakbőrömre, és húzta. – Fő a paritás. – Nem dob fel. – Csak nehezen szokom. Még mindig a lepedővel babrált, lassan a tenyerével vasalta ki. Szeretett volna máshol lenni és mással foglalatoskodni, csak velem ne kelljen beszélgetnie. Még soha ilyen kínban nem láttam. Feladtam. Végül is, amióta csak megláttam itt magam mellett, arra vágytam, hogy megérintsem, rátettem hát matató kezére a kezem. Erre mintha megbénult volna, kiszállt az életnek még a lehelete is belőle. Lelke elvonult testének távolabbi zugaiba, ahol nem érhettem el. Nyilván a vámpírfejébe vette, hogy a babrációi miatt most el fogom taszítani. Hogy mekkorát tévedett! – Anita – próbálkozott a közönyösség hanggá transzformálásával. Nem jött össze. – Nem azért félek, mert majdnem megöltél. Azért félek, mert majdnem megöltél, és mégis csak az érintésedre vágyom. – Megbűvöltelek – húzta el a kezét, de legalább visszaült mellém –, teljesen magamba bűvöltelek. Bekövetkezett, amitől tartottál. – És már nem is akarsz megérinteni? – De – lehelte –, nagyon is. Csakhogy... – Te voltál az, aki felismerte, hogy én is hatalmat nyerek a vámpír felett, akinek a véremet adom. Te megbűvöl tél engem, de én is nyertem. – Szerinted te is az uralmadba hajtottál engem? – Biztosan nem tudom még. Csak azt, hogy nem akarom, hogy elmenj, hogy soha többé ne érj hozzám. Csak annyit tudok, hogy veled akarok lenni, ennél messzebbre még nem látok. – Hogy akarsz velem lenni, Anita? – Úgy. Épp csak egy vészjelző kell mellénk, és akkor nem lesz baj. Mert annyira isteni a szex, hogy elszáll az agyunk. De a figyelő majd ügyel, és akkor meg van oldva. – Ennyire veszélyes vagyok – merengett. A saját kezeit stírölte az ölében. – Már most újra megtenném, Asher. – Komolyan mondod? – nézett fel, ha lehet, még borúsabban. – Komolyan. – Ez rémisztő lehet. – Engem meg is ijeszt. De téged nem, ugye? – Rémesen aggódom érted, de azon túl... – Túlságosan is jó fiú voltál eddig, mi? – Hogy értve? Megint lecsapott rám az a fájdalmasan tiszta pillanat, ami annyira elvakít, hogy a külvilágot már csak valami ködös kavargásként érzékelem: beleláttam a lelke legmélyébe, láttam, mit érez. És nem a nekromanciám vagy a vámpírerőm mutatta meg Asher lelkét, hanem a hirtelen támadt felismerés. – Nézz a szemembe, Asher, és úgy mondd bele, hogy még soha egyetlen nőt sem szerettél így a halálba – szegeztem neki a kérdést, ami sokkal inkább volt kijelentés. Elkapta a tekintetét. – Asher! – Tettem már olyat, amivel vádolsz – emelte rám lassan azokat a jeges kék tavakat az arany zuhatag alól. – Nem vádollak, csak feltettem egy kérdést. Vagyis hipotézist. – Most szörnyetegnek tartasz? Szörnyetegnek tartom? Tényleg, annak tartom? – Szándékosan tetted? – Úgy érted, azzal a céllal vittem-e szeretőmet az ágyba, hogy onnan soha többé ne kelhessen ki? – Igen, úgy. – Nem. Helyesebben egyetlen egyszer igen. – Egyetlen egyszer? – Volt egyszer egy nagyúr, akinek pénzére és birtokára szemet vetett Belle. Erős, büszke férfi volt, de a rák munkálkodni kezdett benne, és tudta, már nincs messze halálának órája. Nem akart alantas kínok közt elmúlni, szenvedéssel lezárni életét. Ő kért meg rá, hogy végezzek vele. Hogy a gyönyörből lépjen át a nemlétbe, és hogy ne a saját kezeivel kelljen megölnie magát. Hogy lelke tiszta maradhasson.
Laurell K. HAMILTON
295
Haláltánc
Olyan közönyösen mesélte a történetet, mintha az egész nem jelentene semmit. Akkor vesszük elő ezt a hangszínt, ha még nem dolgoztuk fel a traumát, ha még nem sikerült túltenni magunkat a veszteségen. – Szeretted őt. – Becsületes férfi volt. – Nem gondolom azt, hogy szörnyeteg lennél. – Nem vagyok szörnyeteg, amikor a gyönyörért életeket veszek el? – Ha így fogalmazod, és tényleg ez lenne a helyzet, az lennél. De nem kizárólag a saját gyönyörödről van szó, Asher. Ez egy lánc, ami az enyém, az lesz a tiéd is. Én is megállíthattalak volna. Volt egy pillanat, amikor érez tem, hogy meg kellene állni, hogy nem lenne szabad tovább menni, és mégsem tettem. – Mert megbűvöltelek. Nem volt akaratod. – Megbűvölhetsz az tény, de csak amíg én is akarom. Már ki tudok szakadni a varázsodból. De én sem akartam, hogy abbahagyd, Asher. Szerinted szörnyeteg vagyok, ha azt mondom, hogy soha életemben ilyen fantasztikus orgazmust még nem éltem át? – Nem, szörnyeteg semmiképp. – Néha nyugodtan szeretkezhetünk kettesben, csak megharapnod nem szabad olyankor. – Nem bízol bennem. – Magamban még kevésbé. – Kis híján megöltelek. Ki kellett dobni a szőnyeget, a kanapét, beleivódott a rengeteg véred. Majdnem elpusz títottalak, és nem élelemért, nem. Hanem a gyönyörért. – Hirtelen nagyot nőtt az erőd, Asher. Végre lett hívóállatod. – A saját hiénáim – sandított hátra Ixionra. – Jean-Claude mindig mondja, hogy eleinte mennyire nehéz egy új erőnek parancsolni. Hogy mindenbe bele kell szokni, ki kell tanulni. – Nincs az a hatalom és birodalom, amiért a szerelmedet odaadnám – szorította meg a kezemet, és szemében nem az ereje csillogott, hanem könnyek. – Elhiszem. – A halandók új törvényei szerint mi is állampolgárok vagyunk, nem csak szörnyetegek. Ha az új erőmmel megöltelek volna, Anita, biztosan utánad halok. – Képes lettél volna elvenni a saját életedet? – Nem bírtam volna viselni ezt a létet – bólintott. – Nem akarom, hogy meghalj! – Ahogy én sem, hogy te ne legyél többet – térdelt az ágy mellé, fejét kézfejemre hajtva. – Nem a véred adta az új erőmet, Anita. Hanem te magad, az, hogy mindenkinél inkább vágytál rám akkor. Mert nem Jean-Claude-ot akartad vagy Richardot, Nathanielt vagy Micah-t, hanem engem. Beleláttam a szívedbe akkor, abban a pillanatban, és magamat láttam ott. Hogy csakis az én érintésemre vágysz, engem kívánsz – arcán halvány rózsaszín patakokban indult meg a könny. – Szeretsz engem, igazán és szívből. Csakis engem, nem az emlékemet, amit Jean-Claude adott át neked, hanem engem. És nem sajnálatból, hanem szerelemből. – Igen. Különben most kissé be lennék rád durranva emiatt a „majdnem a sírba küldtél” akciód miatt. – Amit soha nem fogok megbocsátani magamnak. Jean-Claude teljes joggal végezhetett volna velem. – De szeret téged. – Igen, tudom – biccentett. – Azóta tudom, hogy belépett az irodába, és bár te ott hevertél véresen, élettelen, nem ölt meg ott helyben. Tele voltam kétellyel, Anita, mindenkinek a szerelmében kételkedtem. De annak az időnek vége, már tudom, hogy szeret. Ahogyan te is. Ennyi volt: majdnem belehaltam, de Ashernek lett egy hívóállata, és még Jean-Claude sem pusztította el, amiért majdnem belehaltam. Ahogy én sem végeztem vele mikor már túléltem, amibe majdnem belehaltam. Jean-Claude megtiltotta, hogy kettecskén elharapódzunk egymáson szex közben, és mi nem tiltakoztunk, mert csak mi ketten tudtuk a szörnyű titkot – hogy annyira jó volt egymással, hogy úgysem lennénk képesek nem csinálni soha többé. Vámpír vagyok, szukkubus. Nem vérszopó, épp csak mások szexuális gyönyörét szívom el. És nem csak Damian fizethet az életével, ha netalántán elfelejtek időben kajázni. Ott van Nathaniel a sorban, őt is kivégezhetem. Na meg önmagamat. Talán Jean-Claude képes megvédeni magát és Richardot, ha lezárja a triumvirátus végét, ennek ellenére nem árt minél gyorsabban kitanulnom ezt az energiaáramoltatás-fejlesztés mesterséget. London a pomme de sang verseny befutója, bár ehhez nem ártana kicsit jobban kedvelnem. Nem az van, hogy ki
Laurell K. HAMILTON
296
Haláltánc
nem állhatom, alapvetően bajom az nincs vele, egyszerűen csak félek hazahozni. Nem tűnik annak a könnyen háziasítható fazonnak. Nem az a vampirus domesticus. Oké, Requiem is ott csücsül a táplálkozási piramisomban, de ő is problémás kissé, mert neki meg az érzelmek a mindene. Ráadásul, ahhoz képest, hogy már több száz éves, igazán sértődékeny. Ezzel meg nem tudok mit kezdeni. Szóval nekem sem ártana dolgozni magamon. Fogtam egy keresztet, begöngyöltem egy darabka selyembe, azt egy bársony zsákocskába, ezt bele egy párnahuzatba, és be a párnám alá. Működik. Ká Anyu azóta sehol. Ha tudnám Merlin címét, küldenék neki virágot. Meg hálatáviratot. Sampson nem szaladt haza anyukával Cape Codba, itt maradt, és türelmesen várja, hogy megszokjam a gondolatot, hogy egyszer csak az ágyamban találom. Hátha kicsalogathatom belőle a szirént. Egyelőre csak a sziréna vijjog bennem, ha eszembe jut a nagy terv. De megszokom, eskü. Legalább Havent sikerült hazapateroltatnom Auggie-val, bár sajgott érte a mancsom. Az oroszlányom azóta is zokog utána. A helyiek azon vannak, hogy kerítsenek neki valami megbízható kandúrt, pedig neki csak Haven kellene, utána epekedik. De egy ennyire rosszfiút nem tarthattam meg és pont. Ja, és a legfőbb hír, hogy tényleg mégsem estem teherbe. Ennek örömére, vagyis annak gyászára, hogy azt gondoltam, úgy maradtam, éppenséggel egy üdvhadseregnyi pasit magamba engedtem óvszer nélkül. A pasijaimon kívül ott volt ugye Auggie, London, Requiem, akikkel tápláltam az ardeurt, és hát Augustine-től bekapni a legyet... a katasztrófánál is gyászosabb lehetőség. Lehet, hogy ki kéne tapétáznom a testem óvszerekkel, hogy ha épp vésztáplálásba kapcsolok, a delikvens csak leszakajtson egyet rólam, mint érett gyümölcsöt, és már mehet is a biztonságos menet. Mert tényleg csak a nemkívánttól kell védenem magam. Betegséget nem kaphatok el senkitől, nincsenek halandó, potenciális kórhordozó partnereim. De vérnéni azóta sem kopogtat. A doki szerint talán a stressz, talán a likantrópia a ludas. Merthogy a szakirodalom jegyez olyan nőket, akik az első teliholdju kig felhagytak a menstruációval. Még ez is lehetek. Vagy egyszerűen továbbra is én vagyok a két lábon járó medicinális mirakulum, és valami olyasmi bujkál bennem, amire eddig még csak nem is gondoltunk. Felvetette, hogy szedjek folsavat, elkerülendő a vérállatokhoz és vámpírokhoz nem kapcsolható egyéb lehetséges születési rendellenességeket. Szedem is, bár terhes nem vagyok, és ha rajtam múlik, már tényleg nem is leszek. Felvetet te azt is, hogy keressek valami tuti terapeutát. Vagy menjek szabira. Szabira, én! És mégis, hova mennék? És ott mit csinálnék? Na meg kivel? Azt mindenesetre igyekszem kirekeszteni az agyamból, hogy Nathanielt és Micah-t a vámpírbűbájomnak köszönhetem. Vagyis ők köszönhetnek engem neki. Vagy ki tudja, melyik irány. Csakhogy akkor Richarddal miért nem kapcsolt be a bűbáj? Tudjuk, Jean-Claude szerint azért, mert Richard maga sem ismeri saját leghőbb vágyait, melyek persze csakis akkor teljesülhetnek, ha meg tudja fogalmazni őket. Vagy nem? Talán egy szép napon majd Richard is rájön erre, és akkor majd megszüli magának. Most szigorúan halandó emberekkel randizik, ez a főszabály. Én vagyok alóla a kivétel. De arról gondosan tájékozatott, hogy a fehér kerítéses amerikai alapmodellt hajtja. Én meg boldogan élek a magam fekete, kovácsoltvas kalitkájában, a kulcs nálam. A fehér amúgy sem passzol a szememhez.
