LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS

2

1. FEJEZET

Egy elegáns konferenciateremben ültem, egy torony legfelső emeletén, a csillogó felhőkarcolók egyikében, amelyek Los Angeles központjának látképét uralják. A terem egyik oldalát végig ablakok borították; akrofóbiások rémálma. Azt jósolják, ha a nagy földrengés bekövetkezik, Los Angeles ezen részét 2,5-4,5 méter magas üvegtörmelék fogja borítani. Ott lent az utcán mindent és mindenkit darabokra szaggat, összezúz vagy betemet az üveglavina. Nem egy vidám gondolat, de ez a mai a sötét gondolatok napja volt. Nagybátyám, Taranis, a Fény és Illúzió Királya királyi testőreim közül hármat is bűncselekmény elkövetésével vádolt meg. Az emberek hatóságaihoz fordult azzal, hogy Rhys, Galen és Abe megerőszakolta udvara egyik asszonyát. Uralkodása során a Seelie Udvartartás igazságszolgáltatásért még soha nem fordult kívülállókhoz. A faerie uralkodik; a faerie ítélkezik. Vagyis igazság szerint, a sidhe uralkodik; a sidhe ítélkezik. A sidhe régebb óta uralkodja a faerie-t, minthogy valaki is emlékezne az előttük lévő időkre. Miután némely emlék évezredekkel ezelőttre nyúlik vissza, lehet, hogy mindig a sidhe uralkodott, de ennek valahogy hazugság íze van. A sidhe nem hazudik, mert az igazi hazugságért a faerie-ből ki- és száműzetés jár. Miután tudtam, a kérdéses három testőr ártatlan, felettébb érdekes kérdések merültek fel bennem Lady Caitrin vallomásával kapcsolatban. De ma csak vallomást tettünk, és attól függően, miként alakulnak a dolgok, Taranis király készenlétben állt, hogy a hívásunkat fogadja. Ezért történhetett meg, hogy Simon Biggs és Thomas Farmer – mindketten a Biggs, Biggs, Farmer & Farmer ügyvédi irodától – mellettem ültek. – Meredith hercegnő, köszönjük, hogy beleegyezett a mai találkozásba – mondta az egyik öltönyös az asztal túloldalán. Heten ültek velünk szemben a széles, ragyogóra polírozott asztalnál, háttal a csodálatos kilátásnak. Stevens nagykövet, aki a faerie udvartartások hivatalos nagykövete a mi oldalunkon ült, bár egészen távol Biggs és Farmer uraktól. – Csak egy szót a faerie etikettről Mr. Shelby – szólalt meg Stevens. – A faerie népének tagjainak nem mond köszönetét. Meredith, miután az uralkodói család fiatalabb tagjai közé tartozik, valószínűleg nem venné sértésnek, de olyan nemesekkel is dolga lesz most, akik sokkal idősebbek. Nem mindegyik fogja eltűrni, hogy egy köszönet megtorlatlanul maradjon – mondta Stevens mosolyogva, és megnyugtatóan jóképű arca őszinteséget sugárzott, barna szemétől a tökéletesen vágott barna hajáig. Az ő feladata lenne a szavunkat a külvilág felé tolmácsolni, de valójában minden idejét a Seelie Udvartartásban töltötte, nagybátyámnak nyalizva. Az Unseelie Udvartartás, ahol nagynéném, Andais, a Levegő és Sötétség Királynője az uralkodó, és ahol egy nap talán én fogok uralkodni, Stevensnek túl rémisztő. Igen, őt egyáltalán nem kedvelem. – Meredith hercegnő, sajnálom, nem tudtam – kért bocsánatot Michael Shelby, Los Angeles államügyésze. – Nincs semmi baj – mosolyogtam. – A nagykövetnek igaza van, engem egy köszönöm nem zavar. – De az embereit igen? – kérdezte Shelby. – Némelyiküket – feleltem. Hátranéztem a mögöttem álló Doyle-ra és Fagyra. Úgy álltak mögöttem, akár az életre kelt sötétség és hó, és ez nem is állt távol az igazságtól. Doyle-nak fekete a haja, a bőre, fekete a méretre szabott öltönye; még a nyakkendője is fekete. Csak az inge színe volt királykék; engedmény az ügyvédünknek. Úgy vélte, még több fekete rossz benyomást kelthet, fenyegetően hatna. – A hercegnő testőreinek kapitánya vagyok – felelte Doyle, akinek Sötétség a beceneve. – Az a dolgom, hogy fenyegető legyek. Az ügyvédek erre nem tudtak mit mondani, de Doyle felvette a kék inget. Színe valósággal sugárzott bőre mély, tökéletes feketesége mellett, amely annyira sötét, hogy megfelelő megvilágításban lila és kék fényfoltok cikáznak a testén. Fekete szemét fekete napszemüveg fedte. Fagy bőre annyira fehér, amennyire fekete Doyle-é. Világos, akár az enyém. De a haja ezüst, akár a fém, amelyet hajfürtökké vékonyítottak. Ragyogott a konferenciaterem diszkrét világításában. Világított, mint valami, amit megolvaszthatnál, hogy ékszert készíts belőle. Felül, hogy ne lógjon az arcába, elcsatolta egy ezüst hajcsattal, amely idősebb, mint maga Los Angeles városa. Galambszürke öltönye Ferragamo, ingének fehérsége nem tudta túlszárnyalni bőrének színét. Nyakkendője az öltönyénél sötétebb volt, bár nem sokkal. Szeme puha szürkeségét semmi nem árnyékolta, ahogy az ablakokat vizslatta. Doyle, szemüvege takarásában ugyanezt tette. Oka van, hogy testőreim vannak, és néhányan, akik halottnak szeretnének tudni, képesek repülni is. Nem hittük, hogy Taranis is azok közé tartozik, akik holtan akarnak látni, de miért fordult a rendőrséghez? Miért ragaszkodik ezekhez a hamis vádakhoz? Soha nem tenne ilyet ok nélkül. Csupán azt nem tudtuk, mi a szándéka, ezért – minden eshetőségre felkészülve – ők ketten az ablakokat figyelték, olyan lények felbukkanására számítva, amelyekről az emberi ügyvédek még csak nem is álmodnának.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Shelby a mögöttem álló testőreimre nézett. Nem ő volt az egyetlen, aki időről időre idegesen rájuk pillantott, de Pamela Nelsonnak, a helyettes államügyésznek esett legjobban a nehezére, hogy szemével és agyával az előtte álló feladatra koncentráljon. Az asztal túloldalán ülő férfiak is olyan pillantásokat vetettek rájuk, mint akik majdnem biztosak abban, különösebb erőfeszítés nélkül ki tudják készíteni őket. A Los Angeles-i államügyész magas, atlétikus termetű volt; jóképű, világítóan fehér fogsorral, és lehetett látni rajta, terveiben Los Angeles körzetének államügyészi rangjánál magasabb beosztások szerepelnek. 180 centiméternél magasabb volt, és zakója sem tudta elrejteni a tényt, hogy elég komolyan foglalkozik a testépítéssel. Valószínűleg nem sok férfival találkozott, aki mellett fizikailag gyengének érezte magát. Asszisztense, Ernesto Bertram karcsú férfi volt, aki munkájához túl fiatalnak és túlságosan komolynak tűnt rövid, sötét hajával, szemüvegével. Nem a szemüvege miatt éreztem megfontoltnak; arckifejezése volt olyan, mintha valami keserű dologba harapott volna. St. Louis város területének államügyésze Albert Veducci, szintén jelen volt. Nem volt annyira barna, mint Shelby. Tulajdonképpen egy kissé túlsúlyos, fáradtnak tűnő férfi volt. Asszisztense: Grover. Így mutatkozott be, hogy ő Grover, ezért fogalmam sem volt, hogy ez a család-, kereszt- vagy az egyetlen neve. A többieknél jóval többet mosolygott, azzal a „hazakísérlek a szállásodra” típusú jóképűséggel. Azokra a srácokra emlékeztetett az egyetemről, akik vagy tényleg ennyire rendesek voltak, vagy szemetek, akik csak szexet akartak, esetleg segítséget, hogy átmenjenek egy vizsgán, vagy, az én esetemben, hogy egy igazi faerie hercegnő közelében lehessenek. Egy darabig még biztos nem fogok rájönni, hogy Grover melyik típusú „kedves srác” kategóriába tartozik. Ha a dolgok jól mennek, akkor nem fogom megtudni, mert valószínűleg soha többet nem találkozom vele. Ha rosszul sülnek el, akkor Groverrel elég sokszor fogjuk még látni egymást. Nelson Los Angeles megye helyettes államügyésze. Főnöke, Miguel Cortez sötét bőrű, alacsony és jóképű. A képernyőn remekül néz ki. Meglehetősen sokat láttam már az itteni hírekben. A gond csak az, miként Shelby esetében is, hogy ambiciózus. Imád a televízióban szerepelni, ráadásul ennél is többször szeretné látni magát benne. Ez a vád az embereim által elkövetett erőszakról ráadásul magán viseli az összes jegyét egy olyan esetnek, amely egy karriert még inkább beindíthat, vagy tönkre is tehet. Cortez és Shelby becsvágyó, ami azt jelenti, vagy nagyon óvatosak lesznek, vagy nagyon meggondolatlanok. Most még azt sem tudtam, nekünk melyik lenne nagyobb segítségünkre. Nelson magasabb volt a főnökénél, majdnem 180 cm a nem túl magas sarkú cipőjében. Haja élénkvörös, amely arcát hullámos fürtökkel foglalta keretbe. Az a ritka árnyalat, ami sötét, ragyogó, legközelebb az igazi vöröshöz, amelyet egy emberi lény hajszíne felvehet. Kosztümje méretre készült, konzervatív szabású, fekete; magasan záródó blúza fehér, sminkje diszkrét. Csak a haja rontotta le a majdnem férfias megjelenését. Mintha szeretné elrejteni a szépségét, ugyanakkor fel is akarná magára hívni a figyelmet. Mert gyönyörű volt. A halvány smink alól előbújó szeplők szépségét nemhogy halványították, inkább hozzáadtak ahhoz. Szeme egyszerre volt kék és zöld, attól függően, hogy a fény miként esett rá. És az a határozatlan színű szempár képtelen volt eldönteni, Fagyra vagy Doyle-ra nézzen. Megpróbált a hivatalos irataiba mélyedni, ahová jegyzetelnie kellett volna, de tekintete egyre felfelé irányult, rájuk, mint aki képtelen megfékezni a mozdulatait. Kezdtem gyanakodni, talán többről lehet szó, mint jóképű férfiakról és egy nőről, akinek figyelme állandóan elterelődik. Shelby élesen megköszörülte a torkát. Összerezzentem és ránéztem. – Mr. Shelby, elnézését kérem. Hozzám beszélt? – Nem, de azt kellett volna tennem – nézett le a mellette álló asztalra. – Azért vontak be, mert egy semleges félre volt szükségük. De kérem, hadd kérdezzem meg kollégáimat, ők is nehézségekkel küzdenek-e, amikor a hercegnőnek szeretnének kérdéseket feltenni. A jogászok közül többen is egyszerre kezdtek beszélni. Veducci csupán a ceruzáját emelte a magasba, és megkapta a helyeslő bólintást. – Irodám szorosabban működött együtt a hercegnővel és népével, mint a többiek, és emiatt hordok magammal több ellenszert is a bűbájjal szemben. – Milyen fajta ellenszereket? – akarta tudni Shelby. – Nem fogom elmondani mit, de az acél, vas, négylevelű lóhere, orbáncfű, berkenye – a fa vagy a gyümölcse – és hamuja köztudottan mind működnek. Néhányan állítják, a csengő hangja megtöri a varázslatot, de úgy vélem, egy magas rangú sidhét a csengők nem igazán zavarnák meg. – Azt akarja mondani, hogy a hercegnő bűbájjal próbál befolyásolni bennünket? – kérdezte Shelby, és jóképűsége már nem volt kellemesnek mondható. – Arra utaltam, hogy néha, amikor Taranis királlyal vagy Andais királynővel üzleti kapcsolatba lépünk, jelenlétük az embereket teljesen lehengerli – felelte Veducci. – Meredith hercegnő, aki részben ember, bár így is gyönyörű… – biccentett felém. Bókját fejbólintással nyugtáztam. – …soha nem volt senkire ily erős hatással, de az Unseelie Udvartartásban az utóbbi napokban nagyon sok minden történt. Stevens nagykövet úr mindenről tájékoztatott, ahogy más források is megtet-

4

LAURELL K. HAMILTON ték. Úgy is mondhatnám, hogy Meredith hercegnő és testőreinek egy része feljebb lépett a hatalom létráján. Veducci továbbra is kimerültnek látszott, de szeme most elárulta a túlsúlyos, agyonhajszolt külső alatt rejtőző elmét. Ráébredtem, a becsvágy mellett is leselkedik még ránk veszély. Veducci eszes, és arra utalt, hogy tud valamit arról, ami az Unseelie Udvartartásban végbement. Tényleg tudja, vagy csak próbálkozik? Azt gondolja, hogy eláruljuk magunkat? – Illegális, ha bűbájt alkalmaznak ellenünk – szólalt meg Shelby dühösen. Rám nézett, és arckifejezését most már egyáltalán nem mondhattam barátságosnak. Farkasszemet néztem vele. Háromszínű szememmel egyenesen az övébe meredtem: kívül folyékony arany, majd egy kör zöld jáde, és pupillám körül smaragdzöld kavargás. Ő tekintett félre először, pillantását hivatali mappájába mélyesztve. – Hercegnő, letartóztattathatnánk – mondta fojtott dühvel vagy visszatoloncoltathatnánk a faerie-be, mert megpróbálta az eljárást befolyásolni. – Mr. Shelby, semmit nem teszek önökkel, szántszándékkal nem – védekeztem, majd Veduccira néztem. – Mr. Veducci, azt állítja, már az is kellemetlen volt, hogy nagynénémet vagy nagybátyámat látta? Jelen pillanatban velem is ez az eset áll fent? – Kollégáim reakciójából ítélve, igen, úgy hiszem. – Szóval Taranis király és Andais királynő ilyen hatással van az emberekre? – Körülbelül – felelte Veducci. Mosolyognom kellett. – Hercegnő, ez egyáltalán nem mulatságos – szólalt meg Cortez, és szavaiból düh áradt, de amikor barna szemébe pillantottam, tekintetét elfordította. Ránéztem Nelsonra, de az ő figyelmét nem én tereltem el; az ő problémája mögöttem állt. – Melyiküket bámulja inkább? – kérdeztem. – Fagyot vagy Doyle-t, a sötétet vagy a világosat? – Én nem… – pirult el olyan aranyosan, amire csak a vörös hajú emberek képesek. – Gyerünk, Ms. Nelson, árulja el, melyikük az? – Mindkettő – suttogta, és olyan hangosan nyelt, hogy még én is hallottam. – Meredith hercegnő, megvádoljuk önt és ezt a két testőrt azzal, hogy egy jogi eljárásban illegális mágikus befolyásolással próbáltak élni – jelentette ki Cortez. – Egyetértek – helyeselt Shelby. – Sem én, sem Fagy vagy Doyle nem szántszándékkal tesszük – ellenkeztem. – Nem vagyunk ostobák – vetett ellent Shelby. – A bűbáj aktív mágia, nem pedig passzív. – A legtöbb bűbájra ez igaz, de nem mindegyikre – világosítottam fel. Ránéztem Veduccira, akit az asztal közepétől a lehető legtávolabbra ültették, mintha az, hogy St. Louisból jött, valahogy kisebb rangúvá tenné. Vagy csak én vagyok túlságosan érzékeny, ha a szülővárosomról van szó. – Tudták – szólalt meg Veducci –, hogy amikor Anglia királynőjét látják, úgy mondják, hogy az uralkodó jelenlétében vannak? Soha nem találkoztam Erzsébet királynővel, és elég valószínűtlen, hogy ez valaha is megtörténik, így nem tudom, hogy nála ez miként működik. Soha nem beszéltem emberi királynővel. De a kifejezés „az uralkodó jelenlétében”, egy királynő jelenlétében, többet jelent, ha az Unseelie Udvartartás királynőjéről van szó. A Seelie Udvartartás királyának jelenlétében lenni szintén ritka élvezet. – Ez mit jelent? – kérdezte Cortez. – Ritka élvezet? – Uraim és hölgyeim, ez azt jelenti, hogy a faerie királynőjének vagy királyának lenni egy akaratlan hatalmi és vonzó sugárzást hoz létre. Ha Los Angelesben él az ember, láthatja, miként működik, bár kisebb mértékben, a nagy sztárok és politikusok esetében. A hatalom, úgy látszik, hatalmat szül. A faerie udvartartásokkal fenntartott kapcsolatunk miatt úgy hiszem, erre még mi, szegény halandók is képesek vagyunk. Ha a hatalmasak, gazdagok, gyönyörűek, tehetségesek, és a többi közelében lehetünk, az nem csak az ember természetéből fakad, hogy nyalizunk nekik. Azt hiszem, hogy bűbájról beszélhetünk. Hiszem, hogy egy bizonyos szintű sikernek van egy fokú bűbájos ereje is, és ezzel az embereket magukhoz vonzzák. Körülötted akarnak lenni. Jobban hallgatnak rád. Szívesebben megteszik azt, amit mondasz. Az emberekben a bűbáj árnyéka van meg; de most képzeljenek el valakit, aki a faerie egyik legnagyobb hatalmú lénye. Gondoljanak csak bele, milyen szintű hatalom veszi őket körül. – Stevens nagykövet úr – szólalt meg Shelby –, nem önnek kellett volna minket figyelmeztetnie erre a hatásra? Stevens végigsimított nyakkendőjén, megtapogatta Rolex karóráját, amelyet Taranistől kapott ajándékba. – Taranis király hatalommal bíró lény, aki évszázadok óta van uralmon. Körülveszi egy bizonyos fennköltség, amely lenyűgöző. Andais királynő bennem nem keltett ennyire mély benyomást. – Mert vele csak messziről beszél, tükrön keresztül, miközben ön mellett ott van Taranis király – mondta Veducci. Megjegyzésével meglepett, mert egy abszolút igazságot mondott ki. – Ön a faerie-be kinevezett nagykövet, nem pedig csak a Seelie Udvartartásba – emlékeztette Shelby. – Igen, én az Amerikai Egyesült Államok nagykövete vagyok a faerie földjén.

5

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Ennek ellenére soha nem lép az Unseelie Udvartartás földjére? – akarta tudni Shelby. – Nos – kezdte Stevens, egyre az óráját simogatva –, Andais királynő nem nevezhető igazán együttműködésre hajlandónak. – Ezzel mit akar mondani? – tudakozódott Shelby. Figyeltem, ahogy az órájával játszik, és egy kis koncentrálással észre lehetett venni, mágia volt rajta, vagy benne. – Azt hiszem, arra gondol, hogy az Unseelie Udvartartás tele van perverzióval és szörnyekkel – feleltem helyette. Most már mindannyian ránéztek. Ha mi bocsátottunk volna rájuk – ráadásul akarattal – bűbájt, akkor nem tudták volna megtenni. – Nagykövet úr, igaz ez? – kérdezte Shelby. – Ilyet soha nem mondanék. – De hiszi – mondtam halkan. – Ezt mindannyian fel fogjuk jegyezni, és biztos lehet abban, a megfelelő hatósággal tudatni fogjuk, hogy kötelességmulasztást követett el. – Taranis királyhoz és udvartartásához hű vagyok. Nem az én hibám, hogy Andais királynő szexuális szadista, és meglehetősen őrült. Ő és a népe veszélyes. Ezt mondom, már évek óta, és soha, senki nem hallgatott rám. Most meg itt vannak ezek a vádak, amelyek igazamat bizonyítják. – Elmondta tán feletteseinek, hogy attól fél, a királynő testőrei meg fognak valakit erőszakolni? – érdeklődött Veducci. – Nos, én, nem, nem pontosan. – Akkor mit mondott? – firtatta tovább Veducci. – Az igazat mondtam nekik, hogy az Unseelie Udvartartásban az életemet féltettem, és fegyveres kíséret nélkül ott nem érezném magamat biztonságban – állt fel Stevens szálegyenesen, igazának biztos tudatában. Rámutatott Fagyra és Doyle-ra. – Nézzenek rájuk. Félelmet keltenek. Csak úgy sugárzik belőlük, hogy bármikor képesek vérfürdőt rendezni. – Ön állandóan az óráját birizgálja – jegyeztem meg. – Tessék? – nézett rám pislogva. – Az órája. Igaz, hogy Taranis király adta önnek? – kérdeztem. – Elfogadott a királytól egy Rolex órát? – háborodott fel Cortez, de nem ránk haragudott. – Természetesen nem – nyelt egyet, fejét rázva. – Nem lett volna helyénvaló. – Nagykövet úr, láttam, ahogy önnek adja. – Ez egyszerűen nem igaz – simított végig a fémen megint. – A hercegnő hazudik. – Nagykövet úr, a sidhe nem hazudik. Ezt ön is tudja. Az az emberek szokása. Stevens ujjai majdnem lyukat dörzsöltek a fémszíjba. – Az Unseelie minden gonoszságra képes. Már az arcuk is mutatja, mik is valójában. – Az arcuk gyönyörű – ellenkezett Nelson. – A mágiájukkal csapják be – vitatkozott Stevens. – A király megadta nekem a hatalmat, hogy megtévesztésükön átlássak – folytatta, és hangja egyre magasabbra kúszott. – Az óra – szólaltam meg. – Szóval ez – intett felém Shelby –, ez a szépség illúzió? – Igen – felelte Stevens. – Nem – mondtam én. – Hazug – rikácsolta, és úgy taszította hátra a székét, hogy az elgurult. Elment Biggs és Farmer mellett, felém tartott. Doyle és Fagy egyszerre mozdult. Elé álltak, blokkolták. Semmi mágia nem volt benne, kivéve fizikai állapotuk erejét. Stevens hátratántorodott, mintha megütötték volna. – Nem, nem! – kiabálta, miközben arca félelmében eltorzult. A jogászok közül néhányan felálltak. – Mit tesznek vele? – érdeklődött Cortez. – Nem látok semmit – kiabálta túl Veducci Stevens üvöltését. – Semmit az égvilágon – felelte Doyle, mély hangjával úgy mosva alá a magasabb hangokat, akár a szirtet kivájó víz. – A fenéket semmit – kiabálta Shelby, tovább emelve a zaj szintjét Stevens üvöltése és a többiek kiáltozása mellett. – Fordítsák ki a zakóikat! – próbáltam túlkiabálni a többieket. Senki nem hallott meg. – Kuss! – bömbölte el magát Veducci, és hangja úgy hasította ketté a zajt, akár egy kerítésen átrobogó bika. A szobában hirtelen döbbent csönd támadt. Még Stevens is elhallgatott, és Veduccira bámult. – Fordítsák ki a zakóikat – folytatta Veducci nyugodtabban. – Ez egy módja annak, hogy a bűbájt megtörjék – fordult felém, csaknem meghajolva. – Ezt az egyet elfelejtettem. A többiek pár másodpercig tétováztak. Veducci levette a zakóját, kifordította, majd belebújt. Mintha ezzel felvillanyozta volna a többi ügyvédet. Nagyobb részük szintén elkezdett kibújni a zakójából.

6

LAURELL K. HAMILTON – Keresztet viselek – szólalt meg Nelson, miközben kifordította kosztümkabátját. – Azt hittem, ez megvéd a bűbájjal szemben. – A keresztek és imák csak akkor működnének – válaszoltam neki –, ha az ördögtől származnánk. A keresztény vallással nekünk nincs kapcsolatunk, se jó, se rossz értelemben véve. – Nem volt szándékomban célozgatni – sütötte le szemét; mintha szégyellt volna rám nézni. – Természetesen nem – mondtam, színtelen hangon. Ezt a sértést oly gyakran hallottam, hogy már nem vettem a szívemre. – Az egyik dolog, amit az egyház már a kezdetekkor megtett, az volt, hogy mindent, amit nem tudtak kontrollálni, ördöginek festettek le. A faerie egy olyan dolog, amely fölött nem volt hatalmuk. Ahogy a Seelie Udvartartás egyre nagyobb barátsággal kezdett viseltetni az emberek iránt, a faerie azon lényei, amelyek nem tudtak vagy nem akartak embert játszani, az Unseelie Udvartartás részeivé váltak. Miután azok a lények, amelyeket az emberek rémisztőnek találtak, inkább az Unseelie Udvartartáshoz tartoztak, a századok során minket kiáltottak ki ördöginek. – Te magad vagy az ördög! – üvöltötte Stevens. Szeme kimeredt, pulzusa száguldott, elsápadt, és homlokán veríték gyöngyözött. – Beteg? – kérdezte Nelson. – Bizonyos értelemben – jegyeztem meg olyan halkan, hogy nem voltam biztos, a teremben tartózkodó emberek meghallották-e. Akárki is helyezte a bűbájt az órára, vagy túl jó munkát végzett, vagy nagyon elszúrta. A mágia arra késztette Stevenst, ha ránk néz, rémálmot lásson. Elméje egyszerűen nem tudta befogadni, feldolgozni, mit látott és érzett. – A nagykövet úr betegnek tűnik – fordultam Veduccihoz. – Talán el kellene vinni, hogy megnézze egy doktor? – Ne! – tiltakozott kiabálva Stevens – Ne! Nélkülem át fogják venni az uralmat az elméjük fölött! – ragadta meg Biggset, aki a legközelebb állt hozzá. – A király ajándéka nélkül mind el fogják hinni a hazugságaikat. – Stevens nagykövet úr, azt hiszem, a hercegnőnek igaza van – próbálta nyugtatni Biggs. – Azt hiszem, ön tényleg beteg. Stevens ujjai Biggs által felvett kifordított márkás öltönybe mélyedtek. – Most már biztosan önök is látják, mik is ezek valójában. – Nekem úgy tűnik, mindegyikük úgy néz ki, mint egy átlagos sidhe. Kivéve talán Doyle kapitány bőrének színét, és hogy a hercegnő termete alacsony, megjelenésük akár egy sidhe udvartartás nemesének. – A Sötétségnek méregfogai vannak – rázta meg Stevens a nála nagyobb férfit. – Gyilkos Fagynak koponyákból font nyaklánc lóg a nyakába. És ő, a hercegnő, össze van aszva, haldoklik. Saját halandó vére fertőzi meg. – Nagykövet úr… – kezdte volna Biggs. – Nem, maguknak is úgy kellene látniuk, ahogy én! – Egyáltalán nem változtak meg, miután kifordítottuk a zakóinkat – szólalt meg Nelson. Egy picit mintha csalódott lett volna. – Megmondtam, hogy egyikükön sem próbálunk meg aktív bűbájt alkalmazni – ismételtem. – Hazugságok! Én látom az iszonyatosságukat – temette arcát Stevens Biggs széles vállába, mintha nem tudná elviselni látványunkat, ami talán igaz is volt. – Bár most már könnyebben rájuk tudok nézni – jegyezte meg Shelby. – És könnyebben tudok koncentrálni is – helyeselt Cortez –, de a kinézetük nem változott. – Csodaszép – sóhajtotta Bertram. Shelby élesen rápillantott, mire helyettese bocsánatot kért, mintha ez az egyetlen szó udvariatlanságnak számítana. Stevens Biggs öltönyébe zokogott. – El kell távolítaniuk a közelünkből – jelentette ki Doyle. – Miért? – kérdezte valaki. – Az órára helyezett bűbáj miatt szörnyetegeket lát, ha ránk néz. Attól tartok, az agya a nyomás alatt össze fog roppanni, mert nincs a közelében Taranis király, hogy a hatást enyhítse. – Nem lehetne egyszerűen visszafordítani a bűbájt? – kérdezte Veducci. – Ez nem a mi bűbájunk – felelte Doyle. – Nem tudna rajta segíteni? – kérte Nelson. – Azt hiszem, minél kevesebbet érintkezik velünk a nagykövet úr, annál jobban fogja érezni magát. Stevens már valósággal befúrta arcát Biggs vállába. Két keze a zakó varrásában, belsejében rángatózott. – Ha a közelünkben van, fájdalmai lehetnek – szólalt meg Fagy, először, mióta bemutattak minket egymásnak. Hangja nem olyan mély, mint Doyle-é, de széles mellkasa mondandóját súlyossá tette. – Hívja a biztonságiakat – mondta Biggs Farmernek. És bár Farmer maga is nagyhatalmú férfinak számított, és teljes jogú partner volt, az ajtó felé indult. Azt hiszem, ha az apád a cég egyik alapítója, és

7

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS te magad vezető beosztású aktív partner vagy, még az egyenrangú munkatársaiddal szemben is befolyással bírsz. Csendben álltunk, az emberek feszélyezett testtartása és arckifejezése mind arra utalt, rettenetesen kényelmetlen nekik ez az őrült viselkedés. Egyfajta elmebaj ez, de mi, a három sidhe, láttunk már roszszabbat. Azt, amikor az őrülethez mágia társul. Azt a fajta bűbájt, amely egy pillanat alatt, nevetve képes testedből kiszívni a lélegzetet. Megérkeztek az egyenruhás biztonságiak. Az egyik testőrt felismertem, a bejáratnál lévő recepciós pultnál láttam. Egy orvos is volt velük. Emlékeztem, hogy számos doktor nevét olvastam a felvonó melletti táblán. Úgy tűnt, Farmer túlteljesítette a feladatát, de Biggs rendkívül hálásnak bizonyult, hogy átadhatja a doktornak a zokogó férfit. Nem csodáltam, hogy Farmert bevették partnernek. A parancsokat szó szerint követi, de tovább is fejleszti, tökéletessé teszi. Senki sem szólt, amíg a nagykövetet ki nem vezették a teremből, és halkan be nem csukódott mögötte az ajtó. Biggs megigazította nyakkendőjét és meghúzgálta az összegyűrt zakója szélét. Akár marad kifordítva, akár nem, a zakó csak akkor fogja visszakapni a formáját, ha tisztítóba adja. Elkaptam a tekintetét, amire pillantását zavartan félrekapta. – Mr. Biggs, minden rendben, nem zavar, ha nem akarja levetni a zakóját. – Azt hiszem, Stevens nagykövet úr elméje meglehetősen elborult. – A doktornak meg kell mondani, hogy egy engedéllyel rendelkező hivatásos mesterrel konzultáljanak, mielőtt az órát eltávolítják. – Miért? – Évek óta hordja ezt az órát. Lehet, hogy a pszichéje, az elméje részévé vált. Ha egyszerűen leveszik róla, lehet, hogy többet ártanak vele, mint használnak. Biggs telefon felé nyúlt. – Miért nem mondta ezt akkor, mielőtt elvitték volna? – kérdezte Shelby. – Csak most jutott az eszembe – feleltem. – Én már azelőtt gondoltam rá, hogy kimentek volna – szólalt meg Doyle. – Miért nem figyelmeztetett? – akarta tudni Cortez. – Nem az én feladatom, hogy a nagykövetet védjem. – Mindenkinek kötelessége, hogy egy ilyen állapotban lévő embert segítsen – jelentette ki Shelby, és meglepetten nézett, mintha csak most hallotta volna meg, mit is mondott. – De én nem vagyok ember – húzta el a száját kissé Doyle –, és úgy hiszem, a nagykövet gyenge jellem, és nem tisztességes. Andais királynő számos alkalommal tett panaszt az önök kormányánál a nagykövetre. Figyelemre sem méltatták. De még ő sem láthatta előre az ilyen fokú árulást. – A mi kormányunk árulására utal az önök kormánya ellen? – kérdezte Veducci. – Nem, Taranis király árult el valakit, aki megbízott benne. A nagykövet az órát megbecsülése jelének vette, miközben nem volt más, mint egy csapda, egy hazugság. – Ön ezt nem helyesli – állította Nelson. – Miért, maga a helyemben egyetértene vele? – érdeklődött Doyle. A nő majdnem bólintott, majd elvörösödve félrekapta tekintetét. Szemmel láthatóan Doyle még úgy is nagy hatással volt rá, hogy kosztümkabátját kifordította. Amit pedig nem csodáltam, viszont az nem tetszett, hogy ekkora nehézségei vannak a Sötétséggel. A vádak épp elég komolyak, még csak az hiányzik, hogy az egyik ügyész állandóan elpiruljon. – Mi haszna lenne abból a királynak, hogy a nagykövetet megmérgezve az önök udvartartása ellen hangolja őt? – kérdezte Cortez. – Ugyan mi előnye származott bármikor is abból a Seelie Udvartartásnak, hogy befeketítette az Unseelie nevét? – érdeklődtem gúnyosan. – Feladom – felelte Shelby. – Mi a hasznuk belőle? – A félelem – világosítottam fel. – A népük fél tőlünk. – És az mire jó nekik? – értetlenkedett Shelby. – A lehető legnagyobb büntetés az, ha valakit kiűznek a Seelie Udvartartásból, az aranyló udvarból – felelt meg helyettem Fagy. – Ám ez csak azért az, mert Taranis és nemesei meggyőzték magukat arról, ha egyszer csatlakozol az Unseelie Udvartartáshoz, akkor szörnyeteggé válsz. Nemcsak a cselekedeteidben, hanem testedben is. Azt mondják az alattvalóiknak, torzszülöttekké válnak, ha az Unseelie népéhez csatlakoznak. – Mintha tapasztalatból beszélne – jegyezte meg Nelson. – Valamikor réges-rég én is az aranyló sereglet közé tartoztam – vallotta be Fagy. – Mit tett, hogy kiűzetéssel büntették? – kérdezte Shelby. – Fagy hadnagynak ezen kérdésre nem kell válaszolnia – szólt közbe Biggs. Végre befejezte zakójának babrálását, és visszaváltozott Amerika nyugati partjainak egyik legjobb ügyvédjévé. – A válasz elfogultságot kelthet a testőrök ellen felhozott vádak esetében? – kérdezte Shelby. – Nem – felelte Biggs –, de miután a hadnagyot nem vádolták meg, a kérdés ezen ügy hatáskörén kívül esik.

8

LAURELL K. HAMILTON Biggs hazudott, simán, erőfeszítés nélkül; úgy hazudott, mintha az igazságot állítaná. Tulajdonképpen fogalma sem volt arról, hogy Fagy válasza elfogultságot keltett-e volna, mert nem tudta, hogy a három testőrt kivéve a többiek miért lettek kiűzve a Seelie Udvartartásból. (Bár Galen esetében ez sem áll fent, mert nem lett kiűzve, miután az Unseelie Udvartartásban született és nevelkedett; ha valaminek soha nem voltál része, onnan nem is tudnak kiűzni.) Biggs óvatos volt, és nem engedett meg egyetlen kérdést sem, amelynek nem volt közvetlen köze a kliensei védelméhez. – Ez egy felettébb nem előírásos eljárásmód – jegyezte meg Veducci mosolyogva. Az a bizonyos ártalmatlan, kedves öregfiús báj csak úgy áradt belőle. Csupán egy trükk, amely majdnem hazugság. Tanulmányozott minket. Sokkal többször volt dolga az udvartartásokkal, mint bármelyik másik jogásznak. Vagy ő lesz a legjobb szövetségesünk, vagy a legnehezebb ellenfelünk. – Ma mind azért vagyunk itt – folytatta még mindig mosolyogva, de fáradt szemét mutatva –, hogy megnézzük, a vádakat, amelyeket Taranis király nyújtott be Lady Caitrin nevében, szükséges-e hivatalosabb útra terelni. Az együttműködésük megerősítené a hercegnő testőreinek tagadó vallomását. – Miután az összes testőr diplomáciai mentességet élvez, tulajdonképpen szívességből vagyunk itt – világosította fel Biggs. – Amit nagyra értékelünk – felelte Veducci. – Emlékeztetném önöket arra – szólalt meg Shelby –, hogy Taranis király kijelentette, a királynő öszszes testőre, és akik jelenleg a hercegnő testőrei, mind veszélyt jelentenek a körülöttük lévőkre, különösen a nőkre. Az állította, az erőszaktevés egyáltalán nem lepte meg. Úgy tűnt, azt hiszi, ez lett az eredménye annak, hogy a királynő Holló Testőreinek korlátlan bejárást engedélyeztek még a faerie-n belül is. Az egyik oka, hogy ezeket a vádakat az emberi hatóságoknál tette meg – ami a Seelie Udvartartás történelmében példa nélküli esetnek számít – az, hogy minket féltett. Ha egy sidhe nemest, akinek oly mágikus hatalma van, mint Lady Caitrinnek, ily könnyen le lehet győzni, akkor mire számíthatnak az emberek a… vágyaikkal szemben? – Természetellenes vágyak – szólaltam meg. – Ezt nem mondtam – vetette rám Veducci szürke szemének pillantását. – Nem, ön nem tette, de fogadni mernék, hogy nagybátyám, Taranis megtette. – Nekem úgy tűnik – vonta meg vállát Veducci –, nem igazán kedveli az embereit. – Vagy engem – tettem hozzá. Shelby meglepetten pillantott rám, és azt kívántam, bárcsak tudnám, valódi-e, vagy arca is képes hazugságra. – Hercegnő, a király önről csak jó dolgokat mondott. Azt hiszem, úgy érzi, hogy önt – kezdte, majd szerintem az utolsó pillanatban meggondolta magát –, nagynénje, a királynő és a testőrei tévútra vitték. – Tévútra? – lepődtem meg. Shelby bólintott. – De nem ezt mondta, igaz? – Igaz, nem pont ezekkel a szavakkal fejezte ki magát. – Meglehetősen sértő lehetett, ha úgy érezte, ennyire meg kell szépítenie a mondandóját. – Mielőtt megláttam volna – mondta Shelby, és láttam, kényelmetlenül érzi magát – Stevens nagykövet urat ily állapotban, reakcióját, és az óráján lévő lehetséges varázslatot, csupán megismétlem a király állítását – nézett rám nyíltan. – Mondjuk csak úgy, hogy Stevens elgondolkodtatott, miért is utálja ennyire Taranis király a testőreit. – Az összes testőrömet? – csodálkoztam. – Igen. – Összes emberemet megvádolta valamivel? – pillantottam Veduccira. – Nem, csak a három említettet, de Veducci úrnak igaza van. Taranis király azt állította, hogy a nőkre a Holló Testőrök mindegyike potenciális veszélyt jelent. Úgy gondolja, hogy miután ily hosszú ideig cölibátusra kényszerítették őket, megőrültek – mondta Veducci, és arca meg sem rezzent, miközben a faerie udvartartások egyik legjobban őrzött titkát fedte fel. Már nyitottam számat, hogy tiltakozzam, Taranis soha nem árulta volna el ezt neki, de Doyle megszorította vállamat, és inkább nem szóltam semmit. Felnéztem rá. Még fekete napszemüvegén keresztül is megismertem azt a bizonyos pillantását. Azt mondta, „csak óvatosan”. Igaza volt. Veducci korábban már elárulta magát, hogy vannak forrásai az Unseelie Udvartartásban. Lehet, a fentieket nem is Taranis mondta neki. – Most halljuk először, hogy a király azzal vádolja a Holló Testőröket: önmegtartóztatásban kell élniük – szólalt meg Biggs. Doyle-t nézte, majd figyelmét újra Shelby és Veducci felé irányította. – A király úgy véli, a hosszú időn keresztül rájuk mért cölibátus az oka a támadásnak. – Ez igaz? – hajolt hozzám Biggs suttogva. – Önmegtartóztatás büntetése alatt voltak? – Igen – súgtam fehér gallérjába. – Miért? – kérdezte. – A királynő parancsára.

9

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Ez igaz is volt, ami azt illeti, és legalább megmentett attól, hogy olyan titkokat kelljen elmondanom, amikről Andais királynő nem akarná, hogy kiderüljenek. Taranis lehet, túlélné a bosszúját; én nem. – Nem ismerjük el – fordult Biggs az ellentétes oldalon állók felé –, hogy ez az állítólagos cölibátus tényleg megtörtént, de ha így volt, a kérdéses férfiaknak már nem kell önmegtartóztatást gyakorolniuk. Jelenleg a hercegnővel élnek, nem a királynővel. A hercegnő kijelentette, hogy mind a három férfi a szeretője. Tehát az állítólagos cölibátus előidézte – mondta Biggs, majd mintha a megfelelő szót kereste volna – őrületnek nincs alapja. Nyilatkozatának arcával, hangszínével, mozdulataival mind könnyed színezetet igyekezett adni. Egy másodpercre láthattuk, miként viselkedhet egy bírósági tárgyaláson. Nem lehetetlen, hogy megéri azt a rengeteg pénzt, amit a nagynéném fizet neki. – A király állításait elmondta – szólalt meg Shelby –, a vádakat jegyzőkönyvbe vették, és ezek elegek arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya a hercegnő összes testőrének mozgásterét a faerie területére korlátozza. – Ismerem azt a törvényt, amelyre hivatkozik – kezdte Biggs. – Jefferson kormányában sokan nem értettek egyet azzal, hogy megengedte a faerie teremtményeinek – miután kiűzték őket Európából – a letelepedést. Ragaszkodtak egy olyan törvényhez, amely megengedte nekik, örökre a faerie területén kelljen élnie a faerie bármely tagjának, akit túl veszélyesnek ítéltek ahhoz, hogy az emberi származású polgárok között éljenek. Ez egy meglehetősen általánosan megfogalmazott törvény, és soha nem alkalmazták. – Eddig soha nem volt rá szükség – vetette közbe Cortez. Doyle a hátam mögött maradt, keze a vállamon nyugodott. Vagy tudta, hogy szükségem van érintése nyugtató hatására, vagy neki támadt rá igénye. Kezemet az övére helyeztem, hogy mezítelen bőröm mezítelen bőrén nyugodjon. Oly meleg volt, oly szilárd. Már ez is biztosabbá tett azon meggyőződésemben, hogy minden rendben fog menni. Semmi bajunk nem lesz. – Most sem kell alkalmaznunk, és ezt önök is tudják – jelentette ki Biggs. Fejét ingatta. – Megpróbálják azzal megfélemlíteni a hercegnőt, hogy testőreit visszaküldik a faerie-be. Szégyellhetnék magukat. – A hercegnő nem tűnik rémültnek – állította Nelson. Háromszínű szememmel keményen rámeredtem, amit nem sokáig bírt viszonozni. – Azzal fenyeget, hogy elszakítja tőlem a férfiakat, akiket szeretek. Ez talán nem kellene, hogy megrémítsen? – De igen – felelte –, de nem igazán lehet észrevenni. Farmer megérintette karomat, világosan jelezve, hogy inkább ő beszélne. Hátradőltem, neki Doyle masszív, megnyugtató testének, és hagytam, hogy a jogászok beszéljenek. – Nem azt javasoljuk, hogy a hercegnőt a faerie-be űzzük – mondta Shelby. – Tisztában van azzal, a fenyegetőzés, hogy az összes testőrét valamiféle legális szabadságvesztésre ítéljék a faerie-be, felháborító – jelentette ki Farmer. – Rendben – bólintott Shelby –, akkor csak azt a hármat, akiket az erőszakkal vádolják. Mr. Cortez és jómagam az Amerikai Egyesült Államok ügyészi hivatalának kinevezett hivatalnokai vagyunk. Feladataink közé tartozik és jogunkban áll, hogy a három testőrt egyszerűen visszatoloncoljuk a faerie területére, amíg az ügyet le nem zárják. – Megismétlem, a törvényt, ahogy le van írva, nem lehet a faerie udvartartásának királyi nemeseire alkalmazni. – És én megismétlem, hogy Meredith hercegnőt nem fenyegetjük semmivel – ismételte Shelby. – De mi nem erről a királyi nemesről beszélünk – pontosított Farmer. – Nem vagyok biztos abban, hogy követni tudom az okfejtését – nézett Shelby a többi ügyészre. – Meredith hercegnő testőrei most királyi nemesnek számítanak. – Mit jelent az, hogy most? – akarta tudni Cortez. – Azt, hogy amikor az Unseelie Udvartartáson belül tartózkodnak, akkor a királyi díszemelvényen nekik is van trónusuk, amelyen felváltva ülhetnek a hercegnő mellett – magyarázta Farmer. – Ők a fenség hitvesei. – Az, hogy a szeretői, még nem jelenti azt, királyi fenségnek számítanak. – Fülöp herceg technikai értelemben még mindig Erzsébet királynő hitvese – mondta Farmer. – De ők összeházasodtak – ellenkezett Cortez. – De a faerie-ben, bármely udvarában, senki nem házasodhat, amíg gyermeket nem vár – folytatta Farmer. – Mr. Farmer – kezdtem, megérintve karját –, miután ez nem egy hivatalos eljárás, talán gyorsabban haladnánk, ha elmagyaráznám. Farmer és Biggs egy darabig egymással suttogott, majd bólintásukkal beleegyezésüket adták. Megengedik, hogy beszéljek. Ó, ez remek. Rámosolyogtam az asztal túloldalán ülő jogászokra, enyhén előre hajoltam, két kezemet összefonva az asztalra helyeztem.

10

LAURELL K. HAMILTON – A testőreim a szeretőim. Ami királyi hitvessé teszi őket, amíg egyikük teherbe nem ejt. Ő lesz mellettem, a királynő mellett, a király. Amíg ez el nem dől, addig mindannyian az Unseelie Udvartartás királyi nemeseinek számítanak. – A három testőrt, akiket a király megvádolt, vissza kellene küldeni a faerie-be – jelentette ki Shelby. – Taranis király annyira félt attól, hogy Stevens nagykövet úr meglátná, az Unseelie Udvartartás gyönyörű, hogy varázslatot bocsátott rá. Egy bűbájt, amely arra kényszerítette, hogy szörnyetegnek lásson minket. Egy férfi, aki ily kétségbeesett dolgokra képes, sok más kétségbeesett tettre is kapható. – Hercegnő, mire gondol? – A hazugság a faerie-ből való kiűzetéssel egyenlő, de az, ha valaki király, néha azt jelenti, a törvények fölött áll. – Azt állítja, a vádakat meghamisították? – kérdezte Cortez. – Természetesen. – Ön bármit hajlandó mondani, hogy a szeretőit mentse – állította Shelby. – Sidhe vagyok, és törvényeink rám is vonatkoznak. Nem hazudhatok – jelentettem ki. – Ez igaz? – kérdezte Shelby előrehajolva Veduccit. – Ez állítólag igaz – bólintott Veducci –, vagyis vagy a hercegnő hazudik, vagy Lady Caitrin. – Ön nem tud hazudni – nézett rám Shelby. – Megtehetném, de ez azzal a veszéllyel járna, hogy kiűznek a faerie földjéről – feleltem, és megszorítottam Doyle kezét. – Csak nemrégiben tértem vissza. Nem akarok megint mindent elveszíteni. – Hercegnő, az első alkalommal miért hagyta el a faerie-t? – akarta tudni Shelby. – Ez a kérdés nem megengedett – válaszolt helyettem Biggs –, és nincs összefüggésben a váddal. A királynő valószínűleg adott neki egy listát azokkal a kérdésekkel, amelyekre nem adhatok választ. – Nos, jól van – mosolyodon el Shelby. – Igaz, hogy a Holló Testőröket évszázadokon keresztül cölibátusra kényszerítették? – Megtudhatok valamit, mielőtt felelek? – Hercegnő, azt kérdez, amit csak akar, de lehet, hogy nem válaszolok. Rámosolyogtam, amit viszonzott. Doyle egyre szorosabban markolta a vállam. Igaza volt – nem szabad flörtölnöm, amíg teljesen biztos nem vagyok abban, miként fogadnák. Tompítottam a mosolyomon, majd feltettem a kérdésemet. – Maga Taranis király állította, hogy a Hollókat évszázadokra önmegtartóztatásra ítélték? – Így mondtam – felelte Shelby. – Nem, Mr. Shelby, úgy értem, igazságként. Kérem, tartsa észben, hogy még egy hercegnőt is megkínozhatnak, ha a királynője parancsa ellenére cselekszik. – Bevallja, hogy az Unseelie Udvartartásban embereket kínoznak – szólalt meg Cortez. – Mr. Cortez, mindkét udvartartásban megszokott a kínvallatás. Andais királynő nem titkolja, mit tesz, mert nem szégyelli. – Jegyzőkönyvbe mondja…? – érdeklődött Cortez. – Ez nem egy nyilvános jegyzőkönyv lesz – felelte Biggs –, hacsak nem lesz bírósági tárgyalás. – Igen, igen – helyeselt Cortez –, de beírható a jegyzőkönyvbe, hogy Taranis király büntetésként megengedi a kínzást a Seelie Udvartartásban. – Feleljen a kérdésemre az igazsággal, és én is megfelelek az önére. Cortez Shelbyre nézett. Az átlagosnál hosszabban nézték egymást, majd mindketten felém fordultak. – Igen – mondták egyszerre. Egymásra pillantottak, majd végül Cortez bólintott Shelby felé, aki folytatta. – Igen, Taranis király kijelentette, hogy tény az, miszerint a Holló Testőröket évszázadokon át önmegtartóztatásra kényszerítették, és ez az oka, hogy veszélyesek a nőkre. Hozzátette még, hogy véleménye szerint az, hogy a kényszercölibátust egyetlen leányka számára szüntették meg, amely csak önre, a hercegnőre vonatkozik, gyalázatos tett volt. Egyetlen nő sem képes egyedül kielégíteni az évszázadokon keresztül felgyülemlett vágyakat. – Eszerint a cölibátus volt a nemi erőszak oka – állapítottam meg. – Ez tűnik a király okfejtésének – mondta Shelby. – A szokásos nemi erőszak indítékain túl nem kerestünk más okot. A szokásos, gondoltam. – Hercegnő, válaszoltam a kérdésére. Nos, jegyzőkönyvbe vehetjük kijelentését, hogy a Seelie Udvartartás megkínozza a foglyait? – Meredith – állt Fagy Doyle mellé –, gondolkodj, mielőtt válaszolnál. Hátranéztem, láttam nyugtalan szemét, a téli égbolt puha szürke színét. Kinyújtottam felé másik kezemet, mire megfogta. – Fagy, Taranis már kiengedte a macskát a zsákból. Így korrekt, mert mi meg az ő egyik titkát árultuk el. – Nem értem ezt a macskás hasonlatot – ráncolta homlokát Fagy –, de félek a király haragjától. – Fagy, ő kezdte – mosolyodtam el, bár egyet kellett vele értenem –, én csupán befejezem. Megszorította a kezemet, míg Doyle a másikat, karjaim a mellkasom előtt keresztezték egymást, és én magamhoz öleltem, szorítottam kezüket, majd feleltem.

11

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Mr. Shelby, Mr. Cortez, önök megkérdeztek, kijelentem-e, jegyzőkönyvbe foglalhatóan, Taranis király aranyló udvartartásában büntetésként használják-e a kínzást? Kijelentem. A jegyzőkönyv elviekben nem nyilvános, de ha ezen titkok közül az egyik napvilágot lát… Ez a kis, családon belüli viszályocska nagyon gyorsan, nagyon rondává fog válni.

12

2. FEJEZET

A jogászok eldöntötték, Doyle és Fagy válaszolhat néhány általános kérdésre arról, milyen a személyes testőrségem tagjának lenni, hogy háttérinformációt nyerhessenek az életről, amelyben Rhysnek, Galennek és Abe-nek volt része. Abban nem voltam biztos, lesz-e valami haszna, de nem én voltam a jogász, szóval minek vitatkoztam volna? Doyle a jobbomon ült, Fagy a balomon. Ügyvédjeim, Farmer és Biggs néhány székkel arrább ültek, hogy helyet adjanak nekik. – Jelenleg – kezdte Shelby, aki az első kérdést tehette fel – önök tizenhatan vannak, akik csak Meredith hercegnővel állnak kapcsolatban, hogy hmm… igényeiket kielégítsék? – Ha a szexre gondol, akkor igen – felelte Doyle. – Igen – köhintett Shelby, és bólintott –, a szexre utaltam. – Akkor mondja ki kerek perec, mit akar tudni – szólt rá Doyle. – Azt fogom tenni – egyenesedett ki ültében Shelby. – Úgy gondolom, nem lehet egyszerű osztozni a hercegnőn. – Nem vagyok biztos abban, hogy értem a kérdését. – Nos, nem akarok tapintatlan lenni, de annyi év önmegtartóztatás után nem lehet könnyű a sorukra várni. – Nem, várakozni egyáltalán nem nehéz. – De az, természetesen az – ellenkezett Shelby. – Ne adja a tanú szájába a szavakat – szólt rá Biggs. – Sajnálom. Doyle kapitány, arra gondolok, hogy annyi kielégítetlen év után nem lehet könnyű körülbelül minden két hétben csak egyszer szeretkezni. Fagy felnevetett, majd megpróbálta fegyelmezni magát, és a nevetést köhögéssel álcázni. Doyle elmosolyodott. Ez volt az első, igazán vidám megnyilvánulása, mióta feltették a kérdéseket. Éjfekete bőre tengerében fogai fehér villanása ijesztő is lehet, ha nem vagy hozzászokva. Mintha egy szobor hirtelen rád mosolyogna. – Doyle kapitány és Fagy hadnagy, nem igazán látom, mi a vicces abban, ha a szexre heteket kell várniuk. – Ezt én sem találnám humorosnak – szólalt meg Doyle –, de amikor a férfiak egyre többen lettek, akkor Meredith hercegnő mindannyiunk számára megváltoztatta a paramétereket. – Elvesztettem a fonalat – szólt közbe Nelson. – Paraméterek? – Hercegnő – nézett rám Doyle –, talán jobb lenne, ha elmagyaráznád. – Amikor csak öt szeretőm volt, akkor igazságosnak tűnt, hogy mindenki kivárja a sorát, de ahogy ön is rámutatott, évszázadokon keresztül tartó cölibátus után két hetet, vagy akár több időt váratni valakit, valahogy ugyancsak kínzásnak tűnt. Szóval, miután a pasasok száma két számjegyűre növekedett, felemeltem az egy napra jutó szeretkezéseim számát. Nem gyakran lehet abban az élményben részed, hogy hatalmas, méregdrágán dolgozó jogászok zavarba jönnek, hát én láttam ilyet. Egymásra néztek; Nelson még a kezét is felemelte. – Megkérdezem, ha senki más nem teszi – jelentette ki, és a férfiak ráhagyták. – Hányszor szeretkezik egy nap? – Változó, de általában legalább háromszor. – Naponta háromszor – ismételte. – Igen – erősítettem meg kifejezéstelen, de barátságos arccal. A nő vörös hajának tövéig elpirult. Eléggé sidhe vagyok ahhoz, hogy ne értsem az amerikaiak élénk érdeklődését minden szexuális téma iránt, miközben teljességgel kényelmetlenül érzik magukat. – Meredith hercegnő – tért magához először Veducci, ahogy tulajdonképpen el is vártam tőle –, még akkor is, ha háromszor teszi egy nap, egy férfinak átlagban öt napot kell várnia a következő szeretkezésig. Öt nap hosszú idő, ha valamit évszázadokig megtagadtak tőled. Nem lehetséges, hogy az a három testőr megpróbálta valamivel lefoglalni magát, miközben várakozott? – Mr. Veducci, az ötnapos várakozási idő azt sejteti, hogy egyszerre csak egy férfival szeretkezem, de legtöbbször nem ez az eset áll fönn. Veducci rám mosolygott. Kedves mosolya volt. Elért egészen a szeméig, és a zacskók alatta nevetővonalakká gyűrődtek, ami megmutatta, hogy ő is tudja élvezni az életet, vagy legalábbis egykor azt tette. Egy pillanatra felsejlett egy fiatalabb, kevésbé fáradt Veducci képe. Vidámságára reagálva én is elmosolyodtam. – Meredith hercegnő, önt ugye egyáltalán nem zavarja, hogy a kérdéseink ilyen irányba mentek el? – érdeklődött. – Mr. Veducci, semmit nem szégyellek, amit megtettem. A fey, a Seelie Udvartartás néhány tagját kivéve, ha a szex konszenzuális, semmi szégyellnivalót nem lát benne.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Rendben van – adta meg magát. – A következő kérdés az enyém. Egyszerre általában hány férfival alszik együtt? – érdeklődött, és fejét ingatta, mintha maga sem hinné, hogy megkérdezte. – Nem hiszem, hogy ez egy illendő kérdés – szólt közbe Biggs. – Válaszolok rá – mondtam. – Biztos benne…? – Ez szex. Semmi baj nincs a szexszel – néztem Biggsre, amíg tekintetét el nem fordította. Visszafordultam Veduccihoz. – Az átlag, azt hiszem, alkalmanként kettő lehet. Azt hiszem, hogy a maximum négy volt – állítottam, majd Doyle-ra és Fagyra néztem. – Négy volt? – kérdeztem. – Azt hiszem – felelte Doyle. – Igen – bólintott Fagy. – Négy – fordultam az ügyvédek felé –, de az átlag kettő. – Uraim és hölgyeim – tért magához kissé Biggs –, láthatják, ez kétnapi várakozás vagy kevesebb a szeretkezések között. Léteznek olyan házas férfiak, akiknek ennél többet kell várniuk, hogy igényeiket kielégíthessék. – Meredith hercegnő – szólított meg Cortez. – Igen, Mr. Cortez – néztem sötétbarna szemébe. – Az igazat mondja? – köszörülte meg a torkát. – Egy nap háromszor szeretkezik, átlagosan két férfival alkalmanként, de néha akár néggyel is. Ez az, amit a jegyzőkönyvben rögzíttetni kíván? – Nem lesz nyilvános – szólt közbe Farmer. – De ha a bíróságig jut az ügy, akkor lehet, hogy az lesz. A hercegnő tényleg azt akarja, hogy a közvélemény ezt is tudja róla? – Mr. Cortez, ez az igazság – ráncoltam homlokomat. – Az igazság miért zavarna? – Tényleg nem érti, hogy ezen információ a médiában milyen hatást jelent a reputációjára? – Nem értem a kérdését. – Nem sokszor mondom ezt – nézett Biggsre és Farmerre –, de tisztában van az ügyfelük azzal, hogy ezt a jegyzőkönyvet, még ha nem is nyilvános, mire lehet felhasználni? – Beszéltem vele erről, de… Mr. Cortez, az Unseelie Udvartartás a szexet nem úgy fogja fel, mint ahogy a világon általában teszik. Egészen biztosan nem úgy tekintenek rá, mint az amerikaiak zöme. Kollégám és én ezt már megtanultuk, miközben a hercegnőt és a testőreit felkészítettük erre a beszélgetésre. Ha arra céloz, hogy a hercegnőnek óvatosabbnak kellene lennie, hogy mit vall be arról, amit a testőreivel tesz, akkor feleslegesen aggódik. A legteljesebb mértékben sem zavarja semmi azzal kapcsolatban, amit bármelyik szeretőjével tesz. – Nem akarok kínos területre tévedni, de a hercegnő a médiában nem tűnt túl boldognak, amikor az exvőlegénye, Griffin, pár hónapja eladta azokat a polaroid fotókat a bulvárlapoknak. – Azzal megsértett – bólintottam –, de azért, mert Griffin a bizalmammal élt vissza, nem azért, mert szégyelltem volna, mit tettünk. Amikor azok a képek készültek, azt hittem, szerelmesek vagyunk egymásba. Mr. Cortez, a szerelemben nincs szégyellnivaló. – Hercegnő, ön vagy nagyon bátor, vagy nagyon naiv. Ha egyáltalán lehet használni a naiv szót egy olyan nőre, aki rendszeresen szexel majdnem húsz férfival. – Mr. Cortez, nem vagyok naiv. Egyszerűen nem úgy gondolkodom, mint egy emberi származású nő. – Taranis király vádja – szólalt meg Farmer –, miszerint a három testőr, akiket ezen bűnnel vádol, kielégítetlen szexuális vágyaikból fakadóan követték el a bűntettet, hamis feltételezésen alapult. Az ok az, hogy a király saját testvérének udvartartását nem ismeri. – A Seelie Udvartartás ennyire különbözik az Unseelie Udvartartástól, ha a szexről van szó? – akarta tudni Nelson. – Mr. Farmer, válaszolhatnék én? – kértem. – Igen. – A Seelie megpróbálja az emberek viselkedését utánozni. Valahol az 1500-as és 1800-as évek között ragadtak le, és jobban akarnak hasonlítani az emberekhez, mint az Unseelie. Sokan azok közül, akiket a mi udvarunkba száműztek, azért jutottak erre a sorsra, mert hűek szerettek volna maradni az eredeti mivoltukhoz, és nem akarták, hogy az emberek mintájára civilizálttá tegyék őket. – Úgy beszél, mintha tanteremben lenne – jegyezte meg Nelson. – Az egyetem alatt – mosolyodtam el – írtam egy dolgozatot a két udvartartás közti különbségekről. Azt hittem, ez segítené a tanárt és a többi diákot annak megértésében, hogy az Unseelie Udvartartás nem a rosszfiúk közé tartozik. – Maga az első fey, aki ebben az országban az emberek egyetemére járt – mondta Cortez, majd keresgélni kezdett az előtte fekvő papírok között. – De nem az utolsó. Azóta az alacsonyabb rendű feyek köréből néhányan már egyetemi fokozatot is szereztek. – Az apja nem érhette meg, hogy egyetemre járjon. Igaz? – kérdezte Cortez. – Igen – feleltem. Nagyon röviden. Doyle és Fagy egyszerre nyúltak felém. Tarkóm alatt két kezük egymásba fonódott. Doyle karja ott marad, Fagy pedig lenyúlt, és az asztalon nyugvó kezemet borította be tenyerével. A bennem feléledő

14

LAURELL K. HAMILTON feszültségre reagáltak, de ezzel a szobában mindenki tudomására hozták, mennyire aggódtak amiatt, hogy felhozták ezt a témát. Arra nem mozdultak, amikor az exvőlegényemről, Griffinről beszéltünk. Azt hiszem, mindegyik pasasom azt hitte, testével kitörölte az exemmel kapcsolatos emlékeimet. Én is így éreztem, vagyis jól ismernek. Doyle általában jól sejti meg a lelkiállapotomat. Fagy, akinek megvannak a maga hangulatai, kezdi az enyéimet is megtanulni. – Azt hiszem, ezt a témát lezárhatjuk – jelentette ki Biggs. – Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam a hercegnőnek – mondta Cortez, de nem hangzott őszintének. Elgondolkodtam, vajon miért hozta fel az apám meggyilkolását. Cortez, akár Shelby és Veducci nem olyan embernek tűnt, aki bármit is ok nélkül tenne. Nelson és a többiek esetében erről nem voltam meggyőződve. Számítottam arra, hogy Biggs és Farmer számítóak. De Cortez mit remél, mi előnye származik abból, ha megemlíti apám halálát? – Sajnálom, ha fájdalmat okozok, de megvan az okom, hogy megemlítsem ezt a témát. – Nem látom, milyen összefüggésben volna ez a jelen eljárással – ellenkezett Biggs. – Essus herceg gyilkosát soha nem találták meg – indokolta Cortez. – Valójában soha senkire nem vetült a gyanú árnyéka sem. Így igaz? – A herceg és hercegnő irányában, minden téren kudarcot vallottunk – szólalt meg Doyle. – De ön ugye egyikük testőrségéhez sem tartozott? – Akkor nem. – Fagy hadnagy, ön is a királynő Holló Testőrségének soraiban szolgált, amikor Essus herceg meghalt. A hercegnő jelenlegi testőrei közül senki nem tartozott Essus herceg Daru Testőrségéhez. Igaz? – Ez nem fedi a valóságot – állította Fagy. – Tessék? – pillantott rá Cortez. Fagy Doyle-ra nézett, aki aprót biccentett. Fagy keze szorosabbra fonódott az enyémre. Nem szeret nyilvánosan megszólalni; szorong. – Féltucat testőr van itt velünk Los Angelesben, akik egykor Essus herceg Daru Testőrségének tagjai voltak. – A király magabiztosan állította, hogy a herceg testőrei közül senki nem szolgálja jelenleg a hercegnőt. – Ez egy mostanában bekövetkezett változás – indokolta Fagy. Még jobban szorítani kezdte a kezemet, amíg a szabad kezem ujjait el nem kezdtem járatni kézfeje bőrén. Először ez megnyugtatja; másodszor, emlékezteti arra, hogy milyen erős, és nem fogja a kezemet összezúzni. Ujjaim sima, fehér bőrén jártak, és ráébredtem, nem csak őt nyugtatom. Doyle még jobban hozzám simult, egyre nyíltabban ölelt át. Beledőltem a karjába, testem testéhez simult, miközben Fagy kezét egyre tovább simogattam. – Még mindig nem értem, mivel tudnák indokolni, hogy a kérdéseik ilyen irányt vettek – szólalt meg Biggs. – Egyetértek – tette hozzá Farmer. – Ha vannak még olyan kérdéseik, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a nyomozással, akkor azokkal lehet, hogy foglalkozunk. Cortez rám nézett. Sötétbarna szemével megnézett magának, rám meredt. – A király azt hiszi, az apja gyilkosait azért nem fogták el soha, mert gyilkosai voltak azok, akik vezették a nyomozást. Doyle, Fagy és én is, megmerevedtünk. Most rá figyeltünk, tényleg figyeltünk. – Mr. Cortez, beszéljen világosan – kértem. – Taranis király a Holló Testőröket gyanúsítja Essus herceg megölésével. – Látta, hogy a király mit tett a nagykövettel. Azt hiszem, ez a szintű félelem és manipuláció világosan mutatja nagybátyám elmeállapotát. – Figyelemmel fogjuk követni Stevens nagykövet úr… állapotát – mondta Shelby –, de nem lenne értelme annak, hogy azért nem találtak nyomokat, mert azok rejtették el, akik keresték őket? – A királynőnek tett eskünk megtiltja, hogy családjának a mi kezünk által essék baja – jelentette ki Doyle. – Esküjük értelmében feladatuk a királynő védelme. Igaz? – kérdezte Cortez. – Jelenleg a hercegnőhöz tartozunk, de igen, az eskünk megmaradt ugyanannak. – Taranis király arra hivatkozik, azért ölték meg Essus herceget, hogy megakadályozzák, ő ölje meg Andais királynőt, hogy elfoglalhassa az Unseelie Udvartartás trónusát. Mindhárman csak bámultunk Cortezre és Shelbyre. Ez a szennyes annyira mocskos, hogy a királynő már akkor is megkínozta érte alattvalóit, ha csak utalást tettek rá. Meg sem érdeklődtem, hogy Taranis ezt nyíltan meg is kérdezte-e, mert tudtam, udvarában senkinek nem lenne bátorsága szembeszállni Andais királynő haragjával. A király az egyetlen, akit ilyen pletykáért nem hívna ki egy személyes párbajra. Tudtam, hogy Andaisnek sok hibája van, de a testvérét szerette. És ő is szerette a nővérét. Ezért nem ölte meg, és foglalta el a trónját, bár úgy érezte, belőle sokkal jobb uralkodó lett volna. Ha nem halt vol-

15

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS na meg, és unokatestvérem, Cel herceg próbálta volna meg elfoglalni a trónt, őt lehet, megölte volna, hogy ne ő legyen az uralkodó. Cel megőrült, azt hiszem, szó szerint, és a szadista szex híve, amivel még Andaist is túlszárnyalja. Az apám tartott attól, mi történne az Unseelie Udvartartással Cel uralma alatt. Most én tartok tőle. Hogy életemet és a szeretteim életét megmentsem, és hogy Cel ne foglalhassa el a trónust; ezek az okok, hogy még mindig megpróbálok a királynő lenni. De nem voltam terhes, és aki teherbe ejt, az lesz mellettem, a királynő mellett, a király. Csupán egykét nappal ezelőtt ébredtem rá, mindent feladnék azért, hogy Faggyal és Doyle-lal lehessek – még azt is, hogy királynő legyek – csak egy dolog tart vissza: az, hogy ezt a két férfit örökre magam mellett tudhassam, lehet, fel kell adnom az elsőszülöttségi jogomat. Túlságosan az apám lánya vagyok ahhoz, hogy hagyjam, Cel uralkodjon a népem fölött. De egyre inkább kezdtem megbánni ezt. – Meredith hercegnő, tud válaszolni a vádakra? – A nagynéném nem tökéletes, de az öccsét szerette. Ebben teljes szívemmel hiszek. Ha megtudta volna, ki ölte meg a testvérét, bosszúja rémálomba illő lett volna. A testőrei közül senki nem vetemedne ilyesmire. – Hercegnő, biztos ebben? – Azt hiszem, Mr. Cortez és Mr. Shelby, meg kell kérdezniük önmagukról, Taranis királynak mi haszna lenne ebből a gyanúsítgatásból? Tulajdonképpen azon kellene elgondolkodniuk, mit nyerhetett a király az apám halálával. – A királyt vádolja meg, hogy az apját megölette? – akarta tudni Shelby. – Nem, csak azt mondom, az Seelie Udvartartás soha nem volt az apám családjának a barátja. Ellenben, ha a királynő testőreinek egyike öli meg apámat, kínhalál lett volna a sorsuk. Azt hiszem, ha Taranis király a tettet hihetően tagadni tudná, saját testőrét ezért kitüntette volna. – Miért ölte volna meg Essus herceget? – Nem tudom. – Azt hiszi, ő állt a merénylet mögött? – kérdezte Veducci. Azt az éles elmét két szeme világosan visszatükrözte. – Mostanáig nem. – Hercegnő, ez alatt mit ért? – firtatta tovább. – Úgy értem, nem látom, a királynak mi haszna származik abból, ha a testőreimet ezzel a tettel gyanúsítja. Semmi értelme, ami miatt muszáj elgondolkodnom, vajon a valódi ok mi lehet. – A célja az, hogy elválasszon minket tőled – szólalt meg Fagy. Ránéztem, csinos arcát vizslattam. Tudtam, hogy a hideg arrogancia maszkja idegességét palástolja. – Hogyan tudna minket egymástól elválasztani? – Ha egy ilyen rút kétely esetleg befészkelné magát az agyadba, bíznál még valaha bennünk? Lenéztem az asztalra, fehér kezére az enyémen, ujjaim a bőrén. – Nem, nem tenném. – Ha elgondolkozol rajra – folytatta Fagy –, a nemi erőszak vádja is arra volt hívatott, hogy kétségeket ébresszen irántunk. – Lehet – bólintottam –, de mily okkal? – Nem tudom. – Hacsak végleg el nem búcsúzott a józan eszétől – kezdte Doyle –, akkor minderre megvan a maga oka. De bevallom, én sem látom, mi hasznot akarna ebből húzni. Nem tetszik, hogy szemmel láthatóan egy játszma közepén vagyunk, de nem tudom, mit játszunk. Doyle elhallgatott, majd az asztal túloldalán lévő jogászokhoz fordult. – Kérem, bocsássanak meg nekünk. Egy pillanatra elfelejtettük, hol vagyunk. – Úgy véli, hogy mindez valamiféle udvarok közötti politikai játszma része? – érdeklődött Veducci. – Igen – felelte Doyle. – Fagy hadnagy? – pillantott Veducci Fagyra. – Egyetértek a kapitányommal. – Meredith hercegnő? – nézett rám végül. – Ó igen, Mr. Veducci, bármi mást csinálunk, az minden esetben udvarok közti politikának számít. – Ahogy Stevens nagykövet úrral bánt, lassan arra enged következtetni, lehet, minket is fel akar használni valamire – vélte Veducci. – Mr. Veducci, arra utal talán – szólalt meg Biggs –, hogy kezd kételkedni a klienseim ellen felhozott vádak valódiságában? – Ha azt sikerül kiderítenem, hogy ügyfelei bűnösek az ellenük felhozott vádakban, minden erőmmel azon leszek, hogy a törvény által lehetséges legszigorúbb büntetést mérjék ki rájuk. De ha ezek a vádak hamisnak bizonyulnak, és a király a törvényeinket arra akarta használni, hogy ártatlanokat bántson, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy emlékeztethessük a királyt, ebben az országban senki nincs a törvények fölött – mosolygott Veducci újra, de ezen alkalommal nem volt boldog. Arca inkább egy ragadozóé. Ez a mosoly elég volt, most már tudtam, az asztal túlsó felén ülők közül kitől kell a leginkább

16

LAURELL K. HAMILTON tartanom. Veducci annyira nem ambiciózus, mint Shelby és Cortez, de jobb náluk. Ő még mindig hisz a törvényekben. Még mindig hitt abban, hogy az ártatlanokat meg kell védeni, és a vétkeseket megbüntetni. Nem túl gyakran lehet találkozni jogászoknál ily tiszta hittel, miután már vagy húsz évet eltöltöttek a büntetőjog berkein belül. Ha túl akarnak élni, mint jogászok, akkor hitüket a törvényben fel kell adniuk. De Veducci valahogy kitartott. Hitt, és talán mégis, talán tényleg elkezdett hinni nekünk is.

17

3. FEJEZET

Visszavonultunk egy másik szobába. Az egyik falon egy hatalmas tükör függött, amelynek üvegében kisebb hiányosságok voltak, buborékok az egyik sarok közelében. A tükör néhány ponton mintha füstös lett volna. Kerete arannyal futtatott, a kortól megviselt. Az alapító – az „eredeti” – Mr. Biggs ükanyjáé volt. Mr. Biggs magánszentélyében voltunk, hogy egyfajta telefonhívást lebonyolítsunk, bár telefont nem fogunk használni. Galenen, Rhysen és Abeloecon volt a sor, hogy a konferenciateremben a feltett kérdésekre válaszoljanak. Sok mindent nem tudtak tenni, csak a vádakat tagadni. Abe ott állt a tökéletesen csíkozott hajával: fekete, a szürke árnyalatai és fehér. Teljesen egyenletesen, mesterségesen, akár egy modern, művészies goth, bár ez nem egy kitűnőre sikeredett hajfestés volt, hanem a valódi haja. Sápadt bőre és szürke szeme valóban jól illett hozzá. Szénszürke öltönyében elég furán nézett ki. A legkitűnőbb szabó sem lett volna képes elhitetni bárkivel, hogy öltözékét önként választotta. Évszázadokon keresztül ő volt a partik állandó alakja, és ruhái általában tükrözik is ezt. Abe-nek nem volt alibije, mert a kérdéses nemi erőszak időpontjában épp megpróbálta magát önkívületbe inni, kísérőként egy kis kábítószerrel. Tiszta és józan is csak körülbelül két napja volt. De a sidhe nem tud tényleges függővé válni, mint ahogy nem is tudják magukat eszméletlenre inni vagy drogozni. Hát, ez aztán előny a hátrányban. A fey nem lesz függő, de nem is tudja az alkoholt vagy kábítószereket arra használni, hogy a problémáit elfeledje. Részegek lehetünk, de csak egy bizonyos pontig. Galen divatos és fiúsan elegáns volt a barna öltönyében. Nem engedték, hogy kedvenc színét, a zöldet viselje, mert az kiemeli bőre fehérségének zöldes árnyalatát. Csak azt nem észlelték, hogy a barna a bőrének tompa zöldes színét még sötétebbnek láttatja, jobban észlelhetővé teszi. Zöld, göndör fürtjeit rövidre vágatta, egyetlen vékony copf emlékeztetett csak arra, hogy haja egykor csodálatos zuhatagként a bokájáig omlott. Hármuk közül neki volt a legjobb alibije, mert az állítólagos támadás idejekor épp velem szeretkezett. Egykor Rhysre azt mondtam volna, fiúsan jóképű, de nem ma. Ma minden egyes centimétere felnőtt volt, mind a 168 centimétere. Jelenleg ő az egyetlen jelen lévő testőröm, aki alacsonyabb 180 centiméternél. Rhys még mindig jóképű, de fiús bájából sokat veszített, vagy talán valami mást nyert. Egy férfi, aki több mint ezeréves, és egykor Cromm Cruach istenség volt, nem nőhet fel, vagy mégis? Ha ember lenne, akkor azt mondanám, az utóbbi néhány nap eseményei segítették, hogy végre felnőjön. De meglehetősen önteltnek tűnnék, ha a kis kalandjaimról azt hinném, befolyásolhatnak egy olyan lényt, aki egykor istenként imádtak. Fehér haja lefelé göndörödött széles hátán. Bár ő a legalacsonyabb sidhe testőröm, tudtam, a zakója alatt a legizmosabb test rejtőzik. A testedzést nagyon komolyan veszi. Az egyik szemén tapaszt visel, hogy elfedje egy évszázadokkal ezelőtt szerzett sérülés legsúlyosabb nyomait. A szeme, amely megmaradt, gyönyörű, három kékszerű gyűrű, az ég kékjei az év különböző napjaiban. Ajka puha és telt, a férfiak közül neki a leginkább biggyedő, amely csak arra vár, hogy megcsókolják. Nem tudtam, mi válthatta ki ezt az újdonsült komolyságát, de valahogy új mélységeket adott neki, mintha bölcsebb lenne, mint pár nappal ezelőtt. Hármuk közül ő az egyetlen, aki nem a tündérdomboknál, a sithenben volt az állítólagos támadás időpontjában. Seelie fegyveresek támadtak rá, és szemtől szemben gyanúsították meg a tettel. Kijöttek a téli viharba, hogy vassal és acéllal vadásszanak az embereimre, azzal a két dologgal, amivel egy sidhe harcost valóban meg lehet sebesíteni. Legtöbbször még a lelket is kiverik egymásból, mégis mindig felállnak, és visszatérnek a küzdelembe. Az acél és a vas. Ezek az egyedüliek, amik a két udvar közötti békét képesek megtörni. Az ügyvédek nekiláttak vitatkozni. – Lady Caitrin állítása szerint a támadás egy olyan napon történt, amikor az ügyfeleim Los Angelesben tartózkodtak – kezdte Biggs. – A klienseim semmit nem követhettek el Illinois államban, amikor egész nap Kaliforniában voltak. A kérdéses napon az egyik gyanúsított a Gray Detektív Irodának dolgozott, és tanúk bizonyítják a teljes napra, hogy hol volt. Ez biztosan Rhys. Imádja, ha a való életben is nyomozó lehet. Szereti a beépített ügynök szerepét, és elég bűbájjal rendelkezik ahhoz, hogy sokkal sikeresebb legyen az emberi származású detektíveknél. Galennek is meglenne a bűbája hozzá, de ő a szerepeket nem tudná eljátszani. Beépített ügynök vagy csalimadár, a munka csak egy része annak, hogy hitelesen nézz ki. Annak az embernek is „igazinak” kell hinnie, akit el akarsz kapni. Az elmúlt években eleget bújtam én is a csalimadár szerepébe. Most senki nem akar a veszélyesebb munkák közelébe engedni. Egyszóval, miként volt lehetséges, hogy Lady Caitrint azelőtt támadták meg, hogy visszatértünk volna a faerie területére? Az idő megint kezdett másként telni a faerie-ben, mint az emberek világában. Az Unseelie tündérdombok alatt az idő körülöttem is másként telt, mint máshol.

LAURELL K. HAMILTON – Az idő – szólalt meg Doyle – évszázadok óta először kezd másként múlni a faerie területén, de körülötted, Meredith, az idő még furcsábban viselkedik. Most, hogy már nem vagy a faerie-ben, az idő még mindig másként forog, de a két udvar között nincs különbség. Érdekes, de egyben meglehetősen zavaró is volt, hogy az idő a jelenlétemben nem pontosan visszafelé haladt, hanem valahogy megnyúlt. Január volt nálunk, és az udvartartásokban is, de nem teljesen… A karácsonyt követő bál, amihez Taranis nagybátyám annyira ragaszkodott, hogy én is vegyek részt, szerencsére már mögöttünk volt. Mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy túl veszélyes lenne elmennem. A testőreim ellen felhozott vádak pedig beigazolták, hogy Taranis valamire készül. De mire? Taranisnek van egy terve, és bármi is az, mindenkire nézve – kivéve önmagára – veszélyes. – Taranis király elmagyarázta, hogy az idő a faerie-n belül másképp múlik, mint a valódi világban – jelentette ki Shelby. Tudtam, Taranis nem mondta azt, hogy a „valódi világban”, mert számára a Seelie Udvartartás a valódi világ. – Feltehetek egy kérdést az ügyfelének? – vetette közbe Veducci. A vitába eddig nem szólt bele. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy megszólalt, mióta átjöttünk a másik szobába. Ami kifejezetten idegessé tett. – Megteheti – felelte Biggs –, de azt én döntöm el, hogy válaszolnak-e rá. Veducci bólintott, majd ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott. Ránk mosolygott. Csak rideg pillantása árulta el nekem, hogy mosolya hazugság. – Rhys őrmester, a faerie területén tartózkodott abban az időpontban, amikor Lady Caitrin szerint ön megtámadta őt? – Állítólag megtámadta őt – szólt közbe Biggs. Veducci biccentett. – A faerie területén tartózkodott abban az időpontban, amikor Lady Caitrin állítása szerint ez a támadás történt? Gyönyörűen megfogalmazta. Úgy, hogy nehéz lesz az igazságot oly módon körbejárni, hogy közben ne hazudjunk. – A faerie területén voltam, amikor az állítólagos támadás végbement – mosolygott rá Rhys, és egy pillanatra megláttam azt a kevésbé komoly oldalát is, amit életem nagy részében mutatott nekem. Veducci feltette ugyanezt a kérdést Galennek is. Galen szemmel láthatóan kényelmetlenebbül érezte magát, mint Rhys, de ő is felelt. – Igen, ott voltam. – Igen – súgta szimplán Abeloec. Farmer Biggsszel suttogott egy sort, majd feltette következő kérdését. – Rhys őrmester, itt volt Los Angelesben az állítólagos támadás időpontjában? A kérdés világosan bizonyította, hogy ügyvédeink még mindig nem egészen értik a faerie területén végbemenő időzavarokat. – Nem, nem voltam itt. – De igen, itt volt, egész nap – ráncolta homlokát Biggs. – Számos tanú bizonyítja. – De az a bizonyos nap Los Angelesben – mosolygott rá Rhys –, nem volt azonos azzal a nappal, amelyen Lady Caitrin vádja szerint az állítólagos támadás végbement. – Ez ugyanaz a dátum – bizonygatta Biggs. – Igen – felelte türelmesen Rhys –, de az azonos dátum nem jelenti azt, hogy ugyanarról a napról van szó. Egyedül Veducci mosolygott. Mindenki más úgy nézett ki, mint aki erősen gondolkodik, vagy azon tűnődik, Rhys vajon megőrült-e. – Kifejtené világosabban? – kérte Veducci, még mindig elégedetten vigyorogva. – Ez nem igazán egy tudományos-fantasztikus történet, ahol visszamentünk az időben, hogy újra megtörténjen ugyanaz a nap. Mr. Veducci, nekünk ez a nap, tényleg egy új nap. Nincs hasonmásunk a faerie-ben, akik újraélik ezt a napot. Az a nap a faerie-ben már a múlt. Ez a nap itt, Los Angelesben egy új nap. Csak épp a dátuma ugyanaz, ezért a faerie területén kívül úgy tűnik, hogy ugyanaz a nap, amely még egyszer lejátszódik. – Szóval lehetséges, hogy a faerie területén volt azon a napon, amikor Lady Caitrint megtámadták? – akarta tudni Veducci. – Azon a napon, amikor állítólag megtámadták – mosolygott Rhys, aki majdnem cöcögött –, igen. – Ez lenne aztán egy igazi rémálom egy esküdtbíróság számára – szólalt meg Nelson. – Az lesz csak igazán érdekes, amikor velük egyenrangú esküdteket akarunk majd kiválasztani – mondta Farmer mosolyogva, szerintem kifejezetten vidáman. – Velük egyenrangú esküdteket? – ismételte Nelson, ízléses sminkje alatt szemmel láthatóan elsápadva. – Egy emberekből összeállított esküdtszék képes lenne teljes egészében megérteni, miként képesek ugyanazon dátumon egyszerre két helyen lenni? – kérdezte Farmer.

19

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS A jogászok egymásra néztek. Egyedül Veducci nem tűnt zavarodottnak. Azt hiszem, ő már gondolt minderre. Munkaköri leírása technikailag kevesebb hatalmat adott neki, mint Shelbynek vagy Corteznek, de segíthet nekik, hogy ártsanak nekünk. Az ellentétes oldalról egyedül Veducci volt az, akit mindenképpen meg akartam nyerni a mi oldalunknak. – Azért vagyunk ma itt, hogy megpróbáljuk elkerülni, mindez a bíróság elé kerüljön – emlékeztette őket Biggs. – Ha megtámadták ezt a nőt, akkor az a legkevesebb – jelentette ki Shelby –, hogy mozgásterüket a faerie területére korlátozzák. – Mielőtt egy bíró kiszabná a büntetésüket, először a bűnösségüket kell igazolnia – jegyezte meg Farmer. – Amely visszavezet minket a tényhez, hogy igazán egyikünk sem akarja, hogy ez az eset a bíróság elé kerüljön – hullott Veducci halk szava a szobába, akár egy kő a madárraj közé. A többi jogász gondolatai szétszóródtak, akár a szerterepülő madarak. – Ne adja el az ügyünket már azelőtt, mielőtt elkezdtük volna – figyelmeztette Cortez, és nem tűnt úgy, mintha kollégájával egyetértene. – Cortez, ez nem egy eset, hanem egy katasztrófa, amit megpróbálunk elkerülni – oktatta ki Veducci. – Katasztrófa, kinek? Nekik? – érdeklődött Cortez, ránk mutatva. – Valószínűleg a teljes faerie számára – felelte Veducci. – Olvasott mostanában történelmet, különös tekintettel az utolsó nagy európai ember-faerie háborúra? – A közelmúltban nem – mondta Cortez. – Én lennék az egyetlen itt, aki utánaolvasott? – nézett körbe Veducci a többi jogászra. – Én megtettem – emelte fel kezét Grover. Veducci úgy mosolygott rá, mintha őt kedvelné legjobban kerek e világon. – Mondja el ezeknek az intelligens embereknek, hogy kezdődött a legutolsó nagy háború. – Egy, a Seelie és Unseelie Udvartartások közötti vita indította el. – Pontosan – mondta Veducci. – Majd átterjedt a Brit-szigetekre, és onnan Európa kontinensének egyes részeire. – Azt akarja mondani, ha a vádakkal kapcsolatban nem sikerül közvetítenünk, akkor a két udvar háborúzni kezd egymással? – kérdezte Nelson. – Csupán két dolog létezik, amelyeket Thomas Jefferson és kabinetje megbocsáthatatlan bűnökként jelölt meg, amiket a fey Amerika földjén elkövethet – kezdte Veducci. – Az egyik, soha nem engedhetik meg, hogy istenségekként imádják őket, és a két udvartartás soha nem háborúzhat egymás közt. Ha ezen esetek egyike bekövetkezik, akkor kirúgják őket innen, a legutolsó országból, amely a világon hajlandó volt őket befogadni. – Ezt mind mi is tudjuk – emlékeztette Shelby. – De elgondolkozott valaha azon, hogy Jefferson miért pont ezt a két törvényt hozta, főleg a háborút illetően? – Mert ez az országunknak is kárára válna – vélte Shelby. Veducci csak a fejét ingatta. – Az európai kontinensen még mindig megvan az a kráter, amely majdnem olyan széles, mint a Grand Canyon a legszélesebb pontján. Az a lyuk az, ami megmaradt abból a helyből, ahol a háború legutolsó csatáját vívták. Gondolják el, ha ez történne ennek az országnak a közepén, pont ott, ahol a mezőgazdasági termelés a legproduktívabb. Az ügyvédek egymásra néztek. Erre nem is gondoltak. Shelby és Cortez részére ez egy kiemelt érdeklődésre számító eset. Esély arra, hogy egy új törvény szülessen a fey népével kapcsolatban. Mindenki csak a rövid távú hatásokra gondolt, kivéve Veduccit, és talán Grovert. – Mit javasol, mit tegyünk? – kérdezte Shelby. – Hagyjuk talán, hogy megússzák? – Nem, ha bűnösök, nem, de azt akarom, hogy a jelenlévők közül mindenki megértse, mi foroghat kockán. – Úgy beszél, mintha a hercegnő oldalán állna – jegyezte meg Cortez. – A hercegnő nem adott egy amerikai nagykövetnek egy bűbájjal megigézett órát, hogy az ő pártját fogja. – Honnan tudjuk, hogy a hercegnő nem tette meg, hogy rászedjen minket? – vetette fel Shelby úgy, mint aki komolyan hisz benne. – Meredith hercegnő – fordult felém Veducci –, adott Stevens nagykövet úrnak bármit, mágiával ellátott vagy egyéb tárgyat, amely véleményét az ön és udvartartása iránt pozitív irányba befolyásolná? – Nem, nem tettem – mosolyogtam. – Ha a megfelelő kérdést teszi fel, tényleg nem tudnak hazudni – magyarázta Veducci. – Akkor miként lehetséges, hogy Lady Caitrin ezeket a férfiakat név és személyleírás alapján gyanúsította meg? Tényleg traumatizált állapotban volt.

20

LAURELL K. HAMILTON – Ez egy probléma – ismerte be Veducci. – A kérdéses hölgynek hazudnia kellett, nyíltan hazudnia, mert a kérdéseket helyesen tettem fel, és őt válaszaiban nem lehetett megingatni – nézett ránk. Rám. – Hercegnő, tisztában van azzal, hogy ez mit jelent? – Igen, azt hiszem – vettem mély levegőt, majd lassan kiengedtem. – Azt, hogy Lady Caitrin mindent egy kockára tett fel. Ha rajtakapják, hogy tényleg hazudott, kiűzhetik a faerie-ből. A Seelie nemesek számára a száműzetés rosszabb a halálnál. – Nem csak a nemesség számára – szólt közbe Rhys. A többi testőr egyetértően bólintott. – Igaza van – mondta Doyle. – Még az alacsonyabb rendű fey is sok mindent megtenne, hogy a számkivetést elkerülje. – Akkor hogy képes a hölgy hazudni? – kérdezte tőlünk Veducci. – Lehet, hogy egy illúzió – szólalt meg Galen halkan, bizonytalanul. – Lehetséges, valaki olyan erős bűbájt használt, hogy sikerült Lady Caitrint megtévesztenie? – Úgy érti, azt hitte, megtámadták, miközben a valóságban nem történt meg? – akarta tudni pontosan Nelson. – Nem vagyok abban biztos, hogy egy sidhe esetében ez működhet – jelentette ki Veducci, majd ránk pillantott. – Mi van, ha nem teljesen illúzió volt – kezdett el hangosan gondolkodni Rhys. – Mit értesz ezalatt? – néztem rá. – Egy fát úgy ültetsz, hogy elültetsz a földbe egy botot. Egy várat egy másik vár romjain hozol létre – mondta. – Könnyebb egy ilyen dolgot megalkotni, ha tudsz egy fizikai történésre építeni – mondta Doyle. – Egy támadást mire tudnál építeni? – akarta tudni Galen. Doyle ránézett. Pillantása beszédes volt, de Galen nem értette meg. Én jöttem rá először. – Olyan sztorikra gondolsz netán, amikor férfijaink meghalt harcosok képében lepték meg özvegyeiket az ágyukban? – Igen – felelte Doyle –, amikor az illúziót álruhaként használják. – Jelenleg a faerie-ben nagyon keveseknek van ennyire erős illúzió hatalmuk – tette hozzá Fagy. – Lehet, hogy az egész faerie területén csak egyetlen egy személy képes erre – szólalt meg Galen. Zöld szeme hirtelen nagyon komollyá vált. – Nem gondolhatod komolyan… – kezdte Fagy mondani, majd hirtelen elhallgatott. Mindannyian ugyanarra gondoltunk. – A kurva anyját – szakadt ki Abe-ből. Veducci úgy folytatta, mintha olvasna az agyunkban. Eltűnődtem, ha nem védené magát a faerie mágiája ellen, nem érezném-e rajta, hogy médium, vagy annál is több. – A Fény és Illúzió Királyának mennyire erős a hatalma? – Bassza meg! – hördült fel Shelby. – Nem lehet, hogy ezt mondta. Ugye lehetetlen, hogy épp most adott nekik okot megalapozott kétségre. – A hercegnőnek és embereinek – mosolygott ránk Veducci – már megvoltak a megalapozott kétségeik, amikor ebbe a szobába léptek, de előttünk soha nem gyanúsították volna meg a királyt hangosan. Titkaikat még az ügyvédeik előtt is megőrizték volna. Rettenetes gondolatom támadt. Veducci felé léptem, csak Doyle keze a karomon akadályozott meg, hogy ne érintsem meg a férfit. Igaza volt, mert Veducci ezt lehet, hogy mágikus befolyásolásnak vélte volna. – Mr. Veducci, talán arra készül, hogy megvádolja nagybátyámat arra a mai napon megtörtént cselszövésre a tükrön keresztüli hívás során? – Úgy gondoltam, hogy azt meghagyom az ön ügyvédeinek. Hirtelen kirázott a hideg. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. Veducci bizonytalanul nézett, és majdnem felém nyúlt. – Hercegnő, jól érzi magát? – Féltem önöket, mindannyiukat, és minket is – feleltem. – Önök nem értik Taranist. Ő a Seelie Udvartartás teljhatalmú uralkodója több mint ezer éve. Ez egy olyan szintű arroganciát eredményezett, amelyet önök elképzelni sem tudnak. Az emberek felé egy jókedélyű, jóképű király képét mutatja, de nekünk, az Unseelie Udvartartás tagjainak egy teljesen más arcot mutat. Ha ezzel kereken meggyanúsítja, nem is tudom, mit fog tenni. – Bántana minket? – akarta tudni Nelson. – Nem, de lehet, hogy mágiát alkalmazna önökön – feleltem. – Ő a Fény és Illúzió Királya. Én voltam a jelenlétében, egy tükör másik oldalán, amikor hívott, és engem is majdnem sikerült bűbájjal elvarázsolnia, pedig én az Unseelie Udvartartás egyik hercegnője vagyok. Ha önöket tényleg mágiával akarná befolyásolni, akkor képes lenne rá. – Ez illegális – ellenkezett Shelby.

21

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Ő egy király, élet és halál ura – emlékeztettem. – Nem úgy gondolkodik, mint egy modern ember, teljesen mindegy, hogy az újságírók előtt miként viselkedik. Hirtelen megszédültem, és valaki gyorsan egy széket hozott nekem. – Meredith, nem vagy jól? – suttogta Doyle mellém térdelve. – Meredith hercegnő, jól van? – aggódott Nelson is. – Fáradt vagyok, és félek – feleltem. – Fogalmuk sincs arról, hogy az utóbbi néhány nap milyen volt, és nem is merném önöknek elmondani. – Van valami közük ehhez az ügyhöz? – akarta tudni Cortez. – Úgy érti, hogy ezek miatt vagyok fáradt és rémült? – Igen. – Nem, semmi közük a minden alapot nélkülöző vádakhoz – nyúltam Doyle keze után. – Kérlek, tedd számukra világossá, hogy Taranisszel nagyon óvatosan kell bánniuk. – Hercegnőm, mindent el fogok követni ennek érdekében – fogta meg óvatosan a kezemet. – Tudom, hogy így lesz – mosolyogtam fel rá. Fagy lépett a másik oldalamhoz, és megérintette arcomat. – Sápadt vagy. Még hozzánk, a holdsütötte bőrünkhöz képest is sápadt vagy. – Azt hallottam – jött közelebb Abeloec is –, hogy a hercegnőben folyik annyira emberi vér, hogy megfázhat. Azt hittem, hogy csak egy alattomos pletyka. – Nem tud megfázni? – csodálkozott Nelson. – Ők nem – feleltem, és arcomat Fagy kezéhez szorítottam, de Doyle-t sem engedtem el. – De én igen. Nem túl gyakran, de elkaphatom – majd magamban hozzátettem. – A legeslegelső halandó faerie hercegnő. Ez az egyik oka a megszámlálhatatlan gyilkossági kísérletnek az Unseelie Udvartartás tagjai ellen. Egyes klikkjei úgy hiszik, ha én kerülök a trónra, akkor halandóságommal megfertőzném az összes halhatatlant. A halált hoznám mindannyiukra. Miként lehet egy ilyen pletyka ellen védekezni, amikor ők még egy megfázást sem kaphatnak el? És én épp most fogok közülük a legfényesebbel és ragyogóbbal beszélni, Taranis királlyal, a Fény és Illúzió Urával. Az Istennő segítsen meg, ha rájön, épp valami bagatell emberi betegség készül kitörni rajtam. Csak megerősítené abban a hitében, hogy mennyire gyenge és emberi vagyok. – Majdnem itt az idő, amikorra a király hívását várjuk – jelezte Veducci az órájára nézve. – Ha az ő ideje ugyanabban az ütemben van, mint a miénk – mondta Cortez. – Igaz – bólintott Veducci –, de ha javasolhatnám, hogy a többieknek is szerezzünk valamely hideg fémet, amit maguknál tarthatnak. – Hideg fémet? – csodálkozott Nelson. – Azt hiszem, ennek a remek ügyvédi irodának az irodakellékei között találunk olyasmit, ami segít abban, hogy tiszta fejjel tudjunk Taranis királlyal foglalkozni. – Irodai kellékek? – kétkedett Cortez. – Gemkapocsra gondol? – Talán – felelte Veducci, majd hozzám fordult. – Hercegnő, mit gondol, a gemkapocs hasznos lenne? – Attól függ, hogy miből készítették, de úgy vélem, egy maroknyi belőlük biztosan nem árthat. – Tesztelhetjük önöknek – ajánlkozott Rhys. – Hogyan? – akarta tudni Veducci. – Ha zavar minket, amikor hozzáérünk, akkor önöknek segít. – Azt hittem, hogy csak az alacsonyabb rendű fey nem képes megérinteni a fémeket – mondta Cortez. – Néhányukat bizonyos fémek még meg is égethetnek, és még a sidhe sem igazán élvezi az emberek által készített fémek érintését – magyarázta Rhys, még mindig mosolyogva. – Hozzányúl a fémhez, és megég – jegyezte meg Nelson. – Nincs arra időnk, hogy megtárgyaljuk a fey csodáit, ha meg akarjuk szerezni azokat az irodaszereket – emlékeztetett minket Veducci. Farmer lenyomta a belső telefon gombját, és a számos titkárnő vagy személyi titkár egyikével beszélt, aki az ajtón túli irodában tartózkodott. Fém gemkapcsokat és gépkapcsokat kért tőle. – Kartonvágó késeket és zsebkéseket is – javasoltam. Shelbynek, Grovernek és a másik titkárnak mind volt zsebkése. Néztem, ahogy Veducci kiosztotta az irodaszereket. Átvette a vezér szerepét, amit senki nem kérdőjelezett meg. Az ellenfelünknek kellene lennie, és közben minket segít. Az igazat mondta? Az igazság miatt van itt, vagy ez is hazugság? Amíg rá nem jövök, mi a szándéka Taranisnek, senkiben nem bízhatok. Veducci odajött hozzánk, és megállt előttem, ahol ültem. Odabólintott Fagynak és Doyle-nak, akik még mindig hozzám simultak, kétoldalt. – Felajánlhatok a hercegnőnek még több fémet? – Van nála fém, mint ahogy mindannyiunknál. – Lőfegyverek és kardok. Látjuk őket – mondta Veducci, majd rám pillantott. – Arra utal, hogy a hercegnőnél fegyver van?

22

LAURELL K. HAMILTON Tulajdonképpen volt nálam. A combomra erősített tartóban, amit már máskor is hordtam, egy kés volt. Hárul a derekamnál egy pisztoly volt, abban az újfajta oldalt hordható pisztolytokban, amit direkt erre a célra terveznek. Nem igazán számítottunk arra, hogy majd használnom is kell, de ez az egyik módja annak, hogy sok fém legyen nálam – acél és ólom –, amely még Taranisnek sem lenne túl feltűnő. Ha észreveszi, hogy fémet hordok, biztosan sértésnek veszi. A testőrök ezt szárazon megússzák, mert ők testőrök; nekik kötelességük, hogy fel legyenek fegyverezve. – A hercegnő csak annyi fegyvert visel, amellyel meg tudja védeni magát – jelentette ki Doyle. Veducci biccentett. – Akkor a maradék irodai felszerelést visszarakom a dobozba. Trombiták hangja harsant, édesen, tisztán, mintha hatalmas magasságokból záporozott volna ránk a muzsika. Ez Taranis király jele, amikor a tükrön keresztül hív. Udvarias volt, és arra várt, hogy valaki a mi oldalunkon megérintse a tükröt. A trombiták újra megszólaltak, miközben mi az üres tükörre meredtünk. Doyle és Fagy felsegítettek. Rhys mellém lépett, mintha már előre megbeszélték volna. Doyle előrébb mozdult, és hagyta, hogy Rhys elfoglalja helyét mellettem. – Sajnálom, hogy a kedvencedet kitúrtam a helyéről – ölelt át fél kézzel, miközben a fülembe suttogott. Megfordultam, és ránéztem, mert a féltékenység állítólag emberi tulajdonság. Rhys engedte meglátnom, hogy tudja, ha a testem nem is tudja még, de a szívem már választott. Tudatta velem, tisztában van azzal, miként érzek Doyle iránt, és ez őt bántja. Doyle megérintette a tükröt. – Mosolyogj a királynak – súgta Rhys. Engedtem, hogy az évek hosszú során begyakorolt mosoly elöntse arcomat. A mosoly, amely kellemes volt, de nem túl boldog. Ez az udvartartások mosolya, amely mögött el lehet rejtőzni, és olyan dolgokra gondolni, amiknek az égvilágon semmi közük a mosolyhoz.

23

4. FEJEZET

A tükröt fény öntötte el, ragyogó, aranyló napsugár; kénytelenek voltuk elfordulni, különben a ragyogás megvakított volna minket; Taranis, a Fény és Illúzió Királyának ragyogása. – Mi a franc ez? – hallottam egy férfi hangját csukott szemhéjam mögötti félhomályban. Azt hiszem, Shelby lehetett. – A király kérkedik – mondtam. Tudom, nem kellett volna, de nem éreztem jól magamat, és dühös is voltam. Mérges, hogy egyáltalán itt kell lennem. Ingerült és ijedt, mert elég jól ismertem Taranist ahhoz, hogy tudjam, a játszma még el sem kezdődött. – Kérkedik – csendült fel egy vidám férfihang. – Meredith, ez nem kérkedés, ez én vagyok. Csak a nevemet használta, titulusaim közül egyet sem. Sértés volt, és el fogjuk engedni a fülünk mellett. De ennél is meglepőbb volt, hogy nem mutatkozott be hivatalosan. Olyan fesztelenül viselkedett, mintha magánbeszélgetést folytattunk volna. Azt a benyomást keltette, mintha az emberi származású ügyvédeket semmibe sem venné. – Taranis király – hallatszott Veducci hangja a vakító világosságban, amivé a szoba vált –, számos alkalommal beszélhettem önnel, de a fénye soha nem vakított el ennyire. Kérem, essen meg a szíve rajtunk, egyszerű halandókon, és egy kicsit tompítsa a ragyogását. – Meredith, mit szólsz a dicsőségemhez? – kérdezte a vidám hang, és csengésétől még szélesebb mosolyra húzódott arcom, bár még mindig hunyorogtam, hogy meg ne vakuljak. Fagy megszorította a kezemet, és az érintés segített, hogy gondolkodni tudjak. Taranisnek nincs húsés szexhatalma. Azért, hogy szembe tudj szállni azzal, amiben ő jó, azon mágiádat kell használnod, amiben te vagy verhetetlen, és mindezt csak azért, hogy képes legyél gondolkodni Taranis jelenlétében. Rhys felé nyúltam, nyaka és arca csupasz bőréhez érintettem a kezem. Kettejük érintése segített abban, hogy tudjam használni az eszemet. – Taranis nagybátyám, úgy gondolom, dicsőséged csodálatra méltó. Először meghittre vette a figurát, és csak a keresztnevemet használta, ezért úgy véltem, emlékeztetem arra, hogy az unokahúga vagyok. Nem egy közönséges Unseelie nemes asszony, akire hatást próbál gyakorolni. Nem sértődtem meg igazán; azt kivéve, hogy a keresztnevemet használta, ugyanazzal a módszerrel operált, mint Andais királynő. Ők ketten már évszázadok óta próbálják egymást túllicitálni a mágiában. Engem meg egyszerűen bepottyantottak egy olyan játszma közepébe, amelyet esélyem sincs megnyerni. Ha maga Andais nem képes arra, hogy Taranis mágiáját egy tükörhívás alatt leblokkolja, akkor az én sokkal szerényebb képességeimet ez messze meghaladja. Ezt már akkor tudtam, és az embereim is, amikor ebbe a beszélgetésbe beleegyeztünk. Abban reménykedtem, hogy az ügyvédek jelenlétében Taranis a dolgokat egy kissé talán tompítja. Szemmel láthatóan nem így történt. – Meredith, a nagybáty megszólítás annyira öregít. Taranis, egyszerűen Taranisnek kell hívnod – mondta azt a hatást keltve, mintha jó barátok lennénk, és ő annyira boldog, hogy láthat. Már maga a hang arra késztetett, hogy mindenre, bármire igent mondjak. Bármely más sidhe, ha ezt a hangot és mágiát merészeli egy másik sidhe ellen használni, az párbajjal végződne, vagy királynőjük, illetve királyuk által kimért büntetéssel. De ő a király, ami azt jelenti, ellene senki nem fog tenni semmit. A legutóbbi alkalommal, amikor így beszéltem vele, kénytelen voltam egy ehhez hasonló dolog miatt felháborodni. Megtehetem, hogy olyan udvariatlan vagyok vele már a beszélgetés elején, amiként múltkor elbúcsúztam tőle? – Rendben, akkor legyen Taranis, nagybátyám. Kérlek, le tudnád tompítani csodás lényedet, hogy rád tudjunk tekinteni? – A fény bántja a szemedet? – Igen – feleltem, és hallottam, hogy mögöttem többen is egyetértésüket mormolják. A tiszta vérű emberek mostanra már elég kényelmetlenül érezhették magukat. – Akkor, Meredith, a kedvedért fényemet letompítom – jelentette ki, és a nevem úgy hangzott a szájából, akár egy darab cukorka. Édes, tömény és nyalogatható. Fagy ajkához emelte kezemet, és ujjaimra csókot lehelt. Ez segített abban, hogy fékezni tudjam magamat, és ne azt a reakciót mutassam, amelyet Taranis annyira ki akart csikarni belőlem. Az utolsó alkalommal is ezt tette, egy oly erős mágikus csábítással próbálkozott, hogy már majdnem fájt. Rhys még közelebb bújt hozzám, és orrát a nyakamba fúrta. – Merry – suttogta –, nemcsak ránk akar hatni, hanem egyenesen téged célzott meg. Arca felé fordultam, bár szememet még mindig szorosan zárva tartottam az erős fény miatt. – Legutoljára is ezt tette. Rhys keze megtalálta a tarkómat, és hajamba markolva még közelebb húzott magához. – Nem pontosan ilyen volt, Merry. Most még erősebben próbálkozik, hogy megnyerjen magának.

LAURELL K. HAMILTON Majd Rhys megcsókolt. Finoman. Azt hiszem, inkább a vörös rúzsomra volt tekintettel, mint bármely illemszabályra. Fagy hüvelykujjával a kezemet dörzsölgette. Érintésükkel sikerült elkerülnöm, hogy elsüllyedjek Taranis hangjában és a fény vonzásában. Mielőtt kinyitottam volna szememet, éreztem, hogy Doyle elém áll. Homlokon csókolt, érintését a többiekéhez adva, mint aki már tudja, Taranis miben mesterkedik. A bal oldalamra állt, és először nem is értettem, mit csinál, amíg meg nem hallottam újra Taranis hangját, de már kevésbé boldogan, mint az előbb. – Meredith, hogy merészelsz azokkal a szörnyekkel elém járulni, akik megtámadták úrhölgyemet, és akik úgy állnak itt, mintha mi sem történt volna? Miért nincsenek láncra verve? – dörögte, és hangja még mindig jóságos és mély volt, de már csak egy hang. Még Taranis sem képes arra, hogy ezeket a szavakat, a felháborodását el tudta volna vegyíteni a meleg, csábító tónussal. A fény már nem vakított annyira. Doyle részben eltakarta előlem a kilátást, a király elől meg részben kitakarta Rhyst, de ebben az előadásban már volt részem. Taranis elhalványítja a fényt, hogy úgy tűnjön, a ragyogásból lép elő. Arca, teste, ruhája magából a fényből teremtődik. – Taranis király, amíg bűnösségük be nem igazolódik, ügyfeleim ártatlannak számítanak – szólalt meg Biggs. – Kételkedik a Seelie Udvartartás nemeseinek a szavában? – harsogta, és azt hiszem, Taranis ez alkalommal nem színlelte a felháborodást. – Felség, én ügyvéd vagyok, mindenben kételkedem. Azt hiszem, Biggs megjegyzését humorosnak szánta, és ha így volt, akkor hallgatóságát egyáltalán nem ismerte. Amennyire tudom, Taranisnek semmi humorérzéke nincs. Ő igen, ő azt hiszi, hogy vicces, de senki nem lehet mókásabb a királynál. A Seelie Udvartartás egyik legutóbbi pletykája az volt, hogy az udvari bolondot börtönbe zárták szemtelenségért. Többet háborogtam volna, ha Andais nem ölte volna meg az utolsó udvari bolondját vagy négy- vagy ötszáz évvel ezelőtt. – Ez vicc akart lenni? – visszhangzott Taranis hangja a szobában, akár egy morajló, halk mennydörgés. Ez is az egyik neve, Mennydörgő Taranis. Egykor ég- és viharistenség volt. A rómaiak Jupiterrel egyenrangúnak tekintették, bár hatalma soha nem volt annyira nagy horderejű, mint Jupiteré. – Szemmel láthatólag nem – felelte Biggs, és megpróbálta kellemes arckifejezését felölteni. Végre megláthattuk Taranist a tükörben. Alakját ragyogás övezte, mintha az összes létező szín körülötte vibrált volna. Legalább haja és szakálla a valódi színét mutatta, egy látványos naplemente vöröseit és narancssárgáit. Göndör hajfürtjei az ég csodálatos színeit mutatta, amikor a Nap nyugaton lenyugszik. Szeme igazi zöld sziromtenger: jáde, fűzöld, a levelek árnyalatai. Mintha írisze helyén egy zöld virágot látnánk. Amikor kisgyermek voltam és mielőtt ráébredtem volna, hogy megvet, jóképűnek találtam. – Ó, Istenem – zihálta Nelson. Hátranéztem, láttam tágra nyitott szemét, a majdnem petyhüdt arcát. – Ugye csak azokat a fényképeit látta, amelyeken azt színlelte, hogy ember? – Vörös haja volt, és zöld szeme, nem ez, nem ez – mondta. A főnöke, Cortez megfogta könyökét, és egy székhez vezette. Cortez dühös volt, és nehezen tudta palástolni. Érdekes egy reakció. Taranis zöldszirom szemét a nő felé fordította. – Sok-sok év során nagyon kevés emberi asszony láthatott engem teljes dicsőségemben. Szép kislány, mit gondol rólam, az igaz alakomról? Meglehetősen biztos voltam abban, hogy valaki nem azért lesz Los Angeles helyettes államügyésze, hogy hagyja, szép kislánynak nevezzék. De ha Nelsonnak volt is vele problémája, nem mutatta. Teljesen megrészegült tőle, csak úgy lubickolt a figyelmében. Abe is csatlakozott az egymáshoz bújó csapatunkhoz. Galen tétován követte, meglehetősen zavarodottan. – Van itt valami mágia – hajolt közel hozzánk suttogva Abe –, ami nem csak fény és illúzió. Ha bárki másról lenne szó, azt mondanám, szerelem mágia is van már a trükkládájában. Doyle még közelebb húzta hozzánk Abe-et, és ő is suttogni kezdett. – Egy annyira erős bűbáj, hogy Ms. Nelson a hatása alá került. Mindenki egyetértett vele. Nem állt szándékunkban Taranist ignorálni, de annyira lefoglalta, hogy Nelsonnal flörtöljön, hogy könnyedén elfelejtettük, az, hogy a király nem figyel rád, még nem jelenti azt, hogy szabad nekünk nem rá figyelnünk. – Nem azért jöttem ide, hogy sértegessenek – szólalt meg azon a mennydörgő hangján. Egykor ez mély benyomást tett volna rám, de azóta intimebb kapcsolatba kerültem Misztrállal. Ő is viharisten, de olyan, aki egy faerie-domb folyosóján is képes villámokat cikáztatni. Taranis morajló hangja közelébe sem ér Misztrálénak. Az igazat megvallva, miután a férfiak széthúzódtak, és nagybátyámat már tisztábban láttam, egy picit túljátszottnak tűnt, mint aki túlöltözött egy randira.

25

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Ráébredtem, hogy a körém csoportosuló férfiak mindegyike hozzám ér. Rhys karját derekamra fonta, és oldalamhoz simult; Fagy a másik oldalon, de karja nem szorított annyira; Doyle erős, sötét két keze arcomon; Abe a vállamra támaszkodva, hogy felém hajolhasson, de ne essen el (egyensúlya néha még józanul is valamelyest bizonytalan). Galen ha teheti, mindig hozzám ér. Mintha elértem volna érintésben a kritikus tömeget. Tudtam gondolkodni, már nem részegültem meg tőle, mint a kis rendes Miss Nelson. Valamikor még azt hittem, Andais azért jelenik meg a tükörhívások során mindig férfiaktól körülvéve, rájuk fonódva, hogy Taranisszel és udvarával kötekedjen, sokkolja őket. Önállóan még csak két tükörhívást éltem át, de már megtanultam, Andais őrültségében van rendszer. Esetemben vagy az ötös a bűvös szám, vagy ezen öt férfi mágiájának a keveréke az, ami hat. Mindegy is, a lényeg, hogy ez a beszélgetés biztosan másképp fog alakulni, mint abban az esetben, ha Taranis bűbája hatna rám. Érdekes. – Meredith – hívott Taranis –, Meredith, nézz rám! Tudtam, hogy hangjának hatalma van. Éreztem, mint amikor valaki az óceánt érzi. Susog és közel van. De már nem a vízben álltam. Már nem fenyegetett a veszély, hogy hangjába belefulladok. – Látlak, Taranis nagybátyám, tisztán látlak – mondtam, és hangom erősen, határozottan csengett, amire a tökéletes naplementeszínű szemöldök a magasba szaladt. – Én pedig alig látlak az embereid gyűrűjében – szólt Taranis. Hangjának volt valami mellékzöngéje, amit nem bírtam azonosítani. Nyugtalanság, harag, valami kellemetlen dolog. Doyle, Galen és Abe kezdett arrább húzódni. Még Fagy is odább lépett. Csupán Rhys maradt ott az oldalamhoz simulva. Abban a pillanatban, hogy kezük már nem ért hozzám, Taranis alakját megint fény vette körül. – Maradjatok ott, ahol voltatok – parancsoltam. – Én vagyok a hercegnőtök. Ő nem a ti királyotok. A férfiak tétováztak. Először Doyle lépett vissza hozzám, majd lassan a többiek is követték. Megfogtam két kezét, és az arcomhoz szorítottam, és szememmel próbáltam tudatni vele, mi történik. A bűbáj annyira rám volt szabva, mintha egy nyíl egyenesen csak az én agyam felé irányulna. Hogyan tudnám nekik szavak nélkül elmondani, mi a helyzet? Rhys még határozottabban ölelte át a derekamat, szorosan magához vonva, épp csak annyi helyet hagyva, hogy Fagy át tudja karolni a vállamat. Abe a hátam mögé állt, kezét vállamra tette, Rhys mellé. Galen csatlakozott hozzá, és bár szemmel láthatólag nem értett semmit, a másik vállamat érintette, Fagyhoz közel. A karomat, amivel nem Rhys derekát öleltem, odanyújtottam Doyle-nak. Abban a pillanatban, amikor mindannyian hozzám értek, bár csupán ruhán keresztül, a királyt körülvevő fény eltűnt. Taranis jóképű volt, de csak ennyi, semmi más. – Meredith, hogy sérthetsz meg ennyire? – méltatlankodott Taranis. – Ezek a férfiak udvartartásom egy hölgyét támadták meg, brutális kegyetlenséggel. Mégis itt állsz velük… megérintenek téged, mintha udvarod kedvencei közé tartoznának. – De nagybátyám, ők a kedvenceim. – Meredith – szólt, és hangja oly megdöbbent volt, mint egy nagynénikéé, aki először hallja, hogy a szádon kiszalad egy „bazd meg”. Biggs és Shelby is megpróbált közbelépni, hogy elsimítsák a dolgokat. Azt hiszem, az ügyvédek azért nem ártották bele magukat eddig az események folyásába, mert mindenki kapott egy kisebb adagot abból a mágiából, amivel felszerelkezve Taranis a találkozónkon megjelent. Vagy külön erre a megbeszélésre hozta a mágiát, valamely speciális célból, vagy mindig így jelent meg, amikor Andais királynővel volt dolga, és most velem. Amikor utoljára beszéltünk Taranisszel ezt még nem tudtam érzékelni. De Doyle sem és senki más a testőreim közül. Nem csak az én hatalmam növekedett a faerie területén eltöltött néhány nap alatt. Az Istennő nagyon szorgos istenségnek bizonyult. Érintése által mindannyian megváltozunk, és hitvese, az Isten érintése által is. – Erről a dologról nem fogok azon szörnyetegek előtt beszélni, akik udvartartásom asszonyát durva támadásnak tették ki – gördült Taranis hangja a szobán végig, akár a vihar suttogása. Az emberi lények mind úgy reagáltak, mintha nem csak suttogás lett volna. Én biztonságban voltam az embereim érintése mögött mindattól, amivel Taranis próbálkozott. – Azt hiszem – fordult felénk Shelby –, ésszerű követelés, hogy a három megvádolt személy kint várakozzon, miközben a királlyal beszélünk. – Nem – jelentettem ki. – Meredith hercegnő – kezdte Shelby –, ne legyen ésszerűtlen. – Mr. Shelby, önt mágia segítségével manipulálják – mosolyogtam rá. – Nem értem, mit akar ezzel mondani – ráncolta homlokát. – Tudom, hogy nem érti – feleltem, majd Taranis felé fordultam. – Amit most teszel velük, az az emberek törvényei szerint illegális. Azon törvény szerint, amelyhez segítségért fordultál. – Nem kértem az emberek segítségét – tiltakozott. – A testőreimet az emberek törvényeinek tetted ki, amikor náluk jelentetted fel őket. – Andais királynőhöz folyamodtam először, hogy igazságot szolgáltasson, de ő megtagadta, hogy elismerje azon jogomat, miszerint törvényt ülhetek az ő Unseelie sidhéi felett. – Te a Seelie udvartartást uralod – mondtam –, nem az Unseelie-t.

26

LAURELL K. HAMILTON – Ahogy királynőd is világosan kifejtette nekem. – Egyszóval, amikor Andais királynő követelésedet az udvarában visszautasította, az emberekhez fordultál. – Hozzád folyamodtam, Meredith, de te még arra sem méltattál, hogy hívásomra felelj. – Andais királynő javaslatára tettem, és ő a királynőm, az apám nővére. Tanácsát megfogadtam. Tulajdonképpen inkább parancs volt. Azt mondta, bármely ördögi tervet is forgat fejében Taranis, mindenképpen messze kerüljem el. Amikor egy olyan nagyhatalmú lény, mint Andais azt mondja, kerüljek el valakit, mert fél attól, hogy mit tehet, akkor szót fogadok. Annyira nem vagyok gőgös, hogy azt higgyem, Taranis egyetlen szándéka az, hogy egy tükörhívás során szimplán beszélgessek vele. Andais szintén nem feltételezte, hogy ez az egyetlen célja, és ma, ma én is eltűnődtem. Semmi nem jutott eszembe, amit felajánlhatnék neki, ami ezt a rengeteg erőfeszítését megérné. – De most, az emberek törvényei miatt, beszélned kell velem – jelentette ki. – A hercegnő ezen találkozóba udvariasságból egyezett bele – világosította fel Biggs. – Nem lett volna kötelező eljönnie. – De most itt vagy – folytatta Taranis, és még csak nem is pillantott az ügyvéd felé –, és még gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rád. Túl kevés figyelmet szenteltem neked, Meredith. – Ó, nem, Taranis nagybátyám – nevettem, élesen –, azt hiszem, figyelmed irányomban nagyon alapos volt. Majdnem alaposabb, mint amit egy emberi test még képes elviselni. Doyle, Rhys és Fagy teste megfeszült mellettem. Tudtam, mit akartak ezzel tudatni: légy óvatos, ne szellőztess meg udvari titkokat az emberek jelenlétében. De ezt Taranis kezdte el, amikor az emberek színe elé kényszerített minket. Én csak az útján követtem. – Soha nem fogod elfelejteni a gyermekkorodból azt az egyetlen pillanatot? – Nagybátyám, csaknem halálra vertél. Nem hiszem, hogy ezt el fogom felejteni. – Meredith, nem tudtam, hogy tested ennyire törékeny, különben soha nem értem volna hozzád. – Hercegnő – tért magához először Veducci –, Taranis király bevallja, hogy gyerekkorodban megvert? – Nem tagadja – néztem nagybátyámra, aki oly hatalmas, tekintélyes volt arany és fehér színű királyi ruhájában –, igaz, Taranis nagybátyám? – Meredith, kérlek, a nagybátyám annyira hivatalosnak hangzik – mondta mézesmázos hangon. Ahogy Nelson elindult a tükör felé, mindjárt sejtettem, a hangszín csábító akart lenni. – Nem tagadja – jelentette ki Doyle. – Sötét Szolga, nem veled beszélek – szólt rá Taranis, és megint megpróbált mennydörögni a hangjával. De ahogy a csábítás sem volt sikeres, most a fenyegetésnek sem volt semmi hatása. – Taranis király – szólalt meg Biggs –, bevallja, hogy ügyfelemet gyermekkorában ütötte? Taranis, homlokát ráncolva, végre feléje fordult. Biggs úgy reagált, mintha a nap sütött le volna rá. Beszéde akadozni kezdett, és bizonytalannak tűnt. – Amit évekkel ezelőtt tettem, annak semmi köze ahhoz a bűntetthez, amit ezek a szörnyetegek elkövettek. – Meredith hercegnő, milyen súlyosan bántalmazta? – nézett rám Veducci. – Emlékszem, ahogy a vérem a fehér márványon vöröslött – feleltem. Miközben beszéltem, Veduccira pillantottam, bár éreztem, hogy Taranis mágiája nekem feszül, hív, hogy nézzek rá. Veduccit bámultam, mert megtehettem, és mert tudtam, ezzel elbátortalanítom a királyt. – Ha Gran, a nagymamám nem lép közbe, azt hiszem, agyonver. – Meredith, neheztelsz rám. Az aznapi tettemért már bocsánatodat kértem. – Igen – fordultam vissza a tükör felé –, valamikor a közelmúltban bocsánatot kértél. – Miért verte meg? – akarta tudni Veducci. – Ehhez az embereknek semmi köze – harsogta Taranis. Megvert, amikor megkérdeztem, miért űzték ki udvarából Maeve Reedet, aki egykoron Conchenn istennő volt. Ma Hollywood aranyló istennője, már vagy ötven éve. Még mindig a birtokán éltünk Holmby Hillen, bár a közelmúltban annyi férfi adódott még hozzá a testőreimhez, hogy már lassan ott sem férünk el. Maeve, miután Európában tartózkodik, még számos szobát a rendelkezésünkre bocsátott. Ez már elég messze van ahhoz, hogy el tudja kerülni Taranist – legalábbis ebben reménykedünk. Maeve elmondta nekünk Taranis legsötétebb, legféltettebb titkát. Akkor akarta őt feleségül venni, amikor már a harmadik nejét taszította el magától a nő terméketlensége miatt. Maeve nem engedelmeskedett, és rámutatott, hogy a legutolsó felesége, akitől megvált, valaki mástól szült már azóta gyermekeket. Azt merészelte mondani a királynak, hogy ő a terméketlen, nem pedig a feleségei. Ez száz évvel ezelőtt történt, de a király Maeve Reedet száműzetésre kárhoztatta, és megtiltotta mindenkinek, hogy beszéljen vele. Mert ha udvarában kiderülne, már száz éve tudja, hogy esetleg terméketlen, és nem szólt semmit, nem tett semmit… Ha a király nemzőképtelen, akkor népe és földje is az. Népét lassú halálra kárhoztatta. Majdnem örökké élnek, de ha nincs gyermekük, akkor, ha meghalnak, már nem lesz több Seelie sidhe. Ha udvara megtudja, mit tett, akkor törvényeink szerint élő áldozatot követelhetnek, amelyben Taranis fogja játszani a főszerepet.

27

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Kétszer is megpróbálta megölni Maeve-et mágiával, borzalmas bűbájokkal, amit egyetlen Seelie sem vállalna magára. Megkísérelte eltenni őt láb alól, ugyanakkor minket nem, bár el kellett volna gondolkodnia, esetleg mi is ismerjük a titkát. Királynőnktől fél, és talán úgy gondolja, udvara nem fogja elhinni egy olyan sidhe szavát, aki az Unseelie Udvartartás tagja. Talán ezért tekinti Maeve-et fenyegetésnek, és minket pedig nem. – Ha a hercegnőt gyermekkorában bántalmazta, akkor az befolyásolhatja ezen esetet – mondta Veducci. – Mostanra már bánom, ahogy ezzel a nővel akkor haragomban mit tettem – védte magát Taranis. – De évtizedekkel ezelőtti egyetlen impulzív pillanatom nem változtat azon tényen, hogy az előttem álló három Unseelie sidhe ennél borzalmasabb dolgot művelt Lady Caitrinnel. – Ha a király és a hercegnő között a bántalmazás ismétlődött – szólt Biggs –, akkor a szeretői ellen tett feljelentésnek lehet hátsó szándéka is. – Úgy gondolja, hogy a királynak romantikus szándékai vannak? – kérdezte megvetően Cortez, mintha nevetségesnek gondolná. – Nem ő lenne az első férfi, aki gyerekkorában veri a nőt, majd ahogy idősebbé válik, megpróbálja szexuálisan zaklatni. – Mivel vádol ez engem? – akarta tudni Taranis. – Mr. Biggs azt próbálja bizonyítani, hogy romantikus érdeklődéssel van a hercegnő irányába – felelte Cortez –, és én azt állítom, hogy nem így van. – Romantikus érdeklődés – ismételte lassan Taranis. – Ez mit jelent? – Szexuális vagy házassági szándékai vannak netán a hercegnő személye felé? – kérdezte Biggs. – Nem látom, hogy mi köze lehet egy ilyen kérdésnek az Unseelie szörnyek támadásához a gyönyörű Lady Caitrin ellen. Az összes engem érintő férfi teste megint megfeszült vagy mozdulatlanná dermedt, még Galené is. Ráébredtek, hogy a király nem felelt a kérdésre. A sidhe csak két okból próbálhat meg egy válaszadást elkerülni. Elsőként perverzitásból vagy mert imád a szavakkal játszani. Taranis a szavakkal való játszadozást egyáltalán nem kedveli, és a sidhék közül a legkevésbé perverz. Másodikként, mert a válasz olyasmi, amit nem akarnak bevallani. De az egyetlen válasz, amelyet Taranis itt el akarhatott kerülni, az az „igen” volt. Ez nem lehet „igen”. Nem lehetnek felém romantikus elképzelései. Nem lehet. Felnéztem Doyle-ra és Fagyra. Valami jelre vártam, mit tegyek. Ne vegyem figyelembe vagy tovább firtassam? Melyik a jobb? Melyik a rosszabb? – Bár szimpatizálunk a hercegnő gyerekkori tragédiáival – szólalt meg Biggs –, azért vagyunk itt, hogy egy új tragédiát vizsgáljunk ki, ezen három férfi támadását Lady Caitrin ellen. Ránéztem Cortezre. Pillantásomat elkerülte, mintha kijelentése még az ő fülének is túl kegyetlennek hangzott volna. – Tudatában vannak annak, hogy mindannyian a király mágikus befolyása alatt állnak? – érdeklődtem. – Meredith hercegnő, azt hiszem, tudnám, ha manipulálnának – állította Cortez. – A mágikus befolyásolás természeténél fogva az – oktatta ki Veducci, előrébb lépve –, hogy nem észleli, amikor megtörténik. Ezért ennyire illegális. – Taranis király – állt szembe Biggs a tükörrel –, mágiát használ, hogy a szobában tartózkodó embereket befolyásolja? – Nem próbálom az egész szobát befolyásolni, Mr. Biggs – állította Taranis. – Feltehetünk egy kérdést? – szólalt meg Doyle. – Nem beszélek az Unseelie Udvartartás szörnyetegeivel – jelentette ki Taranis. – Doyle kapitányt nem gyanúsították meg semmiféle bűntettel – mondta Biggs. Ráébredtem, hogy a mi oldalunkon álló ügyvédeknek sokkal kevesebb gondjuk volt Taranis mágikus jelenlétével, mint a másik oldalon állóknak, kivéve Veduccit, aki köszöni, jól volt. A jogászok megegyezésre jutottak Taranisszel, mégha csupán egy szóbeli egyetértésre is, de ez már elegendő egy olyan személy számára, akinek ekkora a hatalma, hogy jobban a markában tudja tartani őket. Ez a királyi rang kifinomult mágiája. Ha beleegyezel abba, hogy ténylegesen a király embere legyél, akkor a megállapodásnak súlya van. Taranist egykor a faerie választotta királyának, és annak az alkunak még ma is van súlya. – Mindegyikük szörnyeteg – mondta Taranis. Rám nézett, és zöldszirom szemének minden vágyát egyetlen pillantásába sűrítette. – Meredith, Meredith, jer hozzánk, mielőtt az Unseelie hatalma valami borzalmas lénnyé változtatna. Ha már korábban nem sikerült volna megtörnöm a mágiáját, akkor kérése talán hozzá vonz. De biztonságban voltam embereim, és hatalmunk gyűrűjében. – Nagybátyám, én láttam mindkét udvartartást. A maguk módján mindkettő egyformán gyönyörű és egyben borzalmas. – Hogy hasonlíthatod össze az Arany Udvartartás fényét és örömét a Sötétlő Trónus feketeségével és horrorjával?

28

LAURELL K. HAMILTON – Nagybátyám, valószínűleg én vagyok az egyetlen sidhe történelmünk ezen szakaszában, akinek lehetősége nyílt az összehasonlításra. – Taranis, Meredith, kérlek, Taranisnek szólíts. Nem örültem annak, hogy ragaszkodik ahhoz, a nevén szólítsam, nem pedig hivatalos címén. Az Unseelie-k jelenlétében mindig nagyon számon tartotta a helyes megszólítást. Tulajdonképpen nem is kérte, hogy felolvassák a teljes nevét. Nem jellemző rá, hogy kihagyjon valamit, aminek a segítségével mások szemében többnek látszhat. – Rendben van, nagybátyám… Taranis – adtam meg magam, és abban a pillanatban a levegő valahogy súlyosabbá vált. Nehezebben tudtam levegő venni. A nevéhez kötötte a vonzerő bűbáját, és minden alkalommal, ahogy a nevét kimondtam, egyre szorosabban vont magához. Ezzel megszegte a kimondatlan szabályokat. Akármelyik udvarban a sidhék már ennél kevesebbért is párbajoznak. De egy királyt nem hívsz ki párbajra. Először is, ő a király, és másodszor, a sidhe népének egyik legfélelmetesebb harcosának számít. Lehet, hogy képességei gyengültek, de én halandó vagyok, ezért szó nélkül fogom lenyelni minden egyes sértését. Lehet, hogy erre számított? – Szükségünk van egy székre a hercegnőnk számára – kérte Doyle. Az ügyvédek hoztak egy széket, és bocsánatot kértek, hogy nem gondoltak rá előbb. A mágiának lehet ilyen hatása; elfelejtetten veled, amit éppen tenni akartál. Elfeledsz olyan világi dolgokat, mint a székek, és hogy a lábad elfáradt, amíg rá nem ébredsz, tested fáj, nem figyeltél rá. Hálásan lerogytam a székre. Ha tudom, ennyit kell álldogálnom, biztosan alacsonyabb sarkú cipőt veszek fel. Miközben leültem, kisebb kavarodás támadt, és nem minden férfi ért hozzám. Taranist aranyszínű fény vette körbe. Majd a pasasok elfoglalták helyüket mellettem, és Taranis újra hétköznapian nézett ki. Jól van, annyira köznapi, amennyire ez nála lehetséges. Fagy a hátam mögött maradt, keze a vállamon. Azt vártam, hogy Doyle is elfoglalja helyét mellette, de a másik vállamhoz Rhys került. Doyle letérdelt mellém a földre, egyik kezét karomra helyezve. Galen elém került, és törökülésbe kuporodott, nekidőlve nadrágba bújtatott lábamnak. Egyik keze a lábikrámat simogatta, amely egy emberi lénynél birtoklást fejezett volna ki, de egy fey esetében idegességről is lehet szó. Abe a másik oldalamon térdelt le, leutánozva Doyle-t. Nos, talán nem egészen. Doyle egyik tenyere rövid kardja markolatának gombján nyugodott. Abe csak a kezemet markolta, szorította. Ha ember lenne, azt mondanám, meg volt rémülve. Majd ráébredtem, lehet, ez az első alkalom, mióta Taranis száműzetésre ítélte, hogy az exkirályával találkozik. Abe soha nem tartozott Andais királynő kedvencei közé, ezért biztosan nem vett részt a két udvar közötti tükörhívásokon. Előrehajoltam, hogy arcomat a hajára fektethessem. Abe meglepődve pillantott fel, mint aki nem várja, hogy gesztusait viszonozzam. A királynő inkább kapni szeret, mint adni; mindenben, kivéve a fájdalmat. Csodálkozására mosollyal feleltem, és a szememmel próbáltam neki elmondani, sajnálom, hogy nem gondoltam arra, mit jelenthet neki, hogy ma látnia kell a királyát. – Részben engem is terhel a felelősség, Meredith, hogy oly boldogan ülsz közöttük – szólalt meg Taranis. – Ha megismered a Seelie sidhe által nyújtott gyönyöröket, soha nem engedted volna, hogy újra megérintsenek. – A legtöbb sidhe, akivel mostanában érintkezek, egykor a Seelie Udvartartás tagja volt – emlékeztettem, míg nevét egyszerűen kifelejtettem a mondatomból. Tudni akartam, ha nem mondom többet, hogy „nagybátyám”, megpróbálja-e velem valamilyen mondvacsinált ürüggyel kimondatni a nevét. Éreztem a mágiája vonzását, amikor neve ajkamat elhagyta. – Meredith, ők már évszázadok óta az Unseelie Udvartartás nemesei – felelte. – Torz lényekké váltak, de te nem tudod őket senkihez sem hasonlítani, és ez a Seelie részéről hatalmas hiba volt. Teljes szívemből sajnálom, hogy ezen tekintetben ennyire elhanyagoltunk. Szeretném jóvátenni. – Mit értesz azon, hogy torz lények? – akartam tudni. Úgy véltem, tudom, de mindkét udvartartás esetében már megtanultam, hogy ne vonjak le elhamarkodott következtetéseket. – Lady Caitrin mesélte, hogy milyen undorító a testük. A három közül egyiknek sincs akkora hatalma a bűbáj terén, hogy az intim pillanatokban el tudja fedni valós alakját. Biggs úgy lépett mellém, mintha hívtam volna. – A hölgy vallomása eléggé szemléletes, és leginkább egy horrorfilmre emlékeztet. – Te olvastad? – néztem Doyle-ra. – Igen – felelte. Felnézett rám, de szemét még mindig fekete napszemüvege takarta előlem. – A kérdéses hölgy azzal vádolta őket, hogy deformáltak? – akartam tudni. – Igen. Hirtelen eszembe jutott valami. – Ahogy az előbb a nagykövet látott titeket. A tükör látószögén kívül Doyle szája sarka épphogy csak felfelé mozdult. Tudtam, hogy ez a majdnem mosoly mit jelent. Igazam van, és úgy hiszi, helyes nyomon járok. Okés, ha a helyes nyomon járok, akkor vajon hová visz ez a kis vonat? – A hölgy a vallomásában mit mondott, mennyire deformálódtak? – érdeklődtem. – Oly nagy mértékben, hogy egy emberi származású nő a támadásukat nem élné túl – felelte Biggs.

29

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Nem értem – ráncoltam homlokomat. – Tudod, az a régi dajkamese – kezdte Doyle magyarázni –, hogy az Unseelie hímvesszeje csontból épül fel, és tüskék vannak rajta. – Ó – mondtam. De különös módon, a pletykában volt valami. A sluagh soraiban, akik Sholto királyságához tartoznak az udvartartásunkon belül, éjrepülők is élnek. Úgy néznek ki, mint egy csápokkal rendelkező mantarája, de úgy tudnak repülni, mint a denevérek. Ők a sluagh Vad Falkájának a repülő része. Egy királyi származású éjrepülő hímvesszejében csontos tüske van, ami a nőstény éjrepülőt ovulációra serkenti. Ez azt is bizonyítja, hogy valaki királyi vérből származik, mert csak ők képesek arra késztetni a nőstényeket, hogy petesejtjeiket kiszolgáltassák, hogy meg tudják őket termékenyíteni. Egy királyi származású éjrepülő valószínűleg valamikor megerőszakolt valakit, és innen származik az a régi faerie horror történet. Sholto apja nem királyi vérből származott, mert sidhe származású anyjának nem volt szüksége a tüskére, ami segített volna neki ovulálni. Sholto számos tekintetben meglepetésgyerek. Gyönyörű, tökéletes sidhe, kivéve néhány extra tartozékot itt és ott. Főleg ott. – Taranis király – kezdtem, és nevének említésére megint éreztem, ahogy magához húz, akár egy figyelmet felkelteni igyekvő kéz. Mély levegőt vettem, és elernyedve dőltem hátra Rhys és Fagy testének, két kezemmel Abe-et és Doyle-t érintve. Galen megérezhette, hogy mire van szükségem, mert kezét két lábikrám közé simította, ráfonódva egyik lábamra, miközben a lábaimat jobban szétterpesztettem, hogy közelebb tudjon bújni hozzám. A testőreim közül nem sokan vállalkoztak volna arra, hogy Taranis előtt ennyire alázatosnak mutatkozzanak. Hálás voltam, hogy hajlandóak voltak testközelségben lenni velem, és nem a látszatot akarják fenntartani. – Fény és Illúzió Királya – próbálkoztam megint –, azt állítod, a három testőröm annyira rettenetes, hogy borzalmas és fájdalmas velük a szeretkezés? – Lady Caitrin állítása szerint így van – mondta. Lassan visszaült trónjára. Hatalmas volt, aranyozott, és ez volt az egyetlen dolog, ami akkor sem változott, amikor Taranisről minden bűbáj lefoszlott. Trónszéke még ma is egy vagyonba kerülne. – Azt mondtad, az embereim az intim pillanatokba nem tudják fenntartani szépségük illúzióját. Igaz ez? – Az Unseelie nem rendelkezik az illúzió azon fokával, amivel a Seelie – helyezkedett el kényelmesebben a trónján, lábát széttárta, mint azok a pasasok, akik férfiasságukkal akarnak kérkedni. – Szóval, amikor szeretkezem velük, akkor olyanoknak látom őket, amilyenek a valóságban? – Meredith, te részben ember vagy. Nincs meg benned az igazi sidhe hatalma. Sajnos azt kell mondanom, és ez egy ismert tény, hogy mágiád gyenge. Meredith, ők becsaptak téged. Minden egyes alkalommal, amikor a nevemet kimondta, a levegő sűrűbbé vált. Galen keze a lábamon egyre feljebb kúszott, amíg el nem érte a combharisnyám peremét, és hozzá nem ért csupasz bőrömhöz. Érintésére a szemem egy pillanatra becsukódott, de a fejem kitisztult. Egykor igaz lehetett, amit Taranis állított, de a mágiám azóta megnőtt. Már nem az vagyok, aki voltam. Ezt senki nem mondta el Taranisnek? Nem minden esetben bölcs ötlet egy királynak olyasmit mondani, ami nem lesz az ínyére. Taranis egész életemben úgy kezelt, mint egy alacsonyabb rendű lényt, vagy még annál is rosszabbul. Ha kiderül, hogy a vele rivális udvartartásnak én lehetek az örököse, akkor a velem szembeni viselkedését még a politikailag nem korrektnél is súlyosabbnak veszik. Úgy döntött, az ellensége vagyok; legalábbis így hiszi. A két udvartartást figyelembe véve nem ő az egyetlen nemes, aki abban a helyzetben találja magát, hogy egy életen keresztüli rossz bánásmódot igyekszik valamiképp jóvátenni. – Nagybátyám, tudom, mit tartok kezemben, és fogadok be testembe. – Meredith, nem ismered a Seelie Udvartartás gyönyöreit. Sok minden vár itt rád, bárcsak megismerhetnéd – győzködött, és hangja akár a csilingelő csengők. A levegőt mintha muzsika árasztotta volna el. Nelson megint elindult a tükör felé. Arca határtalan csodálatot tükrözött. Bármit is látott, csak illúzió volt. Most már tudtam. – Kétszer is elmondtam az ügyvédeknek, hogy varázslatot bocsátasz rájuk, Nagybátyám, de teszel velük valamit, amitől rögtön el is felejtik. Nagybátyám, elfeledteted velük az igazságot. A férfiak a szobában mintha egyszerre vettek volna nagy levegőt. – Valamiből kimaradtam – jegyezte meg Biggs. – Mindannyian – egészítette ki Veducci. Odalépett Nelsonhoz, aki a tükör előtt állt, úgy bámulva felfelé, mintha a világegyetem összes csodáját látná az üvegben. Megérintette a nő vállát, de az nem reagált. Továbbra is a királyt nézte. – Cortez – szólt hátra Veducci –, segíts! Cortez úgy nézett, mint aki valahol elaludt, majd teljesen máshol ébredt fel. – Mi a fene folyik itt? – háborgott. – Taranis király mágiával próbál minket befolyásolni. – Azt hittem, a fém megvéd minket – mondta Shelby. – Ő a Seelie Udvartartás Királya – világosította fel Veducci. – Még engem sem képesek azok a tárgyak megvédeni, amiket magamnál hordok. Nem hiszem, hogy néhány irodai segédeszköz túl sokat tudna segíteni – fejezte be, majd két kézzel megmarkolta a nő vállát, és megpróbálta elhúzni a tükör elől.

30

LAURELL K. HAMILTON – Cortez – nézett háta mögé –, koncentrálj, segíts te is a helyetteseden! – kiáltotta, és hangos szava mintha felébresztette volna Cortezt. Bár még mindig döbbenten nézett, de elindult feléje, és úgy tett, ahogy Veducci kérte. Közös erővel sikerült elvonszolniuk Nelsont a tükör elől. A nő nem küzdött ellenük, de arcát még mindig Taranis alakja felé fordította, aki trónján ült, jóval felettünk. Érdekes. Eddig nem is vettem észre, hogy a tükör távlati hatása olyan volt, hogy a király valamennyivel fölöttünk van. Persze a trónján ült, a tróntermében. Egy emelvényen. Szó szerint lenézett ránk. Az, hogy ezt csak most észleltem, világosan értésemre is adta, hogy bármilyen mágiát használ ellenem, az valamilyen formában működik is. Legalábbis én voltam az utolsó, aki észrevette. – Megszeged az emberek törvényét – emlékeztette Doyle –, amikor mágiával befolyásolod őket. – A királynő testőreihez tartozó szörnyetegekkel nem vagyok hajlandó beszélni. – Akkor beszélj velem, nagybátyám – javasoltam. – A bűbáj használatával törvényt szegsz. Be kell fejezned, különben itt a vége a beszélgetésnek. – Esküszöm, bármire, amit óhajtasz – felelte Taranis –, hogy készakarva nem bocsátottam semmiféle mágiát a teremben tartózkodó tiszta vérű emberi lényekre. Ez épphogy csak hazugság volt, annyira közel az igazsághoz, hogy nem lehetett hazugságnak nevezni. Elnevettem magamat. Fagy és Abe összerezzentek, mint akik nem erre a hangra számítottak. – Ó, nagybátyám, megesküszöl bármire, amit óhajtok, hogy nem próbálsz engem bűbájjal megtéveszteni? Felém fordította azt a tökéletes, férfias arcát, bár számomra a szakáll a hatáson sokat rontott. Nem igazán kedvelem az arcszőrzetet, de ez akár annak is tulajdonítható, hogy Andais udvarában nőttem fel. Valami miatt a királynő kívánsága, hogy a pasasai ne hordjanak szakállat, szokássá vált. Legtöbbjük akkor sem tudna egy tisztességes szakállat növeszteni, ha akarná. Néha a faerie-ben a királynő óhaja valósággá válik. Ezen régi szólás igazságát már saját bőrömön is tapasztaltam. Hangosan kimondott szavaimra tudok ügyelni, de amikor a gondolataim válnak valósággá, az már rémisztő. Örültem, hogy már nem a faerie-ben vagyok, hanem újra a megbízható valós világban, ahol nem kell arra figyelnem, mit gondolok, nehogy bekövetkezzenek. Elfoglaltak saját gondolataim, miközben Taranis arcával, szemével, hajának színével próbált rám hatni. Ontotta rám előidézett bűbáját. Mintha a levegőnek lett volna súlya, vastag lepedékként a nyelvemen – mintha a levegő is azzá válna, amit ő akar. A faerie-ben volt, és talán ott, az udvarában az történt volna, amit ő akar. Akármit is akart volna tőlem ott, lehet, hogy kénytelen lettem volna megtenni. De Los Angelesben voltam, nem a faerie területén, és ennek tényleg örültem. Jó volt, hogy ember alkotta fémek, beton és üveg vettek körül. Léteznek olyan feyek is, akik már attól betegek lesznek, ha belépnek egy ilyen jellegű épületbe. Emberi véremnek köszönhetően ez a probléma számomra nem létezik. A mellettem lévő férfiak pedig sidhe származásúak, őket keményebb fából faragták. – Meredith, Meredith, jer hozzám – kérte Taranis, és még a kezét is nyújtotta felém, mintha ki tudna nyúlni a tükörből, hogy magával ragadhasson. A sidhék között vannak, akik képesek erre. Nem hiszem, hogy Taranis közéjük tartozna. Doyle felállt, egyik kezével a kezemet markolta, de nem simult hozzám, és szabad keze lazán a teste mellett lógott. Ezt az állását ismerem. Helyet biztosít magának, ha netán fegyvert kellene rántania. Minden valószínűség szerint pisztoly lenne, mert azt a kezét foglaltam le, amellyel az oldalán lévő kardja felé tudott volna nyúlni. Fagy egy lépést tett hátrafelé a székem támlája mögött, de kezét még mindig könnyedén a vállamon nyugtatta. Nem is kellett ránéznem, hogy tudjam, Doyle előkészületeit a saját módján követi. Galen felállt, már nem ért hozzám. Taranist hirtelen arany fény vette körül. Szeme a minden zöld növényt életben tartó fénnyel égett. Kezdtem felemelkedni a székemből. Rhys visszanyomott, és súlya segítségével mozdulatlanul tartott. – Galen – szólt Doyle. Galen féltérdre ereszkedett, hogy egyik lábamat érinteni tudja. Keze a bőrömön már elég is volt. A ragyogás elhalványodott, és a késztetés, hogy felálljak, szintén kevésbé volt erős. – Ez problémás – mondtam. Abe a másik karomnak dőlt, és hosszú, csíkosan színes haja a szék támlájára omlott. Elnevette magát, azon a meleg, férfias hangon. – Merry, Merry, több férfira van szükséged. Ez akár a mottód is lehetne. Elmosolyodtam, mert igaza volt. – Nem érnének ide időben – jegyezte meg Fagy. – Biggs, Veducci, Shelby, Cortez, kérem önöket – szólítottam őket. Corteznek Nelsonnal kellett maradnia, a székéhez szögezni, hogy ne menjen oda a tükörhöz, de a többiek odajöttek hozzám. – Meredith, mit csinálsz? – csodálkozott Taranis. – Segítséget hívtam – feleltem.

31

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Doyle intett a férfiaknak, hogy közém és a tükör közé álljanak. Öltönyök, testek fala vett körül. Így jobb volt. Danu1 szerelmére, vajon milyen bűbáj lehet ez? Tudhattam volna, hogy nem szabadna az Istennő nevét említenem. De egy életen keresztül mondtam, mint ahogy egy emberi lénynek „Az isten szerelmére, mi ez?” csúszik ki a száján. Ugye senki nem várja el, hogy isten válaszoljon? A szobát vadrózsa illata töltötte be. Szellő lebbent, mintha valaki ablakot nyitott volna, de tudtam, minden ablak zárva van. – Merry, nyugi – súgta Rhys. Tudtam, mit akar mondani. Sikerült Taranis elől jó pár dolgot eltitkolnunk arról, hogy az Istennő mennyire volt adakozó az irányomban. A faerie területén ez volt a teljes megnyilatkozás kezdete. Ha az Istennő – vagy az árnyéka – feltűnik ebben a szobában, akkor Taranis tudni fogja. Hogy félnie kell tőlem. Erre nem vagyunk felkészülve, még nem. – Istennő, kérlek – imádkoztam magamban –, tartsd meg erődet későbbre. Titkunkat ne áruld el ennek a férfinak. Egy pillanatra a virágok illata erősebb lett, de a szél kezdett elülni. Majd az illat is kezdett szertefoszlani, mint a drága parfümök, amikor viselője elhagyja a szobát. Éreztem, hogy az engem körbevevő férfiakból kiszáll a feszültség. Az emberek csupán meghökkenten néztek. – Hercegnő, csodálatos a parfümöd – szólt Biggs elismerően. – Mi ez? – Mr. Biggs, a kozmetikumokról inkább később beszélgessünk – javasoltam. – Természetesen – vörösödött el. – Sajnálom. Magukban van valami, amitől a szerencsétlen ügyvédek egyszerűen elfelejtkeznek magukról. Szavai sajnos igazak is lehetnek. Reméltem, hogy a szobában senki nem fog ráébredni, hogy mennyire igaznak bizonyulhatnak. – Seelie Udvartartás Királya, megsértettél engem, udvaromat, és rajtam keresztül a királynőmet is – jelentettem ki. – Meredith – töltötte be hangja a szobát, és bőrömet úgy simogatta, mintha ujjai lennének. Nelson nyöszörögni kezdett. – Elég! – kiáltottam, és hangom hatalomtól visszhangzott. – Ha nem hagyod abba a próbálkozást, hogy bűbájjal elszédíts, akkor eltakartatom a tükröt, és a beszélgetésnek vége. – Az udvarom egyik asszonyát megtámadták. Át kell adnod nekünk őket, hogy büntethessünk. – Nagybátyám, bizonyítsd be, hogy ők voltak. – Egy Seelie nemes szava elég bizonyíték – felelte, és hangja már nem volt csábító. Dühös volt. – De egy Unseelie nemes szava nem ér semmit, erről van szó? – kérdeztem. – Történelmeink magukért beszélnek – mondta. Azt kívántam, bárcsak az ügyvédek arrább mozdulnának, hogy láthassam Taranist, de nem mertem megkérni őket. Így, hogy eltakarták előlem, tudtam gondolkozni. Képes voltam dühöt érezni. – Akkor hazugnak nevezel. Erről van szó, nagybátyám? – Nem, Meredith, téged soha. – Az egyik férfi, akit vádolsz, velem volt abban az időpontban, amikor Lady Caitrin szerint megerőszakolta őt. Nem lehetett Lady Caitrinnel és velem is ugyanakkor. Hazudik, vagy elhiszi valaki más hazugságát. Doyle tenyere a kezemben megfeszült. Igaza volt. Túl sokat mondtam. A fenébe, ez az állandó szófacsarás meglehetősen nehéz. Annyi titok, amikre emlékeznem kell, oly nehéz eldönteni, ki mit tud, és mikor lehet valakinek valamit elmondani. – Meredith – kezdte, és hangja újra súllyal telt meg, belém nyomult, akár egy érintés. – Meredith, jer hozzám, hozzánk. Nelson halkan felkiáltott. – Nem tudom visszatartani! – kiáltott Cortez. Shelby lépett, hogy segítsen neki, és hirtelen megpillantottam a tükröt. Láttam a magas, impozáns alakot. Ez már elég is volt, hogy szavainak súlya legyen, nekem lökődtek. – Meredith, jer hozzám. Karját felém nyújtotta, és tudtam, meg kellene fognom a kezét. Tudta. Embereim keze, teste vállamra, karomra, lábamra tapadtak, leszorítottak a székre. Nem akartam, de valószínűleg fel akartam emelkedni. Nem hiszem, hogy odamentem volna Taranishez, de… de… Jó volt, hogy a karok a helyemen marasztaltak. – Olyan gyönyörű, olyan gyönyörű! – kiabálta Nelson – Oda kell mennem hozzá! Oda kell mennem hozzá! A nő addig küzdött, amíg Cortezzel és Shelbyvel együtt a földre nem került. – A biztonságiakat! – vágta el a hisztéria hangjait Doyle mély basszusa. – Mi? – kérdezte Biggs, szaporán pislogva. – Hívja a biztonságiakat! – sürgette Doyle. – Küldjön segítségért! 1

Danu: az ír mitológiában a nép anyaistennője

32

LAURELL K. HAMILTON Biggs bólintott, megint csak túl gyorsan, de odament az asztalán lévő telefonhoz. – Mr. Biggs – csendült Taranis hangja, ragyogva, keményen, mintha a szavak hozzád vágott kövek lennének –, nézzen rám! Biggs tétovázott, kezével a telefonon. – Merryt tartsátok a helyén! – parancsolta Doyle, majd elengedett, és Biggs felé indult. – Biggs, ez egy szörnyeteg – próbálta Taranis Biggset befolyásolni. – Ne engedje, hogy megérintse. Biggs tágra nyílt szemmel fordult meg, és Doyle-ra meredt. Hátrálni kezdett, két kezét úgy emelte fel, mint aki ütést akar kivédeni. – Ó, Istenem – suttogta. Akármit is látott, amikor jóképű kapitányomra nézett, nem az állt előtte. Veducci hátrafordult, de közben nem lépett el előlem. Kivett valamit a nadrágja zsebéből, és a tükör felé hajította. A tükör felszínén por, növénydarabkák landoltak, de odaragadtak a felületéhez, mintha víz lett volna. A száraz darabkák úszkáltak rajta, kis hullámokat keltettek az állítólag szilárd felületen. Abban a pillanatban két dologban voltam biztos. Először is, hogy Taranis képes a tükröt egyfajta csatornának használni, hogy két különböző hely között közlekedni tudjon, amely képességet a legtöbben már elveszítették. Másodszor, hogy tényleg azt akarta, hogy „jer hozzám”. Ha odamentem volna a tükörhöz, át tudott volna rántani az ő felére. Istennőm segíts minket! Biggs, mintha lerázta volna magáról a varázslatot, céltudatosan megragadta a telefont. – Meredith, ezek szörnyek – próbálkozott Taranis továbbra is. – Nem képesek a napfény érintését elviselni. Hogy is lehetne egy olyan lény, aki a sötétségben rejtőzik, más, mint ördögtől származó? – Nagybátyám – ráztam fejemet –, szavaid csupán szavak. Embereim a napfényben állnak, egyenesen és büszkén. A kérdéses férfiak mind a királyra néztek, kivéve Galent, aki rám pillantott. Kérdően, hogy jobban vagyok-e. Bólintottam feléje, és egymásra nevettünk, azzal a mosollyal, amit tizennégy éves korom óta osztok meg vele. – Nem – dörögte Taranis –, nem fogod ágyadat a zöld férfival megosztani, és ezzel a sötétségbe fényt hozni. Az Istennő megérintett téged, és mi mindannyian az Istennő népe vagyunk. Igyekeztem, hogy arcom ne áruljon el semmit, mert utolsó megjegyzése nagyon sok dolgot jelenthet. Vajon tudja már, hogy az Istennő kelyhe nálam van? Vagy a pletykák valami más gondolatot ültettek a fejébe? A rózsák illata visszatért. – Almavirágok illatát érzem – suttogta Galen. Mindegyik férfi azt a szagot érezte, amit akkor, amikor az Istennő megjelent előttük. Nemcsak egy istennő, hanem számos. Az arca minden nő arca. Nem csak a rózsa, hanem minden, ami a földtekén nő, illatában benne van. – Meredith, okos dolog ez? – jött visszafelé Doyle. – Nem tudom – mondtam, de felálltam, és a férfiak már nem érintettek. Egyedül álltam nagybátyám előtt, a férfiak körbevettek. Az ügyvédek hátrébb húzódtak, homlokráncolva, meglepetten, kivéve Veduccit, aki szemmel láthatóan többet értett meg, mint amennyit szabadott volna. – Nagybátyám, mindannyian az Istennő népe vagyunk – jelentettem ki. – Az Unseelie a sötét isten gyermekei. – Nincs közöttünk sötét isten – mondtam. – Nem keresztények vagyunk, hogy másvilágunkat terrorral töltsük be. Mi a föld és ég gyermekei vagyunk. Mi maga a természet vagyunk. Bennünk nincs ördögi, csak különbségek. – A fejedet hazugságokkal töltötték tele – vádaskodott. – Az igazság az igazság, függetlenül attól, hogy napfényben vagy a legsötétebb éjszakában van-e. Nagybátyám, nem rejtőzhetsz el örökké az igazság elől. – Hol van a nagykövet? Ő majd végigkutatja testüket, és meg fogja találni azokat a szörnyűségeket, amelyekről Lady Caitrin beszélt, hogy hol vannak. A szobában szél fújt, enyhe szellő, amely a tavasz első melegét hozza. A növények illata egymással keveredett, hogy éreztem Galen almavirágját, Doyle őszi tölgyfa leveleinek és mély erdeinek illatát, Rhys édes, émelyítő gyöngyvirágját. Fagyé a színezett jég íze volt, Abe-é mézsör. Az illatok és ízek keveredtek a vadrózsa illatával. – Virágok illatát érzem – szólalt meg Nelson bizonytalanul. – Nagybátyám, érzel valamit? – kérdeztem. – Semmi mást nem, mint a rothadást, amely mögötted áll. Hol van Stevens nagykövet? – Mostanra már bizonyosan egy emberi varázsló kezelése alatt áll. Megtisztítják a bűbájtól, amit te bocsátottál rá. – Még több hazugság – tiltakozott, de arca meghazudtolta szavai nyomaté köss ágát. – Én ezekkel a férfiakkal lefeküdtem. Tudom, hogy testük semmiféle szörnyűséget nem rejt. – Meredith, te részben ember vagy. Varázslatukkal tartanak maguknál.

33

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS A szél felerősödött, és úgy ostromolta a tükör felületét, amelyen még mindig ott úszkáltak a növénydarabkák, mint a szél a vizet. Ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy Taranis őrült. Azt hittem, hogy rossz tettei arroganciából fakadnak, de most, ahogy arcába pillantottam, kirázott a hideg, még úgy is, hogy az Istennő megérintett. Taranis, a Seelie Udvartartás Királya megőrült. Láttam a szemében, mintha az épelméjűség függönye felgördült volna, és nem lehetett félreérteni. Valami nincs rendben a fejében. Hitves, segíts minket. – Felség, nem vagy önmagad – szólalt meg halkan Doyle. – Te vagy a Sötétség és én vagyok a Fény – emelte fel jobb kezét Taranis, tenyérrel fölfelé. Éreztem, hogy testőreim előbbre lépnek, felém. Fölém tornyosultak, a padlóra nyomtak, testükkel védtek. Hőséget éreztem, még az engem óvó testeken keresztül is. Zajt hallottam, majd Nelson üvölteni kezdett, és az ügyvédek kiabáltak. – Mi ez? Mi történt? – próbáltam érdeklődni a halom aljából, miközben Galens szorosan hozzám simult. Még több férfihang, az ajtó felől. A biztonságiak érkeztek meg, de mi haszna a pisztolyoknak, ha valaki magát a fényt használja fegyverként? Keresztül lehet lőni egy tükröt úgy, hogy eltaláljad azt, aki a tükör másik oldalán áll? A tükröt kilőheted, de a golyónak meg kell állnia az üvegben. Taranis el tud érni minket. Vajon mi őt képesek vagyunk megsebesíteni? További beszédet hallottam, a tükör felől. Megpróbáltam kikukucskálni Galen karja és Abe hosszú haja alól, de a testük mindent eltakart előlem. Még több súly helyezve rám, beszorítottak, és hasznavehetetlenné váltam, amíg a küzdelemnek vége nem lesz. Tudtam, semmi értelme nem lenne megparancsolnom nekik, hogy szálljanak le rólam. Ha úgy gondolják, hogy biztonságban vagyok, akkor majd megmozdulnak, és kimenekítenek a szobából. Addig testükkel, és életükkel védenek. Egykor megkönynyebbüléssel töltött el ennek a tudata. Ma már néhányuk élete épp oly értékes volt számomra, mint a sajátom. Tudnom kellett, mi folyik itt. – Galen, mi történik? – Az orrom előtt legalább két sűrű hajfonat van. Épp oly vak vagyok, mint te – felelte. – Taranist próbálják megnyugtatni a testőrei – tájékoztatott Abe. – Nelson miért kiabált? – akartam tudni. Mondanivalómat úgy kellett kipréselnem magamból, akkora volt a férfiak súlya rajtam. – Vigyétek ki! – hallottam Fagy kiáltását. Éreztem a mozdulatát, mielőtt még Galen megragadta volna karomat, hogy talpra rántson. Abe a másik karomat markolta, és az ajtó felé rohantak. Oly gyorsan, hogy lábam se érte a földet. – Meredith, Meredith – üvöltött mögöttem Taranis nem, nem fognak tőlem elrabolni! Fény, aranyszínű, égető fény villant mögöttünk. A forróság először a hátunkat érte. Rhys hangját felismertem, ahogy kiabál. Hallottam, hogy mögöttünk futásnak erednek, de tudtam, elkéstek. A filmekben látottakkal ellentétben, a fényt nem lehet lehagyni. Még a sidhe sem gyors ennyire.

34

5. FEJEZET

Abe megbotlott mellettem, majdnem magával rántott, de Galen felkapott a karjába, és az ajtó felé sprintelt. Olyan gyorsasággal, hogy a szoba színes csíkokban suhant el mellettem. Az ajtó mintha ki sem nyílt volna, hanem az óriási sebesség miatt nem lett volna elég szilárd ahhoz, hogy visszatartson minket. Bizonytalan voltam, hogy az ajtó kinyílt-e vagy sem, de a másik oldalán voltunk. Ölelésében megfordított, úgy vitt, mint anya gyermekét, vagy a menyasszonyt a nászéjszakáján. Könnyű kocogással cipelt a folyosón, el a szobától, és az onnan kihallatszó csatazajtól. Galennek sokkal könnyebb parancsolgatnom, mint a többi testőrnek. Gondolkodtam azon, hogy megmondom neki, álljon meg, de nem tudtam biztosan, mi történik. Mi van, ha tévedés lenne megtennem? Mi van, ha a férfiak, akiket szeretek, életüket adták értem, hogy megmentsenek, és azzal, hogy megállunk, áldozatuk semmit sem fog érni? Ez egyike volt azon pillanatoknak, amikor mindent megtettem volna, hogy ne legyek hercegnő. Túl sok döntést kell hoznom, túl sok az ehhez hasonló történés, ahol, győzzek avagy veszítsek, a végén biztosan veszítek. Galen lerakott, de a kezemet továbbra is fogta, mintha tudná, hogy vissza szeretnék menni. Megnyomta a gombot, hogy a liftet hívja. Hallottam, ahogy a liftajtó mögött a szerkezet működésbe lép. Nem voltam képes elmenni. Tudtam, az ajtó ki fog nyílni, de nem szállok be. Nem hagyhatom itt őket. Nem tehetem meg, mert nem tudom, megsérült-e valaki, és milyen súlyosan. Hátraléptem, Galent is magammal húztam. Rám nézett, zöld szeme tágra nyitva, és sápadt nyakán az ügyvédek által rákényszerített ing és nyakkendő fölött, vadul pulzált az ér. Megráztam a fejem. – Merry, mennünk kell! Az a dolgom, hogy biztonságban tartsalak. Tovább ráztam a fejem, és karjánál fogva rángatni kezdtem. Megpróbáltam vissza, az ajtó felé vonszolni, amely utánunk becsukódott, vagy ki sem nyílt, hogy kiengedjen minket. Még mindig nem emlékeztem, miként jutottunk ki a szobából. Minél inkább próbáltam koncentrálni, annál kevésbé tudtam visszaidézni, mi történhetett abban az egy pillanatban. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy Galen tényleg átvitt az ajtón. Ez lehetetlen, főleg a faerie területén kívül. Lehetetlen, de megtörtént. Vagy talán nem? A liftajtók kinyíltak. Galen belépett. – Merry – kérlelt –, Merry, nem mehetsz vissza. – De tovább sem mehetek. Ha királynő akarok lenni, akkor nem futhatok el a nehézségek elől. A faerie udvartartás uralkodójának lenni azt jelenti, hogy harcosnak is kell lennem. Képesnek kell lennem a küzdelemre. Megpróbált magához húzni, az egyik karomat a falnak kellett támasztanom, hogy ellent tudjak neki állni. – Halandó vagy – győzködött. – Meghalhatsz. – Mindannyian meghalhatunk – feleltem. – A sidhe többé már nem halhatatlan. Te is tudod, és én is tudom. – De minket nehezebb megölni, mint az embereket – tette kezét a csukódó ajtó útjába. – Merry, te úgy sérülsz, mintha ember lennél. Nem engedhetem, hogy visszamenj abba a szobába. Egy pillanat adatott arra, hogy megértsem, sorsdöntő ponthoz értem. Milyen királynő lenne belőlem? – Nem engedheted meg? Galen, nekem uralkodnom kell, vagy nem. Mindkettő egyszerre nem lehetséges – húztam ki kezemet az övéből, és nem tiltakozott. Csak rám nézett, az arcomat kutatta, mintha nem is ismerne. – Tényleg visszamész, és hacsak nem kaplak fel a vállamra, és cipellek el, nem állíthatlak meg. – Így igaz – kezdtem visszafelé sétálni a hosszú folyosón, amin csak az imént száguldottunk végig. Galen mellém szegődött. Kigombolta kabátját, és előhúzta a magánál hordott pisztolyát. Kioldotta a biztosítékot, és csőre töltötte. Hátranyúltam a derekamhoz a jó kis féloldalas pisztolytokhoz, és én is kivettem pisztolyomat. A Lady Smiths revolvert kicseréltem, amit még Doyle vett el tőlem valamikor a faerie-ben. Hozzászoktam ehhez a fegyverhez, amit egyébként sok rendőr hord biztonsági pisztolyként. Különös módon, inkább a férfiak. A fegyver eredeti visszarúgása sok nőt elriasztott. Létezik rózsaszínű markolattal is, de én ehhez a márkához vagyok leginkább hozzászokva. Olyan simán nem tudom még előrántani, mint Galen, mert a tok és a fegyver is meglehetősen új. A megfelelő gyorsaság eléréséhez még gyakorolnom kell. Ha Taranis megőrült, akkor lehet, hogy meglesz a megfelelő gyakorlatom.

6. FEJEZET

A liftek közül az egyik távolinak az ajtaja kinyílt, és egy biztonsági őr lépett ki rajta. Mentősök siettek el mellette, kerekes hordággyal és orvosi táskákkal. További két mentős egy másik hordággyal, valamint felszereléssel követte őket. Egy második biztonsági őr zárta a menetet. Az egyik mentős egy pillanatig tétovázott, ahogy az elöl haladó biztonsági őr a jobb oldali ajtóra mutatott. Természetesen arra, ahonnan kiléptünk. A szívem a torkomban dobogott. Ki sérült meg, milyen súlyosan? A mentősnő észrevette a fegyvereinket. Gondolkodás nélkül elfedtem bűbájjal, hogy úgy lássa, apró retikült tartok a kezemben. A nő a homlokát ráncolta, megrázta a fejét, majd követte a társát. – Csinos kis táska – suttogta Galen. Lepillantottam a kezére, és egy kis csokor virágot láttam. Még nekem is valódinak tűnt. – Hercegnő – ismert fel minket az őr, legalábbis engem –, nem engedhetem be, mielőtt nem biztosítottuk a terepet. A rendőrök már úton vannak. – Tegye csak a dolgát – feleltem. Nem vitatkoztam. Nem hazudtam, de ahogy belépnek az ajtón, a sarkukban leszek. Hívták a mentőket és a rendőrséget. Danu nevére, mi történhetett? Az ajtók becsukódtak a hordágyak mögött. Galen és én épp csak elindultunk az ajtók felé. Eszmecserére nem volt szükség. Már döntöttem, és Galen követni fog. Vannak pillanatok, amikor pont ezt várom el a pasasaimtól. Galen kinyitotta az ajtót, és a biztonság kedvéért testét pajzsként használva elém lépett. Ha a küzdelem még mindig tartana, akkor visszatartana. De azt hiszem, mindketten abban bíztunk, ha még harcolnak, akkor a mentősök megvárják a rendőröket, nem engedik csak úgy be őket. Galen pár másodpercig tétovázott. Hangokat hallottam. Néhány bepánikoltat, néhány nyugodtat, de mindegyik egy picit túl hangos volt. – Istennőm, bárcsak még mindig innék – mondta Abe hangja. – Kap valamit a fájdalom ellen – nyugtatta egy női hang. Galen hátát lökdöstem, hogy észrevegye, látni akarom, mi a helyzet. Olyan mély levegőt vett, hogy egész teste beleremegett. Majd belépett a szobába, és már láttam, mi történt. A mentősök egy csoportja Abe körül csoportosult, aki a hasán feküdt az ajtóhoz legközelebb. Hosszú haját félresöpörték az egyik oldalra, hátán égési sebeket lehetett látni. Taranis kézhatalma átégette a zakóját, ingjét, és elérte a bőrét is. – Meredith hercegnő – jött oda hozzánk az egyik kék egyenruhát viselő biztonsági őr –, amíg a rendőrség meg nem érkezik, kint kell várakoznia. – Hercegnő, kérem – szólalt meg Biggs, drága zakójának egyik karja megpörzsölődve nem tudjuk garantálni a biztonságát. Ránéztem a nagytükörre. Hallottam a távolból Taranis üvöltését, de látni nem lehetett. – Engedjetek el! – kiabálta. – A királyotok vagyok! Eresszetek el! A Seelie nemes, aki a tükör előtt, középen állt, Hugh Belenus volt. Tulajdonképpen Sir Hugh, de címéhez általában nem ragaszkodott, nem úgy, mint a Seelie Udvartartás legnagyobb része. Egyben Taranis személyi testőreinek is az egyik parancsnoka. Az Unseelie Udvartartással ellentétben, Taranis udvarának minden testőre férfi. Még ha királynő is vagy, akkor sem kaphatsz női testőröket. Eddig még soha nem vettem észre, hogy Hugh valamilyen tekintetben hasonlít a királyára. De hosszú, egyenes haja a lángok színét viseli. Nem a naplementéét, mint Taranisé, hanem a lobogó láng színeit: vöröset, sárgát és narancssárgát. Fagy és Rhys a tükör előtt álltak, és Hugh-val beszéltek. Hol van Doyle? Velük kellene lennie. Beljebb kellett mennem a szobába, hogy észrevegyem a nyüzsgő ügyvédek és biztonsági őrök mellett a mentősöket a második sérülttel a hordágyukon. Doyle mozdulatlanul feküdt a hordágyon. A ruházatával valami nem stimmelt. Összevissza volt szabdalva, mintha hatalmas karmok szántottak volna végig rajta. A világ összezsugorodott, a szoba falai beomlottak, és már csak Doyle-t láttam. Nem érdekelt a tükör, vagy Hugh, vagy az, hogy Taranis végül olyasmit tett, amit már nem tudott eltitkolni a többi sidhe előtt. Csak azt a sötét testet láttam a hordágyon, semmi mást. Galen velem maradt, szabad kezével a karomat fogta. Nem voltam biztos benne, hogy vigyáz rám vagy visszatart. A hordágy mellett álltam, és Sötétségem magas, fekete testét néztem, Doyle-ét, aki csaták ezreit vívta meg, mielőtt még megszülettem volna. Doyle elpusztíthatatlannak látszott, miként a névrokona. A sötétséget nem lehet megölni, mindig velünk van. A ruhája nem szakadt volt; ugyanúgy megégett, mint Abe-é. A távolból a bőrén nem lehetett észrevenni a nyomokat, minként azt Abe halványabb színű testén világosan látszott. Felszíni égési nyomok voltak a mellkasa felső részén és az egyik vállán. És az arca – egyik felét a homlokától az álláig bekötötték. Tudtam, az, hogy először az arcát látták el, azt jelenti, a sérülések ott voltak a súlyosabbak. Testén

LAURELL K. HAMILTON egy zacskó átlátszó folyadék hevert, amiből egy hajlékony cső csatlakozott a karjára, tapasszal és alatta injekciós tűvel. – Meg fog…? – néztem a két mentősre. – Ha nem kap sokkot, akkor nem életveszélyes – felelte az egyikük. Az ajtó felé tolták. – De be kell vinnünk az égési osztályra. – Égési osztályra – ismételtem. Lassúnak és ostobának éreztem magamat. – Mennünk kell – szólalt meg a másik mentős, és a hangja gyengéd volt, mint aki tudja, hogy pánikba estem. – Merry – lépett mellém Rhys –, szükségünk van rád a tükörnél. Galen majd elmegy velük. A fejemet ráztam. Rhys megragadta a vállamat, és maga felé fordított, el Doyle-tól, így rá kellett, hogy figyeljek. – Most arra van szükségünk, hogy a királynőnkként viselkedj. Meg tudod tenni, vagy csak magunkra hagyatkozhatunk? A harag azonnali volt, düh, amitől a vérem egyből felforrt. „Hogy merészeled”, kezdtem volna, amikor Taranis kiabálni kezdett: – Hogy merészeled megérinteni a királyodat? Szavaimat visszanyeltem, de arcomról a haragot nem voltam képes eltüntetni. – Merry, sajnálom. Ki sem tudom fejezni, mennyire sajnálom, de most szükségünk van rád. – Hívd a házat – mondtam röviden, melegen, de nagyon fegyelmezetten, iszonyúan fegyelmezetten. – Küldd az egyik gyógyítót a kórházba, vagy talán mind a kettőt – bólintottam, és az afeletti düh, hogy nem tudom, Doyle és Abc sérülései mennyire súlyosak, kezdett elhalványulni. – Mindkettőt – döntöttem. – Felhívom őket, megígérem, de Fagynak szüksége van rád a tükörnél. – Megértettem – biccentettem. Rhys megcsókolta a homlokomat. Felpillantottam rá. A mobiltelefonját vette elő a zsebéből. – Menj velük a kórházba – utasítottam Galent. – Te vagy az én kötelességem. – A kötelességed az, hogy oda mész, ahová a hercegnőd óhajtja. Tedd meg! Kérlek, Galen, nincs erre időnk! Egy lélegzetvételnyi ideig tétovázott, majd akkorát bólintott, hogy meghajlásnak is beillett volna, és a gyorsan távolodó hordágy után kocogott. Még csak búcsúcsókot sem adhattam Doyle-nak. Nem, ez nem búcsú volt. Ő sidhe. Egy a leghatalmasabb varázslók és harcosok közül, akiket a faerie valaha ismert. Nem fog az égési sebekbe belehalni, még akkor sem, ha mágikus égésről van szó. Hittem a szavaknak, amelyek elmémben formálódtak, de valahol ott hátul, a sötét, telezsúfolt, rejtett zugban semmi sem logikus, és mindent ural a félelem. Kényszeríteni kellett magamat, hogy Fagy magas alakja felé induljak. Egyszerre csak egy lépést. Ráébredtem, hogy kezemben még mindig ott van a pisztoly. A bűbáj elfedte, de a koncentrációm jelenleg nem az igazi. Akarom, hogy a Seelie lássa a fegyvert? Nem. Figyelnem kellene erre? Valószínűleg igen. Félretoltam a kosztümkabátomat, hogy a pisztolyt vissza tudjam rakni a tokjába. Meg kellett hozzá állnom, csak úgy sikerült. Legfőbb oka pedig az volt, hogy ha Taranisnek sikerül kitörnie az emberei közül, és visszajön a tükörhöz, nem biztos, hogy nem használnám. Az pedig – és ezzel tisztában voltam – nem lenne jó. Eltekintve attól, hogy egy másodpercig mennyire kielégítő lenne, hercegnő vagyok, aki királynő szeretne lenni, és ez azt jelenti, hogy pillanatnyi indulataimnak nem engedelmeskedhetek. Túl sokba kerülnek, amelyet a mai kisebb katasztrófa is jól példáz. A fenébe Taranisszel, a fene enné meg, hogy nem lépett le trónjáról már évekkel ezelőtt. Mély levegőt vettem, ami egy picit reszketősre sikeredett. A gyomrom csak úgy forgott a sok visszatartott érzelemtől, amiket jelenleg nem engedhettem meg magamnak. Fagy, a tükör, és Sir Hugh felé tartottam. Az Istennőhöz fohászkodtam, hogy ne omoljak össze a Seelie orra előtt. Andais olyan hisztérikus jeleneteket rendez, amelyek messze híresek. Most meg Taranis bizonyította be, hogy ő még instabilabb. A tükörhöz léptem, és azon imádkoztam, az az uralkodó lehessek, akire szükségünk van. Imádkoztam, hogy ne hulljak darabokra, vagy ne hányjam el magamat. Az idegeim, csupán az idegeim. Kérlek, Istennő, add, hogy Doyle rendben legyen! Amint elmondtam az imát, amely teljes szívemből jött, megnyugodtam. Igen, jó királynő akarok lenni. Igen, meg akartam mutatni a Seelie-nek, hogy nem vagyok őrült, mint a nagynéném és nagybátyám, de igazság szerint semmi és senki nem számított, csak az a férfi, akit épp az imént szállítottak el egy hordágyon. Egy királynő nem így gondolkodik. Így egy asszony gondolkodik, de királynőnek lenni azt jelenti, hogy elsősorban királynő vagy, és minden más csak ezután jöhet. Ezt az apám tanította nekem. Azelőtt, hogy egy orvgyilkos megölte volna. Félretoltam a gondolataimat, és mentem, hogy Gyilkos Fagyom mellé álljak. Az a királynő leszek, amelynek az apám nevelt. Nem fogom Doyle-t zavarba hozni azzal, hogy kevesebb vagyok annál, mint amit ő állít rólam.

37

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Egyenesen álltam, minden egyes centiméteremmel kihúztam magamat. A majd nyolccentis cipősarok persze sokat segített, bár Fagy magas alakja mellett csak törékenynek tűnhetek. De ott álltam, teljesítettem kötelességemet, bár a szám íze keserű maradt.

38

7. FEJEZET

Sir Hugh Belenus mélyen meghajolt, ami láttatni engedte, hogy tűzszínű haja a napot bonyolult copfban kezdte, amelynek maradványaiból megperzselt szalagok lógtak. Amikor felegyenesedett, láttam, hogy tunikája eleje, a két réteg alsóinggel együtt szétrobbant, hogy kivillant alóluk halvány, aranyszínű bőre. Ruházata megégett, teljesen tönkrement, de teste látszólag nem sérült meg. – A végén Sir Hugh Taranis elé állt – mondta Fagy. – Az Abeloecnek szánt csapás nagy részét ő fogta fel. – Erre mit mondhatnék? – kérdeztem, és hangom teljesen normálisan csengett. Hétköznapiságom majdnem sokkol. Egy kis hang azt hajtogatta a fejemben, hogy mitől vagyok ennyire nyugodt? Gyakorlástól? Sokktól? – Ha Sir Hugh nem az idősebb sidhék közé tartozna, akkor megköszönhetnéd neki, hogy életét kockáztatta, hogy megmentse harcosainkat – emlékeztetett Fagy. Felnéztem a mellettem álló magas férfira. Egészen a szürke szeméig: egy téli tájban álló magányos, csupasz fát láttam, mintha egy apró hógömb esett volna csapdába a szemében. Csak a mágiája vagy a nyugtalanság hozza létre szemében ezt a tájat. Ezelőtt mindig megszédültem, ha akkor néztem F'agy szemébe, amikor az a másik táj jelent meg benne. Ma hűvösnek, megnyugtatónak éreztem. Ma a tél jeges erejét láttam benne. A hideget, amely megvéd, és nem engedi, hogy érzéseid élve faljanak fel. Abban a pillanatban értettem, hogy mi miatt élte túl Fagy a királynő piti zaklatásait. Ebbe a fagyosságba burkolózott. Megérintettem a karját, és a világ kicsit szilárdabbá vált. Szemének tájában valami mozgott. Egy fehér szarvasbika elmosódott képét kaptam el, mielőtt Fagy lehajolt volna, hogy megcsókoljon. Szemérmes csók volt, de ezzel a gyengéd érintéssel jelezte, tudja, mibe kerül nekem ez a látszólagos nyugalom. Az a csók elmondta, hogy megérti, Doyle mit jelent nekem, és ő mit jelent nekem, és mit nem. Visszafordultam a tükör felé, miközben Fagy kezét fogtam. – A napfényben egy víziót láttam – szólalt meg Sir Hugh –, egy fehér szarvasbikát. Mögöttetek sétált kísértetszerűen. – Mikor volt utoljára ehhez hasonló látomása? – akarta tudni Fagy. Hugh fekete szemeket villantott felém, de narancsszínű szikrák és örvények csillogtak abban a feketeségben, akár a rég lefojtott tűz parazsa. – Nagyon rég. – Nem tűnik meglepettnek a látomása miatt, Sir Hugh – jegyeztem meg. – A Seelie tündérdombok közelében lévő tavacskában hattyúk vannak. Hattyúk, amelyek nyakában aranylánc lóg. Ez volt a legeslegelső alkalom, amikor ebben az országban elrepültek felettünk, azon az éjszakán, amikor a hercegnő a vad hordával ütközött meg. – Hugh, vigyázzon, mit mond – hallottuk Rhys közömbös hangját mögülünk. – Ügyvédek is jelen vannak – figyelmeztette, és mellém lépett, de nem próbálta megfogni a másik kezemet. – Igen, királyunk egy felettébb sajnálatos időpontot választott, hogy jellemének ezen oldalát megmutassa. – Sajnálatos időpont – ismételtem, és meg sem kíséreltem hangomban a szarkazmust elfojtani. – Micsoda enyhe szavak arra, ami az imént történt. – Hercegnő, semmi mást nem engedhetek meg magamnak, mint enyhe szavakat – felelte Hugh. – Ezt a sértést, ami minket ért, nem hagyhatjuk megválaszolatlanul – jelentettem ki, még mindig nyugodtan. – Ha a Levegő és Sötétség Királynőjével beszélnék, akkor aggódnék, hogy a következmény háború vagy személyes kihívás lehet az uralkodók között. De azt hallottam, hogy Meredith NicEssus hercegnő józanabb teremtmény, mint a nagynénje, vagy akár a nagybátyja. – Józanabb teremtmény? – kérdeztem. – Rendben, józanabb asszony – helyesbített Hugh, és újfent meghajolt. – Hercegnő, szavaim megválasztásakor nem szándékoztam megsérteni. Kérem, ne sértődjék meg. – Mindent megteszek, hogy ne sértődjek meg, kivéve, ha okom van rá. Hugh felállt, és jóképű arcán, a kis, elegáns szakállával és bajuszával, lehetett látni, hogy igyekszik nem aggódni. Hugh egykor tűzisten volt, és az nem egy józan teremtmény. A természeti jelenségek istenei közül sokan felvették az általuk reprezentált természeti erők tulajdonságait. Ezt már én is közvetlenül megtapasztaltam Misztrállal, aki egykor viharisten volt. – És én törekedni fogok arra, hogy ne sértsem meg – biztosított Hugh. – Hogyan lehet ennyire nyugodt? – hallottuk Nelson hangját a háttérből. – Nem látta, hogy mi történt? A szeretőit hordágyon vitték el – vádolt, hangja lassan hisztérikussá vált, és semmi jót nem ígért. Szavait csillapító mormolás követte, de értelmüket nem próbáltam kihámozni. Amíg csöndben van, és nem engedik a közelembe, nem érdekel. A testőreimet nem fogják megvádolni Lady Caitrin elleni ál-

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS lítólagos támadással. Mert ha a Seelie elkezd nyomást gyakorolni, akkor simán legyűrjük őket azzal, amit Taranis épp az imént tett. És szemtanúknak ott voltak az ország legjobbjai közé tartozó ügyvédek. Ha Doyle és Abe nem sérültek volna meg, ez egy csodálatos dolog lett volna. A távolabb lévő ajtók kinyíltak, és még több mentős jött be. A rendőrök is megérkeztek. Fogalmam sem volt, miért tartott ilyen sokáig, hogy ideérjenek. De az is lehet, hogy az időérzékem hagyott cserben. Sokk is lehet az oka. Nem is lenne értelme ránéznem egy órára, mert nem lett volna mihez viszonyítanom. Lehet, hogy csak pár perc telt el, csak hosszabbnak éreztem. – Sir Hugh, mit tegyünk? – kérdeztem. – Ezt az incidenst nem tudjuk elsimítani – felelte. – Túl sok ember tud róla. Még többen lesznek beavatva, ha az emberei beérnek a kórházba. Ez lesz a legnagyobb Seelie-botrány, ami ebben az országban történt. – A királya le fogja tagadni, hogy ő tette volna – mondtam. – Megpróbálja majd valahogy ránk kenni. – Meredith hercegnő, a király nem próbálta ezt a meglehetősen emberi verzióját az igazságának erőltetni azóta, amióta ön segítette kiszabadítani a vad hordát. – Sir Hugh, mit akar ezzel mondani? – Annyit, amennyire meg merem mondani a véleményemet a királyomról. Azt jelenti, hogy amikor kiengedte a vad hordát, felébresztett valami… – mondta, majd mintha a megfelelő szót kereste volna – Bizonyos dolgokat. Valamiket, amik nem túlzottan kedvelik az esküszegőket, vagy más dolgokat – ráncolta homlokát, mintha még ő sem örülne annak, amit kimondott. – Az esküszegők és hazugok félik a vad hordát – világosított fel Fagy. – Ezt nem mondtam – ellenkezett Hugh. – Ősidők óta nem hallottam ilyen verbális kerülgetését a forró kásának egy Seelie nemes szájából – somolygott Rhys. – Régóta nem látogatott el az udvarunkba – mosolygott Hugh. – Tudta, mit csinál Taranis? – kérdeztem. – Gyanakodtunk arra, hogy a király nem a régi önmaga. – Mily udvarias – gúnyolódtam. – Mily lagymatag. – De pontos – felelte. – Mi egyéb történt még, ami ennyire óvatossá tette tűzlordságod? – firtatta Rhys. – Úgy vélem, ezt a témát inkább egy privát beszélgetés során beszéljük meg – sápadt el a lord. – Ezzel nem vitatkozhatom – értett egyet vele Rhys. Kezdtem úgy érezni, hogy Rhys és Hugh jobban ismerik egymást, mint ahogy én eddig azt hittem. – Mi legyen a sorsa ennek a napnak és pillanatnak? – akartam tudni. – Én csupán a sidhe egyik alázatos lordja vagyok – fordult felém Hugh. – Testemben nem kering királyi származású vér. – Ez mit jelent? – kérdeztem. – Azt, hogy nem az emberek az egyetlenek, akiknek törvényeik vannak – meredt rám Hugh azzal a fekete- és narancsszínű szemével. Láthatóan tudatni akart velem valami anélkül, hogy hangosan kimondta volna. – A Seelie ebbe soha nem egyezne bele – vélte Rhys. – Mibe? – értetlenkedtem, egyikről a másikra nézve. – A király elveszítette a türelmét az egyik szolgáló lánnyal – mesélte Hugh. – Egy hatalmas zöld kutya tűnt fel közötte és haragjának célpontja között. – Egy Cu Sith2 – mondtam. – Igen, egy Cu Sith, annyi hosszú év után, a faerie egy zöld kutyája megint körünkben van, és megvédi a rászorulókat. Nem engedte, hogy a király megüsse a felszolgáló lányt. A lány még jobban megrémült, mert azt hitte, a király őt fogja okolni a kutya megjelenéséért, de a hatalmas eb láttán a király haragja elszállt. Emlékeztem a kutyára a vad hordának az éjszakájáról. Az éjről, amikor a zabolázatlan mágia mindenütt ott volt. Hatalmas fekete kutyák tűntek fel, és amikor valaki megérintette őket, átváltoztak másik kutyává. A legendák kutyáivá, és az éjszakába egy Cu Sith is elrohant a Seelie Udvartartás irányába. – Érdekelne, hogy a Cu Sith melyik férfi vagy nő kezét ismerné el a gazdájáénak – tűnődtem hangosan. – Ha ezt a törvényt idézzük meg, akkor polgárháború fog kitörni a saját udvarában – figyelmeztette Hugh-t Rhys. – Lehet, hogy itt az ideje egy kis polgári engedetlenségnek – vélte Hugh. – Melyik törvényt? – érdeklődtem. – Ha egy uralkodó többé már nem alkalmas az uralkodásra – fordult felém Rhys –, akkor udvarának nemesei megszavazhatják, hogy a király vagy királynő többé nem kompetens. Kényszeríthetik arra, 2

Cu Sith: A skót mitológiában hatalmas, túlvilági kutya, amely a Skót Felföldön kísért. A halál hírnöke, az ember lelkét viszi át a túlvilágra. Sötétzöld, hosszú befonott vagy kunkori farokkal.

40

LAURELL K. HAMILTON hogy lemondjon. Andais az udvarában ezt a törvényt eltörölte, de Taranis erre soha nem vette a fáradtságot. Túl magabiztos volt abban, hogy alattvalói imádják. – Szóval, mit is akar mondani? – kérdeztem. – Hogy Hugh kikényszerít egy szavazást a nemesekből, és választanak egy új királyt? Itt már láttam lehetőségeket, attól függően, kit választanak. – Merry, ez nem egészen így van – szólalt meg Rhys. – A hercegnő mindig ennyire szerény? – akarta tudni Hugh. – Gyakran – felelte Rhys. – Tessék? – hökkentem meg. – A Seelie nemesek soha nem fogják elfogadni – mondta Fagy. – Nem tudod, mi minden történt itt azóta, hogy a hercegnő kiszabadította a mágiát. Azt hiszem, a szavazás az ő javára dőlne el. – Szavazás a javamra – kapcsoltam végre. – Ó nem, nem mondhatja komolyan. – De igen, Meredith hercegnő, ha beleegyezik abba, hogy elfogadja, igyekezni fogok, hogy lehetővé tegyem, ön legyen a királynőnk. Csak bámultam rá. Megpróbáltam összeszedni az eszemet, az udvarokban szerzett tapasztalataimat, de csak a következőkre futotta: – Mennyire biztos abban, hogy a dolog működni fog? – Eléggé, hogy beszélni merjek róla. – Ami azt jelenti, hogy meglehetősen biztos benne – jelentette ki Rhys. – Hugh, nem hiszem, hogy a Seelie el fog fogadni a királynőjének. De azt tudom, hogy mielőtt egy ilyen dolgot elindítunk, beszélnünk kell a királynőnkkel. – Beszéljen Andaisszel, ha muszáj, de bármit is jelent az Unseelie-nek, visszahozta az ősi mágiát a dombokon kívülre. Bent mi még mindig halottak vagyunk és haldoklunk, de kémeink azt jelentik nekünk, hogy a maguk faerie dombja növekszik, él. Még a sluagh dombja is újra él. Hercegnő, Sholto Király a mágiáddal henceg. – A sluagh Sholto Királya egy kedves ember. – Kedves? – nevette el magát Hugh hirtelen, meglepett hangon. – A sluagh királya? Minden faerie rémálma, és ön kedvesnek nevezi? – Én úgy találom – feleltem. – Kedvesség – bólintott Hugh. – Ezt az érzést már évek óta nem ismerjük az udvarunkban. Én, a magam részéről többet szeretnék belőle. – Ezt megértem – jegyezte meg Rhys. – Mennem kell – nézett el a tükör egyik sarka felé Hugh, ahová mi nem láthattunk. – Beszéljen a királynőjével, de amikor a többi nemes megtudja, hogy mit tett Taranis Lady Caitrinnel, és hogy azt több nemes segítette, a szavazás során veszíteni fog. – Rávette a hölgyet, hogy hazudjon, vagy őt is varázslattal befolyásolta? – kérdezte Rhys. – Illúziója segítségével három nemesünknek olyan kinézetet adott, hogy az ön három testőrének látszottak. De szörnyetegeknek láttatta őket, kinövésekkel, tüskékkel… – Hugh megrázkódott. – A nő testén mindenhol törések voltak. Még most is ágyban fekszik, pedig gyógyítóink is foglalkoztak vele – nézett rám. – Ha embereinek gyógyítókra lenne segítsége, csak mondja, és az önökéi. – Szólunk, ha szükségünk lesz rájuk – feleltem, és le kellett küzdenem a késztetést, hogy megköszönjem, mert Hugh elé idős ahhoz, hogy sértésnek tekintse. – Miféle előnyt remélt a király egy ilyen gonosztettől? – akarta tudni Fagy. – Nem vagyunk biztosak benne – mondta Hugh –, de azt be tudjuk bizonyítani, hogy ő tette, és hazudott róla, valamint a nemesek, akiket belekevert, szintén nem mondtak igazat. A mágiával olyan szinten élt vissza, amely majdnem példa nélküli a köreinkben. – És vannak bizonyítékaik? – kérdezte Fagy. – Igen – felelte, és megint oldalra nézett. Visszafordult felénk, de arcán aggódás látszott. – Mennem kell. Beszéljenek a királynőjükkel. Legyenek készen – intett, és már csak a saját tükörképünket láttuk. – Ez felettébb udvari intrikának tűnik – vélte Fagy. Néztem a tükörben, ahogy én és Rhys is komoran bólintunk. Egyikünk sem tűnt túl boldognak. – Meredith hercegnő, csodálatos híreket kapott – lépett hozzánk Veducci. – Miért nem örül? – A tapasztalatom az – feleltem inkább a tükörképének, minthogy hátrafordultam volna –, hogy az udvari intrikák általában rosszul végződnek. A Seelie Udvartartás rosszabbul bánt velem, mint az Unseelie Udvartartás a teljes életem során. Nem hiszem, hogy néhány új mágia királynőjévé fog tenni azoknak, akik utálnak. Ha valami csoda folytán úgy történik, ahogy Sir Hugh elmondta, akkor nem egy, hanem két különböző megbízó által felbérelt orvgyilkosokkal kell majd számolnom – szaladt ki a számon, és rögtön tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Egyetlen mentségem az engem ért sokk lehetett. – Úgy vélem, a társaim és az ellenem felhozott vádakat ejtik – szólalt meg gyorsan Rhys. – Ha igaz, amit Sir Hugh mondott – fordult feléje Veducci –, akkor igen, de amíg maga a lady nem vonja vissza vallomását, ez nem fog magától eltűnni.

41

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Még azzal együtt sem, amit Sir Hugh az imént mondott? – érdeklődött Fagy. – Miként maga is mondta, az udvari cselszövések alattomosak. Az emberek hazudnak. – A sidhe nem hazudik – vetettem közbe. – Történt más merényletkísérlet az élete ellen a repülőtéren megkísérelten kívül, amikor magára lőttek? – Erre a hercegnő nem felelhet, amíg nem beszélt Andais királynővel – szólalt meg helyettem Rhys. Kezével átkarolta vállamat. Fagy nem engedte el a kezemet, így odasimulhattam mindkettőjükhöz. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy Rhys gesztusával engem akart megnyugtatni vagy önmagát. Ez egyike volt azon napoknak, amikor mindannyiuknak szükségünk volt egy ölelésre. – Tudatában van annak, hogy ez a kijelentése felér egy válasszal? – kérdezte Veducci. – Milyen ügyvéd az, aki tudja, hogy pont a megfelelő gyógynövényeket hordja a zsebében az ilyen bűbájak elhárítására? – faggattam. – Nem értem, mire gondol – mosolygott. – Hazug – suttogtam, mert lépéseket hallottam a hátunk mögött. Biggs és Shelby ért oda hozzánk. Biggs zakója eltűnt. Ingje ujját feltűrte, és karján kötés díszelgett. – Úgy vélem, Taranis király mai akciója az ügyfeleim ellen felhozott vádakkal kapcsolatban komoly kétséget támaszt. – Erre nem felelhetünk igennel, mielőtt nem beszéltünk néhány… – kezdte Shelby, majd intett helyettesének és az ajtó felé indultak. – A kedves fiatal nő, aki a karomat kezelte, azt mondta, be kell mennem velük a kórházba – jelentette Biggs. – A helyettesem átviszi önöket egy másik szobába, ahol kipihenheti magát, mielőtt távozna. – Köszönöm Mr. Biggs – hálálkodtam. – Sajnálom, hogy a faerie vendégszeretete ma nem bizonyult a legtökéletesebbnek. – Ez volt az eddig hallott legudvariasabb módja annak, ahogy valaki egy ilyen elcseszett felfordulásért bocsánatot kért – nevette el magát, és sérült karját kissé megemelte. – Súlyosan érintett engem és az embereit, de ha nagybátyjának, a királynak választania kellett volna az összeomlásához egy időpontot, ez nem bizonyult túl rossznak. Bizonyosan ártott neki, nekünk pedig segített. – Azt hiszem, így is lehet nézni – értettem egyet. – Mosolyogj, édes, mi nyertünk – ölelt magához Rhys, arcát hajamhoz szorítva. – Nem, a Seelie jött a segítségünkre, és húzott ki minket a szarból – emlékeztettem. – Készen vagyunk az indulásra – lépett hozzánk a mentőorvosnő, megérintve Biggs karját. Nelson egy hordágyon feküdt, odaszíjazva, és eszméletlennek látszott. Cortez mellette állt, és inkább ingerültnek tűnt, mint aggódónak. – Ms. Nelson is megégett? – kérdeztem. Mr. Biggs már nyitotta a száját, hogy feleljen, de a mentősök már vitték is magukkal. Helyette Veducci válaszolt. – Úgy tűnik, kedvezőtlenül reagált a bűbájra, amit a király magára bocsátott. Ahogy rám nézett, pillantása valahogy túl sok tudást tükrözött. Ismeri a mágiát. Nem regisztrált gyakorló mágus, de ez nem jelent semmit. Sok emberi lény, akinek természetfölötti tulajdonságai van, dönt úgy, hogy nem használja képességeit. – Egy ilyen pillantás általában kérdéseket von maga után – jegyezte meg Rhys. – Milyen kérdést? – akarta tudni Veducci. – Melyik szemével lát? – kérdezte Rhys. Mozdulatlanná merevedtem, mert tudtam, ennek a történetnek mindig ugyanaz a vége. – A válasz, amit adnom kellene az, hogy egyikkel sem – vigyorodott el Veducci. – Az igazság a mindkét szem – mondta Fagy komoran. – Egyikük sem próbálja meg elrejteni, ki is valójában – komolyodott el Veducci is. – Önöket mindenki láthatja. – Fel a fejjel, Veducci – bíztatta Rhys. – Azoknak az időknek már vége, amikor a tündék népének meglátásáért az ember szemét kiszúrták. A sidhe ezt a szokást soha nem követte. Ha megláttak minket, akkor a sidhe részéről a legnagyobb veszély az illető személy elrablása volt. Minket mindig izgattak azok az emberi lények, akik képesek voltak a faerie-t meglátni – évődött könnyedén, de egy csipetnyi komolysággal, amitől Veducci gyanakodva nézett. Valami elkerülte volna figyelmemet a beszélgetés során? Talán. Érdekel? Egy kicsit. De jobban fog érdekelni, ha már voltam a kórházban, és megnézhettem Doyle-t és Abe-et. – Később titokzatoskodhattok, amennyit akartok – szóltam közbe. – Most menni akarok, hogy láthassam Doyle-t és Abe-et. – Azt hiszem, ezt magával akarná vinni – nyúlt Veducci a zakója zsebébe, és felém tartott valamit. Doyle napszemüvege volt. Az egyik felét mintha egy hatalmas, forró ököl viaszként megolvasztotta volna. A gyomrom egyből a cipőmbe esett, majd a torkomba nyomult. Egy másodpercig azt hittem, elhányom magamat, majd azt, hogy rögtön elájulok. A kötés alatt nem láthattam Doyle arcát. Mennyire lehet súlyos?

42

LAURELL K. HAMILTON – Hercegnő, nem lenne jobb leülnie? – szólt Veducci, és csupa aggodalom volt. Még mellém is lépett, és megpróbálta megfogni a karom, mintha már nem tartott volna két erős kar. – Köszönöm, már fogjuk – mozdult Fagy. – Látom – lépett vissza Veducci. Meghajolt, majd visszament a biztonsági őrökhöz, akik a rendőrökkel beszéltek. Egy egyenruhás már várt ránk. – Fel kell tennem néhány kérdést – mondta. – Fel tudja tenni őket a kórházba menet közben? Muszáj megnéznem az embereimet. – Meredith hercegnő, szüksége lenne egy autóra? – tétovázott. Rápillantottam az íróasztal mögött függő órára. Ide Maeve Reed limuzinjával jöttünk, saját sofőrrel. Az volt a terv, hogy néhány dolgot elintéz Reednek, majd vagy három óra múlva visszajön értünk, legalábbis megnézi, mi a helyzet. Meglepődtem, mert a három óra még nem telt le. – Nagyon kedves lenne, ha elvisz. Köszönöm, biztos úr – feleltem.

43

8. FEJEZET

Doyle-nak és Abe-nek külön szobája volt a kórházban, bár amikor a szolgálatkész egyenruhással beléptünk az ajtaján, nehezen tudtam volna megmondani, kinek volt valóban dolga a szobában és kinek nem. A testőreim egy csoportja, és sokkal több kórházi dolgozó, mint amennyire szükséges lett volna, ráadásul a legtöbbjük nő. És miért jöttek velünk az egyenruhások, akik idehoztak? A rendőrök szemmel láthatóan nem voltak biztosak abban, hogy a testőreim elleni támadás nem egy újabb merényletkísérlet volt-e ellenem. Jobb félni, mint megijedni, gondolhatták. Látva, hogy Rhys mennyi embert rendelt még oda a kórházhoz, ő is így gondolhatta. Abe a hasán feküdt, és a csinos nővérkékkel próbált beszélgetni. Fájdalmai voltak, de még mindig ugyanaz a férfi, aki mindig is volt. Egykor Accasbel3 isten volt, a mámor poharának fizikai megtestesítője. Királynővé tehetett. Verseket, bátorságot vagy őrültséget is inspirálhatott. Legalábbis a legendák így tartják. Ő nyitotta az első kocsmát Írországban, és ő volt a legelső partizó. Ha nem rándult volna meg néha a fájdalomtól, azt mondhattam volna, hogy jól szórakozik. De lehet, hogy csak jó képet vág a dologhoz. Vagy élvezi a figyelmet. Még mindig nem ismerem eléggé, hogy ezt megítéljem. Keresztül kellett verekednem magamat a remekül kinéző testőreim között. A legtöbb napon ezt észre is vettem volna, de ma csak az utamban álltak, hogy odajussak ahhoz az egy testőrhöz, akit látni akartam. Néhányuk próbált hozzám beszélni, de amikor senkinek nem feleltem, úgy látszott, megértik. Úgy váltak szét, akár egy testekből szőtt függöny, és végre megpillantottam a másik ágyat. Doyle rettenetesen csendben feküdt. Egy intravénás csövet kötöttek be az egyik karjába, amelyből átlátszó folyadék csöpögött belé. Egy kisebb cseppinfúziót is láttam, forgatógombbal, ami valószínűleg azt jelentette, hogy fájdalomcsillapítót is adtak neki. Az égés meglehetősen fájdalmas. A magas, szőke, gyönyörű Hafwen az ágya mellett állt. Egy, az 1930-as vagy még korábbi években divatos ruhát viselt, egy egyszerű zsákruhát, amely azonban a megfelelő helyeken a domborulataira simult, és bokájánál elég rövid volt ahhoz, hogy szabadon mozoghasson. Amikor először találkoztam vele páncélzatot viselt, unokatestvérem, Cel testőrei közé tartozott. Arra kényszerítette, hogy öljön, de nem engedte, hogy csodálatos gyógyító képességeit használja, mert nem volt hajlandó az ágyába bújni. A sidhe köreiben az igazi gyógyítók nagyon ritkák, és még a királynőt is sokkolta Hafwen tehetségének elpazarolása. Egyike volt azon női testőröknek, akik kiléptek Cel szolgálatából, és követett engem Los Angelesbe. Azt hiszem, Andais királynő nagyon meglepődött, hogy milyen sok női testőr választotta inkább a száműzetést, minthogy maradjanak és Celt szolgálják. Én ezen nem csodálkoztam. Cel a hónapokig tartó cellafogsága után még őrültebbé és szadisztikusabb hajlamúvá vált, mint annak előtte. Egyebek között azért zárták be, mert megpróbált megölni. Szabadulása volt a döntő érv amellett, hogy visszatértem a száműzetésbe. Magánbeszélgetésünk során a királynő bevallotta, hogy nem tudja garantálni a biztonságomat. Hafwen és a többiek azután a nyugati partokon elmesélték, hogy mit tett Cel a legelső testőrnőjével, akit az ágyába kényszerített. Tette a sorozatgyilkosokéra hajazott. Azt kivéve, hogy a nő sidhe volt, és meg fog gyógyulni, túl fogja élni. Életben maradt, hogy újra, újra és újra az áldozatává váljon. Az utolsó számoláskor legalább egy tucatnyi női „önkéntesem” volt. Egy tucat, egy hónap alatt. Még többen lesznek, mert Cel teljesen becsavarodott, és a nőknek most már volt választási lehetőségük. Andais nem értette, miért részesítik oly sokan előnyben a száműzetést Cel „figyelmességeivel” szemben, de a királynő mindig is túlértékelte fia vonzerejét és alulértékelte visszataszító voltát. Cel herceg ugyanolyan jóképű, mint a legtöbb sidhe, de a jóképűség nem jelenti azt, hogy jó ember is vagy, és ő gonosz dolgokat művel. Doyle mellett álltam, de ő nem tudta, hogy ott vagyok. Ha még mindig parancsoltam volna a faerie vad mágiájának, akkor egy szempillantás alatt meg tudom gyógyítani. De a mágia az őszi éjszakába szökött ki, csodálatos tetteket, és csodákat művelt, és még mindig ott van a faerie-ben. Mi pedig Los Angelesben voltunk, egy épületben, amely tömve volt fémmel és ember által készített tárgyakkal. Létezik olyan mágia, ami ilyen helyen nem is hat. – Hafwen – szólítottam meg –, miért nem próbáltad meggyógyítani? – Nem engedhetem meg a mágia gyakorlását a páciensemen – szólalt meg egy orvos, aki elég alacsony volt ahhoz, hogy Hafwenre fel kelljen néznie, ugyanakkor rám le kellett pillantania. Ránéztem a férfira, háromszínű íriszem erejével meredtem rá. Néhány emberi lényt ez zavar, főleg ha még soha nem kellett a szemünkbe néznie. Alkudozások vagy meggyőzés során ez segítségünkre lehet. – Miért nem teheti – néztem rá a névtáblájára –, Dr. Sang? – Mert a mágiát nem értem, és ha egy kezelést nem értek, akkor nem is engedélyezhetem. – Szóval, ha megértené, akkor nem akadályozná meg? 3

Accasbel: A bor és sör ősi kelta istene. A szürettel is kapcsolatba hozzák.

LAURELL K. HAMILTON – Meredith hercegnő, nem én akadályozom önt, hanem fordítva. Ez egy kórház, nem pedig királyi hálószoba. Emberei pusztán jelenlétükkel zavarják a kórház rendjét. – Az embereim semmit nem tettek – mosolyodtam el, de tudtam, a szemem hideg, és komor maradt. – Az ön munkatársai azok, akik kudarcot vallottak. Azt hittem, a környék minden kórházát értesítették, mit kell tenniük akkor, ha valakit közülünk beszállítanak. Nem mondták el önnek, mit viseljen vagy hordjon magánál, hogy a személyzetét segítse a munkájában? – A tény az, hogy az emberei mágiát használnak fel arra, hogy a nővéreket és az orvosnőket elbájolják – reagált Dr. Sang felháborodva. Galen szólalt meg a szoba túloldaláról. Két szék állt ott, és az egyikben ücsörgött. – Újra és újra elmondtam neki, hogy mi semmit nem csinálunk. Ez nem aktív mágia, de nem hisz nekem. Fáradtnak tűnt. Korábban észre sem vettem, de szeme és szája körül a bőr megfeszült. A sidhe nem öregszik igazából, de a megviseltségnek a nyomai látszanak. Ahogy a gyémántot is meg lehet vágni a megfelelő vágóeszközzel. – Nincs időm arra, hogy mindent elmagyarázzak magának, de azt nem fogom megengedni, hogy az embereim és a gyógyítóim közé álljon – jelentettem ki. – Bevallotta – intett a doktor Hafwen felé –, hogy a faerie területén csökkent a hatalma. Nem biztos benne, hogy meg tudja gyógyítani. Minél gyakrabban vesszük le a kötéseket, különös tekintettel arra, hogy mennyien vannak a szobában, annál nagyobb az esélye annak, hogy másodlagos fertőzés lép fel – világosított fel Dr. Sang. – Doktor úr, a sidhe nem kap el fertőzéseket – jelentettem ki. – Hercegnő, bocsásson meg, ha ezzel kapcsolatban enyhén szkeptikus vagyok. Ez az ember az én páciensem – felelte Dr. Sang. – Én felelek érte. – Nem, doktor úr, ő az enyém. Az én Sötétségem, a jobb kezem. Úgy látja magát, mint aki felelős értem, de én próbálok a királynője lenni, ami miatt a népemért is felelős vagyok – nyúltam feléje, hogy megérintsem a haját, azután mégsem tettem meg. Nem akartam felébreszteni, ha mást nem, csak fájdalmat tudtunk volna neki felajánlani. Ha gyógyíthatnánk, akkor felébreszteném, de az, hogy nem bírom elviselni, miközben ily közel van hozzám, mégsem érinthetem meg, nem elég nyomós indok arra, hogy felébresszem a drogok és a sokk előidézte álomból. Szinte fájt a kezem, hogy megérinthesse, de inkább ökölbe szorítottam, leengedtem. Rhys tenyere fonódott az öklömre. Belenéztem az egyetlen háromszínű kék szemébe, jóképű arcába, amelyet azok a sebek szabdalták, amik a másik szemének világát rabolták el, és ma csak részben fedett el a fehér szemvédő borítás. Soha nem ismertem Rhyst másképp. Az az arc, amely szeretkezés közben fölöttem lebegett, vagy felnézett rám az ágyban, ez az arc volt, mindenestül, a sebekkel. Egyszerűen Rhys. Megérintettem az arcát. Vajon kevésbé szeretném Doyle-t, ha sebek borítanák? Nem, bár ez mindkettőnk számára veszteség lenne. Azt jelentené, hogy az arc, amelybe beleszerettem, örökre megváltozott. De a fenébe is, ő egy sidhe. Egy kis égés nem okozhat neki ilyen maradandó sérüléseket. – Életben fog maradni – szólalt meg Rhys, mintha a gondolataimban olvasott volna. Bólintottam. – De azt akarom, hogy meggyógyítsák. – És velem mi van? – kérdezte a másik ágyról Abe, és mint oly gyakran, enyhén spiccesnek tűnt. Száraz részeg; azt hiszem így nevezik, mint aki alkohol és drog nélkül sem józanodik ki teljesen. – Azt szeretném, hogy téged is meggyógyítsanak – nyugtattam meg. – Természetesen ezt akarom. De Abe tisztában volt azzal, hol a helye a szeretőim sorában, és hogy nem tartozik az első öt közé. Ezt nem is bánja. Ő, mint sokan azon testőrök közül, akik még csak pár hete vannak velünk, olyan boldog, hogy újra szexben lehet része, hogy az egója még nem sérült a verseny miatt. – Hercegnő, tényleg ragaszkodnom kell ahhoz, hogy ön és az összes embere távozzon – erősködött Dr. Sang. – Sajnálom, doktor úr – szólalt meg az egyenruhás rendőr, Brewer –, de nincs semmi problémánk a testőrökkel. – Azt akarja mondani, hogy ezeket az embereket itt, a kórházban is megtámadhatják? – hökkent meg az orvos. Brewer a társára, Trentre nézett. A nála magasabb Trent csak megvonta a vállát. Azt hiszem, azt a parancsot kaphatták, hogy maradjanak a közelünkben, de azt nem közölték velük, a civileknek mit mondjanak. Amióta megtámadtak minket, egy bizonyos fokig már nem számítunk civileknek. A rendőrség szemében már egy másik kategória voltunk. A lehetséges áldozatoké, talán. – Dr. Sang, én vagyok a hercegnő testőreinek parancsnoka, amíg a kapitányom másként nem rendelkezik – próbálta győzködni Fagy. – A kapitányom itt fekszik – intett Doyle felé. – Lehet, hogy a testőreinek parancsol, de ebben a kórházban nem – jelentette ki a doktor, aki még Fagy kulcscsontjáig sem ért fel. Teljesen hátra kellett szegnie a fejét, hogy belenézhessen a magasabb férfi arcába, de megtette, és pillantása világosan értésére adta, hogy nem fogja meggondolni magát. – Hercegnő, erre nincs időnk – figyelmeztetett Hafwen.

45

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Mit akarsz ezzel mondani? – néztem többszínű szemébe: kék és ezüst, a belső kör pedig maga a tiszta fény. – A faerie területén kívül vagyunk. Ez gyógyítási képességeimnek határt szab. Egy fémből és üvegből létrehozott épületben tartózkodunk, egy emberek által épített szerkezetben. Ez szintén korlátozza a képességeimet. Minél tovább marad a sérülés kezeletlenül, annál nehezebb lesz, hogy tehessek érte egyáltalán valamit. – Doktor úr – fordultam Dr. Sang felé –, hallotta, mit mondott. Meg kell engednie, hogy a gyógyítóm tehesse a dolgát. – Eltávolíthatnám a szobából – javasolta Fagy. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt megengedhetjük – vetette közbe Brewer közrendőr, de hangja bizonytalanul csengett. – Hogyan akadályoznánk meg? – érdeklődött egy másik társa, Kent. – Jó kérdés – mondta Brewer. – De nem nézhetjük el, ha egy orvossal szemben erőszakot alkalmaznak. – Nincs szükség erőszakra – felelte Rhys. Odadörgölődzött a fülemhez, a hajammal játszott. Apró mozdulatától megborzongtam. – Nem lenne az egy kissé etikátlan? – fordultam feléje, hogy jobban láthassam az arcát. – Igazán azt akarod, hogy Doyle úgy nézzen ki, mint én? Tudom, hogy nem akarná elveszíteni a szemét. A mélység érzékelését rohadtul összezavarja – mosolyodott el, megpróbálva viccelődni, de éreztem keserűségét, amelyet semmiféle vidámság nem tudott elfedni. Szája sarkára csókot nyomtam. A férfiak közül az övé az egyik leggyönyörűbb száj. Biggyedt és telt, és arca fiús jóképűségét valahogy érzékibbé tette. – Merry – tolt el magától, az orvos felé –, a doktor nem érti, és arra nincs időnk, hogy vég nélkül tárgyaljunk róla. – Nos – szólalt meg Brewer közrendőr –, Meredith hercegnő, mi a terve, mit tesz? Úgy értem… Nyilvánvaló volt, hogy nem voltak a helyzet magaslatán. Az igazat megvallva meglepett, hogy nem ért még ide még több rendőr. Az ajtónál egyenruhások álltak, de nyomozók vagy magasabb rangú rendőrök sehol sem voltak. Mintha a fejeseik per pillanat tartottak volna tőlünk. Nem a veszély miatt. Ők a rendőrség, ez a munkájuk. De a politikába nem akarnak belefolyni. Mostanra a pletykák már elterjedtek. Az Istennő tudja, Taranis király támadása Meredith hercegnő ellen elég szaftos egy hír. De a sztoriknak az a tulajdonságuk, hogy egyre dagadnak. Ki tudja, mik a rendőrség értesülései. Ez a történet nem egyszerűen kellemetlen, hanem a karrierjük végét is jelentheti. Gondold csak el – engeded, hogy őrizeted alatt megöljék Meredith hercegnőt, vagy Taranis király megsérül. Neked annyi – mindkét esetben. – Sang doktor – próbálkoztam. – Nem érdekel, hány rendőr támogatja ebben – fordult felém dühösen –, túl sokan tartózkodnak a szobában, hogy tényleges gyógyító munkát lehessen végezni. Behunytam a szemem, és kifújtam a levegőt. A legtöbb emberi lénynek tennie kell ahhoz valamit, hogy létre tudjon hozni egy varázslatot. Én egész életemben pajzzsal vettem körül magamat, nehogy véletlenül mágiát hívjak létre. Csak pár hónappal ezelőtt, mielőtt a kézhatalmaim jelentkeztek volna, azzal töltöttem az időmet, hogy megpróbáltam nem figyelni az tovasuhanó lelkekre, kis mindennapi csodákra. A sok gyakorlás most segített abban, hogy minden mással együtt, magasabb szintre lépjek. – Fiúk, hátrébb! – parancsolta Rhys. A férfiak engedelmeskedtek, miközben a két rendőrt is magukkal vitték. Egy kis környi szabad teret szorítottak a doktornak és nekem. – Mi történik? – pislantott rájuk meglepetten. Felemeltem karomat, hogy megérintsem arcát, de megragadta a csuklómat. Az egyetlen baj ebben csak az volt, hogy nem volt muszáj hozzáérnem. Az, hogy ő ért hozzám, tökéletesen elégnek bizonyult. A szeme tágra nyílt. Arcára rettegés költözött. Nem rám nézett, hanem saját magába, valahová mélyre. Próbáltam gyengéd lenni, épp eleget használni fel természetem Seelie sidhe részéből, és nem többet. De a termékenység varázslata néha kiszámíthatatlan, és emiatt ideges voltam. – Ó, Istenem – suttogta Dr. Sang. – Istennő – súgtam, és feléje hajoltam. Elhúztam az ágyaktól, el Hafwen közeléből. Nem értem hozzá, csak a karomat mozdítottam. Ő markolta a csuklómat. Szabad kezemmel megérintettem az arcát. Nem is gondoltam arra, azon a kezemen mi van. A faerie területén, a királynő gyűrűje – ahogy ezt nevezik – mágikus hatású. Az emberek világában egy ősi fémdarab, annyira öreg, hogy a fém már puhává vált. A gyűrű az évszázadok során különös alakot vett fel, ahogy az egyik vagy másik nő hordta. Andais bevallotta, hogy egy Seelie kezéről húzta le, akit – egy termékenység istennőt – párbajban győzött le. Azt hiszem, Andais azért vette el a gyűrűt, mert azt remélte, hogy az udvarának termékenységét segítheti vele, de ő a háború és pusztítás hatalmával bír. Varjú és holló volt. Nála a gyűrű nem igazán volt formában.

46

LAURELL K. HAMILTON Nekem adta, hogy kegyét kimutassa. Bizonyítani, hogy gyűlölt unokahúgát tényleg potenciális örökösének választotta. De az én hatalmam nem a csata és halál. Megérintettem a férfi arcát azzal az ősi fémmel, amely rögtön életre kelt. Egy másodpercig azt hittem, azt fogja megmondani, nemzőképes-e, ahogy az udvartartás férfijainak esetében teszi, de a gyűrű Dr. Sangtől nem ezt akarta. Láttam, hogy szeret. Szereti a munkáját. Szeret orvos lenni. Csak a munkájának él. Láttam egy aszszonyt is, törékeny, vállig érő fekete hajában az utcára néző hatalmas ablakokon beözönlő napfény játszott. Virágok vették körül. Lehet, hogy ott dolgozik. Egy vevőre mosolygott, de hangot nem hallottam, mintha az nem lett volna fontos. Láttam, ahogy arca felragyog, miként eső után az ég, amikor kisüt a nap, miközben feltekintett, és látta, hogy az ajtón Dr. Sang lép be. A gyűrű tudta, hogy a nő szereti. Két udvart láttam, egymással szomszédosokat, Los Angelesben. És láttam őket, fiatalabb kiadásban. Együtt nőttek fel. Középiskolában még randevúztak is, de a férfi az orvoslást jobban szerette, mint bármely nőt. – Szereti önt – mondtam. – Hogyan csinálja ezt? – kérdezte fojtott hangon. – Ezek szerint ön is látja – feleltem, halkan. – Igen – súgta. – Nem akar gyerekeket, családot? Megint a nőt láttam, ahogy a boltban áll. Kifelé bámult, az elhaladó turistákra. Két kezében egy csésze teát tartott. Két árnyszerű alak lebegett mellette, egy fiú és egy lány. – Az mi? – akarta tudni a doktor, és hangja annyira felindult volt, mintha fájdalmai lennének. – A gyerekek, akiket vele nemzene. – Tényleg léteznek? – súgta. – Igen, de csak akkor öltenek testek, ha ön is szereti őt. – Nem tudok… A nő mellett álló fantom fiú megfordult, és mintha egyenesen ránk nézett volna. Még engem is elbátortalanított. – Fejezze be – remegett kezem alatt a doktor. – Fejezze be! Elhúztam kezemet, de ő még mindig markolta a csuklómat. – Önnek is el kell engednie. Úgy nézett le a kezére, mint aki nem is tudja, hol volt. Elengedett. Szemében közelgő pánik jele tükröződött. – Lépjenek el mellőle – nézett mögém, Doyle-ra. – Dr. Sang, csoda történt – szólalt meg az egyik orvosnő. – Újra képes használni a szemét. Sang odalépett a többi nővérhez és orvoshoz, akik mind Doyle ágya körül csoportosultak. Ő is belevilágított Doyle nyitott szemébe. – Ez nem lehetséges – ingatta a fejét. – Megengedi, hogy most Abeloecon is megkíséreljem a lehetetlent? – kérdezte Hafwen, arcán félmosollyal. Azt hiszem, az orvos vitatkozni akart volna, de inkább bólintott. Hafwen átment a másik ágyhoz, és én végre megtehettem, amit eddig is akartam, mióta beléptem a szobába. Megérintettem Doyle haját. Felnézett rám. Arca még mindig hólyagos, és sebes volt, de fekete szeme érintetlenül pillantott fel. Elmosolyodott, amíg szája sarka el nem érte az égett felületet. Meg sem rezzent, csak a mosoly nem szélesedett tovább. Ő a Sötétség. A sötétségnek arcizma sem rándul. A szemem égett, torkom annyira elszorult, hogy levegőt sem bírtam venni. Megpróbáltam nem sírni, mert tudtam, ha megteszem, akkor elveszítem az önuralmamat. Kezét az enyémre helyezte, amivel az ágy korlátját markoltam. Semmi más, csak a keze az enyémen, és az első könnycseppek már le is gördültek. Dr. Sang újra mellettünk termett. – Amit mutatott nekem, csak egy trükk volt, hogy megengedjem, a gyógyítója a keze közé kaphassa őt. – Ezt önnek kell eldöntenie, de a látott lány hiányolni fogja. – Hogyan hiányozhatok neki, ha soha nem voltam az övé? A nővérkék nagyon csendben voltak, mindent hallani akartak. Csak az Istennő tudja, miféle kórházi pletyka lesz ebből. – A szívében nem láttam más arcot. Ha ön nem az övé, akkor nem vagyok biztos benne, hogy valaha is férjhez fog menni. – Férjhez kellene mennie. Boldognak kellene lennie. – Azt hiszi, ön fogja boldoggá tenni. – Nincs igaza – jelentette ki, de inkább úgy, mintha önmagát akarná meggyőzni. – Lehet, de az sem lehetetlen, hogy önnek nincs igaza. A fejét rázta. Összeszedte magát úgy, mint amikor mások meleg takaróba burkolóznak. Néztem, ahogy újra az orvos személyiségét öltötte magára.

47

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Az egyik nővér újra fogja kötözni a sebét. A gyógyítója ezt az emberek sebeivel is képes megtenni? – Sajnálatos módon a gyógyító képességeink mindig jobban működtek a faerie tagjainak testén. – Nem mindig volt így – szólt közbe Rhys –, de az utóbbi pár ezer évben ez volt a helyzet. – Szeretném tudni – ingatta megint fejét Dr. Sang –, hogy ez a gyógyítás miként működik. – Szerintem Hafwen egy másik alkalommal örömmel elmagyarázná önnek. – Megértettem. Szeretné az embereit hazavinni. – Igen – feleltem. A könnyeim az orvos kérdezősködése közben felszáradtak. Ráébredtem, nem csak neki kellett összeszednie magát. Ha magam vagyok, nyugodtan összeomolhatok, de nem itt, ennyi jelenlévő előtt. Ha lehetőségük adódik rá, a nővérek és orvosok eladhatnák a bulvárlapoknak a sztorit a fájdalmamról, és ezt nem akartam. Dr. Sang az ajtó felé indult, mintha tisztes távolságot akarna tudni közöttünk. – Nem trükk, és nem illúzió volt? – állt meg a félig nyitott ajtónál. – Esküszöm, hogy amit együtt láttunk, egy igaz látomás volt. – Ez azt jelenti, hogy boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk? – Ez nem egy olyan fajta tündérmese – ráztam meg a fejemet. – Lesznek gyerekei, és ő szereti önt. Ezen túl, azt hiszem, ön is szeretheti őt, ha megengedi magának, de ezen önnek még dolgoznia kell. Ha valakit szeretünk, az azt is jelenti, hogy önmagunk és életünk felett is elveszítjük valamilyen szinten a kontrollt, és ezt ön egyáltalán nem szereti. Ezt senki sem szereti – tettem hozzá. Rámosolyogtam, és ahogy Doyle megszorította a kezemet, visszaszorítottam. – Doktor úr, vannak, akik kórosan szerelmes természetek. Vannak, akik szeretik annak az új érzésnek az izgalmát, és amikor az első megkívánás és a szerelem újdonsága elmúlik, továbblépnek, azt hiszik, hogy nem az igaz szerelem volt. Amit a lányban éreztem, és aminek a lehetőségét önben is, az az évek óta tartó szerelem volt. A szerelemé, amely tudja, hogy az első fellángolás nem az igazi. Csak a jéghegy csúcsa. – Meredith hercegnő, tudja, mit szoktak mondani a jéghegyekről? – Nem. Mit mondanak? – Legyen biztos abban, hogy a hajónak a neve, amelyen utazik, nem Titanic. A nővérek közül jó néhányan nevettek, de én nem. Azért viccelődött, mert megijedt. Tényleg megrémült. Valami miatt elhitte, hogy nem szeretheti egyszerre a gyógyítást és egy nőt is. Hogy nem tud mindkettőnek eleget tenni. Lehet, hogy így van, de lehet, hogy… Rhys mozdult meg, mellém, mellénk állt. Karjával átölelte vállamat, de nem túl erősen. – Egy gyáva szív soha nem hódítja meg a tiszta szüzet – jegyezte meg. – Mi történik, ha nem akarom meghódítani a tiszta szüzet? – akarta tudni Dr. Sang. – Akkor egy bolond – felelte Rhys, mosolyogva, hogy elvegye szavai élét. A két férfi egy hosszú pillanatig egymásra meredt. Valamilyen szinten kommunikálhattak, megérthették egymást, mert Dr. Sang bólintott, mintha Rhys beszélt volna hozzá. Nem tette, és erre meg is esküdtem volna, de néha a csend két férfi között sokkal többet elmond, mint bármely szó. Az egyik legnagyobb különbség a férfiak és nők között ez a bizonyos csönd, amit a nők nem értenek, és a férfiak nem tudnak megmagyarázni. Dr. Sang az ajtó felé indult. Mielőtt Rhys és ő egyetértésre jutottak volna, még pénzben is fogadtam volna arra, hogy a jó doktor felhívja-e a virágboltban a nőt. De valami, amit Rhys mondott valahogy elbillentette a mérleg serpenyőjét. Most viszont már azon tűnődtem, először felhívja vagy rögtön odamegy hozzá. Rhys megölelt, fejem búbjára csókot nyomott. Arcomat felfelé fordítottam, hogy ránézhessek. Mosolya nemtörődöm volt, majdnem ingerkedő, de abban az egyetlen, tiszta kék szemben volt valami, ami egyáltalán nem volt nemtörődömnek mondható. Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor a királynő gyűrűje először kelt életre a kezemen. Az egyik testőrnő előtt láttam meg egy árnyszerű babát. A folyosón minden férfi úgy meredt rá, mintha ő lenne a legszebb lény a világon. Mindenki, kivéve négyet: Doyle-t, Fagyot, Misztrált és Rhyst. Még Galen is őt bámulta. Később elmagyaráztattam magamnak, hogy csak az igaz szerelem az, ami miatt nem fogsz egy olyan nőt megbámulni, akit a gyűrű kiválasztott. A gyűrűt arra használtam, hogy megnézzem, a testőreim közül ki lenne a majdnem-gyerek apja, és a testőrnőt odaadtam a testőrnek. Sikerült. A nőnek kimaradt a periódusa, és a tesztje pozitív lett. Ez az első terhesség az Unseelie körében, mióta engem nemzettek. A gyűrű, vagy egy ehhez hasonló dolog a Hamupipőke mese eredete. Az a pillanat, amikor a lépcső tetején áll, és mindenki őt bámulja. Nem pusztán a szépsége volt elragadó, hanem a bűbáj. Doyle-t igaz szerelemmel szeretem, Fagyot ennél kevésbé. Életemet nem tudom elképzelni nélkülük. Misztrál volt a hitvesem abban a pillanatban, amikor a gyűrű újra életre kelt, így a mágia rajta nem működött. Ehelyett ő a mágia működésének egy része volt. De Rhys, neki meg kellett volna bámulnia azt a testőrnőt. De ő csak rám nézett, ami azt jelentette, hogy szerelemmel szeret, és tudja, hogy én nem szeretem. A faerie teremtményei szeretőikre állítólag nem féltékenyek, nincs birtoklási vágyuk, de valakit igazán szeretni, viszonzatlanul, olyan fájdalom, amelyre gyógyír nem létezik.

48

LAURELL K. HAMILTON Csókra vágyva hajoltam feléje. Arcáról a jókedv minden nyoma eltűnt. Komor volt, akár pillantása. Megcsókolt, én visszacsókoltam. Ahogy ajkunk találkozott, egész testemmel hozzásimultam. Azt akartam, tudja, hogy értékes nekem. Hogy látom. Hogy akarom. Még a ruhákon keresztül is éreztem a reakcióját. – Szállítsuk haza a sebesülteket – törte meg a csókot, kissé kifulladva, és hangjában nevetéssel –, és akkor befejezhetjük. Bólintottam. Mi mást is tehettem volna? Mit tudsz mondani egy férfinak, amikor tudod, hogy összetöröd a szívét? Megígérheted, hogy többé nem teszed azt, ami a fájdalmat okozza, de tisztában voltam azzal, nem tudom és nem akarom, hogy többé ne szeressem Doyle-t és Fagyot. Fagy szívét is fájdítom, mert tudja, hogy Doyle a szeretetemnek nagyobb részét kapja. Ha nem lennénk ennyire közel egymáshoz, talán el tudnám előle titkolni, de Fagy újabban rászokott arra, hogy velem és Doyle-lal legyen, amikor ágyba bújunk. Túl sok férfi van már az életemben, az osztozás elkerülhetetlen. Azért ennél többről volt szó. Mintha Fagy attól félne, mi történhet, ha akár egyetlen további éjszakára is egyedül hagy Doyle-lal. Mit teszel, ha tudod, valakinek összetöröd a szívét, de ha másképp viselkedsz, akkor a sajátodat töröd össze? Csókommal és testemmel szexet ígértem Rhysnek. Komolyan gondoltam, de felajánlkozásomat nem a vágy hajtotta. Azt hiszem, valamilyen szinten szerelem volt, de nem az a fajta, amit egy férfi egy nőtől akarna.

49

9. FEJEZET

Ahogy kiléptünk a kórházból, riporterek vettek minket zárótűz alá. Valaki beszélt. Nem feleltünk egy felénk kiáltott kérdésre sem, de azért rengeteg fotót csináltak a tolószékben ülő Doyle-ról. Az, hogy Doyle megengedte, hogy használjuk, világosan mutatta, mekkora fájdalmai lehetnek még mindig. Abe pedig azért fogadta el a tolószéket, mert lusta, és szereti, ha a figyelem középpontjában van, bár féloldalasan kellett ülnie, hogy a hátát óvja. Hafwen meggyógyította, de nem teljesen. Nem a faerie-ben voltunk, és ezért a képességeink közelében sem voltak a legjobb formájukhoz. Az újságírók tudták, melyik kijáratot fogjuk használni. A kórházban ma este valaki jó kis halom pénzt fog hazavinni azért, mert vagy arra irányított minket, amerre a média várt ránk, vagy megmondta nekik, hol fogunk kijönni. Így is, úgy is, ma pénzcsináló vállalkozás voltunk. A kamerák elvakítottak minket. A kórház biztonsági szolgálata már azelőtt hívta a rendőröket, hogy kijutottunk volna, így az eddigi két egyenruhás mellett még további rendőrök voltak velünk. Kent és Brewer biztosok nem igazán kedveltek, mióta azt a kis mágiát kénytelen voltam alkalmazni az orvoson. Azt hiszem, féltek tőlem, de kötelességüket megtették. Előttünk mentek, és segítettek a többieknek, hogy a tömeget távol tartsák tőlünk. Volt egy pillanat, amikor a riporterek egyre közelebb nyomultak, és védvonaluk beomlott. Ekkor az én testőreim mozdultak előre, és a védőgyűrű újra felállt. A testőrök közül néhányan a hozzájuk legközelebb eső rendőr vagy biztonsági őr hátára vagy vállára tették a kezüket. Néztem, ahogy az emberek egy picit egyenesebben álltak. Mintha az embereim érintése valamiképp bátorságot és erőt adott volna nekik. Nem emlékeztem, hogy azelőtt képesek voltak ilyesmire, vagy csak soha nem voltak velem, akik meg tudják ezt tenni. Mit hoztam magammal a faerie-ből ebbe a modern világba? Még én sem voltam benne biztos. Néztem, ahogy egy érintéssel bátorságot adnak, ahogy én vágyat vagyok képes közvetíteni, és eltűnődtem, az érintés vajon egész napra szerencsét és bátorságot adott nekik, vagy ugyanúgy elhalványodik, mint a vágy, amit én vagyok képes előidézni. Ha magunk között leszünk, biztosan meg fogom kérdezni. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy beférjünk egy limuzinba. Két limuzin és két Hummer várt ránk. Mindkettő autófajtából fekete és fehér is volt. Valaki humorizált vagy csak véletlen volt? Próbáltam segíteni Doyle-nak, hogy beszálljon a limuzinba, de Rhys hátrahúzott, hogy Fagy és Galen be tudja segíteni a kapitányát a járműbe. Meglehetősen sokáig tartott. Már nem is láttam a rengeteg vakuvillanástól. – Sötétség – hallottam az egyik riporter kiabálását a zaj felett –, miért próbálta megölni Taranis király? Rhys keze a vállamra szorult. Egészen eddig ő is és én is azt hittük, hogy valamelyik talpnyalónak járt el a szája, de ebből az egy kérdésből kiderült, hogy az újságíróknak túl sok mindenről volt tudomásuk. Csak a biztonsági emberek és az ügyvédek látták, hogy mi történt, és mindkét hivatás képviselőiben elviekben megbízhat az ember. Valaki ezt a bizalmat eljátszotta. Végre a limuzin belsejében voltunk. Abe már a hasán feküdt a fő ülésen. Doyle az egyik oldalt lévő ülésen foglalt helyet, mereven tartva magát. Már mozdultam, hogy melléje ülök, amikor kezével Abe felé terelt. – Hercegnő, engedd, hogy fejét az öledbe hajthassa. Rámeredtem, meg akartam kérdezni, miért taszít el magától. Arckifejezésem valószínűleg elég beszédes lehetett, mert folytatta: – Hercegnő, kérlek. Doyle-ban teljesen megbízok. Kérésének biztos, hogy van indoka. Leereszkedtem a nagy ülés végére, és Abe fejét finoman az ölembe húztam. Arcát a combomra fektette, és súlyos hajfonatát kezdtem simogatni. Soha nem láttam még befonva – akár egy goth stílusú árpacukor, fekete, szürke és fehér csíkokból fonva. Azt hiszem, az volt az oka, hogy a haját valamiképp el kellett távolítaniuk a hátáról. Fagy a Doyle-lal szembeni ülésen helyezte magát kényelembe. Galen is mozdult, hogy leül, de Doyle megszólalt: – Menj a második terepjáróval. Rhys az elsőben fog utazni. Túl sok olyan testőr van velünk, akik csak a faerie-t ismerik. Galen, legyél a „modern” szemük és fülük. – Gyerünk! – veregette meg a hátát Rhys. Galen boldogtalan pillantást vetett felém, de azt csinálta, amit mondtak neki. – Szükségünk lesz Aislingre – mondta Fagy. – És Usna jelenlétére is – tette hozzá Doyle. Fagy úgy bólintott, mint aki érti, miről van szó. Nekem fogalmam sem volt róla, még nem. De én nem is vívtam évszázadokon keresztül csatákat, ami segített volna túljutnom azon a sokkon és tájékozódási zavaron, amely ködként követett.

LAURELL K. HAMILTON Az ajtó becsukódott, és volt egy pár perc szabad időnk, miközben Rhys és Galen egybegyűjtötte a testőröket. – Miért őket? – érdeklődtem. – Aislinget azért száműzték a Seelie-ből, mert a tündérdombjuk ebben az új országban őt ismerte fel királyának, nem pedig Taranist – indokolta Doyle a választását. Hangja normálisan csengett, feszültségnek nyoma sem volt benne. Csak a felkötött, és szorosan a mellkasához rögzített karja és az arcát beterítő kötés jelezte, mi mindennek kellene a hangjában lenni. – Szóval tudnia kell arról, hogy Hugh megpróbálja a királyságát valaki másnak átadni – vélekedtem. – Nem – szólt közbe az ölemből Abe. – Most már nem Aisling királysága. – De a sithen, a tündérdombság szokta megválasztani a királyt – ellenkeztem. – Igen – felelte Abe –, ahogy a Lia Kail4 kő tette egykoron Írország királyai számára. De a tündérdombság szeszélyes lény. Aislinget több mint kétszáz évvel ezelőtt kedvelte. Ő már nem ugyanaz a személy, aki ki lett űzetve. Az idő megváltoztatta. Lehet, hogy a Seelie tündérdomb ma már nem is akarná – fejezte be fáradt hangon, lassan elhalkulva. Kezemet arcára fektettem, mire elmosolyodott. – Usna anyja még mindig közkedvelt a Seelie Udvartartásban – folytatta Fagy –, és még mindig szóba áll a fiával. – Így Usna lehet, hogy tudja, ha Hugh részt vesz egy olyan összeesküvésben, amelynek célja, hogy megszabaduljanak Taranistől – mondtam. Fagy bólintott. – Igen – erősítette meg Doyle. Ránéztem mindkettőjük arcára, oly távoliak, hidegek. Arra emlékeztetett, amikor először kerültek hozzám. Miért viselkednek így? Királyi vérből származom, nem mutatkozhatok gyengének azzal, hogy megkérdezem. De szeretem is őket, így mivel csak Abe volt a tanúm, feltehettem a kérdésemet. – Miért vagytok mindketten ennyire tartózkodóak? Egymásra pillantottak. Még a rajta lévő kötéseken keresztül sem volt kedvemre Doyle arckifejezése. Semmi jót nem ígért. – Meredith, nem vársz gyermeket – mondta Doyle, még mindig uralkodva hangján. – Kezded világossá tenni, hogy minket választottál. De ha nem vagy terhes, akkor mi nem vagyunk a királyaid. Jobban oda kell figyelned a többi férfira is. – Súlyosan megsebesülsz, és erre teljesen megbolondultok – feleltem. Doyle megpróbálta felém fordítani a fejét, hogy jobban lásson, de ez szemmel láthatóan annyi fájdalmat okozott neki, hogy inkább egész testével fordul felém. – Nem őrültség. Ez józan gondolkodás. Nem adhatod oda a szíved, ahová a tested nem akar tartozni. – Doyle, ne hozz döntéseket helyettem – ráztam a fejemet. – Már nem vagyok gyermek. Én választom ki, ki jöhet az ágyamba. – Attól félünk – kezdte Fagy, és nem tűnt boldognak, hogy ezt kell mondania –, hogy a többi férfi életét nehezíted meg azzal, hogy minket részesítesz előnyben. – Lefekszem velük. Figyelembe véve, hogy még csak néhány hete tértünk vissza, azt hiszem, elég sok figyelmet szenteltem rájuk is. – Egy férfi nem csak szexre vágyik – mosolyodott el egy picit Fagy –, még ezerévnyi önmegtartóztatás után sem. – Tudom – feleltem –, de én a szívemből csak ennyit tudok adni. – És ez a probléma – mutatott rá Doyle. – Fagy elmesélte, hogyan viselkedtél, amikor megsebesültem. Nem választhatsz ki kedvenceket, még nem – mondta, és arcán fájdalom futott át, de nem hiszem, hogy bármi köze lett volna a sérüléseihez. – Tudod, hogy én is ezt érzem, de teherbe kell esned. Muszáj, Meredith, különben nem lesz semmiféle trónus, és semmiféle királynőség. – Hugh nem mondta azt, hogy Merrynek utódokat kell ahhoz felmutatnia, hogy a Seelie királynője lehessen – szólalt meg Abe, keze a combomon, a feje mellett. – Csak felajánlotta a trónt. Megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan mit is mondott Sir Hugh. – Abe-nek igaza van. – Lehet, hogy nekik a mágia többet ér, mint a kisbabák – vélte Fagy. – Lehet – értett egyet Doyle –, vagy Hugh valami mást is forgat a fejében. A limuzin ajtaja kinyílt, mire mindenki összerezzent, még Doyle és Abe is. Abe fel is szisszent. Doyle csendben maradt, csak az arca mutatta egy pillanatra, milyen fájdalmakat élhet át. Mire Usna és Aisling bemászott az autóba, arckifejezése újra a megszokott, sztoikus volt. A két férfi helyet talált magának, Usna Fagy, Aisling pedig Doyle mellett. – Mondd meg nekik, hogy mehetünk! – parancsolta Doyle. – Fred, vigyél minket haza – nyomta meg a távbeszélő gombját Fagy. 4

Lia Kail: ír, jelentése: „a Fal nagy köve”, Tara Koronázási Köveként is ismert, amely kő a Koronázási Dombon, a Hill of Tara dombon áll Írországban, Meath megyében. Írország királyainak koronázási helyeként szolgált a legenda szerint egészen kb. K. e. 500-ig.

51

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Fred harminc éve volt sofőr Maeve Reed szolgálatában. Haja szürkébe fordult, és öregebb lett, amíg Maeve az évek múlásával is gyönyörű, érintetlen maradt. – Azt akarja, hogy az autók együtt maradjanak, vagy próbáljam meg elveszíteni a riportereket? – kérdezte. Fagy ránézett Doyle-ra, Doyle pedig énrám. Nekem sokkal több tapasztalatom volt azzal kapcsolatban, mit tegyek, ha az újságírók üldöznek. Megnyomtam a fejem felett lévő távbeszélő gombot, bár nyújtózkodnom kellett érte. – Fred, ne próbálja őket lehagyni. Ma üldözni fognak. Csak vigyen minket haza egy darabban. – Igenis, hercegnő. – Köszönöm, Fred. Fred évtizedek óta áll kapcsolatban Hollywood „királyi fenségeivel”. Nem igazán illetődött meg az igazi királyoktól. De azt hiszem, ha Hollywood Aranyfényű Istennőjét furikázod mindenhová, egy hercegnő nem nagy eresztés.

52

10. FEJEZET

Usna magas, izmos testével hanyagul dőlt neki az ülés támlájának, mintha egy kellemes társasutazáson venne részt. Hosszú, szabadon lobogó hajából, amely vörös, fekete és fehér orgiaként omlott alá, egy kard markolata kandikált elő. A haja mintha foltokból állt volna össze, nem pedig csíkokból, mint Abeé. Szeme, bár hatalmas és csillogó, a testőreim között a legegyszerűbb szürke árnyalatú volt. De az a ragyogó szürke szem egy hajzuhatag alól vetette pillantásait. Háromféle módon reagált arra, hogy életében először volt egy nagyvárosban: először is, több fegyvert viselt, mint valaha a faerie-ben tette, másodszor, mintha a haja mögé rejtőzött volna. Mindig alóla nézett ki, akár a fűben rejtőző macska, amíg rá nem ugrik a gyanútlan egérre. Harmadszor, csatlakozott Rhyshez a konditeremben, és karcsú alakjára felszedett még egy kis izmot. A macskás hasonlat onnan jött, hogy olyan foltos, mint egy sokszínű cica, és hogy az anyja, amikor terhes volt vele, macskaformát vett fel. Egy másik Seelie sidhe férje ejtette teherbe, és a megcsalt feleség úgy döntött, a belsejéhez legyen megfelelő a külseje is. Usna felnőtt, édesanyját megbosszulta, a varázslatot visszafordította, és az anyja azóta is boldogan él a Seelie Udvartartásban. Usna sorsa száműzetés lett, néhány dolog miatt, amiket a bosszúja során művelt. Úgy gondolta, hogy a csere tisztességes volt. – Hercegnő, nem mintha panaszkodni akarnék – szólalt meg Aisling Doyle melletti üléséről –, de mi miért a legelső kocsiban vagyunk? Mindannyian tudjuk, megvannak a kedvenceid, és mi nem tartozunk közéjük. Mondata a kegyeltekről Doyle és Fagy korábbi mondandójának visszhangja volt. De a fene egye meg, talán nem áll jogomban, hogy legyenek, akiket jobban szeretek? Aisling arcára néztem, de igazán csak a szemét láthattam, mert fejét egy kendővel tekerte körbe, mint ahogy az asszonyok teszik néhány arab országban. Szeme: színek spirálja, nem gyűrűké. A színük állandóan változott, mintha a szeme nem tudta volna eldönteni, valójában milyen árnyalatú szeretne lenni. Hosszú szőke haját a tarkójánál bonyolult copfba fonva hordta, hogy a kendőt biztonságosan rögzíteni tudja. Valamikor régen, ha belenézett Aisling arcába, mindegy, hogy nő vagy férfi volt, rögtön vágyakozni kezdett utána. A legenda szerelemről regélt, de Aisling kijavított: vágy volt, hacsak a mágia kiáramlásakor nem tett erőfeszítéseket, mert akkor szerelem válhatott belőle. Egykor még az igaz szerelem is megtörhetett Aisling érintésének hatására. A faerie-n belül és azon kívül is működött, valamikor réges-régen. Bebizonyítottuk, képes arra, hogy valaki, aki gyűlölte, halálosan beleszeressen, és elárulja összes titkát, megszegje minden esküjét, csak azért, mert Aisling megcsókolta. Ezért nem feküdtem még le Aislinggel – ő és a többi testőr sem volt biztos benne, hogy elég hatalmam van ahhoz; hogy ellenálljak a bűbájának. Ma a fátyla fehér volt, hogy a régimódi ruhájához tökéletesen passzoljon. Még nem volt időnk arra, hogy a legújabb testőröknek modern ruhákat csináltassunk, ezért tunikáikat, nadrágjaikat és csizmáikat hordták, amelyek körülbelül a 15. századi Európában, vagy kicsit később divatosak lettek volna. A faerie területén a divat lassan változik, kivéve, ha te vagy Andais királynő. Szereti a legújabb, legnagyobb divattervezők kreálmányait hordani, ha feketével dolgoztak. Usna valakitől kölcsönkért egy farmert, pólót és zakót. Csak a nadrág alól kikandikáló puha bőrcsizmája volt a sajátja. De egy macska amúgy is kevésbé tradicionális, mint egy isten. – Meredith, beszélj velük! – szólított fel Doyle, és hangjában csöppnyi feszültség bujkált. A limuzin halkan, egyenletesen futott, de ha másodfokú égési sérüléseid vannak, amelyek a nap elején még harmadfokúak voltak, nos, akkor azt hiszem, egyenletesen ringatózó autó számodra nem létezik. Megjegyzése sokkal inkább parancsnak hatott, de a hangjában hallott fájdalom miatt engedelmeskedtem. A feszültség, és hogy szeretem. A szerelem egy csomó ostoba dolog elkövetésére is késztethet. – Tudjátok, ki támadott meg minket? – kérdeztem. – Taranis keze munkáját megismerem, ha látom – felelte Aisling. – A többi testőr azt mondta, Taranis megőrült, és megtámadott titeket – válaszolt Usna is. Két térdét felhúzta, karjával szorosan magához ölelte, hogy szemét haja és farmerja foglalta keretbe. Egy rémült gyermek testtartását utánozta, és majdnem megkérdeztem, hogy nem túl nehéz-e neki a sok ember készítette fém között tartózkodnia. Élnek az alacsonyabb rendű feyek között olyanok is, akik tartósan fémbe zárva meghalnak. Egy esetleges börtönbe zárás a faerie népének akár halálos ítéletét is jelentheti. Szerencsére legtöbbünk nem szegi meg az emberek törvényeit. – Mi váltotta ki a támadást? – akarta tudni Aisling. – Nem vagyok benne biztos – gondolkodtam el. – Egyszerűen megbolondult. Pontosan nem tudom, hogy a szobában mi történt, mert egy hegynyi testőr alá voltam betemetve – néztem Abe-re, aki még mindig az ölemben feküdt, majd Fagyra és Doyle-ra pillantottam. – Mi is történt? – A király rárontott Doyle-ra – mondta Fagy.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Amit senki nem vallana be, az az – szólalt meg Abe –, hogy Doyle szeme világát csak az mentette meg, hogy a pisztolyát felemelve sikerült eltérítenie a mágia útját. Taranis az arcát vette célba, és vagy meg akarta ölni, vagy egy életre eltorzítani. Nem láttam az öreg faszt már több ezer éve ilyen pontosan használni a hatalmát. – Nem vagy te öregebb nála? – pislantottam le rá. – Igen, idősebb vagyok – mosolygott –, de szívemben még mindig egy kölyök. Taranis engedte, hogy belül is megöregedjen. Legtöbbünk nem képes úgy megőszülni, mint az emberek, de belül ugyanolyan idősekké válhatunk. Ahogy az idő teltével megváltozni sem vagyunk hajlandóak. – A pisztoly eltérítette Taranis kézhatalmát? – csodálkozott Usna. – Igen – felelte Doyle, és ép kezével maga felé intett. – De szemmel láthatóan nem teljesen. – A pisztolyokat olyan anyagokból készítik, amiket a faerie mágiája egyáltalán nem kedvel – jelentettem ki. – Az új polimervázú pisztolyok esetében ebben nem vagyok biztos – mondott ellent Doyle. – A fémek igen, de miután a műanyag látszólag nem zavarja az alacsonyabb rendű feyeket, nem esküdnék meg rá, hogy az új polimer pisztolyok bármit is eltérítenének az útból. – A műanyag miért nincs hatással az alacsonyabb rendű feyre? – érdeklődött Usna. – Ugyanolyan emberkészítette, mint a fém, talán még nagyobb mértékben is. – Talán nem az ember csinálta résszel van a probléma, hanem a fém az, ami számít – vélte Fagy. – Amíg ki nem derítjük, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha minden testőr olyan fegyvereket használ, amelyben több a fém, mint a műanyag – döntött Doyle. Mindenki rábólintott. – Amikor Doyle elesett – folytatta Fagy –, az emberek mind elkezdtek sikoltozni és menekülni. Taranis a saját kézhatalmát használta a szobára, de zavartnak tűnt, mint aki nem tudja, mit vagy kit akar eltalálni. – Amikor már nem lövöldözött, Galent és engem utasítottak, hogy a hercegnőt, téged, juttassunk ki a szobából, és mi megpróbáltuk – mesélte Abe. – Akkor döntött úgy Taranis, hogy engem vesz célba – rázkódott meg, és keze a lábamat szorította. – Abe, sajnálom, hogy megsérültél – hajoltam föléje, és megcsókoltam a homlokát. – A munkámat végeztem. – Abeloec lett volna a cél? – csodálkozott Aisling. – Vagy a hercegnőt akarta eltalálni, csak nem sikerült? – Fagy? – érdeklődött Doyle. – Azt hiszem, azt találta telibe, akit akart, és amikor Abeloec a földre zuhant, akkor Galen felkapta a hercegnőt, és oly módon mozgott, ahogy senki mást nem láttam még, kivéve magát a hercegnőt, a faerie belsejében – mondta Fagy. – Ugye, Galen nem nyitotta ki az ajtót? – kérdeztem. – Nem. – Galen átvitt téged az ajtón? – hökkent meg Usna. – Nem tudom. Az egyik percben a szobában voltunk, a következőben pedig a folyosón. Őszintén megvallva fogalmam sincs, mit történt az ajtónál. – Az ajtónál a körvonalaid elmosódtak, majd eltűntél – mondta Fagy. – Az első pillanatban, Meredith, nem voltam biztos benne, hogy vajon Galennek sikerült-e kijuttatnia, vagy valamiféle Seelie trükkel raboltak el téged. – Azután mi történt? – A királyra a saját testőrei vetették rá magukat – vigyorgott Abe. – Tényleg? – hitetlenkedett Aisling. – Ó igen. Ez volt aztán egy kellemes látvány! – A királyt a legmegbízhatóbb nemesei támadták meg? – firtatta továbbra is Usna, mint aki képtelen elhinni. – Ugye nem rossz? – mosolygott egyre szélesebben Abe, amíg majdnem a füléig nem ért. – Igen – értett egyet Usna. – Olyan könnyen legyűrték a királyt? – csodálkozott Aisling. – Nem – felelte Fagy. – Még vagy háromszor használta a saját kézhatalmát. A legutolsó alkalommal Hugh eléje lépett, és saját testével védte a szobát és az ott tartózkodókat. – Hugh, a Tüzek Lordja képes volt közvetlen közelről elviselni Taranis hatalmát? – kérdezte Aisling. – Igen – válaszolta Fagy. – Az inge megpörkölődött, de a bőre sértetlennek látszott – egészítettem ki. – És hogyan láthattad Hugh-t – akarta tudni Aisling –, ha Galen kivitt, hogy biztonságban tudhassunk? – Később visszajött – felelte Fagy helyettem, és hangja egyáltalán nem volt boldog. – Nem hagyhattalak titeket ott, a Seelie kényének-kedvének kiszolgáltatva. – Megparancsoltam Galennek, hogy helyezzen biztonságba.

54

LAURELL K. HAMILTON – Én meg az ellenkezőjét parancsoltam. Fagy rám meredt, én pedig visszameredtem. – Nem voltál képes ott hagyni Doyle-t sebesülten, netán haldokolva – állította Usna halkan. – Talán igen, de ha valaha uralkodni akarok, tényleges uralkodója akarok lenni egy faerie udvartartásnak, akkor képesnek kell lennem egy csatát levezetni. Mi nem emberi lények vagyunk, akik a vezéreiket a háttérben akarják tudni. A sidhe a csata élén áll. – Merry, te halandó vagy – ellenkezett Doyle. – Ez néhány szabályt azért megváltoztat. – Ha túlságosan halandó vagyok ahhoz, hogy uralkodjam, akkor legyen, de Doyle, nekem kell uralkodnom. – Jut eszembe – szólt közbe Abe –, világosítsd fel őket arról is, mit mondott Hugh arról, hogy a hercegnőnk a Seelie Udvartartás királynőjévé választják. – Ez nem lehet igaz – kiáltott fel Usna. Abe-re és rám meredt. – Esküszöm, hogy így volt – bizonygatta Abe. – Hugh elveszítette volna a józan eszét? – kérdezte Aisling. – Hercegnő, nem akarlak megsérteni, de a Seelie nem fogja megengedni, hogy egy olyan Unseelie nemes kerüljön aranyos trónjára, akinek részben brownie és részben emberi vér folyik ereiben. Hacsak az udvar nem változott meg alapvetően az alatt a kétszáz év alatt, amíg száműzetésben voltam. – Usna, te mit szólsz ehhez? – akarta tudni Doyle. – Téged is sokkolt a hír, mint Aislinget? – Először mondd meg, indokolta-e Hugh valamivel a véleménye megváltoztatását? – Arany nyakláncokat viselő hattyúkról beszélt, és újra van egy zöld faerie kutya a Seelie Udvartartásban – mondta Fagy. – Az anyám mesélte, hogy a Cu Sith megakadályozta a királyt abban, hogy megverjen egy szolgálót – jutott Usna eszébe. – És ezt senkinek nem mondtad el? – kérdezte Abe. – Nem tűnt annyira fontosnak – vonta meg vállát Usna. – A nemesek egy része a kutya ellenszenvét szemmel láthatóan a Taranis elleni jelnek vélik – mondta Doyle. – Szóval, teljesen becsavarodott, őrült, mint az április kibaszott bolondja – jelentette ki Abe. – Nos, így van ez – szólt Doyle. – Tényleg felajánlották neked a Seelie Udvartartás trónját? – nézett rám Aisling. – Hugh mondott valamit a nemesek közti szavazásról, és ha az nem Taranis javára dől el, amiben meglehetősen biztos volt, akkor rá fogja venni őket, hogy engem válasszanak a trónörökösüknek. – Mit feleltél? – kíváncsiskodott Aisling. – Azt, hogy a királynőnkkel kell beszélnünk, mielőtt erre a nagylelkű ajánlatra választ tudnánk adni. – Örülni fog, vagy dühös lesz? – tűnődött hangosan Usna. – Nem tudom – feleltem, bár mondata inkább költői kérdésnek tűnt. – Nem tudom – ismételte Doyle. – Bárcsak tudnám – felelte Fagy. Megvolt rá az esélyünk, hogy két tűz közé kerüljünk, egyrészről egy őrült faerie uralkodó, másrészről egy szimplán kegyetlen faerie uralkodó között. Már évekkel ezelőtt megtapasztaltam, ha te vagy az áldozat, az őrület és a kegyetlenség közti különbség semmit nem számít.

55

11. FEJEZET

Doyle és Fagy még faggatták Usnát egy darabig a részleteket illetően, érdektelen információkat tudva meg a Seelie Udvartartásról, amikről az édesanyja mesélt. Meglehetősen sokat. Úgy tűnt, hogy Taranis már egy ideje kiszámíthatatlanul viselkedik. – Miért akartad, hogy ennél a beszélgetésnél én is jelen legyek? – kérdezte Aisling, amikor Maeve Reed birtokának a bejáratánál jártunk. – Taranis a Seelie Udvartartás minden tagjának megtiltotta, hogy beszéljen velem, ellenkező esetben megkínozták volna az illetőt, így én semmiféle újsággal nem szolgálhatok. – A Seelie tündérdombság a királyának ismert fel, amikor megérkeztünk Amerikába – emlékeztette Doyle. – Ezért lett a sorsod a száműzetés. – Tisztában vagyok vele, hogy ez az udvarban betöltött helyembe került – felelte Aisling. – Egyszóval a hercegnőnek tulajdonképpen a neked járó trónt ajánlották fel – egészítette ki Doyle. Aisling szeme tágra nyílt. Még a fátylon keresztül is észre lehetett venni a meglepődését. Mindannyian ülve maradtunk, amíg arra vártunk, hogy Aisling megeméssze a dolgokat. – Fred, csukd be az ajtót egy pillanatra – kértem. Az ajtó bezáródott. – Csak azért, mert a tündérdombság a királyának ismert fel több mint kétszáz évvel ezelőtt, még nem jelenti azt, hogy még mindig én lennék a választása, ha királyt keres – mondta Aisling. – És nem én vagyok az, akinek ezt a nemesek felajánlották. – Aisling, azt akartam, hogy először tőlünk halld meg – jelentette ki Doyle. – Nem akartam, hogy azt hidd, elfelejtettük, mit is ajánlott fel neked maga a faerie. – Doyle – nézett rá egy hosszú pillanatig Aisling –, ez nagyon rendes volt tőled. – Meglepettnek tűnsz – jegyeztem meg. – Hercegnő – nézett rám –, Doyle a királynő Sötét Szolgája volt nagyon hosszú időn keresztül. Kezdem megérteni, hogy finomabb érzéseit minden bizonnyal a királynő parancsai temették mélyre. – Na Doyle, ez volt a legfinomabb módja annak közlésére, hogy mindannyian úgy hittük, egy szívtelen kurafi vagy – világosította fel Abe. – Ezt azért nem egészen így fogalmaztam volna meg – futott ráncba Aisling bőre a szeme körül. Azt hiszem elmosolyodott. – Azt hiszem – mosolygott Doyle is –, hogy a hercegnő gondoskodása alatt sokunk rá fog jönni, hogy jobban önmagunk vagyunk, mint ahogy hosszú-hosszú ideig voltunk. Mindannyian rám néztek, és pillantásuk súlya alatt majdnem elkezdtem fészkelődni. A késztetést szerencsésen legyűrtem, és úgy ültem ott, hogy annak a hercegnőnek próbáltam látszani, akinek ők hittek. De vannak olyan pillanatok, mint például most, amikor úgy érzem, nem lehetek mindaz, aminek elvárnak. Senki nem tud ennyi igényt kielégíteni. Hirtelen a tavaszi szellő és virágok illatát éreztem meg. Egy hang, ami nem is hang volt, hanem inkább valami, ami a testemben megrezdült, a bőrömön suttogott, és dúdolt: – Elegek leszünk. Tudtam, hogy ez az a régi elképzelés volt, hogy az Istennel vagy Istennővel az oldalunkon nem veszíthetünk. De voltak percek, amikor már nem voltam biztos abban, az Istennőnek ugyanazt jelenti a győzelem, mint nekem.

12. FEJEZET

A főépület bejáratánál testek forgatagával találtuk magunkat szembe. Kutyák, faerie ebek szaladtak velünk szembe ugatva, csaholva, vékony kölyökkutyahangon, és olyan zajokkal, mintha beszélni próbálnának. Mivel természetfeletti lények, nem lennék meglepve, ha tényleg megtennék. Annyi sok kutya próbálta meg üdvözölni a rengeteg, különböző gazdát az ajtóban, hogy egy darabig nem is jutottunk tovább. Ahogy a kutyák általában, ők is úgy viselkedtek, mintha napokra mentünk volna el, nem csak néhány órára. Az én kutyáim legjobban az agarakra hasonlítottak. Voltak különbségek a fejükön, fülüknél, a test vonalában a martól a farokig, de ugyanaz az izmos kecsesség jellemezte őket. Színük fehér volt, tiszta, világító fehér, akár a bőröm, de vörös foltok is tarkították őket, akár engem a hajam. Minnie – a Miniver becéző alakja – fehér, kivéve a pofája egyik felét, és egy nagy vörös foltot a hátán. A pofája tényleg különleges: az egyik felén vörös, a másikon fehér, mintha valaki gondosan megrajzolta volna a választóvonalat, fejét egyenesen kettészelve. Mungo, a hím egy picit magasabb, nehezebb, és még fehérebb, miután plusz színt rajta csak az egyik fülének vöröse mutatott. Némely eb olyan volt, mint az ír óriáskutyák, mielőtt keveredtek volna, és kevésbé testessé váltak. Az agarak közé csak néhány példány keveredett, de azok úgy magasodtak föléjük, akár a hegyek a sík vidékek alföldjei fölé. Volt, amelyiknek a bundája durva szőrzetű volt, némelyiknek puha, de mindegyik a fehér és vörös színek variációit képviselte. Majd ott voltak a terrierek, a bokák körül kavarogva. Ezek is főként fehér és vörös színekben pompáztak, kivéve néhányat, amelyek fekete és barna színeket viseltek. A régi fekete és rozsdabarna, amelyet a vad mágia hívott vissza az életbe, és ebből a fajtából származik a modern terrierek nagyobbik része. Rhysnek volt a legtöbb terrierje, de hát ő volt valamikor a halál istene. A mi népünk a halottak földjét egy földalatti helynek hiszi, ezért teljesen logikus, hogy kotorékebek tartoznak hozzá. Nem is tűnt úgy, hogy nagyon bánná, amiért nem kecsesebb ebei vannak vagy hatalmas harci kutyái. Letérdelt az ugató, morgó kutyafalka közé és szabályosan ragyogott örömében – de mind így éreztünk. Mindig olyan nép voltunk, akik szeretik az állataikat. Most is nagyon hiányoztak. A kutyák színeit tekintve még egy kivétel volt – Doyle ebei. Nem voltak annyira magasak, mint az ír óriáskutyák, de testesebbek; fekete izomkötegek a csontokon. Ők nem változtak, eredeti formájukban jelentek meg úgy, ahogy eredetileg hozzánk kerültek, fekete kutyákként, amiket a keresztények a Sátán kutyáinak neveznek. De a Sátánhoz semmi közük nem volt. A fekete kutyák voltak, a fekete vákuum, a semmi, amiből az élet származik. Mielőtt a fény megjelenne, sötétségnek kell lennie. Doyle megpróbált segítség nélkül menni, de megingott. Fagy nyújtotta erős karját a barátja felé. Különös módon Fagyot nem köszöntötték kutyák. Ő és még néhányan mások is megérintették a fekete ebeket, de azok nem változtak át más fajtákká. Egyikünk sem tudta miért, de éreztem, Fagyot zavarja ez. Azt hiszem, attól félt, hogy ez igaz jele annak, kevés ahhoz, hogy igazi sidhe legyen. Egykor dér volt, Jack Frost, a Hóbarát. Most meg ő a Gyilkos Fagy. De mindig megvolt benne a bizonytalanság, hogy nem született sidhének, csak azzá tették. A kutyák tengere fölött kis, szárnyas feyek lebegtek: féltündék. Nagy szégyennek számít, ha valakinek közülük nincs szárnya. Azoknak, akik követtek engem a száműzetésbe, szárnyatlanok voltak egészen addig, amíg el nem hoztam a faerie-be az új mágiát. Penny és Royal, a sötét hajú és ragyogó szárnyú ikrek integettek nekem. Visszaintettem. Az, hogy valaha így köszöntsenek: féltündék rajával és a kutyáinkkal, soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Felajánlottam Fagynak, hogy segítek Doyle-nak, de ő visszautasított. Még csak rám sem akart nézni. Látszólagos „gyengesége” mélyen érintette. Az egyik hatalmas fekete kutya nekem dőlt és halkan felmordult. Mungo és Minnie is közelebb húzódtak hozzám, szőrük felfelé állt. Ennek az összezördülésnek tényleg nem akartam tanúja lenni, így inkább meghátráltam, és magamhoz hívtam őket. A kutyáim, ha szükséges, meg tudnak védeni, de a fekete ebek mellett törékenynek tűntek. Megsimítottam a fejüket, Mungo a lábamnak dőlt, súlya megnyugtató volt. Semmi másra nem vágytam, mint szundikálni velük együtt a földön, az ágy mellett vagy az ajtónál. Szeretőim egy része nem kedveli a szőrös nézőközönséget, és van, amikor én sem. Mindettől eltekintve még egy feladatunk volt, mielőtt lepihenhettünk volna. Mihelyst bejutottunk a házba, felhívtuk nagynénimet, Andaist, a Levegő és Sötétség Királynőjét. Szívem szerint Doyle-t és Abe-et rögtön ágyba dugtam volna, de ahogy Doyle is felhívta rá a figyelmemet, ha más mondja el a királynőnek, mielőtt mi tennénk meg, hogy a riválisa trónját ajánlották fel nekem, azt árulásnak is tekintheti. Azt hiheti, hogy meg szándékozok szökni. Andais nem reagál jól a visszautasításra, semmiféle elutasításra. Már most eléggé dühös, hogy a legodaadóbb testőrei közül annyian elhagyták őt a kedvemért. Én ez nem úgy fogom fel, hogy otthagyták. Inkább úgy, hogy a szex lehetőségét választották az évszázados, erőszakkal rájuk kényszerített cölibátus ellenében. Ennek reményében a legtöbb férfi bármely nőt elfo-

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS gadna. Az azért segített, hogy nem vagyok a szadista szex híve, amíg Andais nagynéném az, de ez is egy olyan tény, amit jobb, ha nem reklámozunk. Doyle ragaszkodott ahhoz, hogy a hívásnál jelen legyen. Azt akarta, hogy Andais lássa, mit tett Taranis. Azt hiszem, abban reménykedik, hogy ezen vizuális segédlettel megúszhatjuk a szokásos dührohamát. Nem annyira labilis, mint Taranis, de voltak már pillanatok, amikor nem tűnt igazán épelméjűnek. Kedvére lesz ez a váratlan hír vagy dühöngeni fog? Az igazat megvallva, fogalmam sem volt. Doyle az ágyam szélén ült. Én mellette foglaltam helyet. Rhys a másik oldalamon. – Szexet ígértél nekem, de ismerlek, el fog terelődni róla a figyelmed, hacsak nem maradok melletted – mondta viccelődve, némi éllel. Fagy az ágy sarkánál állt. Sokkal könnyebb fegyvert rántani, ha áll az ember. Galen volt mellette. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vehessen a beszélgetésen, és senki és semmi nem tudta az ellenkezőjéről meggyőzni. A végén egyszerűbb volt nem vitatkozni vele. Érvelésében volt is valami: a hívás során szükségünk lehet legalább még egy ép testőrre. De azt hiszem, ahogy én, ő sem volt abban biztos, Andais mit fog tenni a Seelie Udvartartásra vonatkozó híreinkkel. Féltett engem, én pedig mindannyiunkat. Abe az ágy túlsó felén feküdt. Nem akart itt lenni, de Doyle parancsával nem ellenkezett. Azt hiszem, Abe fél Andaistől. Ahogy, természetesen én is. Rhys a tükörhöz lépett. Keze egyre közelített a tükörhöz, de még nem érte el. – Mindenki készen áll? – kérdezte. Bólintottam. – Igen – felelte Doyle. – Nem – szólalt meg Abe –, de az én szavam szemmel láthatóan nem ér semmit. – Csak csináld – szólt rá Fagy. Galen csak nézte a tükröt, és szeme túlontúl csillogott. Nem mágia volt, inkább idegesség. Rhys megérintette a tükröt, olyan kis mágiát használva, hogy nem is éreztem meg. A tükör egy pillanatra elhomályosodott, majd a királynő fekete hálószobája jelent meg benne. De a nagynéném nem volt ott. Hatalmas, fekete ágytakarója üres volt, kivéve egy sápadt, férfi formájú alakot. A hasán feküdt, keresztben a fekete szőrmén és lepedőkön. Bőre nem tisztán fehér volt, nem is holdfényszínű, mint az enyém, hanem annyira halvány, hogy majdnem áttetszőnek hatott. Ilyen lenne a bőr, ha kristályokból lehetne megfonni. Kivéve, hogy ezt a kristályt a karján és lábán hosszú, bíborvörös vágások díszítették. A királynő a hátát és a fenekét nem bántotta, ami valószínűleg azt jelentette, hogy a vágásokat inkább meggyőzésként alkalmazta, mint kínzásként. Ha Andais a fájdalmat a fájdalom kedvéért okozza, akkor inkább a test középpontját veszi célba. A vér vibrálni látszott a fényben, oly drágakőszerű minőséggel, amit vér esetében még soha nem láttam. A férfi haját a teste mellé, az egyik oldalra söpörték, ami a fényt apró prizmaszivárványokban verte vissza. Annyira mozdulatlan volt, hogy egy pillanatig azt hittem, van egy olyan, borzalmas sebesülése, amit mi nem látunk. Majd megláttam, hogy mellkasa emelkedik és süllyed. Életben van. Megsérült, de nem halt meg. – Kristály – suttogtam a nevét. Megfordult, lassan, szemmel láthatóan fájdalomtól szenvedve. Arcát az alatta lévő szőrmére fektette, és ránk meredt. Pillantása üres volt, mintha minden reménye elszállt volna. A szívem szakadt meg reménytelensége láttán. Kristály soha nem volt a szeretőm, de velünk együtt harcolt a faerie-ben. Segített Galent megvédeni, aki enélkül valószínűleg meghalt volna. A királynő kinyilatkoztatta, hogy az összes testőr, aki úgy óhajtja, követhet engem a száműzetésbe, de amikor túl sokan választották ezt a lehetőséget, nagylelkű ajánlatát kénytelen volt visszavonni. A férfiak, akik velem jöttek, biztonságban vannak. Azok, akiket Sholto, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, nem hozott át Los Angelesbe az első néhány csoportban, csapdába estek, ott kellett maradniuk a faerie-ben, vele. Egy olyan asszonnyal, aki a visszautasítást nem tudja elviselni, ha alattvalói nyíltan egy másik nőt választanak. Most láthattam, hogy az a nő, a nagynéném, miként is gondolkodott erről. Kinyúltam a tükör felé, mintha megérinthetném Kristályt, de ez nem tartozik a hatalmaim közé. Én nem tudom megtenni azt, amit Taranis oly könnyedén megcsinált. – Hercegnő – suttogta Kristály rekedten, érdesen. Tudtam, miért ilyen a hangja. Az üvöltés eredménye. Tisztában voltam vele, mert én is voltam már a királynő kényére-kedvére kiszolgáltatva, nem is egyszer. A királynőnek kiszolgáltatva lenni már szállóigévé vált az Unseelie sidhék körében: „Inkább legyek a királynőnek kiszolgáltatva, mintsem megtegyem ezt.” Andais a száműzést rosszabb sorsnak tartja, mint bármely, általa kitalált kínzást. Nem érti, hogy a hozzá tartozó fey köreiben miért választották mégis oly sokan ezt a lehetőséget. Mint ahogy azt sem volt képes felfogni, hogy az apám, Essus miért ment el velem és teljes háztartásunkkal száműzetésbe az emberek világába azután, hogy Andais megpróbált vízbe fojtani, amikor hatéves voltam. Ha elég emberi vér folyt bennem ahhoz, hogy vízbe fulladhassak, akkor nem vagyok elég sidhe, hogy életben hagyja-

58

LAURELL K. HAMILTON nak. Egy kissé úgy, mint amikor vízbe fojtod a kiskutyád, amelyet fajtiszta szukád ellett, miután ráébredtél, hogy nem az álmaid kutyájának a kölyke lett, hanem egy korcs jutott be valahogy a kertedbe. Andaist valósággal sokkolta, amikor apám elhagyta a faerie földjét, hogy az emberek között neveljen fel, és ugyancsak megdöbbent, amikor sok évvel később majdnem a teljes testőrsége követni akart a nyugati tájakra. Számára a faerie elhagyása rosszabb a halálnál, és egyszerűen képtelen volt megérteni, mások miért nem érzenek így. Azt nem sikerül megértenie, hogy a királynőnek való kiszolgáltatottság rosszabb sorssá vált, mint a száműzetés. Kristály sugárzó, reményvesztett szemébe néztem, és torkom összeszorult, a könnyek körül, amikről tudtam, nem sírhatom el. Andais itt hagyott nekünk egy ajándékot, hogy lássuk, de biztos, hogy figyel minket, és a könnyeket gyengeségnek tekintené. Kristály volt az ő tájékozódási pontja. A példa, nekünk, nekem. Abban nem voltam biztos, az üzenet mi takar, bár az ő agyában biztosan jelentett valamit. De az Istennő segítsen meg, én itt mást, mint a féltékenységét és a visszautasítás feletti haragját, nem láttam. – Ó, Kristály – szóltam –, sajnálom. – Hercegnő, ezt nem te tetted – hangja mindig a szélben csilingelő csengőkre emlékeztetett. Most fájdalmas károgás volt. Tekintete oldalra mozdult, arra, amerre tudtam, hogy a kifelé vezető ajtó van, bár a szobának azt a részét nem láttam. Arca bezárult, és egy pillanatra ott, ahol reményvesztettség uralkodott, most harag villant. Düh, amelyet gyorsan elfojtott és elrejtett pillái mögé, hogy szeme ismét kifejezéstelenséget mutasson. Imádkoztam, reméltem, hogy Andais nem látta az a másodpercnyi haragot. Ha mégis, akkor meg fogja próbálni kiverni belőle. A királynő egy laza, leomló fekete ruhában libbent be a szobába, amely szabadon hagyott egy háromszögnyi fehér bőrt, a hasa tökéletes simaságát, és köldöke sejtetését. Egy vékony zsinór, keresztbe kötve a ruhán akadályozta meg, hogy feszes, magasan ülő melle ne bukjon ki a ruhából. Hosszú, bő ruhaujja majdnem a teljes alkarját szabadon hagyta. Valószínűleg valamilyen fontos ügyben hívhatták el, ha ilyen sok ruhát vett fel, amikor Kristály még mindig az ágyában van. Hosszú fekete haját hátul laza copfba fogta. A belefűzött szalag vérvörös volt. Soha nem láttam még, hogy vöröset hordott volna, akár egy csöppnyit is. Az egyetlen vörös, amit a királynő magán szeret látni, az a mások vére. Nem tudtam volna megmagyarázni miért, de a vörös szalagtól a gyomrom összeszorult, pulzusom felgyorsult. Andais az ágyba siklott, Kristály elé, de elég közel ahhoz, hogy háta érintetlen bőrét simogatni tudja. Olyan szórakozottan simította végig, akárha kutyával foglalkozna. Kristály az első érintésre összerezzent, majd mozdulatlanná vált, és megpróbált ott sem lenni. A királynő ránk nézett azzal a háromszínű szemével – sötétszürkétől a viharfelhők színén keresztül a halvány téli szürkéig –, amely már majdnem fehér. Szeme tökéletesen illett fekete hajához és halovány bőréhez. Ideális modellje lett volna a goth divatnak, akár Abe, csak a Föld összes goth divatot követőjénél rettenetesebb. Andais sorozatgyilkos-szerűen borzalmas, ugyanakkor az apám nővére, a királynőm, és ezen két tény ellen az égvilágon semmit nem tudok tenni. – Andais nagynéném – szólítottam meg –, most jöttünk meg a kórházból, és sok mindent el kell neked mondanunk. Egymás között megállapodtunk, hogy az elejétől kezdve nyíltan viselkedünk, és a legelső adódó alkalommal közöljük vele a híreket. – Királynőm – szólt Doyle, miközben esetlenül, ültében meghajolt, már amennyire a kötései megengedték. – A mai napon nagyon sok szóbeszédet hallottam – mondta, hangja, ahogy sokan hitték, búgó és csábító, bár engem mindig rettegéssel töltött el. – Csak az Istennő tudja, mik azok a pletykák – felelte Rhys, miközben hátralépett, hogy az ágy mellé álljon, közel hozzám. – Maga az igazság is eléggé bizarr – fejezte be egy mosollyal, és a tőle megszokott incselkedő könnyedséggel. A királynő kifejezéstelenül nézett rá, amit mindennek lehetett volna nevezni, csak barátságosnak nem. Hát, a hangulatát biztosan nem fogjuk tudni megjavítani, ha pillantásának hihetünk. Haragos tekintetét újra Doyle-ra vetette. – Mi tudná magát a Sötétséget megsebesíteni? – érdeklődött dühösen, és majdnem érdektelenül. Tudta, valahogy már tudta. Ki a franc kotyogta el? – Ha a Fény megjelenik, a Sötétségnek távoznia kell – felelte Doyle, a legjobb kifejezéstelen, semmit el nem áruló hangján. A királynő lakkozott körmének csillogó vörösségével végigszántotta Kristály hátát. Vörös csíkokat hagyott maga után, bár magát a bőrt nem szakította át. Kristály a fejét elfordította a tükörtől és tőle, azt hiszem azért, mert attól félt, nem képes uralkodni arckifejezésén. – Mely fény erős eléggé ahhoz, hogy legyőzze a Sötétséget? – kérdezte. – Taranis, a Fény és Illúzió Királya, neki még mindig hathatós a kézereje – mondta Doyle, és hangja még a királynőjénél is üresebb volt.

59

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Körmeit Kristály hátába vájta, épp csak a lapockacsontja alá, mintha ki akarna vájni egy maroknyit a háta húsából. Keze körül vér jelent meg, akár egy mélyedést feltöltő víz, és lassan felfelé szivárgott. – Meredith, úgy látom, valami nagyon elfoglal. Ugyan mi lehet a problémád? – érdeklődött társalgó hangnemben, amelybe azért lassan beszivárgott a kegyetlenség. Eldöntöttem, hogy azokra a dolgokra fogok koncentrálni, amelyek talán elvonják a figyelmét, és nem kínozza tovább az ágyán fekvő férfit. – Taranis megtámadott minket a tükrön keresztül az ügyvéd irodájában. Megsebesítette Doyle-t és Abeloecot. Már engem próbált eltalálni, amikor Galennek sikerült biztonságba menekítenie. – Ó, azt nem hiszem, hogy téged akart volna megsebesíteni, Meredith, még elborult elmével sem. A gyanúm az, hogy Galenre célzott. Ferdén néztem rá. A mód, ahogy tudomásomra hozta, azt jelentette, hogy tud valamit, ami mi nem. – Miért lett volna Galen a célpontja? – Először magadat kérdezd, unokahúgom, miért vádolta meg Galent, Abeloecot és Rhyst Lady Caitrin megerőszakolásával – vájta körmeit még mélyebbre Kristály bőrébe, akinek apró, vörös csíkok kezdtek feltűnni a testén. – Andais nagynénén, nem tudom – vallottam be, miközben azon küzdöttem, hogy a hangom ne remegjen, kifejezéstelen legyen. Próbáltam, hogy ne mutassak se haragot, se félelmet, bár abban a pillanatban a rettegés volt a legerősebb. A királynő nagyon dühös volt, és nem tudtam, miért. Ha tud arról, hogy felajánlották nekem a Seelie trónust, akkor lehet, amiatt mérges, de ha véletlenül nekem csúszik ki a számom, akkor azt hiheti, bűnösnek érzem magam, ami nem volt igaz. Mindig rendkívül nehéz bánni vele, mintha egy aknamező közepén állna az ember. Tudod, hogy el kell jutnod a szélére, és a nagy kérdés az, miként tudnád megtenni anélkül, hogy felrobbannál. – Ó, gyerünk, Meredith, próbálkozz! Vagy annyira kevés benned az Unseelie vér és oly sok a Seelie, hogy másra nem tudsz gondolni, mint a termékenységedre? – Andais nagynéném, azt hittem, a termékenység az, amire legfőképp koncentrálnom kell, ha az örökösöd akarok lenni. Ujjai ökölbe szorultak Kristály bőrén, aki felnyögött. A királynő véres karmolásnyomokat hagyott a hátán, akár a bőrébe metszett ördögi virágokat. Felemelte fehér kezét, hogy lássam ujjain a vért lefelé csöpögni. – Meredith, az én örökösöm leszel, vagy talán létezik egy másik trónus, amelynek hívása számodra erősebb? Végre. Eleget tudok, hogy válaszolhassak. – Igaz, hogy miután Taranist a nemesei megfékezték, felajánlották nekem a lehetőséget trónusuk elfoglalására. – Igent mondtál nekik – sziszegte felállva, majd a tükör felé indult. – Nem tettem. Megmondtam nekik, hogy ezt az újdonságot először a királynőnkkel kell megbeszélnünk, veled, Andais nagynéném, mielőtt igent vagy nemet mondanék. A királynő közvetlenül a tükör előtt állt, eltakarva előlünk az ágyat és Kristályt. Haragja felélesztette hatalmát. A bőre világítani kezdett. Szeme is megtelt fénnyel, de nem oly módon, ahogy a legtöbb sidhének ragyog a szeme. Mintha neki a szeme mögött lett volna a fényforrás, akár egy gyertyaláng a mögött a rengeteg szürke és fekete mögött. Nekünk, többieknek, legalább is legnagyobb részben, az egyes színek ragyognak, de neki nem. Ő a királynő, neki másnak kell lennie. – Úgy hallottam, hogy kaptál az alkalmon, te hálátlan kis szuka. – Ez esetben, Andais nagynéném, hazudtak neked – feleltem, és igyekeztem, hangon ne áruljon el semmit. – Igen, emlékeztess csak rá, hogy vér vagy a véremből, az utolsó esélyem, hogy utánam valaki a vérvonalamból uralkodhasson. Bárcsak végre teherbe esnél, Meredith. Istennő tudja, de akit csak meglátsz, mindenkit megbaszol. Miért nem vagy még terhes? – Nem tudom, nagynéném, de azt igen, hogy a kórházból egyenesen ide jöttünk. Beléptünk a házba, és a tükörhöz siettünk. Jöttünk, hogy felhívjunk, és megmondjuk neked, mi történt. Esküszöm neked a Mindent Felfaló Sötétségre, hogy nem mondtam azt a Seelie-nek, hogy trónját elfogadom. Azt mondtam nekik, beszélnünk kell a királynőnkkel, és utána tudunk nekik válaszolni. A szeme már halványodott. Hatalma elkezdett visszahúzódni. Valami, ami a gyomromat összeszorította, kezdett kiengedni. Egy esküt tettem, amit egy fey sem kezelne félvállról. Léteznek olyan erők, amelyek magánál a faerie-nél is ősibbek, és várnak a sötétségben, hogy az esküszegőket megbüntethessék. – Tényleg nem egyeztél bele, hogy elfoglald az aranyló trónt, és cserbenhagyjad udvarunkat? – Így igaz. – Hinnem kell neked, én unokahúgom, de a Seelie Udvartartásban mindenki úgy tudja, te leszel udvaruk következő királynője. Doyle átnyúlt a teste fölött, és megérintett az ép kezével, ugyanakkor Rhys a vállamat fogta meg. Könnyedén hozzáértem Doyle combjához, és kezemet Rhysére tettem.

60

LAURELL K. HAMILTON – Nem tudom kontrollálni, mit mondanak vagy gondolnak, de én nem egyeztem bele. – Miért nem? – akarta tudni. – Barátaim és szövetségeseim vannak az Unseelie Udvartartásban. Tudomásom szerint a Seelie Udvartartásban senki nincs, akit ennek mondhatnék. – Meredith, nagy befolyással rendelkező szövetségeseid kell, hogy legyenek ott. Most, miközben beszélünk, szavaznak arról, hogy Taranis alkalmatlan az uralkodásra. Majd téged fognak megválasztani a királynőjüknek. Nem tennék, ha nem kerestek volna meg téged az udvaruk nemesei. Már korábban is meg kellett, hogy környékezzenek. Biztos, hogy voltak titkos találkozók, amikről nem tudtam, és amiket a testőreink egyike sem jelentett nekem. Már kezdtem látni, haragja honnan származik, és nem is hibáztathattam miatta. – Az egyik oka annak, hogy nemet mondtam, és ezt világossá is tettem, hogy először veled kell beszélnem, Andais nagynéném, pontosan ez volt. A nemesek semmilyen formában nem kerestek meg előtte. Taranis majdnem erőltetetten szívós volt azon kívánságában, hogy részt vegyek az egyik karácsonyi ünnepükön, de ezen kívül semmiféle kapcsolatom nem volt a Seelie Udvartartással. Erre megesküszöm. Ezért is van, hogy az ajánlatuk gyanakodásra késztetett, mit is akarnak valójában tőlem. – Ismerem Hugh-t. Ő a velejéig politikus. Nem kínálta volna fel, ha nem lett volna meg rá a jó oka. Megesküszöl, hogy ezelőtt soha nem keresett fel ezzel kapcsolatban? – Esküszöm – feleltem. – Sötét Szolga, mondd el nekem pontosan, mi történt – parancsolta. – Attól tartok, királynőm, erre nem leszek alkalmas. Legnagyobb szégyenemre, az események ideje alatt nagyobbrészt eszméletlen voltam. – Nem tűnsz súlyosan sebesültnek. – Hafwen a kórházban gyógyított, különben még mindig ott lennék. – Abeloec – szólt Andais. Abe megmoccant mögöttünk az ágyon. Nagyon igyekezett, hogy észrevétlen maradjon. – Igen, királynőm. Lassan, óvatosan ült fel a háta miatt, és végül félig térden állva, majdnem négykézláb kezdett el beszélni. – Egykor hatalmam elengedhetetlen volt egy királynő kiválasztásában, ahogy Meabh5 hatalma egy királyválasztáshoz. Azt hiszem, Taranis olyan pletykákat hallhatott, hogy hatalmam részben visszatért hozzám. Úgy vélem, attól félhetett, segíteni fogok abban, hogy Meredith a faerie igazi királynője lehessen. Ha tudtuk volna, hogy bármelyik nemes arról álmodozik, hogy felajánlja neki a trónt, akkor az ellenem felhozott vádaknak lehetett volna értelme. El akart távolítani a hercegnő közeléből. – Galen, téged miért vett célba? – firtatta Andais. Galen egy pillanatig összezavarodottan nézett. – Nem tudom – rázta a fejét. – Gyerünk Galen Zöldlovag. Miért? – Ismeri azt a jövendölést – jutott hirtelen eszembe valami –, amit Celnek mondott az emberi médium. – Igen, Meredith, mert te és a zöldember fogja visszaadni az életet az udvaroknak. Taranis elkövette ugyanazt a hibát, amelyet a fiam. Azt hiszi, hogy Galen a prófécia zöldembere. Egyikük sem emlékszik a történelmünkre. – A zöldember az istent jelenti, a hitvest – mondtam. Andais bólintott. – És te? – fordult azután Rhys felé. – Téged miért? Rájöttél már? – Azt hallotta, hogy újra Cromm Cruach vagyok. Ha tényleg visszakaptam volna egykori hatalmamat, akkor félne tőlem. – A hírek szerint újra képes vagy megölni egyetlen érintéssel egy goblint. Ez igaz? – Egyszer megtettem – felelte –, de hogy megint meg tudom-e tenni, arról fogalmam sincs. – A szóbeszéd Taranisnek már elég lehet – vélte a királynő. Nyugodtabbnak látszott. Ami jó jel volt. Ránézett Doyle-ra. – Megértem, miért támadott meg téged. Ha én próbálnám megölni a hercegnőt, először téged ölnélek meg, de abban hibázott, hogy nem kísérelte megölni Gyilkos Fagyot – fordította nyugodt tekintetét a magas férfi felé, aki oly csendben állt az ágy mellett. – Megölni Meredith-t, és túl is élni, annak nemde az az előfeltétele, hogy mindketten meghaljatok. Igaz, Fagy? Fagy megnyalta ajkát. Jogosan volt ideges. Ez nem egy olyan társalgás volt, amit a királynőnkkel szerettünk volna folytatni. – Ez így van, királynőm – adott neki igazat. – A Seelie Udvartartás is ugyanazt a feltételeket szabta, mint én? Terhesnek kell lenned, mielőtt a trónjukra ülhetnél? 5

Meabh: Néhány történész szerint valószínűleg eredetileg egy „korlátlan uralmú istennő”, akit a király rituális keretek között, megkoronázása alkalmával feleségül vesz. Nevének jelentése állítólag „ő, aki megrészegít”, az angol „mead” (mézsör) szóval közös eredetű; nem kizárt, hogy a szent házassági ceremónia során a király és az istennő közösen ürített ki egy kupát.

61

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Nem, semmiféle kikötésük nem volt, kivéve, hogy a Seelie Udvartartás nemesei szavazzák meg Taranis trónfosztását és az én trónra emelésemet. – Meredith, mit gondolsz te erről? – Megtisztelve érzem magamat, de ostoba nem vagyok. Azon tűnődök, vajon a nemeseknek nincsenek-e valamiféle hátsó szándékaik, és az ajánlatuk felém nem csupán időnyerés céljából történt-e, amíg saját erőfeszítéseiket a trón elnyerésének irányába meg nem erősítik. A szavazás, hogy nekem adják a trónt, döcögősre lassítaná a Seeli Udvartartás új királya vagy királynője kiválasztásának folyamatát. – Doyle következtette ezt ki neked? – mosolyodott el Andais. – Nem, királynőm – felelt helyettem Doyle. – A hercegnő tisztában van a Seelie Udvartartás árulásra való hajlamával. – Igaz, hogy gyermekkorodban Taranis majdnem halálra vert? – Igen – erősítettem meg. Ahogy te megpróbáltál vízbe fojtani, tettem hozzá magamban. De hangosan nem, inkább befogtam a számat. Andais úgy mosolygott, mint akinek ugyanaz az emlék ugrott be, de neki örömteli volt. – Meredith, Meredith, meg kell tanulnod az egész arcodon uralkodni. Szemed elárulja, mennyire gyűlölsz. Szememet lesütöttem, nem tudva, mit mondhatnék, ami nem hazugság lenne. Elnevette magát, ami csodálatos hang volt, és egyben a hideg futkosott tőle a hátamon, mintha az én testem feküdt volna az ágyán, védtelenül az ellen, ami történni fog. Meg akartam tőle menteni Kristályt, de nem tudtam kitalálni, miként lenne lehetséges. Ha megkísérlem, de sikertelen leszek, a királynő még jobban megkínozza. Azt hinné, hogy Kristály számomra valami miatt különleges, és ezért még inkább szórakoztatná, hogy fájdalmat okozhat neki. – Most, hogy már tisztában vagyok azzal, nem találkoztál titokban Hugh-val és a Seelie nemesekkel, egyetértek azzal, hogy el akarhatnak árulni. Lehet, hogy te lennél a csali, akire az összes eljövendő orvgyilkos megpróbálna lecsapni. Vagy talán az igaz, amit te állítasz, hogy csak azért dobták be a nevedet, hogy a folyamatot lelassítsák, amíg valaki más megszilárdítja a hatalmát. Úgy vélem, az utóbbinak nagyobb az esélye, de az ajánlat annyira váratlan, hogy még nem volt időm tiszta fejjel átgondolni. Ami azt jelentette, hogy úgy hitte, elárultam őt a Seelie Udvartartással, ezért annyira dühös volt, hogy nem tudott higgadtan gondolkodni. Arcomat már sikerült annyira ellenőrzésem alatt tartani, hogy fel mertem rá tekinteni. Legalábbis reméltem. Hogy tudod eldönteni, hogy az arcod kifejezéstelen-e? – Tény az Taranis ismeri a próféciát Celről, ami azt jelenti, hogy Cel egyik bizalmasa a Seelie Udvartartás királyának kémkedik – ütögette egyik véres körmével az állát. – De kicsoda? A tükörből hang hallatszott, hasonló a kardok csattanásához. – Hívást várunk Kuragtől a goblinok királyától – pillantottam az órára. – Egy hívás várakozik a tükrödön – mondta a királynő. Bólintottam. – Soha nem hallottam még ilyen hangot. Ki alkotta a bűbájt? – Én – felelte Rhys. Arca még mindig halk derűt tükrözött, de szemén láttam, hogy lassan óvatossá válik. – Ezt a bűbájt az én tükrömre is rá kell tenned. – Örömmel, királynőm – szólt Rhys, megnyugtatóan kellemes hangon. A kardok csörgése újra elhangzott. – Talán már ma vissza kellene jönnöd az udvarba, és megtenni. – Bocsánatodat kérem, királynőm, de ma van soron Rhys az ágyamban, ha be tudjuk szorítani a hívások és vészhelyzetek közé. – Felzaklatna, ha sápadt testét ugyanúgy látnád ágyamra vérezni, mint Kristályét? – Andais nagynéném, nem tudom, mit akarsz, mit mondjak – szóltam, mert erre a kérdésre biztonságos válasz nem létezett. – Az igazság nem lenne rossz. Sóhajtottam. Doyle megszorította a kezemet. Rhys teste megfeszült. Ekkor szakadt el a cérna Galennél. – Ugyan min változtatna? Taranis ma megtámadott minket. Olyan szinten csavarodott be, hogy a saját nemeseinek kellett legyűrni és elvonszolni. Valószínűleg szavazással meg fogják fosztani a Seelie Udvartartás trónjától, és te meg azzal szórakozol, hogy Merryt általunk kínzod! – lépett még közelebb a tükörhöz, és folytatta a kiabálást: – Doyle ma majdnem meghalt. Merry ma akár meghalhatott volna, és akkor soha nem lenne gyerek a véredből, aki a trónra ülhetne. A Seelie nemesek valami veszélyes dologra készülődnek, amely az udvarodat is érinti, és te meg ezeket az ostoba, fájdalmas játékokat akarod játszani. Arra van szükségünk, hogy a királynőnk legyél, nem a hóhérunk. Segítségre van szükségünk. Az Istennő mentsen meg minket, de így van. Azt hiszem, ráugorhattunk volna, hogy elhallgattassuk, de mindannyian túlságosan meg voltunk döbbenve ahhoz, hogy valamit is tegyünk. A csönd súlyos volt, és csak Galen kapkodása a levegő után törte meg.

62

LAURELL K. HAMILTON Andais úgy meredt rá, mint aki csak most tűnt fel. Nem barátságosan, de nem is teljesen barátságtalanul. – Miféle segítséget vársz tőlem, Zöldlovag? – Próbáld meg kideríteni, miért ajánlotta fel Hugh a trónt Merrynek. Mi a valódi oka. – Mi volt az indoka? – kérdezte a királynő, bámulatosan egykedvű hangon. – Hogy arany nyakláncos hattyúk bukkantak fel, és hogy egy Cu Sith megakadályozta a királyt abban, hogy megüssön egy szolgálót. A Seelie úgy hiszi, hogy Merryt kell okolni, vagy ő kapja a pluszpontokat azért, hogy a mágia visszatér. – És így van? – érdeklődött Andais, hangjába visszaszivárgott kegyetlenséggel. – Tudod, hogy igen – felelte Galen, harag nélkül, de meggyőződéssel. – Talán – reagált Andais. Tekintetét felém fordította. – Megpróbálom kideríteni, hogy Hugh becsületesen játszik-e, vagy olyan áruló, amilyennek hisszük. Meredith, kell lennie benned valami bűbájnak, amit nem látok. Kristállyal nem is kurtál, mégis különös módon hűséges hozzád. Meg fogom törni, hogy az én kedvemre tegyen, és akkor kiválasztok egy másik testőrt, aki érted elhagyott volna engem. Sidhét, aki inkább követett volna a száműzetésbe, mintsem velem maradjon a faerie-ben – mondta utolsó szavait, oly elgondolkodva, mintha tényleg nem értené. Az igazság az volt, hogy nem a faerie-t akarták elhagyni, hanem az ő szadista bánásmódját, de ez az az igazság, amit jobb, ha megtartok magamnak. – Meredith, ha a Seelie ajánlata valódi, akkor fontolóra vehetnéd, hogy elfogadd. – Andais nagynéném, nem értem – kapott el hirtelen a félelem. – Minden férfi, aki téged részesít előnyben velem szemben, egy picit még jobban megutáltat téged a szememben. Gyűlöletem hamarosan erősebb lehet, mint az a kívánságom, hogy a trónomon üljél. A Seelie Udvartartás aranyos trónusán a bosszúmtól nem kellene félned. – Királynőm, én semmit nem teszek, hogy szándékosan magamra haragítsalak – nyaltam meg hirtelen kiszáradt ajkamat. – És ez a tulajdonságod az, ami az őrületbe kerget, Meredith. Tudom, hogy nem készakarva csinálod. Te ilyen vagy, és a lényed valahogy elszakítja tőlem a nemeseimet és szeretőimet. A Seelie mágiád átcsábítja őket hozzád. – A hús és vér kezének adományát hordozom. Nagynéném, ezek nem Seelie eredetű kézhatalmak. – Igen, és Cel prófétája azt mondta, ha valaki, aki a hús és vér kezének adományával bír, és elfoglalja a Seelie-t, akkor Cel meg fog halni. Azt hitte, ez a te halandóságodat jelenti, de nem így van – nézett rám, és szemében nem csak kegyetlenséget láttam, bár abban nem voltam biztos, mit. – Meredith, Cel éjszakánként a te nevedet üvölti. – Ha meg tudná tenni, a halálomat szeretné elérni. A királynő a fejét ingatta. – Meggyőzte magát, ha lefekhetne veled, akkor veled gyermeket nemzene, melletted lehetne a király. A szám ennél szárazabb már nem is lehetett volna. – Andais nagynéném, nem hiszem, hogy ez működhetne. – Működne, működne… Meredith, ez csak kúrás. A technikai része remekül működne. Újra megpróbáltam, miközben Doyle és Rhys erősebben szorítottak. Még Abe is közelebb húzódott, és arcát hajamra fektette. Hozzám értek, hogy vigaszt adjanak. – Inkább arra utaltam, hogy nem hiszem, Cel és én jó uralkodói páros lennénk. – Meredith, ne nézz ennyire rémülten. Tudom, hogy Cel nem ejtene teherbe, de ő meggyőzte magát az ellenkezőjéről. Úgy gondolom, inkább figyelmeztetni akartalak. Már nem akar megöletni, de ha megteheti, minden egyes szeretődet meggyilkoltatja. – Ő… – kezdtem, és igyekeztem finoman megfogalmazni – szabadon… – Nincs bebörtönözve, de állandó felügyelet alatt áll. Nem akarom, hogy a saját testőreim öljék meg az egyetlen fiamat, hogy megvédjem az örökösömet – rázta meg a fejét. – Menj, hívd vissza a goblin királyt. Én pedig megpróbálom kideríteni, hogy Hugh ajánlata az aranyos trónusra igaz vagy hazugság – és az utolsó mondata közben már az ágya felé indult. – De először is kitöltőm az irántad érzett haragomat és frusztrációmat a te Kristályodon. Tudd, hogy minden vágás olyan vágás, amit inkább a te liliomfehér bőrödön ejtenék, ha nem az ép testedre lenne szükségem – mászott fel az ágyra, és Kristály felé nyúlt. Egy kés tűnt fel a kezében, vagy mágia által, vagy már ott volt elrejtve a lepedő ráncai között. Fagy ért el legelőbb a tükörhöz, és egyetlen mozdulattal kitörölte a képet. Helyünkön ragadva saját tükörképünket bámulhattuk. A szemem egy kissé túl tágra nyílt, bőröm elsápadt. – Marhaság – szólalt meg Rhys. Ami körülbelül össze is foglalt mindent.

63

13. FEJEZET

A tükör megint megszólalt, mintha a pengék egymáson elcsúszva sikítanának. Ijedtemben ugrottam egyet. Rhys rám, majd Doyle-ra nézett. – Hadd tűnjek el én és Abe a látószögből – mondta Doyle. – Minél kevesebben tudnak erről a szóbeszédről a faerie-ben, annál jobb – és kezemet még egyszer, utoljára megszorította. Majd megpróbált felemelkedni a szokásos, könnyed mozdulatával, de félúton megdermedt. Nem mondhatnám, hogy összerezzent, de nem próbálkozott tovább a felállással. Kezemet a hátára helyeztem, hogy ne zuhanjon vissza. Fagy megragadta egyik karját, és valószínűleg inkább ő, mint én segített, hogy felegyenesedjen. Doyle megkísérelte kivonni magát Fagy segítő keze alól, de megingott. Fagy még szilárdabb fogást keresett a barátján. Doyle még neki is dőlt egy kissé, ami azt jelentette, hogy nagy fájdalmai vannak. – Ugye nem vetted be a fájdalomcsillapítót, amit a kórházban kaptál? – érdeklődtem. A tükör megint megcsörrent, még dühösebb hangon, mintha a kardok következő összecsapásakor az egyik penge eltörne. – Meredith, a goblinok nem a türelmükről híresek – emlékeztetett Doyle fojtott hangon. – Válaszolnod kell a hívásra – indult el, és nem ellenezte Fagy segítségét, ami mutatta, hogy valóban nagy fájdalmai lehetnek. Nagyobb, mint ahogy kimutatja. A gondolattól, hogy az én Sötétségem ily súlyosan sérült, a gyomrom és a torkom is összeszorult, nemcsak azért, mert szeretem, hanem mert ő a legjobb harcos, aki szolgálatomban áll. Fagy csatában lehet ugyanolyan jó, mint ő, de a stratégia szintjén Doyle a legjobb. Szükségem van rá, annyi szinten… – Szégyent hoztam rád – mondta; a gondolataim valószínűleg kiültek az arcomra. – Taranis megpróbálta leégetni az arcodat – emlékeztette Rhys. – Senkire nem hoztál szégyent. A kardok ördögi csörgése újfent elborította a szobát. – Menjetek! – sürgette őket Rhys. – Én vele maradok. – Nem kedveled a goblinokat – emlékeztette Fagy. – Megöltem azt, aki elvette a szememet – rántotta meg vállát. – Ez szerintem elég volt megtorlásnak. Mellesleg, nem hagylak téged és Merryt cserben azzal, hogy gyerekesen viselkedem. Menjetek, pihenjetek, és vedd be a gyógyszert! – Doyle-lal maradok – jelentette ki Galen. Mindannyian rámeredtünk. – Ha ezen hívásnál Doyle nem lehet Merry mellett – magyarázta –, akkor szüksége lesz Fagyra. Abe-nek sikerült lekászálódnia az ágy túlfelén. – Látom, az senkit nem érdekelt, hogy nekem is szükségem lehet segítségre – morgolódott. – Kell segítség? – érdeklődött Galen, miközben mozdult, hogy átvegye Fagytól Doyle-t. De másik karját kinyújtotta Abe felé. Abe egy lélegzetvételnyi időre arcába nézett, majd megrázta fejét, de mozdulata közben megállt, mintha fájna neki. – Fiacskám, menni még tudok. A királyra az emberei még azelőtt rámozdultak, hogy a hátamat teljesen kikészítette volna – indult az ajtó felé lassan, de biztosan. Doyle engedte, hogy Galen segítsen neki kikerülnie a tükör látószögéből, majd az ajtó felé indultak. Fagy lépett mellénk. Rhys a tükör felé nyúlt, majd tétovázni kezdett. – Gyűlölöm a gondolatát is, hogy ma éjszaka ezzel a kettővel leszel – mondta. – Rhys, ezt a beszélgetést már lefolytattuk. Minden egyes félsidhe goblinért, akit teljes hatalmába segítünk, a goblinokkal kötött szövetségünk egy teljes hónappal meghosszabbodik. Szükségünk van az általuk támasztott félelemre, hogy biztonságban legyünk – emlékeztettem. A tükör megint csörögni kezdett azon az utálatos hangon. – A goblinok nem tudnak türelmesen várni – figyelmeztetett Fagy. – Rhys, szükségünk van rájuk – mondtam. – Tudom. Gyűlölöm a gondolatát is, de tisztában vagyok vele – törődött bele a tényekbe Rhys. Valami érzelem átsuhant arcán, de oly gyorsan, hogy nem tudtam meghatározni, mi. – Azt szeretném, ha egy nap azt tehetnéd, amihez kedved van, nem pedig azt, amire jóformán kényszerítenek. Erre válaszolni nem igazán tudtam. Rhys a tükör felé nyúlt. A fémes csikorgás egyre erősödött. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy befogjam a fülem. A goblinokkal való tárgyalás során semmiféle gyengeséget nem mutathatok. A faerie két legfelsőbb udvarháza a gyengeséget egyből a saját javára fordítaná. A goblin kultúrában a gyöngeség indok, hogy erőszakosak legyenek veled. A goblinoknál áldozat lehetsz, vagy ragadozó. Más választásod nincs. Nagyon igyekeztem, hogy ne az előbbi kategóriába kerüljek.

LAURELL K. HAMILTON A tükör hirtelen egy tökéletes ablakká nyílt a goblinok tróntermére. A királyuk nem volt jelen, bár Kőris és Magyal ott álltak egyedül, az üres, kőből faragott trónszék előtt. Amikor megláttuk őket, Kőris tenyere nyugodott az üvegen, az ő mágiája miatt szólt úgy a tükör, mintha csata lenne. Egyszínű zöld szeme megcsillant a tükörben. Pupillája nem volt, csak vakító kiterjedése egy tökéletes, fűzöld szemnek, amelyet egy kevés fehér szín határolt. Haja sárga volt, rövidre vágott, mert csak a sidhének megengedett a férfiaknál a hosszú haj viselete, de a bőre napcsókolta volt. Nem csillogott aranyos foltokkal, mint Aislingé, de közel volt hozzá. Mindkét iker Seelie bőrrel büszkélkedhetett, napfény bőrrel. A holdfény bőr, mint az enyém vagy Fagyé, mindkét udvartartásban meglehetősen elterjedt. Az az aranyos szín, amely majdnem napbarnítottnak nevezhető, kizárólag a Seelie-k sajátja. Szeme, a színétől eltekintve, a goblinoké volt. Magyal odasétált a tükörhöz és testvére mellé állt. Ugyanúgy nézett ki, mint ő, kivéve, hogy szeme a vörös magyal bogyók, a névadója színét mutatta. A pupilla nélküli vörös nem csupán goblin, hanem Vörös Sipkás goblin szín. Rhys hátrébb lépett a tükörtől, hogy a másik oldalamon álljon, és ekként Fagy és közéje ékelődtem be. – Az alkunak ezennel vége – szólalt meg Magyal, jóképű arca haragtól torzult. Először általában ő veszíti el az önuralmát. – Az, hogy ennyire megvárakoztattatok, azt eredményezi, mindenki előtt elveszítjük a becsületünket – folytatta Kőris. Hangja nem volt nyugodtabb az ikrénél, ami rossz jel volt, mert kettejük közül inkább Kőris az, aki ésszerűbben viselkedik. – Andais királynő túl hosszúra nyújtotta a beszélgetésünket – mentegetőzött Fagy. Rhys csak közelebb húzódott hozzám, mintha az ikrek haragja meg tudna sebesíteni. A két testvér szeme Fagyra villant, majd vissza, rám. – Igaz ez, hercegnő? – kérdezte Kőris. – A királynő sok mindent meg akart mutatni nekünk – feleltem, és hagytam, hogy érezni lehessen hangomon a felháborodást, amit Kristály és sorsa miatt a királynő ágyában éreztem. – Azt a sidhét szórakoztatta, akit visszahagytál – állapította meg Kőris. Magyal egyenesen elbizonytalanodottnak tűnt, haragja kezdett eltűnni, ami részéről meglehetősen szokatlan volt. – A királynő beszélt kettőtökkel? – érdeklődtem. Egymásra néztek. – A jelek szerint – kezdte Kőris –, a királynő élvezettel nézte, ahogy vérét a bőrödről lenyaltuk. Soha nem gondoltuk volna, hogy egy sidhe, még akkor is, ha Unseelie, ízlésében ennyire hasonlítson a goblinokra. Andais vére a legutóbbi próbálkozásánál, hogy megöljön fröccsent rám. Aznap nem volt velem megelégedve. Mostanában már elégedettebb, így gyilkossági kísérletei megszűntek, és fizeti az ügyvédeim számláját. – Felajánlotta neked az ágyát? – akarta tudni Fagy. – Gyilkos Fagy, nem hozzád beszélünk – mordult rá Magyal. Kezemet Fagy karjára helyeztem, így jelezve neki, hogy minden rendben. – Életem összes férfijának büszkeségére kell figyelemmel lennem – mondtam. – Fagy közéjük tartozik, és ha a mai este úgy alakul, ahogy terveztük, akkor ti is közéjük fogtok tartozni. Tudom, hogy sértve érzitek magatokat, mert nem feleltünk rögtön a hívásotokra, de a királynő kívánságainak mindannyiunknak engedelmeskedni kell. – Nekünk nem – ellenkezett Magyal. – Visszautasítottad? – kérdeztem. – Elkezdtük az alkudozást, hogy mit lehet megtenni, és ki által – mesélte Kőris –, de ő nem engedi, hogy testének baja essen. Csak a másoknak okozott sérüléseket szereti. – Tényleg arra akart titeket rávenni az alkudozás során, hogy mindkettőtöket kínozhat szex közben? – csodálkoztam. – Igen – mondta Magyal, majdnem kiabálva. – Nem tudta, hogy ez a létező legnagyobb sértés, amit irányotokba elkövethet – magyaráztam. – De te igen – szólt Kőris. Bólintottam. – Gyermekkoromban nagyon sokszor ellátogattunk a goblinok udvarába. Ez volt egyike azon kevés faerie udvartartásoknak, ahova apám úgy érezte, hogy engem is elvihet, és ott biztonságban leszek. – A Seelie Udvartartásba nem engedett volna – állította Kőris. – Így van – értettem vele egyet. – A goblinok pedig nem szelídebbek a sidhénél – mondta Magyal, és újra kezdett dühbe gurulni. – Igen, de a goblinok tisztességesebbek, és törvényeiket nem szegik meg – feleltem. – Igaz, hogy a királynő a gyermekkorodban megpróbált téged megölni? – akarta tudni Kőris. – Igen – vallottam be. – Egyszóval nálunk tényleg nagyobb biztonságban voltál, mint a népednél – állapította meg Kőris.

65

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – A goblinokkal és a sluagh körében. Magyal elnevette magát, érdesen, kellemetlen hangon. – Jobban biztonságban érezted magad velünk, és a faerie rémálmaival, mint a jóképű sidhénél. Ezt nehezen tudom elhinni. – A sluagh-nak, akár a goblinoknak, megvannak a szabályai és törvényei, és azok szerint élnek. Az apám ismerte szokásaitokat, és nekem is megtanította őket. Ezért beszélünk itt ma egymással. – Hercegnő, te a legnagyobb óvatossággal alkudoztál velünk – mondta Kőris, és hangjában vágynak nyoma sem volt, bár az alku a szexről szólt. Nem, az arcán, szemében tiszteletet láttam. Amit megszolgáltam. – Nem vagyok meglepve, hogy itt látom Fagyot, aki újabban állandó kísérőidnek a fele, de az szokatlan, hogy Rhys a másik kezedet fogja – jegyezte meg Kőris. – Hol van a Sötétség? – kérdezte Magyal. – Igen, hercegnő, ő úgy követett, akár az árnyék – tette hozzá Kőris. – De ma csak Fagy és Rhys állnak melletted. Az pedig köztudott, hogy Rhys nem szereti a goblinhúst – vigyorodott el. Utóbbi megjegyzése meglehetősen kétértelmű volt. Rhys teste megfeszült, egyik kezét a vállamra tette, de önuralmát megőrizte. Tudják, hogy megtámadtak minket? Ha igen, sértésnek fogják tekinteni, ha nem mondjuk el nekik? A goblinok a szövetségeseink, de nem a barátaink. – Ha a goblinokkal szövetkeztetek – folytatta Kőris –, akkor illendő, hogy előttük titkaitok vannak? Tudják. Döntésre jutottam. – Ennyire gyorsan terjednének a faerie-ben a rémhírek? – Vannak a goblinok között, akik nézik az emberek televíziójában a híreket. Látták, hogy a Sötét Szolgát tolókocsiban vitték ki egy kórházból. Mi nem láttuk, ezért nem is adtunk neki hitelt, de most nem látjuk melletted állni. A testvérem és én újfent megkérdezzük, hol van a Sötétség? – Gyógyul. – Tehát megsebesült – mondta Kőris. Enyhe mohósággal várta a híreket. Igyekeztem, hogy ne nyaljam meg önkéntelenül az ajkamat, vagy más, idegességet eláruló mozdulatot tegyek. – Igen, megsebesült – feleltem könnyedén. – Sebe súlyos lehet, ha nem képes melletted állni – próbált Kőris még további információt kicsikarni. – A Sötétség tolószékben, akár egy nyomorék – tűnődött Magyal. – Soha nem hittem volna, hogy ily szégyenletes látványban lesz valaha is részem. – Nincs abban semmi szégyen, ha a sidhe egy sebesülttel állapotához méltóan bánik – világosítottam fel. – Egy ennyire súlyos sebeket elszenvedő goblin vagy öngyilkosságot követne el, vagy mások vennék el tőle az életét – jelentette ki Magyal. – Akkor boldog vagyok, hogy az vagyok, aki, és nem goblin – feleltem –, mert én túl könnyen megsebesülhetek – fejeztem be. Törékenységemet nem véletlenül említettem meg. Reméltem, hogy figyelmüket el tudom terelni Doyle-ról a szex irányába, amelyben ma este részünk lesz. Kőris és Magyal még soha nem volt együtt emberi lénnyel. Soha nem kerültek intim kapcsolatba olyasvalakivel, aki ily könynyen megsérül. És a halál, az igazi halál, még ha véletlenül is ment végbe, hideg fém közreműködése nélkül, számukra teljes újdonság. Igen, Kőris remélte, hogy király lehet. Kőris és Magyal is bízott altban, hogy a sidhe származású mágiájukat teljes egészében ki tudom bontakoztatni, ahogy másokkal is tettem. De Magyal arcát nem a hatalom iránti éhség borította el. Egy teljesen másfajta éhség. Kőris továbbra is gondolkodni látszott, ikre erős vágyát ő nem tükrözte. Magyal az, aki elveszítheti önuralmát, és közben véletlenül megsebesíthet, de Kőris az, aki szántszándékkal fog fájdalmat okozni. Gondolkodásmódjában csak egy kicsit kevésbé goblin, és erősebben sidhe. Ha tényleg képes vagyok benne az igaz mágiát előidézni, ő tényleg veszélyessé válhat. Kurag, a goblin király akkor majd jól teszi, ha figyel rá. A goblinok a trónt nem örökösödés során nyerik el. Fegyverek segítségével szerzik meg, és ugyanígy tartják meg. Meghalt a király, éljen a király. – Hercegnő, nem fogod elterelni a figyelmemet – látott át a szitán Kőris. – Még a fehér bőröddel sem. – Ennyire keveset érnék? – sértődtem meg, és lesütöttem a szememet. A goblinok a partnerüket vagy arcátlanságig merésznek szeretik, vagy szerénynek. Az ő merészségük fokát képtelen vagyok elérni, ezért maradt a szemérmesség. – Hercegnő – nevette el magát hirtelen Kőris –, pontosan tudod, mit jelentesz nekünk. Magyal egészen közel lépett a tükörhöz, jóképű arca szinte egészen betöltötte a képet. Nem volt semmi torzítás, mint egy kamera esetében. Ez mindig úgy működött, mintha az üveg egy szoba egyik felét csak elválasztaná a másiktól. Magyal ujjait az üvegre nyomta. Rám nézett, és a szex mellett még valami mást is láttam. Megborzongtam, és levettem róla a tekintetemet. – Azt kívánom, bárcsak beszívhatnám a félelmed szagát az üvegen keresztül – mondta, és hangja a vágytól rekedtessé, méllyé vált.

66

LAURELL K. HAMILTON Fagy közelebb húzódott hozzám. Rhys átölelte a derekamat. Igényeltem közelségüket, de jelen pillanatban a goblinokkal tárgyaltunk, és ők ez felhasználhatnák ellenem. – Abba egyeztünk bele, hogy Sötétségen kívül senki más nem nézheti, miközben kufircolunk – mondta Magyal. – De ő megsebesült, ezért azt mondom, nincs közönség. – Nem – ellenkeztem halkan. – Akkor az összes egyeztetést újra kell kezdenünk – vélte Kőris. Fagy mondott volna valamit, de megérintettem a karját. – Neked és Magyalnak megadatott az esély, hogy visszaadhatjátok a goblinoknak a mágiát, az igaz mágiát. Alkalmatok nyílik arra, hogy egyikőtök az Unseelie Udvartartás királya legyen. Ekkora hatalomról nem fogtok lemondani csak azért, mert Doyle túl beteg ahhoz, hogy nézze, miként baszunk. Megengeditek nekem, hogy kiválasszak két másik testőrt, akik épségemre vigyázni fognak, és figyelni fognak arra, hogy a mai estén mindegyikünk óvatosan viselkedik. – Nekünk a sidhe nem parancsol – háborgott Magyal. – Ez nem egy parancs. Ez a színtiszta igazság – néztem Kőrisre, aki a szobában messzebb volt, távolabb a tükörtől. – A szavunkat adtuk neked, hercegnő – mondta Magyal. – A goblinok, ellentétben a sidhével, megtartják a szavukat. Csak azt fogjuk megtenni, ami az alkuban áll, semmi mást. Nem fogunk olyasmit csinálni, amibe nem egyezel bele. – A testőrök azért lesznek ott, hogy a gyönyör perceiben ne ragadtassátok el magatokat, bár létezik egy másik ok is – indokoltam. – És az mi légyen? – akarta tudni Kőris. – Megbizonyosodni arról, hogy én sem veszítem el a fejem a szex közben. – Elveszíteni a fejed? – somolygott Magyal. – Pontosan hogyan? – Abban egyeztünk meg, hogy ti nem tesztek semmit, amibe nem egyezek bele. Attól félek, hogy egy felhevült pillanatban olyasmit kérhetek, amit a testem nem élne túl. – Tessék? – ráncolta homlokát Magyal. – Azt akarja tudatni veletek, hogy szereti a fájdalmat, és kívánhat oly dolgokat, amelyek során megsérülhet. – Hazug sidhe – fortyant fel Magyal. – Esküszöm, hogy nem hazudok. Testőrökre van szükségem, hogy saját magamtól megvédjenek. Magyal akkorát ütött a tükörre az ő oldalukon, hogy az beleremegett. – Félsz tőlünk – állapította meg. – A sidhe olyat nem kíván, amitől fél. – Senki nevében nem beszélhetek, csak a sajátoméban. – Azt akarod, hogy bántsalak? – akarta tudni Magyal. – Ó, igen – néztem fel ekkor, és hagytam, hogy tekintetem helyettem is beszéljen.

67

14. FEJEZET

Idővel a tükör újra egyszerű tükörré vált. A goblinok este érkeznek Vörös Sipkás testőrökkel, hogy biztosak legyenek abban, nem sidhe árulással állnak szemben. Doyle sérülésének következtében új testőröket kellett választanom, akik vigyáznak rám, de őszintén szólva azok, akikben legjobban megbíztam, nem igazán lelkesedtek a feladatért. Fagy, ha megparancsolom, Doyle mellett állt volna, de nem igazán élvezi, ha más férfiakkal lát együtt. Az nem zavarja, ha Doyle és ő egy időben van egy szobában velem, de mással nem hajlandó osztozni. Rhys valamivel előítélet-mentesebb az osztozkodás dologgal kapcsolatban, de megkérni őt, hogy egy goblinnal lásson engem együtt, inkább kínzásnak számítana. A goblinok börtönében töltött idő az egyik szemébe került. – Ugye komolyan gondoltad, hogy azt akarod, bántsanak? – akarta tudni Rhys. – Igen – feleltem. – Tisztában vagy vele, mennyire nyugtalanító? – Igen – bólintottam rövid gondolkodás után –, vagy kedveled, vagy nem. – Én sem kedvelem – szólalt meg Fagy. Csendben maradtam, mert Fagy tulajdonképpen jobban hajlott rá, mint azt magának hajlandó lett volna bevallani. Nem szeret nekem fájdalmat okozni, de egy kis „kötözz le itt-ott!” előjátékként neki is remekül működik. De mivel a lekötözést nem tekinti ugyanannak, mint a fájdalom okozását, nem vitatkoztam vele. – Doyle-nak nincs ellenére – mondta Rhys. Bólintottam. – De ugye élvezed a normális szexet? – akarta tudni Rhys. – A normális megítélés dolga, Rhys. – Nem akarok előítélettel telinek tűnni – vett mély levegőt, és újra elkezdte: – Amire ki akarok lyukadni, hogy kevesebb… lekötözős szexet művelsz velünk, mert azt gondold, nem fogjuk megtenni, amit szeretnél. Azt hiszem, azt akarom tudni, mi az, amit igazán élvezel, amikor velem vagy. Átöleltem, de elég messze eltartottam magamat tőle, hogy fel tudjak pillantani az arcába. – Imádok veletek lenni, mindannyiatokkal. De néha szeretem a durvább dolgokat. Nem akarnám minden este azt, amit a goblinok jó szexnek tartanak, de az igazat megvallva, a gondolata felizgat. Megrázkódott, de nem az élvezettől. Nem, ez egyértelműen félelem volt. – Most már tudom, hála neked, hogy csak a goblin kultúrával kapcsolatos tudatlanságomnak köszönhetem szemem elvesztését. Ha nem csak egy arrogáns sidhe lettem volna, akkor tisztában lettem volna azzal, hogy még a raboknak is van joguk a szex kapcsán alkukra. Kényszeríthettem volna őket arra, hogy ne csonkítsanak meg. De a szexet kínzásnak láttam, és a kínzás terén nincs alku. – Ha egy goblin megkínoz, akkor azt észre fogod venni. Újra megrázódott. Megöleltem, megkísérelve kiűzni a riadtságot a szeméből. – El kell döntenünk, hogy ma éjszaka ki fogja vigyázni a hátsómat. – Úgy sajnálom, Merry – szorított magához –, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem tudom megtenni. – Tudom – súgtam a hajába –, és minden rendben. – Én megteszem – szólt Fagy. Megfordultam Rhys karjában, hogy lássam Fagyot. Arcán a legtökéletesebb arrogancia; hidegen jóképű. Azt láttam rajta, nem az fogja testőri munkáját akadályozni, hogy nem élvezi, hanem inkább az, titokban mennyire fogja kedvét lelni benne. Ez fogja akadályozni. Hajlamos arra, hogy az érzelmei befolyásolják a döntéseit. A mai este Fagynál túl sok gombot fog megnyomni ahhoz, hogy megfelelő hatékonysággal őrizhessen engem. Ha Doyle ott lenne, és segítene neki keresztülverekednie magát az érzelmi poggyászain, akkor talán, de ma este Doyle nem lesz jelen. Kit kérhetnék meg arra, hogy megtegye? A tükörben hirtelen feltűnt a királynő hálószobája. Raktunk a tükrünkre egy mágiát, hogy mindenkit kizárjunk, ne tudjanak bekukucskálni, de a királynő elég rosszul reagált rá. Így neki szabad „bejárása” van a tükrünkhöz. Ez azt jelentette, hogy privát életünk igazán nem volt, de legalább Andais haragját jobban kezelhető szinten tartotta. Ez azt is magával vonta, hogy kezdtem rászokni arra, hogy a ház kisebb szobáiban aludjak. Azon kifogásom, hogy a szex kimerített minket, és valahol máshol elaludtunk, eddig még sikeres volt. A királynőt körülbelül karja közepétől az altestéig vér borította. Fekete ruhája miatt nehezen lehetett megítélni, de az anyagot valószínűleg annyira átitatta, hogy valósággal hozzátapadt a testéhez. Nem akartam ránézni az ágyra, de nem bírtam megállni. Rhys karjában maradtam, és mindketten az ágyat bámultuk, azzal a lassított felvételszerű módon, amikor nézni is akarod, egyben soha nem akarod látni.

LAURELL K. HAMILTON Kristálynak kellett lennie, de csak egy férfi formájú véres alak volt. Csak válla és dereka szélessége mutatta, hogy tényleg férfi. Még mindig a hasán feküdt, még mindig ott, ahol utoljára láttuk. Az egyik karja félig lelógott az ágyról, keze a semmiben lebegett. A keze önkéntelenül rángatózott, mintha a királynő ideget sértett volna. A könnyek maguktól kezdtek folyni. Nem tudtam megállítani. Rhys az arcomat a vállába nyomta, hogy ne kelljen látnom. Most az egyszer hagytam. Láttam, amiről Andais azt akarta, hogy lássam, de azt nem tudtam, miért kellett megnéznem. Amit Kristállyal tett, azt általában az árulók és ellenségei számára tartogatja. Azoknak, akiktől információt akart kicsikarni, vagy raboknak, akik valamely bűnükért lettek megkínozva. Egy vöröslő roncsot csinált belőle, de miért? Miért? Ezt akartam üvölteni a királynő arcába. Rhys karja még szorosabbra fonódott rám, mintha érezte volna szándékaimat. – Hazudtál arról, hogy Rhyst az ágyadba viszed – mondta Andais végül. – Nem – tiltakoztam. – Épp most fejeztük be a beszélgetést a goblinokkal a tükrön keresztül – töröltem meg a szememet, és odafordultam a királynő felé. Mennyire gyűlöltem! – A szexhez egy kissé sápadtnak és bizonytalankodónak látszol, én unokahúgom – hangja az élvezettől dorombolt a rám tett hatást láttán. Mi volt ez, csak játék, hogy kipróbálja, mennyire szörnyen érzem magamat a tettétől? Annyira nem számít neki Kristály, hogy csak egy testnek látja, aminek segítségével bánthat? – Megbízom Sholtót, hogy hozza haza Rhyst. Rakjon bűbájt a tükrömre, épp úgy, ahogy nálad, majd csatlakozhat hozzám, ahogy mindig is akarta – nézett az engem karolóra. Háromszínű szemének teljes erejét latba vetette. – Ugye még mindig akarsz, Rhys? Ez egy valóban veszélyes kérdés volt. – Ki nem akarna a te szépségeddel ágyba bújni? – kezdte Rhys óvatosan. – De azt akartad, hogy Merry gyermeket várjon, és nekem itt kell a kötelességemet teljesítenem, ahogy parancsoltad. – És ha azt parancsolnám, hogy térj haza? – Az esküdet adtad, hogy minden férfi, akit az ágyamba fogadok, az enyém – szóltam közbe. – Megesküdtél. – Kivéve Misztrált. Őt nem azért adtam neked, hogy meg is tartsd. – Kivéve Misztrált – ismételtem halkan, és igyekeztem kifejezéstelen maradni. – Jobban felzaklatna, ha Rhyst látnád az ágyamon keresztben feküdni? Megint egy veszélyes kérdés. Számos válaszon gondolkodtam, majd inkább maradtam az igazságnál. – Igen. – Meredith, nem szeretheted mindegyiket. Egy nő sem szeretheti mindannyiukat. – Igaz szerelemmel nem, királynőm, de szeretem őket. Szeretem őket, mert ők az én népem. Nekem azt tanították, hogy gondját viseled azoknak, akik oltalmad alatt állnak. – Az öcsém szavai egyre a te szádból kísértenek – tárta szét karját, és azt hiszem nem szándékosan, de vérrel fröcskölte be a tükörnek a saját felén lévő részét. – Sir Hugh vette fel velem a kapcsolatot. Beszélnek arról is, hogy Taranist arra kényszerítik, ő legyen az áldozat, amely visszahozza az életet a népének. Meredith, királygyilkosságról beszélnek. Arról, hogy uralkodása alatt a Seelie Udvartartás őrülettől szenvedett – fejezte be, és volt valami az utolsó mondatában, amitől a gyomrom apróra zsugorodott. – Királynőm – szólalt meg Fagy –, ma reggel meglehetősen őrüknek tűnt. – Igen, Gyilkos Fagy, igen, te még mindig itt vagy. Még mindig mellette. A Seelie azt akarja, tudjam, nem akartak megsérteni azzal, hogy felajánlották neked a trónusukat – fordult ismét felém. – Akkor elintézett tény? – Nem, nem egészen, körülbelül egy napotok és egy éjszakátok van, amíg Hugh klikkje vagy megnyeri magának, vagy elveszíti az ellenőrzést annyi nemes felett, hogy a mi hercegnőnket ültethesse trónusára. Hugh azt mondta, nekem még mindig itt van Cel, aki az örökösöm lehet. Nem muszáj, hogy Meredith legyen az elsődleges választottam. Volt egyáltalán fogalma arról Hugh-nak mekkora veszélybe kevert? Andais csak egy kissé stabilabb, mint Taranis. Fogalmam sincs, miként reagál egy ilyetén beszélgetésre. – Meredith, rémültnek tűnsz – állapította meg. – Nem kellene annak lennem? – Miért nem ugrálsz örömödben annak lehetőségére, hogy a Seelie királynője lehetnél? – Mert a szívem az Unseelie Udvartartásé – feleltem végül. – Igazán? – mosolyodott el. – A tündérdombom legalább felét fehér, rózsaszín és arany márvány fedi. Virágok és indák kuszasága mindenhol. A Halhatatlanság Előcsarnokát, amely egy évezredig a kínszenvedés helyének szinonimája volt, virágok borítják. Galen mágiája eltüntette a cellákat, és a sithen, a tündérdombom nem hajlandó újra felépíteni őket. Kirángattatom a virágokat a folyosókon, de egy éjszaka alatt újra kinőnek. – Andais nagynéném, nem tudom, mit akarsz, mit mondjak. – Úgy hittem, az egyetlen forradalom, amelytől tartanom kell, a fegyverek és politika forradalma lesz. Meredith, te megmutattad nekem, hogy más módokon is el lehet veszíteni a hatalmat. Mágiád ha-

69

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS talmába kerítette az én tündérdombomat, miközben te Los Angelesben voltál. A változások minden egyes nappal messzebb nyúlnak, akár a rák, úgy terjednek – nevetett, de vidámságába fájdalom is vegyült. – Rák, amely virágokból és pasztellszínű falakból áll. Ha engedem, hogy a Seelie-é legyél, vajon a királyságom visszatér-e abba az állapotába, amilyen egykor volt, vagy már túl késő lenne? Ez az, amit a Seelie lát, hogy az egész faerie-t az ő képükre formálod át? Meredith, te elpusztítod az örökségedet. Ha nem állítom meg, a sötét udvarból hamarosan nem marad semmi, amit meg lehetne menteni. – Nagynéném, ez a részemről nem egy tudatos tett volt. – Ha átengedlek a Seelie-nek, akkor megszűnik? Szemébe néztem. Szemébe, amely kevesebb épelméjűséget tükrözött, mint ami nekünk jó lett volna. – Nem tudom – feleltem végül. – Mit mond az Istennő? – Nem tudom. – Meredith, ő beszél hozzád. Tudom, hogy azt teszi. De jól vigyázz! Ő nem valami keresztény isten, aki gondodat viseli. Ő ugyanaz a hatalom, amely engem is alkotott. – Tudom, hogy az Istennőnek számos arca van – válaszoltam. – Tényleg, Meredith, tényleg tudod? Csak bólintottam. – Élvezd Rhyst, ameddig teheted, mert mihelyst elfoglalod a Seelie trónust, a testőreim visszatérnek hozzám. Ők csak a mi nemeseinket őrzik. – Nem egyeztem bele… – kezdtem volna, de a királynő csendre intett. – Már nem tudom, miként tudnám megmenteni a népemet és kultúránkat. Azt hittem, te leszel a megoldás, de bár a faerie-t meg tudod menteni, úgy tűnik, az Unseelie-k életmódját elpusztítod. Az Istennő felajánlott neked választási lehetőségeket, hogy miként hozhatod vissza az életet a faerie-be? – Igen – vallottam be halkan. – Ugye véráldozatot vagy szexet ajánlott? – Igen – feleltem. A meglepetést nem tudtam eltüntetni az arcomról. – Meredith, ne légy ennyire megdöbbenve. Nem mindig voltam királynő. Egykor csak azok uralkodhattak itt, akiket az Istennő választott ki. Én a halált és vért választottam, hogy a földhöz való kötődésemet megerősítsem. Én az Unseelie útját választottam. Te mit választottál, te, öcsém gyermeke? Tekintete semmi jót nem ígért, minden idegszálam azt kiabálta, ne mondjam meg az igazat, de nem tudtam hazudni. Erről nem. – Az életet. Az életet választottam. – A Seelie útja mellett döntöttél. – Ha létezik módja annak, hogy olyan erőt hozzunk létre, amely nem öl, akkor miért rossz, ha azt választom? – Kinek az életét kímélted meg? – Ne kérdezd – nyaltam meg hirtelen kiszáradt ajkamat. – Doyle-ét? – Nem. – Akkor kiét? – üvöltötte arcomba. – Amatheonét – feleltem. – Amatheonét. Ő egyike legújabb szeretőidnek. Amikor gyermek voltál, segített Celnek, amikor téged kínzott. Miért? – Én sem értem, nagynéném. – Miért? – Mi miért? – Miért mentetted meg? Miért nem ölted meg, ekként hozva vissza az életet földünkre? Készségesen lett volna áldozat. – Miért öljem meg, ha nem muszáj? – kérdeztem. – Meredith, ez nem egy Unseelie válasz – ingatta fejét. – Az apám, az öcséd, ugyanezt mondta volna. – Nem, a testvérem Unseelie volt. – Az apám azt tanította nekem, hogy a faerie-ben a legalacsonyabb rendűektől a legmagasabbig, mindenki értékes. – Nem – mondta. – De igen – erősködtem. – Rád gondoltam, Meredith, miközben Kristályt vagdostam. Csak egyetlen dolog miatt tétovázok még mindig, hogy elengedjelek a Seelie-khez, és ez az a tény, hogy akkor már nem foglak tudni megölni háború kirobbantása nélkül. Meredith, nem akarom eljátszani azt a lehetőségemet, hogy halálra kínozhassalak. Azt hiszem, ha végre meghalsz, a mágiád el fog halványodni, és az áruló istennő is vele együtt fog eltűnni.

70

LAURELL K. HAMILTON – Halálra ítélnéd a teljes faerie-t csak azért, mert nem az a faerie, amelyet te kívánsz magadnak? – kérdezte megdöbbenve Fagy. – Igen és nem – felelte, majd a tükör üressé vált és ott maradtunk, a tükörképünket bámulva. Mindannyian sápadtak, ijedtek voltunk. Úgy látszik, ma egyetlen jó hír sem marad megtorlatlanul.

71

15. FEJEZET

Alig vártam, hogy lefekhessek, pihenhessek és relaxálhassak. Az éjszaka meglehetősen hosszúnak ígérkezett. De nem maradhatok egyedül. Még akkor sem, ha csak alszom. Taranis árulása, és amiatt, hogy Andais királynő akkor láthat a tükrön keresztül, amikor akar, Rhys és Fagy egyszerűen nem akarta megkockáztatni azt, hogy egymagam maradjak. Vitatkozni érvelésükkel nem tudtam volna, ezért nem is próbáltam. Egyszerűen elkezdtem vetkőzni, hogy bebújhassak végre a takaró alá. Ha Doyle és Fagy lettek volna velem, akkor mindketten maradtak volna, és alszunk, esetleg valami aktívabb időtöltést választunk. De Rhys és Fagy soha nem osztoztak még rajtam, még alváskor sem. Egy pillanatra kínos csend támadt, amikor meztelenné váltam, majd egymásra néztek. – Szeretkezni akarok veled ma este – szólalt meg először Rhys –, mielőtt a goblinok kerülnek sorra, bár Fagyon már láttam ezt az arckifejezést. – Milyen arcot? – érdeklődött Fagy. Én nem kérdeztem, mert láttam és felismertem. Fagy szeméből és összeszorított ajka vonalából mind vágyát, mind bizonytalanságát világosan ki lehetett olvasni. – Szexet akarok – ismételte Rhys –, de neked biztonságérzetre van szükséged, és azt megkapni tovább tart. – Nem tudom, mire utalsz – sértődött meg Fagy. Arca újra legarrogánsabb formáját vette fel, pillanatnyi bizonytalanságát a királyi udvarban eltöltött évek gyakorlata sikeresen elrejtette. – Fagy, nincs semmi baj – mosolygott Rhys. – Megértem, tényleg értem. – Nincs semmi, amit meg kellene értened – felelte Fagy. Besiklottam a takaró alá, majdnem túl fáradtan ahhoz, hogy érdekeljen, ki nyeri a vitát. Elhelyezkedtem a párnákon, és vártam, hogy egyikük csatlakozzon hozzám. Annyira megviselt voltam, hogy nem is számított, ki alszik mellettem, mindaddig, amíg valaki megteszi. – Fagy, Doyle nem a kapitányod. Évszázadok óta egymás jobb kezei vagytok. Hiányzik neked. – Mindannyian érezzük hiányát – mondta Fagy. – Igen – bólintott Rhys –, de csak te és Merry érzitek ezt ily mélyen. – Nem értelek – értetlenkedett Fagy. – Nem baj – felelte Rhys, majd rám nézett. Pillantásával kérdezte, én vajon értem-e. Azt hiszem, igen. – Fagy, jer az ágyba! Aludj velem! – veregettem meg a takarómat. – Doyle azt mondta, vigyázzak rád, amíg fel nem gyógyul. – Akkor gyere az ágyamba, és vigyázz rám! – mosolyogtam az arcába, amely sikertelenül igyekezett kifejezéstelen maradni. – Szexet ígértél, és szavadon foglak – jelentette ki Rhys. – Még soha nem osztoztunk a hercegnőn – tétovázott az ágy mellett Fagy. – És most sem fogunk – figyelmeztette Rhys. – Néha hajlandó vagyok Merryn az újabb szeretőivel osztozni, mert engem jobban szeret, mint őket – mosolygott rám, és én viszonoztam. Majd elkomorodott, és arca túlontúl komollyá vált. – De veled képtelen lennék osztozni, és látni, mit érez a hercegnő irántad. Tudom, hogy téged jobban szeret, téged és Doyle-t, de azt nem akarom, hogy ezt a képembe is dörgöljék, mint sót a sebbe. – Rhys – szólaltam meg. Csak a fejét rázta, és felém nyújtotta a kezét. – Nem kell megpróbálnod az egómat pátyolgatni. Ahhoz hazudnod kellene, és a sidhe nem hazudik. – Rhys – nézett rá Fagy –, nincs szándékomban fájdalmat okozni neked. – Azon nem tudsz változtatni, aki vagy, és ő sem tud nem szeretni téged. Próbáltalak ezért utálni, de nem megy. Ha sikerül teherbe ejtened, és nekem vissza kell térnem Andaishez, akkor gyűlölni foglak, de addig igyekszem az osztozást méltósággal intézni. Mondani akartam valamit, amitől jobban érezné magát. De mit? Rhysnek igaza volt, minden vigasztaló szavam csak hazugság lett volna. – Nem akarattal mellőzlek, fehér lovagom – mondtam végül. – Hercegnőm – mosolyodott el –, bőrünk egyformán halovány. Az alkuba belemenve mindannyian tudtuk, hogy csak egy férfi lehet király. Még én is úgy tartom, hogy Fagy és Doyle, ők ketten, együtt, remek uralkodó párost alkotnának veled. Sajnálom, hogy még a Sötétség és Gyilkos Fagy között is választani kell, egyikük nyertes, másikuk vesztes lesz. Ezt elmondva, Rhys, maga mögött becsukva az ajtót, távozott. Hallottam, ahogy a kutyákhoz beszél, amik valószínűleg az ajtó túloldalán vártak. A kutyákat nem engedjük be, amikor Andaisszel beszélünk, mert bár ő is megérintette a fekete ebeket, általa nem változtak át különleges kutyákká. A mágia nem ismerte fel, amit ő rossz néven vett. Fagy attól tartott, hogy „kutyátlansága” azt jelenti, nem eléggé sidhe. Andais egyszerűen gyűlölte a tényt, hogy a visszatérő hatalom láthatóan nem ismerte fel őt. Ő a

LAURELL K. HAMILTON királynő, és udvartartásának minden létező hatalma az övé kellene, hogy legyen, de szemmel láthatóan ez nem így működik. Majdnem utána szóltam Rhysnek, hogy engedje be a kutyákat, majd mégsem tettem, mert ezzel Fagyot a saját kutya hiányára emlékeztettem volna. Az ajtó halkan, de biztosan becsukódott, én pedig ránéztem a férfira, aki ott maradt velem. Fagy levetette a zakóját, és megláttam a fegyvereket, amelyeket magával hordott. Jó pár pisztolyt és kést, de hát ő mindig fel van készülve egy háborúra. Elöl a bőrtartóban, megszámoltam, összesen négy pisztolyt és két kést hordott, de biztos, hogy több van nála, mert fegyverből Gyilkos Fagynál mindig több van, mint amennyi látszik. – Mosolyogsz – szólalt meg halkan. – Miért? – majd elkezdte kinyitni a kapcsokat, amelyek a bőrt a testén tartották. – Megkérdezném, hogy melyik sereget tervezted legyőzni ma ezzel a rengeteg fegyverrel, de tudom, mi az, amitől tartottál. Fagy óvatosan megszabadult a fegyverektől, majd sorban lerakta őket az éjjeliszekrényre. A fegyverzet a pusztítás lehetséges ígéretével hevert a fán. – Hová tetted a pisztolyodat? – akarta tudni Fagy. – Az éjjeliszekrény fiókjában – feleltem. – Ugye leraktad, mihelyst beléptél a szobába? – akarta tudni. – Igen – feleltem. Odalépett a szekrényhez, zakóját egy ruhafogasra akasztotta. Még mindig háttal nekem elkezdte kigombolni az ingét. – Nem értem, miért teszed. – Először is, egy pisztoly nem igazán kényelmes. Másodszor, ha a hálószobámban lenne szükségem fegyverre, az azt is jelentené, hogy mindannyian halottak vagytok. Ha ez megtörténik, Fagy, akkor egyetlen pisztoly a kezemben nem fog megmenteni. Úgy fordult meg, hogy ingét a nadrágja derekáig kigombolta, majd lassan kihúzta a nadrágból. Bármennyire is fáradt voltam, látva, miként rángatja ki az ingét, nézve, ahogy az utolsó gombokat kigombolja, a pulzusom enyhén felgyorsult. Bőre csíknyi fehérség volt a kevésbé fehér anyag alatt. Lecsúsztatta válláról az inget, centiméterenként fedve fel izmos testét. Megtanulta, hogy néha, ahogy nézem, miközben lassan levetkőzik, megnő iránta az étvágyam. Ingét egy üres fogasra tette, még a nyakánál lévő gombot is begombolta, hogy ne gyűrődjön. És ahogy megtette, láthattam hátának és vállának hosszú vonalát. Még azt a rengeteg ezüst haját is átvetette vállán, hogy háta izmosságát akadálytalanul láthassam. Voltak idők, amikor ettől majdnem megőrültem, és a vágyamtól nyögdécselni kezdtem, mielőtt még kész lett volna ágyamba jönni. A mai este nem lesz egyike ezeknek a napoknak. Amit láttam, ugyanolyan tökéletes volt, mint máskor, de fáradt voltam, és nem éreztem magam túl jól. Egy része bánat volt, másik része sokk, de az a tudat is, hogy valószínűleg elkaptam valamiféle megfázást vagy vírust. Fagy soha nem fázott meg. Még csak nem is szipogott soha. Megfordult, két keze a nadrágján. Az övét már korábban ki kellett bontania, hogy levehesse rengeteg fegyverét. Fáradtabb lehettem, mint gondoltam, mert észre sem vettem, mikor oldotta ki. A nadrágja felső gombjaival kezdte, mire megfordultam. Az arcomat a párnába temettem, hogy ne is lássam. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Túl csodálatos, hogy az enyém legyen. Éreztem, ahogy az ágy megmozdul, és tudtam, mellettem van. – Merry, mi a baj? Azt hittem, élvezed, hogy nézhetsz. – Élvezem is – feleltem, de még mindig nem néztem rá. Hogyan magyarázhatnám el, hogy ez egyike azon a ritka pillanatoknak, amikor az én halandóságom túl valóságosnak tűnik, az ő halhatatlansága pedig figyelmeztetés. – Nem vagyok elég ahhoz, hogy gyönyört szerezzek neked Doyle nélkül? Erre már megfordultam, és ránéztem. Az ágy szélén ült, egyik lábát térdnél behajlítva. Nadrágja szétnyílva, ahol a gombokat már kigombolta, de a cipzárt még nem húzta le, öve a befejezetlen munkát keretezte. Kissé meggörnyedt, hogy hasa finom izmai és vonalai összegyűrődtek. Választhattam, vagy lefelé nézek, az ölébe, arra, amit ismerek, bár a nadrág még mindig elfedi, vagy felfelé, a mellkasa, válla és arca gyönyörűségébe. Ha nem ilyen kedvem van, akkor lefele mozdulok, de van, hogy a férfinak arra van szüksége, hogy a dereka felett is észrevedd, mielőtt lejjebb keresgélnél. Felültem, mellem előtt összefogtam a takarót, mert ha mezítelen vagyok, Fagy néha elfelejt figyelni rám, és most azt akartam, hallja, mit mondok. Ott ült, haja ezüst tűzként omlott a bőrére. Nem nézett rám, pedig tudtam, érzi, az ágy megmozdul, ahogy egyre közelebb araszoltam hozzá, hogy megérinthessem a karját. – Fagy, szeretlek. Szürke szemével rám nézett, majd rögtön vissza az ölébe, ahol nagy kezét nyugtatta. – Egyedül is szeretsz, amikor nincs mellettem Doyle teste?

73

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Kezem szorosabbra fonódott a karján, miközben azon tűnődtem, mit felelhetnék. Ez tényleg olyan beszélgetéssé kezdett fajulni, amire nem számítottam. Fagyot szeretem, de a hangulataiért nem mindig vagyok oda. – Ugyanolyan kívánatosnak tartalak, mint azon az első éjszakán. – Az egy nagyon jó éjszaka volt – jutalmazott meg egy kis mosollyal –, de nem a kérdésemre nem válaszoltál – folytatta, és tekintetét rám szegezte. – Ami már önmagában elégséges válasz. Elkezdett felemelkedni, de karját leszorítottam a kezemmel. Nem akartam semmire kényszeríteni, csak arra, maradjon ott. Hagyta, hogy ne engedjem az ágyat elhagyni, bár erősebb volt, mint amennyire én valaha lehetek. Megint. Itt ez a sajnálat. Sóhajtottam, megpróbáltam a rosszkedvén, és az enyémen is úrrá lenni, hogy kikössünk valami kellemesebb dolognál. – Mindez azért, mert elfordultam, és nem néztem, ahogy levetkőzöl? Bólintott. – Nem érzem jól magamat. Azt hiszem, elkaptam valami megfázást. Értetlenül tekintett rám. – Emlékszel, hogy néhányatok azt hitte, hogy ami a faerie területén történt, halhatatlanná tett? Újra bólintott. – Ha meg tudtam fázni, akkor ez nem igaz. Még mindig halandó vagyok. – És ezért nem néztél rám? – helyezte kezét kezemre ott, ahol a karján nyugodott. – Fagy, szeretlek, de ez azt is jelenti, hogy néznem kell majd, ahogy te fiatal, jóképű és tökéletes maradsz, miközben én öregszem. Ez a test, amit szeretsz, nem marad így. Meg fogok öregedni, meg fogok halni, és arra leszek kényszerítve, hogy minden nap rád nézzek, tudva, hogy nem érted. Amikor már nagyon öreg leszek, még mindig leveszed ruhádat, és olyan gyönyörű leszel, mint ma. – Te mindig a hercegnőnk leszel – mondta, és láttam az arcán, próbálja felfogni. Elvettem kezemet, visszafeküdtem az ágyra. Szemhéjam mögött könnyek égtek, összeszorult a torkom, a bánatba akár bele is fúlhattam volna. Annyi minden történt a mai napon – a rengeteg dolog, ami nem jól sikerült, a veszély, ami körülöttünk leselkedik –, hogy kész lettem volna sírva fakadni, mert a férfiak, akiket szeretek, örökké olyan gyönyörűek maradnak, mint ma, de én nem. Igazából nem a haláltól féltem, hanem a lassú elsorvadástól. Hogy bírta Maeve Reed férje azt nézni, hogy felesége maradt a régi, ő pedig lassan megöregszik? Hogyan lehet ezt túlélni szerelemmel és ép elmével? Fagy fölém hajolt, és válla oly széles volt, hogy haja úgy terült el körülöttem, akár egy ragyogó sátor, egy mozdulatlanná dermedt vízesés, szobám félhomályában pislákolva. – Fiatal és gyönyörű vagy ma este. Miért okozol ily felesleges bánatot magadnak, amikor oly messze van még az elmúlás, és én itt vagyok neked? – suttogta az utolsó szavakat az ajkam felett, majd egy csókkal zárta le. Engedtem, hogy megcsókoljon, de nem viszonoztam. Nem érti? Nos, nem. Miként is tehetné? Vagy… vagy… Egyik kezemet mellkasának támasztva eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Szerettél valaha valakit, és láttad megöregedni? Hirtelen felült, és nem nézett rám. Szorosan megmarkoltam a csuklóját, de átérni nem sikerült, mert oly hatalmas volt. – Ugye megtörtént? Még mindig nem volt hajlandó rám nézni, de végül bólintott. – Ki, mikor? – kérdeztem. – Egy darab üvegen keresztül láttam meg, amikor még nem Gyilkos Fagy voltam, hanem csupán Fagy. Dér voltam, amelyet az emberek hite és a faerie mágiája életre keltett – nézett rám, és tekintetében bizonytalanságot láttam. – Egyszer láttál is egy látomásodban, miként kezdtem élni. Bólintottam. Emlékeztem rá. – Az ablakában jelentél meg, mint Jack Frost, a Hóbarát – mondtam. – Igen. – Mi volt a neve? – Rose. Aranyszínű fürtjei voltak, szeme akár a téli égbolt. Meglátott az ablakban, meglátott, és próbálta anyjának elmondani, hogy az ablakban egy arc van. – Jövőbe látó képességgel volt megáldva – mondtam. Fagy bólintott. Majdnem hagytam, de aztán képtelen voltam megállni. – Mi történt? – Mindig egyedül volt. A többi gyerek valahogy megérezte, hogy más, mint ők. Elkövette azt a hibát, hogy mesélt azokról a dolgokról, amiket látott. Boszorkánynak kiáltották ki őt, és az anyját is. Apja nem volt. A falubeliek elbeszéléséből ítélve, soha nem volt apja. Ahogy a házaikat faggyal festettem meg, hallottam suttogásukat, hogy Rose-t nem egy férfi, hanem maga az ördög nemzette. Nagyon szegények voltak, és én csak a tél hidegének egyik velejárója voltam, ami a legjobban érte őket. Annyira akartam

74

LAURELL K. HAMILTON neki segíteni – emelte fel hatalmas kezét, mintha kisebb, kevésbé erős két kezet látna. – Több kellett, hogy legyek. – Segítséget kértél? – érdeklődtem. – Úgy érted – nézett rám meglepetten –, hogy kértem-e az Istennőt és a hitvesét segítségért? Bólintottam. Elmosolyodott, amitől arca felragyogott, és előbukkant az öröm, amit egyébként oly sikeresen rejt el. – Igen, megtettem. – És meghallgatásra találtál – mosolyogtam rá én is. – Igen – felelte, még mindig jókedvűen. – Aludni tértem, és amikor felébredtem, magasabb voltam, erősebb. Arra a hosszú télre találtam a tüzüknek fát. Találtam nekik táplálékot – mesélte, majd az öröm eltűnt az arcáról. – Az élelmet a többi falusitól vettem el, és ezért az anyját lopással vádolták. Rose azt mondta nekik, hogy a barátja hagyta ott nekik az élelmiszert, a ragyogó barátja. – Boszorkánysággal vádolták meg – vettem kezét tenyerembe. – Igen, és tolvajlással. Megpróbáltam segíteni, de nem értettem, hogy mit jelent embernek lenni, de azt sem, hogy feynek. Annyira friss voltam, Merry, annyira új mindenhez, ami nem jég és hideg volt. Egy gondolat voltam, amelyből egy élőlény lett. Nem tudtam, miként marad az ember életben, vagy ez mit jelent. – Segíteni akartál – próbáltam nyugtatni. – Segítségem elvett tőlük mindent – bólintott. – Börtönbe zárták és halálra ítélték őket. Az első alkalom, amikor a hideget idéztem a kezembe, oly hideget, amely még a fémet is eltöri, Rose-ért és az anyjáért történt. A rácsokat eltörtem, és megmentettem őket. – Ez csodálatos tett volt – mondtam neki, de keze egyre szorosabban markolt, és tudtam, a történetnek még nincs vége. – El tudod képzelni, mint hittek a falusiak, amikor meglátták, hogy a fémrácsok összetörtek, és a két asszony eltűnt? El tudod képzelni, mit gondoltak Rose-ról és az anyjáról? – Semmit, amit addig már ne gondoltak volna – feleltem halkan. – Lehet, de ez télen történt. Nem tudtam nekik menedéket építeni. Nem tudtam őket melegen tartani. Semmit nem tudtam tenni, csak kivezetni őket a téli hidegbe, ahol minden elérhető emberi lény ellenük fordult. Felültem, és megpróbáltam átölelni, de nem engedte. Elfordult tőlem, majd végigmondta a történetét. – Haldokoltak, mert amerre mentem, a tél követett. Még mindig egy természeti erő voltam, nem értettem, mágiám miként működik. Amikor mindent elvesztettem, imádkozni kezdtem. Akkor megjelent a hitves, és megkérdezte, feladnám-e teljes lényemet, hogy megmentsem őket. Merry, még nem voltam oly régóta életben, és emlékeztem, milyen volt azelőtt. Oda visszatérni nem akartam, de Rose annyira csendben feküdt a hóban, haja kezdett a fehérségben elveszni, hogy igent mondtam. Mindent, ami én vagyok, feladnék, hogy meg menthessem őket. A megfelelő áldozatnak tűnt, mert az én beavatkozásom, bármennyire is jó szándékkal tettem, hozta rájuk a szenvedést. Olyan sokáig hallgatott, hogy odakúsztam hozzá, és átöleltem. Most engedte. Még hátra is dőlt, neki a testemnek. – Mi történt? – súgtam. – Zene csendült a hóban, és Taranis, a Fény és Illúzió Királya jött felénk holdfényből szőtt lóháton. Fogalmad sincs, azokban az időkben egy aranyló udvarház megjelenése mennyire csodálatos lehetett, Merry. Nem csak Taranis, aki képes volt egy csődört létrehozni fényből vagy árnyékból, vagy falevelekből. Tényleg mágikus pillanat volt. Ő és az emberei kiemelték őket a hóból, és ellovagoltak velük a faerie dombok felé. Belenyugodtam abba, hogy elveszítem, ha ezzel életben maradhat. Arra vártam, hogy visszataszítsanak a nemlétbe, és nem tiltakoztam. Megmentettem őket, és az én létem az övékért igazságosnak tűnt. Nem mondanám, hogy az életem az övékért, mert akkor még nem éltem, nem úgy, mint most. Szorosan magamhoz vontam, és még jobban nekem dőlt, rám nehezedett, hogy hátra kellett dőlnöm az ágy támlájának, úgy ringattam. Egyik kezemet a mellkasán hagytam, hogy érezzem, ahogy szavai végigmorajlanak testén. – Rose magához tért, a fénylő udvar egyik nemesének karjában. Az én kis Rose-om felébredt. Jackieért kiáltott, az ő Hóbarátjáért. Úgy mentem hozzá, ahogy már az első alkalommal. Siettem hozzá, mert semmi mást nem tehettem. Kiszakította magát a sidhék fénylő lordjának karjából, és hozzám jött. Merry, nem az voltam, ami most vagyok. Fiatal voltam, jóformán gyerek. Bár az istennő olyan testet adott nekem, ami többre volt képes. De nem tartoztam a fénylő udvar tagjai közé. Minden tekintetben alacsonyabb rendű fey voltam. Azt hiszem, az emberi szem egy fiúnak látott, nem idősebbnek tizennégy évesnél. Tökéletes párja az én Rose-omnak. Mozdulatlanul feküdt a karomban. – Mi történt az édesanyjával? – kérdeztem. – Még mindig szakácsnő a fénylő udvarban. – És Rose? – csókoltam meg homlokát.

75

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Találtunk menedéket, és mágiám segítségével falujától messze vittem. Akkoriban az emberek nem úgy utaztak, mint ma, és harminc kilométer már elég távol volt ahhoz, hogy a falubelijeivel soha többé ne találkozzon. Megtanította, miként lehetek valóságos, és vele együtt nőttem. – Mit értesz az alatt, hogy vele együtt nőttél? – Úgy néztem ki, mint egy tizennégy éves fiú, ő pedig mint egy tizennégy éves lány. Ahogy ő nőtt, úgy nőttem én is. Nem a kard és pajzs volt az, amit ezek a karok először használtak, hanem fejsze, és minden más munkaeszköz, ami ahhoz kellett, hogy a család fenntartását elláthassam. – Gyerekeid voltak – súgtam. – Nem. Azt hittem azért, mert nem vagyok elég valós. Most, hogy még mindig gyermektelen vagy, azon tűnődöm, lehet, az a sorsom, hogy ne legyen gyerekem. – De egy pár voltatok – mondtam. – Igen, és egy pap, aki jobb barát, mint keresztény volt, még össze is adott minket. De nem maradhattunk hosszan egy faluban sem, mert én nem öregedtem. Addig nőttem együtt Rose-ommal, amíg olyan nem lettem, mint ma. Akkor én megálltam, de ő nem. Néztem, ahogy haja szőkéből fehérbe vált, szemét, ahogy a tél kékjéből a havas ég szürkéjévé változik. Akkor felnézett rám, és arcán indulatot láttam. – Néztem, ahogy elhervad, és mindig szerettem. Azért, Merry, mert az ő szerelme által lettem valósággá. Nem a faerie, nem a vad mágiája, hanem a szerelem mágiája által. Azt hittem, Rose-ért feladom azt az életet, amelyet ismertem, de a hitves azt kérdezte, feladok-e mindent, aki vagyok, és megtettem. Azzá váltam, akire neki szüksége volt. Amikor ráébredtem, hogy nem tudok vele együtt megöregedni, sírtam, mert nem tudtam elképzelni nélküle az életemet. Feltérdelt, kezét karomra tette, és az arcomat fürkészte. – Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet. Lehajolt, megcsókolt, és ekkor már viszonoztam. Ez alkalommal belesimultam a karjába, a testébe, mert semmi mást nem tehettem.

76

16. FEJEZET

Végül ő került felülre, haja kibomlott és ezüst esőként borított be minket – már ha az eső lehetne ilyen selyemfinomságú, és olyan meleg, mint a szeretőd teste. Bőrünk úgy világított, mintha magát a holdat nyeltük volna le, és testünk minden egyes négyzetcentimétere ragyogott. Tudtam, hogy hajam vörös világító tűzlobogás, mert fényét szemem sarkából láttam. Az ő haja is elkezdett szikrázni, világítani, ahogy felettem mozgott, úgy ejtve rabul a fényt, akár a holdfényben világító hó. Voltak szeretőim, akik a napot hozták magukkal ágyamba, de Fagy a téli éjszaka volt, minden szépségével és keménységével. Túl magas volt, vagy talán én túl alacsony ahhoz, hogy rám tudjon feküdni. Nekem nem is okozott gyönyört, és levegőt sem nagyon kaptam, ezért felsőtestével nem nehezedett rám, hanem a ragyogóan fehér, izmos karjaival fent tartotta magát. Testünk között lefelé bámulva, nézve, ahogy ki és be mozog bennem, felkiáltottam, félre kellett néznem, mintha látványa túlságosan csodálatos lenne, és szememnek valami mással kellene elfoglalnia magát. Amit találtam, az Fagy szeme volt. Szürke, mint a téli égbolt, ámbár most, hogy hatalma eluralkodott benne, nem csupán szürkét mutatott. Szeme szürkeségében megpillantottam egy hófödte dombot, amelyen egy csupasz, téli álmot alvó fa állt. Egy másodpercre megszédültem, mintha belezuhanhatnék abba a tájba, a szemén át valamely más helyre. Ekkor becsuktam a szememet, mert soha nem voltam biztos abban, a domb hol található, s milyen fát látok. Teste ritmusa, mérete… Az orgazmus első halvány ragyogása növekedni kezdett. – Merry, Merry, nézz rám – mondta sürgetően, érdesen. Kinyitottam a szemem, és az övé egész közel volt hozzám, tágra nyíltan, rám meredve, azt követelve, hogy csak rá nézzek. Egyik kezével megmarkolta a hajamat, szorosan az arcom mellett. – Az arcodat akarom látni – mondta, lihegve az erőfeszítéstől mélyen. A szemében havat láttam, lassan beborította azt a magányos fát, és mögötte a domboldalt. Valami mozgott a szemében, egy alak. Teste ritmusa megváltozott, sürgetőbbé vált, és ez már túl sok volt. Képtelen voltam a szemébe nézni, miközben a teste bennem mozgott, de a marka a hajamat még jobban húzta, arra kényszerítve, hogy felnézzek rá. Arca az én szeretett Fagyomé volt. Szeméből eltűnt a látomás, ami arca gyönyörűségéről, pillantása szenvedélyességétől elvonta volna a figyelmemet. – Majdnem, majdnem, majdnem – súgtam. Majd egy utolsó lökés, és a majdnem mosttá változott. Kiabáltam, de csak a hajamat markoló és csaknem brutális mozdulata akadályozta meg nyakam hátrafeszülését. Tartotta a fejemet, hogy továbbra is csak egymást láthattuk, nem fordíthattam el a fejemet. Egymást néztük, miközben testünk a gyönyört lovagolta. Azt erejével követelte ki, hogy osztozzunk a legmeghittebb pillanatok egyikén, pislogás nélkül, egymás szemében elmerülve, hogy semmi nem mentett meg minket a másik tekintetében tükröződő vadságtól. Belezuhantunk ebbe a tombolásba, a majdnem kétségbeesett szenvedélybe. Amikor gyönyörömet világgá sikoltottam, ő is felkiáltott felettem, majd teste rám zuhant, és karjába ölelt, miközben még mindig bennem volt. Feltérdelt, és a fejtámlának szegezett. Megmarkoltam a fát, hogy ne mozduljak el onnan, ahol látni akart. Elélvezett, de még mindig merev maradt, amit be is bizonyított, amikor elkezdett tovább döngölni, bele a fába. Az ágy erejétől remegni kezdett, tiltakozásul a durva bánásmód ellen. Kiabálni kezdtem, és igyekeztem még jobban megfogódzkodni a fában, hogy egy helyben maradjak, miközben Fagy olyan mélyre hatolt bennem, amennyire csak testem engedte. Elég mélyen ahhoz, hogy ebből a szögből a fájdalom és gyönyör egymással rohantak, miközben Fagy velem száguldott. Elengedtem az ágyat, körmeimmel fehér bőrén szántottam végig. Ahol a bőrét megsértettem, a ragyogása szétvált, de nem vér serkedt ki. Körmeim csíkját kékesen világító vonalak követték, megfestették a bőrünket. Volt egy másodperc, amikor alkaromon tövises indát vettem észre, Fagy mellkasán pedig egy szarvasbika feje rajzolódott ki. Teste megremegett, miközben gyönyörömmel és fájdalmával festettem meg testét. Karjába szorított, láttam a vállán a ragyogást, és a hatalomnak azon jelét, amelyet az előbb láttam az inda képében a karomon. Ráébredtem: a tetoválás, amely a faerie-ben először tűnt fel, ugyanaz volt, mint a szemében látott kép. Egy pillanatig megdermedtünk, a fejtámlához simultunk. Szíve olyan gyorsan és erősen vert, hogy az arcomon éreztem, akár egy kéz nyomását. Lassan oldalt dőlt velem, az ágy fejrészénél feküdünk azokon a párnákon, amiket még nem vertünk le. – Fagy, elfelejtettem, mily csodálatos tudsz lenni – mondta egy hang, de nem az enyém. A tükörből jött. Egy másodperccel ezelőtt meg sem bírtam volna moccanni, de a félelem hatására most rögtön felültem, és az összegyűrt lepedők után nyúltam. – Ne takarjátok el magatokat – parancsolta Andais a tükörből. Gyorsan magunkra húztuk a takarókat.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Azt mondtam, ne takarjátok el magatokat, vagy talán már nem én vagyok a királynőtök? – sziszegte oly ördögien, hogy egyből kitakaróztunk. Szeretkezésünk végét amúgy is látta, gondolom, már nincs értelme szégyenlősnek lennünk. Fagy továbbra is hozzám simult, hogy a lehető legjobban el tudjon rejtőzni előle. – Királynőm – találtam meg először én a hangomat –, mi szél hozott a tükrünkhöz? – Azt hittem, Rhyst fogom látni veled, vagy talán hazugság volt, amikor azt mondtad, vele fogsz lefeküdni? – Királynőm, Rhys is sorra fog kerülni. Úgy bámulta Fagyot, mintha én ott sem lennék. Én is ránéztem. Teste izzadságtól fénylett szeretkezésünk után, haja ezüst, diadalmas összevisszaságban, amely kiemelte sápadt bőrű izmos testét. Gyönyörű volt. Oly csodálatos, amellyel még a sidhék között sem mindenki tud dicsekedni. Ironikus, hogy valaki, aki nem sidhének született, a legjobbképűbb férfiúink közé tartozik. De most, amikor már tudtam, hogy az önzetlen szerelem formálta, nem a hatalom iránti vágy, már értettem. Mert a szerelem széppé tesz. – Az arckifejezésed, Meredith, ahogy ránézel. Mire gondolsz? – Szerelemre, Andais nagynéném. A szerelmen tűnődök. – Tudd azt, én unokahúgom – hallatott utálkozó hangot. – Ha Gyilkos Fagy nem a királyod, akkor vissza fogom kapni, és kipróbálom, tényleg olyan jó-e, mint ahogy kinéz. – Egykor a szeretőd volt, sok száz évvel ezelőtt. – Emlékszem – felelte, de nem úgy, mint akit boldoggá tesz. Arckifejezését nem értettem, de hangsúlyával sem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam, miért igyekszik annyira Rhysszel rajtakapni – vagy, inkább rajta akart kapni, de nem vele? Ürügyet keresne, hogy visszarendelhesse Rhyst a faerie-be? Ha igen, miért? Soha nem bánt úgy vele, mintha a kegyeltjei közé tartozna, legalábbis ilyesmire senki nem emlékezett a környezetemben. – Gyilkos Fagyom, szemedben félelmet látok – szólalt meg. Karomat szorosan köré fontam. Nem tehettem ellene semmit. – Meredith, megvédenéd őt velem szemben? – A bajtól minden egyes emberemet megvédeném. – De ugye ez itt különleges a számodra? – Igen – mondtam, mert minden más hazugság lett volna. – Fagy, nézz rám! – parancsolta. Fagy ráemelte a tekintetét. – Fagy, te félsz tőlem? Olyan nagyot nyelt, hogy az már fájhatott, és rekedt hangon szólalt meg. – Igen, királynőm, tartok tőled. – Ugye szereted Meredith-t? – Igen, királynőm – felelte. – Unokahúgom, téged szeret, tőlem fél. Azt hiszem, rá fogsz majd jönni, hogy a félelem fenyegetésnek hatásosabb, mint a szerelem. – Nem akarom fenyegetni. – Egy nap majd fogod. Egy nap rá fogsz ébredni, hogy a faerie összes szerelme nem lesz elég ahhoz, hogy szeretett férfiúid engedelmeskedjenek neked. Azt akarod majd, hogy a félelem a te oldaladon legyen, de túl gyenge vagy ahhoz, hogy tudj vele bánni. – Nem vagyok félelemkeltő, Andais nagynéném. Ezzel tisztában vagyok. – Rád nézek, látom udvartartásom jövőjét, és kétségbeesem. – Ha a szerelem az udvarunk jövője, Andais nagynéném, akkor én bizakodó vagyok. Még egyszer ránézett Fagyra, mintha éhezne, és a férfi valami ehető dolog lenne. – Gyűlöllek, Meredith, tényleg. Igyekeztem nem kimondani, amit gondolok, de a királynő folytatta. – Az arcod elárul. Mondd ki, amit arcod mutat, unokahúgom. Meredith, gyűlöllek. Mit akarnál erre válaszolni? – Én is gyűlöllek téged. Andais úgy mosolygott, mintha szívből tenné. Mögötte az ágyról mindent leszedtek, amit lehetséges volt. Kristály megkínzása láthatóan annyi vér produkált, hogy még ő sem akart benne aludni. – Meredith, azt hiszem, ma este Misztrál kerül nálam sorra. Azt fogom tenni azzal az erős testtel, amit korábban Kristállyal. – Megállítani nem tudlak – mondtam. – Nem, most még nem – felelte, és a tükör újra üressé vált, és csak saját tükörképemet bámultam benne. Fagy nem nézett a tükörre. Csak lemászott az ágyról, és elkezdett öltözködni. Még azzal sem törődött, hogy először megtisztálkodjon. Azt hiszem, úgy érezte, muszáj a ruháit felöltenie, és ezért nem hibáztathattam.

78

LAURELL K. HAMILTON Úgy szólalt meg, hogy rám sem nézett, minden erővel azon igyekezve, hogy mezítelenségét minél előbb eltüntesse. – Egyszer azt mondtam neked, hogy inkább meghalok, mintsem visszamenjek hozzá. Meredith, komolyan gondoltam. – Tudom – feleltem. – Még mindig így gondolom – kezdte fegyvereit összegyűjteni. Felnyúltam hozzá. Megfogta a kezemet, megcsókolta, és a legszomorúbb mosollyal ajándékozott meg, amit valaha láttam. – Fagy, én… – Ha együtt akarsz lenni Rhysszel, mielőtt leszáll az éj, a helyedben egy másik szobát használnék. Nem akarnám őt a mai este még egyszer nézőközönségnek. – Azt fogom tenni, amit javasoltál. – Megyek, megnézem, mi újság Doyle-lal – mondta teljesen felöltözve, fegyvereivel a helyükön. Magas volt, jóképű, jeges gyönyörűség. Az én Gyilkos Fagyom volt, oly arrogáns és olvashatatlan, mint amikor először találkoztam vele. De magammal vihettem a képét, ahogy tágra nyílt szemmel, viharosan hatolt a testembe. Tudtam, mi rejtőzik abban a hűvös, fegyelmezett férfiban, és az igazi Fagy minden egyes pillanatát szívemben őrzöm. A férfiét, aki egy földműves lányával esett szerelembe, és mindent, amit addig ismert feladott, hogy vele lehessen. Kisétált a szobából, magasan, egyenes derékkal, és a legtöbb ember szemében érzéketlenül. De én tudtam, hogy miért hagyott ott engem az ágyban. Elment, mert rettegett attól, hogy a királynője esetleg visszatér, hogy még egy pillantást vessen rá.

79

17. FEJEZET

Megfogadtam Fagy tanácsát, és átköltöztem Maeve Reed hatalmas vendégházának egy kisebb szobájába. Azért menekült el, mert Taranis kétszer is megpróbálta megölni. Talán hamarosan elmondhatjuk neki, hogy Taranis már nem jelent veszélyt sem az ő, sem más számára, de nekem a mai napon még túl kellett jutnom. Jó lett volna, ha találok egy olyan helyet, amelyet sajátunkénak mondhatnánk, de majdnem húsz férfinak kellett volna szállást és étkezést biztosítanom, amit nem engedhettem meg magamnak. Nagynéném segítségét még mindig nem fogadom el. Túlságosan tisztában vagyok azzal, hogy szívességeinek feltételei mennyire megkötnének. Az adrenalin a szervezetemből lassan kiürült, és fáradtabb voltam, mint akkor, amikor a nap elkezdődött. Valami nyavalya kerülget. A fenébe. Hittem, hogy Fagy szeret, de azt nem tudtam, mit éreznék, amikor öregszem, de ők fiatalok maradnak. Voltak pillanatok, amikor nem voltam biztos abban, elég jó ember vagyok ahhoz, hogy akkor is rendesen viselkedjek velük szemben. A szobában sötét volt. Az egyetlen ablakra sötétítő függönyöket is aggattak. Az öltözködő asztalka feletti tükröt eltávolították, a fal sima, „békés” volt. Itt nem fognak váratlan hívások meglepni. Ez volt az egyik oka annak, hogy ezt a szobát választottam. Pihenésre volt szükségem, és aznapra már elegem volt a meglepetésszerű tükörhívásokból. Kitto csatlakozott hozzám, mellém gömbölyödött a tiszta pamut ágynemű puha hűvösségébe. Sötét fürtjei egyik vállam kanyarulatánál göndörödtek, lehelete mellem halmait melengette. Egyik kezét átvetette a hasamon, lába a combomon, másik kezét felemelte, hogy hajammal játszadozhasson. A testőreim közül ő az egyetlen férfi, aki alacsonyabb nálam, elég alacsony ahhoz, hogy mellém gömbölyödjön, miként én teszem a magasabb férfiakkal. Egyike az első férfiaknak, akik csatlakoztak hozzám a száműzetésbe. Azon hetek során, amiket már nem a faerie-ben töltött, Doyle rákényszerítette, hogy használja az edzőtermet. Már érezni lehetett az izmokat holdsütötte fehér bőrének simasága alatt. Izmok, amelyek azelőtt soha nem léteztek. Csupán 148 centiméter magas, egy angyal arcával, amely igazán soha nem jutott túl a pubertáskoron. De a goblinoknak amúgy sem kell borotválkozniuk, és ebben a tekintetben a teste felmenői egy részétől ezt örökölte is. Haja göndör, puha fürtjeiben futtattam ujjaimat, amely lassan elérte egyre szélesedő vállát. Haját, amely oly puha volt, mint Galené vagy az enyém. Másik kezemet a hátán nyugtattam. A gerincén lefutó pikkelyek sima vonalát simítottam. A halovány fényben a pikkelyek sötétnek tűntek, de ragyogóbb fényben a szivárvány színeiben pompáznak. Csókolni való szájában, amelyet mellemen nyugtatott, visszahúzható méregfogak nőttek, amelyek méregmirigyekhez csatlakoznak. Apja kígyó goblin volt. Az, hogy az apja inkább megerőszakolta az anyját, ahelyett, hogy megette volna, meglehetősen szokatlan tény volt. Állítólag a kígyó goblinok minden tekintetben hideg teremtmények. Szenvedély őket nem motiválja, de lehetett valami Kitto anyjában, ami apja hideg szívében meleget ébresztett. Az anyja, miután ráébredt, mi vagy ki a fia, otthagyta egy goblin tündérdomb mellett. A goblinokról közismert, hogy hajlamosak megenni a saját gyerekeiket, és a sidhe húst különösen nagy becsben tartják. A saját anyja rakta ki, hogy megöljék. Ehelyett befogadta egy goblin asszony, aki egy darabig életben akarta tartani, hogy nagyobb legyen, amikor megeszi. De Kittóban lehetett valami, ami miatt ő is meggondolta magát, és nem tudta magát rászánni, hogy meggyilkolja. Tényleg van valami a lényében, ami felébreszti azon vágyat, hogy az ember a gondját viselje, megvédje. Életét nem egyszer kínálta cserébe az enyémért, de még mindig nem tudtam védelmezőmként tekinteni. Hatalmas, mandula alakú szemét rám emelte, mindent elborító kékséget, amely akár Magyal és Kőris szeme, egyetlen színt tartalmazott. Attól eltekintve, hogy Kitto szeme csodálatosan tiszta, akár egy halvány zafír, vagy a reggeli égbolt. – Merry, ma ki elől rejtőzöl? – faggatott gyengéden. – Honnan tudod, hogy rejtőzöm? – mosolyogtam rá a párnák fészkéből. – Ezért jössz ide. Elrejtőzni. Ujjamat végigfuttattam arca élén. Ha nincs az a néhány kósza gén, akkor akár olyan is lehetett volna, mint Magyal és Kőris, magas és sidhe gyönyörű, a goblinok extra erejével és kitartásával. – Mondtam már, hogy nem érzem jól magam. – Ez igaz – mosolygott, és feltámaszkodott a könyökére –, de valami bánatod is van, amit szívesen orvosolnék, ha elmondod, miként tehetném. – Csak ne kelljen politikáról beszélnem. Pihennem kell, ha ma éjszaka még a kötelességemet is teljesíteni akarom. Ujját végighúzta az arcomon, homlokomtól egészen az államig. Hosszú, lassú mozdulattal, minek hatására lehunytam a szememet, és lélegzetem elakadt.

LAURELL K. HAMILTON – Valóban így látod a goblinokat, akikkel ma éjszaka le kell feküdnöd? – Nem goblin mivoltuk miatt tekintem kötelességemnek – nyitottam ki a szememet. – Tudom – mosolygott, kezét hajamba temetve. – Hanem attól, akik, amik, és emellett nem érzed magad túl fényesen. – Kitto, tőlük félek. – Én is – komolyodott el. – Bántak veled valaha rosszul? – Nem igazán kedvelik a férfiak húsát. Egyszer vagy kétszer talán szolgáltam őket, amikor a gazdámhoz jöttek, az ágyába. Kitto úgy maradt életben egy olyan erőszakos kultúrában, amelynél rosszabb a faerie-ben nincs, hogy azt tette, amit az embereknek kell a börtönökben tenniük, hogy túléljék. Kiválasztanak valakit, akinek hatalma van, vagy őket választják ki, és a tulajdonukká válnak. Lenézik őket, ugyanakkor, különös módon, elismerik, mint mesterséget. Az egyik oldalról az olyan goblinok, mint Kitto, a többiek rosszkedvének kényének-kedvének ki vannak téve; másrészt, mesterük nagy becsben tartja őket. A mester szó a goblinok szaknyelvében nem egy szexista szó. Férfi vagy nő is lehet. Egyszerűen azt jelentette, hogy valaki a rabszolgájuk. – Szolgáltad őket? – kérdeztem. – Azt hiszem, a pornográfia területén felszopónak neveznének. Mindent együtt csinálnak… Abban segítettem, hogy az egyik készenlétben legyen, mire a másik befejezi a dolgát. Úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem volt rosszallás, harag. Semmi. Egykor a világa ilyen volt. Az egyetlen világ, amelyet ismert, amíg királya oda nem ajándékozta nekem. Nagyon igyekeztem, hogy Kittónak legyenek választási lehetőségei ebben az új környezetben, de óvatosnak kellett lennem, mert a túl sok alternatíva idegessé tette. A teljes világa megváltozott, szó szerint. Soha nem látott villanyáramot vagy televíziót. Most Hollywood egyik vezető színésznőjének a birtokán élt, bár filmjei közül soha egyet sem látott. Az sokkal mélyebb benyomást tett rá, hogy egykor Conchenn istennő volt – e titokról, persze, Hollywood mit sem tud. – Merry, ma este veled leszek, segíteni fogok neked. – Nem kérhetlek meg… – Nem kell kérned – helyezte ujját ajkamra. – Egyik embered sem ismeri úgy a goblin kultúrát, mint én. Nem azt mondom, hogy meg tudnálak védeni tőlük, de attól igen, hogy szokásaik miatt csapdába ess. Megcsókoltam az ujjait, majd a tenyerére is nyomtam egyet. Azt akartam mondani, hogy nem engedhetem meg, mert rosszul bántak vele, de ő a dolgokat nem így látja. Ha azt mondom neki, visszaéltek a helyzetével, bár ő nem így élte meg, akkor rosszul teszem, hogy elmondom. Ez az ő kultúrája, nem az enyém. Ki vagyok én, hogy követ szórjak rá, azok után, amit ma Andais ágyában láttam? Valaki halkan kopogott az ajtón. Felsóhajtottam, és még mélyebbre fészkeltem magamat a párnák közé. Nem akartam ma még egy krízissel foglalkozni. Egy szép példány belőlük még mindig vár rám éjszaka, amikor a goblin ikrek megérkeznek. – Te vagy a hercegnő – hajolt felém Kitto, a fülembe suttogva. – Megmondhatod nekik, hogy menjenek el. – Addig nem mondhatom, hogy távozzanak, amíg meg nem tudom, mit akarnak. Ki az? – kiáltottam. – Rhys. Kitto és én egymásra néztünk. Szemét tágra nyitotta, ami az ő nyelvén vállrándítást jelentett. Igaza volt. Fontos dolog kell, hogy legyen, ha Rhys hajlandó engem egy ágyban egy goblinnal, akármilyen goblinnal, látni. Kittót még kedveli is, vagy legalábbis késő éjszakákig fent volt vele, és maratoni, a film noir-ba bevezető mozizásokat rendeztek. Galennel tartott, amikor az elvitte Kittót, hogy modern ruhákat vegyen neki. De Rhys mindig távozik, ha Kittóval intimebb kapcsolatba keveredek. Bármi miatt is hajlandó önként idejönni Rhys, fontos ügyről lehet szó. Ma a fontos jelentése, katasztrófa. A francba. – Gyere be! – szóltam ki. Kitto kezdett volna arrébb húzódni, mint aki távozni akar, de megragadtam a karját, és ott marasztaltam, félkönyéken, fölöttem. – Ez a te szobád. Nem mész el. Kitto bizonytalannak látszott, de ott maradt, ahol akartam. Ebben ő elég jó. A parancsokat gyönyörűen teljesíti, ami több mint, amit a legtöbb pasasomról mondani tudok. Rhys belépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Az arcát néztem, de elég nyugodtnak tűnt. – Doyle meglehetősen makacs, még akkor is, ha sidhe. – Még csak most jössz rá? – nevettem. – Ami igaz, az igaz – vigyorgott Rhys –, már régóta tudom. – Még mindig nem engedi, hogy Merry mellette legyen? – kérdezte Kitto. Most már tökéletesen nyugodtnak tűnt mellettem, mintha soha nem is gondolt volna arra, hogy kimegy a szobából.

81

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Azt mondja – kezdte Rhys, miközben egyre beljebb jött –, „nekem kell őt megvédenem, nem pedig fordítva”. Még azt is hozzátette, hogy nyugalomra van szükséged a mai éjszaka miatt, és nem arra, hogy betegágya mellett aggódj. – Átölelhettem volna, miközben mindketten aluszunk – mondtam. – Az ő vesztesége, a mi nyereségünk – vigyorodott el megint, majd levetette a zakóját. – A mi veszteségünk – szólalt meg Kitto, hangjában enyhe meglepődéssel. Rhys mozdulata közben megállt. Hónalj pisztolytokja nagyon sötétnek tűnt inge halovány kéksége mellett. Bár a tok inkább azt sejtette, hogy csak pisztolyt tartanak benne, ez egyáltalán nem volt igaz. Mindegyik férfi, aki már pár hónapja velem volt, készíttetett egy méretre készült speciális tokot, azt hiszem, hogy a faerie egyik bőrművesével. Egy ember sem lett volna képes ezeket ilyen gyorsan és pontosan legyártani. A bőrbe ráadásnak még bonyolult mintákat vittek, nagyon ügyes ötletekkel fűszerezve, hogy a lehető legtöbb fegyvert lehessen bennük hordani, de a modern zakókat még mindig gond nélkül fel lehessen venni. Rhys ott állt, egyik hóna alatt egy pisztollyal, a másik alatt egy késsel. Egy második pisztolyt a derekába tűzve hordott. Még egy rövid kardot is felerősített a hátára úgy, hogy a markolata a háta egyik oldalán kissé kilátszott. Előhúzni körülbelül úgy tudta, mint amikor azt a pisztolyt rántja ki, ami hátul van a nadrágjába tűzve. – Az ügyvédek irodájában megérintettelek, és egyáltalán nem éreztem ezt a sok fegyvert – jegyeztem meg. – Létezik egy bűbáj, amely a látást és tapintást befolyásolja. – Ha nem vetted észre, akkor olyan jó, mint amilyennek ígérték – mondta Rhys. – Miért láttam azokat a kardokat, amelyeket Fagy és Doyle hordott a hátán? – A varázslat csak akkor működik, ha a tokot fedő ruházat vonala nem törik meg. Vannak, akik egyre a hatalmas kardokat erőltetik, amelyek a zakó alól kilógnak, így meg is látod őket. Ez azután még azt is valószínűbbé teszi, hogy az emberek a pisztolyokat, és más fegyvereiket is észreveszik. Ha egyszer felhívod valamire a figyelmet, ami illúziónak számít, akkor az kezd megszűnni. Ezt te is tudod. – De azt nem tudtam, hogy a bőrfelszereléssel ez a helyzet, hogy varázslatot helyeztek rájuk. Rhys a vállát vonogatta. – Nem két fillér lehetett. – Ajándékok voltak – felelte. – Ennyire sok mágikus munka? – nyílt tágra a szemem. – Meglehetősen népszerűvé váltál az alacsonyabb rendű feyek körében, miután a folyosón azt a kis beszédet megtartottad arról, hogy gyerekkorodban a legtöbb barátod közülük került ki, nem pedig a sidhék köréből. – Ez igaz – bizonygattam. – Igen, de segített abban, hogy megnyerje neked őket. Ez, valamint az, hogy részben brownie vagy. – Az alacsonyabb rendű fey csinálta a bőrmunkát? Rhys bólintott. – Amíg a sidhék mágiájuk legnagyobb részét elveszítették, az alacsonyabb rendű feyek sokkal több dolgot megtartottak, mint hittük volna. Azt hiszem, tartottak attól, hogy felhívják a sidhék figyelmét arra, hogy az alacsonyabb rendű fey hatalma kevésbé halványult el, mint a nagyobb hatalommal bíró feyeké. – Okos dolog volt részükről – jegyeztem meg. – Nem mintha nem szeretném az új, menő bőrfelszerelésemet – állt már Rhys az ágy lábánál –, de azért húzod az időt, hogy kitaláld, miként küldhetnél el finoman, vagy talán van valami kérdés, amit nem akarsz feltenni? – Tulajdonképpen a bőrre helyezett mágia érdekel. Lehet, hogy hamarosan minden mágikus segítségre szükségünk lesz. Valamint ez az első alkalom, hogy önként jöttél Kitto szobájába, amikor vele vagyok. Azon tűnődünk: miért? Bólintott, majd lenézett, mintha a gondolatait szedné össze. – Kivéve, ha egyikőtök ellenzi, szeretnék csatlakozni egy kis délutáni ölelkezésre – emelte fel fejét, és a tőle valaha látott legsemlegesebb arckifejezését mutatta. Érzéseit egyébként száraz humor mögé szokta rejteni. Ma komoly volt. Egyáltalán nem hasonlított önmagára. – Az én véleményem nem számít – sietett tisztázni Kitto, de lejjebb csúszott, és úgy magára húzta a takarót, hogy majdnem teljesen eltűnt alatta. – Kitto, ezt már párszor megbeszéltük – helyezte Rhys egyik karjára a zakóját. – Most már te is sidhe vagy, ezért jogod van arra, hogy véleményed legyen, ahogy nekünk is. – Ó, kérlek – szólaltam meg. – Azért ne ragaszkodjon a véleményéhez annyira, mint a többiek. Kitto valahogy üdítően megértő. – Ennyire rosszak lennénk? – somolygott Rhys. – Néha – feleltem. – Te nem vagy annyira rossz, mint egyesek. – Mint Doyle – mondta.

82

LAURELL K. HAMILTON – Fagy – helyesbített Kitto, majd megdöbbent saját merészségétől, hogy így meg merte sérteni a másik férfit. Még az arcát is elfedte a takaróval, szorosan az oldalamhoz simulva. És volt benne valami feszültség, amelynek semmi köze nem volt a szexhez. Félt. Talán Rhystől fél? Megpróbálta megsebesíteni, talán meg is ölni Kittót legalább egy alkalommal, amikor még új volt velünk itt, Los Angelesben. Ezek szerint az a néhány mozi és bevásárlókörút nem szüntette meg a korábbi ellenségességet. Mint amikor a szülők a váláskor megpróbálják a gyereküket magukhoz édesgetni. Ha valakihez gonosz vagy, később nem tudod jóvátenni a világ összes megvesztegetésével sem. Rhys nem volt hozzá kedves, és Kitto eltitkolta, hogy még mindig fél tőle. Totálisan elkerülte a figyelmemet. Azt hittem, amilyen szinten képesek vagyunk rá, egy nagy boldog család vagyunk. Hogyan uralkodhatnék népem fölött, ha még a saját szeretőim között sem vagyok képes békét és biztonságot teremteni? – Rhys, azt hiszem Kittónak kényelmetlen, hogy itt vagy – szólaltam meg, és a takaró alatt megsimogattam Kitto hátát. Még szorosabban tapadt hozzám, mint aki fél attól, hogy mire fogom megkérni. Nem értettem, hogy ha Magyal és Kőris „szolgálása” nem zavarta, Rhys jelenléte miért. Lehet, hogy a kultúráinkkal függ össze, amit nem értek, mert nem vagyok eléggé goblin. Ők a gyalogos katonáink, erős karunk, és a legnagyobb eséllyel az ágyútöltelék. A Vörös Sipkások a rohamosztagunk. De valamit nem veszek észre az ágyamban fekvő goblinnal kapcsolatban. Valódi sidhe, a mágiája létrejötte révén, de szívében még mindig és örökké goblin marad, ugyanúgy, mint én ember, mert az emberek iskolájába jártam, és ember barátaim vannak. Ez erősebb köteléknek bizonyul mindenféle genetikai felépítésnél, és amerikaibb is vagyok, mint ahogy hittem volna, hogy valaha leszek. Néha azon tűnődőm, apám vajon talált-e volna másik kifogást, hogy ne a faerie-ben neveljen fel, ha Andais nem próbál megölni. Az apám nagyon fontosnak tartotta, hogy új hazánkat megértsem. – Kitto – kezdte Rhys –, tudom, hogy valamikor rettenetesen bántam veled, de megpróbáltalak érte kiengesztelni. – És azt csak azért tetted, hogy megbocsássak? – hallottuk Kitto fojtott hangját. Rhys mintha elgondolkozott volna. – Az elején igen, de te vagy az egyetlen, aki képes egymás után több mint két gengszteres krimit velem megnézni, és még élvezni is. A többiek csak elviselik. Vagy csak udvarias voltál? – Szeretem James Cagney-t – felelte Kitto még mindig a takaró alól. – Alacsony. – Igen, azt én is szeretem benne – mondta Rhys. – Te nem vagy alacsony – ellenkezett Kitto. – Sidhének igen. Kitto lehúzta fejéről a takaró sarkát, hogy lássa a másik férfit. Én fölöslegesen feküdtem ott. Ez inkább egy férfibeszélgetés volt, ami azután furcsa módon nőivé vált. Kittónál már korábban észrevettem, hogy nála a férfias hallgatás nem működik. Majdnem nőies igénye van a beszélgetésre, hogy kifejezze gondolatait és érzéseit, ellenkező esetben számára ezek nem voltak valóságosak. – Edward G. Robinson is alacsony – folytatta Kitto halkan. – Bogart sem volt túl magas – mosolyodon el Rhys. – Tényleg? Magasnak láttatták. – Almás ládák és kamera-beállítások – felelte Rhys. Kitto nem kérdezett rá az almás ládákra, ami azt jelentette, már korábban is beszéltek arról, hogy az alacsonyabb színészek mindenféle dologra felállnak, hogy a kamera előtt magasabbnak tűnjenek. És ez volt az olcsó verziója annak, hogy a gonoszt vagy a hőst elég erősnek láttassák ahhoz, hogy valakit akár fél kézzel is felemeljenek. Ó, az olcsó filmek csodája! – Rhys, mit szeretnél? – bújt elő Kitto egy picit jobban a takaró alól. – Bocsánatot szerettem volna kérni azért, hogy azt hittem, olyan vagy, mint Magyal, Kőris, vagy a többiek. – Nem vagyok olyan erős, mint ők – felelte. Rhys a fejét rázta. – Kedves vagy, és vágysz a kedvességre. Az nem bűn. – Elmagyaráztad, hogy mi a bűn jelentése, és ha jól értettem, akkor igen, Rhys, a goblinok körében bűn a gyengeség. Bűn, amely gyakran végződik halállal. Rhys leült az ágy sarkára. Kitto nem rezzent össze, ami nagy haladásnak számított. – Azt hallottam, hogy ma éjszaka Merry segítségére leszel a goblinok ittlétekor – mondta Rhys. – Igen. – Mióta Merry nálad van, még egy hívást kaptunk a goblinoktól. Aha, na most jön, gondoltam. Kitto felült, térdeit felhúzta és szorosan a mellkasához ölelte azokat, így a takaró lesiklott róla, és részben rólam is. – Mi történt? – akarta tudni.

83

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Kurag, a goblin király, meglepődött, hogy hajlandó vagy segíteni az ikreknek ma éjszaka. Azt mondta, Magyal szajhaként használt téged, amikor nem talált megfelelő nőt magának. – Sokuk használtak, amikor épp két mester szolgálata között voltam – jelentette ki Kitto, a világ legtermészetesebb hangján. – Azt mondta, az egyik mestered a testvérek kedvence volt, és hogy akkor is segítettél – mesélte, és tudtam, Kurag nem a „segíteni” szót használta. A goblinok a szexről kendőzetlenül beszélnek, kivéve az olyanokat, mint Kitto, akik egész addigi életükben csak a szolga szerepét töltötték be. Különös módon a gyengébb goblinok azok, akik népüknek a legjobb diplomáciai érzékével rendelkeznek. Ha egy rossz szó következménye megnyomorítás vagy akár halál is lehet, akkor úgy vélem, hamar megtanulod, hogy vigyázz a nyelvedre. Tudom, nekem segített abban, hogy óvatossá váljak. – Az utolsó mesterem élvezte a társaságukat – erősítette meg. – Mi történt vele? – akarta tudni Rhys. – Megunt, és felszabadított, hogy keressek magamnak más mestert – érintette meg Kitto a karomat. – Merryt az új mesterednek látod? – csodálkozott Rhys. – Igen. Ez nekem is új volt. – Kitto – szólaltam meg, és rám nézett. – Úgy érzed, nincs más választásod, ha megkérlek valamire, hogy tedd meg? – Amit tőlem kérsz, az kellemes. Te vagy a legjobb mester, akit valaha szolgáltam. Ez nem egészen az a válasz volt, amit akartam. Ránéztem Rhysre, és szememmel igyekeztem kérésemet közvetíteni, miszerint „kérlek, segíts, miként tehetném fel ezt a kérdést”. – Merry, egy egész élet szokásait nem fogod kitörölni néhány hónapnyi biztonsággal – felelt meg helyette Rhys. Igaza volt, de akkor sem tetszett, hogy Kitto úgy érzi, új életében sincs sok választási lehetősége. – Kitto, sidhe vagy – emlékeztettem. – De goblin is – emlékeztetett ő is, mintha ez mindent megmagyarázna. Talán így is volt. – Miért jelentkeztél önként, hogy Merryvel legyél ma este, amikor Magyal és Kőris itt lesz? – kérdezte Rhys. – Itt igazán senki nem érti, hogy mire is képesek. Ott kell lennem, hogy biztosítsam, ha valakinek baja esik, az ne Merry legyen. – Úgy érted, az erőszakot magadra vállalod, hogy Merrynek ne kelljen – állapította meg Rhys. Kitto bólintott. – Nem akarom, hogy megsérülj – ültem fel, és megöleltem. – És épp ezért vagyok hajlandó önként átvállalni – viszonozta ölelésemet. – Mellesleg, engem nem olyan könnyű megsebesíteni, mint téged. – Ha megengeded, ma délután csatlakoznék hozzád és Merryhez – szólalt meg Rhys. – Úgy érted, ma este – helyesbítettem. – Nem, nem hiszem, hogy olyan erős lennék – nézett le, majd megint fel, de nem rám nézett. – Nem vagyok olyan erős, mint a barátom. – Barátom? – lepődött meg Kitto. Rhys biccentett. – Hogy mondhatod, nem vagy olyan erős, mint én? – hökkent meg Kitto. – A goblinok áldozata voltam, akik csupán egyetlen éjszakán keresztül bántottak. Mégis, éveken keresztül féltem, és gyűlöltem az összes goblint. Te tanítottad meg nekem, hogy nem volt igazam. De még mindig nem tudom, elég erős vagyok-e ahhoz, hogy egy szobában legyek veletek, amikor Merry a goblinokkal lesz ma éjszaka. Nem tudom, kibírom-e, hogy a szobában legyek, nézzem, vigyázzak rá. Téged évekig… bántottak, pont azok a goblinok is, akik ma éjszaka itt lesznek. Mégis odaadnád magadat nekik, hogy védjed Merryt. Mondom neked, Kitto, ez az a fajta bátorság, ami nekem nincs – fejezte be, és egyetlen, gyönyörű szeme csillogott a gyenge fényben. – Te bátor vagy – nyújtotta karját Kitto, és a karjához ért. – Láttam. Rhys a fejét rázta, és behunyta a szemét. Egyetlen, magányos könnycsepp gördült le az arcán, ragyogva, ahogy egyetlen emberi könnycsepp sem tudna ragyogni a szoba félhomályában. Kitto ujjbegyével megérintette a könnycseppet. Felajánlotta nekem a remegő cseppet, de megráztam a fejem. Ajkához emelte, és Rhys nézte, ahogy ujjáról lenyalja a könnyét. A könny nem annyira értékes, mint a vér vagy más testnedvek, de így is ajándéknak tekintik. Tudtam, hogy a goblinok néha csak azért kínozzák meg áldozataikat, hogy könnyüket összegyűjtsék. A sidhe is sírásra kényszerít, de a könnyet nem értékelik. – Csatlakozhatok hozzád? – ismételte Rhys, és tudtam, nem engem kérdez. Kitto arcát fürkészte, aki végül beleegyezése jeléül bólintott.

84

18. FEJEZET

Rhys ruhái és fegyverei egy halomban végezték az ágy mellett. Mezítelenül épp oly csodálatos volt, mint mindig. Vannak testőreim, akik dereka hosszabb, vagy válluk szélesebb, de senkinek nem volt enynyire izmos a hasa, mellkasa, keze és lába, mint Rhysnek. Minden egyes centimétere sima, kemény és erős. Az ágy nem lett volna elég nagy nekem, és két másik, akármelyik pasasomnak, de Kitto és Rhys, mindketten kevesebb helyet foglalnak el, mint legtöbbjük. Volt elég hely mindhármunk számára. Sima, izmos súlyuk között feküdtem, és oly jólesett! Az érzéstől be kellett csuknom a szememet, és csak élveztem, arra koncentráltam, milyen a magamén érezni a testüket. Szükségem volt erre, hogy olyan férfiak vigasztaljanak, akik törődnek velem. Karjukban tartsanak, és nekem semmi gondom ne legyen. Megértette tán Doyle, hogy mellette feszülten feküdnék, a fájdalma hangjait fülelve, és nem tudtam volna kipihenni magamat? Talán igen. Csak most, amikor Rhys és Kitto végigsimították a testemet, megcsókolták először az egyik vállamat, majd a másikat, ébredtem rá, hogy ma nem a szexről van szó. Inkább arról, hogy szükség van arra, hogy valaki a karjában tartson, gondoskodjon rólam. Annyira gyenge lennék, amiért ezt kívánom? Még akkor is, ha a férfi, akiről azt állítom, hogy szeretem, sebesülten fekszik? Meg leszek valaha is elégedve egyetlen férfi érintésével, akárki is legyen az? Doyle-t nem szerettem kevésbé, ahogy itt feküdtem a két férfi között, de ők olyasmit adtak nekem, amire ő képtelen. Komplikációmentes érintést. Egyiküket sem szeretem oly módon. Szeretem őket, de… de könnyeik szívembe nem hasítottak. Bánatuk engem is bánatossá tett, de ha véreztek, én nem véreztem. A szerelem gyengévé és erőssé is tesz. Ma volt egy pillanat, amikor azt hittem, Sötétségem örökre elhagy. Mintha lényem egy részét veszíteném el. Megdermedtem, célomat veszítettem. Veszélyes volt. De nem ugyanezt tettem, amikor Galent majdnem megölték egy merényletkísérletben a faerie területén? Igen, így volt. Galent gyermekkorom óta szeretem. Egy részem mindig szeretni fogja. De ez egy gyermek szerelme volt, és én már felnőttem. – Nem figyelsz – szólt rám Rhys. Felpillantottam rá, ahogy ott feküdt mellettem. Meglepődve nézhettem, mert felnevetett. – A tested élvezte az érintésünket, de az agyad vagy ezermérföldnyire volt ettől az ágytól – jegyezte meg, majd jókedve elillant, arcát szomorúság öntötte el. – Már meg is történt? Doyle és Fagy azok, egyedül ők, akik téged megkapnak? Egy percbe is bele tellett, amire rájöttem, mit akar mondani. – Nem, nem erről van szó. – A politikáról és hatalomról gondolkodik – világosította fel Kitto, fejével csípőmön és combomon. – Az előjáték kellős közepén a politikán gondolkodik? – nézett Rhys a másik pasasra. – Na, ez még rosszabb. – Gyakran megtörténik, hogy megérint, és közben másra gondol. Valahogy kitisztítja a fejét. – Simogatásunk tényleg segített a gondolkodásban? – nézett le rám Rhys, miközben a könyökén támaszkodott. Meglehetősen sértő volt, hogy nem rájuk figyeltem. – Rhys, élveztem, tényleg élveztem. De az agyam vagy ezer mérföld per órával robog. Egyszerűen nem bírok leállni – néztem le Kittóra. – Tényleg csak arra használlak, hogy tisztán tudjak gondolkodni? – Én nem lehetek a királyod, ezt mindannyian tudjuk Merry, és már azzal is meg vagyok elégedve, hogy az életed része lehetek. Kiszolgállak, és megteszem mindazt, amit nemes származású lordjaid méltóságon alulinak tartanak. Az udvarhölgyed lehetek, és ezt senki más nem tudná megtenni érted. – Van már itt számos sidhe nő is – szólt közbe Rhys. – Ha Merrynek több udvarhölgyre lenne szüksége, akkor őket is megkaphatja. – Teljesen nem bízunk meg bennük, hogy egyedül hagyjuk őket Merryvel, hiszen még csak néhány hete hagyták ott Cel szolgálatát – emlékeztette Kitto. – Igaz. Nem bízunk bennük – sötétült el Rhys arca is. – Még nem. – Szeretem, hogy ezeket a dolgokat senki más nem tudja megcsinálni Merrynek, csak én – mondta Kitto. – Tényleg? – simítottam végig göndör fürtjein. Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Senki mást nem érintesz meg csak azért, hogy fejedet kitisztítsd. A szobámba jössz, ha el akarsz rejtőzni olyan követelések elől, amelyeket mások támasztanak veled szemben. Hozzám jössz, ha gondolkodni akarsz. Megérintesz. Megérintelek. Néha szex is van, de gyakran csak egymást öleljük – szorította arcát a combomhoz. – Eddig soha senki nem tartott a karjában csak azért, hogy bátorságot öntsek belé. Úgy találtam, hogy ezt szeretem, nagyon is. Elgondolkodtam mindazon, amit mondott, és nem tudtam volna vele erről vitatkozni. – Azt hittem, azért rejtőzöl Kitto szobájában, mert ez az egyetlen, ahol nincs tükör – jegyezte meg Rhys. – Többek között – feleltem. – Ő nem jön csak úgy be a szobámba. Megsimogat, amikor az íróasztala alatt ücsörgők. Már nem érzi terhesnek, hogy mindig ott lát a lába mellett, hanem számít arra, hogy ott vagyok, hogy megérintsen, megérinthessem. – A kutyák soha nem telepszenek be az íróasztalod alá? – akarta tudni Rhys. – A kutyák valahogy nem kedvelik az íróasztal alatti helyet, ha Kitto is ott van – néztem rá, miközben hajfürtjeivel játszadoztam. – Csináltál valamit a kutyákkal? – Az én helyem a lábadnál van. Nem foglalhatják el a helyemet. – Ezek csak kutyák, Kitto, függetlenül attól, hogy milyen különlegesek vagy mágikusak lehetnek. Ők kutyák. Te nem vagy az. Elmosolyodott, de szemében szomorúságot láttam. – De a kutyák sok olyan szükségletedet kielégítik, amikre én is képes vagyok. Láttam, ahogy simogatod őket, és nyugodtabbá válsz. – Féltékenyebb vagy a kutyákra, mint ránk? – képedt el Rhys. – Igen – felelte Kitto. Elszomorított, hogy úgy érzi, ennyire jelentéktelennek tekintem őt. – Kitto, fontos vagy nekem. Ha megérintelek, az egyáltalán nem olyan, mintha a kutyámat simogatnám. Elmozdította fejét, hogy ne láthassam a szemét. Elrejtette, miközben megcsókolta a combomat, és nem akarta, hogy lássam az arckifejezését. – A hercegnőm vagy. Már megtanultam, hogy a „hercegnőm vagy” kifejezés számos dolgot takarhat. Hogy makacs vagyok, és nincs igazam, de miután véleményemet nem fogom megváltoztatni, tovább ezzel nem próbálkozik. Azt is jelentheti, hogy valami kellemetlen dologra gondolt, és nem akarja nekem elmondani. Vagy tettem valamit, amivel érzéseit megsértettem, de úgy gondolja, nem áll jogában, hogy háborogjon miatta. Mily sok dolog egyetlen rövid mondatban. – A goblinok nem tartanak kutyákat. Soha nem tették – magyarázta Rhys. – De a faerie kutyák minden faerie teremtmény számára különlegesek – néztem rá csodálkozva. – A goblinok valamikor megették őket. Ránéztem Kittóra, aki még mindig nem volt hajlandó arcát megmutatni. Újra megcsókolta a combomat, egy kicsit lejjebb, ami azt jelentette, hogy Rhysnek valószínűleg igaza van. – Ha a kutyák egyike eltűnik, nem leszek túl boldog. – Látod – szólalt meg Kitto –, elég fontosak neked ahhoz, hogy miattuk engem fenyegess. – Az ölebeink az Istennő és a vad mágia ajándékai. – Tudom, hogy mit jelentenek nektek, de nem velem kellene óvatosnak lennetek. Magyal és Kőris valószínűleg túlontúl el lesz foglalva a friss hússal, veled, de magukkal hozzák a Vörös Sipkásokat, őrként. A Vörös Sipkások itt fognak őgyelegni, mialatt az ikrekkel szexelsz. A Vörös Sipkások a húst frissen, ficánkolva szeretik. – A fenébe – fakadt ki Rhysből. – Hiszen ezt tudtam, de annyi éve már, hogy dolgom volt a Vörös Sipkásokkal, és teljesen kiment a fejemből. – Ők nem segítettek megkínozni? – csúszott ki a számon. – Nem. Emlékeztek rám, hogy amikor még Cromm Cruach voltam, sok vért kiontottam nekik, hogy játszadozhassanak benne. Még mindig úgy érzik, hogy tartoznak nekem azon régmúlt idők emlékére. – Az nem semmi egy vérontás lehetett, hogy még ennyi évszázad után is úgy érzik, le vannak neked kötelezve. Most Rhysen volt a sor, hogy elforduljon, ne láthassam az arcát. – Egyik nevem lefordítva vörös karmot jelent. Igaz név volt. Megértettem, hogy az „igaz név” azt jelenti, a valóságnak megfelelő. Elmélázva pillantottam rá, oly halovány és jóvágású itt mellettem. Arca kisfiúsan jóképű, azokkal a telt, csókolni való ajkakkal. Csak a sebhelyek késztettek arra, hogy ne csak a fiatalságot és jókedvet lássam. Ha ezek nem emlékeztetnek arra, hogy ezzel a kortalan férfival szörnyű dolgok is történtek, akár azt is hihetnénk róla, hogy csak egy csinos arcocska. Valaki, akit figyelembe sem kell venni. Ezt a szerepét az udvarnál éveken keresztül tökéletesen el is játszotta.

86

LAURELL K. HAMILTON Ujjamat végigvezettem a sebhelyes terület szélén. Egykor biztosan elhúzta volna a fejét, de ma már tudta, hogy számomra a sebek csupán teste egy részét, másfajta részét képezik, amit megcsókolhatok, megérinthetek. Lemosolygott rám, és arca felragyogott, még szebb lett – ahogy a szeretőd arca hirtelen rád ragyog. Nem mágiával, hanem örömmel valami miatt, amit mondtál vagy tettél. – Tessék? – kérdeztem halkan. – Azalatt a sok év alatt, mióta a szememet vették, te vagy az egyetlen, aki így érintett meg. Homlokomat ráncolva néztem fel rá, és tenyeremet az arcára simítottam; a sebszélek csak egy másik felület az arcán, a kezemen. – Mint most? Úgy nézett rám, mint aki tudja, én is tudom. – Mi Unseelie-k vagyunk. A dolgok, amiket mások esetleg tökéletlenségnek tekintenek, náluk szépségnek számít – mondtam. – Csak abban az esetben, ha nem sidhe vagy – pontosított Rhys. – Ha igazi sebhelyeid vannak, és sidhe vagy, csak egy élő, emlékeztető példa vagy arra, hogy még a tökéletes szépséget is el lehet örökre csúfítani. Merry, én vagyok a szellem a tükörben. Én emlékeztetem őket arra, hogy tulajdonképpen csak hosszú életű halandóak vagyunk, nem igazi halhatatlanok. – Én szintén – jelentettem ki. Újra lemosolygott rám, és arcát még jobban a tenyeremhez szorította. – Ez az egyik oka annak, amiért mindig úgy véltem, hogy tökéletes párt alkotnánk. – Mi? – meredtem rá. – Nem is emlékszel, hogy egyszer randiztunk, amikor tizenhat éves voltál. – Emlékszem – ejtettem vissza kezemet a lepedőre. – Emlékszem, hogy igyekeztél meggyőzni, feküdjek le veled, ami mindkettőnknek a kivégzésével járhatott volna. – Tulajdonképpen nem igazi közösülésre hajtottam. Csak azt akartam megtapasztalni, a családod melyik ágára hasonlítasz jobban. – Ez mit jelent? – zavarodtam össze. – Attól függően, hogy miként reagáltál volna az ajánlatomra – mosolyodon el, de most gyengéden, és az utolsó szónál szemöldökét sokatmondóan felhúzta, amitől elnevettem magamat –, döntöttem volna el, hogy megkörnyékezem-e az apádat. Már sejtettem is, merre megy a dolog. – Megkérdezted apámat, hogy lehetsz-e a jegyesem? – Megkértem, hogy vegyen engem is figyelembe. – Ezt soha nem mondtátok el nekem. – Már a legelején világosan látszott, hogy nem vagyok az elsők között, akik elnyerhetnék a szíved. Galent sokkal jobban szeretted nálam, már akkor is, amikor csak tizenhat éves voltál. Amikor apád Griffinnek adott, ha teherbe estél volna, akkor ez lett volna a vége. Az exjegyesem hallatán elborult az arcom. Évek teltével dobott csak. Azt mondta, túlságosan emberi vagyok számára, nem elég sidhe. Csak arra nem gondolt, hogy miután szakít velem, Andais vissza fogja kényszeríteni a cölibátusba, mint a többi testőrt. Az egyetlen oka annak, hogy csatlakozni akart hozzám, az volt, hogy szexet akart, valakivel, akárkivel. Amire nem számítottam az volt, hogy eladott a pletykalapoknak néhány meglehetősen intim fotót kettőnkről. Valamikor szerettem. Abban nem voltam biztos, ő valaha szeretett-e engem. Eladta a képeket és elmenekült a faerie-ből. Tudomásom szerint a faerie hosszú keze soha nem érte utol. Tudomásom szerint. Soha nem kérdeztem. Nem akartam tudni, hogy halt meg, vagy a fejét megkapta-e Andais egy kosárban. – Nem kellett volna a nevét megemlítenem – érintette meg arcom Rhys, hogy rá nézzek. – Sajnálom. Én sem gondoltam rá elég régóta. Kitto lassan megmozdult a másik oldalon. Addig a pillanatig olyan csendben volt, hogy el is felejtettem, ő is ott van. Ebben nagyon jó volt, de mezítelenül velem és Rhysszel egy ágyban úgy, hogy jóformán nem is vesszük észre… Kezdtem azon tűnődni, nem egyfajta mágia-e. Ha igen, akkor nem sidhe mágia. A kígyó goblinokat rendszerint felderítőnek használják, hogy kikémleljék a területeket. Talán mindannyian rendelkeznek egy természetes képességgel, hogy észrevétlenek maradnak, ha azt kívánják. Ránéztem, de hangosan nem kérdeztem meg, hogy mágia volt-e. Kitto még akkor sem hinné el, hogy mágia, ha az lenne. Önmagát hatalom nélkülinek látja, és ez így is van. – Talán egyedül kellene hagynom titeket – szólalt meg. – Ez a te szobád és a te ágyad – emlékeztette Rhys. – Igen, de szívesen megosztom a barátaimmal, még akkor is, ha engem nem vesznek be. Rhys átnyúlt felettem, és megveregette a másik férfi vállát. – Kitto, ez egy rendkívül nagylelkű ajánlat, de azt hiszem, ma délután nem lesz semmiféle szex. – Tessék? – kérdeztem.

87

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – A fejed tele van mindazzal, ami a mai napon történt – mosolygott le rám –, ahogy egy királynő esetében így is kell lennie. Ez jó uralkodót jelent, de a szexnek nem használ. Elkezdtem volna tiltakozni, de államat a kezébe fogta. – Merry, minden rendben. Lehet, hogy most csak erre van szükségünk, hogy átöleljük egymást. Lehet, hogy egymás közelsége az, ami kell. – Rhys… – Rendben van, tényleg – mozdult meg, és a kezével finoman befogta a számat. Megcsókoltam a tenyerét, majd megfogtam, és elhúztam a számtól. – Most már értem, miért nem Galen. Ő egy politikai katasztrófa. De te, te eléggé otthon vagy a politikában. – Köszönöm a bókot. – Akkor miért? – kérdeztem. – Miért nem engem választott az apád? Bólintottam. – Ez sidhe ügy – siklott ki az ágyból Kitto. Rhys tétovázott. – Essus herceg azt mondta, elég halál van már az életedben. Azt akarta, hogy olyasvalaki legyen a párod, akinek a mágiája az élettel kapcsolatos. – Griffin mágiája a szépség és a szex volt. – Ez kiegészítette volna azt, amiről az apád úgy vélte, hogy idővel a mágiád lesz – játszott Rhys a hajammal. – Igaza volt. – Ha goblin lennél – szólalt meg Kitto –, a szépség és a szex használhatatlan volna. Rabszolgává tennének, a gazdád nálad erősebb és jobb harcos lenne. A te mágiád, Rhys, magasabb rendűnek ítéltetne ily puhány, szelíd dolgokhoz képest. – Essus valami szelídebb dolgot szánt a lányának – mondta Rhys. – Ugye soha nem választotta volna Doyle-t? – akartam tudni. – Soha eszébe sem jutott volna, hogy a királynő Sötét Szolgája valaha elhagyná úrnőjét. De igazad van, azt hiszem, ha én a lányának túl durva lettem volna, hogy férjhez adja hozzám, akkor Doyle sem jöhetett volna szóba. – Soha nem gondolkodtam még el azon, hogy az apám a testőreim közül kit választott volna ki nekem. – Tényleg? – Tényleg. – Megyek, hadd beszélgessetek – szedte fel Kitto a farmerjét a földről, ahová leejtette. – Maradj! – kérte Rhys. – Segíts megértenem, miért hozzád jön Merry, ha pihenni akar. Én nem vagyok a szíve választottja. Még csak az sem vagyok, aki ha megérinti, szíve gyorsabban kezd verni. Nekem is kell találnom egy helyet az életében. Kérlek, segíts ebben! – Az én helyemet nem fogom megtanítani, mert akkor a helyemre fogsz kerülni. – Soha nem leszek annyira igénytelen magammal szemben Merry miatt, amilyen te vagy. Sem a személyiségem, sem a türelmem nincs meg hozzá. De tanítsd meg nekem, hogyan lehetek kevésbé kényszerű, és akkor talán hozzám is fog fordulni valami miatt. – Rhys – sóhajtottam. Fejét rázta, és az a rengeteg göndör, fehér színű haja csak úgy röpködött a tállá körül. – Kedvelsz engem. Mindig is kedveltél. Élvezed velem a szexet, de irántam nem égsz. Különös módon, még az én hatalmamnál is hidegebb dolgokért égsz. – Unseelie sidhe vagyok. – De ugyanakkor Seelie sidhe is. – Igen, részben, de részben ember is vagyok, és brownie is. De ha azt akarod tudni, szerintem mi vagyok, ki vagyok, akkor Unseelie-t mondanék. – Tudom – mosolygott szomorúan. – Andais azzal vádolt, hogy átváltoztatom az Unseelie udvartartást a Seelie tükörképére. Ezt nem tudatosan teszem. – Emlékszel arra, hogy mit mondtam rólad, amikor tizenhat éves voltál? Hogy látni akartam, a családod melyik ágára hasonlítasz a legjobban? – kérdezte Rhys. – Igen. – Azt akartam, hogy a családod Seelie őseire hasonlíts a legjobban. – A nagyapám egy erőszakos kurafi. A nagybátyám megőrült. Az anyám egy hideg, irigy törtető. Miért akarnád ezt? – Nem a személyiségükre gondoltam, és nem is azokra gondoltam, akikre utaltál. Emlékezz, én ismertem az őseidet, mielőtt odavesztek volna az európai nagy háborúkban. Ismertem anyád vérvonalának jó néhány asszonyát. Termékenység, szerelem, vágy istennők voltak. Merry, mindegyikük kedves társaság volt, azon a jó, földszagú módon.

88

LAURELL K. HAMILTON – Szóval, azon tűnődtél, vajon hasonlítok-e az üknagynénémre? – Nagynénékre, és egy vagy két üknagymamára. Rájuk emlékeztettél. A hajad, a szemed. Őket láttam benned. – Senki más nem tette – feleltem. – Senki más nem nézett rád – kontrázott. Felemelkedtem, és megcsókoltam. A csók egyre mélyült, amíg meg nem éreztem, hogy teste újra keménnyé válik, mert ez a sok beszéd egészen lelohasztotta. Olyan hanggal szakadt el ajkamtól, amit majdnem fájdalomnak neveznék. – Nem leszek képes úriember maradni, ha továbbra is így csókolsz. – Akkor ne légy úriember, legyél a szeretőm. – Itt is hagylak titeket – öltötte fel teljesen farmerját Kitto –, hogy tegyétek azt, amiben a sidhe legjobb a mágia mellett. Rhys, a barátom vagy, úgy hiszem, de nem érzed magad jól az ágyban a hercegnővel, ha én is jelen vagyok. Rhys vitatkozni kezdett volna. Most nekem jutott a szerep, hogy ujjamat ajkára tegyem. – Igaza van – súgtam. – Tudom – vonta el kezemet. – A fenébe, tudom. Azt gondoltam, ha képes vagyok szexre Kittóval és veled, akkor a goblinok jelenlétében is tudlak őrizni, de képtelen vagyok. – Rhys, a goblinokkal kapcsolatos érzéseidben nagy utat tettél meg. Nincs semmi baj. – Ki fog rád vigyázni ma este, ha Doyle meg van sebesülve, és én meg túlérzékeny vagyok? – Nem tudom – vallottam be –, és ebben a percben nem is érdekel. Rhys, szeretkezz velem, most, csak te. Légy velem, segíts, hogy a gondolataim elcsendesedjenek – emelkedtem fel, és megint megcsókoltam, kezemmel és mohóságommal lehúzva hozzám. Nem hallottam, ahogy az ajtó csendesen becsukódott Kitto mögött, de amikor újra kinyitottam a szemem, már egyedül voltunk.

89

19. FEJEZET

Rhys a hasamra fektetett, és elkezdte útját lefelé: csókolta a hátam, közben rá-rá fújt. Nem is nevezném csóknak, mert annyira gyengéd volt, ajkával, leheletével épphogy megérintette a bőrömet. Amikor már majdnem teljesen lent járt, fújni kezdte, és azokat a majdnem láthatatlan, apró szőrszálakkal kezdett foglalkozni – a testem libabőrös lett, és önkéntelen borzongások futattak végig rajtam. Combomat finoman felemeltem az ágyról, hangtalanul kérve, invitálva, hogy még többet tegyen. Nevetett, azon kacagásával, amely a férfias gyönyört és élvezetét jelezte. De most az egyszer nem volt benne semmi öngúny. Egy határozottabb csókot adott a vesetájékomra. Megvonaglottam, szavak nélkül tudtára adva, hogy milyen csodálatosan érzem magamat. Teljes súlyával rám nehezedett, hosszú, kemény tagját fenekem domborulatai között nyugtatva. A rendkívüli érzéstől felkiáltottam. Karjával átölelt, és felkényszerített az ágyról, annyira, hogy mellemet kezébe tudja fogni. Szorosan, biztosan tartott teste erejével. – Ha valóban szeretnélek – súgta –, akkor azt tenném, amit Kitto. Megtagadnám magamtól a veled való közösülést. Kivonnám magamat a versenyből, hogy ki legyen a király. Kitto megtette, mert tudja, egyik udvartartás sem fog elfogadni királyának egy félgoblin lényt. Előbb ölnének meg mindkettőtöket. Még biztosabban helyezkedett el rajtam, csípőjét épphogy megmozdítva. Vonaglani kezdtem, amenynyire súlya engedte, de hangja komorsága nem volt összhangban azzal, amit a teste művelt. – Tudom, hogy szereted Doyle-t és Fagyot – folytatta a suttogást a hajamba. – A pokolba, még Galent is jobban szereted, mint engem, még most is, amikor már mindketten tudjátok, mekkora politikai veszélyt jelentene, ha a királyod lenne. – Mostanában, ha együtt vagyunk, néha csak az orális szex van terítéken. Rhys megfeszült felettem, de nem szexuális értelemben, hanem mint aki gondolkodik. – Kivonta magát a királyi versenyből? – Nem teljesen, de néha nem teszünk semmi olyat, amiből baba születhetne. Csak gyönyört okozunk egymásnak. – Érdekes – mondta, és ez alkalommal nem csábító suttogásként. Megpróbáltam felemelkedni, de továbbra is belenyomott az ágyba a karja szorításával, csípője megfeszítésével. – Miért érdekes? – Galen nem vesz már részt a versenyfutásban, hogy ki legyen a király, mert tudja, nem elég erős ahhoz, hogy életben tartson. De szeret téged, végtelenül szeret. Annyira szeret, hogy képes még feladni is, hogy ha számodra ez a legjobb. Gáláns Galen. Ily módon még nem gondoltam erre, de Rhysnek igaza volt. Gáláns, és rettenetesen bátor tett volt. Galennek még mindig volt esélye arra, hogy a gyermekem atyja legyen, de az utóbbi pár alkalommal, amikor szeretkeztünk, csak egyszer közösültünk rendesen. A többi elképesztően jó volt, de semmi, amiből gyerek jöhetett volna létre. Rhys erős karját annyira szorosan fonta rám, hogy már alig kaptam levegőt. A fülembe suttogott, lehelete izzott. – Ha tényleg szeretnélek, akkor nem próbálnék meg a királyod lenni. Segítenék neked, hogy szíved választottjait kapd meg, Doyle-t és Fagyot. De, Merry, én túl önző vagyok. Képtelen vagyok téged harc nélkül feladni. – Ez nem harc – feleltem szuszogva, amennyire szorítása engedte. – Dehogynem – suttogta harciasan. – Nem a fegyvereké, de akkor is csata. Néhányunk számára a győzelem jutalma az, hogy az illető király lesz. De legtöbbünk, Merry, még akkor is a jutalmunknak akarunk tudni, ha nem jár hozzá trónus. Testét annyira keményen, erőszakosan lökte nekem, hogy felkiáltottam. Majd még jobban magához szorított, és már azon gondolkodtam, megkérem, hagyja abba, mert nem kapok levegőt. Fülemben a hangja valahol a suttogás és sziszegés között, hevesen, érzelemmel teli. – Merry, győzni akarok. Akkor is akarlak, ha ezzel összetöröm a szívedet. Egy önző kurafi vagyok. Nem foglak feladni, még azért sem, hogy boldognak lássalak. Csak feküdtem alatta, és nem tudtam, mit mondjak. Egyre erősebben szorított, muszáj volt tiltakoznom. – Rhys, kérlek… Karja épp csak annyira lazult el a testem körül, hogy egy jó nagy levegőt vehettem, de az ujjai a mellemet keményen, biztosan szorították és durvasága apró kis hangokat csalt ki belőlem. – Keményebben szereted a szexet, mint én. Azok a dolgok, amik nekem pusztán fájdalmat okoznak, belőled a gyönyör hangjait csalják elő – lazultak el ujjai a mellemen. – A goblinok ma este ennél roszszabb dolgokat fognak tenni veled, és ugye te élvezni fogod?

LAURELL K. HAMILTON – Rhys, ma estére gyönyörben egyeztünk meg. – Doyle, Fagy, vagy akár Galen kedvéért meg tudnék válni tőled – dörzsölte arcát hajamnak –, ha szükség lenne rá. Valamit megölne bennem, de meg tudnám tenni. De nem tudnám elviselni, ha Kőris és Magyal miatt kellene elhagynom téged. Nem bírnám ki, ha az én Merrym egy goblinnal lépne házasságra, és minden éjszaka goblinok basszák. Egy hang hagyta el ajkát, amely majdnem zokogásnak tűnt. – Rhys – kezdtem –, én… – Nem, ne mondd ki, bármi is legyen az. Lehet, hogy soha többé nem szedem össze a bátorságomat, hogy elmondjam. Mozdulatlanná dermedtem alatta. Ott feküdtem, teste rám fonódott, és hagytam, hadd beszéljen, mert erre volt szüksége. – Merry, még a gondolatát is gyűlölöm, hogy ma éjszaka veled lesznek. Ennél is jobban utálom, hogy téged izgalomba hoz annak lehetősége, hogy megkötöznek, és úgy basznak. Istenem, talán ezt gyűlölöm a legjobban – szorított újra magához. – Látod, én nem szeretlek, nem igazán szeretlek. Ha szeretnélek, tényleg szeretnélek, akkor azt akarnám, hogy boldog légy, hogy olyan szexben legyen részed, amit élvezel, nem csak azt a szexet, amiben az én véleményem szerint élvezetedet kellene lelned. De nem ezt akarom neked. Azt szeretném, ha gyengédebb lennél annál, mint amilyen vagy. Azt akarom, úgy szeressed a szexet, ahogy én művelem. Ahogy én kedvelem. Gyűlölöm, hogy olyan dolgokat akarsz, amik szerintem fájdalmasak, nem gyönyörteliek. Gyűlölöm, hogy bár szereted velem a szexet, ezen a téren nem ez a minden, amire szükséged van, amit akarsz – vájta ujjait újra a mellembe, amíg megint fel nem kiáltottam, és a testem megrándult alatta. Hirtelen elengedett, fölém emelkedett, két karja kétoldalról fogott közre, de csípőjével rendületlenül leszorított. – Azért, mert már a goblinok mai estéjének a gondolatát is utálom, mert jobban akarom, hogy velem légy’, minthogy boldog legyél, mert egy önző kurafi vagyok, a testedbe fogom lövellni magomat, és közben imádkozni fogok. Hatalmamat fogom hívni, miközben megteszem. Azt akarom, hogy a gyermekemmel legyél terhes, hitves segíts, tényleg ezt akarom. Istennő engem úgy segéljen, de ezt akarom. Nem azért, hogy mi mind éljünk. Nem azért, hogy ne Cel kerüljön a trónra, és ezzel polgárháborút robbantson ki. Nem, Merry, nekem nincsenek ily nemes szándékaim. Akarom, mert téged akarlak, még akkor is, ha tudom, te nem akarsz engem. – De akarlak – mondtam, és megfordultam, hogy a vállamon keresztül rá pillanthassak. Arckifejezését soha nem fogom elfelejteni. Oly szenvedélyes, vad, de nem a szex iránti vággyal vagy szerelemmel teli. Arcán csak egy hatalmas veszteség miatti fájdalmat láttam. Ha most csatába kellett volna küldenem, karddal, pajzzsal, akkor nem engedem el, mert annak az embernek az arckifejezését láttam, aki tudja, a csatából nem fog visszatérni. A férfi arcát, aki tudja, ma veszíteni fog, ma meg fog halni. A csatától vissza tudtam volna tartani. Magam mellett tartottam volna, és még egy nap életben lett volna. De ez nem egy olyan csatatér volt, amitől meg tudtam volna védeni. A testem volt, és a szívem, és már választottak. – Nem kell a sajnálat, Merry, legalább ettől kímélj meg. Ekkor elfordítottam a fejem, ne lássa a szememben csillogó könnyeket. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a sajnálatomtól megmentsem. Szerettem, de nem azon a módon, ahogy arra neki szüksége volt. Igaza volt, még a szexuális preferenciáink sem egyeznek. Felrántotta a csípőmet az ágyról. Megpróbáltam neki négykézlábra állni, de lenyomta a fejemet, így alsótestemet mintegy áldozatként kínáltam fel neki. Éreztem, ahogy a feje nekem nyomódik, de ehhez a szöghöz még mindig túl szűk voltam. – Kezdetnek az ujjadat kellene használnod – szólaltam meg. – Ebben a pozícióban előjáték nélkül túl szűk vagyok. Továbbra is próbált belém hatolni, erősebben, erőszakosabban. – Rhys, meg fogod magad sérteni – szóltam, miközben az arcomat majdnem teljesen eltemették a párnák. – Azt akarom, hogy fájjon – lihegte. Majd éreztem, elérte célját, péniszének csúcsát belém tolta, és már nem tiltakoztam. Belém erőszakolta magát, küzdve a szűk voltom, a testem szárazsága ellen. Ha más lennék, akkor fájt volna. Nem mintha nekem nem lehetne fájdalmat okozni, mert lehet. Még a közösüléskor is lehet velem úgy bánni, hogy csak fájjon, de ahhoz erőfeszítéseket kell tenni, nagyon durvának kell lenni. Oly módon, amire Rhys soha nem lesz képes. Kiabálni kezdtem. Testem már attól orgazmust élt át, hogy éreztem, miként erőszakolja be magát belém. Nem csupán egy orgazmust, hanem a hullámait, amelyek egymás után érték testemet, s amitől vonaglani kezdtem, nekilöktem magamat erejének, merevségének. A gyönyör kiáramlott a számból, az egyik szaggatott kiáltás a másik után. – Igen! – kiáltottam, és – Istenem! –, és – Istennőm! –, majd a végén csak az ő nevét, újra, és újra és újra – Rhys, ó, istenem, Rhys!

91

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS A félhomályos szobát betöltötte testünk fénye, mint iker holdak ragyogtunk a feltámadó hatalomtól. Rhys belemarkolt hajam ragyogó rubinvörösébe, és hátrarántotta a fejemet, ahogy egyre bennem lovagolt. Durvasága új kiáltásokra késztetett, és elengedte hajamat, amikor a teste már nem bírt ritmusban mozogni. Levegővétele megváltozott, és tudtam, közel van, és azon küzd, még kitartson, hogy egy kicsit még kiáltozzak alatta. Felhúzott magához, már négykézláb álltam. Mellem lógott, összeverődött a szex vadságától. A gyönyörömet kiabáltam. Elárasztottam a szobát a nevével, akár egy imát valamely dühös istennek. Majd teste egy utolsó, mindent elsöprő behatolással megállt, oly mélyen bennem, hogy tudtam, fájnia kellene, de túl sok gyönyör volt, hogy a fájdalmat érezzem. Teste megremegett felettem, még egyszer mélyen belém lökött. Éreztem, ahogy elmegy bennem, magjának és hatalmának forró lövedékével. Azt mondta, imádkozni fog, miközben megkúr. Azt mondta, a hatalmát fogja használni, hogy az övé legyek. Félnem kellett volna, de nem tettem. Rhystől soha nem tartanék. Összerogytam alatta, miközben teste még mindig mélyen bennem volt. Rajtam feküdt, mindketten túl fáradtak ahhoz, hogy megmozduljunk – lélegzetünk szaggatott zihálás, szívünk még mindig a torkunkban. Ahogy pulzusunk lassult, úgy a ragyogásunk is kezdett elhalványodni. Végül lassan legördült rólam. Túl ernyedt ahhoz, hogy megmozduljak. A hátán feküdt, még mindig nehezen lélegezve. – Merry, ahogy a durvaságra reagálsz – szólalt meg az előbbi erőfeszítések miatt érdes hangon –, a férfiakat egyre tovább tüzeled, még amikor nem hiszed, hogy szeretni fogod őket, akkor is. – Csodálatos voltál – suttogtam, és az én hangom is érdes volt a kiabálástól. – Te tényleg nem tudod, hogy valójában mennyire jó is vagy ebben? – mosolygott rám. – Jó vagyok, legalábbis ezt mondják. – Nem, Merry – ingatta fejét –, nem viccelek, hogy az ágyban csodálatos vagy – és a padlón vagy a masszív asztalon is. Nevettem. Rám mosolygott, és majdnem megpillantottam a régi Rhyst, mielőtt újra komollyá vált volna. Ám komorsága megint előkandikált. – Tudom, hogy a goblinoké leszel ma este, és semmit nem tehetek ellene – mondta, majd a komorságot düh váltotta fel. – De amikor ma este beléd tolják magukat, akkor az én magomat fogják még beljebb tolni. – Rhys… – Ne, minden rendben. Tudom, hogy a kötelességedet végzed, mint királynő. Szükségünk van a goblinokra, mint szövetségesekre, és ez a módja annak, hogy a szerződést meghosszabbítsuk. Tisztában vagyok azzal, hogy ez politikailag jó ötlet, remek ötlet – meredt rám, oly rendületlenül, hogy tekintetemet majdnem elfordítottam. – De a gondolat, hogy kettejük ma este a magáénak tudhat, ahogy meg van előre tervezve, ugye ez felizgat? Tétováztam, majd az igazat feleltem. – Igen. – Ez nem a Seelie Udvartartás. Ez egyértelműen Unseelie. Ez lényed azon része, amit nem értek. Ez az a részed, amit Doyle ért meg a legjobban, jobban, mint Fagy. Lehet, hogy ő a te Sötét Szolgád, de ő a te sötétségedet is nagyra értékeli. Merry, én nem akarom a te sötét oldaladat, én a fényt akarom. – Rhys, nem tudod egymástól elválasztani a fényt és a sötétséget. Mindkettő a részem. – Tudom, tudom – bólogatott. Felült, és felkelt az ágy széléről – Megyek, megtisztálkodom. – Csodálatos voltál. – Már fájok. – Figyelmeztettelek, hogy az előjáték nem csak az én testem kényelmét szolgálja. – Igen, figyelmeztettél – szedte össze ruháit a földről, de nem kezdett el öltözködni. – Jó tusolást – mondtam. – Akarsz csatlakozni? – Nem – mosolyodtam el. – Azt hiszem, a mai éjszaka előtt még tényleg aludnom kell. – Kifárasztottalak? – Igen, de kellemes módon – gömbölyödtem össze az oldalamon, magamra húzva a takarót. Rhys az ajtóhoz lépett. Hallottam, hogy valakivel beszél kint, majd megszólalt: – Kérdezd meg te magad. – Bejöhetek? – hallottam Kittót az ajtóból. – Igen – feleltem. Besétált, az ajtót maga mögött becsukta. Valószínűleg végig a folyosón ücsörgött. – Át akarsz ölelni engem, miközben alszol? Ránéztem komoly arcára, amely oly megfontolt volt. Ő mindig komoly. A mi Kittónk. – Igen – feleltem.

92

LAURELL K. HAMILTON Ekkor elmosolyodott, boldog mosollyal. Azt a mosolyt, amit csak mostanában fedeztünk fel, hogy ezt is tudja. A takaró alá mászott, és testével a hátamnak simult. Meztelen bőre az enyémhez gömbölyödött, és egyszerűen megnyugtatott. Ezért az érzésért majdnem az összes szertőmnek nemet mondtam volna, ha megjelenik az ajtóban. Kitto tudta, belőle nem lesz király, ezért a szexszel kapcsolatban nem volt teljesítési kényszere. Végül is, korábban is szeretkezett már, de abban nem voltam biztos, hogy szerették-e valaha szerelemmel. Én szerettem. Mindegyiküket szeretem, de Rhysnek igaza volt, mert nem egyforma szerelemmel. Az országunk alkotmánya kimondja, hogy minden ember egyenlőnek születik, de ez hazugság. Soha nem leszek képes úgy zsákolni, mint Magic Johnson, úgy autót vezetni, mint Mario Andretti és úgy festeni, mint Picasso. A tehetségünkben nem egyformának születünk. De a hely, ahol a legkevésbé vagyunk egyenlők, az a szív. A tehetségen lehet dolgozni, tanulni lehet, de a szerelem, a szerelem vagy működik, vagy sem. Vagy szeretsz valakit, vagy sem. Nem tudod megváltoztatni. Nem tudod visszacsinálni. Ott feküdtem, lebegve, sodródva az alvás partján, testemet a jó szex mesés takarója melengette. Kitto hozzám simuló testének melege segített, ahogy lassan álomba merültem. Biztonságban, szeretetben és megelégedettnek éreztem magamat. Azt kívántam, bárcsak Rhys is ilyen kellemes emlékeket őrizne a délutánról, de tudtam, ez egy oly kívánság, amely soha nem fog teljesülni. Faerie hercegnő vagyok, de tündér keresztanyák nem léteznek, csak anyák és nagymamák, és nem létezik varázspálca sem, amellyel meg lehetne suhintani a szívet, és mindent jóvátenni. A tündérmesék hazudnak. Rhys ezzel tisztában volt. Én is tudom. A férfi, aki a hátam mögött szuszog, ahogy egyre mélyebb álomba zuhan, szintén tudta. Kibaszott Grimm testvérek.

93

20. FEJEZET

Maeve Reed még Európába utazása előtt azt mondta, a házának rendelkezésünkre bocsátása csak egy kis ellenszolgáltatás azért, hogy megmentettük az életét, és segítettünk neki teherbe esni, mielőtt az emberi származású férje meg nem halt rákban. Így most az egyszer a jó tettet meg is hálálták. Rendelkezésünkre állt egy udvarház Los Angeles Holmby Hillnek nevezett részén, egy hatalmas birtok közepén, amelynek volt vendég- és fürdőháza, valamint egy kisebb házikója a gondnok-kertész részére. Még mindig a vendégház főhálószobájában aludtam, és már elegen voltunk ahhoz, hogy mindkét ház hálószobáit használjuk. A férfiakat néhány szobában már kettesével voltunk kénytelenek elszállásolni. Kittónak saját szoba adódott, mert a mérete annyira kicsi, hogy mással nem igazán tudta volna megosztani, esetleg valakivel, aki épp oly kicsi, mint ő, például én vagy Rhys. Ami azt jelentette, szobatárs neki nem jutott. A terv az volt, hogy a főház ebédlője fog a goblinokkal való találkozás első helyszínéül szolgálni. Hatalmas egy terem volt, amely létét bálteremként kezdte. Így világos, levegős, és márvánnyal borított volt. Úgy nézett ki, mintha egy emberi tündérmeséből varázsolták volna elő. A Seelie Udvartartásnak biztosan nem lett volna kifogása ellene, de végül is Maeve Reedet onnan űzték ki, ezért a bálterem/ebédlő talán egy csepp otthonérzetet keltett benne. A legtöbb testőröm oly otthonosan érezte magát a ragyogásban, akár a fejünk felett csillogó csillárok. A testőrök, akiket Kőris és Magyal hoztak magukkal, itt idegeneknek érezték magukat. A Vörös Sipkások a teremben mindenkinél magasabbak voltak. Egy 210 centiméter magas goblin meglehetősen nagy goblin. Ráadásul ez a Vörös Sipkások esetében még alacsonynak is számít. A legtöbbjük inkább a 360 centiméteres magassághoz közelített. Átlagmagasságuk úgy 240-300 centiméter. Bőrük színe sárga, szürke és a beteges zöld árnyalataiban játszik. Tudtam, hogy a goblinok magukkal hozzák a Vörös Sipkásokat, mint testőreiket. Kurag, a goblinok királya úgy érezte, ha Kőrist és Magyalt testőrök nélkül küldi hozzánk, és valami történik velük, akkor az úgy fog tűnni, mintha ő és én összeesküdtünk volna, hogy megszabaduljunk a testvérektől. Miután az egyetlen módja annak, hogy megszűnjön király lenni, ha az ikrek megölik, a testvérek halála meglehetősen jól jönne neki. Akkor miért ajánlotta fel őket nekem, hogy még nagyobb hatalmat juttassak kezükbe? Mert Kurag tudja, királyként miként fogja végezni, ahogy minden goblin királynak ez a végzete. Biztosítani akarta azt, hogy népe még akkor is erős, ha ő már nem lesz. Nem rótta fel a testvéreknek azt, hogy ambiciózusak. Csak még egy picit vissza akarta tartani őket. Ha az ikrek a mi kezünk által halnak meg, még ha baleset folytán is, anélkül, hogy goblinok lennének jelen, akkor a dolgokat félre lehet magyarázni. Ha a goblinok elhiszik, hogy királyuk megölette a testvéreket, akkor az élete semmit nem ér. Náluk minden kihívás személyes kihívás. Vannak goblinok, akik mellékfoglalkozásként orvgyilkosok, de olyan „munkát” soha nem vállalnak el, ahol az áldozat egy másik goblin. Megölik a sidhét, az alacsonyabb rendű népeket, de egy másik goblint soha. Az egyetlen kivétel az, ha a goblin a „kitartottak” közé tartozik, miként Kitto is az volt. Ha valami problémád van velük, akkor a „mesterük” áll ki ellened. Mert annak lenni, ami Kitto is volt, egyszerűen a beismerése annak, hogy nem elég jó harcos ahhoz, hogy a tágabb értelmű goblin kultúrához tartozzon. Egy nagy székben ültem, amelyet egyfajta ideiglenes trónnak neveztünk ki. A nagy asztalt a legtöbb székkel egyetemben a fal mellé toltuk. Fagy a hátam mögött állt. Doyle még mindig a hálószobájában volt bezárkózva a fekete ebeivel. Taranis majdnem megölte a Sötétségemet. Ha a faerie területén lennénk, akkor lehet, már rég felgyógyult volna. Egyik fajta mágiánk sem túl erős itt. Ez az egyik oka annak, hogy miért félnek a legtöbben annyira a száműzetéstől. – Behoztunk titeket, hogy az emberi származású riporterek ne tudjanak a médiában erről érdemben tájékoztatni – mondta Fagy olyan hangon, amely nevéhez méltón jéghideg volt. – Ha nem lett volna itt a sajtó, akkor ekkora hadsereggel a hátatok mögött nem engedtelek volna be titeket a védelmünkön belülre. Nem igazán tudtam volna vele ezen vitatkozni, de különös módon egyáltalán nem nyugtalankodtam. Ellenkezőleg, sokkal jobban éreztem magam, mint néhány órával ezelőtt. – Rendben van, Fagy – szóltam rá. – Miért nem aggódsz jobban? – akarta tudni. – Nem tudom – feleltem. – Ha nem goblinok lennének, azt mondanám, hogy bűbájt bocsátottak rád – jegyezte meg Rhys. Kőrisre és Magyalra elég nagy benyomást tett ez az egész cirkusz, amely a többi goblintól megkülönböztette, és inkább sidhévé tette őket. – Üdvözletem Kőris és Magyal, goblin harcosok. Üdvözletem a Goblin Udvartartás Vörös Sipkásainak is. Ki a vezér?

LAURELL K. HAMILTON – Mi – mondta Kőris, ahogy ő és testvére előbbre léptek, hogy a székem előtt megálljának. Azokat az udvari ruhákat viselték, amelyeket azelőtt, Kőris zöldben, a szeméhez illőn, Magyal vörösben. A ruhadarabok szaténból készültek, és a legdivatosabbak valamikor az 1500-as és 1600-as évek között lehettek. Ahogy meghajoltak, rövid, szőke hajuk a fülüket súrolta. Elkezdték növeszteni a hajukat, bár ahhoz nem elég hosszúra, hogy bajba kerüljenek a királynőnél – ehhez el kellett volna érnie a gallérjukat. – Megnövesztettétek a hajatokat azóta, hogy egy hónapja láttalak titeket – e jegyeztem meg. Egymásra néztek, majd Kőris megszólalt. – Abban a reményben tettük, hogy mágiáddal sidhe felünk hatalmát feléleszted bennünk. – Meglehetősen magabiztosak vagytok – szóltam. – Hercegnő, fenntartás nélkül bízunk benned – jelentette ki Kőris. Ránéztem Magyalra. Az ő szemében nem láttam bizalmat, csak türelmetlenséget. Ma éjszaka az ágyamban lehet; minden más csak tettetés. Magyal azt mutatja nekem, amit a testvérek valóban éreznek. Kőris csaknem olyan jól játssza az udvaroncot, mint egy sidhe lord. Egyikükben sem bízok, de Kőris az arcával és szemével is tud hazudni, Magyal nem. Jó tudni. Elpillantottam mellettük a Vörös Sipkásokra. Néhányukat megismertem a hetekkel ezelőtti csatából. Mellettem álltak, de nem az ikrek, vagy a királyuk, Kurag miatt. A Vörös Sipkások még azon túl is engedelmeskedtek nekem, mint amire a szövetségünk kötelezte őket. Nem próbáltam kideríteni ezen különös engedelmesség okát – amely szokatlan volt, a Vörös Sipkások általában nem így viselkednek a sidhével vagy egy nővel szemben –, mert nem tudtam, Kurag miként reagálna rá. Nem akartam, úgy tűnjön, mintha megpróbálnám elcsábítani az én szolgálatomba, akár politikai értelemben is, a goblinok népének leghatalmasabb harcosait. Kurag mindenáron ki akart szállni a velem megkötött szövetségből. Attól félt, hogy polgárháború lesz, vagy az Unseelie Udvartartáson belül, vagy a két udvartartás között. Nem akart részt venni ezekben a csatákban, mégis, a velem kötött alkuja hozzám kötötte. Nem fogok neki okot szolgáltatni arra, hogy elhagyjon. Ahhoz túl nagy szükségünk van rájuk. Ezért nem is firtattam, mi lehet a Vörös Sipkások indítéka a velem való lojalitásra. Most itt álltak előttem, sokkal többen, mint amennyiüket valaha is láttam egy helyen. Akár testek és izmok élő fala. Mindegyikük kicsi, kerek sapkát viselt. A legtöbbet megszáradt vér borította, a gyapjú a barna és fekete árnyalatait mutatta. De körülbelül harmaduknak a sapkája alól vér csöpögött az arcukra, és ruháik vállát és mellrészét összepiszkították. Egykor ahhoz, hogy a csatákban a vezér lehessél, képesnek kellett lenned arra, hogy a sapkádon a vér mindig friss maradjon. Az alternatíva az volt, hogy elegendő gyakorisággal megöltél egy ellenséget, hogy fejfedőd vörös maradjon. Ez a kis kulturális hagyományuk a faerie egyik legvérszomjasabb harcosaivá tette őket. Egyetlen Vörös Sipkással találkoztam eddig, aki képes volt sapkáját frissen, élénkvörösen tartani: Jontyt. Közöttük állt, az első sorokban, majdnem középen. Körülbelül 3 méter magas lehetett, szürke bőrű, a szeme színe akár a friss véré. Mindegyik vörös. Amikor találkoztam vele, bőre a por szürke színére emlékeztetett, de ma nem tűnt száraznak vagy durvának. Úgy láttam… mintha folyamatosan egy nagyon jó testápolót használna az összes bőrfelületére, ami ruhái alól kilátszott. Mivel a goblinok nem járnak gyógyfürdőkbe, a változást nemigen értettem. Más különbségeket is észrevettem. A sapkájából folyamatosan, vékony erekben folyt a vér, az egész felsőteste abban ázott. A vér a ruhájáról végigszivárgott, és miközben ott állt, ujjain csöpögött le, finom mintákat rajzolva a márványra. – Jonty, örülök, hogy újra látlak – mondtam, és komolyan gondoltam. Megmentett minket. Arra kényszerítette az ikreket, hogy a harcban csatlakozzanak hozzánk. A Vörös Sipkások őt követték, nem Kőrist vagy Magyalt. – Én is téged, Meredith hercegnő – felelte oly mély hangon, mint a kavicshordalék moraja. – Köszöntenünk kellett volna tán Gyilkos Fagyot és Rhyst is? – kérdezte Kőris. – Nem vagyok tökéletesen tisztában a sidhe etikett szabályaival. – Köszöntheted őket, de nem fontos. Én azért köszöntem Jontynak, mert a csatában mellém állt. Üdvözlöm Jontyt és a Vörös Sipkásokat, mert segítettek nekem és az enyéimnek. Köszöntőm a Vörös Sipkásokat, mint igaz szövetségeseimet. – A goblinok a szövetségeseid – ellenkezett Kőris. – A goblinok azért a szövetségeseink, mert Kurag nem tudja érvényteleníteni az alkunkat. Azon az éjszakán, a sötétben, engedted volna, hogy az embereim meghaljanak. – Visszavonod azon megállapodásunkat, hercegnő, hogy ágyba jössz velünk? – akarta tudni Kőris. – Nem, de látva Jontyt és az embereit, egyszerűen csak visszaemlékeztem – feleltem. Tulajdonképpen dühös voltam. Kőris és Magyal úgy viselkedtek, akár a goblinok, és a legtöbb sidhe. Nem az ő harcuk, és nem akartak sidhe harcosokat védve meghalni, akik normál körülmények között szóra sem méltatták volna őket. Ezért nem kellett volna okolnom őket, mégis megtettem. Jonty hatalmas karjaiba kapott és futott velem a téli éjszakában, a harc felé. Amerre csak mentünk, a többi Vörös Sipkás követett minket. Miután a Vörös Sipkások velünk jöttek, a többi goblinnak is ezt kel-

95

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS lett tennie. Ha a harcot elkerülik, akkor a Vörös Sipkásoknál gyengébbnek és gyávábbnak bélyegezték volna őket. Tudtam, hogy ez náluk büszkeség kérdése, de Kitto elmagyarázta, hogy ennél azért többről van szó. Ezzel a többi goblint azok a Vörös Sipkások, akik mellettem harcoltak, nyílt, „ember ember elleni” párbajra hívhatták volna ki. Önként egy goblin sem vállalna ily fajta párbajt. Tudtam, hogy tartozom Jontynak és embereinek, de azt nem, hogy miért tették, amit tettek. Miért kockáztattak értem mindent? Ha ki tudtam volna gondolni, miként kérdezhetem ezt meg tőlük, anélkül, hogy sértésnek tekintené akár Kőris, Magyal vagy a királyuk, már megtettem volna. De egy goblin olyan útvesztő számomra, amihez még nincs térképem. Egy harcostól ezt nem kérdezhetem meg. Miért voltál bátor? Mert goblin vagyok. Miért segítettél nekem? Mert egy goblin sem menekül el egy jó kis csata elől. Egyik válasz sem igaz teljesen. De a közvélemény szerint igaz, és ha mást állítok, akkor megkérdezhetik, Kőris és Magyal miért nem lelkesedett. Fagy leheletfinoman megérintette a vállam. Ha Doyle ott lett volna, már előbb hozzám ér. Fagy utálta azt, amiért a goblinok ma este itt voltak. Nem lelkesedett azért, hogy velük leszek, de tudta, hogy szövetségesként szükségünk van rájuk. – Merry – szólalt meg halkan Rhys. – Lemaradtam volna valamiről? – néztem fel rá megriadva. – Igen – és tekintetével az ikrek felé intett. – Nagyon sajnálom – fordultam feléjük –, de ma annyi minden történt, hogy úgy látszik aggódásom valahogy felülírta kötelességeimet. – Szóval a Sötét Szolga még mindig túl sérült ahhoz, hogy melletted legyen – mondta Kőris. – Ma este nem lesz itt. Ezt már korábban elmondtam. – Rhys és Gyilkos Fagy lesznek ma éjszaka a testőreid? – érdeklődött Magyal. – Nem. Rhys nem tudja megtenni. Fagynak én parancsoltam meg a nemet. Az érzéseit nem tudja kellő alapossággal elrejteni. Attól féltem, meg fogja sérteni Magyalt egy pillantással vagy valamilyen megjegyzéssel. Egy goblin szex közben érezheti azt a vérszomjat, amit csata közben. Nem akartam, hogy Fagy véletlenül verekedést szítson. – Amatheon és Adair fognak vigyázni rám – mondtam, és nevük említésére előléptek mögülem a többi testőr közül. Amatheon haja rézszínű, Adairé sötét arany színben ragyog, amely korábban inkább egyszerű barna volt, mielőtt még szeretkeztünk volna a faerie-n belül, amikor régi hatalmának egy részét visszakapta. Amatheon a mezőgazdaság istensége volt. Adair tölgyliget volt, de egyben egykor napisten is. Abban nem voltam biztos, hogy előbb szoláris volt-e, aztán lefokozták tölgyligetté, vagy egy időben volt mindkettő. Az otrombaság csúcsának számít, ha egy bukott istenségtől megkérdezed, ugyan milyen hatalommal bírt régen. Mintha belenyomnád az orrukat a veszteségeikbe. – Igaz, hogy miután megbasztak téged, akkor változott át Andais fájdalom kertje azzá a mezővé, ami most van ott? – kérdezte Magyal. – Igen – feleltem. – Azt kívánom, bárcsak itt lenne Doyle – szólalt meg Rhys. – Gyűlölöm a goblinokat, ezt mindenki tudja, ezért az én véleményemre, kérlek, ne adj! – Rhys – kezdtem –, mi… – Senki nem fogja tőlük megkérdezni, miért hozták magukkal az összes Vörös Sipkást, aki nekik szolgál? – Én sem kívánom Merrytől, hogy ezt megtegye – értett vele egyet Fagy. – Ez pedig az én ítélőképességemet is befolyásolja. – Nos, engem cseppet sem érdekel, hogy ki mindenkivel szexel, ha végül velem is szeretkezik, egyszóval akkor én kimondom. A hitves nevére, miért jött veletek ennyi Vörös Sipkás? – lépett el Onilwyn a többi testőr mellől. Onilwyn az általam ismert sidhék közül az, akiben jóformán semmi könnyedség nincs. Izmos testalkatában volt valami nehézkesség. Elég magas, és jól is mozog, de nincs meg benne az az elegancia, ami a többiekben. Soha nem tudtam, miért, és őt sem kérdezhetem meg soha. Nem a durvasága volt az oka annak, hogy nem igazán akartam vele lefeküdni. Nagyon jóképű volt a hosszú zöld hajával és csodálatos szemével, akár a többi sidhe. De testi szépsége nem tükrözi a lelkét, és Onilwyn számomra csúf. Eddig sikerült elkerülnöm, hogy aludjak vele, mert tényleg nem kedvelem. Egyike volt Cel barátainak, akik gyermekkoromban kínoztak engem. Nagyon nem kívántam magamnak, hogy egy gyermek és házasság által hozzá legyek kötve, ezért az ágyamat megtagadtam tőle. Arra adtam neki engedélyt, hogy maszturbálhasson, ami még mindig több, mint amire a királynő hajlandó volt. Annyit szórakoztatja magát, amennyit csak óhajtja. Csak azt nem akarom, hogy engem szórakoztasson. Megígérte, ha nem esem teherbe, akkor panaszra megy a királynőhöz. A hó végéig van időm, mert lehet, akkor fog erre a ciklusra a véremmel eltávozni egy baba lehetősége. A királynő kényszeríteni fog arra, hogy ágyamba fogadjam. Egyrészt azért, hogy talán babával maradok. Másodszor azért, mert tudja, nem akarom megtenni.

96

LAURELL K. HAMILTON De néha az mondja ki a dolgokat, amiket ki kell, akit egyáltalán nem szeretünk. Nem is aggódtam azon, milyen sok Vörös Sipkás van a teremben, amíg Onilwyn meg nem szólalt. Ami nem jó jel. Emiatt nyugtalankodnom kellett volna. Elegen vannak ahhoz, hogy ha csatára kerül a sor, veszítsünk. Miért nem vettem észre? A bal kezem olyannyira elkezdett lüktetni, hogy felnyögtem. A vérkezem kedveli a Vörös Sipkásokat. A hatalmam szereti a Vörös Sipkásokat. Nem jó, vagy talán igen? Kőris és Magyal egymásra néztek. – Az igazságot – kezdtem. – Miért hoztátok el az összes Vörös Sipkást, aki a goblinokat szolgálja? – Ragaszkodtak hozzá – felelte Kőris. – A Vörös Sipkások nem ragaszkodnak semmihez – vetett neki ellent Onilwyn. – Ők engedelmeskednek. – Nem hittem volna, hogy egy sidhe ily sokat tud rólunk – nézett rá Kőris, majd rám nézett, és felém biccentett. – Kivéve a hercegnőt, aki úgy tűnik, népe minden egyes tagjának kultúráját meg akarja ismerni. – Nagyra értékelem, hogy észrevetted az erőfeszítéseimet – biccentettem vissza. – Észrevettem. Ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok. – Én harcoltam a goblin-sidhe háborúban – kezdte Onilwyn. – Láttam, ahogy a Vörös Sipkásokat harcba küldték, ahol a biztos halál várt rájuk, de ők soha nem tétováztak. Megtanultam, hogy esküt tettek arra, a goblin királynak mindig engedelmeskednek. – Igazad van, zöldember – mondta Jonty. – Megtiltották nekik, hogy a királyi címért versengjenek – tette hozzá Onilwyn. – Szintén igaz. – Miért vagytok mind itt? – kérdezte Onilwyn. Ránéztem. Nem jellemző rá, hogy ennyire aggódjon a biztonságom miatt. Talán a sajátja miatt tette. A Vörös Sipkások Jontyra néztek, ő pedig rám pillantott. – Jonty, miért vagy te itt? Miért jöttek veled annyian a néped közül? – Te fogsz válaszolni – mondta azon a mély hangján. Ezzel az összes jelenlévőt megsértette. Kőrist és Magyalt, Onilwynt, mindenkit, csak engem nem. Előbbre lépett. Rhys és Fagy elém álltak. Néhányan a többi testőr közül is kiváltak a csoportjukból, hogy hozzám lépjenek. – Nem – szólaltam meg. – Segített, hogy megmenthessünk titeket mind. Ne legyetek hálátlanok! – Merry, nekünk védenünk kell téged. Miként engednénk meg, hogy az feléd közelítsen? – mondta Rhys. – Rhys – meredtem rá barátságtalanul. – Ő egy Vörös Sipkás. A neve Jonty. Egy goblin. „Ő”, nem „az”. Haragom szemmel láthatóan meglepte. Kissé meghajolt, és hátrább lépett. – Ahogy úrnőm kívánja. Máskor lehet, hogy megbántottságát megpróbálom enyhíteni, de ma este más dolgokkal voltam elfoglalva, mintsem hogy az érzelmi életemet egyensúlyban tartsam. Felálltam, és a selyemruha, amit viseltem, olyan hanggal súrolta a padlót, mintha élne. Magas sarkú szandálom, melynek szalagjait körbetekertem a bokámon, a márványon élesen kopogott. A magas sarok volt az egyetlen, amire az ikrek megkértek, hogy viseljem. Az egyetlen kívánságuk. Úgy rendezgettem a ruhámat, hogy egy pillanatra megláthatták a tízcentis sarkokat, a szalagokat, amelyek a lábikrámat díszítették. Jutalmam egy nyögés volt Magyal részéről, mélyen a torkából eredve. Kőris jobban tudott uralkodni magán, de arcának parancsolni neki sem sikeredett. A fehér bőrömet akarták az ő arany bőrük mellett. Ismerni akarták a sidhe testet, és most nem csak a hatalomról volt szó. Ők, mint én is, tudták, mit jelent kívülállónak lenni. Mindig különbözni azoktól, akik körülötted vannak. Jonty térdre ereszkedett előttem. Térdeltében a szemembe nézett. Tudatosította bennem, mennyire pici vagyok. – Jonty – szólítottam meg. – Hercegnő – felelte. Az arcát tanulmányoztam. Ilyen közelről a változások még szembetűnőbbek voltak. Bőre simább volt, halványabb szürke. Rám mosolygott, és a fogai, amikre úgy emlékeztem, mint egy sornyi méregfogra, egyenletesebben sorakoztak, fehérebbek, és kevésbé ijesztőek voltak; inkább hasonlított egy ember szájára, mint egy vadállatéra. – Jonty, mi történt veled? – akartam tudni. – Hercegnő, te történtél velem. – Nem értelek. – A vérkezed mindannyiunkat megérintett azon a téli éjszakán. Homlokomat ráncoltam, és azon tűnődtem, miként tudnám megkérdezni. De hogyan teszel fel egy kérdést, amikor gőzöd sincs, mit kellene megtudnod? – Jonty, nem értem.

97

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – A te vérkezed visszaadta nekünk a hatalmunkat. – A teljes hatalmatokat nem kaptátok vissza – szólt közbe Magyal. – Igaz – fordult felé Jonty, és rosszindulatú pillantást vetett rá –, miként a keverék is mondja. De még mindig több hatalom, mint amivel évszázadok óta meg kell elégednünk – fordult vissza hozzám, és szeméből a düh lassan eltűnt, ahogy rám nézett. Gyengédség volt benne, amit a legtöbb goblin szemében biztosan nem látsz. A Vörös Sipkások a harciasságukról ismertek, nem pedig a kedvességükről. – Jonty, miért jöttetek el mind? – Azt akarják, érintsd meg őket ugyanúgy, miként velünk tetted. Azt akarják, hogy nekik is add viszsza a hatalmukat. – Miért nem kértél meg erre előbb? – Megtetted volna? – Jonty, megmentettél minket. Tudom. De ami ennél is fontosabb, hogy a munkám, a feladatom hercegnőként az, hogy minél több hatalmat adjak vissza a faerie-nek. Ez rád és embereidre is vonatkozik. Jonty a padlót bámulta, és olyan halkan szólalt meg, amennyire csak az a mélynél is mélyebb hangja megengedte. – Tudtam, hogy nem fogod ezt megtagadni tőlünk, ha előtted állunk. Tudtam, a vérkezed túl erősen fog hívni minket, ha közel vagyunk hozzád, de azt nem hittem, hogy ha távol vagyunk, akkor is egyszerűen igent mondasz. Felnézett, vörös szeme csillogott. Vörös Sipkások nem sírnak, soha. Egyetlen könnycsepp gördült ki szeméből. Egy könnycsepp, a friss vér színével. Azt tettem, amiről tudtam, hogy a goblinok körében szokás megtenni. A könnyek nagyon értékesek, a vér még annál is inkább. Ujjammal megérintettem arcát, és elkaptam, mielőtt elkeveredhetett és elveszett volna az arcán lefelé csordogáló vér között. A könny úgy remegett az ujjamon, mint egy igazi könnycsepp, de vörös volt, akár a vér. Ajkamhoz emeltem és felittam.

98

21. FEJEZET

Vannak pillanatok, amikor a világ visszafojtja lélegzetét. Amikor maga a levegő vesz szünetet, és mintha az idő még egy utolsó, nagy lélegzetet venne, mielőtt… Nyelvemen a sós és édes fém íze siklott végig. A folyadék mintha egyre nőtt volna, és amint lecsurgott torkomon, olyan volt, mintha hűvös, tiszta vizet kortyolnék, ha magában tudná tartani az óceánok sósságát és a vér ízét. A szobát részletekben láttam, mintha a dolgok nem lennének szinkronban. Féltündék egy felhője röppent be, bár tudtam, megtiltottam nekik, hogy bejöjjenek. A goblinok ízletesnek tartják őket. De a szárnyas fey nép elözönlötte a termet, akár pillangók, molyok, szitakötők és olyan rovarok felhője, amelyek a természetben soha nem léteztek. Sokkal többnek látszottak, mint amennyi tudomásom szerint követett minket a száműzetésbe. A levegő szárnycsapásaik színes kavalkádjától életre kelt, oly sokan voltak, hogy az általuk támasztott szellő a hajammal játszadozott, arcomat érte. Következőnek a kutyák jöttek. A kis terrierek a goblinok lába mellett kavarogtak. Majd következtek az agarak. Kecsesen, finoman lépkedve kerestek maguknak helyet a zsúfolt szobában. A Vörös Sipkások között sétáltak, mintha egy erdőben lennének, nem pedig emberek között. Még különösebb volt, hogy a Vörös Sipkások nem reagáltak a kutyák jelenlétére. Az ebek a gazdáikhoz mentek. A terrierek Rhyshez. A kopók egy része különböző testőrökhöz. Az én két kutyám hozzám jött. Minnie, akinek arca félig vörös és félig fehér, mintha valaki a pofája közepén egy vonalat húzott volna lefelé. Mungo a vörös fülével, miközben teste többi része oly fehér, mint a hattyú szárnya. Mindannyian vártak… ránk. – Merry, mi ez? – hallottam mögülem Fagy hangját. – Gyilkos Fagy, ez a teremtés pillanata – válaszolt Royal, aki felettem lebegett molyszárnya segítségével. – Nem értelek – bámultam fel a miniatűr férfira. Rám mosolygott, de az arcán láttam valami mohóságot, ami bizalmatlanná tett. Royalnál mindig éreztem valami érzékiséget, ha nem egyenesen szexre utaló viselkedést. Mivel méretei egy nagyobb fajta Barbie babáéval egyeznek meg, a legkevesebb, amit mondhatok, hogy meglehetősen zavaró volt. – Várunk még, de már csak egyetlen darabka hiányzik – szólalt meg Penny is, Royal lány ikertestvére, aki mellette lebegett. Nem értettem, amíg a fekete vérebek be nem özönlöttek, akár a Sötétség testet öltött árnyai, szemük vörös, zöld és minden olyan színben villogott, amit Doyle szemében szoktam látni, ha a mágia tölti be testét. Doyle lépett be az ajtón, egy fekete lényre támaszkodva, amely úgy nézett ki, akár egy fekete póni. De a fekete szempár felvillant, és már tudtam, nem egy póni. Ajkait hátrahúzva kivicsorította fogait, oly hegyeseket, akár bármelyik gobliné. Egy kelpie volt, bár hogy miként került ide, arról fogalmam sem volt. A kelpie-ket Európában már azelőtt vadászták és irtották, mielőtt mi ebbe az országba jöttünk volna. A kelpie-k vagy a vízben álltak lesben, és úgy húzták le áldozatukat a víz alá, mint a krokodilok, vagy a szárazföldön póniknak adták ki magukat. Ha valamely gyanútlan ember a hátukra ült, akkor a legközelebbi vízhez galoppoztak. Zsákmányukat vízbe fojtották, majd megették őket. Áldozataik főleg gyerekek voltak. A gyerekek imádják a pónikat. – Doyle – szóltam egyszerre Faggyal. Lassan mozgott, de legalább mozgott, kezét a húsevő póni hátán nyugtatta. – A kutyák nem hagyták, hogy tovább feküdjek – mondta Doyle. Felé nyújtottam a kezemet. – Ne, hercegnő, nem ez a cél – szólt rám Royal. – Azt mondtad, az utolsó darab – néztem fel rá. – Ő az utolsó darabka, de nem kell megérintened. Már elég sokszor megérintetted ahhoz, hogy ez a pillanat létrejöhessen. Eleget érintetted már meg mindannyiukat, hogy magadhoz hívjál minket. – Nem… – …érted – fejezte be helyettem. – Igaz. – Majd megérted – mondta, és ez jellemző volt Royalra, mert meglehetősen ominózusan hangzott. Mungo megböködte a kezemet. Megsimogattam a fejét és egyik selymes fülével játszottam. Minnie a másik kezemet lökte meg, mintha irigykedne a társára. Mindkettőt megsimogattam, érezve kettejük melegét, masszív voltát. – Nekem nincs kutyám – panaszolta Fagy, és közelebb húzódott hozzám.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Az lesz, az lesz – nyugtatta meg Royal. Ekkor a féltündék a magas plafon felé reppentek, a kristálycsillárok fénye apró szivárványokban szóródott szerteszét. A fény pattogott, játszott rajtunk. A goblinok, még Kőris és Magyal is, velünk együtt beledermedtek az időbe. Jonty volt az, aki pislogni kezdett, és nézett fel rám. Ő volt az, pont ő, aki látta. Szeme tágra nyílt, és a világ kiengedte a levegőt, amelyet eddig bent tartott.

100

22. FEJEZET

A világ felrobbant, ha a fény, színek, zene és a virágok parfümjét robbanásnak lehet nevezni. Más szót nem találtam arra, ami történt. Mintha a zéruson lettünk volna az első napon, amikor a bolygónkon élet keletkezett, de arra is hasonlított, mintha a Föld legszebb mezején állnánk, egy csodálatos tavaszi reggelen, a legenyhébb szellő fújdogálása mellett. Tökéletes pillanat volt, egyben a hihetetlen erőszak momentuma is, mintha egy szempillantás alatt óvatosan szétszedtek és összeraktak volna minket. Eközben a kutyák mindkét oldalamon szorosan hozzám simultak. A horgonyaim voltak, támogattak, megakadályozták, hogy darabokra szakadjak és elszálljak a pillanatba. Segítettek, hogy elmém épen maradjon, hogy életben maradjak. Szőrükbe kapaszkodtam, érintésüket érzékeltem a tenyeremen. És arra gondoltam, Fagynak nincs kutyája, amely itt tarthatná. Arra gondoltam, kiabálni kellene, amikor egyszer csak vége szakadt. Csak a zavar, a fájdalom és a hatalom emléke, amely a fény és mágia táncában lassan elhalt, emlékeztetett arra, hogy nem valamiféle álmot láttam. Doyle engem bámult a fekete kutyái között. Úgy láttam, meggyógyult, egészen. Megérintette a kelpie-t, de már nem támaszkodott rá. Magasan, egyenesen állt ott. Kezét felemelte, és kötését leszedve mutatta, hogy az égési nyomok eltűntek. Azt hiszem, ha a valóságot alkotod meg, egy kis gyógyítás igazán nem nagy ügy. Mert a valóság megváltozott. Még mindig Maeve Reed tánctermében voltunk, de a szoba nem volt ugyanaz. Hatalmas volt, egy mezőnyi márvány terült el minden irányban. A messzi ablakok csupán pislogó, világos csíkok voltak. Mindenhol féltündék repkedtek, oly sokan, hogy egy nagyobb levegővétellel akár le is nyelhettél volna egyet. Kőris és Magyal úgy csapkodták őket, mintha legyek lennének. – Ha bántjátok őket, attól nem leszek boldog – figyelmeztettem őket. A Vörös Sipkások nem csapkodták, nem fenyegették őket. A hatalmas lények csak álltak ott, és hagyták, hogy az apróságok rájuk szálljanak. Pillangószárnyak legyezői borították el őket, amíg testüket már alig lehetett látni a táncoló színek alatt. Jonty bámult rám, vörös szemét világító szárnyak keretezték. Az apró kezek véres sapkájába kapaszkodtak. A vérben hemperegtek, oly hangon kuncogva, akár egy kristály harangjáték. – Királynőm, újrateremtesz minket – mondta Jonty. Nem tudom, mit feleltem volna, mert hirtelen Rhys hangját hallottam. – Merry! Az az egyetlen szó, a sürgető hang elég volt. Megfordultam, és tisztában voltam azzal, bármit is fogok látni, nem fog tetszeni. Rhys és Galen Fagy mellett térdeltek. Összegömbölyödve feküdt az oldalán – mozdulatlanul. Ekkor visszaemlékeztem arra, mit gondoltam. Semmije nem volt, amibe kapaszkodhatott volna, miközben a valóság újraformálta önmagát. Terrorjában és gyönyörűségében egyedül kellett ott állnia. Futottam hozzá, a kutyáim mellettem, oly közel, hogy csaknem elgáncsoltak, de a mágia még mindig ott volt, még mindig működött, és ezért nem mertem a kutyákat elküldeni. A sidhéhez tartozó legidősebb mágia volt jelen a szobában. Olyan mágia volt, amit meg lehetett lovagolni, de soha nem tudod szabályozni. Teljesen nem. Az alkotás mindig kétesélyes, mert soha nem tudod, mi sül ki belőle, amikor teljesen kész van. És egyáltalán: megéri-e az érte fizetett árat?

23. FEJEZET

A teremben mindenfelől hangok tudatták velem, hogy nem Fagy az egyetlen, aki megsérült. Magyal és Kőris is a földön feküdtek. A féltündék le is telepedtek rájuk, most, hogy már nem tudtak tiltakozni. És a többiek, akik szintén a földre kerültek, őket csak a többi testőr érintette, próbálta felébreszteni. Megérintettem Fagy csillogó hajzuhatagát, arcából kisimítottam. – Mi a baja? Mi a bajuk? – akartam tudni. – Nem vagyok benne biztos – felelte Rhys –, de a pulzusa egyre gyengébb. Rápillantottam Fagy mozdulatlan alakja felett. Tudtam, arcom döbbenetemet tükrözi. – Nekik nem voltak kutyáik – állította Galen. – Nekik semmi nem volt kéznél, hogy belékapaszkodjanak, amikor még több faerie földet teremtettél. Rhys bólintott. Terrierjeinek apró tengere szokatlanul csendes volt, és komoran ültek lába mellett, ahogy ott térdelt. „Hiszen csak kutyák”, mondtam majdnem, de Mungo fejével megbökte a vállamat. Minnie az oldalamnak dőlt. Szemébe néztem, és a kutyát láttam benne, igen, de valami más, több is volt ott. Kutyák voltak, a vad, megzabolázatlan mágia által létrehozva. A fey teremtményei voltak, és az nem csupán egy kutyát jelent. Megsimogattam a fülét; oly bársonyos. – Segíts nekem – suttogtam. – Segíts nekik! Segíts Fagynak! Doyle továbbsétált a terem belseje felé, a hatalmas fekete kutyák körülötte nyüzsögtek. Az egyik kutya elszakadt a falkától és odament az egyik elesett testőrhöz. Haját szagolta, szimatoló, hangos szuszogással. Majd magasabb, nagyobb formát vett fel. A kutya bundája zöld csíkokat kezdett formálni, lassan kiszorítva a feketét, a bunda hosszabbra nőtt, bozontosabbá vált. A kutya póni nagyságú volt már, amikor bundája teljesen zölddé változott. Zöld, akár a friss fű, vagy a tavaszi falevél. A kutya hatalmas, sárgászöld szeme rám szegeződött. – Cu Sith – suttogta Galen. Szó nélkül bólintottam. A Cu Sith: „a sidhe vérebe” a név szó szerinti jelentése. Egykor minden sidhe tündérdombságban volt legalább egy, amely őrként funkcionált. Egy létrejött, vagy újjászületett azon az éjszakán, amikor a mágia visszatért Illinois államba. Most egy második is volt, itt és most. Lehajtotta fejét, és megint megszagolta az egyik elesett testőrt. Hatalmas rózsaszín nyelvével megnyalta. A férfi olyan hatalmasat sóhajtott, hogy a szoba másik felében is hallottuk. Teste a visszatérő élettől vagy talán az elillanó haláltól megremegett. A hatalmas zöld kutya az egyik férfitól a másikig ment, és mindenhol, ahová ért, a férfiak magukhoz tértek. Elért Onilwynhez, aki még mindig az oldalán feküdt. Megszagolta, majd mély hangon morogni kezdett, mintha mellkasában mennydörgés lakozna. Onilwynt nem nyalta meg, nem hozta vissza az életbe. A Cu Sith hagyta ott feküdni. Érdekes, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem akarta megérinteni. A zöld eb elért az ikrekig, a féltündéket feje söprő mozdulatával a plafon felé reptette. Megszagolta, majd otthagyta őket. Nem voltak elég sidhék a számára. Doyle mély hangját hallottam, de az isten visszhangja volt benne. Ránéztem, de a tekintete távolinak tűnt, mintha mást látna, nem ezt a szobát. Vízió tartotta fogságában vagy az Istenség, esetleg mindkettő. Egy olyan tájszólásban beszélt, amit nem értettem, de az egyik fekete kutya feléje indult. Odament az ikrekhez, a hajukat szagolta. Fekete bundájába fehér csíkok vegyültek, világítottak, csillogtak. A fehér színű bunda hosszabb, tömöttebb volt, mint a fekete, még hosszabb és bozontosabb a Cu Sith bundájánál. A kutya olyan hatalmas volt, mint a Cu Sith, talán egy picivel nagyobb is. Kistányér méretű szemével rám pillantott. Valahol egy vadállat és ember pillantása között. Abban a szemben túl sok tudás tükröződött. – Ez egy Gally-trot6 – szólalt meg Rhys halkan. – Egy szellem kutya – tettem hozzá. Állítólag egy fantom, amely elhagyatott utakon kísért, és ijesztgeti az utazókat. – Nem egészen – ellenkezett Rhys. – Emlékezz, néhány ember azt tartja, hogy minden fey a halottak lelke. A Gally-trot hatalmas fehér fejét az ikrek fölé emelte, és megnyalta őket nyelvével, amely oly fekete volt, mint a szőre, amelyből a mostani kiindult. Magyal megmozdult, és vérvörös szemekkel pillantott körül a teremben. Kőris is felnyögött, talán a fájdalomtól, ahogy a Gally-trot visszanyalogatta őt az életbe.

6

Gally-trot: hatalmas, fehér, bozontos kutya, aki azok után fut, akik menekülnek előle.

LAURELL K. HAMILTON Vártam, hogy a Cu Sith odajöjjön Fagyhoz, vagy akár a Gally-trot, de egyikük sem tette meg. A Cu Sith a testőreim között mászkált, oldalát megveregették, simogatták. Úgy mosolygott, ahogy a kutyák szokása: a nyelve kinyújtásával. Az ikrek szemmel láthatóan nem tudták, mit kezdjenek a kutya rájuk fordított figyelmével. Magyal volt az, aki először felnyúlt, és megérintette. A kutya olyan erősen lökte meg, hogy majdnem hanyatt esett. Magyal elnevette magát, örömteli, férfias hangon. Kőris is megérintette az ebet, és a hatalmas bestiával hamar bensőséges viszonyba keveredtek. A féltündék kezdtek felszállni a Vörös Sipkásokról. A felbukkanó arcok nyájasabbnak tűntek, mintha testük agyaga újra lett volna teremtve, sidhébbé, emberibbé. Jonty szavai jutottak eszembe, hogy „újrateremtesz minket”. Nem állt szándékomban. És nagyon sok dolog van, amit nem állt szándékomban megtenni. Fagyra meredtem, és láttam, hogy a nyakánál kékessé válik a bőre. A nyakkendőjét már valaki meglazította. Gombokat szakítottam le siettemben, hogy megnézzem, de bőre kékesen világított. Rhys és Galen a hátára fordították, és segítettek, hogy letépjem az ingét. Egy tetoválás volt a mellkasán, amely kéken ragyogott. Egy szarvasbika volt, amelynek agancsán korona díszelgett. Ez a királyi rang jele, de ugyanakkor az áldozati király megjelölése is. A fehér szarvasbika volt az, amelyet azon a téli éjszakán az érintésével létrehozott. A fehér szarvasbika, amely sorsa az, hogy vadásznak rá, és a hőst a végzetébe vezeti. Rhysre meredtem, és arca épp oly rémült volt, mint ahogy én éreztem magam. – Ez mit jelent? – kérdezte Galen. – Egykor minden új teremtés áldozatbemutatással járt – mondta Doyle, de a hang nem az övé volt. – Nem – háborogtam. – Nem, én ebbe nem egyeztem bele. – Ő igen – felelte a hang. Doyle-nak még a szeme sem volt a sajátja. – Miért? Miért ő? – Ő a szarvasbika. – Nem! – ugrottam fel, megbotolva a ruhám szegélyében. A fekete kutyák felé, és a Doyle testébe lakozó idegen felé indultam. – Merry – szólt figyelmeztetően Rhys. – Nem! – sikoltottam megint. Az egyik fekete kutya rám morgott. Hatalmam elöntött, kitört a bőrömön, és úgy világítottam, mintha magát a Holdat nyeltem volna le. Hajamból bíborvörös fény árnyéka vetült az arcomra. Zöld és arany fényeket láttam, és tudtam, szemem is ragyog. – Ki akarsz hívni párbajra? – kérdezte Doyle szája, de nem Doyle lenne az, aki kihívna, ha igennel felelek. – Merry, ne! – szólt rám Rhys. – Merry! – kezdett kérlelni Galen is. – Fagy biztosan nem akarná ezt. Kutyáim megbökdösték a kezemet és a combomat. Lenéztem rájuk, világítottak. Minnie pofájának vörös fele úgy világított, mint a hajam, és bőre fehér fénnyel világított tenyerem körül, ahol megpaskoltam. Ragyogásunk egymással keveredett. Mungo, a vörös fülével és fehér bundájával úgy nézett ki, mintha drágakövekből csiszolták volna. A királynő gyűrűje az ujjamon lüktetni kezdett. Ez, mint oly sok más dolog, a faerie-n belül több hatalommal bírt, és most ott voltunk. Fantom kölyökkutyákat láttam hancúrozni a kutyáim lába körül. Abban a pillanatban megértettem, hogy Minnie már most vemhes. Faerie kiskutyák, amelyek 500 éve vagy talán régebb óta nem születtek. Minnie meglökte a csípőmet, hogy lenézzek magamra. Két kis fantom mellettem, körülöttem lebegve. De tudtam, hogy valódiak. Nem csodáltam, hogy egész nap fáradt voltam. Ikrek, akár az anyám és testvére. Ikrek. És halványan, akár egy gondolat, amely még nem formálódott meg, egy harmadik. Még nem volt valódi, csak a lehetőségek egy ígérete. Azt jelentette, hogy az ikrek nem lesznek egyedül. Lesz valakivel legalább még egy, harmadik gyermekem is. Abban, a pillanatban, hogy gondoltam rá, ráébredtem, a gyűrűnek más hatalma is van. Tudni akartam, ki az apa, és itt, a faerie területén, meg is tudhattam. Megfordultam és Doyle-ra néztem, és azt a választ kaptam meg, amit leginkább akartam. A gyűrű lüktetett, és rózsák illata terjengett a levegőben. Fagy felé fordultam. Egy gyermek ült mellette, csendesen, és túl komolyan. Ne, Istennőm, ne így. Még egy gyermek csodája, ikreké, sem tudja Fagy elvesztését kompenzálni. Még nem ismertem ezeket a fantom gyerekeket. Nem tartottam őket a karomban. Nem ismertem mosolyukat. Nem tudtam, hajuk mennyire selymes, vagy bőrük mily édes illatot áraszt. Még nem valósak. Fagy valós. Fagy az enyém volt, és gyermeket nemzett velem. – Istennőm, kérlek! – suttogtam. Láttam Rhyst a szemem sarkából, és a gyermek a kezét felé nyújtotta. Fantom keze átsiklott az övén. Reagált rá, megpróbált rájönni, ki érintette meg. Ez nem lehet igaz. Két gyermek növekszik bennem, nem három. Egy apával több van.

103

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS De nem sokáig, hacsak… Fagyhoz léptem. Galen elkapta a karomat, de a gyűrű olyan erősen lüktetett, hogy tántorogni kezdtem. Két gyermek és négy apa. Semmi értelme nem volt. Galennel több mint egy hónapja nem szeretkeztem, mert egyetértettünk abban, hogy nem lenne belőle jó király. Ő és Kitto voltak az egyetlenek, akik engedték, hogy gyengémet az orális szex iránt teljes mértékben kiélhessem. De ettől nem lehet teherbe esni. A rózsák illata egyre erőteljesebb lett. Ami általában igent jelent. Lehetetlen, gondoltam. – Istennő vagyok, és elfelejtetted a történelmünket. – Mit feledtél el a történelmünkből? – érdeklődött Galen. – Te hallottad? – néztem fel rá. Bólintott. – Ceridwen7 történetét. – Nem értem… – ráncolta homlokát. Majd a megértés szikrája suhant át arcán. Az én Galenem, akinek gondolatait oly könnyen lehet az arcán követni. – Úgy érted… Bólintottam. – Azt hittem – ráncolta homlokát –, az csak egy mítosz, hogy Ceridwen egy lenyelt búzaszemtől teherbe esett, és Etain azért született meg, mert valaki lenyelte pillangó alakjában. Nem lehetsz terhes attól, hogy valamit lenyelsz. – Hallottad, hogy mit mondott az Istennő. Megérintette hasamat a ruha selymén keresztül. Mosoly terül el arcán. Örömtől ragyogott, de képtelen voltam csatlakozni hozzá. – Fagy is apa lett – mondtam. – Ó, Merry, úgy sajnálom – halványodott el Galen vidámsága, akár sötét üveg mögé helyezett gyertya. A fejemet ráztam, és elhúzódtam mellőle. Fagy mellé térdeltem. Rhys a másik oldalán térdelt. – Jól hallottalak? Fagy a királyod lett volna? – Az egyikük – feleltem. Nem volt kedvem elmagyarázni, hogy tulajdonképpen Rhys is megütötte a főnyereményt. Túl zavaros volt. Túl nyomasztó. Rhys ujját Fagy nyakára helyezte. Fejét lehajtotta, hajának függönye elrejtette arcát. Egyetlen csillogó könnycsepp hullott Fagy mellkasára. A szarvasbika rajz kékje még fényesebbé vált, mintha a könnycsepp a mágiát még nagyobb ragyogásra késztette volna. Megérintettem a tetoválást, és ez még csillogóbbá tette. Kezemet a mellkasára fektettem. Bőre még mindig meleg volt. A szarvasbika rajza a kezem körül kék lánggá változott. – Kérlek, Istennőm, ne vedd el tőlem – imádkoztam –, ne most! Kérlek, engedd, hogy megismerje ezt a gyermeket! Ha valaha is élveztem kegyedet, hozd vissza nekem! A kék lángok egyre ragyogóbbá váltak. Nem égettek, inkább csíptek, metszettek, akár az elektromosság, de csak egy rövidke fájdalom erejéig. A ragyogás úgy felerősödött, hogy a testét már nem is láttam. Éreztem a mellkasa izmait, de látni csak a kék lángokat láttam. Bundát tapintottam. Bunda? Akkor nem Fagyot érintem. Valami más van a kék ragyogás alatt. Valami, aminek bundája van, és nem ember alakú. Az alak felállt, és olyan magasra egyenesedett fel, hogy nem értem el. Doyle mögöttem termett, a karjába kapott, és felemelt a földről. A kék ragyogás elhalt, és egy hatalmas fehér szarvasbika állt előttünk. Szürke és ezüst szemével rám tekintett. – Fagy – szólaltam meg, kezemet feléje nyújtva – de elrohant. A távolban pislákoló ablakok felé száguldott a hektárnyi márványon. Úgy szaladt, mintha a márvány a patái számára nem lenne csúszós. Úgy rohant, mintha súlytalan lenne. Azt hittem, nekiszalad az ablaküvegnek, de az üvegajtók, amelyek azelőtt soha nem léteztek, kinyíltak, így a hatalmas szarvasbika kironthatott az újonnan létrejött földre. Az ajtók becsukódtak mögötte, de nem tűntek el. A terem szemmel láthatóan még mindig változékony volt. Megfordultam Doyle karjában, hogy lássam az arcát. Már őt láttam, nem a hitvest. – Fagy… – Ő a szarvasbika – mondta Doyle. – És ez azt jelent, hogy a mi Fagyunk, mint olyan, megszűnt létezni? Arckifejezése mindent elmondott. – Elment – mondtam. – Nem, de megváltozott. Hogy visszaváltozik-e azzá a férfivá, aki volt, azt csak az Istennő tudja. Nem volt halott, legalábbis szó szerint. De én elveszítettem. Mi elveszítettük. Nem lesz apja a gyermeknek, akit nemzett. Soha többé nem lesz az ágyamban.

7

Ceridwen: kelta istennője a boszorkányoknak és varázslóknak. A Hold, termékenység, tudományok, jóslás és költészet területeivel is kapcsolatba hozzák.

104

LAURELL K. HAMILTON Miért imádkoztam? Hogy jöjjön vissza hozzám. Ha másképp fogalmaztam volna meg, akkor is vadállattá változott volna át? A szavaim a rossz szavak voltak? – Ne okold magad! – próbált vigasztalni Doyle. – Ahol élet van, bármilyen, ott remény is van. Remény. Egy fontos szó. Egy jó szó. De abban a pillanatban nem tűnt elégnek.

105

24. FEJEZET

– Rohadtul nem érdekel, hány Gally-trotot hoz vissza a mágiád – jelentette ki Kőris. – Megesküdtél, hogy lefekszel velünk, és nem tetted meg – fejezte be a szobában való járkálást egy pillanatra, miközben rövid, szőke haját úgy húzta, mintha ki akarná tépni. Magyal a nagy fehér díványon terpeszkedett, ölében feküdt a Gally-trot, vagyis amennyi az ölében elfért, úgyhogy a hatalmas kanapénak elég nagy részét elfoglalta. Magyal mellkasa és hasa szőrét borzolta. A heves vérmérsékletű Magyal lazábbnak tűnt, mint ahogy bármikor láttam. – A szex azért lett volna, hogy a hatalmunkat felélessze. A hercegnő adott nekünk hatalmat. – Nem sidhe származék hatalmat – háborgott Kőris testvére előtt megtorpanva. – Inkább goblin szeretnék lenni – mondta Magyal. – Én meg inkább a sidhék királya – felelte Kőris. – A hercegnő már téged is felvilágosított arról, hogy gyermeket vár – emlékeztette Doyle. – Lekésted a parti kezdetét – kárörvendezett Rhys. – És ez kinek a hibája? – érdeklődött Kőris. Most már előttem állt. – Ha lefeküdtél volna velünk egy hónapja, akkor legalább lett volna valamennyi esélyünk. Felbámultam rá, túl dermedten ahhoz, hogy haragjára és csalódottságára reagálni tudjak. Valaki egy takarót terített rám. Beleburkolóztam, fáztam. Jobban, mint amit még orvosolni lehetett volna. Milyen vicces; Fagy már nincs, és úgy gyászolom, hogy fázok. Voltak diplomatikus feleletek, amelyek megfelelőek lettek volna. Sok dolog volt, amit mondhattam volna, de egyszerűen nem érdekelt. Annyira nem, hogy még a számat sem volt kedvem tartani. Csak meredtem rá. Galen mellém csüccsent a díványra. Karjával átölelte a vállamat. Hozzásimultam. Engedtem, hogy megfogjon. A többiekkel együtt állt, akiket Doyle behívott a nappaliba. Ott volt, készenlétben, hátha Kőris agyát elborítja a düh. A goblin haragja oly hatalmas volt, hogy Doyle és Rhys még mindig nem mertek leülni, hogy időben reagálhassanak, ha ez az „ó de megfontolt” testvér elveszítené a fejét. Galen még jobban magához szorított, de nem Kőristől féltett. Azt hiszem attól tartott, én mit fogok csinálni. Igaza volt, mert egyáltalán nem féltem. Semmit nem éreztem. – Királyotok, Kurag boldog azzal az új erővel, amely visszatért a Vörös Sipkásokhoz – szólaltam meg. – Magánkívül van az örömtől a Galley-trot feltűnése miatt. Amikor a királyod boldog, harcos, akkor állítólag neked is örülnöd kellene a boldogságának – fejeztem be, és hangom hideg volt, de nem kifejezéstelen. Harag ólálkodott benne, akár a fehér mezőben a beléje szövött vörös csík. – Ha sidhék lennénk. De goblinok vagyunk, és a királyok törékeny teremtmények. Galen mellettem egy kissé előbbre csúszott. Olvastam a gondolataiban, és tudtam, a goblin is ezt tette. A testével védene meg. De ez nem az a fajta harc volt. – Kurag a szövetségesünk. Ha meghal, a vele köttetett szerződésünk is semmissé válik. – Igen – felelte Kőris –, így van. Elnevettem magamat, de egyáltalán nem kellemes kacagással. Azzal a fajta nevetéssel, ami akkor tör ki belőlem, amikor sírnék, de nem szabad. A hang megdöbbentette Kőrist. Lassan hátrébb lépett. Semmilyen szintű harag ily reakciót nem váltott volna ki belőle, de a nevetést, azt nem értette. – Goblin, gondolkodj, mielőtt fenyegetni merészelnél. Ha Kurag meghal, akkor halálát kötelességünk megbosszulni. – Az Unseelie Udvartartás el van tiltva attól, hogy közvetlenül beleavatkozzon aludvarai utódlási mechanizmusába – emlékeztetett Kőris. – Ez egy olyan alku, amelyet a Levegő és Sötétség Királynője kötött. Én nem a nagynéném vagyok. Én ilyen egyezségbe nem mentem bele, hogy a hatalmamnak határt szabjak. – A testőreid hatalmas harcosok, de a goblinok együttes erejének nem lesznek képesek ellenállni – jelentette ki Kőris. – Miként a nagynéném egyezségei sem kötelezőek rám nézve, úgy a goblinok törvényei sem kötik meg kezemet. Kőris tétován pillantott rám, úgy, mint aki azon gondolkozik, amit mondtam, de értelmére még nem ébredt rá. – Hercegnő, mit fogsz tenni – szólalt meg Magyal –, elküldöd a Sötét Szolgádat, hogy meggyilkoljon minket? – simogatta továbbra is a hatalmas ebet, de arca már nem csak boldogságot tükrözött. Vörös szeme oly súllyal és intelligensen méregetett, amit még soha nem tapasztaltam nála. Ezt a pillantást gyakrabban láthattam a testvérénél. – Már nem csupán az én Sötétségem. Király lesz – és tényleg ezen tűnődtem.

LAURELL K. HAMILTON – Ez pedig egy másik dolog, aminek szintén nincs értelme – folytatta Kőris, és rámutatott Doyle-ra. – Hogy lehet ő a gyermeked atyja, és ő – mutatott Rhysre –, és ő? – mutatott végül Galenre. – Hercegnő, hacsak nem egy alomnyi kölyköd lesz, három apa léte lehetetlen. – Négy – emeltem a tétet. – Ki… – kezdte, majd arcán megértés suhant át, és egy cseppnyi óvatosság is. – Gyilkos Fagy – mondta Magyal. – Igen – feleltem, és hangom újra kifejezéstelenül csengett. A mellkasom valósággal fájt. Már hallottam a kifejezést, hogy megszakadt a szív, de érezni még nem éreztem. Volt, hogy már azt hittem, majd megszakad, de valójában nem történt meg. Apám halála megsemmisített. A jegyesem árulása összetört. Amikor egy hónappal ezelőtt azt hittem, a csatában elveszítettem Doyle-t, a világ összedőlt körülöttem. De egészen mostanáig nem éltem át, hogy a szívem összetörött. – Lehetetlen, hogy négy apja van a két gyerekednek – erősködött Kőris, de már valamivel nyugodtabban. Mintha most vette volna csak észre a fájdalmamat. Azt hiszem, nem érdekelte, hogy fájdalmamat látja, hanem inkább óvatossá tette. – Túl fiatal vagy, hogy emlékezz Clothra8 történetére – mondta Rhys. – A sztorit már hallottam, mindannyiunk hallotta, de azt hittük, csak mese – reagált Kőris. – Nem – felelte Rhys –, nem az volt. Egyetlen gyermeke született a fiútestvéreitől. Mindegyikük megjelölte. A fiúból király lett. A neve Lugaid Riab nDerg9, a vörös csíkos volt. – Én mindig azt hittem, hogy a csíkok valamiféle vele született anyajegy-féleségre vonatkoznak – jegyezte meg Galen. – Láttam, hogy a hercegnőnek két gyermeke lesz – töltötte be a termet Doyle mély hangja, istenségtől visszhangozva. – Mindegyiküknek három apja lesz, miként Clothra fiának volt. – Rajtam ne próbálkozz a sidhe mágiáddal – figyelmeztette Kőris. – Ez nem sidhe mágia, hanem isteni, és ugyanazok az Istenségek szolgálják, valamint őket szolgálják minden fey népnél – felelte Doyle. Picit lassan vágott az agyam, de végre eleget hallottam ahhoz, hogy én is megszólalhassak. – Három apa gyermekenként? Te, Rhys, Galen, Fagy, és még kik? – Misztrál és Sholto. Csak bámultam. – De ez több mint egy hónapja volt – hitetlenkedett Galen. – Egy hónapja – erősítette meg Doyle. – Emlékszel, hogy mit tettünk egy hónapja, amikor azon az éjszakán visszaérkeztünk Los Angelesbe? – Ó – sóhajtotta Galen, miután egy darabig törte a fejét. Egy puszit nyomot a fejem búbjára. – De még csak nem is közösültem Merryvel. Megegyeztünk abba, hogy ócska egy király lennék. Az orális szex nem ejthet teherbe. – Gyermekeim – szólalt meg Rhys is –, azon az éjszakán a faerie zabolátlan mágiája szabadult el. Még mindig Cromm Cruach voltam, azon képességgel, hogy érintésemmel gyógyítottam és gyilkoltam. Merry a halott kertekbe új életet lehelt Misztrállal és Abe-bel. Sholtóval a vad falkát ébresztette fel. A vad mágia azon az éjszakán szabadon garázdálkodott. Mindannyiunkat megérintett. Amikor ily mágia szabaddá válik, akkor a szabályok már nem érvényesek. – Rhys, amikor hazaértünk, te voltál az, aki a szexet kezdeményezte. Tudtad, hogy ez történhet? – akarta tudni Galen. – Újra Cromm Cruach voltam, újra egy isten. Merryt akartam magam alatt érezni, amíg még… – nyújtotta ki kezét Rhys, mint aki nem is tudja szavakba önteni, amit mondani akar. – Én csak örültem, hogy mindenki életben maradt – szóltam, és a szívem még inkább összeszorult, mintha tényleg összetörne. Kigördült az első forró, kemény könnycsepp a szememből. – Merry, ő nem halott – próbált vigasztalni Galen. – Nem igazán. – Egy szarvasbika, és nem számít, mennyire mágikus és csodálatos is a tény, akkor sem az én Fagyom. Nem ölelhet meg. Nem beszélgethet velem. Ő nem… Felálltam, hagytam, hogy a takaró a földre hulljon. – Szükségem van egy kis levegőre – indultam el a folyosó felé, amely a ház belsejébe vezetett, majd ki a belső udvarra. Galen felkelt, és követett. – Nem – mondtam. – Nem, és nem – mentem tovább. – Be kell fejeznem ezt a beszélgetést a goblin szövetségeseinkkel – állított meg Doyle az ajtóban. Bólintottam, és igyekeztem nem teljesen összeomlani. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a goblinok előtt ennyire gyengének mutatkozzam. De úgy éreztem, megfulladok. Muszáj volt elmennem valahova, ahol lélegezni tudok. Valahova, ahol idegösszeomlást kaphatok.

8

Clothra: az ír legenda szerint elcsábította három bátyját, attól félve, hogy örökös nélkül halnak meg; a vérfertőzésből fia született. 9 Lugaid Riab nDerg: Clothra vérfertőzésből származó fia. A „vörös csíkos” nevet onnan kapta, hogy két vörös csík, egy a nyakánál, egy a derekánál, osztotta testét három részre, és mindegyik rész csak az egyik apjára hasonlított a három közül.

107

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Elindultam gyorsan a folyosón. A kutyáim hirtelen mellettem termettek. Futni kezdtem, és velem tartottak. Szükségem volt levegőre. Szükségem volt… – Hercegnő – hallottam hangokat mögöttem. A testőreim kiabáltak utánam –, nem szabadna egyedül lenned… A folyosó hirtelen egy másikba váltott át. Már nem az ebédlőteremben voltam. Csak maga a faerie tündérdombok képes arra, hogy kívánságomra megváltozzon. Egy pillanatra megálltam a nagy duplaajtóknál, és elgondolkodtam, ugyan mit tettünk Maeve otthonával. A ház most egy tündérdomb? Az egész ház most már része a faerie-nek? Válaszokat nem kaptam, de az ajtó túloldalán, és a teraszajtókon túl is, amelyek soha nem voltak itt, ott volt a levegő, a fény, és én ezt akartam. Kinyitottam az ajtót. Óvatosan lépkedtem a márványon a magas sarkú szandálomban, amelyet azért vettem fel, hogy az ikreknek tetsszem. Gondoltam arra, hogy leveszem, de először ki akartam jutni. A kutyák karmai kopogtak a márványon. A Vörös Sipkások felálltak, amikor beléptem. Féltérdre ereszkedtek, még Jonty is. – Királynőm – mondta. – Még nem királynő, Jonty – feleltem. Felvigyorgott rám, és arca valahogy nem tűnt igazán befejezettnek a tűhegyes fogak és a félelmetesebb arckifejezés nélkül. Nem tűnt igazán önmagának, amíg meg nem láttam a szemét. Jonty még mindig ott volt, abban a szempárban. – Egykor minden uralkodónkat az istenek választották. Ez volt régen a szokás. Ahogy ezeknek a dolgoknak történniük kellene. A fejemet ráztam. Soha nem akartam ennyire magam mögött tudni a faerie királynője címéért folytatott harcot. Az ára, ahogy tartottam tőle, nagyon magas volt. Borzalmasan magas. – Szavaiddal jót akarsz, de a szívem nehéz. – Gyilkos Fagy nem távozott el. – Nem fog nekem segíteni felnevelni a gyermekét. Jonty, ezen nem lehet segíteni – indultam el a végtelennek tűnő folyosón a távoli ajtó felé. Az ablakok fényes csíkoknak tűntek. Meghökkenve érzékeltem, hogy amikor mindez elkezdődött, még éjszaka volt, és a főépületen kívül is még mindig sötétség van, de az ablakokon kinézve fényes nappal volt. Mióta ez megtörtént, ezen egy óra alatt a napfény mozgott, az árnyékok a padlón egyre változtak, de az idő másképp múlt, mint a kinti világban. Mintha az ajtók az új tündérdombok szívébe vezetnének. Ez a mi kertünk? A mi faerie-nk szíve? Mungo meglökte a kezemet. Megsimogattam masszív fejét, és a szemébe néztem. A szemébe, amely egy kutyához képest túlontúl okosan csillogott. Minnie a másik lábamnak dörgölőzött. Az egyetlen lehetséges módon tudatták velem, hogy igazam van. – Rhys és Doyle azt mondták, hogy az éjszaka, amikor a gyermekek megfogantak, a vad mágia éjszakája volt, de ez is vad mágia volt. Ez a teremtés mágiája, ami egyben ősi mágia is. Az elképzelhető legősibb mágia. Az ajtók úgy nyíltak ki, hogy nem érintettem meg őket. A szellő egyszerre volt meleg és hűvös is. Rózsák illatát éreztem. Kiléptem. Az ajtók becsukódtak mögöttem, majd eltűntek. Nem rémültem meg tőle. Kint akartam lenni, és a folyosó a kedvemért megváltozott. Az Unseelie tündérdomboknál képes vagyok ajtókat előhívni. Ebben a pillanatban nem akartam ajtókat. Egyedül akartam lenni. A kutyák voltak körülbelül az egyetlen társaság, amit még el bírtam viselni. Gyászolni akartam, és azok, akik a legközelebb álltak hozzám, boldogság és szomorúság között őrlődtek. Szomorúság Fagy miatt, de boldogság azért, mert királyok. Nem voltam képes elviselni akár egy perccel is tovább a bennük keveredő örömet és gyászt. Később majd örülök. De most, más dolgokat kellett feldolgoznom. Ott álltam a napsütötte tisztás közepén, két oldalamon a kutyákkal. Arcomat a nap melege felé emeltem, véget vetettem az önuralmamnak. Átadtam magamat a gyásznak, ahol nem ölelnek át, és nem vagyok boldog. A fű takarta földet markoltam, a kutyák meleg bundáját, és végre síni kezdtem.

108

25. FEJEZET

Vállamra egy kéz siklott. Megrezzentem, majd megfordulva Amatheont pillantottam meg. Rézszínű haját a ragyogó napfény dicsfénybe vonta, arca szinte elveszett a fényben. Mintha külön ebbe a napsugaras, meleg, új fearie-be teremtették volna. Engedtem, hogy a karjába vegyen, elfáradva a sírásban, testben és lélekben kimerülten. Ma életem legfontosabb hírét kaptam meg, és a legszomorúbbakat is. Mintha azt mondták volna, hogy leghőbb vágyad teljesül, de az ára a szerelmed elvesztése. Nem igazság, gondoltam, de abban a pillanatban már tudtam, hogy így csak egy gyermek gondolkodik. Nem vagyok gyerek. Az élet nem igazságos, és ez tény. Amatheon könnyű kézzel, az államat óvatosan emelve saját maga felé fordította a fejemet. Megcsókolt. Csókja gyengéd volt, és én ugyancsak gyengéden viszonoztam. Majd még jobban magához vont. Szája az enyémen követelőzővé vált. – Amatheon, kérlek – támasztottam karomat mellkasának, hogy ránézhessek –, épp most veszítettem el Fagyot. Én… Száját olyan erősen szorította az enyémnek, hogy vagy be kellett volna engednem, vagy a foga elvágja az ajkamat. Megpróbáltam eltolni magamtól. A kutyák halkan morogni kezdtek, akár egy egyszólamú zenében. Valamit éreztem a szája körül, aminek nem szabadott volna ott lennie, talán bajuszt és szakállt. A napfény elvakított, és az érzés eltűnt. A földre nyomott. Újra meglöktem, és kiabálni kezdtem. – Amatheon, nem! Mungo odarohant hozzánk, és a karjába harapott. Amatheon káromkodni kezdett, de a hangja nem stimmelt. Rámeredtem a rajtam fekvő férfira. A bánat a rám törő félelemben eltűnt. Akárki is volt ez, biztos, hogy nem Amatheon. Rám hajolt, hogy még egyszer, erőszakkal megcsókolhasson. Felemeltem karomat, és megpróbáltam a fejét távol tartani magamtól. Abban a másodpercben, hogy a királynő gyűrűje a bőréhez ért, az illúzió eltűnt. A napfény egy pillanatra elhalványodott, és Taranis, a Fény és Illúzió Királyának arcába meredtem. Nem vesztegettem időt a meglepetésre. Elfogadtam, amit a szemem mondott, és reagáltam. – Ajtó, hozd ide Doyle-t! Egy ajtó jelent meg mellettünk. Taranis megdöbbenve nézett rám. – Akarsz engem. Engem minden nő akar. – Én nem. Taranis felemelte karját, és fémrúdként csapódott a napfény a kinyíló ajtónak. Hallottam Doyle hangját, és másokét, ahogy nevemet kiáltják. A kutyák nekirontottak, mire Taranis feltérdelt, két kezéből arany fényt árasztva. Minden egyes szőrszál felborzolódott a testemen, és újra kiabálni kezdtem. Szememet napfény vakította. Csak egy pillantásra láttam a kutyáim megégett testét a földön heveri. Mungo imbolyogva próbált lábra állni, hogy újra ráronthasson. Taranis már állt, csuklóm a markában. Küzdöttem, hogy a földön maradjak, ne tudjon magával vinni. Doyle és a többiek már az ajtó túloldalán voltak. Mindjárt itt vannak. Meg fognak menteni. Taranis ökle tűnt fel a fényben, és a világ elsötétedett.

26. FEJEZET

Lassan, fájdalommal teli tértem magamhoz, az arcom egyik fele sajgott, és úgy éreztem, a koponyámból valaki kalapáccsal próbál kifelé utat törni. A fény túl ragyogó volt. Be kellett hunynom a szememet, s kezemmel kellett védeni. A selyemlepedőt a mellemre húztam. Selyem? Az ágy megmozdult, és tudtam, valaki van mellettem. – Meredith, a kedvedért lecsavartam a fényerősséget. Az a hang, ó, Istennőm. Pislogva kinyitottam szememet, és azt kívántam, bárcsak elhinném, hogy ez csak egy álom. Taranis könyökére támaszkodva feküdt mellettem. A fehér selyemlepedő épphogy csak takarta csípőjét. Mellkasa szőrzete vörösebb volt, mint hajának színe. A szőrcsík eltűnt a lepedő alatt, és nem igazán óhajtottam első kézből tapasztalni, hogy vörössége természetes-e. A lepedőt a mellemhez szorítottam, akár egy rémült menyasszony a nászéjszakáján. Legalább egy tucatnyi dologra gondoltam, amit mondhatnék, és végül a következőre esett a választásom. – Taranis nagybátyám, hol vagyunk? Tessék, emlékeztettem arra, hogy az unokahúga vagyok. Nem estem pánikba, hangosan nem. Már az ügyvéd irodájában is bebizonyította, hogy megőrült. Újra megtette, amikor úgy megütött, hogy eszméletemet veszítettem, majd ide hozott. Nyugodt leszek, legalábbis addig, amíg bírom. – Na, Meredith, ne hívj nagybátyádnak! Ettől öregnek érzem magamat. Bámultam felfelé, a jóképű arcba, próbáltam látni benne valamit, ami józanságot mutat, amivel érvelni tudok. Lemosolygott rám, elragadóan nézett ki, hihetetlenül jóképűen, és jelét sem mutatta annak, hogy valami ne lenne rendben, ne lenne szokatlan. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Ez még rémisztőbb volt, mint bármi, amit esetleg megtehetett volna. – Jól van, Taranis. Hol vagyunk? – A hálószobámban – intett, és tekintetem követte karja útját. Egy szoba volt, de virágzó indák és fák szegélyezték a falak lécrácsára felkúszva, gyümölcsöktől terhesen. Drágakövek integettek és csillogtak a zöldellő növényzet között. Majdnem túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Abban a pillanatban, amikor erre gondoltam, már tudtam, igazam van. Illúzió volt. Nem próbáltam megtörni. Nem volt fontos, hogy mágiával próbálta szobáját bűbájossá tenni. A dekorációs trükkjeit megtarthatja magának. Bár egy részem azon tűnődött, hogyhogy ilyen hamar észrevettem, hogy amit látok, nem igaz? – Miért vagyok a hálószobádban? – Azt akarom, hogy a királynőm légy – ráncolta épp csak egy picinykét a homlokát. Megnyaltam az ajkamat, de száraz maradt. Megpróbálkozzam érvekkel? – Az Unseelie trónus várományosa vagyok. Nem lehetek egyszerre a te királynőd és az Unseelie Udvartartás királynője is. – Soha nem kell visszatérned arra az ocsmány helyre. Itt maradhatsz velünk. Mindig is Seelie-nek kellett volna lenned – hajolt felém, mintha újra meg akarna csókolni. Önkéntelenül hátrahőköltem. Nem tehettem róla. Mozdulata közben megállt, és újra a homlokát ráncolta. Mintha gondolkodni próbálna, de fájdalmat okoz neki. Nem volt egy ostoba ember. Azt hiszem, ez csupán őrültségének egy további szimptómája volt. Tudta, valahol mélyen talán tudta, hogy nincs igaza, de őrültsége nem engedte, hogy meglássa. – Nem találsz jóképűnek? – Nagybátyám, te igazán jóképű vagy – feleltem. – Mondtam neked, Meredith, semmi nagybátyám. – Ahogy óhajtod. Jóképűnek talállak, Taranis. – De úgy reagálsz, mintha ronda lennék. – Csak azért, mert egy férfi jóképű, még nem biztos, hogy meg is akarom csókolni. – A tükörben, ha a testőreid nem lettek volna veled, hozzám jöttél volna. – Emlékszem. – Akkor most miért borzadsz vissza tőlem? – Nem tudom – mondtam, és ez volt az igazság. Itt, a testi valójában, a férfi, aki számos alkalommal a távolból majdnem elcsábított kényszerítő mágiájával. Most itt voltam, egyedül, és csak megrémített. – Felajánlok neked mindent, amit anyád mindig is akart tőlem. A Seelie Udvartartás királynőjévé teszlek. Az ágyamban és a szívemben leszel. – Én nem az anyám vagyok. Az ő álma nem az enyém. – Gyönyörű gyermekünk lesz – próbált meg újra megcsókolni. Felültem, és a világ színes csíkokká olvadt. A hányingertől öklendezni kezdtem. Az öklendezéstől a fejfájásom még rosszabb lett. Kihajoltam oldalt az ágyból. A hányástól úgy éreztem, a fejem rögtön felrobban. A fájdalomtól sírni kezdtem.

LAURELL K. HAMILTON Taranis az ágy széléhez jött. Homályosan láttam, hogy tétovázik. Jóképű arcán láttam a visszatetszést. Ez neki túl mocskos volt, túl igazi. Nem fog nekem segíteni. Az agyrázkódás összes tünetét produkáltam. El kell jutnom az emberek egyik kórházába, vagy egy igazi gyógyítóhoz. Segítségre volt szükségem. Az ágy szélén feküdtem, arcom sértetlen felét a selyemágyneműn nyugtattam. Ott feküdtem, arra várva, hogy a fejem ne lüktessen a pulzusom ritmusára, és imádkoztam, hogy ne émelyegjek tovább. Az, hogy mozdulatlanul feküdtem, segített, de sérüléseim voltak. Megsérültem, és halandó voltam, és nem voltam biztos benne, hogy Taranis ezt megértené. Nem érintett meg. Az ágy felett függő csengőzsinórért nyúlt. Szolgákat hívott. Nekem megfelel. Lehet, hogy ők normálisak. Hangokat hallottam. – Hozd a gyógyítót – mondta. – Mi baja a hercegnőnek? – csendült egy női hang. Majd egy kéz csattanása testen. – Tedd, amit mondtam, némber! – ordította. Több kérdés nem jött, és kételkedtem, hogy ezek után akár egy szolgáló is megkérdezi, mi történt velem. Mindannyian nagyon is tudni fogják. Azt hiszem, megint elveszítettem az eszméletemet, mert a következő dolog, amit észrevettem egy hűvös tenyér volt a homlokomon. Óvatosan nyitottam ki a szememet, fejemet nem mozgatva néztem rá a nőre. A nevét tudnom kellett volna, de egyszerűen nem jutott az eszembe. A haja aranyszínű volt, szeme kék, szürke karikákkal. Szelíd aura vette körül, és mintha már attól jobban éreztem volna magamat, hogy mellettem volt. – Tudod a nevedet? Le kellett nyelnem a torkomba toluló epét, de végül meg tudtam szólalni. – Meredith NicEssus hercegnő vagyok – suttogtam –, a hús és vér kezének hordozója. – Igen – mosolygott rám. – Gyógyítsd meg! – parancsolta mögüle Taranis. – Először meg kell állapítanom, milyen súlyosak a sérülései. – Az Unseelie testőr megőrült. Inkább holtan akarta látni, mintsem nézni, ahogy a hercegnő velem tart. Inkább halottnak akarják tudni, mintsem elveszítsék. Egymásra néztünk a gyógyítóval. Az a pillantás elég volt. A nő ujját az ajkára helyezte. Megértettem, vagy legalább hittem, hogy értem. Ha életben akarunk maradni, nem vitatkozunk egy őrülttel. És én élni akartam. A gyermekeinket hordoztam. Nem fogok pont most meghalni. Fagy elment, de egy része bennem volt, bennem növekedett, élt. Ez így is fog maradni. Istennőm segíts, kérlek, segíts, hogy épségben el tudjak menekülni! – Érzed a virágok illatát? – kérdezte mögöttem egy férfi, de nem Taranis. – Igen – felelte a gyógyító, és megajándékozott még egy pillantással, ami kényelmetlenül túl sokat tudott. A férfihang felé intett, majd a gazdája a látószögembe lépett. Magas volt, szőke és jóképű, a Seelie sidhe vérvonal megtestesítője. Kivéve, hogy nem volt arrogáns; inkább idegesnek tűnt, talán egy picit rémültnek is. Jól van. Nekem az kell, hogy ne legyen ostoba. – Istennőm, segíts – suttogtam. A rózsák illata még intenzívebbé vált. A szellő csupasz bőrömön játszott, érintésével a lábamat takaró lepedőket mozgatta. A testőr arra figyelt, ahonnan a szellő jött. A gyógyító rám nézett. Elmosolyodott, miközben szeme nyugtalanítóan komor maradt. Tekintete olyan volt, amilyet soha nem akarsz látni egy doktor arcán. – Mennyire sérültem meg? – kérdeztem halkan, óvatosan. – Lehet, hogy koponyán belüli vérzésed van. A szembogarai egyformák. Jó jel. Úgy értette, ha az egyik pupillám merev lenne, akkor haldokolnék. Szóval ez egy jó hír volt. A nő a bőrtartójából elővett gyógynövényeket kezdte összekeverni. Nem ismertem fel az összes növényt, de ahhoz eleget tudtam a gyógynövények gyógyító hatásáról, hogy figyelmeztessem. – Ikreket hordok. – Mennyi ideje? – hajolt hozzám. – Egy hónapja, egy picit talán hosszabban. – Akkor sok dolog van, amit nem adhatok. – A kezedet nem helyezheted rám? – Ebben az udvarban egy gyógyító sem tudta ezen képességét megőrizni. Igaz, hogy a te udvarodban ez néhányaknak sikerült? – suttogta utóbbi kérdését a fülembe olyan közelről, hogy lehelete a hajamat mozgatta. – Igaz – súgtam vissza. – Ó! – szakadt ki belőle, és hátradőlt. Az arcán most már mosoly ült, és olyan megelégedettség, amely azelőtt még nem volt ott. A rózsaillat tovább fokozódott. Félig azt vártam, hogy az erős parfüm a hányingert rosszabbá teszi, de inkább enyhítette. – Köszönöm, anyám – suttogtam.

111

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Jobban éreznéd magadat, ha itt lenne az édesanyád? – kérdezte a gyógyító. – Nem, biztos, hogy nem. – Mindent megteszek azért, hogy kívánságaid teljesítsék – biccentett. Ami valószínűleg azt jelentette, hogy az anyám kitartóan követelte, hogy velem lehessen. Soha nem vette semmi hasznomat, de ha hirtelen a királynője lennék annak az udvarháznak, amely után a legjobban vágyakozott, akkor szeretni fog engem. Ugyanazzal az intenzitással fog szeretni, amellyel éveken át gyűlölt. Az anyám nagyon szeszélyes. A Seelie Udvartartásban az egyik nevem a Besaba Átka volt. Azért, mert fogantatásom egyetlen éjszakáig tartó afférból évekre az Unseelie Udvartartásba száműzte. A házasság volt az, amely a két udvartartás között megerősítette a szövetséget. Senki még csak nem is álmodott arról, hogyha egyik udvartartásban sem született gyerek, egy „kevert” házasság termékeny lehet. Semmi nem mutatta jobban a gyűlöletet és félelmet a Seelie részéről az Unseelie felé, mint az a tény, hogy születésemmel a Seelie Udvartartás részéről nem érkeztek megkeresések újabb házasságok köttetésére. Inkább kihalnak, semhogy engedjék, hogy tisztátalan vérrel keveredjenek. A gyógyító arcát nézve, nem voltam biztos benne, hogy az összes Seelie egyetértett-e ezzel a döntéssel. Vagy talán csak az egyre intenzívebbé váló rózsaillat volt az. Taranis szobájának az a rengeteg növénye és virága – és mind illat nélkül. Csodálatosan néztek ki… de nem voltak valódiak. Egy pillanat alatt rájöttem, ugyanez vonatkozik a Seelie Udvartartás legtöbb illúziójára is. Illúziók, amiket láttál, megtapinthattál, de hazugságok voltak. A gyógyító felállt és súgott valamit a testőrnek, aki mellém lépett. Két szolga jött, és kezdték feltakarítani a rendetlenséget, amit csináltam. Bízhatsz abban, hogy a Seelie Udvartartásban jobban aggódnak a külsőségek, mint az igazság miatt. Feltakarítanak, mielőtt még meggyógyítanának, vagy már azelőtt, hogy biztosak lennének abban, meg tudnak-e gyógyítani. Az egyik szolgáló arcán egy friss vágást és kezdődő feldagadást láttam. Szeme barna volt, és az arca, bár csinos, túlontúl emberi. Olyan volt, mint én, valaki, aki részben emberi származású, vagy talán azon halandók közé tartozik, akiket évszázadokkal ezelőtt csábítottak a faerie-be? Halhatatlanságot kaptak, de ha a faerie területét elhagyják, az évek, amelyek alatt nem öregedtek, rögtön utolérnék őket. Jobban csapdába estek, mint akármelyikünk közülünk, mert számukra a faerie-ből való kilépés az igazi halált jelenti. Miközben takarított, rémülten nézett rám. Nem fordítottam el a tekintetem. Arcán egy pillanatra határtalan rémületet láttam. Félt maga miatt, és talán miattam is. Taranistől rettegett. Valaki azt mondta, hogy a Cu Sith megakadályozta, hogy megüsse az egyik szolgálót. Hol volt most Cu Sith? Valami az ajtót kaparta. Valami nagy akart bejutni. – Kergessétek el ez a bestiát az ajtómtól – hallottam Taranis hangját. – Taranis király – szólalt meg a gyógyító –, az én képességeim nem elég jók, hogy meggyógyítsam Meredith hercegnőt. – Gyógyítsd meg! – Az általam használt gyógynövények közül számos káros lenne a benne növekvő gyermekekre. – Azt mondtad gyermekek? – kérdezte, és csaknem normálisnak tűnt. – Ikreket vár – mondta, egyszerűen elfogadva állításomat. Hálás voltam érte. – Az én ikreimet – jelentette ki, és hangja újra az az arrogáns kukorékolás volt. Visszajött az ágyhoz, leült, amitől megrázkódtam. A fejfájás és hányinger teljes erővel visszatért. Felkiáltottam, ahogy a karjába emelt. Minden egyes mozdulata agónia volt számomra. Ordítani kezdtem, és a hang is fájt. Taranis üvöltésem hatására mintha megdermedt volna. Lebámult rám, majdnem gyerekszerűen az értetlenségében. – Azt akarod, hogy a gyermekeid meghaljanak? – kérdezte mellette a gyógyító. – Nem – felelte, még mindig homlokát ráncolva, zavarodottan. – Királyom, a hercegnő halandó. Törékeny. Meg kell engedned, hogy elvigyük valahová, ahol meg tudják gyógyítani, különben meg nem született gyermekeid meghalnak. – De ők az én gyerekeim – tiltakozott, ami inkább kérdésnek tűnt, mint megállapításnak. – Amit a király mond, az az igazság – nézett rám a nő. – A gyermekeimet hordozza – ismételte, és még mindig bizonytalannak láttam. – Amit a király mond, az az igazság – ismételte a gyógyító. Bólintott, és egy picit óvatosabban ölelt magához. – Igen, az én gyermekeim. Hazugságok, minden hazugság volt. Nekem volt igazam. Csak a megfelelő királynőre volt szükségem – hajolt le, és pillekönnyű csókot nyomott a homlokomra. A kaparászás az ajtón hangosabbá vált. – Takarodj, te dög kutya! – üvöltötte Taranis felállva, még mindig a karjában tartva. Mozdulata túl hirtelennek bizonyult, és elhánytam magamat, egyenesen rá. Leejtett az ágyra, miközben egyre csak hánytam. A barna szemű szolgálólány elkapott, megtámasztott, így nem estem le az ágy-

112

LAURELL K. HAMILTON ról a földre. Tartott, amíg más már nem jött fel, csak epe, és keserűség. A feketeség megint el akarta nyelni a világot, de a fájdalom túl erősnek bizonyult. A szolgáló karjában feküdtem, és kínomban nyöszörögtem. Istennő és hitves, segítsetek! A rózsák illata megnyugtató hullámként áramlott. A hányinger alábbhagyott. A fájás letompult, már nem az a vakító gyötrelem volt. A barna szemű szolgálólány és a gyógyító újra elkezdtek letisztítani. A legtöbb a királyt érte, de nem mind. – Uram, engedd, hogy segítsünk megtisztálkodni – kérte a másik szolgálólány. – Igen, igen, meg kell magamat tisztogatnom. A barna szemű szolgálólány felnézett a gyógyítóra és a testőrre. – Menj a társaddal – szólalt meg a gyógyító –, segíts a királynak megfürdeni! Tegyél róla, hogy hoszszú, nyugtató fürdőt vegyen. A szolgálólány teste egy pillanatra megfeszült, de nem ellenkezett. – Ahogy a gyógyító kívánja, úgy leszen. A gyógyító utasította a szőke testőrt, hogy vegyen el a nőtől. A férfi tétovázott. – Te egy harcedzett katona vagy. Visszarettensz egy kis betegségtől? Az mogorván ránézett. – Megteszem, amire szükség van – felelte, de szeme egy pillanatra kék tűzzel ragyogott fel. Átvett a szolgálótól. – A fejét támaszd meg, nagyon óvatosan – figyelmeztette a gyógyító, miközben puhán a karjába vett. – Már láttam fejsérüléseket – morogta a katona. Mindent megtett azért, hogy mozdulatlanul tartson. Amikor a fürdőszoba ajtaja becsukódott a király és a szolgálólány mögött, épp oly óvatosan állt fel velem. A gyógyító az ajtóhoz lépett és a testőr szó nélkül követte. Az ajtónál a kaparászásba már vinnyogás is vegyült, és amikor kinyitották, a Cu Sith állt ott, akár egy zöld póniló. Amikor meglátott minket, halkan felvakkantott. – Pszt – suttogta a gyógyító. A kutya tovább nyüszített, de halkan. A testőr mellé lépdelt, hogy bundáját mezítelen lábam súrolta. Érintése testemen villámként cikázott át. Vártam, hogy a fejem megint fájni fog, de nem történt semmi. Tulajdonképpen egy picit jobban is éreztem magamat. Egy hosszú márványfolyosón álltunk, amelyet aranyozott tükrök borítottak. A tükrök előtt két sorban Seelie nemesek álltak. Mindegyik férfi és nő oldalánál legalább egy faerie kutya várakozott. Némelyik elegáns agár volt, akár az én szegény kutyáim. Imádkoztam, hogy Minnie rendben legyen. Annyira mozdulatlanul feküdt! Némelyikük ír óriáskutya volt, amilyenek azelőtt voltak, hogy majdnem kihaltak volna. Ezek soha nem keveredtek másfajta kutyákkal. Óriások voltak, hatalmas, harcias lények, néhány sima, a többi pedig durva szőrzettel. Pillantásuknak semmi köze nem volt a nézéshez, annál inkább a csatához. Annyira vad harci kutyák voltak, hogy a rómaiak rettegtek tőlük, és arénáik számára gyűjtötték be őket. Ketten a hölgyek közül, és egy férfi kicsi, fehér és vörös kutyát tartottak a kezükben. Minden nemes szereti a jó ölebeket. Nem értettem, miért vannak ott, de megint volt valami a kutyákban, ami miatt nyugodtabbnak éreztem magamat. Mintha egy gyengéd hang szólt volna: – Minden rendben lesz. Ne félj, mi veled vagyunk. Felismertem a tűzvörös hajú Hugh-t. – Mennyire súlyos a sérülése? – kérdezte. A hatalmas ír óriáskutyák egyikének pórázát tartotta. Olyan magas volt, hogy erőfeszítés nélkül tudtam a szemébe nézni, miközben a testőr karjában feküdtem. – Agyrázkódás, és gyermeket hordoz. Ikrek, négyhetesek. – El kell vinnünk innen – nézett döbbenten. – Igen, muszáj lesz – bólintott a gyógyító. A nemesek a kutyáikkal mögöttünk élő falat alkottak, hogy Taranis, ha kinyitja az ajtót, ne lásson mást, mint sidhe nemesek hátát. Tényleg szándékukban áll a királyuknak ellentmondani értem? Sietve haladtunk a folyosón, miközben maguk között árulásról beszéltek. Egy nő szólalt meg, akinek a haja kék és szürke színekben úszott, akár az ég vagy a víz. Egy pillanatba telt, amíg felismertem, hogy Lady Elasaid az. – A sajtótitkár már beszélt az emberek médiájának képviselőihez. – Mit felelt Andais királynő vádjaira? – Azt, hogy a hercegnőnek menedéket kínáltunk, miután saját testőrei megtámadták. – Szóval azokat a hazugságokat ismétlik, amelyeket Taranis mondott nekik – állapította meg Hugh. Lady Elasaid bólintott. – A média tudja, hogy a király ránk támadt az ügyvédek irodájában? – kérdeztem.

113

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Megdöbbenve néztek, mintha nem várták volna, hogy megszólalok. Azt hiszem, hogy számukra egy tárgy voltam, még nem teljesen valós. Nem azért csatlakoztak ügyemhez, mert kedveltek vagy mert hittek bennem, csak abban a mágiában és hatalomban hittek, amelyet segítettem visszaadni a faerie-nek. Egyszerűen annak a hatalomnak az eszköze voltam. – Igen – felelte Hugh. – Tettünk arról, hogy a hír kiszivárogjon. Vannak képeik a sérült testőreidről, a kórházba menet és kijövet is. Egy hatalmas, fehér dupla ajtóhoz értünk. Ezt a folyosót még soha nem láttam. Még soha nem ért a megtiszteltetés, hogy a király hálószobájába mehettem. Reméltem, hogy ebben a „megtiszteltetésben” soha többé nem lesz részem. – Meredith hercegnő – lépett mellém Lady Elasaid –, ha úgy óhajtja, adnék egy sálat, hogy eltakarja magát – tartott felém egy selymes anyagot, amely vibráló zöld volt, aranyszínű mintával. Pont illett a szememhez. Rá néztem, óvatosan mozgatva a szememet, hogy semmim ne fájjon. Volt egy tervük. Nem tudtam, mi lehet az, de a szemem színéhez illő sál azt jelezte, már felkészültek. Ha még a ruháim színére is figyeltek, akkor van egy tervük. – Nagyon örülnék neki – mondtam halkan, mert féltem, mit művelne a fejemmel, ha hangosabban beszélnék. Vízióban már súlyosabb sérüléseim is meggyógyultak, de ezen alkalommal úgy tűnt, az Istennő megelégedett azzal, hogy inkább centiméterenként gyógyít meg, mint egyszerre. Hugh szólított meg, miközben Lady Elasaid és egy másik nemes hölgy segített felvenni a ruhámat. Mert ruha volt, nem sál. – Egy kis meggyőzéssel a részünkről a király sajtókonferenciát követelt, hogy elmondhassa a saját verzióját a történtekről. Hatástalanítani akarja azokat a szörnyű hazugságokat, amelyeket az Unseelie állít. A konferencián a korábbi Los Angelesben történt támadásról is szó lesz. De hercegnő, még mindig itt vannak. A királyra várnak, hogy beszéljen nekik arról a vádról, hogy elrabolt téged. – Beengedte a sajtót a Seelie tündérdombokba – állapítottam meg. – Hogyan is engedhetné, hogy az Unseelie haladóbb gondolkodású legyen, mint mi? Andais összehívott egy sajtótájékoztatót, hogy visszatértedet követelje. Ha a király ennél kevesebbet tesz, bűnösnek fog látszani. Azt hittem, már értem, az Istennő miért csak fokonként gyógyított, annyira csak, hogy tudjak funkcionálni, de annyira nem, hogy jól érezzem magamat. A sajtó sebesültnek kell, hogy lásson. – Tényleg elhiszi a király, amit korábban mondott arról, hogy megmentett? – Attól tartok igen. – Megcsinálnám a haját, ha lenne rá idő – mondta Lady Elasaid, miközben a ruha nyakába egy arany tűt rögzített. – Azt akarjuk, hogy ziláltnak és sebesültnek lássák – emlékeztette Hugh. – Köszönöm a ruhát – sikerült egy mosolyt összehoznom Lady Elasaid számára. – Rendben leszek. Csak vigyenek a sajtó elé. Gondolom, élő adásról van szó. – Nem értem – ráncolta homlokát Lady Elasaid. – Igen – felelte Hugh –, élő adás. – Ne tétovázzunk itt – szólalt meg a szőke testőr. – Itt csak a király láthat meg minket, és a dolgok már nem érdeklik annyira, hogy tükreit ily dolgokra használja. Itt nagyobb biztonságban vagyunk, mint a következő folyosón – mondta Hugh. – Senki nem merészelne a király után kémkedni – szólalt meg az egyik nő. Szóval itt álltunk Taranis hatalmának palotájában, biztonságban. Biztonságban, hogy háta mögött összeesküvést szőhessünk. Biztonságban a kémkedő szemektől, mert attól féltek, hogy akkor őket is megláthatja, de a király őrülete vakká tette. Eltűnődtem, vajon ki volt először annyira vakmerő, hogy rájöjjön, a király saját belső szentélye a legbiztonságosabb hely arra, hogy összeesküvést forraljanak. Akárki is az, vigyázni kell vele. Ha egy uralkodó trónfosztását tervezed, a következő alkalommal az ötlet már könnyebben jön. Vagy legalábbis annak tűnik. – Látni akartuk, mennyire vagy józan gondolkodású, mielőtt a tervünket elmondtuk volna – mondta Lady Elasaid. – A fejsérülések hajlamosak az illető személyt megbízhatatlanná tenni, és ez egy túl veszélyes játék ahhoz, hogy eláruljuk titkainkat, ha kifecsegheted. – Elmondhatom a véleményemet? – kérdeztem. – Igen – felelte. – Helyezzetek egy kamera elé, és értetek eljátszom a hölgyet a pácban. – Megértetted – mosolygott Hugh, de mások is. – Egész életem a sajtó előtt játszódik. Ismerem a hatalmukat. – Megfogadtattuk vele, a legünnepélyesebb esküvel, hogy nem fogja felfedni magát azelőtt, amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy nem rontod el tervünket, ha tudomásodra jut, a közeledben van. Homlokomat ráncoltam Hugh felé, de fájt, ezért abbahagytam.

114

LAURELL K. HAMILTON – Nem értem. A távolabbi ajtó közelében mozgás támadt, de az emberek és kutyák tömege elfedte előlem. A testek szétváltak, kétoldalt, és megláttam egy hatalmas, fekete kutyát. Nem annyira hatalmasat, mint az ír óriáskutyák némelyike, de… A fekete eb felém kocogott, körmei kopogtak a márványon. Majdnem elsuttogtam a nevét, de időben megálltam. Egyik kezemet feléje nyújtottam. Hatalmas, szőrös fejét tenyerembe fektette, majd egy pillanatnyi meleg esőt, és bizsergő mágiát éreztem. Doyle állt előttem, mezítelenül, csodálatosan. Azt az egyetlen fémet viselte, amely képes elviselni az átváltozást, az ezüst fülbevalókat, amelyek bokáig érő hajzuhataga alól villantak elő. Még a haját összefogó kendő is eltűnt. Fegyvertelenül, egyedül állt a Seelie tündérdombokban. A veszély, amelynek kitette magát, összeszorította a gyomromat. Abban a percben érte jobban aggódtam, mint saját magamért. A karjába vett, hozzásimultam. Rátapadtam, bőre érintését élvezve, erejét érezve. A fejemet túl gyorsan mozdítottam meg, és látásomat hányinger homályosította el. Megérezhette, mert úgy helyezkedett velem, hogy inkább fekvő helyzetben legyek. Letérdelt a fehér és arany folyosón, és sötétsége a tükrökben sokszorozódott, ahogy a karjában tartott. Valami csillogott az arcán, és életében másodszor sírni láttam a Sötétséget.

115

27. FEJEZET

A márványon térdeltem Doyle karjában, fejem a mellkasán nyugodott. Már az érintése is enyhítette valamelyest a fájdalmamat. – Hogyan? – kérdeztem. Úgy tűnt, ahogy gyakran, most is megértette, mit szeretnék megtudni. – Ez nem az első alkalom, hogy ebben az álruhában járok itt. A fey ebeinek jelentős része életét fekete kutyaként kezdte. Én csak egyike vagyok azoknak, akik nem választottak gazdát. Meglehetősen népszerű vagyok azok körében, akiknek nincs saját kutyájuk. Válogatott falatkákkal etetnek, és édes neveken szólítanak. – Ijedős, nem engedi, hogy hozzá érjenek – jegyezte meg Lady Elasaid. – Tökéletességig fejlesztette a kutya szerepét – mondta Hugh. – Ez nem egy szerep – nézett fel rájuk Doyle. – Nekem ez egy valós alakom. Egy másodpercig csend volt, majd Hugh szólalt meg. – A Sötét Szolga tényleg az apja az egyik gyerekednek? – Igen – feleltem, és úgy magamhoz szorítottam, ahogy csak tudtam, vigyázva, meg nem mozdítsam a fejemet. – Túl veszélyes számodra, hogy itt légy. Ha felfedeznek… – Hercegnőm – csókolta meg homlokom oly finoman, akár egy tollpihe érintése –, érted nagyobb dolgokkal is szembeszállnék. – Nem tudnám elviselni, ha téged és Fagyot is elveszítenélek – vájtak ujjaim karjába. – Nem tudnám elviselni. – Hallottunk híreszteléseket Gyilkos Fagyról – szólalt meg Hugh –, de azt hittük, csak pletyka. – Ő az életre kelt fehér szarvasbika – mondta Doyle. – Hercegnő – térdelt mellém mosolyogva Hugh –, akkor nem halott. Három vagy hét év, vagy száz és hét év múltán vissza fog térni igazi énjébe. – Sir Hugh, mi a jó a száz évben egy halandó szeretőnek? Amíg élek, gyermeke soha nem fogja megismerni. Hugh szeme felragyogott, mintha valaki felszította volna hatalmának parazsát. Egy pillanatig lángok tűntek fel a szemében, mintha két kis kandallót látnék. Pislantott, és szeme csupán a tűz színét idézte. – Ez esetben vigasztaló szavakkal sajnos nem szolgálhatok, de a fekete kutya jelenléte az egyik dolog, amit mi nemesek tettünk, megakadályozva, hogy nagynénéd háborút indítson ellenünk. A kutya melletted fog maradni. – Ebben a formájában fegyvertelen – ragadtam meg Hugh ruhája ujját. – Ha leleplezik, meg tudod védeni? – Merry, én a testőreid kapitánya vagyok. Én védelek meg téged – szólalt meg Doyle. – Te a termékeny királyi pár egyik fele vagy – dőltem masszív testének, kezemmel még a mindig a másik férfi zakójának ujját fogva. – Király vagy mellettem, mint királynő mellett. Ha meghalsz, az esélye annak, hogy még több gyerekünk legyen, elveszik. – Sötétség, igaza van – helyeselt Hugh. – Túl régóta nincs új élet a királyi vérvonalban. – Nem tartozom a vérvonalba – tiltakozott Doyle, mély hangja mintha a tükrökről visszhangzott volna. – Tudjuk, hogy a hercegnő segített Maeve Reednek, aki egykor Conchenn istennő volt, hogy teherbe essen emberi származású férjétől. Azt a pletykát is hallottuk, hogy az egyik testőröd teherbe ejtette egy testőrnődet – mondta Hugh. – Ez igaz – feleltem. – Ha sikerülne valakit, aki tiszta vérű Seelie, hozzásegítened ahhoz, hogy teherbe essen, akkor a királyt összes követője elhagyná. Ebben biztos vagyok – jelentette ki Hugh. – A legtöbb híve meg van arról győződve, hogy csak a korcsok képesek szaporodni – térdelt le a másik oldalunkra Lady Elasaid. – Eldöntötték, inkább kihalnak, mint faj, de vérüket nem fogják beszenynyezni. Ha be tudnád bizonyítani, hogy nincs ebben igazuk, akkor téged követnének. – Néhányuk – helyesbített Hugh –, de nem mindenki. Néhányukban túl sok gyűlölet él. – Ahogy mondod, Hugh – bólintott. Volt valami nagyon érdekes abban, ahogy a nevét mondta, és szemét lesütötte. – Azt szeretné, ha ön és Hugh lennének a kísérlet alanyai – állapítottam meg. – Kísérlet? – pislantott meglepetten. – Igen, nagyon szeretnénk, ha lehetne saját gyermekünk – fogta meg a kezét Hugh. – Amint meggyógyulok, és biztonságban leszek, és az embereim is biztonságban lesznek, akkor boldogan megpróbálom számotokra a megfelelő bűbájt kitalálni. Erre mindketten valamelyest megnyugodtak, és rám mosolyogtak, mintha azt mondtam volna, holnap karácsony van, és az ajándék, amelyre oly régóta vágynak, ott van a fa alatt. Figyelmeztetni akartam

LAURELL K. HAMILTON őket, hogy amíg a gyűrű és az Istennő nem jelenti ki, hogy képesek szaporodni, addig semmit nem tudok garantálni. Doyle karja szorosabbra fonódott a derekam körül. Igaza volt, nem most van az az idő, amikor a szövetségeseink belénk vetett hitét meg kellene ingatnunk. Szükségünk volt rájuk, hogy kijussunk innen. Kórházba kellett mennem, vagy egy gyógyítót találnom, aki kezét rám helyezve meggyógyít. És soha, de soha nem akartam magamat újra Taranis ágyában találni. Megrázkódtam, és igyekeztem, hogy közben ne mozdítsam meg a fejem. – Fázol? – aggódott Doyle. – Semmi, amin egy takaró ne tudna segíteni. – Megölöm a királyt. – Nem, nem, élni fogsz nekem. A bosszú egy téli éjszakán hideg vigasz. Jobban akarom, hogy mellettem légy melegen, életben, mint a becsületemen esett sérelem megtorlását – mozdultam olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, hogy láthassam az arcát. – Mint hercegnőd, és jövendő királynőd, megparancsolom, hogy bosszúdat felejtsd el. Én vagyok az, akit megsértettek, nem te. Ha azt mondom, a megtorlás nem annyira fontos, mint az, hogy a karomban érezzelek, akkor ezt tiszteletben kell tartanod. Csak bámult rám azzal a fekete szemével. Haja vadul kavargó, sűrű feketeség, ami alól ezüst gyűrűk villantak ki, akár a csillagok. Úgy nézett ki, mint az a Doyle, aki a hálószobámba szokott jönni, nem a befont hajú, nyakig begombolt Doyle, aki a testőröm. De arckifejezése a testőré, és még valami más. Valamit, amit nem vártam, hogy megláthatok, bár gondolnom kellett volna rá. Amit egy férfi érez a szerelme iránt, akit egy másik férfi megbecstelenít. Ez, nyugodtan mondhatom, valóban emberi érzés. – Kérlek, Doyle, kérlek, mondjuk el a médiának, hogy mit tett Taranis. Sújtson le rá az emberek törvénye, amit ellenünk próbált felhasználni. – Ebben van egy kis költői igazságszolgáltatás – vélte Hugh. Doyle pár pillanatig rám meredt, majd aprót biccentett. – Ahogy királynőm óhajtja, úgy lészen. Úgy éreztem, mintha a világ nagy levegőt vett volna, mintha arra várt volna, hogy Doyle pont ezeket a szavakat mondja nekem. Fogalmam sem volt róla, hogy miért most voltak fontosak, de ismerem az érzést, amikor a valóság átalakul. Azok a szavak, itt kimondva, valamit jelentősen megváltoztattak. Ezen pillanat hatására valamely esemény megállt vagy elkezdődött. Éreztem, tudtam, de azt nem, mit jelentett vagy mi lesz a vége. – Így legyen – szólalt meg a gyógyító. – Így legyen, így legyen – visszhangozta a többi nemes a folyosón végig… és ekkor rájöttem. Elismertek királynőjüknek. Egykor csak ennyi nemesre, és az istenek áldására volt szükséged, hogy a faerie uralkodója legyél. Egykor, még régebben, csak az áldás kellett. Most én mindkettőt megkaptam. – Elvinnélek a világ végére, és azon is túl – szólalt meg Doyle –, de értékes terhemet másokra kell bíznom –, és kinyújtotta kezét, mintha megérintené az egyre növekvő véraláfutást, ahol Taranis megütött, majd lehajolt, és ajkát az enyémre szorította. Haja rám omlott, akár egy meleg kabát, hogy segítsen elrejtőznöm. – Jobban, mint életemet, jobban, mint becsületemet, szeretlek téged – súgta. Mit tudsz mondani, amikor egy férfi, akinek egész lénye a becsületéről szól, felajánlja, hogy kedvedért lemond róla. Az egyetlen dolgot, ami lehetséges. – Jobban, mint akármily koronát, trónt vagy titulust, szeretlek téged – mondtam. – Jobban, mint a faerie akármily hatalmát, szeretlek téged. A rózsák, és az erdő mélyének illata mindent elborított, mintha hirtelen egy erdei tisztáson találtuk volna magunkat, ahol vadrózsabokrok vertek gyökeret. – Újra virágillatot érzek – szólalt meg a szőke testőr. – Az Istennő van vele – mondta egy nő. – Vigyük az emberekhez, és meglátjuk, ők meg tudják-e tenni érte azt, amire mi nem vagyunk képesek – szólította fel őket Lady Elasaid. – Vigyétek innen! – fordította el a fejét, és háromszínű szeme csillogott az el nem sírt könnyektől, miközben Hugh felsegítette. Doyle felállt, óvatosan, szorosan magához ölelve, és megpróbálta mozdulatlanul tartani a fejemet. Sikerült. Belékapaszkodtam, nem akartam, hogy elengedjen, még akkor is, hogy tudtam, elkerülhetetlen. Doyle és Hugh egymásra néztek. – Tudd, Sir Hugh, hogy az egész faerie jövőjét hordozod karodban. – Sötét Szolga, ha nem hinnék ebben, akkor most nem lennék itt. Doyle elemelt testétől, és Hugh alám csúsztatta a karját. Kezem Doyle csupasz bőrén siklott végig, annyira meleg, valós, annyira… az enyém. Hugh oly gyengéden, ahogy csak tudta, elrendezett a karjában, teste erejében. Nem a harcosi képességeiben nem bíztam. Az egyetlen gond az volt, hogy az ő karja nem azé volt, akiére vágytam. – Közel leszek – biztatott Doyle. – Tudom – feleltem. Újra a fekete kutya alakját vette fel. Odajött hozzám, és szőrös fejével megböködte a lábamat. Ujjammal megérintettem, és láttam, a szeme még mindig Doyle-é.

117

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Menjünk – szólalt meg Hugh. A többiek körbevettek minket. Amikor kinyitották az ajtót, összezártak, hogy ha véletlenül megtámadnának minket, először őket érje, ne pedig engem. Az életüket kockáztatták, a becsületüket, a jövőjüket. Halhatatlanok voltak, ami azt jelentette, hogy elég sok volt az a jövő, amit kockára tettek. – Anyám – imádkoztam –, segítsd őket, tartsd őket biztonságban! Ne engedd, hogy túl nagy árat fizessenek azért, amit most tenni fogunk! A rózsák illata friss volt, és annyira valódinak tűnt, hogy azt hittem, szirmának érintését éreztem arcomon. Majd egy másikat is. Kinyitottam a szememet, és láttam, rózsaszirmok potyognak az égből. A Seelie nemeseknek az örömtől, a meglepetéstől elállt a lélegzetük. A kutyák fickándoztak és táncoltak a szirmok esőjében. Doyle fekete bundáján egészen rózsaszínnek tűntek. – Egykor udvarunk királynője mindenhova virágszirmok zuhatagában ment – mondta Lady Elasaid, és hangja a csodálattól elhalkult. – Köszönöm, Istennő – szólalt meg Hugh. Ahogy rám nézett, arcán könnycseppek csillogtak, könnycseppek, amelyek úgy ragyogtak, mint a tüzet visszatükröző vízfelület. – Köszönöm, királynőm – suttogta. Elindult, karjában velem, a tűz könnyei arcán csillogtak. Mentünk a következő szobába, miközben rózsaszín virágszirmok hullottak rám a semmiből.

118

28. FEJEZET

Márvány- és aranyszobákon haladtunk keresztül. Hideg rózsaszín falú, ezüst csíkokkal és arany oszlopokkal díszített szobákon. Fehér márványszobákon, rózsaszín és levendulalila csíkokkal, ezüst oszlopokkal. Arany és ezüst márványszobákon, elefántcsont oszlopokkal. Mindezt hulló rózsaszirmok gyűrűjében. Halovány rózsaszín szirmok, akár a kikelet első pírja, sötétek, akár a nap utolsó lazacszínű lángja, és oly mély rózsaszínek, hogy már lilának láttam. Körülöttünk záporoztak, és ráébredtem, hogy a szirmok az egyetlen élőlények, amelyek mellett elsétáltunk. Ebben a palotában a márványon és fémeken kívül semmi organikus eredetű szervezet nem volt. Palota, de nem otthona azon lényeknek, akik életüket a természet szellemeiként kezdték. Állítólag a melegség, élet és szerelem népe vagyunk, és itt abból semmit nem lehetett látni. Nem tudom, hogy a többi nemes mit tett volna, ha nem a virágok áldása közepette vonulunk. A sidhék tökéletesen illettek a szobákhoz, arany, ezüst és tompa színű, merev ruhákat viseltek. Tátott szájjal bámultak ránk. Néhányuk követni kezdett minket, akár egy parádéban, amely a puszta gyönyörtől és csodától egyre nő. Amikor először hallottam meg a nevetést, akkor ébredtem rá, hogy a nemesek átállásának nem csak az volt az oka, hogy látták a hulló szirmokat. Úgy tűnt, a szirmok érintése boldoggá tette őket. Mosolyogva jöttek velünk – előbb a tiltakozás hangjaival. – Hol van a király? Mit tettél? – majd a hangok elhaltak, és csak követtek minket, mosolyogva. – Emlékszem a szerető Roisin királynőre. Soha nem jöttem rá, hogy annak a szeretetnek egy része bűbáj volt. Majdnem megmondtam neki, hogy ezt nem én csinálom, de ezzel a gondolattal együtt a rózsák illata is felerősödött. Már megtanultam, hogy ez általában vagy igent, vagy nemet jelent. Arra tippeltem, hogy nem szabad Hugh-nak megmondanom, hogy a virágokat nem a saját akaratommal hoztam létre, és amikor erre gondoltam, a rózsák illata is elillant. Úgy véltem, hogy azt tettem, amit az Istennő kívánt. Ezzel megelégedtem. Doyle-nak le kellett maradnia, így nem közvetlenül mellettem jött. Megértettem, azért történt, hogy senki ne lássa, és következtesse ki kapcsolatunkat. Érzéseim és fejsérülésem ellen is küzdenem kellett, hogy ne nézzek körül a nagy fekete kutya után. Hugh hatalmas, bozontos kutyái segítettek azzal, hogy részben eltakarták kilátásomat, és hogy orrukkal böködtek, csupasz lábamat és kezemet érintve. Az egyik majdnem teljesen fehér volt, a másik majdnem teljesen vörös, kis fehér foltokkal. Egy picit jobban éreztem magamat. A szirmok hatalmas fejükön landoltak, majd ahogy a kutyák mozogtak, és engem szagolgattak, leestek a földre. Olyan érzésem volt, mintha a kutyák valósabbak lennének, mint a nemesek, gyönyörű ruháikban. A kutyák abból a mágiából jöttek létre, amelyet Sholtóval szabadítottam fel. Ugyanabból a mágiából származtak, amely végül engem is várandóssá tett. A kutyák ugyanazon éjszakán, ugyanabból a mágiából származtak. A teremtés és újjáteremtés varázslatából. Ahol végül megálltunk, annak a szobának a végénél az ajtóknál őrök álltak. Ezt a szobát vörös és narancs márvány borította, a kövön néhol fehér és arany csillogott. Az oszlopok ezüstből készültek, faragott arany indákkal, hogy úgy nézzen ki, mintha arany virágok nyílnának rajtuk. Gyermekként úgy hittem, a világon a legszebb dolgok ezek az oszlopok. Most már láttam, hogy valójában mik: a valóságot helyettesítő tárgyak. Az Unseelie Udvartartásban, még az új mágia nélkül is ott voltak az igazi rózsák maradványai. A belső udvarban volt egy tavacska, tavi liliomokkal. Igen, volt ott egy szikla is, láncokkal, hogy festői háttér előtt kínozzanak meg, de az udvarban volt élet. Elkezdett halványodni, de még nem tűnt el teljesen, amikor az Istennő elkezdett rajtam, rajtunk keresztül megjelenni. A teljes Seelie Udvartartásban az életnek nyoma sem volt. Még az a hatalmas fa a központi teremben, azt is fémből készítették. Nagyon nagy ügyesség, művészi teljesítmény kellett hozzá, de ilyen dolgokat a halandók részére kellene készíteni. A halhatatlanokat nem szabadna csak művészetükön keresztül ismerni. Arról a valóságról kellene ismertnek lenniük, amelyen művészetük alapszik. Itt semmi nem volt valódi. A testőrök öltönyt viseltek. Inkább titkosügynököknek tűntek, mint Seelie nemeseknek. Csak természetfeletti szépségük és színes gyűrűkből formált szemük árulta el, hogy nem emberi lények. Hugh egy picit jobban magához szorított. Kutyái előttünk összezártak. Ráébredtem, annyira hatalmasak, hogy részben el is takarnak az őrök elől. Lady Elasaid lépett ki a csapat elé. – Engedjetek át minket! – szólt csengő hangon. – Úrnőm, a király parancsa egyértelmű. Kifejezett parancsa nélkül senki más nem mehet be a sajtótájékoztatóra. – Tán nem látod az orrod előtt az Istennő áldását? – A király mágiája segítségével immúnisak vagyunk az illúzióval szemben.

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS – Látod a hulló virágszirmokat? – kérdezte. – Úrnőm, látjuk az illúzióját. Nem láttam, a nő mit láthatott, mert újra megszólalt. – Érintsd meg őket! – Elasaid úrnőm, a király is képes az illúziókat érinthetővé tenni. Rájöttem, hogy oly régóta látják már a hazugságokat, hogy már nem ismerik fel az igazságot. Mindent megkérdőjeleztek. A szőke testőr elénk állt, segített a kutyáknak elfedni engem az őrök tekintete elől. – Hívjam? – fordult Hugh felé suttogva. Hugh aprót bólintott. Azt vártam, hogy a testőr elővesz egy tükröt vagy egy kés fényes pengéjét, de nem ezt tette. Az oldalán lógó bőrszütyőhöz nyúlt, és kivett belőle egy nagyon is modern mobiltelefont. – Ennek a szobának a közelében van térerő – magyarázta, észrevéve a meglepetésemet. – Ezért is hívtuk ide a sajtó képviselőit. Tökéletes logika. Hátrébb húzódott, és mások mozdultak, kecsesen, hogy az ajtók előtt álló testőrök ne vegyenek észre. – Az ajtó túloldalán vagyunk a sebesült hercegnővel – beszélt halkan a telefonba. Az őrök nem akarnak beengedni. – Menjetek vissza a szobáitokba – szólalt meg az egyik őr. – Egyikőtöknek sincs itt semmi dolga. – Igen. Igen. Nem – hallottam a szőke testőrtől. Becsukta a telefont, visszatette bőrtokjába, és elfoglalta helyét mellettünk. Olyan halkan suttogott Hugh-nak, hogy még én sem hallottam. A nemesek és kutyáik csapata körülöttem csoportosult. Ha tényleg harcra kerül a sor, kardokkal, és mágiával, akkor nem lesz helyük manőverezni. Hirtelen ráébredtem, mit is tesznek. Engem védenek. Óvnak magas, karcsú testükkel. Védenek halhatatlan szépségükkel. Engem, akit egykor megvetettek, és most mindent kockára tettek, amik és akik valaha is voltak, hogy engem biztonságban tudhassanak. Nem voltak a barátaim. Legtöbben nem is ismertek. Némelyikük gyermekkoromban világossá tette számomra, hogy nem kedvel. Túl emberinek, a véremet túl kevertnek találták ahhoz, hogy sidhe lehessek. Mit tehetett velük Taranis, ami oly kétségbeesetté tette őket, hogy ily módon szálljanak vele szembe a kedvemért? Meghallottam az őr hangját, az ajtóhoz közel, hangját felismertem, mert sokkal érdesebb volt a többiek édeskésebb hangjánál. – Uram, a királyunk parancsának értelmében nem engedhetünk beljebb a tündérdombunkba. – Hacsak nem akarsz velünk harcot kezdeményezni, mi ezen az ajtón belépünk. Ismertem ezt a hangot. Walters őrnagy, a St. Louis-i rendőrkapitányság speciális osztályának főnökéé, amely a feyekkel való kapcsolattartásra, bánásmódra szakosodott. Évekig csak tiszteletbeli rangnak számított, amíg haza nem tértem. Nem tudtam, miként kaptak meghívást a sajtótájékoztatóra, de nem érdekelt. – Szövetségi végzésünk van arra – hallottam meg egy másik hangot –, hogy a hercegnőt védőőrizetbe vehessük – fejezte be Raymond Gillett speciális ügynök, aki az egyetlen szövetségi ügynök volt, aki kapcsolatban maradt velem azután, hogy az apám halálát vizsgáló nyomozás zátonyra futott. Amikor fiatalabb voltam, úgy hittem törődik velem, azzal, mi történik velem. Mostanában ráébredtem, inkább arról lehetett szó, hogy nem akart egy ennyire nagy érdeklődésre számot tartó ügyet megoldatlanul hagyni. Még mindig dühös voltam rá, de abban a pillanatban ismerős hangja megnyugtató volt. – A hercegnő nincs itt, biztos urak – mondta egy másik őr. – Menjenek vissza a sajtó számára fenntartott terembe. – A hercegnő itt van – szólalt meg Lady Elasaid –, és az emberek elsősegélynyújtására van szüksége. Érezni lehetett a nemesek körében a megnövekedett feszültséget, akár egy rugóban, amelyet túl sokszor húztak már fel. Az emberi rendőrök szemében gyönyörűek, kiismerhetetlenek, de én éreztem, hogy energiaszintjük megemelkedik, akár a gyufa első szikrájának a melege. Ezt az ajtónál álló őrök is minden bizonnyal érzik. A hatalmas fekete kutya Hugh egyik oldalán termett. Ettől nem éreztem magamat jobban. Fegyvertelenül a sidhe őrök kényének-kedvének kitéve, csak meghalhat értem. Nem akartam, hogy meghaljon miattam. Azt akartam, hogy éljen értem. – Vannak velünk orvosok – mondta Walters őrnagy. – Engedjék meg, hogy megnézhessék a hercegnőt, azután meglátjuk, mi történjen. – A király megparancsolta, hogy ne adjuk vissza azoknak a brutális lényeknek, akik megsebesítették. Többé nem mehet az Unseelie-k közelébe. – Azt is megtiltotta, hogy az emberek közelébe menjen? – akarta tudni Gillett ügynök. Egy pillanatnyi csend támadt, miközben a körülöttem álló sidhék között a hatalom suttogása erősödni kezdett. Lassan, majdnem észrevétlenül, mintha mágiájukkal suttognának. – A király arról semmit nem szólt, hogy az emberek nem nézhetik meg – hallottam egy újabb őr hangját.

120

LAURELL K. HAMILTON – Azt a parancsot kaptuk, hogy tartsuk távol a sajtótól. – Miért kellene a hercegnőt távol tartani a riporterektől? – kérdezte Gillett ügynök. – Első kézből tudná elmesélni, hogy bátor királyotok miként mentette meg az ördögi Unseelie-k karmaiból. – Nem tudom… – Hacsak nem hiszi azt, hogy a hercegnő egy másik történetet mondana el – szólt közbe Walters őrnagy. – A király esküjét adta, hogy így történt – felelte a beszédes őr. – Akkor semmi vesztenivalója sincs, ha megengedi, hogy orvosaink megnézzék őt – próbálta meggyőzni Gillett ügynök. – Barri, Shanley – kezdte az őr, aki engedékenyebbnek tűnt –, ha a király igazat mondott, akkor nincs mitől félnünk. Ugye hisztek neki? – kérdezte, és hangjából tisztán hallottam a kétség első jeleit, mintha már a királyhoz leghűségesebb nemesek körében is kezdenének a hazugságok elviselhetetlenül súlyosak lenni. – Ha a hercegnő valóban itt van, engedjétek előre jönni – mondta Shanley. Hangja fáradtnak tűnt. Hugh szorosabban magához vont, miközben a nemesek úgy váltak szét, akár egy csillogó függöny. Csak Hugh kutyái és a szőke testőr maradtak előttem. Doyle mellettem állt. Azt hiszem, akár csak én, ő is aggódott, hogy az eleve gyanakvó testőr rá fog jönni, ki is valójában. Lehet, hogy beengednek a sajtószobába, de ha megsejtik, hogy a Sötét Szolga az ő tündérdombjukban tartózkodik, akkor megvadulnak. – Engedjétek, hadd lássák őt! – mondta végül Hugh. A testőr és a hatalmas kutyák is arrább léptek. Doyle Hugh háta mögé került, hogy elvegyüljön a többi kutya között. Nem számítva a színét. Ő volt az egyetlen fekete kutya közöttük. Az én szememben majdnem fájt, annyira más volt, mint a többi, annyira fekete a Seelie színek közepette. Valószínűleg sokkal rosszabbul nézhettem ki, mint ahogy éreztem magamat, mert mindkét férfinak tágra nyílt a szeme. Az első pillanat után már nem mutatták ki, de észrevettem. Még értettem is. És mintha az a két férfi pillantása újra képessé tett volna arra, hogy érezzek. Nem tudom, hogy a mágia volt-e, a Doyle iránti féltés, vagy a félelem, hogy Taranis meg fog minket találni. Vagy az a pici sikítozó hang a koponyámban, amely egyre hangosabbá vált. A hang, amely végül engedte, hogy a gondolatot végig tudjam gondolni, és legalább a fejemen meg tudjam kérdezni: – Megerőszakolt? Megerőszakolt, miután eszméletlenre vert? Ez az, amit a Seelie nagy királya csábításnak tekint? Istennőm, tedd, hogy zavarodott volt akkor, amikor úgy hitte, hogy az ő gyermekével vagyok viselős. Olyan volt, mint amikor tudod, hogy megvágtad magadat, de a fájdalom csak akkor kezdődik, amikor a vért meglátod. Én a „vért” a rendőrök arcán láttam. Láttam abban, ahogy felém indultak. Arcom bal oldala sajgott, fel volt dagadva. Tudtam, hogy már korábban is fájhatott, de mintha csak most éreztem volna a fájdalom teljes erejét. A fejfájás üvöltve tért vissza, amitől a szemem becsukódott, és egy újabb hullám hányinger ért el. – Meredith hercegnő, tud beszélni? Felnéztem Gillett ügynök szemébe. Ott volt az a régi együttérzés, a tekintet, amely miatt megbíztam benne, amikor fiatal lány voltam. Belenéztem a szemébe, és tudtam, nem hazugság. Nemrég úgy éreztem, hogy csak kihasznált, ráébredve, hogy azért tartotta velem a kapcsolatot, mert azt remélte, megoldhatja apám halálának rejtélyét, de nem miattam, hanem neki volt vele valamiféle célja. Azt mondtam neki, tartsa magát távol tőlem, de felnézve most az arcába megértettem, mit láttam benne, amikor tizenhét éves voltam. Ebben a pillanatban törődött velem, ténylegesen. Talán emlékezett az első alkalomra, amikor meglátott, gyászomban összeesve, halott apám kardját úgy szorongatva, mintha az lenne a világegyetemben az utolsó szilárd dolog. – Orvost – suttogtam. – Orvosra van szükségem – súgtam, mert a legutolsó alkalommal, amikor ilyen betegnek éreztem magamat, a beszéd is fájt. De azért is suttogtam, mert tudtam, ettől még inkább szánalomra méltónak fogok látszani, és ha a szimpátia eredményeként odajuthatok a sajtóhoz, akkor ezt a kártyát teljes egészében ki fogom játszani. Gillett ügynök tekintete megkeményedett, és újra láttam benne azt a határozottságot, amely miatt elhittem neki, hogy meg fogja találni apám gyilkosát. Ma este ez teljesen rendben volt. Apám unokáit hordoztam magamban. És biztonságba kellett jutnom. A sidhe oly gyakran támaszkodik a fegyver és mágia erejére, és ők soha nem voltak gyengék. Nem értik, nem ismerik a tehetetlenek arzenálját. Én ismertem, mert életem legnagyobb részét a reménytelenség földjén töltöttem. Már nem küzdöttem azért, hogy bátornak lássanak. Nem küzdöttem, hogy jobban érezzem magamat. Engedtem, hogy érezzem, mennyire fáj, mennyire félek. Engedtem, hogy szabadon gondoljam azokat a gondolatokat, amelyeket eddig elfojtottam. Engedtem, hogy könnyek borítsák el a szemem. Az ajtónál álló őrök megpróbáltak elém állni, de Walters őrnagy a rendőr hangját használta ellenük. – Félreállnak. Most – visszhangzott a márványszobában, és az ajtó másik oldalán fekvő teremben. – Shanley – szólalt meg a beszédes őr –, nálunk nincsenek gyógyítók, akik ezt képesek lennének meggyógyítani. Engedd, hogy az emberek kezeljék.

121

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Haja a lehullás előtt álló őszi falevelek lángoló színét idézte, szeme zöld körökből állt. Fiatalnak látszott, bár hetvenévesnél biztosan öregebb volt, mert Galennel lehetett egykorú, és utánam a sorban ő volt a legfiatalabb sidhe. Shanley lenézett rám. Szeme két tökéletes körű kékség volt. Hugh karjában feküdtem, könnyben ázó szemmel tekintettem fel rá, és egy feldagadt sebbel, amely homlokomtól az államig éktelenkedett az arcomon. – Meredith hercegnő, milyen történetet fog elmesélni a sajtónak? – kérdezte halkan. – Az igazságot – suttogtam. Természetfölöttien csodálatos szemében fájdalom villant. – Nem engedhetem be abba a terembe – mondta, és szavaival bevallotta, tudja, az én igazságom és Taranis igazsága nem egy és ugyanaz. Tudta, hogy királya hazudott, és meg is esküdött rá. Tudta, és mégis felesküdött arra, hogy Taranist mint testőr szolgálja. Esküje és királya árulása között őrlődött. Lehet, hogy megsajnáltam volna, de tudtam, a nyugtató fürdő Taranist nem fogja örökre eltántorítani szándékától. Még akkor sem, ha szolgálólányokat zaklathat. Csak centiméterekre voltunk a sajtótól és a viszonylagos szabadságtól. De miképp tehetnénk meg azt a néhány centimétert? Walters őrnagy elővette zsebéből az adóvevőjét, és megnyomott rajta egy gombot. – Erősítésre van itt kint szükségünk. – Ha belépnek, harcolni fogunk ellenük – jelentette ki Shanley. – A hercegnő várandós – szólalt meg a gyógyító. – Ikrekkel. – Hazudsz – nézett rá gyanakodva. – Igaz, hogy nem sok hatalmam maradt, de elég mágia van még bennem, hogy ily dolgokat megérezzek. A hercegnő gyermeket hordoz. Tenyerem alatt éreztem szívük dobogását, akár madarak szárnycsapásait. – Ilyen gyorsan nem alakul ki a szívük – ellenkezett az őr. – A tündérdombokba már terhesen lépett be, ikrekkel a hasában. Bekényszerítették a király ágyába, hogy megerőszakolhassa, miközben valaki más gyermekeit hordozza. – Quinnie, ne mondj ily dolgokat – kérlelte. – Gyógyító vagyok – felelte. – Végre ki kell mondanom hangosan. Ha az ára minden, ami vagyok, aki vagyok, akkor is megesküszöm, hogy a hercegnő legalább már egy hónapja terhes az ikrekkel. – Tényleg megesküszöl? – kérdezte. – Akármely esküvel, amelyet csak kívánsz. Egy hosszú pillanatig csak egymást nézték. Az őrök mögötti ajtót elkezdték ütni, és dulakodás zaja hallatszott. Az ott maradt rendőrök és ügynökök próbáltak bejutni. A Seelie testőrök nem akarták a rendőröket az újságírók előtt megsebesíteni, főleg, hogy élő közvetítés volt. Úgy hallottam, hogy a rendőröknek azzal kapcsolatban nem volt bűntudata, hogy esetleg ők sebesítik meg az őröket. Az ajtó megremegett a nekizuhanó testek súlya alatt. – Shanley, hallgass rá – lépett oda a beszédes őr a kapitánya mellé. – A király is megesküdött – emlékeztette. – És semmi nem történt, ami esküszegőként bélyegezte volna meg. – Elhiszi, amit mond – szólt a gyógyító. – Te is tudod. Elhiszi, ezért nem hazudik, de attól még nem igaz. Ezt mind láthattuk az utóbbi pár hétben. Shanley testőrtársáról a gyógyítóra nézett, majd végül rám. – Az Unseelie épp meg akart erőszakolni, amikor a királyunk megmentett? – Nem – feleltem. – Akaratod ellenére ragadott el? – kérdezte, és szeme nem mágiától csillogott. – Igen – suttogtam. Egy könnycsepp gördül ki mindkét gyönyörű szeméből, majd aprót biccentett. – Parancsolj velem. Reméltem, hogy tudom, mit akart, mit tegyek. – Én, Meredith NicEssus hercegnő – mondtam olyan hangosan, amennyire csak mertem a hasogató fejfájásom mellett –, a hús és vér kezének hordozója, Uar, a Rettenetes unokája megparancsolom, hogy lépj félre, és engedj be minket! Még mélyebbre hajolt, és oldalt lépett, még mindig meghajolva. – Indulunk – szólt bele adóvevőjébe Walters őrnagy. – Ismétlem, indulunk, és a hercegnőt is visszük. Nyissatok utat az ajtónál! A csatazaj még hangosabbá vált. – Emberek, lépjetek vissza – szólalt meg a kék szemű őr. – A hercegnő távozik. A küzdelem lassan elhalt, majd minden csendessé vált. A kék szemű őr biccentett a többi őr felé, és kinyitották a hatalmas ajtót. Doyle közelebb jött hozzám, miközben Hugh elindult velem. Egy pillanatig azt hittem, hogy mágikus támadásnak vagyunk kitéve, amely a fényt használja, majd ráébredtem, hogy a mozgó kamerák fényei és

122

LAURELL K. HAMILTON a fényképezőgépek vakujai adják a rengeteg fényt. Becsuktam szememet a vakító fény elől, és Hugh belépett velem az ajtón.

123

29. FEJEZET

A fény megvakított. Úgy éreztem, a fejem rögtön szétrobban a villogástól. Rájuk akartam üvölteni, hogy fejezzék be, de attól féltem, ettől még jobban fog fájni. Behunytam a szemem, és fél kézzel megpróbáltam eltakarni az arcomat. Egy árny lépett a fény elé, és egy nő hangját hallottam. – Meredith hercegnő, Hardy doktor vagyok. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. – Meredith hercegnő – jött egy férfihang is –, a nyakára merevítőt rakunk. Csak elővigyázatosság. Hirtelen egy guruló hordágy tűnt fel mellettünk, mintha egyszerűen odavarázsolódott volna. Az orvosok csoportja körbefogott. Hardy doktor belevilágított a szemembe, próbált rávenni, hogy a sugarat kövessem a szememmel. Erre képes voltam, de a többi kéz, amelyeket nem láttam, kezdtek felemelni, mindenfélét csinálni velem, mire kezdtem pánikba esni. Csapkodtam feléjük, és halkan nyögdécseltem. Fogalmam sem volt, mit csinálnak, de nekem túl sok volt. Nem láttam, ki érint meg. Nem láttam, mit tesznek velem. Nem értettem, mi történik. Nem bírtam elviselni. – Hercegnő, Meredith hercegnő, hall engem? – kérdezte Hardy doktor. – Igen – mondtam, és én magam sem ismertem meg hangomat. – Kórházba kell vinnünk – tájékoztatott Hardy doktor. – Hogy szállítani tudjunk, meg kell tennünk néhány dolgot. Megengedi, hogy megtegyük? Nem is sírás volt, a könnyek maguktól látszottak lesiklani arcomon. – Tudnom kell, mit csinálnak. Látnom kell, ki érint meg. Elnézett mögém, a közelben tolongó médiaképviselők felé. A rendőrök egyfajta sorfalat alkottak, hogy távol tartsák őket tőlünk, de amit mondtunk, azt nagyjából hallották. – Hercegnő, megerőszakolták? – hajolt a doktor egészen közel hozzám. – Igen. – Sajnálom hercegnő – hajolt Walters őrnagy is hozzám –, de meg kell kérdeznem. Ki volt az? – Az Unseelie sidhék tették, miként Lady Caitrinnel is – szólt közbe az ajtónál álló sidhe őr. – Fogja be! – förmedt rá Walters őrnagy, majd visszafordult felém. – Igaz ez? – Nem. – Akkor ki volt? – Taranis úgy megütött, hogy eszméletemet vesztettem, és az ágyában tértem magamhoz, mezítelenül, és ő mellettem feküdt. – Hazug! – kiáltotta mögöttünk az őr. – A Hercegnő megesküdött arra, hogy igazat mond – jelentette ki Shanley, aki ezeknek a katonáknak volt az elöljárója. – A királyunk is így tett. – Ez ellen nem tudok mit tenni – felelte. – Taranis bántott. Ő, és nem más volt az. Esküszöm a Mindent Felfaló Sötétségre. – Megőrült, hogy ilyen esküt tesz – mondta egy hang, akinek tulajdonosát nem ismertem. – Csak akkor, ha hazudik – felelte, azt hiszem, Sir Hugh. De túl nagy volt a zaj, túl sok volt a hang. A riporterek kiabálni kezdtek. A kérdéseiket, elméleteiket ordították felénk. Nem is figyeltünk rájuk. Hardy doktor halkan beszélt hozzám, elmagyarázta, hogy mi történik velem. Bemutatott a csapatának. Először megmagyarázza, és csak utána fognak megérinteni. Ez nagyban segített, hogy ne pánikoljak tovább. Csak akkor kértem meg őket, hogy álljanak le, amikor a mikrofonban megszólalt valaki, akit még mindig nem láttam. – Elmondtuk önöknek, mi történt a hercegnővel – mondta a hang. – Az Unseelie testőrök, akiknek állítólag őrizniük kellett volna, összeverték, és megerőszakolták. A királyunk mentette meg, és hozta ide menedéket találni. Ez már túl sok volt. Nem törődve azzal, hogy érzem magamat, nem engedhettem, hogy úgy szállítsanak kórházba, hogy teletömték hazugságokkal az újságírók fülét. – Szükségem van, kérem, egy mikrofonra. El kell mondanom az igazat – mondtam. Doktor Hardynak ez egyáltalán nem tetszett, de Hugh és a többiek engem támogattak, és a szoba elejébe gurítottak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a fojtogató nyakrögzítőt ne vegyem le. Már rákötöttek egy infúzióra. Állítólag a vérnyomásom alacsony volt, és kezdtem sokkot kapni. Az orvos odalépett a mikrofonhoz. – Doktor Vanessa Hardy vagyok. A hercegnőt kórházba kell vinnünk, de ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljen magukhoz. Megsérült, és muszáj kórházba juttatnunk. Gyorsak legyenek. Remélem, minden világos! – Igen, világos – felelték többen is.

LAURELL K. HAMILTON A sajtófelelős csupa rózsaszín, arany és sidhe-gyönyörű nő volt. Nem igazán akarta odaadni a mikrofont. Eleget hallott már az ajtó felől, hogy aggódni kezdjen. Végül Gillett ügynök volt az, aki elvette tőle, és felém tartotta. Érezni lehetett a sajtósok mohóságát, akár egyfajta, hozzájuk tartozó mágiát. – Ki ütötte meg? – kiáltotta egy hang. – Taranis – feleltem. Mindenki nagyot sóhajtott türelmetlenségében, és a vakuk újra villogni kezdtek. Becsuktam a szememet. – Megerőszakolták az Unseelie-k? – Nem. – Hercegnő, meg lett erőszakolva? – Taranis annyira megütött, hogy eszméletemet vesztettem, elrabolt, és meztelenül tértem magamhoz az ágyában. Azt állítja, szeretkeztünk. A kórházban meg fognak vizsgálni, hogy igazat mondott-e. Ha a teszt pozitív lesz egy ismeretlen elkövetőre, akkor igen, a nagybátyám megerőszakolt. A rendőrök a sajtótitkárt és még néhány sidhét erőszakkal tartottak vissza. A nemesek és a kutyák egy része pedig segített nekik a tömeget kordában tartani. Közelemben morgást hallottam. A leghangosabb közvetlen mellettem volt. A hatalmas fekete kutya megérintette a kezemet. Felemeltem az ujjamat, hogy megsimogassam Doyle szőrét. Az az egyetlen kis érintés több nyugalmat adott, mint minden más eladdig. – A hercegnőnek agyrázkódása van – kiabálta túl a káoszt Hardy doktor. – Meg kell röntgeneznünk, vagy CT szkennert kell alkalmaznunk, hogy lássuk, állapota milyen súlyos. Ezért most távozunk. – Nem – ellenkeztem. – Hercegnő, azt mondta, ha elmesélte az igazságot, akkor ellenkezés nélkül velünk jön. – Nem, nem erről van szó. Nem röntgenezhetnek meg. Terhes vagyok – feleltem, és Gillett ügynök még mindig olyan közel tartotta szájamhoz a mikrofont, hogy a teremben is meghallották. Ha azt hittük volna, hogy eddig káosz uralt mindent, akkor nagyot tévedtünk. – Ki az apa? – kiáltották a riporterek. – A nagybátyja ejtette teherbe? Doktor Hardy egész közel hajolt hozzám, és a hangzavar fölött súgta/kiabálta. – Mennyi idős? – Négy- vagy öthetes – feleltem. – Úgy fogjuk önt és a magzatot kezelni, mintha hímes tojással lenne dolgunk – ígérte. Bólintottam volna, de a nyakmerevítő mozdulatomban megakadályozott. – Jól van – mondtam végül. – Kórházba kell vinnünk, most! – nézett fel valakire, akit nem láttam. Elkezdtünk az ajtó felé nyomulni. Két fő oka is volt annak, hogy igyekezetünk nem igazán járt látványos sikerrel. Az első a sajtó volt. Mindegyik akart még egy utolsó képet, egy utolsó kérdésre választ. A második a Seelie testőrök és nemesek egy része volt, akik szemben álltak Hugh-val. Azt akarták, hogy velük maradjak. Azt akarták, vonjam vissza, amit mondtam. Nem emberien gyönyörű arcok lebegtek mögöttem, és mondogatták: – Hogy merészel hazudni a királyunkról? Hogy keverheti gyanúba saját nagybátyját egy ilyen rettenetes bűnténnyel kapcsolatban? Hazug, hazug szuka – volt az utolsó mondat, amit hallottam, mielőtt a rendőrök valóban komolyan vették a feladatukat, hogy távol tartsák tőlem az aranyló seregletet. – Nem, ő az enyém – tiltakoztam, amikor megpróbálták elkergetni a fekete kutyát. Senki nem kérdőjelezte meg. – A mentőautóba nem szállhat be – jegyezte meg Hardy doktor. Nem vitatkoztam. Már az is javulás volt, hogy Doyle mellettem lehetett, bármely formájában is. Bundájának minden egyes érintése a bőrömön javított az állapotomon. A hordágy mellett annyi ember volt, akkora fény, hogy az egyetlen jele annak, hogy végre kijutottunk, a téli éjszaka szellője volt az arcomon. Éjszaka volt, amikor Taranis elrabolt. Ugyanazon éjjel volt, vagy a következő? Milyen hosszan voltam a karmai között? Próbáltam megkérdezni, milyen nap volt, de senki nem hallott meg. Az újságírók követtek minket a tündérdombokon kívülre. Felénk kiabált kérdésekkel és hordozható fényekkel zaklattak minket. A hordágy kerekei nem igazán kedvelték a füvet. A zökkenőktől a fejem még inkább fájni kezdett. Igyekeztem nem nyögdécselni a fájdalomtól, és addig képes is voltam rá, amíg a mentősök körbe nem zártak, és már nem értem el Doyle bundáját. Abban a pillanatban, hogy kapcsolatunk megszakadt, a fájdalom még rosszabbá vált. – Doyle – mondtam ki nevét halkan, könyörgősen, mielőtt visszafoghattam volna magamat. A hatalmas fekete kutya hozzám furakodott a doktor karja alatt. A nő megbotlott. – Megállj! – próbálta meg arrébb terelni. – Kérem, szükségem van rá! Homlokát ráncolva rám meredt, de hátrált egy lépést, hogy a kutya közelebb juthasson hozzám. Elég közel, hogy a zötyögő út nagy része alatt simogatni tudjam a bundáját. Észre sem vettem, hogy a tündér-

125

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS dombok között a pázsit mennyire egyenetlen, amíg szükségem nem volt egy sima terepre. Eddig mindig egy lapos rétnek tűnt. Kamera tűnt fel a mentősök válla fölött. A fény elvakított. A fájdalom erősen, élesen belém nyilallt, és a hányinger visszatért vele. – Hánynom kell. Meg kellett állítaniuk a hordágyat, és segíteniük kellett kihajolnom. Az intravénás vezetékek, a hordágy és a nyakrögzítő együttes „hatása” miatt alig bírtam megmozdulni. Soha nem gördültem még az oldalamra úgy, hogy ennyi kéz segített volna. – Agyrázkódása van! – kiabálta Hardy doktor, miközben hánytam. – A vakító fény nem jó neki. A hányástól úgy éreztem, felrobban a fejem, legalábbis így éreztem. Látásom elhomályosult. Egy kéz érintette meg a homlokomat. Egy kéz, amely hűvös és masszív volt, és olyan érzés… mintha ismernem kellene. Látásom kitisztult, és egy szőke szakállas és bajuszos férfit pillantottam meg, amint arcomat vizslatja. Kék szemében volt valami, amitől halványan ismerősnek tűnt. Majd, miközben még az ismeretlen arcát néztem, szeme megváltozott. Az egyik szeme háromkarikányi kék színben úszott: búzavirágkék a pupilla körül, égkék, majd egy környi téli égbolt. – Rhys – suttogtam. Rám mosolygott az álszakáll mögül. Bűbájt használt, hogy elfedje szemét és tulajdonságait, de a szakáll egyszerű színpadi kellék volt. Mindig ő volt a legjobb beépített ügynök, amikor még a nyomozóirodának dolgoztunk. Sírtam, pedig nem akartam, mert attól féltem, fájni fog. – Emlékezz az egyezségünkre! – szólt egy hang mögüle. – Megkapja az exkluzív televíziós interjúját abba a pillanatban, hogy elég jól fogja érezni magát hozzá. A szavamat adtam – felelte anélkül, hogy megfordult volna. Zavartan nézhettem, mert megmagyarázta. – Megengedték, hogy a csapatuk részeként jussunk be, az ígéretért, hogy csinálhatnak veled egy interjút, vagy kettőt. Szabad kezemmel felé nyúltam. Megfogta, és megcsókolta a tenyeremet. A kamera, amitől rosszul lettem, megint elkezdett forgatni, csupán egy kicsivel jobb távolságból. – Ő egyike az embereinek? – kérdezte Hardy doktor. – Igen – feleltem. – Remek, de haladnunk kell. – Sajnálom – mondta Rhys, és kezét a vállamra tette, ahogy visszafordítottak a hátamra. A másik kezem megint a bunda érintése után kutakodott, és egy pillanatra meg is érintettem, de azután megtalált egy kéz. Nem tudtam megfordulni, hogy lássam, és talán megértette, mert Galen arca tűnt fel fölöttem. Ő is kalapot viselt, és mágiával láttatta zöld haját barnának, bőre színét emberibbnek. Amíg néztem, egy pillanatra elengedte a bűbájt, ami még simábban ment végbe, mint Rhysé. Az egyik pillanatban egy jóképű emberi származású férfi, a másikban Galen. Varázslat. – Szia – mondta, és szemem egyből könnyekkel telt meg. – Szia – válaszoltam. Egy másodpercre elgondolkodtam, vajon mi történt volna, ha korábban a tündérdombok belsejében felismerik őket, de csak egy apró gondolat volt. Abban a percben túl boldog voltam, hogy láthatom őket, mintsem ezen aggódjak. Vagy talán ennyire beteg lennék? – Lesznek még Rómeók, akik felszínre kerülnek? – érdeklődött Hardy doktor. – Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően. – Még egyvalaki bent volt velünk – jegyezte meg Galen. El sem tudtam képzelni, kinek elég erős a bűbája ahhoz, hogy megkockáztassa a faerie dombokba való bejutást a Seelie-k és a kamerák mellett. Néhányunk bűbája kamerák előtt egyáltalán nem működik, és a Seelie Udvartartást az illúzió nagymestere uralja. Egy kurafi, de az álcájukon simán átlátott volna. A mellkasom elszorult a gondolatra, hogy mi történhetett volna. Megszorítottam Galen kezét, és azt kívántam, bárcsak meg tudnám mozdítani a fejemet, hogy Rhysre nézhessek. Ehelyett csak az éjszakai égboltot bámulhattam. Remek egy égbolt volt, fekete, csillagokkal teli. Január vége volt, már majdnem február. Nem kellene fáznom? A kérdésem elég volt ahhoz, hogy ráébredjek, nem vagyok képes annyira figyelni a körülöttem történő dolgokra, mint az hiszem. Nem azt mondta valaki, hogy sokkot kaptam? Vagy csak álmodtam? A mentőautóhoz értünk. Mintha hirtelen előttem termett volna. Nem mágia volt a tettes, hanem a sérülésem. Elveszítettem kisebb időtartamokat. Ez nem jó jel. A mentőautó ajtajánál derül ki, kinek volt annyi bűbája, hogy dacolni mert a Seelie sidhékkel és a sajtóval. Rövid barna haja volt, barna szeme és jellegtelen arca, amíg fölém nem hajolt. Azt az illúziót keltette, hogy rövid haja hosszú copffá változott, amiről tudtam, hogy a földet seperné. Barna szeme az arany három árnyalatát vette fel. A bizonytalan jellegű arc pedig átváltozott minden udvarok legjóképűbb arcává. Sholto, a Sluagh Királya gyengéden megcsókolt.

126

LAURELL K. HAMILTON – Sötétség elmesélte az istentől kapott vízióját. Apa leszek – mondta, és oly elégedettnek láttam, hogy rengeteg arroganciája enyhébbé vált. – Igen – feleltem halkan. Annyira boldog volt, csendesen örült. Mindezt kockára tette, hogy hozzám jöjjön, megmentsen, bár nem volt szükségem a megmentésre. És Sholtót alig ismertem. Egyszer voltam együtt vele. Nem mintha nem nézne ki csodálatosan, de nagyon sokat adtam volna érte cserébe, ha most Fagy hajolt volna fölém, és beszélt volna a gyermekünkről. – Nem tudom, ki maga pontosan, de a hercegnőnek kórházra van szüksége – szólt rá Hardy doktor. – Nem vagyok normális. Kérem, bocsásson meg! – érintette meg Sholto a hajamat elképzelhetetlenül gyengéden. Finoman, amit párként nem igazán éltünk át. Tudtam, hogy komolyan gondolja, de valahogy nem tűnt helyénvalónak. Ekkor felemeltek, és becsúsztattak a mentőautóba. Az orvos velem maradt, és egy ápoló is. A többiek egy rendőrautóhoz mentek, vagy ennek az autónak a sofőrfülkéjéhez. – Követünk a kórházba – kiáltotta utánunk Galen. Felemeltem a karom, hogy elbúcsúzzak tőlük, mert felülni nem tudtam. A fekete kutya nézett rám. Egyszerűen beugrott az autóba. Fekete szeme pillantása nem kutyáé volt. – Nem, biztosan nem – ellenkezett Hardy doktor. – Kifelé, kutya, most. A levegő lehűlt, mintha köd szállt volna le, majd Doyle-t láttam meg, ahogy emberi formájában térdel mellettem. – Mi a franc? – szakadt ki az ápolóból. – Láttam a fényképét. Ön a Sötét Szolga – jelentette ki Hardy doktor. – Igen – felelte mély hangján. – Ha azt mondom, mennie kell…? – Nem teszem meg. – Adjanak neki egy takarót – sóhajtott a doktornő –, és mondják meg nekik, induljunk el végre, mielőtt még több meztelen férfi tűnik itt fel. Doyle ráterítette a takarót a fél vállára és teste egy részére, hogy az emberek ne érezzék kényelmetlenül magukat. Másik karját nem takarta be, hogy fogni tudja a kezemet. – Mit tettél volna, ha Hugh terve nem jön be? – kérdeztem. – Kimentettünk volna. Micsoda nagyképűség. Micsoda magabiztosság. Ez nem emberi tulajdonság. Jobban, mint a mágia, mint a természetfeletti szépség, ez volt a sidhe, a nem igazán emberi. Az arrogancia nem csak színlelés volt. A magabiztosság sem. Ő volt a Sötétség. Egykor a gyógyítás istene, Nodons volt. Ő volt Doyle. Közelebb húzódott, hogy könnyen ránézhessek, miközben a mentőautó kavicsropogás közepette elindult. Felbámultam abba a fekete, fekete arcba. Belenéztem abba a fekete szempárba. Voltak abban a sötétségben tűhegynyi színek, de nem visszatükröződés. Oly színeket tartalmazott a szeme mélysége, amelyek a mentőautóban nem is voltak. Egykor régen azokat a színeket arra használta a nagynéném parancsára, hogy megpróbáljon elvarázsolni. Egy teszt, hogy milyen gyenge vagyok, netalán milyen erős. A színek úgy néztek ki, mint sokszínű szentjánosbogarak. – Alhatsz, amíg oda nem érünk a kórházba – mondta. – Nem – feleltem. Becsuktam a szememet, hogy ne lássam azokat a csinos kis színeket. – Merry, fájdalmaid vannak. Hadd segítsek! – Itt én vagyok az orvos – utasította rendre Hardy –, és azt mondom, ne alkalmazzon mágiát a sérültön, amíg nekem el nem magyarázta. – Nem tudom, hogy világossá tudom-e tenni – felelte Doyle. – Nem – tiltakoztam még mindig csukott szemmel. – Nem akarok eszméletlen lenni. Amikor legutóbb ez történt, Taranis ágyában ébredtem. Keze az enyémen megrándult, úgy kapaszkodva belém, mintha neki lenne szüksége vigaszra. Erre kénytelen voltam kinyitni a szememet. Ahogy az övébe néztem, a színes fények elhalványultak. – Hercegnőm, szerelmem, kudarcot vallottam. Mindannyian felsültünk. Nem gondoltuk volna, hogy a király képes a napsugáron utazni. Azt hittük, ez egy elveszett művészet. – Mindannyiunkat meglepett – mondtam. Majd visszaemlékeztem valamire, és tudnom kellett. – A kutyáim. Megsebesítette őket. – Életben fognak maradni. Minnie egy darabig sebhelyet fog viselni, de meg fog gyógyulni – emelte ujjaimat az ajkához, és megcsókolta őket. – Az állatorvos, akihez elvittük, azt mondta, kölykei lesznek. – A kölykök nem sérültek meg? – meredtem rá. – Rendben vannak – mosolygott. Semmi oka nem lehetett, de ezen kis hír hallatán valahogy jobban kezdtem érezni magamat. A kutyáim engem védtek, és a király megpróbálta megölni őket. De sikere elmaradt. A kutyák élni fognak, és kölykeik fognak születni. Az első születendő faerie kutyakölykök, több mint ötszáz év elteltével.

127

LAURELL K. HAMILTON FAGYOS ÉRINTÉS Taranis megpróbált a királynőjévé tenni, de már terhes voltam. Már megvoltak a királyaim. Taranis minden téren kudarcot vallott. Ha a teszt pozitív lesz, bár a pozitív szó nem igazán helyes itt, akkor Taranis király, a Fény és Illúzió Királya nemi erőszakért börtönbe megy. A média élve fogja felfalni. Megvádolják emberrablással, veréssel, valamint a saját unokahúgának megerőszakolásával. A Seelie Udvartartás az emberi média ragyogó csillaga volt. Ez most megváltozik. Most jön el az Unseelie Udvartartás ideje, hogy ragyogjon még akkor is, ha sötétebb fénnyel teszi majd. Most mi leszünk a jó fiúk. A Seelie felajánlotta nekem a trónját, de nem vagyok ostoba. Hugh és mások lehet, hogy engem akarnak, de az aranyló sereglet soha nem fog királynőjének elismerni. Gyermekeket vártam, akik apjai Unseelie lordok. Egy Unseelie herceg gyermeke vagyok, és rosszabbul bántak velem, mintha semmi volnék. Számomra nem lesz aranyló trónus. Nem, ha trón lenne, akkor az éjszaka trónja lenne az. Lehet, hogy a trónnak új nevet kellene adni? Az éjszaka trónja annyira baljóslatúan cseng. Taranis a Seelie Udvartartás Aranyló Trónusán ült. Annyira vidámabban hangzott. Shakespeare azt mondta, ha egy rózsát másnak hívnak, az illata épp oly édes lenne, de én ezt nem hiszem el. Aranyló trónus, az éjszaka trónja. Te melyik trónuson ülnél szívesebben? A mai éjszakát túléltem. Még én is tisztában voltam azzal, hogy akármire is próbálok gondolni, egyre csak azon töprengek, mit tett Taranis, és hogy Fagy nem fog rám várni a kórházban. Végre teherbe estem, és nem bírtam boldog lenni. Politikai okokból a pozitív nemi erőszak teszt nem lenne rossz. Azt jelentené, hogy Taranis a miénk. De az én szempontomból, reméltem, hogy hazudott. Reméltem, hogy nem tett magáévá, miközben eszméletlenül feküdtem. Nem tett magáévá. Szép megfogalmazás. Reméltem, nem erőszakolt meg, miközben eszméletlenül feküdtem. Reméltem, hogy nem erőszakolt meg, miközben az agyamban belső vérzés keletkezett az ütésétől. Sírni kezdtem, kétségbeesve, elhagyatottan. Doyle hajolt fölém, a nevemet suttogta, és azt, hogy szeret. Kezemet haja melegébe fúrtam, magamhoz húztam, hogy be tudjam szívni testének illatát. Eltemettem magamat testének tapintásában és illatában – és egyre csak sírtam. Megnyertem a versenyt az Unseelie Udvartartás trónusáért, de a győzelmem íze megkeseredett a számban.

128