Laurell K. Hamilton: Kiss the Dead Laurell K. Hamilton: Beauty Copyright 2012 by Laurell K. Hamilton Hungarian translation Török Krisztina

Laurell K. Hamilton: Kiss the Dead Laurell K. Hamilton: Beauty Copyright © 2012 by Laurell K. Hamilton Hungarian translation © Török Krisztina

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Kiss the Dead The Berkley Publishing Group, New York, 2012 Laurell K. Hamilton: Beauty, An Anita Blake, Vampire Hunter Outtake A Penguin Special from Berkley, Berkley Books, New York, 2012 Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5552 235 2

Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Horváth Krisztina Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: Fantasy

Férjemnek, Jonathonnak, aki megérti, hogy hosszú az út, de mégis megéri a fáradságot. Shawnnak a kismillió telefonhívásért a sok rendőrségi kérdésben, és egyáltalán, a két évtizednyi hívogatásokért. Ha bármiben is tévedés történt ebben a könyvben, arról csakis én tehetek, mert valahogy soha nem marad elég idő, hogy átnézhesse a végső változatot. Jessnek, akitől Jonathonnal megtanulhattuk, hogy rosszalkodni vicces, sőt, az élet nem is élet anélkül. Választott testvéremnek, Pilarnak, akitől viszont azt tanultam, hogy soha nem késő boldog gyerekként élni. Missynek, hogy végre itt vagy, és lett egy átfogó szerkesztője is a sorozatnak. Stevennek, aki olyan kutatásokban segédkezett, amiről nem is tudtam, hogy csinálom. Bryannek, aki váratlan úton-módon inspirált és támogatott. És Mitchnek, akinek a legjobbakat New Yorkban.

„Megcsókolám, Mielőtt megölém. Még föltalálom, S magam megölve csókban van halálom” – mondja Othello Desdemona holttestére borulva közvetlenül saját halála előtt. (William Shakespeare: Othello, a velencei mór, Ötödik felvonás II. szín) Szász Károly fordítása

1. A rendőrségi kihallgatószoba a filmeken mindig tágas, és hatalmas belső ablakai vannak, hogy mindenki mindent lásson. A valóságban meglehetősen szűkös kis helyiség, aminek szinte soha nincs nagy ablaka. Ezért olyan szemcsés és fekete-fehér a rendőrségi filmek zöme, nem pedig csilivili színes. Ez a kihallgatószoba fakó bézsre volt mázolva, vagy vakondszínűre, a franc tudja, ez a két szín nekem eléggé egykutya. Mindegy is, az a jellegtelen árnyalat volt, amit az ingatlanügynökök semleges, meleg színnek neveznek; csak épp nagy kamu az egész. Mert hideg, személytelen vacak. Volt még benne fém kisasztal és hozzá fémszék. Nyilván az volt a fém mögött az elmélet, hogy abba nem tudja majd az elítélt belekarcolni a nevét meg az üzeneteit, mint a fába szokás, de persze az elméletgazda még nem hallott a vámpírokról meg a vérállatokról, akiknek a fém nem nehezebb ügy a fánál. Nem kevés karcolás díszlett a fényes felületen, a legtöbbet egyszerűen a karmukkal vésték bele, emberfeletti erővel az órák hosszat tartó emberfeletti unalomban. Az a vámpír viszont, aki most ült az asztalka másik oldalán, nem a kezdőbetűit karcolta az asztallapba. Hanem zokogott, de olyan hevesen, hogy a csoffadt válla csak úgy rázkódott bele. Fekete haját hátrasodorta az arcából, és két kezét az arcára tapasztotta. Elég mű gesztusnak tűnt, amennyire mű volt a haja éjfeketesége is. – Azért utálnak, mert vámpír vagyok – hüppögte könnyes hangon. Két tenyeremmel az asztallapra támaszkodtam. A zakóm zafírkék színe túlságosan is kiragyogott a színtelenségből, de az is lehet, hogy a körmöm vöröse volt olyan idegen. Még az előző esti randim miatt kentem fel, csak épp a rendőrbíró Anita Blake-en tűnt furának. Elszámoltam magamban tízig, hogy ne kezdjek ismét üvöltözni a gyanúsítottal. Mert az előbb amiatt bőgte el magát. Mert ráhoztam a frászt. Jesszusom, hogy egyeseknek még akkor se nő ki a tökük, amikor élőhalottként újjászületnek!

– Dehogy utálom magát, Mr. Wilcox – mondtam végül halkan, mármár barátságosan. A Halottkeltő Rt.-nél napi rendszerességgel voltam kénytelen ügyfelekkel tárgyalni, azt a hangomat bármikor előkaphattam. – A legjobb barátaim vámpírok és alakváltók. – Akkor is vadászik ránk. És megöl – mondta panaszosan, de azért kikukucskált az ujjai között. A könnye rózsaszín volt, valakinek a vére színezte meg. És ahogy a kezével maszatolta a képét, egészen rózsaszínűre kente a rászáradó könnyével. Valahogy nem passzolt a gondos ívbe szedett szemöldökhöz, és a bal szeme feletti szemöldökkarika matt kék acéljához. Nyilván azért kéket rakott be, hogy kiemelje a szeme kékjét. Kár, hogy vizenyős, sápadt kéksége cseppet sem illett a haj éjfeketeségéhez, és a karika kékje is inkább azt emelte ki, hogy mennyire savószínű a szem, amihez a rózsaszín könnymaszat jobban megy, mint a sok mesterséges körítés. Lefogadtam volna, hogy életében egészen ezüstös szőke, legfeljebb seszínű világosbarna lehetett a haja. – A törvény által felhatalmazott vámpírhóhér vagyok, Mr. Wilcox, aki csak akkor kopogtat az ajtón, ha megszegte a törvényt. – Bele tud nézni a szemembe – pislogtak rám a fakó szemek. Elmosolyodtam, és rajta voltam, hogy a mosolyom a szememet is átmelengesse, de nem hinném, hogy összejött. – Ugyan, Mr. Wilcox. Barney, hiszen alig két éve halt meg. Komolyan azt hiszi, hogy az óvodás vámpírtrükkjeivel bármire is juthat velem? – Azt mondta, az emberek félni fognak tőlem – suttogta válaszul. – Ki mondta? – hajoltam valamicskét előre, a kezemet nem mozdítottam, megfeszültem, hogy kellemes benyomást keltsek, nehogy nekem megint összerondítsa magát. – Benjamin – motyogta. – Milyen Benjamin? – Benjamin, Benjamin – ingatta erre a fejét. – A nagy öregeknek csak egy neve van. Biccentettem. A valóban vén vámpíroknak tényleg csak egy neve volt, mint Madonnának vagy Beyoncének, csak épp a legtöbben azt nem tudják, hogy a pályafutásuk során előbb párbajozniuk kell azért az egy névért, hogy lemeccseljék, ki lesz az a világon, aki használhatja. Egy hatalmas vámpír odaállhat egy másik elé, aki esetleg már évszázadok óta hord egy adott nevet, hogy adja át neki vagy vívjon meg vele érte. De ezt nem fejtettem ki neki, mert ezt tényleg kevesen tudják, még a vámpírszakértők

közül sem mindenki. Ősi szokás volt ez, kezdett kikopni, mert a modern vámpírok szívesen megtartották a második nevüket is, ráadásul a párbajozás illegális móka lett, ahogy a vámpírok maguk végre legális státuszba léphettek. És a párbajt a törvény mindenképpen elítélte, akár volt túlélője, akár nem. Elég sokba lefogadtam volna, hogy ez a Benjamin közel sem olyan nagy öreg, hogy ismerné az egynevűség mögötti vámpírsztorit. – És hol találom Benjámint? – Azt hittem, a maga hatalmának egyetlen vámpír sem tud ellenállni – villant durcás harag a szemében. A könnyek alatt viharos indulatok lapultak. – Csak akkor találhatom meg, ha egy hozzá metafizikaiig kapcsolódó lényen át indulok hozzá. Valaki olyanon például, mint maga – tettem hozzá, hogy vegye csak szépen fenyegetésnek. – Azt úgysem tudja megcsinálni – vágta rá arrogáns-ellenségesen. – Olyat senki sem tud. – Biztos benne? – kérdeztem egy fokkal halkabban. – Maga rendőrbíró, nem használhat rajtam mágiát. – Ez ugyan nem mágia, Barney. Ez egyszerűen pszichés képesség, márpedig a törvényt szolgáló erők tisztjeinek a törvény engedélyezi az ilyen speciális képességek alkalmazását, ha és amennyiben úgy ítélik meg, hogy csakis így akadályozhatják meg az élet veszélyeztetését célzó cselekvések végrehajtását. A homlokát ráncolva dörzsölte meg rózsaszínre kent arcát. Hangosan szipogott, odalöktem hát neki egy doboz papírzsepit. Elvett egyet, kifújta az orrát, majd megdobott egy dühödt pillantással. Felteszem, azt próbálta üzenni, hogy kemény csávó, de az én praxisomban ez még a B csoportos selejtezőt se ütötte meg. – Vannak jogaim. Az új törvények nem hagyják, hogy kivégzési parancs nélkül bántson. – Az előbb meg még azon parázott, hogy megölöm. Jaj, Barney, igazán eldönthetné már, mi az ábra – mondtam, és az egyik kezemet úgy emeltem a levegőbe, mintha lenne benne valami, amit látnia kellene. – Most akkor veszélyes vagyok magára, vagy... – és felemeltem a másik kezemet is – ...nem vagyok veszélyes? – Fogalmam sincs – morogta. A haragja duzzogásba fordult.

– A kislány, akit Benjamin meg a többi vámpír elrabolt, még csak tizenöt éves. A törvény szerint még nem adhatja önállóan a beleegyezését, ha vámpír akar lenni. – Nem raboltuk el – csapott felháborodottan az asztalra. – Mivel a törvény szerint még kiskorú, akkor is emberrablásnak számít, ha esetleg a saját akaratából ment magukkal. Jelenleg éppen ott tartunk, hogy emberrablást követtek el, és gyilkossági kísérletet. Ha túl későn találjuk meg, akkor már nemcsak kísérlet lesz, hanem gyilkosság, és akkor megkapom azt a bizonyos kivégzési parancsot a maga, Benjamin és a többi vámpír nevével. Ugrálni kezdett a szeme alatt egy ideg, és olyan hangosan nyelt, hogy szinte visszhangzott a szobában. – Nem tudom, hova vitték. – Nincs már idő hazudozni, Barney. Amint Zerbrowski őrmester belép azon az ajtón a kivégzési paranccsal a kezében, véres péppé lőhetem a maga agyát és szívét. – De ha meghalok, végképp nem fogom tudni megmondani, hol a lány – felelte látható elégedettséggel. – Vagyis csak tudja, hova vittek. Erre persze összeszarta magát, és annyira szorongatta a markában a zsebkendőt, hogy a végén kifehéredtek az ujjpercei. Úgy dugig volt vérrel, hogy még foltosodni is tudott a bőre. Alaposan megcsapolhatott valakit. Kinyílt az ajtó. Barney Wilcox, a vámpír rémülten sikkantott fel. Zerbrowski göndör fürtjei az inge nyakába hulltak, a nyakkendője meglazítva, rajta látványos folt hirdette, hogy megint evett valamit. Barna nadrágja és a fehér ing olyan gyűrött volt, mintha abban aludt volna. Még az is lehet, hogy így aludt, bár a felesége, Katie, minden reggel glédába vágta. Hogy hogyan sikerült mindent összecsócsálnia magán, mire beért a rendőrőrsre, rejtély. Most nagy komolyan feltolta új, teknőckeretes szemüvegét az orrán, és egy papírt tolt felém. Nagyon hivatalosnak látszó papír volt, és ahogy átvettem, a vámpír felsikoltott: – Megmondom! Mindent elmondok, csak ne öljön meg, kérem! Kérem szépen! – A gyanúsított kész együttműködni, Blake rendőrbíró? – húzta vissza a kezét Zerbrowski. Barna szemében pajkosan villant a fény. Ha rám vigyorog, esküszöm, sípcsontom rúgtam volna, de komoly maradt. Egy kislány élete volt a tét.

– Jobban teszi, ha együttműködik, Barney, mert ha átveszem ezt a papírt, már nem marad olyan törvényi lehetőségem, ami ne lenne halálos. Barney gyorsan elárulta, hol a titkos búvóhelyük, és Zerbrowski már indult is. – Indul a buli – mondta. Barney felpattant, és lódult volna utána, de a lábbilincsek gyorsan megállították. A sztenderd eljárás szerint a vámpírok kezét és lábát meg kell bilincselni. A kezéről levettem a bilincset a kihallgatás kezdetén, hogy bizalmat ébresszek benne, és mert nem láttam veszélyesnek. – Hova megy? – Átadja az információt a biztonsági erőknek. A maga helyében inkább azért imádkoznék, hogy még élve találják a lányt. – Maga nem is megy? – fordult felém a rózsaszín-könnyes képével meglepetten. – Háromnegyed órányira vagyunk a helyszíntől, Barney. Ennyi idő alatt rémesen ronda dolgok történhetnek. Vannak rendőrök közelebb is. – Magának akkor is mennie kéne. A filmekben úgy van. – Ja, hát hogyne. Csak ez nem egy film, és akad más rendőrbíró is a városban. – Akkor is magának kéne menni – suttogta. Aztán maga elé meredt, mintha képtelen lenne tisztán gondolkodni, vagy mintha éppen valaki a fejébe magyarázna neki, csak épp én nem hallanám. – A rohadt életbe – ugrottam fel, mielőtt még körvonalazódott volna bennem bármilyen terv is. Mindenesetre belemarkoltam Barney fekete pólójába, és erőteljesen magamhoz rántottam. Alig pár centire volt tőlem az arca. – Csapda az egész, Barney? Engem próbálnak csapdába csalni? A szeme elkerekedett, fehéren villogott. Túlságosan is gyorsan pislogott. Hát persze, nem volt még sok ideje, hogy begyakorolja a nem pislogás vámpír-gyakorlatát. Az a vizenyős kékség lassan szétáradt az egész szemén, elnyelte a fehérjét, olyan volt, mintha napsütötte vízfelületbe bámulnék bele. Sziszegve csattogtatta rám vámpíragyarait. Vámpírereje felágaskodott, és hátra kellett volna ugranom, csak épp annyira megszoktam már, hogy a vámpírok, akikkel dolgom akad, soha nem bántanának, hogy hirtelen el se jutott az agyamig, hogy most azért akad némi különbség. Elfelejtettem, hogy ő vámpír, én meg nem. Pislogni se volt időm, olyan gyors volt, a karja átkapta a derekamat, és felemelt a földről. Én se voltam lassú, de most csak két választásom

maradt. A régi időkben, amikor még a törvény nem ítélte a gyanúsítottak tisztességtelen megfélemlítésének a feszület magunkon tartását, és nem voltam kénytelen a széfbe zárni a pisztolyommal együtt, szóval régen egyszerűen csak előrántottam volna a feszületemet. Most azonban csak aközül választhattam, hogy az asztalon próbálom tompítani a becsapódásomat a kezemmel vagy a torkát markolom meg, nehogy egyből belém vágja az agyarait. Az utóbbi mellett döntöttem, és ahogy két kézzel elkaptam a nyakát, becsapódtam az asztalba. Szerencsére az ő keze alattam volt, nem volt olyan megrázó a baleset. Legalább nem szédültem bele. A vámpír az arcomba hörgött, csattogtak a fogai, és csak az alkarom tartotta távol a torkomtól. Az én erőm is emberfeletti erő, de alacsony nőként nem lehettem annyira erős, mint ő. Elkapta a csuklómat, és megpróbálta elrángatni a nyakától. Nem is igyekeztem megakadályozni, mert ezzel csak a malmomra hajtotta a vizet: láthatóan soha nem verekedett még, gőze se volt az erőhatásokról, nem látta, hogy így csak még jobban belenyomódik a gigájába a könyököm. Nekem legalább volt tapasztalatom ebben a témában. Hallottam, hogy kivágódik az ajtó, de persze nem nézhettem oda. Nem vehettem le a tekintetemet a vámpírszemekről és agyarakról, még egy fél pillanatra se nézhettem félre, de legalább már tudtam, hogy itt van a segítség a szobában. Kezek ragadták meg hátulról, és az újonnan jöttek felé fordult, hogy állja a harcot. Én meg feküdtem az asztalon, és néztem, ahogy az ügyetlen vámpír ötletszerűen püföli a megmentésemre sietett egyenruhás Grál-lovagjaimat, akik szerteszét repültek a szobában. Kihasználtam a pillanatot, és átvetettem magam az asztalon, le a földre. Lábujjhegyen és az ujjaimon landoltam, tűsarkúm sarka nem is koccant a földhöz, ahogy lekuporodtam. Lábakat láttam: a még mindig megbilincselt vámpírlábakat és az egyenruhás rendőrlábakat. Az egyik egyenruhás nem kelt fel, nyöszörgő kupacként hevert az falnál, de egy másik egyenruha és egy civil szett még küzdött a vámpírral. Az öltönynadrághoz tartozó cipő fényesre suvickolt fekete volt, biztosra vehettem hát, hogy Dolph Storr kapitány lába tartózkodik benne. A vámpír elpattintotta a lábbilincseit, és most kapcsolt csak teljes gőzre a balhé. A jó fenébe! A régi szép időkben most foghattam volna a pisztolyomat, és lepuffantom, de hol vannak már azok az idők. Rá nincs élő kivégzési parancsom, naná, hogy Zerbrowskival megvezettük az előbb. És parancs nélkül nem puffanthattam le csak úgy. Bakker.

Épp időben emelkedtem fel, hogy lássam, ahogy Dolph teljes, kétméteres testével a jóval alacsonyabb vámpírra vetődik. Két karjával átkarolta a vámpír vállát, és megmarkolta a fejét. Klasszikus Nelson-fogás volt, és Dolph a maga termetével gyakorlatilag bárkit legyűrt volna így, kivéve egy vámpírt, akit épp alig tudott lefogni, pedig az egyenruhás markolta a kezét. De aztán az egyenruhás arcából kiszaladt minden élet, és az ökle Dolph arca felé indult. Szerencsére Dolph észrevette, és a vámpír fejét pajzsként maga elé rántotta, az szedte be az ütést. – A francba is, senki ne nézzen bele a vámpír szemébe! – üvöltöttem. Átvetődtem az asztalon, hogy a leggyorsabban Dolph segítségére siethessek. Közben újabb egyenruhás érkezett a szobába, és a vámpírbűbájjal elbutított kollégát próbálta leszerelni. A vámpír próbált kifordulni Dolph fogásából, és a kezeit már kiszabadította. Az ajtónál mozgolódás támadt, de nem volt időm megfigyelni, miben mesterkedik a frissen befutott erősítés. Bordán rúgtam a vámpírt, ahogy kell: elképzeltem, hogy a rúgás betalál, és a másik oldalon még ki is tolja a csontot az erő. A judo így tanítja, és hiába, hogy már vegyes harcművészettel foglalkozom, a régi reflex kapcsolt be, és ezért a bordákon át a mögötte lévő falat céloztam. Épp csak két apróságról feledkeztem el: egyrészt, hogy már jóval erősebb vagyok egy átlagembernél, másrészt, hogy hatcentis tűsarkakon harcolok. A rúgás ereje eltaszította Dolph-tól a fél kézzel a mellkasához, a másikkal pedig utánam kapó vámpírt. A következő rúgás a szegycsontot célozta, hogy elálljon a lélegzete, mintha nem is vámpírral, hanem halandóval verekednék, akinek nem árt, ha kap levegőt. Jó, a bunyóban az embernek beugranak az alapok, akárki ellen harcol is. Telibe találtam a mellkasát, és a sarkam belemélyedt a szegycsontba, aztán az erő felfelé tolta, a szíve felé. Átfutott az agyamon, amikor éreztem, hogy beleváj a tűsarok a húsába: vajon a hatcentis sarok eléri-e a szívet, de aztán egyéb gondom akadt. Mivel reagált a döfésre. Hátraugrott. Csakhogy a sarkam belészorult. Rántott hát engem is magával, mert a cipőmet a pánt masszívan tartotta a lábamon, a seggem lecsusszant az asztalról, amin eddig támaszkodtam, és már húzott is maga után a földön. Mivel alacsony vagyok, kénytelen voltam a kezemmel tartani magam, hogy ne csak úgy lógjak le róla, mint valami karácsonyfadísz. Közben meg felcsúszott a szoknyám, kilátszott a harisnyám pereme és a tangám. Nem

volt valami elegáns póz, de ha csak a méltóságom bánja a helyzetet, még jó vagyok. Egy kis villantásba még nem halok bele. Ragyogó, fehér fény áradt szét a szobában. A vámpír sziszegve hátrált, én meg pókjárásban hátráltam vele, de lassan kezdett kicsúszni a cipősarkam a mellkasából, a súlyom tehetetlensége csak kirángatta. Valaki elsétált mellettem, a kezében egy szent tárgy ragyogott hideg, fehér fénnyel, mintha a csillagok jeges fényét markolta volna. Még soha nem láttam ennyire fényesen izzani szent holmit, hacsak nem adódott hozzá az enyém ereje. Elég lenyűgöző látvány volt Zerbrowski, ahogy a magasba emelt keresztjével megy a vámpír felé, és az alakja elvész a nagy ragyogásban. Lerángattam a szoknyámat, és ahogy lehunytam a szemem, feketén sült ki a látómezőmben a kereszt körvonala – nem ártott volna hegesztőszemüveget húznom, mielőtt belenéztem a fényébe. Az én keresztem egymagában soha nem fénylett ennyire, de mostanában csak akkor hozhattam be magammal a kihallgatásra, ha a vámpír emberölésért vagy legalábbis annak megkísérléséért került lefogásra. Mert olyankor mondhattuk, hogy szükségünk van olyan önvédelmi eszközre, amit nem tudnak kicsavarni a kezünkből, ahogy egy pisztolyt. Dolph a kezét nyújtotta, én meg elfogadtam, és felálltam. Volt idő, amikor nem kértem volna a segítségből, de már látom, hogy Dolph részéről ez leginkább a tisztelet és bajtársiasság jele, Zerbrowskinak is ugyanígy a kezét nyújtotta volna. Együtt figyeltük, ahogy Zerbrowski a hite erejével a sarokba szorítja a vámpírt. A kereszt, pontosabban a szent tárgy ugyanis nem önmagától izzik föl vámpír jelenlétében, hanem a hittől, ami a gazdájában munkál. Vagy ha megáldotta valaki, akinek elég erős a hite, hogy önmagában is megmaradjon a kereszten. Nem egy pap akadt, akit nem eresztettem volna a szentelt vizem közelébe, mert korábban befuccsolt, amit vele áldattam meg. Elég ciki, pláne a kritikus pillanatban. És az egyház rá is szokott, hogy a vámpírhóhéroktól kérjen véleményt az ország papjairól ebben a témában. Mi kezdtünk lenni a hitteszt. Kínos. A vámpír összehúzta magát a sarokban, két kezével az arcát takarta, és vonyított: – Hagyja abba! Fáj! Ez fáj, elég! – Ha megbilincseltük, majd elrakom – hallatszott a ragyogásból Zerbrowski hangja.

Egy egyenruhás érkezett a vadiúj, természetfeletti lényekre tervezett bilincsszettel. Elég drága holmi volt, még nekünk se volt belőle túl sok, ezért csak nagyon indokolt esetben használtuk. Barney fiatal vámpír volt, nem ítéltük veszélyesnek, eddig nem ilyet kapott. Tévedtünk. Arra a rendőrre pillantottam, aki a falnál hevert. Amikor valaki csekkolta a pulzusát, felnyögött, mint akinek nagyon fáj valami. De legalább élt, még ha nem is nekem köszönhetően. Hülye voltam és nagyképű, és most más bánja. Hogy utáltam, amikor én tehettem róla. Milyen rohadtul utáltam! Az egyenruhás rémülten közelített a vámpírhoz. Dolph-fal egyszerre nyúltunk a bilincs után. Egyszerű szerkezet volt: viszonylag rövid acélrúd kapcsolta össze a kezek bilincseit a lábakéval. Összenéztünk. – Én vettem le a kezéről, hogy rendes zsarusat játsszak vele. Mélyen belenézett az arcomba. Sötét haja rövid volt, épp csak összeborzolódott a bunyóban. Most lesimogatta, és közben rohadt komolyan méregetett. – Ráadásul nem a kapitány dolga, hogy a gyanúsítottakkal verekedjen, még ha nincs is nála senki nagyobb az egész házban – mosolyogtam rá. Erre bólintott, és hagyta, hadd csináljam én. Volt idő, amikor ő csinálta volna, nehogy bajom essen, de már megtanulta, hogy bennem a legnehezebb kárt tenni a helyiségben, persze a vámpírt leszámítva. Engem aztán elverhettek, mégis nyomultam tovább, nem csuklottam össze. És valahogy azt is felfogta, hogy magamat okolom, amiért ez az egész balhé így elszabadult. A protokoll szerint a vámpírok kezéről soha nem kerülhet le a bilincs. Én mégis levettem, hogy szóra bírjam. Mert kétség sem merült fel bennem, hogy egy ilyen bébivámpírral, mint ez a Barney, röhögve elboldogulok. Mázli, hogy senki sem halt bele. Dolph ezt mind értette, mert ő is ugyanígy érzett volna a helyemben, így hát hagyta, hogy végezzem a dolgot az acélszerkezettel. Egy intéssel elküldte az egyenruhást, de ő azért maradt a hátam mögött, biztos, ami biztos. És ha jó kondiban lévő, kétméteres óriások vigyáznak rám, az ellen soha nem tiltakozom. Volt idő, amikor Dolph nem bízott bennem, mert ugyanilyen szörnyetegekkel randizom, de szerencsére feldolgozta a témát, túltette magát a problémáin. Annyira, hogy megkaphattam végre a szövetségi jelvényemet. Az adminisztráció tanúsága szerint immár rendes zsaru voltam, és Dolph-nak megvolt végre a jó oka, hogy megbocsássa nekem, hogy szörnyekkel állok össze. Az új jelvényemnél jobbat keresve sem találhatott volna, pláne, hogy elég ótvarul viselkedett velem meg

másokkal is korábban, és kis híján a saját jelvénye is ráment, meg persze az önbecsülése. Elég hosszasan beszélgetett a helyi vámpírokkal, köztük is egy Dave nevezetű volt zsaruval, aki már a Döglött Dave-hez címzett kocsmát viszi a városban, így sikerült megbékélnie az életével. Beléptem Zerbrowski keresztjének fehér ragyogásába. A vámpír már nem ordibált, csak nyöszörgött a sarokban. Még soha nem kérdeztem meg a vámpír spanjaimtól, hogy tényleg fáj-e, ha keresztet tartanak a képükbe, vagy egyszerűen egy leküzdhetetlen erő kerekedik felül olyankor rajtuk. – Barney?! – szólítottam meg. – Most megbilincselem, hogy Zerbrowski őrmester eltehesse a keresztjét. Szólaljon meg, Barney, hogy tudjam, megértette, amit mondtam! – térdeltem le mellé kellő távolságban. Ahhoz persze elég közel voltam, hogy ha megint bevadul, rám tudja vetni magát, de valakinek közel kell kerülnie hozzá, hogy megbilincseljük, és ez a valaki jelen döntésem szerint én vagyok. Mivel én vettem le róla a bilincset, nem állhatok félre, míg valaki más az életét kockáztatja, hogy lefogja. Az én hetykeségem miatt voltunk ebben a helyzetben, most bűntudatból voltam kénytelen lépni, és megoldani a gebaszt. Mozgás támadt mögöttem, de most nem nézhettem félre, minden idegszálammal a sarokba szorított vámpírt kellett figyelnem. Ez a veszély reális, nem kezdhetek most más veszélyekkel is foglalkozni. Azt a kollégákra bíztam, azért voltak. Az én világom jelenleg a gyanúsítottra korlátozódott, de azt azért éreztem, hogy Dolph mögöttem halkan vált pár szót valakivel, majd fölém hajol. – Az embereink kiszálltak a helyre, de megszakadt velük a kapcsolat. – A fenébe is! – suttogtam. Több lehetőség is volt: talán csak lekapcsolták a rádióikat, ahogy a vámpírok után kutattak. De bajuk is eshetett. Megölhették vagy túszul ejthették őket a vámpírok. Kifutottunk az időből ezzel az egy nyavalyással, indulnunk kellett a társaink segítségére. Nem vacakolhattam tovább. – Barney, halld szavam! – mondtam halkan, de a nekromanta erőimet megpendítve a hangomban. A hivatásom a vámpírhóhérság, de a pályát zombikeltőként kezdtem. Pszichés adottságaim a halottak és az élőhalottak felett voltak. Nem szándékosan csináltam, csak épp annyira le akartam már zárni ezt a dolgot, hogy a hatalmam önkéntelenül is önjáróan kezdett cselekedni. Illegális lett volna, amit művelek? Vissza-élés a pszichés hatalmammal? A balhé után, és pláne, hogy egy tizenöt éves kislány talán éppen meghal miatta, és minimum két rendőrünk rádiója elnémult, a

gyanúsított nem sokat ágálhatott. Kezdtünk kifutni az időből, és kellett a segítsége, már amennyit ki lehetett csikarni belőle. A törvény engedélyezte a pszichés nyomásgyakorlást, ha emberélet a tét, vagy ha a gyanúsított korábban, enyhébb eszközök alkalmazásakor nem bizonyult együttműködőnek. Vicces, hogy épp az a törvény, ami nem hagyta, hogy csak úgy lepuffantsam, most olyanokat simán engedélyez, amik korábban kétesnek számíthattak, és szóba se jöhettek volna. A törvény adta, a törvény elvette. Barney felnyögött. – Ne! – nyöszörögte akár egy kisgyerek. – Mit ne, Barney? – súgtam, és még én is hallottam a hangomban a hatalom ízét. A verekedés közben nem hozakodhattam elő vele, mert úgy nehéz koncentrálni, márpedig a halottakhoz az nem árt. Most szépen elpakolhattam volna, most tudtam vele bánni, de előbb még meg akartam bilincselni Barney-t. És szóra is kellett bírnom. Annyira akartam, hogy kész voltam „boszorkányosdit” játszani a sok zsaru jelenlétében is. – Nem te vagy a gazdám – tiltakozott. – És a gazdád sem a gazdám. Szabad vámpírok vagyunk, bennünket nem irányíthattok. Egyre inkább szaporodtak a Barney-hoz hasonló, új típusú vámpírok, akik nem akartak egyik Város Urához sem tartozni. Szabadnak hirdették magukat, olyan szabadnak, mint az emberek, akik egyedül maguk hozzák meg a saját döntéseiket. Én viszont, akármennyire is szeretek bizonyos vámpírokat, akármennyire nem tudnám elképzelni némelyikük nélkül az életemet, az elmúlt néhány perces akció thriller Barney-val bebizonyította, hogy mennyire gáz az, ha egy ennyire erős és hatalmas lény, mint bármelyik vérszívó, mindenféle kontroll nélkül marad. Kell a főnök. Mert még ha néha gonosz is az a főnök, és ettől elromlik az egész rendszer, akkor is kell valaki, aki kordában tartja a hipererőket. Kell a hierarchia. Kell, hogy valaki fogja a póráz végét, mert amikor valaki hipererős lesz és rendkívüli képességeket kap egyszeriben, általában kiderül, hogy már nem is olyan kellemes ember. Folyton azzal szembesülök, hogy a legtöbben csak addig kellemesek és kedvesek, amíg nem elég erősek. Csak az igazán jók nem használják rossz célokra a majdnem mindenható misztikus és fizikai képességeket, az olyanból meg nem rohangászik túl sok a világban. A legtöbben nem elég jók ehhez, vagy legalábbis ostobák ahhoz, hogy egymagukban jól használják. És akkor a tanulási fázisról még nem is esett szó. Ha az ember egy reggel, csak úgy a semmiből szuperhősként ébred,

eleinte bénázik a szupererejével. És közben sokan megihatják a levét a bénázásának, még ha nem is a rossz szándék vezeti. Hogy lehet biztonságban tartani a lakosság gyengébbik felét a hipererősöktől? Marha nehéz megtalálni erre a kérdésre a választ. Azt viszont pontosan tudtam, hogy Barney Wilcox szabadságával mit kezdjek: bőven megéri az ő szabad akarata egy tizenöt éves kislány életét, meg a nyomozáshoz kirendelt kollégáinkét. Már persze ha képes leszek megkaparintani a szabad akaratát, mert ez kétesélyes játszma, tekintve, hogy nem JeanClaude-nak tette le a véresküt, ami nyilván sokat egyszerűsítene az ügyön. Akkor a Jean-Claude-hoz kapcsoló köteléken keresztül én is fegyelmezhetném. Ez itt egy szabad vámpír volt, gazdátlan jószág, nem kellett engedelmeskednie senkinek, vagy legalábbis eddig nem tudott róla, hogy lenne ilyen személy. Az az igazság, hogy a legtöbb úgynevezett szabad vámpír is követ valakit, legalábbis a csapatfőnököt, épp csak nem szívesen ismeri be. De a vámpírok sem különböznek az embertől abban, hogy szeretnek valahová tartozni, követni másokat. Szólítottam a nekromanciámat, és erre a nagyon fiatal vámpírra irányítottam. Úgy préselődött bele a falba, mintha át tudna szivárogni rajta. – A kereszttel együtt úgysem hat rám a nekromancia. – Kereszttel a nyakamban szólítok elő zombikat minden áldott este, Barney – mondtam halkan, ahogy a hangom kezdett megtelni az erővel. Régebben azt hittem, hogy az erőm a bennem lakó gonosz, de az Isten mintha nem értene velem egyet ebben a kérdésben, meg is változtattam hát az álláspontomat, mert ha neki nincs vele gondja, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem a döntése felett? Egy ideje elfogadtam, sőt hittem benne, hogy az erőm a jó oldaltól kaptam. – Ne, kérem, ne csinálja! – Hadd bilincseljem meg, Barney, és akkor talán nem kell végigcsinálnom. Kinyújtotta a két karját, hogy csináljam akkor. De a régi bilincs maradéka még ott volt a csuklóján, először azt kellett levennem. Letettem hát a padlóra a megerősített, új szuperbilincset, és kértem a régihez egy kulcsot, mert az enyém a szekrényemben volt, elzárva a pisztolyommal meg a keresztemmel. Közben azonban Zerbrowski keresztjének a ragyogása kezdett gyengülni.

– Miért nem világít már annyira? – kérdezte az egyik fiatalabb egyenruhás. Elég gáz, hogy a vámpír füle hallatára kérdezte, az meg még inkább gáz, hogy a vészhelyzet kellős közepén. – Inkább az hogy lehet, hogy egyáltalán világít, őrmester! – ugratta erre egy másik. – Ja, Zerbrowski, nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen buzgó templombubus vagy! A vámpír kezdett megint láthatóvá válni, eddig a nagy ragyogásban szinte szétúsztak a kontrolljai. Ahogy gyengült a kereszt fehér izzása, úgy kapta vissza a színét. Közben levettem róla a régi bilincset, és legalább rendesen láttam végre a csuklóját. Az enyémnél vaskosabb, de ahhoz képest, hogy pasi és milyen magas, hát elég ropi volt. Kicsit vesződtem az új holmival, mert az előírt gyakorláson kívül ez volt a harmadik alkalom, hogy egyáltalán a kezembe vettem. Annyira belemerültem a lakatproblematikába, hogy még az sem tűnt fel, hogy közben Barney kezdett rám hajolni, és szinte a hajamba lihegett. Csak akkor esett le, hogy túl közel vagyok, amikor Dolph a lábával a falhoz nyomta a vállát, és pisztolyt szegezett rá közvetlen közelről. Nyilván kínos lenne kimagyarázni, hogy puffanthattuk le a gyanúsítottat a kihallgatás során, de Dolph a főnök, ha ő úgy dönt, hogy helye van a fegyvernek a szobában, akkor helye van, én ugyan nem fogok vitatkozni! Most, hogy Dolph a lábával kézben tartotta a helyzetet, akár válaszolhattam is a kis kíváncsi kollégának: – Általában csak addig izzik a szent tárgy, amíg a vámpír bűbájt használ. Ha lecsendesedik, a fény is visszavesz. Van, hogy el is alszik. Közben lerángattam a lábáról a lábbilincseket is, amik akkorák voltak, hogy a nyakamon is kényelmesen viselhettem volna őket, mert az a fazon volt, amit bakancsra is rá lehetett erősíteni, kívülről. Az új bilincs persze jóval kényelmetlenebb kiadás, mert egy Barney-hoz hasonló magasságú vámpír kénytelen benne felhúzni a térdét ültében az acélmerevítő miatt, ami összekapcsolja a kezeket a lábakkal. – Szóval akkor nem az a pálya, hogy az őrmestert elhagyta a hite? – kérdezte a zöldfülű, és leesett, hogy a probléma összetettebb, mint gondoltam. Felálltam, fél szememet még mindig a megbilincselt vámpíron tartottam, de félig a kolléga felé fordultam, hogy lássam. Barna hajú tag volt, a haja rövidebbre nyírva a kelleténél, nem állt neki valami jól a fazon. A szeme egy kicsit még mindig rémült. A gyanúsított

előtt nem akartam nagyon belemenni, de rápillantottam a névtáblájára, hogy később elbeszélgethessek vele: Taggartnek hívták. És láthatóan még annyit se vágott, hogy ha hitetlen vagy, bármennyire megvadul is egy vámpír, a kereszt süket marad, nem fog neked felizzani. Éppenséggel pont, hogy a hit adott erőt a keresztnek, hogy elűzhesse a gonoszt. Jó, persze, ha valaki előzetesen megáldotta, akkor is felizzik a kereszt még az egyébként hitetlen kézben is, de egy szimpla kereszttel nem sok esélye lehet valakinek, aki szerint nincs Isten. És persze az áldást nem árt megújítani időről időre. Nem árt meggyőződnöm róla, hogy ennek a Taggartnek nincsenek-e hitproblémái, mert ha esetleg megingott, akkor át kell helyeztetni, akkor nem maradhat a természet-feletti ügyeken. A szörnyeteg ügyosztályon az a zsaru, aki nem hisz, a vámpírok reggelije. Felsegítettem volna a vámpírt, de Dolph gyorsabb volt nálam, félretolt, majd egyszerűen csak megmarkolta Barney karját, és felrántotta. Oké, neki könnyebben ment, mert hiába vagyok én szintén hipererős, ha egyszer hiányzik a magasságom, hogy jó ellensúllyal tudjak felhúzni magas férfiakat a földről. Hiába, hogy Jean-Claude vámpírjegyei megerősítettek, gyorsabbá és keményebbé tettek, magasabbá nem. A vámpír pedig jóval egy-kilencven fölött lehetett, bár Dolph még így is fölébe tornyosult. A kapitány visszaültette a székre, amit kirúgott maga alól. Egyik nagy kezét le sem vette a törékeny vámpírvállról, a másikkal ugyanakkor a csúnya nagy pisztolyt nyomta bele a combjába. Elég egyértelmű volt a gesztus: vagy együttműködsz, vagy... Az adott, hogy a törvény nem engedi, hogy a gyanúsítottat kár érje testében, míg nincs ítélet, de Barney maga vívta ki magának a kirántott pisztolyokat. És fenyegetőzni akkor már csak szabad, hogy végre előbbre jussunk kicsit. Ketten kitámogatták a sérülteket, de legalább mindenki a saját lábán távozott. Jó mérleg, eddig, pláne, ha még életben találjuk a lányt és a rendőröket, akikkel megszűnt a kapcsolat. És persze ki tudjuk szabadítani őket a megvadult vámpírok csókjából. Mert így hívják a vámpírbandákat: egy csóknyi vámpír. Falásnyi hullaevő, cammogásnyi zombi és csóknyi vámpír. Ezt alig néhányan tudják, de persze igazából a kutyát sem érdekli. Ez csak egy cuki név egy csapatnyi szupererős és szupergyors, agymágus, vérszívó állampolgárra, akik akár örökké is élhetnek, ha nem kényszerülünk lelőni őket. Ettől az utolsó kis tényezőtől lesznek olyanok, mint a többi átlagos

rosszfiú. Kivéve, hogy a fent említett tényezők miatt totál kivételesek és kibaszottul veszélyesek is egyben.

2. Rendőrök rádiója ezer okból is elnémulhat, akár attól is, hogy lemerül az elem. Nem küldik reflexből utánuk a kommandósokat, legfeljebb néhány kolléga ügyel rá, hogy minden rendben legyen. Kivéve, ha természetfeletti lények is felmerülnek az ügyben. Az olyan szavakra, mint vámpír, vérállat, vérleopárd, zombi meg a többi, egyből kiszállnak a speciális erők. Már ha éppen nem köti le őket egy még ennél is veszélyesebb móka. Mert most éppen Larry Kirkland rendőrbíró kollégám vitte magával a speciálisok egy részét egy, a városba költözött vámpírra, akire már az előző államban kiadták a kivégzési parancsot, csak éppen ott megölte a rendőrbíró kollégát, aki az ítéletet próbálta végrehajtani. Ilyenkor az ítélet átszáll arra a kollégára, akit a vámpír körzetében elsőként kidob a gép. És ez most Larry volt. A kivégzési parancsot az ember nem jelenti be előre, nem kell figyelmeztetni a delikvenst, hogy hahó, jöttem végrehajtani. Larry kiképzését én magam kezdtem, az FBI csak befejezte. Mostanra nagyfiú volt már, feleséggel és kisfiúval, és végre kezdtem leszokni róla, hogy összeugorjon a gyomrom, ha egyedül küldték akcióba valami veszedelmes lény után. De a természetfeletti ügy mellett futott még egy prózai kis drogdíleres akció is, az is elvitt egy egységnyi kommandóst. Vagyis addig nem osztanak mellénk speciális erőt, amíg bizonyítottan nem nagyon nagy a baj a portánkon. St. Louis nem olyan nagy város, egyelőre be kellett érnünk a saját embereinkkel meg néhány alánk beosztott mezei zsaruval. De alapvetően nem imádtam, amikor jön a kommandó. Kicsit túl vannak szabályozva a srácok. Ahogy befutottunk Zerbrowskival, piros és kék fények villódzása szabdalta csíkokra a sötétet. Semmi sziréna, csak a fények. A filmeken mindig nagy a zaj, ha járnak a villogok, de az életben vannak esetek, hogy elég a fényhatás, és olyankor az ember az éjszaka némaságába száll ki a kocsijából, és csak a szemét sérti a tömbnyi téglaépületet stroboszkóppá avató sok villogó. Valamikor a tizenkilencedik században épült a sörfőzde, ami sokáig a város legfontosabb ipari létesítményének számított, nagy

forgalommal, jó sok munkással. De egy ideje már bezárt. Valaki megvette a tágas udvarral együtt, és próbálta győzködni a népeket, hogy jó kis lakásokat lehetne benne kialakítani, esetleg irodákat, de egyelőre főleg fotózásra használták a helyet. Két rendőrségi autó parkolt az udvarban, üresnek látszottak. Hol lehetnek belőlük a zsaruk? És miért nem felelnek a hívásra? Clive Perry és Brody Smith nyomozó szállt ki a mögöttünk befutó kocsiból. Perry magas, karcsú afroamerikai volt, igazából jóval világosabb bőrrel, mint amilyennek ebben a fényben látszott. Smith-t viszont sápasztotta a piros és kék villogás, haja szőkesége szinte fehérnek tetszett. Perry majdnem egy-nyolcvan lehetett, Smith olyasmi magas, mint én. Míg Perry klasszikus hosszútávfutó alkat, addig a társa alacsony beépített szekrény, aki két perc alatt felhúzná magát, ha egyszer véletlenül betévedne egy konditerembe. Fehér ingén soha nem hordott nyakkendőt, és az öltönyei kicsit mindig furcsán álltak rajta, mintha nehezen találna vállban elég széleset, ami ugyanakkor nem ér a térdéig. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, vagy legalábbis jól működnek együtt. Ez Perryre és Smith-re abszolút igaz volt. Perry volt a duó normális, Smith a paranormális fele, ami valamivel jobban hangzik, mint a boszi. Ő egyébként kísérleti program révén került St. Louis-ba – újabban a pszichésen kifinomultabb rendőröket speciális képzésben részesítik, hogy ne csak találomra menjenek az ösztöneik után, hanem tudatosan is használhassák, amijük van. A nagykutyáknak persze leesett az álla, hogy mennyi pszichésen érzékeny zsaru is van a sorainkban tulajdonképpen. Engem ugyan nem lepett meg a szám. Sok zsaru magyaráz az ösztöneiről, és váltig állítja, hogy bizonyos helyzeteket csakis az ösztöneik miatt élhettek túl. Aztán tesztelték ezeket az „ösztönös” zsarukat, és kiderült, hogy a legtöbbnek van para-affinitása. Ez a Smith is megérzi a szörnyetegeket, ha azok bevetik a képességeiket. Egyből megérezte, ha mondjuk egy alakváltó elkezdett alakot váltani, és figyelmeztette a társait, vagy épp a delikvenst, hogy álljon le. Ha egy vámpír kezdett begőzölni, Smith rögtön levette. Bár az élőhalottakkal nem működött olyan prímán, mint a bundásokkal. És azt is megérezte, ha valaki más használja a pszichés képességeit. Például, amikor én keresem a kapcsolatot a halottakkal. Elég szoft képességei voltak, vagy persze még nem találta meg az igazi nagy erősségét. Olyan is van. Lehet, hogy Smith egyszerűen későn érő típus.

Zerbrowski nem volt hivatalosan a partnerem, egy rendőrbírónak nincs is elméletileg olyan, és a természetfeletti osztályon is magányosan dolgozunk. De azt mondhatom, hogy vele dolgoztam eddig a leggyakrabban együtt. Ismertük egymást. Többször is meghívtam már a feleségével meg a gyerekeivel együtt magunkhoz, és legutóbb, amikor náluk ment a főzőcskézés, vihettem a két vérleopárd szerelmemet is, akikkel együtt élek. Igen, a bűnös életem két nagy szereplőjét is a házukba fogadták a sok zsaru vendég és családja körébe. Szóval barátok vagyunk. Sötét titkainkat persze soha nem osztanánk meg egymással, de rendes zsarubarátság van köztünk. Amolyan munkahelyi, azzal a kis plusszal, hogy időnként összevérezzük egymást és megmentjük a másik életét. Régebben megpróbáltak normális zsarukkal összerakni, de Zerbrowski az igazi. Ő nem minősül pszichésen érzékenynek, de működnek az ösztönei. Csekkoltuk a két kocsit, valóban üresek voltak. – Kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy a kollégáknak veszélyben forog az élete, ezért hivatkozom – mondtam, ami annyit tesz, hogy a természetfeletti veszélyeztetettség törvényére hivatkozom, ami az újsütetű, vámpírbarátabb rendelkezések egy kiskapuja, és lehetővé teszi, hogy a kivégzési parancs kézhez vétele előtt is folyamodhassunk akár halált előidéző erőszakhoz is. Ennek feltétele a közvetlen életveszély fennállása. És most alsó hangon is két rendőrtiszt hiányzik, bár inkább több, mert a protokoll szerint autónként kettő a minimum, és ők vagy meghaltak, vagy megsebesültek, és akkor még ott van az elrabolt lány is. Ha azt akarjuk, hogy életben maradjanak, ha ez egyáltalán még lehetséges, akkor kénytelenek leszünk a vámpírokra lőni. – Addig nem hivatkozhatunk, amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy valaki megsebesült, vagy túszul esett – figyelmeztetett Perry. A mi Clive-unknak mindene a szabályzat. – Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a kollégák megsebesültek, vagy talán rosszabb is lehet a helyzet, Clive – ingatta a fejét Zerbrowski. – És Anitának ilyen esetben jogában áll a természetfeletti veszélyeztetettségre hivatkozni. Ennek értelmében bevethet az életet is fenyegető eszközöket, ahogy mi is, amíg vele vagyunk az akcióban – fejtette ki. Zerbrowski volt a rangidős, jólesett a támogatása. Clive meg tette, amit a szabályzat szerelmesei szoktak, jött a szabályzattal, hogy ha később kérdések merülnek fel, mondhassa, hogy ő szólt, megpróbálta megakadályozni a vérontást. Mosta a kezeit.

– Te vagy a főnök – biccentett Zerbrowskinak. – Terel, elfog! — biccentett oda nekem erre Zerbrowski vigyorogva. Mindig ez ment. Zerbrowski az utolsó leheletével is marháskodni fog, és ha az ember komolyan veszi, akkor csak ront a helyzetén. – Csak egy perc – intettem. Ha lesből próbálunk vámpírokon rajtaütni, nem tanácsos bevetnem a nekromanciát, mert megérzik egyből, és fuccs a rajtaütésnek. De most a villogó autóink rég elárultak már bennünket, szóval mindegy volt, nem érkezhettünk lesből. A kihallgatószobában először csak véletlenül csúszott ki a markomból az erőm, aztán már szándékosan vetettem be. Most az első pillanattól fogva direkt csináltam mindent, ráadásul pontosan tudtam, mit akarok. A legtöbb embernek, aki halottakat szólít elő, hívjuk akár halottkeltőnek, ha udvariasan fogalmazunk, vagy zombikirálynőnek, – királynak, ha kevésbé udvariasan, valamiféle rituálét kell bemutatnia. Kell erőkört vonni, balzsamot, rituális eszközöket, véráldozatot bevetni, és még akkor sem árt a szerencse, hogy legalább egy zombit lássanak. Nekem a kör arra kell, hogy a zombijaim gonosz erejét bent tartsam, az áldozati vér pedig egyszerűen megsokszorozza az erőmet, és több zombit is előhívhatok egyszerre. De a sok flanc nélkül is feltámasztom a holtat. Ha mindent egyszerre bevetnék, egy egész temetőt is megtáncoltatnék. De ezt az infót szigorúan megtartottam magamnak, mert úgy érzem, senkinek sem szabadna, senkinek, még nekem sem, ilyen erőkkel bírni. Nem is annyira összeszedtem, mint inkább kieresztettem a nekromanciámat. A legjobban talán úgy lehetne ezt leírni, mintha a rekeszizmom alatt mindig ökölbe kellene szorítanom a harmadik kezemet, hogy megtartsam. Amikor használni akarom, akkor egyszerűen kinyitom az ujjaimat, kitárom a tenyeremet, hadd menjen az erő. Mintha végre kifújhatnám a lélegzetet, amit folyamatosan kénytelen vagyok visszatartani. Igazi megkönnyebbülés, igazi szabadságérzés. Másoknak talán azért van szüksége a sok kiegészítő praktikára, mert ők varázsolnak, nekem viszont ez az adottságom, a pszichés képességem, amit egyszerűen csak el kell engednem. A nekromanciám hűs szellőként áradt ki belőlem. Jó, még csak a hajunk sem mozdult ebben a szellőben, szóval lehet, hogy nem ez a megfelelő elnevezés, mindenesetre éreztem, ahogy koncentrikus körökben kiáramlik, mint ahogy a vízbe hajított kavics körül terjednek a hullámok, csak épp itt én vagyok a kavics. Leginkább

előre terjedt az erőm, ugyan hátrafelé is érzékeltem vele, de soha nem olyan erősen. Azt mondjuk nem értettem, hogy miért. Smith megborzongott mellettem, Perry hátrálni kezdett. Ő ugyan nem érzett semmi különöset az egészből, de azt tudtam, hogy az ő nagyanyja is, akár csak az enyém, vudu papnő volt. Az övé mondjuk gonosz, az enyém nem. Ezért van az, hogy Perry tőlem mindig is tartott egy kicsit, Smithszel viszont remekül kijönnek. Élőhalottakat kerestem. Az igazi halottakra meg sem rezzent az erőm, mintha csak egy asztalt, vagy széket érintett volna – az élettelen nem érdekelte. És akkor elcsíptem egy vámpírt, mintha valami moccant volna a figyelmem peremén, és már irányítottam is rá minden fókuszt. Olyan voltam, mint egy véreb, amint szagot fogtam, húztam végig a nyomon. Végigkúsztam az energián, és ha fokozatos erősödést éreztem, akkor tutira vámpír volt. Ha nem, akkor lehetett zombi vagy ghoul, vagy valami olyan hely, ahol nem sokkal korábban még vámpírok voltak. Most az érzés egyre csak erősödött, míg végül már szabályosan magához rántotta az erőmet. – Erre – mondtam. Mindhárman vadásztak már korábban is velem, tudták, hogy ha egyszer az erőm elcsípte a vámpírt, beindul a versenyfutás. A verseny lényege, hogy el tudjuk-e kapni őket, vagy épp ők kapnak el bennünket. Előkaptuk a fegyvereket, és már rohantunk is. A macskakövön igazi élvezet volt a tűsarkúban loholás, átkozódtam is magamban rendesen. Próbáltam lábujjhegyen talajt fogni, de alaposan belassított, és nekem kellett legelöl haladni, mert a fiúknak gőzük sem volt, merre megyünk. Imádom Nathanielt, de kénytelen leszek letiltani a munkaruhám dizájnolásáról, mert ez így nem megy. Ráadásul most esett le, hogy le sem töröltem a sarkamat, miután kirántottam Barney melléből. Vagyis ki fogják szagolni rajtam a vért, talán azt is vágják majd, hogy kinek a vére. Vajon azt hiszik majd, hogy megöltem? Vajon izgat engem, hogy mit hisznek? Éles, szívtépő sikoltás harsant, a magas kőfalak hidegen verték vissza, erősítették fel. Gyorsítottunk, mert valahogy éreztem, hogy ahonnan a sikoly hallatszott, oda vezetne a nekromanta erőm is. Hogy gyűlölöm, amikor a rosszfiúk az emeleten várnak! Ilyenkor vagy lépcsőn megy az ember, vagy lifttel, de nagyjából mindegy is, mert mindenképpen tudni fogják, hogy jössz, és könnyűszerrel rajtad ütnek. A tágas, rozoga teherlift, az egyetlen az épületben, fémkalitka volt – igazi halálos doboz, ha vannak pisztolyaik. Szóba se jöhetett.

Vagyis maradt a keskeny, sötét, nedves lépcsőház, amibe majdnem ugyannyira nem volt kedvem betenni a lábam. De újabb kiáltás harsant odafenn, választás kizárva, menni kellett. Annyira meredek és keskeny lépcső volt, hogy kénytelen voltam lerúgni a lábamról a magas sarkút, viszont így meg a harisnyám csúszott a nedves, hideg betonon. A rohadt életbe! Leültem, ahol voltam, hogy gyorsan lerángassam a harisnyát, közben Perry és Smith elaraszolt mellettem felfelé. Zerbrowski mellettem maradt, végig a pisztolyával fedezett, míg végeztem a vetkőzéssel, és a nejlon vacakot ott hagytam gyűrött kupacban. Nem is ugratott, ami tényleg a helyzet drámaiságát jelezte. Vaskos mocsok volt mindenütt a talpam alatt, de így legalább már nem csúszott. Azért a biztonság kedvéért fél kézzel a falba kapaszkodtam, miközben felfelé araszoltunk. Vérszag áradt lefelé, vaskos, friss vérszag. Elkaptam Zerbrowski karját, felzárkóztam mellé, még ha így nem is volt épp kényelmes a szűk járatban, és az orromra böktem. Tudta, hogy ez azt jelenti, kiszagoltam valamit, és ez a valami az esetek nagy részében vér volt. Maga elé engedett. Zerbrowski pontosan tudta, hogy bennem nehezebb kárt tenni, mint benne, ezért zokszó nélkül engedett, mintha én lennék a nagyobb darab dromedár, az ütésállóbb. És bár dromedár nem vagyok, az ütéseket, a vámpírjegyeknek hála, tényleg sokkal jobban állom. Lassan szikkadó, méretes pocsolyában állt a vér a felsőbb lépcsőfokokon, benne egy rendőr hevert, élettelenül felfelé meredő szemekkel. Látásból sem ismertem, és ettől meg is könnyebbültem, csak hogy emiatt utána rögtön még rosszabbul érezzem magam. A nyakát egyszerűen feltépték az egyik oldalon, hogy ha kellett volna, se tudjuk ellenőrizni a pulzusát, mert kiszaggatták az ütőerét. Cipőnyomok haladtak keresztül a véren: Perry és Smith már átjutottak ezen a ponton. Próbáltam úgy lépni, hogy ne kelljen belelépnem nekem is a vérbe, de csak úgy úszhattam volna meg, ha rátaposok a halott zsarura, amihez semmi humorom nem volt. A vér csúszós volt és iszamos. Próbáltam nem arra gondolni, hogy meztelen lábbal más vérében gyalogolok, a feladatra koncentráltam, az élőkre, akiket talán még megmenthetünk. Legalább még egy zsarunak kellett lenni a helyszínen, de inkább még kettőnek, mert ritkán járnak egymagukban. Azért arról nem tudtam nem tudomást venni, hogy véres lábnyomokat hagyok Perryék cipőnyomai mellett, hogy összetaposom a bűnügyi helyszínt, mert

kénytelen vagyok átgázolni rajta... Újabb éles sikoly harsant, és már kihallottam azt is, hogy nő sikolt. – Ne bántsa őket! – követte a sikolyt a kiáltás. – Ne nyúljanak senkihez! Zerbrowskira hátra se pillantva rohanni kezdtem felfelé. Olyan meredeken haladtak a fokok, hogy a leggyorsabban úgy jutottam fel, ha a szabad kezemet is bevetem, mintha meredek hegyoldalon másznék fel, majdnem négykézláb. Négykézláb bukkantam fel a hatalmas teremben odafenn, a lépcső tetején. A golyó ezért fúródott a fejem fölött a kőfalba, nem pedig belém. Megrezzentem, de nem késlekedtem: már tüzeltem is az előttem magasodó alakra, aki a pisztolyt tartotta. Az agyam csak utána fogta fel, amit a szemem látott, hogy a szabad kezével egy menekülni próbáló lányt ránt maga felé. A férfi hátrazuhant, és a lányt is rántotta magával. Mozgást észleltem oldalról, és egy másik férfi vetődött felém. A pisztolyom már nem érhette el. Lövés dörrent, és a vámpír mellém zuhant, a mellkasában lyuk tátongott, de a keze még utánam kapott. Gondolkodás nélkül fejbe lőttem én is. Már nem akart elkapni, a keze beledermedt a mozdulatba, szája kitátva, az agyara csillogott. Zerbrowski állt az ajtóban, a pisztolyát a vámpírra fogta, de nem biztos, hogy ő lőtt, lehetett akár Smith is, aki az ajtótól balra egy hatalmas, ipari méretű fémhordó mögött kuporgott, és az ő pisztolya is épp a megfelelő irányba nézett. Perry mögötte feküdt, de ők legalább fedezékben voltak, ami rólam és Zerbrowskiról nem volt elmondható. Újabb lövés dörrent, Zerbrowski visszaugrott a lépcsőházba, de én túlságosan is bent voltam már a helyiségben. A lövés felé néztem, és egy fiút láttam. Magas volt és gőgös, ahogy gondosan célzott. Mellbe lőttem, mielőtt még esélye lett volna újra elsütni a pisztolyt. A sebéhez kapott, és összerogyott. Újabb kamasz rohant elő, hogy átvegye aláhulló pisztolyát. Felvettem a féltérdes lövőállást, és őt is lelőttem. – Gyerekek még, Anita! – kiáltotta Smith. – Csak gyerekek! Persze ő fedezékben volt, én meg nem. – Aki pisztolyt fog, halott – kiáltottam. – Ha bárkinek baja esik, meghaltok! Értve vagyok? Morcos ahákat és igeneket hallottam, meg egy kibaszott gyilkost. Néhányan egészen rémültnek tűntek, a szemük tágra meredt. Volt még pár

kamasz a csoportban, de akadtak felnőttek is köztük. Igazából mindenféle vámpír volt itt, méghozzá igen szép számmal. – Ne dugdossa senki a kezét, látni akarom mindenkiét! Mindenki feltartotta a kezét, voltak, akik nevetségesen magasra, mások épp csak a válluk mellé. – Kezeket a tarkóra! Erre páran láthatóan összezavarodtak, Zerbrowski megismételte hát, kicsit alaposabban kifejtve a kérést: – A tarkótokra, ahogy a tévében is látni, na, egy-kettő, hajrá. Felálltam, a pisztolyomat nagy általánosságban a csoportra tartottam, de már azt a vámpírt lestem, akit először lelőttem. A lány, akinek a karját markolta, nyöszörögve próbált kiszabadulni a fogásából, de nem ment neki. Vagy beállt a hullamerevség, vagy nem is halt meg igazán. Egy vámpírnak néha még a kilenc milliméteres ezüst lövedék sem elég. Már ha csak egyet kap belőle. A vámpírok a szoba másik felében csinálták, amit Zerbrowski mondott. Smith is előjött a fedezékből, és láttam, hogy Perry is megmozdul. Ráadásul Smith nem maradt mellette, vagyis nem kellett szorítókötést tartania, vagyis nincs életveszélyben, ami hurrá. Megindultam a lány és a vámpír felé. – Nem ereszt – nézett rám könnyáztatta arccal a kislány. Próbálta egyenként lehámozni az ujjait magáról, futott volna már nagyon. De nem ment neki. A vámpírok elég bizarrul halnak meg, az embernél sokkal kiszámíthatatlanabbul, furábban. Van, hogy rögtön beáll a totál merevség, de... lassan óvakodtam felé, meztelen talpam hangtalanul emelgettem, de egy vámpír még a szívverésemet is hallja. Nem lehet észrevétlen megközelíteni őket, akár csak a szomszéd szobából lopakodna az ember, akár kilométerekről. Egyszeriben felült, emelte a pisztolyát is. Mire célzott volna, golyót repítettem a fejébe. A lány megint visított, de végre kiszabadult, felpattant, és már rohant is hozzám, a karjaimba vetette magát, hogy védjem meg. De nekem most a vámpírral volt dolgom, meg kellett róla bizonyosodnom, hogy tényleg vége, és eltávolítanom végre a pisztolyt a keze ügyéből. Eltoltam hát magamtól a lányt, kicsit talán erősebben a szükségesnél, mert kis híján orra bukott. – Szaladj a többiekhez! Gyorsan, húzás! Két kezembe markolva a fegyvert odamentem a földön fekvő alakhoz. Ha csak megmoccan, belelövök. Kirúgtam a kezéből a pisztolyt, de erre

sem reagált. A szeme kimeredt, a semmibe bámult bele, akár a lépcsőn egy emelettel lejjebb heverő rendőr. Lehet, hogy már tényleg halott... de egy vámpírnál soha nem lehet elég biztos az ember: beleeresztettem egy második golyót is a fejébe, és még egyet a mellkasába, az előző lyuk mellé. Nem ártott volna végiglyuggatnom az egész mellkasát és az agyát, de Zerbrowski mostanra nyilván hívott már erősítést, és mi van, ha épp az alattunk lévő emeletet vizsgálják át, a golyó meg átmegy a mennyezeten... A golyók nem kifejezetten tisztelik a falakat meg a padlókat, jobb velük vigyázni. Biztosabb, ha behozom a kocsiból a hóhérfelszerelésemet. – Gyerekeket lőttél le! – kezdett Smith üvöltözni velem. Nem akartam volna itt hagyni a halott vámpíromat anélkül, hogy kivágtam volna a szívét és még a feje is a helyén volt. Megragadtam hát a farmerdzsekije gallérját, és húzni kezdtem magammal, oda a többi halott mellé. Smith ügetett a nyomomban, belém akart kötni, vagy ilyesmi. A két kamasz hullája mellé löktem a férfit, így legalább könnyen szemmel tartom mind. Ha csak megmoccan bármelyik, kapják az újabb golyókat. – Kurvára lelőtted őket! – taszított egyet a vállamon Smith. – Gyerekeket! Dühödten meredtem rá, majd letérdeltem az egyik kamasz mellé, felhúztam az ajkát, és kivillantottam Smith felé a vámpírfogait. Aztán megmutattam a másik srác agyarait is. – Tudtad, hogy vámpírok? – Ja. Egyszerre elillant a dühe, csak állt összezavarodva. – Ránk vetették magukat, ahogy beléptünk – motyogta. – Perryt a falnak csapták. – Hogy van? – emelkedtem fel a hullakupacom mellől. – Lehet, hogy eltört a válla meg a karja. – Akkor gondoskodj róla. Ő a társad, Smith. Biccentett, és ment, hogy tegye, amit mondtam. Most Zerbrowski csatlakozott hozzám, bár közben végig a kamaszokat sasolta, akik a félhomályban térdepeltek. Egyikük keze sem hagyta el a tarkóját. – Egyszer azt mondtad – súgta a fülembe Zerbrowski –, hogy ha beindult a nekromanciád, nem mindig látod pontosan, hogy ki a vámpír és ki a halandó szolga a bandában. – Mondtam ilyet, ja.

– Most sem tudtad biztosan, hogy vámpírok, amikor lelőtted őket – fűzte tovább halkan. Nem kérdezte. – Nem. – És akkor bizonyosodtál meg róla, amikor megmutattad a vámpírfogakat Smith-nek? – Nem, akkorra már tudtam, mi az ábra. – Honnan? – Nézd meg a sebeiket. – Mit nézzek rajtuk? – A vér nem stimmel. – Én nem látom a különbséget. – Pedig túl sűrű. Az emberi vér ennél hígabb, még ha egyenesen a szívből vérzik is. Zerbrowski szeme rám villant, majd vissza a foglyainkra. – Azért az elég párás, hogy te ezt látod, Anita. – Ha te lépsz be elsőként, elbizonytalanodsz, hogy lőj-e, csak mert lehet, hogy igazi kamaszok? – vontam meg a vállamat. – Meglehet. Nem sokkal idősebbek a nagyfiamnál. – Akkor mák, hogy én jöttem elöl. – Ja – sandított le a halott srácokra. Nem hangzott épp meggyőzően a hangja. Ott hagytam, hogy én is szemmel tarthassam a bandát. De legalább annyira azért is, hogy lezárjam ezt a beszélgetést Zerbrowskival, hogy most akkor helyes döntés volt-e lelőni olyan fiatalokat, akiknek a vámpírságáról nem voltam száz százalékig meggyőződve. Amikor a ravaszt meghúztam, picurka bizonytalanság sem volt bennem, hogy jól csinálom-e. De most már motoszkált bennem némi kétely, hogy nem gáze, hogy ennyire biztos voltam magamban. Zavart, hogy nem zavar, hogy egyszerűen csak lepuffantottam két kölyköt, akik még tizenöt évesek sem lehettek. De elég volt ránéznem a csoportban térdeplő többi vámpírra, hogy elmúljanak a kételyeim, mert tudtam, hogy ha csak az egyik is bepróbálkozna, és nekünk ugrana, őt is habozás nélkül elkaszálnám, tök mindegy, hogy hány éves, milyen nemű, milyen fajú vagy vallású. Vámpírhóhérként is az egyenlő esély híve voltam, megöltem bárkit. És ezt nem is próbáltam leplezni, lássák csak a tekintetemen, a vonásaimon, és uralkodjon el kemény szívükben a rettegés. Az egyik nő halkan sírva fakadt. Mégis, mit jelenthet, ha a szörnyetegek annyira berezelnek tőled,

hogy elbőgik magukat? Mondjuk azt, hogy attól függ, ki a szörnyeteg, ki melyik végén van a puskának? Vagy hogy ennyire profi vagyok a munkámban? Ahogy végigmértem a közel húsz rémült arcot, kissé pocsékul éreztem magam, hogy tőlem rettegnek ennyire, de azt akkor is biztosan tudtam, hogy ha megtámadnának, én nem haboznék, végeznék velük. Szóval nagyon is jól teszik, ha félnek tőlem.

3. A mentő elvitte Perryt, a kezét, amennyire csak tudták, rögzítőkötésbe csomagolták. A másik rendőrt is holtan találtuk, csomó vámpírharapás nyoma éktelenkedett a testén, megszaggatták a ruháját is. Minden fogolyról harapásmintát vettek, és ha valakié egyezik a hullán talált valamelyik fognyommal, az automatikus halálos ítéletet jelent, ami pedig karós kivégzést a hullaházban, hajnalban, amikor a vámpír már meghalt a nappal, és addig lekötözve, szent tárgyak súlya alatt várhatja a véget. Elkapni nem kellett már senkit, mindenkit összeszedtünk. Volt egy olyan érzésem, hogy egyelőre nem sejtik, hogy nem sok esélyük van már ezen a Földön, különben nem adták volna meg ilyen könnyen magukat. Ha tudják, harcoltak volna, nem? Mármint ha az ember tudja, hogy így is, úgy is vége, akkor már csak harcol, vagy nem? Amikor már több rendőr nyüzsgött a helyszínen, mint ahánynak dolga lehetett volna, elvonultam, hogy átöltözzem a vámpírvadász szerelésembe. Vadászat ugyan nem lesz, de ha a törvény szerint akarok eljárni, a felszerelésemre szükségem lesz. Egy szövetségi rendőrbíró kollégámat lecsukták, mert hivatkozott a természetfeletti veszélyeztetés törvényére, de nem öltözött be a felszerelésbe, amikor alkalma adódott rá, ezért gyilkosságnak minősítették az eljárását. Az egész törvény mögötti elmélet az volna, hogy a rendőrbíró akció közben is minősítheti olyannak a helyzetet, hogy kivégzési parancs értékűnek minősüljön. Azután alkották meg, hogy több rendőrbíró is az életét vesztette akció közben, mert időben kézhez nem kapott kivégzési parancs híján haboztak megölni a kérdéses vámpírt, nehogy bíróság elé állítsák őket. Mert komoly vádakat kockáztattak azzal, ha bírói megerősítés nélkül csak azért gyilkolnak halomra állampolgárokat, mert vámpírok. Legenyhébb esetben is a jelvényük bánja. Mivel ezek a vámpírok lőttek ránk, ráadásul egy lányt is elraboltak, mi nem kerülünk bajba, bár az megtörténhet, hogy amíg az ügyet kivizsgálják, a jelvényünket és a fegyverünket elveszik, vagyis a

nyomozás végéig le leszünk tiltva minden egyéb vadászatról és kivégzésről. Annyi rendőrbíró nincs a Természetfeletti Osztályon, hogy minden alkalommal, amikor ölnünk kell, pár hét szabira tegyenek bennünket. Főleg, hogy elvileg ez lenne a munkánk. Ráadásul az új természetfeletti veszélyeztetettség törvénye nemcsak a vámpírhóhért, de az őt akcióba kísérő rendőri erőt is fedezi, pont, ahogy a kivégzési parancs is. Ha erre a törvényre hivatkozom, akkor a velem tartó zsaruknak is szabad a pálya. Először volt olyan próbálkozás, hogy csakis a rendőrbíró ölhessen ilyen esetekben, de arra a zsaruk csak a fejüket ingatták, hogy ha ők nem lőhetnek a vámpírokra, akkor minek is mennének oda. Ez megint csak egy veszélyes verzió volt, ebben is sokan otthagyták a fogukat, de persze alapvetően magányos farkasok vagyunk. Jellemző, hogy a törvényeket olyan emberek hozzák, akik a valóságban soha nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy alkalmazzák is. Ettől csak még fincsibb a helyzet. A puding próbája amúgy az az eset volt, amikor a rendőrbíró nem vette fel a vámpírhóhér felszerelését, amire elvileg ugyanez a törvény kötelezi. Kivégzési parancsot csakis teljes díszben hajthat végre rendőrbíró, tehát ugyanez érvényes az ad hoc helyzetekre is, amikor kénytelenek vagyunk a veszélyeztetettségre hivatkozva nem kivárni a kivégzési parancsot. Na és ez a bizonyos rendőrbíró nem kapott parancsot, hivatkozott a törvényre, levadászta a rosszfiúkat, de nem volt rajta felszerelés. Az ügyvédek meg azzal jöttek, hogy ha nem vette magára a felszerelést, akkor nyilván nem volt olyan vészes a helyzet, mintha meg is kapta volna a kivégzési parancsot, vagyis csak cowboyosdit akart játszani, és lövöldözni eszeveszetten. Az érvelést a bíróság elfogadta, a rendőrbíró kolléga most előzetesben várja a másodfokú bíróság döntését. Eredetileg a rendőröket is perbe fogták, akik vele voltak, de aztán ellenük még a bírósági szakasz kezdete előtt ejtették a vádat, mondván, hogy a rendőrök nem dönthettek a saját szakállukra, ők csak a vámpírhóhér kompetenciájára hagyatkozhatnak egy természetfeletti helyzet megítélésekor. Vagyis ők jóhiszeműen jártak el, míg a rendőrbíró túlkapott. Ez azzal járt, hogy mindig volt nálam egy szett váltás: póló, farmer, zokni, bugyi, melltartó. Az alsónemű azokra az esetekre, ha totál átáznék a vértől, hogy ne a véres bugyira kelljen felrángatnom a tiszta nácit. Volt egy overallom is, de azt inkább a hullaházas karózásokhoz vettem csak fel. A golyóálló mellényt a pólómra vettem rá, különben dörzsölt. A

mellényen mindenféle rekeszek fogadták be a fegyvereket. A derekamra, jobb oldalt került a 9 milliméteres Browning BDM-em, a jobb combomhoz is rögzítettem, hogy ne csússzon el. Akcióban nem árt, ha a pisztoly pont ott van, ahol megszoktad, mert ha kissé arrébb mászik, vesztesz legalább egy másodpercet, ami akár végzetes is lehet. A Smith & Wesson M&P9cm valamivel feljebb, a testemen, az is bombabiztosán rögzítve, hogy könnyedén kiránthassam, mint vajból a kést. A mellény hátára nemrég gyártattam egy passzoló késhüvelyt, amiben a karnyi hosszú bökőmet hordtam magammal, amiben volt annyi ezüst, hogy bárkit és bármit könnyűszerrel hullává szeleteljek vele. A csuklómon a szokásos tokokban az ezüst kiskéseket viseltem, jobb ha velem vannak alapon. A bal csípőmön a pisztolyok extra ammója, és a vállamon átvetve, taktikai szíjon egy speckón személyre szabott AR. A jelvénnyel jött a nagy szabadság, hogy lehet bármilyen méretű gépkarabélyom, nincsenek korlátozások a csőhosszra. Azért megtartottam az MP5-öt is, de beszereztem az AR-t mellé, hogy ha zárt térbe kényszerülünk, legyen, ami átviszi az ajtót is, tokostul, falastul. Mielőtt félrevonultam öltözködni, szóltam a foglyoknak, hogy fel fogom venni a hóhérruhámat, de nem azért, hogy bárkit is kivégezzek. Amikor először kerültem hasonló helyzetbe, a vámpír, akit előtte szépen ártalmatlanítottunk, és már a foglyunk volt, annyira beparázott, amikor meglátott állig fegyverben, hogy a végén kénytelen voltam tényleg kivégezni, mikor pedig szépen bevihettük volna, ha a közelébe se megyek az egyébként nem is szükséges felszerelésemnek. Némelyik törvény olyan jó ötletnek tűnik, míg a valóságban le nem teszteli az ember, és akkor látja a sok gyerekbetegségét, amibe akár bele is halhatnak emberek. A vámpírok tágra nyílt szemmel bámultak, páran láthatóan alaposan berezeltek mostanra, de legalább nem cirkuszolt senki. Jó. Az előzetes figyelmeztetés fontos pont. Egy részüket levittük a megerősített rabomobilba, amit kifejezetten alakváltók és vámpírok szupererejére szabtak, törhetetlen acélfalakkal meg a többi extrával. De még így is maradtak fenn vagy tizenöten, a mezítlábas, átlagos gonosztevőkre gyártott bilincsekben, amit Barney Wilcox olyan egyszerűen pattintott le magáról pár órája odabenn. De nem volt mit tenni, a városnak, az osztályunknak ez volt az egyetlen vámpírokra szabott rabomobilja... Kínos. Mert így nem kezdhettem bele a vámpírhullák szétdarabolásába, pedig a protokoll szerint ki kellett még vágnom a szívüket és a testüktől

elválasztanom a fejüket. De a foglyok előtt nem lett volna jó gondolat darabolgatni, még a végén bekattan nekik, hogy talán rájuk is ez vár, és igazából nincs is vesztenivalójuk, és azzal csak magunkra vonnánk a bajt. Vártam hát. Persze többen nem értették, mire. Billings hadnagy magasabb volt nálam, mondjuk ez nem valami nagy szám, hiszen még a tűsarkúmat is le kellett cserélnem a bevetési bakancsra. Ami nem kifejezetten illett a kiskosztümömhöz, de annál jobb volt, mint mezítláb flangálni. Mák, hogy ez is benn volt a kocsiban a hóhérfelszereléssel. Billings mindenesetre láthatóan úgy gondolta, hogy az egy-nyolcvanas magassága majd elbátortalanít, mert acsarogva állt meg előttem, majdnem a számban: – Végezze a munkáját, Blake rendőrbíró! – ugatta. – Már elvégeztem, hadnagy – intettem a hullákra. – Tévedés, még csak egy részét végezte el, Blake. Annyira közel volt, hogy szabályosan rám hajolt, meggörbült fölöttem. A legtöbb ember rosszul tűrte volna, ha egy ilyen nagyra nőtt pasas mászik bele a képébe, de én már megszoktam, hogy hatalmas alakváltók és vámpírok acsarognak az arcomba, szóval nem zökkentett ki. Egy halandó, még ha ennyire dühös is, csak halandó, szóval nem nagy ügy. Ráadásul az énem egy kis szeglete kifejezetten megörült a haragnak, úgy ébresztette fel az étvágyamat, mint a borszakértőét egy igazi borritkaság. Éreztem a haragja ízét a számban, csak nyelnem kellett, hogy szétáradjon bennem a zamata. Egy ideje táplálékként tudtam magamba szívni mások haragját, ami bizarrul hangzik, de ez is a vámpírság egy formája – energiaelszívás. A törvények még nem pécézték ki, nincs semmilyen rendelkezés a témában, de ha most elszívom a haragját, a szobában lévő pszichésen érzékeny zsaruk vágni fogják, mit művelek, és annak már lehetnek következményei. Vagy legalábbis kellemetlen visszhangja. Ráadásul Billingsnek is feltűnne, hogy valami történt az érzelmeivel. Szóval jó kislány maradtam, nem ugrottam rá a fincsi haragjára. Viszont ez legalább lekötötte a saját temperamentumomat, lenyűgözött, nem volt kapacitásom rá, hogy én is kijöjjek a sodromból. Halkan, tárgyilagosan magyaráztam el neki a dolgokat. Nem törődtem vörösödő képével, megőriztem a békés hangnemet, egyrészt, hogy ne öntsek olajat a tűzre, másrészt pedig ne növeljem a kísértést, ami már így is eléggé nagy volt. Igazából érthető is volt, hogy dühös: a két halott rendőr az ő embere volt, és nem ritka, hogy az első reakció a veszteséggel

szemben, hogy az ember eltolja magától a gyászt. Amíg dühöngesz, nem kell belemerülnöd abba a mélységes gyászba, a veszteség fájdalmába, ami olyan, mintha soha nem akarna elmúlni. És nem is múlik el, míg végig nem jutsz a folyamaton. A gyásznak öt fázisa van. Az első a tagadás. Amikor a hullák a lábad előtt hevernek, elég nehéz nem átugrani ezt a fázist. De a gyász elég zavaros érzelem, nem tiszteli a sorrendet, mikor hogy alakul. Van, hogy ide-oda ugrálsz közöttük, kihagysz egyet, beleragadsz egy másikba, sőt, megtörténhet, hogy váratlanul visszakerülsz egy már lezártnak hitt szakaszba. Nem egy katonásan megszervezett érzelemcsomag, az biztos. Zavaros, nagy szívás az egész. Billings egyszerűen csak üvöltözni akart valakivel, kapóra jöttem neki. Nem volt ebben semmi személyes, tisztában voltam vele. Álltam hát az ordibálását, hagytam, hadd árasszon el, csapjon keresztül rajtam. Nem haraptam rá, nem vettem a szívemre, de tényleg. Annyian üvöltöztek már velem az elmúlt évek során, míg álltam a halott szeretteik mellett, mondhatom, hogy hozzászoktam. Az embernek bosszú kell, eleinte mindenki azt hiszi, hogy attól majd jobb lesz. És néha tényleg segít. Máskor meg nem. – Be fogom fejezni a munkámat, Billings, csak előbb vigyük el innét a foglyainkat. – Beszélik, hogy az utóbbi időben kezd érzelmeskedni. Ezek szerint igaz a pletyka. Csak felvontam a szemöldökömet. Zerbrowski, aki a rangidős tiszt volt a helyszínen, épp leosztotta az egyenruhásoknak a foglyok őrizetét. Most felénk fordult kedélyes vigyorral. – Azt a hármat Anita ölte meg, Billings. Az egyikbe belelőttem én is, de ő végzett minddel. Ha ez érzelmeskedés, ám legyen – vonta meg a vállát tréfásan. A hangja és az arca is csupa barátságosság volt. Ő is tudta, milyen a veszteség. – Azt akarom, hogy végezze a kibaszott munkáját! – irányította rá a haragját erre a hadnagy. – El is fogja végezni – intette csitítóan Zerbrowski. – Amint kisebb lesz itt a népsűrűség, megcsinál mindent. – Nem – bökött a megbilincselt vámpírok felé hevesen Billings –, azt akarom, hogy lássák, mi vár rájuk! Nézzék csak szépen végig, mit teszünk a barátaikkal. Lássák csak, kurvára lássák, hogy hogyan intézzük el őket egytől egyig. Nincs az a nyavalyás vérszívó St. Louis-ban, aki büntetlenül

zsarut ölhet! A mi városunkban ugyan nincs! Mi nem hagyjuk! Kurvára meglakolnak ezért, és azt akarom, hogy Blake csinálja, amit csinálnia kell, hogy kurvára lássák ezek a rohadékok, hogy mi vár rájuk! Az utolsó mondatával már Zerbrowski arcába hajolt bele, le is köpködte a szemüvegét. – Gyere, Ray, sétáljunk egyet – karolt volna bele Zerbrowski, hogy eltávolítsa a vámpírok közeléből. Meg persze mellőlem. Billings, akinek ezek szerint Ray volt a keresztneve, elrántotta a karját, és elindult a vámpírok felé. Azok riadtan húzódtak össze, el az útjából. Helyes, mind fiatal, mintha csak halandó embereket látnék. – Hadnagy... – próbálta kissé bizonytalanul elállni az útját az egyik egyenruhás, akit az őrzésükkel bízott meg Zerbrowski. Billings félrelökte, és az alacsonyabb zsaru kis híján hanyatt esett. A keze automatikusan megindult a gumibotja felé, de a hadnagyot nem üthette le, és mivel vagy tíz centivel és húsz kiló izommal rövidebb volt nála, nem maradt lehetősége. Bakker! Billings felrántotta az egyik foglyot, aki a legközelebb térdelt hozzá. Az egyik kamasz volt, akiről ezek szerint ő sem gondolta, hogy még csak gyerek. – Billings! – üvöltöttem rá. – Ray! – harsogott velem kórusban Zerbrowski is. Mások is kiabáltak, de meg sem hallotta. Nagy karja elindult, a keze ökölbe szorult, lendületet vett. Ám a következő pillanatban ott voltam mellette, és elkaptam a karját. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, ő vagy én, hogy időben odaértem, és meg tudtam akadályozni az ütést. Ahhoz elég gyors voltam, hogy elkapjam a kezét, és ne mosson be egyet a fogolynak, de ahhoz nem, hogy megelőzzem az egész műsort, így a kezében már benne volt a lendület, viszont ahhoz nem voltam elég nehéz, hogy befékezzem. Így hát ott lengtem a karján, mint a hintázó kisgyerek az apukája karján. Ugyanakkor az egyensúlyából azért kibillentettem. Ezért aztán ellökte magától a fiút, aki összebilincselve esetlenül zuhant a padlóra. Aztán Billings felém fordult, és a szabad kezével belemarkolt a hajamba, mintha át akarna hajítani a szobán. Én meg ösztönből reagáltam, tettem, amit a reflex hozott, és amire az első pillanattól fogva vágytam: magamba szívtam a fincsi, lángvörös haragját. Egyenesen az izmos karjából áradt belém, ahogy a tenyerem hozzáért, meg is volt a kapcsolat, áradt belém az ujjaiból, amik a hajamat markolták, és a

hatalmas testéből. Hangosan zihált, a szíve kalapált, a vére őrülten száguldozott az ereiben, lüktetett a nyakán kidagadt érben, és én csak ittam magamba a tüzes dühöt, nyeltem a szagát, ami ilyen közelségben megszállta a szaglóhámomat: az izzadság és a félelme szagát, ami ott lapult a nagy haragja alatt. És az egész hátterében, a kesernyésen villódzó indulat alatt ott éreztem a vérének az édességét, mintha Billings egy étcsokis borítású muffin lenne, amiről ha az ember lenyalja a csokimázt, langyos, nedves piskótát talál, azalatt forró, sűrűn folyós, olvadós csokis tölteléket, mint valami mélyben meglapuló kincset, amitől az egész süti, az egész Billings csak még ízletesebb, még delikátabb falat lenne. Egyszerűen csak bele kell harapnom a sósan izzadt, meleg csuklójába, éppen itt is volt a szám ügyében, ott dobolt a pulzusa, csak magamhoz kellett volna rántanom. Elengedte a hajamat, és lerakott a földre. A szeme tágra nyitva, próbált visszaemlékezni valamire. Elég zavarodottnak tűnt, ahogy finoman a két lábamra állított. – Hol vagyunk? – kérdezte. Még mindig fogtam a karját, de már inkább kézfogásnak, mint kapaszkodásnak hatott. – A régi sörfőzdében – feleltem. Nem tetszett, hogy még azt se tudja, hol vagyunk. Ugyan mi esett még ki a fejéből? Mit műveltem vele? Korábban is szívtam már el mások haragját, de még soha senki nem felejtett el semmit. Nagy mancsát az én sokkal kisebb kezemre fonta, és álmélkodva nézett le a vámpírokra. – Miért vannak megbilincselve ezek az emberek? Jesszus, arra sem emlékszik, hogy vámpírok, vagyis... – Mi az utolsó, amire emlékszik, Billings hadnagy? A homlokát ráncolva meredt rám, az arca megvonaglott a koncentráció erőfeszítésében, még a keze is görcsösebben kapaszkodott belém. A szemében ijedelem villant, és megrázta a fejét. Ó, hogy az a... Zerbrowski is ott állt már mellettünk, meg Smith és még néhányan. – Ray – szólalt meg Zerbrowski –, gyere, járjunk egyet! – Járjunk? – pislogott Billings. – Járjunk – paskolta meg a karját Zerbrowski, azt, amelyikkel még mindig belém kapaszkodott. Billings erre csak bólintott, de engem nem eresztett el.

Zerbrowski határozottan megfogta a karját, és húzta magával. Billings elindult, de a kezemet még mindig fogta. – Ő nem jöhetne? – biccentett felém. – Most nem – pillantott rám Zerbrowski. A tekintete világosan azt kérdezte, hogy mégis mi a nyavalyát műveltem vele. De honnan is tudhattam volna, hát csak vállat vontam, és persze ő is értett szavak nélkül mindent. Talán még el is hiszi, hogy tényleg nem tudom, mi lett a nagydarab hadnaggyal. Billings elég ódzkodva eresztette csak el a kezemet, ami ha lehet, még rosszabb jel. Valami sokkal többet csinálhattam, mint hogy elszívtam a haragját, annál meg végleg többet, mint amit csinálni akartam volna. Zerbrowski végre elrángatta tőlem, és hangtalanul megdobott egy „később”-bel. Naná, hogy később még beszélünk. Lesz miről, a szarba is. – Köszönöm – szólalt meg a vámpír a padlón. Lenéztem rá. Szürkéskék szeme volt, inkább szürke, mint kék. A haja rövid és szőke, ha hosszabbra nő, nyilván hullámos, annyira borzasnak látszott. És sok is volt, a vékony arca legalábbis majdnem eltűnt benne. A farmerjében és a feliratos pólójában meg a dorkóiban tisztára „tizenkettő egy tucat”-kamasznak látszott, a bizarr haját meg a kiéhezetten vékony arcát nem számítva. Szó szerint kiéhezettnek láttam, vagyis akkor ma este még nem evett. Olyan friss halott volt még, hogy a bőre nem sápadt még hullaszínre, de valamiből mégis láttam, hogy vért nem szívott még az éjjel. Vagyis ő legalábbis nem hamizott a zsaruból, akit összeharapdálva találtunk. Megnéztem magamnak a többi térdeplő vámpírt is, és most megéreztem az éhségüket. Ma éjjel még egyikük sem evett. Kiéhezettek voltak egytől egyig, és mind fiatal, nagyon is fiatal, hogy még meg sem lehetett őket különböztetni a halandó és élő emberektől. A fiatal vámpírok kinézete igazából sokféle lehet, megmaradhat rajtuk a napsütötte bőrszín egy ideig, de lehetnek egyből hullasápadtak. Jobbára attól függ, ki tette őket vámpírrá. Mennyire hatalmas vámpírmester az illető, és milyen vérvonalból származik. Aki ezeket a srácokat átváltoztatta, rohadtul hatalmas tag lehetett, és biztosan nem az, akit lepuffantottam, aki a szerencsétlen lány karját markolta, míg csak fogni tudott. Most, hogy meggondoltam, hihetetlenül erősen megütött az éhségük, jobban, mint hittem volna. Az ő éhségük is hozzáadódott az előbb az enyémhez, amikor Billings haragjából kajáltam. Ami képtelenség,

hacsak valaki Jean-Claude vérvonalából nem kapcsolta rám őket. Hacsak nem Jean-Claude vérvonalából való az, aki ezeket a vámpírokat megcsókolta, vámpírrá tette. Vajon egyszerűen csak Jean-Claude vérvonalából jött az a valaki, vagy esetleg le is tette Jean-Claude-nak a véresküt, vagyis közénk tartozott? És ilyen rémséget művelt? Mert ez maga a borzalom: hat egészen fiatal vámpír volt az életben maradottak közt, kamaszok, vagy még annál is fiatalabbak, gyerekek, akik még nem nőttek fel a felnőtt testükbe. Még egyikük sem volt túl a pubertáson, és átváltoztatták őket. Pedig nincs az a törvény, vámpír vagy emberi, ami engedné a kiskamaszok, vagy fiatalabbak átváltoztatását. Csupa megzavarodott, hamvas arc meredt rám. Basszus és még egyszer basszus. És ahogy a tekintetem a gyerekekről a többiekre tévedt, látnom kellett, hogy ők se voltak sokkal jobbak. A nők egy részét leginkább a konyhában tudtam volna elképzelni, amint cserkész dzsemborira áfonyás muffint sütögetnek, nem bilincsbe verve, vámpírfogakkal. A férfiak meg formátlanok, túlsúlyosak voltak. Jó nagy kamu, hogy egy vámpír mindig karcsú marad. Az alacsonyabb rendű vámpírok általában maradnak olyanok, amilyenek emberi alakjukban voltak, egy egész örökkévalóságon át se tudnak változtatni rajta. Szóval, ha vámpír akarsz lenni, előbb dobd le az extra zsírpárnákat. Jó, akadnak olyan vérvonalak, akik megváltoztatják az alakjukat, miután vámpírrá lettek, láttam már kigyúrt vámpírt, de alapvetően nem ez a jellemző. De hogy ezek fognak-e változni? Dupla kérdőjel. És ami még ennél is nagyobb kérdés: maguk akartak vámpírok lenni vajon? Vagy erőszakkal tették őket azzá? Mert ha igen, akkor kevés ennél ocsmányabb bűnt tudok elképzelni. Nagy boldogan végeznék azzal, aki tette. Ekkor végre kikapcsolt a metafizikai énem, és visszaeresztette a terepre a zsarut, mert elég nagy ostobaság egy helyszínelésen ennyire belebonyolódni a metafizikába. Felteszem, ezért osztanak egymás mellé egy normális és egy parazsarut a párba. Hogy mindketten kontrollálhassák a másikat, minden szempontból. Na bravó. Gyorsan a többi zsaruhoz mentem. – A vámpírok éhesek. Ma még nem szívtak vért – mondtam leginkább Smith-nek. Az egyik egyenruhás vegytiszta zsaru cinizmussal pillantott rám. Hasban volt rajta vagy húsz kilónyi extra, de a tapasztalat bölcsessége ott

villogott a szemében, és ha az ilyen kap egy friss zöldfülűt, aki tud futni, elég ütőképes páros adódik. – Pedig nagyon is ettek. Maga is látta, mit műveltek Mulligannel. – Ha Anita azt mondja, hogy nem ettek, akkor nem ettek. Otthon van élőhalott témában – rázta meg a fejét Smith. – Finoman szólva, Urlrich – olvastam le az okostojás névtábláját. – Márpedig ha ők nem ettek, azokat kéne keresnünk, akik viszont igen. – Most mi van? – kérdezte a zöldfülűje. Ezek szerint Urlrich megkapta a tökéletes partnert ebben az atletikus, agyilag egyszerűbb kiadás társban. Mert ő maga rögtön levette, mit akarok ezzel mondani, elő is rántotta a fegyverét. – Mulligan még langyos. Lehet, hogy még itt vannak azok is, Vámpírszakértő kisasszony? – Gőzöm sincs. Ha ennyi vámpír van egy kupacban, kicsit túlterhelődnek az érzékelőim, ráadásul elég hatalmas mesterük lehet. Könnyűszerrel elrejtőzhettek előlünk – mondtam, és gondolatban még hozzátettem, hogy St. Louis Város Ura, Jean-Claude elől is, mert eddig neki se tűnt fel semmi a ténykedésükből. Egy vámpírmester hatalma határozottan megnő, ha kerít magának egy rendes területet, mint amilyen ez a nagy hodály is és hozzá ennyi kis alattvalót. Szóval a vámpír, akit keresünk, vagy rohadtul hatalmas, vagy profin rejtőzködik nyílt terepen. Ami szintén profizmusra vall. – Csapdába lettünk csalva? – kérdezett rá Smith. – Egyelőre nem tudom, de ezeket a vámpírokat azért hagyták hátra, hogy legyen, aki elviszi a balhét. Vámpírmesterek nem adnak fel csak a semmiért ennyi embert. – Talán arra számítottak, hogy bevesszük, és akkor megússzák – vetette fel Smith. – Csak ha mindet megöljük a rajtaütés közben. – Hát, a maga híre olyasmi, Blake rendőrbíró – mondta Urlrich. – Hogy előbb lő, utána kérdez. Ezzel simán vitába tudtam volna szállni, de mindegy. Lehet, hogy a vámpírok is ezzel számoltak? Lehet, hogy tényleg ennyire félelmetes hírem van? Félelmetesebb, mint hittem? Nem voltam meggyőződve, hogy ennek örüljek-e. Mert az tény, hogy az ember olyan kemény, amilyen félelmetesnek tartják. Vagyis akkor én rohadtul kemény csaj vagyok.

– Beszélnünk kell Billingsről, Anita – érkezett vissza Zerbrowski. Nagyon-nagyon komoly képet vágott. – Stimmt – biccentettem. – De kicsit később – és elmondtam neki is, hogy a vámpírok még nem ettek. – Akkor ez is olyan, mint pár éve az a sorozatgyilkos vámpír, aki hátrahagyta a pisis kisvámpírjait, hogy ők vigyék el a balhét? – Lehet, bár akkor még más volt a törvényi környezet. Akkor automatikusan szabad kezet kaptunk a kommandósokkal, sőt, nem is volt választásunk, meg kellett ölnünk őket, tárgyalás nélkül. Most azonban már más a helyzet. – Ezt mondja Mulligan feleségének – jegyezte meg Urlrich. – Ha tényleg részt vettek Mulligan és a társa megölésében, akkor boldogan végzek velük is, csak épp hadd legyek biztos benne, hogy a megfelelő agyvelőbe röpítek golyót. – Nem is főbe lövi őket – kommentálta a fiatalabb. – Stevens, ugye? – csekkoltam az ő rendszámát is, mire bólintott. – Na, hát nagyon is főbe lövöm őket, és kapnak golyót a szívükbe is, aztán kivágom a szívüket, és végül lefejezem őket. – Jesszus – kerekedett el a szeme. – Maga szívesen durrantaná főbe őket így megláncolva, mint a bárányokat? – Édes Jézus – tágult nagyra szép, barna szeme a borzalomtól, majd a vámpírokra pillantott. – Olyanok, mint a nagyszülők meg az unokáik. Én is visszafordultam a vámpírok felé. Stevensnek igaza volt, a két kamasszal lelőtt felnőttek kivételével mind gyerek volt, vagy nagypapa, nagymama külsejű és néhány sokgyerekes cserkészmami. Soha nem láttam még ennyi átlagos kinézetű vámpírt egy kupacban. Még a vámpírok egyházában, az Örök Élet Egyházának gyülekezetében sem láttam ennyi gyereket és öreget. Senki se rajongott a gondolatért, hogy gyermeki, vagy éppen öreg testben létezzen egy örökkévalóságon át. Vagy túlságosan korai, vagy túl késő már átváltozni. – Soha nem láttam még egy kupacban ennyi öreg és gyerek vámpírt – suttogtam Zerbrowskinak. – És ez most jelent is valamit? – Fogalmam sincs. – Ahhoz képest, hogy vámpírszakértő, nem tud valami sokat – jegyezte meg Urlrich.

Szívesen megcáfoltam volna, de éppenséggel nem nagyon tudtam.

4. Nemcsak a vámpírok figyeltek meghökkenten, ahogy állig felfegyverkezve centiről centire átvizsgáltam a termet. – Ez meg Rambónak képzeli magát? – hallottam valakit duruzsolni. Nem is néztem rá, nem érdekelt, ki szellemeskedik. Végül is, én voltam az egyetlen csaj a háznál, mégis nálam voltak a leghalálosabb játékszerek. A pisztolyirigység ronda egy dolog. – Ő a Hóhér – felelte neki helyettem is a szőke vámpír kölyök. – Mind hóhérok – mondta Stevens, mire a társa könyökkel oldalba vágta. Zsaru nem társalog a foglyokkal, pláne, ha a foglyok vámpírok. – Nem, Anita Blake olyan vámpírhóhér, akinek nevet adunk magunk közt – magyarázta a szöszi. – Olyan kevés van, alig tucatnyi. Ő volt a legelső. A Hóhér – fürkészte az arcomat a szürkéskék szeme nagyon komolyan. – Csak azokat nevezzük el, akiktől félünk. Ő a Hóhér, és három másik társával ők a Négy Lovas. Hallottam, hogy Stevens már veszi a levegőt, de Urlrich valószínűleg megakadályozta, hogy fel is tegye a kérdést, hát megkérdeztem én a kedvéért: – De az Apokalipszis Lovasai közt nincs olyan, akit Hóhérnak hívnak. – Maga az egyetlen, akinek két nevet is adtunk. – Aha. Ezek szerint én vagyok a Halál. – Maga a Háború – mondta a fejét ingatva, nagy ünnepélyesen. – Hogyhogy? – Úgy, hogy maga a Halálnál is többünket megölte már. Erre nem tudtam, mit felelhetnék. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ki a másik három lovas, de sajnos eléggé biztos lehettem benne, hogy a Halál nevezetű Ted Forrester lesz, jó barátom, aki már jóval azelőtt kiérdemelte a nevét, hogy szövetségi jelvényt kapott volna, és olyan tettekkel is kovácsolta hírét, melyek soha nem számítottak legálisnak. Nem tudhattam, mennyit tud ez a szőke vámpír, vagy épp mennyit hajlandó elárulni. Elég kiszámíthatatlanul viselkedett.

– Bennünket miért nem ölt meg? – kérdezte egy nő, aki leginkább fiatalos nagymamának látszott, nem vámpírnak. – Mert nem volt muszáj. – De a többi rendőr azt akarja – jegyezte meg a szőke, akit Billings majdnem megütött. – De egyikőjük sem evett ma még, vagyis a kollégánk véréből sem ihatott. Tehát nem maguk ölték meg. – Itt voltunk, amikor megölték, végignéztük. És a törvény szerint ugyanolyan bűnösnek számítunk, mint azok, akik csinálták. – Azt akarja, hogy lelőjem? – meredtem rá. És bólintott. – De miért? – zavarodtam össze. Megrántotta a vállát, és lesütötte a szemét. – Maga gonosz, és a mestere is gonosz – mondta a nagyi. – Nem én téptem fel a torkát annak a férfinak, aki meg akarta volna akadályozni, hogy egy tizenöt éves kislányból az akarata ellenére vámpírt csináljanak – mondtam, és belenéztem a szemébe. – Az a lány közénk akart tartozni – mondta erre némi habozás után. – Szerintem közben kicsit meggondolta magát. – Nincs visszaút – ingatta a fejét a nagyi konokul. – Azok is azt mondják, akik a randin megerőszakolják a lányokat: „Eljött a randira, akkor már túl késő nemet mondani a szexre.” – Hogy mer bennünket ahhoz hasonlítani? – háborodott fel, mintha épp pofon csaptam volna. – Valakit erőszakkal vámpírrá tenni egyszerre erőszak és gyilkosság. – És ezt maga el is hiszi, mi? – kérdezte a fiú. – El, igen. – Ugyanakkor ennek a városnak a Vámpír Ura az élettársa. – Az élettársam? Ennél fiatalabbnak látszol. – Nem tudja, hány éves vagyok? Elgondolkodtam, bevetettem némi mágiát is. – Húsz éve haltál meg, azért a nyolcvanas évek sérója. – Én nem tudom növeszteni a hajamat, ahogy a maga vámpírjai. A mestere tőlem lopja az energiát, tőlünk, és azzal gyógyítja az embereit, meg növeszti a hosszú, fekete fürtjeit magának. Azt tudtam, hogy Jean-Claude energiát nyer a követőitől, amiből vissza is juttat nekik, de azon még nem gondolkodtam, hogy ez a követőinek mit

is jelenthet. Igaza lehet a szöszinek? Jean-Claude tényleg az ő energiájukat használja, hogy a saját haját növessze, ahelyett, hogy ők maguk használhatnák, amire csak akarják? Hogy megnövesszék mondjuk a saját hajukat? – Nem is tudta – jegyezte meg a fiú. – Tudta, hogyne tudta volna. Nagyon is tudja – kiáltotta dühödten a nagyi, de a haragja alatt ott lapult a rettegés. Ránéztem, mire elhallgatott, és a félelem teljességgel átvette a harag helyét. Tényleg ennyire rettegett tőlem? – Visszaért a rabomobil – lépett hozzám Zerbrowski. – Vihetjük őket. Biccentettem, és közben leesett, hogy belesétáltam a zöldfülűek csapdájába: a rosszfiúk elhintették bennem a kétkedés magvát azokkal szemben, akikben pedig bíztam. Úgy szól a mondás, hogy ha az ember figyelmezik a gonosz szavára, hazugságot sose hall, csak épp igazából az igazságot se. A szöszi közel sem maga a gonosz, viszont a maga szempontjából tálalta az igazságot, amiről majd szépen kikérdezem JeanClaude-ot, ha legközelebb találkozunk. – Ha bárki menekülni próbál, lelőjük – fordultam a rabokhoz. – A természetfeletti veszélyeztetés törvényének jegyében – bólintott a szöszi. – Igen, az jogosít fel bennünket arra, hogy lőjünk, mert a két halott rendőrön vámpírharapás-nyomok vannak, és így a jelen lévő összes vámpír gyanúsított. Márpedig ha gyilkossággal gyanúsított vámpír menekülni próbál, azt bármikor lepuffanthatjuk. – Ha halandó emberek lennénk, nem így lenne. – Két halott zsaruval szerintem nagyon is. – De nem lenne törvényes – tiltakozott a szöszi. Felrántottam a földről, hogy induljon végre, de olyan lendülettel, hogy meg kellett tartanom, nehogy orra essen. – Maga is épp olyan erős, mint mi – súgta erre a fülembe. – És éreztem, ahogy abból a rendőrből táplálkozott. Maga sem ember. Eltoltam magamtól, mert megfeledkeztem a lábbilincseiről, mire kénytelen voltam megint elkapni. Senki más a teremben nem lett volna elég gyors, hogy elkapja, egy ember se. – Erről beszélek – morogta a fiú. Elindítottam a többiekkel, akik mostanra szintén felkecmeregtek. Nehezen tudtam eldönteni, hogy hogyan járok jobban: ha a közelemben

tartom, hogy felügyeljem, vagy inkább elpasszolom minél messzebb, hogy ne baszogasson végre. Vajon miért idegesített ennyire? Egyszerű a válasz: mert igaza volt. Kamaszkoromban véletlenül szólítottam elő az első halottamat, tízévesen láttam az első szellemet. A holtak mindig is bírtak engem. Nem olyan voltam, mint a többi rendőrbíró, akik egyszerűen profik voltak a melóban, a szörnyetegirtásban. Én magam is szörnyeteg voltam. Egy lány is megbotlott, ahogy elhaladt mellettem, ösztönösen elkaptam a karját. – Köszönöm – mormolta, aztán rám nézett, leesett neki, hogy ki fogja éppen, és sikoltozni kezdett, csapkodott, hogy szabaduljon. Egy hosszú pillanatig csak markoltam a karját, mert elárasztotta az érzékeimet a félelme édessége, az a csípős zamat, ami alakváltóknál és embereknél is azt jelzi, hogy az illető zsákmány, vagyis kaja. Aztán gyorsan eleresztettem, mire elzuhant. A többi vámpír sietett volna a segítségére, de a bilincseiktől nem boldogultak. Végül Zerbrowski segítette föl. A vámpírok meg engem lestek, mind rettegett, éreztem a dühük, a komorságuk alatt. És mitől rettegnek ennyire a szörnyetegek? Hát a másik szörnyetegtől. Észrevettem, hogy a szöszi is engem bámul, de a nagyi száján bukott ki a szó: – Szörnyeteg! – Magának Szörnyeteg rendőrbíró, nagyi – mondtam ki, ami az eszembe jutott. – Nekem miért nincs ilyen menő gúnynevem? – kérdezte panaszosan Zerbrowski. – Mert tőled a kutya se fél, Zerbrowski – mosolyogtam rá, hátha a tréfa enyhíti végre a feszkót. – Mert te annyira vagány vagy, hogy melletted esélyem sincs. – Ezt mondja a feleséged is. – Huhú, ez övön aluli volt – huhogott Smith. – Nekem nem gáz, hogy te jobb pasi vagy nálam, Anita – vigyorgott rám Zerbrowski. – Soha nem is volt. Ha nem lettem volna állig fegyverbe bújva, egy csomó vámpír és kollégák között, most megöleltem volna. – Köszi, Zerbrowski – mondtam, és igyekeztem a pillantásommal átlőni neki, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ez egy olyan pasis pillanat,

amikor sok érzelem cikázik az agyban, amit kimondani nem tanácsos és nem is lehet. Visszamosolygott, nem a gunyoros, ugrató vigyorával, hanem azzal a furcsán meleg és gyöngéd mosollyal, amiben ott ül az élet fáradtsága is. És biccentett hozzá, én meg csak mosolyogtam, és ennyiben maradtunk. Megértette, hogy értem, hogy érti. Egy mondat elég volt és két pillantás meg egy fejbólintás... egy másik csajjal ötpercnyi lelkizésbe telt volna ugyanez. Tiszta mázli, hogy ilyen jól beszélek pasiul.

5. Zerbrowskinak el kellett intéznie egy hívást Dolph-fal, így kénytelen voltam Stevensszel, Urlrichhal és Smith-szel négyesben levinni a következő hét foglyot a nagy lifttel. A szöszit végül magam mellett tartottam, mert ha velem ennyire kekeckedik, akkor mit művelne a többiekkel. Jobb volt azt nem megtudni. Ráadásul, ha másra bíztam volna, azzal beismerem, hogy zavar, hogy piszkálódik, és nem tudok mit kezdeni vele. Én csak úgy tudtam kezelni a problémákat, hogy belevetettem magam fejjel előre. A liftben már nem volt olyan kekec. Egyébként is elég félelmetes tákolmány volt a szerkezet: minden oldala drótháló, csak az ajtaja farács és alatta háló. Halálos kalitka, ha valaki a fejünk fölé mászik, és van egy jó puskája. Mechanikusan kellett irányítani, egy emelőkarral, amit Smith-re bíztam. Már az előző menetben is ő szabályozta, ahogy lementünk, és akkor nem zuhantunk le. A gépkarabélyomat a vállamhoz emeltem, és felfelé céloztam vele. Befészkelődtem a csövéhez, kifújtam a levegőt, hogy biztosan álljon. – Miért céloz vele felfelé? – érdeklődött Stevens. – Akadnak vámpírok, akik tudnak repülni – feleltem, de a tekintetemet nem vettem le a lift tetejéről. – Azt hittem, az csak olyan filmes baromság. – Nem csak filmes baromság – feleltem. A tekintetemet belefúrtam a fejünk feletti sötétbe, mozgásra lestem, mindenre, ami abnormális. – Indulunk – szólt Smith. – Hajrá – biccentettem, és befeszítettem a térdemet, hogy biztosan álljak. A lift megborzongott, és életre kelt. Egy pillanatig olyan volt, mintha hajón állnék, de csak a nagy zökkenésben, utána már simán süllyedtünk. – A legtöbb ember soha nem néz felfelé – jegyezte meg a szöszi. – Én nem a legtöbb ember vagyok – válaszoltam halkan, foghegyről, mert teljes figyelmemet a felettünk egyre vaskosabban tornyosuló sötétnek

szenteltem. Eddig csak mi mozogtunk és a kábelek odafenn. Kényszerítettem magam, hogy ne a kábeleket bámuljam, hanem csak nézzek bele a feketeségbe puhán, bármilyen mozgásra kihegyezve, ahogy az erdőben lesi a vadász a mozgást. Olyankor se az őzet kutatja a tekintet a fák között, hanem a szokatlan rezzenéseket, villanásokat, hogy az agy csak utána akarja összerakni, akkor mi is volt az, ami moccant, minek is láttam épp az elsuhanó alakját. Igazából nehezebb nem „nézni” semmire, csak fürkészen várni, hátha mégis lesz ott valami, ami kiválik az egybefüggő, koromszín masszából. Mert a szem nézni akar, látni valami konkrétat; pontosabban talán inkább az agy akarja, hogy ne csak árnyak legyenek, hanem a bizonyosság. – Mindjárt lent vagyunk, Anita – szólalt meg Smith. Felkészültem, és a következő pillanatban zöttyenve megállt a lift, megrázkódott, majd taszított rajtunk egy nagyot. Meginogtam, ahogy mindenki más is, és nekiütődtem a szöszinek. Ahogy hozzáértem, már éreztem is a rettegését. Mocskosul tartotta a pajzsát, próbálta dugdosni magát, de ilyen közel, pláne érintésre, rohadtul felerősödnek a vámpírerők. És most nem az ő erejére gondolok, hanem a sajátomra. Nyílt az ajtó, és feltételeztem, hogy Smith nyitja ki, de látni nem láttam, mert a szöszit figyeltem, csak tudtam, hogy Smith áll a legközelebb hozzá. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Smith és Urlrich elkezdte kiterelni a vámpírokat a kalitkából. – Mi ez a nagy rettegés? – kérdeztem a szőke vámpírtól halkan. – Gyilkosságért előzetesbe vett a rendőrség. Normális, hogy félek, nem? – kérdezett vissza, de a szeme túlságosan is tágra volt nyitva, az ajka elnyílt. Ha halandó lett volna, szaporán kapkodta volna a levegőt, a szíve pedig dühödten kalimpál. Már vagy húsz éve halott, nem kéne ennyire látszania rajta a stressznek. Hacsak nem akarja szándékosan elterelni a figyelmemet. Elnéztem mellette, és a nagyit láttam, ahogy Smith meg Urlrich kitaszigálja a lift ajtaján. – Csak semmi ostobaság – pillantottam még egyszer a szőkére. – Maga meg kihez beszél? – nézett rám Stevens. – Csak hozzá – intettem a vámpírra, ahogy már végre mi is elindultunk kifelé, mintha a birkanyáj végét is kiterelgetnénk végre a karámból. A szőke rám mosolygott. Egy cseppet sem tetszett ez a mosoly.

Elkaptam a karját, és kifelé rángattam, hogy haladjunk. Kéz- és lábbilincsben ez a haladás elég korlátozott, és nem is szívesen hagytam volna lemaradni Stevenst azzal a két vámpírral, aki nekijutott, de hirtelen rossz érzésem támadt. Smith-ék már kitárták a sörfőzde nagy bejáratát, odakinn ásított a még sűrűbb sötétség, és már csak Urlrich állt a kapuban, bennünket várt Stevensszel és a rabok utoljával. A szöszi csak vonszolta magát, a kelleténél is lassabban cammogott, hogy nehezemre esett a háta mögött maradni. A nagyi hátranézett, és akkor megpillantottam a szemében, láttam, mire készül, de méterekre voltam tőle meg az ajtótól. Pillantásom összetalálkozott az ő rémült tekintetével, láttam, ahogy összeszedi a bátorságát. Urlrich egy másik fogollyal bajlódott, aki orra bukott a láncokban. Csak Stevens maradt, egyébként is ő állt hozzá a legközelebb. – Figyeljen a nagyira, Stevens – kiáltottam oda neki. Fordult is és tette, amit mondtam, de a pisztolya nem követte a pillantását. Nem sok vámpírral lehetett még dolga. – Ne csinálja, nagyi – kiáltottam. – Ne mozduljon! – Vagy megöl – tette hozzá helyettem. – A szökést bármi áron meg kell akadályoznunk. Ne csinálja! – mondtam. – Mi ez az egész? – kapkodta Stevens egyikünktől a másikra a fejét. – A szökést fontolgatja. – Fontolgatja...? – Hogy megszökjön-e. – Honnan veszi? – Látom. Semmi paranormális, csak az évek tapasztalata. Egyszerűen látom rajta. – De mit? – meresztette a szemét Stevens. – Csak ne hagyd lelépni, Stevens – szólt vissza neki Urlrich. Közben visszajött hozzánk, és élesre rántotta a pisztolyát. Nagyot kattant, azzal a mély, csettenő hanggal, amitől égnek áll az ember hátán a szőr, és rögtön a legrosszabbra számítasz. A vámpírok összerezzentek, a nagyit kivéve. – Ne! – ismételtem. – Stevens – rikkantott Urlrich. Stevens a nagyi hátához nyomta a fegyvere csövét. Erre a nő rám mosolygott, nyoma sem volt már a félelemnek. A rohadt mindenségbe!

Aztán Stevens is kapott a mosolyból, és egyszeriben imádnivaló nagyika lett belőle, az ember szinte érezte a süti illatát. – Senki se mozdul! – ugatta Urlrich nagyon is zsarus, őrmesteres éllel. Csak mosolygott Stevensre. Szívem szerint azt mondanám, hogy egyszerű vámpírbűbáj volt, de olyan őszinte, és olyan ártatlanul emberi mosoly volt, mintha a mesekönyvből előlépett nagyika lenne, de tényleg! Stevens leeresztette a fegyvert. Szerintem annyira zöldfülű volt, hogy egyszerűen képtelen volt golyót ereszteni egy megbilincselt, idős asszonyba. Mert annyira halandó emberi volt a vámpír. A nagyi sarkon fordult, és futásnak eredt, Stevens meg az istenért sem lőtt. Urlrich elé beállt a többi vámpír, aki nem is próbált ez elől menekülni, ő esélytelen volt a puskájával. – Basszus! – üvöltöttem, és sprinteltem utána. Közben Smith-ért kiáltottam, de odakinn lövések dörrentek, jó sok. – Ne! – kiabáltam, bár gőzöm sem volt, mire mondom, hogy ne, csak azt tudtam, hogy bármi történik is odakinn, azt a vámpírok akarták, és akkor az nekünk jó nem lehet. És akkor megéreztem őket. Az erejüket. Ami hirtelen elborított mindent. Az ajtóhoz értem, az AR a kezemben, csőre töltve. Odakinn szent tűzben izzott a sötétség. Ami szent tárgy volt az udvaron, az most mind fehéren lángolt, mint a hideg tűz, úgy lobogott, mintha csillagok zuhantak volna a földnek erre a pontjára, de nem hamvadtak volna semmivé, hanem izzottak tovább, mint a nap. Égő napként ragyogott minden. A földön testek hevertek, a vámpírok visítva, a szemüket takargatva zuhantak el. Olyan nagy volt a fényesség, hogy én sem tudtam belenézni, csak árnyakat láttam az alakok helyett meg homályos formákat. Az én keresztem is felizzott a nyakamban. A hátamat a falnak vetettem a kitárt ajtó mellett, és befelé céloztam a karabéllyal. Odabenn is maradtak még vámpírok. Urlrich tette, amit én. Az ő kereszt alakú nyakkendőtűje is ragyogott, hunyorogva markoltuk a fegyvereinket, próbáltuk tartani a célt a nagy fényességben is. Na, hát ez kemény hátránya a kegytárgyaknak. Ha a vámpírok elzúgtak, és csak arra ügyeltek, hogy minél inkább összehúzzák magukat a fény elől, akkor nyert ügyed volt, de ha nem, hát jó nagy szívás volt őket célba venni, pláne lelőni. De hiába nem láttam, a hetedik érzékem megsúgta, hogy melyik vámpír áll majd előttem. A szöszi Stevenst maga elé rántotta, őt használta pajzsul. Térdeltek, a vámpír elszaggatott lánca ott fityegett Stevens arca mellett.

A szürke szeme meg úgy izzott, mint a holdfényes jégtábla. – Ez az ifjú nyomozó nem hisz a keresztje erejében – mondta, de láttam is, hogy Stevens keresztet formázó gallértűje nem fénylik. – Stevens – üvöltötte Urlrich, és rájuk fogta a fegyverét, de persze használni nem merte, mert annyira közel volt egymáshoz a két test. Ha lőni kell, én leszek az, aki a ravaszt meghúzza, mert vagyok olyan pontos lövő, mint bárki, és én jobb szögben állok. Elég jól elkaphattam volna a szöszi fejét a zsaru válla felett, de egyelőre én sem forszíroztam a kockázatot. Ha a lőpályán lettem volna, nyilván próbálkozom egy ilyen helyzetben, de ott, ha kicsit mellétrafálok, legfeljebb igazítok a táblán. Ha itt mellétrafálok, pont Stevens fejét viszem el. Azt nehéz kiigazítani. És ráadásul a keresztem fénye is bezavart. Le is téptem gyorsan a nyakamból, és elhajítottam. – Blake – szólt rám halkan, riadtan Urlrich. Eleresztettem a fülem mellett, csak a célzással törődtem. A szöszi még jobban behúzódott Stevens mögé, már egészen takarásban volt a feje, csak egy szeletke villant ki mellette, a fél szeme meg sok szőke bongyor fürt. – Ne csinálja! – mondta a vámpír. Egyre lassabban lélegeztem, mert legelőször is le kell lassítani a lélegzetet, az utána lelassítja a szívverést, ami stabilizálja a kezet. Lassan, szinkronban a szívdobogásommal, duruzsolni kezdtem, mintha a tempót adnám meg magamnak. – Baszd meg... baszd meg... baszd meg... baszd meg... – Nem lehet elég gyors. – Ereszd... el... – mondtam ugyanabban a ritmusban. Már nem láttam Stevens rémült szemét, csak a célpontra fókuszáltam. De mostanra teljesen bebukott az egyenruhás pajzsa mögé, hogy az egyetlen célpontom az ő feje volt. Oda céloztam, ahol utoljára volt a feje, mert úgyis ki fog megint kandikálni, nem fog bírni a kísértéssel... legalábbis reméltem. – A szívdobbanása ritmusára beszél – jegyezte meg takarásból. – Úgy... bizony – feleltem halkan. – Ne – nyöszörögte Stevens, akinek a torkát kezdte elszorítani a vámpírkéz. – Tök mindegy, hogy lő-e, ha egyszerűen átszakítom az ütőerét. – Ha megölöd, a testén át puffantalak le – hörögte Urlrich.

– Én már meghaltam, nem tud kárt tenni bennem. – Nem... haltál... meg – mondtam. Egyre nehezebben tartottam célban azt a helyet, ahová a fejét vártam. Az ember nem tud egy örökkévalóságig célra tartani, előbb, vagy utóbb meg kell húzni a ravaszt, vagy hagyni a francba az egészet, és pihentetni végre a szemet. Mert az bírja kevésbé, a pisztolyt tartó kéz sokkal stabilabb, strapabíróbb. – Halott vagyok – felelte a vámpír. – Még... nem... Szőke haj villant. Nem vettem levegőt, minden megtorpant. A csend öblében húztam meg a ravaszt, ahol az üresség csakis a szívdobbanásomra várt. A szőke haj eltűnt Stevens mögött, és egy pillanatra azt hittem, elvétettem. Rohanni kezdtem feléjük, és közben arra számítottam, hogy a vámpír felhasítja Stevens torkát: – Baszd meg! – ordítottam. – Stevens! – ordította Urlrich. Stevens előrezuhant, négykézlábra. Már láttam a felspriccelő vörös vért. De feltápászkodott, és elbotorkált a vámpírtól, aki a hátán feküdt a földön. Az AR-t még mindig célra tartottam, végre a teljes teste benne volt a célkeresztben, és arra gondoltam, hogy az egész kurva éjszaka képes lennék tartani a célt. Óvatos, de gyors léptekkel közelítettem meg. Urlrich a másik irányból araszolt befelé, neki is a vállánál a puskája. Most már ráláttam a vámpírra: a feje peremén lehámozta a golyó a szőke haját meg a koponyacsontot, a lyukon szivárgott a vér és az agyvelő. Agylövés volt, egyből végzett vele. Ha csak súrolom a koponyáját, szétmarcangolta volna Stevens torkát, annyi ideje lett volna még. Bassza meg. – Piszok jó lövés, rendőrbíró – jegyezte meg Urlrich. – Kösz – feleltem kissé elfúlón. A karom az ujjaim hegyéig zsibongott, mintha a vérem most áramlana vissza a testembe, mintha minden lelassult volna bennem az előbb, nemcsak a szívverésem, minden más is, a nyirokkeringés, az élet. A térdem bizonytalan volt, kissé szédelegtem is. Fújtam egy nagyot, és koncentráltam, hogy biztosan álljak a lábamon. Stevens az egyik sarokban okádott. Nem a félelemtől, hanem ugyanattól a végtelen megkönnyebbüléstől, amitől az én térdem is ki szeretett volna csuklani alólam, ahelyett, hogy a vámpírt tartsam a

karabély célkeresztjében. Láttam az agyát a feje mellett. Ez csakis döglött vámpírt jelenthet, ezt ugyan senki és semmi nem éli túl. – Hulla? – kérdezte Urlrich. – Ja. Fejen kívüli agyvelő – az hulla. – Akkor meg minek céloz még mindig rá? Ezt átgondoltam. Kifújtam még egyszer a levegőt, hosszan préseltem, és összpontosítottam, hogy engedjem végre le a fegyvert. Valahogy nagyon nem akaródzott. Egyszerűen biztonságosabbnak tűnt. Kicsit se logikus, belátom, de a célzási kényszer valahogy leküzdhetetlennek tűnt. Kényszerítettem magam, hogy ne lőjek bele még egy golyót, hiszen az agya éppen szivárgott bele a betonba. Akkor meghalt, már csak a fejét kell levágni, és átdöfni a szívét. Meghalt. Tényleg, száz százalékosan meghalt, de azért úgy fordultam, hogy a leeresztett fegyver mellett is jól lássam a tetemet. – Nézze meg a társát. Urlrich biccentett, és ment, hogy tegye, amit mondtam. Smith az ajtóban állt több másik zsaruval együtt. – Mindenki oké? – kérdezte. – Ja, a vámpírt nem számítva – bólintottam. – Odakinn ki halt meg? Urlrich közben a társát pátyolgatta, aki már csak üresben öklendezett a sarokban. – A vámpírok nagy része. Zsaru egy se. – Mi volt? – Az idős nő elrepült, mire a szent tárgyaink felizzottak, és valaki lőtt. – És persze mindenki azt hitte, hogy a vámpírok támadnak – biccentettem –, és megindult a lövöldözés. – Igen. – A francba. – A lényeg, hogy rendőr nem esett el. – Igaz. Nézzük a pozitív oldalt – bólintottam rá. – Befutott egy tévés stáb – rohant be lihegve egy egyenruhás. – Ó, a rohadt mindenét! – káromkodott Smith. – Hogy a pokolba szagolták ki? A halott vámpírra pillantottam a földön, közben a sok nagymami és papi meg unoka kinézetű vámpír jutott eszembe. Ott hevernek odakinn, lemészárolva, és a rendőrség végezte ki őket brutálisan. Most meg majd mindenki láthatja őket a tévében. Bassza meg és még egyszer bassza meg!

Legszívesebben belerúgtam volna a lábam előtt fekvő hullába. Ezt tervelték ki vajon? Lehet, hogy előre értesítették a médiát, és képesek voltak meg is halni a projektért? Feláldozni magukat? Jézusom, mélyen reméltem, hogy nem, mert ahol egy mártír van, ott hamarosan akad több is. A hátunk mögött kattanva kelt életre a lift, mi meg egy emberként perdültünk arra, és kaptuk a vállunkhoz a puskát. De aztán csak Zerbrowski húzta félre a nehéz lécajtót. Az ő fegyvere is célra tartva állt készen. A halott vámpírra sandított. – Lemaradtam a buliról? – A tűzpárbajról sajna le. De a médiaszarság rád vár. – Akkor inkább visszamegyek az emeletre. – Szerintem te vagy itt a rangidős tiszt, szóval tiéd a pálya. – A fenébe is! Igen, ez nagyjából ki is fejezte a lényeget.

6. Odakinn az udvaron káosz fogadott. Kiáltozás, éles fények mindenfelé, még egy helikopter is keringett a fejünk felett tányérnyi fényszórókkal. Egy egyenruhás egy gyerekvámpír mellett térdelt, kezeit a hasára nyomta, hogy elállítsa a vérzést. Egész közelről lövés dörrent, és ahogy tettre készen megfordultam, egy másik zsarut láttam meg, aki éppenséggel egy már halott vámpírba eresztett bele egy sorozatot. Egy társa, szőke lófarkas srác, mellette ordibált vele, hogy álljon már le végre. – Most akkor megmentsük őket, vagy inkább végezzünk minddel? – kérdezte tőlem Smith. Jó kérdés. A törvény szerint mindet megölhettük, hiszen már hivatkoztam a vonatkozó jogszabályokra, méghozzá joggal, szóval olyan, mintha kivégzési parancsot kaptunk volna, csak nem írásos formában. Törvényesen jogunkban állt kegyelemlövést adnunk, vagy nem kegyelemből, de belelőni a szívbe és az agyba. Akadtak kollégák, akik nyomókötést próbáltak alkalmazni sebekre, mások fegyvert fogtak a már földön fekvőkre. Ha úgy rendelkezem, gyorsan és tisztán végzünk mindenkivel. A törvény rendelkezése lehetővé tette, és pár évvel ezelőtt nem is gondolkodtam volna, kétség se merült volna fel bennem, hogy helyes-e az eljárás. De most... Egyáltalán, milyen egyéb törvény szerinti lehetőségem adódott? Miből választhatok? Mert ha az embernek jelvénye van, attól néha nem dúskál a választási lehetőségekben, eshet úgy, hogy azt kell tennie, amit a törvény előír. A gond csak az, hogy a törvény néha nehezen alkalmazható, mert nem elég világos, legalábbis az adott helyzetre vonatkoztatva. Vagy épp túlságosan is egyértelmű, csak épp nem igazságos és még csak nem is helyes. Valaha abban a hitben éltem, hogy a törvény maga az igazság, de amióta jelvénnyel élek és a puskám is gépkarabély, már nem lehet nem értenem, hogy a törvény nem más, mint a törvény. Ennyi, semmi több. Annyi, hogy akik megírták, soha nem kerülhetnek ilyen helyzetbe, soha nem állnak fegyverrel a kézben az

éjszaka kellős közepén a földön heverő testek között, és soha nem néznek rá mások tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen. Basszus. – Odafenn mindenki kezd ideges lenni – lépett mellém mobillal a kézben Zerbrowski. Halkan beszélt. – Most akkor mi legyen a maradékkal? Lelőjék őket, vagy próbáljuk lehozni a rabomobilba? És lőtávon kívül két mentő is várakozik. Rendeljem ide őket, hogy tegyék meg ezekért, amit csak lehet, már ha lehet bármit is, vagy végezzünk velük? – Magad is pontosan tudod, milyen lehetőségeket ad a törvény egy ilyen helyzetben – feleltem nehéz szívvel. Nagyon nem akaródzott nekem kimondani a végszót. Miért nem dönthetett most az egyszer valaki más? – Azt mondod, hogy egyszerűen lőjük le a föntieket is, és rendeljük vissza a mentőket? – kérdezte, miközben úgy vizsgálgatta az arcomat, mintha nem ismerne, és most próbálna rájönni, ki a halál is vagyok tulajdonképpen. De lehet, hogy éppen ezt csináltuk mind a ketten. – Basszus, nem, dehogy, nem hinném, hogy ezt akarom. – Nem hinnéd? – Jöjjenek a mentők – ráztam meg a fejemet még egyszer, és indultam tovább. – Mondd meg a fentieknek, hogy nyugtassák meg a vámpírokat, hogy be fogjuk vinni őket, csak jelenleg idelenn túlságosan is bizonytalan a helyzet. Pillanatnyilag nem tudjuk garantálni a biztonságukat. Mondd meg nekik, hogy egy ideig maradjanak nyugton. Hogy ha mindenki szépen együttműködik, akkor élve kijut innen. Csinálta, amire kértem, én meg mentem, hogy besegítsek a sebesültekkel, és a példamutatással is jelezzem a cselekvési tervet. A következő percek határozzák meg, hogy fog elsülni ez az egész akció. De hogy segíthet az ember egy sebesült élőhalotton? Smith egy vámpír kamaszlány mellett térdelt. – Most akkor vernie kellene a szívének? – nézett rám. – Nem feltétlenül – térdeltem le mellé, mert akár kezdhettem itt is. – Akkor honnan tudjuk, hogy meghalt-e, vagy még megmenthető? – Jó kérdés. – És megvan rá a jó válaszod? – kérdezte alig hallhatóan. Elmosolyodtam, de ő komor maradt. Erre sóhajtva lejjebb engedtem a pajzsomat. Elvégre nekromanta voltam, vagy ezer éve az első, akit életben hagytak és a tehetsége kifejlődhetett. A vámpírok eddig megöltek minden halandót, aki hozzám hasonlatos volt, mert a legenda azt mondja, hogy az

igazi nekromanta nemcsak a zombikat, de minden élőhalottat uralma alá hajthat. Jó, hát úgy semmiképpen se tudtam irányítani egy vámpírt sem, ahogy egy olyan zombit, amit magam hívtam elő a sírból, de,.. volt felettük némi hatalmam. A lánynak, aki előttem hevert, rövid fekete haja és rendkívül sápadt arca volt. Gótabb, vagy emósabb vámpírt nem is láttam még. Persze, nem ez volt az eredeti hajszíne. Olyan tizennégy lehetett, talán kicsit még annál is fiatalabb, abban a korban járt, amikor minden ember lázadni kezd. De próbáltam átlátni a testen, a csomagoláson. Korábban láttam, hogy még nem ettek, hogy éheznek. Lehet, hogy ennél beljebb is juthatok? Megmentettem én már nem egy vámpír életét. És igen... ott a szikra, az a kis hideg láng a szegycsont és a gyomor metszéspontjánál. Pislákoló, imbolygó energiacsóva, ami mindjárt kihuny. A többi testet is végigvizsgáltam, a lángocskát kerestem. Akadt köztük egészen jeges, amiben semmi nyoma az energiának. Velük már nem tudtunk mit kezdeni, nekik végük. Három másik maradt, akikben még lobogott valami. Közben befutottak a mentők, a mentősök bizonytalanul közeledtek a kerekes hordágyakkal, nem nagyon tudták, hol kezdjék. – Ahhoz a nőhöz menjenek, ott a szélén, magukhoz a legközelebb. Ő van a legrosszabb állapotban – kiáltottam oda nekik. Vállat vontak, mentek, ahová mutattam, és már be is kötöttek neki egy adag vérplazmát. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez, vagy egy gyors vérátömlesztés segíthet beindítani a vámpír önregenerációját. És ennyiben ki is merül, amit egy vámpírért vészhelyzetben tenni lehet. A másik érkező bandát is elirányítottam egy haldoklóhoz, így már csak ketten maradtak, azok viszont kénytelenek voltak várni kicsit a maguk infúziójára. Megtapogattam a lány jeges bőrét. Ha egy vámpír nem eszik, ráadásul százévesnél fiatalabb, mindenképpen hideg a tapintásra, hiszen nincs, ami átmelegítse. Ahhoz a mi vérünk kell neki. Az akaratommal próbáltam élesztgetni a lángocskáját, hogy lobogjon kicsit egészségesebben. Olyan jól sikerült, hogy hátrébb is rándultam, mintha igazi tűz égetett volna meg. – Jól vagy? – mért végig Smith. – Ja, csak hozd ide azt a másikat, amelyik még él, hogy azt is megérinthessem. – De utána elmondod, miért. – Persze.

Smith már ment is, hogy segítsen közelebb hozni a vámpírt. Fojtott kiáltást hallottam, aztán halk sikolyt. Ahogy odapillantottam, a láng megingott. Basszus. – Mi a gáz? – kérdeztem. – Magához tért, és a frászt hozta valakire – nézett feddőn az egyenruhásra, akivel a vámpírt cipelték, és letették a másik oldalamra, hogy mindkét kezemre jusson egy ápolt. A férfi fájdalmas grimasszal nézett fel rám. Az ő haja természetes fekete volt, a szeme ferde metszésű. Eléggé a sötétben tapogatózom, ha egy ázsiai közelebbi eredetét kell megmondanom, őt mondjuk japánnak vagy kínainak tippeltem volna, de attól még lehetett koreai is éppenséggel. Nem mintha számított volna. Karcsú volt és kábé olyan magas, mint én, ami férfiak esetében meglehetősen törékeny alkat. Ő is beleillett a társaságba, annyiban, hogy áldozatnak, vagy legalábbis ártalmatlannak látszott. És ehhez csak hozzátett a mellkasán tátongó, golyóütötte seb. Nyúltam, hogy megérintsem, mire összerándult, és próbálta eltolni magától a kezem. – Hadd segítsek – kértem. Beszéd közben elveszítettem a lány lángocskáját, nem tudtam egyszerre két dologra is koncentrálni. Lehunytam hát a szemem, úgy jobban tudtam az energiájukra koncentrálni, a lányé élénkebben is táncolt már. A férfi jobb állapotban volt, az ő lángja nemcsak pislákolt. Az ő sérülése volt a legkevésbé vészes. – Húzzon el innen! – nyögte. Felnéztem, az arcán félelmet láttam. – Hozzá se értem – mondtam kiegyensúlyozottan, hogy a lány energiáját lehetőleg ne befolyásoljam. – Ne csináljon úgy, mint aki nem tudja, mit művel – vágta rá a férfi dühösen. Igazából nem tudtam pontosan, hogy mit művelek. Ezt az egész láng/energia ápolást eddig egyszer csináltam, és akkor is olyan vámpírral, akit jól ismertem, és akivel már előtte is, amikor nem volt semmi baja, dolgoztunk együtt az energián. Idegen vámpírokkal elvileg nem mehetett volna ilyen simán a dolog, és elég is volt erre gondolnom, máris elbizonytalanodtam a lánnyal, az energiája megingott. A pszichés képességek annyiban hasonlítanak a mágiára, hogy a hit itt is létszükséglet. Sietve kizártam az agyamból a kételyeket, hogy segítségére lehessek a lánynak, hogy életben tartsam.

A másik vámpír félig felemelkedett, hogy arrébb tudja vonszolni magát, távolabb tőlem. De feljajdult, és vissza is zuhant a kövezetre. Hirtelen sokkal rosszabbul lett. – Ó, a fenébe! A golyó bent van a sebben, és most elmozdult. A lány energiája úgy imbolygott, ahogy az én érzelmeim, a lángja mintha szélben táncoló gyertya volna, már-már kialudt. – Orvost! – kiabáltam. Már rohant is felénk egy a táskájával, a társa egyedül is boldogult az infúzióbekötéssel. Percek, sőt másodpercek kérdése a segítség. Megmarkoltam a férfi kezét, és energiát toltam belé, mire megvonaglott. – Ne! Nem leszek én is a rabszolgája! Annyira meghökkentett a kiáltása, hogy ösztönösen eleresztettem a kezét. Visszazuhant a kőre, és vért köhögött, szinte fekete, sűrű, szirupos vért. A mentős totál összezavarodott, hogy melyikükkel kezdje. – A lányt – sürgettem –, ő a gyengébb. A mentős már térdelt is le mellé, egy egyenruhás asszisztált neki. Én meg maradtam a férfi, pontosabban, a teste alapján srác mellett. Amikor először meghalt, nem lehetett tizenhétnél több. – Hadd segítsek. – Nem – köhögött, és látszott, hogy fáj neki. Küldtem felé az energiát, mire szabályosan felsikoltott: – Nem! Kettejüket nem bírtam egyszerre, mert az érzelmeim sokat elvittek az energiámból. A lányt kellett tartanom, még csak most kezdett folyni belé az infúzió, ami nemsokára talán hathatósabb és tartósabb segítséget ad neki, mint az én energiám. – Ha az energiám nem kell, legalább egyen – toltam a szájához a csuklómat. – Akkor Jean-Claude vámpírja leszek. A rendőrségen azért pontosan nem tudták, milyen mélységű a kötődésem Jean-Claude halandó szolgájaként a mesteremhez, ezért próbáltam óvatosan felelgetni. – Inkább a halált választja? – Igen – nyögte, miközben újabb tócsányi vért köhögött fel. Smith-nek kellett lefognia, annyira dobálta magát kínjában. – Miért? – kérdeztem elképedten.

– Mi... nem akarunk senki vámpírja se lenni... Szabadon akarunk élni... – préselte ki nagy nehezen a vértől ragacsos szavakat. – Nem akarunk Tanácsot a fejünk fölé. Végre eltakarodtak, ne is jöjjenek vissza soha többé. A lány lángja végre rendeződött, kapta a vérplazmát, most már helyre fog jönni. Az összes energiámat a srácnak adhattam, mire az ő lángja is erőteljesen lobbant fel, hogy majdnem lehunytam a szemem, ami eléggé hiábavaló lett volna, hiszen a láng a saját fejemben lobogott. – Nem – fordult a srác az oldalára, hogy ömleni kezdett a szájából a vér. – Elutasítom a hagyományos és a metafizikai gyógykezelést. Nem kell. – Bármit tesz is vele pszichésen, kérem, hagyja abba – szólalt meg mellettem a mentős. – Elutasította a segítségnyújtást. A törvény kimondja, hogy abba kell hagynia. – De akkor meghal. – Én már halott vagyok. Vámpír vagyok. – Nem halott, hanem élőhalott. A kettő nem ugyanaz. – Kész vagyok meghalni az ügyért – hörögte fájdalmasan. Fekete vér bugyogott fel a száján. – Milyen ügyért? – A szabadságért – mondta még utoljára, és a szeme elnyílt, üvegesen meredt a semmibe. A teste rándult még egy utolsót, és a lángocskája kékes lobbanással végleg elaludt, mintha egy hatalmas lélegzettel fújta volna el valaki vagy valami. Megragadtam a kezét, és bár életre segíteni már nem tudtam, még éreztem, ahogy távozik a testéből. Másképpen hal meg egy ember, mint egy vámpír. Lehet, hogy azért, mert más természetű a lelkűk? Lehet, hogy ők gonoszak? Vajon tényleg bukott lelkek, akikre csakis a kárhozat vár, ahogy az egyház mondja? Fogalmam se volt. Csak annyit tudtam, hogy ez a fiú alig volt idősebb, mint a teste, és hogy szánt szándékkal megölette magát velünk. De miért?

7. Folyamatban lévő rendőrségi nyomozás volt, de ezek a vámpírok inkább választották a halált, minthogy Jean-Claude hatalmába kerüljenek. És ha inkább meghalsz, mint hogy egy rendszerbe betagozódj, az már majdnem ugyanaz, pontosabban onnan már csak egy lépés, hogy egyenesen nekimenj annak a rendszernek. Normális esetben nem fecsegek ki rendőrségi infókat a fiúimnak, de most... ha nem avatom be őket, és valami történik Jean-Claude-dal, vagy valamelyik másik szeretőmmel és barátommal, azt soha nem bocsátom meg magamnak. Ha választanom kell, hogy a jelvényemet, vagy valaki olyat veszítsek el, akit szeretek, hát nincs kérdés. Kit érdekel egy hülye jelvény? Ezzel csak megtámogatni próbáltam az elkövetkező lépéseimet? Látja. És elfogadtam volna ellene bármilyen érvet? Hát nem. Kerestem egy kevésbé mozgalmas részt a tágas udvaron. Egy bűnügyi helyszíneléskor egy ponton túl áramlani kezdenek a technikusok meg még vagy tucatnyi zsaru is előkerül valahonnan. Elég rejtély, hogy honnan és minek, de mindig jönnek. A két nagy épület között volt egy kisebb sikátor, ami igazából elég széles volt, hogy régen, amikor még sörfőzdeként üzemelt a hely, a két épület között átjárhassanak a szállító teherautók, de legalább távolabb volt a nyüzsitől, és sötét is volt. A hátamat az egyik téglafalnak vetettem, és már magamban is voltam, és jelenleg csak ez számított. Nem kellett hozzá telefon, hogy Jean-Claude-dal beszélhessek. Egyszerűen csak eldobtam a pajzsot, ami a kettőnk közötti kapcsolatot blokkolta. Olyasmi volt, mintha kitártam volna az ajtót, amit egyébként elreteszeltem, és máris benne voltunk egymás gondolataiban, érzelmeiben, sőt, még a testi érzeteinket is megoszthattuk így egymással. A legszélsőségesebb esetekben még a kettőnk énje közötti határvonal is elmaszatolódott, ami pokolian zagyva érzés volt, és igazából rendesen para is. Nem jött be, hogy ennyire mélyen behatolhatok valaki más testébe,

lelkébe és szívébe, azt meg még ennyire se pártoltam, hogy ő is ugyanilyen mélyre jusson bennem. Jó, nem volt elég annyi, hogy én leengedem a pajzsot, és behallózom Jean-Claude-nak, hogy itt vagyok, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ha csak az egyikünk zár, akkor valahogy visszhangos lesz a helyzet, és az erősebb érzelmek és élmények egyszerűen átszüremlenek a másikhoz. De nem rendszeresen, csak amúgy ötletszerűen. Jean-Claude is leengedte hát előttem a pajzsát, és rögtön éreztem, hogy a Bűnös Vágyak-beli irodájában ül éppen. Ereztem a bőrén az izzadságot, amit épp egy törölközővel itatott le a meztelen felsőtestéről. Ma este fellépett, ami ritkaságszámba ment, hiszen ő volt a tulaj és az igazgató. De azokon az estéken, amikor hajlandó volt színpadra lépni, igazi tömegnyomor dúlt a klubban, mert férfiak és nők seregestül áradtak, hogy lássák a város legszexibb vámpírját, hogy hátha ledobja kivételesen mindenét. De persze ő soha nem vetkőzött le teljesen, ahogy a többi táncosa. Az én szívszerelmem soha nem alacsonyodott volna olyan közönségességekig, mint a tanga, de azért akadt olyan feszülős nacija, amit a sok csipke és szándékos szakadás meglehetősen semmi kis ruhadarabbá tett, tangánál nem sokkal többet fedővé. Már azt is tudom, hogy a dominánsabbak nem vetkőznek olyan szívesen, mint az alárendeltek, akiknek nem sok problémájuk van a pucéran rohangálással. És azok a napok, amikor Jean-Claude még valaki kis vérszopócskája volt, rég elszálltak már. A hálószobán kívül egyikünk sem szeretett meztelenkedni. Végignézett a saját izmos, karcsú testén, hogy én is lássam, hogy alul azt az oldalt fűzős, szűk bőrnadrágot viseli, ami mintha csak elölről és hátulról lenne nadrág, oldalról csak néhány fekete bőrszál és a szépséges fehér bőre. Hogy így megmutatta magát a tekintetével, az alhasamban máris megindultak a folyamatok, bele is szédültem. Még szerencse, hogy eleve a falnak támasztottam a hátamat, így elég volt fél kézzel megkapaszkodnom a hideg téglafalban. Mélyet lélegeztem, beleremegett a bensőm. JeanClaude kábé az első pillanattól fogva ilyen hatással van rám. – Imádom, ma petite, hogy ilyen hatással vagyok rád – szólt bele az üres irodába. – Most jöttél le a színpadról. Mindenkire ilyen hatással voltál – suttogtam az érdes téglafalba.

– Az csak idegenek kéjvágya, az az első hullám, ami csupa lehetőség és képzelgés. Annál sokkal többet ér, ha valaki, aki már hét éve együtt él veled, így elolvad tőled minden alkalommal. – Nehezen tudnám elképzelni, hogy létezhetne olyan, aki nem olvad el tőled. Ezen csak nevetett, és a nevetése simogatón, bársonyosan kúszott végig a bőrömön, bekúszott a ruhám alá, a bugyimba. – Ezt ne csináld, még dolgozom. – Általában csak munka után jelentkezel be. Mi a baj? Elég régóta jártunk már, hogy tudja: ha dolgozom, akkor nem barátnő vagyok, hanem szövetségi rendőrbíró. Akadnak pasik, akik nehezen választják szét a dolgokat, de Jean-Claude nem tartozik ebbe a kategóriába. Ö aztán pontosan tudja, mit jelent funkciók szerint elkülöníteni az ember életét, érzelmeit és társaságát. A több száz évet megért, menő vámpírok mind profik ebben. Ha nem tudnák így elzárni az életük bizonyos szegmenseit egymástól, hát be is kattannának. Képtelenség hosszasan rágódni a rossz dolgokon, pláne, ha több élethosszat is leélt már, és a java még hátravan. Kicsit sok trágya gyűlne fel az emberben, bocsánat, a vámpírban. Nekem már ezalatt a rövid életem alatt annyi szar gyülemlett föl, hogy kénytelen vagyok fakkokba zárni őket. Mi minden jöhet össze hatszáz év alatt, elképzelni se bírom. Röviden vázoltam az eseményeket. – Hallottál már effélékről? – Erről az esetről még semmit. – De másról igen, ugye? – Az elégedetlenség híre már hozzám is eljutott. Értesültem róla, hogy akadnak vámpírok, csoportosulások, akiknek nem tetszik az amerikai Vámpírtanács gondolata. Vannak, akik attól tartanak, hogy a régi Tanácsból életben maradtak egyszerűen csak átemelik ide a székhelyüket, és ott folytatják, ahol abbahagyták. Pedig éppen ennek elkerülésére javasolták nekem többen is egy amerikai Tanács életre hívását. Mert bennem és az itteni vámpírokban általában jobban bíznak, mint a régi európai mesterekben. – Épp elég régi európaival találkoztam már, hogy ezzel csak egyetérteni tudjak.

– Olyasmiről még nem hallottam, hogy vannak olyan vámpírok, akik még mestert sem hajlandóak elfogadni. Effélékről csakis a legfiatalabbak álmodozhatnak. – Ezek a vámpírok mind fiatalok voltak. És akik megmaradtak, azok is. Száz éves egy se akadt közöttük, inkább húsz és ötven között lehetett az átlag, de még tíz évnél is fiatalabb némelyik. – És mind amerikaiak? – Azt hiszem, mind – feleltem némi gondolkodás után. – Különös népség az amerikai, a halandó és az élőhalott is. A szabadság eszméjét mindennél többre tartják. – Fiatal ország a miénk. – Igen, más korokban még csak most tartanátok a birodalom építésénél, a terjeszkedés korszakában, de kicsit túl későn váltatok nagykorúvá. A világ vezetői és katonái manapság efféle hódításokat nem hagynának. – Már az is elég lenne, ha megtarthatnánk azokat a földeket és nyersanyagforrásokat, amikért a katonáink az életüket áldozzák – mondtam erre. – Nahát, ma petite, titokban imperialista lettél? – Csak unom már, hogy a hírek másról se szólnak, mint hogy a fiaink és lányaink hol halnak meg éppen, és a hullazsákokon kívül nem sok eredménye van. – A segítségetekért cserébe megkapjátok a népek szabadságát és háláját – mondta halkan. – Ja, olyan hálásak, hogy folyton fel akarnak robbantani bennünket – nevettem nagyot. – Abban egyetértek, hogy a történelem bizarr időszakában válik éppen nagykorúvá Amerika. – Ezek a srácok inkább meghaltak, mint hogy neked letegyék a véresküt. Ugyanakkor olyan tisztán éreztem őket, mintha a te vérvonaladból származnának. – Ez igen érdekes és váratlan fordulat. És biztos vagy benne, hogy nem tőlünk származnak? Vettem egy mély levegőt, kifújtam, és próbáltam alaposan megfontolni a választ, mérlegelni, hogy mit is éreztem. És hagytam, hogy Jean-Claude velem együtt érezze az emléket. Egyszerűen csak nem szóltam többet, hanem befogadtam a gondolataimba, hogy saját érzékeivel lássa.

– Ezt átgondolom – mondta, ahogy visszább húzódott a fejemből. Éreztem, hogy feljebb vonja a pajzsát. – Eszedbe jutott valami, ami kiborítana, igaz? – Csak egy elképzelés, amit mindenekelőtt szeretnék alaposabban megfontolni, és idősebb és bölcsebb vámpírokkal megbeszélni, mielőtt még eléd tárnám. – Régebben egyszerűen csak hazudtál volna valamit. – Régebben, ma petite, nem láttad volna, hogy valamit eltitkolok előled. – Ismerlek. – Ismerjük egymást – pontosított. – Megbízol bennem eléggé, hogy higgadtan kivárd, míg megfelelőnek érzem a pillanatot arra, hogy beavassalak? – Jobban szeretném, ha most éreznéd megfelelőnek. – Bízol bennem? – tette fel újra a kérdést. – Bízom hát – sóhajtottam. De közben arra gondoltam, hogy most akarom tudni, és másztam vissza a fejébe. Erre finoman kitessékelt megint. Változott a nézőpontom, már nem a fejéből láttam őt és a környezetét, hanem mintha ott álltam volna vele szemben, kicsit fölébe magasodva. Ebből a szögből beszélgettem régebben is vele, amikor szoktam ezt az egymás fejében mászkálás dolgot, csak akkor én választottam meg a helyzetemet, most viszont ő távolított el. Mosolygott rám – mélységes kék, kobaltszín szeme a legsötétebb kék szem volt, amit valaha is láttam. Keretként omlott le arca és válla mentén a selymes, hullámos, fekete haja, szépséges felsőteste fehéren ragyogott az ölelésében. Mellkasán ott volt az apró, kereszt alakú égésnyom, ami olyan sima érintésű volt az ujjaimon. Ahogy felidéztem magamban a fizikai érzést, ismét közelebb ugrottam hozzá, mintha kamerával közelítettem volna rá. Ezúttal határozottabban tolt el magától, és már nem mosolygott. O is ugyanúgy látott engem a sötét sikátorban, ahogy én őt az irodájában. – Azt mondtad, bízol bennem. – Bízom is. – És mégis tolakodsz, mégis feszegeted a határokat. – Bocs, nem szándékos volt – vontam vállat. – Igen is, meg nem is, ma petite.

– Már az is baj, ha egy lány próbálkozik? – vontam megint meg a vállamat. – Igen, baj – felelte. – Je t’aime, ma petite. – Én is szeretlek, Jean-Claude. Lezárta a kapcsolatot, az orromra csapta a metafizikai vasajtót. Támadt egy ötlete, és tudtam, hogy ha nagyon próbálkoztam volna, végül kiszedhettem volna belőle, de már megtanultam, hogy ha Jean-Claude azt mondja, hogy igazából nem akarom tudni, akkor általában igaza van, és tényleg jobb nekem, amíg nem tudom. Nem azt mondom, hogy a tudatlanság áldás volna, csak hogy a tudás sem az. Van, hogy egyszerűen csak többet tudsz, de attól még nem lettél boldogabb. Zajt hallottam a hátam mögül, és ahogy megfordultam Zerbrowskit láttam a sikátor elején. – Látta a tévében? – kérdezte. – Mit? – kérdeztem vissza. – A hullákat. Pislogva néztem rá, próbáltam visszatalálni a saját fejembe, a saját világomba. Az ujjaimmal a hideg, durva téglafalat tapogattam, az segített. – Rendben vagy? – kérdezte. – Naná. – Én is beszéltem Katie-vel. – Látta a tévében. – Ő nem, csak a srácok. – Sajnálom, Zerbrowski – biccentettem megértőn. – Nem könnyű neked. – A hírekben mutatták a sok tetemet, lepedőkkel letakarva meg mindent, a vért, és bemondták, hogy két rendőr is meghalt, nevek nélkül, azt nem lehet, amíg hivatalosan nem értesítik a családot a testülettől, ami nyilván így normális, viszont így minden család keresztül mehet a poklon. Nekem ez eddig eszembe se jutott. Persze az én „fiúim” nagy része érezhette, hogy élek, pontosabban megérezte volna, ha bajom esik, ahogy én is megérezném, ha ők meghalnának. De eddig ezerrel tartottam a pajzsomat, hogy ne lássanak a fejembe. Mindenki egyértelműen vágja, hogy amikor dolgozom, akkor semmi keresnivalójuk az agyamban. Pláne egy bűnügyi helyszínen. Mindig is megtettem mindent, hogy senki ne lásson bele folyamatban lévő nyomozásba. Nagy erőfeszítésekbe telt, hogy kirekesszem őket, hogy ami nem rájuk tartozik, az titok is maradjon. Nem

is annyira azért, hogy megtartsam magamnak a munkahelyi titkaimat, hanem, hogy ne kelljen látniuk a munkám borzalmait. Nem akartam, és semmi szükség nem volt rá, hogy lássák. Épp elég volt, hogy ha rémálmom volt, akkor abból kijutott annak is, akivel éppen aludtam. Volt olyan szeretőm, aki egyszerűen nem aludt velem, amikor valami nagyon erőszakos ügyön dolgoztam. És nem is haragudtam rájuk ezért, bár éreztem, hogy a kitartóak piros pontokat kapnak, mert valahogy azokat tudom igazán szeretni, akiknek olyannak kellek, amilyen vagyok, minden borzalmammal együtt. Haza kéne nekem is telefonálni? Lehet. Basszus. – Most meg mi ez az arckifejezés? – nézett Zerbrowski. – Jean-Claude-ot értesítettem, de nem kértem meg, hogy szóljon a többieknek is. – És magától nem szól? – Nem feltétlenül. Az öreg vámpírok nem túl jók az infómegosztásban. – Nem ártana jönnöd, hogy beszélj a még megmaradt vámpírokkal, de ha valakit még fel szeretnél hívni, annyi időnk még van. Csak legyél gyors. – Köszi, Zerbrowski. – És szerintem azt a fiúdat hívd, aki biztos mindenki mást értesít. – Vagyis Micah-t – kerestem a mobilomat. – És add át Mr. Callahannek az üdvözletemet. – Úgy lesz – húztam elő végre a zsebemből a mobilt. – Az előbb nem is volt nálad a telefonod – jegyezte meg Zerbrowski. Úgy meredtem a mobilomra, mintha magától materializálódott volna a kezemben. Most esett le, hogy a sötétben eddig azt gondolta, hogy azon beszéltem Jean-Claude-dal. Hacsak csöppnyi eszem is lett volna, csinálhattam volna úgy, mintha már elöl lett volna, és azon beszéltünk volna. – Nem akarom tudni – rázta meg a fejét Zerbrowski, és legyintett. – Mert ha biztosan tudnám, hogy mobil nélkül is tudsz kommunikálni Jean-Claude-dal, az mélységesen veszélyeztetné a bűnügyi helyszínünk integritását. De mostantól inkább beszéljetek mobilon, oké? – Itt is van – mutattam neki a telefonomat. Megnyitottam a kedvenceket, és már hívtam is Micah-t. Micah vérleopárd, nem vámpír, és a vérállatok hajlamosak modern emberként élni az életüket. Az ember azt gondolná, hogy pont fordítva van, de nem.

A vámpírok nem emberek és nem is állatok. A vámpírok vámpírok. És bármennyire szeretem is Jean-CIaude-ot, ezzel nem árt tisztában lennem.

8. Micah csengőhangja a Kóbor macska parádé volt a Stray Catstől. Nathaniel állította be neki, amikor elszabadult, és fűnek-fának csengőhangokat állított be az új mobilomon. Nem százszázalékosan passzolt Micah-hoz, de eddig még nem találtam neki jobbat, úgyhogy ez maradt. Főszabály szerint mindig ugyanazzal a szöveggel vette fel: „Micah Callahan beszél, hallgatom.” De most egyből felkapta: – Anita – sóhajtott bele megkönnyebbülten a telefonba, aztán sietve össze is kapta a hangát, és jóval tényszerűbben folytatta: – Nem hittem volna, hogy ilyen korán hívsz ma. Még biztos nem végeztél a helyszínen. Az első megkönnyebbülés és utána az a gyors váltás minden szemrehányásnál, siránkozásnál biztosabban kiváltotta a bocsánatkérésemet. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak hamarabb, de biztos voltam benne, hogy egyből tudnátok, ha én lettem volna az egyik halott rendőr. Ahogy kimondtam, hogy halott, meg is bántam rögtön, de aztán meg arra gondoltam, hogy jobb nyíltan beszélni erről is, de aztán meg... jaj, a fenébe is! Láttam magam előtt, ahogy a mobilját fogja, a zöld macskaszemét, ami a fénytől függően inkább aranyosnak látszik. Leopárdszeme volt, mert egyszer egy nagyon gonosz ember arra kényszerítette, hogy hosszasan maradjon állati alakjában, és olyankor már nem lehet teljes a visszatérés. A szemek megmaradtak. Ha épp nincs összekötve lófarokba, vagy kontyba a haja, akkor most a füle mögé igazítja, hogy ne zavarja a telefonálásban. Olyan magas volt, mint én, a pasijaim közül a legalacsonyabb, és persze ehhez meglehetősen törékeny is, de hozzám hasonlóan edzett ő is, hogy a maximumot hozzuk ki abból, ami jutott. – Nathaniel szólt volna, ha bajod esik – mondta, és már nem igyekezett higgadt maradni, kissé remegett a hanga. Ugyanakkor költözött hozzám, amikor Nathaniel is, azóta éldegéltünk boldog hármasban. Micah a Nimir-

Rám leopárdkirálya volt, a Nimir-Raj, és a metafizikai kapcsolatunk egyszerűen lenyűgözően alakult, Nathaniel viszont a hívóleopárdom volt, mintha vámpír lennék, és a dolog természetéből adódóan nagy valószínűséggel meghalna, ha én meghalnék, ahogy az már a vámpíroknál szokás. Fordított irányban nem így működött a dolog, mert a halandó szolga, vagy a vámpírszolga elsődleges funkciója az, hogy ha más nincs, a mester a szolgájának az energiáját, erejét elszívva maradhasson életben. Ez a rendszer így lett összerakva időtlen időkkel ezelőtt, és tényleg, amikor Nathaniel kis híján belehalt egy lövésbe, nekem sok bajom nem esett. De ha én meghalnék, Micah kettőnket veszítene el egyszerre. És eddig meg se fordult a fejemben, hogy ez milyen érzés lehet neki. Hidegszívű vadbarom vagyok. Duplabasszus. – Annyira sajnálom. – Mit? – kérdezte, és a meglepetése őszintén hangzott. Megráztam a fejemet, aztán leesett, hogy ezt úgyse látja, és újra próbálkoztam. Nem kellett, hogy még ráadásul hangosan is kimondjam. Mert ő is épp annyira tudta, mint én, és ha ráadásul most azt is megtudja, hogy nekem az egész csak most esett le, azzal nem sok piros pontot szerzek magamnak. – Ne is figyelj rám. Csak szólj mindenkinek, hogy nincs bajom. – Persze – mondta, de hallottam, hogy még mindig meg van lepve. – Volna pár perced Cynricre? – Hogyne. De miért pont vele beszéljek? – Mert látta a hírekben a beszámolót. Hogy ott állsz a sok hulla közt. És nagyon aggódik érted. Érted meg Nathanielért. Most, hogy kinyílt a szemem, ezt az utolsó kis félmondatot is megértettem. Nathaniel és Cynric nagyon jóban voltak, talán mert korban ők ketten álltak egymáshoz a legközelebb. Cyn nálam gyorsabban összerakta a nathanieles témát. Hogy igazából mekkora veszélyben van. Nem vagyok egy gyorsvonat. – A fenébe is. – Hát igen – helyeselt Micah. – Jó, add egy kicsit, de hosszasan nem fecseghetünk, mert még ki kell kérdeznem az életben maradt vámpírokat. – Épp csak hallani szeretné a hangodat, Anita. – Persze – sóhajtottam.

Sok okom volt rá, hogy ne nagyon akarjam ezt a beszélgetést. Cynric közel egy éve él velünk, és nemrég töltötte be a tizennyolcat, vagyis elég öreg már, hogy meghaljon a hazáért, csak épp ahhoz nem biztos, hogy elég idős, hogy a szeretőm legyen. Az összes szeretőm közül Cynric okozta nekem a legtöbb főfájást. Ő volt a kék hívótigrisem. Elméletileg bőségesen elég hívótigrisem volt már, akik mind a rendelkezésemre álltak az energiájukkal, így nem feltétlenül Nathanielt merítettem le vészhelyzetben. Már ha tudom szabályozni, hogy épp honnan emelek el energiát. És az a tény, hogy Nathaniel életét megmenthetem Cynric élete árán, még nem vigasztalt abban, hogy Cynric is a szeretőm. Ő is rajta volt a listán, akiket fel kellett hívnom, vagy akinek legalábbis üzenetet kellett küldenem, amikor munkaügyben elutaztam. Akadtak mások is a listán, akikkel mentálisan is fel tudtam venni a kapcsolatot, ahogy korábban Jean-Claude-dal csináltam, persze nem mindenkivel ment olyan kifinomultan, volt, akivel csak érzéseket cseréltünk, benyomásokat, de már ez is zavaró lett volna egy nyomozás közben, vámpírvadászaton vagy akár csak egy kihallgatáson is. Ezért mindenki kénytelen volt tartózkodni a metafizikai bejelentkezéstől. Ennek viszont az volt az ára, hogy üzengethettem vagy épp telefonálgathattam. – Bocs, Anita, hogy beparáztam a hírek miatt – kezdte, és a hangja még a szokásosnál is fiatalabb volt. Nem gyerekhang, de még nem is felnőtt férfié. Magasabb volt már nálam meg Micah-nál, egy-hetven-négy és még növésben, a haja pedig mély kobaltkék. Sötétben feketének látszott, de nem volt az. És a szemének is két színe volt, ahogy a macskáknál megesik: egy világosabb kék, külső gyűrű egészen sötétkéket övezett, ami majdnem annyira sötétkék volt, mint Jean-Claude éjféli égboltot idéző kékje. A tisztavérű vértigrisek mind tigrisszemmel születtek – ez jelezte, hogy a vérük tiszta. Akadtak ugyan vértigrisek emberi szemmel, bár alapvetően azoknak volt csak az, mármint emberi alakjukban, akik nem születtek vértigrisnek, hanem támadás áldozataként váltak azzá. Meg az is előfordult, hogy a tisztavérű klánokba néha beházasodtak nem született vértigrisek is. Ezt persze tagadják, mondván, hogy a tiszta vér szent, de amikor az ember magányos, akkor azt veszi, ami jut. Cynric volt az utolsó tisztavérű kék tigris hím. Népét már rég kiirtották, maradéktalanul. Igazándiból azt sem nagyon tudhattuk, hogy ő honnan került elő. A vegasi fehér tigrisek egy árvaházban akadtak rá.

– Nem gond, Cynric – válaszoltam, és leküzdöttem a kényelmetlen érzést, ami a hangja hallatán kapott el. – Elég ritka, hogy ilyen hamar kiér a tévé egy bűntény helyszínére. – És bemondták, hogy két rendőr is meghalt. – Tudhattad, hogy nem haltam meg – feleltem visszafogott hangon. – Tudom, hogy éreztem volna az energiában, ha meghalsz, de azért a pajzsod elég áthatolhatatlan, Anita. Néha annyira, hogy egészen megrémülök. Mert egyáltalán nem érezlek. Ez új volt. – Sajnálom, ha ez zavar, de nem hagyhatom, hogy belelássatok a nyomozásokba. – Tudom, csak... Figyelj, Anita, én... a fenébe is, egyszerűen megijedtem. Amikor hozzánk került, egyetlen csúnya szó se hagyta el a száját. Aztán tőlem eltanulta. De az is lehet, hogy aki velem jár, az nem bírja káromkodás nélkül. – Tényleg nagyon sajnálom, Cynric. Most viszont mennem kell, mert kikérdezzük a túlélő vámpírokat. – Tudom, dolgoznod kell. Meg kell oldanod a bűntényeket. – Aha. – Mikor érsz haza? – Nem tudom. Ez elég gázos ügy, eltart még egy ideig. – Vigyázz magadra – mondta nagyon fiatal hangon, óvatosan. – Igyekszem. – Jó, tudom, hogy ez a munkád – mondta sietve, mintegy védekezőn. – Most mennem kell, Cynric. – Legalább ne nevezz így, tudod, hogy ezt mennyire nem szeretem – fakadt ki elkeseredetten. Nagyot nyeltem, mély levegő, nyugalom. – Most mennem kell, Sin – ismételtem, és nem tudtam leplezni a nemtetszésemet. Utáltam, hogy Sinnek hívatja magát. Erőltettem, hogy legalább Cynnek írjuk, de nem ragadt meg, mindenki elfelejtette, maradt a Sin. Kicsit mintha sót dörzsölgettek volna a nyílt sebbe azzal, hogy az egyetlen kamasz, akit beengedek az ágyamba Bűnnek hívatja magát. – Köszönöm. Ha megjöttél, találkozunk. – Lehet, hogy már hajnal lesz. – Mindegy, ébressz fel!

Tízig kellett számolnom, hogy ne ugassam le, de igazából nem őt akartam leugatni, hanem azt, hogy ilyen kényelmetlenül érzem magam az egész miatt. Annyira fiatal, hogy még azzal se tud mit kezdeni, hogy a munkámmal együtt jár, hogy néha lőnek rám. A pokolba is, több tíz évvel öregebb pasik se mindig tudnak ezzel mit kezdeni. – Jobb lenne, ha inkább kialudnád magad. – Ébressz fel! – mondta, és most idősebbnek hangzott a hangja, talán ilyen lesz majd néhány év múlva. Követelő hang volt, szinte utasító. Kénytelen voltam leküzdeni a tiltakozásomat, elvégre én voltam a felnőtt, nem ártana, ha úgy is viselkednék. – Jó. – Most haragszol – mondta duzzogón, szinte dühösen ő maga is. – Nem akarok veszekedni, Cyn, vagyis Sin, de most már le kell raknom. – Szeretlek, Anita. Na tessék, megkaptam, merészen, nyíltan, bele az arcomba... – Én is szeretlek – feleltem, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg így érzem. Vagyis inkább biztos voltam benne, hogy nem érzem. Fontos volt nekem, de nem szerettem úgy, ahogy Jean-Claude-ot, vagy Micah-t, vagy Nathanielt, vagy... De azért csak mondtam, mert ha valaki mondja, akkor úgy illik, hogy válaszul megerősítsük. De az is lehet, hogy egyszerűen csak gyáva voltam, és amikor Sin azt mondta, hogy szeret, nem tudtam neki mást mondani: – Én is szeretlek, Sin, de most mennem kell. – Semmi gond, Anita – hallottam immár Micah hangát –, innentől rám bízhatod. – A francba, Micah, most ide kell koncentrálnom, nem hagyhatom.... Jól van? – Csináld a dolgod, kapd el a rosszfiúkat. Nathaniellel majd vigyázunk Sinre. – Szeretlek – mondtam, de most szívből. Magam előtt láttam, ahogy elmosolyodik, mert a hangjából is hallatszott az a mosoly: – Tudom, de én még annál is jobban szeretlek. – Én szeretlek a legjobban – mosolyogtam a telefonba. – Én meg téged a legeslegjobban – hallatszott most Nathaniel hangja, mintha Micah odatartotta volna neki is a kagylót.

Könnyes szemmel fejeztem be a hívást. Olyan nagyon szerettem Nathanielt és Micah-t, és ebben a szerelemben nyoma se volt a bűntudatnak. Kölcsönösen boldoggá tettük egymást. És Cynric is érdemelt volna valaki olyat, aki úgy szereti, ahogy én szeretem Nathanielt és Micaht. Vagy ahogy Jean-Claude-ot. A fenébe is, vagy ahogy Ashert, vagy Nickyt és Jasont is. Nem szabadna beérnie a szuper szexszel és némi törődéssel, amikor létezik rendes szerelem is. Márpedig én soha nem fogom tudni úgy szeretni. Mert olyat érdemelt, aki úgy érez iránta, ahogy ő irántam, nem? Vagyis mindenki ilyen társat érdemelne. Es hogy nem lehettem biztos benne, hogy én ilyen társa lehetek, nem bírtam könnyek nélkül, hogy végig kell hallgatnia a begyakorolt hármasunkat, a cuki kis szeretlek, én jobban szeretlek, én szeretlek a legjobban, én meg a legeslegjobban szeretlek nótánkat, amit csakis egymásnak tartogattunk. Égett a szemem, összeszorult a szívem. De várt rám egy bűntény, veszett, gonosz vámpíroknak kellett valahogy a nyomára bukkannom, most nem engedhettem be efféle érzelmes bolondságokat az agyamba, nem hagyhattam, hogy egy szerelmes tizennyolc éves boldogtalansága elvonja a figyelmemet. És ezért töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel ingerülten, és ez ütötte a legnagyobb sebet a lelkemen. Hogy ezt a szerelmes kamaszt nem tudom viszontszeretni. Hogy nem úgy érzek iránta, ahogy ő énirántam. Ha metafizikailag nem kötődött volna hozzám, szakíthattam volna vele és hazaküldhettem volna, de ha egyszer egy természetfeletti kötelék megköttetik, akkor ott nincs mit tenni. Csapdába estünk Cynrickel, ahonnan nem volt menekvés. Bassza meg.

9. – Benned is bűntudatot keltett a fiúd? – fogadott Smith, ahogy kifordultam a sikátorból. – Olyasmi – töröltem le a könnyeket az arcomról. De legalább annak tudtam örülni, hogy bevetésekhez nem sminkelem magam. – Gyanús, hogy a csajom ejteni fog. Nem tudja benyelni a munkámat. – Ő legalább ejthet – morogtam. – Hogy? – nézett rám Smith. Legyintettem, és mentünk vissza a melóhoz, a melóhoz, a magánéletünk romjait pedig hátrahagytuk a sötétben. Első a meló, mert ha azt elhanyagoljuk, abba emberek halhatnak bele. A magánéletünk hanyagolásába csak az érzelmek halnak bele, bár vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az összetört szívbe is belehalok kicsit, és talán megérné némi bűnüldözést és kötelességtudást a saját életemre fecsérelni inkább. Lehettem volna kicsit együtt érzőbb Smith-szel, de pillanatnyilag magába szippantott az önsajnálat, és csakis magammal éreztem együtt. Aztán ahogy ez tudatosult bennem, el is szégyelltem magam, és összerántottam a lelkemet, nehogy már ilyen nyavalyás legyek. – Sajnálom, hogy gondod van a csajoddal, Smith – fordultam hozzá. – Kösz – mosolygott, de a szeme meg se rezzent bele. – Te mióta jársz Jean-Claude-dal? – Úgy hét éve. – Ha lesz egy kis üresjáratunk, szívesen meghallgatnálak, hogy te hogy egyezteted a melót a kapcsolatoddal. – Ha üresjáratra várunk, soha nem tudod meg — mosolyogtam akaratom ellenére is. – De persze, ami nálam bejön, az nem biztos, hogy másnak is működik, de dumálhatunk. És kérdezd meg Zerbrowskit is, ő már több mint egy évtizede együtt van Katie-vel. – Úgy képzelem, hogy Zerbrowski felesége egy szent – vigyorgott szélesen. – És én nem járok szentekkel.

– Katie tényleg majdnem tökéletes, de azért nem szent – vigyorogtam vissza. – Egyszerűen csak jók így párban. – Na de az hogy jön össze, azt mondd meg nekem – kérdezte Smith, és ha már egy ilyen gázos nyomozás kellős közepén is ezen zakatol, akkor nyilván fontos lehet ez a lány. Szegény. – Minden ember egyedi eset, Smith – hajoltam közel hozzá. – így aztán minden pár egyedi. Ami az egyiknél bejön, az nem feltétlenül működik másnál. Sőt, Jean-Claude-dal másképpen működünk, mint Nathaniellel, vagy Micah-val. Az utóbbi kettővel Smith is találkozott azon a bizonyos sütögetős bulin Zerbrowskiéknál a nyáron. Nagyon jólesett, hogy Katie meghívta velem őket is. Jean-Claude-ról meg mindenki tudott a pletykalapokból, mert ő volt a helyi vámpírsztár, és az ember már akkor folyton az újságokban volt, hacsak a közelébe került. Szóval elég gyakran virítottam én is a lapokban. Mindenesetre Smith róluk hármukról tudott. Persze, pletykáltak róla, hogy van még több szeretőm is, de pletyka az mindig van, ilyen is, olyan is. És én se nem tagadtam, se nem ismertem el a pletykákat, jobb stratégia nem jutott az eszembe. – Tudtad, hogy csak Storr hadnagy és Zerbrowski nem vált még el az egész egységnél? – csóválta a fejét Smith. – Nem, ezt nem tudtam. Nagyot sóhajtott, és már abból a keserves letörtségéből is láthattam, hogy ez a lány tényleg komoly lehet. – Most Zerbrowskival kikérdezzük a megmaradt vámpírokat, de utána tényleg nagyon szívesen leülök dumálni a kapcsolatokról, hogy átadjam a tudásomat. – Te tutira profi vagy a témában, Anita, különben nem lett volna annyi pasid az utóbbi időkben. Nekem ez még ilyen megvilágításban nem jutott eszembe, és már kezdtem volna tiltakozni, hogy én szerencsés vagyok, mert a pasijaim hoznak kompromisszumot a közös életünkért, de aztán ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy tulajdonképpen én is megtanultam már engedni kérdésekben. És a működő párkapcsolat kulcsa tényleg az, hogy az ember tudja, milyen kérdésekben kész engedni, és melyek túl fontosak ahhoz, hogy hajlíthatóak legyenek. Meg kell tanulni, mikor kell kiállni magadért és a dolgaidért, és mikor engedni. Mi az, ami miatt érdemes vállalni a konfliktust is, és mi az, ami csak felesleges torzsalkodást hoz. És

persze arra is rájössz, hogy mi a másik gyenge pontja, mi az, ami dühíti, ami fájdalmat okoz neki. A szerelem megtanít rá, hol lapulnak a csapdák, és hogy hogyan kerüld el őket, vagy épp ellenkezőleg, hogy állítsd fel őket a leghatékonyabban. – Lehetséges. De most foglalkozzunk a munkával – veregettem meg a vállát, és indultam tovább az épület irányába. Mintegy végszóra megszólalt a mobilom is, a Snoopy főtémájával, ami Zerbrowskit jelentette. Nem tudta, hogy külön csengőhangot kapott tőlem, és ha kérdezné, hogy miért épp ezt, soha nem ismerném be, hogy azért, mert tiszta káosz pasi, és a kocsija meg olyan dzsuvás, mint a rajzfilmben a Disznóól. – Hahó, Zerbrowski, már érkezem. – Nem hajlandóak beszélni, Anita. Megtagadják a válaszadást az 5. kiegészítésre hivatkozva. – Már nem hivatkozhatnak rá, mert már több rendőr füle hallatára beismerték, hogy végignézték, ahogy a két rendőrt a társaik meggyilkolták, és ez azt jelenti, hogy a törvény szemében épp úgy bűnösök ők is, mint azok a vámpírok, akik ténylegesen elkövették a véres tettet. És azok a vámpírok, akik embert ölnek, automatikusan halálra lesznek ítélve. – Véres tettet, milyen csinosan fogalmazol – bólogatott Zerbrowski. – De pontosan. Úgy tűnik, nem fogják fel, hogy már nem ugyanazok a törvények vonatkoznak rájuk, mint a halandó emberekre. Ha csak a lány elrablása lenne a vád, akkor hivatkozhatnának az 5. kiegészítésre, és nem lennének kötelesek önmagukra terhelő vallomást tenni. – De gyilkosság vádjánál ez nem lehetséges. – Nem – bólintott. – És ezt az előbb talán nem fejtettem ki nekik kristálytisztán, mert ha leesik nekik, hogy mindenképpen ki lesznek végezve, akkor... Nem fejezte be a mondatot, ott voltam én, hogy megtegyem helyette: – ...akkor már nem lesz vesztenivalójuk, és akkor harcolni fognak, bevadulnak. Én legalábbis bevadulnék a helyükben. – Na, azt tudom. – Mert te nem? – Nem tudom – felelte némi gondolkodás után. – Nehezebb hagyni, hogy valaki megöljön, mint hinnéd. Már ha van választási lehetőséged.

– Lehet – mondta elgondolkodón, valahogy nem volt rá jellemző ez a nagy komolyság. – Baj van? – Nem, semmi. – Hallok valamit a hangodban, Zerbrowski. Gyerünk, ki vele! Elnevette magát, ami végre megint az ismerős kolléga volt, de aztán ami következett, váratlanul ért: – Csak az futott át az agyamon, hogy remélem, te soha nem keveredsz a törvény másik felére. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy én sem esem majd a halandó emberek kategóriába akkor, és nem az a törvény jut majd? – Nem, egy francot. Jó zsaru vagy te. – Köszi. Azért én még hallom azt a ki nem mondott csak szócskát. – Csak úgy reagálsz, ahogy a rosszfiúk, ha megszorongatnak. Egyszerűen csak nem szívesen látnám, mit lépsz, ha úgy érzed, kifogytál a választási lehetőségekből. Egy ideig hallgattunk mindketten, csak egymás lélegzését hallgattuk a telefonban. – Már rég forog ez a fejedben, mi? – Figyelj... – mondta, és láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát ügyetlenül abban a lógós zakójában. – Zsaru vagyok. Vagyis mindig számolok a lehetséges veszélyekkel. Dolph-nál se szeretnék a rossz oldalra kerülni. – Ezt vegyem bóknak? – Két méter felett jár, a fősulin focizott és súlyemelő volt, és azóta is tartja a formáját. Te kislány vagy, egy-hatvan körül. Szerintem nyugodtan veheted bóknak az összehasonlítást. – Jó, annak veszem – morogtam némi fontolgatást követően. – Most meg miért érzem úgy, hogy bocsánatot illenék kérnem? Mint amikor Katie úgy elnémul, azzal a nőcis hallgatással. – Gőzöm sincs. Miért kéne bocsánatot kérned az igazság miatt? – Fogalmam sincs, de a hangsúlyod is ugyanaz, mint Katie-é ilyenkor, és ebből mindig szoktam tudni, hogy alhatok a kutyaházban egy darabig. – Hogy hasonlíthatsz az egyik mondatban Dolph-hoz, a következőben meg a feleségedhez, Zerbrowski? – Úgy, hogy a társam vagy és nő. Vagyis minden klappol. – Oké – biccentettem egy idő után megint.

– Na, ez végre egy rendes oké, ami tényleg azt is jelenti, nem pedig az a bizonyos nőcis oké, ami éppen ellenkezőleg, pont azt jelenti, hogy a világon semmi sem oké. Ezen csak nevetni lehetett, mert annyira igaza volt. – És mit csináljunk, hogy szóra bírjuk őket? – Elvileg van egy ötletem, amivel én leszek a rossz zsaru, te meg a sorozatgyilkos zsaru, de vagy húsz vámpír lógott meg, akik már megöltek két rendőrt. És azért léptek le, mert tisztában vannak vele, hogy ha elkapjuk őket, ki lesznek végezve. – Vagyis minél előbb el kell kapnunk őket. – Szerintem fel fogják adni őket, ha bevetjük a módszeremet. – Ami micsoda is, Zerbrowski? Elmondta. Egy percig szóhoz se jutottam. – Jesszus, Zerbrowski, ez kurvára aljas húzás – szaladt ki végül a számon. – Köszönöm, nagyon köszönöm. – Csak épp nem bók volt – vágtam rá, és gyorsan bontottam a beszélgetést, nehogy valami tréfálkozással vagy ugratással még megváltoztassa a véleményemet. Dolph fizikailag rohadtul félelmetes volt, és az indulatai még annál is parábbak. Én se kevés módon tudtam ráhozni másokra a frászt. Zerbrowski viszont... profin leplezte az igazi énjét, de ha egyszer kimutatta, mi lakik abban a slampos fejében, hát sokan szaladtak világgá. Ha választani kell, az ember őt lőné le utoljára, aztán meg hopp, alaposan megszívná, hogy így elcseszte, mert ez volt élete utolsó, mégis legnagyobb hibája. Amibe belehalt. És ezt el is raktároztam az agyamban, ahogy azt is, hogy elméletei vannak arról, mit lépne, ha esetleg átállnék az Erő Sötét Oldalára. A társaknak ilyesmit csak nem kéne egymásról gondolniuk, igazam van?

10. Ha valakit meg akarsz törni, az első lépés: izoláld. Zerbrowski szét is osztotta a vámpírokat, mindenkit különválasztott, és más-más rendőrre bízott. Időközben kiértek a kommandósok is, nem az az egység, ami Larry Kirkland rendőrbíróval volt akcióban, hanem a másik egység. Alapvetően kissé kényelmetlenül érzem magam, ha velük kell együttműködnöm, de ma este csak a nettó örömöt éreztem a fajsúlyos izomerőt és profizmust látva. Nem ártott legalább néhány élő vámpír, ha ki akarok szedni belőlük valamit. Elmondtam a tervet Greco őrmesternek, aki eligazította az embereit az elvárásokról: ölni tilos, csak fájjon. Nem minden jó lövész képes pontosan, azaz nem feltétlenül halálosan célozni, amikor szörnyetegek rohanják meg. Ehhez acélidegek kellenek és persze kisiparosi szakértelem. Aki bekerül a kommandósokhoz, annál a kettő adott, különben nem kerülhetett volna be. Voltak más rendőrök is, persze, akiknél egyben megvolt ez a két fontos képesség, akár egyenruhások, akár civil ruhások, de őket név szerint ismertem. A kommandónál mindenki ilyen volt, nem kellett előre ismerni őket, hogy tudjam, kitől mit várhatok. Oda ez a minimum. Zerbrowski öt külön helyiségbe osztotta le a már halott vámpírokat, mert ennyi külön szobára volt szükségünk a megmaradt vámpírok kikérdezéséhez. Én lementem a dzsiphez a felszerelésem maradékáért. Amíg nekikészülődöm, Zerbrowski a gyanúsítottakat tartja szemmel, hogy jelezhesse, melyiküknél a legsanszosabb először a szökési próbálkozás. Aztán nekem már csak annyi a dolgom, hogy szép sorban alaposan rájuk hozzam a szívbajt. Én vagyok az akcióban a mumus, aki egyszer csak rájuk szabadul a szekrényből. Zerbrowski játssza a jó zsarut, vagy legalábbis a nem annyira rosszat. Hogy tényleg elég félelmetes legyek, szükségem volt a felszerelésem másik részére is. Ehhez át kellett baktatnom az udvaron a hullák közt, mert a kocsim a túloldalon parkolt. A tévében a hullák mindig le vannak takarva lepedővel, de a valóságban nem lebeg alá elegánsan egy tiszta lepedő a

semmiből, amint valaki meghal. Csak két mentő volt a közelben, amikor kitört a vész, és a lepedőket, takarókat az élők kapták meg, az ellátott sebesültek. A hulláknak előszedték már a hullazsákokat, csak épp nem volt még idő, hogy be is bugyolálják őket. A legfiatalabbakra, akik még gyerekeknek látszottak, hiába éltek már talán bőven annyit, hogy bármelyikünk nagyszülei lehettek volna, ráterítették a fekete műanyag zsákokat, mert olyan volt, mintha csupa iskolás heverne mindenütt. A felnőttebbek azonban szabadon maradtak, a szemük üvegesen meredt a semmibe. A rendőrök nagyrésze másfelé fordult, ahogy áthaladt a hullamezőn, de én a szemeket néztem, mert mégis csak vámpírok voltak, és a legtöbbet nem személyesen lőttem főbe. Nem győződtem meg róla, hogy aki halott, az tényleg halott is. A vámpírok trükkös népség, még kórházi felszereléssel is bajos néha megállapítani, hogy élnek-e még, vagy éppenséggel már halottak. A CT a legbiztosabb, bár az a technológia is gyerekcipőben jár még a vámpírkérdésben. Mert honnan tudhatjuk, hogy az élőhalott már nem élő, csak halott? Megálltam az egyik férfi mellett: mintha valami hollywoodi casting ügynökség választotta volna ki az ideális halott nagypapát, aki a legszomorúbban és legszánalmasabban hever a kövezeten. Utólag talán majd jobban együtt érzek vele, de most sokkal jobban lekötött az, hogy semmiféle külsérelmi nyomot nem láttam a testén. A törzsén a golyó jóval a szíve alatt ütött lyukat, és a fején nem volt sérülés. Amit láttam, az még édeskevés, hogy egy vámpírral végleg végezzen. – Magát kicsit se zavarja a látványuk, mi? – szólalt meg a hátam mögött Urlrich. – Nem hát – feleltem, de nem vettem le a szemem a vámpírról. Halkan, nagyon is pasisan felnevetett. Ismerős nevetés volt, az elismerő meglepettség hangja. A férfiak soha nem hitték el, hogy lépést tudok tartani velük, főleg az idősebbeknek voltak ilyen természetű problémái. Mert még mindig fiatalabbnak látszottam a koromnál – és törékenynek is. Meg persze nő voltam. Vagyis tripla fenyegetés a pasik egójára és/vagy elvárásaira. Urlrich egójával nem volt gond, csak az elvárásait billentettem seggbe. – Azt mondják, a többi vámpír szeme láttára fogja feldarabolni a halottakat. Ez igaz? Bólintottam, de még mindig azt a nagypapit lestem a lábam előtt. – Segítek bevinni a felszerelését.

Na, erre már ránéztem. És amit láttam, arra csak még jobban felé fordultam, hogy jobban megnézhessem magamnak a szemében azt a kis csillogást. Dühös volt, és a dühe fényes csillogást adott a szemének, az arcának pedig életteli pírt. Ha nő lett volna, most nem hagyom szó nélkül, és megemlítem, hogy „milyen jól áll magának, ha haragszik”. – A társa rendbe fog jönni, ugye? Bólintott, de a szeme összeszűkült, és a harag helyébe az igazi érzelem, a gyűlölet került. Ez az indulat a vámpírok ellen nem ma kezdődött. Felismerem a múltból hozott gyűlöletet, elég egyetlen pillantás belőle. Nem sokon múlott, hogy megkérdezzem, miért utálja őket ennyire, de a pasikódex tiltja az ilyen egyértelmű kíváncsiskodást. A közvetlen kollégáktól persze megkérdezhettem volna, ők elfogadják, hogy a kislányt hozom, aki kíváncsi, és szeret az érzelmek mélyére látni, de egy új arc előtt a pasit kell adnom. És a pasik nem turkálnak egymás lelkében, hacsak nem létszükséglet. Ez most nem az az eset volt, egyszerűen csak kíváncsi lettem volna, de egyelőre nem forszíroztam. – Látni akarom az arcukat közben – mondta. – Mármint a vámpírokét? – Igen. – Hát én nem. – Mert? – nézett meghökkentem – Mert az a félelem és utálat személyesen nekem szól majd. Nem kifejezetten kellemes érzés, ha az ember szörnyetegnek kénytelen érezni magát, Urlrich. – Ők a szörnyetegek. – Esetleg próbálja ki, milyen érzés, hogy leláncolva kénytelen végignézni, ahogy lefejezem egy társát, aztán meg kivágom a szívét, és közben arra gondol, hogy a törvény szerint ezt magával is megtehetném, és talán meg is fogom tenni. Akkor nem engem tartana szörnyetegnek? – Csak azt gondolnám, hogy ez a munkája. – Tudja, a törvény értelmében nem feltétlenül kell előbb megölnöm őket, és csak utána levágni a fejüket és kiszedni a szívüket. Csinálhatom fordított sorrendben is, kivájhatom a szívüket úgy, hogy még élnek, és tudják mit művelek. – Csinálta már úgy is? – Igen – feleltem, de nem részleteztem. Azt nem árultam el neki, hogy évekkel ezelőtt még ifjú voltam és bohó, és a vámpírokat szörnyetegeknek

tartottam. És egyszerűen nem jöttem rá, hogy kivárhatom, amíg feljön a nap, és a testük meghal a világ számára, és csinálhatom akkor is. Az, hogy élve öltem meg őket, az első lépés volt a felismerésben: talán van az éremnek másik oldala is, ez a ki a szörnyeteg kérdés nem annyira feketefehér. Igazából egyszer vájtam ki élő vámpír szívét, azt is azért, hogy infókat szedjek ki belőle, törvényes kínzásképpen. Soha máskor nem csináltam olyat. Vannak dolgok, amikkel tovább lehet élni, de attól még nyomot hagy a lelkeden. Mentem a kocsimhoz a holmimért. Úgy döntöttem, minden vámpírnak, akin nem látok egyértelmű halálos sebet, karót verek a szívébe. Az előírások úgyis köteleznek, hogy egy csomó karót hordjak magammal, még ha alig használom is őket. Most majd letűzöm őket jelzésül, hogy addig se kelljen aggódnom, amíg ki nem vágom a szívüket. Amíg valaki nem követi el azt az ostobaságot, hogy valamiért kihúzza belőlük a karót, semmiképpen sem kelhetnek fel, hanem szépen leszögezve kivárják, míg eljutok hozzájuk, vagy virradni kezd, és akkor a nap majd elvégzi helyettem a melót. Bár ez már törvényellenesnek minősült, túlzott kegyetlenségnek, mintha egy halandót élve égetnénk el. Hogy kegyetlen, azzal nem is vitatkoztam, csak épp kicsit sok hulla feldolgozása várt rám, félő volt, hogy napkeltéig sem végzek. Hacsak nem kapok segítséget.

11. És a segítség Larry Kirkland szövetségi rendőrbíró személyében meg is érkezett. Ő se volt egy nagydarab pasas, alig magasabb nálam, ráadásul kék szeme, szeplős képe és göndör, vörös haja volt, maga a vicc. A haját mondjuk általában alaposan lenyíratta, hogy legalább göndörödni ne göndörödjön, vagyis alapvetően szinte kopasz volt. A kétéves kislánya is örökölte ezt a képtelen göndörséget, csak ő épp az anyukája barnább hajszínét kapta meg mellé, nem az égővöröset. Mindenesetre a kis Angelica haját megnövesztették, a fürtök a vállát verdesték. Larry viszont úgy festett, mint egy nagyra nőtt erdei manó, még ha a szája körül látszottak is már ráncok, mint az olyanoknak, akik túl sokat csücsörítenek és komolykodnak. Amikor mellém került kvázi tanoncnak a hóhér mesterségben, még sokkal többet mosolygott. Pedig figyelmeztettem, hogy ha az ember nem vigyáz, ez a meló felfalja a lelkét. A hullák mellett beszélgettünk. – Azokat már megkaróztam, amiken nem láttam elég sérülést ahhoz, hogy biztosan halottak legyenek. A többit rád hagyom, aztán ha végeztél velük, gyere fel hozzánk. – Miért, mi van odafenn? – kérdezte határozottan gyanakvón. Ez is a melóval ragadt rá. Azt már elmondtam neki, hogy mi lesz az én feladatom, hogy vallomásra bírjuk a foglyainkat. – Te is kaphatsz egy gyanúsítottat egy külön szobában, míg én egy másikkal vagyok. Azzal megfeleznénk a melót, és nőne az esély, hogy még hajnal előtt használható információkhoz jutunk. Az arcán megjelentek azok az ismerős makacs ráncok, a szája két sarka lefelé görbült. Innen jöttek a ráncai, ebből a makacs cinizmusból. Évekkel ezelőtt én is elkezdtem hasonló ráncokon dolgozni az arcomon, de szerencsére még időben stratégiát váltottam, és inkább mosolyogni kezdtem. Most is csak mosolyogni tudtam, és megcsóváltam a fejemet.

– Mit mosolyogsz? – kérdezte a gyanakvó arckifejezéséhez illően gyanakvó hangon. – Rajtad, magamon, semmin és mindenen. – Ez meg mit akar jelenteni, Anita? – lágyult el a komor ránca kissé, és már csak fáradtnak látszott. Nem fizikailag volt fáradt, hanem lelkileg, ez a helyzet meríthette ki. Ahogy mindannyiunkat. – Azt, hogy olvasok az arcodból, meg abból, ahogy a válladat felhúzod. Csak a munkánkat végezzük, Larry – Az én dolgom annyi, hogy levágjam a vámpírok fejét, kimetsszem a szívüket, hogy később ne másszanak ki a sírból. Az is a munkám része, hogy a törvény szerint halálra ítélt vámpírokat kivégezzem, de az nem, hogy részt vegyek a gyanúsítottak rémisztgetésében. Ez olyan, mintha egy hullába vezetnél áramot egy halandó gyanúsított szeme láttára. A hulla az hulla, nem a másik szeme láttára ölöd meg, de akkor is égőhússzag lesz. Barbár módszer, Anita. Én nem leszek Zerbrowski szörnyetege. Sóhajtottam, megint. Voltak már korábban is hasonló jellegű vitáink nem ugyanez persze, mert ilyet még én sem csináltam, csak jellegükben hasonlók. – Szóval akkor én lehetek szörnyeteg, de te nem? – Ha szörnyetegnek érzed magad attól, hogy részt veszel benne, az azt jelenti, hogy szerinted sem helyes. És ha nem tartod helyesnek, akkor ne csináld, Anita. Ilyen egyszerű – mondta nagy komolyan. Meggyőződése volt, hogy igaza van. Mindig meggyőződése volt. – És ha se én nem csinálom, se te, akkor ki csinálja meg? – Értsd már meg, hogy ez a lényeg, hogy ilyesmit senkinek sem szabadna csinálni. Fertelmes dolog, és az csak még fertelmesebb, hogy ráadásul jelvényes tisztek csinálják. Mi a jó fiúk vagyunk, és jó fiúk soha nem tennének ilyet. – De tudnunk kell, hol vannak a vámpírok, mielőtt másokat is megölnének. – Úgy kérdezzük ki ezeket a gyanúsítottakat is, ahogy másokat. – A szabályszerű kihallgatás időigényes, Larry. És este azok a vámpírok ismét éhesen ébrednek majd. Egyszer már öltek, rendőrt is, méghozzá kettőt. Tisztában vannak vele, hogy nekik annyi, vagyis nincs semmi vesztenivalójuk. És ettől még sokkal veszedelmesebbek. – Olyan módszert kell találni, amivel nem leszünk rosszfiúk, Anita.

Megráztam a fejemet, és gyorsan kiráztam belőle a harag első meleg áramlatát, ami olyan nagyon emlékeztetett a régi időkre, amikor minden kis semmiségtől dühbe gurultam. Csak akkor még nem volt ilyen önuralmam. – Ha én nem lennék itt, neked kéne elvégezned a piszkos munkát. – Ha nem lennél itt, se csinálnám meg – jelentette ki végtelen magabiztossággal, az igazság birtokában lévők teljes meggyőződésével. Elszámoltam tízig, közben igyekeztem egyenletesen, mélyeket lélegezni, csak lassan. – Hányszor mentett már meg ártatlan életeket az, hogy én kész voltam rosszfiú lenni? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – villant a szeme. Kezdett ő is indulatba jönni. – Kétszer. – Te is tudod, hogy sokkal többször. – Négyszer, ötször, tízszer, vagy tucatszor? Hány olyan alkalmat ismersz el, amikor lövöldözéssel, vagy mások bántalmazásával életeket mentettem? A legtöbben hazudtak volna maguknak is, de Larry tartotta magát az elveihez, még ha ára volt is. Ez igazán a javára volt írható. – Húsz, vagy talán harminc olyan esetről tudok, amikor átlépted a határt, és elismerem, hogy olyankor mindig életeket mentettél meg. – És hány ember köszönheti annak az életét, hogy én szörnyeteggé változtam? – Soha nem mondtam, hogy az volnál. – Akkor hány ember köszönheti annak az életét, hogy rosszfiú lettem? – Több tucatnyi. Több száz is akár – mondta bele egyenesen a szemembe. – Vagyis ha én akkor nem végzem el mondjuk helyetted a mocskos munkát, akkor több száz ártatlan ember már nem élne? A két keze ökölbe szorult. – Nem kínzok meg senkit. És nem is ölök, ha nem muszáj. – Akkor sem, ha a tiszta erkölcsöd több száz emberéletet követel? – Az erkölcsöt nemcsak szép időben kell tartani, Anita – bólintott határozottan. – Ha egyszerűen csak félretolod, amikor úgy egyszerűbb, akkor már nem nevezhetjük erkölcsnek. – Ezek szerint erkölcstelennek tartasz?

– Csak annyit mondtam, hogy más mércével mérjük a dolgokat. És mindketten meg vagyunk győződve a magunk igazáról. – Ez nem igaz, Larry, én nem vagyok róla meggyőződve. Nem gondolom, hogy igazam van. Sok olyat tettem már, amitől rémálmaim vannak. Lehet, hogy ezzel az éjszakával is álmodom majd. – Ez azt jelenti, hogy tudod, hogy rosszat cselekszel. A lelkiismereted szól hozzád, nem is csak szól, hanem kiabál veled. – Tisztában vagyok vele. – Akkor hogy vagy rá képes? – Úgy, hogy inkább legyenek rémálmaim, mint hogy oda kelljen állnom egy család elé, hogy meghalt a fiuk, a lányuk, a testvérük, az anyjuk, az apjuk, a nagyanyjuk vagy a nagyapjuk, mert nem kaptuk el időben ezeket a vámpírokat. – Én meg inkább nyilvánítok részvétet, mint hogy ilyen fertelmet, ilyen... – mondta, de hirtelen elhallgatott. – Mondd ki – mondtam –, mondd csak ki – tettem hozzá suttogva. – ...gonoszságot műveljek. Én inkább részvétet nyilvánítok, mint hogy ilyen gonoszságot műveljek. Erre rábólintottam. Nem egyetértőn, egyszerűen csak bólintottam. – Akkor még szerencse, hogy itt vagyok én gonosznak, mert ezerszer inkább darabolok fel hullákat, hogy halálra rémítsem a foglyokat, de legalább nem borul gyászba még egy család, akinek magyarázhatom, hogy azért nem kapta el senki ezeket a vérszívókat, mert mi túlságosan is jók vagyunk, túlságosan is rátartiak, hogy a szükséges dolgokat megtegyük a szükséges információkért. – Hát ebben soha nem fogunk egyetérteni – mondta halkan, de határozottan. – Nem, soha. – Menjél, legyél Zerbrowski mumusa, én meg megkarózom ezeket itt lenn. – Nem vagyok mumus, Larry. A mumus nem létezik, én viszont igen. – Mindegy, menjél, Anita, és fejezzük ezt be. – Még nem – ingattam a fejemet. – Anita... – Én a szörnyeteg vagyok, Larry – emeltem fel a kezemet, hogy elhallgattassam –, nem a mumus. – Ez hülyeség.

– Nem, nem az. Mert, ahogy már mondtam, mumus nincs, de szörnyetegek annál inkább vannak. Vagyis én vagyok a zsaruk háziszörnyetege. – Nem vagy senki háziállata. Ha valaki szörnyeteggé tesz téged, az te magad vagy, Anita. Erre már végképp nem lehetett mit mondani. Fogtam a cuccomat, és bementem az épületbe, mert amikor egy barátság ennyire csorbát szenved, ott nem gyűlölet marad utána. Hanem fájdalom.

12. A szoba úgy festett, mint egy darabolós horror díszlete, mocskos falakkal. A világos festék foltokban mállott a téglafalról, a tövében gyűlt össze nagy kupacokban, a falakat meg mintha valaki vagy valami lehántotta volna, mikor tíz karommal esett neki, hogy kivájja magát innen. De az is lehet, hogy befelé törekedett. A padlón nem csak a festék mocska gyűlt fel, hanem a vakolat, por és kosz is, a falakat is belepte, meg az oszlopokat, amik a végtelen magasba nyúlva tartották odafenn a mennyezetet. A magas falakon viszont csak egész szűk ablakok voltak, amiken se a fény nem juthatott be igazán, se kimászni nem tudott volna senki. Nem is annyira szoba volt, hanem terem, visszhangos, mert a néhány rendőrön és kommandóson kívül nem volt bennük semmi. Két kommandós állt őrt gépkarabéllyal pihenjben, ami elég bizarr, mert csak úgy áradt róluk a harcrakészség. Biccentettem nekik, ők meg vissza nekem. A két rendőr a gyanúsított két oldalán állt vigyázzban, maguk elé meredtek, kilátszott a kereszt alakú nyakkendőtűjük. Ha egyszer a rendőröknek indokoltnak és jogosnak minősül a vámpíroktól való félelem, ilyen indok lehet például a halott kolléga, nyugodtan kirakhatják a szent holmijaikat, senki se fog balhézni velük a gyanúsított ellen megnyilvánuló fenyegetés okozása miatt. Zerbrowski kiválasztotta a szerinte leggyengébb láncszemet. Bíztam a döntésében, bár én magam nem ezt a lányt hoztam volna be. Ránézésre azt mondtam volna, hogy épp a következő szalagavató bálra keresi a partnerét: vékonyka volt, a domborulatai alig-alig kezdtek fejlődni, a keze apró, akár egy kisgyereké. Szőke haját rövidre vágták, elég vacakul nézett ki a frizurája. Az a lágy, borzas fazon volt, ami valamikor a hetvenes években divatos lehetett, csak épp ennek a kislánynak túlságosan is dús volt a haja, hogy hozza a fazont. Vajon tudta, hogy mennyire nem áll jól neki? Hogy a sok haj alatt a keskeny kis arca még gyermekibbnek, még esendőbbnek látszik? És ha tudta, akkor miért nem változtatott rajta? Azért, mert nyilván ő se tudta megnöveszteni a haját, ahogy a vámpírok nagyrésze.

Amit egyszer levágtak, az ki nem nő többet. Ilyen szempontból tényleg meghalt, az idő változatlanul hagyta. Madárcsont vékonyságú végtagjai pont a növekedés legidétlenebb, legrosszabb pillanatában álltak le, amikor a végtagok hirtelen megnyúltak már, de a test még nem nőtt hozzá, minden olyan esetlen maradt – sajnos örökre. Jean-Claude és néhány vámpírja elég hatalmas volt, hogy mondjuk izmot növesszen, vagy hajat. De ehhez olyan hatalmasnak kellett lenni, mint ők. Ezt nemrég tudtam meg, hogy nem evidens a vámpíroknál. Elvégre Jean-Claude volt St. Louis városának ura, az ő hatalma ébresztette a neki véresküt tett vámpírokat minden szürkületkor. Az ő akarata és az ő hatalma. Egyes elméletek szerint, ha ő meghalna, akkor nem egy vámpír nem ébredne fel a következő szürkületkor. Ám én ismerek két vámpírt, akik végeztek a vérvonaluk fejével, a saját mesterükkel, és túlélték. Azt is hallottam már, hogy Jean-Claude elveszi a kisebb vámpírok erejét, hogy a kegyencei közt ossza szét. Aki ezt mondta, éppenséggel ellenség volt, de mégis... kérdőre vontam Jean-Claude-ot. – A város ura vagyok, ma petite, és ez hatalommal jár. Ezt felelte nekem akkor. – Egyszer azt mondtad, hogy a kedvemért vesztegeted az energiáidat arra, hogy megnöveszd a hajadat, mert nekem a hosszú hajú pasik jönnek be. De mostanában Asher haja is sokat nőtt, és a klubok táncosai megizmosodtak. Talán nekik is juttatsz az energiádból? – Oui. – Amit a többi vámpírtól veszel el? – Hatalmamat az alattvalóimtól nyerem, de nem lopom tőlük. Egymagában senkinek sincs meg a hatalma, hogy akár egyetlen centivel is hosszabbra nőjön a haja, vagy a karja izmosabbá. Az erejüket nem változtatom meg, mégis nyerek belőle, és a nyereséget azokkal osztom meg, akikkel csak akarom. Szóval igaz is volt meg nem is, ahogy az már általában a vámpírokkal kapcsolatos jelenségekkel lenni szokott. Ezt a lányt Shelbynek hívták, és tutira nem tartozott Jean-Claude kegyeltjei közé: megmaradt abban a tini alakban, amiben vámpírrá változtatták. Tizennégy lehetett. Az újfajta bilincsek persze nagyok voltak rá, maradt a régi típus, de a lábára még abból sem találtak a kollégák megfelelőt, ezért csak a kezeit bilincselték össze, és kötözték a derekához. De hiába volt fizikailag ilyen aprócska, a vámpírerejével nagy valószínűséggel játszi könnyedséggel pattintotta

volna szét a láncait, ahogy Barney bent az őrsön. De ő legalább egy alacsony, törékeny kislány volt, akit sokkal könnyebben legyűrhettem volna, ha arra kerül a sor. És mellesleg reméltem, hogy a rémséges magánszámommal lebénítom őt, ahelyett, hogy menekülésre bírnám. Egyébként már most is ott ragyogott a nagy szemében a félelem. Az öregebb vámpírok könnyűszerrel leplezik minden érzelmüket, a faarc nagymesterei. Ám amíg csak legfeljebb harminc évet töltött egy vámpír az örök életre rendelt formájában, nem ura még ennyire önmagának, és pontosan olyan, mint halandó korában volt, csak épp ott a tudat, hogy örökre ilyen is marad. A vámpírlét nem hozza automatikusan magával a príma színészi képességeket. Ahogy nem leszel egyik pillanatról a másikra harcművész se, vagy milliomos, se szexszimbólum és lepedőakrobata – ezt mind a gyakorlat hozza. Akadnak vámpírok, akik soha nem tanulnak meg bánni a pénzzel. Shelby nem úgy nézett ki, mint aki túl sokat nyert volna azzal, hogy élőhalottá vált. Vagy csak megjátszottá volna magát? Lehet, hogy csak rájátszott az elesettségére és szánalmasságára, hogy az első adandó alkalommal lemészároljon mindannyiunkat? Lehet. Az egyik legfélelmetesebb vámpír, akivel eddigi életemben találkoztam, külsejében húszéves lányra hajazott, pedig ezerévesnél is vénebb szörnyeteg volt. Urlrich hozta be utánam a második táskámat, amiben a hivatásos kivégzések kellékeit hordtam magammal. Amikor vámpírvadászaton voltam, úgy öltem, ahogy épp tudtam, nem azon aggodalmaskodtam, hogy mekkora dzsuvát csinálok. Ha azonban a test már egyébként is halott, és az adófizetők tulajdonát képező eszközökkel dolgozunk, akkor ügyelni kell a tisztaságra is. Kinyitottam az első táskát, és elővettem a nagy, összehajtogatott ponyvát, aminek az egyik oldalán műanyagborítás van. Urlrich segített kiteregetni a padlón. – Kérem, ne! – suttogta Shelby. A halk szavak visszhangot vertek a teremben. Isteni akusztikánk lesz a sikolyokhoz. A táskám mellé térdeltem, és elkezdtem kipakolni szép sorban a cuccot, amit egy vámpírhóhér neszesszere törvényi előírás szerint tartalmaz, bár szinte soha nem kerül használatba. Mivel jelen esetben a legfőbb szempont a tanú/gyanúsított megfélemlítése volt, a táska tartalma tökéletes eszköztárnak bizonyult. Elsőként kiraktam a karókat. Műanyag tasakban voltak, amire rá kellett hajtani a flepnit, és úgy átkötni. Miden egyes karónak külön rekesze volt, így nem csörömpöltek, és nem is álltak bele az oldalamba, ha épp túlságosan lendületesen kaptam volna fel a

vállamra a táskát, vagy ha vakon kotorásztam benne. Szépen kinyitottam a zsákot, és egyenként kisorakoztattam a műanyag ponyvára őket egymás mellé. Szinte soha nem használtam karót, de ha netán sor került volna rá, hát nem árt, ha jó hegyes, strapabíró holmival dolgozhatom. Ezért keményfából hegyesre faragott, masszív karókat hordtam magammal. Azt mondják, a hatékonyság egyik kulcsa a megfelelő felszerelés, így én gondosan válogattam meg az enyémet. – Ezt nem teheti – nyüszített a lány. – Nem bántottam senkit. – Ezt azoknak a rendőröknek mondd, akiket a barátaid megöltek. Shelby felpillantott a két oldalán álló rendőrökre, és amennyire a láncok engedték, kérlelőn felemelte a kezeit. – Kérem. Nem tudtam, hogy meg fognak ölni bárkit is. A lányt át akartuk változtatni, de ő az utolsó pillanatig vámpír akart lenni. Akkor ijedt csak meg. De az utolsó pillanatban mind megijedünk. – Ki az a mind? – kérdeztem. Megint rám meredt, a szeme elkerekedett, a rémület szinte szürkés fehérre fakította a bőrét: – Ne! – suttogta. – Mit ne? – kérdeztem, és elővettem egy vékony, fekete bőr bugyrot. Az is olyan alaposan be volt kötözve, mint a karótároló. Kibontottam, és lassan, gyöngéden kicsomagoltam a fényes, ezüst kézifűrészemet, ami épp olyan volt, mint amilyennel a sebészek amputálnak. Egyszer kipróbáltam, de nem jött be a fűrészhang, ahogy a csigolyákat vágtam át. Elvileg ez megkönnyíti a munkámat, és a törvény kötelez rá, hogy mindig magammal hordjam. Soha nem vágtam még le ezzel vámpír fejét, és nem is fogom, az tuti, de arra jó volt, hogy Shelby sikítani kezdjen, ahogy meglátta. Kurta, szívtépő sikoly volt, kiszaladt a száján, de már próbálta is egyből visszanyelni, ráharapott az ajkára, hogy elhallgattassa magát. Mi is juthatott volna erről eszembe reflexből, mint hogy vajon milyen élete volt ennek a vámpírnak? Mennyi bántalmazást kellett elviselnie? Mert amikor vámpírrá tették, még üldözték a fajtáját, bujkálnia kellett, mert akkoriban a vámpírokat kérdés nélkül lemészárolták. Márpedig gyerek alakban még sokkal nehezebb élet az ilyen, sokkal nehezebb halandónak tettetnie magát egy tinédzser vámpírnak, mindenképpen felnőtt segítségére van szüksége. Aminek ára van. Shelby vajon milyen árat fizetett ezért a segítségért? Megsajnáltam? Meg hát. Ezért aztán változtattam a terven? Semmiképp. Azoknak az időknek, amikor az érzelmeim még befolyásoltak

a munkámban, vége már. Mostanában csak nagyon ritkán mászik bele érzelem a profizmusomba, de olyankor sokkal komolyabb a kölcsönhatás. Urlrich mellém térdelt, közben félretolta a derekán a felszerelését, és az egyik térdét mintha kímélte volna. – Nem is jön be annyira ez az egész, mint reméltem – súgta. – Mindenképpen hallja magát – feleltem. Meghökkenten pillantott hátra a lányra, majd vissza rám: – Ennyire jó a hallásuk? Biccentettem, miközben elővettem egy műanyag dobozt, amiben száraz rózsaszirmok és bimbók voltak, mint egy potpourriban. – Rózsa? Ez meg minek? – nézett nagyot Urlrich. – A szájba tömködni. – Nem úgy van, hogy fokhagymát kell beletömni a vámpír szájába? – Lehet azt is, de akkor bebüdösödik a táskám, a rózsától meg nem, és ez is ugyanúgy megteszi. Azt nem tettem hozzá, hogy soha még se rózsát, se fokhagymát nem tömtem levágott vámpírfej szájába. Ha az ember egyszer elválasztja a nyaktól a fejet, a testrészeket külön-külön elégeti, és a hamvakat más-más folyóba, vagy patakba hinti, már ha túlságosan is öreg és/vagy hatalmas vámpír volt az illető, egyébként még ez sem létfontosságú, a vámpír legalább annyira nem fog kimászni semmiféle sírból, mintha dolgokat tömünk a szájába. A hatóságok a hullaházas karózások menetébe iktatták be ezt a fokhagymázást, de az egyetlen magyarázat, amit ebben találok, hogy gyorsabb és kisebb macera rózsát tömni egy vámpír szájába, mint karót döfni a szívébe. Meggátolni persze nem fogja semmiben, legfeljebb addig nem tud harapni, amíg ki nem kotorta a szájából a cuccot. De hogy metafizikailag nem történik semmi a vámpírok testével tőle, az úgy biztos, ahogy ott álltam. Ez az aktuális vámpír azonban legalább sírva fakadt tőle. – Olyan idős, mint az unokám – súgta Urlrich. – Nem. Csak úgy néz ki, mintha olyan idős lenne, valójában annyi idős lehet, mint a gyerekei, már ha ők a harmincas éveikben járnak. És még mindig hallja magát. Erre megint a lányra sandított. Lánccsörgést hallottam, aztán jött a könyörgés: – Segítsen, kérem, nagyon szépen kérem. Nem tudtam, hogy meg fogják ölni őket. És túl kicsi is vagyok, nem tudtam megállítani őket. Mindig én vagyok a leggyengébb.

Urlrich mozdulatlanná dermedt mellettem. Megböködtem a vállát, de arra nem mozdult, ezért ököllel vállon csaptam. Ettől meg kis híján feldőlt. – Mi a fene van már, Blake? – Belenézett a szemébe, Urlrich. Megbűvölte magát. A két kommandós erre Shelbyre szegezte az AR-eket. – Maga mondja ki az áment, Blake. Mikor legyen? – kérdezte Baxter. – Még ne – intettem. Nyilvánvaló, hogy Baxter azért mondta ezt, hogy besegítsen, és a lány még jobban összecsinálja magát. Persze nem mondott semmi irreálisát, mert tényleg a szövetségi rendőrbíró mondja ki az áment az ilyen esetekben. Csak biccentenem kell, és a kommandó meghúzza a ravaszt. Urlrich szeme rám villant, és már tiltakozni kezdett volna, aztán sietve megrázta a fejét. – A rohadt életbe. Az unokám járt a fejemben, hogy mennyire hasonlít rá, pedig nem is. Az én kicsikém barna, nem ilyen szőke, ráadásul fiatalabb is, és az előbb mégis az ő arcát láttam ennek a vámpírnak az arca helyén, mintha ő lenne az – hadarta, és a szemében a riadalom első szikrája villant, ahogy rám nézett. – Jesszus, Blake, ilyen pikk-pakk megcsinálta? Pikk-pakk megborította az agyamat? – Van ilyen, pláne, ha a vámpírról eleve eszébe jut az embernek valaki vagy valami. Mondjuk, hogy az unokája is hasonló korú. – De a keresztjeink nem izzottak fel – szólalt meg az egyik egyenruhás. – Ha vámpírerőt használt volna, izzottak volna. – Csak akkor izzik, ha érzékelhető mágiát vet be a vámpír, és ha magára irányítja. De magával nem csinált semmit – azzal a lányhoz fordultam, és belenéztem a szemébe, mert nekem nem kellett tőle félnem, én fizikailag és metafizikailag is elbírok egy ilyen gyenge lénnyel. – Ügyes volt. Lefogadom, hogy ezzel a kis magánszámmal mindig sikerül valami felnőttet meghatni, ha védelem kell, vagy kaja. A sovány kis arca dacosra váltott, és igen, ott villódzott már a szürke szemében a szörnyeteg. Így élte hát túl azt a harminc évet, amikor még simán feljelenthették volna a véradói, és arra az élete is rámehetett volna. Ahhoz szerintem nem volt elég erős, hogy az emlékezetükből kitörölje az élményt, nem volt hát más választása, mint vagy megölni az áldozatait, vagy vámpírrá tenni őket, nehogy elárulják, de ilyen ereje nem sok gyerekvámpírnak van.

– Hány embert öltél meg, hogy le ne buktasson? Hányból szívtál vért, és ölted meg utána a hallgatásáért? – Nem akartam vámpír lenni. Nem én kértem, hogy örökre ebbe a testbe szoruljak – tiltakozott. – Egy pedofil vámpír tett vámpírrá, hogy örökre én lehessek a tökéletes áldozata. – És hány év után tudtad megölni? – Soha nem lettem elég erős, hogy megöljem – mondta, és a hang, hiába volt vékonyka, akár egy kisgyereké, már egyáltalán nem csengett gyermekien. – Csak valaki mást vettél rá, hogy megtegye neked, igaz? – Meg akartak menteni tőle, én pedig menekülni akartam. El se tudja képzelni, milyen volt nekem... – Nem te vagy az első gyerekvámpír, akit egy pedofil tett vámpírrá – sóhajtottam. – Megérdemelte a halált. – Nem kétlem. – Akkor kérem ne bántson. Nem akarok több fájdalmat – préselt ki könnyeket is a szeméből. – Jól csinálod. Azt hittem, képtelen vagy leplezni a félelmedet. Közben csak azt akartad, hogy lássam. Hogy mindenki lássa. Pedig látnom kellett volna, hogy egy ilyen testben csakis egy manipulátor nagymester maradhat életben ilyen hosszan. – Nekem csak a könnyek vannak meg a sajnálat. Másom soha nem is volt, amivel megvédhettem volna magam. – Ezt képtelen vagyok végignézni, nekem ez túlságosan is ismerős – indult az ajtó felé Urlrich. – Menjen, nézzen rá a társára, de azt ne felejtse el egy pillanatra se, hogy ez a kislány habozás nélkül megölné magát. – Soha – mondta Shelby. – Hazudsz – néztem bele az arcába. Sziszegve fújtatott rám, és már senki se nézte volna kislánynak a teremben. A szeme kezdett átváltozni, lehetett látni, ahogy előkapja a vámpírerejét. Ahhoz nem volt elég erős, hogy a váltás váratlan legyen, szépen leadta a figyelmeztető műsort. – Blake? – igazította stabil fogásba a vállán a fegyvert Murdock. Baxter követte a példát. – Elég legyen, vagy kapsz egy golyót a fejedbe és a szívedbe.

– Inkább a gyors halál, mint rózsák a pofámba, aztán meg viszlát fejem. – Ez itt nem miattad van, Shelby. Hanem a hulláknak. – Miféle hulláknak? – higgadt le kicsit. A ragyogás is csitult a szemében. – A halott vámpíroknak. Te is tudod, hogy le kell fejezni őket, és ki kell vágni a szívüket, nehogy kimásszanak a sírból. – Akkor meg miért előttem pakolássza? – Segíts megtalálni a gyilkosokat, és akkor talán nem foglak kivégezni. De ha nem segítesz, és ők megint gyilkolnak, akkor... – intettem a karókra –, ezek tényleg rád várnak. – Ha elárulom, hol vannak, megölnek. – Akkor nem, ha én gyorsabb leszek, és végzek velük, Shelby. Velem lesznek a kommandósok, és levadásszuk őket. És akkor soha többé nem bánthat senki. – Engem valaki mindig bántani fog. Túlságosan is gyenge vagyok. – Lépj be az Örök Élet Egyházába, náluk vannak mostohaszülőcsoportok a gyerekvámpíroknak. Ott olyanok közt lehetsz, amilyen te is vagy, nyíltan és törvényesen, járhatsz iskolába, lehet munkád, életed. – Ahhoz a maga mesterének a véréből kellene innom, és akkor az övé lennék. De én nem leszek senki rabszolgája. – A véreskü azért van, hogy a vámpírok ne keveredjenek olyanokba, amibe te most. Emberölésbe. Egy erős Város Ura megtartóztatja az övéi vérvágyát. – De ő túlságosan is hatalmas. És maga is, Anita Blake! Magukkal nem olyan, mint egy átlagos Város Urával. Ha itt teszem le a véresküt, elveszítem a saját akaratomat. Olyanok leszünk, mint az emberek, akik vakon követik szépséges urukat és a vérkurváját. – Fröcsögj csak nyugodtan, Shelby – mosolyogtam rá. – Nevezhetsz, aminek csak akarsz, azon az sem változtat, hogy végignézted, ahogy a társaid megölnek két rendőrt. És nem akadályoztad meg. A törvény előtt pontosan annyira bűnös vagy, mint azok, akik a fogaikat belevájták a testükbe, és ezért halál jár. Ha segítesz a nyomukra bukkanni, az új törvények talán mutatnak egy kiskaput, amin kibújtathatunk, és akkor életben maradsz. – Már halott vagyok, Anita Blake.

– Nem vagy az. Élsz. Járkálsz, beszélsz, gondolkodsz, még most is önmagad vagy. Az élőhalott nem halott – mondtam, és az ajtóhoz mentem. Kiszóltam: – Hozzák be! Két rendőr becipelte a hullazsákba csomagolt testet. Az arca kilátszott, sápadt volt. Az a férfi volt, aki az elrabolt lány csuklóját markolta, akit én lőttem le. Most bevégezhetem rajta a dolgom. – Tegyék a ponyva közepére – mutattam. A két rendőr lerakta a testet, ahová mondtam. Az egyikük megbotlott közben, és egy kéz csusszant ki a zsákból ernyedten, amilyen ernyedt csak a ténylegesen halott dolog lehet. Shelby levegő után kapott, és most talán nem játszotta meg magát. Lehúztam a zsákot a halott vámpírról, és megnéztem a sebeit. A mellkasán lévők köré már feketésen odaszáradt a vér, de azért az ingét barnás-vöröses feketére színezte. Mondhatja akárki, hogy a halál a végső álom meg a többi marhaság, de hogy egy igazi halott kicsit se hasonlít alvó emberre, az is fix. Még egy eszméletét vesztett test se olyan ernyedt, mint a friss hulla. Vámpírok közt akad olyan, akinél a halál utáni következő pillanatban beáll a rigor mortis, a hullamerevség, de ez itt ahhoz nem volt sem elég öreg, sem elég hatalmas. Olyan volt, mint egy átlagos, alig kétórás friss hulla, csak épp a testében nem pangott a vér. – Ez itt halott, Shelby. És bármi vagy is, ilyen biztos nem. Kivettem a másik táskámból a védőruhámat. Ebben a pakkban csupa olyan cucc volt, amit sokkal gyakrabban használok, mégsem előírásos tartozék. A védőruhát sem említi a törvény, de nyilván csak azért, mert nem olyanok írták, akik valaha is jártak vámpírkivégzésen. Akik valaha is daraboltak fel hullát. Vagyis gőzük sincs, mennyi vérrel és mocsokkal jár a program. Én a magam részéről mindig igyekszem felvenni ilyenkor, mert egyrészt megspórolhatom a tisztítószámlát, másrészt nem alszom annyira rosszul utána. Elég csak néhányszor kisúrolni a köröm alól az alvadt vért, és az ember óhatatlanul is Lady Macbeth-té változik, és már akkor is csak súrolja, súrolja, amikor már rég nincs mit súrolni. Kontyba tekertem a hajamat, ahogy Nathaniel tanította. Soha nem lett olyan csinos és rendes, mint az övé, mert ahhoz túlságosan is hullámos volt, de legalább befért a kis papsapkám alá. Eredetileg fürdősapkát használtam, az alá könnyebben be is fér a hajam, meg azt egyszerűen csak eldobtam a művelet után, de a hiúság nagy úr. Inkább beruháztam a fekete kis papsipkákba, azért ez mégis kevésbé idióta, mint a fejre húzott

nejlonzacsi. És feketében határozottan ijesztőbb is, mintha a kádból kimászó szomszéd nénihez hasonlítok. Az ijesztőség pedig most kívánalom volt. – Minek az a sapka? – nézett gyanakodva Shelby. – Unom, hogy folyton emberdarabkákat kell kipucolnom a hajamból. – Emberdarabkákat – suttogta, mintha ízlelgetné a fordulatot. – Ja. A következő a cipővédő nejloncsizma volt. Kerestem egy pontot, ahol fél lábon állva se veszítettem el az egyensúlyomat, és felvarázsoltam magamra. Erre azután szoktam rá, amikor egyszer nem vettem észre, hogy a cipőm sarkára ráragadt egy darabka agyvelő, és utána otthon a nappali szőnyegére kentem. Tényleg csak akkor pillantottam meg, de akkor már Micah meg a többiek is konstatálták, és Nathaniel letámadott, hogy gőze sincs, milyen kárpittisztító való az agyvelőfoltra, szóval, ha lehetne, inkább ne hordjak haza ilyesmit a munkámból. De nem is ez zökkentett ki, hanem Sin reakciója. Az ember kicsit több megértést várna egy vértigristől, de ő totál kibukott. Asher pedig maximálisan a pártját fogta. Hiába mondtam neki, hogy nekik a vámpírok csupa cseppfolyós étrendjével nem illene háborogni ezen, és a többi vámpír nem is akadt ki különösebben a problémán, és a vérállatokat még csak-csak megértem, hogy rosszul érinti őket. Erre Asher csak annyit mondott, hogy nem kell ahhoz húsevőnek lenni, hogy az ember ne akarjon agydarabokat látni a nappali szőnyegén. Mondtam neki, hogy hisztis picsa, de aztán beszereztem a cipővédő csizmát. Volt ebben a táskában is egy bőrtasak, az is szorosan bekötve, hogy ne szóródjon szét a tartalma. Ebben nem karókat tartottam. Kioldottam a bőrszíjat, és ezt is kiteregettem a karók mellé. Csupa finom ezüst ragyogású penge, amiket Fredóval, egyik főtestőrömmel, és a helyi patkány klán tagjával válogattam össze, miután kölcsönkértem az egyik kését, hogy azzal vágjam ki egy vámpír szívét. Mert neki akkoriban sokkal jobb kései voltak. Fredo legalább annyira odavolt a késekért, mint Edward a puskákért. A testőröknek gyakran tartott késharcos edzéseket, és amikor csak tudtam, részt vettem rajtuk én is. Kézbe vettem az egyik kést, eljátszadoztam vele, próbálgattam a tenyeremben, az ujjam hegyén az egyensúlyát. Isteni balansza volt, imádtam, bár ami harcban tökéletes, még nem feltétlenül felel meg szívek kimetszéséhez.

– Azzal meg mit akar? – kérdezte a vámpír rémült hangon. – Tudod te azt nagyon jól – vetettem oda neki, hogy közben felé se néztem. Visszadugtam a kést a rekeszébe, és egy másikat vettem elő, amivel nem is próbáltam megismételni az előbbi mutatványt, mert ezt úgysem kell soha elhajítanom, ez nem az az egyensúlyozható fegyver. Ha netán arra fanyalodnék, hogy harcban ezt akarjam az ellenfél felé hajítani, akkor már annyira vészhelyzet lenne, hogy nem is érdekelne, melyik kés mire való. Ezt nem is raktam vissza a helyére, hanem úgy helyeztem a bőrzsákra, hogy a vámpír láthassa, ahogy a fény ezüstösen megvillan az élén. Aztán belekotortam megint a zsákba, és elővettem egy doboz gumikesztyűt és a mentősollót. – Az mi? – suttogta a lány. Olyan félelemteli volt már a hangja, hogy nem tudtam nem odanézni. Az arca kihegyesedett, a vonásai elnyúltak, és nyoma se volt már rajta vámpírerőknek, csakis a vegytiszta rettegés ült rajta. Ha az ember nem látott még ilyen ollót, meghökkenhet a formáján, lehet, hogy nem is gondolná ollónak, sokkal inkább valami fémvágónak, vagy hegyes fogónak. Shelby nem ismerte fel, fogalma sem volt, mi az, azt meg végképp el se tudta képzelni, hogy mit akarok vele. Az ismeretlen ijesztőbb volt a számára, mint amit már látott, jól ismert. Érdekes, és akár jól is jöhet ez még nekem. Nem válaszoltam. Következett az arcmaszk, ami megint csak előírás, és ezzel kivételesen nagyon is egyetértettem, mert egy idő után az is uncsi, ha a szempillák közül próbálja kipiszkálni az ember lánya a cafatokat. A fejemre erősítettem a pántot. Így visszacsapódik az arcomba a saját lélegzetem, ami eleinte kissé klausztrofób érzés, bevallom, de leküzdhető. Persze, ha jól dolgozom, akkor az arcom nem mocskolódik be, de a halott test elég kiszámíthatatlan, és nyilván akkor spriccel a cucc az arcomba, amikor a legkevésbé se számítok rá. És valahogy nem érzek leküzdhetetlen vágyat arra, hogy ennek a vámpírnak a vérét az arcomon érezzem. Felhúztam a vékony latexkesztyűt, majd rá a nagyobbat, ami felér a könyökömig. Ez se csak a poén kedvéért volt, akkor lett jelentősége, amikor kikanalaztam a mellkasból a szívet. Voltak kollégáim, akik beérték annyival, hogy karóval, vagy golyóval szétroncsolják a szervet, de én biztosra mentem, és ha nem láttam át a mellkason egy lyukon, éppen a szív

helyén, akkor mindenképpen kivájtam. Olyan vámpír még soha nem mászott elő a sírból, aminek eltávolítottam a szívét, így nem hibázhatok. Az előbbi olló egyébként azért kellett, mert ingen át nem láthattam rendesen, mit lőttem szét és mit nem. Ezért hát mindenekelőtt levágtam róla a ruhát. A mentősolló szuper cucc volt, mindent átvágott, még az ócskább, puhább fémet is. A bilincset nem vitte, de arra nem is volt szükség. Letérdeltem a hulla mellé, becsúsztattam az ingbe az ollót, kissé bevágtam a nadrágkorccal párhuzamosan, hogy a gombok mellett párhuzamosan felnyithassam, és vágni kezdtem. – Egyszerűen csak gombolja ki – szólalt meg Shelby. – Így gyorsabb – mondtam, és csináltam. – De ott vannak a gombok – erősködött. Furcsa, hogy kit mi kezd el zavarni. Előre nehezen megjósolható. Emberek olyanoktól ijednek meg, borzonganak, rettegnek, amikre nem is gondolsz. Valami miatt Shelbyt láthatóan zavarta, hogy a szépen begombolt gombok sora mellett vágom szét az inget. Általában pillanatok alatt végighasítom ilyen helyzetben az anyagot, de most ráérősen csináltam, hogy a lány nézze, gondolkozzon, emésztődjön a látványtól. Hogy kezdje még jobban zavarni. – Csinálja már – harsant a hangja ingerülten. – Vágja fel, ha annyira vágni akar. Vagy gombolja ki. Mi a francért így csinálja? Élvezi, vagy mi? Ohó, szóval akkor érzékinek találja, azt hiszi, hogy esetleg élvezem, amit csinálok. Pedig nem. Nem okozott se kellemetlenséget, se élvezetet. Nem okozott semmit. Egy szeretőről levágni a ruháját, ha mondjuk az izgatja fel, az jó móka, izgató és szexi. De egy hulláról vágni le, hát az nem mozgat meg bennem semmit. Egyszerűen csak eltávolítóm a ruhát, hogy végezhessem a dolgomat, hogy tudjam, ki kell-e szednem a szívet is, vagy a golyók dolgoztak helyettem is. Ha már valamihez hasonlítani tudtam a műveletet, olyan volt, mintha kicsomagolnám a hentesnél vett húst a pakkjából, élettelen, hideg, fakó húst, amit később majd feldolgoz az ember. Másképpen nem lehetett ezt felfogni, ha nem akartam begolyózni tőle. – Vágja már le róla! – csattant Shelby hanga. Kinyílt mögöttem az ajtó, és bár nem néztem oda, a perifériás látásommal érzékeltem, hogy Zerbrowski jön be mosolyogva. – Mi ez a felfordulás? – kérdezte kedélyesen.

A vámpír megpróbált felállni térdekéből, ahová a rendőrök taszigálták le, csörgette a láncait. Erre már odanéztem én is. Épp azt láttam, ahogy az egyik rendőr automatikus gesztussal visszanyomja a félig felemelkedő lányt. – Állítsa már le! – kérte Zerbrowskit. – Blake rendőrbíró nem a beosztottam. Nem én mondom meg, mit tegyen és mit ne. A vámpír rémülten kapta felém a fejét, én meg belenéztem a szemébe, és elmosolyodtam, pontosabban elhúztam a szorosan összeszorított számat. Erre próbált volna elhátrálni, és valami olyan hangot adott ki, mint aki próbálja elfojtani a feltörő nyüszítést vagy sírást. – Kérem – emelte a kezét a rendőr felé, aki nem hagyta felállni –, kérem szépen, nem akarom látni, ahogy feldarabolja Justint. Hadd ne kelljen végignéznem! – Mondja el, hol vannak a vámpírok, akik megölték a rendőröket, és akkor nem kell végignéznie – mondta erre egyszerűen Zerbrowski. Közben átvágtam az ing elejét, már csak a gallérnál maradt egyben, és a vér tartotta a helyén. Most lassan elkezdtem lefejteni az anyagot a mellkas bal oldaláról. Nem kapkodtam, óvatosan piszkáltam ki a sebekből a beleragadt anyagot, hagytam, hogy hersegjen és ragacsosan cuppanjon ki a vérből a textil, tudtam, hogy a vámpír nálunk sokkal élesebben hallja ezeket a kellemetlen kis hangokat. Máskor egyetlen mozdulattal tépem le, ahogy a sebtapaszt szokta az ember, de most szánt szándékkal vacakoltam vele, az ujjammal aprólékosan kotorászva ki minden kis szálat a sebekből, mert sejtettem, hogy ezzel a padlóra küldöm Shelbyt. Nem is tévedtem. – Kérem szépen, nem akarom ezt nézni! – nyújtotta Zerbrowski felé a két kezét. – Csak mondd meg, hol vannak, édesem, és ezek a kedves rendőrök már visznek is ki innen. – Ha megtudják, hogy elárultam őket, megölnek. – Ezt már megbeszéltük – mondtam, miközben még csak véletlenül se emeltem volna fel a fejemet, és még csak véletlenül se néztem volna másra, mint a fegyveremmel ütött sebekre –, ha mi megtaláljuk őket, már nem lesz esélyük megölni téged. Abban bíztam, hogy esetleg azt hiszi, kéjesen vizsgálgatom a véres testet, és mivel nem voltam biztos benne, hogy elég meggyőző a színjátékom, biztos, ami biztos, inkább nem néztem rá.

– Mindet nem tudják megölni – ellenkezett a lány. – Ezt bízd ránk – mondtam, és most felnéztem rá. Hagytam, hogy alaposan megnézzen magának, mert garantáltan jeges volt a tekintetem és üres, csak a kegyetlen mosoly nyílt szét lassan az arcomon. Ismertem ezt a mosolyt, elégszer láttam már a tükörben magamon. Ez a mosoly volt a képemen, amikor öltem, vagy amikor jogosnak éreztem, hogy öltem. Olyan mosoly volt ez, amihez hideg, halott szemek jártak. Pontosan nem értettem, hogy mit mosolygok, amikor a halál volt a tét, kicsit nekem is állt a hátamon a szőr ettől az egésztől, de mosolyogtam, és hagytam, hogy Shelby lássa, hogy kezdjen vele, amit akar. Ő meg röviden, elfúlón felkiáltott. Aztán felzokogott. – Jó, jó, csak vigyenek el ettől a nőtől... vigyenek innen! Nem akarom látni. Csak ne kelljen látnom! Sírni kezdett, sovány válla erőteljesen rázkódott bele. – Mondd meg, hol vannak – mondtam –, és a drága rendőrbácsik már visznek is a csúnya, gonosz vámpírhóhér elől – duruzsoltam neki halkan, mélyen. Máskor is bejött már ez a hang. A szexben is, és ha fenyegetőzni kellett. Vicces, hogy bizonyos dolgok éppen ezen a két vonalon válnak be ennyire. Shelby feldobta a barátait, elsorolt három különböző nappali búvóhelyet is. Elmondta, pontosan hol vannak a koporsók, mind, hogy hol húzódnak meg a napfény elől, hol találjuk meg őket, ha felkel a nap, és már védtelenek. – Mind olyan friss vámpír, mint akik itt voltak veled ma este? – kérdeztem még végezetül. Bólintott, és egyetlen mozdulattal letörölte arcáról a kabátjával a rózsaszín könnyeket, mint aki nem először van megláncolva, és pontosan ismeri a kéz nélküli arctörlés fortélyát. Megint az futott át az agyamon, hogy milyen rémes létezése lehetett szegénykének élőhalottként ezidáig. – Benjamin kivételével. Ő sokkal öregebb, már régóta halott. – Milyen régóta? – Fogalmam sincs, de elég öreg, hogy emlékezzen a régi, európai Tanács idejére, és ne akarja, hogy megint olyan idők jöjjenek. – Vagyis Európából való? Megint csak bólintott. – Mióta van az országban?

– Nem tudom. Semmilyen akcentusa nincs, de mindenféle dologról tud. Azokról a gonoszságokról, amiket a Tanács művelt még régen, odaát, hogy mikre kényszerítettek más vámpírokat. Azt mondja, hogy alattuk már senkinek sem lehet saját akarata, és csakis azt teheti, amit a mesterek rendelnek, nem lehet nekik nemet mondani. És mi nem leszünk se JeanClaude, se a maga rabszolgái – vetette még oda komoly daccal. – Később még találkozunk – mosolyogtam rá. Erre összezavarodott. Aztán megint jött a rémület. – Elmondtam, amit hallani akartak. Válaszoltam minden kérdésükre. – Így van, ezért most elvisznek egy cellába, én pedig egyedül fogom feldarabolni a barátodat, nem kell nézned. – Akkor meg miért találkoznánk? – Elég lesz, Anita — szólalt meg Zerbrowski. — Nem kell többet ijesztgetni. Belenéztem a komoly tekintetébe, majd indultam vissza a ponyvámhoz. – Nem, várjanak! Miért fogunk még találkozni? – kiáltotta, ahogy a két rendőr felnyalábolta a földről, és elindult vele az ajtó felé. Shelby igazából nem hadakozott velük, de legalábbis elhagyta magát, hogy cipelniük kelljen. – El akartál menni, akkor menj – mondtam. – Miért találkozom még vele? – kiabálta. Visszafordultam Zerbrowskihoz, ő pedig biccentett. Levettem a védőmaszkomat, és belenéztem a sápadt, rémült kislányarcba: – Mert utoljára minden rossz kis vámpír velem találkozik. Reszketni kezdett, majd remegni, mintha egy helyben rezegne, annyira megrémült, hogy már nem volt ura a saját testének. – De miért? – lehelte, a többiek talán nem is hallották, csak a szája mozgását látták talán. – Mert én vagyok a Hóhér, és te részt vettél két ember megölésében. Elájult. A térde összecsuklott, a feje előrebukott, és ha a két rendőr nem tartja, csomóba hullik a földre. Zerbrowski tartotta az ajtót, míg a két egyenruhás kicipelte, a kommandósok mentek utánuk, elvégre az ő dolguk volt vigyázni a vámpírra. Kettesben maradtunk Zerbrowskival. Visszatoltam a védőmaszkot az arcom elé, és mentem a hullához.

– Mit csinálsz? – kérdezte. – Végzem a munkámat. – Most már bevihetjük a tetemeket a hullaházba a szokásos eljárás szerint, és Kirkland majd elvégzi a formaságokat a karóival. Azt ő is meg tudja csinálni. – És én addig mit fogok csinálni? – sandítottam rá. – Jössz velünk, és kiszállunk a címekre, amiket ez a vámpír megadott. – Jobb lenne hajnalig várni azzal, Zerbrowski. Több túsz amúgy sincs náluk, nem kell kiszabadítanunk senkit. – Vagyis akkor hajnalig szünet? – Ja. – Nem számít, te akkor is gyere inkább velünk, ezt meg hagyjuk Kirklandre. Jobban szeretem, ha mellettem vagy a bevetéseken. – Ha kivárjuk a hajnalt, nem lesz igazi bevetés. – Nem baj, azért csak gyere te is. – Nem bízol Larryben te se, mi? – vettem le a maszkot, és néztem rá. – Fogalmazzunk úgy, hogy tőle egy vámpír se fog a rémülettől elájulni. – Milyen diplomatikus. – Hallom, nem volt hajlandó részt venni a foglyok kihallgatásában. – Nem volt hajlandó az élők szeme láttára feldarabolni a hullákat. Azt mondta, ez gonoszság, hogy én senki háziszörnyetege nem vagyok, hogy csakis én magam teszem magam szörnyeteggé. Zerbrowski lesütötte a szemét, összeszorította a száját, aztán amikor rám nézett, dühödten villogott a tekintete. – Semmi joga nem volt ilyet mondani neked. – Ha igaz, hát igaz – vontam vállat. A vállamra tette a kezét, és maga felé fordított. – De nem igaz. Te csak azt teszed, amit ebben a munkában tenni kell. Végzed a munkádat, és ezzel életeket mentesz. Ne hagyd, hogy bárki is ilyeneket mondjon neked, pláne, ha az a bárki úgy tartja tisztán a kis kezeit, hogy veled végezteti el a mocskos munkát. – Kösz, Zerbrowski – mosolyogtam rá kicsit se vidáman. – Nehogy rosszul érezd magad miatta, Anita – szorította meg a vállamat. – Ehhez semmi joga. – Ezért nem dolgozol vele gyakran? – jutott eszembe a kérdés. – Ezt kérdezned se kell. Biccentettem.

– Nem vagy szörnyeteg, Anita. – Korábban azt mondtad, Billingsről még beszélnünk kell. Elmosolyodott, leginkább boldogtalan mosollyal, és a keze lehullott a vállamról. – Mindig a nehezebb utat választod, igaz? Erre csakis bólintani lehetett. – Megbabráltad az agyát. Megbűvölted. – Nem direkt. – Mit csináltál vele? – Mondhatjuk úgy, hogy elnyeltem a haragját. – Elnyelted? – Aha. – Hogyan? – Ez egy képesség. Para – vontam meg a vállamat. – Más érzelmeket is el tudsz nyelni? – Csak a haragot – ingattam a fejemet. – Mostanában nem is szoktál bedühödni. Akkor ezért? – Nem tudom biztosan. Lehetséges. Lehet, hogy lassan megtanulok uralkodni a dühömön, ahogy másokén is. De őszintén szólva nem tudom biztosan. – Még most is alig emlékszik bármire, ami azelőtt történt, hogy – kitette a macskakörmöket – elnyelted a haragját. Vagy két óra kiesett neki. – Soha nem történt még ilyen. És nem is volt szándékos. Meglepett, és... – Berántottál. Mint egy halnál, csak épp ez nem szó szerinti hal volt. – Ja. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, de aztán ki kellett mondanom, mert nem én lennék, ha nem: – Még most is azt mondod, hogy nem vagyok szörnyeteg? – Te voltál az egyetlen, aki meg tudtad akkor állítani Billingset. Senki se volt olyan gyors, mint te. És ahogy ott lógtál a karján... olyan apró voltál. Mind indultunk, hogy segítsünk, de te egyedül elintézted, ahogy mindig. – Ez nem válasz a kérdésre. – A fenébe is, nincs nálad keményebb dió – ingatta a fejét somolyogva. – Kemény vagy önmagaddal és mindenki mással is. Addig nyomulsz, míg

ki nem bukik az igazság, legyen az jó, vagy rossz, közömbös, neked azért csak ki kell préselned. – Mostanában már nem mindig, de ja, azért alapvetően nyomulok – bólintottam, és vártam a választ. Nagyot sóhajtott, a homlokát ráncolta, de állta a tekintetemet. – Nem vagy szörnyeteg. Amikor Dolph rossz passzban volt, és szétvert néhány szobát, amiben te is ott voltál, soha nem jelentetted. Hagytad, hogy rajtad vezesse le a dühét. A legtöbben nem hagyták volna, hanem elvitetik vele a balhét. – De már kimászott belőle. – Mindenkinél elszakad néha a cérna. Csak az a különbség, hogy ki mikor kapja össze magát, ki marad benne a tombolásban. Hogy ki mikor talál vissza önmagához. – Visszatalálni önmagunkhoz, ez milyen szép fordulat. – Katie mostanában megint fel szokott olvasni a pszichológia könyveiből – vigyorgott. – Nem árt, ha az embernek okos felesége van. – Az ember csakis nálánál szebbet és okosabbat vegyen el – biccentett. Ezen nevettem kicsit. Elég bizarrul visszhangzott a teremben. A vámpírhullára pillantottam, akiből azért csináltam hullát, mert egy tizenöt éves kislányból akart vámpírt csinálni. Bántam, hogy meghalt? Nem én. Bántam, hogy a kislány megmaradt halandó gyereknek? Hogy is bántam volna?! És azt, hogy a frászt hoztam erre a Shelby nevűre? Azt egy kicsit igen. Na, és annak örültem, hogy végre tudjuk, hol keressük a veszedelmes vámpírokat? Hát annak nagyon is. – Ne hagyd, hogy az ilyen Kirkland-félék rossz érzéseket ébresszenek benned, Anita – érintette meg a vállamat Zerbrowski megint. Felé fordultam, és volt valami az arcán, amin nem lehetett nem mosolyogni. – Igyekezni fogok. – Mindig igyekszel. Erre már vigyorogtam, ahogy ő is. – Kapd össze a holmidat, megyünk vámpírra vadászni. – Egy percet adj – mondtam, lehúztam a fejemről a hülyesapkát, de a kontyot hagytam, mert nem praktikus, ha lövöldözés közben az arcomba kavarja a hajamat a szél. Nem árt látni, mire lősz, ha épp embert akarsz ölni. Fontos, hogy azt találd el, akit kell.

13. Teljes egyetértéssel döntöttünk úgy, hogy kivárjuk a hajnalt, és csak utána indulunk a vámpírok rejtekhelyére. Két rendőr is meghalt már ebben az akcióban, nem szerettünk volna több áldozatot, így hát vártunk türelemmel. Ami nem megy könnyen. Az ember gyorsan bezizzen tőle. Aki akar, az hunyhat néhány órát a kapitányságon, van egy hátsó kis szoba, ahol le lehet dőlni. Persze, ilyen helyzetben megnézem én azt a zsarut, aki alszik: pár óra múlva indul a hajsza, amitől vagy összeugrik a gyomrod, vagy kattog az agyad. Egyik állapot se alvásért kiált. Nem sokan ismerték személyesen is a két elvesztett emberünket, de ez igazán nem számított. Még az sem számított volna, ha a világ legnagyobb seggfejei lettek volna életükben, mert most az volt az egyetlen szempont, hogy ők is zsaruk voltak, ugyanolyan jelvénnyel rohangásztak, mint mi. Vagyis, ha bajba kerülsz, akár ismer, akár nem, kérdés nélkül siet a segítségedre, ahogy te is az övére. Ha kell, vállt vállnak vetve mész vele a tűzharcba, mert a jelvény, a zsaruság ezt jelenti. Ez annyit tesz, hogy amikor mások mind menekülőre veszik, akkor mi belerohanunk a vészbe, nekimegyünk a problémának, és aki csak hajlandó velünk együtt rohanni előre, az a társunk, testvérünk a bajban. A civilek azt gondolják, hogy a zsaruk rábízzák magukat az Úr kegyelmére, amikor nagy merészen vállalják a veszedelmet, de ez a hit a gondviselésben csak egy része a képletnek. A legfontosabb az, hogy egyszerűen elfogadjuk, hogy nekünk ez a munkánk, és mi is épp olyan esendők vagyunk, mint a többi ember, de nekünk kell ezt elvégeznünk. A feladatunk, hogy ha valahol baj van, akkor szembenézzünk a bajjal, és közben bízzunk benne, hogy a hozzánk hasonlók a segítségünkre sietnek, ha szükség lenne rá. Akinek jelvénye van, az mind felsorakozik a másikért, és közös erővel megyünk neki a csúnya, nagy gonosznak. Mert ez a munkánk. Mert ezek vagyunk. A vámpírok nem egyszerűen két zsarut öltek meg, hanem két férfit, aki mellettünk harcolt volna, két férfit a mi sorainkból. Két jófiúval végeztek,

ami nagyon nem elfogadható. A várakozás izgalmába belevegyük ez az izgalom is, hogy a rosszfiúk nyomába vetjük magunkat, hogy ha elkapjuk őket, akkor bizony legálisan végezhetünk velük, ez egy kivégzés lesz, amire már a parancsot is megkaptam. De hiába volt a zsebemben a hivatalos kivégzési parancs, nekem ez megmaradt szimpla vámpírvadászatnak, azzal a kis extrával, hogy most jönnek velem a kommandós srácok is. Három különböző búvóhely volt, ezért három osztagra váltunk szét. Az egyiket vittem én, a másodikat Larry, a harmadikat pedig a Természetfeletti Ügyosztály legfrissebb rendőrbírója, Arlen Brice. Ő az új iskolából jött, akik átképzésben tanulták a természetfeletti vonalat. Az volt a feltétel, hogy legalább két évet tölts el a rendőrség kötelékében, és utána jelentkezhetsz, a tanteremben megtanulsz mindent. Amíg nem végeznek, addig a terepnek a közelébe se jutnak. Még nem találkoztam olyan rendőrbíróval, aki ténylegesen fel lett volna készülve rá, hogy az új papírjával a kezében vámpírokat és gonosztevő vérállatokat kell öldösniük. Mert hiába szépelgünk, a vámpírhóhérság lényege az ölés. A vámpírhóhér törvényesen felhatalmazott gyilkos. Nagyon nem ugyanaz, mint a rendőrség. A rendőr arra esküszik fel, hogy életet ment. Igen sokan egész életpályájuk során még csak elő se rántják élesben a pisztolyukat. A vámpírhóhér viszont már az első hónapban minimum egy vámpírral végezni kényszerül. Ha nem többel. És ha bárki is azt gondolná, hogy na jó, de ez csak vámpír, hát próbálkozhat. Én öltem már ugyanilyen legálisan embert is, bűnözőt, akivel szemben nem volt más lehetőségem, és mondhatom, azon túl, hogy az emberrel könnyebb végezni, nincs sok különbség. Arlen Brice szövetségi rendőrbíró viszont ezt nem tudhatta még. Nem sokkal járhatott egy-hetven fölött, nem volt egy óriás, viszont csinos volt a haja, bár a színét nehezen tudtam beazonosítani, vagy világosbarnának, vagy sötétszőkének mondtam volna. Kislány koromban világosbarnának hittem, de aztán egy osztálytársam, akinek ugyanilyen hajszíne volt, felvilágosított, hogy ez a pezsgőszőke, és a mostohaanyám rábólintott, hogy van ilyen szín, tényleg, bár sokan inkább „piszkos szőkének” ismerik. Még egyszer nem akartam belefutni a gyerekkori bakimba, ezért nyitva hagytam a szín kérdését, legfeljebb majd Brice felvilágosít. Egyébként a szeme is átmeneti színű volt, halvány, szinte borostyánbarna.

Ezt a kétséget leszámítva határozottan jóképű pasas volt, sokat mosolygott, kissé féloldalasan, ami csak még sármosabbá tette. Mert sármos volt, azt észleltem, minden női kolléga elalélt a közelében. Jessica Arnet nyomozó is túljutott a Nathaniel iránti rajongásán, bár nekem még mindig nem bocsátotta meg, hogy nem árultam el neki időben, hogy velem él. Valami miatt megalázónak élte meg, hogy csak akkor tudta meg, amikor már rámozdult Nathanielre. Mit tehettem?! Zerbrowskival úgy döntöttünk, hogy nem is próbálunk aludni, hanem inkább kiugrunk egy vendéglőbe, amit bírtunk mind a ketten. Ahogy átvágtunk a Természetfeletti Ügyosztályon odaköszöngetve a bennlévő kollégáknak, már abból tudtam, hogy Brice rendőrbíró is a közelben jár, ahogy Arnet nyomozó hangja csengett: – Hahó, Brice, nem eszünk egy falatot? – énekelte. – Kösz a meghívást, nyomozó, de már sajnos elígérkeztem Zerbrowski hadnagynak és Blake rendőrbírónak. Erre egyszerre torpantunk meg Zerbrowskival, és ahogy összenéztünk, láttam rajta, hogy ez neki is új. Megfordultunk, és zsaru fapofával vártuk be Brice-ot, mintha eredetileg is így terveztük volna. Larry is próbálkozott nála, de őt is hasonló kifogással rázta le szélesen mosolyogva hozzá. – A kérdés az, Brice, hogy milyen rendőrbíró akar lenni – fogta meg ekkor könnyedén a karját Larry. Erre a kérdésre már megállt Brice is, belenézett rendesen Larry szemébe, majd gyors pillantást vetett ránk. – Olyan, aki a lehető legjobban végzi a munkáját, Kirkland rendőrbíró – mosolygott nagyot, és bár oldalról nem láttam rendesen a pillantását, lehetett valami azokban a borostyán szemekben, mert Larry keze eleresztette. – Én jól végzem a munkámat – mondta Larry nem túl hangosan, de valahogy épp abban a pillanatban hallgatott el mindenki, és a hirtelen támadt csöndben tisztán lehetett hallani minden szavát. – Soha nem állítottam az ellenkezőjét – biccentett Brice, de otthagyta Larryt. Larry elvörösödött, de nem zavarában, hanem dühében. – Nagyon is jó rendőrbíró vagyok. Brice arca komoly volt, szinte szomorú, de ahogy visszafordult Larry felé, megint ott ült rajta a mosolya.

– Csak magamat ismételhetem, Kirkland: soha nem állítottam ennek az ellenkezőjét. – Ne hagyja, hogy ez a nő gyilkost csináljon magából. Ilyen egyszerűen kiteregette az egész osztály előtt a mi kis családi szennyesünket. Erre már nem az a véletlen jött csend támadt, hanem a súlyos, mindenre figyelő csend, ami olyan sűrű, hogy szinte kenyérre lehetne kenni, de minek. Mindenki bennünket figyelt, mert még a zsaruk is imádják a pletykát. – Amikor legutoljára belekukkantottam a munkaköri leírásomba, Kirkland, éppenséggel az állt benne, hogy a dolgom a szörnyetegek kivégzése. Ami testvérek közt is azt jelenti, hogy gyilkos vagyok, még ha a törvény nevében ölök is. Mert ez a munkánk. – Tisztában vagyok vele, mi a munkám – vágta rá Larry feszülten. Brice mosolygott még egy adagot, beletúrt a hajába. Megszokott mozdulat volt, sármos és könnyed, ártalmatlan. Nehezen tudtam volna megmondani, hogy szándékos volt-e, vagy csak megszokás. – Nos, én ebben a kérdésben még tapasztalatból nem sokat mondhatok, azt viszont tudom, hogy Blake rendőrbírónak a legjobb a statisztikája az összes kolléga közt. És azt is, hogy aki csak vele szolgált, még azok is, akik a magánélete miatt gyűlölik, csukott szemmel rábíznák az életüket egy tűzpárbajban, mert tudják, hogy mellette a legnagyobb az esélyük az életben maradásra. És én ennél szebb bókot nem tudnék elképzelni ebben a szakmában. Ha Larry betartotta volna a zsaruszabályokat és mellesleg a pasiszabályokat, akkor most ennyiben hagyta volna. De Larryvel éppen az volt az egyik legnagyobb gond, hogy az íratlan szabályokat nem tartotta he. Nem is ismerte őket. – Vagyis azt állítja, hogy bennem nem bíznak a kollégák? – Én egyszerűen csak egy szendvicset ennék két kollégával, amit maga mond, azt csakis maga gondolja, mert én biztosan nem mondtam semmi hasonlót. Egyszerűen csak Blake rendőrbírónak fejeztem ki az elismerésemet. Magáról egyetlen nyavalyás szót se szóltam – mondta Brice még mindig mosolyogva, még mindig azzal a térdbicsaklító sármjával, de a hangsúly keményebbre váltott, mint aki kivillantja a jóképű pasi külső alatt lapuló acélos keménységet. – Jöjjön már, Brice, éhen halok! – szólalt meg Zerbrowski.

Erre felénk fordult, és megint szélesebben mosolygott Zerbrowskira. Látszott, hogy nem bánja, hogy Zerbrowski lezárta helyette a beszélgetést, de az is látszott, hogy megoldotta volna ő maga is. És ebből a pillantásból láttam, hogy Larry jobban teszi, ha befogja végre, különben Brice-szal soha nem lesznek haverok. Azt nem mondom, hogy egyből ellenségekké válnának, de esély se maradna hűvös, már-már ellenséges kollegialitásnál többre. Brice felénk indult, Larry pedig rám nézett. Nem a távolodó hátra koncentrálta a neheztelését, hanem rám. Ami döbbenet, mert miért mindig én vagyok mindenért a felelős? – Menjünk, mielőtt még Kirkland mond valamit, amit megbánok – mondta Brice halkan, ahogy elhaladt mellettünk. És csak így, egyszerűen beállt közénk Zerbrowskival.

14. Az én dzsipemmel mentünk, Zerbrowski ült az anyósülésen, Brice meg hátul. – Nem mintha nem esett volna jól, hogy így a védelmébe vett, Brice, de mi ez az egész? – nyitottam. – Kösz, hogy nem pattintottak le, és jöhettem magukkal kajálni. – Örömmel látjuk – fordult hátra hozzá Zerbrowski, amennyire az öve engedte. – Azok után, ahogy Kirklandet helyretette, bármikor, csak épp nem tiszta, hogy ennyi kedves meghívással a nyakában, miért épp minket választott. Kurta pillantást vetettem hátra a sötét belsőbe, épp csak a felvillanó mosolyát kaptam el. Aztán előrehajolt a két ülés között. – Kösse be magát! – szóltam rá reflexből. – Hogy? – Kösse be az övét. Nekem ez amolyan megszállottságom. Kösse be! – De onnan hátulról nehéz beszélgetni. – Meg is állhatok, és megyünk vissza. – Most viccel? – nézett Brice Zerbrowskira. – Nem – ingatta az a fejét. Brice a homlokát ráncolta, de hátradőlt, és bekötötte az övét. – Oké, megvagyok. Valami egyéb? – Én is boldogan látnám az arcát beszélgetés közben, de az anyám autóbalesetben halt meg, szóval nekem a biztonsági öv alap. – Sajnálom. – Rég volt – változtattam sávot. – Attól még nem fáj kevésbé. A visszapillantóban néztem hátra rá, ő meg bele a szemembe, mint aki várta a pillantásomat. – Maga is elveszített valakit? – Igen – felelte halkan, de nem részletezte.

Nem mentem bele, de ennyiből is láttam, hogy az ő vesztesége frissebb, mint az enyém. Egy-két évtized elteltével már sokkal könnyebben beszél az ilyesmiről az ember. – Szóval, hogyhogy mi vagyunk a szerencsés kiválasztott a sok ajánlat között? – tért vissza Zerbrowski az eredeti témához. A pasiszabályok szerint az ember nem nógatja a másikat, ha annak valamiről nem akaródzik beszélni. A csajok mások, ők szeretik a dolgokat nyúzni. A srácok nem. – Hát, először is tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam. Még azok is előbb mennek magukkal bevetésre, mint Kirklanddel vagy bárki mással, akiknek pedig áll a hátukon a szőr Blake életmódjától. Azt állítják, hogy rosszul vannak tőle, hogy vámpírokkal meg vérállatokkal adja össze magát, aztán meg ha baj van, akkor minden vámpírimádásával meg bundásbaszásával magát kérik maguk mellé. – Tényleg így mondták? Hogy bundásbaszás? – Jó, nem szó szerint – nevette el magát. – Vagyis Anitától akarja kitanulni az erő áramlását? – kérdezte Zerbrowski. – Valahogy úgy. – Van kedvenc kajája? – Nyolc éve vagyok zsaru. – Ezt értsem úgy, hogy elég ha meleg és le lehet vele ülni? – Igen, asszonyom – mondta, és megint elkaptam a tükörben azt a ferde mosolyt. – Menjünk Jimmyhez – javasolta Zerbrowski. – Részemről okés – bólintottam, és a következő lámpánál vettem egy jobbost, és már ott is voltunk. Parkolóhely is akadt, leállítottam a motort, és már mehettünk is. – Beszélhetnénk itt a kocsiban előtte? – kérdezte Brice. Zerbrowskival összenéztünk, de hátrafordultunk hozzá, és maradtunk. Legalább megtudjuk a frankót, hogy miért mi vagyunk a kiválasztottak a mai étkezésnél. – Tényleg magától akarom megtanulni a szakmát, és nem Kirklandtől, de az is váratlanul ért, hogy Arnet nyomozó ilyen kitartóan... – Nyomul? – segítettem ki. Ő pedig bólintott. – De nincs egyedül. Pillanatnyilag maga áll a „ki tud az erők új fiújával először randizni” verseny élén.

– Ezt levettem már én is – bólintott, de a kezét nézte. Az ujjai összekulcsolódtak, szabályosan ökölbe szorult a keze. Valami kellemetlen téma felé tartottunk. – Smith szegény abban a hitben élt, hogy ő a legmenőbb újdonság. De aztán jött maga – fűzte tovább Zerbrowski. – De neki van valakije, nem? – Igen, de vannak nők, akiknek ez nem akadály – vontam vállat, és voltam olyan nagyvonalú, hogy ne mondjam ki, amire gondoltam: Arnetet sem tartotta vissza, hogy Nathanielre nyomuljon. Kimondva elég kisstílűnek hangozhatott volna, még ha a fejemben tökéletesen józanul csengett is. – Hát nem – hagyta helyben Brice, és le nem vette volna a tekintetét a saját ökleiről, amiket beszorított farmeres combjai közé. – Nős? – kérdezte Zerbrowski. Csak a fejét rázta, aztán felnézett ránk valami egészen komoly és boldogtalan nézéssel. – Mi a baj, Brice? – kérdeztem. – Úgy hallottam, hogy vannak a pasijai között biszexek – bökte ki végül, mire megajándékoztam egy nem túl barátságos pillantással. – Akad egy-kettő. De inkább heteroflexibiliseknek mondanám őket. – Flexibilisek? – Nathanieltől tanultam – vontam meg a vállamat. – Ő az egyik fiúm. Az olyanok a heteroflexibilisek, akik főszabály szerint heterók, de bizonyos személyekkel mégis kivételt tesznek. Vagy alkalmanként kilengenek, bulikon. – Még soha nem hallottam a kifejezést. – Mondom, a fiúmtól ismerem én is – vontam megint vállat. Azt azonban nem tettem hozzá, hogy a címke immár engem is takart, mert volt egy lány a sok fiú között. Jádénak hívták, és egy szadista mestervámpírtól mentettük meg, aki évszázadokon át bántotta. Az ő hívótigrise volt, de most már az enyém. A fekete tigrisem, Fekete Jáde, a neve is ezt jelenti kínaiul. Amikor vele voltam, úgy éreztem, vigyáznom kell rá, mert olyan törékeny, és minden gesztusába, az egész lényébe beleégett már a sok száz évnyi bántás, a kiszolgáltatott feleség attitűdje. De ettől még nem emésztettem kényelmesebben a tényt, hogy egy nővel is megosztom az ágyamat. És még ultrafinoman fogalmaztam.

– A legtöbb ember agyában a biszexuális annyit tesz, hogy szoftbuzi – jegyezte meg Brice –, de ez a heteroflexibilis... – ingatta a fejét mosolyogva. – Nem azt mondom, hogy nincsenek az életemben bik, csak épp jóval kevesebben azok, mint eleinte hittem. Legyen elég annyi, hogy nemrég hívták fel rá a figyelmemet, hogy a tudat, hogy én nem akarok más nőket is az ágyamban, arra ösztönözte őket, hogy ne is akarják felvetni a témát. – Vagyis akarnának más partnereket is, ha magának nem lenne kifogása? – Igen... – mondtam, aztán észbe kaptam, és elhallgattam. – Figyeljen, ahhoz azért többet kéne keresnem, hogy ilyen mélységekben beavassam a magánéletembe. – Nekem bejön a téma – vigyorgott Zerbrowski. – Nekem soha nem mesélsz. Szúrósan meredtem rá, mire a magasba tartotta a két kezét, hogy ne lőjek. – Jó, csak mondtam. Egyébként nem tegeződhetnénk, ha már Anita ágyában turkálunk? Brice is rábólintott, én is. – Ha már van egy lány is az ágyban, akkor az már nem számít buzinak, hiába két pasi csinálja, mi? – folytatta Brice keserűbben, mintha csak puszta elméleti vitát folytatnánk. – Valami párkapcsolati vihar dúl az életedben? – kérdeztem rá, ha már úgyis tegeződni kezdtünk. – Fogalmazhatunk úgy is – sütötte le megint a szemét a kezeire. Zerbrowski halkan felhorkant. – Mondd ki, mielőtt még a torkodon akadna – néztem rá. – Csak elképzelem a heteroflexibilis hétköznapjaitokat – vigyorgott. Ha Jádéról tudott volna, kegyetlen kis piszkálódásnak éreztem volna, de így csak a fejemet ingattam. – Csak a szád jár. Évek óta melózunk együtt, soha még eszedbe se jutottam így, ez nem a te formád, Zerbrowski. A tiédnél boldogabb házasságot még a könyvekben se látni. – Ne gázolj bele az imidzsembe, Anita. Én vagyok a kapitányság főkujonja. Brice felkacagott, mi meg rámeredtünk.

– Úgy tippeltem, hogy ha benyeled Anita magánéletét, akkor az enyémmel se lesz gondod. Anita meg nyilván magasról tesz rá, én hogy élek. – Mert, milyen a magánéleted? – kérdezett rá Zerbrowski kerek perec. – Talán téged is tucatnyi csinibaba vár otthon? – Bár úgy lenne – lógatta a fejét erre Brice. – Nem olyan egyszerű ám egyszerre ennyi emberrel csinálni. – Mi van, kitört a vihar az édenkertben? – ugratott Zerbrowski. A homlokomat ráncoltam, majd felszakadt belőlem egy nagy sóhaj. – Legyen annyi elég, hogy újabban megfordul néha a fejemben, hogy lehet, túl sok a jóból. Vártam Zerbrowski újabb élcelődését, de nem jött, és ahogy odapillantottam, csupa komolyságot láttam rajta, csupa nem-zerbrowskis érzelmet. – Mi van? – kérdeztem gyanakvón. – Soha még olyan boldognak nem láttalak, Anita, mint az elmúlt néhány évben. Bármi legyen is az oka, neked ez kell. Neked ez működik. – És? – És nem örülök, hogy most elkezded piszkálni. – Egy francot piszkálom. Csak az egyik új pasim beparázott az esti híradótól, hogy mutatták a sok hullát. Mintha eddig nem fogta volna fel igazán, mennyire veszélyes is a munkám. – Na, ez fel sem merült bennem. Hogy minden egyes új fiúnak szépen el kell magyarázni, hogy miből is áll az életed. Már a gondolatba is belefáradok. Az egy szem Katie-vel se épp könnyű téma – vette le a szemüvegét, és dörzsölte meg a szemét. Csak most láttam, hogy az idő már leheletfinoman nyomot hagyott a vonásain, könnyű ráncok húzódtak a szeme sarkában, ami a szemüveggel egyelőre nem látszott. – Egyszerűen csak tartok a beszélgetéstől. Ennyi. – Érthető – bólintott Brice. Úgy néztünk rá, mintha mindketten elfeledkeztünk volna róla. Elég meglepő érzés volt. – Hogy van ez, hogy ennyire megnyílunk előtted, Brice? – Honnan tudjam? De azért kösz. – Mit? – Hogy így megnyíltok, nyilván.

– Na, elő a farbával – tolta vissza az orrára Zerbrowski a pápaszemét. A sok érzelgősségtől hirtelen visszaváltott cinikusba. Ez a zsarutempó, nem bírjuk hosszan a kellemes kitérőket. – Meleg vagyok – mosolygott megint Brice. – Csak épp senki sem tudja. Zerbrowski felhorkant, és nevetni kezdett, hangosan. Csak bámultunk rá, de nem túlzottan barátságosan. – Jaj, nem hiszem el, hogy nem látjátok, mennyire vicces. Arnet szinte Brice zsebébe tömködi a bugyiját. Millie, lent a helyszínelőknél megfeszül, hogy mindig oda osszák be, ahol ő van. Gyakorlatilag az összes csaj ráhajt, és akkor meleg. Ne mondjátok, hogy ez nem vicces. – Nem minden csaj – pillantott rám Brice. – Nem személyes, Brice, csak már így is túlcsordul a táncrendem – nyugtattam meg. – Ha csak a fele igaz annak, amiről pletykálnak, egész kis háremed lehet. De nem is ez a fő ok. Egyszerűen csak nem jövök be neked. – Bocs. – Jaj, nem, dehogy. Inkább jó. – Na, álljunk csak meg egy szóra – emelte fel a kezét Zerbrowski. – Szánt szándékkal azzal az egy csajjal akarsz kajálni menni, aki nem bukik rád? Brice bólintott, mire Zerbrowski egy pillanatra összezavarodott, legalább egy fél perc kellett, hogy újra a szemtelen vigyora viruljon a képén. – Ja. Hát bocs, Brice, de van még egy rossz hír. Igazán dögös vagy meg minden, de nekem se jössz be – mondta végül. – Örömmel hallom – röhögött Brice is vele. – A szexuális irányultságodnak kurvára semmi köze a munkádhoz – zártam le. – Én vágom. Csak ha kiderül, már rögtön lesz köze. – Az lehet. – Egyszerűen csak azt szeretném, hogy a magam módján és tempójában tálalhassam a dolgot, ne pedig más dobja fel helyettem. Kíváncsi lennék, akkor is ilyen együttérző lettem volna a kérdésben, ha nincs Jáde? Tényleg nem tudtam volna megmondani. Azon már nem lehetett változtatni, hogy nekem volt Jáde, és én is ugyanígy titkoltam,

nem akartam vele nyilvánosan mutatkozni. Ennek persze részben oka volt az is, hogy nem sok kedvem volt a csajos programokhoz. – Ez csakis a te döntésed. – És mivel egyikünkre sem akarsz ráhajtani, nekünk aztán mindegy is – tette hozzá nagy tréfásan Zerbrowski. – Kösz. Mindkettőtöknek. – De ugye nemcsak azért akartál épp velünk kajálni, hogy kitálald a nagy titkodat? – Tanácsra lenne szükségem. Hogyan építsem le odabenn a nőket, anélkül, hogy a lelkűkbe gyalogolnék? Arnet nyomozó különösen nehéz ügy. – Ha csajokról akarunk beszélni – sóhajtottam ahhoz előbb ennem kell valamit. – Mert? – mosolygott Brice rendületlenül. – Mert nekem is akadt hasonló gondom Arnet nyomozóval, amikor az egyik pasimra nyomult. De erről csak evés után tudok beszélni. – Részemről rendben. Zerbrowski már nyitotta is a kocsiajtót. Bementünk a barátságosan kivilágított kajáldába. Számított is, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok, hogy buzik vagy heterók. A lényeg, hogy éhes zsaruk voltunk, akiknek kivételesen akadt némi szabadideje a bevetés előtt. Kaja közben szépen zanzásítva elmesélem Arnet esetét Nathaniellel, utána meg kitárgyaljuk Brice érzelmi életét. Részemről rendben volt, amíg nem a saját érzelmi életemről kellett tárgyalni.

15. Zerbrowski jött az első meglepivel: salátát rendelt grillezett csirkemellel. – Hogyhogy nem burger? – meredtem rá. – Nemrég nézettem meg a koleszterinszintemet. A burger egyelőre tiltólistán van – felelte morcosán. – Akkor semmi gyorskajáldás burger? Csak a fejét rázta, gyászosan. – Őszinte részvétem, haver – lapogattam meg a hátát. – Lemaradtam valamiről? – pislogott ránk Brice. – Ez olyan volt, mintha legalábbis a nagyija halt volna meg. – Majd ha egyszer beülhetsz Zerbrowski kocsijába, megérted. Gyorskajáldás burgereken él, és a dobozokat a hátsó ülésen gyűjti. – Ezek szerint esélyem sincs, hogy beférjek harmadiknak – nevetett nagyot Brice. – Kitakaríttathatom hátul – vonta meg a vállát Zerbrowski. – Csak vicc volt – nézett rá Brice megnyugtatón. – De tényleg annyi a szemét, hogy a hátsó traktus használhatatlan? – Tényleg – bólintottam. – De kitakaríttatom. Mert már a szagtól megéhezem – morogta Zerbrowski, és szomorkás képpel fogta a csupa egészséges kajával megpakolt tálcáját. Szinte bárhova leülhettünk, mert vacsorázni már késő volt, reggelizni meg még korán. De nem is baj, hogy volt miből válogatni, egy zsaru elég háklis rá, hogy vendéglőben hova ül: se az ajtónak, se a vendéglőnek nem ül háttal, olyan rész se jó, ahol nagy a jövés-menés. Az ablak se nagyon jöhetett szóba, pláne ablaknak háttal, mert kívülről bárki megközelíthetett bennünket. Oké, nagy esélye nincs, hogy az utcáról kezdjen a kirakaton át lövöldözni ránk bárki is, de jobb nem kísérteni a sorsot. A zsaruk paranoiája nem pszichés rendellenesség, hanem a sok rossz dolog

tapasztalata, vagyis a mi munkákban az üldözési mánia az életben maradás kulcsa. Na de akkor hova üljünk? Az egyik sarokban volt egy asztal, háttal a falnak a konyha mellett, ahová akár négyen is befértünk volna kényelmesen egymás mellé, úgy, hogy még a fegyverünkhöz is hozzáférjünk. Innen ráláttunk a bejáratra és a pultra is. A tökéletes hely. Én kerültem belülre, mert én voltam a legkisebb, könnyen az asztal alá bukhatok, ha baj van, és onnan elkaszálhatom a rosszfiúk térdét, aztán ha a szétroncsolt térdük miatt a földre rogynak, telibe trafálhatom a képüket, vagy a mellkasukat, gyomrukat. Ja, hát ez a zsaru gondolkodás, pontosabban így mérlegelnek azok, akik pisztollyal keresik a kenyerüket. Erről persze nem dumálunk, de magában mindenki átgondolja a lehetőségeket, hogy a túlélés mindig garantált legyen. Elhelyezkedtünk, és nekiláttunk a kajának, mielőtt belemerültünk volna a nagyobb beszélgetésbe. Ennek egyszerű oka volt: a kocsiban bármikor dumálhatunk, de a kajánk nagy részét kizárt lett volna ott betermelni. Pláne vezetés közben. Próbált már valaki salátát enni kocsiban? Jó, én nem salátában utaztam, mint a szegény Zerbrowski, de Jimmy burgerjével se lenne könnyebb dolgom, ha nem akarom, hogy az a sok fincsi szósz mind a ruhám elején kössön ki a gyomrom helyett. – A vörös hús nem tesz jót az egészségednek, ha nem tudnád – szólalt meg vágyakozón Zerbrowski. – Az én koleszterinszintemmel nincs gond – pakoltam be a zöldségeket a burgerembe. – Az enyémmel sincs – harapott bele a magáéba Brice. – Akkor kellett volna nyavalyognod, Zerbrowski, amikor rendeltünk, ha duzzogni fogsz. – Mert akkor salátát kértél volna te is, hogy ne legyek ilyen pária? – Nem, de akkor legalább bűntudatom lett volna a hamburger miatt – haraptam bele én is a kajámba. Tökéletes volt, szaftos és ízletes. A zöldségek ropogósak és fincsik. Próbáltam levakarni a képemről a boldogság ragyogását, de gyanús, hogy nem jött össze, mert Zerbrowski olyan pofát vágott, mintha lábon lőtték volna. Brice-szal boldog némaságban falatoztunk néhány percig, majd Zerbrowskihoz fordultam:

– Bocs, Zerbrowski, de otthon salátát kell ennem, mert Nathaniel dönt, hogy mi a kaja. Amikor nem otthon eszem, legalább akkor szeretek a kedvem szerint választani. – Nathaniellel élsz együtt? – kérdezte Brice. – Ja – haraptam még egy nagyot. Zerbrowski fájdalmasan nézte a kajámat. Nem vettem tudomást róla. – És az mit jelent, hogy ő dönt a kajáról? – Hogy leginkább ő főz. Vagy kukta a többiek mellett. Esetleg fordítva. – Ez olyan, mintha egész vendéglőtök lenne. – A pasik kezdték – vontam vállat. – Aki az adott étkezésnél felelős a főzésért, az a séf, a többiek meg a kuktái. És működik a rendszer, szóval nem szólok bele. Ha már nem én főzök, akkor nincs is jogom beleszólni, hogy szervezik meg a dolgot, nem? – Logikus – bólogatott Brice. – Anita mindig az – jegyezte meg Zerbrowski, és apró, óvatos falat salátát emelt a szájához. Úgy nyammogott a salátán, mintha mérgező lenne. Alig kilenc évvel volt idősebb nálam. Lehet, hogy nekem is eljön majd az idő, hogy le kell tiltanom a hamburgert? Mondjuk én sovány voltam még most is, akár a fősulin, csak jóval izmosabb. Zerbrowski már elkezdett vastagodni, nem azt mondom, hogy meghízott volna, de a pocakja már körvonalazódott. A két gyerek mellett egyéb gondja is akadt, mint konditerembe járni. Valahogy a gyerek mindent megnehezített, ahogy elnéztem mások életét. Tiszta szerencse, hogy nekem emiatt nem nagyon kellett aggódnom. Legalább ezzel nem bonyolítom a saját életemet. – Föld hívja Anitát – hallottam Zerbrowski hangját. – Hogy? – ráztam meg a fejemet. – Mi járt olyan nagyon épp a fejedben? – kérdezte gyanakvással. – Semmi. – Hazudsz. A nők soha nem gondolnak a semmire. – Na, ha te azt mondod, hogy nem gondolsz semmire, ne félj, el fogom hinni. – De én pasi vagyok, így tényleg nem gondolok semmire olyankor. – Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – mosolyogtam rá csüggedten. – Hogy kíváncsi vagyok, min gondolkodtál az előbb annyira.

– Igen, már az előbb is mondtam, hogy semmin, szóval nem akarom megmondani. – Ugye megmondtam, hogy gondolkodtál valamin – vigyorgott. – Ejtsük a témát, jó? – Nem jó. – Fincsi a nyúlkaja? – Ez övön aluli volt, Anita – sóhajtott, és belekotort a salátájába. Sokat nem evett belőle. Lehet, hogy ezért fogyaszt a saláta. Az ember nem akarja igazán megenni, ezért nem is eszi meg, és íme, már le is fogyott. Beleettem a sült krumplimba. Ropogós volt, sós és az is milyen nagyon fincsi! – Na de ha a szeretőid alakváltók, miért esztek nyúlkaját? – kérdezte váratlanul Brice. – Mikor pedig a nyulat kéne megenniük? – Valami rosszat kérdeztem? – Nem, bocs, csak harapós vagyok – ismertem be. – A legtöbben egzotikus táncosok, és ha túl sok húst esznek, könnyen felfúvódnak. Pocakosok lesznek tőle. És ha az embernek a vetkőzés a munkája, kicsit jobban ügyel a tökéletes vonalakra. – Ez is logikus. – Meglep? – Ha figyeltél volna, Brice szerint a kollégák közt az a hír járja rólad, hogy kiszámíthatatlan vagy – kottyantott közbe Zerbrowski. – Tényleg? – néztem Brice-ra. – Azt mondják, könnyen begurulsz, és folyvást a tökükre lépsz – mondta végül. Zerbrowski nagyot horkantott, aztán meg majdnem belefulladt az üdítőjébe. – Csak mert bizonyos kérdésekben nem engedek? – vontam fel a szemöldökömet. – Az már azt jelenti, hogy a tökükre lépek? – Csak irigyek, hogy egy ilyen aprócska kiscsaj jobb a melóban náluk – köhögte ki Zerbrowski, amikor végre kapott megint levegőt. – Aprócska kiscsaj? – Talán nem értesz egyet? Átgondoltam, majd elmosolyodtam. – Az tény, hogy alacsony vagyok. És akkor mi van?

Brice felkacagott. Ahogy rámeredtem, védekezőn tartotta maga elé a két tenyerét. – Nyugi, én aztán nem akadok fenn semmin. – Klassz. Egyébként éppenséggel nem téged kéne kibeszélnünk? – Oké – biccentett. – Hogy kosarazzam ki Arnetet anélkül, hogy magamra haragítanám? – Nem biztos, hogy létezik jó megoldás. – Mert? – Nathaniel Graisonnal együtt éltem, de odabenn még nem tudta mindenki, és amikor néha bejött hozzám a rendőrségre, Arnetnek megtetszett, és úgy gondolta, hogy nekem csak haver, és ráhajtott. Aztán, amikor kiderült, hogy Nathaniel nem szabad préda, felhúzta magát, hogy miért hoztam ilyen megalázó helyzetbe, miért nem szóltam neki egyből, hogy Nathaniel az enyém. – Ő vérleopárd, igaz? – Honnan tudod, milyen vérállat? – néztem rá kissé ellenségesen. – Fent van a Bűnös Vágyak honlapján. Minden alakváltó táncos neve mellett ott áll az is, hogy milyen állat alakját veszik fel. – Lenyomoztad a pasijaimat? – Tálalhatom szakmai háttérmunkának, a helyi vérállatok és vámpírok feltérképezésének, ha férfi vetkőzőtáncosok képeit nézegetem a neten. Akkor senkiben sem merül föl hátsó gondolat. Egy pillanatig kínosan éreztem magam, hogy látta Nathaniel, vagy Jason, vagy Jean-Claude meztelen képét, és esetleg felizgult a látványra. Azért éreztem így, mert ő is férfi? Nem hinném. Inkább az volt benne a furcsa, hogy a munkatársam, és vágyódhat az én pasimra. Vagy ha rá is izgult, hát legalább ne mondja el nekem, nem? Nekem ez valahogy nem kerek így. – Végülis logikus. – Azt hittem, ki fogsz akadni, hogy a pasijaidat nézegetem – mosolygott. – Nem az zavar, hogy esetleg beizgulsz rájuk, mert azt látom én is, hogy mennyire szexik. Az inkább bedühítene, ha azért csekkolod le őket, hogy tudd, hogy esetleg kire kell majd vadásznod. – Ilyet soha nem tennék egy kollégával – nézett rám mélységesen megütközve.

– Jessica Arnet megtette. Egyszer kis híján a képembe mondta, hogy Jean-Claude egyszer úgyis elszabadul, és akkor majd le kell vadásznunk. – Ezt mondta? – nézett Zerbrowski is elképedve. – Megfenyegette a pasidat? – szaladt fel Brice szemöldöke a homlokára. Bólintottam. Valahogy elment az étvágyam. – Mit mondott pontosan? – kérdezte Zerbrowski. – Azt, hogy Jean-Claude is csak egy szörnyeteg, még ha gusztusos is, és ha ő nem lenne, Nathaniel élhetné a saját életét. – Szó szerint? Bólintottam. – Mikor mondta? – faggatott tovább Zerbrowski. – Három napja. – Miért nem szóltál? – Még nem döntöttem el, hogy privátban rendezzem el vele vagy bedobjam a táplálkozási láncba. – Melyikre hajlasz? – nézett nagyon komolyan a szemembe Zerbrowski. – Hogy kicsit elvetette a sulykot ezzel a fenyegetéssel. Eljárogat a klubba, amikor Nathaniel fellép, és olyanokat mond neki, hogy ő megmentheti tőlem meg Jean-Claude-tól. Hasonlót nekem is mondott már, de annak már legalább egy éve. Vagy kettő. Akkor azt hittem, hogy majd elfelejti, és lenyugszik – mondtam, és Brice-ra pillantottam. – Ne vedd magadra, Brice, de ha mostantól te leszel a rögeszméje, és az én pasimat elfelejti cserébe, én gondolkodás nélkül feláldozlak. – Szuper, köszike, Blake. – Kérdés, hogy akkor is ennyire rácuppant volna-e Nathanielre, ha rögtön az elején megmondom neki, hogy együtt élünk. Csak akkoriban még zavart, hogy egyszerre két pasival élek, és próbáltam nem annyira belegabalyodni Nathanielbe. Jézusom, akkoriban csupa tagadás voltam Nathaniellel. – Tényleg nehezen fogadod el, ha valami boldoggá tesz, látom – sommázta Brice. – És még finoman fogalmaztál. – De mennyire – nevetett nagyot Zerbrowski. – Senki nem képes úgy elcseszni a saját szerelmi életét, mint te.

Szigorúan meredtem rá, de olyan őszinte és mélységes aggodalommal méregetett, hogy képtelenség volt tartanom a szigort. Végül csak sóhajtottam, és megpiszkáltam a langyosodó sült krumplimat. – Nem ordítasz le? – Ha egyszer igaz, mit ordítsak? – legyintettem. A homlokomra tette a kezét, de elrántottam magam, és rácsaptam. – Mi a francot nyúlkálsz? – Hogy nem vagy-e lázas. Mert ha azt mondod, hogy mit ordítsál, ahelyett, hogy leordítanál, és utána gondolkodnál, akkor biztosan beteg vagy. Most végre kedvemre rálövellhettem minden indulatomat a tekintetemmel. – Na, ez az én morcos társam – vigyorgott elégedetten Zerbrowski. – Tudtam én, hogy ott lapulsz még valahol a nagy béketűrés mélyén. Most se bírtam sokáig, ezen nem lehetett nem vigyorogni. – A franc essen beléd, legalább egy-két percig hadd legyek morcos! – A társad vagyok, akinek az a dolga, hogy folyamatosan ingerületben tartsalak, hogy a cég legnagyobb, legvérmesebb bikája mindig harcra készen kapálja a földet a patájával. Te imádsz berontani a porcelánboltba, és lesodorni mindent a polcokról, hogy csak törjön össze, ami törékeny. Te szeretsz másokat kellemetlen helyzetbe hozni, én meg szeretem utána felvidítani őket, ez a leosztás. – Ez úgy hangzik, mintha egy megrögzött kötekedő lennék. – Azt nem, soha. – Tényleg olyan jó vagy, ahogy beszélik? – szakította félbe a kis enyelgésünket Brice. – Igen – néztem rá figyelmesen. – Ez elég nagyképűen hangozna, ha nem lenne már a fele is lenyűgöző annak, amit rólad beszélnek. – Nem tudom, mit beszélnek rólam. – Hogy te vagy a legeredményesebb hóhér. Neked a legtöbb a skalpod. – Ez tény. – Hogy bujkál benned valami szuperlikantrópia, amitől erősebb, gyorsabb vagy, nem lehet kárt tenni benned, megölni még inkább képtelenség, de alakot nem váltasz. – Ez is mind tény, azt az egy megölni képtelenség pontot kivéve. – Hogy élő vámpír vagy.

– Erre nem tudok mit mondani – vontam vállat. – Nem iszom halandó emberek vérét, ha ez a kérdés lényege. – Hát a holtakét? – Ezt komolyan kérdezed? – meredtem rá. Zerbrowski is csak tátotta a száját. – Azt beszélik, hogy úgy táplálkozol a vámpírokból, mint ők a halandókból. – Ez nem igaz – ráztam meg a fejemet. – Hogy valamiféle szukkubusz vagy, aki abból nyer energiát, hogy vámpírokkal szexel. – Ezt még nem is hallottam – mondtam, mert tényleg nem jutott el még hozzám ez a pletyka. Olyat már hallottam, hogy a szex a táplálékom, de hogy csak a vámpíros szex, olyat még nem. Az prioritás volt nálam, hogy lehetőleg ne áruljam el: a szex nekem tényleg táplálék. Hála Jean-Claudenak, aki belém plántálta az ardeurt, ami nagyjából annyit jelent, hogy tűz, szenvedély, és ami a Belle Morte-tól származó vámpírok vérjoga, vérvonallal átszármaztatott képessége volt. – Tehát akkor ez sem igaz. Közönyös képpel nyugtáztam a feltételezést, mert számítottam már rá, és inkább igaz volt, mint nem, mert tényleg táplált a szex. De nemcsak akkor, ha vámpírokkal csináltam, szóval akár mondhattam volna a kérdésre nemet is, az se lett volna hazugság. – Térjünk a lényegre, unom a felsorolást. Mi a legmerészebb feltételezés? – Hogy a zombikeltő képességeddel a vámpírokat is uralni tudod, pontosabban minden halhatatlant. Hogy a halandó és az alakváltó lét legjavát bírod azzal, hogy hordozod a likantrópiát, és mégse váltasz alakot. Hogy azért vagy bármelyikünknél jobb, mert jobb vagy minden halandónál, és mégis halandó maradtál. – Kezdem érezni, mire fut ki a dolog – pillantottam Zerbrowskira. – Ne mondd ki. – Azért én vagyok a legjobb a szörnyetegvadászatban, mert én magam is szörnyeteg vagyok? – Én ilyet nem mondtam. – De vannak, akik mondják, nem? Megvonta a vállát, láthatóan kínosan érezte már magát.

– Azt azért nem árt észben tartani, hogy alapvetően az irigyeim mondanak ilyesmit, meg azok, akik féltékenyek rám, mint Arnet. – Olyanok is, akik félnek, Blake. – Mármint tőlem – mondtam ki, és eltoltam magamtól a tálcát. Végleg elment az étvágyam. – Nem tőled, hanem hogy olyanok lesznek, mint te. Attól félnek, hogy csak akkor lehetnek annyira jók, mint te, ha olyanok is lesznek. – Mármint szörnyetegek. – Azon az eseten rajta voltál, amiben Laila Karlton rendőrbíró elkapta a likantrópiát. – Rajta. Laila legelső vámpírvadászata volt, és nem sokon múlott, hogy egyben az utolsó is. A vérfarkastámadást ugyan túlélte, de megfertőződött. – De harcol a jelvényéért, és még mindig szövetségi rendőrbíró. Méghozzá a legelső, aki megmaradhatott a szolgálatban, bár már alakot is váltott. – Én meg az a legelső voltam, aki pozitív teszttel is megmaradt – tettem hozzá. – De te nem váltasz alakot. – Ez fontos különbség, ez tény. – Beszélik, hogy te biztattad Lailát, hogy harcoljon a munkájáért. – Bárkivel megtörténhet hasonló, Brice. Én csakis azért nem evezem vele egy csónakban, mert én nem váltok alakot. – Ezért hagyták meg a jelvényét. Mert bármelyikünkkel megtörténhet. Félnek, hogy ha Laila perelne, megnyerné a pert. Egyelőre irodai munkát végez, de ha esetleg visszakerülhetne terepre, az olyanokat is arra bátorítana, hogy már alakváltóként akarjanak szövetségiek lenni. – Nem is lenne rossz ötlet – bólintottam. – Nem egy ex-zsarut és exkatonát ismerek, akik csakis azért exek, mert megtámadták őket, elkapták a vírust, és amint meglett a pozitív lelet, el is bocsátották őket, automatikusan. Brice tekintete Zerbrowskira vándorolt. – Te elfogadnál partneredül olyasvalakit, aki alakot vált? – Ha Anita lenne az a valaki, akkor nyilván. Brice a tányérjára bámult, alig pár morzsa maradt rajta. Úgy evett, ahogy a zsaruk nagy része, mintha felszippantotta volna a kaját. – Mennyire vagy jó, Blake?

Zerbrowskira sandítottam, aki röpke nógató gesztust tett a kezével, ahogy az ajtónálló tereli befelé a népeket. Na és akkor most mifelé tereljem Brice-t? Az igazság vagy egy újabb hazugság felé? Magam se tudtam már. – Jó zsaru vagyok, ha nem az a kitétel, hogy betűre ragaszkodjam a szabályokhoz. Zerbrowski beleröhögött a vizébe, de nem törődtem vele. – És amikor az ölésre kerül a sor, hát az rohadt jól megy, a legjobban. Az az igazi erősségem. – Bárki másnál ezt nagyképűségnek venném, de ha igaz, akkor nem nagyképűség – sommázta Brice. – Nem nagyképű – felelte szárazon Zerbrowski. Ránéztem. A tekintetünk összeakadt, és hosszan néztünk egymásra. A szokásos pasitekintet volt, amivel a nők annyira nem tudnak mit kezdeni, de a pasik elmondanak benne mindent, ahogy most mi is. Hogy mennyire jól tudunk együtt melózni, hogy barátok vagyunk, hogy rábízzuk az életünket is a másikra. Egyszer szó szerint a markomban tartottam az életét, amikor egy alakváltott wicca boszi kibelezte, és én tartottam a testüregében a belső szerveit, míg a mentők ki nem értek. Ha az ember a társa életét valóban a két keze között tartja, arra a barátok szó meglehetősen soványka. De ez a tekintet még ezt is kifejezte, beszédesen, szavak helyett is. – Ez esetben tőled akarok megtanulni szörnyetegekre vadászni, nem Kirklandtől. – Jöhetsz, amikor ráérsz. – Naná. Minél többen vagyunk, annál vidámabb a buli – toldotta meg Zerbrowski. – És akkor vissza az eredeti témára: hogy szerelem le Arnetet a legkisebb károk nélkül? – Tippem sincs – ráztam meg a fejemet. – Én egész életemben egyetlen nőt találtam, akit megértettem, és ő volt olyan megértő és drága, hogy hozzám jött, így aztán nem kellett többel vesződnöm – mondta Zerbrowski. – Világos – biccentett Brice, aztán lassan kivirult az arcán az a ferde kis mosoly, amitől olyan sármos pasi lett. A foga úgy ragyogott, akár egy fogkrémreklámban is szerepelhetne. Olyan szomszéd srác módra volt

tökéletes. – Akkor randizom vele, hátha így lekerül rólad meg a pasidról a nyomás. – De akkor nem csavarodik csak még jobban rád? Nem azt akarnád éppen elkerülni? – Majd randizom vele is és másokkal is. Pár hónapig mehet így, és addigra talán át is helyeznek egy másik államba, vagy Arnet annyira féltékeny lesz, hogy kénytelen leszek megfogadni, hogy házinyúlra nem vadászom soha többé, és akkor ráadásul ő tehet majd róla, nem én. – Nem is rossz gondolat – ismertem el. – És akkor hátha tényleg leszáll rólad meg Nathanielről. – Bedobod magad a csapatért? Megint a szokásos mosolyával jött. – Figyi, ez a mosoly velem nem fog működni. Kicsit visszavett belőle, vagyis irányított volt a dolog, és pontosan vágta, mennyire működik ez bizonyos megcélzott fogyasztóknál. – Bocs, majd igyekszem nem rád pazarolni. Erre már csak elmosolyodtam, Zerbrowski meg a fejét csóválva feltette a nagy kérdést. – Mindenek dacára te egyszerűen zsigerből flörtölsz a nőkkel? – Szeretek flörtölni. Mókás, és ha a nőket hajtom, mindenki azt hiszi, nekem csakis ez a pálya. – Így leplezed magad. – Aha – mondta, de már mosolytalanul. – Elég fárasztó folyton leplezni, hogy ki vagy és mit szeretsz – mondtam ki helyette is. – Ja – sütötte le a szemét a kezeire. Elszállt már az arcáról minden sármos könnyedség. Gőzöm sincs, miért, de a kezem egyszerre megindult, átnyúltam az asztalon, és rátettem biztatón a kezére. Egészen kicsinek látszott az övé mellett. – Pontosan tudom, milyen rejtegetni, akit szeretsz – mondtam vigasztalón. Erre megint mosolyra húzódott a szája, de ez egy sokkal kedvesebb, „igazibb” mosoly volt, mint a nőkábító sármfegyvere. A kezét megfordította a tenyerem alatt, és az ujjait az ujjaimra kulcsolta. Így ültünk, kéz a kézben, amikor Jessica Arnet meg gyakorlatilag az összes többi nő a kapitányságról, belépett Jimmyhez.

Soha még nem bántam ennyire, hogy így rálátok az ajtóra. Most nem bántam volna némi takarást. Brice figyelmesen nézte az arcomat. – Arnet az, ugye? – suttogta. – Az. – Ha veled randizom, az is jó kifogás neki. – Ha engem akarsz felhasználni, az fájni fog – morogtam neki nagyon halkan, szinte zárt szájjal. Megszorította a kezemet, előrántotta a lefegyverző mosolyát, és az érkezők felé fordult, akik persze felénk tartottak. A sok női arcon haragtól kezdve a jeges megvetésig mindenféle kellemetlen érzelmet láthattam. A jeges közöny inkább a nyomozóknál játszott, az irodisták voltak a dühösek, mert egy nyomozó idővel megtanulja leplezni az érzelmeit. Arnet arcán nehezen lehetett elmenni, de semmi jót nem ígért. Szív alakú, amúgy törékeny és kecses kis képe volt, ami most valahogy semmi szemrevalót nem hordozott magán. Mintha az indulat legyalulta volna róla a húst, hogy csak a csontos keménység maradt. A szeme soha még ilyen sötéten nem villant. Azt már megfigyeltem, hogy a sötét szem csak még sötétebb lesz az indulattól, a világos meg világosabb. A többi nő úgy kocogott a nyomában, mint egy görög drámából kilépett kórus. – Most már Brice rendőrbíró is a te pasid? – szegezte nekem Arnet a kérdést. – Dehogy – vágtam rá. Brice felállt, és oda sem kellett néznem, hogy tudjam, osztja a híres mosolyát. A kórus úgy emelte rá az arcát, mintha a csodás nap ragyogott volna fel egyszeriben áttörve a gyászos fellegek fátylán. Egyedül Arnet nem vette le rólam a szemét. – Épp arról faggattam Blake rendőrbírót meg Zerbrowski nyomozót, hogy ki a szabad préda a kapitányságon. Az előző helyemen akadt némi gondom egy szép kolleginával, akiről sajnos csak utólag derült ki, hogy már menyasszony. Mert nálam alapszabály, hogy nem nyúlom le mások barátnőjét és menyasszonyát – nyájaskodott Brice. – Ehhez minek épp Anitát kérdezni? – Mert a női szem többet lát, ráadásul olyan nő kellett, akire nem akarok rámozdulni, mert akkor rögtön jön az elfogultság. – És nem próbált elriasztani egyikünktől sem? – emelte most rá a szemét Arnet is.

– Csak annyit mondott, hogy mindannyian függetlenek és bűbájosak. – Azt nem mondtad, hogy én bájos vagyok, igaz? – pillantott le rám Arnet. – Nem, de nem is én raplizok egy jóképű, partiképes agglegény szeme láttára egy másik nővel. Magadat járatod le, Arnet. Na, ez legalább úgy tűnt, eljut az agyáig, mert pár pillanatig komoran méregetett, látszott, hogy zakatol az agya, aztán pislogva nézett Brice-ra, aki épp megkerülte őt, és elmélyült csevegésbe kezdett a többiekkel. A tyúkok bizseregve fogadták a bókjait, Arnet meg úgy figyelte őket, mint aki irtóra szeretne csatlakozni, csak épp nem találja a megfelelő belépőt. De sokáig nem kellett törnie a fejét, mert Brice felé fordult: – Azon agyaltam, Arnet nyomozó, hogy esetleg elhívhatnám-e kegyedet egy találkára? Hogy megismertessen St. Louis látványosságaival. – Boldogan – vágta rá Jessica, bár a hangjából cseppnyi boldogság nem hallatszott. Az arcát már nem láttam, de bármibe lefogadtam volna, hogy ő nem olyan bárgyún bazsalyog Brice-ra, mint a többiek. – Csodás. Akkor elkapjuk ezeket a rosszfiúkat, és utána megbeszéljük a részleteket. Arnet megadta neki a privát mobilszámát, aztán Brice megfogta a kezét, és megcsókolta, de szó szerint, és az egész olyan bájos volt. Eddig egyetlen embert láttam, akit nem tett rohadtul idiótává és nevetségessé ez a kézcsókolgatás, és az Jean-Claude volt. De neki évszázados rutinja volt ebben, ráadásul amikor ő rászokott, akkor még ez volt a rend, hogy a férfi kezet csókol a nőnek. Neki a vérében volt a téma, hogy úgy mondjam. A modern férfiak valahogy műmájereknek tűntek. – Jó étvágyat a hölgyeknek, a kapitányságon találkozunk! Zerbrowskival ezt végszónak vettük, felálltunk, és indultunk utána. Arnet lekapcsolt, elkapta a karomat, és magához húzott: – Tartsd távol magad tőle, Blake! – súgta a fülembe. – Ezer örömmel – feleltem, de nem álltam meg. Két választása maradt: vagy visszaránt, vagy elereszt. Az utóbbit választotta, így pár lépéssel utolértem Zerbrowskit, és már húztunk is ki a parkolóba. – Mit mondott? – nézett rám Zerbrowski. – Figyelmeztetett, hogy szálljak le Brice-ról – siettem a dzsiphez. – Csak rontottam a dolgotokon Arnettel? – kérdezte Brice. – Gőzöm sincs – mondtam, és nyitottam a központi zárat. Mélyen letüdőztem a friss, tavaszi levegőt, aztán lassan kifújtam.

– Bocs, Blake, nem állt szándékomban – kiáltott át a kocsi teteje felett. Mire beültem, Zerbrowski már bekötve trónolt az anyósülésen, Brice meg kászálódott befelé. – Neked kell vele randiznod, az épp elég büntetés lesz – mondtam, és indítottam. – Hogy csináltam, hogy amikor eljöttünk, épp előle menekültem, most meg önként dobtam magam a karjába? – mélázott. – Üdv a klubban – morogtam – Velem rendszeresen így megy csak épp pasikkal. – Mármint? Kitolattam, és kivártam, míg valaki ellavírozik a hátam mögül. – A legtöbb pasival, akivel végül összejöttem, eredetileg minden úgy indult, hogy próbálom elkerülni. Akiket a legjobban szeretek, eleinte megpróbáltam elüldözni. De komolyan. – Szó szerint? – nézett nagyot Brice. – Szó szerint – vágta rá Zerbrowski kórusban velem. Összenéztünk, Zerbrowski elvigyorodott, én visszamosolyogtam. – Zerbrowski úgy fogalmazott, hogy régebben utáltam szerelmes lenni. – Miért? Végre ki tudtam evickélni a mögöttem álló hibbant mellett, aki nem tudta eldönteni, hogy le akar-e parkolni. – Nem is tudom. A kontroll feladásával lehetett ez nálam összefüggésben, meg hogy féltem, hogy majd fájdalmat okoznak. Választhatsz. – Én szeretek szerelmes lenni – mondta Brice ábrándosán. – Én szeretek Katie-be szerelmes lenni – fejtette ki Zerbrowski. Mosolyogva hajtottam ki a késő éjszakai forgalomba, ami St. Louisban meglehetősen visszafogott. – Én is szeretek azokba szerelmes lenni, akikbe vagyok. – Felsorolhatatlanul sok a férfinév? – ugratott már Brice is. – Nem, csak mindenki nem kerülhet rá a listára, akivel együtt vagyok, így inkább egy nevet sem mondok. Nehogy a végén sérüljön valaki. – Mi hallgatunk, mint a sír – ajánlkozott Zerbrowski. – Én is – néztem rá. – De az hogy lehet, hogy olyanokkal is együtt élsz, akikbe nem vagy szerelmes? – érdeklődött Brice.

– Annyira még nem ismerlek, hogy erre a kérdésre válaszolni akarjak neked, Brice. – Bocs. Ha Zerbrowski kérdi, válaszoltál volna? – Ő nem kérdezte. Zerbrowski az öklét tartotta, én meg nekikoccoltam a magamét. A hosszú évek alatt, amióta ismerem, összesen nem kérdezett annyit, mint Brice ezalatt a durván egy óra alatt. Egyelőre nem voltam biztos benne, hogy felkerül a top tízes listámra, pláne, ha ilyen kis kíváncsi. Az életem sínen volt, működött, boldogan éldegéltem benne, de senkinek se tartoztam beszámolni a menetéről. Pláne egy pár napja a városba érkezett zöldfülű szövetségi rendőrbírónak, akiről alig tudok valamit. Nemcsak Arnet a sötét ló, és vele kapcsolatban azért elég könnyen változtathatok az infóhiányon. Vajon Brice csak barátkozni próbált, vagy éppenséggel ki akart belőlem szedni ezt meg azt? Most esett le, azzal, hogy bevallotta nekünk melegségét, elterelte a figyelmemet, és indokolatlanul megnyíltam neki. És Zerbrowski is. És ha hazugság az egész? Vagy ez már üldözési mánia? Lehet, de az is lehet, hogy amíg effektíve nem látom egy másik pasival az ágyban, nem is fogom tudni eldönteni, hogy engem kábított, vagy Arnetet. Abban az egyben lehettem csak biztos, hogy valamelyikünket kábította.

16. Megszólalt Zerbrowski mobilja, valami ósdi country volt a csengőhangja, amilyet ma már a kutya se játszik. Szerencsére gyorsan felvette, és megszabadított az akusztikus szenvedéstől. – Hahó, Dolph – szólt bele, aztán hitetlenkedő reakciót hallottunk: – Túszhelyzet? A többi leginkább hümmögés és káromkodás volt, elhangzott egy a bevetésiek már úton vannak is. – Oké, mi a cím? Aztán elismételte nekem, én meg szó nélkül fordultam is be egy mellékutcába, hogy irányba kerüljünk. Ha Dolph és Zerbrowski máris oda akar menni, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzam? – Jobb hamarabb, mint később – mondta Zerbrowski, miután lerakta. Megnyomtam a gombot a műszerfal alján, és villogni kezdett a megkülönböztető fényünk. Nemrég szereltettem be, és még hajlamos is voltam megfeledkezni róla, mert elég bizarr érzés volt, hogy villogóval is járhatom a várost, sőt, szirénázni is szirénázhatok. Az utóbbit aztán végképp utáltam, és csakis akkor nyomom be, ha Zerbrowski ragaszkodik hozzá, vagy a forgalom dugul be annyira, hogy a fényhatásra se engednek el. – Miért mi tárgyalunk a túszejtőkkel? – kérdezte Brice. – Mert vámpír vagy vérállat van valamelyik oldalon – mondtam. – Ahogy mondja. Keith Bores nevét Shelbytől már megkaptuk – magyarázta Zerbrowski. – Olyan új vámpír egyébként, hogy még felesége, rendes címe és két kisgyereke is van. Egyik sincs még tíz. – És most erre a címre megyünk ki? – kérdeztem. – Igen. – Mikor halt meg ez a Bores? – Alig két éve. – Helyes – bólintottam. – Miért? – kíváncsiskodott Brice.

– Minél fiatalabb egy vámpír, annál kisebb az ereje. Általában legalábbis. – Vagyis nem mindig? – Nem, nem mindig. Ismerek egy közel ezeréves vámpírt, aki soha nem lesz mestervámpír, bármeddig él is halhatatlanként, közben meg akadnak olyanok, akik már százévesen hatalmas mesterek. – Hogy lehet az? – Sok mindentől függ: akaraterőtől, személyiségtől, a vak szerencsétől, pontosan nem lehet tudni, mitől – fordultam be egy kisebb utcába. – És azok a vámpírok, akikre most vadászunk, mind vele vannak? – Úgy néz ki, most egyedül ezért az exférjért jövünk, Keith Boresért. Családon belüli erőszak miatt váltak el, az asszonynak távoltartási végzése is van. – És eddig nem is ment a közelébe? – kérdeztem Zerbrowskit. – Úgy fest. – A rohadt életbe. – Mert? – nézett nagyot Brice. – Mert már nincs vesztenivalója. Tudja, hogy gyilkosságért üldözzük, hogy tárgyalás, esküdtszék, ügyvédek és minden hasonló nélkül le fogjuk vadászni, és kivégezzük. De csak egyszer tudjuk megölni, vagyis ha most még elintézi az exét, azért már nem kaphat semmit, a zsaruk halála miatt már úgyis vége. – Viszi hát a volt feleségét is magával – bólintott Zerbrowski. – A többi keresett vámpír szerepel a bűnügyi nyilvántartásban? Erőszakos múlt valaki másnál? Mert a többieknek sincs már vesztenivalójuk – jelezte Brice. Zerbrowskival összenéztünk, és már hívta is vissza Dolph-ot. Én meg imádkoztam szorgosan magamban, hogy istenem, add, hogy a többinek ne támadjon hasonló ötlete. Mert ha igen, akkor ma éjjel mindenki elintézhet még bárkit, túszul ejtheti, akire rég fente a fogát, vagy egyszerűen csak rászánta magát végre a Nagy Gonosz Cselekedetre, amit mindig is dédelgetett magában, de soha nem merte megtenni, mert félt a következményektől. Mert most már mindegy volt, menekülni nem menekülhettek. Ha egyszer egy vámpír embert öl, na, akkor válik igazi élőhalottá.

17. A felvonulási helynél parkoltam le, ami általában legalább egy sarokra van a veszélyzónától. Vártuk, hogy tájékoztassanak. Brice-szal a dzsip faránál öltöztünk be, amikor Hill ügetett oda hozzánk. – Ha kész vagy, Blake, már viszlek is. – És engem? – kérdezte rögtön Brice. – Blake-et ismerjük – vetett rá röpke pillantást Hill. – Neki megvan köztünk a helye. Magát nem ismerem. Kevésbé feszkós helyzetben barátságosabb lett volna vele, de most a szarvihar kellős közepén nem volt idő udvariaskodni. – Nyugi, Brice, a csini fiúk mindig neki jutnak – csapott a vállára Zerbrowski. Brice a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. – Tájékoztass! – kértem Hillt, miközben magamra erősítettem a mellényt, hogy majd a fegyverek és a töltények is mind fixen megmaradjanak a helyükön, és ne araszolgassanak arrébb rajtam az akció közben. – Keith Bores, harminc volt, amikor meghalt, ennek két éve. Túszul ejtette a volt feleségét és családját. Azt mondja, megöli a nőt. Hogy kivégzési parancs él már ellene, neki már mindegy. Ez igaz? – Igaz. A túszok? – Emily Bores, huszonhat éves, öt hónapos terhes. Az orvosa szerint a megrázkódtatás, egy kisebb esés, enyhe erőszakoskodás is vetéléshez vezethet. Morogtam egy Bassza meg!-et, de öltöztem tovább. Ilyenkor mindig túlzásnak tűnt ez a sok kütyü és szerelék, alig találtam mindnek helyet magamon, de élesben jól jöhetnek. – Bores gyereke? – kérdezte Brice. Egyszerre meredtünk rá, de Hill gyorsabb volt nálam: – Az most nem számít. – De ha az övé, még lehet esély, hogy ne bántsa – erősködött Brice. – A második férjétől terhes, de akkor sem számít.

– De... – Fogd már be, Brice! – szóltam rá, és a javára szóljon, hogy befogta. – Hétéves kisfiú, négyéves kislány és egy kistestű kutya. Mind a ház hátsó felében vannak, a konyhában. A feleségével húzatta be a függönyöket. – Vagyis vakok vagyunk, csak az infravörös segít – foglaltam össze. – Igen, és még nem evett, vagyis alig-alig látszik a kamerán. – Nekem kell kiszúrnom. – Ahogy mondod – bólintott Hill. – Hogy szúrod ki? Hogy láthatja Blake az infravörösnél jobban? – kérdezte Brice. – Majd később lesz magyarázat is – szóltam oda neki, de már fordultam is vissza Hillhez. – Vámpírbűbájjal irányítja a túszokat? – Nem úgy tűnik. Kiabálást hallunk, néha gyereksírást, az asszony zokogását. Elég boldogtalan zajok. – Legalább nem az ő oldalán állnak, és nem szegülnek majd ellen. Persze akkor se viselik majd jobban, ha a szemük láttára lőjük le a vámpírt. Az asszony elvetélhet, a gyerekek meg örökre traumatizálódnak. – Az csakis a végső esetben lehet megoldás. – Miért nem uralja őket a vámpírerőkkel? – szólalt meg már megint Brice. Tény, hogy rászóltam, fogja be, és tény, hogy ez nem volt egy pedagógiailag megfontolt lépés a részemről, ezért most inkább válaszoltam neki, még úgyis meg kellett húznom az utolsó tépőzárakat. – Ez nem feltétlen megy automatikusan, és a végletes érzelmi helyzetekben, állapotokban az emberi elme lerúghatja magáról a bűbájt. A nő nyilván gyűlöli és retteg tőle. És vámpír szemmel a férfi még szinte csecsemő, képtelen uralni a helyzetet. – De... – Most elég ennyi! – szakítottam félbe, és Hillre pillantottam. – Kész vagyok, mehetünk. Hill nem kérdezett semmit, tudta, hogy nálam van, aminek nálam kell lennie, és még tudott valami mást is. Fűm indult előre, én meg a nyomában, végig az utcán. Bevetés típusától függően tíz-húsz kilónyi felszereléssel rakjuk meg magunkat, tucatnyi változó függvényében pakoljuk fel a szerelésünket. Aztán, ahogy érezte, hogy tartom a lépést, rám mosolygott, és tempósabbra váltott. Ezért éppen Hill jött értem. Az

összes bevetési jó formában volt, de Hill extra csúcsformát hozott, ráadásul futni is tudott. Sokat futott, nemcsak az edzés miatt, hanem hosszútávokat, élvezetből. Ha egyszerű halandó lettem volna, csaj és ekkora, amekkora, kizárt, hogy tartsam vele a lépést, bármilyen jó futó is vagyok. De nem egyszerű halandó voltam, hanem magam is egy szörnyeteg, még ha speciális kiadás is, és amikor futottam, akkor vérállatok voltak az edzőpartnereim. Hill jó futó volt, de csak egy halandó. Kicsit emelkedett ugyan a pulzusom, de egyenletesen vert a szívem, nem lihegtem. Egymás mellett rohantunk a kivilágított utcán, és csak azért kellett gyorsabban szednem nála a lábamat, mert jó sok centinyi deficitben volt a lábam hossza az övével szemben. Befordultunk az első udvarra. Szólnia sem kellett, abból tudtam, hogy kanyarodni fog, ahogyan a teste mozgott. Olyan ez, ahogyan az oroszlán is fordul a gazella nyomában a szavannán, vagy ahogy a bokszoló megérzi, észleli, hogy a következő ütés a fejére irányul. Az ember érzékeli a mikromozdulatokat, és következtet belőlük a nagyokra. A fű nehezebb terep volt, de itt sem maradtam le. Az első udvarban volt fény, de a következőkben már sötét árnyak vártak ránk. Hill egy kézen lendült át a kerítésen, én mindkettőt használtam, de közben beszóltam neki, hogy felvágós. Ezen nagyot nevetett, mintha morogna. Nem a szörnyetege kezdett benne ágaskodni, hiszen nem alakváltó volt, hanem a tesztoszteron. Az adrenalin az egekbe szökött már, és élvezte, hogy végre használhatja a testét, levezetheti a felgyülemlett energiáit. Egy férfi hangja nemcsak szex és alakváltás közben vált mélyebb tónusba. Közben elértünk a következő kerítéshez, és sorozatosan vettük az akadályokat. Magunk mögött hagytuk a fényeket, némán loholtunk a kertvárosi sötétben. Bíztam benne, hogy Hill tudja a legrövidebb utat, pontosan ismeri a terepet és az akadályokat, és fel vagyunk készülve a meglepetésekre is. Bíztam benne, hogy a bevetésiek már kiürítették az összes házat, amit ki kellett. Bíztam benne, hogy mire ideértem, mindenki elvégezte a munkáját, hogy végezhessem én is a magamét.

18. Végül izzadtan, lihegve, kalapáló szívvel érkeztünk meg a kérdéses ház hátuljába. Sutton és Hermes várt ránk a sötét aljnövényzetben, alig láttam őket. Leginkább Sutton bazinagy puskájának a zsírszagát éreztem meg. Barrett .50-ese volt, amivel a rohamozó orrszarvút is ledönti az ember, az elszabadult elefántot és mindenféle megvadult természetfeletti lényt, amit visz a golyó. Ilyen erősen lakott környéken nem szívesen használtam volna, mert a bazinagy puska bazinagy golyója addig nem áll meg, amíg valamibe bele nem fúródhat, és ha az ember elvéti a célpontját, akkor az gáz is lehet. Egy .50-es kaliberű lövedék elviszi egy vámpír, vagy vérállat mellkasának jó felét, egy egyszerű halandónak akár az egész felsőtestét. Hű képet adott Sutton hetykeségéről és a társaik belé vetett bizalmáról, hogy egy ilyen bevetésre magával hozhatta a fegyvert. Már fel is állította a háromlábra, hogy ne kelljen tartania a közel kétméteres holmit. És ott térdelt mellette a leterített hordzsákon, ami duplafunkciós volt, mert idáig elhozta benne a fegyvert, most meg pikniktakaróként lerakta, nem kellett paráznia a szemét, az ágak, üvegszilánkok miatt. Tényleg piknik jellege volt az egésznek, csak a szendvicsekkel megrakott kosárka hiányzott. Hermes valami kenőccsel kenhette be valamelyik ízületét, de a szag irányából ítélve inkább a térdét, mint a karján valamit. Halvány, éles szagfoszlány volt. Ráhibáztam volna Sutton puskájának a szagára, vagy Hermes kenőcsére, ha Hill nem szól, hogy a két lövész vár ránk? Nem hinném. Letérdeltünk közéjük a Boresék udvarát a hátsó szomszédétól elválasztó sövény rejtekébe. Körülöttünk a legfeketébb sötét éjszaka gomolygott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a bevetésiek gondoskodtak róla, hogy a környéken semmi fény ne égjen, de nem kérdeztem rá, mert annyira nem számított. Csak térdeltünk négyen némán a cserjék és az éjszaka sötétjében, és olyan eldugottnak éreztem magunkat, mintha az erdő mélyén lennénk. Még ha kinéz is a vámpír az ablakon, akkor is kizárt, hogy meglásson bennünket. Nem a látása miatt kellett aggódnunk.

A vállam kis híján összeért Hillével, nem volt benne semmi meglepő, hogy hallottam a szíve dobogását, ahogy a nyakán a verőér lüktet. Próbáltam Hermes és Sutton testjeleit is kifülelni, de inkább a vámpírt éreztem, ahogy a sötétben megérzi a bőrén a közeli hőforrás melegét. Egyszerűen éreztem, hogy ott van, de persze megint csak nem biztos, hogy akkor is így veszem a jeleit, ha nem tudom előre, mire kell figyelnem. Legalábbis reméltem, hogy nem, mert ez az igazi árulója a természetfeletti lényeknek: a halandók érzékszerveinél milliószor kifinomultabb radarok. – Gyerekek és kutya, kifelé tartanak – súgta a fülembe Lincoln. – Elkövető küldte ki a kutyát, vagy a gyerekek akarták hozni? – kérdezte Sutton. – Elkövető. – A rohadt életbe – mormolta Sutton és Hermes is szinte egyszerre. – Mi a gáz? – kérdeztem. – Vagy azért küldte ki őket, hogy ne lássák, ahogy megöli anyut, vagy hogy a kutya ne harapja meg közben – mondta Hill. – Egyik sem jelent sok jót – súgta Sutton. – Szúrd ki nekünk, Blake – mormolta Hermes. Nem ellenkeztem, egyszerűen belefúrtam a tekintetem az éjszakába, a házra, és lazítottam a kontrolion. Régebben metafizikai pajzsról beszéltem, de igazából a pajzsom a helyén maradt, azon át is „kiláttam” már. Olyan volt, mintha lenne páncélom is meg kardom is. A páncél akkor is védi a testem, amíg a kardommal harcolok. Ugyanezt csináltam most a nekromanciámmal: úgy észlelni az élőholtat, hogy odabent a vámpír ne vegyen észre engem. Nemrég tanultam csak meg így használni a képességeimet, hogy az adott területen lévő halhatatlanok ne találjanak rám olyan könnyen. Korábban, ha használni akartam az erőimet, akkor akár máglyát is rakhattam volna magam mellett, annyira világossá vált, hogy ott vagyok. Ami néha jó, ha mondjuk extra szenzációval akar szolgálni az ember, vagy esetleg figyelemelterelésre, vagy ha biztos lehettem benne, hogy én vagyok az erősebb, és mindenképpen elbírok azzal, ami a hívásomra előjön. De azzal, hogy megtanultam diszkrétebben használni a cuccot, ezerszer hasznosabbá váltam a rendőrségi bevetéseken. Nyúltam a vámpírért, ezért a bizonyos vámpírért. Régebben ez is nehezebben ment, azoknál a vámpíroknál, akiket nem fűz hozzám metafizikai kötelék, csak úgy boldogultam, ha általánosságban bevonzottam minden élőhalottat. Akikhez egyébként is kapcsolódtam,

azokkal egyébként is könnyűszerrel ment ez az egész, csak az ismeretlenekkel nem. Ezen a téren is sokat fejlődtem, már egész jól be tudtam „célozni” azt, aki kellett nekem. Kinyújtottam a ház felé a két karomat, mintha fizikailag is érte nyúlnék, ami vizuálisan segített. Vicces, hogy ez köny-nyítette a dolgomat, lehet, hogy csak annyi volt, hogy ha a szememmel elindultam a megfelelő irányba, amit a kezem mozdulata hangsúlyozott, akkor a metafizikai látásom is kiélésük. Mintha kikerült volna az útból a fizikai való, és jobban tudtam koncentrálni a mentális folyamatokra. Rögtön éreztem a vámpírt a házban, csak épp abban nem lehettem biztos egy ismeretlennél, hogy éppen ő az, akit keresünk. Nem lógott a nyakában a névjegye. Ezért kénytelen voltam a kommandósok infóira hagyatkozni, elfogadni, hogy Lincoln hadnagy ezzel a vámpírral beszélt az előbb telefonon, ez a vámpír tehát az elkövető, az, akire érvényes kivégzési parancsom van. Mert bár nem én lövöm le, hanem a mesterlövész, de az én parancsom hatalmazza fel őt a lövésre. Sutton szabadon leszedheti, amint én rábólintok, úgyszólván átruházom rá a parancsomat, most ő lesz az én kezem. És mivel él a parancsom, ennek a vámpírnak a halálát nem fogja firtatni senki, nem lesz belső nyomozás, Suttonnak egy pillanatát sem vesztegeti el senki az életéből. Nem csoda, hogy a mesterlövészek imádtak velem dolgozni, hiszen csak a munkájuk szépsége maradt meg, tiszta, egyértelmű, lezárt feladat volt, amit tőlem kaptak. Valójában nem láttam a vámpírt, sokkal inkább éreztem, nem tapintással, nem az ujjaimmal, hanem a gondolataimmal. Mintha a gondolataim végén ugyanolyan érzékeny idegsejtek lennének, mint az ujjaim végén, és a gondolatok tapogatnák ki ujjak gyanánt a vámpírt. – Járkál – suttogtam. Lehunytam a szememet, hogy cseppet se akadályozzon a látásom, mármint a klasszikus látás. Most nem az számított, hogy milyen kívülről a terep, hogy esnek a fények, és milyen a ház oldala. Azt kellett éreznem, hogy belül milyen a ház, amit a szemem innen semmiképpen sem láthatott volna. – Milyen tempóban? – kérdezte Sutton. – Gyorsan – feleltem, és csak akkor jöttem rá, hogy a kezemet a járása ütemére mozgatom, amikor Hill rákérdezett. – Ebben a tempóban? A kezem ledermedt, és meghökkenten néztem Hillre.

– Ja, asszem. – Mutasd meg nekem a nőt, Hermes – kérte Sutton. Hermes a szeméhez emelt egy távcsövet, ami ahhoz túlságosan is testes volt, hogy klasszikus távcső legyen. – A padlón van, a hátát a szekrénynek veti. – Jó – suttogta Sutton, alig-alig lehelte csak a szót, éreztem, hogy belemerül abba a koncentrációs transzba, ami elnyeli az embert, míg céloz, miközben leadja a halálos lövést. Már a hasán feküdt a hordzsákon, rácsavarodott a puskájára. Hatalmas fegyver volt, lábak nélkül nem is tudta volna ebben a pozícióban megtartani. Egy falon keresztül fog mozgó célpontra lőni vakon, méghozzá lehetőleg úgy, hogy a célpont egyből földre kerüljön, vége legyen. Mert rosszabbat elképzelni se lehetne, mint egy sebzett vámpírt a túszával a házban. Vagy egy ránk rontó sebzett vámpírt, ha már itt tartunk. Egyébként éppen ezért vadászhatott bevetéseken Sutton a Barrett-tel, hogy biztosra mehessünk. Nálunk ugyan még nem fordult elő, de hallottam horrorsztorikat más bevetésekről, amikor a mesterlövész, aki .50-esnél kisebb lövedékkel dolgozott, a vérállat, vagy a vámpír mellkasának nem a megfelelő oldalát kapta el, vagyis nem a szíveset, és az szétroncsolt felsőtesttel rontott rájuk. Sutton feladata egyetlen lövéssel telibe kapni a szívet és/vagy a fejet, hogy egyből vége legyen. Megsebezni jelen esetben édeskevés lenne. És csak a Barrett adta meg a gyilkos lövés bizonyosságának az esélyét. – Fiú szerint gyanúsítottnál fegyver van – szólalt meg a fülünkben Lincoln. – Ismétlem, vámpírnak pisztolya van. – Basszus – szentségeit Hermes. – Blake – súgta Sutton. Óvatosan próbálkoztam, de ez a pisztoly mindent megváltoztatott. Eddig abban a hitben voltam, hogy a nő közelében kell lennie, hogy bántani tudja, de egy pisztollyal távolról is bármire képes. A kockázat sokkal nagyobb lett hirtelen. Az adrenalinlöket lejjebb piszkálta a pajzsomat, aminek megvolt az az előnye, hogy jobban éreztem máris a vámpírt. De nincs haszon kockázat nélkül. És fordítva. – Lassít, megfordul – mondtam még halkabban. Ha a vámpír öregebb vagy erősebb lett volna, most megérezhette volna az erőmet, ahogy érte nyúlok, körbetapogatom. De vagy túlságosan is gyenge volt, vagy érzelmileg túlontúl is felindult, hogy bármi másra oda tudjon figyelni. – Merre fordul? – préselte ki a kérdést Sutton.

Az ujjammal mutattam. Ha vernek, se tudtam volna megmondani, honnan veszem, merre néz éppen a vámpír, pedig százszázalékosan tudtam. Egyszerűen csak tudtam. – A nő felé? – kérdezte Hermes. – Rácéloz? – így Sutton. – Azt nem tudom, de már nem mozog. Totál mozdulatlan. – Mutasd, Blake! – mondta Sutton. Kinyitottam a szememet, most jött a dolog legnehezebb része. A létező, fizikális térben kellett pontosan elhelyeznem azt, amit eddig a fejemben, a gondolataimban pontosan láttam. Össze kellett pároztatnom a mentális érzékelésemet a térbelivel. Koncentráltam, hogy a vámpírt is a markomban tartsam, míg a térmeghatározással bíbelődtem. – Az ablak szélétől, tőlem jobbra másfél méter. – Célzok – mondta Sutton. A ház oldalán fehér volt a vakolat, valamit mégis meg kellett jelölnöm rajta. Basszus, ez könnyű lesz! De volt egy elszíneződött folt, azt bejelöltem neki. – A feje azzal egy vonalban van. – Nem látom a foltot, nekem nincs olyan jó színlátásom sötétben, mint neked, Blake – már nem volt olyan nyugodt a hangja. Beleremegett az adrenalinba. Ami nem jó jel. – Nő két karja magasban, mintha valami rémes közeledne. Mit művel a vámpír, Blake? – kérdezte Hermes. – Azt hiszem, közelít hozzá. – Hiszed? – kérdezte Hill. – Ez azért nem ugyanaz, mint a szememmel nézni, a fenébe is – nyúltam még jobban a vámpír felé. Olyan volt, mint amikor az ember kénytelen megnyúlni, nyújtózkodik, hogy elérjen valamit. De még ez sem elég, és akkor nyúlik még egy kicsit, és akkor... micsoda harag, mennyi indulat. Egy pillanatra lobogó, vörös, mindent felemésztő, izzó tűz árasztotta el az agyamat. Éreztem a vámpír érzelmeit. – Jesszus, nagyon dühös. – Mondj valamit, Blake! – sürgetett Sutton. Nem tudtam hivatkozási pontot megadni. Ha megérinthettem volna ténylegesen a vámpírt, elszívhattam volna a haragját, ahogy korábban Billingsét, de itt szóba sem jöhetett a tapi. Tettem hát, ami az eszembe jutott: elhajítottam a pajzsomat, és magamhoz szólítottam a vámpírt.

Mintha még mindig nyúlnék azért a dologért, de annyira igyekeznék, hogy kibillenek az egyensúlyomból, és rázuhanok. Hónapok óta nem engedtem le ennyire a pajzsomat, de most hívtam a halottat, és éreztem, ahogy a vámpír felém fordul, rám néz. Túlságosan is fiatal volt és túlságosan gyenge, a nekromanciám jóval öregebbekkel és hatalmasabbakkal is elbírt volna. Azért fordult felém és nézett rám, mert így akartam. Nem véletlen, hogy régebben a vámpírok szó nélkül végeztek minden nekromantával. Jó okuk volt rá, mert a hívásunknak mindenféle halott engedelmeskedik. – Most ránk néz, de nem tudom a végtelenségig így tartani. – Add nekem, Blake! – sürgetett Sutton. – Lézerrel mutasd meg Suttonnak – mondta Hill. Annyira a vámpírra koncentráltam, hogy beletelt néhány pillanatba, mire felfogtam, hogy mire gondol. Hát persze, hiszen az AR-emen volt lézer. Úgy meredtem rá, mintha varázsszóra termett volna a kezem ügyében. – Tudod egyszerre tartani a vámpírt és használni a fegyvert? – kérdezte Hill. Jó kérdés volt. Ereztem, ahogy a vámpír mozdulatlanul áll odabenn, bár ahogy megosztottam a figyelmemet közte és az AR között, megpróbált elszabadulni. – Majd kiderül. Azt érezni fogom, ha elmozdul. Csakhogy nem volt olyan egyszerű a karabéllyal becélozni így állva, miközben mentálisan tartani kellett a vámpírt. A lövész feküdt, nekem is abban a pozícióban kellett volna lennem, hogy pontosan megjelölhessem a célpontját. – Elég kicsi vagy, hogy elbírjon – jött Hill javaslata. – Feküdj a hátára, és a Barrett felett célozz. Jobb ötletünk nem volt, hát csináltam: ráfeküdtem a hatalmas kommandós hátára, annyira nagy volt közöttünk a különbség, hogy a testem nagy része elfért a hátán. A fejemben tartottam a vámpírt, de a testemre is ügyelnem kellett, így kezdett kicsúszni a markomból. Ráadásul a dühével, amit könnyűszerrel magamba szippanthattam volna, ha van tényleges fizikai kapcsolat közöttünk, próbált eltartani magától. Küszködött rendesen, ezzel alaposan megnehezítette a dolgomat. – Ha rajtam fekszel, nem tudok pontosan célozni és lőni – morogta Sutton.

– Nekem se megy a célzás – mondtam. A vámpír egyre hevesebben igyekezett szabadulni a fogásomból, most egy kicsit jobban koncentráltam rá, le is nyugodott valamicskét, de tényleg nem tudtam, meddig vagyok még erre képes. És akkor támadt egy ötletem. – Szóljatok a nőnek, hogy próbáljon kimenekülni, amíg én tartom a vámpírt. Lehet, hogy utána is ráérünk lelőni. Hill már beszélt is bele a mikrofonjába. – Nő felkelt, elindult – szólalt meg Hermes. A vámpír haragja úgy robbant be, mintha olajat loccsantottam volna rá. – Álljon meg! – szóltam. – Állítsátok meg a nőt, mert még jobban feldühödik! És a nő nem jut ki a szobából. Térhettünk vissza az eredeti tervhez. – Ülj fel! – javasolta Hill. Megpróbáltam, hogy Sutton derekára ülök, de úgy nem tudtam rendesen becélozni a lézerrel neki. Végül félig ültem, félig térdeltem a hátán, úgy hajoltam rá a vállára. – Minél kevesebb súlyt a vállamra – mondta Sutton. Egyszerre rá is hajoltam meg nem is, borotvaélen táncolt a póz, szinte lebegve, alig támaszkodva igyekeztem tartani az egyensúlyomat, hogy alig jusson súly a vállára, ugyanakkor az AR-t végigfektethessem a Barretten úgy, hogy ne zavarjak bele a mesterlövész bűvkörbe, és ő is tudjon koncentrálni arra, amit csinál. Nekem sem ártott volna, mert a vámpír már majdnem elszabadult. Ahogy utánakaptam mentálisan, véletlen megütöttem a Barrettet az AR-ral. – Ezt ne csináld! – sziszegte Sutton. – Bocs – motyogtam. Hívtam a vámpírt, és belédöftem az erőmet, mint egy lándzsát. Éreztem, hogy megbillen, elveszti egy pillanatra az egyensúlyát, de azt is tudtam, hogy kénytelen leszek elereszteni, ha a másik feladatomat is el akarom végezni. Basszus. Még egyszer belévájtam a nekromanciát, a vámpír elkapta a konyhapultot, nehogy elzuhanjon, egészen beleszédült. Én pedig ezt a töredékmásodpercet használtam ki, hogy Sutton felett a karabélyomat az ő fegyvere felett tartva vörös lézerrel kijelöljem a ház falán a pontot, ahol a vámpír feje van. Sutton célzott, egy pillanatnyi lézerfogócska zajlott a házfalon, ahogy a vörös fényt telibe kapta a zöld, de sikerült tartanom a célomat. – Ott.

Sutton zöldje elfedte az én vörösemet, éreztem, ahogy visszatartja a lélegzetét, én is mozdulatlanná dermedtem a hátán, nem lélegeztem, egv testté váltunk. És ahogy mindenünkkel a pontra koncentráltunk a ház falán, éreztem, ahogy a vámpír elszabadul az akaratom fogságából. Sutton meghúzta a ravaszt, a puska visszarúgott, én meg leborultam a hátáról a földre, de már fel is térdeltem ugyanazzal a lendülettel. A ház fehér falán meghökkentően kis lyuk feketéllett. Odabenn egy nő sikítozott. – Leszedtük? – kérdezte majdnem üvöltve Hill. – Blake? – nézett rám Sutton. Nyúltam a vámpírért, és elértem. – Halott. Meghalt, vége. Ennyi, nem kérdeztek rá, hogy biztos-e. Egyetlen szóra elfogadták, amit mondok, és Hill már be is vezényelte elölről a többi emberét, pedig csakis az én szavam állította, hogy a vámpír meghalt. Ennyire bíztak a pszichés képességeimben. Nem egy rendőr akadt St. Louis-ban, akinek kevés lett volna az én ítéletem, de a bevetésiek nem tartoztak közéjük. Sutton, Hermes és Hill bízott bennem, ha én azt mondtam, hogy a vámpír már nem veszélyes, kérdés nélkül beküldték a társaikat a házba. A rádión hallottam, ahogy a kommandósok benyomulnak, és helyiségről helyiségre csekkolják a házat. Újabb és újabb „tiszta” visszajelzés követte egymást. Hill a vállához emelte a fegyverét, és elindult az udvaron át a ház felé, én meg mentem utána, az AR-t célra tartva, mert ha a társaid elindulnak az objektum irányába, akkor mész te is velük, nincs megállás. Sutton és Hermes kissé lemaradt, mivel össze kellett szedniük a Barrettet, de mire a konyha hátsó ajtajához értünk, ott voltak ők is mellettünk vállukon a puskával. – Ház tiszta. Túsz biztonságban. Gyanúsított halott – hallottuk a rádiónkon. Más rosszfiú nem volt a házban. A terhes ex-feleséget már berakták a mentőbe, és vitték a kórházba. A vámpírnak vége volt. Jó kis este volt.

19. Mire hazaindultam végül, a hajnal már lágy, aranyos fénybe vonta az ég alját. Mielőtt beültem a kocsiba, dobtam Nathanielnek és Micah-nak egy üzenetet, hogy úton vagyok. Nathaniel visszaüzent, hogy „odaraktam a kávét” és „csók”. Csókokat küldtem neki én is, és indítottam. Ahogy ráadtam a gyújtást, Micah csengőhangja szólalt meg. Időközben lett egy bluetoothos headsetem, állatira modernnek éreztem magam: – Hahó, Nimir-Rajom, félóra és otthon vagyok. – Jó reggelt, Nimir-Rám – hallottam, hogy mosolyog, éreztem a hangjában a boldogságot, hogy az övének nevezhet. – Már rég aludnotok kellene, srácok. Azért küldtem az SMS-t, hogy ne ébresszelek fel benneteket. A régi 21-esen hajtottam, a kora reggeli fény áttört a fák között, amik késő tavaszi díszben álltak: a levelek még zsengezöldek voltak, aranyos, sárgás tónussal. Egy vers jutott róluk az eszembe. – Aranyló természet, zöld árnyat nem éleszt – mondtam ki hangosan, amire gondoltam, annyira fáradt voltam. – Tessék? – Vers. A fákról jutott eszembe. „Aranyló természet, / Zöld árnyat nem éleszt. / Lombjának virága, / A lét szűk órája.” A többi nem jut eszembe. – Nekem igen – mondta Micah. – „Midőn ága reccsen, / Nyomorba dől Éden, / Még ma mélybe réved, / s arany sem jut néked.” 1 – Te tudod az egészet? – Apám kedvenc költője Robert Frost. Sokszor olvasta meg idézgette nekünk a verseit. – Nem sheriff volt? – Az volt, talán még most is az. – Egy költészetkedvelő sheriff. Aki ráadásul idézget. Nagyon cifra. – Ne felejtsük el, hogy te kezdtél idézgetni – mondta azon a boldog hangon, elégedetten. 1

Szabó Pálócz Attila fordítása

– Igaz. Figyelj, igazán semmi okod nincs már, hogy ne keresd meg a családodat. – Hogy érted? – kérdezte hirtelen gyanakvással. Lőttek a boldog hangnak. Bár hallgattam volna. De már hónapok óta a nyelvemre kívánkozott valami, és most... – Kiméra miatt vágtál el velük minden kapcsolatot, mert a többiek családját felhasználta ellenük, de ő már évek óta halott. – Mert te megölted – fűzte hozzá csendesen. Mély levegőt vettem, kifújtam, és nem hagytam annyiban. Nagyon kikívánkozott már ez belőlem. – És aztán biztonságban akartad tudni magad itt St. Louis-ban. – De akkor jött Minden Sötétségek Anyja, és kis híján felzabált mindannyiunkat. – De már neki is annyi, Micah. Már nincs senki, aki bánthatná a családodat, ha azt látja, hogy fontosak neked. – Rosszfiúk mindig lesznek, Anita, ezt éppen tőled tanultam. – Utálom, hogy épp tőlem – mondtam csüggedten. Olyan rossz volt ezt hallani. – Nem csak tőled. – Csak te szereted a családodat, és hiányoznak neked. Én azért nem keresem az enyémeket, mert nem jövök ki a mostohaanyámmal meg a mostohahúgommal. – Majd felhívom a szüléimét, ha te bemutatsz bennünket a tieidnek. – Benneteket? – Igen, Anita. Szeretlek téged, de meg tudod mondani, hogy melyikünket vinnéd haza apádhoz? Az egyikünket? Mindkettőnket? Vagy mindenkit? – Nem terveztem, hogy hazamegyek az apámhoz. – De ha mégis mennél, melyikünket vinnéd? – Vámpírt biztos nem. Blake nagyi kissé hibbant, Jean-Claude-tól a falnak menne. – Jó, akkor melyikünket? – Téged és Nathanielt, asszem. – És én kit vigyek haza? Nagyot sóhajtottam, és már ezerszer megbántam, hogy egyáltalán belekezdtem ebbe a beszélgetésbe. Túl fáradt voltam most az ilyesmihez.

– Most azt akarod mondani, hogy Nathanielt nem akarnád bemutatni a családodnak? – Nem, azt akarom mondani, hogy ha hazamennék, téged és Nathanielt is vinnem kéne. A kezdetektől hármasban vagyunk. Két csodás éve élünk együtt, és biztosan nem lett volna ilyen csodás, ha Nathaniel nincs benne. – Nathaniel is része a csapatunknak – mondtam, mert így volt. – A kis hármasunknak, a trojkának, vagy hívd, ahogy akarod. – Én is ezt mondom. Vagyis hogy mehetnék haza nélkületek, vagy bármelyikőtök nélkül? – Vagyis egyikőnket se akarnád vinni? – Nem tudom, hogy fogadnák, ha egy férfival állítanék haza, pláne azok után a borzalmak után, amiket mondtam nekik, hogy Kimérát meggyőzzem, mit sem jelentenek nekem. Halvány depresszió szakadt rám, ahogy a világosodó nappal hajtottam a tavaszi fák alatt. – Szeretlek, és szeretem Nathanielt is – mondtam. – Én is. Ugyanolyan gyakran mondta, hogy szereti Nathanielt, mint azt, hogy engem szeret, és eddig még soha nem jutott az eszembe az, ami most. Hogy talán mégse szeret bennünket egyformán. Hogy lehet, hogy engem kicsit jobban, vagy másképpen szeret, mert én lány vagyok. Micah eredetileg heteró volt, most már persze heteroflexibilis, éppen Nathaniel miatt, de ez a lényegen nem változtatott. Lehet, hogy Nathanielt kicsit kevésbé szereti, mert fiú? Azt tudtam, hogy Nathaniel szerelemmel szereti őt, mint engem, de azt még soha nem kérdeztem meg a valaha olyan határozottan nem-meleg pasimtól, hogy miként viszonyul ahhoz, hogy van egy pasija is. Bemutatta valaha is Nathanielt a fiújaként? Nem. Megcsókolni meg szokta nyilvánosan, de... Az egész olyan zavaros volt, legalábbis most, ebben a hullafáradt állapotomban. – Most egyszerűen csak szeretnék minél előbb otthon lenni kettőtökkel, és hozzátok bújni – sóhajtottam végül. – Ejted a témát? – bökte ki némi hallgatás után. – Nem akarod belőlem kipréselni a vallomást, hogy mindkettőtöket forró szerelemmel imádlak, míg a halál el nem választ meg még azután is? – kérdezte meglepetten. Igazából engem is meglepett a dolog, de nem vallottam be. – Úgy tűnik, nem. – Ennyire fáradt vagy? – nevette el magát.

– Éjjel valaki, akit valaha a barátomnak hittem, szörnyetegnek nevezett, meghaltak emberek, zsaruk is köztük, és... Már csak az érdekel, hogy hazaérjek, bebújjak közétek az ágyba, érezzem a simogatásotokat, és aztán durmoljak egy nagyot. – A tökéletes terv – mondta megkönnyebbülten, mint aki még mindig attól tart kicsit, hogy majd nem szállók le a korábbi témáról. – Örülök – mondtam, és az én hangom is megkönnyebbülten csengett. – De azért készülj fel, hogy Sin sem alszik, és meglehetősen zaklatott. Mindenekelőtt vele kell beszélned. – Cynric pontosan tudhatta, mi a foglalkozásom, Micah – mondtam, és igyekeztem nem berágni. – Amikor találkoztunk, szövetségi rendőrbíróként nyomoztam épp egy ügyben. – De soha nem látott még kiteregetett friss hullákat, úgy, hogy ráadásul egyértelmű, hogy te is résztvettél a tűzharcban, ami a hullákhoz vezetett. Eleinte elég nehéz megemészteni, Anita. Ö ráadásul rettentően fiatal is még. – Tizennyolc éves – mondtam védekezőn. – Nem azt mondom, hogy túl fiatal lenne... randizni. Hanem azt, hogy ahhoz túl fiatal, hogy lássa, milyen higgadtan baktatsz keresztül vámpírhullákon. Ennyi. – De nem randiznit akartál mondani, igaz? Duzzogtam, hallottam én is a hangomon. Pedig nem akartam. – Az előbb nem akartál nyomulni, hogy mindenképpen vigyelek haza téged meg Nathanielt a szüleimhez. – Ja – mondtam óvatosan. – Na, hát én is ugyanígy vagyok a bűntudatoddal, hogy ilyen fiatal sráccal fekszel le. Te legalább annyira nem tervezted vele ezt a viszonyt, ahogy én sem terveztem, hogy Nathaniel is része lesz a kapcsolatunknak. Néha történnek dolgok, amiket ugyan nem tervez az ember, és a végén kiderül, hogy mégis úgy lesz a legtökéletesebb. – Oké, igazad van – sóhajtottam. – Tényleg bűntudatom van Sin miatt, ráadásul utálom ezt a nevet is. – De ha egyszer Cynricnek hívják, és a Rick nem tetszik neki. – Jó, tudom. Ha tudnám, ha lehetne, akkor is hazaküldeném. – Visszaküldheted Vegasba, Anita. Ö a kék hívótigrised, és engedelmeskedik neked.

Hirtelen kénytelen voltam a felém közeledő éles kanyarra koncentrálni, annyira kizökkentett, amit most hallottam. Már másodszor lepett meg ebben a beszélgetésben. – Nem te mondtad, hogy kegyetlenség lenne visszaküldeni? – Mondtam, igen, de attól még, hogy én így gondolom, te visszaküldheted, ha azt szeretnéd. Megforgattam az agyamban a szavait. Azt akarta ezt jelenteni, hogy ha én butaságból és bűntudatból elküldhetem a legfiatalabb szeretőmet, akkor akár ő is eltaszíthatja magától az egyetlen férfi szeretőjét? Vagy túlkombináltam volna? Persze, hogy túlkombináltam, de Micah is hajlamos volt a dolgokat túlkombinálni, vagyis akkor lehet, hogy éppen erre célzott azzal, amit mondott. Jézusom, mennyire bonyolult volt ez így. – Tüzet szüntess – mondtam. – Hogy érted? – kérdezte óvatosan, talán kissé gyanakodva. – Nem akarok most semmi olyan témába belemenni, ami szétrobbanthatja a magánéletünket, jó? Szinte hallottam a telefonban, ahogy elmosolyodik. – Jól hangzik, Anita. Nagyon is jól. Az ő hangja is fáradtnak hangzott, és csak most esett le, hogy amíg én a rosszfiúkat hajtottam az éjjel, ő otthon csitítgatta a kamasz vértigrisünket, miközben biztos pontként, sziklaként fogadta a bizonytalanabb lelkeket, mint amilyen Nathaniel is, akik a munkám miatt kiborulhattak. – Kösz, Micah. – Mit? – Hogy az vagy, aki, hogy itt vagy nekem, hogy a szívszerelmem vagy, hogy veled élhetek. – Szívesen. De nem szeretnék sehol máshol, senki mással lenni én sem. – Hiába a sok veszély meg a természetfeletti zűrzavaros ügyek? – Én magam rángattalak bele a természetfeletti zűrzavarokba, rögtön a megismerkedésünkkor. – Addigra én már nyakig ültem benne. – Lehet, de nekem ez a terepem, és ha velem vagy, csak még jobb vagyok benne. – Mondhatnám, hogy én is jobb vagyok benne, hála neked, de mindegy– Siess haza.

– Sietek. – Szeretlek – mondtam még. – Én is szeretlek téged. Ezt a gerlés dolgot csinálgattuk még egy ideig, amikor az egyik se akarja lerakni a másikra a telefont, aztán végül besokalltam, és gyorsan leraktam én. Szeretem Micah-t és Nathanielt. Szeretem, hogy így vagyunk egy „pár”. Mert így működünk. Soha még ilyen jól nem működött egy kapcsolatom sem, sőt, igazából amióta mi vagyunk így hárman egymásnak, azóta jobban működik az összes többi viszonyom is. Micah vért adott Jean-Claude-nak, és felvette arra a kurta listára, amin azok a pasik vannak, akikkel hajlandó meztelenül egy ágyban megmaradni. Ennél többet persze csak Nathaniel „kaphatott belőle”, de ez akkor is haladás volt. Az volt Micah-nak Nathaniel, mint nekem Jáde. Az életem alakulását egyáltalán nem így terveztem, nem terveztem sehogy, de ez végképp nem volt elképzelhető akár még egy évvel ezelőtt sem. De ahogy Micah mondta, attól, hogy nem így terveztem, még nem feltétlenül rossz. És az életem egy másik, nem tervezett dolga is épp otthon várt rám egy tizennyolc éves vértigris személyében, aki éppen átélte az első nagy kiborulását. Micah-nak abban is igaza volt: azért idegesített annyira ez a kiborulás, mert bűntudatom volt tőle, hogy olyan fiatal és én lefekszem vele. Már a beceneve, ez a Sin magába foglalta, hogy mi zavar annyira benne: egy kölyök és mégis a szeretőm. Vagyis akkor nem kölyöknek látom igazából, de akkor is rettenetesen fiatal. Ami nem egyszerűen a korát jelentette, hanem, hogy olyan éretlen és zsenge, hogy alig látott még valamit is az életből, annyira tapasztalatlan. Ráadásul én voltam az első az életében! Tény, hogy a világ leggonoszabb és leghatalmasabb vámpírjának a bűbája borított össze bennünket, mert a szexszel próbálta elvonni az energiáimat az ő cselvetéseiről, de mindegy is volt már, hogy mi miatt történt, a lényeg az volt, hogy én vettem el Sin szüzességét egy orbitális metafizikai orgia közepette. Még ma is zavarba jövök, ha eszembe jut, bár csak foltokban emlékszem az eseményre, ahogy a szétivott éjszaka eseményeire próbál emlékezni az ember. Foltokban. Én voltam az első az életében, és ezt utáltam. Nem, bűntudatom volt, és igazából azért, mert nem voltam belé szerelmes. Már szinte egy éve van velünk, és még mindig nem szerettem úgy. Kedveltem, és elég gyakran szexeltünk is, szóval akkor eléggé kedveltem, de szerelmes nem voltam belé. Nem törődtem vele annyira, mint néhány másik férfival az

életemben. Az érzelmeim tekintetében elég hátul szerepelt a hosszú listán, és ezért volt bűntudatom. Én voltam a herceg a fehér lovon, aki nagy patacsattogás közepette feltűnt az életében, és megmenekítette őt, ezért úgy illenék, hogy együtt lovagoljunk el az alkonyaiba, és boldogan éljünk, míg meg nem... A gond csak az volt, hogy ezt egyszer már eljátszottam, és akkor, Nathaniellel, nagyon is bejött a dolog. Azóta is működik. Bár, ha belegondolok, azon is komolyan dolgoztam, hogy Nathanielbe ne szeressek bele. Miatta más okokból éreztem bűntudatot, de akkor sem adtam be a szerelemnek egykönnyen a derekamat. És vajon a Jean-Claude iránti szerelemmel nem verekedtem hosszasan? Már majdnem otthon voltam. A fenébe is, lehet, hogy minden egyes szerelmemet hasonló belső küzdelem és vergődés előzte meg? Nem, nem mindig. Richardot az első pillanattól fogva szeretni akartam, és Micah-ba is szerelmes voltam szinte az első percektől kezdve. Kettő mennyiből is? Túl sokból. A francba, bár ne jutott volna ez így az eszembe, mert most emiatt is vacakul érezhettem magam. És idiótának. Lehet, hogy Cynric is egy a pasik közül, akiket minden erőmből igyekszem nem megszeretni, és a végén ugyanolyan fontos lesz nekem, mint Nathaniel, vagy Jean-Claude? A francos franc francába! Jaj, bár ne jutott volna ez az eszembe!

20. A feljárón parkoltam le, a második sorba, mert a garázs is tele volt, és már kint is álltak. Ha mindenki itthon volt, és a testőrök is befutottak, egész kis autóparkunk lett. A testőrök váltogatták a kocsijaikat, hogy ne lehessen kifigyelni, hányan és kik vigyáznak ránk, de attól még rengeteg jármű állt előttünk állandóan. A ház mellett mozgást érzékeltem, és egy villanásra Bramet szúrtam ki. A bőre szinte fekete volt, pedig vérleopárdként a bundája sárga foltos. Másoknak meg, akiknek emberi alakjukban a bőre fehér, sötét volt a bundája. Amikor erre rákérdeztem, Bram volt olyan kedves, és elmagyarázta, hogy az emberi genetikai állománynak semmi köze a vérállat bundájának a színéhez, az attól függ, hogy milyen leopárd vérvonalból származott. Ha a vérvonal foltos volt, akkor foltos lettél, ha nem, hát nem. Nem biccentettem oda neki, mindenféle jelzés nélkül már el is tűnt a szemem elől. Így ha valaki figyeli a házat, azzal nem árultam el a testőrünket, hogy én intek neki, vagy bárhogy is üdvözlöm. Bram tengerészgyalogos volt, harci veterán, mielőtt egészségügyi okokból, egy vérleopárd támadása miatt, le nem szerelték. Állandó társa, Ares, vérhiéna volt, szintén ex-katona, méghozzá mesterlövész. Ők ketten szoktattak le bennünket a testőrök bármiféle üdvözléséről. Addig panaszkodtak, és nyúztak bennünket, míg végül mind megtanultuk, hogy még apró fejbólintás sincs, nemhogy integetés. De megtanultuk, és már úgy tettünk, mintha ott se lennének. Lenyomtam a kilincset, mert nem mindenki zárta be az ajtót, nem biztos, hogy kellett a kulcsom. Nem is kellett. Ahogy bementem a nappaliba, ahol még be voltak húzva a függönyök, meghallottam a nappali fényben fürdő konyhából a jókedvű beszélgetést. Többen is voltak odakinn, olyanok, akik bírják egymást. Hallatszott a hangokból és a nevetésből, hogy ez nem afféle bulitársaság, akik erőlködve próbálnak jókedvűen mulatozni, hanem őszintén kedélyes reggeli fecsegés. Letettem

a két pakkomat, és indultam a sülő kenyér és szalonna illatának forrása felé. De a nappali másik felében, a hálónk ajtajában Micah-t pillantottam meg, éppen telefonált. Mosolyogva integetett, leopárdszemének zöldje megtelt a reggeli fénnyel, és valahogy nagyobbnak tetszett. Akkora volt, mint én, szó szerint, törékeny, és ruhában alig-alig látszott, hogy mennyire izmos, csak a széles válla és keskeny csípője mutatta, hogy nem keveset edz. Pólóban volt, amit én is gyakran hordtam. Még közös farmerünk is volt. Soha nem jártam még akkora pasival, mint én. Bírtam a helyzetet. Már indultam is felé, hogy megcsókoljam, de amit hallottam, attól megtorpantam. Jobb, ha nem zavarom ebben a beszélgetésben: – Stephen, te nem az apád vagy. Te nem fogod bántalmazni a kicsit, ahogy ő tette veletek. Micah fél kézzel hátrasodorta barna, göndör fürtjeit a vállán, és közben a homlokát ráncolta. Stephen vérfarkas volt, vagyis elméletileg a saját falkavezérét, a helyi Ulfricot kellett volna felhívnia, ha lelki támaszra van szüksége. Az utóbbi időben azonban kezdtek nálunk összemosódni a különböző vérállat csoportok olyan szempontból, hogy Micah lett az összes helyi bundás de facto lelki vezetője, mert ő tényleg vezette őket és támogatta, ha arra volt szükségük. Soha nem játszotta meg magát. Az Ulfric, a farkaskirály, Richard Zeeman viszont még mindig nem tett le a Clark Kent-életről, titokban volt csak Superman, pontosabban szuperfarkas, a hétköznapi életben biosztanár a fősulin. De legalább már nem a gimiben, ahonnan szó nélkül kirúgják, ha kiderül, hogy vérfarkas. A fősuliról már nem lehetne emiatt olyan könnyedén eltávolítani. Stephent és ikertestvérét az apjuk súlyosan bántalmazta, így most nem tudja kiverni a fejéből, hogy ha gyereke lenne, mert a menyasszonya gyereket akart, akkor ő is biztosan bántalmazná. A gyerekkori traumákhoz néha kevés a terápia, kell mellé akaraterő és olyanok, akik fogják a kezedet a kétségek között. – Én bízom benned, Stephen – mondta épp Micah. – Ha nem akarsz gyereket, a te döntésed. Hallgatott egy ideig, Stephent hallgatta. – Tudom, hogy Vanessa mindenképpen szeretne kisbabát. Sajnálom, hogy ultimátumot adott neked, Stephen, de ez meg az ő döntése. Az ember azt gondolná, hogy egy leopárdfalka királyának és királynőjének lenni csak a vezetésről és uralkodásról szól, és arról is, de

közben szülőnek, részmunkaidős terapeutának, kockacukrot adó és ostort tartó kéznek, móka- és porondmesternek se árt lenned. Megtettem, amit tehettem, de Micah sokkal profibb volt nálam. Csókot dobtam neki, ő vissza nekem, aztán bement a hálóba, és magára csukta az ajtót. Egy ideig most még győzködni fogja Stephent. Őszintén kezdtem attól tartani, hogy Stephen nem fogja tudni időben feldolgozni a kételyeit, és rá fog menni a kapcsolata Vanessával, ami nagy kár, mert imádják egymást. De aki azt állítja, hogy a szerelem mindent legyőz, az egy kolosszális hazudozó, mert a szerelem nagyon jó kezdet, de csak a kezdet, nem a végcél. Gyorsan kezet mostam a lenti fürdőszobában, aztán mentem a konyhába. Az ember nem ül a reggelizőasztalhoz úgy, hogy a körme alá vér száradt. Jó, most konkrétan nem lett véres a kezem, de megesett már, hogy igen, és az idők során megszokássá vált, hogy hazaérve az első dolgom a kézmosás lett. Egyfajta rítus volt már, mintha nemcsak a helyszínelés, vagy bevetés lehetséges mocskát akarnám lemosni a kezeimről, hanem így tisztulnék meg a magánéletemhez. Ahogy beléptem, Nathaniel éppen a nyitott sütőnél hajolt le, valamit kivett belőle. Mélyvörös hajának fonata a padlóra lógott, annyira hosszú volt. Csak farmer volt rajta, ami annyira agyon volt már mosva, hogy szinte kifehéredett. A felsőtestét csak a padlizsánlila köténye takarta. A lila kötény még lilábbá mélyítette egyébként levendulaszínű szemét. Három éve éltünk már együtt, pontosan tudtam, melyik kötény mellett milyen színűre sötétedik vagy halványul a szeme. A tűzhelynél Nicky tevékenykedett, a pólóját szinte szétfeszítették az izmai. Farmer rövidnaciját ő maga vágta le, hogy jobban elférjen benne a combja. Egy-nyolcvan körüli magas volt, és nem kicsit izmos. Ő csak egy törölgetőruhát dugott a nadrágja korcába, a kötényből nem kért. A pólót is azért vette fel, hogy a szalonna zsírja ne a pucér bőrére csapódjon. Nickyt soha nem láttam még a konyhában sürgölődni. Jó, mondjuk ő nem élt velünk hivatalosan, bár elég gyakran dekkolt nálunk. Ő volt az egyik legjobb testőrünk. És persze a hívóoroszlánom és a szeretőm, még ha nem is mondtam volna a szerelmemnek. Nathaniel csak azért gyúrt, mert vetkőzős táncos volt, nem vitte hát túlzásba. Nicky viszont azért, mert testőr volt, ráadásul szeretett gyúrni. A testén is látszott, hogy mennyire. Szőke haja hátul rövid volt, oldalt félhosszú, mint egy deszkásnak, csak épp elöl féloldalasan takarta a fele

arcát sárga háromszögben. Nagyon animés volt, de nem azért vágta így, hogy menő legyen, praktikus okai is voltak: a fél szemét jóval azelőtt elvesztette, hogy véroroszlán, és később az én testőröm lett volna. Cynric szorgoskodott még velük. Sötétkék haja annyira megnőtt már, hogy főzéshez általában lófarokban fogta össze. A szeme tigriskék volt. Az embereknek általában nem esett le, hogy nem normális szeme van, mert a tigrisek tigrisszemmel éltek, és Sin kék tigris volt, az ő szemszínében nem volt semmi extra. A hajában annál inkább, mert az szinte tengerészkék volt. Sötétkék farmert viselt, és mivel egy év alatt vagy tíz centit nőtt, nem lehetett régi farmer. De ez tizennyolc évesen még nem ritkaság. Nathanielnél már most magasabb volt, majdnem akkora, mint Nicky, bár a válla még Nathanielénél is keskenyebb maradt, így hát a véroroszlán mellett szinte nádszálvékonynak tűnt. De persze a legtöbben annak tűntek Nicky mellett. És ahogy mind a hárman háttal álltak nekem, leesett, hogy Sin már nem is látszik kisfiúnak. Megemberesedett a konditeremben és a természetfeletti focicsapatban. A Missouri irányítója volt, és már komoly egyetemek edzőitől kapott ajánlatot. A természetfeletti fősulis csapat múlt évben állt össze, mert a természetfeletti amatőr foci lett újabban a legmenőbb reklámpénz bevonzó a kábelen. Hamarosan úgyis lesz profi liga és bajnokság. Gina terített. Majdnem fekete haja művészies tincsekben keretezte az arcát. Amikor az én hajam ilyen rövid, hát a fejem tetejére is állhatok, soha nem lesz ilyen művészies, legfeljebb kócos. Gina magas volt, majdnem akkora, mint Nicky, a szeme sötétszürke. A terítés viszont elég kuszára sikerült, mert a pillantását nem a tányérokon tartotta, hanem a férjén, aki a kicsinyükkel játszott. De nem bántam, mert kit érdekel a teríték, ha ilyen boldog emberek ülnek az asztal köré. Zeke félig ember, félig farkas formában volt, mint a filmeken a farkasemberek. A szeme emberszem volt, pedig általában az történik, hogyha egy vérállat túl sok időt tölt állati alakjában, egy idő után a szeme már nem „jön vissza”, vagyis úgy marad. Zeke-kel épp fordítva történt. Egy ember kék szeme szorult bele a filmekből kilépett szörnyetegbe. A kisbabája nevetve nézett fel rá, az apja kék szemével és az anyukája göndör hajával. Ők is velünk éltek, mert a Kárhozottak Cirkuszában a gyerek nem kapott elég fényt. És ha felhozták, kezdett tömegiszonyos lenni, mint valami világkatasztrófa-túlélő. Már két hónapja átköltöztek, és látszott is a

különbség a kis Chance-on. Az arcocskájának már volt egy kis színe, és boldogabb, nevetősebb is lett. Nathaniel, kesztyűs kezében a friss kenyeret tartva magfordult, és rám mosolygott. A kenyeret a rácsra rakta a mosogató mellett, és menet közben szabadult meg az edényfogó kesztyűktől. Sin is felém fordult kevergetés közben, és elmosolyodott. Valamilyen érzelem cikázott át az arcán, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam megfejteni, a mosolya ugyanakkor megfakult tőle kissé. – Halihó, Anita – mondta végül. – Klassz, hogy itthon vagy. Tessék, egy egyszerű mondat, amiben benne van minden, amiről majd talán később beszélünk, vagy esetleg ki sem mondunk soha. Legalább nem azzal fogadott, hogy Úgy aggódtam érted vagy hogy Hogy hozhattad rám ennyire a frászt?!, vagy... Richard Zeeman, aki valamikor régen még komoly fiúmnak számított, volt az egyetlen, aki ilyesmit ténylegesen kimondott. Többek között ezért is csak valamikor régen számított komoly fiúmnak, és ezért nem sürgölődött most ő is itt velünk a konyhában. Nicky a szalonnát szedte ki a serpenyőből. Pont olyan ropogósnak tűnt, amilyennek szeretem. – Mindjárt kész a reggeli – villantotta rám a szemét. Gina és Zeke is üdvözöltek, és a baba is rám gurgulázott mély hangon, amilyen mély nevetése csak kisfiúknak szokott lenni, kislányoknak soha. Köszöntem mindenkinek, de Nathanielhez mentem oda, aki közben a pultra hajította a kötényét, és azzal a dögös, hullámzó járásával jött felém, amivel a színpadról is be tudja vadítani a népet. De ahogy nekem ringatta magát, az volt az igazi, bár azt nem tudtam volna megmondani, miben különbözött a Bűnös Vágyakban leadott műsortól. Talán abban, ami utána következett. Rámosolyogtam, ő meg rám. A szeme sötétebb árnyalatba fordult, a boldogság tette. Legsötétebb akkor volt, ha bedühödött, de ez most a viszontlátás öröme volt. Egy hónap múlva lesz három éve, hogy egy pár vagyunk, úgy ismertem az arcát és a szemét, mint a sajátomat, sőt, még annál is jobban: a saját szemembe elég ritkán bámulok bele. A mosolya csakis nekem szólt, ilyet a színpadon soha nem látna tőle senki. Mert ilyenkor a szeme megtelt szerelemmel. Ott volt az arcán, a szemében, minden mozdulatában, és tudtam, hogy az én arcomon ugyanez a szerelem tükröződik vissza, ahogy a nap fénye vetül vissza a csendes, kék tó tükréről.

Karom átfonta a derekát, meztelen hátán a bőr sima volt, alatta keményen domborodtak az izmok. Édes istenem, mennyire jó érzés volt! Annyira, hogy még a szememet is lehunytam, és hozzásimultam. A felsőtestünk összeért, puhán és finoman, csak szalonképesen, így azt nem érezhettem az ágyékom táján, hogy mennyire örül nekem a teste. Ahhoz jobban hozzá kellett préselődnöm, és az most nem volt járható út. De ő megérezte, hogy legszívesebben intenzívebbre hangolnám az ölelkezést, mert határozottan hamiskásan mosolygott le rám, a szemében magabiztosság villant, mert már tudta, mennyire odavagyok érte, és hogy mennyire szépséges is ő. Régebben, amikor még nem jöttünk össze, azt gondolta, benne csak a szépsége és a lepedőakrobatikája ér valamit. Azóta, mellettem már elhitte, hogy annyi más szépség is lakik benne, annyi más teszi őt igazi főnyereménnyé – és az önbizalma is megnőtt végre. Ez az önbizalom villant a mosolyában. – Csókoljátok már meg egymást – szólalt meg a háttérben Cynric –, hogy más is sorra kerülhessen végre. Barátságtalan pillantást kapott jutalmul, de aztán Nicky is ágálni kezdett: – Kihűl a kaja, Anita. Nathaniel lehajolt rám, én meg lábujjhegyre emelkedtem, és tartottam az arcomat. Ajkunk összeért, mintha megsimogatná egymást a két száj, könnyedén, puhán és finoman. Elég szűzies volt a dolog, de el is húzódtam, bár a tenyerem még a tarkóján pihent, és a szeméről se tudtam leszakadni. Minden vágyam az volt, hogy hosszasan csókoljam, hogy a nyelvem a szája melegében kalandozzon, de ilyen nagy közönség előtt inkább uralkodtam magamon. Főleg a kisbaba miatt. Régebben azt gondoltam, hogy egy ilyen kicsi még úgysem érti, mi történik, de Jean-Claude egyik vámpírjának halálával az özvegy és a hároméves kisfia, Matthew elég gyakran vendégeskedett nálam és a cirkuszban, és egy ideje megkövetelte, hogy őt is megcsókoljam, méghozzá őt is a száján, mondván, hogy Nitát minden pasi szájon csókolja. Elég korán kezdett éledezni a férfiassága, és határozott elképzelése volt arról, mit is jelent férfinak lenni. Az anyja ezt roppant cukinak találta, hát én nem. Szerintem ez finoman szólva koraérett viselkedés volt. Nathaniellel is beszélgettem erről, nem is forszírozta hát a csókot ezelőtt a másik kisbaba előtt, csak a kezemet emelte a szájához, hogy

lágyan megcsókolja, és már ment is vissza a langyos kenyérhez, és szép nagy szeleteket vágott belőle. Nicky és Cynric egyszerre indult felém, és egyszerre torpantak meg. Egymásra néztek. Cynric is közel olyan magas volt már, mint Nicky, de a válla negyed olyan széles se. Vézna kis piszkafának látszott az oroszlánom mellett. – Én vagyok a kék hívótigrise – mondta. A két keze lazán, ökölbe fordulva lógott az oldalánál, láttam, hogy nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ne álljon kihívó, harci pózba. – Igen, én meg a vámpírmenyasszonya, egyszerű kaja – bólintott tényszerűen Nicky. Ahogy mondta, nem érződött olyasmi, hogy ő ezt egy fokkal is kevesebbnek, értéktelenebbnek gondolná. – Pontosan – bólintott Cynric. – Ha a hivatalos vámpírceremónia szerint menne az üdvözlés, akkor te lennél az első, de a saját konyhánkban vagyunk, és az alakváltótörvények szerint simán kiverném belőled a szart. Gondolom, tettem valami akaratlan mozdulatot, mert Nathaniel megeresztett felém egy „Anitá”-t. Rápillantottam. Megrázta a fejét. Vagyis hagynom kell, hogy ők ketten oldják meg. És én bíztam Nathaniel ítéletében, de ha bunyózni akarnak, hát úgyis leállítom őket. – Micah-t is szarrá verné bárki a falkában, mégis engedelmeskednek neki, sőt, ő a királyuk, a Nimir-Raj – vetette ellen Cynric, de a hangja nem volt dühös, csak meg akarta érteni a dolgot. – Igaz – bólintott Nicky –, de attól, hogy szétvered az embereidet, még nem leszel feltétlenül a vezetőjük. Többek között ezért is nem lehettem én a régi oroszlánfalkám Rexe. Valószínűleg legyőztem volna harcban a királyunkat, de ő akkor is jobb vezető volt, és ezt tudtam anélkül, hogy ölre mentem volna vele. – De a te régi Rexed harcos volt és zsoldos. Micah egyik sem – ráncolta a homlokát Cynric. Most Gina válaszolt neki elborult arccal. A szemében régi idők kísértete táncolt. – Micah megmentette az életemet – mondta komoran. – Mindannyiunkat ő védett meg. Odavetette magát Kimérának helyettünk, átvállalta a kínzásait. Ő elég erős lett volna, hogy Kiméra ne kényszeríthesse bele állati alakjába, de Zeke nem. Micah helyette váltott alakot, és tűrte, hogy leopárdként legyen napokat, miközben azt se

tudhatta, hogy valaha egyáltalán visszatérhet emberi alakjába. Ezért van leopárdszeme. Azelőtt barna szeme volt – állt meg két karjával melengetőn ölelve magát a magas csajszi Cynric előtt. – El se tudod képzelni, milyen érzés az állati alakod csapdájában vergődni heteken át – folytatta Zeke a sajátosan mély hangján az asztal mellől. – Úgy érzed, megtébolyodsz, végül már azt reméled, hogy teljesen állattá változol, hogy legalább ne érezz semmi emberit, ne is emlékezz arra, hogy valaha ember voltál. Ölében a kisbaba már nem gőgicsélt, nagy komolyan nézett fel az apja arcába, mint aki igyekszik elraktározni mindent. Cynric hirtelen szorosan magához ölelte Ginát. – Annyira sajnálom, Gina, ne haragudj, hogy elszomorítottalak – mondta, és ahogy ölelte, úgy simogatta a lány haját, ahogy az elkeseredett kisgyerekekét szokás. És Zeke-re pillantott: – Tőled is bocsánat, Zeke, hogy előhozakodtam ezzel a témával. Többet nem fordul elő. Gina viszonozta az ölelését, megtörölte könnyes arcát, és visszaült a férje és a babája mellé. – Tiéd az első csók – intett Cynric Nickynek. – Nem azért, mert legyőznél a harcban. Hanem mert igazad van, nem csak az erő hoz elsőbbséget, hanem a bölcsesség is. Ami belőlem még hiányzik. Ha okosabb lennék, nem hoztam volna fel ezt a témát itt és most. – Sokkal gyorsabban tanulsz, Sin, mint én a te korodban – markolta meg a vállát Nicky. – Ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek? – vigyorgott szemforgatva a kék tigris. Nicky csak játékosan taszított rajta egyet vigyorogva, amitől Cynric kis híján elveszítette az egyensúlyát. Nathaniel mosolygott rajtuk, és ahogy összenéztünk, láttam a szemében, hogy ő tudta, ez lesz. Hogy megoldják nélkülem is. Nicky arcán még ott ragyogott a mosoly, ahogy felém fordult. Nagy karjába ragadott, szorosan magához ölelt. Magasabb pasim volt már, de ennyire izmos még nem. Az igazat megvallva, ennyi izom egy kicsit már túl sok volt a jóból nekem is, de Nickyvel kivételt tettem, Nicky ilyen volt, megszoktam, és már bejáratódott az ölelésünk, tudtam, hogyan fészkeljem be magam a sok dudorodó izomköteg védelmébe. Minden pasim ölelése más volt, ahogy más volt az illatuk, az ízük, a szokásaik, a stílusuk mindenben. Nicky olyan volt, mint egy fincsi izomszendvics.

Felágaskodtam, szinte besiklottam a nagy izmok közé, hogy megtaláljam a száját. Eleinte gyöngéden csókolt, de aztán egyre mohóbbá vált a csók, és közben úgy fordított, hogy Gina, Zeke és Chance csak az ő hátát lássa. Már a nyelvünk, a fogunk is benne volt a csókban, az ujjaim a hátát markolták, és végül el kellett húzódnom, hogy ne akarjam belevájni a körmömet a bőrébe, mert azt mások is látták volna. – Elég lesz, Nicky, elég – lihegtem felindultan. – Lehet, hogy sose leszek a szívszerelmed – vigyorgott elégedetten de nekem már az is elég, hogy így beindulsz tőlem. A vámpírerőmet Jean-Claude-tól szereztem, és ő Belle Morte, vagyis a Szépséges Halál vérvonalából származik. Ennek a vérvonalnak a különleges képessége a csábítás és a szex, csakhogy Jean-Claude-ban valami változott Belle Morte-hoz képest, az ő verziójában a vérvonal képessége már nemcsak a kábszerélességű vágyról szól, hanem a szerelemről is. Belle Morte bárkit megszerzett magának, és akit megszerzett, az végzetesen belébolondult, kész volt érte bármire. Belle viszont nem érzett iránta semmit. Nálunk ez már egészen másképpen fest, Jean-Claude-nak is ügyelnie kell, hogy kit csábít el, mert az ő érzelmei is benne vannak a játszmában. És ez rám is igaz. Vámpírerőm legutóbbi áldozata éppen Nicky volt, akinél nem volt elég erőm, hogy időben leálljak, így én magam is bennragadtam a kapcsolatban. És nagyon is jó volt nekem Nickyhez érni, jó volt, ha ölelt. Ha az embernek nem nagyon van viszonyítási alapja, azt hihetné róla, hogy ez szerelem, pontosabban ez A SZERELEM, csupa nagybetűvel, pedig ahhoz köze sincs. Sokkal inkább nevezném megszállottságnak, márpedig bármit mondanak is a könyvek meg a filmek, a megszállottság olyan messze van a szerelemtől, mint az Északi-sark Kenyától, még ha néha nehéz is megragadni a különbséget: mert ahogy most ott álltam Nicky előtt, az arcomon még ott ragyogott a csókja emléke, a szívem még hevesen kalapált az ajka érintésétől. És mégsem éreztem iránta úgy, ahogy Nathaniel, Micah, vagy Jean-Claude iránt. És akkor ez már mindenképpen azt jelenti, hogy ez nem szerelem, vagy éppenséggel azt, hogy ez egy másfajta szerelem? Újabban igyekeztem nem nagyon piszkálni ezt a szerelemkérdést, nem belemászni, hogy mi az meg mi nem... de vannak helyzetek, amikor az embernek viszket a tenyere, és egyszerűen nem lehet nem akadékoskodni. A lényeg, hogy ne kattogjak állandóan ezen.

Az ardeur; vagyis Belle Morte tüze nálunk részben azt is jelentette, hogy csak annyira uralhatsz valakit, amennyire te magad is hagyod magadat uralni a kapcsolatban, csak annyi szerelmet erőszakolhatsz ki belőle, amennyit te is kész vagy adni, csak annyira vágyakozik rád, amennyire te is képes vagy vágyni rá. Belle Morte-ot nem kötötte ez a mellékhatás, Jean-Claude pedig valamennyire képes volt szabályozni. Nekem sokkal több gondom volt vele, de az is igaz, hogy én még élek, még halandó ember vagyok. Talán ezért nehezebb nekem elég hidegszívűnek lenni, hogy a saját libidóm és a saját szívem birizgálása nélkül is képes legyek valakit arra kényszeríteni, hogy szeressen, imádjon és kívánjon engem. Nicky ellépett tőlem, és átadta a helyét a karjaimban Cynricnek. Belenéztem a pupilla körül mélykék, a karimán egészen világoskék szemébe, a reggeli nap hihetetlenül kiemelte a haja tengerészkék árnyalatát. Félárnyékban elment kékesfeketének is, de totálfényben kék volt, amennyire egy haj csak kék lehet. Csak épp nem festett kék, hanem természetes, mert a kék tigris színe volt. Átkaroltam, belebújtunk mindketten az ölelésbe. Egy évünk volt már, hogy kitanuljuk egymást, hogy megszokjuk a másik testét. És mégis, ahogy most felnéztem abba a szörnyen fiatal arcába, épp annyira felzaklatott a fiatalsága, mint egy évvel ezelőtt. – Mi a baj? – kérdezte halkan. – Csak olyan törékenynek tűnsz Nicky után – csóváltam a fejemet. – Nicky után mindenki törékeny – nevetett ezen nagyot Cynric, és az oroszlánra sandított. – Igaz – bólintottam. Cynricet nem magam választottam – Minden Sötétségek Anyja lökte a karomba, mert a terveihez erősnek és elfoglaltnak kellett tudnia engem. Számított is neki, hogy a fiú alig tizenhat és még szűz, amikor a világot akarta megint vérbe és halálba borítani?! És ha arra gondolok, hogy mi egyetlen ember ártatlansága a létezésének több ezer éve alatt elkövetett sok borzalom mellett, hát azt kell mondanom, hogy Cynric még jól megúszta. Közben visszafordult hozzám, arcán még ott remegett a nevetés, amit valami vicc váltott ki, és amit én még csak nem is hallottam. Arra eszméltem, hogy azt mondja:

– Még fiatal vagyok, még nőnöm kell. De legalább már magasabb vagyok. – Hát élvezd a magaslati levegőt, kölyök – ugratta Nicky –, mert úgyis csak abban a dimenzióban jutsz feljebb. – Nagy francokat. – De mennyire! Nathaniel a frissen sült, illatos kenyérrel elgyalogolt a két tréfálkozó pasi között, kinevette őket. És már mindenki csak a kenyér csodás illata után ment, mint az oroszlánok a gazellára. Hirtelen megéreztem, hogy mennyire éhes is vagyok. Zeke mély hangja is becsatlakozott a férfias nevetésbe, és már Gina is velük kacagott megint. A kis Chance is göcögött, mert bár a tréfát nem értette, azt alaposan kitanulta, mióta nálunk élt, hogy ha mások nevetnek, klassz együtt nevetni velük. Cynricre mosolyogtam, jó volt látni, hogy mostanában annyival vidámabb és nevetősebb, mint amikor ideköltözött Vegasból. Mosolyogva nézett rám, próbált belelátni az agyamba. – Mi az? – kérdezte, és a hangjában is ott bujkált a nevetése, a boldogsága. – Csókolj már meg, hogy ehessünk végre – ráztam meg a fejemet. Elvigyorodott, amitől az arca csak még kölykösebb lett, de legalább már megjelentek a szája sarkában az első nevetőráncok. Kezdte a felnőtt férfi kifaragni magát a fiútestből, és tetszett, hogy az első nyomok a boldogság nyomai, nem a szenvedésé. Abból nekem is alaposan kijutott pár évvel ezelőttig, nem kívántam vissza azokat az időket. Imádtam, hogy itt állhatok ebben a napsütötte konyhában az isteni kenyérillatban, hogy a férfi, akit ölelhetek, boldogan nevet rám, miközben varázsos parfümként lengi be az egész házat a többiek kacagása. Cynric lehajolt, én meg emelkedhettem már megint lábujjhegyre, hogy megcsókoljam. Épp csak az ajkunk ért össze, gyöngéden, finoman, és mégse neveztem volna szűzinek a csókot, mert a testünk valahogy nagyon is átadta magát a puhaságának és édességének. Én bontakoztam ki belőle elsőként, egyszerűen csak nem pipiskedtem tovább. Cynric úgy pislogott, mint aki egy pillanatra megszédült. – Azta! – szaladt ki a száján. Imádtam a fiatalságában, hogy ő még nem szégyelli kimondani az ilyesmit. – Jó reggelt, Cynric!

– Anita! – mondta, és sokatmondó pillantással, súlyosan mért végig. Nem csinálta annyira jól, mint Micah vagy én, de határozottan fejlődőképes volt. Biccentettem, elmosolyodtam, megadtam magam: – Jó reggelt, Sin! Elvigyorodott, és gyorsan megölelt, nem szenvedéllyel, hanem elégedetten. Leültünk az asztalhoz, mindenki pontosan tudta, hol a helye ilyenkor, ha épp nyolcan vagyunk a reggelire. Chance etetőszéke is elfoglalt egy helyet, szóval megvolt a nyolc, bár ha Micah végre csatlakozik, akkor felnőttből is meglesz annyi. Átfutott az agyamon a kérdés, hogy vajon Bram és Ares odakinn a posztjukon is érzi-e a fincsi reggeli illatát, dehát nyilván érezték. Sebaj, majd esznek ők is, ha befut a váltás, és lejár a műszakjuk. Micah is megérkezett közben, mosolyogva hajolt fölém egy gyors puszira, és megszorította a kezemet. A napfényben a szeme sárgára váltott, a zöld épp csak a pupillák körül fénylett, és ettől egy pillanatra olyan volt, mintha aranyszínű lenne a szeme. A pillantása későbbre komolyabb csókokat ígért, de most leült mellém, és az asztal alatt fogtuk egymás kezét. Nathaniel a másik oldalamon foglalt helyet, neki odanyújtottam a másik kezemet, és egy hosszú pillanatig összekapcsolódtunk így hárman. Most már tényleg nyolcan voltunk. Ami nem egy rossz szám.

21. Micah-val és Nathaniellel visszavonultunk a hálószobába. Az tény, hogy a lehető legfranciább franciaágyunk volt, extra hosszal, hogy a jóval egy-nyolcvan fölé nőtt szeretőim is kényelmesen elférjenek benne, és a szélessége is sokemberes volt. Így hárman szinte elvesztünk benne, hosszúságra legalábbis mindenképpen, de mégsem vágytam most népesebb ágytársaságra. A többiek pedig megérezték. Talán az ólmos fáradság tehetett róla, ami a nyakamba szakadt a reggeli végére. Mindenesetre az egyetlen kívánságom már csak az volt, hogy a két szerelmemhez hozzábújjak. Ha az ember ennyi halált lát ilyen rövid idő alatt, akkor az életet akarja ünnepelni kicsit. Vagy leinni magát a sárga földig, csak inni nem ittam. A felszerelésemet, vagyis a két dugig pakolt nagy táskát behoztam a hálóba, és az ágy végébe raktam, a fotel mellé, ami a plüss pingvinjeimet fogadta be. Alapvetően ilyenkor elzárom a fegyverszéfbe a cuccot, de most nagy esély volt rá, hogy ugrasztanak, ha megtalálják a többi vámpírt a nappali búvóhelyükön, és akkor repülnöm kell. A Browningot egyébként is az ágy fejénél tartottam, ott alakítottam neki egy kis rekeszt, ahonnan félálomban is könnyen előkaphatom. Annak az volt a rendes helye. A többitől meg most majd kis híján hasra fogunk esni, ha ki akarunk menni a szobából, de mindegy. A keskeny ösvény, ami a táskák és az ágy mögött maradt, pingvinekkel volt tele. Szóval választhattam, hogy a plüssállatokat taposom meg, vagy a fegyvereket. Inkább a pingvinekre léptem rá, de nagyon nem esett jól, végül inkább arra jutottam, hogy kivételesen nem kerülöm meg az ágyat, nem tiprok halálra még több plüss pingvint, hanem átmászom az ágy végén. Jó, aláírom, hogy elég nagy hülyeség kitömött állatokat félteni, amikor úgysem érezhetik, hogy rájuk lépek, de hosszú éveken át ők voltak egyetlen lelkitámaszaim, még mindig nem vetettem ki őket teljesen a szívemből, hálátlanságnak éreztem volna. Így is el kellett már raknom közülük sokat, mert a nagyobb ággyal kevesebb hely maradt nekik, és

választhattam, hogy vagy pingvinszőnyegen járunk, és néha orra bukunk bennük, vagy egy szekrény békességébe deponálom őket. Úgy fogtam fel, hogy hús-vér emberekre lettek lecserélve, ami azért nem rossz csere. Soha nem is bántam meg. És néhányan még így is maradhattak. Sigmund, a valaha volt ágytársam, akivel évtizedeken át összebújtam, megkapta a fotelben a főhelyet. Az ágyba már nem fért be, igazi ágytársaimmal bújtam már inkább össze, így nem volt szükségem kitömött cimborákra. És már ott is feküdtek az ágyamban, csakis engem vártak: az egyikük derékig a vékony lepedő alatt, a másik teljesen pucéron a lepedőn. Annyira jellemző volt mindkettejükre! Ahogy Nathaniel elengedte magát, és megmutatta magát teljes szépséges valójában, míg Micah szemérmesebben elrejtette a legfincsibb részeket. Régebben balhéztam volna Nathaniellel, hogy ne mutogassa már magát ennyire szemérmetlenül, de nem hagyta magát, és végül ő kerekedett felül – így mindenki azt csinált az ágyban, amit akart. Ráadásul igenis élveztem, hogy legeltethetem rajta a szememet. Ahogy élveztem azt is, hogy Micah sejtelmesen bújik meg a leheletvékony lepedő alatt. Egy hosszú pillanatra megálltam az ágy végében, és megcsodáltam őket. Még így három év után is sokszor majdnem kiszakadt belőlem az álmélkodás: „Hú, ez tényleg mind az enyém?!” Voltak napok, amikor úgy éreztem, nem is érdemiem meg ezt a nagy szerencsémet. Más napokon meg egyszerűen csak boldog voltam, hogy ilyen szerencsés vagyok. Micah kibontotta a haját, és most lágy, barna hullámok keretezték az arcát. Az a fajta barna volt, ami sötétszőkeként kezdi, aztán idővel bebarnul. Egyszer mesélte, hogy kisfiúként eleinte szőke göndör lobonca volt, ahhoz képest azóta kiegyenesedett valamicskét, és gesztenyebarnába váltott. Meztelen felsőtestén szépen dudorodtak, feszültek az izmok. Meg kellett dolgoznia értük, mert alkatilag vékony volt, majdnem olyan törékeny, mint én. De megdolgozott, formás volt a karja, a válla, a melle, a hasa. A bőre a fehér lepedő kontrasztjában egészen barnának tetszett, bár nem volt túlságosan sötétbarna. Micah könnyen lebarnult, de csak egy bizonyos fokig, annál sötétebb meg soha nem is lett. A bőre finoman cserzett lett, mint azoknak, akik majdnem mindig félmeztelenül járnak kocogni. Mert ő ezt csinálta, imádott a szabadban futni, majdnem mindig kijárt, és amikor mi, többiek már behúzódtunk a fűtött/hűtött

futópályánkra, ő fittyet hányt a hidegre/forróságra, és kijárt a szabad ég alá. Macskaszemével pislogott fel rám. A macskaféléknél általában jól elkülöníthetően elválnak egymástól a színek a szemben, ahogy Cynricnek is a kék kétféle árnyalata. Micah-nál azonban állandóan változott az árnyalat, átmenetes volt, mindig a hangulatától és attól függött, hogy épp milyen szín van az arca közelében. Kicsit úgy, ahogy általában a mogyoróbarna szem viselkedik, csak az övé a zöld és a sárga skáláján mozgott. Most épp nagyon zöld volt, olívazöld, arany beütéssel, mint friss levelek a napsütésben. Nathaniel mocorgott, hozzábújt Micah-hoz, és ezzel fel is hívta magára a figyelmemet. A másik isteni pasimra néztem. Az ő haja még mindig hosszú fonatban kígyózott a teste mellett, mert bár volt, hogy ő is kibontotta az ágyban, alapvetően fonattal kezdett, és aludni is praktikusabb volt így. Mert a nagy hajzuhatag a szex közben valahogy mindig rossz helyre került, valaki mindig a lehető legrosszabb pillanatban térdelt, könyökölt, hasalt, ült rá. Néha az is a szex része volt, hogy kibontottuk, és beletemetkeztünk. Máskor megkötözős szex volt, Nathaniel imádta a hajas-megkötözős szexet, amit én személy szerint fel nem foghattam, mert utáltam volna, de a szexben a másik kívánsága is ugyanúgy fontos, mint a tiéd, nem érteni kell, hogy ugyan miért épp arra vágyik, hanem megadni, amire vágyik. A hasán feküdt, totál plánt kaptam a szépséges, széles vállakból V alakban karcsúsodé hátról, a keskeny, izmos derekáról, gömbölyű fenekéről, izmos combjairól, vádlijáról. Csak a lábfeje volt a lepedő alatt, amit az ágy végébe hajtogatott. Gyakran csinálta ezt, hogy csak a lába alsó részét, a lábfejét, esetleg a vádliját takarta be. Egyszer megkérdeztük, hogy ha már amúgy pucér, minek takarja be éppen a lábát, de csak megvonta a vállát, hogy így szereti. Egy válasznak jó is lesz ennyi. Nagy, lilás szemével pislogott, és elmosolyodott azzal a mosolyával, amiben a boldogság keveredik pajkossággal és persze legfőképpen szexszel. Ettől a pillantásától elakadt a lélegzetem, az alhasam lüktetni kezdett, hogy a levegő szabályosan felszakadjon a tüdőmből, és csak ettől kapjak észbe, hogy nem ártana lélegezni, ahogy normális emberek szoktak. Kimondhatatlanul boldoggá tett, hogy itt fekszenek az ágyamban, az ágyunkban, és bármit megtehetek velük, itt vannak nekem.

– Na, most meg mi ez a tekintet? – kérdezte Micah halvány mosollyal. – Csak boldog vagyok. Egyszerűen boldog. Erre a mosolya kiteljesedett, elfoglalta az egész arcát, és a szemében az a szinte félénk, szégyellős pillantás lobbant fel, amit csak néha látni benne. A fejét kissé lehajtotta, és alulról nézett fel rám, ami azért elárulta, hogy tudja ő, mekkora része van ebben a boldogságban. Azt sosem tudtam eldönteni, hogy ez a félénk szégyellőség valami régi szokás-e, vagy alapvetően része annak a sötét, szinte ragadozó nézésnek, aminek nem a vérállatsághoz van köze, hanem a férfiassághoz. Léteznek férfiak ezzel a pillantással. Nathaniel boldog birtoklással mosolygott ránk. Na, az ő arcán aztán nyoma se volt félénkségnek, ha szexről, vagy a saját szépségéről volt szó. Amikor az életem részévé vált, éppen az volt az ő nagy problémája, hogy mások csakis a szépséget és a szexuális gyönyört látják benne, azontúl semmit. Én és Micah voltunk az elsők, akik testiség nélkül szerettük. A szépsége és a szexuális képességei csak hab volt a tortán, nem a torta maga. Persze, ez a hab fincsi volt, nagyon is édes, és hát, ha az ember őszinte akar lenni, minek a torta, ha nincs rajta hab? – Kissé túlöltözött vagy – jegyezte meg. Lepillantottam az óriáspólómra, amin karácsonyi pingvinek korcsolyáztak, és kábé a térdemig ért. Nem a legszexibb hálóing, de ezen kívül csak csipkecsodáim voltak, mint mondjuk az a kurta tűzpiros köntös a fogason, amit valahogy nem tudtam összeegyeztetni a fürdőszobába kirohangászással, amióta Gina, Zeke és Chance nálunk laktak. – Kell egy olyan köntös, amivel nem ítélem tízévnyi analízisre a kisbabát – nézegettem a pingvineket a hasamon. – Egy másik fürdőszoba kell – javított ki Micah. – Nekem bejönne a hálószobából nyíló, saját fürdő – mondta Nathaniel. – Ezt már megbeszéltük. Ahhoz mindent át kellene építtetni, és közben nem lenne hálószobánk. – Ezért arra az időre Jean-Claude-hoz bútorozunk, Gináék maradnak, és felügyelik az átalakítást. Úgy Chance-nak sem kell visszabújni a föld alá. – Ezek szerint nem verted ki a fejedből – meredtem Nathanielre. – Ezek szerint nem – bólintott.

Nem tudom, erre mit feleltem volna, ha Micah nem tereli vissza a szót az eredeti témára. – Akkor is túl vagy öltözve – mondta. – Nekem legalább látszanak a lábaim – próbáltam mosolyogni a nagy elgondolkodásban. – Te vagy betakarózva. – Egyikőtökből sem nagyon látszik semmi – zárta le Nathaniel. – Én egyedül vagyok itt meztelen. És hogy ezt bebizonyítsa, négykézlábra emelkedett, és tényleg láthattunk is mindent, amit az anyatermészet adott neki, és amit egyetlen vendég se láthat soha a Bűnös Vágyakban. Lerántotta a lepedőt Micah-ról, és elindult felém. Ahogy az ágy végébe ért, átkarolta a derekamat, a másik karjával a fenekem alá kanyarintott, már fel is kapott, aztán az ágyvégen átemelve maga és Micah közé hajított, majd mellém zuhant. Csak kacagtunk, de akkor Nathaniel keze benyúlt a pólóm alá, és elindult felfelé a combomon, fenekemen, oldalamon, míg el nem érte a mellemet. Ahogy azt simogatta, már nem nevettem, de még mindig mosolyogtam rá. A másik oldalamon Micah feltámaszkodott, és Nathaniel mozdulatait visszatükrözve simogatta végig az oldalamat, míg végül neki is jutott egy mell. Erre már a mosoly is kezdett eltünedezni az arcunkról, pedig egyre jobban éreztük magunkat. Micah felhúzta a pólómat, és elkezdte lerángatni rólam. Nathaniel a másik oldalról besegített, és egyszerre csak kihámoztak a korcsolyázó pingvinek alól. Micah a földre hajította, és végigmért: – Mennyivel jobb így – sóhajtott. A hangja egészen mély volt már, a tesztoszteron és a vágy mélyítette. És akkor ott feküdtem közöttük meztelenül, és belenéztem a zöldessárga és levendulakék szemekbe. Mindkettő egyre csak sötétedett, azzal a férfias bizonyossággal, amivel az összes pasim méreget az ágyban, a szex közben. Mert tudják, hogy most megkapnak, hogy semmire se mondok nemet, hogy az övék vagyok. Talán nem örökre az övék, és nem is kizárólagosan az övék, de akkor is egy időre, a jelenben az övék. Tapasztalataim szerint minden férfinál, még a leggyengébbeknél is megvan ez a végső vágy a birtoklásra, valami ősi ösztön lehet ez, hogy legalább egy órára vagy egy éjszakára birtokoljanak. Nem tudom, a nőknek van-e ilyen pillantása, mert ilyenkor nem szoktam magamat nézegetni a tükörben, és annyi tapasztalatom még nincs más nőkkel, hogy törvényszerűségeket fogalmazatnék meg ezen a vonalon. Lehet, hogy

nekünk, csajoknak is van ez a nézésünk, nem állítom, hogy nincs, csak eddig még nem láttam. Micah megcsókolt, és mivel már nem volt kényes közönségünk, akinek a lelkét kellett volna óvnunk, így nem finomkodott, hanem birtokba vette a számat a nyelvével, a fogaival, én meg felkiáltottam az élvezettől, ő pedig halkan, dorombolva morgott. Beszívtam ennek a hangnak minden zamatát, éreztem még az ízét is. Fahéj íze volt, édes és forró. Tudom, hogy az új szájvíz miatt, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szájának isteni cukorkaíze volt. Nathanielnek vaníliaillata volt, mindig is ez áradt belőle, és ahogy most hozzám simult, a vanília és a fahéj úgy keveredett körülöttem, az érzékeimen, mintha karácsonyi sütibe harapnék, vaníliás kiflibe, aminek a tetejét fahéjjal szórták meg – és langyos és édes és istenien fűszeres. Nathaniel a mellbimbómat nyalogatta, eleinte finoman, könnyedén, mintha lefetyelne, aztán szopni kezdte, egyre erőteljesebben, határozottabban, és már nyögtem is bele Micah szájába. Olyan volt, mintha a csók lenne a hangtompítóm, miközben Nathaniel egyre hevesebben szopogatta, harapdálta az egyik mellemet, a másikat pedig a kezével masszírozta, gyömöszölte szinkronban. A mellbimbóim már keményen ágaskodtak, és akkor belemélyesztette a fogát, a másikat pedig erősen összecsippentette, én meg sikoltottam a gyönyörűségtől. Micah csak csókolt, és a keze a csípőmre siklott. Közben Nathaniel nagyobbra tátotta a száját, és szinte beszívta az egész mellemet, vagyis amennyi belefért a szájába, körmei belevájtak a másik mellembe, markolta, durván játszott vele. Ahogy a fogai megint belém mélyedtek, a hátam megfeszült, belepréselődtem Micah csókjába, és a keze becsusszant a két combom közé. Az ujjai finoman siklottak végig az ölemen, és már tártam is szét a lábaimat, hogy jobban hozzám férjen. Az ujjai bejártak mindent a combjaim között, egyelőre csak felszínesen, cirógatva, ismerkedőn, kutakodón. Kezei felfedezték az altestemet, ahogy a szája felfedezte közben a számat. Nathaniel egyre keményebben harapdált, hogy ha Micah csókja nem tompította volna a hangomat, nem zárta volna le forrón a számat, talán már kértem is volna, hogy álljon le. De Micah mintha szándékosan úgy csókolt volna, hogy ne kiálthassak közben, amikor érezte, hogy a testem megmerevedik, a nyelve még mélyebbre furakodott belém, és odalenn az

ujjai belém siklottak, és már nem is éreztem kínnak a fájdalmat a mellemben, hanem azt a majdnem fájdalmat éreztem, amit a szex tompít gyönyörűségessé. Az ujja rátalált a ritmusra, ami lágyan a karjába emelt, átadtam nekik a testemet, a fájdalom és kéj sajátos keverékébe merültem, Micah csókjai édesen tartottak lebegésben. Ha még soha nem csináltuk volna ezt, nyilván nem ragadhat el ennyire az összhang, ez a kényes egyensúly, ami újradefiniálja a fájdalmat, és a gyönyör fűszerévé teszi. De ismerték a testem minden rezdülését, tudták meddig mehetnek el, mi az, aminél még nem fogok leállítani senkit, hanem élvezem, méghozzá minden porcikámmal. Nathaniel úgy marcangolta már a fogával az egyik mellemet, mint valami kutya a csontot, a másikat meg úgy markolta, hogy szinte összeértek az ujjai a húsomban. És akkor váratlanul, szinte a semmiből, mert a fájdalom egészen elleplezte idáig, Micah ujjai átlendítettek az orgazmusba, forró hullám csapott át az alhasamon, ömlött végig a testemen, és a fájdalom kéjesen keveredett bele ebbe az áramlatba. Belesikoltottam Micah szájába, a testem megfeszült kettejük ölelésében, a két test rám simult, és a szemem egészen kifordult a gyönyörtől. Átadtam magam a féktelen élvezetnek, Nathaniel már nem harapott, Micah szája levált az enyémről, végül a keze is elhagyta a testemet. Éreztem, ahogy hullámzik alattam az ágy, de a szemem nem tudtam kinyitni, hogy lássam, mi történik. Aztán Nathanielt éreztem azon a ponton, ahol az előbb még Micah keze járt. De ő nem a kezét használta, hanem a makkjával cirógatott végig, és én kis híján belealéltam az orgazmus utórezgéseibe. Aztán belém hatolt, én meg felkiáltottam, és a felsőtestem elhagyta az ágyat, mint a marionett, amit fektéből ültébe rántottak fel madzagon hirtelen. De csak egy pillanatra, mert rögtön el is vágták a madzagot, és én megint elnyúltam az ágyon, mintha csontok és izmok helyett valami sűrű, forró folyadék folydogálna bennem. Nathaniel centinként araszolt bennem egyre beljebb, míg végül befogadtam az egész szerszámát, a teste rám simult, szorosan. Ahogy feltolta magát, két karjával a fejem mellett támaszkodva, próbáltam kinyitni a szemem, hogy belenézzek az övébe. És a tekintetem a testünkre tévedt, ahogy a hasunk összetapad, és Nathaniel lassan elkezdi kihúzni a farkát belőlem, de még mielőtt végképp kiérne, indul is vissza megint. – Édes istenem – sóhajtottam.

Lassan, alapos és mély döfölésekkel haladt, rátalált a ritmusra, és úgy dolgozott rajtam, hogy a végén megint jött a forróság, és már élveztem is újra, a testem táncolt alatta, kezeim a hátára rebbentek, hogy belevájjam a húsába a körmeimet, de Micah elkapta a két karomat, hogy őt markoljam inkább, félig lefogott, félig támaszt adott, és a körmeim rajta hagyták a kis félhold nyomukat. Akkor Nathaniel gyorsabb ritmusra váltott, ki-be. A testünket néztem, ahogy a hosszú farka jön-megy bennem, és a puszta látványtól élveztem megint. Sikoltva karmoltam bele megint Micahba, aki egy pillanatra sem eresztette volna el a kezeimet, mert Nathaniel ugyan élvezte volna, ha összekarmolom, imádta a fájdalmat, csak épp este fellépése lesz, és addig nem múlnának el a nyomok. Vigyáznunk kellett a bőrére, ezért kitanultuk, hogyan veheti át tőle Micah a karmolást. Én élveztem azt is, ha lefognak, úgyhogy jó alkunak bizonyult ez a felállás is. Nathaniel megint ritmust és szöget váltott, kissé ferdébben döfött, és még mélyebben megmerítette bennem a farkát, hogy elérje azt a bizonyos pontot, amitől valami egészen másfajta orgazmus jön, és már jött is, igen, nem kellett várnom rá. Micah felülről tartott, a fejét rám hajtotta, így a haján keresztül láttam Nathanielt. Néztem az arcát, ahogy koncentrál, és lehunyja a szemét, hogy a lehető legtovább bírja, hogy minél több gyönyörűséget kapjak, mielőtt még ő is elmenne. Aztán egyszeriben tágra nyílt a szeme, és a csípője már nemcsak ki-be mozgott, hanem tekeredett is egyet minden döféssel, mintha oldalirányban is tenne kis kitérőket, hogy mindenemet bejárja odabenn. Ha egyszer erre rákezdett, már nem bírta sokáig, de ilyenkor már nem is számított, mert ez nekem is pillanatok alatt működött. Ahogy egyszerre elélveztünk, belesikoltottam a gyönyörömet az ágyvégbe, a farka még egy utolsót lökött, tövig merült bennem, az ágyhoz szögezte az altestemet, ahogy Micah fogása pedig a két karomat. Nathaniel kihúzta magát belőlem, a testem végigborzongott, de érdekelt is engem bármi ebben az áléit, kéjes állapotban?! Látni se láttam... Ereztem, ahogy zihálva eldől mellettem, és halkan felnevet. – Ez... csodás... volt. Beszélni még nem tudtam, ezért csak bólintottam. Micah száját éreztem az arcomon, azt hittem, megcsókol megint, de csak forrón, mélyen suttogott a bőrömre: – Én jövök.

22. Nem véletlenül volt Micah a második. A legtöbb pasimnak szép, méretes szerszáma volt, de Micah mindenkit maga mögé utasított. Mesélte, hogy nem egy nő volt az életében, aki hirtelen meggondolta magát, amikor meglátta, mekkora. Nem merték magukba fogadni. Talán csak egy pasim volt, aki versenyre kelhetett vele, méghozzá Richard, de végül is még az övé sem volt ennyire nagy. Micah farka elérte a köldökét, ha nagyon igyekezett, vagyis nem is fért el bennem teljesen akármilyen pózban. Mondják, hogy a hüvely rugalmas, és alkalmazkodik a beléhatoló dimenziókhoz, de a rugalmasságnak is vannak határai. Ráadásul ahogy a férfiak szerszáma is változó méretű, úgy a nőknek is mások a dimenzióik. Van, aki mélyebb, van, aki szűkebb. Szerencsére annyira nem volt vastag, mert ha ráadásul még vastag is lett volna ehhez a hosszhoz, hát lehet, hogy én is bemondom az unalmast. De így nem mondtam, és Micah azért is imádott velem szeretkezni, mert bírtam a mélységig való behatolást, ahogy az előbb Nathaniellel is bebizonyosodott, élveztem, ha a méhemig feltör a farok. És Micah még inkább be tudta bizonyítani, mennyire is élvezem. Majdnem ugyanazt a helyzetet vette fel, mint Nathaniel, vagyis csak a csípőnk ért össze. Ágyéka lassan, óvatosan kezdett dolgozni, még nem jött belém túl mélyen, épp csak éreztem a farka hegyét. De Nathaniel már alaposan bemelegített, pár döfés után rá is szóltam, hogy csinálja keményebben. Régebben ilyenkor tiltakozott, hogy nem akar fájdalmat okozni, de már megtanulta, hogy velem nem kell finomkodnia. Keményebben kezdett döngölni, farka kitöltött teljesen, és már éreztem is a növekvő forróságot, az élvezet ígéretét. Ahogy a farka hegye a méhszájamba csapódott, egyszeriben el is élveztem, közben a karját karmoltam, vörös csíkokat rajzoltam rá a gyönyörünk tiszteletére. Akkor azonban hirtelen kirántotta magát belőlem, pedig ugyanolyan hosszú és tettrekész volt még, mint amikor elkezdte. – Táplálnod kellene az ardeurt, Anita – morogta elfúltan. – Meg sem próbáltad.

Egy ideig csak lihegtem, és bámultam rá, míg végül szóhoz jutottam. – El is felejtettem. – Bárkinek kiverné a fejéből a srác – nevetett halkan, mély hangon Nathaniel. Egyszerre néztünk rá. Ott hasalt mellettünk, az arcán élvezet ragyogott pusztán attól, hogy nézett bennünket. Nathaniel exhibicionista és voyeur is volt egyben, imádta nézni, ahogy mással csinálom, de leginkább azt, ahogy Micah-val csináljuk. – Fordul! – mondta Micah. – Tessék? – Fordulj meg! Az altestem sehogy sem akart együttműködni, Nathaniel fordított át végül. És a párnákat is eltakarította közben az útból, hogy kényelmesen hasalhassak. Micah a két combomra térdelt, ami már önmagában jó volt, de leginkább az ígéret volt benne jó, hogy tudtam, mi következik. Mivel előttem a nők folyton azzal bombázták, hogy túlságosan is nagy, és nem bírják, és egyáltalán, túl sok ez így, ezért egy csomó pózt ki se tudott előttem próbálni. Én viszont imádtam, ha megtölt, élveztem tőle, nyitott voltam, befogadtam, bárhogy közeledett is. – Ha túl sok lenne, szólj! – figyelmeztetett, ahogy mindig. – Szólni fogok – mondtam, és az arcom belesüppedt a matracba. Nem egyszerűen végigért bennem, hanem el is kanyarodott, inkább simogatott ott bent, mélyen az alhasamban, nem annyira döfött. – Neked visszakanyarodik bennem a farkad? – kérdeztem. – Igen. Vagyis ez a szög nekem is jó néhány centivel hosszabb volt a kelleténél. – Nem fáj? – kérdeztem. – Nekem nem. És neked? – Nem. Csak egy kicsit más érzés. – Jól más? Átgondoltam, aztán bólintottam. – Jól. Aztán felvette a ritmust, és minden egyes lökéssel jött az a simogató visszafordulás, ahogy visszakanyarodott bennem. Mintha végigért volna, aztán befordult, hogy teljesen elférjen. – Keményebben – mondtam.

– Biztos? – Tuti. Szavamon fogott, hevesebben kezdett pumpálni, de a simogatás nem maradt el egyetlen döfés végén sem, mintha belülről masszírozna, olyan volt. Zseniális érzés volt. Mégis bizonytalankodást éreztem benne, és ahogy hátranéztem, láttam, hogy lehunyja a szemét, hogy jobban figyelhessen minden mozdulatára. És azért is, hogy minél tovább bírja. A legtöbb pasi eléggé vizuális, és segít nekik, ha nem látják, ahogy a testük dolgozik a nőben, könnyebben odázzák el a gyönyört. Néztem, ahogy koncentrál, és közben az ágy lágyan ringat a teste ritmusára. És akkor szinte figyelmeztetés nélkül már ott is volt az orgazmus. A matracba markoltam, és belekiabáltam minden kéjemet. – Az ardeur, Anita – hallottam Micah visszafojtott hangját. Eleresztettem az ardeurt féken tartó metafizikai pórázt, és tápláltam az éhségemet. Micah érezte, amikor elhajítom a pajzsomat, és ő is elengedte magát, már nem kellett tartóztatnia semmit, élvezhetett ő is. Még egy utolsó lökéssel és simogatással végigmasszírozott, és ahogy elindult kifelé, és felfelé csapódott megint a farka vége, elélvezett ő is. Az ardeur pedig táplálkozott, és én éreztem az ő gyönyörét is. Ereztem, hogy forrón spriccel, áramlik belém, a testem pedig magába szívta, mélyen benyelt mindent. Akkor kicsit hátrébb dőlt felettem, és ha nem ő lett volna, akkor ez talán fájt volna, vagy ha nem én fogadtam volna x magamba, akkor talán annak a másik nőnek is fájt volna, de mi voltunk, önmagunk, és mi mindketten élveztük, hogy ilyen mértéktelenül és mélységesen belemerülünk egymásba. A teste borzongott, az éhségem felfalta mind az összes energiát, és rám hanyatlott. Mellének izzadsága is engem táplált, a szíve zakatolása a hátamon, a súlya és az érzés ott lent, mélyen bennem, mind engem táplált. – Amikor már azt hiszem, ennél nem lehetsz fantasztikusabb az ágyban, mindig kiderül, hogy tévedtem – zihálta, amikor végre levegőhöz jutott. Szerettem volna valami kifinomult viszonzással jelezni, hogy ő milyen kifinomult és mennyei csemege, de csak ennyire futotta: – Számból vetted ki a szót, bébi. Nem épp magasköltészet, de az üzenet átment, és félresodorta a hajamat a nyakamból, hogy megcsókolhassa. – Szeretlek, Anita.

– Én jobban szeretlek. – Én szeretlek a legjobban – csatlakozott Nathaniel is, és hozzánk simult. Elmosolyodtam, és az utolsó szólamot már kórusban mondtuk, egyszerre: – Én szeretlek a legeslegjobban. És így is volt.

23. A telefon hangja rángatott ki a mély, álomtalan alvásból. Nem volt teljesen sötét a szobában, keskeny fénycsík jelezte, hogy nem húztuk be rendesen a sötétítő függönyt. Ha behúztuk volna, teljesen sötét lenne. Ereztem, ahogy Micah mozdul mellettem, a mobilomért tapogatózik az éjjeliszekrényen. Hangos, éles, ódivatú csengés volt. Nathaniel tiltakozón rándult össze a másik oldalamon, a karja Micah után kapott még így félálomban is. – Halló – hallottam Micah hangját. Alig-alig hallatszott rajta, hogy csak most ébredt. Csak feküdtem a majdnem-sötétben, Nathaniel a hátamra simult, de éreztem, hogy már ébren van ő is. – Egy pillanat, Brice rendőrbíró – mondta jó hangosan a nevet Micah, hogy tudjam, kivel beszél éppen, és kapcsolhassak, hogy miért is kereshetnek. Aztán átadta a telefont. Ahogy hajolt felém, a magányos fénycsík keresztben rávetült a testére, mintha aranyos penge metszené éppen ketté. Átvettem a mobilomat, és a másik kezemmel gyorsan felhúztam rá a lepedőt, hogy a fény ne érje a bőrét. Talán mert évek óta randizom vámpírokkal, és tudom, hogy a napfény végzetes az ő bőrüknek, mindenesetre utáltam, hogy Micah bőre olyan pőrén kitett ennek a fénynek. Micah vérleopárd, persze, tisztában vagyok vele, hogy nem árthat neki a fény, de... mintha valami rosszat álmodtam volna, amiből csak a rossz érzetek maradtak meg bennem az ébredéssel. – Hahó, Brice! Mi az ábra? – kérdeztem cseppet sem álmatag hangon. Volt időm felébredni. – Amíg ti Zerbrowskival hazahúztatok a családhoz, én rábukkantam valamire. – Mire? – könyököltem fel. – A szomszédok ugyanazt a kisteherautót látták azoknak a címeknek a környékén, amiket a vámpír elárult, de a rendszámtábla teljesen más címre van bejegyezve.

Felültem. Nathaniel karja lecsúszott a derekamra, az arcát a derekamhoz fúrta be, én meg igyekeztem nem tudomást venni róla. – Hova? – Nem messze tőled, azért is hívtalak. Ha máshova mennénk, hagytalak volna, és mentem volna egymagam a bevetésiekkel, de így felszedhetünk menet közben. Nathaniel már finoman csókolgatta a hátamat, és ugyan teljesen nem vonta el a figyelmemet, de nem is segített. Hátranyúltam, hogy a szája és a bőröm közé tegyem a mancsomat. Közben az órára néztem. – Basszus, Brice, alig két óránk maradt naplementéig, és akár kéttucatnyi vámpír is lehet a búvóhelyen. Igyekeznünk kell, ha végezni akarunk velük. – Puskával megoldható. – Ha minden tiszta, és nem kell vámpírvadászatosat játszani, akkor talán. – Egyéb lehetőség? – kérdezte. – Nulla. Emeljétek a seggeteket. Ha nem siettek, bemegyek egyedül. – Nem rémlik, hogy megmondtam volna a címet. Csak annyit, hogy ott van arra feléd. – Halljam a címet – morogtam. Úgy fest, fáradtabb voltam, mint hittem. – Kizárt. Storr kapitány és Kirkland is figyelmeztetett, hogy ha megadom a címet, magányos farkas akcióba lendülhetsz. Nem tévedtek. Magamban átkozódtam. – És akkor szó szerint fel akarsz szedni vagy megadod a címet, ha már a közelben jártok? – Felszedlek. Tényleg teljesen útba esel. – Jó, várlak, Brice. És tényleg pörögjetek, mert nem szívesen mennék be akkor, amikor már ébredeznek. – Hát én se – felelte, és lerakta. Nathaniel még szorosabban ölelt, és az ujjaim között puszilgatott. Annál már sokkal jobban ismert, hogy hangosan is kimondja, amit az ölelése, a teste üzent: ne menj! – Vigyázz magadra! – fogta meg Micah a kezemet. – Vigyázok. Egy pillanatig még öleltük egymást, és igyekeztem nem nagyon belemerülni a vágyba, hogy tényleg inkább visszabújjak az ágyba, és ne

menjek sehová. Régebben imádtam szörnyetegekre vadászni, rohadtul büszke voltam rá, hogy nekem a legjobb a rátám, én ölöm le a legtöbbet. Mostanában már sokkal szívesebben fordítottam volna hátat a melónak, és jöttem volna haza a szeretteimhez. Zerbrowski szerint ez a tízéves krízis, és hiába tiltakoztam, hogy nem is csinálom még tízéve az egész melót. – Ez a munka olyan, mint sorozatgyilkosokra, szexuális erőszaktevőkre és más erőszakos cselekmények elkövetőire vadászni. Ezen a terepen mindenki kiég egyszer. Még te is. Csak ültem ott a félhomályban, az egy szem fénysugarunkban épp csak láttuk egymás arcát, ahogy Nathaniel és Micah magához ölelt. Bekucorodtam a melegükbe, a biztonságba, és nagyon nem akaródzott elmenni. Legalább húsz vámpírt biztosan le kell ölni kevesebb, mint két óra alatt, ami rengeteg. Abban majdnem száz százalékig biztos voltam, hogy ha velem történik valami, Jean-Claude életben tud tartani mindenkit, aki hozzám kötődik metafizikailag. Még Nathanielt is. Nem halna velem senki, csak... soha még ilyen boldog nem voltam, mint most. Lehet, hogy a boldogság gyávává tesz? Ha valaki azokat fenyegetné, akiket szeretek, habozás nélkül kiugróm az ágyból, és ölök, ez nem vitás. Csakhogy most senki nem fenyegeti az enyéimet. Se engem. És mégis ki kell másznom a meleg ágyunkból, elhagyni ezt a boldog családot meg a többieket, akik a Kárhozottak Cirkuszában élnek. Mert vár a munka. Tényleg klassz dolog elkapni a rosszfiúkat. Csodás az a tudat, hogy így ártatlanok életét mentem meg tőlük, de Nathaniel forró teste rám fonódott, és a hátamat olyan puhán csókolgatta. Micah pedig olyan biztos és valóságos érzés volt a karomban. Összebújtam velük, öleltük egymást, és most először életemben arra gondoltam, hogy ha valamelyikük kérne, lehet, hogy tényleg nem mennék sehová. Csak azt fogalmaztam meg tudatosan most, ami egy ideje már nagy valószínűséggel ott motoszkált a tudatalattimban. Hogy talán a világ ugyanolyan biztonságban lenne Anita Blake rendőrbíró nélkül is. Talán más rendőrbírók, mint amilyen Arlen Brice is, ugyanolyan jól elvégezhetnék helyettem a munkát, és akkor kitalálhatnék magamnak egy másfajta... életet.

24. Egy kávéra volt még időm, ami általában csúcs, csakhogy most kiderült, hogy a kávé csapda. Olyan, mint a szerencsétlen kecske, amit a vadász köt ki a karóhoz egy erdő mélyén, hogy elkaphassa a leopárdot. Ilyen kecskeként álltam a konyhában, kezemben a kedvenc pingvines bögrémben a legtökéletesebb kávé, és mégse lehettem boldog. A kávét Cynric készítette, és tökéletes volt, csak épp nem voltam elég óvatos, és belesétáltam a csapdájába. Éreztem én, hogy ott a „beszélgetés” ígérete, vagy inkább fenyegetése a levegőben, csak épp semmi kedvem nem volt hozzá. Pláne így, hogy a bevetésiek és Brice bármelyik pillanatban befuthat. De amikor ezt közöltem Cynrickel, lesöpörte a kifogásaimat: – Veled soha nincs megfelelő időpont, Anita. Te mindig nyakig vagy a krokodilok közt. Ezzel nehéz lett volna vitatkozni, nem is próbáltam. A nyilvánvaló igazsággal csak egy idióta száll vitába. Próbáltam nem duzzogni, próbáltam én lenni a felnőtt, de most ebben a helyzetben nem én voltam az. Nekitámaszkodtam a konyhapultnak, megvetettem a hátamat, Cynric pedig megállt előttem. A haja megnőtt az elmúlt egy évben, amióta velünk élt, mostanra már a válláig ért. Általában kifésülte, és szoros lófarokba kötötte, de soha még ilyen dús szöghajat nem láttam. Dús volt és fényes, nem puha. Most is összefogta, de ennek dacára látszott, mennyire sok van belőle. Az arca elvékonyodott, leolvadt róla a babaháj, ami persze nevetséges kifejezés, és soha másnak eszébe se jutott volna így nevezni; mindenesetre jót tett neki a változás, szépen kiemelkedtek a pofacsontjai. És nemcsak az arca lett vékonyabb, a sok edzéstől a teste is formálódott, szálkásodott. Most már ő is komolyan gyúrt. Nathaniel azért gyúrt, mert akinek estéről estére nagy publikum előtt le kell dobálnia magáról a ruhát, az szeret jól kinézni. Én azért, hogy megálljam a helyem a rosszfiúkkal szemben. Jean-Claude emberei, a testőrök mind gyúrtak, hogy meglegyen a fizikumuk, amivel vigyázni

tudnak ránk. Richard volt a helyi farkasok Ulfricja, a farkaskirály, aki viszonylag gyakran kénytelen megverekedni a pozíciójáért. Micah azért gyúrt, mert én is gyúrtam, és mert ő meg leopárdkirály, és az sincs teljesen kizárva, hogy neki akadjon kihívója, még ha a vérleopárdok sokkal higgadtabb, gyakorlatiasabb népség is a farkasoknál, így viszonylag ritkák náluk az efféle kihívások. Micah és Nathaniel jóval kevesebbet járt a kondi terembe nálam. De nekem a rosszfiúkkal kellett felvennem a harcot rendszeresen, és ha az embernek a saját élete a tét, az elég motiváló tud lenni a sporthoz. Ragaszkodtam hozzá, hogy tanuljon önvédelmet és harcművészetet. Szeretem, ha az enyéim meg tudják védeni magukat, mert úgy senki sem olyan kiszolgáltatott, védtelen. Cynricet rendesen elgyepálták az első alkalmakkor, ezért döntött úgy, hogy erősíteni kezd és futni is eljárt velünk. Hogy jobb formába kerüljön az edzésekhez. Biztosan ez is hozzájárult a megnyúlásához és az izmosodáshoz. Nem mintha könnyű dolga lett volna. Nathaniel sokkal gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel növelte az izmait. Cynric eléggé törékeny alkat volt, olyasmi, mint Micah, akin igazából csak meztelenül, vagy nagyon szűk holmiban látszott, milyen kisportolt a teste. Cynric is vékonyabbnak látszott, mint valójában. Ezért is csináltak belőle irányítót a csapatban. Meg mert jó szeme volt, jó keze, villámgyors reflexei és kötél idegei, hiába rontottak rá háromszor akkora srácok néha a pályán. Ja, és rohadtul tudott futni is, vagyis visszafutónak se lett volna utolsó, vagy elkapónak, ha nem lett volna annyira tehetséges irányító. Ahhoz képest, hogy alig pár hónapja kezdte az egészet, és előtte semmi köze nem volt a csapatsportokhoz, lenyűgözően messze jutott máris. Az edzője a fejét verte a falba, hogy ennyi éven át kihasználatlanul porosodott a tehetsége. Es futóatléta is volt, a természetfeletti ligában, ami egyelőre csak amatőr szinten működött, de azokon a távokon, ami gyorsaságot és robbanékonyságot kívánt, esélye sem volt senkinek vele szemben. Sprint számokban versenyzett, és már az atlétikaedzők is kerülgették, mert egy ideje rebesgették, hogy a természetfeletti sportokban is lesznek profi ligák hamarosan. Túl sok természetfeletti sportoló még nem volt a különböző fősulikon, így államonként általában csak egy-egy csapatot szerveztek, szóval a St. Louis focistái igazából a Missouri csapata voltak. És nagyon szépen

szerepeltünk a bajnokságokon, nem kis részben az előttem álldogáló fiatalembernek köszönhetően. Nathaniel imádott eljárni vele meccsekre, összejövetelekre, és olyankor mindig azt mondta, hogy ő Cynric bátyja. Csak épp azt lett volna érdekes hallani, hogy a szülők mit gondolhatnak rólam ebben a szituban. Hogy mit akarhatok én szerintük Nathaniel kisöccsétől is. Nem mintha érdekelt volna, hogy általában mit beszélnek rólam az emberek. Cynric fiatalsága anélkül is zavart, az első perctől fogva. Egy szál futó rövidnaciban volt, vagyis vagy épp edzett, vagy akkor fogott volna hozzá, amikor meghallotta, hogy felkeltem. De nem izzadt még meg, ezek szerint a készülődés közben kapott el. A felsőteste aranybarnán csillogott a lefelé tartó nap fényében, az izmok kiemelkedtek, az árnyékok kihangsúlyozták a vonalait. De legalább rövidnaci volt rajta, mert a legtöbb vérállat simán elmászkált csont meztelenül, amíg az én szégyenlősségem nem lázadt föl ellenük. Bár, ahogy így átgondoltam, Cynric soha nem rohangált ruhátlanul, neki is alaposan kijuthatott szégyenlősségből. – Tényleg csak állsz itt némán, ha én nem kezdem el? – Tényleg – kortyoltam bele a kávémba. Forró volt. Nathaniel kitanította Cynricet, hogyan szeretem a kávémat, de most még a tökéletes kávé se tudott feldobni. – Miért? – Te küldted ki a többieket, Cynric. Neked van mondandód, nem nekem. És én hallgatlak. – Hogy te milyen picsa tudsz lenni. Csak megrántottam a vállamat, és kortyolgattam tovább a kávét. Abban bíztam, hogy ha kitartóan iszom, előbb-utóbb élvezni is fogom. Kár lenne a pocsék hangulatom miatt elpazarolni egy ilyen kifogástalan kávét. Cynric beletúrt a hajába, de a lófarka megállította a mozdulatot. Kirántotta belőle a gumit, és a haja az arcába hullott. Olyan volt, mint egy sötétkék függöny. Egyből kiemelte a szeme világosabb kékjét, testet adott neki, már-már búzavirágkék lett, a sötétebb karima meg majdnem olyan mélykék, mint Jean-Claude-é. Most végre tényleg beletúrhatott a hajába, és aztán járkálni kezdett azon a placcon, ami a legnagyobb összefüggő térség volt a konyhánkban. Olyan volt, mint az állatkertben a szerencsétlen, ketrecbe zárt nagymacska, ami addig jár fel-alá, míg végül bekattan tőle. A rengeteg haja kuszán

kavargott az arca körül, a délutáni fény sötétebb árnyalata már sok feketét kavart bele, így csak néha villant benne a kékség, egyébként tényleg láthatta feketének az ember. Mindenesetre ebben a színváltóságában egészen lélegzetelállító volt. Végül megállt előttem, a mellkasa úgy zihált, mintha futott volna. Nyakán kidudorodott az ér, a bőre már elkezdett barnulni, mert amióta beköszöntött a tavasz, ő is gyakran járt el futni egy szál gatyában. Lebarnult a mi Cynricünk. Csak bámult rám kissé elkerekedett szemmel, elnyílt ajkakkal és kócosan. Legszívesebben kisodortam volna azt a sok hajat az arcából, a szeméből, de inkább nem mozdultam, csak támasztottam a konyhapultot. Ha közelítek felé, az térvesztés, ha megérintem a haját, oda a higgadtságom. Ha veszekedünk, közben nem akarom az ujjaimon érezni a haja meleg selymét. – Aggódtam érted – mondta ki végül. – Sajnálom – feleltem, és beleittam megint a bögrémbe, de aztán rájöttem, hogy nem is kívánom. Le is tettem a pultra, magam mellé. – Mit sajnálsz? – Hogy ennyire felzaklat a munkám, gondolom azt – vontam vállat. Micah-tól, vagy Nathanieltől elfogadtam volna, hogy problémázik, de Cynric még nem szerezte meg hozzá a jogot. Neki semmi alapja nem volt velem főnökösködni. – Vértigris vagyok, Anita, kiszagolom az érzelmeket. És most érzem, hogy kicsit sem vagy ideges. – Még azt is meg akarod mondani, hogy mit érzek? – Te veszekedni akarsz. Én nem. Összefontam a két karomat a mellem alatt. – Én sem akarok veszekedni, Cynric. – Jaj, legalább a nevemen szólíts, légyszi! – Jó, akkor Sin – sóhajtottam. – Én sem szeretnék veszekedni, Sin. De tudod, mennyire utálom ezt a becenevet. – Tudom. És azt is, hogy még mennyi mást is utálsz bennem. – Ez így nem tisztességes. – Lehet. De igaz – lépett hozzám még közelebb, hogy ha hajlandó lettem volna felé nyúlni, nem kellett volna kicsit se nyújtózkodnom. – Nem tehetek róla, hogy ilyen fiatal vagyok, Anita. De ez csak átmeneti, el fog múlni, és akkor már öregebb leszek.

Magam köré fontam a két karomat, mert annyira szerettem volna hozzáérni. Az egyik nagy hátránya és egyben előnye egy hívóállatnak. Jó érzés hozzáérni, ha a közeledben van, sőt, szinte kényszert érzel, hogy hozzáérj. Pláne, ha a személyes hívóállatod az a vérállat, ahogy Cynric nekem. És az sem változtat ezen a tapizási kényszeren, hogy nekem rekord mennyiségű hívóállatom van már. Sőt. Bármelyik van is a közelemben, szinte leküzdhetetlen a kényszer, hogy legalábbis megérintsem, de még jobb hozzábújni, rásimulni, mélyen beszívni a bőre illatát. Most is nagy összpontosítás kellett, hogy lefogjam a saját karomat, és ellenálljak a kísértésnek. – De én is öregebb leszek. – Az éveid száma szaporodik, de Jean-Claude halandó szolgája vagy, szóval látszani nem fog rajtad. – A negyedik jegyet még nem adta rám. – De Damiannel megvolt mind, és ő is vámpír. – Csakhogy ő az én vámpírszolgám, és nem lehet tudni, hogy az nem teljesen más típusú kapcsolat-e. – Jó, tudom, hogy még nem tudni, ő vette-e át a te halandóságodat, vagy te az ő halhatatlanságát, de egyelőre elég jól néztek ki mind a ketten. Szerintem egyszerűen nem vagy hajlandó elismerni, hogy nem is a korommal van igaziból bajod. – Bocs, hogy képtelen vagyok megszokni, hogy egy gimissel fekszem össze. – Idén érettségizem, Anita. Gyorsan ki kell találnod valami új kifogást. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam, és nagyon szorítottam magamat, mert éreztem, hogy most Cynric – bocs, Sin –, valami nagyon felnőtt dologgal fog előállni. – Nathaniel tizenkilenc volt, amikor megismerted. Jason is. Vagyis alig egy évvel voltak idősebbek nálam. Nemcsak a korom zavar, Anita. Belenéztem a szemébe, azokba az őrjítő duplán kék szemekbe, és nem bírtam elviselni, hogy belemondjam, hogy nem szeretem. Hogy meg kelljen hallania. Pedig valaki bennem szerette volna, ha megtudja, és akkor visszamegy Vegasba, mert akkor eggyel kevesebb pasira lenne gondom. Nemcsak a rendőrségi munkámba kezdtem belefásulni, hanem ebbe a rengeteg szeretőbe is. Mert olyan nincs, hogy egyetlen embernek ennyi szerelme legyen. Persze, dugni lehet még többel is, de érzelmileg képtelenség ilyen sok pasit befogadni. Lehet, hogy azért röpítettem volna

olyan készségesen Cynricet az ágyamból, mert szerettem volna leépíteni a pasik egy részét. Lehet, hogy nem is személyesen vele van bajom, csak épp az ő életkora jó kapaszkodó ebben a törekvésben? Kifogás, ahogy ő nevezte, mert egyszerűen túlmutat a képességeimen ez a rengeteg szerető? Úgy gyűjtöttem be őket, ahogy a dilis macskás nő szedi össze az összes kóbor cicát az utcán. És etetni meg ellátni tudom is mindet, csak épp érzelmileg nem bírok velük. Vagy legalábbis ezt gondoltam. Tényleg képes lennék elküldeni az egyik pasit, csak hogy utána a maradékkal könnyebben boldoguljak? így megfogalmazva elég trágyán hangzik. És akkor a többiek, a szerelmeim lennének a maradék? Ez meg még nagyobb gáz. Ha elküldöm Cynricet, és így elválasztom Nathanielt egy újabb testvérétől, hát ahhoz sokkal jobb ok kellene, mint az érzelmi kimerültség, nem? Elindult a kezem, és megérintettem a haját, kisimítottam az arcából. Olyan végtelenül puha volt a haja, Nathanielénél is puhább, csak nem annyira sűrű, bár majdnem annyira. Kis híján kimondtam, hogy nem benned van a hiba, hanem bennem, de ez olyan nagy közhely. Mondjuk talán azért közhely, mert igaz, igazabb, mint ahogy az emberek általában hinni szeretnék. Lehetsz te jó ember, csodás szerető, nagyszerű barát és megeshet, hogy mégsem működnek a dolgaid. Basszus! Kezét a kezemre rakta, az arcára simította a tenyeremet, és lehunyta a szemét. Beledörzsölte a markomba az arcát, rám dörzsölte az illatát, megjelölt engem és önmagát. Hogy ő az enyém, én meg az övé. De vajon tényleg az övé vagyok? Ő meg az enyém lenne? Basszus, még ezt sem tudtam. Hogy a fenébe nem tudtam egy egész év után sem? Hogy nem tudtam erre a két egyszerű kérdésre a választ? Mi a halál baj van velem? Mi nem stimmel? Mi nem stimmel velem... velünk kettőnkkel? Nem, csak velem. Énvelem. Mi a baj velem? A másik karját a derekamra fonta, és magához vont. Birtokló gesztus volt, ha mások is lettek volna a szobában, láthatják, hogy az övé vagyok, így egyszerűen, a karja mozdulatával kifejezte minden érzelmét. Azzal, ahogy magához vont. Csak épp én nem hittem benne, hogy ez igaz. Felnéztem az arcába, kerestem valamit, ami eligazíthat abban, hogy mégis mi a nyavalyát érzek. Még szorosabban húzott magához, én meg a két kezemet a csípőjére tettem, nem öleltem, csak igyekeztem kissé eltartani magamtól, mert pontosan tudtam, mihez simulnék hozzá, ha hagynám. Ismertem mindent,

ami a sortja alatt lapult, és azt is nagyon jól tudtam, milyen hatással van rám. Még ruhán keresztül is. Nemcsak a szerelem miatt voltak hatással rám a pasijaim, Cynric is ugyanolyan hatással volt rám, és ennek csak jelentenie kellene valamit. Csak azt nem láttam pontosan egyelőre, hogy mi az a valami, de akkor is valami volt, amitől annyira próbáltam volna elzárkózni. Egy kicsit még próbálkozott, hogy bezárja a kis távolságot kettőnk közt, de nem hagytam, kifeszítettem a karomat, tartottam magam. Nem hadakozott, egyszerűen csak eleresztett, és ellépett tőlem, hogy már egyáltalán ne érjünk egymáshoz. Nyúltam érte megint, de az arca megdermesztette a kezemet, a mozdulatot. Nem haragos volt, hanem csalódott és fájdalom ült a szemében. Nem bírtam a látványt, összeszorult tőle a szívem, gombóc ugrott a torkomba, hogy nyelni se lehetett tőle. – Nem vagyok féltékeny, de hogy még csak magamhoz sem ölelhetlek azok után, amit a hangokból és szagokból ítélve Nathaniellel és Micah-val tettél... Könnyű kis eltaszító mozdulatot írt le a keze a levegőben, aztán sarkon fordult, és a tolóajtóhoz ment, a lehető legtávolabb tőlem, anélkül, hogy elhagyta volna a konyhát. Gőzöm sem volt, mit csináljak. Ha Nathaniel nem tekintené az öcsikéjének, ha Jean-Claude nem lenne olyan büszke rá, ha nem igyekezne annyira a kedvünkben járni mindennel, ha... vajon mit éreznék, ha soha többet nem látnám Cynricet a konyhánkban? Mi lenne, ha soha többet nem látnám, ahogy a sárga fény megcsillan kékséges haján, ahogy az árnyak színjátszanak ebben a rengeteg hajzuhatagban? Mintha a haragvó óceánnal festették volna meg... de akkor is tudnék nélküle élni. Hiányozna, de akkor is képtelenség, hogy az egyik pillanatban még azon agyaljak, hogy melyik fősulin tanuljon tovább, a következőben meg az ágyban henteregjek vele. Kicsit nagy az érdekellentét, hogy úgy mondjam: az egyik pillanatban még az anyja vagyok, puszival indítom el a suliba, a másikban meg a szeretője, és csókokkal kényeztetem az ágyban?! Nekem ez nem megy. Úgy döntöttem, a legokosabb választás az őszinteség. Lehet, hogy attól még nem tűnik el a gombóc a torkomból, és nem múlik el a szívem szorítása, de őszinteségen kívül nem volt másom. Közelebb léptem hozzá, de annyira nem, hogy hozzáérjek. – Sajnálom.

– Mit sajnálsz? – kérdezte, de nem nézett rám. – Hogy nem jut belőlem mindenkinek. – Ez meg mit akar jelenteni? – fordult most felém elképedten. Nyitottam volna a számat, aztán be is csuktam, mert gőzöm se volt, hogy fogalmazzam meg. – Látod, ez nem érv. Egyszerűen csak kifogás, hogy miért mondasz nekem nemet. – Egyáltalán nem arról van szó, a fenébe is – ráztam meg a fejemet. Megfordult, két karját összefonta meztelen mellén. – Jó, akkor magyarázd meg, miről. Úgy dobta elém a szavakat, mint egy kesztyűt. Nekem kellett felvennem a földről, elfogadnom a kihívást. Vagy éppenséggel hagyni a francba, szomorúan és gyáván eloldalogni. – Nem tudom összeegyeztetni, hogy fősulit válasszak neked, reggelente elküldjelek a suliba puszival, szülői értekezletre járjak, és közben szexeljek veled. Ez helytelen, és rossz érzésem van tőle. Senki mással, akivel lefekszem, nincs az az érzésem az ágyban, hogy valami erkölcstelent művelek. A megdöbbenés helyébe meglepetés, majd félmosoly kúszott: – És komolyan is gondolod, igaz? – Teljes mértékben. – De tényleg egyetlen egy évvel vagyok fiatalabb Nathanielnél és Jasonnél. Mármint amikor megismerted őket. – De én is három évvel fiatalabb voltam akkor, ráadásul nem is feküdtem le velük annyi idős korukban még. – Most is csak öt év van köztem és Nathaniel között. Komoly kísértés kapott el, hogy befogjam a fülemet, és énekelni kezdjek. Ebből a szempontból egészen más pofája volt a dolognak. – Nem számoltad ki, mi? – nevetett fel kurtán, élesen. – Arra még valóban nem gondoltam, hogy ti ketten milyen közel álltok korban egymáshoz – feleltem, és igyekeztem közben megőrizni a méltóságomat. – Neked mindig csak azok a dolgok működnek, amiken nem gondolkodsz el? – Nem tudom – feleltem, mert tényleg nem tudtam, mit mondhatnék erre. – Nathanielnél hét évvel vagy idősebb, igaz?

Bólintottam, vállat vontam, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne kapjam el a pillantásomat, mert igazából eleinte az a korkülönbség is zavart. – Ezek szerint tényleg zavar a korkülönbség, még ha csak hét évről van is szó. – Ja, zavart – bólintottam. – És vigyáznom kellett rá, gondoskodnom, hogy biztonságban legyen. Akkoriban vele is úgy éreztem, hogy lehetetlen összeegyeztetni azt, hogy egyrészt segítsek neki a saját lábára állni, másrészt meg lefeküdjek vele. – Amikor megismerted, kis nyuszi volt. Nem egyszerűen nem domináns, hanem olyan, aki képtelen megvédeni magát. Ő maga mesélte, hogy mielőtt te elküldted terápiára és ragaszkodtál hozzá, hogy a saját lábára álljon, csak áldozat volt, aki a gyilkosát várta. – Ezt mesélte neked? – meresztettem nagy, meglepett szemeket. Cynric bólintott. – Szerintem, ha nem szabadult volna el vele az ardeur, Cynric, akkor megtartottam volna vele a távolságot. – Sin – javított ki automatikusan, belefáradt hangon. – Jó, Sin, persze – sóhajtottam. – Figyelj, ez a becenév kicsit sem segít, hogy megemésszem magamban ezt a tabut. – Milyen tabut? – Hogy gyerek vagy, akiről nekem elvileg gondoskodnom kellene. Azt hiszem, a szülői értekezletek tettekbe igazán, Cynric. Sin – vágtam csípőre a kezemet, és néztem rá végre dühösen. Jólesett, sőt, jogosnak is éreztem. – Az ember ne dugjon olyasvalakivel, akinek a szülői értekezletére jár, Sin, világos? Igen, ez van, ez az igazság. És ez a problémám. Hogy az egész nem helyes. Erre egyszerűen elnevette magát, és nekidőlt az üvegajtónak. – Akkor ne járj szülői értekezletekre. – Tessék? – Ne járj a szülői marhaságokra. Én nem úgy gondolok rád, mint szülőre, Anita. Vegasban legfeljebb Bibianát tekinthettem volna az anyámnak, és ő még a saját gyerekeivel se az az igazi anyuci, és rád kicsit sem gondoltam soha úgy, ezt elhiheted. Közben a homlokát ráncolta, és nekinyomta az üveglapnak a vállát is, a kezét is kitámasztotta, hogy a mellkasa fényben fürdött, és még arról is

megbizonyosodhattam, hogy a halványkék sortja határozottan átlátszó a direkt fényben. Gyorsan elkaptam a pillantásomat, hogy ne meresztgessem a szememet, és ne akarjak meggyőződni róla, hogy mennyire átlátszó az átlátszó. És már nekem is elég badarságnak tetszett ez az egész szülői tiltakozás, szó szerint ennek a fényében. Vagy ha nem badarság, hát vérfertőzés. Éreztem, hogy pirulni kezdek, pedig annyira nagyon nem akartam volna most elpirulni. – Te sem az anyámként gondolsz magadra – jelentette ki valamivel halkabban. Megráztam a fejemet, mert igaza volt. Nem, csak épp... – De ha szülőire járok meg hasonlók, akkor abba a szerepbe kerülök. Hát nem érted? Nem lehet, hogy egyszerre... – kezdtem újra megint ugyanazt a nótát, de nem fejeztem be, csak legyintettem. – Jean-Claude a gyámom, és neki semmi baja a szülőikkel. És Nathanielnek sincs, igazi bátyám lett már, pont úgy vigyáz rám – tette hozzá boldogan. És az arcára is kiült a boldogság. Ahogy ott lazán nekidőlt a napsütésben az ajtónak, boldog volt és sokkal inkább önmaga, mint amikor hozzánk költözött. Már nem kellett azon görcsölnöm, hogy csak ne a gatyáját nézzem, mert magamtól leragadtam ennél a boldog arcnál. Tetszett, hogy ilyen irányban változott, hogy így kiteljesedett. Ugyanúgy örültem neki, ahogy örültem Nathaniel, Jason, vagy akár Micah kiteljesedésének. Örültem, hogy az utóbbi időben mind változtunk, hazataláltunk önmagunkba. És ez Cynricre is érvényes volt. – Igazad van, Jean-Claude tényleg élvezi ezt a szülői dolgot. – Kicsit sem tud mit kezdeni a sportokkal – nevetett nagyot Sin de boldogan jön. – Büszke rád. – Szerintem is – vigyorgott Sin. – Én biztosan tudom. – Igaz is, hiszen te érzed, ami lejátszódik benne, ha épp nincs fenn a pajzsotok – bólintott komolyabban. – Jobban érzed őt, mint bármelyik hívóállatodat. – Mert őt nehezebb kirekeszteni. – Nehezebb, mint Nathanielt, vagy Damiant?

– Damiannél mindenképp. Nathaniellel meg attól függ, épp mit csinálunk. – Szex közben nehezebb, igaz? Mosolyogva csóváltam a fejemet. – Hát igen, Jean-Claude is átadja magát a szexnek, de olyankor is jobban uralja az érzéseit, mint Nathaniel. A vámpírok ebben sokkal jobbak. – Persze, nekik ott van hosszú évszázadok tapasztalata. – Ez tény. – Szóval egyszerűen csak ne járj el a szülői értekezleteimre, Anita. Meg semmilyen szülői izére – nyújtotta felém a kezét. – Ennyi lenne? Ennyitől rendben is lesz? – Nem tudom, de annyit biztosan nem ér, hogy ott gyötrődsz, miközben lehetnél egyszerűen a szeretőm – magyarázott nagy mutogatva. Közelebb léptem, megfogtam a kezét. Csak ennyi volt, fogtuk egymás kezét, egyikünk sem próbálkozott ennél többel. Ő még mindig az ajtónak dőlt, én meg koncentráltam, hogy ne húzzam magamhoz. A mosolya alábbhagyott kissé, komolyabb lett az arca. A boldogság még ott ült a vonásain, mint a napszálltakor gyülekező sötét hátterén a nappal utolsó visszfényei, amikor már csak gondolatra van a sötét éjszaka. Az éjszaka, amikor előbújnak a szörnyetegek. Nem szerettem volna Cynric szörnyetege lenni, ahogy Larryé kezdtem lenni. Tudom, hogy nem passzolt egészen a hasonlat, de annyira kimerültem már. Nem testileg, eleget aludtam, hanem érzelmileg. Belefáradtam a sok szarba, mindenki szarába. És kezdett kicsit aggasztani, hogy hol lehet már Brice. Nem azért vártam, hogy Cynrictől szabaduljak, hanem mert közeledett a naplemente, és el kellett volna intézni a sok vámpírt még előtte. Cynric megszorította a kezemet, és kicsit megrázta. – Nagyon elmerültél a gondolataidba. De nem rajtam rágódsz. Nem lepleztem, hogy zavarba jövök, amiért lebuktam, és nem is próbáltam hazudozni. – Csak azon tanakodtam, hogy mikor érnek már ide a zsaruk, hogy elvigyenek a buliba. – Tudod, hogy minden alkalommal halálra rémülök, amikor elmégy dolgozni?

– Tudom – bólintottam. És megint egymásra néztünk hosszasan, még mindig nem eresztve egymás kezét. – Nem tehetek semmit, amivel itthon tarthatnálak – jelentette ki. – Nem – sóhajtottam. – Megölelhetlek? – kérdezte. Döbbenten meredtem rá, ezt a gyors témaváltást nem tudtam követni. – Ölelj csak meg, persze, miért is ne? – Mert éppen veszekszünk, és ráadásul totál elkomorodtál. – Szerintem nem veszekszünk. – De mindkettőnknek eszébe jutott – mosolyodott el. – Hát eszünkbe jutott, az igaz. – De nem fogunk – mondta, de azért kissé felszaladt a hangsúly hogy kérdezte is egyben. – Szerintem nem. Összeráncolta a homlokát, és kissé közelebb húzott magához. – Nehogy félreérts, Anita, de miért is nem fogunk veszekedni? Éreztem, hogy megáll a mozdulata, nem zárja köztünk a távolságot, hogy én dönthessem el, mennyire engedem közel magamhoz. Cynric rengeteget tanult az egy év alatt, kitanulta, mit nem szabad velem. Egyszer az egyik pasim azt mondta, hogy velem a legnehezebb azt kitanulni, hogy mit szabad. Közelebb léptem hozzá, szinte ugyanúgy álltunk, mint korábban, amikor az egész elkezdődött: a karja a derekamon, a két kezem a csípőjén, hogy megtartsam az utolsó centiket kettőnk közt. – Nem akarok veszekedni – mondtam. – Én sem. – Jó – bólintottam. – És nem jársz többet a szülői izékre. – Ja. Nem. – És nem kattogsz többet a korkülönbségen? Erre már elnevettem magam, és megráztam a fejemet. – Tizenkét évvel vagyok nálad idősebb, Sin. – Tudom. – És nem is egyszerűen a korkülönbségről van szó, hanem arról, hogy melyik életszakaszunkban talált meg bennünket ez a korkülönbség. Tizennyolc éves vagy, és én ennél vagyok tizenkettővel idősebb. Én harminc vagyok, te tizennyolc. Ez azért elég nagy különbség.

– Azt mondtad, megölelhetlek. – Megölelhetsz. – De csak, ha erőltetem – pillantott le a két kezemre. – Azt meg nem tűröd valami jól. Legalábbis tőlem nem. Lassan, kissé ódzkodva a derekára csúsztattam a két kezemet, átöleltem, és éreztem a bőre puhaságát és alatta az izmok keménységét. Egyszerre puha és kemény volt, nem lehetett a kettőt elválasztani egymástól. A karja lassan körém fonódott, egyre szorosabban, a kezem feljebb szánkázott a hátán, éreztem a széles hátizmát, ami szárnyként lapul meg a bőre alatt, mintha csak arra várna, hogy kellő izmozással felépüljön, és kitárulhasson végre tollasan, fenségesen. Az egyik szeretőm, pontosabban dugócimborám a Hattyúkirály volt, szóval pontosan ismertem az érzést, hogy milyen tollak és erős szárnyak között szeretkezni. Sinnek szárnyak sem kellettek, hogy különleges legyen. Hozzásimultam, az arcomat meztelen mellkasára fektettem, hogy a forró bőrét érezzem minden idegemmel. De még ez is kevés volt. A kék hívótigrisem volt, így a kötelékünk kétirányú volt. Én is legalább annyira kötődtem hozzá, mint ő énhozzám. És épp ez volt a lényege a metafizikai képességemnek, hogy csak annyira köthetem magamhoz, amennyire én magam kész vagyok kötődni hozzá. A képességem kétélű kard volt, annyira vágott, amennyire én is hagytam megvágni magam. Sin ölelt, és rám borult, én pedig befészkeltem magam a karjába. Átadtam magam az érzésnek, hogy kicsi vagyok, és ő nagyobb, és vigyáz rám, hiába vagyok igazából én a főnök és az idősebb. Mert egyszer betölti majd a húszat is, és még akkor is legalább tizenöt centivel magasabb lesz nálam, ez tény. És legalábbis magamnak nyugodtan bevallhatom, hogy néha jó a kisebbnek lenni. A hajamba fúrta az ajkát. – Megcsókolhatlak? – Minek kérdezed? Miért nem próbálod meg? – Mert ebben a hangulatodban nálad percenként változik, hogy épp mit akarsz. – Jesszusom, ennyire nehéz velem? – Kihívás. – Jaj, mennyire diplomatikus vagy. – Meg akarlak csókolni.

– Igen. – Mi igen? – Igen – ismételtem, és lábujjhegyre emelkedtem, felfelé fordítva az arcomat, hogy vegye a célzást. Megcsókolt, lágyan, puhán. Elhúzta az arcát, rám nézett, tanulmányozott. Már épp kérdeztem volna, hogy mi a baj, de valószínűleg kedvére szolgált, amit az arcomon látott, mert hajolt is vissza a számra, megcsókolt ismét, és az egyik keze a hajamba túrt, erős marokra fogta a tarkómat és a fejemet, belerántott a csókba, ami már közel sem volt olyan szűzies, mint az előző, bár simogatón indult, de a nyelvünk hamar egymásra talált. Felnyögött halkan, a másik keze pedig mohó felfedezésre indult a testemen. Hát ezért nem nagyon szabad a likantrópoknak halandókkal szórakozni. Egy halandó ember teste túlságosan is törékeny az erejükhöz. Oda se figyelnek, és komoly kárt tehetnek bennük. Ahogy most megszorongatta a karomat Sin, abba bele is roppanhattam volna, ha normál ember vagyok. De nem az voltam, és bírtam a durvulást. A könnyű kis fájdalomtól már sóhajtoztam is, és nekinyomtam az altestemet a sortjának. Kemény volt, és az érzés kiáltást csalt ki belőlem, és még inkább hozzápréselődtem ahhoz a keménységhez. – Anita – morogta szinte a számba, és a szörnyetege megborzongott, a borzongás átszaladt a bőrömre, mintha valami meleg, majdnem forró burkolná be hirtelen az egész testemet. – Jesszus – nyögtem, és már meg is pillantottam legbelül a kék-fekete tigrisemet, ahogy felel a hívására. Valaki a hátunk mögött megköszörülte a torkát, és kopogtatott az ajtófélfán. Egyszerre fordultunk a zaj felé. Nathaniel mentegetőzve méregetett bennünket. – Látom, épp jól szórakoztok, srácok. – Mióta állsz itt? – Nem régóta, de a zsaruk az előbb megérkeztek. – A fenébe – szaladt ki a számon, és felnéztem Cynricre. – Mennem kell. – Tudom – mondta, és elmosolyodott. – De sajnálod, hogy menned kell, ami jólesik. Nem egészen tudtam, hogy mit mondjak erre, ezért indultam is. Menet közben megigazgattam a pisztolytáskámat és a felszerelésemet, nem mintha félrecsúszhatott volna az improvizált gyöngédség alatt, hanem

hogy zsaru hangulatba kerüljek. És persze csekkoltam, hogy minden a helyén van-e, hogy könnyen előkaphatom-e, ha jön a baj. Mentemben gyors csókot nyomtam Nathaniel szájára. Az ajtóban Micah várt az egyik táskámmal, ő is kapott egy csókot, de egyikük sem erőlködött, hogy hosszasan búcsúzkodjam. Tudták, hogy ilyenkor agyban már másutt járok, hogy már abban az állapotban vagyok, ami ehhez a munkához elengedhetetlen. Ha az ember gyilkolni készül, nehezen gondol a szerelmére meg a csókokra. Vagy legalábbis én nehezen, így választottam el egymástól a munkámat a boldog családi életemtől. – Mennem kell. – Tudjuk – mondta Micah. – Ma este Jean-Claude-dal van program – emlékeztetett Nathaniel. – Kösz. Elfelejtettem volna, és idegeskedhettem volna, hogy hova lettetek – mielőtt kiléptem volna az ajtón, Micah a másik táskát is a kezembe nyomta, a kollégák ne lássák, hogy a pasim cipeli helyettem a felszerelést. Elég béna lett volna. – Tégy meg mindent és bármit, hogy épségben hazajöhess hozzánk, Anita – mondta. – Mint mindig – néztem bele a szemébe. Indulnom kellett, és most, hogy Brice már integetett, hogy hozzá üljek be, és a kommandósok már húztak is ki a bejárónkról, feltámadt bennem a várakozásteljes izgalom. Imádtam a pasijaimat, de szerettem azt is, amit csinálnom kellett. Hogy a francba van az, hogy az ember egyszerre tud szerelemmel szeretni, és ölni? A legprofibb válaszom erre a kétségre az volt, hogy egyszerűen csakis rosszfiúkat ölök és jófiúkat szeretek. És közben reménykedem, hogy a két lista között soha nem lesz átfedés.

25. Behajítottam a táskákat a hátsó ülésre, és épp csak becsatoltam magam, Brice már padlógázzal pörgette is ki alólunk a kavicsos beállónkat. A ház mellett, a fák között mozgást érzékeltem. Nicky volt az. Alig látszott a fák zöldjében. Nem integettem neki, most nyilván szolgálatban volt, és már megtanultam, hogy ilyenkor nem integetünk, nem köszöngetünk. De amíg ki nem fordultunk, őt néztem. Neki nem adtam búcsúcsókot, és még csak eszembe sem jutott. Az, hogy egy ennyire fincsi és egyben ennyire veszélyes szeretőmről meg tudok feledkezni, híven mutatja, milyen sokan is vannak. Már csak az a kérdés, hogy hogyan orvosolhatnám ezt a dilemmát. – Megsértődsz, ha azt mondom, hogy azok ketten a két legszebb pasi a világon? – kezdte Brice, ahogy a bevetési kisteherautó nyomában bevettük a kanyart. – Azt mondasz, amit akarsz, csak ne az árokban kössünk ki – kapaszkodtam a vészkapaszkodóba. – Bocs. – És kösz a bókot. – A fák közötti srác is a tiéd? – lépett tövig a fékbe a következő kanyarban, és már megint arra gondoltam, hogy akkor most tényleg irány az árok, de nagy kavicsspricceléssel ezt is megúsztuk, csak pár ág akadt az ablaktörlőkre. – A francba, Brice! És igen, az enyém. – Bocs. Én egy dögös pasit se találok magamnak, rajtad meg fürtökben lógnak. Hogy csinálod? – Pont ezen agyalok. – Hogy? – nézett rám, miközben ágak csapódtak a szélvédőnek. – Lassíts, vagy megütlek! Gyors pillantást vetett rám, és végre lassított. Talán az arckifejezésem hatott, vagy talán, hogy az ujjaim már elfehéredtek, annyira kapaszkodtam. Vagy a Browningom. Le persze nem lőttem volna, legalábbis amíg vezet.

Mindenesetre mire utolértük a bevetésieket, már kavargott a gyomrom, ami még soha nem esett meg velem kocsiban. – Visszafelé én vezetek – mondtam, ahogy kiszálltam, és kiemeltem a második zsákomat is. – Kicsit zöld vagy, Blake – üdvözölt Hill. – Szívás Brice mellett az anyósülésen. – Hé! Egyetlen pillantást vetettem rá, mire visszavett kicsit: – Sajnálom. Nem szoktam dombos terepen vezetni. Két csapatra oszlottunk, az egyik velem jön, a másik Brice-szal. A ház két bejáratán megyünk be, és lövünk mindenre, ami mozog. Ha bármi is ébren van már, az egyik csoportba mindenképpen beleszalad menekültében. A bevetésiek szeretik ennél alaposabban megtervezni az akcióikat, de lassan megy le a nap, nincs időnk tervezgetni. Két választásunk volt: sötétedés után bemenni, amikor már ébren vannak a vámpírok, vagy hevenyészett tervekkel kezdeni a munkához, most rögtön. A szörnyvadászat tele van rossz választásokkal, meg még rosszabbakkal, meg olyan helyzetekkel, ahol már választásod sincs. Most inkább hoztam rossz döntést, mint hogy egyáltalán ne maradjon választásom, és ezek az emberek eleget dolgoztak már velem, hogy bízzanak a döntésemben. Felszerelkeztünk, ketté váltunk, volt tervünk, amin elindulunk, míg csak bele nem futunk valami nagyba és gonoszba, ami változtatásra kényszerít. Felsandítottam a sötétedő égre, és imádkoztam: „Uram, add, hogy végezzünk, mielőtt a vámpírok felélednek!” Nem hittem, hogy az Isten majd lelassítja a napot a kedvünkért, de csak mert valamit nagy eséllyel úgyse kapsz meg, még nem jelenti azt, hogy nem is kérheted. Mert az ember sosem tudhatja. Néha az angyalok lenyúlnak érted.

26. Hill magas, fekete szerelésbe bújtatott háta mögött léptem be a házba, mögöttem Killian, aki alig pár centit vert rám, és mellettem Jung, aki még egy kicsivel magasabb volt. Az ajtót az óriás termetű Saville lökte be a kossal, és aztán ő zárta a sort. Hátra sem kellett pillantanom, hogy tudjam, ott van. Mindenkiben úgy bízhattam itt, mint saját magamban. Saville biztosította a szobát, hogy amíg a kábé tíz vámpírral végzünk, nehogy valami ránk rontson. Jung és én végezzük ki az élettelenül heverő vérszívókat, Hill meg Killian élesre töltött AR-15-össel a vállán fedezett bennünket, ha esetleg az élettelen vámpír mégsem lenne annyira élettelen. A nappali teljesen átlagos nappalinak tűnt kanapéval, dupla fotellel, lottyadt babzsákfotellel a tévé előtt, amíg az ember meg nem látta a földön egymás mellé stokizott vámpírokat. A legtöbb múmiazsákban feküdt, a hálózsák cipzárját felhúzták az arcukra is, de volt kettő, amit csak lepedőbe tekertek. A filmeken mindig Drakula grófosra veszik koporsókkal meg gyertyákkal, pedig manapság a modern vámpírok már nem adnak a dizájnra, és az egész inkább emlékeztet buli utáni elzuhanásra, mint kriptára. Saville mindenekelőtt széthúzta a nehéz sötétítőfüggönyöket, hogy a nagy ablakokon betörjön a késő délutáni napfény. Ezeknek a vámpíroknak a nagyrésze valószínűleg túl fiatal ahhoz, hogy teljes alkonyat előtt magához térjen, de a napfény az mindig csak jól jöhet, ha az ember vámpírra vadászik. Mert ha akad köztük idősebb, aki kicsit korábban ébredne, hát a napfény megakadályozza benne. Egyrészt amíg napfény éri a hálózsákjukat, ami a koporsót helyettesíti náluk, nem kelnek fel, másrészt, ha fel is ébrednek, kétszer is meggondolják, hogy előbújjanak-e, amíg magukon érzik a melegét. Persze, amint elkezdünk lövöldözni, már olyan sokat nem agyalnak ezen, és inkább vállalják a kockázatot, de a függönyök széthúzása mindenképpen jó elővigyázatosság. Aki vámpírra vadászik, annak a napocska a legjobb barátja.

A nehéz délutáni napfényben már tisztán láttuk a hálózsákokat. Mind más színű volt, vagyis vagy leárazva vették, és jutott mindenféle szín, vagy kifejezetten ügyeltek, hogy mindenkinek meglegyen a maga színe, nehogy egymás zsákját használják véletlenül. Az egyik lepedőn mesefigurák voltak, és mélyen reméltem, hogy azért, mert az volt a legjobb vétel, de sajnos elég aprócska alak volt mind a két lepedőbe bugyolálva. De legalább az én lepedős alakom csak a negyedik volt a sorban, Jungé meg az ötödik, ráér majd akkor fájni a fejünk. Célra tartottam a puskámat, és biccentetem Hillnek, aki letérdelt az első zsák mellé, és lassan lehúzta az arcán a cipzárt. Ez kétkezes művelet volt, ahogy általában a hálózsák-cipzárazás, és nagyobb elismerést nem is kaphattam, mint hogy Hill rám bízza magát, míg ő fegyvertelen marad arra a pár pillanatra. Rohadtul koncentráltam is, hogy kiérdemeljem az elismerését. Halvány haj bukkant elő a zsákból, és még annál is haloványabb arc. Fiatal arc volt, és nagy valószínűséggel női, de mindegy is volt, és igazából igyekeztem nem ezzel foglalkozni. Hill csinált egy képet az arcról, és biccentett, én pedig belesóhajtottam a szerencsére zárt szemekbe, és meghúztam a ravaszt. A puska visszarúgott, de a vámpír arca helyén már csak vörös massza maradt. Nem szó szerint lefejezés, de hatásában szinte ugyanaz. Jung fegyvere is dörrent, és a ház másik végéből is hallatszottak már lövések, vagyis Brice-ék is megkezdték a hálószobákban alvó vámpírok kivégzését. Hill lépett tovább a következő zsákhoz: sötét haj, sápadt bőr, bumm! Nagytermetű afroamerikai férfi, bumm! Hosszú, szőke hajú nő, bumm! Kopasz, idősebb férfi, bumm! A mesefigurás lepedő következett. Hill próbálta egyszerűen lehúzni róla a lepedőt, de túlságosan is alapos volt a csomagolás. Közben Jungék is a lepedős csomaghoz értek, úgyhogy Hill és Killian egymás mellett térdelt, hogy csomagoljon. Hill végzett elsőként. Iszonyatosan fiatal arcocska bukkant elő, nyolckilenc lehetett. Ami teljességgel illegális, az a vámpír, aki kisgyerekeket változtat át, az automatikusan halálra van ítélve. Ez pedofília is egyben. A vámpírok maguk is végeznek általában azzal a társukkal, aki ilyen kisgyerekekkel ezt műveli, nem kellenek ahhoz az emberi törvények, hogy magukis belássák, mennyire beteg, gonosz dolog ilyet tenni. Azt kellett gondolnom, hogy igazából már jóval öregebb vámpír ő, mint a teste, és mégis ott motoszkált bennem a kétely, hogy lehet, hogy csak a napokban tűnt el, hogy talán még mindig keresik a szülei, hogy az arca ott mosolyog

egy tejesdobozon. Nem tudhattuk biztosan, mikor változtatták át. És attól, hogy vámpír, még ugyanaz az ember, aki volt, szóval akár vissza is adhatjuk a szüleinek, még ha soha nem is öregszik már egy napot, egy percet sem... Soha nem láttam még tizenkét évnél fiatalabb vámpírt, aki egyszer csak ne kattant volna be végleg. – Blake – szólt rám Hill. Visszazökkentem a jelenbe, és meghúztam a ravaszt. Véres péppé robbantottam azt a hamvas halott gyerekarcot. Mintha érett dinnye loccsant volna szét, a vért és az agyat nem számítva. Jung vámpírja valamivel idősebb volt, kiskamasz lány. És ő is meghúzta a ravaszt. Imádkoztam, hogy ők ketten legyenek a legöregebb vámpírok ebben a szobában, hogy a szüleiknek ne kelljen már megérni, hogy utolsó fényképként a lövés előtti fotót lássák a gyerekükről. Végignéztem a soron, mindegyik vámpír arca véres masszává változott. A nap mögöttünk már alacsonyan állt, pár perc, és eltűnik teljesen. Most majd a szívekbe kell lyukat puffantanunk, de ha valamelyik fel is éled, legalább már szeme meg szája nem lesz, hogy bárkinek is belebabráljanak az agyába a tekintetükkel, vagy átharapják az agyarukkal a torkát. Most visszafelé haladtunk Junggal, Killian és Hill lejjebb rángatta a cipzárakat, hogy pontosan lássuk, hova is célzunk. Majdnem biztos voltam benne, hogy mind halott a szétlőtt fejével, de ki kell vágni a szívet is, és ott nem árt pontosnak lenni. És mindig lásd, mire célzol. Kifelé haladtunk mindketten a saját sorunkon, most a szíveket roncsoltuk szét. Mire végeztem, csengett a fülem, pedig benne volt a direkt erre a célra kifejlesztett füldugó. Még egy pillanat, és lement a nap. Éreztem, ahogy eltűnik, mintha egy kéz simította volna végig a szívemet. És egy pillanatra rá egy vámpírt is megéreztem. Éreztem, ahogy felébred. – Egy kimaradt! – üvöltöttem. – Ezek meghaltak – nézett végig a soron Hill. – Nem ebben a szobában van. – Blake szerint egyet kihagytatok – szólt bele a rádiójába Killian. – Itt rajtunk kívül mindenki halott – jött Derry válasza. Aztán kiabálás hallatszott, és lövöldözés. Felvettük az alakzatot, legelöl Hill, utána én és Jung, Killian és Saville. Szó nélkül csináltuk, egy kérdés sem hangzott el. A terv szerint folytattuk, csak most mentünk a következő helyiségekbe, a másik egység felé, a puskalövések és sikoltozás irányába.

Mentünk, mert ez volt a munkánk, hogy ha baj van, soha ne előle fussunk, hanem felé.

27. Hill befordult az első szobába, de már kiáltotta is, hogy „Tiszta!”, vagyis fordulhattunk ki, és indulhattunk a távolabbi szoba felé. Egyébként is onnan jött a sikoltozás és lövöldözés zaja, szóval gyanús, hogy ha nincs velem a kommandó, akkor én egyenesen arra veszem az irányt. A bevetésieknek megvan a protokollja, amit tartaniuk kell. Elsőként azt a szobát kell csekkolni, ami mellett továbbmegy az ember, nehogy később hátbatámadják onnan. És ha Hill azt mondja, hogy az tiszta, akkor mehetünk tovább. De ha magam vagyok, én most hanyagoltam volna a szabályzatot, akár hülyeség ez a részemről, akár nem. Hill beugrott a következő szobába, én szorosan a nyomában, és már húzódtunk is ki jobbra. Jung és Killian is próbált utánunk benyomulni, de helyhiány miatt kénytelenek voltak kint maradni a folyosón. Egészen kis helyiség volt, és minden négyzetcentijére jutott egy fegyveres. Derry éppenséggel már az ágyon térdelt két véres tetemen, mert már nem fért el. Brice az ágy lábánál, véres hálózsákok kupaca előtt állt. Hill pedig azért indult jobbra, mert balra már ott állt Montague. Egyből célra is tartottunk, arra, amire a többiek, ami nem volt más, mint a sarokban, egy szekrény és az éjjeliszekrény között álló Hermes, aki viszont minket vett célba. Mi a halál folyik itt? Mozgást észleltem a nagydarab pasi háta mögött, aztán egy sápadt kezet is láttam már. Egy vámpírt takart a testével, és bár a szemét nem láttam, mert maszkot viselt, és a sisak mélyen bele volt húzva a szemébe, ráadásul a fegyvert a vállához szorította, szóval esély se volt látni a szemét, mint a filmeken, azért még tudhattam, hogy a vámpír kavart be az agyába. A saját bajtársaira fogta a fegyvert, ez csakis vámpírbűbáj lehetett. Meg akartam volna tudni, hogy mi történt, hogy ilyen balul sült el az akció, de erre volt még idő. Most a prioritás az volt, hogy lehetőleg élve kivigyük innen minden emberünket. – Hermes, tudod, átmentem hozzátok, hogy megépítsük azt a hintát a srácaidnak. Emlékszel? – győzködte higgadt hangon Montague, mert a

szabályzat szerint személyes emlékeket kell felidézni ilyenkor, hogy a megbűvölt személyben lehetőleg felvillanjon valami morzsa, egy emlékfoszlány abból, hogy ki is ő valójában, és annak mentén megpróbáljon kikapaszkodni a mágia alól. Nem volt rossz gondolat. – De miért akarjátok lelőni ezt a nőt, Monty? – kérdezte Hermes őszinte döbbenettel a hangjában. – Mert vámpír – felelte higgadtan, lassan Montague. A kiabálás ideje elmúlt, most már a megoldásra, a feszültségek levezetésére kellett koncentrálni. – Nem, nem igaz. Halandó, és már meg is lőttétek – felelte Hermes zavartan, ami jó jel volt. Érezhette, hogy valami nem stimmel, talán valamennyire magánál volt még. – Figyelj, Hermes, ismersz engem! És a többieket is. Mindenkit ismersz jól. Tudhatod, hogy soha nem lőnénk meg egy ártatlan nőt – győzködte tovább Montague. – Nem... tényleg nem... – mormolta lassan Hermes. – Ne hagyja, hogy megöljenek, kérem, ne engedje! – könyörgött a vámpír a háta mögül. – Ti biztos nem bántanátok, de valaki akkor is meglőtte – mondta Hermes, és Brice-ra fogta a fegyverét. – Őt nem ismerem. – Ö lőtt meg – mondta a nő a háttérből, és a hangjában könnyek remegtek. Brice kezében megremegett a puska. – Sajnálom... – mondta, és akkor felizzottak a kegytárgyak. A vámpír a hangját használta, amit eddig nem, és a gonosz szándékkal bevetett vámpírerőknél mindig garantált az izzás. A szembűvöletnél nem mindig, és ha igen is, csak a közvetlen áldozat holmija izzik. Brice fegyvere célra tartott megint, csak épp nem volt olyan célpont, amire lőttünk volna. Mert Hermest senki sem akarta lelőni, a nőből meg nem látszott tőle semmi. Fellángolt az én keresztem is, és még szerencse, hogy égett a villany a szobában, különben most vakon ácsorogtunk volna a nagy ragyogásban; így a fény kissé tompította a szent cuccok fényét, bár így is csak Hermest láttam még mindig. Meg azt, hogy rajta nem izzik semmiféle kegytárgy. A vámpír meggyőzte, hogy vegye le, amikor megbűvölte. Vagy előtte. Különben már rég fehéren lángolna az is. Már ha Hermes hisz. Az is lehet, hogy

megingott az utóbbi időben a hite, ami azért elég nagy gáz. De emiatt aggódom majd később, ha túl leszünk a krízisen. – Segítsen – sikoltotta a vámpír. Egy pillanat volt csak. Megláttam, ahogy Hermes egész teste megfeszül, és már ugrottam is, minden természetfeletti erőmmel és gyorsaságommal nekiugrottam Brice alsótestének, és lerántottam a földre. Még nem értünk le, amikor hallottam a lövést. Brice elnyúlt alattam a véres hálózsákokon, én meg rajta. Az ágy most kitakart bennünket. – Blake! – kiáltott Hill. – Ide – feleltem, ami elsőként eszembe jutott. – Ugyanaz előttem is! Egy másodpercbe telt, mire leesett, és csak remélhettem, hogy jól értettem a kódolt üzenetet, mert ha nem... De megbíztam Hillben, ahogy ő is bennem. Lecsúsztam Brice-ról, az ágy végébe másztam négykézláb, megtámaszkodtam a talpamon, ahogy a sprinterek a rajtgépben, meg az ujjaim hegyén. Elképzeltem, ahogy belecsapom Hermest a falba, úgy képzeltem el, ahogy a judóban kell, hogy centikkel a fal belsejébe képzeled a becsapódást, és kurta imát mormoltam. Aztán ellöktem magam a padlótól, remélve, hogy gyorsabb vagyok, mint ahogy Hermes célba tud venni, és persze azt is, hogy a többiek nem akkor lövik le, amikor én belecsapódom. Tisztára olyan volt, mint a varázslat: az egyik pillanatban még térdeltem a képzelt rajtgépemben, a másikban meg tiszta erőből becsapódtam Hermes altestébe. Mintha egy óriás kéz taszította volna hanyatt. Éles reccsenést hallottam, ropogást és női sikolyt. Egy pillanatig éreztem, ahogy Hermes teste megadja magát, láttam a halovány kezet, ahogy kinyúl a háta mögül, aztán hátulról kezek ragadták meg a nagyembert, lefegyverezték. Emeltem a puskámat, hogy a sápatag kézhez tartozó testbe lőjek, de ekkor puskacső jelent meg a látómezőmben oldalt, és már csak annyi időm maradt, hogy elfordítsam a fejemet, térdre zuhanjak, és már hatalmas, fülsüketítő durranással el is sült a fegyver. A szememet a villanástól meg tudtam védeni, de a szerencsétlen füleimet magára hagytam a füldugó alatt. Egyszerre lett nagyon csend és valami tompa nem-zajszerű zúgás a fejemben. Éreztem, ahogy beleremeg az agyam a dörrenésbe, annyira közel sült el hozzám a puska. Aztán összeszedtem magam, és megnéztem, mi történt.

A vámpír feje eltűnt, Montague lövése szétroncsolta. A teste laposra zúzódott a falon, olyan volt, mint a rajzfilmekben kilapított alakok. Körülötte nagyobb körvonalban betörött a fal, az lehetett Hermes becsapódásának a helye. És már láttam is, hogy történhetett a baleset: a vámpír mellén a golyó ütötte lyuk túlságosan is magasan, túlságosan is bal szélen volt. Nem találták el a szívet. Ezért ébredhetett fel. Hermest a véres ágyra nyomták, ketten térdeltek a hátán, és éppen megkötözték a csuklóit. Mert ha a vámpír még mindig élne, akkor a bűbáj is működhet még. Montague fölém hajolt. A karomat fogta, és talán mondott is valamit, de azt nem hallottam. Olyan volt, mintha az összes hangtól elválasztana egy vattával bélelt folyosó, csak a visszhangok, foszlányok jutottak el hozzám, érteni nem értettem semmit. Lerángatta a fejéről a maszkját, és láttam, ahogy mozog a szája. A nevemet felismertem, de csak ráztam a fejem, próbáltam a felszerelést megmozgatva megrántani a vállamat, aztán a fülemhez emeltem a kezem, és nemet intettem a fejemmel. – Bocs – olvastam le a szájáról, aztán felrántott, én meg nem tiltakoztam. Beleüvöltött a fülembe: – Eltaláltak? Hogy eltaláltak-e, nem hogy fáj-e valamim. Vagyis az átmeneti süketségnél van-e valami komolyabb, rendes sérülésem. Egy lövés. Megráztam a fejemet. Aztán ott hagyott, és elkezdte összekötözni a földön heverő hullák kezét. A szabályzat utasít, hogy minden meglőtt áldozatot meg kell kötözni, még ha totál halottnak néz is ki. Nehogy végül kiderüljön, hogy a halott még nem teljesen halott. Hermest közben kivitték a szobából, de Hill még mindig ott térdelt az ágy lábánál. Ó, a szarba is, Brice! Édes Istenem, ne hagyd, hogy az első bevetésébe belehaljon! Hill a vállát kötözte, nyomókötést rakott rá, de Brice felült. Pislogott, vagyis élt. Hurrá, kibaszottul kétszeres hurrá! A messzeségből szirénázás szűrődött be a csöndembe, kezdett visszatérni a hallásom, és elég volt csak gondolnom erre, máris szavakat hallottam, mondatfoszlányokat. – Törött bordák – hallottam, ahogy Hillék felé fordultam. – Kösz, hogy megmentetted az... de muszáj volt... Végül felfogtam, hogy hálás, amiért nem kapott halálos lövést a mellkasába, de azt kifogásolja, hogy közben eltörtem néhány bordáját. Lehálátlanovisoztam. Erre nevettünk, ő felszisszent, aztán ketten érkeztek különböző egyenruhákban és egy hordággyal. Befutott a mentő is tehát, ami engem illet, én elvégeztem a dolgomat. Mert a gyógyítás már nem az

én feladatom, nekem éppenséggel a holtakat kell kiterítenem és végleg élettelenné tennem. Végigmértem a véres ágyat, aztán Brice és Hill mellett a véres hálózsákokat. Elvégeztem a munkámat. Kimentem a szobából, és átadtam a terepet a mentősöknek, mert ők következtek.

28. Ha egymagam dolgoztam volna, vagy legfeljebb egy másik természetfeletti rendőrbíróval, akkor most leléphettem volna, mehettem volna végre haza. De a bevetésiek is velem voltak, és ilyenkor, ha sebesültek is vannak, vallomást kell tenni. Így hát egy kis asztal mögött ültem kemény fémszéken az n plusz egyedik pocsék kávémmal. A nadrágomon minden mozdulatomra ropogott a rászáradt vér. Két, tiszta öltönyös pasi tette fel vagy tucatjára ugyanazokat a kérdéseket, és elismerem, hogy kezdtem kissé neheztelni rájuk. – Hogy tört el Hermes kommandós lába? – kérdezte Preston nyomozó. Belenéztem az arcába. Magas fazon volt, kopaszodó, a hosszúkás arcához nem illő, túlságosan is kicsi szemüveggel. – Azért teszi fel ezredszer is ugyanazt a kérdést, hogy hátha összeroppanok, és valami más sztorit hallhatnak végre? Vagy egyszerűen nincs jobb dolga? – dörzsöltem meg a szemem. Kimerült voltam. – Ms. Blake... – Rendőrbíró. Blake rendőrbíró – néztem rá barátságtalanul. – Mintha folyton elfelejtené. Szándékosan csinálja vagy csak egy seggfej? Na, mi az ábra? Taktikázgat vagy egyszerűen csak bunkó? – Meg kell értenünk, hogy mi történt, Blake rendőrbíró, hogy többet ne fordulhasson elő. A másik nyomozó megköszörülte a torkát, és egyszerre fordultunk felé. Idősebb volt a kollégájánál, nagyobb darab, mint aki az elmúlt évtizedben még kívülről sem látott konditermet. Ősz haja rövid, finom keretbe vonta puha arcát. – Én csak azt nem értem, rendőrbíró, hogyan lehetett olyan gyors és erős, hogy eltörte Brice rendőrbíró és Hermes kommandós bordáit és az utóbbi lábát is. Miért támadott a saját embereire? – Nagyon is jól tudják a választ – ráztam meg a fejemet. – Tegye meg, hogy mégis felel a kérdésemre.

– Nem teszem. Érre mindketten megmerevedtek a székükön. – Ugyan, Blake rendőrbíró, hiszen ez a normál eljárás – mosolygott hirtelen az alacsonyabb, idősebb Owens. – Az lehet, de nem az én eljárásom – toltam hátra a székemet, és álltam fel. – Üljön vissza! – mondta Preston. – Nem. Szövetségi tiszt vagyok. Maguk, fiúk nekem nem parancsolnak. Ha bevetési lennék, talán végig kéne ülnöm ezt a bohóckodást, de nem vagyok bevetési kötelékben, szóval szálljanak le rólam. Minden kérdésükre válaszoltam, a válaszaim nem fognak megváltozni, szóval... – legyintettem, és az ajtó felé indultam. – Ha valaha együtt akar még dolgozni a bevetésiekkel, akkor addig ül itt, amíg mi mondjuk, és annyi kérdésre válaszol, amennyit kérdezünk – mondta Preston. Mosolyogva ráztam meg a fejemet. – Nem értem, mitől lett ilyen jó kedve hirtelen – jegyezte meg Owens. – Úgy tudom, Brice és Hermes is simán helyre fog jönni. Preston felállt, hogy fölém magasodjon. Én meg szartam rá. – Hermes jóval egy méter nyolcvan felett van, és maga belepasszírozta a falba, hogy beszakadt, a vámpír meg, aki mögötte állt, szinte átvitte az egész falat. Ez nem része a standard bevetési eljárásnak, Blake. Csak szeretnénk megérteni, mi történt. – Valahol megvan maguknál is a laboreredményem. Abból csak kitalálják. – Hat különböző likantrópiát hordoz, de alakot nem vált, ami orvosi képtelenség. – Ja, hát orvosi csoda vagyok, és most hazaviszem a csodaseggemet. – Hova haza? – érdeklődött Owens. – Hogy mondja? – szűkült össze a szemem. – A házába, vagy a Kárhozottak Cirkuszába, St. Louis Város Urához? Ma este melyik otthonába tart? – A Kárhozottak Cirkuszába, bár kicsit sem tartozik magukra. – És miért pont oda, miért pont ma? Fáradt lehettem, különben nyilván nem válaszoltam volna: – Mert ma ott alszunk.

– Ki a többes szám? – kérdezte Owens, és volt valami a hangjában, amiből kezdtem azt gyanítani, hogy a magánéletem sokkal jobban érdekli, mint a szakmai. – Semmi köze a magánéletemhez, Owens nyomozó – ráztam meg a fejemet. – A rendőrségnél többen úgy vélik, hogy a magánélete erősen befolyásolja a szakmai megbízhatóságát. – Olyanok biztosan nem kérdőjelezik meg a szakmai megbízhatóságomat, akik csak egyszer is veszedelmes helyzetbe kerültek mellettem. Senki, aki ma abban a házban ott volt velem, nem kérdőjelezi meg a megbízhatóságomat, és nekem ez éppenséggel totálisan elegendő is. – Jelenthetjük, hogy maga túl veszélyes és kiszámíthatatlan, hogy további akcióban vegyen részt a speciális erőkkel itt, St. Louis-ban – mondta Owens. Erre már tényleg csak a fejemet tudtam rázni, meg vállat vonni. Így mellény és felszerelés nélkül jóval könnyebben ment. – Úgyis kurvára azt teszik, amit akarnak. Mondhatok bármit, kurvára nem számít. Nyilvánvaló, hogy a szexuális beállítottságomat akarják felhasználni ellenem – fogalmaztam szándékosan ilyen körülményesen, mert a szabályzatot én is ismertem. – A szexuális beállítottságáról szó sem volt, Blake rendőrbíró – tiltakozott Owens. – Poliamasius vagyok, ami annyit tesz, hogy egyszerre több emberbe szerelmes, és az előbb azt állították, hogy kétségbevonja a megbízhatóságomat, hogy nem vagyok fehér, misszionárius pózba gyógyult monogám liba. Nem valami egészen hasonlót állítottak régebben a homoszexuális rendőrökről is? – Nem azt kifogásoljuk, hogy hány férfival él együtt, hanem azt, hogy ezek a férfiak mind vámpírok és vérállatok – magyarázta Preston. – Vagyis diszkriminálják a fiúimat, csak mert betegek? – Nem diszkriminálunk mi senkit, Blake rendőrbíró – tette Preston karjára a kezét Owens. – Vagyis nincsenek előítéleteik a vámpírokkal és az alakváltókkal szemben? – Persze, hogy nincsenek. Hiszen az törvényt sértene – fakadt ki Owens, és addig rángatta a társa karját, míg végre leült mellé.

– Örülök, hogy nincsenek a betegekkel és a más szexuális beállítottságúakkal szemben előítéleteik – mondtam, de én nem ültem vissza. – A polimicsoda nem szexuális beállítottság, hanem életmód – jegyezte meg Preston. – Vicces, én azt hittem, ez a szexuális beállítottságom, de persze ha maga pszichológus kiterjedt szexuálpszichológiai tapasztalattal, nyilván magának van igaza. – Pontosan tudja, hogy nem vagyok pszichológus – vágta rá Preston, és most kezdett bedühödni. Ha kicsit piszkálgatom még, talán üvöltözni is fog, és az is rajta lesz a felvételen. – Gőzöm sincs, mi a szakmai szakterülete, Preston nyomozó. Csak azt hittem, hogy tud valamit, amit én nem, ha már ilyen szakértői határozottsággal beszél az én nemi életemről. – Egy kurva szót se szóltam a maga nemi életéről. – Elnézést, azt hittem, igen. – Rohadtul tudja, hogy nem. – Nem, nem tudom – néztem bele már én is haragosan a szemébe. – Egyáltalán nem. Valójában azt hiszem, mindketten azzal az érvvel kérdőjelezték meg a szakmai megbízhatóságomat, hogy szörnyetegekkel fekszem össze, tehát nagy valószínűséggel magam is szörnyeteg vagyok. – Ilyet mi soha nem mondtunk-jelentette ki Owens. – Vicces, mert én meg ezt hallottam. Ha nem erre gondoltak, akkor kérem, világosítsanak már fel, hogy mire! Mire gondoltak pontosan, uraim? Mégis, mit értettem félre ebben a beszélgetésben? Álltam, és vártam a választ. Preston dühödten állta a pillantásomat, de Owens válaszolt: – Soha nem vájkálnánk a magán- és a nemi életében, ahogy soha nem állítanánk azt sem, hogy a likantrópiában, illetve vámpírizmusban szenvedő embereket nem illetnék meg ugyanazok a jogok és jogosultságok, mint országunk egyéb állampolgárait. – Ha esetleg indulna valamilyen választáson, majd szóljon, nehogy magára szavazzak. – Nem indulok semmilyen választáson – kerekedett el a szeme meglepetten. – Hú, pedig amikor valaki úgy beszél, mint egy politikus, általában indul valamin.

– Mehet is, rendőrbíró – futotta el végre az ő arcát is a düh. – Jobb is, ha megy. – Ezer örömmel – feleltem, és már húztam is el, hogy kettecskén dühönghessenek rajtam. Természetesen tehetnek olyan ajánlást, hogy többet ne vehessek részt a speciális erőkkel bevetésen, de az csak ajánlás, és a többi tisztnek legalább annyira herótja van ezektől a tagoktól, mint nekem. Felőlem aztán olyan ajánlást fogalmaztak meg, amilyet csak akartak. Felőlem aztán mehettek a pokolba is akár. Én hazamentem.

29. Csak egy forró zuhanyra, babusgatásra, jó kajára, még jobb szexre és sok alvásra vágytam. Ehelyett két hangosan veszekedő szeretőmet kaptam, akik szabályosan ordítoztak egymással, amikor megérkeztem a cirkuszba, hogy még a nappali falait adó függönyökön át is tisztán hallottam őket. Nicky hozta mögöttem az egyik táskát a felszerelésemmel, Claudia a másikat. Claudia több centit rávert Nickyre, kevés nála magasabb embert láttam eddig, nőt meg egyet sem. Hosszú, fekete haja a szokásos, szoros lófarokban, arca szédületesen szép. Nem törékeny női szépség volt, hanem az erő és a metszett arccsontok szépsége. Szemernyi smink nélkül, a testőrök jellegtelen fekete nadrágjában és pólójában is bombázó volt. A válla és a két karja pedig csupa izom. Nicky szélesebb volt nála, de mégsem tetszett mellette törékenynek, ugyanolyan erős volt bárki társaságában és veszedelmes. A pisztolya meg a többi fegyver szinte feleslegesen biggyeszkedett rajta, mint a habos szülinapi tortán az extra tűzijáték: menőbb lesz tőle, de annyira nem hiányzik. Mellesleg vérpatkány volt, tehát gyorsabb és erősebb nálam, vagyis éppenséggel a külső összehasonlítás most híven tükrözte a belsőt. Claudia két lábon járó veszedelem volt, de szerencsére a mi oldalunkon állt. Ráadásul még lelkiismerete is volt, nem úgy, mint Nickynek, aki csakis az enyémet vehette kölcsön, szóval, ha nem voltam a közelben, szabadabban dönthetett, mint Claudia. A lelkiismeret kicsit mindig útját állja a totálisan halálos fenyegetésnek. Közvetlenül a lenti vasajtón túl álltunk meg. A függönyfalak félméternyire sem voltak a bejárattól, és igen meghökkentő meglepetésként fogadták a hosszú kőlépcső komorságából érkező látogatót élénk vörös, arany és ezüst színükkel. Ott álltam hát, és csüggedten bámultam a függönyt, mert nagyon nem akaródzott továbbmennem. Ha Nathaniel és Micah nem lettek volna már odabenn, azt hiszem, sarkon is fordulok és indulok haza.

Mindenki hallotta Mephistopheles és Asher veszekedését. Asher azon őrjöngött, hogy Sátán, röviden Sáti, vagyis Mephistopheles valaki mással is le akar feküdni. Aztán meghallottam Kelly, egy másik női testőrünk hangját. – Hagyjátok abba mind a ketten. Elég volt. Nem fekszem le vele, Asher, legyen a tiéd, csak a tiéd. – Jogom van nőkkel lefeküdni – jelentette ki Sátán. – így egyeztünk meg. – Lehet, hogy beleegyezett, hogy lefeküdj nőkkel is, de közben annyit macerál majd, hogy elmegy az egésztől a kedved. – Kelly... – Nem, Sátán, bocs, de nem. Cuki vagy, nem mondom, hogy nem, de senki sem lehet annyira cuki, hogy megérjen ennyi macerát. Ráadásul az se szokásom, hogy lenyúljam mások pasiját, és te egyértelműen Asherhöz tartozol, különben nem tűrnéd ezt az egészet. – Biszexuális vagyok, nem homi – jött erre Mephistopheles hangja. – Szeretem a nőket is, nem szokom le róluk, még a te kedvedért sem. – Vagyis hazugság volt az egész – éreztem most Asher végtelenül elkeseredett és dühödt válaszát végigszánkázni a bőrömön. Képes volt a hangjával a rossz érzelmeket úgy átadni, ahogy Jean-Claude a szerelmet és a vágyat. A szívem összezuhant, belesajdult a mellkasom, még a hasam is. Ilyen az, amit összetört szívnek neveznek, pedig nem az ember szíve törik össze, hanem inkább a mellkast és a hasüreget vájja ki valami éles, hogy egészen üresnek érzi magát végül. Szerettem Ashert, de újabban némi gyűlölet is kezdett ébredezni iránta a szívemben. Ez a végtelenül bizonytalan, szinte már tébolyodott féltékenysége kezdett megőrjíteni bennünket. A függöny félrelebbent, és Kelly száguldott ki a nappaliból. Alig néhány centivel volt nálam magasabb, hosszú, szőke haját magasan feltornyozta valami szoros fonatban. A fekete farmer és póló az ő színvilágához kicsit túlságosan is sötét volt, és most azt a benyomást keltette, hogy egészen belesápadt a dühébe, pedig vele ilyesmi nem eshetett meg. Ilyenkor inkább kivörösödött. – Annyira a te pasijaid, Anita – acsarogta rám indulatosan, hogy az oroszlánja is benne volt már az érzelmeiben. – Fel nem foghatom, hogy tudod elviselni őket. – Jó velük az ágyban – vontam meg a vállamat.

– Nincs az a lepedő-akrobatika, ami miatt én ezt a sok szart bárkitől is elviselném – rázta meg hevesen a fejét, hogy a fonata ide-oda röpködött. – A szerelem sok butaságba belerángat – mondtam ki a nagy igazságot. – Mindbe szerelmes vagy? – meredt rám döbbenten Kelly. – Hogy tudsz mindbe szerelmes lenni? Átgondoltam. Próbáltam volna, szerettem volna elmagyarázni, hogy mindet másképpen szeretem, de hogy még ha másmilyen is minden egyes szerelem a szívemben, az fix, hogy a kéjvágynál és a barátságnál mind sokkal több. – Hát, úgy fest, tudok. A levegőbe kapott a kezével, mintha valami számomra láthatatlant próbált volna elsodorni onnan: – Na, hát mindenesetre én többet hozzá sem érek egy olyan pasihoz se, aki a tiéd. Nekem túl bonyolultak. Valahogy egyik sem tud csak dugni egyet, aztán menni a dolgára. – Pedig szerintem Sátán tud olyat. – Tudna, csak épp szerelmes Asherbe, az meg egy totál elcseszett pali. – Hallak ám – szólt ki Asher. – Reméltem is – kiáltott vissza neki Kelly. – Nagyon is remélem, hogy hallasz. Te meg Sátán elbaszott alakok vagytok, baszódjatok meg, főleg te, te kishitű pöcs! Ja, de nyilván ott az a rengeteg érzelem, azon nyavalyogtok, többet rinyáltok, mint egy kislány, baszódjatok meg! – Mephistopheles szeret téged, Asher, tudod jól – hallottam meg JeanClaude hangát. – Ahogy te is, csak aztán feltűnik egy punci, és máris loholsz utána, mint valami kankutya a szuka után, és tudom, hogy itt vagy, Anita. Nagy sóhajjal húztam szét a függönyt. Úgy tűnik, Asher igyekezett mindannyiunkkal összeugrani. – Mint az egyik szuka, ezt, azt hiszem, a szívemre vettem – mondtam, ahogy Nickyvel és Claudiával a nyomomban beléptem a nappaliba. Nem akartam veszekedni, de persze ez soha nem jelenti azt, hogy nem is fogok. Még láttam Sátán hátát, ahogy a másik oldalon félrerántja a függönyfalat, és kirohan, hátra, a hálók meg a konyha irányába. Meghagyta nekünk a veszekedést, vagy mert túl dühös volt, hogy maradjon, vagy mert túlságosan is összezavarodott. Engem Asher minden más szeretőmnél jobban zavarba tudott hozni, még Cynricnél is jobban. Vele legalább tisztában voltam azzal, mik a gondjaim, de Ashernél... jó,

hát néhány baját ismertem, másokat meg Jean-Claude ismert, de még így is, őszintén szólva egy érzelmi aknamező volt. Az ember nem tudhatta, mikor gyalogol rá egy aknára, és mikor robban fel az egész érzelmi élete. Ahogy az első indulatokat megéreztem a gyomrom mélyén, rájöttem, hogy kezdek belefáradni ebbe a folytonos cirkuszba. Asher nagy lendülettel fordult felém, haja arany tajtékként hullámzott az arca és a válla körül. Fél arcát el is takarta, és csak a szépséges, hibátlan felet hagyta a fényben szem előtt – egy jégkék szem szikrázott felém. Dühös volt, de nem annyira, hogy megfeledkezzék a szétroncsolt fél arcának leplezéséről. Amikor boldog volt, néha meg tudott feledkezni a sebhelyeiről, de alapvetően mindig hajfátyolon át láthattam én is és a világ is, mintha arany pókhálót feszített volna magára. Zakója világoskék színe a szeme kékjét, szabása a dereka karcsúságát és válla szélességét emelte ki. Hosszú combján feszes szaténcsizma a zakóhoz illő színben. Az inge csak a zakó aljánál látszott ki, fehér volt, nyilván selyem. Még nem öltözött át a porondmesteri öltözékéből, amit odafenn, a cirkuszban viselt. Lesz valahol itt egy hozzá illő cilinder, kék szaténból fehér szalagpánttal. Nem mindig ugyanabban a ruhában lépett fel, de ebben már láttam, szóval tudtam, hogy nemcsak azért viseli éppen ezt, mert olyan dögös benne, hanem mert épp munkából jött. De attól még dögös volt benne. Vajon sekélyesség, hogy a haragom egy része elillant, ahogy megláttam ezt a szívdöglesztő szépséget? Vagy egyszerűen csak ez az igazság? Miközben ez átfutott az agyamon, megéreztem Jean-Claude-ot a fejemben, tehát nemcsak a szépsége váltott ki bennem nagyobb türelmet, hanem az ő befolyása is. Jean-Claude évszázadok óta szereti és szerette nálam sokkal jobban. Nem mindig jöttek ki jól egymással, sőt volt vagy száz év, amikor teljesen elidegenedtek egymástól, de Jean-Claude még akkor is teljes mértékben kiszolgáltatott és eszköztelen volt Asher szépsége előtt. Akinek a szeme halványkék tűzbe fordult, az a fél, ami a hajzuhatag alatt maradt, jegesen tüzelt át az aranyhálón. Hatalma jeges borzongásként szánkázott végig a bőrömön. Nicky és Claudia közvetlen a hátam mögött állt, rajtuk túl a függöny. Hallottam, ahogy a két táska földre huppan, hogy szabaddá tegyék a kezeiket, mert nemcsak nekem kezdett tele lenni a lelkem a vámpír sok szarságával. Ők ráadásul nem szexeltek vele, és Jean-Claude boldog emlékeit meg gondolatait se dajkálták róla a fejükben. Ettől kissé

görcsösebben álltak Asherhöz, vagyis legszívesebben kiverték volna már belőle ennek a szarságnak egy részét. Inkább éreztem, mint láttam a szoba túlsó végében a hasonló mozdulatokat, és hiába nem láttam őket Ashertől, tudtam, hogy JeanClaude testőrei is mozgolódnak. Mindkettőnk mellett általában ott volt legalább két testőr. Bár olyan emlékem nincs, hogy Asher bármelyikünket is megütötte volna, és ha Jean-Claude fejébe ástam bele, akkor is századokat kellett visszalépnem, de lehet, hogy az is visszatartotta, hogy mindig ilyen erőben voltunk. És akkor engem vett célba a lobogó tekintetével, láthatatlan falként nyomult nekem az ereje, mintha át akarna szakadni rajtam. Régebben másmilyen volt az ereje, körbehömpölygött volna, átcsapott volna felettem. Azóta más lett. Amióta Minden Sötétségek Anyja meghalt, még nem próbálkozott velem. Egyszer majdnem megölt, mert annyira érzékeny vagyok arra az erőre, amit ő tud. Most azonban csak álltam ott, és az ereje egyszerűen nekem ütközött – és semmi. Nem volt rám hatással. A szépsége az igen, és a sok emlék, hogy milyen vele az ágyban, az is. De ahogy belenéztem ebbe a lenyűgöző arcba, hiába a közelség, hiába, hogy jeges ereje próbált éppen magába nyelni, csakis hasonló hidegséget éreztem iránta, hiába igyekezett bűvöletét az agyamra bocsátani. Vámpírerőkkel igyekezett lenyugtatni, hogy ne is foglalkozzam az undokságával. Vagyis csalt. – Hányszor vetettél már be ellenem vámpírbűbájt, amikor felül akartál kerekedni egy vitában? Pislogott, szemhéja félig ráereszkedett szeme kék tüzére, hogy az arany szempillák kékséges keretbe kerültek, és egy pillanatra olyan volt, mintha valami démoni kemence félig nyitott ajtaján kukkantanék be. – Nem magad mondtad, hogy ha nem izzik fel a kegytárgyad, akkor nem próbálok ártani neked? – Mondtam – bólintottam rá –, de lehet, hogy tévedtem. Vagy az is lehet, hogy ha a szívem a nagy romantikus hevületben arra vágyik, hogy bolonddá tegyék, akkor talán a kereszt is hagyja. Hogy utat engedjen a szabad akaratnak meg a többi blablának. – Vagyis azt állítod, hogy a kereszted annyira intelligens, hogy minden helyzetet egyénileg bírál el? – Nem, azt állítom, hogy az az erő, amiben hiszek, és ami a kereszt mögött áll, elég intelligens ehhez.

– Vagy az is lehet, hogy az istened nem tart veszedelmesnek. – Lehet – vontam vállat. Asher közelebb lépett hozzám, a látómezőm megtelt a csodás arany hajjal, a szíveket meggyötrően szépséges arccal és a szeme izzásával. A szája ugyanaz a duzzadtan édes száj volt, amibe Jean-Claude beleszerelmesedett megannyi évszázaddal ezelőtt. A néhai egyházatyák, akik szentelt vízzel próbálták kiűzni belőle az ördögöt, elkerülték ezeket a duzzadt, szépséges ajkakat, mintha csak elrettentek volna maguk is a borzalomtól, amit műveltek. Ők sem bírták elviselni, hogy ezt az angyali szépséget tönkretegyék. A jobb arcát félig szétroncsolta ugyan a víz, de a száj felé épp csak egy keskeny, fehér égésnyom indul el, és az is megtorpan még jó időben. Mert amikor az ember meglátja rémes tettének következményeit, néha maga is visszahőköl a kártól, amit okozott, és utána mindent megtesz, hogy helyrehozza, amennyire lehet. Sokszor eltűnődtem már, hogy vajon azok a papok, akik Ashert kínozták, utána nem váltak-e jobb, elnézőbb keresztényekké, vagy éppenséggel nem veszítették-e el hitüket a saját brutalitásuk eredménye láttán. Asher magához ölelt, és abban a pillanatban, ahogy hozzámért, a bűbája a következő sebességbe kapcsolt. A legtöbb vámpírerőt fokozza a vámpír érintése, szóval nem volt abban semmi meghökkentő, hogy egyszeriben úgy éreztem, mintha eljött volna értem a hercegem. Felnéztem az arcába, és már nem láttam a szeme tűzgomolyát, ahogy a jeges erejét sem éreztem. Hirtelen egyszerűen csak a tökéletes lett. Úgy tűnt el a fejemből minden figyelmeztetés, minden barikád, mintha soha nem is lett volna. Megcsókolt, puha, telt ajkát az enyémhez nyomta. És én visszacsókoltam, beleadtam mindenemet, a számat, a nyelvemet, a fogaimat, hogy végül már olyan volt, mintha a száját falatoznám, nem egyszerűen csókolóznánk. Hozzásimultam, ráfonódtam, beleolvadtam a testemmel a testébe, olyan érzés volt, mintha sehogy se lenne elég az érintése, és amikor elkezdte kirángatni a blúzomat a nadrágomból, én is benyúltam a szaténzakója alá, és kirángattam az ingét a nadrág korcából. Vonzóbb gondolat, minthogy a bőrünket összetapasszuk, nem is létezett már a fejemben. És a fájdalomé, meg valami rezes, édes ízé. Beletelt egy másodpercbe, míg leesett, hogy vér ízét érzem a számban, ám ahogy erre rájöttem, az agyam el is kezdett tempózni vissza önmagába, ki a bűbájból. Ellöktem magamtól Ashert, de az a vér, ami engem szabadulni ösztökélt, őt csak még jobban hívta bele a csókba, és a szája az enyémre

tapadt, egészen mélyen benne járt már. Ha a vámpíragyarai nem vették volna véremet, csodás csók lett volna. Még inkább próbáltam ellökni, a két karjából és a fájdalmas, véres csókjából menekülni, de hiába tiltakoztam, a szám be volt fogva, a Hagyd már abba! kiáltásomat letompította a csók. Olyan volt, mint a szado-mazo szexben a szájpecek, mert attól az ember már nem is nagyon tud nemet mondani. A szájpecek a teljes bizalmat jelentette, hogy tudhatod, hogy a partnered soha nem tenne semmi olyat, ami neked már rossz. Vagy épp mindenképpen át akarsz lépni a saját határaidon, és nem akarod, hogy önmagad akarj kiszállni. Soha nem szerettem a szájpecket. Nathanielnek érdekes módon ez éppenséggel a teljes odaadást és a végső megnyugvást jelentette. Na, hát nekem nem. Ha halandó lett volna, könnyűszerrel kiszabadulok az öleléséből anélkül is, hogy fájdalmat kellett volna okoznom neki. Az én erőm nem emberi erő volt, de persze, ha ő halandó lett volna, akkor nem lettek volna a szájában a vámpíragyarak, hogy azzal megsebezzen. Ha halandó lett volna, nem is szerettem volna, mert akkor már nem Asher lett volna. Túlságosan is szorosan ölelt magához, hogy ha szabadulni akartam, ne legyen más választásom, mint alaposan kárt tenni benne olyan pontokon, amiket nagyon is szerettem, és amikkel később szívesen eljátszottam volna még. A karja még jobban magához vont, a másik keze pedig a tarkóm alá csusszant, belemarkolt a hajamba és keményen fogta. Bizonyos helyzetekben nagyon bírom ezt a fogást, egyből beindulok, és behódoló üzemmódba kapcsolok tőle. De most nem ez volt a helyzet. Az agyarait megint a számba mélyesztette, én pedig fájdalmasan feljajdultam, de nem próbáltam már szabadulni, hanem hozzásimultam, amit ő nyilván élvezeti visszajelzésnek értelmezett. Hátamon a karja már nem szorított annyira, éppen csak ölelt és tartott. A lábamat a lába mögé csúsztattam, és kirúgtam hátulról a térdét, majd a padló felé indítottam, de még erre sem engedett el, így együtt zuhanunk el a csókban. Ha nem így teszek, a térdemet kénytelen lettem volna olyan helyekre tolni, amit nyilvánvalóan nem élvezett volna. Nem akartam bántani Ashert. De mennyire nehéz is elszabadulni valakitől, aki erősebb nálad, de nem akarod bántani! Forró energia hulláma csapott meg, és a következő pillanatban egy kéz ragadta meg a vállamat, és Asherét is. Megcsapta az orromat a száraz, napégette fű szaga, ami az oroszlánoké. Tudtam, hogy Nicky az, de Asher hatalma máris ostorként csapott, ám nem felém vagy Nicky felé.

Nickyt is elkapta valaki, és elég volt látnom a szőke hajat, a napcserzett bőrt, hogy tudjam, Ares az. Aztán már nem volt sehol Nicky keze, mert a vérhiéna Asher hívóállata volt, és Ares vérhiénaként a tőlünk kapott vaskos fizetés dacára sem tudta legyűrni magában a kényszert, ami hűségben a mestervámpírjához fűzte. Fegyverem lett volna éppenséggel és test test elleni küzdelemben is jobb voltam a vámpírnál, de ha egyszer nem akartam se megölni, se bántani, sok lehetőségem nem maradt vele szemben, használni nem használhattam semmit. Közben acsargás, hörgés és nyögések igazolták, hogy Nicky próbálja visszaküzdeni magát hozzám, hogy a segítségemre legyen. Újabb kéz jelent meg a csatában, Cynric markolt bele Asher hajába, míg a másikkal az én vállamba kapaszkodott. A bőre szagát már az érintése előtt megéreztem. Asher ismét szorosabban vont magához, és belekacagott a csókba, mert azt gondolta, hogy Cynric úgysem lesz nagy hasznomra. Tévedett. Cynric elengedte a vállamat, ugyanakkor nagyot rántott a vámpír haján, és olyan erősen csapta arcon, hogy még én is éreztem az ütést. És utána a vért, ami kivételesen nem a saját vérem volt. Asher már nem csókolt, nem is harapott, hanem egyetlen pillanat alatt letaszított magáról a földre, hogy már talpon is legyen megint. Cynric erős volt és izmos, ráadásul már önvédelmi edzésekre is járt velünk. Élesben azonban soha nem harcolt még senkivel. Asher viszont évszázadokon át volt kénytelen valahogy megvédeni magát, ha kellett, akár testi erő alkalmazásával. Ami most egy állcsúcsra mért felütésben villant meg. Akkora ütés volt, hogy Cynric a levegőbe emelkedett, repült pár métert, aztán zsákként zuhant a hátára. És nem állt fel. Asher pedig egyszeriben ott állt előtte, fölébe magasodott, a haja arany tűzként lobogott, a szeme lángolt, a bőre szinte kristályosán áttetsző lett, ahogy a vámpírereje elragadta, és maga mögött hagyott mindent, ami még emberi lett volna benne. Kiköptem a földre a vért, felálltam, viszont elképzelésem sem volt, hogy mi legyen a következő lépésem. Mert ugyan előránthattam volna a pisztolyomat, de úgysem lőttem volna le Ashert, és ő ezt még nálam is jobban tudta. Már hajolt is le Cynricért, amikor Nathaniel termett ott

közöttük, letérdelt a hatalmasra nőtt vámpír és a földön fekvő férfi közé. Soha nem láttam még ilyen varázslatosan gyorsan mozogni. És csak annyit mondott: – Nem! Nem kiabált, egyszerűen csak kijelentette. És mégis, ez az egy szó hangosabban zendült, mint bármilyen kiáltás. Ott visszhangzott a szobában. Asher kihúzta magát büszkén, rettenetes szépségében és erejében, de ez az erőszaktól oly mértékben elütő erő megállította. A nők régóta ismerik ezt a hatalmat, a gyengék hatalmát, amit az őket imádó erős férfiak ellen ki is tudnak használni, ha kell. Mert a legerősebb férfi is gyenge, ha a szeretett lény arcán kellőképpen eltökélt határozottság villan fel. Nathaniel előtte térdelt, és mégsem látszott gyengébbnek, sőt. Hirtelenjében ő lett az erősebb. És már nem mondtam volna, hogy ez a fiatal férfi bárkinek is a játékszere lenne. Ott térdelt, és az ujját se emelte Asherre, mégis láthatta bárki, hogy nem fogja feladni állásait. Meghúzta a vonalat Asher lábánál, amin ha csak megpróbál átlépni, drágán, lassan gyógyuló sérülésekkel fizet, melyeket nem lehet kötéssel és gyógykenőcsökkel kezelni. Nem tudnám megmondani, hogy láttam ezt akkor azonnal, de Asher is látta, értette, mert nem mozdult, hagyta, hogy Nathaniel megállítsa. – Nem – ismételte Nathaniel. Erre már a másik küzdelem zaja is elhalt. Ahogy odanéztem, Nicky éppen felegyenesedett, Ares viszont véres csomóban maradt a padlón, rosszabb állapotban, mint Cynric. Jean-Claude mellém lépett, ujja hegyével vért törölt le az arcomról. – Elég legyen! – visszhangzott a helyiségben a hangja, a függöny mögötti nyers kőfalak üresen öklendezték vissza a szavakat, mintha árnyak adnák szájról szájra. Elég! Elég! Elég! – A fiú ütött meg először engem – nézett Asher halhatatlan szerelmére. Jean-Claude finoman felemelte az arcomat, hogy belenézhessek éjkék szemébe, a fájdalmasan szép arcába, a fekete csipkeszempillák sátrába, amik olyan finoman ismétlik lágy hajának fekete hullámait. Nem is próbálta elleplezni aggodalmát, ahogy végigmért. Vagy az is lehet, hogy azt próbálta éppenséggel megmutatni. – Megsérültél, ma petite? – Jól vagyok – ráztam meg a fejemet, és töröltem le a számról a vért.

Végighúzta hüvelykujját az alsó ajkamon, skarlátvörös csík maradt bőre fehérén. – Nem vagy jól. – De jobban, mint Sin és Ares. – Sajnálom, ma petite – bólintott, és aztán megcsókolta a homlokomat. – Mit? – kérdeztem, de ő közben már Claudiát utasítgatta, hogy vezessen valamelyik ülőalkalmatossághoz. Claudia támogatott, és tényleg nagyobb szükségem volt a karjára, mint hittem. Talán Sin ütése járulékosan engem is kiütött, vagy épp Asher harapásai sokkolták a vártnál jobban a szervezetemet. – Te vagy az én gyengeségem, Asher – állt meg Jean-Claude a másik vámpír előtt. – Nem lehetek a mestered, mert túlságosan is szeretlek, hogy elég keményen bánjak veled. Pedig nagyon is elkélne veled a kemény kéz. Anita sem viselt volna el hasonlót senki mástól. Claudia az egyik puffos székhez támogatott, és ahogy lerogytam, remegtek a tagjaim, amit a kis kivéreztetés nem indokolhatott. – Pedig nem szeret jobban a többinél, Jean-Claude, ezt biztosan tudom – mondta élesen. Rémesen csengtek a szavai. – A mai világban ezt poliamasiusnak hívják, Asher – vágta rá JeanClaude. – Olyanok vagyunk. Vagyis több embert is tudunk szerelemmel szeretni. – Anita már itt volt veled, mielőtt megérkeztem hozzád. De Irigység, a vértigris nem. Te meg a farkaskirályod, Richard bevezettek a földi paradicsomba, aztán meg már egy másik nőt dugtok. Én kevés voltam az ágyadba, Anita is kevés volt, egyetlen férfi sem lehet neked elég, mert mindig kell melléd egy másik nő. – Szeretlek és szeretők vagyunk. Mit vársz még tőlem? – Hogy csak Anita és én legyek neked. – Az már zárt poli – szóltam bele én is. – Nathanieltől tanultam. Az ugyanaz, mint a monogámia plusz egy személy. A beszédtől köhögnöm kellett, mert reszelt a torkom, és a köhögés után vért köptem. Basszus, ha halandó lennék, nagy eséllyel össze kéne varrni a szám belsejét, úgy szétharapott Asher. – Jean-Claude és Richard Irigységet dugja. Miért nem vagy rájuk dühös? – ordította Asher felém.

Irigység az egyik új arany vértigrisünk volt, Sáti unokatestvére, és pont olyan magas, szoborszerű szépség, mint ő. Az aranytigrisek egytől egyig szemrevalóak voltak. – Én meg még tizenöt másik pasival dugok rajtuk kívül. Valahogy nem tűnik fairnek, hogy én balhézzak velük Irigység miatt – feleltem. A hangom megint krákogós volt, köhögtem hát megint, és újra vért éreztem a számban. Vagy lenyelem, vagy kiköpöm valahova. Az előbb nem volt alattam szőnyeg, oda ki is köptem, de itt mindenütt puha, új szőnyeg vett körül, arra csak nem csulázhattam rá a vért! – Méghogy fair! A szerelem nem a tisztességességről szól, Anita. A szerelemnél nem sok kevésbé tisztességes érzelem létezik! Soha nem jut eszedbe, hogy Irigység esetleg jobb nálad az ágyban? – Soha – ingattam elképedten a fejemet. – Micsoda gőg, hogy még csak meg sem fordul a fejedben, hogy akár jobb is lehet! – Én is véges vagyok, Asher. Richard halandó nőkkel is randizgat a másik életében. Nem lenne tisztességes Jean-Claude-dal, hogy itt malmozzon, amíg én is más pasikkal vagyok. – Aki igazán szeret, az vár. – Ki találta ki ezt a szabályt? – Sátán is le akar feküdni más nőkkel, pedig ott vagy neki. Ez se zavar? Megfontoltam, aztán megint csak a fejemet ráztam. – Néhány hete említette már. Szexuálisan nagyon nagyétkű, és én a legtöbb időt Jean-Claude-dal, Micah-val, Nathaniellel és veled töltöm. – A fiút is nyugodtan megemlítheted, mert ő is egyre több idődet leköti. – Szóval szándékosan ütötted meg annyira – néztem bele az arrogánsán is szépséges arcába. – Féltékeny vagy rá. – Nevetséges lenne egy fiúra féltékenykednem. – Jól mondod – bólintottam. – Irigység viszont féltékeny rád. Utálja, hogy Jean-Claude azon nyomban ejti, ahogy te megjelensz. – Ha problémája van Jean-Claude-dal, azt vele kell megbeszélnie. – Nos, Jean-Claude, beszélt veled erről a szépséges Irigység? – nézett rá Asher. – Nem.

– Damian barátnője, Cardinale is utálja, hogy ugrik, ha csak a kisujjaddal intesz felé – fordult vissza hozzám Asher. – Beszéltem velük erről, és azóta nem is feküdtem le Damiannel – vontam vállat. – Ha ki akarják próbálni a monogámiát, az erő legyen velük. – De hogyhogy nem zavar téged? Miért nem vagy féltékeny? – Nem tudom – feleltem, mert ez volt az igazság. Annyira messze jártam már attól az ideális párkapcsolati normától, amibe ifjú koromban szocializálódtam, hogy már kicsit se kattogtam ezen. – Nekünk ez így működik, Asher. – Nekem nem. Jean-Claude lépett párat, de nem kettőnk közé állt be, hanem magára vonta a figyelmünket: – Szeretlek, Asher. Anita is szeret. Mephistopheles is, és Nathaniel is. Ahogy Narcisszusz is. Asher felhorkant. – Igen, tudom, hogy te nem szereted őt viszont. Pedig a vérhiénák vezetője pont úgy tudna szeretni téged, ahogyan te szeretnéd, hogy szeressenek. Őt viszont te nem akarod. Vagy legalábbis nem úgy. – Narcisszusz azt a figyelmet szereti, amit megkap tőlem, Jean-Claude. – Efelől semmi kétségem. De úgy látszik, se ő, se én, se Mephistopheles, se Anita, se Nathaniel nem szerethet téged eléggé. Neked semmi sem elég, Asher. Végül mindannyiunkat maga alá gyűr a tény, hogy te nem szereted eléggé önmagadat. – Milyen filozofikus – acsargott gyűlölködőn Asher. – Találtam egy várost, ahol a legerősebb vérállatcsoport a hiénák, és Város Urát keresnek maguknak. Azt hiszem, oda kellene látogatnod, hogy esetleg kedvedre való lenne-e a hely. – Ez meg mit akar jelenteni, Jean-Claude? – meredt rá Asher. – Szerintem elég érthetően fogalmaztam. – El akarsz küldeni St. Louis-ból? – Nem. Azt mondtam, hogy nézd meg azt a várost, hátha jobban kielégíti az igényeidet és megfelel az erődnek. – Képes lennél eltaszítani magadtól, mert megütöttem a fiút? – Hagytam, hogy vérét vedd a nőnek, akit szeretek, és aki a halandó szolgám. Az én kezemnek kellett volna lerángatni téged Anitáról, nem

Sínének – soha nem nevezett a nevemen, csak ha dühös volt. Annak mindenesetre örültem, hogy épp nem rám dühös. Asher hitetlenkedve méregette: – Bántottam már jobban is Anitát, amikor vele és Nathaniellel játszunk az ágyban. – Olyankor bírod a beleegyezését. Most viszont nem egyezett bele. – És ha nem tetszik az a város? – Akkor hívj. És ha már nem leszünk rád mérgesek, talán visszatérhetsz. – Ezt vegyem száműzésnek? – Vedd úgy, hogy azért mész el, hogy átgondold, számodra mi a fontos. A féltékenységed mindig tönkreteszi a boldogságodat, Asher. Csak erről megfeledkeztem – csóválta Jean-Claude a fejét. – Nem, szándékkal vertem ki a fejemből, de te újra meg újra az eszembe juttatod, hogy a szörnyű kishitűséged a végén minden szerelmedet tönkretette, tönkreteszi. – Áruld el, Jean-Claude, őszintén, Juliannával azt tervezgettétek, hogy elhagytok engem, mielőtt meghalt? – Most is megesküszöm, ahogy már százszor megtettem, hogy nem. Beszélgettünk a féltékenységedről, hogy milyen elvárásaid vannak mindkettőnkkel szemben, de attól még szerettünk. Julianna is szeretett téged. – De téged jobban. – És megint ugyanaz. Ez a te gyenge pontod. – Miféle gyenge pont? Hogy legalább egyszer szeretném, hogy valaki engem szeressen jobban, nem téged? – Belle Morte nem engem szeretett jobban, Asher. – Hazudsz. – Menj csomagolni. – Mennyi időre megyek? – kérdezte Asher. A dühe alól valami új érzelem csengett ki. Azt hiszem, a félelem. – Egy hónapra mindenképpen. – Ne küldj el! Jean-Claude Sin felé intett, aki halkan nyögdécselve tért magához lassacskán Nathaniel karjában. Nicky Ares pulzusát csekkolta, mintha hirtelen elkapta volna az aggodalom, hogy túlságosan is nagyot talált ütni. – Mindenki élve megúszta, de ez nem rajtad múlott, Asher. A második ember vagy utánam, és mégis ezt tetted. Ez már nem egyszerűen gyerekes

vagy óvatlan lépés volt tőled, hanem gonoszság. Ugyanez a gonoszság űzött bennünket városról városra évszázadokkal ezelőtt, mert féltékenység ébredt benned azokra a férfiakra, akiknek az elcsábítására éppen te küldtél engem és Juliannát. Meg akartad szerezni a pénzüket, vagy a vérüket, de azt nem szeretted volna, hogy mi túlságosan jól érezzük magunkat közben. – Én is résztvettem a csábításban. – Hogyne. De mindegy is, hogy hány férfit és nőt vettél le a lábáról, folyton azok miatt evett az indulat, akik téged igazán szerettek, és akiket te viszontszerettél. – Jean-Claude... – nyújtotta a kezét felé Asher. – Menj, csomagolj össze, és holnap este útra kelsz abba a másik városba! – Kérlek... – Azt hitted, örökké elviselem ezt a viselkedést? – kiabált Jean-Claude. – Azt hitted, nem teszek semmit, még ha bántasz is bennünket? – És ki fogja vezetni a cirkuszt? – hanyatlott le Asher két karja. – Ki lesz a porondmester? – Majd én. – És akkor mi lesz a Bűnös Vágyakkal? Ott ki veszi át a helyedet? – Jason már most nagyon jól végzi a dolgát helyettesemként. – De a színpadon nem tud helyettesíteni. – Non, de a színpadon önmaga szerepében kitűnően megállja a helyét. És annyi elég is lesz. – Ha nem lépsz fel, nem lesz annyi vendég. – Meglehet. – Nem – álltam fel, Claudia utánam kapott, hogy támogasson, de a tekintetem megállította. – Mit nem, ma petite? – Nathaniel és Nikki is fellép a héten. Nikki én voltam, Nathaniel találta ki nekem fellépőnévnek, és amikor nagy néha Jean-Claude-nak és Nathanielnek sikerült rábeszélnie, hogy Nikki fellépjen... Nos, legyen annyi elég, hogy olyankor aztán nem kongott a klub. Megörököltem Jean-Claude ardeurjét, és Nathaniellel együtt olyan fergeteges számunk volt, hogy utána hetekig követelte a közönség az újrázást a klub honlapján. – Utálsz fellépni – vetette ellen Asher.

– Utálni nem utálom – vontam meg a vállamat –, csak nem rajongok érte. De megteszem, hogy mindenkinek a lehető legkisebb legyen a megrázkódtatás. – Ezt vegyem úgy, hogy velem ellentétben te megteszed, amit megkövetel a haza? – Ne vedd sehogy. Nekem egyszerűen csak az a véleményem, hogy gyönyörű vagy és lenyűgöző, de kurvára nem nőttél még fel – töröltem le a szám széléről a friss vért. – Nem akartalak bántani. – Ezt már máskor is mondtad. Ha komolyan gondolnád, nem kéne állandóan ezt hajtogatnod. – És azt se felejtsük el – kottyantott közbe Nicky –, hogy úgy megsebezted Anitát, hogy most jó ideig mind búcsút mondhatunk az orális szexnek. Nemcsak a tiéd. Nem tehetsz benne kárt, mert az mindannyiunk szexuális életét súlyosan befolyásolja. Mi ezt nem nézhetjük el neked csak úgy. – Te csak testőr vagy. Izom és Anita Menyasszonya. Nincs jogod bármit is felróni nekem. – Nekem azonban nagyon is van hozzá jogom – szólalt meg most JeanClaude. – És én azt mondom, Nickynek teljességgel igaza van. Anita összes többi szeretőjének belegyalogoltál az életébe, amihez pedig neked nincsen jogod. Mert én vagyok a mestere. – Dehogy vagy te Anita mestere. Az azt jelentené, hogy te irányítod. Márpedig ez nem igaz. – Nem kell ahhoz birtokolnom, hogy szeressem, Asher. Te mindig úgy bánsz a szeretőiddel, mint egy házikedvenccel: kényezteted, bántod és birtoklod őket. – Mi olyan rossz abban, ha az ember biztos akar lenni benne, hogy szeretik? – Én biztos vagyok benne, hogy Anita szeret engem. És ő is biztos benne, hogy én szeretem őt. – Nathanielt és Micah-t is jobban szereti. Ez a fiú meg egyszerűen imádja. – Én is szeretem Anitát – szólalt meg Nicky. – De téged nem szeret – intézte el kurtán Asher, hogy fájjon Nickynek.

– Általában én is érzem Anita érzéseit – ellenkezett Nicky. – Tudom, mit érez irántam. És biztosan tudom, hogy az élete része vagyok. Te biztos vagy ebben? Asher Nicky felé lépett, aki ott állt Ares még mindig ernyedten, öntudatlanul heverő teste mellett. – Használd ki ezt a pár órát hajnalig, Asher, hogy mindent összecsomagolj – szólt rá Jean-Claude. – Eredj, ne itt vesztegesd az idődet! Asher Jean-Claude-ról rám nézett, majd végül le Nathanielre, aki épp Sint ültette fel. – Annyira sajnálom – mondta végül. – Jean-Claude-nak igaza van. Nem számít, hogy mi mennyire szeretünk, ha te gyűlölöd önmagad. Az öngyűlölet tönkretesz mindent. – Nathaniel... – Sin a testvérem, Asher. Nem hagyom, hogy bántsd, csak mert te úgy érzed, hogy nem szeretnek eléggé. – Annyira nagyot azért nem ütöttem. Nathaniel Sint ölelte ültében, aki még mindig kábának tűnt, mint aki nem is érti pontosan, mi történt. – A Város Ura felszólított, hogy eridj, és tedd a dolgodat. Hát menj! – mondta Nathaniel. Soha nem hallottam még ilyen hidegnek és dühösnek a hangját. – Menj, Asher! – visszhangoztam a szavát. – Most! – tette fel az i-re a pontot Jean-Claude. Asher újabb replikába kezdett volna bele, de aztán meggondolta magát, és egyetlen szó nélkül sarkon fordult. Kisétált a nappaliból a szobája irányába, a ruhái és a bőröndjei felé, hogy azt tegye, amit parancsoltak neki. Rohadtul ideje volt már.

30. A földalatti házunk mélyén, a rendelőszobában ültem a vizsgálóasztalon. Lillian doki gumikesztyűjének állott léggömb íze volt, azzal kotorászott a számban. Ősz, rövid haja megnőtt kicsit, leért a füle alá, de egyébként ugyanaz az aprócska, vékony és rettenetesen kompetens nő volt, ami már legelső találkozásunkkor is. Fehér köpenyt húzott a ruhájára, mert azt mégis csak egyszerűbb lecserélni, ha véres lesz, mint átöltözni. Lillian menő doki volt a halandó világban is, de persze a betegei még csak véletlenül sem sejtették, hogy a dokinéni vérpatkány. Mert akkor már nem jártak volna hozzá. Az ember nem szívesen megy gyógyulni alakváltóhoz, nehogy épp a doki fertőzze meg likantrópiával valamilyen úton-módon. És ha az alakváltás önmagában nem lett volna elég taszító, a dokinő ráadásul vérpatkány volt, ami nem egy kifejezetten vonzó csoport. Ha már vérállat leszel, akkor legalább legyél vérfarkas, vagy vérleopárd, vagy valami más sikkes ragadozó, nem egy rusnya kis rágcsáló. Az emberek így gondolkoznak. – Ha halandó lenne, össze kellene varrni – mondta, miután kihúzta végre az ujjait a számból. Lehúzta a kesztyűit, és a „Veszélyes hulladék” feliratú kukába hajította. Nem nagyon fordult meg ebben a rendelőben olyan, akinek a vére ne vámpír-, vagy alakváltóvér lett volna, vagyis minden, amire rákerül, veszélyes és fertőző hulladéknak minősül. Nem mintha a vámpírizmust egy véres kötéstől elkaphatná az ember, de attól még fertőző betegségként kezelték. Bár... – Volt már olyan, Lillian doki, hogy bárki is elkapta a likantrópiát az ilyen veszélyes hulladéktól? – tettem fel a hirtelen jött kérdést. A dokinő először meghökkent, aztán gondolkodott, végül elmosolyodott: – Én nem tudok ilyen esetről, de attól még tartjuk az egészségügyi protokollt. Szétnyílt a függöny, és Jean-Claude lépett be. Mint mindig, most is tökéletesen festett a szűk bőrnadrágban és a hozzá illő zakóban, alatta

pedig a már védjegyének számító csipkés fehér ingben. Az ing idézhette fel az emberben, hogy ez az ember mégiscsak több száz évvel ezelőttről jön, bár ahogy beleláttam azokba az emlékeibe, akkoriban még egyáltalán nem ilyen holmit hordott: a mostani ingei mind modern anyagból, testre szabva készültek, azok meg ugyan fodrosak, de bő és libegős holmik voltak. A legtöbb ruhája ebben a stílusban készült: régi idők hangulatát keltették, de igazából szexi fellépőruhák, vagy szexi hétköznapi ruhák voltak. Jean-Claude-on soha nem láttam még mást, mint szexi és/vagy színpadias öltözéket. – Anita – szólt rám élesen Lillian doki. Mcghökkenten fordultam vissza hozzá. Szomorkásán lebiggyesztette a száját, és Jean-Claude-ra nézett: – Enyhén sokkos állapotban van. Úgy vélem, részben a korábbi rendőrségi bevetés hatása, és ehhez még hozzáadódik a veszekedés, a sérülése, a Cynric miatti aggodalom és... – elhallgatott, lesütötte a szemét, majd halkan folytatta –, és sajnálom, ahogy Asherrel alakult. Tudom, hogy milyen sokat jelent mindkettejüknek. – Köszönöm, Lillian. Én meg azt tudom, hogy maga kifejezetten nem kedveli. – Igyekszem nem azt firtatni, kibe szeretnek bele a barátaim, JeanClaude. – Örömmel hallom, hogy a barátjának tart – felelte Jean-Claude. Édes volt a hangja, de nyoma se volt benne érzelmeknek, akár az időjárásról is beszélhetett volna. Nem mintha nem örült volna, hogy Lillian doki a barátunkként gondol ránk, sokkal inkább rutinból jött ez a hanghordozás, amikor leplezni igyekezett az érzelmeit. Ami nálam a zsaru fapofa volt, a közönyös, kissé undok és cinikus maszkom, az nála ez a szépséges, szinte csábító tónus volt. De ha az ember olyan jól ismerte, mint én, akkor tudta, hogy tökéletesen üres és semmitmondó nála ez a mosoly, pont, mint azok, amikkel én hódítottam az ügyfeleket a Halottkeltő Rt.-nél, már ha volt időm zombit kelteni. Mostanában majdnem minden időmet elvitte a rendőrségi meló. Lillian visszamosolygott rá, de távolságtartón vizsgálgatta, mint aki megpróbál bekukkantani a bájos álarc alá. Öt nem lehetett olyan bolonddá tenni, mint másokat. – Ültesse Anitát abba a szép, hatalmas fürdőkádjába, mosdassa meg. És használja ki, hogy vérzik, mielőtt még begyógyulnának a sebek.

– Hány öltés kellett volna, ha átlagos halandó? Lillian felnézett rá, bele a szemébe. Nem, nem a szemébe, hanem valahová az állkapcsa alsó részére, a tekintetét kerülte. Vámpírokkal ez a sztenderd gyakorlat, ha az ember nem immunis a vámpírbűbájra, mint én. A vérpatkányok kicsit keményebb diók egy vámpírnak, de azért nem immunisak. És hiába tekintette Jean-Claude-ot a barátjának, azért még nem nézett bele a szemébe, a ravasz kis dokinő. Ami elég érdekes. Mármint olyan közömbösen érdekes. Jó, ő maga mondta, hogy sokkos vagyok. Nem is tévedett. Minden kissé távolinak és érdektelennek látszott ebben a mostani állapotomban. – Tíz, talán tizenöt – mondta végül kénytelen-kelletlen, mint aki nem szívesen árulja el. – De azért még ne haragudjon jobban Asherre. – Mit érdekli annyira, hogy haragszom-e rá, vagy sem? – Mert eddig igazságos volt, nem reagálta túl. És ezt nagyon szeretem magában. Részben ettől olyan jó vezető. – Hízelgéssel próbál rávenni valamire. Lillian doki elmosolyodott, és a ráncai egyszeriben mind elvesztek ebben a mosolyban. Mintha egy pillanatra előbukkant volna egy sokkal fiatalabb Lillian doki, a majd’ negyven évvel ezelőtti helyes lány. Mert hirtelen helyes lett. Eddig még soha nem láttam csinosnak, soha nem gondoltam rá így. Ráadásul el is pirult kicsit. Jean-Claude így hatott a legtöbb nőre. – Női bájom kevéske lenne ahhoz, de azt valóban szeretném, ha megmaradna türelmes és igazságos vezetőnek, mert arra van szükségünk. – Azt mondja hát, hogy ma petite hamarosan a régi lesz megint. Nem érte semmi visszafordíthatatlan kár. – Nem. Jean-Claude odalépett mellém, a kezét nyújtotta. Le tudtam volna szállni az asztalról segítség nélkül is, de már megtanultam, hogy a pasijaim szeretnek lovagiaskodni, jobb néha hagynom őket. Manapság egyébként is elég ritka az ilyesmi, nem lebeszélni kell őket, hanem bátorítani ezen a téren. A segítségével szökkentem hát le a vizsgálóról. – Sin hogy van? – Jól. Nathaniel és Micah mellette marad, figyelik, nem lett-e agyrázkódása.

– Az jó – mondtam, de elég távolian csengett a hangom. Megszorítottam a kezét, mintha az érintése segített volna konkretizálni a világot. Félresodorta a függönyt, és kivezetett. Hagytam. Most épp kész voltam követni valakit, és Jean-Claude a lehető legjobb választás volt ilyen valaki tekintetében. Nicky és Claudia lépett mögénk. Nicky szeme mellett volt egy kis tapasz, körülötte már lilult a zúzódás. – Hogy van Ares? – néztem rá. – Agyrázkódása van, eltört a karja és a lába. Megtorpantam, és hát Jean-Claude is kénytelen volt megállni, ha nem akarta elengedni a kezem. – Ares kommandós mesterlövész volt, és két pillanat alatt így összetörted? – meredtem Nickyre. – Magad mondtad, hogy kommandós, én meg nem. Gyorsan rövidre kellett zárnom a bunyót, nehogy a végén én kerüljek kórházba. – Persze, nem is ezt vitatom, Nicky, csak... – mégis, mit akartam kihozni ebből? – Csak épp Ares edzéseken is ügyesebb nálad. Amikor a ringben bunyózunk, ilyesmi. – De az csak edzés, Anita. Ott nem bánthatjuk egymást igaziból. És a seregben sem támogatják, hogy a gyakorlásokon megnyomorítsa egyik katona a másikat. – Nyilván. De mit akar ez jelenteni? – Véroroszlán vagyok, Anita. Ares vérhiéna. A hiénák is kemény csávók, de soha nem harcolnak úgy egymással, mint az oroszlánok. Nálunk elvárás, hogy a hímek kihívják a falkavezért, és vagy a helyébe küzdjék magukat, vagy elhulljanak. Szó szerint. Most leesett valami, ami korábban még csak meg sem fordult a fejemben. Igencsak elszégyelltem magam. – Én úgy voltam vele, hogy Payne és Jesse a falka megbízásából utazott el, hogy zsoldosként szerezzen pénzt a falkának, mint a vérpatkányoknál szokták. De nem ez van, igaz? – Mit felelhetnék erre? – Az igazat. – Azt nem akarod – rázta meg a fejét. – Mert akkor magadra veszed az egészet, hogy te csináltál belőlem Rexet a St. Louis-i oroszlánfalkában, bűntudatod lesz, de majd rajtam vered le, azt meg nagyon nem szeretném.

– Vagyis megölted őket. – Ha nem akartam, hogy ők öljenek meg engem, nem volt más választásom, ja. Kelly meg még néhányan segítettek. Ha a falka dominánsainak nagy része Jesse és Payne mellé állt volna, akkor most én feküdnék a föld alatt. De mellém álltak. Engem jobb vezetőnek tartottak, és azt is gondolják, hogy nekem szorosabb a kapcsolatom veled és JeanClaude-dal, ezért a falka is jobb, védettebb helyzetbe kerülhet velem. Az járt a fejemben, hogy Payne és Jesse halott. Nagyobb megrázkódtatást kellett volna éreznem, de szinte semmi nem volt, csak tompa bénultság mindennel. A szám hasogatni kezdett. A sokk és a lassan becsengető fájdalom is azt mutatta, hogy rendesen megsebesültem. – Vagyis ha Payne-nel feküdtem volna össze, akkor mellé álltak volna, és téged öltek volna meg. – Nem is az, hogy lefekszel velem, hanem, hogy a Menyasszonyod vagyok, és ezért fekszel le velem. Ettől fontosabb vagyok neked. – És mi van akkor, hogy ha olyasvalakivel kerülök metafizikai kapcsolatba, aki egyébként rosszfiú? – Mindenki tudja, hogy akkor magad zárod rövidre a helyzetet. Mint ahogy az előző Rexszel is megtetted. Az előző Rexet kénytelen voltam főbe lőni, miután megölte az egyik oroszlánt és majdnem Nathaniellel is végzett. Haven képtelen volt osztozni rajtam a többiekkel. Egyedül magának akart, és amikor kiderült, hogy az nem fog menni, megpróbálta megölni azokat, akiket szeretek. A féltékenysége borzalmakra sarkallta, míg végül megöltem, hogy a többieknek ne essen baja. Az a bunyó is elszabadult, valahogy úgy, ahogy ez a mostani. – Nem akarok még egy olyan helyzetet, mint Havennel, Jean-Claude – szorongattam a kezét. – Senki se akar még egy olyat, ma petite. – Tényleg komoly kárt tehetett volna Sinben. Jó nagyot kell ütni egy vértigrisen, hogy egyből kiterüljön. – Sátánt ilyen könnyen nem intézte volna el – jegyezte meg Nicky. – Hogy érted? – néztem megint rá. – Úgy, hogy sokkal erősebb, a nyaka meg izmosabb, jobban tűrte volna azt az ütést, pláne, hogy jóval erősebb vérállatként is. Az erő is jó védelem. – Mennyire erős Sin a többiekhez képest? – pillantottam Claudiára.

– Klántigris, ami kicsit felturbózza a metafizikát – vonta meg a vállát Claudia. – De ezt nem számítva azt mondanám, hogy ő a második leggyengébb az összes tigrised közül. Csak Jáde gyengébb még nála is, de vele szerintem az a gond, hogy fél az erőtől. Az egyetlen metafizikailag hozzám kötődő nő. Még nálam is apróbb, úgy tűnik el az ölelésemben, mint én a legtöbb pasiméban. Az ember nem is lát belőle mást, mint a sápadt bőrét meg a hosszú, fekete haját meg azt a nagy barna vágott szemét. Ha rágondolok, mindig olyan szavak jutnak eszembe, hogy törékeny, apró, pedig túl sok nővel kapcsolatban nem jut eszembe ilyesmi. – Évszázadokon át volt a vámpírmestere pofozózsákja. Ettől áldozattípus lesz az ember. – Amikor egyedül gyakorol, hihetetlenül trükkös és gyors – mondta Nicky. – Aztán összekerül valakivel a ringben, és totál lefagy. – Mert a mestere áldozatot csinált belőle. – De ha egyszer egy kibaszott nindzsa. A szó jó értelmében. Elvileg Harlekin volt, és azok a kommandósoknál is profibbak. Olyan, mint a varázslat, amit azok tudnak, mint a filmeken a nindzsák. – A mestere kiképezte, ahogy az összes Harlekint, de közben annyit bántotta, hogy Jáde nem megy semmire se a képességeivel meg a tudásával – bólintott Claudia. – Mintha egyszerre csinált volna belőle szuperharcost és nyomorékot. – Ez elég találó. – Csak azt nem értem, hogy a Harlekinnél miért hagytak ennyi tudást és gyakorlást pocsékba menni. Elvesztegették – morogta Claudia. – Komolyan nem bánnám, ha nem hajtogatnátok ennyit ezt a szót – jegyezte meg Jean-Claude. – Már nem Minden Sötétségek Anyjának testőrei, Jean-Claude. A Harlekin már nekünk dolgozik. – Persze, és igazad volt, hogy változtassuk meg ezt a hülye szabályt a nevükkel kapcsolatban. Elég túlzó csak azért halálra ítélni bárkit is, mert kimondja hangosan. – Túlzó? – kérdeztem vissza. – De akkor se jártak még a földön náluk nagyobb harcosok, gyilkosok és kémek – mosolygott Jean-Claude. – Jó, persze, de azt azért soha nem kellett volna, hogy csak azért vadásszanak le és öljenek meg bárkit is, mert kimondták, hogy Harlekin.

– Minden Sötétségek Anyja évezredeken keresztül volt a Vámpírtanács feje, ma petite. Ő volt a legelső vámpír, kultúránk és legtöbb törvényünk létrehozója. Több volt nekünk, mint királynő, vagy császár. Sötét istenasszonyunk volt. – De mi megöltük, szóval meg is változtathatjuk a hibbant törvényeit. – Meghalt a királynő, éljen a király – hirdette Nicky. Rámeredtem, ő meg vállat vont, már amennyire a hatalmas vállizma engedte. – A vámpírok meg az idősebb vérállatok mondják. Te ölted meg, szóval a vérállat szabályok szerint tiéd a zsákmány, de Jean-Claude halandó szolgája vagy, tehát a vámpírtörvények szerint övé az érdem. – Tisztában vagyok vele, hogy a vámpírok Jean-Claude hatalmának meghosszabbításaként gondolnak rám. Mintha én lennék a pisztolya. Vagy egy bomba a kezében. – De én nem így gondolok rád, ma petite. Ezt tudhatod. Hozzábújtam, a fejemet a mellére hajtottam. De nem éreztem a szíve megnyugtató dobolását. Gyakrabban vert a szíve, mint a legtöbb vámpírnak, de persze semmi szüksége nem volt rá, és lassabban is vert, mint a halandóknak vagy a vérállatoknak. Még szorosabban öleltem, annyira hiányzott a szívdobogás. Hiába szerettem Jean-Claude-ot meg még néhány vámpírt, a vérállatok közelebb álltak hozzám. Sokkal több bundás szeretőm volt, mint vérszívó. Nem véletlenül. – Ma egy halandó táplált a klubban, nem valamelyik vérállatunk, és alig voltam még a közeledben, nem volt, ami átmelegítsen. – Ezen könnyen segíthetünk – fúrtam az arcomat a csipkefodrokba. Soha nem volt olyan puha, mint amilyet a látvány ígért, de most nem érdekelt. Egyébként egyre ritkábban hordta ezeket a csipkecsodáit, mert én nyűgös voltam az anyaguk miatt. De mondom, ma este még ez sem érdekelt. Csak hozzá akartam bújni. – Igen, ezen segíthetünk – súgta a fülembe, ahogy magához ölelt. – De előbb fürödnöm kell. Még mindig tök izzadt és mocskos vagyok a bevetés miatt – feleltem, és most jutott csak eszembe, hogy az ő inge vakítóan fehér, rajtam meg talán még alvadt vér is van. Kissé elhúzódtam tőle, és az ingére pillantottam. – Mi a baj, ma petite? – Hogy mindenféle dzsuva van a ruhámon. Alvadt vér meg minden. Te meg fehérben vagy.

– Nem érdekel a ruhám, ha téged ölelhetlek – húzott magához megint. – Az inget ki lehet mosni, vagy el lehet dobni. Nem érdekel. Már csak a fejemet húztam el, hogy belenézhessek az arcába. A tekintetünk összefonódott. – Tudom, hogy szeretsz, de ha már a ruhád sem érdekel, akkor ez igaz szerelem lesz – vigyorodtam el. Erre felkacagott, hangosan, őszintén, és megpillanthattam azt az évszázadokkal fiatalabb vámpírt, aki akkor lehetett, amikor még nem tanulta meg elleplezni az igazi érzelmeit a nálánál hatalmasabbak előtt. Rámosolyogtam, és a fegyvereim meg a mocskos ruhám dacára hozzásimultam, mert szerettem. Imádtam, hogy ilyen nevetést tudok előcsalogatni belőle, hogy bízik bennem, megmutatja a legmélyebb érzelmeit is, mert tudja, hogy velem biztonságban van. Imádtam, hogy hiába csattogtatják a fogukat a fülünknél a krokodilok, mi itt vagyunk egymásnak. A krokodilok állkapcsa így is, úgy is csattog, de együtt sokkal vidámabb, és még az esély is nagyobb, hogy ne ők kebelezzenek be bennünket, hanem mi készítsünk bőröndöt a bőrükből magunknak. Felnéztem nevető arcába, és szerettem. Szívás volt ez a nap, de JeanClaude mellett már nem is tűnt akkora szívásnak. Erre való a szerelem. Hogy minden kicsit szebbnek tűnjék tőle. Amiről eszembe jutott Asher, hogy vajon szeretett-e ő valaha igazából bármelyikünket is. De gyorsan ki is vertem a fejemből a gondolatot, és átadtam magam az ölelésnek, és a férfinak, akit így meg tudtam nevettetni.

31. Már majdnem Jean-Claude hálószobájában voltunk, amikor God fancsali képe bukkant föl előttünk a folyosón. A God a Godofredo rövidítése volt, de olyan hatalmas és izmos volt, hogy nyugodtan lehetett isteninek nevezni. Sötétbőrű hispano volt, és nála csak egy nagyobb testőrünk volt, Dino, aki viszont jóval komótosabb volt nála. Dino hatalmas hegyként, God villámistenként mozgott. Dino valószínűleg nagyobbat üt, God viszont gyorsabban és többet. – Ne haragudjatok, Jean-Claude, Anita, de Asher mindenképpen találkozni akar veled, uram, mielőtt távozik. – Akarod, hogy elutasítsam a kérését? – szorította meg nagy sóhajjal a kezemet Jean-Claude. Alaposan megnéztem magamnak. – Ma találkozni akarsz vele, csak menj. De én még túlságosan is be vagyok rágva rá. A szája szomorkásán felfelé görbült, mintha mosolyogna, de egy ennyire bánatos gesztust nem lehet mosolynak nevezni. Ennyi elég is volt. Gyöngéden megráztam a kezét. – Menj csak, nem gond. Én addig megfürdöm, és várlak az ágyban. – Sajnálom, hogy nem fürödhetek veled. – Inkább letusolok, mert az a nagy kád elég nyomasztó egyedül. God megköszörülte a torkát, mire egyszerre néztünk rá. – Bocsánat, de szerintem Asherrel nem lesz rövid a beszélgetés. Csak azért szólok, hogy Anita jobban megtervezhesse a programját. Felnéztem a nagyemberre. Gyanúsan kínban volt. – Ki vele, Godofredo. Mi ez a nagy titkolózás? Lesütötte a szemét, és határozottan zavartan motyogott valamit. – Hogy? – Úgy tűnik, Asher nem csak beszélni akar Jean-Claude-dal – ráncolta a nagy homlokát. – Úgy tűnik, valami olyasmi jár a fejében, hogy ha

egyszer száműzi Jean-Claude, soha nem is jöhet vissza már, és akkor alaposan el akar búcsúzni... – a vállát vonogatva tárta szét a két tenyerét. Már én is a homlokomat ráncoltam, mintha nem lennék biztos benne, hogy jól értettem-e, amit mondani próbál. És reméltem is, hogy nem értettem jól. – Bocsáss meg nekem, ma petite – emelte a szájához a kezemet JeanClaude. – Eltarthat egy ideig. – Búcsúszexet akar? – néztem rá. – Az a gyanúm. – Bántott bennünket ma este. Sint és engem. Tudom, hogy dühös vagy rá – vontam össze a szemöldökömet. – Igen, de ha ez az utolsó alkalom, nem hagyom ki. – Az utolsó? De csak egy hónapra megy, nem? – Lehet, hogy nem. A város vámpírmestert keres, és hozzám fordultak. Hogy én ajánljak valakit. – Vagyis lehet, hogy Asher soha nem jön vissza? – Lehet, hogy jobb, ha végre saját területe lesz. – Lehet, de... – elcsuklott a hangom. Hogy soha többet nem szeretkezem Asherrel, soha nem látom Nathaniellel, Richarddal, vagy Jean-Claude-dal és velem együtt az ágyban... hogy soha többé nem látom őt magát. Egészen összefacsarodott a gondolattól a szívem, de... – Ha ez lesz az utolsó éjszaka, bánni fogom, hogy nem voltam ott, de most akkor is túlságosan dühös vagyok rá – mondtam, aztán leesett valami. – Ráadásul engem nem is hívott, igaz? Godofredo megrázta a fejét. – Én szívesen elbúcsúznék tőle, mert talán tényleg örökre szóló búcsú ez, de tiéd a döntés, ma petite. – Menj csak, búcsúzzatok el. Régebb óta szereted, mint amennyit mi többiek összesen éltünk. – De táplálnod kell az ardeurt, hogy gyorsabban gyógyulj. – Megoldom – biccentettem, és koncentráltam, hogy közben ne pillantsak hátra Nickyre. – Ha Nickyvel akarod megoldani – szólalt meg mégis Claudia –, akkor kérnem kell valakit magam mellé a helyébe. – Vörös pólóst akarsz vagy feketét? – kérdezte God. Nicky vörösben volt, Claudia feketében. A vörös azt jelentette, hogy a viselője kész táplálni az ardeurt, hogy kaja is, nemcsak testőr. Claudia csak testőr volt.

Mondjuk Nicky is csak nekem hordta a vöröset, mert még Jean-Claudenak sem adott vért, kivéve, ha én kértem rá, mert nekem nem tudott nemet mondani. Ezért fő szabály szerint azon voltam, hogy olyat ne kérjek tőle, amit nem szívesen csinál. – Anita mellett mindig vegyesen kell lennünk, ha esetleg vészhelyzet állna elő – mondta Claudia. – Azt hiszem, most csak Domino és Ethan van szolgálatban – felelte erre God. Domino szintén csak az én kajám volt, míg Ethan rugalmasabb tigris volt, vámpírokkal is kész volt tárgyalni. – Nekem mindegy, melyik. – Akkor máris küldöm valamelyiküket – mondta, majd felém fordult. – Hol találják Claudiát? – A zuhanyzóknál. – Annak a szobának a zuhanyzója, ahol Micah-val, Nathaniellel és Sinnel vagytok, vagy a közös zuhanyzó? Kicsit váratlanul ért, hogy God Sint is belevette a felsorolásba. Nem aludt mindig velünk, otthon is megvolt a maga szobája és itt is, bár sokat nem használta. Lehet, hogy már Ashernek is ez volt az utolsó csepp? Mert nem mindig a szexről szól a féltékenység. Van, hogy egyszerűen az összebújás és a törődés csapja ki a biztosítékot a többiekből. Mert ha Godnak feltűnt, akkor nyilván másnak is. God nem épp az éles megfigyelőképességéről volt híres. – Lehet, hogy Micah már alszik, szóval legyen inkább a közös zuhanyzó. – Akkor oda küldöm az utánpótlást – bólintott God, majd Jean-Claudera nézett. – Mehetünk, uram? – Persze – adott még egy gyors csókot nekem Jean-Claude, és már indult is a hosszúléptű God nyomában. Vissza sem nézett, csak igyekezett Asherhöz, búcsúzkodni. Én meg néztem, ahogy távolodik, a hosszú, fekete haja pedig egészen összemosódott a bőrszerkójával. Nicky mellém lépett, és megfogta a kezemet. Egy ideig álltunk ott kézenfogva, aztán Nicky feltette a praktikus kérdést: – Zuhanyozzak veled, vagy kint megvárjalak, és keresünk egy ágyat? – Jean-Claude ágya szabad ma éjjel. – Ez tény, de én nem vagyok épp nagy favoritja, még ha Micah-t, Nathanielt, Ashert, sőt Sint is szívesen látja benne melletted. – Ha te is táplálnád, te is felkerülnél a listájára.

– Ja, hát a szorgos véradók vannak rajta, az fix – vonta meg a vállát. Nekem mondjuk ez az összefüggés eddig nem tűnt fel, de most, hogy mondta... – Akkor zuhanyozzunk együtt. Legalább nem rúgjuk szét senki ágyát. – Nekem bejön a zuhany – vigyorgott szélesen Nicky. – Nekem is – vigyorogtam rá vissza.

32. Claudia a közös zuhanyzók előtt várakozott a folyosón. Mivel két ajtaja volt, mindkettőt szemmel kellett tartania. Eredetileg egy ajtót terveztünk rá, de én megvétóztam a tervet, mert ha van kijárat is, van merre menekülni. Mondjuk így két ajtót kellett őrizni, de megérte. Nekem legalábbis. Jean-Claude szerint nem megyünk túl sokra a kijárattal, ha egyszer a támadók átjutnak a bejáraton, lejutnak a lépcsőn, be a labirintusrendszerbe... szóval ilyen mélyen a területünkre, de engem üldözési mánia témában nem lehet egyszerűen meggyőzni. Az őrök nagyrésze is mellettem volt, lehet, hogy mindannyiunk legjobb barátja a paranoia. Volt külön WC és öltözőrész férfiaknak és nőknek. Régen, amikor ezt a részt kialakítottuk, elég felesleges ötletnek tűnt a külön női szakasz, de mostanra már elegen voltunk idelenn csajok, hogy tökéletesen értelmes elképzelés legyen a külön női szárny. Örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen lány. Annak meg még jobban örültem, hogy lány vagyok, amikor kettesben maradtunk odabenn Nickyvel: mert egyből a karjába vett, és megcsókolt. Lágy, gyöngéd csók volt, de mégis aggodalmasan kémlelte egyetlen kék szemével az arcomat. – Nem fájt? – Nem. Erre elvigyorodott, szinte vicsorgott a villogó, fehér fogával, és megint megcsókolt. Már közel sem olyan gyöngéden és puhán. – Ez már fájt – húzódtam el tőle most én. – Érezni akarom a véred ízét, mielőtt még meggyógyít a szex. – De nem vagy szadista. Neked nem élvezet mások fájdalma. – Jó, az nem vagyok, csak alakváltó. Imádom a vér és a hús ízét, és a szádnak olyan íze lesz. – Vannak alakváltók, akiknek már ennyitől kicsúszik a kezükből minden – fürkésztem a vonásait, hogy lássam, mire is akar tulajdonképpen

kilyukadni. Valami titkos kis perverziója volt, ami eddig nem derült ki, vagy inkább azt tesztelte, mennyire bízom benne? A Menyasszonyom volt, mindent érzett, amit én, de ez egy elég sajátos metafizikai kapcsolat, a lényege az, hogy a Menyasszony minden lehetséges vágyamat, kívánságomat egyből teljesíteni akarja. Épp ezért szükségtelen, hogy én érezzem az ő vágyait, érzelmeit. És így is volt, szóval Nicky tulajdonképpen egy misztikum volt a számomra. Most ébredtem rá, hogy mennyire elkényeztetett már az, hogy szinte mindenkinek beleláttam valamennyire az érzelmi életébe, és hiába nyavalyogtam emiatt idáig, hogy ez mennyire tolakodó meg minden, most mégis számítottam volna rá, jól jött volna. – Nem bízol bennem? – kérdezte. Hát igen, bizalompróba. – A Menyasszonyom vagy. Azt hittem, nem okozhatsz nekem fájdalmat, mert az neked rossz. – Te bírod a szexben a fájdalmat. Szerintem gyönyört fog hozni neked, nekem meg bejön a vér, szex, husi téma. – Ja, hát a legtöbb alakváltónál keveredik ez az egész zsákmányragadozó viszonylat a szexszel. – Ha az ember véletlen nem perverz, mielőtt elkapja a vírust, az alakváltósággal menthetetlenül azzá válik. – Ez vitán felül áll – vigyorogtam. – Megcsókolhatlak? Úgy rendesen. – De előbb tüntessük el a fegyvereinket a közelből. – Minek? – Mert ha egyszer megérzed a vér ízét, nálam meg átkapcsol a fájdalomkapcsoló, elfeledkezünk mindenről, és nem akarnám, hogy leszaggasd rólam a speckó, méretre gyártott vállszíjakat, hogy kihámozz a ruhámból. – Oké – vigyorgott még szélesebben, és a kék szemében gyönyörűség villant. Eleresztett, hátrébb lépett, és már csatolta is le magáról a pisztolytáskáit. Én a csuklómra erősített késtokokkal kezdtem, amikben az ezüst pengéjű késeim lapultak. Nekem jócskán tovább tartott a teljes leszerelés, mert én késeket is hordtam magamon, Nicky meg főleg pisztolyokban utazott. Egy mindenes kése neki is volt, de azt nem harcolni hordta. Nem mintha nem tudott volna bánni a pengével, de nem az volt az

erőssége. Ő a lőfegyverekkel és a közelharcban, test test ellen volt profi, és hogy mennyire, azt Ares most alaposan megtapasztalta. – Olyan komoly vagy – szólalt meg hirtelen. – Nem is gondolsz a szexre. Mintha inkább szomorú lennél. Mi a baj? – Hú, de finoman vagy te tuningolva az én kedélyemre! – Tudod, hogy azért élek, hogy te boldog légy. – Kár, hogy ez szó szerint igaz, és nemcsak amolyan romantikus szófordulat. Már a Browning BDM-nél tartottam, a késeket szépen bestokiztam az egyik kisebb, zárható tárolószekrénybe. – Tudom, hogy bánt, hogy megfosztottál a szabad akaratomtól, és értékelem is. De gondolj arra, hogy ha a régi Rexem akkor úgy parancsolja, rezzenéstelen fejjel öltelek volna meg, és Micah-t, Nathanielt meg Jasont is. Belenéztem az arcába, és próbáltam megfejteni. Mintha egy falat bámultam volna: érintetlen, simára mázolt, üres falat. Jóképű volt, de azon túl az ég világon semmi nem látszott az arcán, pedig itt szó sem volt a fapofáról, amit Jean-Claude évszázadok alatt gyakorolt be önvédelemből, vagy amit én zsaruként öltöttem magamra, ha úgy hozta a szükség. Annál sokkal többről és ugyanakkor kevesebbről volt itt szó. A szociopaták nem rejtegetik az érzelmeiket, náluk inkább az a feladat, hogy mutassanak valamit. Mert nem nagyon vannak nekik, ők a többi embert másolják, és úgy tesznek, mintha. Ők a legprofibb színészek, mert így tudnak beolvadni a normális emberek közösségébe. De a legtöbbjüknek az a meggyőződése, hogy a többi ember is olyan, mint ők, csak mutatnak valamit, de érezni hozzájuk hasonlóan nem éreznek semmit. Nickyt régebben bántalmazták – így lett oda a fél szeme is –, szóval előtte nyilván voltak érzelmei, és talán ezért is értette meg jobban másokéit. De tévedhetek is. – Ezért is lett rajtad teljes a bűbáj, Nicky. Mert a szociopaták csakis önmagukkal törődnek egyébként. – Ugyanolyan kíméletlen vagy, mint én voltam, Anita, de te megfizeted az árát. Rosszul érzed magad, ha kegyetlenkedni kényszerülsz, kételkedni kezdesz miatta magadban. Nekem ilyen gondom soha nem volt. – Mert szociopata voltál. – Ezt most úgy mondtad, mintha változott volna a helyzet. Pedig nem. Még most is szociopata vagyok, csak épp általában nem tudok úgy cselekedni, mert te nem hagyod, mert pocsékul éreznéd magad tőle, ha

megtenném, amik néha az eszembe jutnak, márpedig nincs elviselhetetlenebb gondolat a számomra annál, hogy te esetleg pocsékul érezd magad. – Szóval én vagyok a te Tücsök Tihamérod? – Mármint a Pinokkióból? Nathaniel megnézette velem a filmet, hogy tudjam, mire gondolsz, szóval tudom, és igen, te vagy az én Tücsök Tihamérom.Te szólsz, ha épp rossz vagyok. Vagy épp jóvá teszel. – De attól még nem vágysz rá magadtól, hogy jó legyél? Megvonta a vállát, berakta az utolsó pisztolyát is a szekrénybe, és rácsukta az ajtót. Be nem zárta, senki se nagyon zárta a fegyvereit, mert idelenn senki se vette volna el a másikét. Az efféle műhibákba többen belehaltak már. Kirángatta a pólóját a farmerből, és elkezdett kibújni belőle, lassabban a szokásosnál, hogy alaposan megbámulhassam a deszka hasát, a mellizma domborulatait, a válla kerek izmait. Egészen belefeledkeztem a látványba, még a lélegzetem is elakadt. Felnéztem az arcába, a belelógó sárga hajára, ami tényleg sárga volt, eredetileg is, és amit egy deszkáson, vagy egy ravepartin jobban el tudtam volna képzelni, mint nála. Pedig tudott táncolni, ami kicsit meg is lepett, bár nem tudom, miért. Ha nem lett volna olyan isteni gyilkos, simán felléphetett volna a Bűnös Vágyakban. A csajok zabálták volna, pláne, hogy ha akarta, bárkit levett a lábáról. Nyilván egy hétig csinálta is volna, csak hogy megmutassa, ez is megy neki. De alapvetően nem az a habitus volt, hogy állandóra is vállalja. – Ahogy rám néztél, egy pillanatig pontosan olyasmiket gondoltál, és úgy néztél, amire vágytam, de utána megint elkomorultál – lépett lassan felém, mint aki bizonytalan, hogy közelebb engedem-e magamhoz. – Mire gondolsz? – Mit érzek? – Gyanakszol. Mintha nem bíznál bennem. – Bízom benned, mert a vámpírbűbáj tökéletesen megbízhatóvá tett, de ha az nem lenne, akkor megöltél volna. És erre most velem élsz. Már majd’ két éve vagy a szeretőm, és még mindig nem tudhatom biztosan, hogy érzel-e igazából irántam bármit is. – Na, ebben tévedsz – állt meg előttem, hogy kénytelen voltam hátraszegni a nyakamat, hogy belenézhessek az arcába. Az ujjaival végigsimított az állam vonalán, míg a fülem mögött a hajam alá nem

csusszant a keze. Melegebb lett az érintése, mintha felment volna a láza, de más volt a helyzet: a szörnyetege mozgolódott. – Miben tévedek? – kérdeztem halkan. – Hozzád akarok érni. Meztelen akarok lenni veled, és a bőröm minden négyzetcentijén érezni a bőrödet. Mindig érezni akarlak, és ha túlságosan messze vagy tőlem, nem vagyok jól. Mintha elfelejtett volna felkelni a nap. Nélküled fázom, elveszett vagyok – suttogta, ahogy lehajolt hozzám. – De ezt a bűbáj csinálja – suttogtam vissza, bele az ajkába. – Tudom – felelte, és a szája megállt egy centire az enyémtől. – És nem zavar? – leheltem a szavakat. – Soha semmit nem akartam még úgy az életemben, mint téged megcsókolni – mondta ki lassan, hogy közben az ajka az ajkamhoz ért, mintha minden egyes szóval engem akarna simogatni. – Soha semmit nem akartam még annyira, mint megdugni téged. – Függő vagy – feleltem, és közben kissé félrefordítottam az arcomat, hogy beszélni tudjak. – A zavarodott csicskád vagyok – húzta vissza a számat a szájához. – És nem zavar? – Nem. És téged zavar, hogy ki akarom nyalni a szádból a véredet, hogy felizgat az illata? – Nem – leheltem alig hallható, remegő hangon. – Ölelni akarlak, felfalni a csókommal, hogy már szóhoz se juss többé. Azt akarom, hogy a tested élvezze a fájdalmat, amit a csókom okoz, ahogy a véredet szopogatom. Megborzongtam, de nem a félelemtől, vagy legalábbis jobbára nem attól. Mert persze egy alakváltóval mindig ott volt az az extra borzongás, amit a határok átlépése hozott, hogy bármikor nagyon rosszul sülhet el a dolog. De én épp ettől élveztem még jobban. Szembe kellett néznem végre vele, hogy ez az igazság. – Hú – lihegtem bele a szájába. – Ez igen akar lenni? – kérdezte, ahogy a tenyere hátracsusszant a tarkómra. Olyan hihetetlenül nagy keze volt. – Igen – csókoltam meg, de akkor a tenyere magához rántott, és olyan szorosan tartott, hogy már nemet sem tudtam volna mondani, mert magába szippantott a csókjával. A karja izomba csomagolt acél volt, ezerszer szorosabban tartott, mint Asher, de persze őt nem akartam volna bántani... Nickyt meg nem tudtam volna. Lefogott, csapdába ejtett, miközben

csókolt, és kinyalogatta a véremet a számból. Éles fájdalom volt, amit alapvetően nem szeretek, de mire tiltakozni kezdtem volna, Nicky már abba is hagyta, és sokkal gyöngédebben csókolt. Tudta, hogyan kell csókolnia, és én viszonoztam a csókját, bár annyira masszívan tartott, hogy centinyit se tudtam mozdítani a fejemet, nem is tudom, a magam akaratából csókoltam-e. A nyelve a legmélyebb sebembe kotort, és friss vér íze áradt szét megint a számban. Mély, artikulátlan hangon felnyögött, és kissé felegyenesedett. Engem pedig a levegőbe emelt. A lábam kalimpált, de nem eshettem le, olyan biztosan szorított magához. Egyszerre éreztem magam biztonságban és csapdában. Egyelőre nem jutottam dűlőre magamban, hogy bejön-e ez nekem, vagy épp paráztat, és mivel nem éreztem magam rosszul a helyzettől, a következő pillanatban mélyen, dorombolva morogni kezdett. Megtöltötte a szájüregemet a hang, végigrezgette a gerincemet, és elérte a lényem legmélyét, azt a titkos zugot, ahol erre hirtelen mozgolódás támadt. A sötétből sárgás-arany árny emelkedett ki, és a magas fű közepén az oroszlánomat láttam elindulni. Persze igazából semmi ilyesmi nem történt, csak a lelki szemeim láttak ilyesmit, hogy legyen valami pofája annak az érzésnek, amikor egy oroszlán testét érzem megmozdulni az emberi testemen belül. Ezért képzeltem el a magas fűben osonó oroszlánnak, aki éppen Nicky hívogató melege felé tart. A szörnyetegem éledezett, hogy a melegség melegre találjon, míg végül a bőrünk lázforrón tüzelt. Kissé hátrébb húzódott, hogy lássam az oroszlán borostyánszínbe fordult szemét. Emberi szájtól idegen morgás tört fel belőle, és én halkan visszamorogtam. Erre Nicky felbőgött, köhögő hangorkán szakadt fel a torkából, amilyet véroroszlántól még soha nem hallottam. Elég megdöbbentő volt ilyen közelről, annyira ledermedtem tőle, hogy csak arra eszméltem, hogy letesz a földre. – Hogy... – kezdtem. De nem tudtam volna befejezni se, még ha tudom is, mit akarok mondani, mert Nicky megragadta a farmerem korcát, és egyetlen mozdulattal letépte a gombot, kettétépte a cipzárnál. Hihetetlenül erős volt. Aztán megfordított, majdnem orra is buktam közben, és a padra lökött, én meg nem győztem tompítani a kezemmel, hogy ne verje le a térdemet a pad széle. Hátulról is feltépte a farmerem, lerángatta a maradékot a combomon, egy gyors mozdulattal benyúlt a tangám alá, és már le is szaggatta rólam. Jó érzés volt, vagy fájt? Nem is éreztem már a

különbséget. Van egy pont a szexben, amikor a fájdalom nálam átkapcsol gyönyörbe, és édesen bizsergeti a testemet. Imádom, ahogy leszaggatják rólam a ruhát, az erőt és a türelmetlen mohóságot, az egésztől beindulok. Nicky két oldalról fogta meg a fenekemet. – Istenem, hogy imádom a seggedet! – morogta. Akadt bőven olyan pasim, aki szex közben édes semmiségeket duruzsolt, esetleg verset szavalt a fülembe. Imádtam, de Nickyben nem ezt szerettem. Az egyik keze a csípőmet tartotta, a másikkal a fenekemet cirógatta, babusgatta, majd végül belém tolta egy ujját. Olyan szűk voltam még, hogy ez az egy ujj is hihetetlen érzés volt. Felnyögtem. – Máris nedves vagy – hörögte-suttogta. – Tudom – feleltem. A hangom rekedt volt. Egy másik ujját is betolta, és megtalálta az ütemet, ki-be, mint aki demózni akarja, mire is készül a későbbiekben, csak épp nagyban. Egyre gyorsabban járt bennem a két ujja, és jól is esett, de ezt az idők végeztéig csinálhattuk volna ugyanígy, nem jutunk semmire. – Nem jó a szög – mondta valamivel később kissé józanabbul. – Hát nem. – Feküdj a padra! – Túl keskeny ezen szexelni – néztem hátra a vállam felett. – Csak csináld – mondta, és az ilyen pillanatokat szerettem Nickyben. Hogy nem olyan költői és kifinomult, mint a többi pasim. Vajon mennyire lenne bunkó, ha nem mászom bele a kezdet kezdetén totálisan az agyába? Ezen azért elmerengtem néha. – Farmerben aztán fix, hogy nem – egyenesedtem fel, és fordultam felé. – Világos – bólintott, és már le is térdelt elém, megmarkolta a maradék anyagot a két combom közt, és időm se volt megkapaszkodni, már tépte is tovább. Kis híján eldőltem a rántástól, de a szabad kezével elkapott, tartott. Nem kellett sok idő, hogy lehasogassa mindkét lábamról a farmerem maradékát, cafatokban persze. Már csak a pólóm, melltartóm és a bakancsom élte túl. Nem szexi csizma volt, csak egyszerű bakancs a rendőrségi terepmunkára, de ez most igazán nem számított. – Pedig bármibe lefogadtam volna, hogy ezen a bakancson át le nem veszem ezt a farmert – mondtam halvánv nevetéssel.

Lassan, ízlelgetve végignyalta az arcomat, és már nem nevetgéltem. Aztán ugyanott belém harapott. – Hé, egyelőre ne harapdáljunk. – Később majd jólesik – mondta, és végignyalta megint a harapás helyét. – Később lehet, de most még nem. – Feküdj a hátadra a padra! – De nagyon keskeny – tiltakoztam, és lenéztem az arcába. Szőke haja eltakarta a felét, de a kék szeme engem figyelt. Már ott vibrált benne az a sötét pillantás, ami a legtöbb férfi szemében, arcán fellobban, amikor a nő már meztelen annyira, hogy biztos legyen a szex. Nem száz százalékig birtoklást sugall, van benne valami ragadozó mohóság is, ami nem feltétlenül a vérállatság, vagy vámpírság miatt van, hanem egy nagyon is férfias pillantás. Belenéztem Nicky arcába, ő pedig visszanézett rám, és a pillantásában benne volt minden, amire most mindjárt számíthatok. – Feküdj a padra, Anita! És többet nem vitáztam.

33. A pad tényleg nagyon keskeny volt, de Nicky rám parancsolt: – Fogd fel úgy, hogy a haspadon vagy, és kapaszkodj! Meg is kapaszkodtam a fejem fölött, közben ő is megszabadult a ruháitól, és a fél lábamat megfogta, felemelte és betérdelt a helyére, hogy a megfelelő szögben férjen végre hozzám. A kezével csinálta, és így már elérték bennem az ujjai azt az édes pontot fenn a hüvelyemben. Nem volt valami csinos póz, ráadásul egy pillanatra se engedhettem el a padot, mert akkor lezúgok. De hamarosan már nem is számított semmi, csak a gyönyörűség, mert már el is élveztem, bele a kezébe. És sikoltottam, és kapaszkodtam, nehogy lepottyanjak. Utána kihúzta belőlem az ujjait, és kívülről kezdett dolgozni rajtam, a csiklómat simogatta. – Dugj meg! – lihegtem. – Még nem – morogta válaszul. – Mert? – Mert látom, mit művelnek veled a többiek az ágyban – magyarázta, de a keze egy pillanatra se állt meg, simogatott, csak simogatott. – Ha azt akarom, hogy akarj engem, Anita, akkor oda kell tennem magam. Ha nem vagyok A osztály, akkor majd azokhoz mégy, akik mindig a csúcson vannak, és megdolgoznak érted. – De nekem ez... jó – lihegtem, mert elég nehéz volt a gondolataimra koncentrálni, miközben az ujjai ilyen fürgén és ügyesen dolgoztak a két lábam között. – Élvezem... jó veled. – Legalább ketten jobbak nálam óráiban, és ketten nagyobbak is nálam. Vigasztalni kezdtem, de hamar félbeszakított. – Nincs gondom, nem azért mondtam. Nem akarok mindenáron a legnagyobb farkú faszid lenni – és egyre gyorsabban, erősebben dörzsölte a csiklómat. Már éreztem a gyönyör ígéretét, az alhasamban ott toporgott a kéj, és ez az arcomra is kiülhetett, mert Nicky elvigyorodott. – Igen, ez az. Imádom ezt a nézésedet.

Az egyik pillanatban még csak nőtt és növekedett a feszültség, a következőben meg szétrobbant bennem minden, átcsapott rajtam a gyönyör hulláma, végigtáncolt a bőrömön, átjárta a csontjaimat, minden izmomat, mintha az egész lényem élvezetté változott volna. A fejemet hátrafeszítettem, és sikoltva élveztem, a hátam ívben feszült a kemény pad fölé. – Anita! – hallottam Nick)' hangját, aztán megéreztem a tenyerét a szegycsontomon, és fél kézzel tartott, hogy le ne billenjek a nagy ficánkolásban, miközben a másik keze egy pillanatra sem állt le. Én meg csak szörföltem a gyönyör hullámain, míg végül elcsendesedett minden, és csak feküdtem szédülten, ernyedt tagokkal, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. A nevetését hallottam, azt a mély, férfias kuncogást, amit elégedettségükben szoktak hallatni, leginkább szex közben. Próbáltam fókuszálni, végignézni magamon, de akkor jött egy utólöket, és szétolvadt megint a világ, és már csak azt éreztem, hogy Nicky a karjába vesz, és felemel. Annyi erőm még volt, hogy a két karomat a nyakába fonjam, és felkapaszkodjam rá, ő meg a két karjával a seggem alá nyúlt, magára rántott, és leült velem a padra, hogy az ölébe kerültem. Lélegzetvételnyi szünetet sem kaptam, máris belém tolta a farkát lassan, de biztosan. Az egész olyan gyorsan követte az orgazmusomat, hogy most betöltött az érzés, olyan végtelenül jó érzés volt, olyan... lehunytam a szememet, és a két karját markoltam, ő meg tartott, és vigyázva vezette egymásba a testünket. – Istenem, ez csodás! – nyögte, amikor már mindenestül bennem volt. – Ja, csodás – nyögtem válaszul. És akkor ültében előrehajolt, hogy megint a hátam alatt éreztem a padot, visszakerültem a pozícióba, ahonnan indultam, csak most épp mélyen bennem volt Nicky farka. – Le fogunk esni – mondtam, és a gondolattól kicsit vissza is találtam magamba. – Kapaszkodj belém! Megoldom. Tettem, amit mondott, de az az elégedett, orgazmus utáni köd kezdett oszladozni, felzabálta a szorongás, hogy mindjárt a padlón kötünk ki. Kissé megemelte a csípőmet, beigazította a lábaimat, hogy két oldalról kulcsoljam a derekát, ő maga pedig a pad fölött volt lovaglóülésben, már

teljesen stabilan tartott, és a megfelelő szöget is megtalálta. Két kezével a fejem fölött kapaszkodott, ahogy én az előbb. Így kezdett mozogni bennem ki-be. – A padon – leheltem elkerekedett szemmel. – A padon – nyögte, emelt kicsit a csípején, a felsőteste úgy magasodott fölém, mint valami izomból és csontból kifeszített tető. A karja is ritmusra mozgott, és lassan óvatosan inkább átfogtam én is a padra a fejem fölött. Így már csak a csípőnk ért össze, és szinte csak a farkát éreztem magamban, ahogy egyre gyorsabban jön-megy. Elméletileg ez is misszionárius póz volt, de gyakorlatilag olyan messze volt az eredeti elképzeléstől, amennyire csak lehetett, azt nem számítva, hogy a pasi van fölül. Az egyre hevesebb mozgásban már a hosszú tincs is résztvett, ami a fél arcát mindig takarta. Kissé beláttam már alá, láttam a finom heget, ami a másik szeme helyén maradt. Csakis ilyenkor, amikor az ágyban fölém magasodott, és bennem munkálkodott, ilyenkor láthattam az egész arcát, és egyre jobban szerettem ezeket a ritka pillanatokat. Figyeltem, ahogy koncentrál, ahogy befelé figyel, hogy ne ragadja teljesen magával a gyönyör, az a csoda, ahogy ki-be mozog bennem. Ő így próbálta elnyújtani a szexet, hogy minél későbbre kitolja a végső pontot. Lenézett rám, tüzesen elmosolyodott. – Túlságosan is magadnál vagy még – nyögte. – Nem csinálom elég jól. Nem is tudom, mit feleltem volna erre, ha tudok válaszolni, mert egyszeriben ritmust váltott, és sokkal gyorsabban kezdett dugni, erősen, gyorsan. De a pad túlságosan kemény volt ehhez, ezért megint váltott, simogató ritmusban táncoltatta rajtam a csípejét. Így sokkal lágyabb orgazmus jött, mintha döngölne, és lassan épült fel, nem a semmiből csapott le rám. – Mindjárt megvagyok – préseltem ki magamból lihegve, mert az erőlködés, hogy kapaszkodjam közben, eléggé fárasztott. – Az jó – felelte. A szemét már lehunyta, nem engem nézett, bár az arca megint befordult, mindenét beleadta, hogy a lehető legtovább elhúzza ezt a pillanatot, és közben meg is tartson bennünket a pózban, és a csípője is egyre közelebb táncoltasson az orgazmushoz, amikor majd ő is elengedi magát.

És akkor egyszeriben ott volt, lecsapott rám a kéj megint, dobáltam magam, és belekiabáltam a gyönyörömet az arcába. A kezeim a padot markolták, mert legszívesebben a karjába és a hátába martam volna, hogy tíz körmömmel is nyomát hagyjam annak, milyen gyönyört szabadított rám. – Istenem, istenem! – morogta, és még mélyebben döfte belém magát, hogy újabb kiáltás szakadt fel a torkomból, és már azt sem tudtam, hogy ez most egy újabb orgazmus megint, vagy csak az előző befejezése. Vad pofával morgott rám megint, a szeme oroszlános narancsba fordult, az emberi jelleg kezdett kiszökni a vonásaiból, és már egy vadállat borzongott bennem. Egy utolsó borzongás remegtette végig az egész testét, és remegtem benne én is, mert a farka még mindig tövig volt bennem. Félig rám rogyott, a haja az arcomba lógott. Ereztem a nyakán lüktető eret, a vére száguldását, láttam, ahogy fölöttem kalapál a szíve. – Nem táplálkoztál – suttogta morogva. Igaza volt. Nem tápláltam az ardeurt. El is felejtettem, hogy ezért szeretkeztünk. De ahogy izzadtan fénylő bőre alatt az izmok táncoltak, és a farka még mindig kitöltött bennem mindent, szétáradt a testemben a fantasztikus szex minden finomsága, és kezdtem érezni, hogy túlságosan régóta kapaszkodom már a nyavalyás pad szélébe, hogy le ne essünk. – Ó, a francba is. Elnevette magát, és még nem ernyedt el bennem, odabenn is csiklandozott hát a nevetése, hogy nyöszörögni kezdtem a kéjtől és ficánkolni alatta. Együtt nevettünk, és borzongtunk azon az átkozott padon, de még ez sem változtatott a tényen, hogy táplálnom kell az ardeurt. Végül felemelt a padról, én meg kapaszkodtam a nyakába, és közben kicsusszant belőlem, már csak a testünk simult egymásra. Belenéztem az arcába, a homlokán is izzadság gyöngyözött. – Imádom, hogy annyira élvezted, hogy megfeledkeztél róla – lihegte, és a szeme még mindig lángoló borostyán volt. Rámosolyogtam, a karom a két vállát fogta át, tenyerem a halántékán nyugodott. – Isteni voltál. – Soha senkivel nem kellett ennyire jónak lennem – vigyorgott, bár inkább volt macskavicsorgás, mint emberi mosoly. – Mert úgy érzed, versenyezned kell a többiekkel?

– Az is, de soha nem voltam még senkivel, aki ennyire imádta volna a szexet, mint te. Veled kell lépést tartanom. Karommal és lábammal is szorosan öleltem, ő meg könnyedén tartott. Hiába, hogy egészen kimerültünk a szexben, és még mindig izzadt, kicsit se esett nehezére tartani engem. Jó, tudom, hogy akár egy autót is ki tudott nyomni fekve, olyan rohadt erős volt, mégis lenyűgözött minden pillanatban ez a végtelen nagy ereje. – Ezt én is elmondhatnám. – Az ardeurt akkor sem szabad elfelejtened – vigyorgott. – God azt mondta, hogy Ethant vagy Dominót küldi váltásnak. Beküldöd valamelyiket? – Nem én – rázta meg a fejét. – Folytatni akarod? – meresztettem nagy szemeket. – Oroszlán vagyok, Anita. Egy percet adj, és már mehetünk is tovább. – Nem túl gyors ez? – ráncoltam a homlokomat. – Alapvetően megvan a rend, ilyenkor általában Nathaniel következik. – Ö aztán nem akadékoskodik, hogy másokkal kell osztoznia, mi? – mosolyogtam. – Persze, mert szereti nézni – mondta Nicky és felállt, de le nem rakott volna a földre. – Hú, ez aztán lenyűgöző – kapaszkodtam, és elismerően méregettem közben. – Szerintem én még egymagamban sem tudnék megállni most a lábamon. – Nem én vagyok a legnagyobb, a leghajlékonyabb az ágyadban, nem tudok összetett orgazmust és nincs több évszázados tapasztalatom, sőt, nem is én bírom a legtovább, mert Nathaniel és Jean-Claude riasztóan döbbenetes ezen a téren – indult el velem a zuhanyzók felé –, de erős vagyok. És jó harcos. És szinte bármiből hihetetlen gyorsan felállok. Adj nekem két-három percet, és be is bizonyítom. Úgy cipelt, olyan könnyedséggel, mintha nem lenne súlyom. Én is erős voltam, pláne a saját méretemhez képest, de soha nem tudtam volna ezt megcsinálni. És bár soha nem leszek olyan erős, mint egy pasi, most készséggel átadtam magam a csodás könnyebbségnek, hogy nekem van egy ilyen pasim, aki bevisz a zuhany alá, és nem azon borongtam, hogy én erre soha nem lehetek képes.

34. Lezuhanyoztunk, és miután lemostuk magunkról a szappant és a sampont, Nicky bebizonyította, hogy nem üres dicsekvés volt, amit korábban mondott. A nedves csempén kötöttem ki, előtte térdeltem, ő pedig fölém magasodott, hogy a zuhogó vízből nem is nagyon jutott rám. Csak azok a cseppek, amik a széles hátáról előre tartottak. Én meg lenyalogattam az oldaláról, az ágyékáról, a golyóinak lágyan csüngő bőréről. O nem borotválta magát odalenn, ahogy több más pasim, ezért nem vettem a számba, mert nincs kiábrándítóbb, mint a fogak közé szoruló szőrszálak. Csak nyalogattam hát. Az már kiderült, hogy egészen jól helyrejött mostanra, bár pontosan nem tudtam, mennyire gyógyultak be a sebek, mégis szívesen leteszteltem volna, mit bír a szám. És nem sok olyan pasival találkoztam még a praxisomban, aki nemet mondott volna a szopásra. Mivel a töke szőrös volt, nem kaptam be, de a farka nem volt az, bekaptam hát azt. A meleg víztől még ernyedten üdvözölt, így teljesen a számba vehettem, szépen kaptam tőle levegőt, és a garatreflexem sem kapcsolt ellenkezésbe. Most még élvezkedhettem vele kedvemre, és meg is tettem. Nem maradt sokáig olyan kicsi és ernyedt a számban. Alaposabban helyrejöttem, még annál is, amit gondoltam. Pedig nem rémlett, hogy Nicky energiáihoz nyúltam volna a gyógyulásért, ezek szerint valamikor mégis megtettem. Ahogy meredezni kezdett a farka, kissé elbizonytalanodtam, mert a számban mélyebben voltak még érzékenyebb sebek, amik fájtak közben. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy mi legyen, és közben a szépséges szerszámát nézegettem. – Ha fáj, csinálhatunk mást – javasolta. Bólintottam, de közben már eldöntöttem, hogy nem hátrálok. Ha egyenesen a torkomba engedem a farkát, és lehetőleg nem érinti a szám oldalsó részeit, és így mozog bennem, mint az előbb, csak egy másik testnyílásomban, akkor minimalizálhatom a fájdalmat. Úgy tűnt, a

legdurvább sebek a szám két oldalán voltak, vagyis hevesebben küszködtem Asher ölelésében, mint hittem. Sietve elhessegettem ezt a gondolatot, hogy csakis arra a pasira koncentrálhassak, aki előtt éppen térdepelek. – Jesszus – nyögött fel Nicky. Felnéztem rá, hogy lássam az arcát, ahogy megrészegül. A víz hátranyalta a haját, szerintem most először láttam egészben, minden zavaró tényező nélkül az arcát. Jóképű srác volt, nagyon is. Tetszett, hogy végre nem hullik bele az arcába a haja, szépek voltak a vonásai, és még az is jól állt neki, hogy nem tökéletes. Így tetszett, így szerettem, így volt Nicky. Mivel tele szájjal nem tudtam mosolyogni, a szememmel mosolyogtam fel rá. Mostanra megnőtt a számban, kemény volt és közben lágy és sima. Imádtam, ahogy bekaphatom, egyre jobban tele lesz vele a szám, és a végén eléri a torkomat. Pont jó hosszú volt, hogy tövig tudjam nyelni, és csak kicsit csusszanjon le a garatomon. Néha nem a legnagyobb a legjobb. A kezemmel megfogtam a farka tövét, hogy szépen lenyomhassam magamnak. Az utóbbi időben elég sokat javult a garatreflexem, már le tudtam nyelni a hegyét öklendezés nélkül, csak épp mindig eljött a pillanat, amikor elzárta a szerszám a levegő útját is, és jött a pánik, hogy nem kapok levegőt. Ez sokkal nehezebb téma volt, mint a garatreflex. Lassan magamba fogadtam, és amikor a számmal a saját kezemet éreztem, elengedtem a farkát, és a fenekét támasztottam meg két oldalról, hogy úgy toljam még lejjebb a számban. Addig erőlködtem, míg az ajkam az ágyéka finom bőrét érintette. Most tövig bennem volt, igazán tövig. Szinte meditatív állapot volt, koncentrálnom kellett, hogy ne essek pánikba, csillapodjon a szívverésem, a testem ne akarjon menekülni, nem lesz baj, csak egy kicsit nincsen most levegő. Lassan bocsátottam ki magamból. Köhögnöm kellett. A szemem könnybe lábadt, még az orrom is folyni kezdett. Kihúzódtam oldalra, hogy az arcomba zuhogjon a víz, és lecsapattam a sok trutyit. A filmeken a felvételek közt letörlik a színésznő arcát, az életben viszont elég trutyis téma ez. Mintha a test fellázadna, hogy ha már ilyen mélyen lejutott a torkán egy ilyen nagy falat, akkor tessék szépen lenyelni. Vagy ki vele, mindennel. – Jól vagy? – kérdezte Nicky.

– Pompásan – feleltem, de kénytelen voltam megköszörülni a torkomat. Most nem a szextől rekedtem be, hanem attól, hogy valami irritálta a torkom. – Figyelj, Anita, vedd elő végre az ardeurt! – De csak azért, hogy megszűnjön a garatreflexem, és még mélyebbre tudjalak nyelni, mi? – Aha – bólintott. A hanga lázasan hangzott, a víz patakokban folyt végig a testén, és gőzfelhők képződtek a válla körül. És már tettem is, amire kért, mert őszintén szólva már nem bántam volna, ha teljesen egészséges a szám, és a gyomrom is kezdett reklamálni, hogy más éhségek is sorban állnak az ardeur mögött. Az, hogy isteni szex közben is felfogtam, hogy kezdek nagyon éhes lenni, azt mutatta, sokkal éhesebb vagyok, mint normális. És ha nem cselekszem viszonylag gyorsan, akkor a testem maga fog gondoskodni a szükséglétéiről, és kaja után nézni, akkor pedig a szörnyetegeim veszik át az irányítást, amit meg a testem nem fog szeretni. Régebben azon kellett dolgoznom, hogy az ardeur ne szabaduljon el magától. Újabban pont fordítva ment, akkor kellett koncentrálnom, ha el akartam szabadítani. De gyorsan ment, egyik pillanatról a másikra söpörte el az agyamat a tűz, kibomlott a bőrömön, és már áradt is át Nickybe. A maradék kevéske garatreflexem is elillant, a testem és az ardeur mostantól ugyanazt akarta. A kis fájdalom a számban csak fokozta a gyönyört, és már minden csak a szexről, vágyról és kéjről szólt. Amilyen mélyen csak tudtam, magamba fogadtam Nicky farkát, a testem pedig cseppet sem tiltakozott. Nicky egyik keze a fejemet markolta, tartott. – Ha bennem vagy, tartsd a fejemet! – néztem fel rá. – De akkor nem kapsz levegőt. – Ha megütögetem a combodat, engedj el! Akkor veszek levegőt, és benyellek megint. – Azt akarod, hogy ne engedjelek el? – Igen. Gyanakodva vonta fel a szemöldökét. – Azt akarom, hogy szájba basszál, Nicky, és az ardeurrel menni is fog – nevettem el magam az ábrázata láttán.

Egyre csak a homlokát ráncolta. Még így pucéran, a zuhany alatt, álló farokkal is észnél volt annyira, hogy bebiztosítsa magát, nehogy később olyanért kapjon, amiről igazából nem is ő tehet. Nem hibáztathattam. – Csináltam már Nathaniellel, Asherrel meg Richarddal is. – Ez komoly? Richarddal? – kerekedett nagyra a szeme. – Aha. – Oké, basszus, ha vele meg tudod csinálni... – Ja. – Oké – morogta még mindig kissé szkeptikusan. Kiszabadítottam az ardeurt, forrón ömlött el rajtunk, az ujjaim hegyéről Nicky csípőjére, ahol fogtam, és magamhoz húztam. A számba vettem, és toltam lefelé. Amikor már elértem a kezemet, elvettem onnan, és meg sem álltam addig, míg az alhasát nem éreztem a számnál. Közben a kezemmel hátranyúltam, és a fejemet támasztó kezét nyomtam még jobban, hogy a lehető legerősebben tartson. Már nem kérdezett, csak tartott a hatalmas tenyerével, minden erejét beleadva préselt magához. Eleinte minden tökéletes volt, ezt akartam, igen. De aztán ardeur ide vagy oda, levegő azért még kellett volna, próbáltam kissé hátrébb húzódni, de erősen fogott, egy centit sem eresztett. Minél inkább próbáltam eltolni magamtól, annál erősebben tartott. Kicsit élveztem, hogy csapdába estem, hogy most aztán azt tesz velem, amit csak akar, hogy akár addig is itt tarthat, míg végül fuldokolni nem kezdek. Én meg maradtam, amíg csak tudtam, míg végül a rémület az ardeur fölébe kerekedett, és akkor megcsapkodtam a combját. És akkor következett a nagy pillanat, amikor minden kérdésessé válik, a bizalom szent pillanata. Hogy vajon tiszteletben tartja-e az egyezségünket, és kienged-e a pozícióból. Alig pár éve ismertem be önmagam előtt, hogy élvezem ezt a pillanatot, hogy kell nekem ez a végsőkig elvitt bizalmi helyzet, amikor a másik a saját szabad akaratából dönt, hogy nem lép-e valami nagyon rossz útra. Élveztem ezt a pillanatot, a tudatot, hogy most minden nagyon rohadtul gallyra mehet. Sokáig nem bírtam, hogy ettől ennyire beindulok, pedig nagyon is bejön ez nekem, de aztán megbékéltem vele, hogy ilyen vagyok. És azóta kurvára rohadtul élvezem. Nicky elengedett. Kihúzta belőlem a farkát, és nagy, mély, reszketeg levegőt vettem. – Minden rendben? – kérdezte kissé aggodalmasan. Rábólintottam, de aztán ki is tudtam mondani, hogy igen.

– Csinálhatjuk még egy ideig, de az ardeur egy idő után mindig begörcsöl, ez ilyen önvédelmi reflex. – Akkor dugjunk, hogy táplálhasd végre. – Dugd meg a számat, az ugyanolyan jó. Egy pillanatig szinte fájdalmas bizonytalanság ült ki az arcára, de aztán biccentett. – Majd meglátjuk, hogy akarjuk inkább, ha már ott tartunk. Ebben meg is egyeztünk, és folytattuk a lefogós mókát. Ez is olyan volt, mint a megkötözős szex, de még csak kötél sem kellett. Amikor már nem bírta tovább a torkom még az ardeurrel sem, Nicky döntött: – Meg akarlak dugni megint. Imádom, hogy én is fent vagyok a kurta listádon, akiknek nem kell veled óvszert húzniuk. Nem tudatos döntés volt, csak épp olyan gyakran csináltam Nathaniellel, Sinnel és Micah-val, hogy velük nem igényeltem a plusz réteg védelmet. Gyógyszert szedtem, teherbe nem eshettem, ráadásul a sok likantrópia, amivel már meg voltam fertőzve, bármilyen más fertőzést rövidre zárt volna bennem, még ha vérrel kerül is a durvulások közben a szervezetembe. De azért a többieknek kellett óvszert húzni. Akkor került át Nicky a privilegizált körbe, amikor egyszer Micah úton volt, és csak négyesben csináltuk Nathaniellel és Sinnel. Igazából nem is gondolkoztam eddig a kérdésen, természetesnek tűnt így. De most, hogy szóba került, kissé fennakadtam a problémán. Nekem általában addig mentek mindig is flottul az érzelmi dolgok, amíg nem kezdtem agyalni rajtuk, csak csináltam ösztönből. Amikor már gondolkodni kezdtem, elkezdtem kikezdeni az adott kapcsolatot, mintha hirtelenjében csapdába kerültem volna. Lehet, hogy még mindig csapdának éreztem a szerelmet? Lehet, hogy még mindig olyan egészségtelen voltam, hogy ha egy pasi kimondta, milyen sokat számítok neki, rögtön menekülőre fogom? Hát nem ugyanezt művelem Sinnel is? Most rákezdek Nickyvel is? – A gondolataidat nem hallom, csak az érzelmeidet érzem, és ez a tekintet sem tetszik. Ez soha nem jelent jót. Mi rosszat mondtam? Felnéztem az arcába. A haja még mindig hátrasimult csapzottan, még mindig egészben láttam azt a csodás arcát, a teste még mindig vizesen és gusztán fénylett. Még éreztem a torkomban azt a csodás kis fájdalmat, amit a farka hagyott maga után. Két éve van mellettem. Mit kellene még tennie, hogy bizonyítson? Miért kell bárkinek is állandóan bizonyítania

nekem? És mit? Nem egy pasi akad az életemben, aki erre azt mondaná, hogy irtó sokat, de mennyire! Most esett le, hogy közben az ardeur megint visszavonulót fújt. Régebben én voltam kiszolgáltatva neki, de azoknak az időknek vége. Már olyan biztos kézzel uraltam, hogy néha emlékeztetnem kellett rá magamat, nehogy totálisan megfeledkezzem róla. Mert ha nem táplálnám, akkor nem tudnék meggyógyulni, és energiadeficitbe kerülnék. Akkor először Damian és Nathaniel energiáit kezdeném elszívni, majd ha őket teljesen lemerítettem, következne Jean-Claude és Richard. De addigra a másik kettő már halott lenne. Ezt Jean-Claude magyarázta el, amikor elkezdtem profin bánni az ardeurrel, és kezdtem azt hinni, hogy vége, nyert ügyem van. Arról feledkeztem meg csupán, hogy az ardeur olyan, mint a gyomor. Attól, hogy az ember fegyelmezi magát, és megtanul evés nélkül élni, a testnek még szüksége van a táplálékra. Vagyis nekem is ennem kellett, de már nem kellett szembesülnöm azzal a gigászi kontrollvesztéses meccsel, mint régen. Végre nem csak egy választásom volt. Már nem kenhettem az ardeurre a sok szexet. Az igaz, hogy bizonyos pasikat az ardeur miatt vettem fel az étrendbe, de hogy mit kezdtem velük, azt már én döntöttem el. Most épp azt emésztgettem, hogy ezzel kapcsolatban miket érzek. – Anita? – nézett rám kérdőn Nicky. Az arca eltávolodott, megint átment védekezőbe. Szociopatává tette az élet, és ezen nem sokat lehet változtatni. A régi reflexek könnyen bekapcsolnak, és kiszorítják az érzelmeket. Márpedig én nem akartam, hogy eltűnjenek ezek az érzelmek. Mert tetszett, amit eddig láthattam a szívéből. – Dugj meg! – kértem halkan. – Tessék? – kérdezte, mintha a víztől nem hallana jól. – Dugj meg! – ismételtem hangosabban. A szája két vége felfelé kunkorodott, és az arcát már-már zavaró boldogság árasztotta el. Nickyvel mindig az az érzésem volt, hogy ott lapul benne a sötétség, amit nekem köszönhetően el tud nyomni magában, de azért még ott van, és a végén egyszer úgyis kiszabadul, és akkor sötét játszmákba kezd. Addig meg valahogy féken kell tartani, és lehet is, de megfeledkezni soha nem szabad róla. Megmutatta nekem a benne lakó boldog szörnyeteget, aminek semmi köze nem volt az igazi szörnyetegéhez. Amit az arcán láttam, abban nem volt semmi állati, az csupa emberi érzelem volt, még ha egyesek nem

szívesen ismerik is el. Nicky nem görcsölt rajta. Ahogy Nathaniel sem. És Sátán sem. És mivel egyiküket se zavarta, lassan kezdett engem se zavarni. – Dug meg! – kértem még egyszer. Többet nem kellett kérnem.

35. Nicky megint felnyalábolt, és én átfontam a derekán a lábamat, mint egy kismajom, a két karommal pedig a széles vállát öleltem. A zuhogó vízsugártól legtávolabb eső falhoz nyomott, így csak az ő hátát érte néha a forró víz, amikor túlságosan is hátradőlt, hogy a megfelelő szögben dőljön belém, amikor már alaposan benne voltunk a témában. Nem mindenki szexei jól állva, a falnál. Nem mindenki képes rá, mert ehhez aztán kell az erő, az állóképesség és persze elég hosszú szerszám sem árt. Nemcsak a szex-állóképesség a kérdés ilyenkor, hanem az általános fittség, hiszen perceken át a levegőben, egyedül a fal támasztékát használva dugni, az megterheli a karokat, a segget, a combokat. Keményen, gyors ritmusban járt bennem, olyan gyorsan, hogy szinte zuhantam az egyik élvezetből a másikba, még kiélvezni se nagyon volt időm, amikor már jött is a következő gyönyörhullám. Egyszerűen belefeledkeztem, és már csak azt éreztem, hogy a hátam a ritmusra huppan neki a falnak, erőteljesen csapódik a sima felülethez. De teljesen nem adhattam át magam a kéjnek, mert nekem is kapaszkodnom kellett, tartanom magam a testén, hogy hozzám férhessen. Pedig a szemem már befordult, és egyre nehezebben koncentráltam a testemre, mert csakis a gyönyört akartam érezni, csakis Nicky farkát magamban. – Egyél, amikor elélvezek, Anita – hallottam erőlködő hangját. – Még egy kör nincs már bennem. Ez a beismerés is azt mutatta, hogy még neki is milyen megerőltető a falnál szexelni, méghozzá ilyen rohamban. Egy kurta pillanatra bizonytalanodott csak el a csípője, de már vissza is állt a ritmusra, és döngölt szaporán. Én meg egyszerre próbáltam élvezni és kapaszkodni, hogy meg is maradjak a hűvös/forró csempefalnak nyomva. Borzongás futott végig a testén. – Mindjárt, nagyon mindjárt – lihegte.

– Hallom – súgtam, vagy inkább kiabáltam túl a víz zuhogását és forróságát a hűvös csempéről, amihez egyre erősebben préselődött neki a hátam. Ennyire futotta már csak, az összes többi erőmmel azon voltam, hogy le ne csússzam az öléről. És akkor leesett, hogy az ardeurt meg közben elspájzoltam megint, hogy kettesben maradtam Nickyvel a zuhany alatt. Megint érte kellett nyúlnom, berántani a szenvedélybe, de már ott is volt velünk, és hirtelen egy merő vágy voltam és kéjsóvárság, mire Nicky felkiáltott: – Ó, istenem, ez olyan... – de nem fejezte be, vagy ha igen, hát a hangja beleveszett a szex erőlködésébe, ahogy hosszan és mélyen belém hatolt egy utolsó, tökéletes döféssel. A teste megborzongott, remegett körülöttem és bennem – és én táplálhattam végre az ardeurt. Befaltam az érzést, hogy ott van bennem, hogy belém ontja magját. Elnyeltem karjának erejét, ahogy a csípőmet és combjaimat tartja. Magamba ittam a teste érzését a karjaim között, ahogy a csípőm ráfonódott a derekára. Szívtam magamba lehunyt szemű, kissé hátravetett fejű élvezetét, arcának pucér látványát, ahogy átadta magát a gyönyörnek. Mindent magamba szippantottam, és az erő szétáradt a bőrömön, felizzottam tőle, és olyan hullámban áradt szét bennem, mint még soha azelőtt. Egy kézzel a falnak támaszkodott, és elkezdtünk lefelé csúszni. Térdre esett, és először azt hittem, kimerült a csodás szextől, de aztán a feje előre bicsaklott, és a teste oldalra dőlt, mint egy zsák, és akkor már tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel. Lehúzódtam róla, ő meg ernyedten borult fel. Megérintettem a vállát: a bőre hideg volt. Kerestem a nyakán az ütőeret, de nem találtam semmit. És akkor kiáltozni kezdtem, hogy valaki jöjjön és segítsen, mert ötletem sem volt, mi baja lehet.

36. Claudia az egyik, Domino a másik bejáraton rohant be. – Mi történt? – kérdezte az utóbbi, fekete-fehér hajába túrva. – Gőzöm sincs – hadartam, miközben egyre csak pumpáltam Nicky mellkasát, hogy elinduljon végre a szíve. Claudia már hívta is az ügyeletes dokit a mobilján. Aztán elzárta a zuhanyt, míg Domino pulzust keresett volna Nicky nyakán. – A rohadt életbe – morogta, mert ő sem talált. – Nekem mondod? – kérdeztem kis híján zokogva. Nicky nevét kiáltoztam hisztérikusan, fölébe emelkedtem, és az öklömmel ütöttem a hatalmas mellkasát. – Lélegezz már, a franc essen beléd! Ha bármelyik másik metafizikai pasi lett volna, akkor adhattam volna neki energiát, de ő a Menyasszonyom volt, az energiának ebben a relációban egyirányú az útja, vagyis csak elvenni tudok tőle, adni nem. Basszus, basszus, sokszor basszus! Megnyitottam Jean-Claude-dal a kapcsolatot. Asher fejét babusgatta éppen az ölében a szex után. De nem szégyenlősködtem, berontottam a fejébe, és némán kérdeztem tőle, hogy mi a halál történhetett Nickyvel. Csak magamban beszéltem vele, a gondolataimban, nem kellett hangosan is kimondani a szavakat. Segítségért zokogtam, magyarázatért, és Nicky nevét üvöltöttem gondolatban. Jean-Claude felnézett rám, elfordult az ágyon heverő Ashertől, és felült. – Ma petite... – Segíts rajta! – Azon vagyunk – mondta Claudia. Nem is vesződtem azzal, hogy magyarázkodni kezdjek. Domino ráadásul pontosan tudta, min mesterkedem, mert ő az egyik hívótigrisem volt, érezte a gondolataimat, hogy merre járnak. Nicky feje mellett térdelt, és a két vállára tette a kezeit.

Jean-Claude emlékezetében Belle Morte jelent meg, ahogy egy férfi kiterült testén ül lovaglóülésben. Szinte fénylik a teste az energiától, a bőre nem vámpírsápadt, emberi pír futja be, már-már halandónak mondanám. Alatta viszont az a férfi, az a vámpír, mozdulatlan, és sápadtabb a halálnál. És tudtam, hogy Asherrel együtt nézték végig, hogy öli meg Belle az egyik Menyasszonyát. Azt is éreztem, hogy már jönnek is, bár Jean-Claude-nak elképzelése sincs, hogyan segíthetnénk Nickyn. Szóval annyira mindegy volt, hogy idejönnek-e vagy sem. Szerencsére a doki is befutott, és Domino félretolt, ketten kivitték Nickyt a zuhany alól az öltözőrészbe. Én meg botorkáltam a nyomukban, de az öltözőbe már nem fértem be, annyian voltak. Éppen amellé a pad mellé fektették le a földre egy takaróra, amin szeretkeztünk. Közben előkerült egy második orvos is, már ott volt a kezében az újraélesztő tappancs, feltöltve, munkára készen. A nővérke, aki már feltapasztotta Nicky mellkasára az elektródákat, ismerős volt, többször is összevarrta már a kisebb sérüléseimet. – Kész! – kiáltotta a doki a defibrillátor tappancsaival. – Hátra! – kiabálták többen is. Nicky teste megrándult, ahogy átjárta az áram. A nővérke a pulzusát csekkolta, a doki pedig már töltötte is fel újra a tappancsokat. – Újra! Most erősebb töltést kapott, éreztem az égett hús szagát. – Még egyszer! – Kérlek, Uram, mentsd meg őt! – imádkoztam az ajtófélfához kuporodva. – Ne hagyd meghalni, kérlek! Kérlek, Uram! Nicky hangosan kapott levegő után, a szeme szélesre nyílt, rémülten meredt ki, mintha valami rémes álomból ébredne, amiről kiderül, hogy a valóság. A dokik felé csapott, az egyiket a falhoz lökte, de erőtlenül, mintha végtelenül gyenge lenne. – Nicky, Nicky, itt vagyok – nyomakodtam át a többieken hozzá. Végre meglátott, és a szemét lassan megtöltötte a felismerés. Már nem tűnt annyira rémültnek, és a kezét nyújtotta, de nekem kellett befejeznem a mozdulatot, mert erőtlen volt, képtelen volt elnyúlni egészen hozzám. Az ujjai ernyedten pihentek a kezemben, nem szorongatta őket, én babusgattam a hatalmas mancsát, aztán a meztelen mellkasomra vontam. A doki a másik oldalán térdelt, és a szívét hallgatta a sztetoszkópjával.

– Lassú, de egyenletes – bólintott végül egészen elégedetten. – Mi történt vele? A fejemet ráztam, és csak most éreztem meg, hogy az arcomon csorognak a könnyek. Nem is annyira sírtam, mint folyt belőlem, mintha kilyukadtam volna, és eresztenék. – Gőzöm sincs. Szexeltünk, és akkor egyszerre csak összeesett, és megállt a szíve. Én meg nem tudtam újraindítani. – Hogy van? – kérdezte a doki Nickyt, aki azonban csakis rám nézett, mintha egyedül én lennék a helyiségben. Lehet, hogy meg sem hallotta a kérdést. – Hallasz engem, Nicky? – kérdeztem. Nagyot nyelt, fájdalmasan. – Igen – suttogta. – A doki azt kérdezi, hogy vagy. A homlokát ráncolva nézett körbe lassan, mintha csak most venné észre a töbieket. Megint ugyanaz a pillantás, mintha más nem is létezne a külvilágból rajtam kívül. Magához tért, de még közel sincs jól, az fix. – Kérdezze meg még egyszer, hogy van – kért a doki. – Hogy vagy, Nicky? – Pocsékul. Gyengén – ráncolta még jobban a homlokát. Ráhajoltam a kezére, és megcsókoltam ernyedt ujjait. Halványan rám mosolygott. – Mire emlékszik? – kérdezte a doki, és én megismételtem Nickynek ezt a kérdést is. – Szexre. Csodás szexre – húzódott szélesebbre a mosolya. De azért láthatóan nem csökkent a zavarodottsága, mintha fájna valamije. Visszamosolyogtam rá. – Kurvára csodás szex volt – mondtam. Erre csak elvigyorodott, még ha nem is annyira szélesen, mint szokta, de azért biztatóan. Ettől a vigyortól oldódott is a görcs a gyomromban, amit eddig észre sem vettem. Jean-Claude jött be a helyiségbe, amennyire az elsősegélyesektől és az őröktől be tudott jönni, de látnom sem kellett, már tudtam, hogy itt van. Arca gyönyörű volt, és áthatolhatatlan, de a válla szögletességéből láttam, hogy ő már rájött, mi történt Nickyvel, és persze azt is érzi, hogy nagyon nem fog nekem ez tetszeni. – Lábra tud állni vagy hozzunk hordágyat? – kérdezte a doktor.

Nicky azt mondta, hogy nem kell hordágy, de amikor a térde megbicsaklott, Dominóval kaptuk el, és utána ketten támogattuk. Így már meg tudott állni a lábán, de azért láttam, hogy Domino tartja a súlya nagy részét, ami elég bizarr látvány volt, így, hogy Nicky még mindig tök pucér volt. Én is besegítettem, de túlságosan is alacsony voltam, hogy igazán számítson a jelenlétem. Így aztán nem tiltakoztam, amikor Claudia félretolt, és Dominóval ketten támogatták ki a zuhanyzóból az oroszlánomat. Mentem utánuk, de Jean-Claude kint várt a folyosón, a falnak támaszkodva. Égkék pizsamaalsó volt csak rajta, aminek a felső részét nyilván Asher viselte, és nyilván az ő szeméhez lett kitalálva. JeanClaude haja borzas volt, pont, mint szex után. És hát pont szex után volt. – Tudsz valamit, igaz? – szegeztem neki a kérdést, ami akaratom ellenére is vádlón csengett. – Tudok- felelte közönyösen. – Halljam. – Ne itt, ma petite. – Hanem hol? – kérdeztem, és ez is dühösen hangzott. – Asher szobájában. Vagy a tiédben. – Miért Ashernél? – Mert ostoba bolond vagyok – felelte helyette Asher. A folyosó végén ácsorgott az árnyékban. Vagy annyira mozdulatlanul, hogy észre sem vettem, vagy engem ragadott el egy másik dimenzióba a Nicky miatti aggodalom és rémület annyira, hogy egyszerűen kihagyott a figyelmem. Mák, hogy nem munka közben jött ez a rövidzárlat. – Ha az ostoba bolond témát akarod boncolgatni, hát ahhoz most semmi indíttatásom – fontam össze a két karomat a mellem alatt. És csak most esett le, hogy még mindig nincs rajtam semmi. Valahogy kiment a fejemből. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy ez ciki, és zavarba is jövök mindjárt, de aztán arra gondoltam, hogy basszus, Nicky majdnem meghalt, és a két vámpír egyértelműen tud valamit arról, mi ment nagyon félre az ardeurrel, mert az ardeur tehetett róla, az totál zicher. Pedig azt gondoltam, hogy végre teljességgel én irányítom. És akkor, tessék, kis híján véletlenségből kicsinálom Nickyt. Basszus! Asher kilépett a fénybe. A haja arany fénycsapda, mintha mindent magába szívna a környezetéből. Ismerős volt a köntöse, többször is láttam már rajta. Arany alapon ezüst és kék hímzés, ami dúsan behálózta az egész ruhát, a keskeny prémcsík szegélyt nem számítva, de a prém is díszítés

elvileg, és az ember csak nem díszíti a díszítést, vagy igen? Elég értelmetlen gondolat volt. A szám teljesen meggyógyult, testileg remekül voltam, szinte bizsergett bennem az energia, az erő. Lelkileg valahol a haragos, nyomott és zavarodott jelzők között ingadoztam. Mi a halál történhetett velünk? Mármint Nickyvel és velem. Mit rontottam el? – Magamhoz veszem a fegyvereimet, felkapok valamit, és felőlem mehetünk bármelyik szobába. Csak az érdekel, hogy miért vágtok olyan képet, mint két rajtakapott kisfiú. Egyikük sem ágált az ellen, hogy rajtakapott kisfiúnak neveztem őket, ami nem tűnt épp jó jelnek. Azt jelentette, hogy legalábbis az egyikük jó okkal érzett bűntudatot.

37. Mivel száz százalékig nem tudhattuk, mi volt ez az egész a zuhanyzóban, Claudia úgy döntött, hogy nagy erőkkel kell őrizni bennünket. Felvetettem neki ellenérvként, hogy az ardeurrel szemben a fegyverek meg a testi erő mit sem ér, de ismertem már ezt az arckifejezését, és tudtam, hogy úgysem enged. Nem is feszültem tovább, nem fecséreltem a Claudiával való vitára az energiáimat, tartogattam Asherre meg talán Jean-Claude-ra. A ruháim, amiket zuhanyzás előtt levettem, végigcsinálták rajtam a bevetést, szóval rendesen elkoszolódtak, én meg végre tiszta voltam. Ezért kénytelen voltam elkérni Asher pizsamafelsőjét, ami tényleg ott lapult a köntöse alatt, és aminek az alja villogott Jean-Claude-on. Valami miatt zavart ez a nagy osztozkodás, bár a pizsi gyönyörű, égkék selyem volt, puha, mint az álom. Elég nagy volt rám, a térdemig leért, és az ujját is annyira fel kellett hajtani, hogy vaskos hurkák verdesték az alkaromat. Tisztára, mint amikor a kislány elcsórja az apukája ruháját, de még inkább ez, mint pucéron veszekedni. A csuklóra való késtokokat gond nélkül fel tudtam venni, de a nadrág alá tervezett pisztolytáska nem működött, ahhoz kellett volna egy nadrág is. És a vállszíjak is idétlenül hintáztak rajtam minden mozdulatra, mert azokat is rögzíteni kellett volna alul a nadrág korcához. Mindenesetre, amit tudtam, magamra szedtem, a többi fegyveremet meg a kezemben fogtam, és közben boldog voltam, hogy a cuccom javát már leraktam a szobámban. Olyan sok őr vett minket körbe, hogy alig tudtunk előrehaladni a folyosón, minduntalan egymásnak ütköztünk vagy nekik. Aztán meg, amikor végre elértünk Jean-Claude szobájához, hiába próbáltam lerázni őket. Godofredo egyből ellenszegült. – Sajnálom, Anita, de Claudia egyértelműen utasított bennünket: legalább kettőnknek mindig jelen kell lennünk személyünkben, ahol ti vagytok, méghozzá élesre töltve.

– Ugyan minek? – Mert Asher pár órája már megtámadott, Sint kórházba juttatta, és most már Nicky is kidőlt. Ma éjszakára nem szeretne több problémát. – Asher biztosan nem fog már bántani, ami meg Nickyvel történt, azon egy testőr se segíthetett volna. Ha az előbb Claudia bent lett volna velünk a zuhanyzóban, minden ugyanígy megtörtént volna, kivéve, hogy ő is, én is kényelmetlenül érezzük magunkat, hogy a szeme láttára dugok Nickyvel. God szeme kissé elkerekedett, soha nem szerette, ha úgy beszélek a szexről, ahogy csak pasik szoktak. – Sajnálom, Anita, egyértelmű parancsot kaptam. – Hát én is sajnálom, de kizárt, hogy bármelyikőtök is bejöjjön velünk a szobába. Ez most csakis hármunkra tartozik. Tiltakozni kezdett, de felemeltem a kezemet, és belé fojtottam a szót: – Tudomásom szerint én és Jean-Claude Claudia felettesei volnánk, szóval egyszerűen felülírom a parancsát. Nem akarok és szükségem sincs közönségre. – De te nem tudsz elég kemény lenni Asherrel. Egyikőtök sem az. Ezért is ragadtatja el magát néha. – Ez tény, de az is, hogy ennek vége. Lezártuk a múltat. – Anita... – kezdte újra Godofredo. – Nem, kivételesen komolyan gondolom. Nem leszek azért engedékenyebb Asherrel, mert szeretem... mert Jean-Claude szereti, és a szerelmét belém projektálja – javítottam ki magam. – Nem hiszek neked – szögezte le God. A két vámpír felé fordultam. Jean-Claude épp kinyitotta az ajtót, Asher mellette állt. Összenéztünk. – Ma petite jól beszélt. Nincs több engedékenység, még mon chardonneret sem lesz kivétel. – Nem növeli a kijelentés hitelességét, hogy a kis sármányodnak nevezed. – Nicky a szavamat vette, hogy melletted maradok – lépett elő Domino. – Nem én haltam meg majdnem. Domino vállat vont, és beletúrt fekete-fehér hajába, ami nála az idegességjele volt. Haja alapvetően fekete volt, csak néhány fehér tincs bújt meg benne, ami egyrészt elárulta, hogy fekete és fehér tigris is,

másrészt, hogy legutóbb fekete alakját vette fel, amikor átváltozott. A másik vegyes tigrisem, Ethan haján nem látszott, hogy milyen klánokat hordoz magában, emberi alakjában emberi haja volt, ezért gondolták korábban nem tiszta vérűnek a tigrisek. Mert a vértigriseknél a haj és a szem árulkodó jel volt, Domino narancsvörös szeme is tigris szem volt, akár állati, akár emberi alakjában állt előtted. Vagyis neki nem azért ragadt meg az állati szem az emberi alakban is, mert valaki kényszerítette, hogy sok időt töltsön el állatbőrében. Ő így született, tiszta klántigrisnek. Micah leopárd volt, őt valaki kényszerítette, és úgy maradt. – Nicky megígértette velem, hogy nem hagylak magadra Asherrel. – Asszem, ezért nem hibáztathatom – nevettem el magam keményen, és Jean-Claude-ra néztem. – Úgy vélem, a saját titkaidat szeretnéd Domino fülétől távol tudni – mondta erre –, nem a miénket. – Egyelőre gőzöm sincs, miféle titkokról beszélünk. – Hát tartson velünk a tigrised, és ha nem akarod majd, hogy tudjon bizonyos dolgokról, majd kiküldőd a szobából. – És ha nem jöhetsz be velem? – néztem Dominóra. – Láttad, mit művelt Aresszal Nicky? – rázta meg a fejét Domino. – Láttam hát. Domino belenézett tűzszínű szemével a szemembe. A pillantás magáért beszélt. – Igazán nagyra tartom a biztonságodat, Anita, de még annál is jobban tartok a lehetőségtől, hogy esetleg élesben kell megverekednem Nickyvel – ingatta a fejét mosolyogva. – Vagyis akár akarom, akár nem, te bejössz a szobába. – Figyelj, Anita, Asher felszaggatta a szádat, Sint meg kórházba juttatta. Miért hagynának a testőreid kettesben ezek után vele? Elég ésszerű okfejtés volt. – Megpróbálsz viselkedni? – pillantottam Asherre. – Én mondhatok bármit, úgysem győzöm meg a testőröket. Nem hisznek nekem, és még csak nem is okolhatom őket ezért. Az, hogy gyerekes voltam korábban, nem fedi a valóságot. – Ja, hát utólag mindig olyan nagyon bánod, amit teszel, Asher. Kár, hogy soha nem tart sokáig nálad. Egy ideig rendes vagy, aztán valami bedühít, és el is felejtesz mindent.

– Igaz – bólintott Asher. – Sajnálom, mélységesen sajnálom, de igazad van. Ráadásul az a bocsánatkérés, ami után nem következik semmi javulás, csak üres gesztus. – Ámen. Lehajtotta a fejét, hogy a rengeteg arany haja az arcába zuhant. Általában ettől mindig elszomorodtam, hogy ennyire bántja valami, hogy még a sebeit is rejtegeti, de most Nickyt idézte bennem a gesztus, ahogy az ő haja is az arcába hullik, rá a kikapart szeme helyére, és csak még inkább dühített. – Legyen, Domino bejöhet – fordultam Godofredóhoz. – Jelentheted Claudiának, hogy minden parancs szerint alakult. – Ő két őrt kért melléd. – Ne feszítsd túl a húrt – mondtam, és lehetett valami a hangomban vagy az arcomon, mert szó szerint hátrálni kezdett, a két kezét leeresztette, ezzel mintegy jelezvén, hogy nem akart tolakodni. – Oké. Ha Domino bemehet, Claudia nem fog felképelni. – Vagy inkább seggbe rúgni – javítottam ki. – Ja, azt se – mosolygott God, majd rábólintott. Valami megpiszkálta a pszichés pajzsomat, mintha bekopogtattak volna. Ismerős érintés volt, résnyire kikukkantottam hát, és üdvözöltem Damiant. Ennyire hófehér bőrt még a vámpírok közt sem gyakran látni. Bizonyára a lángvörös haja és ragyogó zöld szeme is hangsúlyozta a kontrasztot, de már életében is sápadt bőrű volt és vörös, a nap nélkül leélt közel egy évezred meg csak fokozta a hatást. Éreztem, hogy egy kezet szorongat, és a következő gondolattal már láttam is, hogy Cardinale kezét fogja. A nő majdnem olyan magas volt, mint ő, mindketten karcsúak voltak, bár Damian izmos, Cardinale meg inkább sovány, mint a modellek, de az ő haja is vörös, bár narancsosabb és hullámos. Ez azonban nem változtatott azon, hogy festeni sem lehetett volna náluk szebb párt. Úgy összeillettek, mint két telivér paripa, amit kifejezetten a küllemük miatt párosítottak. Damian Jean-Claude táncos mulatóját, a Haláltáncot vezette, Cardinale pedig az egyik táncosnő volt. Némelyik ősi táncban együtt léptek fel. Damian életében még léteztek ezek a táncok, de a jó pár száz évvel később élt Cardinale nem ismerhette őket a maguk valójában. A csaj egyébként taxizott is a klubban, ami annyit jelentett, hogy a parketten bármelyik vendég táncolhatott vele. Az emberek valami miatt imádtak vámpírokkal

és alakváltókkal táncolni, ez vitte a klubot. Még táncmester is volt, aki a vendégeknek betanította az ősi táncok lépéseit és formáit, és utána egész tömegek járták az évszázadok óta nem gyakorolt sortáncokat. Marha dögös látvány volt. Damian most megmutatta a velük lévő másik nőt is: aprócska, még nálam is centikkel alacsonyabb, filigrán lányka volt, aki elfért a hónom alatt, ha átkaroltam a vállát. Fénylő, fekete haja feszesen borította be a fejét és a hátát, leért egészen a derekáig. Vágott szemét most lesütötte, de elégszer bámultam már bele, hogy tudjam, mély narancssárga, ami elsőre talán barnának látszik. Megfelelő fényviszonyoknál olyan volt, mint a hamvadó tűz, amiről már azt hiszi az ember, hogy ki is alszik rögtön, de ha nem locsolod le vízzel, pár óra múlva felizzik megint, és porig égeti a fejedre a házat. A neve kínaiul azt jelentette, hogy Fekete Jáde, de nekem ő csak Jáde volt, az én Jádém. A fekete hívótigrisem, és az első nő az életemben. Jáde ki volt borulva, éppen kirántotta a kezét Damian kezéből. És rohanni kezdett a folyosón. Damian felfelé nézett, ahogy általában mindannyian, amikor metafizikai síkon „látjuk” egymást. – Azt hallotta valakitől, hogy bajod esett – mondta. – A francba – szaladt ki a számon hangosan. – Mi a baj? – kérdezte rögtön God. – Valaki azt mondta Jádénak, hogy megsebesültem, és most a saját szemével akarja látni, hogy jól vagyok-e. – Miért nem nyugtatod meg agyban? – Mert meg van rémülve. Pánikba esett. Se lát, se hall. – Nem hántásképp, de ahhoz képet, hogy nindzsa szupergyilkos kém a csaj, elég könnyen bepánikol. – Egyszer próbáld ki, milyen évszázadokon át egy szadista mestervámpírral – morgott Domino Godra. A szörnyetege is ingerülten felhorgadt, hirtelen mintha nyári meleg kavarodott volna a közelében. – Ismétlem, nem hántásképp mondtam – sietett God. – Nem is bántódtunk meg – tettem a kezemet Domino karjára. Le kellett nyugtatnom, mielőtt Jáde ideért. Domino mindig óvja. Most az érintésre a tigrise ágaskodott, szólította volna az én feketémet is, de mára már megtanultam, hogyan csendesítsem le a szörnyetegeimet. Már értettem ezt az energiát is. Nem bezártam ilyenkor őket, hanem lecsendesítettem, mint egy zaklatott kis kölyköt. Persze, ezek a kis

kölykök boldogan szaggatták volna darabokra a testemet, hogy egyszer kijussanak belőlem végre, de – mint végre megértettük – Jean-Claude vámpírjegyei miatt nálam az alakváltás szóba sem jöhetett. A modern likantrópiát vámpírok nem kaphatták el, és én ezek szerint túlságosan is közel voltam a vámpírsághoz, hiszen a jegyek mellett ott volt még extrának a nekromanciám is. De az ősi likantrópia valaha az élőhalottakat is simán megfertőzte. – Nyugi – kértem Dominót. Jáde abban a kitüntetésben részesítette Dominót, hogy őt, egyetlen férfiként, beengedte az ágyunkba. Nathanielt és Crispint, a Bűnös Vágyak egy másik vetkőzős táncosát is elviselte, ő meg fehér tigris volt. De alapvetően elég ritkán aludtam együtt Jádéval, mert én ragaszkodtam a többi pasimhoz is. És ő nehezen tolerálta a férfiakat, mert a mestere, aki bántotta, férfi volt. A férfiaknál már csak a vámpíroktól irtózott jobban. Damian úgy férkőzhetett a bizalmába, hogy elmesélte neki, miket művelt vele az ő mestere, aki pedig egy csaj volt. A teremtője. Aki mellett Jáde mestere kispályás kezdő volt. Jáde lassan kénytelen volt belátni, hogy a nők is ugyanolyan hibbantak tudnak lenni, ott volt például Belle Morte, Jean-Claude és Asher régi mestere, vagy St. Louis városának valaha volt úrnője, Nikolaos, aki szintén hibbant, beteg ribanc volt. Vagy Minden Sötétségek Anyja... szóval az őrület nem diszkriminál a nem alapján, de nem ám. Jean-Claude-ban is megbízott már, hiszen ő szinte mindenkiben bizalmat ébresztett. Elég érdekes volt látni, hogy csavarja az ujja köré. Nem egyszer mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen nő, akivel nem működnek a taktikái. Ahogy Jádéval elnéztem, hajlottam elhinni ezt az állítását. Most tűnt fel Jáde a folyosó végén, de úgy közeledett, mint egy feketefehér ágyúgolyó. A fegyvereimet átadtam Dominónak, és alaposan megvetettem a lábamat. Jáde egészen apró volt és könnyű, mint egy tollpihe, de ez a lendület komoly becsapódást ígért. Lelassított, és már láttam a lobogó fekete haját meg a sápadt arcában rémülten villogó szemét. A következő pillanatban a karomba vetette magát, mint egy kismajom. Lábával átkarolta a derekamat, a két karjával a nyakamba csimpaszkodott, arcát pedig a hajamba fúrta. Jean-Claude keze a hátamat támasztotta, nehogy a becsapódás energiája hanyatt lökjön, én meg Jáde kis fenekét fogtam, mert csak így tudtam megtartani. Épp így

emelt fel engem is Nicky az előbb, amikor bevitt a zuhany alá szex közben. Ettől a gondolattól persze egyből összeugrott a gyomrom. Jáde mormolt valamit a nyakamba, de kínaiul, amit persze hiába éltünk együtt már egy éve, pláne a hajamba mormolva, nem értettem. De azért csitítgatva simogattam a haját. – Jáde, édes kis tündérkém, tudod, hogy egy szavadat sem értem, amikor ilyen zaklatott vagy. Lassabban és érthető nyelven, angyalom. – Azt mondták, megsebesültél – zihálta halkan. Rám emelte az arcát. Tiszta fekete maszat volt a szeme körül, vagyis az én nyakam és a kék pizsama selyme is nagy eséllyel tiszta szemfesték lett. – De már sokkal jobban vagyok. Már meggyógyultam. Komolyan fürkészte az arcomat, akár egy gyerek, amikor azt lesi, hazudnak-e neki a felnőttek. Régebben próbálkoztam azzal is, de kiderült, hogy az igazság jobb taktika a kíméletes hazugságoknál. Sokkal csajosabb volt, mint én, de az igazságot ugyanúgy mindenek felett valónak tartotta, mint én. Ha egyszer valaki hazudott neki, azt soha nem felejtette el. Ezt is pont úgy, mint én. – Esküszöl? – Esküszöm – jelentettem ki ünnepélyesen. Elmosolyodott, és szépséges arca egyszeriben boldogságban úszott. Szabályosan ragyogott, és ha egyszer valaki így ragyog az emberre, mit lehet tenni? Megcsókoltam, és ő megölelt, hozzám simult nagy boldogságában. Hirtelen nagyra értékeltem, hogy a pizsamafelső a térdemig ér, mert egy rövidebb szoknyát ez a virgonc dörgölőzés a nyakamig felgyűrt volna, és akkor az egymásnak örülő lányok látványát minden testőr premier plán élvezhette volna. – Nem jönnél be a bájos Jádéval inkább a szobába, ma petite? – intett az ajtóból Jean-Claude. Asher már rég eltűnt odabenn. Nagyot sóhajtottam, de sajnos igaza volt. Jáde úgyse hagyná, hogy most egyszerűen csak letegyem, hogy menjen szépen, játsszon valaki mással. Én mentettem meg az évszázadok óta tartó szenvedésből, mert egyszerűen jobb voltam metafizikában. És mellesleg vámpírnak is jobb voltam, ezért a mestere is túlélte. A Harlekinek még most is vadásznak rá, és bár alig maradt néhány hozzá hasonló, megbízhatatlan vaddisznó, de ő még megmaradt. Jáde abban a hitben élt, hogy ha én esetleg meghalnék, akkor a volt mestere eljön érte, és visszaveszi őt. Szóval nem egyszerűen a megmentője voltam, hanem folyamatosan a menedéke. És hiába is

győzködtük volna, hogy ez baromság, mert a közhiedelem szerint addig nem szűnik meg a kapocs mester és hívóállata között, amíg valamelyikük meg nem hal. Csakhogy én, Jáde régi mesterével ellentétben tudtam, hogy azért is voltam képes elvenni tőle a tigrisét, mert Jáde is ezt akarta. Szabadulni akart, és amikor én felajánlottam neki a szabadságát, akkor szabad akaratát az enyémhez adta. Lényegesen egyszerűbb úgy kimenekíteni a tömlöcből a rabot, ha a rab veled akar menni. Szeretetét és biztonságot kínáltam neki, míg a régi gazdája csak gyűlöletet és rettegést adott. Van, aki nem a szeretetet választaná?

38. Jean-Claude új, méretre gyártott ágya ugyanolyan baldachinos jószág volt, mint a régi, és mégis nagyon más lett. Először is, a négy tartóoszlop, ami a függönyöket tarthatta volna, túlságosan is vaskos volt, hogy bármilyen anyagot rá lehessen aggatni, szóval nem lehetett bevackolni a sejtelmes függönyök közé, hogy szinte kuckóban érezze magát az ember. Ráadásul ezek már acélból vágott oszlopok voltak, mindenfelé akasztókkal, kampókkal, hogy a megkötözős szexben biztos pontokhoz lehessen rögzíteni egymást. Vámpírokkal és alakváltókkal ez a játék acélt és láncokat kíván. Mellesleg jóval szélesebb is lett az egész alkotmány, még a dupla franciaágynál is szélesebb, úgyhogy orgiaágynak kezdtük hívni. Most ott ültem az ágy végében, középen, a fekete és fehér selyempárnák kupacán, mellettem kucorgott Jáde, feje az ölemben, egyik keze a combomon, a másik maga alatt, de alul a bokám körül játszadozott az ujjaival. Én a vállára tettem az egyik kezemet, és a selymes haját cirógattam. A másik oldalamon Jean-Claude ült, átkarolta a vállamat, én meg bevackoltam magam, és a vállára hajtottam a fejemet. Szabad kezemet a combjára tettem, és izmos lábát simogattam. Asher meg sem próbált közénk fészkelődni, egyrészt, mert érezte, hogy még mindig dühös vagyok rá, és nem akarta forszírozni a kedélyemet. Másrészt Jáde miatt, aki nem szerette, félt tőle. Nem bízott benne, teljes joggal. Mert Ashert ingerelte, csábította Jádénak ez az abszolút áldozat lelke, nem éppen bántani akarta volna, csak meghódítani, elcsábítani, hogy igent mondjon neki, és hagyja, hogy kedvére eljátszadozzon vele. Csakhogy Jáde sérült lelke nem volt alkalmas a szado szexre, talán soha nem is heveri ki teljesen élete előző szakaszát, és nem is lesz alkalmas már rá. Ezért is tartotta távol magától Ashert, amennyire lehetett. Mert a kettejük párosa nagyon is rossz ötlet lett volna. Így hát az ágy lábánál járkált fel-alá, mint a ketrecbe zárt vad, aki idegességében megpróbálja kijárni magából a negatív energiáit. Azért is bújtam össze Jean-Claude-dal és Jádéval, azért cirógattam őket, és

hagytam, hogy simogassanak, mert az érintésünk segített eloszlatni legalább részben a sok rossz energiát, ami Asherből csak úgy áradt felénk. – Ha csak felmerül bennem a lehetősége, hogy egynél többször is szexelsz Nickyvel ilyen rövid időn belül, figyelmeztettelek volna – sóhajtott Jean-Claude. – Tudom, hogy a Menyasszonyom, és hogy ez mit jelent, de eddig azt hittem, csak akkor jelenthetek rá veszélyt, ha súlyosan megsebesülök. Mert azt mondtad, hogy olyankor véletlenségből elszívhatom az életerejét. Ezt mondtad. – Igen, ma petite, de... – Annyira nem sebesültem meg. – Nem, de egy Menyasszony képtelen megvédeni magát. Úgy vannak kitalálva, hogy mindent megadjanak, amit csak a gazdájuk kér tőlük. – De először nem tápláltam az ardeurt. Legalábbis nem éreztem, hogy ott lett volna – javítottam ki magamat. Próbáltam még egyszer átgondolni. – Mondjuk másodszor már nem fájt nagyon a szám, le is tudtam szopni Nickyt. – Rendesen felszaggattam pedig a szádat – torpant meg Asher az ágy végében. – Akkor irtózatos tempóban gyógyultál, pláne, ha az ardeur nem segített be. – Tisztában vagyok vele, hogy az ardeur bárkire halálos lehet, ha túlságosan gyakran kerül kapcsolatba vele – ráncoltam a homlokomat. – De a gyógyításnak eddig még soha senkire nem volt ilyen hatása, pláne, ha az ardeur nem került elő közben. – Belle Morte gyakran szívta el a Menyasszonyai életerejét, mielőtt egy-egy nemesember udvarába mentünk, hogy ott mindenkit elcsábítsunk – hajtotta az arcát a hajamra Jean-Claude. – De én semmi ilyesmit nem próbáltam, csak gyógyulni akartam meg az ardeurt táplálni. – Amikor először végzett így egy Menyasszonyával, az neki is véletlen volt – jegyezte meg Asher. Egy emberként meredtünk rá. Szinte teljesen elfedte arcát a haja, nemcsak a heges felét takargatta, mintha nem szeretné, hogy lássuk, ahogy visszaemlékezik. – Az első alkalom Belle-nek is hasonló volt, csak szex, viszont akkor az orvostudomány még gyerekcipőben járt, így a szívét nem lehetett újraindítani. A Menyasszonya meghalt, és halott is maradt, örökre. De

Belle-t ez cseppet sem zavarta. Imádta a hatalmas energiát, amihez így juthatott, és egyszerűen csak felvette a fegyvertárába a módszert. Amikor Jean-Claude hozzánk került, már mesterien alkalmazta. – Ezt nekem sohasem mesélted – morogta Jean-Claude. – Nem hittem volna, hogy Anita is képes rá. Hiszen ő nem igazi vámpír, ő... – Itt én vagyok az úr, Asher. Kötelességed lett volna elmondani, hogy eldöntsem, figyelmeztetnünk kell-e Anitát. – Már én is belátom – pillantott fel Asher, a szeme kéken csillogott, kékebben, mint a köntöse kékje. – Sajnálom... – lehelte, és kérlelőn nyúlt felénk, és közben valahogy úgy intézte, hogy az öve kibomlott, és épp annyira nyílt meg a köntös, hogy tökéletes testét kivillantsa. A sérült rész nem látszott, ahogy az arcából is mindig csak a hibátlan felét mutatta, ügyesen leplezve hajával a másik felét, ami roncsolódott. Lehet, hogy a köntössel is ilyen ügyesen mesterkedett, hogy lássam, mit veszítek, ha elküldjük? Mert nekem szólt ez a csel, Jean-Claude-dal az előbb bújt ágyba, őt már visszahódította, csak engem kellett még elcsábítania. Jean-Claude felé fordultam, hogy lássam az arcát, mire kissé hátra kellett dőlnie, hogy tényleg lássam. – Nyugtass meg, hogy nem adtad be a derekadat. – Ezt hogy érted, ma petite? – Úgy, hogy ugye nem mondtad neki, hogy mégsem kell elmennie. Mennie kell, igaz? Bármilyen jó volt is vele az ágyban, legalább egy hónapra el kell mennie innen, igaz? – Én magam is ezt mondtam. Nem tetszett ez a megfogalmazás. Jáde közben az ölemhez dörzsölgette az arcát, mintha a másik, macska alakjában lenne. Így próbált megnyugtatni. – Sin meg is halhatott volna ma este. A hiénáknak csakis ő parancsol, mi náluk labdába sem rúgunk. És a hatalmát ma arra használta, hogy Arest Nickynek ugrassza, őt akarta kicsinálni, pontosabban Aresszal elintéztetni. Ráadásul, ha engem nem mar össze, akkor nem kellett volna a gyógyulásomhoz az a rengeteg energia, és akkor most Nicky nem feküdne az intenzíven. Ezt nem hagyhatjuk annyiban, Jean-Claude. – Ma éjjel már nem mehet sehová, hiszen hamarosan itt a hajnal. De holnap távozik, ahogy megparancsoltam neki.

– Megérdemlem az egy havi száműzetést – kerülte meg az ágyat Asher, és a köntöse már egészen szétnyílt, hogy csak szépséges keretként övezte a még szebb művet. A keze végigsiklott a köntös prémjén, lassan, elidőzve a márvány mellkasán, egyre lejjebb araszolva a hasára, onnan az ágyékára, s ott megpihent, mintegy felhívva a figyelmet a szerszámára, ami ernyedten várakozott. Míg vért nem szív, ernyedt is marad, de én ezt bírtam a vámpírokban. Másokkal olyan gyorsan zajlottak az események, épp csak a számba vettem őket, és máris meredeztek. A vámpíroknál volt időm kiélvezni a programot, ízlelgetni a textúrát, élvezni a gyönyörűséget... Jáde felemelkedett az ölemből, és lemászott az ágyról. – Hova mész? – Én nem bírom. – Mit nem bírsz? – Ti szeretitek a kegyetlenségét. De én nem. Kérlek, ne kelljen maradnom! – Senki se kényszerít semmi olyanra, amit nem szeretnél. Ezt már többször is megígértük Jean-Claude-dal. – És hiszek is nektek, de... elmehetek? – Persze – sóhajtottam. – Egyébként most nem fogunk Asherrel szexelni. – Jogod van szexelni vele, ha ahhoz van kedved – hátrált a lány az ajtó felé. Egyik kezével a másikat ölelte, az ujjai egészen elfehéredtek, annyira szorította a saját karját. Vagyis félt. Félt a férfiaktól, félt velük lefeküdni, a vámpíroktól is, de leginkább a férfi vámpíroktól. Én pedig egy vámpír karjában hevertem, egy másik meztelenül közeledett felénk, és mind a ketten határozottan férfiak voltak. Ami Jádét illeti, épp valami elborzasztóan rémületesre készültem. – Mondom, most nem szexelni fogunk. – De ő el akar csábítani, és ez... – hátrált bele Dominóba, és halkan felsikkantott. Ahogy a vértigris megnyugtatón próbálta átkarolni, messzire elugrott tőle. Domino ismerte már a természetét, tudta, hogy ilyenkor nem szabad erőszakoskodni vele, mert akkor pánikba esik. Ezért is tűrte el épp Dominót Jáde az ágyunkban. Még Nathanielben bízott ennyire, de persze ők ketten végtelen gyöngédséggel és figyelemmel bántak vele. – Kísérd vissza a szobájába! – kértem hát most Dominót. – Ne, neki rád kell vigyáznia, míg Asher itt van – tiltakozott Jáde.

– Nem lesz gond – nyugtatta meg Domino. – Visszakísérlek, aztán már jövök is vissza. Jáde ilyenkor neki sem engedte, hogy megérintse, de amikor ennyire megrémült, nem ártott mellé valaki, akiben valamennyire bízhatott. Dominóban bízott még a leginkább az összes pasi közül. Claudiának nem volt türelme hozzá, Kellyt meg Ashertől kellett ma éjjel távol tartani. Ezzel ki is húzhattuk a női testőröket. – Jövök, amint tudok – mondta Domino. – Addig, ha lehet, ne essen bajod, Anita. Komolyan semmi kedvem nem lenne Nickyvel balhézni. – Jók leszünk – nyugtattam meg. – Azt tudom, hogy jó vagy, Anita – vigyorgott immár kilépve az ajtón, és mielőtt még ránk csukta volna, hozzátette: – Csak egymásban ne tegyetek kárt. – Domino – szóltam utána, de már csak a kuncogását hallottam, meg az ajtó kattanását.

39. Néma csend ült a szobára. Nem is tudom, hogy törtem volna meg a nagy hallgatást, ha a mobilom nem előz be. De megszólalt ő helyettem, és gyanús, hogy kissé talán túlságosan is készségesen ugrottam érte. Mentségemre szóljon, hogy az ágy mellett volt, a fegyvereim közt, és hosszú út vezetett odáig a csúszós, fekete selyem lepedőn. Asher volt a gyorsabb, felkapta, és a kezembe nyomta. – Itt Blake. Hallgatlak – nyomtam meg a tapiképernyőt. – Blake rendőrbíró? – hallottam az újoncunk, Arlen Brice rendőr-bíró hangját. – Ja, Blake rendőrbíró, bocs, Brice. – Az egyik házban, amit a kommandósokkal feltártunk, egy szekrényben bombagyártáshoz szükséges alapanyagokat találtunk. Hallgattam egy sort, próbáltam értelmezni. – Az meg minek kellett nekik? Mi a halált akarnak vámpírok bombákkal? Asher és Jean-Claude szabályosan szoborrá merevedett a két oldalamon. Gőzöm sincs, honnan tudtam, de tudtam, hogy ez a reakció a meghökkenésüket hivatott kifejezni, méghozzá bárminél beszédesebben. Nem lett volna szabad elismételnem előttük a bomba szót. Nyakig jártunk az éppen folyamatban lévő nyomozásban, szóval minden szava tabu volt, csak épp annyira meglepődtem én is. – Ott a házban az egyik vámpír, akivel végeztünk, visszavonult bombaszakértő volt. – Katonai? – Nem, polgári, építkezéseken dolgozott, viszont azt tutira tudta, hogyan lehet egy egész épületet a levegőbe repíteni. – Ez nem megnyugtató. – Zerbrowski azt mondta, hogy ott, a volt sörfőzdében a vámpírok Jean-Claude-ot emlegették, és veled is rohadt módon beszéltek. Ezért

merült fel bennem, hogy esetleg nem ártana tudnod az egész bombacsinálásról. – Kész bombákat is találtatok? – Azt nem, de a szakértőink szerint nem árt komolyan venni. Úgy fest, biztosak benne, hogy gyártottak valamilyen szerkezetet, vagyis akkor az már valahol a városban van. – Ezek a tagok megpróbálták felébreszteni a sajtó szimpátiáját. A robbantgatás ebbe nem nagyon fér bele. – Az tény, de attól még robbanthatnak. Szívesen vitába szálltam volna vele, de nem sok ellenérvet találtam. – És tudunk valamit a bomba méretéről? Hogy pontosan mit keressenek a biztonságiak? – Ehhez én nem értek. Az előzetes jelentést elolvashatom, de szerintem nem az én értelmezésemre vagy kíváncsi. Jobb lesz – most egy pillanatra elhallgatott Brice, mintha papírokkal babrált volna –, ha inkább Alvarezzel, Mark Alvarezzel beszélsz. Ő a főszaki. – Várj, szerzek egy tollat, és felírom a számát! Jean-Claude már nyújtotta is az éjjeliszekrényről a kis jegyzettömböt meg a tollat. Minden szobában, minden ágy mellett volt, ahová csak betévedhettem. – Hívd Alvarezt, de majd csak ha már hivatalosan is tájékoztattak. Úgy értem, nem lenne jó, ha mindkettőnket kirúgnának. És a pasidnak se nagyon szellőztesd a sztorit. – Mert? Én nem tudhatom? – Itt attól tartanak, hogy esetleg Jean-Claude vámpírjai közé is beszivárgott néhány gyogyós, és ha őt is beavatjuk, azzal magunk ellen dolgozunk. – És ha valakit felrobbantanak, mielőtt cselekednénk? – Zerbrowskit direkt ki se engedték a megbeszélésről, nehogy felhívjon, mert akkor te beavatod a vámpírokat. – Jesszus, Brice, akkor te hogyhogy felhívtál? – Én nem voltam gyanús, mert szerintük nem vagy se kutyám, se macskám, úgysem szegek miattad szabályt. – De megütheted a bokádat. – Mondhatom Alvarez számát? – Ja, hallgatom. Már mondta is, én meg leírtam.

– Csak gondoltam, jobb, ha minél előbb értesülsz a dolgokról. – És én nagyon hálás is vagyok érte, Brice. – Hát, a normálison túli táborban csak segíthetem azt, aki legalább már megtalálta az igazit, még ha én még csak keresgélek is. Nem tudom, az előítéleteik miatt csinálják, vagy tényleg ennyire az ügy érdekében titkolóznak, de a sok nagyfejű eléggé olyan volt, mintha minden jó kifogásnak örülne, csak hogy kibaszhasson veled. Nem hinném, hogy a közeli jövőben megtenném a nagy beismerésemet munkahelyi fronton. – A legújabb vámpírtörvények mellett tisztességesebben kellene bánniuk a vámpírokkal, mintha emberek lennének, egyenlően, de az emberek érzésein egyszerű törvényekkel nem lehet változtatni. De tényleg nagyon kösz, Brice. – Szívesen. De még egy pár óráig ne hívd Alvarezt. Lecsekkoltam a testőreid egy részét, némelyiknek elég jó katonai bombaszakértői háttere van. – A kollégák katalogizálták az embereimet? – Néhányukat. De nálad régebb óta vagyok a szövetségieknél. Felhívtam pár ismerőst, mondván, hogy nem árt tudnom, mivel állunk szemben, ha netán elszabadul a pokol. Bevették, Blake. Kezd az az érzésem támadni, hogy itt több fogadás áll arra, hogy mikor kerülsz fel a tieiddel a céltáblára. – Elég lefeküdnöd pár vámpírral meg alakváltóval, és az emberek máris kifordulnak magukból. – Ja. Most mennem kell – zárta le a beszélgetést, és lerakta. Én is megnyomtam a gombot, már ha gombnak lehet nevezni a kis felületet az érintőképernyőn, amivel bontom a vonalat. Ha nem lett volna sok éves rutinom a vámpírokkal, sőt, kifejezetten ezzel a két vámpírral, azt hihettem volna, hogy cseppet sem érdekli őket, amit fél füllel hallhattak. Sőt, hogy unják az egészet. De én tudtam, hogy ez a nagy lecsendesültség meg a kedélyes arckifejezés a legnagyobb érdeklődést, kíváncsiságot leplezi. Asherre csak egy kurta pillantást vetettem, azt is csak azért, mert épp szemben állt velem, máris fordultam Jean-Claude-hoz. – Hallottad? – Igen – felelte egyszerűen. – Tudod, hogy alapvetően nem avathatok be senkit éppen zajló nyomozásba.

– Tudom, és nem is szoktál – bólogatott csodásán közömbös képpel. – Egy zsaru nem tehet másként. – Értem én, ma petite. – Szavatokat vehetem, ünnepélyesen, meg a többi baromság, hogy nem beszéltek róla senkinek. Tudom, hogy megtartjátok. – Ünnepélyesen becsületszavunkat adjuk, meg a többi baromság – ismételte el már kissé hallható francia akcentussal, ami mindennél jobban árulkodott az izgatottságáról. Csak akkor jött elő az akcentusa, ha úgy akarta, vagy ha nagyon felindult. Asherre néztem, aki még mindig az ágy mellett ácsorgott. – Te is, szöszi. – Azt teszem, amit te és Jean-Claude parancsoltok nekem. Épp elég bajt kavartam már a gyerekes viselkedésemmel. – Bár komolyan is gondolnád... – Nincs szó, amit ne gondolnék halálosan komolyan – sütötte le rám arany hajfátyolán át súlyos kék tekintetét. – És igen, persze – sóhajtottam. – Oui. – Most sajnálod, de amikor korábban kiabáltál velünk, azt is komolyan gondoltad, szóról szóra. Ahogy azt is, hogy éppen úgy sebesíts meg, hogy mások ne élvezhessenek tőlem egy ideig bizonyos dolgokat. – Nem tudnál megbocsátani nekem? – Erre térjünk vissza később, mert most éppen a munkaköri szabályzatot tervezem felrúgni – legyintettem. – És erre a jelvényem is rámehet. Nem kevesen vannak a yardon, akik kapva kapnának egy ilyen kifogásért, hogy megszabadulhassanak tőlem, viszont ha az a bomba olyasvalakit ér, akit szeretek, tojok úgyis a melóra. Még egyszer alaposan mérlegeltem a helyzetemet és a döntést, amit hozni szándékoztam, és arra jutottam, hogy kis igazság mégis van abban, amit Larry meg mások rebesgetnek: igenis felboríthatja a megbízhatóságomat az, hogy szörnyetegekkel hálok. Első dolgom volt Claudiát hívni, hogy tájékoztassa minden érdekeltségünket, a biztonságiak bombát keressenek. Volt rá esély, hogy az embereink tartják a szájukat, és majdnem minden nap átmazsolázták a házunk táját poloskák után. És miért ne lehetne a véletlen szerencse műve, hogy az ellenőrzéseik során bombát is találnak? Egyébként sanszos, hogy tényleg megtalálnák minden előzetes figyelmeztetés nélkül, amikor poloskátlanítanak. De persze szart se értek a

robbanószerekhez, szóval nem tudhatom, hogy poloskairtás közben egyértelműen rá lehet-e bukkanni bombákra, vagy ha nem azt keresi az ember, akkor könnyedén elsiklik-e felette a figyelme. Ezt nem tudhattam, ezért szóltam, mert ekkora kockázatot nem vállalhattam. Ja, hát túl sok emberrel jártam, és túl sokról kellett gondoskodnom. Ja, hát néha tényleg kissé túlterhelt a dolog, de az is igaz, hogy még soha ennyire boldog nem voltam, és nem akartam volna elveszíteni a boldogságomat. Senkit sem akartam elveszíteni. És ha ennek a jelvényem lesz az ára, ám legyen. Szövetségi rendőrbíró voltam inkább vagy Jean-Claude halandó szolgája? Szövetségi rendőrbíró vagy Micah Nimir-Rája? Rendőrtiszt vagy Nathaniel szerelme? Tiszt vagy Nicky mestere? Zsaru voltam vagy a Tigrisek, tehát Sin, Sátán, Jáde, Ethan és Crispin újsütetű Úrnője? Lehettem egyszerre rendőr és a többi is? Csak ültem ott az ágy szélén, és életemben most először merült fel bennem a kétely, hogy a válasz a kérdésre talán nem.

40. Nem találtunk bombát, pedig a vérpatkány és vérhiéna exkatona testőreinknek volt fogalma arról, mit kell keresni, szóval, ha lett volna bomba, hát meg is találják, ebben biztos lehettem. Dolph jó három órával Brice hívása után adta ki hivatalosan is a vészjelzést. Márpedig három óra irtó hosszú idő tud lenni ilyen esetekben. – Sajnálom, Anita – zárta a beszélgetést. – Mit? – Hogy egyeseket jobban izgat a nyomozás tisztasága, mint az emberek biztonsága. Néhány kollégának legalább annyi problémája van a természetfelettiekkel, mint nekem volt néhány évvel ezelőttig. Majdnem elismerően füttyentettem, hogy ezt így ki is mondja. Hogy beismeri. – Kösz, Dolph, ez nagyon jólesik. – Még mindig nem értem, mi ez a nagy rajongás a természetfelettiekért, de a fiam boldog, és téged sem láttalak még ennyire annak. A feleségem szerint a szerelmet nem megérteni kell, mert ha lenne értelme, már nem is szerelem lenne. – Milyen kevéssé logikus, és milyen nagyon igaz. – Kevéssé logikus és igaz. Ez így elég jól definiálja a szerelmet – összegezte Dolph, és lerakta. Mire teljes bizonyossággal lecsekkoltuk, hogy sehol egy szál bomba, már jócskán elmúlt a hajnal. Közben éreztem, amikor Jean-Claude nyugovóra tért, pontosabban a felkelő nappal meghalt, és akkor Asher sem volt már magánál, mert őt még hamarabb viszi a természet, mint JeanClaude-ot. Lent a föld alatt kicsit tovább bírják, de ha odafenn a nap felkel, azt egy vámpír akkor se bírja, ha épp nincs a közelében. A metafizikai köteléken át láttam, ahogy a két vámpír összebújik és együtt kimúlik – aztán így töltik az egész napot, élettelenül. Nem szerettem vámpírokkal aludni, mert totál olyanok voltak, mint az igazi hullák, hidegek meg minden, vagyis ha lefekszem aludni, hát Micah és Nathaniel ágyába bújok

inkább. És még az is lehet, hogy Sin is ott lesz, ha már kiengedték a kórházból. A cirkuszon vágtunk keresztül Claudiával, miután befejeztük az ellenőrzést. Ez volt a leggázosabb terep, mert reggelre bezárt minden, a kis standok, ahol ugyanazokat a holmikat lehetett kapni, mint egy igazi vásáron, kicsit módosított kiadásban. A sok kis bódé ezernyi rejtekhelyül szolgált, és ráadásul most be is volt reteszelve mind. Az itteni céllövöldében a plüssök leginkább denevérek meg fekete macskák voltak, frankensteini szörnyetegek meg bizarrul puha, bársonyos múmiák és zombik, és persze az egész nem volt valami félelmetes. A legijesztőbb az a stand volt, ahol mű zsugorított fejet lehetett kapni, meg szörnyeteg szemet befőttes üvegben, meg a másik, ahol mű hegeket és sebhelyeket rakathatott fel magának bárki. És persze mindent átjárt az édes vattacukorillat, a csörögefánk fahéjszaga meg a törökméz édessége. Nálunk persze szörnyfánknak és vérméznek nevezték, de attól a lényeg a régi volt, és olyan illat terjengett, mint amilyet a nagymami konyhájába képzel az ember lánya, még ha soha nem is fabrikált semmi hasonlót a nagymamija. Szerettem zárás után keresztülvágni a cirkuszon, szerintem a kislánykoromat idézte, amikor a vándorvásárosok látogatása után mindig azon tűnődtem, hogy vajon milyen lehet, amikor már egyetlen vendég sem lézeng a porondon. Ma már tudom persze, hogy ez is csak egy munka, hogy a vásárosok este bezárnak, kitakarítanak, előkészülnek a másnapra, és mennek aludni, mint bárki más. De akkoriban ez a varázslat világa volt, ahová csak bekukkanthattam, soha teljesen be nem jutottam. Volt idő, amikor izgalom járt át, ha beléptem ide, mára azonban csupa otthonosság érzésem támadt itt. Mert az otthont jelentette, ha itt átvágtam – utána hazaértem. Megszólalt Claudia mobilja, és kissé távolabb húzódott, hogy felvegye. Nem akartam hallani mit beszél. A vérpatkányok a legjobb testőrök voltak a városban, szerettünk velük dolgozni, de voltak más üzleteik is, városon kívüli boltok, amikről jobb, ha nem tudtam. És ha nem kérdeztem, akkor nem is meséltek, ez így volt jó. Végül is, szövetségi kötelékben voltam, a zsoldos megbízásaikról bölcsebb volt nem tudnom semmit. Amikor újra csatlakozott hozzám, nehezen tudtam értelmezni az arckifejezését, de azt egyből levettem, hogy semmi jóra nem számíthatok. – Mi a gáz? – kérdeztem. – Mephistopheles odalenn támasztja a nappali falát, és zokog.

– A francba. – Az világos, hogy miért, igaz? – Mint a nap. – Vagyis Ashernek tényleg el kell mennie a tegnap éjszaka miatt. Csak bólintottam. – Épp ideje volt. – Nem szeretted, mi? – A te szeretőd, Anita, nem az enyém. Nálam aztán hiába is jött volna ezzel az érzelmi zsarolásos szarsággal. – Valahogy nekünk is elegünk lett belőle – bólintottam, és indultam a lentre vivő ajtó felé. Claudia gyorsan felzárkózott. – Egyébként Graham hívott. Ő a kevéske vérfarkas testőrök egyike, és mivel a robbanószerekről kábé annyira volt képben, mint én, ő maradt odalenn, hogy vigyázzon az alvókra. Neki egyébként az igazi műfaja az ajtónállás volt, a klubjainkból rakta ki a nemkívánatos vendégeket. Nem volt az az állig felfegyverzett testőr típus. – És? – vontam vállat. – Azt akarta, hogy kerítselek elő, és küldjelek hozzá. Mármint Mephistopheleshez. De akkor is ugyanígy járt volna el, ha Jean-Claude még ébren van. Ma reggel ketten is őrizték a lejárati ajtónkat, bár főszabály szerint csak az ajtón belül, a kis belépőben vannak őrök. Kicsit feltuningoltuk az őrszemélyzetet, hátha a puszta látványuk elveszi az őrült támadók támadókedvért. – Persze, hát Sátán az én hívótigrisem. – Nem is azért. Micah viszonylag gyakran van házon kívül a Koalíció ügyei miatt, Nathaniel pedig amolyan ötvenes évekbeli mindenki anyukája, de nem elég domináns, hogy Mephistophelest megvigasztalja. – Ezért vagyok én az elsőszámú ügyeletes, ha valakinek kedve támadna valaki vállán zokogni. Világos. – A lényeg az, hogy Jean-Claude-ot ilyen ügyben soha nem hívnánk – rázta meg olyan hevesen a fejét Claudia, hogy a feszes copfja szinte csattogott a nyakán. – Figyelj, inkább ne kerülgesd tovább a forró kását. Ki vele, Claudia, magamtól úgyse találom ki, mire megy ki a játék – torpantam meg. – Szinte te is testőr egyenruhában vagy, és mégse érted? – mosolygott.

Lefelé sandítottam a ruhámra, és mosolyognom kellett. Tényleg én is ugyanolyan fekete pólóban, farmerben és fekete bakancsban nyomultam, mint ők, meg ha az enyémnek volt is egy kis sarka, szóval nem a bevetési típus volt. De az én derekamon meg a hónom alatt is ott figyeltek a pisztolyaim, a csuklómon a kések. Hacsak nem volt tele a hely vendégekkel, nem sokat vesződtünk a fegyvereink dugdosásával. – Ja, hát tele van a szekrényem bérgyilkos cuccal. – Azt látom, hogy a pólót nem Nathaniel választotta, ahhoz nem elég mély a kivágása, és én lecserélném laposabbra a bakancsot, de egyébként teljesen rendben vagy. Beállhatnál közénk. – Kösz. Valóban. Elmosolyodott, és az arca hirtelen egészen megváltozott, felragyogott, csodaszép lett egyszeriben. Milyen ritkán láttam így mosolyogni. – Mindig bizton számíthatunk rád, hogy te megérted a nyavalyáinkat, Anita. Elfogadjuk a döntéseidet a fegyverek és az erőszak témákban. És az effélékben is. – Mármint hogy Sáti sír? Bólintott, és kicsit megfakult a mosolya. – Én ugyan nem tudnék ennyi emberrel járni egyszerre, ha muszáj lenne se. Egy is éppen elég nagy kihívás. El se tudom képzelni, hogy tudsz te ennyi pasira gondolni egyszerre. – Ezek szerint van valakid? És erre elpirult! Soha az életben nem láttam még Claudiát elpirulni. – Ki az? – vigyorogtam most én. – Te csak menj, foglalkozz a saját szeretőddel, ne az enyém érdekeljen – ingatta a fejét. – Hohó, szóval nem pasi, csak szerető? Elnevette magát, és ehhez a nevetéséhez még végképp nem volt soha szerencsém. – Menj, pátyolgasd inkább Sátánt! Aztán nevetve odébbállt, én meg azon tűnődtem, hogy mennyire hiányzott nekem ez a könnyedség. De komoly lehet Claudia dolga, ha már beszél róla. Hát szerelmes lett! Ki hitte volna! Szuper! Én meg mentem az ajtóhoz, hogy lesiessek Sátánhoz, hogy megvigasztaljam. Éreztem, hogy a puszta gondolatra meggörnyed a váljam, ki is húztam hát magamat, mély levegőt vettem, és egyenesebben, hetykébben nem is állhattam volna. Néha tényleg nehéz ügy ennyi pasi

nyavalyájával vesződni, minddel törődni, de akkor sem adnám egyiküket sem. Asher most ugyan rákényszerített bennünket, hogy elküldjük egy időre, de még így is hiányozni fog, pedig nem én voltam a legfontosabb babája az elmúlt évben, hanem Sátán. És ő nem a pasiját akarta elveszíteni, épp csak egy csajt szeretett volna még mellé. És most itt állt megfürödve. Nagyot sóhajtottam, kihúztam magam, és mentem, hogy megvigasztaljam az arany hívótigrisemet, az én Sátánomat, aki épp összetört szívvel zokog. A poliamasius lét egyik nagy furcsasága, hogy egyszerre lehetsz összetörve a B kapcsolatod miatt és felhőtlenül boldog a C-ben, miközben C léte és a vele való boldogság egyáltalán nem pótolja B hiányát. Jó, persze, ez a másik, működő kapcsolat átsegíthet a veszteségen, segíthet begyógyítani összetört szívedet, de a szíved akkor is összetört. Korábban az volt az elméletem, hogy az a jó abban, hogy ennyi pasija van az embernek, hogy csak akkor törik össze a szíve, ha mind egyszerre hagyja el. De a valóság ezt az elméletet is megcáfolta. Az viszont totálisan megdönthetetlen, hogy nekem ez a valóság a lehető legjobb, nem adnám semmiért. És csak reméltem, hogy Sátit is meg tudom győzni erről.

41. Ahogy a nappaliba léptem, először nem láttam sehol Sátánt, viszont egyből az arcomba csapott az energiája forrósága, ami azt jelentette, hogy tényleg nagyon fel lehet dúlva. Az aranytigrisek évszázadok alatt az önuralom nagymestereivé csiszolták magukat, hiszen csak így lehetett esélyük a Harlekin elől elrejtőzni. Most viszont kiszivárgott az energiája, így könnyűszerrel megtaláltam: épp csak a forróságot kellett követnem. Ott kucorgott a kandalló mellett, hátát a falhoz vetve, lábait felhúzva szépségesen formás mellkasára, fejét a térdére hajtva, hogy színjátszós arany haja mind előrehullott. A fehéres szőkétől egészen a sötét sárgáig váltakozott a hajszíne, hihetetlen látvány volt. Egyenes, sűrű, vállig érő hajzuhatag volt, épp csak az arcát takarta most, hogy nem is láttam egyből a könnyeit. Nickynél jóval magasabb volt, még ha vállban keskenyebb is, ám így sem lehetett éppen apró fiúnak mondani. És most mégis úgy összehúzta magát, hogy ki sem látszott a szék rejtekéből, ami a kandalló mellett állt közvetlenül. Fehér pólót és világos farmert viselt, csupa halovány sápadt színt, egészen kirítt a nappali csupa vörös és aranyából. A testőrök megkönnyebbülten húzódtak vissza, ahogy megérkeztem, át is adták nekem a problémát, köszönték szépen. De Sátán mindig is az én problémám volt, mert Asherrel járt, és ő csak engem tűrt meg maga mellett, szóval Sátán a mi kettőnk birodalma maradt. Eldaráltam egy gyors fohászt, hogy találjak valami okosságot, amivel vigasztalhatom, de volt már annyi rutinom a magánéleti fronton, hogy tudjam, nem is igazán az a fontos, hogy az ember valami okosat mondjon. Sokkal többet segít a jelenlét, ha a másik érzi, hogy van kire támaszkodni, van, aki figyel rá, még ha nem is mond semmit, vagy semmi okosat. Odamentem hozzá, és selymes hajához értem. Fájdalmasan mély levegőt vett, és felnézett rám. Egy pillanatra belenézhettem könnyáztatta, szépséges arcába, a borostyánból kifelé halvány kékbe váltó szemébe, de a következőben már elkapott két erős karja, a térdei szétnyíltak, és magához rántott ellenállhatatlanul. Arcát az alhasamba nyomta, amennyire tudott,

hozzám simult. Olyan magas volt, hogy még így a földön ülve is felért a feje a köldökömig, szinte a szegycsontomat is elérte. Hirtelen nagyon aprónak éreztem magam. – Jól van, Sáti, nincsen semmi baj, Sáti – mormoltam, miközben a haját simogattam. A pólómhoz dörzsölve rázta meg a fejét. – Nagyon is nagy baj van – fakadt ki könnyes, feldúlt hangon. – Soha nem volt jól, és soha nem is lehet. – Csak egy hónapra megy el, utána visszatér. – Szeretem Ashert, Anita, tényleg szeretem – préselte a hasamba az arcát. – Az jó, Sáti. – Soha még eddig nem voltam szerelmes. Ráhajoltam, és szorosabban öleltem, mert első ízben még minden annyival jobban fáj. – Egyszerre csodás és borzalmas, ugye? – Igen – nézett föl rám egyszeriben –, mert ő maga is egyszerre csodás és borzalmas. – Hát ja, ez nagyjából fedi a dolgot. A csodás és a borzalmas tényleg Asher jelzője. – Ha most ezt hallaná, azt gondolná, hogy a hegek miatt mondod. Megcirógattam Sátán arcát, a tenyerem az arca élén futott lefelé. – Én mondtam neki, hogy megpróbálom eltüntetni a hegeket. De nem hagyja. – Mert fél. – Persze, tudom. De csak egy kisebb helyen vágnánk ki valamennyi élő húst, hogy lássuk, az új seb hibátlanul tud-e összegyógyulni. De én meggyógyíthatnám, a szexuális energiák ebben nagyon jók. És ha a próbaterületen nem jön össze, akkor elfelejtjük. – Szerintem attól fél, hogy megint tökéletes lesz. – De miért? Sátán válaszképpen csak megvonta a két hatalmas vállát, a karja még szorosabban ölelte a combomat, hogy kénytelen voltam berogyasztani, és ha nem tart olyan erősen, hát fel is borultam volna. A nyakát és a vállát öleltem, mire hirtelenjében feljebb került a feje, a két mellem közé, és onnan pislogott fel rám. – Hékás – nevettem –, most azért jöttem, hogy megvigasztaljalak.

A mellemhez dörzsölte az arcát. – Ez nagyon is vigasztaló. – Ezt vegyem úgy, hogy nem akarsz beszélni róla? – szűkült össze a szemem. Az arca az egyik mellemre koncentrált, addig ügyeskedett, addig tolta magát, míg a szája megtalálta a mellbimbómat, és addig cirógatta az ajkával, míg beleborzongott a testem. – Nem, ezt úgy vedd, hogy jó rég nem jutottam már mellhez, és hiányoznak a csajok. Szeretem Ashert, Anita, tiszta szívemmel, szerelemmel, de ha mindenki mást el kell felejtenem, akkor nekem ez a szerelem kevés – mondta, és tovább cirógatta a mellbimbómat. – Vagyis a szerelem mégsem győz le mindent – mondtam. A nyakamon, éreztem, egyre jobban lüktet az ér, a testem kezdte jól érezni magát. – Elég nagy butaság volt azt gondolni, hogy elég lesz, nem? – Nem, butaságnak azért nem mondanám. Vannak, akiknek egy ember is elég a boldogsághoz. De neked... – elhallgattam egy pillanatra, mert kezdte egyre hevesebben dögönyözni a mellem. – Nálad biszexebb lényt még nem is láttam. A póló vékony anyagán át nyalta meg a mellbimbómat, lassan, hosszan nyalintotta végig. – Te tényleg nem szereted jobban a fiúkat vagy a lányokat, neked mindegy, milyen nemű. Neked csak a személy számít – folytattam kissé elfúlón. Nagyra tátotta a száját, és bekapta a mellemet, már amennyi befért a szájába. Úgy zakatolt már a szívem, hogy alig tudtam beszélni. – És aki ilyen, az nem lehet boldog csak az egyik nemmel. A fogait elkezdte összezárni, lassan, fokozatosan. – Úgy érzem, unod már a beszélgetést – lihegtem. A mellemmel a szájában rázta meg a fejét. – Keresünk egy hálót? – kérdeztem. Megint a fejét rázta, kicsit erősebben ráfogva a mellemre. Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Itt csináljuk? Bólintott, és a foga belemélyedt a mellembe, közben halkan morgott, hogy a húsom vibrálni kezdett tőle. – Istenem, Sáti – suttogtam.

Még mindig a mellemmel a szájában elvigyorodott. A szemében rosszaság, szex, egyszóval Sáti maga villant. Igazi kis pokolfajzat, ki is érdemelte a nevét. Borzongtam, és ő addig harapdálta a mellemet, míg felkiáltottam, és a nevét sóhajtottam.

42. Sátán két hónapja nem ért nőhöz. Most minden régóta hiányolt testrészt simogatni, babusgatni, ízlelgetni akart, és hát én nem vagyok semmi jónak az elrontója. A szájába élveztem először, az arcára ültem, és közben belenéztem a kék szemébe, miközben a nevét sikoltottam a gyönyörtől, a kezem pedig kapaszkodó után kapkodott. Utána a hátamra fektetett, és a kezével, az ujjaival juttatott a csúcsra, míg a végén belevájtam a körmeimet a karjába, amit elértem. Utána ernyedten hevertem a szőnyegen, zihálva adtam át magam a csodás boldogságnak, amikor egyszer csak a szerszáma hegyét éreztem a lábaim közt. – Ne! Megállt, elhúzódott, hogy ne érjen hozzám. – Mi a baj? Felküzdöttem magam az oldalamra, és kiástam egy óvszert a ruháim és fegyvereim kupacából. Nickyvel nem használtam, de azért mindig volt nálam az ammó közt. Mostanában szoktam rá, így nem kellett hiába kutakodnom. Sátán duzzogva méregette a kis fóliacsomagocskát. Mosolyogva toltam az orra alá a pakkot. – Bocs, de annyira nem állunk közel egymáshoz. – Asherrel is használsz? Mármint amikor én nem vagyok ott. – Igen – feleltem, és csak most esett le, hogy ehhez igazából JeanClaude ragaszkodott. Vajon mióta fontolgatta már, hogy Ashernek esetleg kívül tágasabb? – Akkor így frankó – bólintott Sáti, feltérdelt, és elvette az óvszert. – Ha két hónapja tényleg csak Asherrel voltál, akkor valami más is hiányozhat már – vigyorogtam rá. – Már ha nem kezdted el élvezni a mazo-orált. – Bekapni ő is be tudja, csak szopni nem tud az agyarai miatt. – Jó, hát, ha nem érdekel az orál, felőlem fel is húzhatod. – Ezt nem mondtam – vigyorgott hirtelen szélesen.

Elhevert a padlón, és máris keményen állt a szerszáma. Az ágyékát kezdtem nyalogatni. – Jaj, ne, csak szopj le, kérlek! Csak szopj! – Más pasik meg amiatt sírnak, hogy összecsapom az előjátékot. – Én tutira nem fogok érte sírni – szinte könyörgőn nézett rám. Megmarkoltam a farka tövét, és megnyaltam a hegyét. – Kérlek, Anita! Bekaptam a farkát, és egészen lassan nyeltem magamba egyre többet belőle. Nem siettem, mert élveztem a szinte kétségbeesett arckifejezését, azt a végtelen türelmetlenséget. Addig araszoltam, míg az ajkam a kezemhez ért, benne volt teljesen a számban, akkor elindultam visszafelé a hosszú, vaskos dorongon. Gyönyör és fájdalom táncolt az arcán, de nem a kéjes fájdalom, hanem kellemetlen, mintha nagyon nem lenne elég, amit kap. Hagytam a francba a késleltetést és a játszadozást, feltérdeltem, ráhajoltam az ágyékára, hogy a lehető legjobb szögben legyek. Két kezemmel marokra fogtam, és rákapcsoltam, fel-le dolgoztam rajta gyors ritmusban, és olyan szorosan rátapadt a szám, hogy ügyelnem kellett, nehogy a fogaimmal kárt tegyek benne a nagy száguldásban. Ágyban könnyebb lett volna, a matrac rugózása besegített volna a ritmusba, így kénytelen voltam a térdeimmel és a támaszkodó kezemmel tartani magam A következő lefelénél elvettem a kezemet, hogy a szám az ágyékát érje, hogy teljes hosszában magamba nyeljem a farkát, és már a torkomban érezzem a végét, mert csak a számban nem fért el. Utána jöhetett kifelé, de közben szívtam, szoptam az egész számmal, amit egy vámpír, az agyarai miatt nem tud megtenni. Sátán a hangokból ítélve élvezte a műveletet, és ahogy felnéztem az arcába, még a szeme is csukva volt, a feje hátravetve. Ahogy a farka hegyéhez értem levegőt vettem, és már indultam is vissza. Kétszer benyeltem még, aztán két hatalmas keze elkapta a karomat. – Ha ezt így folytatod, elélvezek, pedig azt egy másik nyílásodban szeretném – lihegtem. – Szőnyeg van alattunk, szóval ki lesz felül? – Nekem mindegy. Ha elég hosszan bírom, az első menet után helyet cserélünk. – Jó terv. Ráültem, és a sok orgazmusom dacára is szűk voltam még. Nedves és szűk.

– Jesszus, el is felejtettem, milyen szűk vagy még nedvesen is – nyögte. – Olyan... rohadtul... jó. Egészen mélyen bennem volt már, a testünk összetapadt, mintha nem is két külön test lenne. Elég volt éreznem, hogy ott van bennem hosszan, mereven és mélyen, a szemem kifordult, a gerincem hátrafeszült. – Milyen fincsi – suttogtam. – Táncolj nekem! – nyögte halkan, rekedten. Én pedig táncoltam, megtaláltam a tökéletes ritmust, és a testem szinte köré fonódott, ő pedig alulról, a csípőjével, a hasával, a combjaival dolgozott, hatékonyabban, mint bármilyen haspadon vagy guggolókeretben. Közben le nem vette rólam a szemét, ami egyre jobban kitágult, és elvesztem benne, így az orgazmus váratlanul ért két táncmozdulat között. Kiáltva dobáltam magam rajta. – Ha ezt még egyszer csinálod, én is elmegyek. Forduljunk! – Mi? Hogy? Hova? – Most én leszek fölül. A kanapén. – Jó. Térden kezdte, a bal lábamat magasan felcsapta a kanapé háttámlájára, hogy jobb szögben férjen hozzám. Félig hanyatt fekve néztem, ahogy a farka ki-be jár bennem, és egyik pillanatról a másikra már meg is érkezett a gyönyör, és megint csak sikoltoztam és vergődtem alatta kéjesen, a körmeim megtalálták a kanapé vörös plüssét, úgy kapaszkodtam, mintha ezzel a testem visszatalálhatna a kéjes ernyedtségből a létezés aktívabb, uraltabb fázisaiba. – Anita! Ezt lihegte közben fölöttem Sátán, és egyre szédítőbb tempóban döngölt, a korábbi óvatos ritmuson elhatalmasodott a teste vágya, átadta magát ő is az élvezetnek, amitől az én testem is újabb fokozatra kapcsolt, és dalolt, táncolt velem miden gyors és mély lökésre. Két kezével erősen tartotta a csípőmet, hogy moccanni sem tudtam, ő pedig egyre hevesebben és egyre mélyebben hatolt belém, míg végül felborult a ritmus, és az utolsó lökéssel tövig tolta magát belém, megborzongott a gyönyör peremén, a nevemet kiáltotta, én pedig elélveztem vele megint ebben az utolsó, nagy, közös orgazmusban. Kihúzta magát belőlem, amitől borzongtam persze megint, kissé kijjebb tolt a kanapén, és elnyúlt mögöttem kéjesen. Remegő karjával magához ölelt, éreztem a mellkasára kiült izzadsággyöngyöket a hátamon,

a gerincemben visszhangzott lihegése. A szíve a bordáimon dobolt, és csak hevertem, deréktól lefelé erőtlenül, zihálva és remegve, ahogy az orgazmus utórengései végigszánkáztak rajtam. – Hogy hiányoztak a csajok – súgta a fülembe. – Feltűnt nekem is – nyögtem ki nehezen. Erre mélyen, férfiasan felkuncogott, és szorosabban ölelt két nagy karjába, egészen belecsomagolt az ölelésébe, körém gömbölyödött. Így aludtunk el egymás karjában a kanapén, a nappaliban, ahol bárki keresztülgyalogolt, ha bárhol dolga akadt idelenn a föld alatt. Nálam az, hogy így, nyilvánosan meztelenül elalszom, és még csak nem is mosakszunk meg szex után, azt jelentette, hogy a szex szuper volt, és hullára kimerültünk. Nem a hosszú nap eseményeitől vagy a kialvatlanságtól, hanem a vad és rövid idő alatt átélt sok ingertől. Ráadásul az elmúlt éjszaka és a reggel is érzelmileg lenullázott. Sátival együtt a szex utáni kimerült burokban aludtuk ki a sok rossz élményt, közben könnyebbült meg végre a testünk. Bármennyire szerette is Ashert, a nőkről nem tud lemondani még érte sem, és abban is biztos lehetett, hogy én soha nem akarnám, hogy miattam ne akarjon pasikkal összefeküdni. Sátán ezzel a szeretkezéssel fejezte ki, hogy végzett Asherrel, vagy legalábbis a régi szabályokkal. Asher maga alatt vágta a fát azzal, hogy olyan megrögzötten próbálta csakis magának megtartani őt, mert így éppenséggel elveszítette. Ahogy elnyomott az álom a karjában, tudtam, hogy Sáti leszámolt a szerelem súlyos áron megszerzett mennyországával, és mostantól beéri a „nagyon bírlak, gyere dugjunk” purgatóriumával. Ez nem az igaz szerelem, de azért még mindig van egy kevés köze hozzá.

43. Egy kéz az arcomat simogatta. – Anita, édesem, ébresztő – hallottam a halk biztatást. Az arcomat Micah tenyerébe nyomtam, és ahogy kezdtem magamhoz térni, már azt is éreztem, hogy mögöttem az a meleg test nem lehet Nathaniel, ahhoz túlságosan is magas és izmos. Ráadásul Micah keze is furcsa szögben simogat, felülről, nem úgy, mint aki mellettem fekszik. Erre már kinyílt a szemem. A cirkusz alatti nappalit láttam magam körül, és bevillant, hogy utoljára itt szexeltem Sárival, vagyis akkor az a kar, ami hátulról ölel, az ő karja, és a test, ami a hátamra és a fenekemre simul, az ő teste. Kissé felemeltem az arcomat, és már azt is konstatálhattam, hogy egy párnán és Sátán másik karján nyugodott eddig a fejem. Erre mocorogni kezdett mögöttem, és felnyögött. – Mióta alszunk? – Az őrök szerint alig két órája – felelte Micah. Felnéztem rá. A haja ki volt bontva, farmerben, lazán lógó pólóban volt, ami általában azt jelentette nála, hogy sietve kapkodta magára a ruhát. Szíve szerint ő is betűrve hordta a pólót, ahogy én, és mindig csinált valamit a hajával is. – Mi a baj? – kérdeztem, és ennyi is elég volt, hogy az adrenalin elöntse az agyam. Egy szempillantás alatt éber lettem, és tudatosult bennem, hogy a fegyvereim egy kupacban hevernek a falnál, kartávolságon kívül. A fenébe is, hogy lehettem ennyire óvatlan?! Sátán teste megfeszült mögöttem, és felemelkedett. – A karom nem tér magához, basszus. – Nincs baj, mindenkivel rendben van minden – csitított Micah. Felültem, éreztem, ahogy a kettőnk teste szétválik, és valami ránk száradt szutyi szakadva enged. Sáti felüvöltött. – Ó, a szent szarba! – Mi van? – merevedtem bele a mozdulatba.

– Az... óvszer... hozzánk... volt... ragadva – nyögte fájdalmasan. – Ezért szokott az ember utána lefürödni – jegyezte meg Micah nevetve. – Bocs, nem mozdulok többet. – Már mindegy, a kár megesett. A rohadt életbe! – De nem is mozdultam! – Én igen. – Nem azt mondtad, hogy már mindegy? Hogy megesett a kár? – Amikor te leszakadtál. De én magamhoz is hozzáragadtam. Micah már szabályosan hahótázott. Felegyenesedett, a kezét nyújtotta. Elfogadtam, de már csak a fegyvereimet sasoltam. Persze, biztonságban voltunk, a saját őreink mindenütt, de mi haszna a fegyvereknek, ha nincsenek testközelben, stimmt? Felhúzott, míg ott nem álltam előtte. Átölelt, bár a két keze magasabban pihent a hátamon, mint máskor. Még mindig kacagott, az egész arca ragyogott, a zöld szeme csillogott a jókedvtől. Átfutott az agyamon, hogy milyen lenne egy rendes leopárd, ha emberként nevethetne? – Minden a legnagyobb rendben, Anita, most nem kellenek a pisztolyaid. Én is átöleltem, és belenéztem a szemébe. Meztélláb pont egyforma magasak voltunk, szó szerint szemtől szemben álltunk. – Ilyen nyitott könyv vagyok? – Előttem – mosolygott. Sáti óvatosan feltápászkodott a kanapéról. – Megyek zuhanyozni. – Anitára is ráfér, de csakis a zuhany, nem a zuhanyszex. Micah-ra meredtem, közben Sátán fájdalmasan mormolta: – Némi bőr épp leszakadt a micsodámról, szóval arra én is nemet mondanék, kivételesen. – Zerbrowski telefonált. Megint megfeszült minden izmom, de Micah megnyugtatón szorított magához. – Csak annyi, hogy be kéne menned az őrsre. – Miért? Mi történt? – már lehetetlenség volt lazítani. Zerbrowski nem telefonált volna rám, ha nincs valami nagy gubanc.

– Elfogtak egy embert, aki azt állítja, hogy egy Benjamin nevű mestervámpír halandó szolgája. És csak veled hajlandó szóba állni. Már épp belekezdtem volna, hogy semmiféle Benjamin nevű vámpírról nem hallottam még, amikor bekattant, hogy a Barney nevű vámpír, Barney Wilcox, az elrabolt kislány ügyében elfogott első tanúnk mesélt erről a Benjáminról, aki a lázadó mozgalom feje lenne. Barney azt is említette, hogy ez a Benjamin régi motoros, és halandó szolgája is van. Amikor ezt mondta, nem hittem neki, emlékszem, átfutott az agyamon, hogy nyilván csak a többiek előtt játssza a vámpír a nagy májért, hogy elfogadják a kicsik vezérüknek. Nem hittem volna, hogy létezik olyan hatalmas vámpír, aki halandó szolgát is tart, és mégis bevonzzák az olyan modern mozgalmak, amik a vámpírok függetlenségéért küzdenek, hogy lehessenek szabad vámpírok, mesterek nélkül, mint a halandó emberek. Eddig azt feltételeztem, hogy egy mestervámpírnak ennél több esze van. – És tényleg halandó szolga? – kérdeztem. – Nem tudják. Te is tudod, hogy ennek az egész halandó szolga dolognak a lényege, hogy a vámpírnak legyen emberi jelenléte. Ha ordítana róla, hogy valami más, akkor csapnivaló halandó szolga lenne, nem? Ezt átgondoltam. Aztán biccentettem. – Bár ha tényleg ez a definíció, akkor én vagyok a legpocsékabb halandó szolga a világon, mert én aztán vastagon nem vagyok halandószerű. – De te speckó eset vagy. A kivétel. – Ja, persze. – Számítottál rá, hogy ez a Benjamin vagy a követe bejelentkezik? – Dehogy Teljesen azt hittem, hogy a vámpír, aki említette, csak hazudik. Vagy hogy őt vezették félre. Felöltözöm, és bemegyek beszélni vele. – Előbb azért zuhanyozz le – mondta mosolyogva. – Sem a rendőrség, sem az állítólagos halandó szolga nem vérállat, nem éreznek rajtam szagokat. – Hallgass rám, Anita, gyorsan mosakodj meg, a zsaruk úgysem engedik el, amíg be nem érsz! Kivárja, hogy elkészülj. – Ezek szerint nem ébredtem föl a mobilomra? – Nagyon úgy fest. – És Zerbrowski nálad keresett?

– Nappal van, Jean-Claude-ot nem hívhatta. – Ez tény. – Hékás, mi a baj? Miért vagy ennyire komoly? Mi jár a fejedben? – Hogy amikor először hallottam a Benjamin nevet, az csapda volt. És most egyszerűen csak besétál a halandó szolgája a rendőrségre, hogy beszéljen velem. De miért? Miért nem a jól bevált vámpírmódi szerint keres meg, hogy fehér zászló alatt tárgyaljunk, ahogy szokás? – Talán úgy van vele, hogy nagyobb a túlélési esélye, ha a rendőrség is szemmel tart közben. – Ezt vegyem úgy, hogy a rendőrségen nagyobb biztonságban érzi magát, mint nálunk? – meresztettem Micah-ra nagy szemeket. – Ő ember, vagyis hívhat ügyvédet, vagyis jár neki rendes tárgyalás, ha feladja magát. De ha vámpírhóhérként találkozol vele, és van kivégzési parancsod, azt rá is érvényesnek tekintheted. Vagyis akár meg is ölheted. Talán átfutott a fején, hogy ha magánszemélyként találkozik veled, mennyi esélye lehet, miközben itt a sok alakváltó testőröd is. – Ebben, mondjuk, lehet valami. – Zuhanyozz le, öltözz fel, és valaki bevisz majd az őrsre. – Vezetni én is tudok. – Magad mondtad, hogy első alkalommal csapdába futottál. Meg akartak ölni. És most még azt is tudják, hogy be fogsz menni, könnyűszerrel rajtad is üthetnek így út közben. Tiltakozni próbáltam, de aztán inkább hallgattam. – Jó, akkor viszek magammal testőröket, de legfeljebb a rendőrségre jöhetnek velem. A kihallgatásra nem viszem be őket. Kint malmoznak, és várnak. – Kösz, hogy nem kezdtél vitatkozni – mosolygott nagyot, majd megcsókolt. Aztán megnyalta a száját. – Sátit érezted a számon, igaz? – vontam össze a szemöldökömet. Micah a mennyezet felé pislogott, mintha valamin gondolkodna, aztán leesett, hogy épp ízlelget. – Ühüm. – Azt tudod, hogy ha nem vérleopárd lennél, akkor ettől most kiszaladnál a világból – mondtam. – Nem azért viselem jól, hogy másokkal is osztoznom kell rajtad, mert vérleopárd vagyok – ingatta a fejét –, de ha nem lennék az, valószínűleg

nem hoznám a tudomásodra, hogy valaki más ízét érzem rajtad. Ha egyszerű ember lennék, nem játszanék ilyen nyílt kártyákkal. Volt idő, amikor tovább kellett volna firtatnom a témát, hogy pontosan értsem, mire gondol, de ma már ennyiből is vágtam. Néha azt gondolom, hogy a legtöbb emberre ráférne egy kis „állatiság”, hogy őszintébben és könnyedebben kezeljék a problémáikat. – Lezuhanyozom. Úgy lesz a leggyorsabb. – Sátán is ott lesz, szóval próbálj ellenállni a kísértésnek. – Rohannom kell a bűnözők után. Ilyenkor nem könnyű elterelni a figyelmemet – ráncoltam a homlokomat. Erre felvonta a szemöldökét, én meg megadóan elvigyorodtam, aztán pirulni kezdtem, és gyorsan vállat vontam. – Jó, ma kivételesen fegyelmezem magam. – Ez az én kicsikém – mosolygott, és megcsókolt megint. Igen, az voltam, az ő kicsikéje.

44. Ha az ember testőröket visz a rendőrségre, válogassa őket úgy, hogy ne legyen köztük olyam, aki épp körözés alatt áll. A vérpatkányokra volt a leginkább jellemző, hogy durva helyekről toboroztak. A sofőrünk Bram volt, a magas, sötét és jóképű, örök tengerészsérós Bram. Most a kocsiban maradt. Mielőtt valahol a dzsungelben egy vérleopárd meg nem támadta, elitosztagos volt a lövészeknél, így hát egészségügyi okokból leszerelték. A katonaság nagyot bukott, mi nagyot nyertünk vele. Direkt ügyeltem arra is, hogy olyan ne jöjjön velünk, akivel járok is. Nem akartam több balhét a kolléganőkkel. Meg a kollégákkal sem. Valahogy mindkét nem hajlamos volt berágni rám, amiért ennyi dögös pasim van egyszerre. A pasik egyszeriben bizonytalanok lesznek, a csajok meg féltékenyek. Ezért maradt Brammel a magas és izmos Godofredo is a kocsiban, és ezért jöhetett csak Claudia és Büszkeség. Claudiát részben azért hoztam, hogy szórakozzam kicsit. Imádtam a férfi kollégák arcát figyelni, ahogy meglátják ezt a szépséges és hatalmas, testi erejében lenyűgöző nőt. Mintha csiklandoztak volna, és újabban simán csináltam és megtartottam magamnak olyasmiket, amik egyszerűen csak a jókedvemet és a boldogságomat szolgálták, nem volt több céljuk. Mert minek ennél több cél egyébként? Egyébként felvett egy fekete széldzsekit, hogy eldugja a fegyvereit meg a karizmait, hogy mégse hozza rá annyira a frászt a zsarukra. Isteni volt, hogy végre van egy másik nő is, aki félelmetes, ráadásul már első pillantásra is az, nem úgy, mint én a törpe termetemmel. Claudián rögtön jól látszott, hogy veszedelmes. Büszkeség pedig remekül mutatott a sötét szépsége kontrasztjában a maga arany törékenységével. Valamivel alacsonyabb volt Mephistophelesnél. A haja rövid volt és hullámos, a füle alá ért. Az arca szív alakú, nem úgy, mint Sátáné, a szeme sápadt arany, ami se barnának, se farkas vagy oroszlán borostyánsárgájának nem tűnt. Egyszer megkérdeztem, hogy a jogsijában mi áll, milyen színű hivatalosan a szeme, és azt mondta, hogy barna, de persze ez kamu volt. Ahogy az is,

hogy Nathaniel szeme kék, csak hát a jogsiba nem lehet olyat írni, hogy orgonalila vagy levendulaszín. A dokumentumok sztenderd válaszai valahogy ritkán találták meg a pasijaimat, sőt, azokra se sokszor passzoltak, akik csak velem dolgoztak és több közöm nem is volt hozzájuk. Büszkeség jóképű volt, a válla széles és izmos, Claudia fegyveresen vagy akár fegyvertelenül is bevállalta maga mellé erősítésül. Tőle nagyobb dicséretre senki se számíthatott, mint hogy hajlandó dolgozni vele. Ma azonban a szememben a két legfőbb erénye az volt, hogy durván jól néz ki, viszont nem a szeretőm, sőt, senki másnak sem a szeretője vagy szerelme. Kicsit reménykedtem, hogy ha belengetem Arnet nyomozó, Millie meg a többi csaj előtt, akkor talán lepattannak a pasijaimról. Talán még Brice is profitálhat belőle, ha kicsit csökken rajta a nyomás. Bár a fő gondom én magam voltam, mert Brice új volt még nálunk, Arnet nem az ő életét fenyegette. Kezdett a csajtól borsózni a hátam, pedig nálam az nem megy egykönnyen. Büszkeség egyetlen komoly hátránya az volt, hogy képtelen volt flörtölni. Csábítani igen és randizgatni, az rendben volt, de a könnyed, következmények nélküli flörtölgetés nem az ő terepe volt. Ugyanakkor a többi aranytigrisnek, akik éppen nem voltak a szeretőim, még komolyabb defektjei voltak: az egyikük forrófejű volt, a másik meg komoly történész, aki a szívét réges-rég eljegyezte a könyvekkel. Volt még egy harmadik is, de ő éppen egy másik vámpírcsaládnál járt háztűznézőben, ahol a Város Urának a fő hívóállata a vértigris. Be kellett hát érnem Büszkeséggel. Felzárkóztam kettőjükhöz, és ők beálltak a két oldalamra, kissé srégen a hátam mögé, ahogy kell. – Nagyon nem örülök, hogy én leszek a kolléganőidnek odavetett áldozati bárány. Thorn sokkal jobb nálam a flörtben. – De ő kiszámíthatatlan. Nem lenne okos dolog behozni a munkahelyemre. – Akkor ott van Düh. Ő teljesen kiegyensúlyozott. – Viszont olyan tökéletesen belehelyezkedett a Harlekin történetírójának szerepébe, hogy közben azt is elfelejtette, hogy férfi. Azt meg végképp, hogy a nőket szereti. – Szerintem a könyveit sokkal jobban szereti bármilyen nőnél – jegyezte meg Claudia.

Büszkeséggel egyszerre bólintottunk rá, de azért felpillantottam Claudia arcára. – Te bepróbálkoztál nála? Elpirult. Életében másodszor, és mind a két esetben azon, hogy a pasikról kérdezgettem. – Bepróbálkoztál nála. – Dühnél? – botlott meg a semmiben Büszkeség. – Miért pont Dühnél? És ebből rögtön tudtam, hogy Büszkeség érdeklődött Claudia iránt, vagy már talán próbálkozott is nála. Tetszett neki, mint nő. – Mert nem testőr, és mégis meg tudja védeni magát. Nem szeretnék áldozattípussal járni, de a szakmából se senkivel, se testőrrel, se zsoldossal. Mert azok meg előbb-utóbb versenyezni kezdenek. – Mármint veled? – kérdeztem. – Aha. – Én bírom az olyan csajokat, akik lépést tartanak velem – morogta Büszkeség. Claudia átnézett rá a fejem felett. – Pedig szerintem te egy igazi elbaszott versenyzőalkat vagy. – Ja, hát szeretek a legjobb lenni, még ha nem is halok bele, ha nem nyerek mindig. – Aha. Hát ezt észben tartom – bólogatott Claudia elgondolkozva. Hirtelen az a döbbenetes késztetés ébredt bennem, hogy összehozzam őket. Nem szokásom az ilyesmi, de most valahogy olyan csábítóan viccesnek tűnt. Ha Claudia nem célzott volna rá korábban, hogy állandó pasija van, akkor akcióba is léptem volna. De ez az egész új volt még nekem. Nem ártott kicsit informálódnom, mielőtt valami kolosszális baromságot művelek. És már ejtettem is a témát, amikor a bejárathoz értünk. Claudia és Büszkeség egyszerre nyúltak a kilincsért, aztán komoran villant össze a tekintetük. – Én megmondtam – bólintott Claudia. Büszkeség könnyedén meghajtotta a fejét, és hátralépett, hagyta, hogy Claudia tárja ki előttem az ajtót. Dögös arcára kiült a szokásos arrogancia, már-már düh, amit olyankor vett elő, amikor nem akarja közprédává tenni az érzelmeit. Hát most nem akarta. Bementem az ajtón, Claudia pedig úgy méregette Büszkeséget, mintha most ismerte volna meg. Lehet, hogy a gonoszok üldözése közepette végre

egy kis romantikában is lehet részünk, és kivételesen nem az én románcaim okán. Ez de menő lenne!

45. Claudiának és Büszkeségnek persze le kellett adni a kapuban a fegyverarzenált, és a cuki portás szépen elzárta nekik megőrzésre. Claudiával egyszer már végigcsináltam ezt a procedúrát, de akkor legalább mondhattam, hogy éppen csajos programon voltunk együtt, plázázni meg a többi, onnan hívtak be. Most képtelenség lett volna bármi hihető sztorit előadni, a napnál is világosabb volt, hogy ezek ketten azok, amik: testőrök. Az én testőreim. Zerbrowski gálánsán kihúzta Claudiának a saját székét, hogy az íróasztalához ülhessen, közben szexis utalásokkal bombázta, mire Claudia egyszer csak felpattant, és a nagy magasból fenyegetően meredt le Zerbrowskira. Nem volt nehéz dolga, bő húsz centivel nőtt fölé. Úgyhogy Zerbrowski kénytelen volt vigyorogva ugratni tovább, míg végül már Claudia is feladta a komorságát, és majdnem el is mosolyodott. – Egy szavát se vegyem komolyan, ugye? – nézett rám végül. – Még a mondatok közötti szünetet se – ingattam a fejemet. – Hékás – ágált Zerbrowski –, minden egyes szavamat a végletekig komolyan gondoltam, igenis. Perverz vagyok, leteszem a nagyesküt! És már emelte is esküre a kezét, csak a Biblia hiányzott, amire felesküdhetne. Kórusban röhögtük ki. Ő meg kedélyesen vigyorgott ránk, amolyan tőről metszett Zerbrowski-módon. Büszkeség Tammy Reynolds nyomozó asztalánál kapott helyet. Ő Larry felesége. Ez elsőre meglepett, de persze Tammy nem volt soha olyan ellenséges velem, mint újabban a kis férje. Ennek részben nyilván az is az oka, hogy elég sokáig volt távol. Mert amikor visszatért az egyéves szülési szabadságáról, egyből áthelyezték az FBI természetfeletti egységéhez, és csak alig néhány hete került vissza hozzánk. Mert Tammy boszi volt, pszichés tehetséggel született, és a hozzá hasonlókat mindenki szívesen fogadta, az egyház is használta képességeiket a sátán elleni küzdelemben. A rendőrségnél és a szociális szférában is elég sok boszi helyezkedett el.

Hosszú, barna haját józan lófarokban fogta össze, a kosztümje is józan barna volt, még józanabb fehér blúzzal, nulla sminkkel. Csinos volt, bár ez a szerelés senkinek sem állt volna jól. Vagy tíz centivel volt magasabb Larrynél, és soha nem zavarta, hogy ő a magasabb. Ezt nagyon bírtam benne. Dolph mögöttem tornyosult, Claudia kedélyesen kezet rázott vele, és erre Büszkeség is megjelent persze, hogy lekezeljenek. Hihetetlen, hogy egy nő közel akkora lehet, mint Dolph! Még Büszkeség is egészen aprónak tűnt mellettük, és akkor én? Én szinte ki se látszottam a földből hozzájuk viszonyítva, de azt hiszem, volt időm hozzászokni ehhez. Dolph hátravitt megnézni a videót az állítólagos halandó szolgáról, hátha így, képernyőn át is látok rajta valamit. Belenéztem a szemcsés, fekete-fehér filmbe. A férfi nagyon mozdulatlanul ült az asztalnál, két keze összekulcsolva maga előtt, az asztallapon. Rövid, sötét haja volt, klasszikus fazon. Fehér ingben volt, a legfelső gomb nyitva, nyakkendő sehol. A zakója fekete lehetett vagy sötétkék, valami sötét szín és konzervatív. Egy pohár víz állt a keze ügyében, amiből még egy kortyot sem ivott. Csak ült, néha pislogott egyet, és várt. – Szinte túlságosan is hétköznapi alak – jegyeztem meg. – Pont, mint országunk több tízezer üzletembere. – Ja. – És tényleg halandó szolga? – A halandó szolga feladata, hogy halandónak látszódjék – ingattam a fejemet. – És innen csak ennyit látok belőle, fizikailag közelebb kell kerülnöm hozzá, hogy érezni tudjak bármit is. – Eddig ebből a csoportból mindenki az életedre tört, Anita. – Csak akkor jutok át a pajzsán, és láthatom, hogy halandó szolga-e, ha bemegyek hozzá – néztem fel Dolph-ra. – Ha az, akkor gyorsabb és erősebb a normálisnál? – Valamivel igen, de a lényeg, hogy sokkal nehezebb benne kárt tenni, nehezebb megölni. Mert valamennyire részesül a mestere majdnemhalhatatlanságából. – Hogyhogy csak majdnem? – Mert akit és amit pisztollyal vagy késsel meg lehet ölni, az nem teljesen halhatatlan, csak épp nehezebb megölni.

– Ezt aláírom – bólintott rá Dolph mosolyogva. Aztán visszaváltott megint epebaj komolyra. – Akkor sem rajongok a gondolatért, hogy bemenj oda hozzá. – Átkutattátok, hogy van-e nála fegyver vagy bomba, nem? Dolph bólintott. – Hát akkor nincs sok okom félni. A mobilomra befutott egy SMS, én meg automatikusan csekkoltam. Egy segélykérés volt, Büszkeségtől: „A csaj meg akar téríteni! Ments meg, különben bunkó leszek!” – A francba. – Mi a baj? – Tammy nyomozó ismét természetfeletti híveket próbál toborozni az egyháznak. – A vallásszabadságba elvileg ez is belefér – ráncolta a homlokát Dolph bár már nem egyszer figyelmeztettem, hogy inkább életeket akarjon menteni, ne lelkeket. – Még hitbuzgóbb, mint mielőtt elment szülni? – Nagyon úgy tűnik – morogta a főnök. – Most gyorsan megmentem tőle Büszkeséget, keresek neki egy másik asztalt, aztán lássuk a halandó szolgánkat – mondtam, az utolsó két szót idézőjelben, még ha a gesztust akadályozta is kissé a kezemben a mobilom. – Eridj, menekítsd meg a testőrödet, és utána bekísérlek az üzletemberhez. Nem tiltakoztam. Vannak, akiket pont az tart vissza attól, hogy egyből nekem essenek, ha egy ilyen nagydarab pacák tornyosul mellettem. Hiába is van ettől herótom, ez van. Szaladtam a tigrisem felmentésére. Régebben, amikor Tammy a természetfelettiekhez került, velem is tett egy kísérletet, hogy megszerezzen boszinak az egyháza számára. Én is kiakadtam, pedig keresztény voltam, vagyok, még ha episzkopális is. De Büszkeség, ahogy minden aranytigris, valamiféle panteista hitet vall, ami az ősi Kínából ered a mi Krisztusunknál jóval korábbi időkből. Ez a vallás évezredek alatt érett meg a mai formájára, időszámításunk előtt kétszáz óta illegalitásban, a teljes meglapulásban kellett továbbadni és ápolni, mert akkoriban Kína első császára megpróbálta teljesen leradírozni a híveit a Föld színéről. Az aranytigrisek egyébként is bujdosásban éltek, a hitük is a bujdosók hite, és

centivel sem érzik alacsonyabb rendűnek a jött-ment kereszténységnél, ami holmi zsidó szektaként kezdte. Már majdnem odaértem, amikor Arnet állta el az utamat. – Ő is a pasid? – kérdezte nagyon halkan. – Se nem a pasim, se nem a szeretőm, csak a testőröm. – Eskü? – fonta össze a két karját formás, apró mellén. Nekem ehhez a mutatványhoz túlságosan is nagyok a domborulataim, mindig alájuk kellett először kanalaznom a karommal, és kissé megemelnem őket, csak úgy fértem el. – Eskü. – Akkor majd én kimentem a Prédikátor karmai közül – húzódott mosolyra Arnet szája. Beletelt egy pillanatba, mire leesett, hogy a Prédikátor Tammy. Mire megértettem, Arnet már riszált is a szűk, rövid szoknyájában az asztaluk felé. Jól szabott kosztümje volt, kiemelte a formás fenekét, még ha kissé sovány volt is. Azért csinos. És ő legalább erőfeszítéseket tett, hogy kinézzen valahogy, szolid smink meg minden. Most is bevetett, amit csak tudott, amikor könnyedén Büszkeség vállára tette a kezét, és lemosolygott rá meg Tammyre. Büszkeség már fel is emelkedett a székről, hagyta, hogy Arnet vigye magával. Közben rám sandított kérdőn, és amikor halványan biccentettem, hagyta vezetni magát, és leült Arnettel szemben. Megszabadult Tammy hittérítésétől, Arnetet meg nagyon is jól ismerte hírből, alaposan fel volt készülve rá. Zerbrowski Claudiát szórakoztatta, messziről úgy tűnt, mintha súlyosan nyomulna rá, közben meg családi fotókat mutogatott neki az iPhone-ján. Játszotta a nagy kujont, közben meg nála hűségesebb, boldogabb családapát még soha nem hordott hátán a Föld. A felesége, Katie egyszer egy kerti sütögetésen mesélte, hogy szerinte ezzel a szemérmetlen flörtöléssel vezeti le a felesleges energiáit, szóval ő nem szól bele. Amikor megismerkedtek, akkor is vadul cicázott mindenkivel, Katie-t kivéve. Először azt is hitte, hogy Zerbrowski észre sem vette őt. Hát ezt adja össze valaki. Dolph két egyenruhást küldött be a kihallgató helyiségbe, akik a két sarokban vették fel az őrhelyüket. – Bemutatom Blake rendőrbírót, Mr. Weiskopf – kezdte, ahogy beléptünk mi is.

Weiskopf elmosolyodott, őszintének tűnő mosollyal, mintha tényleg megörült volna, hogy végre találkozunk. – Blake rendőrbíró, Anita, igazán nem számítottam rá, hogy épp így, egy rendőrségi kihallgatószobában ismerhetem meg. Mesterem és jómagam is rendkívül csalódottak vagyunk, hogy idáig fajult a helyzet. Kezet fogtam vele az asztal fölött, és csak utána ültem le. Csak egy pillanatig habozott, hogy elfogadja-e a kezem, de aztán automatikusan nyúlt érte, ahogy általában mindenki, halandók és vámpírok egyaránt. De ő nem volt vámpír, a keze meleg volt, élő... emberkéz. Bepróbálkozhattam volna némi kis erővel a kézfogásban, de azt sértésnek is vehette volna, így inkább fegyelmeztem magam. – Egészen pontosan hova fajult, Mr. Weiskopf? – kérdeztem, ahogy a székre ereszkedtem. Dolph betolta alám a széket, amit eléggé utáltam, mert valahogy soha nem sikerült eltalálnom az időzítést, és most is túlságosan korán tettem le a seggemet, ami azt jelentette, hogy a szék rendesen megütötte a térdhajlatomat. De legalább Dolph elég nagy volt és erős, hogy székestül betoljon az asztalhoz, a helyemre. Nem is mozdult utána mellőlem, fenyegetően magasodott mindkettőnk fölé. A puszta jelenlétével próbálta minden meggondolatlanságtól elvenni Weiskopf kedvét, és hacsak nem szokott az ilyen hatalmasra nőtt emberek társaságához, sikerülni is fog. Általában szokott. Weiskopf lassan végigsétáltatta a tekintetét rajta, fel a feje búbjáig és vissza, majd lassan elmosolyodott. A kezei ismét összekulcsolódtak, és ernyedten hevertek maga előtt az asztalon. – Mesterem nem helyesli az ügyünk nevében elkövetett erőszakot. – És mi lenne ez az ügy? – érdeklődtem. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan tudhatta meg valami tébolyodott ember Benjamin nevét, amit Barney-ból szedtünk ki ugyanebben a szobában korábban. De a tébolyodottakat soha nem szabad alábecsülni. Mert attól, hogy elmeháborodott, még lehet nagyon is intelligens, nem lenne kivételes eset. Sőt, néha azon tűnődtem, hogy talán éppenséggel nagyon is okosnak kell lenni ahhoz hogy ilyen szinten elmenjenek otthonról. Hogy az őrületnek stílusa is legyen legalábbis. – Ugyan már, Anita! – mosolygott rám, barna szeme megtelt némi gyöngéd rosszallással. – Szólíthatom Anitának?

– Ha maga is elárulja a keresztnevét – mosolyogtam vissza rá édesen. Már elsőosztályú mosolyt tudtam hazudni, még a szemem is mosolygott belé. – Olyan régóta vagyok Mr. Weiskopf vagy egyszerűen csak Weiskopf, hogy maradjunk most is inkább annál – mélyült el a mosolya. – Weiskopf? Énnyi? Mosolyogva bólintott. – Akkor maradjunk a Blake-nél. Vezetéknévért vezetéknév jár cserébe. – Úgy véli, ha megtudja a keresztnevemet, le tud nyomozni, és úgy talán a mesterem nyomára is bukkanhat. – Elvégre ez volna a munkám – vontam meg a vállamat. – Nem éppen. A maga munkája a vámpírölés – fakult meg a mosolya valamicskét. – Már az olyanoké, akik megszegik a törvényt. – Nem, Anita, vagyis Blake – ingatta a fejét immár komoly képpel –, maga apró hibákért is ölt már vámpírt. Olyanokért, amikért embereket soha nem végeznének ki. – Elismerem, a „három csapás” törvénye elég kemény időszak volt – biccentettem. – Kemény? Ez lenne a megfelelő kifejezés? – nevetett fel epésen. – Igazságtalan, embertelen, szörnyűséges, barbár. Szóljon, ha van olyan, ami tetszik! – Mind egyszerre, leginkább a szörnyűséges. Maga lett a sok kis vámpír nagy mumusa, Ms. Blake. – Blake rendőrbíró. – Legyen. De akkor én is Mr. Weiskopf vagyok. – Nem is nagyon mondtam még ki a nevét, Mr. Weiskopf. – Ha jobban meggondolom, tényleg nem. Kissé összeszedte magát, ahogy lesimogatta a fekete zakó elejét. Innen bentről már látszott, hogy nem kék, hanem fekete. Próbált volna megint mosolyogni rám, de a szeme komor maradt. Dühös volt, és vagy én, vagy a munkám nem volt a kedvére való. – Mesteremmel mi nem hiszünk a szemet szemért jogosságában. Mi erőszakmentességet hirdetünk, maga viszont csakis erőszakot tud ajánlani mindenkinek. – Sokat dolgoztam azon, hogy a „három csapás” elve kikerüljön a vámpírtörvények közül. A kis vétségek már nem számítanak be a „három

csapás”-ba. Ma már csak akkor születik meg kivégzési parancs, ha egy vámpír ember sérelmére követ el erőszakot. – Nagyra értékeljük, hogy a szakvéleménye nagyban hozzájárult Washingtonban a törvények módosításához, Blake rendőrbíró. És azt a reménységet ébresztette a szívünkben, hogy Jean-Claude más lesz, mint az előtte járók. – Ki és minek járt Jean-Claude előtt? – szólt közbe Dolph. – A Vámpírtanács vezetőire gondolok, természetesen – nézett fel a magasba, Dolph-ra Weiskopf. – Ahogy az a hírekben is többször elhangzott, Storr kapitány. Feltételezem, nem akarja, hogy azt higgyem, annyira tájékozatlan, hogy nem tudja, híre ment, hogy Tanácsunk élére most először amerikai vezetőt választanak. – A pletykákat ismerem én is – bólintott Dolph. – Csakhogy ezek nem pletykák. Hanem a tények. Igyekeztem teljesen rezzenetlenül ülni, hogy egyetlen arcizmom se tudósítson arról, hogy Weiskopf olyasmit árult el, vagy olyat is tudhat, ami soha nem hangzott még el semmilyen híradásban, és amiről jobb lenne, ha rendőrkollégáim nem értesülnének. – Igen nagy reménységgel fogadtuk, hogy Jean-Claude megtűri az Örök Élet Egyházát, és nem ragaszkodott hozzá, hogy egytől egyig felesküdjenek rá. Igyekeztem éber maradni, mert könnyűszerrel mondhatott volna véresküt is, ami persze mindenféle kellemetlen kérdéseket válthatott volna ki Dolph-ból. Lehet, hogy tudja, de az is lehet, hogy gőze sincs mit jelent egy Város Urára felesküdni. – De aztán Jean-Claude mégis megkövetelte, és ez romba döntötte minden illúziónkat. – És el is határozták, hogy megölik őt – bólintottam. – Dehogy – meredt rám őszinte döbbenettel Weiskopf. – Nem, mi soha nem helyeseltük az erőszakot. Becsületszavamra, és mesterem becsületére is mondom, hogy soha senkit nem biztattunk semmiféle erőszakos tettre. Igen elkeserítette szívünket a halott rendőrtisztek látványa a hírekben. – De gyerek- és idős vámpírokat gyűjtöttek maguk köré. Hogy elnyerjék a média szimpátiáját. – Csak azt akartuk megmutatni a nagyközönségnek, hogy nem minden vámpír szépséges és szexi, mint a maga vámpírjai. Meg akartuk mutatni, hogy a vámpírok is ugyanolyan sokfélék, mint a halandó emberek. Ezért

választottuk éppen őket, de soha nem állt szándékunkban ilyen gonosz módon felhasználni őket. – A maga mestere volt az ő mesterük is, és az ő irányítása alatt követték el a gonoszságaikat. – Az én mesterem nem az ő mesterük. Szándékosan tartózkodtunk az irányítás és uralom mindenféle formáitól, csakis szavunkkal és érveinkkel próbáltuk vezetni őket, ahogyan az embereket is szokás. – Nagy baromság! – Az előbb adtam a becsületszavamat – villant megint harag a szemében. – Benjamin mestervámpír, és azok a vámpírok nem tartoztak egyetlen másik mesterhez sem. Ez azt jelenti, hogy ha egy mester elég hatalmas, sokkal határozottabban irányíthatja őket a saját szavaival, mint bárki is halandó embereket. – De csak, ha úgy akarja, márpedig az én Benjaminom évszázadok óta kínosan ügyel rá, hogy önnön magán kívül senki mást ne akarjon és próbáljon irányítani. – A vámpírok léte elválaszthatatlan a rendszertől és a hierarchiától, mindenki hűséggel tartozik valakinek. A maga mestere sem a semmiből lett, hanem egy vérvonal leszármazottja, tehát annak a vérvonalnak tartozik hűséggel. És annak, aki vámpírrá tette. – A mesterét megölte egy régi vámpírhóhér, a maga egyik elődje, a Hóhér. Addig azt tanították, hogy ha a vérvonalunk feje meghal, akkor vele halunk mi magunk is. De másnap este ugyanúgy felébredtünk. Csak hazugság volt az egész, hogy soha ne is próbáljunk családunk feje ellen törni. – Csak egyetlen vérvonalról tudok, aminek a fejét levágták, és azt az övéi túlélték volna. Ott is csak ketten. – Igen, a maga Igazsága és Gonosza, ők ketten voltak a túlélők, de ilyen túlélő volt az én mesterem is. A mi vérvonalunk feje a vadonban keresett menedéket. Nem akart ennek a szánalmas hierarchiának a része lenni, de mestervámpírként hamarosan követőket gyűjtött maga köré, és a régi jó szándékai fölé nőtt a hatalma, és a valaha volt jó szándékok a múltba merültek lassan. Pedig szent életet szánt nekünk, amennyire tisztán az elátkozottak csak élhetnek. Valami ismeretlen vérvonalról beszélt, ami a semmi közepén, a világtól távol próbált szerzetesi életet folytatni.

– Vámpírkolostor? – kérdeztem hitetlenkedve. – Úgy bizony. Amennyire ez lehetséges volt. Mert nagyon istenes vámpír volt, a hite oly nagy volt, hogy a szent tárgyak mind izzani kezdtek a jelenlétében. Mindannyian sokat szenvedtünk ettől. Igyekeztem leplezni a meghökkenésemet ezen a sztorin, hogy egy vámpír megtartotta istenbe vetett hitét, és a saját hite lobbantotta lángra az ereklyéket. Nagyon próbáltam elképzelni ezt az ellentmondást, ahogy egy vámpír hite saját maga ellen fordítja a szent tárgyakat. Hihetetlenül bizarr gondolat volt. – Gondol, amit akar, Anita Blake, én az igazat mondom. – És ott volt maga is, vagy csak Benjamin elmondásából ismeri a történetet? – Maga is éppen olyan jól tudja, mint én – nézett a szemembe mélységes komolysággal Weiskopf-, hogy milyen mértékben osztozik mestere emlékeiben a szolga. Ismerem a teljes igazságot, akár jelen volt is az eseményeknél ez a test, akár egy másik test szerezte is az emlékeket. Ott voltunk. És láttuk az igazságot. Lúdbőrzött a hátam ettől a többes számtól. Velünk is ez történne JeanClaude-dal, ha nem ügyelnénk olyan kínosan a pszichés kapcsolatainkra? Felidéztem magamban a több havi tanulási fázist, amikor Richarddal és vele még újak voltunk a témában, belemásztunk egymás érzelmeibe, érzékelésébe, álmaiba, akaratunk ellenére is. Ha akkor nem építünk ki védelmi mechanizmusokat... ma is emlékszem még olyan pillanatokra, amikor azt sem tudom, kinek a testében vagyok épp, és hogy ki mit lát éppen. Hát igen, ha nem állítjuk fel a pszichés szabályzatot, akkor mostanra talán egy lélekké váltunk volna három külön testben. Richarddal legalábbis ettől paráztunk akkor. Azt nem tudom, hogy Jean-Claude is beijedt-e a dologtól, de azt igen, hogy én halálosan. Annyira, hogy fél évekre leléptem a messzi semmibe, és itt hagytam őket pszichésen és fizikailag is, rohadtul keményen befeszítve minden pajzsomat ellenük. Csak ültem ott, és hallgattam Weiskopf sok mi-jét, és tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja. Ok ketten már nem két külön én voltak, hanem egy nagy mi. De rajtam rohangált tőle a hideg. – Mivel rémisztettem meg ennyire? – nézett rám Weiskopf. Basszus, ennyit a pókerarcomról. – Szóval akkor valamikor réges-régen egy vámpírhóhér elkapta Benjamin vérvonalának a fejét, és megölte – próbáltam gyorsan terelni a

témát. – A mester halála soha nem jelenti az összes kisvámpír halálát is, Mr. Weiskopf. Az én egész pályafutásom során sem történt még soha ilyen. – Ha kismestereket öl. De nem vérvonalak teremtőjét, vérszökőkutat, fontain de sangue-ot. Egy ilyen nagy hatalmú vámpír halála elvileg az összes teremtménye halálát is jelenti. De ez csak hazugság volt, hogy ne lázadjunk fel ellene. Hazugság volt, hiszen másnap este ismét ugyanúgy felébredtünk. Csak mi, egyedül mi. – Mert Benjamin elég hatalmas volt, hogy maga is elindítsa a szívét. Ilyen egyszerű. – Nem – hajolt át az asztal felett Mr. Weiskopf. – Nem ilyen egyszerű. – Akkor a többi vámpír miért nem ébredt fel? Ha tényleg hazugság lett volna, akkor mindannyiuknak fel kellett volna ébredniük. – Az a vámpírvadász sokukat megölte. A koporsóikban döfte le őket. – Embereket gyilkoltak a környéken? – Mesterünket megtébolyította a hatalom – bólintott. – Ha más vámpírokat akarsz irányítani, előbb vagy utóbb a lelked és a szellemed bánja. Megroppan bele. Ezért is nem akartunk soha egyetlen vámpírt sem uralni. – És össze is jött? – Felébredt bennünk a késztetést, hogy követőket gyűjtsünk magunk mellé, de leküzdöttük. Mindig úton voltunk, hogy ne hívjuk fel magunkra más mesterek figyelmét. Nem akartunk területekért harcolni, és térdet se akartunk hajtani egyetlen vámpír előtt sem. Csakis annyit akartunk, hogy békében lehessünk. – Mégis lettek követőik. Akik megöltek két rendőrt. Az egyikük a várandós volt feleségét is majdnem lemészárolta, de szerencsére megakadályoztuk. – Pontosabban megölték őt. – Igen, pontosan, megöltük, de ha közte és a terhes exe között választanom kell, úgy hogy a nő egyetlen bűne, hogy elhagyta az erőszakos férjét, hát egy pillanatig sem haboznék megint. – Ahogy mi sem – bólintott Weiskopf. – Helyes döntés volt megmenteni a nőt és meg nem született gyermekét. – Örömmel hallom, hogy egyetért – vontam össze a szemöldökömet. – Ne lepődjön meg ennyire, Anita Blake. Ha az ártatlan megmentése a tét, hiszünk az erőszak erényeiben. Nem vagyunk teljességgel pacifisták.

– Jó tudni. – Csak olyan követőink voltak, mint egy halandó vezetőnek, nem vártuk, hogy földig hajoljanak előttünk. Nem kellett esküt tenniük, ügyeltünk, hogy csakis a szavainkkal vezessük őket. – Figyeljen, Weiskopf- ingattam a fejemet –, egy mestervámpír már azzal irányítja a kisebb vámpírokat, hogy a közelükben van. Olyan ez, mint valami természetfeletti feromon. – Ez hazugság – vágta rá magabiztosan. – Így érzi meg rögtön egy Város Ura, ha másik mester lép a területére. – A maga Jean-Claude-ja mégsem érzett meg bennünket. Kerestem egy biztonságosabb választ. – Azért, mert a maga Benjáminja nagyon öreg és hatalmas. Fogalmazzunk úgy, hogy őszintén próbál nem uralkodni mások felett. Mondjuk, hogy őszintén csak beszél nekik, csakis a szabadságról prédikál nekik, hogy ők is ugyanúgy megérdemlik. – Mi csakis ennyit akarunk. Szabadságot magunknak és a többieknek. És nem diktatórikus törvények jármában senyvedni. Olyan merész álom ez? – Nem, Weiskopf, nagyon is jó álom, szép álom – mondtam teljes meggyőződéssel. Most nekem sikerült meglepnem őt. – Nem hittem volna, hogy egyetért velem. – Tele vagyok meglepetésekkel. – Sejthettem volna, Anita Blake. – Legyen inkább csak Anita. – A barátkozással nem tud félrevezetni. – Nem barátkozom, csak unom már ezt az örökös Anita Blake-et. Olyan érzés, mintha az osztályfőnök becitált volna az igazgatóiba, intőért. – Világos – mosolygott. – Legyen hát Anita. És köszönöm, hogy a keresztnevén szólíthatom. – Szívesen. Vagyis tehát a mesterével elhatározták, hogy felszabadítják a kisvámpírokat a mestervámpírok uralma alól? – Pontosan. – Én hiszek benne, hogy a vámpírok is emberek, Weiskopf, különben nem járnék velük, nem lennék egyik-másikba szerelmes. – Akkor hogy képes mégis kivégezni őket?

Mélyet sóhajtottam, éreztem, hogy a hátam meggörnyed, hát gyorsan kihúztam magam. – Egy ideje lelkiismereti válságban vagyok. Dolph összerezzent mellettem, akaratlanul is. Leküzdöttem a kényszert, hogy felpillantsak rá, minden idegszálammal a velem szemközt ülő férfira próbáltam összpontosítani. – Ezek szerint maga is gyilkosságnak érzi, amit tesz? – Néha igen. – Mindig az. – Borzalmas dolgokat művel némelyik vámpír – ráztam meg a fejemet. – Volt, hogy a lábam alatt cuppogott a szőnyeg áldozataik vérétől több szobában is, és az épületben nyers hamburgerszag terjengett. Weiskopf összerándult. – Nem gondolom, hogy az ilyesmit művelő állatok kivégzése gyilkosság lenne. Weiskopf a kezére pillantott, majd felnézett újra a szemembe. – Ezt megértem. Ahogy azt is, amit a feleségére támadóval tettek. Bores rossz útra tévedt, meg kellett állítani. – Így van. – Halandó embert is megölne, ha ilyen fertelmet művel? – Már volt, hogy megtettem. – És ezt a kollégái is tudják? – sandított fel Dolph-ra. – Néha nemcsak a vámpírok között akadnak rosszfiúk – bólintottam. – A gonosz embereket is elkapjuk a rendőrségnél, és azokkal is végzek. – Az embereket nem lehet csak úgy megölni, nekik jogaik vannak – szűkült össze a szeme cinikusan. – Az alakváltókat embereknek tartja? – Nekik törvény szerint joguk van a tárgyaláshoz, hacsak nem él már ellenük kivégzési parancs. Ha egyszer rákerül a pecsét az ítéletre, akkor ők is olyan elveszett lelkek már, mint a vámpírok. – És Benjamin a vérállatokat is fel akarja szabadítani a falkavezéreik alól? Egy pillanatra meghökkenten bámult, mintha ez a gondolat még csak fel sem merült volna benne soha eddig. – A nagyöreg vámpírok az alakváltókat mind alacsonyabb rendű lényeknek tartják – húzódott kellemetlen mosolyra az arcom. – Állatoknak gondolják őket, nem emberi lényeknek.

Őszintén összezavarodott. Nyílt a szája, aztán mégsem szólt semmit. – Nem tudok érvelni a vádjai ellen – préselte ki végül. – Valóban nem jutott eszünkbe, hogy őket is felszabadítsuk az elnyomásból, mert ők állatok, és az állatoknak kell a fegyelem. Egy póráz, ami visszafogja őket, hogy veszett indulattal dúlják fel a civilizációt, hogy ártatlanokat mészároljanak le. – A vámpírokról ugyanezt lehetne elmondani. – Ez nem igaz – ingatta a fejét. – Nagy szart nem. A friss vámpír épp olyan vadállat módjára viselkedik, mint az alakváltó, aki az első teliholdját éli – mondtam, és félrehúztam kissé a pólóm nyakát, hogy megmutassam a sebet a kulcscsontomon. – Ezt nem vámpír tette – tiltakozott. – Pedig becsületszavamra mondom, hogy igen. Kibújtam a zakómból, és mivel a szobába nem hozhattam be fegyvert, minden nehézség nélkül tarthattam idegenvezetést a hegeimen és egyéb borzalmakon, mert nem akadályoztak a fegyverszíjak. Megmutattam neki a könyökömet is, ahol a kulcscsontomat elintéző vámpír elkapott, és úgy megrázott, mint terrier a patkányt. – Van egy kereszt alakú égéshege is. – Ó, igen, halandó Renfieldek remek tréfának gondolták, hogy megbillogozzanak vele. – És azt a sebet, ami úgy összegyűri a bőrét, azt mi okozta? – Egy alakot váltott boszi. – Nem alakváltó? – Nem, egy boszi, aki varázslattal ellopta egy igazi alakváltó állati alakját. – Akkor én is ott voltam – szólt közbe Dolph. – Anita mentette meg az egyik tisztünk életét. Zerbrowski volt az, és a belei fordultak ki a hasüregéből. A két kezemmel tartottam odabenn őket, mert a kollégák nem voltak rá hajlandók, mivel azt hitték, hogy igazi alakváltó tette, és megfertőződhetnek. De Dolph-fal végül sikerült kihoznunk onnan. – És a vámpír, aki megtépte, friss vámpír volt? – Nem. – Nincs olyan idősebb vámpír, aki ilyesmit tenne, hacsak nem hazajárólélek volt, ami nem sokkal jobb a ghoulnál.

– Ez a vámpír több mint százéves volt, és rendes vámpír. És azért tette ezt velem, hogy szenvedjek. Hogy fájjon. – Miért? – kérdezte. – Ezt tőle kellene megkérdezni. – Még él? – Nem. – Ahogy vannak rossz emberek, úgy vannak gonosz vámpírok is, gondolom – mondta lassan. – Mert emberek ők is, Weiskopf. Vannak köztük jók és rosszak, mint ahogy az emberek közt is. Csakhogy ők szupererősek, vérszomjasak és az érzékeik se hétköznapiak. És ha a mesterek nem tartják őket pórázon, akkor olyanok, mint az erejüktől megrészegült emberek. – Nem igaz. – Két rendőrt megöltek. És engem akartak, nekem állítottak csapdát. – Sokat beszéltek arról, hogy meg akarják ölni magát Jean-Claude-dal együtt – stírölte a saját kezeit. – Mi nemet mondtunk erre, de ezek szerint nélkülünk is folytatták cselszövésüket. – Ha tényleg a mesterük lennének, akkor ezt az egészet megakadályozhatták volna. – De akkor semmivé váltak volna a céljaink, Anita. Azt akartuk, hogy szabadok legyenek, hogy bebizonyítsák, a vámpírokat nem kell nyájként tartani és terelgetni. – Mint a vérállatokat? – Ők részben valóban állatok, Anita. – Több olyan szeretőm van, aki havonta egyszer bundát húz, mint aki koporsóban alszik. Ebbe Weiskopf beleborzongott, szó szerint, mintha égnek állna a hátán a szőr. – Ez a maga döntése, de azon nem változtat, hogy a vámpírokban nem lapul szörnyeteg. – Nem, ahogy a halandó sorozatgyilkosokban sem, és mégis kimondhatatlan kegyetlenségekre vetemednek. – Bombát találtunk az egyik házban, amit átkutattunk – szólalt meg most Dolph. Ez azért így csak félig volt igaz. Csak bomba készítésére szolgáló dolgokat találtunk, legalábbis Alvarez szerint. De amilyen hulla döbbenet ült ki Weiskopf arcára, hát megérte hazudni.

– Jaj, ne. – Mit terveznek a bombákkal? – nyomult tovább Dolph. – Hányat találtak? Na, hát ez a gond a hazugsággal. Hogy az első után már nincs megállás. – Kettőt. – Nem, az nem lehet – sápadt el Weiskopf. – Mik a célpontok? – kérdezte Dolph, és nyomatékul az asztalra támaszkodott, hogy félelmet ébresszen Weiskopfban, de ő ügyet sem vetett rá. Mélységesen megrázta, amit hallott. – Sok robbantást emlegettek, de mi nemet mondtunk rá. – De megtiltani nem tilthatták, mert nem eskették fel őket – jegyeztem meg. – Amikor többet voltunk velük, jobban viselkedtek. – Ja, hát igen, a feromonok miatt. – Aggódtunk, hogy a puszta jelenlétünk hatással van rájuk, ezért inkább máshol aludtunk, tőlük távol – rázta meg a fejét. – Bassza meg, Weiskopf, ezzel azt a kevés kis irányítást is elveszítették Benjaminnal felettük. Igazi rémület ült ki az arcára. – Létezik a szabadság. Valahogy elérhetjük azt a szabadságot, amit emberként élveztünk – mondta kétségbeesetten. – Maguk vámpírok, Weiskopf – mondtam halkan, mert éreztem a mélységes fájdalmát. – Ezen nem lehet változtatni, viszont azt jelenti, hogy szükségük van mesterre. Hevesen megrázta a fejét, mintha ki akarna belőle rázni valamit. – Nem, nem, akkor minden igyekezetünk értelmetlenné válik. – Mik a célpontok? – ismételtem meg a kérdést. – Az Örök Élet Egyháza – nézett rám. – Mert úgy érzik, Malcolm elárulta őket, amikor mindenkit felesketett Jean-Claude-nak. Jean-Claude klubjai és egyéb üzletei. Maga és Jean-Claude. Sokan érezték úgy, hogy ha maga meg Jean-Claude meghalna, ha megölhetnék magukat, akkor végre szabadok lennének. Mi mondtuk nekik, hogy ez nincs így, hogy maguk a legjobb és legmodernebb uralkodói pár hosszú idő óta. Hogy maguk éppen reményt adnak. A pulzusom száguldozott, pedig igazából semmi olyat nem mondott, amiről ne tudtunk volna. Az őreink ezerszer is lecsekkolnak mindent.

Nagyon jók az embereink, ezt tiszta szívvel hittem, és mégis megrémültem. – Van még másik halandó szolga is a csoportban? – Nincs. Valamicskét visszavett a rémületem. Senki sem akadt köztük, aki nappal bevethette volna a bombákat, és a bombaszakértőjüket már megöltük. – Várjon! Renfieldek vannak a csoportban? Kétszer harapók? Undorodva húzta el a száját. – A kétszer harapó sértés azokra, akiket átváltoztatunk. – Maradjunk akkor a Renfieldnél. Van valamelyik vámpírnak a csoportban? – Egy pár. – A nevük? – kérdeztem, és a torkomban ugrált a szívem. Nem felelt. – Ha felrobbantanak bármit vagy bárkit, akkor maga meg a mestere is épp olyan bűnösnek minősül, mint a többiek. – Most még véget vethet ennek a tébolynak – szólalt meg Dolph. – Ha csak egy ember is meghal, akkor maga is felelősségre vonható, mert a vámpír tettében segédkező halandó szolga vámpírnak minősül a törvény előtt. Vagyis akkor maga is ugyanúgy felel a gyilkosságért. – Soha nem bocsátanánk meg magunknak, ha még több ártatlan ember vére folyna – meredt az asztallapon egymást markoló két kezére Weiskopf. Aztán sorolta a neveket. Az egyiküket nem találtuk a nyilvántartásban, de két másikat igen, mert az egyik több erőszakos bűncselekményt is elkövetett, a másik pedig vámpírsága előtt törvényszolga volt. Amikor vámpír lett, kirúgták. A kormány épp úgy nem óhajt vámpírokat az alkalmazottai sorában, mint ahogy a katonaság. Jelenleg épp tárgyalt a Legfelső Bíróság egy idevágó ügyet, de amíg meg nem születik a példát statuáló ítélet, addig Clarence Bradley munkanélküli, és bebukta a szolgálatban eltöltött több mint egy évtizedét is. Ez azért elég alapos motiváció bármilyen elkeseredett gesztusra. Összeállítottuk a körözési anyagot arról a személyről, akiről képi anyagunk is volt, és már a többiekről nyomoztunk használható fényképek után, amikor megszólalt a mobilom. Tényleg csak félig lepett meg Nicky hangja. – Van itt egy kis gond – kezdte.

– Mondjad – próbáltam hozni a semlegest, ha esetleg a gond természete nem igényelné a rendőrség jelenlétét. – Van itt egy Renfield, a testére erősített robbanóanyaggal. Ha megöljük, a bomba robban. – Hol vagytok? – suttogtam. – A Bűnös Vágyakban. – De az most zárva. – Egy új számot próbáltak épp. A szám egyszeriben homokszáraz lett, a szívem egyelőre hezitált, hogy ezerrel verjen-e, vagy inkább álljon le, ne szárazzon. – Kik? – Kettőt már sikerült kivinniük az embereinknek, de az utolsót elkapta a bombás tag... – A nevét, Nicky. – Nathaniel az. A robbantó Nathanielt szorongatja. Ha lelőjük, akkor robban. De ha nem lőjük le, akkor is felrobban egyszer. Hirtelen émelygés kapott el, kénytelen voltam leülni az egyik asztal peremére, és lehajtani a fejemet. – Mi a baj, Anita? – termett mellettem Claudia. Ennyit a semleges pofáról és az érzelmek leplezéséről. Nagy vagyok benne. – És miért nem robbantotta fel eddig? – kérdeztem szinte normális hangon. Nincs annyi piros pont, amit ezért érdemeltem. – Azt akarja, hogy ide gyere. Azt mondja, ha téged megkap, Nathanielt elengedi. – Jó – bólintottam, és megmarkoltam az asztal peremét, és Claudia segítségével lassan leszálltam róla. Változatlanul émelyegtem, forgott velem a világ. És hirtelen nagyon meleg lett idebenn. Basszus. – Figyelj, Anita, lehet, hogy akkor se engedi el Nathanielt! Lehet, hogy ha ideérsz, egyszerűen csak robbant, hogy mind a ketten repüljetek. És Nathaniel a hívóleopárdod, ha mind a ketten megsebesültök, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy belehalj. Ezt te is tudod. – De ő nem. – Azt nem tudhatod biztosan. És lehet, hogy mindenképpen felrobbant benneteket, csak mert úgy viccesebb. Ne csináld, Anita! – Nem tudom nem csinálni. Ne áldozd fel Nathanielt, csak hogy én biztonságban legyek, megértetted?! Azt soha nem bocsátanám meg neked.

Már egész kis tömeg gyűlt körém. Ott volt Claudia és Büszkeség, ő térdelt mellettem. És Zerbrowski meg Arnet, Tammy és Dolph és... nem is érdekelt, hogy ki van ott. Abban a pillanatban csak egy valaki érdekelt, és az a valaki nem volt ott. – Soha nem bántanám Nathanielt. – Nyilván ezt mondod, most, hogy megtiltottam. Mert így már tényleg nem lennél rá képes. – Figyelj, Anita, nekem is fontos Nathaniel! Éltem már oroszlánfalkában, de ez az első otthon, ahol befogadtak, amióta az az asszony, aki felnevelt... Mindegy, ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy én is meg akarom menteni. És ebből tudtam, hogy Nicky nem is olyan tökéletes szociopata, mint eddig hittem, vagy amilyennek ő hitte magát. – Vigyázz akkor rá mindkettőnk nevében! Már indulok is. – Vigyázok. – És magadat se ölesd meg, jó?! – Szándékosan biztosan nem fogom. – Nicky! De már letette. Vissza is hívhattam volna persze, de mit mondtam volna neki? Nehogy meghalj nekem? Nehogy bármelyikőtök is meghaljon nekem ? Ja, hát akár ezt is mondhattam volna.

46. A Bűnös Vágyak St. Louis folyóparti részén van. Csupa keskeny utcácska, amiket inkább lovakra és szekerekre szabtak, macskakővel. Igazi történelmi városrész menő klubokkal egymás hegyén-hátán, szóval iszonyatos nagy a turista forgalom. Hétvégente a legnyüzsgőbb, parkolni meg szinte sehol nem lehet. A bevetésieknek is nagy szívás ide felvonulni, de megcsináltuk, és ügyeltünk, hogy elég távol legyünk a bejárattól, hogy ne lehessen látni bennünket. Lisandro álldogált a nagy szállítókamionunk mellett. Vállig érő haját összefonta, ugyanolyan magas, sötét, jóképű volt, mint mindig, ráadásul boldog házasságban élt. A múlt nyáron, amikor Minden Sötétségek Öreganyjával ütköztünk meg, bekapott egy lövést, és egy borzalmas pillanatig azt hihettük, hogy feláldozta magát, és vége, de szerencsére túlságosan is nagykutya, pontosabban nagypatkány egy kis sérüléshez, tehát túlélte. Nem kellett a felesége és a srácai előtt magyarázkodnom, hogy miért dobozban, holtan hozom haza a férjüket/apukájukat. Mélységesen megkönnyebbültem, de onnantól kezdve nem kerülhetett a személyes testőreim közé. Nem bírtam a felelősséget, hogy esetleg miattam özveggyé teheti a feleségét, félárvákká a gyerekeit. Most azonban, ahogy itt álldogált az erőtlen tavaszi napsütésben, derengeni kezdett, hogy nem csak mellettem keveredhet veszélybe. Kommandósok között álltunk, megérkezett Dolph és Zerbrowski is. És mindenki volt olyan megértő, hogy az embereim is maradhattak. – Hogy a halálba engedhettetek be egy bombának öltözött alakot, és hogy lehetséges, hogy elkapta Nathanielt? – szegeztem neki a kérdést. Lisandro lesütötte a szemét, mély levegőt vett, aztán felszegte a fejét, és belevágott: – Clay vigyázott a bejáratnál. Soha nem volt katona, soha nem keveredett igazi erőszakba. Nem lett volna szabad őt tennem ide, mert már előtte kihirdettük a rendkívüli állapotot. Az a fiatalember pedig két másik társaságában érkezett, a pincérállásokra jelentkeztek.

– A másik kettő is benne volt? – Úgy rohantak el, mint a nyulak, szóval nem hiszem. Úgy fest, magányos harcos. – És hogy kerültetek ide Nathaniellel meg Nickyvel? – Nem ezeket a kérdéseket kellene most feltenned, Anita – szólt közbe Dolph. Felnéztem rá, és már majdnem vitába szálltam vele, de csak nyeltem egyet. Mély levegő, lassan kifújtam, és bólintottam. – Hadd derítsem ki én, amit tudnunk kell, Blake – szólalt meg Hill. Szívesen leállítottam volna, hogy rám bízhatják, de arra végképp nem volt időnk, hogy kábítsam magam. Megint bólintottam hát. – Van alaprajzunk a klubról, és Blake mindent elmagyarázott útközben. Ki van odabenn? És pontosan hol tartja fogva a túszt? – Nicky, Nathaniel, Mephistopheles és Cynric van odabenn. – Állj! Mit keres itt Cynric? Se nem táncos, se nem testőr. – Nathaniel elhozta már magával néhányszor – pillantgatott elég nagy kínban Lisandro. – Végignézi a próbát, néha táncol ő is. – És akkor miért ő maradt odabenn, miért nem te? – Nem volt hajlandó magára hagyni Nathanielt. Ahogy Nicky sem. – És Sáti? – A merénylő tudta, hogy ő az aranytigrised, és ragaszkodott hozzá, hogy ő maradjon. Szerintem az a terve, hogy két macskáddal együtt kapjon el. – Sin is a macskám. – Szerintem zavarta, hogy olyan fiatal. – Erre nincs időnk, Blake – figyelmeztetett Hill. – Sin is valakid? – Odabenn mindenki a szeretőm, és a legtöbben velem élnek, legalábbis többnyire. – Annyira sajnálom, Blake – bólintott Hill, és az együttérzését látva majdnem összeroppantam. – Nathaniellel három éve élek együtt, pontosabban júniusban lesz négy. – Kihozzuk onnan – jelentette ki ünnepélyesen. – Tudom – feleltem, de tudtam, hogy ez hazugság. Reméltem, hogy így lesz, de ilyen közelségből a remény olyan nagyon kevésnek tűnt. Utána Hill meg a többiek a bombáról kezdték faggatni Lisandrót, és szerencsére elég sokat tudott róla, többet, mint én mondhattam volna. Én leragadtam ott, hogy bombamellény. Jó, azt is tudtam még, hogy az elsütő

szerkezetét nevezik „hullakapcsoló”-nak, ami akkor lép működésbe, ha az öngyilkosságra kész merénylőt kiiktatják. De hogy ez a valójában éberségellenőrző kapcsoló hogyan nézhet ki, ott már bizonytalan talajra tévedtem. Lisandro viszont értelmes és világos leírást adott mindenről, amit látott. Hillék bólogattak. Elégedettek voltak. A pokolba is, elégedett lettem volna én is, ha nem cincog az agyamban folyamatosan a vésznóta, hogy Nathaniel ott van benn egy bombával. Es Nicky is benn van. Es Sin is bent van. Es Sáti is bent van. Egy bombával. Ez a kis rigmus zakatolt az agyamban, míg körülöttem röpködtek az okos kérdések és a még okosabb válaszok. Gonosz kis nóta volt, az örökös bomba refrénnel. A vérállatok egyedül az égési sérülésekből nem tudtak regenerálódni, felállni. Az ezüst végezhet velük, más természetfeletti lények fogai és karmai széjjeltéphetik őket, de ha túlélték, kiheverték, maradéktalanul helyrejöttek idővel. A tűz volt az egyetlen, ami gyógyíthatatlan nyomokat hagyott. Ráadásul némelyik természetfeletti lény gyorsabban és alaposabban égett, mint a halandó emberek. Tavaly nyáron végignéztem, ahogy egy vérfarkas összeég, miután egy rakéta túlságosan is közel csapódott be hozzá. Soha nem felejtem el a látványt. Emberi alakban borult lángba, próbált alakot váltani, hogy leküzdje a traumát a teste, végül azonban halálra égett, és örökre abba az átmeneti, kettős alakba dermedt. Rémálomba illő, elszenesedett torz maradvány lett. Megfeszítettem az akaratomat, hogy ne akarjam Nathanielt vagy Sint, Nickyt, Sátit olyannak elképzelni. – Anita meg tudja csinálni – hallottam egy hangot, de némi időbe telt, mire rájöttem, hogy Büszkeség az. Pislogva néztem bele a Sátánéra annyira emlékeztető arcba. Végül is unokatestvérek. – Mit? Mit tudok én megcsinálni? – Kapcsolatba tudsz innen lépni Mephistophelesszel vagy Nathaniellel. Esetleg Cynrickel. És az ő szemükkel mindent láthatsz. Akkor nem kell találgatóznunk. – Tényleg képes vagy rá? – fürkészte az arcomat Hill. – Ha leeresztem a pajzsomat, és koncentrálok, akkor igen. – És akkor legalább három különböző tekintettel fel tudod mérni a helyszínt? Ez komoly? Nem kell a sötétben tapogatóznunk? – Ja, hát elméletileg így működik. – A mindenit! És az összes szeretőddel megy?

– Nem, Nickyvel nem, csak a többiekkel. – Később majd magyarázd el, hogy megy ez a dolog, hátha máskor is hasznát vehetnénk – jegyezte meg a homlokát ráncolva. – Most meg csináld, Blake. Lássunk a szemeddel, halljuk, ki hol van odabenn. – Megpróbálom. – Ne próbáld, hanem csináld! Vagy ne csináld! Olyan, hogy próbálod, nincs. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy Zerbrowski épp a Csillagok háborújából idéz. Ezen muszáj volt, mosolyogni, és abban a szent pillanatban imádtam érte.

47. Az alacsony padkán ültem a gyenge tavaszi napfényben teljes fegyverzetben és felszerelésben, körülöttem kommandósok meg Arlen Brice rendőrbíró, Zerbrowski, Dolph, no, és még egy csomóan a természetfelettiektől, akikről nem is feltételeztem, hogy izgatja őket ez az ügy. Ja, és ott voltak még a saját testőreim is, akik igyekeztek mindenki mást tisztesebb távolban tartani, míg én azon voltam, hogy minden túsztárgyaló álmát valóra váltsam. Nem kellett a gyanúsítottal telefonálgatni, sem kémeket bejuttatni a helyszínre, mert a kémeim már odabenn voltak. Épp csak fel kellett vennem velük a kapcsolatot. Ahogy odalenn ücsörögtem a padkán, olyan volt, mintha kút fenekén kuporognék a sok nagyra nőtt ember gyűrűjében. De már a suliban hozzászoktam, hogy mindig mindenütt én vagyok a legkisebb, szóval nem zavart. Először Sátánhoz nyitottam meg az utat, pontosabban ez elől a kapcsolat elől bontottam el a torlaszokat. Büszkeség vetette fel, hogy vele kezdjem, mert ő kiképzett harcos, kém, testőr és gyilkos volt. Persze nem fejtette ezt ki a többiek előtt ilyen részletesen, megelégedett azzal, hogy Sátán testőr. Ennyi, testőr. Leeresztettem hát Mephistopheles, vagyis az én Sátánom előtt a pajzsot. Ő már csak akkor került az életembe, amikor profin használtam ezt a metafizikai hálózatos képességemet, szóval ő egy pillanatra sem kószálhatott vagy pottyanhatott belém olyan mélyre, mint a korábbiak, Nathaniel, Micah, Jean-Claude vagy... mindegy, a lényeg, hogy Sátit biztos távolban tartottam magamtól, mert képes voltam rá és meg is tehettem. Most először engedtem le teljesen a pajzsot, most először nyúltam érte. A szeretkezésünkre gondoltam, arra az érzésre, amikor mélyen bennem járt, a bőre tapintására, a... És már bent is voltam, ennyi elég volt. A dolog általában úgy zajlott, hogy afölött lebegtem képzeletben, akivel kommunikáltam, de ezeken a kötelékeken sokkal mélyebbre is juthattam, ha akartam, ha kellett. És most kellett, hát beljebb csusszantam, Sátán

fejébe, és egy pillanatra az ő szemén keresztül láttam mindent, szó szerint. Szédítő érzés volt, gyorsan vissza is húzódtam. Felfelé pislogott, kicsivel maga elé, ahol „látott” engem. Az arcára kiült a zsaruközöny, és már el is kapta onnan a pillantását, inkább körbenézett a klubban. Mit látsz? kérdeztem tőle gondolatban. És már láttam is, amit ő lát. Sin a színpadhoz közelebb állt, mindenki más előtt a sok kis asztalka között, amiken még felfordítva pihentek a székek, várták, hogy eljöjjön az este és vele a vendégek. Nicky állt az ajtóhoz legközelebb, Sátán másik oldalán. Nathaniel a színpad túlvégében volt a falnál, az ajtóktól a legmesszebb. Egy ismeretlen férfi karja fonódott a nyakára. A másik kezében egy henger alakú izé volt, amin lenyomva tartott egy gombot. Ezen meglepődtem, de Sáti rögtön arra gondolt, hogy így van kiélesítve, de amíg lenyomva tartja, nem robban. Vagyis a gombot kellett lenyomni, azzal beindult a szerkezet, de felrobbanni csak akkor robbant, ha levette a gombról a kezét. Ez a „hullakapcsoló”. Most Sin következett, aki a „belépésem”-kor összerezzent. – Mi van, mi a gáz? – hallottam a merénylő hangát. – Hol van már Anita Blake? Hol a csaj? – Engedd el a bátyámat! – szólalt meg Sin. – Nem is a bátyád – üvöltötte a merénylő. – De igen, a bátyám. – Dugulj el! Hé, oroszlán! Hívd fel újra! – Menj el, Cynric, légy szíves! – mondta Nathaniel. Éreztem, ahogy Sin megrázza a fejét, éreztem, ahogy eltökéli, megmakacsolja magát, hogy nem megy onnan sehova. Nem akart meghalni, dehogy. Csak úgy döntött, hogy Nathanielt nem hagyja ott. Egyszerűen nem. Nathanielre gondoltam, és egyszeriben éreztem a nyakamon a férfi karját. És belenéztem Sin arcába, a tágra nyílt kék szemébe, láttam a sápadtságát, a látható ijedtségét és eltökéltségét. Éreztem Nathaniel aggodalmát, ahogy a torkában dobog a szíve. Egy pillanatra három pulzus lüktetett a nyakamban, egyik sem a sajátom. Részben azért is fejlesztettem a tökélyre a pajzsomat, nehogy úgy járjak, mint Weiskopf és a mestere, hogy egyetlen lélekként éljek kettő, három vagy négy vagy nem t’om hány testben... Amikor még csak hármasban voltunk Jean-Claude-dal és Richarddal, megesett, hogy egyetlen hatalmas, közös szellemként

lebegtünk a három különálló test között. Velük hármukkal most először éreztem ennyire egybefolyva magunkat, csak Nicky maradt ki ebből a sajátos intimitásból, amit a négy szív egymásba olvadt dobogása jelent. Úgy éreztem, amit ők, mintha a kezembe gyűjtött kártyákba pillantanék bele. Gondolatokat csíptem el. Sáti volt a legjobb, ő egész mondatokat is gondolt, ezek szerint azok, akik a harc művészetére tanították, pszichésen is kiképezték. Az aranytigriseket tökéletes lényekké formálták, hogy majdani gazdájuk minden képességüket kiaknázhassa. És a gazdájuk én voltam, vagyis a vámpírtörvények szerint Jean-Claude. Nicky közelebb húzódott Sátánhoz, megérezte az energiámat, láttam rajta. – Már hívom is, nyugi – mondta. – Hívjad is! – üvöltötte idegesen a merénylő. Visszahúzódtam, de olyan volt, mint amikor az ember a szépen összecsomagolt bőröndből kivesz valamit, aztán próbálja visszarakni. Soha nem sikerül ugyanúgy a csomag. Így maradt meg bennem is pár gondolatfoszlány mindhármuktól. Megszólalt a mobilom, és Büszkeség segített előbányászni a zsebemből. Nehezen találtam a kis kezemet, még mindig sokkal nagyobb kezeket éreztem a testemen, még más testekben voltam kicsit. A francba is, ennél azért jobb vagyok. És akkor jöttem rá, hogy nagyon nem akaródzik teljesen bontani a kapcsolatot. Ha most elveszítem Nathanielt, vagy elveszítem mindhármukat, ez volt az utolsó élményem velük. Nem akartam lezárni, még nem. Szakítsd meg a kapcsolatot, Anita, így nem működünk éreztem Sáti gondolatát. Megtettem, de Nathanielt hagytam utoljára, lassan húzódtam vissza belőle, mintha még egyszer végigsimítanám belülről. Hoztam magammal a haja és a bőre illatát. – Nicky – szóltam bele a telefonomba. – Azt akarja, hogy bejöjj. Nathaniel rémülete törte át a frissen felhúzott pajzsomat. Félt, és éreztem, hogy arra gondol, felrobbantja magukat, mielőtt még bejutnék, mert attól tartott, hogy a merénylő velem együtt akarja magát felrobbantani, hogy ő és Sátán is velünk pusztuljon. És ha két hívóállatom is odalesz, akkor tényleg nagyon sokat romlik a túlélési esélyem.

– Nathaniel fel akarja robbantani a bombát, mielőtt beérnék. Meggyőződése, hogy a merénylő két hívóállatommal együtt akar végezni velem, hogy biztosan meghaljak. – És ez nagy eséllyel így is van – mondta Nicky tényszerűen. Szinte láttam közben a kiismerhetetlen, kedélyes mosolyát. Nathaniel re gondoltam, és ezerrel küldtem felé a gondolatot: Meg ne próbáld! – Mi a fene ez?! – sikoltott fel a merénylő. – Ha alakot váltasz, meghalsz! – Eléggé megugrott idebenn az energiaszint. Túlságosan is idegesek vagyunk, még halandó barátunk is megérezte. Engem akart figyelmeztetni, hogy a merénylő érzékenyebb, mint reméltük. A fenébe! – Hol vagy most? – kérdezte Nicky. – A szomszéd utcában. – Megint dugó van? Szívás. – Nem akarod, hogy bemenjek. – Nem. – Azt gondolod, hogy robbant, amint belépek? – Azt. – A rohadt életbe. – Igen. – Mondd, hogy sietek! – Szerintem ez nem jó ötlet. – Mondd meg neki, hogy tíz perce van. Ennyi! – ordította a merénylő. – Hallottad? – kérdezte Nicky. – Hallottam. Mondd, hogy legyen inkább harminc! – Megpróbálom – felelte, és letette. – Mi történik odabenn? – kérdezte Hill. Pontosan leírtam, mi az ábra a klubban, ki hol van, és hogy a merénylő kezd kiborulni. – Kezd bepánikolni. – Ami jó hír lenne, ha épp nem az elsütőszerkezet kapcsolóján tenyerelne – sommázta Hill. – Milyen Nathaniel reakcióideje? – kérdezte Zerbrowski. – Gyors – sandítottam rá.

– Gyorsabb, mint te voltál a sörfőzdében, amikor elkaptad Billings karját, mielőtt behúzott volna a kölyökvámpírnak? – Igen, gyorsabb – biccentettem némi gondolkodást követően. Mind gyorsabbak. – Mindenki, aki bent van? – kérdezett vissza Zerbrowski. Bólintottam. – Anita elég gyors, de mi mind jobbak vagyunk nála – szólt közbe Claudia. – Mert ő ember – toldotta meg Büszkeség. – Mi jár a fejedben? – szegeztem neki Zerbrowskinak. – Az, hogy a fiúdnak igaza van. Az, hogy ez az alak fel fogja robbantani magát, amint elég közel vagy hozzá, hogy te is vele halj. Meg a tieid. – De ezzel nem sokra megyünk – húztam el a számat. – Hadd mondjam végig! Izraelben volt egy eset, amikor srácok fociztak, és besétált közéjük egy merénylő bombamellényben, kiélesítve. A srácok rávetették magukat, és addig tartották a kapcsolón a kezét, míg a rendőrség ki nem ért, és le nem szedték a merénylőt. – Ez egy ember. Nem ölheted meg csak úgy – ellenkezett Dolph. – De ez az ember ahhoz a csoporthoz tartozik, akik már megöltek két rendőrt. Anita kivégzési parancsa érvényes minden emberre is, akiknek része volt abban a bűntényben, aminek az elkövetői ellen kiállították. – Feltéve, hogy éppen folyik a vámpírvadászat – ingatta a fejét Dolph. – De arra nem alap, hogy akár egy rendőr is hidegvérrel lepuffantson egy embert. – Ha a te feleséged nyakát szorongatná az a tag bombával a kezében, hidegvérrel lövöldöznél? – kérdeztem erre. – Nagyon nem – felelte végül. – Álljunk le! – tartotta a magasba a kezét Hill. – Jól hallom, hogy az a terv, hogy Anita besétál, és közben reménykedünk, hogy azok négyen egyszerre gondolnak ugyanarra, és vetik rá magukat a merénylőre, és addig tartják, míg mi be nem érünk, és le nem lőjük? – Jól – bólintott Zerbrowski. – Nathaniel nem lett test-test elleni küzdelemre kiképezve – kifogásolta Claudia. – Sátán és Nicky viszont igen – szólt bele Büszkeség is. – És Sin is elég jó, ahhoz képest, hogy még csak kezdő. És halálosan gyors.

A szívem már megint a torkomban száguldozott, de a bőröm jegesen hideg volt. – Hármukkal közölhetem, mi a terv – mondtam macskakörömbe téve a közölhetemet. – És Nicky profi, egyből kapcsol, ahogy a többiek ugranak – bólogatott Claudia. – Pontosabban, amikor én ugrom. – Ez csak egy ember, néhány vámpírharapással – legyintett Büszkeség. – Tutira nem lehet erősebb Nathanielnél, Sinnél, Sátánnál és Nickynél együtt. – Vagyis nekem nem is jut belőle? – néztem rá. – Szükségtelen neked is elkapni. – Ezt nem vágom. – Azt akarja mondani, hogy te leszel az, aki szétlövi a mocskos fejét, hogy nehogy felrobbanthassa a bombáját – szólalt meg Bram most először. – Nekem gyanús, hogy ez nem teljesen törvényes – csóválta a fejét Dolph. – Oda-vissza átolvastam már ezeket a kivégzési parancsokat. A törvény betűje szerint nem lehet az eljárás ellen kifogást emelni, és pertől sem kell tartani, mert ha egyszer egy kivégzési parancsot végrehajtottak, akkor kész, vége – magyarázta Zerbrowski. Egymásra néztünk. – Nekem viszont az nem tetszik, hogy egymagad menj be oda – jött most Hill. – Azt egy szóval se mondta, hogy a rendőrséget hagyjuk ki. Hill elvigyorodott, fehéren villantak ki a fogai, mint a vicsorgó kutyának. – Akkor fedezlek. – Fedezünk – csatlakozott Killian. És már csináltuk is. Nathaniellel meg a többiekkel kommunikáltam, hogy mit kell tenniük. Biztosra vettem, hogy Nicky is mozdul Nathaniellel együtt, és az életemet tettem rá, hogy amíg a többiek is a kupacra érnek, erős satuba fogja a merénylőt, hogy esélye se legyen robbantani. És akkor már csak ki kell várniuk, hogy a kommandósokkal beérjek hozzájuk. Minden azon állt vagy bukott, hogy Nathaniel azzal a hihetetlen koordinációval működik-e, mint a színpadon, a konditeremben meg a lőtéren egyébként. Hogy a merénylő kezét rajta tudja-e tartani a kapcsolón.

Csak ennyit kell tennie, és a többiek már ott is lesznek, rávetik magukat a bombásra, és vagy kivárnak bennünket, hogy lezárjuk ezt az ügyet, vagy felrobbannak mind. Hallottam már jobb tervet is, de Hill, Killian meg többiek mind mellettünk álltak, és bennük ugyanúgy bíztam és hittem, mint a pasijaimban. Ahogy ők is hittek és bíztak bennem. Basszus. És még kétszer basszus.

48. Az arcomat nem takarhattam el, hogy a merénylő egyből tudja, én is ott vagyok a fegyveresek közt, akik betörnek az ajtón. De csak az arcom maradt szabadon, egyébként felszerelkeztem, ahogy egy klasszikus vámpírvadászatra kell. Egyébként az is volt, a folyamatban lévő ügyünk legújabb fordulata. Elhelyezkedtem az egységben, és felvettem a ritmust, azt az osonó-csoszogó mozgást, ami lassúnak és nehézkesnek tűnhet kívülről, közben meg minden, csak nem az. Már majdnem az ajtónál voltunk, annál az ajtónál, amin százszor és ezerszer is átmentem már, amikor leengedtem megint a pajzsomat. Bejelentkeztem Nathaniel előtt, most tartottam a távolságot, mert gyorsabbnak és ügyesebbnek kellett lennie, mint valaha, és nekem sem ártott koncentrálnom arra, amit csinálok. Most mindkettőnknek a legjobbat kellett hoznunk, amire csak képesek voltunk, és ahhoz tiszta fej kellett. Közöltem vele, hogy bemegyünk, és már bontottam is, mindenki magára maradt a saját fejében. Így amikor Derry benyomta az ajtót, csak abból tudtam, hogy Nathaniel nem bénázta el, hogy nem robbant semmi. Aztán néhány pillanattal később, amikor a szemünk megszokta a benti félhomályt, már láttuk a rakást is a terem túlsó végében. Mind rávetettették magukat a merénylőre. Rohantam, ugyanúgy, ahogy a sörfőzdében is, csak most nem egy idegen életét kellett megmentenem. Most a szerelmeim élete volt a tét. Még át sem gondoltam az egészet, és már ott is álltam a kupac mellett. Nekem is varázslatnak tűnt, hogy hirtelenjében Nicky széles hátát látom magam előtt, a hatalmas kezét a többiekén, mint valami kétségbeesett baseballverzióban, ahol a cél egyetlen játékos kezének a lefogása. Sáti a merénylőt szorította a falhoz, keze Nicky mancsa alatt, Sin a férfi derekát fogta át és szorította, mint a pályán a lefogásban. Nathaniel a férfi másik kezét fogta le, láttam a hosszú fonatát, a trikójából kivillanó izmos vállát, és mögötte a férfi arcát, amit eddig csak az ő tekintetükkel láttam. – Ne! – kiáltotta még kidülledt szemekkel.

Aztán homlokon lőttem, a két szemöldöke között. A feje túlsó oldalán vér és egyéb sűrű trutyi csapódott a falra, de a bemenet aprócska volt, tiszta munka. Raktam mellé még egy ugyanolyan lyukat, ez a koponyája maradékát is elvitte. A szeme kifordult, és már csak a kapcsolót kellett tartanunk, amíg a szakértő megérkezik, és úgy rendezi, hogy biztonságban elengedhessük végre.

49. Amikor átvágták a megfelelő vezetékeket, és elvitték a bombát, leültem Nathaniellel és Sinnel a színpad szélére. Nicky és Sátán Büszkeséggel, Claudiával meg a többi testőrrel beszélgetett a helyiség másik végében. Szerintem máris azon agyaltak, hogy mi csúszhatott ennyire félre, és a jövőben hogyan akadályozhatják meg az ehhez hasonló katasztrófahelyzeteket. De pillanatnyilag magasból tettem rá, miről beszélgetnek. Csak ültem ott kéz a kézben Nathaniellel és Sinnel, csak öleltük egymást, csak ültünk és együtt voltunk. Ennyi bőven elég is volt. Sőt, több mint elég. – Szóval ilyen a munkád? – kérdezte végül Sin elég furcsa hangon. De nem biztos, hogy a hangja volt furcsa, lehet, hogy a sokk meg a lövöldözés a zárt térben kavart be megint a hallásomba. – Néha. – Nem hinném, hogy én szívesen csinálnám ezt napi rendszerességgel. – Jó – szorítottam meg a kezét mosolyogva –, akkor keress valami kellemesebb és biztonságosabb pályát. A fejét a vállamra hajtotta, nyilván elég ügyetlenül, mert jó tizenöt centivel magasabb volt nálam. De zavarni nem zavarta. Mindkét kezével az enyémbe kapaszkodott, hiába voltak jóval nagyobb mancsai, hogy az enyém egészen elveszett bennük, és jobbára leginkább a saját kezét szorongatta. Nathaniel szabad keze, amit nem fogtam, a combomon pihent. Arcon csókolt, és én hozzásimultam. Ereztem, hogy Jean-Claude felébred, éreztem, ahogy beszívja az első lélegzetet, és a következővel már kérdezte is: – Mi történt, ma petite? És valami miatt ettől tört el nálam a mécses.

50. Weiskopf megmondta az összes többi vámpír nevét. A mesterével, Benjaminnel az első vámpír és az emberi igazságszolgáltatás közötti vádalkut kötötték meg ezzel. Megkaptuk a neveket, ők meg szabadon elmehettek, hiszen igazából ők ketten senkit sem bántottak. Mindketten rendkívül kiábrándultak a saját ideájukból, hogy véreskü nélkül is lehet vámpírokkal együtt létezni. Jean-Claude-dal megígértettük velük, hogy nem tesznek újabb kísérletet. Nagyjából azt közöltük velük, hogy az emberi rendőrségtől ugyan biztonságban vannak, de ha újabb lázadást szítanak, tőlünk biztosan nem óvja meg őket senki. Nicky és Sáti debütált a Bűnös Vágyak színpadán, méghozzá hatalmas sikerrel. Sátán ráadásul imádta csinálni, valószínűleg nem az első lesz az utolsó fellépése. Ugyanez Nickyről nem mondható el. Bár a színpadon az ódzkodásából semmi sem látszott, ugyanúgy belemelegedett, mint Sáti. A szociopaták remek színészek. Nem volt hajlandó magára hagyni Nathanielt a merénylővel, és nem az én kedvemért, hanem csakis Nathaniel miatt. Ezt tőle tudom. Mert életében először végre családban élhet. Sin azért volt éppen akkor a klubban, mert Nathaniel vetkőzni tanította, mármint sztriptízelni, de nem a színpadnak, hanem nekem. Épp egy számot tanított be neki. – A pasik, akiket a legjobban szeretsz, nagyon dögösek a színpadon – magyarázkodott nekem Sin. – Micah nem az. – De ő az egyetlen kivétel. És erre nem is lehetett mit mondani. Asher egy hónapra elutazott abba a másik városba, hogy tájékozódjon. Neki találták ki, mert ott a vérhiénák vannak túlnyomó többségben, csak az az egyetlen szépséghibája a történetnek, hogy több száz mérföldnyire van. Nem vonzza a lehetőség. Sáti több alkalmat szeretne az ágyban csajokkal, és őszintén szólva férfiakat is szívesen beengedne oda, ha nem tudná, hogy Asher attól végleg bevadulna. De ezzel elő sem hozakodott,

csak a csajokat támasztotta feltételül, és Asher próbálja kijárni nálam, hogy gyakrabban feküdjek le Sátival. Jó, én is csaj vagyok, az tény. De nekem nemcsak ők ketten vannak a palettán, rajtuk kívül sok más pasi is várja a sorát. Ráadásul Asher Jean-Claude-ra is féltékeny, ami meg aztán végképp nem cool. Fontolgatjuk, hogy maradjon legalább két hónapot azon az új helyen, hogy rendesen kipróbálhassa magát, megmelegedhessen ott. Nathaniel végleg végzett vele, hiába, hogy Asher az ideális domináns férfi az életében, ha szadomazóról van szó. És talán velem is így van ez, én is végeztem vele. Nathaniel soha nem bocsátja meg neki, hogy bántotta Sint, és amilyen beteg Asher, most, hogy Nathaniel elutasította, csak még jobban üldözi vágyával. Tényleg az a fazon, aki addig nem sokra tart senkit és semmit, amíg könnyű és szép vele az élet. Neki dráma kell és hiszti, meg az olyanok, akiknek inkább valaki más kell. Mondtam neki, hogy menjen terápiára. Nem akar, és terápiára aztán senkit sem lehet kényszeríteni. De azt is megmondtam, hogy ha a féltékenysége miatt megint baja esne valakinek, akkor gondoskodom róla, hogy neki is baja essen. Azzal nem fenyegethetem, hogy megölöm, mert tudja, hogy azt nem tenném meg, bár eljöhet az az eset, hogy úgy érzem, nincs más választásom. És egy ilyen helyzet nem hiányzik a lelkemnek. Szóval jobb, ha elmegy. De vajon van annyi lelkierőnk, hogy elküldjük, akár csak egy hónapra is megint? Hát, majd meglátjuk. És pláne Jean-Claude elég erős, hogy elküldjön olyasvalakit, akit évszázadokon át szeretett? Fogalmam sincs. Hát nekem? Erre már legalábbis talán a válasz. Egyelőre elsősegélyt nyújtottunk a kérdésben. Többet vagyok Sátival, de ő se nem Nicky, se nem Sin, és hát végképp nem Nathaniel vagy Micah, és nem hiszem, hogy neki is jutna még egy hely a házban és a szívemben. Szeretek vele dugni, de szerelmes nem vagyok belé. Ez az én házam, és olyanok laknak benne, akiket én akarok, Sátán pedig nincs közöttük. Persze, mondják, hogy metafizikai szempontból nem ártana, ha lenne egy aranytigris szerelmem is, és lehet, hogy tényleg nem ártana. De lehet, hogy a szívem olyan molekula, aminek minden szabad kötése foglalt már, és ha még egy atom csatlakozna, felborulna az egyensúlya, boldogtalan lenne, túlságosan is aktív és a végén szétrobbanna. Nemcsak Asher lehet indulatos. Az a gyanúm, hogy ezt kihagyta a számításból. Márpedig ha nem vigyáz, kénytelen leszek erre emlékeztetni, méghozzá

hamarosan. Remélem, nem fajul addig a helyzet, de kezdem hitvallásomként kezelni, hogy akit szeretek, azt nem bánthatja senki. Még olyan se, akit szintén szeretek.

A szépség Ajándék novella a Halálcsók c. regényhez

1. Egyszer volt, hol nem volt, egy időben csak az üres házba jártam haza a bűnügyekből, bár akkor még leginkább kizárólag a zombikeltésről és a rosszfiú-üldözésről szólt az életem. Nem is annyira zsaru voltam akkoriban, hanem külső munkatárs. Aztán kibővítették a szövetségiek kötelékét, és szövetségi rendőrbíró lettem sok más vámpírhóhér kollégával, akik átjutottak a fegyvervizsgán. Ma már igazi szövetségi jelvényem van, és igazi zsaruként jobban keresek, mint a zombikeltő melóval. Jobban fizet, viszont abba szó szerint nem halhat bele senki, ha esetleg lekésem, teszem azt, egy történelmi társaság megbízását, akik valami régi csata rekonstruálásához szeretnének hiteles információt kiszedni valami hullából. A másikban, a zsarusban könnyen hullanak az emberek, ha én esetleg nem érek oda időben, és mégis vannak olyan esték, amikor nincs választásom, muszáj hazasietnem a pasijaimhoz, hogy velük legyek, hogy a karjukban biztonságban és békességben érezzem magam, megfeledkezhessem a vérontásról és a pusztulásról, amit láttam. Ez a mostani is egy ilyen este volt, és a megbeszéltek szerint éppen JeanClaude-hoz tartottam, St. Louis városának Vámpírurához, az egyik legfontosabb pasimhoz. Hét éve jártunk már, eleinte kicsit se veled, se nélküled üzemmódban, de az utóbbi pár évben már majdnem teljes harmóniában és szerelemben. Ja, hát érzem én is az iróniáját annak, hogy épp egy vámpír karjaiba rohanok kipihenni a munkámmal járó halált és borzalmakat, viszont nekem aztán bárki elhiheti, hogy a vámpírok nem halottak. Sokkal inkább halhatatlanok, és egyben ezerszer élettelibbek, mint a legtöbb halandó

pasas, akivel összehozott már az élet. Persze, nekem mázlim volt, hogy mindig inkább szörnyetegekkel jártam, mint emberekkel. Egyesek szerint ez azért van, mert én magam is szörnyeteg volnék, és van úgy, hogy egyet is értek velük, máskor meg inkább hajlok arra, hogy csak a féltékenység beszél belőlük. Elég sokat aláznak és piszkálnak azért, mert apró és törékeny, vonzó fiatal nő vagyok, akinek jó sok pasival van egyszerre viszonya, és nem csak alkalmi, hanem kiegyensúlyozott, randizós-dugós kapcsolat. Ha pasi lennék, akkor nyilván nem kötnének belém, komolyan ezt gondolom. De még manapság is elég általános az a vélekedés, gyakran a nők részéről is, hogy egy csaj üljön nyugton a hátsóján, várja be a herceget a fehér lován, és akkor jöhet neki a holtodiglan-holtomiglan cucc. Én a magam részéről hercegnő vagyok, aki pompásan megvan a megmentő lovagja nélkül, megmenti ő magát a saját lován, ha úgy hozza a helyzet. Azt nem bánom, ha a herceg is beszáll az oldalamon a bunyóba, de akár arra is készen állok, hogy én mentsem meg őt a vészben, ha kell. A lényeg a lényeg, én nem vagyok az a passzív, „kivárom az igazi nagy őt”típus, és láss csodát, elég sok pasi akad, akinek bejövök ilyen makacs, zűrös, erőszakos és szexuálisan-agresszív arculattal, sőt az utóbbit kifejezetten bátorítják bennem. Alapvetően felveszek valami szexi fehérneműt, esetleg hagyom, hogy Jean-Claude hámozza le rólam a ruhát, de egy helyszínelés után más a menetrend. Olyankor az ember soha nem tudhatja, mibe lépett, nyúlt bele, mi fröccsent rá. Szóval ilyenkor a vetkőztetés nem része az előjátéknak. És ugyan igaz az is, hogy a rám száradt vér és belsőség, ami egy korábbi áldozatomról került rám véletlenül, egy vámpírt nem izgat fel szagilag vagy bármi egyéb dimenzióban, a fő gond igazából az vele, hogy én undorodom a cucctól magamon. Szeretek mielőbb szabadulni tőle, és a mocskos ruháimat a nejlonzsákban tudni, amiben az effélét a mosásba eljuttatom. Először persze a fegyverektől kell szabadulni, és a protokoll szerint egyenesen a fegyverszéfbe zárni, amit nemrég állíttattunk be JeanClaude hálószobájába. Egyre nagyobb a jövés-menés az életünkben, és minél több az ember, annál kevésbé biztonságos elöl hagyni fegyvereket. Arról nem is szólva, hogy újabban kisgyerekek is élnek köztünk. A gyerek és a pisztoly nem túl jó párosítás. Ezért szereltettünk be fegyverszéfeket, és csak azokat a pisztolyokat tartom magamnál, amit könnyűszerrel és kényelmesen tudok viselni, vagy a kezem ügyében tartani. Egyébként a testőreink is így járnak el.

Ott tornyosult hát kupacban a széfben a sok késem, pisztolyom és az ammo a többi veszedelmes játékszerrel együtt. Akkor következtek a ruhák, gyorsan bele a nejlonzsákba, amit majd elvisznek a mosodába. Pucér voltam végre, egy szem pisztollyal a markomban, amit a fürdőbe is magammal viszek mindig. A fürdőszobából víz zubogása hallatszott, JeanClaude már készítette a hatalmas kádban a fürdővizet. Nagy nyomással folyt bele a víz, hogy gyorsan megteljen, és direkt külön víztartályt szereltettünk be ehhez a medencényi kádhoz, hogy ne használjuk el mindenki elől a melegvizet, ha esetleg fürdőzni támad kedvünk. Így soha nem fogytunk ki a forró vízből – tiszta varázslat. Totál csupaszon, a Browning BDM-mel a kezemben ballagtam be hozzá a fürdőbe. Jó, a pisztoly nélkül is nyilván ugyanilyen biztonságban lettem volna idelenn, mert ha valaki idáig verekszi magát a testőreinken és az egész biztonsági rendszerünkön át, akkor az a pár golyó a tárban már nem oszt, nem szoroz. De ahhoz már sikerült hozzászoknom, hogy meztelenül is kényelmesen mozogjak mások előtt, ahhoz viszont még mindig nem, hogy fegyvertelenül is ugyanilyen lazán érezzem magam. A fürdőszoba fekete márványból volt, néhol szénszürke elemekkel, a csillogó szerelvények ezüstből, és a dupla mosdó feletti hatalmas tükör majdnem megkétszerezte a teret, ahogy a fél helyiséget visszatükrözte ránk. A parapet és mellette az alacsony pad már nem látszott benne, ahogy mögöttük a kád sem. A kádat is márványból építették, széles pereme volt, amire simán le lehetett ülni, sőt, kényelmesen el lehetett heveredni rajta, hogy akár ott is szeretkezhessünk Jean-Claude-dal. A kádat is tükrök vették körül három oldalon, olyan volt, mint a méregdrága nászutas lakosztályok luxusfürdőszobája. De ami most ebben a kádban várt rám, arra minden nászutas örök életében emlékezett volna. Jean-Claude ült a kád végében, a fekete márványnak támasztotta hátát, karját könnyedén pihentette a hátsó peremen, és engem nézett, ahogy beléptem. A bőre a fekete márvány előtt csak még ragyogóbb, még fehérebb volt, és a fekete haja szabályosan beleolvadt a márványba, nem is lehetett látni, hogy hol kezdődik a fal, hol ér véget a haja. Hollófekete haja volt, pont, mint az enyém. Mi nem egyszerű sötétbarnák voltunk, hanem fekete feketék. Még nem ért a melléig a víz, a mellbimbója valamivel sötétebben meredezett a sápadt bőrén, és a szíve meg a bimbó között ott

világított az évszázados forradás, annak a keresztnek a nyoma, amit valaha egy vámpírvadász égetett a bőrébe. Jean-Claude megölte azt az embert, ahogy én is megöltem azokat, akik az én karomba égettek hasonló nyomot egy izzó feszülettel. A különbség csak annyi volt, hogy azt a keresztet, amit nálam használtak, tűzön kellett fölhevíteniük, míg azt a régi feszületet, amit a rég halott kolléga vetett be Jean-Claude ellen, a vámpírsága izzította föl. Akárhogy is, a végeredmény nagyon hasonló volt. Azok a vámpírjelöltek, akik engem megbélyegeztek, viccesnek találták, hogy olyan sebet ejtsenek rajtam, amit általában vámpírokon szokás a felizzó szent tárgyak természete miatt. Persze, csak addig érezték olyan nagyon viccesnek a bulit, amíg bele nem haltak. Szóval hogy is ítélhetném el azt, hogy Jean-Claude is végzett az őt megsebző vámpírhóhérral, még ha kollégámról volt is szó?! Ez a fogat fogért, nem? Ez így fair. Amíg csak tudtam, elodáztam a pillanatot, hogy belenézzek az arcába, és amikor megtettem, pontosan ugyanazt éreztem, mint legelső alkalommal, amikor megláttam: ő az egyik legszebb férfi, akit valaha láttam. Hullámos fekete haja úgy keretezte az arcát, mintha direkt ki akarná emelni a szája vonalát, az orcája csontozatát és a szemét. Azokat a szemeket, amelyek mindig is kéknek tűntek... de milyen mélységesen mélykéknek! Éjfélkék a duplasűrű szempillák erdejében, amilyen kéket soha még senki arcában nem láttam. Olyan kék, mint az óceáni mélység, ahol dermesztő hideg van már, vagy éppenséggel valami misztikusan izzó, ahol különös lények suhannak a fény számára érintetlenül és láthatatlanul. Ezek a csodás szemek szerelemmel néztek rám, de ahogy befogadták meztelenségem látványát az ajtókeretben, rögtön tüzes vágy izzott fel bennük, amibe belepirultam, és éreztem, hogy ugyanaz a vágy villan az én szememben is. Hat év telt el, és én még mindig ugyanabban az ámulatban élek, hogy ez a legbájosabb és – szépségesebb férfi ilyen hevesen vágyik rám. Mondják, hogy két ember vágyban ég egymásért. Hát ez ránk mindig igaz. Úgy tűnik, soha nem múlik el bennem a meglepetés, amikor meglátom őt, és tudom, hogy itt van nekem. Azt gondolná az ember, hogy egy idő után megszokom, hogy ilyen szépséges pasim van, és hogy az enyém, de nem, az érzés mindig ugyanolyan friss, mindig meglep a szépsége, hogy az enyém lehet és én az övé. Határozottan tartottam felé, mint akinek célja van. Mert volt is. Mosolyogtam, és ott volt a tükör mögötte, ezért láttam is a saját mosolyomat, láttam, hogy magabiztos, birtokló mosoly. A tekintetem az ő

arcán láttam viszont, ugyanazt a vágyakozást, akarást, kívánást: egyformán akartuk egymást, egyformán és csorbítatlanul. Ez megszokhatatlan érzés volt, csodás, hogy nem unjuk el egymást, hogy nem un rám. Ha őszinte akarok lenni, leginkább ez a második lepett meg minden egyes alkalommal, mert hiszen hogy lehet az, hogy nem un rá erre a jelentéktelen, kisvárosi, középosztálybeli csajra, aki vagyok, amikor vámpírléte évszázadai alatt több kontinens ezerféle szépségét – vámpírokat és halandókat – hódíthatta meg magának. Hogy jöhetek én ebbe a képbe? És mégis itt voltam, a kép közepén, változatlanul. – Hogy kételkedhetsz még mindig a szépségedben? – hallottam a hangját a fejemben. Végigmértem, kissé elkomorodtam. – Hogy láthatsz bele a gondolataimba, amikor szorosra zártam a pajzsomat, és észre sem vettem, hogy belenéztél a fejembe? – kérdeztem hangosan, hogy átkiabáljam a víz zuhogását. – Nem a gondolataidban olvastam, ma petite. Az arcod és a tested árult el. Láttam a vonásaidon átsuhanó kétely árnyát. Megtorpantam, és ahogy őt néztem, feltűnt, hogy a kezem csípőre teszem. Valamit mindig kellett kezdenem a kezemmel, még meztelenül is, és a pisztoly csak az egyiknek adott feladatot. Elnevette magát azzal a tapintható, bőrt cirógató, olvadó nevetéssel, ami mindig végigborzongatja a bőrömet. – Ne csalj! – leheltem. – Csak akkor lenne csalás, ha így akarnálak elcsábítani. De téged nem kell csábítani, te is akarod, amit én, nem kellenek a trükkök. Ezzel nem lehetett vitatkozni, még ha megszokásból nagyon is szerettem volna belekapaszkodni valami kis ellenvetésbe. De aztán hagytam magam, nem aggályoskodtam, csak megráztam a fejemet, és rámosolyogtam. – Oké, igaz, nem kell már engem elcsábítani, ennél jobban elcsábulva már nem is lehetek. – És ez a gúnyosság, ez is te vagy, ma petite, ez is mindig ott van benned, még ilyenkor is. Igen, felpillantottam a tükörbe, és ott villogott a szememben a cinikus gúny. Ezen nem lehetett nem mosolyogni, azon, ahogy gúnyos pillantással, kézben a fegyverrel és előreszegezett csípővel állok ott előtte. Mint a közhelyes kemény csaj valami Z kategóriás filmből.

Elnevettem magam, mire bevillant valami Jean-Claude-tól: egy érzelem, méghozzá öröm. Imádta, hogy ott állok előtte nevetősen, meztelenül. Emlékfoszlányok követték ezt az örömérzést, hogy milyennek látott, amikor megismerkedtünk: akkor mennyire zavarba jöttem a meztelenségemtől, tőle, a szextől... annyi mindentől. Ereztem, hogy boldoggá teszi, hogy ilyen merészen állok itt most, ennyire otthonosan érzem már magam vele. Oda is mentem a kádhoz, hogy közelről láthassam őt a vízben. Láttam, hogy ő mit lát, ahogy felnéz rám. Szépségesnek látott engem, ami újra meg újra meglepett. Gyerekkoromban annyian vágták a fejemhez, hogy mennyire nem vagyok szép, nem vagyok elég magas, nem vagyok elég szőke, elég kék szemű, hogy csak egy apró, sötét folt vagyok a családfán. Odasiklott hozzám a vízben, és a kezét nyújtotta. Leültem a fekete márvány peremre. A víz meleg volt, még éppen nem forró, pont jó, JeanClaude még azt is tudta, milyen hőmérsékletű fürdővizet szeretek. A kád volt az egyik kedvenc helyünk az előjátékhoz, bár szeretkezni inkább a peremén szeretkeztünk vagy az ágyban. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy bevonjon magához a vízbe. A pisztolyt magasan feltartottam, nehogy vizes legyen, és a belső oldali peremen lévő törölközőkre tettem, ahogy szoktam, mert általában oda húzódtunk be mindig. Magához ölelt. Egyfajta csodának éreztem, karma-kiegyenlítésnek, hogy ez a lenyűgözően csodás pasi tart engem szépnek és kívánatosnak. Mintha a hosszú évek rút kiskacsaléte, amikor annyian rugdostak, hogy csúnya vagyok és értéktelen, végül beérett volna, és tényleg átváltoztam volna a ragyogó hattyúvá, ami a csúfság alatt lapult meg. Elég mély volt a víz, hogy a nyakába kapaszkodva lebeghessek benne, ahogy megcsókoltam. A keze lágyan pihent meg a hátamon, de ebben az első csókban nem is értünk jobban egymáshoz. Leheletkönnyen ért össze az ajkunk, amelyekre a gőz már nedves réteget vont, így szinte ittunk egymás szájáról. Aztán szorosan átölelt, és a felsőtestünk összesimult, a mellem boldog borzongással cirógatta végig a mellkasát. Olyan természetes volt ez, a karom magától fonódott a vállára, a hosszú haja édesen csiklandozta a bőrömet, ahogy átadtam magam az érzésnek. Megint egy csók, immár sokkal szenvedélyesebb, édesebb, a nyelvünk is cirógatta egymást. Évekkel ezelőtt kitanultam már a vámpírokkal csókolózást, és most teljes lényemmel átadtam magam neki, körülöttünk a

meleg víz bugyogott, a lábammal átkaroltam a derekát, rákapaszkodtam, kezünk egyre buzgóbban ismerkedett az oly nagyon ismerős zugokkal, viszonyokkal. Mivel jóval magasabb volt nálam, ebben a helyzetben sem értünk teljesen össze, mármint a hamis kis porcikáink nem találkoztak még, az én ölem a hasára simult ugyan, de az ő ágyéka alattam maradt, még nem érezhettem a szerszámát. Kívülről zaj szűrődött be. Nyúltam a pisztolyomért, bár a másik kezem és a lábaim nem eresztették Jean-Claude-ot. Ő közben úgy fordult a vízben, hogy az ajtóra célozhassak. Az ajtó kinyílt, és Asher állt a küszöbön, bizonytalanul, egyik kezében kék selyemcilinder, a másik még mindig a kilincsen, állt mozdulatlanul, totális rezzenetlenségben, ahogy csak egy vámpír tud állni, mintha gyökeret vert volna, lélegzetet se venne, a vér és az élet nem is keringene benne, mintha egy szobor akarna belépni az ajtón. Csak vállig érő aranyhaja mozgott lágyan a gyenge huzatban. Egyébként a fél arca a haja mögött maradt elrejtve, épp csak kivillant alóla a halvány, jégkék szeme, a szépséges profilja, a csókolnivaló szája. – A kopogás nem egy rossz találmány – mondtam halkan, óvatosan, és a Browningot a mennyezetre emeltem, Jean-Claude pedig visszafordult, hogy letehessem a törölközőkre, a helyére. Asher pislantott, és mintha egy csodaszép szobor kelt volna életre. Elindult felénk. Testre simuló, kék szaténnadrág volt rajta, ami szinte belefolyt a térdig érő csizmájába. A fecskefarkú zsakettje is kék volt, amitől a halovány kék szeme mélységet nyert, és inkább mutatta a tavaszi ég kékjét, mint a szokásos jeges téli kéket. Az ő szeme haloványságában volt épp olyan meghökkentő, mint Jean-Claude-é mélységében. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és már-már meghajolva, cilinderrel a kezében nagyon körülményesen megszólalt: – Őszinte sajnálatom, Anita, bocsáss meg nekem. Kopognom illett volna, leginkább, mert nálad mindig van fegyver. Azután elmosolyodott, és a mosolya el is árulta, hogy nagyon is kedvére van ez a kekeckedés, hogy szánt szándékkal jött be kopogás nélkül, mert tudni akarta, mi lesz. Asher szereti túlfeszíteni a húrt, élvezi a kikényszerített helyzeteket, ő ilyen. Jean-Claude emlékeiből tudom, hogy évszázadok óta él így, hogy nem bírja nem kísérteni a szerencséjét. – Ha legalább őszintén sajnálnád – morogtam, és közelebb bújtam Jean-Claude-hoz.

Erre szabályosan elvigyorodott, ami Ashernél ritkább a közmondásos fehér hollónál, bár én nem tudtam nem mosolyogni ezen. És egyből éreztem, ahogy Jean-Claude is megkönnyebbül, mintha most merne csak levegőt venni, ami persze nem igaz, mert nem is lélegzik. Erről eszembe jutott, hogy csekkoljam a mellkasát, hogy a szíve dobog-e. Van, hogy dobog, van, hogy nem. A kézfejemre simult a keze, a mellkasára szorította a tenyeremet, és én megéreztem a lassú, komótos dobbanásokat. – Kettőtökért dobog – mondta Jean-Claude mosolyogva. Utoljára Ashernek és egy másik asszonynak mondhatta ezt több száz évvel ezelőtt, csak az az asszony, Julianna Asher halandó szolgája volt, míg én az övé vagyok. De mindketten szerették, és Julianna szíve is kettejükért vert. Aztán az Egyház boszorkányságért megégette a szerencsétlent, mert vámpírokkal trafikált. Jean-Claude-nak csak Ashert sikerült megmentenie, a szerelmüknek vége volt. Most velem élnek ugyanúgy hármasban és szerelemben, és azóta nem láthattam ilyen boldognak őket, mint most. Mert persze ezt is látom az emlékeikben, ahogy látom Juliannát a kandalló mellett üldögélni, békés mosollyal kötögetni, amikor még lángolt a szerelem és jól voltak hármasban. De az emléket mindig a fájdalmas bánat zárja, hogy el kellett őt veszíteniük. – Tudhattad, hogy munka után csatlakozom hozzátok a kádban vagy az ágyban, szóval nem érkezhettem olyan nagyon váratlanul – tette le a cilindert a mosdó melletti placcra, és már vetkőzött is, mosolyogva oldotta meg kék selyem nyakkendőjét, gombolta ki a zsakettjét. – Csak azt nem tudtam, hogy mikorra várjalak, ennyi. – Láthatod, jövök én mindig, inkább előbb, mint utóbb – gombolta már az inge kézelőjét. Beletelt némi időbe, mire leesett a mondat kettős értelme, de akkor aztán fülig is vörösödtem tőle, és gyorsan Jean-Claude nyakába rejtettem az arcomat, mert annyira utáltam, hogy még mindig ennyire pirulós vagyok. – Imádom, hogy még mindig képes vagy elpirulni, ma petite – csókolt a fülembe Jean-Claude. – Én nem – mormoltam bele a bársonyos nyakába. Asher kacagott, és az ő nevetése is végigcirógatta a bőrömet, mint Jean-Claude-é, az ő nevetésének is hatalma volt, és használta is rendesen.

– Mindketten szeretjük, ha a nőnk megmarad hajszálnyit ártatlannak. Erre megfordultam, és dühödten meredtem volna rá, ha nem gombolta volna már ki végig az ingét és a nadrágját, ami sokat csitított az indulataimon. – Nem vagyok ártatlan – nyögtem ki kissé bizonytalanul. – Már nem – ismerte el. Lehámozta a szűk pantallót hosszú lábáról, és már csak a szétnyílt fehér ing és a bőrénél is fehérebb selyemtanga maradt rajta. Ettől csak még magasabbnak tűnt, mintha a lába soha nem akarna véget érni. Én meg csak bámultam bután, mintha lenyeltem volna a nyelvemet. Azt éreztem, hogy Jean-Claude is egészen mozdulatlanná válik mellettem, talán őt is ugyanaz a bénultság ragadta el, mint engem. Asher mosolyát egyszerűen gonosznak kellett nevezni, pedig ragyogó volt és csodaszép és heves... De mégis gonosz, ahogy a hüvelykujját beakasztotta a tangája peremébe, és elkezdte lassan húzni lefelé, miközben az arcunkat figyelte. Aztán, amikor leért vele, és levette, le nem tette volna, csak állt ott a fehér inge keretében ragyogó hófehéren, egyelőre ernyedten pihenő férfiassággal. – Még nem ettél – köszörülte meg a torkát Jean-Claude. – Tudtam, hogy Anita itt vár rám, miért tápláltam volna bárki mással az éhemet? Mivel Asher egyik vámpírereje az orgazmust hozó harapása volt, nem is próbáltam tiltakozni. – Nekem okés – suttogtam. – Az jó – mondta Asher, és a földre ejtette a tangát. Hosszú lábain belépett a kádba, derékig merült a vízbe, és az inge lassan átázott, vizesen tapadt a testére és opálos sejtelmességgel nem is annyira leplezte, hanem inkább kiemelte alakját, mintha valami szexi fehérneműt viselne. Ekkor letérdelt, és már a válláig megmerült a vízben, így amikor a következő pillanatban felegyenesedett, az ing még inkább rátapadt, minden kidolgozott izmot és domborulatot megmutatott, a keskeny csípejét, izmos hasát és széles vállát kiemelte, de még a két oldalán a bőre más minőségét is. Mert amikor az Egyház megölte Juliannájukat, akkor belőle szentelt vízzel igyekeztek kiűzni az ördögöt. És a szentelt víz olyan a vámpírtestnek, mint az emberinek a sav. A ruha alól is áttűnt a hegek érdessége, de imádtam, hogy már meg tudja mutatni magát teljességében. A hajával ugyan még mindig takargatta az arcát, mert a felét annak is

lemarta a szentelt víz, ott is ugyanolyan sebeket okozott. Ám az évszázadok alatt Asher mesterien megtanulta használni a haját, hogy mindent, ami tökéletes rajta, a figyelem központjába emeljen, és a tökéletlenségeket a jótékony árnyékban óvva még inkább kiemelje a szépségét. Két kezét lassan simította végig a testén, fentről haladt lefelé, és a tekintetem megbűvölve követte centiről centire, ahogy kell. A kezek lassan leértek az ágyékára, ami félig merült a vízbe, és ahogy játszadozni kezdett önmagával, nem is kellett rajta gondolkodnom, hogy mit is szeretnék csinálni. Elnevette magát, boldogan, kéjesen és végtelen arroganciával, mert el volt telve önmagával, és már a vámpírerő sem kellett, hogy boldogan borzongjak a kacagásától. Jean-Claude moccant az ölelésemben. Gyors pillantást vetettem az arcára: ugyanazt láttam, amit éreztem én magam is – mindketten nagyon élveztük a műsort. – Imádom, hogy mind a ketten így néztek rám. Hogy mind a ketten akartok engem. – Ki ne akarna téged, Asher? – kérdeztem. Rám mosolygott, és már nemcsak a kéjvágy és az önelégültség ragyogott a mosolyában, hanem valami sokkal gyöngédebb, kedvesebb érzelem is. – Köszönöm, mon chou, leginkább azt köszönöm, hogy ezt komolyan is gondolod. Nekem elhiheted, akadnak, akik már csak a hibás árut látják bennem. – Azok hülyék – néztem fel rá, ahogy egy hatalmas erotikus plakátra bámul fel az ember egy magas ház falán. Nevetett tovább, és most már a bűvereje is benne volt a nevetésében, annyira, hogy a testem kéjesen borzongott végig Jean-Claude ölelésében. És minthogy a lábaim még mindig a derekára fonódtak, a borzongás bizonyos altesti tájékaimat a kemény hasához préselte. Legszívesebben tovább dörgölődzködtem volna hozzá, de persze ennél csodásabb módját is találhattam Asherrel és Jean-Claude-dal egy fürdőkádban az örömszerzésnek. Végtelen lehetőségek tárultak elém. Nálam a helyzet ígérete gyakran átveszi az előjáték szerepét, már a puszta gondolatoktól eléggé bemelegszem. Már attól hevesebben vert a szívem, ha eszembe jut, mi mindent műveltek velem ők ketten, hogy mi mindenre képesek, ha szexről van szó.

Asher letérdelt elém a vízbe, és az ingén átderengett a kissé sötétebb mellbimbója. Leváltam Jean-Claude-ról, és kétfelől közrevettük Ashert, mintha ő lenne a közös ellenség. Nekem majdnem az államig ért a víz így térdeltemben, szinte úszva haladtam. – Ma ki lesz fölül? – kérdezte búgón, a vágytól érdesebb hangon Asher. Először engem nézett meg magának, majd pillantása a meztelen Jean-Claude-ra vándorolt. – Úgy gondoltam, hogy ma mi ketten leszünk fölül, és ma petite alul – mondta Jean-Claude. Egyszerre néztek rám, mint két ragadozó. Felálltam, így néhány centivel fölébük magasodhattam, mert persze ők térdeltek. Azért egyenesedtem fel, mert nyakig a vízben gubbasztani nem túlságosan domináns helyzet, de így meg a mellem volt kint a vízből, és persze rögtön azt kezdték bámulni. Egyszeriben nem is tudtam eldönteni, hogy elbújjake vagy élvezzem, ahogy felfalnak a tekintetükkel. Bizonytalan lennék? Mármint én? És kimondtam, ami az eszembe jutott, mert okosabbat nem tehettem: – Jó.

2. Egymás után nyalogattam le a mellkasukról, hasukról a vizet, míg végül Asher felült a kád peremére, én pedig elébe térdeltem a forró vízben, két hosszú lába közé, és így vettem a számba. Még mindig nem szívta a véremet, ezért ernyedt, puha volt a farka, és én imádtam így a számba vonni a pasikat, csak épp a legtöbb pasi, aki nem vámpír, az orál első pillanatai után már soha nem ilyen. Egy vámpírnak viszont vért kell a merevedéshez szívnia, különben nincs meg a kellő vérnyomás a munkához, ami olyan fantasztikus átalakítást visz végbe a férfiak farkán, így aztán velük bőven volt időm kiélvezni a nyalás-falást, anélkül, hogy hatalmas szerszám akarna folyton torkon döfni és kiszorítani belőlem a levegőt. Nem mintha nem imádtam volna mélyen benyelni a faszt, csak épp a testem nem élvezte mindig a levegőhiányt. Így egészen kényelmesen

tudtam teljesen befogadni a számba, élvezni az érzést, a bársonyos puhaságot. Csodás volt. Felnéztem rá közben, figyeltem az arcát, ahogy az ajka elnyílt, a levegő egyre szaporábban jár a száján ki-be, és mégsem duzzad benne odalenn semmi, ami a kéjérzést levezethetné. Amíg nem iszik a véremből, nem is tud elélvezni. Jean-Claude egyelőre mozizott. – Nézni akarom az arcát, ahogy élvez, de közben tudja, hogy addig nincs csúcspont, amíg nem jut a véredhez – mondta. És nekem bejött. A víz megmozdult körülöttem, simogatón csobbant és nyaldosott, és még mielőtt Jean-Claude kezét megéreztem volna a bőrömön, tudtam, hogy beleunt a tétlen nézelődésbe, és beszállt a játékba. Nekem ez is bejött. Térdelt mögöttem, és éreztem, hogy mélyebbre merül, mint eddig. Egy pillanatra abbahagytam Asherrel a mókát, hogy megnézzem, min dolgozik, de sietve az arcomhoz ért, hogy visszatoljon Asher farkára: – Nem mondtam, hogy hagyd abba és nézelődj! Alaphelyzetben nem hagytam volna szó nélkül a hangnemet, de megegyeztünk, hogy most én vagyok alul, és a hálószobában képes voltam engedni. Néha semmi sem esett jobban, mint kiszállni kicsit az örökös irányításból, és hagyni, hogy mások mondják meg, mi legyen. Visszatértem hát Asherhöz, fél kézzel a lágy heréivel játszadoztam, és újra befogadtam őt a számba. Jean-Claude keze a fenekemet simogatta, keze behatolt a combjaim közé, szélesebbre tárta a lábaimat. Aztán az ujjai belém siklottak, könnyedén, ismerősen. Egy pillanatra meg is állt velem a világ, Asherrel a számban mély levegőt vettem. – A víztől mindig olyan csodásán szűk vagy, de azért még ne hagyd abba. Azt akarom, hogy Asherrel a szádban élvezz és sikíts – mondta. – Hadd szívjam először a vérét, és akkor vele élvezhetek, amikor a csúcsra juttatod – szólalt meg Asher. – Nem – szögezte le Jean-Claude. – Látni akarom az arcodat, amíg az élvezettől vergődik, és a sikolya megremegteti a testedet, és te mégse élvezhetsz. Felfelé sandítottam. Asher szinte szenvedett. Lassan megforgattam a számban, hagytam, hogy kicsusszanjon belőlem, megcsókoltam az alhasát,

és úgy nyeltem vissza magamba megint. Tágra nyílt, szinte rémült szemmel nézett le rám, majd vissza Jean-Claude-ra. – Nem úgy volt, hogy Anita van alul? – Meggondoltam magam – jelentette ki Jean-Claude, és már táncolt is bennem az ujja, ki-be, és én kezdtem elúszni a kéj hullámain, és úgy nyögtem bele az élvezetemet Asher testébe, mintha ő lenne az élő szájpeckem. – Mon Dieu – lihegte sóhajtva Asher. – Ha panaszkodsz, nem kapod meg az orgazmusodat – fenyegette meg Jean-Claude némi sötét kegyetlenséggel a hangjában, amit csak a ritka szadista pillanataiban hallottam tőle. Láttam Asher meglepetését, ahogy visszanézett rá, mint aki nem hiszi, hogy Jean-Claude képes lenne ilyesmire, de bármit látott is az arcán, az meggyőzhette, mert sietve kijelentette: – Nem panaszkodom. – Nagyon helyes – dolgozott egyre szaporábban az ujjaival bennem, mintha így akarna megdugni. És ez a kombó: Asher a számban, JeanClaude keze a lábaim között, olyan heves élvezetet zúdított rám, hogy sikoltva élveztem Asher farkán. Ő is sikoltott, de élvezni nem élvezhetett, csak az én kéjem hullámzott át a testére, hogy kezeit tehetetlenül szorította ökölbe és a háta ívbe feszült. – Kérlek, Jean-Claude, kérlek szépen! – könyörgött. – Nem. Jean-Claude megemelte a csípőmet a vízben, míg végül már álltam. Emeltem volna fel a fejemet, de Jean-Claude a tarkómnál fogva megtartott Asher ölében. – Tartsd magadon, Asher. A farkad lesz a szájpecke, amíg megdugom – rendelkezett, és már el is vette a kezét a fejemről. Asher tenyere került a helyébe, és megtartott az ágyékán. Ugyan még mindig puha és lágy volt, levegőt kaptam hát, de valami mégis azt akarta bennem, hogy most már emeljem fel a fejemet. Asher azonban nem eresztett, a keze szorítása nem enyhült, moccanni se tudtam. Belőlem azonban ez az erő és ellenállás kiváltotta a küzdést, mert ilyen vagyok. Akkor azonban Jean-Claude megemelte az altestemet, és keményen és tettre készen belém hatolt. Ahogy elindult belém, máris sikoltottam, még nem az orgazmustól, hanem mert egyszerűen annyira jó volt. És az is jó volt, ahogy Asher leszorított az ágyékára, és én éreztem a szemérmét a számban, miközben

Jean-Claude farka bennem járt. Ez a kombó beindított, vergődni kezdtem, pedig tudtam, hogy nem lehet, és azt is, hogy nem is akarnék igazából szabadulni, mert itt a legjobb nekem, de a vergődés és a küzdelem a része ennek a játéknak. Jean-Claude ritmusa beállt, hosszan, mélyen döfött belém újra meg újra, én meg közben szoptam Ashert. Az orgazmus a semmiből szakadt rám, váratlanul ért, az egyik pillanatban csak közeledett, ám a következőben már Asher combjába mélyesztettem a körmeimet és élveztem kegyetlenül, a testem tarajos hullámokat vert a vízben. Jean-Claude is felkiáltott mögöttem, éreztem, hogy egy utolsót, egy legmélyebbet döf belém, és elélvez ő is, amitől csak megint élveztem én is. Asher halkan káromkodott franciául, én meg a testébe fojtottam a kiáltásaimat. A körmeim olyan mélyen belévájtam, hogy éreztem, elered a vére, orromat megtöltötte a friss vér rezes illata. A szemem tehetetlenül kifordult, és ha Jean-Claude nem tart hátulról, Asher pedig nem fogja a fejemet, minden bizonnyal a víz alá süllyedek. – Elengedheted – lihegett Jean-Claude. Alaposan kitornázta magát. Asher elengedte a fejemet, és felegyenesedtem, Jean-Claude közben még mindig bennem volt, és úgy ölelt magához hátulról, szorosan. Másik kezével a hajamba markolt, és hátrarántotta a fejemet, ami nem segített benne, hogy végre megállják a magam lábán. A hajamnál fogva döntötte oldalra a fejemet, hogy a nyakam féloldalt hosszú ívben megfeszüljön. Asher a vízbe ereszkedett, megállt előttünk, de Jean-Claude nem várt, a nyakamba vájta az agyarait, és én immár akadály nélkül kiálthattam a márvánnyal és tükörrel kirakott fürdőszobába a kéjemet. Láttam az arcomat, olyan volt, mintha szenvednék, pedig dehogy. A szex miatt a harapás egyből orgazmust hozott, és vergődve dobáltam magam JeanClaude karjában, miközben ő a véremet itta. Amikor már csak ernyedt rongyként lógtam, átbillentette a fejemet a másik oldalra: – Egyél! – hallottam. Ashert nem kellett biztatni. Már rá is borult a nyakamra, két karja magához ölelt mindkettőnket, így együtt tartottak fenn a vízben, és szorosan a testemhez simult, hogy könnyebben hozzám férjen. A keze végigsimította az arcomat, a szája a nyakamra tapadt. Gyöngéden megcsókolt, és belém mélyesztette vámpírfogait, a harapása pedig... nincs még egy vámpír, aki így harapna: maga a harapása gyönyörteli. Az egyik pillanatban még gyönyörtől kimerültén, ernyedten lógtam a karjukban, a

másikban pedig ismét megelevenedett a testem, belefeszültem a kéjbe, sikongva hangoskodtam tele a fürdőszobát újra, és a falak élesen verték vissza a gyönyöröm hangjait. Körmömmel Asher alkarjába ástam, és éreztem, ahogy a farka pillanatról pillanatra telik meg élettel, merevséggel, és amikor az ajka elvált a nyakamtól, remegő tettrekészséggel ágaskodott. – Cseréljünk helyet! – utasította Jean-Claude. Félig vitt, félig húzott maga után a vízben, és oda telepedett, ahol Asher ült még az előbb, ott aztán hagyta, hogy térdre rogyjak. Asher megragadta a csípőmet, kemény volt, rohamra kész. Jean-Claude a tarkómnál fogva rántott magára, de ő nagy volt, és elég volt bekapnom, duzzadt tovább, mégsem eresztett, egy pillanatra sem, a hajamat olyan erősen fogta, hogy már szinte túl sok volt. Bár a víz lemosta kissé, mégis éreztem rajta a saját ízemet és valamicskét az ő sósságát is. Asher amilyen erősen, váratlanul és mélyen csak tudott, belém hatolt. Nem kaptam levegőt. Semmi türelme nem maradt mostanra, egyből szédült tempóra kapcsolt, és csak döngölt eszeveszetten, hogy tompa nehéz csattanásokkal egyesültünk és váltunk el megint. A víz kavargóit körülöttünk, felcsapott az arcomba, az övékébe is. Jean-Claude már annyira bemelegített, hogy szinte azonnal elélveztem, de hangom alig hallatszott, hiába sikoltoztam tiszta tüdőből, a nagy farka belém szorította a szuflát. Aztán már szufla se volt, nemhogy hang. Lefogta a fejemet, magára húzott, amennyire csak bírt. Még mindig táncolt bennem a gyönyör, ahogy Asher farka dolgozott odalenn, de a testem már mást is akart volna, egy kis levegőt, és a vergődésem már nem is volt annyira csak a játék része. Tudtam, hogy ha kell, Jean-Claude úgyis elereszt, hogy nem eshet bajom, de ezt az agyam tudta, a testem nem. A testem csak annyit tudott, hogy levegőt akar, de levegő az nincs. – Mindjárt elmegyek – lihegte Asher rekedten. – Együtt megyünk, de várj egy kicsit – mondta Jean-Claude. Asher mélyen volt bennem, amennyire csak lehetett, és most megállt egy pillanatra. Jean-Claude elengedte a fejemet, és hagyta, hogy levegőt vegyek. – Neked is tetszik ez a játék, ma petite? – Tetszik, nagyon is – lihegtem két fuldokló lélegzetvétel után. Rám mosolygott, aztán már nyomott is vissza az ölébe, én meg magamba szoptam megint, amilyen mélyen csak bírtam, hogy a farka hegye a torkomat érte, mert nem volt más választásom.

– Most – mondta, és Asher szinte teljesen kirántotta magát belőlem, aztán vissza mélyen, ki, be, ki, be és tovább megint. Ereztem, ahogy duzzad bennem a melegség, a forróság, és fel akartam volna emelni annyira a fejemet, hogy szóljak: én kész vagyok. Jean-Claude megint levegőhöz engedett, de tolt is vissza, mielőtt a hangomhoz juthattam volna. És ahogy a farka hegye elérte a torkomban azt a pontot, ahol már nem kapok levegőt, még nyomakodott tovább, míg végül az ajkam elérte az ágyéka finom bőrét. És akkor Asher is mélyen leért bennem, és én elélveztem megint, de ezúttal hangtalanul, az érzéssel, hogy mindketten a lehető legmélyebbre jutottak a testemben. Ezen a ponton élveztek el mindketten, egyszerre, ahogy Jean-Claude kívánta. Lenyeltem a hirtelen belém lüktető, forró folyadékot, mert ami ilyen mélyen kerül a torkomba, annál nincs is más választásom, mint nyelni. Jean-Claude lassan engedett fel, mintha minden centit ki akarna élvezni. Asher rám borult, egyik karja a derekamat ölelte, a másik a kád peremén támaszkodott, hogy a víz felett maradjunk. Jean-Claude áthajolt felettem, hosszan, gyöngéden megcsókolták egymást, és utána engem is ugyanolyan hosszan és gyöngéden csókolt meg. Asher követte, nyelve végigcikázott az ajkamon, tudtam, hogy JeanClaude sósságát ízlelgeti, nyalogatja le rólam. – Köszönöm, ma petite – mondta Jean-Claude. Egy kicsit lélegeznem kellett, hogy kinyöghessem: – Részemről az öröm. S valóban így is volt.