Hamilton könyvei kihagyhatatlanok. The Denver Post

„Merry kalandjai magukkal ragadják az olvasót, és nem eresztik.” St. Louis Post-Dispatch „A szex, az erôszak és a mágia kiélezett ötvözete, ami egyszerre felkavaró és szórakoztató.” Library Journal „Hamilton köny­vei ero­ti­ku­sak és dé­mo­ni­an bor­zon­ga­tó­ak. Sze­xi, szó­ki­mon­dó és ma­ró­an iro­ni­kus stí­lu­sa ma­gá­val ra­gad­ja az ol­va­sót, és nem eresz­ti egye­di vi­lá­gá­ból. Hamil­ton tör­té­net­me­sé­lé­se egyet­len szó­val jel­le­mez­he­tô: hi­bát­lan.” Jayne Ann Krentz „Soha nem olvastam nála termékenyebb képzeletû szerzôt.” Diana Gabaldon „Sistereg… Emlékezetes karakterek és csípôs humor teszi élvezetes, sikamlós élménnyé.” Publishers Weekly „A fantasztikus irodalom legrészletesebben, legötletesebben és nagy szeretettel megformált faerie társadalma; a Meredith Gentry-sorozat különlegessé érlelôdött.” San Jose Mercury News „Hamilton könyvei kihagyhatatlanok.” The Denver Post

A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Az alkony ölelése A holdfény csábítása Az éjfél simogatása Misztrál csókja Fagyos érintés Anita Blake-sorozat: Bûnös vágyak A nevetô holttest A kárhozottak cirkusza Telihold kávézó Véres csontok Gyilkos tánc Égô áldozatok Sápadt hold Obszidián pillangó Leláncolt nárcisszusz Égkék bûnök Lidérces álmok Haláltánc A harlekin Fekete vér

Laurell K. Hamilton: Swallowing Darkness Copyright © Laurell K. Hamilton, 2008 Hungarian translation © Hodász Eszter, 2012 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Swallowing Darkness Ballantine Books, New York, 2008 Fordította: Hodász Eszter

ISBN: 978 61 5504 996 5 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2012-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató Mûfaj: fantasy



I feel like one, Who treads alone Some banquet hall deserted. Whose light are fled, Whose garlands dead, And all but the departed!



Úgy érzem magam, Ki egyedül halad Elhagyott bálteremben, Melynek fényei elmenekültek, Virágfûzérei eltemettettek, És mindenek, kivéve ôt, elmentek!





Részlet Thomas Moore Oft, in the stilly night versébôl (National Airs, 1818)



Jonathannek, aki velem együtt járja az elhagyatott helyeket, és utunk során a lámpákat lekapcsolja.

Köszönetnyilvánítás

Darlának, aki segít, hogy jó szándékaim valósággá váljanak. Sherrynek, aki még mindig harcol azért, hogy kordában tartson minket, mûvészlelkeket. Merrilee-nek, aki mindig kész arra, hogy páncélját magára öltve oldalamon csatába induljon. Shawnnak, akivel barátságunk oly idôs, hogy már egyedül is betérhet egy kocsmába, és italt rendelhet magának. Charlesnak, aki megtanította meglátni a kisebb káoszban a gyönyörûséget, és hogy részletes tervek nélkül is lehetséges a siker. Pilinek és Carrinek, akik velünk együtt elmerészkedtek a DragonCon kongresszusra. Michael Z. Williamson tudományos-fantasztikus írónak, aki a hadsereg és a légierô volt tisztje, és felajánlotta, hogy a katonai részeknél segít. Ezen a területen a lehetséges hibákat csak én követtem el, de neki köszönhetôen számuk nem jelentôs. Íróköröm tagjainak, az Alternatív Történészeknek: Deborah Millitellónak, Mark Sumnernek, Marella Sandsnek, Sharon Shinn-nek és Tom Drennannak. Barátok a lövészárokban.

9

1. fejezet

Kórházba azért mennek az emberek, hogy megmentsék ôket, ám az orvosok csak összefoltoznak, újra összeraknak. A sérüléseket nem tudják visszafordítani. Nem képesek tenni az ellen, hogy rossz helyen ébredj fel, ahogy az igazságot sem tudják hazugsággá változtatni. A szimpatikus orvos és az a helyes nô a Nemi Erôszakért Felelôs Csapatból nem tudta meg nem történtté tenni, hogy valóban megerôszakoltak. Az, hogy nem emlékeztem, mert nagybátyám mágiáját használta emlékezetkiesést okozó drogként, a bizonyítékot nem tüntette el – a bizonyítékokat, amelyeket a testemben találtak a vizsgálatkor és mintavételkor. Azt gondolhatnád, mivel valódi tündérhercegnô vagyok, az életem is tündérmeseszerû, de a tündérmeséknek csak a vége jó. A történet közben borzalmas dolgok esnek meg. Emlékszel Rapunzelre, aki Aranyhajként is ismert? Hercegének a boszorkány kikaparta a szemét. Rapunzel könnyei ugyan varázslattal meggyógyították – de ez csak a mese végén történt meg. Hamupipôke sorsa nem volt sokkal jobb egy rabszolgáénál. Hófehérkét négy alkalommal ölte meg majdnem a gonosz királynô. Mindenki csak a mérgezett almára emlékszik, de ne felejtsd el a vadászt vagy az elvarázsolt övet és a mérgezett hajkefét. Bármely tündérmesét kiválaszthatod, amelyik ôsibb történetre támaszkodik: a darab hôsnôjének sorsa szomorú, veszélyes, rémálomszerû. Meredith NicEssus hercegnô vagyok, a faerie trón várományosai között az elsô, és az én mesém a kellôs közepén tart. A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” mesevég ma este nagyon távolinak tûnik. Egy ágyon feküdtem, egy remek, egyszemélyes betegszobában, egy még annál is jobb kórházban. A szülészeti osztályon, mert terhes vagyok, de nem az ôrült nagybátyám gyerekével. Már azelôtt terhes voltam, hogy elrabolt volna. Viselôs a szeretôim gyermekeivel. Mindent kockára tettek, hogy megmentsenek Taranistôl. Most már biztonságban vagyok. A faerie történetének egyik leghatalmasabb harcosa volt mellettem: Doyle, egykor a Királynô Sötétsége, most az enyém. Az ablaknál állt, az éjszakát figyelte, amelyet a kórház parkolójának fényei annyira kivilágítottak, hogy bôrének és hajának feketesége sötétebb 11

Laurell K. Hamilton

volt az éjszakáénál. Zárt napszemüvegét, amelyet a szabadban mindig visel, most levetette. De szeme éppoly fekete, mint a napszemüveg, amely elrejtette. A szoba félhomályában az egyetlen szín a sornyi ezüst fülbevaló csillogása volt, amelyek egyik fülének kecses vonalát díszítették egészen fel a csúcsáig, ami annak jele, hogy nem tiszta vérû sidhe, hanem kevert vérû, akárcsak én. Fülcimpájában a gyémántok megvillantak, ahogy felém fordította fejét, mintha érezné, hogy nézem. Ami valószínûleg így is volt. Már születésem elôtt ezer évvel is a királynô bérgyilkosa volt. Bokáig érô haja kabátként lebbent, ahogy felém lépett. Zöld kórházi mûtôsruha volt rajta. A minket szállító mentôautóban rajta lévô pokrócot cserélte le erre. Az Aranyló Udvarban fekete kutya formájában jelent meg, hogy megmentsen. Amikor alakot változtat, mindene eltûnik, a ruhája, fegyverei, de különös módon a piercingjei soha. Az a rengeteg fülbevaló és a mellbimbókarika mind „túlélik” az emberi alakja felvételét, talán azért, mert hozzá tartoznak. Megállt az ágyam mellett, és megfogta a kezem – nem azt, amelyikbe az intravénás tût helyezték, és a sóoldat csöpögött, hogy ne száradjak ki, valamint elmúljon a sokk, amiben a beszállításomkor voltam. Ha nem várnék gyereket, akkor valószínûleg ennél több gyógyszert kapnék. Most az egyszer nem bántam volna, ha valami erôsebb szert is belém nyomnak, hogy segítsen felejteni. Nem csak azt, amit a nagybátyám, Taranis tett velem, hanem Fagy elvesztését is. Megragadtam Doyle kezét; az enyém oly kicsiny és halovány az ô hatalmas, sötét markában. De még valakinek kellene mellette, mellettem lennie. Fagy, a mi Gyilkos Fagyunk eltávozott. Nem halott, nem egészen, de elveszítettük. Doyle képes alakot változtatni, sok különbözô testet felvenni, épp amire kedve támad, majd valódi alakjába visszatérni. Fagy nem alakváltó, de amikor a Los Angeles-i birtokot, amelyen éltünk, elborította a vad, zabolázatlan mágia, akkor alakot váltott. Fehér szarvasbikává változott, és kiszáguldott a kapun, amely a faerie egy olyan részébe nyílt, amely a mágia megjelenése elôtt soha nem létezett. A faerie területe évszázadok óta elôször növekedni kezdett, ahelyett, hogy csökkent volna. Én, a királyi vérvonal egyik nemese, várandós vagyok, ikrekkel. Én vagyok a faerie nemesek utolsó sarja. Népünk kezd kihalni. Bár lehet, hogy nem. Lehet, hogy hatalmunk visszatér, de mire kellene nekem a hatalom? Mi 12

Elnyel a sötétség

hasznom lenne a faerie, a vad mágia visszatértébôl? Mi értelme van mindennek, ha Fagy egy vadállat, egy vad agyával? A gondolat, hogy a gyermekét hordozom, amit soha nem fog megtudni, és meg sem fog érteni, összeszorította a mellkasom. Doyle kezét szorongattam, és nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam, mit látna benne. Azt sem tudtam, egyáltalán érzek-e még valamit. Szeretem Doyle-t, tényleg, de Fagyot is szeretem. Nagyon boldog voltam, hogy mindketten apák lesznek. Megszólalt, azon a mélységesen mély hangján, amely olyan, akár a melasz, vagy más sûrû, édes folyadék. Ám amit mondott, az egyáltalán nem volt édes. – Megölöm Taranist. – Nem – ráztam meg a fejem –, nem teszed meg. Gondolkodtam rajta, mert tudtam, Doyle megteszi, amit mond. Ha megkérem, megpróbálja megölni Taranist, és lehet, hogy sikerülne is. De nem engedhetem meg, hogy a szeretôm, az eljövendô király meggyilkolja a Fény és Illúzió Királyát, az ellenséges udvartartás királyát. Nem állunk háborúban, és még a Seelie Udvartartás azon tagjai sem lesznek képesek elsiklani egy orgyilkosság fölött, akik úgy hiszik, Taranis megôrült, vagy ô maga az ördög. Egy párbaj ugyan szóba jöhet, de orgyilkosság semmiképp. Doyle-nak jogában áll a királyt párbajra hívni. Már gondolkodtam ezen is. Az ötlet tetszett is, de már láttam, hogy Taranis mire képes a keze hatalmával. Kezének fénye képes elszenesíteni a húst, és ezzel egyszer már majdnem megölte Doyle-t. De elvetettem minden ötletet, hogy Doyle segítségével álljak bosszút, mert a másik oldalon ott állt a lehetôség, hogy ôt is elveszíthetem. – A testôreid kapitánya vagyok, bosszút állhatok a te és a magam becsületén esett sérelemért. – Párbajra gondolsz – állítottam. – Igen. Nem érdemelné meg, hogy védekezhessen, de ha simán megölöm, akkor a két udvar között kitör a háború, és ezt nem engedhetjük meg magunknak. – Igazad van – néztem fel végre rá –, ez nem lenne jó. – Meredith – érintette meg az arcom a szabad kezével –, a szemed a sötétségben saját fényétôl ragyog. Az arcodat zöld és arany fénygyûrûk ragyogása övezi. Érzéseid elárulnak. – Igaz, holtan akarom látni, de nem fogom ennek érdekében az egész faerie-t elpusztítani. A becsületem miatt nem fogom mindannyiunkat kiutasíttatni 13

Laurell K. Hamilton

az Amerikai Egyesült Államok területérôl. A szerzôdés, amelynek értelmében háromszáz évvel ezelôtt ideköltözhettünk, csak két okot ír le, ami miatt számûzhetnek minket. Az udvarok nem háborúzhatnak egymással Amerika földjén, és nem engedhetjük meg a halandóknak, hogy istenekként imádjanak minket. – Meredith, ott voltam, amikor aláírták a szerzôdést. Tudom, mi áll benne. Rámosolyogtam, és nagyon furcsának éreztem, hogy még mindig tudok mosolyogni. A gondolattól a jókedvem kezdett elszállni, de gondolom, ez jó jelnek számít. – Emlékszel a Magna Chartára. – Az az emberek mûve, hozzánk nem sok köze volt. – Doyle, csak érvelni próbáltam – szorítottam meg a kezét. – Az érzéseim lelassítanak – bólintott elmosolyodva. – Engem is – helyeseltem. Az ajtó kinyílt. Két ember állt ott, egy magas és egy alacsony. Sholto, a sluagh királya, Lordja Azoknak, Akik Átjárnak, ugyanolyan magas, mint Doyle, hosszú, egyenes haja van, ami majdnem a bokáját verdesi, de színe tejfelszôke, és bôre, akár az enyém, holdsütötte. Sholto szeme a sárga és arany három színe, mintha három különbözô fafaj ôszi leveleinek színe olvadt volna fel, hogy szemét színezzék akkor, amikor minden arannyal festôdik. A sidhe szeme mindig gyönyörû. Arca sápadt, mint bárki másé az udvartartásoknál, de nem annyira, mint az én elveszett Fagyomé. A teste, amire a farmer és a póló rásimult – álöltözetként használva, amikor segítségemre sietett, hogy megmentsen –, oly tökéletesnek hatott, akár az arca, de tudtam, egy része biztosan illúzió. A len­gôbordái felett kezdôdôen Sholtónak extra testrészei vannak, csápjai, mert bár az anyja királyi udvarhoz tartozó sidhe volt, az apja éjrepülô volt, aki a sluagh és a faerie utolsó vad falkája közé tartozott. Nos, az utolsó vad falkához, amíg a vad, zabolázatlan mágia vissza nem tért. Most már legendák tárgyai is életre kelnek, és csak az Istennô tudja, mi vált mostanra valóssá, és mi az, ami még várat magára. Amíg nem szerez be egy elég vastag kabátot vagy dzsekit, hogy elrejtse extra testrészeit, Sholto mágiát vagy bûbájt használ. Semmi értelme, hogy megijessze a nôvéreket. Ez az élete részévé vált szokás, hogy eltakarja különbözôségét, tette oly gyakorlottá az illúzió keltésében, hogy megkockáztathassa, a segít14

Elnyel a sötétség

ségemre siessen. Nem lehet meggondolatlanul a Fény és Illúzió Királyával szembeszállni akkor, ha egyetlen védelmed az illúzió. Rám mosolygott, és ezt a mosolyt még soha nem láttam az arcán addig a pillanatig, a mentôautóban, amikor a kezemet fogta, és elmondta, tudja, hogy apa lesz. A hír valamiképp enyhített a nyerseségén, amit mindig is ott éreztem abban a gyönyörû testben. Ô volt az a közmondásbeli újjászületett ember – és felénk tartott. Rhys nem mosolygott. A maga százhatvannyolc centiméterével ô a legalacsonyabb tiszta vérû sidhe, akivel valaha találkoztam. Bôre holdsütötte sápadt, akár Sholtóé, az enyém vagy Fagyé. Rhys levette az álszakállát és -bajszát, amit a faerie dombokon belül viselt. A Los Angeles-i magánnyomozó irodában dolgozott velem, és imádja az álöltözeteket. Nagyon jól csinálja, jobban, mintha a hatást az illúziókeltô erejével tenné. Ahhoz viszont elég az illúziója, hogy elrejtse a tényt, csak egy szeme van. Megmaradt szeme háromszínû kék gyûrû, gyönyörû, mint bárki másé az udvartartásban, de ahol egykor a bal szeme volt, ott csak fehér sebszövet világít. Nyilvános helyeken általában szemvédôt visel, de arca ma csupasz volt, amit egyáltalán nem bántam. Ma este úgy akartam a szeretôim arcát látni, hogy semmi nem marad rejtve. Doyle arrébb húzódott, hogy Sholto szemérmesen megcsókolhassa arcomat. Sholto nem állandó szeretôm. Az egyik bennem növekvô gyermek részben az övé is, ám kapcsolatunk meglehetôsen friss, mert az igazat megvallva csak egyszer randevúztunk. Nem semmi egy elsô randevú volt, de ennek ellenére sem ismerjük igazán egymást. Tulajdonképpen csak egyszer voltunk együtt, de ahogy a régi mondás is szól: egyszer is elég. Rhys az ágy lábánál állt meg. Derekáig omló göndör szôke haja még mindig copfba volt fogva, ahogy a farmerhez és pólóhoz viselte. Komor arckifejezéssel várakozott, ami nem vall rá. Egykor ô volt Cromm Cruach *, azelôtt pedig egy halálistenség. Azt nem volt hajlandó megmondani, pontosan ki, de elég elejtett célzást hallottam már, hogy legyen rá pár ötletem. Rhys azt mondta, Cromm Cruach elég nagy isten, nincs szüksége további titulusokra. – Ki fogja kihívni párbajra? – érdeklôdött Rhys. * Cromm Cruach: A halál és élet istene a prekatolikus Írországban, akit emberáldozatokkal békítettek ki, és akinek imádatát állítólag Szent Patrik szüntette meg. 15

Laurell K. Hamilton

– Meredith arra kért, ne tegyem – felelte Doyle. – Ó, remek – lelkesedett Rhys. – Akkor majd megteszem én. – Hogyhogy – szóltam közbe –, úgy hallottam, hogy tartasz Taranistôl. – Úgy volt, talán még most is így van, de, Meredith, ezt nem hagyhatjuk annyiban. – Miért? Mert megsértettek az önérzetedben? – Ennél azért jobban ismerhetnél – pillantott rám szemrehányóan. – Akkor én fogom kihívni – jelentette ki Sholto. – Nem – tiltakoztam. – Senki nem fogja párbajra hívni, és más módon sem próbálja megölni. Mindhárom férfi rám nézett. Doyle és Rhys ismert már annyira, hogy eltûnôdjön. Tudták, már van egy tervem. Sholto ennyire még nem ismer. Ô csak dühös volt. – Hercegnô, nem engedhetjük, hogy a sértést ne toroljuk meg. Fizetnie kell. – Egyetértek – feleltem –, és mivel ô volt az, aki az emberi ügyvédeket belekeverte a dolgokba, amikor Rhyst, Galent és Abeloecot megvádolta azzal, hogy megerôszakolták az egyik nemes hölgyét, mi is az emberek igazságszolgáltatását fogjuk igénybe venni. Megszerezzük a DNS-ét, és ôt fogjuk a megerôszakolásommal vádolni. – És akkor mi van? – fortyant fel Sholto. – Esetleg börtönbüntetésre ítélik? Még akkor is, ha megengedné, hogy az emberek börtönébe zárják, nem a megfelelô megtorlás lenne azért, amit veled tett. – Igen, igazad van, de ez a legtöbb, amit a törvények segítségével elérhetünk. – Az emberek törvényeivel – helyesbített Sholto. – Igen, az emberek törvényeivel – helyeseltem. – A mi törvényeinknek megfelelôen – kezdte Doyle – jogunkban áll párbajra hívni, és megölni. – Ezzel csak egyet tudok érteni – jelentette ki Rhys. – Én vagyok az, akit megerôszakolt – szóltam közbe. – Én vagyok az, aki hamarosan királynô lesz, ha meg tudjuk akadályozni, hogy ellenségeim meggyilkoljanak. Én mondom meg, mi lesz Taranis büntetése – fejeztem be, miközben a hangom egyre feljebb emelkedett, és meg kellett állnom, hogy levegôt vegyek.

16

Elnyel a sötétség

– Hercegnôm – szólalt meg Doyle kifejezéstelen arccal –, te már kigondoltál valamit. Már tervezgeted, hogy a történteket miként tudod a javunkra fordítani. – Miként tudom ezzel az udvarunkat segíteni – korrigáltam Doyle-t. – Évszázadokon keresztül feketére festették az udvarunkat, az Unseelie Udvartartást az emberek világában. Ha egy nyilvános tárgyaláson vádolják meg a Seelie Udvartartás királyát nemi erôszakkal, akkor végre meggyôzhetjük az embereket, ebben a darabban nem mi vagyunk a negatív hôsök. – Úgy beszélsz, akár egy királynô – dicsért meg Doyle. – Akár egy politikus – szólalt meg Sholto is, de ô nem bóknak szánta. – Te is király vagy – vetettem rá egy kiérdemelt sötét pillantást –, apád népéé. Elpusztítanád teljes királyságodat a bosszúért? Sholto elfordult, és megláttam azt a bizonyos arckifejezést, amely ingerültségét tükrözte. De akármilyen hangulatai is vannak, Fagynak közelébe sem érhet. Fagy az én szeszélyes fiúm. Rhys lépett az ágyam mellé. – Merry – érintette meg a kezemet, amelyikbe az infúziós folyadék csöpö­ gött –, ugye tudod, hogy érted szembeszállnék a királlyal is? – Rhys – fogtam meg szabad kezemmel az övét, és kék gyûrûkkel övezett szemébe néztem –, nem akarok még valakit elveszíteni. Abból elég volt. – Fagy nem halott – emlékeztetett Rhys. – Rhys, fehér szarvasbikává változott. Valaki azt mondta nekem, lehet, hogy ezt az alakját csupán száz évig fogja megtartani. Én nem fogom megérni a százharmincharmadik születésnapomat. Lehet, hogy vissza fog térni Gyilkos Fagyként, de nekem már túl késô lesz – mondtam, és szemem égni kezdett, torkom elszorult, hangom elhalt. – Soha nem fogja gyermekét a karjában tartani. Soha nem lehet az apja. Gyermeke felnôtté fog válni azelôtt, hogy keze lenne, amivel megfoghatja, és emberi szája, amivel szeretetérôl, apaságáról beszélhetne – hanyatlottam vissza az ágyra, és hagytam, hogy a könnyek elôtörjenek. Rhys kezét szorongattam, és engedtem a sírásnak. Doyle Rhys mellé lépett, és tenyerét arcomra fektette. – Ha tudta volna, hogy a legjobban ôt fogod gyászolni, akkor megpróbált volna ellenállni.

17

Laurell K. Hamilton

– Ezt hogy érted? – nyeltem vissza könnyeimet, és éjfekete arcára tekintettem. – Meredith, álmunkban láttuk, mindketten. Tudtuk, egyikünk lesz az áldozat, hogy a faerie hatalma visszatérhessen. Ugyanazon álom, ugyanazon éjszakán. Tudtuk. – Nem mondtátok. Egyikôtök sem – hangomban vád rejlett. Gondolom, még mindig jobb volt, mint a könnyek. – Mit tudtál volna tenni? Ha maguk az istenek választanak, attól senki el nem tud térni. És az áldozatnak önkéntesnek kellett lennie, ezt az álomból egyértelmûen megtudtuk. Ha Fagy tisztában lett volna azzal, az ô szíve neked a legkedvesebb, akkor jobban küzdött volna ellene, és én mentem volna, érte. – Nem érted? – ráztam a fejemet, és kezemet elhúztam tôle. – Ha te változtál volna át egy másik lénnyé, és elveszítettelek volna, akkor is ennyit sírtam volna. – Doyle és Fagy nem fogták fel – szorította meg a kezemet Rhys –, hogy ôk vannak az élen, együtt. Kezemet szorításából kirántottam, rámeredtem, és örültem, hogy mérges vagyok, mert abban a pillanatban ez sokkal jobban esett, mintha a bennem kavargó többi érzést kellett volna kimutatnom. – Bolondok vagytok! Mindannyian. Nem értitek, hogy mindegyikôtöket megsirattam volna? Hogy senki sincs a legbelsôbb köreimben, akit el akarok veszíteni, vagy veszélybe akarok sodorni? Hát nem értitek? – kiáltottam, és mennyivel jobban esett, mintha elsírtam volna magamat. A szoba ajtaja újra kinyílt. Egy nôvér tûnt fel, akit egy fehér köpenyes orvosnô követett, akivel már korábban is találkoztam. Mason doktornô nôgyógyász volt, az államban az egyik legjobb, talán az országban is. Mindezt egy ügyvéd magyarázta el részletesen, akit a nagynéném fogadott föl. Az, hogy egy halandót küldött, és nem az udvartartásból valakit, felettébb érdekes volt. Egyikünk sem értette igazán, miért tette, de volt egy halvány gyanúm, hogy úgy kezel engem, ahogy önmagával bánt volna, ha a helyzet fordított lenne. Szép szokása, hogy megöli a hírvivôt. Egy emberi származású ügyvédet bármikor lehet keríteni, de a faerie halhatatlanjai elég ritkák, ezért olyasvalakit küldött, akit pótolni tud. De az ügyvéd világosan értésemre adta, a királynô el van ragadtatva a terhesség hírétôl, és mindent megtesz, amit tud, hogy várandósságom alatt biztonságban legyek. Ami magában foglalta azt is, hogy ô fizette Mason doktornôt. 18

Elnyel a sötétség

– Uraim, azt mondtam, ne izgassák fel – nézett a férfiakra rosszallóan. – Komolyan gondoltam. A túlsúlyos nôvér, aki barna haját copfba kötötte, ellenôrizte a képernyôket, körülöttem buzgólkodott, miközben a doktornô leteremtette a pasijaimat. A doktornô széles fekete fejpántot viselt, ami éktelenül elütött a sárga hajától. Számomra legalábbis világos volt, nem ez a természetes színe. Nem volt sokkal magasabb nálam, de nem tûnt alacsonynak, ahogy az ágyat megkerülve a férfiak elé állt. Úgy helyezkedett, hogy rosszalló pillantásába belefoglalta Rhyst és Doyle-t az ágy mellett, de Sholtót is, aki még mindig a sarokban állt, a széknél. – Ha továbbra is felizgatják a páciensemet, akkor ragaszkodnom kell ahhoz, hogy elhagyják a szobát. – Doktornô, nem hagyhatjuk egyedül – szólalt meg Doyle mély hangján. – Én emlékszem a beszélgetésünkre, de úgy tûnik, ön elfelejtette azt, amit mondtam. Mondtam, vagy sem, hogy pihenésre van szüksége, és semmilyen körülmények között nem szabad felizgatni? Ezt a „beszélgetést” nem a szobában folytatták le, mert én biztos, hogy nem hallottam. – Valami baj van a babákkal? – kérdeztem, és a hangomba félelem vegyült. Inkább maradtam volna dühös. – Nem, Meredith hercegnô, a babák elég… – kezdte, majd egy pillanatig tétovázott – …egészségesnek tûnnek. – Valamit eltitkol elôlem – jelentettem ki. Az orvosnô és a nôvér egymásra néztek. Ez nem tûnt valami biztatónak. Mason doktornô átjött az ágy túloldalára, a férfiaktól távolabb. – Egyszerûen csak aggódom önért, ahogy mindenkiért teszem, aki ikrekkel várandós. – Mason doktornô, terhes vagyok, nem pedig magatehetetlen – emlékeztettem. Pulzusom felgyorsult, és ezt a gépek is mutatták. Tudtam, miért kötöttek az átlagosnál több gépre. Ha a terhességem alatt bármi rosszra fordul, a kórház is bajban lesz. Az enyémnél magasabb celebstátusz nem is nagyon létezik, emiatt aggódnak. Amikor behoztak, sokkos állapotban voltam, vérnyomásom alacsony volt, minden értékem alacsony volt, bôröm érintésre jéghideg. Biztosak akartak lenni abban, a pulzusom és a többi nem esik tovább. Most pedig a monitorok elárulják a lelkiállapotomat. 19

Laurell K. Hamilton

– Doktornô, kérem, folytassa! Tétovázása megrémít. Ránézett Doyle-ra, aki aprót biccentett. Ez már egyáltalán nem tetszett. – Elôször neki mondta el? – akartam tudni. – Ahogy nézem, nem hagyja magát eltéríteni – állapította meg a doktornô. – Így igaz – feleltem. – Akkor a biztonság kedvéért csinálok ma este még egy ultrahangot. – Még soha nem voltam terhes, de Los Angeles-i barátaimtól tudom, a terhesség ennyire korai állapotában az ultrahangos vizsgálatok nem túl gyakoriak. Ön már hármat is készített. Ugye, valami baj van a babákkal?! – Esküszöm, az ikreknek semmi bajuk. Amennyire az ultrahangból és a vérvizsgálatokból meg tudom állapítani, ön teljesen egészséges, és egy normális terhesség elején jár. Az ikerterhesség az anya és az orvosa számára is izgalmasabbá tehetik a várandósságot – mosolyodott el végre. – De az ikrekkel nincs semmi gond. Esküszöm. – Doktornô, óvatos legyen, amikor nekem esküdözik. A faerie udvartartás egyik hercegnôje vagyok, és az eskü túl közel van ahhoz, hogy a szavát adja. Ne akarja tudni, mi történne akkor, ha szavát megszegi. – Fenyeget? – kérdezte, és kihúzta magát, miközben a nyakán átvetett sztetoszkóp mindkét végét megmarkolta. – Nem, doktornô, ez csupán óvatosság. A mágia körülöttem kavarog, néha még a halandók világában is. Csak azt szeretném, ha ön, és minden ember, aki velem foglalkozik, megértené, hogy a véletlenül kiejtett szavak, amikor a közelemben vannak, nagyon furcsa következményekkel járhatnak. – Úgy érti, hogy amikor azt mondom, „bárcsak”, akkor azt szó szerint veszik? – A tündérek, doktornô – mosolyodtam el –, általában nem teljesítenek kívánságokat. Legalábbis nem ily típusúakat. – Nem úgy gondoltam… – jött zavarba. – Semmi gond – nyugtattam meg –, de valamikor réges-régen, ha szavadat adtad, és megszegted, üldözôbe vehetett a vad falka, vagy a szerencséd rosszra fordulhatott. Nem tudom, a faerie-bôl mennyi mágia követett engem ide, de nem akarom, hogy valakinek véletlenül baja essen. – Hallottam, hogy elveszítette a… kedvesét. Részvétem, bár az igazat megvallva, nem értettem meg mindent, amit az eseményekrôl meséltek. 20

Elnyel a sötétség

– Mi magunk sem értettünk meg mindent, ami történt – szólalt meg Doyle. – A vad mágiát nemhiába nevezik vadnak. A doktornô bólintott, és az volt az érzésem, menni akar, ezért gyorsan megszólaltam. – Doktornô, nem akart még egy ultrahangvizsgálatot lefolytatni? – Nos, merészeljek kimenni a szobából – fordult vissza mosolyogva –, anélkül, hogy kérdéseire felelnék? – Szemmel láthatóan igen, és ezzel nem kedveltetné meg magát velem. Azzal már szerzett magának fekete pontot, hogy elôbb beszélt Doyle-lal, mint velem. – Épp aludt, és a nagynénje azt akarta, hogy Doyle kapitánnyal beszéljek. – És a számlákat ô fizeti – jegyeztem meg. – Ráadásul egy királynô – felelte, és idegesnek tûnt, valamint kissé dühös­ nek –, és az igazat megvallva, nem tudom, hogy reagáljak a kívánságaira. – Ha amit mond, kívánságnak hat – mosolyodtam el, de még én is keserûnek éreztem –, akkor, doktornô, nagyon is kedves önhöz. Ô királynô, és udvarunk teljhatalmú uralkodója. Nem szokása kérni bármit is. A doktornô újra megmarkolta a sztetoszkópja két végét. Fogadtam volna, hogy nála ez az idegesség jele. – Nos, ez lehet, hogy így van, de a királynô azt akarta, bizonyos dolgokat az életében elsô helyen álló… férfival beszéljek meg. – Andais királynô Doyle-t választotta mint a nekem legfontosabbat? – néztem fel Doyle-ra, aki még mindig az ágyam mellett állt. – Megkérdezte, ki a gyermekek apja, és én azt természetesen most még nem tudtam megválaszolni. Megmondtam neki, egy magzatvízvizsgálat jelen pillanatban a terhesség során elôforduló kockázatokat csak növelheti. Doyle kapitány pedig felettébb biztos abban, hogy ô az apák egyike. – Igen, és Rhys, valamint Sholto Lord is – feleltem. – Meredith hercegnô – pislogott meglepetten –, szimpla ikreket vár, nem pedig hármas ikreket. – Tudom, hogy kik a gyermekeim apjai – pillantottam rá. – De ön… – Doktornô, a hercegnô nem arra gondol. Higgye el, mindkét ikernek több vér szerinti apja van, nem csak én. – Hogy lehet ennyire biztos valamiben, ami nem lehetséges? 21

Laurell K. Hamilton

– Az Istennô tudatta velem egy látomásban. Száját nyitotta, mint aki vitatkozni akar, de aztán inkább becsukta. A szoba azon felébe ment, ahol az ultrahangkészüléket hagyták a legutóbbi alkalom után, hogy megvizsgált. Kesztyût vett, ahogy a nôvér is. Megkeresték azt a trutyit tartalmazó tubust, ami, ahogy már volt alkalmam meggyôzôdni róla, felettébb hideg volt. Dr. Mason nem foglalkozott azzal, hogy megkérje a férfiakat, távozzanak a szobából. Egy kis idôbe tellett neki, mire ráébredt, úgy érzem, mindegyik férfinak joga van ahhoz, hogy itt maradjon velem. Az egyetlen, aki nem lehetett itt, az Galen volt, de ôt Doyle küldte el, hogy hajtson végre valamit. Félig még aludtam, amikor láttam, halkan beszélgetnek, majd Galen távozik. Nem is gondoltam rá, hogy megkérdezzem, miért és hova. Doyle-ban teljes egészében megbízom. Felhúzták a hálóinget, szétkenték a kékes trutyit – ami megint nagyon hideg volt – a hasamon, majd a doktornô megfogta a vaskos érzékelôfejet, és elkezdte a hasamon mozgatni. A monitort figyeltem, az elmosódott képeket. Elég jól láttam a képernyôt ahhoz, hogy felismerjem a két kis foltot, a két alakot, amelyek olyan kicsik voltak, hogy nem is tûntek valósnak. Az egyetlen, ami jelezte, hogy tényleg bébikrôl van szó, szívük dobogásának gyors lüktetése volt. – Látja, tökéletesen rendben vannak. – Akkor miért csinált ennyi extra vizsgálatot? – Ôszintén? – Kérem. – Mert ön Meredith NicEssus hercegnô, és be akarom magamat biztosítani. – Ez egy orvos részérôl elég ôszinte vallomás. – Próbálkozom – felelte. A nôvér megtörölte a hasamat egy ruhával, majd a mûszert is, miközben a doktornôvel egymásra néztünk. – Már az újságírók is elkezdtek zargatni engem és a személyzetet is azért, hogy áruljunk el részleteket. Nem csak a királynô az, aki kitüntetett figyelmet szentel nekünk – mesélte, és újra megragadta a sztetoszkópot. – Sajnálom, hogy státuszom megnehezíti az ön és az alkalmazottai munkáját. – Hercegnô, csak legyen mintabeteg, és reggel majd megint beszélünk. Jó lenne, ha most aludna, vagy legalábbis pihenjen. 22

Elnyel a sötétség

– Megpróbálom. Majdnem elmosolyodott, de közben figyelmesen nézett, mint aki nem egészen hiszi el, amit mondok. – Nos, azt hiszem, ennél többre nem számíthatok – mondta, majd a férfiak felé fordult. – Ne izgassák fel! – figyelmeztette és még az ujjával is megfenyegette ôket. – Ô egy hercegnô – emlékeztette Sholto –, és a jövendôbeli királynô. Ha kellemetlen témákat akar megbeszélni, mi ugyan mit tehetnénk ellene? – Beszéltem Andais királynôvel – bólintott, és megint a sztetoszkópot fog­ta –, és látom, hogy mi a probléma. Próbálják meg nyugalomban tartani, rábeszélni a pihenésre. Ma már elég sokk érte, jobb lenne, ha kipihenné magát. – Mindent megteszünk érte – nyugtatta meg Doyle. – Számon is fogom önön kérni – mosolygott, de a szeme komoly maradt. – Pihenjen – bökött felém az ujjával, mintha valami mágia folytán rá tudna kényszeríteni. Majd kiment az ajtón, és a nôvér utána. – Hová küldted Galent? – érdeklôdtem. – Elment valakiért, aki szerintem tudna nekünk segíteni. – Ki az, és honnan jön? Ugye nem küldted egyedül vissza a faerie területére? – Nem – simította tenyerét arcomra. – Nem kockáztatnám a zöld lovagunk életét. Ô egyike az apáknak, és eljövendô király. – Az hogy fog mûködni? – akarta tudni Rhys. – Igen – szólalt meg Sholto is –, hogy lehetünk mindannyian királyok? – Azt hiszem, a válasz az, hogy Merry lesz a királynô – vélte Doyle. – Ez nem válasz – vitatkozott Sholto. – Ez az összes válasz, amely jelen pillanatban a rendelkezésünkre áll – jelentette ki Doyle. Ahogy a fekete szemébe pillantottam, színes fények cikáztak benne, de nem ennek a szobának a színei. – Megpróbálsz bûbájt bocsátani rám – szóltam rá. – Pihenned kell, a babák kedvéért meg kell tenned. Engedd, hogy segítsek benne. – Bûbájt akarsz bocsátani rám, és ehhez az engedélyemet akarod – suttogtam. – Igen. – Nem. 23

Laurell K. Hamilton

Fölém hajolt, és szemében a színek egyre fényesebbé váltak, akár egy szivárványos csillag. – Meredith, bízol bennem? – Igen. – Akkor engedd, hogy segítsek abban, hogy pihenhess. Esküszöm, kipihenten fogsz ébredni, és az összes probléma még mindig arra fog várni, hogy megoldják. – Semmi fontos dologban nem fogtok dönteni nélkülem? Megígéred? – Megígérem – mondta, és megcsókolt. Megcsókolt, és hirtelen semmi mást nem láttam, mint színeket és sötétséget. Mintha egy nyári éjszakában szentjánosbogarak vettek volna körül, de a bogarak vörösek, zöldek, sárgák voltak… Majd elaludtam.

2. fejezet

Napfényre és Galen mosolygós arcára ébredtem. Göndör fürtjei a fényben nagyon zöldnek hatottak, glóriaként övezték fejét, hogy még bôre is enyhén zöldesnek tûnt, ami különben csak akkor történik meg, ha történetesen zöld inget vesz fel. A pasasaim közül ô az egyetlen, akinek a haja rövid. Egyetlen engedmény egy hajfonat, amit egyik vállán átvet, és jelen pillanatban az ágyról is lelógott. Elôször megsirattam a haját, de mára már megszoktam, egyszerûen ez Galen. Galen – azóta, hogy tizennégy éves voltam, és elôször kértem meg apámat, adjon hozzá feleségül. Évekbe tellett, amíg ráébredtem, apám miért mondott nemet. Galennek, az én édes Galenemnek gôze sincs a politikáról, fortélyokról. A faerie udvartartások legmagasabb köreiben mindkettôben nagyon jónak kell lenned. De ô is eljött a Seelie Udvartartásba, hogy megtaláljon, mert ugyanúgy, mint én, ô is jó a kifinomult bûbájban. Mindketten meg tudjuk változtatni a kinézetünket úgy, hogy közben valaki még néz is minket, és jó eséllyel el tudjuk érni, csak azt a változást érzékelje, amit mi akarunk, hogy meglásson. Ez az a mágia, amely a faerie minden lényének megmaradt, amíg más, látszólag nagyobb hatalmú mágiák elhalványodtak. Kezemet felé emeltem, de az intravénás bekötés mozdulatomat félúton megakasztotta. Galen elôrehajolt, és gyengéden szájon csókolt. Ô volt az elsô férfi, aki ott csókolt meg, amióta behoztak a kórházba. Majdnem meglepett, de közben jól is esett. Lehet, hogy a többiek tartottak attól, hogy igazából megcsókoljanak? Attól félve, hogy arra fognak emlékeztetni, amit a nagybátyám tett velem? – A mosoly jobban tetszik – szólalt meg Galen. Mosolyogtam. Neki. Ahogy évtizedek óta önkéntelen mosolyra fakaszt. Oly óvatosan érintette meg arcomat, akár egy pillangó szárnyának lebbenése. Az a kis mozdulat megborzongatott, de nem a félelemtôl. Mosolya még fényesebbé vált, és arra emlékeztetett, egykor, mindannyiuk közül, miért ôt szerettem a legjobban. 25

Laurell K. Hamilton

– Most már jobb, de van velem valaki, aki szerintem segíteni fog abban, hogy a mosolyod ne halványodjon el – mozdult arrébb, hogy észrevehessem a mögötte álló alacsony alakot. Nagyi több mint harminc centivel alacsonyabb nála. Ugyanolyan hosszú, hullámos a haja, mint az anyámé, még mindig sötét gesztenyebarna, bár már több száz éves. Szeme csillogó, barna és hagyományosan gyönyörû. Amúgy kinézetében semmi más hagyományosat nem találhatsz. Arca inkább a manókéra hasonlít, vagyis nincs orra. Az orrlyukai megvannak, de semmi más, az ajka hihetetlenül vékony, ettôl az arca leginkább egy koponyára hasonlít. Bôre ráncos, barna, de nem az évei számának, hanem manó származásának köszönhetôen. Szeme lehet, hogy az üknagyanyámé, de a haja biztosan az üknagyapámé. Ô egy skót földmûves volt, és a földmûvesekrôl nem készítenek festményeket. Csak futó, elmosódott képem van Nagyimról, anyámról és nagynénémrôl, hogy lássam, milyen is lehet a családunk emberi vérvonala. – Kedveském – lépett az ágyhoz Nagyi, és fektette kezét a tenyeremre –, kiscsillagom, mit tevének veled? – kérdezte, és szemében el nem ejtett kön�nyek csillogtak. – Ne sírj, Nagyi, kérlek, ne sírj! – emeltem fel kezem, és az övére raktam. – És mér ne? – akarta tudni. – Mert ha te megteszed, akkor én is elsírom magamat. – Merry, ez egy remek indok – szipogott hangosan, majd élénken biccentett. – Ha te ilyen bátor tudsz lenni, akkó nekem is sikerülni fog. A szemem égett, torkom hirtelen elszorult. Tudom, hogy irracionális, de ezzel a csöppnyi asszonnyal mellettem sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint a testôreimmel. Arra képezték ki ôket, hogy akár az életüket is áldozzák értem, és az udvar legjobb, legremekebb harcosai közé tartoztak, de biztonságot nem éreztem, nem igazán. Most itt van Nagyi, és az a gyerekkori bizonyosság, ami még mindig ott volt: amíg ô velem van, semmi igazán rossz dolog nem történhet. Bárcsak igaz lenne. – Merry, a király a bántalmazásodért meg fog fizetni, erre megesküszöm. A könnyek hirtelen eltûntek, és helyükbe a pôre rettenet lépett. – Nagyi – ragadtam meg a kezét –, az embereimnek megtiltottam, hogy meggyilkolják vagy párbajra hívják. Neked is békén kell hagynod a Seelie Udvartartást. 26

Elnyel a sötétség

– Gyermekem, nem a testôröd vagyok, hogy parancsolgathass nekem – jelentette ki, és arckifejezését nagyon jól ismertem, azt a makacs pillantást, a válla állását. Ezzel a témával kapcsolatban ezt egyáltalán nem óhajtottam látni. – Ez igaz, de ha megöleted magadat, miközben a becsületemet akarod megvédeni, az rajtam nem sokat fog segíteni – emelkedtem fel, és karjába kapaszkodtam. – Kérlek, Nagyi, nem viselném el, ha elveszítenélek, és ez most az én hibám volt. – Aj, ez egyáltalában nem a te hibád vót. Hanem az a kurva király vót az. – Kérlek, Nagyi – ráztam a fejem, és majdnem felültem, miközben az a rengeteg csô és huzal visszatartott –, ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot! Itt kell majd lenned, hogy segíthess nekem a babákkal. – Szóval ikrek lesznek, mint az én lányaimnak – lágyult el az arca, és megveregette a kezemet. – Azt mondják, az ikrek átugranak egy generációt. Úgy tûnik, igaz lehet – mondtam. Kinyílt az ajtó, és a doktornô lépett be megint a nôvérrel. – Megmondtam, uraim, hogy ne izgassák fel – szólalt meg Mason doktornô a legszigorúbb hangján. – Ez én lettem vóna – szabadkozott Nagyi. – Sajnálom doktornô, de a nagyanyja vagyok, és kicsinység feldúltak a történtek. A doktornô valószínûleg már találkozott vele, mert nem bámulta meg úgy, ahogy a legtöbb ember teszi. Csak szigorúan rápillantott, és ujjával megfenyegette. – Nem érdekel, hogy ki teszi. Ha képtelenek arra, hogy ne kergessék az életfunkcióit le-fel, összevissza, akkor mindenkinek el kell hagynia a szobát. – Már elmagyaráztuk – nézett rá Doyle. – A hercegnô állandó ôrizetre szorul. – Az ajtó elôtt rendôrök állnak, hozzá még a saját testôrei közül is néhányan. – Nem lehet egyedül – szólalt fel Rhys is. – Tényleg azt hiszik, hogy a hercegnô még mindig veszélyben van? Itt, a kórházban? – Igen – felelte Rhys. – Igen – mondta egyszerre Doyle és Sholto. – Egy nagy hatalmú király, aki szabadon rendelkezik a mágiájával, és megerôszakolja saját unokahúgát, bármire képes – egészítette ki Nagyi. 27

Laurell K. Hamilton

– Amíg nincs DNS-mintánk – feszengett a doktor –, amit a királyéval ös�szehasonlíthatunk, addig nincs bizonyíték arra, hogy az ô… – halt el a hangja. – … spermája volt – segítettem ki. A doktornô bólintott, sztetoszkópja két végét szorosan markolva. – Jól van. Az ô spermáját megtaláltuk. Megállapítottuk, hogy Mr. Rhys és az eltûnt testôr, Fagy volt a két másik donor, de azt még nem tudjuk, hogy a másik kettô ki volt. – Másik kettô? – csodálkozott Nagyi. – Hosszú történet – feleltem, majd valami eszembe jutott. – Hogy szereztek DNS-t Fagytól? – Doyle kapitány adott hajszálakat. – Miként lehetséges, hogy épp volt nálad egy hajtincs tôle? – néztem Doylera Nagyi mellett. – Meredith, az álmomról már meséltem. – És akkor? – Adtunk egymásnak a hajunkból, hogy neked adhassuk zálogul. Nála az enyém volt, és ha én lettem volna a kiválasztott, odaadta volna neked, hogy emlékezz rám. Néhány hajszálat átengedtem az orvosoknak összehasonlítás céljából. – Doyle, hol rejtetted el? Zsebed a kutya alakjában nem lehetett. – Egy testôrnek adtam, hogy vigyázzon rá. Olyasvalakinek, aki nem tartott velünk az Aranyló Udvartartásba. Ahogy szavait kimondta, egybôl tudtam, számoltak azzal, hogy egyikük sem fogja túlélni. Ezt hallva egyáltalán nem éreztem jobban magamat. Mindannyian túléltük, de a félelem még mindig mélyen bennem maradt. Rettegés a veszteségtôl. – Kit tartasz annyira hûnek, hogy rá mertél bízni egy szerelmi zálogot? – akartam tudni. – Azok a férfiak, akikben a legjobban megbízom, mind itt vannak a szobában – felelte sötét hangján, amely mintha bôrének színéhez idomult volna. Így szólna maga az éjszaka, ha férfi lenne. – Tudom, és már az elôbb is mondtad, hogy nemcsak a sikerrel számoltatok, hanem az esetleges kudarccal is. Szóval ott hagytad valakinél a hajfürtödet, akit nem vittél magaddal az Aranyló Udvartartásba. 28

Elnyel a sötétség

Odalépett az ágy lábához, de nem túl közel Nagyimhoz. Doyle mindig tudatában van annak, hogy a Királynô Sötét Szolgája volt, az orgyilkosa századokon keresztül, és az udvarban sokan még mindig idegessé válnak a jelenlétében. Értékeltem, hogy nem nyomul olyan közel Nagyihoz, és helyesnek tartottam, hogy elküldte érte Galent. Nem voltam biztos benne, van-e még valaki a testôreim közül, akiben Nagyikám ennyire megbízna. Rajta kívül mindenki túl régóta viselkedik vele ellenségesen. Doyle sötét arcát fürkésztem, bár tisztában voltam azzal, néha még ez sem segít. Kezdetekben engedte, hogy amikor velem van, kimutassa az érzéseit, de ahogy egyre jobban képes voltam olvasni benne, arcvonásait újra megzabolázta. Tudtam, ha nem akarja, akkor arcáról semmit nem fogok leolvasni, csak szépségében gyönyörködhetek. – Ki volt az? – kérdeztem. – Mindkettô hajfürtöt Kittónál hagytam. Csak meredtem rá, és meglepetésemet el sem próbáltam titkolni. Kitto az egyetlen férfi az életemben, aki még Nagyimnál is alacsonyabb. Százhúsz centiméter magas, kerek harminc centivel alacsonyabb nála. De bôre ugyanolyan holdsütötte fehér, mint az enyém, teste a sidhe testôrök tökéletes mása, kivéve a csillogó, színjátszó pikkelyek vonulatát a hátán, a kis, visszahúzható méregfogakat és a hatalmas, vágott pupillájú szemét a kék óceánban. Mindez azt bizonyítja, az apja goblin volt, egy kígyó goblin. Göndörödô fekete haja, fehér bôre és a mágia, amelyet a velem való szerelmeskedés ébresztett fel benne, mind az anyja vérvonalából származnak. De Kitto egyik szülejét sem ismerte. Sidhe anyja az egyik goblin tündérdomb bejáratánál hagyta, hogy meghaljon. Megmenekült, mert az újszülöttek túl kicsik ahhoz, hogy jót lehessen belôlük enni, és a sidhe húst a goblinok nagyon is ízletesnek találják. Kittót egy goblin nônek adták, gondozza addig, amíg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy levágják, akár egy malacot, amelyet a karácsonyi ebédre tartogatnak. De a goblin nô… megszerette. Annyira, hogy életben hagyta, és úgy kezelte, mintha ô is goblin lenne, nem pedig két lábon járó eleség. A többi testôr nem tekinti Kittót maguk közül valónak. Túl gyenge, és bár Doyle ragaszkodik ahhoz, hogy a többiekkel együtt rendszeresen lejárjon az edzôterembe, így fehér bôre alatt izmok rejtôznek, soha nem lesz igazi harcos. – Mindenki, akiben nála jobban bízom, velem jött a tündérdombokba – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Doyle. Azok közül, akiket hátrahagytunk, 29

Laurell K. Hamilton

ki más érthette volna meg, hogy az a két hajtincs mennyi mindent jelent neked, hercegnôm? Ki más, mint egyike azon férfiaknak, aki a kalandjaink kezdetétôl veled van? Csak Niccát nem vittem magammal, mert ugyan jobb harcos, mint Kitto, akaratereje nincs annyi. Mellesleg Niccánk hamarosan apa lesz, és küzdelmünkbe nem akarom belerángatni. – Ez az ô harca is – jegyezte meg Rhys. – Nem – jelentette ki Doyle. – Ha elbukunk, és Merry nem kerül a trónra, akkor ellenségeink megölik Niccát és jövendôbeli menyasszonyát, Biddie-t is. – Nem merészelnének egy sidhe asszonyt bántani, aki gyermeket hordoz magában – vélte Nagyi. – Azt hiszem, némelyikük megtenné – mondta Rhys. – Egyetértek Rhysszel – fogta a pártját Galen. – Azt hiszem, Cel inkább a teljes faerie-t pusztulni hagyná, mintsem elveszítse esélyét, hogy ô kövesse anyját a trónon. – Fiam – érintette meg karját Nagyi –, cinikussá váltál. – Okosabb lettem – mosolygott rá Galen, de szemébôl óvatosság sugárzott, majdnem fájdalom. – Gyûlölöm a gondolatot – fordult felém Nagyim –, hogy egy sidhe nemes ennyire gonosz lehet. – A legutolsó hír, amit nagynénémtôl hallottam, az, hogy unokatestvérem, Cel azt tervezi, gyereket csinál nekem, és együtt fogunk uralkodni. – Inkább a halált választanád – jelentette ki Nagyi undorodva. – De most, most már terhes vagyok, és nem lehet az övé. Rhysnek és Galennek igaza van, ha megteheti, megöl. – Ha sikerül neki, akkor meggyilkol, mielôtt a gyerekek megszületnek – mondta Sholto. – Sluagh királya, Sholto, miféle közöd van az én Merrymhez? – akarta tudni Nagyim, gyanakvását el sem rejtve. Sholto közelebb lépett az ágy lábához. Eddig engedte, hogy a másik három férfi érjen inkább hozzám. Ezért hálás voltam, mert még mindig inkább ismerôsömnek számítottam, mint barátomnak. – Én vagyok Merry gyermekeinek egyik apja. Nagyim rám nézett. Nem kifejezetten boldogan, majdnem mérgesen. 30

Elnyel a sötétség

– Hallám a pletykákat, hogy a sluagh király apa lesz, de nem gondoltam vóna, hogy igaz. – Igaz – bólintottam. – Nem lehet egyszerre a sluagh királya és az Unseelie királya. Nem tud egyszerre két trónon ûni. Más esetben diplomatikusan fogalmaztam volna, de a diplomáciának az ideje lejárt, legalábbis a hozzám legközelebb állók esetében. Nagyim ükunokáival voltam várandós; valószínûleg sokat fogom látni. Nem akartam, hogy ô és Sholto kilenc hónapon keresztül vagy még hosszabban veszekedjenek egymással. – Miért vagy dühös azért, mert Sholto az egyik apa? Kérdésem nagyon nyers volt, a sidhe körében egyenesen durvának szá­ mí­tott. Az alacsonyabb rendû feyek körében a szabályok nem ennyire kifi­ no­multak. – Egy napja vagyol csak királynô, és már udvariatlan vagy idôs nagyanyáddal? – Remélem, hogy terhességem alatt sokat foglak látni, de nem akarom beszennyezni a közted és szeretôim közötti rossz kapcsolattal. Mondd meg, miért nem kedveled Sholtót! – Soha nem tûnôdtél el azon – nézett rám, és szeretetre méltó szeme egyáltalán nem tükrözött barátságot –, vajon kinek kezébôl származott a csapás, amely megölte az üknagyanyádat, az anyámat? – Az udvarok között dúló egyik utolsó nagy csatában halt meg. – Igen, de ki ölte vót meg? Ránéztem Sholtóra. Arca arrogáns maszkká merevedett, de szemén láttam, erôsen gondolkodik. Arcát annyira még nem ismerem, mint Rhysét vagy Galenét, de fogadni mertem volna, lázasan töpreng. – Te ölted meg az üknagyanyámat? – A harcokban sokakat meggyilkoltam. A brownie-k a Seelie Udvartartás oldalán voltak, én pedig nem. Én és harcosaim öltünk brownie-kat és a Seelie Udvartartás más alacsonyabb rendû feyeit, de hogy egyikük véred volt-e, azt nem tudom. – Még rosszabb – mondta Nagyim –, megölted, és semmit nem jelentett neked. 31

Laurell K. Hamilton

– Sokakkal végeztem. Egy idô után nehéz a halottakat egymástól megkülönböztetni. – Merry, láttam, amint keze által halt meg. Legyilkolta, és ment tovább, mintha mi sem történt vóna – vádolta, és hangjában annyi fájdalom volt, nyers fájdalom, amit még soha nem hallottam a nagyanyámtól. – Melyik háború volt az? – akarta tudni Doyle, mély hangja úgy hullva a feszültséggel teli szobába, akár kô a mély kútba. – A harmadik fegyverbe híváskor – felelte Nagyi. – Az, ami amiatt tört ki, hogy Andais azzal dicsekedett, a kutyái jobb vadászok Taranis ebeinél – emlékezett Doyle. – Ezért is hívják a Kutyák Háborújának – mondtam. Doyle bólintott. – Nem t’om, mér tört ki. A király soha nem monta meg, mér kell harcolnunk, csak annyit, ha megtagadjuk, az árulás, és a büntetése halál. – Gondolkozz el azon, ugyan miért nevezik az elsôt a Házasság Háborújának – szólalt meg Rhys. – Ezt én is tudom – szóltam közbe. – Andais felajánlotta a házasságot Taranisnek, a két udvar egyesítését, miután királya párbajban meghalt. – Már nem is emlékszem, melyikük sértôdött meg elôször – jegyezte meg Doyle. – Az a háború már több mint háromezer éve volt – mondta Rhys. – Ennyi idô után a részletek már homályba vesznek. – Szóval az összes nagy fey háború valami piti ügy miatt robbant ki? – kérdeztem. – A legtöbbjük – felelte Doyle. – A büszkeség bûne – szólalt meg Nagyim. Senki nem vitatkozott vele. Abban nem voltam biztos, a büszkeség bûn-e – mi nem vagyunk keresztények –, de a büszkeség egy olyan társadalomban rettenetes lehet, ahol az uralkodó alattvalói fölött teljhatalommal bír. Nem volt mód arra, hogy nemet mondjanak, azt mondják: „Hülyeség ilyen kicsinység miatt az embereinknek meghalni.” Nem lehetett, mert a következmény börtön vagy halál. Ez mindkét udvartartásra érvényes, bár a Seelie Udvartartás az évszázadok során elôvigyázatosabb volt, így a médiában a hírük mindig is jobb volt. Andais a kínvallatásait és a kivégzéseket nagyobb nyilvánosság elôtt szerette elkövetni. 32

Elnyel a sötétség

Nagyiról Sholtóra néztem. Sholto jóképû arca bizonytalanságot tükrözött. Megpróbált arrogánsan nézni, de háromszínû szeme megrebbent. Félelem? Talán. Azt hiszem, egy pillanatig úgy vélte, elûzhetem, mert háromezer évvel ezelôtt megölte az egyik ôsömet. – Úgy gázolt keresztül a harcosainkon, mintha csak húsdarabok lettek volna, hogy eljuthasson a csata sûrûjébe – vádolta Nagyi oly dühvel a hangjában, amit még soha nem hallottam tôle, még azon kegyetlen kurafival kapcsolatban sem, aki a férje volt a Seelie Udvartartásban. – Sholto az egyik apja az egyik ükunokádnak. A szex vele felélesztette a vad mágiát. Szeretkezésünk volt az, amely visszaadta a kutyákat és faerie állatokat, amelyek most az udvarokban és az alacsonyabb rendû feyek környezetében feltûnnek. Nagyim rám nézett – micsoda keserûség egy pillantásban. Egy picit megrémültem. Az én gyengéd Nagyim, telve gyûlölettel. – A hírek errôl is szótak, de nem hittem el. – Esküszöm a Mindent Felfaló Sötétségre, hogy igaz. – Nem kellett vóna illyen esküt tenned nekem, Merry, gyermekem. Hiszek neked. – Nagyi, szeretnék valamit veled tisztázni. Szeretlek, és sajnálom, hogy Sholto megölte az anyádat, de ô nem csak az apja az egyik gyermekemnek, de ô az a hitves is, aki segített visszahozni a faerie-be visszatért mágiának a legnagyobb részét. Ô túl értékes nekem és a faerie-nek is ahhoz, hogy véletlenül megmérgezzék. – A sidhét nem lehet megmérgezni – szólalt meg Nagyim. – A természetben elôforduló anyagokkal nem, de te az emberek világában is éltél évtizedekig. Nagyon jól tudod, ma már szintetikus mérgek is léteznek. A sidhe nem immúnis mesterséges anyagokkal szemben. Az apám megtanította nekem. – Essus herceg nagyon okos férfi vót, és sidhe nemes létére egy nagyon nagy ember – mondta Nagyim, és hangjában vadság csendült. Minden egyes szavát komolyan gondolta, mert apámat úgy szerette, mintha a fia lett volna, mert az apám jobban szeretett az anyámnál, és megengedte Nagyinak, hogy segítse felnevelnie engem. De a szavakból kiérzôdô harag nem állt összhangban a jelentésükkel, mintha agyában más szavak lennének, mint a nyelvén. 33

Laurell K. Hamilton

– Igen, az volt, de, Nagyi, nem a nagyságára gondoltál. Olyan dühöt látok benned, ami megrémít. Azt a haragot, amelyre, úgy látszik, minden fey képes, ami miatt hajlandóak az életüket és a tôlük függô lények életét is feláldozni a bosszúért és a büszkeségért. – Merry, ne hasonlíts össze az udvarok hölgyeivel és uraságaival. Jogom van a haragomhoz és gondolataimhoz. – Amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy a szövetségesem vagy és a nagyanyám, nem pedig a bosszúra szomjas lány, nem engedhetlek a közelembe. – Veled leszek – döbbent meg –, és a babákkal, ahogy téged is segítettelek felnevelni. – Sholto a szeretôm – ráztam a fejem –, és a gyermekek egyikének apja. Még ennél is több, Nagyi, a vele való szeretkezés hozta vissza a faerie-nek a legtöbb mágiát. Nem fogom bosszúszomjadnak kitenni, hacsak nem teszed le legszentebb eskünket, hogy semmiféle módon nem fogsz neki ártani. – Merry, kislányom – fürkészte az arcomat, hogy nem vicceltem-e –, ezt nem gondóhatod komolyan. Nem gondóhatod, hogy ez a szörnyeteg többet jelent neked, mint én. – Szörnyeteg – suttogtam. – Sidhe mágiát használt, hogy elrejtse, nagyobb szörnyeteg, mint a többi. – Mit értesz azon, hogy mint a többi? – akartam tudni. – A Sötétség irgalom nélkül gyilkol – intett Doyle felé. – Az anyja a Sátán kutyája vót, az apja egy phouka *, amely a szukát akkor tette magáévá, amikor kutya formájában vót. Lehet, hogy kiskutyákat hordozó. Úgy viselkednek, mintha azok a nagyurak tökéletesek lennének, de éppoly deformáltak, mint mink. Ôk csak jobban el tudják rejteni a mágiájukkal, mint mink, az alacsonyabb rendûek. Úgy meredtem az asszonyra, aki segített felnevelni, mint akit nem is ismerek, és talán így is volt. Tudtam, hogy nem rajong az udvartartásokért – a legtöbb * phouka: Kelta legendák szerint egy alakváltó, aki egy sor félelmetes vagy kellemes alakot tud felvenni, ló, nyúl, kecske, goblin vagy kutya formáját. Akármely formát ölt, bundája mindig sötét. Leggyakrabban egy fekete, karcsú lóét, hullámzó sörénnyel, foszforeszkáló, aranyszínû szemmel. 34

Elnyel a sötétség

alacsonyabb rendû fey így érez –, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen mértékû elôítéletek vannak benne. – Van valami, amiért Doyle-ra is külön haragszol? – kérdeztem. – Merry, amikor hozzám jötté, Barinthus és Galen vótak véled. Vélük semmi bajom, de nem gondótam vóna, hogy a Sötétséghez mész. Gyerekként féltél tôle. – Emlékszem – mondtam. – Nem érted meg, leányom, ha a királynô ölette meg apád, kit küldött vóna, hogy megtegye? Aha. – Nem Doyle ölte meg az apámat. – Honné tudod, Merry? Megmonta néked, hogy nem ô vót? – Doyle a királynô kifejezett parancsa nélkül biztosan nem tette volna meg, és Andais nem a színésznôk legjobbika. Nem rendelte el az apám, saját öccsének a meggyilkolását. Láttam, hogy mennyire dühös miatta. Nem színlelte. – Nem szerette Essust. – Lehet, hogy csak a fiát szereti, de a testvére jelentett neki valamit, és nem tetszett neki, hogy valaki más keze által halt meg. Lehet, a düh azért volt, mert nem az ô parancsára tették. Nem tudom, de azt tudom, hogy nem Andais rendelte el a gyilkosságot, és Doyle a parancs nélkül nem tett volna semmit. – De megteszi, ha megparancsolják neki. Ezt ugye elhiszed? – állította Nagyi. – Természetesen – feleltem oly nyugodtan, amilyen harsánnyá ô kezdett válni. – A királynô parancsára megölte volna apádat. Megölt volna tégedet. – A Királynô Sötét Szolgája volt. Nagyi, tudom – feleltem. – Akkor hogy vagy képes lefeküdni vele? Tudva, mennyi vér tapad a kezéhez. Próbáltam magamban úgy megfogalmazni, hogy megértse, amit mondok. Reakciója teljes meglepetésként ért. Egyáltalán nem tetszett, és nem csak azon egyszerû indok miatt, ahogy egy unokának nem tetszik, ha a nagyanyja gyûlöli a leendô férjét. Az nem tetszett, hogy képes volt ilyen szintû gyûlöletet eltitkolni elôlem az évek során. Elgondolkodtatott, mi mást nem vettem még észre, még mit rejtegethet elôlem. – Nagyi, egyszerûen azt is mondhatnám, hogy szeretem, de arc­kife­jezésedbôl ítélve ez nem lenne elég. Ô most az én Sötétségem. Az én parancsomra öl. 35

Laurell K. Hamilton

Egyike a legnagyobb harcosoknak, akik valaha az udvartartásokhoz tartoztak, és most az enyém. Ô az én erôs jobbkezem, gyilkos fegyverem, tábornokom. Az összes udvartartásból nem tudtam volna kiválasztani királyomnak senki mást, aki erôsebbé tett volna, mint Doyle. Az érzések úgy cikáztak át az arcán, hogy nem is bírtam követni. – Szóval – szólalt meg végül – ágyadba fogadtad, mert politikai hasznod származott belôle? – Ágyamba fogadtam, mert a Levegô és Sötétség Királynôje küldte az ágyamba. Soha nem is álmodtam volna, hogy Sötét Szolgáját elvehetem tôle. – Honné tudod, hogy má nem az ô bábja? – Nagyi – szólt közbe Galen –, jól érzed magad? – Soha jobban. Csak azt akarom, hogy Merry is lássa az igazságot. – És mi volna az igazság? – érdeklôdött Galen, és hangja valahogy különös volt. Az arcát fürkésztem, de ô csak Nagyira figyelt, ezért én is alaposabban megnéztem magamnak. A szeme túl tágra nyílt, ahogy az ajkai is, pulzusa túl gyors. Csak düh lenne, vagy talán valami más is? – Nem lehet bennük bízni, egyikbe se. – Nagyi, kikben – kérdezte Galen –, kikben nem lehet bízni? – Lányom, a királynô emberiben – fordult felém. – Úgy nôtté fel, hogy ennek igazát tudtad. Látnia kell az igazságot – suttogta a végét, és akcentusa teljesen eltûnt. Zaklatott volt: az akcentusnak nem lett volna szabad elhalványulnia, magától nem. – Láttál valakit akármelyik udvartartásból, amikor odaértél hozzá? – akarta tudni Doyle. – Nem – felelte Galen rövid gondolkodás után –, nem láttam senkit – túl nagy hangsúlyt fektetve a láttam szóra. – Mi a baj vele? – kérdeztem halkan. – Lányom, semmi bajom sincs – mondta Nagyi, de szeme túl zavarosnak tûnt, mintha a bûbáj, mert bûbáj volt, erôsebbé vált volna. – Nagyi, egykor barátok voltunk – emlékeztette Rhys, közelebb lépve hozzá úgy, hogy Doyle el tudjon tûnni a szeme elôl. Nagyi úgy meredt rá, mintha nehézségei lennének felismerni. – Igen, te soha nem bántottál engem vagy az enyéimet. A régi idôkben nem érintkeztél senkivel, és az arany és álmok oldalán álltál. Fehér lovag, 36

Elnyel a sötétség

egykoron szövetségesünk voltál – ragadta meg a karját. – Hogy lehetsz most velük? Tájszólása teljesen eltûnt, hangja nem is hasonlított önmagáéra. – Mi történik vele? – akartam tudni. Feléje nyúltam, és Nagyi is felém nyúlt, de Galen és Rhys közénk lépett, sietségükben majd átesve egymáson. – Mi van? – riadtam meg, és most én váltam hangosabbá. Hallottam, ahogy a monitorok megint izgatottabbá válnak. Ha nem nyugszom meg, akkor újra itt teremnek az orvosok és a nôvérek. Itt és most nincs szükségünk emberi lényekre, amikor úgy tûnik, egy mágikus támadás kellôs közepén vagyunk. Én megpróbáltam megnyugodni, miközben Nagyi megkísérelte magát átküzdeni Galenen és Rhysen. Próbálta ôket és engem is meggyôzni, hogy az ördög oldalán állunk. – Valami van a hajában – vágott Doyle a szavamba –, egy cérnaszál vagy valaki más hajszála. Ragyog. – Látom – szólalt meg Rhys. – Én nem – mondta Galen. Nem láttam tôlük semmit. Csak másodpercekre pillantottam meg Nagyim barna karját, ahogy majdnem ôrjöngve próbál köztük átnyúlni. Az ajtó kinyílt, és Dr. Mason lépett be két nôvérrel a nyomában. – Mi a fene történik itt? – fortyant fel. Most már kifejezetten mérgesnek tûnt. Azt hiszem, nem hibáztathattam, de elmagyarázni sem tudtam volna, mi történik. Lehet, hogy a terhesség lelassította az agymûködésemet, vagy még mindig sokkos állapotban vagyok? – Mindenki kifelé! Most rögtön! – kiáltotta Mason doktor, hogy Nagyi egyre élesebbé váló hangja mellett meg lehessen hallani. Az éjjeliszekrényen lévô pohár víz lassan felemelkedett a levegôbe. Körülbelül húsz centiméternyire lebegett fölötte. A benne lévô hajlítható szívószál kissé elmozdult a felfelé irányuló mozgás közben, de a pohár meg sem remegett. Nagyi tényleg nagyon jó a levitációban, ahogy az összes brownie. Kiskorom óta így szervírozza nekem a teát a porceláncsészékben. A pohár mellett álló lámpa szintén emelkedni kezdett. Majd a vizeskancsó is elindult felfelé. A lámpát megfogta a zsinórja, és úgy billegett a levegôben, akár egy mólóhoz kikötött csónak. Mindez csak úgy, csendben történt. Akkor a szívverésem száma miért szökött az egekbe? Mert a brownie-k soha nem 37

Laurell K. Hamilton

veszítik el uralmukat a képességeik fölött. Soha. De a bogartok igen. Mi a bogart? Egy önuralmát vesztett brownie. Mit is akarok ezzel mondani? Ugye, Darth Vader még mindig egy jedi lovag?! A keresztények még mindig hisznek abban, hogy Lucifer egy bukott angyal, de azt a legtöbb ember elfelejti, hogy még mindig angyal. – Nem tudom, pontosan mi történik itt – markolta meg halálra váltan Mason doktor a sztetoszkópját –, de azt tudom, a betegemet felizgatja. Szóval, most rögtön fejezzék be, vagy hívom a biztonságiakat vagy a rendôrséget, és kiüríttetem a szobát – mondta, és hangja csak egy kicsit remegett, miközben a billegô lámpát és a lebegô vizespoharat figyelte. – Nagyi – szólalt meg Galen a hirtelen beálló csendben. Nagyi elhallgatott. Tulajdonképpen a szoba túl csendesnek tûnt, akár az a vészjósló csend, mielôtt az ég megnyílik, és a vihar lezúdul a világra. – Nagyi – súgtam, és hangomba pánik szivárgott –, Nagyi, kérlek, ne csináld ezt! Galen és Rhys közte és köztem álltak, így nem láthattam, de éreztem. Éreztem a mágiáját, ahogy betölti a szobát. A doktornô köpenyzsebébôl kicsusszant a tolla, és a nô halkan felsikkantott. – Hettie – próbálkozott Rhys –, egyszer azt mondtad nekem, Meg azért vált bogarttá, mert gyenge volt, és engedte, hogy dühe átvegye fölötte a hatalmat. Hettie, te is gyenge volnál? Engeded, hogy a haragod uralkodjon feletted, vagy te fogod uralni a haragod? Hangjában több rejlett, mint amit hallhattam. Hangjában hatalom rejtôzött, nem csak a szavak. Hatalom, egyfajta mágia töltötte fel szavait, ahogy a növekvô dagály a fodrozódó hullámokat. A hullámok kicsinyek lehetnek, de a bokád körül fodrozódó vízben is érzed, hogy ott van mögötte valami sokkal nagyobb, nem ennyire gyengéd dolog. Ez történt Rhys hangjával is, a szavak egyszerûek, de valami miatt egyet kellett értened velük. Ésszerûségre biztatott. Egy másik sidhét soha nem próbált volna meg egy ilyen trükkel befolyásolni, de Nagyi nem sidhe. Akármennyire is próbálkozott, még feleségül is mehetett egy nagy hatalmú sidhéhez, mégis alacsonyabb rendû maradt, és ami a nagyobb hatalmúak esetében nem, az ô esetében mûködhet. Ez egyrészt sértés is egy olyasvalaki részérôl, akit a barátjának tekint, másrészt egy kétségbeesett lépés, mert ha nem mûködik, akkor Rhys valószínûleg 38

Elnyel a sötétség

a közmondásbeli szelet veti el. Az Istennôhöz fohászkodtam, nehogy vihart arasson. – Doktornô, menjen! Most menjen! – fordult feléje Doyle. – Hívom a rendôrséget – szólt vissza a válla felett, miközben elindult az ajtó felé. Rhys még mindig Nagyihoz beszélt, lassan, az értelmére próbálva hatni. – Hacsak a rendôrök nem képesek a mágiára – tájékoztatta a doktornôt Doyle –, itt sok mindenben nem tudnak segíteni. Mason doktornô már az ajtónál állt, amikor a vizeskancsó a fejéhez olyan közel csattant szét darabokra, hogy egy mûanyag szilánk megsebezte az arcát. Kiabálni kezdett, és Galen el is indult feléje, majd az ágy lábánál tétován megállt. Segíteni akart a nônek, de engem sem akart otthagyni. Rhys, Doyle és Sholto ilyen konfliktusba önmagukkal nem kerültek. Ôk az ágyam mellé léptek. Azt hiszem, csupán takarásban akartak tudni, Nagyi mégis hátralépett. Most már én is láttam ôt, mivel Galen félúton volt az ajtó felé. Nagyi hátralépett, kezét ökölbe szorította az oldala mellett. Barna szeme túl tágra nyílt, fehérje kivillant. Keskeny mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mintha futott volna. A sarokban álló nagy szék lassan a levegôbe emelkedett. – Nagyi, ne! – kiáltottam kezemet feléje nyújtva, mintha azzal többet tehetnék, mint egyedül a hangommal. Vannak kézhatalmaim, de önként egyiket sem vagyok hajlandó a nagymamámon kipróbálni. A szobában lévô minden kisebb tárgy hirtelen az ágyamat körülvevô három férfi felé kezdett száguldani. De én tudtam, azok a kis tárgyak a csel részei. Hajítsd a kicsit, majd találd el a naggyal. Volt elég idôm, hogy levegôt vegyek, figyelmeztessem ôket. Majd hirtelen Doyle-t találtam magamon – a testével védett. A világ hirtelen elsötétült, de nem ájultam el, hanem éjfekete haja borította el arcomat. Hallottam, hogy a doktornô megint kiabál. Ismeretlen hangok ordibálását az ajtó irányából. Majd Rhys kiáltását. – Sholto, ne!