Tar Károly
Lassan hull a hervadás versek
Cs. Uhrin Tibor rajzaival Debrecen 2005
Tar Károly
Lassan hull a hervadás
Tar Károly
Lassan hull a hervadás versek
Cs. Uhrin Tibor rajzaival
Szerkesztette: T. Szoboszlai Katalin
C Tar Károly
ISBN ……
Készült: a Nyomdaipari Szolgáltató KKT nyomdájában Debrecenben
Csillagtalan sötétségben Csillagtalan sötétségben veled álmodtam az éjjel, együtt voltunk kéz a kézben a csendesség lágy ölében Ízlelgettem, kóstolgattam a csóktalan csókos álmot és kéjesen ölelgettem a régen látott világot Azt hittem, hogy csodaszárnyon majd a csillagokra szállok és vágyaimra szedhetem, amit ott az égen látok De a hajnal hulló fénye lecsurgott a fűzfa ágon és könnyes szemmel elhagyott a nyárvégi kedves álom
Lassan hull a hervadás Lassan hull a hervadás, mint a fájó őszi nász, sápadt szárnyon szálldogál, mint a kiégett varázs, arcon csókol kedvesen, simogatja lelkemet, karnyújtásra jön velem, mint a csábos végtelen Talán már meg se látom a nyárra festett álmot, a föld felett lebegő mámoros délibábot, nem koldulhat tenyerem a kizöldült levelen, nem csókolja hitemet a meggyötört szeretet Csillagokon ülök majd fénytelen ragyogásban s fájdalmamat siratom a hulló kacagásban, sirályokkal szállok fel a tengerparti vágyra s vaksötétben repülök a tovatünt világba
Jaj, de hamar elszállt Jaj, de hamar elszállt a piros rózsás nyár, kert alatt cammog már az őszi hervadás Lomha szél fújdogál halk szavú dallamot, sárga bársonybőrbe bújnak a templomok Zúgó patak partján fürj-kakas trombitál és alkonyba borul a bükkös-hegyi táj
Gólya, gólya ... Gólya, gólya, hosszú lábú gólya, óh, de sokszor álmodoztam rólad, szálltam veled vágyak szülte útra, küldtem csókjaimat elhagyott falumba Fészket raktál azon a kis házon, ahol reggel füstkarika szállott, hol gyermekként csodáltam a szépet s fecskemadár vette köszöntésem Ott, ahol a faluszéli réten versenyeztünk a kiszökött széllel és néztük a ránk mosolygó fényben, merre menjünk odafent az égen Talán még egyszer én is ott leszek, hol a gólya majd nekem kelepel s nekem mondja csalogány a fákon, isten hozott régen látott tájon
Kemény kérgű akácfáról Kemény kérgű akácfáról hull a virágos virág s a lenge szél szerte hinti eltékozolt illatát Csak egy röpke pillanat volt, amíg a nap ráhajolt és a szépség kivirágzott tiszta lelkű ágakon Az öreg fa nem is érti, mért dörög ott fent az ég, mért veri a sáros sárba tavasszal szült gyermekét De búsulni nincs ideje, szellők szárnyán újra száll és a déli harang után újabb nyári csókra vár
Az októberi szél Lihegve fújdogál az októberi szél, megtépett lombokon rongyokban csüng az ég Ködszárnyon lengedez a fonnyadt falevél, végtelenbe nyúlik a néma szürkeség Arasznyi bogáncsok őszi dalt dúdolnak, a fenyvesek ágai estébe hajolnak Ott, fent a Hargitán, a bércek tetején, álom ereszkedik a sajgó csend ölén
Kárpátok alatt Kárpátok alatt az öreg múlt mesél és zúg az emlék a szívek rejtekén Kőrisfák között űzött vad szalad és ködbe fullad az elkésett tavasz Nincsen már fénye, csak a csillagoknak, istennek küldött halkszavú szavaknak
Hányszor felidéztem Hányszor felidéztem az elhagyott tájat, patak partján álló szomorú fűzfákat Mintha tudták volna hányatott sorsomat, csüngő ágaikkal vállamra borultak Csendben megöleltek, zizegtek, meséltek és arcon csókoltak, mert nagyon szerettek
Kavargó ködben Kavargó ködben susog a szél, szobám sarkában lappang a tél, reszket a lelkem a dermedt csendben, égről lopott hideg ölelésben Fagyott csók kószál a síró fákon, virághullásos léha tájon, a hervadásban széttépett álmok holdfényben csüngnek a száraz ágon
Jó lenne már Jó lenne már messze szállni, harmatos füveken hálni, álmodozni sziklás házon, fütyörésző szalmaszálon, csókot adni tüzes lángon deres arcú, ringó tájon, kacagni a hervadt nyáron, lombját vesztett öreg fákon
Égbe nyúló sziklás hegyek Égbe nyúló sziklás hegyek, csúcsaidon szabad leszek, repülök majd, mint a madár, mint a szélvész tengeren át Karjaid közt elfelejtem, milyen sokat vert az isten, mennyi árnyék hullott reám napsugaras évek után Mennyit sírtam koldusokkal, hazát vesztett szívszavakkal, ültem hóban, fagyban, bajban sápadt arcú csillagokban Láttam hajnal hasadtában vacogást a szurkos sárban, deres fákat a kertekben, árvaságot a lelkekben De a sötét éjszakában titkon mindig hozzád jártam, neked vittem harmat cseppet, arcon csókolt szűz emléket
Rólad szőttem szép meséket a fuldokló hideg szélben s kortyoltam egy büszke néppel a megmaradt reménységet Tudom persze, hogy a mélyben nemsokára itt a végem, kóbor szelek átölelnek s vaksötétben eltemetnek
Egy sóhajjal elszállt Egy sóhajjal elszállt minden, mi enyém volt, ami a Hargitán lelkemben duruzsolt, a korai hajnal, ami rám mosolygott és hervadt arcomra napsugarat hordott, a vérvörös alkony, amely csókban forgott és a csend ölében esti imát mondott, a rügybontó tavasz, mely illatokban szállt s harmatra öntötte a szélben szült titkát, az ezüstbe bujt tél, mely mindig csillogott és a havasokon szépségben ballagott. De lehullott az ősz és itthagyott a nyár, repül a felhő is, mint a vándormadár. Már csak sikolyt hallok a mélybe vájt fákon s csak emlékem ragyog a sötét éjszakákon.
Óh, istenem, óh, istenem Óh, istenem, óh, istenem, mondd meg nekem, merre menjek, hol találom meg hazámat, napba néző kis tanyámat Merre van a patak sodra, nyírfa erdők zúgó hangja, hol találok nyugodt álmot, hóvirágos tisztaságot Hol dalol a madár nékem zord időkről újra szépet, sírhat bükkös erdejében bánatba bújt szenvedésem Óh, vajon a tündér lányok szednek-e még szűz virágot, kapnak csókot tüzes nyáron, a nyújtózó rónaságon Látok felhőt kék egeken, Hargitán szült friss szeleket, rózsafákat, fenyveseket, rám mosolygó embereket Óh, ha újra otthon lennék, hol zászlómat lengethetném, áldott földre leborulnék, szent szavakkal csókot adnék
Ki tudja, mi lett volna Ki tudja, mi lett volna csillagszülte álmom, ha nem visznek a szelek messze túl határon, ha nem forgat az örvény sötét hullámokban és nem tépik a sikolyt föllázadt szavakban Talán a dombtetőről nézelődtem volna, hogy merül a vad patak a békés folyóba, hogy száll az alkonyat messzi hegyoldalra és hull a csipkés harmat csöndes pásztorbotra Vagy tán az emberekkel keseregtem volna, hogy viszik álmaikat sápadt, hulló holdra, kergetik ábrándjukat csendesebb hajóra, és vágyukat repítik bátor hegyoldalra
Szeretnék még egyszer Szeretnék még egyszer fürödni a nyárban, lányokat ölelni a patak sodrában, vágyakat vallani égő fájdalomban, a csókok csókolta lázas sóhajokban Szeretnék örülni még a csillagoknak, az égen úszkáló déli harangszónak, nézni, hogy hullanak a sárga levelek, ringatják karjukban az őszi szeleket Szeretnék örülni a madár hangjának, a réten virágzó csipkés mosolygásnak, fölszedni csokorba mindazt, ami szép volt, ami az árnyékból napsugárba hajlott
Szeretnék még egyszer hullámokra szállni, a Maros vizében kék felhőket látni, átfutni az égen a Göncöl szekérrel s harmatot hinteni a jóság kezével
Itt vagyok a Hortobágyon Itt vagyok a Hortobágyon, ahol földről égre szállok, ahol lépteim hosszából a végtelen végét látom E szépségnek nincsen partja, szabadon száll a szél rajta, viszi csókjait a vágynak, illatát a Hortobágynak A hajnalpír napfényt terem virágba bújt szikes gyepen, s ameddig a szemmel látok, csodák csüngnek délibábon Ott, ahol a nádszál remeg, kacsa veri a vad vizet, készülget a párcsatára, mossa tollát szép tisztára A gémeskút közelében ménes vágtat jókedvében, lábuk dobog egyre jobban, zenét vernek puszta porban Amíg fent a felhők felett mérkőznek a szabad szelek, lent a puszta belsejében szöcskék, fecskék táncra kélnek
Nem törődnek, hogy a nyáron lesz-e kalász búzaszálon, méhrajzás az öreg fákon, esőcsepp a tarlóháton Csak repkednek, énekelnek, alkonyatban ágyhoz térnek és az esti csendességben újra szép napot remélnek Én is hosszan elmerengek, mit vigyek az emlékemben, kékbe hajló vasvirágot, vagy pusztai imádságot Vagy szálljak el daruszárnyon, mint a délre húzó álom s keressek ott fent az égen hortobágyi pásztornépet
Messze már az a nap Messze már az a nap, mikor lehajoltam és alkonyi csendben tehozzád fordultam Csak azt kértem tőled susogó szellőben, hűséges társamként maradj itt szívemben Maradj bánatomban, sikolyt szóró ködben, árnyékos földeken, hóban és sötétben Maradj kacagásban, patak csobogásban, csillagok csókolta hajnal hasadásban Maradj szerelemben, égi ölelésben, hervadt virágokban, hulló falevélben
Most, hogy már közel van a távoli messze, újra csak azt kérem, maradj meg szívemben Legyél ott is társam, hol a lelkek járnak, ahol éjszakánként a csillagok hálnak
Mi lesz veled? Mi lesz veled, ha elmúlik a nyár, ha nincs már madárdal a szélverte fán, ha tüskés tarlóra fekszik fel a táj Mi lesz veled, ha elmúlik a nyár, ha sötét estéken csak a csend kószál, ha gyengén pislákol fáradt holdvilág Mi lesz veled, ha elmúlik a nyár, ha bánatba bújik a zörrenő ág, ha csóktalan marad a hervadt világ
Március Mikor jössz tisztán, fényesen, úgy, ahogy a madár énekel, mikor jössz tisztán, szabadon, úgy ahogy a sóhaj futhatott Mikor jössz tisztán, fényesen, úgy, ahogy a madár énekel, ledobva minden kacatot, bábot, csokrot és szalagot, mit a koldus idő rád rakott Mikor jössz tisztán, szabadon, úgy ahogy a sóhaj futhatott, őrizve azt a szent napot, esőt, nyomdát és hírlapot, amit a március elhozott Mikor jössz tisztán, fényesen, úgy, ahogy a madár énekel, mikor jössz tisztán, szabadon, úgy ahogy a sóhaj futhatott
Ülsz a karosszékben Ülsz a karosszékben és nézed a csendet, a fákon zümmögő múlandó szépséget Gondolataiddal messze távolban jársz, valahol az égen a szivárványra szállsz Fent a régi világ örömmel ölel át és csókkal fut feléd a hűtlen ifjúság
Ott hever az árnyék Ott hever az árnyék a boglyák tövében és alszik az idő hűsítő ölében Lassan nyújtózkodik, mint a zsenge ág, keresi önmagát, mint fény a napsugárt
Vágtató, vad robaj London 2005
Vágtató, vad robaj hasítja az eget és a rémületben jajgat a félelem Senki sem tudja, vajon mi lehet, honnan szakadt ránk e durva döbbenet Ki mocskolta be a tiszta kék eget és böfögött gyáván az iszaptengeren Kinek volt a lelke kifosztott semmiben s szaggatta szerte szét az élő életet Kire borul bánat a vérző sebeken és fojtott némaság a gyászos fellegen És ki ad nyugalmat, ha egyszer vége lesz, ha föld alá süllyed e rongyos őrület
Ha fölzúg a remény az erdő széleken s csapatok indulnak kurjantós réteken Ha elfagy a mosoly a hitvány szeleken s földre száll a csend a rozzant hegyeken Vajon akkor lesz-e áldása az égnek, tárulkozó hite a szűkmarkú fénynek
Elszálltak a régi képek Elszálltak a régi képek, ölbe kapott ölelések, csókod, amit csókra kértem lombhullató őszi szélben Arcomra hullt már az este, a vörös nyár messze, messze, itt hagyott a tüskevárban, ronggyá szakadt pusztaságban
Álmomban is futok Álmomban is futok a harmatos gyepen és napfényt kergetek a kéklő egeken Deres arcú fákról a csillogást szedem s hajnali imámban a vágyam temetem
Milyen különös az élet Milyen különös az élet csendben alvó szép estéken, ha a dacos ébredésben harmat hull a falevélre Ma még virág van a fákon, búcsúzás a hervadáson, vágy kergeti a véremet, alkonyba bújt szerelmemet * Milyen különös az élet, ha remény vár megcsalt fényben, ha nyikorgó szeretetben száll a szél a porfellegben Ma még könnyes szemmel látom nyár végét a csupasz ágon, ahogy sírok éjszakákon a halkuló boldogságon * Milyen különös az élet, koldus kacag fent az égen, krajcár csörög a zsebében, hull a szépség az ölébe Ma még hittel álmodozom, esti csöndben koldus vagyok, tüzet gyújtok fent az égen, rárakom a rossz emléket *
Milyen különös az élet, hol földön van, hol az égben, hol a mosoly dereng széjjel, hol a bánat csüng a fényben Ma még fürdök tengerkékben, holnap lelkem sír a szélben, ma még csókot adsz, ha kérek, holnap minden semmivé lesz
Hiába hull a napsugár Hiába hull a napsugár, nincs már benne élet, kiszáradt a szerelem a csillagtalan égen Eltüntek a tüzes csókok a vértelen vérben, csak az évek rajzanak a kopaszra nyírt réten
Karjaimmal kötlek Karjaimmal kötlek elárvult ölembe, hajnalok hajnalán harmatos szívembe Szeretve szeretlek álmodozó égen, csillagvirágok közt holdvilágos fényben Csókommal csókollak tenyérnyi reményben, végtelenbe nyúló tündérszép mesében
A csendes estéken A csendes estéken az erdőben járok és álmodozni csak kék ibolyát látok Mintha az erdőnek valamilye fájna s nem nyugszik a lelke a koldus világban Ágait zörgeti lopakodó széllel és a lombját festi az elsárgult vérrel
Mért hull a falevél? Mért hull a falevél elsárgult halomba, mért hull a szeretet sáros, szikkadt tóba Miért hull az alkony összeszáradt holdra, mért hull a szerelem a kifosztott csókra Miért hull a napfény ködmarkolta csúcsra, miért hull a jóság hitehagyott sorsra Miért hull a csillag a megfagyott hóra, miért hull az élet földbe ásott porba?
Szeress nagyon Szeress nagyon, érted élek, neked szántok fent az égen, álmodozó szép estéken neked mondok ős regéket, sárga nyírfák erdejében neked kérek fényt a fényben, hajnalt hozó kristály égen neked adom sápadt vérem
Hányszor csapott arcon Hányszor csapott arcon szégyenítő szégyen, mikor süket csendben tiszta hangot véltem, mikor áhítatban fürödtem a fényben és hulltak a földre kolduló remények, mikor derest húztak ember arcú vérben s a téboly világot kósza ködben néztem Most, hogy már új sereg lépeget a fényben, nem tudom, mikor csap arcomon a szégyen, mikor ejt könnyeket az összetört álom, fúj a fellázadt szél a zaklatott tájon, mikor lesz pillangó a kinyílt virágon és mosolygós csönd a patak csobogáson
Felhőkbe bújt napnyugtában Felhőkbe bújt napnyugtában, hol villámokat szór az ég, a csikorgó szavak között füstöt forgat a fáradt fény Keresi a csöndes sarkot, hol megpihen a fáradás, hol a sötét éjszakákon ágyára száll a szélmadár El is alszik a mély csöndben, mint akácfán a hervadás, de megfojtja az álmait az arcul csapott árulás Körös-körül a fájdalom, a hangja sikít, mint a szél, de a bajra rátelepszik az áhítatos szürke ég Hiába is kér kegyelmet a fákon rettegő remény, nem csókolja meg a harmat, mert elfújja az őszi szél De múltunkból ki-ki lépve, már pirkad a hajnali ég és szellők szárnyán jön felénk a vágyban fogant tiszta fény
Leszaggatja szárnyairól, mit rárakott a vaksötét, és ijedten összehordott az otthontalan sáska nép Szembe száll a dacos múlttal, sorsot tépő vasmarokkal és a sikoly karmaiban szeretkező szent csókokkal Nem öleli a keblére a földre hullott csillagot s ravatalra sem nyitja ki a régen bezárt ablakot Eltünnek a ködben úszó vihart kergető sóhajok és a vértelen reményben imára hajló gyásznapok Így az úton nincs már semmi, széthullt minden, mi ronggyá vált s a halk arcú esti szélben már csak a csend, a csend kiált
Lehullott a lomb is Lehullott a lomb is az öreg tölgyfáról, csak a szellő suttog a reszkető ágon Elmentél már te is, mint a lenge álom, csak emléked kacag az itthagyott nyáron Futnék én utánad égi paripákon, de maradni kell még fájó őszi tájon
Kitépem a sóhajomból Kitépem a sóhajomból az ólálkodó bánatot, a bokrok közt bukdácsoló napsütötte látszatot Ráülök az esti szélre a szertefoszlott dombokon és a síró sötétségben fáradt csókom elhagyom Valahol majd földre szállok a lágyan lengő hajnalon és vágyaimra csábítok tiszta lelkű harmatot
A hajnali mosolygásban A hajnali mosolygásban arcodra hull a tiszta fény és a röpke rezzenésben szárnyra kap a lenge szél Átrepít az erdők felett, hol kékben úszik fent az ég és az árnyas végtelenben ölbe kap az ölelés Gyöngyvirággal köszöntelek a megtért tavasz kezdetén és vad patakban rohanok mélyben alvó csókodért Kacagok a napsütésben és visz tovább a messzeség, fölszedem, mit elhullajtott a sóvárgó reménység Ágyat vetek az estének, hol megpihen a fáradt ég és fölzeng az örök dallam lágyan fújó szelekért Ágaskodva nézelődök a búcsúzó nyár ablakán, a tenyeremre terítem a roggyant fény bánatát A porhanyós alkonyatban a szétszakadt csend hozzám lép, ráborul az ajkaimra, mint az őszi falevél
Számolom az öreg fákat és hallgatom a halk zenét, a hold udvarára ülök s megfogom az éj kezét A terpeszkedő sötétben az álmaiddal álmodom és vágyaimban őrizlek télbe fordult hajnalon
TARTALOMJEGYZÉK Csillagtalan sötétségben Lassan hull a hervadás Jaj, de hamar elszállt Gólya, gólya Kemény kérgű akácfáról Az októberi szél Kárpátok alatt Hányszor felidéztem Kavargó ködben Jó lenne már Égbe nyúló sziklás hegyek Egy sóhajjal elszállt Óh, istenem, óh, istenem Ki tudja, mi lett volna Szeretnék még egyszer
Itt vagyok a Hortobágyon Messze már az a nap Mi lesz veled? Március Ülsz a karosszékben Ott hever az árnyék Vágtató, vad robaj Elszálltak a régi képek
Álmomban is futok Milyen különös az élet Hiába hull a napsugár Karjaimmal kötlek A csendes estéken Mért hull a falevél? Szeress nagyon Hányszor csapott arcon Felhőkbe bújt napnyugtában Lehullott a lomb is Kitépem a sóhajomból A hajnali mosolygásban
EDDIG MEGJELENT VERSESKÖTETEK Miért mondod? Debrecen, 2000
Kigombolnám fázós szívem Debrecen, 2001
A fecsegő vízparton Debrecen, 2002
Szépséges fatornyok Debrecen, 2002
A csillagparipák Debrecen, 2002
A meghajszolt szerelemben Debrecen, 2003
Esti Könyörgés Debrecen, 2003
Az ezüsthajú égen Debrecen, 2003
Őszi fények Debrecen, 2004
Tépázott gyönyörben Debrecen, 2005
Égig érő puha csendben Debrecen, 2005
Lassan hull a hervadás Debrecen, 2005
Ezzel a kis kötettel Wass Albertre emlékezem és verseim jórésze is az ő világát, képeit, költészetét idézi. Nem volt nehéz a bőrébe bújnom, hiszen a háború utáni határmozgás engem is más országba sodort és megkóstolhattam, milyen a hazát vesztett ember sorsa, szorongása. Az ő érzéseit persze másfajta indulatok mozgatták, mint az enyémet, de a hazai föld iránti vágya, az elhagyott táj utáni sóvárgása hasonló lehetett. A kötet olvasói láthatják Cs. Uhrin Tibor festőművésznek a versek hangulatát idéző rajzait is.
