Tar Károly
Csak a harmat kacag versek
Vincze László rajzaival Debrecen 2006
Tar Károly
Csak a harmat kacag
Tar Károly
Csak a harmat kacag versek
Vincze László rajzaival
Szerkesztette: T. Szoboszlai Katalin
C Tar Károly
ISBN ……
Készült: a Nyomdaipari Szolgáltató KKT nyomdájában Debrecenben
Csak a harmat kacag Csak a harmat kacag a sárguló fákon, a levelek sírnak a hűs éjszakákon Fáznak a könnyek is a hervadt virágon, a messzire szálló fájó sóhajtáson Ködpalástba bújnak az ezüstparipák s a szél hordja szét az éjféli imát A csóktalan égen csak a csend muzsikál és csüng az ajkamon a hulló őszi vágy
Nézem az arcodon Nézem az arcodon a tiszta szépséget ráncaidban háló gyöngéd szelídséget, álmatag szemedben messze futó évet, jámbor vágyaidban örök reménységet, kuncogó titkokat parányi kezedben, szétrebbent fájdalmat hallgatag lelkedben
Elhamvad a bánat Elhamvad a bánat széthasadt felhőkben, ha lépted nyoma jár a zsenge füvekben, ha ringató estén karomban ölellek, ha fénytelen arcom simul a kezedben Elhamvad a bánat szétfoszló időben, ha szelid szavad szól suttogó szelekben, ha törékeny tested lapul a testemhez, ha harmatot hintesz vénülő szememre Elhamvad a bánat krisztusi egekben, ha tavasz illata repdes a lelkemben, ha titkos vágyam ég lobogó tüzedben, ha síró gyönyörben szeretve szeretlek
Tavaszi illat zsong Tavaszi illat zsong amerre csak járok, bomlanak a rügyek a kifeszült fákon Kúszik a fehér fény az ébredő tájon, repül a madárfütty az égi határon Kitárt tenyeremre szabad szelek szállnak, könnyedén sodródnak az arctalan vággyal
A ránk hulló alkonyatban A ránk hulló alkonyatban mámoros csend száll a szóban, csend zokog a muzsikában, a fátyolos éjszakában Karjaidban, mint az álom, vágyaimmal hozzád szállok, átölellek a szívemmel, megszórlak a szerelemmel
De jó lenne újra De jó lenne újra karjaid közt lenni, hallgatag estéken csókot csipegetni Kebleden álmodni csodaszép világot, égről szakítani szerelmes virágot Vágyaiddal futni selymes arcú réten, gyönyörben fürödni melengető fényben
Nem jött el az esti álom Nem jött el az esti álom, csóktalanul csókra várok, virág sincs az akácfákon, lehullott a kopasz ágon A kismadár sem dalol már, hangtalan lett a hangos táj, csak a sikoly jajgat még, mint a kiürült őszi szél
Itt vagy velem most is Itt vagy velem most is sötét éjszakákon és titokban őrzöd a rám öntött álmot Ajkamat csókolod lassú susogással, az ölelkező csend puha illatával Szorosan hozzám bújsz lila tollú ágyban, kezemet szorítod örök tüzű vágyban
Ne vedd el tőlem Ne vedd el tőlem, ami már enyém, a csókod csókolta harmatos reményt, lelked fürtjeinek halkuló neszét Ne vedd el tőlem, ami már enyém, amit a kurta nyár terített elém, ami rám mosolygott csillagok egén Ne vedd el tőlem, ami már enyém, a vágyadra vágyó mámoros estét, a gyönyör orcáján kinyíló reményt Ne vedd el tőlem, ami már enyém, a tépett kékmadár csillogó szemét, a csöndes szerelem ölelő kezét
Mennyi mindent lát az ember Mennyi mindent lát az ember, mikor kéklő egekbe néz, mikor szüzek ajkairól imádkozó csókot remél, mikor a szent sziklák alatt kacagva fut a titkos szél s a táncoló napsugárban ölbe kap a fényteli fény Mennyi mindent lát az ember, mikor máglyán tüzeket gyújt, mikor korbácsütés elől világtalan pusztába fut, mikor sárga kankalin közt szétterül a koldus világ s a szomorú sötétségből a hold is csak csendet szitál Mennyi mindent lát az ember, mikor elsápadt lelke jár, mikor lenge ökörnyálon ül az idő hintaján, mikor hegygerincen állva túltekint bús bánatán s a csillagoknak szemeiben a messzi végtelenbe lát
Kitárom a karom Kitárom a karom a kibomló égnek, szomjazó pusztákon szélbe szálló szélnek, a harangvirágban futkározó fénynek Kitárom a karom a szeplőtlen szépnek, megvénült lelkekben sarjadó reménynek, a mámoros kéjben tanyázó emléknek Kitárom a karom az irgalmas hitnek, az elhagyott síron csüngő feledésnek, a csillagokban csengő karácsony estének Kitárom a karom a hulló sötétnek, a cseresznyefákon virágzó cseppségnek, a koldusok ajkán síró szeretetnek, földön túl kanyargó véges végtelennek
Hajnalban meglesem Hajnalban meglesem a kolduló fákat s harmattal hintem meg a meztelen ágat, majd bimbókat bontok a kizöldült tájban és titkon repülök a nyárvégi vágyban
Csábítom a reményt Csábítom a reményt zizegő szavakkal, szurtos feketében hulló csillagokkal, bozótos bokrokban cuppanó csókokkal, lecsurranó fényben halk muzsika szóval Csábítom a reményt vérfertőző korral, égre és földre szórt káromló szitkokkal, sötét sikátorban vonyító haraggal, az ordas eszmékben bujkáló nyomorral Csábítom a reményt kitárult karokkal, szerelemre váró harmatos harmattal, mezei virágból szálló illatokkal, jóságból faragott meleg otthonokkal
Hova tünt a hajnali fény Hova tünt a hajnali fény, a táncoló tavaszi szél, amely szórta zsenge álmom, simogatta mosolygásom Hova tünt a menydörgő ég, ködöt verő vak sötétség, ahol jajt szült lázadásom, reményt kérő imádságom Hova tünt a szó a számról, gyűlölet a gyarlóságról, amely széttörte az átkot, a szűztelen szűz világot Hova tünt a csend a csókról, mézillat a virágporról, amely napsugárba mártott az árnyékos fűzfaágon Hova tünt a fény a holdról, rőzseláng a csillagokról, hova tünt a lobbanásom, tavaszt bontó ifjúságom
Nem mondom én azt Nem mondom én azt, hogy sose tévedtem és tiltott éjszakákon csókot nem szedtem, hogy vétkeim súlyát vállaimra vettem s a sajgó sebeket könnyekkel öntöztem Nem mondom azt sem, hogy tengert öleltem és sötét hullámok közt partra vetődtem, hogy tékozló nyárban csak kalászt gyűjtöttem és a hideg télben friss hóban fürödtem Nem mondom én azt, hogy a fényt kergettem és naplemente hátán őrző lehettem, hogy a gyarlóságot tövestől tépdestem s a kietlen tájban csillagot ültettem
Nem mondom azt sem, hogy mindig szerettem és az éjszakákon csak csókot kerestem, hogy a gyönyör ajkán csöndben nem szenvedtem s a szétdúlt tegnapot könnyen elfeledtem Nem mondom én azt, hogy tebenned hittem és könnyben úszó szemem égre vetettem, hogy fölperzselt vágyam imába öntöttem s elcsitult szelekkel szárnyadra szegődtem Azt sem mondom én, hogy bűnöm bocsásd meg és kullogó idővel szótlan engedd el, de merítsd meg szívem hajnali harmatban, napsugárt ölelő angyali arcodban
Hányszor vettem búcsút Hányszor vettem búcsút vadvirágos nyártól, piros lángot szóró hetyke napsugártól, sziszegve búcsúzó őszi hervadástól, a zendülő tavasz karcsú illatától Hányszor vettem búcsút kerti kis kocsmától, szédült alkonyatban csüngő holdvilágtól, a csendet kortyoló esti szárnyalástól, tengerpartján futó hangos csobbanástól Hányszor vettem búcsút gyötrő látomástól, lelkemben feszülő csábos csalfaságtól, titkokban tanyázó tétova álomtól, a sűrű sötétben láthatatlan vágytól
Hányszor vettem búcsút rozsdamarta tájtól, markomban szunnyadó szőke szalmaszáltól, sóhajtáson hagyott nyíló rózsafáktól, csillagokban háló hűtlen éjszakáktól Most már nem búcsúzom, könnyű szívvel várok, hosszasan hintázok galagonya ágon, könnycseppekre rakok színezüst virágot és a langyos csendben nagyokat kiáltok
Szikkadt este Szikkadt este hull a csókra, halvány fény a csillagokra Fázós tóban fürdik a hold, a lelkemben hallgat a szó Szellők szárnyán száll az álmom, szárnyatlanul sírva szállok
Szabad-e már imádkozni Szabad-e már imádkozni, harangszóra áhítozni, lehajolni fűzfaágon a szegények koldusához Szabad-e már imádkozni, bűneimet kardra hányni, leselkedő sóhajtásom sűrű sötétségbe zárni Szabad-e már imádkozni, a csend ölében álmodozni, fényre festeni a vágyam, csábítani szomjas számat Szabad-e már imádkozni, alkonyatban hozzád szólni, virág illatokban hálni, gyöngyharmatban égre szállni
Vajon merre van Vajon merre van a titkot hordó álom, ahol a nyár zokog száraz szalmaszálon, hol harmatcseppet kér a láthatatlan fény és szótlan botorkál a fájó sötétség Vajon merre van a titkot hordó álom, ahol rettegve is szerelemre várok, hol csontig markol az elszabadult kéj és lapulva hallgat a bátortalan ég Vajon merre van a titkot hordó álom, ahol szédült csend ül láztól zsibbadt számon, hol gőgös gúnyt kerget a pelyhes puha szél és hamvadt csókra hull a gyöngéd falevél
Vajon merre van a titkot hordó álom, ahol tengerszemben örvényeket látok, hol suhogva csapong a rémült denevér és szívja magába a szárnyaszegett vért Vajon merre van a titkot hordó álom, ahol virág nyílik a korhadó ágon, ahol lángot lehel a csontig fagyott tél és madárfüttyöt hord a jajban úszó ég
Nem keresem én már Nem keresem én már az elmúlt éveket, napokat, órákat, a röpke perceket A felhőket nézem némán, csendesen, ahogy átszaladnak a kéklő egeken Nem tudom, mit látnak, látnak-e valamit, amiért érdemes magasra szállani Amiért érdemes karikába bújni, tűzparipák lábán sarkantyút tartani Suhogni, zsibogni, lengén lengedezni, magas hegyek fölött könnyen átlibbenni Amiért érdemes fényben sikoltani, csenddé vált sötétben vágyak közt vacogni
Futni, fázni, félni, gyertyaként olvadni, a kóválygó időt viharba fojtani Vagy sebet kapni csapkodó villámtól, vert sereget húzni égi háborúból Fájdalmasan nézni a felkelő napot, ahogy síró szemmel az alkonyba hullott Nem tudom, megéri, szárnyalni, repülni, ezt a kerge bolygót magasból szemlélni
Mint hajdanán, régen Édesanyámnak Mint hajdanán, régen, összetört perceken, töröld le most is mosolygós könnyemet, az elnémult csendben őrizd meg a hitem s gyermekként vezess a sötét semmiben Útközben bátoríts és mesélj is nekem, mondd el mi vár rám a véges végeken, lesz majd ott hóvirág, rám hajló nyírfaág vagy csak szurkos sár és fájó borzadály Mondd el hát, mit tegyek fölszálló fellegen, hogy a hegyen túl csak tiszta ég legyen, hogy a tüzes tűzben csak bűnöm égjen el és a szerelem maradjon meg nekem
Mondd el hát, mit tegyek, ha hajnal nyújt kezet és csurgó fényben harmatot szedhetek, ha fölzeng a tavasz a lelkem mezején és virág nyílik a sziklák tetején Mondd el hát, mit tegyek kóválygó földeken, ha körém gyűlnek csapongó félelmek, ha csábos gyönyörbe mártom vétkemet és szegett szárnyon újra csak szenvedek Mondd el hát, mit tegyek, ha bármit is lehet, hogy kisimítsam összegyűrt szívemet, hogy csendre csábítsam a szűkölő szelet és ölelhessem a csillagos eget
Itt ülök a sírod mellett Itt ülök a sírod mellett, néma sikoly száll felettem, a lombtalan fa meg se rezzen, hiába hull fáradt könnyem A szél is csak lágyan lebben, mint a fény a tengercseppben s mikor jön az álmos este rám hajol az őszi csendben Mint a koldus a kereszttel, fölszállok az égiekkel és ölbe kaplak ezerszer hosszan bolyongó lelkemmel
Hogyan röpítsem el Hogyan röpítsem el ezt a levelet, amit neked írok szétfoszló éjjelen, ahol elmondom majd, ami fáj nekem, hogy szótlanul szállsz a sűrű fellegen, nem bújsz napsugárba, mikor ébredek, hogy könnyeket ejtesz hosszú perceken és a rosszasságról sem pörölsz velem, ahol elmondom majd mit adtál nekem, mikor tavaszt hoztál fagyott egeken és harangok zúgtak a szívem felett, mikor bánatomban sírva kértelek és puha pehelybe fűzted lelkemet,
ahol elmondom majd a rút éveket, búsongó dalban égő berkeket, hogy a terhes idő tüskét tépdesett, hogy kipörsent ágról vér is csepegett és parázna vágyban minden elveszett ahol elmondom majd, amit nem lehet, amit itt a földön már nem kérhetek, hogy szorítsd meg újra mind a két kezem, hogy lombos fák között sétálgass velem és homlokomra fesd emlékeimet, hogyan röpítsem el ezt a levelet, amit neked írok, bár tudom, nem lehet
Köszönöm neked Köszönöm neked a simogató szót, amit a kék hajnal földutamra szórt Köszönöm neked a nyíló virágot, lelkedből fakadó örök barátságot Köszönöm neked a zizegő lombot, holtak sírjainál felzengő harangot Köszönöm, köszönöm szíved dobbanását, életemnek adott tüzes lobbanását Köszönöm neked a barka bomlását, szemeim színében a szép szárnyalását Köszönöm neked, hogy sírni is tudtam, hogy szitkok szennyétől égő sebet kaptam
Köszönöm neked, hogy a halovány hold sötét estéken is az arcomra csorgott Köszönöm, köszönöm, hogy velem maradtál és a hitem mellé hűséget is adtál
Lassan ágaskodik Lassan ágaskodik a derengő hajnal s letekint az égről sárga napsugárral A sziklás hegyeken szellőt szitál a szél és nyújtóznak a fák a csöndes csönd felé A mélységek fölött árva lelkek szállnak, aranyport hintenek a nyíló vadvirágnak
Jó reggelt Debrecen Jó reggelt Debrecen, napsugaras város, fűzd fel szárnyaidra a hajnali álmot Forgass fellegeket muzsikáló tájra, öntsed jóságodat Hortobágy-országra Simogasd a lelkét száz és száz leánynak, rózsákat öntöző Simonyi huszárnak Szeresd, mi hajdan volt, a déli harangszót, temetők csendjében szétporló sírhantot Kössed hűségedet az öreg tölgyfákra, csókjaidat szórjad a búzavirágra Őrizd a szellemed a rőzse tüzében, csengő, bongó hangú szél szórta szépségben
Nyisd ki ablakodat a virrasztó vágynak, szegényekre szálló esti holdsugárnak Nagytemplomod hangja zengjen fent az égen, vigye el dallamát a megszült reménynek
Mennyi mindent mondasz Bényi Árpádnak Mennyi mindent mondasz a néma színekkel, harsányan visongó kacér gyöngyszemekkel, magasban szökkenő gyöngéd fellegekkel, vászonra feszülő krisztusi kereszttel Mennyi mindent mondasz a fénylő színekkel, hajnalt átölelő lágy zengésű kékkel, illatokban fürdő álmodozó hittel, egeket borító szivárvány szőnyeggel Mennyi mindent mondasz a vérző színekkel, markunkat szorító gyötrő szenvedéssel, hullámokba merült fuldokló reménnyel, sorsunkat cipelő hulló falevéllel
Mennyi mindent mondasz a szikár zenének, a halkan halkuló fáradt szívverésnek, a bőségben síró tépett szenvedélynek, a síkban kibomló tengernyi mélységnek Mennyi mindent mondasz a kinyílt léleknek, ábrándozni tudó kamaszos eszmének, csodákban vétkező sárguló éveknek, vadvirágon nyíló szótalan szépségnek Mennyi mindent mondasz a kivert testvérnek, a csendbe simuló harmatos hűségnek, a fényben vergődő csóktalan estének, korbácson rebbenő szétvert emberségnek
Csendben csilingel Csendben csilingel a hajnali fény, lassacskán ébred a kék színű ég Szőlőfürtökre darazsak szállnak és kuncognak a kiszakadt vágyak Őszt csalogatnak a sárga foltok s turbékolnak a kolduló csókok
Elszállt az illata Elszállt az illata a pázsitos nyárnak, tikkadt lett a csókja a lombtalan fáknak A fekete felhők lomhán lebegnek, kiszakadt sikolyban könnycseppet keresnek Az éjjeli álmok csupaszra vetkeznek és a szelek szárnyán messzire repkednek
Jajgat a szerelem Jajgat a szerelem a kihűlt pamlagon és sikolt a bánat a sápadt ég alól Hiába volt minden, csend, csillogás és csók, sötét lett az álom, mint a fénytelen hold
Nyargal a sötétség Nyargal a sötétség a suhogó szélben, viszi a sóhaját a régi emléknek Kolduló igazság vergődik az égen, jajgat az éjszaka a megcsalt reményben Nincs már mit keresni tarlók közt a réten, öreg fán sarjadó zsenge falevélen Kivetem magamat a hajnali csendre és bele ordítok néma tenyerembe
A lehulló csenddel A lehulló csenddel beszél az őszi szél, búcsút int a nyárnak a sárga falevél Könnyeit hullajtja a felhőkbe bújt ég, ráborul a holdra az esti sötétség Zokogva álmodunk síró jajgatáson, erdők közepében kiszáradt oltáron
Új világot várok Új világot várok tisztát, feszeset, mely kisimítja gyűrött lelkemet, fénnyel borít be földet és eget és hűséggel méri az elszállt éveket Új világot várok bölcset, szellemest, mely csendesen jár völgyön és hegyen, nem épít tornyot csupasz semmiben, de arcát mutatja sodró fellegen Új világot várok szépet, kéjeset, mely csókban fürdik kéklő egeken, csipkebokrok közt ballag csendesen s vonatfüttyre ébred mosolygós kebleken
Új világot várok frisset, kellemest, mely ábrándokból merít szüntelen, lombokon lenget vidám éneket és röpít magasba szikrázó szellemet
Sinka István emlékére
Tündéri tisztáson Tündéri tisztáson nyaralt a nyurga nyár és puha pázsiton feküdt a fénysugár A furcsa fák fölött fehér felhők szálltak, zsongó zsálya között csalfa csókok jártak Szélből szakadt szelek titkot teregettek, puszta pamlagomról szellőt szedegettek
Mozdul az este Mozdul az este lomhán, csendesen, lassan cammogó sötét fellegen Messze távolban hegygerincre száll, fényben fürdeti halvány csillagát Vastüdejébe tűzlángot emel és a föld fölé kék eget lehel
Fürdik a nyár Fürdik a nyár fénylő messzeségben, alszik a csend hűvös rekettyésben Fölöttem zeng az ég orgonája, ölembe hull a puha szél szárnya Boglyák között a múlt idő fecseg, rám borulnak az esti fellegek
Hallgatnak az alvó tanyák Hallgatnak az alvó tanyák nyárfás éjszakákon, szétporlik a lepke szárnya a magyar pusztákon Úri csőszök furulyálnak fonnyadt favirágon és harmaton hált csengő szól a kóborló nyájon Magányomat kiterítem szűrből szabott csendre és az idő szárnyán szállok bimbót verő ködbe
Olyan az arcod Olyan az arcod, mint a puha hó, hallgatag csendben hozzám simuló Olyan a virág, mint ajkadon a csók, mámoros éjjel hozzám simuló
A bárányfelhőket A bárányfelhőket hiába szerettem, búba borult az ég mire felébredtem Csak a csend pislogott kihunyt némaságon, a remény lecsurgott a szótalan fákon Hasztalan jajongott az árván maradt fény, lehullott az idő, mint a sárga levél
Csókjaimat a szép este Csókjaimat a szép este már hiába várta, kiherélte a vágyamat az úri gőg átka Megtépdeste a lelkemet a szél hordta bánat, a homlokomra felfestett cselédszagú bárca Elmerült a vak sötétben az avar tűz lángja, csak az oltárterítőkön repülök a nyárba
A szomjas csend karjaiban A szomjas csend karjaiban álmatlanul hálok, a messze nyúló síkságon porba hull az álom Hiába sír a fájdalom pusztán ülő fákon, nincsen aki gyógyírt adjon az elfáradt tájon A pókhálós estéken is törpe vágyak járnak és krisztus hangját hallgatják a süllyedő házban
Csak neked mondom meg Csak neked mondom meg hulló falevélben, sorsunk végtelen lesz odafent az égen Szerelmet viszek majd puha, lágy öledbe, vágyaimat öntöm sóvárgó szelekre Holdfényben repülök bársonyba bújt ágyon és a csillagok közt csak tehozzád szállok
Valahol már elvesztettük Valahol már elvesztettük a ránk mosolygó századot, temetőkben sem találjuk a földre hullott csillagot Nem vigyáztunk a lelkekre a porba merült utakon, a búzatáblák fölött álló messzi néző tornyokon Nem kötöttük pásztorbotra a csendőrtollas holnapot, ajkunk tüzes erdejében gyáván csüngő jégcsapot Nem vertük fel a tanyákat kirabolt úri fogaton, nem öleltük át a csendet szélbe szálló hajnalon Nem csaltuk meg az estét sem, pedig némán hallgatott s fájdalommal betakarta ki a bajban jajgatott A holdat sem kötöztük meg, amikor lassan ballagott és a vörös ég szélére már poshadt reményt csurgatott
Koppanó könnyekben Koppanó könnyekben hull a sűrű bánat, sorstalan szél veri a lombtalan fákat Ködbe bújt az alkony a látóhatáron, néma lett a csend a csüngő holdvilágon Csak a dér csókolja lázas sóhajtásom, kopasz ágon maradt fájó suttogásom
A cselédházakban A cselédházakban még füstöl a kémény s néha vér is folyik, ha hull a falevél De lombosodik már a barna bodzaág és földön markolják a széthulló csodát Vénült emlékemben a hold világa ég és csillagokat hord a kivirágzott ég
Jajong, visong a fájdalom Jajong, visong a fájdalom, nemsokára elballagok, lehullnak a szép csillagok, máglyán égő árva dalok Füstbe száll az ősöm sorsa, csúnya varjú károg rajta, vágyam tépi, szétszaggatja a rám csurgó alkonyatban De álmomban lovagolva ráülök a sóhajomra és a szélbe kapaszkodva elbújok a puszta porba
Hívott a tarka lepke Hívott a tarka lepke, a szertefoszlott álom, az alkonyi csend illata, a tájat faló járom Hívott a lángoló ég, a szőke szalmaboglya, a mélyben nyugvó messzeség, az elnyűtt évek csókja Hívott a nyárfalevél, a bimbót bontó bodza, a bicegő számadónak a pusztába hullt sorsa Hívott a botos bojtár, báránycsengő, őszi szél, cselédházak ablakában felvillanó fehér fény
Hosszúra nyúlt már a vessző Hosszúra nyúlt már a vessző, földbe taposott az idő, megvénültek már az évek, elhagytak a szép emlékek Mikor csók volt még a számon, vasba vertek minden álmom és a sötét éjszakákon temetőbe vitt a lábom Ott csodáltam meg a csendet, végtelenbe futó rendet s láttam ahogy énekelnek, akik fel az égbe mennek Most már én is arra várok, hogy a csillagok közt járok, felviszem a lázadásom s fűzfa ágon furulyálok
Vágyaival fent az égen Vágyaival fent az égen, ül egy zörgő vasszekéren és a poros, puha szélben hosszan néz a messzeségbe A hajnali napsugárral betoppan a cselédházba és a bojtár gyerekekkel versenyt fut a porfelleggel Mikor a nap nyugvásra tér, botjával a csillagra lép s ott tereli majd a nyájat a számadó kisfiának
TARTALOMJEGYZÉK Csak a harmat kacag Nézem az arcodon Elhamvad a bánat Tavaszi illat zsong A ránk hulló alkonyatban De jó lenne újra Nem jött el az esti álom Itt vagy velem most is Ne vedd el tőlem Mennyi mindent lát az ember Kitárom a karom Hajnalban meglesem Csábítom a reményt Hova tünt hajnali fény Nem mondom én azt Hányszor vettem búcsút Szikkadt este Szabad-e már imádkozni Vajon merre van Nem keresem én már Mint hajdanán, régen Itt ülök a sírod mellett Hogyan röpítsem el Köszönöm neked Lassan ágaskodik
Jó reggelt Debrecen Mennyi mindent mondasz Csendben csilingel Elszállt az illata Jajgat a szerelem Nyargal a sötétség A lehulló csenddel Új világot várok Tündéri tisztáson Mozdul az este Fürdik a nyár Hallgatnak az alvó tanyák Olyan az arcod A bárányfelhőket Csókjaimat a szép este A szomjas csend karjaiban Csak neked mondom meg Valahol már elvesztettük Koppanó könnyekben A cselédházakban Jajong, visong a fájdalom Hívott a tarka lepke Hosszúra nyúlt már a vessző Vágyaival fent az égen
EDDIG MEGJELENT VERSESKÖTETEK Miért mondod? Debrecen, 2000
Kigombolnám fázós szívem Debrecen, 2001
A fecsegő vízparton Debrecen, 2002
Szépséges fatornyok Debrecen, 2002
A csillagparipák Debrecen, 2002
A meghajszolt szerelemben Debrecen, 2003
Esti Könyörgés Debrecen, 2003
Az ezüsthajú égen Debrecen, 2003
Őszi fények Debrecen, 2004
Tépázott gyönyörben Debrecen, 2005
Égig érő puha csendben Debrecen, 2005
Lassan hull a hervadás Debrecen, 2005
Csak a harmat kacag Debrecen, 2006
Ezzel a kis kötettel Sinka Istvánra emlékezem. Ez a lázadó, a népköltészet tiszta hangján szóló bihari költő szépséges csodákat hagyott ránk. Most néhány versemmel szeretném felidézni költői világát.
