Lara Adrian
A Vámpír csókja
ELŐSZÓ Huszonöt évvel ezelőtt
A kisbabája egyre csak sírt és sírt. Az előző buszállomáson kezdte, amikor a Bangorból induló Greyhound busz megállt, hogy utasokat vegyen fel Portlandben. Most hajnali egy óra múlt pár perccel, hamarosan megérkeznek a bostoni állomásra. Már több mint két órája próbálkozott kislánya megnyugtatásával, mindeddig hiába. Ez – iskolai barátnői szavaival elve – már az idegeit cincálta. A mellette ülő férfi sem repeshetett az örömtől. – Igazán nagyon sajnálom – fordult a férfihoz, először, mióta az felszállt. – Általában nem ilyen nyűgös. Ez az első utunk együtt. A férfi lassan rápillantott, zárt szájjal kissé elmosolyodott: – Hova tartanak? – New Yorkba. – Á, a Nagy Almába – mormolta. Hangja száraz volt, és mintha nem is lélegzett volna. – Ott van a családja, vagy valaki más? A lány megrázta a fejet. A családja Rangeley városától nem meszsze, egy elhagyatott kisvarosban élt, és világosan értésére adtak, egyedül maradt. – Munkáért megyek oda. Úgy értem, legalábbis re-
mélem, hogy tálalok valami állast. Táncosnő akarok lenni. Talán a Broadwayn vagy a Rockettesben. – Végül is elég csinoska hozzá. – A férfi alaposan megnézte magának. Sötét volt a buszon, a lány mégis érzett valami furcsát a férfi pillantásában. Aztán megint az a zárt ajkú mosoly. – Ezzel a testtel meg sokra viheti. A lány elvörösödve pillantott panaszosan síró babájára. A maine-i fiúja is ilyeneket mondott. Sok mindent mondott, hogy a kocsija hátsó ülésén együtt lehessen vele. Aztán többé nem volt a fiúja. A középiskola utolsó előtti évétől kezdve nem, amikor elkezdett gömbölyödni a hasa az ő gyerekével. Ha nem kellett volna emiatt abbahagynia az iskolát, idén nyáron érettségizett volna. – Evett ma már valamit? – kérdezte a férfi, amikor a busz lassított, hogy beforduljon a bostoni állomásra. – Nem igazan. – Gyengéden ringatta karjában a kislányát, de nem ért vele semmit. A kicsi arca vörös volt, parányi kezeit állandóan ökölbe szorította, majd kiengedte, és úgy sírt, mintha a világvégét érezné. – Milyen furcsa véletlen – válaszolta az idegen –, én sem ettem meg. Rám férne egy falat, velem tart? – Nem, én megvagyok így is. Van egy kis rágcsálnivalóm a táskában. Egyébként is, ma este ez az utolsó busz New Yorkba, ezért nem is lesz másra időm, csak tisztába tenni a kicsit, és szállhatok is vissza, de azért köszönöm. A férfi nem válaszolt, csak nézte, ahogy a lány összeszedi a holmiját, amikor a busz leparkolt, aztán felállt az ülésből, hogy a lány ki tudjon szállni és elmehessen az állomás mosdójába. Amikor a lány kijött, a férfi már várta. Kellemetlen borzongás futott végig a hátán, amint meglátta a férfit. Nem látszott ilyen nagynak, amikor mellette ült. Most, hogy újra ránézett, a szeme határozottan borzongató volt. Elmebeteg talán? – Mi folyik itt? A férfi kuncogni kezdett: – Már mondtam. Táplálék kell. Elég különös megfogalmazás.
A lány tudta, hogy ebben a késői órában csak néhányan tartózkodnak az állomáson. Az eső cseperegni kezdett, áztatta a járdát, fedezek alá kergetve a kint csatangolokat. A lány busza meg a parkolóban állt, az új utasok már felszállóban. Ahhoz azonban, hogy ő is odaérjen, meg kellett kerülnie a férfit. Vállat vont, túl fáradt és nyugtalan volt ahhoz, hogy meg ezzel a baromsággal is foglalkozzon. – Ha éhes, mondja el a McDonald’sban. Lekésem a buszt... – Ide figyelj, te szuka... – a férfi olyan gyorsan mozgott, hogy a lánynak arra sem maradt ideje, hogy felfogja, mi történik vele. Az egyik másodpercben a férfi meg egy méterre állt tőle, a következőben már a nyaka köré feszült a karja, majd kiszorította belőle a levegőt. Az állomásépület árnyékába lökte a lányt. Senki nem veszi észre, ha kirabolják. Vagy még rosszabb. Szája olyan közel került a lány arcához, hogy megcsapta bűzös lehelete. Meglátta a hegyes fogakat, ahogy a férfi kivillantotta az ínyét és iszonyú fenyegetően sziszegett fele. – Egy hang, egy rossz mozdulat, és végignézetem veled, ahogy megeszem a kölyköd zaftos kis szívét. A kicsi most már üvöltött a karjában, de a lány csendben maradt. Megmoccanni pedig meg gondolatban sem mert. Csak a baba számított. Hogy biztonságban legyen. Így nem mert mozdulni, meg akkor sem, amikor az éles fogak fele lendültek, és pengeként a nyakába mélyedtek. A rettenettől bénultan állt, szorosan ölelte kisbabáját, míg támadója a torkán ejtett mely sebre tapadt. A lény ujjai megnyúltak, ahogy a lány fejét és vállát tartották, ujjhegyei, mint valami démonkarmok, a húsába mélyedtek. Felmordult, és fogait meg erősebben vájta áldozatába. Bár a lány szeme kitágult a rettenettől, kezdett elsötétedni előtte minden, gondolatai zavarossá váltak, szilánkokká forgácsolódtak. A külvilág elhomályosult. Ez megöli őt. A szörnyeteg meg fogja ölni. Aztán megöli a gyermeket is. – Nem – nagy levegőt vett, de csak a vér ízet érezte. – Átkozott! Nem!
Kétségbeesett akaraterővel lendítette előre a fejét a másik fele, koponyája oldalsó részével keményen eltalálva a támadó arcát. Abban a pillanatban, amikor az meglepetésében vicsorogva hátratántorodott, a lány kitépte magát a szorításából. Botladozott, majdnem térdre esett, mire visszanyerte az egyensúlyát. Egyik karjával átölelve bömbölő gyermeket, a másikkal megtapogatva a sima, égő sebet a nyakán, hátrálni kezdett, távolodott a lénytől, mely fejét felemelve, lángoló sárga szemekkel és véres szájjal meredt rá. – Ó, istenem! – nyögte betegen a látványtól. Még egy lépest hátrált. Megfordult, készen a menekülésre, meg ha az értelmetlennek is tűnt. És akkor meglátta a másikat. Tüzes borostyánszínű tekintete átjárta a lányt, hatalmas, villogó agyarai mögül előtörő sziszegése halált jósolt. Azt hitte, ez a lény is marcangolni kezdi, és befejezi, amit a másik elkezdett, de nem így történt. Torokhangú szavakat köpködtek egymásnak az elsővel, aztán az újonnan jött elviharzott a lány mellett, kezében hosszú ezüstpengével. Fogd a gyereket, és menj! A parancs mintha a semmiből jött volna, a lány agyára telepedett a ködön keresztül. A parancs újból elhangzott, élesebben, cselekvésre kényszerítőn. Futni kezdett. Pániktól vakon, félelemtől és zavarodottságtól zsibbadt aggyal rohant ki az állomásról, majd kiért egy utcára. Egyre távolabb és távolabb menekült az idegen varosban, bele az éjszakába. Erőt vett rajta a hisztéria, minden hang – még saját rohanó lépteinek nesze is – szörnyűségesnek és halálosnak tetszett. A kisbabája meg mindig egyre sírt. Megtalálják őket, ha nem tudja elcsendesíteni a kicsit. El kell altatnia valahogy, és finom, meleg bölcsőbe fektetni. Akkor boldog lesz a baba. Biztonságban lesz. Igen, ezt kellett tennie. Lefektetni a babát, ahol a szörnyetegek nem találnak rá. Fáradt volt, de képtelen volt pihenni. Túl veszélyes. Haza kellett érnie, mielőtt a mamája észreveszi, megint nincs otthon takarodókor.
Zsibbadt volt, zavarodott, de nem volt megállása, rohannia kellett. És csak rohant. Addig futott, míg kimerülten össze nem esett, és képtelen volt meg egy lépést tenni. Amikor kicsivel később magához tért, össze volt zavarodva, mintha agyának vékony kerge szétrepedezett volna, akar a tojáshéj. A józan esze kezdte elhagyni, a valóság lassan átcsúszott valami feketébe és iszamósba, ami mindig eltáncol előle, messzebb, egyre messzebb. Valahol a távolban tompa sírást hallott. Egy vékony hangocskát. Felemelte a kezet, hogy befogja a fülét, de meg így is hallotta a gyámoltalan kis nyivákolást. – Csitt! – mormolta csak úgy maga elé, előre-hátra ringatózva. – Csendesen, a baba alszik. Maradj csendben, maradj csendben, maradj csendben... A sírás azonban nem maradt abba. Nem és nem hallgatott el. Belemarkolt a szívébe, ahogy ült a mocskos utcán, a közelgő hajnalt bámulva, semmibe révedő szemekkel.
ELSŐ FEJEZET Napjainkban
– Figyelemre méltó. Nézzek a fény-árnyék játékot... – Látják, mennyire képes megjelenteni a hely bánatát, és közben mégis ott lebeg felette a remény ígérete? – ...a múzeum modern kori művészeti gyűjteményének egyik legfiatalabb fotográfusa. Gabrielle Maxwell a kiállítás látogatóinak csoportjától kissé távolabb állt, kezében egy pohár megmelegedett pezsgőt tartva, miközben az arctalan, névtelen, Nagyon Fontos Embertömeg egy másik csoportja hangosan lelkesedett a galériafalakon lógó kéttucatnyi fekete-fehér fényképért. Gabrielle a terem másik végéből mustrálta a képeket, kevésbé lelkesülten. Jó fotók voltak – éles kontúrokkal, Boston külterületén alig elhagyatott malmokat és lepusztult hajógyárakat ábrázoltak –, ő azonban nem igazan értette, amit a többiek belemagyaráztak. Sosem volt ez másképp. Gabrielle csupán elkészítette a fotókat; értelmezésüket és főleg értékelésüket másra hagyta. Mindig is magánakvaló volt, kényelmetlenül érintette a sok dicséret és figyelem, ami rá irányult... ám meg lehetett élni belőle. Nem is roszszul, ami azt illeti. Ma este meg barátja, Jamie – a Newbury Streeten található divatos kis galéria tulajdonosa – sem panaszkodhatott, zárás előtt tíz perccel a hely még zsúfolásig tömve volt leendő vásárlókkal. Elcsigázva a folyamatos bemutatkozásoktól, üdvözlésektől és állandó mosolygástól, ahogy a pénzes Back Bay-i feleségektől kezdve az agyontestékszerezett és tetovált gótokig mindenki próbálta a másikat – és őt – lenyűgözni a munkájáról alkotott véleményével, Gabrielle
már alig várta, hogy vége legyen a kiállításnak. Az elmúlt órát egy zugban rejtőzködve töltötte, a menekülést fontolgatva. Forró zuhanyra és puha párnái kényelmére vágyott, a város keleti részén fekvő lakásában. Megígérte azonban néhány barátjának – Jamie-nek, Kendrának és Megannek –, hogy velük vacsorázik a bemutató után. Miután az utolsó vásárlók űzettek és távoztak, Gabrielle egy taxiban találta magát, ellenkezésre még csak gondolni sem volt ideje. – Milyen csodás este! – Jamie angyalszőke haja keretbe foglalta az arcát, amint keresztülhajolt a két nő között, hogy megragadhassa Gabrielle kezét. – Soha nem volt még ilyen hétvégi forgalmam a galériában – a ma esti bevétel bámulatos! Annyira hálás vagyok, hogy én állíthattam ki a képeidet! Gabrielle mosolygott barátja lelkesedésén: – Ugyan már. Nem kell megköszönnöd. – Ugye azért nem érezted túl rosszul magad? – Hogy érezte volna, mikor fél Boston a lábai előtt hever? – áradozott Kendra, mielőtt Gabrielle megszólalhatott volna. – A kormányzóval láttalak beszélgetni szendviccsel a kezetekben? Gabrielle bólintott. – A Vineyardon álló nyaralójába szeretne néhány képet. – Szuper! – Az – Gabrielle nem hangzott túl lelkesnek. Rengeteg névjegykártyát őrzött a táskájában – legalább egy évre való folyamatos munkát jelentenének, ha akarná –, miért érzett mégis késztetést arra, hogy lehúzza a taxi ablakát, és kiszórja őket a szélbe? Tekintete elkalandozott az autót körülölelő éjszakában, miközben nézte, ahogy elsuhannak mellette a fények és emberek, furcsán egyedül érezte magát. Az utcák tele voltak járókelőkkel: párok andalogtak kézen fogva, baráti társaságok nevetgéltek és beszélgettek, remekül érezve magukat. Mások divatos kávézók utcai asztalainál ücsörögtek, kirakatokat bámultak. Bármerre nézett, a város lüktetett, vibrált az élettől, a színektől. Gabrielle a művész szemével fogadta be a látványt, mégsem érzett semmit. A nyüzsgő élet – az ő életét is beleért-
ve – mintha elhúzott volna mellette. Az utóbbi időben egyre gyakrabban érezte úgy, mintha egy kerek forogna vele megállás nélkül, csapdába ejtve őt a múló idő és céltalanság végtelen körforgásában. – Mi a baj, Gab? – kérdezte a mellette ülő Megan. – Csendes vagy. Gabrielle vállat vont. – Bocs. Én csak... nem tudom. Biztos a fáradtságtól van. – Valaki adjon már ennek a csajnak egy italt – de máris! – viccelődött Kendra, a sötét hajú nővérke. – Neeem – ellenkezett Jamie ravaszul, és szinte dorombolt. – Amire a mi Gabbynknak szüksége van, az egy férfi. Túl komoly vagy, édesem. Nem egészséges, ha ennyire hagyod, hogy a munka föléd kerekedjen. Szórakozz! Különben is, mikor bújtál ágyba utoljára valakivel? Túl régen, ami azt illeti, de Gabrielle nem igazán gondolt rá. Mindig akadt udvarlója, ha úgy akarta, és a szex – már amikor épp része volt benne – nem tartozott a vesszőparipái közé, mint némely barátjának és barátnőjének. Amennyire el volt szokva tőle mostanában, nem is hitte, hogy egy orgazmus választ adhat arra, ami az utóbbi idők nyugtalanságát okozza, bármi legyen is az. – Tudod, Jamie-nek igaza van – mondta Kendra. – Szükséged van egy kis lazításra meg vadulásra. – Most vagy soha – tette hozzá Jamie. – Nem hiszem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Most tényleg nem bírok éjszakázni, srácok. A galériakiállítások mindig megviselnek, és... – Sofőr – Jamie, tudomást sem véve róla, előrébb csúszott az ülésen, és megkocogtatta a vezetőt az utasoktól elválasztó átlátszó műanyag falat. – Megváltozott a terv. Úgy döntöttünk, ünnepelni akarunk, az étterem felejtős. Oda mennénk, ahová a jó fejek járnak. – Ha szeretik a klubokat, a város északi végében van egy új, most nyitott – válaszolta a taxis, mentolos rágóját pukkasztgatva beszéd közben. – Egész héten oda fuvaroztam. Ma is jártam ott kétszer –
trendi, hajnalig nyitva tart, a neve La Notte. – Óóó, La Notttéé – dorombolta Jamie, és játékos pillantást vetett a háta mögé, miközben felvonta elegáns szemöldökét –, lányok, tökéletesen romlottan hangzik, gyerünk! A La Notte egy viktoriánus, gótikus épületben kapott helyet, amely egészen a legutóbbi időkig a Szent János Háromság plébániatemplomaként volt ismert. A közelmúltban azonban a bostoni főegyházmegye kénytelen volt bezáratni egy tucatnyi hasonló helyet a plébánosai által okozott szexbotrányok miatt. Most, ahogy Gabrielle és barátai próbáltak bejutni a zsúfolt klubba, gépi trance és techno dübörgött az oltár feletti erkélyen felállított DJ-pult fölé erősített hatalmas hangszórókból. Stroboszkóp szórta a fényt egy boltíves, hármas osztású színes ólomüveg ablakra. A lüktető fénycsóvák áthatoltak a levegőben kavargó vékony füstrétegen, a látszólag véget nem érő zene őrjöngő ütemét követve. A tánctéren – és a La Nőtte szinte minden egyes további négyzetméterén, beleértve a galériát is – az emberek vonagló, esztelen érzékiséggel gabalyodtak egymásba. – Szent szar! – kiabálta túl Kendra a zenét, és karját felemelve táncolta keresztül magát a tömegen. – Micsoda hely, mi? Őrület! Még alig jutottak túl a táncolók első hullámán, mikor egy magas, vékony pasas csapott le a szexis barna lányra, és a fülébe súgott valamit. Kendra dévajul felkacagott, és lelkesen bólintott. – A fiúka táncolni akar – vihogott, táskáját Gabrielle kezébe nyomva –, és ki vagyok én, hogy visszautasítsam! – Erre – mutatott Jamie egy kis üres asztal felé a bár mellett, amint barátnőjük elvonaglott partnerével. Leültek mindhárman, Jamie rendelt egy kört. Gabrielle a táncteret pásztázta Kendra után, de a lányt elnyelte a táncoló kavalkád. A körülötte nyüzsgő tömeg ellenére Gabrielle nem tudta elnyomni azt a hirtelen jött érzést, hogy barátaival rivaldafényben ül. Mintha megfigyelés alatt lennének, csak mert itt ülnek a klubban. Őrültség volt ilyeneket gondolnia. Talán túl sokat dolgozott, túl sok időt töltött otthon egyedül, mintha a külvilág elbátortalanítaná. Tisztára üldözési
mániás. – Gabbyra! – kiabálta túl Jamie az üvöltő zenét, martinis poharát köszöntésre emelve. Megan is felemelte az italát, és koccintott Gabriellel. – Gratulálok a ma esti nagyszerű kiállításhoz! – Kösz, srácok. Neonsárga italát kortyolgatva Gabrielle megint úgy érezte, figyelik. Sőt egyre inkább meg volt róla győződve. Mintha egy merev tekintet nyúlna át hozzá a sötétségen keresztül. Martinis pohara peremén keresztül felpillantott, és látta, amint a stroboszkóp fénye megcsillan egy napszemüvegen. A napszemüveg mögé rejtett láthatatlan szempár minden kétséget kizáróan őrá tapadt a tömegen keresztül. A stroboszkóp villanó fényei nem világították meg kellőképpen a férfi határozott vonásait, de Gabrielle szeme így is azonnal befogadta a látványát. Rövid fekete haja lazán keretezte széles, intelligens homlokát és vékony, szögletes arcát. Állkapcsa erős, szigorú, és a szája... a szája nagylelkű és érzéki, még most is, hogy ilyen cinikus, majdnem kegyetlen kifejezés ült rajta. Gabrielle elbátortalanodott és másfelé nézett, végtagjaiban melegség áramlott szét. Látta maga előtt a férfi arcát, azonnal beleégett az agyába, mint kép a filmbe. Letette az italát, és gyorsan odanézett, ahol a férfi állt. Ő azonban már nem volt ott. A bárpult másik oldalán hangos csattanás hallatszott, így Gabrielle hátrapillantott. Az egyik zsúfolt asztalról alkohol folyt a padlóra. A feketére lakkozott felületet beborították a törött üvegcserepek. Öt, sötét motoros bőrruhát és napszemüveget viselő fickó szólalkozott öszsze egy Dead Kennedy-s atlétát és kopott kék farmert viselő férfival. Az egyik rosszarcú bőrruhás egy részegnek látszó platinaszőkét ölelgetett, aki úgy tűnt, ismeri a punkot. Nyilvánvalóan a fiúja volt. Az meg is ragadta a lány karját, de ő eltaszította magától, és félrehajtotta a fejét, hogy a bőrruhás odaférjen a nyakához. Kihívóan meredt a fiújára, miközben végig a nyakára tapadó férfi hosszú barna hajával játszadozott. – Gáz van. – Megan ismét hátrafordult, ahogy a helyzet egyre
drámaibbá vált. – Ja – tette hozzá Jamie, miután megitta az utolsó korty martinit, majd odaintette a pincért, és új kört rendelt. – A csajszi anyukája mindenesetre elfelejtette közölni lánykájával, hogy nem szerencsés mással távozni egy helyről, mint akivel érkezett. Gabrielle nézte őket még egy pillanatig, elég ideig ahhoz, hogy lássa a második motorost is a lányra vetődni és lecsapni annak nyitott szájára. A lány szívesen vette mindkettőjüket, az egyik kezével a nyakánál lévő sötét fejet simogatva, a másikkal a szőkét, aki úgy tapadt az arcára, mintha élve akarná felfalni. A punk fiú trágár szavakat üvöltözve szidta a lányt, aztán megfordult, és elkezdett kifelé furakodni a tömegen át. – Ettől a helytől kiver a víz – vallotta be Gabrielle, észrevéve, amint néhányan nyíltan szívják a kokaint a hosszú márvány bárpult túlsó végén. A barátai nemigen hallották a dübörgő zenétől. Nem is látszottak osztozni kényelmetlen érzésében. Valami nem stimmelt itt, és Gabrielle nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az éjszaka végül valami ocsmányságba fog torkollni. Jamie és Megan helyi zenészbandákról kezdett beszélgetni, míg Gabrielle martinijának maradékát szürcsölte a pici asztal túloldalán, várva az alkalomra, amikor közbevághat, hogy kimenthesse magát és hazamenjen. Gyakorlatilag egyedül ücsörgött, tekintete lopva végigsiklott az ütemesen bólogató és rángatózva táncoló tömeg felett, a korábban őt figyelő, napszemüveg mögé bújtatott szempárt keresve. Vajon ő is a többi gengszterhez tartozott, a motoros banda tagja, aki csak a bajt keresi? Ugyanúgy volt öltözve, mint ők, és ugyanolyan veszélyesnek tűnt. Akárki volt is, Gabrielle már nyomát se látta. Hátradőlt a székben, és majd’ kiugrott a bőréből, amikor hátulról két kéz nehezedett a vállára. – Hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek titeket, srácok! – lihegte Kendra lélekszakadva, mégis lelkesen, ahogy az asztal fölé hajolt. – Gyerünk! Foglaltam egy asztalt a másik oldalon. Brent és né-
hány haverja velünk szeremé tovább mulatni. – Király! Jamie máris talpra ugrott, indulásra készen. Megan egyik kezébe fogta teli martinis poharát, a másikba Kendra és a saját táskáját. Mikor Gabrielle nem sietett csatlakozni hozzájuk, Megan megállt. – Jössz? – Nem – Gabrielle felállt, vállára kanyarította a táskáját. – Menjetek csak, jó szórakozást. Hulla vagyok. Azt hiszem, fogok egy taxit és hazamegyek. Kendra lebiggyesztette a száját. – Gabby, nem mehetsz haza! – Elkísérjelek? – ajánlotta fel Megan, bár Gabrielle tudta, a lány legszívesebben a többiekkel maradna. – Nem, minden rendben. Érezzétek jól magatokat, de csak óvatosan, rendben? – Biztos, hogy nem maradsz? Csak még egy italra? – Tényleg muszáj mennem, szükségem van egy kis levegőre. – Persze, menj csak – korholta Kendra műfelháborodással. Előrelépett, és gyors puszit nyomott Gabrielle arcára. Ahogy visszalépett, Gabrielle orrát vodka és valami kevésbé egyértelmű illat csapta meg. Pézsma lehetett, furcsán fémes. – Ünneprontó vagy, Gabby, de azért szeretlek. Kendra huncutul kacsintva karolt Jamie-be és Meganbe, aztán játékosan a kavargó tömeg felé ráncigálta őket. – Hívj fel holnap! – tátogta Jamie visszafordulva a válla fölül Gabrielle-nek, majd lassan mindhármukat elnyelte az emberáradat. Gabrielle azonnal az ajtó felé vette az irányt, alig várta, hogy kívül kerüljön. Minél tovább maradt, annál hangosabbnak tűnt a zene, a fejében dobolt, gondolkodni se hagyta. Se a környezetére összpontosítani. Mindenfelől nekiütköztek, ahogy próbált utat törni, állandóan táncoló, hadonászó, pörgő testekhez nyomódott. Idegen kezek lökdöstek, böködték, tapogatták és fogdosták a sötétben, míg végre kibotladozott a szórakozóhely bejáratához vezető előcsarnokba, aztán tovább, keresztül a nehéz, kétszárnyú kapun. Az éjszaka hűvös volt, és sötét. Mély levegőt vett, hogy megsza-
baduljon a La Nőtte zajától, bűzétől és nyugtalanító hangulatától. A zene még kinn is dübörgött, a stroboszkópok által szórt fények megannyi apró robbanásként lüktettek a magas ólomüveg ablakok mögött, de Gabrielle így, hogy kijutott már, kezdett megnyugodni. Senki nem figyelt rá, amint a járdaszegélyhez sietett, és várt, hogy leinthessen egy arra járó taxit. Csak páran voltak kint, néhányan elsétáltak mellette, mások a klubhoz vezető betonlépcsőkön igyekeztek felfelé. Kiszúrt egy felé közeledő sárga taxit, és integetni kezdett. – Taxi! Amikor az üres taxi elindult felé az éjszakai forgalomban, és megállt mellette, a szórakozóhely ajtaja hatalmas robajjal kivágódott. – Hé, ember! Mi a franc van? – Gabrielle mögött, a lépcsők felől szóló férfihang egy oktávval megemelkedett a félelemtől. – Ha még egyszer megérintesz, kurvára... – Kurvára mi lesz? – gúnyolódott egy másik mély és halálos hang, melyre kuncogással helyeseltek társai. – Ja, avass be, te kis punk szarkupac, mit fogsz tenni? Gabrielle, a taxi ajtajának kilincsén tartva kezét, riadtan, rettegve attól, hogy tudja, mit fog látni, odafordította a fejét. A bárnál megismert banda tűnt fel, a motorosok, vagy akárkik is voltak, fekete bőrruhában és napszemüvegben. Farkasokként köröztek mind a hatan a punk fiú körül, felváltva ütötték, játszottak vele, mint a prédával szokás. A kölyök az egyik felé lendült – elvétette –, aztán a helyzet egy szempillantás alatt elfajult. A dulakodók hirtelen Gabrielle felé vették az irányt, a banda a taxi motorháztetejére dobta a fiút, ököllel kezdték püfölni az arcát. Orrából és szájából dőlt a vér, Gabrielle ruháját is érte. A lány döbbenten és rémülten lépett hátra. A kölyök négykézláb próbált menekülni, de támadói nem engedték, olyan dühvel támadták, ami a lány számára felfoghatatlan volt. – Takarodjatok a rohadt kocsimtól! – üvöltött ki a taxis a lehúzott ablakon. – Jézus Krisztus! Intézzétek el máshol, halljátok?! Az egyik támadó odafordult a taxishoz, megeresztett egy rettene-
tes vigyort, aztán hatalmas öklével lesújtott a szélvédőre, pókhálóssá zúzva azt. Gabrielle látta, hogy a sofőr keresztet vet, szája némán mozog az autóban. A sebességváltó reccsent egyet, aztán felsivítottak a gumik, ahogy a taxi hátramenetbe lódult, megszabadulva a motorháztetőn fekvő terhétől. – Várjon! – sikoltotta Gabrielle, túl későn. A fuvar – utolsó menekülési esélye a brutális tetthelyről – elúszott. Torkában felkúszó jeges rémülettel nézte, ahogy a taxi elhajt, végig az utcán, majd hátsó lámpáinak fényét is végleg elnyelte a sötétség. A járdaszegélyen a hat motoros nem kegyelmezett áldozatának, túlságosan lefoglalta őket a punk eszméletlenre verése ahhoz, hogy Gabrielle-t figyelemre méltassák. A lány megfordult, felrohant a La Nőtte lépcsőjén, közben a táskájában kotorászott a mobiljáért. Végre megtalálta a vékony kis készüléket, gyorsan felnyitotta. Benyomkodta a 911-et, közben kivágta a klub ajtaját, berontott az előcsarnokba, mellkasát abroncsként szorította a pánik. A zene és a különféle hangok lármáján, saját szívverésének robajló dörömbölésén túl Gabrielle-nek csupán a csend válaszolt a vonal másik végén. Elvette a készüléket a fülétől. Nincs jel. – A francba! Újra tárcsázta a 911-et. Nem sikerült. Gabrielle berohant a klub táncterére, kétségbeesetten kiabált a lármába. – Valaki, kérem, segítsen! Segítsenek! Senki nem hallotta. Megkopogtatta az emberek vállát, húzgálta az ingujjukat, megrázta egy tetovált, katonakülsejű férfi karját, de senki nem figyelt rá. Még csak rá sem néztek, folytatták a táncot meg a beszélgetést, mintha ő ott sem lenne. Álmodott csupán? Talán csak rémálom volt, és egyedül ő látta a kinti brutalitást? Gabrielle felhagyott az idegenek megszólítgatásával, és barátai keresésére indult. Közben újra és újra megnyomta az újratárcsázás gombot, reménykedve, hogy a telefon végül kicseng. Nem sikerült,
és hamarosan rájött, hogy Jamie-éket sem fogja soha megtalálni ekkora tömegben. Idegesen és összezavarodva szaladt vissza a klub kijáratához. Talán le kellene intenie egy autóst, hívni a zsarukat, bármit! Amint kinyitotta a nehéz ajtókat, és kilépett, arcába csapott a hideg levegő. Lihegve lesietett az első néhány lépcsőfokon, nem tudta, mi vár rá: nőként, egyedül egy hatfős, talán teljesen bedrogozott banda ellen. Ám sehol nem látta őket. Eltűntek. Néhány fiatal sétált fel a lépcsőn, egyikük léggitározott, a többiek meg arról beszéltek, hova mennek még bulizni később. – Sziasztok – köszönt nekik Gabrielle, felkészülve arra, hogy figyelemre se méltatják. Megálltak, rámosolyogtak, annak ellenére, hogy a maga huszonnyolc évével legalább tíz évvel idősebb volt bármelyiküknél. A hozzá legközelebb álló feléje bólintott: – Mizu? – Valaki esetleg... – tétovázott, mert hirtelen már abban sem volt biztos, örülne-e, ha kiderülne, nem is álmodta az egészet –, nem láttátok véletlenül az iménti verekedést? – Verekedés volt? Király! – örült a bandavezér. – A – válaszolt a másik. – Sajna csak most érkeztünk. Nem láttunk semmit. Továbbmentek, felmásztak a maradék lépcsőn, Gabrielle pedig csak bámult utánuk, és arra gondolt, biztos elment az esze. Visszament a járdaszegélyhez, amelyet vér borított, ám a punknak és támadóinak nyoma veszett. Gabrielle egy utcai lámpa alatt állt, fázósan dörzsölte karját a hidegben. Körbepillantott az utcán, bármilyen jelét keresve az erőszaknak, amelynek pár perce tanúja volt. Semmi. Aztán... meghallotta. A hang a tőle jobbra eső keskeny sikátorból jött. A vállmagasságig érő, hangerősítőként működő betonfallal szegélyezett, csaknem teljesen sötét sikátor elárulta az ott tartózkodókat,
akiknek állati morgását az utcán is hallani lehetett. Gabrielle nem tudta beazonosítani a beteg, nyálas zajokat, amelyektől megfagyott a vér az ereiben, és teste minden idegszála vészriadót fujt. Egyik lába lendült a másik után. Nem egyre távolabb az ijesztő hangoktól, hanem feléjük. Mobiltelefonja mázsás kőként húzta a kezét. Visszatartotta a lélegzetét. Nem is vette észre, mióta nem vett már levegőt, amíg pár lépést nem tett a sikátorban, és tekintete megállapodott az előtte levő alakokon. A bőrruhás-napszemüveges gengszterek. Négykézláb álltak, lökdöstek valamit. Bele-belemartak. Az utcáról beszűrődő gyér világításban Gabrielle hirtelen meglátott a mészárlás mellett egy rongycafatot. A punk atlétája volt, elszaggatva, foltosán. Gabrielle ujjával megkereste a mobil újratárcsázás gombját, majd csendben megnyomta a kis billentyűt. A készülék halkan kicsengett, majd a vonal túloldalán megszólaló rendőrségi diszpécser hangja ágyútűzként hasított az éjszakába: – 911. Miben segíthetek? A hirtelen háborgatásra az egyik motoros felkapta a fejét. Vadállati, gyűlölettől villogó szeme tőrként fúródott a földbe gyökerezett lányba. Arcát beborította az alvadt vér. És a fogai! Elesek, mint egy vadállaté – nem is fogak voltak, hanem agyarak, amelyekkel rávicsorgott, miközben rettenetesen hangzó, idegen szót sziszegett felé. – 911 – szólt a diszpécser újra. – Miben segíthetek? Gabrielle képtelen volt válaszolni. Annyira megrettent, hogy alig tudott levegőt venni. A szájához emelte a mobilt, de egyetlen szót sem bírt kinyögni. Segélykérő hívása kárba veszett. Halálos bizonyossággal tudta ezt, így az egyetlen logikus dolgot tette, amit csak tehetett. A készüléket remegő ujjakkal a szadista motoros banda felé fordította, és megnyomta a fényképező funkciógombját. A vaku villanása bevilágította a sikátort. Most már mindannyian felé fordultak, kezükkel beárnyékolták napszemüveg mögé rejtett szemüket. Ó, te jó ég! Talán még mindig van esélye elmenekülni ebből a po-
koli éjszakából. Gabrielle újra meg újra meg újra kattintott, miközben menekült a sikátorból az utca felé. Mormolást hallott, vicsorgó átkozódást, láb-dobogást, de nem mert visszanézni. Még akkor sem, mikor acél éles szisszenését hallotta a háta mögött, majd a válaszul felhangzó, nem e világi, fájdalmas és dühös üvöltést. Gabrielle-t hajtotta az adrenalin és a félelem, meg sem állt, amíg a Commercial Streeten meg nem látott egy várakozó taxit. Beugrott, bevágta az ajtót. Lihegett, magánkívül volt a rettegéstől. – Vigyen a legközelebbi rendőrségre! A sofőr átkarolta az anyósülés hátát, ahogy szemöldökráncolás kíséretében odafordult hozzá. – Jól van, hölgyein? – Persze – válaszolta gépiesen. Aztán: – Nem. Be kell jelentenem egy... Jézusom. Mit is akar ő bejelenteni? Veszett motorosok kannibalisztikus őrjöngését? A másik lehetséges magyarázat sem lenne hihetőbb egy hajszállal sem. Gabrielle tekintete találkozott az aggódó sofőrével. – Kérem, siessen. Szemtanúja voltam egy gyilkosságnak.
MÁSODIK FEJEZET
Vámpírok. Tele volt velük az éjszaka. Több mint egy tucatot számolt össze belőlük a klubban. Többségük a félmeztelen, hullámzó tömeget vizslatta, hogy kiválassza – és elcsábítsa – azokat a nőket, akikkel szomjukat olthatják az éjjel. Sajátos életközösség volt ez, amely jól szolgálta a fajt már több mint kétezer éve. Békés együttélés, amely a vámpírok azon képességén alapul, hogy képesek kitörölni a megcsapolt emberek memóriáját. Sok vér folyik napfelkelte előtt, reggel azonban a faj tagjai visszatérnek a városon belüli és kívüli menedékükbe, és az emberek, akiket használtak, az égvilágon semmire sem emlékeznek. Nem így történt viszont a klub melletti sikátorban. A hat, vértől megrészegült ragadozó elvakult gyilkossága volt számukra az utolsó. Éhségükben meggondolatlanná váltak; nem vették észre, hogy figyeli őket. Sem a klubban nem látták, sem kinn, amikor az átalakított templom egy második emeleti ablakpárkányáról követte nyomon őket. Teljesen hatalmába kerítette őket a vérszomj, a kóros szenvedély, mely egykor járványként söpört végig a fajon, vérszopóvá változtatva oly sokat közülük. Mint ezek is, akik nyíltan és válogatás nélkül táplálkoztak az emberekből, akik között éltek. Lucan Thorne nem rajongott kifejezetten az emberi fajért, de még annál is kevésbé szerette az előtte tornyosuló vérszopó vámpírokat. Egy-két elállatiasodott vámpír látványa az éjszakai őrjárat során egy Boston méretű városban megszokott volt. Egyszerre, egy csokorban
látni ennyit nyíltan táplálkozni azonban több volt, mint aggasztó. A vérszopók száma megint növekedett, egyre arcátlanabbá váltak. Valamit tenni kellett. Lucan és a faj még néhány más tagja minden éjjel vadászatra indult, céljuk azon beteg egyedek kiirtása volt, akik veszélyeztették mindazt, amit a vámpírok oly nehéz munkával elértek. Ma éjjel Lucan egyedül vadászott, nem érdekelte, hogy ellenségei létszámban jóval felülmúlják. Kivárta a támadáshoz legmegfelelőbb időpontot: mikor a vérszopók halálos mohóságuktól hajtva már kielégítették az elméjüket betöltő szenvedélyt. Miután teleitták magukat vérrel, tovább marakodtak a fiú testén, vicsorogva és egymásba marva, mint a vadkutyák. Lucan gyors megtorlásra készült – végre is hajtotta volna, ha a sötét sikátorban hirtelen fel nem tűnik egy vörös hajú nő. Sikerült egy pillanat alatt megváltoztatnia a forgatókönyvet: azzal, hogy követte a vér-szopókat, önkéntelenül is elterelte figyelmüket áldozatukról. Amint a mobiltelefon vakuja felvillant a sötétben, Lucan villámgyorsan leereszkedett az árnyékos ablakpárkányról, hang nélkül érkezve a járdára. A vérszopókhoz hasonlóan őt is elvakította a hirtelen villanás. A nő folyamatosan készítette a felvételeket a mészárlás helyszínéről menekültében, valószínűleg ez a néhány pánikszerű gombnyomás mentette meg a barbárok haragjától. Amíg azonban a többi vámpír érzékelését eltompította és lelassította a vérszomj, Lucané könyörtelenül kristálytiszta maradt. Viharkabátja alól előhúzta fegyvereit – kétélű tőröket titániumszélű acélból –, és előrelendült, hogy lefejezze a hozzá legközelebb eső vérszopót. Néhány pillanat múlva másik kettő is ugyanígy járt, a holttestek pedig vergődtek, miközben gőzölgő, savas masszából hamuvá porladtak. Állati üvöltés töltötte be a sikátort, ahogy Lucan még egyet megszabadított a fejétől, aztán megpördült, és keresztüldöfött egy másikat. A vérszopó véres fogait rávicsorítva sziszegett, agyarairól vér csöpögött. Halványsárga szeme gyűlölettel tapadt Lucanra, hatalmas írisze sóvárogva kitágult, pupillája függőleges csíkká keske-
nyült. A lény teste görcsbe rándult, hosszú karjait Lucan felé nyújtotta, szája borzalmas, idegen vigyorba merevült, amikor a speciális kovácsoltacél megmérgezte vérszopó vérét, aztán füstölgő mocsok maradt utána csupán az utca kövén. Már csak egy volt életben. Lucan szembefordult a hatalmas férfival, mindkét tőre készen állt az összecsapásra. A vámpír azonban eltűnt – elmenekült az éjszakában, mielőtt végezhetett volna vele. Átkozott. Tőrei elől eddig még egyetlen rohadék sem menekülhetett. Most sem szabad hagynia. Felmerült benne, hogy levadássza a szökevényt, de akkor fedezetlenül maradna a helyszín. Ez jelentette a nagyobb kockázatot, mert az emberek esetleg rájönnének, micsoda veszély leselkedik rájuk közvetlen közelből. A kezdetektől fogva a vérszopók brutalitása miatt üldözték Lucan fajtáját az emberek, és nem biztos, hogy túlélnék az újkori megtorlásokat, hiszen a modern technológia az ember oldalán áll. Amíg a vérszopókat meg nem szabályozzák – még jobb lenne, ha teljesen kiirtanák őket –, az emberek nem szerezhetnek tudomást a körülöttük élő vámpírokról. Miközben Lucan nekiállt eltüntetni minden gyilkosságra utaló nyomot, gondolatai visszatértek a napsütés hajú, alabástromszépségű nőre. Hogyan volt képes a vérszopók nyomára akadni a sötét sikátorban? Bár az emberi mendemondák szerint a vámpírok szempillantás alatt képesek eltűnni, az igazság ennél egy hajszállal kevésbé valószínűtlen. Hihetetlen sebességük révén egyszerűen képesek az emberi szem számára követhetetlenül gyorsan mozogni, ezt tetézi még fejlett hipnotikus erejüket a náluk alacsonyabb rendű elmék felett. Érdekes módon erre a nőre egyik sem volt hatással. Lucannak eszébe jutott, hogy látta őt korábban a klubban. Zsákmányáról elvonta a figyelmét egy kifejező szempár, amely hasonló lelkiállapotot tükrözött, mint az övé. A lány is észrevette őt, a barátai mellett ülve bámult vissza rá. Az őket elválasztó tömegen keresztül
és a klub áporodott levegőjének ellenére is megérezte a lány parfümének illatát – valami egzotikus volt, valami ritka. Most is megérezte a finom, lágy illatot az éjszakában, delejezőn hatott érzékeire, valami ősi, primitív ösztön mozdult meg benne. Ínye megfájdult agyarai hirtelen megnyúlásától, amely a vágy fizikai reakciója volt – érzéki és egyéb vágyaké –, és amelyet képtelen volt leküzdeni. Érezte az illatát, vágyott rá, nem sokkal másképp, mint vérszopó testvérei. Lucan hátrahajtotta a fejét, mélyen tüdejébe szívta a nő eszenciáját, érzékeny szaglásával beazonosítva őt a város másik végén. A nő volt a vérszopók támadásának egyetlen tanúja, igazán nem lenne bölcs dolog meghagyni a történtekkel kapcsolatos emlékeit. Megtalálja őt, és kerüljön bármibe is, a faj érdekeit fogja szem előtt tartani. Agya hátulsó szegletében egy ősi ösztön azt súgta, akárki is a lány, már őhozzá tartozik. – Higgye el, láttam az egészet! Hatan voltak, foggal-körömmel marcangolták a pasast – mint az állatok! Végeztek vele! – Maxwell kisasszony, ezt már megbeszéltük párszor az éjszaka folyamán. Mindannyian fáradtak vagyunk, és messze még a reggel. Gabrielle már több mint három órája a rendőrségen ült, próbált leírást adni a La Notte klubtól nem messze történt szörnyűségről, amelynek szemtanúja volt. A két rendőr, aki kihallgatta, először hitetlenkedett, mostanra pedig türelmetlenné, majdhogynem ellenségessé vált. Érkezése után nem sokkal kiküldtek egy járőrkocsit a szórakozóhelyhez, felmérni, mi történt, és összeszedni a holttestet, amelyet Gabrielle bejelentett. Nem találtak semmit. Nem volt nyoma semmiféle bandacsatának, sem annak, hogy valakivel ocsmányul elbántak volna. Úgy tűnt, meg sem történt az egész – vagy pedig csodával határos módon valakinek sikerült minden nyomot eltüntetni. – Ha egy pillanatra rám figyelnének... ha vetnének egy pillantást a fotókra, amiket készítettem... – Már láttuk őket, Maxwell kisasszony. Sokszor. Ide hallgasson, semmi nem stimmel abból, amit eddig elmondott – sem a vallomása,
sem a mobillal készített szemcsés, homályos képek. – Elnézést, hogy a minőség nem megfelelő – válaszolt csípősen Gabrielle. – Legközelebb, mikor szemtanúja leszek egy csapat pszichopata által elkövetett brutális gyilkosságnak, mindenképp magammal viszem a Leicámat és a tartalék lencséket. – Talán szeretné újragondolni a vallomását – javasolta az idősebb, bostoni kiejtésében árnyalatnyi ír akcentussal, délen töltött ifjúságának maradványaként. Pufók kezével végigsimított gyérülő szemöldökén, majd visszacsúsztatta a lány mobiltelefonját az asztalon. – Tudatában van annak, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti, Maxwell kisasszony? – A vallomásom nem hamis! – erősködött Gabrielle csalódottan és dühösen, amiért úgy kezelték, mint egy bűnözőt. – Fenntartok mindent, amit itt mondtam. Miért hazudnék? – Azt csak ön tudhatja, Maxwell kisasszony. – Hihetetlen. Rögzítették a segélyhívásomat. – Igen – erősítette meg a rendőrtiszt. – így van, felhívta a diszpécserünket. Sajnálatos módon azonban semmi nem hallatszik a vonalban. Nem szólt bele, nem is válaszolt a diszpécser kérdéseire. – Ja, hát elég nehéz is megtalálni a kellő szavakat, miközben végignézi az ember, hogy valakinek széttépik a torkát. A férfi újabb kétkedő pillantást vetett rá. – Ez a klub a La Notte. Elég vad hely, ahogy hallom. Népszerű a gótok, raverek körében... – Mire akar kilyukadni? A zsaru vállat vont. – Sok kölyöknek vannak igen furcsa dolgai manapság. Talán amit ma látott, az is csak valami balhé volt, ami kissé elfajult. Gabrielle eleresztett egy káromkodást, a telefonjáért nyúlt. – Ez magának úgy néz ki, mint egy elszabadult piti balhé? Rákeresett a képekre, és újra végignézte őket. Bár elmosódottak és homályosak voltak a vakutól, azért még tisztán látta a banda tagjait, ahogy körülállják a földön fekvő alakot. Az egyik fotón a vaku villanó fényét visszaverő szempárok néztek a lencsébe, az elnagyolt arcvonásokat eltorzította a düh.
Miért nem látták ezt a rendőrök is? – Maxwell kisasszony – vetette közbe a fiatalabb. Megkerülte az asztalt, felült a szélére a lány előtt. Ő volt a csendesebb, figyelmesen hallgatott, míg társa egyfolytában hitetlenkedett és gyanakodott. – Nyilvánvaló, hogy ön úgy gondolja, valami rettenetesnek volt tanúja az éjjel a klubnál. Carrigan felügyelő és én segíteni szeretnénk, de ahhoz, hogy ezt megtehessük, fontos, hogy közös nevezőre jussunk. – Rendben – bólintott Gabrielle. – Megkaptuk a vallomását, láttuk a fotókat. Ön józan ember benyomását kelti. Mielőtt továbblépnénk, meg kell kérdeznem, hajlandó-e drogtesztnek alávetni magát. – Drogtesztnek – a lány felugrott székéből, végképp elvesztve önuralmát. – Ez nevetséges! Nem valamiféle szakadt kis drogos suttyó vagyok, és tiltakozom, hogy ekként bánjanak velem! Gyilkosságot próbálok bejelenteni! – Gab? Gabby! Valahonnan a háta mögül meghallotta Jamie hangját. Nem sokkal azután hívta a fiút, hogy beért a rendőrőrsre, mert szüksége volt az ismerős arcokra, miután végignézte azt a rettenetet. – Gabrielle! – Jamie odasietett hozzá, forrón átölelte. – Ne haragudj, nem tudtam hamarabb ideérni, de már otthon voltam, mikor megkaptam az üzeneted. Úristen, édesem, jól vagy? Gabrielle bólintott. – Azt hiszem. Kösz, hogy eljöttél! – Maxwell kisasszony, kérje meg a barátját, hogy kísérje haza – szólt a fiatal rendőr. – Ezt folytathatjuk később is. Talán tisztábban tud majd gondolkodni, ha kialudta magát. A két rendőr felállt, intettek a lánynak, hogy álljon fel ő is. Nem vitatkozott. Fáradt volt, halálosan kimerült, és nem remélte, hogy meggyőzheti a zsarukat arról, amit látott, még ha az egész éjszakát a rendőrségen tölti is. Fásultan engedte, hogy Jamie és a két rendőr kivezesse a rendőrség épületéből. Félúton járt a parkolóhoz vezető lépcsőn, amikor a fiatalabb rendőr utána szólt: – Maxwell kisasszony! A lány megállt, visszanézett a férfira, aki az épület előtti lámpa
alatt állt. – Ha ez megnyugtatja, kiküldök valakit magához, hogy megbizonyosodjon, minden rendben, és talán beszélhetne is vele, ha átgondolta a vallomását. Gabrielle-nek nem tetszett ez az atyáskodó hangnem, de már arra sem volt ereje, hogy felháborodjon. Azok után, amit ma látott, örömmel fogadja a rendőri látogatás nyújtotta biztonságot, még ha lekezelő is az ajánlat. Bólintott, és követte Jamie-t az autóhoz. A rendőrőrs egyik csendes sarokasztalánál egy irodista elindította a nyomtatót. A mögötte álló készülék dolgozni kezdett, egyoldalas jelentés csúszott ki belőle. A férfi kiitta az utolsó korty hideg kávét Red Sox feliratú bögréjéből, felállt rozoga, ütött-kopott székéből, és feltűnés nélkül kivette a lapot a nyomtatóból. Az őrs csendes volt, elhagyatott, megkezdődött az éjszakai műszak. Még ha sokan is lettek volna benn, akkor sem tűnt volna fel senkinek a visszafogott, félszeg, magának való gyakornok. Ez volt a szép a munkájában. Ezért lett ő a kiválasztott. Nem ő volt az egyetlen toborzott rendőr. Tudta, hogy vannak rajta kívül mások is, kilétük azonban ismeretlen maradt. Így biztonságosabb. Tisztább. Ő személy szerint nem is emlékezett már, mikor látta először a gazdáját. Csak annyit tudott, attól a naptól kezdve azért él, hogy őt szolgálja. Kezében a jelentéssel végigcsoszogott a folyosón, olyan helyet keresve, ahol egyedül lehet. A társalgót, amely soha, egyetlen napszakban sem volt üres, már birtokba vette két titkárnő és Carrigan, a kövér, nagypofájú zsaru, aki a hét végén vonul nyugdíjba. Nagyban hencegett, micsoda fantasztikus üzletet kötött valami francos floridai kéglire, a nők meg tudomást sem vettek róla, ócska, sárga cukormázzal bevont tortát eszegettek, diétás kólával leöblítve. Az irattáros beletúrt seszínű hajába, elsétált az ajtó előtt, a folyosó végén lévő mosdók irányába. Megállt a férfimosdó előtt, keze a kopott fémkilincsen pihent, miközben lazán körbenézett. Senki nem lát-
ta, így gyorsan a következő ajtóhoz lépett, ahol a rendőrőrs takarítószereit tárolták. Zárva kellett volna tartani, de ez ritkán fordult elő. Nem nagyon volt mit ellopni, hacsak nem táplált az ember különös vonzalmat az ipari méretű vécépapír, ammóniás tisztítószerek és barna papírtörülköző iránt. Elfordította a gombot, és meglökte a régi acélajtót. Miután belépett, magára zárta az ajtót, majd zubbonya zsebéből elővette a mobilját. Megnyomta a gyorshívót. Az egyetlen számot hívta, amely bele volt programozva lenyomozhatatlan, egyszer használatos telefonjába. A készülék kétszer kicsörgött, majd meghallotta a baljós csöndet, amely gazdája senkivel össze nem téveszthető jelenlétére utalt. – Uram – lehelte, hangja áhítatos suttogás volt híreim vannak. Gyorsan és halkan beszélt, elfecsegte a Maxwell nő rendőrőrsön tett látogatásának összes részletét, beleértve a banda belvárosi gyilkosságát illető vallomását. Hallotta a kagylóban a vonal másik végéről érkező morgást és a lélegzés lágy sziszegését, ahogy gazdája csendben hallgatta az információkat. Érezte dühét a lassú, néma légvételekben, ereiben megfagyott a vér. – Lefuttattam önnek a személyes adatait, uram. Mindent – buzgólkodott, majd felhasználva a mobil gyenge fényét, beolvasta Gabrielle címét, titkosított telefonszámát és egyéb adatait. Az alázatos vérrabszolga így szolgálta buzgón rettegett és hatalmas gazdáját.
HARMADIK FEJEZET
Két egész nap telt el. Gabrielle próbálta teljesen kitörölni emlékezetéből a La Notte melletti sikátorban látott szörnyűségeket. Egyébként is, mit számított? Senki nem hitt neki. Sem a rendőrség, akik ígéretük ellenére még mindig nem küldtek ki hozzá senkit, sem a barátai. Jamie és Megan, akik látták, ahogy a bőrruhás gyilkosok a kölyköt zaklatják, annyit mondtak, látták őket, mikor később elhagyták a klubot, nem volt semmilyen csetepaté. Kendrát sokkal inkább lekötötte Brent – akit a tánctéren szedett fel –, így nem vett észre semmit abból, ami a klubban történt. Szombat éjjel az őrsön a rendőrök azt mondták neki, a La Notte-hoz kiküldött járőr mindenkitől pontosan ugyanezt hallotta. Történt valami dulakodás a bárnál, de senki nem jelentett erőszakos cselekményt a klubból vagy kintről. Senki nem látta az általa jelentett támadást. Senkit nem vettek fel kórházba vagy hullaházba. Még kárbejelentés sem érkezett a járdaszegélynél parkoló taxisofőrtől. Semmi. Hogy lehet ez? Káprázott a szeme? Úgy tűnt, csak Gabrielle tartotta valóban nyitva a szemét azon az éjszakán. Vagy csak ő volt a tanúja valami megmagyarázhatatlannak, vagy kezd megőrülni. Talán kicsit mindkettő. Nem tudta elviselni a gondolatot, ezért menekülést keresett az egyetlen dologban, amiben még örömét lelte. A háza pincéjében saját ízlése szerint kialakított, szigetelt ajtajú sötétszobában Gabrielle be-
lemerítette a fotópapírt egy előhívó folyadékkal teli tálba. A folyadékban a halvány semmiből lassan körvonalazódni kezdett a kép. Nézte, ahogy életre kel a város közelében felfedezett régi, gótikus stílusú, elhagyatott elmegyógyintézet romos téglafalán felfutó erős borostyánindák ironikus szépsége. Jobban sikerült, mint hitte; művészi fantáziája eljátszott a gondolattal, hogy egész sorozatot készít a kísérteties, elhagyatott helyről. Félretette a fényképet, másikat hívott elő. Ez egy fenyőcsemetét ábrázolt, mely egy rég elfeledett fatelep járdájának repedésében hajtott ki. A képek megmosolyogtatták, miközben kiemelte a folyadékból, és felcsipeszelte őket a szárítókötélre. Majdnem tucatnyi hasonló feküdt fenti íróasztalán is, görbe tükröt tartva a természet makacsságának és a bolond emberi kapzsiságnak, arroganciának. Gabrielle mindig is kívülállónak érezte magát, csendes megfigyelőnek, gyermekkorától fogva. Annak tudta be, hogy nem voltak szülei – egyáltalán nem volt családja, kivéve a párt, akik boldogtalan tizenkét évesként örökbe fogadták, miután egyik nevelőszülőtől sodródott a másikig. A felső középosztálybeli Maxwelléknek nem volt saját gyermekük, nagylelkűen megsajnálták, de tőlük sem kapta meg a szeretetet, amire vágyott. Haladéktalanul bentlakásos iskolába íratták, különféle nyári táborokba küldték, végül pedig egy másik államban működő egyetemre. Szülei, ha annak lehet őket nevezni, egyszerre haltak meg egy autóbalesetben, míg ő az egyetemen tanult. Gabrielle nem vett részt a temetésükön, de első komoly képét két, juharfa árnyékolta sírkőről készítette a városi Mount Auburn temetőben. Azóta fotózott. Soha nem kesergett a múlton, most is gyorsan lekapcsolta a sötétkamra világítását, és elindult fölfelé, azon törve a fejét, mit egyen vacsorára. Két percet sem töltött a konyhában, amikor megszólalt az ajtócsengő. Jamie nagyon kedvesen nála aludt az elmúlt két éjszaka, hogy megbizonyosodjon róla, Gabrielle jól van. Aggódott a lányért, pont úgy, mint egy báty, akije sosem volt. Mikor reggel elment, felajánlotta, hogy estére visszajön, de Gabrielle ragaszkodott ahhoz, hogy ma-
gában is jól meglesz. Egyedüllétre vágyott, így amikor a csengő megszólalt, enyhe bosszúságot érzett, amiért ma sem hagyják békén. – Mindjárt jövök – kiáltotta a lakás előszobájából. Megszokásból kinézett a kukucskálón, de Jamie szőke hajzuhataga helyett egy ismeretlen férfi sötét haját és megnyerő arcát látta. Régmúltat idéző gázlámpa állt a bejárati lépcső közvetlen szomszédságában. Lágy, sárga fénye úgy ölelte körbe a férfit, mintha az éjszaka köré borulna aranyszín palást. Halványszürke szeme baljós volt, mégis ellenállhatatlan, ahogy a bejárati ajtó vékony üvegét bámulta, mintha látná őt a másik oldalon. A lány kinyitotta az ajtót, ám jobbnak látta fent hagyni a biztonsági láncot. A férfi előrelépett, az őket elválasztó rövid láncra pillantott. Mikor szemük újra találkozott, halványan elmosolyodott, mintha szórakoztatónak találná, hogy a lány azt hiszi, ilyen könnyen megállíthatná őt, ha tényleg be akarna jutni. – Maxwell kisasszony? – hangja puha, sötét bársonyként hatott Gabrielle érzékeire. – Igen? – Lucan Thorne vagyok – oly lágyan, kimérten beszélt, hogy Gabrielle hirtelen megnyugodott. Amikor nem válaszolt, a férfi folytatta. – Úgy tudom, néhány nappal ezelőtt nehézsége akadt a rendőrőrsön. Csak tudni akartam, jól van-e. A lány bólintott. Úgy néz ki, a rendőrök végül mégsem tettek le róla teljesen. Mivel semmit nem hallott felőlük az utóbbi pár napban, már nem is várta a jelentkezésüket, annak ellenére, hogy ígéretet tettek, benéznek hozzá. Nem mintha biztos lehetne benne, hogy ez a fickó a lenyalt fekete hajával, finom, határozott arcával tényleg zsaru-e. Bár elég mogorvának látszott, eltekintve sötét, veszélyesen vonzó kinézetétől, nem tűnt úgy, mintha bántani akarná. Mégis, azok után, amiken átment, Gabrielle úgy gondolta, nem lehet elég óvatos. – Tudja igazolni magát? – Természetesen. Megfontolt, szinte érzéki mozdulatokkal vékony bőrtárcát vett elő,
felmutatta az ajtónyílásban. Csaknem teljesen sötét volt odakinn, ezért eltartott egy ideig, hogy szemügyre vegye a csillogó rendőr jelvényt és a mellette levő, névvel ellátott fényképes igazolványt. – Rendben. Jöjjön be, nyomozó. Kiakasztotta a biztonsági láncot, kinyitotta az ajtót, és beengedte a férfit, miközben az ajtónyílásban megjelenő széles vállát nézte. Jelenlétével gyakorlatilag betöltötte az előszobát. Hatalmas férfi volt, magas és nagydarab, fekete felöltőjében. Sötét ruhája, haja elnyelte a plafonról függő lámpa lágy fényét. Magabiztos, majdnem uralkodói megjelenése volt, arckifejezése halálosan komoly, mintha sokkal inkább alkalmas lenne egy légiónyi felfegyverzett lovag irányítására, mintsem holmi képzelgő nőszemélyekhez küldözgessék lelket ápolni Beacon Hillbe. – Nem gondoltam, hogy mégis jön valaki. A hétvégi fogadtatásom után az őrsön azt hittem, Boston védelmezői leírtak, mint dilinyóst. A férfi nem tagadott, nem is helyeselt, csak némán bemasírozott a nappaliba, és körbenézett. Pillantása megállapodott az íróasztalon, melyen legutóbbi képeiből feküdt néhány vázlat. Gabrielle követte a férfit a szobán keresztül, kíváncsi volt, milyen hatást váltanak ki belőle a képek. A férfi felhúzta sötét szemöldökét, miközben aprólékosan átvizsgálta a fotókat. – A magáé? – fordult hozzá, halványszürke szemét a lányéba fúrva. – Igen – válaszolta Gabrielle. – Egy gyűjtemény részei, címe: Az újjászületett város. – Érdekes. Újra végignézte a képeket, közben Gabrielle a homlokát ráncolta a férfi alaposan megfontolt, ám közömbös válaszán. – Mostanában ezekkel múlatom az időt, kiállítani még nem fogom őket. A férfi felmordult, de továbbra is csendben lapozgatta a fényképeket. Gabrielle közelebb lépett, hogy jobban lássa a reakcióit vagy azok hiányát. – Rengeteg megrendelést kapok a városban. Lehet, hogy a kormányzó vineyardi házát is fotózom még ebben a hónapban.
Hallgass már – figyelmeztette magát. Vajon miért akarja lenyűgözni ezt a pasit? Thorne nyomozó nem ájult el ettől. Szó nélkül kinyújtotta kezét, és foglalkozásához képest túlságosan elegáns ujjaival finoman kicserélt két képet az asztalon. Gabrielle, teljesen érthetetlen módon, azon vette észre magát, hogy arról ábrándozik, hogy ezek a hosszú, fürge ujjak megérintik a meztelen bőrét, beletúrnak a hajába, fejét gyengéden a férfi erős vállára húzzák, és ő elmerül a hűvös szürke tekintetben. – Tehát – zökkent vissza a valóságba –, lefogadom, szívesen vetne egy pillantást azokra a fotókra, amiket a klub mellett készítettem szombat éjjel. Válaszra sem várva a konyhába ment, és felemelte a telefont a pultról. Felnyitotta, előkereste az egyik képet, majd Thorne nyomozó elé tartotta a készüléket. – Ez az első kép. Remegett a kezem, kicsit homályosra sikerült. Ráadásul a vaku miatt sok részlet lemaradt. De ha jobban megnézi, hat sötét alakot lát a földön. Azok ők: a gyilkosok. Az a kupac pedig, amit marcangolnak, az áldozat. Beleharaptak... mint az állatok. Thorne mereven nézte a képet. Arca nem árult el semmit. Gabrielle a következő képre kattintott. – A vakutól megijedtek. Nem is tudom, talán elvakította őket. Amikor a következőket készítettem, némelyik megállt és rám nézett. Nem igazán tudom kivenni az arcvonásaikat, de ez az egyikük arca. Azok a fura fénycsíkok a visszatükröződő szemei. – Megborzongott, ahogy visszaemlékezett a gonosz, nem emberi szemekre. – Pontosan rám nézett. A nyomozó továbbra is hallgatott. Elvette a lánytól a mobilt, és végignézte a maradék fotókat. – Maga mit gondol? – kérdezte Gabrielle, megerősítésre várva. – Maga is látja, ugye? – Látok... valamit, igen. – Hála istennek. A haverjai az őrsön megpróbálták elhitetni velem, hogy megőrültem, mintha valami drogos idióta lennék, aki azt
sem tudja, mit beszél. Még a barátaim sem hittek nekem, amikor elmeséltem, mit láttam akkor éjjel. – A barátai – szólalt meg a férfi, gondosan megválogatva a szavait –, úgy érti, valaki más, azon a férfin, a szeretőjén kívül, akivel a rendőrségen volt? – A szeretőm? – nevette el magát Gabrielle. – Jamie nem a szeretőm. Thorne felnézett a képekből, tekintete találkozott a lányéval. – Az utolsó két éjszakát a maga lakásán töltötték kettesben. Honnan tudta? Gabrielle felháborodott arra a lehetőségre, hogy bárki is kémkedhet utána, még ha a rendőrség is az, mert talán sokkal inkább gyanakvásból teszik, mint az ő védelme érdekében. Ahogy azonban ott állt Lucan Thorne nyomozó mellett a nappaliban, dühe jórészt elszállt, helyét pedig átvette a belenyugvás. Bágyadt, erőtlen együttműködés. Különös, gondolta, mégis megnyugtatta az érzés. – Jamie velem maradt pár éjszakára, mert aggódott értem a történtek után. Csak barátok vagyunk, nem több. Jó. Thorne szája nem mozgott, Gabrielle mégis biztos volt benne, hogy hallotta a választ. A férfi ki nem mondott szavai, öröme, hogy a lánynak nincs szeretője, valahonnan mélyről visszhangoztak Gabrielle-ben. Talán csak szeretné, hogy így legyen. Nagyon régóta élt már egyedül, így Lucan Thorne puszta jelenléte is különös dolgokat művelt az eszével. A testével pedig méginkább. Amikor a férfi ránézett, gyomra összeszorult, és kellemes melegség áradt szét benne. Pillantása égetett, forró volt és bensőséges. Agyában egy kép jelent meg: mezítelenül ölelkeznek a hold fényétől ezüstös hálószobában. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte a férfi kemény izmait ujjai alatt, feszes testét, ahogy fölötte mozog... vastag férfiasságát, amint betölti őt, lüktet, majd mélyen benne kilövell. Ó, igen, gondolta, és álltó helyében megvonaglott. Jamie-nek igaza volt. Túl sokáig tartóztatta meg önmagát. Thorne lassan pislogott, sűrű fekete szempillája beárnyékolta sötéten csillogó, ezüstös szemét. Mintha hűvös szellő érintené meztelen,
felhevült bőrét, Gabrielle merev végtagjai úgy ernyedtek el. Szíve hevesen kalapált; a szoba szokatlanul melegnek tetszett. A férfi elfordította róla a tekintetét, a lány szeme pedig megakadt nyakszirtjén, ahol a haj találkozott rendelésre készített inge gallérjával. Tetoválás díszítette a nyakát – legalábbis annak nézett ki. Bonyolultan tekergő, bőrénél néhány árnyalattal sötétebb, mértani alakzatok örvénylettek végig a nyakán, a mintázat egészen előrenyúlt, sűrű, sötét haja pedig elfedte a koponyájánál. Arra gondolt, vajon milyen lehet a többi része, és van-e valami különleges jelentése a gyönyörű mintának. Szinte legyőzhetetlen vágyat érzett, hogy ujjával kövesse a vonalakat. Vagy a nyelvével. – Mondja el, mit mesélt a barátainak a klubnál történt támadásról. A lány torka kiszáradt, nagyot nyelt, és megrázta a fejét, hogy képes legyen megszólalni. – Igen, szóval... Istenem, mi történik vele? Próbált nem tudomást venni felgyorsult pulzusáról, és az éjszaka eseményeire összpontosítani. Elmesélte a nyomozónak a történteket, ugyanúgy, ahogy korábban a rendőrségen és a barátainak tette. Minden szörnyűséges részletre kitért, a férfi pedig nem szólt közbe, hagyta, hogy a lány zavartalanul beszéljen. Hűvös, figyelő pillantása alatt Gabrielle teljes pontossággal visszaemlékezett a vérengzésre, mintha memóriájának lencséje kiélesedett volna, a részletek nagyító alá kerültek. Amikor befejezte, Thorne még egyszer végignézte a mobilban tárolt képeket. Arca komolyról halálosan komorra változott. – Maxwell kisasszony, mit gondol, mit ábrázolnak ezek a képek? A lány felpillantott, szemük találkozott, a férfi bölcs, átható tekintete a veséjéig hatolt. Abban a pillanatban egyetlen szó villant Gabrielle eszébe – hihetetlen, nevetséges, hátborzongatóan tiszta gondolat. Vámpírokat. – Nem tudom – válaszolta sután, elhessegetve fejében az erősödő suttogást. – Úgy értem, nem tudom, mit gondolhatnék. Ha a nyomozó eddig nem tartotta bolondnak, ezután biztos annak tartaná, ha kimondaná a szót, amely egyre erősebben csimpaszkodott
tudatába, megfagyasztva a vért az ereiben. Ez volt az egyetlen értelmes magyarázat a rémítő öldöklésre, amit látott. Vámpírok? Jézus isten. Tényleg megőrült. – Elviszem a készülékét, Maxwell kisasszony. – Gabrielle – ajánlotta a lány. Félszegen elmosolyodott. – Gondolja, hogy a törvényszéki szakértők, vagy hogy is hívják azokat, akik ezzel foglalkoznak, tudnak majd élesíteni a képeken? A férfi enyhén biccentett, ami nem volt igazi bólintás, aztán eltette a mobiltelefont. – Holnap este visszahozom. Itthon lesz? – Persze. – Hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű kérdést is úgy tesz fel, hogy inkább parancsnak hangzik? – Értékelem, hogy eljött, Thorne nyomozó. Az utóbbi pár nap elég kemény volt. – Lucan – válaszolta a férfi, gyorsan rápillantva. – Hívjon Lucannak. Mintha melegség áradt volna felé a tekintetéből, valamiféle nyugodt megértés. Mintha ez a férfi több rémséget látott volna már, mint amit ő felfoghatna. A lány nem tudta szavakba önteni a rá törő érzelmeket, de gyorsabban kezdett verni a szíve, és úgy érezte, kiszivattyúzták a szobából az összes levegőt. A férfi még mindig őt nézte, mint aki arra vár, hogy eleget tegyen a kérésnek, és mondja ki a nevét. – Rendben... Lucan. – Gabrielle – amikor a férfi kiejtette a nevét, a lány megreszketett. Hirtelen megragadta valami a férfi figyelmét a lány háta mögött. Gabrielle egyik legelismertebb fotóját nézte. Száját kissé összeszorította, érzékien lebiggyesztette. Talán szórakoztatónak találta a képet, talán meglepőnek. Gabrielle is odafordult, hogy lássa. Egy városi parkban készült, mely a vastag decemberi hótakaró alatt fagyott volt és elhagyatott. – Nem tetszik a munkám – találgatta a lány. A férfi enyhén megrázta a fejét. – Érdekesnek találom. A lány kíváncsi lett. – Mennyiben?
– A leghihetetlenebb helyekben is meglátja a szépséget – válaszolta a férfi kicsit később. – A képei tele vannak szenvedéllyel... – De? Teljesen összezavarta a lányt: hirtelen kinyújtotta a kezét, és lágyan megcirógatta az állát. – Egyiken sem szerepelnek emberek, Gabrielle. – Dehogyisnem... Tiltakozni kezdett, de mielőtt szavakba önthette volna ellenkezését, rájött, hogy a férfi igazat beszélt. Végigtekintett a lakásában felakasztott fotóin, visszaemlékezett a többi, múzeumokban és galériákban kiállított munkájára szerte a városban. A férfinak igaza volt. A képek, bármit is ábrázoltak, üres, elhagyatott helyekről szóltak. Egyiken sem volt emberi arc, vagy legalább bármilyen más jele az életnek. – Ó, istenem – suttogta a lány, megdöbbenve a felfedezéstől. Ez a férfi egy szempillantás alatt felfedezte a munkájában azt, amit soha senki más őelőtte. Még saját maga sem vette észre a nyilvánvaló igazságot a művészetében, de Lucan Thorne megmagyarázhatatlan módon felnyitotta a szemét. Mintha a lelkébe látott volna. – Mennem kell – szólalt meg a férfi, máris az ajtó felé indulva. Gabrielle követte, és azt kívánta, bárcsak maradna még. Talán később visszajön. Majdnem meg is kérte rá, de kényszerítette magát arra, hogy legalább az önuralom látszatát tartsa meg. Thorne már félig átlépte a küszöböt, amikor hirtelen hátrafordult. A lányhoz hajolt, túl közel került hozzá a szűk folyosón. Hatalmas teste Gabrielle fölé tornyosult, de a lány egyáltalán nem bánta. Még csak levegőt sem vett. – Valami baj van? A férfi orrlyukai alig észrevehetően kitágultak. – Milyen parfümöt használ? A kérdés megzavarta a lányt. Olyan váratlanul érte, olyan személyes volt. Érezte, ahogy a forróság az arcába kúszik, bár nem értette, miért kellene magát zavarban éreznie. – Nem használok parfümöt. Nem tudok. Allergiás vagyok rá.
– Igazán? A férfi ajka széles mosolyra nyílt, mintha szája hirtelen túl kicsi lenne a fogainak. A lány felé hajolt, lassan elfordította a fejét, míg lélegzete a lány nyakát súrolta. Gabrielle hallotta halk lélegzését – érezte, ahogy hűvös, majd egyre melegebb lélegzete simogatja a bőrét –, ahogy magába szívja illatát, majd ajkai közt kiengedi a levegőt. Forróság ömlött végig a torkán, megesküdött volna, hogy a férfi ajkát érezte a verőerén, amelynek lüktetése szabálytalanná vált sötét fejének intim közelségétől. Mély torokhang ütötte meg a fülét, mintha átkot mormoltak volna. Thorne felegyenesedett, nem nézett a lány riadt szemébe. Nem magyarázkodott, nem kért elnézést a különös viselkedéséért. – Jázminillata van – ez volt minden megjegyzése. Végül, anélkül hogy rápillantott volna, kilépett az ajtón az időközben teljesen besötétedett utcára. Helytelen volt követnie a nőt. Lucan tisztában volt ezzel, már akkor is, amikor ott állt Gabrielle Maxwell bejárati ajtaja előtt az este, és felmutatta neki a nyomozóigazolványát és -jelvényét. Egyik sem volt az övé. Nem is voltak valódiak, csak hipnotikus manipuláció volt az egész, amelynek segítségével elhitette a lány emberi agyával, hogy az, akinek kiadja magát. A magafajta által használt egyszerű trükk csupán, ritkán alacsonyodott azonban odáig, hogy igénybe is vegye. Mégis itt állt most újra, nem sokkal éjfél után, saját vékonyka becsületkódexét is megszegve, miközben lenyomta a lány bejárati ajtajának kilincsét, és lám, az ajtó nyitva volt. Tudta, hogy így lesz; ő sugallta ezt a lánynak, mikor korábban nála járt. Megmutatta neki, mit akart vele tenni, a választ pedig kiolvasta a meglepett, ám készséges, lágy, barna szemekből. Megtehette volna. A lány örömmel kiszolgálta volna, ebben biztos volt, és a gondolatra, milyen heves gyönyört élhettek volna át együtt, majdnem elfeledkezett kötelességéről. Lucan elsősorban azonban a fajnak és a harcosoknak tartozott felelősséggel, velük együtt, közösen kellett megküzdenie a vérszopók jelentette, egyre növekvő prob-
lémával. Nem elég, hogy Gabrielle, miután végignézte a mészárlást, jelentette az esetet a rendőrségen, és beszámolt róla a barátainak, mielőtt kitörölhették volna az emlékezetét, de még képeket is készített. Bár homályosak voltak, majdnem használhatatlanok, mégis léteztek. Biztonságba kellett helyeznie őket, mielőtt a lány bárkinek is megmutathatná valamelyiket. Ez legalább sikerült. Vagy a technikuslaborba kellene mennie Gideonhoz, hogy azonosítani tudják a vérszopót, aki megszökött a sikátorból, vagy kinn kéne járőröznie talpig fegyverben Dantéval, Rióval, Conlannel és a többiekkel, hogy minél több beteg testvérüket vonják ki a forgalomból. Meg is teszi, amint elintézte a dolgát a tündéri Gabrielle Maxwellel. Lucan besurrant a Willow Streeten álló régi téglaépületbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. Gabrielle ellenállhatatlan illata körülölelte, úgy vezette a lányhoz, mint azon az éjszakán a klub előtt, majd később a belvárosi rendőrségnél. Csendben osont a lakásban, át a nappalin, fel a lépcsőn a galérián kialakított hálószobába. A tetőablakokon beszűrődő sápadt holdfény megvilágította a boltíves menynyezetet, gyengéden körülölelve a lány csodás testét. Meztelenül aludt, mintha csak rá várna. Hosszú lábait körülfonta az összegyűrt lepedő, szétterülő haja aranyvörös hullámzással keretezte arcát a párnán. Édes illata bódítón lengte körbe a férfit, úgy, hogy szemfogai belesajdultak. Jázmin, mosolygott keserű beletörődéssel. Az egzotikus virág, amely csak az éj csábító szavára tárja fel illatos szirmait. Tárd fel magad nekem, Gabrielle. Mégsem fogja elcsábítani, döntötte el. Nem így. Ma éjjel csak megkóstolja, hogy kielégítse kíváncsiságát. Miután végzett, a lány nem fog emlékezni sem arra, hogy találkoztak, sem a borzalmakra, amiknek tanúja volt a sikátorban azon az éjjelen. Saját szükséglete várhat. Lucan odasétált az ágyhoz, leült a lány mellé a matracra. Végigsimított selyemfényű haján, ujjával végigcirógatta finom karját.
Gabrielle megmozdult, édesen felsóhajtott, felriadt a könnyed érintéstől. – Lucan – mormolta álmosan az ébrenlét határán, tudatalattija elárulta neki, hogy a férfi ott van vele. – Csak álmodsz – suttogta a férfi. Megdöbbent, amikor neve elhagyta a lány ajkát, mert nem használt semmiféle vámpírcselt, hogy ez megtörténjen. Gabrielle-ből mélyről jövő sóhaj tört fel, és odabújt a férfihoz. – Tudtam, hogy visszajössz. – Tudtad? – Ühüm – a válasz inkább dorombolás volt, rekedt és erotikus. Szeme továbbra is csukva volt, még mindig álmodott. – Azt akartam, hogy visszajöjj. Lucan erre elmosolyodott, végigsimított a lány békés, sima homlokán. – Nem félsz tőlem, szépségem? A lány enyhén megrázta a fejét, a férfi tenyerét az arcához szorította. Ajkai picit szétnyíltak, apró fogai megcsillantak a fentről beszűrődő lágy fényben. Nyaka kecses volt, büszke, királyi alabástrom oszlop, törékeny, finomcsontú vállai fölött. Milyen édes lenne, milyen lágy, ha nyelvével megízlelné. A mellei pedig... Lucan képtelen volt ellenállni a hamvas barackszín mellbimbóknak, melyek oly izgatóan dudorodtak a lány testét épp csak elfedő lepedő alatt. Lágyan ujjai közé fogta az egyiket, simogatni kezdte, és majdnem felhördült a vágytól, amikor a bimbó, mint egy kis gyöngyszem, merev lett az érintésétől. Ő is megmerevedett. Megnyalta az ajkát, rátört az éhség, birtokolni akarta a lányt. Gabrielle lassan fészkelődött az összegyűrt ágynemű alatt. Lucan lassan lehúzta róla a takarót, hogy teljesen meztelenné váljon. Tökéletes teste volt, épp ahogy gondolta. Kicsi, de erős, ruganyos, hajlékony és szépséges. Elegáns, izmos combok; művészkeze vékony és kifejező, és most öntudatlanul mozgásba is lendült, ahogy Lucan végigsimított a mellei között, egészen a lapos hasáig. Bőre itt bársonyos volt és meleg, ellenállhatatlanul csábító.
Lucan föléhajolt, tenyerét a lány alá csúsztatta, majd felemelte a matracról. Megcsókolta a lány csípőjének édes hajlatát, aztán nyelve eljátszott köldöke apró völgyében. A lánynak elakadt a lélegzete, miközben a férfi elidőzött a kis bemélyedésben, vágyának illata fogva tartotta a férfi érzékeit. – Jázmin – suttogta rekedten a férfi, fogával is könnyedén megérintve a lány felhevült bőrét, ahogy csókjaival egyre lejjebb haladt. A lány kéjes nyögése, amikor szája a combjai közé ért, heves, mohó vágyat ébresztett a férfiban. Már kemény volt és merev; férfiassága hevesen lüktetett túl szorossá vált ruhája alatt. A lány nedves és sima volt az ajkai alatt, nyílása forrón ölelte körül kutakodó nyelvét. Lucan úgy szívta őt magába, mintha édes nektár volna, míg a lány teste megremegett a rátörő gyönyörtől. A férfi tovább nyalogatta, míg újból elélvezett, aztán még egyszer. Gabrielle erőtlenül, reszketve ernyedt a férfi karjába. Lucan is remegett, reszketett a keze, ahogy gyengéden visszafektette a lányt az ágyba. Soha nem kívánt még nőt ennyire. Többet akart, eszmélt rá; megzavarodott az érzéstől, hogy védelmezni szeretné. Gabrielle még mindig lihegett utolsó orgazmusa óta, összegömbölyödve feküdt, ártatlanul, mint egy cica. Lucan néma dühvel nézett le rá, elemi erővel tombolt benne a vágy. Tompa fájdalom nyilallt az ínyébe, ahogy agyarai megnyúltak. Nyelve kiszáradt. Mardosta az éhség. Látása kiélesedett, a vér és gyönyör utáni vágya körülfonta, halvány szemének pupillái elkeskenyedtek, akár a macskáé. Használd őt, sürgette nem emberi, földöntúli énje. Ő a tiéd. Vedd el, ami megillet. Csak egy korty – fogadkozott. Nem bántja a lányt, csak az örömét fokozza, ha belekóstol. Amikor eljön a reggel, úgysem fog emlékezni semmire. Forrásként táplálja őt, életet ad neki, és bár kissé fáradtan és kielégülten ébred, áldott tudatlanságban marad a történtekkel kapcsolatban. Csak egy kis jótétemény, győzködte magát, még akkor is, amikor teste egyre sürgetőbben parancsolta, hogy táplálkozzon.
Lucan ráhajolt Gabrielle még mindig erőtlen testére, és gyengéden félresöpörte a vörös hajzuhatagot, mely eltakarta a nyakát. Szíve vadul dübörgött, égető szomjának enyhítésére ösztönözte. Csak egy korty, nem több. Hogy jó legyen. Közelebb hajolt, kinyitotta a száját, érzékeit betöltötte a nő részegítő illata. Ajka rátapadt a lány meleg bőrére, nyelvével érezte a finom pulzust. Agyarai súrolták a lány bársonyosan sima torkát, amely úgy lüktetett, mint saját, követelőző férfiassága. Egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy éles foga felszakította volna a lány finom bőrét, éles szeme felfedezett egy aprócska anyajegyet Gabrielle füle mögött. Az alig észrevehető, félhold bölcsőjébe hulló pici könnycseppet formáló anyajegytől Lucan ijedten hátratántorodott. A nőnemű emberek körében oly ritkán előforduló jel csak egyet jelenthetett... Kiválasztott. Átkokat szórva pattant fel az ágyról, mintha tűz égetné. Gabrielle iránti éhsége még mindig emésztette, közben azzal a gondolattal viaskodott, mit tett majdnem mindkettőjükkel. Gabrielle Maxwell kiválasztott volt, egyedülálló vérrel és DNSadottságokkal, amelyek a Lucan fajtájabeliek társává emelte őt. Ő és a hozzá hasonló nők királynők voltak az emberek között. Lucan és testvérei számára, amely csak hímnemű egyedekből állt, ez a nő a legnagyobb becsben tartott istennő: Életadó. Végzete szerint vérkötelék fűzi az új vámpírgenerációhoz, magjukat hordja. Iránta való esztelen mohóságában Lucan pedig csaknem magának követelte.
NEGYEDIK FEJEZET
Gabrielle nem tudta volna egy kezén megszámolni, hány erotikus álma volt eddig életében, de soha, egyik sem volt annyira forró – nem is beszélve arról, milyen valóságos –, mint az a szexmaraton, melyet az elmúlt éjszaka volt szerencséje átélni a képzeletbeli Lucan Thorne jóvoltából. A férfi lehelete, mint az éjszakai szellő, suhant be hálószobája ablakán. Haja obszidián-feketesége betöltötte a tetőtéri ablakokat, ezüst szeme, mint a hold gyenge ragyogása. Kezei az ágynemű selymes érintése, miközben a lány csuklóit és bokáit szorosan körbefonták, míg teljesen ki nem tárulkozott. Ajka forró, ahogy a lány bőrének minden négyzetcentiméterét feltérképezte, láthatatlan hullámként nyaldosva testét. Jázminnak hívta őt álmában, a szó lágy zümmögése ott vibrált nyirkos bőrén, miközben a férfi meleg lehelete a puha göndörséget csiklandozta lábai között. A lány vonaglott és nyöszörgött a férfi nyelvének érintésétől, alávetette magát a kínzásnak, ami, azt remélte, sohasem ér véget. De véget ért, túl hamar. Gabrielle felébredt ágyában, és egyedül volt a sötétben. Lucan nevét zihálta; elgyötört, fáradt teste még többel akart. Még mindig gyötrődött, és ez jobban aggasztotta, mint az a tény, hogy a titokzatos Lucan Thorne felültette. Nem mintha az ajánlata, hogy később még beugrik, randikérésnek számított volna, de a lány alig várta, hogy újra találkozzanak. Mióta a férfi egy pillantással megfejtette őt, többet akart tudni róla. Azontúl, hogy esetleg magyarázatot kaphat a klub mellett történtekre,
Gabrielle abban reménykedett, hogy tudnak kicsit másról is beszélgetni, esetleg egy jó bor vagy vacsora mellett. Az pedig ugye teljesen véletlen, hogy kétszer is leborotválta a lábát, és szexi, fekete fehérneműt viselt hosszú ujjú selyemblúza és sötét farmerja alatt. Gabrielle jóval kilenc óra utánig várta a férfit, aztán feladta. Felhívta Jamie-t, hogy ráér-e együtt vacsorázni vele a belvárosban. A Ciao Bella étterem ablak melletti asztalánál Jamie, aki vele szemben ült, letette pinot noirral teli poharát, és a lány szinte érintetlen, tenger gyümölcseivel rakott tányérjára nézett. – Tíz perce tologatod a tányérodon ide-oda azt a szerencsétlen kagylót, édesem. Nem szereted? – Nem, igazán finom. Itt mindig isteni az étel. – Szóval akkor csak a társaság vacak? A lány felpillantott, megrázta a fejét. – Egyáltalán nem. Te vagy a legjobb barátom, tudod jól. – Ahham – válaszolta a fiú mosolyogva. – De össze nem lehet engem hasonlítani a nedves kis álmoddal. Gabrielle arca felforrósodott, amikor egy szomszédos asztalnál ülő vendég feléjük pillantott. – Néha nagyon bunkó tudsz lenni, ugye tudod? – suttogta Jamienek – Nem kellett volna elmesélnem. – Ó, drágám, ne érezd magad kínosan. Ha annyi ötcentesem lenne, ahányszor verítékben úszva arra ébredtem, hogy valami jó pasi nevét üvöltöm... – Nem üvöltöttem a nevét. – Valóban nem tette, csak nyögdécselte és zihálta. Az ágyban, aztán a zuhany alatt. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből Lucan Thorne-t. – Jamie, olyan volt, mintha tényleg ott lett volna. Az ágyamban – olyan valóságos volt, hogy meg is tudtam érinteni. Jamie felsóhajtott. – Valaki itt igazán szerencsés. Ha legközelebb szembejön ez az álomi szerető, légy oly kedves, ha végeztél vele, küldd el hozzám. Gabrielle elmosolyodott, mert pontosan tudta, hogy barátja egyál-
talán nem nélkülözi manapság a romantikát. Az utóbbi négy évben boldog, monogám párkapcsolatban élt Daviddel, egy antikvitás kereskedővel, aki épp üzleti úton járt valahol. – Akarod tudni, mi a legfurcsább az egészben, Jamie? Amikor reggel felkeltem, nem volt kulcsra zárva a bejárati ajtóm. – És? – Ismersz, mindig kulcsra zárom. Jamie összeráncolta szőkésbarna, elegáns szemöldökét. – Azt akarod mondani, hogy ez a pasas betört hozzád, míg aludtál? – Tudom, hogy hülyén hangzik. Egy rendőrnyomozó éjjel megjelenik a házamban, hogy elcsábítson. Kezdek becsavarodni. Utolsó mondata egyszerű kijelentésnek hangzott, de nem ez volt az első eset, hogy megkérdőjelezte saját épeszűségét. Nem is a második. Szórakozottan babrálta blúza ujját, Jamie pedig őt figyelte. Látszott rajta az aggodalom, és ettől Gabrielle még kényelmetlenebbül érezte magát, kétségbeesetten el akarta hessegetni annak lehetőségét, hogy mentálisan instabillá vált. – Nézd, szívem. Borzasztóan megviseltek az utóbbi napok. Biztos összezavarodtál. Kiborultál. Lehet, hogy elfelejtetted bezárni az ajtót. – És mi van az álommal? – Az csak... egy álom. Zaklatott agyad így üzeni, hogy kikapcsolódásra van szükséged. Gabrielle gépiesen bólintott. – Igazad van. Biztos erről van szó. Bárcsak el tudná hitetni magával, hogy a válasz tényleg ilyen észszerű, mint ahogy barátja szájából hangzott. Lelke mélyén azonban elvetette az ötletet, hogy figyelmetlenségében hagyta volna nyitva az ajtót. Soha nem tenne ilyet, legyen bármennyire is kikészülve vagy összezavarodva. – Hé – Jamie átnyúlt az asztal felett, hogy megfogja a kezét. – Rendbe jössz, Gab. Tudod, ugye, hogy engem bármikor hívhatsz? Melletted vagyok, mindig számíthatsz rám. – Köszi. Jamie elengedte a lány kezét, megragadta a villáját, és Gabrielle vacsorájára bökött. – Eszel még abból, vagy ellophatom?
Gabrielle kicserélte félig tele tányérját a fiúéval. – Ne tartsd vissza magad. Míg Jamie nekiesett a kihűlt ételnek, Gabrielle kezébe támasztotta állát, és nagyot kortyolt borospoharából. Ivás közben keze a nyakán található, alig észrevehető foltokra tévedt, melyeket reggel látott meg fürdés után. Nem a nyitott ajtó volt a legfurcsább felfedezése, a füle alatti kettős folt vitte a pálmát. Az apró karcolások még csak nem is sebezték meg a bőrét, de ott voltak. Két pici bemélyedés, egyenlő nagyságúak, pontosan ott, ahol legerősebben tudta kitapintani a pulzusát. Először arra gondolt, talán alvás közben sebesítette meg magát, túlságosan elragadta az álma, és körmét saját bőrébe vájta. De a karcolások, nem voltak hosszúkásak. Valami... másnak néztek ki. Mintha valaki vagy valami az ütőerébe akart volna harapni. Őrültség. Színtiszta őrület az egész. Valahogy meg kell szabadulnia az ilyesféle gondolatoktól, mielőtt komoly kárt okoz magában. Össze kell szednie magát, leállni az éjjeli látogatókról és horrorfilmbe illő szörnyekről való képzelgéssel, hiszen ezek nem léteztek a való életben. Ha nem elég óvatos, úgy végzi, mint a szülőanyja... – Jaj, istenem, azonnal pofozz meg, komplett idióta vagyok, egy tökfilkó! – kiáltott fel Jamie hirtelen, szétzilálva a lány gondolatait. – Állandóan elfelejtem: tegnap hívtak a galériában a fotóid miatt. Valami belvárosi nagymenő meg akarja nézni őket. – Komolyan? Ki az? A fiú megvonta a vállát. – Nem tudom, édesem. Nem beszéltem magával a leendő vevővel, de az asszisztense beképzelt modorából arra következtetek, hogy a fickót felveti a pénz. Holnap estére beszéltem meg vele találkozót a Pénzügyi Negyed egyik épületében. A luxus tetőlakosztályba, drágám. – Ó, atyám – sóhajtotta a lány hitetlenkedve. – Ahhaa. Nagyon kúl, anyám. Hamarosan már túl menő leszel ahhoz, hogy szóba állj a magamfajta piti házalókkal – viccelődött, csatlakozva a lány izgatott vigyorához.
Gabrielle-nek nehezére esett nem kérdésekkel bombázni Jamie-t, különösen az utóbbi napok történései után. A lány máris széles körű megbecsülésnek örvendett, szépen jutalmazták munkája elismeréseképp, de magánbemutatóra most fog sor kerülni először. – Melyik fotókat kérték, hogy vidd magaddal? Jamie felemelte a borospoharát, majd játékosan koccintott a lánynyal. – Mindegyiket, kislány. A gyűjtemény minden egyes darabját. A város zsúfolt színházi negyedében, egy régi téglaépület tetején csupán a holdfény volt a tanúja a fekete ruhás vámpír gúnymosolyának. A párkány szélén álló harcos elfordította a fejét, majd kinyújtott kezével meg-adta a titkos jelet. Négy vérszopó. Egy emberi zsákmány. Pontosan feléjük közelednek. Lucan bólintott Danténak, utána lelépett az ötödik emeleti tűzlétráról, ahol az utóbbi félórában strázsált. Egyetlen sima, macskaszerűn csendes mozdulattal ért földet. Kétélű harci tőrei hátán keresztbe vetve, hüvelyükben vártak a küzdelemre, markolatuk démoni szárnycsontokként meredeztek vállai felett. Lucan alig hullható szisszenés kíséretében húzta elő titánium szélű fegyvereit, miközben a szűk mellékutca árnyaiba oldalt, felkészülve az est történéseire. Este tizenegy körül járt az idő, jó pár órával azután, hogy be kellett volna ugrania Gabrielle Maxwellhez, hogy visszaadja a mobiltelefonját, amint azt megígérte. A készülék még mindig Gideonnál volt a laborban, aki képeket elemezte, továbbá átfuttatta őket a faj nemzetközi azonosító adatbázisán. Ami Lucant illette, sem személyesen, sem máshogy nem volt szándékában visszaszolgáltatni a lány telefonját. A vérszopók támadását megörökítő képek nem kerülhettek emberi kézbe, és a Gabrielle hálószobájában kishíján megtörtént fiaskó után minél távolabb tartja magát a nőtől, annál jobb. Átkozott kiválasztott. Tudhatta volna. Ha jobban belegondolt, már kezdettől voltak erre
utaló jelek. Például, hogy átlátott a vámpírok agykontroll függönyén, amely a klubra ereszkedett aznap este. Látta a vérszopókat – amint kielégítették vérszomjukat a sikátorban, majd a megörökített, homályos fotókon –, miközben senki más nem látta őket. Aztán otthon, a lakásában, ellenállt Lucan azon kísérleteinek, hogy mentálisan befolyásolhassa a gondolatait, végül csakis saját tudatalatti vágyának engedelmeskedve hódolt be a férfi által felajánlott gyönyöröknek. Nem titok, hogy azok a nőnemű emberek, akikre kizárólagosan jellemző a kiválasztottak egyedi genetikai felépítése, kiemelkedően intelligensek és tökéletesen egészségesek. Sokuk rendelkezett rejtélyes, megmagyarázhatatlan érzékelési vagy paranormális képességekkel, amelyek akkor teljesültek ki, mikor vérkötelékbe léptek hímnemű vámpírokkal. Gabrielle Maxwell esetében ez a képesség abban nyilvánult meg, hogy képes volt meglátni azt, amit más emberek nem, de hogy milyen mértékben, azt senki nem tudhatta. Lucan viszont ki akarta deríteni. Harcos ösztöne azt súgta, mielőbb járjon a dolog végére. Semmilyen formában nem óhajtott azonban közelebbi ismeretségbe kerülni a nővel. De akkor miért nem tudja kiverni a fejéből a lány édes illatát, puha bőrét... perzselő érzékiségét? Gyűlölte, hogy ez a nő ilyen sebezhetővé teszi, és jelen hangulatán az sem segített, hogy teste fájón sürgette a táplálkozást. Egyetlen vigasza a vérszopók bakancsának ütemes kopogása volt, lépteik egyre közelebbről hangzottak, már a mellékutca másik végénél jártak. A néhány lépéssel előttük járó férfi ekkor kanyarodott be a sarkon. Fiatal volt, ereje teljében, fekete-fehér mintás nadrágot és foltos, fehér zubbonyt viselt, amely valamely étterem zsíros konyhájától és a hirtelen rátört, félelem által kiváltott izzadtságtól bűzlött. A szakács hátranézett a válla fölött, abba az irányba, amerről a négy vámpír követte. Fojtott, ideges káromkodás szisszent a sötétben. A férfi megint hátranézett, meggyorsította lépteit, ökölbe szorította maga mellett a kezét, tágra nyíló szeme a lába előtti fénytelen járdára meredt.
– Nem kell így rohanni, kisfiú – gúnyolódott az egyik vérszopó mély reszelőhangon. A másik élesen, csúfondárosan felrikoltott, miközben a maradék három elé vágott. – Ja, ne rohanj el! Úgysem jutsz messzire. A szűk utcát szegélyező házak visszhangozták a vérszopók röhögését. – Hogyaza... – suttogta maga elé a férfi. Nem fordult vissza, megszaporázta a lépteit, nem sok kellett hozzá, hogy ész nélkül és teljesen értelmetlenül rohanni kezdjen. Ahogy a rettegő férfi közeledett felé, Lucan lassan kilépett a homályból, és széles terpeszben megállt az utca közepén. Karját kinyújtotta maga mellett, fenyegető testével és ikerkardjaival elzárta az utat. Hideg mosolyt villantott a vérszopókra, agyarai megnyúltak az előtte álló harc gondolatára. – Jó estét, hölgyeim. – Jézusom! – kiáltott fel a férfi. Hirtelen megtorpant, borzadállyal meredt fel Lucan arcába, térde megroggyant. – A francba! – Kelj fel. – Lucan épphogy csak rápillantott a srácra, ahogy az megpróbált talpra vergődni. – Tűnj el innen. Két tőrét összeütögette maga előtt, a sötét utcát betöltötte az éles, halálos acélpengék erős, fémes csengése. Dante a vérszopók mögé szökkent a járdán, kétméteres, óriás termetével elzárva a visszautat. Nem volt kardja, de a derekára csatolt fekete öv számtalan halálos kézifegyvert rejtett, többek között egy pár borotvaéles, hajlított pengét, melyek gyakorlatilag észvesztően gyors keze pokolian veszélyes meghosszabbításaiként szolgáltak. Rondakörmöknek hívta őket, és ez illett is rájuk. Dante egyetlen szempillantás alatt előhúzta a fegyvereket; a hatalmas vámpír mindig készen állt egy kis véres közelharcra. – Istenem! – kiáltott fel a srác elcsukló hangon, amikor felfogta a rá leselkedő veszélyt. Tátott szájjal meredt Lucanre, a pénztárcája után kotorászott, remegő kézzel húzta elő az ütött-kopott holmit nadrágja hátsó zsebéből, majd a földre dobta. – Vidd el, ember! A tiéd! Könyörgöm, ne ölj meg! Lucan továbbra is szemmel tartotta a vérszopókat, akik már saját
fegyvereik után nyúlkáltak, és próbálták kisütni, mi legyen a következő lépés. – Tűnj el innen nagyon gyorsan. Most. – Ő a miénk – sziszegte az egyik vérszopó. Sárga szeme leplezetlen gyűlölettel villant Lucan felé, pupillája egyre szűkült, míg végül csupán éhségét tükröző, függőleges csíkká keskenyült. Hosszú agyarairól nyál csöpögött, ami újabb bizonyítékát adta a vámpír fokozott vérszomj-függőségének. Ahogy az ember rabjává tud válni az erős drogoknak, ugyanolyan pusztítást végzett a vérszomj a fajon belül. Nagyon könnyű volt átlépni a hártyavékony határvonalat az éhségcsillapítás és az esztelen vérszomj kielégítése iránti vágy között. Akadt, aki önként lépett a szakadékba, mások tapasztalatlanság, vagy az önfegyelem hiánya miatt adták meg magukat. Ha túl messzire merészkedtek, túl hosszú ideig, éppolyan vérszopóvá váltak, mint az épp Lucan előtt vicsorgó fenevadak. Lucan összeütötte maga előtt hosszú tőreit, érezte a csapódó pengék szikrázó melegét, és alig várta, hogy hamuvá változtathassa a nyomorultakat. A srác még mindig ott állt, bambán a félelemtől, fejét ide-oda forgatta a közeledő vérszopók és a mozdulatlanul álló Lucan között. Tétovázása valószínűleg az életébe kerül, de Lucan rideg érzéketlenséggel rázta le magáról a gondolatot. Nem az ő dolga. Csak az számított hogy kiirtsa ezeket a vérszívókat és a többi fertőzöttet. Az egyik vérszopó piszkos kezével megtörölte nyáladzó pofáját. – Vissza, seggfej. Innunk kell. – Ma nem – morrant Lucan. – És nem az én városomban. – A te városodban? – köpött a vérszopó Lucan lába elé míg a többiek hátul kuncogtak. – Ez a város a miénk. Nem telik bele sok idő, és teljesen én uralom. – Így van – tódította egy másik. – Nagyon úgy fest, Itt te vagy a birtokháborító. Végül a srác kezdte összeszedni magát, és menekülőre fogta a dolgot. Nem jutott messzire. Az egyik vérszopó hihetetlen sebességgel utolérte, és torkon ragadta. Felemelte a fiút, hogy fekete, magas
szárú edzőcipős lába majdnem húsz centivel a föld felett kalimpált. A srác hörgött és vonaglott, küzdeni próbált, ahogy a vérszopó szorítása erősödött, míg lassan megfojtotta őt puszta kezével. Lucan közönyösen nézte az előadást, még akkor is, amikor a vérszopó leengedte rángatózó áldozatát, és fogával kitépett egy nagy darabot a nyakából. Szeme sarkából Lucan észrevette Dantét, amint csendben a vérszopók mögé kerül. Agyara kivillant, megnyalta a száját, felkészült. Nem fog csalódni. Lucan sújtott le először, aztán az utca csendjét felverte a fémek csengése és a csontok ropogása. Míg Dante pokoli démonként küzdött, a Rondakörmök villogtak, és harci kiáltásaitól volt hangos az éj, Lucan megőrizte hidegvérét, és halálos biztonsággal sújtott le. A vérszopók egymás után estek áldozatul a harcos csapásainak. A titániummal bevont acél csókja megmérgezte a vérszopók beteg vérét, meggyorsította halálukat, hamarabb bekövetkeztek a teljes megsemmisülés különböző fázisai. Miután ellenségeik kimúltak, és testük finom hamuvá porladt, Lucan és Dante odalépett a másik vérontás helyszínéhez. A srác nem mozdult, széttépett torkából patakzott a vér. Dante mellé térdelt, megszimatolta a brutálisan helybenhagyott testet. – Halott. Vagy az lesz egy perc múlva. A kiömlött vér szaga úgy érte Lucan orrát, mintha ököllel vágták volna gyomorszájon. Szemfogai, melyek eddig is megnyúltak harci dühétől, lüktetni kezdtek éhségtől. Undorral nézett le a haldoklóra. Bár vérre volt szüksége, Lucan megvetéssel gondolt arra, hogy bármit is elfogadjon, amit a vérszopók hagytak hátra. Ha tehette, az általa kiválasztott források odaadóan felkínált véréből szeretett inni, bár ez sovány táplálék volt, épp csak arra elég, hogy egyre növekvő éhségét időlegesen csillapítani tudja. Előbb vagy utóbb minden vámpírnak ölni kellett. Lucan nem akarta megtagadni a természetét, de azon ritka alkalmakkor, amikor ölt, saját akaratából tette, saját szabályai szerint. Áldozatai elsősorban bűnözők, drogkereskedők, drogosok vagy más rosszéletűek voltak. Megfontoltan és hatékonyan gyilkolt, nem öldökölt csupán az öldöklés kedvéért. Fajtársai is ragaszkodtak valamifé-
le hasonló becsületkódexhez. Ez különböztette meg őket törvények nélkül élő, elfajzott vérszopó testvéreiktől. Gyomra görcsbe rándult, amikor újból megérezte a vérszagot. Kiszáradt szájában összegyűlt a nyál. Mikor táplálkozott utoljára? Nem is emlékezett. Jó ideje volt már. Legalábbis jó néhány napja, és az sem volt elég. Előző este azt gondolta, minden éhségét és vágyát megfékezheti Gabrielle Maxwellel, de ez az ötlete gyorsan füstbe ment. Mostanra már remegett az éhségtől, és semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy kielégíthesse teste elemi szükségleteit. – Lucan – Dante kitapintotta a földön fekvő férfi nyaki ütőerét. A vámpír agyarai kilátszottak, hegyessé váltak a csata hevétől és a kiömlő karmazsinvörös, életadó nedű szagától. – Ha tovább várunk, a vére is halott lesz. Ezzel aztán számukra használhatatlanná is válik, ugyanis csak az ember ereiben keringő friss vér csillapíthatta a vámpírszomjat. Dante várt, pedig egyértelmű volt, másra sem vágyik, mint hogy kortyolhasson az emberből, aki túl hülye volt ahhoz, hogy elmeneküljön, mikor még megtehette volna. Dante azonban addig is várt volna, míg kárba vész a zsákmány, mert az íratlan szabályok szerint a fiatalabb generációkhoz tartozó vámpírok nem táplálkoztak az idősebbek jelenlétében, kiváltképp, ha az idősebb a faj első generációs tagja volt, és éhezett. Dantéval ellentétben Lucan nemzője egyike volt az Ősöknek, a nyolc, földön kívüli harcosnak, akik egy távoli, sötét bolygóról érkeztek évezredekkel ezelőtt, kényszerleszállást hajtva végre a rideg, barátságtalan Földön. A túlélés érdekében szükségük volt az emberi vérre, éhségük és kegyetlenségük következtében pedig jócskán megtizedelték a népességet. Néha az idegen hódítók teherbe tudtak ejteni egy-egy nőnemű emberi – az első kiválasztottakat –, akiktől a vámpírok új generációja származott. Azok a barbár, más világból érkezett elődök nem léteztek már, de leszármazottaik fennmaradtak, közéjük tartozott Lucan és még néhá-
nyan elszórva a világban. Ők képviselték a vámpírtársadalom uralkodó osztályai, tisztelték és nem kevéssé félték őket. A faj túlnyomó többsége jóval fiatalabb volt, a másod-, harmad és megszámlálhatatlanul sokadik generációhoz tartoztak. Az első generáció éhsége volt a legerősebb. Szintén náluk volt a leggyakoribb a hajlam a vérszomj előtti behódolásra, vérszopóvá változásra. A faj megtanult együtt élni ennek veszélyével. A legtöbben képesek voltak kezelni, csak akkor nyúltak vérhez, amikor igazán szükségük lett rá, és a lehető legkevesebb esetben öltek. Így kellett tenniük, különben a vérszomj hatalmába kerítette volna őket, és örökre odavesznek. Lucan résnyire szűkült szeme a földön rángatózó, egyre gyengébben lélegző emberre tévedt. Az állati morgás, amit hallott, saját kiszáradt torkából tört elő. Ahogy az életadó vérillat irányába lépett, Dante alig észrevehetően meghajtotta a sötét fejét, és hátralépett, hogy az idősebb nyugodtan táplálkozhasson.
ÖTÖDIK FEJEZET
A férfi még csak arra sem vette a fáradságot, hogy felhívja, és üzenetet hagyjon múlt éjjel. Jellemző. Talán forró randija volt a tévé távirányítójával, vagy miután elbúcsúzott tőle előző este, találkozott valaki mással, és jobb dolga akadt annál, minthogy elzarándokoljon Beacon Hillbe, csak hogy visszaadhassa Gabrielle telefonját. A pokolba is, lehet, hogy nős, vagy legalábbis van valakije. Nem mintha ő kérdezte volna, és nem mintha a férfi köteles lenne igazat mondani. Lucan Thorne talán nem is különbözött a többi férfitól. Kivéve, hogy... különbözött. Egyáltalán nem hasonlított azokra a férfiakra, akikkel eddig dolga volt. Igazi magányos farkas, nagyon titokzatos. Határozottan veszélyes. Nem is tudta volna elképzelni egy kényelmes, állítható fotelben a tévé előtt, sem pedig azt, hogy komoly barátnője lenne, nemhogy felesége és családja. Erről viszont eszébe jutott, hogy talán mégiscsak kellemesebben múlatja az időt isten tudja, hol, valaki mással, ezért nem jött el hozzá, és ez a gondolat jobban fájt neki, mint kellett volna. – Felejtsd el – korholta magát Gabrielle, miközben a járda mellé kormányozta fekete Mini Cooperét a csendes, külvárosi utcán, aztán leállította a motort. Fényképezőtáskája és többi felszerelése az anyósülésen pihent. Felmarkolta őket, kivett egy kis elemlámpát a kesztyűtartóból, zsebre vágta kulcsait, és kiszállt az autóból. Csendesen bezárta az ajtót, gyorsan körbepillantott. Egy lélek sem járt a környéken, ami nem lepte meg, hiszen hajnali hat óra körül járt
az idő, az épületegyüttes pedig, ahová most jogtalanul készült behatolni, hogy lefényképezze, körülbelül húsz éve le volt zárva. Végigsétált a töredezett járdán, élesen jobbra kanyarodott, átmászott egy árkon, majd egy fenyves-tölgyes területre ért, amely vastag függönyként vette körbe a régi elmegyógyintézetet. Épp csak hajnalodott, s az ég hátborzongatóan varázslatos fényekkel, ködös rózsa- és levendulaszínbe burkolta, túlvilági fénnyel ragyogta be a gótikus épületet. A lágy pasztellszínek ellenére azonban a hely fenyegetőn hatott. Ez az ellentét késztette arra, hogy idejöjjön ma reggel. Naplementekor fotózni logikusabb lett volna, hogy kihangsúlyozza az elhagyatott helyszín kísértetjárta jellegét, de pontosan a meleg hajnali fények és a rideg, vészjósló épületek ellentéte fogta meg Gabrielle-t, amikor megállt, és kivette kameráját a vállán függő táskából. Gyors egymásutánban készített fél tucat fotót, visszapattintotta a lencsevédőt, és folytatta útját a szellemjárta épületekhez. Egyszer csak magas drótkerítés állta útját, mely távoltartotta az olyan kíváncsiskodó felfedezőket, mint jómaga. Gabrielle azonban ismerte a gyenge pontjait. Már akkor megtalálta, amikor először jött ide külső felvételeket készíteni. Végigsietett a kerítés mentén, míg a délnyugati sarkához ért, és leguggolt. Valaki drótvágóval akkora nyílást hozott létre rajta, amin egy kíváncsi kamasz – vagy egy eltökélt fotósnő, aki a Tilos az átjárás és az Idegeneknek belépni tilos figyelmeztetéseket inkább baráti javaslatként értelmezte, mintsem felszólításként, épphogy átcsusszanhatott. Gabrielle félrehajtotta a keresztülvágott kerítésdarabot, bedobta a felszerelését, aztán hason csúszva átnyomakodott a szűk résen. Félős borzongás futott végig rajta, miközben felkászálódott a kerítés túloldalán. Hozzá kellene már szoknia a titkos, magányos felfedezőutakhoz. Művészete sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy elhagyatott, némelyek szerint veszélyes helyeket fotózott. Ez a hátborzongató elmegyógyintézet mindenesetre határozottan az utóbbi kategória, gondolta, mikor észrevette a bejárati ajtóra fújt graffitit: NEGATÍV HULLÁMOK.
– Jól szóltál – suttogta maga elé. Mialatt lesöpörte ruhájáról a földet és az elszáradt tűleveleket, önkéntelenül ellenőrizte mobilját farmere zsebében. Persze nem találta, még mindig Thorne nyomozónál volt. Újabb jó indok, hogy utálja, amiért előző este felültette. Talán mégsem kéne messzemenő következtetéseket levonnia a férfival kapcsolatban, jutott eszébe hirtelen, ahogy valami komor balsejtelem kerítette hatalmába ott az intézet előtt. Mi van, ha azért maradt távol, mert valami rossz történt vele a munkája miatt? Mi van, ha megsérült szolgálatteljesítés közben, és azért nem váltotta be az ígéretét, mert valami miatt képtelen volt rá? Talán azért nem hívta, hogy magyarázatot adjon távollétére, vagy bocsánatot kérjen miatta, mert fizikailag nem volt lehetséges. Na persze. Vagy inkább csak az agya a bugyijában landolt abban a pillanatban, amikor először meglátta a pasast – gúnyolódott Gabrielle önmagán. Összeszedte a kellékeit, elindult a lenyűgöző méretű főépület irányába. Halvány mészkő tornya meredeken ívelt a magasba, a leggyönyörűbb gótikus stílusú katedrálisokat megszégyenítő csúcsokkal és oromzatokkal díszítve. Körülötte denevérszárny alakban elhelyezkedő vöröstéglás, cseréptetős épületek álltak, melyeket fedett átjárók és kerengőszerű boltívek kötöttek össze. Akármilyen tiszteletet ébresztő is volt az építmény, a levegőben ott bujkált valami lappangó fenyegetés, mintha ezernyi bűnt és titkot rejtenének a düledező falak és a betört, bordázott üvegű ablakok. Gabrielle megkereste a legkedvezőbb világítást, készített néhány felvételt. Nehezen jutott be: a bejárati ajtót elreteszelték és szorosan bedeszkázták. Ha belső fényképeket is akart – márpedig akart –, körbe kellett mennie szerencsét próbálni a földszinti ablakkal vagy a pinceajtóval. Megkerülte az épületet egy lejtős töltést követve, és meg is találta, amit keresett: három bezsaluzott ablakot, amelyek valószínűleg a személyzeti fertályhoz tartoztak annak idején. A zsaluk zárját szétette a rozsda, de nem voltak bezárva, Gabrielle könnyedén szétverte őket egy közelben talált kővel. Kihajtotta a táblákat, felhúzta a nehéz üvegtáblát, majd kiékelte az ablaktámasszal.
Miután zseblámpájával gyorsan körbepásztázott, hogy meggyőződjön róla, senki nincs odabenn, és nem fog az egész kóceráj a fejére omlani, benyomakodott a nyíláson. Mikor leugrott az ablakpárkányról, csizmája alatt törmelék csikordult: törött üveg és a hosszú évek alatt lerakódott por. A szürke, körülbelül négy méter hosszú salaktégla alapzat vége a kivilágítatlan pince homályába veszett. Gabrielle a sötét űrbe irányította zseblámpája vékony fénysugarát. Körbevilágított a fal mentén, egy hosszú pillanatra megállt egy ócska ajtónál, amin a Tilos a belépés felirat állt. – Akarsz fogadni? – suttogta, miközben odaért az ajtóhoz. Nem volt bezárva. Kinyitotta, bevilágított, és egy hosszú, alagútszerű folyosót látott. Törött neoncsövek lógtak a plafonról; néhány mennyezetpanel az ipari linóleumpadlóra hullott; a törött darabokat befedte a por. Gabrielle belépett a sötétbe, nem tudta, mit keres, és tartott attól, mit fog találni az intézet elhagyatott gyomrában. Elhaladt egy folyosóra nyíló szoba mellett, zseblámpája fénye átsiklott egy erősen kopott, piros, műanyag bevonatú fogorvosi széken, amely a szoba közepén állt, mintha csak a következő betegre várna. Gabrielle elővette a fényképezőgépét, készített pár gyors fotót. Továbbment, elhagyott még néhány vizsgáló- és kezelőszobát, úgy nézett ki, ez volt az épület orvosi szárnya. Talált egy lépcsőfeljárót, felment két emeletet, és örömmel vette észre, hogy a központi toronyba érkezett, ahol magas ablakokon beáradt a lágy, reggeli napfény. Fényképezőgépe lencséjén keresztül vette szemügyre a kint elterülő tágas mezőket és udvarokat, a velük szomszédos, elegáns tégla- és mészkő épületeket. Készített még pár képet a megkopott dicsőségű helyről, ügyesen ötvözve az intézmény építészeti megoldásait és a kísérteties árnyakkal játszó meleg napsugarakat. Furcsa érzés volt kinézni a börtönből, mely egykor annyi zavart elmét tartott fogva. A hátborzongató csöndben Gabrielle hallani vélte a betegek hangját, az emberekét, akik nem sétálhattak ki csak úgy innen, ahogy ő. Mint az anyja, akiről Gabrielle gyerekként csupán a szociális munkások és nevelőszülei elejtett megjegyzéseiből hallott, akik vé-
gül mindig túladtak rajta, mint a megunt háziállaton, amivel csak a baj van. Nem is tartotta számon, hány helyre küldték lakni, de kivétel nélkül mindig ugyanazzal a kifogással dobták el maguktól: nyughatatlan és visszahúzódó, magának való és bizalmatlan, szociálisan diszfunkcionális, önpusztító hajlamokkal. Ugyanezeket a jelzőket aggatták az anyjára is, hozzátéve, hogy paranoiás és rögeszmés. Mire Maxwellék felbukkantak az életében, Gabrielle kilencven napot töltött árvaházban, ahol államilag kirendelt pszichológus foglalkozott vele. Egyáltalán nem voltak elvárásai, és még annál is kevésbé reménykedett abban, hogy végleges nevelőszülőkhöz kerül. Igazából már túl volt azon, hogy érdekelje a dolog. Új gondviselői azonban törődtek vele, kedvesek voltak. Azt gondolták, érzelmi zavarodottságából segít kilábalni, ha segítenek neki összeszedni az édesanyjával kapcsolatos bírósági dokumentumokat. A fiatal nő névtelen tizenéves volt, feltételezhetően hontalan, semmi, személyét igazoló iratot nem találtak nála, nem volt családja, ismerősei, csak a kisbabája, akire az ordítástól kimerülten találtak rá egy szemetes konténerben egy augusztusi éjszakán. Az anyjával csúnyán elbántak, erősen vérzett a nyakán ejtett mély sebekből, mindezt tetézte hisztériája és a sebeinek eszelős kaparása. Miközben ellátták a kórházban, katatóniába süllyedt, ahonnan nem volt visszaút. A bíróság ahelyett, hogy elítélte volna gyermeke elhagyásáért, alkalmatlannak nyilvánította, és beutalta egy talán nem sokkal jobb helyre, mint ez itt. Egy hónap sem telt el a beutalása után, amikor felakasztotta magát az összekötözött ágyneműiből font kötélre, rengeteg megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. Gabrielle próbált megszabadulni a régi, fájó gondolatoktól, de ahogy ott állt, és nézett kifelé a homályos ablakon, újra rátörtek. Nem akart az anyjára vagy szerencséden születésére és az azt követő sötét, magányos évekre gondolni. Koncentrálnia kellett a munkájára. Egyedül ez segített. Csupán ez volt állandó az életében, néha ez volt minden, amibe kapaszkodhatott. Ez elég is volt neki. Legtöbbször.
– Még pár kattintás, aztán tűnj a pokolba innen – sürgette magát. Felemelte a gépet, és az ablak dupla üvegei közti finom fémhálón át is fényképezett néhányat. Arra gondolt, ugyanott távozik, ahol bejött, de kíváncsi volt, nem talál-e a központi épület földszintjén valami kijáratot. Nem fűlött hozzá a foga, hogy visszamenjen a sötét alagsorba. Eléggé felcukkolta magát őrült anyjának gondolatával, és minél tovább tartózkodott a régi elmegyógyintézetben, annál libabőrösebb lett. Kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, és azonnal jobban érezte magát, amikor meglátta az üres szobák ablakán és a szomszédos folyosóról beszűrődő gyér világosságot. Egyértelmű, hogy a „negatív hullámok” szerzője ide is bejutott. Mind a négy falat különlegesen kacskaringós, fekete ábrák díszítették. Talán bandajelek, vagy egy graffitis kölyök stilizált kézjegyei. Üres festékszóró flakon hevert a sarokban, cigicsikk-halmok, törött sörösüvegek és más szemét társaságában. Gabrielle megint elővette a fényképezőgépet, megpróbálta betájolni a megfelelő szöget, ahonnan jó fotót készíthetne. A világítás nem volt a legjobb, de egy másik lencsével érdekessé tehetné. Kotorászni kezdett táskájában a lencsék után, ám megdermedt, mert a távolban meghallott valami suhogó neszt, mely az alatta levő szintről jött. Alig volt érzékelhető, mégis hihetetlenül hangzott, akár egy lift. Gabrielle visszatuszkolta a gépet a táskába, a körülötte levő zajokat hallgatta, minden idegszála megfeszült a jeges rémülettől. Nem volt egyedül. Ha jobban belegondolt, érezte is, hogy figyelik. A bizsergető felismeréstől égnek álltak a nyakán lévő pihék, libabőrös lett a karja. Lassan hátrafordította a fejét. És akkor meg is látta: kis zártláncú videokamera a folyosó árnyékos, felső sarkában. Azt a lépcsőházat pásztázta, amelyen ő néhány perccel ezelőtt átjött. Talán nem is volt bekapcsolva, csak itt maradt a szebb napokat látott elmegyógyintézetből. Ez akár megnyugtató gondolat is lehetett volna, de a kamera túlságosan jó állapotú, és sajnos teljesen modern darab volt, a mai csúcstechnológiával készült. Hogy erről meg is bi-
zonyosodjon, Gabrielle közelebb lépett hozzá, míg közvetlenül előtte nem állt. A kamera hangtalanul forogni kezdett, végül lencséje a lány arcán állapodott meg. A francba, tátogta némán fekete, merev szemébe. Lebuktam. Az üres épület mélyéből nehéz ajtó fémes csikorgását és csattanását hallotta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a lakatlan épület mégsem volt teljesen lakatlan. Biztonsági szolgálat mindenképp működött, és a Bostoni Rendőrkapitányság emberei sokat tanulhattak volna a válaszidő hatékonyságáról az itteniektől. Akárki is őrködött, a lábdobogásból ítélve igen gyors iramban közelített hozzá. Gabrielle visszafordult a lépcsőházba, rohamléptekkel indult lefelé, felszerelése a csípőjét verte. Minél mélyebbre került, annál kevesebb lett a fény. Megragadta az elemlámpát, de irtózott a használatától, mert támpontot adott volna az őt követő biztonsági őrnek. Elérte az utolsó lépcsőfokot, kinyitotta a fémajtót, és szinte fejest ugrott a folyosó sötétjébe. Hallotta, ahogy hangos robajjal kitárul az ajtó, és követője mögötte robog: gyorsan rohan, gyorsabban, mint ő, és a távolság egyre kisebb közöttük. A lány végre elérte a személyzeti ajtót a folyosó végén. Nekifeszült a hideg fémnek, átrohant a nyirkos pincén, egyenesen a kiutat jelentő kis ablakhoz. A friss légfuvallat erőt adott neki, hogy egyeden mozdulattal felhúzza magát az ablakpárkányra. Kiugrott az ablakon, és a kavicsos földre bukfencezett. Nem hallotta üldözőjét. Talán lerázta a sötét, kanyargós folyosókban. Jóisten, legalábbis nagyon remélte. Gabrielle felpattant, a lyukas kerítés felé vette az irányt. Gyorsan megtalálta a rést. Négykézláb kúszott át a nyílás alatt. Szíve a torkában dobogott, adrenalinszintje az egekbe szökött. Eluralkodott rajta a pánik: mindent elsöprő menekülési vágyában nem volt elég óvatos, a kerítés kiálló drótja csúnyán felsértette az arcát. A vágás helye égni kezdett, meleg vércsík indult a füle mellől. Nem törődött a maró fájdalommal, sem a megsérült kameratáskával, csak kúszott tovább a kerítés alatt a szabadság elé. Miután átért, felpattant, és őrült tempó-
ban rohanni kezdett a széles, egyéneden mezőn. Épp csak hátrapillantott, és ez pont elég volt arra, hogy lássa, a nagydarab biztonsági őr még mindig a nyomában van, valami földszinti ajtó mögül érkezve, és úgy veti magát utána, mint valami gyilkos fenevad a pokolból. Gabrielle próbálta legyőzni a látvány okozta páni félelmét. A pasas úgy nézett ki, mint egy tank, legalább 130 kilót nyomott, teste csupa izom, állkapcsa óriási, négyszögletes, haja katonásan rövid. A hatalmas férfi odaért a magas kerítéshez, és végre megállt. Ököllel belecsapott a drótba, amikor Gabrielle elérte a biztonságot nyújtó, széles, fás sávot, amely eltakarta az ingatlant az útról. Autója a csendes járdaszakasz mellett állt, pontosan ott, ahol hagyta. Gabrielle remegő kezekkel vacakolt a zárral, miközben attól rettegett, a szteroidokon felnőtt G.I. Joe utoléri. Úgy tűnt, felesleges az aggodalom, de képtelen volt lecsillapodni. A Mini bőrülésébe vágódott, kapkodva dugta helyére a kulcsot, és beindította az autót. Őrülten dobogó szívvel sebességbe kapcsolt, beletaposott a gázba, és csikorgó kerekekkel, égő gumikkal kilőtt az útra, a szabadulás felé.
HATODIK FEJEZET
A nyári turistaszezon csúcsán, hét közepén Boston parkjaiban és sugárútjain nyüzsögtek az emberek. Ingázó vonatok szállították be őket a külvárosból a munkahelyekre, múzeumokba, a szerte a városban fellelhető, megszámlálhatatlan, történelmi jelentőségű színhelyre. Fényképezőgépes, bamba turisták kapaszkodtak fel városnéző buszokra és lovas hintókra, hogy bámészkodjanak, mások túlárazott, túlzsúfolt túrákra fizettek be, amelyek tömegével szállították őket Cape Codra. Nem messze a város nyüzsgésétől, 100 méterrel egy mindenféle biztonságtechnikai eszközzel felszerelt kúria alatt a város szélén, Lucan Thorne egy LCD monitort figyelt a faj harcosainak otthonában, és válogatott káromkodásokat mormolt maga elé. Vámpírok személyazonossági adatai futottak a képernyőn elképesztő gyorsasággal, míg egy számítógépes program az óriási nemzetközi adatbázisban kereste a Gabrielle Maxwell által lefényképezettekkel fellelhető egyezéseket. – Eredmény? – kérdezte, türelmetlen pillantást vetve Gideonra, a technikusra. – Eddig nulla. De továbbra is keres. Több millió adatot kell átfésülnie – villant Gideon csillogó ezüst szegélyű, metszően kék szeme. – Megtalálom a seggfejeket, ne aggódj. – Nem szoktam – válaszolt Lucan, és komolyan is gondolta. Gideon páratlan intelligenciával rendelkezett, amely kitartással párosult, ez pedig verhetetlen kombináció. A vámpír pont olyan könyörtelen ragadozó volt, mint amilyen zseniális, Lucan csak örülni tudott,
hogy egy oldalon állnak. – Gideon, ha te nem szúrod ki őket, akkor senki. Tüskés szőke hajkoronája alól a számítógépguru pimasz, öntelt vigyort eresztett meg. – Ezért kapom a nagy lét. – Ja, valahogy úgy – lépett el Lucan a monitoron futó végtelen adatáradattól. Egyik harcos sem fizetségért esküdött fel fajuk védelmére a vérszopókkal szemben. Soha nem ezért tették, már szövetségük megalakulása idején sem, ami még az emberi faj középkorában történt. Minden harcosnak megvolt az oka, amiért ezt a veszélyes életet választotta, és némely indíték nemesebb volt a többinél. Mint például Gideoné, aki mindenki mástól függetlenül, egyedül harcolt, míg Lucanhez nem csatlakozott, miután két ikeröccsét – akik még majdhogynem gyerekek voltak- a londoni menedéktől nem messze gyilkolták meg a vérszopók. Három évszázaddal ezelőtt történt, néhány évtized ide vagy oda. Gideon kardforgató tehetségét már akkor is csupán borotvaéles esze múlta felül. Sok-sok vérszopót ölt meg a maga idejében, de aztán később, kiválasztottja, Savannah iránti odaadása és neki tett fogadalma következtében feladta a fizikai harcot a technológia fegyvernemeinek elsajátítása kedvéért a faj szolgálatában. A hat harcos mindegyike, aki most Lucan oldalán küzdött, kiemelkedően tehetséges volt valamiben. Küzdöttek ők is a saját démonaikkal, de egyik sem volt az a tutyimutyi anyámasszony katonája, aki arra vár, hogy holmi zugpszichológus a seggébe világítson a zseblámpájával. Néhány dolgot jobb volt nem firtatni, és Lucannél ezt talán csak egyvalaki érezte még inkább, Dante. Lucan a fiatal vámpírra pillantott, amint az a számos szoba egyikéből érkezve belépett a labor ajtaján. Dante, szokásos fekete öltözékét, motoros bőrnadrágot és atlétát viselt, amely szabadon hagyta tintával készült tetoválásait és azoknál még sokkal finomabb módszerrel kidolgozott jeleit, mely a faj tagjainak sajátja. Vastag bicepszét bonyolultan tekergőző vonalak fonták körbe, amelyeket az emberi szem furcsán absztraktnak vélne, egymásba kapcsolódó szimbolikus
jeleknek és geometriai alakzatoknak, mély henna színárnyalatokkal megfestve. A vámpírszem annak látta őket, amik: dermaglifeknek, természetes jeleknek, amelyeket a faj Őseitől örököltek, kiknek teljesen szőrtelen, sima bőrét beborították az örökké változó, álcázó pigmentek. A glifek a büszkeség forrását jelentették a faj tagjai számára, egyedi módon utaltak a vérvonalra és társadalmi rangra. Az első generációsok, mint Lucan, több és telítettebb jelet viseltek. Saját dermaglifjei beborították az egész testét, elöl – hátul, lenyúltak a combjára és felkarjára, fel a nyakán és a fejbőrén. Mintha élő tetoválások lennének, a glifek a vámpír hangulatához igazodva változtatták színárnyalatukat. Dantéé jelen pillanatban mély bronzszínű volt, azt jelezte, hogy nemrég itta tele magát friss vérrel. Miután múlt éjjel elvált Lucantől a vérszopók lemészárlása után, Dante kétségtelenül keresett magának egy készséges női forrást a fenti világban, aki nemcsak ágyát, hanem csodás, zamatos vénáját is hajlandó volt vele megosztani. – Hogy haladtok? – vetette magát egy székbe, majd egyik nagy, csizmás lábát fellökte az asztalra. – Azt hittem, mostanra már összegyűjtötted és fel is címkézted nekünk azokat a disznókat, Gid. Kiejtésében megtalálható volt tizennyolcadik századi őseinek olasz akcentusa, de ma esti modora, szemben egyébként szokásos, elegáns stílusával, azt mutatta, a vámpír nyugtalan, alig várja, hogy beinduljanak az események. A nyomaték kedvéért előhúzta a szinte testrészeivé vált görbe pengéket a csípőjére erősített hüvelyükből, és szórakozottan játszani kezdett a hosszú, éles fémkarmokkal. Rondakörmöknek nevezte a hajlított szerszámokat, amelyekkel a pokol kilenc szintjének egyikében élő démonokra utalt, de néha maga is így mutatkozott be. Ennyi költőiség szorult belé; ezenkívül lelke nem tűrt megalkuvást, hideg volt, sötét és fenyegető. Lucan csodálta ezért, és be kellett vallania magának, a kegyelmet nem ismerő tőreivel harcoló Dantét látni maga volt a gyönyörűség, bármilyen művész elbújhatott mellette. – Szép munka volt múlt éjjel – szólt Lucan, tudva, hogy ritkán
hagyta el száját dicséret, még ha megérdemelt is. – Megmentetted a bőrömet odakinn. Nem a vérszopókkal lezajlott csatára gondolt, hanem ami utána történt. Lucan már túl régóta nem táplálkozott, és az éhezés a magafajtára nézve majdnem annyira végzetes volt, mint a függőséghez vezető falánkság, amely a vérszopókat tizedelte. Dante tekintete elárulta, érti a célzást, de szokásosan hűvös nemtörődömségével vette tudomásul. – A fenéket – válaszolta kuncogva. – Azok után, hogy te hányszor húztál ki a szarból? Felejtsd el, ember. Csak törlesztettem. A labor üvegajtói csendben szétnyíltak, és két másik testvérük lépett be. Furcsa pár voltak. Nikolai, kinek magas, kisportolt teste, homokszínű haja, látványosan szögletes vonásai és metsző, jégkék szeme egy árnyalattal hidegebbet árasztott, mint szibériai szülőföldje, a csoport messze legfiatalabb tagjaként akkor nőtt fel, amikor az emberiség hidegháborúja tetőzött. Forrófejű volt világéletében, igazi bajkereső, a faj első védelmi vonalát képviselte, ha fegyverekről, különféle szerkentyűkről volt szó, és bármiről, ami ezekhez kapcsolódott. Vele ellentétben Conlan, halk szavú volt és komoly, a tökéletes taktikus. Olyan méltóságteljes volt, mint egy nagy macska Niko pimasz hencegése mellett. Tömör izomzattal rendelkezett, rézvörös haját fekete selyem háromszög alá szorította. A vámpír a késői generációhoz tartozott – Lucanhez képest az ifjúsághoz –, ember édesanyja egy skót törzsfőnök lánya volt, tőle örökölt uralkodói testtartása tiszteletet parancsolt. A pokolba, még szeretett társa, Danika is sokszor úgy hívta gyengéden, Uram, pedig száznyolcvan centiméteres magasságával a nő nem volt az a megalázkodó fajta. – Rio úton van – jelentette be Nikolai ravaszul vigyorogva, amitől vékony arcán gödröcskék keletkeztek. Lucan felé bólintott: – Eva üzeni, hogy miénk az embere, miután ő végzett vele. – Már ha marad belőle valami – szólt Dante vontatottan. Kinyújtotta a kezét, hogy üdvözölje a többieket. Összeérintették a tenyerüket, majd ujjvégeiket egy pillanatra behajlítva összekapcsolták.
Lucan is hasonlóképp üdvözölte Nicót és Conlant, de bosszús volt Rio késése miatt. Nem irigyelte egyik vámpírtól sem a kiválasztottját, de ő személy szerint semmi vágyat nem érzett arra, hogy lekösse magát egy vérkötelékkel megpecsételt kapcsolatban, az azzal járó követelményekkel és felelősséggel együtt. A faj népességének körében természetesnek számított, hogy nőt választanak maguknak, aki a következő vámpírgenerációt kihordja, de a harcosoknál, a néhány kiválasztott férfi részéről, aki saját szabad akaratából hagyta el a biztonságot nyújtó menedékeket, hogy egész életében harcolhasson, Lucan legjobb esetben is csupán szentimentalizmusként fogta fel a dolgot. Legrosszabb esetben viszont katasztrófához vezethetett, ha egy harcos előbbre helyezte társát harci kötelességeinél. – Hol van Tegan? – Lucan gondolatai az utolsó hiányzó harcos felé fordultak. – Még nem tért vissza – válaszolta Conlan. – Nem adta meg a pozícióját? Conlan összenézett Nicóval, aztán megrázta a fejét. – Nem. – Még soha nem volt ennyi ideig távol – jegyezte meg Dante, és végighúzta ujját tőrének görbe élén. – Mióta is van oda? Három-négy napja? Négy, nemsoká öt napja lesz. De ki a fene számolja? Válasz: mindenki, ám egyikük sem adott hangot aggodalmának, mely az utóbbi időben a szívüket nyomta. Lucannek például egyre nagyobb erőfeszítésébe került visszafojtania dühét, ha a csapat legmogorvább, leginkább magának való tagjára gondolt. Tegan mindig is egyedül szeretett vadászni, de titokzatoskodása kezdett a többiek agyára menni. Az utóbbi időben egyre kiszámíthatatlanabbá vált, ezért őszintén szólva Lucan egyre kevésbé bízott benne, bár Tegan esetében ez nem volt új keletű dolog. Ők ketten nyilvánvalóan nem jöttek ki jól egymással, régi történet volt. Nem tragédia. A háború, melynek mindketten oly rég elkötelezték magukat, sokkal fontosabb volt, mint bármiféle ellenségeskedés. Azért nem ártott odafigyelni. Lucan jobban ismerte Tegan gyen-
geségeit, mint bármely társuk; egyetlen pillanatig sem habozna a cselekvéssel, ha a férfi a legapróbb hibát is elkövetné. A labor ajtói kinyíltak, megérkezett Rio is, járás közben tömködte márkás, jól szabott fehér ingét fekete, méret után készíttetett nadrágjába. Selyemingéről jó néhány gomb hiányzott, de a szex utáni ziláltságát is ugyanolyan hűvös eleganciával kezelte, mint minden mást. A spanyol homlokába hulló sűrű, sötét bozontja alatt topáz színű szemek táncoltak. Mikor elmosolyodott, agyarai megcsillantak, még nem húzódtak vissza, miután hölgye iránti szenvedélyében megnyúltak. – Remélem, maradt még számomra is pár vérszopó odakinn, barátaim – dörzsölgette a kezét. – Jó formában vagyok, indulhat a buli! – Ülj le – szólt Lucan –, és próbáld meg nem összevérezni Gideon gépeit. Rio hosszú ujjai kitapintották a karmazsinvörös, rózsabimbó alakú sebet a torkán, ahol Eva tompa emberfogaival megharapta, hogy ihasson a véréből. Bár a lány kiválasztott volt, genetikailag az emberekhez tartozott. A hosszú évek ellenére, melyek alatt ő és társai a vámpírokkal szoros vérkötelékben éltek, soha nem növesztettek agyart, és más vámpírjellegzetesség sem alakult ki náluk. Általános gyakorlat volt, hogy a vámpír a saját csuklóján vagy alkarján ejtett vágásból táplálta társát, de a harcosok háza táján – kiválasztottjaik egyetértésével – kissé elszabadultak az indulatok. Szex és vér együtt ütős összeállítás – néha túlságosan is. Rio nem vette szívére a figyelmeztetést, vigyorogva levetette magát egy forgószékbe, lazán szétterpesztett lábakkal hátradőlt, aztán csupasz lábát felrakta a makulátlan tisztaságú, Lucite márkájú konzolra. Mindannyian az előző éjszaka eseményeiről készült felvételeket nézték, fel-felnevettek, miközben ugratták egymást, és munkájuk kifinomultabb módszereit tárgyalták. Míg egyesek örömüket lelték ellenségeik levadászásában, Lucant a színtiszta, merő gyűlölet hajtotta. Nem is palástolta. Mindent elvetett, ami összefüggésben állt a vérszopókkal, és rég megfogadta, hogy elpusztítja őket, ha addig él is. Néha tényleg nem érdekelte, melyik következik be előbb.
– Meg is volnánk – szólt végül Gideon, mikor az adatáramlásnak vége szakadt. – Úgy néz ki, találtunk valamit. – Mi az? Lucan a többiekkel együtt odafordult egy, a labor mikroprocesszorai fölé elhelyezett, túlméretezett síkképernyőhöz. A klub mellett Lucan által lemészárolt négy vérszopó nézett vissza rájuk a Gabrielle mobiljában tárolt képeikkel egyetemben. – Az adatbázis szerint eltűnt személyek. Ketten a connecticuti menedékről szívódtak fel a múlt hónapban, a harmadik a Fall riveriből, a negyedik pedig egy helyiből. Mind legújabb generációs, a legfiatalabb még harmincéves sem volt. – A francba – füttyentett Rio –, idióta kölykök. Lucan nem szólt, nem érzett semmit a veszteséggel kapcsolatban, amiért ilyen fiatal életek estek áldozatul a vérszopó létnek. Nem ők voltak az elsők, és halálbiztos, hogy nem is ők lesznek az utolsók. A menedékbeli élet felettébb unalmas lehet egy fiatal hímnek, aki állandóan bizonyítani akar. A vér és hódítás iránti szenvedély mélyen gyökerezett a későbbi generációkban is, akik igen távol estek barbár őseiktől. Ha egy vámpír keresni akarta a bajt, egy Boston méretű nagyvárosban nem kellett messzire mennie. Gideon villámgyors parancssorozatot billentyűzött be, és még több fotó jelent meg a képernyőn. – Itt a két legutóbbi anyag. Az első ismert vérszopó, visszaeső elkövető itt, Bostonban, bár az utolsó három hónapban meghúzta magát. Mindaddig, míg Lucan a hétvégén ki nem füstölte. – És emezzel mi van? – kérdezte Lucan az utolsó képre mutatva, amely azt a vérszopót ábrázolta, akinek sikerült kereket oldania a sikátorban. Videószalagról készített állókép volt, valószínűleg egy kihallgatás során készülhetett, abból ítélve, hogy a vámpír bilincset és elektródákat viselt. – Mikor készült ez a felvétel? – Nagyjából hat hónapja – válaszolt Gideon a dátumozásra pillantva. – Az egyik nyugati parti hadművelet idején. – Los Angelesben? – Seattle-ben. Az akta szerint viszont Los Angelesben is körözik.
– Körözés – gúnyolódott Dante. – Kibaszott időpocsékolás. Lucan egyetértett. Az amerikai és külföldi vámpírnemzetségen belül a vérszopóvá váló egyedek elfogására és a vonatkozó törvény végrehajtására külön szabályok és eljárások voltak érvényben. Megírták az elfogatóparancsot, megtörtént a letartóztatás, kihallgatás, és ha elegendő bizonyítékot találtak, és az eljárás is megfelelő volt, meghozták az ítéletet. Mindez felettébb civilizáltan zajlott. És kevéssé hatékonyan. Míg a faj, beleértve a menedékek lakosságát is, szervezetten és valamiféle cél érdekében, a bürokrácia útvesztőiben vergődve létezett, addig ellenségei meggondolatlanok és kiszámíthatatlanok voltak. Azonban, hacsak Lucant félre nem vezette a szimata, az évszázados anarchia és általános káosz után most a vérszopók tudatosan kezdtek tagokat toborozni soraikba. Hacsak nem hónapok óta ezt teszik már. Lucan a képernyőre merevített képre bámult. Az elfogott vérszopót egy függőleges fémasztalhoz kötözték, meztelenre vetkőztették, haját leborotválták, hogy jobban vezesse az áramot, amit minden bizonnyal rákapcsoltak a vallatás alatt. Lucan semmi szánalmat nem érzett a kínzásnak kitett vérszopó iránt. Az efféle kihallgatások gyakran hasznosnak bizonyultak, és a heroinfüggő emberhez hasonlóan a vérszomj csapdájába esett vámpír is tízszer annyi fájdalmat volt képes elviselni, mielőtt megtört, mint a fajhoz tartozó társai. Ez a vérszopó nagytermetű volt, alacsony homlokkal, primitív vonásokkal. Vicsorgott, agyarai villogtak, borostyánszínű szeme vadul meredt előre, pupillája függőleges csík. Drótok borították hatalmas fejétől kezdve, bikanyakán keresztül egészen izomköteges mellkasáig és pörölyszerű karjáig. – Mivel az ocsmányság önmagában még nem bűn, lássuk, mit vétett a fickó Seattle ellen! – Nézzük, mit találunk – Gideon visszafordult a számítógép billentyűzetéhez, és megjelenítette az adatokat egy másik képernyőn. – Illegális kereskedelemért kapták el – fegyverek, robbanószerek, vegyi anyagok. Ez a pasas igazán elbűvölő. Mocskos szemétláda.
– Van ötlet, hogy kinek a fegyvereit árulja? – Erről semmi nincs. Nyilvánvalóan nem jutottak vele messzire. A szalag rögzítette a szökését közvetlenül azután, hogy ezek a felvételek készültek. Menekülés közben megölt két őrt is. És most újra megszökött, a kurva anyját, dühöngött Lucan, átkozva magát, amiért engedte kicsúszni a markából. Nem viselte jól a kudarcot, legkevésbé a sajátját. Nikóra pillantott. – Láttad már a fickót? – Nem – válaszolta az orosz –, de érdeklődni fogok a kapcsolataimnál, hátha találok valamit. – Rajta. Nikolai kurtán biccentett, elhagyta a labort, közben máris hívott valakit a mobilján. – Nagyon durvák ezek a képek – nézte Conlan Gabrielle-nek a klubnál történt véres gyilkosságról készített fotóit Gideon válla felett. – Megeresztett egy káromkodást. – Nem elég, hogy az évek során az emberek végignéztek jó pár vérengzést, amit a vérszopók rendeztek, most még megállnak fényképezni is! Dante tompa puffanással a földre tette a lábát, felállt és járkálni kezdett, mintha elege lenne abból, hogy nem történik semmi a megbeszélésen. – Ezek azt hiszik odafönn, hogy átkozott paparazzik. – A fickó, aki a képeket készítette, tuti összeszarta magát, mikor látta, hogy egy százkilós harcos rohan felé – tette hozzá Rio. Lucanre vigyorgott. – Kitörölted legalább a memóriáját, vagy helyben kinyírtad? – Nő volt a szemtanú – Lucan testvérei szemébe nézett, semmi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, miközben a legfontosabb hírt közölte: – Kiderült, hogy kiválasztott. – Isten anyja az égben – káromkodta el magát Rio, beletúrva sötét hajába. – Kiválasztott! Biztos vagy benne? – Rajta van a jel. A saját szememmel láttam. – Mit csináltál vele? Krisztusom, csak nem... – Nem – válaszolt Lucan élesen, feldühödve a spanyol hangjában bújkáló riadt feltételezéstől. – Nem bántottam a nőt. Bizonyos hatá-
rokat még én sem lépek át. Nem is követelte őt magának, bár akkor éjjel a lakásán pokoli közel állt hozzá. Összeszorította a fogát, sötét hullámokban öntötte el az éhség, amikor arra gondolt, milyen csábítóan nézett ki Gabrielle, ahogy összegömbölyödve álmodott az ágyában. Milyen édes volt az íze... – Mi a terved vele, Lucan? – Ezúttal Gideon aggályoskodott. – Nem hagyhatjuk ott a fönti világban, hogy a vérszopók rátaláljanak. Biztos, hogy felhívta magára a figyelmüket a fotózással. – És ha a vérszopók rájönnek, hogy kiválasztott... – tette hozzá Dante, mire a többi harcos komoran bólintott. – Itt lesz a legnagyobb biztonságban – mondta Gideon –, a faj védelme alatt. Vagy még jobb, ha valamelyik menedékbe küldjük. – Ismerem a szabályt – morogta Lucan. Iszonyúan feldühítette a gondolat, hogy Gabrielle esetleg a vérszopók kezébe kerülhet, vagy a faj egy másik tagjáéba, ha a helyes dolgot cselekszi, és elküldi őt az ország valamelyik védett menedékébe. Mindkét megoldás elfogadhatatlannak tűnt ebben a pillanatban, köszönhetően őrült birtoklási vágyának, melyen akarata ellenére képtelen volt uralkodni. Hideg pillantást küldött testvérei felé. – A nő az én dolgom. Én döntöm el, hogyan tovább. Egyikük sem ellenkezett vele, nem mintha számított volna rá. Első generációsként az ő szava számított leginkább; a fajon belüli harcos rend megteremtőjeként vérével és fegyverével egyaránt bizonyította jogát. Szava maga volt a törvény, és az összes jelenlevő tiszteletben tartotta ezt. Dante felállt, hosszú, fürge ujjaival megforgatta a Rondakörmöt, majd ugyanazzal a sima mozdulattal visszacsúsztatta hüvelyébe. – Négy óránk van naplementéig. Már itt sem vagyok. – Ravasz pillantást vetett Rio és Conlan irányába. – Kiáll velem valaki egy jó kis bokszmeccsre, míg nem tudjuk magunkat elfoglalni odafenn? A két megszólított lelkesedett az ötletért, így mindhárom hatalmas termetű harcos kivonult a technikuslaborból, miután tiszteletteljesen bólintottak Lucan felé. A fegyveres edzőterembe mentek.
– Van a seattle-i anyagon kívül másod is erről a vérszopóról? – kérdezte Lucan Gideontól, amint az üvegajtók összecsukódtak, és ketten maradtak. – Most futtatom át az összes nyilvántartáson. Egy perc alatt kiderül – a billentyűk gyorsan kopogtak, ahogy Gideon parancssorozatokkal árasztotta el a gépet. – Bingó! A nyugati parti GPS megtalálta. Úgy tűnik, valami nagyszabású találkozót bonyolítottak, mielőtt elkapták a mieink. Nézd csak meg. A monitor képernyőjét betöltötték az éjszakai műholdfelvételek. A helyszín egy Puget Soundhoz közeli halászati kereskedelmet bonyolító rakpart volt. A felvételek középpontjában magányos, hosszú fekete limuzin volt látható, a dokkok végénél düledező épület mögött állt. A hátsó utasülés ablakán az a vérszopó hajolt be, aki pár napja menekült el Lucan elől. Gideon továbbpörgette a filmkockákat, melyek egy hosszú beszélgetést rögzítettek a vérszopó és valaki között, akit az autó sötétített üvegei takartak. Ahogy a film haladt előre, egyszer csak kinyitották belülről a hátsó ajtót, hogy a vérszopó beszállhasson. – Állítsd meg – szólt Lucan, miközben résnyire szűkülő szemmel vizsgálta a rejtőzködő utas kezét. – Meg lehet állítani egyáltalán? Nagyíts a nyitott kocsiajtóra! – Nézzük csak. A kép egyre nagyobb lett, bár Lucannek nem volt szüksége élesebb szemre, hogy megerősítse, amit látott. Alig észrevehetően, de ott volt. Az utas méretes kézfeje és hosszú ujjú ingének mandzsettagombja közötti keskeny bőrsávon ott voltak az első generációs vámpírok megkülönböztető dermaglifjei. Most már Gideon is látta. – Hogy az a kénköves pokol... Ezt nézd meg! – hüledezett a monitorra meredve. – Seattle-i seggfej barátunknak érdekes társasága akadt. – Talán még most is akad – válaszolta Lucan. Nem sok rohadtabb dolog van egy vérszopónál, akinek ereiben első generációs vámpírvér folyik. Ők gyorsabban és kilátástalanabbul estek a vérszomj áldozatául, mint későbbi társaik, és halálosan go-
nosz ellenségekké váltak. Ha valamelyikük olyan ambíciókat dédelgetett, hogy a vérszopók élén lázadást vezessen, iszonyú háború ellőtt állnak. Lucan megvívott már egy ilyen csatát, hosszú idővel ezelőtt. Egyetlen porcikája sem kívánt még egyet. – Nyomtass ki minden anyagot, pár nagyítást a glifekről is. – Máris. – Ha bármi mást találsz még erről a kettőről, közvetlenül nekem szólj. Személyesen veszem kézbe az ügyet. Gideon bólintott, azonban ezüstös szemével tétován pillantott Lucanre. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy egyedül akarsz elbánni velük? Lucan sötéten nézett vissza rá. – Mert? A zseniális vámpírnak már kétségtelenül zseniális nyelvén volt egy hosszú értekezés a valószínűségről és annak törvényéről, hogy ami gyakran megtörténik, az rendszeresen történik meg, de Lucan nem volt olyan hangulatban, hogy végighallgassa. Lassan leszállt az éj, és vele a lehetőség, hogy újra vadászhasson ellenségeire. Az addig fennmaradó pár órára szüksége volt, hogy megtisztítsa elméjét, előkészítse fegyvereit és eldöntse, honnan a legérdemesebb támadniuk. A benne lakozó vérengző fenevad türelmetlen volt és éles, de nem a vérszopókkal vívandó csatára. Ehelyett Lucan azon vette észre magát, hogy gondolatai egy csendes Beacon Hill-i lakásban járnak, egy éjféli látogatáson, melynek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Gabrielle puha bőrének és meleg, odaadó testének emléke, csakúgy mint jázminillata, beburkolta. Kezdett merevedni, hímtagja már a lány gondolatára is ágaskodott. A pokolba. Ez volt az oka, amiért nem helyezte már eddig is a faj védelme alá a főhadiszálláson. Távolról csak nyugtalanította a lány, ha a közelében lenne, az igazi katasztrófához vezetne. – Minden rendben? – Gideon odafordult a székkel, hogy szemben legyenek. – Marha dühösnek nézel ki, haver. Lucan kibillent az álmodozásból, és ekkor vette észre, hogy szem-
fogai kezdtek megnyúlni, látása kiélesedett, miközben pupillái függőleges csíkká húzódtak. De nem a dühtől indult meg az átváltozás. A kéjvágy volt az oka, és előbb vagy utóbb ki kell elégítenie. Ez a gondolat lüktetett végig az ereiben, míg felragadta Gabrielle mobiltelefonját az asztalról, és kilépett a laborból.
HETEDIK FEJEZET
– Tíz perc múlva mennyország – mondta Gabrielle a nyitott sütőbe pillantva. Orrát megcsiklandozta a konyháját belengő, házi készítésű manicotti mennyei illata. Visszazárta az üvegezett ajtót, újraprogramozta a digitális időzítőt, töltött magának még egy pohár vörösbort, és bevitte a nappaliba. Egy régi Sarah McLachlan-CD duruzsolt lágyan a hangszórókból. Pár perccel múlt este hét, Gabrielle mostanra kezdett megnyugodni a reggeli, elhagyatott elmegyógyintézetnél történt kalandja után. Készített néhány jól sikerült fotót, amikkel kezdhet is valamit, de a legjobb az egészben, hogy el tudott menekülni a félelmetes bunyós kinézetű fickó elől, aki minden jel szerint biztonsági őrként dolgozott a helyen. Már önmagában ez megérte az ünneplést. Gabrielle összegömbölyödött a dívány kipárnázott sarkában, bőre finom meleg volt a galambszürke jóganadrág és a rózsaszín, hosszú ujjú póló alatt. Haja még nedvesen csillogott a fürdéstől, nyakszirtjénél lazán összekötött lófarkából néhány tincs elszabadult. Kezdett végre kikapcsolódni, boldogan nézett a magányos este elé. Így amikor nem egész egy perc múlva megszólalt az ajtócsengő, halk káromkodás hagyta el a száját, és úgy döntött, nem vesz tudomást a hívatlan látogatóról. Másodjára is felhangzott a csengetés, követelőzőn, ezt pedig rövid, éles kopogás követte, és nagyon úgy hangzott, az erős kéz, amely kivitelezte, nem ismert nemet. – Gabrielle. A lány addigra már elindult, óvatosan közeledett az ajtóhoz, fél-
úton járt, amikor meghallotta a hangot, melyet azonnal felismert. Nem lett volna kötelező megismernie, de akkor is tudta. Lucan Thorne mély baritonja úgy hatolt át az ajtón és az ő érzékein, mintha ezerszer hallotta volna már ezt a megnyugtató, mégis felkavaró hangot, amitől pulzusa felgyorsult az izgalom hevében. A lány meglepődött, és sokkal jobban örült, mint akarta. Kinyitotta a zárakat, és kitárta az ajtót a férfi előtt. – Üdv. – Jó estét, Gabrielle. A férfi zavarba ejtő közvetlenséggel köszöntötte, szeme csillogott sötét szemöldöke alatt. Átható tekintete lassan végigsiklott a lányon, kócos hajától indulva, a melltartó nélküli mellén feszülő, selyemfestéssel készült békejelen keresztül egészen meztelen lábujjáig, mely hosszú szárú nadrágjának trapézszárából kandikált ki. – Nem vártam senkit – szabadkozott a lány a kinézete miatt, de Thorne nem zavartatta magát. Sőt, amikor újra a lány arcába nézett, Gabrielle-t forróság öntötte el attól, ahogyan ránézett. Mintha ott helyben fel akarná falni. – Ó, elhozta a mobiltelefonomat – jött rá a nyilvánvaló tényre, mikor ezüstös fém csillanását vette észre a férfi hatalmas markában. A férfi odanyújtotta a készüléket. – Később, mint szándékoztam. Bocsásson meg érte. Csak képzelte, vagy a férfi ujjai tényleg szándékosan hozzáértek, amikor kivette a kezéből a ketyerét? – Köszönöm, hogy visszahozta – válaszolt, közben a férfi tekintete még fogva tartotta. – Tudott... öö... tudta hasznosítani a képeket? – Igen. Nagy segítséget jelentettek. A lány megkönnyebbülten sóhajtott, örömmel hallotta, hogy a rendőrség végül mégiscsak az ő oldalán áll. – Gondolja, hogy el tudják kapni a képen szereplő fickókat? – Biztos vagyok benne. A férfi hangja oly komor volt, hogy egyetlen pillanatra sem kételkedett az igazában. Inkább arra gondolt, Thorne felügyelő a rosszfiúk legsötétebb rémálma.
– Ez igazán jó hír. Bevallom, kezdett kiborítani ez az egész. Gondolom, ezt teszi, ha az ember végignéz egy brutális gyilkosságot, ugye? A férfi épphogy bólintott egyetértése jeléül. Nem beszél sokat, az biztos, de kinek van szüksége beszédre, ha ilyen lélekbe hatolóak a szemei, mint neki? Gabrielle legnagyobb megkönnyebbülésére és bosszúságára megszólalt az időzítő a konyhában. – Francba. Ez a... ez a vacsorám lesz. Jobb lesz, ha kiveszem, mielőtt a füstjelző bekapcsol. Várjon egy pillanatot úgy értem, akar...? – Vett egy mély, nyugtató levegőt, nem volt hozzászokva, hogy valaki ennyire felkavarja. – Jöjjön be, kérem. Mindjárt visszajövök. Lucan Thorne habozás nélkül belépett a lakásba, mialatt Gabrielle megfordult, hogy letegye a mobilt és kivegye a manicottit a sütőből. – Félbeszakítottam valamit? A lány meglepődött, hogy a férfi ilyen gyorsan kiért utána a konyhába, mintha csendesen a sarkában járt volna azóta, hogy beinvitálta. Kiemelte a gőzölgő tésztával teli lábast a sütőből, és a tűzhelyre tette hűlni. Levette az átforrósodott kesztyűket, aztán büszke mosolyt küldött a nyomozó felé. – Ünnepelek. A férfi a körülöttük elterülő csendbe intett a fejével. Egyedül? A lány vállat vont. – Hacsak nem szeretne csatlakozni. A férfi álla épphogy csak megmoccant, de levette sötét kabátját, és egy szék háttámlájára terítette. Jelenléte felkavaró volt, különleges, még inkább azzá tette, hogy ott állt a lány apró konyhájában: lefegyverző pillantású, enyhén vészjósló, de felettébb jóképű, izmos idegen. A pultnak dőlt, és figyelte, ahogy a lány a tűzforró étellel foglalatoskodik. – Mit ünneplünk, Gabrielle? – Magánbemutató keretében eladtam ma néhány fotót egy trendi belvárosi irodában. Jamie barátom hívott úgy egy órája a hírrel. Thorne halványan elmosolyodott. – Gratulálok. – Köszönöm – Gabrielle kivett még egy poharat a szekrényből, majd megemelte a már megbontott vörösbort. – Önthetek? A férfi lassan megrázta a fejét. – Sajnos nem ihatok.
– Ó, elnézést – szabadkozott a lány, emlékeztetve magát a férfi hivatására. – Szolgálatban, igaz? Az erős állkapcson megrándult egy izom. – Mindig. Gabrielle elmosolyodott, néhány kóbor fürtöt visszatessékelt a füle mögé. Thorne pillantása követte a műveletet, majd megállapodott a lány állán lévő pici forradáson. – Mi történt ott? – Ó, semmiség – válaszolt Gabrielle. Nem találta jó ötletnek elmesélni egy zsarunak, azzal töltötte a fél reggelt, hogy birtokháborítást követ el egy régi elmegyógyintézet területén. – Csak egy karcolás, olykor a munkámmal jár. Tudja, hogy van ez. Könnyedén, kissé idegesen felnevetett, mert a férfi hirtelen felé mozdult, arcán komoly kifejezés ült. Néhány lépéssel közvetlenül előtte termett. Termete, nyilvánvaló ereje, lehengerlő volt. Ilyen közelről a lány jól látta a fekete ing alatt megmozduló izomkötegeket. A finom anyag szorosan követte válla, karja és mellkasa vonalát, mintha tökéletesen rá szabták volna. És csodás illata volt. A lány nem érzett rajta parfümöt, csak a menta és bőr illatát és valami sötétebbet, talán egy számára ismeretlen egzotikus fűszer aromáját. Bármi legyen is, elementáris, ősi erővel hatott érzékeire, egyre vonzotta magához, miközben talán menekülnie kellett volna tőle. Mély levegőt vett, amikor a férfi kinyújtotta a karját, és lágyan megcirógatta az állát. A bőre felforrósodott az érintéstől, és lekúszott a nyakára, ahogy a férfi végighúzta ujjait a füle alatti érzékeny területen, egészen a nyakszirtjéig. Hüvelykujjával megérintette a horzsolást a lány állán. Korábban, amikor kitisztította a sebet, csípett, de most, a váratlanul lágy becézéstől egyáltalán nem fájt. Csupán kellemes melegséget érzett, és valami lassan terjedő, tompa fájdalmat mélyen legbelül. Legnagyobb döbbenetére a férfi lehajolt, és megcsókolta felsértett állát. Ajkai elidőztek rajta, méghozzá elég hosszan ahhoz, hogy Gabrielle rájöjjön, ez csak a bevezetés. Becsukta a szemét, szíve hevesen vert. Nem mozdult, szinte nem is lélegzett, mikor megérezte,
ahogy Lucan ajka az övéhez közelít, jelentőségteljesen megcsókolta, ajka meleg érintése közben finoman, éhesen beleharapott. A lány kinyitotta a szemét, a férfi őt nézte. Lucan szeméből állati vadság sugárzott, amitől félelem kúszott végig a gerincén. Amikor végre képes volt megszólalni, csak rekedt, elfulladt suttogásra tellett a lánytól. – Szabad neked ilyesmit tenni? Az áthatoló pillantás továbbra is rajta pihent. – Ó, de mennyire. Lucan újból lehajolt hozzá, ajkai végigvándoroltak az arcán, állán, torkán. A lány felsóhajtott, a férfi pedig perzselő csókkal vetett véget a zihálásnak, nyelvével benyomult Gabrielle nyitott ajkai között. Gabrielle befogadta, és halványan érezte a férfi kezét a hátán, ahogy besiklik a póló alá. Lágyan cirógatta Gabrielle meztelen hátát, ujjai végigfutottak a gerincén. Aztán keze lustán továbbmozdult, lefelé, a nadrág anyagára. Erős ujjai körberajzolták a lány fenekét, majd szorosan megmarkolták. Gabrielle egyáltalán nem tiltakozott, ahogy a férfi egyre vadabbul csókolta, és addig húzta magához, míg medencéjét a férfi izmos csípőjéhez nem préselte. Mi a fenét művel? Mégis mit gondol? – Ne! – szólt Gabrielle, mikor józan esze végül felülkerekedett ösztönein. – Ne, várj! Hagyd abba! – Istenem, mennyire utálta kimondani, mikor olyan átkozottul jólesett a férfi érintése a száján. – Van... Lucan... együtt vagy valakivel? – Nézz körül, Gabrielle – a férfi ajkai vészesen közeledtek az övéhez, egészen megszédült a vágytól. – Csak te vagy, és én. – Barátnő... – nyögte ki két csók között. Talán kicsit elkésett a kérdéssel, de tudnia kellett, még akkor is, ha elképzelése sem volt, hogy fogadná a választ, amit nem akart hallani. – Van barátnőd? Házas vagy? Kérlek, ne mondd, hogy van feleséged... – Nincs senki más. Csak te vagy. A lány biztos volt benne, hogy a férfi nem ejtette ki az utolsó pár szót, de mégis ott visszhangoztak a fejében, melegen és provokálón, megtörve maradék ellenállását. Ó, isteni volt a pasi. Vagy csak ő kívánta ennyire kétségbeesetten, mert az egyszerű, mesterkéletlen válasz volt minden, amit ígérhetett
– ez, továbbá gyengéd kezének és forró, édes szájának érintése –, a lány mégis fenntartás nélkül hitt neki. Úgy érezte, minden érzékével és idegszálával rá figyel. Mintha csak ők ketten léteznének, és a lángolás kettejük között. Azóta, mióta a férfi először feltűnt lakása ajtajában. – Óóhh – zihálta Gabrielle, ahogy a levegő lassan kiáramlott a tüdejéből. Elgyengült, a férfinak kellett megtartania, de közben élvezte kezének becéző érintését a bőrén, ahogy a nyakát, vállát simogatta, ujjaival a gerincvonala mentén végigcirógatta. – Mit művelünk mi itt, Lucan? A férfi mély hangon, akár az éjszaka, a fülébe mormolt. – Szerintem nagyon is jól tudod. – Semmit sem tudok, pláne, ha ilyeneket művelsz. Ó... istenem! Lucan egy pillanatra félbeszakította csókjukat, mélyen a szemébe nézett, közben lassan, erősen hozzápréselte magát. Hímtagja mereven feszült a lány hasának. Gabrielle érezte teljes hosszában, érezte átütő méretét és erejét még ruháikon keresztül is. Lába közt nedves melegség áradt szét a gondolatra, hogy magába fogadja. – Ezért jöttem ide ma este – Lucan hangja továbbra is a lány fülénél morajlott. – Értesz, Gabrielle? Akarlak. Az érzés nagyon is kölcsönös volt. Gabrielle felnyögött, teste oly hevesen vonaglott meg a férfi kezében, hogy képtelen volt uralkodni felette. Ez nem is történt meg, nem igaziból. Csak egy újabb őrült álom, mint a másik, az első találkozásuk után. Nem is állt a konyhában Lucan Thorne-nal, és nem engedte magát elcsábítani a férfinak, akiről semmit nem tudott a nevén kívül. Csak álmodott, nem lehetett másképp, nemsokára felébred a díványon, egyedül, mint mindig, a vörösbor kifolyva a szőnyegen, a vacsora pedig szénné égve a sütőben. De még nem most. Istenem, kérlek, add, hogy még ne! Minden álomnál szebb volt érezni ujjai simogatását a bőrén, lángra gyúlni nyelve érintésétől; ha egyáltalán lehetséges, még annál is
szebb, mint amit múltkor álmodott. – Gabrielle – suttogta a férfi –, mondd, hogy te is akarod. – Igen! A lány érezte Lucan kezét kettejük közt, ahogy kapkodva próbált megszabadulni ruháitól, forró leheletével megcsiklandozva a nyakát. – Érezz engem, Gabrielle. Tudd, mennyire kellesz nekem. Ujjai könnyedén érintették a lányéit, gyengéden odavezetve őket hatalmas, börtönéből kiszabadult, ágaskodó erekciójához. Gabrielle ráfonta kezét, és csodálattal, lassan simogatta a bársonyos hímtagot. A férfi ugyanolyan hatalmas volt itt is, mint máshol, és brutálisan erős, ugyanakkor selymesen sima. Hímvesszője súlya megrészegítette a lányt. Erősített a szorításon, fel-le mozgott a keze a keménységen, ujjbegyeivel izgatva a vastag makkot. Miközben a lány keze széltében-hosszában dolgozott rajta, Lucan teste megrándult. Gabrielle érezte, hogy a férfi keze kicsit megremeg, ahogy csípőjéről lecsúszik a lazán megkötött zsinór. Mialatt a csomóval bíbelődött, forró lélegzetével együtt idegen hangzású káromkodás hagyta el ajkát. Hideg levegő csapta meg a lány hasát, aztán hirtelen megérezte Lucan meleg tenyerét, ahogy becsúsztatta a bugyijába. A lány már nedves volt, kezdte elveszíteni az eszét, égett a vágytól. A férfi ujjai könnyedén keresztüljutottak a lány lábai között húzódó keskeny, göndörödő sövényen, keresztül a síkos hasadékon, játékosan, őrjítően ingerelve őt. Gabrielle felkiáltott, mikor a vágy hatalmas, mindent elsöprő hulláma magával sodorta. – Te is kellesz nekem – vallotta be elhaló, vágytól nyers hangon. Válaszként a férfi belecsúsztatta egyik hosszú ujját, aztán még egyet. Gabrielle összerándult a kutakodó, becéző felfedezőktől, amelyek csak fokozták vágyát. – Még...! – kapkodott levegő után. – Lucan, kérlek... ne hagyd... abba! Torokhangú mormogás tört fel a férfi ajkáról, miközben lehajolt, hogy éhesen újra megcsókolhassa a lányt. Gabrielle sietősen megszabadult nadrágjától. A bugyi következett, Lucan türelmetlen keze
nem kímélte a finom csipkét. A lány hirtelen megérezte a hideg levegőt meztelen bőrén, de Lucan már le is térdelt elé, és a lány teste lángolni kezdett, mielőtt levegőt vehetett volna. A férfi csókolta és nyalogatta, keze erősen és könyörtelenül tartotta belső combjait, egyre szélesebbre tárva őket, hogy szolgálhassák vágyát. Ahogy a férfi nyelve beléhatolt, és szájával körülölelte, Gabrielle végtagjaiból elszállt minden erő. Gyorsan elélvezett, olyan elemi erővel, amiről nem is álmodott. Lucan továbbra is szorosan tartotta, nedvesen magához ölelte, nem kegyelmezett akkor sem, mikor a lány remegni kezdett, majdnem összecsuklott és fojtottan zihált. Csak simogatta, míg megint a csúcs közelébe nem ért. A lány becsukta a szemét, feje lebicsaklott a vállára, megadta magát a férfinak és a hihetetlen események őrületének. A férfi vállába kapaszkodott, hogy tartani tudja magát, mert lábai nem engedelmeskedtek. Újra elélvezett. Hevesen ragadta magával, magasra repítette, az érzéki álmok birodalmába, aztán kiengedte szorításából, és ő csak zuhant, zuhant lefelé... Arra riadt bódulatából, hogy éppen felemelik. Lucan gyengéden tartotta a karjában, kezei a lány derekát és térdhajlatát fonták körbe. Meztelen volt, ahogy a lány is, bár ő nem emlékezett rá, mikor vette le a pólóját. Átkarolta Lucan nyakát, ahogy a férfi kivitte őt a konyhából a nappaliba, ahol Sarah McLachlan szólt a hangszórókból, arról énekelve, hogy milyen jó is valakit a karunkban tartani és kifulladásig csókolni. A puha zsenília körülölelte, ahogy Lucan óvatosan lefektette a díványra, majd fölé került. Ebben a pillanatban látta meg őt a lány teljes valójában, és csodálatos látvány tárult a szeme elé. Két méter színtiszta izom és férfias erő feszült neki, karjai szorosan tartották mindkét oldalt. Ha azonban gyönyörű testének látványa nem lett volna elég, Lucan hibátlan bőrét megdöbbentően szép, bonyolult tetoválás díszítette. A különlegesen ívelő vonalak és egymásba kapcsolódó minták izmos mellkasán és bordázott hasán kacskaringóztak, felkúsztak szé-
les vállára, majd le vastag bicepszére. Színük meghatározhatatlan volt, tengerzöld, vörösesbarna és mély bordó között váltakozott, és minél tovább nézte, annál gazdagabb színárnyalatokban pompázott. Mikor Lucan lehajtotta a fejét, hogy az őket megillető figyelemben részesítse a lány melleit, Gabrielle látta a mintát, amely felkúszott a nyakán, és beleveszett sűrű hajába. Azóta szerette volna végigkövetni az izgató jelek útját, mióta meglátta Lucant. Most önfeledten engedett a kísértésnek, kezével bejárta a férfi testét, egyszerre csodálkozott rá a titokzatos férfira és a szokatlan műalkotásra, amit magán viselt. – Csókolj meg – könyörgött, a férfi tetoválásokkal díszített vállába kapaszkodva. Lucan felemelkedett, hogy fölé kerüljön, Gabrielle teste pedig a vágytól lázasan ívbe feszült, érezni akarta magában. A férfi erekciója hosszú, felhevített fémrúdként égette a lányt, ahogy combjai közé nyomult. Gabrielle lenyúlt, és megsimogatta, felemelte csípőjét, hogy könnyebben befogadhassa. – Gyere! – suttogta. – Érezni akarlak! Most! Kérlek! A férfi nem tagadta meg kívánságát. Vastag makkja keményen, követelőzőn lüktetett a lány bejáratánál. Gabrielle halványan érezte, hogy a férfi remeg. Hatalmas vállai megrázkódtak a lány keze alatt, mintha mindeddig visszatartotta volna magát, de nem sokáig bírná már. Gabrielle azt akarta, Lucan is atomjaira hulljon, mint ő korábban. Ha nem érezheti őt magában, abba belehal. A férfi halkan felnyögött, ajkai a lány érzékeny nyakhajlatánál időztek. – Igen – sürgette a lány, és úgy helyezkedett, hogy a Lucan férfiassága az ő bejáratának hasítékához nyomult. – Ne félj! Nem fogok összetörni! A férfi végre felemelte a fejét, és egy pillanatig a lány szemébe nézett. Gabrielle elnehezülő szemhéja mögül visszanézett rá, megriadva a tekintetébe kapcsolódó vadul lobogó tűztől. A férfi szeme halvány ezüst fénnyel izzott, elnyelte pupilláit, természetfeletti forrósággal járta át a lányt. Arccsontjai mintha kiugróbbá váltak volna,
bőre feszesen simult szögletes arcára, hatalmas állkapcsára. Különös volt, ahogy a szobai megvilágítás gyenge lénye a férfi arcára vetült... Alig fogalmazódhatott meg a gondolat, amikor a nappali szoba lámpáinak fénye egyszerre kialudt. Ez akár furcsa is lehetett volna, de abban a pillanatban, hogy sötétség borult rájuk, Lucan egyetlen mély, őrjítő döféssel a lányba hatolt. Gabrielle nem tudta visszatartani a kéjes nyögdécselést, miközben a férfi kitöltötte őt, feszítette, teljes hosszában felnyársalta. – Ó, istenem! – Gabrielle majdnem sírt, a férfi minden egyes kemény centiméterét örömmel magába fogadva. – Olyan jó érzés, mikor bennem vagy! Lucan a lány vállára hajtotta a fejét, nyögött, miközben visszahúzódott, hogy aztán soha nem látott mélységekbe hatolhasson. Gabrielle a férfi erős hátába kapaszkodott, közelebb húzta magához, és felemelte csípőjét, hogy minél jobban magába fogadhassa a kemény lökéseket. A férfi alig hallhatóan átkozódott, fekete, vadállati hangon. Farka szinte önálló életet élt a lányban, úgy tűnt, a férfi csípőjének minden egyes könyörtelen mozdulata alatt nagyobbra és nagyobbra duzzad. – Meg kellett hogy keféljelek, Gabrielle! Azóta akarom, mióta először megláttalak! Őszinte szavaival – hogy bevallotta, ugyanannyira akarta a lányt, mint a lány őt – csak olajat öntött a tűzre. Gabrielle beletúrt Lucan hajába, szavak nélkül, elragadtatottan kiáltott fel, ahogy tempójuk gyorsult. A férfi csípője és szerszáma dugattyúként járt ki-be, ki-be. Gabrielle a gyomrában érezte a gyönyör közeledtét. – Egész éjjel folytatnám – mormolta Lucan, forró lehelete végigsimított a lány nyakán. – Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni. – Ne, Lucan. Istenem... ne hagyd abba! A lány Lucanbe kapaszkodott, miközben a férfi elélvezett. Ennyi tellett tőle, mert hirtelen éles sikoly tört fel belőle, és csak élvezett, és élvezett és élvezett.
Lucan lelépett a Gabrielle bejárai ajtajához vezető lépcsőről, és gyalog elindult a sötét, csendes utcán. A lány még a hálószobájában aludt, légzése egyenletes, nyugodt és kielégült, csodálatos teste fáradt a több mint három órát felölelő, megállás nélküli szenvedélytől. A férfi még soha életében nem kefélt ilyen keményet, hosszút és tökéleteset. De még többet akart. Még többet a lányból. Az, hogy el tudta rejteni előle megnyúló agyarait és vad, vágytól égő tekintetét, maga volt a csoda. Sőt, hogy legyőzte a könyörtelen, mindent elsöprő vágyat, hogy a lány édes torkába mélyessze éles fogát és igyon belőle, még jobban meglepte. Bár annyira már nem bízott magában, hogy a közelében maradjon, amikor teste minden egyes, tűzben égő porcikája pontosan erre vágyott. Óriási hiba volt idejönnie. Azt hitte, a szex segít lehűteni a lány iránti heves szenvedélyét. Még soha nem tévedett ekkorát. Azzal, hogy megkapta Gabrielle-t, benne volt, csak fokozta iránta érzett vágyát. Állati ösztönöket ébresztett fel benne, ragadozóként vetette rá magát. Nem volt biztos benne, elfogadta volna-e az elutasítást. Nem hitte, hogy az iránta érzett vágyát képes lett volna pórázon tartani. A lány azonban nem utasította el. Krisztusom, de még mennyire nem! Így visszanézve pedig Gabrielle szívességet tett volna neki azzal, ha visszautasítja. Ehelyett elfogadta az ő dühödt vágyát iránta, nem is érte be semmi kevesebbel. Ha most megfordulna és visszalopózna a lakásba, hogy felébreszsze, még néhány csodás órát tölthetne izgalmas, hívogató combjai között. Az legalább részben kielégítené vágyát. És ha nem tudna úrrá lenni a másik, egyre marcangolóbb kínon, megvárhatná a napfelkeltét, hogy gyilkos sugarai a feledés homályába perzseljék. Ha a faj iránti elkötelezettsége nem kötné gúzsba a kezét, a lehetőség átkozottul vonzó megoldást nyújtana.
Lucan elsziszegett egy rövid átkot, amikor kifordult Gabrielle utcájából, és folytatta útját a városi éjszakában. Remegett a keze. Látása kiélesedett, vad gondolatok kavarogtak a fejében. Teste rángatózni kezdett, nyugtalanná vált. Vicsorgott, nem találta a helyét, és tudta, mire utalnak a jelek. Táplálékra volt szüksége. Pedig nem jött még el az ideje, hiszen legutóbb több mint egy hétre való vért ivott. Csak pár nappal ezelőtt történt, gyomra mégis úgy korgott, mintha éhezne. A sóvárgás hosszú ideje egyre rosszabb és rosszabb. Minél erősebben próbálta elfojtani, annál elviselhetetlenebbé vált. Tagadás. Csakis ez segített idáig. Előbb vagy utóbb azonban nem tudja már továbbfeszíteni a húrt. Mi lesz akkor? Valóban azt hitte, hogy különbözik az apjától? A bátyjai nem különböztek, pedig ők idősebbek, erősebbek voltak nála. Mindkettőt hatalmába kerítette a vérszomj: az egyik önkezével vetett véget életének, mikor a függőség elviselhetetlenné vált; a másik mélyebbre süllyedt, vérszopóvá változott, végül egy harcos gyilkos pengéje szabadította meg a fejétől. Első generációsként Lucan igen jelentős erőt és hatalmat birtokolt – születésétől kezdve olyan tisztelet övezte, amelyet, tudta, nem érdemelt ki, ám amennyire ajándék volt mindez, annyira volt átok is. Arra gondolt, vajon még meddig küzdheti le saját sötét, vadállati énjét. Voltak éjszakák, amikor pokolian elfáradt attól, hogy újra és újra fel kell vennie vele a harcot. A város esti forgatagában sétálva Lucan nyitva tartotta a szemét. Bár készen állt bármiféle csatára, örömmel konstatálta, hogy nincs vérszopó a láthatáron. Csupán néhány késői generációs vámpírt látott elszórva. A fiatal férfiak a helyi menedék lakói voltak, épp egy buliba igyekvő fiatal, jókedvű csoporthoz csatlakoztak, étvágyukat csillapító forrást keresve, ahogy Lucan is. Észrevette, hogy a fiatalok oldalba bökik egymást, hallotta, amint a harcos és első generációs szavakat suttogták, ahogy feléjük köze-
ledett a járdán. Nyilvánvaló tiszteletteljes félelmük idegesítette, ám nem volt szokatlan számára. A menedékekben született és nevelkedett vámpírok számára ritkán nyílt lehetőség harcossal találkozni, nemhogy az egykor magasztalt, mára rég divatjamúlt rend alapítójával. Legtöbben ismerték a régi történeteket arról, miként gyűlt össze századokkal ezelőtt a faj nyolc legádázabb, leghalálosabb tagja, hogy közösen pusztítsák el a legutolsó megmaradt vad ősöket és az őket szolgáló vérszopó hadsereget. Ezek a harcosok legendává lettek, és az azóta eltelt időben a rend nagyon sok változást élt meg, tagjainak és központjainak száma kibővült, míg háborúikat vívták a vérszopókkal, hogy aztán a hosszú, békés időszakok alatt elenyésszenek. Mostanra a Harcosok Rendje csupán maroknyi létszámúvá csökkent, tagjai elszórva, titokban folytatták tevékenységüket, jórészt egymástól függetlenül szerte a világon, a társadalom enyhe megvetésétől övezve. A vámpírközösség mai, egyenlő bánásmódot és igazságos eljárást hirdető, felvilágosult korában a harcosok módszereit túl radikálisnak és hajszálnyit törvényen kívülinek érezték. Nem mintha Lucan, vagy bármely más frontvonalbeli harcos anynyira törte volna magát a jó reklámért. Lucan a szájukat tátó fiatal vámpírokra vicsorgott, miközben a velük beszédbe elegyedő nők agyhullámaira kapcsolódott. Azok egyből ráhangolódtak a tudatosan hullámszerűen érkező, ellenállhatatlan, nyers erejű felhívásra. Két lány, egy bögyös szőke és egy vörös, akinek a haja csak egy-két árnyalattal volt világosabb Gabrielle fürtjeinél, azonnal kivált a csapatból, és elindult felé, feledve barátait és a többi férfit. Lucannek azonban csak egyre volt szüksége, a választás pedig könnyen ment. A szőkét egyetlen fejmozdulattal útjára bocsátotta. A kiválasztott lány a karjába simult, csókolgatni kezdte, ezalatt Lucan egy közeli épület diszkrét, kivilágítatlan falmélyedéséhez vezette. Habozás nélkül a lényegre tért. Félresöpörte a lány füst- és sörszagú haját a nyakáról, megnyalta a száját, aztán agyarait a lágy torokba mélyesztette. A lány görcsösen
összerándult a harapástól, kezét önkéntelenül nyakához kapta, ahogy a férfi mélyet kortyolt vénájából. A nő nyögdécselni kezdett, de nem a félelemtől vagy a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől, ami ritkán fordult elő a vámpírok szomjának oltása közben. Vér spriccelt Lucan szájába, meleg és sűrű. Akarata ellenére Gabrielle-t képzelte a karjába, egy pillanatra elhitetve magával, hogy az ő nyakából szívja az édes nektárt. Az ő éltető vére csorog le a torkán. Istenem, ha csak elképzeli, hogy a vénájából iszik, miközben mélyen beleélvez... Krisztusom. Vad mordulással elhessegette magától az ábrándot. Soha nem fog megtörténni, figyelmeztette magát kíméletlenül. A valóság egy álnok ribanc, ezt jobb szem előtt tartani. A lényeg, hogy a lány nem Gabrielle volt, hanem egy nevenincs idegen, ahogy szerette. A vére sem édes jázmin, amire annyira vágyott, hanem keserű és fémes, valami nemrég bejuttatott, gyengébb narkotikumtól átitatva. Nem érdekelte, milyen íze van. Csillapítania kellett az éhségét, erre pedig bárki megfelelt. Tovább kortyolt, gyorsan és lényegre törően, ahogy minden mást is intézett az életben. Miután befejezte, nyelvét végighúzta a kettős seben, hogy begyógyítsa, majd kibontakozott a kellemetlen ölelésből. A fiatal nő lihegett, ernyedten és bágyadtan, mintha most térne magához egy orgazmusból. Lucan a nő homlokára simította a tenyerét, majd lezárta kábult, félig nyitott szemét. Az érintéssel kitörölte emlékezetéből a kettejük között történtek minden részletét. – A barátaid már keresnek – mondta, amikor levette a tenyerét, és a lány zavartan bámult rá. – Haza kellene menned. Az éjszaka tele van ragadozókkal. – Jó – bólintott beleegyezően a lány. Lucan az árnyékba húzódva várt, míg a lány visszaimbolygott az épület sarkához megkeresni a barátait. Mély levegőt vett, teste meg-
feszült, lüktetett. Szíve vadul dörömbölt. Ha csak rágondolt, milyen ízű lenne Gabrielle vére a szájában, őrült merevedése támadt. Szomja talán csillapodott a táplálkozással, de a kielégüléstől messze állt. Többet akart. Mély, torkából előtörő mordulással elindult, komolyabban, mint valaha. A legdurvább városrész felé vette az irányt, erősen remélve, hogy összeakad egy-két vérszopóval még hajnalhasadás előtt. Iszonyú harcolhatnékja támadt. Fájdalmat akart okozni, akár magának is. Kerüljön bármibe, hogy Gabrielle Maxwelltől távol tartsa magát.
NYOLCADIK FEJEZET
Gabrielle először azt hitte, ez is csak egy újabb erotikus álom lehetett. Amikor azonban késő reggel meztelenül ébredt az ágyában, teste kimerült volt, és a megfelelő helyeken fájdalmasan lüktetett, határozottan tudta, Lucan Thorne teljes valójában képviselte magát nála. Istenem, és milyen csodás a teljes valója! Nem is tudta összeszámolni, hányszor juttatta a férfi a csúcsra. Ha összeadná az utóbbi két év orgazmusait, valószínűleg feleannyi sem jönne ki, mint amennyiben az éjjel része volt. Egy utolsóért fohászkodott még, ahogy lassan, küzdelmesen sikerült végre kinyitnia a szemét, de csalódottan vette tudomásul, hogy Lucan elment. Az ágy üres volt, a lakásban csend honolt. Nagyon úgy tűnt, még valamikor az éjszaka közepén távozott. Gabrielle egész nap csak lustálkodott volna, annyira kimerültnek érezte magát, de együtt ebédelt Jamie-vel és a lányokkal, így dél után húsz perccel elindult a belvárosba. Amint belépett a kínai negyedben található étterembe, észrevette, hogy figyelik: a szusibárnál ülő fél tucatnyi öltönyös, fiatal menedzser elismerő pillantása kísérte, ahogy elhaladt mellettük a barátai boksza felé. Szexinek és magabiztosnak érezte magát sötétvörös V nyakú pulóverében és fekete szoknyájában, és csöppet sem bánta, ha mindenki számára egyértelműen lerí róla, hogy nemrég volt része élete legfantasztikusabb sexében. – Minő megtiszteltetés, hogy végre minket is kitüntet jelenlétével! – kiáltott fel Jamie, mikor Gabrielle az asztalhoz ért, és gyorsan körbeölelte a barátait.
Megan cuppanós puszit nyomott az arcára. – Csodásan nézel ki! Jamie bólintott. – Igen, szívem. Dögös a szerelésed. – Új? – Nem várta meg a választ, hanem visszahuppant a helyére, és egy falással eltüntetett egy egész sült gombócot. – Majd’ éhen haltam, úgyhogy rendeltünk egy kis étvágygerjesztőt. Egyébként hol voltál? Már épp el akartam szalajtani érted valakit. – Bocs. Kissé elaludtam reggel – mosolygott rá a lány, és leült Jamie mellé a mintás műanyag székre. – Kendra nem jön? – Bemondta az unalmast. – Megan kortyolt a teájából, és megvonta a vállát. – Nem számít. Mostanában csak az új pasija érdekli – tudod, akit a La Notte-ban szedett fel múlt hétvégén. – Brent – válaszolta Gabrielle, és a szörnyű éjszaka emlékétől borzongás futott végig a gerincén. – Igen, ő az. A kedvéért Kendra még az éjszakai műszakját is elcserélte nappalira a kórházban, hogy éjjel együtt lehessenek. Úgy tűnik, Brentnek sokat kell utaznia a munkája miatt vagy ilyesmi, és napközben általában nem elérhető. Képtelen vagyok elhinni, hogy Kendra így hagyja, hogy egy pasi uralkodjon rajta. Rayjel már három hónapja randizunk, de ettől még mindig jut időm a barátaimra. Gabrielle a homlokát ráncolta. Négyük közül Kendra volt mindig is a leginkább szabadszellemű, soha nem hagyta, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Kötöttségek nélkül randizgatott, és legalább harmincéves koráig független akart maradni. – Szerintetek szerelmes? – Ez a kéjvágy, szivi – Jamie evőpálcikái közé fogta az utolsó gombócot –, néha nagyobb őrültségekre vesz rá, mint a szerelem. Hidd el, tapasztalatból beszélek. Miközben az előételen rágódott, Jamie pillantása hosszan fogva tartotta Gabrielle-ét, aztán zilált hajára, majd hirtelen lángba boruló arcára vándorolt. A lány próbált semmitmondóan mosolyogni, de vidáman csillogó szeme elárulta. Jamie a tányérra tette az evőpálcikákat. Felkapta a fejét, állig érő szőke haja csak úgy repkedett. – Úristen – vigyorgott. – Megtetted! – Megtettem mit? – tört fel a kuncogás a lányból. – Megtetted. Lefektettek, ugye?
Gabrielle kuncogása hangos, felszabadult nevetésbe csapott át. – Ó, szívem. Meg kell hagyni, igazán jól áll – Jamie megpaskolta a kezét, és együtt nevettek tovább. – Kitalálhatom? Sötét-és-Szexi nyomozó úr a bostoni rendőrkapitányságról? Gabrielle égnek fordította a szemét a buta becenév hallatán, de bólintott. – Mikor? – Az éjjel. Gyakorlatilag egész éjjel. Jamie lelkes tetszésnyilvánítása magára vonta a körülöttük ülők figyelmét. Gyorsan visszavett magából, de továbbra is büszkén nézett a lányra, mint tyúkanyó a csibéjére. – Jó volt a pasas, he? – Fantasztikus! – Na figyeljetek, hogyhogy én semmit sem tudok erről a titokzatos férfiúról? – vágott közbe Megan. – Ráadásul zsaru? Talán Ray ismeri. Megkérdezhetném... – Nem – rázta meg a fejét Gabrielle. – Kérlek, senkinek egy szót se erről, egyikőtök sem. Nem randizunk vagy ilyesmi. Átjött tegnap este, hogy visszaadja a mobiltelefonomat, aztán a dolgok... nos, kicsúsztak a kezünk közül. Azt sem tudom, látom-e még valaha. Tényleg nem tudta, de atyaég, nagyon is remélte. A józanabbik énje figyelmeztette, hogy amit tettek, felelőtlenség volt, egyszerűen őrültség. Tényleg az volt. Nem is vonta kétségbe. Tiszta bolondság. Mindig úgy gondolta magáról, hogy megbízható és óvatos, és elsőként próbálná lebeszélni a barátait az olyan óvatlan viselkedésről, amilyet ő tanúsított múlt éjjel. Hülye, hülye, hülye. Nem csupán azért, mert a pillanat hevében megfeledkezett bármiféle védekezésről. Már az sem jó ötlet, hogy ilyen meghitt testi kapcsolatba került egy vadidegennel, de a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy nagyon is könnyen bele tudna szeretni egy Lucan Thorne-féle férfiba. Az viszont már színtiszta idiótaság lenne. Azonban ilyen csodás szexben nem minden nap van része az embernek. Legalábbis Gabrielle-nek semmiképpen sem. Ha csak a férfira gondolt, édes vágyódás szorította görcsbe a gyomrát. Ha most be-
sétálna az étterembe, valószínűleg az asztalok tetején rohanna hozzá, hogy ráugorhasson. – Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, de per pillanat ez minden. Nem akarok többet beleképzelni, mint ami tényleg megtörtént. – Ahham. – Jamie az asztalra könyökölt, és közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. – Akkor miért nem tudod abbahagyni a mosolygást? – Hol a pokolban jártál eddig? – Lucan érezte, hogy Tegan közeledik, még mielőtt meglátta volna a főhadiszállás folyosójának sarkán bekanyarodni. A vámpír vadászni volt. Még érződött rajta a vér fémes, édeskés illata – emberé és vérszopóé egyaránt. Mikor a férfi meglátta a rá várakozó Lucant az egyik lakosztály előtt, megállt, keze ökölbe szorult alacsony derekú farmerja zsebében. Szürke pólója helyenként elszakadt, mocskos volt és vérfoltos. Fekete karikás, halványzöld szeme alig látszott ki szemhéja alól. Hosszú, borzos, homokszín haja az arcába hullott. – Szarul nézel ki, Tegan. A férfi felnézett, és csak vigyorgott önelégülten, ahogy mindig is szokott. Glifek borították alkarját és vastag bicepszét is. A kacskaringós, elegáns jelek csupán egy árnyalattal voltak sötétebbek, mint aranyszínű bőre, színük semmit nem árult el gazdájuk jelenlegi hangulatáról. Lucan nem tudta, Tegan szántszándékkal választotta-e a közönyösség álarcát, hogy kizárja a világot, vagy sötét múltja valóban kiölt belőle minden érzelmet. Isten a megmondhatója, annyi mindenen ment már keresztül, amennyi egy egész hadseregnek elég lett volna. Tegannek azonban saját magának kell legyőznie a démonait. Lucannek csak az számított, hogy a rend fennmaradjon és erős legyen. Nincs helye benne gyenge láncszemnek. – Nem tudtunk elérni öt napig, Tegan. Még egyszer megkérdem, hol a picsában jártál? Társa foghegyről vetette oda a választ. – Dugulj el, öreg. Nem
vagy az anyám. Mikor megfordult, hogy elsétáljon, Lucan egy szemvillanás alatt elzárta az útját. Torkon ragadta Tegant, és háttal a folyosó falának szorította, hogy rá figyeljen végre. Lucanben irtózatos düh munkált: egyfelől Tegan miatt, aki az utóbbi időben teljesen semmibe vette a rend tagjait, másfelől pedig – és ez sokkal inkább bosszantotta – a saját ostobasága miatt, mert botorul azt hitte, az együtt töltött éjszaka után képes lesz kiverni a fejéből Gabrielle Maxwellt. Sem a vér, sem az éjjel elkapott két vérszopó brutális kivégzése nem csillapíthatta Gabrielle utáni emésztő vágyát. Lucan egész éjszaka kísértetként bolyongott a városban, és fortyogó, fekete dühvel érkezett vissza a főhadiszállásra. Ugyanettől az érzéstől vezérelve szorította egyre erősebben testvére nyakát. Le kellett vezetnie az agressziót, és a magának való, vad Tegan erre kiválóan alkalmasnak bizonyult. – Elegem van a szarságaidból, Tegan. Szedd össze magad, vagy velem gyűlik meg a bajod – fokozta a szorítást a vámpír gégéjén, de Tegan szemrebbenés nélkül tűrte a fájdalmat. – Most pedig mondd el szépen, merre jártál mostanában, különben komoly gondok lesznek. A két férfi hasonló testalkatú volt, és ez kiegyensúlyozta az erőviszonyokat. Tegan visszavághatott volna, de nem tette. Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán, hidegen, közönyösen bámult Lucanre. Semmit nem érzett, és ez is iszonyúan dühítette Lucant. Egy mordulással elengedte a harcos torkát, próbált úrrá lenni a haragján. Nem vallott rá, hogy ennyire szabadjára engedte az indulatait. Méltatlan volt hozzá. Jézus. És még ő papol Tegannek, hogy szedje össze magát? Nagyszerű tanács. Talán ő maga is megfogadhatná. Tegan merev pillantása ugyanerről árulkodott, bár a vámpír bölcsen csendben maradt. Miközben az ellenségeskedő harcosok nyomasztó csöndben mé-
regették egymást, mögöttük kissé távolabb csendben kinyílt az előcsarnok üvegajtaja. Gideon edzőcipője nyikorgott a fényes padlón, ahogy kilépett saját lakrészéből a folyosóra. – Hé, Tegan, nagyszerű munkát végeztél a felderítéssel, ember! Lefuttattam néhány ellenőrzőprogramot, miután beszéltünk tegnap este. A gyanúd, hogy a vérszopók szemet vetettek a Green Line metróra, beigazolódni látszik. Lucan pislogás nélkül állta Tegan tekintetét, alig figyelve Gideon magasztalására. Tegan sem védte magát az alaptalan gyanúsítgatással szemben. Csak állt hosszú percekig, és nem szólt egy szót sem. Aztán ellépett Lucan mellett, és folytatta útját a folyosón. – Ezt látnod kell, Lucan – szólt Gideon, miközben a labor felé vette útját. – Úgy néz ki, valami készül.
KILENCEDIK FEJEZET
Gabrielle két kezében tartotta a bögrét, úgy iszogatta a gyenge teát, míg Jamie eltakarította a lány maradék tésztáját. A szerencsesütijét is elkunyerálta, mint mindig, de Gabrielle egyáltalán nem bánta. Egyszerűen csak jó volt kimozdulni a barátaival, az élete kezdett visszatérni a normál kerékvágásba a múlt hétvége történései után. – Van számodra valamim – szakította félbe Jamie Gabrielle gondolatait. A padon közöttük fekvő krémszínű bőrtáskában kezdett kutatni, aztán előhúzott egy fehér borítékot. – A magánbemutató gyümölcse. Gabrielle feltépte a ragasztást, és kihúzta a galéria csekkjét. Az összeg nagyobb volt, mint amire számított. Sokkal de sokkal nagyobb. – Hűha! – Meglepetés! – dalolta Jamie szélesen vigyorogva. – Feltornáztam az árat. Arra gondoltam, egye fene. Ők meg ráharaptak, minden ellenkezés nélkül. Gondolod, hogy többet is kérhettem volna? – Nem – válaszolt Gabrielle. – Nem, ez... hű. Köszi. – Semmiség – a fiú rámutatott Gabrielle szerencsesütijére. – Ezt még megeszed? A lány odatolta elé az édességet. – Szóval, ki a vevő? – Ó, azt a homály jótékony leple takarja – felelte a barátja, és közben összeroppantotta a sütit a nejlontasakban. – Készpénzben fizettek, szóval komolyan vették a „névtelen” részét az üzletnek. Taxit is küldtek értem, hogy a gyűjtemény biztonságban odaérjen. – Miről beszéltek, srácok? – kérdezett közbe Megan. Zavartan bámult egyikről a másikra. – Esküszöm, mindig én vagyok az utolsó,
aki megtudja a híreket. – Tehetséges kis művész barátnénknak van egy titkos hódolója – tárta elé a helyzetet Jamie drámaian. Kihúzta a jóslatot a sütiből, elolvasta, aztán szemét forgatva az üres tányérba dobta a papírt. – Hova tűntek a régi szép idők, amikor ezek a vackok még jelentettek valamit? Mindegy, szóval pár napja egy névtelen vásárlóhoz voltam hivatalos a belvárosban, hogy bemutassam Gabby teljes fotósorozatát. Mindet megvették, az utolsó szálig. Megan elkerekedett szemmel bámult Gabrielle-re. – Ez csodás! Úgy örülök, szívem! – Bárki volt is a vevő, igen szégyenlős lehetett szegényke. Gabrielle a barátjára pillantott, miközben becsúsztatta a csekket a táskájába. – Ezt hogy érted? Jamie befejezte a csámcsogást, majd leseperte a süti morzsáit a kezéről. – Amikor megérkeztem a megadott címre – olyan irodaházféle, több bérlővel –, egy testőrnek kinéző fazon fogadott. Nem szólt egy szót sem, csak mormogott valamit egy drótnélküli fülesbe, aztán odavezetett egy lifthez, amiben felkísért az épület legfelső szintjére. Megan felhúzta a szemöldökét. – A luxus tetőlakásba? – Ja. De a lényeg. A hely tök üres volt. Minden lámpa égett, de sehol egy lélek. Se bútor, se berendezés, semmi. Csak az üvegfalak, amelyek mögül az egész várost belátni. – Elég bizarr. Nem, Gabby? A lány bólintott, és valami nagyon kényelmetlen érzés kúszott végig a gerincén, ahogy Jamie folytatta. – A testőr szólt, hogy vegyem ki az első képet az albumból, és sétáljak vele az északi ablakhoz. Kint sötét volt, és hátat kellett fordítanom neki, de azt mondta, addig tartsak minden egyes fotót magam előtt, amíg nem utasít, hogy tegyem le, és vegyem föl a következőt. Megan felnevetett. – Háttal neki? Mire volt ez jó? – Mert a vevő valahonnan figyelte – felelt lágyan Gabrielle. – Ahonnan rálátott az ablakra. Jamie bólintott. – Úgy tűnik. Nem hallottam semmit, de biztos vagyok benne, hogy a testőr – vagy kicsoda – közben kapta az utasí-
tásokat a fülesből. Az igazat megvallva, kezdett kissé idegesíteni a helyzet, de minden rendben volt. Végül is semmi nem történt. Csak a fotóidat akarták. Mindössze a negyedikig jutottam a mutogatásban, amikor már kérdezte is, mennyit kérek az összesért. Így, mint már mondtam, elhangzott egy szép nagy összeg, ők meg rábólintottak. – Furcsa – jegyezte meg Megan. – Hé Gab, lehet, hogy felkeltetted valami szörnyű jóképű, de zárkózott milliárdos érdeklődését. Megeshet, hogy jövőre ilyenkor a hetedhétországra szóló lakodalmadon táncolunk Mykonoson. – Ah, kérlek! – affektált Jamie. – Mykonos ideje lejárt! A jó fejek idén Marbellára járnak, édesem. Gabrielle igyekezett lerázni magáról a különös érzést, amit Jamie beszámolója ébresztett benne. Ahogy a fiú is mondta, nem történt semmi, ő pedig egy vaskos csekkel lett gazdagabb. Talán meghívhatná Lucant vacsorázni, azok után, hogy a múlt éjszakai ünnepi vacsora azóta is érintetlenül pihent a konyha pultján. Nem mintha egy pillanatig is siratná a kárba veszeti manicottit. Igen, egy romantikus éttermi vacsora Lucannel isteni lenne. Remélhetőleg a desszertre már otthon kerül sor... és persze a reggelire is. Gabrielle-nek egyből jobb kedve kerekedett, együtt nevetett a barátaival, miközben eszement ötletek röpködtek azzal kapcsolatban, ki lehet a titokzatos gyűjtő, hogyan befolyásolja majd a lány jövőjét és így a többiekét is. Még azután is ezzel szórakoztak, hogy leszedték az asztalukat, fizettek, majd kiléptek az étteremből a napfényes utcára. – Rohannom kell – ölelte meg gyorsan Megan Gabrielle-t és Jamie-t. – Nemsokára találkozunk, ugye? – Persze – válaszolt a másik kettő egyszerre, és intettek Megannek, ahogy elindult az irodaépület felé, ahol dolgozott. Jamie leintett egy taxit. – Most hazamész, Gabby? – Nem, még nem – a lány megveregette a vállán lógó fényképezőtáskát. – Úgy gondoltam, elsétálok a parkba, és fényképezek párat. Hát te?
– David úgy egy óra múlva ér vissza Atlantából – felelte Jamie mosolyogva. – Lógok a munkahelyről egész nap. Talán még holnap is. Gabrielle felnevetett. – Add át neki üdvözletem. – Átadom – a fiú előrehajolt, és megcirógatta Gabrielle arcát. – Jó, hogy újra mosolyogni látlak. Tényleg aggódtam érted a múlt hétvégén történtek után. Soha nem láttalak még ennyire zaklatottnak. Most már rendben leszel, ugye? – Igen, tényleg jól vagyok, ne aggódj. – Na meg itt van Sötét-és-Szexi nyomozó úr is, hogy vigyázzon rád. Kész szerencse! – Igen, kész szerencse – értett egyet a lány, és már attól kellemes meleg járta át, ha csak a férfira gondolt. Jamie testvériesen megölelte Gabrielle-t. – Szívem, ha olyasvalamire van szükséged, amit ő nem adhat meg, amit ugyan kétlek, hívj bátran, érted? Szeretlek, édesem. – Én is szeretlek. – Kibontakoztak az ölelésből, amikor egy taxi fékezett a járdánál. – Érezzétek jól magatokat Daviddel. – Gabrielle búcsút intett, miközben Jamie bemászott a taxiba, és az autó besorolt a sűrű déli forgalomba. Gabrielle pár perc alatt megtette a néhány háztömbnyi távolságot a kínai negyedtől a parkig. Miközben keresztülsétált a hatalmas területen, jó néhány képet készített, aztán megállt, és a füvön szembekötősdit játszó gyerekhadat figyelte. Nézte a bekötött szemű lányt, aki a csoport középpontjában állt, szőke copfja vadul lengedezett, ahogy először erre, majd arra fordult, kinyújtott kezével pedig próbálta elérni félreszökkenő barátait. Gabrielle felemelte a fényképezőgépét, és megkereste vele a szökdécselő, viháncoló gyerekeket. Ráközelített a bekötött szemű, szőke kislányra, követte a lencsével, hallotta a gyerekek ajkáról felcsendülő, parkon szétterülő vidám nevetést. Nem készített egy képet sem, csak figyelte az önfeledt játékot a gépe mögül, próbált visszaemlékezni, mikor érezte magát ennyire boldognak és biztonságban. Istenem, érzett így valaha egyáltalán?
Az egyik felnőtt, aki a közelből vigyázott a gyerekekre, ebédelni hívta őket, megszakítva hangos játékukat. Ahogy a gyerekek a pikniktakaróhoz sereglettek enni, Gabrielle újra a park távolabbi része felé mozdította a fényképezőgép lencséjét. A hirtelen mozdulattól homályos lett a kép, ám Gabrielle észrevette, hogy valaki őt nézi egy hatalmas fa árnyékából. Leengedte a gépét, és újra odanézett: egy fiatalember állt az öreg tölgy részleges takarásában. Nem volt feltűnő a sok ember között, de valahonnan ismerősnek tetszett. Gabrielle felismerte barnás-seszínű, kócos haját, kifakult, ódivatú ingét, tizenkettő egy tucat khakinadrágját. Az a típus volt, aki könnyedén beleolvad a tömegbe, a lány mégis biztos volt benne, hogy nemrég látta valahol. Nem ő volt ott a rendőrségen, amikor a múlt hétvégén vallomást tett? Bárki volt is az, bizonyára észrevette, hogy Gabrielle kiszúrta, mert hirtelen visszahúzódott és a fa mögé bújt, majd elindult az ellenkező irányba, a Charles Street felé. Kivett egy mobilt a nadrágzsebéből, gyors pillantást vetett háta mögül a lányra, miközben az utca felé igyekezett. Gabrielle nyakán bizsergés futott végig, és fejében vészcsengő szólalt meg. A férfi figyelte őt. Vajon miért? Mi a fene történik körülötte? Valami határozottan lógott a levegőben, és Gabrielle nem volt hajlandó csendben meghúzva magát, ölbe tett kézzel várni. Nem tévesztette szem elől a khakinadrágos fickót, hanem utánaindult, miközben visszatuszkolta a fényképezőt a tokjába, és szorosabbra húzta kis hátizsákja pántját. Mire kiért a parkból a Charles Streetre, a kölyök egy háztömbnyire járt előtte. – Hé! – kiabált utána, és kocogásra váltott. A srác még mindig telefonált, de a hangra hátrafordult. Valamit hadart a készülékbe, majd sietve összezárta, és a markában szorongatta tovább. Miután visszafordult, teljes sebességgel rohanni kez-
dett. – Állj meg! – kiabálta Gabrielle. Bár ezzel magára vonta a kíváncsi járókelők figyelmét, a kölyök továbbra sem hederített rá. – Azt mondtam, állj meg, a rohadt életbe! Ki vagy? Miért kémkedsz utánam? A fiú továbbrohant a Charles Street forgatagában, és beleveszett a sétálók tengerébe. Gabrielle követte, közben kerülgette a turistákat, ebédszünetet tartó irodai dolgozókat, és szemmel tartotta a kölyök fel-le ugráló hátizsákját. Az hirtelen befordult egy sarkon, majd még egyen, igyekezett minél gyorsabban átjutni a városon, minél távolabb kerülni a Charles boltjaitól és irodaépületeitől és felszívódni a kínai negyed szűk utcácskáikul. A lány nem tudta, meddig bírta követni a fiút, és hogy pontosan hol is van, de egyszercsak azt vette észre, hogy elvesztette. Körbefordult egy forgalmas utcasarkon. Egyedül volt, teljesen ismeretlen környezet vette körül. A meleg nyári levegő miatt nyitva hagyott ajtajú boltok tulajdonosai megbámulták ponyvatetőik alól. A járdán sietők bosszús pillantásokat lövelltek felé, mert elállta a gyalogos forgalmat. És akkor hirtelen a háta mögött valami sötét, fenyegető erőt érzett. Hátrapillantott, és meglátott egy sötétített üvegű, fekete autót, amint lassan közelített a többi kocsi között. Méltóságteljesen haladt, mintha határozott cél felé tartana, akár a cápa a halacskák között, zsákmányára vadászva. Felé tart? Talán az utána kémkedő kölyök ott ül benne. Lehet, hogy ő is és ez a baljóslatú fekete autó is kapcsolatban áll azzal a személlyel, aki megvette Jamie-től a képeit. Vagy talán valami sokkal rosszabb. Esetleg a szörnyű támadással függ össze, amelyet a múlt hétvégén látott. Vagy a rendőrségen tett vallomásával. Lehet, hogy beletenyerelt valami bandaháborúba. Az is megeshet, hogy azok a gonosz teremtmények, nem volt róla teljesen meggyőződve ugyanis, hogy emberi lények voltak, őt szemelték ki következő célpontjuknak.
Jeges rémület szorította össze a torkát, amikor látta, hogy a kocsi a járda melletti sávba húzódott, ahol ő is állt. A lány sétálni kezdett. Szaporán lépkedett. Mögötte felbőgött a kocsi motorja. Ó, istenem! Utána jön! Gabrielle nem várta meg, hogy hallja a gumik csikorgását. Felsikoltott, ész nélkül rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Túl sokan voltak körülötte. Túl sok akadály került az útjába. Kerülgette a járókelőket, arra sem volt ideje, hogy bocsánatot kérjen, mikor néhányan szemrehányóan, bosszúsan motyogtak és átkozódtak. Nem érdekelte, mert a menekülés most élet-halál kérdése volt. Ha csak hátranéz, már az is katasztrofális következményekkel járhat. Az autó továbbra is szorosan a nyomában volt. Gabrielle leszegte a fejét, gyorsított, és azon imádkozott, hogy eltűnhessen, mielőtt a kocsi elgázolja. Bokája azonban nem bírta az iramot, és kificamodott. Megingott, elveszítette az egyensúlyát. Egy pillanat alatt a földre került, hatalmas erővel csapódott a kemény betonnak. Csupasz térdével és tenyerével fogta fel az ütést, véresre horzsolta őket, szinte csontig. A nyers húsát égető fájdalom könnyeket csalt a szemébe, de nem törődött vele. Felpattant. Még szinte fel sem egyenesedett, amikor valaki keményen megszorította a könyökét. Elakadt a lélegzete, úrrá lett rajta a pánik. – Jól van, hölgyem? – egy ősz útmunkás arca úszott a látómezőjébe. Ráncokkal övezett kék szeme a lány horkolásaira esett. – Ó, atyám! Maga vérzik! – Engedjen el! – Nem vette észre a bójákat? – hüvelykujjával a válla fölött hátrabökött, a narancssárga kúpok felé, amiket a lány letarolt. – Fel van maratva ez az egész járdarész. – Kérem, higgye el, jól vagyok. A férfi segítő, ám szorosan rákulcsolódó kezei között Gabrielle egyszer csak megpillantotta a sötét autót, ahogy arra a sarokra ért, ahol ő állt alig egy perece. A jármű hirtelen fékezéssel megállt. Ki-
nyílt a vezető oldali ajtó, és kiszállt egy magas, vállas fickó. – Ó, istenem! Engedjen el! – Gabrielle kitépte magát az őt felsegítő férfi szorításából, szeme a hatalmas fékeié autóra tapadt, érezte bőrén a felé kúszó veszélyt. – Maga nem érti, ezek engem üldöznek! – Kik? – a férfi hangja kételkedést árult el. Odanézett, amerre a lány bámult, és kitört belőle a nevetés. – Úgy érti, az a férfi ott? Hölgyem, az Boston polgármestere! – Micsoda...? Tényleg úgy volt. A lány szeme elkerekedett, miközben az utcasarkon történő eseményeket figyelte. Teljesen más szemmel kezdte látni a történteket. A fekete kocsi egyáltalán nem őt követte. A járdához kanyarodott, a sofőr pedig kinyitotta a hátsó ajtót, és várt. A polgármester ebben a pillanatban lépett ki az étteremből öltönyös testőrei kíséretében. Mindannyian be másztak az autó hátsó ülésére. Gabrielle becsukta a szemét. Sebesült tenyere szörnyen égett. A térde is. Még mindig sebesen vert a szíve fejéből kiszaladt az összes vér. Komplett idiótának érezte magát. – Azt hittem... – mormogta, miközben a sofőr bezárta a hátsó ajtót, beszállt az első ülésre, és visszakormányozta a járművet a forgalomba. A férfi elengedte a karját. Visszaindult hátrahagyott szendvicséhez és kávéjához, közben a fejét rázta. – Mi baja van magának? Őrült, vagy mi? Hogyaza. A lánynak nem lett volna szabad meglátnia őt. Azt a parancsot kapta, hogy figyelje ezt a Maxwell nőt. Tudja meg róla, mivel tölti az idejét. Térképezze fel a szokásait, és jelentsen mindent a gazdájának. Legelsősorban pedig legyen észrevétlen. A vérrabszolga még egy cifrát káromkodott rejtekhelyén, szorosan egy jellegtelen épület ajtaja mögé simulva, amelyből oly sok volt a kínai negyed piacai és éttermei közé zsúfolva. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kikémlelt, látja-e valamerre a nőt.
Ott volt, a forgalmas utca túloldalán állt, vele szemben. A fiú örömmel látta, hogy elindult. Nézte bronzvörös haját, ahogy fejét lehajtva, bizonytalan járással lépegetett. Várt még egy kicsit, addig nézett utána, míg eltűnt a látóteréből. Akkor ő is kilépett az utcára, és az ellenkező irányba indult. Több mint egy órát pazarolt ebédszünetre. Jobb lesz mielőbb visszaérnie a rendőrőrsre, mielőtt a keresésére indulnak.
TIZEDIK FEJEZET
Gabrielle még egy papírtörölközőt tartott a konyhai mosogató csapjából engedett hideg víz alá. Jó néhány hevert már elhasználtan a mosogató szélén, csöpögtek a víztől, véresek és piszkosak voltak, miután kimosta velük a tenyerén és térdén éktelenkedő sebeket. Melltartóban és bugyiban állt ott, folyékony szappant öntött a nedves papírdarabra, aztán óvatosan dörgölni kezdte a tenyerén lévő zúzódásokat. – Au! – nyögte, amikor a bőrébe fúródott apró, éles kődarabkához ért. Kibányászta, a lefolyóba dobta a többi kis szilánkkal együtt, melyektől már megszabadult. Atyám, hogy nézett ki! Új szoknyája elszakadt, teljesen tönkrement. Felsője is csúnyán megsínylette a betonnal való találkozási. Keze és lába mintha egy vásott kölyöké lett volna. Továbbá tök hülyét csinált magából széles nyilvánosság előtt. Mi a fene ütött belé, hogy ennyire kiborult? A polgármester, az isten szerelmére! Úgy menekült előle, mintha attól rettegne... Mitől? Szörnytől? Vámpírtól! Gabrielle keze megállt a levegőben. Hallotta a szót a fejében, de nem merte kimondani. Azóta ott motoszkált a tudatalattijában, mióta tanúja volt annak a gyilkosságnak. Üres lakásának csendjében sem volt hajlandó használni ezt a szót. A vámpírok őrült szülőanyjának bomlott elméjében léteztek csu-
pán. A fiatalkorú ismeretlen személyazonosságú lányt súlyos lázálmok gyötörték, amikor a rendőrök rátaláltak az utcán oly sok évvel ezelőtt. Arról beszélt, hogy démonok üldözték, akik a véréből akartak inni – sőt meg is próbálták, ezzel magyarázta a különös sebhelyeket a nyakán. A bírósági dokumentumok, amelyeket Gabrielle megkapott, tele voltak vérszomjas, gonosz lényekre tett utalásokkal, akik szabadon garázdálkodnak a városban. Lehetetlen. Őrültség, ezt Gabrielle is jól tudta. Hagyta, hogy a képzelete és a rettegés, hogy ugyanúgy végzi, mint egykor az anyja, elragadja. Ennél azért okosabb volt. Legalábbis épeszűbb. Uramisten, muszáj, hogy az legyen. Mikor meglátta a kölyköt a rendőrőrsről – az elmúlt pár nap eseményeinek betetőzéseképpen –, elszakadt nála a cérna. Bár most, hogy visszagondolt rá, már abban sem volt biztos, hogy ugyanazt a fazont látta a parkban, mint az őrsön. És mi van akkor, ha tényleg ő volt? Ebédelhetett is a parkban, élvezve a jó időt, éppúgy, mint ő tette. Az még nem bűn. Ha bámulta is, talán csak azért, mert ismerősnek találta. Lehet, hogy még oda is jött volna hozzá köszönni, ha ő nem veszi üldözőbe, mint valami féleszű elmebeteg, kémkedéssel vádolva. Ó, igazán nagyszerű lenne, ha visszaérve a rendőrségre a srác mindenkinek elmesélné, hogy kergette végig a kínai negyeden! Ha Lucan ezt meghallaná, ő belehalna a szégyenbe! Gabrielle abbahagyta sebei tisztogatását, próbálta elfelejteni a csúfos történetet. Még mindig rettentő ideges volt, szíve majd kiugrott a helyéről. Nyomogatta a horzsolásokat, nézte, ahogy a vér vékony csíkban leszivárog a csuklóján. A látvány furcsamód megnyugtatta. Mint mindig. Mikor fiatalabb volt, és az érzések, benyomások annyira feszítették, hogy majd szétrobbant, ejtett magán egy kis vágást, és mindjárt jobban lett.
Az első ilyen vágás véletlen baleset volt. Gabrielle almát hámozott valamelyik nevelőszülőjénél, a kés megcsúszott, és beleszaladt a hüvelykujja párnás részébe. Fájt egy kicsit, de kiserkenő karmazsinvörös vérének látványától egyáltalán nem esett pánikba, nem ijedt meg. Sokkal inkább megigézte. Hihetetlen... béke szállta meg. Néhány hónappal eme meglepő felfedezés után Gabrielle újra megvágta magát. Szándékosan tette, titokban, és eszébe sem jutott kárt okozni magában. Ahogy telt az idő, rendszeresen megtette, amikor csak szüksége volt a mélységes nyugalom érzésére. Most is szükségét érezte, mert annyira ideges és nyugtalan volt, hogy füle a legapróbb neszre is túlérzékenyen reagált, akár a lakásból, akár kintről származott. Feje lüktetett, szaporán, zihálva vette a levegőt. Gondolatai ide-oda cikáztak a klub mellett történtek élesen felvillanó képei, a múlt reggel történt, rémisztő elmegyógyintézetnél tett látogatása és a délutáni, csontjáig hatoló, zavaros, irracionális félelem között. Szüksége volt egy kis lelki békére ezek után. Csak pár percnyi nyugalomra. Gabrielle pillantása a pulton álló fa késtartóra siklott. Odanyúlt, kivett egy kést. Évek óta nem tett ilyesmit. Olyan keményen küzdött idáig, hogy legyőzze a különös, szégyenletes kényszert. Sikerült-e egyáltalán valaha túllépnie rajta? Az államilag kirendelt pszichológusok és szociális munkások idővel meggyőződtek róla, hogy igen. Maxwellék úgyszintén. Gabrielle most kétségbe vonta ezt, miközben a kést meztelen karjához közelítette, és érezte, ahogy elönti a sötét vágyakozás. A penge hegyét alkarja húsos, lágy [észének szegezte, de annyira nem erősen azért, hogy megsértse a bőrt. Ez volt az ő saját démona, soha nem osztotta meg senkivel, még legkedvesebb barátjával, Jamie-vel sem. Úgysem értené meg senki.
Ő maga sem értette igazán. Hátrahajtotta a fejét, mély levegőt vett. Ahogy lassan előrehajolt, és kilélegezte a levegőt, meglátta saját arcát a mosogató feletti ablakban. Az arc, amely visszanézett rá, nyúzott volt és bánatos, szeme kísérteties és kimerült. – Ki vagy te? – suttogta a szellemnek az ablaküvegben. Küzdött a feltörő sírással. – Mi a baj veled? Iszonyú nyomorultul érezte magát, a kést a mosogatóba ejtette, és elhátrált onnan, miközben a fém bántó, éles hanggal a rozsdamentes felületnek ütődött. A helikopter rotorjának kelepelése kettévágta az éjszakai ég csendjét a régi elmegyógyintézet fölött. Az alacsony felhőtakaróból aláereszkedett egy fekete Colibri EC120-as, és lágyan landolt a tető sima, vízszintes felületén. – Állítsd le a motort – utasította a vérszopók vezetője a vérrabszolga pilótát, mikor a gép már stabilan állt az ideiglenesen kijelölt leszállóhelyén. – Várj itt, míg visszajövök. Kimászott a pilótafülkéből, hadnagya, egy igen visszataszító figura, akit a nyugati partról toborzott, már várta. – Minden rendben vár, uram – a vérszopó összevonta vastag szemöldökét vadállati, sárga szeme fölött. Hatalmas, tar koponyáján még meglátszottak az elektromosság által okozott égési sebek, amelyeket fél évvel ezelőtt szerzett egy kihallgatáson, amikor a faj harcosai elkapták. Szörnyűséges megjelenését azonban a számos égési seb nem sokban tudta rontani. A vérszopó vigyorgott, kivillantak hatalmas agyarai. – Uram, az ajándékaidat nagy lelkesedéssel fogadták ma este. Alig várják, hogy lássanak. A vérszopók vezére, szemét napszemüveg mögé rejtve, aprót bólintott, majd kényelmes tempóban elindult vezetője után az épület legfelső szintjére, onnan a liftbe, amely a komplexum szívébe viszi. Mélyen a földszint alatt jártak, kiszálltak a liftből, aztán átvágtak a vérszopók búvóhelyének központjához tartozó kanyargós folyosórendszeren.
Ami a vezért illeti, ő az utóbbi hónapban saját magánrezidenciáján lakott Boston másik részén, onnan felügyelte a műveleteket. Felmérte az irányítása alá vonandó területeken felmerülő akadályokat és legerősebb pontokat. Ez volt az első nyilvános megjelenése, szándékai szerint valóságos esemény a résztvevők számára. Igen ritkán fordult elő, hogy leereszkedett a köznép mocskos szintjére. A vérszopóvá lett vámpírok durva, agyatlan népség, ő pedig hosszú élete alatt sokkal finomabb dolgokhoz szokott. Tartozott nekik azonban személyes megjelenésével, ha mégoly rövidre is szabta. Emlékeztetnie kellett ezeket az elvadult teremtményeket, kit is szolgálnak, ezért ízelítőt ad nekik mindama gyönyörből, ami rájuk vár a következő bevetésük után. Természetesen nem mindenki fogja túlélni. A háború áldozatokat követel. Ő pedig háborút kínál nekik ma este. Nincs több piti kakaskodás. Sem saját soraikon belüli harcok, értelmetlen személyes megtorlások. Egyesítik erejüket, és a hosszú évszázadokon át tartó, a vámpír-nemzetséget örökre kettéosztó csatának eddig elképzelhetetlen, új irányt szabnak. A faj túl sokáig uralkodott, kimondatlan szövetségre lépve a gyenge emberrel, célul pedig saját vérszopó fajtársainak kiirtását tűzte ki. A vámpírfaj két csoportja nem különbözött olyan sokban egymástól, mindössze néhány lépcsőfok választotta el őket. Csupán néhány uncia vér volt a különbség a között, amennyivel a faj tagjai csillapították éhségüket, hogy az életüket mentsék, és amennyivel a vérszomjnak áldozatul esett vérszopók csillapították soha cl nem múló, telhetetlen vágyukat. A vámpírnemzetség vérvonala felhígult az Ősök óta eltelt idők során, mialatt az újabb vámpírgenerációk tagjai felnőttek, és emberi kiválasztottakkal szaporodtak. Nem létezett azonban olyan mérvű humán genetikai leromlás, amely teljesen elpusztíthatná az erősebb vámpírgéneket. A vérszomj örök időkig kísérteni fogja a fajt. Ahogy a vezér látta a kibontakozó háborút: lehet küzdeni fajtája belső késztetése ellen, de a legmesszemenőbb mértékig ki is használhatják annak előnyeit.
A hadnagy vezetésével elérte a folyosó végét, ahol az őrjítően hangos zene lüktető dobolása visszaverődött a falakról és a padlóról. Az ütött-kopott kétszárnyú fémajtó mögött tombolt a buli. Az ajtó előtt posztoló vérszopó szempillantás alatt fél térdre rogyott, amikor függőleges pupilláival felismerte, ki áll előtte. – Uram – durva, reszelős hangjában hódolat csengett, lehajtott fejjel tisztelgett, nem nézett a napszemüveg által takart szemekbe. – Uram, megtisztelsz minket. Ez így is volt. A vezér biccentett, mire az őr felállt. Mocskos kezével kinyitotta a kétszárnyú ajtót, hogy gazdája beléphessen az őrült hangos, vad szórakozás színhelyére. A vezér útjára bocsátotta társát, hogy egyedül vehesse szemügyre az elé táruló látványt. Vér, szex és zene orgiája fogadta. Ahová csak nézett, vérszopó férfiakat látott, ahogy embereket fogdosnak, párzanak velük, és a vérüket szívják; gazdag választék kínálkozott férfiakból, nőkből vegyesen. Emezek nemigen éreztek fájdalmat, akár saját akaratukból voltak jelen, akár nem. Legtöbbjüket már legalább egyszer megharapták, és elég vért csapoltak belőlük ahhoz, hogy könnyű fejjel, szédülten lovagoljanak az érzékek hullámain. Néhányan már ezen is jócskán túl voltak, rongybabaként ernyedtek villogó szemű ragadozóik ölébe, akik addig szívták belőlük az éltető nedveket, míg csak egy csepp maradt bennük. Nem meglepő fordulat, ha bárányt engedsz a farkasok közé. Mialatt a tömeg közepébe sétált, izzadni kezdett a tenyere. Méretre varratott, elegáns, jól szabott nadrágjában farka megmerevedett. Ínye lüktetett és fájt, de a nyelvébe harapott, hogy agyarai ne nyúljanak meg az éhségtől, ahogy férfiassága is válaszolt a minden oldalról felé áramló fülledt erotikára. A szex és a vér egymással keveredő illata úgy hatott rá, mint a szirének éneke. Jól ismerte egykor, de az már nagyon rég volt, a távoli múltban. Ó, azért egy jó kefélésben most is benne volt, és imádta a finom, zaftos vénát, de vágyai már nem uralták a testét. Rögös út vezetett a jelenig, de végül győzedelmeskedett. Ő volt a gazda, saját magáé, és hamarosan sokkal de sokkal töb-
beké lesz még. Új háború kezdődött, és ő az Armageddont akarta a világra szabadítani, a végső küzdelmet. Toborozta a hadseregét, tökéletesítette a harcmodorát, egyesítette a szövetségeseket, akiket aztán a cél érdekében habozás nélkül feláldoz majd, ha szeszélye úgy kívánja. Véres bosszút áll a vámpír nemzetségen és az embereken, akik csak arra jók, hogy a magafajtát szolgálják. Miután a nagy csata véget ér, a port és hamut eltakarítják, senki nem áll majd az útjába. Ő lesz az istenverte király! Elsőszülötti joga! – Mmm... te kis helyeske... gyere ide, és játssz velem! A rekedt hívás a lárma ellenére eljutott a füléig. Az egymásba gabalyodó, meztelen testek vonagló tömegéből kinyúlt egy női kéz, és megragadta a combját, mikor elsétált mellette. A férfi megállt, és nyílt türelmetlenséggel bámult le a kéz birtokosára. Az elkenődött, sötét smink megkopott szépséget takart, elméje pedig tökéletesen elborult az orgia önkívületében. Csinos kis torkából és tökéletes melleiből kettős vércsík folydogált. Teste más részein is éktelenkedtek nyílt sebek: a vállán, hasán, belső combján, és közvetlenül a nemi szervét árnyékoló vékony kis szőrcsík alatt. – Csatlakozz hozzánk – könyörgött kievickélve a karok, lábak, valamint nyögdécselő és vonító vérszopók forgatagából. A nőben alig volt már élet, teljesen kifacsarták, néhány csepp vér választotta el a haláltól. Szeme üveges, semmibe meredő, mozdulatai bágyadtak, mintha csontjai helyén gumi lett volna. – Megadom neked, amire vágysz. Neked is jut a véremből. Gyere, kóstolj meg! A férfi semmit nem válaszolt, csak lefeszítette a vérfoltos, sápadt ujjakat drága selyemnadrágja finom szövetéről. Nem volt abban a hangulatban. És a sikeres vezetők jó szokása szerint nem használta saját termékét. Hatalmas tenyere a nő mellének feszült, és visszalökte őt az őrült kavargásba. A nő felsikoltott, mikor az egyik vérszopó keményen megmarkolta, aztán durván megfordította, majd mozdulatlanul tartot-
ta, hogy hátulról belehatolhasson. A nő sikított, jajgatott, miközben a vadállat döngölte, de egy pillanattal később elhallgatott, amikor a vérszomjas fenevad a nyakába mélyesztette óriási agyarait, és élettelen testéből kiszívta a legutolsó megmaradt cseppeket. – Élvezzétek a kényeztetésemet – szólt a jövendő király. Mély hangja keresztülzengett az állati morgáson és a hangos zene dobhártyarepesztő dübörgésén. – Hamarosan eljön az éjszaka, ti pedig megszolgáljátok a jutalmat, amit tőlem kaptatok!
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Lucan újra kopogtatott Gabrielle ajtaján. Még mindig semmi válasz. Már vagy öt perce álldogált a lány lakása előtt a sötétben, arra várva, hogy kinyissa azt az átkozott ajtót, és behívja, vagy legalább a többszörös zár által nyújtott viszonylagos védelemből szidalmazza, hogy milyen szemét állat, és elküldje a fenébe. A múlt éjszakai durva megmozdulásai után nem volt benne biztos, melyik reakcióra számíthat. Talán a dühöngésre. Még egyszer kopogott, elég hangosan ahhoz, hogy a szomszédok is meghallják, de semmilyen mozgást nem hallott Gabrielle lakásából. Csak a csend felelt. Túl nagy volt azonban a csend az ajtó túloldalán. A lány pedig odabent volt. A férfi a kettőjüket elválasztó fa- és téglarétegek ellenére érezte őt. Vérszagot is érzett – nem lehetett túl sok, de nyomokban ott volt az ajtóhoz közel. Kurva életbe. A lány otthon volt, és megsérült. – Gabrielle! A rémület sósavként mart végig bensőjében, mialatt kényszerítette magát, hogy elméjét lenyugtassa annyira, hogy mentális erejével kiakassza a biztonsági láncot és a két zárat, amelyek útját állták a túloldalon. Nagy erőfeszítéssel végre sikerült előbb az egyik, majd a másik zárat is kinyitnia. A lánc is kicsusszant a helyéről, és fémesen csattant az ajtófélfán. Lucan kivágta az ajtót, bakancsa keményen koppant a folyosó járólapján. Gabrielle fotóstáskája az út közepén feküdt, akkor ejthette le, mikor beviharzott. Vérének édes jázminillata egy pillanattal az-
előtt kúszott a férfi orrába, mielőtt meglátta az apró vérpöttyök szabálytalan vonalát a földön. Félelem csípős szaga lengte be a helyet. Az illat eltűnőben volt már, néhány órás lehetett, de ködként ülte meg a levegőt. A férfi sietve átvágott a nappalin, a konyha felé igyekezett, amerre a vércseppek folytatódtak. Amint követte a nyomokat, tekintete megakadt egy köteg fotón a dohányzóasztalon. Sietősen készített fényképek voltak, különös válogatásban. Néhányat felismert, Gabrielle jelenlegi munkájából valók voltak, melynek Az újjászületett város nevet adta. Akadt azonban pár olyan kép is, amelyeket még soha nem látott. Vagy talán nem nézte meg őket eléggé. Aztán felismerte mit lát. Az istenit, de még mennyire. Régi raktár a rakpartnál. Elhagyatott papírmalom a város szélén. Számos további olyan félelmetesnek látszó építmény, amelyet emberfiának – pláne egy Gabrielle-hez hasonló gyanútlan nőnek – nem lenne szabad megközelíteni. A vérszopók búvóhelyei. Néhányat közülük már nem használtak Lucan és harcosai jóvoltából, de a többit igen. Jó párat ezek közül Gideon nemrég megfigyelés alá is vont. Amíg átnézte az összeset, arra gondolt, vajon hány képe lehet itt a lánynak a vérszopók különböző búvóhelyeiről, amiket még a harcosok radarjai sem észleltek. – Jézusom – suttogta összeszorított szájjal, mialatt ujjai között pörgette a fotókat. A lány helyi menedékekről is készített felvételeket, a sötét, jelentéktelen bejáratok és álcázott jelzések voltak hivatottak elrejteni a vámpírok védett helyeit a külvilág elől, legyen az kíváncsiskodó emberi lény, vagy vérszopó ellenség. Gabrielle mégis megtalálta őket. Hogy lehetséges. Holtbiztos, hogy nem a véletlen műve volt. Különleges látásmódja vezethette. Már bebizonyította, hogy nem hatnak rá a vámpírok trükkjei, a tömeghipnózis és az agykontroll. Most pedig még ez is...
Lucan elfojtott káromkodás kíséretében bőrdzsekije zsebébe csúsztatott néhány képet, a többit visszadobta az asztalra. – Gabrielle? Bement a konyhába, ahol még zavarba ejtőbb jelenet fogadta. Gabrielle vérének illata itt felerősödött, a mosogatóhoz irányítva Lucant. Megdermedt, amikor odaért, jeges rémület zsibbasztotta tagjait, mikor a kagylóba meredt. Mintha valaki egy bűntény nyomait próbálta volna eltüntetni, bár nagyon gyenge munkát végzett. Rengeteg elázott, vérfoltos papírtörölközőt hajítottak a mosogatóba, mellettük hámozókés, amelyet a pulton álló késtartóból húztak ki. Felemelte a kést, és tüzetesen megvizsgálta. Nem használták, de a kagylóban és a bejárattól a konyhába vezető úton vöröslő vércseppek Gabrielle-től származtak. A lábánál tornyosuló szakadt ruhakupac is a lány illatát árasztotta. Istenem, ha valaki csak hozzáért... Ha valami történt vele... – Gabrielle! Lucan az ösztöneire hagyatkozva lement a lakás pincéjébe. Nem bajlódott lámpakapcsolgatással; látása sötétben működött a legtökéletesebben. Miközben lerohant a lépcsőn, a lány nevét kiabálta az elterpeszkedő csöndben. A hátsó sarokban Gabrielle illata felerősödött. Lucan egy zárt ajtó előtt találta magát, mely teljesen körbe volt szigetelve, hogy ne szűrődhessen be rajta a fény. Lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt zárva. – Gabrielle, hallasz engem? Édesem, nyisd ki az ajtót! Meg sem várta a választ. Nem volt hozzá türelme, de ahhoz sem, hogy óvatosan kinyissa a gyenge zárat, és felkészüljön egy esetleges váratlan fordulatra. Dühödten nekifeszült az ajtónak, és széles vállával könynyedén benyomta. Azonnal meglátta a lányt a sötétben. Összegömbölyödve feküdt az apró sötétkamra padlóján, meztelen volt az apró csipkemelltartó és a bugyi kivételével. Egy rándulással felébredt a férfi hirtelen megjele-
nésére. Gyorsan felemelte a fejét. Félig leeresztett szemhéja puffadt volt a sok sírástól. Itt sírdogált, méghozzá elég sokáig, ahogy Lucan tippelte. A kimerültség hullámokban söpört végig rajta. Olyan kicsinek és sebezhetőnek tűnt. – Istenem, Gabrielle – suttogta a férfi, térdre esve mellette. – Mit keresel itt? Bántott valaki? A lány megrázta a fejét, de nem válaszolt azonnal. Remegő kézzel kisimította haját az arcából, a férfit kereste a sötétben. – Csak... fáradt vagyok. Csendre van szükségem... nyugalomra. – Ezért zárkóztál be ide? – fujt megnyugodva Lucan, bár azonnal látta, hogy a lány testét zúzódások borítják, amelyek nemrég még véreztek. – Biztos, hogy jól vagy? A lány bólintott, és nekidőlt a sötétben. Lucan a homlokát ráncolta, és tenyerét a lány fejére simította. Ő pedig, mintha csak erre várt volna, a karjába mászott, mint a gyerek, aki másra sem vágyik, mint biztonságra és melegre. Lucannek nem tetszett, menynyire természetes és kellemes érzés volt számára magához ölelnie, és biztosítani róla, hogy vele nem eshet bántódása. Hogy úgy védelmezi, mintha hozzá tartozna. Mintha a sajátja lenne. Lehetetlen, emlékeztette magát. Több mint lehetetlen; egyenesen nevetséges. Lenézett a lányra, csendben gyönyörködött csodálatos, meleg testében, ahogy őt öleli meztelenül. Nem szerezhet tudomást arról a veszélyes világról, amibe belekeveredett, főleg nem egy halálosan veszélyes vámpírtól, aki épp a karjaiban tartja. Lucan volt az utolsó, aki védelmet ajánlhat egy kiválasztottnak. Ha csak megérezte Gabrielle illatát, legyen az bármilyen halvány, vér iránti éhsége szinte visszafojthatatlanná vált. Simogatni kezdte a lány nyakát és vállát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni az ujjai alatt ritmikusan pulzáló vénát. Iszonyú küzdelmébe került, hogy elhessegesse magától legutóbbi együttlétük emlékét, vagy az érzést, mennyire nagyon szüksége van rá ismét.
– Mmm, ez nagyon finom – mormolta félig öntudatlanul a lány a mellkasán, hangja álmosan dorombolt, amitől Lucan gerince felforrósodott. – Ez is csak egy álom? A férfi képtelen volt válaszolni, csak felnyögött. Ez nem csak álom volt, és személy szerint ő nem érezte jól magát. Minden porcikájában feléledt az ősi vadállat, ahogy a lány még kényelmesebben elfészkelődött az ölében, és maga volt a gyengéd bizalom és ártatlanság. A férfi igen sürgősen el akarta terelni a figyelmét valamivel, ez azonnal sikerült is. Felpillantott a fejük fölé, testét pedig egy teljen másfajta izgalom rántotta újból görcsbe. Szeme megakadt a sötétkamra szárítókötelére csipeszelt fotókon. Néhány jelentéktelen kép mellett egy csomó olyan függött, amely vámpírok lakta épületeket ábrázolt. Az isten szerelmére, még a harcosok főhadiszállásról is készült egy fénykép. A biztonsági berendezésekkel védett ingatlant nappal fotózta le az előtte húzócin útról. Nem lehetett eltéveszteni a hatalmas, díszes kovácsoltvas kaput, amely elzárta a külvilágtól, a hosszú felhajtót és a legújabb technikai berendezésekkel védett kúriát. Gabrielle bizonyára közvetlenül az ingatlan előtt készítette a fotót. A környező fák nyári lombjából ítélve néhány hetesnél nem lehetett régebbi a felvétel. A lány ott járt, alig néhány száz méterre az ő lakóhelyétől. Soha nem hitt a sorsszerűségben, de átkozottul világos lett számára, hogy így vagy úgy, de a nőnek kereszteznie kellett az ő útját. Ó, igen. Akár a fekete macskának. Ilyen az ő szerencséje, hogy miután évszázadokon át sikeresen kitért a kozmikus lövedékek és kusza érzelmi bonyodalmak útjából, a végzet és valóság gonosz nővérei egyszerre tették őt a szaros listájukra. – Minden rendben van – mondta Gabrielle-nek, annak ellenére, hogy úgy érezte, a dolgok kezdtek erősen a béka segge alá merülni. – Felviszlek, felöltözöl szélien, aztán beszélgetünk kicsit. – Mielőtt a hajszálvékony csipkébe és szaténba bújtatott testének folyamatos lát-
ványába beleőrülne. Lucan a karjába vette Gabrielle-t, kivitte a sötétszobából, fel a lépcsőkön a földszintre. Hogy ilyen közel tartotta magához a lányt, tisztán érzékelte különféle sebeit: a tenyerén és térdén éktelenkedő nyers horzsolásait, amelyek minden jel szerint egy hatalmas esés következményei lehettek. Menekült valami elől – vagy valaki elől –, páni rémületben, mikor elbotlott. Lucan vére forrni kezdett, meg akarta tudni, ki okozta a sebeket, de erre még bőven lesz ideje. Most Gabrielle kényelme és jóléte volt a legfontosabb. Lucan átsétált vele a nappalin a hálószobába vezető lépcsőhöz. Először segíteni akart neki felöltözni, ám mikor elhaladt a fürdőszoba előtt, meggondolta magát. Komolyan kellett beszélniük egymással, és a lány talán könnyebben veszi a dolgokat, ha túl van egy kellemes meleg fürdőn. Lucan, miközben Gabrielle karja átkulcsolta a vállát, belépett a fürdőszobába. Gyenge fény áradt csupán egy pici éjjeli lámpából, neki tökéletesen megfelelt. Leült a kád szélére, ernyedt terhét az ölében egyensúlyozta. Kikapcsolta az elöl nyíló, leheletvékony szatén melltartót, lázas szeme elé tárva a lány meztelen mellét. Ujjai bizseregtek a vágytól, hogy megérinthessék, és meg is tette, ujjaival végigrajzolta a csodás hajlatokat, hüvelykujjával megcsiklandozta a sötétrózsaszín mellbimbókat. Isten irgalmazzon neki, de a lány torkából előtörő gyönyörteljes nyögéstől fájdalmasan megkeményedett. Tenyerét végigsimította a testén, míg a szemérmét takaró fényes anyaghoz nem ért. Keze túl nagy és óvatlan volt a finom anyaghoz, ám valahogy mégis sikerült lehúznia a lányról, végig azokon a hoszszú combokon. A látványtól, hogy Gabrielle megint ott van előtte meztelenül, vére olvadt lávaként rohant az ereiben. Lehet, hogy bűntudatot kellene éreznie, mert ilyen hihetetlenül kívánatosnak találja, még jelen sebezhető állapotában is, de pont annyi-
ra volt jó a szégyenkezésben, mint nővérke szerepben. Az is bizonyított ténynek látszott továbbá, hogy bármiféle önmegtartóztatásra tett próbálkozása csakis vesztésre lehet ítélve ennek a nőnek a közelében. A kád mellett egy tubus folyékony habfürdő feküdt. Lucan a csapból ömlő vízbe nyomott egy jó adagot. Ahogy a hab nőtt, gyengéden beleeresztette a lányt a meleg fürdőbe. Gabrielle jólesően mormogott, ahogy körbevette a habos víz, végtagjai láthatóan elernyedtek, válla a háta mögötti törülközőhöz simult, amit Lucan gyorsan párnaként gyömöszölt oda, hogy háta ne a hideg csempéhez és porcelánhoz érjen. A kicsi fürdőszobát betöltötte a gőz és a lány halvány jázminillata. – Kényelmes? – kérdezte a férfi, miközben kibújt a dzsekijéből, és a mosdókagylóra dobta. – Mmmm – mormolta a lány válaszként. Lucan nem tudta megállni, hogy meg ne érintse. Gyengéden megcirógatta a lány vállát, majd azt mondta: – Csússz kicsit lejjebb, és vizezd be a hajad. Megmosom neked. A lány engedelmeskedett, hagyta, hogy a férfi finoman lenyomja fejét a víz alá, majd kiemelje, hajfürtjei pedig vörösesszőkéből fényes sötétszőkévé váltak. Egy hosszú pillanatig nem szólalt semmit, aztán lassan felemelte szemhéját, rámosolygott a férfira, mintha most nyerte volna vissza az öntudatát, és csodálkozna, hogy ott találja. – Szia. – Szia. – Mennyi az idő? – kérdezte nyújtózkodás közben, és elfojtott egy ásítást. Lucan megvonta a vállát. – Úgy nyolc körül, gondolom. Gabrielle visszasüllyedt a habokba, sóhajtva behunyni a szemét. – Rossz napod volt? – Hát nem a legjobb. Gondoltam. A kezed és térded elég ramaty állapotban van – Lucan elzárta a vizet. Megragadta a samponos flakont, nyomott egy adag sampont a tenyerébe. – Nem akarod elmesélni, mi történt? Nem igazán – a lány vékony szemöldöke ráncba szaladt. – Hülye-
séget műveltem délután. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallani fogsz róla. Hogyhogy? – kérdezte Lucan, felhabosítva a sampont két tenyerében. Mialatt a sűrű habot masszírozta a lány fejbőrébe, az kinyitotta fél szemét, és oldalról rápillantott. – A kölyök az őrsön nem mondott senkinek semmit? – Milyen kölyök? – Aki ott dolgozik nálatok. Hórihorgas, átlagos kinézetű. Nem tudom a nevét, de biztos vagyok benne, hogy ott volt a rendőrségen, mikor vallomást tettem a gyilkossággal kapcsolatban. Ma láttam a parkban. Azt hittem, engem figyel, és... – elfordult, megrázta a fejét. – Utánarohantam, mint egy őrült, azzal vádolva, hogy kémkedik. Lucan keze megállt a dörgölésben, harcos ösztöne kiélesedett. – Hogy mit csináltál? – Tudom – válaszolt a lány, teljesen félreértve a férfi reakcióját. Egy sepréssel eltüntetett egy adag habot. – Mondtam, hogy hülyeség volt. Szegény fiút egész a kínai negyedig üldöztem. Bár Lucan nem közölte vele, tudta, hogy a lány első megérzése telibe talált az őt figyelő idegennel kapcsolatban. Mivel az incidens fényes nappal történt, nem lehetett vérszopó az illető – öröm az ürömben –, de az őket szolgáló emberek ugyanolyan veszélyesek tudtak lenni. A vérszopók a világ összes táján tartottak vérrabszolgákat, emberi rabszolgákat, akiket egy hatalmas vámpír úgy lecsapol, hogy megfossza őket tudatuktól és szabad akaratuktól, helyükben pedig kérdések nélküli engedelmesség marad csupán. Lucannek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a Gabrielle-t figyelő férfi a vérszopók szolgálatában állt, és parancsot teljesített. – Bántott ez a valaki? Így szerezted a sérüléseidet? – Nem, nem. Az én hibámból történt. Teljesen kiborultam a semmiért. Miután elvesztettem a fiú nyomát a kínai negyedben, pánikba estem. Azt hittem, követ egy autó, de nem így történt. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? A lány gyámoltalanul ránézett. – A polgármester volt az, Lucan.
Azt gondoltam, a sofőrruhás pasas által vezetett kocsi utánam jön, és elkezdtem rohanni. Hogy teljes legyen ez a csodás nap, óriásit hasaltam egy járókelőkkel zsúfolt utca közepén, ahonnan aztán lezúzott kézzel és lábbal kellett hazasántikálnom. A férfi káromkodott egyet a bajusza alatt, mert akkor jött rá, mekkora veszélyben forgott a lány. Az isten szerelmére, hiszen maga indult a vérrabszolga után! Lucan jobban beleborzongott a gondolatba, mint szerette volna. – Meg kell ígérned nekem, hogy ezután sokkal óvatosabb leszel! – érezte, hogy túl keményen szólt a lányhoz, de nem volt hajlandó udvariaskodni, hiszen ma akár meg is ölhették volna Gabrielle-t. – Ha bármi hasonló történik, azonnal szólnod kell nekem. – Nem fog megtörténni, mert csakis az én hibám volt az egész. Nem is akartalak sem téged, sem mást felhívni a rendőrőrsön emiatt. Imádták volna, ha jelentem, hogy az egyik adminisztrátoruk hobbiból kémkedett utánam. Francba. A saját csapdájába esett ezzel a zsarusztorival. Ami viszont még ennél is rosszabb, hogy még inkább veszélybe sodorhatta volna Gabrielle-t, ha ő még be is telefonál azzal, hogy „Thorne nyomozóval” szeretne beszélni, felhívva magára egy vérrabszolga figyelmét. – Megadom a mobiltelefonom számát, azon mindig elérhetsz. Bármikor hívhatsz, világos? A lány bólintott, ezalatt Lucan kinyitotta a csapot, friss vizet csorgatott a kezére, majd selymes, sötétlő hajára. Feszült mozdulattal lekapott egy mosdókendőt a feje feletti polcról, és belemártotta a vízbe. – Hadd nézzem a térded. A lány kiemelte a lábát a habtengerből. Lucan az egyik kezével megtartotta, a másikkal óvatosan lemosta a csúnya sérülést. Egyszerű horzsolás volt csupán, de újból vérezni kezdett, ahogy a meleg víz feláztatta. Lucan keményen összeszorította a száját, miközben nézte, amint az illatos, vöröslő vérpatakocskák vékony csíkban szivárognak a bőrén a fürdővíz csábító habjába. Megtisztította a lány mindkét sebes térdét, aztán intett, hogy
nyújtsa a tenyerét. Képtelen volt megszólalni is, hacsak Gabrielle meztelen testrészeire nézett, ráadásul friss, szivárgó vérének illata pörölyként csapott le rá. Aprólékos gonddal tisztította ki a lány tenyerén éktelenkedő sebeket, és fájdalmasan tudatában volt a minden mozdulatát követő csokoládészínű pillantásnak, az ujjaival átfogott csukló gyorsan lüktető pulzusának. Gabrielle is akarta őt. Lucan elengedte, és ahogy a lány karja kissé elfordult, észrevett valami aggasztót. Azonnal meglátta a barackszín bőrt elcsúfító halvány hegeket. Sebhelyek voltak, az alkarja belső részén ejtett apró vágásnyomok. Volt belőlük a combján is. Borotvanyomok. Mintha fiatalabb korában ismétlődő, pokoli kínzásnak lett volna kitéve. – Jézusom – nézett rá Lucan leplezetlen dühvel. – Ki művelte ezt veled? – Ez nem az, amire gondolsz. A férfiban mostanra már tombolt a harag, ezt nem hagyhatta megtorlatlanul. – Mondd el! – Igazán semmiség. Felejtsd... – Mondj egy nevet, az istenit, és esküszöm, puszta kézzel ölöm meg azt a rohadékot! – Én tettem – vágott közbe Gabrielle hirtelen. – Én voltam. Senki más, csak én. – Micsoda? – A lány törékeny csuklóját továbbra is a kezében tartva Lucan újra megfordította a karját, hogy megint szemügyre vehesse a halványlilás, keresztül-kasul futó vonalkákat. – Te csináltad? De hát miért? A lány kiszabadította magát a kezéből, mindkét karját a vízbe süllyesztette, mintha el akarná rejteni őket az újabb szemrevételezés elől. Lucan halkan káromkodott, olyan nyelven, amelyet már nagyon rég nem használt. – Milyen gyakran, Gabrielle? – Nem tudom – vont vállat a lány, de nem nézett a férfi szemébe.
– Már nagyon régen nem csináltam. Túl vagyok rajta. – Ezért fekszik az a kés a mosogatóban? A lány tekintetében fájdalom és védekezés látszott. Nem szerette a férfi kíváncsiskodását, ahogy Lucan sem szerette volna az ő helyében, a férfi viszont meg akarta érteni a dolgot. El sem tudta képzelni, mi vihette rá a lányt, hogy összevagdossa saját magát. Újra és újra és újra. Gabrielle összeráncolta a szemöldökét, a körülötte szétpukkanó szappanbuborékokat bámulva. – Ejthetnénk végre a témát? Tényleg nem szeretnék róla beszélni. – Talán mégis kellene. – Ja, persze – nevetett fel élesen a lány. – Most ugye az következik, hogy beszélnem kéne egy agykurkásszal, Thorne nyomozó? Netán be kellene feküdnöm valahová, ahol kellemesen benyugtatóznának, esetleg tart orvosi felügyeletet kéne kérnem a saját érdekemben? – Megtörtént már ilyesmi? – Az emberek nem értenek meg engem. Soha nem értettek. Néha én sem értem magam. – Mit nem értesz? Hogy szükséged van arra, hogy megsebesítsd magad? – Nem. Nem erről van szó. Nem ezért tettem. – Akkor miért? Te jóisten, Gabrielle, legalább száz heg van rajtad! – Nem azért vágtam meg magam, mert vágytam fájdalomra. Nem is fájt. – Nagy levegőt vett, kifújta Kellett pár másodperc, míg összeszedte magát, és amikor elkezdte, Lucan döbbent csendben figyelte. – E soha nem arról szólt, hogy fájdalmat okozzak, magamnak vagy másnak. Nem temettem magamba nyomasztó emlékeket, nem menekültem semmiféle zaklatás elől, az úgynevezett szakemberek véleménye ellenére sem, akiket az állam rendelt ki mellém. Azért vágtam meg magam... mert megnyugtatott. A vérzés lecsillapított. Nem volt komoly dolog, csak egy pici vágás, soha nem túl mély. Amikor elindult a vérzés, minden, ami nem volt a helyén és furcsa volt, hirtelen... a helyére került. Valami új keletű daccal állta a férfi tekintetét, mintha mélyen leg-
belül felszakadt volna egy gát, és a mázsás súly, amit eddig cipelt, legördült volna a válláról. Lucan megérezte, hogy micsoda óriási jelentőségű felfedezésnek volt most a tanúja. A bökkenő csak az volt, hogy a lány az utolsó, létfontosságú információt nem kapta még meg ahhoz, hogy napvilágra kerülhessen a teljes igazság. Nem tudta, hogy kiválasztott. Nem tudhatta, hogy egy szép nap a férfi egy fajtájabelije majd kiválasztja, hogy mindhalálig csak őt szeresse, és bevezesse egy olyan világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Olyan gyönyörök részese lesz, amely kizárólag a vérkötelékben élő párok sajátja. Lucan azon vette észre magát, hogy gyűlöli a név nélküli férfit, aki abban a megtiszteltetésben fog részesülni, hogy szeretheti a lányt. – Nem vagyok őrült, ha erre gondolsz. Lucan lassan megrázta a fejét. – Egyáltalán nem gondolom, hogy az vagy. – Nincs szükségem szánalomra. – Ahogy nekem sem – válaszolt a férfi, érezve a lány szavaiban megbújó figyelmeztetést. – Nincs szükséged rá. Nincs szükséged orvosra és gyógyszerekre sem. A lány abban a pillanatban bezárkózott, amint Lucan először észrevette a hegeket, és a férfi most először érezte, hogy bár Gabrielle tétovázik, bizalma lassan mégis visszatér. – Nem ehhez a világhoz tartozol – szólt, és nem az érzelmei vezették, hanem a tények. Kinyújtotta a kezét, tenyerébe fogta a lány arcát. – Túlságosan különleges vagy az eddigi életedhez. Azt hiszem, ezzel kezdettől fogva tisztában vagy. Megígérem, egy napon minden világos lesz számodra. Akkor majd megérted, és meg is találod az igaz végzeted. Talán segíthetek neked megtalálni. Folytatni akarta a lány mosdatását, de minden porcikájával érezte, hogy figyeli, így nem mozdult. A lány bársonyosan meleg válaszmosolyába belesajdult a szíve. A gyöngéd tekintet csapdájában vergődve furcsán összeszorult a torka. – Mi az? A lány megrázta a fejét. – Meglepődtem, ez minden. Nem vártam,
hogy egy kemény zsaru, ilyen romantikusan beszéljen az életről és a sorsról. Lucannek hirtelen eszébe jutott, milyen hazugságok árán került a lány közelébe, ez pedig kizökkentette a romantikából. Újra belemerítette a mosdókendőt a habos vízbe, figyelte, hogy úszik a felszínen. – Lehet, hogy baromságokat beszélek. – Nem hiszem. – Ne higgy el nekem mindent – próbálta lazára venni Lucan. – Nem ismersz, Gabrielle. Nem igazán. – Szeretnélek megismerni. Tényleg. – Gabrielle felült a kádban, a langyos, apró hullámok úgy nyaldosták körbe meztelen testét, ahogy Lucan szerette volna tenni a nyelvével. A lány melle a víz felszínére került, rózsaszín mellbimbója kemény, akár a virágbimbó, körülötte mindenütt fehér hab. – Mondd el, Lucan, te hová tartozol? – Sehová – a válasz inkább csak mormolás volt, a beismerés pedig közelebb állt az igazsághoz, mint amennyire szerette volna bevallani. A lányhoz hasonlóan megvetette a szánalmat, és örült, hogy Gabrielle sokkal inkább kíváncsian nézett rá, mint sajnálkozással. Ujját végigsimította a lány pisze, szeplős orrán. – Én vagyok az igazi kívülálló. Soha nem tartoztam igazán sehová. – Ez nem igaz. Gabrielle karja a vállára fonódott. Lágy barna tekintete gyöngéden fogva tartotta, ugyanolyan óvatosan és törődőn, ahogy a férfié az övét, miközben kihozta a sötét szobából a meleg fürdőbe. Megcsókolta a férfit, és ahogy nyelve végigsimított Lucan ajkán, a férfi érzékeit elborította a vágy és az édes, női gyengédség mámora. – Csodálatosan gondomat viselted ma este. Engedd, hogy most én is ugyanezt tegyem veled, Lucan. – Újra megcsókolta, mozgékony kis nyelvével izgatva a férfit, ő pedig felnyögött a bensőjében szétáradó gyönyörtől. Mikor aztán szétvált az ajkuk, a lány nehezen vette a levegőt, szeme a vágy lázában égett. – Túl sok a ruha rajtad. Vedd le. Azt akarom, hogy te is meztelen legyél. Lucan engedelmeskedett, ledobálta magáról a bakancsot, zoknit, nadrágot és inget a földre. Semmi nem volt rajta, anyaszült meztele-
nül állt Gabrielle előtt. Teljes fegyverzetben, csak rá vágyva. Azért óvatos volt, szemét elfordította a lányról, most, hogy pupillája összeszűkült az éhségtől, és kordában tartotta lüktető agyarát is, amely hosszúra nyúlt csukott szájában. Ha a mosdó mellett nem csak az a kis éjjeli lámpa világított volna, Gabrielle egész biztosan meglátná teljes mohó dicsőségében. Az pedig igencsak tönkrevágná ezt az ígéretes pillanatot. Nem volt szándékában vállalni a kockázatot. Lucan egy mentális paranccsal összetörte az éjjeli lámpa égőjét a műanyag búra alatt. Gabrielle összerezzent a hirtelen pukkanástól, aztán felsóhajtott, mikor áldott sötétség vette körül őket. Teste édesen csobbant a kád vizében. – Kapcsolj föl egy másik lámpát, ha szeretnél. – Megtalállak anélkül is – ígérte a férfi. Szörnyen nehezére esett a beszéd, annyira hatalmába kerítette a vágy. – Akkor gyere – hívogatta a meleg fürdőből a szirén. Belépett a vízbe, és leült, hogy szemtől szembe kerüljenek a sötétben. Semmire nem vágyott jobban, minthogy magához húzza – combja bölcsőjébe vonja, és egyetlen mozdulattal tövig benyomuljon. Most azonban hagyni fogja, hogy a lány diktálja az iramot. Múlt éjjel éhesen és követelőzőn érkezett; ma este ő fog adni. Akkor is, ha belehal az önuralomba. Gabrielle felé csúszott a köztük lévő, egyre vékonyodó habfelhőben. Lába átfogta a férfi csípőjét, lazán a fenekére kulcsolódott. Előredőlt, ujjaival megkereste a férfi combját a vízfelszín alatt. Megmarkolta feszes izmait, masszírozta őket, aztán határozott mozdulattal, lassan, gyötrelmes finoman végigsimított Lucan combján. – Tudnod kell, hogy általában nem viselkedem így. A férfi érdeklődése feszült nyögésben tört a felszínre. – Úgy érted, annyira őrjítően, hogy a férfiak egyszerűen a lábadnál kússzanak? A lány halkan felnevetett. – Miért, ezt művelem veled? Lucan elkapta a lány incselkedő kezét, és keményen ágaskodó férfiasságához vezette. – Mit gondolsz?
– Azt, hogy csodálatos vagy – a lány nem húzta el a kezét azután sem, hogy Lucan elengedte. Végigtapogatta egész hosszában, a golyókkal együtt, majd lustán megsimogatta a makkját, amely jócskán kikandikált a vízből. – Annyira más vagy, mint a többiek. Amit mondtam, úgy értettem, hogy általában nem vagyok... Nem vagyok ilyen rámenős. Nagyon ritkán randizom. – Nem fordul meg sok férfi az ágyadban? Lucan a sötétség ellenére is érezte, hogy a lány elpirul. – Nem. Nagyon régóta nem volt senkim. Abban a pillanatban a férfi azt akarta, ne is legyen senki más, se vámpír, se ember. Azt akarta, hogy soha többé ne legyen másé. Isten a tanúja, levadássza és kizsigereli azt a szemét állat vérrabszolgát, aki akár bánthatta is volna ma a lányt. A gondolattól iszonyatos erejű birtoklási vágy kerítette hatalmába, ahogy a lány markolta a férfiasságát, melynek csúcsán nedves csepp jelent meg. Mikor a lány ráhajolt, és a szájába vette mélyen, Lucan háta ívbe feszült a gyönyörtől. Felejtsük el a vérrabszolga beleinek kitépését, nem fogja beérni kevesebbel, mint a jó öreg, gyors és egyértelmű gyilkossággal. Lucan Gabrielle vállára tette a kezét, miközben kezdte elveszíteni az eszét. A lány ujjai, ajkai, nyelve, lehelete csupasz hasát simogatta, szerszáma pedig egyre és egyre mélyebbre csusszant a lány forró szájában. A férfi az őrület határán járt. Nem tudott betelni vele. Mikor a lány abbahagyta, cifrát káromkodott, hogy vége az édes élvezetnek. – Érezni akarlak magamban – zihálta Gabrielle. – Igen – mordult fel a férfi. – Istenem, igen! – De... A lány tétovázása összezavarta Lucant. Dühítette, hogy egyik fele inkább volt vérszopó fenevad, mint figyelmes szerető. – Mi a baj? – ez inkább követelésnek hangzott, semmint kérdésnek. – Nem kellene...? Múlt éjjel kicsúsztak a dolgok az irányításunk
alól, mielőtt szólhattam volna... de most nem kellene... tudod, valamit használnunk? – A lány kényelmetlen kérdése úgy hasított a férfi vágytól ködös agyába, mint a késpenge. Megállt, a lány pedig elhúzódott tőle, mintha ki akarna szállni a kádból. – Van néhány óvszerem a másik szobában... A férfi keze rákulcsolódott a csuklójára, mielőtt felemelkedhetett volna. – Nem tudlak teherbe ejteni. – Miért hangzott neki mégis olyan nyersen? Ez volt az igazság. Csak a vérkötelékben élő párok, azok a kiválasztott nők és vámpírférfiak, akik ittak egymás vénájából, voltak képesek sikeres utódnemzésre. – Ha bármi más miatt is szeretnél védekezni, nem kell aggódnod. Egészséges vagyok, semmi nem árthat nekünk, amit együtt csinálunk. – Ó, én is. Remélem, nem hiszed, hogy prűd vagyok, hogy megkérdeztem... A férfi közelebb húzta magához, és egy lassú csókkal elhallgattatta a magyarázkodást. Mikor ajkuk szétvált, megszólalt. – Azt hiszem, Gabrielle Maxwell, hogy intelligens nő vagy, aki törődik a testével és önmagával. Tisztelem a bátorságodat, hogy mersz óvatos lenni. A lány rámosolygott. – Nem akarok óvatos lenni, mikor veled vagyok. Megvadítasz. Sikítani akarok, ha mellettem vagy. Kezét a férfi mellkasának feszítette, és hátradöntötte, míg az a kád falához nem ért. Aztán meredező, óriási hímtagja fölé emelkedett, és puncija hasítékát végig húzta annak teljes hosszán, fel-le, fel-le, majdnem – de mégsem egészen – körülölelve őt melegével. – Azt akarom, hogy üvölts – suttogta Lucan fülébe. A férfi csak nyögni bírt az érzéki tánc mámorító agóniájában. Kezét ökölbe szorította maga mellett a vízben, nehogy megragadja a lányt, és ráhúzza robbanni készülő erekciójára. Gabrielle folytatta gonoszkodó játékát, míg Lucan meg nem érezte a közeledő orgazmust. Ott volt a kapujában, a lány pedig továbbra is kegyetlenül ingerelte. – Bassza meg – káromkodott csikorgó fogakkal és agyarakkal, fejét hátravetve. – Az isten szerelmére, Gabrielle, teljesen kikészítesz! – Hallani akarom! – követelte a lány. És akkor nedves puncija las-
san kezdett ráereszkedni Lucan makkjára. Lassan. Átkozott lassan. Spermája felforrósodott, és ő beleborzongott, mikor egy kevés forró folyadék a lány testébe lövellt. Felnyögött, soha nem veszítette még el ennyire az önuralmát, mint most. Gabrielle szűk bejárata finoman körbeölelte. Hüvelyének apró izmai szorosan tartották, mialatt egyre lejjebb engedte magát a férfin. Lucan nem sokáig bírta tovább. Gabrielle illata körüllengte, átlebegett a fürdő gőzén, és összekeveredett kettőjük testének bódító parfümével. Melle Lucan szája mellett hullámzott, mint a leszedésre váró érett gyümölcs, de nem merte megérinteni, így is alig bírta visszafogni magát. Szájába akarta venni a barackszínű halmokat, de agyara vér után sóvárgott, s eme vágyát az orgazmus csak még jobban felkorbácsolta. Kifordította a fejét, elkínzott kiáltás tört fel belőle, nem utolsósorban attól az őrjítő vágytól, hogy Gabrielle-be élvezhessen, szenvedélye minden csöppjével megtöltve őt. Hangosan átkozódott, aztán igazi üvöltés tört fel a torkából, káromkodása egyre hangosabbá vált, ahogy Gabrielle keményen beleült az őt mindennél jobban kívánó farkába, szárazra facsarva azt, saját orgazmusa pedig rögtön követte a férfiét. Miután magához tért, és lába is újra képes volt megtartani, Lucan átölelte Gabrielle hátát, felállt, a lányt szilárdan tartva újra megkeményedő farkán. Hová megyünk? Te már kiszórakoztad magad. Most rajtam a sor. Lucant mély álmából mobiltelefonjának erőszakos csörgése ébresztette. Még ágyban voltak Gabrielle-lel, mindketten igencsak kimerültek. A lány összegömbölyödve feküdt mellette, meztelen teste csodásan körülfonta Lucan lábát és törzsét. Jézusom, mennyi ideig nem volt magánál? Órák telhettek el, ami kész őrület, tekintve, hogy kóros álmatlanságban szenved. A telefon ismét megszólalt, ő talpra ugrott, a fürdőszobába ment, ahol a dzsekijét hagyta. Kiszedte a telefont az egyik zsebből, és ki-
nyitotta. – Igen. – Szia – szólt bele Gideon a túloldalon, a hangja valahogy furcsának tűnt. – Lucan, mennyi idő alatt tudsz visszaérni a szállásra? A férfi hátranézett a hálószoba irányába. Gabrielle éppen akkor ült fel álomittasan, kócosan, meztelen csípője körül az összegyűrt ágynemű tekergett. Soha ne látott még semmi ennyire átkozottul csábítót. Talán jobb, ha mihamarabb távozik, amíg még tud, napkelt előtt. Elszakította magát az izgató látványtól, válaszul be ledörmögött a mobilba. – Nem vagyok messze. Mi folyik ott? Elnyújtott csend válaszolt a vonal túlfeléről. – Valami történt, Lucan. Valami rettenetes. – Újból csönd, majd Gideon természetes nyugodtsága semmivé foszlott. – Bassza meg, sehogy nem könnyű elmondani. Elvesztettünk valakit, Lucan. Az egyik harcos meghalt.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Abban a pillanatban, hogy kilépett a liftből, amely a szállás föld alatti mélységeibe szállította, Lucan fülét gyászoló női hang ütötte meg. A fájdalmas gyötrelem szívet tépő kiáltásai voltak ezek, a harcos társának bánata nyers volt, ott lebegett felettük, az egyetlen hang, amely felverte a hosszú folyosó csendjét. A veszteség őrületes súllyal telepedett Lucanre. Még mindig nem tudta, melyik harcost veszítették el aznap éjjel. Nem akart találgatni. Gyorsan lépkedett, szinte rohant a betegszobák felé, ahonnan Gideon hívta néhány perccel korábban. Épp kiért egy folyosókanyarulatból, amikor meglátta Savannah-t, hogy az egyik szobából kivezeti a bánat sújtotta, zokogó Danikát. A megdöbbenéstől elállt a lélegzete. Szóval Conlan ment el. A hatalmas Felföldi, a mindig nevetős, megingathatatlan becsületű... halott. Hamuvá lesz nemsokára. Úristen, nem akarta elhinni, hogy valóság lehet. Lucan megállt, tiszteletteljesen fejet hajtott a harcos özvegye előtt, mikor elhaladt mellette. Danika kétségbesetten kapaszkodott Savannah-ba, úgy tűnt, csupán az ő erős, kávészín karja menti meg Conlan magas, szőke társát az összeeséstől. Savannah nyugtázta Lucan gesztusát, zokogó terhi erre nem volt képes. – Már várnak odabenn – szólt lágyan, sötétbarna szemeiben könnyek csillogtak. Szükségük van az erődre és útmutatásodra. Lucan komolyan bólintott Conlan asszonya felé majd belépett a betegszobába. Csendben közeledett, nem akarta megzavarni a rövidke idő ünne-
pélyességét, amit még Conlannel tölthetnek. A harcos testét halálos sebek borították. Lucan a szoba túlsó feléről is érezte a szörnyű vérveszteséget. Orrlyukát betöltötte a lőpor, elektromos hő, fémrepesz és égett hús elegyének orrfacsaró bűze. Robbanás történt, Conlant pedig telibe kapta. A harcos összeroncsolt teste egy lepellel takart vizsgálóasztalon feküdt, ruháitól megszabadították, kivéve a széles, hímzett fehér selyemkendőt, amely ágyékai takarta. Azalatt a rövid idő alatt, amióta visszahozták az épületbe, bőrét lemosták, illatos olajjal bekenték, előkészítve őt a temetési szertartásra, amelyre a következő napkeltekor, pár óra múlva kerül sor. Az asztal körül ott gyülekeztek a többiek: Dante, merev higgadtsággal szemlélve a halált; Rio, lehajtott fejjel, ujjai között rózsafüzérrel, ajka némán mozgott, édesanyja emberi vallásának imáját mormolva; Gideon, kendővel a kezében, óvatosan törölgetve a Conlan egész testét beborító sebek egyikét; Nikolai, aki Conlannel járőrözött az éjjel, arca sápadtabb, mint amilyennek Lucan valaha is látta, jégkék szemeivel magit elé meredve, bőre koromtól és hamutól szürke, tele vérző vágásokkal. Még Tegan is ott volt leróni tiszteletét, komor magányban, kívül állt a többiek alkotta körön, szeme takarásban. Lucan az asztalhoz sétált, hogy elfoglalja helyét testvérei körében. Lehunyt szemmel, hosszan, csendben imádkozott Conlan fölött. Sok idő elteltével Nikolai törte meg a szoba némaságát. – Ma éjjel megmentette odakinn az életem. Épp eltakarítottunk pár rohadékot a Green Line állomásnál, és elindultunk volna vissza, amikor megláttam azt a fazont felszállni a vonatra. Nem tudom, mi késztetett rá, hogy odanézzek, de ocsmányul, tele pofával ránk vigyorgott, mintha hívna minket, hogy kövessük. Lőpor volt nála. Bűzlött tőle, meg más egyébtől is, amit nem volt időm megállapítani. – Triaceton-peroxid – mondta Lucan, még mindig érezve a fanyar szagot Niko ruháján. – Kiderült, hogy a rohadék robbanóanyagot kötözött magára. Abban a pillanatban leugrott a vonatról, mikor megfordultunk, és ro-
hanni kezdett az egyik régi vagányon. Üldözőbe vettük, Conlan sarokba szorította. Ekkor láttuk meg a bombákat. Hatvan másodperces órához voltak csatlakoztatva, és már tíz alatt járt a számláló. Hallottam, hogy Conlan üvölt nekem, hogy forduljak vissza, aztán rávetette magát a fickóra. Krisztusom – szakadt fel Dantéból, és végigsimított fekete haján. Vérrabszolga volt a tettes? – kérdezte Lucan, kézenfekvő megoldásként. A vérszopók nyugodt lelkiismerettel feláldoztak számukra teljességgel értéktelen emberi életeket a területért vívott kicsinyes harcukban, vagy személyes megtorlásból. Hosszú ideje nem a vallási fanatikusok voltak az egyetlen olyan népség, akik könnyen befolyásolható ostobákat alkalmaztak a félelemkeltés olcsó, feláldozható, ám igen hatékony eszközeként. A tény azonban nem változtatott semmit a Conlannel történt borzalmas valóságon. – Nem vérrabszolga volt – válaszolt Niko, megrázva a fejét. – Vérszopó tette, egy fél háztömb felrobbantásához elég bombával felszerelkezve, ahogy láttam. Nem Lucan volt az egyetlen, aki vad káromkodást eresztett meg s nyugtalanító hírek hallatán. – Szóval már nem érik be a vérrabszolgák feláldozásával – jegyezte meg Rio. – A vérszopók erősebb bábukra cserélték a gyalogjaikat. – Ezek is csak gyalogok – válaszolt Gideon. Lucan a gyors észjárású vámpírra pillantott, és megértette, mire gondol. – A bábuk nem változtak. Csak a szabályok. Ez egy új típusú háború, nem az a fajta játszadozás, amivel eddig dolgunk volt. A vérszopóknál valaki rendet akar teremteni az anarchiában. Ostrom alá vesznek minket. Visszafordult Conlanhez, aki, attól tartott, csupán az első áldozata volt a rájuk váró sötét időknek. Évszázadokat megélt csontjaiban feléledni érezte az ősidőkben eltemetett erőszakot. Megint háború készülődött, és ha a vérszopók csatasorokba rendeződnek, hogy felké-
szüljenek a támadásra, akkor az egész vámpírnemzetség a frontvonalon találja magát. Az emberiséggel egyetemben. – Ezt még bőven megbeszéljük, de nem most. Ez az idő Conlané. Tiszteljük meg ennyivel. – Én már elbúcsúztam tőle – mormolta Tegan. – Conlan tudja, hogy átkozottul csodáltam életében, ahogyan halálában is. Semmi nem változik e tekintetben. Az aggodalom nehéz hulláma söpört végig a termen, ahogy mindenki azt figyelte, miképp reagál Lucan Tegan hirtelen távozására. Lucan azonban nem szerezte meg a vámpírnak azt az örömöt, hogy láthassa rajta, mennyire feldühítette. Megvárta, míg Tegan bakancsos lépteinek hangját elnyelte a csend, majd bólintott a többieknek, hogy folytassák a szertartást. Lucan és a másik négy harcos egyenként letérdelt, hogy leróják tiszteletüket. Elmondtak egy imát, aztán felemelkedtek, és visszavonultak, hogy megvárják az utolsó ceremóniát, amellyel végső útjára kísérhetik elesett társukat. – Én viszem fel őt – jelentette be Lucan távozó harcosainak. Elkapta pillantásukat, melyet egymással váltottak, tudta, mit jelent. A vámpírfaj idősebbjeit – különösen az első generációsokat – soha nem kérték fel, hogy vigyék a halottakat. Ez a kötelesség a faj későbbi generációira hárult, akik még távolabb álltak az Ősöktől, és emiatt jobban ellenálltak a felkelő nap égető sugarainak, amikor végső nyugalomra kellett helyezni halott társukat. Egy első generációs számára, mint Lucan, a temetési rítus iszonyú kínokkal teli nyolc percet jelent. Lucan az asztalon fekvő élettelen testre pillantott, szemét képtelen volt levenni Conlan sérüléseiről. A sebekről, melyeket helyette szenvedett el. Belebetegedett a tudatba, hogy neki kellett volna Nikóval járőröznie, nem Conlannek. Ha nem küldte volna ki maga helyett a Felföldit az utolsó pillanatban, ő feküdhetne kiterítve a hideg fémasztalon, az ő végtagjait, arcát és testét égette volna a pokoli tűz, az ő belsőjét szakították volna fel a repeszek.
Gabrielle utáni vágya elfeledtette vele a testvériség iránti kötelességét, és most Conlan és bánatos özvegye fizették meg az árát. – Én viszem a felszínre – ismételte meg ellentmondást nem tűrőn. Komoran fordult Gideonhoz. – Szóljatok, ha befejeződtek az előkészületek. A vámpír fejet hajtott, több tisztelettel, mint ami az adott pillanatban járt volna. – Rendben. Nem tart soká. Lucan a következő néhány órát egyedül töltötte magánlakrészében, a szoba közepén térdelt, fejét komoran lehajtva imádkozott és elmélkedett. Gideon, ígéretéhez híven értejött, az ajtóból bólintott: elérkezett az idő, hogy Conlant elvigyék a menedékhelyről, megadva neki a végtisztességet. – Babát vár – mondta Gideon szomorúan, ahogy Lucan felemelkedett. – Danika három hónapos terhes. Savannah most mondta. Conlan már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy közölje veled, elhagyja a rendet, mihelyt a baba megszületik. Azt tervezték Danikával, hogy visszavonulnak az egyik menedékbe, felnevelni a gyermeküket. – Krisztusom – szisszent fel Lucan, még szörnyűbben érezve magát, amiért megfosztotta Conlant és Danikát boldog jövőjüktől, és fiukat attól, hogy megismerje a bátor és becsületes férfit, aki az apja volt. – Minden készen áll a szertartásra? Gideon bólintott. – Akkor menjünk. Lucan határozott léptekkel előrement. Mezítláb volt, fedetlen fővel, hosszú fekete köpenye alatt nem viselt semmit. Gideonon is volt köpeny, de ő a rend övvel átfogott köntösét viselte a többi vámpírral egyetemben, akik a faj szertartásaira – esküvőtől kezdve a születésen keresztül a temetésig, mint a mai – fenntartott teremben várakoztak. A három itt élő nő is megjelent, Savannah és Eva a szertartásokon viselt kámzsás, fekete köntösben. Danikán is ugyanaz volt, de mély bordó színben, hogy jelezze vele vérkötelékét az eltávozottal. A gyülekezet előtt a díszes oltáron ott feküdt Conlan teste, puha
selyemlepelbe tekerve. – Elkezdjük – jelentette be egyszerűen Gideon. Lucan szíve nehéz volt, miközben a szertartást hallgatta, amelynek minden egyes rítusa a végtelenséget szimbolizálta. Nyolc uncia illatos olajjal dörzsölték be a testet. Nyolc réteg fehér selyem takarta. Nyolc perc néma tiszteletadás a faj egy tagja által a napkeltében, mielőtt a halott harcos testét elhamvasztanák a nap sugarai. Mikor egyedül marad, teste és lelke hamuként szóródik a szélbe a négy égtáj felé, elkeveredik az elemekkel mindörökre. Amikor Gideon hangja lassan elhallgatott, Danika lepett előre. Megfordult, hogy szemben álljon a gyászolókkal, felemelte az állát, és rekedt, ám büszke hangon beszélni kezdett. – Ez a férfi az enyém volt, én pedig az övé. Vére táplált engem. Ereje védelmezett. Szerelme kitöltött. A szerelmem volt, a mindenem, szívemben marad az örökkévalóságig. – Megbecsülöd őt – érkezett a csendes, mindenki ajkáról egyszerre felröppenő válasz. Danika ekkor odafordult Gideonhoz, karját kinyújtotta, tenyérrel fölfelé. A férfi vékony aranytőrt húzott elő, és a kezébe adta. Danika biccentett kámzsás fejével, aztán Conlan lepelbe bújtatott teste fölé állt. Lágy, gyengéd szavakat mormolt, melyek csak kettőjüknek szóltak. Kezét arcához emelte, és Lucan tudta, hogy az özvegy megsebzi alsó ajkát a tőr hegyével, hogy kiserkenjen a vére, aztán a leplen keresztül még egyszer utoljára megcsókolja kedvesét. Danika szerelmese fölé hajolt, hosszú ideig úgy maradt, teste rázkódott a fájdalomtól. Mikor felemelkedett, kézfeje mögé rejtve könynyeit, skarlát csókja vörösen ragyogott Conlan ajkán és a fehér leplen, ami elválasztotta őket. Savannah és Eva együttesen ölelték át, elvezették az oltártól, hogy Lucan elvégezhesse az utolsó feladatot. Odament Gideonhoz a gyülekezet elé, és ígéretet tett, hogy Conlan minden őt megillető tiszteletet megkap, amikor végleg eltávozik. A faj minden tagja, aki végigjárta már a Lucanre váró utat, megtette ezt a fogadalmat.
Gideon ellépett az útból, hogy Lucan odaférjen a testhez. Ő felemelte a hatalmas harcost, és megfordult, hogy szembenézzen a többiekkel, ahogy kellett. – Megbecsülöd őt – mormolta mély hangon a kórus. Lucan ünnepélyesen, lassan haladt keresztül a termen a lépcsősorig, amely felvezetett az épületből. Elesett testvére minden lépcsőfokkal egyre súlyosabban és fájdalmasabban nehezedett vállára, de zokszó nélkül tette meg a hosszú utat. Megpróbáltatásai még csak ezután kezdődtek. Ha megtörne, az pár percen belül bekövetkezne, a külvilágba vezető ajtó másik oldalán, amitől már csal; pár lépés választja el. Lucan vállával kinyitotta a fémajtót, mélyen beszívta a csípős hajnali levegőt, és arra a helyre sétált, ahol nyugalomba helyezi majd Conlan testét. Térdre ereszkedett egy zöldellő füves részen, és szép óvatosan maga elé helyezte a földre Conlan testét. Temetési imákat suttogott, szavakat, melyeket a régmúlt évszázadok során hallott, most mégis eszébe jutottak. Míg beszélt, az égen derengeni kezdett a napkelte. Áhítatos csendben viselte a fényt, minden gondolatát lefoglalta Conlan és a becsület, amely egész életén át végigkísérte. A nap, nem sokkal a szertartás megkezdése után felbukkant a horizonton. Lucan lehajtotta a fejét, átadta magát a fájdalomnak, ahogy Conlan is megtette volna bármelyikükért, akinek az oldalán harcolt. Perzselő forróság öntötte el Lucant, ahogy a nap egyre feljebb és feljebb emelkedett. Fülét betöltötték a régi imák szavai, majd nemsokára saját égő húsának halk sistergése és ropogása.
TIZENHARMADIK FEJEZET
– A rendőrség és a tömegközlekedési vállalat tisztviselői sem tudták pontosan, mi okozta a múlt éjszakai robbanást. Néhány perccel ezelőtt azonban beszéltem az egyik szóvivőjükkel, aki biztosított róla, hogy az incidens egy régi, használaton kívüli vágánynál történt, személyi sérülésről nem érkezett jelentés. Maradjanak az Ötös Csatornánál az esettel kapcsolatos további hírekért, mert... A falra szerelt polcon álló poros, ócska tévé hirtelen kikapcsolódott, a vámpír mélységes dühének puszta ereje hallgattatta el. A férfi mögött, a kopár, ütött-kopott szoba – amely valaha az elmegyógyintézet alagsori kávézója volt – túlsó végében két vérszopó hadnagya állt nyugtalanul morgolódva, következő parancsaira várva. Nem sok türelem szorult beléjük; szenvedélybeteg természetük eredményeképp igen rövid ideig voltak képesek hosszabb ideig egyetlen dologra koncentrálni, értelmük pedig arra korlátozódott, hogy vérszomjuk hirtelen szeszélyét kielégítsék. Felelőtlen kölykök voltak, alig jobbak, mint a kutyák, melyek rendszeres verést igényeltek, és alkalmanként valami jutalmat, hogy engedelmesek maradjanak. Továbbá mindig emlékeztetni kellett őket rá, kit is szolgálnak. – Nem jelentettek sérülést – vihogott az egyik vérszopó. – Talán emberit nem – tette hozzá a másik –, de a faj átkozottul nagyot kapott. Úgy hallom, nem sok maradt abból a hullából, amin a nap végzi majd el az utolsó simításokat. Az első idióta tovább kuncogott, aztán kieregette bűzös, vértől savanyú szagú leheletét, ahogy az alagútban felrobbanó bombát utánozta, amit a feladatra kijelölt vérszopó robbantott fel.
– Nagy kár, hogy a másik harcos elsétálhatott a két lábán – a vérszopók elhallgattak, mikor vezérük végre feléjük fordult. – Legközelebb titeket küldelek, ha ennyire szórakoztatónak találjátok, hogy elsőre nem sikerült. A másik kettő a homlokát ráncolta, morogtak, mint a vadállatok, minthogy azok is voltak, függőleges, vékony pupillájuk vadul pulzált íriszük aranysárga tengerében. Tekintetüket lesütötték, mikor lassú, kimért léteivel feléjük indult. Dühét csupán az tartotta kordában, hogy a faj halálos veszteséget szenvedett. Nem az a harcos volt a támadás valódi célpontja, aki a robbanás áldozatául esett, bár célja elérése érdekében szerencsés, a rend bármely tagjának halála. A Lucan nevezetűre is sor kerül hamarosan. Talán ő maga fogja elintézni, saját kezűleg, szemtől szemben, vámpír a vámpír ellen, fegyverek nélkül. Igen, gondolta, nem kis élvezet lesz őt leteríteni. Hívhatjuk költői igazságszolgáltatásnak is. – Mutassátok, mit hoztatok – utasította az előtte álló vérszopókat. Egyszerre indultak, kinyitottak egy lengőajtót, és a folyosón felmarkolták poggyászukat. Egy pillanattal később visszatértek, néhány letargikus, majdnem teljesen kivéreztetett embert vonszolva maguk után. Hatan voltak: férfiak és nők, csuklójuk megkötözve, lábukon is laza béklyó, bár egyik sem tűnt elég erősnek ahhoz, hogy a szökés gondolata egyáltalán felmerüljön benne. Üveges tekintettel bámultak a semmibe, bamba, nyitott szájukból sikoltás sem tudott előtörni, fakó arcuk semmilyen érzelmet nem tükrözött. Torkukon harapásnyomok éktelenkedtek, ahol vérszopó foglyulejtőik kiszívták belőlük az életet. – Neked, uram. Friss szolgák, akik az ügyet szolgálják majd. A fél tucat embert úgy terelték be, mint a marhákat. Azok is voltak, csont és hús: dolgoznak vagy meghalnak, ahogy neki legjobban hasznára válnak. Lustán, érdeklődés nélkül nézett végig az esti fogáson, felmérte, mire tudja legjobban felhasználni a kél férfit és négy nőt. Viszkető türelmetlenséget érzett, mikor hozzájuk közeledett, némelyikük nya-
kán vékony csíkban szivárgott a vér. Éhes, döntötte el, tekintete megpihent egy alacsony, barna hajú lányon: durcás száj és a zsákszerű, ronda zöld kórházi köpeny alatt feszülő telt, érett mell. Feje előrebukott, túl nehéz volt, hogy meg tudja tartani, bár látszott, hogy küzd a tompultság ellen, amely a többieket már legyőzte. Írisze mozdulatlan, felakadt, de harcolt a zsibbadtság ellen, kábultan pislogott, hogy öntudatánál maradjon. Csodálnia kellett a bátorságát. – K. Delaney, okleveles nővér – olvasta tűnődve a műanyag névkártyát a lány bal mellén. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lány állát, és felemelte, hogy megnézze magának. Csinos volt és fiatal. Szeplős bőre édes illatú, zamatos. A férfi szájában a mohóságtól összefutott a nyál, pupillája függőleges csíkba szűkült napszemüvege mögött. – Ez itt marad. A többieket vidd le a ketrecekbe. Lucan először azt hitte, a hasogató sípolás része az agóniának, amit az utóbbi pár órában átélt. Úgy érezte egész teste égett, nyúzott és élettelen. Fejében egy ponton megszűnt a dörömbölés, azóta állandó fejfájás gyötörte. Magánlakrészében volt a szállásukon, saját ágyában. Ennyit tudott. Emlékezett, hogy utolsó erejével visszavonszolta magát, miután teljes nyolc percig maradt Conlannel a felszínen, ahogy elő volt írva. Sőt tovább maradt, néhány perzselő másodperccel tovább, míg a hajnal forró sugarai lángra nem lobbantották az elesett harcos szemfedőjét, és az gyönyörűséges fény és lángok kíséretében el nem égett. Csak ekkor vonult vissza az épület föld alatti menedékébe. Ez a pár többletmásodperc volt személyes bocsánatkérése Conlantől. A most elszenvedett fájdalmak soha nem fogják elfeledtetni vele, mi a legfontosabb: kötelessége a faj és a rend tiszteletre méltó tagjai iránt, akikkel együtt szolgál. Semmi másnak nincs helye. Múlt éjjel megszegte a fogadalmat, és egyik legjobb harcosa elment. Még egy éles sípolás hasított az agyába valahonnan a szobából. Túlságosan is közel az ágyához; a fülrepesztő visítás beleült légkala-
páccsal szétrobbantott agyába. Lucan sziszegve átkozódott, alig bírta kipréselni a hangokat iszonyúan kiszáradt torkából. Hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, és hálószobája sötétjébe bámult. Apró fénypont pislogott bőrdzsekije zsebéből mikor mobiltelefonja megint csörögni kezdett. Botladozva, mert lábai elvesztették szokásos atlétikus rugalmasságukat és erejüket, kigurult az ágyból, és esetlenül kúszott a vétkes jószágért. Csupán három próbálkozásába került, hogy megtalálja a billentyűi, ami elhallgattatta a csengést. Dühöngött egy sort, hogy ez a rövid mozdulatsor mekkora erőfeszítésébe kerüli, aztán homályos szeme elé tartotta a fényes képernyőt, kényszerítve magát, hogy elolvassa a hívó számát. Bostoni körzetszám... Gabrielle mobilja. Csodás. Rohadtul erre volt most szüksége. Míg Conlan testével a karjában megmászta azt a pár száz lépcsőt a felszínig, arra a döntésre jutott, bármit is művel Gabrielle Maxwellel, be fogja fejezni. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit is művel vele, azonkívül, hogy minden alkalmat kihasznál, hogy maga alá döntse. Ja, tökélyre fejlesztette ezt a mesterséget. Csak minden másban pancser, ha Gabrielle-ről van szó. Mindent gondosan kitervelt arra nézve, hogyan fogja kezelni a helyzetet. Gideont küldi el este a lány lakásához, hogy logikusan, érthetően meséljen neki a fajról és saját helyéről a vámpírnemzetségben, ahova igazán tartozik. Gideonnak rengeteg tapasztalata volt a nőkkel, hihetetlen diplomáciai érzékkel rendelkezett. Gyengéd lesz majd a lánnyal, és Lucannél milliószor jobban bánik a szavakkal. Képes lesz megértetni a dolgot a lánnyal, beleértve azt is, hogy sürgősen búvóhelyet kell keresnie, idővel pedig megfelelő társat is, valamelyik menedékben. Ami Lucant illeti, azt fogja tenni, amit kell, hogy teste meggyógyuljon. Még néhány óra lábadozás, aztán táplálkozás éjjel, amire iszonyú nagy szüksége van – mihelyt meg tud állni a két lábán annyi-
ra, hogy vadászhasson –, és erősebben, jobb harcosként tér vissza. Elfelejti, hogy valaha is találkozott Gabrielle Maxwellel. Maga és az egész faj érdekében. Kivéve... Kivéve, hogy épp múlt éjjel mondta a lánynak, hogy bármikor elérheti a mobiltelefonján, ha szüksége van rá. Megígérte, hogy mindig válaszol a hívására. Ha pedig azért kereste most, mert a vérszopók vagy élőhalott vérrabszolgáik megint körülötte szimatoltak, arra jutott, hogy rohadtul tudni akar róla. Hanyatt terpeszfekvésben a földön, megnyomta a zöld billentyűt. – Szia. Jézusom, ez szarul hangzott. Tüdeje parázslott, és mintha csak hamut lélegzett volna ki. Köhögni kezdett, lejébe belehasított a fájdalom. A túloldalon csend, aztán Gabrielle aggódó, bizonytalan hangja: – Lucan, te vagy? – Én – hatalmas erőfeszítéssel préselte ki a hangokat száraz torkából. – Mi történt? Jól vagy? – Igen, minden rendben. Remélem, nem baj, hogy hívtalak. Én csak... Miután úgy leléptél az éjszaka, aggódni kezdtem. Azt hiszem, csak tudni akartam, hogy vagy. A férfinak nem volt ereje beszélni, feküdt a hátán, lehunyta a szemét, és hallgatta a lányt. Tiszta, élénk hangja balzsamként simogatta. Aggódása gyógyírként hatott rá, sohasem féltette még senki. Az érzés ismeretlen volt számára, és felmelegítette. Megnyugtatta a tudat, pedig hevesen tiltakozni akart ellene. – Az idő... – krákogta, majd újból nekiveselkedett. – Mennyi az idő? – Még nincs dél. Ébredés után azonnal hívni akartalak, de minthogy általában esti műszakban dolgozol, addig vártam, amíg csak bírtam. Fáradtnak tűnsz. Felébresztettelek? – Nem. Oldalra akart fordulni, a pár perces beszélgetéstől a lánnyal máris
erősebbnek érezte magát. Másfelől pedig ki akart kecmeregni nyomorúságos állapotából, és visszamenni az utcára, még ma éjjel. Conlan halálát meg kell bosszulni, és személyesen akart igazságot szolgáltatni. Minél kegyetlenebbül, annál jobb. – Szóval – folytatta a lány –, minden rendben veled? – Igen, rendben. – Akkor jó. Megkönnyebbülve hallom – könnyedebb, évődő hangra váltott. – Olyan gyorsan rohantál el múlt éjszaka, hogy szerintem még a padló is füstölt utána. – Valami közbejött. Mennem kellett. – Hmmm – válaszolt a lány hosszúra nyúlt csend után, mikor a férfi semmit nem fűzött az elhangzottak hoz. – Szigorúan titkos nyomozás? – Úgy is lehet mondani. Kínkeservesen maga alá húzta a lábát, majd összerándult, egyrészt a testén végigcikázó fájdalomtól, másrészt a tudattól, hogy miért nem mondhatta meg az igazságot Gabrielle-nek arról, miért kellett elrohannia tőle. A fajtája előtt álló háború kemény valósága nagyon hamar megváltoztatja majd a lány életét is. Valószínűleg már ma este, amikor Gideon elmegy hozzá. – Figyelj csak, este egy barátommal jógaórára megyek, aminek úgy kilenckor lesz vége. Ha nem vagy szolgálatban, nincs kedved átjönni? Főznék vacsorát. Vedd úgy, hogy kárpótlás a manicottiért, ami tönkrement múltkor. Talán ez alkalommal meg is esszük. Lucan arcizmai égni kezdtek, ahogy akaratlanul is mosolyra húzódott a szája Gabrielle incselkedő humorától. Szenvedélyességükre való utalása megmozdított benne valamit; agóniája ellenére merevedése támadt, és fele akkora fájdalmat sem okozott, amekkorát szeretett volna. – Nem találkozhatunk, Gabrielle... Nekem... sok a dolgom. Mind közül pedig a legfontosabb, hogy vért juttasson éhező szervezetébe, ez viszont azt jelentette, hogy minél távolabb kell maradnia a lánytól. Már így is elég rossz, hogy teste ígéretével csábítgatta, hi-
szen jelen állapotában iszonyú veszélyt jelentett minden emberre, aki van olyan bolond, hogy a közelébe kerül. – Ugye, tudod, mit mondanak arról, ha csak dolgozol, és sosem játszol? – kérdezte. Dorombolása maga volt a megtestesült csábítás. – Éjszakai bagoly vagyok, szóval, ha végzel, és mégis úgy döntesz, hogy társaságra vágysz... – Sajnálom. Talán máskor – válaszolt Lucan, és tudta, soha többé nem lesz máskor. Ekkorra már ingadozó lábain állt, és megtette az első nehézkes, fájdalmas lépést az ajtó felé. Gideon a laborjában lesz, az pedig a folyosó végén található. Maga lesz a pokol eljutni odáig ebben az állapotban, de Lucan mindenáron meg akarta próbálni. – Este odaküldök valakit hozzád. Egy... munkatársamat. – Minek? A levegő hörögve tört fel tüdejéből, de képes volt járni. Kezét kinyújtotta, és elkapta az ajtókilincset. – Túl veszélyes most odakint – válaszolt erőlködve. – Azok után, ami a belvárosban történt veled tegnap... – Te jóisten, nem felejthetnénk már el végre? Csak túlreagáltam. – Nem – szakította félbe Lucan. – Jobban érzem magam, ha tudom, hogy nem vagy egyedül... ha van valaki, aki vigyáz rád. – Lucan, igazán. Nem szükséges. Nagylány vagyok. Rendben leszek. A férfi nem vette tudomásul a tiltakozást. – A neve Gideon. Kedvelni fogod. Ti ketten tudtok majd... beszélgetni. Segíteni fog, Gabrielle. Jobban, ahogy én. – Segíteni? Hogy érted ezt? Történt valami az üggyel kapcsolatban? És egyáltalán ki ez a Gideon fickó? Ő is nyomozó? – Ő majd mindent megmagyaráz. – Lucan kilépett a folyosóra, ahol halvány fény világította meg a fényes padlócsempét, a krómozott felületeket és az üvegberendezést. Egy másik magánlakosztály ajtaja mögül Dante metálzenéje dübörgött. Olaj és nemrég elsütött fegyverek illata szivárgott ki a gyakorlóteremtől a számos folyosó egyikéről, amelyek a főfolyosóból ágaztak el. Lucan kissé imboly-
gott, elbizonytalanította a rengeteg külső hatás. – Biztonságban leszel, Gabrielle, esküszöm. Most mennem kell. – Lucan, várj egy percet! Ne rakd le! Mi az, amit nem mondasz el nekem? – Minden rendben lesz, Gabrielle, ígérem. Isten veled!
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Beszélgetése Lucannel és a férfi furcsa viselkedése a vonal másik végén egész nap nem hagyta nyugodni Gabrielle-t. Este, mikor Megannel kijöttek a jóga-óráról, még mindig ez foglalkoztatta. – Annyira furcsa volt a telefonban. Nem tudom eldönteni, hogy iszonyú fizikai fájdalmai voltak-e, vagy csak értésemre akarta hozni valahogy, hogy soha többé nem akar látni. Megan sóhajtott, intett egyet a kezével. – Lehet, hogy túl sokat képzelsz a dologba. Ha valóban tudni akarod, menj el az őrsre, ugorj be hozzá. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Mit mondanék neki? – Azt: szia, szivi, olyan távolinak tűntél ma délután, úgy gondoltam, örülsz, ha benézek, úgyhogy itt vagyok. – Vihetnél neki fánkot és kávét is ráadásként. – Nem is tudom... – Gabby, te mondtad, hogy a pasas édes és gyöngéd, mikor együtt vagytok. Abból, amit a mai beszélgetésetekből megtudtam, nagyon is aggódik érted. Így aztán egy haverját küldi hozzád, amíg szolgálatban van, és nem tud ő maga menni. – Azt hangsúlyozta, mennyire veszélyben forgok odafönn. Szerinted mit jelent az az odafönn? Nem hangzik rendőrzsargonnak, ugye? Lehet, hogy valamilyen katonai kifejezés? – megrázta a fejét. – Nem tudom. Annyi minden van Lucan Thorne körül, amit nem tudok. – Akkor kérdezd meg. Gyerünk, Gabrielle. Legalább próbáld meg. Gabrielle fekete jóganadrágját és cipzáros kapucnis felsőjét vizsgálta, aztán az jutott az eszébe, vajon menynyire zilálódott szét lófar-
ka a negyvenöt perces nyújtás alatt. – Először haza kéne mennem, legalább lezuhanyozni, átöltözni... – Nahát! Úgy értem, tényleg, nahát! – Megan szeme kikerekedett és csillogott, olyan mulatságosnak találta a helyzetet. – Félsz odamenni, ugye? Ó, akarsz te, csak kismillió kifogásod van, miért nem tudsz. Valld be, tényleg kedveled a pasit. Nem mintha tagadni tudta volna, de hirtelen felvillanó mosolya mindent elárult. Gabrielle tekintete találkozott barátnőjéével, és megvonta a vállát. – Igen. Kedvelem. Nagyon. – Akkor meg mire vársz? Az őrs három háztömbnyire van innen, és istenien nézel ki, mint mindig. F,s nem mintha nem látott volna téged kissé izzadtan már ezelőtt is. Lehet, hogy így még jobban tetszel neki. Gabrielle együtt nevetett Megannel, de a gyomra liftezett közben. Nagyon látni akarta Lucant, egy percet sem bírt várni, de mi van, ha a férfi finoman azt akarta a tudomására hozni délután, hogy ennyi volt. Milyen nevetséges lenne akkor, ha bekóvályogna a rendőrségre, mint a barátnője? Idiótát csinálna magából. Mondjuk, akkor is, ha másodkézből, Gideontól tudná meg a híreket, akit Lucan esetleg csak szánalomból küld ki hozzá. – Rendben. Megyek. – Jól teszed! – Megan ragyogva vállára kanyarította összetekert jógaszőnyege pántját. – Ray eljön hozzám a műszakja után, de reggel az legyen az első dolgod, hogy felhívsz, és elmondod, hogy ment, hallod? – Oké. Add át üdvözletem Raynek. Miután Megan elviharzott, hogy elérje a 9.15-ös vonatot, Gabrielle elindult a rendőrőrsre. Útközben eszébe jutott Megan tanácsa, ezért beugrott egy helyre édességet és kávét venni: utóbbit méregerős feketén, mert képtelen volt elképzelni, hogy Lucan tejjel, cukorral szürcsölgeti a kis koffeinmentes kávéját. Mikor a fenti ajándékokkal a kezében odaért a bejárati ajtóhoz, mély levegőt vett, hogy összeszedje a bátorságát, majd átlépte a küszöböt, és besétált.
Legcsúnyább égései is gyógyulni kezdtek alkonyatra. A régi, pikkelyesre égett felület alatt ott feszült az új, egészséges bőr, ahogy a sérült réteg hámlani kezdett. Szeme, amely még mindig hiperérzékenyen reagált a mesterséges fényre, nem fájdult meg a külvilág hűvös sötétjében. Nagyon jó volt, mert mindenképpen fel kellett jönnie, hogy gyógyuló teste kínzó szomjúságát csillapítani tudja. Dante rábámult, ahogy kiléptek a főhadiszállásról, és elváláshoz készülődtek, hogy felderítésre induljanak az éjbe és pokoli megtorlást rendezzenek a vérszopók ellen. – Rosszul festesz, testvér. Csak egy szavadba kerül, és vadászom neked, hozok valaki fiatalt és erőset. Rohadt nagy szükséged van rá, az biztos. Senkinek nem kell megtudnia, hogy nem te ejtetted el a zsákmányt. Lucan dühödt pillantással rávicsorodott társára. – Cseszd meg! Dante kuncogott. – Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. Nem akarod, hogy legalább elkísérjelek? A lassú fejrázástól éles fájdalom hasított a fejébe. – Jól vagyok. Jobban leszek, ha táplálékot vettem magamhoz. – Kétségtelen – a vámpír egy hosszú pillanatig némán figyelte. – Tudod, átkozottul lenyűgöző volt, amit ma Conlanért tettél. Semmiképp nem láthatta, de a fenébe is, bárcsak tudná, hogy te vitted fel azon a lépcsőn. Igazi tiszteletadás, ember. Tényleg. Lucan hallgatta a magasztalást, de nem engedte, hogy melengesse. Megvoltak az indítékai, hogy maga végezze a temetési szertartást, harcostársai csodálatának kivívása azonban nem tartozott közéjük. – Adj egy órát a vadászatra, aztán szólj, hol vagy, hogy elkezdhessük a ma esti patkányirtást! Conlan emlékére. Dante bólintott, aztán összeütötte öklét Lucanével. – Úgy lesz. Lucan hátramaradt, Dante eltűnt a sötétben, hosszú léptei hetykén visszhangoztak, míg a rá váró küzdelmek felé sétált. Ikerpengéit kihúzta hüvelyükből, magasan a feje fölé emelte őket. A vérszopóirtó, titánötvözetű, fényes acélkarmok csillogtak-villogtak a gyenge holdfényben. A vámpír egy harci kiáltás kíséretében eltűnt az éjszaka ár-
nyai közt. Nemsokára Lucan is követte, hasonló útvonalon beleveszve a város fénytelen szövedékébe. Inkább célratörően osont, mint kecsesen, kevésbé szolgálta mohói arroganciáját, mint kőkemény szükségletét. Éhsége még soha nem volt ilyen rettenetes, és a csillagos égbolt felé küldött üvöltése vadállati dühről tanúskodott. – Tudná kérem még egyszer betűzni a vezetéknevet? – T-H-O-R-N-E – válaszolt Gabrielle a recepciósnak, akinek első keresése a rendőrségi adatbázisban nem járt eredménnyel. – Lucan Thorne nyomozó. Nem tudom, melyik részlegen dolgozik. Azután keresett fel otthon, miután múlt héten tanúvallomást tettem itt egy gyilkossági ügyben. – Ó, akkor a gyilkosságiakat keresi – a fiatal nő hosszú, manikűrözött körmei gyorsan kopogtak a billentyűzeten. – Hmm... semmi, sajnálom. Ott sincs nyilvántartva. – Az nem lehetséges. Ellenőrizné még egyszer? Csak név szerint tud keresni a rendszerben? – Igen, de sehol nincs feltüntetve semmilyen Lucan Thorne nyomozó. Biztos benne, hogy ezen az őrsön dolgozik? – Igen, biztos vagyok benne. A számítógépes rendszerük biztos elavult, vagy... – Ó, várjon csak! Van valaki, aki tud segíteni magának – szólt közbe a recepciós, az állomás bejárati ajtaja felé intve. – Carrigan nyomozó úr! Van egy perce? Carrigan nyomozó, ismerte fel keserűen Gabrielle. Az idősödő zsaru, aki olyan rossz perceket szerzett neki múlt hétvégén, amikor hazugnak és drogosnak titulálta őt, és nem hitt neki a klub melletti mészárlásról. Most legalább, hogy Lucan elemeztette a mobiljával készített képeket a rendőrségi laborban, megnyugtathatja a tudat, hogy ennek az embernek az erőfeszítései ellenére is történt az ügyben valamiféle előrelépés. Gabrielle-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafojtson egy sóhajtást, miközben odafordult, és látta, hogy a köpcös rendőr szép lassan, peckesen feléjük lépdel. Amikor meglátta a lányt, az arcáról
sugárzó pökhendiséghez határozott megvetés társult. – Jesszusom! Már megint maga? Csak ez hiányzott az utolsó munkanapomon. Négy óra múlva nyugdíjba megyek, édesem. Ezúttal másnak kell mesélnie. Gabrielle összeráncolta a homlokát. – Tessék? – A fiatal hölgy az egyik nyomozónkat keresi – szólt a recepciós, közben együttérzőn nézett Gabrielle-re a férfi elutasító viselkedése láttán. – Nem találom a rendszerben, de ő úgy gondolja, magukhoz tartozhat. Ismeri Thorne nyomozót? – Sosem hallottam róla – fordult el Carrigan. – Lucan Thorne – szólt utána erőteljesen Gabrielle, letéve Lucan kávéját és süteményes zacskóját a pultra, Önkéntelenül lépett egyet a zsaru után, és már majdnem a karja után nyúlt, amikor úgy látszott, a másik minden további nélkül otthagyja. – Lucan Thorne nyomozó – biztosan ismeri. Maguk küldték a lakásomhoz a hét elején, hogy feltegyen néhány kérdést a vallomásommal kapcsolatban. A mobiltelefonommal készített képeket is behozta a laborba analízisre. Carrigan röhögni kezdett, és megállt, hogy ránézzen, míg ő rázúdította a részleteket. A lánynak nem volt türelme hozzá, hogy a nyomozó ellenséges viselkedésével foglalkozzon. Kiváltképp, amikor a tarkóján érezte felkúszni a rémes érzést, hogy kezdenek a dolgok furcsa fordulatot venni. – Azt mondja, hogy Lucan Thorne nem szólt magának erről egy szót sem? – Hölgyem. Higgye el, fogalmam sincs, mi a fenéről hablatyol. Harmincöt éve dolgozom ezen a helyen, és soha életemben nem hallottam erről a maga Thorne nyomozójáról, nemhogy kiküldtem volna magához. A lány gyomra görcsbe rándult, hideg, szoros görcsbe, de Gabrielle nem volt hajlandó tudomást venni a rettegésről, ami kezdte elönteni ebben a zűrzavarban. – Az lehetetlen. Tudott a gyilkosságról, aminek szemtanúja voltam. Azt is tudta, hogy itt voltam, az őrsön, és vallomást tettem. Láttam a jelvényét és az igazolványát, amikor eljött hozzám. Ma is beszéltem vele, azt mondta, dolgozik este.
Megvan a mobilszáma... – Akkor megmondom, mi legyen. Ha ezzel hamarabb megszabadulok magától, hívjuk fel most Thorne nyomozót – mondta Carrigan. – Hátha fény derül a dolgokra, na? – Jó, felhívom. Gabrielle ujjai remegtek kicsit, miközben előhalászta mobilját, és bepötyögte Lucan számát. Kicsöngött, de nem vette fel. Újra megpróbálta, és egy keserves örökkévalóságig várt, a telefon pedig csak csörgött, csörgött és csörgött, eközben Carrigan arckifejezése gyanakvó türelmetlenből lassan átváltott bizonytalan együttérzőbe, amilyet nem egy szociális munkás arcán látott gyerekkorában. – Nem veszi fel – mormolta a lány, ahogy eltartotta a készüléket a fülétől. Kényelmetlenül és összezavarodva érezte magát, amin sokat rontott Carrigan megértő arra. – Biztos feltartja valami. Egy perc múlva újra megpróbálom. – Maxwell kisasszony, van valaki más, akit felhívhatunk? Családot esetleg? Valakit, aki segíthet megértenünk, min mehet most keresztül? – Semmin nem megyek keresztül. – Nekem úgy tűnik, talán mégis. Szerintem összezavarodott. Tudja, néha az ember kitalál dolgokat, hogy más gondokkal szembe tudjon nézni. Gabrielle kinevette. – Nem vagyok zavart. Lucan Thorne nem a képzeletem koholmánya. Létezik. A körülöttem zajló események is valódiak. A múlt hétvégén történt gyilkosság, azok a férfiak... a véres arcukkal, éles fogaikkal, és az a kölyök is, aki a parkban figyelt múltkor... itt dolgozik az őrsön. Mit csinált, csak nem maga küldte utánam kémkedni? – Rendben, Maxwell kisasszony. Lássuk, jutunk-e valamire együttes erővel. – Carriganben végül mégiscsak feléledt valamiféle diplomáciai érzék a faragatlanság vastag kérge alatt. Még így is meglehetősen nagy adag leereszkedés volt a mozdulatában, ahogy könyökénél megragadta Gabrielle-t, és az előtér egyik padjához akarta kormányozni, hogy leültesse. – Vegyen pár mély levegőt. Hozunk segít-
séget. A lány lerázta magáról, és elhúzódott. – Azt hiszi, megőrültem. Tudom, mit láttam! Az egészet! Nem csak úgy kitaláltam, és nincs szükségem segítségre. Csakis az igazságra. – Sberyl drága – fordult Carrigan a recepcióshoz, aki nyugtalanul figyelte a jelenetet. – Felhívná nekem gyorsan Rudy Duncant, kérem? Mondja neki, hogy elkelne itt a segítsége. – Dokik? – kérdezte a nő könnyedén, a telefonkagylót máris a füle és válla közt szorítva. – A – válaszolt Carrigan, Gabrielle-re pillantva. Nekik még ne szóljon. Kérje meg, hogy jöjjön le az előtérbe szép nyugodtan, hogy beszéljen Maxwell kisasszonnyal és velem. – Felejtse el – emelkedett fel Gabrielle a padról. – Egy percig sem maradok tovább. Mennem kell. – Nézze, bármin is megy keresztül, vannak emberek, akik segíteni tudnak magán. A lány nem várta meg, hogy Carrigan befejezze, csak próbálta összekaparni romokban heverő méltóságát, odamasírozott a recepciós pulthoz, felkapta a poharat és zacskót, és az ajtón kifelé menet bedobta mindkettőt a kukába. Az éjszakai levegő élesen csapott felhevült arcába, és kissé lecsillapította. A feje azonban még mindig zakatolt. Szíve vadul dobogott a zavarodottságtól és hitetlenségtől. Az egész világ megbolondult körülötte? Mi a frász folyik itt? Lucan hazudott neki arról, hogy zsaru, nem vitás. Mindabból, amit elmondott neki – istenem, mindabból, amit együtt csináltak –, menynyi volt vajon megtévesztés? És miért? Gabrielle megállt az épületből kivezető betonlépcső alján, és mélyeket lélegzett. Lassan kifújta a levegőt, lenézett, még mindig a markában szorongatta mobiltelefonját. – Francba. Meg kellett tudnia, mi folyik itt. Véget kellett vetnie az őrületnek.
Az újratárcsázás billentyű lenyomásával megjelent Lucan száma. Felhívta, aztán várt, bizonytalanul, hogy mit is mondjon. Hat csöngetés. Hét. Nyolc...
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Lucan kikapta a mobilt bőrdzsekijéből, és csúnyát káromkodott. Gabrielle... megint. Már korábban is hívta, de ő nem tudta felvenni. Egy drogkereskedőt követett, akire akkor figyelt fel, amikor cracket adott el egy tizenéves járókelőnek valamelyik nyomorúságos kocsma előtt. Lucan mentális erejével becsalta egy csendes hátsó utcácskába, és már épp támadásba lendült volna, mikor Gabrielle első éjszakai hívása befutott, és egy autóriasztó hangerejével csörgött a zsebében. Átállította a készüléket csendes üzemmódra, átkozva magát szokatlan figyelmetlenségéért, amiért először is magával hozta vadászatra a hülye ketyerét. Az éhség és a sebesülés óvatlanná tette. A mobil felharsanása a sötét utcán azonban hasznára vált végül. Még nem nyerte vissza az erejét, és az óvatos díler megérezte a rá leselkedő veszélyt a levegőben, annak ellenére, hogy Lucan mindvégig az árnyékban maradt, láthatatlanul követve zsákmányát. A fickó ideges volt és nyugtalan. Beleeresztett egy sorozatot a sötét utca csendjébe, és bár a lőfegyverek a legritkább esetben sebesítették halálra Lucan fajtáját, hacsak nem fejlövésről van szó közvetlen közelről, ez alkalommal nem volt biztos benne, hogy legyengült, gyógyulófélben levő teste képes lenne-e további sérüléseket elviselni. Nem beszélve arról, hogy nagyon feldühítette volna, pedig már így is piszok rossz hangulatban volt. Így, amikor a mobilcsörgéstől megriadt díler jobbra-balra kezdett forgolódni, hogy megtalálja a zajforrást, Lucan ráugrott. Szemvilla-
nás alatt leterítette a fickót, szemfogát mélyen a nyakába mélyesztette, amely egy pillanat alatt feszesre duzzadt, még azelőtt, hogy a rémülettől annyi levegő juthat a tüdőbe, amennyi a sikoltáshoz kell. Vér bugyogott a nyelvére, drogtól és betegségtől ocsmány ízű. Lucan habzsolta, egyik kortyot nyelte a másik után, könyörtelenül szorítva rázkódó, ziháló áldozatát. Tudta, hogy meg fogja ölni, de teljességgel hidegen hagyta. Csak az számított, hogy csillapítsa éhségét. Hogy gyógyuló testének fájdalmát enyhítse. Lucan gyorsan ivott, csillapította szükségletét. Sőt. Annál sokkal többet ivott. Majdnem minden csepp vért kiszívott a dílerből, de még mindig éhezett. Viszont ha még többet inna, átlépné azt a bizonyos határt. Elég lesz ennyi, mielőtt túl mohóvá válik, és magával ragadja a vérszomj örvénye. Lucan megvetően nézte a kezében csörgő mobilt, tudta, hogy hagynia kéne a fenébe. Tovább csengett, kitartóan, és egy másodperccel azelőtt, hogy elhallgatott volna, felvette. Először nem szólt bele, csak hallgatta Gabrielle lágy lélegzetvételét. Hallatszott, hogy megremeg a hangja, mégis erős, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan iszonyú dühös. – Hazudtál nekem – kezdte üdvözlés helyett. – Mióta, Lucan? Mennyit? Hazugság volt minden? Lucan undorodva engedte el áldozata élettelen testét. Melléguggolt, és villámgyorsan átkutatta az ocsmány rosszéletűt. Talált egy összegumizott pénzköteget, amin az utcai keselyűk majd vidáman elmarakodhatnak. A díler bulicuccai pedig, crack és heroin néhány ezer dollár értékben, később szépen leúsznak a város egyik csatornáján. – Hol vagy? – kérdezte durva hangon a férfi, és többet nem gondolt az elpusztított ragadozóra. – Hol van Gideon? – Nem is próbálod tagadni? Miért művelsz ilyeneket: – Hívd a telefonhoz, Gabrielle. A lány oda sem figyelt a kérésre. – Van itt még valami, amit tudni szeretnék: hogy jutottál be a lakásomba múlt éjszaka? Minden zár rá
volt fordítva, a lánc is a helyén volt. Mit csináltál, kipiszkáltad őket valahogy? Elloptad a kulcsaimat, és lemásoltattad, mikor nem figyeltem? – Később megbeszéljük, ha már biztonságban leszel a főhadiszálláson. – Miről beszélsz? – éles nevetésétől a férfi visszahőkölt. – Nem kell tovább játszanod a jótékony védelmező szerepét. Tudom, hogy nem vagy zsaru. Csak egy kis őszinteséget kérek. Túl nagy kérés, Lucan? Istenem, egyáltalán ez az igazi neved? Volt bármi is, amit nekem mondtál köszönőviszonyban az igazsággal? Lucan hirtelen rájött, hogy ez a düh és fájdalom nem annak az eredménye, hogy Gideon szembesítette Gabrielle-t a faj létezésével, vagy az ő szerepével ezen belül. A szereppel, amelyhez Lucannek semmi köze nem lesz. Nem, a lány minderről még semmit nem tudott. Valami másról volt szó. Ez nem a tényektől, hanem az ismeretlentől való félelem. – Hol vagy, Gabrielle? – Mit érdekel az téged? – Érdekel... – vallotta be vonakodva a férfi. – A fenébe, erre most nincs időm. Nézd, tudom, hogy nem vagy otthon, szóval, hol vagy? Gabrielle, tudnom kell. – A rendőrségen vagyok. Idejöttem, hogy lássalak. Kitalálod, mi történt? Senki nem hallott még rólad. – Krisztusom. Engem kerestél? – Persze. Honnan tudhattam volna, hogy hülyére veszel? – újra az a gúnyosan kötekedő hang. – Még kávét és sütit is hoztam neked. – Gabrielle, pár perc múlva ott leszek. Sőt hamarabb. Ne mozdulj! Maradj, ahol vagy! Nyilvános helyen várj, fedett helyen. Érted megyek. – Felejtsd el! Hagyj békén! Az éles felszólítás hallatán a férfi azonnal útnak eredt. Bakancsa elszántan kopogott a járdán. – Nem álldogálok itt rád várva, Lucan. Tudod mit? Tartsd magad tőlem minél távolabb. – Túl késő – lehelte a férfi a telefonba.
Befordult az utolsó sarkon, s ezzel rákanyarodott a rendőrség utcájára. Szellemként suhant a beton felett és a járókelőkön keresztül. Érezte, hogy a lenyelt vér beépül a sejtjeibe, izommá és csonttá alakul, megerősíti, amíg csupán hideg légáramlattá válik azok nyakán, akiken áthaladt. Gabrielle azonban a kiválasztottak különleges érzékelésének köszönhetően azonnal meglátta. Lucan hallotta a lány hirtelen, éles levegővételét a mobiltelefonban. Gabrielle lassított felvételben elvette Iliiétől a készüléket, a hitetlenkedéstől tágra nyílt szemmel nézte a férfi gyorsnál is gyorsabb közeledését. – Istenem – suttogta, a hangja egy másodperccel azelőtt érkezett Lucanhez, mielőtt az megállt, és karon ragadta volna. – Engedj el! – Beszélnünk kell, Gabrielle. De nem itt. Elviszlek valahová. – A nagy francokat viszel! – kirántotta karját a szorításból, és hátrálni kezdett a járdán. – Sehová sem megyek veled! – Többé nem vagy itt kinn biztonságban, Gabrielle. Túl sokat láttál. Részese vagy, akár tetszik, akár nem. – Minek vagyok a részese? – Ennek a háborúnak. – Háború – visszhangozta a lány, kétellyel a hangjában. – Igen. Ez háború. Előbb-utóbb valamelyik oldalon állást kell foglalnod, Gabrielle – megeresztett egy káromkodást. – Nem. Felejtsd el. Én választok neked oldalt, itt és most. – Ez valami vicc? Ali vagy te, olyan katonai selejt, aki hatalmi fantáziákban éli ki magát? Vagy talán még annál is rosszabb. – Ez nem vicc. Nem egy átkozott játék. Rengeteg csatát és halált láttam a magam idejében, Gabrielle. Halvány fogalmad sem lehet arról, miket láttam, miket tettem. Mindaz semmi a most készülődő viharhoz képest. És nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy te kereszttűzbe kerülsz. – Kinyújtotta a kezét. – Velem jössz. Most. A lány kitért előle. Félelem és harag tükröződött sötét szemében. – Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, hívom a zsarukat. Tudod, a valódiakat, akik itt vannak az épületben mögöttem. Valódi jelvé-
nyük van. És valódi fegyvereik. Lucan már eddig is épp eléggé fel volt húzva, ám most kezdett bedühödni. – Ne fenyegess, Gabrielle. Ne hidd továbbá, hogy a rendőrök meg tudnak védeni. A rád leselkedő veszélytől semmiképpen sem. Legjobb tudomásunk szerint a fél rendőrséget már megfertőzték vérrabszolgákkal. A lány megrázta a fejét, és nyugodtabb hangnemet ütött meg. – Oké, ez a beszélgetés kezd átmenni furcsából mélyen nyugtalanítóba. Befejeztem, világos? – Lassan és halkan beszélt a férfihoz, mintha acsarkodó kutyát akarna lecsendesíteni, amelyik támadásra készen kuporog előtte. – Most elmegyek, Lucan. Kérlek... ne kövess. Mikor a lány elindult, Lucan kevéske önuralma is elpárolgott. Tekintetét kőkeményen a lányéba fúrta, szilárd parancsot küldött az agyának, hogy megszüntesse ellenállását. Add ide a kezed. Most. A lány lába egy pillanatra megállt. Ujjai megrebbentek az oldalán, aztán lassan elkezdte a férfi felé emelni a karját. Azonban hirtelen megtört Lucan varázsa. Érezte, hogy a lány kisepri őt a gondolataiból, megvakítja a kapcsolatot. Akaratereje vaskapuként ereszkedett közéjük, amivel még akkor is óriási küzdelmet I illett volna vívnia, ha adottak a megfelelő körülmények. – Mi fene? – zihált Gabrielle, észrevéve a trükköt. – Hallottalak, benn a fejemben. Istenem. Már máskor is csináltad ezt, ugye? – Nem hagysz más választást, Gabrielle. Újra megpróbálta. Érezte, hogy a lány küzd ellene, ez alkalommal még kétségbeesettebben. Még jobban rettegve. Kézfejét a szájához emelte, de nem tudta elfojtani a feltörő kiáltást. Lebotladozott a járdáról. Aztán átrohant a sötétedő utca másik oldalára, hogy elmeneküljön a férfi elől. – Hé, kölyök! Tartsd nekem az ajtót, rendben? Beletelt néhány másodpercbe, hogy a vérrabszolga rájöjjön, hozzá
beszélnek, annyira lefoglalta a Maxwell nő jelenléte a rendőrség előtt az utcán. Még akkor is, amikor kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a pizzafutárt a négy gőzölgő dobozzal, a nőre összpontosított, ahogy lelép a járdáról és átfut az utca túloldalára, Mintha faképnél akarna hagyni valakit maga mögött. A vérrabszolga a hatalmas fekete alakra nézett, aki ott állt, és a menekülő nőt figyelte. Óriási termetű volt, legalább két méter magas, széles válla a fekete bőrdzseki alatt, mint egy díjbirkózóé. Olyan fenyegetés áradt belőle, hogy még ott is tisztán érzékelhető volt, ahol a vérrabszolga állt villámsújtottan, még mindig az ajtót tartva, bár a pizzák már rég a recepciós pultján pihentek odabenn. Bár még sohasem látott egyet sem a gazdája által oly nyíltan megvetett harcosok közül, a vérrabszolga teljes bizonyossággal tudta, kit figyel abban a pillanatban. Ha értesíti gazdáját a nő és a vámpír felbukkanásáról, kiváló lehetőség kínálkozik rá, hogy kivívja megbecsülését. Ráadásul úgy tűnt, a nő ismeri a másikat, és kissé mintha tartana tőle. A vérrabszolga belépett az épületbe, tenyere beleizzadt a várható dicsőségbe. Fejét leszegve, tökélyre fejlesztve azon képességét, hogy szinte láthatatlanul közlekedjen, gyors léptekkel átvágott az előcsarnokon. Még a pizzafutárt sem látta közeledni, míg fejjel bele nem ütközött. Egy kartondoboz jól mellbe taszította, majd fokhagymától gőzölögve lebukfencezett a mocskos linóleumpadlóra, pizzadarabokkal árasztva el a helyét, ahol a vérrabszolga megtorpant. – Ó, ember! A következő szállítmányomon állsz! Haver, sosem nézed, merre mész? Nem kért bocsánatot, arra sem vette a fáradságot, hogy lerázza cipőjéről a nyúlós, zsíros sajtot és szalámit. Khakiszínű nadrágja zsebébe nyúlt, elővette a mobilt, és elindult, hogy valami csendes zugot keressen, ahol lebonyolíthatja a fontos hívást. – Várj csak, pajtás! Az előcsarnokban álló idősödő, kopaszodó rendőrtiszt kiabált utána. Egyenruhájába préselve, ahogy azzal már korábban kérkedett,
utolsó néhány munkaóráját töltötte az őrsön, és a recepcióssal múlatta az időt. V vérrabszolga nem törődött a mögötte felharsanó mennydörgő hanggal, továbbsétált, állát leszegve, egyenesen az előcsarnokban található nyilvános WC melletti lépcsőház ajtaja felé sietett. Carrigan kidüllesztette a mellét, hitetlenkedve eltátotta a száját, amikor a kölyök a saját maga által önmagára ruházott felsőbbrendű hatalom szavára fittyet sem hányt. – Hé, gémnyakú! Hozzád beszélek! Azt mondtam, told vissza a segged, és segíts feltakarítani a szemetet márpedig most azonnal, pöcsfej! – Takarítsd fel magad, arrogáns balfasz! – morogta a vérrabszolga a bajsza alatt, majd felrántotta a lépcsőhöz vezető fémajtót, és az eggyel lentebbi szint felé iramodott. Mögötte kivágódott az ajtó, olyan erővel, hogy a falnak csapódott, megremegtetve a lépcsőt, mint egy hangrobbanás. Carrigan áthajolt a korláton, tokája reszketett a felháborodástól. – Mit mondtál az előbb? Mi a picsának hívtál, seggfej? – Hallottad. Hagyj békén, Carrigan. Jobb dolgom is akad nálad. A vérrabszolga elővette a mobilt, hogy felhívja az egyetlen személyt, aki igazán parancsolt neki. Mielőtt azonban megnyomhatta volna gazdája gyorshívógombját, a termetes zsaru robogni kezdett lefelé a lépcsőn, Sonkakezével keményen fültövön vágta a kölyköt. A vérrabszolga füle csengett, látása elhomályosult az un erejétől, mobiltelefonja kiesett a kezéből, és jó pár lépcsőfokot pattogott lefelé. – Kösz, most már legalább van min mosolyognom az utolsó munkanapomon – gúnyolódott Carrigan. Kövér ujját bepasszírozta nyaka és szűk gallérja közé, és körbefuttatta, hogy kissé lazítson a szorításon, majd homlokából szokásos helyére simította megmaradt pár hajfürtjét. – Most pedig hordd fel a ványadt seggedet a lépcsőn, mielőtt szétrúgom. Érthetően beszéltem? Volt idő, még mielőtt találkozott volna azzal, akárkit gazdának nevez, hogy egy ilyen kihívás – különösen egy ilyesfajta hetvenkedő részéről, mint Carrigan nem maradt volna megtorlás nélkül.
Az izzadó, nyálat fröcsögő, rá lebámuló zsaru jelentéktelen porszemmé vált azonban a magafajta megbízottakra háruló feladatok fényében. A vérrabszolga csak pislogott néhányat, aztán megfordult, hogy felvegye a mobilját, és tegye tovább a dolgát. Csupán két lépcsőfokot ment lefelé, amikor Carrigan megint utolérte, durván megmarkolta a vállát, és maga felé fordította. A vérrabszolga pillantása a Carrigan egyenruhájának ingzsebébe tűzött elegáns golyóstollra esett. Felismerte a szolgálati kitüntetés emblémáját a csíptetőn, miközben újabb kemény ütés érte a koponyáját. – Süketnéma vagy? Tisztulj a szemem elől, vagy... Carrigan hangjának váratlan elfulladása és zihálóvá válása magához térítette a vérrabszolgát. Látta, hogy saját, a rendőr előbb látott tollát markoló keze egy második döfésre emelkedik, és a toll hegye mélyen belefúródik a férfi húsos nyakába. A vérrabszolga újra és újra szúrt a hevenyészett fegyverrel, míg a zsaru végül kegyetlenül összekaszabolt, élettelen masszaként csúszott a földre. Engedett marka szorításán, a toll pedig a lépcsőn terjengő vértócsába hullott, és már abban a pillanatban el is lett felejtve, ahogy a srác lerohant a lépcsőn, és felvette a telefonját. Azonnal meg akarta ejteni az életbevágó hívást, de szeme minduntalan az újabb mocsokra tévedt, amit előidézett, és amit nem lehet olyan könnyen eltakarítani, mint a pizzát az előcsarnokban. Hibát követett el, és a Maxwell nő hollétére vonatkozó információért kapott dicséret könnyen odaveszhet, ha kiderül, hogy hirtelen sugallat hatására, önkényesen cselekedett. A gazda beleegyezése nélkül végrehajtott gyilkosság semmissé tehet mindent. Talán van azonban biztosabb módja annak, hogy a kegyeibe férkőzzön. Mégpedig, ha saját kezűleg fogja el és viszi a nőt gazdája elé. Igen, gondolta a vérrabszolga, ez az ajándék biztosan tetszeni fog neki. Eltette a mobilt, és visszafordult, hogy kivegye Carrigan fegyverét a tokjából. Aztán átlépte a hullát, és egy hátsó kijáraton át a rendőr-
ségi parkolóba sietett.
TIZENHATODIK FEJEZET
Hagynia kéne a lányt elmenni. Annyira elcseszte a dolgokat, hogy valószínűleg ma este már úgysem értene szót Gabrielle-lel. Talán ezután már soha nem is fog. A szemben lévő járdaszegélyről figyelte, ahogy a lány hosszú léptekkel átrohan az út másik oldalán, isten tudja, merre. Arca hamuszürke és döbbent, mintha erősen mellbe vágták volna. Merthogy ez is történt, ismerte be magának sötéten a férfi. Talán így a legjobb, hogy hagyta elmenni, azt gondolva, hogy Lucan egy hazudozó, veszélyes elmebeteg. A feltételezés nem is állt olyan messze a valóságtól, ami azt illeti. A lány véleménye viszont most nem volt mérvadó. Csak az, hogy a kiválasztott biztonságba kerüljön. Hagyhatná, hogy Gabrielle szépen hazamenjen, néhány nap alatt lecsillapodjon, és elfogadja a csalást. Azután odaküldhetné Gideont, hogy elsimítsa a dolgokat, és szép nyugodtan a faj védelme alá helyezze, ahová tartozott. Gabrielle a világ bármelyik menedékében új életet kezdhetne. Boldogan élhetne, biztonságban, és találna magának igaz társat. Nem is kellene a férfit látnia soha többé. Igen, per pillanat ez a legjobb megoldás. Ennek ellenére azon vette észre magát, hogy lelép a járdáról, és a lány után indul. Képtelen volt elszakadni tőle, mégha ő erre vágyott is leginkább. Mikor átvágott az úttesten a gyér éjszakai forgalomban, előtte megcsikorduló autógumik hangjára kapta fel a fejét. Ócska, amerikai
gyártmányú rozsdaboglya vágtatott ki a rendőrség melletti kis utcából a forgalom közepébe. A motor felbömbölt, az autó a betonon hagyta gumilenyomatát, amikor a sofőr a gázba taposott, és a dübörgő bestia orrát a célpont felé kormányozta. Gabrielle felé. A kurva életbe. Lucan teljes erejéből rohanni kezdett. Csizmája alig érintette a földet, minden erőtartalékát mozgósította. Az autó Gabrielle előtt pár centivel felugratott a járdára, elvágta az útját. Hirtelen kellett megállnia. Az autó letekert ablakán keresztül halk utasítás hangzott. A lány vadul megrázta a fejét, majd felsikoltott, arca megmerevedett a felismeréstől, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi ugrott elő. – Jézusom! Gabrielle! – kiáltott Lucan, próbált mentálisan fogást találni a lány támadóján, de nem tudott rákapcsolódni, nem talált mást, csak megfoghatatlan, üres levegőt. Vérrabszolga, ismerte fel undorodva. Egyedül a vérszopó gazdája, aki birtokolta ezt az emberi lényt, parancsolhatott a gondolatainak. A mentális erőfeszítés amit rápazarolt, fizikailag lelassította Lucant. A pár másodperces veszteség, most túlontúl soknak számított. Gabrielle villámgyorsan kitért balra, sarkában az üldözőjével berohant egy kis játszótérre. Lucan hallotta a kiáltását, látta, amikor az utána száguldó férfi karja hirtelen kinyúlik, és megragadja a lány lófarokba kötött haját. A rohadék a földre terítette Gabrielle-t. Pisztolyt kotort elő nadrágkorca hátsó részéből. Gabrielle arcába nyomta a fegyvert. – Ne! – üvöltött fel Lucan, szemvillanásnyi idő alatt mellettük termett, és bakancsos lábának egyetlen, hatalmas erejű rúgásával leszedte a férfit Gabrielle-ről. A fegyver elsült, ahogy a fickó arrébb gurult, a lövés a fák irányába ment el. Lucan azonban vérszagot érzett. A fémes illat Gabrielle és támadója felől jött. Gyorsan rájött, hogy nem a lány vére, meg is könnyebbült, hogy nem érzi jellegzetes jázminillatát. A vér frissen piroslott a vérrabszolga pólójának elején, Lucan
bensőjét pedig újra a halálos éhség járta át, amelyet korábban nem sikerült csillapítania. Szája fájdalmasan lüktetett, válaszul éhségére, de fortyogó dühe minden mást elnyomott, ha arra gondolt, hogy ez a söpredék bántani akarta Gabrielle-t. Halálos gyűlölettel nézett a vérrabszolgára, közben kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse. – Megsebesített? A lány megrázta a fejét, torkából félig sírás, félig hisztérikus csuklás készült előtörni. – Ő az, Lucan! Őt láttam, amikor engem figyelt a parkban múltkor! – Vérrabszolga – válaszolt Lucan, összeszorított fogain keresztül szűrve a szót. Nem érdekelte, kicsoda a férfi. Pár perc múlva úgyis az egész a múlté. – Gabrielle, el kell tűnnöd innen, édesem. – Miiii? Úgy érted, hogy itt hagyjalak vele? Lucan, fegyvere van. – Most menj, szívem. Fuss vissza arra, amerről jöttél, és menj haza. Ellenőrizni fogom, biztonságban hazaértél-e. A vérrabszolga összegörnyedve feküdt a földön, még mindig a pisztolyt szorongatta, köhögött az erőfeszítéstől, hogy levegőt tudjon venni, amit Lucan kiszorított belőle. Vért köpött, Lucan szeme pedig résnyire szűkült a karmazsinvörös permettői, amit a föld azonnal beívott. Ínye égni kezdett megnyúló agyarától. – Lucan... – Az istenit, Gabrielle! Menj már! A parancsot dühödten vakkantotta, mert már nem sokáig volt képes féken tartani a benne lakozó vadállatot. Újra ölni fog – dühe anynyira elszabadult, hogy meg kellett tennie –, és nem akarta, hogy a lány végignézze. – Fuss, Gabrielle! Indulj! A lány rohant. Szédülő fejjel, szétrobbanni készülő szívvel engedelmeskedett az üvöltve kiejtett parancsnak. Esze ágában sem volt viszont hazamenni, ahogy a férfi mondta, őt pedig egyedül hagyni. Kifutott a játszótérről, közben erősen imádko-
zott, hogy az állig felfegyverzett rendőrökkel zsúfolt utca és őrs ne legyen messze. Egyik fele gyűlölte otthagyni Lucant, másik fele viszont, amelyik kétségbeesetten segíteni akart, arra kényszerítette lábát, hogy repüljön alatta. Amennyire haragudott rá a hazugságai miatt, amennyire meg volt rémülve mindattól, amit nem értett benne, mindennél jobban akarta, hogy ne essen semmi baja. Ha bármi történne vele... Nem tudta befejezni a gondolatot, mert fegyver dörrent a háta mögötti sötétségben. Megdermedt, minden levegő kiszorult a tüdejéből. Furcsa, állati üvöltést hallott. Még további két lövés, gyors egymásutánban, aztán... semmi. Csak a nehéz, kegyetlen csönd. Ó, istenem. – Lucan? – sikoltotta. Pánik fojtogatta. – Lucan! Megint futásnak eredt, vissza oda, ahonnan indult. Arra a helyre, ahol rettegett, hogy szíve millió darabra hull, ha Lucannak baja esett. Enyhe aggodalom futott át rajta, hogy a srác a rendőrségről, a vérrabszolga, ahogy Lucan furcsamód nevezte, esetleg már várja, vagy máris a nyomába eredt, hogy végezzen vele is. A saját biztonságáért való aggodalmát azonban félretette, miközben a holdvilágos, kicsi játszótér sarkához ért. Tudnia kellett, Lucan jól van-e. Vele akart lenni, abban a pillanatban semmi más nem számított. Sötét alak körvonalát pillantotta meg a füves részen. Lucan volt az, terpeszben, karja rosszat sejtetően oldala mellett. Támadója felett állt, aki megpróbált elkúszni Lucan közeléből. – Hála istennek – sóhajtott fel Gabrielle megkönnyebbülten. Lucan jól volt, így a hatóságok most már kezelésbe vehették ezt az elmebeteget, aki meg is ölhette volna mindkettőjüket. Kicsit közelebb húzódott hozzájuk. – Lucan – szólította, de úgy látszott, a férfi nem hallja. A lábánál fekvő alak fölé tornyosulva lehajolt, hogy megragadja. Gabrielle va-
lami eszelős, fuldokló hangot hallott, és nem kis megdöbbenéssel vette észre, hogy Lucan a torkánál fogva tartja a másikat. Egy kézzel emelte föl a földről. A lány léptei lelassultak, de nem állt meg teljesen, elméje küzdött azzal, hogy értelmezze, amit lát. Lucan erős volt, ez kétségtelen, és a rendőrségen látott kölyök talán ha huszonöt kilóval volt nehezebb Gabrielle-nél, de hogy egy kézzel felemelni... nehezen tudta elképzelni. Szenvtelenül nézte, ahogy Lucan magasabbra emelte a karját, és hagyta a férfit vonaglani, miközben vasmarokkal szorította, áldozatának pedig kezdett elfogyni a levegője. Rémisztő üvöltés ütötte meg a lány fülét, amely lassan teljesedett ki, míg végül semmi más nem számított. A holdfényben meglátta Lucan száját. Nyitva volt, fogai villogtak. Az ő szája, amely a szörnyűséges, túlvilági hangokat kibocsátotta. – Hagyd abba – mormolta Gabrielle, szemét a férfira tapasztotta, rosszul lett a rettegéstől. – Kérlek... Lucan, hagyd abba. Aztán a dermesztő üvöltés elcsendesedett, a lány félelmét felváltotta egy újfajta rettegés, amikor Lucan közvetlenül maga elé tartotta a rángatózó testet, és nyugodtan az áldozata állkapcsa alatti húsba mélyesztette fogát. Vér spriccelt a mély sebből, karmazsinvöröséi feketére festette az éj sötétje, amely a borzalmas jelenetet körülölelte. Lucan, mozdulatlan maradt, száját nem vette el a bugyogó sebről. Táplálkozott. – Ó, istenem – nyögött fel a lány, keze remegett, mikor szája elé tartotta, hogy ne sikítson. – Nem, nem, nem, nem... ó, Lucan... nem. A férfi hirtelen felemelte a fejét, mintha meghallotta volna a lány csendes szenvedését. Vagy talán megérezte jelenlétét, hiszen alig száz méterre állt tőle, vadul, ijesztően, csöppet sem hasonlítva arra, akit a lány eddig ismert. Nem igaz, ellenkezett lesújtott elméje. Egyszer már tanúja volt hasonló brutalitásnak, és ha józan esze nem is engedte, hogy akkor megnevezze a rettenetet, most szélvészként tört a felszínre a felismerés.
– Vámpír – suttogta, Lucan véráztatta arcát és állatias, villogó szemét bámulva.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A vérszag körülölelte, a zamatos, fémes illat megtöltötte orrát édes, rezes jellegzetességével. A sajátját is érezte, állapította meg enyhe kíváncsisággal, aztán felmordult, amikor lenézett, és észrevette a golyóütötte sebet a bal vállán. Nem érzett fájdalmat, csak dagadó energiát, ami minden táplálkozás után jelentkezett. De többet akart. Többre volt szüksége, rimánkodott a benne lakoz fenevad. A hang egyre erősödött. Követelőzött. A szakadék szélére taszította. Vajon nem arra tartott már egyébként is jó ideje? Lucan olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy fogai majdnem szétroppantak. Össze kellett szednie magát, és eltűnni onnan, visszamenni a főhadiszállásra, ahol átgondolhatja ezt az egészet. Két óra hosszat rótta a sötét utcákat, de vére még mindig keményen dörömbölt, agya legnagyobb részé továbbra is a harag és éhség töltötte be. Ebben az állapotban mindenkire veszélyt jelentett, de nyugtalan teste képtelen volt lecsillapodni. Kísértetként kóborolt az utcákon, nem volt tudatosság a lépteiben, bár lába és minden érzékszerve Gabrielle irányába vitte. A lány nem ment haza. Lucan nem tudta biztosan, merre mehetett, amíg a láthatatlan kötelék, amely az illatok és érzékek útján hozzáfűzte, végül a város északi végében álló apartmanház elé vezette. Kétségkívül egy barátja lakott itt. Egy legfelső emeleti ablakban világos volt, csupán az az üvegtáb-
la és néhány tégla választotta el Gabrielle-től. Mégsem akart azonban találkozni a lánnyal, és nem csak azért, mert egy piros Mustang parkolt a ház előtt rendőrségi fénnyel a műszerfalon. Nem kellett látnia magát az ablaküvegben, hogy tudja, pupillája még mindig keskeny hatalmas írisze közepén, agyara pedig meg van nyúlva zárt ajka mögött. Pontosan annak a szörnyetegnek látszott, aki valójában volt. Szörnyeteg, akit Gabrielle a saját szemével látott ma éjjel. Lucan felmordult, tisztán emlékezett a lány rémült arckifejezésére, mióta lemészárolta a vérrabszolgát. Látta maga előtt, ahogy a lány hátratántorodik, szeme tágra nyílik a félelemtől és felismeréstől. Látta, milyen is ő valójában, még vádlón a fejéhez is vágta a szót, mielőtt elmenekült. Nem próbálta megállítani, sem szavakkal, sem erővel. Abban a percben csak a gyűlölethullám számított, amivel szárazra ürítette áldozatát. Aztán ledobta a testet, mint a szemetet, nem is volt más, és tovább tombolt őrült dühében, mikor belegondolt, mi történhetett volna Gabrielle-lel, ha a vérszopók kezére kerül. Lucan szét akarta tépni a kölyköt. Csaknem meg is tette, gondolt rá később, tisztán emlékezett gyötrő öldöklési vágyára. Ő, a mindig hidegfejű, aki irányítás alatt tart mindent. Kurva jó vicc. Gondosan féltett álarca akkor kezdett leolvadni, amikor először találkozott Gabrielle Maxwellel. A lány gyengévé tette, feltárta hiányosságait. Olyan dolgok után keltett vágyat benne, amiket sohasem kaphatott meg. Felbámult a második emeleti ablakra, légzése felgyorsult, mialatt küzdött az erős késztetéssel, hogy felszökkenjen oda, betörje az ablakot, és elvigye Gabrielle-t valahová messze, ahol csak az övé lehet. Nem számít, ha fél tőle. Az sem, ha megveti azért, ami, míg érezheti meleg testét a sajátja alatt, ahogy enyhíti fájdalmát, amit senki más nem képes. Igen, vicsorgott a benne lakozó fenevad, amely eddig csupán a
nélkülözést és szükséget ismerte. Mielőtt legyőzte volna a belső hang, hogy szerezze meg a lányt, Lucan ökölbe szorította a kezét, és könnyen lesújtott a szolgálaton kívüli rendőr autójának motorháztetőjére. A riasztó bekapcsolt, és mikor minden szomszédos ablakban félrehúzták a függönyt, Lucan lelépett a járdáról, és elkocogott a múló éjszaka árnyai takarásában. – Minden rendben – mondta Megan barátja, amikor visszaért a lány lakásába, miután kiment megnézni, mitől indult be olyan hirtelen a riasztó. – Ez a vacak már sokszor rákezdte csak úgy magától. Elnézést érte. Nem mintha szükségünk lenne még egy kis izgalomra ma éjjel, mi? – Lehet, hogy csak a kölykök szórakoznak – tette hozzá Megan Gabrielle mellett ülve a díványon. Gabrielle határozattan bólintott, amellyel inkább azt fejezte ki, értékeli barátnője próbálkozását, hogy megnyugtassa őt, de egy percig sem hitt benne. Lucan volt az. Egy számára is megmagyarázhatatlan belső érzékelő tudatta vele, hogy a férfi odakinn van. Nem a félelem vagy a rettegés, hanem a velejéig ható bizonyosság, hogy közel van hozzá. Hogy szüksége van rá. Akarja őt. Isten látja lelkét, de abban reménykedett, hogy Lucan feljön, magával viszi, és segít neki megérteni, mit látott nemrég. De már elment. Olyan erősen érezte a hiányát, amennyire azt érezte, hogy követte őt Meganhez. – Nem fázol, Gabby? Kérsz még egy teát? – Nem, köszönöm. Két kézzel szorongatta a langyos kamillateát, és olyan jeges hideget érzett belül, amit semmilyen takaró vagy forró víz nem olvaszthatott fel. Szíve még mindig hevesen vert, és szédült a sokktól, nem tudta elhinni, amit látott.
Lucan feltépte annak a pasasnak a torkát. A fogával. Száját a sebre tapasztotta, és megitta a vérét, amely az arcát is beterítette. Egy szörnyeteg, aki mintha rémálmaiból lépett volna elő. Mint azok a gazemberek, akik megtámadták és megölték a punkot a klub mellett. Olyan távolinak tűnt, maga is alig hitte, hogy megtörtént. Pedig megtörtént, ahogy a ma esti vérengzés is: ez alkalommal azonban Lucan állt a középpontban. Gabrielle nyomorúságában Megannél talált menedéket, szüksége volt arra, hogy ismerős helyen legyen, hazamenni viszont félt, mert mi van, ha Lucan ellenfele már ott várja. Megannek és barátjának, Raynek annyit mondott, hogy az utcán megszólította a pszichopata a rendőrségről. Azt is elmesélte, hogy néhány nappal ezelőtt kémkedett utána, és amikor találkoztak, fegyvert fogott rá. Nem is tudta, miért hagyta ki Lucant teljes egészében a történetből, pedig kulcsszerepet játszott benne. Valószínűleg részben azért, mert a módszereitől eltekintve azért ölt ma este, hogy őt védje, ezért pedig köszönetet érdemelt. Még ha vámpír is. Jóisten, még rágondolni is nevetséges. – Gab, szívem. Jelentened kell, mi történt. A fickó komolyan őrültnek tűnik. A rendőröknek tudniuk kell róla, ki kell vonniuk a forgalomból. Ray és én elviszünk. Bemegyünk a belvárosba, megkeressük a nyomozó barátodat. – Nem – Gabrielle a fejét rázta, kihűlt teáját enyhén remegő kézzel a dohányzóasztalra tette. – Ma éjjel sehova nem akarok menni. Kérlek, Megan. Egy kis pihenésre van szükségem. Olyan fáradt vagyok. Megan megfogta Gabrielle kezét, és gyengéden megszorította. – Rendben. Hozok neked párnát és takarót. Sehová nem kell menned, amíg nem akarsz, édesem. Annyira örülök, hogy nem esett bajod. – Szerencséd volt, hogy el tudtál menekülni közbe Ray, miközben Megan kivitte Gabrielle bögréjét a konyhába, és elindult az ágyneműtartóhoz az előszobába. – Nem biztos, hogy más is ilyen szeren-
csés lesz. Most nem vagyok szolgálatban, te pedig Meg barátnője vagy, így nem fogom erőltetni a dolgot, de a te felelősséged is, hogy ez a fickó ne ússza meg, amit ma tett. – Senki mást nem fog bántani – suttogta Gabrielle. És bár arról az emberről beszéltek, aki fegyvert fogott rá, nem tudott nem arra gondolni, hogy ugyanezt elmondhatnák éppen Lucanről is. Nem emlékezett, hogyan jutott vissza a szállásra, vagy hogy mennyi ideig volt ott. Az alapján, mennyi izzadtságot termelt az edzőrészleg fegyverszobájában, óráknak kellett eltelni. Nem vesződött a világítással. Szeme még a sötétre is érzékeny volt. Csak arra volt szüksége, hogy égjenek izmai a munkától, hogy visszanyerje az uralmat teste fölött, amikor az kezdett végre lecsillapodni azután, hogy olyan veszélyesen közel került ahhoz, hogy a vérszomj magával ragadja. Lucan a közeli pultról felvette az egyik tőrt, ahogy visszafordult a gyakorlótér sikátorszerű folyosója felé, ujjaival felmérte a borotvaéles pengét. Inkább érezte, mint látta a célpontot a terem másik végén, és amikor elhajította a tőrt a sötétben, tudta, az erőteljes puffanás azt jelzi, a közepébe talált. – Na igen – mormolta, hangja még mindig reszelős volt, agyarai még nem húzódtak vissza. Célzása sokat javult. Utolsó néhány próbálkozása a tőrrel mindig halálos sebet jelentett. Nem akarta abbahagyni addig, míg a táplálkozás utolsó következményét is le nem rázta magáról. Ez beletelhet egy kis időbe, mert még mindig rosszul volt a kis híján végzetes mennyiségű vértől, amit megivott. Lucan végigsétált a termen, hogy kiszabadítsa tőrét a célpontból. Kihúzta a pengét, és elégedetten nyugtázta a mély sebet, ami hazavágott volna vérszopót és vérrabszolgát egyaránt, ha azok a célpontok, nem a bábu. Mikor megfordult, hogy visszainduljon új kört kezdeni, lágy kattanás hallatszott valahol elől, aztán vakító fény árasztotta el a termet széltében-hosszában. Lucan visszahőkölt, feje szétrobbanni készült a váratlan támadás-
tól. Pislogott, hogy megszűnjön a káprázás, belebámult a ragyogó fénybe, amely a tükrökről verődött vissza, és feltárta az edzőteremmel szomszédos fegyveres és védelmi gyakorlatokra fenntartott helyiséget. Ekkor látta meg a másik vámpír hatalmas alakját, ahogy széles vállával a falnak dől. Az egyik harcos figyelte a sötétből. Tegan. Jézus. Vajon mióta állhatott ott? – Jól vagy? – kérdezte megszokott egykedvűségével. Sötét pólót és laza farmert viselt. – Ha túl sok a fény. – Maradhat – morogta Lucan. Káprázott a szeme közben próbált hozzászokni az éles kivilágításhoz. Felemelte a fejét, kényszerítette magát, hogy a terem túloldalán álló Tegan szemébe nézzen. – Már úgyis indulni akartam. Tegan mereven bámulta, sokatmondó nézéssel. Orrlyuka alig láthatóan kitágult, száját meglepetten elhúzta. – Vadászni voltál. És vérzel. – És? – Nem vall rád, hogy megsebesülsz. Általában elég gyors vagy. Lucan káromkodott. – Megkérhetnélek, hogy ne szaglássz így körülöttem? Most egyáltalán nem vágyom társaságra. – Komolyan? Kissé feszültek vagyunk, ugye? – Tegan besétált, hogy megvizsgálja az edzéshez kikészített fegyvereket. Most nem nézett Lucanre, de úgy olvasott a másik kínjaiban, mintha csak ott feküdne előtte az asztalon a tőrök, kések és számos más penge társaságában. – Le kell vezetned a felgyűlt agressziót? Lefogadom, nehéz lehet koncentrálnod a zúgástól a fejedben. Száguld a véred, azt hallgatod éjjel-nappal. Csak az éhségre tudsz gondolni. Mikor legközelebb észbe kapsz, már végleg a hatalmába kerített. Lucan kipróbált egy másik pengét, felbecsülte a kézzel készített szúrófegyver markolatát és egyensúlyát. Szeme képtelen volt egy másodpercnél tovább összpontosítani. Ujjai viszkettek, hogy másra is használhassák a fegyvert, mint tét nélküli célba dobálásra. Vicsorog-
va keresztülhajította a tőrt a termen. Az keményen belevágódott a bábuba. A mellkasán érte a találat, keresztüldöfte a szívét. – Takarodj innen a francba, Tegan. Nincs szükségem a megjegyzéseidre. Sem nézőközönségre. – Nem, tényleg nem szereted, ha közel kerül hozzád bárki. Kezdem látni, miért. – Szart se tudsz rólam. – Nem? – Tegan egy hosszú percig bámulta, aztán lassan megrázta a fejét, és eleresztett egy halk káromkodást. – Vigyázz, Lucan. – Jézusom – köpte a szavakat a férfi, és vak dühvel fordult a másik vámpírhoz. – Te adsz nekem tanácsokat, T? – Bánom is én – vont vállat hanyagul a társa. – Ez inkább figyelmeztetés. – Figyelmeztetés – Lucan élesen felnevetett, hangját visszaverték a falak. – Ez azért kissé erős, haver. Pont tőled. – A szakadék szélén táncolsz, ember. Látom a szemedben. – Megrázta a fejét, homokszín haja az arca körül repkedett. – Nagyon mély az a szakadék, Lucan. Utálnám látni, hogy beleesel. – Kímélj meg az aggodalmadtól. Te vagy az utolsó, akitől hallani akarok erről. – Persze, mert képes vagy mindezt irányítani, jól mondom? – Jól. – Mivel ezt mondogatod magadnak, Lucan, talán el is hiszed. Most viszont ha rád nézek, mérget vehetsz rá, hogy én nem. A vádtól Lucan agya teljesen elborult. Mielőtt a másik kitérhetett volna előle, Lucan gonosz vicsorgassál rávetette magát. Mindeddig észre sem vette, hogy egy tőrt szorongat, csak mikor meglátta az ezüstszín pengét Tegan torkának feszülni. – Kotródj az utamból! Elég érthetően fejeztem ki magam? – Meg akarsz szúrni, Lucan? A véremet akarod? Rajta. Csináld, a rohadt életbe. Leszarom. Lucan ledobta a tőrt, felüvöltött, és két kézzel megragadta Tegan pólóját. Fegyverrel nem az igazi. Érezni akarta a húst és a csontokat a keze alatt, érezni, ahogy szakadnak, repednek, hódolni akart a ben-
ne rejtőző vadállatnak, mely már majdnem átvette elméje fölött az uralmat. – Hű, a francba – kezdett röhögni Tegan, szemtelen pillantása a Lucan szemében tükröződő dühöngő vad indulatokat fürkészte. – Fél lábbal már benne is vagy. Nem igaz? – Baszd meg – mordult Lucan a vámpírra, aki egykor közeli jó barátja volt. – Meg kellene, hogy öljelek. Akkor kellett volna megtennem. Tegannek a szeme sem rebbent a fenyegetés hallatán. – Ellenségeket keresel, Lucan? Nézz a tükörbe. Ő lesz az a rohadék, aki legyőz téged minden alkalommal. Lucan körbevonszolta Tegant, és hozzávágta az edzőterem szemközti falának. A tükörüveg nem bírta a kiképzést, millió darabra tört, fényrobbanás ölelte körül Tegan testét. Erőfeszítései ellenére, hogy tagadja annak igazságát, amit hallott, Lucan megpillantotta saját vadállatias tükörképét a törött üvegdarabokon százszorosan is visszatükröződni. Látta összeszűkült pupilláját, lángoló íriszét, egy vérszopó szemét visszabámulni. Óriási agyarai hosszúra nyúltak nyitott szájában, arca ijesztő maszkba torzult. Mindent felfedezett magán, amit gyűlölt, és amire az életét tette, hogy elpusztítja, épp ahogy Tegan mondta. Ebben a pillanatban Lucan az őt annyira letaglózó üvegcserepekben megpillantotta Nikolait és Dantét, akik a háta mögüli ajtón keresztül érkeztek. Arckifejezésük azonnal megváltozott, amikor beléptek az edzőterembe. – Nekünk senki nem szólt, hogy buli van – kezdte lassan Dante, bár az ellenfeleket vizslató pillantása meghazudtolta laza hangvételét. – Mi folyik itt? Minden rendben? Hosszú, feszült csend telepedett a helyiségre. Lucan kiengedte Tegant a szorításából, és lassan elhúzódott tőle. Hirtelen leszegte tekintetét, ami azt jelentette, nem akarja felfedni dührohamát a többi harcos előtt. A szégyenérzet újdonság volt számára. Nem szerette ezt az érzést; nem tudta megmagyarázni, miért öntötte el a keserű epe.
Végül Tegan törte meg a csendet. – Ja – tekintete még mindig Lucanen pihent –, minden rendben. Lucan elfordult tőle és a többiektől, combjával az asztalnak ütközött, amin a fegyverek feküdtek, fémes csikorgás hallatszott, ő pedig a kijárat felé indult. – Azannya, ma este fel van paprikázva – mormolta Niko. – Érzem, hogy nemrég gyilkolt. Ahogy kilépett az edzőterem ajtaján az előcsarnokba, Lucan még hallotta Dante csendes válaszát. – Nem, ember. Ez már a vérengzés szaga.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
– Még! – nyögte a nő, és elterült a férfi ölében, nyakát felkínálva ajkainak. Mohón ölelte a férfi tarkóját, zavaros szemekkel, mintha drogozott volna. – Kérlek... ne hagyd abba! Azt akarom, hogy vedd el mindet! – Talán – jött a közömbös ígéret, a férfi máris megunta csinos játékszerét. K. Delaney elég tisztességesen elszórakoztatta magánrezidenciájába kerülésének első néhány órájában, de mint minden emberi lény, aki megtapasztalta a vámpírok csókját, végül nem harcolt többé, hanem könyörgött, hogy szenvedései véget érhessenek. Meztelenül vonaglott, mint egy tüzelő szuka, bőrét a férfi szájához nyomta, és nyafogott, ha az megtagadta tőle agyarát. – Kérlek – nyüszítette a lány újra, és ezzel kezdett idegesítővé válni. A férfi nem tagadhatta, hogy kedvét lelte a lányban, odaadó testében és a finom, mélyebb kielégülésben, amikor kiszolgálta édes, zamatos torka. Ennek azonban vége. Befejezte, hacsak nem fosztja meg méltóságának utolsó foszlányától, és teszi vérrabszolgájává. Még nem. Lehet, hogy megint játszani akar majd vele. Ha viszont most nem szabadítja ki magát a kérlelő szorításból, kedve szottyanhat annyira kivéreztetni K. Delaney nővért, hogy átbillenjen azon a bizonyos kényes határvonalon és meghaljon. Minden további figyelmeztetés nélkül lelökte a lányt az öléből, és felállt. – Ne – tiltakozott a lány. – Ne menj!
A férfi már elindult a szobán keresztül. Selyemköntösének pompás redői vádlija köré omlottak, miközben kisétált a hálóból, keresztül az előszobán a dolgozószobába. Ez a helyiség, titkos menedéke, minden luxussal el volt látva, amire szüksége volt: csodálatos bútorokkal, felbecsülhetetlen értékű műalkotásokkal és régiségekkel, perzsaszőnyegekkel, amelyeket kézzel készítettek még a keresztes háborúk idején. Saját múltjának emlékei, sok évszázadon át gyűjtögetett tárgyak, amelyekben örömét lelte, és nemrég szállíttatott ide, szerveződő hadseregének New England-i bázisára. Pár napja pedig volt még egy művészi szerzeménye. Ez viszont – egy sorozat kortárs fotó – semmi örömöt nem okozott neki. A különböző vérszopó búvóhelyeket ábrázoló fekete-fehér képekre bámult, és nem tudta visszatartani dühödt acsarkodását. – Hé... azok nem a tieid... Bosszús pillantást küldött abba az irányba, ahol most a fiatal nő ült, miután utánavánszorgott ő is a másik szobából. Belesüppedt a puha szőnyegbe, kislányos duzzogás ült az arcán. Fejét a vállára lógatta, bambán pislogott, mintha alig tudna összpontosítani, és a fotógyűjteményt bámulta. – Na? – kérdezte a lányt, mert nem volt kedve játszadozni, de azért kíváncsi lett, mi érdekeset láthat bennük, ami képes volt áthatolni a fejében uralkodó zűrzavaron. – Mit gondolsz, ki készítette őket? – A barátnőm... ő fényképezte. A férfi szemöldöke felszaladt az ártatlan kijelentéstől. – Ismered ezt a fotóst? A lány lomhán bólintott. – A barátnőm... Gabby. – Gabrielle Maxwell – mondta, megfordult, sikerült felkelteni a figyelmét. – Mesélj a barátnődről. Mi érdekeset talál ezekben a helyszínekben, amiket fényképez? Azóta forgatta ezt a kérdést a fejében, mióta Gabrielle először megjelent a képben, mint a néhány újonca által óvatlanul elkövetett gyilkosság hívatlan szemtanúja. Akkor csupán bosszantotta, de nem ijesztette meg, hogy a Maxwell nő felbukkant a rendőrségen, amint azt vérrabszolgájától megtudta. Attól sem volt túlzottan elragadtatva,
hogy látta a lány kíváncsiskodó arcát az elmegyógyintézet zártláncú kamerájának felvételén is. Nyilvánvaló érdeklődése a vámpírok búvóhelyei iránt viszont felkeltette gonosz érdeklődését. Ez idáig más, égetőbb feladatokkal volt elfoglalva, amelyek lekötötték a figyelmét. Máshová összpontosított, elég volt egyszerű megfigyelés alatt tartani Gabrielle Maxwellt. Talán az érdeklődése és tevékenykedése mégis alaposabb vizsgálatot érdemel. Talán egy kemény vallatás is indokolttá válik. Kínzásról is lehet szó, ahogy majd jólesik. – Beszélgessünk a barátnődről! Fárasztó játékszere megrázta a fejét, visszahanyatlott a szőnyegre, kinyújtotta a karját, mint egy sértődött gyerek, aki nem kapott meg valamit, amit akart. – Nem... ne beszéljünk róla! – mormolta, és csípőjével homorított. – Gyere ide... először csókolj meg... beszéljünk rólam... rólunk! Tett egy lépést a nő felé, de szándékai egyáltalán nem voltak kedvesek. Összeszűkülő pupillája talán azt hitette el a lánnyal, hogy kívánja őt, pedig csak a harag száguldott végig a testén. Megvetés volt kemény szorításában, amikor fölé állt, és talpra ráncigálta maga előtt. – Igen – sóhajtotta a lány megadva magát a parancsnak. A férfi tenyerével elfordította a lány fejét, szabaddá téve sápadt bőrét, amelyen legutóbbi harapásainak nyomai még mindig elevenek voltak és véreztek. Vadul nyaldosta a sebeket, agyarai dühödten megnyúltak. – Mindent elmondasz, amit tudni akarok – suttogta élet és halál uraként, miközben a csipás szemekbe bámult. – Ettől a pillanattól fogva, K. Delaney nővér, azt teszed, amit én mondok neked. Kivillantotta fogait, hevesen lecsapott, mint a vipera, és egyetlen brutális harapással kiszívta a lány öntudatának és gyarló emberi lelkének utolsó cseppjét is. Gabrielle körüljárt a lakásban, és ellenőrizte, hogy a zárak az összes ajtón és ablakon rá vannak-e fordítva. Délután közepe óta otthon volt, Megantől reggel jött el, amikor a lány munkába indult. Meg fel-
ajánlotta, hogy addig maradhat, amíg jólesik, de Gabrielle nem bujkálhatott örökké, és utálta a gondolatot, hogy barátnőjét esetleg még jobban belerángassa egy olyan helyzetbe, amely minden perccel egyre rémisztőbbé és megmagyarázhatatlanabbá válik. Nem ment egyből a lakásához, előbb a városban mászkált, átengedve magát paranoiás képzeteinek és a feltörni készülő hisztériának. Ösztöne azt súgta, készüljön fel a harcra. Amelyről tudta – inkább előbb, mint utóbb – mindenképpen bekövetkezik. Attól félt, Lucan vagy valamelyik vérszívó barátja, netalán még valami ennél is rosszabb várja otthon. Fényes nappal volt azonban, és amikor hazaért, lakása üresen fogadta, mindent a helyén talált. Most, hogy kezdett sötétedni, aggodalma százszorosan jelentkezett ismét. Túlméretezett fehér pulcsija és farmernadrágja ölelő melegében visszasétált a konyhába, ahol az üzenetrögzítőn két új üzenet villogott. Mindkettő Megantől jött. Az elmúlt órában hívta, az első üzenet a játszótéren megtalált holttestről szólt, ott, ahol a lányt megtámadlak előző éjjel. A másodiknál barátnője hangja már hisztérikus volt, ahogy továbbadta a Raytől kapott rendőrségi híreket. Azt ecsetelte, hogyan marcangolták szét támadóját az állatok nem sokkal azután, hogy a lányra támadt. Volt még más is. Megöltek egy rendőrt a kapitányságon. A játszótérnél széttépett test közelében az ő fegyverét találták meg. – Gabby, kérlek, amikor ezt az üzenetet hallod, hívj lel! Sürgős! Tudom, hogy félsz, édesem, de a rendőröknek tényleg szükséges a te vallomásod. Ray hamarosan leteszi a szolgálatot. Azt mondja, érted megy, ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad. Gabrielle megnyomta a törlés gombot. Érezte, hogy a nyakán felállnak a pihék. Többé nem volt egyedül a konyhában. Szíve majd’ kiugrott a helyéről, megpördült, hogy szembenézzen a behatolóval, és cseppet sem csodálkozott, hogy Lucannel nézett farkasszemet. A férfi a nappaliba vezető ajtóban állt, elmélyült
csendben figyelte. Vagy talán csak felmérte a következő fogást. Érdekes módon Gabrielle rájött, hogy nem is fél annyira tőle, sokkal inkább dühös rá. Olyan normálisan nézett ki, még így is, hosszú, sötét viharkabátjában, méretre készített fekete nadrágjában, drágának látszó ingében, amely néhány árnyalattal volt sötétebb igéző ezüstszín szeménél. Nyoma sem volt a szörnyetegnek, akit múlt éjjel látott. Csak egy férfi. A sötét szerető, akit, azt hitte, ismer. A lány azon vette észre magát, azt kívánja, bárcsak villogó agyarral és azzal a furcsán megváltozott, dühödten villogó szemmel jelent volna meg, amely maga volt a megtestesült rémálom, és amivel elárulta magát előző éjszaka. Tisztességesebb lett volna, mint ez a látszólag normális megjelenés, ami tévesen azt sugallta, minden a legnagyobb rendben. Hogy a férfi tényleg Lucan Thorne nyomozó a Bostoni Rendőrségtől, aki az ártatlanok védelmére és a törvény betartatására tette fel az életét. A férfi, akibe beleszerethetett volna. Talán már bele is szeretett. De mindenről hazudott. – Azt mondtam magamnak, nem jövök ide ma este. Gabrielle nagyot nyelt. – Tudtam, hogy eljössz. Azt is tudom, hogy követtél tegnap este, miután elrohantam. Lucan átható tekintete, mely fogva tartotta és mintha cirógatta volna, megrezzent. – Nem akartalak bántani. Ahogy most sem. – Akkor menj el. A férfi megrázta a fejét. Közelebb lépett. – Nem, amíg nem beszéltünk. – Úgy érted, amíg meg nem győződsz arról, hogy én nem fogok beszélni – válaszolt a lány, igyekezve, hogy ne ringassa magát tévhitekbe, csak azért, mert valaha megbízott a férfiban. Vagy mert teste, idióta szívével egyetemben, válaszolt a férfi látványára. – Vannak dolgok, amiket meg kell értened, Gabrielle. – Ó, nagyon is jól értem – válaszolt, gratulálva magának, hogy
nem remegett meg a hangja. Ujjait a nyakához emelte, és kitapogatta a kereszt alakú medált, amit nem viselt elsőáldozó kora óta. A finomművű talizmán nevetséges fegyvernek tűnt, ahogy Lucan előtt állt, és csupán pár lépés választotta el őket. – Nem kell magyarázkodnod. Nem mondom, eltartott egy kis ideig, de végül mindent megértettem. – Nem. Nem érted. – Elindult a lány felé, de megállt, mert észrevette a fehér, gömbölyded valamiket a konyhaajtó fölé kötözve. – Fokhagyma – szólt lassan, és halkan elnevette magát. Gabrielle egy lépést hátrált előle, cipője nyikorgott a járólapon. – Mondtam, hogy vártalak. Tett néhány előkészületet a férfi érkezése előtt. Ha körülnéz, ugyanezt az üdvözlődekorációt fogja találni minden szoba ajtaja fölött, a bejáratnál is. Nem mintha Lucant nagyon meghatotta volna. A többszörös zárrendszer sem állíthatta meg, ahogy ez utóbbi biztonsági óvintézkedés sem. A legnagyobb nyugalommal sétált a házi készítésű vámpírriasztó alá, sötét, merev pillantását mindvégig Gabrielle-en tartva. Mikor közelebb lépett, a lány hátrálni kezdett a konyhában, míg a pultnak nem ütközött. Egy kisméretű szájvizes üveg állt a fényes gránit munkafelületen. Nem szájvíz volt benne, hanem valami más, amit útban hazafelé szerzett azon a reggelen, mikor elment a St. Mary-templomba egy régen esedékes gyónás erejéig. Gabrielle felkapta a palackot, és melléhez szorította. – Szentelt víz? – kérdezte hűvös nyugalommal a szemébe nézve Lucan. – Mit akarsz vele tenni, hozzám vágod? – Ha muszáj. A férfi olyan gyorsan mozdult, hogy a lány csak egy homályos pacát látott maga előtt, ahogy kinyúlt, kikapta a kis üveget a kezéből, és saját tenyerébe öntötte annak tartalmát. Csöpögő ujjaival végigsimított arcán és fényes fekete haján. Nem történt semmi. Félrehajította a feleslegessé vált üveget, és még közelebb lépett. – Nem az vagyok, akinek gondolsz, Gabrielle. Olyan meggyőző
volt, hogy Gabrielle majdnem hitt neki. – Láttam, mit tettél. Megöltél egy embert, Lucan. A férfi nyugodtan rázta meg a fejét. – Megöltem egy férfit – de gyakorlatilag már nem volt ember. Ami egy kor emberi volt benne, azt kiszívta a vámpír, aki vérrabszolgát csinált belőle. Tulajdonképp már rég halott volt. Én csak befejeztem, amit ő elkezdett. Sajnálom, hogy látnod kellett, de nem kérhetek bocsánatot. Nem is fogok. Megölök bárkit, legyen ember vagy akarki más, aki bántani akar téged. – Szóval te vagy mindenáron meg akarsz védeni engem mindentől, vagy csak egyszerűen elmebeteg vagy. Nem beszélve arról, hogy a fogaiddal tépted fel annak a fickónak a torkát, és a vérét ittad! Várta, hogy a férfi erre előáll valami újabb szépen megszerkesztett kifogással. Valami olyan ésszerű magyarázattal, amely talán képes vele elhitetni, hogy még egy olyan hihetetlen mesének, mint a vámpírok létezése, is van értelme, és létjogosultsága, a való világban. Lucan azonban nem állt elő semmi ilyesféle magyarázattal. – Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok kettőnk között, Gabrielle. Isten látja a lelkem, jobbat érdemelsz. – Halkan dörmögött valamit az orra alatt, olyan nyelven, amit a lány nem értett. – Úgy kellene, hogy finoman vezessen be téged valaki ebbe az egészbe, egy férfi, aki jól bánik a szavakkal, és helyesen cselekszik. Ezért akartam elküldeni hozzád Gideont. Ideges mozdulattal túrt a hajába. – Nem vagyok fajtám szószólója. Harcos vagyok. Időnként hóhér. Halállal kereskedem, nem szoktam hozzá, hogy mentséget keressek a tetteimre. – Nem kell mentegetőznöd. – Akkor mit akarsz? Az igazságot? – mosolygott kényszeredetten Lucan. – Tegnap láttad az igazságot, mikor megöltem azt a vérrabszolgát, és megittam a vérét. Az valódi volt, Gabrielle. Az vagyok én. A lány gyomra összeszorult, mikor a férfi nem is tagadta a rémségeket.
Szörnyeteg vagy, Lucan. Istenem, mintha csak a rémálmaimból léptél volna elő! Az emberi babonák és néphit szerint valóban. Ugyanezen történetek szerint legyőzheted a fajtámat fokhagymával és szentelt vízzel. Mese az egész, láthattad saját szemeddel. Valójában az emberi- és vámpírfaj szorosan összefonódik. Nem különbözünk olyan sokban egymástól. – Igazán? – gúnyolódott a lány a hisztéria határán, amikor Lucan közelebb lépett hozzá, visszavonulásra kényszerítve őt. – Mikor legutoljára ellenőriztem, a kannibalizmus nem szerepelt a még-mamegtenni listámon. Mondjuk, az élőhalottakkal való kefélés se, mégis elég gyakran műveltem az utóbbi időben. Lucan keserűen felnevetett. – Biztosíthatlak, nem vagyok élőhalott. Lélegzem, mint te. Vérzem, mint te. Meg tudnak ölni, bár nem egykönnyen, és már nagyon-nagyon régóta élek, Gabrielle. – Még közelebb jött, most már közvetlenül a lány előtt állt a konyhában. – Ugyanolyan élőlény vagyok, mint te. Hogy bebizonyítsa, meleg ujjai a lányéra fonódtak. Felemelte Gabrielle kezét, és tenyerét saját mellkasára fordította. Ingének puha szövete alatt szíve erősen és egyenletesen dobogott. A lány érezte lélegzetvételét, ahogy a mellkasa fel-lesüllyedt, testének melege átáramlott a lány ujjaiba, hűsítő balzsamként nyugtatva kimerült tudatát. – Nem! – húzódott el tőle a lány. – Nem, az istenit! Nincs több trükközés. Láttam az arcod éjjel, Lucan. Láttam az agyarad, a szemed! Azt mondtad, az vagy te igazán, akkor ez itt most micsoda? Mindaz, amit most mutatsz magadból, mindaz, amit érzek, ha velem vagy, csupán illúzió? – Én vagyok az is, aki itt áll előtted... és az is, akit tegnap éjjel láttál. – Akkor mutasd. Hadd lássam a másik éned, ehelyett. Tudni akarom, mivel állok szemben, ennyi jár. Lucan a homlokát ráncolta, mintha a lány bizalmatlansága megbántotta volna. Az átváltozást nem lehet erőltetni. Fiziológiai jelen-
ség, amely az éhséggel jelentkezik, és időnként erőteljes érzelmi megnyilvánulások esetében. – Szóval, mennyi előnyt kapok, mielőtt úgy döntesz, Feltéped a torkom és feláldozol? Néhány percet? Pár másodpercet? A férfi szeme megvillant a provokáció hallatán, de hangja nyugodt maradt. – Nem foglak bántani, Gabrielle. – Akkor miért vagy itt? Hogy újra megdugj, mielőtt olyan szörnyűségessé változtatsz, mint te magad? – Jézusom! – csattant fel Lucan. – Ez nem így... – Ó, saját vámpír rabszolgáddá teszel, mint amilyen a tegnapi fickó volt? – Gabrielle – a férfi olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy az acélt is elharapta volna. – Azért jöttem ide, hogy megvédjelek, a kurva életbe! Mert tudnom kell, biztonságban vagy-e. Talán azért vagyok itt, mert tudom, követtem el hibákat veled szemben, és próbálom valahogy jóvátenni. A lány mozdulatlanul állt, elámult a váratlan őszinteségen, figyelte az érzelmek hullámzását a kemény vonásokon. Düh, csalódottság, vágy, bizonytalanság... mind ott volt a férfi áthatoló pillantásában. Az ég legyen irgalmas hozzá, de a lány is pontosan ugyanezeket érezte, még többet is, vihar tombolt a lelkében. – Azt akarom, hogy menj el. – Nem, nem akarod. – Soha többé nem akarlak látni! – kiáltott a lány, kétségbeesetten azt kívánva, Lucan higgyen neki. Ütésre emelte a kezét, de a férfi könnyedén lefogta, mielőtt, megpofozhatta volna. – Kérlek. Csak tűnj el. Most! Lucan rá se hederített a kérésre, csak megfogta a kezet, amely meg akarta ütni, és gyengéden a szájához emelte. Ajkai lassan szétnyíltak, ahogy forrón, érzékien megcsókolta a lány tenyerét. A lány nem érezte agyarak harapását, csak szájának édes melegét, nedves nyelve cirógatását, miközben az ujjai közti érzékeny résszel játszadozott. A lány beleszédült az édes érzésbe, hogy a férfi ajkai a testét érin-
tik. Lába elgyengült, a gyomrából induló csodás olvadó érzés felkúszott a végtagjaira, megtörte ellenállását. – Ne – csattant az elutasítása, ahogy kihúzta kezét a férfi szorításából, őt pedig ellökte magától. – Ne. Nem engedhetem, hogy ezt műveld velem, most nem. Kettőnk között minden megváltozott! Minden más lett. – Az egyetlen különbség, hogy most már nyitott szemmel látsz, Gabrielle. – Igen – kényszerítette magát, hogy a férfira nézzen. – És nem szeretem, amit látok. Lucan mosolya nem ismert kegyelmet. – És azt kívánod, bár elmondhatnád ugyanezt arról is, ahogy irántam érzel. A lány nem tudta, hogy csinálta, hogy tudott olyan gyorsan mozdulni egyetlen szempillantás alatt, de a következő másodpercben Lucan lélegzete már a fülét súrolta, mély hangja a nyakánál dörmögött, mialatt szorosan magához ölelte. Túl sok volt ez egyszerre: a rémisztő új valóság, kérdések, amikről, azt sem tudta, hogyan tegye fel őket. Mindenekfelett pedig ott volt a másik zavaró tényező, Lucan csodás érintése, hangja, puha bőrét lágyan simogató ajkai. – Hagyd abba! – próbálta magától ellökni, de a férfi színtiszta izomból és sötét akaratból álló falként tornyosult előtte. Ellenállt a lány haragjának, és a gyenge ütlegek hatalmas mellkasát szemernyit sem rengették meg. Higgadt arckifejezése ugyanolyan rezzenetlen volt, mint teste. A lány csalódott, elkínzott arccal hátrált előle. – Istenem, mit próbálsz bizonyítani, Lucan? – Csak azt, hogy nem az a szörny vagyok, akinek látni akarsz. A tested ismer. Az érzékeid azt súgják, biztonságban vagy mellettem. Csak hallgatnod kell rájuk, Gabrielle. És rám is hallgass, ha azt mondom, nem azért jöttem, hogy megijesszelek. Soha nem ütlek meg, és a véredet sem akarom. Becsületszavamra, sohasem foglak bántani. A lány megeresztett egy gúnyos kacajt, ami önkéntelenül szakadt ki belőle arra a gondolatra, hogy miféle becsülete lehet egy vámpír-
nak, nem is beszélve arról, hogy még fennhangon bizonygatja is itt neki. Lucan azonban megingathatatlanul ünnepélyes volt. Gabrielle talán őrült volt, mert minél tovább állta az ezüst szempár nézését, annál gyengébben kapaszkodott a kételybe, amelyhez oly kétségbeesetten ragaszkodott. – Nem vagyok az ellenséged, Gabrielle. Az én fajtámnak és a tiédnek évszázadok óta szüksége van egymásra a túléléshez. – Ti belőlünk táplálkoztok – suttogta megtörten a lány –, mint az élősködők. Sötét árny suhant keresztül a férfi vonásain, de nem érintette meg a vádból sugárzó lenézés. – Védelmezünk is titeket. Néhányunk gondot is visel a fajtádbeliekre, megosztják egymással az életüket, vérkötelék fűzi össze őket. A vámpírfaj csak így tud fennmaradni. Nőnemű emberi lények nélkül, akik utódainkat kihordják, kihalnánk. Így születtem én is és fajom összes egyede is. – Nem értem. Miért nem... keveredtek nőkkel a saját fajtátokból? – Mert nincsenek. Valami genetikai rendellenesség folytán a faj utódai kizárólag hímneműek, a vérvonal elindítójától kezdve generációk százai óta. Ez az utolsó kijelentés a többi elképesztő hírrel együtt megtorpanásra késztette a lányt. – Ez azt jelenti, hogy édesanyád ember volt? – Lucan bólintott. – Igen. – És az apád? Ő... Mielőtt kimondhatta volna a vámpír szót, Luca válaszolt. – Az apám és a hét másik Ős nem ebből a világból származott. Ők voltak fajtám úttörői egy másik helyről, ami nagyon különbözött ettől a bolygótól. Beletelt kis időbe, míg a lány felfogta a hallottakat, különösen azok után, amikkel eddig is meg kellett már birkóznia. – Mit akarsz mondani, hogy földönkívüliek voltak? – Felfedezők voltak. Vad, háborúskodó hódítók, aki kényszerleszállást hajtottak végre itt sok-sok évvel ez előtt. Gabrielle rábámult. – Apád nemcsak vámpír volt, hanem földönkívüli is? Van fogalmad róla, mennyire hülyén hangzik mindez?
– Ez az igazság. Apámék nem hívták magukat vám pírnak, de emberi meghatározás szerint azok voltak. Az emésztőrendszerük túl fejlett volt ahhoz, hogy megbirkózzon a Földön található nyers fehérjével. Nem tudták megemészteni a növényeket, állatokat, mint az ember, úgyhogy megtanulták kivonni a táplálékukat a vérből. Gátlástalanul öldököltek, egész populációkat irtottak ki a folyamat során. Biztos hallottál néhányról: Atlantisz. A maja birodalom. Számtalan egyéb névtelen, sehol fel nem jegyzett civilizáció, amely látszólag egyik napról a másikra kiveszett. A történelem során a pestisnek és éhínségnek tulajdonított tömeges pusztulásoknak sem a fentiek voltak a kiváltói. Te jóisten. – Feltéve, hogy minden igaz, ami itt elhangzott, több ezerévnyi vérontásról beszélünk. – Hideg kúszott Gabrielle végtagjaiba, amikor a férfi egy szóval sem tagadta az elhangzottakat. – Ők... te... Atyám, el sem hiszem, hogy ez a beszélgetés megtörténik. A vámpíroknak bármilyen élőlény vére jó, például egymásé is, vagy mi, emberek vagyunk a főfogás? Lucan komoran válaszolt. – Az emberi vér tartalmazza egyedül azokat a tápanyagokat, melyek a túlélésünkhöz szükségesek. – Milyen gyakran? – Néhány naponta, néha hetente. Többre van szükségünk, ha megsérültünk, mert olyankor kell az erő, hogy begyógyuljanak a sebek. – És... meg is ölitek azt, akiből isztok? – Nem mindig, ami azt illeti, ritkán. A faj legtöbb tagja készséges emberi forrásokból táplálkozik. – Az emberek önként ajánlkoznak, hogy kínozzátok őket? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Nincs benne semmi kínzás, hacsak úgy nem akarjuk. Amikor az ember ellazul, a vámpír harapása nagyon kellemes tud lenni. Miután vége, a forrás semmire sem emlékszik, mert nem hagyunk emléket magunkról. – De azért néha öltök – szólt Gabrielle, és nehezére esett, hogy ne tűnjön vádlónak. – Időnként szükségessé válik, hogy elvegyünk egy életet. A faj
esküvel fogadta, hogy nem vadászik az ártatlanokra és gyengékre. – Milyen nemes tőletek – kötekedett Gabrielle. – Igen, tényleg nemes, Gabrielle. Ha akarnánk, ha engednénk őseinktől örökölt háborús hódító énünknek, kiirthatnánk az emberiséget. Lehetnénk királyok, akik csak azért tartják az embereket, hogy szórakoztassanak és tápláljanak minket. Ez az eszme áll hosszú ideje tartó, halálos csatánk középpontjában ellenséges testvéreinkkel, a vérszopókkal. Magad is láttál párat, akkor este a klub mellett. – Te ott voltál? Abban a pillanatban, hogy megkérdezte, tudta a választ. Ott volt. Emlékezett a napszemüveges, megnyerő arcra, amely őt figyelte a tömegen keresztül. Már akkor is érezte a kapcsolatot kettőjük között, abban a rövid pillantásban, amely mintha felé nyúlt volna a klub füstös és sötét levegőjén át. – Akkor már egy órája követtem azt a vérszopó bandát – szólt Lucan –, a megfelelő alkalomra vártam, hogy lecsapjak és kivigyem őket. – Hatan voltak – emlékezett tisztán Gabrielle, és lelki szemei előtt megjelent a fél tucat szörnyűséges arc, villogó, embertelen szemükkel, megnyúlt agyaraikkal. – Egyedül akartál szembeszállni velük? A válaszul érkező vállrándítás elárulta, hogy nem ritka eset, hogy egyedül harcol többek ellen. – Akadt egy kis segítségem aznap éjjel – te és a mobilod. A vaku meglepte őket, jó lehetőséget biztosított a támadásra. – Megölted őket? – Egy kivételével. Őt is elkapom. Elszánt tekintetét látva Gabrielle nem kételkedett benne, hogy így történik. – A zsaruk kiküldtek oda egy járőrkocsit, miután jelentettem a gyilkosságot. Nem találtak semmit. Semmi bizonyítékot. – Gondoskodtam róla, hogy így legyen. – Viszont engem teljesen bolondnak hittek. A rendőrök ragaszkodtak hozzá, hogy én találtam ki az egészet. – Még mindig jobb, mintha tudomást szereznének az igazi harcokról, amelyek az utcáikon folynak évszázadok óta. El tudod képzelni a
világméretű pánikot, ami akkor törne ki, ha vámpírtámadásokról szóló hiteles jelentések járnák be a világsajtót? – Miért, erről van szó? Ehhez hasonló gyilkosságok történnek mindenfelé, nap mint nap? – Az utóbbi időben egyre több. A vérszopók mind vérfüggők, akiket csak és kizárólag a következő adag megszerzése érdekel. Legalábbis így volt idáig. Most viszont valami nem stimmel. Készülnek valamire. Rendezik a soraikat. Soha nem voltak ennyire veszélyesek, mint most. – És hála a klub mellett készített fotóimnak, ezek a vérszopó vámpírok most engem akarnak. – Az, hogy végignézted azt a jelenetet, kétségkívül felkeltette a figyelmüket, és nekik bárki megteszi. Viszont a többi képed, amiket készítettél, jelenti az igazi veszélyt. – Milyen többi kép? – Például az – mutatott egy bekeretezett fotóra a nappaliban. Egy régi raktárépületet ábrázolt kívülről a város egyik sivár részén. – Mi késztetett arra, hogy lefotózd azt az épületet? – Nem tudom pontosan – válaszolta a lány, és még abban sem volt biztos, mi vitte rá, hogy be is kereteztesse. Ha csak ránézett, hideg futkározott a gerincén. – Soha nem mentem volna arrafelé, de emlékszem, rossz sarkon fordultam be aznap este, és eltévedtem. Valami odavonzotta a szemem a raktárhoz. Nem tudnám megmondani, mi lehetett az. Irtó ideges voltam a helytől, de nem tudtam anélkül otthagyni, hogy ne készítsek róla pár képet. Lucan hangja halálosan komoly volt. – Néhány harcostársammal másfél hónapja rajtaütöttünk a helyen. Vérszopók szálláshelye volt, tizenöt ellenségünk lakta. Gabrielle rámeredt. – Abban az épületben vámpírok laknak? – Többé már nem – elment a lány mellett a konyhaasztalhoz, ahol további fotók hevertek, melyek közül néhány az elhagyatott elmegyógyintézetet ábrázolta, és csak pár nappal ezelőtt készült. A férfi felemelte az egyik képet, és odamutatta Gabrielle-nek. – Hetek óta figyeljük ezt a helyet. Okunk van feltételezni, itt van elszállásolva
New England egyik legnagyobb vérszopó kolóniája. – Ó, édes istenem – meredt a lány a képre, és remegő kézzel tette vissza a fotót az asztalra. – Mikor ezeket készítettem akkor reggel, belebotlottam egy férfiba. Végigkergetett az egész helyen. Gondolod, hogy... Lucan megrázta a fejét. – Vérrabszolga volt, nem vérszopó, ha hajnal után találkoztál vele. A napfény számunkra méreg. Ennyi igaz a régi hiedelmekből. A bőrünk gyorsan megég, ahogy a tietek is megégne, ha egy hatalmas nagyító alá ülnétek a reggeli napsütésben. – Ezért találkoztunk mindig este – mormolta a lány, visszagondolva Lucan látogatásaira az első alkalomtól kezdve, amikor elkezdte a megtévesztő színjátékot. – Hogy lehettem ennyire vak, mikor minden jel ott volt az orrom előtt? – Talán nem akartad meglátni őket, Gabrielle. Sejtetted, hogy a gyilkosság, amit láttál, más volt, mint amit az emberi tapasztalataid súgtak. Te magad is majdnem ezt mondtad, amikor először találkoztunk. Tudatod legmélyén tisztában voltál vele, hogy vámpírtámadást láttál. Valóban, már akkor is tudta. Viszont nem sejtette, hogy Lucan is részese. Egyik fele még mindig tagadni akarta a tagadhatatlant. – Hogyan lehet mindez igaz? – nyögte a legközelebbi székbe rogyva. Az asztalon szétszóródott fotókat bámulta, aztán felnézett Lucan komor arcába. Kibuggyanó könnyei égették a szemét, kétségbeesett tagadás szorította a torkát. – Képtelenség. Istenem, kérlek, mondd, hogy ez nem is történik meg.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Sok mindent zúdított a lányra, amit fel kellett dolgoznia. Nem mindent, de így is többet, mint amit egyetlen éjszaka elbírt. Le a kalappal Gabrielle előtt. Azontúl, hogy kissé elragadtatta magát a fokhagymával és a szentelt vízzel, bámulatosan összeszedetten viselkedett végig egy olyan beszélgetés alatt, amit nem volt könynyű megemészteni. Vámpírok, ősi földönkívüliek érkezése, a készülődő háború a vérszopókkal, akik mellesleg rá is vadásznak. Olyan bátran viselkedett, amire a legtöbb férfi sem lett volna képes. Lucan figyelte, ahogy az asztalnál ülve próbálja feldolgozni a hallottakat, fejét a kezére hajtja, és elerednek a könnyei. Azt kívánta, bárcsak lenne rá mód, hogy megkönnyítse számára az utat. De nem volt. A dolgok pedig rosszról még rosszabbra fordulnak számára, ha megtudja a teljes igazságot, mi vár még rá. A saját és a faj biztonsága érdekében hátra kell hagynia lakását, barátait, munkáját. Mindent, ami eddigi élete része volt. Ráadásul ma este kell megtennie mindezt. – Ha van még ezekhez hasonló fotód, látnom kell őket, Gabrielle. A lány felemelte a fejét, bólintott. – Minden a számítógépemen van – kisöpörte a haját az arcából. – Mi van a sötétkamrában lógó képekkel? – Rajta vannak a gépen, azokkal együtt, amiket a galérián keresztül eladtam. – Jó – a lány utolsó mondata viszont szöget ütött a lejében. – Mikor néhány nappal ezelőtt itt jártam, megemlítetted, hogy eladtál egy
egész kollekciót valakinek. Ki volt a vevő? – Nem tudom. Névtelen tranzakció volt. A vevő magánbemutatót szervezett egy bérelt luxuslakásban a belvárosban. Megnézett pár képet, aztán készpénzben fizetett az egészért. A férfi káromkodott, és Gabrielle eddig is feszült arca valódi rettegésbe torzult. – Ó, istenem. Gondolod, hogy a vérszopók vették meg? Lucan arra gondolt, ha ő irányítaná a vérszopók hadműveleteit, minden erejével azon lenne, hogy megszerezze a titkos fegyvert, aki felderíti neki az ellenséges területeket. Nem beszélve arról, hogy ezzel megakadályozza, hogy ellenfelei saját hasznukra fordítsák. Gabrielle több okból is főnyeremény lenne a vérszopók számára. És ha egyszer megkaparintották, nem lelne sok időbe, hogy felfedezzék kiválasztott létét igazoló anyajegyét. Meggyaláznák, mint a legutolsó szukát, arra kényszerítenék, hogy hordja ki ivadékaikat, míg a teste végül feladná és meghalna. Évekig, évtizedekig, évszázadokig tartana. – Lucan, a legjobb barátom személyesen vitte el a képeket megmutatni akkor este. Belehaltam volna, ha történik vele valami. Jamie úgy sétált be oda, hogy sejtelme sem volt a veszélyről, ami leselkedett rá. – Örülj neki, mert lehet, ez az egyetlen ok, amiért hagyták élve elmenni. A lány visszahőkölt, mintha arcul csapta volna. – Nem akarom, hogy bántsák a barátaimat amiatt, ami velem történik. – Jelenleg te vagy az, aki a legnagyobb veszélyben forog. Mennünk kell. Töltsük le azokat a képeket a gépedről. Be akarom vinni mindet a központi laborba. Gabrielle odavezette egy csinos sarokasztalhoz a nappaliban. Bekapcsolta az asztali számítógépet, és míg felállt a rendszer, elővett néhány pendrive-ot a tartójából, és az egyiket bedugta a gép USB csatlakozójába. – Tudod, azt mondták rá, hogy őrült. Zavarodott, paranoiás skizofrén. Bezárták, mert azt állította, megtámadták a vámpírok. –
Gabrielle lágyan felnevetett, de hangja szomorúan, üresen csengett. – Talán egyáltalán nem is volt őrült. Lucan mögé lépett. – Kiről is van szó? – Az édesanyámról – miután befejezte a másolást, Gabrielle megpördült a székkel, hogy Lucanre nézzen. – Késő éjjel bukkantak rá Bostonban, sebesülten, véresen, zavarodottan. Nem volt nála sem táska, sem iratok, semmiféle igazolvány, és abban a néhány világos pillanatában sem tudta elmondani, ki is ő, így a rendőrség soha nem tudta meg a nevét. Még csak tizenéves volt. – Azt mondod, vérzett? – Többszörös nyaki seb. A hivatalos jelentések szerint feltételezhetően önkezével okozta őket. A bíróság alkalmatlannak nyilvánította, hogy részt vegyen a tárgyaláson, és elmegyógyintézetbe zárták, miután kiengedték a kórházból. – Jézusom. A lány lassan megrázta a fejét. – Mi van, ha minden igaz, amit állított? Ha egyáltalán nem is volt bolond? Ó, istenem, Lucan... és én mindvégig őt okoltam. Azt hiszem, még gyűlöltem is, most pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy... – Azt mondtad, a rendőrség és a bíróság előállította. Úgy érted, bűncselekményért? A gép pittyegett egyet, hogy jelezze, a pendrive meglelt. Gabrielle visszafordult, hogy folytassa a másolást, és úgy maradt, háttal Lucannek. Ő gyengéden rátette a kezét a lány vállára, és forgószékestül maga felé fordította. – Mivel vádolták édesanyádat? Gabrielle hosszú másodpercekig nem válaszolt. Nagyokat nyelt. Hatalmas fájdalom tükröződött lágy barna szemében. – Azzal, hogy elhagyta a gyermekét. – Milyen idős voltál? A lány vállat vont, megrázta a fejét. – Nagyon pici. Csecsemő. Bedobott egy apartmanház előtt álló szemetes konténerbe. Nagyjából egy háztömbnyire onnan, ahol a rendőrség rátalált. Az volt a szerencsém, hogy az egyik zsaru úgy döntött, felderítésre indul a környé-
ken. Meghallotta a sírásomat, gondolom, és kiszedett. Szentséges ég. Emlékképek villantak fel Lucan agyában, mialatt a lány beszélt. Sötét utcát látott maga előtt, a járda nedvesen csillogott a holdfényben, tágra nyílt szemű nő állt kővé dermedve a rémülettől, közben egy vérszopó kortyolt a torkából. Hallotta a kisbaba követelőző sírását a fiatal anya ölelő karjában. – Mikor történt ez? – Régen. Nyáron lesz pontosan huszonhét éve. Egy Lucan fajtájabelinek huszonhét év szempillantás csupán. Tisztán emlékezett, hogy közbeavatkozott egy brutális támadásnál a buszpályaudvaron. A vérszopó és áldozata közé lépett, szigorú mentális parancsot küldött a rettegő nőnek, hogy fusson. Erősen vérzett, a babára is jutott belőle. Miután megölte a vérszopót, és eltüntetett minden nyomot, elindult a nő és a gyermek keresésére. Nem találta meg őket. Gyakran eszébe jutott, mi történi ezután velük, és átkozta magát, amiért nem törölte ki az áldozat emlékeiből a borzalmas támadást. – Nem sokkal ezután öngyilkos lett az elmegyógyintézetben – mondta Gabrielle. – Engem addigra már gyámság alá helyeztek. Lucan nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. Lágyan arrébbsöpörte hosszú haját, végigsimított finom arcán, büszke állán. A lány szeme nedves volt, de nem sírt. Kemény fából faragták. Erős, gyönyörű és hihetetlenül különleges. Abban a pillanatban Lucan semmi másra nem vágyott, csak hogy karjába zárja és mindezt elmondja neki. – Sajnálom – mondta végül őszintén. Hangjában ott bújt a megbánás is, ami szokatlan érzés volt. Amióta először meglátta Gabrielle-t, nagyon sok mindent érzett, amit azelőtt sohasem. – Sajnállak mindkettőtöket. A gép megint pittyentett. – Megvannak – szólt a lány, és elindult a keze Lucan felé, hogy megsimogassa, de aztán nem tudta rászánni magát, hogy megtegye. A férfi abbahagyta a cirógatást, és belemart a fájó bűntudat, amikor a lány csendben elfordult tőle.
Kizárta, mert újból idegen lett számára. Nézte, ahogy Gabrielle kihúzza a memóriakártyát, és odateszi a másik mellé. Amikor a lány kezdte bezárni az alkalmazást, Lucan megállította. – Még ne. Ki kell törölnöd minden képet a gépből és az összes háttértárolóról. Csak azok a példányok maradhatnak, amiket magunkkal viszünk. – Mi lesz az előhívott képekkel az asztalon és a sötétkamrában? – Te szedd össze, amik itt vannak. A többi az enyém. – Rendben. A lány azonnal munkához látott, Lucan pedig gyorsan körbejárta a lakás többi részét. Összegyűjtött minden egyes fotót, amit csak talált, a bekeretezetteket is, semmit nem akart hátrahagyni, amit a vérszopók felhasználhatnának. Talált egy méretes vászonzsákot Gabrielle hálószobaszekrényében, azt levitte, hogy belepakoljon. Amikor befejezte, és összehúzta a zsák cipzárját, nagy teljesítményű autómotor robajlására lett figyelmes, amely a ház előtt elhallgatott. Kinyílt két ajtó, aztán becsapódtak, és sietős léptek indultak a bejárati ajtó felé. – Jött valaki – nézett feszülten Lucanre Gabrielle, miközben kikapcsolta a gépét. Lucan keze már kabátja alatt járt, hátul a derekánál, ahol egy saját igényeire szabott 9 mm-es Beretta volt nadrágja övébe tűzve. A fegyver Niko legújabb találmányával, a legnagyobb tűzerejű, vérszopófüstölő titániumlövedékkel volt megtöltve. Ha vérszopó áll az ajtó mögött, a vérszomjas rohadéknak igencsak megfájdul majd a hasa. Hamar rájött, hogy nem vérszopók. Még csak nem is vérrabszolgák, akiket ugyancsak élvezettel tett volna el láb alól. Két ember állt a bejárati ajtó előtt. Egy férfi és egy nő. – Gabrielle! – Az ajtócsengő folyamatosan, kisebb megszakításokkal szólt. – Gabby! Itthon vagy? – Jaj, ne. A barátnőin, Megan. – Akihez tegnap éjjel mentél? – Igen. Egész nap hívogat, és üzeneteket hagy. Aggódik értem. – Mit mondtál neki? – Elmeséltem neki, hogyan támadtak meg a parkban, de semmit
nem mondtam neki rólad... hogy mit tettél. – Miért nem? Gabrielle vállat vont. – Nem akartam belekeverni Nem akarom, hogy veszélybe kerüljön miattam. Emiatt az egész miatt. – Felsóhajtott, megrázta a fejét. – Talán azért nem akartam beszélni rólad, mert először szerettem volna magam válaszokat kapni. Az ajtócsengő újra megszólalt. – Gaby, nyisd ki! Ray és én beszélni szeretnénk veled! Tudnunk kell, jól vagy-e! – A barátja zsaru – mondta lágyan Gabrielle. – Azt akarják, tegyek vallomást a tegnap este történtekkel kapcsolatban. – Van hátsó kijárat? A lány bólintott, de aztán mintha meggondolta volna magát, megrázta a fejét. – Az ajtó egy közös kertre nyílik, de magas a kerítés... – Erre nincs időnk – vetette el Lucan az ötletet. Nyisd ki az ajtót. Engedd be a barátaidat. – Mit fogsz tenni? – Látta, hogy a férfi keze előbukkan a kabát alól, amit ráenged a háta mögé rejteti fegyverre. Pánik jelent meg az arcán. – Fegyvered van ott hátul? Lucan, ők nem jelentenek rád veszélyt. Elintézem, hogy ne mondjanak semmit. – Nem fogom használni a fegyvert ellenük. – Akkor mit akarsz tenni? – miután oly gondosan kerülte eddig a testi érintkezést vele, Gabrielle most rátette apró kezét a férfi karjára. – Istenem, kérlek, mondd, hogy nem bántod őket... – Nyisd ki az ajtót, Gabrielle! Csigalassúsággal ment ajtót nyitni. Miközben kikattintotta a zárat, hallotta Megan hangját a túloldalon. – Bent van, Ray. Az ajtónál. Gabby, nyisd ki, édesem! Jól vagy? Gabrielle kiakasztotta a láncot, nem szólt semmit. Nem tudta eldönteni, biztosítsa-e barátnőjét, hogy minden rendben, vagy ordítson rájuk, hogy tűnjenek el. Akkor sem tudott dűlőre jutni, amikor hátranézett Lucanre. A férfi éles vonásai kifejezéstelenek és nyugodtak voltak. Ezüst szeme hűvösen, pislogás nélkül tapadt az ajtóra. Hatalmas keze üresen lógott az oldala mellett, de Gabrielle tudta,
figyelmeztetés nélkül támadni fog, ha úgy látja jónak. Ha meg akarja ölni a barátait, vagy akár őt, úgy teszi meg, hogy levegőt venni sem lesz idejük. – Engedd be őket – szólt halk, mély hangon. Gabriella lassan elfordította az ajtógombot. Még alig nyílt ki az ajtó, amikor Megan benyomakodott, szorosan mögötte pedig a barátja, még mindig egyenruhában. – Szentséges ég, Gabby! Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? Miért nem hívtál vissza? – ölelte meg vadul barátnőjét, aztán elengedte, hogy tovább korholja, mint valami dühös tyúkanyó. – Fáradtnak látszol. Sírtál? Hol... Megan hirtelen elhallgatott, mert Rayjel együtt észrevette Lucant Gabrielle mögött a nappaliban. – Ó, nem tudtam, hogy van itt még valaki... – Minden rendben? – lépett el Ray a két nő mellett, kezét lazán a tokban pihenő fegyverére téve. – Persze. Minden rendben – válaszolt gyorsan Gabrielle. Kinyújtotta a kezét Lucan felé. – Ő itt... öö... egy barátom. – Mentek valahová? – lépett még beljebb Megan barátja, és a tömött zsák felé intett, ami Lucan mellett hevert a padlón. – Igen – vágott közbe Gabrielle, gyorsan kikerülve Rayt, hogy a két férfi közé kerüljön. – Kicsit kiborultam ma este, és arra gondoltam, hotelben töltöm az éj szakát, rám fér egy kis pihenés. Lucan beugrott, hogy elvigyen. – Aha. – Ray a Gabrielle mögött álló, udvariatlanul egykedvű és szótlan Lucant fürkészte. Lucan metsző pillantása elárulta, hogy ő már felmérte a fiatal zsarui, és abban a pillanatban ártalmatlannak is ítélte. – Bárcsak ne jöttetek volna, srácok – mondta Gabrielle, és ennél igazabbat nem is szólhatott volna. Tényleg, szükségtelen itt maradnotok. Megan odasétált hozzá, és megfogta Gabrielle kezét – Ray és én azt reméltük, velünk jössz a rendőrségre szívem. Fontos lenne. Biztos vagyok benne, hogy a barátod is egyetért. Maga a nyomozó, aki-
ről Gabrielle beszélt, ugye? Én Meg vagyok. Lucan megmozdult. Most már közvetlenül Megan és Ray előtt állt. Olyan apró, finom mozdulat volt, olyan gyors, az idő lelassulni látszott körülötte. Gabrielle látta, ahogy megteszi azt a néhány lehetetlenül gyors lépést, de barátai csupán egyet pislantottak, és már ott találták Lucant közvetlenül maguk előtt, ahogy hatalmas termetével föléjük tornyosult, a levegő fenyegetőn vibrált körülötte. Minden figyelmeztetés nélkül felemelte jobb kezét, és Megan homlokára tette. – Lucan, ne! Meg felkiáltott, de félúton elhalt a hangja, mikor Lucan szemébe nézett. A férfi viperasebességgel kinyújtotta a bal kezét is, és ugyanígy járt el Rayjel. A zsaru küzdött egy másodperc erejéig, mielőtt az ő arca is kábulatba révedt. Úgy tűnt, csak Lucan erős, szorító ujjai tartják függőlegesen a párt. – Lucan, kérlek! Könyörgök! – Fogd a pendrive-okat és a zsákot – szólt a lányhoz nyugodt hangon. Hidegen, utasítón. – Az autóm kint vár. Szállj be és várj meg. Mindjárt megyek. – Nem hagylak itt a barátaimmal, hogy kiszívd az utolsó csepp vérüket is. – Ha ez lett volna a szándékom, már holtan feküdnének a padlón. Igaza volt. Istenem, mégsem kételkedett benne, hogy ez a férfi, ez a sötét lény, akit beengedett az életébe, elég veszélyes ahhoz, hogy pontosan ezt tegye. De nem tette, és nem is fogja; ennyire azért bízott benne. – A képeket, Gabrielle. Most. A lány elindult, vállára kanyarította a jókora vászonzsákot, és farmerja elülső zsebébe süllyesztette a két pendrive-ot. Kifelé menet ránézett Megan üres arcára. Szeme csukva volt, csakúgy, mint Rayé. Lucan halk hangon mormolt nekik valamit, amit a lány nem hallott. A férfi hangsúlyában nem volt semmi fenyegető, inkább furcsán megnyugtató, rábeszélő. Úgy hangzott, mint egy altatódal. Gabrielle még egy utolsó pillantást vetett a nappalijában zajló bi-
zarr jelenetre, aztán kiviharzott a nyitva hagyott bejárati ajtón az utcára. Igényes szedán parkolt párhuzamosan a járda mellett, Ray piros Mustangja előtt. Drága autó volt, kinézete alapján hihetetlenül drága, és az egyetlen a környéken. Mikor megközelítette, az első utas oldali ajtó magától kinyílt, mintha utasították volna. Lucan akaratának puszta erejével utasította, Gabrielle tudta. Kíváncsi volt, meddig terjed ez a természetfeletti erő. Becsusszant a mély bőrülésre, bezárta az ajtót. Nem egész két másodperccel később Megan és Ray megjelent a lépcsőjén. Előremeredő tekintettel, némán, nyugodtan lesétáltak, és elmentek mellette. Lucan közvetlenül a nyomukban volt. Bezárta a lakásajtót, megkerülte az autót, amiben Gabrielle várakozott. Bemászott a vezetőülésre, betolta az indítókulcsot, és beindította a Maybach motorját. – Nem lenne jó ötlet ezeket itt hagyni – szólalt meg a lány ölébe ejtve a táskáját és fényképezőgépét. Gabrielle ránézett a visszafogott kivilágítású utasfülkében. – Valamit csináltál az agyukkal, ahogy velem is próbáltad. – Azt sugalltam a barátaidnak, hogy ma este nem jártak a lakásodon. – Kitörölted a memóriájukat? – Semmire nem fognak emlékezni ezzel az estével kapcsolatban, vagy azzal, hogy a tegnap éjszakát Megan lakásában töltötted, miután megtámadott a vérrabszolga. Megszabadultak ettől a tehertől – jött a válasz enyhe bólintás kíséretében. – Tudod, ebben a pillanatban ez marha jól hangzik. Mit mondasz, Lucan? Én leszek a következő? Onnantól kezdd a törlést, mielőtt arra a rettenetes döntésre jutottam, hogy elmegyek abba a klubba néhány héttel ezelőtt. A férfi pillantása fogva tartotta a tekintetét, de nem érezte, hogy az agyában vájkálna. – Te más vagy, mint ez a két ember, Gabrielle. Még ha akarnék, sem tudnék változtatni azokon a dolgokon, amik veled történtek. Az elméd erősebb a többiekénél. Sok mindenben... más vagy, mint a legtöbb ember.
– Hurrá, kész szerencse! – A legjobb helyed most nálunk van, ahol a faj harcosai családtagként fognak védelmezni. Van egy biztonságos helyünk számodra a városban. Kezdetnek ott maradhatsz. A lány összeráncolta a szemöldökét. – Micsoda, a tanúvédelmi program vámpírváltozatát kínálod nekem? – Ez kicsit több annál – Lucan a szélvédő felé fordította a fejét. – És ez az egyetlen megoldás. A gázra lépett, az elegáns autó pedig mély, selymes robajlással elindult a szűk utcán. Gabrielle a bőrülésébe kapaszkodva hátranézett, figyelve, ahogy a sötétség lassan elnyeli a lakását rejtő Willow Street-i háztömböt. Ahogy távolodtak, látta Megan és Ray elmosódott körvonalát, amint beszálltak a Mustangba, hogy nélküle távozzanak. Gabrielle-en hirtelen eluralkodott a pánik, ki akart ugrani, odarohanni hozzájuk, vissza a régi életébe. Túl késő. Tudta. Az új valóság vasmarokkal szorította, nem hitte, hogy van visszaút, csak előremenekülhetett. Visszafordult, belesüppedt a puha bőrülésbe, egyenesen maga elé bámult, miközben Lucan élesen bekanyarodott egy utcasarkon, és magával ragadta a feneketlen éjszakába.
HUSZADIK FEJEZET
Nem tudta, mióta vannak úton vagy merrefelé tartanak. Még mindig a városban jártak, ez biztos volt, de a rengeteg kanyargás és hátsó sikátoron vezető út után Gabrielle elvesztette a fonalat. Kinézett az autó sötétített ablakán, gyengén érzékelte, hogy lassítanak végre, majd hamarosan egy hatalmas kiterjedésű, régi ingatlan elé érkeztek. Lucan fékezett a magas, fekete vaskapu előtt. Vörös fénysugár pásztázott a biztonsági kapu két oldalán magasra felszerelt kisméretű érzékelőkből. Gabrielle-nek pislognia kellett a hirtelen szemébe világító fénynyalábtól, aztán figyelte, ahogy a nehéz kapu lassan kinyílik. – Ez a tiéd? – fordult Lucanhez első alkalommal indulásuk óta. – Már voltam itt korábban. Lefényképeztem ezt a kaput. Begurultak, aztán végighaladtak a kanyargós, fákkal szegélyezett kocsibehajtón. – Az ingatlan része a birtokainknak. A faj tulajdona. Úgy nézett ki, vámpírnak lenni igencsak jövedelmező. Gabrielle a sötétség ellenére is látta maga körül a régóta megszokottá vált jólétet, a szépen ápolt parkot, a díszes mészkőfaragványokat a kúria homlokzatán. Gazdag díszítés szegélyezte a főbejárat lakkozott fekete ajtaját és magas oszlopcsarnokát, amelyek fölött még négy elegáns emelet magasodott. Több boltíves ablakból is meleg fény szűrődött ki, Gabrielle mégsem nevezte volna hívogatónak a látványt. A ház éber őrszemként emelkedett ki az őt körülvevő sötétségből, higgadtan és fenyegetően, vicsorító vízköpőivel, amelyek a tetőről és a kocsibehajtóra néző
dupla erkélyekről bámultak lefelé. Lucan elhajtott a főbejárat és az épület oldala mellett a hátul lévő hangárig. A kapu felemelkedett, ő pedig bekormányozta a doromboló Maybachot az egyik parkolóhelyre, és leállította a motort. Egy fénysor kigyulladt, amikor kiszálltak az autóból, a mozgásérzékelők lágy kattanással világították meg a fényes, modern, drága autóflottát. Gabrielle-nek tátva maradt a szája meglepetésében. A Maybach, amely önmagában ért annyit, mint az ő szerény Beacon Hill-i lakása, a különféle autók, városi luxusterepjárók és motorok dollármilliós értéket képviseltek. Multimilliókat. – Erre – mutatta az utat Lucan, kezében a fotókkal tömött vászonzsákkal, a lenyűgöző flotta mellett elhaladva egy jelöletlen ajtó irányába a garázs hátuljában. – Mennyire megy jól nektek, úgy mégis? – kérdezte a lány, míg elképedten ment a nyomában. Lucan intett, hogy lépjen be, amikor kinyílt az ajtó, aztán maga is követte a liftbe, és megnyomott egy gombot. – A vámpírnemzetség egyes tagjai már nagyon régóta élnek. Megtanultunk néhány trükköt, hogyan kezeljük okosan a pénzünket. – Aha, látom – jött a válasz. Gabrielle kissé megbillent, mikor a lift egyenletesen, de gyorsan ereszkedni kezdett lefelé, és csak ereszkedett, és ereszkedett. – Hogy tudjátok mindezt elrejteni a nyilvánosság elől? Mi van az önkormányzattal és az adókkal? Vagy szigorúan készpénzben fizettek? – Senki nem juthat át a biztonsági rendszerünkön, hiába próbálkozna. Az egész terület be van drótozva. Ha valaki annyira bolond, hogy megközelíti az épületet, tizennégyezer volt süti meg a seggét és az agyát. Fizetünk adót, fedőcégeken keresztül, természetesen. Magántársulások kezében van az összes vagyonunk. Minden, amit a faj tesz, törvényes és tisztességes. – Törvényes és tisztességes, na persze – nevetett fel kissé idegesen Gabrielle. – Ne is beszéljünk a vérszívásról és a földönkívüli vérvonalról. Lucan sötét pillantást vetett rá, de a lány megkönnyebbülten látta,
hogy szája sarka felfelé görbül, ami akár mosolynak is betudható. – Elkérném most a pendrive-okat – szólt, áthatóan tiszta szürke szemét Gabrielle-re függesztve, amíg a lány kiásta őket farmerzsebéből, és átadta neki. Ujjai a lányéra fonódtak egy másodpercre. Gabrielle érezte a belőle áradó forróságot, de nem akarta jelét adni. Nem volt hajlandó bevallani, milyen érzéseket ébreszt benne a férfi legkisebb érintése is, még most is. Különösen most. A lift végre megállt, kinyílt az ajtó, Gabrielle pedig egy csodás terembe lépett, melynek falai, csillogó fémkeretbe ágyazott üvegből készültek, padlója fehér márványból, melybe különféle geometriai jeleket és összefonódó ábrákat illesztettek. A lány felismert néhányat, hasonlóak voltak a Lucan bőrén találhatókhoz: különös, gyönyörű tetoválások, amelyek hátát és törzsét borították. Nem, nem is tetoválások, jött rá, hanem... valami más. Vámpír jelek. A bőrén és itt, ebben a föld alatti bunkerben, ahol él. A lift mögött hosszú folyosó nyílt, több száz méteresnek tűnt. Lucan megállt, Gabrielle-re nézett, mert a lány vonakodott elindulni utána. – Itt biztonságban vagy – szólt, és isten tudja, miért, a lány hitt neki. Nekiindult Lucannel a hófehér márványpadlón, majd lélegzetvisszafojtva figyelte, amint a férfi egy azonosító panelre helyezi a tenyerét, és kinyílik az útjukat álló üvegajtó. Hűs légáramlat legyintette meg Gabrielle-t, és a folyosó távolabbi részéről odaszűrődő férfihangok tompa morajlását hallotta. Lucan továbbvezette a mély hangú beszélgetésfoszlányok felé, hosszú, biztos léptekkel, céltudatosan közeledett társai felé. Megállt egy újabb üvegajtó előtt, Gabrielle pedig közelebb húzódott hozzá, és egy kontrollszoba-szerűség tárult a szeme elé. Hosszú, U alakú konzolon monitorok és számítógépek sorakoztak, digitális leolvasók hada koordinátákat jelenített meg különböző berendezé-
sekről, mindezek közepén pedig gurulós székén ide-oda cikázott, mintha csak hangversenyt vezényelne, egy „kockának” tűnő fiatalember. Rövid szőke haja vidám zűrzavarban meredezett arca körül. Felnézett metszően kék szemében üdvözlés, majd enyhe meglepetés tükröződött, amikor kinyílt az ajtó, és Lucan belépett Gabrielle-lel az oldalán. – Gideon – köszönt Lucan egy bólintás kíséretében. Szóval ő az a munkatársa, akiről beszélt, gondolta. Gabrielle, a másik férfi könnyed mosolyát és barátságos viselkedését látva. Gideon felkelt székéből, és bólintott Lucan, majd Gabrielle felé. Magas volt és szikár, jóképű, elbűvölő megjelenésű. Más volt, mint Lucan. Nem úgy nézett ki, ahogy egy vámpírtól elvárná az ember, nem mintha sok tapasztalata lett volna e téren. – Ő is... – Igen – válaszolt Lucan, mielőtt Gabrielle elsuttoghatta volna a kérdés másik felét. Az asztalra tette a vászonzsákot. – Gideon is a faj tagja. A többiek szintén. Gabrielle csak ekkor figyelt fel arra, hogy a beszélgetés, amit beléptükkor hallott, elhallgatott. Érezte, hogy több szempár szegeződik rá a szoba hátsó részéből, és amikor odafordult, hogy lássa, kihez tartoznak, megállt benne az ütő. Három óriási termetű férfi volt még jelen a helyiségben: az egyik sötét, mérték után készült nadrágban, bő selyemingben, elegánsan terpeszkedett egy kényelmes bőrfotelben; a másik tetőtől talpig fekete bőrruhát viselt, izmos karját keresztbefonva a mellén a hátsó falhoz támaszkodott, a harmadik pedig farmerban és fehér ingben egy asztal fölé görnyedt, ahol valami bonyolult kézifegyver szétszedett részeit tisztogatta. Mindannyian rábámultak. – Dante – mutatott Lucan a töprengésbe merült bőrruhásra, aki fejbiccentéssel üdvözölte Gabrielle-t, vagy az is lehet, hogy férfiszemmel méregette a lányt, az alapján, ahogy sötét szemöldökét felhúzva érdeklődő pillantást vetett Lucanre.
– Az a mesebeli gonosz kinézetű amott Nikolai – a homokszín hajú férfi gyors mosolyt villantott a lányra. Határozott, szögletes arcvonásai voltak, széles pofacsontokkal, erős, makacs állal. Miközben Gabrielle-re nézett, fürge ujjai megállás nélkül, gyakorlott magabiztossággal dolgoztak a fegyveren, mint aki ösztönösen tudja, mit csinál. – Ő pedig ott Rio – intett a harmadik felé Lucan, és Gabrielle az elképesztően jóvágású, hibátlan stílusérzékű férfi felé fordult. A férfiból laza, elterülő ülőhelyzetében is áradt a természetes vonzerő. Káprázatos mosolyt villantott a lányra, topázszínű szeméből azonban eltéveszthetetlenül áradt valami veszélyesség. A fenyegetés mindegyikük körül ott lebegett, izmos testfelépítésük és nem titkolt fegyvereik nem hagytak kétséget afelől, hogy nyugodt megjelenésük ellenére ezek a férfiak harchoz szoktak. Sőt örömüket lelik benne. Lucan Gabrielle dereka mögé tette a kezét, hirtelen érintése megriasztotta a lányt, ahogy közelebb is húzta magához a többiek előtt. Nem volt teljesen biztos benne, hogy maradéktalanul megbízik a férfiban, azonban a dolgok jelenlegi állása szerint ő volt az egyetlen szövetségese az állig felfegyverzett vámpírokkal teli szobában. – Ő Gabrielle Maxwell. Egyelőre itt marad velünk. Nem fűzött további magyarázatot a kijelentéshez, mintha nem tűrne ellenvetést társaitól. Nem ellenkezett vele egyik halálosan veszélyesnek kinéző férfi sem. Mikor Lucanre pillantott, ahogy a sötét erőknek magától értetődőn parancsolt, Gabrielle rájött, hogy ő nem csupán egy a harcosok közül. Hanem a vezérük. Gideon szólalt meg elsőként. Előjött a számítógépek és monitorok mögül, kezet nyújtott Gabrielle-nek, Örülök, hogy megismerhetlek – szólt enyhe angol akcentussal. – Gyorsan járt az eszed, hogy mobillal képeket készítettél a támadásról, amit láttál. Nagy segítségünkre voltak. – Öö, örülök neki. Gyorsan megrázta a felé nyújtott kezet, meglepődött a férfi közvetlenségén. Olyan normálisnak tűnt.
Viszont Lucan is teljesen normálisnak tűnt, aztán mi lett belőle. Legalább nem hazudott mindenben, amikor azt mondta neki, hogy a laborba viszi a mobilt elemezni. Csak éppen elfelejtette közölni, hogy nem a bostoni rendőrségébe viszi, hanem a vámpírokéba. Hangos sípolás verte fel a csendet a közeli számítógépsor felől, Gideon pedig odaugrott a monitorok elé. – Igen! Mily csodás a technika! – kiáltotta, és diadalittasan forgott a székében. – Hapsikáim, ezt látnotok kell! Főként neked, Niko. Lucan és a többi harcos a monitor elé gyűlt, ami kékes fényben fürdette Gideon arcát. Gabrielle hülyén érezte magát egyedül álldogálva a szoba közepén, ezért lassan odaóvakodott hozzájuk. – Betörtem a számítógépes rendszerükbe – magyarázta Gideon. – Most pedig nézzük, van-e valami felvétel a múlt éjszakáról, hátha látjuk, miben is mesterkedett igazán a mocsadék, aki megölte Conlant. Gabrielle a félkör széléről figyelte, ahogy jó néhány képernyőn azonos időben megjelentek a városban közlekedő vonatok számos megállóhelyéről készült zártláncú, gyorsított felvételek. Gideon végiggördült a gépek előtt, parancsokat pötyögött pár klaviatúrán, aztán már ment is a következőhöz, majd a következőhöz. Végül befejezte. – Renden, meg is van. Most jön a Green Line állomás. – Elgurult a monitor elől, hogy a többiek jobban lássanak. – A peron három perccel az összecsapás előtt. A harcosok közelebb léptek, amikor a monitoron megjelent a vonatra fel- és leszállók áradata. A hatalmas vállak között kukucskálva Gabrielle meglátta a felvételen a nemrég megismert Nikolait, aki igencsak fenyegetőnek tűnő, bőrruhát viselő társával épp felszáll az egyik vagonba. Alighogy leültek, amikor az egyik utas felkeltette Nikolai társának figyelmét. A két harcos felállt, és mielőtt az ajtók éppen becsukódtak volna, a kiszúrt fickó kislisszolt a peronra. Nikolai és a másik utánavetette magát, de Gabrielle figyelme a menekülőre terelődött. – Úristen – kapkodott levegő után. – Ismerem azt pasast! Öt szempár meredt rá kérdőn. – Úgy értem, nem ismerem személyesen, de már láttam. Tudom a
nevét: Brent. Legalábbis ezt a neve mondta a barátnőmnek, Kendrának. Aznap éjjel ismerkedtek meg, amikor tanúja voltam annak a gyilkosságnak. Azóta minden este találkoznak, elég komolynak tűnik a dolog. – Biztos vagy benne? – kérdezte Lucan. – Igen, ő az, holtbiztos. A Dante nevű harcos durva átkokat sziszegett. – Az egy vérszopó – mondta Lucan. – Volt. Néhány éjszakával ezelőtt felszállt a Green Line vonatra, derekán robbanószerekkel. Niko és egy másik testvérbeli üldözőbe vette egy régi vágányon. Felrobbantotta magát, mielőtt elkapták volna. Egyik legjobb harcosunk odaveszett vele együtt. – Ó, istenem. Ez volt az a megmagyarázhatatlan robbanás, amit a hírekben lehetett hallani? – nézett Nikolaira, aki keményen összeszorította az állkapcsát. – Nagyon sajnálom. – Ha Conlan nem veti magát arra a gyáva gennyládára, én sem állnék most itt. Gabrielle-t mélyen elszomorította Lucan és testvérei vesztesége, ám máris új rettegés telepedett a szívére, amikor eszébe jutott, micsoda veszélybe sodorta barátnőjét Brent. Mi van, ha Kendra megsérült? Mi van, ha tett vele valamit, és a lánynak szüksége van rá? – Fel kell hívnom – kezdett máris a mobilja után kutatni táskájában Gabrielle. – Most azonnal fel kell hívnom Kendrát, hogy megtudjam, jól van-e. Lucan elkapta a csuklóját, szorosan tartotta, de fájdalmat nem okozott. – Sajnálom, Gabrielle. Ezt sajnos nem engedhetem. – Ő a barátnőm, Lucan. Én is sajnálom, de nem állíthatsz meg. Gabrielle kinyitotta a telefont, szilárdan elhatározta, hogy akkor is telefonál. Mielőtt azonban még be tudta volna pötyögni Kendra hívószámát, a készülék már Lucan kezében is volt. A férfi lezárta, és dzsekije zsebébe süllyesztette a ketyerét. – Gideon – szólította társát, mintha mi se történt volna, miközben
fél szemét Gabrielle-en tartotta. – Kérlek, hívd ide Savannah-t, hogy mutassa meg Gabrielle-nek, hol tudná kényelembe helyezni magát, míg mi itt végzünk. Szerezzen neki ennivalót is. Add vissza! – vitatkozott a lány, figyelmen kívül hagyva a többiek arcán átfutó csodálkozást, amiért szembe mert szállni Lucannel. – Tudnom kell, minden rendben van-e vele. A férfi odalépett hozzá, és a lány egy pillanatra megijedt, hogy mit fog vele tenni, ám Lucan egyszerűen kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát. Mindenki szeme láttára, gyengéden, birtoklón megsimogatta. Lágyan beszélni kezdett. – Semmit nem tehetsz a barátnődért. Ha az a vérszopó még nem szívta ki a vér az utolsó cseppig, és higgy nekem, ennek nagyon na a valószínűsége, akkor nem jelent többé veszélyt számára. – De mi van akkor, ha művelt vele valamit? Ha vérrabszolgává változtatta? Lucan megrázta a fejét. – Csakis fajtánk leghatalmasabbjai képesek vérrabszolgává változtatni valakit. Az a senkiházi, aki felrobbantotta magát az alagútban, képtelen volt erre. Csupán egy feláldozható szarzsák volt. Gabrielle ellépett a cirógatásból, bár jólesett neki a férfi érintése. – És mi van, ha neki is csak ennyi volt Kendra? Ha átadta őt valakinek, akinek megvan hozza a hatalma. Lucan arckifejezése reménytelen, ám megingathatatlan volt. Hangja még sosem volt ennyire lágy, ettől szavai még kegyetlenebbnek tűntek. – Akkor jobb, ha elfelejted, mert a barátnőd előbb-utóbb halott lesz.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Remélem, mindjárt kész a tea. Ha szeretnél bele egy kis tejet, hozok a konyhából. Gabrielle mosolygott, jólesett neki Gideon társának barátságos figyelmessége. – A tea tökéletes, köszönöm. Meglepve hallotta, hogy vannak más nők is az épületben, és úgy érezte, azonnal barátságot kötött a gyönyörű Savannah-val. Amint megérkezett, hogy Lucan parancsának megfelelően elvigye Gabrielle-t, Savannah mindent megtett, hogy a lány kényelembe helyezkedjen és megnyugodjon. Megnyugodjon, már amennyire lehetséges, állig felfegyverzett vámpírok között, a legnagyobb biztonsági fokozatú bunkerben pár száz méterrel a föld felszíne alatt. Mindez azonban valószerűtlennek tűnt, ahogy egy bosszú, sötét cseresznyefa asztalnál üldögélt Savannah-val szemben az ízlésesen berendezett ebédlőben, finom porceláncsészéből kortyolgatva az egzotikus, fűszeres teát, míg a háttérből lágy zene szólt. Ez a szoba és a hozzá tartozó tágas lakrész Savannah-é és Gideoné volt. Úgy éltek a házban, mint egy normális pár, kényelmes lakosztályukban, fényűző bútorokkal, számtalan könyvvel és szépművészeti alkotással körülvéve. Minden a legjobb minőségű anyagokból készült, kifogástalanul rendben és tisztán tartva, semmiben nem különbözött attól, amit az ember egy Back Bay-i elegáns és drága házban is elvárna. Ha ablakok is lennének, maga volna a tökély. Még ezt a hiányosságot is sikerült ellensúlyozni a lélegzetelállító festmény- és fotógyűjteménnyel, amely szinte az összes falat díszítette.
– Éhes vagy? – Savannah az asztalon közöttük fekvő ezüsttálcára mutatott, mely tele volt süteménnyel. Mellette egy másik csillogó tálon gusztusos szendvicsfalatkák és illatos öntetek. Minden csodálatosan nézett ki és illatozott, de Gabrielle elvesztette minden étvágyát, amikor végignézte, ahogy Lucan fogaival feltépi a vérrabszolga torkát, aztán megissza a vérét. – Nem, köszönöm. Ez most bőven elég lesz. Azon csodálkozott, hogy egyáltalán megmarad valami a gyomrában, de a tea forró volt, megnyugtatta, örült, hogy kívül-belül felmelegítette. Savannah csendben nézte az asztal túloldaláról, ahogy iszik, sötét szeme barátságos, szép ívű, vékony szemöldöke együtt érzőn felvonva. Dús, rövid fekete fürtjei finoman keretezték formás koponyáját, ám megjelenése túl kifinomult volt ahhoz, hogy fiús legyen, hiszen különösen szemet gyönyörködtető vonásokkal és csinos, nőies idomokkal párosult. Ugyanolyan nyílt és könnyed volt a viselkedése, mint Gideonnak, amit Gabrielle igen nagyra becsült, miután az elmúlt néhány órát Lucannel és az ő uralkodói megnyilvánulásaival töltötte. – Hát, te lehet, hogy ellen tudsz állni a csábításnak nyúlt Savannah egy édes, foszlós pogácsa felé –, de én nem. Sűrű tejszínt kanalazott a süteményre, letört belőle egy falatkát, és boldog nyögéssel bekebelezte. Gabrielle érezte, hogy mardossa az éhség, de képtelen volt lenyelni akár egy falatot is. – Igazi ételt eszel – inkább hangzott kérdésnek, semmint állításnak. Savannah bólintott, közben szalvétába törölte a száját. – Igen. Persze. A lányoknak is muszáj néha enni. – De azt gondoltam... Ha te és Gideon... Nem vagy olyan, mint ő? Savannah a homlokát ráncolta, megrázta a fejét. – Ember vagyok, mint te. Lucan nem magyarázta el ezeket a dolgokat? – Néhányat – vonta meg a vállát Gabrielle. – Eleget ahhoz, hogy beleszédüljek, de még nagyon sok kérdésem van. – Persze, ez természetes. Mindenki így van vele, amikor először
találkozik ezzel az új, másik világgal. – Gyengéden megszorította Gabrielle kezét. – Tőlem bármit kérdezhetsz. Magam is nemrég kerültem ide. A hírre Gabrielle neheztelően kiegyenesedett. – Mióta vagy itt? Savannah a plafonra nézett, mintha számolgatna magában. – 1974-ben hagytam ott a régi életem. Akkor találkoztam Gideonnal, és őrülten beleszerettem. – Több mint harminc éve – csodálkozott hangosan Gabrielle, Gideon párjának fiatalos vonásait, ragyogó, kávészín bőrét, fénylő, élettel teli szemét nézve. – Húszévesnek sem látszol. Savannah mosolya csak úgy ragyogott. – Tizennyolc éves voltam, mikor Gideon társául választott. Valójában megmentette az életem. Kimentett egy veszélyes helyzetből, és amíg fennáll köztünk a kötelék, úgy fogok kinézni, mint most. Tényleg olyan fiatalnak látszom? – Igen. Gyönyörű vagy. Savannah édesen kuncogott, mialatt megint harapott a pogácsából. – Hogyan...? – folytatta a kérdezősködést Gabrielle remélve, hogy nem túl erőszakos, de annyira kíváncsi és döbbent volt, hogy nem tudta megállni, hogy ne bukjon ki belőle a kérdésáradat. – Ha ember vagy, és ők nem tudnak minket átváltoztatni... azzá, amik ők... akkor hogy lehetséges ez? Hogyhogy nem öregszel? – Kiválasztott vagyok – válaszolt a lány, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Mikor Gabrielle zavarodottan a szemöldökét ráncolta, Savannah folytatta. – Gideont és engem kötelék fűz össze. Társak vagyunk. Az ő vére tart fiatalon, de attól én még száz százalékig ember maradtam. Ez soha nem változik, azután sem, hogy vérkötelékre lépünk egymással. Nem növesztünk agyarat, és nincs szükségünk vérre a fennmaradásunkhoz, mint nekik. – És te mindent feladtál, hogy vele lehess? – Mit adtam fel? Azzal a férfival élek, akit minden kinél jobban imádok, és aki ugyanígy szeret engem. Mindketten egészségesek, boldogok vagyunk, azok vesznek körül, akik olyanok, mint mi, ők a családunk. A vérszopók fenyegetésén túl nem kell aggódnunk sem-
miért. Ha bármit is feláldoztam, semmiség volt Gideonért cserébe. – Mi a helyzet a napfénnyel? Nem hiányzik itt lenn? – Egyikünknek sem kell éjjel-nappal a házban tartózkodni. Napközben rengeteg időt töltök a kertben ha úgy tetszik. Nagyon biztonságos, csak úgy, mint ház, ami hatalmas. Legalább három hetembe került felderíteni, mikor idekerültem. Abból a néhány pillantásból, amit Gabrielle eddig vetett a helyre, el tudta képzelni, hogy beletelik egy kis időbe, míg az ember megismerkedik vele. – Ami a városba menetelt illeti nappal, néha azt is megejtjük, bár nem túl gyakran. Ha bármire szükségünk van, interneten megrendeljük, és házhoz szállítják – elmosolyodott, megvonta a vállát. – Ne érts félre, ugyanúgy imádok bulizni és vásárolgatni, mint a többi lány, de veszélyes a társunk nélkül elhagyni az ingatlan területét. Ők is aggódnak, ha olyan helyre megyünk, ahol nem tudnak megvédeni. Gondolom, a menedékeken élő nők kicsit szabadabban mozoghatnak napközben, mint mi, akik harcosokkal állunk vérkötelékben. Viszont soha nem hallhatsz minket panaszkodni. – Élnek itt más kiválasztottak is? – Rajtam kívül még ketten. Mindkettőjüket kedvelni Fogod, ők a társaság középpontjai. Eva Rio párja. Danika pedig az egyik legédesebb ember, akivel valaha találkozhatsz. Conlan társa volt. Conlan nemrég halt meg egy vérszopóval történt összecsapásban. Gabrielle komolyan bólintott. – Igen, pont akkor hallottam róla, amikor értem jöttél. Sajnálom. – Minden más nélküle, sokkal csendesebb. Őszintén szólva, nem tudom, hogy boldogul majd Danika. Sok-sok éven át voltak együtt. Conlan jó harcos volt, és még jobb társ. Ő volt itt az egyik legidősebb. – Mennyi ideig élnek? – Ó, nem is tudom. Nagyon sokáig, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Conlannek egy skót törzsfőnök lánya adott életet Columbus idejében. Apja az akkori generációhoz tartozott, ötszáz évvel ezelőtt. – Azt állítod, Conlan ötszáz éves?
Savannah megvonta formás vállát. – Egy-két év ide vagy oda, de igen. Vannak nála sokkal fiatalabbak, mint Rio és Nikolai, akik az 1900-as években születtek, de Lucan mindenkinél idősebb. Ő első generációs, az egyik Ős és az első kiválasztottak egyikének, a földön kívüliek utódainak kihordói, fia. Ha jól tudom, a faj első vonalbéli utódai több száz évvel azután születtek, hogy az Ősök ideérkeztek. Az első generációsok áldatlan körülmények között fogantak, teljesen véletlenül, amikor a vámpírok olyan nőket is megerőszakoltak, akiknek egyedi vérösszetétele és DNS-e olyan erős volt, hogy lehetővé tette a hibrid terhességet. Gabrielle hirtelen maga előtt látta a visszataszítóan brutális jeleneteket, amik lejátszódhattak akkoriban. Úgy hangzik, az Ősök igazi vadállatok voltak. – Barbárok voltak. A vérszopók hasonló elven mii ködnek, ugyanúgy nem tisztelik az életet. Ha nem lennének Lucanhez, Gideonhoz és a rend többi tagja hoz hasonló harcosok, akik vadásznak rájuk szerte a világon, az életünk, az emberi élet, nagyon sivár lenne. – Mi a helyzet Lucannel? – kérdezte lágyan Gabrielle. – Akkor ő milyen idős? – Ó, ő ritkaságszámba megy, nem is biztos, hogy van még rajta kívül más is abból a vérvonalból. Kevesen maradtak az ő generációjából. – Savannah arcán csodálat és nem kevés tisztelet látszott. – Lucan nem lehel kevesebb mint kilencszáz éves, vagy még több. – Atyaúristen – Gabrielle hátrahanyatlott a székében. Nevetett a gondolat abszurditásán, mégis ráébredt, hogy ezzel helyrezökkent a fejében pár dolog. Tudod, mikor először találkoztunk, azt gondoltam, úgy néz ki, mintha inkább lóháton lenne a helye, kardot lóbálva, lovagokat vezetve a csatába. Az egész testtartása ezt sugallja. Mintha a világot uralná, és annyi mindent látott volna már életében, hogy semmi nem tudja meglepni. Most már értem, miért. Savannah bölcsen nézett rá, majd lehajtotta a fejét. – Azt hiszem, te mégis meglepetésként érted. – Én? Hogy érted ezt?
– Idehozott, a házba. Még soha nem tett ilyet, amióta én ismerem, és előtte sem, ahogy Gideontól hallottam. – Lucan azt mondta, a biztonságom érdekében hozott ide, mert a vérszopók üldöznek. Istenem, nem akartam hinni neki, semmit nem akartam elhinni ebből az egészből, de minden igaz, ugye? Savannah melegen, együttérzően elmosolyodott. – Igen, az. – Láttam ölni múlt éjjel. Meggyilkolt egy vérrabszolgát. Azért tette, hogy megvédjen, tudom, de olyan kegyetlen volt. Rettenetes érzés. – Borzongás kúszott a végtagjaiban, ahogy maga elé idézte az iszonyatos jelenetet a játszótéren. – Lucan átharapta a torkát, és úgy kortyolt belőle, mint valami... – Vámpír – fejezte be a mondatot lágyan Savannah, és hangjában nem érződött sem vád, sem ítélkezés. – Ők azok, amik, Gabrielle, így születtek. Ez nem valamiféle átok vagy betegség. Ez az életük, mások a táplálkozási szokásaik, mint amit mi, emberek normálisnak tartunk. És a vámpírok nem mindig ölnek, hogy táplálkozzanak. Tulajdonképpen ritka dolog, legalábbis a faj általános népessége körében, beleértve a harcosokat is. Teljességgel kizárt viszont a vérkötelékben élő vámpíroknál, mint Gideon vagy Rio, mert az ő táplálékukat rendszeresen biztosítja kiválasztottuk vére. – A te szádból mindez elfogadhatónak hangzik – ráncolta a homlokát Gabrielle, miközben ujjával a teáscsésze peremén körözött. Tudta, hogy abban, amit Savannah mond, van bizonyos logika, minden szürrealizmusa ellenére, de elfogadni akkor sem könnyű. – Megrémiszt, ha belegondolok, ki is ő valójában, hogyan él. Meg kellene őt vetnem ezért, Savannah. – De mégsem teszed. – Nem – ismerte be a lány csendesen. – Kedveled, igaz? Gabrielle csak bólintott, nem volt hajlandó szavakba önteni érzéseit. – Bizalmas viszonyban álltok. – Igen – sóhajtott Gabrielle, és megrázta a fejét. – Mégis, mekkora hülyeség! Fogalmam sincs, mi van benne, amiért ennyire akarom őt.
Úgy értem, hazudott nekem és megtévesztett, de hányszor! Nem is tudom számon tartani, de még így is, ha csak rágondolok, elgyengül a térdem. Soha nem volt ennyire szükségen egyetlen férfira sem! Savanna a csészéje mögül mosolygott rá. – Ők többek, mint egyszerű férfiak: ők a harcosaink. Gabrielle kortyolt egyet a teából, arra gondolt, hogy nem bölcs dolog egyáltalán valakijének is gondolnia Lucant, hacsak nem szándékozik szívét a férfi bakancs talpa alá vetni, és nézni, ahogy porrá zúzza. – Ezek a férfiak szenvedélyesen tesznek mindent tette hozzá Savannah. – És semmi nem fogható a vérköteléki adok-kapokhoz, különösen, ha szeretkezésről van szó. Gabrielle vállat vont. – A szex tényleg isteni, nem is próbálom tagadni. De semmiféle vérkötelék nem fűz Lucanhez. Savannah ajkán elhalványodott a mosoly. – Nem harapott meg? – Nem, atyaég, dehogyis – rázta a fejét Gabrielle, azon töprengve, jobban meg kellett volna-e hökkennie, mint amennyire meg volt. – Még csak nem is próbálta, ha jól tudom. Pont ma este esküdött meg, hogy nem is fogja. – Ó – Savannah óvatosan letette a csészét. – Miért? Gondolod, hogy mégis megpróbálja? Gideon párja elgondolkodott egy percre, aztán lassan megrázta a fejét. – Lucan soha nem tett könnyelmű ígéreteket, és nem is fog ilyesmivel kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Gabrielle megkönnyebbülten bólintott, de kíváncsi lett, miért hangzottak Savannah megnyugtató szavai inkább részvétnyilvánításnak. – Gyere – hívta a lány, felállva az asztal mellől, és intett Gabrielle-nek, hogy kövesse. – Megmutatom a ház többi részét. – Van már valami híred azokról a glifekről, amiket kiszúrtunk a nyugati parti alanyon? – kérdezte Lucan, bőrdzsekijét egy Gideon melletti székre hajítva.
Ketten maradtak a laborban, a többi harcos elment kikapcsolódni pár órára, míg Lucan ki nem adja a parancsot az éjszakai várostisztogatásra. Hálás volt a viszonylagos egyedüllétért. Feje lüktetni kezdett egy újabb hasogató fájdalomrohamtól. – Egy helyben toporgok, bocs, hogy ezt kell mondanom. Nem dobott ki semmit sem a bűnöző-, sem a népességnyilvántartó. A fiú látszólag nem szerepel semmilyen adatbázisban, de ez nem meglepő. Az azonosító óriási adatbázissal rendelkezik, de korántsem tökéletes, különösen, ha rólatok, első generációsokról van szó. Alig néhányan éltek ma már, és különböző okoknál fogva a legtöbben közületek soha nem jelentkeztek, hogy feldolgozzák és katalogizálják az adataikat. Téged is beleértve. – Francba – sziszegte Lucan, orrnyergét szorongatva, de a fejét abroncsba szorító fájdalom nem akart megszűnni. – Jól vagy, ember? – Semmiség – nem nézett Gideonra, de érezte, hogy a vámpír aggódva figyeli. – Túl leszek rajta. – Én, ö... Hallottam, mi történt köztetek Tegannel múlt éjjel. A fiúk azt mondták, előtte jöttél vissza a vadászatból, kissé megtépázva. A tested még mindig az égési sérülésekből gyógyul, tudod. Kicsit lassítanod kénné, a gyógyuló... – Azt mondtam, jól vagyok – kapta fel a vizet Lucan, szemei dühösen villogtak, ajkát vicsorogva felhúzta. Az utcán megcsapolt áldozat és a vérrabszolga vére több mint elegendő volt a gyógyulásához. Az volt a helyzet, hogy fizikai kielégítettsége ellenére mégis többet akart. Átkozottul sikamlós talajra tévedt, tudta jól. Egyetlen óvatlan lépés, és a vérszomj bekebelezi. Minden nappal egyre nehezebben tudta palástolni gyengeségét. – Ajándékom van a számodra – váltott témát Lucan. Letette a két pendrive-ot Gideon elé az asztalra. – Töltsd be őket. – Tényleg? Ajándék nekem? Drágám, nem kellett volna – tért vissza Gideon régi kedélyes önmagához. Már be is dugta az egyiket a hozzá legközelebbi gép USB csatla-
kozójába. Megnyílt egy mappa, benne fájlneveket tartalmazó hosszú lista. Gideon töprengő arckifejezéssel fordult Lucan felé. – Képfájlok. Rohadt sok. Lucan bólintott. Idegesen járkálni kezdett, kimelegedett a szoba fényes lámpáitól. – Menj rajtuk végig egyesével, hasonlítsd őket öszsze az általunk ismert összes, vérszopók által birtokolt hellyel a városban, régivel, mostanival és lehetségessel. Gideon találomra kinyitotta az egyiket, majd füttyentett. – Ez az a hely, amit múlt hónapban kifüstöltünk. – Kinyitott két másikat. – Ez pedig az a raktár, amit néhány hete figyelünk... Jézusom, ez itt nem az az épület, ami a Quincey menedékkel szemben áll? – Van még több is. – A kurva életbe. A legtöbb vámpírhelyeket ábrázol, vérszopókét és a fajét egyaránt. – Gideon végignézett még vagy egy tucatnyi fotót. – A lány készítette mindet? – Ja – Lucan megtorpant, hogy a képernyőre nézzen. Néhány fajira mutatott, amiken e heti dátum szerepelt. – Nézzük ezt a csoportot. Gideon pár gyors kattintással megjelenítette a képeket. – Ez valami vicc, ugye? Az elmegyógyintézetnél is járt? Azon a helyen lehet, hogy több száz faszkalap tartózkodik. Lucan gyomra összeszorult a gondolatra, rettegés keveredett a bensőjét emésztő fortyogó dühvel. Minden egyes porcikája vérre áhítozott. Mentálisan lecsillapította éhségét, de remegett a keze, homloka gyöngyözött. – Egy vérrabszolga rátalált, és kikergette az ingatlanról – válaszolta kiszáradt torokkal, és nem csak azért, mert teste teljes ostrom alá került. – Átkozottul szerencsés, hogy megúszta. – Az biztos. Hogy talált arra a helyre? Ha már itt tartunk, hogy akadt a többire? – Azt mondja, nem tudja, mi vonzza ezekben a helyszínekben. Egyedülálló ösztön. Ez is része annak a kiválasztott képességének, ami immúnissá teszi a vámpír agykontrollra, és képessé teszi arra, hogy lássa a mozgásunkat, bár más emberek nem látják. – Hívd, aminek akarod, ezek a képességek számunkra átkozott
hasznosak lehetnek. – Felejtsd el. Nem vonjuk bele Gabrielle-t jobban, mint amennyire már így is benne van. Úgysem marad itt sokáig. – Úgy gondolod, nem tudjuk megvédeni? – Nem hagyom, hogy itt üljön a tűzvonalban, mikor háború készül a kapunkon túl. Milyen élet várna rá? Gideon megvonta a vállát. – Úgy tűnik, Savannah és Eva számára működik a dolog. – Igen, és Danikának az utóbbi időben kész fáklyásmenet. – Lucan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy Gabrielle az erőszak közelében legyen. Amilyen gyorsan csak lehet, elmegy az egyik menedékbe. Valahová messze, egy távoli helyre, ahol a vérszopók sohasem találnak rá. Ahol biztonságban lesz tőle is. Biztonságban a ragadozótól, aki vadul elő akart törni belőle, még most is. Ha a vérszomj véglegesen hatalmába keríti, és az utóbbi időben inkább az volt a kérdés, mikor, nem az, hogy egyáltalán legyőzi-e, olyan messze akarta magától tudni a lányt, amennyire lehetséges. Gideon csendesen Lucanre nézett. – Kedveled őt. Lucan rámeredt, közben úgy érezte, mindjárt megüt valamit. Vagy elpusztítja. – Ne légy nevetséges. – Miért? Gyönyörű, és nyilvánvalóan legalább annyira bátor, amennyire kreatív, úgyhogy nem nehéz észrevenni, miért találná valaki vonzónak. De... a fenébe is. Neked tényleg sokat számít, ugye? – Úgy nézett ki, a vámpír nem tudja, mikor kell abbahagyni. – Sosem gondoltam, megérem azt a napot, hogy hagysz egy nőt így a lelkedhez férkőzni... – Úgy nézek ki, mint aki csatlakozni akar ehhez a szánalmas szívecskés-virágos klubhoz, amiben te és Rio már tagok vagytok? Vagy Conlan, akinek apátlan kölyke már útban is van? Higgy nekem, nincs szándékomban lekötni magam sem ehhez, sem bármely más nőhöz! – Dühödten szitkozódott. – Harcos vagyok. Első és egyetlen kötelességem mindig a faj szolgálata volt és az is marad. Soha nem volt hely más számára. Amint biztosítok neki helyet az egyik mene-
dékben, Gabrielle Maxwell elmegy innen. El lesz felejtve. Pont. Gideon sokáig hallgatott, nézte, ahogy járkál, dühöng, és rá olyannyira nem jellemzően önkontroll nélkül ordibál. Ezzel csak még inkább meglobogtatta Lucan szeme előtt a vörös posztót. – Van még hozzáfűznivalód, vagy leszállhatunk erről a halott témáról végre? A vámpír bölcs, kék szeme őrjítő nyugalommal pihent rajta. – Az a nagy kérdés, kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Gabrielle a labirintusszerű vámpírházban tett körsétája során látott magánlakosztályokat, összejövetelekre alkalmas helyiségeket, meglepő fegyver- és harcieszköz választékkal felszerelt edzőtermet, egy különterme egy kápolnaféleséget és számos, más célt szolgáló rejtett szobát, melyek mostanra már homályos össze-visszasággá keveredtek a fejében. Találkozott Evával is, aki pontosan olyan volt, amilyennek Savannah leírta. Vidám, elbűvölő, és úgy nézett ki, mint egy szupermodell. Rio kiválasztottja ragaszkodott hozzá, hogy Gabrielle meséljen magáról fenti életéről. Eva Spanyolországból származott, és arról beszélt, hogy egy szép napon visszaköltöznek odri Rióval, és idővel gyerekeket is nevelnek. Kellemes bemutatkozás volt, csupán Rio érkezése zavarta meg. Onnantól, hogy felbukkant, Eva számára más nem létezett, így Savannah a ház további részei felé irányította tovább Gabrielle-t. Lenyűgözte, milyen hatalmas, mégis mennyire hatékonyan ki van használva a vámpírok főhadiszállása. A lány minden elképzelése arról, hogy a vámpírok üreges, dohos, régi kriptákban tengetik az életüket, szerre foszlott, mire befejezték a kószálást. Ezek a harcosok és párjaik a legújabb technikai vívmányokkal felszerelt életet élték, minden luxussal körülvéve, amiről csak álmodni lehetett, bár semmi nem érhetett annak a szobának a nyomába, amiben most álltak Savannah-val. Két falának minden négyzetcentiméterét beborították a könyvek, a fényes, sötét fapolcok több ezer kötetnek adtak helyet. Legtöbbjük kétségkívül ritkaságnak számított,
elég volt ránézni a nehéz bőrkötésekre és a könyvtárszoba lágy fényében csillogó aranyozott gerincekre. – Hű – akadt el Gabrielle lélegzete, amikor a szoba közepére sétált, és körbefordult, hogy megcsodálja a lenyűgöző könyvgyűjteményt. – Tetszik? – kérdezte az ajtóból Savannah. Gabrielle csak bólintani tudott, annyira magával ragadta a látvány. Mikor megfordult, pillantása egy csodálatos faliszőnyegre esett, amely a hátsó falat takarta. Fekete-ezüst páncélinget viselő, óriás termetű lovagot ábrázolt az éjszakában, ágaskodó, sötét lova nyergében ülve. A lovag feje fedetlen, hosszú ébenfekete haja szállt a szélben, akár a dárdája hegyén, és a háttérben magasodó hegytetőn lángoló kastély mellvédjére tűzött, csapkodó háromszögletű zászlók. A kézimunka oly bonyolult és precíz volt, hogy Gabrielle tisztán, élesen látta a férfi áthatoló, halványszürke szemét, vékony, szögletes arccsontját. Cinikus, majdhogynem gőgös szája ismerősen görbült. – Istenem – mormolta –, csak nem... Savannah vállrándítással és lágy kacagással válaszolt. Szeretnél itt maradni kicsit? Meg kellene látogatnom Danikát, de ez nem jelenti azt, hogy neked is el kell jönnöd, ha inkább... – Persze. Igen. Nagyon szeretnék itt időzni kicsit, ha lehet. Maradj csak, amíg jólesik, kérlek, ne aggódj értem. – Nemsokára visszajövök, és kapsz egy vendégszobái – mosolygott Savannah. – Köszi – válaszolt Gabrielle, egyáltalán nem sietett, hogy elhagyja gyönyörű menedékét. Mikor a másik lány elment, Gabrielle azt sem tudta, mit vegyen először szemügyre: az irodalmi kincsesbányát vagy a középkori művet, főszerepben Lucan Thorne-nal, úgy a tizennegyedik század tájékáról. Mindkettőt, döntötte el, és leemelt a polcról egy pompás és feltehetően első kiadású, francia verseskötetet, majd a faliszőnyeg előtt álló kényelmes, bőr olvasószékhez sétált. A könyvet letette a szék melletti finom antik asztalra, aztán egy percig csak bámulta Lucan
képmását, amelyet a szakértő kezek oly gondosan szőttek selyemfonalból. Kinyújtotta a karját, de nem merte megérinteni a múzeumi darabot. Istenem, gondolta félelemmel vegyes tisztelettel, ahogy eme furcsa, másik világ hihetetlen valósága szíven ütötte. Mindvégig jelen voltak az emberek életében. Hihetetlen. Milyen szűknek tűnt saját világa az új tudás fényében. Lucan és fajtájának hosszú történelme pár röpke óra alatt fenekestől felforgatta az életét, amit eddig is mert. Hirtelen légmozgás támadt körülötte, Gabrielle összerezzent. Megpördült, riadtan vette észre az igazi, hús-vér Lucant a küszöbön, izmos vállával az ajtófélfának támaszkodva. Haja rövidebb volt, mint a lovagé, szeme talán űzöttebb, nem oly kegyetlenül mohó, amilyennek a művész tűje mutatta. Sokkal jóképűbb volt élőben, nyugodt állapotában is erőt sugárzott. Még akkor is, mikor néma csendben, homlokráncolva figyelte őt, mint most. Gabrielle szíve várakozással s aggodalommal telve nekilódult, ahogy a férfi besétált a szobába. Ránézett, és most már valóban annak látta, ami: kortalan erő, vad szépség, kifürkészhetetlen, mélységes hatalom. Sötét talány, csábító és veszélyes. – Mit csinálsz te itt? – vád csendült a férfi hangjában. – Semmit – felelte a lány gyorsan. – Na jó, őszintén szólva, nem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek itt egy kicsit. Savannah körbevezetett a házban. Lucan morrant egyet, továbbra is szemöldökét ráncolta, míg orrnyergét nyomogatta. – Teáztunk, beszélgettünk – tette hozzá Gabrielle. – Eva is csatlakozott hozzánk. Mindketten nagyon kedvesek. Ez a hely pedig egyenesen lenyűgöző. Mióta éltek itt a harcosokkal? Látta, hogy a férfit nem köti le a beszélgetés, bár a vállát megvonva válaszolt a kérdésre. – Gideon és én alapítottuk a helyet 1898-ban, a környéken megjelent vérszopók elleni vadászataink főhadiszállása-
ként. Aztán összetoboroztuk a legjobb harcosokból álló csapatot, hogy az oldalunkon harcoljanak. Dante és Conlan jött először. Nikolai és Rio később csatlakozott. Tegan is. Az utolsó név teljesen ismeretlen volt Gabrielle számára. – Tegan? Savannah nem említette. Akkor sem volt ott, mikor bemutattál a többieknek. – Nem, tényleg nem. Mikor a férfi nem folytatta, győzött a lány kíváncsisága. – Őt is elvesztettétek, mint Conlant? – Nem. Nem olyan értelemben – Lucan hangja csöppet sem volt barátságos, mikor csapatuk utolsó tagjáról beszélt, mintha a téma fájó seb lenne számára, amit jobb nem bolygatni. Még mindig a lányt fürkészte, olyan közel állt hozzá, hogy Gabrielle látta süllyedő-emelkedő mellkasát a levegővételek közben, kemény izomkötegeit, ahogy kirajzolódtak testhezálló fekete inge alatt, érezte teste melegét, ahogy hullámokban eléri őt. Mögötte a falról hasonmása nézett farkasszemet szemlélővel, arca heves indulatot tükrözött, a fiatal lovag bőszen el volt szánva, hogy meghódít mindent, bármi kerüljön is az útjába. Gabrielle sötétebb elszántságot látott a mostani Lucanben, ahogy az lassan, tetőtől talpig végigmérte őt. – Ez a szőttes lenyűgöző. – Nagyon régi – Lucan nem vette le a szemét a lányról, úgy közeledett. – Gondolom, mostanra már tudod. – Gyönyörű. Olyan szenvedélyes vagy rajta, mintha készen állnál leigázni az egész világot. – Így volt – a képre pillantott, gúnyos hangon folytatta. – Néhány hónappal a szüleim halála után készíttettem. Az a háttérben lángoló kastély az apámé volt. Porrá égettem, miután őt lefejeztem, amiért megölte anyámat, mikor a vérszomj hatalmába kerítette. Gabrielle-nek elakadt a lélegzete, nem számított ilyesmire. – Istenem, Lucan... – Anyámra saját alvadt vérében fekve találtam rá, feltépett torokkal. Apám nem is próbált meg küzdeni ellenem. Tudta, mit tett. Sze-
rette anyámat, amennyire fajtánkbéli csak szeretni tud, de a szomja erősebb volt. Nem tagadhatta meg a természetét. – Lucan vállal vont. – Szívességet tettem neki azzal, hogy megrövidítettem a létezését. Gabrielle nézte a férfi hűvös arckifejezését, és legalább annyira megdöbbentette, amit hallott, mint szenvtelen hangja, amin mindezt közölte. Bármiféle romantikus vonatkozás, amit beleképzelt a faliszőnyegbe még egy perccel ezelőtt, elhalványult a tragédia súlya alatt, amit valójában ábrázolt. – Miért akartad, hogy ilyen gyönyörűséges műalkotás emlékeztessen egy ennyire borzalmas eseményre? – Borzalmas? – Lucan megrázta a fejét. – Azon az éjszakán kezdődött el az igazi életem. Soha nem volt semmi célkitűzésem, amíg bokáig nem gázoltam a családom vérében. Akkor értettem meg, mit kell tennem magamért és a fajtámért. Akkor éjjel háborút hirdettem minden Ős ellen apám fajtájából, és a faj azon tagjai ellen, akik vérszopóként őket szolgálják. – Hosszú ideje tart a küzdelem. – Sokkal hamarabb kellett volna elkezdenem – nézett hidegen Gabrielle-re, közben vérfagyasztó mosolyt küldött felé. – Soha nem adom fel. Ezért élek: hogy halált hozzak. – Egy napon győzni fogsz, Lucan. Akkor vége szakadhat az erőszaknak. – Azt te csak hiszed – gúnyolta a férfi. – Miért vagy ebben olyan biztos? Rövid huszonnyolc éved élettapasztalata mondatja ezt veled? – Először is reménykedem benne. Hiszek benne. Mindig bíznunk kell abban, hogy a jó végül győzedelmeskedik. Nem? Nem ezért teszitek a társaiddal, amit lesztek? Mert reménykedtek, hogy jobbá tehetitek a világot. A férfi felnevetett. A lányt nézte, és nevetett. – Azért ölök vérszopókat, mert élvezem. Átkozottul jó vagyok benne. A többiek nevében nem beszélhetek. – Mi történt veled, Lucan? Olyan, mintha... – kiborultál volna? Kötözködni akarnál? Megbolondultál volna? – Teljesen máshogy viselkedsz itt, mint otthon velem.
A férfi gyilkos tekintetet vetett rá. – Ha esetleg nem vetted volna észre, szivi, az én területemen vagyunk. A dolgok tényleg megváltoztak. A lány visszahőkölt a kegyetlen megnyilvánulástól, de leginkább a férfi szemében szikrázó harag tántorította vissza. Elvakította, mintha ragyogó gyémánt volna. A férfi kipirult, bőre megfeszült határozott arccsontján. És akkor a lány meglátta a férfi homlokát bevonó vékony izzadságréteget. Színtiszta, izzó dühe hullámokban ért a lányhoz. Mintha puszta kézzel szét akarna tépni valamit. Sajnos úgy alakult, hogy az egyetlen útjába eső széttéphető dolog Gabrielle volt. A férfi némán elsétált mellette az egyik, magas könyvespolc melletti csukott ajtóhoz. Az anélkül kinyílt, hogy hozzáért volna. Mögötte sötét volt, a lány azt hitte, valami szekrény. A férfi belépett, a lány pedig hallotta bakancsának távolodó koppanásait a vélhetően titkos folyosó keményfa padlóján. Gabrielle továbbra is olyan dermedten állt ott, mintha épp megúszta volna a pusztító orkánt. Kiengedte eddig visszafojtott lélegzetét. Talán hagynia kéne elmenni. Szerencséje van, hogy már nem áll az útjában. A férfi határozottan nem akarja az ő társaságát, és ha így viselkedik, az érzés kölcsönös. Valami azonban történt vele, valami, ami igazán rossz, neki pedig tudnia kell, mi az. Legyőzve félelmét követte a férfit a sötét folyosóra. – Lucan? – semmiféle világítás nem volt az ajtó túlfelén. Csak a feketeség, és a férfi egyenletes bakancskopogása. – Atyaég, de sötét van itt. Lucan, várj egy kicsit! Mondj valamit! A férfi nem változtatott tempóján. Nagyon úgy tűnt, hogy le akarja rázni. Nem akar a közelében lenni. Gabrielle olyan gyorsan követte, amennyire csak tudta, kinyújtott kezekkel tapogatózott előre a kanyargós folyosón. – Hová mész? – Ki. – Miért?
– Már mondtam neked. – Zár kattant a hangja irányából. – Dolgom van. Rohadtul elhanyagoltam mostanában. Miatta. A férfi nem mondta ki hangosan, de egyértelművé tette. – El kell mennem – lökte oda. – Ideje új skalpokkal gyarapítani a gyűjteményt. – Mindjárt vége az éjszakának. Lehet, hogy pihenned kellene inkább. Nem vagy valami jó bőrben, Lucan. – Harcolnom kell. Gabrielle hallotta, hogy a lépések megállnak, aztán szövet suhogott lágyan valahol előtte, mintha Lucan megérkezett volna oda, ahová indult, és most kibújna a ruháiból. Gabrielle továbbindult a hang felé, tapogatózva a vaksötétben. Próbálta kiismerni a környezetét. Egy szobában voltak; jobb kezénél fal. Ezt használta mankónak, óvatos léptekkel indult el mellette. – A másik szobában láttam, hogy kipirultál. És a hangod is... furcsa. – Táplálkoznom kell – jött a válasz mély, halálos hangon, fenyegetőn. Vajon észrevette, hogy a lány visszahőkölt a szavak hallatán? Bizonyára, mert halkan, undokul felnevetett, mintha mulattatná a lány gyötrelme. – De hát már táplálkoztál – emlékeztette Gabrielle. Múlt éjjel. Nem volt elég a vérrabszolga vére? Azt hittem, azt mondtad, elég pár naponta táplálkoznotok. – Máris szakértő vagy a témában, ugye? Lenyűgöző. Bakancstalp koppant keményen a padlón, először az egyik, majd a másik. – Kapcsolhatnánk valami világítást? Nem látlak... – Semmi világítás – vakkantotta oda neki a férfi. – Én tökéletesen jól látlak. Érzem a félelmedet. A lány félt, de nem magát féltette, hanem Lucant. Fél lábbal már a pokolban volt. Nyers düh áradt belőle. Áthatolt a sötétségen, mellbevágta Gabrielle-t.
– Valami rosszat tettem, Lucan? Nem kellene itt lennem a házban? Mert ha megváltozott a véleményed, meg kell mondanom, szerintem sem volt túl jó ötlet idejönnöm. – Per pillanat nem tudsz hová menni. – Haza akarok menni a lakásomba. Halálos forróság kúszott fel a lány karján, mintha a férfi pillantása égetné. – Épp csak megérkeztél. Oda pedig nem mehetsz vissza. Addig maradsz, míg másképp nem döntök. – Nagyon úgy hangzik, mint egy parancs. – Az is. Rendben, most már nem csak a férfiban forrt a harag. – A mobiltelefonomat akarom, Lucan. Fel kell hívnom a barátaimat, hogy jól vannak-e. Aztán hívok egy taxit, hazamegyek, és megpróbálom rendbe tenni a zűrzavaros életem. – Szó sem lehet róla – a lány fegyverek fémes csengését hallotta, majd fióknyikorgást. – Most az én világomban jársz, Gabrielle. Itt én vagyok a törvény. Te pedig addig állsz a védelmem alatt, amíg szükségesnek ítélem. A lány visszaszívta a nyelve hegyére toluló káromkodást. Épphogy csak. – Nézd, a jóakaratú hűbérúr mentalitás lehet, hogy bejött a régi szép napokban, de velem ne is próbálkozz. A válaszul érkező dühödt morgástól Gabrielle hátán felállt a szőr. – Nélkülem ezt az éjszakát sem éled túl odakinn, felfogod végre? Ha én nem lettem volna, még az első istenverte életévedet sem éled túl! A koromsötétben állva Gabrielle elcsendesedett. – Mit mondtál? A csend válaszolt csupán. – Mit értesz azon, hogy nem éltem volna túl...? Lucan összeszorított szájjal istenkedett. – Ott voltam, Gabrielle. Huszonhét évvel ezelőtt, amikor a védtelen fiatal anyát megtámadta egy vérszopó a bostoni buszállomáson, én voltam ott. – Az anyám – mormolta a lány dörömbölő szívvel. A falhoz hátrált, meg kellett támaszkodnia. – Mire odaértem, már megharapta. Épp a vérét szívta, mikor megéreztem a vérszagot, és rájuk találtam a terminálnál. Meg akarta ölni. Téged is megölt volna.
Gabrielle nem tudta elhinni, amit hallott. – Te mentettél meg minket? – Esélyt adtam anyádnak a menekülésre. A harapás azonban túl jól sikerült. Őt már semmi nem menthette meg. De ő téged akart menteni. Elrohant, a karjában veled. – Nem. Nem törődött velem. Elhagyott. Bedobott egy szemetes konténerbe – suttogta Gabrielle, torka lángolt, mikor kiejtette a szavakat, újra átélve az elhagyatottság fájdalmát. – A harapástól sokkot kaphatott. Valószínűleg megzavarodott, azt hitte, valami biztonságos helyre tesz. Hogy elrejtsen a veszély elől. Istenem, mennyit gondolt a fiatal nőre, aki életet adott neki! Hány forgatókönyvet agyalt ki, hogy legalább magának képes legyen megmagyarázni, mi történhetett aznap éjjel, ott az utcán, ahol csecsemőként megtalálták. Erre viszont soha nem gondolt volna. – Mi volt a neve? – Nem tudom. Nem érdekelt. Ő is csak a vérszopók egyik áldozata volt. Eszembe se jutott a dolog mindaddig, amíg ma este a lakásodban meg nem említetted. – És én? – kérdezte a lány, próbálva helyükre illeszteni a részeket. – Mikor először jöttél hozzám a gyilkosság után, amit láttam, tudtad, hogy én vagyok az a kisbaba, akit megmérettél? A férfi szárazon felnevetett. – Fogalmam sem volt róla. Azért mentem hozzád, mert megéreztem a jázminillatodat ott kinn a klub előtt, és megkívántalak. Tudni akartam, a véred is olyan édes-e, mint a többi részed. A szavak hallatán Gabrielle-nek eszébe jutott mindaz a gyönyör, amelyben Lucan teste részesítette. Felötlött benne, milyen érzés lett volna, ha a nyakát is szívja, miközben benne mozog. Legnagyobb döbbenetére sokkal többet érzett, mint puszta kíváncsiságot. – De nem tetted meg. Nem... – Nem is fogom – zárta le a kérdést Lucan. Újabb szitkozódás jött felőle a sötétben, ezúttal fájdalmas sziszegés kíséretében. – Soha nem értem volna hozzád, ha tudom... – Ha mit tudsz?
– Semmit, felejtsd el. Csak... Jézusom, túlságosan fáj a fejem a beszédhez. Menj el. Hagyj egyedül. Gabrielle nem moccant. Hallotta, hogy a férfi megmozdul. Merev, csoszogó léptek. Zörgés, állati morgások. – Lucan, minden rendben? – Jól vagyok – vicsorogta, és ez mindennek hangzott, csak jónak nem. – Kellene... ó, a fenébe is. – Most nehezebben vette a levegőt, majdnem lihegve. – Menj innen, Gabrielle. Muszáj... egyedül lennem. Tompa puffanással valami súlyos zuhant végig a szőnyegen. Lucan levegőért kapkodott. – Nem hiszem, hogy egyedül kéne most maradnod. Szerintem segítségre van szükséged. Képtelen vagyok továbbra is a sötétben beszélni hozzád. – Kezét végighúzta a falon, villanykapcsoló után kutatva. – Nem látok... Ujjai elérték a kapcsolót, felkattintotta. Úristen. Lucan kétrét görnyedve feküdt a padlón egy hatalmas ágy mellett. Ingét és bakancsát már levette, ő pedig őrült fájdalmak közepette vonaglott. Meztelen hátán és (estén lilás színben játszottak a jelek. A bonyolult kacskaringók és körívek színe mély lilából vörösre és feketére változott egy újabb görcsös roham alatt, míg ő hasára szorított kézzel fetrengett. Gabrielle odarohant, és letérdelt mellé. A férfi vadul összerándult, teste feszes labdává változott. – Lucan, mi folyik itt? – Tűnj el! – vicsorgott rá a férfi, mikor a lány megpróbálta megérinteni, és úgy mart felé, mint a sebzett állat. – Menj! Nem a te... dolgod. – Már hogyne lenne! – Menj... ááá! – újra megvonaglott, fájdalmasabban, mint az előbb. – Menj a közelemből! A férfi iszonyatos kínja láttán pánik kezdte hatalmába keríteni a lányt. – Mi történik veled? Mondd, mit tegyek! Lucan hirtelen a hátára fordult, mintha láthatatlan kéz lökte volna
meg. Nyakán az inak pattanásig feszültek. Karján kidudorodtak a vénák és artériák. Ajkai fájdalmas grimaszba húzódtak, láthatóvá téve éles fehér agyarait. – Gabrielle, tűnj a fenébe innen! A lány hátralépett, hogy teret adjon neki, de esze ágában sem volt magára hagyni őt ebben az állapotban. – Hívjak valakit? Szólok Gideonnak... – Ne! Nem... mondhatod el... senkinek – mikor a lányra emelte a szemét, látta, hogy pupillája csupán vékony fekete csík borostyánsárga íriszében. Vadállati látványától a lány szíve a torkában dobogott. Pulzusa kalapácsként dobolt. Lucan megborzongott, erővel behunyta a szemét. – Elmúlik... Mindig elmúlik... előbbutóbb. Mintha bizonyítani akarná a kijelentést, egy hosszú pillanat múlva kezdett is felkászálódni. Nehézkesen ment, esetlenül, de a morgás, amit Gabrielle irányába megeresztett, mikor a segítségére akart sietni, meggyőzte a lányt, hogy jobb lesz, ha hagyja egyedül meg birkózni a feladattal. Hatalmas akaraterővel talpra állt, majd ernyedten, hassal az ágy szélére hanyatlott. Még mindig levegő után kapkodott, merev, görcsös testtel. – Tehetek érted valamit? – Menj – zihálta elkínzottan. – Maradj... távol tőlem. A lány nem moccant. Gyengéden megérintette a férfi vállát. – Tűzforró vagy. Elemészt a láz. Lucan nem válaszolt. Gabrielle nem tudta, képes-e egyáltalán beszélni, mikor az összes energiáját az emészti fel, hogy észhez térjen, és lerázza magáról a görcsöt, bármi legyen is az, ami szorosan a markában tartja. Azt mondta, táplálkoznia kell, de ez a valami sokkal mélyebbről támadt, mint az éhség. Olyan gyötrelem volt ez, amellyel még soha nem találkozott. Egyszerre megfagyott a vér az ereiben, mert eszébe jutott, miről beszélt Lucan. Vérszomj. Ez volt a függőség, amely a vérszopók legfőbb ismertetőjele. Csupán ez különbözteti meg a faj tagjait vad testvéreiktől. Látva a
férfit mostani állapotában, nem kételkedett benne, mennyire nehéz lehet kielégíteni azt az éhséget, amely el is pusztíthat. Ha pedig a vérszomj egyszer torkon ragadott, menynyi időbe kerül, míg végleg a magáévá tesz? – Minden rendben lesz – simogatta meg gyengéden Lucan haját. – Most pihenj. Engedd, hogy gondodat viseljem, Lucan.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Hűs árnyékban feküdt, lágy szellő simogatta a haját. Nem akart felébredni a mély, álomtalan alvásból. Igen ritkán fordult elő, hogy ilyen békességre lelt. Soha nem is volt még ennyire jó. El akart fészkelődni benne, és száz évig aludni. A jázminillat azonban, amely megcsapta az orrát, felizgatta. Tüdejébe szívta az édes illatot, kiszáradt torkában ízlelgette. Érezte az ízét. Nehézkesen nyitotta ki a szemét, gyönyörű barna szempár nézett rá vissza. – Jobban érzed magad? Jobban volt, kétségtelenül. A kínzó fejfájás megszűnt. Nem érezte úgy többé, mintha elevenen megnyúzták volna. Elviselhetetlen gyötrelmeket okozó gyomorfájása kissé szelídült, pokolian kínozta továbbra is, de nem annyira, hogy ne tudta volna elviselni. Próbálta elmondani a lánynak, hogy jobban érzi magát, de képtelen volt beszélni. Megköszörülte a torkát, és kipréselte magából a szavakat. – Jól vagyok. Gabrielle ott ült mellette az ágyon, Lucan feje az ölében pihent. Hűvös, nedves ruhával törölgette gyengéden a férfi homlokát és arcát. Másik kezével a haját simogatta lágy, finom ujjaival. Jólesett. Hihetetlenül jól. – Elég rossz bőrben voltál. Aggódtam érted. Lucan felnyögött az emlékek hatására. A vérszomj olyan erővel támadt rá, hogy ledöntötte a lábáról. Vinnyogó, erőtlen fájdalomkupaccá alacsonyította. A lány pedig végignézte az egészet. Úristen, be akart kúszni valami sötét lyukba, és ott meghalni szégyenében, amiért valaki látta ebben a
nyomorúságos állapotban. Főként, hogy Gabrielle volt ez a valaki. Saját gyengesége miatt érzett megaláztatása iszonyú erővel vágta a földhöz, de a hirtelen rátörő rettegéstől teljesen magához tért egy szempillantás alatt. – Krisztusom. Gabrielle, ugye... nem bántottalak? – Nem – érintette meg a lány az állát, szemében, lágy cirógatásában nyoma sem volt félelemnek. – Jól vagyok. Nem tettél velem semmit, Lucan. Hála istennek. – Az én ingein van rajtad – csak most vette észre, hogy a lány nem saját farmerét és pulcsiját viseli, karcsú testét az ő hatalmas fekete inge takarja. A férfin csupán egy nadrág volt. – Ja, igen – babrált a lány egy kilógó cérnaszállal. – Akkor vettem fel, amikor Dante keresett. Azt mondtam neki, hogy alszol – kissé elpirult. – Úgy gondoltam, kevesebbet kérdezősködik, ha így nyitok ajtót. Lucan a homlokát ráncolta. – Hazudtál értem. – Úgy tűnt, különösen fontos neked, hogy senki ne lásson... abban az állapotban. A férfi ránézett, és elöntötte iránta a csodálat, amiért ott ült, és megbízott benne. Bárki más, aki ennyire kiszolgáltatottan látta volna, titániumtőrt döfött volna a szívébe, és helyesen cselekedett volna. De a lány nem ijedt meg. Ez volt eddig a legkeményebb rohama, Gabrielle pedig mindvégig mellette volt. Vigyázott rá. Védelmezte. Mellkasa összeszorult az újkeletű tisztelettől. A legmélyebbről fakadó hálától. Soha nem ismerte azt az érzést, hogy milyen lehet tökéletesen megbízni valakiben. Tudta, hogy minden testvére kiállna mellette a harcban, ahogy ő is mellettük, de ez más volt. Valaki csakis őt féltette. Megvédte a legsebezhetőbb pillanataiban. Még akkor is, mikor köpködött és vicsorgott rá, hogy eltávolítsa. Mikor feltárta előtte valódi szörnyeteg énjét. A lány akkor is vele maradt, mindennek ellenére. Nem talált szavakat, amikkel képes lett volna megköszönni ilyen
mélységes nagylelkűséget. Helyette inkább odahajolt a lányhoz, és olyan lágyan, amennyire csak tudta, megcsókolta, azzal a tisztelettel, amelyet soha nem lett volna képes szavakba önteni. – Ideje felöltöznöm – felnyögött a gondolatra, hogy itt kell hagynia a lányt. – Tényleg jobban vagyok. Mennem kell. – Hová? – Fel, hogy végezzek néhány vérszopóval. Nem hagyhatom, hogy a többiek melózzanak helyettem. Gabrielle odahajolt hozzá az ágyban, kezét a férfi karjára tette. – Lucan, reggel tíz óra van. Odafent fényesen süt a nap. Odakapta a fejét az ágy melletti órához. – Francba. Végigaludtam az éjszakát? Dante sokáig fog cseszegetni ezért. Gabrielle ajkai érzéki mosolyra húzódtak. – Inkább azt fogja hinni, te csináltad velem ugyanezt egész éjjel. Emlékszel? Olyan pillanatok alatt támadt merevedése, ahogy kanócba belekap a láng. Hogyaza. Már a gondolatára is... A lány maga alá húzott lábakkal ült, a fekete ing felcsúszott a combján, látni engedtetve apró fehér bugyiját barackszín bőre fölött. Haja pompás hullámokban keretezte arcát és vállát, a férfi pedig mást sem akart, mint beletemetni a kezét, miközben testébe hatol. – Gyűlölöm, hogy hazudnod kellett értem – dörmögte. Tenyerét a lány selymes combjára simította. – Tisztességes asszonnyá kell tegyelek. Gabrielle lefogta a kezét. – Képes vagy rá? A férfi sötéten felnevetett. – Az nem kifejezés. Bár a lány szemében forró érdeklődés támadt, bizonytalanul nézett rá. – Sok mindenen mentél most keresztül. Talán beszélnünk kéne róla, mi történt. Jobb lenne, ha pihennél még kicsit. Semmire nem vágyott kevésbé, mint hogy a problémáiról beszéljen, különösen, mikor Gabrielle csábította a saját ágyában. Teste magához tért a megpróbáltatásokból, szerszáma könnyedén életre kelt. Mint mindig, ha a lány közelébe került. Ha csak rágondolt. – Te mondd meg, szükségem van-e még pihenésre. Megfogta a
lány kezét, és erekciójához vezette, amely keményen nadrágja cipzárjának feszült. A lány dörzsölni kezdte fájdalmasan lüktető makkját, majd egész hosszában megsimogatta. A férfi behunyta a szemét, átadta magát Gabrielle érintésének és izgalma parfümillatának, miközben a férfi karjába fészkelte magát. Lucan hosszan, mélyen megcsókolta, ajkaik összeforrtak. A férfi keze becsúszott az ing alá, ujjai felvándoroltak a lány bársonyos hátán, majd előresiklottak melle finom domborulataira. Mellbimbói hegyesen meredeztek érintése alatt, az apró bimbók nyalogatásért rimánkodtak. Gabrielle háta ívbe feszült, a lány felnyögött. Ujjai a férfi derekánál matattak a nadrág gombján. Aztán lehúzták a cipzárját, becsuszszantak, és a lány végre forró tenyerében tartotta férfiasságát. – Veszélyes vagy – suttogta Lucan Gabrielle szájába. – Tetszik, hogy itt látlak, saját felségterületemen. Nem hittem, hogy így fogom érezni. Isten a megmondhatója, nem is kellene így éreznem. Megfogta az ing alját, áthúzta a lány fején, és félrelökte, hogy elismeréssel csodálhassa a lányt meztelenségében. Kézfejével félresöpörte a haját, lágyan megsimogatta a nyakát. – Tényleg én vagyok az első nő, akit idehoztál? – Ki mondta ezt? Savannah? – mosolygott kényszeredetten Lucan, a lány puha bőrét cirógatva. – Igaz ez? A férfi előrehajolt, és szájába vette egyik rózsás mellbimbót. Saját teste súlyával maga alá döntötte a lányt, közben gyorsan lerúgta a nadrágját. Agyarai nyúlásnak indultak, vágya irányíthatatlanná vált, és forró hullámokban tört elő. – Te vagy az egyetlen – válaszolta őszintén, cserébe a lány odaadó bizalmáért. És Gabrielle lesz az utolsó is. Senki mást nem tudott elképzelni az ágyában. Senki mást nem enged a szívébe többé. Szembe kellett néznie a tényekkel, és meg is tette. Minden óvatossága, ön uralma és önként vállalt magánya ellenére érzelmi védekezőrendszere csődöt mondott, és Gabrielle beragyogta
a lelkében tátongó sötétséget, ahogyan erre soha senki más nem lesz képes. – Istenem, olyan puha vagy – cirógatta, ujjait végigsimította a lány oldalán, hasán, csípője finom vonalán. Szájon csókolta. – Olyan édes. Keze lejjebb vándorolt, a combjai közé, és gyengéden széttárta őket, hogy folytathassa a felfedezést. – Olyan nedves – mormolta, nyelvével benyomulva a lány ajkai közé, miközben ujja beférkőzött a bugyijába, puha, nedves, hívogató nyílásába. Ujjával behatolt, először csak tapogatózón, aztán mélyebben. A lány belekapaszkodott, teste még inkább ívbe feszült, amikor két másik ujj is belenyomult, és bársonyos hüvelyét cirógatta, amely szorosan körülölelte őket. A férfi abbahagyta a csókot, és lehúzta a parányi csipkebugyit, amely a lánytól még elválasztotta. Lecsúszott a lábai közé, széttárta őket, és elmerült bennük. – Olyan gyönyörű – suttogta megigézve a lány tökéletességétől. Hozzásimította arcát, ujjaival szétnyitotta, és nyalogatni kezdte a csiklóját és nedves nyílását. Gyors orgazmushoz juttatta a lányt, élvezte remegését, ahogy ujjaival a vállába kapaszkodva, hangos kiáltással elélvezett. – Úristen, asszony, tönkreteszel. Soha nem tudok betelni veled. Annyira lázba hozta, hogy a lányban lehet, hogy meg sem hallotta, a lány lélegzete elakad, mikor felcsúszott hozzá, és felé ereszkedett. Észrevette, hogy Gabrielle hirtelen elcsendesedik, de aztán a hangjától megfagyott benne a vér. – Lucan... a szemed... Ösztönösen elfordult. Túl késő volt. Tudta, hogy a lány meglátta éhes tekintetét, átváltozott szemét, ugyanazt a halálos szempárt, amit múlt éjjel látott. Bár inkább csupán az emberi szem számára lehetett nehéz különbséget tenni tegnapi, vérszomjtól lázas és mostani, forró vágytól égő tekintete között. – Kérlek – szólt gyengéden –, hadd lássalak... A férfi kényszeredetten visszafordult felé, öklére támaszkodott,
hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával. Látta a riadalmat a szemében, de a lány mégsem húzódott el. Alaposan megfigyelte, tanulmányozta Lucant. – Nem foglak bántani – mondta neki a férfi reszelős, mély hangon. Hagyta, hogy a lány meglássa agyarait is, miközben beszélt, képtelen volt testének változásait tovább eltitkolni előle. – Ez a vágytól van, Gabrielle. Te hozod ki belőlem. Ha csak rád gondolok... – halkan káromkodott. – Nem akarlak megrémíteni, de nem tudom befolyásolni. Nem, amikor ennyire átkozottul akarlak. – És a többi alkalom, amikor együtt voltunk? – ráncolta a szemöldökét Gabrielle. – Mindig eltitkoltad előlem? Eltakartad az arcod, elfordítottad a szemed, amikor szeretkeztünk? – Nem akartam, hogy megijedj. Nem akartam, hogy lásd, mi vagyok. – Gúnyosan folytatta. – De már úgyis tudod. Gabrielle lassan megrázta a fejét, megfogta Lucan arcát. Mélyen a szemébe nézett, minden vonását magába itta. Szeme nedvesen csillogott, hihetetlenül fényesen ragyogott. Túlcsorduló érzelmekkel folytatta. Nekem gyönyörű vagy, Lucan. Mindig, mindenhogy látni akarlak. Soha nem kell eltitkolnod előlem semmit, Őszintesége megindította a férfit. Pillantása nem eresztette Lucan vad tekintetét, közben simogatta az arcát, ujjai a férfi szétnyílt ajkaival játszadoztak. Lucan agyarai fájón lüktettek, és még hosszabbra nyúltak, ahogy a lány finom keze az arcát simogatta. Mintha bizonyítani akarna a férfinak – vagy magának –, egyik ujját becsúsztatta a férfi szájába. Lucan torkából mély, nyers morgás tört elő. Nyelve éhesen tapadt a lány ujjára, fogai gyengéden horzsolták bőrét, mikor ajkait bezárta, és mélyebbre szívta őt a szájában. Látta, hogy a lány nagyot nyel. Érezte a száguldó adrenalint, mely összekeveredett vágyával. Olyan átkozottul gyönyörű volt, lágy és odaadó, olyan bátor mindenben, amihez csak hozzáfogott, hogy csodálatot ébresztett benne. – Bízom benned – Gabrielle sötét szeme feketéllett a vágytól, ahogy lassan visszahúzta az ujját az éles fogak közül. – És akarlak. Minden porcikádat.
Képtelen volt többet elviselni. Állati vággyal vetette magát a lányra, medencéjével befurakodott a combja közé, és térdével széttárta őket. A lány nedves volt és forró, hívogatón simult a farkához, a férfi nem habozott többé. Egyetlen mély lökéssel belehatolt, ameddig csak tudott. Gabrielle örömmel fogadta magába, szorosan körbe zárta, csodás, nedves forrósággal ölelte. Lucan élesen felszisszent, ahogy a fal összezárult, mikor ő először visszahúzódott. Újból kitöltötte a lányt, közben térdét a karjába vette, hogy még közelebb férkőzhessen, még mélyebbre nyomulhasson. – Igen – hízelgett a lány, és felvette a ritmust, ami már egyáltalán nem volt gyengédnek nevezhető. – Istenem, Lucan, igen! A férfi tudta, arckifejezése kíméletlen a vágytól; soha nem tükrözött ennyire vadállatias vonásokat, mint ebben a pillanatban, mikor vére olvadt lávaként száguldott, azt az énjét idézve, amely apja brutális vérvonalának átka. Keményen döfködte a lányt, közben próbált nem tudomást venni az egyre erősebben lüktető vágyról, amely még többet követelt, mint ez a végtelen gyönyör. Gabrielle torkát nézte, ahol finom bőre alatt egy vastag ér lüktetett. Szájában összefolyt a nyál, még akkor is, mikor érezte, gerince egyre jobban megfeszül az orgazmus közeledtével. – Ne hagyd abba – hangja még csak meg sem remegett. Közelebb húzta magához a férfit, állta félelmet tekintetét, közben állát simogatta. – Vedd el tőlem, ami kell. Csak... istenem, ne hagyd abba. Lucan orrát betöltötte a lány izgató, erotikus illata és a mellét, arcát és nyakát pírral bevonó vér halvány, fémes szaga. Kínlódva felüvöltött, amiért meg kell tagadnia magától – mindkettőjüktől – az eksztázist, amit csak a vámpír csókja hozhat el. Elszakította tekintetét a lány torkáról, és újult erővel hatolt a lány testébe, hogy megsemmisítő gyönyörhöz juttassa először őt, aztán saját magát. A megkönnyebbülés azonban szükségletének csupán egy részét elégítette ki. A mélyebbről fakadó vágy továbbra is megmaradt, és erősebb lett
Gabrielle minden egyes szívverésével. – A rohadt életbe – terült el az ágyon, hangja nyersen, lázasan csengett. – Mi a baj? – tette a vállára a kezét Gabrielle. Közelebb csúszott a férfihoz, melle bársonyosan a múlt a gerincéhez. Hallatszott pulzusának lüktetése, a vibrálás áttört a bőrén, húsán és csontjain, míg a férfi végül egyébre sem tudott már gondolni. Csak ez számított. – Lucan, jól vagy? – Az isten verje meg – hörögte elhúzódva a könnyű érintéstől. Felült az ágy szélén, kezébe temette az arcát. Remegő ujjakkal szántott végig a haján. Mögötte Gabrielle csendben maradt; odafordult hozzá, látta a kérdést a szemében. – Te nem tettél semmi rosszat. Csak túl jó veled, és muszáj... nem tudok betelni veled. – Minden rendben lesz. – Nem. Nem szabadna veled lennem, mikor... – szükségem van rád – súgta a teste. – Krisztusom, nagyon nem jó ez így. Újra elfordult, felállni készült. – Lucan, ha éhes vagy... ha vérre van szükséged... Közelebb mozdult hozzá. Átölelte a vállát, csuklója a férfi szájánál lebegett. – Jézusom, ne ajánld föl nekem! – hőkölt vissza Lucan, mintha mérget toltak volna az orra elé. Felállt, magára rántotta a nadrágját. Járkálni kezdett a szobában. – Nem iszom a véredből, Gabrielle. – Miért nem? – megbántottság és jogos értetlenség volt a hangjában. – Egyértelmű, hogy szükséged van rá. És mivel én vagyok itt az egyetlen emberi lény, be kell érned velem. – Nem erről van szó – rázta meg a fejét a férfi, erővel lehunyva a szemét, hogy féken tartsa magában a vadállatot. – Nem tehetem. Nem kötlek magamhoz. – Miről beszélsz? Megdugsz, de nem iszol a véremből, mert felfordul a gyomrod? – Élesen felnevetett. – El sem hiszem, hogy végül megsértődöm ezen! – Ez nem fog működni – Lucan magára volt dühös, amiért belement egy olyan beszélgetésbe, ami még mélyebbre taszítja őket, csak azért, mert nem képes önmagán uralkodni, ha a lány közelébe kerül.
– Nem lesz jó vége. Tisztáznom kellett volna a dolgokat már az elején. – Ha van valami mondanivalód, halljam. Tisztában vagyok vele, hogy vannak nehézségeid, Lucan. Eléggé lehetetlen nem észrevenni a tegnap este után. – Nem erről van szó. – Káromkodott egyet. – Illetve csak részben. Nem akarlak bántani. Ha a véredet veszem, akkor viszont foglak. Előbb vagy utóbb, ha vérkötelék van köztünk, fájdalmat okozok neked. – Vérkötelék? – kérdezte lassan a lány. – Hogyan? – Kiválasztott vagy, Gabrielle – a lány bal vállához mutatott. – Itt a jel, a füled alatt. A lány a homlokát ráncolta, ujjával pontosan megtalálta az apró könnycsepp és félhold alakú elváltozást. – Ez? Ez csak egy anyajegy. Ott van, mióta az eszemet tudom. – Minden kiválasztott magán hordja ezt a jelet valahol. Savannahnak és a többieknek is van. Az anyámnak is volt. Mindannyi ótokon ott van. A lány elcsendesedett. A hangja egészen vékonyka lett. – Mióta tudod ezt rólam? – Már az első éjjel láttam, amikor elmentem a lakásodba. – Mikor elkérted a mobilomat a képek miatt? – Utána – jött a válasz. – Mikor később visszamentem, te pedig az ágyadban aludtál. A lány most értette meg. Arcán meglepetés keveredett felháborodással. – Te ott voltál. Azt hittem, csak álmodlak. – Soha nem érezted, hogy ahhoz a világhoz tartozol, amiben élsz, mert az nem a te világod, Gabrielle. A fotóid, az, hogy olyan helyekhez vonzódsz, ahol vámpírok laknak, zavaros érzelmeid a vérrel kapcsolatban és a kényszer, hogy saját véredet vedd – mind a valódi éned részei. Látta a lányon, küzd magával, hogy elhiggye, amit hall, és utálta, hogy nem tudja számára megkönnyíteni a dolgot. Ennyi erővel akkor el is mondhat neki mindent, és túl lesznek rajta.
– Egy napon találkozol majd valakivel, aki megérdemel, és párodul fogadod. Ő csak belőled iszik, te pedig belőle. A vér egyesít benneteket. Ez a fajtánk titkos fogadalma. Amit én nem adhatok meg neked. Akár meg is pofozhatta volna, látva a lány fájdalmas arckifejezését. – Azért nem, mert nem tudod... vagy, mert nem akarod? – Számít ez? A lényeg, hogy nem fog megtörténni, mert nem engedem. Ha vérkötelék van köztünk, hozzád leszek láncolva, amíg élek, te pedig hozzám. Soha nem szabadulsz tőlem, mert a kötelék kényszerít, hogy megtaláljalak, bárhová mész is. – Miért gondolod, hogy elfutnék előled? – Egy nap le fog győzni, ami ellen harcolok, és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az utamba kerülj, amikor elkap. – A vérszomjról beszélsz, ugye? – Igen – ez az első alkalom, hogy nyíltan elismerte, még magának is. Hosszú évekig sikerült elrejtenie. De nem a lány elől. – A vérszomj fajtám legnagyobb gyengéje. Ez egyfajta függőség, kárhozatos pestis. Ha egyszer a markába kaparint, nagyon kevés vámpírnak van ereje hozzá, hogy kiszabaduljon a fogságából. A fertőzöttek vérszopókká lesznek, és akkor örökre elvesztek. – Hogy történik? – Mindenkinél másképp. Néha a kór lassanként fészkeli be magát áldozatába. Nő az éhség, te pedig kielégíted. Ahányszor jelentkezik, annyiszor, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy soha nem tudsz jóllakni. Másoknál egy óvatlan pillanatban, mikor túl sok vért isznak, nincs visszaút. – Nálad melyik játszik? A férfi mosolya nem volt mosoly többé, inkább vicsorgás. – Abban a kétséges megtiszteltetésben van részem, hogy apám vére folyik az ereimben. Ha a vérszopók vadállatok, semmik azokhoz az istencsapásaihoz képest, akiktől az egész fajunk ered. Az első generációsok számára mindig ott a kísértés, sokkal erősebben, mint bárki másban. Ha tudni akarod az igazságot, azóta küzdök a vérszomj ellen, mióta először kóstoltam vért.
– Szóval problémád van ezzel, de túljutottál rajta tegnap éjjel. – Képes voltam visszatartani, amit nem kevés részben neked köszönhetek, de minden alkalommal rosszabb lesz. – Legyőzöd legközelebb is. Együtt fogjuk legyőzni. – Nem ismered a múltamat. Már mindkét bátyám a betegség áldozatául esett. – Mikor? – Nagyon régen – homlokát ráncolva a régmúltra gondolt, amelyet nem szeretett bolygatni. A szavak azonban gyorsan jöttek, akár át akarta élni a történteket, akár nem. – Evran, hármónk közül a középső, nem sokkal azután lett vérszopó, hogy felnőtt korba lépett. Csatában vesztette életét, amelyben a rossz oldalon harcolt a faj és a vérszopók közti hosszú háborúskodásban. Marek volt a legidősebb, nem ismerte a félelmet. Ő, Tegan és én alkottuk a faj harcosainak első csapatát, akik szembeszálltak a megmaradt Ősökkel és vérszopó csapataikkal. A nagy pestisjárvány idején alapítottuk meg a rendet. Kevesebb mint száz évvel később Marek is a vérszomj áldozata lett; a Napot hívta segítségül, hogy véget érjenek szenvedései. Hosszú idővel ezelőtt Tegan is közel került ahhoz, hogy a függőség magának követelje. – Sajnálom – szólt lágyan Gabrielle. – Annyi veszteség ért miatta. És a vérszopókkal tartó háborúság miatt is. Látom, miért rémiszt meg annyira. Már a nyelve hegyén volt a nyegle válasz – valami baromság, amit gondolkodás nélkül odavetett volna a harcosoknak, ha egyáltalán álmodni merészelnek arról, hogy ő bármitől is megijed. Torkára forrt azonban az elutasító visszavágás, amikor Gabrielle-re nézett, mert tudta, hogy mindazok közül, akik hosszú élete során ismerték, a lány érti meg őt legeslegjobban. Annyira ismerte őt, mint senki más, és egyik felének hiányozni fog, ha eljön az ideje, hogy elküldje egy menedékbe, ahol szebb jövő vár rá. – Nem tudtam, hogy ilyen hosszú közös múltatok van Tegannel. – A kezdetekig nyúlik vissza az ismeretségünk. Mindketten első
generációsok vagyunk, mindketten a faj védelmére esküdtünk. – Mégsem vagytok barátok. – Barátok? – nevetett Lucan, felidézve az évszázadok óta fennálló ellenségeskedést kettőjük között. – Tegannek nincsenek barátai. Ha lennének is, engem holtbiztos, hogy nem számítana közéjük. – Akkor miért engeded, hogy itt maradjon? – Az egyik legjobb harcos, akit valaha ismertem. A rend iránti elkötelezettsége mélyebben gyökerezik, mint a gyűlölete irántam. Osztozunk abban a hitben, hogy semmi nem fontosabb, mint a faj jövőjének védelme és biztosítása. – Még a szerelem sem fontosabb? Lucan egy pillanatig nem tudott megszólalni, mellbe vágta az őszinte kérdés, és nem akart belegondolni, hová vezet. Nem volt tapasztalata ezzel az érzéssel kapcsolatban. És a jelenlegi életvitele mellett nem is akarta, hogy bármi köze legyen hozzá. – A szerelem azoknak a férfiaknak való, akik a könnyebb életet választják a menedékekben. Nem a harcosoknak. – Néhányan vitába szállnának itt ezzel. – Én nem vagyok ők – nézett Gabrielle-re a férfi egykedvűen. A lány lehajtotta a fejét, hosszú szempillái eltakarták a szemét. – Akkor én hogy jövök a képbe? Jó időtöltés vagyok a vérszopók elleni harcok és az arra irányuló próbálkozásaid szünetében, hogy mindent az irányításod alatt tarts? – Mikor felnézett, könny csillogott a szemében. – Csak játék vagyok, amit bármikor előveszel, ha úgy tartja kedved? – Eddig még nem hallottalak panaszkodni. A lánynak elakadt a lélegzete, egy pillanatra hang sem jött ki a torkán, annyira felháborodott, és minden joga megvolt hozzá. Aztán eltűnt a sértett arckifejezés. A lány arca kemény lett és hideg, mint az üveg. – Baszd meg. A férfi iránti megvetése teljességgel érthető, mégis nehéz volt lenyelni. Mástól nem tűrné el ezt a sértést. Ezelőtt soha senki nem is merte próbára tenni őt, Lucant, a zárkózott, hidegvérű gyilkost, aki nem tolerálta a gyengeség semmilyen
formáját, legkevésbé önmagában nem. A hosszú évszázadok során elsajátított és tökélyre vitt fegyelme és önuralma ellenére itt áll az egyetlen nő előtt, akit volt olyan bolond, hogy közel engedett magához, és hagyja neki, hogy ízekre cincálja. Továbbá törődött vele, sokkal jobban, mint kellett volna. Ami csak még visszataszítóbbá tette, hogy megbántotta őt, és az sem vigasztalta, hogy múlt éjjel világos lett számára, igenis el kell löknie magától. Elkerülhetetlen volt, hogy így történjen, és csak tovább rontana a helyzeten, ha úgy tenne, mintha a lány valaha is beleillene az ő életébe. – Nem akarok neked fájdalmat okozni, Gabrielle, de tudom, hogy bekövetkezik. – Mit gondolsz, mit teszel épp most is? – suttogta a lány remegő hangon. – Tudod, én hittem neked. Istenem, minden egyes hazugságodat elhittem, amivel kábítottál. Még azt a baromságot is, hogy segítesz megtalálni a valódi utamat. Tényleg azt hittem, törődsz velem. Lucan tehetetlennek érezte magát, utolsó senkiházinak, amiért hagyta ennyire kicsúszni a dolgokat a keze közül a lánnyal kapcsolatban. Odament egy fiókos szekrényhez, kivett egy tiszta inget, és felvette. Útban a folyosóra vezető ajtó felé megtorpant, és visszafordult a lány felé. Olyan nagyon meg akarta érinteni, változtatni a dolgokon, de tudta, hibát követne el. Egyetlen érintés, és újra a karjaiba zárná. És akkor nem engedné el többé. Kinyitotta az ajtót, hogy kisétáljon. – Megtaláltad az utad, Gabrielle. Ahogy mondtam. Azt viszont soha nem állítottam, hogy velem fogod járni.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Lucan szavai, az összes megdöbbentő dolog, amit neki mondott, még akkor is Gabrielle fülében csengtek, mikor kilépett a gőzölgő fürdőszobai zuhany alól. Elzárta a csapot, megtörülközött, és azt kívánta, bárcsak a forró víz elmosta volna a fájdalmat és zavart, amit érzett. Annyi minden zúdult rá mostanában, és mind közül a legfontosabb, hogy Lucan nem akar vele lenni. Próbálta magának megmagyarázni, hogy a férfi soha nem ígért semmit, de ettől csak még ostobábbnak érezte magát. Lucan soha nem kérte, hogy a szívébe tiporhasson; ő önként és dalolva helyezte szívét a bakancsa sarka alá. A fürdőszoba egyik falát teljes hosszában elfoglaló tükör elé hajolt, félresöpörte vizes haját, hogy megvizsgálja a karmazsin színű anyajegyet a bal füle alatt. Vagyis inkább a kiválasztottak jelét, javította ki magát, a pici könnycseppre meredve, amely a félhold tányérjába hullott. A sors fintora révén az aprócska jel Lucan fajtájához kötötte, mégis pontosan emiatt nem lehetett vele. Talán a férfi nem akarta vagy nem volt szüksége a vele járó bonyodalmakra, de a lánynak sem volt fáklyásmenet az élete, mióta megismerkedtek. Lucannek köszönhetően véres alvilági háborúba csöppent, amitől a legrosszabb belvárosi, nőket erőszakoló bandák is csupán játszótéri rosszcsontoknak tűnnek. Feladta a legkellemesebb Beacon Hill-i lakást, amit: csak kívánhatott magának, és könnyen elveszítheti, ha nem megy vissza, és nem lát munkához, hogy fizetni tudja a számlá-
it. A barátainak fogalmuk sincs arról, hol: lehet, de ha most elmondaná nekik, veszélybe sodorhatná az életüket. Mindezek tetejében jó úton jár afelé, hogy beleszeressen a legsötétebb, leghalálosabb, érzelmileg legzárkózottabb férfiba, akit valaha ismert. Akiről épp csak most derült ki, hogy vérszomjas vámpír. Akkor már viszont legyünk teljesen őszinték. Nemcsak félig szeretett bele Lucanbe, hanem totálisan, fülig, tetőtől talpig, halálosan, soha-nem-fog-túljutni-rajta szerelemmel. – Irtó jó – közölte szerencsétlen tükörképével. – Állati briliáns. Mindazok ellenére, amit a férfi hozzávágott, semmi mást nem akart, csak odamenni hozzá, bárhol is legyen a házban, és a karjaiba bújni, mert az volt az egyetlen hely a világon, ahol biztonságban érezte magát. Ja, tényleg jó lett volna még nyilvánosan is leégetnie magát azután, amit most próbál feldolgozni. Lucan világosan fejezte ki magát: bármi is volt kettőjük között, ha volt is egyáltalán a testi kapcsolaton kívül egyéb is, annak vége. Gabrielle visszasétált a hálóba, gyorsan felöltözött. Gyorsan el akart tűnni a férfi lakosztályából, mielőtt Lucan visszajön, ő pedig valami hülyeséget művein Vagyis, helyesbített az összegyűrt ágyneműre pillantva amely még viselte szeretkezésük nyomait, valami még nagyobb hülyeséget. Azzal az ötlettel osont ki a szobából, hogy megkeresi Savannah-t és talán valami telefont, amellyel érintkezésbe léphet a külvilággal, lévén, hogy Lucan még mindig nem adta vissza a mobilját. A folyosó zavarba ejtő volt, el is tévedt néhányszor, míg végül sikerült betájolnia magát. Közel járt az edzőtermekhez, a célba érő lövedékek szaggatott csattanásaiból ítélve. A lány befordult egy sarkon, de az út közepén tornyosuló merev, bőrből és fegyverekből emelt fal hirtelen megállásra kényszerítette. Gabrielle felnézett, aztán még feljebb, míg tekintete egy összehúzott zöld szempárból áradó hideg fenyegetéssel találkozott. A hűvös, számító szemek borzos homokszín haj alól meredtek rá, mint egy
vadmacskáé, amely aranyló nád mögül lesi áldozatát. A lány nagyot nyelt. Tapintható volt a férfi hatalmas testéből és mereven fixírozó ragadozószeméből áradó veszély. Tegan. Eszébe jutott az ismeretlen férfi neve: ő volt a hat harcos közül az egyetlen, akivel Gabrielle még nem találkozott. Az egyetlen, akivel alig leplezték kölcsönös megvetésüket Lucannel. A harcos nem mozdult a lány útjából. Arra sem reagált, amikor a lány beleütközött, egy kis görbülettől eltekintve a szája sarkában, amikor lenézett oda, ahol a lány melle hozzápréselődött a mellkasa alatti kőkemény izomkötegének. Úgy egy tucatnyi fegyvert viselt, amit még megfejelt vagy százkilónyi színizommal. A lány hátralépett, aztán oldalra, biztos, ami biztos. – Bocsánat. Nem láttalak. A férfi nem válaszolt, de Gabrielle úgy érezte, minden, ami benne lejátszódik, nyitott könyv a másik előtt, attól a tizedmásodperctől kezdve a veséjébe lát, mióta beleütközött. Tegan jeges, érzelemmentes pillantása azt sugallta, mindent tud róla. Bár nem szólt egy szót sem, és arca sem fejezett ki semmit, mintha élve boncolta volna fel a lányt. Gabrielle úgy érezte, mintha... betörtek volna a magánszférájába. – Elnézést kérek – suttogta. Mikor kikerülte volna, hogy folytassa az útját, a férfi megállította. – Hé – hangja lágyabb volt, mint képzelte, mély, sötéten reszelős. Különös ellentétben állt merev pillantásával, amellyel töretlenül őt bámulta. – Tegyél magadnak egy szívességet, és ne engedd magadhoz túl közel Lucant. Igen jó esély van rá, hogy a vámpír nem él már sokáig. Mindenféle érzelem hiányzott a hangjából, csak tényeket közölt. A harcos elsétált a lány mellett, közönye amely a folyosó levegőjére telepedett, borzongásra késztette Gabrielle-t, felkavarta és beleette magát a csontjaiba. Mire utána fordult, Tegan, nyugtalanító jóslatával egyetemben, el-
tűnt. Lucan egy fényes 9 mm-es pisztolyt egyensúlyozott a tenyerén, majd felemelte, és beleeresztett egy sorozatot a lőtér másik végén felállított célpontba. Bár jólesett újra az ismerős terepen lenni, szeretett munkaeszközei társaságában mozogni felforrósodod vérrel, alig várva már a következő ütközetet, gondolata mégis minduntalan visszakalandoztak Gabrielle-hez. A fenébe is, jól kitolt vele a lány. Mindazok ellenére, amit azért mondott neki, hogy eltávolítsa magától, be kellett vallania, ugyancsak mély érzelmeket táplált iránta. Mennyi idejük lenne együtt? És főként, ő maga mit gondolt, hogyan fogja kezelni azt a helyzetet, hogy el kell engednie a lányt? Főleg, hogy azzal a tudattal küldi el, hogy más társat fog találni magának? Kezdtek átkozottul bonyolódni a dolgok. Átkokat sziszegett maga elé. Kilőtt még néhány töltényt, élvezettel lélegezte be a forró fém és csípős füst elegyét, mikor a bábu mellkasa szétrobbant a becsapódások erejétől. – Mit gondolsz? – Nikolai fagyos acélkék szemei csak úgy ragyogtak. – Szép a kicsike, mi? Érzékeny, mint a fene. – Ja, jó fogása van, tetszik – Lucan visszabillentette a kibiztosítót, majd egy másik fegyverre esett a pillantása. – Automatává alakított Beretta 92FS adagoló egységgel? Szép munka, haver! Nagyon szép. Niko vigyorgott. – És még nem láttad a töltényeket, amikkel ez a rosszfiú működik. Átalakítottam néhány tompa hegyű, polikarbonát végű töltényt. Kivettem a lőport a poli végéből, és titániumport öntöttem a helyére. – Na, az durván rombolni fog, ha a rohadékok vérkeringésébe kerül! – tette hozzá Dante, aki mindeközben tőreit élezte a fegyverszekrényen ücsörögve. A vámpírnak igaza volt. A múltban úgy lehetett legegyszerűbben elpusztítani a vérszopókat, ha testüket elválasztották a fejüktől. Működött is a dolog, amíg a kard volt az egyetlen fegyverük, de a modern technológia új kihívás elé állította mindkét oldalt.
Végül az 1900-as évek elején a faj felfedezte a titániumnak a vérszopó vámpírok fokozottan aktív vérkeringésére gyakorolt maró hatását. Az allergiának köszönhetően, amelyet a vérükben kialakult sejtmutáció felerősített, a vérszopók úgy reagáltak a titániumra, mint a víz a pezsgőtablettára. Niko elvette a fegyvert Lucantől, és úgy dédelgette, mint valami értékes kitüntetést. – Amit itt látsz, az a megtestesült vérszopó-irtó. – Mikor próbálhatjuk ki? – kérdezte Rio. – Mit szóltok a ma estéhez? – Tegan némán lépett be, hangja viszont úgy hatolt keresztül a szobán, mint a készülődő vihar robajlása. – Arra a helyre gondolsz, amit a kikötőnél derítettél fel? – kérdezte tőle Dante. Tegan bólintott. – Úgy néz ki, az az egyik rejtekhelyük, talán egy tucatnyian lehetnek ott. Szerintem még zöldfülűek, nemrég váltak vérszopóvá. Nem lesz nagy ügy végezni velük. – Nem mostanában volt, hogy rajtaütöttünk valamelyik szállásukon – vigyorgott fülig érő szájjal Rio. Végre buli van! Lucan a homlokát ráncolta. – Hogy a pokolba lehet, hogy most hallok erről először? Tegan lapos pillantást küldött felé. – El vagy maradva, haver. Amíg te a nőddel szórakoztál egész éjjel, mi kint voltunk, és végeztük a munkánkat. – Ez övön aluli volt – szólt rá Rio. – Még tőled is Tegan. Lucan higgadtan fogadta a pofont. – Nem, igaza van. Kint kellett volna lennem és a dolgomat végezni. El kellett intéznem pár dolgot. Megtörtént. Többé nem lesz vele gond. Tegan önelégülten vigyorgott. – Tényleg? Mert meg kell hogy mondjam, mikor néhány perce összefutottam a kiválasztottal a folyosón, elég feldúltnak látszott. Mintha valaki épp összetörte volna szegény lány szívét. Úgy tűnt, szüksége lenne egy kis vigasztalásra. Lucan őrült, fekete haraggal üvöltött a vámpírra. – Mit mondtál neki? Hozzáértél? Ha bármit tettél vele... Tegan iszonyú jól szórakozott. – Lazíts, ember! Ne húzd fel magad, nem érdekel a nőd!
– Maradjon is így! – figyelmeztette Lucan. Megfordult, látta a többiek kérdő pillantását. – Egyikőtöknek sincs vele semmi dolga, megértettétek? Gabrielle Maxwell a saját személyes védelmem alatt áll, amíg itt van. Ahogy elmegy a menedékbe, nekem sincs vele dolgom többé. Beletelt egy percbe, mire lenyugodott, és nem érezte a késztetést, hogy Teganre ugorjon. Egy napon talán annak is eljön az ideje. Nem hibáztathatta igazán, amiért ennyire neheztel rá. Ha Teganből ilyen lelketlen, gonosz vadállat vált, abban az ő keze is benne van. – Visszatérhetünk végre a feladatra? – vicsorogta, ezzel megakadályozta, hogy bárki tovább feszítse a húrt. Részleteket kérek a kikötői rejtekhelyről. Tegan belekezdett annak leírásába, mit sikerült megfigyelnie a feltehetően vérszopók lakta hely körül, és javaslatot tett, hogyan lenne érdemes megtámadni. Bár információ forrása zavarta kicsit, Lucan el sem tudott képzelni jobb alkalmat sötét hangulata levezetésére, mint az ellenség lerohanása. Isten tudja, ha újból Gabrielle közelébe kerülne, az összes macsó szövege a kötelességről és arról, hogy mi helyes a lány részéről, szempillantás alatt füstbe menne. Jó pár óra eltelt, mióta kisétált a szobájából, ám még mindig csak ő járt az eszében. A vágy végigvágott rajta, ha csak puha, meleg bőrére gondolt. Ha pedig az jutott eszébe, mennyire megbántotta, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Pedig igaz szövetségesre lelt benne, mikor fedezni kellett a többi harcos előtt. A lány megjárta vele a poklot is múlt éjjel, kitartott mellette, oly gyöngéden és tele szeretettel, igazi társhoz méltón, amelyről minden férfi álmodik. Veszélyes gondolatok, bármerről is nézte. Újra bekapcsolódott a támadásról szóló társalgásba, egyetértve azzal, hogy legjobb mindjárt a vérszopók szálláshelyére lecsapni, ahelyett hogy egyesével kapnak el őket, ha épp szembe jönnek velük az utcán. – Itt találkozunk naplementekor, felfegyverkezünk és indulunk. A harcosok beszélgetve szétszéledtek, Tegan mögöttük bandukolt. Lucan nézte az egykedvű magányos farkast, aki olyan átkozott
büszke volt arra, hogy nincs szüksége senkire. Tegan szándékosan különült el a többiektől, de nem volt mindig ilyen. Régen ő volt a dédelgetett kedvenc. Született vezető. Naggyá válhatott volna, azzá lett. Ám minden megváltozott egyetlen éjszaka leforgása alatt. Onnantól kezdve nem volt megállás a lejtő Tegan padlóra került, nem volt visszaút. És bár soha nem vallotta be a harcosnak, Lucan soha nem bocsátotta meg magának, hogy szerepet játszott társa bukásában. – Tegan, várj! A vámpír szemmel látható vonakodással állt meg. Nem fordult felé, csak állt csendben, arrogáns testtartással, míg a többiek kiléptek az edzőteremből a folyosóra. Amikor egyedül maradtak, Lucan megköszörülte a torkát, és első generációs testvéréhez fordult. – Neked és nekem van egy kis problémánk, Tegan. – Ó, jaj, mindjárt értesítem a médiát. – Ez a dolog kettőnk között nem fog megoldódni. Túl hosszú ideje tart már, túlságosan elmérgesedett. Ha ki akarod egyenlíteni a számlát... – Felejtsd el! Ősrégi történet. – Nem, ha képtelenek vagyunk eltemetni. – Mire akarsz kilyukadni, Lucan? – nézett rá ellenségesen Tegan. – Csak azt akarom mondani, most kezdem megérteni, mit is veszítettél. Hogy mit vétettem ellened – rázta meg lassan a fejét Lucan, majd beletúrt a hajába. – T, tudnod kell, ha lett volna más kiút... ha a dolgok másképp alakultak volna... – Jézus atyám. Te most bocsánatot akarsz kérni tőlem? – Tegan zöld szeme olyan szúrósan meredt Lucanre, hogy üveget lehetett volna metszeni vele. – Ne erőlködj, haver! Úgy ötszáz évet késtél vele. És a sajnálkozás kurvára nem old meg semmit, nem igaz? Lucan összeszorította a fogát, letaglózta a hatalmas férfiból áradó valódi gyűlölet, amely megszokott, hűvös közönye helyébe lépett. Tegan nem bocsátott meg neki. Közelről sem. – Mindezek után nem is tűnt valószínűnek, hogy valaha meg fog oldódni.
– Nem, T. Igazad van. A sajnálkozás nem old meg semmit. Tegan egy hosszú pillanatig bámult rá, aztán sarkon fordult, és kiment a szobából. Élőzene dübörgött a hűtőszekrény méretű erősítőkből a zártkörű, föld alatti éjszakai mulató elülső részében, bár a „zene” kissé nagylelkű jelző volt a banda szánalmas nyivákolására és disszonáns gitárszólamaira. A bandatagok robotmozdulatokkal vonaglottak a színpadon, hadartak, és többször tévesztettek ritmust, mint nem. Tömören: szarok voltak. Ki várhatna azonban profizmust az emberi lényektől, amikor nagy tömeg vérszomjas, táplálkozó vámpír előtt kell játszaniuk? A vérszopók vezére a jótékony homályból figyelt haragosan öszszehúzott szemmel. Őrjítő fejfájással érkezett nemrég; most épp a halántéka akart szétrobbanni. Hátradőlt puha párnái közé magánbokszában, untatta a véres ünnepség. Intett, és azonnal előtte termett egyik őrszeme. Elutasítóan mutatott a színpad felé. – Valaki vessen véget a szenvedéseiknek. Na meg az enyémeknek. Az őr bólintott, aztán felszisszent. Ahogy hátrahúzta ajkát, szájából előtűntek óriási agyarai. Erősen nyáladzott, előre élvezte a rá váró mészárlást. Elügetett végrehajtani a parancsot. – Jó kutya – mormolta hatalmas gazdája. Megörült, amikor mobilja hirtelen megcsörrent, volt oka kimenni levegőzni. Másféle hangzavar kezdődött a színpadon, most, hogy a zenekar tagjait megrohanta egy csapat őrjöngő vérszopó. A klubban kitört a teljes anarchia, vezérük ezért átment a színpad mögötti magánszobába, és elővette a mobiltelefont zakója belső zsebéből. Arra várt, hogy rengeteg vérrabszolgája közül keresse valamelyik lenyomozhatatlan telefonjáról. Legtöbbjüket azért állította szolgálatba, hogy Gabrielle Maxwellről és a fajhoz fűződő kapcsolatáról gyűjtsenek információt. Ám ez a hívás nem tőlük jött. Már azelőtt tudta, hogy szétnyitotta volna a mobilt, és meglátta az azonosítatlan hívó fél kijelzést világítani a képernyőn. Kíváncsian vette fel. A hang a vonal túlsó végén nem volt ismeretlen. Bonyolítottak egy titkos üzletet nemrég, és volt még mit meg-
beszélniük. Buzdítására a hívó részleteket fedett fel egy ma esti rajtaütésről, amely egy kisebb vérszopó szállás ellen irányult a városban. Néhány másodperc alatt megtudott mindent, ami ahhoz kellett, hogy a rajtaütés sikeres legyen számára – a helyszínt, a harcosok módszereit, útvonalát, támadási tervét –, azzal a kikötéssel, hogy a faj egyik tagja élje túl a megtorlást. Őt nem végezhetik ki, csupán sebesítsék meg annyira, hogy soha többé ne tudjon harcolni. A többiek sorsa, köztük a szinte megállíthatatlan Lucan Thorne-é is, a vérszopók kezében van. Lucan halála már korábbi egyezségüknek is részét képezte, de a terv kivitelezése nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Ezúttal a hívó biztosítékot akart, hogy végre is hajtják. Elment egészen odáig, hogy emlékeztette a férfit a jelentős összegre, amit mindezért kapott, és amiért illik megdolgoznia. – Tudatában vagyok az egyezségünknek – dühöngött a férfi a telefonba. – Ne kényszerítsen, hogy még több pénzt követeljek magától! Esküszöm, megbánja! Vad káromkodással összecsapta a mobilt, elvágva az óvatos viszszakozást, mely fenyegetését követte a vonal túloldaláról. Csuklóján a dermaglifek a dühét tükröző mély árnyalatokban lüktettek, a színek beleolvadtak az álcázás céljából rájuk tetováltatott egyéb jelekbe. Utálta, hogy vérvonalát, születési jogát közönséges tinta alá kell rejtenie és titokban tartania. Gyűlölte, hogy az árnyékban kell léteznie, majdnem annyira, mint azokat, akik az útjában álltak céljai megvalósításának. Dühöngve tért vissza a klub termébe. A sötétbe szeme hadnagyára villant, az egyetlen vérszopóra, aki Lucan Thorne szemébe nézett, és mégis életben maradt. Intett az óriási termetű férfinak, hogy menjen oda hozzá, aztán kiadta az éjszakai játszadozásukhoz szükséges parancsokat. A titkos tárgyalások ellenére azt akarta, hogy Lucan Thorne öszszes harcosával egyetemben halott legyen, mire beköszönt a reggel.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
A férfi elkerülte őt a nap további részében, Gabrielle pedig úgy gondolta, talán jobb is így. Most pedig, hogy lement a nap, Lucan és öt harcosa egyként masírozott ki az edzőteremből, mindegyikük maga volt a megtestesült fenyegetés fekete bőrruhájukban, teljes fegyverzetben. Még Gideon is velük tartott a rajtaütésre, Conlan helyett. Savannah és Eva a folyosón vártak, hogy elbúcsúzhassanak tőlük. Szorosan, hosszan megölelték párjukat. Lágy, szerető szavakat suttogtak egymás fülébe. Gyengéd csókok árulkodtak a nők félelméről, melyeket a férfiak hasonlókkal viszonoztak nyugtatgatásképp, hogy hazatérnek kedvesükhöz. Gabrielle kissé távolabb állt az előcsarnokban, kívülállónak érezve magát, amikor látta, hogy Lucan mond valamit Savannah-nak. A kiválasztott bólintott, a férfi valami apró tárgyat tett a kezébe, aztán felnézett, pillantása megállapodott Gabrielle-en. Nem szólt semmit, nem mozdult felé, ám hosszan nézte, beitta látványát az őket elválasztó távolságon át. Aztán elment. A többiek előtt haladt, befordult a hosszú folyosó legvégén, és eltűnt szem elől. Csapata követte, nem maradt más utánuk, mint bakancsuk sarkának kemény csattanásai, és az acél fémes csörömpölése a nyomukban. –Jól vagy? - ment oda hozzá Savannah, majd gyengéden átölelte. –Igen, jól leszek.
–Azt akarta, hogy adjam ezt oda neked - és átnyújtotta Gábriellé mobilját. - Valamiféle békeajánlat? Gábriellé elvette, bólintott. - Nem alakulnak jól a dolgok köztünk. –Sajnálom. Lucán azt mondta, bízik benne, hogy megérted, nem hagyhatod el a házat, és nem mondhatod el a barátaidnak, hol vagy. De ha fel kell őket hívnod... –Köszönöm - halványan Gideon párjára mosolygott. –Ha el akarsz vonulni, érezd magad otthon bárhol a házban - ölelte meg még egyszer Savannah, aztán Evára pillantott, amikor a lány csatlakozott hozzájuk. –Nem tudom, ti hogy vagytok vele - Eva gyönyörű arca csupa aggodalom volt -, de rám férne egy ital. Vagy három. –Talán mindannyiunknak jólesne egy kis bor és a társaság - válaszolt Savannah. - Gabrielle, csatlakoz, hozzánk, ha készen állsz. Nálam leszünk. –Rendben, és köszönöm. A két nő elment, csendben beszélgettek, egymásba karolva távolodtak a kacskaringós folyosón Savannah és Gideon lakosztálya felé. Gábriellé a másik irányba indult, nem tudta, hol is szeretne lenni. Bár nem volt teljesen igaz. Lucannel akart lenni, a karjában, de jobbnak látta, ha elfelejti ezt a kétségbe esett kívánságát, mégpedig gyorsan. Nem fog könyörögni neki, hogy akarja őt, és mivel feltehetően egy darabban tér vissza a ma esti csatából, jobb, ha felkészül rá, hogy mindörökre kiverje a fejéből. Az előcsarnok egyik félhomályos szegletében látszó, nyitott ajtó felé vette az irányt. Az üres szobát egyetlen szál gyertya világította meg. A magány, a régi fa és a füstölő szertefoszló illata becsábította. A ház kápolnájában találta magát, emlékezett rá, hogy járt már itt, mikor Savannah körbevezette. Gábriellé végigsétált a két padsor között az előttük magasodó emelvény felé. Ott állt a gyertya, az olvadó, vörös viaszoszlop. A láng mélyen a belsejében járt már, lágy karmazsinvörös fényt árasztva. Leült az első padba, hagyta, hogy a hely békéje magába fogadja.
Kinyitotta a mobilját. Villogott az üzenetjel. Gábriellé meghallgatta az első hangposta üzenetet. Megan kereste két napja, az idő tájt, amikor a parkbeli vérrabszolga-támadás után a lakására is telefonált. –Gabby, megint én vagyok. Egy rakás üzenetet hagytam az otthoni rögzítődön, de nem hívtál vissza. Hol vagy? Most már igazán kezdek aggódni! Nem hiszem, hogy egyedül kéne maradnod azután, ami történt! Hívj vissza, ahogy megkapod ezt az üzenetet! De abban a pillanatban, mikor meghallgattad, rendben? Gábriellé kitörölte, jött a következő. Éjjel tizenegy körül érkezett, Kendra fáradt hangja jelentkezett. –Szia. Otthon vagy? Vedd fel, ha igen. Hogyaza, elég későre jár... bocs! Talán alszol. Azért hívok most körbe mindenkit, mert összejöhetnénk egy italra, utána meg el is mehetnénk táncolni valahová. Mit szólsz a holnap estéhez? Hívj! Úgy tűnt, Kendrával minden rendben, legalábbis pár órája még így volt. Emiatt hál'istennek nem kell aggódnia. Viszont ott volt még a fickó, akivel járt. A vérszopó, helyesbített, és elfogta a félelem, ha a barátnőjére tudtán kívül leselkedő veszélyre gondolt, amelyből ő maga is forgott az utóbbi időben. Az utolsó üzenethez ugrott. Megan volt megint, pár órája hívta. –Szia, szívem. Csak bejelentkeztem. Felhívsz még ebben az életben, hogy elmeséld, hogy ment az este a rendőrségen? Biztos vagyok benne, hogy a nyomozód örült, hogy látott. De belehalok, ha nem hallom, mennyire örült pontosan! Megan hangja nyugodt volt, incselkedő, teljesen normális. Nyoma sem volt benne a pániknak, ami a vonalas telefonjára és mobiljára küldött előző üzeneteiből sütött. Mintha mi sem történt volna. Merthogy se neki, se zsaru barátjának nem volt semmi oka az aggodalomra, mióta Lucán kitörölte a memóriájukat. –Ja, és ma este Jamie-vel vacsorázom a kedvenc helyeden. Ha ráérsz, tipegj ide! Hétkor találkozunk. Foglalunk helyet neked is! Gábriellé kitörölte ezt is, aztán megnézte az órát: 19.20. Annyival legalább tartozott a barátainak, hogy felhívja őket, és tudatja velük, jól van. Szerette volna hallani a hangjukat is, ennyi ma-
radt csupán, ami a régi életéhez kötötte, melyet még nem forgatott fel Lucán Thorne. Megnyomta a gyorshívó gombot, ami Megan számát tárcsázta, és izgatottan várakozott. Tompa beszélgetés szűrődött a háttérből, mielőtt barátnője beleszólt volna. –Szia, Meg. –O, szia, hát megkerültél! Jamie, Gabby az! –Hol az a lány? Jön, vagy mi lesz? –Még nem tudom. Gabby, csatlakozol hozzánk? Gabrielle hallgatta barátai csevegésének oly jól ismert és szeretett összevisszaságát, és azt kívánta, bárcsak ott lehetne velük. Bárcsak visszatérhetne a régi életébe, mielőtt... –Ó, én... nem tudok. Valami közbejött, és... –Nem ér rá - közvetített Megan Jamie felé. - Hol vagy egyébként? Kendra hívott ma, téged keresett. Azt mondta, járt a lakásodnál, de nem voltál otthon. –Kendra volt nálam? Találkoztál vele? –Nem, de szeretne látni mindannyiunkat. Ügy tűnt, mintha végzett volna azzal a fazonnal a klubból. –Brenttel - harsogta túl Megant drámai túlfűtöttséggel Jamie. –Szakítottak? –Nem tudom - válaszolta Megan. - Kérdeztem, mi újság velük, erre csak annyit mondott, nem találkoznak többé. –Jó - sóhajtott fel megkönnyebbülten Gabrielle. -Ez nagyon jó hír. –És mi van veled? Mi olyan fontos, ami miatt nem jöhetsz velünk vacsorázni? Gabrielle homlokát ráncolva körülnézett. A vörös gyertya lángja imbolyogni kezdett, mikor gyenge légáramlat kavarta fel a levegőt. Halk lépések közeledtek, aztán valaki hirtelen, élesen levegőt vett, mikor észrevette, hogy nincs egyedül a kápolnában. Gabrielle megfordult, és egy magas, szőke nőt látott a nyitott ajtóban, aki bocsánatkérőn nézett rá, majd visszafelé indult. –Én, ö... épp nem vagyok a városban - suttogta sietősen a telefonba. - Pár napig valószínűleg távol leszek. Lehet, hogy még tovább. –Es mit csinálsz?
–Megbízást kaptam - Gabrielle utálta, hogy hazudnia kell, de nem volt más választása. - Srácok, nem sokára jelentkezem. Vigyázzatok egymásra. Szeretlek titeket. –Gabrielle... Letette, mielőtt elszólhatta volna magát. –Elnézést - szólt a szőke nő, ahogy Gabrielle közeledett hozzá. Nem láttam, hogy más is van a kápolnában. –Most már nincs. Kérlek, maradj! - mély sóhaj tört ki Gabrielleből. –Hazudnom kellett a barátaimnak. –Ó - a halványkék, lágy szempár együttérzőn tapadt rá. Gabrielle összehajtotta a telefont, kezébe rejtette I fényes ezüstös készüléket. - Múlt éjjel sietve kellett el hagynom a lakásom, hogy Lucán idehozzon. Egyik barátom sem tudja, hol vagyok, vagy miért kellett lelép nem. –Értem. Talán egyszer elmagyarázhatod nekik, mié kellett így tenned. –Remélem. Csak nem akarom őket bajba sodo azzal, hogy elmondom nekik az igazat. A nő hosszú aranyhaja előrebukott, ahogy megértően bólintott. - Te vagy Gabrielle, ugye? Savannah mesélte, hogy Lucán idehozott egy lányt, aki az ő védelme alatt áll. Én Danika vagyok. Conlan párja voltam. Gabrielle megszorította a felé nyújtott vékony kezecskét. - Nagyon sajnálom a társad elvesztését. Danika mosolygott, szomorúság remegett a szemében. Önkéntelenül, szinte láthatatlanul domborodó hasára simította a kezét. - Már korábban is szerettelek volna üdvözölni, de attól tartok, nem vagyok valami jó társaság mostanában. Nem volt kedvem elhagyni a lakrészemet az utóbbi napokban. Még mindig iszonyú nehéz... elfogadni az új helyzetet. Minden annyira más lett. –Hát persze.
–Lucán és a többiek igazán nagylelkűek és kedvesek velem. Mindegyikük megfogadta, hogy mindig védelmezni fog, ha szükségem lesz rá, akárhol legyek is. Megvédenek engem és a gyermekem. –Terhes vagy? –Tizennégy hetes. Olyan izgatottan vártuk a jövőt. Hosszú ideje készültünk már a családalapításra. –Akkor miért vártatok ilyen sokáig? - Gabrielle abban a pillanatban észrevette magát, ahogy kicsúszott a száján a kérdés. - Ne haragudj. Nem akarok kíváncsiskodni. Semmi közöm hozzá. Danika nem vette a szívére. - Nem kell bocsánatot kérned. Nem bánom, ha kérdezel, tényleg. Jólesik beszélnem az én Conlanemről. Gyere, üljünk le egy kicsit - vezette Gabrielle-t az egyik hosszú padhoz. –Fiatal lány voltam, amikor megismertem Conlant. Dániai kis falunkat megszállók fosztogatták, mi legalábbis azt hittük. Valójában vérszopók voltak. Majdnem mindenkit lemészároltak, nőket, gyerekeket, öregeket. Senki nem volt biztonságban. A támadás közepén megérkeztek a faj harcosai. Conlan is köztük volt. Annyi embert mentettek meg a faluban, amennyit csak tudtak. Mikor felfedezték rajtam a jelet, a legközelebbi menedékbe vittek. Ott tudtam meg mindent a vámpírnemzetségről és a benne elfoglalt helyemről. De soha nem tudtam elfelejteni a megmentőmet. A sors akaratából néhány év múlva találkoztunk, Conlan a környéken járt. Olyan izgatott voltam, hogy megint láthatom! Képzelheted, mennyire megdöbbentem mikor elmondta, ő sem felejtett el engem soha! –Mikor történt mindez? Danikának nem kellett sokat számolgatnia. - Conlan és én négyszázkét évet töltöttünk együtt. –Úristen - suttogta Gábriellé. - Olyan sokat... –Egy szempillantásnak tűnik, ha hiszed, ha nem. Nem fogok hazudni, nem volt mindig könnyű egy harcos párjának lenni, de nem cserélném el egyetlen percét sem. Conlan szíve legmélyéig hitt abban, amit csinált. Biztonságosabb világot akart nekem és a megszületendő gyermekeinknek.
–Ezért vártatok ennyit a teherbe eséssel? –Addig nem akartunk saját családot alapítani, amin Conlan úgy érezte, a rendnek nagyobb szüksége van rá. A tűzvonal nem a legbiztonságosabb hely egy kisgyermek számára, ezért nem láthatsz családos harcosokat, Túl veszélyes, párjainknak pedig csak és kizárólag a küldetésükre kell összpontosítaniuk. –Balesetek nem is történhetnek? –Véletlen terhességek nem következnek be a fajon belül, mert az egyszerű szex nem elég a fogantatásig i Valami szentebb dolog is szükséges hozzá. A vérkötelékben élő kiválasztottak csupán a félhold idején termékenyek. Ha gyermeket szeretnénk foganni ebben a rövid időszakban, testünk nemcsak párunk magját kell hogy magába fogadja, hanem a vérét is. Ez olyan szent rituálé, amelyet egy pár sem siet el. Gabrielle-t, ha arra gondolt, hogy Lucannel éli át ezt a mélységesen bensőséges rítust, tetőtől talpig elöntötte a forróság. Az ötletet, hogy mással kösse össze az életét, és más gyermekét hordja a szíve alatt, teljességgel elvetette magában. Akkor inkább marad egyedül, aminek meg is volt az esélye. –Mit fogsz most tenni? - törte meg a csendet, amely magányos jövőjének elképzelésére késztette. –Még nem tudom biztosan - válaszolta Danika. -Azt viszont tudom, hogy soha nem lépek vérkötelékbe egyetlen más férfival sem. –Nincs szükséged társra, hogy fiatal maradj? –Conlan volt a társam. Most, hogy ő elment, egy emberélet is túl hosszú lesz nélküle. Ha nem választok új párt, szépen tovább öregszem, ahogy az a Conlan előtti életemben volt. Egyszerű... halandó leszek. –Meg fogsz halni. Danika mosolya eltökélt volt, de nem teljesen szomorú. - Egyszer. –Hová fogsz menni? –Conlannel azt terveztük, a szülőföldemen, Dániában vonulunk vissza egy menedékbe. Miattam akarta így, de most azt hiszem, inkább Skóciában nevelném fel a gyermekünket, hogy a földön keresz-
tül, amit az apja annyira szeretett, megismerhesse őt. Lucán már intézkedett is az ügyben, így bármikor indulhatok, ha kész vagyok rá. –Ez kedves tőle. –Nagyon kedves. Nem is hittem el, amikor megkeresett, hogy ezt elmondja. Biztosított arról is, hogy a gyermekemmel mindig az ő és a rend többi tagjának személyes védelme alatt fogunk állni, ha segítségre lesz szükségünk. Mindez a temetés napján történt, néhány órával a ceremónia után, amikor az égési sebei még borzalmasan elevenek voltak. O akkor is csak az én jólétemért aggódott. –Lucán megégett? - költözött riadalom Gabrielle szívébe. - Mikor, hogyan? –Három nappal ezelőtt, amikor a temetési szertartást végezte Conlannel. - Danika felhúzta finom ívű szemöldökét. - Te nem tudsz erről? Nem, persze hogy nem. Lucán soha nem beszélne egy szóval sem arról, hogyan rótta le végső tiszteletét a barátja előtt, vagy a sérülésekről, amiket eközben szerzett. Tudod, a temetkezési hagyományai szerint egy vámpírnak kell az elesett testét a felszínre vinni, hogy azt az elemek fogadják magukba - a kápolna egyik árnyékos részeli mutatott, ahonnan sötét lépcső indult felfelé. – Ez óriási tisztességet jelent, és egyben hatalmas önfeláldozást is, mert amikor karjában a halottal felér, a vámpír teljes nyolc percen át a testvére mellett marad, amikor a nap felkel. Gabrielle a homlokát ráncolta. - De hát én azt hittem, a bőrük nem viseli el a napsugárzást. –Nem is viseli. Nagyon gyorsan súlyos égési sérüléseket szenvednek, de mindegyikük közül az első generációsok sérülnek a legkomolyabban. A faj legidősebbjei szenvedik el a legkegyetlenebb fájdalmakat a legkisebb napsütéstől is. –Mint Lucán. Danika ünnepélyesen bólintott. - Számára nyolc-perc a tűző napon maga lehetett a pokol. De végigcsinálta. Conlanért önként vállalta a kínt. Bele is halhatott volna, de nem engedte át senki másnak imádott Conlanem végső nyugalomra helyezésének terhét. Gabrielle-nek eszébe jutott a sürgős telefonhívás, ami éjnek évadján
kiugrasztotta Lucant az ágyából. Soha nem mondta, miről volt akkor szó, nem osztotta meg vele a veszteségét. Fájdalmas görcs állt a gyomrába, ha arra gondolt, mit állhatott ki a férfi Danika beszámolója alapján. -Beszéltem vele aznap. Hallottam a hangján, hogy valami baj van, de tagadta. Olyan fáradtnak hangzott, mintha a végkimerülés határán járna. Szóval azt mondod, kiterjedt égési sérülésektől szenvedett? –Igen. Savannah mesélte, hogy Gideon talált rá nem sokkal azután, hogy visszajött. A bőre tetőtől talpig fel-hólyagosodott. Képtelen volt kinyitni a szemét a fájdalomtól és a duzzanattól, de visszautasított minden segítséget, hogy visszavigyék a lakrészébe összeszedni magát. –Édes jóistenem - kapkodott levegő után Gábriellé. - Soha nem mondta, egy szóval sem. Mikor aznap éjjel, néhány órával később láttam, teljesen normálisnak tűnt. Vagyis úgy értem, úgy nézett ki, úgy is viselkedett, mintha semmi nem történt volna vele. –Lucán tiszta vérvonala következtében mindenki másnál jobban megszenvedi az égési sérüléseket, de pont emiatt gyorsabban is gyógyulnak a sebei. Ennek ellenére sem volt könnyű dolga; rengeteg vérre lett volna szüksége, hogy teste regenerálódni tudjon egy ekkora trauma után. Mire elég jól volt ahhoz, hogy elinduljon vadászni, szervezete teljesen kiéhezett. így volt. Gábriellé most értette meg. Beugrott a kép, amikor a férfi a leölt vérrabszolgából iszik, de most más szemszögből látta az egészet, nem szörnyeteg tett volt többé, hanem harc a túlélésért. Minden átértékelődött, mióta Lucant ismerte. Kezdetben úgy hitte, a faj és ellenségei közti háborúskodás nem más, mint egyik gonosz a másik ellen, de mostanra azt érezte, ez az ő háborúja is. Tétje volt számára a végeredménynek, és nem csak azért, mert jövője eme különös másik világhoz kötődött. Fontossá vált, hogy Lucán ne csak a vérszopók felett győzedelmeskedjen, hanem a számára ugyanolyan pusztító, egyszemélyes háborújában is. Aggódott érte, és nem tudta elhessegetni a gerincén alattomosan felkúszó félelmet, mióta Lucán társaival elhagyta az épületet.
–Nagyon szereted őt, igaz? - kérdezett rá Danika a kettejük közt elhúzódó hosszú csendben. –Igen, nagyon - tekintete találkozott a másik nőével, nem látva értelmét a tagadásnak, mikor valószínűleg az egész az arcára volt írva. - Mondhatok valamit, Danika? Szörnyű érzésem van azzal kapcsolatban, amire ma éjszaka készül. Ráadásul Tegan azt mondta, nem hiszi, hogy Lucán még sokáig élne. Minél tovább itt ülök, annál jobban félek, hogy Tegannek igaza lesz. Danika grimaszolt. - Beszéltél Tegannel? –Szószerint belefutottam nemrég. Azt mondta, ne kötődjek túlzottan Lucanhez. –Mert úgy gondolja, Lucán hamarosan meghal? -Danika kiengedte a benn tartott levegőt, és megcsóválta a fejét. - Az a fickó élvezi, ha felhúzhat másokat. Talán csak azért mondott ilyeneket, mert tudta, hogy ezzel kiboríthat. –Lucán említette, hogy régóta megy a gyűlölködés köztük. Szerinted Tegan megbízható? A szőke kiválasztott egy darabig fontolgatta a választ. –Az biztos, hogy a hűség igen fontos szerepet játszik a harcosok becsületkódexében. Ez a mindenük. Semmi nem bírhatná rá őket, hogy megsértsék a szent bizalmat. –Felemelkedett, és kézen fogta Gabrielle-t. - Gyere. Keressük meg Évát és Savannah-t. Könnyebb a várakozás mindannyiunk számára, ha nem egyedül telik.
HUSZONHATODIK FEJEZET
A kikötői épületek egyikének tetején kijelölt megfigyelőhelyen Lucán és a többiek azt nézték, ahogy egy platós kisteherautó, krómozott kerekei alatt szétfröccsenő sóderrel, a célpont épület elé húz. A vezetője ember volt. Ha izzadt, ideges szagából ez még nem derült volna ki, a letekert ablakon kiáradó countryzenéből már mindenképp. Egy tele tömött barna papírszatyorral a kezében kikászálódott a vezetőülésből, ócska kínai kaja bűzét húzta maga után. –Úgy tűnik, a fiúk ma otthon esznek - suttogta Dante, míg a gyanútlan kifutófiú ellenőrizte a megrendelő címét a szatyorra erősített fehér papírlapon, majd óvatosan körülnézett az elhagyatott rakparton. Odalépett a raktár bejárati ajtajához, idegesen körbenézett, káromkodott egyet a sötétségbe, végül megnyomta a csengőt. Semmi fény nem szűrődött ki az épületből, csupán az ajtó felett lógó csupasz villanykörte biztosított némi sárgán derengő világosságot. Az ütöttkopott acélajtó végre kinyílt, feltárva a benti fekete sötétséget. Lucán látta a futárra bámuló vérszopó sárgán villogó szemét, miközben az hangosan bemondta a rendelés végösszegét, és a sötétség felé nyújtotta a szatyrot. –Hogy éé'ti, hogy ki akarja cserénnyi? - követelőzött vaskos bostoni tájszólással a városi cowboy. - Mi a kénköves pokol... Hatalmas kéz markolta meg az inge elejét, majd felemelte, hogy a lába se érte a földet. A férfi felüvöltött és páni rémületében kapálózva sikerült kitépnie magi a vérszopó szorításából. –Hopsz - szisszent fel Niko a szegélynél -, biztos most jött rá, nem is kínait akart rendelni.
A vérszopó a férfi után vetette magát, hátulról létei 1 tette, és brutális hatékonysággal feltépte a torkát. A halál azonnali és véres volt. Mikor a bestia felugrott, és vállára lódította a tetemet, hogy bevigye, Lucán is talpra szökkent. –Ideje, hogy induljunk. Gyerünk. A harcosok egyszerre értek földet, és villámgyorsan közelítették meg a rejtekhelyet. Lucán, aki legelöl haladt, beérte a vámpírt és élettelen emberi terhét. Vasmarokkal megragadta a vérszopó vállát, megpördítette, ugyanabban a pillanatban elővette egyik tőrét a csípőjére erősített tokból. Villámsebesen és halálpontosan suhintott, egyetlen vágással elválasztva a fejet a testtől. A vérszopó azonnal oszlani kezdett, véráztatta áldozatát a kavicsos útra ejtve, ahogy Lucán pengéjének csókja savként marta széjjel degenerált idegrendszerét. Pár másodperccel később már csak földbe szivárgó, bűzös fekete tócsa maradt utána. Elöl, az ajtónál Dante, Tegan és a másik három hacos már be volt sózva, türelmetlenül várták, mikor indul az igazi akció. Lucán vezényszavára mind a hátán csőre töltött fegyverekkel robbantak a raktárba. A vérszopóknak fogalmuk sem volt, mi történik, míg Tegan el nem hajította a tőrét, és az egyiket torkon nem kapta. Míg a vérszopó visítva és rángatózva bomlani kezdett, feldühödött társai fedezék után néztek, fegyvereik után kapkodtak, és laposkúszásban igyekeztek kitérni a rájuk záporozó lövedékek és borotvaéles acélpengék elől. Két vérszopót sikerült is ártalmatlanná tenni már az elején, ám másik kettő elmenekült a raktár különböző, éjsötét szegleteibe. Egyikük tüzet nyitott Dantéra és Lucanre egy halom ócska rekesz mögül. A harcosok kitértek a lövedékek útjából, és viszonozták az ajándékot, kiüldözve a vérszopót a nyílt terepre, ahol Lucán végzett vele. Szeme sarkából észrevette az utolsó gennyládát, ahogy az épület hátsó részébe menekül az összevissza odadobált hordók és fémcsövek zűrzavarában. Tegan figyelmét sem kerülte el. Egy tehervonat erejével robogott a szökevény vámpír után, és mindketten eltűntek a raktár feneketlen
sötétjében, a halálos macska-egér játékban. –Tiszta a levegő - kiáltotta Gideon valahonnan a füstös-poros feketeségből. Alighogy elhalt a hangja, Lucán új veszély közeledtét érezte. Halk zörejeket hallott a feje fölött. A szellőzőrendszer szabadon futó csövei és tetőszerkezete felett a mocskos tetőablakok átláthatatlanok voltak a kosztól, Lucán mégis biztos volt benne, hogy valami készül odafönn. –Nézzetek fel! - kiáltotta a többieknek abban a pillanatban, mikor beszakadt a mennyezet, és hét további vérszopó ugrott közéjük ugató fegyverekkel. Honnan jöttek? Megbízható forrásból kapták az infót: hat egyén, valószínűleg nemrég változtak vérszopóvá, függetlenek, kapcsolatok nélkül. Akkor viszont ki. hívta a felmentő lovasságot? Honnan tudtak a támadásról? –Kibaszott csapda! - mordult fel Dante, hangosa kimondva Lucán gondolatát. Kizárt, hogy a rohadt felmentősereg véletlenül járt erre, és ahogy Lucán az újonnan jöttek közül a leghatalmasabb termetű vérszopóra pillantott, őrült düh kezdett forrni benne. Ő volt az, aki egérutat nyert előle a klub melletti vérengzés éjszakáján. A nyugati parti rohadék. A vérszopó, aki megölhette volna Gabrielle-t, vagy megölhetne a közeljövőben, ha ő nem végez vele most azonnal, hogy írmagja se maradjon. Míg Dante és társai viszonozták a közeledő vérszopók tüzét, Lucán csak erre az egy célpontra fókuszált. Ma éjjel eltüntetni a föld színéről. A mocsadék sziszegett, ahogy közeledett hozzá, borzalmas arca csúf grimaszba rándult. - Újból találkozunk, Lucán Thorne. Lucán komoran bólintott. - Most utoljára. Egymás iránti gyűlöletük arra késztette őket, hogy eldobják lőfegyvereiket, és testközelből harcoljanak. Szemvillanás alatt előkerültek a tőrök, mindkét kezükre jutott egy-egy, a két vámpír felkészült a halálos viadalra. Lucán döfött először. Aztán csúnya vágást kapott a vállára, mikor a vérszopó őrült sebességgel kivédte a támadást. Előremozdult, aztán a pillanat
tört része alatt a másik oldalán termett, majd tele szájjal vigyorgott az első vér látványán. Lucán hasonló sebességgel pördült meg, pengéi halált suttogva hasítottak a vérszopó busa feje felé. A gcnnyzsák lenézett a lábánál heverő jobb fülére. –Kezdődik a móka, seggfej - vicsorgott rá Lucán. Édes a bosszú. Őrületes haraggal, izmaik minden erejével és hideg, halálos acélpengéikkel rontottak egymásra. Lucán érzékelte a körülötte folyó harcot, a többiek csatáját a rájuk zúduló újabb ellenségekkel, de ő minden erejét és minden gyűlöletét az előtte álló vérszopóra összpontosította. Erezte, hogy agyarai megnyúlnak haragja erejétől, pupillája elkeskenyül, míg végül tudta, arca alig különbözik a vele szemben vicsorgó másikétól. Ugyanolyan erősek voltak, de Lucán vére forróbban száguldott ereiben, mint ellenfeléé. Csak Gabrielle-re kellett gondolnia, és a veszélyre, amit ez az állat jelentene rá, és máris lángolt a dühtől. Ébren tartotta magában ezt a haragot, és egyik könyörtelen döféssel a másik után sikerült sarokba szorítania a másikat. Nem érezte a testét borító vágásokat, pedig akadtak szép számmal. Térdre kényszerítette ellenfelét. Felkészült a végső, halálos szúrásra. Üvöltve metszette el a vérszopó nyakát, elválasztva hatalmas fejét összevagdalt testétől. A kezek és lábak görcsösen rángatóztak, miközben a vámpír teste rázkódva hanyatlott a padlóra. Lucán vére még mindig tombolt ereiben; fogást változtatott a tőrön, és tövig a rohadék mellébe vágta, felgyorsítva ezzel a bomlás folyamatát. –Szent szar - hallotta Rio figyelmeztető hangját valahonnan a közelből. - Lucán, feletted, haver! Még egy a tetőgerendán! Egy pillanat alatt történt az egész. Lucán megpördült, a csata hevétől testében minden izom pattanásig feszült. Felnézett arra, amerre Rio az újabb támadót jelezte. Magasan fölötte egy vámpír kúszott át a mennyezet tartószerkezetén, karjában kis focilabdának kinéző valamit tartva. A kütyün piros fény lüktetett, ami egyszercsak állandóra váltott.
–Hasra! - emelte célra felturbózott Berettáját Nikolai. - A köcsög most akar eldobni egy kurva bombát! Lucán hallotta a nyomban kirobbanó lövést. Látta, hogy Niko lövedéke a két sárgán villogó szeme közt találta el a vérszopót. De a bomba már a levegőben volt. Fél pillanattal később felrobbant.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Grabrielle kizökkent nyugtalan szendergéséből, hirtelen felült a Savannah nappalijában álló díványon. A nők nála töltötték az elmúlt néhány órát - egymás társaságában keresve megnyugvást - Eva kivételével, aki egy ideje elment a kápolnába imádkozni. A kiválasztott idegesebbnek tűnt a többieknél, szája szélét harapdálta, és az est nagy részét ide-oda járkálással töltötte. Valahol a folyosók és szobák labirintusa fölül mozgás fojtott hangjai és pattogó férfihangok szűrődtek le a nappaliba. A lift tompa zümmögése vibrált a levegőben, ahogy a szerkezet ereszkedni kezdett a ház központja felé. Ó, istenem. Valami baj volt. Érezte. –Lucán! Gábriellé lehajította a zseníliatakarót, és felpattant. Szíve vadul kalimpált, minden egyes eszeveszett dobbanása fájdalmat okozott. –Nekem sem tetszenek ezek a hangok - nézett körbe feszülten Savannah. Gábriellé, Savannah és Danika a harcosok üdvözlésére sietett, közben egyikük sem szólt egy szót sem, még levegőt sem vettek, ahogy az érkező lift elé szaladtak. A liftből szűrődő sürgető hangokból már akkor tudták, hogy nagy baj van, mikor még ki sem nyílt az ajtó. De hogy ekkora, arra Gabrielle nem volt felkészülve, Úgy csapta meg a füst és vér savanyú szaga, mintha behúztak volna neki egyet. Összerezzent a háború és m vér
ocsmány bűzétől, amikor elétárult a liftbeli látvány. Egyik harcos sem lépett ki eléjük. Ketten a padlón hevertek, hárman mellettük kuporogtak. –Hozz tiszta törülközőket és takarókat! - kiáltotta Gideon Savannah-nak. - Hozz, amennyit csak tudsz, édes! - Alikor a lány futva elindult, még hozzátette: Kerekes cuccokra is szükségünk lesz. Van egy hordágy a betegszobában! –Hozom - szólalt meg Niko. Átlépett az egyik hanyatt fekvő, szörnyű állapotban lévő testen. Mikor elment mellette, Gábriellé látta, hogy arcát, haját és kezét korom lepi. Ruhája tépett, teste több száz sebből vérzett. Gideon is hasonló állapotban volt, akárcsak Dante. Az ő sebeik azonban semmiségnek tűntek a másik két harcos komoly sérüléseihez képest, akiket testvéreik eszméletlen állapotban hoztak vissza. Gábriellé a szívére nehezedő ólomsúlyból tudta, egyikük csak Lucán lehet. Közelebb merészkedett, és elállt a lélegzete, mikor félelme beigazolódni látszott. Vértócsa hízott alatta, sötétvörösen ömlött a folyosó fehér márványára. Bakancsa és ruhája cafatokban, csakúgy, mint a bőr a karján és lábán. Arcán korom keveredett a vágásokból szivárgó vérrel. De életben volt. Felhúzott ajkakkal, hosszú agyarait megvillantva sziszegett Gideonra, mikor meg kellett mozdítsa őt, hogy ideiglenes érszorítást alkalmazzon a karján tátongó mély seben. –Francba! Sajnálom, Lucán. Nagyon mély. Jézusom, még így sem akar elállni. –Segíts... Riónak - jött a sötét, mormoló válasz. -Ez parancs volt, meg akkor is, ha háton fekve adtam ki. Jól vagyok - bukott ki belőle fájdalmasan. - A fenébe... azt akarom... hogy őt lásd el. Gabrielle Gideon mellé térdelt. Kinyújtotta a kezét a kötésért. - Majd én csinálom. –Biztos vagy benne? Elég csúnya. Oda kell nyúlnod és szorosan tekerni. –Rendben - bólintott a lány Rio felé. - Tedd, ahogy mondta.
A Lucán mellett fekvő harcos a haláltusáját vívta. Az ő testét is elborították az erősen vérző sebek, egyik karja pedig borzalmas állapotban volt. A szétroncsolódott végtagot valami rongyba tekerték, ami valaha ing lehetett, és amelyet teljesen átáztatott a vér. Arca és mellkasa a felismerhetetlenségig összeégve és szétszaggatva. Nyögdécselni kezdett, a mélyről jövő, szánalmas hangokra Gabrielle szeméből kibuggyantak a könnyek. Mikor kipislogta őket a szeméből, Lucán halványszürke szeme kulcsolódott a tekintetébe. - Kicsináltam... a rohadékot. –Csitt - simította ki az izzadt tincseket Lucán sebesült homlokából. - Lucán, ne erőlködj. Ne próbálj beszélni. A férfi nem figyelt rá, kínkeservesen nyelt egyet, aztán kipréselte a szavakat. - A klubból... a szemétláda ott volt ma éjjel. –Amelyik akkor elmenekült előled? –Ezúttal nem tudott - pislogott lassan, tekinteti vad, merev. - Soha többé... nem bánthat téged. –Ja - mormolta Gideon Rio mellől. - És kurva szerencsés vagy, hogy élve megúsztad, hősöm. Gabrielle torka még inkább összeszorult, ahogv lepillantott rá. Minden tiltakozása ellenére, hogy a kötelesség az első és hogy nincs hely számára az életében, ő járt az eszében egész éjjel? Azért vérzett és szenvedeti ilyen súlyos sérüléseket, mert érte harcolt? Kezébe fogta a férfi kezét, ringatta, és ujjait a szívére szorította. - Ó, Lucán... Savannah, karján a kért szállítmánnyal. odarohan hozzájuk. Niko közvetlenül utána érkezett, maga előtt tolva a gurulós kórházi ágyat. –Először Lucánt - rendelkezett Gideon. - Tegyétek ágyba, aztán gyertek vissza Rióért. –Nem - nyögte Lucán, hangja eltökéltebb volt, mint amennyire fájdalmas. - Segítsetek fel. –Nem hiszem, hogy... - kezdte volna Gabrielle, de Lucán már tápászkodott is fel a padlóról. –Lassan, nagyfiú - lépett hozzá Dante, erős karjával megtámasztva. - Csúnyán elintéztek odaát. Miért nem szusszansz egyet, engedd,
hogy áttoljunk a gyengélkedőbe. –Azt mondtam, jól vagyok - Gabrielle és Dante közreműködésével ülőhelyzetbe húzta magát. Lihegett ugyan, de képes volt ülve maradni. - Kaptam párat, de a lenébe is... el tudok sétálni a saját ágyamig. Nem engedem... hogy ti cipeljetek. Dante Gabrielle-re nézett, majd a szemét forgatta. -Ismered, elég keményfejű, hogy megtegye. –Igen, ismerem - mosolygott a lány hálásan a férfi makacsságáért, ami erőt adott neki, hogy mindig talpra álljon. Dantéval kétoldalról átölelték Lucant, aki rájuk támaszkodott, miközben lassan kecmeregni kezdett a padlóról. –Oda - mondta eközben Gideon Nikónak, megmutatva, hová gördítse az ágyat, hogy Riót fel tudják rá fektetni. Közben Danika és Savannah is hasznossá tette magát, elállították a kisebb, vérző sebeket, eltávolították mocskos, rongyos ruháját és fegyvereit. –Rio? - ívelt magasra Eva hangja, ahogy berohant a felfordulásba, rózsafüzérjét még mindig szorongatva. Odalépett a nyitott lifthez, de levegőért kapkodva azonnal vissza is hőkölt. - Rio! Hol van? –Itt van bent, Eva - mozdult előre az ágy mellől Niko, hogy elkapja a lányt. Határozottan elkormányozta onnan, mielőtt túl közel jutott volna több sebből vérző kedveséhez. - Robbanás volt az éjjel. O volt hozzá a legközelebb. –Nem! - kapta arca elé a kezét a lány dermedt rémülettel. - Nem, tévedsz. Az ott nem az én Rióm! Lehetetlen! –Életben van, Eva. De erősnek kell lenned érte. –Nem! - sikoltozott a lány hisztérikusan, próbálva odajutni a párjához. - Ne az én Riómat! Istenem, ne! Savannah odalépett hozzá, és átölelte. - Most gyere - szólt gyengéden. - Ők tudják, hogyan segítsenek rajta. Eva megtört zokogása visszhangzott a folyosón, Gabrielle szíve pedig majd' megszakadt, hiszen egyszerre érzett megkönnyebbülést és halálos félelmet. Aggódott Rióért, és szörnyű volt belegondolni, mit érezhetett most Eva. Gabrielle részben át tudta érezni a fajdalmát, mert Lucán is lehetett volna Rio helyében. Pár milliméteren, a má-
sodperc tört részén múlt csupán, hogy melyik harcos feküdt előttük saját, egyre hízó vértócsájában, az életéért küzdve. –Hol van Tegan? - kérdezte Gideon, míg továbbra is saját fürgén dolgozó ujjaira figyelve, tovább gondolkodott a sebesültről. - Visszajött már? Danika megrázta a fejét, és aggódó pillantást vetet Gabrielle-re. Aliért lenne itt? Nem volt veletek? –Nem sokkal azután, hogy rajtaütöttünk a vers pókon, eltűnt kapcsolódott be Dante. - A robban után pedig az volt a legfontosabb, hogy olyan gyorsan visszahozzuk Lucant és Riót a házba, amilyen gyorsai csak lehet. –Gyerünk - ragadta meg Rio ágyát Gideon. - Nikoy segíts, kérlek, megmozdítani. A Tegannel kapcsolatos kérdezősködést egyelőre fellüggesztették, mert mindenki azon volt, hogy Riói-nak segíthessen. Mindannyian a betegszobába indultak, Gábriellé, Lucán és Dante lemaradt, mert Lucán nagyon lassan bicegett a saját lábán, miközben szorosan kapaszkodott kettőjükbe, próbálva egyenesen tar tani magát. Gábriellé rásandított, és nem vágyott másra, csak cirógatni sebesült, vérző arcát. Alikor dobogó szívvel a férfira nézett, annak sötét pillái megrebbentek, és visszanézett a lányra. Nem értette, mi volt ez a csendes, hosszúra nyúlt pillanat kettőjük között a káosz közepén, de elöntötte a meleg, és fenséges volt, az éjszak; összes szörnyűsége ellenére. Mikor odaértek a szobába, ahol Riót elhelyezték, Eva már az ágy mellett állt, a férfi összetört teste felé hajolva. Könnyek csorogtak végig az arcán. –Ennek nem így kellett volna történnie - nyögte. -Nem az én Riómmal. Nem így. –Mindent megteszünk érte, amit tudunk - formálta nehezen a szavakat Lucán saját sérülései miatt. - Megígérem, Eva. Nem hagyjuk meghalni. A lány, párjára nézve, megrázta a fejét. Amikor megsimogatta a haját, Rio összefüggéstelenül, félig eszméletlenül, óriási fájdalmak kö-
zepette motyogott valamit. - Azonnal el akarom vinni innen. Egy menedékbe. Orvosi segítségre van szüksége. –Nincs szállítható állapotban - mondta neki Gideon. - Megvan hozzá a képzettségem és a felszerelésem, hogy ellássam. –El akarom őt vinni innen! - csattant fel a lány, villogó tekintete egyik harcosról a másikra ugrált. - Nektek már úgysincs hasznotokra, engedjétek, hogy elvigyem. Nem parancsolhattok neki többé, egyikőtök sem! O az enyém! Én csak a legjobbat akarom neki! Gabrielle érezte, hogy Lucán teste megfeszül a hisztérikus rikácsolásra. - Akkor ne állj Gideon útjába, hagyd, hogy végezze a dolgát! könnyedén vedlett vissza vezérré nyomorúságos állapota ellenére is. - Ebben a pillanatban csak az a fontos, hogy életben tartsuk Riót –Te... - válaszolt neki száraz hangon, könnyes szemmel Eva. Aztán vadság költözött a tekintetébe, arca színtiszta gyűlöletet sugárzott. - Neked kellene most itt haldokolnod, nem neki! Neked, Lucán. Erre kötöttem egyezséget. Neked kellene itt feküdnöd! Halálos csend szakadt a betegszobára, csupán az Eva által kiköpött megdöbbentő vallomás lebegett körülöttük. Dante és Nikolai a fegyveréhez kapott, mindkét harcos ugrásra készen állt, hogy megtorolja a legkisebb provokációt is. Lucán megálljt intett nekik, szeme ra tapadt. Nem izgatta, Eva milyen ármányt szőtt ne; ha ő is volt haragjának célpontja, megúszta, nem biztos, hogy meg fogja. Akár úgy is történhetett volna, hogy egyik harcos sem éli túl Eva árulását. –A vérszopók tudták, hogy megyünk - szólalt meg vészjósló nyugalommal. - A raktár csapda volt. Te állítottad. Morgás tört fel a többi harcos torkából. Ha a beismerés férfitól származik, Lucán semmit nem tehetett volna testvérei halálos kimenetelű megtorlása ellen. De egy kiválasztott volt a bűnös, aki közülük való. Akit sok emberöltő óta ismertek, és családtagként a bizalmukba fogadtak. Lucán ránézett, egy idegen állt előtte. Egy őrült. Egy halálosan kétségbeesett ember.
–Úgy volt, hogy Riónak nem esik bántódása - hajolt közel a fekvőhöz, és karjába zárta bekötözött fejét. A férfi nyers hangon, érthetetlenül nyögött valamit, miközben Eva gyengéden ölelgette. - Azt akartam, hogy ne legyen képes többé harcolni. Értetek ne. –Így inkább látod megcsonkítva? - kérdezte Lucán, - Ennyire törődsz vele? –Szeretem! - sikoltotta a lány. - Amit tettem, az iránta érzett szerelemből tettem. Rio boldogabb lesz máshol, távol az erőszaktól és haláltól. Boldogabb lesz egy menedékben, velem. Messze az átkozott háborútoktól! Rio megint nyöszörögni kezdett, hangjába azonban most szomorúság vegyült. Kétségtelenül a fájdalom szólt belőle, de nem lehetett tudni, a testi vagy lelki kín hangjai ezek. Lucán lassan megrázta a fejét. - Ez az, amit te nem dönthetsz el helyette. Nem volt jogod hozzá. Ez épp annyira Rio háborúja, mint a többieké. Hitt benne, és még mindig hisz, dacára annak, amit vele műveltél. Ez a háború a faj minden tagjának lét fontosságit. –Vicces, hogy így gondolod, mikor magad is lassan vérszopóvá válsz - vetette oda neki maró gúnnyal a lány. –Jézusom - szisszent fel Dante. - Tévedsz, Eva. Kurvára össze vagy zavarodva. –Valóban? - meredt vadul szadista fénnyel a szemében Lucanre a lány. - Figyeltelek, Lucán. Láttam, hogy küzdesz az örökké mardosó éhséggel, amikor azt hiszed, senki se lát. A látszólagos önuralmad nem tud megtéveszteni. –Eva - Gabrielle nyugodt hangja kissé feloldotta a szoba pattanásig feszült légkörét. - Kiborultál. Nem tudod, mit beszélsz. A lány felnevetett. - Mondd neki, hogy tagadja le. Kérdezd meg, miért nem nyúl vérhez, amíg a végén teljesen ki nem éhezik! Lucán nem válaszolt a nyílt színi vádaskodásra, mert tudta, hogy igaz. Ahogy Gabrielle is. Megindította, hogy a lány a védelmére kel, de ez most nem annyira róla szólt, mint Rióról és az árulásról, mely a harcos életébe kerülhet.
Talán már került is, elnézve bekötözött végtagjai egyre sűrűbb rángatózását és beszédre való képtelenségét. –Hogy sikerült nyélbe ütnöd az egyezséget, Eva? Hogyan léptél kapcsolatba a vérszopókkal? Amikor kirándulást tettél a felszínre? Eva elmosolyodott. - Nem volt nehéz. Vérrabszolgákkal van tele a város. Csak figyelni kell. Találtam egyet, és megmondtam neki, hogy beszélni akarok a gazdájával. –Ki az? - követelte Lucán. - Hogy néz ki? –Nem tudom. Csak egyszer találkoztunk, az arcát pedig elrejtette. Sötét napszemüveget viselt, és lekapcsolta a hotelszoba világítását. Nem érdekelt, kicsoda vagy, hogy néz ki. Csak az számított, elég hatalmas-e ahhoz, hogy végrehajtsa a tervet. Elég volt az ígérete. –El tudom képzelni, mit kért cserébe. –Csak pár órát töltöttem vele. Bármit megadtam volna - válaszolta, de már nem nézett Lucanre vagy bárki másra. Mindeki undorral bámulta, ő pedig Rióra szegezte a tekintetét. - Mindent megtennék érted, drágám. Mindent... elviselnék. –Talán a testeddel sikerült üzletet kötnöd - szólt Lucán -, de Rio bizalmát bocsátottad áruba. Reszelős hang tört elő Rio cserepes ajkai közül, ahogy Eva becézte és cirógatta. Szemhéja felnyílt. Kapkodta a levegőt, miközben kínnal formálta a szavakat. –Én... - köhögte, és összetört teste görcsösen meg rándult. - Eva... –Igen, szerelmem, itt vagyok! - kiáltott a lány. Mondd, mit szereméi, édesem. –Eva - egy pillanatig nem jött ki hang a férfi torkán, de újra próbálta. - Én... felbontom... a kötelékünket. –Micsoda? –Halott... - nyögte, és bár lelkének fájdalma mess/, túlszárnyalta testéét, fáradt, véreres szemének ádáz pillantása elárulta, nem fog visszakozni. - Nem létezel többé... számomra... meghaltál. –Rio, hát nem érted? Értünk tettem! –Menj... - zihálta a férfi. - Soha többé... nem akarlak... látni. –Nem gondolod komolyan - emelte fel a fejét Eva vadul villogó
szemekkel. - Nem gondolja komolyan! Nem teheti! Rio, mondd, hogy nem így van! Mikor megpróbált hozzáérni, Rio felmordult, maradék erejével próbált kitérni az érintés elől. Eva sírva fakadt. Ruháját a férfi vére áztatta. Először a foltokra nézett, aztán Rióra, aki nem vett róla tudomást többé. Ami ezután következett, néhány másodpercig tartott csupán, bár úgy tűnt, az idő kegyetlen lassan vánszorog. Eva megsebzett tekintete Rio fegyverövére esett az ágy mellett. Hirtelen elhatározás suhant át az arcán, mikor meglátta az egyik tőrt. A csillogó pengét az arcához emelte. Odasúgta Riónak, hogy örökké szeretni fogja. Aztán megfordította a fegyvert a kezében, és saját torkához nyomta. –Eva, ne! - sikoltotta Gabrielle ösztönösen odakapva, mintha abban reménykedne, megmentheti. - Ó, istenem, ne! Lucán szorosan tartotta. Gyorsan szembefordította magával, átölelte, és nem engedte, hogy végignézze, amint Eva keresztüldöfi saját torkát, aztán véresen, élettelenül a padlóra zuhan.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Miután kimászott Lucán zuhanyzójából, Gabrielle szárazra törölte a haját, és bebújt egy fehér frottírköpenybe. Kimerült, miután a nap nagy részét Savannah-val és Danikával töltötte, hogy segítsenek Gideonnak Rio és Lucán ápolásában. Néma hitetlenkedéssel végezte a dolgát mindenki a házban, nem tudtak napirendre térni Eva árulása és tragikus végkifejlet felett, amelyben saját kezével vetett véget életének, Riónak pedig hajszálon függött az élete. Lucán is rossz bőrben volt, de makacsságának köszönhetően, szavaihoz hűen, saját lábán hagyta el a betegszobát, hogy lakosztályában pihenjen. Gabrielle-t elképesztette, hogy egyáltalán elfogadott bármiféle gondoskodást, de a nők együttes meggyőző ereje ellen nem volt esélye. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a fürdőszobából kilépve meglátta a férfit, ahogy a hatalmas ágyban, hátát a fejtámlához polcolt párnáknak támasztva ücsörgött. Bár arca és homloka tele volt öltésekkel, széles mellkasát és végtagjait kötések borították, máris gyógyulófélben volt. Egyben volt, és idővel a sebek is beforrnak. A lányhoz hasonlóan ő is fehér frottírköpenyt viselt; kupán ennyit engedélyeztek neki a nők, miután órákig tisztították és kötözgették a zúzódásait és a repeszek okozta sebeket, amelyek egész testét beterítették. –Jobban érzed magad? - kérdezte Lucán figyelve, hogy fésüli ki ujjaival az arcából nedves haját. - Azt gondoltam, éhes leszel, ha kijössz.
–Farkaséhes vagyok. A férfi a háló sarkába mutatott, ahol székekkel körülvett, zömök kis koktélasztal állt, de Gabrielle orra már előbb jelezte a feltálalt finomságokat. Francia kenyér, fokhagyma, fűszerek, paradicsomszósz és különféle sajtok illatoztak a szoba miféléből. Egy tál saláta, gyümölcsök és még valami sötét csokiszerűség is csábítgatta. Közelebb sétált, hogy szemügyre vegye a csodás választékot, gyomra hatalmasat kordult a várakozástól. –Manicotti - szimatolt a levegőbe, mélyen beszívva a tészta aromás illatát. Egy üveg vörösbor koronázta meg a mennyei lakomát, mellette kristálypohár. - És chianti? –Savannah tudni akarta, mi a kedvenc ételed. Ezek jutottak eszembe. Ezt az ételt készítette magának akkor este, mikor a férfi újra eljött hozzá, hogy visszaadja a telefonját. Az étel, ami ott ült hidegen és elfeledve a pulton, amíg ők eszeveszetten szeretkeztek. - Emlékeztél, mit főztem akkor este? A férfi enyhén vállat vont. - Ülj le! Egyél! –Csak egy személyre van terítve. –Társaságra számítottál? A lány ránézett. - Tényleg nem tudsz ezek közül semmit megenni? Egy falatot sem? –Ha ennék is, nagyon kis mennyiséget bírna a szervezetem. - Intett a lánynak, hogy foglaljon helyet. - Emberi ételeket csupán a külsőségek miatt fogyasztunk. –Rendben - a lány törökülésbe helyezkedett a földön, a szép krémszínű vászonszalvétát kivette az ezüstnemű alól, és az ölébe terítette. - De nem igazságos, hogy előtted zabáljam degeszre magam. –Ne aggódj miattam. Elég női törődést és féltést kaptam mára. –Akkor jó. Túl éhes volt, hogy akár egy másodperccel is tovább várjon, az étel pedig túl finomnak nézett ki, hogy ellenálljon. Villájával levágott egy falat manicottit, és üdvözülten nyámmogta. Rekordsebességgel betermelte a felét, csak azért állt meg, hogy öntsön egy pohár bon amit
hasonló élvezettel tüntetett el. Lucán egész idő alatt az ágyból nézte. -Jó? - kérdezte, amikor Gábriellé restellkedő pillantást vetett rá a borospohara pereme fölött. –Fantasztikus - mormolta, szájába gyömöszölve egy adag finom öntettel megbolondított salátát. Gyomra felvidult. Lenyelte az utolsó falat salátát, öntött még egy fél pohár bort, és sóhajtva hátradőlt. – Köszönöm. Meg kell köszönnöm Savannah-nak is. Nem kellel volna ennyit fáradnia. –Kedvel téged - válaszolta Lucán kiismerhetetlen arccal. - Nagy segítséget jelentettél az éjjel. Köszönöm, hogy törődtél Rióval és a többiekkel. Beleértve engem is. –Nem kell megköszönnöd. –De igen - a homlokán lévő apró, összeöltött vágás kitüremkedett, ahogy a szemöldökét ráncolta. - Mindvégig kedves voltál és odaadó, én pedig... - harapta el a mondat végét, csak bajsza alatt motyogott tovább. -I i lékelem, amit tettél, ez minden. Ó, gondolta a lány, ez minden. Még a hálálkodás is érzelmi akadályokba ütközött. Mivel hirtelen kívülállónak érezte magát Lucán közelében, témát váltott. –Hallom, Tegan is visszaért egy darabban. –Igen, de Dante és Niko majdnem széttépték, mikor megjelent, azután hogy szó nélkül eltűnt a rajtaütés közepén. -Hol járt? –Az egyik vérszopó megpróbált elszelelni a raktár hátsó ajtaján keresztül, amikor felforrósodott a helyzet. Tegan követte az utcára. Ki akarta nyírni, de közben úgy döntött, először megnézi, merre megy. A régi elmegyógyintézetnél kötöttek ki a város szélén. Nyüzsögtek ott a vérszopók. Ha eddig kétséges lett volna, most bizonyossá vált, hogy nagy kolónia rejtőzik ott. Talán ez a keleti parti főhadiszállás. Gábriellé kissé lezsibbadt, mikor arra gondolt, egyedül járt az. épületnél, mitöbb, az épületben, és fogalma sem volt róla, mibe tenyerelt.
–Van néhány belső felvételem. Még a fényképezőben vannak. Nem volt időm letölteni őket. Lucán megmerevedett, és úgy bámult rá, mintha csak azt mondta volna neki, éles gránátokkal játszado zott. Arca kimerült sápadtról hamuszürkére váltott. –Tehát nemcsak odamentél, hanem be is törtél? A lány bűntudatosan vállat vont. -Jézusom, Gábriellé - az ágy szélére ült, lábával a földön támaszkodva. Egy hosszú percig nem mozdult, csak nézte a lányt. Beletelt egy kis időbe, amíg meg tudott szólalni. - Megölhettek volna. Felfogod? –Akkor még nem fogtam fel - gyenge kifogás volt, de igaz. –Ugorjunk - túrt mindkét kézzel a hajába Lucán. -Francba. Hol a fényképeződ? –A laborban hagytam. Lucán felkapta az ágya melletti házi telefont, és megnyomta a gyorshívót. Gideon jelentkezett be a túloldalon. –Szia, mizújs? Minden rendben? –Ja - felelte Lucán, de közben Gabrielle-t fixírozta, - Mondd meg Tegannek, hogy egyelőre halassza el az elmegyógyintézeti felderítést. Most tudtam meg, hogy vannak benti felvételeink is. –Most hülyéskedsz? - Csend a vonalban. - Atyám, beszarás! Azt akarod mondani, hogy a csaj be is ment arra a rohadt helyre? Lucail kényszeredett én megmondtam pillantást lövellt Gábriellé felé. - Töltsd fel a képeket a gépre, aztán szólj a többieknek, egy óra múlva találkozunk, hogy megbeszéljük az új stratégiát. Azt hiszem, ezzel igen csak sok időt takarítunk meg. –Rendben. Egy óra. A beszélgetés véget ért. –Ügy volt, hogy Tegan visszamegy arra a helyre? –Igen - jött a válasz. - Öngyilkos küldetés, de volt olyan őrült, hogy ragaszkodott hozzá, egyedül akar be jutni, hogy infókat gyűjtsön. Nem mintha bárki sietett volna lebeszélni róla, legkevésbé én. kiszállt az ágyból, és kötéseit kezdte vizsgálgatni. A mozdulattól köntöse szétnyílt, feltárva mellkasai éi hasa egy részét. A mellén
kacskaringózó gyönyörű jelek halvány vörösesbarna színben játszottak, világosabbak voltak, mint az éjjel. Sápadtak, mint ő. Fakók, majdnem színtelenek. –Miért utáljátok ennyire egymást Tegannel? - kockáztatta meg a kérdést óvatosan Gábriellé, amit azóta fel akart tenni, hogy Lucán először említette a harcos nevét. - Mi történt köztetek? Először azt hitte, nem is kap választ. A férfi tovább nyomkodta a sebeit, karjait és lábait hajlítgatta. Végül, mikor a lány feladta, megszólalt. - Tegan azzal vádol, hogy valamit elvettem tőle. Valamit, amit nagy becsben tartott. - Egyenesen Gábriellé szemébe nézett. - A kiválasztottja meghalt. Az én kezem által. –Úristen - suttogta a lány. - Lucán... hogyan? A férfi a homlokát ráncolta, másfelé nézett. - Más idők jártak régen, amikor Tegan és én megismertük egymást. A harcosok akkoriban nemigen választottak társat maguknak, túlságosan veszélyes volt. Akkor még csak páran alkottuk a rendet, és nagyon nehéz volt a családunkat védelmezni, amikor sokszor hónapokra elszólított minket a kötelesség. –Mi volt a helyzet a menedékekkel? Azok nem nyújtottak volna biztonságot? –Azokból is sokkal kevesebb volt akkortájt. Olyan meg még kevesebb, ahol szívesen fogadták volna a harcosok kiválasztottjait. Mi és szeretteink állandóan ki voltunk téve a vérszopók fenyegetésének. Tegan tisztában volt mindezzel, mégis összekötötte az életét egy kiválasztottal. Nem sokkal később asszonyát foglyul ejtették a vérszopók. Megkínozták. Megerőszakolták. Es mielőtt visszaküldték hozzá, majdnem teljesen kivérez-tették. Üres báb lett, még annál is roszszabb, mert az őt tönkretevő vérszopó vérrabszolgává tette. –Ó, uramisten - borzadt el Gabrielle. Lucán felsóhajtott, mintha az emlékek túlságosan nagy nyomással nehezednének rá. - Tegan becsavarodott a haragtól. Vadállattá változott, mindent legyilkolt, ami az útjába került. Tetőtől talpig úszott a vérben, mintha abban fürdött volna. Lubickolt gyilkos dühében, és közel egy évig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy társa elméje
örökre elveszett. Saját vénájából táplálta, nem akarta látni, hogy a lány soha nem fog visszatérni. Azért táplálkozott, hogy őt táplálhassa. Nem érdekelte, hogy szép lassan erőt vesz rajta a vérszomj. Ellenszegült a faj törvényének, nem szabadította meg párját szenvedéseitől. Tegan pedig lassan, de biztosan kezdett vérszopóvá válni. Valamit tenni kellett... Mikor nem fejezte be a mondatot, hanem hagyta a levegőben lógni, Gabrielle befejezte helyette. - És mint vezérnek, rád hárult a kötelesség teljesítése. Lucán komoran bólintott. - Tegant bezártam egy vastag falú kőcellába, és megöltem a kiválasztottját. Gabrielle behunyta a szemét, átérezve a férfi fajdal mát. - Ó, Lucán... –Tegant nem engedtem ki addig, míg meg nem gyógyult a vérszomj-függőségből. Ez sok hónapnyi éhezést és agóniát jelentett, de végül saját lábán távozhatott börtönéből. Mikor rájött, mit tettem, azt hittem, megpróbál megölni. Nem tette. Az a Tegan, akit ismertem, viszont nem tért vissza soha. Meggyűlölt. –Nem annyira, amennyire te gyűlölöd saját magad. Lucán keményen összepréselte a száját, arccsontján a bőr még feszesebb lett. Hozzászoktam, hogy nehéz döntéseket hozzak. Nem ijedek meg a nehéz feladatok végrehajtásától vagy hogy harag és gyűlölet célpontja legyek, mert a faj jóléte érdekében hozom a döntéseimet. A többi rohadtul nem érdekel. –Nem igaz - válaszolt a lány gyengéden. - Fájdalmat kellett okoznod a barátodnak, és hosszú-hosszú ideje cipeled a következményeit. A férfi pillantása azt sugallta, vitatkozni akar a fentiekkel, de talán nem volt hozzá ereje. Mindazok után, amiken keresztülment, halálosan elfáradt, bár a lány tudta, soha nem vallaná be, még neki sem. –Te jó vagy, Lucán. Igazán nemes szív dobog a nehéz fegyverzet alatt. A férfi felmordult, elutasítón és cinikusan. - Csak olyasvalaki foghat ezzel mellé ennyire, aki épphogy pár napja ismer. –Tényleg? Ismerek itt még néhányat, aki pontosan ugyanezt mondaná rólad. Conlantis beleértve, ha élne.
A férfi tekintete elborult. - Ugyan, mit tudhatsz te erről? –Danika elmesélte, mit tettél érte. A temetési ceremóniát. Hogy felvitted napkeltekor. Hogy megadd neki a végtisztességet, nem törődve azzal, hogy megégeted magad. –Jézusom - ugrott fel dühösen Lucán. Sántikálva fel-alá járkált az ágy mellett. Nyers, vad hangon bömbölni kezdett. - Ennek semmi köze a tisztességhez! Tudni akarod, miért tettem? Bűntudatból! A vasútállomáson történt bombázás éjszakáján nekem kellett volna kinn lennem Nikóval. Csakhogy nem tudtalak kiverni téged a fejemből. Azt gondoltam, ha megkaplak végül, az kielégít, és végre továbbléphetek, elfelejthetlek. Úgyhogy aznap este Conlant küldtem ki magam helyett. Én lettem volna az alagútban helyette. Nekem kellett volna ott lennem! –Te jó ég, Lucán, hihetetlen vagy, tudod? - csapott nyitott tenyérrel az asztalra Gábriellé, és dühös, éles kis kacajt hallatott. - Miért nem tudsz egyszer ebben a rohadt életben lazítani? A hangos dühkitörésre Lucán odakapta a fejét. Megtorpant, és a lányra meredt. - Tudod, miért - felelte nyugodtan. -Jobban tudod, mint bárki más. - Megcsóválta a fejét, szája legörbült az önutálattól. Kiderült, hogy Eva is tudott róla. Gábriellé visszagondolt a betegszobában elhangzott megdöbbentő szavakra. Mindenkit felháborított Eva tette, és letaglózott Lucán elleni vádaskodása. Mindenkit, kivéve a férfit magát. - Lucán, amiket mondott... Mind igaz, ahogy magad is láthattad. De te ennek el lenére is megvédték Már kétszer megakadályoztad, hogy fény derüljön a gyengémre - fordított hátat a lánynak haragosan. - Nem kérem többé, hogy megtedd. A gondjaimat nekem kell megoldanom. –Ahhoz viszont szembe kell nézned velük. –Amit tennem kell, az az, hogy felöltözöm, és megnézem a képeket, amiket Gideon letöltött. Ha elég információt tartalmaznak az elmegyógyintézet alaprajzáról, már ma este lerohanhatjuk a helyet. –Mit akarsz azzal mondani, hogy lerohanhatjátok? –Megsemmisíthetjük. Felszámolhatjuk. Felrobbanthatjuk az egész
kibaszott kócerájt. –Nem mondhatod komolyan! Te magad állítottad, hogy valószínűleg nyüzsög a vérszopóktól. Tényleg elhiszed, hogy te és három embered túlélhetitek, ha nekimentek ezeknek, akikről azt se tudjátok, hányan vannak? –Eddig is így zajlott. És öten leszünk - jött a válasz, mintha lenne bármi különbség. Gideon azt mondta, ő is jön, bármit is teszünk. Átveszi Rio helyét. Gabrielle gúnyosan hitetlenkedett. - És veled mi a helyzet? Hiszen alig állsz a lábadon! –Járok, nem? Jól vagyok. Nem várják, hogy ilyen hamar jön a megtorlás, így ez a legalkalmasabb időzítés. –Te megőrültél! Pihenésre van szükséged, Lucán. Nem tehetsz semmit, amíg vissza nem nyered az erődet. Be kell gyógyulnia a sebeidnek - nézte a férfi állkapcsán ugráló izmot; nyúzott arcában egy ín rángatózott. Vonásai keményebbek a szokásosnál, túl vékonyak. Nem mehetsz oda ebben az állapotban. –Azt mondtam, jól vagyok. A szavakat gorombán, érdes hangon köpte. Mikor újra a lányra nézett, ezüst íriszét fényes borostyánszín pettyezte, mintha tűz nyaldosná a jeget. –Nem, nem vagy. Közelről sem. Táplálkoznod kell. Túl sokat kellett a testednek elviselnie mostanában. Vérre van szükséged. Hideg söpört végig a szobán, és a lány érezte, hogy Lucán irányából jön. Kiprovokálta a haragját. Már látta a legrosszabb pillanatában is, és túlélte, de ezúttal talán túl messzire ment. Érezte, hogy a férfi robbanni készül, óriási akaraterővel fogja vissza magát, mióta csak idehozta őt a házba. Most viszont készült elszabadulni a pokol; tényleg ő akar lenni az a valaki, aki átlöki azon a vékonyka határvonalon? Csessze meg. Lehet, hogy pont erre van szükség. –A tested kimerült, Lucán, és nem csak a sérülésektől. Gyenge vagy. És félsz. –Félek - jeges pillantást küldött Gabrielle felé, és lekezelően vigyorgott. - És mégis mitől?
–Magadtól, először is. De azt hiszem, tőlem még inkább. Azonnali cáfolatra számított, valami hidegre és gonoszra, ami paszszol fagyos dühéhez. A férfi azonban nem szólt egy szót sem. Csak bámult rá egy hosszú pillanatig, aztán megfordult, és kissé mereven egy magas szekrény felé vette az irányt a szoba másik sarkában. Gabrielle ott ült a földön, nézte, ahogy kirántja a fiókokat, ruhákat szed elő, és az ágyra hajítja őket. –Mit csinálsz? –Nincs időm arra, hogy vitatkozzam veled. Értelmetlen. A fegyvertartó szekrény ajtaja durván kivágódott. Ügy nyitotta ki, hogy hozzá sem ért. Odament, és kihúzott egy fiókot. Legalább egy tucat tőr és egyéb halálos szúrófegyver sorakozott katonás rendben a bársony alátéten. Lucán oda sem nézve kikapott két hatalmas, fekete bőrtokban pihenő kést. Kihúzott egy másik fiókot, és kiválasztott egy nagy, fényes, rozsdamentes acélpisztolyt, mely úgy nézett ki, mintha valami akciófilm-rémálom kelléke lenne. –Nem tetszik, amit mondok, ezért inkább elmenekülsz? - A férfi nem nézett rá, nem is káromkodott feleletképp. Totálisan semmibe vette, ettől viszont a lány bepöccent. - Menj csak. Tégy úgy, mintha legyőzhetetlen lennél, mintha nem rémítene halálra, hogy jólesik, ha valaki törődik veled. Fuss el tőlem, Lucán. Ezzel viszont csak az én igazamat bizonyítod. Gabrielle reménytelenül nézte, ahogy Lucán tele tölténytárat vesz elő, és a pisztoly üreges markolatába csúsztatja. Akármit mond, nem állíthatja meg. Végtelenül tehetetlennek érezte magát. Elfordította a fejét, szeme az asztalra tévedt, megakadt a tányérokon és az ezüst étkészleten. Ott feküdt az érintetlen kés is, pengéje megcsillant a lámpafényben. Nem tudta szavakkal visszatartani a férfit, de megtehette máshogy is... Visszahajtotta a köntös hosszú ujját. Nagyon nyugodtan, ugyanazzal a félelem nélküli elszántsággal, amellyel már vagy százszor megtette, felemelte a kést, és alkarja lágy, húsos részéhez emelte. Enyhén rányomta, és az éles penge könnyedén szántott a húsába.
Nem tudta, Lucán mely érzékszerve válaszolt először, de üvöltése, mikor a fejét felkapva meglátta, mit tett, minden bútort megremegtetett a szobában. –Az isten verje meg, Gabrielle! A kés kirepült a lány kezéből, át a szobán, majd markolatig szaladt a szemközti falban. Lucán olyan gyorsan mozdult, hogy a lány nem is látta. Az egyik pillanatban még pár méterre állt tőle az ágy lábánál, a másikban hatalmas keze az ujjaira fonódott, lábra rántva őt. Vér szivárgott a pici vágásból, gazdag mélybordó színű, és lecsöpögött a karjáról. Lucán továbbra is vasmarokkal szorította a kezét. Gabrielle fölé tornyosult, sötét, forrongó dühvel. Mellkasa zihált, orrlyuka kitágult. Szép arca eltorzult az aggodalomtól és haragtól, szeme lángolt a letagadhatatlan éhségtől. Nyoma sem volt benne az ezüstnek, pupillája függőleges, vékony fekete csíkká alakult. Agyara hosszúra nyúlt, fehér, hegyes vége megcsillant gonosz kifejezést öltő ajka mögött. –Most próbáld bemesélni, hogy nincs szükséged arra, amit felkínálok neked - szólt a lány. Izzadság jelent meg a férfi homlokán, ahogy a friss, vérző sebre meredt. Megnyalta a száját, és mondott valamit egy Gabrielle számára érthetetlen nyelven. Nem hangzott túl barátságosan. –Miért? - követelőzött. - Miért tennéd ezt meg nekem? –Tényleg nem tudod? - nézett parázsló szemébe a lány, lecsillapítva a férfi dühét, miközben vére karmizsinvörös csíkot húzott köntöse hófehérjébe. - Mert szeretlek, Lucán. És ez minden, amit adhatok neked.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Lucán azt hitte, ismeri az éhséget. Azt hitte, ismeri a haragot és a kétségbeesést - és a vágyat -, de minden jelentéktelen érzelem, amit eddigi, kortalan életében átélt, semmivé foszlott, amikor Gabrielle dacos, barna szemébe nézett. Érzékeit elárasztotta, betöltötte a lány vérének édes jázminillata, melynek forrása veszélyesen közel lebegett a szájához. A saját keze által ejtett sebből szivárgó csillogó vörös, mézsűrűségű patakocska... –Szeretlek, Lucán - Gabrielle lágy hangja áthatolt saját szívdobogásán és a mindent elnyomó követelőzésen. - Vérkötelékben vagy anélkül, szeretlek. Lucán nem tudott megszólalni, azt sem tudta, mit mondana egyáltalán, ha kiszáradt torkán képes lenne egyetlen hangot is kipréselni. Gonosz mordulással ellökte magától a lányt, túl gyenge lévén ahhoz, hogy a közelében maradjon, mikor a benne lakozó sötétség arra sürgette, tegye visszafordíthatatlanul a magáévá. Gabrielle az ágyra zuhant, a lazán összefogott köntös alig takarta meztelenségét. Élénk foltok virítottak a fehér ujjon és hajtókán, jutott egy a combjára is, vörösen fénylett barackszín bőrén. Istenem, mennyire szerette volna rátapasztani a száját a lány selymes bőrére, és egész testét körbecsókolni. Csak őt csókolni mindörökké. –Nem! A parancs kemény volt és száraz. A fájdalom satuba szorította a gyomrát, görcsbe rántotta, és csavart rajta egyet. Térde összecsuklott alatta, amikor el akart fordulni a csábító látványtól, ahogy a lány az ágyon terpeszkedett vérezve, mintha áldozatot mutatna be. Erejét
vesztve rogyott a szőnyegre, mintegy élettelen rongybaba, ilyen késztetést még soha nem kellett legyűrnie. A lány kikészítette. A sóvárgás, amit iránta érzett - a mellkasában érzett szúró fájdalom elviselhetetlen volt, ha arra gondolt, hogy a lány más férfival is lehet még. Aztán ott volt az éhség. Soha nem volt oly pusztító, mint amikor Gabrielle közelébe került, és most, hogy tüdejét megtöltötte vérének bódító illata, teljesen kiéhezett. –Lucán... Érzékelte, hogy Gábriellé leszáll az ágyról. Szinte hangtalanul lépdelt a szőnyegen, lassan beúszott a látóterébe, rózsaszínre lakkozott lábkörmei mint az apró kagylóhéjak. Letérdelt mellé. Gyengéden végigsimított a haján, majd merev állkapcsánál fogva lassan maga felé fordította az arcát. –Igyál belőlem! A férfi lehunyta a szemét, de elég gyenge próbálkozás volt arra, hogy úgy tegyen, mintha nem is hallotta volna. Nem volt ereje tiltakozni a finom, mégis hajthatatlan mozdulat ellen, amellyel a lány maga felé húzta. Érezte a vért a csuklóján; közelségétől az adrenalin őrült tempóban vágtatni kezdett az ereiben. Megindult a nyáltermelése, agyara megnyúlt, szétszakítva az ínyét. A lány feljebb húzta, hogy törzse már nem is érintette a padlót. Gábriellé egyik kezével félresöpörte haját a nyakáról, hogy szabaddá tegye neki. Lucán összerándult, de a lány erősen tartotta. Közelebb húzta magához. –Igyál, Lucán! Vedd el, amennyire szükséged van. A lány előrehajolt, míg csak egy hajszál választotta el a férfi erőtlen száját finom pulzusától, amely nyaka halvány bőre alatt lüktetett. –Csináld! - suttogta, közelebb húzva őt magához. A nyakához szorította a férfi ajkait.
Egy gyötrelmes örökkévalóságig tartotta így. Aztán a tizedmásodperc tört része alatt Lucannél bekattant valami, nem tudta biztosan, hogy is történhetett. Csak annyit tudott, hogy a lány meleg bőre a nyelvéhez tapadt, érezte a szívverését, gyorsuló lélegzetét. Csak az iránta érzett vágyat ismerte. Nincs több tagadás. Akarta a lányt - mindenestől-, és a benne rejtőző vadállat nem ismert többé kegyelmet. Kinyitotta a száját... és belemélyesztette agyarát a felajánlott nyakba. A lánynak elakadt a lélegzete, mikor a férfi a húsába hatolt, de nem lazított a szorításon, még akkor sem, amikor Lucán az első mohó kortyot nyelte nyitott vénájából. Vér szökött a vámpír szájába, forró és édes, tökéletes. Magasan mindenekfölött, a képzeleten túl. Kilencszáz évnyi élet után végre belekóstolt a mennyországba. Gyorsan, mohón ivott, nagy kortyokkal, átjárta a vágy, ahogy Gábriellé csillapító vére lefolyt a torkán, a húsába, csontjába és sejtjeibe áramolva. Vére megújultan lüktetett, szíve friss vért pumpált legyengült vég tagjaiba, sebeit gyógyítva. Férfiassága is életre kelt az első korttyal; súlyosan, keményen meredezett lába között. Birtokolni akart. Gábriellé a haját simogatta, szorosan ölelte, miközben ő ivott belőle. Felnyögött minden egyes mozdulatára, teste olvadozott, illata sötét és nedves lett a vágytól. –Lucán! - zihálta remegve. - Ó, istenem...! A férfi néma vicsorral maga alá teperte a földön. Mélyebb kortyokkal ivott tovább, átadva magát a pillanat erotikus hevének, és olyan eszeveszett vágyat érzett, amely megrémítette. Az enyém, gondolta önzőn és teljességgel megvadulva. Túl késő volt abbahagyni. Ez a csók mindkettőjüket kárhozatra ítélte. Míg az első harapás sokként érte, az éles, szúró fájdalom hamarosan átadta a helyét valami buja, mámorító érzésnek. Gyönyör járta át a
testét kívül-belül, mintha Lucán minden egyes kortyolása meleg fényt öntött volna belé, hogy a testén kersztül lelkét is felhevítse. A férfi meztelen teste betakarta, köntösük félrecsúszott, ahogy lenyomta Gabrielle-t a padlóra. Kezével durván a lány hajába markolt, és fejét oldalra fordítva tartotta, amíg a nyakából ivott. Figyelmen kívül hagyva a sérülései okozta fájdalmakat, mellkasát szorosan a lány melléhez préselte. Ajka egy másodpercre sem vált el Gábriellé nyakától. A lány minden egyes hosszú korttyal érezte vágyának intenzitását. Ahogy erejét is. Apránként kezdett visszatérni; miatta tudott megújulni. –Ne hagyd abba! - mormolta, a férfi szájának ritmikus mozdulatai nyomán feltörésre kész gyönyörtől lassuló beszéddel. - Nem okozol fájdalmat, Lucán. Bízom benned. A férfi éhségének nedves, zamatos hangja volt a legerotikusabb dolog, amit valaha is hallott. Imádta Lucán forró ajkát a bőrén. Agyarának durva horzsolása minden egyes szívó mozdulatánál egyszerre volt veszélyes és izgató. A lány hatalmas erejű orgazmus felé lebegett, közben érezte Lucán erekcióját, ahogy hozzápréselődik. Nedves volt, fájón vágyott a férfira. Az egyetlen erőteljes lökéssel becsusszant legmélyre, merev, vulkánkitörés erejű hévvel kitöltve Gabrielle belsőjét, aki azonnal robbant. Felkiáltott a kemény, gyors lökések alatt, karja ketrecként fonódott a férfi köré, szorosan magához ölelve őt. A férfi eszét vesztette az ősi ritmus nyers, pompás vágyában. Továbbra is a nyakára tapadt, a lány pedig alámerült a fönséges, krémes sötétségbe. Behunyta a szemét, hagyta, hogy magával ragadja az ár a csodás obszidiánködben. Valahonnan távolról érezte, ahogy Lucán kilövell, érezte rá nehezedő súlyát, a sürgető lökéseket, miközben óriási teste beleremeg a gyönyörbe. Vadul felkiáltott, aztán elcsendesedett. A finom nyomás a lány nyakánál hirtelen gyengült, aztán abbamaradt, hideg tolakodott a helyébe.
Gabrielle, még félig öntudatlanul lebegett, elöntötte a mámorító érzés, amit Lucán okozott benne, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Lucán fölé hajolt, és dermedten bámulta. Ajka élénkvörös volt, haja zilált. Villogó szeme fényes borostyánszikrákat szórt. Bőrének egészséges színe visszatért, a jelek a testén és vállán mély karmazsinfekete színben izzottak. –Mi az? - kérdezte a lány aggódva. - Jól vagy? A férfi kis ideig meg sem bírt szólalni. -Jézusom! - nyers hangja remegett, amit Gábriellé sosem hallott még tőle. Mellkasa is zihált. - Azt hittem.. . azt gondoltam, hogy én... –Nem - rázta meg a fejét a lány. - Nem, Lucán. Jól vagyok. Nem értette a férfi felindulását, de esélye sem volt, hogy megértse. Lucán visszahőkölt, és kihúzta magát belőle. Visszaváltozott szemébe sebzett kifejezés költözött. Gábriellé teste üres és hideg lett nélküle. Felült, átölelte magát. Minden rendben - nyugtatta -, minden a legnagyobb rendben van. –Nem - rázta meg a fejét Lucán, miközben talpra ugrott. - Nem. Hibát követtem el. –Lucán... –Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen! Dühös üvöltés közepette az ágyhoz rohant, hogy felöltözzön. Magára rántotta a fekete nadrágot és ingei, megragadta a fegyvereit és bakancsát, aztán kiviharzott a szobából. Alig kapott levegőt szíve vad dörömbölésétől. Mikor érezte, hogy Gabrielle-t elhagyja az ereje alatta, mialatt a vérét itta, végigvágott rajta a félelem, szinte darabokra tépte. A lány megbízott benne, maga mondta neki, miközben ő lázasan kortyolt a nyakából. Érezte, hogy a bestiális vérszomj ott ólálkodik körülötte, mialatt Gabrielle vére a testébe áramlik. A lány hangja valamelyest enyhített fájdalmán. Gyengéd, óvó ölelése, érintése, feltárt érzelmei - jelenléte - szilárdan megtartotta, nem engedte állati énjét elszabadulni.
A lány bízott benne, hogy nem fogja bántani, és bizalma erőt öntött Lucanbe. Aztán érezte, hogy a lány zuhanni kezd, és rettegett... istenem, menynyire rettegett abban a pillanatban. A fekete, jeges rémület még mindig gúzsba kötötte, hogy akár bánthatta is volna - meg is ölhette volna -, ha hagyja a dolgokat tovább fajulni. Mert minden dac és tagadás ellenére, attól, hogy ellökte magától, a lányhoz tartozott. Gabrielle-é volt, lelke mélyéig, nem csak azért, mert vére éltette, gyógyítva sebeit, erősítve testét. Kötődött hozzá, már régóta. Azonban megcáfolhatatlan bizonyítékát abban a szent pillanatban érezte, amikor azt hitte, talán elvesztette. Szerette Gabrielle-t. Lelke legsötétebb, legmagányosabb mélyéig szerette. Azt akarta, hogy része legyen az életének. Önző volt, veszélyes játékot űzött, de semmi mást nem akart, csak maga mellett tartani a lányt élete végéig. Megszédült a gondolattól. A labor előtt szó szerint majdnem térdre esett. –Hé, csak óvatosan, öregem! - termett mellette a semmiből Dante, hogy belekaroljon. - Hűha, elég ramatyul festesz! Lucán nem bírt megszólalni. Képtelen volt bármit is kinyögni. Danténak azonban nem volt szüksége magyarázkodásra. Elég volt egy pillantást vetnie Lucán arcára és agyarára, orrlyuka is egyből kitágult, mikor megérezte a semmivel össze nem téveszthető vér és szex összekeveredő illatát. Füttyentett, szeme csúfondárosan villám. –Most szórakozol, ugye? Egy kiválasztott, Lucán? -kuncogni kezdett, a fejét csóválta, és meglapogatta Lucan vállát. - A francba! Még mindig jobb, hogy te, mini én, tesó. Jobb bizony.
HARMINCADIK FEJEZET
Három órával később, az éjszaka közepén Lucán és társai állig fegyverzetben ültek a terepjáróban, körülbelül fél mérföldre a régi elmegyógyintézettől. Gabrielle fotói hatalmas szolgálatot tettek a rajtaütés megtervezésekor. A számos külső és földszinti, bejárati részről készült kép mellett voltak beltéri fotók a kazánházról, többféle folyosóról és lépcsőről, véletlenül még a biztonsági kamerákról is, melyeket azonnal hatástalanítaniuk kell, mihelyt bemennek. –Bejutni lesz a legkönnyebb - szólalt meg Gideon a végső egyeztetésnél. - Megzavarom a földszinti biztonsági kamerák jeladóit, de onnantól lesz érdekes a dolog, mikor el kell helyeznünk a két tucat C4-es robbanószert a kritikus pontokon, anélkül hogy felzavarnánk az egész mocsadék kolóniát. –Nem is beszélve a nemkívánatos emberi nyilvánosságról - tette hozzá Dante. - Mi a francért tart ilyen sokáig Nikónak megtalálni a fő gázvezetéket? –Már jön is - szúrta ki Lucán a vámpír sötét alakját, amint a fák árnyékában közeledett az autóhoz. Nikolai kinyitotta a hátsó ajtót, és beszállt Tegan mellé. Levette az arcát takaró fekete maszkot, szeme csillogott az izgalomtól. - Gyerekjáték volt. A fővezeték az épületegyüttes nyugati oldalán fut. A rohadékoknak talán nincs szükségük fűtésre, de a közmű akkor is szolgáltatja a gázt az intézménynek. Lucán a harcos mohó ábrázatát nézte. - Szóval, bejutunk, körbejárunk a kis ajándékainkkal, megtisztítjuk a helyet...
Niko bólintott. –Jelezzetek, ha a cuccok a helyükre kerültek. Akkor megnyitom a fővezetéket, és ha mindannyian visszajöttünk a kocsihoz, felrobbantom a C4-et. Kívülről úgy tűnik majd, gázszivárgás okozta a robbanást. Ha pedig a Belbiztonság is érdeklődne, Gabrielle graffitis fotói kezeskednek róla, hogy az embereiket lekösse a piti bandák utáni szaglászás. Eközben pedig a harcosok félreérthetetlen üzenetet küldenek ellenségeiknek, különösen az első generációs vámpírnak, aki Lucán sejtése szerint az egész vérszopó-lázadás hátterében állhatott. A főhadiszállás Föld körüli pályára állítása hatásos felhívás keringőre. Lucán alig várta, hogy belevágjanak. Még jobban szerette volna azonban, hogy befejezzék, mert várta saját befejezetlen ügye a házban. Gyűlölte, hogy úgy otthagyta Gabrielle-t, aki biztosan összezavarodott, és egészen biztosan kiborult, nem is kicsit. Tisztáznia kellett néhány dolgot, amikre még gondolni sem mert eddig, nemhogy beszélni róluk a lánynyal, amikor megdöbbentő érzései iránta épp földbe döngölték. Hirtelen tele lett tervekkel. Vakmerő, idióta, reményteli tervekkel, és mindnek középpontjában Gábriellé állt. Körülötte társai a felszerelésüket ellenőrizték, cipzáros vászonzsákokba gyömöszölték a C4-cseket, összehangolták a füleseiket, amiken keresztül a kapcsolatot fogják tartani, ha az épületben szétszélednek elhelyezni a bombákat. –Conért és Rióért! - csúsztatta egyik görbe pengéjét fürge, fekete kesztyűs ujjakkal a tokjába Dante. - Eljött a bosszú ideje. –A pokolba minden rohadékkal! - válaszolt Niko, a többiek egyetértése közepette. Ahogy leszálláshoz készülődtek, Lucán felemelte a kezét. –Várjatok! - eltökélt hangja megállásra késztette mindőjüket. Valamit tudnotok kell. Minthogy van esély rá, hogy nem ússzuk meg ép bőrrel a kirándulást, szeretnék tisztázni pár dolgot..- és mindannyiótok ígéretére szükségem van.
Végignézett társain, akik mindvégig, az idők kezdetétől igaz testvérként harcoltak az oldalán. Mindig vezérükként tekintettek rá, bíztak benne a nehéz időkben is, tudták, soha nem hagyja őket cserben. Most azonban habozni látszott, nem tudta, hol kezdje. Megvakarta az állát, éleset sóhajtott. Gideon összehúzott szemmel aggodalmasan ránézett. -Minden rendben, Lucan? Rendesen kaptál tegnap este. Ha ki akarod hagyni a mait... –Nem. Nem erről van szó. Jól vagyok. Begyógyultak a sérüléseim... Gabrielle-nek köszönhetően. Ma mi ketten... –Na ne már! - tért magához Gideon, mikor Lucán befejezetlenül hagyta a mondatot. Fene essen a vámpírjába, olyan szélesen vigyorgott. –Ittál belőle? - kérdezett rá Niko. Tegan felmordult a hátsó ülésen. –Az a nő kiválasztott. –Igen - erősítette meg nyugodt komolysággal Lucan. - És ha elfogad, megkérem, válasszon társául. Dante vigyorogva a szemét forgatta. –Gratulálok, haver. Komolyan. Gideon és Niko hasonlóképpen reagált, vállon veregetve Lucant. –Ez még nem minden. Négy szempár figyelt rá, Teganében azonban ne csillant fel az érdeklődés szikrája. –Múlt éjszaka Eva mondott rólam néhány dolgot.. - Gideon, Niko és Dante azonnal tiltakozásra nyitott a száját, Lucán azonban túlharsogta dühös lamentálásukat. - A Rio és ellenünk irányuló árulása valóba megbocsáthatatlan. Azonban amit rólam mondott., igaz. Dante szeme összeszűkült. –Miről beszélsz? –A vérszomjról - jött a válasz. A terepjáró néma csendjébe durván hasított a szó. - Ez... számomra komoly problémát jelent. Már nagyon régóta. Kézben tartom, de vannak pillanatok... - lehajtotta a fejét, kocsi sötét padlóját bámulta. - Nem tudom, képes vagyok-e legyőzni. Talán Gabrielle-lel az oldalamon van esélyem. Minden
erőmmel küzdeni fogok ellene, de ha rosszabbodik... Gideon cifrát káromkodott. –Ilyen nem történhet meg, Lucán! Te vagy a legerősebb mindőnk közül. Mindig is az voltál. Nem teríthet le semmi. Lucán megrázta a fejét. –Többé nem tettethetem, hogy mindig a helyzet magaslatán állok. Elfáradtam. Nem vagyok legyőzne tétlen. Kilencszáz évnyi hazudozás után Gabrielle-nek mindössze két hetébe került, hogy lerántsa rólam az álarcot. Megmutatta, milyen is vagyok valójában. Nem igazán tetszik, amit látok, de jobbá akarok válni... érte. Niko szeme résnyire szűkült. –A rohadt életbe, Lucán. Te most szerelemről beszélsz itt nekünk? –Igen - válaszolt ünnepélyesen a kérdezett. - Pontosan. Szeretem őt. Ezért akarlak titeket megkérni valamire. Mindannyiótokat. –Mondd! - bólintott Gideon. –Ha rosszabra fordul a helyzet - előbb vagy utóbb -, tudnom kell, számíthatok-e rátok. Ha látjátok, hogy a vérszomj a markába kaparint, ha úgy hiszitek, átváltozom.. . adjátok szavatokat, hogy végeztek velem. –Mi? - hőkölt vissza Dante. - Nem kérheted ezt tőlünk, haver! –Figyeljetek rám! - Nem volt hozzászokva, hogy könyörögjön. Mázsás súlyként nehezedett a vállára, de meg kellett a titkától szabadulnia. Elfáradt abban, hogy egyedül cipelje a terhet. Leginkább pedig attól rettegett, hogy gyengeségében kárt okozhatna Gabrielle-ben. - Hallani akarom, hogy megesküsztök rá. Mindannyian, ígérjétek meg! –Hogy az a...! - meredt rá Dante. Végül komoran bólintott. Rendben. Kibaszottul őrült vagy, de legyen. Gideon a fejét rázta, majd összeütötte öklét Luca-nével. –Ha ezt akarod, hát rendben. Megesküszöm rá, Lucán. Niko is hangot adott egyetértésének. –Nem fog eljönni a napja, de ha mégis, tudom, te is megtennéd értünk. Szóval, a francba is, a szavamat adom. Tegan továbbra is egykedvűen ücsörgött a helyén.
–És te, T? - fordult hozzá Lucán, hogy a harcos zöld szemébe nézzen. - Számíthatok rád? Tegan hosszan, elmélyülten nézte. –Persze, öreg. Ahogy óhajtod. Ha átváltozol, első leszek a sorban, hogy kinyírjalak. Lucán elégedetten bólintott, majd végignézett test vérei higgadt arcán. –Jézusom! - törte meg a végtelennek tűnő esem In Dante. - Ennyi érzelgősség után muszáj gyilkolnom. Mi lenne, ha befejeznénk a totojázást, és a levegőbe röpítenénk ezt a kócerájt? Lucán visszonozta a vámpír pimasz vigyorát. –Gyerünk! Az öt, tetőtől talpig feketébe öltözött harcos kiszállt a terepjáróból, és egyszerre, óvatosan osonni kezdeti a holdfényben fürdő fák túloldalán álló elmegyógyintézet felé.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
–Gyerünk, mi lesz már, nyílj ki! Gabrielle a fekete BMW kormányánál ült, és türelmetlenül várta, hogy a masszív vasrács kinyíljon végre, és ő kiszabaduljon erről a helyről. Utálta, hogy engedély nélkül kellett elhoznia az autót, de azok után, ami Lucán és közte lejátszódott, kétségbeesetten maga mögött akarta tudni a házat. Mivel az egész telket magasfeszültségű kerítés vette körül, csak egy választása maradt. Ha hazaért, kitalálja, hogyan juttassa vissza az autót. Amikor újra ott lesz, ahová tartozik. Mindenét felajánlotta Lucannek ma este, de még ez sem volt elég. Felkészült arra, hogy a férfi ellöki, és ellenáll a szerelmének, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy teljesen kizárta az életéből. Mint most. A vérét adta a férfinak, a testét, a szívét, és neki nem kellett. Elfogyott az ereje. Nem harcol többé. Ha az ennyire egyedül akar lenni, kicsoda ő, hogy megváltoztassa? Ha a saját pusztulásába akar rohanni, ő biztosan nem fogja ölbe tett kézzel várni, hogy mikor történik meg. Hazamegy. A nehéz kapuszárnyak végül kinyíltak annyira, hogy átférhetett köztük. Gábriellé a gázra lépett, és kikanyarodott a csendes, sötét utcára. Nem tudta pontosan, merre van, amíg nem ment pár mérföldet, ahol végre ismerős útkereszteződéshez ért. Balra fordult a Charles Streetre, majd automata pilótára váltva Beacon Hill felé vette az irányt. Sokkal kisebbnek tűnt most a háztömbje, ahogy leparkolt előtte.
Szomszédainál égtek a lámpák, de a kiszűrődő sárgás fények ellenére a téglaépület sivárnak hatott. Gábriellé felment a lépcsőn, és kihalászta a táskájából a kulcsokat. Keze a kis tőrbe ütközött, amit Lucal fegyverszekrényéből szerzett védekezésül, ha útközben nehézségei adódnának. Ahogy belépett, és felkapcsolta az előszobai villanyi, már csöngött a vonalas telefon. Hagyta, hogy bekapcsoljon a rögzítő, ő pedig ráfordította az összes zárat ajtón. A konyhából Kendra éles hangja pattogott. - Nagyon udvariatlan tőled, hogy ennyire nem veszel rólam tudomása Gabby - barátnője furcsán követelőzőnek és dühösnek tűnt. - Találkoznunk kell. Fontos! Tényleg beszélnünk kell. Gábriellé a nappaliba sétált, útközben feltűntek a lecsupaszított falak, ahonnan Lucán levette a bekeretezett fotóit. Mintha egy év telt volna el azóta, hogy eljött hozzá, és elmondta a megdöbbentő igazságot magáról és a fajon belül tomboló háborúról. Vámpírok, gondolta, és csodálkozva vette észre hogy a szó nem akasztja ki többé. Lehet, hogy már nem sok minden tudja kiborítani ezentúl. Többé attól sem rettegett, hogy elveszti a józan eszét, ahogy az édesanyja. Még a tragikus történet is új színezetet kapott mostanra. Az anyja egyáltalán nem is volt őrült. Csak egy rettegő fiatal lány, akinek olyan erőszakban volt része, amit kevés emberi elme képes feldolgozni. Gábriellé pedig nem engedte, hogy ugyanaz az erőszak őt is elpusztítsa. Otthon volt végre, és ki fogja találni, hogyan illeszkedjen vissza régi életébe. A pultra tette a táskáját, aztán az üzenetrögzítőhöz lépett. Tizennyolc üzenete érkezett. –Te most szórakozol velem - mormolta, megnyomva a lejátszás gombot. Mialatt a készüléke ontotta magából az üzeneteket, a fürdőszobába sétált, hogy szemügyre vegye a nyakát. Lucán harapása mélybordón sötétlett, közvetlenül a kiválasztottságát jelző könnycsepp és félhold
mellett. Megtapogatta a kettős sebet, de egyáltalán nem fájt. A tompa, üres fájdalom a lába között volt a legrosszabb, de ez is elhalványult a mellkasában lakozó hideg magányosság mellett, amikor eszébe jutott, hogyan borzadt vissza tőle Lucán, mintha méreg volna. Úgy rontott ki a szobából, mintha nem tudna elég gyorsan elmenekülni a közeléből. Gabrielle megengedte a vízcsapot, megmosdott, nem is figyelve a rögzítőre. Amikor a gép a negyedik-ötödik üzenethez ért, észrevette, hogy valami nem stimmel. Csak Kendra volt hallható, és minden üzenet az Utóbbi huszonnégy órában érkezett. Egyik jött a másik Után, néha csupán öt perc eltéréssel. Kendra hangja pedig egyre keserűbb és vádlóbb lett. Az első játékos hangvételű felvételen még felajánlotta, hogy meghívja Gabrielle-t ebédre vagy egy italra. –Kazánház kész - mondta Nikónak. - Még hármat kell kiraknom, aztán indulok kifelé. Megdermedt a csukott ajtó felé közeledő lépések zajára. –Lucán? –Hogy az a...! Társaságot kaptam - mormolta halkan, mialatt pozíciót váltott: az ajtóhoz kúszott, felkészülve a támadásra. Kesztyűs kezét egy fűrészfogú penge nyelére fonta, amely a mellén keresztbe vetett hüvelyben lapult. Volt nála lőfegyver is, de mindannyian megegyeztek, hogy nem használják a ma esti küldetés alatt. Nem kell felhívniuk a vérszopók figyelmét a jelenlétükre, mivel megvolt az esélye, hogy ha Niko megnyitja a gázvezeték főcsapját, és gáz áramlik az épületbe, idő előtt felrobbanthatja a bombákat. A kazánház ajtajának kilincse megmozdult. Lucán érezte a vérszopó bűzét és az emberi vér fémes szagát. Tompa állati nyögdécselés vegyült nedves cuppanásokkal és a szárazra csapolt áldozat gyenge nyüszítésével. Kinyílt az ajtó, Lucán orra pedig elfacsarodott, miközben a vérszopó bevonszolta haldokló játékszerét a sötét szobába. Lucán az ajtó mellett várt, míg a rohadék feje teljes életnagyságban
meg nem jelent. A vérszopó túlságosan el volt foglalva áldozatával ahhoz, hogy felfigyeljen a veszélyre. Lucán felemelt karral lecsapott, és tövig döfte a tőrt a vérszopó bordái közé. Az felüvöltött, eltátotta óriási állkapcsát, sárga szeme kidülledt, ahogy a titánium a testébe hatolt. A gyötrelmes halált halt emberi lény rongybabaként zuhant a földre, míg a vérszopó, aki belőle táplálkozott, sisteregni és reszketni kezdett, bőre felhólyagosodott, mintha sósavval öntötték volna le. Amint a vérszopó teste gyors bomlásnak indult, egy másik jelent meg a folyosón. Lucán támadásba lendült, de mielőtt lecsaphatott volna, a gennyláda hirtelen felemelkedett, lába már a föld felett kalimpált egy feketeruhás kar jóvoltából. Penge villant, gyorsan és csendesen, mint a villám, s a jól irányzott vágás nyomán a fej azonnal elvált a nyaktól. A hatalmas test már csak egy kupac szemét volt a padlón. Tegan állt felette, tőréről csöpögött a vér, zöld szeme mozdulatlan. Igazi gyilkológép; szája kegyetlen vonala nem hagyott kétséget afelől, hogy habozás nélkül beváltja Lucannek tett korábbi ígéretét, miszerint boldogan megkóstoltatja vele a titániumot, ha egyszer eluralkodik rajta a vérszomj. Tegant nézve Lucán biztosan tudta, ha arra kerül a sor, hogy a férfi ellene fordul, neki azelőtt vége lesz, mielőtt rájönne, hogy a vámpír egyáltalán a szobában van. Belenézett a hideg, halálos szempárba, és biccentett köszönetképpen. –Mondj valamit! - beszélt a fülébe Niko. - Minden rendben odaát? –Igen. Tiszta a levegő - beletörölte tőrét a halott ember ingébe, aztán becsúsztatta a tokjába. Mikor felnézett, Tegan már elment, eltűnt, mint a halál kísértete. –Megyek az északi szárnyba, hogy lerakjam a többi ajándékcsomagot - mondta Nikolainak kilépve a szobából, elindulva az üres folyosón.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
–Gabrielle, mi történik itt? Mi baja van Kendrának? Eljött hozzám a galériába, azt mondta, balesetet szenvedtél, és azonnal vele kell jönnöm. Miért hazudott? Alany nem tudta, mit válaszoljon Janiié aggodalmas, suttogó kérdéseire a kocsi hátsó ülésén. A városközpont felé száguldottak. Az üzleti negyed felhőkarcolói magasodtak előttük a sötétben, a kivilágított irodák úgy fénylettek, mint a karácsonyi égők. Kendra az anyósülésen ült. A sofőr vastag nyakú kidobóforma fazon volt, gengszter stílusú sötét öltönyben és napszemüvegben. Gábriellé és Janiié hasonló társaságot kapott hátulra, összezsúfolódva kucorogtak a bőrülésen a fekete öltönyöstől minél távolabb, a kocsi egyik sarkába húzódva. A két gorilla nem tűnt vérszopónak; nem rejtegettek óriási agyarakat komoran összeszorított ajkuk mögött, és amennyit Gábriellé eddig megtudott a faj halálos ellenségeiről, nem hitte, hogy Jamie-vel egy percig is életben maradtak volna, miután beültek, ha ezek itt történetesen vérszopók. Akkor viszont vérrabszolgák. Egy hatalmas gazda agyhalott rabszolgái. Mint Kendra. –Mit akarnak tenni velünk, Gabby? –Nem tudom biztosan - szorította meg Jamie kezét. Ő is halkan beszélt, de tudta, fogva tartóik minden szavukat figyelik. - De minden rendben lesz. Megígérem. Ki kell jutniuk a kocsiból, mielőtt elérik úti céljukat, ezt viszont biztosan tudta. Az önvédelem legalapvetőbb szabálya: ne engedd, hogy
máshova vigyenek, mint amiben először megállapodtatok. Az a támadó hazai pályája lehet. Akkor a túlélés esélyei a kevésről nullára zuhannak. A Jamie melletti ajtózárra pillantott. A fiú a szemébe nézett, szemöldöke kérdőn felszaladt, ahogy a lány visszanézett rá, majd a zárra. Aztán megértette. Alig láthatóan bólintott. Mikor azonban odanyúlt, hogy kinyissa az ajtót, Kendra abban a pillanatban hátrafordult hozzájuk, és gúnyosan megszólalt. - Mindjárt megérkezünk, gyerekek. Izgultok? Mert én igen. Alig várom, hogy gazdám végre személyesen is megismerjen, Gabby. Mmmm, mmm! Meg fog zabálni. Jamie dübödten vicsorogva előrehajolt. –Vissza, hazudós ribanc! –Jamie, ne! - próbálta visszatartani Gábriellé, és hatalmába kerítette a félelem a fiú naiv, védelmező gesztusa láttán. Fogalma sem volt róla, mit érhet el azzal, ha felhúzza Kendrát és a két másik vérrabszolgat. A fiút azonban nem lehetett leállítani. Előrelendült a bőrülésből. –Ha bármelyikünkhöz hozzáérsz, kikaparom a szemed! –Jamie, hagyd abba, nincs semmi baj - csitította Gábriellé, visszanyomva a fiút az ülésre. - Nyugodj meg, légy szíves! Minden rendben lesz. Kendrának a szeme se rebbent. Rájuk bámult, és visítva fel kuncogott. –Jaj, Jamie, te mindig is Gabby pincsije voltál. Vau-vau! Szánalmas! Lassan, fontossága teljes tudatában hátat fordított nekik. –Fordulj be a lámpánál! - utasította a sofőrt. Gabrielle megkönynyebbült sóhajtással dőlt hátra a hideg bőrülésen. Jamie az ajtónak támaszkodva puffogott magában. Mikor szemük találkozott, arrébb moccant, hogy mutassa, a zár fel van húzva. A lány szíve nagyot dobbant ennyi leleményesség és bátorság láttán. Alig bírta visszafojtani reménykedő mosolyát, amikor a kocsi lassítani kényszerült a közlekedési lámpa miatt. Pirosat mutatott éppen,
de az előttük álló kocsisor alapján, nemsokára zöldre kell váltania. Ez volt az egyetlen esélye Jamic-re pillantott, a fiú pedig tökéletesen értette. Gabrielle várt, a lámpát figyelte, az a pár másodperc hosszú óráknak tűnt. A piros villogni kezdett, majd zöldre váltott. Az előttük álló autók lassan elindultak. Amikor az ő kocsijuk is mozgásba lendült, Jamie megragadta a kilincset. Kinyitotta az ajtót. Friss levegő áramlott be, és mindketten fejjel előre kivetődtek a kocsiból. Jamie földet is ért, és azonnal elkapta Gabrielle karját, hogy segítsen neki. –Állítsátok meg! - kiáltotta Kendra. - Ne engedjétek meglépni! Nehéz kéz ragadta vállon Gabrielle-t, és visszarántotta az ülésre. A vérrabszolga hatalmas mellkasának ütközött, az köré fonta a karját, és vasmarokkal szorította. –Gabby! - üvöltött Jamie. Kétségbeesett sírás tört fel a lány torkából. –Menekülj! Jamie, menj már! –Taposs bele, idióta! - ripakodott Kendra a vezetőre, mikor Jamie a kilincs után nyúlt, hogy mentse Gabrielle-t. A motor felbőgött, sivítottak a kerekek, ahogy a kocsi besorolt a forgalomba. –Mi lesz a sráccal? –Nem számít - jött az éles válasz. Gabrielle-re mosolygott, aki eredménytelenül küzdött hátul. - Ő már megtette a magáét. A vérrabszolga kegyetlen erősen szorította a lányt, amíg csak Kendra meg nem állította az autót egy csillogó irodaépület előtt. Kiszálltak, és az üveg bejárati ajtó felé lökdöstek Gabrielle-t. Kendra mobilon beszélt valakivel, közben önelégülten dorombolt. –Igen, elkaptuk. Épp most jövünk fel. Zsebre tette a készüléket, és a liftek felé tartott a khalt márvány előcsarnokon keresztül. Mikor beléptek, megnyomta a luxus tetőlakosztályhoz vezető gombot. Gabrielle-nek egyből beugrott a magánbemutató, amelyen Jamie vett részt az ő fotóival. A lift megállt a legfelső emeleten, és a tükrös ajtók szétnyíltak. A lányt hirtelen az a borzalmas érzés kerítette hatal-
mába, hogy a névtelen vevő most felfedi kilétét.A gengszter kinézetű vérrabszolga, aki a karjánál ingva rángatta, belökte a lakásba. Gabrielle előrebotladozott, és másodperceken belül testet öltött a félelme. Magas, sötét hajú alak állt napszemüvegben és hosszú fekete kabátban az üvegfal előtt, az éjszakai, kivilágított Boston terült el a háta mögött. Hatalmas termetű volt, mint a harcosok, és ugyanaz a magabiztosság áradt belőle. Ugyanaz a hideg, vészjósló erő. –Kerüljön beljebb! - mély hangja mennydörgésként zengett. Gabrielle Maxwell, megtiszteltetés, hogy végre találkozunk. Már annyit hallottam önről. Kendra odasompolygott hozzá, és imádattal simogatta. –Felteszem, okkal hozatott ide..- Gabrielle igyekezett nem bánkódni a régi, szeretett Kendra elvesztésén, és nem félni az új, megváltozott Kendrától. –Rajongok az ön munkáiért. - mosolygott zárt szájjal a férfi. Durván arrébblökte Kendrát. - Készített néhány igen érdekes felvételt, Maxwell kisasszon. Legnagyobb sajnálatomra le kell hogy állítsam. Nem tesz jót az üzletemnek. A lány próbált a hideg, ragadozó szemekbe nézni, amelyek, tudta, hogy figyelik a sötét napszemüveg mögül. –Mivel is foglalkozik? Tudja, azonkívül, hogy egy beteg, vérszívó pióca. A férfi felnevetett. –Világuralommal, természetesen. Van még más is, amivel érdemes foglalkozni? –Tudnék még párat felsorolni. Sötét szemöldök szaladt a szemüveg fölé. –Ó, Maxwell kisasszony, ha most előjön nekem a szerelemmel vagy barátsággal, be kell hogy fejezzem ezt a kellemes csevegést - illesztette össze két keze ujjait a férfi, gyűrűit megcsillantva a félhomályban. Gabrielle-nek nem tetszett, ahogy rábámul és méregeti. A férfi orrcimpái kitágultak, intett a lánynak. - Jöjjön közelebb! Alany nem mozdult, mire a mögötte álló vérrabszolga meglökte.
Karnvújtásnvi közelségbe került a férfitól. –Finom az illata - szisszent a férfi lassan. - Mint egy virágé, de van itt... más is. Valaki nemrég táplálkozott magából. Egy harcos? Ne is tagadja, érzem magán. Mielőtt Gábriellé felocsúdhatott volna, a férfi elkapta a csuklóját, és magához rántotta. Durván elfordította i fejét, félresöpörte a haját, ami eltakarta Lucán harapásnyomát a másik áruló jellel egyetemben a bal füle mögött. –Kiválasztott - mormolta, végigsimítva a lány bőrén - Méghozzá nemrég talált társat. Minden perccel izgalmasabb leszel számomra, Gábriellé. A lány nem szerette a fülébe suttogott bizalmaskodó szavakat. –Ki harapott meg, kiválasztott? Melyik harcost engedted azok közé a hosszú, csodás combjaid közé? –Menj a pokolba! - szűrte összeszorított fogakkal a lány. –Nem árulod el? - csettintett a nyelvével, fejét csóválva a másik. így is jó. Hamarosan úgyis megtudjuk. Ide fog jönni érted. Végre ellépett a lány elől, és intett az egyik vérrabszolga őrnek. Hozd a tetőre! Gábriellé küzdött a szorításban, de tehetetlennek bizonyult a brutális erővel szemben. Egy ajtó felé taszigálták, melyen „helikopterleszállópálya" felirat díszelgett, felette pedig piros, kijáratot jelző fény. –Várjatok! És velem mi lesz? - tiltakozott Kendra. - Igen, persze. K. Delaney nővér - szólt a sötét gazda, egészen elfeledkezve róla. Miután elmentünk, azt akarom, hogy menj ki a tetőre. Tudom, hogy elbűvölőnek fogod találni a kilátást. Élvezd kicsit... aztán ugorj le! Alany egy pillanatig bambán meredt rá, aztán megbabonázva bólintott. –Kendra! - küzdött továbbra is kétségbeesetten Gábriellé, hogy barátnője rá figyeljen. - Kendra, ne tedd! A fekete kabátos, napszemüveges férfi elindult, mindez már nem érdekelte. –Gyerünk! Itt már végeztem.
Az utolsó rúd C4 elhelyezése után Lucán a szellőzőrendszeren keresztül kijutott a szabadba az északi szárnyból. Félretolta a meglazított fedőt, és felhúzta magát. A fű összenyomódott alatta, ahogy ráhengeredett, friss levegő járta át a tüdejét, mialatt felugrott, és a kerítés felé kocogott. –Niko, hogy állunk? –Jól. Tcgan is visszafelé tart, Gideon pedig közvetlenül mögötted kell legyen. –Remek. –Az ujjam a detonátoron van - Nikolai hangját elnyomta egy helikopter rotorjának mély dübörgése. -Add ki a parancsot, Lucán! Nem bírok magammal, hogy a levegőbe ne röpítsem ezt a szeméttelepet. –Én sem - nézett az éjszakai égre összehúzott szemmel Lucán, a madarat keresve. - Vendégeket kaptunk, Niko. Ügy tűnik, helikopter érkezik az épülethez. Amint kimondta, a fák fölött meg is jelent a sötét árnyék. Apró fények villantak, ahogy a gép a tető fölé érkezett, majd megkezdte a leszállást. Erős légáramlat keletkezett a propeller forgása nyomán. Lucán fenyő és virágpor illatát érezte... és egy másik illatot, amelytől megfagyott ereiben a vér. –Jézusom! - kapkodott levegő után, amikor a jázminillatot azonosította. - Ne nyúlj a detonátorhoz, Niko! Az isten szerelmére, bármit is teszel, nem robbanthatod fel azt a kibaszott épületet!
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Az adrenalin, a harag és a mindent elsöprő, fagyos rémület keveréke őrült iramban kergette Lucant a régi elmegyógyintézet tetejére. A helikopter még alig ért földet, amikor ő már robogott felé a tetőn. Gyilkos düh munkált benne, ezerszer robbanékonyabb, mint egy egész teherautónyi C4-es. Kezét-lábát kitépi Gabrielle fogva tartójának, akárki legyen is. A helikopter háta mögül érkezett, óvatosan, hogy meg ne lássák, ahogy alágurult, aztán a fülke utas oldali részén bukkant fel fegyverrel a kezében. Meglátta benn a lányt. A hátsó ülésen ült egy nagydarab, feketébe öltözött, napszemüveges fazonnal. Olyan kicsinek és ijedtnek tűnt. Illata elöntötte Lucant. Félelme a szívébe mart. Feltépte a fülke ajtaját, fegyverét Gabrielle elrablójának arcába nyomta, másik kézzel pedig már nyúlt is Gabrielle-ért. A lányt azonban a másik elrántotta, mielőtt ő elérte volna. –Lucán? - zihálta Gabrielle a meglepetéstől kitágult szemmel. - Istenem, Lucán! A férfi villámgyorsan felmérte a helyzetet, látta a vérrabszolga pilótát és a mellette ülő, szintén agyhalott emberi rabszolgát. Utóbbi hátrafordult, hogy kiüsse Lucán kezéből a fegyvert, és az ő fejébe eresszen helyette golyót. Amikor Lucán egy tizedmásodperccel később újra Gabrielle-re pillantott, a mellette ülő férfi már brutális késpengét tartott a lány torkához. Fekete kabátujjából elővillantak dermaglifei, amelyeket Lucán már látott a fotókon.
–Engedd el! - szólt a vérszopók első generációs vezéréhez. –Ó jaj, ez gyorsabb válasz, mint amit remélni mertem, még egy vérkötelékben élő harcostól is. Mire készülsz? Miért vagy itt? A mély, arrogáns hangtól Lucán visszahőkölt. Ismeri ezt a vadállatot? –Engedd el! - ismételte Lucán -, akkor megmondom, miért vagyok itt. –Nem hinném - vigyorgott szélesen az első generációs, kivillantva fogait. Nincs agyara. Vámpír, de nem vérszopó. Mi a franc?! –Édes a csaj, Lucán. Gondoltam, hogy a tiéd. Krisztusom, ismerte ezt a hangot. Mélyen eltemetve élt az emlékeiben. A múltjában. Egy név villant az agyába, élesen, tisztán. Nem. Nem lehet ő. Lehetetlen... Lerázta magáról a pillanatnyi zavart, de drágán megfizetett a kihagyásért. Oldalról egy vérszopó bukkant fel az épület belsejéből. Vicsorogva megragadta a helikopter ajtaját, és Lucán koponyájához lendítette. –Lucán! - sikoltott Gabrielle. - Ne! A férfi megtántorodott, térde megrogyott. A fegyvert kirúgták a kezéből, jó pár métert csúszott az egyenetlen felszínen. A vérszopó behúzott neki egyet, óriási ökle keményen vágódott Lucán állkapcsába. Egy pillanattal később brutális erejű rúgás reccsentette meg a bordáját. Lucán összecsuklott, de előtte még kirúgott bakancsos lábával, megrogyasztva a másikat. A vérszopóra ugrott, és előkapta mellkasára erősített tőrét. Egy-két méterrel odébb a helikopter rotorja feldübörgött. A sivítás fokozódott. A pilóta felszálláshoz készült. Nem engedheti. Ha hagyja Gabrielle-t elmenni, semmi reménye nem marad, hogy élve viszontlátja. –Tűnjünk el innen! - adta ki az utasítást Gabrielle fogva tartója a
pilótának, ahogy a rotor egyre sebesebben forgott. Kint a tetőn Lucán négykézláb harcolt a rátámadó vérszopóval. A sötétben Gabrielle kiszúrta egy másik közeledését is. –Jaj, ne! - suttogta, a nyakába vágó pengétől szinte beszédképtelenül. Mögötte a hatalmas férfi előrehajolt, hogy lássa, mi történik a tetőn. Lucán talpra kecmergett. Ledöfte az első vérszopót, felvágva a gyomrát. A vérszopó üvöltése túlszárnyalta a gép hangos robajlását. Teste görcsösen megrázkódott, majd... elolvadt. Lucán a helikopter irányába kapta a fejét. Szeme dühösen lángolt, mintha a pokol tüze parázslana benne. Üvöltve rohanni kezdett, úgy vágtatott feléjük, mim egy tehervonat. –Azonnal emeld fel a gépet! - Gabrielle elrablójának hangjában most először hallatszott aggodalom. -Most, az isten verje meg! A gép emelkedni kezdett. Gabrielle úgy próbált enyhíteni a késpenge szorításán, hogy hátát az ülés háttámlájának préselte. Ha ki tudná valahogy szabadítani a karját, talán elérné az ajtót. .. A helikopter hirtelen megbillent, mintha fennakadtak volna az épület egyik részén. A motor vinnyogva erőlködött. A férfi dühöngött. –Szállj fel, te idióta! –Próbálok, uram! - válaszolt a vérrabszolga a pilótaülésben. Meghúzott egy kart, mire a motor szörnyű nyögdécseléssel ellenkezni kezdett. Újabb oldalra billenés, éles rántás, amitől a gép belseje recsegettropogott. A fülke előrelendült. Gabrielle foglyul ejtője elvesztette az egyensúlyát, figyelme egy pillantra elterelődött a lányról. A penge lekerült a torkáról. Gabrielle iszonyú elszántsággal vetette hátra magát az ülésen, páros lábbal a férfiba rúgott, aki a pilótaülés hátának esett. A gép éles szögben előrebukott. A lány a kilincs felé lendült. Az ajtó vadul kivágódott, majd ki-becsapódott a sarokpánton, ahogy az egész gép rázkódott és imbolygott. A férfi összeszedte magát, és
utánakapott. Napszemüvege leesett a káoszban. Jeges szürke szemmel meredt rá, sugárzott belőle a gyűlölet. –Mondd meg Lucannek, hogy közel sincs vége -sziszegte Gabrielle felé a vérszopók mindenható gazdája ördögi mosollyal az arcán. –Eredj a pokolba! - kiáltott vissza a lány. Abban a pillanatban már kívül is volt az ajtón, és leugrott az egy-két méterrel alatta elterülő tetőre. Amint meglátta Gabrielle-t, Lucán elengedte a helikopter lábazatát. A gép őrült forgás közepette fellendült, miközben a pilóta próbálta visszaszerezni az uralmat fölötte. Lucán a lányhoz rohant, felhúzta, és gyorsan körbetapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, Gabrielle épségben van. –Jól vagy? A lány kurtán bólintott. –Lucán, mögötted! Újabb vérszopó rohant feléjük. Lucán örömmel fogadta a támadót, most, hogy Gábriellé mellette volt, minden izmával az ölésre koncentrált. Előhúzta a másik tőrét is, és a közeledő fenyegetés ellen indult. A küzdelem rövid volt és véres. Öklök repkedtek, pengék hasítottak Lucán és a vérszopó halálos kézitusájában. Lucán számtalan sérülést szerzett, de megállíthatatlan volt. Gábriellé vére még mindig dolgozott benne, és olyan dühödten küzdött, hogy tíz másikkal is elbírt volna. Keményen, halálos pontossággal adta meg a kegyelemdöfést, gyakorlatilag hosszabban kettészelve ellensége testét. Nem nézte végig, ahogy a titánium elvégzi a dolgát. Megpördült, és visszarohant Gabrielle-hez. Karjába húzta a lányt, és szorosan átölelte. Legszívesebben egész éjjel így tartotta volna, belélegezve illatát, hallgatva szívdobogását, cirógatva puha bőrét.Felemelte Gabrielle állát, majd szenvedélyesen gyengéd csókot lehelt az ajkára. –Ki kell jutnunk innen, kicsim. Most. Fejük felett a helikopter egyre magasabbra emelkedett a sötét éjben.
Az első generációs őket bámulta a pilótafülkéből. Gúnyosan, vigyorogva tisztelgett Lucán felé. –Édes istenem, Lucán! Annyira féltem! Ha bármi bajod esett volna... Gabrielle suttogása elfeledtette vele menekülő ellenségét. Csak az számított, hogy beszél hozzá. Hogy él és lélegzik. Ott van vele, és isten segedelmével így is lesz mindörökké. –Hogy a pokolba tudott elkapni? - Lucán hangja megremegett az értetlenség és az átélt rettegés hatására. –Miután este elhagytátok a házat, el kellett jönnöm, hogy gondolkozni tudjak. Hazamentem. Megjelent Kendra. Túszul ejtette Jamie-t egy autóban. Nem hagyhattam, hogy bántsa. Kendra vérrabszolga volt -, Lucán. Megölték. A barátnőm halott. - Gabrielle felzokogott. De legalább Jamie megmenekült. Valahol a belvárosban lehet, és biztos iszonyúan retteg. Meg kell találnom, hogy megtudjam, jól van-e. Lucán még mindig hallotta a helikopter mély robajlását, ahogy egyre csak emelkedett. Jeleznie kell Nikó-nak, hogy robbantson, mielőtt a vérszopók elmenekülhetnének. –Tűnjünk el innen, aztán később foglalkozunk a többivel - emelte karjába Gabrielle-t. - Kapaszkodj belém, édesem. Olyan szorosan, amennyire csak tudsz. A lány átkarolta a férfi nyakát. Lucán újra megcsókolta Gabrielle-t, csodás megkönnyebbülést érzett, hogy a karjában tarthatja. –Soha ne engedj el! - nézett kiválasztottja fénylő, gyönyörű szemébe. Aztán lelépett a tető széléről, és olyan finoman, amennyire lehetett, lehuppant a földre. –Lucán, beszélj, haver! - szólongatta Nikolai a fülesben. - Hol vagy? Mi a jóisten folyik ott? –Minden rendben - sietett keresztül a füvön Gabrielle-lel a karjában a terepjáró felé. - Most már minden rendben lesz. Süsd el a detonatort, és fejezzük be, amit elkezdtünk! Gabrielle Lucán erős karjában kucorgott a kocsiban, miközben a fő-
hadiszállás felé robogtak. A férfi azóta sem engedte el, hogy biztonságban kiértek az elmegyógyintézet területéről, még a szemét is eltakarta, amikor az egész épületegyüttes pokoli tűzgömbbé válva a levegőbe röpült. Lucán és testvérei megcsinálták - egyetlen őrületes húzással megsemmisítették a vérszopók főhadiszállását. A helikopterben nem tett kárt a robbanás, a fekete, áthatolhatatlan füst leple alatt eltűnt a sötét éjszakába. Lucán töprengve bámult ki a sötétített ablaküvegen a csillagos égboltra. Mikor a tetőn voltak, és kinyitotta a helikopter ajtaját, Gabrielle látta arcán a meglepetést -a döbbent hitetlenkedést. Mintha kísértetet látott volna. Még most is nyomott volt a hangulata, miközben visszaértek a házhoz, és Nikolai már a garázs felé gurult. A harcos végül leállította a motort az óriási hangárban. Mikor csend lett, Lucán megszólalt. –Ma este fontos győzelmet arattunk ellenségeink fölött. –De még mekkorát! - helyeselt Nikolai. - Megbosszultuk Conlant és Riót. imádtak volna ott lenni és végignézni, ahogy felrobban az a patkánytanya. Lucán bólintott a sötét kocsiban. –Mégis, nem bízhatjuk el magunkat, új fejezet következik a vérszopók elleni háborúban. Mert ez háború, komolyabb, mint valaha. Darázsfészekbe nyúltunk. Aki stratégiai fontosságú - a vezérük -, sajnos még életben van. –Hadd menjen! Úgyis elkapjuk - vigyorgott magabiztosan Dante. Lucán azonban elkeseredetten rázta a fejét. –Ez más. Nem fogja könnyen adni magát. Előre látja, mit lépünk. Érti a taktikánkat. A rendnek meg kell erősíteni a stratégiáját, növelni kell a létszámát. Csapatokat kell szerveznünk szerte a világon, harcosokat kell toboroznunk, méghozzá minél előbb. Gideon hátrafordult az anyósülésben. –Azt gondolod, a nyugati parti első generációs a vérszopók vezére? –Biztos vagyok benne - ott ült a helikopterben, ő volt az, aki fog-
va tartotta Gabrielle-t- simogatta meg a lány karját gyengéden, a egy pillanatra a szemébe nézett, mintha már a látványa is megnyugtatná. –A rohadék viszont nem vérszopó - legalábbis most nem, ha egyáltalán az volt valaha. Egykor közénk tartozott. A neve Marék. Gabrielle érezte, hogy megfagy a levegő körülötte, és tudta, hogy Tegan Lucanre mered. Lucán is jól tudta. Megfordult, hogy a másik harcos szemébe nézzen. –Marek a bátyám.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Lucán kijelentése súlyosan nehezedett rájuk, miután kiszálltak az autóból, és lelifteztek a házba. Gabrielle ujjait a férfi ujjaiba fonta. Döbbenet és együttérzés kavargott a lelkében, és mikor Lucán ránézett, kiolvashatta az aggodalmat a szeméből. Gabrielle ugyanezt látta a többi harcos testvér szemében tükröződni, ahogy tudatosult bennük, mit is jelent az éjszakai felfedezés. Eljön az idő, amikor Lucannek meg kell ölnie a bátyját. Vagy meghalnia a keze által. Gabrielle még fel sem foghatta teljes súlyával a tényt, amikor kinyílt a liftajtó, és ott állt előttük Savan-nah és Danika, akik már nyugtalanul várták a harcosok visszatértét. Megkönnyebbült üdvözlések hallatszottak, tucatnyi kérdés röpködött a küldetés sikeréről, továbbá aggodalmaskodások, hogyan is juthatott Gabrielle eszébe elhagyni az épületet egyetlen szó nélkül. A lány túl fáradt volt a válaszolgatáshoz, túlságosan kimerült a megpróbáltatástól, hogy egyáltalán megpróbálja kifejezni az érzéseit. Tudta azonban, hogy hamarosan magyarázattal kell szolgálnia, legalább Lucannek. Nézte, amint a többi harcos közrefogja a férfit, és együtt elsietnek, hogy új taktikákat és stratégiákat dolgozzanak ki a vérszopók ellen. Gabrielle-t Savannah és Danika gyorsan az ellenkező irányba húzta. Nyugtalankodtak karcolásai és zúzódásai miatt, és ragaszkodtak hozzá, hogy egyen valami főtt ételt, aztán vegyen egy hosszú, forró fürdőt. Gabrielle vonakodva beleegyezett, de sem Savannah csodás főztje,
sem az illatos, habos fürdő nem volt képes ellazítani. Agya egyfolytában Lucán, Jarnie és az este történtek körül forgott. Lucannek köszönhette az életét. Mindennél jobban szerette őt, örökké hálás lesz neki, hogy megmentette, de mindez nem változtatott kapcsolatukat illető kavargó érzésein. így nem maradhat a házban. Es bármit is mond Lucán, ő nem megy egyik menedékbe sem. Mi marad akkor? A lakásába sem mehet vissza. Nem élheti a régi életét többé. Ha visszatérne oda, az azt jelentené, hogy megtagad mindent, amit Lucannel átélt az utóbbi hetekben, és el akarná őt felejteni. Meg kellene továbbá tagadnia mindent, amit magáról megtudott, egész kapcsolatát a fajjal. Igazság szerint fogalma sem volt, hová tartozik igazán. Azt sem tudta, hol kezdje a keresést, de ahogy a folyosók útvesztőjében barangolt, egyszer csak Lucán magánlakosztálya előtt találta magát. A lakásba vezető ajtó félig nyitva állt; lágy fény szűrődött ki rajta. Gabrielle kinyitotta, majd belépett. Gyertyafény világította meg a szomszédos hálószobát. Követte melegét a küszöbig, ott megtorpanásra késztette az elé táruló csodálatos látvány. Lucán puritán hálója álomi széppé varázsolódott. A szoba minden sarkában gyönyörűen megmunkált ezüst gyertyatartóban egy-egy hosszú, fekete gyertya lobogott. Az ágy vörös selyemmel letakarva. A kandalló előtt pihe-puha párnákból és vörös selyemből készített meleg kis fészek a földön. Olyan romantikus, meghitt, hívogató. Egy szoba, amelyet szerelmeskedésre álmodtak. Beljebb lépett. Mögötte az ajtó lágyan, önmagától bezáródott. Nem, nem teljesen önmagától. Lucán is ott volt, a szoba másik végéből nézte őt. Haja nedvesen csillogott a zuhanytól. Lazán megkötött, vörös szaténköntöst viselt, amely meztelen vádlija körül hullámzott, tekintete pedig oly forrón simogatta, hogy a lány elolvadt tőle álltó helyében. –Neked - mutatott körbe a romantikus díszleten. -Nekünk, ma estére. Azt akarom, hogy különleges legyen a számodra. Gabrielle meghatódott, és azonnal fel is izgatta a férfi látványa, de
képtelen volt szerelmeskedni azok után, ahogy múltkor végződtek a dolgok. –Amikor ma este elmentem, nem akartam visszajönni - közölte a biztos távolból. Ha közelebb menne, nem lenne ereje elmondani, amit el kellett mondania. -Nem bírom tovább, Lucán. Olyat akarok tőled, amit nem tudsz megadni. –Nevezd meg! - utasította gyengéden a férfi, de akkor is utasítás volt. Óvatosan lépkedett a lány felé, mintha érezné, Gabrielle bármelyik pillanatban menekülőre foghatja. - Mondd el, mit szeretnél! A lány megrázta a fejét. –Mi értelme lenne? Újabb lassú lépések. A férfi végül karnyújtásnyi távolságra megállt előtte. - Szeretném tudni. Kíváncsi vagyok, mi bírhatna rá, hogy velem maradj. –Éjszakára? - kérdezte halkan a lány, gyűlölve magát, hogy menynyire vágyik a férfi ölelő karjára az utóbbi néhány óra eseményei után. –Akarlak, és bármit megteszek neked, Gabrielle. Mondd el, mire vágysz! –A bizalmadra - nevezte meg a lány azt az egyet, amit úgy gondolt, hogy soha nem kaphatja meg. - Képtelen vagyok... tovább folytatni, ha nem bízol bennem. –Bízom benned - ígérte a férfi olyan ünnepélyesen, hogy a lány elhitte neki. - Te vagy az egyetlen, aki valaha is igazán ismert engem, Gabrielle. Semmit nem rejtegethetek előled. Mindent láttál - a legrosszabbat bizonyosan. Szeretném, ha esélyt adnál, hogy valami jót is mutathassak magamból - lépett közelebb. A lány érezte a belőle áradó forróságot. Érezte a vágyát. - Azt akarom, olyan biztonságban érezd magad mellettem, amilyenben én érzem magam melletted. A kérdés most már az, hogy te bízol-e bennem, így is, hogy mindent tudsz rólam? –Mindig bíztam benned, Lucán. És mindig fogok. De nem ez a... –Akkor mi? - vágta el az ellenkezését a férfi. - Mondd, mit adhatok még, hogy velem maradj!
–Ez nem fog menni - araszolt hátrafelé Gabrielle. -Nem maradhatok. így nem. Képtelen vagyok, amikor a barátom, Jamie... –Ő biztonságban van - s amikor Gabrielle zavartan ránézett, folytatta: – Miután visszaértünk, felküldtem Dantét, hogy keresse meg. Néhány perce jelentette, hogy elhozta a rendőrségről, és hazavitte. –Csak téged akarlak. A férfi elmosolyodott. –Isten legyen hozzád irgalmas, nekem sem kell senki más! Soha nem akartam semmit annyira önzőn, mint ezt a pillanatot. Légy az enyém, Gabrielle! –A tiéd vagyok. Lucán nagyot nyelt, és hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. –Én arról beszélek, hogy örökké így maradjon. Nem érhetem be ennél kevesebbel. Gabrielle, elfogadsz társadul? –Örökké és mindig - suttogta a lány végigheverve az ágyon, magával húzva a férfit is. A tiéd vagyok, Lucán, mindörökké. Megcsókolták egymást, majd Lucán az ágy melletti asztalkán fekvő kecses, vékony aranytőrért nyúlt. Az arcához emelte, és Gabrielle megijedt, ahogy az ajkához közelítette. –Lucán... A férfi tekintete lágy volt és komoly, mégis gyengéd, ahogy a lány szemébe nézett. –A véredet ajánlottad, hogy meggyógyíts. Erőt adsz és védelmezel. Csak téged akarlak, rád van szükségem. Sosem hallotta még Lucant ilyen ünnepélyesnek, írisze ragyogott, halványszürkéjébe borostyán vegyült, mély érzelmei ott tükröződtek a szemében. –Gabrielle, megtisztelsz azzal, hogy elfogadod a véremet, hogy kötelékünk beteljesedjen? A lány hangja alig volt kivehető. –Igen. Lucán fejet hajtott, majd alsó ajkához illesztette a tőrt. Mikor félretette, és újból a lányra nézett, száján fényes vércsepp csillant. –Gyere. Engedd, hogy szeresselek - csókolta meg Gabrielle-t. Semmi nem készíthette fel a lányt Lucán édes vérének első ízére.
Gazdagabb a bornál, mámorító, akár az istenek eledele, ahogy nyelvére áramlott. Érezte, ahogy elönti Lucán szerelme, ereje és hatalma. Fény gyulladt bensőjében, ízelítőt adva a jövőből, ami Lucán kiválasztottjaként vár rá. Elborította a boldogság, átjárta a forróság, olyan elégedettséggel töltötte el, amilyet még soha nem érzett. Érezte a vágyat. Olyan erősen, mint még soha. Gabrielle egy morranással hanyatt fordította Lucant. Egy pillanat alatt megszabadult a ruháitól, és mohón birtokba vette a férfit. Lucán férfiassága vastagon és sziklakeményen várta a beteljesedést. A gyönyörűséges jelek a bőrén mélylilából élénkvörösbe játszottak, és mind élesebb színárnyalatokba váltottak, ahogy vágyakozva Lucanre nézett. Gabrielle lehajolt, nyelvével végigrajzolta a bonyolultan örvénylő vonalakat, amelyek elborították a férfi combját egészen a köldökéig és még feljebb, tovább kacskaringózva izmos mellkasára és vállára. Lucán az övé. Az érzés mindent elsöpört, őt pedig teljesen hatalmába kerítette az ádáz birtoklási vágy. Soha nem akarta még ennyire a férfit, mint ebben a pillanatban. Zihált. Testének rejtett zuga türelmetlenül, nedvesen követelte, hogy a férfira másszon, és keményen meglovagolja. Te jó ég, hát erről beszélt Savannah, mikor azt mondta, hogy a vérkötelék fokozza a gyönyört? Gábriellé a legősibb érzéki vággyal nézte Lucant, azt sem tudta, hol kezdje a dolgot. El akarta nyelni, imádni, használni őt. Kielégíteni a belsejében kavargó elemi erejű ösztönt. –Miért nem figyelmeztettél, hogy afrodiziákumot kínálsz nekem? Lucán felvigyorgott rá. –Hogy elrontsam a meglepetést? –Nevess csak, vámpír! - húzta össze a szemét a lány, majd a férfi hatalmas hímtagját megragadva egyetlen hosszú mozdulattal rácsuszszant. - Éppen most ígértél nekem örök életet. Vigyázz, mert még megbánod! –Igen? - nyögte Lucán, ahogy a lány lovagolt rajta, a csípőjét lök-
dösve. Parázsló szemmel a lányra nézett, mosolyogva kivillantotta agyarát, nyilvánvalóan élvezve a kínzást. – Kiválasztott, azt szeretném én látni!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálásan köszönöm ügynökömnek, Karen Solenmek, hogy lelkes odaadással vett részt e regény megszületésében, és hogy briliáns útmutatással szolgált minden helyzetben. Csodálatos szerkesztőmnek, Shauna Summersnek szintén őszinte hálával tartozom a támogatásért és bátorításért, nem is beszélve a fantasztikus szerkesztői látásmódjáról, amivel mindig megragadja a történetek mondandóját, és segít, hogy azok el is jussanak az olvasóhoz. Köszönöm Debbie Graves lelkes kritikáit, és örök hálám Jessica Birdnek, akinek tehetségét csupán nagylelkűsége múlja felül. Végezetül, különleges köszönetet szeretnék mondani dalos múzsáimnak, akik végigkísértek a könyv létrehozásában: Lacuna Coilnak, Evanescence-nek és Col-lide-nak, akiknek izgalmas dalszövegei és bámulatos zenéje mindvégig ösztönzött.
