Fordította Szabó Veronika. Lara Adrian. A vámpír bosszúja. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

Fordította Szabó Veronika

Lara Adrian

A vámpír bosszúja

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010 1

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lara Adrian: Veil of Midnight A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: A vámpír csókja A vámpír ölelése A vámpír vére A vámpír éjjele

Előkészületben: A vámpír sírja

Copyright © 2008 by Lara Adrian, LLC Hungarian translation © Szabó Veronika, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 340 6

2

Lindsey-nek, a tömörarany szívű acélmagnóliának Neked ajánlom, a szebb és tündöklőbb napok reményében.

3

Első fejezet Montreal egyik barlangszerű pincedzsesszklubjának színpadán vérvörös ajkú énekesnő búgott a mikrofonba a szerelem kegyetlenségéről. Bár mély, rekedtes hangja elég kellemes volt, és a vérről, fájdalomról és kéjről szóló dalt mély átéléssel adta elő, Nyikolaj mégsem figyelt rá. Azon morfondírozott, vajon tudja-e a lány – az apró helyiségben összezsúfolódott többtucatnyi emberrel egyetemben –, hogy vámpírok is hallgatják. A két fiatal nőnek, akik a sötét sarokban üldögélve kortyolgatták rózsaszín martinijukat, lövése sem volt róla, az biztos. Négy fent említett egyén közé voltak bepréselődve, akik belőtt séróval, bőrruhában parádéztak, és nagyon igyekeztek valami társalgásfélét kicsikarni a lányokból – sikertelenül, mindeközben pedig próbáltak úgy tenni, mintha vérszomjas szemük egyáltalán nem is a nők nyakára szegeződött volna az elmúlt tizenöt percben. Miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy a vámpírok apait-anyait beleadva próbálják rávenni az embernőket, hogy hagyják el velük a klubot, semmire nem mentek leendő Vérforrásaikkal. Nyikolaj megvetően elhúzta a száját.

Amatőrök.. Kifizette a bárpulton álló érintetlen sörét, és lazán a sarokasztal felé vette az irányt. Ahogy közeledett, szemügyre vette az igencsak megbicsakló lábakon távozni szándékozó lányokat, akik vihogva dülöngéltek a mosdó felé, és eltűntek a teremből nyíló, rosszul megvilágított, zsúfolt folyosón. Nyikolaj nemtörődöm hanyagsággal ledobta magát az asztalhoz. – Szép jó estét, hölgyeim. A négy vámpír némán bámult vissza rá, azonnal felismerve a fajtájukbélit. Niko az orrához emelte az egyik rúzsfoltokkal tarkított, talpas martinis poharat, és beleszagolt a gyümölcsillatú ital maradékába. Undorodva grimaszolt egyet, majd félretolta a gusztustalan löttyöt. – Emberek – morrant alig hallhatón. – Hogy képesek lenyelni ezt a szart?

4

Óvatos csend ülte meg az asztalt, miközben Nyikolaj szeme egyenként végigvándorolt a nagyon fiatal és nagyon civil társaságon. A legtermetesebb torok köszörülve nézett Niko szemébe, kétségtelenül megállapítva a tényt, miszerint Niko nem helyi illetőségű, és messze nem civilizált. A srác hite szerint felettébb morcos külsőt öltve intett szakállkezdeménnyel ékesített állával a női mosdó irányába. – Mi láttuk meg őket először – dörmögte. – A nőket. Mi láttuk meg őket először. – Újból megköszörülte a torkát, mintha a három szárnysegédje megerősítésére várna. Ami csak nem akart jönni. - Mi értünk ide előbb, haver. Amikor a nők visszajönnek az asztalhoz, velünk fognak lelépni innen. Nyikolajnak nevetnie kellett ezen a gyengére sikerült területvédelmező próbálkozáson. – Te tényleg azt hiszed, lenne bármi esélyetek, ha én is beszállnék a kis játékotokba? Nyugi. Nincs szándékomban. Információ kéne. Aznap éjjel már túl volt két ugyanilyen jeleneten két másik szórakozóhelyen, miközben feltérképezte a helyi vámpír férfiak vadászhelyeit, olyasvalakit keresve, aki útbaigazíthatná a Szergej Jakut nevű idős vámpírhoz. Nem volt egyszerű ráakadni valakire, aki nem akarta, hogy ráakadjanak, különösen, ha olyan titokzatos, nomád életvitelű egyén volt, mint Jakut. Nyikolaj csak annyit tudhatott biztosan, hogy Montrealban tartózkodik. Telefonon beszélt a világtól visszavonultan élő vámpírral néhány héttel korábban, amikor is arról tájékoztatta, hogy halálos veszély fenyegeti a Faj leghatalmasabb, legritkábban előforduló tagjait – a még életben lévő húszegynéhány Első Generációst. Valaki a fejébe vette, hogy kiirtja őket. Az elmúlt pár hónapban jó néhányukat kivégezték, odahaza, Bostonban, Niko és harcos testvérei számára – maroknyi halálosan veszélyes Harcos, akiket Rend néven ismertek – pedig kulcsfontosságú volt, hogy megtalálják és leállítsák a titokzatos gyilkosokat. Ezért a Rend úgy döntött, egyenként kapcsolatba lép az összes ismert Első Generációssal, aki még életben volt, hogy együttműködésre bírják őket. Szergej Jakut távolról sem lelkesedett az ötletért. Nem félt senkitől, és volt saját klánja, amely megvédte. Nem fogadta el a Rend meghívását, hogy Bostonban beszéljenek, úgyhogy Nyikolajt küldték Montrealba, hogy

5

meggyőzze. Ha tájékoztatja Jakutot a jelenleg rá leselkedő veszély nagyságáról – a megdöbbentő igazságról, amellyel a Rend tagjai és az egész Faj kénytelen szembesülni –, Niko biztosra vette, hogy az Első Generációs hajlandó lesz csatlakozni hozzájuk. Először azonban meg kellene találnia az agyafúrt gazembert. Eddigi kérdezősködései a városban nem hoztak eredményt. A türelem soha nem volt erős oldala, de előtte állt az éjszaka, és nem adta fel. Előbb-utóbb úgyis beszél valaki. Vagy ha mégsem, talán ha eleget kérdezősködik, Szergej Jakut majd maga jelentkezik. – Meg akarok találni valakit – mondta a négy ifjoncnak. – Egy vámpírt Oroszországból. Helyesebben Szibériából. – Te is onnan jöttél? – kérdezett vissza a szőrpamacsos srác. Bizonyára kiszúrta Niko alig észrevehető akcentusát, amely a Rend szolgálatában, Amerikában eltöltött sok év alatt sem kopott ki a kiejtéséből. Niko fagyoskék szeme elárulta a választ. – Ismered? – Nem, haver. Nem ismerem. A két másik is azonnal rázni kezdte a fejét, ám a negyedik, egy mogorva fickó, aki meghúzódott a háttérben, idegesen nézett Nyikolajra az asztal felett. Niko elkapta a sokatmondó pillantást, és nem is engedte el többé. – És te? Tudod, kiről van szó? Először úgy tűnt, a vámpír nem fog válaszolni. Mélyen a szemébe húzott kapucnija alól, csendben méregette Nikot, majd végül megrántotta egyik vállát, és halkan káromkodott. – Szergej Jakutról – dünnyögte. Szinte nem is lehetett hallani a választ, de Nyikolajnak jó füle volt. A szeme sarkából azt is látta, hogy a mellettük lévő bárpultnál ülő ébenfekete hajú nő is meghallotta. Észrevette, ahogy a nő gerince megfeszül a hosszú ujjú fekete felső alatt, miközben feje kissé oldalra billen a név hallatán. – Ismered? – kérdezte Niko a fiatal vámpírt, mialatt szemmel tartotta a nőt. – Hallottam már róla, ez minden. Nem Menedékben él – felelte a srác, a titkos és biztonságos közösségekre utalva, ahol a Faj civil lakosságának döntő

6

része lakott Észak-Amerikában és Európában. – Az ipse ocsmány egy anyaszomorító, ahogy hallom. Az már egyszer biztos, értett vele egyet magában Nyikolaj. – Van esetleg ötleted, merre találom? – Nincs. – Biztos? – kérdezte Niko, de közben észrevette, hogy a nő a bárnál lesiklik a székről, és indulni készül. Pedig még félig tele volt a koktélos pohara, de Jakut nevének említésére hirtelen mintha halaszthatatlanul sürgős dolga akadt volna. A srác a fejét rázta. – Fogalmam sincs, hol lehet a fazon. Nem is értem, hogy akarhat valaki önként találkozni vele, hacsak nem szándékozik meghalni. Nyikolaj hátrapillantott a válla fölött, ahogy a magas, ébenfekete hajú nő átlavírozott a bár körül összeverődött tömegen. Az is ösztönösen megfordult, hogy ránézzen, sötét pilláktól övezett jádezöld szeme a férfira villant, fényes, állig érő haja takarásából. Félelem tükröződött belőle, ahogy rábámult, amit nem is próbált leplezni. – Mi a fene – mormolta Niko. A lány tudott valamit Szergej Jakutról. Valami fontosat, úgy tippelte. Az a rémült, pánikot sugárzó szempár, ahogy a nő megfordult és elmenekült, mindent elmondott. Nyikolaj utánaeredt. Keresztülverekedte magát az emberek sűrűjén, szemét mindvégig zsákmánya selymes fekete haján tartva. A nő gyors volt, olyan kecses és fürge, akár a gazella, sötét haja és ruhája miatt gyakorlatilag beleolvadt környezetébe. Niko azonban vámpír volt, és nem létezett ember, aki lefuthatta volna. A lány kirobbant az épületből, és jobbra iramodott. Nyikolaj követte. A lány biztos érezte, hogy a sarkában jár, mert hátrarántotta a fejét, hogy bemérje, és a halványzöld szem lézersugárként vette célba a követőt. Gyorsított az iramon, majd befordult a háztömb sarkán. Niko is ott volt, nem egész két másodpercen belül. Vigyorogva nézte a pár méterrel előtte futó alakot. A sikátor, amelybe befordultak, sötét volt, és keskeny, magas téglaépületek közé beszorítva, ráadásul zsákutcában végződött, egy fém

7

szemeteskonténerrel és mögötte drótkerítéssel, amely legalább három méter magas volt. A nő megpördült fekete csizmája tűsarkán, erősen lihegett, szemét Nikora függesztette, minden mozdulatát szemmel tartva. Niko néhányat felé lépett a sötét utcán, aztán megállt, kezét leengedve az oldala mellett. – Minden rendben – kezdte. – Nem kell elfutnod. Csak beszélni szeretnék veled. A lány némán figyelte. – Szergej Jakutról lenne szó. A lány nagyot nyelt, puha, fehér nyaka megfeszült. – Ismered, ugye? A lány szája széle parányit megmozdult, ám arra pont elég volt, hogy Niko tudja, jó helyen jár: a lány ismeri a visszavonultan élő Első Generációst. Az már más kérdés, el is tudja-e vezetni hozzá. Jelenleg vele kellett beérnie, ő volt a legfőbb – talán egyetlen – reménye. – Mondd el, hol van. Meg kell találnom. A lány keze ökölbe szorult. Kis terpeszben állt, kitörésre készen. Niko látta, ahogy futólag a neki bal kéz felé eső ütött-kopott ajtóra sandít. És elrugaszkodott. Niko káromkodva és mindent beleadva utána lódult. Mire a lány feltépte a nyikorgó sarokvasakon rogyadozó ajtót, a férfi már a küszöbön volt, elállva a feketeségbe vezető utat. Nevetnie kellett, mennyire könnyen ment a dolog. – Mint már mondtam, nem kell elfutnod - vonta meg a vállát, ahogy a lány egy lépést hátrált. Niko hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, és követte a lassan hátrafelé óvakodó lányt vissza a sikátorba. Te jóisten, milyen lélegzetelállítóan nézett ki! A klubban épp csak egy pillantást vetett rá, de most, hogy alig néhány lépésnyire állt tőle, látta, hogy elragadóan szép. Magas, vékony testét kecsesen hajlékony, szűkre szabott, alakját kiemelő fekete öltözet rejtette, hibátlan bőre tejfehér, szeme ragyogó, mandulavágású. Szív alakú arca lágyságot, egyszersmind erőt sugárzott, szépsége egyszerre volt nyílt és sötét. Nyikolaj tisztában volt vele, hogy leesett állal bámulja, de egyszerűen képtelen volt összeszedni magát.

8

– Mondj valamit – kérte a tüneményt. – Legalább a neved áruld el. – A lány felé nyújtotta a kezét, könnyed mozdulattal, amelyben semmi fenyegetés nem rejtőzött. Megérezte a lány véráramába szökő adrenalint – orra érzékelte lágy citrusillatát a levegőben –, a felé indított köríves rúgást azonban mindaddig nem észlelte, míg a tűhegyes csizmasarok a mellkasába nem fúródott.

Aztakurva! Hátratántorodott, inkább a meglepődéstől, mint a becsapódás letaglózó erejétől. A lány kihasználta pillanatnyi zavarodottságát. Megint az ajtóhoz ugrott, és ezúttal sikerült eltűnnie az épület sötétjében, mielőtt Niko sarkon fordulhatott volna, hogy elé vágjon. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy utána iramodjon. A hely üresen tátongott, csupasz beton döngött a léptei alatt, mindenütt téglák és gerendák hevertek nagy összevisszaságban. Rossz előérzet borzolgatta az idegeit, miközben egyre mélyebben hatolt az átláthatatlan sötétségbe, amint minden idegszálával az ásító üresség közepén álló nőre összpontosított. A lány le nem vette volna róla a szemét, ahogy közelített felé, vékony testének minden izma pattanásig feszült, támadásra készen. Nyikolaj állta az éles tekintetet, miközben megállt előtte. – Nem foglak bántani. – Tudom – görbült enyhe mosolyra a lány szája széle. – Nem lesz rá esélyed. Hangja bársonyosan simogatta a férfit, ám pillantása jéghideggé vált. Niko fejét minden bevezető nélkül mintha vasabroncsba szorították volna. Iszonyú magas frekvenciájú hang hasított a fülébe, elviselhetetlenül hangosan. Aztán még hangosabban. Niko lába felmondta a szolgálatot. Térdre rogyott, látása elhomályosult, koponyája szét akart robbanni. Bakancsos lábakat vélt közeledni valahonnan a távolból – jó néhány párat, amelyek öles termetű férfiakhoz tartoztak: vámpírokhoz. Hangok duruzsoltak a feje fölött, ám hirtelen lebénult agya képtelen volt értelmezni beszédüket. Csapdába csalták. Az a cafka szántszándékkal vezette erre a helyre, pontosan tudva, hogy követni fogja.

9

– Elég, Renata – szólalt meg a helyiségbe lépő vámpír. – Most már elengedheted. A Nyikolaj fejét hasogató fájdalom mintha kissé enyhült volna. Gyötrelmek árán felpillantott, és látta, hogy gyönyörű arcú kínzója lábánál hever. – Vegyétek el a fegyverét – utasította a lány a társait. – Ki kell vinnünk innen, mielőtt visszatér az ereje. Nyikolaj csúnya átkokat mormolt felé, de hangszálai megtagadták a szolgálatot, a lány pedig már el is sétált, tűsarka fürgén kopogott a csupasz betonon, amelyen a férfi hevert.

10

Második fejezet Renata nem tudta elég sebesen elhagyni a raktárépületet. Gyomra kavargott, hideg verejték ütött ki a homlokán, majd lecsordogált a tarkóján. Úgy szomjazott a friss éjszakai levegőre, mint aki meg akar fulladni, de határozott, egyenletes léptein mindez nem mutatkozott. Mereven az oldala mellett tartott, ökölbe szorított keze árulta csak el, hogy egyáltalán nem nyugodt és összeszedett. Mindig ez történt vele – miután agyzsibbasztó erejét be kellett vetnie. Végre kijutott. Egyedül ácsorgott a sikátorban, és szinte falta a friss levegőt. Az oxigén lehűtötte lángoló torkát, és csak ez tartotta vissza attól, hogy ne görnyedjen kétrét a végtagjaiban felkúszó tüzes kíntól, amely végül elborította az egész testét. – Bassza meg – préselte ki magából a sötét éjszakába, csizmasarkán előrehátra hintázva. Vett még néhány mély lélegzetet, mereven bámulva a lába előtt elterülő fekete járdát, mialatt próbálta összeszedni magát. Háta mögött felhangzottak a gyors, nehéz, bakancsos léptek, ahogy a férfiak is kiértek a raktárból. Hangjukra felkapta a fejét, és hűvös szenvtelenséget erőltetett forró tűzben égő, feszes arcára. – Csak óvatosan – pillantott a szinte öntudatlan fogoly hatalmas, fekete alakjára, ő tette harcképtelenné, és a négy őr most úgy hurcolta, mint valami elejtett vadat. – Hol van a fegyvere? – Kapd el. Fekete bőr utazótáska repült felé Alekszej, a ma estére kijelölt vezetőjük irányából, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Renata éles szemét nem kerülte el a hím vékony arcán felvillanó gúnyos vigyor, ahogy a nehéz fegyverekkel teli zsák a mellének csapódott. Olyan érzés volt, mintha egyszerre ezernyi hegyes szög mart volna érzékeny bőrébe és izmaiba, de azért elkapta a táskát, és arcán a kényelmetlenség legapróbb jele nélkül kanyarította a vállára. Alekszej – Lex – azonban nagyon is tudta. Ismerte a lány gyengéjét, és soha nem engedte, hogy Renata megfeledkezzen róla.

11

A lánnyal ellentétben Lex és társai vámpírok voltak – a Faj gyermekei, egytől egyig. Ahogy foglyuk is, efelől a lánynak szemernyi kétsége sem volt. Már a klubban kiszúrta, az egyszerű tény pedig, hogy elméje erejével képes volt a földre vinni, csak megerősítette hitében. Pszichés képessége elképesztő volt, ám megvoltak a maga korlátai. Kizárólag a vámpírok felett érvényesült; az egyszerűbb felépítésű emberi agyra hatástalan maradt a magas frekvenciájú hangsugárzás, amelyet szinte összpontosítás nélkül képes volt magából kibocsátani. Ő maga emberi lény volt, még ha kissé különbözött is az átlag Homo sapienstől. Lex és fajtája Kiválasztottként ismerte, egyikeként azon kevés emberi nőknek, akik különleges, természetfölötti érzékelésre voltak képesek, és ami még értékesebbé tette őket, hogy egyedül ők tudták kihordani a vámpírok utódait. A Renátához hasonló nők a vámpírvértől csak még erősebbé váltak. Élettartamuk jelentősen meghosszabbodott a fogyasztásától. A Kiválasztottak hosszú évszázadokig éltek, ha rendszeresen itták a tápláló vámpírvért. Két évvel ezelőttig Renátának fogalma sem volt róla, miért különbözik annyira mindenki mástól, akit ismert, vagy egyáltalán hova is tartozik. Aztán összeakadt Szergej Jakuttal, és egyszerre minden megváltozott. Ő volt az oka, amiért a lány, Lex és a többiek ma éjjel útnak indultak, nyakukba véve a várost, hogy megtalálják azt, aki a visszavonultan élő Jakut után szaglászott. A vámpír, akire Renata végül rábukkant a dzsesszklubban, egész éjjel olyan gondatlanul és nemtörődöm módon kérdezősködött, hogy arra kellett gondolnia, szándékosan így akarja előcsalni Jakutot a vackából. Ha így állt a helyzet, akkor a fickó vagy idióta, vagy öngyilkos hajlamai voltak, esetleg mindkettő egyszerre. Hamarosan megkapja rá a választ. Renata elővette a mobilt a zsebéből, kinyitotta, és beütötte a gyorshívó egyes gombját. – Alany előállítva – jelentette be kapcsoláskor. Megadta a helyzetüket, majd bezárta a telefont, és eltette. A félig-meddig öntudatlan terhüket cipelő Alekszejre és társaira pillantva közölte: – A kocsi elindult. Két percen belül itt lesz. – Nehogy már addig tartsuk ezt a szarzsákot - pattogott Lex. Mindannyian elengedték a foglyot, aki nehéz puffanással zuhant a kemény aszfaltra. Kezét a

12

csípőjére erősített pisztolytáska és egy hatalmas, övére tűzött vadásztőr közelében tartva, Lex megvetően meredt a lábánál heverő ellenségre. Élesen beszívta a levegőt, majd köpött egyet, éppen hogy csak elvétve az alant fekvő pengeéles arccsontot. A habos fehér nyálköpet nedves plattyanással ért földet nem egész három centire a szőke fejtől. Amikor Alekszej felpillantott, sötét szeme kegyetlenül villant egyet. – Talán ki kéne nyírnunk. Egy másik őr vihogni kezdett a felvetésen, Renata azonban tisztában volt vele, hogy Lex nem viccel. – Szergej azt mondta, vigyük el hozzá. Alekszej felhorkant. – Újabb esélyt adva ezzel az ellenségeinek, hogy fejét vegyék? – Nem tudhatjuk, hogy a férfinak volt-e valami köze a támadáshoz. – És biztosak lehetünk abban, hogy nem volt? – meredt Lex pislogás nélkül a lányra. – Innentől kezdve senkiben sem bízom. Szeretném hinni, hogy te is ugyanolyan kevéssé óhajtod kockára tenni az életét, akárcsak jómagam. – Teljesítem a parancsokat – válaszolt Renata. - Szergej azt az utasítást adta, hogy találjam meg, legyen bárki is, aki utána kérdezősködik, és vigyem el hozzá, hogy kikérdezhesse. És pontosan ezt szándékozom tenni. Lex szeme összeszűkült sűrű, barna szemöldöke alatt. – Remek – felelte túlságosan is nyugodt és visszafogott hangon. – Igazad van, Renata. Teljesítjük a parancsot. Bevisszük, ahogy mondtad. De mit csináljunk addig, míg megérkezik az autó? A lány rámeredt, miközben azon morfondírozott, vajon mire készül a pasas. Lex az ájult harcos mellé lépett, és bakancsos lábával hatalmasat rúgott a védtelen bordákba. Semmi reakció. Csupán a fekvő férfi mellkasának lágy süllyedése-emelkedése ki- és belégzéskor. Alekszej teli szájjal elvigyorodott, arcát közelebb tolva a másikéhoz. – Kissé piszkos a cipőm. Majd tisztára pucolom ebben a nyomoronc senkiháziban, míg várakozunk, mit szóltok hozzá? Társai bátorító röhögésén felbuzdulva felemelte egyik lábát, és a fogoly nyugodt arca fölé emelte, majd ott is tartotta. – Lex... – kezdett volna ellenkezni Renata, bár tisztában volt azzal, hogy tökéletesen figyelmen kívül fogják hagyni. A következő pillanatban azonban észrevett valami különöset a földön heverő szőke férfin. Légzése egyenletes

13

volt, és felszínes, végtagjai mozdulatlanok, de az arca... túl nyugodt és kisimult volt, még ahhoz képest is, hogy elvileg eszméletlen volt. Csakhogy nem volt az. Renátában egyszerre megvilágosodott, és kétség nem fért hozzá, hogy a férfi nagyon is magához tért. És mindent felfogott, ami körülötte zajlott.

Ó, Krisztusom! Alekszej felvihogott, és egyre lejjebb engedte a lábát, hogy bakancsa vastag talpával beletiporjon a másik arcába. – Lex, várj! Ne – Mondhatott volna akármit, nem akadályozhatta meg, ami ezután történt. Lex lába még mindig mozgásban volt, mikor az idegen megragadta a bokáját. Satuba fogta, keményen megcsavarta, röppályára állítva ezzel Lexet, melynek végén a hatalmas vámpír kínok közt fetrengve ért földet a közelben. Ugyanakkor támadója szemvillanás alatt felpattant, mintha mi sem történt volna. Ehhez foghatót Renata még életében nem tapasztalt. És szent egek – nála volt Lex pisztolya. Renata elhajította az ormótlan zsákot, és saját fegyvere, egy 45-ös után kaparászott a hátánál. Ujjai még mindig zsibbadtak a korábbi mentális erőfeszítéstől, de közben az egyik őr már válaszolt is, mialatt ő kiszabadította a fegyverét. Vaktában eleresztett egy sorozatot, éppen hogy csak eltévesztve a célpontot. A fogoly azonban, sebesebben, mint ahogy szabad szemmel követni tudták volna, viszonozta a tüzet, golyót repítve az őr homloka közepébe. Szergej Jakut egyik legrégebben szolgáló, saját kezűleg kiválasztott testőre élettelen rongybábuként hullott a földre. Szentséges szűzanyám, fohászkodott magában egyre aggodalmasabban Renata, ahogy a helyzet mind rosszabbra fordult. Lehet, hogy Alekszejnek igaza volt? Ez a vámpír férfi netán azonos a bérgyilkossal, aki már korábban is lecsapott? – Ki a következő? – kérdezte az idegen, egyik lábát Lex gerincén nyugtatva, miközben fegyvere csövét a két, még talpon lévő őrről halálos nyugalommal Renata felé fordította. – Na, mi az, elfogytak a jelentkezők? – Csináljátok ki a rohadékot! – üvöltötte Lex, aki úgy vonaglott a hátára nehezedő súlyos bakancs alatt, akár egy pórul járt csótány. Arca a járda

14

mocskában, agyara dühödten villogott, miközben lapos pillantásokat vetett társaira. – Nyírjátok már ki, a szentséges istenit! Mielőtt az egész mondat elhagyhatta volna a száját, talpra rántották. Felsikoltott fájdalmában, ahogy testsúlya hirtelen sérült bokájára nehezedett, de igazán attól esett csak pánikba, amikor saját pisztolyát nyomták a füle mögé, olyannyira, hogy még a szeme is elkerekedett belé. Támadója ezzel szemben maga volt a nyugalom szobra.

Jézusmáriaszentjózsef. Ki a fészkes fenével hozta őket össze a rossz sorsuk? – Hallottátok – szólalt meg újból Lex támadója. Hangja mély és ráérős, szeme vészjóslón ragyogott a sötétben. Egyenesen Renátára meredt. – Csak rajta, hadd lássam, mennyire vagytok tökösek. Ha azonban nem óhajtjátok a ház faláról összekapargatni a maradék agyvelejét, azt javaslom, dobjátok el a fegyvert. A járdára, szépen, lassan, csak semmi hirtelen mozdulat. A két vámpír őrt mintha kicserélték volna. Renata tisztán érzékelte a bennük végbemenő változást, amint nagy morogva engedelmeskedtek. Mindegyikük messze erősebb volt a lánynál, egyenként is. Ketten lehet, hogy erősebbek lettek volna Lex fogvatartójánál is, úgy tűnt azonban, nem óhajtják bemutatni lehetséges fölényüket. Finom csattanás jelezte, hogy az egyik fegyver a földre került, így már csak egy őr fedezhette a lányt. Egy pillanattal később már ő sem. Az is behódolt. Mindkét hím lassan tett pár lépést hátrafelé, óvatos csendben megadva magukat az ellenfélnek. Renata pedig egyedül maradt a váratlan fenyegetéssel szemben. Az idegen szája sarkában mosoly derengett fel, mintha ezzel üdvözölné a kialakult helyzetet. Kivillantotta a fogsorát, tűhegyes, növekvő agyarát. Mérges volt, az egyre hosszabbra nyúló szemfog világosan elárulta. Akárcsak a szemét elöntő borostyán fény is, amely együtt járt az átalakulással. Mosolya kiszélesedett, minek következtében borotvaéles pofacsontja alatt megjelent két gödröcske. – Úgy fest, ketten maradtunk, cicám. Innentől kezdve nem fecsérlem a drága időt udvariaskodásra. Tedd le azt a kurva pisztolyt, különben végzek vele. Renata gyorsan számba vette a lehetőségeket - azt a keveset, ami jelenleg rendelkezésére állt. Testét még mindig fájdalmasan nyersnek érezte, mintha

15

minden idegvégződése szabadon lebegett volna, a mentális erőfeszítés utóhatásai még mindig kínozták, szinte a földbe döngölték. Megpróbálhatott volna újra csapást mérni a férfi agyára, de tudta, semmi értelme. Minden erejét beleadhatná, akkor sem teríthetné le, és mivel már totálisan kikészítette magát, semmi hasznát nem lehetne venni. A másik választás ugyanilyen nagy kockázattal járt. Általában kitűnő céllövő volt, villámgyors reflexekkel és halálbiztos kézzel, ám egyik képességének sem venné sok hasznát, amikor már az is túlságosan megerőltető feladatnak bizonyult volna, hogy a végtagjait és ujjait egyáltalán megmozdítsa. Bármihez kezd is, jelen helyzetben igen csekély volt az esélye annak, hogy Alekszej egyben megússza a dolgot. A pokolba, arra sem tenne egy fabatkát sem, hogy ő maga vagy a többiek ép bőrrel távozhatnak a helyszínről. A vámpír férfi keményen tartotta a gyeplőt, és az sugárzott a szeméből, miközben a döntésére várt, hogy nagyon is érti a dolgát. Azt csinált Renátával, Lexszel és a többivel, amire csak kedve szottyant. A lány viszont, ha addig él is, nem adja könnyen fel. Mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, majd felemelte a fegyverét, és egyenesen az idegenre szegezte. Karja sikoltozott a borzalmas erőfeszítéstől, amivel egyenesen tartotta a pisztolyt, de lenyelte a fájdalmat, próbált nem figyelni rá. Kibiztosította a fegyvert. – Engedd el. Most. Lex fegyverének csöve egy tapodtat sem mozdult gazdája fültövéről. – Ugye, nem hiszed, hogy leállok veled alkudozni? Dobd. El. A. Fegyvert. A férfi tiszta célpontot nyújtott. Akárcsak Renata. Csakhogy az idegen ezen felül még emberfeletti gyorsasággal is büszkélkedett. Könnyűszerrel kitérhetett a lány golyója elől, mert látta közeledni. A férfinak mindenképpen lesz ideje visszatüzelni, még ha Renata kezdi is el, és esetleg eltalálja, a kérdés csak az, a lányt lövi-e le előbb, vagy Lexet. A következő pillanatban mindenki tele lesz nyomva ólommal. Ez a férfi a Faj tagja; felturbózott anyagcseréjével és gyógyuló képességével pazar esélyei voltak a túlélésre, de Renátának? Rá biztos halál várt.

16

– Kifejezetten velem van problémád, vagy csak őt akarod holtan látni ma este? Netalán mindent utálsz, aminek farka van. Eltaláltam? Bár a férfi egy pillanatra sem lazított, hangja könnyedén csengett, mintha csak szórakozna a lánnyal. Mintha egyáltalán nem venné komolyan. Arrogáns seggfej. Renata nem válaszolt, de mutatóujját továbbra is a ravaszon tartotta. – Engedd el. Nem akarunk balhét. – Ezzel egy picurkát elkéstél, nem gondolod? A balhé kellős közepében csücsülsz. Renata nem hátrált meg. Még pislogni sem mert, nehogy az idegen a gyengeség jelének vegye, és valamerre mozduljon. Lex reszketni kezdett, izzadság csorgott végig az arcán. – Renata – csikorogta, és a lánynak fogalma sem volt, mivel folytatja: adja fel, netán lendüljön támadásba. – Renata... a kurva életbe... A lány továbbra is megingathatatlanul Lex támadójára célzott, könyöke megtámasztva, mindkét keze a pisztolyon. Könnyű nyári szellő kerekedett, és a máskülönben lágy simogatás úgy hatott hiperérzékeny bőrén, mintha üvegcserepekkel dörzsölnék. A távolból odahallatszottak a hétvégi fesztivál záróakkordjaként fellőtt tűzijáték hangjai, a messzi, tompa robbanások viharként tomboltak égő csontjaiban. A sikátoron túli utcán zajlott a forgalom, kerekek és fékek sivítottak, a járművek bűzös kipufogógázt öklendeztek a levegőbe, ami égett gumi és olaj szagával keveredett. – Meddig akarod még húzni az időt, cicám? Mert be kell vallanom, a türelem soha nem volt erős oldalam. – A férfi hangja barátságos és nyugodt volt, mégsem hangozhatott volna ennél szörnyűségesebben fenyegetőnek. Kibiztosította a pisztolyt, felkészülve a véres végkifejletre. – Csak egy okot mondj, hogy miért ne loccsantsam ki ennek a mocsoknak az agyvelejét. – Mert ő a fiam. – A mély férfihang a sikátor sötétjéből érkezett hozzájuk. Szavaiban nem csendült érzelem, de baljós hanglejtése és vaskos, hidegen rekedtes akcentusa semmi kétséget nem hagyott Szergej Jakut szibériai származása felől.

17

Harmadik fejezet Nyikolaj hátrakapta a fejét, és figyelte, ahogy Szergej Jakut közeledik feléjük a keskeny utcácskában. Az Első Generációst két aggodalmas kinézetű testőr követte. Határozott, merev tekintete hol Nikora, hol pedig az általa továbbra is fogva tartott férfira irányult. Niko köszöntésképp bólintott, visszaengedte a fegyver kakasát, és lassan leengedte a revolvert. Amint lazított a szorításon, Jakut fia káromkodva eliramodott, és biztonságos távolságig meg sem állt. – Arcátlan gazember – fröcsögte, minden mérgét és sértettségét kiadva magából, most, hogy karnyújtásnyi messzeségnél jóval távolabb került ellenfelénél. – Én megmondtam Renátának, hogy ez a tuskó veszélyes, de nem hallgatott rám. Engedd, hogy megöljem, apám. Fájdalmat akarok okozni neki. Jakut sem fia nyavalygásáról, sem a jelenlétéről nem vett tudomást, ehelyett csöndben odasétált Nikohoz. – Szergej Jakut – köszöntötte Niko, békejobbként nyújtva a férfinak fia fegyverét. – Remek kis üdvözlőbrigádja van, meg kell hagyni. Elnézést, amiért likvidálnom kellett az egyik emberét. Nem volt más választásom. Jakut mordult egyet, ahogy elvette a pisztolyt, és odaadta a hozzá közelebb álló őrnek. Szergej Jakut gyolcsszerű anyagból készült tunikát és ütött-kopott bőrnadrágot viselt, amely szinte saját viharvert bőreként hatott. Ápolatlan, loboncos, világosbarna hajával és szakállával úgy nézett ki, mint egy nagy hatalmú feudális hadúr, évszázadokkal korábbi időkből. Ránctalan, sima bőrű arca és magas, izmos termete alapján legrosszabb esetben is alig negyvenévesnek tűnt, csupán meztelen alkarján kígyózó, egybefonódó, dúsan mintázott dermaglifjei árulkodtak arról, hogy a Faj egyik idős, hatalommal bíró tagja. Első Generációsként könnyen lehetséges, hogy megélt már legalább ezer évet a Földön. – Harcos – szólalt meg Jakut sötét hangon, miközben állhatatos tekintetét a szólítottra függesztette, akárha két lézersugarat irányított volna a célpontra.

18

– Megmondtam, hogy ne gyere ide. Te és a Rend többi tagja csak az időtöket vesztegetitek. Niko a szeme sarkából észlelte, amint Jakut fia meglepett pillantásokat vált az őrökkel. Különösen a nő – Renátának szólították – döbbent meg attól, hogy őt Harcosnak nevezték, aki a Rend tagja. A meglepett kifejezés azonban olyan gyorsan el is tűnt a szeméből, ahogy megjelent, mintha minden érzelmet száműzött volna az arcvonásairól. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, sőt egyenesen hidegen szenvtelennek, ahogy ott állt pár lépéssel Szergej Jakut háta mögött, és csak figyelt, fegyverrel a kezében, feszült testtartással, készen arra, hogy teljesítse a parancsot, bármi legyen is az. – Szükségünk van a segítségedre – felelte Niko. – És annak alapján, ami mostanában Bostonban és máshol folyik a Faj népessége körében, neked is szükséged lesz ránk. A veszély nagyon is valós. És halálos. Veszélyben az életed, ebben a pillanatban is. – Mit tudhatsz te erről? – támadt Nyikolajra Jakut fia. – Honnan a picsából lehetne neked fogalmad minderről? Senkinek nem beszéltünk a múlt heti támadásról. – Alekszej. – Urának és parancsolójának ajkáról elhangzó nevének hallatán a fiú úgy némult el, mintha kézzel fogták volna be a száját. – Te nem beszélsz az én nevemben, fiam, jól jegyezd meg. Inkább tedd magad hasznossá – intett a Niko által lelőtt vámpír felé. – Vidd fel Urient a raktárház tetejére, és a nap majd elvégzi a többit. Aztán tüntess el minden árulkodó nyomot a sikátorból. Alekszej egy pillanatig némán meredt rá, mintha a leosztott feladat mélyen megalázó volna számára, ám nem volt annyi bátorsága, hogy ezt szóvá is tegye. – Hallottátok apámat – vetette oda végül az őröknek, akik körülöttük ácsorogtak. — Mire vártok még? Szabaduljatok meg ettől a szarkupactól! Ahogy a többiek engedelmesen nekiindultak, hogy teljesítsék a parancsot, Jakut a nőre pillantott. – Te nem, Renata. Vigyél vissza a házhoz. Itt végeztem. A Nikonak szánt üzenet egyértelmű volt: nemkívánatos e helyen, nem kapott meghívást Jakut otthonába. Leléphet. Talán legokosabb lenne bejelentkeznie Lucannél és a Rend tagjainál, tájékoztatni őket a fejleményekről, hogy bár apait-anyait beleadott Szergej

19

Jakutnál, minden eredmény nélkül, aztán elhagyni Montrealt, mielőtt Jakut úgy határoz, hogy megeteti vele a saját tökeit. A hirtelen haragú Első Generációs ezelőtt már sokkal csúnyábbakat is művelt sokkal kisebb bűnökért. Na ja, határozottan az lenne a legbölcsebb, ha szedné a sátorfáját, és elhúzná a csíkot, a dolgok jelenlegi állása szerint. Csakhogy Nyikolaj nem szokott hozzá, hogy nemet mondjanak neki, és nem úgy tűnt, hogy a Rendet és az egész vámpírnemzetséget – sőt az emberiséget se hagyjuk ki – érintő ügynek egyhamar pontot tehetnek a végére. A helyzet egyre kiszámíthatatlanabbá és katasztrofálisabbá vált minden eltelt pillanattal. Aztán ott volt Alekszejnek az a véletlenül elejtett kijelentése a nemrégiben elkövetett támadásról... – Mi történt múlt héten? – kérdezett rá, amikor hárman maradtak Jakuttal és Renátával a sötét átjáróban. Tudta a választ, mindenesetre nem ártott feltenni a kérdést. – Valaki megpróbált megölni... ahogy előre figyelmeztettelek, ugye? Az idős vámpír haragos pillantást lövellt felé, ravasz szeme keményen csillogott. Niko állta a kihívó tekintetet, csupán egy hosszú életet megélt, arrogáns bolondot látva maga előtt, aki azt hitte, packázhat a halállal, még ha az néhány nappal korábban már az ajtaján kopogtatott is. – Volt egy kísérlet, igen – próbálkozott a kérdezett egy gyenge vicsorgással, miközben megrántotta széles vállát. – De túléltem – ahogy biztosítottalak róla. Menj haza, Harcos. Vívjátok ti csak a Rend harcait odahaza, Bostonban. Az enyémeket pedig megvívom saját magam. Renata felé biccentett, mire a lány mozgásba lendült. Amikor hosszú lába már hallótávolságon kívülre vitte a sikátorban, Jakut odadörmögte Nikonak: – Köszönettel tartozom a figyelmeztetésért. Ha az az idióta bérgyilkos újra próbálkozik, készen állok a fogadására. – Újra fog próbálkozni – jelentette ki Niko teljes bizonyossággal. – Rosszabb a helyzet, mint ahogy először hittük. Két újabb Első Generációst öltek meg, mióta legutoljára beszéltünk. Ezzel ötre emelkedett a létszám – generációtok kevesebb mint húsz életben lévő képviselője közül. Öt halt meg a Faj legidősebb, leghatalmasabb tagjai közül, egy hónap leforgása alatt végezték ki őket. Mindegyiküket előre megfontolt szándékkal, mesteri

20

kivitelezéssel gyilkolták le. Valaki a halálotokat akarja, és kész terve van a megvalósítására. Jakut elgondolkozni látszott a hallottakon, de csupán egy pillanatra. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és elindult. – Van itt még más is – szólt utána Niko komoran. – Valami, amit nem mondhattam el telefonon néhány hete. Valami, amit a Rend talált elrejtve egy cseh hegyi barlangban. Amikor az öreg vámpír némán tovább menetelt, Niko halkan káromkodni kezdett. – Egy ősi hibernációs kamrát találtunk. Egy kriptát, amelyben népünk egyik leghatalmasabbja rejtőzött évszázadokon keresztül. A kamrát egy Ős védelmezésére készítették. Niko végre hallgatóságra talált. Jakut léptei lelassultak, végül a férfi megállt. – Az Ősök mind egy szálig elpusztultak a faj nagy háborújában – idézte fel a történelmet, amit egészen idáig minden vámpír megkérdőjelezhetetlen tényként kezelt. Természetesen Nyikolaj is ismerte a felkelés eseményeit. A nyolc másvilági barbár közül, akik létrehozták a vámpírfaj első generációját a Földön, egy sem élte túl az összeütközést a maroknyi Első Generációssal, akik háborút hirdettek apáik ellen a Faj és az emberiség védelmében. Ezt a néhány elszánt, bátor harcost Lucán vezette, aki a mai napig a Rend vezetője volt. Jakut lassan szembefordult Nikoval. – Az összes Ős halott úgy hétszáz éve. Az én nemzőm is kardélre került akkor – és ennek így is kellett történnie. Ha ő és földönkívüli testvérei továbbra is szabadon garázdálkodhattak volna, csillapíthatatlan vérszomjuk következtében minden életet elpusztítottak volna a Földön. Niko komor arccal bólintott. – Volt azonban valaki, aki nem értett egyet azzal, hogy az Ősöket el kell pusztítani: Dragos. A Rend bizonyítékot szerzett arról, hogy ahelyett, hogy megölte volna apját, segített elbújtatni. Menedéket hozott létre számára a csehországi hegyekben. – Teljesen biztosak vagytok ebben?

21

– Megtaláltuk a barlangot, és saját szemünkkel láttuk a kriptát. Sajnos azonban mire odaértünk, már üres volt. Jakut felmordult. – És mi van Dragosszal? – Meghalt – a régi háborúban –, de a vérvonala tovább él. Ahogy az árulása is. Úgy gondoljuk, Dragos fia előzött meg bennünket, és ő ébresztette fel az Őst álmából. Továbbá az a gyanúnk, szintén ő áll az utóbbi időkben az Első Generációsok ellen elkövetett gyilkosságok mögött. – Mi haszna belőlük? – kérdezte Jakut karba font kézzel. – Erre akarunk rájönni. Vannak róla információink, de még nem elég. Meghúzta magát, és szinte lehetetlen lesz kifüstölni. De elkapjuk. Mindamellett nem engedhetjük, hogy továbbvigye a tervét, bármi legyen is az. Ezért keres fel téged és minden más Első Generációst a Rend. Bármi, amit hallottál, amit láthattál – Volt egy tanú – vágott Niko szavába Jakut váratlan beismeréssel. – Egy fiatal lány, a háztartásom egyik tagja. Ő ott volt. Látta, ki támadott meg múlt héten. Tulajdonképpen ő riasztotta meg a szarházit annyira, hogy el tudtam menekülni. Nyikolaj fejében mintha harangozni kezdtek volna a váratlan fejleményre. Igencsak kételkedett benne, hogy egy gyermek képes lett volna elriasztani egy viharedzett, sokat tapasztalt bérgyilkost, de azért többet akart tudni a dologról. – Beszélnem kell azzal a lánnyal. Jakut aprót bólintott, és ajkát összepréselve felpillantott a sötét égboltra. – Pár órán belül hajnalodik. Várd meg az estét az otthonomban. Kérdezősködj, tedd a dolgod, ahogy a Rend megkívánná. Aztán holnap este elmész. Ami az együttműködést illeti, azzal Niko nem sokra jutott. Viszont mégiscsak többre, mint amit még akár pár perce is várt a mogorva Első Generációstól. – Rendben – lépett Jakut mellé, majd együtt odasétáltak a járdaszegélynél lefékező fekete autóhoz.

22

Negyedik fejezet Renata elképzelni sem tudta, mivel bírhatta rá a szőke idegen Szergej Jakutot arra, hogy meghívja a várostól északra eső magánbirtokára. Az utóbbi két évben, amióta Renatat felkérték, hogy csatlakozzon Jakut személyi testőrségéhez, egyetlen vámpír sem tehette be a lábát a félreeső helyre épült, erdőségekkel körülvett házba a szolgákon és biztonsági személyzeten kívül. Szergej Jakut világa, miután a férfi természeténél fogva gyanakvó és magának való volt, továbbá zsarnokian kegyetlen, a bizalmatlanságon és kétkedésen alapult. Isten irgalmazott annak, aki valaha is keresztezni merte az útját, mert a haragja pörölyként sújtott le a nyomorultra. Kevés barátja volt, és még kevesebb ellensége; egyik sem élhetett sokáig borzongatóan fagyos árnyékában. Renata már elég jól ismerte munkaadóját ahhoz, hogy érzékelje, nem igazán repes a hívatlan társaságért, de az, hogy nem ölte meg a betolakodót – a Harcost, ahogy a sikátorban utalt rá –, azt mutatta, hogy minimális tiszteletet érez iránta. Vagy ha nem is kifejezetten a személye iránt, akkor a csoport iránt, amelyet Rendnek nevezett. Amikor a lány a hevenyészve összetákolt főépület elé kormányozta a páncélozott, egyedileg kialakított Mercedest a hosszú kocsifelhajtó végén, nem állta meg, hogy ne nézzen a belső visszapillantó tükörben a háta mögött csendben üldögélő két vámpírra. Pillantása egy jégkék szempárral találkozott. A férfi pislogás nélkül állta a tekintetét, még akkor is, mikor a másodpercek egyre hosszabbra nyúltak, és rég túl voltak a puszta kíváncsiságon; ez már nyílt kihívás volt. A férfi ki volt akadva, egója kétségtelenül továbbra sem volt képes megemészteni, hogy a lány palira vette a sikátorban, és csapdába csalta. Renata színlelt udvariassággal úgy tett, mintha mi sem történt volna, miközben elszakította magát a férfi súlyos tekintetétől, és a ház előtt leállította a motort. A bejáratnál posztoló egyik vámpír őr lejött a széles deszkapallókból összetákolt lépcsőn, és kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Mögötte néhány

23

lépéssel állt egy másik őr, pórázon tartva két orosz agarat. A hatalmas házőrző fenevadak fogcsattogtatva üvöltöttek és morogtak egészen addig a pillanatig, míg Szergej Jakut ki nem lépett a kocsiból. Az állatok ugyanolyan alapos kiképzést kaptak, mint a vámpírháztartás többi tagja: gazdájuk egyetlen pillantásától azonnal engedelmesen elhallgattak, busa fejüket lehorgasztva, míg ő a Harcos társaságában bement a házba. Az autó mellett álló őr becsukta a hátsó ajtót, miközben kérdő pillantást vetett Renátára a sötétített ablaküvegen keresztül. Ki a fene volt ez? – sugárzott az arcáról, de még mielőtt inthetett volna a lánynak, hogy engedje le az ablakot, hogy meg is kérdezze, Renata sebességbe tette a kocsit, és a gázra lépett. Ahogy leért a kavicsos kocsifelhajtóról, és megkerülte a házat a garázs irányába, a korábban jelentkező fájdalom és feszültség kezdte újból a markába szorítani. Elfáradt a ma esti küzdelemben, teste és agya egyaránt kimerült. Semmi másra nem vágyott, csak az ágyára és egy kiadós, forró fürdőre a kádban. Az sem igazán izgatta, melyik következzen melyik után. Renátának megvolt a saját apró lakrésze a házban, ami olyan luxusnak számított, amilyet Jakut a szolgálatában álló egyik férfinak sem engedélyezett. Még Alekszej fia is a többi őrrel osztozott a hálóhelyén, közös szobájuk volt, padlóra terített állatbőrökön aludtak, mint egy középkori helyőrségben. Renata szobája csak egy fokkal volt kényelmesebb: a keskeny helyre épp hogy csak befért egy franciaágy, éjjeliszekrény és egy utazóláda, amelyben szerény ruhatára kapott helyet. A folyosó végén álló fürdőszobát, benne a lábakon álló kádat a Szergej Jakut háztartásában szolgáló egyetlen másik nőnemű lénnyel osztotta meg. Kényelemről nemigen lehetett itt beszélni, ahogy a százéves rönkház többi részében sem, ugyanis meglehetősen kevés bútor álldogált benne. Ami volt, az pedig többé-kevésbé jobb lett volna, ha nincs is. Annak ellenére, hogy Jakut egyszer azt mesélte neki, csupán az utóbbi évtizedben élnek ezen a helyen, a régi vadászlak tele volt ránézésre legalább fél évszázadosnak tűnő állatbőrökkel, szőrmékkel, kitömött vadakkal és falra akasztott agancsokkal. A lány feltételezte, a kitömött állatsereglet-dekoráció az előző tulajdonos érdeme, ám nagyon úgy tűnt, Jakutnak semmi kifogása a morbid lakótársak ellen. Sőt nagyon is megfelelt ízlésének a primitív

24

környezet. Renata tisztában volt azzal, hogy a szibériai származású vámpír idősebb annál, amennyinek kinéz – sokkal-sokkal idősebb, ahogy az már a fajtájánál lenni szokott. Továbbá könnyedén el tudta képzelni állatbőrökbe és prémekbe öltözve, acél- és vasfegyverzettel felvértezve, amint hatalmas vérengzést rendez a távoli orosz falvak védtelen lakosai között. Az idő mit sem lágyított rajta, a lány pedig első kézből tanúsíthatta a férfi kegyelmet nem ismerő természetét. Nehezen tudott tükörbe nézni, ha arra gondolt, képes ilyen valakit szolgálni. Esküvel fogadta, hogy védelmezi, hogy hűséges marad hozzá tettben és gondolatban egyaránt, és ettől borzasztóan rosszul érezte magát a saját bőrében. Megvolt az oka a maradásra – különösen most –, de akkor is azt kívánta, bárcsak oly sok dolgon változtathatna. Oly sok megbánnivalója volt... Elhessegette ezeket a gondolatokat, mert kezdett megint veszélyes vizekre evezni. Ha Szergej Jakut megszimatolja a legkisebb megingását is, gyors, alapos megtorlásban részesíti. Miután belépett a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót. Lecsatolta magáról a fegyvertartó szíjat, majd óvatosan az ágy lábánál álló utazóláda tetejére fektette a revolvereket és késeket. Az egész teste fájt, minden egyes izma és csontja sikoltozott az óriási szellemi erőfeszítéstől, amelyre korábban kényszerült. A nyaka elmerevedett, izmai összecsomósodtak, és ahogy próbálta őket elmasszírozni, önkéntelenül is felszisszent a kíntól. Istenem, bárcsak megszabadulna már a fájdalomtól. A fal túloldaláról gyenge kaparászás hallatszott. Számára viszont úgy hangzott, mint amikor valaki végighúzza a tíz körmét a táblán. Úgy érezte, hogy az üvegharang, amely a feje helyén volt a nyakán, mindjárt szétrobban. – Rennie? – Mira kislányos hangja lágyan szólt, gyenge kis suttogásként jutott át a farönkök közti réseken. – Rennie... te vagy az? – Igen, mókuskám – felelte neki Renata. Az ágy fejéhez lépett, arcát a falhoz szorította. – Én vagyok. Miért vagy még mindig ébren? – Nem tudom. Nem bírok elaludni. – Már megint rémálmaid voltak? – Ah-ha. Egyfolytában... őt látom. A rossz embert. Renata felsóhajtott, kihallva a szelíd kis hangocskában bujkáló bizonytalanságot. A forró fürdőre gondolt, amitől csupán néhány pillanat

25

választotta el. A magány ezen áldásos perceire igen nagy szüksége volt az ilyen helyzetekben, amikor pszichés képessége – amely az életét mentette meg két évvel korábban ezen az isten háta mögötti erdős vidéken – elszántan ellene fordult. – Rennie? – hallatszott újra Mira csendes hangja. – Ott vagy még? – Persze. Maga elé képzelte az ártatlan arcocskát a göcsörtös fenyőgerendák túloldalán. Nem kellett látnia a gyereket ahhoz, hogy tudja, Mira talán mindvégig ott ücsörgött a sötétben, arra várva, hogy Renata visszatérjen, és megossza vele magányát. Eléggé megrázták az utóbbi napok eseményei – teljesen érthető módon, azok után, amiknek tanúja volt. Francba azzal a fürdővel, jutott döntő elhatározásra Renata. Megkísérelve lerázni magáról a belenyilalló fájdalmat, miközben feltápászkodott, kivett egy Harry Potter-regényt az éjjeliszekrény fiókjából. – Mókuskám, figyelj csak, nekem sem jön álom a szememre. Mi lenne, ha átmennék hozzád, és felolvasnék neked egy kicsit? Mira örömteli lelkendezése tompán szűrődött át a szomszédból, mintha a kislány egy párnát szorított volna a szája elé, nehogy felverje a házat boldog kitörésével. Renata minden gyötrelme és kimerültsége ellenére elmosolyodott. – Ezt igennek veszem. Szergej Jakut Nyikolajt egy tágas szobába vezette, amely különteremként funkcionálhatott az öreg vadászház virágkorában. Mostanra eltűntek belőle a hosszú asztal- és padsorok, csupán két terjedelmes bőrfotel állt benne egy óriási kőkandalló előtt a szoba távolabbi végében, továbbá egy masszív faasztal nem messze tőlük. Medve, farkas és más egzotikusabb ragadozók bőre hevert szőnyeg gyanánt a deszkapadlón. A kandalló fölött pompázatos agancsú jávorszarvasbika feje díszelgett a falon, sötét szemével a hatalmas terem egy távoli pontját fürkészve. Talán rég elveszett szabadságát keresi? – elmélkedett Niko gúnyosan, miközben követte Jakutot a kandallónál álló bőrfotelokhoz, és helyet foglalt az Első Generációs invitáló kézmozdulatára. Lassan körbejártatta a szemét, és megállapította, hogy az épület legalább száz éve épült, emberek számára, bár a ritkásan elhelyezett ablakokat jelenleg

26

UV-gátló redőnyök takarták. Nem így képzelné az ember egy vámpír otthonát. A Faj általában a modernebb luxuskörnyezetet részesítette előnyben, családi körben, közösségekben éltek, az úgynevezett Menedékekben, amelyek közül számosat riasztó- és egyéb védelmi berendezésekkel láttak el. Ami a civil lakhelyeket illette, Jakut rusztikus táborhelye, bár megfelelően távol esett mindentől, hogy kíváncsiskodó emberi szemek ne zaklathassák nyugalmát, csöppet sem volt tipikusnak mondható. Ahogy maga Szergej Jakut sem. – Mióta élsz Montrealban? – érdeklődött Niko. – Nem régóta – vont vállat Jakut, könyökét a fotel karfáján nyugtatva, amelybe leereszkedett. Testtartása talán ellazult valamelyest, ám szeme folyamatosan Nikot tanulmányozta – felbecsülte –, attól a pillanattól kezdve, ahogy letelepedtek. – Szeretek időről időre továbbállni, nehogy túlságosan elkényelmesedjem egy helyen. A baj könnyen rád talál, ha tovább maradsz, mint ahogy kívánatos. Nyikolaj elgondolkodott a bölcsességen, azon morfondírozva, vajon Jakut tapasztalatból beszél-e, avagy ez afféle figyelmeztetés váratlan vendégének. – Mesélj a támadásról – folytatta, nem véve tudomást sem a felé küldött lapos pillantásról, sem az Első Generációs vámpír nyilvánvalóan bizalmatlan természetéről. – Utána pedig beszélnem kell a tanúval is. – Természetesen. – Jakut intett az egyik őrnek. – Hozd ide a gyereket. A magas férfi bólintott válaszképp, majd elment, hogy teljesítse a parancsot. Jakut felült a fotelban. – A támadás itt történt, ebben a szobában. Pontosan ugyanitt ültem, a számláimat néztem át, amikor a szolgálatot teljesítő őr zajt hallott kintről. Odament, hogy ellenőrizze, majd azzal tért vissza, hogy csak pár mosómedve randalírozik a fészerben. – Jakut újból megvonta a vállát. – Ez egyáltalán nem szokatlan errefelé, úgyhogy visszaküldtem, hogy zavarja el a kis dögöket. Amikor jó néhány perc múlva sem jött vissza, tudtam, hogy baj van. Addigra már hétszentség, hogy halott volt. Nyikolaj bólintott.

27

– A behatoló pedig már be is jutott a házba. – Így van. – Mi van a kislánnyal – a tanúval? – Addigra megvacsorázott, és itt pihengetett velem. Elaludt a padlón a tűz közelében, de épp idejében ébredt fel ahhoz, hogy lássa, a támadóm szorosan a hátam mögött áll. Én még csak nem is hallottam a rohadékot közeledni, olyan csendben és sebesen lopakodott. – A Faj tagja – állapította meg Niko. Jakut egyetértőn bólintott. – Nem kérdéses, hogy az. Úgy volt öltözve, akár egy tolvaj, talpig feketébe, fejét és arcát fekete nejlonmaszk takarta, amely csak a szemét hagyta szabadon, de kétségem sincs afelől, hogy közülünk való. Sőt ha engem kérdezel, azt mondanám, akár még Első Generációs is lehet, az ereje és gyorsasága alapján. Ha a gyerek nem nyitja ki a szemét, és nem sikolt fel figyelmeztetésül, a következő pillanatban egy fejjel kevesebb ült volna a nyakamon. A fickó egy vékony dróthuzallal próbált kivégezni a szék háta mögül. Mira sikoltása elvonta a figyelmét a kritikus pillanatban, így a kezemet be tudtam csúsztatni a nyakam és a hurok közé, mielőtt lefejezhetett volna. Kifordultam a szorításából, de mielőtt rávethettem volna magam, vagy hívhattam volna az őröket, elmenekült. – Csak így, sarkon fordult, és elpárolgott? – hüledezett Niko. – Pontosan így – válaszolta Jakut kis félmosollyal a szája sarkában. – Elég volt egy pillantást vetnie Mirára, és inába szállt a bátorsága. Niko halkan káromkodott. – Átkozott szerencséd volt – mondta végül, bár nehezére esett belenyugodni, hogy egy gyermek látványa ennyire megzavarjon egy minden bizonnyal igencsak jól képzett, profi bérgyilkost. Egyszerűen nem volt semmi értelme. Mielőtt ezt előadhatta volna Jakutnak is, lépések hangzottak fel a hosszú szoba túlfeléről. Az elszalajtott őr előtt Renata közeledett egy törékeny testalkatú, lelencforma kislánnyal. Renátánál nem volt fegyver, de a gyerek előtt haladt, mintegy védelmezve, hűvös tekintete óvatosan pásztázott körbe, ahogy közeledtek a férfiakhoz.

28

Niko önkéntelenül is a kislány furcsa ruházatát bámulta. A rózsaszín pizsama és nyuszis mamusz is készületlenül érte, de a gyerek arcának fölső részét takaró rövid fekete fátyoltól hökkent csak meg igazán. – Renata épp felolvasott – közölte Mira, és ártatlanul csilingelő, lágy hangja sehogy sem illett Jakut rideg házába. – Valóban? – kérdezte az Első Generációs lassan, ám inkább címezte Renátának, mint a kislánynak. – Gyere közelebb, Mira. Van itt valaki, aki szeretne megismerni. Az őr hátralépett, amikor Mira Jakut elé állt, de Renata nem tágított mellőle. Niko először azt hitte, a gyerek vak, de a kislány habozás nélkül megtette, amire kérték, egészen közel lépve Jakuthoz és Nikohoz. A fejecske határozottan Nyikolaj felé fordult. A kislány nem volt vak. – Szia – köszöntötte Mira apró, udvarias fejbiccentés kíséretében. – Szia – válaszolt neki Niko. – Hallottam, mi történt nemrég. Te aztán igazán bátor kislány vagy. A gyermek megvonta a vállát, de arcáról lehetetlen volt bármiféle érzelmet leolvasni, mivel csak picike orra és szája kandikált ki a fátyol szegélye alól. Nyikolaj jól megnézte magának – a huncut, nagyjából egy méter magas kis koboldot, aki elijesztette a valaha élt egyik legrémisztőbb vámpír meggyilkolására érkező másik vámpírt. Ez csak egy rossz vicc. Jakut meg akarta szívatni? Hogyan volt képes meghiúsítani ez a gyerek a támadást? Nyikolaj Jakutra nézett, készen arra, hogy kérdőre vonja ezért a színtiszta baromságért. Egyszerűen képtelenség, amit itt összehordott. – Vedd le a fátylad – utasította Jakut a lányt, mintha csak olvasna Niko gondolataiban. A gyerek apró keze felnyúlt, és megragadta a fátyolszövet szélét. Visszahajtotta az anyagot az arcáról, de közben ügyelt arra, hogy a szemét lesütve tartsa. Renata mozdulatlanul állt mellette, arckifejezése higgadt maradt, miközben keze lassan ökölbe szorult az oldalánál. Úgy tűnt, még a lélegzetét is visszatartja óvatos várakozásában. – Nézz fel, Mira – parancsolta Jakut mosolyra görbülő ajakkal. – Nézz a vendégünkre, és mutasd meg neki, amit tudni akar. A tömött sötétbarna szempilla lassan felemelkedett. A kislány felszegte az állát, és a fejét megemelve Niko szemébe nézett.

29

– Szent isten – szisszent fel a férfi, arról sem tudva, hogy egyáltalán megszólalt, ahogy pillantása találkozott Mira tekintetével. A kislány szeme roppant különös volt. Írisze olyan fehér és tiszta, olyan folyékony és feneketlen, akár a végtelen, színtelen óceán. Vagy inkább, mint a tükör, javította ki saját magát Niko, elmélyedve a páratlan szempárban, mert egyszerűen nem tehetett mást, elemi erővel vonzotta az az elképesztő, borzongatóan gyönyörűséges tekintet. Fogalma sem volt róla, mióta bámulja – nem lehetett több néhány másodpercnél –, de a pupilla most elkezdett összeszűkülni, míg végül csupán tűhegynyi fekete pontocska maradt a helyén, körülvéve az ezüstös fehér végtelenséggel, amely fényesen ragyogott, és úgy fodrozódott, akárha szellő suhant volna át békés felszínén. Hihetetlen. Soha nem látott még hozzá foghatót. Még mélyebbre merült benne, képtelen volt ellenállni a kislány szemében játszadozó különös fénynek. Amikor a szempár kitisztult, Nyikolaj meglátta benne önmagát. Önmagát és valaki mást... egy nőt. Meztelenek voltak, testük összesimult, vékony verejtékfilm vonta be őket. Forrón csókolta a nőt, kezét sötéten csillogó sörényébe temette. Lenyomta maga alá, és mélyen belehatolt. Látta, ahogy az agyara kivillan, lehajtja a fejét, és ajkát a nő kecses nyakához illeszti. Látta, ahogy belekóstol édes vérébe, ahogy átlyukasztja finom bőrét és érfalát, majd mohó kortyokkal inni kezd. – Szent szar – hőkölt vissza, elszakítva tekintetét az észveszejtő, nagyon is valóságosnak ható látomástól. Torka kiszáradt, nyelve megdagadt hirtelen megnyúló agyara mögött. Szíve vadul kalapált, és lenn, messze délen, hímtagja merev lett, akár egy márványtömb. – Mi a fene volt ez? Mindenki őt bámulta Renata kivételével, aki azzal volt elfoglalva, hogy segítsen Mirának visszatenni az arcára a fátylat. Suttogott valamit a kislány fülébe, nyugtató szavakat, lágy hanghordozásából ítélve. Szergej Jakut mélyről jövő, morajló nevetését a többi férfi kedélyes vihogása követte. – Mit csinált velem? – követelt magyarázatot Niko, aki egyáltalán nem szórakozott jól. – Mi a franc volt ez az egész? Jakut hátradőlt kényelmes foteljában, és úgy vigyorgott, mint egy cár, akinek sikerült köznevetség tárgyává tennie egyik alattvalóját.

30

– Mondd el, mit láttál. – Magamat – bukott ki Nyikolajból, ahogy próbált valamiféle értelmet keresni a történtekben. A látomás tökéletesen valóságosnak tűnt. Mintha épp ott, épp akkor meg is esett volna, és nem csak káprázat volt, aminek lennie kellett. Isten a tanúja, a teste valóságosként élte meg az egészet. – Mi mást láttál még? – kíváncsiskodott tovább Jakut vidáman. – Meséld el, kérlek. Kapja be. Niko némán rázta a fejét. Dögöljön meg, ha egy szót is szól erről a pikáns kis afférról a többieknek. – Magamat láttam... egy víziót magamról, a lány szemében. – Amit láttál, az egy röpke bepillantás a jövődbe – tájékoztatta Jakut. Intett a gyereknek, hogy menjen oda hozzá, majd karját vékony kis válla köré fonva közelebb húzta magához, akár egy nagyra becsült, igen értékes kincset. – Elég egyetlen pillantást vetni Mira szemébe, hogy lássuk, merrefelé tart az életünk. Niko erőfeszítés nélkül vissza tudta idézni a képsort a fejében. Igen könnyedén, méghozzá. A látomás mindörökre beleégett a memóriájába és összes egyéb érzékszervébe, kitörölhetetlenül. Kényszerítette összevissza száguldozó pulzusát, hogy lassuljon vissza. Ráparancsolt dühödten ágaskodó merevedésére, hogy lohadjon le. – Mit mutatott Mira a támadódnak múlt héten? – kérdezte, kétségbeesetten próbálva máshová koncentrálni önmagáról. Jakut vállat vont. – Azt csakis ő tudhatja. A kislány nem tudja, mit mutat a szeme. Hála a jóistennek. Niko még a gondolatát is gyűlölte, miféle oktatásban részesülhetett volna máskülönben. – Bármit látott is az a mocsok – tette hozzá Jakut –, elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjon, és lehetőséget adjon, hogy megszabaduljak a halál torkából – vigyorgott elégedetten az öreg vámpír. – A jövő döbbenetes lehet, pláne, ha nem erre számítasz, mi? – Ja – dörmögte Niko. – Döbbenetes. Épp az imént kapott belőle egy tisztességes adaggal. Merthogy a nő, akinek teste az övére fonódott, meztelenül, kéjes vonaglások közepette, ahogy a karjában tartotta: nem más volt, mint a hideg, káprázatosan szép Renata.

31

Ötödik fejezet Azok az érzéki, nagyon is valóságos képkockák teljesen kiütötték Nyikolajt az elkövetkező néhány holdfényes órára, mialatt a ház erdővel körülvett birtokán kószált nyomok után kutatva, amelyek esetleg közelebb vihetnék a Szergej Jakut ellen elkövetett, meghiúsult támadás titokzatos elkövetőjéhez. Alaposan átvizsgálta a házat és környékét, de nem talált semmit. Még egy árva lábnyomot sem az agyagos-sáros talajon. A nyom, ha egyáltalán a behatoló hagyott hátra ilyesmit, jéghideg lett mostanra. Mindezek ellenére sem volt nehéz elképzelni, hogyan juthatott a támadó áldozata közelébe. Ilyen mélyen benn az erdőben, ahol nem voltak sem kamerák, sem biztonsági kerítés, sem mozgásérzékelők, amelyek figyelmeztethették volna a háziakat a hívatlan látogatóra, Jakut merénylője könnyűszerrel elrejtőzhetett a fák között egész éjszakára, várva a legalkalmasabb pillanatra, amikor lecsaphat. Vagy lehetett ennél sokkal pofátlanabb is, ugrott be Nyikolajnak, ahogy pillantása egy kis pajtára esett, amely alig néhány méterre állt a gerendaház hátsó részétől. Odasietett, és látta, nemrég húzhatták fel. Fája sötét volt, de nem az időjárás viharaitól, akár a többi épület, hanem mert diófaszínre festették, hogy beleolvadjon a környezetébe. Egyetlen ablak sem volt rajta, széles ajtótábláját viszont Z alakban további deszkákkal erősítették meg, és hatalmas acéllakattal zárták le. A lemázolt fa olajos bűze mellett Nyikolaj esküdni mert volna rá, hogy valami gyenge rezes szagot is érez. Emberi vér lenne talán? Újra beleszimatolt a levegőbe, fogán keresztül szűrve az illatot, hogy átjusson a nyelvén található mirigyeken. Igen, határozottan vérszagot érzett, és határozottan emberi vérét. Nem túl sok ömlött ki az ajtó másik oldalán, és az orrát bizsergető csiklandozás alapján úgy ítélte, réges-rég megszáradt, és valószínűleg jó pár hónapja ott éktelenkedett. Addig azonban nem lehet benne biztos, amíg nem néz körül odabenn.

32

Felébredt a kíváncsisága. Kezébe vette a méretes lakatot, és már épp le akarta tépni, amikor a háta mögött egy ág roppant. Miközben megpördült, hogy lássa, mi okozta, önkéntelenül is egyik revolveréhez kapott – majd átkozódva emlékeztette magát, hogy minden fegyvere Jakutnál van. Alex nézett rá vissza a pajta sarkánál állva. A szemében csillogó megvetésből ítélve nagyon úgy festett, hogy a városban történt összeütközésük óta még nem állt helyre megtépázott büszkesége. Nem mintha Niko egy fikarcnyit is törődött volna vele. Szerencsére nem sok dolga akadt addig pöffeszkedő köcsög civilekkel, különösen olyanokkal, akik nem tudták, hol a helyük, és kifejezetten kényes egójuk volt. – Van kulcsod a lakathoz? – kérdezte, továbbra is markában tartva a megerősített hideg acélszerkezetet. Ha akarta volna, mivel a Fajhoz tartozott, egyetlen laza csuklómozdulattal leszakíthatta volna a helyéről. Ha netalán még ennél is tisztább megoldást választana, akkor egy mentális paranccsal, az elméje erejével nyitná ki. Viszont sokkal érdekesebb a játék, ha szívathatja kicsit Alekszejt. – Ha lennél olyan kedves, és kinyitnád az ajtót, netán a kedves papa hozzájárulását is kikérhetnéd előtte. Alex felmordult az elmésségre, és karját keresztbe fonta a mellkasán. – Miért nyitnám ki neked? Nincs benn semmi érdekes. Csak tárolásra használjuk. Különben is üres. – Tényleg? – Niko leengedte a kezéből a lakatot, ami súlyosan ütődött a faajtóhoz. – Ha nem csal az orrom, kiváltképp emberek tárolására használhatjátok. Véres emberek tárolására. A bomló hemoglobin bűze majdnem levert a lábamról, amikor a közelbe értem. Enyhe túlzás, de látni akarta Alekszej reakcióját. A fiatal vámpír felvonta a szemöldökét, és óvatos pillantást vetett a csukott ajtóra. Azután lassan megrázta a fejét. – Azt sem tudod, miről beszélsz. Soha más emberi lény nem tette be a lábát ebbe a pajtába a helyi ácsokon kívül, akik néhány éve megépítették. – Akkor nem bánod, ha körülnézek benne egy kicsit – vágta rá Nyikolaj. Alex felvihogott. – Mi a fenét keresel itt igazából, Harcos? – Próbálom kideríteni, ki akarta megölni az apádat. Tudni akarom, hogyan kerülhetett karnyújtásnyi közelségbe hozzá, és merre menekült utána.

33

– Már elnézést a kíváncsiskodásért – felelte Alex, bár hangjában nyoma sem volt sajnálkozásnak –, de nehezemre esik elhinni, hogy egy elhibázott támadás – még ha az egy apámhoz hasonlóan értékes személyiség ellen irányult is – elegendő okot szolgáltat a Rendnek egy személyes látogatásra. – Az apád megúszta. Öt másik Első Generációs viszont nem volt ilyen szerencsés. Alex önelégült vigyora lehervadt kissé, arcára komor gondterheltség költözött. – Voltak más támadások is? Gyilkosságok? Nyikolaj bólintott. – Kettő Európában, a többi három az Államokban. Túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen, és túlságosan profi munkák, szakértő által végrehajtva. És nagyon úgy tűnik, nem magányos farkas az illető. Az elmúlt hetekben, amióta tudomásunkra jutottak az első orgyilkosságok, kapcsolatba léptünk az összes ismert Első Generációssal, hogy figyelmeztessük őket a veszélyre. Tudniuk kell róla, hogy megfelelő óvintézkedéseket tehessenek. Az apád nem mondta el neked mindezt? Alekszej mérgesen vonta fel a szemöldökét. – Egy szót sem szólt róla. A fenébe, akkor személyesen én őrködtem volna mellette. Sokat elárult, hogy Szergej Jakut nem tájékoztatta fiát sem arról, hogy Nikoék nemrég kapcsolatba léptek vele, sem pedig az utóbbi idők vámpírmészárlásairól. Függetlenül attól, hogy Alekszej apja jobb kezének igyekezett magát feltüntetni, Jakut nyilvánvalóan nem bízott meg benne feltétlenül. Ami nem meglepő, ismerve Jakut gyanakvó természetét. Gyanakvása pedig ezek szerint kiterjedt saját húsára-vérére is. Alekszej káromkodott egyet. – El kellett volna mondania. Gondoskodtam volna róla, hogy maximális védelmet kapjon mindig és mindenhol. Ehelyett viszont a disznó, aki rátámadt, még mindig szabadon garázdálkodik. Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy nem fog visszajönni, és újra próbálkozni? – Nem lehetünk biztosak benne. Mi több, abból kell kiindulnunk, hogy nagyon is fog próbálkozni. És szerintem inkább előbb, mint utóbb.

34

– Tájékoztatnod kell mindenről – csapott át Alex hangja megint dühítően fontoskodóba. – Elvárom, hogy azonnal riassz, ha találsz, és a Rend többi tagjával egyetemben megtudsz valamit a támadásokról. Bármit. Érthető? Nyikolaj arcán lassan pimasz vigyor ömlött el. – Megpróbálom észben tartani. – Tudod, az apám azt hiszi, érinthetetlen. Saját maga választja ki a testőrségét, ő tanítja be őket, mind hűségesek hozzá. Ráadásul mindig kikéri a személyes orákulum tanácsát is. Niko bólintott. – A kislányét, Miráét. – Találkoztál vele? – szűkült össze Alex szeme, de hogy bizalmatlanságból vagy puszta kíváncsiságból, azt Niko nem tudta eldönteni. – Szóval – folytatta Jakut fia –, bemutatott neki. Engedte, hogy belenézz abba a boszorkányos szembe. – Bizony. Niko összeszorított, merev állkapcsának láttára Alekszej somolyogni kezdett, hangjából sütött a szarkazmus. – Kellemes kis bepillantást engedett a jövődbe, igaz, Harcos? Niko agyán bozóttűzként nyargalt végig a forró jelenet, majd felperzselte. Blazírtan bólintott, nem engedte, hogy a másik belelásson. – Volt már rosszabb is. Alekszej felnevetett. – Hát, a helyedben nem aggódnék. A kis szuka tehetsége még messze nem tökéletes. Nem mutatja meg a teljes jövőt, csak villanásokat abból, ami jöhet, a jelenre alapozva. És abban sem tud segíteni, hogy értelmezd, amit láttál. Én személy szerint messze nem találom olyan szórakoztatónak a kiscsajt, mint az apám. – Felmordult, felrántva egyik vállát, miközben oldalra húzott szája vicsorgásba torzult. – Ugyanez vonatkozik a másik ribancra is, akihez szintén ragaszkodik, mondjak én bármit is. Egyértelmű volt, kiről beszél. – Nem vagy oda Renátáért, jól sejtem? – De még mennyire hogy nem!- hördült fel Alex, karját keresztbe fonva a mellkasán. – Azért az arrogáns nőért?! Azt hiszi, mindenki felett áll, csak mert egyszer-kétszer lenyűgözte az apámat a mentális képességével. Amióta csak megérkezett, egyre arcátlanabb. Nemigen találnál olyat apám

35

alkalmazottai között, aki ne tenné szívesen helyre. Móresre tanítanánk a fagyos, öntelt picsát, az biztos. Biztosan te is így vagy ezzel, azok után, amit ma este veled művelt a városban, mi? Nyikolaj vállat vont. Hazudna, ha azt mondaná, nem bosszantja alapvetően, hogy egy nő legyőzte. És bár fájdalmas volt egy mentális támadás elszenvedőjének lennie, nem tudott nem érezni a lány iránt bizonyos tiszteletet. Renata nyilvánvalóan Kiválasztott, hiszen a természet irtózik attól, hogy természetfeletti képességeket pazaroljon közönséges Homo sapiensekre. – Soha nem láttam még hozzá hasonlót – ismerte be Alekszejnek. – Nem is hallottam még ilyen képességgel megáldott Kiválasztottról. Megértem, miért alszik jobban apád a tudattól, hogy őt a közelében tudhatja. Alex felhorkant. – Azért ne ess túlzásokba, Harcos. Renata képességének megvannak a maga előnyei, az tény. De túl gyenge ahhoz, hogy uralni tudja. – Hogyhogy? – Ki tudja bocsátani a mentális hullámokat, csakhogy azok átcsapnak a feje fölött, mint valami visszhang. És ha ezek az utórengések elkapják, a csaj totálisan hasznavehetetlen, amíg le nem cseng a dolog. Nyikolaj tisztán vissza tudta idézni a bénítóan lefegyverző mentális csapást, amellyel Renata harcképtelenné tette a raktárházban. Niko a Faj szülötte volt – idegen génjei révén tíz ember erejével és rugalmasságával büszkélkedett –, így képtelen volt elviselni az érzékeit támadó hihetetlen behatás okozta kínokat. Renata pedig ugyanezt a gyötrelmet élte át minden alkalommal, amikor a képességét használta? – Krisztusom – szisszent fel. – Iszonyú tortúra lehet neki. – Az is – bólogatott Alekszej, meg sem próbálva leplezni könnyed hangvételét. – Abban biztos vagyok. Nyikolaj figyelmét nem kerülte el a fiatal vámpír vékony arcán feltűnő gonosz mosoly. – Te élvezed a szenvedését? Alex felmordult. – Nem érdekel. Renata nem alkalmas a szerepre, amellyel apám felruházta. Testőrként hasznavehetetlen – ami, félek, egyszer még az apám életébe fog kerülni. Ha az ő helyében lennék, gondolkodás nélkül kipenderíteném azt a gőgös seggét.

36

– De nem vagy az apád helyében – emlékeztette Niko, nehogy Alex túlságosan belelovalja magát az ábrándba. A vámpír kényelmetlenül hosszú ideig némán meredt rá. Végül megköszörülte a torkát, és kiköpött maga elé. – Kutass tovább, Harcos. Ha bármi érdekeset találsz, azonnal jelentsd. Niko visszabámult rá, szótlanul eleresztve füle mellett a civil utasítását. Alekszej nem erőltette a dolgot, lassan megfordult, és visszaindult a ház irányába.

37

Hatodik fejezet fejezet Renata csendesen kinyitotta Mira szobájának ajtaját, és bekukucskált az alvó gyerekre, aki békésen feküdt az ágyban. Csak egy átlagos kislány rózsaszín pizsamában, puha kis arca a vékony párnán nyugodott, a levegő ritmikusan járt ki-be csöppnyi kerubajka között. Az ágy mellett álló rusztikus kis asztalkán hevert a rövid fekete fátyol, amely Mira figyelemre méltó szemét fedte a kislány minden ébren töltött percében. – Álmodj szépeket, angyalkám – suttogta felé a reményteli jókívánságokat Renata. Az utóbbi időben egyre jobban aggódott a kislányért. Nem csupán a rémálmok miatt, amelyek a támadás óta gyötörték, hanem főként az általános egészségi állapota okán. Bár Mira erős volt, elméje gyors és éles, mégsem volt jól. Sebes iramban veszítette el a látását. Minden alkalommal, ahányszor csak különleges, jövőbe látó képességét kellett használnia, romlott a látása. Hónapokig folyamatosan csak romlott a szeme, mielőtt elárulta volna Renátának, mi történik vele. Félt, ahogy minden más gyerek is tett volna. Talán még jobban, hiszen Mira bölcsebb volt a saját zsenge nyolc événél. Megértette, hogy abban a pillanatban értéktelenné válik Szergej Jakut szemében, ahogy már nem tudja hasznát venni. A vámpír kihajítja, esetleg meg is öli, ha úgy hozza kedve. Úgyhogy azon az éjszakán Renata és Mira egyezséget kötött: titokban tartják Mira állapotát a többiek elől – a sírba is magukkal viszik, ha kell. Renata még egy lépéssel tovább ment, megfogadva a kislánynak, hogy az élete árán is megvédelmezi. Megesküdött rá, hogy semmiféle bántódása nem eshet, sem Jakut, sem más keze által, legyen az ember vagy vámpír. Mira biztonságban lesz az élet fájdalmai és sötétsége elől úgy, ahogy az Renátának nem adatott meg. Az, hogy a kislányt ma éjszaka azért rángatták elő, hogy szórakoztassa Jakut hívatlan vendégét, csak rontott Renata bosszús és fájdalmas állapotán. A

38

pszichés utórezgés legrosszabbján már túlesett, de érzékei közelgő fejfájást jeleztek. A gyomra még mindig reszketett. A hányinger apró hullámai lassan visszahúzódó dagályként öntötték el. Becsukta Mira szobájának ajtaját, és megrázkódott a testén újból végigfutó borzongástól. Az iménti hosszú fürdőzés enyhített valamelyest a kényelmetlen érzésen, de bő szárú, grafitszürke jóganadrágja és puha, fehér pamut melegítőfelsője alatt mégis libabőrös volt, bőre fájdalmasan érzékeny a felszíne alatt továbbra is vibráló elektromosságtól. Tenyerével megdörgölte karját a felsőn keresztül, megkísérelve elűzni a lángoló érzést. Túl ideges volt ahhoz, hogy aludni tudjon, úgyhogy csak annyira állt meg a saját szobájánál, hogy magához vegyen néhány tőrt a fegyvertartó ládából. A gyakorlás mindig jó feszültség levezetésnek bizonyult. Élvezte a saját magára kiszabott fizikai büntetés végrehajtásával eltöltött órákat, örült, hogy a kemény gyakorlatok kifárasztották, szívósabbá, edzettebbé tették. Az óta a borzalmas éjszaka óta, amikor belecsöppent Szergej Jakut veszélyekkel teli világába, Renata testének minden egyes izmát csúcsformába hozta, megszállottan edzett, hogy tökéletes halálosztó legyen, akárcsak a selyembársony tokban hordott fegyverei, amelyeket most a kezében tartott. Túlélés. Ez a gondolat vezérelte gyermekkorától kezdve – fiatalabb korától, mint amennyi most Mira. Amely oly magányosan telt. Renátának, akit egy montreali zárda kápolnájában hagytak, nem volt sem múltja, sem családja, sem jövője. Éppen hogy csak létezett; semmi több. Neki ennyi mindig elég volt. Még most is. Különösen most, hogy Szergej Jakut birodalmának áruló alvilágában kellett boldogulnia. Itt mindenfelől ellenség vette körül, nyíltan vagy lopva. Számtalan lehetőség adódott, hogy rosszul lépjen, rosszat szóljon. Végtelen számú esélye volt annak, hogy olyat tegyen, ami nem tetszik a kegyetlen vámpírnak, aki rendelkezett az élete fölött, és ő könnyen elvérezhetett, szempillantás alatt véget érhetett az élete. De soha nem adná fel harc nélkül. A mantra, amelyet kora gyermekségétől kezdve ismételgetett magában, most is ugyanannyira érvényben volt: éld túl a következő napot. Aztán a következőt, majd az azt követőt.

39

Gyengeségnek nem volt helye ebben az egyenletben. Nem érezhetett sem szánalmat, sem szégyent, sem pedig szeretetet. Legkevésbé szeretetet, semmilyen formáját. Tudta, hogy Mira iránt érzett gyengédsége – az anyai ösztön, amellyel egyengetni szerette volna a sorsát, és sajátjaként védelmezni – talán végül az életébe kerül. Szergej Jakut semmi perc alatt rájött a gyengéjére. Renata sebei rá a bizonyítékok. Ő azonban erős volt. Nem volt olyan, amit ne tudott volna elviselni, legyen az testi vagy lelki nehézség. Mindent túlélt. Eszes volt, és gyors, és ha kellett, halálos. Kilépett a házból, és átvágott a sötétben az egyik hátsó épülethez. A vadász, aki eredetileg építette az erdei birtokot, bizonyára bolondult a kutyáiért. Régi, gerendákból készült, pajtaszerű kennel állt a főépület mögött, közepén tágas térrel, amelyhez négy, kapuval leválasztott állás csatlakozott mindkét oldalon. A szabadon álló gerendákból épített tetőszerkezet legalább öt méterre magasodott a padló fölé. Bár kisméretű helyiség volt, tágasnak és levegősnek hatott. Volt egy újabb, nagyobb pajta is a birtokon, amely szélesebb mozgásteret adott volna, de Renata, ha tehette, elkerülte. Bőven elég volt egyszer odabenn abban a sötét, nyirkos épületben. Ha tehetné, porig égetné azt az átkozott helyet. Felkapcsolta a villanyt a kennel ajtajának belső oldalán. Hunyorognia kellett a feje fölött lógó csupasz villanykörte vakítóan éles fényében. Besétált a simára döngölt földpadlón, elhaladt két hosszú, fonott bőrszíj mellett, amely a tetőgerendáról lógott, ahogy ráhurkolták. A kennel túlsó végén facölöp magasodott, amelybe régen kicsi vaskampókat és hurkokat rögzítettek, hogy pórázokat és egyéb szerszámokat akaszthassanak rájuk. Renata már hónapokkal ezelőtt eltávolította őket, és a cölöp mostanában álló célpontként funkcionált, sötét fáját beborították a mély vágások, vésések és metszések. A lány a fegyvertokot egy szorosan feltekert szalmabálára helyezte, amely ott hevert a közelben. Kibújt a cipőjéből, majd mezítláb a kennel közepére sétált, és felnyúlt a két fonott bőrkötélért, mindkét kezével megragadva egyet-egyet. Néhányszor körbetekerte őket a csuklóján, aztán beállította a

40

szorosságot. Amikor ezzel megvolt, megfeszítette a karját, és olyan simán elemelkedett a padlóról, mintha szárnya nőtt volna. Függeszkedve, súlytalanul, lebegve megkezdte a bemelegítést. A bőrszíj lágyan nyikorgott, ahogy pörgött-forgott a levegőben, majdnem egyméternyire a talajtól. Békét érzett, miközben végtagjai égtek, erősödtek és egyre fürgébbé váltak minden újabb, szigorúan felügyelt mozdulatánál. Könnyű meditációs állapotba került, szemét lehunyta, minden érzékével befelé figyelt, a szívverésére és légzésére koncentrált, izmai folyékony összhangjára, mialatt egyik hosszú, megterhelő fogásból átnyújtózott a másikba. Aztán, amikor épp fejjel lefelé lógott, bokája körül a biztonságot nyújtó bőrszíjjal, érezte, hogy felkavarodik körülötte a levegő. Hirtelen történt, alig érezhetően, mégis eltéveszthetetlen volt. Amennyire eltéveszthetetlen a kilélegzett levegő, amely most az arcát melegítette. Kipattant a szeme. Próbált fókuszálni a megfordult tárgyakra és a behatolóra, aki alatta állt. A vámpír harcos volt az – Nyikolaj. – A francba! – sziszegte a lány, miközben figyelmetlensége folytán megbillent kissé. – Mi a fészkes fenét művelsz itt? – Nyugi – felelte Nyikolaj. Felemelte a kezét, mintha meg akarná tartani Renatat. – Nem akartalak megijeszteni. – Nem is sikerült volna – jött a hideg, szenvtelen válasz. Egyetlen hajlékony macskamozdulattal kitért a férfi érintése elől. – Most pedig lennél szíves? Zavarod az edzésemet. – Ah – szaladt Nyikolaj sötétszőke szemöldöke a homlokára, ahogy tekintete végigsiklott a lány testén, fel a bokájáig, amelyet továbbra is a bőrkötél tartott. – Mire is edzel egészen pontosan, a Cirque du Soleilre? A lány nem méltatta válaszra a piszkálódást. Nem mintha Niko számított volna feleletre. Elfordult a lánytól, és a kennel túlsó felén álló cölöphöz sétált. Kinyújtotta a kezét, ujjával végigsimítva a fán ejtett rengeteg vágás közül a legmélyebbeken. Aztán meglátta a tőröket, és felemelte az anyagot, amely védte őket. Fém csendült lágyan a szalaggal átkötött selyembársony összehajtogatott négyszögében.

41

– Ne érj hozzá – szólt rá Renata kiszabadítva magát a béklyóból, majd megpördült, és lábbal lefele ért földet. Közelebb lépett a férfihoz. – Azt mondtam, ne érj hozzá. Az enyém. A férfi nem ellenkezett, amikor a lány kikapta a kezéből féltett kincsét – az egyetlen értékes dolgot, amit magáénak tudhatott. Tüskés érzelmeitől Renata feje zúgni kezdett, a pszichés megerőltetés utóhatásai még nagyon is élénkek voltak, annak ellenére, hogy remélte, túljutott rajtuk. Hátrált egy lépést. Kényszerítette magát a helyes légzésre. – Jól vagy? Renátának nem tetszett az aggodalom a férfi kék szemében, mintha ráérzett volna a gyengeségére. Mintha tudta volna, hogy nem olyan erős, amilyennek látszani szeretne – amilyennek látszania kellene. – Persze. – Renata az egyik álláshoz vitte a tőröket, és kicsomagolta őket. Óvatosan, egyenként maga elé fektette a négy, kézzel készített tőrt a fapárkányra. Öntelt könnyedséget erőltetve a hangjába megszólalt. – Szerintem ezt inkább én kérdezhetném tőled. Elég csúnyán helybenhagytalak a városban, nem? A háta mögül hallotta a torokhangú morgást, amely már szinte gúnykacajnak hatott. – Soha nem lehetünk elég óvatosak, ha kívülállókról van szó – folytatta. – Manapság meg pláne. Ugye, megérted? Amikor végre a férfira pillantott, látta, hogy őt bámulja. – Cicám, kizárólag azért tehetted velem, amit tettél, mert mocskos játékot űztél. Úgy intézted, hogy felfigyeljek rád, elhitetted velem, hogy van valami rejtegetnivalód, és tudtad, hogy követni foglak kifelé a szórakozóhelyről. Egyenesen bele a kis csapdádba. Renata a megbánás legapróbb jele nélkül vonta meg a vállát. – Szerelemben és háborúban mindent szabad. A férfi lassan elmosolyodott, mire két gödröcske jelent meg vékony arcán. – Szóval háború, mi? – Hát a háború biztos nem szerelem. – Nem bizony – komolyodott el Nyikolaj. – Isten őrizz. Na, legalább egyetértettek valamiben. – Mióta dolgozol Jakutnak?

42

Renata megrázta a fejét, mintha nem tudná pontosan, pedig az az éjszaka alaposan bevésődött az agyába, mintha beleégették volna. Vérfürdő. Horror. A vég kezdete. – Nem tudom – felelte könnyedén. – Asszem, néhány éve. Miért? – Csodálkozom, hogy kerül egy nő – legyen az akár egy Kiválasztott, a te fantasztikus mentális képességeddel – ilyen munkakörbe, kiváltképp egy Jakut-féle Első Generációs szolgálatába. Szokatlan, ez minden. Sőt, a pokolba is, egyedülálló. Szóval, mesélj. Hogy akadtál össze Szergej Jakuttal? Renata a Harcosra meredt – a veszélyes, agyafúrt idegenre, aki oly hirtelen betört a világába. Nem tudta, mit is válaszoljon. Egy biztos, nem az igazat fogja elé tárni. – Talán őt kellene erről megkérdezned. – Na ja – válaszolta a férfi, le sem véve róla a szemét. – Talán ezt fogom tenni. És mi a helyzet a gyerekkel – Mirával? Ő is olyan régóta itt van, mint te? – Nem olyan régen. Csak hat hónapja. – Renata próbált nyugodtnak látszani, de a kislány nevének elhangzása felébresztette védelmező ösztöneit. – Sok mindenen ment azóta keresztül. Olyan dolgokon, amiket egyetlen gyermeknek sem lenne szabad megtapasztalnia. – Mint például a Jakut elleni múlt heti merénylet? És más, még annál is sötétebb dolgok, gondolta Renata. – Mirát minden éjjel rémálmok gyötrik. Egyszerre alig tud néhány óránál többet aludni. A férfi megértőn bólintott. – Ez az átkozott hely egyáltalán nem való gyereknek. Sőt néhányan biztos azt mondanák, nőnek sem. – Te is ezt mondod, Harcos? A férfi válaszkuncogását lehetett igennek és nemnek is értelmezni. Renátában is megfogalmazódott pár kérdés őt nézve. Egyvalami különösen izgatta. – Mit láttál Mira szemében ma este? A férfi dörmögött valamit. – Hidd el, nem akarod tudni. – Pont azért kérdezem, nem? Mit mutatott neked?

43

– Felejtsd el – túrt aranyszín hajába egyik kezével a férfi, miközben nem vette le a lányról a szemét, majd cifrát káromkodva elfordult. – Különben sem számít. A kislány tuti, hogy tévedett. – Mira soha nem téved. Egyszer sem, soha, amióta én ismerem. – Valóban? – siklott vissza rá a férfi átható kék szeme, amely egyszerre volt jeges és tűzforró, ahogy lassan végigsimogatta Renata testét. – Alex azt mondta, tökéletlen a tehetsége... – Lex! – vakkantotta a lány – Tégy magadnak egy szívességet, és egy szót se higgy el abból, amit beszél. Nem tesz vagy mond semmit hátsó szándék nélkül. – Kösz a tippet – dőlt a pengevágások nyomát magán viselő oszlopnak Niko. – Tehát akkor nem igaz, amit mondott – hogy Mira szeme csupán olyan eseményeket mutat meg, amelyek megtörténhetnek a jövőben, a jelen alapján? – Lexnek talán megvannak a személyes okai, amiért azt kívánja, bárcsak ne így lenne, de Mira sohasem téved. Bármit láttál is ma a szemében, annak sorsszerűen úgy kell történnie. – Sorsszerűen – ismételte a férfi, láthatóan jól szórakozva. – Hűha. Akkor végünk. Jelentőségteljesen nézett a lányra, miközben kiejtette ezeket a szavakat, mintha ki akarná provokálni, kérdezzen rá, direkt említette-e kettőjüket együtt. Mivel meglehetősen viccesnek találta a saját kijelentését, a lány nem volt hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy magyarázatot követeljen. Helyette inkább felmarkolta az egyik tőrt, és a tenyerén méricskélte a súlyát. A hideg acél érintése jólesett a bőrén, biztos, megnyugtató érzést nyújtott. Ujjai viszkettek a tettvágytól. Izmai fürgék voltak a bemelegítéstől, készen álltak egy-két órai kemény igénybevételre. Tőrrel a kezében megfordult, és a cölöphöz sétált, amelyet Niko támasztott. – Lennél szíves? Nem szeretném, ha véletlenül célt tévesztve eltalálnálak. A férfi vállát felvonva pillantott a cölöpre. – Nem akarod kicsit felturbózni, és valódi ellenféllel megküzdeni – amelyik vissza is üthet? Vagy talán csak akkor vagy csúcsformában, ha eleve te állsz nyerésre?

44

A lány tudta, hogy Niko húzza, miközben szemében játékos, évődő csillogás ébredt. Csak nem flörtöl vele? A férfi könnyed modorától felébredt benne az óvatosság. Hüvelykujját végighúzta a penge élén, miközben rábámult, elbizonytalanodva, mit is gondoljon felőle. – Egyedül szoktam edzeni. – Rendben – bólintott a férfi, de alig mozdult el az útból. Kihívón nézett vissza a lányra. – Kezdj hozzá. Renata szemöldöke a homlokára szaladt. – Ha nem mész el onnan, honnan tudod, hogy nem rád fogok célozni? A férfi pimasz vigyort eresztett meg, izmos karját összefonta a mellkasán. – Célozz csak, amire akarsz. Engem sosem találsz el. A lány minden figyelmeztetés nélkül elhajította a tőrt. A borotvaéles acél éles pengessél állt bele a faoszlopba, centire azon a helyen, ahová szánta. Nyikolajnak azonban hűlt helyét találta. A férfi köddé vált, tökéletesen eltűnt a szeme elől.

Azannya. Vámpír volt, milliószor gyorsabb, mint bármelyik ember, és olyan ügyes, akár egy ragadozó. A lány nem számított ellenfélnek számára sem fegyverrel, sem puszta testi erővel; Renata tisztában volt mindezzel, még mielőtt eldobta volna a pengét. De erősen reménykedett benne, hogy legalább egy kis karcolást ejthet a szemtelen disznón, amiért kérkedett. Tökélyre fejlesztett reflexszel máris új pengéért nyúlt, ám ahogy ujjai a míves markolatra kulcsolódtak, légáramlatot érzett a háta mögött, és meleg cirógatta-lebegtette meg állig érő hajtincseit. Borotvaéles fémpenge ékelődött az álla alá. Gerince kőkemény izomfalba ütközött. – Elhibáztál. A lány óvatosan nyelt egyet, próbálva minél messzebb kerülni a nyakán könnyedén feszülő késpengétől. Amennyire csak lehetséges volt, megkísérelte ellazítani a karját maga mellett. Azután a tőrt tartó kezét a háta mögül lassan bevezette a férfi két combja közé, és kissé megnyomta. – Úgy tűnik, mégsem. Összeszedte magát, és gyenge mentális támadást intézett a férfi ellen.

45

– A kurva életbe! – hördült fel Niko, és abban a pillanatban, hogy szorítása engedett a lányon, az kisiklott a keze közül, és megpördült, hogy szembenézzen vele. Dühre számított a férfi részéről, meg is ijedt kicsit, de az csak felemelte a fejét, és aprót rántott a vállán. – Ne aggódj, cicám. Eljátszogatom itt veled, amíg vissza nem üt rád a kis akciód, és földre nem visz. Amikor a lány zavartan és döbbenten rámeredt, hogy a férfi tud a képessége hátulütőjéről, folytatta. – Lex elmondott néhány dolgot rólad: hogy mi történik veled minden alkalommal, miután kilövöd a kis pszichés rakétádat. Nem piskóta. Ha neked lennék, nem pocsékolnám csak azért, hogy az igazamat bizonygassam. – Lex elmehet a büdös francba – vetette oda a lány. – És te is! Nincs szükségem a tanácsaidra, arra meg főleg nem, hogy baromságokat hordjatok össze a hátam mögött. A beszélgetésnek ezennel vége. Dühödten hátrarántotta a karját, és útjára bocsátotta a pengét a férfi irányába, nagyon is jól tudva, hogy az könnyűszerrel kitérhet az útjából, ahogy eddig is. Csakhogy Niko ezúttal nem mozdult. Villámgyors mozdulattal kinyújtotta szabad kezét, és röptében elkapta a kést. Önelégült vigyorától a lány agyát végképp elöntötte a vörös köd. Kihúzta az utolsó tőrt is a párkányon fekvő tartójából, és a férfit megcélozva elhajította. Hasonlóan az előzőhöz ezt is levadászta a levegőben, és a Harcos szemkápráztatóan gyors kezében végezte. Niko rezzenéstelen tekintettel nézett a lányra, és áradt belőle a férfias tűz, aminek abszolút hidegen kellett volna hagyni a lányt. De nem hagyta. – És most, mivel szórakozunk tovább, Renata? A lány nagyon csúnya pillantást küldött felé. – Szórakozz csak saját magad. Én leléptem. Megfordult, és elindult kifelé. Két lépésig jutott, amikor surrogó hangot hallott a füle mellett -olyan közelről, hogy néhány kósza hajtincse előreszállt az arcába. Aztán maga előtt meglátta a két fényes acélpengét, ahogy a faoszlop felé száll.

Puff-puff. Az imént halálos pontossággal a feje mellett elrepülő két penge szinte markolatig fúródott az oszlop ősöreg, kemény fájába.

46

Renata tajtékozva megpördült. – Te seggf... A férfi már rajta is volt, hatalmas testével hátrálásra kényszerítve a lányt, kék szeme sokkal mélyebb fénnyel villogott puszta jókedvnél vagy hímarroganciánál. Renata hátrált egy lépést, csak annyit, hogy testsúlyát egyik sarkára tudja helyezni. Hátralendült, majd visszaperdült, és másik lábával köríves rúgásba kezdett. A férfi ujjai vasbilincsként záródtak a bokája köré, aztán csavartak rajta egyet. Renata a hátára zuhant a kennel padlóján. Niko követte, egész testével a földre szögezte, csapdába ejtve maga alatt, miközben a lány kézzel-lábbal csépelte, ahol érte. A férfinak egy egész percébe került, hogy ártalmatlanítsa foglyát. Renata lihegett az erőfeszítéstől, mellkasa zihált, pulzusa száguldott. – Na és most ki akar bizonyítani mit, Harcos? Te győztél. Boldog vagy? A férfi furcsa csöndben nézett le rá, nem volt sem kárörvendő, sem haragos. Pillantása egyenes volt, és nyugodt, túlságosan meghitt. Renata szíve majd kiugrott a helyéről. A férfi combja az övének feszült, és a lány két kezét egy kezébe szorítva felemelte a lány feje fölé. Szorosan tartotta, ökölbe szorított keze ujjainak gyengéd, hihetetlenül meleg fogása jólesett Renátának. Nyikolaj pillantása felvándorolt összekulcsolt kezükre, és szemében szenvedélyes tűz gyúlt, amikor meglátta a lány jobb csuklójának belső felén megbújó, aprócska, félholdba hulló könnycsepp alakú anyajegyet. Hüvelykujjával végigsimított a jelecskén, és megbabonázó cirógatása hatására lángcsóva száguldott végig Renata ereiben. – Még mindig tudni akarod, mit láttam Mira szemében? Renata nem válaszolt a kérdésre, ez volt az utolsó dolog, ami érdekelte jelen pillanatban. Elszántan küzdött a nehéz, izomtól duzzadó férfitest alatt, de Niko erőlködés nélkül a helyén maradt. Szemétláda. – Szállj le rólam! – Kérdezd meg újra, Renata. Mit láttam? – Azt mondtam, szállj le rólam! – vicsorgott a lány, miközben elöntötte a pánik. Vett egy mély, nyugtató levegőt, tisztán kellett tartania a fejét. Át kellett vennie az irányítást, méghozzá gyorsan. Más se hiányzott, mint hogy

47

megjelenjen Szergej Jakut, és meglássa tehetetlenül vergődni ez alatt a hím alatt. – Eressz el! – Mitől félsz? – Semmitől, te rohadék! Elkövette azt a hibát, hogy a férfi szemébe nézett. A kék szempár borostyán fényben izzott, lángok nyaldosták jeges íriszét. A pupilla gyorsan keskenyedett, és a vicsorító ajak mögül kivillant a megnyúló agyar tűhegyes vége. Ha Niko dühös volt, az csak részben okozta fizikai elváltozását; ahol medencéje a lányéhoz nyomódott, Renata tisztán érezte ágyéka márványkeménységét, ahogy hímtagja teljes hosszában a két lába közé feszült. Renata mocorogni kezdett, próbálva megszüntetni testük forró, erotikus közelségét, de ettől csak még szorosabban préselődtek egymáshoz. A lány eddig is száguldó pulzusa őrült iramra kapcsolt, és bármennyire nem akarta is, forróság öntötte el az ágyékát.

Atyám. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. – Kérlek – nyögte, utálva magát hangja remegéséért. A pasast is gyűlölte. Be akarta hunyni a szemét, hogy ne is lássa a másik perzselő, mohó pillantását, sem a száját, amely oly közel volt most az övéhez. Nem akarta érezni mindazon tiltott dolgokat, amelyeket a férfi felkavart benne – a váratlan, halálos vágy veszélyét. Ám szeme képtelen volt elszakadni a férfiétól, nem tudott máshová nézni, teste elsöprőbb erővel válaszolt az idegen közelségére, mint vasakarata. – Kérdezd meg, mit mutatott meg nekem a gyermek szeme ma este! – követelte a férfi mély, doromboló hangon. Ajka olyan közel került a lányéhoz, hogy finom bőre a száját súrolta beszéd közben. – Kérdezz rá, Renata. Vagy talán jobban szeretnéd látni a saját szemeddel. Csókjának melege futótűzként száguldott végig a lány ereiben. Ajkuk szorosan egymásra tapadt, meleg lélegzetük összekeveredett. A férfi nyelve végigkalandozott a lány ajkán, majd beljebb nyomult, a lány legnagyobb élvezetére. Renata érezte, ahogy Niko az arcát cirógatja, és a halántékánál a hajába túr, majd keze érzékeny tarkójára vándorol. A férfi felemelte magához, csókjuk elmélyült, a lány felolvadt benne, megtört minden ellenállása.

48

Nem! Szent isten! Nem, nem, nem! Nem teheti! Nem érezhet ilyesmit! Elszakította magát az érzéki kíntól, amelyben a férfi szája részesítette, és elfordította a fejét. Egész testében reszketett, érzelmi vihar dúlt a lelkében. Oly sok mindent kockáztatott itt, vele. Túl sokat. Szűzanyám, valahogy ki kellett oltania a lángolást, amelyet ez a férfi gyújtott benne. Túl hevesen lobogott, túlságosan pusztítón. Nagyon gyorsan el kellett fojtania. Meleg ujjak értek az állához, és visszavezették pillantását nyomora forrásához. – Jól vagy? A lány kiszabadította a kezét a laza, egykezes szorításból a feje fölül, és beszédre képtelenül eltaszította magától a férfit. Az egyből felpattant. Megfogta a lány kezét, és talpra segítette, és bár Renata ezt nem akarta elfogadni, túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy elutasítsa. Csak állt ott, képtelenül arra, hogy a férfi szemébe nézzen, és próbálta összekaparni magát. És közben a mindenhatóhoz fohászkodott, reménykedve, hogy nem épp most írta alá a saját halálos ítéletét. – Renata? Amikor a lány végre megtalálta a hangját, halkan, szenvtelen hidegséggel csak annyit közölt: – Ha még egyszer a közelembe kerülsz, esküszöm, megöllek.

49

Hetedik fejezet Alekszej több mint tíz percet várt odakint apja magánlakosztálya előtt, kihallgatásra való kérelmét Jakut semmivel sem bírálta el kedvezőbben, mint háztartásának többi alkalmazottjáét. A tisztelet hiánya – a szembetűnő semmibevétel – már nem bántotta annyira, mint régen. Évekkel ezelőtt túllépett a hiábavaló keserűségen, hogy hasznosabb dolgokkal foglalkozhasson. Ó, azért mélyen legbelül nagyon is piszkálta, miért becsüli ily kevésre az apja – az egyetlen élő rokona –, de az állandó lefitymáló elutasítás egy ponttól kezdve már nem volt olyan fájdalmas. Egyszerűen ez volt. Lexet pedig csak erősebbé tette, ez az igazság. Néhány olyan dologban volt egyenrangú a vén zsivánnyal, amelyről az még csak nem is álmodott, nemhogy odáig leereszkedjen, hogy el is ismerje. Lex viszont ismerte saját képességeit. Ismerte saját erősségeit. Megingathatatlanul biztos volt abban, hogy több lehetne, mint most, és hőn áhította a lehetőséget, hogy bizonyítson. Magának és igen, a gennyládának, aki nemzette. A fémzár kattanása, amikor végre kinyílt az ajtó, megtorpanásra késztette. – Már kurvára ideje volt – vicsorgott az őrre, aki félreállt, hogy beengedje. A szobában halvány fény derengett, csak a túlsó felén álló hatalmas kőkandallóban égő fahasábok lángja világította be. A házba be volt vezetve a villany, de ritkán használták – nem volt szükség világításra, hiszen Szergej Jakutnak és a többi vámpírnak természetfeletti módon éles látása volt, különösen sötétben. A vámpírok többi érzékszerve szintén hihetetlenül éles és érzékeny volt, ám Lexben élt a gyanú, hogy még egy embernek sem okozna nehézséget felismerni a vér és szex összekeveredő szagát, amely a füsttel elegyedve ült a helyiségre. – Bocsáss meg a zavarásért – mormolta, ahogy apja belépett a másik szobából.

50

Jakut meztelen volt, vörös hímtagja félárbocon, szégyentelenül himbálódzott minden egyes öntelt lépésénél. Lex undorodva pislogott, igyekezett másfelé nézni. Aztán gyorsan meggondolta magát, és nem adta meg magát gyengeségének, amit végül úgyis ellene fordítottak volna. Inkább nézte apja bevonulását: az öreg vámpír mélyen ülő szeme borostyán fényben izzott, pupillája csupán függőleges csík volt a lángolás közepén. Óriási, tűhegyes agyar meredezett a szájából. Izzadság lepte el a testét, bőre minden négyzetcentimétere élénk színekben pulzált, dermaglifjei, az egyedülálló vámpír bőrjelek miatt, amelyek a torkától egészen a bokájáig beborították. Friss vér – egyértelműen emberi, bár elég gyenge illatot árasztott ahhoz, hogy csakis Vérrabszolgáé legyen – borította elöl és oldalt a törzsét. Lexet sem az apja előbbi tevékenységének ékes bizonyítéka, sem pedig a szomszédos szobából átszűrődő három nyöszörgő hang, amely a jelenlegi emberi vérrabszolga-állományhoz tartozott, nem lepte meg. Vérrabszolgák teremtése és alkalmazása, amire csak és kizárólag a leghatalmasabb, legtisztább vérvonalú vámpírok voltak képesek, már régóta illegális gyakorlatnak számított a civilizált vámpírtársadalomban. Bárcsak ez lett volna Szergej Jakut legkisebb bűne. Ő maga alkotta a saját szabályait, ő osztotta az igazságot, és itt, ezen az elhagyatott helyen minden kétséget kizáróan kinyilvánította, hogy ő a király. Lex maga is szívesen gyakorolta volna ezt a fajta szabadságot és hatalmat. Mi több, bele is kóstolt volna. Jakut rosszalló pillantást vetett rá a tágas szoba másik végéből. – Rád nézek, és egy halottat látok. Lex felvonta a szemöldökét. – Uram? – Ha a Harcos nem fogja vissza magát, és én nem lépek közbe ma este, te is ott feküdnél Urien mellett azon a raktárházi tetőn, várva a napfelkeltét. – Megvetés csöpögött minden kiejtett szótagjából. Felkapott egy piszkavasat a kandalló mellől, és a rostélyon lévő fahasábokba bökte. – Megkíméltem az életed, Alekszej. Mi mást vársz még tőlem ma este? Lexet dühítette a megszégyenülésére utaló emlékeztetés, de tudta, a harag nem jó tanácsadó, pláne, ha az apjával kell szembenéznie. Tiszteletteljesen fejet hajtott, miközben óriási erőfeszítés árán megállta, hogy visszafogja a hangjának gúnyos élét, ahogy válaszolt.

51

– Hűséges szolgád vagyok, apám. Semmivel nem tartozol nekem az égvilágon. Én pedig semmi mást nem kérek tőled, csupán a megtiszteltetést, amit a továbbra is belém vetett bizalmad jelent. Jakut felmorrant. – Úgy beszélsz, mint egy politikus, nem pedig mint egy katona, Alekszej. Nekem viszont nincs szükségem politikusokra. – Katona vagyok – sietett a válasszal Lex. Fejét felemelve nézte, ahogy apja tovább piszkálja a fahasábokat, amelyek darabokra hullva szikraesőt lövelltek magukból, megtörve a szobára nehezedő halálos csöndet. – Katona vagyok – bizonygatta tovább Lex. – A legjobb tudásom szerint akarlak szolgálni, apám. Ezúttal horkanás volt a felelet, de aztán Jakut elfordította bozontos fejét, hogy a válla fölül vethessen egy pillantást a fiára. – Ezek csak üres szavak, fiú. Nem bízom a szavakban. Te pedig mással nemigen szolgáltál mostanában, ha jól látom. – Hogy várod el tőlem, hogy hatékonyabb legyek, ha nem tájékoztatsz semmiről? – Amikor a borostyán ragyogású, pengevékony pupillájú szempár összeszűkülve rámeredt, sietve hozzátette: – Összefutottam az udvaron a Harcossal. Ő mesélt az Első Generációsok ellen nemrég elkövetett gyilkosságokról. Azt mondta, a Rend személyesen is felkeresett, hogy figyelmeztessenek a lehetséges veszélyre. El kellett volna mondanod nekem, apám. Mint az őrséged kapitánya, megérdemlem, hogy tájékoztatást kapjak... – Megérdemled? – szűrte Jakut a kérdést a fogai között. – Kérlek, Alekszej... világosíts fel, miért érzed úgy, hogy bármit is megérdemelsz. Lex csendben maradt. – Nincs hozzáfűznivalód, fiam? – Jakut meredek szögben megdöntötte a nyakát, szája vicsorgásba torzult. – Hasonló követelés hangzott el egy ostoba nőszemély szájából jó pár évvel ezelőtt, mert azt hitte, számíthat a kötelességérzetemre. Vagy netán az irgalmamra. – Kuncogva visszafordult a tűzhöz, hogy tovább kotorásszon a hamvadó fahasábok között. – Bizonyára emlékszel, mire jutott vele. – Emlékszem – felelte óvatosan Lex, meglepődve, hogy kiszáradt a torka hirtelen. Emlékek sorjáztak elő a hullámzó lángokból.

52

Észak-Oroszország, tél közepe. Lex még kisfiú volt, alig tízéves, de az egyetlen férfi szegényes kis otthonukban, amióta csak az eszét tudta. Ő volt édesanyja szeme fénye. Csak az anyja tudta, kiféle-miféle, és ezzel együtt szerette. A kisfiú félt aznap éjjel, amikor anyja azt mondta, elviszi az apjához, életében először. Azt mondta, Lex az ő kis titka volt eddig – az ő kis kincse. Ám a tél nagyon kemény volt, ők pedig nagyon szegények. Az országban zűrzavaros idők jártak, veszélyes volt egy asszonynak egyedül nevelnie egy olyan gyereket, mint Lex. Fedélre volt szükségük, valakire, aki megvédi őket. A nő remélte, hogy Lex apja segítő kezet nyújt. Megígérte a fiának, hogy apja tárt karokkal fogadja őket, amikor meglátja a fiát. Szergej Jakut jeges dühvel és borzalmas, elképzelhetetlen ultimátummal fogadta őket. Lex emlékezett anyja könyörgésére, hogy fogadja be őket... teljesen hasztalanul. Emlékezett a büszke, gyönyörű nőre, ahogy térdre esett, és úgy rimánkodott Jakutnak, hogy ha már mindkettejükre nincs is tekintettel, legalább nézzen a fiára. Szavai még most is ott csengtek Lex fülében: Ő a fiad! Hát semmit nem

érzel iránta? Nem érdemel többet tőled? És elszabadult a pokol. Milyen könnyed mozdulattal vonta ki kardját Szergej Jakut, hogy szó nélkül elvágja Lex védtelen anyjának torkát. Milyen brutálisan hangzottak szavai, miszerint nála csak katonáknak van helye, és Lexnek ott, azonnal választania kell: szolgálja anyja gyilkosát, vagy meghal vele együtt. Milyen cérnahangon jött a fiú válasza, két elfojtott zokogás közt. Szolgálni foglak, mondta, és úgy érezte, lelke egy része elpusztult, ahogy elborzadva meredt édesanyja összetört, véres holttestére. Szolgálni foglak,

apám. Milyen hideg némaság fogadta. Hideg, akár a sír. – A szolgád vagyok – mondta ki most hangosan Lex lehajtott fejjel, ami inkább a múlt emlékeinek szólt, semmint urának és parancsolójának kijáró

53

tiszteletből. – Hűségem csak a tiéd, apám. Minden tettemmel és gondolatommal téged szolgáltalak egész életemben. Hirtelen égető forróság – olyan intenzív, mintha nyílt láng lenne – öntötte el az álla alatt. Rémülten kapta oldalra a fejét, miközben éles szisszenéssel összerándult. Füst gomolygott a szeme előtt, és megperzselődő hús édeskés, visszataszító szagát érezte – a saját húsáét. Szergej Jakut ott állt előtte, kezében a hosszú piszkavassal. A fémrúd izzó végéről, amely fehérvörösen parázslott, néhol hamuszürke, égett bőrcafatok lógtak, ahogy Lex arcáról letépték őket. Jakut vigyorogva villantotta ki az agyarát. – Igen, Alekszej, te engem szolgálsz. Emlékezz rá. Csak mert az ereidben az én vérem folyik, nem jelenti azt, hogy ellenemre van kiontani. – Persze hogy nem – nyögte Lex összeszorított állkapoccsal, próbálva úrrá lenni az őrjítő fájdalmon. Gyűlölet gerjedt benne az orvtámadás miatt, amit le kellett nyelnie, továbbá saját nyomorult tehetetlensége okán is, ha a vámpírra nézett, aki haragos pillantásával ki akarta provokálni, hogy rátámadjon. Jakut végül visszavonult. Felvett egy barna vászontunikát az egyik székről, és belebújt. Szeme még mindig vérszomjtól és kéjvágytól csillogott. Nyelvével végigsimított kivillantott fogán és agyarán. – Ha már annyira iparkodsz jó szolgálatot tenni nekem, menj, és hozd ide Renatat. Szükségem van rá. Lex keményen összepréselte az állkapcsát, csoda, hogy nem tört ripityára. Némán, egyenes derékkal kiment a szobából, szeme vad borostyánszínben lángolt dühében. Nem kerülte el a figyelmét az ajtóban posztoló őr zavart pillantása, ahogy megérezte az égett hús kellemetlen szagát, amely összekeveredett Lex tomboló haragjának forró kipárolgásával. Az égés begyógyul – mi több, már be is gyógyult, a vámpírok hihetetlenül gyors anyagcseréje következtében a sérült bőr helyén máris új feszült, míg Lexet lába a faház központi részébe vitte. Renata épp most lépett be kintről. Meglátta a férfit, megállt, és gyorsan elfordult, mintha szándékosan el akarná kerülni. Hát ez nem jött be. – Téged akar – ugatta felé Lex a helyiség túlsó végéből, nem törődve azzal, hány őr hallja. Mindegyik tudta, a nő Jakut ringyója, úgyhogy nem volt

54

értelme a mellébeszélésnek. – Azt mondta, küldjelek be. Várja, hogy kiszolgáld. Jádezöld szempár tapadt rá. – Kint edzettem. Le kell mosnom magamról a koszt és az izzadságot. – Azt üzente, most, Renata. – Ennek a parancsnak nem lehetett nem engedelmeskedni, a férfi is jól tudta. Nem kis elégtétellel vette tudomásul eme apró, ritka győzelmét. – Hát jó – vont vállat a lány, és mezítláb elmasírozott. Blazírt arckifejezése, mialatt közeledett munkaadójához, arról árulkodott, nem igazán érdekli, ki mit gondol róla, legkevésbé Lex, és a megszégyenülés e sajnálatos hiánya folytán a férfi tovább akarta alázni. A lány után szagolt, jó hangosakat szimatolva a drámaibb hatás kedvéért. – Nem bánja, ha mocskos vagy. Mindenki tudja, hogy a mocskos kurva a jó kurva. Renata még csak nem is pislogott az aljas megjegyzés hallatán. Mentális erejének egyetlen jól irányzott csapásával leteríthette volna, ha akarja – ami azt illeti, Lex majdhogynem bízott benne, hogy így lesz, már csak azért is, mert ezzel bizonyíthatta volna, hogy fájdalmat okozott neki. Ám a lány hűvös, szenvtelen pillantása elárulta, még ennyire sem tartja érdemesnek. Olyan méltóságteljesen vonult el a férfi mellett, amiről az még csak álmodni sem mert. Lex nézte Renatat – akárcsak a közelben tartózkodó összes őr –, ahogy nyugodtan, akár egy nemes királynő, aki a vesztőhelyre indul, Szergej Jakut magánszentélye felé sétál. Lex maga elé képzelte a napot, amikor átveszi az uralmat e fölött a kis birodalom fölött, az összes szolgával együtt, beleértve a dölyfös Renatat is. Persze a cafat már nem lesz ennyire dölyfös, ha az elméje, akarata és teste felett Lex fog parancsolni. Vérrabszolgát csinál belőle, hogy az ő... és az őt szolgáló összes hím minden szeszélyét kielégítse. Igen, merült el sötét gondolataiban Lex, átkozottul jó dolog lesz királynak lenni.

55

Nyolcadik fejezet Nyikolaj kihúzta Renata egyik tőrét a vastag faoszlopból, ahová a lány hajította. El kellett ismernie: Renata halálosan pontosan célzott. Ha ő emberből lett volna, és nem a Faj tagja, csigalassú emberi reflexekkel megáldva, a penge felnyársalta volna. Ezen a gondolaton jól elszórakozott, miközben az elegáns tartóba fektette a négyrészes tőrkészlet minden darabját. Gyönyörű fegyverek voltak, kecsesek és tökéletesen kiegyensúlyozottak, kézzel készített, igazi mestermunkák. Niko pillantása egyenként végigvándorolt a mívesen megmunkált színezüst markolatokon. A mintázat elsőre cikornyás szőlőlevélés virágmotívumnak tűnt, de amikor jobban megnézte, látta, hogy a négy díszes pengébe négy különböző szó van szeretettel bevésve: Hit. Bátorság. Becsület. Áldozat. A Harcosok krédója? – csodálkozott. Netán Renata személyes hitvallásának alaptételei? Nyikolaj közös csókjukra gondolt. Bár, ha belegondolt, a közös jelző kissé erős volt, hiszen olyan finoman hajolt a lány szájára, mint egy robogó tehervonat. Nem is akarta megcsókolni. Na persze, kit akar becsapni? Akkor sem bírta volna leállítani magát, ha akarja. Nem mintha ez jó kifogás lenne. És nem mintha Renata adott volna neki esélyt a magyarázkodásra és bocsánatkérésre. Niko még mindig látta a lány szemében az elborzadást. A váratlan, mégis nyilvánvaló iszonyt, hogy mit tett vele. Még érezte a fenyegetésben rejlő őszinteséget, mielőtt Renata kiviharzott a pajtából. Egója próbálta vele elhitetni, hogy a lány valójában az egész férfinépet megveti. Vagy talán tényleg olyan hideg, amilyennek Lex gondolja, nem nélküli, frigid katona, akit sajnos angyalarccal és olyan testtel áldott meg az ég, amely szégyentelenül bűnre csábított. Túl sok bűnre, és egyik ellenállhatatlanabb, mint a másik.

56

Nyikolaj elbűvölő volt, ha nőkről volt szó, könnyedén elbánt velük. Ebben nem volt semmi dicsekvés, egyszerűen megtanította rá a tapasztalat. A sima, mindenféle bonyodalomtól mentes hódításokat szerette – minél alkalmibb volt egy kapcsolat, annál jobb. A becserkészés és csatározás szórakoztató, de inkább a valódi harcokra tartogatta, a Vérszopókkal és a Rend egyéb ellenségeivel szembeni véres küzdelmekre. Az ilyesfajta próbatételekben lelte legnagyobb örömét. Akkor meg honnan volt benne ez az óriási késztetés, hogy most azonnal eredjen Renata után, és olvassza fel a jégpáncélját? Mert egy idióta, azért. Egy idióta hatalmas merevedéssel és méretes halálvággyal. Inkább a feladatára összpontosítana. Nem számított, mit sugall a teste – sem az, amit Mira szemében látott. Dolga volt, a Rend küldetéssel bízta meg, ez volt az egyeden oka ittlétének. Óvatosan visszacsomagolta Renata tőreit a selyembársony tokba, és a kis csomagot gondosan a kötélcsomóra fektette, amíg a lány vissza nem jön érte és a cipőjéért. Kilépett a melléképületből, és elindult a sötétben, hogy folytassa a birtok feltérképezését. A grafitszürke fátyolfelhők által takart holdsarló magasan trónolt az éjszakai égen. Az éjféli szellő langyosan borzolta a körülötte elterülő erdőség fenyőinek tűleveleit és magas tölgyeinek lombkoronáját. Különböző illatok keveredtek a párás nyáji éjben: fenyőgyanta, nyirkos föld és moha dohos, nehéz szaga, és valahol Niko közelében a birtokot átszelő friss, rohanó patak éles, ásványi anyagokban gazdag, tiszta illata. Semmi szokatlan. Semmi, ami ne illene a környezetbe. Vagyis... Nyikolaj felemelte a fejét, és nyugat felé fordult. Valami igen váratlan suhant át az érzékein. Ami nem illett, nem tartozhatott oda. A halált érezte. Enyhén, alig észrevehetően... de egészen biztosan. Elindult arra, amerre az orra vezette. Be az erdőbe. Néhány száz méternyire a gerendaháztól egyszerre nagyon sűrű lett a növényzet. Niko lassított, amikor az orrát erősen megütötte az enyészet rothadó bűze. A lába előtt a levelekkel borított, iszalaggal benőtt talaj meredek szakadékban folytatódott.

57

Nyikolaj lepillantott a mélybe, és már azelőtt rátört a rosszullét, hogy szeme befogta volna a rémes látványt. – Szentséges isten – hápogta döbbenten. A halál lakozott a szakadék mélyén. Mindenhol emberi csontvázak hevertek. Több tucat test, temetetlenül, elfeledve, simán egymásra dobálva, mint amikor kiviszik a szemetet. Annyian, hogy jó időbe telt volna megszámolni őket. Felnőttek. Gyerekek. A mészárlás nem válogatott és nem kegyelmezett senkinek. És nagyon sok éven át tartott. A csonthalmok fehéren világítottak a szűrt holdfényben, karok és lábak gabalyodtak egymásba, ahogy a hullák egymáson puffantak, a halott szemgödrök Nikora meredtek, a leitatott szájak hátborzongató, néma sikolyba torzultak. Nyikolaj eleget látott. Hátralépett a meredély széléről, és nagyot káromkodott a fekete éjben. -Mi a faszt műveltek itt? Legbelül azonban tudta a választ. Teremtőm, mi más lehetett volna ez az egész?

Vérklub. Tomboló harag és iszony sötétlő hullámai öntötték el. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy most azonnal kitépje az összes vámpír karját, aki részt vett az irgalmatlan tömegmészárlásban. Nem mintha bármi jogalapja lett volna hozzá, mint a Rend Harcosának. Ő és testvérei nem dicsekedhettek nagy baráti körrel a Faj prominens képviselői között, legkevésbé állt ez a Rendészeti Ügynökségre, amely egyszerre működött rendőrségként és törvényhozó testületként a vámpírtársadalomban. Velük egyetemben nemzetségük egésze úgy tekintett a Rendre és a Harcosokra, mint a civilizált társadalom elavult söpredékére. Ők csupán polgárőrök és katonák voltak. Hiénák, akiket le kell puffantani, ha a legapróbb okot is szolgáltatták rá. Niko tisztában volt vele, hogy ezen a helyen ő nem tehet semmit, de attól még ugyanúgy viszketett a tenyere, hogy igazságot szolgáltasson. Bár forrt a dühtől, kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Dúló érzelmei már semmit nem segíthettek a lent heverő halottakon. Számukra már túl késő. Nem volt mit tenni, csak kegyeletét róhatta le előttük – amit halálukban is megtagadtak tőlük.

58

Nyikolaj ünnepélyesen letérdelt a szakadék szélén, és néhány pillanatnyi néma csenddel adózott a holtaknak. Kitárta két karját, életre keltve csodás vámpírképességét, amely csak az ő sajátja volt, és tekintve a munkáját és hivatását, eddig nem sok hasznát vehette. Érezte, ahogy az erő mélyen legbelül egyre gyűlik benne, egyre nagyobb és koncentráltabb, feliramlik a vállába, majd le a karjába, egészen a kezébe, míg végül ragyogó fény öntötte el a két tenyerét. Ezután ujjait mindkét oldalán a talajhoz érintette. Egyszerre kúszónövények és vadszederindák sarjadtak körülötte a földből, gyönyörűséges, eleven zöld növények és apró, színes vadvirágok borították el az avart hívó szavára. A buja növényzet pillanatok alatt kibújt a semmiből. Niko a szakadékba küldte a vadul bimbódzó és rügyező mindenséget, majd felállva nézte, ahogy a testeket hamarosan elborítja a puha levél- és virágtakaró. Szerény kis temetési szertartás volt ez, de ő ennyit tudott felajánlani a szabadban enyésző lelkeknek. – Nyugodjatok békében – mormolta búcsúzásképp. Amikor a legutolsó csontot is befedte a pompázatos élő takaró, sebes iramban visszaindult a ház felé. Megakadt a szeme a pajtán, ahol korábban megérezte a vérszagot. Csak hogy meggyőződjön az igazáról, odament, és akarata erejével kinyitotta az ajtón függő lakatot. Kinyitotta az ajtót, és benézett. A pajta üres volt, ahogy Lex mondta. Viszont a benne álló acélketreceket nem állandó tárolásra tervezték. Magas karámok voltak, amelyek egyetlen célt szolgáltak – embereket tartottak fogva bennük rövid ideig. Prédának a Szergej Jakut birtokán folyó illegális sporttevékenységhez. Nyikolaj dühöngve hagyta el az épületet, és a házba sietett. – Hol van? – rontott a fegyveres őrre, aki azonnal ott termett, ahogy ő belépett az ajtón. – Hol a faszban van? Válaszolj! Nem várta meg a feleletet. Pláne, hogy két másik őr, akik a nagy hallba nyíló ajtó másik oldalán álltak, azonnal harci pózt vettek fel. Természetesen Jakut magánlakrészével a hátuk mögött.

59

Nyikolaj odaviharzott, és elpenderítette az egyik izomagyút az útjából. A másik abban a pillanatban fegyvert emelt rá. Niko az arcába csapta, aztán a falhoz vágta a letaglózott vámpírt. Berúgta az ajtót, szilánkokra zúzta az ócska ajtófélfát, és szanaszét törte az olajozott vaspántokat. Bemasírozott a záporozó faforgácsok között, átlépkedve a romok felett, oda se hederítve Jakut embereinek üvöltözésére. Az Első Generációsra félig felöltözve talált rá a kanapén, amint épp a karjában tartott sötét hajú nő lecsupaszított torka fölé hajolt. A durva behatolásra Jakut felnézett. Ahogy a Vérforrás is... Renata... Bassza meg! A lány vérkötelékre lépett volna Jakuttal? Lehetséges, hogy ennek a szörnyetegnek a Kiválasztottja? Az összes vád, amely felgyülemlett benne, hogy az öreg vámpír fejéhez vágja, egyszerre a torkára forrt. Csak meredt rájuk, zavarodottsága nőttönnőtt a nő vérének látványától Jakut ajkán, és ahogy félelmetes agyaráról csöpögött lefelé. Illata betöltötte a szobát, fejbe kólintva Nikot. Soha nem hitte volna, hogy ilyen éles ellentétben áll Renata hűvös viselkedésével, ám vérében lágy melegséggel keveredett a szantálfa és a könnyű tavaszi zápor mámorító illata. Puhán és nőiesen. Izgatón. Nikoban vágy ébredt, zsigeri inger, amelyet óriási erőfeszítésébe került leküzdeni. Azzal győzködte magát, hogy természetes vámpírösztöne éledt fel: felettébb kevés fajtársa lenne csak képes ellenállni egy nyitott véna sziréncsábításának, de amikor tekintete Renátára siklott, ismeretlen forróság öntötte el. Erősebb, mint a vér utáni sóvárgása. Akarta a lányt. Még akkor is, ha ő egy másik hím alatt feküdt, engedve, hogy az igyon belőle, Nyikolaj olyan vadul vágyott rá, hogy az érzés őt magát is letaglózta. Akár egy másik férfival lépett vérkötelékre Renata, akár nem, Niko majd elepedt érte. Ami még saját külön bejáratú, rugalmas becsületkódexe szerint is nagyjából Jakut undorító szintjére alacsonyította. Erőnek erejével kellett leráznia magáról a zavarba ejtő felismerést, hogy a másik, fontosabb ügyre összpontosíthasson.

60

– Súlyos problémád adódott – mondta az Első Generációsnak, nehezen palástolva megvetését. – Vagyis inkább úgy háromtucatnyi, ott rohadnak az erdődben. Jakut nem válaszolt, de borostyán izzású szeme elsötétült felháborodásában. Torokhangon felmordult, majd visszafordult félbeszakított étkezéséhez. Nyelvét végighúzta a Renata nyakán ejtett két apró seben, lezárva a lyukakat. A lány csak ebben a pillanatban, hogy Jakut nyelve megérintette a bőrét, vette le a szemét Nikoról. A férfi csendes beletörődést látott az arcán átsuhanni azokban a röpke másodpercekben, mielőtt Jakut felállt és elengedte. Renata, ahogy kiszabadult, a szoba sarkába perdült, és megpróbálta valamelyest helyére húzkodni testhezálló ingét, amennyire csak tudta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint korábban, és mezítláb volt, mint odakint. Biztos egyből idejött a pajtában történtek után. Csak nem Jakuthoz rohant panaszkodni? Vagy csupán kényeztetésre vágyott?

Jézusom. Niko még nagyobb seggfejnek érezte magát, ha eszébe jutott, hogyan csókolta a lányt. Ha ő vérkötelékben él Szergej Jakuttal, a kapcsolatuk szent, bensőséges... és kizárólagos. Nem csoda, hogy Renata úgy reagált, ahogy. Nyikolaj csókja egyszerre volt sértő és lealacsonyító. Viszont most nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen – sem Renatatól, sem látszólagos Társától. Niko kemény pillantást vetett a vámpírra. – Mióta vadászol emberekre, Jakut? Az Első Generációs elvigyorodott. – Megtaláltam a ketreceket a pajtában. Megtaláltam a testeket is. Nőkét, férfiakét... gyerekekét. – Niko elkáromkodta magát, képtelen volt visszatartani az undorát. – Kibaszott vérklubot tartasz fenn! A kinézetük alapján pedig úgy saccolom, hosszú évek óta! – És akkor mi van? – kérdezett vissza a másik kedélyesen. Meg sem próbálta elegánsan letagadni a dolgot. Eközben a szoba sarkában Renata szemét Nikora szegezve csöndben figyelt, és egyáltalán nem látszott meglepettnek.

Szentséges isten, ő is tudott róla.

61

– Rohadt gennyládák! – tajtékzott tovább Niko, minden figyelmét újra Jakutra összpontosítva. – Ti betegek vagytok! Nem hagyom, hogy tovább játsszátok a kisded játékaitokat. Ennek egyszer s mindenkorra vége. Vannak törvények... Az Első Generációs torz hangon felröhögött. – Itt én vagyok a törvény, fiú. Senkinek, sem a Menedékeknek a szánalmas ügynökségükkel – még a Rendnek sem –, sem másnak nincs beleszólása az ügyeimbe. Akinek nem tetszik, jöjjön, és próbálja bebizonyítani az ellenkezőjét! Világos beszéd. Annak ellenére, hogy minden, ami Nikoban nemes és igaz volt, azért üvöltött, hogy most a fegyvereit előrántva ráugorjon az öntelt gazemberre, és megölje, Jakut nem átlagos vámpír volt. Hanem Első Generációs. Nemcsak elmondhatatlanul erősebb és hatalmasabb volt Nikonál és a többi későbbi generációs vámpírnál, hanem ráadásul fajtájának igen ritka példánya. Csupán néhányan léteztek még – és számuk sebes iramban fogyatkozott a mostanában történt gyilkosságok következtében. Legyen bármilyen iszonyatos a mára törvénytelennek számító vérklubok életben tartása a vámpírtársadalomban, az Első Generációsok életére törni sokkal súlyosabb vétségnek számított. Nyikolaj nem emelhetett kezet a szemétládára, bármennyire viszketett is a tenyere. Jakut pedig nagyon is tisztában volt ezzel. Száját sötét tunikája szélébe törölte, rajta hagyva Renata vérének édes illatát. – A vadászat a vérünkben van, fiú. – Hangja halálosan nyugodt volt, telve magabiztossággal, ahogy Nyikolaj felé indult. – Te fiatal vagy, gyengébb eresztés, mint néhányunk. Talán a véred olyannyira felhígult már az emberekével, hogy egyszerűen fel sem foghatod ezen elemi szükségletet. Lehet, ha belekóstolnál a vadászatba, kevésbé lennél szenteskedő nálunk, akik úgy élünk, ahogy az meg van írva számunkra. Niko lassan ingatta a fejét. – A vérklubok nem a vadászatról szólnak. Hanem a mészárlásról. Feldughatod a seggedbe ezt a szarságot, amilyen mélyre csak akarod, de attól még szarság marad. Vadállat vagy. Tudod, mi kellene neked? Szájkosár és fojtónyakörv. Téged láncon kéne tartani.

62

– És szerinted te és a Rend vagytok hivatottak ezt végrehajtani? – Szerinted nem? – vágott vissza Niko, vakmerően abban reménykedve, az Első Generációs szolgáltat rá valamilyen okot, hogy használhassa a fegyvereit. Tisztában volt vele, hogy nem ússza meg élve, ha harcra kerül a sor az idősebb vámpírral, de arra is felkészült, hogy nem adja olcsón az életét. Ehelyett inkább Jakut hátrált meg, ám szeme továbbra is borostyán lánggal égett, elnyelve pupillája keskeny fekete csíkját. Szakállas állát felszegte, fejét oldalra döntötte. Ajkát brutális, agyarat kivillantó vigyorra húzta. Egyáltalán nem volt nehéz meglátni benne másvilági örökségét – azt a felét, amely őt és minden vámpírtársát azzá tette, ami: vérrel táplálkozó ragadozóvá, akik nem tartoztak igazán ehhez a halandó földi világhoz. – Már megmondtam, nem látunk szívesen ezen a helyen, Harcos. Nem látom hasznodat, ahogy a Renddel köthető szövetségnek sem. Véget ért a türelmem, azzal együtt pedig a te itt-tartózkodásod is. – Naná – értett egyet Niko. – Kurvára boldogan elhúzom innen a csíkot. De ne hidd, hogy most hallottál rólam utoljára. Nem tudta megállni, hogy ne pillantson Renátára, ahogy ezeket a szavakat kimondta. Akármennyire utálta is a gőgös Jakutot, a lányra képtelen volt ugyanolyan szemmel nézni. Várta, hogy Renata azt mondja, nem volt tudomása az elkövetett borzalmakról, amelyek ezen a véráztatta földön megestek. Azt akarta, hogy kimondja – hogy mondjon bármit, amivel meggyőzhetné, az égvilágon semmi köze Jakut beteges dolgaihoz. A lány azonban csak nézte őt, némán, karba font kézzel. Aztán tétován felnyúlt a nyakán gyógyuló sebhez, de továbbra sem szólt semmit. Nézte, ahogy Niko kiviharzik a nyitott ajtón, el Jakut kábult testőrei mellett. – Adjátok vissza a Harcos fegyvereit, és gondoskodjatok róla, hogy rendben elhagyja a birtokot -adta ki az utasítást Jakut a szobája előtt posztoló két őrnek. Amikor azok elsiettek, hogy teljesítsék a parancsot, Renata elindult utánuk. Meglepő módon egy kicsit remélte, utolérheti Nyikolajt, és kettesben...

Mi lesz akkor?

63

Megmagyarázza, mi történt? Próbálja igazolni a döntést, amire kényszerült? Miért is? Nyikolaj elmegy. Soha nem kellett visszatérnie ide, míg ő ehhez a helyhez volt kötve, amíg csak élt. Mi értelme lenne magyarázkodnia a férfinak, egy idegennek, valószínűleg meg sem értené, nemhogy törődne vele. Renata mégis utána igyekezett. Csupán az ajtóig jutott. Jakut keze bilincsként fogta satuba a karját, nem engedte tovább. – Te nem, Renata. Te itt maradsz. A lány, miközben ránézett, azért fohászkodott, ne üljön ki a tekintetébe a viszolygás, amelyet olyannyira nehezére esett visszafojtania. – Azt hittem, végeztünk. Gondoltam, a többiek után megyek, hogy lássam, a Harcos nem forgat semmi hülyeséget a fejében búcsúzóul. – Maradsz. – Jakut mosolyától meghűlt az ereiben a vér. – Vigyázz, Renata. Nem szeretném, hogy te is valami hülyeséget művelj. A lány nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában érzett hatalmas gombóctól. – Tessék? – Márpedig művelni fogsz. – A szorítás a karján egyre erősödött. – Az érzelmeid elárulnak, gyönyörűm. Érzem, hogy gyorsabban dobog a szíved, érzem az adrenalint, amely a véredbe szökött. Abban a pillanatban megéreztem a változást, ahogy a Harcos a szobába lépett. Már korábban is észrevettem. Nem akarsz beavatni, hol jártál az este? – Edzettem – vágta rá Renata gyorsan, ám határozottan. Nem adott okot kételkedésre, végül is ez volt az igazság. – Mielőtt értem küldted Lexet, kint voltam, a régi kennelben végeztem a szokásos gyakorlatsoromat. Kimerítő menet volt. Ha bármit éreztél is rajtam, attól lehetett. Hosszú csend következett, a kemény szorítás továbbra sem engedett. – Tudod, milyen sokra értékelem a lojalitást, ugye, Renata? A lánytól csak egy kurta bólintásra futotta. – Ugyanolyan nagyra értékelem, mint te annak a kislánynak az életét, aki a másik szobában alszik – folytatta a férfi hidegen. – Azt hiszem, igencsak megviselne, ha ő is a csonttemetőben végezné.

64

Renata ledermedt a fenyegetés hallatán. Felpillantott a gonosz szörnyeteg szemébe, aki beteges élvezettel vigyorgott le rá. – Ahogy mondtam, Renata. Nagyon vigyázz.

65

Kilencedik fejezet Montreal városa, amely dombja után kapta nevét, ahonnan pazar kilátás nyílt az alatta elterülő Szent Lőrinc folyóra és a völgyre, drágakő gyanánt csillogott a hold ezüstös karéja alatt. Elegáns felhőkarcolók. Gótikus templomtornyok. Zöldellő parkok és a távolban a fénylő vízszalag, mely óvón ölelte körbe a várost. Valóban csodálatos látvány. Nem csoda, hogy a montreali Menedék vezetője a Mount Royal domb tetejéhez közel telepítette le közösségét. A kúria első emeleti szalonjának barokk stílusú erkélyéről a város szélén álló régi vadászház úgy tűnt, mintha ezer kilométerre esne Montrealtól. Ezer év távolságra ettől az udvarias, civilizált életmódtól. Jogosan tűnt úgy. Mintha egy örökkévalóságig kellett volna várni Edgar Fabienre, a montreali vámpír populáció fejére. Jól ismerték a városban, a szóbeszéd szerint bejáratos volt a legjobb helyekre, mind a menedékekben, mind a rendfenntartó egységeikben, az ügynökségekben. A legjobb választás az efféle kínos helyzetekben. Ennek ellenére kérdéses volt, hajlandó-e együttműködni. Ez a be nem jelentett késő éjszakai látogatás spontán ötlet volt, és éppen ezért meglehetősen kockázatos is. Csak azzal, hogy idejött, Szergej Jakut ellenségévé lépett elő. De eleget látott. Eleget tűrt. A herceg belefáradt apja csizmatalpának nyalogatásába. Eljött az idő, hogy a zsarnok lebukjon a trónjáról. Lex megfordult, amikor a szalon felől lépések hangzottak fel. Fabien karcsú férfi volt, magas, kifogástalanul öltözött, mintha méretre készült öltönyben és fényes bőrcipőben jött volna a világra. Hamvasszőke haját parfümös olajjal fésülte hátra az arcából, és amikor üdvözlésképpen Lexre mosolygott, vékony ajka és keskeny, madárszerű arcvonásai még szembeszökőbbé váltak.

66

– Alekszej Jakut – nyújtotta kezét, kilépve az erkélyre. Hosszú ujjain nem kevesebb mint három gyűrű csillogott-villogott, az arany és gyémánt ékszerek szinte túlragyogták a város fényeit. – Elnézést, hogy ilyen sokáig megvárattalak. Attól tartok, nem vagyok hozzászokva a váratlan látogatókhoz az otthonomban. Lex fegyelmezetten bólintott, és kihúzta kezét Fabien szorításából. Bár a Menedék vezetőjének háza nem szerepelt egyik Montreal-útikalauzban sem, egy kis kérdezősködés a városban a megfelelő személyeknél gond nélkül útba igazította. – Jöjj be, kérlek – invitálta a férfi, és intett, hogy kövesse a házba. Leült egy elegáns kanapéra, és hagyott helyet maga mellett Lexnek is. – Be kell vallanom, meglepődtem, amikor a titkárom közölte, ki a látogatóm. Milyen kár, hogy mind ez ideig nem volt alkalmunk találkozni. Lex helyet foglalt a Menedék feje mellett, miközben képtelen volt levenni a szemét az elé táruló végtelen fényűzésről. – Szóval tudod, ki vagyok? – kérdezett vissza óvatosan. – Ismered az Első Generációst is, az apámat, Szergej Jakutot? Fabien bólintott. – Sajnos csupán névről. Az én hanyagságom, hogy elmaradt a formális bemutatkozás, amikor a városba érkeztetek. A testőrök azonban nem hagytak kétséget afelől, amikor a megbízottam időpontot kért egy találkozóhoz, hogy az apád elvonult a világtól. Úgy tudom, csendes, vidéki életet él a városon kívül, és csak a természettel érintkezik. – Összeillesztett, gyűrűkkel ékített ujjai felett Fabien mosolyra húzta a száját, de a szeme nem vett részt a vidámságban. – Úgy hiszem, megvannak ennek az... egyszerű életnek is a maga előnyei. Lex felmordult. – Az apám azért választotta ezt az életformát, mert azt hiszi, a törvény felett áll. – Hogy mondtad? – Ezért vagyok itt. Híreim vannak. Életbevágó értesülések, cselekvésre sürgetnek. A legnagyobb titokban. Edgar Fabien hátradőlt a kanapé párnáira. – Történt... valami a gerendaháznál?

67

– Hosszú ideje történik már – ismerte be Lex, és furán megkönnyebbült, ahogy a szavak elhagyták a száját. Mindent elmesélt Fabiennek az apja illegális tevékenységeiről, a vérklubtól kezdve az áldozatai maradványait rejtő csonttemetőn keresztül az emberi vérrabszolgák tartásáig és rendszeres megöléséig. Kissé cifrázva a dolgot elmondta, hogyan emészti fel az igazság elhallgatása oly hosszú ideje már, és miként késztette saját lelkiismerete – a vámpírtörvények iránti odaadó tisztelete – arra, hogy felkeresse Fabient, és a segítségét kérje Szergej Jakut terrorjának felszámolásához. Az izgatottságtól – megmámorosodva saját bátorságától – megremegett a hangja, de ha Fabien megbánásként fogta fel, annál jobb. Fabien hallgatta, nyugodt arckifejezése gondosan leplezte, bármit gondolt is közben. – Bizonyára megérted, milyen nagy horderejű ez a dolog. Amit itt elmondtál... igen problémás. Zavarba ejtően az. Van azonban néhány tényező, amelyet figyelembe kell venni egy ilyesfajta ügy kivizsgálásakor. Az apád Első Generációs. Felelnie kell néhány kérdésre, előírások szerint kell eljárni... – Kivizsgálás? Előírások? – kapta fel a vizet Lex. Talpra ugrott, elöntötte a rémület és a düh. – Az napokba, akár hetekbe is telhet! Vagy egy egész kibaszott hónapba! Fabien bocsánatkérőn bólintott. – Igen, meglehet. – De erre most nincs idő! Nem fogod fel? Tálcán kínálom fel az apámat – az összes bizonyítékkal együtt, ami elég az azonnali letartóztatáshoz, a saját birtokán! A rohadt életbe, a szaros életemet kockáztatom már azzal is, hogy itt állok! – Sajnálom – tárta szét a kezét a Menedék vezetője. – Ha számít valamit, örömmel nyújtunk neked védelmet. Az Ügynökség a szárnyai alá vesz, amint megkezdődik a vizsgálat, és biztonságos helyre szállítanak... Lex éles hangon felnevetett, Fabienbe fojtva a szót. – Száműzetésbe küldenek? Addigra én már réges-rég halott leszek! Egyébként sincs szándékomban meghúzni magam, mint valami kivert kutya. A jussomat akarom. Azt akarom, ami megillet, a sokévnyi alamizsna után, amelyet az a szemétláda vetett nekem. – Képtelen volt tovább türtőztetni

68

magát. Haragja kirobbanó vulkánként tört a felszínre. – Tudod, mit akarok igazán Szergej Jakuttól? Az életét! Fabien szeme összeszűkült. – Meglehetősen veszélyes vizekre eveztünk. – Nem egyedül én gondolom így – vágta rá Lex. – Ami azt illeti, valaki volt olyan tökös múlt héten, hogy meg is próbálkozzon vele. A ravasz, apró szem egyre jobban összeszűkült. – Hogy érted? – Megtámadták. Egy orgyilkos bejutott a házba, és megpróbálta lefejezni egy dróttal, de nem jött össze neki. Ráadásul – tette hozzá morogva – a Rend szerint profi munka volt. – A Rend – lehelte Fabien. – Mi közük van nekik mindahhoz, amit elmeséltél? – Odaküldtek egy Harcost ma este, hogy beszéljen az apámmal. Kiderült, figyelmeztetni akarják az összes Első Generációst az utóbbi idők mészárlásai miatt. Fabien ajka némán mozgott a következő pár másodpercben, mintha maga sem tudná, mit kérdezzen legelőször. Megköszörülte a torkát. – Itt van az egyik Harcos Montrealban? És mi ez az egész a mészárlásokkal? Miről beszélsz? – Öt halott Első Generációsról Észak-Amerikában és Európában – idézte fel Lex a Nikotól hallottakat. – Valaki a fejébe vette, hogy egyenként irtja ki az összes élő Első Generációst. – Egek – Fabien arca őszinte meglepetést tükrözött, mégis volt benne valami, ami zavarta Lexet. – Nem hallottál a gyilkosságokról? Fabien lassan felállt, és megrázta a fejét. – Meg vagyok döbbenve, efelől biztosíthatlak. Fogalmam sem volt róla. Szörnyű. – Talán. Talán nem – jegyezte meg Lex. Ahogy a Menedék vezetőjére nézett, feltűnt neki, egyszerre milyen nyugalom szállta meg a vámpírt – olyan mozdulatlanná dermedt, hogy felötlött Lexben, talán még levegőt sem vesz. Elfojtott, ám kitörőben lévő pánikot látott ragadozószemében. Edgar Fabien merev precizitással tartotta magát, de megrebbenő szeme elárulta, legszívesebben kirohanna a szobából.

69

Érdekes. – Tudod, azt hittem, sokkal jobban vagy informálva, Fabien. A hírneved azt sugallná, nagyobb kutya vagy te ennél. Tele vagy haverokkal az Ügynökségnél, és azt állítod, senki nem köpött? Lehet, hogy nem bíznak benned, mi? Lehet, hogy jó okuk van rá. Fabien Lexre nézett. Írisze borostyán lángokat lövellt, elárulva idegességét. – Miféle játékot akarsz velem játszani? – A te játékodat – használta ki Lex a kínálkozó alkalmat. – Tudsz a gyilkosságokról. A kérdés csak az, miért hazudtál. – Nem szoktam kitárgyalni az Ügynökség dolgait – vakkantotta Fabien, kidüllesztve horpadt mellkasát álszent megbotránkozásában. – Csak rám tartozik, mit tudok és mit nem. – Tudtál az apám elleni támadásról is, mielőtt megemlítettem volna, igaz? Talán te akartad a halálát? És mi van a többivel, akiket sikerült meggyilkolni? – Krisztusom, te megőrültél. – Be akarok szállni – jelentette ki Lex. – Bármit forralj is, Fabien, én is részt akarok venni benne. A Menedék vezetője élesen kifújta a levegőt, majd hátat fordítva Lexnek az egyik magas könyvespolchoz sétált, amely be volt építve a selyemtapétás falba. Lusta kuncogással simított végig a fényes fán. – Bár társalgásunk igen tanulságosnak és szórakoztatónak bizonyult, Alekszej, talán véget kellene vetnünk neki. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most elmennél, és szépen megnyugodnál, mielőtt még nagyobb ostobaságokat fecsegsz. Lex azzal az elhatározással lépett előre, hogy meggyőzi Fabient, érdemes vele kezdenie. – Ha holtan akarod látni, hajlandó vagyok segíteni. – Ostoba – sziszegte Fabien. – Elég egyet csettintenem, és gyilkossági szándék gyanújával máris letartóztatnak. Lehet, hogy meg is kellene tennem, úgyhogy jobb lesz, ha most azonnal távozol, és mindketten elfelejtjük ezt a beszélgetést. A szalon ajtaja kinyílt, és négy fegyveres őr lépett be. Fabien bólintására körülzárták Lexet, akinek nem maradt más választása, mint elindulni kifelé.

70

– Még jelentkezem – szólt vissza Fabiennek, kivillantva a fogsorát. – Számíthatsz rá. Fabien nem szólt semmit, de okos szemét mindvégig Lexen tartotta, míg csak ki nem masírozott a szobából, gyengéden betéve maga után az ajtót. Amikor Alekszej már egyedül állt az utcán, agya elkezdte számba venni a lehetőségeket. Fabien korrupt volt. Micsoda meglepő és kétségtelenül hasznos tudnivaló. Egy kis szerencsével jó kapcsolatai hamarosan Lex jó kapcsolataivá válnak. Nem igazán érdekelte, hogyan kell őket megszereznie. Felpillantott a gyönyörű villára, amelyből csak úgy áradt a luxus. Ő is ezt akarja. Ilyen életet – felülemelkedni a mocskon és elnyomáson, amelyben apja mellett része volt. Megérdemli a jót. Ehhez viszont először be kell mocskolnia a kezét, még egyszer utoljára. Lex végigsietett a fákkal szegélyezett, kanyargós úton, és újult erővel, új célkitűzésekkel tért vissza a városba.

71

Tizedik fejezet Nyikolaj teljes sötétségben ébredt, feje egy minden bizonnyal jómódú montreali férfi sírján nyugodott, aki már hatvanhét éve elhalálozott. A magánmauzóleum márványpadlója kissé keménynek bizonyult a pihenéshez, de Nikonak azért jó szolgálatot tett. Veszélyesen kezdett hajnalodni, amikor elhagyta Jakut házát, és már ezerszer rosszabb helyeken is kihúzta a nappalt ennél a temetőnél, amelyet a város északi végében talált. Nyögve felült, és kinyitotta a mobilját, hogy megnézze az időt. Francba, még csak délután egy óra múlt. Még mindig volt hét-nyolc órája, amit el kellett ütnie napnyugtáig, amikor már biztonságban kimerészkedhetett. További hét-nyolc óra várakozás, amikor máris viszketett a tétlenségtől. Bostonban már biztosan hiányolták. A gyorshívó gombbal felhívta a Rend főhadiszállását. A második csengés közepén Gideon fogadta a hívást. – Niko, a fenébe is! Már épp ideje volt, hogy bejelentkezz. – A Harcos enyhe brit akcentusa kissé nyersen hangzott. Ami nem meglepő, tekintve, hogy fényes nappal közepén jártak. – Mesélj. Jól vagy? – Persze. A célpont itt Montrealban nagy szívás, de egyébként minden rendben. – Úgy hallom, nem sikerült megtalálnod Szergej Jakutot. Niko felkuncogott. – Ó, dehogynem, megtaláltam a ganét. Az Első Generációs, köszöni szépen, éli világát a várostól északra, akárcsak Dzsingisz kán. Röviden beszámolt Gideonnak a Montrealba érkezése óta történtekről: Renata és a többi testőr kiborító üdvözlésétől kezdve a különös néhány óráig, amelyet Jakut gerendaházában töltött, megfejelve a tetemek megtalálásával és a rá következő kidobatásával. Mesélt a Jakut ellen sikertelenül elkövetett gyilkossági kísérletről, és Mira kulcsfontosságú, hihetetlen szerepéről a tett meghiúsításában. Kihagyta viszont a felsorolásból, mit látott ő maga a kislány szemébe nézve. Nem volt értelme egy olyan vízióról beszélni, amelynek megtörténtére, annak ellenére,

72

hogy Renata váltig állította, Mira sosem téved, szinte nulla esély volt – nem, törlés: pontosan nulla esély volt. Meg kellett volna könnyebbülnie a tudatra. Már csak arra lett volna szüksége, hogy belebonyolódjon valamibe egy nővel, pláne egy olyan nehéz esettel, mint Renata. Aki Jakut vérkötelékben élő társa. A gondolat azonban tovább gyötörte, sokkal erősebben, mint szabad lett volna. Továbbá attól sem ugrándozott örömében, hogy ha csak a csókjukra gondolt, olyan kemény lett a farka, mint a mellette lévő gránit síremlék. Akarta a lányt, és amikor eljött a házból, a pillanat törtrészéig abban reménykedett, Renata utánamegy. Semmi oka nem volt rá, mégis ott bizsergett benne az érzés, hogy a lány esetleg utánarohan, és arra kéri, vigye magával. És ha megtette volna? Jézusom, ő meg lett volna olyan hülye, hogy fontolóra vegye a dolgot. – Szóval – kényszerítette vissza gondolatait a valóság talajára. – A lényeg, hogy nem számíthatunk Szergej Jakut együttműködésére. Gyakorlatilag elküldött az anyámba, amikor beteg állatnak neveztem, akire szájkosarat és fojtónyakörvet kellene adni. – Atyám, Niko – sóhajtott Gideon a vonal túloldalán, gondterhelten beletúrva szőke tüsihajába. – Tényleg ezt mondtad neki – egy Első Generációsnak? Kurva nagy szerencséd volt, hogy nem tépte ki a nyelved, mielőtt kidobott. Lehetséges, hogy igaza van, ismerte el Niko magában. És nem csak a nyelvét tépte volna ki, ha tudomást szerez a Renata iránti érzéseiről. – Allergiás vagyok a seggnyalásra, még ha a szóban forgó segg egy Első Generációshoz tartozik is. Ha ez egy PR-küldetés akart lenni, rossz alanyt választottál. – Nem mondod – káromkodott viháncolva Gideon. – Akkor indulsz majd vissza Bostonba? – Nincs értelme tovább itt lötyögnöm. Hacsak nem mondod azt, hogy Lucán behunyja a szemét, ha visszamegyek Jakut horrortanyájára, és szépen felgyújtom. Legalább egy kis időre kivonhatnám a forgalomból. Viccelt... úgy nagyjából. Gideon beszédes némasága viszont elárulta, harcostársa tudja, hogy nem áll messze tőle a gondolat.

73

– Tudod, hogy semmi ilyesmit nem tehetsz, haver. Ne is álmodj róla. – Mekkora szarság – dörmögte Niko. – Hát az. De az ilyen dolgok az Ügynökség hatáskörébe tartoznak. – Áruld el, miben különbözik Jakut a Vérszopóktól, akiket az utcákon irtunk, Gid. A rohadt életbe, amennyit én láttam belőle, még náluk is sokkal rosszabb. A Vérszopóknak legalább ott a Vérszomj mentségként. Jakut nem magyarázhatja vérfüggőséggel az embervadászatait. Igazi ragadozó, hidegvérű gyilkos. – Ő tabu – felelte Gideon most már határozottan. – Még ha nem lenne is Első Generációs, akkor is civil, a Faj tagja. Érinthetetlen, Niko. Hacsak nem akarsz nyakig ülni a szarban. Úgyhogy bármit forgatsz is a fejedben, tegyél le róla. Nyikolaj élesen kifújta a levegőt. – Felejtsd el. Melyik járattal menjek ma vissza? – Meg kell eresztenem néhány hívást, hogy ilyen rövid határidőre megszervezzem az utaztatásodat, de a magánrepülő továbbra is vár rád a reptéren, írok, ha összeállt a kép. – Oké. Addig héderelek tovább, és várom az ámenedet. – Egyébként hol vagy? Niko a háta mögött, majd a vele szemben lévő koporsóra, aztán pedig a sötét mauzóleum hátsó fala mellett álló magaslaton porosodó bronzurnára pillantott. – Találtam egy csendes kis zugot, ahol meghúzhatom magam, a város északi végében. Úgy aludtam, mint egy hulla. Mindenesetre az itteniek is pihentek velem együtt. – Ha már a hulláknál tartunk – tájékoztatta Gideon –, jelentést kaptunk egy újabb Első Generációs ellen elkövetett gyilkosságról a tengerentúlon. – A francba! Úgy irtják őket, mint a csótányokat. – Legalábbis azon vannak. Reichen figyelemmel követi a Berlinből kapott jelentést. E-mailben értesített, hogy ma még hív az újabb fejleményekkel. – Jó tudni, hogy van odaát megbízható fülünk és szemünk – mondta Niko. – A fenébe is, Gideon, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hasznát vehetném egy menedékbeli civilnek, de Andreas Reichen átkozott jó

74

szövetségesünknek bizonyult. Talán Lucán hivatalosan is felvehetné a Rendbe. Gideon felnevetett. – Ne hidd, hogy még nem gondolt rá. Sajnos mi csak részmunkaidős szórakozást nyújtunk Reichennek. Lehet, hogy a lelke egy Harcosé, de szíve a berlini Menedékéé. És egy bizonyos nőé, ha Nyikolaj nem tévedett. Tegan és Rio – akik a legtöbb időt töltötték a csapatból Andreas Reichen berlini főhadiszállásán – elmondása szerint a német vámpírt romantikus szálak fűzték egy helyi bordély madámjához, Helenéhez. Szokatlannak számított, hogy a Faj egyik tagja hosszabb kapcsolatot ápoljon egy halandó nővel, de Niko nem óhajtotta megkérdőjelezni a dolgot, mivel a nő szintén kulcsfontosságú szerepet töltött be a Rend tengerentúli hírszerző apparátusában. – Oké, figyelj – összegezte Gideon a lényeget. – Maradj nyugton, ahol vagy, én pedig abban a pillanatban hívlak, ahogy véglegesítettem a hazautazásod részleteit. Rendben? – Ja. Tudod, hol találsz. Alvástól selymesen rekedt, bársonyos női hang mormolása hallatszott a háttérből. – Vazze, Gid. Azt ne mondd, hogy ágyban vagy Savannah-val. – Ott voltam – hangsúlyozta ki a múlt időt a kérdezett. – Most, hogy felébredt, azt duruzsolja, hogy lecserél egy jó forró zuhanyra és egy csésze erős kávéra. Nyikolaj felsóhajtott. – Francba. Mondd meg neki, hogy bocs a zavarásért. – Bébi – szólt Gideon imádott, vele harminc-valahány éve vérkötelékben élő Társának. – Niko üzeni, hogy bocs, amiért ilyen hülye bunkó, és felébresztett ebben az eszement időpontban. – Kösz szépen – dünnyögte Niko. – Semmiség. – Hívlak majd a gépről, útban hazafelé. – Várom – felelte Gideon. Aztán Savannah-hoz fordult. – Édesem, Niko azt akarja, mondjam meg neked, hogy most leteszi. Azt is üzeni, hogy gyere

75

vissza velem az ágyba, hogy lassan végigcsókolhassalak az okos és gyönyörű fejed búbjától egészen a huncut kis lábujjaidig. Niko felvihogott. – Jól hangzik. Hangosíts ki, legalább hadd halljam. Gideon felhorkant. – Na, azt már nem. Ő csakis az enyém. – Önző disznó – gúnyolódott Niko. – Később beszélünk. – Rendben. És Niko – Jakuttal kapcsolatban. Komolyan beszélek. Soha ne akard a cowboyt játszani, világos? Fontosabb dolgunk is van, mint visszaterelgetni a helyes útra egy eltévelyedett Első Generációst. Nem ránk tartozik, különösen mostanában. Amikor Niko nem helyeselt azonnal, Gideon megköszörülte a torkát. – Nem tetszik ez a nagy hallgatás, haver. Tudnom kell, vágod-e, miről tépem a szám itt neked. – Persze, vágom. Találkozunk nemsokára Bostonban. Niko bezárta a mobilt, és visszacsúsztatta a zsebébe. Akármennyire berzenkedett is az ellen, hogy szemet hunyjon Jakut és az elmebeteg játszadozásai fölött, tisztában volt vele, hogy Gideonnak igaza van. Sőt azzal is tisztában volt, hogy a Rend vezetője, Lucán, az összes többi Harcossal Bostonban, szintén ugyanezt mondaná. El kellett felejtenie Szergej Jakutot, legalábbis egy időre. Jelenleg ez volt a legokosabb, amit tehetett. És ha már itt tartott, bölcsen tenné, ha ugyanígy járna el Renátával is. Elvégre a lány is ezt akarta. Nyikolajnak semmi köze hozzá, ha ő pont egy ilyen szadista mocsokkal szűrte össze a levet. A szemkápráztató, jégcsap hűvösségű Renata nem az ő gondja, örülhet, hogy megszabadult tőle. Örülhet, hogy megszabadult abból a viperafészekből, amelyre Jakut birodalmában bukkant. Már csak néhány órát kellett agyonütnie sötétedésig, aztán örökre elfelejtheti ezt az egészet. Soha nem tudott hozzászokni, hogy végigaludja a nappalt, pedig már két éve állt egy vámpír szolgálatában. Renata az ágyában feküdt, nyugtalanul forgolódott, képtelen volt rá, hogy néhány pillanatnál tovább megmaradjon egy helyzetben, és lehunyja a

76

szemét. Ide-oda dobálta magát, majd a hátára fordult, és nagyot sóhajtva a fagerenda mennyezetre bámult. A Harcos járt az eszében...

Nyikolaj. Már órák óta elment – csaknem fél napja –, de ő még mindig magán érezte megvető pillantását. Gyűlölte, amiért a férfinak látnia kellett, ahogy Jakut belőle táplálkozott. Nehezére esett úgy tennie, mintha nem szégyellné magát, amikor a Harcos szeme összetalálkozott az övével a szoba túloldaláról. Próbált szenvtelennek és dacosnak mutatkozni, ám belül reszketett, szíve majd kiugrott a helyéről. Nem akarta, hogy Nyikolaj így lássa. Tetézte a helyzet súlyosságát, hogy a férfi tudomást szerzett Jakut rémtetteiről, és meg volt győződve róla, hogy ő is részese a brutalitásnak. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a lesújtó, vádló pillantást, amellyel ránézett. Nevetséges. Nyikolaj a Faj tagja volt, akárcsak Jakut. Vámpír, akárcsak Jakut. És Jakuthoz hasonlóan neki is emberi vérre volt szüksége a fennmaradáshoz. Renata még annak ellenére is pontosan tudta, hogy a vámpírok csak és kizárólag emberi vérrel képesek táplálkozni, hogy csupán felszínesen ismerte Niko fajtáját. Nem létezett semmiféle kényelmes vámpírbarát vérbank, ahol szépen felhörpinthettek volna egy korsó 0-s negatívot, mielőtt továbbállnának. Az állati vért mint pótszert szintén el lehetett felejteni. Szergej Jakutot ugyanaz mozgatta és éltette, mint minden fajtársát: a Homo sapiens vörösvérsejtjei, amelyek közvetlenül egy finom kis nyitott vénából érkeznek. Mindannyian halálosan veszélyes vadak voltak, akik többnyire emberi alakot öltöttek, de azért mélyen legbelül – a lelkükben, ha lehetett egyáltalán ilyenről beszélni – híján voltak minden emberinek. Vajon miért hitte, hogy Nyikolaj más lehet, egyszerűen nem fért Renata fejébe. A férfi azonban tényleg másnak tűnt, még ha csak éppen hogy is. Amikor a kennelben egymásnak estek – amikor a férfi megcsókolta, az isten szerelmére! –, határozottan másnak látta, mint a többi vámpírt. Egyáltalán nem hasonlított Jakutra. Sem Lexre. Ami talán csak azt bizonyította, hogy őrült.

77

És gyenge. Mi mással magyarázhatná fájó sóvárgását, amelyet akkor érzett, amikor Nyikolaj kiviharzott a házból: hogy vigye őt is magával? Nem sűrűn áltatta magát hiú reményekkel, vagy olyan kívánságokkal, amelyekről tudta, sohasem teljesülhetnek. De adódott egy pillanat... egy röpke, önző pillanat, amikor látta maga előtt, ahogy kiszabadul Szergej Jakut acélkarmaiból. Egy felszabadult másodpercig átfutott rajta, milyen lenne kitörni a rabságból, hátrahagyni mindent, ami idebilincselte... és az érzés mámorító volt. Elszégyellve magát e gondolatoktól lábát a földre lendítette, és felült az ágyban. Képtelen lett volna akár csak egy másodperccel is tovább heverészni, pláne így, hogy zavaros gondolataitól már zúgott a feje, az pedig nem vezetett semmi jóra. Az a helyzet, hogy ez volt az ő élete. Jakut világa az ő világa, a gerendaház pedig, számtalan ocsmány titkával egyetemben az egyetlen valósága. Nem sajnálta magát; soha nem is tette. Sem a zárdában, ahol árva gyermekkorát töltötte, sem aznap, amikor az irgalmas nővérek tizennégy éves korában kilökték az otthonból, hogy menjen isten hírével. Sem azon az éjszakán, két nyárral ezelőtt, amikor elragadták Montreal utcáiról, és sok más rémült emberrel egyetemben Szergej Jakut pajtájának egyik ketrecébe zárták. Egyetlen szánalmas könnyet sem ejtett ez idáig. És nem most fogja elkezdeni. Felkelt, és elhagyta szerény szobáját. A főépületben csend honolt a napnak ebben a szakában, az a kevés ablak, amely volt az épületen, gondosan el volt sötétítve, hogy kívül tartsa a nap halálos sugarait. Renata levette a széles vasrudat a bejárati ajtóról, és kisétált a csodásan meleg és fényes nyári délutánba. Egyenesen a pajtába tartott. A múlt éjjel drámai történései közepette – Nyikolajjal és az utána következőkben – teljesen megfeledkezett a tőreiről. Óvatlansága nyugtalansággal töltötte el. Eddig még soha nem adta ki őket a kezéből. A részeivé váltak attól a naptól, hogy megkapta őket.

78

– Hülye, hülye – szidta magát halkan, ahogy belépett a régi pajtába, és az oszlopra nézett, ahol a tőrnek kellett volna lennie, amelyet Nyikolaj felé hajított. A tőr azonban nem volt ott. Hitetlenkedő, aggodalmas kiáltás szakadt fel belőle. A Harcos megtartotta a tőreit? Ellopta tőle?? – Bassza meg! Nem lehet igaz! Átszáguldott a széles, központi folyosórészen...aztán megtorpant a végében, és szeme a vaskos kötélcsomóra tévedt az összevissza karistolt, viharvert oszlop közelében. A tetején gondosan összehajtogatva ott feküdt a selyembársony kendő, benne a kincsként őrzött tőrökkel, mellé szépen odatéve a cipője, amelyet szintén itt hagyott előző éjjel. Felemelte a kendőt, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem üres-e. Az ismerős súly belesimult a tenyerébe, ő pedig nem tudott elfojtani egy kis mosolyt. Nyikolaj. Gondoskodott a tőreiről helyette. Összeszedte, becsomagolta és itt hagyta őket, mintha pontosan tudná, milyen sokat jelentenek neki. Miért csinálta? Mit várt, mire megy a kedvességével? Valóban azt hitte, ilyen olcsón megveheti a bizalmát, vagy csak reménykedett benne, lesz másik lehetősége újra ráerőltetni magát, mint ahogy már korábban is megtette? Nem akart a csókjukra emlékezni. Ha a férfi szája jutott eszébe, ahogy az övére tapadt, be kellett ismernie magának, hogy bár váratlanul érte, és nem is kért belőle, mégsem lehetett erőszaknak nevezni. Igazság szerint élvezte. Szűz Máriám, ha csak rágondolt, felforrósodott odalenn. Többet akart a férfiból, annak ellenére, hogy minden túlélő ösztöne azt üvöltötte, rohanjon minél távolabb, mégpedig sebesen. Vágyott Nyikolajra – akkor is és most is. Majd elepedt érte, rég halottnak hitt teste minden porcikájával. Az a rövidke beismerés pedig, amikor Mirát hozta szóba – a célzás, hogy bármit látott is a kislány szemében, köze volt hozzá és Renátához, mégpedig bensőséges viszonyban –, még ennél is nyugtalanítóbb volt. Hála istennek, hogy elment.

79

Hála istennek, hogy valószínűleg soha többé nem jön vissza azok után, amit itt látott. Hosszú idő telt el azóta, hogy Renata letérdelve imádkozott volna. Soha nem térdelt le senki előtt, még a rettegett kényúr, Jakut előtt sem, most azonban lehajtott fejjel kérte a mindenhatót, hogy tartsa távol Nyikolajt ettől az elátkozott helytől. Tőle. Nem volt kedve edzeni, különösen, hogy a múlt éjjel itt történtek még nagyon is élénken éltek az emlékezetében, úgyhogy felkapta a cipőjét, és visszatért a házba. Bement, a helyére tette a vasrudat, aztán elindult a szobája felé vezető folyosón, abban a reményben, hogy talán tud még aludni pár órácskát. Már azelőtt érezte, hogy valami nem stimmel, mielőtt meglátta, hogy Mira szobájának ajtaja nyitva áll. A szobában nem égett a lámpa, de a gyerek ébren volt. Renata hallotta lágy hangját a sötétben, ahogy nyafogott, hogy álmos, és nem akar felkelni. Újabb rémálom? Renata megsajnálta. Aztán egy másik hang szisszent Mira álomittas tiltakozására, hidegen és nyersen, pattogó türelmetlenséggel. – Fejezd be a nyafogást, és nyisd ki a szemed, te kis kurva! Renata belökte a nehéz ajtót. – Mi a fenét művelsz te itt, Lex? A férfi az ágy fölé hajolva szorongatta a kislány vállát, nem éppen finoman. Odakapta a fejét Renata belépésére, de nem engedte el a gyereket. – Szükségem van az apám orákulumára. Neked pedig nem tartozom felelettel, úgyhogy, légy szíves, takarodj a jó büdös francba! – Rennie, fáj a karom! – vékonyodott el fájdalmasan Mira hangja. – Nyisd ki a szemed – követelődzött Lex. -Akkor nem foglak bántani! – Vedd le róla a kezed, Lex! – termett az ágy lábánál Renata, kezében csábítón érezve tőrei súlyát. – Most. Azonnal. Lex felhördült. – Nem, amíg nem végeztem vele. Amikor keményen megrázta Mirát, Renata szabadjára engedte mentális haragját.

80

Nem adta bele minden erejét, csak egy kis ízelítő volt az egész, de Lex felvonított, és a teste úgy rángatódzott, mintha egymillió voltot vezettek volna bele. Hátratántorodott, elengedve Mirát, és leült az ágy mellett. – Te ribanc! – lövellt borostyánsárga villámokat a szeme, pupillája szinte eltűnt a lobogásban. – Meg kellene hogy öljelek ezért! Mindkettőtöket ki kéne nyírnom! Renata újból megbombázta, ráküldve egy újabb adag szenvedést. A férfi elvágódott, és a fejét markolászva nyögdécselt a bénító erejű második támadástól. A lány várt, és figyelte, ahogy Lex lassan összeszedi magát a padlón. Mostani állapotában nem jelentett túl nagy veszélyt rájuk, de néhány órán belül teljesen magához tér, és fordulhat a kocka. És akkor aztán lesz nemulass. Jelenleg viszont legalább Mirát békén hagyta, és csak ez számított. Lex kínlódva felbámult rá, mialatt talpra kecmergett. – Tágulj... az utamból... te istenverte szuka. Nehezen köpte a szavakat összeszorított foga közül, túlságosan lekötötte, hogy levegő után kapkodjon, ahogy esetlenül az ajtó felé tántorgott. Miután kiért az ajtón, és már csak a csoszogását hallották a folyosóról, Renata odament Mirához, és gyengéden csitítgatta. – Jól vagy, kicsim? A gyerek bólintott. – Nem szeretem őt, Rennie. Megijeszt. – Tudom, édesem – nyomott egy puszit a lány Mira homlokára. – Nem engedem, hogy bántson. Velem biztonságban vagy. Megígérem, jó? Újabb bólintás, ami ezúttal kisebbre sikerült, mert a kislány közben visszadőlt a párnájára, és álmosan sóhajtott. – Rennie? – kérdezte csendesen. – Igen, bogaram? – Soha ne hagyj el, rendben? Renata lenézett az ártatlan kis arcra a sötétben, és összefacsarodott a szíve. – Nem hagylak el, Mira. Soha... ahogy megígértem.

81

Tizenegyedik fejezet A hold magasan fenn tündökölt az égen, fénypettyekkel borítva a Wannsee tavat egy exkluzív, Berlin határától nem messze fekvő birtokon. Andreas Reichen hátradőlt párnázott kanapéján menedékben magánbirtoka hátsó kertjében, magába szíva az est csendes békéjét. Az enyhe, kellemes szellő és az éjsötét víz nyugalma ellenére gondolatai morózusak és zűrzavarosak voltak. Borzasztóan nyomasztotta a legutóbbi, egy francia Első Generációs ellen elkövetett gyilkosság híre. Úgy tűnt, megbolondult körülötte a világ. Nemcsak a vámpírok világa – az ő világa –, hanem az embereké is. Mennyi halál és pusztítás. Gyötrelem mindenütt, ahová csak nézett. Mélyen legbelül tudta, hogy mindez csak a szörnyű kezdet. Sötét napok vártak mindenkire. Lehet, hogy már régóta ott lebegett a fejük felett, csak ő túl figyelmetlen volt – túlságosan lefoglalták saját élvezetei –, hogy észrevegye. Egyik ilyen élvezete épp a háta mögé érkezett, elegáns járása senkivel össze nem téveszthető, ahogy átvágott az előkelően nyírt kerten, és végigsétált a füvön. Helene vékony, formás karjával átkulcsolta a vállát. – Szia, szívem. Reichen felnyúlt, és megcirógatta meleg bőrét, ahogy a nő lehajolt, és megcsókolta. Ajka puha volt, és epedő, hosszú, sötét haja enyhén illatozott a rózsaolajtól. – Amikor megérkeztem, az unokaöcséd mondta, hogy az utóbbi néhány órát idekint töltötted – folytatta Helene felemelve a fejét, ahogy elnézett a tó irányába. – Látom már, miért. Csodaszép a kilátás. – És most még szebb lett – nézett fel rá a férfi. A nő felszabadultan visszamosolygott rá, már megszokta kedvese hízelgését. – Valami bánt téged, Andreas. Nem rád vall, hogy egyedül üldögélj és töprengj.

82

Ilyen jól ismeri Helene? Az utóbbi egy évben lettek szeretők, kapcsolatuk egyszerű enyelgésnek indult, aztán átfordult valami sokkal komolyabba, bár nem volt kizárólagos. Reichen tudott a többi férfiról a nő életében – emberekről –, és ő is létesített viszonyt más nőkkel. Kettőjük kapcsolatában nem volt helye féltékenységnek és birtoklásnak. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem fűzte őket gyengéd vonzalom egymáshoz. Törődtek a másikkal, és olyan szoros bizalom fogta őket össze, amely túllépett azon a határon, ami normális esetben lehetetlenné tette volna az emberek és vámpírok közötti kapcsolatot. Helene a férfi barátja lett, és az utóbbi időben nélkülözhetetlen társa a bostoni székhelyű Rendnek végzett igen hasznos távmunkájában. A nő megkerülte a széket, és a széles karfára telepedett. – Továbbítottad a híreket a Harcosoknak a párizsi gyilkosságról? Reichen bólintott. – Igen. Ők pedig elmesélték, hogy volt időközben egy gyilkossági kísérlet Montrealban, alig pár nappal ezelőtt. Azt sikerült meghiúsítani valami csoda folytán. Viszont közel sincs vége. Attól tartok, sokan meghalnak még, amíg pont kerül az ügy végére. A Rend meg van róla győződve, hogy megálljt parancsolhatnak ennek az őrületnek, de időnként azért eszembe jut, mi van akkor, ha a gonoszság a jó fölébe kerekedik. – Felemészted magad – simította ki finom kézzel a férfi haját a homlokából Helene. – Tudod, ha már valami értelmes elfoglaltságot kerestél ahelyett, hogy a Rend szolgálatába állsz, jöhettél volna hozzám is. Személyi asszisztensemként alkalmaztalak volna a klubomban. Még nincs késő, hogy meggondold magad. Biztosíthatlak róla, hogy a mellékjuttatásokkal is több mint meg lennél elégedve. Reichen felkuncogott. – Csábító ajánlat, meg kell hagyni. Helene lehajolt, és harapdálni kezdte a férfi fülcimpáját, meleg lehelete a nyakát bizsergette. – Természetesen csupán ideiglenes állás lenne. Úgy húsz-harminc évre – neked csupán szempillantásnyi idő. Addigra azonban én vén leszek, ráncos és szürke, te pedig új, tetszetős játékszer után nézhetsz, aki eleget tud majd tenni a komisz kis követeléseidnek.

83

Reichen meglepődve hallotta ki a nő hangjából a fájdalmas sóvárgást. Soha nem beszélt egyikük sem a jövőről. Többé-kevésbé felfogták, hogy nem lehet közös jövőjük, hiszen a nő halandó volt, a férfi pedig – ha nem lesz kitéve UV-sugárzásnak, vagy nem sérül meg igen súlyosan – gyakorlatilag örökéletű. – Miért pazarolod rám az idődet, amikor megkaphatnád bármelyik férfit, akit csak akarsz? – simított végig Reichen Helene bársonyos vállán. – Hozzámehetnél valakihez, aki imád, és nevelhetnétek egy fészekaljnyi gyönyörű, okos gyereket. Helene felvonta tökéletes ívű szemöldökét. – Azt hiszem, sosem szerettem a hagyományos dolgokat. Reichen sem. Elismerte, nagyon könnyű lenne hátrahagyni mindent, amit a Renddel együtt átélt az utóbbi hónapokban. Elfelejthetné a Gonoszt, amelyet a csehországi hegyi barlangig követtek. Úgy tehetne, mintha mi sem történt volna, visszatáncolhatna az ajánlatától, hogy mindenben segíteni fogja a Harcosokat, ahogy tőle telik. A világ legegyszerűbb dolga lenne visszavonulnia a Menedékbe, hogy ne törődjön semmi mással, csakis a vezetésének szentelje magát, és folytassa gondtalan, szabados életét. Az igazság azonban az volt, hogy régóta belefáradt már abba az életstílusba. Hosszú évekkel ezelőtt valaki azt vágta a fejéhez, hogy olyan, mint egy nagy gyerek – önző és felelőtlen. A lánynak már akkor igaza volt. Különösen akkor, amikor ő volt olyan bolond, és hagyta kicsúszni a keze közül élete szerelmét. Oly sok évtizednyi dőzsölős semmittevés után jó érzés volt változtatni. Legalábbis megpróbálkozni vele. – Nem hiszem, hogy csak azért jöttél el ma este, hogy csókokkal és vonzó állásajánlatokkal vond el a figyelmemet – tért a tárgyra, amikor megérezte a nőből áradó komolyságot. – Nem, sajnos tényleg nem. Azt gondoltam, jobb, ha tudod, az egyik lány a klubból valószínűleg eltűnt. Emlékszel, hogy említettem, Gina, az egyik új lány múlt héten harapásnyomokkal a nyakán érkezett. Reichen bólintott. – Aki az új, gazdag fiújával dicsekedett. – Ő az. Nos, nem ez az első eset, hogy elkésett a műszakjából, de a lakótársa ma délután azt mondta, Gina több mint három napja nem járt

84

otthon, és nem is telefonált. Lehet, hogy semmi az egész, de úgy láttam jónak, ha szólok. – Jól tetted. Tudsz valamit a férfiról, akivel randizott? Leírás, név, bármi? – Semmit. Persze a lakótársa sem találkozott vele soha, úgyhogy nem tudott segíteni. Reichen számba vette a lehetőségeket, mi minden történhet egy fiatal nővel, aki tudtán kívül kapcsolatba kerül az ő fajtájával. Bár a legtöbb vámpír betartotta saját faja törvényeit, némelyek nem fogták vissza barbár énjüket. – Légy szíves, diszkréten érdeklődj körbe a klubban ma este, esetleg a többi lány hallott-e valamit Ginától a barátjáról. Nevek, helyek érdekelnek, ahová együtt mentek, a legapróbb részlet is hasznos lehet. Helene bólintott, és közben szeme érdeklődve megcsillant. – Tetszik ez a komoly oldalad, Andreas. Hihetetlenül szexi. Keze levándorolt a férfi nyitott selyemingén, hosszú, festett körme megcsiklandozta izmos hasfalát. Bár a férfit komor gondolatok foglalkoztatták, teste azonnal válaszolt a nő szakértő érintésére. Dermaglifjei színnel telítődtek, látása kiélesedett, ahogy írisze borostyánszínre váltott. Még lejjebb, hímtagja megkeményedett és megduzzadt a nő tenyere alatt. – Nem kellene maradnom – suttogta Helene füstös, ingerlő hangon. – Nem akarok elkésni a munkából. Ahogy felálláshoz készülődött, Reichen visszatartotta. – Amiatt ne aggódj. Ismerem a tulajdonosnőt, majd kimentelek. Első kézből tudom, hogy tetszem neki. – Szóval tudod? Reichen felmorrant, és ahogy elvigyorodott, kivillant tűhegyes agyara. – Szegény kicsike teljesen odáig van értem. – Odáig van egy ilyen arrogáns alakért? – húzta Helene. – Édes, azért ne bízd el magad. Valószínűleg csak a vénülő testedet akarja. – Van benne valami – felelte a férfi –, de azért nincs okom panaszra. Helene elmosolyodott, és csöppet sem ellenkezett, amikor Reichen az ölébe húzta, és mélyen, vágyakozva megcsókolta. Estére Lex teljesen kiheverte a gyötrelmet, amelyet Renata szabadított rá. Haragja azonban – mélységes gyűlölete a lány iránt – megmaradt.

85

Újra és újra elátkozta magában, mialatt egy patkányoktól hemzsegő, lepusztult drogtanya düledező falának dőlt Montreal legundorítóbb nyomornegyedében, és nézte, ahogy a rothadó hézagos fogsorú emberi férfi elszorítja a karját egy bőrövvel, majd beledöfi lesoványodott, heges-sebes karjába a mocskos fecskendő tűjét, aztán felnyög, amikor a heroin bekerül a véráramába. – De kurva jó – sóhajtotta reszelős, megremegő hangon a szerencséden, ahogy leoldotta az érszorítót, és hátrahanyatlott egy földre dobott bűzös matracra. Tetovált kezével végigsimított fakó, pattanásos arcán és zsíros, barna haján. – Krisztusom. .. ez aztán az első osztályú cucc, bébi. – Az – válaszolta rá Lex, de hangját elnyelte a nyirkos, húgyszagú sötétség. Nem sajnálta a pénzt drogokra; a pénz nem számított. Nyilvánvaló, hogy a rosszéletű narkós, akire az utcán talált rá, ahol árulta a testét, soha nem mondhatta ezt el magáról. Lex hajlandó lett volna fogadni, hogy a fiatalember szolgálatai sem kóstálnak túl sokat. Gondolkodás nélkül beugrott a kocsiba, amikor Lex lefékezett mellette, és meglobogtatott az orra előtt egy százdollárost és egy tasak heroint. Lex oldalra döntött fejjel nézte, ahogy a nyomorult élvezte az adagját. Egyedül voltak a roskadozó bérház omladozó szobájában. A hely nyüzsgött a hajléktalanoktól és függőktől, amikor megérkeztek, de Lexnek csupán néhány percébe telt – és egy megtagadhatatlan mentális parancsába, hála második generációs vámpír vérvonalának –, hogy kiutasítson mindenkit, hogy zavartalanul lebonyolíthassa az üzletét. A narkós, továbbra is a földön heverve, lehámozta magáról ujjatlan pólóját, és elkezdte kigombolni bő szárú, mocskos farmerját. Miközben lehúzta a cipzárt, durván simogatni kezdte magát, és csipás szemét forgatta, közömbösen kutatva Lex után a sötétben. – Szóval, leszopjalak, vagy mi, ember? – Nem – válaszolta Lex, már a gondolattól is viszolyogva. Ellökte magát a faltól, és lassan a narkós felé indult. Hol kezdje? – gondolkodott. Óvatosan kell eljárnia, különben kezdheti elölről a keresgélést az utcán. Amivel pedig csak vesztegetné a drága időt.

86

– Inkább a seggem kéne, édes? – hadarta a hímringyó. – Ha meg akarsz kefélni, az dupla ár. Ez a szabály. Lex undorodva felnevetett. – Nem akarlak megkefélni. Már az is elég, hogy rád nézek, és érzem az undorító bűzödet. Nem a szexért vagy itt. – Akkor meg mi a fenéért? – Pánikszag kúszott a pállott levegőben, a felfokozott emberi adrenalintermelés következtében, amit Lex kifinomult érzékei azonnal észleltek. – Mert az hétszentség, hogy nem társalkodónőnek hoztál ide. – Ez igaz – értett egyet Lex kedélyesen. – Oké. Akkor meg mi a redves francnak nézek ki szerinted, seggfej? – Csalinak. Villámgyors mozdulattal, amit a legjózanabb emberi sasszem sem lenne képes követni, kinyújtotta egyik kezét, és felrántotta a nyomorultat a földről. A másik kezében kést tartott. Belemártotta a férfi sovány hasába, és középen felmetszette. Vér bugyogott a sebből, forrón, nedvesen és illatozón. – Jézusom! – sikoltotta a narkós. – A kurva istenit! Leszúrtál! Lex hátralépett, és hagyta, hogy a szerencséden rongybabaként zuhanjon a padlóra. Ennyire volt képes, hogy legalább ne vesse rá magát vér utáni éhségében. Fizikai átváltozása pillanatok alatt megtörtént a frissen kiontott vér látványára. Látása kiélesedett, pupillája függőleges csíkká vékonyult, és írisze borostyánszínű fénnyel ragyogott fel a szobában, akár egy ragadozó vadállaté. Agyara hosszúra nyúlt az ajka takarásában, és nyáladzani kezdett táplálék utáni sóvárgásában. A drogos srác hüppögni kezdett, szánalmasan hadarva és köpködve. – Megőrültél, te rohadt szemétláda?! Meg is ölhettél volna! – Még nem – szűrte Lex megnövekedett agyarán keresztül. – Ki kell jutnom innen – hörögte a fickó. – Segítséget kell... – Itt maradsz – szólt rá Lex, és mosolyognia kellett rajta, a gyenge emberi elme milyen könnyen behódolt a parancsának. Kényszerítenie kellett magát, hogy tartsa a távolságot. A helyzetnek úgy kellett alakulnia, ahogy ő eltervezte. A hasi sérülés csúnyán vérzik, de lassú

87

halált okoz. Lexnek élve volt szüksége a szerencsétlenre, hogy vérének illata kijusson az utcára és a környező sikátorokba. Az ember, akit ma szerzett, tökéletesen megfelelt a csali szerepére. Lex a nagyhalakra volt kíváncsi, akik ráharapnak majd. Ugyanúgy tisztában volt vele, akár a többi fajtársa, hogy semmi nem vonzza olyan sebességgel és biztonsággal a vámpírokat, mint a vérző emberi préda. A városnak ezen a sötét, istentől elhagyatott részén, ahová még az emberi társadalom söpredéke is rettegve merészkedett, Lex jogosan számíthatott Vérszopók jelenlétére. Nem is kellett csalódnia. Az első kettő alig néhány perc alatt már ott is termett jobbra-balra szimatolva a romos háznál. A Vérszopók reménytelen függőségben szenvedtek, akárcsak a narkós, aki jelenleg magzati pózban kuporgott és sírdogált a földön, mialatt az élet szép lassan távozott belőle. Nem sok vámpír engedte át magát a vérszomjnak – a vér utáni állandó, gyötrő vágynak –, de azok közül, akik megtették, nem sokan tértek vissza. Az árnyékban éltek, barbár, kegyetlen szörnyekké váltak, akiknek egyetlen céljuk az életben vér utáni szűnni nem akaró vágyuk kielégítése. Lex visszahúzódott a szoba sarkába, ahogy a két ragadozó beóvakodott. Azon nyomban nekiestek áldozatuknak, állandósult agyarukkal téptékmarcangolták, szemük lobogó tűzben égett. Újabb Vérszopó talált rá a szobára. Nagyobb volt, mint az előzők, és még vadabbul vetette magát a torra. Most dulakodás tört ki a brutális fenevadak között. Úgy estek egymásnak, mint a veszettségükben acsarkodó kutyák. Öklök csattantak, ujjak törtek, agyarak mélyedtek csontba és húsba, mindegyikük magának akarta a maradékot. Lex megbabonázva bámulta őket. Elszédült az erőszak látványától, és megittasodott a kiömlő rengeteg vér illatától, emberétől és Vérszopóétól egyaránt. Állt és várt. A Vérszopók egyenként kivégzik egymást, amilyen primitív állatok. Csak egy marad a végén életben, a legerősebb. És Lexnek pontosan rá volt szüksége.

88

Az egész napi várakozás után, hogy végre besötétedjen, most újabb két órát kellett agyonütnie, mielőtt visszaindulhatott volna Bostonba. Határozottan fontolóra vette, hogy kihagyja a reptéri randevút, és inkább nekivág gyalog, de még az ő vámpír-állóképességével és hipersebességével sem lenne képes átvágni Vermont államon napfelkelte előtt, amikor is újra fedezéket kellene keresnie. És őszintén szólva az a gondolat sem igazán hozta lázba, hogy Nike-ját felöltve csak azért vágjon neki a messzeségnek, hogy egy tanyasi pajtában hajthassa álomra a fejét egy akolnyi izgatottan toporgó jószág között. Úgyhogy várnia kellett tovább. Hogyaza. A türelem sohasem volt erős oldala. Már épp bele akart őrülni az unalomba, mire a nap kegyeskedett lemenni, ő pedig maga mögött hagyhatta a jó szolgálatot tévő mauzóleumot. Valószínűleg ugyanaz az unalom vitte Montrealnak abba a kerületébe, ahol remélte, hasznosan el tudja magát foglalni, míg várakoznia kell. Nem izgatta, milyen elfoglaltságot talál, de azért szándékosan azt a városrészt pécézte ki magának, ahol meglehetősen jó eséllyel vezetheti le fölös energiáit ököllel vagy akár fegyverrel. Ezen a bizonyos patkányjárta, szűk sikátorokkal hálózott, alacsony bérleti díjú helyen azonban egyelőre csupán narkósok, dílerek – drogé, illetve emberé – és üres tekintetű járókelők között válogathatott, mindkét nemből. Nem egy ember bámulta meg leplezetlenül, ahogy céltalanul ténfergett a környéken. Valaki pedig egyenesen odáig merészkedett, hogy rávillantotta a késpengéjét, ahogy elment mellette, de Niko csak megállt, és a fogatlan szarzsákra rávillantotta gödröcskés, agyarcsillogtató mosolyát, mire az olyan gyorsan húzta el a csíkot, hogy füstölt utána az aszfalt. Bár a konfrontáció egyik formája sem volt ellenére, magára nézve méltatlannak érezte az emberek elleni harcot. Nagyobb erőpróbák érdekelték. Vérszopókra fájt a foga. Múlt nyáron Boston térdig járt a vérfüggő vámpírokban. A küzdelem kemény volt – a Rend legalább egy tragikus veszteségével tetézve –, ám Nyikolaj és testvérei küldetésüknek tekintették a város megtisztítását.

89

Más nagyvárosokban a Vérszomj továbbra is szedte áldozatait a civilek között, és Niko a bal mogyorójára fogadott volna, hogy Montreal sincs ezzel másképpen. A striciken, drogdílereken és szajhákon kívül azonban a tégla- és aszfaltrengeteg olyan döglött volt, mint a kripta, ahol a napját volt kénytelen tölteni. – Hé, bébi – mosolygott rá a nő egy ajtónyílás árnyékából, ahogy elhaladt mellette. – Keresel valamit, vagy csak nézelődsz? Nyikolaj felmorrant, de megállt. – Én mindig keresek valamit. – Lehet, hogy nálam van, amit keresel – vigyorgott rá a nő, és előrelépett. – Sőt biztos vagyok benne, hogy pont én vagyok az, akit keresel, szépfiú. Nem volt egy szépség vékony szálú, feltupírozott, rézvörös hajával, buta szemével és sárgás árnyalatú bőrével, de Niko úgy volt vele, nem az arcát fogja nézni. Tiszta illatot árasztott, már amennyiben az illatosított szappan és a hajlakk tiszta illatnak számított. Niko kifinomult szaglása szerint a nő bűzlött a kozmetikumoktól és a parfümtől, amit megfejelt a pórusaiból áradó, nemrég elfogyasztott narkotikum szaga. – Na mi lesz? – siklott Niko mellé. – Elmenjünk valahová? Fél óra húsz dolcsi. Nyikolaj a nő nyakán pulzáló érre pillantott. Jó pár napja ivott utoljára. És előtte állt kétórányi semmittevés... – Oké – bólintott. – Sétáljunk egy kicsit. A nő kézen fogta, megkerülték az épület sarkát, és elindultak egy üres sikátorban. Nyikolaj nem vesztegette az időt. Amint biztos volt benne, hogy nem láthatja meg őket senki, két keze közé fogta a nő fejét, és lecsupaszította a nyakát, hogy előkészítse a harapáshoz. A nő ijedt kiáltása abban a pillanatban elhalt, ahogy belemélyesztette a fogát az ütőerébe, és kortyolni kezdett. A nő vére jellegtelen volt – az emberi vörösvérsejt szokásos rezes ízével, kiegészítve a gyorsító keserű-édes aromájával, amit a csaj a műszakkezdés előtt kapott be. Nyikolaj jó pár kortyot leküldött, élvezve, ahogy a vér lassan újult energiával tölti fel. Nem szokatlan, hogy a vámpírok felizgulnak táplálkozás közben. A reakció tisztán testi, ahogy sejtjeik és izmaik újjáéledtek.

90

Ezért aztán cseppet sem volt meglepve, amikor hímtagja teljes hosszúságában megkeményedett, és megkönnyebbülésre vágyott; amitől riadtan hőkölt hátra, az a fejében kavargó gondolatok összevisszasága volt, amelyet egy bizonyos hollófekete hajú nő – akit soha többé nem óhajtott látni – idézett elő. – Mmm, ne hagyd abba – nyögdécselt a prosti, visszahúzva Niko száját a nyakára. Ő is érezte a táplálkozás áldásos hatásait, rabjául esve, akárcsak minden ember, a vámpír harapásának. – Ne hagyd abba, édes. Nyikolaj szeme borostyán lángot vetett, ahogy újra a nő torkára hajolt. Tudta, hogy ő nem Renata, de ahogy keze végigsimított a nő meztelen lábán, majd rövid farmerszoknyája alá csúszott, azt képzelte, Renata hosszú, selymes combját cirógatja. Elképzelte, hogy Renata vérét nyeli. Hogy Renata teste válaszol ilyen készségesen az érintésére. Hogy Renata lázas zihálása készteti rá, hogy letépje az olcsó tangabugyit a nőről, mialatt a másik kezével saját magát teszi szabaddá. Muszáj, hogy benne legyen. Muszáj, hogy...

Szent szar. Könnyű szél kerekedett a sikátorban, Vérszopók bűzét repítve felé. És friss vérét. Emberi vérét. Átkozottul sokét, amihez a Vérszopók vérének visszataszító szaga keveredett. Nyikolaj, kezében a saját cipzárjával, azonnal megdermedt, mintha kísértetet látott volna. – Jézus Mária.

Mi a fasz folyik itt? Visszarángatta a nő szoknyáját a helyére, aztán nyelvével végigsimított a nyakán, lezárva az apró harapásnyomokat, eltüntetve a sebeket. – Azt mondtam, ne állj... Niko nem adott neki esélyt, hogy befejezze a mondatot. Tenyerét könnyedén a nő homlokára simítva kitörölte fejéből a hozzá fűződő emlékeket. – Tűnés – bocsátotta végül útjára.

91

Már javában kocogott a sikátorból kifelé, mire a nő magához tért kábulatából, és lassan elindult. Niko az orrát követve jutott el a közelben düledező épülethez, amelyből a bűz áradt, néhány szinttel magasabbról. Felrohant a sötét lépcsőházban a másodikra. A szeme szó szerint könnybe lábadt a halál mindent betöltő, orrfacsaró szagától, amely egy zárt ajtó mögül áradt kifelé. Kezét a derekára erősített fegyverén tartva megközelítette a helyet. A viharvert, graffitikkel kidekorált ajtó túloldalán némaság honolt. Csak a halál volt jelen, emberé és vámpíré. Niko elfordította a kilazult ajtógombot, és felkészítette magát a látványra. Vérfürdő tárult a szeme elé. Egy nagy valószínűséggel narkós ember holtteste hevert a padlón szanaszét hányt végtagokkal, körülötte pedig rengeteg használt fecskendő és más szemét borította a vértől csatakos, mocskos matracot. A tetem annyira szét volt marcangolva, nemhogy a nemét nem lehetett megállapítani, de még azt is nehezére esett kivenni, egyáltalán emberé-e. A másik két test is megviselt volt, de határozottan vámpírok voltak – méghozzá Vérszopók, a méretükből és szagukból ítélve. Nyikolaj el tudta képzelni, mi történhetett: halálosan összevesztek a prédán. Méghozzá alig pár perccel ezelőtt. A két szemétláda azonban nem lett volna képes így helyben hagyni egymást, mielőtt elpatkolt. Ami azt jelenti, volt még itt rajtuk kívül legalább egy másik is. Ha Nikonak szerencséje van, a győztes még nem jutott messzire, talán a sebeit nyalogatja valahol. Remélte, hogy így van, mert nagyon szívesen megkóstoltatta volna a beteg állattal speciális kilenc milliméteres golyóit. Semmi nem okozott nagyobb gyönyörűséget, mint amikor a mérgező titánium-lövedékek behatoltak a Vérszopók fertőzött vérkeringésébe, és allergiás rohamot kiváltva elfüstölték a rohadékokat. Niko odasietett a bedeszkázott ablakhoz, és gyorsan letépte a hevenyészve felszögezett deszkalapokat az ablakkeretről. Ha izgalomra vágyott, hát most megkapta. Alatta az utcán hatalmas termetű Vérszopó állt. Vér és sebhelyek borították, mintha egyenesen a pokolból szabadult volna. De, a fenébe... nem volt egyedül. Vele volt Alekszej Jakut.

92

Hihetetlen, de ezek ketten együtt indultak el egy várakozó autóhoz, majd beültek. – Mi a fészkes fenére készültök? – dörmögte Niko, ahogy a kocsi elporzott az utcán. Már épp ki akart ugrani a nyitott ablakon, hogy kövesse őket, amikor vérfagyasztó sikoltás hangzott fel a háta mögül. Egy nő sétált be a mészárszékbe, és páni rémülettel a szemében, vádlón emelte rá remegő mutatóujját. Újból sikítozni kezdett, jó hangosan ahhoz, hogy idecsődítse a környék összes drogosát és dílerét. Nyikolaj először a nőre meredt, majd a vérben úszó bizonyítékokra, amelyek embertelen csatáról tanúskodtak. – A rohadt életbe – hörrent, épp idejében hátrafordulva ahhoz, hogy lássa Lex kocsiját eltűnni a sarkon. – Minden rendben – szólt a szirénázó nőszemélyhez, és elindult felé. – Nem láttál semmit. Kitörölte a memóriáját, és kilökdöste a szobából. Azután elővette titániumtőrét, és a Vérszopók hullájába döfte. Ahogy a testek sisteregni és bomlani kezdtek, nekiállt eltakarítani a szennyet, amelyet Lex és valószínűtlen társa hátrahagyott.

93

Tizenkettedik fejezet Renata, kezében kést tartva, a gerendaház apró konyhájában állt. – Milyen lekvárt kérsz ma este – szőlőt vagy epret? – Szőlőt – vágta rá Mira. – Nem, várj – inkább epret. A fapult szélén ücsörgött Renata mellett, és a lábával harangozott. Lila pólójában, kifakult kék farmerjában és viseltes edzőcipőjében teljesen átlagos, kertvárosi kislány benyomását keltette, aki a vacsoráját várja. Az átlagos kislányok azonban nem ették nap mint nap állandóan ugyanazt. Az átlagos kislányok a családjukkal éltek, akik szerették őket, és törődtek velük. Szép házakban laktak, kedves, fákkal szegélyezett utcácskákban, tágas konyhákkal, jól felszerelt éléskamrákkal, és anyákkal, aki csodálatos ételeket főztek nekik. Legalábbis Renata így képzelte az ideálisan normális életet. Saját tapasztalata nem volt a témában. Utcagyerekként élt, mielőtt Jakut rátalált és idehozta volna a házba, Mira sem ismerte a normális fogalmát. Renata akkor is ilyen egészséges, normális életet kívánt a kislánynak, viszont ez elérhetetlenül hiábavaló óhajnak tűnt, ahogy ott állt Szergej Jakut ócska konyhájában, egy ütött-kopott tűzhely mellett, amely nagy valószínűséggel akkor sem működött volna, ha történetesen be lett volna vezetve a gáz. Minthogy csak Renata és Mira fogyasztott ételt az egész házban, Jakut Renátára hagyta az étkezések gondját. A lányt nem izgatta, mit eszik – az étel az étel, szükség volt rá, de semmi egyéb –, ám gyűlölte, hogy nem tud gyakrabban valami finomsággal kedveskedni Mirának. – Egyszer elmegyünk egy igazi jót vacsorázni, ami legalább öt fogásból fog állni. Plusz a desszert – tette hozzá, vastagon megkenve eperzselével egy vékony szelet fehér kenyeret. – Sőt két desszertet fogunk enni fejenként. Mira elmosolyodott a rövid fekete fátyol alatt, amely pont apró orra hegyéig tartott. – Szerinted lesz csokis süti is? – Még jó! Tessék – nyújtotta át neki a tányért Renata. – Mogyoróvajaslekváros szendvics, hangsúly a lekváron, kenyér héja levágva.

94

Renata a pultnak dőlve nézte, ahogy Mira beleharap a szendvicsbe, és legalább olyan jóízűen falatozza, mintha az említett ötfogásos menüt. – Ne feledd el meginni az almalevedet is. – Mm – jó. Renata beledöfte a műanyag szívószálat az üdítős dobozba, és Mira mellé tette. Elrakosgatta a dolgokat, majd letörölte a pultot. Amikor meghallotta Lex hangját a szomszéd szobából, minden idegszála megfeszült. A férfi alkonyatkor eltűnt. Nem mintha Renata hiányolta volna, de kíváncsi volt, miben mesterkedhetett, mióta felszívódott. A választ megadta a részeg női vihogás – több nőtől származó részeg viháncolás, a hallban folyó rikoltozás és visító nevetés hangzavarából ítélve. Lex gyakran hozott haza nőket, hogy forrásként szolgálják és úgy általában is elszórakoztassák. Néha napokig itt tartotta őket. Esetenként megosztotta őket a többi őrrel, tegyenek velük belátásuk szerint, mielőtt kitörölték a memóriájukat, és visszaengedték őket a saját életükbe. Renátának hányingere volt az efféle buliktól, de sokkal jobban dühítette, hogy Mira is részese – még ha csupán közvetetten is – a férfi kis játszadozásainak. – Mi folyik odakinn, Rennie? – érdeklődött a kislány. – Fejezd be a szendvicsedet – szólt rá a lány, amikor a gyerek abbahagyta az evést, hogy a szomszédos helyiségben folyó rumlit fülelje. – Maradj itt. Mindjárt visszajövök. Renata kilépett a konyhából, és az orgia felé vette az irányt a folyosón. – Fenékig, hölgyeim! – üvöltötte Lex, egy karton piásüveget dobva a bőrkanapéra. Ő maga nem élt sem alkohollal, sem az általa elővarázsolt egyéb hangulatfokozókkal. Néhány tömött tasak, kokainnak tűnő fehér por is került az asztalra. Bekapcsolták a zenét is, dübörgött a basszus a durva hiphop alatt. Lex megragadott egy idétlenül vihogó formás barnát, és átkarolta. – Mondtam, hogy jól fogunk ma szórakozni! Gyere, és mutasd ki a háládat! Kifejezetten jókedvében volt. Nem csoda. Jó kis bandával tért vissza: öt fiatal, magas sarkút, falatnyi topot és szabad szemmel alig látható miniszoknyát viselő nővel. Renata először prostinak nézte őket, de ahogy közelebbről szemügyre vette őket, úgy találta, ahhoz túlságosan tiszták és romlatlanok a vastag vakolat alatt, hogy az utcáról jöjjenek. Talán csak naiv,

95

bulizós lányok, akik bedőltek egy meggyőző, vonzó férfinak, és hagyták magukat felcsípni. Még nem tudták, hogy a rémálmuk vált ezzel valóra. – Gyertek, ismerkedjetek meg a barátaimmal – hívogatta a kitartóan kacarászó lányokat Lex, miközben intett a többi hímnek, vegyék szemügyre az aznapi fogást. Kitapinthatóvá vált a nyugtalanság, ahogy a négy színizom, tetőtől talpig felfegyverzett őr kiéhezetten gusztálta a női étvágygerjesztőt. Lex három csajt lökött a belelkesült őröknek. – Ne szégyenlősködjetek, hölgyeim. Végül is bulizni jöttetek. Köszönjetek szépen az uraknak. Renata látta, ahogy Lex továbbra is szorosan fogja a két legcsinosabb lányt. Tipikus, hogy a javát megtartja magának. Renata már épp azon volt, hogy megforduljon, és visszamenjen a konyhába Mirához – megpróbálva olyan távol kerülni a véres orgiától, ami készülődik, amennyire csak lehetséges –, de még mielőtt két lépést tehetett volna, Szergej Jakut viharzott ki a szobájából. – Alekszej. – A harag forró hullámokban áradt az öreg vámpírból. Villámló tekintettel meredt a fiára. – Órákra eltűntél! Merre jártál? – A városban voltam, apám – kísérelt meg egy nagylelkű mosolyfélét Lex, mintha azt mondaná, nem csupán saját önző szándékától vezérelve feledkezett meg a kötelességéről. – Nézd, mit hoztam neked. Lex elrántotta az egyik lányt az őrök mellől, és odalódította apja elé szemrevételezésre. Jakut pillantásra sem méltatta a felajánlott trófeát. Azt a két nőt nézte, akit Lex magának tartogatott. Az Első Generációs felmordult. – Azzal akarnál megetetni, hogy a szar, amit a cipőtalpadról levakarsz, valójában arany? – Soha – felelte Lex. – Apám, soha még csak eszembe sem jutna... – Jó. Akkor ez a kettő megteszi – bökött Szergej Lex két kiválasztottja felé. Bár tajtékzott a dühtől, és megszégyenült, amiért nyilvánosan a becsületébe gázoltak, Lex egy árva szót sem szólt. Lesütött szemmel megvárta, míg Jakut maga mellé vette a két csajt, és elindult velük a magánszentélyébe. – Ne zavarjon senki – szólt még vissza sötéten az apja. – Semmivel. Lex engedelmes főhajtással válaszolt. – Igen, apám. Természetesen. Ahogy akarod.

96

Nyikolaj hangos zenét és nevetést hallott a gerendaházból, pedig még úgy kétszáz méternyire járhatott tőle. Közelebb lopakodott, szellemként mozogva a fák között, elsuhant Lex autója mellett, amely a főépület mögött parkolt. A motorháztető még meleg volt a városba tett út után. Niko nem tudta, mit fog benn találni. Nem számított semmiféle istenverte bulira, márpedig nagyon úgy tűnt, éppen az folyik a házban. A hely fényárban úszott, mint valami karácsonyfa. Fény ömlött ki a nagyszobából, ahol jó pár nőt szórakoztattak éppen. Kőkemény rapzene remegtette meg a földet Niko lába alatt, ahogy a ház oldalához húzódva belesett az ablakon. Lex persze ott volt. Jakut többi testőrével gyűltek össze az egyszerű teremben. Három fiatal nő táncolt a földet borító bőrökön egy szál bugyira vetkőzve. Mindannyian csontrészegek voltak, elég volt egy pillantást vetni a közeli asztalon halomban álló piásüvegekre és narkóra. A négy őr vonítva és füttyögve éljenzett, talán csak másodpercek választották el őket attól, hogy mit sem sejtő áldozataikra vessék magukat. Lex mindeközben töprengő arckifejezéssel terpeszkedett a bőrkanapén, szemét a nőkre szegezve, de gondolatai mintha kilométerekre jártak volna. A Vérszopónak, akit a városban szedett össze, nyoma sem volt. Ahogy Szergej Jakutnak sem, és attól, hogy az egész testőrsége itt csoportosult, a rögtönzött peepshowban, Niko harcos ösztönei azonnal kiadták a vörös riasztást. – Mi a francra készülsz? – dünnyögte az orra alatt. A válasz azonban hamarabb érkezett, mint hogy elindulhatott volna a ház hátsó traktusa felé, ahol Jakut szobái voltak. Itt enyhe, ám annál kitartóbb szag igazolta Niko legrémesebb gyanúját.

Az isten verje meg. Ott volt a Vérszopó. Niko megérezte a frissen ontott vér szagát is, közönséges emberi vérét, ami, minél közelebb ért Jakut rezidenciájához, annál áthatóbbá vált. Vér és szex szaga, hogy pontosabb legyen a megfogalmazás, mintha az Első Generációs egyszerre élvezné mindkettőt. Hirtelen sikoly hasított az éjszakába. Női sikoly. A rettegés sikolya, és Jakut szobájából jött. Aztán tompa fegyverropogás.

Bumm, bumm, bumm!

97

Nyikolaj berontott az egyik hátsó ajtón, meg sem lepődve azon, hogy nyitva találta. Beviharzott Jakut szobájába félautomata pisztolyával a kezében, készen arra, hogy a titániumgolyókkal teli tárat beleürítse az ellenségbe. Mészárszék fogadta. Az ágyban Szergej Jakut feküdt meztelenül egy nőn, aki szinte eltűnt a férfi élettelen teste alatt. Torkából még dőlt a vér, ahol a vámpír az imént megharapta, hogy igyon belőle. Nem mozdult, és sem haja, sem bőre színét nem lehetett megállapítani, mert a feje búbjáig vér borította – a sajátja és a Jakuté. Az Első Generációsnak hiányzott a fél arca. Szergej Jakut fejéből nem maradt más, csak csontszilánkok, agyvelő és vér, miután közvetlen közelről három golyót eresztettek a koponyájába. Halott volt, és az őt meggyilkoló Vérszopót túlságosan hatalmába kerítette a vérszomj, hogy észrevegye a betoppanó Nyikolajt. Az istenátka letette a fegyvert, amellyel megölte Jakutot, és jelen pillanatban el volt foglalva a másik meztelen lánnyal, akit sarokba szorított. A lány szeme felakadt, ő sem mozdult. A fenébe is, már nem is lélegzett, bár a Vérszopó tovább ivott belőle, csúnyán feltépve a torkát óriási agyarával. Niko a szörny mögé lépett, és Berettájának csövét hatalmas, bozontos fejéhez nyomta. Meghúzta a ravaszt – két halálos, titániummal borított golyót röpítve a rohadék agyába. A Vérszopó a földre zuhant, és görcsösen vonaglani kezdett. A titánium gyorsan hatott, és a vámpír olyan hangos és síron túli üvöltéssel múlt ki, amely alapjaiban rázta meg a ház öreg gerendáit.

Renata, kezében a pisztolyával, kiszaladt a konyhából. Minden idegszála megfeszült a távoli pisztolylövések mély dörrenéseire – és a rájuk következő embertelen üvöltésre –, amelyek valahonnan a házból érkeztek. A zene még mindig dübörgött a nagyteremben. Lex vendégeiről időközben lekerült a ruha, és már nem hangoskodtak a folyamatos vedelés és narkózás után. A nők az őrökön és egymáson fetrengtek, és a vámpírok éhes szemében felcsillanó elragadtatásból ítélve azt sem vették volna észre, ha bomba robban a szomszédban. – Idióták – szidta őket Renata. – Egyikőtök sem hallotta?

98

Lex felnézett, szeme nyugtalanul villant, ám a lány nem várta meg a válaszát. Rohanvást indult a folyosón tovább Jakut szobái felé. Sötét, sűrű levegő fogadta. Mindenütt néma csend. Túl nagy volt a nyugalom. A halál lepelként borult rá, szinte megfojtotta, ahogy a vámpír rezidenciájának nyitott ajtaja felé közeledett. Szergej Jakut már nem élt. Renata érezte a csontjaiban. Lőpor, vér és az elmúlás mindent beterítő, émelyítően édeskés szaga figyelmeztette jó előre, hogy valami borzalmas tárul mindjárt a szeme elé. Semmi, de semmi nem készíthette fel viszont a látványra, amely fogadta, amikor két kézre fogott pisztollyal bekémlelt az ajtón. Bárkit kész volt lelőni, aki az útjába került. Visszahőkölt a halál, vér és pusztítás sokkoló képeitől. Mindent vér borított: az ágyat, a padlót, a falakat. Továbbá Szergej Jakut nyilvánvaló gyilkosát is. Nyikolaj a vérontás kellős közepén állt, arcáról és sötét ingéről csöpögött a vér. Kezében hatalmas félautomata revolvert tartott, melynek tompa fekete csöve még füstölt az iménti elsütéstől. – Te? – bukott ki a kérdés a lány száján döbbenten, hitetlenkedve, mintha gyomorszájon vágták volna. Jakut tetemére – már ami megmaradt belőle – pillantott, amely keresztben hevert az ágyon egy élettelen női test tetején. – Istenem – suttogta lenyűgözve, hogy megint a házban látja Nikot, de még inkább attól, ami eléje tárult. – Te... te megölted. – Nem – rázta meg a fejét a Harcos komoran. – Nem én voltam, Renata. Egy Vérszopó is volt idebent Jakuttal. – Egy kupac hamvadó parázsra bökött a földön – a visszataszító bűz forrására. – A Vérszopót öltem meg, de már túl későn érkeztem, hogy megmenthessem Jakutot. Sajnálom... – Tedd le a fegyvert – utasította a lány, elhessegetve a magyarázkodást. Nem volt rá szüksége. Kissé szánakozott Jakut brutális végzetén, el sem akarva hinni, hogy nincs többé. De megbocsátást nem érzett. Nem adta meg a feloldozást Nyikolaj bűnére. Egyenesen a férfira célzott, és figyelmeztetőn beljebb lépett a szobába. – Tedd le a fegyvert. Most. A férfi továbbra is markolta kilenc milliméteresét. – Nem tehetem, Renata. Nem, amíg Lex életben van. A lány zavarodottan ráncolta a homlokát. – Miért, mi van Lexszel?

99

– Ő a felelős ezért a vérontásért, nem én. Ő hozta ide a Vérszopót. Ő hozta ide a nőket, hogy elterelje Jakut és az őrök figyelmét, hogy a Vérszopó az apja közelébe férkőzhessen. Renata figyelmesen hallgatta, de nem eresztette le a fegyvert. Lex egy álnok kígyó, az rendben van, na de gyilkos is? Valóban képes lenne megölni a saját apját? Ebben a pillanatban meghallották Lex és az őrök közeledését a folyosón. – Mi folyik itt? Valami baj van... Lex elnémult, ahogy a nyitott ajtóhoz ért. Renata a szeme sarkából látta, amint az ágyon heverő Jakut holttestéről Nyikolajra néz, majd levegő után kapkodva fél lépést hátratántorodik. Aztán teljen hangerővel üvölteni kezdett. – A kurva anyád! Te mocskos gyilkos! Lex előrelendült, de elég ímmel-ámmal tette, és tökéletesen le is mondott a dologról, amikor Nyikolaj fegyvercsöve célba vette. A Harcos nem moccant, szeme sem rebbent. Teljes hidegvérrel meredt Lexre a revolvere fölött, még úgy is, hogy Renata és a többiek őrá irányították a fegyvereiket. – Láttalak ma a városban, Lex. Én is ott voltam. A narkótanyán. Láttam a csalit, amit a Vérszopóknak tettél ki. És a szemétládát, akit visszahoztál magaddal... mindent láttam. Lex felvakkantott. – Cseszd meg a hazugságaidat! Semmi ilyesmit nem láthattál! – Mit ígértél annak a Vérszopónak cserébe apád haláláért? A pénz nem jelent semmit a vérfüggőknek, szóval kinek az életét ajánlottad fel fizetségként – Renátáét? Vagy azét a zsenge kislányét? Renata szíve kihagyott egy pillanatra a gondolatra. Gyors pillantást vetett Lexre, és látta, ahogy az hidegen a Harcosra vicsorog, és közben a fejét ingatja. – Mennyi baromságot hordasz össze, csak hogy mentsd az irhád. Nem fog működni. Pláne, hogy te magad fenyegetted meg az apámat nem egészen huszonnégy órával ezelőtt. – Lex Renátához fordult. – Te is hallottad, nem? A lány vonakodva bólintott, mert eszébe jutott, mikor Nyikolaj nagyon is nyilvánosan vágta Jakut szemébe, hogy szájkosarat kellene rá tenni, és elzárni. Nyikolaj most visszatért, és Szergej Jakut halott.

100

Szent isten, gondolta a vámpír tetemére pillantva, aki gyakorlatilag fogva tartotta az elmúlt két évben. Meghalt. – Az apámat semmiféle veszély nem fenyegette, amíg a Rend színre nem lépett – folytatta Lex. – Először egy sikertelen gyilkossági kísérlet, most meg ez... a vérfürdő. Te voltál az, aki készenlétben állt, hogy lecsaphasson. Te és a Vérszopó, akit magaddal hoztál, alig vártátok, hogy akcióba lendülhessetek. Most esik le, hogy kezdettől fogva ebben mesterkedtél. – Nem – felelte Nyikolaj, és jégkék szemében sárga fény villant. – Itt egyedül te szorulsz kiirtásra, Lex. A következő tizedmásodpercben, amikor látta, hogy az inak megfeszülnek a férfi karjában, amint meghúzni készül a ravaszt, Renata kemény mentális csapást mért Nyikolajra. Nem mintha a keblére akarta volna ölelni Lexet, de nem viselt volna el több halált aznap estére. Nyikolaj felüvöltött, gerince görcsbe rándult, arca eltorzult a fájdalomtól. Hatásosabban, mintha golyót kapott volna, a támadás azonnal térdre rogyasztotta. Az őrök besereglettek, és elvették a pisztolyát a többi fegyverével együtt. Négy revolver csöve meredt egyenesen a fejére, a parancsra várva. Egyikük a kakast is felhúzta, alig várva az újabb vérontást, mintha az eddigi nem lett volna elég. – Vissza – parancsolt rájuk Renata. Lexre nézett, akinek arca feszes volt a haragtól, szeme mohón lángolt, és agyara elővillant félig nyitott ajka közül. – Mondd nekik, hogy eresszék le a fegyvert, Lex. Ha megölik, nem érnek vele semmit, csak mi is hidegvérű gyilkosokká válunk. Hihetetlen módon Nyikolaj volt az, aki erre kuncogni kezdett. Felemelte a fejét, ami igencsak fájdalmas művelet lehetett, amíg nem heverte ki a mentális csapást. – Meg kell ölnie, Renata, nem kockáztathatja, hogy szemtanú maradjon. Igazam van, Lex? Nem hagyhatsz valakit életben, aki tud a piszkos kis titkaidról. Lex ekkor elővette a saját pisztolyát, Nyikolaj elé sétált, és a homlokához nyomta a csövét. Vadul acsarkodott, karja megremegett tomboló dühében. Renata megdermedt, elöntötte a rémület, hogy a férfi esetleg meghúzza a ravaszt. Nem tudta, mit csináljon, egyik fele hinni akart Nyikolajnak – hinni

101

az ártatlanságában –, másik fele viszont félt megtenni. Amit Lexről mondott, az egyszerűen nem lehetett igaz. – Lex – szólalt meg, az övé volt az egyeden hang a szobában. – Lex... ne... tedd ezt. Már felkészült egy újabb, az előzőhöz hasonló erejű mentális ökölcsapásra, amikor a fegyver csöve lassan leereszkedett. Lex nagy morogva meggondolta magát. – Lassúbb halált szánok ennek a gennyládának, mint amilyenben most részesíteni tudnám. Vigyétek a nagyterembe, és kötözzétek meg – utasította az őröket. – Aztán valaki jöjjön vissza, és gondoskodjon apám holttestéről. Egy másik törölje ki a többi nő emlékezetét, és dobja ki őket a házból. Azt akarom, hogy haladéktalanul eltakarítsátok ezt a mocskot. Sötét pillantást vetett Renátára, mialatt az őrök kivonszolták Nyikolajt a szobából. – Ha bármivel próbálkozna, szedd össze minden erődet, és adj neki, hogy kifeküdjön.

102

Tizenharmadik Tizenharmadik fejezet – Pardonnez-moi, Monsieur Fabien. Telefonon keresik, uram. Monsieur Alekszej Jakut. Edgar Fabien egy kézmozdulattal elbocsátotta a vámpírt, aki személyi titkáraként dolgozott, és tovább csodálta élére vasalt, méret után készült nadrágját a gardrób tükrében. Épp új öltönyt csináltatott, és Alekszej Jakut semmi olyan fontosat nem tudott volna közölni jelenleg, amiért érdemes lett volna félbeszakítania elfoglaltságát. – Mondd meg neki, tárgyalásom van, senki nem zavarhat. – Bocsáss meg, uram, de már tájékoztattam, hogy nem vagy elérhető. Azt állítja, sürgős ügyről van szó. Olyan ügyről, amely azonnal megkívánja a személyes részvételedet. Fabien tükörképe haragos pillantást vetett rá halovány, gondosan ápolt szemöldöke alól. Nem is próbálta leplezni növekvő bosszúságát, ami megmutatkozott borostyánsárgán villanó szemében és egyszerre színt váltó dermaglifjein, amelyek behálózták meztelen vállát és mellkasát. – Elég! – vakkantott a belvárosi Givenchyból küldött zseniális szabóra. Az ember azonnal visszavonult, összeszedegetve gombostűit és mérőszalagját, és engedelmesen eloldalgott mestere parancsára. Fabien embere volt – egyike azon vérrabszolgáknak, akiket a második generációs vámpír városszerte alkalmazott. – Ki innen, mindketten. Fabien leszállt a tükör előtti kis emelvényről, és az asztali telefonhoz sétált. Megvárta, amíg mindkét szolga kimegy, és bezárja az ajtót maga mögött. Egy mordulással a fülére illesztette a kagylót, és megnyomta a villogó gombot, amelyik a vonalban várakozó Alekszej Jakutot kapcsolta. – Igen – szisszent hidegen. – Mi az a nagyon sürgős dolog, ami egy percet sem várhatott? – Az apám halott.

103

Fabien megtántorodott, a hír valóban felkészületlenül érte. Sóhajtott egyet, ami reményei szerint unalmát fejezte ki. – Akkor most jó neked, Alekszej. Gratulálhatok a részvétnyilvánítás mellé? Szergej Jakut trónörököse nem vette a szívére a gúnyolódást. – Ma éjjel valaki behatolt a házunkba. Valahogy sikerült beosonnia. Az ágyában gyilkolta meg az apámat, hidegvérrel. Hallottam valami mozgást, megpróbáltam közbelépni, de... Sajnos már túl késő volt, nem tudtam megmenteni. Lesújt a bánat, természetesen... Fabien felmorrant. – Természetesen. – ...de tudtam, szeretnéd, ha tájékoztatnálak a bűntényről. És azt is tudtam, te és az Ügynökség azonnal ide akar jönni, hogy letartóztassátok apám merénylőjét. Fabien testének minden idegszála megbénult. – Azt akarod mondani – elfogtátok? Ki az? Kuncogás hallatszott a vonal túlsó felén. – Végül csak felkeltettem az érdeklődésedet, Fabien. Mit szólnál, ha azt mondanám, elkaptuk a Rend egyik tagját, és csak rád vár itt, a házban? Biztos vagyok benne, hogy akadnak olyanok, akik szerint minél kevesebb Harcos flangál szabadon, annál jobb. – Csak nem arról akarsz meggyőzni, hogy egy Harcos felelős Szergej Jakut haláláért? – Annyit mondok, hogy apám meghalt, és én vettem át a helyét. Továbbá egy Harcost tartunk fogva, és hajlandó vagyok átadni neked. Ajándék gyanánt, ha úgy tetszik. Edgar Fabien elcsendesedett egy percre, elgondolkodott a jelentős ajándékról, amelyet most Alekszej Jakut tálcán kínált neki. A Rendnek és önjelölt rendfenntartóinak kevés barátja akadt az Ügynökség berkeiben. És még kevesebb abban a privát körben, amelyhez Fabien is tartozott. – És mit vársz cserébe az... ajándékért? – Már megmondtam, amikor személyesen találkoztunk. Részt akarok venni benne. Bármi legyen is az, amiben utazol. Szép nagy szeletet akarok belőle, világos? – Lex önelégülten felnevetett. – Szükséged van rám, Fabien. Azt hiszem, ez most már a te számodra is világossá vált.

104

Az utolsó dolog, amire Edgar Fabiennek és társainak szüksége volt, egy olyan törtető kis senkiházi volt, mint Alekszej Jakut. A fickó egy időzített bomba volt, nagyon óvatosan kellett vele eljárni. Ha Fabiennek lett volna választása, a gyors megsemmisítésére szavazott volna, de másnak kellett meghoznia a döntést. Ami pedig a Rend elfogott tagját illeti? Az már egy érdekesebb kérdés. Olyan adomány, amelyet meg kellett becsülni, és a számos vonzó lehetőség gondolatára, amit felvetett, Fabien négyszáz éves szíve gyorsabban kezdett dobogni. – El kell intéznem néhány... dolgot – felelte. – Nagyjából egy órára lenne szükségem, hogy felkészüljek, és odaautózzam a gerendaházhoz, hogy felpakoljam a foglyot. – Egy óra – egyezett bele készséggel Alekszej Jakut. – De ne tartson tovább. Fabien lenyelte a csípős megjegyzést, majd tömören búcsúzott. – Nemsokára találkozunk. Fabien az asztal sarkára ülve kinézett az éjszakai égboltra, amely menedékbeli birtoka fölött ragyogott a messzeségben. Aztán a széfhez sétált, kinyitotta a számzárat, és elfordította a kart, hogy kinyissa a biztonsági rekeszt. Egy mobiltelefon feküdt benne, kizárólag vészhívásokra fenntartva. Megnyomta az előre beprogramozott telefonszámot rejtő gyorshívó gombot, és várta, hogy a kódolt jel eljusson a fogadó félhez. Amikor a testetlen hang a vonal túlfelén válaszolt, Fabien tömören közölte. – Helyzet van. Nikot súlyos láncok kötötték gúzsba, a faragott székhez rögzítve meztelen testét. A kezét szintén leláncolták a háta mögött, ahogy a lábát is, bokáját szorosan a szék lábaihoz erősítve. Kegyetlenül elbántak vele, a Renata jóvoltából elszenvedett mentális roham csak a kezdet volt. A sokkoló csapás következtében egy ideje egyik ájulatból esett a másikba, és még most is meg kellett küzdenie azért, hogy egyáltalán ki tudja nyitni a szemét. Na persze az sem segített a dolgon, hogy dagadtra püfölték az arcát, szeme megvizenyősödött, ajka felrepedt, és szájíze

105

a saját vérétől keseredett meg. Túl gyenge volt ahhoz, hogy védekezzen, amikor Lex és az őrök úgy estek neki, akár egy bokszzsáknak, miután gatyára vetkőztették, és átvonszolták a nagyterembe, hogy ott várja be a végzetét. Fogalma sem volt róla, mióta gubbaszthatott ott. Ahhoz mindenesetre elég hosszú ideje, hogy a keze elzsibbadjon, miután elszorították a vérkeringését. Elég hosszú ideje ahhoz is, hogy észrevegye, amikor Renata egyszer keresztülsietett a szobán, védőn átkarolva Mirát, hogy lehetőség szerint megóvja az ocsmány jelenettől. A homlokára tapadó csatakos haja alól figyelte a lányt, látta arcán a fájdalmat és a feszültséget, amint baljós tekintetet vet rá. Renata mentális támadása talán mostanra ütött vissza elkövetőjére, találgatott Niko. Azzal nyugtatta magát, hogy a szúró fájdalom, amely beléhasított, csak az egyik izma jajkiáltása; nem lehet annyira hülye, hogy szimpátiát érezzen a szenvedő nő iránt. Szintén nem lehet annyira hülye, hogy érdekelje, mit gondol róla – hogy esetleg elhiszi, amivel Lex vádolja –, de a rohadt életbe, akkor is érdekelte. És a gyötrelem, hogy nem beszélhet vele, még egy lapáttal rátett fizikai kínjaira és bosszúságára. A szoba túlsó oldalán a négy őr a fegyvereit és kézzel készített, tompa hegyű titániumlövedékeit vizsgálgatta, amelyek – egyebek között – az ő újításai voltak. Minden holmiját egy kecskelábú asztalra tették, elérhetetlen távolságba tőle. Mobiltelefonja – amellyel a Renddel volt összeköttetésben – darabokban hevert a padlón. Lex óriási élvezettel taposta ripityára a bakancsa sarkával, mielőtt Nikot az őrök gondjaira bízta. Az egyik hústorony most mondott valami vicceset, amivel jól elszórakoztatta társait, mielőtt megfordult Niko félautomatájával, és célba vette. Nikonak a szeme sem rebbent. Igazság szerint még lélegzetet sem igen vett, csak figyelt bedagadt bal szemhéja alól, minden izma elernyedt, mintha továbbra is öntudatian lenne, mit sem törődve környezetével. – Mit szóltok, ne ébresszük fel? – bökött a fegyverrel Niko irányába az őr. Könnyedén elindult felé, és olyan közel állt meg hozzá, hogy simán elérhette volna, ha történetesen nincs megbilincselve. Kilenc milliméteresének csöve lassan a melle felé fordult, aztán továbbvándorolt lefelé, a hasához, majd annál is lejjebb. – Aszondom, heréljük ki a gyilkos fattyút. Lőjük el a golyóit, aztán az Ügynökség elviheti a maradékot.

106

– Kiril, ne vessz meg – figyelmeztette egy másik. – Lex megtiltotta, hogy hozzányúljunk. – Lex nyámnyila. – A fényes fekete acél hideg klikkel kattant, ahogy Kiril kibiztosította a fegyvert. – Két másodpercen belül pedig ez a Harcos is nyámnyila, síró öregasszony lesz. Niko hatalmas önfegyelemmel továbbra sem moccant, ahogy a cső megcélozta az ágyékát. Türelme részben félelméből származott, mert igencsak ragaszkodott férfiasságához, és nem óhajtotta elveszíteni. De még eme érzületet is felülmúlta a tudat, hogy meglehetősen kevés, sőt egyre kevesebb esélye van a maga hasznára fordítani a helyzetet. Renata csapásának az elméjére gyakorolt hatását már sikerült kihevernie, de nem tudhatta biztosan, mennyire viselte meg testileg, amíg ki nem próbálta. És ha most megkísérelné, és kudarcot vallana... nos, nem állt szándékában kipróbálni, sértetlen férfiassággal tud-e elsétálni a helyszínről, ha most kitör, és felingerli a ravaszmániás Kirilt. Tenyér csattant keményen a koponyája oldalán. – Figyelsz, Harcos? Van számodra valamim. Ébresztő. Kékből borostyánba váltó szemét gondosan lehunyva, Nyikolaj hagyta, hogy az ütéstől feje előrebukjon, mintha nem lenne benne élet. Belül azonban forrt a dühtől. Vissza kellett fognia magát. Nem engedhette, hogy Kiril és társai meglássák megváltozott színű dermaglifjeit, és rájöjjenek, nagyon is magánál van, és tajtékzik a haragtól. – Kelj má' fel – mordult Kiril. Megfogta Niko állát, de figyelmét hirtelen elvonta valami kintről bejövő zaj. Kavics csikorgott és recsegett néhány közeledő jármű gumiabroncsai alatt. A hangok alapján egész flotta érkezett. – Itt az Ügynökség – jelentette be az egyik őr. Kiril ellépett Niko mellől, és szép ráérősen visszaengedte a kibiztosítót. Odakinn az autók lassítottak, majd megálltak. Ajtók nyíltak. Cipőtalpak tapostak a kavicsra, ahogy a menedéki ügynökök kiözönlöttek. Nyikolaj több mint féltucat pár cipőt számolt össze, ahogy közeledtek. A francba. Ha nem mászik ki a szarból nagyon hamar, az Ügynökség kezében találja magát. És a Rend tagjaként – amit az Ügynökség már régóta múlt időben szeretett volna tudni – olyan lesz az ő kezükben sínylődni, hogy ahhoz képest

107

Lex foglyának lenni kész felüdülés. Niko biztosan tudta, hogy ha most az Ügynökség kezére kerül – miután egy Első Generációs meggyilkolásával vádolják –, halál fia. Lex úgy üdvözölte az újonnan érkezőket, mintha magas méltóságokat fogadna az udvarában. – Erre – szólt valahol a ház előtt. – Megláncoltam a rohadékot, a nagyteremben vár a sorsára. – Ő láncolta meg a rohadékot – morogta keserűen Kiril. – Szerintem a saját seggét se lenne képes tartani, még két kézzel sem. A többi őr óvatosan vihogott. – Gyerünk – folytatta Kiril. – Rángassuk talpra a Harcost, hogy az ügynökök elvihessék. Remény öntötte el Nikot ezekre a szavakra. Ha megszabadítják a láncoktól, talán van egy kis halvány esélye a szabadulásra. Nagyon halvány, tekintve a közeledő lépteket és a kívülről felé irányuló tűzerőt, de a halvány is sokkal jobb volt a semminél. Továbbra is ernyedten gubbasztott a széken, még akkor is, amikor Kiril leguggolt előtte, és kioldozta a bokáját. Egyre türelmetlenebb lett. Minden idegszála arra sarkallta, hogy rántsa fel a térdét, és vágja állon az őrt. Összeszorított foggal kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, olyan aprókat lélegezve, amilyeneket csak tudott, várva a jobb alkalomra, amikor az őr a háta mögé kerül, és kezébe veszi a lakatot, amely a törzsét és csuklóját szorító láncokat fogta egybe. A kulcs elfordult. A karbidacél élesen kattant, ahogy a lakat kinyílt. Nyikolaj behajlította az ujjait, és mély levegőt vett. Kinyitotta a szemét. Kiril haverjaira vigyorgott, mielőtt felnyúlt, és két kézzel megragadta az őr busa fejét. Egyetlen sima, erőteljes mozdulattal oldalra csavarta, és közben felpattant a székről. A láncok lehulltak, Nyikolaj pedig már talpon is volt, mialatt a férfi nyaka hangos reccsenéssel kitört. – Szent isten! – kiáltott fel az egyik őr. Valamelyikük tüzet nyitott. A másik kettő a fegyveréért csápolt. Niko kikapta Kiril fegyverét a tokjából, és viszonozta a tüzet, fejbe lőve az egyiket.

108

A felfordulásra ijedt kiáltozás felelt a folyosóról. Bakancstalpak közeledtek. Egy kisebb hadseregnyi ügynök rontott a házba, hogy rendet tegyen.

Bassza meg. Nem sok ideje maradt, hogy eltűnjön, mielőtt még legalább hat fegyvercsővel nézne farkasszemet – legfeljebb néhány másodperc. Nyikolaj maga elé rántotta Kiril élettelen, hatalmas testét, hogy pajzsként használja. A tetem kapott is pár golyót, miközben Niko hátrafelé araszolt a hosszú szoba túlsó oldalán álló ablak irányába. A szoba nyitott ajtajában ott hemzsegett az összes, kommandós cuccba bújt ügynök, kezében veszélyes kinézetű félautomata fegyverekkel. – Állj, seggfej! Niko gyors pillantást vetett a néhány lépésnyire lévő ablakra a háta mögött. Ez volt a legjobb, egyedüli esélye. Megadni magát, és békésen távozni a kivégzőosztagával: teljességgel lehetetlen. Üvöltve felmarkolta Kiril holttestét, és az ablaküvegbe vágta. Nem engedte el még akkor sem, amikor az üveg szétrobbant, felhasználva tehetetlenül előrelendülő súlyát, hogy sértetlenül átvigye az újonnan keletkező nyíláson. A háta mögött parancsszavakat kiáltottak -hogy az egyik ügynök nyisson tüzet. Megérezte a hűvös éjszakai levegőt az arcán és izzadságtól nyirkos haján. Aztán, mielőtt akár az agyáig eljutott volna a szabadság gondolata...

Bumm! Bumm! Bumm! Meztelen háta lángolni kezdett, mintha tüzet fogott volna. Csontjai és izmai elernyedtek és felolvadtak, ahogy epe és sav kúszott fel a torkán. Szeme előtt minden elhomályosult, aztán elfeketült. A talaj őrületes sebességgel közeledett hozzá, amint a halott Kirilt tartva lerogyott az ablak alatt. Aztán már semmit nem érzett.

109

Tizennegyedik fejezet Lex Edgar Fabien mellett állt a főépület eresze alatt, figyelte, ahogy az ügynökök egy jelzés nélküli fekete furgonba lökik a Harcos testét. – Meddig hat a nyugtató? – kérdezte csalódottan, miután megtudta, hogy a fegyver, amelynek használatára Fabien parancsot adott, csupán nyugtatólövedéket tartalmazott valódi golyó helyett. – Úgy számítom, a fogoly jóval azután ébred fel, hogy biztonságban elhelyeztük a terrabonne-i elvonóban. Lex a Menedék vezetőjére pillantott. – Elvonó? Azt hittem, ott a vérfüggőket kezelik és rehabilitálják – szóval hogy egy ügynökségi Vérszopó-gyűjtőhely. Fabien kényszeredetten elmosolyodott. – Ne törődj a részletekkel, Alekszej. Helyesen tetted, hogy kapcsolatba léptél velem a Harcos ügyében. Természetesen egy hozzá hasonló, bizonyítottan veszélyes személy különleges elbánást igényel. Személyesen gondoskodom róla, hogy megfelelően járjunk el vele. Biztos vagyok benne, hogy téged ezekben az elképzelhetetlenül tragikus időkben más gondolatok kötnek le. Lex felmorrant. – De itt van még... a mi kis megállapodásunk. – Igen – bólintott Fabien, szándékoltan lassan és megfontoltan formálva a szót vékony ajkával. – Be kell vallanom, megleptél, Alekszej. Be kell hogy mutassalak néhány helyen. Igen fontos találkozókról van szó. Természetesen a legszigorúbb diszkréció mellett. – Ó, hogyne. – Lex alig bírta türtőztetni izgatottságát és mohóságát, hogy minél többet halljon – hogy mindent megtudjon, amit tudni érdemes – most azonnal. – Kivel kell találkoznom? Holnap este az lesz az első dolgom, hogy elmegyek hozzád... Fabien leereszkedő, reszelős hangú nevetése félbeszakította.

110

– Nem, nem. Egyelőre semmi nyilvánosról nincs szó. Ez egy különleges összejövetel lesz. Titkos összejövetel, csupán néhány társam lesz jelen. Társunk – helyesbített cinkos kacsintással. Magánkihallgatás Edgar Fabiennel és társaival. Lex majdhogynem nyáladzott már a gondolatától is. – Hol? Mikor? – Három éjszaka múlva. Érted küldöm a kocsimat, és személyes vendégemként érkezel a helyszínre. – Már alig várom – „csóválta a farkát" Lex. Kezet nyújtott a menedékbeli férfinak – befolyásos új szövetségesének –, ám Fabien pillantása elsiklott mellette, és megállapodott a nagyterem kitört ablakán. Ravasz szeme összeszűkült, és fejét oldalra döntötte. – Van itt egy gyerek is? – csillant fel sötéten ragadozószeme. Lex megfordult, de még pont látta, ahogy Mira igyekszik eltűnni a színről, rövid fekete fátyla meglebbent a kapkodó mozdulattól. – A kölyök az apámat szolgálta, legalábbis ő szerette ezt hinni – szólt rosszallón. – Ne is törődj vele. Az egy kis senki. Fabien enyhén felhúzta halvány szemöldökét. – Kiválasztott? – Az. Árva, apám szedte fel néhány hónapja. Fabien torkából halk morgás tört fel, szinte dorombolt. – Mit tud a kislány? Most Fabien volt az, aki nem tudta palástolni mohó kíváncsiságát. Továbbra is az ablakot bámulta, a nyakát nyújtogatva, hátha Mira újra feltűnik. Lex egy pillanatra elgondolkodott a lelkes pillantáson, aztán megszólalt. – Szeretnéd látni, mit tud? Fabien csillogó szeme megadta a választ. Lex bevezette a házba, ahol rátaláltak Mirára, aki épp a szobájába igyekezett a folyosón. Lex elkapta a karját, és megpördítette, hogy szembekerüljön a Menedék vezetőjével. A gyerek kicsit nyafogott a durva bánásmód miatt, de Lex nem törődött a tiltakozásával. Lerántotta a fátylát, és Fabien elé lökte.

111

– Nyisd ki a szemed – követelte. Amikor a kislány nem engedelmeskedett azonnal, Lex úgy nyomatékosította a parancsot, hogy ököllel sújtott a kis szőke fejre. – Nyisd ki, Mira. Tudta, hogy a gyerek megtette, amire utasította, mert a következő pillanatban Fabien arckifejezése visszafogottan érdeklődőből eksztatikus csodálatot és ámulatot kifejezőbe váltott. Földbe gyökeredző lábbal, leesett állal bámult. Végül elmosolyodott. Szája széles, döbbent vigyorba húzódott. – Te jóisten – lehelte, képtelenül arra, hogy tekintetét levegye Mira boszorkányos szeméről. – Mit látsz? – kérdezte Lex. Beletelt egy kis időbe, míg Fabien válaszolt. – Ez... lehetséges, hogy a jövőmet látom? A sorsomat? Lex elhúzta Mirát a férfi elől, és nem kerülte el a figyelmét, ahogy a másik ösztönszerűen utána kap, mintha még nem készült volna fel rá, hogy elengedje. – Mira szeme pontosan a jövő eseményeit mutatja – illesztette vissza a kurta fátylat a helyére. – Igen figyelemreméltó gyerek. – Egy perce még azt mondtad, egy senki – emlékeztette Fabien. Összevont, méricskélő szeme a kislányra siklott. – Mit kérsz érte? Lex látta, ahogy Mira odakapja a fejét, de minden figyelmével a hirtelen kínálkozó zsíros üzletre összpontosított. – Kétmilliót – bökte ki lazán, mintha jelentéktelen összegről lenne szó. – Kétmillió dollárért a tiéd. – Rendben – felelte Fabien. – Hívd fel a titkáromat a bankszámlaszámmal, és az összeg egy órán belül rajta lesz. Mira megragadta Lex karját. – De én sehova se akarok menni vele. Nem akarom itthagyni Rennie-t. – No, no, aranyom – turbékolta Fabien. Tenyerét a kislány fejére simította. – Aludj, gyermek. Nincs több nyűgösködés. Aludj szépen. Mira összerogyott a rá bocsátott révülettől. A vámpír elkapta és felnyalábolta, úgy ringatva, akár egy kisbabát. – Öröm veled üzletet kötni, Alekszej. Lex bólintott.

112

– Akárcsak veled – felelte, miközben követte a Menedék vezetőjét ki a házból, aztán nézte, ahogy a férfi a kislánnyal a karjában eltűnik a közelben várakozó sötét személyautóban. Mialatt az autókonvoj eltűnt a ház elől, Lex az este meglepő fordulatain elmélkedett. Az apja halott. Ő tisztázta magát a vád alól, és felkészült rá, hogy átvegye az uralmat, amely oly régóta megillette. Hamarosan részese lesz Edgar Fabien elit hatalmi körének, és percekkel ezelőtt kétmillió dollárral lett gazdagabb. Nem rossz fizetség egyetlen éjszaka munkájáért.

Renata oldalt fordította a fejét a párnán, és megkockáztatta, hogy kinyissa az egyik szemét, reménykedve abban, hogy az utórezgések végre elmúltak. Olyan érzése volt, mintha lyukat fúrtak volna a fejébe, és nedves vattával tömték volna ki, de ez már óriási előrelépés volt a légkalapácsos agóniához képest, amely az elmúlt órákban társául szegődött. Aprócska, hajszálvékony fénysugár szűrődött be a fenyő ablaktáblák egyikén, ahol a szú megrágta. Reggel volt. A házban csönd honolt. Olyan csöndes volt minden, hogy egy pillanatra elgondolkodott, talán csak álmodta az egész rémséget. A szíve mélyén azonban tudta, hogy valóban megtörtént. Szergej Jakut halott, saját ágyában mészárolták le. Az összes hátborzongató, vérben tocsogó kép felsorjázott az emlékezetében. És ami a legfelkavaróbb az egészben, Nyikolajt tartóztatták le gyilkosság vádjával. Renata lelkiismeretére súlyosan nehezedett ez a dolog. Tiszta fejjel, jó néhány órával a vér és káosz látványa után elgondolkodott, nem hamarkodta-e el a férfi elítélését. Talán mindannyian elhamarkodták a halálos ítéletét – legfőképpen Lex. A gyanakvás, hogy Lexnek mégiscsak köze lehet az apja halálához – ahogy Nyikolaj állította –, görcsbe rántotta a gyomrát. És ott volt szegény Mira is, aki még túl fiatal, hogy ennyi veszélynek és brutalitásnak legyen kitéve. Zsoldos énje azt súgta, mindkettőjüknek jobb dolga lesz ezután. Jakut halála felszabadította Renatat. Mira szintén szabad lett. Talán ez az az esély, amelyre vártak – az esély, hogy messze kerüljenek a faháztól és rémségeitől.

113

Ó, istenem. Tényleg kívánhat ilyet? Renata felült, lábát kilendítette az ágyból. Reménység költözött a szívébe, elborította tetőtől talpig. Elszökhetnének. Jakut nincs többé, hogy levadássza, nem találhat rá a vérkötelékükön keresztül, szabad lett. Magával vihetné Mirát, és maguk mögött hagyhatnák ezt az átkozott helyet mindörökre. – Szűzanyám – fohászkodott, kétségbeesett imára kulcsolva a kezét. – Könyörgök, add meg nekünk az esélyt. Adj nekem esélyt – az ártatlan gyermek kedvéért. A Mira szobájával szomszédos falhoz simult, és halkan kopogott a fán, várva a kislány válaszkopogását. Néma csönd. Újra kopogott. – Mira, ébren vagy, édesem? Semmi válasz. Csupán a némaság felelt, akár valami lélekharang. Renata még mindig a tegnapi ruháját viselte, egy alvástól gyűrött hosszú ujjú fekete pólót és sötét farmert. Beleugrott a bakancsába, és kisietett a folyosóra. Mira ajtaja csak pár lépés volt... és nyitva állt. – Mira! – szólította a kislányt, és belépett, hogy körülnézzen. Az ágy bevetetlenül állt, és gyűrött volt, de Mirának semmi nyoma. Renata megfordult, és a közös fürdőszobájukba rohant, amely a folyosó másik végén állt. – Mira? Benn vagy, egérke? – nyitott be, de ez a helyiség is üres volt. Hová mehetett? Renata kifordult innen is, és végigszaladt a folyosón a ház központi része felé, miközben pánik szorongatta a torkát. – Mira! Lex néhány őr társaságában a nagyterem asztalánál ült, amikor a lány bevágtatott. A férfi éppen hogy pillantásra méltatta, aztán folytatta a beszélgetést a többiekkel. – Hol van? – támadt rá Renata. – Mit csináltál Mirával? Istenre esküszöm, Lex, ha bántani merészelted. .. A férfi kegyetlen pillantást vetett rá. – Hol marad a tisztelet, te nő? Épp most adtam át apám testét a nap sugarainak. Ez a gyász napja. Nem vagyok hajlandó eltűrni a bégetésedet, míg össze nem szedtem magam.

114

– A pokolba veled és az álszent gyászoddal! – forrt a méregtől a lány, Lex felé lendülve. Szinte lehetetlen lett volna megakadályoznia bárkinek is, hogy mentális csapást mérjen a férfira, de a két őrnek, aki Lex két oldalán felemelkedett, fegyvert szegezve a lányra, sikerült kordában tartania istentelen haragját. – Azonnal mondd meg, mit tettél, Lex! Hol van? – Eladtam. – A válasz olyan magától értődő hangnemben érkezett, mintha csak egy pár megunt cipőről beszélt volna. – Mit... mit csináltál? – kapkodott levegő után Renata, és fulladozni kezdett, mert a tüdejéből mintha kipréselődött volna az összes levegő. – Ezt nem mondhatod komolyan! Kinek adtad el – akik Nyikolajért jöttek? Lex mosolyogva rándította meg a vállát, mintegy beismerésképpen. – Te rohadt állat! Ocsmány féreg! – Most jutott el egészen a lány agyáig, milyen alávalóságot művelt ez a disznó, és úgy érezte, mintha pöröllyel csapták volna fejbe. Nemcsak azért, amit Mira és az apja ellen elkövetett, hanem – most már megvilágosodott előtte – amit Nyikolaj ellen is. – Istenem, az utolsó szóig igaz volt minden, amit rólad mondott, ugye? Egyedül te vagy felelős Szergej haláláért, nem Nyikolaj. Te hoztad be a házba a Vérszopót. Te tervelted ki az egészet... – Vigyázz a vádaskodással, ribanc – vicsorgott keserűen Lex. – Most már én parancsolok itt. Ne hidd, hogy nincs a kezemben az életed. Ha feldühítesz, ugyanolyan könnyedén eltöröllek a Föld színéről, ahogy megtettem azzal a Harcossal. Ó, Jézusom... ne! A szívébe belenyilallt a fájdalom. – Meghalt? – Hamarosan meg fog – felelte Lex. – Legalábbis azt fogja kívánni, ha egyszer Terrabonne tisztelt orvosai elkezdenek vele szórakozni. – Miről beszélsz? Miféle orvosok? Azt hittem, letartóztatták. Lex felkuncogott. – A Harcos úton van egy ügynökségi elvonóba. Nyugodt szívvel kijelenthetem, soha többé nem hallunk felőle. Renátának hányingere lett mindattól, amit hallott, továbbá saját magától, hogy végignézte, amint Nyikolajt hamisan megvádolják. Most ő is és Mira is elment, Lex pedig boldogan és büszkén élvezi árulásának gyümölcseit.

115

– Undorító vagy. Egy rohadt szörnyeteg, Lex. Egy gusztustalan, gyáva féreg. Közelebb lépett hozzá, Lex pedig állával intett az őröknek. Azok a lány elé álltak, két hatalmas vámpír tornyosult közöttük. Alig várták, hogy valami meggondolatlanságot műveljen. Renata szemmel tartotta őket, látta kemény tekintetükben az évek óta visszafojtott gyűlöletet – amely Lexből áradt a legáthatóbban. Utálták. Utálták az erejét, és teljesen nyilvánvalóvá tették, micsoda örömet okozna nekik, ha golyót röpíthetnének a koponyájába. – Vigyétek a szemem elől – parancsolta Lex. – Vigyétek a kis kurvát a szobájába, és zárjátok rá az ajtót. Majd éjjel elszórakoztat minket. Renata nem engedte, hogy karnyújtásnyinál közelebb jöjjenek hozzá. Amikor meg akarták ragadni, egyenként mért rájuk éles mentális csapást. Azok üvöltve eltántorogtak a közeléből, és összegörnyedtek a fájdalomtól. De ahogy visszakoztak, Lex ráugrott, teljen kivetkőzve önmagából, majd felrobbanva a méregtől. Acélujjakkal markolt a vállába. Testsúlyától a lány hátratántorodott, majd felbukott. Úgy lökdöste dühtől tajtékozva ide-oda Renatat, mintha tollpihe lenne. Szélvészként vagdosta hol a padlónak, hol a távolabbi falon lévő, bespalettázott ablaknak. Masszív, elmozdíthatatlan farönkökhöz csapódott a nő gerince és a combja. Feje a lendülettől a vastag sötétítőnek verődött. A tüdejéből kiszaladt minden levegő. Amikor újra ki tudta nyitni a szemét, Lex arca közvetlenül az övé fölé tornyosult, keskeny pupillája dühös villámokat szórt vadul villódzó borostyán íriszéből. Egyik kezével satuba fogta a lány állát, és oldalra hajtotta a fejét. Tűhegyes, irdatlan agyara veszélyesen közel került a torkához. – Nagy hülyeséget csináltál – hörögte, beszéd közben megkarcolva Renata bőrét. – Ezért ki kellene, hogy véreztesselek. Sőt meg is teszem. A lány összeszedte minden megmaradt erejét, és rászabadította a férfira, hosszú, gyötrelmes csapást mérve az elméjére. – Áááááá! – sikoltotta fejhangon támadója. Renata azonban nem hagyta abba. Addig plántálta belé a fájdalmat, míg az el nem engedte, és tehetetlen rongybábuként el nem terült a padlón. – Kapjátok el! – préselte ki magából Lex az őrök felé, akik most kezdtek magukhoz térni a lány jóval enyhébb fokú támadásából.

116

Egyikük rá is emelte a fegyverét. A lány megint megtorpedózta, aztán a második őrnek is juttatott egy adaggal. A fenébe is, ki kellett jutnia innen. Nem kockáztathatott újabb mentális támadást, amikor oly keservesen fizet mindegyikért a későbbiekben. És nincs sok ideje hátra, míg visszaüt rá a bénító csapás. Megpördült, bakancsa alatt a tegnapi káoszból visszamaradt üvegszilánkok csikorogtak. Enyhe szellő simogatta meg a bőrét a zárt spalettán keresztül. Beléhasított a felismerés: nincs ablak mögötte, várja a szabadság. Megragadta az erős fatáblákat, és nagyot rántott rajtuk. A sarokvasak megnyikordultak, de nem adták meg magukat. – Nyírjátok ki, nyamvadt idióták! – hörögte Lex a háta mögött. – Lőjétek le a ribancot! Nem, gondolta Renata, kétségbeesetten rángatva a makacs fadeszkákat. Nem állíthatják meg. Ki kellett jutnia innen. Meg kellett találnia Mirát, és biztonságos helyre vinnie. Elvégre megígérte neki. Fogadalmat tett a kislánynak, és Isten legyen irgalmas hozzá, nem szegheti meg a szavát. Nagyot kiáltva, minden súlyát és izomerejét beleadva a mozdulatba, letépte a sötétítőket. A fatáblák végül megadták magukat. Adrenalintól hajtva megszabadította az ablakot az utolsótól is, és félrehajigálta a deszkákat az útból. Napfény áradt a szobába. Vakító, csodás világosságba borította a nagytermet. Lex az őrökkel együtt visítani kezdett, sziszegve igyekeztek érzékeny szemüket megóvni, és kitérni az égető napfény útjából. Renata kimászott az ablakon, és rohanni kezdett. Lex autója a kavicsos feljárón várakozott nyitott ajtóval, az indítóban hagyott kulccsal. A lány beugrott, beindította a motort, és elporzott a – ha csak átmenetileg is – biztonságot jelentő nappali fényben.

117

Tizenötödik fejezet fejezet A legutóbbi kínzás néhány órával ezelőtt véget ért, de Niko teste ösztönösen megfeszült, amikor meghallotta a szobájába vezető elektronikus ajtó halk kattanását. Nem kellett sokat találgatnia, hol lehet – a kórházi fehér falak és a gurulós ágyát szegélyező orvosi berendezések elárulták, hogy az Ügynökség egyik elvonójába szállították. Az ipari méretű acélbilincsek, amelyekkel a mellkasát, csuklóját és bokáját szorosan az ágyhoz rögzítették, afelől sem hagytak kétséget, hogy jelen szállása az intézmény Vérszopókat kezelő és rehabilitáló szárnyának nagylelkű felajánlásának következménye. Ami, ha eddig egyáltalán kérdéses lett volna, azt jelentette, ő halott. Akár a leglepukkantabb motel valami huszadrangú horrorfilmből, csak vámpírváltozatban: ha egyszer belépsz az ajtón, többé soha nem lépsz ki rajta. Nem mintha fogva tartói hosszú ideig szándékoznának engedni, hogy élvezze a vendégszeretetüket. Nyikolajnak az volt a távoli megérzése, hogy igencsak fogytán a türelmük, ha róla van szó. Majdnem öntudatlanra verték, miután kiment belőle a bódító hatása, hogy kicsikarják belőle a vallomást, miszerint ő ölte meg Szergej Jakutot. Amikor nem mentek semmire, bevetették az elektrosokkot és egyéb kreatív elektronikai cuccokat, miközben végig nyugtatózták, de csak pont annyira, hogy érezzen minden áramütést és döfést, ám ne legyen képes harcolni. Minden kínzója közül az volt a legrosszabb, aki most lépett a szobába. Niko hallotta, hogy az egyik ügynök Fabiennek szólítja, és olyan tisztelettel beszél hozzá, ami azt sugallta, hogy magasan állhat a ranglétrájukon. Hórihorgas férfi volt, vékony arccal, hátranyalt világos haja alatt apró, szúrós szemmel, áradt belőle az ocsmány, szadista lelkület, amelyet alig leplezett elegáns öltönye és kellemes, jól nevelt modora. Az, hogy ezúttal egyedül jött, semmi jót nem jelentett.

118

– Kellemes volt a pihenés? – kérdezte Nikot udvarias mosoly kíséretében. – Talán készen állsz rá, hogy elcsevegj velem egy kicsit. Ezúttal csak ketten leszünk, ha nem bánod. – Baszd meg – vetette oda neki Niko meghosszabbodott agyarán keresztül. – Nem én öltem meg Jakutot. Elmondtam, mi történt. A rossz fickót kaptátok el, seggfejek. Fabien kuncogva sétált az ágy mellé, onnan nézett le Nikora. – Semmi tévedés, Harcos. Én pedig személy szerint leszarom, te voltál-e, vagy sem, aki szétloccsantotta az Első Generációs agyvelejét. Fontosabb kérdéseket akarok feltenni neked. Olyan kérdéseket, amikre válaszolni fogsz, ha kedves az életed. Az, hogy ez a férfi tudja, ő a Rend tagja, még veszélyesebbé tette ittlétét. Ahogy a ravasz ragadozószemben csillogó gonoszság sem könnyítette meg kifejezetten. – Mit tud pontosan a Rend a többi, Első Generációs ellen elkövetett gyilkosságról? Nyikolaj összeszorított állkapoccsal némán bámult fel rá. – Azt hiszed, tehettek bármit, hogy megállítsátok őket? Azt hiszed, a Rend olyan erős és befolyásos, hogy megakaszthatjátok a kerék forgását, amely titokban már évekkel ezelőtt mozgásba lendült? – A vámpír szája groteszk mosolyra görbült. – Egyenként pusztítunk el benneteket, ahogy tesszük a megmaradt Első Generációsokkal is. Minden úgy történik, ahogy történnie kell, már nagyon régóta. A forradalom elkezdődött. Harag lobbant fel Nyikolajban, amikor felfogta, amit hallott. – Te szemét strici. Dragosszal vagy! – Aá... kezded végre megérteni – derült fel Fabien képe. – Elárulod a saját fajtádat, te átkozott, azt kezdem megérteni. Az udvarias modor álarca egyszeriben semmivé foszlott. – Azt akarom, hogy mesélj a Rend jelenlegi küldetéseiről. Kik a szövetségeseitek? Mit tudtok a gyilkosságokról? Mik a Rend tervei Dragosszal? Nyikolaj rávicsorgott. – Rohadj meg! Mondd meg a főnöködnek, hogy ő is megrohadhat! Fabien kegyetlen szeme összeszűkült.

119

– Túl sokáig éltél vissza a türelmemmel. Az ajtóhoz sétált, és egy kurta kézmozdulattal behívta a kint posztoló őrt. – Igen, uram? – Itt az idő. – Igenis, uram. Az őr bólintott, majd eltűnt, hogy egy pillanattal később visszatérjen. Egy itteni alkalmazottal egy keskeny ágyra szíjazott nőt toltak be a szobába. A nőt szintén benyugtatózták, és csupán kis vékony, ujjatlan kórházi hálóinget viselt. Mellette érszorító, csomó vastag tű és egy összetekert cső feküdt. Mi a büdös fenét akarnak ezekkel? De tudta a választ. Tudta abban a pillanatban, hogy az ápoló felemelte a nő ernyedt karját, és elszorította a karverőerét. Aztán következett a tű és a cső. Nyikolaj igyekezett nem odafigyelni a mellette zajló orvosi beavatkozásra, de érzékei a vér legenyhébb illatára is kigyúltak, akár a karácsonyi fények. Nyál gyűlt a szájában. Agyara megnyúlt a közeljövőben várható táplálkozás lehetőségétől. Nem akarta ennyire kívánni – nem így, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Fabien pontosan ezt akarja felhasználni ellene. Próbált nem tudomást venni szomjúságáról, de az egyre jobban gyötörte, válaszul a zsigeri indíttatásra, hogy táplálkozzon. Fabien és a szobában tartózkodó másik két vámpír sem volt immúnis a vérre. Az ápoló szakavatottan végezte a dolgát, az őr biztonságos távolságban maradt az ajtó mellett, Fabien pedig figyelte, ahogy a prédát felkészítik az etetéshez. Amikor minden készen állt, Fabien elbocsátotta az ápolót, és az őrt kiküldte a szoba elé posztolni. – Éhesek vagyunk, mi? – kérdezte Nikot, ahogy ketten maradtak. A csövet az egyik kezében tartotta, másik kezével pedig elzárta a szelepet, amely megindította a véráramlást a nő karjából. – Tudod, ez az egyeden módja a Vérszopók etetésének az elvonón. A vérbevitelt gondosan szabályozzák és számon tartják a képzett ápolók. Ha túl keveset kap a páciens, éhezik; ha túl sokat, felerősödik a függése. A vérszomj szörnyűséges dolog, nem gondolod? Niko rávicsorgott, irtózatosan szeretett volna felpattanni, és megfojtani Fabient. Minden erejével ezért küzdött, teljesen hiába. A nyugtató és az acélbilincs megtette a magáét.

120

– Megöllek – lihegte elfulladva az erőfeszítéstől. – Esküszöm, kinyírlak! – Nem – jött a válasz. – Te fogsz meghalni. Hacsak nem kezdesz most beszélni, ledugom ezt a csövet a torkodon, kinyitom a szelepet, és nem zárom el addig, amíg nem jelzed, hogy kész vagy az együttműködésre. Jézus Mária. Túladagolással fenyegette. Egy vámpír sem képes túl sok vért feldolgozni egyszerre. Ez szinte teljes bizonyossággal vérszomjhoz vezetne. Vérszopóvá válna, ami egyet jelent a nyomorúsággal, az őrülettel és a halállal. – Elkezdesz beszélni, vagy jöhet a cső? Niko nem volt hülye, hogy azzal áltassa magát, Fabien és a haverjai elengedik, ha kiköhög néhány információt a Rend taktikáiról és küldetéseiről. A pokolba, még ha sziklaszilárd garanciát kapna is, hogy a saját lábán eltávozhat, legyen átkozott, ha elárulja a testvéreit, hogy mentse a saját irháját. Hát akkor ennyi volt. Gyakran eszébe jutott, vajon hogy fogja beadni a kulcsot. Úgy képzelte, dicsőségesen fogja bevégezni, golyó- és repeszzáporban, miközben magával visz a sírba legalább egy tucat Vérszopót. Soha nem hitte, ilyen szánalmas véget szán neki a sors. Az egyetlen jó dolog benne, hogy legalább a Rend titkait nem adta ki. – Készen állsz rá, hogy elmondd, amit tudni akarok? – kérdezte újra Fabien. – Menj a picsába – tajtékzott Niko. – Te és Dragos egyenesen a pokol fenekére fogtok jutni! Fabien szeme villámokat szórt. Erőszakkal szétfeszítette Nyikolaj száját, és jó mélyre ledugta a torkába a csövet. Niko nyelőcsöve összehúzódott, de reflexe túl lassúnak és gyöngének bizonyult a testébe pumpált rengeteg nyugtatótól. Halk kattanás hallatszott, ahogy a nő karjára csatlakoztatott szelep kinyílt. Vér ömlött a torkába. Fuldokolni kezdett, megpróbálta elzárni a gégéjét, hogy ne juthasson le, de túl sok volt a vér – végtelen mennyiségben áramlott, gyors löketekkel érkezett a Forrás elszorított artériájából. Nikonak nem maradt más választása, le kellett nyelnie. Lejuttatta az első kortyot. Aztán a másodikat. Aztán már nem volt megállás.

121

Andreas Reichen a menedékbeli irodájában ült, átnézte a számlákat, elolvasta a reggeli e-maileket, mikor észrevette, egy levél várja Helenétől a bejövő postafiókban. A tárgy néhány szóból állt, pulzusa mégis felgyorsult tőle: találtam neked egy nevet. Kinyitotta az e-mailt, és átfutotta a rövid üzenetet. Elszánt felderítőmunka eredményeként Helenének sikerült megszereznie a vámpír nevét, akivel a klubból nemrég eltűnt lány mostanában randizgatott. Wilhelm Roth. Reichen kétszer is elolvasta, és lassan minden sejtjét átjárta a jeges felismerés, ahogy tudatáig hatolt a levél tartalma. Helene üzenete arra mutatott, hogy továbbra is gyűjti az információkat, és ahogy talál valamit, jelezni fog. Úristen. A nő nem ismerheti a vipera igaz természetét, amelynek a fészkébe nyúlt, Reichen viszont nagyon is tisztában volt vele. Wilhelm Roth a hamburgi Menedék vezetője, a vámpírtársadalom egyik legbefolyásosabb személyisége volt. Wilhelm Roth egy óriási gengszter, aki Reichen nagyon jól ismert, legalábbis a múltban. Wilhelm Roth vérkötelékre lépett Reichen egykori szerelmével – a nővel, aki magával vitte Reichen szívének egy darabját, amikor elhagyta a jómódú, második generációs vámpírért, aki mindent megadott neki, amit Reichen nem tudott. Ha Helene eltűnt alkalmazottját Rothtal hozták összefüggésbe, a lány mostanra minden bizonnyal halott. És Helene... szentséges egek. Már így is túl közel jutott a rohadékhoz, hogy megtudta a nevét. Ha még közelebb férkőzik hozzá, hogy több adathoz jusson róla... ? Reichen felkapta a telefont, és hívta a nő mobilját. Semmi válasz. Próbálta a belvárosi lakását is, és átkozódva csapta le, amikor a hangposta bekapcsolt. Túl korán volt még ahhoz, hogy Helene a klubban legyen, de azért ott is megpróbálta, szidva a nappalt, amiért nem mozdulhat ki a Menedékből, és nem beszélhet a nővel személyesen. Amikor az összes lehetőség becsődölt, gyorsan válasz e-mailt fogalmazott.

Ne csinálj semmit, ha Roth is benne van. Veszélyes! Hívj, ahogy megkapod ezt a levelet. Helene, kérlek... légy nagyon óvatos.

122

Orvosi műszereket szállító teherautó fékezett egy szerény, kétszintes téglaépület kapuja előtt, úgy negyvenöt percnyi autóútra Montreal szívétől. A vezető kihajolt az ablakon, és rövid számsort pötyögött az őrbódé oldalára rögzített elektronikus billentyűsoron. Egy-két pillanattal később a kapu kinyílt, a teherautó pedig begördült. Nyilván szállítási nap volt; mióta nemrég ideérkezett, Renata már a második járművet látta behajtani a jellegtelen helyszínre. A nap javarészét a városban töltötte, Lex kocsijában meghúzódva várta, hogy túl legyen a legrosszabb utórezgéseken. Már késő délutánra járt. Nem maradt sok ideje – csupán órák, míg lemegy a nap, és az éjszaka benépesül ragadozókkal. Nemsokára préda lesz belőle. Ki kellett használnia a fennmaradó rövid időt, ezért is találta magát egy különös épület mindentől távol eső, kamerával felszerelt kapujától nem messze Terrabonne városában. Sehol egy ablak, sehol egy jelzés az épületen. Bár nem lehetett benne teljesen biztos, ösztöne mégis azt súgta, Lex erről beszélt: a masszív tégla- és betontömbről a magánút végén – az elvonóról, ahová Nyikolajt vitték. Imádkozott, hogy az legyen, mert pillanatnyilag a Harcost tudhatta egyedüli szövetségesének vagy valami olyasminek, és ha vissza akarta kapni Mirát – ha volt egyáltalán valami esélye kilopni a fogva tartója kezéből –, tudta, egyedül semmire sem megy. Ami azt jelentette, először Nyikolajt kell megtalálnia, és reménykedni benne, hogy életben találja. És mi van akkor, ha a férfi halott? Vagy él, de megtagadja a segítséget? Vagy úgy dönt, megöli jogtalan letartóztatása fölött érzett dühében? Renata egyik lehetőségbe sem akart belegondolni. Legfőképp az ártatlan kislány miatt nem, akinek a biztonsága tőle függött. Úgyhogy várt és figyelt, latolgatta, hogyan juthatna át a biztonsági kapun. Újabb teherautó érkezett. Megállt, és Renata megragadta a kínálkozó alkalmat. Kiugrott Lex autójából, és görnyedve futásnak indult, egészen a jármű hátuljáig. Míg a sofőr beütötte a belépési kódot, felugrott a hátsó lökhárítóra. A rakodótér ajtaja be volt zárva, de belekapaszkodott a fogantyúba, és erősen tartotta magát, míg a kapu csörömpölve kinyílt, és a teherautó bedöcögött.

123

A hátsó bejárathoz kerültek, végigzötyögtek az aszfalton, amely egyenesen a két rakodórészhez vezetett. Renata felmászott a jármű tetejére, és lelapult, ahogy az megfordult, és az egyik üres dokkhoz tolatott. Amint megközelítették az épületet, bekapcsolt a mozgásérzékelő, és felhúzódott egy kapu. Senki nem várta a rakományt, amikor a napfény beragyogott a hangárszerű terembe, de ha a helyet valóban vámpírok irányították, pár perc alatt ropogósra sülne, aki ide merészkedett volna közülük. Miután a teherautó befarolt, a nagy kapu lassan visszaereszkedett. Egy pillanatra teljes sötétség borult rájuk, ahogy a napfény kint rekedt, és a mennyezeten lévő fénycsövek még épp csak kezdtek vibrálva életre kelni. Renata lekúszott a tetőről, és pont akkor ugrott le a hátsó lökhárítóról, amikor a sofőr kiszállt. Ebben a másodpercben a tér másik oldalán nyíló acélajtón egy izmos, sötét katonai stílusú egyenruhát viselő férfi lépett be. Az egyenruha ugyanolyan volt, mint amilyet azok az ügynökök viseltek, akiket Lex hívott, hogy fogják el Nyikolajt előző éjjel. A férfi derekán ott csüngött a félautomata fegyver is. – Hé, mizújs? – kiáltott oda a sofőr az őrnek. Renata a teherautó túlsó oldalához lopakodott, mielőtt még a vámpír vagy az ember észrevette volna. Tovább várt, hallgatva a nyíló lakat zörgését. Amikor az őr közelebb jött, üdvözölte a maga sajátos stílusában, enyhe mentális sokkot idézve elő nála, amitől az kissé meglepődött. Még egy adag nyakleves, és a pasas támolyogni kezdett. Aztán a halántékát dörzsölve élénk átkozódásba fogott. Az emberi sofőr felé fordult. – Hűha. Jól vagy, haver? Renata kihasználta a rövid közjátékot. Csendben keresztülvágott a széles termen, és besurrant az ajtón, amelyet a vámpír őrizetlenül hagyott. Elsuhant egy üres iroda mellett, amelyben a főkaput pásztázó monitorok álltak. Mögötte a folyosón kétfelé indulhatott: az a rész, amely elkanyarodott, úgy tűnt, az épület elejébe vitt, ha pedig tovább ment egyenesen, lépcső vezetett fel az első emeletre. A lépcsőt választotta. Rohanvást indult felé, elszáguldva az oldalra kanyarodó folyosórész mellett. Ahol egy másik őr állt. A rohadt életbe.

124

Meglátta a lányt. Bakancsos lépései egyre közelebbről hallatszottak. – Állj! – kiáltotta, kiérve a sarokra. – Ide tilos a belépés... Renata megpördült, és rámért egy kemény mentális csapást. Mialatt a fickó ott vonaglott a padlón, a lány elérte a lépcsősort, és felrohant az elsőre. Ahogy már nem először, újból elátkozta magát, amiért fegyver nélkül hagyta el a házat. Nem tékozolhatta el az erejét, mielőtt egyáltalán meggyőződne róla, Nyikolaj tényleg itt volt-e. Csak félgőzzel tudott működni; ahhoz, hogy teljesen magához térjen a Lexszel vívott reggeli küzdelemből, egész napi pihenésre lett volna szüksége. Ez sajnos nem volt kivitelezhető. Kikémlelt a lépcsőház megerősített üvegén, felmérve a terepet. Néhány fehér köpenyes vámpír sietett az egyik szoba felé, amely sok másikkal együtt a főfolyosóról nyílt. Túl sokan voltak ahhoz, hogy egymaga szembeszálljon velük, még akkor is, ha teljes kapacitáson tudott volna működni. Aztán volt még egy apró, elhanyagolható csekélység: a fegyveres ügynök a folyosó túlsó végében. Renata a lépcsőház falának dőlt, és fejét hátrahajtva csendesen káromkodott. Eljutott idáig, az igaz, de mi az istenből gondolta, hogy csak úgy behatolhat egy őrzött épületbe, és még meg is ússza élve? A válasz egyszerű: a kétségbeesés hajszolta bele. Az elszántság, amely nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy itt a vége. Nem volt más választása, mint belevetni magát a sűrűjébe. Egyenesen a tűzfészekbe, ha nem vezetett más út. Tűz, gondolta, ahogy megint kilesett a lépcsőházból induló folyosóra. A szemben lévő falon megakadt a szeme egy vörös tűzjelzőn. Talán mégis kínálkozik esély... Kilopakodott a lépcsőházból, és meghúzta a kart. Sziréna harsant, azonnali zűrzavart teremtve az épületben. A lány besurrant a legközelebbi betegszobába, és onnan figyelte az ápolók és orvosok fejvesztett futkározását. Amikor úgy tűnt, mindannyiukat lefoglalja a pánikolás, Renata elindult az üres folyosón, hogy szobáról szobára haladva felkutassa Nyikolajt. Nem volt nehéz rájönnie, hol lehet. Csupán egyetlen szoba előtt posztolt fegyveres ügynök. Az őr továbbra is a helyén állt, nem rendítette meg a hamis vészhelyzet, amely mindenki mást felbolygatott. Renata felmérte a fickó oldalán csüngő fegyvert, és csak remélni tudta, nem követ el óriási hibát.

125

– Hé – szólította meg könnyedén. Szélesen mosolygott, annak ellenére, hogy a pasas abban a szent pillanatban felhördült, és nyúlt is a revolveréért. – Nem hallod a vészriadót? Itt az ideje, hogy szünetet tarts. Hirtelen, jókora mentális csapást mért az őrre. Amint a termetes fickó a padlóra rogyott, a lány belesett mögötte a szobába. Egy szőke vámpír hevert az ágyhoz bilincselve meztelenül, ide-oda hánykolódva, minden erejével szabadulni akarva béklyóitól. Fajtáját jellemző testjelei, melyek beborították mellkasát, vaskos felkarját, és lekúsztak egészen a combjáig, élénk színekben pulzáltak, szinte életre kelve, ahogy a skarlátvörös és mély bordó különböző árnyalatait váltogatták egészen a legfeketébb feketéig. Arca alig emlékeztetett egy emberére, agyara és parázsló szeme egészen eltorzította. Lehetséges, hogy ez Nyikolaj? Renata először nem volt biztos benne. A férfi ekkor felemelte a fejét, és a vadul lángoló szempár a lányéba fúródott. Renata látta, hogy fellobban benne a felismerés és a nyomorúság, ami még ilyen távolságból is sütött belőle. Szíve összefacsarodott a megbánástól.

Úristen, mit tettek vele? Renata megragadta az öntudatlan hústornyot az ajtóban, és bevonszolta a szobába. Nyikolaj tovább kapálódzott az ágyon, miközben folyamatosan vicsorgott, és érthetetlen szavakat nyögött, már-már az őrület határán. – Nyikolaj – lépett az ágy mellé a lány. – Hallasz engem? Én vagyok az, Renata. Kiviszlek innen. Nem volt biztos benne, a férfi felfogta-e a szavait. Morogva és hörögve küzdött a fémbilincsekkel, ujjait hol kinyújtotta, hol ökölbe szorította a kezét, minden izma pattanásig megfeszült. Renata lehajolt, hogy elszedje az őrtől a kulcsokat. Ha már ott járt, elvette a pisztolyát is, majd káromkodva konstatálta, hogy az csak egy altatófegyver, alig féltucatnyi lövedékkel. – Hát, a koldus ne válogasson – dünnyögte a farmerja derekába süllyesztve a zsákmányt. Visszament Nyikolajhoz, és elkezdte kilakatolni a bilincseket. Amikor kiszabadította a kezét, megdöbbenve érezte, hogy a sajátját viszont satuba fogták.

126

– Tűnj el – förmedt rá kínlódva a férfi. – Ja, persze, pont ezért jöttem – replikázott vele a lány. – Engedj el, hogy ki tudjam nyitni a többi átkozott vackot is! Nyikolaj nagy levegőt vett, majd lassan, tagoltan sziszegte, hogy a lány hátán felállt a szőr. – Te... elmész... én nem. – Mi van? – rántotta ki a csuklóját felvont szemöldökkel a szorításból Renata, és áthajolt a férfin, hogy kinyissa a túloldali bilincset is. – Ne dumálj. Nincs sok időnk. Nyikolaj úgy megszorította a karját, hogy azt hitte, menten kettétörik. – Engem. Hagyj. Itt. – Nem tehetem. Szükségem van a segítségedre. A vadul parázsló borostyánszín szem mintha egyenesen keresztülhatolt volna rajta, tűzforrón, halálosan. A satuszorítás azonban enyhült. Nyikolaj visszahanyatlott az ágyra, ahogy megint úrrá lett rajta egy görcsös roham. – Azonnal megvagyunk – csitította a lány, fürgén kinyitva a többi lakatot. – Gyere. Segítek felállni. Talpra ráncigálta a férfit, aki még ekkor sem állt biztosan a lábán, nemhogy sebes iramú menekülésre legyen képes, amit a helyzet igencsak megkívánt. Felkínálta neki a vállát. – Támaszkodj rám, Nyikolaj – szólt rá. – Majd én viszlek. Most pedig nyomás. A férfi mormogott valami érthetetlent, miközben a lány a vállára lendítette a karját, és elindult. A lépcső felé igyekeztek. Nyikolaj nehézkesen mozgott, de csak néhányszor botlottak meg az úton. – Maradj itt – mondta Renata, amikor leértek a lépcső aljára. Leültette Nikot a legalsó fokra, és kirohant, hogy szabaddá tegye az útjukat a rakodórészig, ahol ő bejött. A folyosó végén álló iroda továbbra is üres volt. A bejárati ajtón túl viszont a sofőr még mindig elmélyült társalgást folytatott a biztonsági őrrel, aggodalmasan tárgyalták a körülöttük visítozó riasztók megszólalásának lehetséges okait. Renata kirobbant az ajtó mögül, kezében a csőre töltött altatópisztollyal. A vámpír gyorsan válaszolt a megjelenésére. Sebesen, sebesebben, mint ahogy a lány reagálni tudott volna, előkapta a fegyverét, és tüzelt. Renata mentális

127

sallert kevert le neki, de már csak azután, hogy égető forróság tépett a bal vállába. Megérezte a vér szagát, érzékelte a meleg folyadék csordogálását a karján. A fenébe – eltalálták! Oké, most aztán már tényleg bedühödött. Újból támadást indított a vámpír ellen, mire az térdre rogyott, kezéből kiesett a revolver. Az emberi sofőr sikoltva vetődött a teherautó mögé, mialatt Renata közeledés közben két nyugtatót lőtt a döglődőbe. Az még csak nem is nyikkant, úgy dőlt el. Renata megkerülte a járművet, és megtalálta a kormánynál kushadó sofőrt. – Jézusom! – sivította a férfi, ahogy előtte termett. Felemelt kézzel, krétafehér arccal hebegte. – Ó, istenítem! Kérem, ne öljön meg! – Nem fogom megölni – nyugtatta meg a lány, aztán combon lőtte egy altatólövedékkel. Most, hogy megszabadult mindkettőjüktől, visszairamodott Nyikolajért. Nem törődve a vállát mardosó kínnal, az érkezési oldalhoz támogatta Nikot, és belökdöste a teherautó rakodóterébe, ahol biztonságban lehetett a napfénytől. – Kapaszkodj meg valamiben – javasolta. – Rázós utunk lesz. Nem várta meg a választ. Gyorsan rázárta a raktér kétszárnyú ajtaját, rátolta a reteszt, elzárva a férfit a külvilágtól. Végül beugrott a vezetőfülkébe, és indított. Ahogy áttört a lehúzott ajtón, és végigdübörgött a kocsibejárón a szabadulás felé, azon töprengett, most épp megmentette-e Nyikolaj életét, vagy halálra ítélte mindkettőjüket.

128

Tizenhatodik fejezet A feje úgy lüktetett, mintha tamtamdobokat vertek volna benne. A folyamatos, ritmikus ütem majdnem megsüketítette, amikor sikerült végre magához térnie a végtelennek tetsző, öntudatlan alvásból. Mindene sajgott. A padlón fekszik? Hideg fém simult meztelen teste alá, és nehéz, teli kartondobozok verődtek a gerincének és vállának. Műanyag fólia volt fölé borítva, jobb híján, takaró helyett. Megkísérelte felemelni a fejét, de nem nagyon sikerült, túl gyengének érezte magát. Bőre bizsergett, tetőtől talpig lüktetett. Mintha kifacsarták és ledarálták volna, egész teste lázban égett. Szája kiszáradt, torka kapart. Iszonyú szomjas volt. Csak erre tudott gondolni, ez volt az egyetlen értelmes dolog, ami világosan mutatta az utat a fejében lévő zűrzavar közepette.

Vér. Krisztusom, hiszen majd elepedt érte. A szomjúság – a fekete, mindent elemésztő őrület – ott vibrált minden egyes felszínes, fogán keresztül szűrt levegővételében. Agyara megtöltötte a száját. Ínye fájón lüktetett, ahol az agyara előtört, pedig az már órákkal ezelőtt volt. Agya egy távoli, józan szeglete észlelte a hibát: a vámpírok agyara csak a legfelfokozottabb pillanatokban bújt elő, testük így reagált a prédára, és a szenvedély vagy harag érzésére. A koponyájában szűnni nem akaró dobolástól agyara még erősebben lüktetett. Ez a lüktetés volt az, ami felébresztette. És ami nem hagyta tovább pihenni. Valami nem stimmel, jött rá, ahogy felfeszegette a szemhéját, és körülnézett környezete túlságosan éles kontúrokkal megrajzolt, borostyánsárga fényben fürdő részletein. Apró, szűk hely. Levegőtlen. Egy dobozokkal zsúfolt doboz. És egy nő.

129

Minden más elhalványult, amikor tekintete rátalált a nőre. Hosszú ujjú fekete felsőben és sötét farmernadrágban, magzati pózban feküdt nem messze tőle, karját és lábát szorosan maga alá húzva-hajlítva. Állig érő, tintafekete haja az arcába omlott, eltakarva vonásait. Ismerte... legalábbis úgy érezte, kellene. Kevésbé tudatos énje csak annyit tudott, hogy a lány teste meleg és egészséges, továbbá védtelen. A levegőben finoman keveredett a szantálfa és eső enyhe illata. A vérének illata, súgta feléledő ösztöne. Velejéig ható bizonyossággal felismerte – ahogy a lányt is. Szájában nyál gyűlt a táplálkozás puszta gondolatára. A lehetőséggel párosuló szükség olyan erőt adott neki, amilyenről egy perce még álmodni sem mert. Csöndesen feltornázta magát a padlóról, és felguggolt, majd letérdelt, és a combján ülve, félrehajtott fejjel nézte az alvó nőt. Közelebb kúszott, akár a vadállat a prédájához, míg végül már ott kuporgott fölötte. Borostyán izzású szeme lágy sárga fényben fürdette a lány testét, ahogy mohón végiggusztálta. Az a szűnni nem akaró dobolás pedig felerősödött, olyan erősen vibrált, hogy meztelen talpában érezte az ütemét. Majd széthasadt a feje tőle, egyetlen dolog felé irányítva a figyelmét. Közelebb és közelebb húzta a heverő testhez. Aztán még közelebb. A lány pulzusa vonzotta ennyire ellenállhatatlanul. Lenézve rá látta a nyaka oldalán finoman lüktető eret, szívdobbanásai szabályos ritmusában. Egyenletesen. Erősen. Oda akarta belemélyeszteni az agyarát. Torokhangú morajlás – a saját torkából feltörő morgás – törte meg a csendet. A nő mocorogni kezdett alatta. Szemhéja felpattant, tekintetébe meglepődés, majd riadalom költözött. – Nyikolaj. A név először semmit nem mondott neki. Annyira vastagon ülte meg az agyát a köd, annyira csak a szomjúság töltötte be minden gondolatát, hogy semmi egyébre nem volt képes összpontosítani. Ez nem egyszerűen csupán a sürgető vágy volt, hogy táplálkozzon. Sokkal több annál – kielégíthetetlen, kényszeres függőség. A biztos kárhozat.

Vérszomj.

130

A szó úgy suhant keresztül éhező agyán, akár egy fantom. Hallotta, és ösztönösen tudta, hogy rettegnie kell tőle. Mielőtt azonban teljes mélységében felfoghatta volna, mit jelent mindez, szellemként már tova is röppent a fejéből, vissza a homályba, ahonnan jött. – Nyikolaj – szólalt meg újra a nő. – Mióta vagy ébren? A hangja valahogy ismerősen csengett, különös módon megnyugtatta, de még mindig nem tudta hova tenni. Semminek nem volt értelme. Csak a lány csábítóan lüktető nyaki ütőerének volt értelme, és a mardosó éhségnek, amely arra késztette, hogy vegye el, amire szüksége van. – Itt biztonságban vagy – folytatta a lány. – A teherautó rakodórészében vagyunk, amit az elvonóból fújtam meg. Meg kellett állnom, hogy pihenjek egy kicsit, de most már indulhatunk tovább. Nemsokára besötétedik. Állandó mozgásban kell lennünk, nehogy ránk találjanak. Mialatt a lány beszélt hozzá, emlékképek villantak be a férfi memóriájába. Az elvonó. Fájdalom. Kínzás. Kérdések. Egy Fabien nevezetű vámpír. Akit meg akart ölni. És ez a bátor nő... ő is ott volt. Hihetetlen módon segített neki megszökni.

Renata. Igen. Még a nevét is tudta. Azt nem sejtette, miért jött el érte, és miért akarta megszöktetni. Nem is számított. Már elkésett vele. – Kényszerítettek – krákogta, a hangja mintha nem is őhozzá tartozott volna, a hangok száraz földgöröngyként buktak elő a torkából. – Túl sok vér. Kényszerítettek, hogy igyam meg... A lány rábámult. – Hogy érted azt, hogy kényszerítettek? – Próbáltak... túladagolni. Függőséget okozni. – Vérfüggőséget? A férfi esetlenül bólintott, aztán köhögni kezdett, amitől fájdalom nyilallt a mellkasába. – A túl sok vér... Vérszomjhoz vezet. Kérdéseket tettek fel... azt akarták, hogy eláruljam a Rendet. Megtagadtam, úgyhogy... megbüntettek. – Lex mondta, hogy meg fognak ölni – mormolta Renata. – Nyikolaj, nagyon sajnálom.

131

Felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a férfit. – Ne – mordult fel, elkapva a lány csuklóját. A lány levegő után kapott, és próbálta magát kiszabadítani. A férfi nem engedte el. Renata meleg bőre égette az ujjait és a tenyerét, ahol összeértek. Érezte a lány csontjainak és izmainak minden rándulását, a karjában sebesen áramló vér zubogását. Olyan könnyű lenne a szájához emelnie azt a kecses csuklót. Olyan jó lenne maga alá gyűrni a lányt, és eszméletvesztésig kortyolni a vérét. Pontosan látta, melyik pillanatban váltott a lány csodálkozása ijedtségbe. A pulzusa száguldani kezdett. A bőre megfeszült rákulcsolódó keze alatt. – Engedj el, Nyikolaj. A férfi nem engedelmeskedett, a benne lakozó fenevad azt mérlegelte, a csuklón vagy a nyakon kezdje-e. Nyáladzani kezdett, agyara alig várta, hogy átszakíthassa a puha bőrt. Máshogyan is vágyott a lányra. Nem rejthette el merevedését. Tudta, hogy vérszomj vezérli, de attól még nem lett kevésbé veszélyes. – Engedj el – szólt újból Renata, és amikor végül a férfi így tett, hátrafelé bukdácsolt, el a közeléből, amennyire csak lehetett. Nem juthatott messzire. Teli ládák zárták közre minden oldalról, mögöttük pedig a raktér fala következett. Óvatos, akadozó mozdulataiban a ragadozó megérezte a gyengeséget. Fájdalmai voltak? Ha igen, a szemében nyoma sem volt. A halvány tekintet hidegen, dacosan állta a nézését. A férfi lepillantott, és vad lázban égő szeme megállapodott a rá szegezett pisztoly fényes csövén. – Rajta – dörmögte. A lány a fejét rázta. – Nem akarlak bántani. Szükségem van rád, Nyikolaj. Ezzel egy kissé elkéstél, gondolta a férfi. Bár Renata megszabadította a purgatóriumból, ő már belekóstolt a pokolba. Az egyetlen kiút az éhezés volt, a függőség ki nem elégítése, hogy ne hatalmasodhasson el rajta a kór. Nem tudta, elég erős-e hozzá, hogy küzdjön a szomjúság ellen. És biztos, hogy nem lesz elég erős, ha a lány a közelében marad. – Tedd meg... kérlek. Fogalmam sincs, mennyi ideig bírom még...

132

– Niko... A benne rejtőző vadállat nem bírta tovább. Üvöltve kivicsorította az agyarát, és a lánynak ugrott. A következő pillanatban mintha villámcsapás érte volna, minden nyomora megszűnt, és beleúszott a csöndbe.

Renata visszarogyott a sarkára, az altatópisztolyt még mindig a kezében tartotta. A szíve vadul vert, a gyomra továbbra is felfele kívánkozott a torkában, miután Nyikolaj, óriási agyarát ráfenve, felé lódult. A vámpír most szanaszét dobott végtagokkal a padlón hevert, mozdulatlanul, leszámítva felületes és nehézkes lélegzetvételeit. Viharosan örvénylő testjeleit leszámítva, lehunyt szemével, zárt szája mögött megbúvó, láthatatlanná vált agyarával senki nem mondta volna, ugyanaz a brutális kreatúra, aki az imént majdnem kitépte a gigáját. A francba. Mi az ördögöt keresett itt? Mi a fenét gondolt, amikor szövetkezett egy vámpírral, tényleg azt képzelte, megbízhat egy ilyenben? Első kézből tudta, milyen árulók – hogy egy pillanat leforgása alatt halálosan veszedelmesekké válhatnak. Most is meghalhatott volna. Volt egy másodperc, amikor komolyan hitte, itt a vég. De hát Nyikolaj próbálta figyelmeztetni. Nem akarta bántani; látta a kínlódást a szemében, hallotta megtört hangjában, közvetlenül mielőtt a torkának ugrott volna. Igenis különbözött a többiektől. Ismerte a becsületet, amit a lány meggyőződése szerint fajtája még hírből sem ismert, lévén hogy tapasztalata eddig csupán Szergej Jakutra, Lexre és a szolgáikra terjedt ki igazán. Nyikolaj nem tudhatta, hogy a lány fegyvere nem igazi lőszert tartalmazott, mégis kiprovokálta, hogy rálőjön. Rimánkodott érte. Renata megélt már egyet s mást, de nem találkozott ilyen mérvű kínlódással és szenvedéssel. És azért imádkozott, hogy soha ne is legyen benne része. A vállsebe pokolian égett. A heves fizikai igénybevétel hatására újra vérezni kezdett, jobban, mint eddig. Legalább a golyó tisztán távozott belőle. A csúnya lyuk viszont, amelyet hátrahagyott, orvosi beavatkozást igényelt volna, csakhogy a közeljövőben nemigen lesz szerencséje ilyesféle luxushoz.

133

De az sem tűnt bölcs dolognak, hogy Nyikolaj mellett maradjon, pláne amíg vérzik, és amíg az egyetlen dolog, ami távol tartja a pasast az ő nyakától, az a belelőtt utolsó adag nyugtató. Az altatópisztoly kiürült. Lassan leszállt az éj, meglőtték, vérzett, mindezt a gyönyört pedig megkoronázta a küszöbönálló agónia, amely mentális hadviselésének természetes következménye volt. Ami pedig az ellopott járgányban való dekkolásukat illette, olyan volt, mintha egyenesen célkeresztet festettek volna a hátukra. El kellett passzolnia a teherautót. Aztán találnia kellett egy biztonságos rejtekhelyet, ahol összefoldozhatta magát, mielőtt továbbnyomultak. Nyikolaj csak hab volt a tortán. Még nem akart róla teljesen lemondani, de jelen állapotában nem sok hasznát vehette. Ha meg tudna szabadulni kínzatása borzalmas utóhatásaitól, akkor talán van remény. És ha nem...? Ha nem, akkor sokkal több becses időt vesztegetett el annál, amennyire most hajlandó volt akár gondolni is. Óvatosan kimászott a raktérből, majd bereteszelte az ajtót maga mögött. A nap már lement, gyors iramban sötétedett. A távolban Montreal fényei sziporkáztak. Mira valahol ott van a városban. Tehetetlenül, egyedül... rettegve. Bemászott a vezetőfülkébe, és beindította a motort. Visszakanyarodott a város felé, bár maga sem volt biztos benne, pontosan hova is tart, amíg egyszerre csak ismerős pályán találta magát. Soha nem gondolta, hogy egyszer visszatér. Legalábbis nem így, az biztos. A régi környék nem sokat változott az utóbbi két évben, amióta elment innen. Zsúfolt, lerobbant bérházak és szerény, a második világháború után épült házikók szegélyezték az alkonyati utcát. Néhány srác jött ki épp a sarki kisboltból, és megnézték maguknak az orvosi segédeszközöket szállító teherautót, ahogy Renata elhajtott mellettük. Egyiküket sem ismerte fel, ahogy a kiégett, semmibe meredő felnőtteket sem, akik hazafelé sétáltak ezen a gyászos környéken. Renata nem ismerős arcokat keresett errefelé. Csak egyvalakit szeretett volna nagyon megtalálni.

134

Egyetlen személyt, akiben bízhatott, aki segíteni tudott neki, és nem kérdezett sokat. Ahogy lefékezett egy aprócska sárga faház előtt, melyhez rózsaszín rózsalugas vezetett, furcsa szorítást érzett a mellkasában. Jack még mindig itt élt; Anna imádott virágai, amelyek elégedetten hozták gyönyörű bimbóikat, elegendő bizonyítékot szolgáltattak erre. Akárcsak a kis kovácsoltvas tábla, amelyet Jack saját kezűleg készített és akasztott ki a bejárati ajtó mellé, és amely büszkén hirdette, hogy a vidám házikó az Anna-lak. Renata leállította a motort a járda mellett, és csak nézte a fiatalok számára fenntartott menedékházat, amelyhez annyiszor eljött régen, de sohasem lépte át a küszöbét. Odabent égett a villany, hívogató, aranysárga fény ömlött az utcára. Bizonyára közeledett a vacsoraidő, mert a nagyméretű ablakon keresztül Renata látta, amint két tizenéves – Jack pártfogoltjai, bár ő szívesebben hívta őket a „gyerekeinek" – épp megteríti az asztalt. – Hogyaza – lehelte, majd behunyta a szemét, és fejét a kormánynak támasztotta. Nem volt ez így jó. Nem kellett volna idejönnie. Nem most, ennyi idő után. Nem az előtte álló gondokkal-bajokkal a vállán. És határozottan nem a raktérben magával hurcolt problémájával. Nem, egyedül kellett megbirkóznia ezzel. Indítsd be a motort, fordulj meg, és küzdj. A rohadt életbe, hiszen nem először volt ilyen helyzetben. Nyikolaj azonban rossz bőrben volt, és ő sem állt igazán a helyzet magaslatán. Nem tudta, meddig bír így vezetni. – 'Stét – az eltéveszthetetlen, barátságos, texasi módra vontatott hanghordozású köszöntés közvetlenül mellőle hangzott, a letekert ablakban. Nem látta a férfit közeledni, de most már nem tudott kitérni előle. – Segíthetek... esetleg... valamiben... Jack hangja elhalt, amikor Renata felemelte a fejét, és felé fordította az arcát. A férfi bőre kicsit szürkébb volt, mint ahogy emlékezett rá, katonásan rövidre nyírt haja megritkult, arca és álla kissé kikerekedett, mióta utoljára látta. De továbbra is ugyanaz a joviális mackó maradt, több mint száznyolcvan centi magas és tankszerű testfelépítésű, annak ellenére, hogy jócskán elmúlhatott már hetven. Renata remélte, hogy a grimasz, amelyre futotta tőle, mosolynak látszott.

135

– Szia, Jack. A férfi csak bámult rá – egész pontosan csak tátogott. – Hű, azannya – ingatta lassan a fejét. – Ezer éve, Renata. Reméltem, hogy jó életed van valahol... Amikor egyszer csak nem jöttél többé pár évvel ezelőtt, aggódtam, talán... – szakította félbe saját magát, régi, ismerős vigyorát villantva a lányra helyette. – Nos, a fenébe is, nem számít, miért is aggódtam, mert itt vagy. – Nem maradhatok – bukott ki Renátából, megmarkolva a kulcsot az indítóban, készen arra, hogy elfordítsa. – Nem kellett volna eljönnöm. Jack homloka ráncba szaladt. – Két év után végre találkozunk, felbukkansz a semmiből, csak hogy közöld, nem maradhatsz? – Sajnálom – mormolta a lány. – Mennem kell. A férfi kezét a lehúzott ablakra tette, mintha ténylegesen vissza tudná tartani. A lány a barnára cserzett kézre nézett, amely oly sok gyereket húzott ki a bajból Montreal utcáin – ugyanaz a kéz, amely hazája dicsőségét szolgálta több mint négy évtizeddel ezelőtt, és amely manapság a rózsalugast gondozta és védte, mintha az az aranynál is becsesebb lenne számára. – Mi folyik itt, Renata? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, bízhatsz bennem. Jól vagy? – Persze – felelte a lány. – Ja, én jól vagyok, tényleg. Csak erre jártam. Az öreg tekintete elárulta, hogy ezt egy pillanatig sem vette be. – Valaki más van bajban? A lány megrázta a fejét. – Miből gondolod? – Mert régen is csak ezért jöttél el hozzám. Sohasem magad miatt, bármilyen személyes problémád volt is. – Most más a helyzet. Ebbe nem lenne szabad belekeveredned... – Beindította a teherautót. – Kérlek, Jack... felejtsd el, hogy láttál ma este, rendben? Ne haragudj. Tényleg mennem kell. Amint sebességbe tette a váltót, hogy elinduljon, Jack erős keze megragadta a vállát. Nem durván, de ő a legfinomabb érintésre is ki tudott volna ugrani a bőréből. Beharapta az ajkát, ahogy a fájdalom végighullámzott rajta. – Te megsebesültél – szaladt össze a drótszerű ősz szemöldök.

136

– Semmiség. – Semmiség a fenét. – Jack kinyitotta az ajtót, és fellépett a fülkéhez vezető lépcsőre, hogy megvizsgálhassa a lányt. Amikor meglátta a vért, cifrát káromkodott. – Mi történt? Megkéseltek? Valami állat elkapott a teherautódért vagy a rakományodért? Hívtad már a zsarukat? Jesszusom, ez lőtt sebnek tűnik, és jó ideje vérezhetsz már... – Jól vagyok – erősködött Renata. – Ez nem az én kocsim, és semmi olyasmi nem történt, amire gondolsz. – Akkor mindent elmesélhetsz útban a kórház felé. – Fellépett a sofőrfülkébe, és intett a lánynak, hogy csússzon arrább. – Mássz át. Én vezetek. – Jack – tette Renata a kezét a férfi izmos, inas felkarjára. – Nem mehetek sem kórházba, sem a rendőrségre. És nem vagyok egyedül. Van valaki a raktérben, és ő is rossz állapotban van. Nem hagyhatom magára. A férfi elbizonytalanodva nézett rá. – Valami törvénybe ütközőt műveltél, Renata? A lány kacaja kissé gyengére sikerült, olyan dolgokról beszélt, amiket ő nem mondhatott ki. Olyanokról, amikről a férfi nem tudhatott, és hétszentség, hogy nem is hitt volna el, ha beszél neki róluk. – Bárcsak a törvény lenne a legnagyobb gondom. Veszélyben az életem, Jack. Ennél többet nem mondhatok. Nem akarlak belekeverni. – Segítségre van szükséged. Nekem csak ez a fontos. – A férfi arca megkeményedett, és a ráncokon és a gyérülő ősz hajon túl a lány meglátta benne az örök tengerészgyalogost, aki volt oly sok évvel ezelőtt. – Gyertek be, és kerítek neked és a barátodnak helyet, ahol lepihenhettek. És csinálunk valamit a válladdal is. Gyerünk, rengeteg szoba van a házban. Engedd, hogy segítsek – legalább most az egyszer, Renata, engedd, hogy segítsenek rajtad. A lány annyira vágyott erre, hogy az már valósággal fájt, ott bent jó mélyen, amit már réges-rég eltemetett magában. De túl kockázatos volt Nyikolajt nyilvános helyre vinni, az ő számára is, és bárki másnak, aki a közelébe kerülhet. – Mehetnénk máshová is a házon kívül? Valami csendes helyre, ahol nincs akkora nyüzsgés. Akármi megteszi. – Van egy kis lakás hátul, a garázs felett. Mióta Anna elment, leginkább csak tárolásra használom, de oda nyugodtan mehettek. – Jack kiugrott a

137

vezetőfülkéből, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen a kiszállásnál. – Menjünk is be mindhárman, hogy megvizsgálhassam végre azt a sebet. Renata lelépett a járdára. Hogy fogják bevinni Nyikolajt? Abban biztos lehetett, hogy a vámpírnál még hat a nyugtató, ami hasznos, hogy inkognitóban maradhasson, de nincs az az isten, hogy Jack ne találná a meztelen, vérrel borított, agyba-főbe vert és eszméletlen férfit picurkát különösnek. -A... a barátom nagyon rosszul van, és nem hiszem, hogy egyedül képes lenne talpra kecmeregni. – Nem egy fickót cipeltem már ki a dzsungelből a hátamon – felelte Jack. – A vállam talán kissé hajlott, de azért még elég széles. Majd én gondoskodom róla. Ahogy együtt a raktér ajtajához sétáltak, Renata még hozzátette: – Van itt még valami, Jack. A járgány. El kéne tüntetni. Mindegy, hova, de minél előbb. A férfi kurtán bólintott. – El lesz intézve.

138

Tizenhetedik fejezet Amikor Nyikolaj magához tért, csodálkozott, hogyhogy nem halt meg. Borzasztóan érezte magát, szemét csak lassan bírta kinyitni a sötétben, és izmai sem akartak egyből engedelmeskedni, ahogy próbálta felmérni a saját fizikai állapotát. Emlékezett a vérre és az agóniára, a letartóztatásra és a kínzatásra annak a Fabien nevű rohadéknak a kezében. Emlékezett a rohanásra – illetve, hogy valaki rohant mellette, míg ő csak bukdácsolt és botladozott nagy igyekeztében, hogy egyáltalán talpon maradjon. Emlékezett az őt körülölelő sötétségre, a hideg fém érintésére, és a fejében szűnni nem akaró dobolásra. Azután halványan körvonalazódott előtte a rászegezett pisztoly képe. A pisztolyé, amely el is sült az ő parancsára. Renata. Ő tartotta a fegyvert. Ráirányította a csövét, hogy megelőzze az ő vadállati támadását. Miért nem ölte meg, ahogy kérte? Ha már itt tartunk, először is miért jött el érte az elvonóba? Nem fogta fel, hogy őt is kinyírhatják vele együtt? Dühös akart lenni a lányra, hogyan lehetett ilyen felelőtlen, de az esze azt súgta, átkozottul hálás neki, amiért egyáltalán még lélegzik. Még ha pillanatnyilag csak lélegzésre futja is az erejéből. Nyögve megfordult, a raktér hideg és kemény padlójára számítva. Ehelyett viszont puha matracon feküdt, feje alatt párna dudorodott. Meztelenségét könnyű gyapjútakaró fedte. Mi a franc? Hová került? Ülő helyzetbe tornázta magát, mire egyből felfordult a gyomra. – Bassza meg – dünnyögte zúgó fejjel. – Jól vagy? – Renata itt volt vele. Először nem látta, de a lány ekkor felállt a viharvert székből, amelyen eddig üldögélt. Odasétált az ágyhoz. – Hogy érzed magad?

139

– Szarul – hörögte alig forgó, megdagadt nyelvvel, kiszáradt szájjal Nyikolaj. Hunyorogni kezdett, amikor a lány felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló kis olvasólámpát. – Jobban nézel ki. Sokkal jobban, ami azt illeti. A szemed a régi, az agyarad pedig visszahúzódott. – Hol vagyunk? – Biztonságban. Niko körülnézett az eklektikusan telezsúfolt helyiségben: össze nem illő bútorok, az egyik fal mellett feltornyozott, lomokkal teli tárolódobozok és ládák, két iratszekrény közé támasztott jó pár, a munkamenet különböző fázisaiban félbehagyott festmény, egy zsebkendőnyi fürdőszoba virágmintás törülközőkkel és érdekes, lábakon álló káddal. De amitől végre tényleg leesett a tantusz, az a szoba túlsó végén, az ággyal szemben lévő, sötétítőmentes ablak volt. Jelenleg szurokfekete éjszaka volt az üveg túloldalán, de reggelre elönti a szobát az UV-fény. – Emberi lakóhelyen. – Eszébe sem jutott vádaskodni, pláne hogy az ő hülyesége miatt kerültek ilyen helyzetbe. – Hol a pokolban vagyunk, Renata? Mi folyik itt? – Kutya rossz bőrben voltál. Nem lett volna biztonságos továbbutazni a teherautóval, amikor valószínű volt, hogy az Ügynökség, Lexszel karöltve a nyomunkba ered, ahogy lemegy a nap... – Hol vagyunk? – követelt választ Niko. – Egy csavargó kölykök számára fenntartott menedékházban – Anna-lak a neve. Ismerem a vezetőjét. Vagyis ismertem... még régről. – Különböző érzelmek hullámzottak át az arcán. – Jack jó ember, megbízható. Itt biztonságban vagyunk. – De ember. – Igen. Kurva jó. – És tudja, mi vagyok? Látott engem... úgy? – Nem. Amennyire tudtalak, letakartalak a teherautóból szerzett műanyag ponyvával. Jack segített felhozni ide, de még ki voltál ütve a beléd lőtt nyugtatótól. Azt adtam be neki, azért nem vagy magadnál, mert nagyon beteg vagy.

140

Altató. Ez legalább megmagyarázza, miért nem halott. – Nem látta sem az agyaradat, sem a szemedet, és amikor a glifjeidről kérdezett, azt mondtam, tetoválások. – Renata az éjjeliszekrényre tett, összehajtogatott pólóra és fekete melegítőnadrágra mutatott. – Hozott neked néhány ruhát. Miután eltüntette a teherautót, néz rád való cipőt is. Van pipereholmi a fürdőszobában – direkt az újonnan érkezőknek. Csak egy tiszta fogkeféje van, remélem, nem bánod, hogy meg kell osztoznunk rajta. – Jézusom – szisszent fel Niko. Percről percre kétségbeejtőbbé vált a helyzet. – Ki kell jutnom innen. Lelökte magáról a takarót, és felragadta az odakészített ruhákat. Képtelen volt megállni a lábán, ahogy próbálta magára húzkodni a műszálas nadrágot. Hátrazuhant, meztelen fenekével nagyot huppant az ágyon. A feje eszméletlenül zúgott. – A jó életbe! Jelentést kell tennem a Rendnél. Gondolod, hogy a jó öreg Jack haverodnak van számítógépe vagy mobilja, amit kölcsönvehetnék? – Hajnali két óra van – mutatott rá Renata. -A házban mindenki alszik. Mellesleg arról sem vagyok meggyőződve, képes vagy-e lemenni a garázsig a lépcsőn. Még pihenésre van szükséged. – Leszarom. Azonnal indulnom kell Bostonba. – Továbbra is az ágyon ücsörögve felhúzta a melegítőt, felrántotta a csípőjére, és szorosabbra húzta a madzagot az XL-es méretű ruhadarab derekán. – Már így is túl sok időt vesztegettem. Szükségem lesz valakire, aki eljön értem, és hazavonszolja a szaros seggem... Renata hirtelen megfogta a kezét, érintése meglepetésként érte a férfit. – Nyikolaj. Valami történt Mirával. Soha ezelőtt nem hallott komolyság csengett a hangjában. Aggódott – halálosan aggódott –, és ismeretségük óta Niko most először látott repedést a mindenkor és mindenki előtt törhetetlennek és acélosnak mutatkozó külsőjén. – Mira veszélyben van – folytatta. – Magukkal vitték, amikor érted jöttek a házba, hogy elszállítsanak. Lex egy Fabien nevű vámpírral küldte el. El... eladta neki. – Fabien. – Niko lehunyt szemmel káromkodott. – Akkor talán mostanra már halott.

141

A Renátából feltörő zokogás váratlanul érte. A fájdalmas kitörés hallatán érzéketlen seggfejnek érezte magát hangosan kimondott, borúlátó gondolataiért. A kemény, erős és mindenkitől független Renatat különlegesen gyengéd szálak fűzték ahhoz az ártatlan, figyelemre méltó kislányhoz. – Nem halhat meg – válaszolta fásult hangon, ám tágra nyílt szeme vad kétségbeesésről árulkodott. – Fogadalmat tettem neki, fel tudod ezt fogni? Megígértem, hogy nem engedem, hogy bántódása essék. Komolyan gondoltam. Gyilkolni is hajlandó vagyok érte, Nyikolaj. Meg is halnék érte. A férfi hallgatta, és isten látta lelkét, mélyebben átélte a fájdalmát, mint azt a lány valaha is sejthette. Egyszer kisfiúként ugyanilyen ígéretet tett az öccsének – Krisztusom, olyan nagyon régen volt már –, és majdnem belepusztult, amikor cserbenhagyta. – Hát ezért jöttél utánam az elvonóba – kapcsolt végre. – Azért vitted vásárra a saját bőrödet, hogy kihozz onnan, mert azt remélted, segítek, hogy megtaláld? A lány nem felelt, csak egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig meredt rá némán. – Vissza kell kapnom, Nyikolaj. És nem hiszem... nem vagyok biztos benne, hogy egyedül is menne. Niko rá akarta vágni, hogy nem érdekli egy elveszett kislány sorsa, semmi köze hozzá. Különösen nem azután, amit a szemétláda Fabien jóvoltából át kellett élnie abban a remek intézményben. És amikor a Rendnek egyéb, fontosabb elintéznivalói is akadtak. Élet-halál kérdése ügyek, vérre menő küzdelmek, mentsük-meg-a-világot és ehhez hasonló baromságok. Amikor azonban kinyitotta a száját, hogy elmondja mindezt, rájött, nincs szíve Renata arcába vágni az igazságot. – Hogy van a vállad? – kérdezte inkább helyette a sebre mutatva, amelyből pár órája még ömlött a vér a teherautó rakterében, és amely majdnem porig rombolta addigra már amúgy is gyenge önkontrollját. Első ránézésre most már sokkal jobban nézett ki: tiszta fehér gézzel volt átkötve, és enyhe fertőtlenítőszagot árasztott. – Jack befoltozott – jött a válasz. – Egészségügyis volt a tengerészgyalogosoknál Vietnamban.

142

Niko látta, ahogy a lány arca ellágyul, miközben a fickóról beszél, és azon töprengett, miért is érzi a féltékenységnek azt az aprócska nyilallását, különösen, hogy az említett katonai szolgálat ténye már önmagában azt jelezte, Jack barátunk jócskán benne jár a nyugdíjas korban. – Szóval tengerészgyalogos, mi? És hogy került egy montreali ifjúsági menedékhely élére? Renata kissé szomorúan mosolygott. – Jack szerelmes lett egy idevalósi lányba, Annába. Összeházasodtak, megvették ezt a házat, és itt éltek több mint negyven évig... Anna haláláig. Egy rablás közben ölték meg. A csöves kölyök, aki leszúrta a táskájáért, be volt heroinozva. A következő adagjához kellett a pénz, de csak kábé öt dollárt zsákmányolt apróban. – Úristen – suttogta Nyikolaj. – Remélem, a kis köcsög nem úszta meg. Renata megrázta a fejét. – Elkapták, és elítélték, de felakasztotta magát, mialatt a tárgyalásra várt a cellájában. Jack egyszer elmesélte, hogy amikor meghallotta a hírt, akkor határozta el, tenni fog valamit azért, hogy segítsen megakadályozni az Annáéhoz hasonló értelmetlen haláleseteket, és hogy megmentse a kölyköket az elkallódástól. Létrehozta a menedékházat – az Anna-lakot –, amely minden rászoruló számára nyitva áll, a kölyköknek meleg ételt ad, és az érzést, hogy tartoznak valahová. – Úgy látom, Jack igazán nagyvonalú ember – jegyezte meg Niko. – Sokkal megbocsátóbb, mint amilyen én tudnék lenni. Idegi késztetést érzett, hogy megérintse a lányt, hogy ujjai a bőrét simítsák. Többet akart megtudni róla, a Szergej Jakut előtti életéről. Sejtette, hogy Renata semmit nem kapott könnyen az életben. Ha pedig Jack mellette állt az úton, a legmélyebb tisztelettel tartozott neki. És ha Renata megbízott benne, akkor ő is. Fohászkodott érte, hogy Jack valóban az legyen, akinek a lány hiszi. Végzetes lenne, ha csalódnia kellene benne. – Hadd nézzem a vállad – váltott örömmel témát. Amikor a lány felé indult, az habozni látszott.

143

– Biztos, hogy tudod kezelni a helyzetet? Mert nincs több altatólövedékem, és nem tűnik túl sportszerűnek mentálisan leteríteni egy vámpírt a te állapotodban. Ez vicc akart lenni? Önkéntelenül felnevetett, váratlanul érte a lány viccelődése, pláne pillanatnyi szorongatott és kínos helyzetükben. – Gyere ide, hadd lássam, mit alkotott Jack. Renata előrehajolt, hogy könnyebb hozzáférést engedjen a vállához. Niko lehámozta róla a puha gyapjútakarót, amelybe be volt bugyolálva, hagyta, hogy a lágy anyag lecsússzon a karján. Annak ellenére, hogy nagyon óvatosan emelte fel a kötést, hogy megvizsgálja alatta a kitisztított, összevarrt sebet, érezte, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát, megrezzen az érintésétől. Tökéletesen nyugodt maradt, mialatt Niko finom mozdulatokkal átvizsgálta a válla mindkét oldalát. A vérzés szivárgássá szelídült, de még ennek a vékonyka vérpataknak a látványa is érzékenyen érintette. A vérszomjat már kiheverte, de attól még vámpír maradt, és Renata édes, esővel keveredő szantálfaillata továbbra is elbódította, különösen ilyen közelségből. – Összességében jól néz ki – dörmögte, kényszerítve magát, hogy arrább húzódjon. Visszahúzta a kötést a helyére, és visszaült az ágy szélére. – A kimeneti seb azért még mindig elég csúnya. – Jack szerint szerencsém volt, hogy egyenesen átment rajtam anélkül, hogy csontot ért volna. Niko felmordult. Inkább az a lány szerencséje, hogy egy Első Generációssal lépett vérkötelékre. Szergej Jakut lehetett akármilyen rohadt, semmirekellő szarházi, de elsőrangú vámpírvére semmi máshoz nem hasonlíthatóan meggyorsította a lány gyógyulását. Tulajdonképpen csodálkozott is, miért tűnt a lány ennyire fáradtnak. Bár meg kellett adni, bárhonnan nézte is, hosszú éjszaka állt mögöttük, és a szeme alatt sötétlő karikák alapján Renata semmit nem aludt. Nem is evett. A közeli fém kártyaasztalkára helyezett tálcányi étel is érintetlenül állt. Niko azon morfondírozott, Renata vajon a Szergej Jakut felett érzett gyász miatt nem nyúlt-e az élelemhez. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy félti Mirát, de igaz, ami igaz, bármennyire nehéz volt is elfogadnia a tényt, a lány most veszítette el a társát. Ha mindez nem lett volna elég, a tetejébe beszedett

144

egy golyót is a vállába, csak azért, mert a fejébe vette, hogy szüksége van az ő segítségére. – Pihenj egy kicsit – javasolta a lánynak. – Feküdj le. Aludj. Majd én őrködöm. Renata meglepő módon nem vitatkozott. Niko felállt, és tartotta a takarót, míg a lány bemászott az ágyba, és próbált kényelmes fekvést találni a sérült vállával. – Az ablak – dünnyögte odamutatva. – Le akartam takarni neked. – Majd én megcsinálom. Renata egy percen belül már aludt is. Niko nézte egy darabig, aztán amikor biztos volt benne, hogy a lány nem érezheti, engedett vágyának, hogy megérintse. Csak végigsimított az arcán, ujjai röviden eljátszottak egyik selymes, hollófekete fürtjével. Nem helyes, hogy ennyire kívánja, tudta jól. Az ő állapotában, ami könnyűszerrel a lehető legrosszabbra is fordulhatott volna, jókora hülyeség volt ennyire vágyódnia a lány után – attól a pillanattól kezdve, amikor először meglátta. Itt és most pedig, ha a lány felnyitja a szemét és ott találja őt maga mellett, semmi nem állhatta volna útját, hogy a karjába vonja. Egy pár halogén reflektor fénye pásztázta a vermonti Zöld-hegység sűrű erdeiből kivezető völgyúton takaróként elterülő ködöt. A hátsó ülésen a sofőr vezette jármű utasa türelmetlenül bámulta a sötét tájat, vámpírszemének borostyánsárgáját visszatükrözte az átlátszatlan üveg. Bosszús volt, és a montreali kapcsolatával – Edgar Fabiennel – történt beszélgetése után meg is volt rá az oka. Az egyetlen ígéretes dolog, ami tartotta benne a lelket, az volt, hogy az utóbbi idők alighogy elhárított kudarcai és katasztrófái közepette Szergej Jakutot valahogy mégis sikerült kivonni a forgalomból, és közben Fabiennek sikerült elkapnia a Rend egyik tagját is. Csakhogy az apró győzelem rövid életűnek bizonyult. Néhány órával ezelőtt Fabien elnyökögte, hogy a Harcos megszökött az elvonóból, és azóta is szabadon kószál a nővel, aki kijuttatta. Ha Fabient nem kötné le a másik rábízott fontos dolog, ő is váratlan látogatót kaphatna a nyakába ma éjjel. Majd később foglalkozik vele.

145

Bár módfelett bosszantotta ez a kötelező jellegű vidéki kerülő, ami igazán, minden eddiginél jobban kihozta a sodrából, az a legjobb, leghatékonyabb fogaskereke meghibásodása volt. A kudarc egyszerűen elfogadhatatlan. Egyetlen hiba is túl sok volt, és mint a gazdája ellen forduló házőrzőkutya esetében, egyetlen megoldás létezett, ami ennek a vidéki útnak a végállomásán várta: a totális megsemmisítés. A jármű lelassított, majd jobbra letért az aszfaltútról egy keskeny, rázós földútra. Zegzugos, gyarmati időkből hátramaradt kőkerítés, továbbá fél tucat magas tölgy- és juharfa szegélyezte a kocsifelhajtót, amely egy régi, fehérre festett házhoz vezetett, melynek teljes kerületén széles tornác futott körbe. Az autó a ház mögötti nagy, piros színű pajta előtt fékezett. A sofőr – egy vérrabszolga – kiszállt, a hátsó ajtóhoz lépett, és kinyitotta vámpír gazdájának. – Uram – hajtott fejet tiszteletteljesen az emberi rabszolga. Az utas kiszállt, megvetőn szimatolva az úgynevezett éjszakai friss levegőt szennyező haszonállata bűzét. Egyéb érzékeit is súlyos támadás érte, amikor fejét a ház irányába fordítva meglátta az egyik szoba nyitott ablakából kiszűrődő, gyér világosságot adó asztali lámpa fényét, és meghallotta a tévés vetélkedőműsor ostoba rikoltozását. – Itt várj – utasította az emberét. – Nem tart sokáig. Fényes bőrcipőjének talpa alatt csikorogtak a kavicsok, ahogy felsétált a fedett verandára vezető lépcsőn, és megállt a ház hátsó ajtaja előtt. Be volt zárva. Nem mintha lett volna jelentősége. Akarata erejével kinyitotta a reteszt, és belépett a szembántóan kék-fehér pepita konyhába. Az ajtó nyikorogva bezárult mögötte, amikor is egy középkorú ember érkezett a folyosóról, fegyverrel a kezében. – Gazdám – lehelte, letéve a puskát a pultra. – Bocsáss meg. Nem tudtam, hogy... hogy... eljössz. – A vérrabszolga hebegett-habogott, azt sem tudta, hova legyen, de azt azért felfogta, hogy nem udvariassági látogatásról van szó. – Mi-miben lehetnék a szolgálatodra? – Hol a vadász? – A pincében, gazdám. – Vigyél hozzá. – Igenis. – A vérrabszolga elbotladozott mellette, kinyitotta a hátsó ajtót, és szélesre tárta. Amikor a gazdája is kilépett, előresietett, hogy mutassa az

146

utat a pince koporsószerű bejárati ajtajához a ház oldalában. – Fogalmam sincs, mi történhetett vele, uram. Soha ezelőtt még nem hibázott el egyetlen bevetést sem. Igaz, de ettől eme tökéletes példány mostani kudarca csak még megbocsáthatatlanabb volt. – Nem érdekel a múlt. – Nem, nem, persze hogy nem, gazdám. Elnézésedet kérem. Esetlen küszködés következett a kulccsal és a zárral, merthogy utóbbit inkább arra tervezték, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat, mintsem hogy bent tartsa a pince halálosan veszélyes lakóját, aki számára a lakatok és zárak teljesen feleslegesek voltak, hiszen akadt más, sokkal hatékonyabb módszer, ami garantálta, hogy ne merészeljen elkóborolni. – Erre – mondta a vérrabszolga, kinyitva az acélajtót, amely egy földbe vájt, vaksötét lyukra nyílt az öreg ház alatt. Fából készült lépcsősor vezetett a nyirkos, dohos feketeségbe. A vérrabszolga ment elöl, miután meghúzott egy zsinórt, amely egy csupasz villanykörtét kapcsolt fel, hogy legyen némi világosság. A mögötte lépdelő vámpír e nélkül is tökéletesen látott, ahogy az a lény is, akit idesuvasztottak, erre a kopár, ablaktalan helyre. A pincében nem volt bútor. Sem egyéb. Semmi személyes. Szándékosan hagyták kopárra és kényelmetlenre. Gyakorlatilag teljesen üres volt – állandó emlékeztetőül lakójának, hogy ő senki és semmi azon felül, amire tartották. Létezése egyetlen értelme, hogy szolgálja gazdáját, kövesse a parancsait. Hogy irgalmat nem ismerve, hibátlanul végrehajtsa az utasításokat. Hogy ne kegyelmezzen, és ne is várjon semmit senkitől. Amint a helyiség közepére sétáltak, a gigászi termetű vámpír, aki csendben üldögélt a földön, felnézett. Meztelen volt, könyökét felhúzott térdén nyugtatta. Fejét tarra borotválták, nem volt neve, személyisége, kivéve a születésekor ráragasztott megszólítást: Vadász. A nyakára szorosan rásimuló, fekete elektromos nyakörv volt mindene élete első percétől kezdve. Igazság szerint maga a nyakörv volt az élete, mert ha egyszer is arra vetemedett volna, hogy megtagadja az engedelmeskedést, vagy babrálni kezdte volna a szerkezetet, bekapcsolt volna a digitális érzékelő, és a beépített UV-fegyver azonnal működésbe lépett volna, lefejezve áldozatát.

147

A hatalmas vámpír vérrabszolga tartója intésére felállt. Lenyűgöző látványt nyújtott: egy több mint kétméteres, színizom, kirobbanó erejű Első Generációs. Testét nyaktól bokáig elborították a dermaglifek, melyek a vámpírtársadalomban vér útján, apáról fiúra öröklődtek. Nem csoda, hogy a gazda és a nyomorult fogoly hasonló mintázatokat viselt a testén; végül is ugyanarról a tőről fakadtak. Ugyanannak az ősnek, az idegen bolygóról ideszakadt harcosnak a vére csörgedezett az ereikben – a Földön élő vámpírfaj egyik legelső alapítójának vére. Rokonok voltak, de ezt csak az egyikük tudta. Az, amelyik türelmesen várta a kedvező pillanatot, számtalan maszk és megtévesztő álca mögé rejtőzve, míg körültekintően és szakavatott kézzel mozgatta a háttérből a figurákat egy hatalmas és bonyolult sakktáblán. Manipulálta a sorsot, amíg végre elérkezik számára az idő, amikor megérdemelten veszi majd át a hatalmat mind a vámpírok, mind az emberek felett. Közeledett ez az idő. Hamarosan eljön, érezte a csontjaiban. És akkor nem tűr el semmiféle ballépést, amely trónra emelkedésében meggátolhatná. Sólymokéhoz hasonlatos aranyszín szempár nézett vissza rá a gyéren megvilágított helyiségben. Nem tetszett neki a belőle áradó büszkeség – a dac, olyasvalakitől, aki arra született, hogy szolgáljon. – Magyarázatot követelek, miért vallottál kudarcot a küldetéssel – parancsolt rá. – Egyértelmű paranccsal küldtelek Montrealba. Miért nem voltál képes végrehajtani? – Volt egy tanú – jött a hűvös válasz. – Ez eddig soha nem jelentett akadályt. Akkor most miért? A rendíthetetlenül bámuló szem semmiféle érzelmet nem tükrözött, ám a Vadász szögletes állkapcsa kihívón felemelkedett. – Egy gyermek volt, egy kislány. – Szóval egy gyerek. – A vámpír vállat vont. – Azt még könnyebb elintézni, nem? A Vadász nem szólalt meg, csak meredt rá, ítéletre várva. Mintha tudná, büntetés következik, de tojik rá.

148

– Nem arra lettél kiképezve, hogy megkérdőjelezd a parancsot, vagy hogy visszariadj a nehézségektől. Egyetlen dologra vagy jó – ahogy a többi hozzád hasonló is. A szigorú áll még feljebb emelkedett, a hím arcára meglepetés ült ki. Gyanakvás. – Miféle többiek? A férfi gúnyosan felkacagott. – Csak nem hitted, hogy egyedülálló vagy? Mert nem is. Igen, vannak mások is. Egész hadsereg – katonák, bérgyilkosok... olyan értéktelen, egyszer használatos és könnyedén pótolható gyalogok, akiket az utóbbi néhány évtizedben hoztam létre, hogy engem, csakis engem szolgáljanak. Olyanok, mint te, akik csak azért élnek, mert én úgy akarom. – Határozottan a vámpír nyakában lévő nyakörvre mutatott. – Te és a többiek csak addig maradtok életben, amíg én úgy látom jónak. – Gazdám – szakította félbe a vérrabszolga. – Biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fog hibázni. Amikor legközelebb kiküldöd, semmi gond nem lesz, esküszöm... – Eleget hallottam – vakkantotta a gazda lapos pillantást vetve az emberre, aki végül is szintúgy elárulta. – Nem lesz legközelebb. Rád pedig nincs többé szükségem. Szemvillanás alatt rávetette magát vérrabszolgájára, és agyarait a nyakába mélyesztette. Nem ivott belőle, csak feltépte az ütőeret, majd elengedte a testet, szenvtelenül végignézve, ahogy összerogy a padlón, miközben dől belőle a vér. A rengeteg friss vér látványát alig bírta józanul elviselni. Kárba veszett mind, de itt most elvekről volt szó. A mellette álló Első Generációsra pillantott – és vigyorogva konstatálta, hogy glifjei az éhség élénk színeiben kezdenek lüktetni, arany szeme sárgán villog. Agyara is megnyúlt, és szemmel láthatóan minden idegszála megfeszült a vágytól, hogy ráugorjon a haldokló prédára, még mielőtt ember és vére egyaránt kihűl. De nem mozdult. Továbbra is konokul álldogált, és nem hódolt be legelemibb, vadállati ösztöneinek. Módfelett egyszerű lenne megölni; csupán néhány billentyűt kellene lenyomnia a mobilján, és gőgös, értelmetlen büszkesége darabokra szakadna.

149

Viszont sokkal szórakoztatóbb lesz először betörnie. Jó lesz, ha ezzel példát tud statuálni Fabiennek és mindenki másnak, aki elég ostoba ahhoz, hogy csalódást okozzon neki. – Kifelé – förmedt orgyilkos szolgájára. – Veled még nem végeztem.

150

Tizennyolcadik fejezet Renata a fürdőszobai talpas mosdókagyló fölött állt, kiköpte a fogkrém utolsó maradékát is, majd jó néhány kortynyi hideg vízzel kiöblítette a száját. Sokkal később ébredt, mint ahogy szándékozott. Nyikolaj szerint úgy nézett ki, mint akire igencsak ráfér a pihenés, úgyhogy majdnem reggeli tízig hagyta aludni. Bár lehet, ha még tíz napig aludna egyfolytában, akkor is ugyanilyen fáradtnak tűnne. Szörnyen érezte magát. Mindene sajgott, keze lába gyenge. Bizonytalanul állt a lábán. Belső termosztátja nem bírta eldönteni, megfagyassza vagy inkább megsüsse-e, ennek következtében folyamatosan rázta a hideg és dőlt róla az izzadság, patakokban folydogálva lefelé a nyakáról. Jobb kezével a mosdókagylóra támaszkodva, másikat a zubogó víz alá tartva arra gondolt, hogy benedvesített ujjaival kissé hűsíteni próbálja a tarkójánál csúcsra járó kemencét. Bal karja legapróbb mozdulatára viszont felszisszent a fájdalomtól. A válla egyenesen lángolt. Grimaszolva kigombolta a Jacktől kölcsönkapott nagyméretű ing felső részét. Lassan kibújt a bal ujjából, hogy leszedhesse magáról a kötést, és megnézhesse a sebet. A tapasz csúnyán húzta érzékeny, meggyötört bőrét. Alvadt vér és fertőtlenítő kenőcs borította a vastag gézpárnát, de a seb alatta még mindig duzzadt volt, és szivárgott. Nem volt szüksége orvosra ahhoz, hogy tudja, ez nem lesz jó így. Vér és sűrű, sárgás trutyi szivárgott a lőtt seb bemenetét övező bordó területből. Nagyon nem tetszett neki. Továbbá lázmérő sem kellett, hogy megerősítse a valószínűleg magas lázat, amely kínozta a fertőzés miatt. – Az istenit! – dünnyögte elkínzott, szürkés árnyalatú arcképének a tükörben. – Nincs nekem erre időm, a rohadt életbe! A fürdőszobaajtón hirtelen felhangzó kopogástól majdnem szívinfarktust kapott.

151

– Hé – kopogott újból kettőt gyors egymásutánban Nyikolaj. – Minden rendben odabent? – Ja, persze, minden oké. – A hangja úgy reszelt, mintha homokot nyelt volna, alig volt több mint egy rekedt hörgés. – Csak fogat mosok. – Biztos, hogy jól vagy? – Naná, mondtam már. – Renata gyorsan gombóccá gyűrte az átázott kötést, és a mosdó melletti szemetesbe dobta. – Pár perc, és kint vagyok. A válaszul kapott csendből úgy tűnt, Nyikolaj egy tapodtat sem mozdult arrább az ajtótól. A lány még jobban kieresztette a vizet, és mozdulatlanul várt, szemét a bezárt ajtóra tapasztva. – Renata... a sebed – folytatta a férfi a faajtó túloldaláról. – Szavai súlyosan koppantak. – Még nem kezdett begyógyulni? Mostanra már nem lenne szabad véreznie... Bár a lány nem akarta beavatni a dolgába, tagadni sem lett volna értelme. A férfinak, fajára jellemző módon, igen kifinomult érzékszervei voltak, különösen, ha friss vérről volt szó. Megköszörülte a torkát. – Semmiség, igazán. Csak megint le kell kezelni és átkötni. – Bejövök – jelentette be Niko, és elcsavarta az ajtógombot. Az kitartott, mivel belülről rá volt fordítva a zár. – Renata. Engedj be. – Azt mondtam, megvagyok. Mindjárt kint leszek, csak... Nem volt ideje befejezni. Nyikolaj minden bizonnyal a vámpírképességét felhasználva kinyitotta a zárat, majd szélesre tárta az ajtót. Renata talán ráförmedt volna, hogy mit képzel, csak úgy besétálni, mintha övé lenne a hely, de túlságosan lefoglalta, hogy visszarángassa magára az ing túl hosszú és bő ujját, hogy valamelyest eltakarja magát. Nem izgatta túlságosan, hogy a férfi esetleg meglátja a belobbant lőtt sebét, inkább a többi sérülését szerette volna elrejteni. Az örökre a háta bőrébe égett sebeket. Sikerült visszavarázsolnia magára a puha pamutanyagot, de a sok tekergődzéses testtartás-változtatás és bedugdosás miatt válla megbosszulta magát, Renátának felfordult a gyomra az üvöltő fájdalom okozta hányingertől.

152

Lihegett, elöntötte a jeges izzadság, úgyhogy lezuttyant a lehajtott vécétetőre, és igyekezett úgy tenni, mintha nem akarná telibe hányni a lába alatti apró mintás, fekete-fehér járólapot. – Az isten szerelmére! – Nyikolajnak elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, és azonmód meztelen felsőtesttel, keskeny csípőjére csúszott, kölcsönzött melegítőnadrágjában leguggolt a lány elé. – Hát elég távol állsz attól, hogy jól legyél. Renata összerándult, ahogy a férfi a bő, nyitott ingnyakához nyúlt. – Ne. – Csak megnézem a sebedet. Valami nincs rendjén. Mostanra már gyógyulnia kéne. – Lehúzta az anyagot a válláról, és ráncba szaladt a szemöldöke. – Hűha. Elég ronda. Hogy néz ki a kimenet? Felállt, áthajolt a lány felett, és finoman tovább húzta lefelé az ingujjat. Renata annak ellenére is érezte teste melegét a parányi helyen összezárva, hogy az övé szinte lángolt. – A nemjóját. Ez még rosszabb állapotban van, mint a másik. Bújj ki az ingből, hogy alaposan szemügyre vehessem, mivel állunk szemben. Renata egész testében megmerevedett. – Nem. Nem lehet. – Már hogyne lehetne. Segíteni fogok. – Amikor Renata nem moccant, csak görcsösen markolta az elején összefogott, túlméretezett inget, Nyikolaj elvigyorodott. – Ha azt hiszed, szégyenlősködnöd kellene előttem, hát tévedésben vagy. A pokolba is, hiszen te már láttál engem pucéran, szóval ez így dukál, nem? A lány nem nevetett. Képtelen volt rá. Nehezére esett a férfi szemébe néznie, nehéz volt hinnie a jég kék szemet elsötétítő aggodalomnak, mialatt az ő válaszára várt. Nem akarta látni benne az undort, vagy ami még rosszabb, a szánalmat. – Lennél szíves csak... kimenni? Most. Kérlek. Engedd, hogy saját magam intézzem a dolgot. – A sebed elfertőződött. Ezért lázasodtál be. – Tudom. Niko arcán olyan kifejezés jelent meg, amit nem tudott hova tenni. – Mikor ettél utoljára?

153

Renata vállat vont. – Jack hozott ennivalót múlt éjjel, de nem voltam éhes. – Nem ételt, Renata. Vérről beszélek. Mikor ittál utoljára Szergej Jakutból? – Úgy érted, hogy a vérét? – ült ki a viszolygás az arcára. – Soha. Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Miért kérdezel ilyeneket? – Ő ivott belőled. Láttam, amikor megcsapolta a vénádat a faházban. Feltételeztem, kölcsönös alapon működött ez nálatok. Renata gyűlölt még rágondolni is, erre a férfi még emlékezteti rá, hogy végignézte az ő megaláztatását. – Szergej akkor ivott belőlem, amikor csak kedve tartotta. Vagy amikor bizonyítani akart valamit. – De soha nem adta a vérét cserébe? Renata megrázta a fejét. – Akkor nem csoda, hogy nem gyógyulsz gyorsabban – dörmögte Nyikolaj a fejét ingatva. - Amikor láttam, hogy iszik belőled... azt hittem, társak vagytok. Gondoltam, vérkötelék van köztetek. Azt gondoltam, fontos neked. – Azt hitted, szerelmes vagyok belé? – kapcsolt a lány. – Szó sem volt róla. De még mennyire nem. Kifújta a levegőt, ami bennszorult a gondolatra. Nyikolaj nem követelődzött válaszokért, és talán pontosan ezért akarta, hogy megértse, semmiféle gyöngéd érzelemmel nem viseltetett a vámpír iránt, akit szolgált. – Két évvel ezelőtt Szergej Jakut egy belvárosi utcáról hurcolt magával, és több másik kölyökkel együtt, akiket szintén akkor zsákmányolt, és az erdei házba vitt. Fogalmunk sem volt róla, ki ő, hová megyünk, és miért. Azért nem tudtunk semmit, mert mindegyikőnket valamiféle transzba ejtette, és csak akkor ébresztett fel, miután bezárt minket egy közös, nagy és sötét ketrecbe. – A birtokán álló pajtában – tette hozzá Niko komor arccal. – Szentséges isten. Elő prédának kellettetek a vérklubjába? – Szerintem egyikünk sem hitt a szörnyetegek létezésében mindaddig, amíg Jakut, Lex és még néhányan oda nem jöttek, hogy kinyissák a ketrecet. Az erdőre mutattak, és közölték, hogy rohanjunk. – Visszanyelte a torkában gyülemlő keserű ízt. – A mészárlás abban a pillanatban kezdetét vette, hogy az első áldozat futni kezdett.

154

Renata gondolatban újraélte a borzalmakat, minden gyötrelmes részletükkel együtt. Hallotta a menekülők sikoltozását és a vadállatok szörnyű bömbölését, ahogy kegyelmet nem ismerve űzőbe vették őket. Még orrában érezte a fenyő és moha nyári illatát, de sajnos a természet üde illatát túlságosan hamar beszennyezte a vér és halál bűze. Lelki szeme előtt megjelent az ismeretlen környék rá boruló sötétsége, a láthatatlan ágak, amelyek felsebezték az arcát és a ruhájába téptek, miközben menekült. – Egyikőtöknek sem volt semmi esélye – mormolta Niko. – Csak azért engedtek elrohanni, hogy cicázhassanak veletek. Hogy abba a hamis illúzióba ringathassák magukat, mennyire sportszerűek. – Most már én is tudom. – Renata újra átélte annak a rohanásnak minden hiábavalóságát. Az éjszaka vaksötétjében a rettegés villogó sárga szemek és vértől csöpögő, hatalmas agyarak képében jelentkezett, amelyek azelőtt még legszörnyűségesebb rémálmaiban sem fordulhattak elő. – Az egyikük utolért. A semmiből termett előttem. Körözni kezdett, támadásra készen. Soha nem féltem még annyira. Rettegtem, dühös voltam, és valami hirtelen... bekattant. Éreztem az erő áramlását magamban, amely sokkal erősebb volt, mint a testemet elöntő adrenalin. Nyikolaj bólintott. – Nem ismerted a hatalmadban lévő képességet. – Sok mindenről nem tudtam addig az éjszakáig. Akkor minden fenekestül felfordult. Csak élni akartam, túlélni – ehhez az egyhez értettem. Úgyhogy, amikor éreztem a bennem felgyülemlett hatalmas energiát, valami zsigeri ösztöntől hajtva a támadóm ellen fordítottam. Az agyammal irányítottam a bestiára, és az úgy tántorodott hátra, mintha behúztak volna neki. Újra megbombáztam, aztán megint, amíg végül már a földön fetrengett, vér ömlött a szeméből, és az egész teste görcsben rángott a kíntól. – Renata elhallgatott, és azon gondolkodott, a csendben őt hallgató Harcos vajon elítéli-e, amiért semmiféle megbánást nem érez a fölött, amit tett. De nem fog sem bocsánatot kérni, sem mentségeket keresni. – Azt akartam, hogy szenvedjen, Nyikolaj. Meg akartam ölni, és sikerült. – Mi más választásod volt? – simított végig nagyon gyengéden a férfi a lány arcán. – És Jakut? Hol volt ezalatt?

155

– Nem messzire mögöttünk. Újra futásnak eredtem, aztán egyszer csak elém toppant, és elkapott. Megpróbáltam őt is leteríteni, de ellenállt a mentális csapásnak. Minden erőmet beleadtam, a végkimerülés határáig, mégsem volt elég. Túl erős volt. – Első Generációs, azért. Renata egyetértőn bólintott. – Később elmagyarázta, miután három teljes napig öntudatlanul feküdtem az erőfeszítés utóhatásaként. Amikor magamhoz tértem, már egy vámpír személyes testőre voltam. – Soha nem próbáltál elmenni? – Kezdetben próbáltam. Nem is egyszer. Nem került sok időbe, hogy rám találjon. – Mutatóujjával megérintette a nyaki ütőerét. – Nehéz messze szökni, ha a saját véred még a GPS-nél is csalhatatlanabb nyomravezető az üldöződ számára. A véremet a hűségem zálogaként használta. Olyan béklyó volt ez, amelyet soha nem tudtam volna lerázni. Soha nem szabadultam volna belőle. – De most már szabad vagy, Renata. – Igen, azt hiszem – felelte a lány tompa, színtelen hangon, hiszen nem volt miért lelkesednie. - De mi lesz Mirával? Nyikolaj hosszan nézte, nem válaszolt semmit. Renata nem akarta látni a kételyt a szemében, sem üres frázisokat hallgatni arról, hogy nem tehetnek semmit, most, hogy a kislány az ellenség kezébe került. Az már csak hab a tortán, hogy a jelenlegi sérülése miatt le is volt gyengülve. Nyikolaj a karmokon álló, fehér kádhoz lépett, és kinyitotta a csapot. Amikor a víz ömleni kezdett, visszafordult a lányhoz. – A hideg fürdő majd leviszi a lázad. Gyere, segítek vetkőzni. – Nem, egyedül is remekül... A férfi ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel húzta össze a szemöldökét. – Az inget, Renata. Hadd segítsek levenni, hogy jobban lássam, mi a fene van ezzel a sebbel. Egyértelművé vált, hogy nem fogad el kifogást. Renata mozdulatlanul ült, amíg Nyikolaj kigombolta a maradék gombokat a sátorméretű ingen, majd óvatosan leügyeskedte róla. A finom pamutanyag lágyan hullott az ölébe, körülölelve csípőjét. Annak ellenére, hogy melltartót viselt, az egyházi

156

árvaházban töltött gyermekkorából beleivódó szemérmesség arra késztette, hogy kezével eltakarja magát a férfiszem elől. Niko azonban ott és akkor nem úgy nézett rá. Csak és kizárólag a vállára összpontosított. Gyengéden, óvatosan és könnyű ujjakkal tapogatta meg a seb környékét. A válla görbületét követve egészen körbevizsgálta, amíg csak a hátsó kimeneti nyíláshoz nem ért. – Fáj, ha itt megérintelek? Bár éppen hogy csak súrolta a bőrét, pengeéles fájdalom hasított a lányba. Összerázkódott, és még a lélegzete is elakadt tőle. – Ne haragudj. Jócskán megdagadt és bepirosodott a gyulladástól, ahol a golyó távozott – ismertette a tényt. Mély hangja a lány csontjaiban vibrált, míg finom ujjakkal végigsimított a bőrén. – Nem egy épületes látvány, de szerintem, ha most kiáztatjuk és... A férfi hangja elhalt, és Renata pontosan tudta, mit néz. Nem a nyers lőtt sebet, hanem két másik heget, amely elcsúfította háta selymesen sima bőrét. Úgy égette most az a két beforrt sebhely, mint annak idején, amikor odakerült. – Bassza meg – szakadt ki Nyikolajból lassan. - Mi történt veled? Ezek égési sérülések? Jézusom... megjelöltek? Renata lehunyta a szemét. Egyik fele semmi mást nem akart, csak elsüllyedni szégyenében, beleolvadni a csempébe, de kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, megfeszített, egyenes gerinccel ült tovább. – Semmiség. – Na ne mondd. – Nyikolaj megállt előtte, és felemelte az állát. A lány pillantása felvándorolt az arcára, és látta, a férfi halvány szeme szikrát szór. Nem szánalom sugárzott belőle, hanem jeges harag, ami megijesztette Renatat. – Áruld el, ki tette ezt veled – Jakut? A lány megvonta a vállát. – Ez csak az egyik elmés ötlete volt arra, hogy demonstrálja, nem ajánlatos felbosszantani. – Az a köcsög állat – tajtékzott Nyikolaj. – Rohadtul rászolgált, hogy megdögöljön. Már ezért – minden egyéb mellett, amit ellened elkövetett teljes joggal kiérdemelte a halált.

157

Renata csak pislogott, váratlanul érintette a dühkitörés, a férfiból áradó vad védelmező megnyilvánulás. Különösen hangzott mindez egy vámpír szájából, hiszen ő csak egy ember volt, ahogy sokszor a szájába rágták az utóbbi két évben. Csak azért létezhetett egyáltalán, mert hasznát vették. – Te egyáltalán nem olyan vagy, mint ő – mormolta. – Azt hittem, igen, de csöppet sem hasonlítasz Lexre vagy a többiekre. Te... nem is tudom... más vagy. – Más? – Bár Nyikolaj szeme továbbra is dühösen csillogott, szája sarka mosolyra görbült. – Most igazából bókolni akartál, vagy csak a láz beszél belőled? A lány általános nyomorultsága ellenére elmosolyodott. – Azt hiszem, kicsit mindkettő. – Nos, elfogadom a hízelgést. Most pedig irány a hűtőfürdő, mielőtt a K betűs szóval kezdenél dobálózni. – K betűs szóval? – értetlenkedett a lány, miközben azt figyelte, ahogy Niko a mosdókagylóról elvett folyékony szappanos flakonból nyom néhány adagot a fürdővizébe. – Kedves – jött a válasz gunyoros pillantás kíséretében a férfi izomtól duzzadó válla mögül. – Szóval nem szereted, ha kedvesnek tartanak? – Hát, ez a vonás soha nem tartozott az erősségeim közé. Csibészes vigyorának báját még tovább fokozta a vékony arcán megjelenő nevetőgödröcske. Ha a lány így látta, egyáltalán nem esett nehezére elképzelni, mennyi erőssége lehet, amelynek köze sincs a harcos, lövöldözős, verekedős énjéhez. Saját tapasztalatból tudta például, milyen felettébb kellemes és szakavatott az ajka. Bármennyire tagadni akarta is, még mindig élénken élt benne csókuk emléke ott az erdei faháznál, és a forróságnak, amely egyszerre elöntötte, vajmi kevés köze volt a lázához. – Vetkőzz le – szólt most Nyikolaj, és Renata fejében megfordult: te jó ég, mi van, ha a férfi képes olvasni a gondolataiban. Niko fel-le kavargatta a szappanhabos vizet a kádban, majd lerázta a kezét. – Szerintem jó. Gyerünk, mássz bele. Renata figyelte, ahogy visszateszi a szappanos flakont a helyére, majd keresgélni kezd a mosdó alatti szekrénykében, és végül előhúz egy

158

összehajtogatott kéztörlőt és egy hatalmas fürdőlepedőt. Míg háttal állt neki, és buzgón kutakodott a neszesszerben a szappan és sampon után, Renata fürgén kibújt a bugyiból és melltartóból, aztán bekecmergett a kádba. A hűvös víz egyenesen áldásként érte. Sóhajtva ereszkedett a vízbe, elgyötört teste azonnal megnyugodott. Amíg óvatosan elhelyezkedett, és mellig elmerült a habokban, Nyikolaj hideg vízbe áztatta a kéztörlőt a mosdónál. Összehajtogatta, és gyengéden a lány homlokára tette. Jó érzés? A lány bólintott, és lehunyta a szemét, mialatt a férfi a borogatást tartotta. Nagyon csábította a lehetőség, hogy kényelmesen hátradőljön, de amint hozzáfogott, ahogy a legenyhébb nyomás nehezedett a vállára, az üvöltő tiltakozásba fogott, úgyhogy sziszegve visszakozni kényszerült. – Így – simította szabad tenyerét a lány hátának ép felére Nyikolaj. – Próbálj meg ellazulni. Majd én tartalak. Renata lassan elernyedt, ahogy a férfi erős keze biztosan tartotta. Nem tudta felidézni, mikor gondoskodott róla valaki utoljára. Mert így még soha senki nem törődött vele. Atyám, történt már egyáltalán vele hasonló? Elöntötte a hála, ahogy ott üldögélt becsukott szemmel a hűsítő szappanhabban. Ahogy Nyikolaj erős keze óvta kimerült testét, eddig ismeretlen, különös biztonságérzet fogta el, és bebugyolálta, akár egy pihepuha, meleg takaró. – Jobb? – érdeklődött a férfi. – Mm-mm. Finom – dorombolta, majd egyik szemét résnyire nyitva felpislantott jótevőjére. - Már majdnem a K betűs szónál tartunk, bocs. A férfi mosolyogva vette le a borogatást a homlokáról. Olyan komolyan nézett a lányra, hogy annak beledobbant a szíve. – Nem akarod elmesélni, hogyan kerültek azok a hegek a hátadra? – Nem. – Renátából még a szusz is kifogyott a gondolatra, hogy az eddigieknél is jobban kitárulkozzon előtte. Még nem volt kész rá. Nem előtte, nem így. Még gondolni sem bírt a megaláztatására, nemhogy beszélni róla. Nyikolaj nem törte meg a kettőjük között hosszúra nyúló csendet. Belemerítette a kéztörlőt a fürdővízbe, és megmosta vele a lány ép vállát. Renatat finom hűvösség járta át, a víz patakokban csordogált mellének

159

domborulatai között, majd tovább le a karjára. Nyikolaj a nyakával és szegycsontjával folytatta a lemosást, majd ezekkel végezve óvatosan rátért a lány bal oldalán tátongó sebre. – Ez így jó? – kérdezte mély, lágyan doromboló hangon. Renata bólintott, némán élvezve a cirógatást. Engedte, hogy a férfi lemossa, és közben szemét meztelen vállán és karján tekergőző-kacskaringózó színkavalkádján legeltette. Nyikolaj dermaglifjei nem voltak olyan kiterjedtek és sűrűn burjánzók, mint a Jakutéi. Az övénél sokkal kifinomultabban és kecsesebben örvénylő-összekapaszkodó lángforma alakzatok táncoltak aranyló, sima bőrén. Renata, mielőtt még észbe kaphatott volna, kíváncsian kinyújtotta a kezét, hogy ujjával végigkövesse az egyik gyönyörűségesen ívelő mintázatot, amely a férfi izmos felsőkarján futott végig. Hallotta, ahogy Niko élesen beszívja a levegőt az érintésére, majd lélegezni is elfelejt, ahogy ujjai játékosan elkalandoznak a bőrén, majd felhangzott torokból jövő, dorombolásszerű morgása. Leeresztett szemhéja mögül nézett a lányra. Pupillája összeszűkült, és szeme kékje borostyán-fénnyel ragyogott. Renata visszahúzta a kezét, és már a nyelve hegyén volt a bocsánatkérés. De már nem mondhatott semmit. A férfi szabad szemmel nem követhető mozdulattal és egy ragadozó kecsességével iktatta ki közülük azt a néhány centimétert, amely eddig elválasztotta őket egymástól. A következő pillanatban szája már édesen tapadt az övére. Ajka lágy volt, meleg és hízelkedő. Nyelvének egyetlen csábító simogatásával a lány ajkán könnyedén elérte, hogy Renata mohón és éhesen magába fogadja. Ismeretlen, forró melegség járta át Renata testét, amely erősebb volt, mint a fájdalom, amelyről teljesen megfeledkezett Nyikolaj csókja alatt. A férfi kiemelte a kezét a vízből, amelyre eddig a lány támaszkodott, és gyöngéd ölelésébe fogta Renatat, miközben egy pillanatra sem vált szét az ajkuk. A lány felolvadt az érintésében, nem volt hajlandó számba venni az okokat, miért is nem lenne szabad ennél tovább menniük. Igenis tovább akart menni – annyira, hogy beleremegett a vágyba. Minden megszűnt körülötte Nyikolaj cirógató kezén kívül, semmi mást nem hallott, csupán kettőjük

160

szívdobbanásainak közös ütemét. Nem tudott betelni a férfi ajkának ízével, ahogy követelőn az övére forrt... és csak azt tudta, még többet akar. Kopogtattak a kis lakás ajtaján. Nyikolaj felmordult, majd visszahúzódott. – Valaki van odakinn. – Jack lesz az – pihegte kifulladva Renata száguldó pulzussal. – Megyek, megnézem, mit akar. Megpróbált felállni a kádban, de a válla mintha le akart volna szakadni. – Fenét mész – állt fel máris Nyikolaj. – Itt maradsz. Majd én elintézem Jacket. Niko mindenkihez képest nagydarab pasas volt, de most egyenesen óriásinak tűnt, borostyán tündöklésű tiszta kék szemével és a kidolgozott izomzatú felsőtestén örvénylő színekben pompázó dermaglifjeivel. Szemmel láthatóan máshol is lenyűgöző méretekkel büszkélkedett, ami felől semmi kétséget nem hagyott laza melegítőalsója. Amikor újra felhangzott kintről a kopogás, eleresztett egy káromkodást, és közben kivillant tűhegyes agyara. – Jacken kívül tud rólunk valaki? Renata megrázta a fejét. – Megkértem, hogy senkinek egy szót sem. Megbízhatunk benne. – Hát, most majd kiderül. – Nyikolaj – állította meg a lány, miközben a férfi belebújt a lány hosszú ujjú ingébe. – Jackkel kapcsolatban... ő jó ember. Irtó rendes. Nem akarom, hogy bármi baja történjen. Nyikolaj pimaszul elvigyorodott. – Ne aggódj. Bűbájos leszek vele.

161

Tizenkilencedik fejezet – Kedves és bűbájos – dohogott Niko grimaszolva. Cseppnyi kedvességet sem érzett magában, ahogy behúzta maga mögött a fürdőszobaajtót, és a nappaliba sétált. Az, hogy kettesben maradt a kádban meztelenül ücsörgő Renátával, hogy megérintette – az isten szerelmére, meg is csókolta – minden érzékszervét felpörgette. Felajzott állapotában legkevésbé vadul meredező hímtagja miatt aggódott, miközben az ajtó felé ballagott, amelyen Jack újból kopogtatott. Az egy dolog, hogy úgy tesz, mintha nem is állított volna sátorrudat a nadrágjába, de az már húzósabb, hogy csak reménykedni tudott benne, senki nem veszi észre sárgán parázsló szemét és rottweilereket megszégyenítő agyarát. A bő ing legalább jótékonyan eltakarta a glifjeit. Nem kellett magára néznie, hogy tudja, milyen élénk színekben pompáznak és lüktetnek feléledt vágyától. Most aztán szörnyen nehéz lenne tetoválássá alacsonyítania őket. Az ajtót bámulva kényszerítette magát, hogy lehiggadjon és ellazuljon. Ki kellett oltania a tüzet lángoló szemében, ami azzal járt, hogy le kellett lohasztania kéjvágyát, amelyet Renata érintése ébresztett benne. Szándékosan lelassította a pulzusát, amiért igencsak meg kellett küzdenie, most hogy a farka uralta a vérkeringését. – Hahó! – szólt az éneklő üdvözlés odakintről. Jack megint kopogott, fejének sötét árnyéka ide-oda imbolygott a bejárati ajtóba vágott ablak függönyén keresztül. Hallatszott, hogy gondosan ügyel arra, diszkrét hangerőn beszéljen. – Renata, te vagy, szívem? Hát fenn vagy? Hogyaza. Nem maradt más választása, be kellett engednie. Nyikolaj bosszúsan motyogva elhúzta a reteszt. Biztosította a lányt, hogy kíméletes lesz a fazonnal, ám nem lehet tudni, hamar sarkvidékire fordulhat a hangulat, amint kinyitja azt az átkozott ajtót. Ha az ember a gyanú legkisebb jelét mutatja, alapos és haladéktalan memóriatisztogatásban részesül.

162

Niko tehát kinyitotta a zárat, és elfordította az ajtógombot. A résen beömlő nappali fény meghátrálásra kényszerítette, inkább behúzódott a nyitott ajtó mögé. – Renata? Nem bánod, ha bejövök egy percre? – Kopott barna cowboy csizma lépett át a küszöbön. – Gondoltam, jobb, ha benézek reggel, mielőtt belevetem magam a melóba a gyerkőcökkel. Amikor a viharvert Levist és fehér pamutatlétát viselő öreg beért a szobába, Niko finom lökéssel behajtotta mögötte az ajtót, hogy kizárja a reggeli napfényt. Egyetlen pillantással felmérte az idős férfit, markáns arcát, ravasz csillogású, okos szemét, ezüstös, katonásra nyírt haját. Megtermett ember volt, középtájt kissé elpuhulva, térdben kissé megrogyva, de tetovált karja még mindig izmos és barnára sült, ami azt mutatta, hajlott kora ellenére nem fél a nehéz munkától. – Maga biztosan Jack – szólalt meg Niko, gondosan ajka mögé rejtve agyarát beszéd közben. – Úgy van – bólintott a megszólított, hasonlóképp felmérve beszélgetőtársát. – Maga pedig Renata barátja... ó, izé, nem jutottunk tegnap odáig, hogy elárulja a nevét. Niko kék szeméből mostanra minden bizonnyal eltűnt a borostyánszín ragyogás, mert erősen kételkedett benne, hogy az öreg a kezét nyújtaná neki, ahogy most tette, ha nem e világi szempárba kellett volna belebámulnia, amely kályhaként ontja magából a parazsat. – Nick vagyok – mutatkozott be, nem is térve el olyan nagyon az igazságtól. Röviden megszorította a volt katona kezét. – Köszönjük, hogy felajánlotta a segítségét. Jack bólintott. – Sokkal jobban néz ki ma reggel, Nick. Örülök, hogy függőlegesben látom. Renata hogy van? – Jól. Épp fürdik. Nem látta értelmét, hogy szóba hozza a fertőzést. Semmi értelme nem volt felizgatni a jó szándékú öreget, aki egyből előhozakodott volna az orvosokkal és a kórházzal. Bár amennyire meg tudta állapítani abból, amit látott, ha Renata gyógyulásának nem adnak hatalmas lökést – mégpedig sürgősen – nem lesz más választásuk, meg kell látogatniuk a legközelebbi sürgősségi osztályt.

163

– Nem kérdezem meg, hogy kapta azt a golyót a vállába – vizsgálgatta figyelmesen Niko arcát Jack. – Mivel rettentő gyalázatosan néztek ki mindketten előző éjjel, továbbá Renata szépen megkért, hogy tüntessek el a föld színéről egy kétségtelenül lopott gyógyszerszállító teherautót, nagyon böki a csőrömet a kérdés, hogy nem keveredtek-e valamilyen drogügyletbe. De jól tudom, Renata sokkal okosabb ennél. Egyetlen pillanatig sem hiszem, hogy ilyen ostobaságot művelne. Ő nem volt hajlandó beszélni róla, én pedig megígértem, hogy nem faggatózom. És én olyan ember vagyok, aki betartja a szavát. Niko állta a férfi tekintetét. – Biztosra veszem, hogy nagyra értékeli a gesztusát. Ahogyan én is. – Na ja – énekelte Jack, kemény pillantást vetve rá. – De kíváncsi lennék én valamire. Renatát az elmúlt két évben bevetés közben eltűntnek nyilvánítottuk...van magának ehhez bármi köze? Nem burkolt vádaskodás akart ez lenni, de nyilvánvaló volt, hogy az öreg aggódott a lányért, és hogy az volt a megérzése, a hosszú távollét nem szolgált feltétlenül az épülésére. Egek, ha tudná, min ment keresztül valójában Renata! A golyó ütötte seb csak hab volt egy igencsak ocsmány és gusztustalan tortán. Nyikolaj megrázta a fejét. – Csak néhány napja ismerem, de állíthatom, igaza van, ő túl okos ahhoz, hogy a droghoz akármilyen köze legyen. Ilyesmiről szó sincs, Jack. De veszélyben van. Csakis azért állok itt maga előtt, mert tegnap a bőrét vitte vásárra értem, hogy kihúzzon egy óriási slamasztikából. – Hát ez elég Renatásan hangzik – közölte Jack, szemében büszkeséggel vegyes gondterheltséggel. – Mivel sajnos ő is beleártotta magát, most már mindkettőnk homlokán ott díszeleg a céltábla. Jack felhorkantott a szívderítő hírre, drótszerű szemöldöke összeszaladt a homlokán. – Elmesélte, hogyan ismerkedtünk meg? – Részben – felelte Niko. – Azt tudom, hogy megbízik magában, és tiszteli. Gondolom, egyszer-kétszer kisegítette már a bajban.

164

– Inkább csak próbálkoztam vele. Renata soha nem kért sem az én segítségemből, sem a máséból. Legalábbis a maga számára nem. De sok gyereket elhozott hozzám. Nem bírta elviselni a kicsik szenvedését. A jóistenit, hiszen ő maga is jóformán kölyök volt még, amikor először idejött. Mindig is magának való volt, amolyan magányos farkas. Tudja, nincsen családja. Nyikolaj a fejét rázta. – Nem, ezt nem tudtam. – Az irgalmas nővérek nevelték tizennégy éves koráig. Az anyja csecsemőkorában beadta az egyházi árvaházba. Soha nem ismerte egyik szülőjét sem. Mire tizenöt éves lett, már egy szál maga állt a világban, és az utcán élt. Jack a fém iratszekrényhez ballagott, ami egyebek között szintén a kis lakásban kapott helyet. Kihalászott egy kulcscsomót a farmerja zsebéből, és az egyik kulcsot a szekrény elején lévő zárba illesztette. – Bizony, kedves uram, Renata kemény kiscsaj volt, már kezdetektől fogva. Csont és bőr, elcsigázott, mintha a legelső tavaszi szellő elfújhatná, de a gerince bizony tömör acélból volt. Nem tűrte el, hogy packázzanak vele. – Egy az egyben ráismerek, nincs változás – felelte Niko, figyelve, ahogy az öreg kihúzza az alsó fiókot. – Soha nem találkoztam még Renátához fogható nővel. Jack mosolyogva nézett rá. – Különleges lány, azt meghiszem. És milyen makacs. Néhány hónappal azelőtt, hogy utoljára láttam, összevissza vert arccal keveredett elő. Kiderült, valami részeg állat kapta el az utcán egy bárból kijövet, hogy neki márpedig társaság kell éjszakára. Meglátta Renatat, és megpróbálta betuszkolni a kocsijába. Persze ő nem hagyta magát, és a pasas jó néhányat kapott, mielőtt a lány kiszabadította magát. Nyikolaj az orra alatt káromkodott. – Azt a patkányt ki kellett volna herélni, amiért védtelen nőkre támad. – Én is így voltam vele – válaszolta Jack halálos komolyan, mert újból felszínre tört belőle a védelmező katona. Leguggolt, és előhúzott egy fényes fadobozt a szekrénykéből. – Tanítottam neki pár önvédelmi mozdulatot – alapdolgokat. Felajánlottam neki, hogy saját költségen beíratom valami órára,

165

de természetesen visszautasította. Néhány hét múlva újra itt volt, hozott egy kölyköt, akinek nem volt hova mennie. Mondtam neki, hogy van számára valamim – ajándék, csak neki. Istenemre esküszöm, ha látta volna az arcát, azt hihette volna, inkább egy busz kerekei alá vetné magát, mintsem hogy bármilyen kedvességet elfogadjon bárkitől. Nyikolaj minden nehézség nélkül el tudta képzelni azt az arckifejezést. Látta már egyszer-kétszer, mióta a lányt ismerte. – Milyen ajándéka volt számára? Az idős férfi vállat vont. – Igazán semmiség. Egy régi tőrkészlet, amelyet Namban szereztem. Elvittem egy művész fazonhoz, aki fémekkel dolgozik, és különböző ábrákat és feliratokat gravíroztattam a nyelekbe. Négy különböző tulajdonságot a négy nyélbe, Renata erősségeit. Azt mondtam neki, ezek a jellemzők teszik különlegessé, és segítik át a nehézségeken. – Hit, becsület, bátorság és áldozat – sorolta Nyikolaj a Renátának szemmel láthatóan oly becses tőrökön látott feliratokat. – Mesélt magának a tőrökről? Niko vállat vont. – Láttam, amikor használta őket. Rengeteget jelentenek neki, Jack. – Nem tudtam – felelte az öreg. – Már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán elfogadta, de azt végképp nem gondoltam, hogy ennyi idő elteltével is megőrizte őket. – Szaporán pislogni kezdett, aztán gyorsan visszafordult a doboz felé, amelyet elővett. Felnyitotta a tetejét, és Niko egy fénylő, sötét fémet pillantott meg a nemezbélésen. Jack megköszörülte a torkát. – Hallgasson ide, ahogy már korábban megmondtam, nem akarom kiszedni magukból, mibe tenyereltek. Az világos, hogy nagy bajba kerültek. Addig maradnak itt, ameddig csak akarnak, és ha úgy érzik, eljött az ideje, hogy továbbmenjenek, tudjanak róla, nem kell üres kézzel távozniuk. Maga elé helyezte a dobozt a földre, és Nyikolaj felé taszította. A dobozban két régi, ám kiváló állapotú kis félautomata pisztoly lapult, egy doboz hozzájuk való tölténnyel. – A maguké, ha szeretnék, és semmi kérdezősködés. Niko felemelte az egyik 45-öst, és elismerően vizsgálgatta. Gyönyörű, tökéletesen rendben tartott Colt M1911-es volt. Talán még a hadsereg bocsátotta ki a vietnámi időkben. – Köszönöm, Jack.

166

Az ősz katonaember kurtán bólintott. – Csak vigyázzon Renatára. Tartsa biztonságban. Nyikolaj állta a tekintetét. – Úgy lesz. – Akkor jó – dünnyögte Jack. – Akkor jó. Ahogy felállt, valaki kintről a nevét kiáltotta a garázs elől. Egy pillanattal később lépések közeledtek a falépcsőn a lakás felé. Niko éles pillantást vetett Jackre. – Tudja valaki, hogy itt vagyunk? – Nem. Különben is, ez csak Curtis, az egyik új fiú. Ő javítgatja az özönvíz előtti számítógépemet. Újabb autózott vírus telepedett rá. – Az ajtóhoz sétált. – Azt hiszi, a telepítőlemezért jöttem ide. Lerázom. Ha közben eszébe jutna valami, amit tehetek magukért, csak szóljon. – Van telefonja? – tette vissza Niko a fegyvert az ikertestvére mellé. Jack a zsebébe nyúlt, és előhúzta a mobiltelefonját. Odadobta Nikonak. – Az akksi még bírja pár óráig. A magáé. – Kösz szépen. – Később még benézek – tette a kezét az ajtógombra Jack, Niko pedig visszalépett az árnyékba, egyfelől önkéntelenül is bújva a napfény elől, másfelől pedig hogy elkerülje a hívatlan látogatót, aki épp akkor ért a lépcső tetejére. – Hát, sajnos tévedtem, Curtis. Mindenhol kerestem, de a lemez nincs idefenn. Niko látta, ahogy a másik megpróbál bekukucskálni a nyíláson, miközben Jack határozottan bezárta maga mögött az ajtót, azután zajos lábdobogás és csoszogás közepette levonultak a lépcsőn, imígyen terelve el a srácot a lakás közeléből. Amikor meggyőződött róla, hogy már messze járnak, Nyikolaj a készülékbe pötyögte a belépési kódot, amely a Rend bostoni főhadiszállására irányította a hívót. Beütögette Jack mobiljának a hívószámát, majd egy újabb kódszámot, amely azonosítja Gideon előtt, aztán várta a visszahívást. Napközben egy olyan házban, amit vámpírok laktak, általában teljes fokú inaktivitás volt a jellemző, de a Rend földalatti központjának fegyvertermében összegyűlő hét Harcos nem törődött az időponttal, annak ellenére sem, hogy a szerencsésebbeket szerető társ várta vissza a meleg

167

ágyba. Mióta visszaértek a birtokra még hajnalhasadás előtt, buzgón elemezték az elmúlt órák friss eseményeit, és megbeszélték a következő éjszaka tennivalóit. Az ügyeik tárgyalásával töltött végtelen órák megszokottnak számítottak, ezúttal viszont nyoma sem volt a szokásos vidám hangulatú beszélgetésnek és civakodó ugratásnak, hogy kié volt az aznapi legjobb fogás. Most néhány méternyire onnan, abban a helyiségben, ahol a lőgyakorlatokat szokták tartani, revolver-ötösfogat szólalt meg egymás után szép sorrendben, miszlikbe szaggatva a túlsó falnál lebegő papír céltáblát. A lőteret inkább szórakozásból használták, semmint szükségből, mivel az összes vámpír halálosan pontosan célzott. Ez a tény azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy folyamatosan teszteljék és szívassák egymást, csak hogy ne unatkozzanak. Ma mindez elmaradt. Csak a gyors egymásutánban felhangzó lövések ugatása törte meg a csendet. A ritmikus csattogás furcsán megnyugtatónak tűnt, még ha csak azért is, mert legalább elűzte a csendet, és mert az egész házat valami lassan vibráló nyugtalanság lengte be. Az utóbbi harminchat órában igencsak komor hangulat uralkodott közöttük, és áthatotta a kollektív, ám ki nem mondott rettegés. Egyikük hiányzott. Nyikolaj mindig is forrófejű és öntörvényű volt, de azzal együtt tökéletesen megbízható. Ha azt mondta, megcsinál valamit – vagy elmegy valahová –, mérget lehetett rá venni, hogy úgy is lesz. Kivétel nélkül minden esetben. Most viszont, annak ellenére, hogy a terv szerint már másfél napja vissza kellett volna érnie Montrealból, se kép, se hang. Nem jelentkezett, nem lehetett elérni. Valami bűzlik, tanakodott magában Lucán, észlelve, hogy más is így érez, amint körbenézett a Harcosokon, akik vele együtt várták a Nyikolajjal kapcsolatos híreket, és rettegtek, mit hallhatnak. Első Generációsként és a középkorban létrehozott Rend megalapítójaként, Lucán volt a modern kori vámpírlovagok tényleges vezetője. A szava törvény volt ebben a házban. Válságos időkben - jóban-rosszban – az ő hozzáállása határozta meg a többi harcos magatartását is. Kitűnően tudta kezelni és palástolni aggodalmát és kételyeit, e képessége természetesen fakadt

168

halhatatlan, erős és hatalmas ragadozó mivoltából, olyasvalakiéből, aki már több mint kilencszáz éve szívta a bolygó levegőjét. Másik fele azonban, az emberi oldala – aki azóta élvezte ki igazán az élet minden örömét, amióta tavaly nyáron megismerte Kiválasztottját, Gabrielle-t – képtelen volt úgy tenni, mintha egy újabb katonájának elvesztése a vámpírtársadalmon belül folyó háborúban nem érné óriási csapásként. Nem beszélve arról, hogy a Rend harcosai – mind azok, akik már a kezdetek óta mellette álltak, mind az újabbak, akik az elmúlt évben csatlakoztak hozzájuk – jelentették számára a családot. Sok minden változott az első idők óta. Mostanra már néhány nő is csatlakozott hozzájuk, sőt az egyik Harcosnak és Társának – Danténak és Tessnek – nemsokára kisbabája születik. A Rend számára még soha nem volt ilyen nagy a tét, mint most, hogy elpusztították az egyik Gonoszt, és máris ott volt a helyében a másik, sokkal erősebb és kegyetlenebb az előzőnél. Egyetlen év leforgása alatt a Rend elsődleges feladata, hogy megtisztítsák a Vérszopóktól a várost a béke és nyugalom fenntartása érdekében, egy veszélyes ellenfél levadászása lett, aki hosszú évtizedekig az orruk előtt bujkált. Az ellenfele, aki türelmesen készítette elő a stratégiáját, megtartva halálos titkát, csak a megfelelő pillanatra várva, hogy a világra szabadítsa. Ha eléri a célját, nem csupán a vámpírnemzetség kerülne végveszélybe, hanem az emberiség is. Lucán erőfeszítés nélkül fel tudta idézni a régi idők barbárságát, amikor az éjszakát még egy maroknyi más bolygóról ideszármazott, vérszomjas lény uralta, akiket rettegés és halál éltetett. Sáskahadként pusztítottak maguk körül, kegyetlennél is kegyetlenebb martalócokként irtották, akit értek. Lucán arra tette fel az életét, hogy eltörölje őket a Föld színéről, még ha ez azt jelentette is, hogy le kellett mészárolnia az Őst is, aki őt nemzette. A Rend tehát háborút hirdetett, a kardforgatók csatába indultak, hogy mind egy szálig kiirtsák őket... és azt hitték, hogy sikerrel jártak. Az ötlettől, hogy egy Ős mégis életben maradhatott, megfagyott a vér az örökéletű Lucán ereiben. Szemügyre vette a harcosokat, akik az oldalán szolgáltak, és egy pillanat erejéig rátelepedett éveinek súlya. Az volt a sanda gyanúja, hogy az elmúlt évben megmérettek – talán az első igazi megméretés volt a Rend fennállása óta – és a java még csak ezután következett.

169

Sötét gondolataiba feledkezve, miközben a fegyverterem hátsó részében járkált fel-alá, észre sem vette, hogy feltárul az edzőrészleg ajtaja, és Gideon rohan befelé. A szőke vámpír Converse tornacipője csikorogva fékezett a fehér márványpadlón az orra előtt. – Niko újra a fedélzeten! – jelentette be szemmel láthatóan hatalmas megkönnyebbüléssel. Az azonosítója épp most jelentkezett be egy montreali körzetszámú mobilról. – Már kurvára itt volt az ideje – vakkantotta Lucán bosszúsan, profi módon leplezve aggodalmát. – Vonalban van? Gideon bólintott. – A technikai laborba kapcsoltam. Gondoltam, személyesen akarsz vele beszélni. – Azt meghiszem. A lövöldözést mintha elvágták volna a háttérben, ahogy az egyik Harcos, Tegan, a Rend másik Első Generációs tagja hátraügetett, hogy megvigye a hírt az öt lövöldözőnek. A férfiak – Dante és Rio, a régi tagok; Chase, aki múlt nyáron lépett ki az Ügynökségtől, hogy csatlakozzon hozzájuk; és a két legújabb szerzemény, Kade és Brock, akiket Niko hozott – lecsapták a fegyvereket, és rohanvást indultak vissza Tegan mögött. Mindannyian majd szétrobbantak a tettvágytól és az energiától. Rio szólalt meg elsőként, ő állt a legszorosabb kapcsolatban Nikoval. Sebhelyes arcáról lerítt a nyugtalanság. – Mi történt vele odafent? – Eddig csak a Reader's Digest-verziót adta le nekem – válaszolta Gideon. – De úgy szar az egész, ahogy van, kezdve Szergej Jakut két éjszakával ezelőtti halálával. – Szentséges egek – dörmögte Brock, sötét bőrű ujjaival végigsimítva rövidre vágott fekete haján. – Ez az Első Generációs-gyilkolászás kezd kicsúszni a kezünk közül. – Márpedig – folytatta Gideon – nem éppen ez a legrosszabb hír. Nikot tartóztatták le a gyilkosságért, és az Ügynökség őrizetbe vette. – A fenébe – jött Kade válasza, miközben összehúzta halványezüst szemét. – Csak nem gondoljátok, hogy...

170

– Nem – vágta rá Dante másodpercnyi habozás nélkül. – Valószínűleg nem ejtett könnyet egy ilyen Jakut-féle, vérklubbot rendező söpredékért, de kizárt, hogy kezet emelt volna rá. Gideon a fejét ingatta. – Így van. Viszont ez nem is orgyilkos munkája volt. Niko szerint Jakut fia vitt oda egy Vérszopót, hogy ölje meg az apját. Nyikolaj szerencsétlenségére viszont Jakut fia valami szövetségfélét kötött az Ügynökséggel, amelynek tagjai elhurcolták, és bevágták egy elvonóba. – Mi a picsa? – Ezúttal Sterling Chase fakadt ki. Lévén hogy korábban maga is ügynök volt, ugyanúgy tisztában volt vele, akár a többiek körülötte, milyen kellemetlen egy ilyen látogatás az Ügynökség által vezetett Vérszopógyűjtőhelyen. - Mivel annyira magánál van, hogy ide tudott telefonálni, feltételezem, már nincs az intézményben. – Sikerült valahogy megszöknie – közölte Gideon – de nem ismerem a részleteket. Annyit viszont tudok, hogy egy nő is érdekelve van a dologban, egy Kiválasztott, aki Jakut szolgálatában állt. Most is vele van. Lucán nem kommentálta a nyugtalanító hírt, bár elsötétedő ábrázata szavaknál is ékesebben beszélt. – Hol vannak? – Valahol a városban – felelte Gideon. – Niko nem ismeri a pontos címet, de azt mondja, egyenlőre biztonságban vannak. Felkészültetek a legrosszabbra? Lucán felvonta egyik szemöldökét. – Az isten áldjon meg. Van még tovább is? – Attól tartok. A fickó, aki személyesen rugdosta szét Niko seggét az elvonóban, és gondosan felügyelte a kínzását... Úgy tűnik, a szemétláda csacsogós kedvében elárulta neki, hogy kapcsolatban áll Dragosszal.

171

Huszadik fejezet Nyikolaj épp a mobilon beszélt, amikor Renata lejött a fürdőszobából, felfrissülve a hosszúra nyúlt és megérdemelt pancsolástól. Minden bizonnyal elaludt a kádban, mert az utolsó dolog, amire emlékezett, Jack hangja volt, miután Nyikolaj kiment, hogy beengedje, most pedig az öreg már nem volt sehol. Nedves haja a nyakához tapadt, a Nyikolaj által kikészített törülközőt pedig a teste köré tekerte, ahogy belépett a szobába. Bizonytalanul állt a lábán, teste még mindig forró volt, de a hűtőfürdő nagyon jót tett. Nyikolaj csókja is sokat lendített az állapotán. A férfi halk, bizalmas hangon társalgott valakivel, és ahogy rápillantott, miközben széles terpeszben ült a szoba közepére állított kártyaasztal melletti összecsukható széken, halványkék szemével fürgén, ám annál alaposabban végigmérte a belépőt, tetőtől talpig. Határozottan forróság áradt a tekintetéből, de a hangja hivatalosan csengett. A lány feltételezése szerint csakis a bostoni Renddel tárgyalhatott. Renata hallgatta, ahogy tömören összefoglalta Jakut meggyilkolásának körülményeit, Lex és Fabien szövetkezését, Mira eltűnését és az elvonóból történő szökést, aminek nyomán Renata és ő Jacknél keresett menedéket. A telefonból kihallatszó férfihang – Lucané, így szólította Nyikolaj – aggodalmasnak tűnt a biztonságukat illetően, és örült, hogy mindketten egyben vannak, bár egyáltalán nem tetszett neki, hogy egy ember jóindulatára vannak bízva. Azért sem lelkesedett túlzottan, hogy Niko arról beszélt, segít Renátának felkutatni Mirát. A lány hallotta dörmögő mély hangját, amint valami olyasmit mond, hogy „a Kiválaszott gondja" meg „a jelenlegi célkitűzések", mintha a kettő totálisan ütné egymást. A káromkodás, amely Niko bejelentését követte, hogy Renatat meglőtték, tisztán hallható volt az egész szobában. – Kemény lány – folytatta Niko most a lányra pillantva – de csúnyán helybenhagyták a vállát, és a seb elég rondán néz ki. Talán jó ötlet lenne, ha

172

értünk jönnétek, hogy a Rend védelme alá helyezzük, amíg a dolgok rendeződnek ideát. Renata helytelenítőn meredt rá, és tiltakozva megrázta a fejét. Nagy hiba volt. Még ettől a kis rázkódástól is összemosódott minden a szeme előtt, és csak arra maradt ideje, hogy nekidőljön az ágynak, mielőtt összecsuklott volna a lába. Lehuppant a matracra, és küszködött az alattomban támadó jeges verejtékezéssel. Igyekezett Nyikolaj előtt nem mutatni a nyomorúságát, de a pillantás, amit az rá vetett, elárulta, semmi értelme hősködnie. – Talált már Gideon valamit Fabienről? – érdeklődött közben tovább a férfi, és felállt, hogy járkálni kezdjen. Egy percig hallgatott, majd kifújta a levegőt. – A jó büdös francba. Bár nem csodálkozom. Körüllengte a politikusok arrogáns bűze, szóval éltem a gyanúperrel, hogy jó kapcsolatai vannak. Mi más van még? Renata visszafojtotta a lélegzetét a hosszúra nyúló csendben. Látta, hogy a vonal túlsó végéről kapott hírek nem kedvezők. Nyikolaj nagyot sóhajtott, és a hajába túrt. – Gideon szerint mennyi időbe telik neki, míg bejut a titkos fájlokba, hogy előássa a címet? A fenébe is, Lucán, nem hiszem, hogy várnunk kéne addig, pláne, hogy... igen, persze, hallom, amit mondasz. Talán amíg Gideon odaát kutakodik, én meglátogatom Alekszej Jakutot. Lefogadnám a bal tökömbe, hogy ő tudja, merre keressem Fabient. Sőt abban sem kételkedem, hogy járt is ott egyszer-kétszer. Boldogan kifacsarnám belőle az infót, aztán személyes látogatást tennék Fabien barátunknál. Azután csak csendben figyelt egy darabig, majd halkan elmormolt egy káromkodást. – Ja, ja, tudom... akármennyire szeretném is megszorongatni azt a vadbarmot, igazad van. Nem ijeszthetjük el Fabient, mielőtt elvezetne Dragoshoz. Renata pont idejében nézett rá, hogy elcsípje bősz arckifejezését. Várta, hogy a férfi hozzátegye, semmi nem olyan fontos, mint Mira biztonsága, és az őt fogva tartó vámpír becserkészése. Várt és várt, de ezek a szavak soha nem hagyták el Nyikolaj száját.

173

– Igen – morogta. – Szólj neki, hogy hívjon, ha talál valamit. Ma este én is kimegyek, és végzek egy kis felderítést, ha már itt vagyok. Ha valami hasznosra akadok, jelentkezem. Befejezte, és letette a telefont a kártyaasztalkára. Renata követte a szemével, ahogy az ágyhoz sétált, majd leguggolt előtte. – Hogy érzed magad? Kinyújtotta a kezét, hogy megvizsgálja a vállát – vagy hogy csak egyszerűen megsimogassa –, de a lány elhúzódott. Nem üldögélhet csak ott, úgy téve, mintha jelen pillanatban nem bosszankodna, és ne lenne összezavarodva, nem is kicsit. Sőt úgy érezte, egyenesen elárulták, hiszen teljesen nevetséges, hogy egy percig is elhitte, számíthat a férfira. – Segített egyáltalán a hideg víz a lázadon? - ráncolta a homlokát Niko. – Még mindig sápadt vagy, és reszketsz. Gyere, hadd nézzem meg... – Nem vagyok rászorulva az aggodalmaskodásodra – köpte a lány. – Sem a segítségedre. Felejtsd el, hogy valaha is kértelek rá. Csak... felejts el mindent. Igazán nem szeretném, ha a problémáim megzavarnák a Rend jelenlegi célkitűzéseit. A férfi homlokán elmélyültek a barázdák. – Miről beszélsz? – Nekem is megvannak a magam prioritásai, és bizonyára neked is a magadéi. Nagyon úgy hangzott az imént, hogy Lucán haverod kiadta az ukázt. – Lucán a harcostársam. Továbbá a Rend vezetője, szóval, ja, kiérdemelte a jogot, hogy ukázokat osztogasson, ha a Rend dolgáról van szó. – Nyikolaj felállt, és összefonta a karját a mellkasa előtt. – Hatalmas dolog van készülőben, Renata. Jakut meggyilkolása csak egy csavar volt a gépezetben, és nem az első. Számos Első Generációst kivégeztek az utóbbi időben, és nem csak az Államokban, hanem Európában is. Valaki szép csendben irtogatja a legidősebb, legnagyobb befolyással bíró vámpírokat. – Miért? – nézett fel rá akaratán kívül is felébredő kíváncsisággal a lány. – Nem tudjuk biztosan. Úgy gondoljuk azonban, hogy minden szál egyetlen személy kezében fut össze, egy meglehetősen veszélyes második generációséban, akit Dragosnak hívnak. A Rendnek sikerült kifüstölnie a búvóhelyéről néhány héttel ezelőtt, de a mocsokláda kicsúszott a

174

markunkból. Most újra rejtőzködik. Nagyon kussol. Élet-halál kérdése, hogy közel tudjunk férkőzni hozzá. Meg kell állítanunk. – Szergej Jakut több tucat embert mészárolt le – csupán szórakozásból – mutatott rá Renata. – Őt miért nem állítottátok meg? – Egészen mostanáig azt sem tudtuk, hol van, így sajátos szabadidős tevékenységéről sem értesülhettünk. De még ha tisztában lettünk volna is vele, ő akkor is Első Generációs volt, és bármennyire gyűlöletes, amit művelt, a Rend nem tehetett volna ellene semmit az utunkat álló bürokratikus marhaságok miatt. Renata gondolatai elkomorultak, ahogy visszatértek a Jakut zsarnoksága alatt eltöltött időkbe. - Időnként, amikor Szergej ivott belőlem... amikor a véremre volt szüksége, totális szörnyetegnek láttam. Mármint tudom, mi volt – mik vagytok mindnyájan –, de ha néha-néha a szemébe néztem, esküszöm, nyomát sem találtam benne semmi emberinek. A szeméből kizárólag ördögi gonoszság sugárzott. – Első Generációs volt – felelte Nyikolaj, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Az ő génjeiknek csak az egyik fele emberi. A másik fele... valami más. – Vámpír – mormolta a lány – Másvilági – javította ki a férfi. Miközben kiejtette a szót, Renata szemébe nézett, akire rájött a nevethetnék. Ám mégsem engedhetett szabad folyást neki, mivel a férfi arckifejezése tökéletesen komoly maradt. – Lex imádott azzal hencegni, hogy egy másik bolygóról érkező hódító király unokája. Mindig azt hittem, csak marhaságokat fecseg összevissza. Azt akarod mondani, hogy tulajdonképpen igazat beszélt? Nyikolaj felhorkant. – Hódító, igen, de nem király. A nyolc Ős, aki évezredekkel ezelőtt érkezett a Földre, és embernőket termékenyített meg, vérszomjas barbár volt, és erőszaktevő. Nyomukban halál járt, egész közösségeket irtottak ki. Legtöbbjükkel a Rend végzett a középkorban. Lucán indított ellenük háborút, miután az anyját megölte az az Ős, aki őt nemzette. Renata csak figyelt, túlságosan lenyűgözték a hallottak ahhoz, hogy közben kérdezősködjön.

175

– Kiderült azonban – folytatta Niko a történetet – hogy az egyik Ős túlélte az ellenük indított hadjáratot. Az egyik fia rejtette el – egy Első Generációs, Dragos. Jó okunk van feltételezni, hogy az Ős még ma is él, és Dragos, utolsó élő fia, aki az ő nevét viseli, és akit mindennél jobban el akarunk kapni, csak arra vár, hogy rászabadítsa a világra. – Két éve még biztos voltam benne, vámpírok márpedig nem léteznek. Szergej Jakut bebizonyította az ellenkezőjét. Megmutatta, nemcsak hogy léteznek, de félelmetesebbek és veszélyesebbek bárminél, amiről eddig könyvben olvastam, vagy filmen láttam. Most pedig azt állítod, hogy van odakinn valami, ami még nála is sokkal rosszabb? – Nem akarlak halálra rémíteni, Renata. Csak azt gondoltam, jobb, ha tisztában vagy a tényekkel. Mindegyikkel. Ennyire megbízom benned. – Miért? – Mert azt akarom, hogy megértsd – hangzott a gyengéd válasz. Mintha így kért volna bocsánatot tőle. Renata felemelte a fejét, és jeges rémület kúszott fel a gerincén. – Azt akarod, hogy megértsem... de micsodát? Hogy mindezek fényében egy eltűnt gyermek élete semmit sem jelent? A férfi halkan szitkozódott az orra alatt. – Nem, Renata... – Oké. Most már értem, Nyikolaj. – Képtelen volt kiiktatni a keserűséget a hangjából, bár még erősen küszködött, hogy egyáltalán felfogja azokat a hihetetlen dolgokat, amelyeket az imént hallott. – Nem nagy ügy. Végül is soha nem ígértél nekem semmit, és már hozzászoktam, hogy cserbenhagyjanak. Nagy rohadék az élet, mi? De legalább jó tudni, hogyan állunk, mielőtt belebonyolódnánk bármibe is. – Mi folyik itt, Renata? – meredt rá a férfi átható tekintettel, mintha egyenesen belelátna. - Tényleg Miráról van szó? Vagy attól zakkantál meg, ami kettőnk között történt? Kettőnk között. A szavak úgy ékelődtek az agyába, mintha egy idegen test került volna bele. Ismeretlenül, veszélyesen hangzottak. Túlságosan bensőségesen. Renata számára még soha nem létezett „mi". Egész életében csak magára számíthatott, soha nem kért semmit senkitől. Így biztonságosabb volt. Ahogy most is az.

176

A saját szabályait szegte meg azzal, amikor Nyikolaj után ment, hogy a segítségét kérje Mira megkereséséhez. És nézzük csak, hová vezetett mindez: gennyes lőtt sebhez és végzetes időveszteséghez, ráadásul egyetlen lépéssel sem kerültek közelebb Mirához. Sőt most, hogy már bizonyára kiszivárgott, ő segítette Nyikolajt a Fabien fogságából való szökésben, semmi reménye nem maradt, hogy személyesen férkőzzön a vámpír közelébe. Ha Mirát veszély fenyegette, Renata valószínűleg csak még rontott a helyzetén. – El kell tűnnöm innen – jelentette ki színtelen hangon. – Már így is túl sok időt vesztegettem el. Nem bírnám elviselni, ha annak a kislánynak miattam esne bántódása. A félelem és zaklatottság által űzve ellökte magát az ágytól. Felállt – túlságosan gyorsan. Mielőtt két lépésre távolodhatott volna Nyikolajtól, térde felmondta a szolgálatot. Egy pillanatra minden elsötétedett előtte, ő pedig süllyedni kezdett, és előrebukott. Egyszerre erős kar fogta át, és Nyikolaj duruzsolt halkan a fülébe, miközben fölnyalábolta, és az ágyra fektette. – Ne harcolj tovább, Renata – kérte, amikor a lány végre magához tért, és felpislogott rá. A férfi fölé hajolva lágyan végigsimított az arcán. Érintése gyengéd volt, és megnyugtató. – Nem kell tovább futnod. Nem kell tovább küzdened... velem nem. Velem biztonságban vagy, Renata. A lány be akarta hunyni a szemét, és kizárni a kedveskedő szavakat. Rettenetesen félt hinni neki, bízni benne. És bűnösnek érezte magát, hogy elfogadja a kényeztetését, mialatt a kislány szenved, és talán érte sír a sötétben, és azon gyötrődik, vajon miért szegte meg az ígéretét. – Nekem csak Mira számít – suttogta. – Tudnom kell, hogy biztonságban van, amíg csak él. Nyikolaj ünnepélyesen bólintott. – Tudom, milyen sokat jelent neked. Ahogyan azt is, milyen nehezedre esik másoktól segítséget kérni. Jézus Mária, Renata... te szándékosan kockára tetted az életed, hogy kihozz arról a szörnyűséges helyről. Soha nem tudom visszafizetni, amit értem tettél. A lány elfordította a fejét a párnán, nem állta a férfi átható tekintetét. – Ne aggódj, nem tartozol semmivel. Semmiféle kötelezettséged nincs irányomban, Nyikolaj.

177

Meleg ujj érintette az állát. A férfi a tenyerébe fogta a lány arcát, és maga felé fordította. – Az életemmel tartozom neked. Ahonnan én jövök, az nem kis dolog. Renata légzése lenyugodott, ahogy a férfi a szemébe nézett. Gyűlölte magát a szívébe költöző reménység miatt – hogy most igazán nincs egyedül. Hogy ez a Harcos gondoskodik róla, minden rendben lesz, és nem számít, micsoda szörnyeteg kezébe került Mira, ők majd megtalálják, és a kislánynak haja szála sem görbül. – Nem engedem, hogy bármi is történjen Mirával – biztosította a férfi szenvedélytől fűtve, nem engedve el a lány tekintetét. – A szavamat adom rá. Ahogy azt sem engedem, hogy neked bajod essék, és ezért fogjuk megmutatni orvosnak a válladat, amint lemegy a nap. – Mi? – próbált felülni a lány, de sziszegve megadta magát az égető fájdalomnak. – Jól vagyok. Nincs szükségem orvosra... – Nem vagy jól, Renata. Óráról órára romlik az állapotod. – Komor arccal vizsgálgatta a csúnya sebet, majd újból a lány szemébe nézett. – Ez így nem mehet tovább. – Túlélem – makacskodott Renata. – Nem fogom most feladni, amikor Mira élete a tét. – A te életed is veszélyben forog, fogd már fel végre – csóválta a fejét Niko, aztán valami csúnyát motyogott maga elé. – Meghalhatsz, ha nem látják el a sérülésedet. Azt pedig nem engedhetem, úgyhogy ma igenis randid lesz a legközelebbi ügyelettel. – És mi van a vérrel? – Renata látta, ahogy Nyikolaj egész teste megfeszül, amint a szavak elhagyták a száját. – Mi van vele? – kérdezett vissza merev, kifürkészhetetlen hangon. – Azt kérdezted nemrég, ittam-e Szergej Jakut véréből. Mostanra már meggyógyultam volna, ha igen? Niko tétován vállat vont, de megtermett teste továbbra is feszült maradt. Amikor a lányra emelte a tekintetét, jégkék szeme borostyán villámokat szórt. Pupillája szinte eltűnt hatalmasra nőtt íriszében, ahogy rábámult. – Meggyógyulnék, ha a véredből innék, Nyikolaj? – A véremet akarod? – Ha akarnám, adnál?

178

A férfi éleset fujt, és ahogy ajka szétnyílt, hogy levegőt vegyen, Renata meglátta agyara tűhegyes végét. – Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hiszed - vágta rá nyersen. – Akkor kötelék alakul ki köztünk. Ugyanúgy, ahogy Jakut kötődött hozzád a véred által, úgy fogsz énhozzám kötődni. Érezni fogsz a véredben. Mindig tudni fogsz rólam, és ezt nem lehet visszacsinálni, Renata – még akkor sem, ha másik vámpírból iszol utánam. A kötelékünk felülírja az összes többit. Nem lehet felbontani, csak akkor szűnik meg, ha egyikünk meghal. Nem kis dolog, ezt a lány is értette. A pokolba is, el sem hitte, hogy egyáltalán fontolóra veszi. A szíve mélyén azonban, bármekkora őrültségnek tűnt is, bízott Nyikolajban. Az meg egyáltalán nem érdekelte, mibe kerül ez neki magának. – Ha belevágunk, elég jól leszek ma estére ahhoz, hogy elinduljak Mira felkutatására? Niko olyan szorosan összepréselte az állkapcsát, hogy arcán kidudorodtak az izmok. Némán meredt a lányra, arcvonásai egyre inkább eltorzultak. Kék szeméből lassanként csak a borostyánsárga villogás maradt. Miután nem úgy tűnt, hogy valaha is szólásra nyitná a száját, Renata határozottan megfogta a karját. – Meggyógyít a véred, Nyikolaj? – Igen – préselte ki magából a férfi. – Akkor meg akarom tenni. Mialatt a férfi szenvedélyesen bámulta, ő azokra az alkalmakra gondolt, amikor Szergej Jakut az ő véréből táplálkozott, milyen megalázottnak és kihasználtnak érezte magát... mennyire taszította az ötlet, hogy az ő vére éltet egy ilyen kegyetlen, vadállati szörnyeteget. Soha még csak eszébe sem jutott belekóstolni a vérébe, még ha az élete múlt volna is rajta. A lelke halt volna bele, ha szájával Jakut testét kellett volna érintenie. Még hogy igyon belőle? Nem vette biztosra, hogy akár a Mira iránti szeretete rá bírta volna venni efféle ocsmányságra. Nyikolaj viszont nem volt szörnyeteg. Tiszteletre méltó és igaz férfi volt. Gyöngéd és védelmező, és egyre inkább partnere a hosszú, rögös úton, amelyet ketten kellett megjárniuk. Jelenleg ő volt a legbiztosabb szövetségese. A legfényesebb reménysugara Mira visszaszerzésére.

179

Mélyen leges legbelül pedig, nőként, olyan vágyakkal és álmokkal, amelyeket nem igazán mert bolygatni, akarta Nyikolajt. Jobban vágyott rá, mint amennyire szabad lett volna. – Biztos vagy benne, Renata? – Ha felajánlod a véred, akkor igen – felelte. – Inni akarok belőled. A rájuk telepedő csendben Nyikolaj kissé elhúzódott tőle. A lány nézte, ahogy kigombolja a bő inget, és várta, hogy bizonytalansága – és kételkedése – felerősödjön. Nem történt meg. A férfi kibújt az ingből, és meztelen felsőtesttel közelebb ült hozzá. Dermaglifjei lüktettek, az összes ív és kacskaringó a sötétvörös különböző árnyalataiban pompázott, és a lányban cseppnyi ellenérzés sem maradt. Niko ekkor odacsúszott Renátához, jobb csuklóját a szájához emelte, és óriási agyarát belemélyesztette a bőrébe. A lány még csak meg sem ijedt. Amikor a következő pillanatban ajkához tartotta a vérző pontocskákat, és kérte, igyon belőle, Renátának esze ágában sem volt tiltakozni. Nyikolaj vérének íze a nyelvén először igazi megrázkódtatásként érte. Fémesen keserű aromát várt, helyette viszont meleg, fűszeres íz omlott el a nyelvén, és folyékony elektromosságként száguldott végig az ereiben valami újfajta erő. Érezte, ahogy a férfi vére lefolyik a torkán, és élettel tölti meg az összes szövetét. Végtagjai súlytalanná váltak, a vállában lüktető fájdalom pedig Nyikolaj éltető erejű vérének minden egyes kortyával rohamosan halványult. – Ez az – dörmögte lágyan Nyikolaj, elsöpörve a lány nedves haját az arcából. – Krisztusom, de jó, Renata... igyál csak, amíg úgy nem érzed, elég volt. A lány hosszú, erős kortyokkal ivott a férfi csuklójából, és megszállta valami, aminek eddig a létezéséről sem tudott. Teljesen természetesnek tűnt, amit csinált. Sőt több volt ez természetesnél. .. hihetetlenül jó volt. Minél többet ivott belőle, annál inkább életre kelt. Minden idegvégződése feléledt, mintha felkapcsolták volna odabenn a villanyt. És ahogy a férfi folyamatosan cirógatta, táplálta és gyógyította, Renata bensőjében újfajta forróság terjedt szét. Felnyögött, elolvadt a testét perzselő lángokban. Megvonaglott, és megingathatatlanul érezte a minden mással összetéveszthetetlen... vágyat. A vágyat, amely első találkozásuk óta

180

emésztette Nyikolaj után, akármennyire tiltakozott is ellene, és ami most elevenen falta fel. Képtelen volt megállni, hogy ne tapadjon még szorosabban a csuklójára. Többet akart a férfiból. Mindenestül akarta, mégpedig most azonnal.

181

Huszonegyedik fejezet Nyikolaj szabad kezével az ágy szélébe kapaszkodott, úgy markolva a lepedőt, akár valami kötőféket, mialatt a lány folytatta az ivást. Renata úgy táplálkozott, ahogy minden egyebet is csinált: megingathatatlan bátorsággal és elszánt meggyőződéssel. Semmi határozatlanság nem lapult jádezöld szemében, semmi hezitálás a karját markoló szorításában. Minden egyes kortyával, nyelvének minden hízelgő érintésével a bőrén hevesebb reakciót váltott ki belőle, mint bárki vagy bármi más ezelőtt. Renata akármibe kezdett is, komolyan csinálta. Egyik nőre sem hasonlított, akivel eddig Nikot összehozta a sors – méltó társa lehetett volna bármelyik Harcosnak, aki a Rendben szolgált. Szíve egy Harcosé, ahogy becsülete is, és megingathatatlansága kiváltotta Niko legmélyebb csodálatát. Renata megmentette az életét, és ezért ő tartozott neki. De ördög és pokol, ami kettőjük között történik, annak semmi köze a kötelességhez és adósságokhoz. Törődni kezdett a lánnyal – jobban is, mint amit hajlandó volt elismerni, még magának is. És akarta. Istenem, de még mennyire. Vágyát sajnos csak fokozta, hogy a lány szája érzékien tapadt a bőrére, mialatt a vérét szívta, karcsú teste pedig valósággal hullámzott, másvilági vérére adott heves reakciójában, ahogy új életre keltette beavatatlan sejtjeit. Renata felnyögött, torokhangú, izgatott dorombolással, miközben közelebb húzódott a férfihoz a matracon, a testére tekert törülköző pedig minden egyes őrjítő mozdulatával lazulni látszott. Úgy tűnt, a lány nem veszi észre, vagy egyáltalán nem érdekli, hogy Nyikolaj sárgán világító tekintete szép lassan az egész testét végigpásztázza. A vállsebe már most sokkal jobban kezdett kinézni. A duzzadás és vörösség lelohadt, fakó bőre percről percre nyerte vissza korábbi egészséges színét. Egyre erősebb, vibrálóbb és követelődzőbb lett, egyik féle lázát felváltotta egy másik. Nyikolajnak talán meg kellett volna említenie előtte, amellett, hogy vére tápláló és gyógyító tulajdonságú, meglehetősen hatékony afrodiziákum. Úgy

182

gondolta, jöjjön bármi, kézben tudja tartani a dolgokat, de a fenébe is... semmi nem készíthette fel Renata elsöprő erejű válaszreakciójára. A lány egészen a férfihoz simult, csuklóját továbbra is magához szorította, és szabad kezével kiszabadította Niko ökölbe szorított kezéből az összegyűrt lepedőt. Ujjait a törülköző takarta melléhez vezette. Niko nem tudta megállni, hogy hüvelykujja begyét végig ne simítsa először az egyik kőkemény kis mellbimbón, aztán a másikon. A lány légzése felgyorsult, ahogy megcirógatta meleg, puha bőrét, és szíve hevesen vert a tenyere alatt, mielőtt türelmetlenül lejjebb irányította a kezét...lapos hasára, majd tovább, combja selymes tövéhez. Nedves volt, és forró, akár a meleg, ázott szatén, ahogy egyik ujja mélyen belesiklott. A lány köré zárta a combját, mintha Nikonak eszébe juthatott volna elmenekülni. Nagyot kortyolt a csuklójából, a férfi a golyóiban érezte a szívás erejét. Szorosan lehunyta a szemét, fejét hátravetette, és lassú, mély sóhajtás hagyta el az ajkát, miközben az inak kábelként duzzadtak ki a nyakán. A farka kőkemény volt, és úgy meredezett a lába közt, mint a zászlórúd. Még egy perc ebből az édes gyötrelemből, és egyenesen a kölcsönkapott melegítőnadrágjába fog elmenni. – Bassza meg – tért magához hirtelen, elhúzva kezét a lány csodásan csábító, vágyakozó testétől. Lassan lehajtotta a fejét, hogy Renátára nézzen. Amikor szemhéja felnyílt, átváltozó írisze forró borostyánfényben fürdette a lányt, aki káprázatosan festett meztelenségében, úgy ült előtte, akár egy sötét istennő, ajkát továbbra is a csuklójára tapasztva, halványszínű, elhomályosuló szemmel, szégyenérzet nélkül bámulva rá. – Elég – dörmögte a férfi reszelős hangon, megnyúlt agyara miatt nehézkesen. Levegőért kapkodott, úgy érezve, mintha minden idegvégződése elektromossággal töltődött volna fel. – Be kell fejeznünk. .. uram atyám... jobb, ha most abbahagyjuk. A lány tiltakozva nyögdécselt, de Niko nagyon gyengéden kiszabadította a csuklóját a kezéből, és saját szájához emelte. Nyelvét végigsimította a kettős sebhelyen, hogy lezárja. Renata zavaros, mohó tekintettel figyelte, ahogy megnyalja a helyet, ahol az előbb még az ő ajka érintette, aztán ő is megnyalta a száját, hogy benedvesítse.

183

– Mi történik velem? – kérdezte végigsimítva a mellén, macskamód, elegánsan kinyújtóztatva és domborítva a gerincét. – Mit tettél... velem? Istenem... elemészt a tűz. – A vérkötelék miatt – válaszolta Niko, bár alig volt képes megformálni és kiejteni a szavakat, mert minden érzékszervével – és vágyakozásával – a lány felé fordult, másra sem bírt figyelni. – Figyelmeztethettelek volna... ne haragudj. El akart húzódni, de a lány megragadta a kezét, és nem is engedte el. Szabad szemmel alig láthatóan megrázta a fejét. Melle fel-le süllyedt minden egyes levegővételénél, és félig leeresztett szemhéja mögül rávetett tekintete mindenről árulkodott, csak megbántottságról nem. Mivel nem akarta kihasználni a helyzetet, Niko megsimogatta a lány kipirult arcát. Renata felnyögött az érintésére, és tenyerébe simította az arcát. – Mindig... mindig ez történik, ha engeded, hogy egy nő igyon belőled? A férfi a fejét rázta. – Nem tudom. Te vagy az első. A lány enyhén ráncolt homlokkal nézett rá. Niko látta a vér kiváltotta kéjvágy mögött felcsillanó meglepetést a szemében. Renata halkan felkiáltott, aztán gondolkodás nélkül megindult a férfi felé, és két kezébe fogta az arcát. Mélyen, hosszan és keményen megcsókolta. – Érints meg, Nyikolaj – suttogta a szájába. Ugyanolyan ellenállhatatlan volt a követelése, akár ajka érintése az övén, miközben nyelve benyomakodott a férfi foga közé. Niko keze bejárta meztelen testét, miközben ajkuk egy villanásnyi időre sem vált szét, teste ugyanolyan kiéhezetten várt a lányéra, mint azé rá, és nem foghatta kegyetlen vágyát a vérkötelékükre adott természetes válaszreakciójára. Renata iránti lobogó sóvárgása valami teljesen más volt, ám ugyanannyira mindent felemésztő. Telhetetlenül nyúlt le újból a lány ágyékához. Ezúttal is óriási lelkesedéssel fogott a dologhoz, a lány illata megrészegítette, selymes, hívogató nedvességétől majd eszét vesztette. Ujjait becsúsztatva a hasítékba, megcirógatta duzzadt ajkát, majd széttárta, akár a virág kelyhét. A lány gerince ívbe feszült, annyira várta, és először Nikonak csak az egyik ujja, majd

184

a másik is belehatolt. Kitöltötte a lányt, élvezettel simogatta és ingerelte szűk csatornája feszesen fodrozódó izmait, gyengéden terelgetve a beteljesülés felé. Annyira elmerült a lány gyönyörében, hogy alig vette észre szorgosan munkálkodó kezét, amíg meg nem érezte, hogy besiklik a melegítő korca alá. Felszisszent, ahogy Renata lejjebb merészkedett, és rátalált hevesen meredező farkára. Tenyerébe vette a makkját, ujjain szétkenve a hegyén gyöngyöződő nedvét, majd lassan, gyötrelmesen lassan végigsimogatta ágaskodó hímtagját, egészen a tövéig és vissza. – Te is akarsz engem. – Ez nem kérdés volt, hiszen a válasz a kezére csordult. – Ó, igen – zihálta Niko, nehogy félreértés essék. – Még jó, hogy... akarlak, Renata. A lány mohón elmosolyodott, és lenyomta a férfit az ágyra. Lehúzta Niko nadrágját a csípőjéről, de csak a térdéig jutott, ő pedig katonásan büszkén meredező farokkal, lenyűgözve figyelte, ahogy Renata rámászik, és lovaglóülésben elhelyezkedik felette. Ismerte annyira a lányt, hogy ne várjon se álszemérmességet, se hezitálást a részéről. A lány merész volt, és megállíthatatlan, és ő még semmit nem üdvözölt ekkora helyesléssel az életben. Renata, anélkül hogy szemét egy pillanatra is levette volna róla, egyetlen sima, hosszú és lassú mozdulattal ráereszkedett a hímtagjára. Uram atyám, isteni érzés volt magán érezni, olyan forró volt, és szűk, olyan nagyon nedves. Azt mondogatta magának, a lány csak a vérkötelék létrejöttének utóhatása következtében ilyen buja, minden pasasra így reagálna, akiből ivott. Hogy csupán a teste válaszol így a történtekre, ahogy a kanóc is meggyullad, ha túl közel tartják a lánghoz. Hogy szinte nem is vesz tudomást magáról Nikoról – egyszerűen beindult, rajta pedig kiélhette magát, ennyi az egész. Neki megfelelt a dolog. Nem kell túlbonyolítani, ő sem őrült meg, hogy többet akarjon. Semmi személyes nincs abban, ami most köztük történik, győzködte magát, és neki ez éppenséggel így jó. Sok egyéb marhaságot is próbált bemagyarázni magának, miközben nyögdécselve hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy Renata elvegye, ami jár neki.

185

A lány még soha nem érezte ennyire, hogy él. Nyikolaj vére felgyújtotta az érzékeit, minden pillanatot a legmélyebb odaadással élt meg. Vállsebe egyáltalán nem fájt, csak a férfi iránti vágy töltötte be egész valóját. Niko tartotta a csípőjét, ahogy beleereszkedett. A lány majdnem eszét vesztette a gyönyörtől, a férfi forrón kitöltötte, és káprázatos, izmos teste felvette a mozgásának ütemét. Az egész valóját elöntő vágy ködén keresztül remek kilátása nyílt a férfi szemet gyönyörködtető felsőtestére, csodálattal bámulta az erő eme szimfóniáját, amint izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek, tökéletesen kidomborítva színjátszó dermaglifjeinek folyamatosan változó, művészi árnyalatait és alakzatait. Még az agyarát is, amitől amúgy rettegnie kellett volna, halálosan szépnek találta. Tűhegyes vége mindannyiszor megcsillant, ahányszor csak nehézkesen újabb levegő után kapkodott. Niko vére kissé a fejébe szállhatott, mert bolond módon arra vágyott, hogy az a rettenetes erejű agyar a nyakába mélyedjen, miközben ő a férfit lovagolja. Még mindig érezte Niko vérének édes, sötét vad ízét a nyelvén, és mintha elektromosság rohant volna végig a testén, felgyulladt belülről. Még többet akart ebből az erőből, és még többet a férfiból... Mindenestül akarta. Ujjait a vaskos bicepszbe vájva még mélyebbre, még keményebben csusszant a férfin, hajszolva veszélyes vágyát, amelyet Niko vére szabadított fel benne. A férfi keményen állta csípője minden kétségbeesett, erőteljes lökését, biztos kézzel a helyén tartva a lány csípőjét, ahogy végigvágott rajta a mindent elsöprő orgazmus. Renata felsikoltott gyönyörében és megkönnyebbülésében, amit akkor sem tudott volna visszatartani, ha az élete függ tőle. Olyan hevesen tört elő belőle, hogy nem tehetett mást, csak remegett egész testében, lenyűgözve a férfi iránti szenvedélyétől – a szenvedélytől, amilyet még soha nem érzett korábban. Nem félt Nyikolajtól. Akarta. Bízott benne. – Jól vagy? – kérdezte a férfi, ami inkább volt morgás, ahogy együtt ringatózott a lánnyal. - Nem fáj semmid?

186

Renata csak a fejét rázta, mert nem volt képes megszólalni, mikor az összes idegvégződése pattanásig feszült a vágytól, és remegett az átéltektől. – Akkor jó – dünnyögte Niko, majd tenyerét a lány tarkójára csúsztatva lehúzta őt magához, hogy megcsókolhassa. Szája forrón tapadt a Renátáéra, agyara finoman súrolta az ajkát és a nyelvét. Mennyei volt... olyan finom. A tűz, amely átmenetileg lelohadt, amikor az előbb a csúcsra ért, újból dühödten fellobbant. A lány felsóhajtott, ahogy erőt vett rajta a szenvedély, és újból mozgásba lendítette a csípőjét, amint ágyéka éhesen követelődzni kezdett. Nyikolaj nem hagyta, hogy sokáig epekedjen. Csípője együtt mozdult a Renátáéval, egyre gyorsítva a tempón, míg végül a lány újra elélvezett, és felszárnyalt a gyönyör újabb és újabb hullámain. Niko azonban továbbra sem maradt tétlen, átvette az irányítást, előre-hátra pumpált, hol kitöltve a lányt, hol teljesen visszahúzódva, minden mozdulattal mintha újabb, titkos területeket fedezne fel odabent, és aztán még annál is mélyebbre jutna. Végül rekedten felkiáltott, gerince ívbe feszült a benne szétáradó gyönyörtől, medencéje a lüktető kéjmámor ütemében döfködte a lányt. Renata egy pillanat múlva követte, és a hosszúra nyúló atomjaira hullás következtében remegve omlott a férfi karjába. De akkor is még többet akart. És még többet, a rá következő orgazmus után, aztán még, és újra. Azután is, hogy Nyikolaj és ő már úsztak a verítékben, és a végkimerülés határán jártak, még kikövetelte a jussát.

Edgar Fabienre hat ravaszul csillogó, bizalmatlan szempár meredt, mialatt titkára sürgős üzenetet suttogott a fülébe. A tény, hogy megzavarták – egy ilyen fontos megbeszélés kellős közepén, amelyet az Egyesült Államokból és külföldről külön az ő meghívására Montrealba érkező vámpírméltóságokkal folytatott – csakis rossz híreket jelenthetett, így is volt, habár Fabien arca semmi ilyesmit nem árult el vendégeinek. Az összegyűlt férfiak egymást méregették, miután mindannyian megérkeztek az este folyamán. Azért várakoztak együtt Edgar Fabien menedékbeli rezidenciáján, hogy elvigyék őket egy másik helyen megtartandó exkluzív összejövetelre. Hogy megőrizzék anonimitásukat,

187

utasítást kaptak, hogy egytől egyig mindvégig fekete álarcot viseljenek. Megtiltották nekik, hogy személyes kérdéseket tegyenek fel egymásnak, vagy hogy magánjellegű dolgokkal zaklassák a férfit, aki összehívta őket, és lefektette a titkos társulás alapköveit. Dragos világosan értésükre adta, hogy innentől kezdve a legkisebb baklövést vagy mulasztást sem tűri, továbbá hogy a legkevésbé sem tolerálja, ha Fabien vagy akármelyik másik jelen lévő hadnagya érdemtelennek bizonyul a dicsőséges jövőre, amelyet eme formális összejövetelen tár eléjük. Miközben a titkár tovább sutyorgott a fülébe, Fabien örülni kezdett a sötét kámzsának, amely jótékonyan eltakarta arckifejezését a többiek elől. Testtartása nyugalmat sugárzott, minden izmát elernyesztette, ahogy azt a tájékoztatást kapta, hogy egy városi vérrabszolga áll odakint, és váratlan, ám sürgős híreket hozott. Híreket egy vámpírról és a társaságában lévő sérült nőről, a leírás alapján, senki más nem lehet, csak az a pár, amelyik elszökött az elvonóból. – Megbocsátanátok egy pillanatra? – pillantott most körbe Fabien a maszk alatt magára erőltetett feszes mosollyal az arcán. – Egy apró elintéznivalóm akadt odakinn. Csupán egy pillanat. A sötét fejek utána fordultak, ahogy megpördült, és kimasírozott a teremből. Amint az ajtó becsukódott utána, és néhány méternyire eltávolodtak tőle a hosszú folyosón, Fabien letépte a csuklyát. – Hol van? – Az előcsarnokban vár, uram. Fabien elszáguldott a megadott irányba, kezében szorongatva a fekete maszkot. Amikor az ajtóhoz ért, titkára megelőzte, és kitárta előtte. A vérrabszolga a falnak támaszkodott, elmerülten rágcsálva a körmét, miközben hosszú, ápolatlan haja az arcába lógott. Ahogy felnézett, és meglátta a gazdáját közeledni, gusztustalan emberi, hanyag magatartása egyszeriben lefoszlott róla, és egy kutya lelkesedésével igyekezett a kedvében járni. – Híreket hoztam, gazdám. Fabien felmordult. – Hallottam. Beszélj, Curtis. Meséld el, mit láttál. A vérrabszolga belefogott, hogy elindult emberi munkaadója – egy amolyan hajléktalanszálló vezetője, aki számítógépszerelőnek fogadta fel

188

Curtist – felkeresésére, hogy kérdezzen tőle valamit, és váratlanul felfedezte, hogy egy Harcos bujkál a garázs feletti lakásban. Sajnos nem tudta megnézni közelebbről, de azért azt látta, hogy a nagydarab pacák a Faj tagja. Nemrégen aztán beigazolódott a gyanúja. A nő és a férfi szemmel láthatóan igen közeli barátságba keveredett egymással. A párocska túlságosan elfoglalt volt az ágyon, hogy észrevegye, Curtis időközben szép csendben visszaosont a garázshoz, és megleste őket az ablakon keresztül. A vérrabszolga részletes személyleírást adott Nyikolajról, a Harcosról és Renátáról, a Kiválasztottról. – Biztos vagy benne, hogy egyikük sem látott meg? – kérdezte Fabien. A srác felnyihogott. – Biztos, gazdám. Hidd el, semmi másra nem figyeltek, csak egymásra. Fabien bólintott, majd az órájára nézett. Egy órán belül bealkonyodik. Már szólt az ügynökcsapatnak, hogy ma éjjel újabb tisztogatást kell végrehajtaniuk a számára. Talán egy másik csoportot is küldhetne a városba Curtisszel. Szar ügy, hogy a Harcos kiszabadult a markából. Dragos nem ujjongott a hír hallatán, amikor beszámolt neki a fejleményekről, de majd javít kicsit az összképen, ha jelenti neki, mégiscsak elbántak a Harcossal – gyorsan és véglegesen. Igen, morfondírozott, miközben öltönyzsebébe nyúlt a mobilért, és felhívta az ügynököt, aki neki jelentett. Ma éjjel elsikál néhány korábbi hibát, és ha megjelenik majd Dragos előtt az összejövetelen, elkápráztatja a váratlan jó hírrel és egy tündéri kis ajándékkal, amelynek új tulajdonosa nem fog tudni ellenállni.

189

Huszonkettedik fejezet – Szerinted bántani fogja? – törte meg Renata halk hangja a fülledt lakásban uralkodó csendet. A kártyaasztalnál ült, szemben Nyikolajjal, túlméretezett szürke pólóban és a saját farmerjában, amelyet Jack nemrég hozott vissza tisztán. Vállsebére rá sem lehetett ismerni, és Niko akárhányszor rákérdezett, ugyanazt ismételgette: hogy nem érez fájdalmat. A férfi úgy számolt, néhány óráig még kitart a vére jótékony hatása. Egy ideje már kikászálódtak az ágyból, lefürödtek, felöltöztek, és gondosan kerülték a témát, hogy mit is műveltek korábban. Niko helyette inkább elfoglalta magát Jack iker 45-öseinek tisztogatásával és rendbe rakásával, míg a lány kidolgozta a Jakut házába tervezett látogatásuk részleteit. Bár Nyikolaj erősen kételkedett benne, hogy Lex önként és dalolva információkat köhög fel az Edgar Fabiennel kötött egyezségét illetően, az volt az érzése, néhány stratégiailag jól megválasztott ponton elhelyezett lövedék majd megoldja a pöcsfej nyelvét. Csak ebben reménykedhetett, hiszen a Menedék vezetőjének hollétéről megközelítő tudomásuk sem volt, így percről percre csökkent az esélye, hogy sértetlenül megtalálják a Fabien ferde hajlamainak és kényének-kedvének kiszolgáltatott Mirát. – Szerinted... csinálni fog vele valamit? Niko Renátára nézett, és meglátta a rettegést a szemében. – Fabien gonosz. Őszintén szólva, fogalmam sincs, milyen sorsot szán neki. A lány lehajtotta a fejét, keskeny barna szemöldökét összehúzta. – Nem mondtál el mindent, mit tudtak meg róla a bostoni barátaid. Azannya. Tudhatta volna, hogy Renata rá fog kérdezni. Szándékosan elhallgatta a legrosszabbat Gideon mondandójából, mert arra jutott, a mocskos részletek úgysem segítenek gyorsabban megtalálni Mirát, és csak jobban kétségbe ejtenék a lányt. De túlságosan tisztelte ahhoz, hogy hazudjon neki. – Nem, tényleg nem mondtam el mindent - vallotta be. – Valóban hallani akarod?

190

– Azt hiszem, muszáj – nézett fel rá újból Renata, és halványzöld szeméből olyan kemény elszántság sugárzott, akár a csatába induló katonáéból. – Mit derített ki róla a Rend? – Második generációs vámpír, meglehet jó néhány száz éves – kezdte Fabien legkisebb hibájával az ismertetőt. – Úgy százötven éve vezeti a montreali Menedéket, és meglehetősen jó kapcsolatai vannak az Ügynökség felsőbb köreiben, ami annyit tesz, hogy jelentős politikai befolyással bír. Renata halkan felhorkantott. – Ez az életrajza, Nyikolaj. Tudod, mi érdekel. Térj a lényegre. – Rendben – bólintott a férfi, nem is próbálva leplezni bámulatát. És aggodalmát. – Bár rengeteg tehetős és befolyásos barátja van, Edgar Fabien mégsem nevezhető ideális polgárnak. Van pár igencsak gusztustalan perverziója, ami okozott neki némi gondot az évek során. – Perverziók – köpte a szót Renata. – Az ízlése meglehetősen szadista, és... nos, tudjuk róla, hogy időről időre gyerekek társaságát is élvezi. Pontosabban főleg kislányokét. – Szentséges isten – szakadt ki a lányból. Behunyta a szemét, és elfordította a fejét nagyon elcsendesedett, mintha azon erőlködne, nehogy összeomoljon. Amikor végre Nikora pillantott, gyilkos fény parázslott rezzenéstelen, jádezöld szemében. – Megölöm. Esküszöm, Nyikolaj. Kibaszott ronda halála lesz, ha egy ujjal is hozzányúl. – Elkapjuk – nyugtatta a férfi. – Megtaláljuk, és visszaszerezzük Mirát is. – Nem hagyhatom cserben, Nyikolaj. – Hé – simította a kezét a lányéra a férfi. – Mi nem hagyjuk cserben. Érted? Itt vagyok melletted. Visszahozzuk. A lány egy hosszú percig csendben nézett rá. Aztán nagyon lassan felfordította a tenyerét, és ujjait a férfiéiba fűzte. – Semmi baja nem lesz... ugye? Bizonytalanság bujkált a hangjában, talán most először, mióta találkoztak. Niko el akarta hessegetni kételyeit és szorongását, de csupán ígéretre futotta a próbálkozásából. – Visszaszerezzük Mirát, Renata. A szavamat adom. – Oké – felelte a lány. Azután eltökéltebben folytatta. – Oké, Nyikolaj. Köszönöm.

191

– Te aztán nem vagy semmi, tudod? – A lány tagadón ingatni kezdte a fejét, de Niko gyengéden megszorította a kezét, hogy szedje össze magát. - Te erős vagy, Renata. Erősebb, mint hinnéd. Mira szerencsés kislány, hogy az ő oldalán állsz. Es én is, a francba. A lány mosolya halványra és kissé szomorúra sikerült. – Remélem, igazad van. – Soha nem szoktam tévedni – vigyorgott rá Niko, és fene nehezére esett megállni, hogy áthajolva az asztal felett meg ne csókolja. Az viszont csak egyeden dologhoz vezetne – amit a libidója máris teljes részletességgel a lelki szeme elé varázsolt. – Szóval még mennyi ideig akarod dédelgetni azokat a coltokat, mielőtt én is megnézhetném az egyiket? A férfi kuncogva dőlt hátra a fémszékben. – Válassz egyet. Biztosra veszem, tudod, hogyan kell használni... Nem fejezhette be a mondatot. Renata felkapta a hozzá közelebb eső fegyvert és egy tele tárat. Nem egészen három másodperc alatt betárazta, kibiztosította és lövésre emelte a pisztolyt. Niko sohasem látott még ennél szexisebbet. – Lenyűgöző. A lány visszatette a fegyvert az asztalra, és felvonta egyik vékony szemöldökét. – Segítsek a tiéddel? Niko már épp hangosan fel akart nevetni, mikor torkára forrt az első hang. Nem voltak egyedül. Renata követte a tekintetét felfelé, ahonnan Nyikolaj, meg mert volna rá esküdni, tompa puffanást hallott. Aztán még egyet, majd megnyikordult a garázstető. – Társaságunk érkezett – suttogta a lánynak. Renata biccentett, de máris mozgásban volt. A megtöltött 45-öst átcsúsztatta a férfinak az asztalon, és fürgén, hang nélkül nekiállt megtölteni a másikat. Amint Niko felemelte a pisztolyt, lerepülve a tartópántjairól berobbant a lakás bejárati ajtaja. Egy hatalmas termetű, az Ügynökség kommandós szerelésébe öltözött vámpír termett odabenn, és hangtompítós automatafegyverének lézerkeresője Renátán állapodott meg.

192

– A kurva anyád! – üvöltötte Niko. – Renata, lőj! A lány egy rettenetes másodpercig nem mozdult. Nyikolaj azt hitte, lebénította a sokk, aztán az ügynök felbömbölt kínjában, és fegyverét elhajítva a homlokához kapott. Térdre rogyott, azonban két másik fickó toppant a nyomába. Átugrották a szűkölő akadályt, és tüzet nyitottak a szűk helyiségben. Renata az egyik fém iratszekrény mögött keresett menedéket, és viszonozta a tüzet a vezetőre. Niko a második újonnan érkezőt vette célba, de eltévesztette, ahogy az ágy feletti kis ablak szilánkokra tört, és újabb, állig felfegyverzett ügynök növelte a kavarodást. – Nyikolaj – mögötted! – sikoltotta Renata. Bénító erejű mentális csapással üdvözölte eme legutóbbi vendégüket. A rohadék irtózatos vonaglások és rázkódások közepette terült el a padlón, ahol folytatta tovább a kínlódást, amíg csak Nyikolaj a koponyájába küldött néhány golyóval meg nem szabadította a szenvedéseitől. Renata térden lőtt egy másikat, aztán eltalálta a szeme között is, végleg elhallgattatva a nyomorultat. Nyikolaj is megölt egy másikat, de akkor jött rá, hogy szem elől tévesztette az első behatolót. A disznó már nem hempergett a földön, vinnyogva a fájdalomtól Renata támadása után. Niko legnagyobb rémületére a megtermett hím már el is kapta a lányt, felemelte, és a legközelebbi falhoz vágta. Mérhetetlen ereje volt, hasonlóan fajtája többi tagjához. Renata keményen becsapódott, majd a földre zuhant. Mozdulatlanul hevert, nyilvánvalóan túlságosan elkábult, hogy megtorolja a sérelmet. A gyenge kis asztalka és a székek estek először áldozatul Niko tomboló dühének. A szeme sárgán lángolt, ahogy kékjét elárasztotta a borostyánszín ragyogás, agyara szinte előrobbant az ínyéből, haragjában iszonyú hosszan és hegyesen meredezett elő a szájából. A hátulról érkező vámpírra ugrott, két kézzel megmarkolta a fejét, és erőteljes mozdulattal nagyot csavart rajta. A roppanó csontok és szakadó inak reccsenése nem volt elég neki. Miután az élettelen ügynök leomló tetemét arrább rúgta Renata közeléből, telepumpálta a koponyáját ólommal. – Renata – kuporodott le a lányhoz, és a karjába vette. – Hallasz? Jól vagy? A lány felnyögött, de azért sikerült bólintania. Lassan kinyílt a szeme, aztán el is kerekedett, ahogy elnézett a férfi válla mellett a szétbombázott ajtónyílás felé. Niko is odakapta a fejét, és egyenesen egy ember szemébe

193

nézett, akivel már találkozott egyszer – a srácéba, aki próbálta meglesni aznap reggel, amikor Jack fellátogatott hozzájuk. Az öreg Curtisnek szólította, és azt mondta, a kölyök neki segít valamit a házban. Ahogy Niko belenézett abba az érzelemmentes arcba, amely semmiféle meglepetést nem mutatott a férfi vadul villogó szeme és agyara láttán, már tudta, mivel van dolga... – Vérrabszolga – hörögte. Felállt, és finoman letette Renatát. – Maradj itt. Elintézem. A vérrabszolga rájött, végzetes hibát követett el azzal, hogy felfedte kilétét a csetepaté végeztével, amelyet ő szított. Sarkon fordult, kirohant az éjszakába, és leiramodott a lépcsőn, kettesével véve a fokokat siettében. Nyikolaj dühbe gurult, amint felmordulva utána vetette magát. Átugrotta az első emeleti lépcsőkorlátot, és már zuhant, amikor a vérrabszolga a járdára lépett. Nyikolaj éppen rajta landolt, magával rántva a kocsibejáró fekete aszfaltjára. – Ki változtatott át? – követelte a választ, odacsapdosva a srác arcát a kemény járdához. – Ki a gazdád, hogy rohadnál meg! Fabien? A vérrabszolga nem válaszolt, de Niko úgyis tudta az igazságot. Durván hanyatt fordította, és keményen beletérdelt. – Hol van? Mondd meg, merre találom Fabient! Beszélj, rohadék, vagy itt belezlek ki! A távolból csapóajtó suhogását hallotta, majd futó lépések közeledtek a füvön át. Aztán Renata hangja harsant a garázs fölötti lakás tönkretett ajtajából. – Jack, ne! Menj vissza a házba! Nyikolaj felnézve az öregember elborzadt arcával találkozott. Jack szeme totális hitetlenkedéssel meredt rá, ősz szakállú álla leesett a döbbenettől. – Úristen – suttogta megtorpanva. – Mi a... pokol... Niko érezte, hogy a vérrabszolga fészkelődni kezd alatta. Fél pillanattal azelőtt vette észre a kezében megvillanó tőrt, hogy az emberi rabszolga egyetlen mozdulattal átvágta vele a saját torkát. Renata eszeveszett pánikban repült lefelé a lépcsőn. – Jack, kérlek! Most azonnal menj vissza a házba!

194

A férfi azonban csak állt ott dermedten, nem látott, nem hallott. Semmit nem fogott fel a környezetéből az utóbbi percek teljes zűrzavarában. Jack néma, mozdulatlan szoborrá vált a kocsibejáró kellős közepén. Nyikolaj pedig... Édes istenem, Nyikolaj úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki a legborzalmasabb horrorfilmből, vér borította, hatalmas test, halálos agyar és dühödten villogó szempár. Amikor felállt a halott vérrabszolga teteme mellől, és megfordult, hogy szembekerüljön Jackkel, nem is látszódhatott volna ragadozószerűbbnek, kevésbé emberinek, miközben a fogán keresztül szedte a levegőt, drabális mellkasa és válla erőteljesen fel-le süllyedt a csata hevétől. – Szentséges Szűz Mária, istennek anyja – hányta magára a kereszteket az öreg, mialatt Nyikolaj ellépett a holttesttől. Aztán felnézett, és meglátta Renatat felé rohanni a járdán. – Renata, tűnj el innen! A lány a két férfi közé vetette magát – Nyikolaj a háta mögé került, Jack pedig szemből tátotta rá a száját, mintha aknamezőre futott volna. – Jézusom... Renata, szívem... mit művelsz? – Minden rendben, Jack – nyújtotta felé megnyugtatón Renata a karját. – Minden rendben, esküszöm. Nyikolaj nem fog bántani. Egyikünket sem fog bántani. Az öregember arca ráncba szaladt zavarodottságában. Aztán elnézett mellette Nyikolaj felé, és lassan felderengett a felismerés a vonásain. Arca sápadtan, kísértetiesen világított az éjszakában, lába pedig bármelyik pillanatban felmondhatta alatta a szolgálatot. – Maga az... de hogyan? Mi az ördög maga? – Nem lenne biztonságos megtudnod – vágott közbe Renata. – Túlságosan veszélyes, nekünk is, és alatta... – Túl késő – dörmögte szorosan mögötte Niko. – Már eddig is túl sokat látott. Kezelnünk kell a helyzetet, és nincs sok időnk, mielőtt még több ember kezd el kíváncsiskodni, amivel csak tovább rontanának a helyzeten. – Tudom – bólintott a lány Nyikolaj keze gyengéden érintette meg az ép vállát. – Ez Jackre is vonatkozik. Nem hagyhatom, hogy érintetlen memóriával sétáljon el innen. Mindent ki kell törölnöm – kezdve a múlt éjjeli megérkezésünkkel. Nem emlékezhet rá, hogy valaha itt jártunk.

195

A lány megrezzent, de ezzel nem szállhatott vitába. – Adsz egy percet, hogy elbúcsúzzam tőle? – Egy perc – egyezett bele Niko. – De ne legyen több. – Mi a jó fene folyik itt? – morgolódott Jack, ahogy a kezdeti sokk helyét lassan átvette a nyugalmazott katona határozottsága. – Renata... miféle istenverte zűrbe keveredtél, te lány? Renata halványan rámosolygott, és odalépve hozzá, szorosan átölelte. – Jack, szeretném megköszönni – azt is, hogy segítettél nekünk ma éjszaka, de leginkább azt, hogy te te vagy. – Elhúzódott tőle, és az öreg szempárba nézett. – Talán nem tudtad, de oly sokszor te jelentetted nekem a biztos kikötőt. Ahányszor elvesztettem a hitem az emberiségben, a te kedvességed mindig meggyőzött az ellenkezőjéről. Igaz barát vagy, és én szeretlek. Mindig szeretni foglak. – Renata, el kell mondanod, mi történik itt. Ez a férfi, akivel jöttél... ez a teremtmény... az isten szerelmére, vagy elment az eszem, vagy ő egy... – Ő a barátom – fejezte be a mondatot a lány és olyan őszintén gondolta, hogy saját magát is meglepte a meggyőződése. – Nyikolaj a barátom. Ennyit elég tudnod. – Indulnunk, kell, Renata. Nyikolaj hangja nyugodt volt, és tárgyilagos. A lány bólintott, és amikor ránézett, látta, hogy a kinézete visszaváltozott. Jack összezavarodva motyogott, de Niko csak kinyújtotta a karját, és megfogta a kezét. – Köszönök mindent, Jack. Maga nagyon jó ember. – Nem várt feleletet. Szabad kezét a férfi homlokára tette, és ott tartotta egy hosszú pillanatig. – Menjen vissza a házba, és feküdjön le. Amikor reggel felébred, arra sem fog emlékezni, hogy itt jártunk. Felfedezi, hogy betörtek a kis lakásba - Curtis összetűzésbe keveredett a fickókkal, elszabadultak az indulatok, őt pedig megölték. Jack nem válaszolt, csak egyetértőn biccentett. – Nem fog minket itt találni, amikor kinyitja a szemét – folytatta Niko. – Vér sem lesz, ahogy üvegcserepek sem. Most szépen sarkon fordul, visszasétál a házba, bemászik az ágyába, és ott is marad egész éjszaka. Jack engedelmesen bólogatott. Nyikolaj elvette a kezét a homlokáról. Az öreg szeme felpattant, nyugodtan, szenvtelenül nézett a világba. Renátára

196

pillantott, de tekintete üres maradt, mintha egyenesen keresztülnézne rajta. A lány bánatosan figyelte, hogy öreg barátja lassan megfordul, és egy szó nélkül a ház felé ballag. – Jól vagy? – karolta át a derekát Niko, amíg várták, hogy Jack eltűnjön az ajtó mögött. – Persze, jól – válaszolta csendesen, hálásan dőlve a férfi ölelésébe. – Takarítsuk el ezt a mocskot, aztán tűnjünk el innen.

197

Huszonharmadik fejezet fejezet – Már rohadtul ideje volt, hogy megérkezzen - füstölgött Alekszej Jakut magában, miközben nézte, ahogy egy pár fényszóró fénynyalábja visszaverődik a faházat körülvevő magas fákról. Bosszankodva, hogy fél órát váratták, ellépett az ablaktól apja lakosztályában – amely most már az övé volt, ahogy minden egyéb is, amit halott apja hátrahagyott. A kocsibejáróra kanyarodó fekete jármű hatalmas volt, mi más lehetett volna, mint egy terepjáró. Lex undorodva forgatta a szemét. Azt várta volna, hogy olyasvalaki, mint Edgar Fabien, elegánsabban utazik, nem egy Ügynökségtől kölcsönzött Humveeban. Lex kényes ízlése sokkal kifinomultabb volt annál, hogy efféle praktikusan semmitmondó módját válassza a közlekedésnek, különösen egy olyan fontos esemény fényében, mint amilyenen ő fog részt venni Fabiennel. Az isten szerelmére, ennyi erővel akár furgonnal is érkezhetnének az összejövetelre, cseppet sem lenne kevésbé elegáns, mint ez a jellegtelen ügynökségi batár. Ha ő lenne a főnök – amikor ő lesz a főnök, helyesbített magában – szóval Fabien helyében egy tapodtat sem mozdulna megfelelő gépkocsikíséret nélkül, amilyet előkelő helyzete megkívánna. Türelmetlen puffogással kimasírozott a lakosztályából, megigazgatva elegáns zakóját, míg aligátor-bőr lakkcipője lágyan kopogott a széles deszkapadlón. Tudta, hogy jól néz ki – ez volt a lényeg – csak még nem szokta meg az új öltözetet az egész életében kötelezően viselt szolgálati bőrruha és bakancs után. Gyorsan tudott azonban alkalmazkodni, nem tart sokáig, hogy beleszokjon új személyiségébe. A nagyteremben a két megmaradt őr az asztalnál ült, és kártyázott. Lex beléptekor az egyikük felpillantott, és nem tudta elég gyorsan a szája elé kapni a kezét, hogy elrejtse a vigyorgását. – Az a nyakkendő úgy néz ki, mintha kissé fojtogatóra sikerült volna, Lex – humorizált a másik, jól szórakozva saját szellemességén. – Jobb lenne, ha meglazítanád, mielőtt elájulsz.

198

Lex gyilkos pillantást vetett rájuk, miközben ujját bedugta az ötszáz dolláros ing túlságosan szűk gallérjába. – Menjetek a picsába, kretének. És nyissátok ki azt a kibaszott ajtót. Itt van értem az autó. Amíg az egyik őr az ajtóhoz slattyogott, hogy teljesítse a parancsot, Lex elgondolkodott, meddig tartsa még meg ezt a két tökfejet. Persze, hozzá hasonlóan az apja mellett szolgálták végig az elmúlt évtizedet, egyetlen nap sem volt kivétel, de egy Lex-féle férfit a legodaadóbb tisztelet illette meg. Talán a fejükbe is veri, ha néhány nap múlva hazatér a hétvégi összejövetelről. Üdvözlő mosolyt erőltetett az arcára Fabien tiszteletére, amikor az őr ajtót nyitott... csakhogy a küszöbön nem Edgar Fabien állt. Hanem egy egyenruhás ügynök, három másikkal a háta mögött. – Hol van Fabien? – förmedt rá Lex. Az elöl álló magas vámpír felé biccentett. – Egy másik helyszínen lesz a találkozója Mr. Fabiennel, Mr. Jakut. Segítségére lehetünk bármiben, mielőtt a járműhöz kísérjük? Lex morogva bár, ám némi tetszéssel fogadta az ügynök tiszteletteljes modorát. – Van néhány csomag a másik szobában – intett elbocsátón a lakosztálya irányába. – Az egyik embere kihozhatná. Újabb tiszteletteljes biccentés a jövevények vezetőjétől. – Személyesen intézkedem. Csak ön után, uram. – Erre – vezette be a csapatot a házba, majd végig a folyosó végén nyíló magánlakrészébe. Amikor beértek, az ágy mellett megállva rámutatott a cuccokra, amelyeket ki akart vitetni. – Fogják az öltönyzsákot és a bőrtáskát ott a padlón. Amikor az ügynök nem moccant a csomagokért, csak állt mellette, Lex méltatlankodva meredt rá. – Na? Mi a francra vár, maga idióta? A pillantás, amelyet válaszul kapott, jéghideg volt, éles, akár a penge. Aztán Lex egyszer csak megértette a klíma sarkvidékire változásának okát, amikor meghallotta a másik szobában a hangtompítós fegyverek tompa puffpuffjait, és megfagyott az ereiben a vér. A mellette ácsorgó ügynök szája kellemes mosolyra húzódott.

199

– Mr. Fabien megkért, hogy személyesen adjam át az üzenetét, Mr. Jakut. Renata fáradtnak tűnt, amikor Nyikolaj odasétált hozzá a mezőről, ahová az ügynökök hulláit suvasztották. Néhány órán belül a kelő nap jóvoltából még hírmondójuk sem marad, bár a helyi vadvilág képviselőin kívül a kutya sem venné észre őket ilyen messze a tájon átvezető földútról, ennyire távol a várostól. – Az egyenruhájukat és felszerelésüket beszórtam a kocsi hátuljába – fogadta a lány a visszaérkezőt. – A fegyvereik az első ülések alatt. Kulcs az indítóban. Niko bólintott. Miután feltakarították a garázs feletti lakás ellen indított villámháború véres mocskát, elkötötték az ügynökségi terepjárót, amelyet a barmok voltak olyan kedvesek egy Jack házához közeli kis utcában leparkolni. – Szeretnél itt letanyázni? – kérdezte Renatát, amikor látta rajta, mennyire kimerült. – Maradhatunk egy kis ideig, ha szükséged van rá. A lány a fejét rázta. – Inkább haladjunk. Csak néhány kilométerre vagyunk a háztól. – Oké – felelte Niko. – Arra viszont nemigen számítok, hogy Lex vörös szőnyeget terít le az érkezésünk tiszteletére. Gyorsan elszabadulhat majd a pokol. Már jó pár óra eltelt azóta, hogy kiütötted azokat a csávókat. Mikor jelentkezik az utóhatás? – Talán nemsoká – ismerte be Renata a lába előtt elterülő, holdvilágban fürdő fűszőnyeget tanulmányozva. Niko felemelte az állát, és nem bírta megállni, hogy ne simogassa meg finom arcát. – Akkor meg pláne letáborozunk itt egy időre. A lány elhúzódott tőle, makacsul tiltakozva. – Akkor meg pláne tovább kell mennünk, mielőtt lever a lábamról. Majd pihenek, ha megvan Mira. – Megpördült, és a kocsi felé indult. – Ki vezet – te vagy én? – Hé – kapta el a kezét Niko, mielőtt messze jutott volna. Átölelte a derekát, majd a karjába vonta. Istenem, olyan káprázatosan szép volt. Bármilyen idióta behódolt volna arcának törékeny, nőies tökélyétől, halvány, mandulavágású szemétől, mely

200

úgy ragyogott, akár a holdkő fekete seprűszempillái alatt, pisze orrától és duzzadó, szexi ajkától, tejfehér bőrétől, amely bársonyos ellentéte volt ébenfeketén csillogó hajának. Renata fizikai megjelenése elbűvölő volt, de bátorsága – rendíthetetlen becsülete – volt az, ami Nikot igazából megfogta. Valahogy abban a rövid időben, amit ez idáig kénytelenek voltak egymás társaságában tölteni, a lány valódi partnerévé vált. Felnézett Renátára, megbízott benne, ahogyan a rendbéli testvéreiben is. – Hé – ismételte meg ezúttal halkabban, a bátor, gyönyörű arcba tekintve. Csak csodálni tudta ezt a rendkívüli nőt, aki bebizonyította, hogy igaz szövetségese. – Jó kis csapat voltunk, nem igaz? – Pokolian féltem, Nyikolaj – vallotta be a lány csendesen. – Túl gyorsan rajtunk voltak. Lassan reagáltam. Sokkal jobban kellett volna... – Csodás voltál – simított ki egy rakoncátlan fürtöt a lány arcából a férfi, aztán a füle mögé igazította. – Csodás vagy, Renata, és én átkozottul szerencsés vagyok, hogy mellettem állsz, nem a túloldalon. A lány halványan, szégyenlősen elmosolyodott. – Dettó. Talán nem ez volt az ideális alkalom, hogy Niko megcsókolja, egy isten háta mögötti mezőn, egy vérrel és halállal kikövezett út kellős közepén, amelyen ugyanolyan hosszú és iszamós távlatok várnak rájuk, mint amennyit már eddig megtettek. De akkor is, Niko másra sem vágyott jelen pillanatban kellett neki, itt és most – mint Renata ajkát érezni, ahogy az övére tapad. Engedett a sürgetésnek, lehajolt, és gyengéden, sietség nélkül megcsókolta. A lány a nyaka köré fonta a karját, először csak puhatolódzva, aztán szorosabban, Niko hátát simogatva, még azután is, hogy ajkuk szétvált, és arcát a férfi mellkasára simította. Mikor megszólalt, hangja alig volt több suttogásnál. – Megtaláljuk, Nyikolaj? A férfi puszit nyomot a feje búbjára. – Igen, megtaláljuk. – Szerinted jól van? – Niko nagyon rövid ideig habozott, de ez elég volt arra, hogy a lány kibontakozzon az ölelésből. A homlokát ráncolta, és szeméből sütött a fájdalom. – Ó, istenem... nem hiszel benne. Érzem, hogy kételkedsz, Nyikolaj. Azt hiszed, történt valami Mirával.

201

– A vérkötelék működésbe lépett. – A férfi nem is tagadta a vádakat, amelyekre Renata oly pontosan ráérzett. A lány hátrálni kezdett, botladozva mozgott a sötét fűben, ahogy a terepjáró felé igyekezett. Arcán megsebzett kifejezés ült. – Indulnunk kell. Meg kell találnunk Lexet, és kényszeríteni, hogy árulja el, hol van Mira! – Renata, továbbra is úgy gondolom, pihenned kellene itt egy kicsit. Ha az utóhatások elkapnak... – Ki a francot érdekel az utóhatás! – kiabálta a lány felé kapva a fejét, amint elhatalmasodott rajta a pánik. – Megyek Jakuthoz. Velem jöhetsz, vagy maradhatsz, de én kurvára indulok! Megállíthatta volna. Ha akarja, gyorsabban rávethette volna magát, mint ahogy a lány feleszmél, fizikailag megakadályozva, hogy akár csak még egy lépéssel megközelítse az autót. Álomba ringathatta volna egyetlen simítással az arcán, kényszerítve, hogy várja ki a roham végét, ami valószínűleg úgyis kiütötte volna nem sokkal azután, hogy a gerendaházhoz érnek. Számos módon megakadályozhatta volna az indulást, ehelyett viszont inkább testével torlaszolta el a Humvee vezetőoldali ülésének ajtaját, mielőtt a lány odaért. – Én vezetek – jelentette ki, lezárva a vitát. - Te pedig sipirc az anyósülésre. Renata rámeredt egy hosszú pillanatra, aztán körbesétált, és beszállt a vezető melletti oldalra. Visszakanyarodtak az útra, majd csendben autóztak Jakut nem messze álló birtokáig. Niko egy idő után lelassított, és lekapcsolta a világítást. Már épp javasolni akarta, hogy tegyék le valahol a kocsit, és gyalogszerrel menjenek tovább a házig, amikor feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. – Itt mindig ilyen csönd van? – Soha – nézett rá a lány sokatmondón. Az ülés alá nyúlt, hogy magához vegyen néhány fegyvert az ügynökök hagyatékából. Átvetette a vállán az egyik automata gépfegyver szíját, aztán Nikonak is adott egyet. – Lexnek már csak két őre maradt, de nem úgy tűnik, hogy lenne itt bárki is.

202

Niko pedig még ekkora távolságból is megérezte a friss vér szagát. Vámpírvérét, amely több forrásból eredt. – Várj meg itt, amíg körbeszimatolok. Renata méltatlankodva felmorrant, ami csöppet sem lepte meg Nikot. Mindketten kiszálltak a kocsiból, és egymás mögött haladtak a sötét főépület felé. A bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Friss keréknyomok szántották a felhajtó kavicsát, széles, mélyen ülő barázdákkal, amilyeneket csak túlméretezett terepjárók gumija hagy. Nikot hatalmába kerítette az érzés, hogy ügynökök jártak előttük. A faházban néma csönd honolt, és megülte a halott vámpírok bűze. Nem kellett lámpát felkapcsolnia ahhoz, hogy lássa a mészárszéket. Éles szeme azonnal kiszúrta a két őr tetemét nem messze az ajtótól. Mindkettőnek szitává lőtték a koponyáját. Elvezette Renatat a hullák mellett, és orrát követve a ház hátsó traktusába lépkedett, Jakut magánlakrészéhez. Tisztában volt vele, milyen látvány fogadja majd. Ennek ellenére a szobába lépve szitkozódni kezdett. Lex halott volt. Vele együtt pedig az utolsó reménységük, hogy még ma éjjel Edgar Fabien nyomára akadhatnak.

203

Huszonnegyedik fejezet Renata lélegzetvisszafojtva hallgatta Niko elfojtott káromkodását. A Jakut hálószobaajtaja melletti villanykapcsolóhoz nyúlt. Lassan felkattintotta. Egyetlen hang sem jött ki a torkán, amikor lenézve meglátta Lex élettelen testét, semmibe révedő, felhős tekintetét, a homlokán a három golyó ütötte lyukat. Sikoltani akart. Szentséges egek, térdre akart esni, a hajába markolni, és az ég felé fordított arccal bömbölni – nem a fájdalomtól vagy a sokktól, hanem a tomboló, egész lényét elöntő csalódott haragtól. De képtelen volt hangot kipréselni magából. Mintha mázsás súly telepedett volna rá, karja-lába túl nehéz volt, hogy megmozdítsa. A remény, amely benne élt – bármilyen csekély legyen is –, hogy ha idejönnek, útmutatást kapnak Mira hollétét illetően, olyan sebesen röppent el belőle, ahogy Lex vére kiömlött apja szobájának padlódeszkájára. – Renata, találunk másik megoldást – vigasztalta Niko valahonnan a közelből. Lehajolt a tetemhez, kivette öltönyzsebéből a mobiltelefont, felnyitotta, és lenyomott néhány gombot. – Megvan a híváslistája. Ezek közül az egyik Fabiené lesz. Felhívom Gideont, hogy nyomozza le őket. Hamarosan eljutunk Fabienhez. Elkapjuk, Renata. A lány képtelen volt válaszolni; nem maradtak szavak. Lassan sarkon fordult, és kisétált a szobából, lába öntudatlanul vitte előre. Átszáguldott a sötét házon, el a nagyteremben heverő hullák mellett, végig a folyosón... maga sem tudta, merre, mégsem lepődött meg, amikor végül Mira apró szobájának közepén találta magát. A pici ágy pontosan olyan állapotban volt, mint amikor legutóbb látta, mintha várná vissza a lakóját. A zömök kis éjjeliszekrénykén vadvirág hervadozott, amelyet Mira szedett még a héten, azon ritka alkalmak egyikén, amikor Jakut megengedte neki, hogy kint kószáljon. A virág már lekókadt, törékeny, fehér szirmai leperegtek és elfonnyadtak, zöld szára meglágyult, mintha csak egy darab madzag lett volna.

204

– Ó, édes prücsköm – suttogta Renata az elhagyatott, sötét szoba falainak. – Sajnálom... úgy sajnálom, hogy nem vagyok ott neked... – Renata. – Nyikolaj állt az ajtóban. – Renata, ne tedd ezt magaddal. Nem te vagy a hibás. És még nincs vége, de nincs ám. Mély, dörmögő hangja csillapítón hatott a lányra, már attól lehiggadt kissé, hogy meghallotta, és hogy tudta, a férfi ott van vele. Szüksége volt a megnyugtatásra, de mivel nem érdemelte meg, nem rohant Niko karjába, ahogy elkeseredésében akart volna. Ott maradt, ahol volt, mereven, mozdulatlanul. Azt kívánva, bárcsak jóvátehetné minden elkövetett hibáját. Képtelen lett volna tovább a házban maradni. Túl sok sötét emlék kötődött hozzá. Túl sok halál vette körül. Hagyta, hogy a halott virág kicsússzon az ujjai közül, és lehulljon az ágyra. Az ajtó felé fordult. – Ki kell jutnom innen – mormogta bűntudatosan, gyötrődő lelkiismerettel. – Nem bírok... megfulladok itt... nem... kapok levegőt... Nem várta meg a férfi válaszát – egyszerűen képtelen volt ott álldogálni tovább, egyetlen másodperc is túl sok időnek tűnt. Nikot félrelökve kirohant Mira szobájából. Nem lassított, míg lába ki nem vitte a hátsó bejáraton, egyenesen a házat körülölelő erdőbe. És még ott is úgy érezte, satu préseli össze a tüdejét. Hátul, a tarkójánál kezdődő fejfájás dörömbölt. A bőre még nem fájt ugyan, de halálos kimerültséget érzett, és tudta, az utórezgés mindjárt leteríti. Legalább a válla nem fájt. A lőtt seb még ott volt, tompán nyilallt az izmaiban, ám Nyikolaj vére csodát tett a fertőzéssel. Még elegendő erőt érzett magában ahhoz, hogy miután pillantása a lelakatolt pajtára esett – a melléképületre, ahol annyi társával egyetemben csaliként tartották fogva Jakut beteg, sportnak nevezett vérfürdőjéhez –, késlekedés nélkül odasüvítsen, és kezébe vegye az ügynökségi géppisztolyt, amely a hátát verdeste. Addig lőtte a lakatot, míg leesett. Kinyitotta az ajtót, és eleresztett még pár golyót a sötétbe, megsorozva a tágas ketrecszerűséget, a falakat, tetőgerendákat – mindent –, hogy csak úgy záporoztak a lövedékek. Addig nem is engedte el a ravaszt, míg a tár ki nem ürült, és torka ki nem száradt az üvöltéstől. Hangosan zihált, fújtatott, a tüdeje sípolt.

205

– Itt kellett volna lennem – szólalt meg, amikor meghallotta Nyikolaj közeledését. – Amikor Lex eladta Fabiennek, nekem kellett volna megállítanom. Ott kellett volna lennem, amikor Mirának szüksége volt rám. Ehelyett én az ágyban fetrengtem, használhatatlanul, a mentális képességem utóhatásainak rabjaként. A férfi felhörrent, tiltakozásként a felesleges bűntudat ellen. – Nem sejthetted, hogy veszélyben van. Nem akadályozhattad volna meg, ami történt, Renata. – Nem lett volna szabad elmennem! – kiáltott a lány; úgy mardosta belülről a megbánás, mintha sósavat nyelt volna. – Elfutottam, amikor mindvégig itt kellett volna maradnom, és mindenáron kiszedni Lexből, hová vitték! – Nem futottál el. Segítségért jöttél hozzám. Ha nem teszed, mára halott lennék. – Egyre közelebb ért a lányhoz, majd gyengéden megállt mögötte. – Ha egész idő alatt itt maradtál volna, Renata, akkor ma éjjel téged is megölnek Lexszel és az őrökkel együtt. Ez hideg fejjel végrehajtott, előre kitervelt akció volt, Fabien nevével fémjelezve. Igaza volt. Tudta, hogy az utolsó szóig minden úgy van, ahogy a férfi mondja. De akkor sem fájt kevésbé. Zavaros szemmel meredt a szállingózó puskaportól felkavart levegőbe. – Vissza kell mennünk a városba, hogy elkezdjük a keresést. Ajtóról ajtóra, ha szükséges. – Tudom, mit érzel – mondta Niko. Megérintette a lány nyakszirtjét, ám ő kényszerítette magát, hogy lerázza a kezét. – Az istenit, Renata, nem gondolod, hogy ha azt hinném, közelebb kerülhetnénk Fabienhez azzal, ha Montrealtól Old Portig minden ajtót berúgunk, nem tenném meg a kedvedért? Csakhogy ez most nem segít. Pláne hogy mindjárt felkel a nap, és akkor tapodtat sem mozdulhatunk. A lány a fejét rázta. – Nekem nem kell aggódnom a napfény miatt. Visszamegyek egyedül a városba... – A nagy francokat mész. – Niko kezdte elveszíteni a türelmét, ahogy ellentmondást nem tűrőn maga felé fordította. Szeme borostyán fénnyel csillogott, és a bosszúságon kívül volt benne még valami, ami leginkább a

206

félelemhez hasonlított, sötétben is tisztán kivehetően. – Nélkülem te nem mész Fabien közelébe. – Végigsimított a lány homlokán, vad tüzű szeme az övébe kapcsolódott. – Együtt csináljuk végig, Renata. Világos? Tudod, hogy megbízhatsz bennem. A lány Nyikolaj arcába nézett, és elöntötték az érzelmek, úgy elborították, akár a feje fölött átcsapó hullám, ami ellen nem tehet semmit. Könny gyűlt a szemébe, bármennyire próbálta is visszaparancsolni, aztán kibuggyant, és mire észrevette, úgy sírt, mintha kinyitottak volna benne egy csapot, és az összes fájdalma, amit eddig érzett – létének üressége és összes nyomora feletti fájdalma –, hatalmas, zokogó hüppögésben tört a felszínre. Nyikolaj két erős karja óvón ölelte át, és szorosan tartotta. Nem próbálta lecsendesíteni. Nem gügyögött neki édes hazugságokat, hogy megvigasztalja, és nem ígérgetett összevissza, hogy csillapítsa kétségbeesését. Csak ölelte. Ölelte, és hagyta, hogy a lány érezze, megérti. Hogy nincs egyedül, és talán, valami úton-módon ő is érdemes rá, hogy szeressék. Niko felemelte, és elindultak kifelé a golyó szaggatta pajtából. – Keressünk egy helyet, ahol pihenhetsz egy kicsit. – Megnyugtató hangja a lány mellkasában morajlott és rezgett, ahogy a férfiba kapaszkodott. – Nem mehetek vissza a házba, Nyikolaj. Képtelen lennék ott maradni. – Tudom – mormolta a férfi, még mélyebbre hatolva az erdőben. – Van egy ötletem. Leültette Renatat a levélágyra egy beugróban, két égbe törő fenyőfa közé. A lány nem tudta, mire számítson, de azt soha nem képzelte volna, aminek a következő néhány percben tanúja lett. Nyikolaj letérdelt a közelében, kitárta két karját, fejét lehajtotta, hatalmas, izmos teste csendes összpontosításba merült. Renata érezte, ahogy sűrűsödik körülöttük az energia. Megérezte a zsíros, termékeny föld illatát, mintha a zivatar utáni erdőt szagolta volna. Enyhe szellő csiklandozta a nyakát, ahogy Nyikolaj mindkét oldalán a földhöz érintette az ujjait. Csendes motoszkálás vette kezdetét a fűben – mintha susogva életre kelt volna. Renata látta, hogy valami felkúszik Nyikolaj keze alól, és szájtáti csodálattal bámulta, amikor rájött, mit néz.

207

Aprócska indák törtek az ég felé a talajból, és sietősen indultak a fenyők felé a lány két oldalán. – Te jó ég – dünnyögte Renata, elragadtatva a látványtól. – Nyikolaj... mi történik itt? – Minden rendben – nyugtatta meg a férfi, szemével követve-utasítva az indákat, hangozzék bármilyen hihetetlenül. A kacsok feltekeredtek a két fa törzsére, és kúsztak egyre magasabbra és magasabbra, majd levelet bontottak, amely folyamatosan sokszorozódott. A lány feje fölött majdnem három méterrel aztán a megvastagodott indák derékszögben elváltak a fatörzsektől, és elindultak egymás felé a levegőben. Középtájon összefonódtak, aztán hosszú liánokat eresztettek, élő lombernyőt alkotva, amely egészen a földig ért, ahol Renata és Nyikolaj ült. – Ezt te csinálod? – kérdezte hüledezve a lány. Niko bólintott, de továbbra is erősen összpontosított a teremtésre, több és több levelet fakasztva a szárakon. Vastag falú, illatozó sátor borult köréjük káprázatos menedéket nyújtva; buja zöldjében üdítően tarkállott az a parányi fehér virág, amilyet Renata Mira asztalkáján talált. – Oké... hogy csinálod mindezt? A növények sietős burjánzása lelassult, és Nyikolaj józan, érzelemtől mentes pillantást vetett rá. – Az anyám adománya, amelyet aztán a két fiára örökített. – Ki a mamád, az anyatermészet? – kacagott fel a lány boldogan, bár tudta, a gyönyörű szép virágok és indák csupán ideiglenes búvóhelyet jelentenek. A kinti világ megmaradt ugyanolyan visszataszítónak és brutálisnak. Nyikolaj mosolyogva ingatta a fejét. – Az anyám Kiválasztott volt, akárcsak te. A te adományod az elmédből fakad. Az övé ebből. – Lenyűgöző – simított végig Renata a hűvös leveleken és pompás virágszirmokon. – Istenem, Nyikolaj, a képességed... azt akartam mondani, hogy elképesztő, de az meg sem közelíti az igazságot. A férfi vállat vont. – Soha nem vettem sok hasznát. Ide nekem egy tár tompa hegyű töltényt vagy néhány C-4-et. Na, azokkal bármikor mutatok elképesztő dolgokat.

208

Könnyedén elviccelődte a dolgot, de Renata érzékelte, hogy a duma hátterében valami sötétebb dolog húzódik. – Mi van a testvéreddel? – Mi van vele? – Azt mondtad, ő is képes erre. – Képes volt, igen – felelte Nyikolaj tompa hangon. – Dimitrij fiatalabb volt nálam. Meghalt. Régen történt, még otthon, Oroszországban. Renata megrezzent. – Sajnálom. A férfi biccentett, letépett egy levelet a dús lombból, és fecnikre tépte. – Még csak kölyök volt – jó gyerek. Néhány évtizeddel volt fiatalabb tőlem. Úgy járt a nyomomban, mint egy buta kis kölyökkutya, mindenben utánozni akart. Nem szántam rá sok időt. Szerettem veszélyesen élni – a fenébe is, hiszen ma is szeretek. Szóval Dimitrij a fejébe vette, hogy lenyűgöz valamivel. – Cifra káromkodás szaladt ki a száján. – Kibaszott idióta hülyegyerek. Bármit megtett volna, hogy észrevetesse magát velem, érted? Hogy lássa, tetszik, amit művel, hogy büszke vagyok rá. Renata csak nézte a sötétben, és ugyanazt a bűntudatot látta a szemében, ami az övében is ott volt Mira miatt. Látta benne a rettegést, ugyanazt a bensőjét emésztő kárhozatot és gyötrődést, hogy egy gyermek halálos veszélyben forog – vagy talán már halott –, csak mert valaki, akiben bízott, cserbenhagyta. Nyikolaj ismerte ezt a kínlódást. Ő maga is átélte. – Mi történt Dimitrijjel? – kérdezte lágyan a férfitól. Nem akart régi sebeket feltépni, de tudnia kellett. És a rá nehezedő súlyból látta, hogy Nyikolaj már túlságosan régen cipeli a terhét. – Nekem elmondhatod, Nyikolaj. Mi történt az öcséddel? – Ő nem olyan volt, mint én – folytatta merengve a férfi, mintha visszahúzná a múlt. -Dimitrij okos fiú volt, éltanuló. Imádta a könyveket és a filozófiát, szeretett leásni a dolgok mélyére, rájönni, hogy működik körülötte a világ, hogy újból össze tudja rakni a részleteket saját magának. Briliáns elme, igazán tehetséges, de ő mégis olyan akart lenni, mint én. – És te milyen voltál akkoriban?

209

– Vad – vágta rá rosszallón, késlekedés nélkül a férfi, egyáltalán nem szánva dicséretnek a jelzőt. -Én vagyok az első, aki beismeri. Mindig is túlságosan vakmerő voltam, soha nem érdekelt igazán, mit hoz a holnap, ameddig jól éreztem magam a mában. Dimitrij a szemlélődést szerette; én az adrenalint. Ő szerette összeillesztgetni a darabkákat; én szerettem szétrobbantani őket. – Ezért csatlakoztál a Rendhez, az adrenalin miatt? – Részben igen. – Könyökét a térdére támasztva a földet bámulta. – Dimitrij meggyilkolása után nem volt maradásom. Magamat okoltam a történtekért. A szüleim is engem okoltak. Elhagytam az országot, és az Államokba jöttem. Nem sokkal később akadtam össze Lucannel és a többiekkel Bostonban. A lány figyelmét persze nem kerülte el, hogy a férfi azt mondta, az öccsét meggyilkolták, nem egyszerűen csak meghalt. – Mi történt, Nyikolaj? A férfi nagyot sóhajtott. – Már régóta utáltuk egymást egy ukrán seggfejjel a Menedékből. Időről időre keményen összeugrottunk, legfőképp unaloműzés gyanánt. Csakhogy egyik éjjel Dimitrij hallotta egy kocsmában, ahogy ez a mocsok éppen engem gyalázott, és úgy döntött, felelősségre vonja. Előhúzott egy tőrt, és a haverjai szeme láttára megvágta a fickót. Annak a köcsögnek szerencséje volt – Dimitrij iszonyatosan nem tudott bánni a fegyverrel. De kihúzta a vadbaromnál a gyufát, és két perccel később már saját vértócsájában feküdt, levágott fejjel. – Te jóisten – kapkodott Renata levegő után, ahogy a szánalomtól elfacsarodott a szíve. – Annyira sajnálom, Nyikolaj. – Én is – vonta meg a vállát a férfi. – Utánamentem, és elkaptam Dimitrij gyilkosát. Levágtam a fejét, és elvittem a szüleimnek kiengesztelésül. Elzavartak, és azt mondták, nekem kellett volna meghalnom Dimitrij helyett. Nem tudtam őket hibáztatni érte. Végül is igazuk volt. Úgyhogy eljöttem, és soha nem néztem vissza. – Sajnálom, Nyikolaj. A lány nem tudta, mi mást mondhatna. Nem volt tapasztalata a vigasztalásban, és még ha lett volna is, nem volt biztos benne, a férfi igényt

210

tart-e rá, egyáltalán szüksége van-e rá. Mint aki hirtelen kényelmetlenül érzi magát a saját bőrében, Nyikolaj elcsendesedett egy időre. Majd megköszörülte a torkát, a hajába túrt, és felállt. – El kéne mennem újra a házhoz, hogy körülnézzek egy kicsit. Nem gond, ha magadra hagylak néhány percre? – Nem, dehogy, menj csak. A férfi kutató pillantást vetett az arcára. Renata nem is tudta, mit szeretne hallani tőle, de Niko mintha bezáródott volna. – Hogy érzed magad? Rohamnak semmi nyoma? Renata megvonta a vállát. – Kicsit érzem, de elviselhető. – És a vállad? – Jól van – nyújtotta ki a bal karját, hogy mutassa, nem fáj. – Sokkal jobb, mint volt. Még hosszabb, fura csend telepedett közéjük, mintha egyikük sem tudná, mi lenne a jobb: szakítsa-e meg, vagy válassza a könnyebb utat, és hagyja, hadd nyúljon tovább? Csak amikor Nyikolaj végül kezdte szétválasztani a vastag levél- és liánfalat, akkor nyúlt utána Renata, hogy megérintse. – Nyikolaj... ööö... szeretném, izé... megköszönni – nyökögte, és nagyon is tudatában volt, hogy bár a férfi megállt, ő még mindig a karján nyugtatja a kezét. – Meg szeretném köszönni... hogy a véredet adtad ma nekem. A férfi odafordult hozzá, és a fejét ingatta. – A hála nagyon szép, de nincs szükségem rá. Tudom, hogy ellenkező esetben te is ugyanezt tetted volna. Igen, megtette volna; Renata ebben halálbiztos volt. Ez a férfi, aki nem egészen egy hete még idegen volt – és történetesen egy vámpír –, mostanra a legbizalmasabb, legeslegjobb barátja lett. Ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy Nyikolaj messze több is volt ennél, és már azelőtt, hogy vérkötelékre léptek volna. Már a szex előtt így volt, amitől még mindig tótágast állt minden érzékszerve, ha csak rágondolt. – Nem tudom, hogy kell csinálni – nézett fel a férfira, küszködve a szavakkal, de tudta, ennek meg kell lennie. – Nem szoktam hozzá, hogy bárkire is számíthatok. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjem ilyen helyzetben. Soha semmi ilyesmiben nem volt részem eddig, és én... úgy

211

érzem, minden, amiről eddig azt hittem, tudom és ismerem, mindaz, ami segített a túlélésben, semmivé foszlott. Csak sodródom... halálosan félek. Nyikolaj megcirógatta az állát, majd szorosan átölelte. – Biztonságban vagy – susogta a fülébe. – Én itt vagyok veled, és megvédelek mindentől. A lány nem is tudta, mennyire szüksége volt ezekre a szavakra, amíg meg nem hallotta őket. Nem tudta, mennyire vágyott Nyikolaj ölelő karjára, vagy mennyire vágyott a csókjára, amíg a férfi magához nem húzta, és száját az övére nem szorította. Renata odaadón visszacsókolta, átadva magát a pillanatnak, hiszen Nyikolaj ott volt vele, szorosan tartotta, biztonságos kikötőként védte a külvilágtól. A férfi csókjai egyre szenvedélyesebbek lettek, aztán lefektette a lányt búvóhelyük puha nyoszolyájára. Renata élvezte ránehezedő súlyát, meleg, biztos kezét a testén, amely besiklott laza pólója alá, végigcirógatva a hasát, majd felsiklott a mellére. Agyarával lágyan, kedveskedve megkarcolta a lány ajkát, amikor szájuk elvált egymástól. Szeme borostyán fényben tündökölt félig lehunyt pillája alól. Renátának nem is kellett az arcára néznie, hogy tudja, a férfi kívánja. A bizonyíték ott meredezett keményen és követelődzve a csípőjénél. Végigsimított a férfi gerincén, az pedig felnyögött, és reflexszerűen előrelendült a csípője. Torokhangon mormolta a lány nevét, miközben ajka bejárta az arcát, majd lesiklott a nyakára. Felhajtotta a pólóját, és Renata ívbe feszítette a gerincét, hogy Niko jobban hozzáférjen meztelen melléhez és feszes hasához. A lány elveszett a csókok gyönyörében. Szinte beleőrült, hogy érezze bőrén a férfi bőrét. Nyikolaj fürge ujjakkal kigombolta a lány farmerját, és lehúzta a combjára. Ajka követte e műveletet, és bejárta a testét a csípőjétől egészen a bokájáig, miközben végleg megszabadította a nadrágtól, amelyet félre is hajított. A lány felsikoltott, amikor Niko a két combja közé hajolt, és finoman nyalogatni kezdte, nyelvével és agyarával édes gyötrelembe taszítva ezzel. – Jesszusom – lihegte derekát fellökve, ahogy Niko egészen beletemetkezett ágyékába, és majd felfalta.

212

Fogalma sem volt róla, hogy csinálta, de a férfi egy pillanattal később már maga is meztelen volt. A lány fölé tornyosult, több volt mint emberi, több mint egyszerű férfi, és Renata minden női ösztöne és érzéke belereszketett a vágyba. Kitárta a lábát, mohón követelve, hogy hatoljon belé, töltse ki a benne tátongó űrt erejével és melegével. – Kérlek – nyögdécselte, lihegve a sóvárgástól. Nem kellett kétszer kérnie. Nyikolaj fölé magasodva becsusszant a két térde közé, és szélesre tárta. Hímvesszője vége a lány ágyékának feszült, majd belesiklott, hosszan, lassan és mélyen. Vadul felmordult, ahogy a lány magába fogadta, mennydörgésszerű hangja visszaverődött a lány csontjaiban és vérében. Lassan pumpált, kiélvezve minden egyes mozdulatát, bár türelmével csak kínozta mindkettőjüket. Renata érezte az iránta való éhségének elsöprő erejét, élvezetének mélységét, mialatt teste körbeölelte az övét, és befogadta a farkát, a hegyétől a golyókig. – Olyan finom vagy – lihegte Niko, és felszisszent, amikor kihúzta magát a lányból, és újra belecsusszant, teljesebben kitöltve, mint azelőtt. Keményen döfködte, beleborzongott az erőfeszítésbe. – Jézusom, Renata... olyan kurva jó érzés benned lenni. A lány lábát a férfi fenekére kulcsolta, ahogy az erősebb tempót kezdett diktálni. – Keményebben – sürgette, azt akarta, hogy űzze el minden félelmét, pörölyözze szét a benne hízó bűntudatot, fájdalmat és ürességet. – Ó, istenem, Nyikolaj, keményebben! A válaszmordulás egyszerre hangzott lelkesnek és vadnak. Niko a lány háta alá csúsztatta a kezét, és kissé felemelte, hogy még mélyebben bele tudjon hatolni, és kemény, dühödt mozdulatokkal döfködte, amire a lány oly kétségbeesetten vágyott. Lecsapott Renata szájára, lázasan csókolta, így söpört végig a lányon az ellenállhatatlan és megsemmisítő gyönyör, amelynek eljövetelekor hangosan felkiáltott. Reszketett és borzongott, de továbbra is kapaszkodott a férfiba, ahogy az tovább mozgott, gránitkeménységű hát- és vállizmai feszültek. – Krisztusom – szűrte Niko a foga és agyara között, miközben csípője lankadatlanul, dühödten és gyorsuló tempóban pumpált, tökéletes ritmusban; egyszerűen isteni érzés volt. Csodálatos és helyénvaló.

213

A megkönnyebbülés pillanatában nyers üvöltését a lány sikolya visszhangozta, amikor újból elélvezett, szorosan kapaszkodva a férfiba, amint beleveszett az új és finom érzésbe, hogy teljesen odaadja magát valakinek. És bár tényleg csak sodródott, ebben a pillanatban nem érzett félelmet. Biztonságban volt ezzel a vad, vakmerő férfival – ebben valóban hitt. Rábízta Nyikolajra nemcsak a testét, de az életét is. Mialatt ott feküdtek, bensőséges ölelésben, nem esett nehezére elképzelni, hogy a szívét is rábízza. Hogy talán beleszeressen.

Az erőszakos kopogás kitartóan folytatódott a tömör tölgyfa ajtón Andreas Reichen berlini Menedékében. – Andreas, kérlek! Itt vagy? Helene vagyok. Beszélnünk kell! Hajnali négy óra után pár perccel, röviddel azelőtt, hogy a nap felbukkant volna a látóhatár szélén, csupán néhányan voltak ébren a házban. Reichen rokonságának többsége – legfeljebb ha tucatnyian lehettek, egyedülálló fiatal férfiak és kisgyerekes párok, egészen pici újszülöttel – már eltette magát nappalra. – Andreas? Valaki? – Újabb pánikszerű dörömbölés, ijedt kiáltozás kíséretében. – Hahó! Valaki, kérem... engedjenek be! A kúriában végre egy fiatalember lépett ki a konyhából, ahol épp tejet melegített Kiválasztottjának, aki fenn várta a gyerekszobában, és nyűgös kisfiúkat dajkálta. A férfi ismerte a nőt, aki kint állt az ajtó előtt. Szinte az egész Menedék ismerte, és Andreas egyszer és mindenkorra leszögezte, hogy a nő szívesen látott vendég a házában. Viszont az, hogy most bejelentés nélkül toppant be ebben a késői órában, amikor Andreas magánjellegű elfoglaltsága miatt két napig távol volt, meglehetősen szokatlannak tetszett. És még szokatlanabb, hogy a mindig fegyelmezett és visszafogott üzletasszony ennyire nyilvánvalóan rettegett valamitől. Afeletti aggodalmában, hogy vajon mi történhetett Andreas ismerősével, a vámpír letette a gőzölgő tejjel teli poharat, és átszáguldott az előcsarnok márványpadlóján, miközben fürdőköpenyének szárnya vitorlaként lebegett mögötte.

214

– Jövök – kiáltotta hangosan, hogy túlharsogja Helene eszeveszett kopogtatását és zokogással tarkított, segélykérő rimánkodását a túloldalról. Ujjai szélsebesen zongoráztak a ház riasztóberendezésének billentyűzetén. – Egy pillanat! Már itt is vagyok, Helene! Minden rendben. Mikor az elektromos kijelzőn felvillant a fény, ami jelezte, hogy az érzékelők kikapcsoltak, sebesen elfordította a zárakat, és kitárta az ajtót. – Ó, hála istennek! – indult meg felé a nő, akinek arcán teljesen elkenődött a smink, szeme alól fekete patakok húzódtak egészen az álláig. Sápadt volt, egész testében remegett, mindig okosan csillogó szeme pedig valahogy üresnek tűnt, mialatt gyorsan körbenézett a hallon. – Andreas... hol van? – Hamburgba ment magánügyben, holnap este jön haza. De téged szívesen látunk – lépett hátra a férfi, hogy beljebb invitálja a vendéget. – Gyere be, Helene. Andreas nem nézné jó szemmel, ha be sem hívnálak. – Nem – ismételte a nő furcsán szenvtelen, fakó hangon. – Tudom, hogy ő soha nem hagyna cserben. Belépett az előcsarnokba, és mintha hirtelen megnyugodott volna. – Tudták, hogy ő soha nem hagyna cserben... A fiatal menedékbeli férfi csak abban a pillanatban vette észre, hogy Helene nem egyedül érkezett. Olyan sebesen, hogy még egy ijedt kiáltásra sem maradt ideje, a nő mögül állig felfegyverzett, tetőtől talpig feketébe öltözött ügynökök rontottak a házba. A fiatalember hitetlenkedve meredt Helenére. Szemében páni rémület ült. – Miért? – kérdezte, de a válasz ott volt a nő élettelen szemében. Valaki elkapta, és a hatalmába kényszerítette. Valaki, aki elég erős volt ahhoz, hogy megtehesse. Valaki, aki vérrabszolgát csinált Helenéből. Pontosan azelőtt villant be neki a felelet, hogy az első golyó eltalálta. Hallotta, amint felugatnak a fegyverek, hallotta a családja rémült sikoltozását, ahogy a Menedék lakói felébredtek, és úrrá lett a házon a rettegés. Aztán egy lövedék a koponyájába fúródott, és minden elsötétült.

215

Huszonötödik fejezet Nyikolaj az indasátor alatt üldögélt, és nézte, ahogy egy kósza napsugár, áttörve a levelek között, az alvó lány sötét hajára vetül. Az ultraibolya fény halálos volt a férfi fajtájára – nagyjából félórányi sugárzás képes volt őket elpusztítani, mégsem bírta rávenni magát, hogy eltüntesse a néhány perce keletkezett apró rést a növényzeten, hogy száműzze az eltévedt fénynyalábot. Inkább tovább ücsörgött és bámulta a lányt, mert be kellett vallania önmagának, túlságosan szép volt a látvány, és lenyűgözte, ahogy a hollófekete haja köré koszorút fon a fény, a réz, bronz és burgundi tucatnyi árnyalatában fürdetve a selymes fürtöket.

Mi a fészkes fene ütött belé? Az isten szerelmére, hiszen mást sem csinált, csak csodálta, nem bírt betelni vele. Egyszerűen el volt ragadtatva. Ez sajnos két felettébb, egyaránt bosszantó dolgot jelenthetett: vagy valóban fontolóra kell vennie, hogy éjszakai leckéket vegyen Vidal Sassoontól, vagy pedig teljesen elment az esze a nő miatt. De úgy elment az esze, hogy meg sem jön többé, és soha senki más nem veheti el többé. Valamikor, valahogyan végzetesen beleszeretett Renátába. Ami megmagyarázta, miért nem képes távol tartani tőle a kezét – és egyéb testrészeit. Azt is megmagyarázta, miért töltötte az egész éjszakát – a házba tett, még napfelkelte előtti rövid kiruccanás kivételével – a lány mellett heverve, a karjában tartva. És ha magyarázatra szorult, miért facsarodott annyira el a szíve, és lett ólomnehéz, amikor a lány zokogni kezdett múlt éjjel, és miért érezte szükségét, hogy megossza vele bánatát és bűntudatát, amit Dimitrij halála miatt érzett annyi éve már, feltételezte, hogy az, hogy szerelmes belé, megtette válaszképpen. És amennyire meg szerette volna győzni Renatat, hogy vele biztonságban van, ő ugyanolyan biztonságban érezte magát ővele. Teljes szívéből megbízott

216

benne. Ölni is hajlandó lett volna, hogy megvédelmezze, és pillanatnyi gondolkodás nélkül meghalt volna érte, ha a sors úgy hozza. Bár a lány még nem hosszú ideje volt az élete része, már el sem tudta volna képzelni a létezést nélküle.

Bassza meg. Tényleg beleszeretett Renátába. – Kurva jó – motyogta, majd összerezzent, amikor a lány mocorogni kezdett a hangja hallatán. Renata kinyitotta a szemét, és rámosolygott, amikor meglátta maga mellett. – Szia. – 'reggelt – nyúlt fel Niko a levelekhez a lány feje fölé, hogy száműzze a kóbor napsugarat. Renata macskaszerű, lassú nyújtózkodását hirtelen még a hajánál is izgatóbbnak találta. A lány azt a pamutinget viselte, amelyet ő előző éjjel tönkretett, a leszakított gombok még mindig szanaszét hevertek körülöttük. A hatalmas ing szinte végig nyitva volt, nemigen takarva el viselője meztelenségét. Nikot nem zavarta a látvány. – Hogy érzed magad? A lány elgondolkodott egy percre, aztán homlokráncolva ráemelte a tekintetét. – Nagyon jól. Mármint, a múlt éjszaka... – Elpirult, arca rózsaszín lett. – A múlt éjszaka hihetetlen volt, de azt hittem, mostanra itt fogok haldokolni a mentális utóhatástól. Nem értem... még csak egy kicsit sem fájt a fejem. Oké, éreztem valami fájdalmat, de azután, ami Jacknél történt, fetrengenem kellett volna a kíntól egész éjjel. – Történt már ilyen ezelőtt is? A lány a fejét rázta. – Soha. Ahányszor csak használtam a képességemet, az utórezgés biztosan jelentkezett. – Csak most éjszaka nem. – Csak most éjszaka nem. Soha nem voltam még jobban.

217

Niko majdnem eleresztett egy bugyuta poént csodatévő szexuális teljesítményéről, de tisztában volt vele, másféle csoda segített Renátának legyőzni az átkot. – Tegnap ittál a véremből. Attól vagy ilyen jól. – Szóval úgy gondolod, nemcsak a vállamon segített a véred, hanem ezen a bajomon is? Lehetséges ez? – Határozottan. A Kiválasztott, ha rendszeresen iszik vámpírvért, sokkal erősebbé válik, mintha nem inná. Az öregedési folyamat majdhogynem teljesen leáll. A sejtjei, izmai, az egész anyagcseréje tökéletesen egészséges és fitt lesz. Továbbá sok esetben a férfi vére hatással lesz a mentális képességére is. – Ezért nem engedte hát Szergej Jakut soha, hogy igyak belőle – értette meg végre Renata a dolgot, most, hogy Niko rávilágított. – Soha nem titkolta, hogy neki úgy jó, ha csak kisebb mértékben tudom használni a képességem, nem teljes kapacitáson. Abban a néhány esetben, amikor őrajta próbálkoztam, soha nem tudtam annyi ideig kifejteni az erőmet, hogy kikészíthessem, és a végén mindig csúnyán megfizettem a próbálkozásaimért, ha jött az utóhatás. – Szergej Jakut Első Generációs volt – emlékeztette Niko. – Az ő vérével a szervezetedben valószínűleg megállíthatatlanná váltál volna. Renata halkan felhorkant. – Ez is csak újabb béklyót jelentett. Pontosan tudta, hogy megöltem volna, ha csak a legkisebb alkalom is adódik, hogy sikerülhet. – Elhallgatott, és szórakozottan tépdeste a füvet maga előtt. – Egyszer próbáltam megölni... aznap, amikor Mirával elszöktünk a házból. Akkor nyomta a hátamhoz a felhevített piszkavasat. Aznap még sok mást is művelt velem. Nyikolajnak nem kellett rákérdeznie, mi mást kellett ezenkívül elviselnie. A hátába égetett jelek beforradt hegei önmagukban is szörnyűségesek voltak, de ha arra gondolt, Jakut még ennél is sokkal tovább ment... Niko vére felforrt a gyűlölettől. Kezét a lányéra simította. – Úristen, Renata... sajnálom. A lány felnézett rá, egyenes, higgadt pillantása elárulta, nincs szüksége együttérzésre. – Az egyetlen irgalmas cselekedete az volt, hogy nem kényszerítette Mirát, hogy végignézze, mit művel velem. Viszont azt mondta, ha még egyszer

218

bármelyikünk szökést kísérel meg, vagy újból ellene fordítom az erőmet, Mirával is végigcsinálja ugyanazt, amit velem. Sőt neki rosszabbat ígért, és tudtam, hogy betartja a szavát... úgyhogy maradtam. Maradtam, engedelmeskedtem neki, és mindennap, minden órában a csodáért imádkoztam, ami kiirtja Szergej Jakutot az életemből. – Némán megcirógatta a férfi arcát. – Aztán jöttél te, és minden megváltozott. Azt hiszem, sok tekintetben te vagy az én csodám. Nyikolaj elkapta a kezét, és a tenyerébe csókolt. – Mindketten szerencsések vagyunk. – Boldog vagyok, hogy Szergej meghalt – ismerte be a lány halkan. – Több szenvedést érdemelt volna – felelte a férfi, nem is próbálva elfedni a hangjában bujkáló sötét indulatokat. – De már vége. Renata bólintott. – És most már Lexnek is. Meg Jakut őreinek. Mind elpatkolt. – Mostanra mindegyikükből csak por és hamu maradt – válaszolta Niko, és beigazította a lány fényes hajfürtjeit a füle mögé. – Miután elaludtál az este, visszamentem, és kinyitottam az összes redőnyt, hogy a nap végezhesse a dolgát. Felhívtam Bostont, és megadtam nekik a Lex mobiljában talált számokat. Gideon majd hív a részletekkel, ha talált valamit. Újabb bólintás, és a lány hangjában remény csendült. – Oké. – Ha már ott jártam, elhoztam neked valamit, ami talán hiányozna. Odahajolt a fegyverek és többi kiválogatott holmi kupacához, majd kikereste, és felemelte a selyembársony csomagot, ami Renata tulajdona volt. – A tőreim – kapkodott levegő után a lány, és felragyogott az arca, ahogy elvette a férfi kezéből. Kibontotta a szalagot, és kicsomagolta a bársonyt, amelyben ott lapult a négy gravírozott nyelű penge. – Jacktől kaptam őket... – Tudom. Elmesélte, hogy neked készíttette ajándékba. Mondta, hogy nem tudja, megőrizted-e őket. – A legbecsesebb kincseim – dünnyögte a lány, ujjhegyét végigvezetve a kézzel díszített markolatokon. – Megmondtam neki, hogy megtartottad őket. Örült, amikor meghallotta, milyen sokat jelentenek számodra. Renata hálás pillantással jutalmazta.

219

– Nyikolaj... köszönöm. Hogy örömet okoztál Jacknek, és hogy visszaadtad őket nekem. Köszönöm. Odasétált a férfihoz, és megcsókolta. Ajkuk futó érintése hamarosan mélyebbé vált. Nyikolaj két kezébe fogta a lány arcát, hüvelykujjával megcirógatva finom állát, kecses arcát. Renata ajka szétnyílt, amint Niko nyelve végigfutott rajta, aztán kéjesen felnyögött, amikor a szájába hatolt. Niko agyara azonnal megnyúlt, ahogy végigsöpört rajta a vágy. Lába között sziklakeménységűvé merevedett a farka, haladéktalan válaszként Renata közelségére. Amikor a lány keze lekalandozott a nadrágjába, hogy megérintse, mohó hímtagja azonnal ugrott, boldogan duzzadozva a simogató tenyérben. – Mennyi az idő? – mormolta Renata a férfi lázas ajkának. Niko felmorrant, túlságosan lefoglalta a becézés okozta gyönyörteljes kín, hogy azonnal felfogja a kérdést. Akadozó lélegzettel a foga közt végül sikerült kipréselnie a választ. – Még korán van. Úgy kilenc körül járhat. – Hát, a francba, akkor még tényleg korán van – mormogta a lány, majd forró szája elindult lefelé a férfi torkán, és elidőzött az ádámcsutkáján. – Elvégre nem mehetsz ki a napfényre, nem igaz? – Nem bizony. – Hmm. – Nedves ajka tovább vándorolt lefelé, és elérte a férfi meztelen mellkasát. A férfi a könyökére támaszkodva hátradőlt, a lány rózsaszín nyelvecskéjének hegye pedig végigkövette glifjei kacskaringóit és íveit, melyek körbetáncolták a mellbimbóját és lapos, izmos hasát. Amikor megszólalt, hangja a férfi csontjaiban rezgett. – Szóval, ha jól sejtem, itt kell maradnunk még egy ideig, mi? – Ja – jött a reszelős hangú válaszféleség. A lány csókjai még lejjebb kalandoztak, áthaladtak a köldökén, tovább követve a csalafinta dermaglifeket, amelyek egyenesen a férfi azon testrésze felé irányították, amely vadul, büszkén ágaskodott, és alig bírt magával a vágytól, hogy magán érezze azt a nedves, forró ajkat, amint köré fonódik. – Felteszem, egészen estig itt ragadtunk. – Ah-hha. – Renata a foga közé kapta a melegítőalsót tartó madzag egyik végét, és nagyot rántott rajta. A csomó kioldódott, ő pedig lehúzta a nadrágot épp annyira, hogy a hevesen követelődző makk kibukkanjon alóla.

220

Megnyalta, és le nem vette a szemét a férfi arcáról, miközben cseles nyelvével körülölelte a méretes büszkeséget, leszopogatva a rajta gyöngyöző átlátszó cseppet. – Ó, Krisztusom... – Tehát – lehelte gonoszkodva a lány a nedves bőr felett, tovább fokozva áldozata kínjait. – Mivel fogjuk agyonütni az időt, amíg várjuk, hogy besötétedjen? Niko felkuncogott. – Bébi, száz dolog jut eszembe, mihez is tudnék kezdeni veled. A lány kihívón rámosolygott. – Csak száz? Mielőtt a férfi visszavághatott volna valami szellemességgel, Renata a farkára tapasztotta az ajkát, és mélyen a szájába vette. Amikor Niko teste felrobbant a gyönyörtől, azon vette észre magát, azért fohászkodik, hogy ez a nap, együtt, kettesben ezzel a fantasztikus, hihetetlen nővel – az ő asszonyával – soha ne érjen véget.

221

Huszonhatodik fejezet Renata a gerendaház hátsó ajtajához sétált, és megállt a küszöbön. Nyikolajt a búvóhelyükön hagyta, mert arra jutott, hogy a fürdőszoba, egy jó forró zuhany, és néhány tiszta ruha – ami a változatosság kedvéért az ő mérete – iránti vágya erősebb azon elhatározásánál, miszerint többé a lábát sem hajlandó betenni Szergej Jakut felségterületére. Most viszont elbizonytalanodott. A kora délutáni napsugár kellemesen melegítette a hátát, és biztatta, lépjen beljebb, és intézze el, amiért idejött, a ház azonban hideg volt, és félhomályos. Sötét árnyalt leúsztak a felborogatott bútorok között, hosszan elnyúlva a nyers padlódeszkákon. Renata beóvakodott, és elindult arra, ahol Lexet leterítették. A holttest eltűnt, ahogy a rengeteg kiömlött vér is. Csak egy apró kupac hamu maradt utána – pontosan ahogy Niko ígérte. A hálószobaablak sötétítői tárva-nyitva álltak, de a nap már továbbállt innen. Fenyőgyanta- és ropogós, friss erdőillat lengte be a ház nyirkos csendjét. Renata mélyen belélegezte, engedte, hogy az új nap kellemes illata kimossa az emlékeiből a sok halált és vért és brutalitást, amelynek a ház szemtanúja volt múlt éjjel. Ma, hogy mindent beragyogott a fény, a lány valahogy mindent más szemmel látott. Ő is másnak tűnt, és tudta, miért.

Szerelmes volt. Nagyon hosszú idő óta először, talán legelőször életében, igazán reménykedni kezdett. Belefészkelődött a szívébe a hit, hogy a jövő talán többet tartogat számára puszta túlélésnél, és hogy talán eljön az idő, amikor a boldogságot években tudja majd mérni, nem csak röpke másodpercekben. Ha Nyikolajjal volt, akár a karjában, akár csak mellette, elhitte, hogy minden lehetséges. Belépdelt a nagyterembe, azzal a megnyugtató tudattal, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt jár, és látja ezt a helyet. Ez volt a búcsú ideje.

222

Amikor Nyikolaj és ő elhagyja ezt a környéket, hogy tovább keressék Mirát, ez a ház, a pajta és a szörnyűséges ketrec ott hátul, Szergej Jakut, Lex és az összes egyéb, ami megmérgezte az elmúlt két évét, már csak történelem lesz. Mindent maga mögött hagy, az ocsmányság és fájdalom tabunak fog számítani a jövőben. Életének e szakasza lezárult. Besétált a piciny fürdőszobába, amelyen Mirával osztoztak, megbékélve saját magával és a környezetével, és megindította a zuhanyzóban a forró vizet. Amikor a pára már kigomolygott a függöny mögül, kigombolta a túlméretezett ing épen maradt utolsó gombjait, és csak állt ott egy percig meztelenül, új szemmel, tiszta fejjel elmélkedve a jövőjéről. Fogalma sem volt róla, mi vár rá, ha leszáll az éj, és utazásuk nem várt, veszélyes fordulatokat vesz, de készen állt rá, hogy szembenézzen vele. Nyikolajjal az oldalán – a szívében lángoló reménnyel és szerelemmel felvértezve – nem ijedt meg semmitől. Akárcsak egy csatába induló lovag, aki áldásra és felkenésre áhítozik, belépett a forró zuhany alá. Lehunyt szemmel ünnepélyes imába fogott, miközben a lecsorgó víz mintha a lelkét is megtisztította volna.

Nyikolaj még mindig a növénysátor védelmében pihent, amikor felhangzottak Renata közeledő léptei. – Kipp-kopp – üdvözölte a lány a leveleken túlról. – Bejövök, vigyázz a napfénnyel. Nem szeretném, ha ropogósra sülnél itt nekem. – Bebújt a sűrű növények között, majd hang nélkül, ajkával formálva a szavakat szabadkozni kezdett, amikor látta, hogy Niko Lex mobilját tartja a füléhez. A férfi nem sokkal azután hívta a Rendet, hogy Renata elment a házba megfürödni. A Bostonból érkező hírek elég vegyesek voltak, akadt köztük jó és rossz is, megtoldva néhány nagyon lehangolóval. Jó hírek? Az egyik szám Lex telefonjában tényleg Edgar Fabiené volt. Ez az infó már elég volt Gideonnak ahhoz, hogy meghackelve a nemzetközi személynyilvántartót, adatokat szerezzen Fabienről. A Rendnek most már megvolt a Menedék vezetőjének montreali címe, továbbá a vidéki házáé és az összes ingatlané, amely céges, illetve magántulajdonában állt. Gideonnak

223

sikerült megszereznie ezen felül a fickó mobiltelefonszámait, autórendszámait, számítógépes dokumentumait, ráadásként pedig még a rohadék montreali Menedéke biztonsági kameráinak felvételeit is. És itt kezdődtek a rossz hírek. Edgar Fabien nem tartózkodott otthon. Gideon kikurkászott egy kora esti felvételt előző napról, amelyen hét vámpír – egyikük feltételezhetően maga Fabien – hagyta el az épületet felfegyverzett ügynökök gyűrűjében. Nehéz lett volna megállapítani, kik voltak a vendégek, mivel mindannyian hasonló, méretre készített öltönyt viseltek, arcukat pedig sötét csuklya takarta. Ami pedig a nagyon szar részt illeti a történetben, hogy a hét pasassal volt egy gyerek is. Egy kislány, aki szemmel láthatóan igencsak vonakodott velük tartani. Gideon leírása az apró termetű, szőke hölgyeményről semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Miráról volt szó. – Itt vagy még, haver? – kérdezte Gideon a vonal túlsó végéről. – Ja, itt vagyok. – Lucán Bostonba akarja hozatni Fabient kihallgatásra. Ami annyit tesz, hogy élve kell elkapnod, barátom. Niko fojtottan káromkodott. – Először is meg kell találnunk azt az istencsapását. – Azon vagyok. GPS-keresőt állítottam az összes mobiljára. Van egy találatom, a hely úgy egyórányira van Jakut házától északra – Fabien egyik bejegyzett birtokán. Úgyhogy ő lesz az. – Biztos vagy benne? – Annyira biztos, hogy már úton is van az erősítés. Tegan, Rio, Brock és Kade már alig várja, hogy randevúzzatok ott fenn, északon. – Máris úton az erősítés? – tartott szemmel Niko egy beszemtelenkedő fénysugarat, amely áttört a lombsátor levelei között. A Rend tagjainak volt ugyan speciális, napfénytől védő felszerelésük vészhelyzet esetére, de még egy késő generációs, tetőtől talpig UV-álló ruhába bújtatott vámpír sem képes kibírni hétórányi folyamatos napsütést az autó első ülésein. – Jézusom, most viccelsz? És mégis kinek az ötlete volt ez az egész? Gideon kuncogott. – Az akaratos nőké, haver. Ha netán még nem vetted volna észre, egészen a fejünkre nőttek az utóbbi időben.

224

– Ja, észrevettem. – Niko nem bírta megállni, hogy lapos pillantást ne vessen Renátára, aki a Lextől és a többiektől elhozott fegyvereket ellenőrizte. – Akkor mi a pálya? – Dylan felviszi a srácokat a Roverrel, Elise-szel az anyósülésen. Úgy este kilenc körül érnek a környéketekre, naplemente után. Mivel Fabiennel számos ismeretlen is ott tartózkodik, elegánsan kell betoppannunk és távoznunk, felesleges véráldozat nélkül. – Gideon elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Figyelj, tudom, hogy aggódtok a gyerekért. Nem kérdés, hogy fontos számunkra a biztonsága, de most hatalmas a tét, Niko. Ha Fabien el tud minket vezetni Dragoshoz, mindent el kell követnünk, hogy elkapjuk ma éjjel. Ez az első számú parancs, egyenesen Lucantől. – Oké – felelte Niko. Tudta, mi a dolga. Ahogy azt is tudta, sohasem hagyná cserben sem Renatát, sem Mirát. – Bassza meg. Rendben, Gideon. Értettem. – Hívlak, ha Fabien alkonyatig mozdul valamerre. Időközben kiötlöm, hol randizzatok a többiekkel, hogy életbe léphessen a kis tervünk. Egykét órán belül jelentkezem. – Oké, szia. Nyikolaj behajtotta a mobilt, és letette maga mellé. – Ki tudott szálazni Gideon valamit azokból a telefonszámokból? – nézett rá óvatosan a lány. – Van valami támpontunk Fabien hollétéről? Niko bólintott. – Megvan a címe. – Hála istennek – lélegzett fel Renata. Megkönnyebbülése hamarosan átadta a helyét az elhatározásnak, és ugyanolyan lendülettel fogott a megvalósításához, mint bármi máshoz eddig az életében. – Hol van? A városi menedékében, vagy valahol a külvárosban? Odamehetnék most nyomban, hogy felmérjem a terepet. A rohadt életbe, ahogy jelen pillanatban érzem magam – se roham, se sajgó váll –, akár egyenesen bekopoghatnék a bejárati ajtaján, és csapást mérhetnék rá, hogy... – Renata – simogatta meg Niko a kezét, miközben a fejét ingatta. – Fabien mozgásban van. Nincs már a városban. – Akkor hol a fenében van?

225

A férfi mesélhetett volna neki a GPS-követőről. Elmondhatta volna, hogy Mira is vele van, és hogy talán egyórányira sincsenek tőlük. De világosan látta, ha mindezt a lány tudomására hozza – ha azzal kecsegteti, nagyjából tudják, hol a gyerek, aki olyan sokat jelent neki –, nincs az az isten, aki megállítaná, ha egyszemélyes mentőakcióba akarna fogni. Niko szent esküt fogadott a Rendnek, hogy teljesíti a kötelességét – így diktálta a becsülete –, de mi volt a helyzet Renátával? A szívét adta ennek a nőnek. Ahogy nem veszélyeztethette a testvérei küldetését, ugyanúgy nem engedhette a szeretett nőt sem, hogy egyedül rohanjon a vesztébe. Talán Neander-völgyi a gondolkodásmódja, pláne, hogy Renatát nem kellett félteni. Jó kiképzést kapott, ügyes volt, mindenekelőtt nagyon bátor, de a fenébe is... túl sokat jelentett neki ahhoz, hogy merje vállalni a kockázatot. Szóval a dolog ki volt zárva, nem jöhetett számításba. – Várjuk a megerősített infót, hová távozott Fabien. – A hazugság keserű szájízt hagyott maga után, annak ellenére, hogy csak magukat védte. -A Rend küldött erősítést. Ma este találkozunk velük. Renata teljes bizalommal fogadta a szavait. – Van sejtése a Rendnek, hogy Mira Fabiennel lesz-e, vagy sem? – Próbálják kideríteni. – Nehezére esett a lány rezzenéstelen, halványzöld szemébe néznie. – Ha megtaláljuk Fabient, megtaláljuk Mirát is. Nem lesz semmi baja. Megígértem, emlékszel? Amikor azt hitte, Renata csak biccent erre, vagy elfordítja a fejét, a lány két tenyere közé fogta az arcát. – Köszönöm... hogy mindvégig mellettem állsz. Nem tudom, képes leszeke valaha is visszafizetni neked mindezt, Nyikolaj. A férfi megfogta a kezét, és finom csókolt lehelt a tenyerébe. Valamit akart mondani, amivel elütheti a helyzet komolyságát, ahogyan máskor is tette valami idétlen beszólással, ha túlságosan mély érzelmei kerültek a felszínre, és netalán túl drámai őszinteségi roham akart volna rátörni. Ezek ellen egyetlen jó módszere volt: humorral vezette le a dolgot. A közöny álarca mögé bújt. Hanyatt-homlok menekülőre fogta, ha észrevette magán a sebezhetőség legapróbb jelét is. Ezek az ősrégi, bevált módszerek azonban, amelyeket tökélyre fejlesztett az idők folyamán, most cserbenhagyták.

226

Hüvelykujjával megcirógatta a lány kézfejét, és örömmel veszett el szemének zöld tengerében. – Nem vagyok túl jó ebben – motyogta. – Szeretnék elmondani neked valamit... a pokolba is, lehet, hogy jól elcseszem, de azt akarom, hogy tudd, nagyon fontos vagy nekem. Nagyon... borzasztóan fontos, Renata. A lány csak nézte, és olyan csendes és mozdulatlan lett, hogy Niko azt hitte, talán levegőt sem vesz. – Fontos vagy – bökte ki újra Niko, azon bosszankodva, hogy miért esik ilyen nehezére kinyögnie a szavakat, amelyekkel a lányhoz méltón tudná kifejezni az érzéseit. – Fogalmam sincs, hogyan történt, vagy mit jelent ez számodra – ha jelent egyáltalán bármit is –, de akkor is el kell mondanom, mert így érzek, ez a valóság. A valóság, és én még soha nem éreztem így ezelőtt. Senki iránt. A lány szája huncut mosolyra húzódott, miközben a férfi esetlenül hablatyolt tovább, próbálva kifejezésre juttatni, mi rejtőzik a szíve mélyén. Próbálta, de csúfos vereséget szenvedett. – Szóval azt szeretném elmondani... – Megrázta a fejét, mert nyomorult, szánalmasan locsogó hülyének érezte magát, de Renata érintése az arcán megnyugtatta. Tiszta tekintete visszatérítette, és segített, hogy kinyögje a lényeget. – Azt próbálom elmondani, hogy kezdek beléd szeretni... nagyon durván. Nem akartam, hogy így történjen. Nem hittem, hogy valaha is erre vágynék, de... Krisztusom, Renata, ha a szemedbe nézek, mindig csak egy szó ugrik be: örökké. A lány lassan felsóhajtott, és mosolya helyét az egész arcát betöltő ragyogás vette át. Niko megsimogatta puha bőrét, majd nedves hajába temette a kezét. – Szeretlek, Renata. Tudom, nem vagyok költő – de még mennyire nem. Nincsenek szép szavaim, hogy elmondjam... de azt akarom, tudd, mit érzek irántad valójában. Szeretlek. A lány halkan felnevetett. – Miből gondolod, hogy versekre vagy szép szavakra vágyom? Pontosan azt mondtad, amit hallani akartam, Nyikolaj. – Kezét a férfi nyakára csúsztatta, és magához húzta, hogy hosszú, szenvedélyes csókot adjon neki. –

227

Én is szeretlek – súgta Niko szájába. – Pokolian félelmetes bevallanom, de akkor is ez az igazság. Szeretlek, Nyikolaj. A férfi ajka lecsapott az övére, szorosan magához ölelte, és azt kívánta, bárcsak soha többé ne kellene elengednie. Nemsokára azonban bealkonyodik, és még el kellett intéznie valamit. – Valamit meg kell tenned nekem. Renata a karjába fészkelődött. – Bármit. – Nem tudom, mi történik ma éjszaka, azt viszont tudnom kell, olyan erősen vágsz bele, amennyire csak lehetséges. Azt akarom, hogy igyál a véremből. Renata kibontakozott az öleléséből, és játékosan felvonta az egyik szemöldökét. – Biztos, hogy nem megint csak a bugyimba akarsz bejutni? Niko felnevetett, és már a puszta ötlettől felforrósodott az ágyéka. – Hát nem esne éppen nehezemre. De komolyan beszéltem... azt akarom, hogy újra igyál belőlem. Megteszed nekem? – Persze hogy megteszem. Niko elsimított egy sötét tincset a homlokából. – Van itt még valami, Renata. Ha ma rajtaütünk Fabienen, belehalnék, ha... egyszerűen nem kockáztathatom, hogy elszakadjam tőled. Tudnom kell, hogy jól vagy, különben semmi másra nem leszek képes odafigyelni. Folyamatos kapcsolatban kell lennem veled. Tudom, hogy úgy érezted, Jakut börtönbe zárt azzal, hogy ivott a véredből, és esküszöm, eszembe sem jut... – Igen, Nyikolaj – szorította gyengéden ujját a férfi szájára a lány, belefojtva a szót. – Igen... ihatsz belőlem. Niko válaszkáromkodása a megkönnyebbülés miatt csúszott ki a száján. – Mindörökre szól – figyelmeztette azért Renatat határozottan –, ezt meg kell értened. Ugyanúgy, ahogy a kötelék, amely az én véremen keresztül hozzám köt, ha iszom belőled, azt a köteléket sem lehet már feloldani. – Igen, megértettem – felelte a lány habozás nélkül. Közelebb lépett Nikohoz, és hosszan, mélyen megcsókolta. – Tudom, hogy a kötelék örök érvényű... és így is igen a válaszom.

228

Niko felnyögött; tűz gyúlt az ereiben. Agyara megnyúlt, hímvesszője azonnal életre kelt, ahogy minden testrésze magának követelte Renatát. Visszacsókolta, és szíve a nagy dübörgéstől majd szétvetette a bordáit, miközben a lány nyelve besiklott a szájába, és játszadozni kezdett az agyara hegyével. – Meztelenre kell vetkőznöd hozzá – szólt Niko, de nem volt képes tompítani a parancs élét a hangjában. Bár részben ember volt, a másik fele -a vadabbik – sokkal kevésbé volt megáldva türelemmel, mint szerette volna. Niko sárgán villogó szemmel figyelte, ahogy a lány fürgén engedelmeskedik, kibújik a ruhájából, majd végigfekszik az árnyékos füvön, combját széttárva, mindenféle gátlás nélkül. – Ó, igen – mordult fel a férfi. – így már sokkal jobb. Alig bírt uralkodni magán az emésztő vágytól. Letépte magáról a ruhát, félrehajította, aztán a lány fölé mászott, és lovaglóülésben elhelyezkedett a csípőjén. Farka keményen meredezett, és láthatóan felettébb élvezte a lány pillekönnyű, csintalankodó érintését. Szemét Renata parázsló tekintetébe fúrta, közben pedig a szájához emelte a csuklóját, és beleharapott. – Hadd kóstoljalak meg újra – emelkedett fel Renata, hogy hamarabb ajkához érinthesse a vérző sebeket. Karmazsinvörös cseppek hullottak a mellére, élénken elütve krémszínű bőrétől. Felnyögött, és behunyt szemmel kortyolni kezdte az aromás, éltető vért. Niko nézte, ahogy iszik, és teste beleremegett a feltörő vágyba. Szabad kezével cirógatni kezdte, ujjait belemártva a vérbe, amely a testére folyt. A lány bőrén vöröslő vér látványánál még nem látott erotikusabbat. Ujjai lejjebb siklottak, a lány nedves ágyékára, amely készen állt a befogadására. Renata combja a csuklója köré feszült, nem engedve, hogy elvegye, amíg az első orgazmus végig nem száguldott rajta. Nyikolaj vegytiszta férfibüszkességgel mordult fel, miközben asszonyát táplálta a testéből, és érezte, hogy a lányé is követeli az övét. Hosszú percekig hagyta, hogy igyon, amíg teste újra lángra nem lobbant alatta. Ahogy az övé is. Gyengéden kiszabadította a csuklóját a lány szájából, és nyelvét végigsimítva lezárta a sebet. Renata gerince ívbe feszült, egész testében reszketett, nyögdécselt és sóhajtozott utána, mialatt Niko elhelyezkedett,

229

majd belenyomult. Renata felkiáltott a gyönyörtől, ahogy kitöltötte, és körmét a férfi vállába vájta eksztázisában. Nyikolaj olyan lassan mozgott benne, amennyire csak tudott – amennyire lázas teste engedte. A lány újra elélvezett, magával sodorva a férfit is, akire dühödt lökések közepette tört rá a megkönnyebbülés. De aztán sem hagyta abba. Továbbra is merev volt, és kemény a lányban, továbbra is éhes erre a nőre... a kedvesére. Remegő kézzel simította el a kóbor hajtincseket Renata csodaszép nyakáról. – Biztos vagy benne? – kérdezte önmaga számára is idegen hangon, annyira nyers volt, és kétségbeesett. – Renata... azt akarom, hogy biztos legyél benne. – Igen – nyomta fel a csípőjét a lány, hogy mélyebbre tudjon siklani benne, esdeklő tekintetet vetve rá. – Igen. A torkából feltörő vad mordulással Nyikolaj kivicsorította az agyarát, és Renátára hajolt. Ahogy a lány édes vére lecsorgott a torkán, olyan volt, mintha körkörös rúgással gyomorszájon találták volna. Krisztusom... most már tudta. Hányszor szórakozott már a testvérein, hogy mióta társra leltek, vakok lettek minden más nőre. Több százszor. Sőt valószínűleg több ezerszer. Micsoda tudatlan barom volt. Szóval most már tudta. Renatáé volt testestül-lelkestül, még azelőtt, hogy a véréből ivott volna. Térdre borult előtte, és boldogan ott maradt volna egész életében. Mélyebbeket kortyolt, elmerült kötelékük gyönyörében, amely összekeveredő vérükből és egymásba fonódó testük tüzes ritmusából született. Niko agyara továbbra is a teste alatt tartotta a lányt, és amint még utolsókat kortyolt belőle, újra a csúcsra ért, ezúttal keményebben. Úgy söpört végig rajta az egész testét megrázó érzés, mintha gyorsvonat ütötte volna el. Nem engedte el Renatát, miközben kielégülésében tetőtől talpig megreszketett. Bár egész éjjel tudta volna inni a vérét, erővel szakította el magát tőle, szeretetteljesen végigsimítva nyelvével felsebzett bőrén. Lenézett a lányra, pillantása bevilágította a testét.

230

– Szeretlek – súgta reszelős hangon, mert Renátának ezt hallania és hinnie kellett. Azt akarta, hogy később is emlékezzen rá, amikor odaérnek Fabien házához északon, és elmagyarázza neki, miért kellett ma hazudnia neki. Puszit nyomott a lány állára, arcára és homlokára. – Szeretlek, Renata. A lány álomittasan mosolygott fel rá. – Mmm... úgy szeretem hallani. – Akkor majd teszek róla, hogy gyakran halld. – Megegyeztünk – mormolta Renata, játékosan megcirógatva a férfi izzadságtól nyirkos tarkóját. – Egyébként ez hihetetlen volt. Mindig ilyen jó lesz? Niko felnyögött. – Van egy olyan érzésem, hogy ennél csak egyre jobb lesz. A lány felkacagott, és csilingelése hallatán a férfiban megint ágaskodni kezdett a virtus. – Ha így folytatod, vissza kell mennem a házba, hogy újra lezuhanyozzam. A férfi jelentőségteljesen előrelökte a csípőjét, mélyebbre hatolva a lányban. – Ó, bizony hogy tudom így folytatni. Ne aggódj, az ilyesmi soha nem fog gondot okozni, ha a közelemben vagy. – Vigyázz, mit beszélsz, mert még szavadon foglak. Niko a helyzet komolysága ellenére felkuncogott. – Édes, ott fogsz engem, ahol csak akarsz. Megcsókolta Renatát, és elégedetten felhördült, amint a lány a dereka köré kulcsolta a lábát, és hátradöntötte, hogy lassú, őrjítő lovaglásba kezdjen rajta.

231

Huszonhetedik fejezet Volt idő Andreas Reichen csaknem három évszázados földi tartózkodása alatt, amikor a halál özönvízszerűen árasztotta el. Egyszer, amikor értelmetlen, brutális mészárláshullám érte utol máskor békés birtokát. Akkor, 1809 fülledt nyarán, egy Vérszopóhorda tört be ugyanebbe a Menedékbe, hogy megerőszakolják és meggyilkolják számos rokonát. A támadás véletlenszerű volt, a ház és lakói szerencsétlen módon csupán útjában álltak a vérszomjas aljadékoknak. A mocskok szétzúzták az egyszerű, védelem nélküli ajtókat és ablakokat, majd lecsapoltak és megöltek sok-sok ártatlant... ám legalább maradtak túlélők. A Vérszopók óriási pusztítást végeztek, aztán továbbálltak, akár a pestis, ám idővel levadászta és mind egy szálig kiirtotta őket a Rend egyik tagja, aki Reichen segítségére sietett. A veszteség akkor bár elviselhetetlen volt, de legalább nem teljes. Ami azonban a ma este hazatérő Reichent fogadta, az előre eltervezett támadás végeredménye volt. Nem agyatlan, dühödt berontás, hanem árulás következménye. Az ellenséget barátként üdvözölték a bejáratnál. Az öldöklés pedig, ami követte – talán a hajnali órákban, még napkelte előtt – totális megsemmisülést hozott. Senkit nem kíméltek. Még a legkisebbeket sem. Szörnyűséges csönd ülte meg a levegőt, mintha betegség fertőzné; Reichen úgy lépdelt keresztül a kiontott véren és pusztításon, mintha maga is meghalt volna. Léptei nyomán ragacsos, borvörös foltok maradtak az előcsarnok márványpadlóján, ahogy elhaladt fiatal unokaöccse mellett, aki oly nagy örömmel kérte fel Reichent a keresztapaságra alig néhány héttel ezelőtt. A vörös hajú papa, aki szanaszét dobált végtagokkal hevert az ajtónál, volt az első áldozat, gondolta Reichen, aki képtelen volt a merev, élettelen arcba nézni, amint az homályos szemmel meredt a golyószaggatta lépcsősorra, amely a felsőbb szinteken lévő lakrészekbe vezetett.

232

Halál várta a könyvtár előtti folyosón is, ahol egy másik férfit terítettek le a lövedékek. A pincébe vezető lépcsőnél újabb holttestek: Reichen egyik unokatestvére kiválasztottjával; mindkettőjüket menekülés közben érték utol. Addig nem is látta a kisfiút, amíg majdnem keresztülesett rajta – a kóchajú vámpírgyerek nyilvánvalóan el akart bújni az étkező egyik tálalószekrényében. A rajtaütők kirángatták, és lelőtték, mint egy kutyát, az antik perzsaszőnyegen. – Jóságos isten – kapkodott levegő után Reichen, és térdre esve szájához emelte a kisfiú élettelen kezét, hogy elfojtsa éles, kétségbeesett kiáltását. – Az isten szerelmére... miért? Miért ők és nem én! – Ő azt mondta, te tudni fogod, miért. Reichen behunyta a szemét Helene szenvtelen, síri hangjának hallatán. A nő túl lassan beszélt, túl fahangon... egykedvűen. Szívtelenül. Meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, ha ránézne, buta, semmibe révedő, furcsán tompa tekintetű szemet láma. Buta szemet, mert minden melegséget – minden emberséget – kiszívtak belőle a vérével együtt. A nő többé nem volt sem a kedvese, sem a barátja. Vérrabszolga lett. – Ki tette ezt veled? – engedte el a férfi a halott gyermek kezét. – Kihez tartozol? – Neked ezt tudnod kell, Andreas. Végül is, te küldtél hozzá.

A kurva életbe. Reichen állkapcsa megfeszült, foga majdnem beleroppant a nyomásba, annyira összeszorította. – Wilhelm Roth. Ő küldött ide, hogy ezt tedd velem. Téged használt fel, hogy elpusztítson. Az, hogy Helene egy szót sem szólt, csak még fájóbbá tette a felismerést. Habár szívszorító lesz belenéznie korábbi szeretője szemébe, és látni, milyen lelketlen héj maradt csak a nőből, aki annyira fontos volt a számára, mégis saját szemével kellett megbizonyosodnia róla. Felállt, és lassan megfordult. – Ó, Krisztusom. Helene...

233

A nő arcán és ruháján vér száradozott – szinte tetőtől talpig beborította legkedvesebb barátainak és rokonainak vére. Bizonyára kivette a részét a mészárlásból, hideg, közömbös szemtanúja volt az egész borzalomnak. Nem szólt semmit, csak bámult a férfira, fejét kissé oldalra döntve. Valaha volt fényes, okos szeme most olyan üres és színtelen volt, akár egy cápáé. Leengedett kezében egy hatalmas, konyhai henteskést szorongatott. A széles penge vakítón verte vissza az étkező kristálycsillárjának sziporkázó fényeit. – Sajnálom – mormolta Reichen összefacsarodott szívvel. – Nem tudtam... Amikor elküldted nekem azt az e-mailt Roth nevével, próbáltalak figyelmeztetni. Próbáltalak elérni... Elhalt a hangja, hiszen tisztán látta, semmi értelme folytatni a magyarázkodást. Már nincs. – Helene, tudd, hogy nagyon sajnálom. – Torkában keserű íz kívánkozott felfelé. – Tudd, hogy valóban fontos voltál nekem. Szerette... A vérrabszolga fülsiketítő visítással nekiugrott. Reichen érezte, hogy a penge mélyen belehasít a mellébe és karjába, mintegy büntetésképp. Nem törődve a fájdalommal, nem törődve saját vérének hirtelen belélegzett illatával, elkapta Roth rabszolgájának csápoló karját, és hátracsavarta. A nő sikított, dobálta magát, és teljes erejével küzdött ellene, miközben a férfi bal karjával szorosan lefogta a két kezét. Az megállás nélkül szidalmazta, fröcsögött, ordított, és mindenfélének elmondva Reichent, dühödten köpködött. – Sss – csitította a férfi. – Csitt... hallgass el. Mint egy sarokba szorított állat, Helene tovább vonaglott, és üvöltött, hogy azonnal engedje el. Nem, javította ki magát Reichen. Ez nem Helene. Nem az a nő volt többé, akit ismert. Ő meghalt, abban a pillanatban semmivé foszlott a férfi számára, hogy a Menedékbe hozta Wilhelm Roth halálosztagát. Igazság szerint különféle okokból soha nem tudhatta Helenét teljesen a magáénak. De isten legyen hozzá irgalmas, nem érdemelt ilyen borzalmas véget. Ahogy egyik szerencsétlen sem ebben a házban. – Minden rendben – simított végig jobb kezével a nő hideg, véráztatta arcán. – Vége, kedvesem. A teremtmény vadállati üvöltéssel rántotta el tőle a fejét. – Te mocsok! Azonnal engedj el!

234

– Rendben – válaszolta a férfi. Kicsavarta a kést a nő kezéből. – Vége. Elengedlek. Bánattól sújtottan a nő mellének szegezte a penge hegyét. – Bocsáss meg, Helene... Szorosan tartva a nőt, mélyen belemártotta a kést a testébe. Helene hangtalanul lehelte ki a lelkét, csak egy hosszú sóhajtás volt az egész, miközben teste elernyedt a férfi karjában, és csak lógott, mint egy rongybaba. Reichen olyan óvatosan és gyengéden engedte holttestét a padlóra, amennyire csak tőle telt. A kés kihullott a kezéből, és a nő mellé koppant, pengéjén élénken csillogott kettejük vére. Körülnézett a romhalmazon, amely az otthona volt. Most, hogy mindennek vége volt, az összes vérfoltot, az élet minden jelét jól az agyába akarta vésni, hiszen az ő hanyagsága okozta ezt az egészet. Az ő hibájából történt. Emlékeznie kellett rá, mert nemsokára mindebből semmi sem marad. Nem hagyhatta így itt őket. Így nem. Ahogy nem hagyhatta megtorlatlanul a halálukat sem. Sarkon fordult, és kisietett a vérontás helyszínéről. Bakancsos léptei tompán koppantak a hall fapadlóján, ez volt az egyetlen hang, amely a hátborzongatóan néma tömegsírban hallatszott. Mire kiért a ház előtti gyepre, szíve már nem fájt a gyötrelemtől, hanem egészen kihűlt. Hideg lett, mint a kő. Jéghideg, mint a bosszú, amelyet Wilhelm Roth és társai ellen forralt. A holdsütötte füvön állva szembefordult az elegáns, nagy kúriával, és egy percig csak nézte tökéletes, vérfagyasztó békességét. Aztán halkan imádkozni kezdett, és a szavak rozsdásan gördültek le a nyelvéről, olyan régen nem is gondolt rájuk. Nem mintha bármiféle ima segíthetett volna most rajta. Soha életében nem érezte magát ilyen elhagyatottnak. Igazán magányosnak. Fejét a mellére ejtve megidézte szörnyű képességét, az pedig fokozatosan duzzadt és dagadt, fortyogva növekedett, míg egyszer csak izzó, tajtékzó gömbbé állt össze a bensőjében. Engedte, hogy tovább hízzon. Hogy annyira felerősödjön, hogy szinte már feleméssze belülről. És még ekkor is visszatartotta.

235

Egészen addig, míg végül az izzó tűzgömb már a bordáit feszegette, füst és parázs égette a torkát. Amíg egészen ki nem töltötte a fortyogó láva, izzó fehér fénnyel járva át a testét. Megtántorodott, és minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a robbanást, míg pontosan tudta, hogy ha elereszti, totális, azonnali pusztítást képes végezni. Végül fájdalmas üvöltéssel szabadjára engedte a testét szétfeszítő energiát. Forróság csapott ki belőle. Rohanva, pörögve-forogva száguldott előre a kirobbanó erejű, lángoló, színtiszta energiagömb. Lézeres keresővel ellátott rakétaként csapódott be az épület nyitott ajtaján. Egy másodperc múlva bekövetkezett a robbanás; félelmetes, pokolian szépséges látványt nyújtott. Reichent hátrataszította a hangrobbanás. A fűben heverve közönyös elégedettséggel nézte, ahogy lassan a lángok és a füst martalékává válik eddigi élete utolsó parányi darabja is.

236

Huszonnyolcadik fejezet – Minden megvan, indulhatunk, Renata. Vagy szükséged van még egy kis időre? A lány a gerendaházhoz vezető kavicsos felhajtón állt, és Niko lépteinek hallatán odafordult a férfihoz. – Nincs. Egy perccel tovább sem akarok itt maradni. Készen állok rá, hogy végleg magam mögött hagyjam ezt a helyet. A férfi átkarolta, elringatta védelmező szorításában. – Épp most beszéltem Gideonnal. Rio, Tegan és a többiek jól haladnak. Egy órán belül megérkeznek a találkozási pontunkra. – Oké, az jó. Renata hozzásimult, boldog volt az őt körülvevő melegségtől... és szerelemtől. Nyikolaj el sem engedte napestig maga mellől a kis szerelmi fészkükben, saját testével enyhítve félelmeit, messzire repítve az ocsmány valóságtól, amely annak idején összehozta őket – és ami rájuk vár ma éjjel, ha végre lehetőségük lesz kérdőre vonni Edgar Fabient. Igazság szerint a lány nagyon aggódott, mit találnak. Mélységesen izgult, és bár Nyikolaj egy szót sem szólt a maga kételyeiről, Renata tisztán érezte, hogy a férfit sötét, nehéz gondolatok gyötrik, csak gondosan titkolja őket előle. – Tudod, nekem elmondhatod – bontakozott ki Niko öleléséből, hogy lássa az arcát. – Ha rossz érzésed van a ma este miatt... nekem elmondhatod. Valami átsuhant a férfi arcán, de nem mondta ki hangosan. Megrázta a fejét, és puszit nyomott a lány homlokára. – Fogalmam sincs, mibe futunk Fabiennél. Csak annyit mondhatok, történjen bármi, én mindig melletted leszek, rendben? Együtt megcsináljuk. – És ha egyszer megvan Fabien, meglesz Mira is – nézett kutatón a szemébe Renata. – Igaz? – Igaz – nézett vissza rá rezzenéstelen tekintettel Nyikolaj. – Igen, megígérem. Szavamat adtam rá. Nem hagylak cserben.

237

Újra magához húzta a lányt, és úgy tartotta, mintha soha többé nem akarná elengedni. Renata viszonozta az ölelést, miközben erős, egyenletes szívdobogását hallgatta... és azon morfondírozott, vajon a saját pulzusa miért zeng-bong úgy, akár egy lélekharang. Montrealtól pár órányira északra, egy lakott területektől távol eső, százholdas birtokon az erdei éjszaka beleremegett a jobbára lakatlan tavon keresztülvágó motorcsónak láncfűrész-szerű visításába. A föld és a tó, ahogy a férfi ideszállításának felelőssége is, Edgar Fabiené volt. Annak ellenére, hogy Fabien az utóbbi időben csalódást okozott neki, bizonyos fokú elismerést érdemelt ennek a fontos találkozónak a kettős megszervezéséért. A többi résztvevő múlt éjjel érkezett autóval, őérte azonban a Menedék vezetője ma este motorcsónakot küldött, amely egyenesen a ház háta mögötti kis kikötőbe fuvarozta, miután hidroplán repítette a városból egy szintén a Fabien tulajdonában álló másik tótól idáig. A néhány héttel ezelőtti balszerencse után, amikor is Dragos belefutott a Rendbe, sokkal elővigyázatosabb lett az utazásaiban, más egyéb mellett. Túl messzire jutott már ahhoz, hogy felesleges kockázatokat vállaljon. Túl sokat veszíthetett mások elővigyázatlanságával vagy hozzá nem értésével. Megvető pillantással méregette a csónak másik utasát. A Vadász arca egykedvű volt a fejük fölött sütő Hold fényében, hatalmas teste tökéletesen nyugodt, miközben a sofőr elfordította a kormányt, és a remek, szélvészgyors motorcsónak orra a vizet hasítva száguldott a part menti magányos kikötő irányába. A Vadász talán tisztában volt vele, hogy a saját halála felé utazik. Nem hajtotta végre a parancsot Montrealban, miszerint meg kellett volna ölnie az Első Generációst, ezért példás büntetést érdemelt. Ma éjjel megkapja a magáét, és ha Dragos az összegyűlt hadnagyai előtt ezzel a büntetéssel is demonstrálni tudja a hatalmát, csak annál jobb. A csónak motorja elcsendesedett, ahogy a kivilágítatlan, jellegtelen fastéghez értek, ahol Edgar Fabien már alig várta, hogy üdvözölhesse őket. Benzingőz szállt fel a vízről, szaga émelyítően édes, akárcsak Fabien hajbókolása és hízelgő köszöntése. – Kegyelmes uram, életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy szerény hajlékomban üdvözölhetlek.

238

– Valóban az – szólt vontatott hangon Dragos, miközben kilépett a járműből a stég sötét fadeszkáira. Intett a Vadásznak, hogy kövesse, és nem kerülte el a figyelmét Fabien arckifejezése, amikor meglátta a Dragost szolgáló hatalmas termetű, bivalyerős Első Generációst. – Mindenki bent gyülekezik? – Igen, Nagyuram. – Fabien felegyenesedett a meghajlásból, és Dragos mellé sietett. – Jó híreim vannak. A Harcost, aki megszökött az elvonóból, megsemmisítettük. Vele együtt a nőt is, aki segített neki. Az egyik vérrabszolgám talált rájuk, úgyhogy múlt éjjel a legjobb ügynökeimet küldtem rájuk. – Biztos vagy benne, hogy a Harcos meghalt? Fabien szája önelégült mosolyra húzódott. – Az életemet teszem rá. Vérprofikat küldtem, hogy intézzék el őket. Fenntartás nélkül megbízom a képességeikben. Dragos elégedetlenül felmorrant. – Micsoda megnyugvás, ha így megbízhat valaki a beosztottaiban. Fabien önbizalma megcsappant a gúnyolódás hallatán, és kényelmetlenül köszörülte a torkát. – Nagyuram... még egy pillanatra, ha szabad. Dragos kurta legyintéssel elküldte maga mellől a Vadászt. – Menj a házhoz, és ott várj meg. Ne beszélj senkivel. Amint az Első Generációs gyilkos elment, Dragos megállt, és bosszús pillantást vetett Fabienre. – Uram, azt reméltem – vagyis úgy gondoltam, illő lenne számodra valami ajándékkal kedveskednem – hebegte. – Hogy megünnepeljük ezt a fontos eseményt. – Ajándék? – Mielőtt Dragos rákérdezhetett volna, vajon milyen ajándékot szán neki Fabien, az máris csettintett, mire egy ügynök vált ki a fák árnyékából, egy gyereket terelve maga előtt. A kislány elveszettnek tűnt a sötétben, szőke haja kukoricaselyemként csillogott, apró arcát lehajtotta. – Mit jelentsen ez az egész? – Egy fiatal Kiválasztott, nagyuram. Az én ajándékom neked. Dragos a jövevényre meredt, és nem volt tőle elragadtatva. A Kiválasztottak ritka teremtmények voltak az emberek között, az igaz, de ő a termékeny korosztályból szokott válogatni, akik képesek az utódok

239

kihordására. Ez a lány még hosszú évekig nem lesz érett, ami kétségtelenül a fő vonzerejét jelentette Fabien szemében. – Megtarthatod – indult el újra Dragos a találkozó irányába. – Szólj az emberednek, vigye vissza a csónakot a tó túloldalára, amíg az összejövetel tart. Majd hívom, ha szükségem lesz rá. – Menj – adta ki azonnal a parancsot Fabien, majd máris ott termett Dragos oldalán, akár egy fülvakarásért könyörgő kutya. – Uram, ami a gyereket illeti... a saját szemeddel kell látnod. Olyan különleges képességgel van megáldva, amit, biztos vagyok benne, nagyra értékelsz majd. Ő egy orákulum, nagyuram. Én magam is meggyőződhettem róla. Dragost akarata ellenére furdalni kezdte a kíváncsiság. Lassított, aztán megállt. – Hozd ide. Ahogy megpördült, Fabien lelkes vigyora még szélesebb lett. – Igen, uram. A kislányt még egyszer elé citálták, de ő vonakodva lépdelt, makacsul megfeszítette sarkát a régi tűlevélszőnyegen és homokon, amely a kikötőtől feléjük vezető enyhe emelkedőt borította. Próbálta kitépni magát az őt kísérő vámpír őr kezéből, ám próbálkozása reménytelennek bizonyult. A fickó egyszerűen addig lökdöste előre, amíg közvetlenül Dragos előtt nem állt. Fejét továbbra is leszegte, szemét a földre szögezte. – Emeld fel a fejed – utasította Fabien, és meg sem várva, hogy a kislány engedelmeskedjen, két kézzel ragadta meg a fejét, kényszerítve, hogy nézzen fel. – Most pedig nyisd ki a szemed. Csináld, amit mondtam! Dragos nem igazán tudta, mit várjon. Egyáltalán nem volt felkészülve a gyermek meghökkentően halvány szemére. A kislány írisze olyan tiszta és átlátszó volt, akár az üveg – hibátlan tükör volt, amely azonnal elvarázsolta a férfit. Távolról érzékelte Fabien pisszegő izgatottságát, de minden figyelmét a gyerek és hihetetlen módon tündöklő szeme felé fordította. Azután meglátta... a rebbenő mozdulatot a mozdulatlan tükörképben. Egy alak bontakozott ki a vaskos árnyak közül – egy test, amelyben a magáéra ismert. A kép annál élesebb lett, minél tovább nézte, feszült, mohó figyelemmel, hogy semmit ne mulasszon az ajándékból, amiről Fabien beszélt. Valóban ő volt az.

240

Megjelent a búvóhelye is. És bár sűrű ködfátyol borította, a képek, amelyek visszatükröződtek, meghitten ismerősek voltak. Látta a föld alatti laboratóriumot, a cellákat... az UV-ketrecet, amely a leghatásosabb fegyverének adott otthont abban a háborúban, amelyre már évszázadok óta készült. Minden ott volt a kiválasztott gyermek szemében. Aztán megdöbbentő, rémületes pillanat következett. A kitűnő, rendezett labor, amelyre oly nagyon vigyázott, romokban hevert. A cellák ajtaja tárva-nyitva. Az UV-ketrec pedig... üresen tátongott. – Lehetetlen – dörmögte ádáz, dühöngő félelemmel a hangjában. Pislogott néhányat, próbálta kiűzni a látomást a fejéből. Amikor megint kinyitotta a szemét, valami újat látott a kislány átkozott szemében... még az addiginál is megfejthetetlenebbet. Látta magát az életéért könyörögni. Zokogva, összetörve. Szánalmasan. Legyőzve. – Mi ez, valami kibaszott vicc? – remegett meg a hangja, a haragtól és gyengeségtől, amit még magának sem akart beismerni. Elszakította a tekintetét a kislányétól, és Fabienre szegezte. – Mi a kénköves poklot akar ez jelenteni? – A jövődet, nagyuram – sápadt el Fabien arca. Ajka egy ideig szótlanul mozgott, majd végül kibökte. – A gyermek, látod... egy orákulum. Megmutatta, hogy itt fogok állni veled, ezen a találkozón, megmutatva neked a jövőt, amelyben végtelen nagy örömödet fogod lelni. Amikor ezt megláttam, tudtam, hogy el kell hoznom hozzád, uram. Fel kell őt ajánlanom neked, nem számít, mibe kerül. Dragos ereiben lávaként fortyogott a vér. Itt és most végeznie kellene ezzel az idiótával, amiért így megsértette. – Nyilvánvalóan félreértelmezted, amit láttál. – Nem! – kiáltott fel Fabien. Kétségbeesetten megragadta a kislány vállát, és durván maga felé fordította. Kegyetlenül megrázta, miközben követelődzni kezdett. – Mutasd meg újra! Bizonyítsd be neki, hogy nem tévedtem, te nyomorult! Dragos mozdulatlanul figyelte, ahogy Fabien belebámul a gyerek szemébe. A Menedék vezetőjének még a lélegzete is elakadt az elszörnyedéstől, ami

241

mindent elárult, amit Dragos tudni akart. Hátratántorodott, és falfehérré vált. Olyannyira megdöbbent, mintha a saját halálát látta volna. – Nem értem – motyogta. – Minden megváltozott. Hinned kell nekem, uram! Fogalmam sincs, hogyan változtatott a látomáson, de a kis boszorkány hazudik. Hazudnia kell! – Tüntesd el a szemem elől – förmedt Dragos az ügynökre, aki szorosan tartotta a gyereket. – Magammal viszem, amikor elmegyek, de addig színét sem akarom látni. Az őr biccentett, és elvitte a gyereket, akit gyakorlatilag be kellett vonszolnia a házba. – Fenséges uram, könyörgök – rimánkodott Fabien –, bocsáss meg ezért a... szerencsétlen hibáért. – Veled majd később foglalkozom – felelte Dragos, nem is igyekezve palástolni a szavaiban meghúzódó fenyegetést. Megindult a gyűlés felé, és közben megérett benne a minden eddiginél erősebb elhatározás, miszerint a hatalmát – egyedülálló fennhatóságát – mindenki számára egyértelművé kell tennie.

242

Huszonkilencedik Huszonkilencedik fejezet Nyikolaj és Renata szuroksötétben érkezett a Gideon által megadott helyre, Edgar Fabien északi birtokának szélére. A Menedék vezetője vitathatatlanul óriási erdős területtel bírt, elég messzire Montrealtól ahhoz, hogy a környező területen semmiféle civilizáció ne akarjon utat törni: hektárokon keresztül csak hatalmas fenyvesek és örökzöldek, sehol egy teremtett lélek, kivéve a néha fel-feltünedező őzeket és jávorszarvasokat, amelyek az érintetlen otthonukon keresztülóvakodó, állig felfegyverzett vámpír szagának első megszimatolására eltűntek a sűrűben. Nyikolaj magányos felderítést végzett a környéken az utóbbi néhány percben. Egy gerendákból és kőből épített, kétszintes ház bújt meg a sűrű erdő egyik sarkában. Keskeny, kövezetlen, éppen egy jármű számára elég széles út kanyargott a fák között a ház bejáratáig. Niko egészen az erdő széléig követte az ösvényt, és mentális jegyzeteket készített a két kommandós öltözetben virító ügynökről félúton a ház felé, a három fekete, traktorméretű Humveeval egyetemben, amely libasorban parkolt a bejárati ajtó előtt. További három másik, M16-ossal felfegyverzett őr torlaszolta el a bejáratot. Szintén fegyveres őrszem vigyázta a keleti és nyugati oldalt is. Habár nem gondolta, hogy az épület hátulját őrizetlenül hagynák, ahol kényelmesen besétálhatott volna, azért hátralopakodott, hogy ott is felmérje a terepet. Már azelőtt hallotta a halk vízcsobogást, mielőtt meglátta volna a békés tavat és üres kikötőt úgy háromszáz méterre a ház mögötti parton. Természetesen azt is két fegyveres ügynök felügyelte. Ó, a rohadt életbe. Nem lesz könnyű bejutniuk az erődbe, hogy fülön csípjék Fabient. Hacsak ő és a Rend többi tagja nem az égből érkezik, hogy elragadják Dragos alattvalóját, le kell kaszabolniuk néhány ügynököt, hogy a közelébe férkőzhessenek. És akkor még szó sem esett az ismeretlen számú, ismeretlen kilétű vámpírtársaságról, amely a Menedék vezetőjénél gyűlt itt össze múlt éjjel. Gyakorlatilag lehetetlen küldetés lesz civil áldozatok nélkül

243

kiszipkázniuk innen Fabient. Ha pedig még Mira megmentését is belekalkulálják, a szám megkétszereződhet. Úgyhogy a felderítés végeztével Niko arra jutott, hogy nagyon durva végkifejletre kell számítaniuk, egyszerűen nincs más megoldás. Aztán ott volt még Renata is. Élete egyik legnehezebb feladatának bizonyult a lánnyal tölteni az egész napot úgy, hogy tudja, átveri. El akarta neki mondani – miután szerelmeskedtek, miután Renata megtisztelte a vérével, a kötelékkel, amely ezután mindörökre összekötötte őket. Tucatnyi alkalommal el akarta neki mondani, tucatnyi különböző pillanatban, de önző módon, a lány saját érdekében mégis visszatartotta az igazságot. Még mindig abban reménykedett, hogy a lány megérti majd az óvatosságát – talán még hálás is lesz, amiért nem árulta el neki egyből Mira hollétét, amíg ő és a többi Harcos ki nem fundált egy sziklaszilárd mentési akciót. Igen, folyton ezt ismételgette magának, mert nem volt hajlandó tudomásul venni más lehetőséget. Lerázva magáról a bűntudatot, amely árnyékként követte, és a rettegést, amely egyre feljebb kúszott a gerincén, a fák rejtekében jobb megfigyelőállást keresett. Kikandikálva a sűrű, szövevényes fenyőágak között, meglátott néhány vendéget, amint épp elsétáltak az ablak előtt az egyik földszinti szobában. Gyorsan megszámolta a csuklyás férfiakat, ahogy csoportosan igyekeztek egyik helyről a másikra. Öt, hat, hét... aztán még egy, csakhogy neki semmi takarta a fejét.

Jézus Mária. Nyikolaj ismerte. Csupán néhány héttel ezelőtt látta személyesen, amikor a Rend küldötteként kellett találkoznia az Ügynökség egyik legbefolyásosabb személyiségével. A pasas már régóta álnevek mögé rejtőzött – a kettő közül az egyiket a Rend nem sokkal később felfedte. Most már ismerték a gazember igazi nevét is, amelyet hitszegő Első Generációs apja is viselt őelőtte.

Dragos. Ördög és pokol. A Rend hetek óta teljes erőbedobással kutatott a legapróbb jel után, amely Dragoshoz vezethetett, sikertelenül. Most meg egyszerre itt volt az orra előtt,

244

majd kiverte a szemét. A kurva anyját. És az isten verje meg, ma éjjel elintézik. Niko visszahúzódott a sűrűbe, majd délnek vette az irányt, ahol Renatát hagyta az ellopott ügynökségi terepjáróban. Már alig várta, hogy elmesélhesse Tegannek és Riónak a váratlan jó hírt. Edgar Fabient tovább kísértette a Dragosnak szánt elfuserált ajándék bukása feletti zavarodottsága és aggodalma, miközben a többiekkel együtt követte újonnan érkezett vezérét az északi szárnyban található konferenciaterembe. Tudta, hogy veszélyes, általában halálos felbosszantani Dragost, amit mind ez ideig olyan ügyesen el is került. De azt is tudta – és feltételezte, ahogy a többi összegyűlt is tisztában volt vele –, hogy Dragos határozott céllal hívta őket egybe ma este. Történelmi éjszakának néztek elébe. Dragos ígérete szerint jutalomban részesülnek, a közös cél érdekében történő, hosszú évek óta tartó titkos együttműködésért és hűségért. Miután annyi sok évig nyalta Dragos fenekét, csak imádkozni tudott, hogy nem húzta le mindezt egyetlen nyomorult pillanat alatt a vécén. – Üljetek le – szólt Dragos, amint mindenki beért, ő maga pedig helyet foglalt a tárgyaló elején. Nézte, ahogy Fabien és a hat másik, továbbra is fekete maszkban, elfoglalta a konferenciaasztalként funkcionáló, csiszolt márványlap köré rendezett székeket. – Mindannyian, akik itt ma megjelentünk, egyetlen közös cél érdekében munkálkodunk – fajunk jelen és jövőbeli helyzetéért. Fabien egyetértőn bólintott csuklyája alatt, ahogy a többiek is. – Mindannyian elítéljük, hogy az emberiség bemocskolja vérvonalunkat, és hogy a Faj gyáva hatalmasai úgy irányítanak minket, hogy közben tekintettel vannak az alsóbbrendű emberekre is. Amióta Fajunk első magvát elültették ezen a bolygón, a vámpírnemzetség hájas, önelégült undormánnyá aljasodott. Vérvonalunk minden újabb generáció születésével egyre nagyobb mértékben fertőződik az emberekével. Vezetőink elvárják tőlünk, hogy rejtőzködjünk a Homo sapiens világában, mi több, óvakodjunk tőle, mert rettegnek, hogy tudomást szereznek rólunk, így gyávaságukat törvényekkel és rendszabályokkal palástolják, hogy védjék létezésünk titkát. Legyengített minket a félelem és titkolódzás. Eljött azonban a változás ideje, új, erős vezetésre van szükség.

245

A közönség soraiban a bólogatás erőteljesebbé, az elmormolt helyeslések buzgóbbá váltak. Dragos járkálni kezdett a szoba elejében, kezét hátul lazán összekulcsolta. – Nem mindenki osztozik azon vágyunkban, hogy helyrehozzuk a múlt hibáit, és hatalomra juttassuk a Fajt. Nem mindenki látja a jövőt a mi szemünkkel. Sokan azt vallják, túl nagy árat kellene érte fizetni, túl nagy a kockázat. Ezernyi érvet hoznak fel, miért kellene fenntartani a status quót, és miért nem kellene megtennünk a bátor lépést, hogy kezünkbe ragadjuk a jövőt, amelyhez jogunk van. – Úgy van! Úgy van! – vágott közbe Fabien, mohón beleélve magát az elé táruló, karnyújtásnyira lévő szép jövőbe. – Örömömre szolgált, hogy az itt megjelentek megértik a jelentőségét, miért kell elszánnunk magunkat erre a bátor lépésre – folytatta Dragos. – Ti mindannyian, személy szerint is nagyban hozzájárultatok, hogy látomásunk a következő szintre emelkedjen. És tettétek mindezt kérdezősködés nélkül, egymás számára ismeretlenül... egészen mostanáig. A titkolódzásnak számunkra mostantól vége. Kérlek, vegyétek le az álarcotokat, és vágjunk bele szövetségünk legújabb fejezetébe. Fabien megfogta a fejére boruló fekete anyagot, ám a bizonytalanság habozásra késztette. Megvárta, amíg néhány másik résztvevő lehúzza a saját csuklyáját, és csak azután szedte össze a bátorságát, hogy hasonlóképpen cselekedjen. Egy hosszú pillanatig egyik vámpír sem szólalt meg. Pillantások vándoroltak keresztül-kasul az asztal felett, néhányan önelégülten fedeztek fel ismerősöket, néhányan pedig óvatosan szemlélték az idegeneket, akik most, hogy önkéntesen váltak árulóvá, a legbizalmasabb szövetségeseikké lettek. Fabien jó néhányat ismert a rámeredő féltucatnyi arcból – egytől egyig magas pozíciót betöltő hivatalnokok voltak a menedékekben és az ügynökségekben, ki az Egyesült Államokból, ki Európából. – Nyolcan vagyunk a tanácsban – jelentette be Dragos. – Akárcsak az Ősök, akik oly hosszú idővel ezelőtt érkeztek a Földre. Mindannyian, kivétel nélkül második generációs leszármazottai vagyunk a hatalmas másvilágiaknak. Hamarosan, ha az utolsó Első Generációst is elpusztítjuk, nemzetségünk legidősebbjei és leghatalmasabbjai között leszünk.

246

Mindegyikőtök órási erőfeszítéseket tett ennek érdekében, vagy a megmaradt Első Generációsok tartózkodási helyének felderítésével, vagy a Kiválasztottak megtermékenyítésével, akik forradalmunk magvát hintik szét szerte a világban, nemes ügyünket szolgálva testükkel. – És mi van a Renddel? – kérdezett közbe az egyik európai résztvevő borotvaéles német akcentussal. – Az ő két Első Generációsukkal még meg kell küzdenünk. – Meg is fogunk – csillapította Dragos. – Hamarosan közvetlen csapást szándékozom mérni a Rendre. Legutóbbi, ellenem irányuló támadásuk után kifejezetten örömömre fog szolgálni, ha felszámolhatom a szervezetüket, és halálba küldhetem a Harcosokat – Kiválasztottjaikkal egyetemben. Egy amerikai ügynökségi igazgató, aki a nyugati partról érkezett, hátradőlt a székében, és felvonta a szemöldökét. – Lucán és Harcosai már sok támadást túléltek. A Rend a középkor óta létezik. Nem adják meg magukat harc nélkül – kemény, véres harc nélkül. Dragos felnevetett. – Ó, ömleni fog a vérük, az bizonyos. És ha úgy alakul minden, ahogy tervezem, térden állva könyörögnek majd kegyelemért, de abból nem esznek. A parancsnokságom alatt álló hadsereg nem ismer majd kegyelmet. – Mikor kezdjük felépíteni azt a hadsereget? – kérdezte egy másik csoporttag. Dragos szája gonosz vigyorra húzódott. – Már ötven éve építjük. Valójában ez a forradalom még annál is régebben kezdődött. Sokkal régebben. Minden szempár rászegeződött, miközben a laptophoz sétált, amelyet utasítása szerint Fabien előre odakészített. Mialatt parancsszavakat pötyögött a billentyűzeten, a konferenciaterem padlójából hatalmas kivetítő emelkedett ki. Dragos ujjai tovább szántottak a gépen, és a sötét monitor életre kelt, egy kutatólaboratórium-szerűséget jelenítve meg a képernyőn. – Műholdas felvétel az egyik erődömről – magyarázta, az egeret használva a túloldali távirányítású kamera mozgatásához. – Itt illesztem helyükre a darabkákat. – A kamera most az egyik falat elfoglaló kódzáras hűtőtartály felé fordult, majd továbbmozdulva végigpásztázott egy sereg mikroszkópon, számítógépen és DNS-tároló üvegcsén, amelyek asztalok hosszú sorát

247

töltötték meg. Mindeme tudományos felszerelések között fehér köpenyes, álarcos vérrabszolgák sürögtek-forogtak. – Úgy néz ki, mint egy genetikai labor – mondta a német. – Mert az is – felelte Dragos. – Miféle kísérleteket végeznek itt? – Mindenfélét – lépett vissza Dragos a billentyűzethez, és újabb parancssort gépelt be. A laboratóriumi kamera elsötétedett, hogy egy másik vegye át a helyét, ezúttal egy hosszú folyosót mutatva, amelynek két oldalát börtöncellák szegélyezték. Bár a kamera pozíciójából adódóan nehéz volt bármit is kivenni a képen a legalapvetőbb formákon kívül, az nyilvánvaló volt, hogy a cellákban nőket tartottak, akik közül néhányan előrehaladott terhesek voltak. – Kiválasztottak – lehelte Fabien. – Legalább húszan vannak. – Nem mindig élik túl a procedúrákat és teszteléseket, úgyhogy a létszám folyamatosan változik – csevegett Dragos. – De jelentős sikereket értünk el a szaporítási kísérletekkel. Ezek a nők és elődeik adnak életet a világ legnagyszerűbb hadserege katonáinak. Az Első Generációsok hadserege csakis az én parancsomnak fog engedelmeskedni. Olyan csönd ereszkedett a teremre, mintha hópalástba burkolódzott volna. – Első Generációsok? – hitetlenkedett a nyugati parti igazgató. – De hát az lehetetlen! Ahhoz szükséged lenne egy Ősre, hogy Első Generációs vámpírt nemzzen. Az összes másvilágit elpusztította a Rend, nagyjából hétszáz évvel ezelőtt. Lucán maga hirdetett háborút az Ősök ellen, és a saját két kezével küldte halálba őket. – Valóban? – vigyorodott el Dragos, kivillantva agyara leghegyét. – Szerintem... nem. Rövid pötyögés után újabb beállítás jelent meg a kivetítőn. A képen hatalmas, mindenféle biztonsági berendezéssel ellátott szoba vált láthatóvá, amelynek közepén henger alakú ketrec állt, a rácsokat fénynyalábok alkották. Az ultraibolya sugarakból álló rácsozat igen sűrű volt, és úgy vakított, hogy még kamerán keresztül is alig lehetett ránézni. A cellában pedig egy szőrtelen, meztelen lény kuporgott, ha kiegyenesedik, magassága meghaladja a kétszáztíz centimétert is. Roppant testének minden felületét dermaglifek borították. Ahogy a szoba túlsó felében

248

lévő kamera ráközelített, felnézett. Szeme borostyánszínben lángolt, pupillája szinte eltűnt a vadul lobogó tűzben, ahogy összeszűkült a veszélyérzettől. A lény felemelkedett a guggolásból, és támadásba lendült, ám az UV-rácsok perzselő forrósága hátrataszította. Erre kinyitotta a száját, és olyan artikulálatlan üvöltés szakadt fel a torkából, amit nem kellett hallani ahhoz, hogy a képernyő túloldalán is pontosan értsék a jelentését. – Szent isten – suttogta a jelenlévők közül nem egy, levegő után kapkodva. Dragos halálosan nyugodt pillantást vetett rájuk. – Íme... a forradalmunk. Lex mobilja rezegni kezdett a terepjáró középkonzolján. Renata felkapta, ám a digitális kijelzője ismeretlen számot mutatott. A francba. Nem tudhatta, Lexnek jött-e a hívás, vagy Nyikolajnak, mivel már egy ideje ő használta oda-vissza a Renddel való egyeztetésekre. Nem tudta, Niko mióta volt oda a felderítő körútján, és már kezdett beleőrülni a várakozásba. Tennie kellett valamit. Éreznie kellett, hogy jó úton haladnak Mira megtalálása felé... A mobil tovább rezgett a kezében. Felvette a zöld gombbal, de nem szólt bele. Csak megadta a kezdő lökést, és hagyta, hogy a hívó fél fedje fel magát. – Halló? Niko – ott vagy, amigo? – Az öblös hang spanyol akcentussal beszélt, olyan meleg és bársonyos volt, akár a karamell. – Rio vagyok, haver. .. – Nincs itt – szólt bele Renata. – A helyszínen vagyunk, északra a várostól, várjuk, hogy ti is megérkezzetek. Nyikolaj elment kissé körülszaglászni. Hamarosan végeznie kell. – Jó – felelte a Harcos. – Nemsoká mi is ott leszünk, úgy negyvenöt percen belül. Te biztos Renata vagy. – Igen. – Köszönjük, hogy kihúztad a tesót a csávából odaát. Amit tettél, az egyszerűen... hát, szerencsés, hogy az ő oldalán állsz, az biztos. Ahogy mi mindannyian. – A lány kihallotta a vámpír hangjából az őszinte törődést és hálát, és azon kapta magát, hogy kíváncsian várja a találkozást a Harcosokkal, akiket Nyikolaj a barátainak nevez. – Ott minden oké? Te hogy vagy? Veled minden rendben? – Persze. Csak izgulok, hogy jól sikerüljön az akció.

249

– Naná – felelte Rio. – Niko mesélt a kislányról – Miráról. Sajnálom, hogy ennyi mindenen kell keresztülmenned, tudva, hogy az a beteg állat Fabien tartja fogva. Tudom, hogy nem lehet fáklyásmenet egész nap csak ránk várnod ölbe tett kézzel. – Nem, tényleg nem az. Tehetetlennek érzem magam – vallotta be a lány. – Gyűlölöm ezt az érzést. – Sajnálom. Nem engedjük, hogy bántódása essék, amikor ma este rajtuk ütünk, Renata. Niko bizonyára elmagyarázta, milyen létfontosságú a Rend számára, hogy elkapjuk ma éjjel Edgar Fabient, de mindent megteszünk, hogy a kislány sértetlenül kerüljön ki a helyzetből... A lány gerincén jeges gleccser kezdett felfelé kúszni, ahogy felfogta a hallottakat. – Mit mondtál az előbb? – Hogy nem lesz semmi baja. – Nem... hogy nem engeditek, hogy ma bármi baja essék... odabenn... A vonal túlsó végén hosszú csend következett. – Ah, Cristo. Niko nem mesélt neked a felvételről, amely tegnap készült Fabien menedékében? A gleccser áttért a lány gerincéről a végtagjaiba is, egyszerre mindene lezsibbadt. – Felvétel... tegnap estéről – ismételte dermedten. – Mi volt rajta? Láttátok Mirát? Ó, édes istenem! Csinált vele valamit Fabien? Azonnal mondd meg! – Madre de Dios – sóhajtott mélyet a férfi. – Ha Niko nem... nem hiszem, hogy az én tisztem lenne elmondani... – Halljam, az isten verje meg! Sietős megbeszélés halk foszlányai szűrődtek be a háttérből, majd Rio végül engedett. – A gyerek Fabiennel és néhány eddig nem azonosított személlyel van. Egy Fabien Menedékéből származó biztonsági kamera titkos felvételéből szedtük az információt. Tegnap este hagyták el a helyet, mi pedig követtük a nyomukat egészen addig a birtokig, ahol ti vagytok. – Múlt éjjel – mormolta Renata. – Fabien itt tartja Mirát... múlt éjjel óta. És Nyikolaj... azt akarod mondani, hogy ő tudott erről? Mikor hallott róla? Mikor?

250

– Megkérlek, hogy maradj a helyeden még egy kis ideig, és tarts ki – válaszolta Rio. – Minden rendben lesz... Renata tudta, hogy a Harcos még beszél, nyugtatgatja, de hangja elillant a tudatából, ahogy átitatta a csontjáig hatoló félelem és harag – a mélységes fájdalom, amely majdnem darabokra szaggatta. Bezárta a telefont, félbeszakítva a hívást, és a lábához hajította. Mira tegnap óta itt van Fabiennel. Tegnap óta.

És Nyikolaj tudott róla. Tudta, mégis eltitkolta. Már órákkal ezelőtt idejöhetett volna – fényes nappal –, hogy csináljon valamit, bármit, hogy láthassa Mirát, hogy kimenekíthesse. Ehelyett Nyikolaj szándékosan visszatartotta előle az infót, aminek következtében ő nem tett semmit. Hát, nem éppen semmit, tört rá a bűntudat az élvezetekért, amelyekben a férfival része volt, amíg Mira csupán egyetlen órányi távolságra volt tőle. – Ó, istenem – suttogta, és rátört a hányinger a gondolatra. Halványan észlelte a kocsihoz közeledő lépteket, érzékei előbb reagáltak a hangokra, mint ahogy a tudatához eljutottak volna. A vérkötelék, amely most már összekötötte Nyikolajjal, már azelőtt elárulta a férfi jelenlétét, mielőtt sötét alakja felbukkant volna az ablakban. Kinyitotta az ajtót, és olyan fürgén mászott be a vezetőülésre, mintha egyenesen a pokolból üldöznék. – Dragos itt van – közölte, miközben a konzolon, műszerfalon, végül az ülésen keresgélte a mobilt. – Szent szar, el sem hiszem, de ő az. Az előbb láttam a rohadékot Fabiennel és a többiekkel együtt a házban. Dragos itt van – karnyújtásnyira tőlünk. Hol a pokolban van az a telefon? Renata csak bámult rá: egy idegent látott maga mellett, miközben előrehajolt, és felmarkolta a mobilt, amely a lába mellett hevert a padlón. Alig hallotta, mit beszél a férfi. És nem is nagyon érdekelte. – Hazudtál nekem. A férfi, kezében Lex mobiljával, felegyenesedett. Az adrenalinlöket okozta csillogás kissé elhalványult a szemében, amint tekintetük találkozott. – Mi van? – Megbíztam benned. Azt mondtad, bízhatom benned – számíthatok rád –, és én hittem neked. Hittem neked, te pedig becsaptál. – Lenyelte a borzalmas

251

gombócot, amely a torkában hízott, és kényszerítette magát, hogy kiköpje a szavakat. – Mira itt van. Múlt este óta itt van Fabiennel. Te tudtad ezt... és

elhallgattad előlem! A férfi meg sem mukkant, nem próbálta tagadni az elhangzottakat. A kezében tartott telefonra nézett, mintha akkor eszmélt volna rá, hogyan jöhetett rá a lány az árulására. – Idejöhettem volna, Nyikolaj. Már órákkal ezelőtt itt lehettem volna, és tehettem volna valamit, hogy kiszedhessem Mirát annak a vadállatnak a karmai közül! – Pontosan ezért nem mondtam el neked – szólt a férfi lágyan. Renata összetört szívvel felhorkantott. – Elárultál! – Azért tettem, hogy megvédjelek. Mert szeretl… – Nem – vágott közbe a lány a fejét ingatva, nem hagyta, hogy újból hülyének nézzék. – Nem. Ezt ne mondd nekem soha többé. Hogy van hozzá képed, hogy ezekkel a szavakkal ámíts, amikor arra használtad őket, hogy eltereld a figyelmemet -hogy elhitesd velem, fontos vagyok neked, miközben a haverjaiddal azon mesterkedtetek, hogyan kerüljetek meg engem, hogy kivitelezhessétek a terveteket! – Ez egyáltalán nem igaz. Ami ma köztünk történt – amit mondtam neked –, annak semmi köze a Rendhez. A mai nap rólad és rólam szólt... rólunk. – Baromság! – Niko utánanyúlt, de a lány elrántotta magát. Kinyitotta az ajtót, és kiugrott az autóból. A férfi máris kint termett, testével állva el az útját, mindezt olyan gyorsan művelve, hogy Renata semmit nem vett észre a mozdulataiból. – Tűnj el előlem, Nyikolaj. – Hová mész? – kérdezte a férfi gyengéden. – Képtelen vagyok továbbra is itt ücsörögni, és nem csinálni semmit. – Kikerülte a férfit, de az megint elé állt. Szelídsége hamar tovaszállt, felváltotta a határozottság, ami azt sugallta, képes akár megbilincselni a lányt, ha nem tér jobb belátásra. – Nem engedhetem, hogy megtedd, Renata. – Ezt nem te döntöd el! – vágott vissza a lány, reszketve a félelemtől és dühtől. – A fenébe is, soha nem lett volna szabad helyettem eldöntened! A férfi káromkodva a lány felé lendült.

252

Renata nem is volt tudatában, mit művel, amíg Nyikolaj két lépés között meg nem torpant, fejét két keze közé szorítva. Élesen felszisszent, szeme borostyán szikrákat lövellt, ahogy döbbent, haragos tekintettel rámeredt. – Renata, ne merészelj... A lány újból lecsapott, minden Miráért érzett aggodalmát és az elárulása felett érzett fájdalmát beleadva a szörnyű erejű pszichés támadásba. Nyikolaj térdre rogyott, nyögdécselve vonaglott a rátörő borzalmas kíntól. Renata rohanni kezdett, bevetette magát az erdő sűrűjébe, mielőtt még elhatalmasodhatott volna rajta a keserű megbánás, amely máris fojtogatta.

253

Harmincadik fejezet A házat minden oldalról állig felfegyverzett őrök védték. Lehetetlenség volt bejutni anélkül, hogy az emberi antiterrorista kommandó vámpírmegfelelőjeként működő Ügynökség legalább egy tagja ne figyeljen fel rá. Ráadásul mindegyiküket az előbb-lőj-aztán-kérdezz attitűd jellemezte, sötétített ellenzős fekete sisakjuktól kezdve harci öltözetükön keresztül egészen kibiztosított, mindent ízzé-porrá zúzó automata fegyverükig. A Jack házát lerohanó Ügynökök után Renata és Nyikolaj nem távozott a helyszínről üres kézzel: hozták a járművüket, egyenruháikat és fegyvereiket. Nem hitte, lesz annyi szerencséje, hogy besunnyoghasson az épületbe, de első pillantásra úgy tűnt, ha magára ölti a kommandós cuccot, feltűnésmentesen bejuthat, mert az őrök azt hihetik, közülük való. Felvette a sisakot, amelyet magával hozott a terepjáróból, és lehúzta a sötétített ellenzőt. Megpróbált olyan fickós-katonásan mozogni, amennyire csak bírt, kilépett a fák közül, és megközelítette a ház nyugati oldalát őrző vámpírt. Az ügynök azonnal kiszúrta. – Henri? Mi az ördögöt keresel te itt? Renata vállat vont, és felemelte ép karját, amolyan a fene se tudja gesztussal. Nem kockáztathatta meg, hogy beszéljen – ahogyan azt sem, hogy fegyvert használjon a kérdezősködő kiiktatására. Ha elsütné, egy szemvillanás alatt mindenki a sarkában lenne. Nem, meg kellett őriznie a higgadtságát, és továbbsétálni a fickó felé, na meg reménykedni, hogy az nem kezd lőni merő gyanakvásból. – Mi van veled, te idióta? Renata megint vállat vont. Egyre közelebb ért. Viszketett a tenyere, hogy elhajítsa a tőreit – az őr nagyon könnyű célpont lett volna, csak állt, mint a cövek –, de egyetlen csepp friss vér idevonzaná az összes vámpírt a környékről. Tudta, annyira közel kell jutnia hozzá, hogy

254

mentálisan is képes legyen leteríteni. Az egyetlen lehetősége a gyors, biztos csapás. – Henri, te kibaszott vadbarom, irány vissza a helyedre – hördült fel az ügynök. Az övére csíptetett apró kütyü után nyúlt. – Jelentelek Fabiennek. Ha fel akarod húzni, csak rajta, de én nem akarok részt venni... Renata minden erejét összeszedve szabadjára engedte az elméjében felszabaduló óriási energiát, és az előtte álló vámpírra zúdította. Annak torkán akadt a megkezdett szó, aztán hörögve eldőlt, mint egy zsák. Renata addig bombázta, amíg végleg elnémult. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a férfi halott, lehajolt hozzá, és megszabadította a fegyverétől és a kommunikációs eszközétől. Résnyire nyitotta az oldalsó bejárati ajtót, és gyorsan bekémlelt. Sehol senki. Vadul dobogó szívvel besurrant, lehelete elhomályosította a sisakellenző belsejét. Annak ellenére, hogy mennyire dühös volt Nyikolajra, amiért nem árulta el neki, hogy Mira itt van Fabiennel, őszinte hálát érzett a Rend iránt, amiért kézzel fogható bizonyítékkal szolgáltak a kislány hollétéről. Ahhoz már túl késő volt, hogy elemezgetni kezdje, hogyan is állnak a dolgai Nyikolajjal. Túl késő volt azon aggodalmaskodni, talán mégiscsak jobb lett volna megvárnia őt és a Testvéreit, hogy fedezzék. Érezte, hogy igazságtalanul bánt Nikoval, de túlságosan messzire ment ahhoz, hogy visszakozzon. Meggondolatlan, érzelmi alapú döntést hozott, sértett önérzetétől vezérelve. Olyan döntést, amely a Nyikolajhoz fűződő barátságába – akár szerelmébe – kerülhetett, de bármennyire megbánta is mostanra, nem tudta meg nem történtté tenni. Nyikolaj talán soha nem bocsátja meg neki, hogy veszélybe sodorta a küldetésüket; teljesen megérti, ha így lesz. Most pedig csak azért imádkozhatott, hogy végül ne Mira igya meg mindennek a levét. Niko a feje mellett rezgő telefon rezgésére tért magához. A földön feküdt, nem messze a kocsitól. Fogalma sem volt róla, mióta heverhetett ott. A mobil újra rezegni kezdett, vitustáncot járt a fűben, az erdő talaját borító elszáradt levelek között. Minden erejét össze kellett szednie, hogy megmozdítsa a kezét, és megfogja az átkozott ketyerét. Ügyetlenül kihajtotta. Próbált beleszólni, de csak a krákogásig jutott.

255

– Igen – préselte ki végül, kényszerítve a végtagjait, hogy vakarják fel a földről, és döntsék legalább félig-meddig ülő helyzetben a kocsi elülső kerekének. – Niko? – Rio hangja aggodalmasan csengett a vonal túlsó végén. – Elég nyomorult a hangod, amigo. Beszélj. Mi folyik ott? – Renata – támasztotta a két keze között zakatoló fejét a kérdezett. – Kiborult... Rio elkáromkodta magát. – Ja, arra én is rájöttem. Az én saram, haver. Nem tudtam, hogy nem mondtad el neki, a kislány is itt van... – Elment – vágott közbe Niko. Amikor belegondolt, minden érzéke gombnyomásra kiélesedett, mintha tartalék generátorról működnének. – Ó, bassza meg, Rio... feldühítettem, ő meg elindult Mira után egy szál magában. – Madre de Dios. Hallotta, hogy a vonal túloldalán Rio gyorsan beszámol Teganéknek a helyzetről. – És ez még nem minden, barátom – jelentette be Niko, elhessegetve a fejébe hasító fájdalmat, miközben felkecmergett a földről, és tántorogva megindult a terepjáró hátuljához. – Az összejövetel Fabiennél... keményebb, mint hittük... Dragos is ott van. – Biztos vagy benne? – A saját szememmel láttam a mocskot. Ő az. – Olyan gyorsan rángatta elő az automata fegyvereket, amennyire csak bénult karjától telt. Magára aggatta őket, bedugott egy pisztolyt lopott ügynökruhája nadrágkorcába is, egy másikat pedig a bokájára erősített tokba. – A házat őrök veszik körül, úgyhogy amikor ideértek, tegyétek le a kocsit, és váljatok szét. – Niko, mit művelsz? A férfi erre már nem is válaszolt; barátjának úgysem tetszett volna, amit hall. Helyette inkább még több tölténytárat szedett elő, annyi lőszert raktározva, amennyit csak elbírt. – Lesz két őr félúton a felhajtón, és három közvetlenül a bejárat előtt. Őket nyírjátok ki először, akkor szabad lesz az út befelé. – Nyikolaj. – Rio mély hangja figyelmeztetőn csengett. – Amigo, bármit forgatsz is a fejedben... ne tedd.

256

– A lány odabent van, Rio. Dragosszal és Fabiennel, és isten tudja, még kikkel szemben... egyedül. Bemegyek utána. Rio valami csúnyát mormolt spanyolul. – Maradj a seggeden. Tíz percen belül odaérünk, már szinte szárnyunk nőtt, ember. Niko bezárta a terepjáró csomagtartóját. – Csinálok egy elterelő hadműveletet... – Az isten verje meg, Nyikolaj, ha ez a nő meg akarja öletni magát, az nem a te dolgod. Segítünk neki, amiben tudunk, de... – Ő a Társam, Rio. – Nikoból kitört a káromkodás. – Vérkötelék van köztünk... és szeretem. Jobban szeretem, mint az életemet. A Harcos válaszsóhaja nehéz volt, megértésről és megadásról tanúskodott. – Feltételezem, nincs értelme arról papolnom, hogy megszeged Lucán parancsát, ha bemész nélkülünk. Ha Dragos is a képben van, még fontosabb, hogy jól süljön el a dolog. Muszáj, hogy nyugton maradj, és megvárd az erősítést. – Nem tehetem – válaszolta Niko. Becsukta a telefont, és bedobta a nyitott vezető oldali ablakon. Azután elindult, hogy megtalálja az asszonyát.

257

Harmincegyedik fejezet Dragos megengedte magának, hogy lubickoljon kicsit alárendeltjei tiszteletteljes félelmében, miközben azok a képernyőre meredve bámulták az UV-kalitkába zárt Őst. Az arcukon ülő csodálkozás – mélységes hitetlenkedés – láttán könnyedén azt hihette volna valaki, sikerült legalábbis a villámlást palackba zárnia. Bár igazság szerint az utóbbi hosszú évtizedek alatt elért teljesítménye még annál is sokkal nagyobb szabású volt. A szobában vele összegyűlő hét vámpír most úgy nézett rá, akár egy istenre, teljes joggal. Ő a szülőatyja ennek a forradalomnak, amely fenekestül felforgatja majd a világot. Ma éjjel szemtanúi lehettek egy történelmi eseménynek és egy olyan jövő kezdetének, amelyet személyesen ő maga alkotott. – Hogyan lehetséges ez? – dünnyögte valaki. – Ha az ott valóban az egyik Ős, akitől nemzetségünk származik, miként élte túl a Renddel folytatott háborút? Dragos mosolyogva sétált közelebb a képernyőhöz. – Az apám kezdetektől tagja volt a Rendnek... de mindenekelőtt ennek a lénynek a fia volt. A vérontás alatt, amelyet a Rend követett el, amikor Lucán háborút hirdetett az Ősök ellen, az apám és másvilági nemzője egyezséget kötött. A jövőben gyakorolni szándékozott közös hatalom fejében az apám elrejtette az Őst, amíg a hisztéria lecsendesedett. Sajnos miután apám eleget tett ígéretének, elpusztult a háborúban. Az Ős viszont túlélte, amint látjátok. – Szóval neked szándékodban áll kivitelezni az apád egyezségét azzal az... izével? – kérdezte Fabien, és úgy fagyott le arcáról a lelkesedés, mint az ölebéről, amelytől a vad farkas elvette a csontját. – Az Ős teljesen az én irányításom alatt áll. Olyan eszköz, amelyet akkor és úgy használok, ahogy nekem és a céljainknak a legmegfelelőbb. – Ezt hogy értsük? – érdeklődött valaki. – Engedjétek meg, hogy megmutassam. – Dragos a konferenciaterem ajtajához sétált. Csettintett a kint várakozó Vadásznak, majd visszafordult

258

társaihoz, mialatt a hatalmas Első Generációs engedelmesen követte. – Vedd le a pólódat – utasította a Vadászt. A termetes vámpír némán teljesítette a parancsot, lecsupaszítva óriási vállát és meztelen, összefonódó dermaglifekkel sűrűn borított mellkasát. Nem egy fej fordult újra a képernyő irányába, hogy összehasonlítsa a Vadász öröklődő bőrjeleit az UV-cellában sínylődőéivel. – Hasonlók a dermaglifjeik – kapkodott levegő után Fabien. – Ez a fickó annak az Ősnek a leszármazottja? – Az Első Generációs fia, kizárólag az ügy szolgálatára nemzve – felelte Dragos. – A személyes hadseregemben szolgáló összes Vadász a világ legerősebb, leghalálosabb fegyvere. Különleges kiképzésben részesültek, az én útmutatásaim alapján. Tökéletes gyilkosok, és halálukig hűségesek hozzám. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte a hamburgi Menedék vezetője, egy csavaros eszű fickó, aki kétségtelenül értékelte volna a demonstrációt, amelyet nekik szándékozott tartani. – Láthatjátok, hogy a Vadász nyakörvet visel. Ez egy PS-követő szerkezet, csakhogy V-lézerrel is fel van szerelve. Minden Vadász nyakában van egy ilyen, onnantól kezdve, hogy megteszik az első lépéseiket, így minden mozdulatukat nyomon követhetem, egy pillanat alatt rájuk találok, legyenek bárhol. És ha netán felbosszantanának – vetett jelentőségteljes pillantást az egykedvűen álldogáló Vadászra –, egyetlen egyszerű gombnyomással aktiválni tudom a lézert, borotvaéles fénycsóvát irányítva a nyakára, ezzel levágva a fejét. Egy-két férfi az asztal körül kényelmetlen pillantásokat váltott egymással. A német szólalt fel először, szemében érdeklődés csillant. – Mi történik, ha babrálják a nyakörvet, vagy leszedik? Dragos elvigyorodott, nem a kérdezőre, hanem magára a Vadászra. – Tegyünk egy próbát, mit szólsz hozzá? Bár minden ösztöne azt visította, hogy úgy osonjon be, akár a portyázó tolvaj, Renata mégis úgy viharzott át ellenségei vackának nyugati folyosóján, mintha minden joga meglenne az ott-tartózkodásra. Hallott öblös férfihangokat kiszűrődni az egyik nagy, hátsó szoba irányából. A ház másfelől csendes volt, amíg egyszerre csak...

259

Megütötte a fülét egy gyermek hüppögése, amely az emeletre vezető lépcső irányából hallatszott.

Mira. Renata felszáguldott, és követte a sírást a folyosó végére. Egy kívülről bezárt hálószobaajtó előtt állt meg. Végigtapogatta az ajtófélfa tetejét, hátha megtalálja a kulcsot, de nem volt ott. – Hogyaza – suttogta, majd előhúzta az oldalára erősített tokok egyikéből a tőrét. Beillesztette a penge hegyét az ajtó és a félfa közé pontosan a zár felett, aztán keményen megfeszítette. A fa megreccsent, és engedett kicsit. Még kétszer megismételte a mozdulatot, így végül lett elég helye, hogy teljesen kilazítsa. Reszkető, mohó kézzel nyitott a szobába. Hála a jóistennek, Mira odabent volt. A fátylát elvették, és abban a pillanatban, hogy felnézve meglátta a berontó sötét alakot, rémülten menekült a sarokba. – Mira, én vagyok az – csitította Renata, feltolva a sötét plexit az arca elől. – Minden rendben, édesem. Azért jöttem, hogy elvigyelek. – Rennie! A lány letérdelt, és kitárta a karját. Mira felkiáltott, és röpült az ölelésébe. – Ó, prücsök – susogta Renata a fülébe, megkönnyebbült csókokat nyomva szőke feje búbjára. – Annyira aggódtam érted. Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb. Jól vagy, kis szívem? Mira bólintott, kis karját szorosan Renata nyaka köré fonta. – Én is aggódtam, Rennie. Úgy féltem, hogy soha többé nem látlak. – Én is, drágám, én is. – Utálta, hogy el kell engednie a kislányt, de ki kellett jutniuk onnan, mielőtt Fabien és tisztelt barátai felfedezik őket. Renata felállt, és karjába vette Mirát. – Most pedig rohannunk kell. Kapaszkodj, rendben? Még két lépést sem tett, amikor gépfegyver ugatott fel minden irányból a ház körül. Dragos alig várta, hogy bemutathassa a Vadász UV-nyakörvének technikai csodáit, amikor kitört a zűrzavar a ház körül. Gyilkos pillantást vetett Edgar Fabienre, miközben a résztvevők rémülten ugráltak fel székükből.

260

– Mi a nyavalya folyik odakinn? – követelt magyarázatot vendéglátójuktól. – Mi a búbánatot műveltél már megint? Fabien keskeny arca egészségtelen színárnyalatot öltött. – Én-én nem tudom, nagyuram. Bármi legyen is az, biztos vagyok benne, az ügynökök majd... – Baszd meg az ügynökeidet! – üvöltötte magából kikelve Dragos. A rádióért kapott, és parancsot vakkantott a motorcsónak vezetőjének, hogy azonnal induljon érte, aztán a Vadász arcába mászott. -Kifelé, de máris! Tisztítsd meg a terepet! Nyírj ki mindenkit, aki az utadba kerül! A Vadász – magasan képzett, tökéletesen engedelmes katonája – továbbra is csak állt ott, rendíthetetlenül, akár egy kőszobor. – Irány kifelé! Parancsolom! – Nem. – Micsodaa? – Dragos nem hitt a fülének. Érezte, hogy a többi résztvevő szeme rátapad. Kitapinthatóvá vált a hitetlenkedésük és kételkedésük. Síri csönd lett, várakozással teli, feszélyezett csend. – Közvetlen parancsot adtam, katona! Engedelmeskedsz, vagy itt helyben meghalsz. Miközben a fegyverropogás már a fal túloldalán hallatszott, ahogy egyre közeledett, a Vadász elkövette azt az arcátlanságot, hogy egyenesen Dragos szemébe nézett, és megrázta a fejét. – Én így is, úgy is halott vagyok. Ha azt akarod, azért harcoljak, hogy te élve maradj, vedd le rólam a nyakörvet. – Hogy merészeled egyáltalán csak felhozni... – Fogy az időd – folytatta zavartalanul a Vadász, akit nem hozott zavarba a körülöttük tomboló zűrzavar. – Vedd le rólam a bilincset, te arrogáns rohadék. Fabien egyik nyomorult őrszeme ekkor tűnt fel a nyitott ajtóban. – Uram, úgy tűnik, be vagyunk kerítve. Még nem tudjuk biztosan, de valószínűleg egy egész átkozott hadsereg indult támadásba ellenünk az erdőből. – Ó, Jézusom – hüledezett Fabien. – Ó, édes Krisztusom! Mind meg fogunk halni! Dragos dühödten vicsorgott, mert nagyon úgy tűnt, Fabien testőrei nemhogy az összegyűlt magas rangú vámpír tisztségviselők megfelelő

261

védelméről nem képesek gondoskodni, akik most mind arra vártak, hogy vezetőként ő mentse meg az irhájukat, hanem a saját seggükön sem képesek a lyukat megtalálni. Mindannyian várták a kinyilatkoztatást, ami vagy megmenti, vagy elveszejti őket szárba szökkenő forradalmukkal együtt. – Itt végeztünk – acsargott. – Mindenki irány a hátsó ajtón át a csónakhoz. Kövessetek. Ahogy a csapat utánalódult, Dragos haragos pillantást vetett a válla fölött a Vadászra. Egyikük sem szólt egy szót sem – szemük ékesen kifejezte kölcsönös gyűlöletüket –, ám Dragos a zsebébe nyúlt, és előhúzta a kütyüt, amely a Vadász nyakörvét irányította, és bepötyögte a kikapcsoló kódot. Amint a nyakörv pittyent egyet, ami jelezte, hogy hatástalanították, a Vadász letépte magáról. Azután félig hitetlenkedő, félig elszánt arckifejezéssel kirontott az ajtón, és belevetette magát a kint dúló ádáz csata kellős közepébe.

262

Harminckettedik fejezet Nyikolaj jót mosolygott magában, hogy elterelő hadművelete milyen csinos kis felfordulást okozott a címzettek körében. Az őrszemek pánikolva cikáztak ide-oda, jó páran golyót is kaptak a mindenfelől rájuk irányuló lövöldözésben. Niko kiválasztott egy indát a feje fölött tekergődző ágak közül, és megparancsolta neki, hogy fonódjon az utolsó meglovasított M16-os ravaszára. Miközben az inda végezte a dolgát, akárcsak elődei, megtartva a fegyvert a föld felett, egyre és egyre szorosabban hurkolódva a ravaszra, ahogy a szára vastagodott és erősödött, Niko az épület oldalsó bejárata felé rohant. Nem volt nehéz rábukkannia Renátára. Vérkötelékük jelzőfényként vezette, átirányítva őt a ház hátsó részén, egészen a felfelé vezető lépcsőig. A lány éppen lefelé rohant, Mirát magához szorítva. Pillantásuk összetalálkozott, és egy hosszú pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem. Nyikolaj el akarta neki mondani, mennyire sajnálja. Mennyire megkönnyebbült, hogy épségben rátalált Mirára. Ezernyi dolgot el akart neki mondani akkor, nem utolsósorban azt, hogy szereti, és örökké szeretni fogja. – Igyekezz – hallotta meg ekkor a saját sürgető hangját. – Azonnal ki kell jutnotok innen. – Mindenhonnan lőnek – felelte Renata aggodalmas arccal. – Mi történt? – Csak elterelő hadmozdulat. Utat kellett nektek törnöm, amelyen elmenekülhettek. A lány arcán megkönnyebbülés látszott, de csak villanásnyi időre. – Fabien és a többiek... hallottam, hogy néhány perce hátul távoztak. – Megyek – mondta Niko. – Most pedig indulás. Ne állj meg, bármi történjen is. Vidd vissza Mirát a kocsihoz. A Rend bármelyik percben megérkezhet. – Nyikolaj. – A férfi megállt, és a lány szemébe nézett, remélve, hogy megbocsátást lát benne, netán szerelmet, a történtek ellenére is. A lány

263

tekintete nem eresztette, közben a ráncok egyre gyűltek a homlokán. – Csak... legyél óvatos. A férfi biccentett, de egyáltalán nem volt feldobva a kilátásban lévő harc gondolatára, mint általában. Az adrenalintól fűtött napok mintha egy másik életéhez tartoztak volna, amikor semmi más nem számított, csak a csataláz és a győzelem mámora, bármennyire értelmetlen volt is a versengés. Most minden számított – különösen, ha Renátáról volt szó. Csak az ő biztonsága és boldogsága volt fontos, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy ő nincs benne a képben. – Vidd Mirát a kocsihoz – ismételte. – Fejet lehúzni, nagyon vigyázz magatokra. Mindkettőtöket kiviszünk innen. Megvárta, amíg Renata eltűnt a házból, aztán ő is a hátsó ajtó felé vette az irányt, amerre az ellenségei megléptek. A motorcsónak épp beállt a stéghez, amikor Dragos és alattvalói lerohantak a lejtőn, majd megérkeztek. Körös-körül az erdőben és fent a háznál Fabien ügynökei rohangáltak fel s alá, akár egy kifüstölt, megzavarodott hangyaboly. Torkolattüzek villantak az éjszakában, de olyan véletlenszerűen, hogy lehetetlen volt megállapítani, baráttól származnak-e, vagy behatolótól. Dragos csak annyit tudott, hogy nem akarja ölbe tett kézzel megvárni, amíg a Rend vagy bárki más leteríti. Ahogy a csoport megkezdte a pánikszerű beszállást a motorcsónakba, Dragos Edgar Fabien elé cövekelte magát. – Neked nincs helyed a fedélzeten – közölte a montreali Menedék vezetőjével. – Már így is éppen eléggé veszélybe sodortad a küldetésünket az idiótaságoddal. Itt maradsz. – De... uram, én – kérlek... biztosíthatlak, soha többé nem okozok neked csalódást. Dragos elmosolyodott, közben kivillantotta agyara hegyét. – Valóban nem fogsz. Azzal felemelte kilenc milliméteresét, és közvetlen közelről Fabien két gombszeme közé lőtt.

264

– Gyerünk – adta ki a parancsot a motorcsónak sofőrjének. Mire felbőgött a hatalmas motor, és a karcsú jármű elrajtolt a tó túlsó végén várakozó hidroplán felé, már tökéletesen meg is feledkezett Edgar Fabienről. Bassza meg, túl későn érkezett. A tóhoz rohantában leterített pár ügynököt, de mire leért a stéghez, a repülőstarttal induló motorcsónakból már csak a tó lágyan fodrozódó hullámait látta. Utána küldött néhány golyót, de csak a töltényt pazarolta. Edgar Fabien holtteste a stégen hevert. Dragos és társai már félúton járhattak a tavon. – Az istenit! Haragja és elszántsága hatására rohanni kezdett a part mentén, természetfeletti sebességre váltva, amire fajtájának minden tagja képes volt szükség esetén. A csónak igaz, hogy gyors volt, ám a víz véges. Dragosnak és díszes társaságának valahol meg kellett állnia, hogy átszálljanak egy másik járműbe. Kis szerencsével utolérheti őket, mielőtt végképp kereket oldanak. Nem tudta, milyen messzire jutott – úgy egykét kilométert tehetett meg –, amikor hirtelen mintha jeges kéz markolt volna a mellkasába.

Renata. Valami nem stimmelt. Szörnyűségesen nem. Érezte, ahogy a lány rettegése áthullámzik rajta. Az ő bátor, rendíthetetlen Renátája halálosan megijedt valamitől.

Krisztusom. Ha bármi baja történik... Nem. Erre még csak gondolni sem bírt. Dragos gondolatát félresöpörve sarkon fordult, és belegyorsított, őrülten imádkozva, hogy még idejében odaérjen. Egyáltalán nem látta a felé közeledő, irdatlan termetű vámpírt. Egyik pillanatban még a fák között nyargalt Mirával a karjában, a következőben pedig egy óriási vámpír engesztelhetetlen arcába és kegyetlen, sárgán villogó szemébe nézett, meztelen felsőtestét, vállát és karját teljesen elborították a gazdagon burjánzó dermaglifek. Első Generációs volt; Renata ösztönösen tudta. Ahogy azt is, ez a hím halálosabb a legtöbbnél, és hideg, akár a jég. Egy gyilkos.

265

A rettegés fekete hullámai csaptak át felette. Tudta, ha mentális csapást akar rá mérni, biztosra kell mennie, hogy elsőre megöli, máskülönben Mirával együtt azonnal végük. Nem merte megkockáztatni, most, hogy jó eséllyel Mira issza meg a levét, ha nem jár sikerrel.

Szűz Máriám, ilyen messzire eljutottak – Mira itt van vele, és csak néhány lépés a szabadság... – Kérlek – fogta rimánkodóra, kétségbeesetten próbálva hatni a lény lelkére, már ha volt neki olyan. – Ne bántsd a gyereket. Engedd elmenni... kérlek. A vámpír némasága idegőrlő volt. Mira próbálta felemelni a fejét Renata válláról, de a lány gyöngéden visszanyomta, nem akarva megrémíteni a halál hírnökének látványával, aki kétségtelenül Edgar Fabien vagy maga Dragos küldötte. – Most leteszem – szólt az idegenhez, bár még azt sem tudhatta, megérti-e egyáltalán, nemhogy jó néven veszi-e a próbálkozását. – Csak... engedd elmenni. Te engem akarsz, nem őt. Csak engem. A sárga sólyomszem minden mozdulatát nyomon követte, miközben óvatosan és lassan leeresztette Mirát a földre. Aztán a gyerek és a gyilkos közé lépett, fohászkodva, hogy az ő halála kielégítse a szörnyet és ördögien gonosz gazdáját. – Rennie, mi folyik itt? – kérdezte a kislány a lába mögül, meghúzkodva rajta az egyik ügynökről lerángatott és kölcsönvett kommandósnadrág szárát, miközben előre kukucskált. – Ki az a férfi? A vámpír merev tekintete a vékony hangocska forrására vándorolt. És csak bámulta. Borotvált feje hirtelen oldalra biccent. Aztán összevonta a szemöldökét. – Te – szólalt meg, és mély hangja egészen Renata gerincéig hatolt. Arcán sötét kifejezés suhant keresztül. – Hadd lássam. – Ne – könyörgött Renata, maga mögött tartva a kislányt, saját testével védelmezve őt. – Ő csak egy gyerek. Nem tett rosszat sem ellened, sem más ellen. Ártatlan. A férfi olyan vadul meredt Renátára, hogy az csaknem hátratántorodott. – Látni akarom a szemét.

266

Mielőtt Renata újra tiltakozhatott volna, mielőtt kitalálhatta volna, hogyan kaphatná fel Mirát, hogy olyan sebesen és olyan messzire eltűnjön vele, amennyire csak lehetséges, érezte, hogy a kislány kilép mögüle. – Mira, ne... Mivel már túl késő volt, hogy bármit is tegyen, borzadva figyelte, ahogy a kislány előre lépdel, és felnéz a magasba, egyenesen a halálosan veszélyes Első Generációs kemény tekintetébe. – Te – mondta ismét a vámpír a kislány édes arcába bámulva. Renata pillanatra pontosan tudta, mikor látta meg a lény Mira ajándékát. Aranyló szeme viharossá vált, és csak bámulta elmerülten, amit a gyermek szeme megmutatott neki: olyan eseményeket, amelyek bizonyosan bekövetkeznek a jövőben. Közelebb lépett – túlságosan közel ahhoz, hogy izomtól duzzadó karjával könnyedén elérje Mirát, és figyelmeztetés nélkül kettéroppantsa a gerincét. – Ne... – szakadt ki a lányból, de a lény már nyúlt is a gyerekért. – Minden rendben, Rennie – suttogta Mira, aki úgy állt ott, akár az ártatlan bárányka az oroszlán barlangjában. És Renata ekkor jött rá, hogy valami csodálatos történik mindjárt. – Megmentettél – ragadta meg a férfi suttogva a kislány törékeny vállát óriási lapátkezével. Térdre esett a gyerek előtt, szemük így egy szintbe került. Amikor megszólalt, mélységes mély hangja telve volt csodálattal és zavarodottsággal. – Megmentetted az életemet. Láttam az előbb a szemedben. És azon az éjszakán is láttam...

267

Harmincharmadik fejezet Nyikolaj vére megfagyott az ereiben, szíve helyén rémülettel teli, fagyott jégtömb nehezedett. A környéken még mindig hallható volt elszórt lövöldözés, mialatt keresztülvágott az erdőn, pontosan arra tartva, amerre a vérkötelék irányította: ahol rettegő társát megtalálja. És egyszerre ott volt előtte Renata. Az erdő holdsütötte sötétjében állt, mozdulatlanul, akár egy szobor, és egy rettenetesen nagy Első Generációs vámpírt bámult, aki Mira előtt térdelt, és fogta a kislányt.

Jézus Máriám! Niko hangtalanul közeledett, és próbálta megtalálni a legelőnyösebb helyzetet, ahonnan anélkül lőhetett, hogy Renatat vagy Mirát veszélynek tenné ki.

Sújts le rá, Renata. Terítsd már le, aztán tűnjünk innen a fenébe! A lány azonban semmi ilyesmit nem tett. Egyetlen ujjal sem nyúlt a fegyverei után, sem a mentálishoz, sem egyébhez. A férfi legnagyobb rémületére még csak meg sem moccant. Csak állt ott, éppen a kellős közepén egy kitörni készülő véres, brutális, pokoli jelenetnek. Niko abban a pillanatban határtalanul majrézott. A pánik szinte felemésztette belülről, ledermedt, és olyan totális kétségbeesés vett rajta erőt, hogy a szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira kalimpált. Előhúzta iker kilenc millimétereseit az oldalára erősített tokokból, és megindult előre. Bár olyan sebességgel közeledett, amilyenre csakis vámpírok képesek, Renata mégis felpillantott. Érezte a férfi jelenlétét, ahogy felkavarodott körülötte a levegő, de nem látta. A vére megsúgta, hogy Nyikolaj a közelben van, ahogy az ő vére is mindig nyomra vezette. Nikoban túlságosan erősen munkált a harag, semhogy észrevegye, a lány rémülten néz fel rá – ami sokkal inkább neki szólt, semmint az ellenséges vámpírnak, akivel szemben állt.

268

Nyikolaj villámsebesen közeledett, felkészült a gyilkolásra. Csak közvetlenül a roppant termetű Első Generációs háta mögött fékezett le, mindkét fegyvert a gliffeknek szegezve, amelyek felkúsztak egészen a vámpír borotvált koponyájára. Mindez pislogásnyi idő alatt történt, ám Niko tudatában őrületes lassúságúnak tűnt. Felhúzta a kakast, ujját a ravaszra szorította. Renata szeme elkerekedett. Megrázta a fejét. – Niko... várj... ne lőj! Az Első Generációs elengedte Mirát, hatalmas kezét leejtette az oldala mellé. Egyáltalán nem reagált a fejéhez szorított pisztolycsövekre. Mellkasa felemelkedett, ahogy vett egy mély levegőt, aztán beletörődőn nagyot sóhajtott. Nem küzdött az életéért. Nem érdekelte, ha meg kellett halnia. Aztán Mira sikoltozni kezdett, gyerekhangja magasra ívelt a félelemtől. – Ne! Ne bántsd! Nyikolaj döbbent hitetlenkedéssel – teljes elképedéssel – meredt rá, ahogy előrelendült, és két vékony karját az Első Generációs széles válla köré fonta. – Kérlek, ne bántsd! – kiáltotta újra a kislány, könyörögve nézve fel Nikora, miközben apró testével védeni próbálta az ólajtónyi vámpírt. – Nyikolaj – kapta el Renata a férfi értetlen pillantását, mialatt az továbbra is az Első Generációs fejéhez szorította csőre töltött fegyvereit. – Nyikolaj... kérlek. Minden oké. Várj egy percet. Niko kérdőn húzta fel a szemöldökét, de feszült testtartása enyhült valamicskét. – Állj fel – szólt a vámpírhoz. – Állj fel, és menj arrább a gyerektől. Az Első Generációs szó nélkül engedelmeskedett: lassan lefejtette Mira karját a nyakából, és eltolta a kislányt magától, miközben felegyenesedett. Nyikolaj megkerülte, hogy szemben álljanak egymással, fegyvereit továbbra is ráirányította, és utasította Renátáékat, hogy kerüljenek mögé. – Ki a fene vagy? Kifejezéstelen, egykedvű szempár tanulmányozta a talajt. – Vadásznak neveznek.

269

– Nem vagy ügynök – mondta Niko óvatosan. – Nem. Vadász vagyok. Renata közelebb húzta magához Mirát, és átölelte, miközben az erdőből és a ház mellől hallatszó zűrzavar kezdett csillapodni. – A szeme, Nyikolaj – értette meg hirtelen. – Ő az az aranyszemű orgyilkos, aki megpróbálta Szergej Jakutot megölni akkor éjjel. Őt látta Mira a faházban. Nyikolaj arca elfelhősödött. – Igaz ez? Bérgyilkos vagy? – Az voltam – bólintott a Vadász, majd felemelte a tekintetét. – Ez a gyermek azonban megmentett. Valami... megváltozott bennem, miután láttam a szemében a jövőt aznap este. Láttam, hogy megmenti az életem, ahogy meg is történt egy másodperccel ezelőtt. A következő pillanatban az erdő életre kelt, fegyveres férfiak kerítették be őket minden irányból. Bár Nyikolaj fegyverei ki voltak biztosítva, mégsem moccant, hogy elhárítsa a közelgő fenyegetést. Renata pulzusa meglódult a rátörő pániktól. – Ó, a francba! Niko... – Ne aggódj, minden rendben – nyugtatta meg a férfi egy biztató fejbólintás kíséretében. – Ők jó fiúk, a barátaim a Rendből. A lány határtalan megkönnyebbüléssel nézte, ahogy a négy Harcos elindul feléjük. Mindannyian félelmetes méretűek voltak, és ennek megfelelően is viselkedtek, négy izomkolosszus, akiből sütött az erő, és akinek mintha már a puszta jelenlététől is elfogyott volna az erdő levegője. – Hogy ityeg, amigo? Minden oké? – szólalt meg a karamellsimaságú hang, amelyben Renata Rióra ismert. Nyikolaj bólintott, ám szemét és pisztolyát továbbra sem fordította el a középen álló Első Generációsról. – Itt tartom a frontot, de a ház valószínűleg lejátszott ügy. Edgar Fabien halott, Dragos és a többiek pedig megléptek a hátsó ajtón. Csónakkal indultak a tó túloldalára. Megpróbáltam utolérni őket, de... – itt Renátára pillantott. – Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy itt nincs gond. – Amikor megérkeztünk, hallottuk, ahogy elhúz felettünk egy kis motoros gép – jegyezte meg Rio.

270

– Bassza meg – szisszent Nyikolaj. – Azok voltak ők. Sikerült meglógniuk. A büdös francba, Dragos itt volt a markunkban, és elszalasztottuk. – Hadd segítsek megkeresni. Minden szem a vámpírra szegeződött, akit Niko továbbra is sakkban tartott. – Miért bíznánk benned? – érdeklődött Niko összehúzott szemmel. – Miért lennél hajlandó segíteni nekünk megtalálni Dragost? – Mert ő teremtett. – Melegségnek nyoma sem volt az Első Generációs bérgyilkos aranyszemében, ahogy válaszolt a kérdésre, csak és kizárólag mélységes gyűlöletnek. – Ő tett azzá, ami vagyok. Engem és az összes vadászt, akik azért születtek, hogy érte gyilkoljanak. – Édes istenem – lehelte Renata. – Úgy érted, sokan vagytok? A tar koponya komoran bólintott. – Nem tudom, hányan vagy hol lehetnek, de Dragos maga mesélte el, hogy nem vagyok egyedül. Vannak mások is. – Miért higgyünk neked? – tette fel a kérdést újból egy másik Harcos, majdnem olyan fekete, mint a rájuk boruló éjszaka, barna arcából gyöngysorként villant elő szikrázó fogsora és agyara. Azután újabb Harcos lépett elő, ravasz farkasszeme sebesen járt ide-oda rövidre nyírt, ébenfekete hajtincsei alatt. – Döntse el Tegan, megbízhatunk-e benne. Renata ámultan és nem kis riadalommal figyelte, ahogy a csoport leghatalmasabb tagja – aki eddig nem mutatkozott, inkább szellemként meghúzódott az árnyékban – néhány lépéssel előrébb jött. Hihetetlenül óriási testével, fekete kötött sapkája alól kikandikáló homokszín hajával, mindenki fölé tornyosuló, széles, izomtól duzzadó termetével árasztotta magából a sötét energiákat. Legalább akkora volt, mint az előtte álló, ítéletére váró Első Generációs. A Harcos, akit Tegannek hívtak, szó nélkül kinyújtotta hatalmas tenyerét. A Vadász megfogta, tekintete ugyanolyan kemény volt, mint szorítása. Egy hosszúra nyúlt pillanattal később Tegan tétován bólintott. – Velünk jön. Biztosítsuk a helyszínt, aztán tűnjünk el innen. Renata válláról mintha mázsás súly gördült volna le, ahogy a pillanatnyi feszültség feloldódott, és új céloknak adta át a helyét. A csoport feloszlott, a

271

harcosok többsége Fabien házához sietett, hogy eltakarítson minden nyomot, míg Rio és Nyikolaj, visszakísérte Renatat, Mirát és váratlan vendégüket a Rend várakozó kocsijához. Nyikolaj útközben megfogta Renata kezét. – Később utolérünk, Rio. A Harcos bólintott. Séta közben Renata lenyűgözve bámulta, ahogy Mira kis kezét a Vadász lapáttenyerébe csúsztatja. – Úristen – súgta Nyikolajnak. – Mi történik itt? A férfi a fejét csóválta, szemmel láthatóan ugyanúgy nem bírt napirendre térni az iméntiek felett, ahogy a lány. – Azt hiszem, beletelik egy kis időbe, amíg rájövök. Mindenekelőtt viszont arra akarok rájönni, hogyan tovább kettőnkkel. – Nyikolaj, ne haragudj... A férfi hosszú, édes csókkal fojtotta bele a szót, meleg karját szorosan köré fonta. – Én rontottam el, Renata. Annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy végül egy ostoba meggondolatlan hazugsággal taszítottalak el magamtól. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami történik veled vagy Mirával. Te vagy a mindenem, Renata. A szívem és az életem. – Megsimogatta a lány arcát, tekintetével szinte felfalta. – Annyira szeretlek... egyetlen pillanatig sem akarok nélküled létezni tovább. A lány behunyta a szemét, hagyta, hogy elborítsák az érzelmek. – Soha semmit nem akartam még ennyire – suttogta, torkát elszorították az öröm könnyei. – Én is szeretlek, Nyikolaj. De meg kell értened, hogy én csomagban jövök. Bár Mira nem a vér szerinti gyermekem, szívem minden melegével szeretem. Ugyanúgy, mintha a sajátom lenne. – Tudom – válaszolta a férfi komolyan. – Eléggé nyilvánvalóvá tetted mindannyiunk előtt. Renata felnézett rá, szemében megcsillant a remény, amely a szívében már szárnyat bontott. – Gondolod, hogy találsz helyet az életedben – a szívedben – mindkettőnk számára? – Miből gondoltad, hogy még nem találtam? – Újból megcsókolta a lányt, ezúttal nagyon gyengéden. Amikor Renata szemébe nézett, a tekintetéből

272

túlcsorduló szerelem láttán annak elakadt a lélegzete. – Most pedig tűnjünk el innen. Haza akarom vinni a lányaimat.

273

Harmincnegyedik fejezet Boston. Három éjszakával később Nyikolaj szinte rá sem ismert a Rend központjára, amikor kilépett a műszaki laborból – ahol a többi Harcossal tanácskozott –, és végigsétált a folyosón. A Dragos lekapcsolására irányuló akció sajnos meghiúsult a napokban, egy váratlan fordulat révén azonban hasznos segítséget kaptak az útra, amelyen elindultak, hogy megtalálják, és derékba törjék törekvéseit. Szerencsétlenségükre, amíg a Vadász formába hozta magát, hogy hasznos tagja legyen a társaságnak, a Rend elveszítette egyik legfontosabb szövetségesét és legbizalmasabb barátját: Andreas Reichennek nyoma veszett, és a lehető legrosszabb híreket kapták Berlinből. Senki nem tudta, a német Menedék vezetője túlélte-e a háza ellen intézett támadást. A jelentés alapján, amely szerint minden rokonát lemészárolták, és háza teljesen a lángok martalékává vált, kevés reményük maradt arra, hogy még élve viszontláthatják barátjukat. Nyikolaj személy szerint úgy tartotta, talán isteni kegy, ha ő is ott pusztult szeretteivel a támadáskor. El sem tudta képzelni, túl lehet-e egyáltalán élni egy ilyen szörnyű veszteséget. Senki, sem vámpír, sem más nem lehetett olyan erős, hogy sértetlen lélekkel sétáljon ki egy ilyen helyzetből. Harcosként megértette, hogy a háború veszteségekkel jár. Minden katona úgy indult a csatába, hogy tisztában volt vele, ő vagy a testvérei esetleg soha nem térnek vissza. De a családot elveszíteni... Nem is volt hajlandó belegondolni, mi lenne vele, ha... Helyette inkább az áldásaira gondolt – akik közül az egyik épp lágy hangon duruzsolt, ahogy közelebb ért magánlakrésze nyitott ajtajához. Renata Mirával üldögélt a nappali kanapéján, és felolvasott neki. Niko egy pillanatra megállt a küszöbön, és az ajtófélfának támaszkodva csak hallgatta a hangját, és gyönyörködött a bámulatos nőben, aki most már a

274

Társa. Imádta, hogy Renata ugyanolyan otthonosan érzi magát egy könyv társaságában kucorogva, mint fegyverrel a kezében. Rajongott finomságáért, intelligenciájáért, amely állandó próbatételek elé állította, és belső tartásáért, amely arra késztette Nikot, hogy mindig törekedjen olyan férfiként viselkedni, aki méltó az odaadására. Az sem vált kárára, hogy baromi dögös volt, különösen amikor kézbe kapta a nagy kilenc milliméterest, vagy imádott tőreivel gyakorolt. Kade és Brock szinte állandó tartozékká vált a fegyverteremben az utóbbi néhány napban, csak hogy megküzdhessenek vele, vagy nézzék, amint edz. Nyikolaj nem hibáztathatta őket. De ha belenyilallt a legapróbb tűszúrásnyi féltékenység, elég volt egyetlen boszorkányos pillantás a lány felől, és azonnal megnyugodott. Renata szerette, Nyikolaj pedig a legszerencsésebb flótásnak tartotta magát kerek e világon. – Szia – nézett most fel a lány, miközben a fejezet utolsó oldalára lapozott, és megállt, hogy üdvözölje. – Szia, Niko – csilingelt Mira hangja is a rövidke fátyol alól. – Pont lemaradtál a jó részről. – Hűha, tényleg? Talán rá tudom venni Renatát, hogy később olvassa fel nekem még egyszer – vetett forró pillantást Kiválasztottjára a férfi, miközben besétált a szobába. Egyenesen a díványhoz ment, és lekuporodott Mira elé. – Hoztam neked valamit. – Igazán? – ragyogott fel várakozásteljesen a kis arc. – Mi az? – Valami, amit Gideontól kértem, hogy szerezzen meg neked. Vedd le a fátylad, és megmutatom. Nem kerülte el a figyelmét Renata aggodalmas arckifejezése, mialatt a kislány lekapta az arcáról a fekete fátylat. – Miről van szó? – Ne félj – húzott elő a farmerzsebéből egy műanyag tokot. – Bízz bennem. Mindketten bízzatok bennem. Renata megnyugodott, hiszen tudta, hogy igaza van, és nézte, ahogy Niko lecsavarja egy kontaktlencsetartó fedelét. – Ez egy különleges lencse, amely Gideon szerint segít a szemeden. Mit szólnál, ha azt mondanám, soha többé nem kell fátyolt viselned? Mira lelkesen bólogatott.

275

– Hadd nézzem, Niko! – Miféle lencse ez? – kíváncsiskodott óvatosan, ám egyre reménytelibben Renata. – Kívülről átlátszatlan anyagból van, megakadályozza, hogy Mira szeme tükörként viselkedjen. Ő tökéletesen lát vele, de aki belenéz a szemébe, semmi különöset nem fog látni rajta. Eltakarja az íriszét, ugyanúgy, ahogy a fátyol tette. Csak gondoltam, ez sokkal kényelmesebb. Renata biccentett, meleg mosollyal jutalmazva meg a férfit. – De hisz ez csodálatos. Köszönjük. – Felpróbálhatom? – vizsgálgatta mohón a kislány a Niko kezében tartogatott dobozka tartalmát. – Nézd, Rennie, lila! – A kedvenc színed – nézett kérdőn a lány Nikora. Az utóbbi néhány napban Niko olyan dolgokkal foglalatoskodott, és olyan szerepben mutatkozott, amilyenben azelőtt soha nem tudta volna elképzelni magát, azt meg pláne nem is álmodta volna, hogy még tessék is neki ez az új életforma. Vérkötelékben élt imádott Kiválasztottjával, aki szerelmes volt belé, és közösen nevelték örökbe fogadott gyermeküket. Ő pedig ráadásul határtalanul élvezte is a helyzetet. Neki, a fenegyereknek, az örök vakmerőnek most már saját családja volt. Egyszerűen hihetetlennek tűnt számára... hát még a többieknek! Ez volt az utolsó dolog, amire vágyott, vagy amire szüksége volt régen, most pedig, az utóbbi néhány nap után el sem tudta volna másként képzelni az életét. Soha nem érezte még ilyen teljesnek és boldognak magát. – Hadd segítsek – vette ki a kezéből a tartót Renata, és óvatosan a kislány szemére illesztette a két lencsét. Miután pár másodperce már a helyükön voltak, és Mira tündöklő szeme semmi elváltozást nem mutatott, Renata a szája elé kapott tenyerébe nevetett. – Ó, istenem. Működik, Nyikolaj. Nézz rá. A lencse gyönyörűen bevált. A férfi belenézett a kislány tágra nyílt, violaszínűre változtatott szemébe, és... semmit nem látott. Csak gondtalan, boldog gyermeki tekintetet. Renata karját Niko nyaka köré fonta, és megcsókolta. Mira ott ült közvetlenül mögötte, a férfi pedig szívből jövő szeretettel átölelte mindkettőjüket.

276

– Van itt még valami – közölte velük, remélve, hogy örülnek a további meglepetésnek. Felállt, és kézen fogta őket. – Gyertek velem. Végigmentek a folyosón a liftig, ami a föld alatti főhadiszállásról felvitte őket a felszíni nagy házba. Niko érezte Renata fokozódó nyugtalanságát, ahogy fogta a kezét, és megugró adrenalinszintjének illatából, amint a véráramába lövellt. – Ne aggódj – súgta a fülébe. – Élvezni fogod, megígérem. Legalábbis remélte, hogy így lesz. Az utóbbi másfél napban azon dolgozott, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. A ház szívébe irányította Renatát és Mirát, a hivatalos ebédlő gyertyafényes melegébe. Frissen sült kenyér és sült hús illata hívogatta őket már messziről. Niko maga nem szerette az emberi ételt, a férfiakkal élő Kiválasztottak azonban nagyon is, és az oldalán lépdelő két lány kinézetéből ítélve gyanította, hogy ők is, de még mennyire. Renata szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Vacsorát főztél nekünk? – Hát azt azért nem. Higgy nekem, én lennék az utolsó, akire nyugodt szívvel rábízhatnád az élelmezéseteket. Szívességet kértem Savannah-tól, Gabrielle-től és a többi nőtől. A gyomrod nagyon jó kezekben lesz. – De hát velük voltam ma, és egy árva szót sem szóltak erről. – Azt szerettem volna, hogy meglepetés legyen. És ők is. A lány nem mondott többet, de Niko nem tudta nem észrevenni, hogy léptei lelassulnak, ahogy közeledtek az étkezőhöz. Mira viszont repesett az izgatottságtól. Amint elérték a boltíves bejáratot, kitépte magát Niko kezéből, berohant az összegyűltek közé, és boldogan csiripelni kezdett, mintha mindig is idetartozott volna. Nem így Renata. Elnémult és megtorpant. Rápillantott az ételektől roskadozó asztalra, a finom porcelánterítékre, és levegő után kapott. Csendben végignézett a Harcosokon és Kiválasztottjaikon, ahogy minden szempár üdvözlőn feléjük fordult. – Jaj, istenem – suttogta végül megtört hangon. Niko követte, miután kihátrált a színről, és megfordult, mintha el akarna futni.

277

A fenébe. Annyira biztos volt benne, hogy a lánynak örömére szolgál majd egy finom vacsora a többiekkel, de úgy tűnik, nagyot tévedett. Amikor Renata megszólalt, hangja elcsuklott az érzelmektől. – Mindenki... ránk vár? – Ne izgulj emiatt – húzta magához Niko. – Valami különlegessel akartam előrukkolni, de eltoltam. Sajnálom. Nem kell végigcsinálnod... – Nyikolaj – nézett fel rá a lány könnyes szemmel. – Soha nem láttam még szebbet annál az asztalnál, körülötte mindenkivel. A férfi zavarodottan ráncolta a homlokát. – Akkor meg mi a baj? A lány a fejét ingatta, és lenyelte a feltörni készülő kis nevetést. – Nincs baj. Semmi az égvilágon. Csak olyan boldog vagyok. Hihetetlenül boldoggá tettél. Félek belekapaszkodni ebbe az érzésbe. Soha nem tudtam, mit jelent, és halálosan félek, hogy csupán álmodom. – Nem álmodsz – cirógatta meg az arcát a férfi, finoman félresimítva az arcából egy huncut tincset. – Csak kapaszkodj belém, ha félsz. Mindig melletted leszek, ameddig csak akarod. – Örökké – ragyogott fel rá Renata arca. Nyikolaj bólintott. – Igen, édes. Örökké. A lányból kitört a mámoros kacagás. Hevesen megcsókolta a férfit, aztán befészkelődött a karjába, és elindultak vissza a többiekhez. Hogy csatlakozzanak a családjukhoz.

278

Köszönetnyilvánítás

Nem győzöm (újra és újra) elismételni, hogy mennyire hálás vagyok oly sokaknak, amiért segítettek, hogy minden egyes nap azt csinálhassam, amit annyira imádok. Köszönetet szeretnék mondani zseniális ügynökömnek, Karen Solemnek és csodálatos szerkesztőmnek, Shauna Summersnek, hogy irományaim nyomtatásban megjelenhetnek; imádnivaló olvasóimnak, akik kíváncsiak a műveimre; a könyvkereskedőknek, könyvtárosoknak és bloggereknek, akik nagylelkűen hírét viszik a könyveimnek; és persze családomnak és barátaimnak a szeretetükért. Végül pedig férjemnek, drága barátomnak, szerelmemnek, szívem őrzőjének. Köszönöm neked együtt töltött életünk minden pillanatát.

279