KÖNYVTÁRHASZNÁLAT A KÖNYVTÁRAK FELADATAI Azokat az intézményeket hívjuk könyvtáraknak, amelyek a nyilvánosság számára kiadott dokumentumok összegyűjtésével, feldolgozásával foglalkoznak. E munkát azért végzik, hogy az emberek ezekhez a dokumentumokhoz hozzáférhessenek. Ezen feladatai mellet a könyvtár még nagyon sok funkciót betölt. Így a könyvek, folyóiratok kölcsönzésén és helyben olvasásán túl lehetőséget ad arra is, hogy hozzáférjenek az olvasók más könyvtárakban illetve a számítógép-hálózatokon lévő információforrásokhoz is. Gyakorta színhelye a könyvtár a tanulásnak, az oktatásnak, valamint zenét is hallgathatunk, sőt nem egy esetben filmeket is nézhetünk. A könyvtárak gyakran rendeznek ismeretterjesztő előadásokat, kiállításokat, író-olvasó találkozókat. A könyvtárközi kölcsönzés a könyvtárak közötti együttműködés legrégibb formája. Célja az, hogy megteremtse a dokumentumokhoz való hozzájutás azonos esélyét az ország bármely részén élő állampolgár számára a könyvtári rendszeren keresztül. Olyan dokumentumszolgáltatás ez, amely lehetővé teszi, hogy valamely könyvtár a felhasználói számára rendelkezésre bocsáthassa azokat a műveket, amelyek a saját állományában nem találhatóak meg, de egy másik könyvtártól ideiglenesen átkérhetőek.
KÖNYVTÁRTÍPUSOK Az ismeretek közvetítésének egyik fontos színhelye tehát a könyvtár. Nem tudna azonban ennek a feladatnak megfelelni, ha nem alkalmazkodna a különféle felhasználói csoportok igényeihez. Egészen más feladatai vannak egy nemzeti könyvtárnak, s megint mások egy iskolainak. Ezért a könyvtárak legkülönfélébb típusai jöttek létre, hogy ki tudják szolgálni a kutatni, tanulni, művelődni és szórakozni vágyó embereket. A típusok nem függetlenek, hanem egymással kapcsolatot tartó, egymást segítő könyvtári hálózatot alkotnak. A mai időknek megfelelő legfontosabb könyvtártípusok a következők: A nemzeti könyvtárnak az a feladata, hogy egy adott nemzethez vagy annak nyelvéhez tartozó minden dokumentumot beszerezzen és feldolgozzon. Ez azt jelenti, hogy például az Országos Széchényi Könyvtár teljességre törekedve gyűjt minden magyar nyomdából kikerült művet, s a külföldön megjelent magyar nyelvű anyagokat. Ezen kívül igyekszik megszerezni a hazánkról szóló legfontosabb dokumentumokat is, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven íródtak. A nemzeti könyvtárak rendelkeznek az ún. kötelespéldány joggal, azaz minden, több mint 50 példányszámban megjelent és nyilvános terjesztésre szánt műből a kiadó köteles példányokat küldeni a nemzeti könyvtáraknak. A közművelődési könyvtári hálózattal találkozunk leggyakrabban, hiszen ide tartoznak a megyei, a városi és a községi könyvtárak is. Ennek a csoportnak egész működését meghatározza az, hogy lakossági igényeket kell kielégítenie. Az átlagos közművelődési könyvtár jól kiszolgálja a tanulni, művelődni és szórakozni vágyó közönség igényeit, a nagyobbak elkülönített gyermek, ifjúsági, zenei részleggel igyekeznek alkalmazkodni a különböző könyvtárlátogató rétegekhez. A közművelődési könyvtáraknál az egyes altípusok szervesen egymásra épülnek, így általában fiókkönyvtár – városi könyvtár – megyei könyvtár modellel találkozhatsz. A szakkönyvtárak a legspecializáltabb könyvtárak, hiszen feladatuk egy-egy szakmai terület vagy tudományág szakirodalmi és információs igényeinek a kielégítése. Természetesen az egyes speciális intézmények (például tudományos kutatóintézetek) is rendelkeznek saját gyűjteménnyel, amelyek ha nem is nyilvános könyvtárként tartoznak bele a szakkönyvtári rendszerbe, de szolgáltatásaikkal (például másolatküldés, könyvtárközi kölcsönzés) segíteni tudják a szakkönyvtári rendszer munkáját. A felsőoktatási könyvtárak nagyon régi intézmények és feladatuk sem igen változott az elmúlt 6-700 év során: az adott oktatási intézmény oktató-nevelő és tudományos tevékenységének kiszolgálása. Bár ezek a könyvtárak is nyilvános könyvtárak, zömükben mégis az egyetemi oktatók és hallgatók igényeivel foglalkoznak. Ez azt is jelenti, hogy a tudományos kutatás, magas szintű oktatás igényei miatt ezeknek a könyvtáraknak igen elevenen kell reagálnia az információs társadalom kihívásaira, így az új könyvtári technológiákat, azok használatát és oktatását is ezek a könyvtárak veszik át elsőként. 1
A közoktatási intézményekben működnek az iskolai könyvtárak. Ez a típus számodra is ismerős, hiszen napi munkád egyik legfontosabb segítője. Amellett, hogy a tanároknak és diákoknak biztosítja az iskolai munkához szükséges dokumentumokat, ez a színtere az önálló könyvtárhasználat megtanulásának is. Kis településeken előfordul, hogy az iskolai könyvtár egyben a falu vagy község legnagyobb könyvgyűjteménye is, ekkor közművelődési feladatokat is elláthat.
ELIGAZODÁS A KÖNYVTÁRBAN Az eddigiek alapján nem meglepő, hogy a különféle könyvtárak felépítése, belső rendje alaposan eltér, hiszen más szerkezetben, más feltételekkel kell egy több milliós állományt hozzáférhetővé tenni, mint egy pár tízezer kötetes iskolai könyvtárat.
Zárt raktár, és szabadpolcos rendszer A lényegi különbség abból fakad, hogy az olvasótermekben szabadon hozzáférhető-e a könyvtári állomány nagyobbik része, vagy a dokumentumok tetemesebb része zárt raktárakban van, ahova az olvasók nem mehetnek be. A kisebb gyűjteményekben a könyvtári anyag szabadon hozzáférhető az olvasói termekben. Az ilyen könyvtárakat szabadpolcos rendszerűnek nevezzük. Ennek legnagyobb előnye, hogy az olvasók közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a dokumentumokkal, korlátozás nélkül bolyonghatnak a szakrendben elhelyezett könyvespolcok között és szabadon válogathatnak. A zárt raktári rendszerű könyvtárakban az olvasó és a dokumentum között a kapocs a katalógus, a számítógépes rendszer és a könyvtáros. A felhasználók a katalógus alapján választják ki a nekik szükséges dokumentumokat, amiket a könyvtárosok hoznak elő számukra a raktárból. A különlegesen értékes dokumentumokat nem adják az olvasók kezébe, hanem csak másolat formájában tanulmányozhatják azokat. (Fénymásolat, mikrofilm, digitális kópia.) Nem ritka az sem, hogy a könyvtárak a vegyes rendszert választják. Így van egy jelentős szabadpolcos rendszer, de a ritkábban használt vagy védendő, értékesebb állományt zárt raktárakban tartják.
A kézikönyvtár Legtöbb könyvtárban ez külön részleg, a kisebb könyvtárakban csak néhány polc. A leggyakrabban használt kézikönyvek, bibliográfiák, lexikonok, szótárak helye a kézikönyvtár (segédkönyvtár). Ez a gyűjtemény mindig jó, ha a könyvtáros és az olvasók kezére esik, innen lehet elindulni, ha keresünk valamit. Az itt található könyvek általában nem kölcsönözhetők.
A könyvtári jelzetek A szabadpolcos részben az ismeretközlő jellegű könyveket (szak- és ismeretterjesztő könyvek) tartalmuk szerinti csoportokba rendezik, ezért az egymással rokon tartalmú kötetek egymás mellé kerülnek. A könyv és a könyvtár évezredes története során sokféle módszert kitaláltak arra, hogyan helyezzék el a könyveket. Végül a 20. század elejére alakult ki a ma is használt rendszer, az Egyetemes Tizedes Osztályzás (ETO). Az ETO lényege, hogy az ismeretterjesztő és szakdokumentumokat tíz főosztályból álló szerkezetbe sorolja be, amelyek tovább bonthatóak újabb tíz osztályba, majd tíz alosztályba és így tovább. A tudományok tíz főosztálya az ETO szerint a következő: 0 általános, összefoglaló művek 1 filozófia, lélektan, etika és esztétika 2 vallástudományok 3 társadalomtudományok 4 (üres jelenleg) 5 természettudományok 6 alkalmazott tudományok, technika 7 művészetek, sport 8 nyelv- és irodalomtudomány 2
9 földrajz, történelem és életrajzok Ha ebben a rendszerben el akarunk helyezni egy geometriáról szóló művet, akkor a következő ETO számot kapja: 5 természettudomány 51 matematika 513 geometria A számok, illetve csoportok tovább is részletezhetőek, ha nagyobb könyvtárban vagy az egész rendszer szempontjából kisebb téma miatt erre szükség van. Így például a 8-as (nyelv- és irodalomtudomány) főosztályban a magyar irodalom a következő helyre kerül: 894.511. Ezek a számok a kisebb könyvtárakban egyben a könyvek raktári számai is, amit a könyvek gerincére ragasztanak, hogy később is könnyedén vissza tudják tenni őket szakrendi helyükre, a polcra. A jobb oldali ábrán található könyv gerincén mást is észrevehetünk. A szakrendi jelzet (az ETO-szám) alatt egy másik jelzet is van. Ez a betűkombináció arra utal, hogy az adott szakjelzeten belül hol a betűrendi helye az adott könyvnek. Ezt a második jelzetet, a betűrendi jelet, megalkotója után Cutter-számnak is nevezzük. Ha a két szám együttesen a könyv polcon elfoglalt helyét jelöli, akkor az egész jelzést (például az 520 C71-et) gyakran hívják helyrajzi számnak is. Ott ahol a könyveknek van zárt raktári tárolóhelye is, gyakran kapnak a dokumentumok külön raktári számot is, mert előfordulhat, hogy csak ideiglenesen kerülnek szabad polcra, s később visszaviszik őket a raktárba. Az ilyen raktári rend viszont általában véve mechanikus, a könyvek beszerzési egymásutánjára épül.
Katalógusok A fenti szakrend ismeretében egy szabadpolcos könyvárban remekül eligazodunk, ha egy adott téma iránt érdeklődve válogatni akarunk a könyvek között. Ha azonban konkrét könyvet keresünk, más eszközökre van szükségünk. Továbbá amennyiben a könyvállomány jelentős része zárt raktárban van, akkor nekünk, olvasóknak is, s a könyveket rendben tartó könyvtárosoknak is könnyebben kezelhető nyilvántartó rendszerre van szüksége. Ez a rendszer a könyvtári katalógus, pontosabban a könyvtári katalógusok. A könyvtári katalógusok a könyvtárban található dokumentumok számbavételén alapulnak, s lehetővé teszik azok sokoldalú visszakeresését. A katalógusok arra az ötletre épülnek, hogy míg egy könyv fizikailag csak egy helyre rakható, addig a róla készült rövid leírás tetszés szerinti példányban előállítható és besorolható. A katalóguscédula a dokumentumot helyettesíti, annak névjegye, minden fontos adatot tartalmaz róla. A katalóguscédulán formailag leírják a könyvet (címleírás), és besorolják, hogy milyen témakörbe, témakörökbe tartozik (szakozás). Ahhoz, hogy a katalógusok egységesek és pontosak legyenek, szigorú szabályok alapján kell dolgozni. Nézzük meg, mit tudhatunk meg a könyvről anélkül, hogy kézbe vennénk, azaz mi szerepel egy katalóguscédulán! Kiemelten szerepel az első szerző, alatta a mű címe, alcíme. Ezt követi az összes szerző felsorolása. Majd a kiadási adatok: a kiadás helye, a kiadó és az év. Még a terjedelmet is megtaláljuk, ez esetben 224 oldal, sőt, megtudjuk, hogy illusztrált, részben színes képekkel. A 24 cm a gerincmagasságot mutatja. Megtudjuk még, hogy van-e bibliográfia a könyvben és ha igen, mekkora és hol található, majd a cédulán szerepel az ISBN szám is. Ezeket az elemeket a könyv árának feltüntetése zárja.
3
Ezek az adatok lehetővé teszik, hogy többféle katalógusba is besorolhassuk a művet. A szerzői betűrendes katalógus a művek szerzői szerinti sorrendben tartalmazza a katalóguscédulákat. A példában szereplő cédulát tehát két betűrendi helyre is betesszük (mert két szerzője van). A cím szerinti betűrendes katalógus a művek címe szerinti sorrendben tartalmazza a katalóguscédulákat. A katalóguscédulán szerepelnek a részletes ETO –számok is. Ezek lehetővé teszik, hogy a cédulát az ETO szerinti szakkatalógusba (akár több helyre is) beosszuk. Láthatjuk azonban, hogy az ETO -számok mellett a tartalmi ismérvek szavakkal kiírva is szerepelnek. Ez hasonló rendszer, mint az ETO, azzal a különbséggel, hogy itt nem nemzetközileg szabványosított számokkal leírt szakjelzetekkel soroljuk tartalmi csoportokba a könyveket, hanem saját anyanyelvünkön írjuk le pár rövid szóval. Ezek a mű tartalmát tömören kifejező kifejezések a tárgyszavak. A tárgyszó-katalógus a tárgyszavak betűrendjében tartalmazza a katalóguscédulákat. A katalóguscédulán azonban további adatokat is találunk a felső szegélyen. Ezeket azonban már nem nehéz kitalálnunk. A bal felső sarokban szereplő szám az ETO-szakjelzetből és egy Cutter-számból áll, tehát azt mutatja, hol a helye a könyvnek a szabadpolcos rendszerben. A jobb oldali szám a raktári szám. Ha visszakerül a könyv a raktárba, akkor ez határozza meg a helyét a polcon.
Számítógép a könyvtárban Az olvasó iránytűje tehát a katalógus, amelynek segítségével sokrétűen kereshet a könyvek között. Ha egy 20 ezer kötetes iskolai könyvtárban van betűrendes és tárgyszókatalógus is, és az összes lehetséges helyre besoroljuk a cédulákat, akkor a rendezett katalóguscédulák száma 100 000 felett lesz! Képzeld el ezt a munkát egy több milliós könyvtárban! Hiszen ott még többféle speciális katalógus is létezhet, s ráadásul a könyvtári állományt állandóan adminisztrálni kell, hiszen naponta több ezer könyvet kikölcsönöznek és ugyanannyit vissza is hoznak, S akkor még nem beszéltünk a tízezernyi beiratkozott olvasó nyilvántartásáról. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogy a könyvtárosok fantáziáját miért is ragadta meg a számítógép.
Egy modern számítógépes katalógus
4
A modern számítógépes katalógus nem más, mint a cédulára alapozott katalógusnak és nyilvántartásnak digitalizált változata. A számítógépes adatbázis megfelel a katalógusszekrénynek, a cédula a rekordnak. A könyvtári rekord is adatmezőkből áll, amelyek szigorú szabványok szerint tartalmazzák a művek adatait. A legfontosabb mezők (a katalóguscédulához hasonlóan) a következők:
szerző(k), cím, kiadó, kiadási hely, kiadási év, tárgyszavak, szakszámok.
(A legtöbb könyvtári adatbázis ennél sokkal több mezővel dolgozik, mivel a nemzetközileg egységesített rekordformátum majd 1000 különféle mezőt tartalmazhat.) A másik terület a kölcsönzés, ahol a felhasználó találkozik a számítógéppel. A kölcsönözni kívánt könyvben egy vonalkód van beragasztva, amelyik azt és csakis azt azonosítja. A könyv adatait persze nem a vonalkód hordozza, hanem a vonalkód egy egyedi azonosító, melynek segítségével a rendszer megkeresi az adatbázisban a jellemzőket. A könyvtáros beolvastatja a gépbe a vonalkódot, azaz megkeresi a könyv rekordját. Utána az olvasó adja át a saját kölcsönző jegyét, amelyiken egy másik vonalkód van. A gép azt is beolvassa, megkeresi az olvasók adatbázisában. Ellenőrzi, hogy rendben van-e minden: nincs-e lejárt könyv, van-e tartozás. Ha semmi gond, akkor a két rekord, a könyvé és az olvasóé összekapcsolódik a kölcsönzési időre. A könyvtárban lévő számítógépek hálózatban működnek, összekapcsolva az egész rendszert kiszolgáló adatbázis-szerverrel. Ha a számítógépet arra használod, hogy a szervertől adatokat kérjen, akkor azt mondjuk, hogy terminálként működik. Az olvasótermekben lévő gépeket – az olvasói terminálokat – alapvetően a katalógusokban való keresésre használják. Más terminálokon a szerverre viszik fel az új könyvek adatait a könyvtárosok, továbbá adminisztrálják a kölcsönzéseket. Látható, hogy az egész könyvtári műveletsort kezeli a gép. De ezzel még a könyvtári gépesítés nincs lezárva, a hálózat nem ér véget a könyvtár falainál, hanem összekapcsolja a könyvtárat az egész világgal. A modern könyvtár számítógépes rendszere ugyanúgy elérhető a világ bármely részéről az Interneten keresztül. Ez esetben a könyvtár nyitólapjáról elérhetővé teszik a könyvtári adatbázisokat, elsősorban a katalógust. Ezen túlmenően a modern könyvtárak egyre több dokumentum digitális másolatát teszik elérhetővé az Interneten keresztül.
A KÖNYVTÁRHASZNÁLAT MUNKAFOLYAMATA A könyvtár legfontosabb feladata, hogy segítsen az ismeretek megszerzésében. Ahhoz, hogy szervezetten tudjunk dolgozni, meg kell határozni, mi is pontosan a célunk. Nem mindegy, hogy egy rövid órai beszámolóhoz, vagy valamilyen komolyabb dolgozathoz gyűjtünk anyagot. Az is egészen más típusú előkészületeket kíván, ha a „produkciónk” szóbeli feladat, vagy ha írásbeli munkát kell készítenünk. Anyaggyűjtéssel kezdjük a munkát, melynek során felderítjük a könyvtári információkat, például használjuk a kézikönyveket. Ezután kijegyzeteljük az összegyűlt anyagot, majd elkészítjük a vázlatot. A vázlat alapján vagy szabad előadásra készülünk, vagy írásban készítjük el dolgozatunkat. Az írásbeli munka során szembe kell néznünk egy sor szigorú követelménnyel, és be kell tartani a mások szellemi munkájára való hivatkozás szabályait!
Anyaggyűjtés Legjobb, ha az anyaggyűjtés színtere a könyvtár, mert hiába vesszük magunkat körül a várhatóan szükséges könyvekkel, folyóiratokkal, mindig kiderülhet, hogy valaminek utána kell nézni. Érdemes úgy munkához látnunk, hogy megnézzük a szakkatalógusban, vagy a tárgyszókatalógusban van-e valamilyen, a témánkat lehető legteljesebben átfogó mű, monográfia. Az ilyen típusú könyvek általában teljes bevezetést nyújtanak az adott témakörhöz, bőségesen utalnak további olvasnivalókra. 5
Ha nem találunk megfelelő könyvet, vagy elavultnak érezzük azt, érdemes megnézni a bibliográfiát, mit írtak eddig az adott témában. Írjuk össze optimális listára törekedve mind azon művek jegyzékét, amire szükségünk lehet. Szakirodalomi listánkat vessük össze a helyi könyvtári katalógusokkal, hogy lássuk, megvannak-e a szükséges dokumentumok. Egy-egy fontosnak tűnő műnek más könyvtárban is utánanézhetünk, vagy megrendelhetünk egy adott munkát könyvtárközi kölcsönzéssel egy távolabbi könyvtárból is. Általában azonban az iskolai és városi könyvtár elegendő művet kínál munkánkhoz. Amennyiben rendelkezésre állnak számítógépes eszközök, úgy bátran vonjuk be azokat is a munkába! Nézzük meg, milyen CD-ROM-on lévő kézikönyvek, lexikonok jöhetnek szóba! Figyeljünk arra is, hogy a számítógépes eszközökkel sokkal gyorsabban és lényegre törőbben kereshetünk. Ha tematikus anyagot keresünk, akkor érdemes bevetni az Internet nagy „tárgyszó-katalógusait” és keresőprogramjait.
Kézikönyvek Amikor a listánkon szereplő könyveket, cikkeket kézbe vesszük, számtalan olyan fogalommal, névvel, helylyel, adattal találkozhatunk, amiket nem értünk, vagy nem tudjuk elhelyezni eddigi tudásunk alapján. Ezért jó, ha ismerjük a segédkönyvtárat és abban a legfontosabb kézikönyveket. Szükségünk lehet az „Idegen szavak szótárára”, egy-két általános lexikonra, szaklexikonra. Nem árt, ha tudjuk a polcon a „Magyar életrajzi lexikon” és a „Nemzetközi ki-kicsoda” helyét. A dolgoknak általában földrajzi vonatkozása is van, így jó, ha kéznél van a „Világatlasz”. Ha szóbeli beszámolóra készülünk, az idegen nevek kiejtését ellenőrizzük az „Idegen nevek kiejtési szótárában”.
Jegyzetelés Első olvasásra még nem rögzülnek az ismeretek, s amúgy is sok könyvet kell kézbe vennünk. Ha emlékeznénk is az olvasottak egy részére, szinte biztosan összekeverednének a dolgok. Legjobb, ha olvasás közben jegyzetelünk. Mivel még nem tudjuk, milyen sorrendben és mit fogunk olvasmányainkból felhasználni, fontos, hogy ne füzetbe, hanem lehetőleg egyforma méretű cédulákra írjunk. Talán a legjobb méret a négybe vágott géppapíré (A6). Céduláinkon egyforma helyen és következetesen tüntessük föl, hogy miből jegyzetelünk éppen: legalább a szerzőt, a címet és a kiadás évét írjuk fel. Nem árt, ha hozzászokunk, hogy nem komplett műveket másolunk, hanem lényeget gyűjtünk ki. Semmi szükség arra, hogy egy nagyobb műből kisebbet állítsunk elő. Célszerű minden témát külön jegyzetlapra írnunk, a tárgyszó katalógushoz hasonlóan ellátnunk céduláinkat egy-két szavas témamegjelöléssel. Legtöbbször nem folyamatos szöveg formájában jegyzetelünk, hanem tömören, pár szóval rögzítjük a lényeget. Előfordulhat azonban, hogy valamit szó szerint szeretnénk idézni, ezt pontosan, idézőjelek között írjuk ki, s jegyezzük le mellé a pontos lapszámot is. Munka közben rendezgessük céduláinkat, próbáljuk egymás mellé rakni az összeillő darabokat! Így jobban kikristályosodik majdani munkánk gondolatmenete, és előbb észrevesszük a hiányzó dolgokat is.
Vázlatírás Amikor úgy tűnik, elegendő anyagot gyűjtöttünk, rendezzük céduláinkat. Ekkor kirajzolódik, mi is gyűlt össze. Előfordul, hogy egy-két jegyzet feleslegesnek tűnik, ilyenkor ne féljünk kihagyni őket, ha kilógnak a sorból, csak terhelnénk vele mondandónkat. Ezek után hozzáfoghatunk a vázlatíráshoz. Elsőként előadandónk vagy írásművünk főbb pontjait rögzítjük, aztán részletesen kidolgozzuk a vázlatot. Legjobb, ha kezdetben a szokásos hármas szerkezetben gondolkozunk: bevezetjük a témát, majd kifejtjük azt, és a tanulságokat levonva összefoglaljuk a lényeget. Felmerülhet, hogy menet közben szükség lesz újabb adatokra. Ezeket később is beszerezhetjük, de mindig szabjunk magunknak határt: nem jó, ha még az utolsó simítások alatt is folyik az anyaggyűjtés.
Elkészítjük a munkát Ha szóbeli beszámolóra készülünk, akkor itt be is fejezhetjük a felkészülést, hiszen a vázlat elég arra, hogy szabadon előadjuk mondandónkat. Az előadás közben legyenek kéznél jegyzetcéduláink is, szükség lehet rájuk. Ha még nincs gyakorlatunk, próbáljuk magunkban (vagy még jobb ha hangosan) elmondani a szöve6
get, és figyeljünk az időtartamra is. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor ötperces kiselőadásnak szánt beszámolónk negyvenedik percében belénk fojtják a szót. Meglehetősen nagy gyakorlat kell ahhoz, hogy beszéd közben tudjuk tartani a tempót. Ha lehet, használjunk órát, amire beszéd közben oda tudunk pillantani. Kerüljük azt, hogy írásban elkészített dolgozatot olvassunk fel előadás címén! Pongyolább lesz ugyan a szabadon előadott szöveg, viszont jobban leköti a hallgatóságot az élő beszéd. Írásbeli munka esetén most jön a munka dandárja, hiszen meg kell fogalmaznunk és írnunk mondatról mondatra dolgozatunkat. Igyekezzünk munkánkat úgy szerkeszteni, hogy az első része keltse fel a figyelmet és alapozza meg a későbbieket! Adjon annyi ismeretet, amivel érthető lesz a lényeg, amiért az egész munkába belefogtunk. A középső rész logikusan felépítve adja elő a témát a megkívánt részletességgel, alaposan alátámasztva minden állításunkat. A befejezésben emeljük ki a lényeget ismét, s tömören foglaljuk össze érvelésünket!
Az írásbeli munka alapvető formai követelményei Ez a szigorú alcím arra utal, hogy az írásbeli munkákkal szemben nagyobbak az elvárások, komolyabbak a kötöttségek is. Nem véletlen mondják, hogy a "szó elszáll, az írás megmarad", bizony gondosabb munkára van szükség, mint egy vázlatból elmondott előadás esetében. Tagoljuk írásművünket fejezetekre, esetleg alfejezetekre. Az ismeretközlő munkáknál jól beválik a tizedes alapú fejezetszámozás. Beljebb húzott első sorral és/vagy térközökkel tagoljuk a bekezdéseket. Mondandónk lényegét aláhúzással, vastagítással, esetleg dőlt írással emeljük ki. Vigyázzunk arra, hogy ezeket következetesen alkalmazzuk! Ábráinkat, rajzainkat számozzuk meg, és így hivatkozzunk rájuk a szövegben, vagy írjuk alájuk röviden, hogy miről szólnak! Ha valakinek a konkrét gondolatait vagy adatait vesszük át, esetleg idézzük mondatait, akkor mindig hivatkozzunk forrásunkra! Ez jogilag és erkölcsileg is megilleti az eredeti mű szerzőjét, valamint fokozza munkánk hitelességét. A tudományos világban rendkívüli figyelem kíséri a pontos hivatkozásokat, hiszen így állapítható meg, mi az új, amivel az illető szerző hozzájárult az adott szakterület fejlődéséhez. A legjobb az, ha a hivatkozás azon a helyen van, ahol az adat vagy gondolat átvétele szerepel a szövegben. Ennek sokféle technikája van. A leggyakoribb a lábjegyzet, amely egy indexbe feltett kis számmal - például így3 - jelzi a sorszámot, azt vagy a lap alján vagy az írásmű végén megismétli, s a szám mellett megadja a hivatkozott mű adatait. Azt is megtehetjük, hogy a szövegben rövidítve utalunk a hivatkozott írásműre és a hivatkozott oldalra, zárójelben (Kovács: Bevezetés 1972:118.). A rövidítést aztán a dolgozat végén feloldjuk, így lehet látni, hogy melyik műről van szó. A hivatkozott munka legfontosabb adatai (szerző, cím, év) mellett mindig adjuk meg a hivatkozott helyet is, ami általában egy lapszám. Például így: 112. vagy 112-116., a több oldalra utalva. A hivatkozott folyóiratcikkeknél először a cikk szerzőjét, a cikk címét adjuk meg, aztán a lelőhelyét (folyóirat, év, szám, lapszám). Például így: Kovács János: Hogyan használom a könyvtárat? = könyvtári Figyelő, 1983. 2.sz. 131-136. Napjainkban egyre elterjedtebb, hogy nem csupán írott, hagyományos dokumentumokra hivatkoznak a szerzők, hanem televízióadásokra, rádióműsorokra is. Az is egyre gyakoribb, hogy egy CD-ROM -on vagy az Interneten találjuk meg a megfelelő információt. Ezeknek az újabb típusú hivatkozásoknak még nem alakultak ki a formai szabályai, ezért egyelőre az a lényeg, hogy a felhasznált (hivatkozott) ismeretforrásra történő utalás egyértelmű és visszakereshető legyen.
7