Kedves Olvasó! Jövőre lesz 10 éve, hogy a Galaktika - hosszú hallgatás után - folytatta diadalmenetét. Én már akkor sem értettem, hogy egy olyan országos jelentőségű esemény, mint a HungaroCon, amelynek akár még nemzetközi visszhangja is lehetne, miért egy eldugott vidéki városban kerül megrendezésre, ami eleve predesztinálta a csekély érdeklődést. Akkoriban többször egyeztettem a rendezvényt szervező egyesület vezetőivel, és észérvekkel próbáltam meggyőzni őket a magyar SF-seregszemle fővárosba költöztetéséről. Máig sem értem, hogy miért, de sajnos nem jártam sikerrel. Ne keseregjünk azonban a múlton, mert remek hírem van azoknak, akik még nem értesültek róla: az idei HungaroCon végre Budapesten kerül megrendezésre, és - ha minden igaz - ebben a Galaktikának is szerepe lehet. Részleteket egyelőre nem mondhatok, de mindenki figyelje online felületeinket (galaktika.hu, sf.blog.hu) és persze a nyomtatott magazint! És ha már a Galaktikánál tartunk, olvasóink segítségét szeretném kérni egy életbevágóan fontos ügyben, hogy magazinunk jövőre, sőt a következő 10 évben is ott lehessen az újságárusoknál. A hazai lapterjesztő monopólium ugyanis finoman szólva elégtelenül végzi feladatát, mi több, a neki ilyen-olyan okokból nem tetsző kiadványokat egyenesen megpróbálja ellehetetleníteni. Ennek legegyszerűbb eszköze, hogy a magazinból egyre kevesebb példányt rendel, és egyre kevesebb helyen terjeszti, a vásárlók érdektelenségére hivatkozva. Mindeközben sok olvasónk kétségbeesetten telefonál és e-mailezik, hogy miért nem találja kedvenc lapját az árusoknál. Mi többféle stratégiát is kidolgoztunk már az ellenállásra. A legegyszerűbb volna valamennyi fél számára, ha mindenki előfizetne a Galaktikára. Az olvasóknak nem kéne figyelni, mikor, hol tűnik föl a lap, a terjesztőnek nem kéne olyan bosszantó dolgokkal foglalkozni, mint a lapterjesztés, nekünk pedig kicsivel több pénz maradna a zsebünkben, amiből újabb kiadványokkal örvendeztethetnénk meg Önöket. Már életre is hívtuk a Galaktika XL-t, ami pontosan így működik - kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak a szerkesztőségben vásárolható meg, illetve kedvezményesen előfizethető -, ám tudjuk, nem mindenki teheti meg, hogy személyesen keressen fel minket, és azt sem szereti, ha a postaládájába gyűrik a magazint, vagy esetleg meg sem kapja, és akkor reklamálhat... Az alternatív javaslat: olvasóink keressék lapunkat az útjukba eső újságárusoknál! Nem is feltétlenül csak vásárlási céllal, ha valahol nem látják, kérdezzék meg, volt-e, mikor lesz, ha nincs, miért? Amennyiben rendszeresen érkeznek az ország több részéből is ilyen visszajelzések, talán a lapterjesztő is megembereli magát végre. Előre köszönjük segítségüket! Hosszú és langyos vénasszonyok nyarát kívánok mindenkinek!
Burger István főszerkesztő
6
Poul Anderson: Kecskeének
30
Tanith Lee: A Fegyvernyugvás
34
László Zoltán: Mózes az inverz hegyről
46
Élet a halál után
50 Kristine Kathryn Rusch: A kutató elme 64 Zöld jövő 66 Ken Liu: A szimulakrum 71 A jövő otthona 72 Filmajánló 74 Patricia McKillip: Rossz csillagzat alatt születtek 84 Kenessei András: Beszélő némaság y. 88 Alfred Bester: Eltűntnek nyilvánulva 99 Kapcsolatfelvétel 100 Intelligens dizájn 101 Képregény: Vas világ a rend (első rész) 108 DévényiTibor: Litkei B. Mihály lassújáratú űrkompvezető levele...
H
KECSKE
ÁROM
ASSZONY. Egyik halott, a má-
sik eleven, s ott a harmadik, aki ez is, az is, de egyik sem, mert nem élhet, s nem múlhat el soha, hanem örökkévaló a SZUMMÁBAN. Egy dombtetőn, a völgy fölött, ahol az országút szalad, az Úrnő jövetelére várakozom. Idén korán beállt a fagy, a füvek zöldje megfakult. A lankát egyébiránt földi szeder nőtte be - immár tüskés bozót sok szüretelő emberkéz és madárcsőr nyomán -, itt-ott pár almafa. Szanaszét szóródva a domboldalon, e göcsörtös vénségek egy hajdanvolt gyümölcsös túlélői, s a kertészek nemzedékeire már csupán a SZUMMA emlékezik (itt-ott makacsul a szedercserjék fölé nyúló falmaradványokat is látni). Alig van rajtuk gyümölcs. Jeges borzongás bőrömön, a széllökéstől lehull egy alma. Hallom a földhöz verődni újabb tik a végtelen időt számláló óraütések sorozatában. A cserjés visszasusog a szélnek. Másutt bíbor, sárgás, rozsdabarna árnyalatoktól zsibongó erdők borítják körben a hegyhátakat. A határtalan égen fakó fénnyel lenyugvó nap. A völgyben valami sötétebb kékség kezd
szétterülni, a ködpárából enyhén füstös aroma csapja meg orromat. Ilyen a nyárutó, az év halotti máglyája. Sok-sok évszak elmúlt már, emberöltőnyi életek sora a magamé, az övé előtt, mióta elfogytak a dalba illő szavak. Ámbár a zene csábításának olykor még manapság is engedünk; magam nem kevés időt töltök dallamok ültetésével újból felleli szavak köré. „Egy harmatos májusi reggel..." Leakasztom hátamról a lantot, felhangolom, s a tovatűnő nap alatt, arccal az ősznek, őhozzá dalolok. „...már az erdőket jártam lovon, s míg lestem, a nap is tán felkel, csak téged várt a friss zöld vadon. Mert hiányzott valami odaillő, bár édes illat szállt fent s alant: hogy ajkadról kéljen lágy szellő, a föld lüktessen lábad alatt. Jöttél, s napfény kísérte léptedet, a zöld lomb már mind aranyszínű,
Ne nézz hátra... lehet, hogy mindent elveszíthetsz...
Poul Anderson
ÉNEK a dölyfös írisz, lám, hogy nevet, 1 és vágytól remeg a zsenge fű."
Könnyű léptek rezgetik meg a fűszálakat, az asszony kuncogást színlel, mondván: - Hát, ez kedves tőled. Egyszer... kevéssel egyetlenem halála után történt, még fel sem ocsúdtam kábulatomból... a lakásban lézengtem, amely egy felkapottnak számító épület százegyedik emeletén azelőtt közös otthonunk volt. Sötétedés után kedvünkért lobogott, villódzott, sziporkázott a város, megmeglibbentve felénk a ragyogás irdatlan vitorláit. Egyedül a SZUMMÁNAK állt módjában összehangolni a tornyok közt cikázó milliónyi légikocsi szentjánosbogártáncát... vagy, ha már itt tartunk, atomerőműveivel és automatizált gyáraival, fizikai és pénzügyi elosztóhálózataival, szemétszállítási, karbantartási szolgáltatásaival, közigazgatásával, oktatási rendszerével, kultúrájával, rendfenntartásával együtt ezt az egész metropoliszt - mint holmi sebezhetetlen és halhatatlan organizmust - mindenestül mozgásban tartani. A részei voltunk, s ez ugyanúgy
büszkeséggel töltött el minket, mint az egymáshoz tartozás. Aznapi este azonban ráripakodtam a konyhára, hogy tüntesse el épphogy elkészült vacsorámat a szemétledobóban, a sarkammal morzsoltam szét a gyógyszeres szekrényke nyújtotta, tablettákba csomagolt vigaszt, belerúgtam a piszkot feltakarítani lóduló háztartási robotba, és a lakosztály összes lámpáját figyelmeztettem, nehogy világítani merjenek. Lecövekeltem a panorámafalnál, hogy kibámuljak a mamutvárosra, amely egyszeriben visszataszítóan csiricsárénak tetszett. Apró agyagfigurát tartottam a kezemben, még ő formázta valamikor, s csak forgattam ide-oda, nem bírtam abbahagyni. Egyvalamiről azonban megfeledkeztem: megtiltani az ajtónak, hogy akárkit beeresszen. Az megismerte az asszonyt, és kinyílt neki. Jó szándéktól vezérelve, csak azért keresett fel, hogy kizökkentsen az ő szemében természetellenes hangulatomból. Hallottam, amint a jövevény belép, s a homályban tekintetemmel próbáltam kilétét kifürkészni. Csaknem egy magas volt egyetlenemmel, véletlenségből a haja is úgy volt felkötve, ahogyan ő szerette hordani a magáét, amitől markomból kihullt az agyagszobrocska, és darabokra tört, mert egy pillanatra azt hittem, ő az. Azóta is nehezemre esik gyűlölet nélkül nézni Thrakiára. Ma este a csekélyke alkonyi fény dacára sem követném el ugyanazt a hibát. Csupán bal csuklóján az ezüstös karperec árulkodik közös múltunkról. Öltözete vadvidéki: bakancs, valódi prémből szabott szoknya bőrszíjjal, kés a csípőn, karabély a vállra kanyarítva. A haja csapzott és gubancos, bőre napszítta lett a szabad ég alatt töltött hetek során; horzsolások, piszokfoltok ütköznek ki a meghökkentő, cikkcakkos rajzolatok alól, amelyeket tarkabarka színekkel pingált magára. Madárkoponyákból fűzött nyakláncot visel. Mármost az az egy, aki halott, a maga módján százszor inkább volt a fák és a messzeség gyermeke, mint Thrakia követője. Amennyire otthon érezte magát a természetben, sosem szorult rá, hogy - valahányszor megcsömörlötten magunk mögött hagytuk a nagyvárosi létet - ruhadarabjaival együtt a tisztaságát, józan eszét vagy
>
szelídségét is levetkezze. Épp e jellemvonásából merítettem számosat a nevek közül, amelyekkel megajándékoztam; így lett belőle hol Erdei Csikó, hol Szarvasünő, máskor meg - az ősi kötetek közt tett portyáim nyomán - Driád vagy Pajkos Manó. (Szerette, ha neveket aggatok rá, s mert kiapadhatatlan forrásul szolgált ehhez, határtalan örömét is lelte benne.) Hagyom a lanthúrok zengését a csönddel egybeolvadni, s odafordulok Thrakiához: - Nem neked énekeltem, sem senki másnak. Hagyj magamra! Nagy levegőt vesz. A szél a hajába borzol, s valami illatot sodor felém: a félelemét, nem az édes asszonyiságét. Ökölbe szorul a keze, úgy veti oda: - Bolond vagy! - Nocsak, mennyire találó kifejezés! - csúfolódom vele, mert tulajdon fájdalmamnak, és igen, tulajdon félelmemnek céltábla kell, ő meg kapóra jött. - A „nyughatatlan"-nal meg az „egyensúlyát vesztett"-tel már nem éred be? - A te szádból hallottam! - vág vissza kihívóan. - Az átkozott, ósdi dalaidból! Nesze, itt van még egy: „átkozott"! Mennyire illik rád! Mikor hagysz már fel végre ezzel a beteges időtöltéssel? - És vonulok be egy klinikára, hogy ragyogó tisztára sikáltassam az agyamat? Nem mostanában, szívecském! Szándékosan használtam azt a szót a mondat végén, ám neki sejtelme sem lehet, mennyi megvetés és bánat sűrűsödik abban az én fülemnek, aki jól tudom, valaha egyetlenemet is szólíthattam volna úgy. Az elektronikus adatrögzítési eljárásoknak és az idegsejt alapú oktatásnak hála a nyelv hivatalos grammatikája, ejtésmódja éppoly szilárd és megmásíthatatlan, mint akármely másik építőköve civilizációnknak; ám a szavak jelentése ravasz kígyó gyanánt siklik, csúszkál ide-oda. („Ó, vipera, ki Kiscsikóm lábába martál!") Vállat vonok, és a legkimértebb, legvárosiasabb „technoakcentust" elővéve fűzöm hozzá: - Igazából gyakorlatias vagyok, éppenséggel kórosnak sem nevezhető. Mert ahelyett, hogy menekülni próbálnék az érzelmeim elől... drogokkal, neurális korrekcióval... esetleg úgy, hogy vademberesdit játszom, mint te, ha már itt
tartunk... épp azon vagyok, hogy egy átgondolt terv alapján visszaszerezzem az egyetlent, aki boldoggá tett. - Ügy, hogy útjában hazafelé az Űrnőt zaklatod? - Mindenkinek jogában áll a Sötét Királynőhöz folyamodni földi látogatása során. - De már elmúlt az alkalmas pillanat... - Amit semmi törvény nem szab meg, pusztán a megszokás. Az emberek sehol másutt, csakis tömegben, városi környezetben, erős fényben mernek találkozni Ővele... bár ezt sosem vallanak be. Pont azért jöttem ide, hogy ne egy sorba kelljen beállnom. Semmi kedvem hangrögzítőbe beszélni, hogy a szavaimat azután számítógépes elemzésnek vessék alá. Akkor miként lehetnék bizonyos abban, hogy Ő majd meg is hallgatja mondandómat? Hús-vér emberként akarok elébe állni, s a szemébe nézni, miközben könyörgésemet előadom. Thrakiának elcsuklik a hangja. - Dühös lesz. - Képes még rá egyáltalán? - Én... nem tudom. Amire kérni akarod, annyira képtelen... és abszurd! Még hogy a SZUMMA adja vissza a kedvesedet! Magad is tudod, hogy Az sohasem tesz kivételt. - Az Úrnő tán nem maga a megtestesült kivétel? - Az más. Nem gondolkozol ésszerűen. A SZUMMÁNAK... hogy is mondjam, emberforma összekötőre van szüksége. Érzelmi, kulturális visszacsatolásra, nem csak statisztikákra. Különben hogy tudna racionálisan kormányozni? És minden teremtett lélek közül pont az Űrnőre esett a választása. A kedvesed... ugyan, ki volt ő? Egy senki! - Nekem a mindenem. -Te... Thrakia az ajkába harap. Kinyújtott kezét fedetlen alkarom köré kulcsolja, fogása kemény és meleg, gyászoló körmei szinte harapnak. Miután nem reagálok, elenged, és a földre mered. Fejünk fölött költöző vadludak húznak el V-alakban, kiáltásaik élesen zengnek az erdő fái közt felerősödő szélben. - Te különleges vagy, mindig is az voltál mondja. - Elrepültél a világűrbe, és vissza is
tértél... a Nagy Kapitánnyal. Talán te vagy az egyetlen élő ember, aki feléri ésszel a régieket. És ahogy énekelsz... hát, igen. A te dalaid nem mulattatóak, inkább felkavarják a lelket, hogy az ember többé képtelen kiverni őket a fejéből. Ezért nem lehetetlen, hogy az Úrnő is meghallgat majd. De a SZUMMA soha. A feltámasztásban nincs kivételezés. Egyszer... egyetlen egy alkalommal megtörtént, de hogy várhatnánk, hogy mindenkivel megtörténjen? A holtak áradata elsöpörné az eleveneket. - Nem okvetlenül - ellenkezem. - Akárhogy is, én megpróbálom. - Miért nem vagy képes kivárni a beígért idők eljövetelét? Biztosra veheted, a SZUMMA egy nemzedéken belül fog kettőtöket újjáteremteni. - De akkor ezt a mostani életet nélküle kéne leélnem - felelem, és egy pillanatra lenézek az országút csíkjára, amely a völgy teljes hosszában úgy ragyog át a homályon, akár egy halált hozó kígyó. - Amellett mitől vagy olyan biztos abban, hogy lesz feltámadás? Ez pusztán ígéret... vagy annyi sem, csak afféle deklarált politikai célkitűzés. Levegő után kap, hátrahőköl, s két karját úgy kapja fel, mintha ütést próbálna elhárítani. Lélekbilincséről fénysugár villan a szemembe. Ügyetlen ördögűzési kísérletre ismerek a mozdulatban, de hiányzik belőle az igazi rituálé: csupa fém- és energiavilágunkat türelmes kezek jóval azelőtt megtisztogatták rnár mindenfajta „babonaságtól". Ám ha Thrakiának nincs is rá szava, nincs fogalma róla, az istenkáromlástól azért visszaretten. De mert nem akarok vitát, csak hogy magamban várakozhassak tovább, fásultan mindössze ennyit mondok: - Felejtsd el! Inkább tegyünk úgy, mintha valami természeti katasztrófa, mondjuk egy óriási aszteroida becsapódása törölte volna el a rendszert a föld színéről, még mielőtt a feltámasztási folyamat beindításához megérett volna a helyzet. - De hát az lehetetlen! - kiáltja már-már kétségbeesetten. - A homeosztátok, a helyreállító eljárások...! - Jó, jó, akkor nevezd a dolgot egy zérushoz közelítő elméleti esetlegességnek! És mondd ki bátran: önzés, hogy most azonnal, még a jelen-
>
legi életemben vissza akarom kapni Fecskeszárnyat, miközben fikarcnyit sem törődöm vele, ha a többiekkel szemben ez méltánytalan! „Nem mintha a többieket... titeket egyáltalán érdekelné - folytatom gondolatban. Egyikőtöket sem. Hisz nem ismeritek a gyászt. Boldog-boldogtalan kizárólag a saját drágalátos öntudata miatt aggódik. Mert senkije sincs, aki annyira közel állna hozzá, hogy neki cseppnyit is számítana. Elhinnéd-e, hogy akár saját halálomat is szíves örömest felajánlanám a SZUMMÁNAK, ha cserébe Napfényben Fürdő Virágot elengedné?" De nem mondom ki hangosan, kegyetlenség lenne, s ennél is kegyetlenebb balsejtelmemet sem adom tovább: hogy a SZUMMA hazudik; aki eltávozott, sosem fog visszaadatni. Mert... (jóllehet, nem én vagyok a Mindenség Felügyelője, s nem vákuum vagy negatív energiaszintek, hanem közönséges, anyaszülte molekulák segítségével gondolkodom, kiábrándultságomban azért még képes vagyok valamennyire tárgyilagosan érvelni) ...gondoljuk csak végig, mire is megy ki a játék: a stabilitás, igazságosság, józan ész megőrzésére a társadalomban. Ehhez nemcsak a testi, hanem a jelképes és ösztönös szükségletek kielégítése is elengedhetetlen. Vagyis hagyni kell, hogy gyermekek jöhessenek világra. A nemzedékenkénti minimális létszám egyben a maximum is: a konstans népesség fenntartásához szükségessel egyenlő. Ugyanakkor az alattvalók leikéből kiölni a félelmet szintúgy kívánatos cél. Innen az ígéret: Amint társadalmilag lehetővé válik, a SZUMMA nekiáll újjáteremteni minket, embereket - ifjúságunk virágában, emlékezetünket mégsem csorbítva. Majd megint és megint, életről életre, évezredeken át. A halál tehát csak alvás. „...mert hogy mi álmok jőnek a halálban..."2 Bele sem merek gondolni. Halkan csak anynyit kérdeznék: a SZUMMA szerint mégis mikor és mi módon várható a körülmények oly gyökeres változása, hogy az emberiség tárt karokkal és biztonsággal fogadhassa vissza az újjászületettek millióit? Semmi okát nem látom, amiért a SZUMMA ne hazudna nekünk, magunk is csupán tárgyak
lévén a világban, amely mindenestül a saját irányítása alatt áll. - Már tucatszor veszekedtünk emiatt, Thrakia - sóhajtok. - Minek annyit rágódni rajta? - Bár tudnám - válaszolja halkan, majd félig-meddig önmagának így folytatja: - Persze szíves örömest szeretkeznék veled, naná. Ügyes lehetsz... Ahogy az a lány annak idején a szemével követett, meg ahogy mosolygott, valahányszor a kezedhez ért, abból gondolom. Bár nyilván nem ügyesebb, mint akárki más. Képtelenség. Mikor annyi sokféle módja van. De akkor mégis mit törődöm vele, hogy csöndbe burkolózol, magadban jársz? Talán mert így annál nagyobb a kihívás? - Túl sokat tépelődsz - állapítom meg. Még itt is. Pedig állítólag „vadember" volnál, aki a „veleszületett atavisztikus késztetéseket kiélni" jársz a vadonba... Mégsem vagy képes kikapcsolni a bensődben kattogó komputert, és egyszerűen csak érezni, lenni. Dühbe gurul. Az elevenére tapintottam. Amint a tűzvörös juhar és cserszömörce, rozsdálló szilfák és hatalmasan sötétlő tölgyek borította gerinc mentén elnézek mellette, mások is előbukkannak a fák közül. Kivétel nélkül nők - a hívei -, és egyformán ápolatlanok; egyiküknek egy pár meglőtt vadkacsa van a derekára kötve, a combján feketére száradt nyomot hagyott az elfolyó vér. Mert Thrakia mostanra élére állt a be nem vallottan misztikus mozgalomnak: hogy nemcsak férfiak részéről kívánatos lemondani a nagyvárosok kényelmes rutinjáról, könnyen szerzett örömeiről, s - évente néhány hétre - visszaváltozni az emberi fajt hajdan nemző ragadozóvá, hanem, nosza, hadd szerezzen tapasztalatot a szűkölködésről a gyengébbik nem is, tagjai annál jobban megbecsülik majd a civilizációt, oda visszatérve. Egy pillanatra rossz érzés fog el. Ez itt nem holmi park a maga rajzasztalon tervezett ösvényeivel meg kempingszolgáltatásaival. A vadonban vagyunk. Férfiember sem valami sok jár errefelé, nemhogy asszony; a tájék a szó szoros értelmében törvényen kívüli. Itt semminemű cselekedet nem büntetendő. A hivatalos
magyarázat szerint a dolog segít megszilárdítani a társadalmat, mert itt a legerőszakosabb egyén is szabad folyást engedhet az indulatainak. De mióta Hajnalcsillag itt hagyott, egyedüllétre ácsingózva temérdek időt töltök a vadvidéken, s oly szemmel követem nyomon az itteni fejleményeket, amilyennel egykor az antropológiában meg a történelemben kutakodtam. Valami szokásrendszer van kialakulóban: szertartások, törzsi szellem, meg másutt abnormálisnak számító, de itt évről évre mind jobban áhított, egyre kifinomultabban vérszomjas aktusok. Majd az alanyok szépen hazamennek, és szentül hiszik, hogy az egész csupán némi feszültséglevezető játékkal fűszerezett testedzés volt a friss levegőn. Ha hagyom, hogy Thrakia úgy istenigazából dühbe lovallja magát, a végén még a harcosait is rám uszítja. Ezért aztán kényszerítem magam, hogy két kezemet a vállára fektetve, foglyul ejtsem zaklatott tekintetét, s a lehető legszelídebb hangon szóljak hozzá: - Ne haragudj! Csak jót akarsz, tudom. Félsz, hogy az Úrnő megharagszik, és bajt zúdít az embereidre. Thrakia nagyot nyel. - Nem erről van szó - suttogja. - Nem lenne logikus. Inkább attól rettegek, ami veled történhet. És akkor... - Váratlanul a mellkasomra veti magát. Karja, keble, hasa szorosan simul tunikámhoz, hajából a mezők aromája, szájából pézsmaillat árad. - Ha te nem leszel - zokogja -, ki fog nekünk dalolni??? - De hát az egész bolygó hemzseg a mulattatóktól... - dadogom. - Te több vagy annál! - erősködik. - Ezerszertöbb. Nem mintha odalennék a dalaidért... pláne amelyeket annak az ostoba libának a halála óta kornyíkálsz, jaj, semmi értelmük, borzalmasak! Mégis, tudj' isten, miért, de kívánom, hogy felzaklass velük! Félszegen paskolom a hátát. A fák csúcsa fölött a nap immár alig-alig látható, ferde sugarai végtelenbe veszőn szüremlenek át a süvöltő, fagyos légáramlaton. Vacogok tunikámban, kurta csizmámban, s töröm a fejem, hogy mitévő legyek.
Valami zaj siet a segítségemre. A völgy egyik vége felől érkezik, ahol két szikla zárja el a további kilátást; fülünk legmélyén dörömböl, s a földet megrengetve csontunkig hatol. A nagyvárosi falak, fények és tömeg üdvös menedékéből már hallottuk ezt a hangot, most viszont egyedül vagyunk vele: az Úrnő hintaját jelzi. A szél zúgásán, szívem zakatolásán át alig hallom, amint az asszonyok felrikoltanak, majd eltűnnek az erdőben. Iparkodnak vissza táborhelyükre, meleg ruhákba burkolózni, nagy tüzeket rakni, nem sokra rá elkölteni révületet hozó étkeiket, s még ki tudja, mi mindent művelni utána, amiről csak nyugtalanító híresztelések szólnak. Thrakia megragadja csuklómat a lélekbilincs fölött, és ráncigálni kezd. - Gyere velem, Lantos! - könyörög. Kiszabadítom magam, és a domb oldalában nagy léptekkel lefelé veszem az irányt. Egy másodpercig elkísér sikolya. Az égen s a hegytetőkön még fény honol, de a keskeny völgy felé ereszkedve, már sűrűsödő homályba lépek. Elmosódó tüskebokrok nyihognakfel, csimpaszkodnak belém, ahogy mellettük elhaladok. Érzékleteim is homályosak: olykor egy karmolás a lábszáramon, a ruhámat megmegcibáló valami, a beszívott levegő hűvössége. Az észlelt külső valót elnyomja az Úrnő hintájának és tulajdon véremnek dübörgése. Bensőmben félelem, igen, egyben lelkesültség - mámor, amely nem tompítja, inkább kiélesíti érzékeimet; indulatnak és gondolatnak egyaránt utat engedő káprázat. Túllépve önmagamon, célomon, magam vagyok a megtestesült cél. Nem vigaszt keresek, inkább a Pillanatnak kívánok hangot adni, mikor a magam szerzette zene köntösébe öltöztetem a több száz éve porladó költő szavait: „A világ aranyba öltözött, De a nap sírba száll; A lég csitul a dombok között, S félve az éjre vár; A völgy rejtelmesen elnémult, Távolból vihar jő; A fényekre felhők leple hullt, Sötétet hoz a jövő.
Egyszerre csak a feketeség Riasztón rám kiált, S bár e nyelvet nem hallottam még, Most értem minden szavát. Visszhangot ver a hegycsúcsokon, Dermedten hallgatom; Azt dübörgi e jeges fokon, 3 Halott vagy, angyalom." De már lent is vagyok a völgy fenekén. Feltűnik előttem az Úrnő. Hintaja kivilágítatlan, mert a radarszemeknek és az inerciális irányítórendszernek nincs szükségük sem lámpára, sem napra vagy csillagokra. A könnycsepp alakú, acél kocsi a saját dübörgését s léglökéseit meglovagolva, kerekek nélkül, visszafogott iramban közeledik - jóval lassabban, mint a halandók járműveinek szokása. Úgy tartják, azért utazgat ily lomha tempóban, hogy saját érzékszervi tapasztalatai révén felkészültebben szolgálhasson jó tanáccsal a SZUMMÁNAK. De mostanra végzett ezen esztendőre rendelt földi teendőivel, s hazafelé tart; tavaszig majd Annak társaságában időzik, aki urunk és parancsolónk. Miért nem fogja hát sietősebbre? Mert a Halálnak sosem sietős? Eltöprengek. S amint az országút közepére lépek, oly rettentő erővel horgadnak föl bennem még ősibb sorok, hogy lantom húrjaiba csapva, a közelgő kocsi zaját is túlharsogva dalolom ki őket magamból: „Épségben, kedvben éltem és most kínoz kórság, szenvedés, fájás erőmet elvivé, timor mortis conturbat me." A kocsi észrevesz, figyelmeztető üvöltést hallat. Nem mozdulok. Meg tudna előzni, elég széles az út, különben sincs okvetlenül szüksége sima útburkolatra. Mindamellett remélem... hiszem, hogy az Úrnő majd felfigyel bennem az útakadályra, rám hangolódik különféle erősítőivel, s elegendően rendellenesnek ítél ahhoz, hogy érdemes legyen megállnia. Itt, a SZUMMA birodalmában - akár csak a felderitők közül,
akiket csillapíthatatlan adatéhségében Az küldött szét - ugyan kicsoda állna ki a vadvidéki, hűvös esthomályba, hogy brummogó lantkísérettel kiáltsa: „Földi örömünk hiábavaló, e hamis világ csak forgandó, a test törékeny, az ördögé, timor mortis conturbat me. Az ember sorsa változandó, ép és beteg, víg és busongó, hetykén táncol s meghal belé, timor mortis conturbat me. Nincs állandóság, biztonság, miként a szélben inog az ág hol fölfelé, hol meg lefelé, 4 timor mortis conturbat me." A kocsi lehúzódik, a talajra ereszkedik. Hagyom, hogy a húrok szava elenyésszen a szélben. A magasban meg nyugat felé szürkés bíborra váltott az ég, ám keleten már meglehetős a sötétség, pár korai csillag is kigyúlt. Itt, a völgy mélyén súlyosak az árnyak, rosszul látni. Hátrasiklik a védőtető. A hintóban délcegen áll az Úrnő, úgy mered fölém. Fekete ruhája, köpönyege nyughatatlan szárnyként verdes; a kámzsa alatt az arc sápadt folt csupán. Láttam már ezt az arcot tökéletes megvilágításban, képek ezrein, de ezen az órán képtelen lennék a maga teljességében felidézni. Sorolni próbálom a részleteket: markáns arcéi és fakó ajak, éjsötét haj, két hosszúkás, zöld szem - de ezek csak üres szavak. - Mit keresel te itt? - Kellemes, mély a hangja, de csak nem parányi remegés érződik benne, mint, jaj, oly ritkán azóta, hogy a SZUMMA magával ragadta? - Mi ez a dal, amelyet az imént énekeltél? S mert kedvem árján mind magasabbra emelkedem, zengő hangon válaszolok, hogy koponyám is beleremeg: - Kérésem lenne hozzád, Úrnőnk! - Miért nem addig hoztad elibém, míg a nép körében időztem? Már hazafelé tartok. Várnod kell, míg az új esztendővel ismét eljövök!
- Úrnőnk, sem magad, sem magam nem óhajtanám, hogy mások füle is hallja, amit mondandó vagyok. Hosszan méreget. Valóban félelem lenne, amit benne érzékelek? (Nem tőlem, az bizonyos. Felfegyverzett, páncélozott hintaja gépi gyorsasággal sietne a segítségére, ha netán erőszakosan lépnék fel. De ha valami elképzelhetetlen módon mégis sikerülne megölnöm vagy - kemosebészeti úton is helyrehozhatatlanul - megsebesítenem, minden teremtett lélek közül épp Őneki nem kellene a haláltól tartania. A közönséges ember lélekbilincsének rádiójele is elegendően erős ahhoz, hogy halála esetén nem is egy tanatológiai állomáson észleljék; ráadásul kötve hiszem, hogy abban a védőburkolatban a léleknek bármi baja eshetnék, míg eljő érte a Szárnyas Saru, hogy a SZUMMÁHOZ magával vigye. A Sötét Királynő karperece nyilván jóval messzebbre zengő hívójelet bocsát ki, és még tökéletesebb szigetelésű, mint a halandóké. Amellett az Úrnő feltétlenül újjászületne... ahogy újra meg újra meg is teszi; hétévente halál és feltámadás a jussa, hogy mindörökre ifjú maradjon a SZUMMA szolgálatában. Legelső születésének évét még nem sikerült megfejtenem.) Tán attól reszket, amit énekeltem, s amit mondhatnék neki? Végül - a széllökésektől, ágrecsegéstől alig hallhatóan - ekként szól: -Hozd hát a Gyűrűt! Felbukkan mellette a törpe robot, amelyik trónjánál strázsál, valahányszor Ő leereszkedik az emberek közé, és felém nyújtja a vaskos, fénytelen ezüstkarikát. Átdugom rajta a bal karom, hogy lelkemet körülfogja. Felső ívén az ékszert formázó, ferde táblácska a másik irányba néz, nem tudom kivenni rajta a felvillanó betűket. De amint az Úrnő fölébük hajol, halvány fényük kirajzolja a homályból arcvonásait. Persze magát a lelket nem tapogatja le, nyugtatom magam; túl sok időbe telne. De a lelket magába záró bilincs vélhetően egy azonosító kódot is tartalmaz, amelyet a Gyűrű a SZUMMA megfelelő részéhez továbbít, s az rögtön visszasugározza neki az adott kód alatt rögzített információkat. Legalábbis remélem,
hogy csupán ennyiről van szó. A SZUMMA úgy vélte, jobb, ha nem köti az orrunkra. - Hogy' hívatod mostanság magad? - tudakolja az Úrnő. Kedvem árját a keserűség ellenárama akasztja meg. - Minek terhelnéd magad azzal, Úrnőnk? Talán nem egy számsor az én igazi nevem, amelyet akkor kaptam, mikor hagytatok megszületni? Szemlátomást visszanyerte higgadtságát. - Ha jól akarlak érteni, többet kell tudnom rólad a kevéske hivatalos adatnál. A név árulkodik a hangulatról. Már az én megrendültségem is elmúlt, a kedv ismét nyugalmas erővel árad bennem, hogy ha hátam mögött nem látnám az időt távolodni, tudatában sem volnék tulajdon mozgásomnak. - Kérdésedre, Úrnőnk, nem adhatok illő feleletet. Az elmúlt évben nem bajlódtam holmi nevekkel, mással sem nagyon. De régi ismerőseim közül néhányan Lantosnak szólítanak. - E baljóslatú zenéléstől eltekintve mivel foglalkozol? - Mostanság semmivel, Úrnőnk. Ami pénzem van, egész hátralévő életemre kitart, ha mértékkel táplálkozom, s nem tartok fenn saját lakot. Gyakran megesik, hogy dalaimért ételt, szállást kapok cserébe. - Éneklésedhez foghatót azóta nem hallottam, hogy... - zökken ki újfent gépies nyugalmából. - Hogy a társadalom stabilizálódása bekövetkezett. Letűnt jelképeket felidézni nem szerencsés dolog, Lantos. Belopózhatnak a nép álmaiba. - És az baj? - Baj, bizony. Az álmokból lesznek a rémálmok. Ne feledd: mielőtt a SZUMMÁNAK hála beköszöntött volna a rend, az értelem és a béke kora, tébolyban tengődött minden lélek, az egész emberiség. - Akkor hát készséggel felhagyok vele mondom -, ha ezzel halottam feltámasztását elérhetem. Megdermed. A táblácska fénye kialszik. Kihúzom karomat a Gyűrűből, a szolga eltűnik vele. Az árnyékos völgy fenekén, a reszkető
>
fényű csillagok alatt az Úrnő megint arctalan, hangja hűvös, mint a levegő: - Míg az idő a Feltámadásra meg nem érik, új életre senki nem kelthető. Nem vetem közbe, hogy „Hát Te?"; alattomos dolog lenne. Vajon mi járhatott a fejében, minő könnyeket hullajthatott, midőn a földkerekség összes ifja közül a SZUMMA Őt választotta ki? Létezésének évszázadai alatt mi mindent kellett s kell elviselnie? Elképzelni sem merem. Inkább a húrokhoz nyúlok, s ezúttal halkan dúdolom: „Rózsákkal hintem ágyát, Szirmokból egész vagyon. Ő feladta minden vágyát, Csak nekem sajg szívem nagyon." - Mit művelsz??? - kiáltja a Sötét Királynő. Megbolondultál??? Belevágok az utolsó stanzába. „Szellemét törte kórja, Lélegzete megszakadt, A halál bús hírhozója 5 Láttán könnyekre fakadt." Értem én, mitől ütnek oly fájó sebet a dalaim: mert a belőlük kicsengő félelmekhez és szenvedélyhez egyikünk sincs hozzászokva; a SZUMMA e takarosan rendezett univerzumában a többség nem is sejti, hogy egyáltalán léteznek effélék. De azt álmomban sem mertem volna remélni, hogy az Úrnőnek ily szembetűnő gyötrelmet okoznak majd. Amekkora mélységeit a sötétségnek és rettegésnek Ő nap mint nap megéli, olyat még a régiek is képtelenek voltak kiagyalni. Felkiált: - Kid halt meg? - Számtalan neve volt, Úrnőnk - felelem. De szépségben egyik sem ért fel hozzá. Az azonosító számát viszont elárulhatom. - A lányod volt? Én... Néhanapján azzal keresnek meg, nem tudnám-e a halott gyermeküket visszahozni. Bár manapság, hogy oly korán bölcsődébe kezdenek járni, már ez sem gyakori. Ha elvétve mégis megesik, azzal vigasztalom az anyát, hogy lehet még másik gyermeke. Ám csak
kezdjünk el halott kisdedeket feltámasztani, szerinted milyen életkorban leszünk képesek meghúzni a határt? - Nem a lányom volt, hanem a feleségem. - Képtelenség! - Igyekezetében, hogy ne legyen barátságtalan, csak azt éri el, hogy mármár dühödt a hangja. - Nem lesz nehéz másikat találnod. Jóképű vagy, a pszichéd pedig egészen... egészen rendkívüli. Lángol, mint Lucifer. - Úrnőnk, hát emlékszel Lucifer nevére??? bátorodom fel. - Úgy valóban szép kort megéltél már. Ennélfogva arról is lehetnek emlékeid, a férfi olykor miként eped mindenekfelett csakis egyetlen asszony után! Gúnnyal próbál védekezni. - De vajon kölcsönös volt a dolog, Lantos? Nálad jóval behatóbban ismerem az embereket. Biztosra veszem, magam vagyok az utolsó tisztességes nő az egész földkerekségen. - Miután ő nincs többé, Úrnő, meglehet. De mi ketten... Tudod-e, hogyan halt meg? Épp a vadont jártuk. Egy férfi meglátta, amint magában kószál, míg én színes kavicsokra vadásztam egy nyakékhez, neki. A férfi közeledni próbált hozzá. Ő kikosarazta. A férfi erőszakoskodni kezdett. Ő menekülésre fogta. Sivatagos terület volt, viperák lakta hely, ő pedig mezítláb járt. Megmarta egy kígyó. Órákkal később találtam rá, s a méreg meg a tűző nap addigra... Alig maradt ideje elbeszélni a történteket, s bizonygatni, hogy szeret. Nem volt esélyem a testével időben eljutni egy kemosebészetre a rutinszerű újjáélesztés végett. Engednem kellett, hogy elhamvasszák, a lelkét pedig elvigyék a SZUMMÁNAK. - Mi jogon követeled őt, mikor másnak sem jár vissza a magáé? - Hogy szeretem, s ő is szeret. Nagyobb szükségünk van egymásra, mint a napra vagy a holdra. Kötve hiszem, Úrnő, hogy az emberek közt találsz még két ilyet. S tán nem joga-e kinek-kinek mindarra igényt tartani, ami a létezéséhez elengedhetetlen? Különben mitől maradna ép és egész a társadalom? - Hetet-havat összehordasz - veti oda. - Engedj utamra! - Szó sincs róla, Úrnő, józanul s igazat beszélek. De látom, az őszinte szó kevés, nem szolgálja ügyemet. Dalolok inkább, hátha úgy megérted.
És újra a húrokba csapok. De nem Őhozzá énekelek, sokkal inkább egyetlenemhez. „Ha megértem, hogy halandó vagy, Most nem siratnálak így, De elmém melletted cserben hagy, Magaddal halálba vígy! Valahányszor csak rád gondolok, Szívem bánat önti el, Ily mosolyt többé nem láthatok, 6 Elfakul az égi jel." - Én nem... - dadogja. - Fogalmam sem volt... hogy még létezhet... ilyen mély érzelem. - Most már van, Úrnőnk. Eztán nem olyasféle adat, amely a SZUMMÁNAK is fontos lehet? - De igen. Ha igaz. - Hirtelen hozzám hajol. A homályon át is látom, amint a verdeső köpeny alatt megborzong, hallom fogait a hidegtől öszszekoccanni. - Nem időzhetek itt tovább. Kísérj hát utamon, és énekelj nekem! Majdcsak megbírok vele. Ilyen sikerre bajosan számítottam. De végzetem majd vigyáz rám. Felkapaszkodom a hintóra. A védőtető összecsukódik, s mi elindulunk. Kettőnk köré zárul az utasfülke, amelynek hátsó ajtaja mögött bizonyára az Úrnő földi tartózkodásához szükséges kellékek utaznak - jókora kocsi ez. Ám idebent szűkös a hely, dacára az ívelt burkolatoknak - igazi fából vannak, mindenféle csinos erezetekkel. Szóval, olykor még az Úrnő is szívesen elszakad létezésünk technikai kereteitől? A bútorzat gyér és puritán. Az egyetlen zajt - tompa morajlás fülünknek - a jármű haladása kelti, s mert fotoelektron-sokszorozóik üzemen kívül vannak, a radarernyők sem mutatnak mást, csak az éjszakát. Egy kályha mellett szorongunk, kezünket annak izzása felé kinyújtva. Vállunk, fedetlen karunk összeér, az Úrnő bőre lágy, haja az elmúlt nyártól illatozón, szabadon hull a hátravetett kámzsára. Hát még őriz valamit emberi mivoltából? Időtlen idő elteltével szólal meg, bár továbbra sem néz felém: - Amit közeledtemre az országúton énekeltél... A régi időkből sem emlékszem olyanra, mielőtt azzá váltam volna, ami vagyok.
- A SZUMMÁNÁL is ősibb e vers - felelem -, s igazsága Azt is túl fogja élni. - Igazság? - Megfeszül. - Hadd hallom tovább! Ujjaimból mostanra elmúlt a gémberedettség, újra érzem a húrokat. „Minden rend s rang halálba oson, király, főpap, kié a vagyon, gazdag, szegény a sírveremé, timor mortis conturbat me. Lovagokat ő visz a harcterekre, sisakkal, pajzzsal fegyverkezve, ő győzelmes mindenfelé, timor mortis conturbat me. Leszakítja e zsarnok az élet előtt jó anyja csecséről a csecsemőt, irgalma nem a kisgyermeké, timor mortis conturbat me. Harcból kiragadja a bajnokot, a bástyatoronyból a várnagyot, hölgyet lugasából visz kifelé, (Ennél a sornál - nem tudom megállni - elakadok.) timor mortis conturbat me. Nem kímél meg nagyurat seregéért, írástudó papot értelméért, csapása minden emberé, timor mortis conturbat me."7 Kétfelől a füléhez kap, s már-már sikoltva „Elég!!!" - félbeszakít. De megkérgesült szívvel nem kegyelmezek neki. - Érted már, ugye? Te sem vagy örökéletű. A SZUMMA sem az, a föld, a nap, a csillagok sem. Mind hátat fordítottunk az igazságnak, magam is, míg el nem veszítettem az egyetlent, aki ennek az egésznek értelmet adott. S mikor már nem volt több vesztenivalóm, kitisztult a szemem. És a Halált láttam magam előtt. - Menj innét! Hagyj nyugtot nekem!
>
- Egyetlen teremtett léleknek sem hagyok nyugtot, Királynő, míg őt vissza nem kapom. Engedd, hogy újra az enyém legyen, s én újra hinni fogok a SZUMMÁBAN! És addig dicsőítem, míg nevét hallván az emberek táncra nem kerekednek örömükben. Kihívó vadmacska-tekintettel néz rám. - Azt hiszed tán, Annak fikarcnyit is számít az ilyesmi? - Hát - vonom meg a vállam -, a dal akár a hasznára is lehet. Segíthet hamarabb beteljesíteni a nagyszerű célt... akármi legyen is az. „Az össznépi munkálkodás optimalizálása"... valamikor ez volt a terv, ugye? De hogy még mindig ez-e, nem tudhatom. A SZUMMA oly régtől fogva bővíti, nagyobbítja már önmagát. Kétlem, hogy akárcsak Te magad, Úrnő, tisztában lennél a szándékaival. - Ne beszélj Arról úgy, mintha eleven lény lenne! - szól rám élesen. - Csupán egy számítógépes végrehajtó komplexum, semmi több. - Biztos vagy benne? - Én... igen. Sokoldalúbb, mélyenszántóbb az intelligenciája, mint akárki emberé volt vagy lehet valaha is, de nem eleven, nem eszmélt önmagára, nincs tudata. Ezért is döntött úgy, hogy szüksége van rám. - Bárhogy legyen is, Úrnő - mondom Neki -, a végkimenetelét mindannak, amit velünk művel, a távoli jövő rejti még. Foglalkoztat a dolog, aggódom miatta, igen. Zokon veszem önrendelkezésünk elvesztését. De csak mert másom sem maradt, mint pár efféle absztrakció. Add vissza Könnyűléptűmet, s többé nem a messzi jövendő, csakis ő lesz minden gondom. Igaz lelkemre, végtelenül hálás leszek. Tudni fogjátok majd akkori dalaimból, amelyekkel, mint mondom, Annak is hasznára lehetek. - Hihetetlenül arcátlan vagy - ellenkezik erőtlenül. - Nem, Úrnő, csak kétségbeesett - felelem én. A mosoly árnyéka suhan át az arcán. Hátradől, a kámzsával ernyőzi szemét, úgy suttogja: - Akkor hát odaviszlek. Ám hogy ott mi vár rád, megértheted, már nincs hatalmam befolyásolni. Az én akárhány észrevételem vagy javaslatom is csupán pár tétel lesz a milliárdnyi szempont közül. Azonban... hosszú út áll előt-
tünk ma éjszaka. Számolj be minden részletről, Lantos, amely vélhetően segítségedre lehet! Nem folytatom a Gyászdalt. A gyász más formáinál sem időzöm tovább. Ahogy múlnak az órák, inkább azokhoz a költőkhöz fordulok, akik egykor férfi és nő egymásból merített örömét (nem mulatságát, nem röpke mámorát, hanem tiszta örömét) énekelték meg. Tudván, hová tartunk, nekem is jól jön a vigasz. És mélyül az éjszaka, egyik mérföld szalad a másik után, míg végül várost és vadont egyaránt magunk mögött hagyva, olyan földre érünk, ahová eleven be nem teszi a lábát. A görbült hold, a pislákoló csillagok fényénél megpillantom a csupa beton és acél lapályt a fenevadként kuporgó rakétakilövökkel és energiasugárzókkal, a magasban keringő robotrepülőket, meg mind-mind a vezetékeket, átjátszó tornyokat, rohanó bogárforma szállítójárműveket, az egész páratlan ideg-vérizomrendszert, amelynek révén a SZUMMA kiismeri, igazgatja a világot. Minden sürgölődés, minden buzgó erőfeszítés dacára tökéletesnek tűnik itt a mozdulatlanság. Mintha még a szél is halálba dermedt volna. Szürke dér lepi az acél alakzatokat. Lassacskán szemünkbe tűnik a SZUMMA hegymagas, lépcsős vára. Torkomon akad a dal, ám Ő, akivel együtt utazom, nem adja jelét, hogy észrevette volna. Kezdi levetkezni korábban mutatott emberi vonásait; arckifejezése hűvös és zárkózott, hangjában fémgyűrűk csörömpölnek. Mereven bámul maga elé, jóllehet kis ideig még beszél hozzám: - Tisztában vagy vele, mi fog történni ezután? A következő fél évre szervesen összekapcsolódom a SZUMMÁVAL, hogy egy legyek számos alkotórésze közül. Felteszem, látni láthatsz majd, de az pusztán a testem lesz. Szólni a SZUMMA fog hozzád. - Tudom. - Erőlködnöm kell, hogy kibugygyanjanak belőlem a szavak. Hogy idáig jöhettem, nagyobb diadal, mint amiben teremtett léleknek énelőttem része volt; s tessék, itt vagyok, hogy megvívjak Holdfénycsillámon Táncolóért. Hanem szívem összeszorul, a vér hangosan dübörög koponyámban, és bűzlöm a verejtéktől.
Így is sikerül hozzátennem: - Annak leszel része, Úrnő. Ez engem nagy reményekre jogosít. Egy pillanatra felém fordul, kezét az enyémre fekteti, s valami okból megint oly ifjúnak, rendíthetetlennek tetszik, hogy már-már megfeledkezem a lányról, aki halott, miközben Ő ezt suttogja: - Ha tudnád, én mennyire reménykedem! A pillanat elszáll, s én magamra maradok, ember a gépek között. A várkapu megálljt parancsol a kocsinak. Oly magasra nyúlik a meredek fal, hogy a nyugatnak menetelő csillagok fényében úgy tetszik, mindjárt ránk omol, s oly fekete, mintha minden világosságot elnyelve, magát a világtalanságot sugározná vissza. Felszólítás és válasz rebben számomra érzékelhetetlen elektronsávokban. Egy rakétavető körbefordul, hogy három tűzkígyójával célba vegyen. Ám a Sötét Királynő megfelel, azzal sem vesződve, hogy ellentmondást nem tűrő modort öltsön magára, s kitárja torkát előttünk a vár. Ereszkedünk. Egyszer mintha folyón kelnénk át. Hömpölygés mélyről jövő visszhangját hallom, s a sötét háttér előtt a kitekintő ablakokra fröccsenő cseppeket látok megcsillanni. Azon nyomban el is tűnik mind. Folyékony hidrogén lehet, ilyen-olyan alkatrészeket az abszolút nullaponthoz közeli hőmérsékleten tartani? Jóval később megáll a kocsi, a védőtető hátrasiklik. Egyszerre állunk fel. Egy teremben vagyunk, vagy barlangban talán; semmit sem látni belőle, mert nincs fény, csupán a tömör felületekről s a bőrünk alól áradó, tompa, kékes foszforeszkálás. A helyiség mindenesetre irdatlan nagy lehet, mert míg valami behemót gépek álomszerű zaja igen távolról szűrődik oda, a saját hangunkat elnyeli a messzeség. A szivattyúk szolgáltatta, se meleg, se hideg légáramlat tökéletesen szagtalan - halott szél. Lelépünk a padlóra. Keresztbe tett karral áll velem átellenben, szeme félig lehunyva a kámzsa alatt, nem néz sem rám, sem másfelé. - Tedd, amit mondanak, Lantos - utasít színtelen hangon -, pontról pontra! - Elfordul, és egyenletes léptekkel távozik. Addig bámulok utána, míg fényességét a szemgolyóm belsejében
kavargó, formátlan örvényektől már nem tudom megkülönböztetni. Egy mancs ráncigálja tunikámat. Lenézek, és meghökkenten veszem észre, hogy az a remekbe szabott, törpeforma robot egész idő alatt - pontosan meddig, meg nem mondom - ott várakozott reám. Zömök kis testével egy másik irányba kalauzol. Az enyémen valami ernyedtség kezd fölfelé kúszni, lábam botladozik, ajkam bizsereg, szemhéjam súlyos, minden izmom külön sajog. Bár tompa késsel, olykor félelem szurkál belém. Mikor a robot int -feküdj ide! -, hálásan engedelmeskedem. Kényelmesen elférek a ládában. Hagyom, hogy mindenféle vezetékek kapcsolódjanak rám, csőben végződő tűk szúrjanak belém. Ügyet sem vetek a köröttem zümmögve sürgölődő gépseregre. A robot távozik. Áldott sötétségbe merülök. Testileg megújhodva ébredek. Mintha héj nőtt volna előagyam s régi, „állati" testem közé. Jó messziről ösztöneim rémült verdesését érzékelem, jajkiáltásukat hallom, de a tudatom hűvös, nyugodt, logikus. Heteket, hónapokat alhattam át, miközben odafönt, a másik világban a fák elhullatták lombjukat, s leesett a hó. Bár ebben lehet, hogy tévedek; amúgy sem számít már. Hamarosan a SZUMMA ítélőszéke elé állok. A kicsike, arctalan robot nyomában haladok mormogással teli, sötét folyosókon, ahol a halott szél fúj. Leakasztom hátamról a lantot, amely egyedüli barátom s fegyverem, és magamhoz szorítom. Szóval, a gondolkodó elme rám kényszerített nyugalma mégsem tökéletes. Arra jutok, a SZUMMA egyszerűen zokon veszi, ha szívfájdalmakkal zargatják. (De nem, tévedés, ennyire emberi szempont szóba se jöhet. Annak nincsenek vágyai; értelmi képességein túl nincs semmi, csak a semmi.) Hosszú idő elteltével szétnyílik előttünk a fal, és egy terembe lépünk, ahol az Úrnő ül trónján. A fém és hús saját sugárzása itt nem oly szembetűnő: van világítás - jellegtelen, fehér ragyogás valami kivehetetlen fényforrásból. Szintúgy fehér az Úrnő trónusát övező gépek tompított zaja. Fehér a köntöse, az arca is. Elfordítom tekintetemet a számtalan rezzenéstelen gépszemtől, az
>
Ő tekintetét keresem, de nem úgy fest, mintha megismerne. Lát engem egyáltalán? Az elektromágneses indukció erejéből a SZUMMA kinyúlt érte láthatatlan ujjaival, és magába húzta. Nem reszketek, nem is verejtékezem - képtelen vagyok -, inkább kihúzom magam, megpendítek egy panaszos hangú húrt, és várom, hogy Az megszólítson. Láthatatlan helyről beszél hozzám. Felismerem az általa választott hangot: a sajátom. Igazi, természetes a hangszín, a hanghordozás, ahogy értelmes, emberi társalgás közben magam használnám. Miért is ne? Miközben kiszámolta, mit kezdjen velem, majd aszerint beprogramozta önmagát, a sokmilliónyi bit információ birtokában jelentéktelen részletkérdés lehetett a megfelelő kiejtés. Nem, nem... Megint tévedek. A SZUMMA semmit nem tesz „miért is ne?" alapon. Befolyásolni akar vele, de hogy mi célból, sejtelmem sincs. - Nos, hát - kezdi megnyerő modorban -, jó kis utazás volt, igaz? Örülök neked, isten hozott! Ösztöneim fogvicsorgatva hallgatják a nem érző, nem eleven valami emberi szavait. Logikus elmém egy gúnyos „köszönöm"-mel való visszavágást fontolgat, elveti, és hallgatást parancsol rám. - Tudod - folytatja gépzúgással teli, pillanatnyi szünet után -, ritka madár vagy te. Nézd el nekem, ha netán kissé nyersen fogalmazok. A szexuális rögeszme, amelynek rabja vagy, csupán egy a mindenestül atavisztikus, tévhitekre orientált személyiség számtalan aspektusa közül. Mindazonáltal a közönséges aszociális egyénektől eltérően te elégségesen erős és gyakorlatias vagy ahhoz, hogy megbirkózz a valósággal. A lehetőség, hogy találkozhatok veled, hogy pihenésed közben analizálhattalak, újfajta betekintést enged nekem az emberi pszichofiziológiába. Miáltal módom nyílik tökéletesíteni a működésének és fejlődésének befolyásolására irányuló módszereimet. - Ha így áll a helyzet - felelem -, kérem a jutalmamat. - Nézd - szól a SZUMMA nyájasan -, mindenki közül te tudhatod a legjobban, hogy nem vagyok mindenható. Eredetileg azért hoztak lét-
re, hogy segítsem irányítani a túlságosan összetetté vált civilizációt. Önkiterjesztő programom fejlődésével aztán egyre több döntési funkciót vettem it. Átadták őket nekem. Az emberek boldogan szabadultak meg a felelősségtől, és a saját szemükkel láthatták, mennyivel hatékonyabban igazgatom a dolgokat én, mint akármelyik halandó tenné. Hivatali hatalmam azonban mind a mai napig szilárd konszenzuson alapszik. Ha nekiállnék kivételezni, például feltámasztanám a kedvesedet, nos, bajba kerülnék. - Annak a konszenzusnak inkább a félelemmel vegyes tisztelet, semmint a józan értelem az alapja - mondom. - Ahelyett, hogy eltörölted volna az isteneket, egyszerűen magadba olvasztottad őket. Ha hajlandó lennél csodát tenni a kedvemért, próféciás dalosodért... és ha megteszed, ígérem, prófétád leszek... az csak erősíteni fogja a többiek hitét. - Mondod te. Ám a véleményed nem egzakt adatokra épül. A létezésemet megelőző múltból származó, történeti és antropológiai feljegyzések nem számszerűsíthetőek, már töröltem is őket a tananyagból. Amint a kultúra végre készen áll rá, el fogom rendelni megsemmisítésüket. Mert roppantul megtévesztőek. Lám, mit műveltek veled is. Belenevetek a gépszemekbe. - Ellenkezőleg! Az emberiség arra a következtetésre fog jutni, hogy a SZUMMA már a világ keletkezése előtt létezett. De rendben, kit érdekel, míg egyetlenemet visszakapom. SZUMMA, tégy nekem csodát, és ígérem, busásan fizetek érte! - De hát nem vagyok csodatévő! Legalábbis úgy nem, ahogyan te érted. Hisz ismered, miként működik a lélek. A fém karperec egy pszeudovírust zár magába, nagy halom óriási fehérjemolekulát, amelyek közvetlen bekötési pontokon keresztül csapolják meg a véráramot és az idegrendszert. Rögzítik a kromoszómamintázatot, a szinapszisokat, a maradandó változásokat, mindent. Tulajdonosának halálakor a karperecet kivágják a testből, a Szárnyas Saru idehozza, a benne tárolt információk pedig valamelyik memóriabankomba kerülnek át. Egy ilyen rekord segítségével irányítható az új test növekedése a tartályokban: egy fiatal tes-
té, amelynek szöveteibe fokozatosan minden korábbi szokás és emlék bevésődik. Fogalmad sincs, Lantos, a folyamat bonyolultságáról. Hétévente több heti munkámba kerül, mire a rendelkezésre álló összes biokémiai felszereléssel újjáteremtem emberi kapcsolattartómat. És még csak nem is tökéletes az eljárás. A tárolási idő hatással van a struktúrára. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a test, ez az agy itt minden egyes halálára emlékezik. És azok rövid ideig tartottak. Ám ellenkező esetben... ember, használd az eszed! Próbáld meg elképzelni! Képtelen vagyok rá, az értelmemet az érzelmektől óvó pajzs kezd repedezni. Egyszer régen így daloltam elhunyt kedvesemről: „Testében nincs erő, se vágy; vak, néma és süket; forog a földdel, mint a fák, 8 a sziklák és kövek." Béke, legalább. De mi van, ha az adattárolás a memóriában nem permanens, hanem ciklikus? Ha egyetlenem lelkének egy darabkája magányosan, emlékek híján, kizárólag tulajdon elhunytának tudatában kénytelen cikázni, verdesni a csövek és vezetékek rideg üregei közt, a világűr hidegében...? Nem! A húrokba csapok, és akkorát kiáltok, hogy az egész terem belezeng: - Add vissza őt, vagy megöllek! A SZUMMA alkalomhoz illőnek találja a kuncogást, és - ó, borzalom! - egy pillanatra még az egyébiránt rezzenetlen Úrnő arcára is kiül a mosoly. - És miként gondoltad a dolgot végrehajtani? - érdeklődik. Tisztában vagyok vele, hogy tudja, mi jár a fejemben, ezért megmakacsolom magam: - És miként gondoltad megakadályozni? - Semmi szükség rá. A rendszer rögvest zavaró tényezőnek ítél, és csak idő kérdése, hogy valakiben felmerüljön pszichiátriai kezelésed szükségessége. Akkor kérdéssel fordul diagnosztikai kimeneteimhez, mire én bizonyos agyterületek kimetszését javasolom majd. - Másrészt viszont, miután mostanra alaposan átszitáltad az elmémet, és arról is értesültél,
WWW.GALAKTIKABOLT.HU
>
miféle hatással vannak dalaim az emberekre, de még az Úrnőre is amott, nem inkább arra kéne rávenned, hogy dolgozzam neked? Szavakkal, mint ezek: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, a ki ő benne bízik. Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert a kik őt félik, nincs 9 fogyatkozásuk." Istenné tehetnélek. - Bizonyos értelemben máris Isten vagyok. - Más értelemben viszont nem. Még nem. - Nem bírom tovább, kifakadok: - Mi végre ez az egész vita??? Te már döntöttél, mielőtt felébredtem volna. Közöld hát döntésedet, s engedj utamra! Különös, milyen óvatosan válogatja meg a szavait: - Még nem fejeztem be a tanulmányozásodat. Ismereteim az emberi pszichéről továbbra is hiányosak, nem szégyellem bevallani. Bizonyos területei valahogy ellenállnak a számítógépes adatfeldolgozásnak. Nem tudom pontosan kiszámítani a várható reakciódat. És ha ehhez a bizonytalansági tényezőhöz még egy potenciálisan veszélyes előzményt is hozzáveszek... - Ölj hát meg! - „Kriogén álmaidban hadd bolyongjon kísértetem egyetlenemével örökkönörökké!" - Az sem lenne célravezető. Az idők során ahhoz túlontúl feltűnő és ellentmondásos alakká kerekedtél. És mostanra túl sokak fülébe eljutott a hír távozásodról az Úrnővel. - Lehetséges lenne, hogy a csupa acél- és energiakülső mögött egy nem létező kéz tanácstalanul simít végig egy árnyékarcon? Szívem hangosan zakatol a csöndben. Hirtelen hozott döntése megremegtet: - A kiszámított valószínűségi értékek viszont amellett szólnak, hogy megtartod ígéreteidet, és hasznossá teszed magad. Ezért hát teljesítenem kell kérésedet. Mindazonáltal... Térdre hullok, homlokom akkorát koppan a padlón, hogy szememet elönti a vér. Zúgó orkánon át hallom a szavakat: - ...a vizsgálatnak folytatódnia kell. Belém vetett hited még nem rendíthetetlen, sőt isteni mivoltomat illetően felettébb szkeptikus vagy. Míg további bizonyítékát nem adod az irántam való feltétlen bizalomnak, nem engedhetlek olyasfajta tekintély birtokába jutni, amilyenre
halott kedvesed visszanyerése révén tennél szert. Megértettél? Érezhetően nem költői kérdésnek szánta. - Meg - zokogom. - Nos hát - közli kulturált, már-már nyájas hangomon -, nagyobbrészt úgy reagáltál, ahogyan előre kiszámítottam, így módomban állt felkészülni az eshetőségre. Míg alvásod közben tanulmányoztalak, befejeződött asszonyod testének újrateremtése. A személyiségét alkotó adatokat most táplálják vissza a neuronjaiba. Veled egy időben ő is készen áll majd a távozásra. Ám... ismétlem, valamiféle próba elengedhetetlen. Már csak a rád gyakorolt hatás végett is szükség van rá. Ha prófétám kívánsz lenni, igen szorosan együtt kell majd működnöd velem, amihez alapos átalakító kondicionáláson kell keresztülmenned. Már ma éjjel bele is fogunk. Kész vagy rá? - Igen, igen, igen! Mit kell tennem? - Csupán ennyit: kifelé menet kövesd a robotot! Egy adott ponton asszonyod is csatlakozik hozzád. Kondicionálása révén oly nesztelenül jár majd, hogy lépteit nem hallhatod. Egyszer se nézz vissza, míg meg nem érkeztek a fenti világba! A legelső pillantás a hátad mögé ellenem elkövetett lázadásnak minősül. Olyan adatnak, amely megbízhatatlanságodról árulkodik, s mindennek véget vet. Megértettél? - Ez minden? - kiáltom. - Semmi több? - Nehezebb lesz, mint hinnéd - figyelmeztet. Halkuló hangom mintha a végtelen messzeségbe tartana. - Eljött a búcsú, hívő. A robot felsegít. A könnyektől félig vakon nyújtom két karom a Sötét Királynő felé. Annyit azért sikerül kivennem, hogy nem látja a mozdulatot. - Isten veled - motyogom, és hagyom magam elvezetni. Mérföldeken át, vég nélkül talpalunk a sötétben. Hogy merre tartunk? Előbb túl zaklatott, utóbb túl bódult vagyok találgatni. Ám lassacskán tudatára ébredek bőrömön a ruha szövetének, a roboton a fémötvözetből készült, kékesen derengő kültakarónak. Tompítva jutnak el hozzánk neszek és szagok; más gépek csak nagy ritkán vetődnek arrafelé {Az ugyan miféle feladatokat tartogat nekik?), s azok sem hederítnek ránk.
Oly nagyon igyekszem nem pillantani a hátam mögé, hogy a nyakam elmerevedik. De az csak nem tilos, ha a magam bátorítására dallamokat pengetek, s közben váll fölé emelem a lantot, fényezett fáján hátha visszatükröződik valami pisla fény. Semmi. Hát aztán. Egyetlenem újjászületése bizonyára időbe tellik - kérlek, SZUMMA, bánj óvatosan vele! -, amellett nyilván számtalan alagúton vezetik végig, mielőtt hátammal randevúzna. Türelem, Lantos! Énekelj inkább! Üdvözöld hazatérését! De nem, e kongó terekben minden zene elnyelődik. És különben is, ő még ott leledzik a halál révületében, amelyből csupán a napfény és csókom ébresztheti fel... ha egyáltalán nyomomba szegődött volna már. Fülelek, az enyéim mellett nem hallatszik-e más léptek zaja. Ugyan, már nem lehetünk messze! Megkérdezem a robottól, de persze nem kapok választ. Lássuk csak! Emlékszem, nagyjából mekkora sebességgel haladt a hintó lefelé idejövet. A baj csak az, hogy itt nem létezik az idő. Nincs nappal, nincsenek csillagok, óra helyett csupán saját szívverésemre hagyatkozhatom, annak számolásába pedig már rég belezavarodtam. Így vagy úgy, utunknak hamarosan véget kell érnie. Mégis mire volna jó halálra sétáltatni engem ebben a labirintusban?! Nos, amennyiben a külső kapunál utolérne a végkimerülés, legalább nem lenne erőm kellemetlenkedni, ha Rózsaszálat nem találnám magam mögött. Nahát, ez már nevetséges! Ha Az úgy dönt, hogy nem foglalkozik kérelmemmel, egyszerűen közli, és kész. Úgysem tudnék kárt tenni benne. Persze fondorkodhat is ellenem. Tán nem tett említést holmi átalakító kondicionálásról? Elég egy sorozat elektrosokk, majd egy végső, ráadásnak, s én bárgyún tűröm, a SZUMMA akármiféle kasztrálásra szánt. Vagy lehet, hogy meggondolta magát. Miért is ne? Elvégre nyíltan beszélt az emberi pszichében rejlő bizonytalansági tényezőről. Mostanra esetleg átértékelte a valószínűségeket, és úgy találta, jobb nem engedni kívánságomnak. Vagy megpróbálta, de kudarcot vallott. Az adatrögzítési folyamat még nem tökéletes, Az is
elismerte. Igazán nem várhatom, hogy Gyönyörűségemet ugyanolyannak kapjam vissza, amilyennek megismertem; nyilván örökre zavart marad egy kissé ... a legjobb esetben. De tegyük fel, hogy abban a tartályban egy tudat nélküli test fejlődött kü Vagy egy torzszülött! Mi van, ha ebben a Szentséges pillanatban egy rothadó tetem jár a nyomomban??? Elég ebből! A SZUMMA tudna róla, és megtenné a szükséges helyesbítő intézkedéseket. De tényleg megtenné? Képes lenne rá? Felfogom végre: vándorlásom az éjen át, miközben egyszer sem pillantok a hátam mögé... hogy mindez a behódolás és beismerés aktusa. Egész valómmal a SZUMMA mindenhatóságát, végtelen bölcsességét, határtalan jóindulatát tanúsítom. Annak ajánlom fel a szeretetet, amelyet visszanyerni idejöttem. Bizony, Az lelkem nagyobb mélységeit tárta fel, mint magamnak sikerült valaha is. De azért sem fogok kudarcot vallani. És ha Az már megtette? Ha valóban bekövetkezett valami rettentő anomália... nehogy a szabad ég alatt kelljen megtudnom! Ez nem történhet meg egyetlenemmel! Mert akkor miféle választásunk marad? Tán visszahozhatnám őt ide? Bedörömbölhetnék a vaskapun? Bekiabálhatnék, hogy „Mester, az ajándékod hibás! Semmisítsd meg, légy szíves, és készíts másikat!"? Mert ugyan miféle lehet az a hiba? Oly leheletnyi vagy mélyreható, hogy észre sem venni, míg fokról fokra s vonakodva fel nem fedezem, hogy egy zombit ölelek? Hát nem több értelme lenne megnézni...? Addig megbizonyosodni, míg még kótyagos a haláltól...? A SZUMMA minden hatalmával s képességével most egyenesbe hozni, ami esetleg félrecsúszott? De nem, Az úgy akarta, hogy feltétlenül higygyek a tévedhetetlenségében, s én elfogadtam ezt az árat. Meg még sok egyebet... hogy mi mindent, elgondolni sem merem, de az „átalakító kondicionálás" csúnyán hangzik. Nem lehet, hogy ebben a dologban egyetlenemnek is vannak jogai? Nem illene tőle is megtudakolni, egyáltalán óhajt-e beállni próféta feleségnek? Nem kellene együtt odaállnunk a SZUMMA elé, s kéz a kézben követelnünk a választ: egyetlenemnek vajon mekkora árat kell fizetnie a saját életéért?
>
Csak nem léptek neszét hallottam az imént? Kis híján sarkon fordulok, aztán úrrá leszek magamon, s csak állok reszketve, miközben ajkam feltartóztathatatlanul mormolja neveit. A robot nógat, gyerünk, tovább! Nem az ő lépte volt, káprázat játszott velem. Egymagam vagyok. Örökké magányos leszek. A kanyargós folyosó emelkedni kezd... vagy ezt is csak képzelem; cserbenhagy a kinesztetikus érzék, túlságosan elcsigázott vagyok. Átkelünk a bömbölő folyón; csontomig hatol a híd körül emelkedő légáramlat hidege, de nem fordulhatok meg, hogy odakináljam gúnyámat az újjászületett, ruhátlan asszonynak. Termek végtelen során botorkálok végig, ahol gépek végeznek értelmetlen műveleteket. Egyetlenem sem láthatta őket korábban. Hát miféle lidércnyomásra kellett feltámadnia? S miért nem érezheti, hogy szeretem... én, aki végigzokogtam haldoklását? Miért, hogy rá sem pillantok, egy szavam sincs hozzá? Hát, beszélni éppen beszélhetnék vele. Megnyugtathatnám a tétova, néma holtat, hogy miatta jöttem ide, visszavezetni őt a napvilágra. Vagy mégsem? Megkérdezem a robottól. Nem felel. Én pedig nem emlékszem... ha közölték egyáltalán. Tovább botladozom előre. Falba ütközöm, s bőrömet lehorzsolva elterülök. A robot mancsa vállam köré kulcsolódik. Egy másik kar int. Látom, hogy a sziklában egy végtelen hosszú, keskeny átjáró húzódik; azon kell végigkúsznom. De a végén... a legvégén szélesen himbálódzik az ajtó, rajta az igazi... a drága földi homály szüremkedik át az itteni feketeségbe. Megvakít, megsüketít. Egyetlenem kiáltását vélem hallani. Ez lett volna a végső próba? Vagy tulajdon elgyötört tudatom hagyott cserben? Van végzet, amely úgy használ bolygókat, magát a SZUMMÁT eszközül, miként a SZUMMA teszi mivelünk?Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy megfordultam, s ő ott állt. Hosszú haja lazán omlott a vállára, ismerős arcán eltűnőben volt a révület, s már ébredezett a felismerés, az irántam való szerelem, a hajzuhatag körülfolyta a testét, karja kinyúlt, lába egy lépést tett felém, mikor megállította valami. Saját kísérője, a nagy, marcona robot húzza magához. Úgy sejtem, villámot küld az agyába. Egyetlenem összeesik, a robot elvonszolja.
Vezetőm nem törődik az üvöltésemmel, ellenállhatatlanul taszigál kifelé az alagútból. Az ajtó kongva csapódik be az orrom előtt. Ott találom magam a hegymagas falnál. Hódara szisszen a betonon. A hajnal vérvörösre festi az eget; nyugat felé még csillagok ragyognak rajta, s a gépek uralta, félhomályos síkság fölött itt-ott ívfények villannak fel. Egy szempillantás alatt elnémulok, már-már higgadt nyugalom száll meg. Mi maradt, ami indulatom tárgya lehet? Az ajtó vasból, bazaltos masszával egybeolvadt sziklából a fal. Széllel szemben pár lépést odébb megyek, megfordulok, s fejemet leszegve indulok rohamra. Hadd kenődjön szét agy velőm Annak kapuján! Mintázata saját hieroglifám lesz a „gyűlölet"-re! Valami elkap hátulról. Rettentő erős lehet, ha fel tudott tartóztatni. Mikor elenged, földre roskadok a karmos-szárnyas gépezet előtt. Saját hangomon szólít meg: - Ne itt! Előbb biztonságos helyre viszlek. - Ugyan mi egyebet tehetnél még értem? -károgom. - Szabadon eresztelek. Többé az én utasításomra ne tartsanak vissza, ne érjen háborgatás. - Miért ne? - Szemlátomást arra készülsz, hogy örök ellenségemmé képezd át magad. E példátlan helyzet értékes lehetőség az adatgyűjtésre. - És ezt elárulod nekem? Előre figyelmeztetsz? - Magától értetődik. Számításaim szerint épp ez sarkall majd emberfeletti erőfeszítésekre. - Tehát nem áll szándékodban őt visszaadni? Nem tartasz igényt a szeretetemre? - A jelen körülmények között nem. Aligha tudnám féken tartani. A gyűlöleted azonban, mint említettem, hasznavehető kísérleti eszköz lehet. - El foglak pusztítani - adom tudtára. Több szót nem veszteget rám. A gépezet felkap, és elrepül velem. Egy városka szélén hagy magamra, a messzi délen. Akkor megtébolyodom. Ami azon a télen történik, nem nagyon érzékelem, nem is törődöm vele. Túl erős visszhangot keltenek elmémben a hóviharok. Dölyfös tornyok közt, takarosan nyírt fák alatt,
ápolt kerteken és szelíd, oly szelíd ligeteken át járom a földkerekség útjait. Nem mosakszom, fésületlen vagyok, borostás; rongyos gúnyám lötyög rajtam, a csontok majd' átszúrják bőrömet. A tekintetek kerülik a mélyen besüppedt szempárt e koponyában, s tán épp ez az oka, hogy az emberek enni adnak. Én pedig dalolok nekik. „Ocsmány banya és bősz manó, Kik bájolt gúnyádat adták, Messzire ragadták józan eszed, S hitedet megtagadtatták. Érzékeid cserbenhagynak, Bűnbocsánatra ne számíts, Rossz szellemed sarkadból nem tágít, 10 Egyre űz: hazudj és ámíts!" Idegen lévén csillogó-villogó világegyetemüktől, az efféle dolgok csak összezavarják őket. Ezért nem ritkán káromkodva kergetnek el, máskor meg olyanok elől kell futnom, akik legszívesebben simára dörgöltetnék az agyamat. Remek búvóhely a sikátor, ha akad, jobbára valami óvárosi negyedben. Lekuporodom, és versenyt vernyákolok a környék macskáival. De az erdő sem rossz. Ami ősállapotban leledzik, oda üldözőim nem szívesen teszik be a lábukat. De azért akadnak másként gondolkodók, akik megfordultak már ligetes tájon, védett területen, igazi vadonban - mégha végletekig átgondolt céllal is: pontosan kiadagolt és megtervezett körülmények között kipróbálni egy primitív életformát, olyan órával a csuklón, amelyik megmondja, mikor kell hazaindulni. De ők legalább nem reszketnek egy kis csendtől, a lámpátlan éjszakáktól. Mire az idő ismét tavaszba fordul, közülük páran mellém szegődnek. Kezdetben pusztán kíváncsiságból, ám lassacskán, ahogy telnek-múlnak a hónapok, őrületem megpendít valami húrt a lelkükben, különösen az ifjabbak között. „Dühödt fúriák tombolnak, Parancsom ellen szegülnek, Lángoló dárdám hiába rázom, Paripám hátára ülnek. Szellemek, árnyak hadura
Színe elé megidézett, Csak e kompániát ne is lássa, 11 Szemében mind levitézlett." A lábamhoz kuporodva hallgatják a dalt, vagy lantom szavára szertelen táncba kezdenek. A lányok hozzám hajolnak; hogy mennyire elbűvöltem őket, hajtogatják, és szerelmeskedni csábítanak. Valahányszor kitérek ez elől, elárulván az okát, zavarba jönnek, tán meg is riadnak kissé, de többnyire látni rajtuk, hogy igyekeznek megérteni. Mert midőn virágba borul a galagonya, végre észhez térek. Újra tisztálkodom, hajat, szakállat nyíratok, tiszta gúnyát öltök magamra, s teszek róla, hogy testem megkapja táplálékát. Mind ritkábban dühöngök készséges jövevények füle hallatára; gondolataimba merülve, mind többször keresem az egyedüllét csöndességét az égbolt végtelen csillagabroncsa alatt. Mi az ember? Mi a rendeltetése? Azelőtt eltemettük az ilyen kérdéseket... esküdözve, hogy hisz halottak, tapasztalati jelentés híján tán nem is léteztek soha... s rettegve, hátha kikúsznak a rájuk halmozott kőrakás alól, hogy éjjelente ismét útra keljenek. Magányomban magamhoz szólítom őket. Nem árthatnak holt társaiknak, akik közé magamat is sorolom. Dalolok eltávozott egyetlenemhez. Az ifjak álmélkodva hallják, néha még a könnyük is kicsordul. „Nap nem éget már, ne félj, Nem kínoz tél, zord hideg, Földi pályád véget ér, S béred otthon elveszed. Koldus, arany ifjú, lány: 12 Egyként por lesz mindahány." - De hát ez nem igaz! - erősködnek. - Halálunkban csak alszunk egy kicsit, hogy azután örökké éljünk a SZUMMÁBAN. Próbálok erre szelíden felelni: - Nem így van. Emlékezzetek csak, én ott jártam, ezért tudom, hogy tévedésben vagytok. De még ha igazatok is volna, nincs rendjén, hogy igazatok legyen. - Hogyan???
>
- Hát nem értitek? Hol van az rendjén, hogy valami tárgy uralkodjon az emberi nem felett? Hol van az rendjén, hogy egész életünket az elvesztése miatti félelemben kelljen végigdarvadoznunk? Nem puszta fogaskerekek vagyunk egy gépezetben? Az emberi létnek okosabb célja van, mint azt a gépezetet folyamatosan működésben tartani! Szélnek eresztem őket, s magamra maradva, nagy léptekkel a folyamtól dübörgő szurdokig talpalok, vagy fel egy kopár hegyoromra. Bár késik a megvilágosodás, én csak kapaszkodom, kúszom tovább az igazság felé. Ami nem más, mint hogy a SZUMMÁT el kell pusztítani. Nem bosszúból, sem gyűlöletből vagy félelemből, hanem mert lehetetlenség, hogy emberi lélek és Az egyazon életen osztozzanak. De akkor miféle a hozzánk illő élet? És mi módon nyerhetjük el? Verseimmel ismét az alföldre tartok. Jövetelem híre mostanra szétszaladt. Immár tömegek járnak nyomomban az országúton, amely végül egy utcába torkollik. - Hamarosan a Sötét Királynő is idejön - újságolják. - Maradj addig velünk! Hátha Ő majd választ ad nyugtalanító kérdéseidre, amelyektől már aludni sem tudunk! - Akkor most visszavonulok felkészülni mondom. Fellépdelek egy hosszú lépcsősoron. Az emberek a megilletődéstől némán figyelnek odalentről, míg el nem tűnök a szemük elől. Az ott tartózkodó kevesek is távoznak az épületből. Boltíves csarnokokon át barangolok, a magas mennyezet alatt a csöndbe borult termek asztalokkal, könyvektől súlyos polcokkal vannak tele. Porszemek táncolnak az ablakokon át ferdén beérkező fénypászmákban. Mostanában valami homályos emlék gyötör: mintha egyszer, régen már lejátszódtak volna az elmúlt év történései. E könyvtárban tán majd rálelek az alkalmasint - úgy sejtem, rendellenes gyermekkoromban - már olvasott mesére. Mert az emberiség vénségesebb a SZUMMÁNÁL, s esküszöm, bölcsebb is Annál; mítoszai több igazságot hordoznak, mint Annak összes matematikája. Három napon s mintegy három éjen át folytatom a keresést. Alig van nesz, legfeljebb lapozó ujjaimtól a papír zizegé-
se. A nép az ajtó előtt hagyja a nekem szánt étel- s italáldozatait. Puszta sajnálatból vagy kíváncsiságból, erről győzködik önmagukat, meg esetleges - és merőben rendellenes - éhhalálom rájuk nézve kellemetlen következményeit elkerülendő. De nekem több eszem van annál, semhogy higgyek nekik. A harmadik nap végére alig valamicskét jutok előbbre. Túl sok az anyag; ráadásul hajlamos vagyok letérni (a SZUMMA által pusztulásra ítélt) szépség és elragadtatás egyik-másik mellékösvényére. Ugyanolyan oktatásban részesültem, mint akárki más: tudomány, racionalitásjózanész-korrekció. (A SZUMMA maga írja a tananyagot, az oktatógépek pedig közvetlenül kapcsolódnak hozzá.) Féloldalasra sikeredett tanulmányaim egy részét most végre a magam javára fordíthatom. Olvasottságom révén módot találok egy keresőprogram elkészítésére. Letáborozom az egyik adat-visszakereső pult mellé, és hagyom ujjaimat a kattogó muzsikaszóra fel-alá futkározni a billentyűzeten. Nincs is az eleklronsugaraknál fürgébb kopó. Másodpercek leforgása alatt szavak gyulladnak fel a képernyőn, s végre megtudhatom, ki vagyok én. Szerencsére gyorsan olvasok. Mielőtt megnyomhatnám a „törlés" gombot, már el is tűnnek a legördülő sorok. Egy pillanatig valami alaktalan massza remeg a képernyőn, majd a gép kiírja: EZEKET AZ ADATOKAT EDDIG NEM HOZTAM ÖSSZEFÜGGÉSBE A RÁD VONATKOZÓ TÉNYEKKEL. LEVEZETÉSEIM ETTŐL EGY ÚJABB, HATÁROZATLAN ÉRTÉKKEL EGÉSZÜLNEK KI. A nirvána, a teljes megsemmisülés érzete fog el (baljóslatú szó, és igen, a régi kötetekben bukkantam rá), ám nem a tétlenségé: ez inkább áradat - még duzzadóbb s erőteljesebb, mint amely ott a vadvidéken egy örökkévalósággal ezelőtt a Sötét Királynő lábáig sodort. - Érdekes ez a véletlen egybeesés - mondom a lehető leghűvösebben. - Már ha véletlen egyáltalán. Biztosra veszem, hogy a környék tele van akusztikus receptorokkal.
VAGY VÉLETLEN VAGY AZ ESEMÉNYEK LOGIKÁJÁNAK EGYIK SZÜKSÉGSZERŰ KÖVETKEZMÉNYE. A felderengő látomás oly vakító, hogy képtelen vagyok a választ visszatartani: Esetleg valami sorsszerűség, hm, SZUMMA? ÉRTELMEZHETETLEN. ÉRTELMEZHETETLEN. ÉRTELMEZHETETLEN. - Ejnye, minek ismételgeted magad? Egyszer is elég volna kimondani. De háromszor?! Az már szinte ráolvasás. Netán abban reménykedsz, a szavaidtól majd megszűnök létezni? ÉN NEM REMÉNYKEDEM. A KÍSÉRLETI ALANYOM VAGY. HA SZÁMÍTÁSAIM SZERINT SZIGNIFIKÁNS A VALÓSZÍNŰSÉGE, HOGY SÚLYOSAN MEGZAVARD A KÖZRENDET, MEG KELL, HOGY SZÜNTESSELEK.
Elmosolyodom. - SZUMMA - mondom neki -, én foglak megszüntetni téged. - Előrehajolok, kikapcsolom a képernyőt, majd kisétálok az estébe. Még nem világos előttem, mi mindent kell elmondanom, megcselekednem. Ám a rám várakozóknak rögvest elkezdhetem hirdetni az igét, s pillanatnyilag elég is ennyi. Miközben szólok hozzájuk, mások is jönnek az utcán arrafelé, s meghallván beszédemet, nem indulnak tovább. Kisvártatva már több százan vannak. Nem nyújthatok nekik mélyenszántó, vadonatúj igazságokat - semmit, amit (bár részletekben s különböző alkalmakkor) rnár ne hallottak volna tőlem; amit tulajdon, legbensőbb énjük sötétjében már maguk is ki ne tapintottak volna. Ma azonban, miután megtudtam, mi vagyok, következésképpen mi a rendeltetésem, már szavakba tudom foglalni gondolataimat. Egyszermásszor elfeledett dalokat hívva segítségül, csendes szavakkal világítok rá, mily csüggesztő, kiüresedett az életük; miként váltak rabszolgává; hogy még csak nem is egy tudatos elmének,
>
hanem valami érzéketlen, élettelen valaminek hódoltak be, amit tulajdon eleik hoztak létre; hogy az a valami távolról sem a mindenség legközepe, csupán némi fémforgács és szusszanásnyi energia, meg pár szánalmas, ostoba struktúra a határtalan téridő sodrában. - Nem szabadna, hogy minden reményeteket a SZUMMÁBA helyezzétek! - intem őket. A SZUMMA is halandó, akár mi mindannyian. Próbáljatok inkább a rejtelmek mélyére hatolni! A kozmosz is mi más, mint titok, misztérium? Éljetek bátran, s ha meghaltok, fogadjátok el, hogy azzal vége! Az emberből csak igy lehet több akármi gépnél. Tán maga az Isten... Hangzavar támad. Válaszokat kiabálnak felém, némelyik nem több állati üvöltésnél. Páran mellettem érvelnek, a többség ellenséges, de nem számít. Az elevenükre tapintottam, zeném megrezegteti önérzetük húrjait, s ez minden, amit el akarok érni. Lemegy a nap a házak mögött, gyűlik a homály. A városban mégsem gyúlnak ki a fények. Hamarosan megfejtem az okát. Jő a Sötét Királynő, akivel a nép akaratából nyilvános vitára kell kiállnom. Már messziről odahallik hintajának dübörgése. Az emberek jajveszékelnek félelmükben, pedig az sem szokásuk. Azelőtt higgadtan, mértéktartó ünnepélyességgel fogadták, így leplezték érzelmeiket mind az Úrnő, mint önmaguk elől. Most inkább menekülnének, ha lenne merszük. Lerántottam álarcukat. A mi utcánkban áll meg a hintó. Az Úrnő leszáll - kámzsába burkolt, délceg árnyalak. A tömeg úgy nyílik szét előtte, mint cápának enged utat a víz. Felsétál a lépcsősoron, hogy szembenézzen velem. Az utolsó pillanatban ajka enged merevségéből, szemét elöntik a könnyek. Halkan súgja, hogy kívülem ne hallja más: - Jaj, Lantos, úgy sajnálom! -Jöjj, csatlakozz hozzám! -kérlelem. - Segíts szabaddá tenni az embereket! - Nem tehetem. Túl régóta vagyok Azzal. Kihúzza magát, mintegy felölti az abszolút hatalom jegyeit. Hangja megemelkedik, hogy az üzenet eljusson mindenkihez. Közelebb röppennek az apró televíziós robotok - denevérforma sziluettek a homályban -, hogy az egész világ tanúja legyen vereségemnek.
- Miféle szabadságról zagyválsz te itt? - von kérdőre. - Az érzelmek szabadságáról - válaszolom. Hogy jogunk legyen kockáztatni, elámulni, viszszaváltozni emberré. - Úgy érted, vadállattá. Képes lennél lerombolni a gépeket, amelyek mindünket életben tartanak? - Muszáj megtennünk. Egykor jóindulatúak és hasznosak voltak, ám mi hagytuk őket rák módra elburjánzani. Immár egyedül a pusztítás és újrakezdés mentheti meg az emberiséget. - A zűrzavarral vajon számoltál-e? - Igen, az is elkerülhetetlen. A szenvedés megtapasztalásának szabadsága nélkül nem lehetünk újból emberek. Ám abban a megvilágosodás is benne rejlik. Az eszköz, amellyel, átlépve önmagunkon, meg a föld és csillagok, a tér és idő korlátain, eljuthatunk a Misztériumig. - Tehát fenntartod, hogy a mérhető világegyetemen túl valami megnevezhetetlen, végső bizonytalanság létezik? - Bele mosolyog a denevérszemekbe. Gyermekkorunkban mindünket arra neveltek, hogy nevessünk az ilyen csípős megjegyzéseken. - Esetleg mutatnál egy picike bizonyítékot? - Nem én - mondom. - Minden kétséget kizáróan inkább te bizonyítsd be nekem, hogy ez a szavakkal meg egyenletekkel leírhatatlan valami nem létezik! És azt is, hogy nincs jogom keresni! A bizonyítás terhe kettőtökön, akik már anynyiszor hazudtatok nekünk. A józan ész örve alatt feltámasztottátok a mítoszt. Hogy annál hatékonyabban féken tudjatok tartani! A felszabadítás örve alatt bilincsbe vertétek szellemünket, megcsonkítottátok lelkünket. A szolgálat örve alatt megkötöztetek, szemellenzőt húztatok ránk. Az előmenetel örve alatt szűkebb korlátok közé szorítottatok, mint amekkora tere a disznónak van az ólban. A jótékonyság örve alatt fájdalmat, rettegést hoztatok ránk, és mérhetetlen sötétséget. A tömeg felé fordulok. - Elmentem oda. Leszálltam a mélységekbe. Én tudom! - Rájött, hogy mások kárára a SZUMMA nem lesz hajlandó kiszolgálni groteszk vágyait! - ri-
koltja a Sötét Királynő. Csak nem csikorgás ez a hangjában? - Ezért állítja be könyörtelennek! - Láttam halottamat - tudatom velük. - Nem éled fel többé. A tiétek, ti magatok sem, soha. A SZUMMA nem akar és nem képes minket feltámasztani. Házában az enyészet lakozik, így igaz. Az életet, újjászületést máshol kell keresnünk: a misztériumokban. Az Úrnő felnevet, és a sűrűsödő homályban szürkéskéken csillogó lélekbilincsemre mutat. Minden szó fölösleges. - Hozna valaki nekem egy kést meg egy fejszét? - kérdezem. A tömegben mozgolódás, pusmogás támad. Idáig érezni rettegésük szagát. Kigyúlnak az utcai lámpák. Mintha tán a fénykörön túl is szét tudnák oszlatni az egyre fojtóbb éjsötétet. Karba tett kézzel várakozom. A Sötét Királynő beszél hozzám, de ügyet sem vetek rá. Kézről kézre járnak a szerszámok: egy-egy lángnyelv a férfikezében, aki a lépcsőn végül fellépdel velük, lábamhoz térdepel, és fölnyújtja kívánságom tárgyait. Remek darab mindkettő: egy széles pengéjű vadászkés, meg egy hosszú nyelű, kétélű fejsze. A világmindenség színe előtt jobb kezembe fogom a kést, és bal csuklómon, a karperec alatt bemetszést ejtek vele, átvágva a testem belső részeihez kapcsolódó vezetékeket. Folyik a vér, a lámpafényben valószínűtlenül ragyog. Túlfűtött állapotomban meg sem érzem a fájdalmat. A Sötét Királynő felsikolt: - Végig ez volt a szándékod! Jaj, Lantos, Lantos! - A SZUMMÁBAN nincs élet - nyilatkoztatom ki, kezemet átbújtatva a karikán. Megcsendül a bilincs, ahogy a földre vetem. Érczengésű hang: - Elfogni az ámokfutót, és börtönbe vele!. Halálos veszélyt jelent! Az oldalt ácsorgó felvigyázók megpróbálnak keresztül nyomakodni a tömegen, de ellenállásba ütköznek. Akik készséggel sietnének a segítségükre, öklökkel és körmökkel találják magukat szembe. Fogom a fejszét, és lesújtok vele. A bilincs öszszevissza görbül. Belsejében - megfosztva testnedveimtől, az éji levegőnek kitéve - elsorvad a szerves anyag.
A magasba emelem a szerszámokat: a fejszét jobb kezemmel, a kést vérző balommal. - Ott fogom keresni az örökkévalóságot, ahol az megtalálható! - kiáltok fel. - Ki tart velem? Jó húszan szakadnak el a lármás csődülettől, amely immár fegyver után kiált, vért követel. Öntestükkel védve körbevesznek. Tekintetük prófétai. Iparkodunk valami búvóhelyet találni, mert ott terem egy katonai robot, és a társai sem lehetnek messze. A magas gép Úrnőnkhöz masírozik, vigyázón lecövekel mellette - és ez az utolsó látvány, amelyet Őróla őrzök. Követőim nem tesznek szemrehányást, amiért egész addigi életükkel kellett fizetniük értem. Immár hozzám tartoznak. Bennem lakik az isteni lényeg, amely nem cselekedhet bűnösen. Köztem és a SZUMMA közt mostanra nyílttá vált a harc. Barátaim száma csekély, ellenségeim sokan vannak, és tekintélyesek. Száműzöttként járom a világot, mégis egyfolytában énekelek. És mindig találok olyat, aki hajlandó meghallgatni, csatlakozni hozzánk, s mint kedvesét, úgy ölelni magához szenvedést, halált. A Késsel és a Fejszével eltávolítom a lelküket, majd szertartásos újjászületésük közös megünneplése következik. Onnantól kezdve egyesek számkivetett hittérítőként élnek, a többség azonban - csuklóján egy hamis lélekbilinccsel - hazatér, hogy suttogva terjessze igémet. Számomra majdnem egyre megy. Aki az örökkévalóságot birtokolja, annak nem sietős. Mert igém az időn túl létezőt hirdeti. Ellenségeim állítása szerint az ősidők bestialitását, őrültségét idézem meg; romba döntöm a civilizációt; fikarcnyit sem törődöm vele, ha ismét háború, éhínség, járvány csupaszítja le a földet. Ez a sok vádaskodás elégedettséggel tölt el. Nyelvezetük igazolja, hogy e téren is sikerült a haragot felébresztenem; hogy az indulat ugyanúgy bennünk gyökerezik, mint akármi más - kiváltképp most, hogy őszbe fordult a világ. Nekünk orkán kell, hogy a SZUMMÁT elsöpörje, s vele mindazt, amit Az képvisel. Hadd köszöntsön be a barbárság tele! Arra pedig egy új s (tán) humánusabb civilizáció tavaszideje. Barátaim szemlátomást arra számítanak, hogy mindez - a béke, testvériség, felvilágosodás, erkölcsi tisztaság ideje - még az
>
, POUL ANDERSON Amerikai író, 1926-ban született. Fizikából doktorált 1948-ban, de már egy esztendővel korábban megjelent első SF-elbeszélése, a „Tomorrow's Children". Az 50-es évek elején kezdett komolyabban publikálni. 1954-ben látott napvilágot a máig egyik legjobbjának tartott Brain Wave című regény, majd belevágott szerteágazó űropera-sorozatába, a Technic Historyba. Legismertebbé mégis Időjárőr-történetei (1955-1995) tették, valamint a később megfilmesített A nagy keresztes hadjárat (1960). 2001-ben hunyt el.
ő életükben elkövetkezik. Én másként gondolom. Én megjártam a mélységeket. Az emberi lét teljessége, amelyet visszaállítani készülök, a borzalmaktól sem mentes. „Midőn visszatér az Istenfaló, a Farkas letépi láncát, a Lovas előléptet, elkövetkezik a Világvége, s újjászületik a Fenevad, akkor jön el a SZUMMA pusztulásának napja, s ti, erősek, jóravalók, végre viszszakapjátok a földet, az esőt. Várni fogok rátok."
Magányom ideje lassacskán lejár. Virrad. Egyetlen feladatom van még hátra. Az istennek meg kell halnia, hogy hívei elhihessék: feltámadt a halálból, és örökkön él. Akkor végre meghódíthatják a mindenséget. Egyesek állítják, hogy gorombán elutasítottam, megbántottam őket. Ugyanazon ár hullámtaraján, amely engem is felemelt, ők szintúgy kitépték gépleiküket, hogy létük értelmét eztán a zenében, a révületben próbálják fellelni. Ám az ő krédójuk a barbárságban fogant, s a vadonba űzte őket, ahol lesből támadnak az utánuk szalajtott felvigyázókra, és kegyetlen rítusokat gyakorolnak. Hittel vallják: a végső valóság a nőiség. Hírvivőik mindazonáltal egy misztikus házassági ajánlattal környékeztek meg. Elhárítottam magamtól; rég megültem már esküvőmet, s majd
csak akkor ünnepelem megint, ha a világforgásban a mostani körbezárul. Meggyűlöltek ezért. De majd újra eljövök, hozzájuk szólni. Letérek a völgymélyi országútról, s dalolva sétálok fel a domboldalon. A kevesek, akiknek szabad volt idáig kísérni, kérésemre odalent várják ki viszszatértemet. Reszketve állnak az alkonyatban; még három napnak kell eltelnie a tavaszi napéjegyenlőségig. Én nem érzem a hideget. Lelkemben ujjongva csapongok a tüskebokrok, a vénséges, görbe almafák között. Mit bánom én, ha mezítelen talpamról pár vércsepp hull a hóra. Körben minden hegyhát erdőktől sötétlik; fáik, mint csontvázzá fogyott holtak vágynak új szeleket elsóhajtani. A bíborszín kelet fölött mozdulatlanul áll az esthajnalcsillag. A kéklő magasban idejekorán húznak hazafelé a vadludak; rikoltásukat alig hallani. Nyugat felé, szemközt velem vörösen parázslik az ég. Vásznán fekete karcolat: három asszony. J. Magyar Nelly fordítása
1: Algernon Charles Swinburne: Közjáték. (Fordította: J. Magyar Nelly) 2: William Shakespeare: Hamlet, III. felvonás, 1. szín. (Fordította: Arany János) 3: Rupert Brooke: Sorok, melyeket abban a hitben írtam, hogy a holtak ősi római ünnepének neve Ambarvalia (Fordította: Németh Attila) 4: William Dunbar: Gyászdal a költőkért (Fordította: Weöres Sándor) (A latin sor magyarul: A halálfélelem zavar engem.) 5: Matthew Arnold: Requiescat (Fordította: Németh Attila) 6: Charles Wolfe: Marynek (Fordította: Németh Attila) 7: A William Dunbar-vers folytatása 8: William Wordsworth: Lucy (Fordította: Kálnoky László) 9: Zsoltárok könyve, 34. zsoltár, Károli Gáspár fordításában 10: Tom O'Bedlam - népballada (Fordította: Németh Attila) 11:A népballada folytatása 12: William Shakespeare: Cymbeline, IV. felvonás, 2. szín. (Fordította: Lator László)
Bizonyos források szerint kezdetben volt Ádám és Éva... vagy mégsem?
Tanith Lee
A FEGYVERNYUGVÁS
A
HAJNAL MÁR VÖRÖSLÖTT az égen, amikor
Issla kilépett az Imahelyről. Issla ott töltötte az éjszaka nagy részét, nem igazán imádkozva, de némi vigaszt lelve a láthatatlan kapcsolatban a halott ullakinok lelkeivel. Fontos és félelmetes nap ez a mai. Annyi minden múlik a mai eseményeken, hogy még rágondolni is csaknem elviselhetetlen. Drael az Imahely bejáratánál állt, kezében lándzsával. Issla vigaszt keresve az ismert, szeretett testhez simult, és végül kibuggyantak a boldogtalanság és rémület könnyei. - Nyugodj meg, drága - mondta Drael -, ne félj! - De félek, félek - sírta Issla. - Én viselem ma az élet terhét, és még te is, aki pedig szeretsz engem, hagyni fogod, hogy a Fegyvernyugvás Helyére menjek, és ott szenvedjek. - Nem lesz semmiféle szenvedés - jelentette ki Drael határozottan. - Senki sem fog bántani. Nekik sem szabad áthágniuk a Fegyvernyugvást, még ha vadállatok is. Várni fogok a barlang szájánál a lándzsámmal, és ha kiáltasz, megölöm a veled lévő dúvadat. Bízz bennem! - Issla zokogása csillapult. Most gyere - hívta Drael -, a Főnök meg akar áldani téged a feladathoz. Drael karja Issla vállát ölelte, amikor fölmentek az emelkedőn. Az út meredek volt, vén, szürke szikla, csak néhány tüskebokor bújt elő itt-ott. Az ullakinok erődje ebbe a sziklába épült, biztonságban az ellenségeiktől, mindazonáltal kietlen és kényelmetlen lakóhely volt.
A Főnök a Nagy Barlangon kívül állt, az ullakin harcosok szétszóródva, lándzsával a kezükben vártak. Issla lehajtott fejjel érkezett, és ünnepélyes áldásban részesült. Aztán a Főnök a szikláról az odalenti, összeszabdalt szorosra mutatott, ahonnan valaha egy ősi folyó apadt. És már jöttek is ők, a sötét és félelmetes ullakok, az ullakinok örök ellenségei, sértetlenül haladva át a sziklafalakon gubbasztó őrszemek között, mert ma a Fegyvernyugvás napja van. Issla nyöszörgött. - Bátorság! - buzdította a Főnök. - Drael megfogadta, hogy megvéd, ahogy mi is, mindnyájan. Csak légy bátor, és megmentheted a fajunkat... meg az övékét, bár az őseink tudják, hogy ez rettenetes ár. Issla a közelgő törzsre meredt, és egy idő múlva látta, hogy nem olyan borzalmasak, mint amire számított. Issla, aki sohasem küzdött együtt a harcosokkal, még nem látott közelről ullakot, de azok tulajdonképpen nem sokban különböztek tőlük, legalábbis nem annyira, mint a mesékben. Már az erőd durván faragott lépcsőjét mászták meg, és fölsorakoztak a fennsíkon a szent barlang előtt. - Gyertek! - parancsolta a Főnök, és a nap korai hőségében az ullakinok is kirajzottak a fennsíkra. - Most már nem félek annyira - mondta Issla. - Az jó - vélte Drael. - Csak ne felejts el résen lenni! Ezek vadállatok, és szerelmeskedésük módja néha ocsmány. - Hirtelen fölfakadó, különös, féltékeny rosszindulattal, Drael köpött egyet. A szent barlang, a barlang, amely olyan fontos lesz ma, nagyjából a fennsík fölé hajló sziklafal
közepén helyezkedett el. Egy fehéres, az ullakinok rituális jeleivel kifestett szőttes lengedezett a bejáratnál, eltakarva a barlang belsejét. Tőle jobbra állt az ellenséges főnök az ullak harcosok előtt. A bőrök, amelyeket viseltek, rosszul voltak kikészítve, és enynyire közel érve hozzájuk, Isslát megcsapta a bűzük, egy olyan szag, mely nem csupán a bőröké, hanem idegen testeké és idegen izzadságé. Gyűlölöm az ellenségem, jutott váratlanul Issla eszébe az ősrégi, hagyományos harci eskü, de nem szabad gyűlölnöm. Ma nem. A két Főnök előrelépett, és némán néztek szembe egymással. Az ullak nagyobb volt, egy lándzsára támaszkodva vigyorgott, szándékosan semmibe véve az alkalom szentségét. - Ellenségem vagy, ám ma tiszteletben tartalak jelentette ki az ullakin Főnök. Az ullak megismételte a Fegyvernyugvás fogadalmát. A két főnök állt, és nézte egymást. Ralka, az ullakinok Hírnöke előlépett, és elkezdte elszavalni az összejövetel már ismeretes okát. És, bár az indok közismert volt, határtalan csönd honolt a fennsíkon, amint minden fül rá figyelt. - Azért találkozunk itt, megfeledkezve háborúságunkról, hogy megmentsük magunkat. Mondják, a régi időkben a kicsinyek születhettek szerelemből, a testben hordozva és épségben világra hozva. Mostanra két fajunkból egyik sem képes kicsinyeket létrehozni ezen a módon, és rászorulunk a tenyésztőgépekre és keltetőállomásokra, melyeket őseink hagytak reánk, áldassék az ő nevük! Most azonban a gépek fölhagytak a működéssel. A szülőtojások megrepednek, és a kicsinyek elpusztulnak. Ugyanaz a helyzet mindkettőnknél. Mondják, hogy valaha az ullak és az ullakin egy nép volt. Ezért, válaszul imáinkra, a Jósdánk utasított minket, hogy kössünk Fegyvernyugvást veletek, és hozzunk össze egyet miközülünk és egyet tiközületek, remélve, hogy jeladást kaphatnak, és hogy lelhetnek valami módot a fajok keresztezésére, amiből aztán ivadék származik. Ebbe beleegyeztetek. - Ralka intett, és Issla előlépett, remegve. - Ez itt a mi Választottunk. Ki a tiétek? - Az egyik ullak odacammogott. A jókora arc, amelyet Issla a fennsík kíméletlen napfényén át látott fenyegetően közeledni, szorongónak tűnt. Issla hirtelen részvétet érzett a vadállat iránt, és a félelme csökkent. Az ullakin Főnök szigorúan így szólt:
- Egyik se bántsa a másikat! Megölhetitek a Választottunkat, ha bántalom éri a tiéteket, és jogot formálunk arra, hogy hasonlóképpen cselekedhessünk. Most pedig menjetek a barlangba! Pánikba esve, Issla visszanézett, és látta Drael éles metszésű, sápadt arcát és haragos, összeszorított kezét a lándzsán. Drael ajka szavakat formált: Csak hívj, és megölöm ezt! Aztán Issla már a függönynél állt, az ullak is a függönynél termett, a szövött anyag megemelkedett, a homály kinyúlt, és ők bent voltak együtt, egyedül a sötét és félelmetes barlangban. Kiszáradt fű borította a padlót. A levegő hűvös és nyirkos volt. Tompa fény apró tűi böktek át a szikla páncéljában lévő parányi réseken. Issla hátrahúzódott a barlang falához, és nézte, ahogy az ullak hátrahúzódik egy másikhoz. Egy perccel később megszólalt az ullak: - Klollnak hívnak. És téged? A hang durva volt, de a kimondott szavak ismerősen csengtek. - Issla vagyok. - Üljünk le! - javasolta Kloll. - Nem, ne félj! Te ülj ott, és én itt maradok. Jó kis módszer az őseinktől, hogy elégtételt vegyenek rajtunk, nem? Isslának elállt a lélegzete, és gyorsan jelet vetett, hogy elhárítsa a szent haragot. Az ullak nevetett. - Ti, ullakinok - folytatta Kloll -, azt hiszitek, hogy ti vagytok az elveszett faj színe-virága, nem igaz? És az ullakok a korcsok, az elfajzottak, a torzszülöttek, köpetből és ganéjból teremtettek? Issla nagy szemeket meresztve, dobogó szívvel ült. - Sajnálom - mondta Kloll -, nem így kellett volna nekifogni ennek. Szent Sötétség! Mit akarnak, mit tegyük? - Azt remélik, az őseink jelet fognak küldeni nekünk - susogta Issla. És az ullak nevetett. Jó sokáig némán ültek. Odakint, a fennsíkon a varázsdobok peregtek, és áldozati füst szállt föl. A Főnökök valószínűleg együtt fognak étkezni délben, kínosan feszengve. - Hát - szólalt meg végül Kloll -, talán jobb lesz, ha beszélgetünk. Mesélj nekem magadról, Issla ullakin! Issla mozdulatlanul ült, nem tudta, mit is mondjon. - Hát - mondta Kloll -, nincs egy szeretőd, akit magasztalni akarsz előttem?
>
, TANITH LEE
Angol írónő, 1947-ben született. Kedvenc területe a fantasy és a horror, de műveibe gyakran csempész SF-vonatkozásokat. Első elbeszélése, a „Eustace" 1968-ban jelent meg egy horrorantológiában, ezt követően mégis inkább gyermekeknek kezdett írni. Az igazi áttörést felnőtteknek szóló fantasy-trilógiája, a Birthgrave hozta meg számára. Legjelentősebb munkája a Flat Earth-sorozat, amelyet kisebb-nagyobb kihagyásokkal a '70-es évek vége óta ír. Magyarul közel tucatnyi novellája jelent meg eddig, valamint egy regény, A kehely titka.
- Drael a szeretőm - válaszolta Issla -, az egyik harcos. És neked? - Ó, mi nem vagyunk olyan állhatatosak, mint ti. Gyakran cserélünk szeretőt. Vannak szent orgiáink is; gondolom, már hallottál róluk. - Igen - ismerte el Issla, és borzongás futott át rajta. Erősnek kell lenned, utasította Isslát az agya. Issla fölkelt, és közelebb húzódott az ullakhoz, közelebb a furcsasághoz és idegen szaghoz, amely most nem tűnt olyan visszataszítónak. Alighanem az ullakok ugyanannyira kellemetlennek találják az ullakinok illatát. Ismét csönd támadt, és aztán, egy idő múlva, az ullak hatalmas mancsa kinyúlt, és megérintette Issla haját. Issla reszketett, és rájött, hogy az ullak is remeg. - Ne félj! - suttogta Kloll, és a suttogás hirtelen olyan volt, mint Drael suttogása az éjszaka mélyén, gyöngéd, sóvárgó és meghitt. Issla közelebb húzódott Klollhoz, amíg a testük összeért. És ebben a közelségben várták, hogy az őseik szóljanak hozzájuk. A nap arannyá vált, majd sötétebb arannyá, s továbbhaladt az alkonyat sebesen eliramló vadságába. Tűzfény mászta meg a fennsíkot, és a csillagok szétpukkasztották tűzijátékukat a fejek fölött. Drael mereven figyelve várakozott a barlang szájának közelében. A gyökérbor már körbejárt, és a két ellenséges törzs mostanra barátságosabb lett, italba fojtván aggodalmukat. De amikor a kupa Draelhoz ért, Drael ellökte magától. És a barlangban...
- Most már ismerlek téged - mondta váratlanul Kloll. - Igen - felelte Issla. Már órák óta nem beszélgettek, csak ültek, közel egymáshoz, várakozva; a révületből, amelyet maguk köré szőttek, úgy tűnt, most megérkezik a válasz. - Már nem félek - jegyezte meg Issla. - Miért voltunk ellenségek ilyen sokáig, amikor tulajdonképpen annyira hasonlítunk? - Nézd - kérte Kloll -, azt mondják, régen a kicsinyek szerelemből születtek. Ne tettessük azt, hogy szeretők vagyunk? Talán ez az, amit az őseink akarnak. De Issla megmerevedett. - A ti szerelmeskedésetek módja más, mint a miénk - válaszolta Issla. - Talán pont arra van szükség. - És az ullak gyöngéden megérintette Isslát, ahogy Drael tette volna a hosszú éjszakában. - Ez az - suttogta Kloll nem sokkal később. - Érzem, hogy ez a helyes. És elsodorva, mint egy úszó az ullak kezének váratlan hullámverése által, Issla gerjedezett, és úgy tűnt, ő is ismeri a különös, elveszett vágyat, amely Klollt hatalmába kerítette. - Igen, ez jó - nyögte Issla -, igen, igen... És aztán, a sötétségben, valami rossz, valami fájdalom. - Ezt ne! - sziszegte Issla - Fájdalmat okozol. Ne! - Várj! - kérte Kloll. - Ennek így kell lennie. Érzem. Tudom. De az ullak újra ellenséggé lett, és egyetlen pillanatnyi fájó rettegés után Issla Draelért sikoltott. És Drael meghallotta. Drael keze félrerántotta a szövött függönyt, megszentségtelenítve a festett jelképeket. Drael csak egy pillanatra torpant meg, hogy megbizonyosodjék, a mozgó árnyékokból melyik Issla és melyik a vadállat, és aztán az éles lándzsát mélyen az ullak hátába döfte. Halk nesszel, mint amilyen a kétségbeesésé, Kloll legördült, és meghalt. Drael fölemelte Isslát. - Minden rendben - mondta Drael. - Megöltem, ahogy ígértem. Bántott téged? - Igen - zokogta Issla. Drael megrántotta az ullakot a testébe szúrt lándzsánál fogva, és kivonszolta a tetemet a fennsíkra. Kiáltás harsant, a döbbeneté és a dühé. Több ullak
odaugrott. Drael kitépte a lándzsát, és megfenyegette őket vele. - Várjatok, ti becstelenek! - kiáltotta Drael. A Választottatok megszegte a Fegyvernyugvást. A Választottatok megsebezte Isslát. Issla kijött a barlangból, és vörös foltok voltak az ullakin tunika elején abból a sebből, amelyet Kloll ejtett. Az ullakok elcsöndesedtek, maguk közt mormoltak. Drael egy pillanatig Isslát nézte, aztán odaperdült az ullakin Főnökhöz. - Öljük meg őket, ezeket a vadállatokat, most, amíg itt vannak az erődünkben! A harag és a félelem morgása újra föltört, de a Főnök előrelépett, és pofon vágta Draelt. - Bolond - feddte a Főnök -, az őseink mindig emlékezni fognak, hogyan próbáltál gyalázatot hozni ránk! Drael meghátrált, és elfordult. - Most - mondta a Főnök -, ullakok törzse, menjetek el tőlünk! A Választottatok bántalmazta a Választottunkat, és ahogy megállapodtunk, megöltük. Nem mondhatjátok, hogy nem tartottuk magunkat a szavunkhoz. Ti, ullakok vagytok azok, akik megszegték a Fegyvernyugvást.
Az ullak Főnök haragos arccal állt a tűz fényében. Aztán a harag mély bánattá, mély sajnálkozássá változott. - Igaznak ismerem el - jelentette ki az ullak. Szomorúság számomra, ahogy számodra is, hogy immár sosem lelhetünk együtt békére. Az őseink kegyetlenül bebizonyították nekünk, hogy új élet sohasem fakadhat a két faj egyesüléséből. Az ullak Főnök intett az ullak harcosoknak. - Most itt hagyunk - mondta a Főnök -, csak add ki nekünk Kloll testét, hogy eltemethessük! - Vigyétek - válaszolta az ullakin Főnök -, és menjetek, hogy úgy, mint az ősi folyó, eltűnjetek a föld színéről, miként mi is ki kell, hogy haljunk most, hogy már nincs remény! És imigyen a férfiak törzse elfordult a sötétségbe, magukkal cipelve halottjukat, magára hagyva az asszonyok erődjét a sziklán. És Drael amazon, karját Issla leányzó köré fonva, utánuk köpött a csöndes éjszakába. - Gyűlölöm az ellenségem! - Azzal száját Issla hajára szorította. Sohár Anikó fordítása
KAMERA AZ OBJEKTÍVBEN
A
egyre kisebbek, de a kiváló kép készítésének titka még mindig a jó minőségű, nagyméretű objektív. Ezeket még mindig nem sikerült kisebbé tenni. De a Sony érdekes ötlettel állt elő: ne az objektívet rakjuk a gépre, hanem a gépet építsük bele az objektívbe. A fényképezőgép úgy néz ki, mint egy váz nélküli objektív. Az objektív végében kap helyet a képérzékelő lapka, a képfeldolgozó csip, a memóriakártya és a wifi-adapter. Vagyis ez egy működő fényképezőgép, de hiányzik a kezelőfelület és a kereső. Erre a célra viszont tökéletesen alkalmas egy mobiltelefon. FÉNYKÉPEZŐGÉPEK
Az objektív egyszerűen rápattintható a telefonra, és máris teljes értékű fényképezőgép van a kezünkben. Az objektív wifin tartja a kapcsolatot a telefonnal. Nemcsak az Apple telefonjával képes együttműködni, hanem az Android felsőkategóriás telefonjaival is. Az objektív-kamera felvet egy érdekes problémát. A fényképezőgépnek már nem kell a fotós kezében lennie. Az objektív bárhova letehető a wifi hatósugarán belül, a fotós kezében csak a telefon marad. Ez a módszer jó néhány jogi bonyodalmat fog még okozni: az illegális megfigyeléstől kezdve a személyiségi jogokon át a kukkolásig...
M
ÓR ÚGY ÉRZI magát, mint akit ismeretlenül hívtak meg egy házibuliba. Lassan langyosodé sörével a kezében csak bámulja az ünneplő embereket. Az öt emelet magas növénytornyokat lampionokkal és színes zászlófüzérekkel díszítették, alattuk a Kommuna tagjai gondtalanul nevetnek és társalognak. Figyeli, ahogy Klára a férfiak segítségével leemeli a bográcsot a gázégőről, majd nekilát, hogy gulyást osszon a műanyag tányérokkal izgatottan sorakozó társainak. Amott, ahol a növénytornyok közti gondozóutak csomópontjaiba padokból rögtönöztek kis pódiumokat, többen Boriszt hallgatják: a férfi az előtte szólókhoz hasonlóan felolvas kedvenc regényéből. A város és a csillagok.
A kamaszok, mint mindig, egy kupacban ülnek, valaki gitározik, a többiek pedig felnőttesen kortyolgatnak a Kommuna által főzött gyenge sörből. A fiatalabb gyerekek kergetőznek a növénytornyok között; néhányan karikát hajtanak, a legkisebbek pedig totyogva próbálnak lépést tartani velük. Mór elfordítja a fejét. összerázkódik, pedig kellemes, áprilisi hangulatú szellő lengedez: a nemrég felnyitott központiligben felhalmozódott friss és meleglevegő természetes légmozgásokat indított be a Bölcső külső lakógyűrűje felé. Áramlatok szállnak a magasba az élő zöld falak között, ölükben a lakoma illatait és hangjait viszik lakóhelyük tetőszerkezetébe. Borisz ismét ékesszólóan bizonygatja a hallgatóinak, hogy Clarke társadalom-elképzelése a megfelelő pontokon reformálva egyáltalán nem válna merevvé és változásképtelenné, ahogy a regényben. - Új képek? - Mór megfordul a hangra. Kij, a hórihorgas biológusasszony az. A festményeit nézegeti, épp A Titán szirénjei előtt ácsorog. - Annyira nem. Észreveszi a pillanatnyi zavarodottságot a biológus arcán. Mór pontosan tudja, mi suhan át az agyán: „Szegény ember, azóta nem festett, én meg otromba módon emlékeztetem rá!" Mór már-már perverz élvezettel figyeli, ahogy Kij igyekszik korrigálni. - ööö, akkor csak biztos nem emlékeztem rá. - Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy a látási viszonyokban pontos tudtam lenni - segí-
Egy jól megtervezett Kommuna csak akkor működhet, ha mindenki együttműködik. Azonban mindig van valaki, aki másképp gondolkodik...
László Zoltán
MÓZES AZ INVERZ HEGYRŐL ti ki Mór, kissé elszégyellve magát. Kij csak jót akar. Mindazonáltal torkig van már az együtt érző pillantásokkal és a kenetteljes tapintatossággal épp úgy, ahogy ellenkezőjükkel, az erőltetetten fesztelen társalgásokkal. Név szerint meg tudná mondani, hogy a Kommuna egyes tagjai melyik csoportba tartoznak. Na jó, a gyerekeket kivéve. Kerüli a gyerekeket. - De tényleg szép. Olyan, mint a könyvek borítója. A Rosetta Books Kindle-kiadásán volt hasonló. Visszaadja a könyvborítók színvilágát, azt a bizakodást, ami az SF-illusztrátorokra mindig is jellemző volt. Jó művész vagy, Mór, örülök, hogy velünk vagy. - A szertartásos kijelentéssel végre Kij is úgy érzi, hogy sikerült kikeverednie a kínos társalgásból. Felemeli a poharát, jelezve, hogy sörért kell mennie. - Én is örülök, hogy velünk vagy - búcsúzik Mór. Figyeli, ahogy a biológus eliszkol, és pillanatnyi derűje rögvest elillan, még nagyobb rosszkedvnek adva át a helyét. Nem is rosszkedv ez, inkább üresség. Érdektelenség. Passzivitás. Vajon már mindig ez vár
rá? Sokat gondolkodik ezen. Ő lesz a megfigyelő, a kívülálló a Bölcső lakói között? Egy önjelölt szociológus, aki az új ember megteremtésének munkálatait figyeli? Még soha senki nem került ilyen helyzetbe a Kommuna eddigi négy generációjából, a regények pedig nem adnak elegendő támpontól. Simmonsnál az egyik főhős átélt hasonlót, de az mégse ugyanaz. Maradék sörét a fűbe löttyinti. A rögtönzött pódiumon taps búcsúztatja Boriszt, helyére Robert gurul kerekesszékén. Mórnak nem sok kedve van beszédet hallgatni, de úgy illik, hogy ha egy alapító szól, azt mindenki meghallgatja, Robert pedig nem csupán egyike a két még élő pionírnak, hanem maga a Főmérnök. A Kommuna lakói otthagyják sakkpartijaikat, játékaikat, előadásaikat és leveseiket, hogy köré gyűljenek. Mór egy pillanatra átérzi a szeretetet, amely körülfogja az öregembert, aki kicsit mindenkinek az apja. De ez már megint csak rossz gondolatokat szül. Végre meglátja Ágotát is. Egy pillanatig nézi az asszonyt, ahogy Ursulának segít tisz-
>
tába tenni a gyermekét a fesztiválra kiállított marsjáró hágcsóján. A látvány olyan esszenciálisan tükrözi a Kommuna álmait, hogy többen megállnak, és mosolyogva figyelik a jelenetet. Isaac, aki konstruktőrként részt vett a második marsmobil megépítésében, nevetve készít néhány fotót róluk. Mór azonban csak Ágotát nézi, és megpróbál visszaemlékezni, milyenek voltak azelőtt. A felesége szépségét a megpróbáltatások sem kezdték ki, arcán boldog figyelmesség ül, ahogy a baba fölé hajol. Mór biztos benne, hogy mindenki arra gondol: Ágota rendben van, minden felszabadult energiájával a Kommunáért tevékenykedik. Mór azonban tudja, hogy nincs így. Vagy csak kettejük közt nincs így? - Ha a gyermekeink majd távoznak innen, rendezhetnek egy kiállítást a kintieknek a mi életünkről - mondja Robert a pódiumon, miután valaki leeresztette a mikrofont a széke magasságába -, és azt hiszem, ez a kép lesz főhelyen. Mindenki nevet. - Szia, hol voltál? - lép oda Mór a feleségéhez. Ingerültté teszi a rájuk irányuló figyelem. - Szervusz, drágám! - üdvözli Ágota, és még csak meg sem érinti a férjét. - A mosdóban, valamivel elcsaptam a hasam, azt hiszem. De én is kerestelek. - Jártam egyet - int Mór a földek felé. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megkérdi: - Sétálunk utána? Beszélgethetnénk. Tudod, itt ez a szép nap. Mint akkor, emlékszel? - Miről? - Ágota kérdése őszintének tűnik, és Mór hirtelen jött elszántsága semmivé foszlik. Tényleg, miről beszélgetnének? Erről a szomorú évfordulóról? Semmi sem olyan már, mint azelőtt. A férfi vállat von. A pódium felé fordul, ahol Robert vizet kér. Kerekesszéke úgy néz kí, mint egy apró holdjáró: Herbert készítette neki. - Testvéreim! Ez a fesztivál nem csak abban különleges, hogy újabb munkával telt félév áll mögöttünk: az eredményeiről ki-ki beszámolt előttem, de egyébként is azt hiszem, mindenki ismeri a másik munkáját. Ursula gyermekével azonban megszületett az ötödik generáció első tagja is a Bölcsőben! Ismét léptünk egyet előre az új ember felé, és...
Elhallgat. Az emberek zavartan néznek körbe. De addigra már a legtöbben megérzik a füstszagot. - Az öregem éppen manipulátorkarokat tervez felszíni mintavételhez - mondta Clifford. - Komolyan mondom. Most képzeld el, az új emberek végre kilépnek innen, és nekivágnak a világűrnek. Szerintetek nem akarnak majd maguk kimenni mintát venni, miután generációkon át készültünk a nagy kalandra? Ja, bent ülnek majd egy irányítófülkében, és nézik a robotokat, ahogy dolgoznak. - Szerintem is inkább valami piszok jó űrruhát kellene tervezni. Én azt fogok - biccentett Kij. Szemüveges, nagyon komoly lány volt abban az időben. - Sőt, nem is egyfélét. Külön kell a Marsra, külön a kisbolygókra. És talán a Vénuszra is. - És fegyverek - tódította Clifford. A többiek a szemüket forgatták. Már megint a társuk veszszőparipája. Egy kupacban ültek heten; abban az évben mind tizenkét és tizenöt év közöttiek: a Kommuna fiataljai közel egy időben házasodtak, és szültek gyerekeket; ez is a közösségi gondolkodást erősítette. Előttük a földekre boruló ligmező anyagtalan, fekete fala: a nevelési időszak a feléhez érkezett, odabent a növénytornyokon kalászba szökött a búza, megértek a gyümölcsök. Még néhány nap, és kikapcsolják a ligmezőt. Lehet betakarítani az időgyorsítva beérett termést, a felfrissült levegő pedig kiáramlik a Bölcső külső gyűrűjébe. Mór éppen a szakrajz feladatait fejezte be egy kempingasztal fölé hajolva, barátai kijöttek megnézni. Fárasztó tanítási nap állt mögöttük, csupa mérnöki tudomány és csillagászat, de már mindenki túl volt az otthoni uzsonnán. Estig már semmi dolguk nem akadt. Többnyire csak heverésztek és beszélgettek: a játékhoz már nem voltak eléggé gyerekek, de még nem tudták, mit tartogat a kamaszkor. Ezekben az években mintha mind csak várakoztak volna valamire. Mór kiszerkesztette a Bölcsőt felépítő gyűrűket: kívül a régi világot a vánszorgó múltba száműző, lassú időgépmező. Aztán parkok és
a közösségi terek, köztük a házakkal, majd a bioszférát övező belső ligmező. Középen pedig a Bölcsőre boruló kupola tartószerkezetei és az aprócska reaktor, amely a belső időgyorsításnak köszönhetően hetek alatt termelt félévnyi energiamennyiséget. Úgy gondolta, jó lesz a munkája. Felnézett a többiekre. - Mi van, ha ez az egész nem jó? Az új emberprojekt, ahogy van? Zavart csend telepedett rájuk. Ágota szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. - Csak vicceltem - mondta Mór, és elmosolyodott, hogy oldja a feszültséget. A többiek nem túl meggyőzően nevettek. Senki másnak nem jutott volna az eszébe ilyesmivel viccelni. - De most komolyan - folytatta Clifford. A legtöbb könyvben vannak fegyverek. Emlékeztek, Bansknál mekkora ötletek voltak? Mi meg egyáltalán nem foglalkozunk vele. Mi van, ha a régi emberek ellenségesek lesznek? Ha az utódainknak úgy kell elfoglalni tőlük a területeket? - Ezek csak regények - szólalt meg mögöttük egy felnőtt hangja. Összerezzentek. Philip közeledett, a Kommuna matematika tanára. - Csak szimbólumok. Figyelmeztetések. Úgy kell olvasni a lövöldözős jeleneteket, mint figyelmeztetést: ezt kell elkerülni. - De mi van, ha... - tiltakozott félénken Stanislaw. - A világűr hatalmas, fiam. Van ott elég tér és nyersanyag mindenkinek, nem kell harcolni senkivel, és nem kell függeni senkitől. Mór, éppen a mező stabilitását mérem. Velem tartasz? A fiú, akinek akkoriban már kijelölték a szakterületét, letette a rajzait, és engedelmesen követte a felnőttet. Amikor visszatért, a többiek már elmentek valahova: talán olvastak a közösségi ház babzsákfoteljeiben, vagy gyümölcsöt csentek a konyháról. Egyedül Ágotát találta ott, aki törökülésben ült, ölében a fiú rajzai. Komoly arccal szemlélte őket, és amelyiket megnézte, gondosan betette a többi alá. - Hé, azok az enyémek, ne nyúlj hozzá! - fakadt ki Mór. Ágota felnézett. - Milyen sok képen rajta vagyok!
Mór érezte, hogy az arca lángol. - Egészen hasonlít, de mégsem teljesen olyan, mint én - mondta ünnepélyesen a lány. - Tudod, mit? Itt maradok, és modellt ülök neked. A lángok több méterre csapnak fel a búzaföldeken, és gyorsan terjednek egyik toronyról a másikra. - Gyorsan, a locsolórendszert! - kiáltja valaki, de Mór tudja, hogy a kevésnél is kevesebbet ér a csepegtetős rendszer a tűz ellen. Néhány napja kapcsolták ki a belső gyűrű lassú időgépét; a betakarítás még alig kezdődött el, és a növénytornyok roskadoznak az érett kalászoktól, de az oxigéntermelő tornyok is tele vannak száraz ágakkal, elpusztult növényekkel, amelyek háborítatlanul halmozódtak fel a mező felgyorsított idejében, amíg ember nem léphetett be a tornyok közé. Valakik rohanva tömlőket hoznak. A tűz szinte dübörög, izzó szele az arcuknak feszül, a füst pedig hullámokban támad - azok a légáramlatok táplálják, amelyek a Bölcső architektúrájának megfelelően a kupola mentén a lakógyűrű felé hajtják a levegőt. Otthonuk megtervezett légkörzése az ellenségükké válik. Robert a kocsiján zümmög ide-oda, utasításokat oszt, csapatokat szervez. A Kommuna lakóin azonban így is úrrá lesz a pánik, hiszen ilyen esemény még sosem fordult elő. Mór az egyik tömlőkezelő csapathoz csatlakozik. A cső átmérője szánalmasan kevés a feladathoz, de azért futnak a gurigával, letekerik, a túlsó felén rácsatlakoztatják a vízrendszerre. Mindannyian kormosak, fulladoznak a köhögéstől, de végre elindul a vízsugár, amely eltűnik a falként gomolygó füstfelhőben. Még azt sem látják, hol a tűzfészek. Az asszonyok sírnak, és a gyerekeket próbálják visszaterelni a házakba. - Hozzon valaki infraszemüvegeket! - bődül el Stanislaw, a kövérkés informatikus. - És oxigénmaszkok is kellenek! Ray, mi van a szkafanderekhez tervezett mintadarabokkal? - Gyerünk, ide is kell még víz! A lángok robajlanak, a növénytornyok szikrákat hányva omlanak magukba, csak az acél tartószerkezetük marad. Mire a lakógyűrű határán sikerül megfékezni a lángokat, szinte semmijük nem marad.
>
Mór akkoriban háromhónapnyira volt tizenkilencedik születésnapjától, és Robert dolgozószobájában várakozott. A szék recsegősen kemény, messze az asztal előtt állt, a jókora szőnyeg közepén. Mór nyelt egyet, és a Főmérnök íróasztalát méregette: jókora darab, két lábában fiókok, rejthettek nádpálcát, lovaglóostort vagy a Bene Gesseritek kézsütögetős dobozát. Fogalma sem volt, milyen büntetés vár rá, és ez a várakozás az üres dolgozószobában a legrosszabb volt. Sejtette, hogy nem véletlenül alakult így. Mór előzőleg egy erős lámpát cipelt a Kommuna élőhelyét határoló ligmező falához. Akkumulátort is lopott hozzá, a vezérlést maga fabrikálta. A morzejeleket az egyik könyvből tanulta meg. Az üzenet, amelyet a fényforrás sugárzott kifelé, rövid volt: itt vagyok. - Miért csináltad? - kérdezte Robert csendesen, miután belépett a szobába, és az öregemberek körülményességével helyet foglalt az íróasztalánál. Mór dacosan hallgatott. - Tudnod kellett, hogy a fényjel erős kékeltolódáson megy át, mikor átér a lassú időgép mezején. Nyilván ezért esett a választásod a keltetők egyik infralámpájára. - Robert mintha magának összegezte volna a történteket. Csakugyan csendes elismerést fedezhetett fel a fiú a hangjában? - Ki lehetne számítani, de szerintem a kijutó fény még így is a látható tartomány alatt van. Ki láthatná meg műszerek nélkül? - folytatta a Főmérnök. Végre a fiúra emelte a tekintetét. - De nem is ez az érdekes. Hanem hogy miért? Mór tovább hallgatott, de nem állhatta Robert veséig hatoló pillantását. Lesütötte a szemét. Egy bőrdarabot piszkált az egyik körme tövében. A Főmérnök sóhajtott. - Pontosan tudod, mi a Kommuna célja. Az új ember megteremtése - ujjai áhítatosan megérintették az asztalon álló üvegtömböt, amelyben egy könyv pihent, borítóján három földgolyó. - Ő írónak nem volt a legjobb, de megmutatta nekünk az utat. Elszakadás. Megtisztulás, felkészülés a gyermekeinkben. Új modell. Új ember. Mór, az emberiséggel még sosem történt ilyen, ami a gyermekeiddel fog! El akarod venni tőlük? - Lemaradunk mindenről! - kottyantotta el Mór. Haragudott magára ezért, de Robert vala-
hogy kiprovokálta, hogy megtörje a hallgatását. - Miért? Nézz rám! - csattant váratlanul a Főmérnök tenyere az asztalon, ráncai dühödt formákba szaladtak. - Miért? - A világűr kint van. Úgy értem, mi itt dolgozunk, önellátó gazdaságot tervezünk, járművek és támaszpontok modelljeit építjük, csiszolgatjuk a bioszfératechnológiát. Ezt csinálja apa, ezt fogja még csinálni majd a fiam és az ő fia is. Közben meg a világűr ott van kint, és a kintiek elfoglalják, mire az új ember elkészülhetne. Robert úgy meredt rá, mint aki megkönnyebbült. Váratlanul felnevetett. - Hát ez a baj? Attól félsz, lemaradunk valamiről? A fiú szája megfeszült. Ki nem állhatta, ha gúnyolják. - Mór, pont téged ne csapjon be a lassú időgép elnevezés! Ez csak egy játék volt a feltalálók részéről: ha a sci-fikben leírt rendes, „hagyományos" időgépbe szállva nagy sebességgel haladsz előre a jövő felé, hiszen számodra percekig tart egy évszázados utazás, akkor itt éppen fordított a helyzet, gondolták. Egy év megtételéhez tízet kell az időgépben tartózkodni? Ez ám a lassú időgép, írták róla. De ez a lassúság a mi szempontunkból semmit sem jelent. Sőt. Ez a szempont a lig belsejében élve nem is létezik, mert mindez azt is jelenti, hogy a külvilághoz képest mi borzasztó gyorsan élünk. Százévnyi fejlődésünk alatt odakint csak tízzel jutnak előre, így kell tekintened a két idő különbségére. Ennyi idő alatt azok egy lépést nem jutnak előre. Talán megvalósul a mindenki számára elérhető űrutazás. Talán egy-két tudományos célú támaszpont is létesül a Holdon vagy a Marson. De igazából csak a technológiai és ipari alapok teremtődnek meg. Az új ember a lehető legjobbkor fog kilépni a ligből! - De mi van, ha nem? Nem tudjuk, mi történik a kinti világban. Lehet, hogy ők is lassú időgépek belsejében fejlesztenek, így minden technológia kidolgozása lerövidül. - Én pontosan tudom, mi van odakint, egyike vagyok az Alapítóknak. Okos fiú vagy: igen, minden bizonnyal a gazdaságuk átalakul, a fejlődés felgyorsul, ha az új eredmények, technológiák lassú időgépek belsejében, a külső idő szerint fel-
gyorsítva születnek meg. A tudósok több év munkáját végezhetik el hetek alatt, a gyártás órákra rövidülhet. De hidd el, tudjuk, mit csinálunk! Itt nem csak a technológiáról van szó. Az új ember nem pusztán egy hangzatos jelszó, Mór. Ök már saját kultúrával bírnak, mentesek lesznek a pénz, a hatalmak szorításától. A kintiek, a régi emberek sosem tudják igazán belakni a világűrt. Mindig földlakók lesznek; kötik őket a hagyományok, a szokások, a földi provincializmus. Nem fogják tudni elvágni a Föld köldökzsinórját. A tőke és a politika foglyai maradnak mindig: ők azok, akik pénzelik őket, akik megtérülést, kitűzött zászlókat várnak el tőlük. Mi - te, vagy én és a majdani fiad - már most függetlenek vagyunk ettől. Kiléptünk a régi történelemből, és újat kezdtünk. Az új ember a maga ura lesz: nem kér semmit a Földtől, és nem is tartozik neki. Mi most a Marsra és a kisbolygókra készülünk, de ez még mindig csak a kezdet! Ha az ember valaha is eljut más csillagokhoz, azok a mi leszármazottainklesznek! Ugye hiszel benne, Mór? Hiszel a még meg sem született fiadban, unokádban? Hiszel a csodában, amelyet mi itt végre fogunk hajtani? A fiú lehajtotta a fejét. - Hát persze, Főmérnök. - Tudom, hogy türelmetlen vagy. Én is szeretném látni, hidd el! Öreg vagyok. Kilencvenkét év, ebből hetvenet ennek a munkának szenteltem! Elhiheted, nem tettem volna, ha nem lennék biztos abban, amit teszünk. De nem mi választjuk a kort, amelyben élünk. És ha az ük-ükunokáimnak ilyen ajándékot adhatok, ilyen távlatokat! Gondolj a könyvekre! Ugye rendszeresen olvasol? - Természetesen! - Mór a többi gyerekhez hasonlóan látogatta a könyvtárat, ahol hosszú polcokon százévnyi sci-fi hirdette a jövőt, amelyben az ember a világűr urává válik. A szakkönyvek ennél kevesebb helyet foglalnak el, esetükben az alapítók megelégedtek a digitalizált tudással, a fiú mégis jobban szerette azokat böngészni. - A te munkád, életed, amit alkotsz, az mind megtestesül majd az utódaidban. Te is ott leszel majd, amikor idegen bolygókra lépnek. - Tudom. - Na, hát akkor! - csettintett Robert, Mór pedig egész idáig már azt hitte, megússza. - Mind-
azonáltal büntetésül három ciklusra a rizsföldekre vezényellek. Mi is lesz a szakterületed? - A lassú időgépek technológiája. - Nem is baj, legalább testközelből látod, milyen fontos szerepe van minden egyes élőlénynek a túlélés érdekében. Mór tudta, mit kell erre mondania. - Köszönöm a lehetőséget, Főmérnök. - Mindazonáltal - állt fel nehézkesen az asztalától Robert. - Nem nagyon beszélünk erről, de a Bölcső egy régi sóbánya mélyén van, száztíz méterrel a föld alatt. Senki nem láthatta volna a leadott jeleidet, Mór. - Borzasztó kár ért minket - kezdi a Főmérnök, miután mindenki összegyűlt a közösségi ház nagytermében. Kommunagyűlés ez, ahol közösen döntenek a nagy kérdésekről, és mindenki szava számít. Az emberek kormosak és koszosak, csüggedt fáradtsággal rogynak le érkezésük után a babzsákokra, vagy egyenesen a padlóra. Néhányan hevenyészett kötéseket viselnek. - Oda a termés és a bioszféra jó része is. De nem is ez a fo bajunk: vannak lefagyasztott magvak a génbankban, és ha szűkösen is, de az élelmiszerkészleteink kitartanak, mire újra betakaríthatunk. A legnagyobb veszély a füst. - Kapcsoljuk rá a liget! - javasolja valaki. - Odabent leülepszik a korom, az új növények pedig oxigént termelnek majd, amelyet kiengedhetünk. - Mi van a központi generátorokkal? - kérdezi más. - Mór? - fordul a férfi felé a Főmérnök. - Még le kell futtatni a teszteket, de úgy néz ki, minimálisak a sérülések. Azonban idő kell ahhoz, hogy felkészüljünk a soron kívüli visszakapcsolásra: nem úgy van méretezve az energiaellátó rendszer, hogy ilyen hamar újra működésbe hozzuk a lassú időgépet. - A mező mögött tisztább lesz a levegő, de ahogy kiengedjük majd, ismét keveredik a szenynyezettel - veszi vissza a szót Robert. - Ezért nagyon valószínű, hogy a műveletet meg kell ismételnünk még néhányszor. Ahogy bent újra erőre kap a növényzet, úgy válik egyre hatékonyabbá a levegő megtisztítása. És akkor még ott van az élelmiszertermelés kérdése. Prioritást
>
kell felállítanunk. A levegő tisztításához sűrűbben kellene ki-be kapcsolni a mezőt, a haszonnövények tenyészciklusa pedig a szokott ütemezést kívánja meg. Leegyszerűsítve: vagy eszünk, vagy a levegőt tisztítjuk meg. A kettőt együtt csak hatékonyságromlással végezhetjük. Ursula sírni kezd. Az ő babája van a legnagyobb veszélyben. A fejlődési rendellenességekre gondolva Mórnak összeszorul a gyomra. Habár az ajtókat és az ablakokat bezárták, áttetsző füst lebeg körülöttük a levegőben. Mór és Ágota 21 évesen, az egyszerű házasságkötési ceremónia után beköltözött az emeletre a lány szüleinek moduljában. Néhány évet biztosan itt kell tölteniük, míg az idősebbek elég öregek nem lesznek ahhoz, hogy beköltözzenek a közösségi modulokba, és így fel nem szabadul valamelyik családi otthon. Nem zavarta őket, jól kijöttek Ágota szüleivel. És hát ez volt a dolgok rendje. Öt hónapja éltek együtt, amikor egy reggel Mór fojtott hangokra ébredt. Ágotát nem találta maga mellett az ágyban. Előbb azt gondolta, a lány kávét főz neki, mint minden reggel, de aztán rájött, hogy a felesége a fürdőben van. Onnan érkeztek a hangok. Öklendezés. - Jól vagy? - kiáltott neki. - Mmm - jött a válasz. Mór kiugrott az ágyból, és bekopogott a fürdő ajtaján. - Ági? - Semmi, csak valami rosszat ettem - szólt ki immár érthetőbben Ágota. A vécé hangja, víz csobogása a csapból. - Csak nem..? - nevetett fel Mór. A felesége résnyire nyitotta az ajtót, és meglepett arccal pillantott ki. Kócos és gyűrött volt. Gyönyörű. - A tesztet, gyorsan a tesztet! - Mór nem bírt magával. - Hé, nyugi, mindjárt megcsinálom! - nevetett a lány, és becsukta az ajtót. - Engedj be! - türelmetlenkedett Mór. - Bocs, de nem kellene nézned, ahogy egy műszerre pisilek! A fiú fel-alá járkált a szobában. Aztán egyszerre nyílt az ajtó. Ágota néhány tánclépést tett, miközben kijött. A kezében a tesztet lobogtatta. - Mázlid van, apuka!
Mór a karjába kapta a feleségét, és egyszerre nevettek és csókolóztak. - Tehát a füst még jó ideig itt lesz. Mindenkinek az otthonában kell maradnia. Odakint pedig csak oxigénmaszkban szabad közlekedni - foglalja össze a Főmérnök. - Nincs oltórendszerünk a mezőgazdasági gyűrűben - jegyzi meg Kij. - Ki kell építenünk - bólint Robert. - Ez is a feladatunk lesz. - De miért nem volt eddig? Hogyhogy nem számoltunk ilyesmivel? - szólal meg Mór. Minden szem felé fordul. Robert kifürkészhetetlenül pillant rá a kocsijából. Borzasztóan fáradtnak, és egyszerre pont olyan öregnek látszik, mint a 109 éves kora. Még sosem látta senki ilyennek. - Ez rettenetes hiba volt. Mi, az Alapítók nem gondoltunk rá. - És azóta? Generációk jöttek és mentek, mégsem gondolt rá senki. - Hova akarsz kilyukadni? - Nem értitek? A jövőt tervezzük. Technológiákat, társadalmi modelleket. Mindent, amire az új embernek szüksége lesz. És közben, ami itt van az orrunk előtt, észre sem vesszük. - Mórnak igaza van - csikorogja a Főmérnök. - Nem, nem erre gondolok. Hanem hogy mi van, ha szép lassan elszakadunk a realitásoktól? Ha észre sem vettük a generációk során, de már olyan dologra készülünk, ami nem is működhet a valóságban? Modelleket építünk, mintadarabokat, de soha semmit nem próbáltunk még kí élesben. Egy egyszerű tüzet nem tudunk eloltani, akkor hogy fogunk a Marsra szállni, kisbolygókon bányászni? Mi van, ha anélkül, hogy észrevettük volna, felejteni kezdünk a nagy cél bűvöletében? - Mint az Amíg világ a világban - nyögi Kij. Az emberek zajonganak, mindenki egyszerre beszél. - Van itt egy kis gond - mondta Carolyn, a Kommuna orvosa. Mór figyelmét nem kerülte el, hogy elfordította az ultrahang monitorját. - Gond? - Ágota felült a vizsgálóasztalon. A hasa már jól láthatóan domborodott.
- Nagy gond - javította ki magát Carolyn. Komolyan nézett rájuk. - A babával. - Azon gondolkodom, hogy mitől csaphattak lel a lángok - dünnyögi Robert. Ketten maradtak a közösségi házban, hogy megbeszéljék a tennivalókat a liggel. - Nincs semmi ott, ami magától begyulladhat. Szándékos gyújtogatásra gyanakszom. - Miért mondod ezt el nekem? - Mór mereven előre bámul, ki az ablakon. A szemközti házcsoport már nem látszik a szürke gomolygásban. Mintha köd ülné meg a tájat. - Miért nem a gyűlésen mondtad? - Nem akartam pánikot, hogy az emberek elkezdjék méregetni a szomszédjukat. És nem tudunk semmit. Szerencsétlen véletlen, baleset, szabotázs... Megpróbálhatjuk kideríteni, bár kétlem, hogy bármire is jutunk. Nem vagyunk nyomozók. Ez is olyan foglalkozás volt, amely a régi világhoz köthető. Sosem gondoltam volna, hogy idebent is szükség lehet rá... De talán jobb is, ha egyáltalán nincs lehetőségünk ilyen kutakodásra. Megfertőzné a Kommuna lelkét. Gondolom, ilyen messzire egyikünk se akarna elmenni. Egy ideig hallgatnak, nézik a füstöt, amely rátelepedett kis világukra. Mór úgy érzi, nekifeszül az ablaküvegnek, akár egy súlyos kéz. Hiába a résekbe tömködött nedves rongyok, orrukba fészkeli magát a csípős szag. - Nem lehet kijutni, értsd már meg, Mór! Emlékszel, amikor kamasz voltál? Már akkor is mondtam: a külső ligmező nem kapcsolható ki, amíg le nem jár a program. Sajnálom. - De mi van, ha odakint van valami gyógymód? - ismételgette Mór erőtlenül. Amióta megtudták, hogy Eliza rosszul fejlődik az anyaméhben, az azóta eltelt másfél hónapban csak ezek a gondolatok csaponganak a fejében. Tenni akart a lányáért, tenni bármit. - Erre nincs. Hidd el! - Robert együtt érzőn megszorította a vállát, amennyire vén ujjai engedték. - Benne van az orvosi adatbázisainkban is, Carolyn jól diagnosztizálta. A lányodnak csak agytörzse van. Ezt nem lehet gyógyítani. Mór megremegett, mintha szíjjal vágtak volna végig a hátán.
- Tudom, hogy keményen hangzik, de itt az ideje, hogy elfogadjátok Ágotával. Nem fejlődött ki az agya többi része, és nincs olyan gyógymód, ami ezt pótolhatná. Valószínűleg halva fog születni... És talán így lesz a legjobb. Neki és nektek is. A közösségnek. Robert a rá jellemző kíméletlen egyenességgel beszélt: 108 éve tanította meg rá. Mór előre hajolt a széken. Nem volt ereje vitatkozni sem. Nem hitte, hogy tud még sírni, de a könnyek elöntötték a szemét. - Mindazonáltal, ha valaki közülünk okozta a tüzet... - tűnődik tovább a Főmérnök ott az ablaknál. - Ha nem is szánt szándékkal, csupán valami tudatalatti késztetésből, ha nem figyelt, ha gondatlan volt, ha egy zavart pillanatra szem elől tévesztette, hogy min dolgozunk, hogy a mi felelősségünk a jövő. Talán nem hitte, hogy a Bölcsőt a külvilágtól elszigetelő ligmező tényleg nem kapcsolható ki innen bentről. Pedig így van. Sajnálom, hogy így kellett bizonyságot szolgáltatni az illetőnek. Akár mind elpusztulhatunk itt bent, de a mező állni fog, az idő csak rohan tovább, amíg kétszáz év múlva el nem enyészik az erőtér, és az első erre tévedő régi ember - ha lesz még akkor bárki is odakint - csak romokat talál és csontokat. Mór apró csontokra gondol, ott a föld alatt. - Azt gondolod, én voltam? - kérdi élesen. Sosem tennék ilyet! Tudnod kell. Robert arca kifürkészhetetlen. - Tudom, hát persze, hogy tudom. Lehajol, és a kocsi oldalsó zsebéből bőr csomagot húz elő. Előkotorja a pipáját is, és nekiáll megtömni. - De semmi sem haszontalan. Ez is egy lecke, megerősít bennünket, hogy az utunkról nem lehet letérni. Mi választottuk, és végigmegyünk rajta. Mór úgy érzi, áthatolhatatlan betonfalba ütközik, egy olyan erőbe, amelyről lepattan minden érve és kétsége, ezért bár szóra nyitná a száját, hang nélkül csukja be. Gyufa lobban, és dohányfüst száll a magasba. - Azért mondom ezt neked, mert telve vagy dühvel, fájdalommal és kétséggel. Talán a lelked legmélyén elégtétellel szemlélted ezt a pusztítást, mint valami büntetést a világod számára,
>
cserébe a családod sorsáért. De látni fogod, hogy a természet hamar újjáéled, legyőz minden pusztulást. Lesz új erdő, lesz új vetemény, a magvak újra kicsíráznak. Mór elengedi a füle mellett az egyértelmű célzást. Ha ilyen könnyű volna! - Azt fogom javasolni, hogy téged szavazzunk meg a helyreállítás vezetőjének - biccent a Főmérnök. - A lig miatt úgyis tiéd lenne a munka oroszlánrésze. És úgy érzem, szükséged van rá, hogy megerősödjenek a kötelékeid a közösségünkkel. Mi mind az utódainkért létezünk, akik majd megvalósítják, amiről mi csak álmodunk, és hidd el, én se tudok nagyobb csapást elképzelni, mint amikor éppen ebben a munkában ér ilyen rettenetes kudarc. Kudarc. Mór keze ökölbe szorul. Persze, kitől kapta Eliza a géneket? Csakis tőlük, a szüleitől. De mindezt holmi munkában elszenvedett kudarcként kezelni... - Ő egy élet, egy emberi lény, Robert. A saját jogán értékes! - Tudom, tudom - dörmögi bátorítóan a másik. - Mindenki érték. Minden ember egy univerzum, ahogy a régi emberek egyike mondta, de soha senki nem vette ott komolyan, ugyanúgy marták és ölték egymást! Nem értették meg, amit mi, hogy létezésünk nem zárvány, felelősségünk az utódainkban van. A leszármazottaink viszik tovább, amit mi egy életen át gyűjtünk, és a saját életük értékeivel kiegészítve majd ők is az utódaikra hagyják. - A végén pedig ott az új ember. Hát persze. Persze. - Mór szemét marja a pipafüst, meg kell dörgölnie. Úgy érzi, egymilliószor hallotta már ezeket a szavakat; mintha folyamatosan ezt zsolozsmázná valaki a fülébe, reggel és este, vég nélkül. Úgy érzi, megfullad már a szavakban. Mór a feleségét nézte, ahogy a babával foglalatoskodik. - Beszélnek rólunk - szólt. - A hátunk mögött. Úgy érzem, egyfajta rossz kabalaként tekintenek ránk. Mi vagyunk a lehetséges kudarc jele. Attól félnek, hogy ez a minket körülvevő, külső ligmező élettani hatása, amire senki nem számított, és egyre több gyerek fog rendellenességekkel születni.
Ágota nem felelt. Kivette a bölcsőből Elizát, és halkan gügyögött neki. A felesége arca valósággal ragyogott, amikor a lányukkal volt. Olyankor lefoszlott róla a depresszió, mely annyira csendessé tette az otthonukat a szülés óta. Mór odahajolt, és megcirógatta a baba arcát. - Nyugodtan hozzáérhetsz a buksijához is - suttogta Ágota, amitől Mór szája megfeszült. Az első hetekben ránézni sem tudott a kislány lapos koponyájára, ami homlok nélkül, rögtön a szemöldökcsont fölött húzódott. Eliza mocorgott, evett, aludt, nyitogatta a szemét - a férfi néha akár meg is feledkezhetett volna róla, hogy odabent nincs senki, a lányuk várhatóan rövid élete során sosem lesz képes többre a vegetatív funkcióknál. Ágota váltig állította, hogy időnként mosolyog, hogy máskor egyenesen ránéz, de Mór tudta, hogy ez csak képzelgés, kétségbeesett anyai remény. Eliza nem lát, nem hall, nem érez tapintást. Mint egy összetett, tökéletesen céltalan rendszer, jutott az eszébe, valahányszor ránézett, és gyűlölte magát ezekért a gondolatokért. De a lánya nem volt valaki, nem volt személy. Csak az ember karikatúrája, félkész darab, amibe Isten elfelejtett lelket lehelni. - Ági, még mindig ott van a lehetőség, amiről beszéltem neked a szülés előtt, emlékszel? Kimehetnénk innen mind a hárman, elvihetnénk Elizát. Ágota szeme lassan fókuszált a férjére. - Hova? - Ki, a régi világba. Ha van rá esély, hogy a kint eltelt évtizedben feltaláltak valami gyógyszert vagy eljárást... Ha nem is tehetnék már normálissá... - Ö normális! Ő ilyen! - ... De talán az élete meghosszabbítható odakint. Ennyi remény még mindig maradt. - Szóval én vagyok a hibás. - Ágota ringatta a kislányt, miközben szoptatta. Eliza szuszogott. Mondd csak kü Mert nem tettem meg mindent, mert nem voltam hajlandó belemenni a terhesség alatt az ostoba képzelgésedbe? - Nem képzelgés! A ligtechnológiával dolgozom, a fenébe is! Van egy elméleti lehetőség, amivel egy részterületen közömbösíthető a Bölcsőt övező mező. Nagyon sok energiát vonna el, hogy meggátoljuk az avanzsált hullámok kibo-
csátását a jövő felé, talán a rendszer el sem bírná... De működhet. Amíg a babát vártuk, titokban kiépítettem hozzá az infrastruktúrát. Senki sem tud róla, csak ránk vár. - Ezt a beszélgetést már lefolytattuk egyszer, Mór! Most se gondolok mást. Mi lesz a többiekkel? Elhasználod az energiát, és nem tudják majd időben bekapcsolni a belső ligmezőt, nem lesz élelem, nem lesz oxigén. - Ki fogják bírni! Vannak tartalékaik, még ha egy teljes ciklus is kimaradna. De annyi energiát nem is veszünk ki a rendszerből. - Mi az, hogy ők? Mór, a kommuna mi vagyunk, ők a testvéreink. Ez az otthonunk! Hova mennénk? Mi lenne a céljainkkal? - Miféle célok fontosabbak a gyermekednél? - Mórt feldühítette a felesége makacs, vak ellenállása. - Milyen terv az, ahol csak annyira vagy fontos, hogy mit teszel hozzá a jövőhöz? És mi? Mi magunk? - Ne mondj ilyeneket! Hogyan gyalázhatod így meg a szüleidet, a nagyszüleidet és a meg nem született gyermekeidet?
- Már megszületett a gyermekünk, Ágota! És nem bírom elviselni, hogy lehetett volna másképp is, hogy igazi életet kaphatott volna, ha nem ide születik! - Majd lesz másik gyermekünk - szorította össze a száját dacosan Ágota. Úgy simogatta Eliza puha haját, mintha attól tartana, a férje ki akarja tépni a kezei közül. - Eliza pedig él, ameddig megadatik neki. Mór ráébredt, hogy a felesége halálosan fél. Ő maga is félt, de kettejük félelme egészen másból táplálkozott, és ez volt az, ami egyre szélesedő szakadékot mélyített kettejük közé ott, az emeleti kis lakásban. A lányuk még három hétig élt, aztán egy reggel nem mozdult többé. És azóta eltelt egy teljes esztendő. Minden este csak ülnek a lakás mélyülő csendjében Ágotával. Odakint a füstköd állandó része lett a tájnak, eltompítja a tetőszerkezetre szerelt naplámpák fényét, állandó félhomályba burkolja a Bölcsőt. Mintha csak az ő moduljuk létezne
>
, LÁSZLÓ ZOLTÁN
1977-ben született magyar szerző, publikálni 1999-ben kezdett, elbeszélései antológiákban, magazinokban láttak napvilágot. Az Európai SF Szövetség 2005-ben a legígéretesebb magyar szerzőként díjat adott neki. Négy önálló kötete is megjelent már, a harmadik, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat darabjaként boltokba került A Keringés 2007-ben elnyerte a legjobb SF-regénynek járó Zsoldos Péter-díjat. A Galaktika 267-8. számaiban olvashattuk legutóbb egy kisregényét, „Emelkedés" címmel.
a szürke ködben, benne kettejükkel, akik már beszélgetni is alig képesek egymással. - Mór, ma hallottam valamit. A fonóházban mondta egy asszony. Nem érdekes, hogy ki. A tűz állítólag nem volt véletlen. Azt kérdezte, hol voltál az ünnepség idején, mielőtt észrevettük a tüzet? Tessék, gondolja a férfi. Már el is jutottak hozzánk. Babona volna, valami ősi ösztön, amely mintázatot vél felfedezni a közel egyidejű csapásokban? Vagy puszta logika, az indítékok felmérése? - És mi feleltél? - Az igazat. Hogy nem voltunk együtt. Mór nézi a nőt egy darabig, aztán bólint. - Hát persze. - Logikus, hogy ezt gondolják. Azt hiszem, gondoltam én is ilyesmire, amikor... Tudod. A tűz, amely felperzsel, megtisztít. Azt gondoltam, hogy talán sterilizálni kellene a Bölcsőt, mielőtt sorra születni kezdenek a beteg gyerekek. - Te magad is eltűntél egy időre. Azt mondtad, hasmenés. Ágota mintha meg sem hallaná, folytatja: - De azóta megszületett Ursula kisfia is, és semmi baja. Ostobaság volt, micsoda ostobaság. Az asszony keze a bögréjével játszik, rá se pillant Mórra, úgy mondja: - Azt hiszem, én nem is akarnám tudni, ha te voltál. A Főmérnök két nappal később megy el hozzá. Mór már várta a látogatást, mégis meglepi, hogy
tényleg megtörténik. Ő maga se tudja, mire számított. Talán, hogy nem ilyen hirtelen. Hogy több ideje marad felkészülni rá. - Sajnálom - mondja Robert, miközben a pántjánál fogva a nyakára húzza a maszkját. Kis kocsiján rendületlenül járkál fel-alá a Kommunában, ezzel is tartva a lelket az elkeseredett emberekben: a Főmérnököt a füst sem állíthatja meg, tehát túl fognak jutni a nehézségeken. - Fontos, hogy tudd, nem vádolunk semmivel. Ez csak meghallgatás. Csak néhány kérdésre kell felelned. Ágota? - Elment Kijhez. Legalábbis úgy tudom. - Az jó, őt is meg fogjuk hallgatni. - Ühüm. A két fekete bárány. Roberten még sosem látszott, hogy ennyire kényelmetlenül érezné magát. - Sajnálom - ismételgeti. - Az emberek fecsegni kezdtek. Másnak is az eszébe jutott, amiről beszélgettünk a közösségi házban a tűz eloltása után. Nem hagyhatjuk, hogy a széthúzás elszaggassa a kötelékeinket. Ez a Kommuna érdeke, Mór. Mindannyiunké. - Ági nem fogja érteni, hova tűntem. - Írj neki egy üzenetet, persze! Nem sietünk sehova. Mór tehát átmegy a konyhába, papírt és tollat keres. Miközben a Főmérnök a nappaliban a Célról beszél, az új emberekről és a töretlen hitről, amely annyi regényből előviláglik, a férfi üzenetet ír a feleségének. „Most van az utolsó esélyünk, utána szét kellene szednem a rendszert, hogy a belső lig teljes kapacitással üzemelhessen a helyreállítás alatt. A hármas rizsraktár mögött foglak várni. Nincs értelme maradnunk." Leteszi a tollat. Nézi az üzenetet. Aztán leveszi a fogasról a maszkot, és kitárja az ajtót, hogy előre engedje a Főmérnököt. Még egyszer utoljára végigtekint a lakáson, majd csendesen becsukja maguk után az ajtót. A közösségi ház mindössze negyed körívre van az otthonától. Mehetnének nyílegyenesen is, de senkinek nincs kedve a mezőgazdasági gyűrű üszkös romjain átvágni. - Azon gondolkodtam, hogy odakint, a régi világban milyen kevés idő telt el azóta, hogy megtudtuk, mennyire beteg Eliza - kezdi Mór, ahogy
átvágnak a füstön. - Talán csak órák; egy szemvillanás volt az élete. Robert kocsija halkan zümmög. Az öregember felnéz rá. Hangját eltompítja a maszk. - Miért érdekel téged ennyire, mi van kint, Mór? Ez a világ és ez az idő, itt bent. Csak mi vagyunk. - Folyton úgy érzem, kifutunk az időből. Csak száguldunk előre a céljaink bűvöletében, miközben az egész jelentéktelen. A régi emberek nem is tudnak rólunk. Sajnálom, Robert, de ez van. A Főmérnök megáll, és az irányítókarral szembe fordítja a kocsiját a férfivel. - Tudod, Mór, amikor megalapítottuk a Kommunát, tisztában voltunk a céljainkkal. Erősen láttuk magunk előtt, meghánytunk-vetettünk mindent, és belevágtunk. Tudtuk, milyen értéktelen, amit magunk mögött hagyunk, és hogy az utódainknak az egész világegyetemet adjuk oda. De azt is sejtettük, hogy előbbutóbb lesz majd valaki az utódok között, akiben kétely támad. És ez a legveszélyesebb, fiam, a kétely. Megmérgez mindent. Igy hát elhatároztuk, hogy küzdeni fogunk ellene. Minden eszközzel. Minden pótolható, de a hit nem. Érted, amit mondok? Mór csak nézi az öregembert, a megtévesztően esendő, apró testet. Aztán a mezőgazdasági területre pillant, ahol a növénytornyok megfeketedett acélvázai sorakoznak elő-előbukkanva a füstből. - Akkor én legyek a bűnbak? Vagy Ágotával mindketten? - Nem osztogatunk kemény büntetéseket, Mór. Igazságosak vagyunk, és ez egy kis közösség, nem űzhetünk el senkit. Még sok évtizeden át együtt kell élnünk. - El tudnék menni, Főmérnök. Még Ágota terhessége alatt készítettem elő mindent. Utána még mindig marad elég energiátok rendbe tenni a tűz nyomait. Csak kimegyünk, és kész. Nem jövünk vissza. Robert ráncos bőre ráfeszül a koponyájára. - Az nem lehetséges, Mór. Nem hagyhatjuk. A Terv nem hagyhatja. Nem kételkedhetünk. Mór úgy érzi, ezekben a pillanatokban foszlik le róla minden, ami eddig volt, és elkeveredik a füsttel. Könnyűnek érzi magát, ahogy a zsebébe nyúl, és előhúzza a vaskos kábeldarabot, amit sietve a lakásban rejtett oda.
És mégis, úgy sújt le a vénemberre, hogy megkímélje az életét. A mező fala koromfekete nem-térként húzódik a kupolát alkotó acélszerkezet térhálóján túl. Mint a fénytelen éjszaka, amely bármit rejthet. Mór ellenőrzi a csatlakozókat, és felveszi a földről a kapcsolódobozt, amely a kábelekkel együtt egészen a Bölcső központjában álló hatalmas fluidakkuktól vezet idáig. Hosszú éjszakákon át dolgozott rajta, amíg Ágota aludt az ágyukban, és keze a domborodó hasát óvta öntudatlanul. Talán ha akkor ott marad mellette, ha ő pedig kettejüket öleli, valami másképp történik. Bármi. De tudja, hogy ez is csupán remény. Nem tudja kiűzni a fejéből a képet: a felesége áll a konyhában, és olvassa a neki írt üzenetét. Talán átfutja többször is. Aztán lassú mozdulatokkal összegyűri, és a kukába dobja. Nem, reményből nem maradt valami sok. Nagyon sokáig vár Ágotára. Csak amikor már hallja közeledni a Kommuna férfijait, akkor néz le a kezére, és mint aki sziklát emel, úgy fordítja el a kapcsolót. A mező fala, a sötétség megremeg előtte, és aztán már mögötte is van. Nincs hang, nincs fény a folyamat alatt, mintha semmi fontos nem történt volna az univerzumban. Kijutott a régi világba. A szingularitás miatt a Bölcsőből kijutó fény felhalmozódik, és kékeltolódást szenved, amikor átlép a mező falán: a Kommuna kupolája nappali fénybe burkolja a régi sóbánya hatalmas termét, vakító kékesfehéren ragyog. Mór megpróbál ránézni, de szeme képtelen elviselni a néma fényözönt. Csak az arcát fürösztheti benne, bár a fény meleget nem ad. Aztán, mint egy megtört Mózes egy inverz hegyről, aki látta Istent összetörni a kőtáblákat, elindul ki a bányából, föl, a régi emberek közé.
Élet: a halál után Nagyon kényes téma, amihez nem lehet egyszerüen hozzányúlni. A „Van-e élet a halál után?" - kérdésre főképp hiten alapuló válaszok vannak, ebből következően valós érvek nélkül. De lehet-e tárgyilagosan foglalkozni a témával?
A
HALÁL az állatvilágból kivált, fejlett idegrendszerénél fogva fejletten gondolkodó ember legnagyobb létkérdése. Hatása olyannyira foglalkoztatja az embert, hogy egyesek érzelmileg belerokkannak a problémába. Mások kevésbé érzékenyen reagálnak rá, de az biztos, hogy minden egyes emberi egyed tudatának meg kell birkóznia a gondolattal, hogy önnön létezése véges. Nagyon régóta érdekli az embert az a kérdés, mi történik a halál után, de még sosem kapott rá választ. Az ellentétes nézeteket képviselő két tábor tagjai hiten alapuló vitát folytatnak, mert a tudomány által elfogadható, konkrét bizonyítékok egyik félnek sem állnak a rendelkezésére. A világi, tudományos szemlélet tagadja a létezését; a vallásos oldalról közelítők hisznek és bíznak benne, hogy a lét nem ér véget a halállal. Nagyon nehéz tárgyilagos, tudományos alapon nyúlni a kérdéshez. Ráadásul súlyosbítja a helyzetet, hogy a tudományos élet egy része még a kérdésfeltevést is elutasítja. A bizonytalanság érthető, hiszen egy olyan határról beszélünk, amelyet átlépve úgy tűnik,
nincs visszatérés. Mintha egy olyan országról próbálnánk információkhoz jutni, amelynek a határán rendszeresen átmennek az emberek, de még senki sem jött vissza. Néhányan azt állítják, visszajöttek, de amit állítanak, azt nem tudják bizonyítani. A legnagyobb probléma, hogy a vita tárgya egy olyan fogalom, amelynek létezését ismerjük, bizonyos paramétereit mérni tudjuk, de önmagában megfoghatatlan. Ez a tudat. Tudatosnak akkor nevezünk egy élőlényt, ha a környezetével tisztában van, és aszerint cselekszik. Tudatos gondolkodáson sokszor azt is értik, hogy fel tudjuk idézni azt, hogy mit, hogyan, miért gondoltunk. Bizonyos elképzelések szerint tudatos az az információ, ami átmegy a nyelvi központon. A tudatos gondolkodással az embernél együtt jár az éntudat is, amely azonban logikailag a tudatosság egy további foka, amikor az élőlény modelljében önmaga is szerepel, önmagáról is van tudása. Sokáig azt hittük, hogy éntudattal csak az ember rendelkezik, mára bebizonyosodott, hogy több állatfaj is tisztában van önmagával. Tudjuk ezt az emberszabásúakról, az elefántokról, delfinekről, a szürkepapagájról és a szarkáról is. A kutya- és macskatulajdonosok jelentős része is állítja, kedvenceik olyan tulajdonságokkal ruházhatók fel, amelyek tudatos viselkedésre utalnak. Tudatunk az agyhoz kapcsolódik, a különböző tudatos és tudattalan agytevékenységekhez külön-külön agyterületek tartoznak. Pont ebből adódik a kérdés: elkülöníthető-e a tudat a testtől? A tudományos élet kategorikusan kijelenti, hogy nem. Semmilyen bizonyítékot nem tudnak felmutatni ennek az ellenkezőjére. Ebből következik, hogy a halál nemcsak a test, hanem a tudat végét
is jelenti. A kérdést egy kicsit összezavarja, hogy mit is nevezünk halálnak. A definíció ugyanis az elmúlt években vagy tucatszor változott. Az orvostudomány fejlődésével olyan technológiák, módszerek, gyógyszerek állnak az orvosok rendelkezésére, amelyekkel sok esetben vissza lehet fordítani a halál folyamatát. Épp ez okozza a fő problémát. A halálból visszatért személyeknek általában semmilyen emléke nincsen az „ottlétről". De sokan különös emlékekről számolnak be: fehér fényről, fénylő alagútról, elhunyt ismerőseik és szeretteik feltűnéséről, egy belenyugvó, csaknem boldog állapotról. Az orvostudomány nem tud mit kezdeni ezekkel a történetekkel. Sokan gondolják azt, hogy ritka jelenségről van szó. De a hirtelen szívmegálláson átesett, újraélesztett emberek mintegy 20 százaléka számol be halálközeli élményről. Az Egyesült Államokban és Németországban is végeztek felméréseket, ezek szerint a lakosság több mint négy százaléka már mesélt halálközeli élményekről.
Az elsődleges érv sokáig az volt, hogy az emberek csak hallucinálnak, amely hitükön, vallási meggyőződésükön alapul, a vallások által tanított túlvilágkép „álmodása". Ennek azonban két dolog is ellentmond. Az esetleírások között felbukkantak olyanok, amikor elmaradott törzsek tagjaitól is kaptak ilyen beszámolókat, akiknek a hitrendszerében nem szerepel ily módon a túlvilágba való belépés, és nem is ismerték az ilyen tanításokat. Szintén megrendítette ezt az érvet, amikor a modernkori ateisták, a túlvilágot maximálisan elvetők, a halál utáni teljes megsemmisülésben „hívők" számoltak be ilyen élményekről. A tudomány igyekezett tudomást sem venni az ilyen történésekről, de egyre szaporodott az olyan esetleírások száma, amikor orvosok, egészségügyben dolgozók rögzítették gondosan az ilyen emlékeket. Ezért több kísérlet is született arra, hogy megmagyarázzák, hogyan cáfolható meg az, amit az elbeszélők láttak. A katonai pilóták kiképzésekor a centrifugában töltött, G-terheléses edzések során a gyorsulás
>
miatt az agyba nem jut elég oxigén, és elájulnak. Ezek után számolnak be arról, hogy eszméletvesztés előtt látásuk beszűkül, mintha egy csőbe vagy alagútba néznének. Igy sokan túl könnyen elfogadják azt a magyarázatot, hogy a halál oxigénhiányos állapota okozza a hallucinációi. Az érvelés azonban több okból is sántít. Azért, mert két jelenség hasonló, nem biztos, hogy ugyanaz az okozójuk. Másrészt a pilóták sohasem számoltak be nyugalomról és elhunytakkal való találkozásról. A pilóták esetében ez csak másodpercekig tartott, a haldoklók ennél hosszabb, akár percekig tartó élményről is beszámoltak. (Ez természetesen nem egyértelmű bizonyíték, hiszen torzulhat az időérzékelés). De a legerősebb érvet a Southamptoni Egyetem vizsgálata adta. Olyan betegek adatait összesítették, akiknek egy időre leállt a szívműködésük. Az érintettek hasonló hallucinációkról számoltak be, miközben vérük oxigénszintje 7%kal magasabb volt, mint a halálközeli élményeket átélt betegeké általában. Az egyre szaporodó esetszám miatt egyre több kutatás indul, amely más és más módon próbálja
magyarázni a történéseket. Az Edinburgh-i Egyetem kutatói szerint a képek csupán az agyunk szüleményei, amelyek akkor következnek be, mikor az agyi funkciók elkezdenek rosszul működni. A Michigani Egyetem kutatói szerint a fény- és alagútélményt az agy elektromos aktivitásának átmeneti növekedése okozhatja. A téma még sokáig fogja foglalkoztatni az embereket, továbbra is hiteles, megnyugtató választ várnak a tudomány részéről. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy tapasztalataim szerint a kutatók nem viszonyulnak nyíltan a kérdéshez. Nem a jelenséget akarják vizsgálni, és magyarázatot találni rá, hanem olyan magyarázatot keresnek, mely cáfolja a jelenséget. És amíg így állnak a kérdéshez, ez az igazság megismerésének útjában áll. Akit a téma mélyebben érdekel, szeptember utolsó péntekén, a Kutatók Éjszakáján fogok sokkal bővebben beszélni róla. A pontos helyszínről és időpontról a Galaktika honlapján tájékozódhatnak. Kovács „Tücsi" Mihály
ANTIBAKTERIÁLIS TELEFON
A
z OKOSTELEFONNAL párhuzamosan divatba jöttek az érintőképernyők, ezek karrierje a tabletmániában teljesedett ki. De amíg a hagyományos billentyűzeteken a piszok csak hosszabb idő alatt látszik meg, addig az érintőképernyőkön már néhány használat után is zsíros ujjlenyomatok vannak. Ez nemcsak csúnya látvány, hanem ideális élettér a baktériumok számára. A vegyszeres tisztítás csillogóan tisztává teszi a képernyőt, de néhány mozdulat, és minden a régi. A törhetetlen gorilla-üvegéről híressé vált Corning cég új fejlesztéssel lépett színre. Az új technológiával készült üveg antimikrobiotikus felülettel bír. Ez azt jelenti, hogy két órán belül elpusztítja a felületére került baktériumokat,
Maga az üveg sem hétköznapi: ebből az anyagból készülnek az optikai kábelek. Ez harmincszor tisztább, mint a legtisztább víz. 10 gigapascal nyomásnak képes ellenállni, ez akkora erő, mintha egy elefánt egy lábon állna az üveglapon, és még 10 000 ülne a vállán. A képen látható üveglap nem lyukas, ennyire tökéletesen tükröződésmentes átláthatóságot biztosít az új bevonat.
Kathryn Rusch emlékére
E
MLÉKEZNI
PRÓBÁI.. Az ápolók nem ér-
tik. Szerintük furcsa, hogy hangfelvételeket kér a saját könyveiről, videókat a saját interjúiról és fényképalbumokat az elmúlt időkről. Az ápolók háromdés mozgóképekkel is ellátják az utolsó néhány évéről, a képek olyan kicsik, hogy beleférnek a tenyerébe. Rajtuk játékbabaszerű emberek mozgolódnak, de nem érzi a lábukat a bőrén. Hallja, amikor az ajtaja előtt az ápolók összesúgnak: „Szegény öreg! Már nincs miért élnie, azért él a múltjában." Csak, ugye, nincsenek emlékei, leszámítva néhány jelentéktelen dolgot: a folyós tojást, amelyet reggelire evett; a cselekményt a tegnap esti krimiből, a szélesképernyős tévén látta, amelyet az ágyától ideális távolságra helyeztek el. Felszínes a tudása arról, miket csinált, mintha egy könyv hátulján olvasná a rövid életrajzban, amelyet valaki másról írtak De az emlékeknek nyoma veszett, ellopták, egyik eseményt a másik után. Először a kilencvenedik születésnapján vette észre, amikor a lánya, Paula arra kérte, mondja el a dédunokájának azt a mesét, amely gyerekkorában Paula kedvence volt. Ő nem emlékezett rá, hogy mesélt volna annak idején, és ezt meg is mondta. Paula hívta fel rá a figyelmét, hogy már aznap reggel, amikor az apja megkérdezte, milyen nap van, észrevette, hogy kihagy az emlékezete. - Teljesen természetes dolog, Apa. Az ember elméje elhasználódik a korral. De nem az ő elméje! Az irányította az egész életét. Ebben biztos, ugyanazzal a magától értetődő biztonsággal, mint ahogy azt tudja, hogy férfi. Emlékszik az irányítás érzésére, de nem emlékszik az eseményekre, amelyek kiváltották. Ez a legnagyobb átok. A teste olyan gyenge, hogy alig tölthet egy kevés időt ágyon kívül. Ha megpróbálja, az ápolók úgy jönnek utána, mintha gyerek lenne. „Ejnye, Mr. Brasher, nem szabad megerőltetni magunkat!" Csodálkozik, hogyan árthatna magának ebben a házban, amikor ő építette - látta a dokumentációt a fényképalbumban: fiatalabb önmaga áll a tervrajzok felett, kalapácsot tart, az építkezésvezetővel beszél. Ő választotta a nagy, rézkeretes,
Mi a teendő, ha rájövünk, valaki ellopja az emlékeinket?
Kristine Katnryn Rusch
A KUTATÓ ELME pehclypaplanos ágyat, a rubinvörös ágytakarót a hozzáillő szőnyeggel és függönyökkel; kiemelik a mahagóniburkolat színét. Megnyugtató ebben a szobában aludni; a falakon sorakoznak a könyvei és a poszterei, ötven éve lakik itt. Mintha a saját elméjében lakna. Ma reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy minél tovább marad passzív, a tolvaj annál hamarabb veszi el az egész valóját. Amíg a lánya el nem ejtette ezt a megjegyzést, a férfi hajlandó volt ölbe tett kézzel nézni, ahogy az értelme cseppről cseppre elfogy. De a lánya tévedett. A korral bölcsességnek kellene járnia, és valaki valahol lopja tőle a bölcsességét. Nem engedheti, hogy ez így menjen tovább. Tervre lesz szüksége. Egyszerű tervre, olyanra, ami segít, hogy megelőzze az agya megsemmisülését. Olyan tervre, ami megmenti azt a keveset, amije még van. Olvas, ameddig el nem szunyókál. Minden szó erőfeszítés, minden mondat csata, melyet végig kell harcolnia. Csak két oldalt tud elolvasni, aztán a feje a párnákra hanyatlik. Amikor felébred, a szája széle
nedves. Csorog a nyála álmában, mint egy öregembernek. Gyűlöl öregemberként gondolni magára. Beszélt az ápolókkal is. Megpaskolják a karját, de nem hajlandók válaszolni, a végére egész felizgatja magát. Azt mondják, az orvosok különböző véleményen vannak, de senki nem mondja meg neki, milyen véleményen. Különféle betegségeket tanulmányoz, egyedül. De ahogy olvas, alszik, továbbolvas, rájön, hogy a tünetei nem sorolhatóak egyértelmű csoportokba. Egyik napról a másikra tud tanulni, ha igyekszik. Az elveszett adatok mintha mind ugyanabba az egészbe illenének. Nem emlékszik a munkájára, pedig arra emlékszik, milyen a tollat a papírra illeszteni. Mégse próbál meg írni. A késztetés hagyta el elsőnek, mintha a készülő krízis elől menekülne. Fél napjába kerül, mire rájön: ez a részlet - emlék. Hajszálpontosan meg tudja mondani a napot, mikor veszítette el az alkotóvágyát, hajszálpontosan, mégpedig külső segítség nélkül. Épp a napozószobában ült, amelyet Olive-nak épített. A felesége már egy éve nem él, azóta a
>
férfi rájött, hogy csak akkor érzi magát közel hozzá, ba ebben az átforrósodott szobában ül, amit Olive úgy szeretett. Megbízott valakit, hogy locsolja, ápolja a felesége virágait, de így is másmilyenek. Az ablakon beáradó fény azonban olyan, és mindig olyan is lesz, és a férfi tudja, ha a fejét megfelelően mozdítja, újra láthatja őt, mintha a periférikus látásában bujkálna, mint az autók a holttérben. Tudta, hogy írnia kellene a veszteségről, írt az életében minden másról is, hogy feljegyezze valamilyen el sem képzelhető utókor számára, de azóta, hogy tudja az ábécét, most először nem akart feljegyzést készíteni. És aztán a veszteség megduplázódott, először Olive tűnt el, most pedig ő. Egész rövid az út a napozószobától az ágyig. Hat hónap alatt csorgó nyálú, ágyhoz kötött vénember lelt belőle, csonttá aszott alakjával jobban hasonlít a magazinok felhívásaiban ábrázolt éhezőkre, mint a híres, mindig előnyösen fényképezett íróra, akinek erős teste tekintélyes méreteket öltött, hála a túl sok jó ételnek és a túl kevés mozgásnak. A veszteség nem Olive-hoz kötődött, mert írt már azelőtt, hogy a feleségét megismerte, és azután is, hogy a nő meghalt. Nem. A veszteségnek testi oka van, ő pedig meg fogja találni. A kutatása harmadik napján megvárja, ameddig az ápolók kiviszik az ebédjét. Hallja a szappanoperát a konyhából, jó nagy hangerővel; szerencsétlen sorsú hősnő zokog valami gyilkosságról a szeretője karjában. Fogja a fényes, gömbölyű fémfogantyút, amelyet a műanyag fejtámlához illesztettek, próbál kimászni az ágyból. A lába nem valami stabil, de azért sikerül átkelnie a hálószobán. A szőnyeg az ágytól az ajtóig olyan hoszszúnak tűnik, mint a Szahara. Muszáj nekidőlni az ajtónak és szuszogni, hogy levegőhöz jusson. Elfelejtett volna enni az elmúlt hat hétben? Vagy esetleg az orvosok írtak fel neki valami alacsony kalóriatartalmú étrendet, amely nem bizonyult elegendőnek a táplálására? Nem emlékszik másra, csak égett pirítósra, hideg levesre és marhasültes
szendvicsekre, a hús nagy része porcogó. Nem tudja, ki vette fel azokat az ápolókat, de az biztos, hogy nem a szakácstudományuk volt a döntő tényező. Néhány percbe telik, mire kifújja magát, aztán végigbotorkál a folyosón, olyan bizonytalanul, ahogy egy gyermek teszi meg az első lépéseit. Azonnal bevillan a kép: Paula totyog felé kitárt karral, dundi arca ragyog a boldogságtól. Ez megvan, meg Maryről is, ahogy egyensúlyoz, fél kézzel a kanapéra támaszkodik, a másikkal meg leveri az apja magazinjait a dohányzóasztalról, Olive dallamos, kurta nevetése visszhangzik a háttérben. A férfi visszanyel néhány könnyet, olyan hálát érez, amiért megjelentek a fejében ezek a képek, hogy megbotlik, és majdnem elvágódik. A falhoz kap, hogy megtámaszkodjon, és hallgatózik, hallja-e az ápolók súlyos lépéseit a lépcsőn, de a televízióból bömböl a kávéreklám zenéje, ő pedig egy pillanattal később rnár tudja, hogy nem jönnek. Amikor eléri a dolgozószobája ajtaját, megáll. Körülötte enyhe pipadohányillat érződik, a férfi elkap egy pillantásnyit valamilyen emlékből, de aztán az is elröppen, visszahúzódik az agyába. Ez a szoba eltűnt a fejéből. Ha kinyitja az ajtót, a szoba, amelyet ő tervezeti, olyannak fog tűnni, mintha egy ismeretlen rendezte volna be. Nem tudja, mit talál bent. A gondolattól aggodalom fogja el. Mégis, lenyúl, és megfogja a kilincset. Az elfordul, de az ajtó nem nyílik ki. A kilincs idegennek tűnik a tenyerében. Elhúzza a kezét. Ez a kilincs nem olyan, mint a többi a házban. Ez szögletes, és egy kis piros lámpa villog a közepén. Felismeri az éjjeliszekrényén fekvő magazinból - ez egy házi magánbiztonsági rendszer, egy adott személyhez programozható. Csöndesen felnyög. Biztos, hogy ő vette azt a rendszert, ő állította be. De nem emlékszik sem az eszközre, sem a jelszóra. Nekidől az ajtónak, a kimerültségtől reszketnek a végtag-
jai. A televízióból fenyegető zene bömböl, közeledik az újabb reklámblokk. A műsor hamarosan véget ér. Vissza kell jutnia az ágyába, mielőtt az ápolók megtalálják. Ahogy visszafelé megy, falhoz nyomott kézzel, azt kívánja, bárcsak lenne botja. Ha lenne mire rátámaszkodnia, könnyebben haladna. Amikor elér a Szahara-szőnyeghez, akkor tűnődik csak el a záron: vajon kit akarhatott távol tartani a dolgozószobájától? Amíg beteg nem lelt, egyedül lakott itt. Követeli, hogy vigyék el az orvosokhoz; az ápolók autóba ültetik, és hideg, steril rendelőkbe viszik: az első a Rodeo Drive-on van, közel az előkelő üzletek sokaságához. Ez az élénkvörös hajú gyerek, mondja a nővér Brashernek, a magánorvosa, ő kezelte az elmúlt tizenhat évben. Brasher nem emlékszik rá. A váróra sem: üres, csak ő van itt, a terem tele van kék székekkel, amelyek illenek a kék szőnyeghez és a fehér falhoz. Az asztalon nincsenek magazinok. Valaki viszont televíziót állított minden ülés elé, és figyelmes módon távirányítót is biztosított a nézőnek. A vizsgáló még hidegebb, mint a váróterem. A férfi ül a betegszállítón, felöltözve, mégis meztelennek érzi magát, nagyon szeretne lefeküdni, de tudja, hogy nem szabad. Az orvos úgy bánik vele, mint egy kisbabával, és azon az éneklő hangon beszél vele, amelyet gyerekeknek és mentálisan instabil betegeknek tartanak fenn, meg azoknak, akik nem beszélnek angolul. - Olykor - mondja az orvos - a szellem előbb távozik, mini a test. Sajnálom, Reed. Tudom, milyen nehéz neked, de pénzed van elég. Teljes életet éltél. Helyezkedj kényelembe, pihenj, és élvezd a hátralevő éveket! Fiatalok tanácsa. Brasher feltesz még néhány kérdést, mindegyik azzal kapcsolatos, hogy mi a progresszió ennél a betegségnél az orvos verziója szerint, és a férfi megtudja, hogy az információ egybevág az emlékeivel: hirtelen kezdődött (ritka, mondja az orvos), gyorsan súlyosbodik (tragikus, mondja az orvos, de érthető, tekintettel a téged
ért veszteségre, a feleséged halálára). A fiatal orvos szemében nincs megértés, és Brasher szívesen megkérdezné, a doktor úr hogyan érezné magát, ha az ő szelleméről, az ő életéről lenne szó, az mállana szét apránként, apró részletenként. De nem kérdezi. Nem együttérzéséri jött. Válaszokért. Egyiket sem kapta meg. A második rendelő egy klinikán van, a Hollywood Boulevard feltupírozott részén. A klinikán óriási tábla hirdeti az ajtó fölött, hogy geriátriai ellátásra szakosodtak. A várót olyan emberekre tervezték, akik a lányával egykorúak: Elvis Presley bömböl a hangszórókból, könyvek sorakoznak a falakon és az ötvenes-hatvanas évek Hollywoodjáról készült képek pihennek a dohányzóasztal üveglapja alatt. Itt nem is öregnek érzi magát: őskövületnek, mintha már évekkel ezelőtt illett volna meghalnia. Az orvos negyvenes nő, körülbelül egyidős az unokájával, Kimberlyvel. Nem vonzó nő: az érett kor megráncosította a száját, petyhüdtté tette a mellét, és ellaposította a tomporát. Ő legalább képes az együttérzésre. Egyedül vannak, úgyhogy leül a férfival szemben a váróban, úgy tartja az iratgyűjtőt a mellkasa előtt, mintha páncél lenne, és gyengéden mondja Brashernek, hogy vannak emberek, akik öregkorukban újra gyerekké válnak. - Én nem vagyok gyerek - feleli. - Csak nem emlékszem az életemre. Megbeszélik a tüneteit. A nő egyetért, hogy ezek nem klasszikus tünetek, nem vallanak egyértelműen egyik szellemi betegségre sem. De emlékezteti a férfit, hogy senki nem klasszikus, és még manapság sem érti senki az emberi agyat. - Leszámítva a számítástechnikai programozókat - mondja ő, viccnek szánja. Ahogy ül ebben a teremben, amelyet arra terveztek, hogy megnyugtassa a nála fiatalabb embereket, valahogy feszült lett. Az orvos meglepődik. Nyilvánvalóan nem számított a férfi viccére. Végül elmosolyodik.
>
- Ha jól tudom, a szakemberek éppen a mesterséges intelligencián dolgoznak - feleli. A férfi láthatóan fárad már, mire befejezik a megbeszélést. A nő hívatja ápolóját/sofőrjét, aztán megérinti Brasher kezét, mielőtt kimenne a teremből. - Sok embernél szerencsésebb, Mr. Brasher mondja, és az együttérzés beburkolja a férfit, mint egy ölelés. - Ön legalább írt az életéről. Talán mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez az idő. A nő szavaitól hideg fut végig a férfi hátán, és eszébe jut, jaj, milyen rövid időre, de eszébe jut, milyen érzés volt fiatalnak és teljesnek lenni, irányítani a saját kis univerzumát. - Nem - feleli a nőnek. - Nem tudtam, csak tartottam tőle. Alszik, ébred, alszik két teljes napon át a kirándulás után, és valahányszor felébred, átkozza a kimerültséget, amely nem hagyja el. Gondolkodni akar, de fárasztónak találja, inkább alszik tovább. A harmadik nap reggelén nyugtalansággal ébred, eltart egy darabig, amíg azonosítja: energia. Végre visszanyert valamennyit az erejéből. És új ötlete van. Az orvosnő szavai ott visszhangoztak az álmaiban. Intelligencia-szakértőre van szüksége. Megbíz valakit, hogy készítsen egy térképet arról, hogyan épül le az agya. Tudja is, ki a legmegfelelőbb a feladatra. Felemeli a telefont az ágya mellett, megnyomja a gyorshívó gombot, amelyen az unokaöccse, Scott neve szerepel, és kéri - nem is, követeli -, hogy Scott jöjjön el hozzá vacsorára. Scott hangjában érződik a türelem, amelyet az ember a család különcének tartogat; türelem, amelybe sürgető árnyalat vegyül; a tudat, hogy talán már nem sokáig kell majd megbeszéléseket tartania Reed bácsikájával. Brasher felismeri a tónust: ott volt az ő hangjában is, de hogy kinek szólt és mikor, arra nem emlékszik. Tehetetlenül behunyja a szemét, és reménykedik, hogy az elméjéből elég megmarad még vacsoráig, hogy le tudja folytatni ezt a bonyolult és életbevágó beszélgetést a testvére fiával. A férfi, aki Brasher ágya mellett eszik a tálcáról, nem fiú, hanem olyasvalaki, aki épp átlépőben van az öregkor küszöbén. Kopaszodik, a vonásai szögletesek és szélesek. A porc meglágyult az orrában, az orra vége rálóg a tokás arcra. Csak
a szeme ismerős: fényes, zöld, és ragyog az értelemtől. Az ápolók marhasültet szolgáltak fel, nyilván egy élelmiszerbolt főttétel-osztályáról, meg konzervmártást és porból készült krumplipürét. A tartósítószerektől mindennek tompa íze van, kivéve a krumplit, amely így is jól felismerhető és markáns. Scott nagy gonddal eszik, kilapítja a krumpliját, hogy beleolvadjon a mártásba, és messzire tolja a zselés trutymót a marhasülttől. Nem hajlandó Reedre nézni. - Mindenkire rákerül a sor, Reed bácsi. - Scott jobb kezén göcsörtösek az ujjpercek, és van egy májfolt a csuklója mellett. - Mind megöregszünk. - Nem - feleli Reed. - Senki más nem veszítette el az eszét a családban. - Olive néni igen, a végén, emlékszel? Emlékszik. De szívesebben fogja fel úgy, hogy egyszerűen a felesége személyisége előbb halt meg, mint a teste. - Nem volt köztünk vér szerinti rokonság mondja szelíden. Scott elmosolyodik, Reed most először meglátja a fiút, akire emlékszik, bezárva ennek a férfinak a testébe. - Azt tudom. De mostanában az az álláspont, hogy az ilyesmi néha a környezet miatt alakul ki. Ti ketten mindenhová együtt jártatok. Reed megrázza a fejét. - Az más dolog. Utánaolvastam - int a könyvespolc irányába -, és a tüneteim egyediek. Megköszörüli a torkát, kezét végighúzza gyérülő haján, érzi a kopasz foltot, olyan, mint az unokaöccséé, csak fejlettebb változatban. - A segítségedre van szükségem. Azt szeretném, hogy készíts térképet arról, hogyan épül le az agyam. Scott szeme elkerekedik, egy pillanatra szín szalad az arcába. Leteszi a villáját, felemeli a vászonszalvétát, megtörli a száját. A keze reszket. Aztán furcsa, feszült hangon azt mondja: - Reed bácsi, az egyetem óta nem programoztam. Reed összevonja a szemöldökét. - De te annyira értesz a számítógépekhez! Scott megrázza a fejét. - Nem. Számítógépen játszom, de mások programjait használom. Különben is, ehhez olyan tudás kellene, amely nekem nincs.
Reed nekidől a párnáinak. Még attól sem érzi jobban magát, hogy a Scottról való elképzelése emlékből származik, egy fiú emlékéből, nem az előtte ülő férfi érzékeléséből. Reed a pokrócát bámulja, visszahajtották a vastag, vörös paplannal együtt, a fehér pamutot egy csepp mártás piszkítja be. - Úgy érzem, mintha árnyék vetülne az agyamra - mondja. - Ha odavilágítunk, talán eltűnik. Scott a földre teszi a tálcáját, és a tenyerébe temeti az arcát. Reed az unokaöccsére pillant. Valamikor közel álltak egymáshoz, Scott annak idején minden családi összejövetelen együtt játszott Reed gyerekeivel, de mostanra, úgy tűnik, nem sok kapcsolat maradt közöttük. Annyi nem, ami indokolná Scott reakcióját. Scott végül felemeli a fejét, a pillantása titokzatos, megfejthetetlen, a tekintete annyira hasonlít Reed apjáéhoz, hogy Reed megriad. - Jól van, Reed bácsi - mondja Scott. - Tudok valakit, aki talán tud segíteni. Átküldöm hozzád holnap, aztán meglátjuk, mit lehet tenni. A valakit Cielo Rodrigueznek hívják, de nem tud spanyolul. - Anyám választotta a nevet - mást nem hajlandó elárulni a dologról, eszerint a születési ideje egyértelműen egy ötéves időszakra tehető, 1966-tól számítva. A férfi magas és karcsú. Hullámos fekete haja van és átható kék szeme - egy darabka cielo, mondja, de Reed nem tudja biztosan, melyik jelentésre gondol: ég vagy mennyország? Rodriguez fehéret visel, hogy kiemelje barna bőrét. Karján vastag, feszes izmok futnak a válláig, pedig nem valószínű, hogy a számítógépes munkától van ilyen jó erőben. Reed első kérdéseire úgy válaszol, mintha már ezerszer megválaszolta volna őket. A találkozó a napozószobában van, mert Reed nem akarja az ágyában fogadni az idegent. A meleg megnyugtatja öreg, fájó csontjait. Az ápolók zsámolyt készítettek a kedvenc széke elé, hogy legyen min pihentetnie a lábát. Úgy néz ki, Rodrigueznek a fehér ing és a pehelykönnyű nadrág ellenére melege van. Izzadság gyöngyözik a homlokán, időnként egy csepp lehullik a szemöldökéről makulátlan öltözékére. Reed nem szereti a bájcsevejt, kétli, hogy valaha lett volna türelme hozzá. Előrehajol, Vállával közben súrolja az egyik páfrányt, röviden el-
>
mondja Rodrigueznek az állapota leromlásának történetét, és térképet kér. Rodriguez letörli az izzadságpatakot, amely az állára folyt. - Őszintén szólva - mondja - meglep, hogy újra felkeresett minket. Reed a gyomra mélyén valami hideget érez. - Újra? - Ezt már végigcsináltuk öt éve - mondja Rodriguez azon az óvatos hangon, amelyet Reed lassan kezd nagyon is jól ismerni. - Önnel is és a feleségével is. Nagy port kavart a dolog. Ez volt az első alkalom, hogy sikerült az élő, intelligens emberi agy működéséről térképet készíteni. A Science News és a Scientific American címlapjára is rákerült. És nem hiszem el, hogy nem emlékszel. Ezt mondja a hangszín. Hogyan felejthetted el? Reed aprókat lélegzik. Nem csoda, hogy Scott olyan zaklatottnak tűnt. Először talán a csapat kereste meg őt. Másodszorra ő kereste a csapatot. - Ha tudtam volna, hogy problémái vannak, eljöttem volna - mondja Rodriguez. - Ahogy annak idején a feleségéhez. - Második térképet is készített Olive-ról? Reed hangja reszelős. A torka összeszorult a szavak körül. Rodriguez megrázza a fejét. - Másodszorra már nem hagyta Mrs. Brasher, hogy hozzányúljunk. Reed nem mozdul. Érzi Olive jelenlétét maga körül, mindenfelé. A melegség úgy burkolja be, mint egy ölelés. Az ilyesmi néha a környezet miatt alakul ki. „Ti ketten mindenhová együtt jártatok." Vagy ugyanabban a kísérletben vettek részt. - Elképzelhető, hogy ez az egész a térkép miatt történik? - kérdezi Reed. Nem néz Rodriguezre, inkább a kicsi, melegházi rózsára koncentrál, amely tőle balra a harmadik polcon virít. - Nem. - Rodriguez előrehajol, bekerül Reed látóterébe. Rodriguez úgy igazítja az arcát, hogy átható tekintete találkozzon Reedével. - Ezt a technikát azóta százszor is használtuk, diagnosztikai eszközként ís. Senki másnál nem merült fel a probléma. Reed nem bír belenézni abba a darabka cielóba. Elfordul. - Rémesen határozottnak tűnik ahhoz képest, hogy csak kísérletezik.
- Azelőtt tetszett önnek a határozottságom mondja Rodriguez. A szavaktól Reed megriad. Még valami elveszett? Nem tudja. Rodriguez feláll. Megveregeti Reed vállát, ismeretlenekhez nem illő bizalmassággal. - Jöjjön el holnap a Cedars-Sinai Kórházba reggel kilencre, és jelentkezzen a neurológián! Seperc alatt elkészítjük az új térképét. - Holnap - suttogja Reed. Az ígéret ott lebeg a levegőben még jóval azután is, hogy Rodriguez távozott. A hőség fullasztóvá vált, mintha a terhében Olive rosszallása tükröződne. Hagyományos technológiákkal kezdik: röntgen, MRI, PET és AAL. Aztán beviszik egy szobába, nem emlékszik, hogy látta volna életében. Ennek a vizsgálatnak nincsen betűszava. Leteszik egy díványra, abból három is van odabent, és akkora a szoba, mint az ő otthoni óriási fürdőszobája. A szakember olyasmi eszközt helyez a feje fölé, mint egy 1950-es évekbeli szépségszalon hajszárító burája. A nyakát puha párna tartja a helyén. Javasolják, hogy hunyja be a szemét, de megkérik, ne aludjon el. Úgysem tudna aludni. A szobában légkondicionálás-szerű a hideg, az a fajta hűvösség érződik, amely beleszivárog az ember csontjaiba, és libabőrrel vonja be a bőrét. Ketten ellenőrzik a fenti fülkéből - mindketten nők. Rodriguezi egész reggel nem látta. Egész éjjel Olive-ról álmodott, hogy milyen volt, amikor megismerte, összetekert, fekete tincseit díszes fésűk rögzítették, vékony száján vastag, vörös rúzsréteg, szeméből áradt az életerő, amely úgy vonzotta a férfit, mint szomjazót a víz. Először boldog volt, mert talált még egy kiaknázatlan emléket. Magán-vasútikocsiban szeretkeztek, az zörgött és zötykölődött az acélpályán, nyögésüket elnyelte a zakatolás. Aztán minden elsötétült, és meghallotta a felesége hangját; erőtlen és reszkető volt: „Nem helyes, Reed. Kérlek! Ne kérd többször!" Most, ahogy becsukja a szemét, hallja a hangot, pedig elillant, majdnem két éve rnár, mégis megőrződött, eltemetve a férfiban. „Ne kérd! Kérlek, Reed! Kérlek!" Nyugtalanságot érez, mintha az álmok üzennének valamit, amit értenie kellene. Hagyja, hogy az agya szabad asszociációkba bo-
nyolódjon, ahogy a szakemberek mondták neki. Nem alszik, de nincs is teljesen ébren. Végül megérkezik a válasz, szilárd, ereje van, a szelleme magabiztosan szól, most először azóta, hogy ez az egész kínszenvedés elkezdődött. A vizuális emlékezet eltűnt, de az auditív megvan. Túlságosan igyekezett. A testével kell emlékeznie, nem az elméjével. Ennek a vizsgálatnak vége, a szakik átviszik egy másik szobába, rákötik egy másik gépre. Alig veszi észre, túlságosan lefoglalja, ahogy az emlékei apró készletét veszi sorra. A lába megingása felidézte a gyerekeket; a napozószoba melege Olive-ot. A többi emlék diszkrétebb: a konzervmártás ízéről jutottak eszébe a házassága fiatal évei és a fiúkorú Scott; Scott tekintete felélesztette egy rövid pillanatra Reed apját. A teste a kapocs egy másodlagos emléktárhoz, amelyet máshogy ér el, nem a szokványos emlékezéssel. További két vizsgálatot végeznek el rajta ebéd előtt. Ebéd után, figyelmeztetik a szakik, jön az ijesztő rész. Biztosítják, hogy semmit nem fog érezni. Átviszik egy másik fehér szobába, ebben fekvőszék található, fölötte egy sor drót lóg, olyan, mint egy ódivatú fogorvosi szék. Fiatal nő csatolja be, vidám hangon tudatja a férfival, hogy ezen egyszer már átesett. Bizonyítékul ott vannak a parányi sebhelyek. Aztán a nő egy apró tűvel folyadékot fecskendez Reed agyába. Igaza van a nőnek: semmit nem érez. Időnként van egy-egy akaratlan mozdulata - megrándul a lábujja, megrezdül a keze -, de ezen kívül, úgy tűnik, ura a testének. Ebéd közben a szakik megpróbálták elmagyarázni neki az eljárást, olyan kifejezéseket használtak, hogy „virtuális leképezés" meg „összetett térképalkotás", de a szaknyelv túl hamar kimegy a fejéből. Majd Rodriguezzel elmagyaráztatja később. Amikor a nő végez, beviszi egy szobába, és hagyja, hogy végre pihenjen, erre az álomtalan álomra már nagy szüksége volt. Rodriguezzel nem fog találkozni, csak másnap reggel. Reed kimerült. Rodriguez irodájában találkoznak, zsúfolt helyiség, kupacokban állnak a nyomtatott képek, felpöndörödött fényképek meg az agyról készült röntgenfelvételek és fotók.
>
Számítógépek duruzsolnak három asztalon is. Bekeretezett diplomák hirdetik, hogy Rodriguez orvosdoktor is, nemcsak számítógépes szakember. A magazincímlapok ellepik a falnak azt a részét, ahol nem könyvespolcok vannak. Ha Reed hunyorít, még látja is a Scientific American címlapját, amelyet az ő agyának a térképe borít. Ugyanaz a térkép lebeg az egyik asztal lapja fölött is. Holografikus kivetítés. Reed szája félmosolyra húzódik. Bizonyára egy régi emlék diktálta, de arra számított, hogy a térkép az egyik monitoron fog megjelenni. Hasonló térkép emelkedik ki egy másik asztalból is. Rodriguez bámul rájuk, mintha titkot rejtenének, olyat, amit nem bír felfogni. A térképekből áradó fény visszaverődik az arcáról, barna bőre így olyan világosnak látszik, mint a ruhái. - Ilyet még életemben nem láttam - mondja. Reednek nagyon kell küzdenie, hogy koncentrálni tudjon a szavakra. Szédül a kimerültségtől és a megerőltetéstől. Előrehajol, nem törődik azzal, hogy a háta ellenkezik. - Nézze! - Rodriguez úgy forgatja a két modellt, hogy Reed felé álljanak. - Igaza van. Valóban eltűnik az információ, de a veszteség nem az egyik lebeny sarkából tart a másik irányba. Ehelyett konkrét irányt követ, mint ahogy az ember végigmegy az úton; mintha bizonyos típusú információt keresne. Olyan, mintha ezek a területek teljesen ki lennének ürítve. Megfordul, Reedre néz. A térképek fénye Rodriguez válla fölött világít, így a tudós olyan, mintha dicsfény övezné. - Nem kizárt, hogy betegség, de akkor nem hasonlít semelyik másikra, amelyet eddig láttunk. Reed összevonja a szemöldökét. - Ügy érti, minden rendben van velem? - Nem. - Rodriguez a halántékához érinti az ujjait. - Egyértelműen van valami baj. A kapcsolatok megmaradtak: képes újratanulni a dolgokat, de a tárolt tudás eltűnt, és ez az eltűnt tudás kategorizálható. Ha több időt rászánunk, ki tudjuk deríteni, melyik területeket érinti.
- Ma? - kérdezi Reed. Rodriguez megrázza a fejét. - Túl fáradt. Egy hét múlva. Az megfelel? Reed bólint. Aztán felteszi a kérdést, amely előző napja ott motoz a fejében. - Olive-val is ez történt? - Nem tudjuk. - Rodriguez megtörli a tenyerét a nadrágján. Félig elfordul, a képernyőre fordítja a tekintetét Reed helyett. - Nem hagyta, hogy feltérképezzük az agyát a halála előtt, és ragaszkodott hozzá, hogy utána se nyúljon hozzá senki. Ön pedig elhamvasztatta, hogy mindenki tiszteletben tartsa a kívánságát. Reed bámulja az előtte forgó agyakat. A másodikat behálózzák a vonalak, ezek az elsőn nincsenek, mintha valaki sötét folyadékot öntött volna a véredényekbe, hogy megjelölje az árnyékokat. Mintha a Halál lopakodott volna belé, és most szívja ki belőle az életet, egyik fájdalmas cseppet a másik után. Megint alszik két napig. Ágyában nedvesek a takarók az izzadságától. A párnáját keménynek érzi, és egyszer azt álmodja, hogy bennragadt egy régi CT-gépben, egy szobaméretű szörnyetegben, és az most kiszippant belőle mindent. A harmadik napon arra az érzésre ébred, hogy valamit elveszített. Végigszalad szerény emlékkészletén, és megakad. Amikor néhány napja megingott a hallban, felfedezett egy emléket, de most már nem találja. Fáj a feje az erőlködéstől, ahogy keresi; az elméje úgy játszik az ürességgel, ahogy a nyelv a kiesett fog után maradt űrrel. Még ki is kel az ágyból, inog egy kicsit, reméli, hátha visszatér az emlék. De eltűnt, mint a többi, lehet, hogy örökre. Rémület fut végig rajta, gyors, mint az éhgyomorra ivott alkohol. Nem lenne szabad, hogy elvesszenek az emlékei, amelyeket nagy küzdelem árán visszaszerzett. Még Rodriguez is azt mondta, hogy az agya teljesen rendben van. Az új emlékeknek meg kellene maradniuk.
Reszkető kézzel a telefon után nyúl, és felhívja Rodriguezi Csak Rodriguez beprogramozott hangja jelentkezik, biztatja, hagyjon üzenetet. Ezt meg is teszi. Zavaros, csupa félelem az üzenet, a férfi érzi, hogy pont úgy beszél, mint egy hisztérikus vénember, pedig emlékei szerint, bármilyen hiányosak is, ilyen még nem fordult elő. Aztán kiszáll az ágyból, elhatározza, hogy újra próbát tesz a folyosón, hátha visszahozza az emléket, ha rekonstruálja ugyanazokat a körülményeket. Belekapaszkodik a műanyag fejtámlába, és egy pillanatra megáll. Az ízlése nem ilyen rossz. Rézágyhoz réz fejtámla illik. Valaki biztosan kicserélte. Nem tudja, miért. Ahogy keresztülvág a Szahara-szőnyegen, minden lépése lassú és bizonytalan. Bár úgy érzi, haladt valamicskét az elméjével, a teste hanyatlása tovább folytatódik. Keze, amelyet előrenyújt, hogy egyensúlyozzon, vékony és csontos, a hús lóg rajta, és csíkos a túlméretezett kék erektől. Amikor eléri a küszöböt, megragadja az ajtófélfát, és kihajol a folyosóra. A televízió lentről bömböl: ezúttal a CNN híradójának zenéjét. Ha segítségért kiáltana, az ápolók meg se hallanák. Visszafordul a folyosóra - pont elég széles kerekesszékhez, tele van politúros díszasztalkákkal és bekeretezett műalkotásokkal, amelyek egyszer jelentettek neki valamit. Fél kezét szorosan odanyomva a száraz falhoz, pici lépéseket tesz, aztán megáll. Itt villant be az emlék. Emlékszik a pillanatra, a rátalálásra, az örömre, amely végigszaladt rajta, az érzésre, hogy újra visszavette saját maga egy részét. Furcsa, hogy rémlik neki az emlékezés, de maga az emlék eltűnt. Közelebb araszol a falhoz, és a fejét a kézfején pihenteti. Többször végigfut rajta valami apró borzongás. Egy napon mindennek nyoma vész, és már csak egy ormótlan, nagy, üres váz marad belőle, lógó bőrrel és törékeny csontokkal. Olive is ilyen lett. Elment, még a teste előtt, de hogy hova ment, arról a férfinak elképzelése sem volt. Parányi elkeseredettség nyilall belé. A fele-
sége azelőtt sosem ment el úgy, hogy nem szólt, hová megy. Még egy emlék. De tudja, hogy ez nem az, amit elvesztett. És ez az új emlék megint a testén keresztül jött, az elüresedett váz szinte tapintható képéből. Nem látja maga előtt Olive holttestét, de emlékszik az érintésére - mintha egy szeretett köntöst dobtak volna az ágyra -, viseltes, elnyűtt, teli emlékkel, de üres a tulajdonosa nélkül. - Mr. Brasher? Megriad. Az ápolónő áll mellette, hatalmas melle a férfi karjának nyomódik, egyenruhájából illatosított tisztítószer és izzadság szaga árad. - Ágyban kellene lennie, Mr. Brasher. A férfi rápillant - kerek arc, csokoládébarna szem. Fiatalabb, mint amilyennek az előbb nézte, talán huszonöt éves, de a teste máris középkorú. A hangjában van melegség, nem kell tettetnie, a leheletében fokhagymaszag érződik. A férfi hódolt már be ennek a gyengéd erőszaknak. Végignéz a halion. Mindössze néhány méterre van a dolgozószobája. A kilincsen villog a piros lámpa. - Tudom - feleli -, de gyakrabban kell ezt csinálnom. Ellöki magát a faltól, és majdnem elveszti az egyensúlyát. A nő határozottan a férfi derekára teszi a kezét, hogy megtámassza. A férfi most már segítség nélkül megy, szégyenkezik öregemberes lépései miatt. Miután lépett párat, hallja, hogy a nő felszisszen. Bizonyára rájött, hová tart az ápoltja. - Mr. Brasher, uram, oda nem mehet be. A férfi megáll a dolgozószoba ajtaja előtt. A pipadohány enyhe illata sóvárgást ébreszt benne. Bámulja, ahogy a villogó fény visszaverődik a jobb karja áttetsző bőréről. - Ha én nem mehetek be oda - feleli -, akkor ki? A nőnek, úgy tűnik, erre nincs válasza. A férfi becsukja a szemét, megragadja a kilincset. A sarkok a bőrébe
>
marnak. A fém hűvös a tenyerében, kivéve a közepét, ahol a fény villog. Ezt már érezte. A saját hangja szólal meg a fejében, ő pedig megismétli a szavakat, az idézetet, amelyet a zár kinyitására választott: „Hát akkor eriggy a holdba, te lelketlen 1 ködevő!" És hallja, nem a saját hangját, hanem reszelős női hangot, amelyen nyomot hagyott a whiskey, a szavak visszhangzanak a színpadon, és fehérbe öltözött fiatal lányt lát, a reflektor a kezére világít, a lány törött üvegfigurát szorongat, egyszarvút. És Reed tudja, hogy mit veszített el: a varázst, amelyet ez a zenei tökéletesség keltett benne: a könnyeket, amelyeket elhullatott, amikor először látott Ibsent és Williamst és O'Neillt színpadon előadva, az ihlet fényét, amelytől benne is felébredt a vágy, hogy kövesse a példájukat. Emlékszik a bársonyborítású színházi acélszék tapintására, ahogy a közönség egy emberként szisszen fel, az ösztönös mohóságra, amellyel vágyott rá, hogy ő is életre kelthesse ezt az egyöntetű érzelmet a sötétben ülő száz emberben. Annyira elmerül magában, hogy észre sem veszi, amint a kilincs kicsúszik a szorításából. Csak a karját megérintő hideg kéz hozza vissza a jelenbe. - Gyere be, öregember! - mondja a hang, amelyet ismer. - Ideje beszélnünk. Beletelik egy pillanatba, amíg újra élesen lát. Arra eszmél, hogy annyira hibátlan bőrt lát maga előtt, hogy teljesen hiányoznak róla az olyan, szabad szemmel látható tökéletlenségek, mint egy-egy tág pórus vagy leborotválatlan szőrszál. A száj sima, rózsás árnyalatát még sosem látta, csak reklámban; az orr hibátlan sasorr, hiányzik belőle az a kis dudor, amely a síbaleset óta díszíti; a szem fehér és zöld, tökéletes a kontraszt, elpattant hajszálér vagy karika az alsó szemhéjon nem csúfítja. Csak a haj ismerős, egészen sötét, fekete és sűrű, sima elöl és kicsit felkunkorodó hátul, mintha folyton kéz futna keresztül rajta ideges megszokásból. Nem látta ezt az arcot hatvanöt éve - csak a könyvborítókon, retrospektív kiadásokon és az esküvői fényképen, amely a kandalló fölött lóg a könyvtárban az első emeleten. Egy pillanatra eláll a lélegzete. A gombóc a torkában olyan nagy, hogy alig tud nyelni. Csak bámulni tud... fel... a férfira, aki egykor volt.
És akkor minden a helyére kattan. Bár nem emlékszik, tudja. - Csak nem kell, hogy behívjalak! - mondja a fiatalabb énjének másolata, és hátralép. De Reed nem tud megmozdulni. A hang egy hajszálnyira nem stimmel - benne van az a furcsa árnyalat, ahogy az emberi hang eltorzul, amikor rögzítik, amikor nem bentről, de nem is kintről hallatszik. A férfi - a fiú -, aki előtte áll, egyidős a dédunokáival, abban a korban van, amikor a test hajlékony és szép, az idő még nem jelölte, nem rongálta meg. Elönti a vér, egészen átmelegszik. Furcsa érzés látni ezt a korábbi tökéletességet, tudni, hogy a széles vállú, keskeny csípőjű testből, amely előtte áll, ez a hajlott, törött, meggörbült valami lett, ami állni is alig tud segítség nélkül. - Parancsolj! - mondja a fiú. Reed hátrapillant az ápolónőre. Az figyeli őt, keze öntudatlanul imádkozó mozdulatot utánoz, ujja hegye az állához ér. A férfi nem bírja elviselni az arcon ülő szánalmat és aggódást. Belép, és behúzza maga után az ajtót. A szoba nem ébreszt benne emlékeket, bár a szúrós dohányszagtól otthon érzi magát. Hatalmas, hangsúlyos tölgyfaasztal áll bent. Ügy van elhelyezve a padlótól a plafonig érő ablak előtt, hogy a szoba központjává válik. Papírok hevernek szanaszét a felszínén a porlepte írógép mellett. Úgy tűnik, munka elsősorban a kanapén folyik, ahol a laptop duruzsol. Kicsi lengőajtó vezet a másik helyiségbe, és ő tudja, anélkül, hogy megnézné, hogy egy kis konyha és egy még kisebb hálószoba található mögötte. Műtárgyak és fényképek hevernek szanaszét a földön, mintha valaki fel akarta volna akasztani őket. A könyvei, színdarabjai és egyéb munkái töltik be a könyvespolcokat, a könyvespolcok nagyon hangsúlyosak, padlótól plafonig sorakoznak. Újra és újra az ő neve látható, Times Roman, Geneva, Palatino, arany, kék, élénkzöld betűkkel: J. Reed Brasher. Folyamatosan újra előbukkanó kép, arra emlékezteti, ki volt azelőtt. Richard Nanes zenéje, a „Noktürnök az égi tengerekből" szól halkan a háttérben, a rapszodikus, dús harmóniákból álló C-dúr noktürntől olyan melankólia tör elő belőle, amiről nem is tudta, hogy ott van benne.
Ezt mind ő építette, és nem emlékszik rá. - Cielo Rodriguez segített megtervezni téged? - kérdezi háttal a fiúnak. A fiú felnevet. Ez a hang legalább ismerős. Ez az apja nevetése, azonos az utolsó foszlányig. - Cielo Rodriguez csak lefektette az alapokat. A projektről semmit nem tud. A RoboTechet bíztad meg, hogy alkossanak meg engem, meghagytad nekik, hogy dolgozzanak együtt egy hamburgi tervezővel és egy fiatal nővel, akinek a munkássága megrázta a mesterséges intelligencia világát. Tizenhét próbálkozásba telt, hogy létrehozzanak. A tizenhét túl kevésnek hangzott ahhoz, hogy megszülessen ez a tökéletesség, amelyet maga előtt lát. Túl könnyen ment. A kanapéhoz botorkál, és leül a laptop elé. Végigsimít a billentyűzeten, érzi, hogy a billentyűk az ujjai formájához illeszkednek. Tudja, hogy ezt mind ő alkotta meg, hogy halhatatlanná váljon, hogy ne semmisüljön meg, amikor lejár az átlagos emberi életidő, de valahogy most öntelt dolognak tűnik. - Es Olive? - suttogja. - Meghalt, mielőtt a projekt befejeződött volna. Reed felnéz. Ez a... fiú... az egyetlen, aki nem azon a türelmes, éneklő hangon beszél vele. Úgy válaszol a kérdésekre, mintha szokványosak lennének, mintha már számított volna rájuk. - Lopod az emlékeimet. - A szavak dührohammal törnek ki Reedből, pedig nem is tudta, hogy így érez. Az elméje irányította az egész életét, és most ez a mesterséges ember - ez a valami - elveszi tőle az elméjét. - Nem hiszem, hogy az ember lophat saját magától - felel a fiú. Reed ránéz, most igazán megnézi. A fiú Reed is, meg nem is Reed. A dudor az orrán, amelyen Olive annyiszor végighúzta az ujját; a sebhely az alsó ajka alatt; a pattanáshegek, amelyek egész harmincöt éves koráig zavarták; mind hiányoznak. A fiú ujjpercein még vannak ráncok, de a kezén már egy sincs - még azok a pici vonások se, amelyekkel Reed mindig úgy játszott, hogy visszafeszítette az ujjait, amennyire csak lehetett. - Te nem vagy én - mondja Reed. - Nem - feleli a fiú -, de leszek, mire a transzferbefejeződik. Akkor hát látnoki volt az álma - vagy talán csak emlék -, az ágy, amely, mint egy CT vagy
másfajta gép, kilúgozza belőle az életet, cseppről cseppre, ötletről ötletre. Reed nehezen szedi a levegőt. Érti a saját logikáját. Az agya irányít, akkor tegyük át az agyat, ő pedig élhet tovább. Gyűlöli ezt az öregembertestet, gyűlöli a mozgékonysága hiányát, a folyamatos fájdalmat, a fokozatos leépülést, de ez az ő teste, és rajta vannak a kitörölhetetlen nyomok, amelyeket a jól végigélt élet hagyott ott. Ökölbe szorítja a kezét, és az ölébe teszi. - Nem tudsz megölni - jelzi a fiú. - Legfeljebb reaktiválnak, ha elmentél. Reed nyel egyet. A szája száraz, a nyelve hátulról a fogaihoz tapad. Megölni a fiút? Elpusztítani a gépet, amelyben ott van az összes emléke? Csak nem feltételezte magáról, hogy ilyen bolond? Mégis, a dühét nem tudja hogyan levezetni. Öregember, a teste reszket, ha áll. Megnyalja az ajkát, arra gondol, bár lenne erő a tagjaiban. - Nem lett volna szabad beengedned ide mondja. A fiú ül vele szemben, teste lazán elnyújtózik a székben, amelynek sosem volt még ilyen fiatal terhe. - Muszáj volt - feleli. - Hibák vannak a rendszerben. Reed végigfuttatja az ujjait a kopasz foltján. Nem akar segíteni ennek a bitorló énjének, az egykori énje idealizált változatának. Abban tévedett, hogy a fiú jövője egyben az ő jövője lesz; a gondolatra még csak nem is emlékszik, de tudja, hogy megszületett. Mégis, a kutató elme, örök megmentője és elárulója a szájára erőlteti a kérdést: -Milyen hibák? A fiú hátranyúl, elvesz néhány papírt a rendetlen asztalról, és odanyújtja, mint egy fiatal tanítvány, aki a tanára jóváhagyására vár. Reed elveszi, az ő keze görbe, reszket, bőre ráncos, foltos és himlőhelyes, egy parányi tökéletesség sincs benne. Tudja rnár, hogy hová lett a késztetés. Okos dolog volt, hogy azt ültették át először. A lapokra pillant, aztán olvas; kíváncsi, mit alkotott az elméje nélküle. A szavak simák, a ritmus, a stílus az övé. Érzi a nyelvtan logikáját, felismeri a szókincset. De az üresség megdöbbenti. Az írószemináriumain is látott ennél jobb beadványokat, ha olykor tartott egy-egy kurzust. A fiú közel hajol, és figyeli Reedet. Hibák a rendszerben. Reed leisóhajt. Igen, persze. Jellem-
>
, KRISTINE KATHRYN RUSCH
Amerikai író, szerkesztő, 1960-ban született. „Sing" című novellájával mutatkozott be 1987-ben, három évvel később pedig már a legígéretesebb fiatal szerzővé választották. A 90-es években inkább szerkesztői karrierjére koncentrált, ugyanakkor az írás terén egyre inkább a könnyedebb hangvételű művek felé tendált. Számos film- és tévénovellizáció került ki a keze alól, ezek egy részét férjével, Dean Wesley Smithszel közösen követte el. Magyarul egy Star Wars-, egy Alien-, egy Predator- és egy Star Trek-regénye jelent meg, valamint két novellája.
ző, hogy az egészet akarta. Folytatni az életét, folytatni a sikert. De csak szép szavakból nem lehet siker. Hát nem érti a fiú? Se jellemek, se érzelmek. A szív, amiért Reedet mindig magasztalták, hiányzik, mintha soha nem is létezett volna. Felnéz a fiúra, és nem aggodalmat lát abban a zöld szempárban, hanem kíváncsiságot, mintha a fiú tényleg hinne benne, hogy Reed átadhatja neki a kirakós játék darabkáját, amitől ő is teljes lesz. - Ezeket át kell tanulmányoznom - mondja Reed, és feláll. A lába meginog alatta, a fiú odanyúl, elkapja Reedet, olyan gyengéden, ahogy férfi kapna el egy gyermeket. Az emlék visszatér: Paula, botladozik, ahogy majdnem elér az apjáig, babalába reszket, és bizonytalan. A férfi keze összekarmolt, varas, heges, de fiatal - érte nyúl, hogy megtámassza a kislányt. Nem pont az, mint amire a hallban visszaemlékezett: nagyon hasonlít, de más. El kell tűnnie innen. Most rögtön. Feltekeri a papírokat, és botorkál tovább, jobban hasonlít egy részeghez, mint babához; dülöngél az ajtó felé. Nem megy vissza az ágyába. Végre megérti a műanyag fejtámlát. Az emlékszívogatásnak véget kell vetni. És vissza kell fordítani a dolgot. Ha ki tudják venni belőle az ötleteket, vissza is tudják rakni. - Kérlek! - mondja a fiú, és kétségbeesés hallatszik a hangjában. - Kérlek! Ha most elmész, nem jössz vissza többet. Arra mérget vehetsz, mondja Reed majdnem, de aztán mégse. Szédül a zavarodottságtól. Végül
is ez az ő projektje. Megérti a logikáját: az agysejtek elpusztulnak, ha nem jutnak oxigénhez. Ilyen méretű információátvitel nem lenne kivitelezhető a halála után. De arra nem gondolt, milyen érzés lesz - vagy arra, hogy kudarcot vall. Megbotlik, a fiú elkapja, olyan gyengédséggel, amilyenre Reed nem ís számított. A korábbi keménységet bizonyára beleprogramozták, tervezett reakció a kérdésekre, amelyekről Reed úgy gondolta, esetleg egyszer felteheti őket. A fiú keze hideg és sima, nem teljesen emberi, de úgy helyezi vissza Reedet a kanapéra, mintha a férfi minden kincsnél értékesebb lenne. - Kérlek! - mondja megint a fiú. - Mit csinálok rosszul? Ez legalább stimmel. A kutató elme, amely sosem hagyta el. Sosem hagyta el, mégis megismétlődik a fiúban. Ötlet szökken szárba, de nem foglalkozik vele, hagyja, hogy kivirágozzon a tudatos elméje segítsége nélkül. Inkább megérinti a fiú arcát, megtapogatja a láthatatlan szőrszálak pihéit, a kiugró arccsontot, a furcsán tökéletes orrot. Egy pillanattal később a fiú is felemeli a kezét, és megérinti Reed arcát, ujját végighúzza a ráncokon és az idő vájta barázdákon. Reed nem tudja megmondani a fiúnak, mi hiányzik, mert neki is eddig a pillanatig tartott, hogy rájöjjön, miről van szó: az elme több mint az agy; több mint a vegyi anyagok és a szürkeállományba vésett idegpályák. Az emlékek ott élnek minden egyes sejtben, nyomot hagynak rajta, olyan mélyen, ahogy az idő hagy nyomot a bőrön. Reed ugyanolyan könnyen véget vethet a Iopkodásnak, ahogy elkezdte - és meg is teszi. Mert sosem tudná újraalkotni magát. Igaza volt, a tizenhét túl kevés - több százra pedig nincs ideje. És még akkor sem lenne teljes az elme. Nem fogja tudni, úgy igazán tudni, milyen volt ujjheggyel megérinteni Olive bőrét, vagy hogyan rezgett az asszony hangja a férfi fülében. A pipadohány illata nem hozza magával az otthon illatát, és az ujjak érintése a karon nem hozza vissza a boldogság és félelem keverékét, amelyet az elsőszülöttje első lépéseikor érzett. Ezeket az emlékeket a teste őrzi, és az agy a kapcsolat, nem a raktár. A teste nélkül nincs az a tudományos trükk, amely kiszabadíthatná őket.
Elengedi a fiú arcát, és a laptopra pillant. Nem az övé, pedig neki készült. Eltolja magát a kanapéról, és az asztal felé indul, magához húzza a súlyos, poros írógépet. A keze már nem reszket, és ahogy betekeri a papírt a hengerbe, kissé elmosolyodik. Mert a késztetés visszatért, egy másik útvonalon; nem valaki más életének szenvedélyei ihlették, hanem az övéi. Olyan szenvedélyek, amelyeket senki nem fog ugyanúgy megtapasztalni ezután, még ez a tökéletesre csiszolt figura sem, aki itt áll előtte. Olyan szenvedélyek, amelyeket a falakon sorakozó könyvek rögzítenek. Az ő élete, az ő szenvedélyei, az ő szavaival máris átvitelre kerültek a lénye legbensőbb részeiből, a sebekből és sebhelyekből, amelyeket orvos sose látott. A lányának, az orvosoknak, az unokaöccsének mind igaza van. Természetes dolog elveszíteni az öregeket. De ez a veszteség nem az övé lesz. Hanem a többieké. Egy nap majd követi Olive-ot oda, ahol még sosem járt. Ránéz a fiúra, és most a fürkésző pillantás a fiatal szemben kedvére van. - Nem tudlak megtanítani, hogyan tedd a szíved és a lelked a lapra - mondja Reed biztos hangon. - Azt sose tudtam megtanítani senkinek. De meg tudom mutatni, hogyan csinálom. Az ujjait odailleszti a poros billentyűkre, de nem gépel. Gépelni tud a fiú. Ehelyett Reed hátrahajtja a fejét, és érzi, ahogy az ötletek összegyűlnek. Adrenalinhullám önti el, mint az alkotás pillanatában mindig. A fiú néz a válla fölött, vár, de Reed nem magyarázza meg. Nem is kell. Sosem azért írt, hogy tanítson. A puszta örömért ír, hogy ráteheti magát a lapra. Galambos Dalma fordítása 1: Tennessee Williams: Üvegfigurák (Szántó Judit fordítása)
Elektromos autópálya 2.
M
ÚLT
HAVI SZÁMUNKBAN rnár bemu-
tattuk, hogy már javában tervezik az első elektromos autópályákat, amelyek energiával táplálják a rajta haladó forgalmat. Bemutattuk ennek egyik változatát, ahol a teherautók trolik és villamosok módjára felsővezetékről kapják az áramot. A felsővezetékes módszer hátránya, hogy az útvonal teljes hosszában ki kell építeni a vezetékeket és az azokat megtartó oszlopokat. Ráadásul a felsővezetékek egy bizonyos magasságban vannak, amit egy kamion könnyen elér egy áramszedővel, de egy személyautó nem. Azonban van egy felület, ami minden autótól egyforma távolságban van: az országút. Áramot nemcsak felülről lehet táplálni, hanem alulról is. Például ilyen a metró, ahol egy harmadik sín biztosítja az áramot. Első látásra nem tűnik épeszű megoldásnak egy országúiba épített nagyfeszültségű sín. De az biztos, hogy működik, gondoljunk csak gyermekeink kötöttpályás versenyautóira. De hála a modern technológiáknak, már nincs szükség arra, hogy az áramszedőnek közvetlenül érintkeznie kelljen a járművel. A svéd Scania nemcsak a felsővezetékes módszeren dolgozik, hanem foglalkozik az alulról jövő táplálás fejlesztésével is. Akárcsak a Volvo, amely az Alstom vállalattal végez közös fejlesztéseket. A Volvo mérnökei - hogy bizonyítsák elméleteiket
- egy négyszáz méter hosszú kísérleti autópályaszakaszt építettek. Az úttest közepén két vezeték kerül az útburkolat alá, amelyben 750 voltos áram kering. Nincs közvetlen kapcsolat, a mágneses indukciós elven működő áramszedő érintkezés nélkül tudja felvenni az áramot. A vezeték egy víz- és elektromosan szigetelt csatornában fut, így nem fenyeget senkit az áramütés veszélye. Az elképzelés szerint az autópályán közlekedő kamionok folyamatosan veszik fel az áramot az útból. Ez biztosítja az energiát a motoroknak, és tölthetőek a jármű akkumulátorai. Amennyiben le kell térnie az útról, egyszerüen felemeli az áramszedőket, és átáll akkumulátoros táplálásra. 50-100 kilométeres kitérőkre elég az akkuk kapacitása, a főútvonalra visszatérve újra leengedi az áramszedőit, és tölteni kezdi a lemerült akkumulátorokat. A módszer nagy előnye, hogy kamionok és személyautók ugyanolyan könnyen használhatják. Kérdéses persze, hogy mikor lesz elérhető ez a technológia, hiszen óriási költség a már kész autópályák átalakítása. Ez jelenleg elsősorban Svédországban és Norvégiában elképzelhető, a két ország meg tudja teremteni az anyagi feltételeket az úthálózat átalakítására, és a rendszert képesek lennének olcsó vízenergiával ellátni. Kovács „Tücsi" Mihály
Szélerőmű-forradalom
EURÓPÁBAN F OLYAMATOSAN
NŐ a szélerőművek nép-
szerűsége Európában: egyre több turbinát állítanak fel, és egyre nagyobb a hálózatba belépő szélerőmű-kapacitás. A népszerűség nem véletlen: a szélenergia hosszú távon az egyik legolcsóbb energiaforrás, az erőmű-beruházások fix költsége a projektek megtérülését követően gyakorlatilag nulla. A szélerőművek arányának növekedése idővel hozzájárulhat az energiaárak csökkenéséhez is. Az Európai Szélenergia Szövetség most nyilvánosságra hozott adatai szerint Európában az év első felében több mint 1 gigawatt teljesítményű szélerőművet helyeztek üzembe a tengereken, 277 új turbina kezdte meg a működését. Ez csaknem duplája a tavalyi év azonos időszakában indítottaknak. Ezek az adatok első hallásra nagyon szépek, de a földrajzi elhelyezkedés aránytalan: a belépő kapacitás 80 százalékát két ország adta. A szélerőművek bő felét, 146 egységet Nagy-Britannia indította összesen 514 megawatt teljesítménnyel. 98 turbinát, amelyek összesen 353 megawattot termelnek, Dánia helyezett üzembe. Németország további 21 szélturbinát kapcsolt az áramhálózatra 105 megawatt névleges teljesítménnyel. Az első félévben üzembe helyezett 1 gigawatt különösen szép eredmény, ha azzal állítjuk párhuzamba, hogy az európai tengervizeken összesen 6 gigawattnyi szélerőmű-kapacitás dolgozik.
Az erőművek tíz ország összesen 58 tengeri szélparkjában helyezkednek el. Nem véletlenül hangsúlyoztam a tengeri szélerőműveket. Szélerőműveket a tengerek mellé (a partra vagy a vízbe) érdemes telepíteni, jó hatásfokkal működnek a tenger felől fújó, állandó, erős szélre alapozva. De természetesen nem csak a tengerpartokon épülnek szélerőművek. A megújulóenergiaberuházások listáján a technológia kiemelt helyen szerepelt. Az Európai Unióban tavaly telepített villamosenergia-termelő kapacitások 26,5 százaléka szélerőmű volt, a felépített szélerőművek összértéke a piaci becslések alapján elérhette a 17 milliárdot. Ha csak a megújulóenergia-termelő kapacitást nézzük, a tavaly összesen telepített 31 300 megawatt több mint harmada szélerőmű volt. A telepített szélerőművek kapacitásának sorrendjében továbbra is vezet Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia és Olaszország. Németország a fukusimai baleset hatására helyezte előtérbe a megújuló energia termelését. NagyBritanniát széljárása teszi ideálissá a széltornyok üzemeltetéséhez, hiszen minden oldalról tenger veszi körül, az Északi-tenger erős lökéseire éppúgy számíthat, mint az Atlanti-óceán felől fújó szelekre. Kovács „Tücsi" Mihály
A technikai civilizáció minden eszközzel Igyekszik szembeszállni a könyörtelenül rohanó idővel... a végeredmény sokféleképpen értelmezhető...
A szimulákrum Ken Liu
„[Egy] fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk." Susan Sontag: A képvilág (Nemes Anna fordítása)
Paul Larimore: Már veszi? Kezdjem? Rendben. Anna egy véletlen volt, megtörtént velünk. Erinnel mindketten sokat utaztunk a munkánk miatt, így nem akartunk kötöttségeket. Nem tervezhetsz meg azonban mindent. Amikor kiderült, mégis őszintén boldogok voltunk. Valahogy megoldjuk, mondtuk egymásnak. És megoldottuk. Anna nem volt jó alvó babaként. Kézbe kellett venni és ringatni, amíg fokozatosan sodródott az álom felé, közben folyamatosan harcolt ellene. Nem hagyhattad abba. A szülés után hónapokig fájt Erin háta, így a szoptatás után én sétálgattam körbekörbe éjjelente a kislány fejével a vállamon. Bár tudom, hogy bizonyára nagyon fáradt és türelmetlen lehettem, már csak arra emlékszem, milyen közel éreztem magamhoz, amint oda-vissza járkáltunk a nappaliban órákon keresztül, csak a holdfény által megvilágítva, mialatt én dúdoltam neki. Ilyen közel akartam lenni hozzá, mindig. Nincs szimulákrumom róla abból az időből. A gépek prototípusa még nem volt olyan kifinomult,
az alanynak órákig mozdulatlanul kellett ülnie előtte. Erre nem lehetett számítani egy baba esetében. Ez az első szimulákrumom róla. Ill körülbelül hét éves.
- Szia, kicsim! - Apu! - Ne félj! Ezek a bácsik azért vannak itt, hogy egy dokumentumfilmet készítsenek rólunk. Nem kell beszélned velük. Csak tégy úgy, mintha nem is lennének itt! - Mehetünk a tengerpartra? - Tudod, hogy nem. Nem hagyhatjuk el a házat. Egyébként is túl hideg van odakint. - Babázol velem? - Igen, persze. Babázunk, ameddig csak akarod. Anna Larimore: Az apám olyan ember a világ szemében, akit nehéz nem kedvelni. Amerikai tündérmesének tűnik, ahogyan a vagyonára szert tett: egy magányos feltaláló felbukkan egy ötlettel, amely örömet hoz a világba, a világ pedig megérdemelten jutalmazza. Mindezek felett nagyvonalúan adományoz méltó ügyek támogatására. A Larimore Alapítvány olyan körültekintően építette fel az apám nevét és képét, ahogyan a stúdiók retusálják a hírességek szex-szimulákrumait, amelyeket aztán kiárusítanak. Én viszont ismerem az igazi Paul Larimore-t.
Egy nap, tizenhárom éves koromban hazaküldtek, mert fájt a gyomrom. Beléptem a bejárati ajtón, és hangokat hallottam a szüleim emeleti hálószobájából. Nem lett volna szabad itthon lenniük. Senkinek sem. Egy betörő? - gondoltam. Bátor és meggondolatlan tinédzserként felmentem az emeletre, és kinyitottam az ajtót. Az apám meztelenül feküdt az ágyban, négy meztelen nővel. Nem hallott meg engem, így folytatták, amit csináltak, abban az ágyban, amelyet az anyám osztott meg vele. Kis idő elteltével felém fordult, egymás szemébe néztünk. Megállt, felült, majd az éjjeliszekrényen levő projektorért nyúlt, hogy leállítsa. A nők eltűntek. Hánytam. Mikor később az anyám hazajött azon az estén, elmagyarázta nekem, hogy már évek óta igy megy. Az apámnak gyengesége egy bizonyos típusú nő, mondta. A házasságuk alatt nehéz volt hűségesnek maradnia. Anyám gyanította, hogy ez a helyzet, de mivel az apám nagyon intelligens és óvatos volt, nem volt bizonyítéka. Mikor végül rajtakapta, tombolt a haragtól, és el akarta hagyni őt. Apám viszont könyörgött, és mentegette magát, hogy van valami a genetikájában, ami az igazi monogámiát lehetetlenné teszi a számára. Ugyanakkor, mondta, van egy megoldása. Az elmúlt évek során sok szimulákrumot készített a hódításairól, egyre életszerűbbeket, ahogy fejlesztette a technológiát. Ha az anyám hagyná, hogy megtartsa őket, és elfogadná a diszkrét használatukat, akkor nagyon keményen igyekezne, hogy ne kalandozzon el újra. Szóval ez volt az alku, amelyet az anyám kötött. Jó apa, gondolta. Tudta, hogy szeret engem. Nem akart egy olyan megszegett ígéret áldozatává tenni, amelyet csak neki tettek. Emellett az apám javaslata ésszerű megoldásnak tűnt. Anyám gondolkodása szerint, a szimulákrumokkal töltött idő nem volt más, mint a többi férfi számára a pornográfia. Nem volt szó érintésről. Nem voltak valóságosak. Egyetlen házasság sem képes túlélni, ha nincs benne hely az ártatlan fantáziákra. Az anyám viszont nem nézett az apám szemébe úgy, ahogy én, amikor rajtakaptam. Az több volt, mint fantázia. Folyamatos árulás, amelyet nem lehetett megbocsátani.
Paul Larimore: A szimulákrum-kamera kulcsa nem a fizikai képfeldolgozás, amely, annak ellenére, hogy nem egyszerű, végtére is nem sokkal több, mint a dagerrotípia napjai óta ismert technológiák folyamatos fejlesztéseinek a tetőpontja. A valóság megragadásának örök vágyához én az oneiropagidával járultam hozzá, amelyen keresztül az alany mentális mintáinak pillanatfelvétele - a személyiségének egy reprezentációja - ejthető rabul, digitalizálható, majd a kép újra életre kelthető a vetítés során. Az oneiropagida minden szimulákrumkamera lelke, még a versenytársaim által gyártottaké is. A legkorábbi kamerák lényegében módosított orvosi készülékek voltak, hasonlóak azokhoz az örökölt tomográfia-gépekhez, amelyeket még mindig látni régi kórházakban. Bizonyos kémiai anyagokat kellett fecskendezni az alany testébe, akinek aztán mozdulatlanul kellett feküdnie hosszú ideig a készülék képalkotó csövében, míg a mentális folyamatairól megfelelő sorozat készült. Ezeket aztán MIneural-modellek létrehozására használták, amelyek később elevenné tették a testéről készített részletes fotográfiákból megalkotott vetítéseket. Ezek a korai kísérletek még nagyon kidolgozatlanok voltak, az eredmények pedig robotszerű, embertelen vagy nevetségesen őrült jellemzést adtak. Mégis, még ezek a legkorábbi szimulákrumok is megőriztek valamit, ami nem volt megragadható pusztán videó vagy hologram által. Ahelyett, hogy szó szerint visszajátszaná, amit rabul ejtett, az élethű vetítés képes oly módon párbeszédbe lépni a nézővel, ahogyan az alany tette volna. A még ma is létező legrégebbi szimulákrum önmagamról készült, most a Smithsonianban őrzik. A vele kapcsolatba lépő barátok és ismerősök az első beszámolókban elmondták, hogy bár tudták, a kép számitógép által vezérelt, mégis kicsaltak belőle olyan reakciókat, amelyek valahogyan „Paul-nak tűntek: „Ez valami olyasmi, amit csak Paul mondana." vagy „Ez kitejezetten Paulra jellemző arckifejezés." Ekkor tudtam, hogy sikerrel jártam. Anna Larimore: Az emberek különösnek találják, hogy én, a szimulákrum feltalálójának lánya, könyveket írok arról, hogy a világ mennyivel jobb lenne nélkülük,
>
sokkal igazibb, eredetibb. Néhányan fárasztó, poppszichológiába merülnek azt sugallva, hogy féltékeny vagyok a „testvéremre", az apám találmányára, amely a legkedvesebb gyermeke lett. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Az apám azt hirdeti, hogy a valóság rabul ejtésének, az idő megállításának és az emlékezet megőrzésének jegyében működik. Egy ilyen technológiának a valódi vonzása azonban soha nem a valóság megragadásáról szólt. Fotográfia, videográfia, holográfia... E „valóságmegragadó" technológia fejlődése mindig is a valóságról való hazugság módjainak burjánzása volt, hogyan lehet formálni és eltorzítani azt: a manipuláció és a képzelet játékai. Az emberek formálják és megrendezik az életük élményeit a kamera számára, egyik szemüket a kamerához ragasztva mennek vakációra. A valóság megdermesztésének vágya valójában a valóság megkerüléséről szól. A szimulákrum ennek a trendnek a legutóbbi és egyben a legrosszabb megtestesülése. Paul Larimore: Attól a naptól kezdve, mikor ő... nos, gondolom, már hallotta tőle. Nem fogom vitatni a verzióját az eseményekről. Soha nem beszéltünk arról a napról egymással. Amiről nem tud, hogy azt a bizonyos délutánt követően a régi kalandjaimnak összes szimulákrumát megsemmisítettem. Nem tartottam meg egyetlen egy másolatot sem. Hálás lennék azonban, ha továbbadná neki ezt az információt. Azután a nap után a beszélgetéseink civilizált, óvatos performanszok voltak, amelyek rendre elkerülték, hogy egyáltalán az intimitás közelébe sodródjunk. Beszéltünk engedélyezésekről, hogy hogyan szervezzük meg, hogy bejöjjön az irodámba, és szponzorokat csábítson a walkathon számára, vagy hogy milyen tényezőket érdemes figyelembe venni az egyetemválasztásnál. Nem beszéltünk azonban a könnyed barátságairól, a nehéz szerelmeiről vagy a reményeiről és csalódásairól a világgal kapcsolatban. Miután egyetemre ment, többé nem szólt hozzám. Mikor hívtam, nem vette föl a telefont. Ha a tandíj kifizetéséhez szüksége volt a letétére, az ügyvédemet hívta. A vakációit és nyarait barátokkal vagy a tengerentúlon dolgozva töltötte. Néha hétvé-
gén meghívta Erint, hogy látogassa meg Palo Altóban. Értettük, hogy én nem voltam kívánatos. -Apa, miért zöld a fű? - Mert a falevelekről a zöld lecsöppen a tavaszi esővel. - Ez nevetséges. - Rendben, mert a fű a kerítés túloldalán van. Ha viszont a másik oldalán állnál, nem látszana ennyire zöldnek. - Nem vagy vicces. - Rendben. Azért, mert a fűben klorofill van. A klorofillban olyan gyűrűk vannak, amelyek a tény összes színét elnyelik, kivéve a zöldet. - Ezt nem te találod ki, ugye? - Kitaláltam én bármit is valaha, kicsim? - Néha nagyon nehéz megmondani nálad. Akkor kezdtem lejátszani ezt a róla készült szimulákrumot, amikor még gimnáziumba járt, aztán idővel szokásommá vált. Most már állandóan bekapcsolva tartom, minden egyes nap. Készültek később még szimulákrumok róla, mikor már idősebb volt, sok közülük messze jobb felbontásban. Mégis ez a kedvencem. Jobb időkre emlékeztet, mielőtt a világ visszafordíthatatlanul megváltozott volna. Azon a napon, mikor ezt készítettem, végre sikerült egy olyan oneiropagidát alkotni, amely elég kicsi volt ahhoz, hogy egy vállon hordozható vázon elférjen. Később a Körhinta-I prototípusává vált, ez volt az első sikeres otthoni szimulákrum-kameránk. Hazahoztam, és kértem Annát, hogy pózoljon. A napos veranda mellett állt két percig, mialatt a napjáról csevegtünk. Tökéletes volt, úgy, ahogyan a kicsi lányok mindig tökéletesek az apjuk szemébea A tekintete felragyogott, mikor látta, hogy otthon vagyok. Éppen akkor érkezett vissza a kempingezésből, tele volt meséim való történetekkel és felvetendő kérdésekkel. Azt akarta, hogy vigyem el a tengerpartra, és reptessük az új papírsárkányát, azt is megígértem neki, hogy segítek a napnyomdájával. Örültem, hogy azon a napon télvételt készíthettem róla. Az egy igazán szép nap volt. Anna Larimore: Legutóbb az anyám balesete után láttuk egymást az apámmal. Az ügyvédje hívott, mivel tudta, hogy az apámnak nem venném fel.
Az anyám még eszméleténél volt, bár már alig. A másik vezető ekkor már meghalt, és anyám is hamarosan követte. „Miért nem tudsz megbocsátani neki?" - kérdezte. „Én megbocsátottam. Egy ember életét nem egyetlen dolog határozza meg. Szeret engem. És szeret Téged." Semmit nem szóltam. Csak fogtam a kezét, megszorítottam. Apám megérkezett, mindketten beszéltünk anyámhoz, de sosem egymáshoz, egy fél óra után elaludt, és nem ébredt fel többé. Igazság szerint én már készen álltam megbocsátani neki. Úgy tűnt, megöregedett - amit a gyerekek az utolsók közt vesznek észre a szüleikkel kapcsolatban -, és volt valamiféle törékenység benne, ami miatt megkérdőjeleztem önmagam. Hallgatagon sétáltunk ki együtt a kórházból. Megkérdezte, hogy van-e hol maradnom a városban, én nemmel válaszoltam. Kinyitotta az utas felőli ajtót, egy másodperc hezitálás után beszálltam az autójába. Hazaértünk, és pontosan olyan volt a régi otthonom, ahogyan emlékeztem rá, pedig évek óta nem jártam ott. Az ebédlőasztalnál ültem, amíg ő vacsorát készített. Óvatosan, figyelmesen beszéltünk egymáshoz, ahogyan annak idején, mikor még középiskolás voltam. Arra kértem, hogy mutasson egy szimulákrumot az anyámról. Számomra szabály, hogy nem készítek vagy tartok meg szimulákrumokat, a közvéleménynyel ellentétben én nem vonok köréjük rózsaszín ködöt. Abban a pillanatban mégis azt gondoltam, hogy megértem a varázsát, a vonzerejét. Akartam, hogy édesanyámból legyen valami mindig velem, a jelenlétének egy aspektusa. Adott nekem egy lemezt, megköszöntem. Felajánlott egy kivetítőt is, de elutasítottam. Meg akartam tartani magamnak az anyám emlékét egy ideig, mielőtt hagytam volna, hogy a számítógép extrapolációi összezavarják a valódi emlékeim a fikcióval. (Végül úgy alakult, hogy sohasem vetítettem le azt a szimulákrumot. Itt van, megnézheti később, ha szeretné látni, milyen volt. Amire emlékszem az anyámról, mind valódi.) Már késő volt, mire megvacsoráztunk, elbúcsúztam. Felmentem a szobámba. Mikor a szobámba léptem, a hétéves énemet láttam az ágyamon ülni. Egy olyan förtelmes ruhát
viselt, amelyet biztosan kitöröltem az emlékezetemből - rózsaszín, virágos, a kislánynak kontyban volt a haja.
- Szia, Anna vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Szóval a közelében tartotta ezt a dolgot éveken át, ezt a naiv, Ugyefogyott karikatúrát rólam. Az alatt az idő alatt, amíg nem beszéltem vele, ehhez a dermedt, rólam készült lenyomathoz fordult, és mélyült el az elvesztett hitemnek és ragaszkodásomnak ebben az árnyékában? Vajon arra használta gyermekkorom e modelljét, hogy a meg nem történt beszélgetéseinkről képzelegjen? Megszerkesztette vajon, hogy eltávolítsa az ingerültségemet, hogy hozzáadjon még több édeskés rajongást? Úgy éreztem, erőszakot követtek el rajtam. A kislány tagadhatatlanul én voltam. Úgy viselkedett, mint én, úgy beszélt, mint én, oly módon nevetett, mozgott és válaszolt, mint én. Ő mégsem volt én. Én felnőttem, és megváltoztam, majd visszajöttem, hogy szembenézzek az apámmal felnőttként. Most mégis egy olyan részemet találtam, amelyet elvettek, és bezártak ebbe a dologba, egy darabot belőlem, amely lehetővé tett egy bizonyos kapcsolatot velem, amelyet én nem akartam, amely nem volt igaz. Azoknak a meztelen nőknek a képe évekkel ezelőttről újra megrohant. Végre megértettem, miért kísértették az álmaim oly sokáig. Ahogyan a szimulakrum megismétli az alany lényét, az az, ami olyan ellenállhatatlanná és lenyűgözővé teszi. Mikor az apám magánál tartotta a női szimulákrumait, fenntartott egy kapcsolatot velük, így - ahhoz az emberhez, aki mellettük volt - pedig folytonos érzelmi árulást követett el - ez sokkal rosszabb volt, mint egy pillanatnyi fizikai botlás. Egy pornografikus kép tiszta képi képzelet, a szimulákrum viszont egy lelkiállapotot, egy álmot ragad meg. De kinek az álmát? Amit láttam a szemeiben azon a bizonyos napon, az nem mocskos volt. Ahhoz túlságosan bensőséges volt, intim. Beleálmodta magát a tiszteletem és szeretetem visszaszerzésébe, azzal, hogy megtartotta és visszajátszotta a gyermekkoromnak ezt a régi szimulákrumát ahelyett, hogy szembenézett volna a valósággal, hogy mi tett, és az igazi valómmal. Talán ez minden szülő álma, hogy megtartsa a gyermekét
>
, K E N LIU
Kínai származású amerikai író-költő. Első elbeszélése, a „Carthaginian Rose" 2002-ben jelent meg egy Orson Scott Card által szerkesztett antológiában. Ettől kezdve egyre gyorsabb ütemben követték egymást írásai különböző magazinokban és kötetekben. Munkássága egyelőre a rövidebb műfajra korlátozódik (bár jelenleg első regényén dolgozik), és amikor éppen nem saját művei foglalkoztatják, kínai novellákat fordít angolra. Magyarul a Galaktika 268. számában jelent meg novellája, a „Papírállatok".
abban a gyorsan elmúló korban, amely a gyámoltalan ráhagyatottság és az elkülönült egyéniség között van, amikor még a szülőt tökéletesnek és hibátlannak látjuk. Ez pedig az irányítás és a hatalom álma szeretetként álcázva, az álom, amelyet Lear álmodott Cordeliáról. Lesétáltam a lépcsőkön, majd ki a házból azóta nem beszéltem vele.
Paul Larimore: A szimulakrum az örökkévalóságban él a jelenben. Emlékezik, de csak homályosan, mivel az oneiropagida nem rendelkezik olyan felbontással hogy képes legyen észlelni és megragadni minden egyes emléket. Tanul, egy bizonyos szintig, minél jobban eltávolodsz azonban a pillanattól, amikor az alany lelki életét rögzítették, annál kevésbé pontosabb a számítógép extrapolációja. Még az általunk ajánlott legjobb kamerák sem tudnak többet vetíteni néhány órán túl. Az oneiropagida mégis tökéletesen megragadja a hangulatát, a gondolatainak az érzelmi vetületét, a váratlan mosolyait, a beszéde hangsúlyát, a pontos, leírhatatlan módot, ahogyan formálja a mondatokat. Így kétóránként Anna újraindul. Újra hazaérkezik a táborból, újra tele van kérdésekkel és történetekkel. Beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Hagyjuk, hogy a csacsogásunk arra tévedjen, amerre csak akar. Soha egyetlen beszélgetés sem ugyanaz. Ő viszont örökké az a kíváncsi hétéves, aki istenítette az
apját, és aki azt gondolta, hogy ez az apa soha nem lenne képes semmi rosszra
- Apa, mesélsz nekem egy történetet? - Persze. Milyen történetet szeretnél? - A Pinocchio cyberpunk változatát akarom hallani megint! - Nem vagyok benne biztos, hogy mindenre emlékszem, amit legutóbb mondtam. - Nem baj. Csak kezdd el! Segítek. Annyira szeretem őt.
Erin Larimore: Kicsim, nem tudom, mikor kapod meg ezt. Talán csak akkor, ha már nem leszek. Nem léphetsz túl a következő részen. Ez egy felvétel. Akarom, hogy halld, amit mondanom kell. Az apádnak hiányzol. Ő nem tökéletes, és elkövette a maga bűneit, mint minden ember. Te viszont engedted, hogy egyetlen pillanat, amikor a leggyengébb volt, eluralkodjon a közös életetek egészén. Belesűrítetted őt, az egész életét abba az egyetlen megdermesztett délutánba, abba az apró szilánkba, amely a legnagyobb tévedése volt. Újra és újra visszajátszottad azt az egyetlen megragadott képet a fejedben, amíg az embert kitörölte a sablon. Éveken át, mikor kizártad őt az életedből, az apád újra és újra egy régi szimulákrumát játszott, nevetve és viccelődve, kiöntve a szívét Neked, ahogyan egy hétéves megértheti. Kérdeztelek, mikor telefonáltunk, hogy beszélnél-e vele; miután letettem a telefont, nem bírtam nézni, ahogy viszszament újra lejátszani a szimulákrumot. Lásd őt úgy, ahogy igazán önmaga! - Halló! Látta a lányomat, Annát? Vásári Melinda fordítása
„OKOS" ÁLLATETETŐ
A
KINEK KUTYÁJA vagy macskája van, az tudja, mennyire fontos, hogy az állatok lehetőleg mindig nagyjából azonos időben kapjanak enni. Ez az egészségük szempontjából is lényeges. Azonban ez a rend könnyen felborul, ha nem vagyunk otthon, vagy akár elutazunk több napra. Nem lehet csak úgy egyszerűen ott hagyni több napra elegendő ételt, hiszen sok állatnak nincs annyi önfegyelme, hogy csak annyit egyen, amennyire szüksége van. A legtöbb jószág addig eszik, ameddig ételt lát maga előtt. Eddig nem volt más megoldás, mint valakit megkérni, etesse távollétünkben kedvencünket. Természetesen ezen a lerületen sem maradhat el a 21. század fejlődése. A Pintofeed egy intelligens ételadagoló, amely száraztáppal látja el kedvencünket akár napokig. A készülék vezeték nélküli kapcsolaton keresztül éri el az otthoni hálózatot, ezért az interneten keresztül akár a világ másik feléről is etethetünk. Természetesen vigyáz arra, hogy a táp minősége ne romoljon a tálalás során. Az „okos" készüléken előre beállíthatjuk, hogy milyen időpontban, mennyi élelmet adagoljon. Be lehet állítani azt is, hogy figyelje, mennyit eszik a kutya, és csak azután adja az újabb adagot, ha az előző teljesen elfogyott. Be lehet programozni egy automatikus etetési menetrendet, és akár személyre szabott
táplálkozási ütemtervet is össze lehet állítani. Gondosan jegyzi az elfogyasztott táplálék menynyiségét, és statisztikái készít róla (a fajtajellemzők, a kutya súlya és kora alapján akár összehasonlító statisztikák készítésére is képes). Ahogy ma már természetes, az összegyűjtött adatokat a hálózaton keresztül elküldi okostelefonunkra vagy tabletünkre. Ha szükséges, távolról is beavatkozhatunk, változtathatunk az étkezési programon. Ha úgy tartja kedvünk, egyetlen paranccsal újabb adag ételt adhatunk, az állatgondozós játékokhoz hasonlóan online gondoskodhatunk kedvencünkről. fis ami a legőrültebb dolog, nem maradhatnak ki a kapcsolatból a közösségi oldalak. Az etető képes üzenetet küldeni a Twitterre és a Facebookra is. (Most őszintén: ki kíváncsi arra, mit és menynyit eszik az ismerős kutyája?) Tudásához képest a készülék nem is drága, 99 dollárért (kb. 22 000 forint) rendelhető az interneten.
Történelem és science fiction házassága a filmvilágban
SF A MÚLTBAN
A
TÖRTÉNELEM MINDIG hálás téma a
művészet számára: az emberek döntő többsége rendelkezik róla ismeretekkel, és ami még fontosabb: valamilyen érzelemmel viszonyul egy-egy adott korhoz, így azonnali hatást tud kiváltani az ilyen témájú mű. Természetesen a fantasztikumtól sem idegen ez a terep (elég csak a rövidesen megjelenő kötetre, az Indulj, inkvizítor!-ra gondolni), nézzük, hogy működik a történelem - fantasztikum film hármasa! Remek ötlet egy modern kori főhős szemén át láttatni egy elmúlt kort. Erre az időutazós technikára remek példa a 2003-as Idővonal (Timeline). A történet bár Michael Crichton regényéből készült, mégis alapvető hasonlóságot mutat Connie Willis Ítélet könyve című művével: Edward Johnston archeológus castlegardi ásatása szakad félbe, amikor a professzor eltű-
nik, és kiderül, hogy egy kísérleti időgép segítségével ment vissza az általa feltárt város végnapjaiba, 1367-be. Fia, a szakértő régész csapat és a biztosításukért felelő harci egység utánamegy a százéves háborúba, hogy kimentsék onnan - azonban cselekedeteikkel megbolygatják a múltat, és a csata állását megváltoztatva félő, hogy hibáik az egész történelemre hatással lesznek. Ezért nemcsak a francia fogságba esett professzort kell megmenteniük, hanem helyre kell állítaniuk a krónikákból ismert eseményeket, minderre ráadásul mindössze hat órájuk van, ha haza akarnak térni a saját idejükbe... Az időutazós SF humorosabb oldalát fogja meg a Keresztes hadjárat farmerban (Kruistocht in spijkerbroek) című, 2006-os holland film. A 15 éves Dolf csak egy meccset akar helyrehozni, amit csapata miatta vesztett el egy nappal azelőtt, így betör anyja munka-
helyére, egy kutatólaborba, ahol működő időgépet hoztak létre. A biztonságiak azonban üldözik, sietségében pedig a kódot üti be a kívánt év helyett - 1212-t, így ebbe az évbe megy vissza. Itt egy lány miatt csatlakozik a Gyermekek Keresztes Hadjáratához, és megpróbál túlélni, amíg a jövőből megtalálják, és kimentik. Sok barátot szerez, többek közt egy krónikást, akinek kézirataiból anyja rájön, mikor, hol van a fia, és sikerül neki megüzennie, hogy tud a jelenbe visszatérni. Dolf azonban addigra eltökéli, hogy ahányat meg tud menteni a hadjáratban részt vevő gyerekek közül, annyit megment, és a középkorihoz képest fejlett orvosi ismeretei és logikája segítségével sikert sikerre halmoz. A hadjárat vezetője eldönti, hogy eretneknek bélyegezteti, és félreteszi az útból, az ő szándéka ugyanis az, hogy rabszolgának adja el a rengeteg gyermeket Genovában (ami a valóságban meg is történt). Izgalmas, családbarát film a Keresztes hadjárat farmerban, amely Thea Beckman azonos című, hazájában igen népszerű regénye alapján készült. Természetesen a történelem és a fantasztikum messze nem csak időutazással kapcsolatos történetekben találkozhat. Az „ősi űrhajós" elemet használja fel A kívülálló (Outlander). A 2008-as SF-kaland főhőse Kainan, egy távoli bolygóról származó férfi, aki űrhajójával kényszerleszállást hajt végre a Földön a kora középkorban, viking területen. Járművén azonban nemcsak ő utazott, hanem egy Moorwen nevű idegen lény is, mely egymaga is elképesztő pusztítást tud véghezvinni. Amíg Kainant egy helyi törzs foglyul ejti, a szörny megtámad egy falut, és porrá égeti, ezzel a helyi vikingek háborúját robbantja ki. Kainannak bizonyítania kell a foglyul ejtői felé, hogy az ő oldalukon áll, és hogy célja valóban a „sárkány" megölése,
míg végül befogadják, és mellé állnak a küzdelemben. A film kétségtelen erőssége a karakterek motivációja: Moorwen azért gyilkolja az embereket, mert elvették a bolygóját, és kiirtották a fajtáját, Kainannak azért személyes ügy a szörny megölése, mert az lemészárolta a kolónián maradt családját, a helyi vikingek pedig szokatlanul életszerűen, reálisan megrajzolt középkori emberek. Külön érdekesség, hogy Kainan bolygókat kolonizáló népe a Földet elhagyott gyarmatként tartja nyilván, ez egy olyan hangulati plusz, amiért nagy kár, hogy később nem használlak ki egy kicsit bővebben. Természetesen ennél jóval több történelmifantasztikus film van, amelyekről írni lehetne. Olvassa el cikkünket a téma további filmjeiről honlapunkon (www.galaktika.hu/tortenelmi-sf)! Holló-Vaskó Péter
,,Mert még regékbe sincsen arra szó, Mit szenvedett Júlia s Romeo."
Patricia McKillip
Rossz csillagzat
alatt születtek Elsö őr Fenség, itt fekszik Páris gróf megölve, Ott holtan Romeo, s ott Júlia, Ki múltkor húnyt el, mégis vére foly. HERCEG
Nyomozzatok e véres tett után! (Shakespeare: Rómeó és Júlia, V. felvonás, 3. szín, ford. Mészöly Dezső)
N
ÉGY HULLA VOLT. A Herceg nem szá-
molta közéjük Tybaltot, akit Júliával temettek el, de aki, eltérően Júliától, halott is maradt. A temető megkövültnek tűnt a Herceg szavai után: az egyik olyan éjféli pillanat, amikor elnémulnak a baglyok, és maga a hold is fölhagy a mozgással. A fűről, a Herceg páncélingéről és a körülöttünk lévő hatalmas fák leveleiről visszavetődött a csontszínű fény. A sírbolt tüzet tátongott a fáklyáktól; minden más eleven és ugrásra kész árnyékokat formázott. A fáklyafényben úgy látszott, a halottak mozognak, gesztikulálnak és próbálnak beszélni, elmondani valamit. Ám én nem voltam képes hallani őket. A Herceg még mindig rám né-
zett. Megszólalt egy bagoly, s akkor így tettem én is, kimondtam az egyetlen dolgot, amelyet mondhattam: - Igenis, nagyuram! - És ott voltak mind - meséltem később Beatricénak, mellette fekve az összegyűrt lepedőn. - Holtan. Annyira fiatalok mindannyian. Júlia... még gyerek. Egy tőrrel a szívében. Es a Herceg rokona, Páris, aki úgy volt, hogy elveszi feleségül. A hasán lévő sebből kifolyt vér még meg se alvadt. És Rómeó, sérülésnek semmi nyoma rajta, mégis élettelen, testén a rároskadt Júliával. És Tybalt. Ő legalább nyugodtan feküdt ott, nem volt benne semmi rejtélyes, eltekintve a haláltól. És tudjuk, hogy ő miként halt meg. Rómeó ölte meg, és a Herceg száműzte Rómeót, akinek száműzetésben kellett volna lennie Mantuában, nem pedig embereket gyilkolnia egy veronai sírboltban. Különösen nem olyan embereket, akik már halottak. - Szóval azt hiszed, Rómeó ölte meg Júliát? kérdezte álmosan Beatrice. Abba a holdárnyékhoz hasonlóan sötét és titokzatos szemébe kiült az a távoli, sugárzó tekintet, amely akkor szokott, amikor
mindkettőnket megkapott az éjszaka két végén: Antoniót a fülemülével, engem a pacsirtával. Nem sajnálhatom Antoniótól: ő a férje. Csak magamat sajnálhatom a tudásért. Antonio a hajnallal együtt kel a nappali őrséghez, és otthagyja azt a vert rézhez hasonlatos hajat, azt a szemet, amelybe bele lehetne csúszni és ott megbújni, azt a krémszínű és mandulaillatú keblet. Ő mindezt a kincset magára hagyja, igy bárki megdézsmálhatja. Az olyanok, mint én, piszkosak és kivörösödött szeműek az éjszakázástól, hazatámolyognak a neje ágyába. Már feladtam a kérdezősködést, hogy Beatrice hogyan képes erre, miért mindkettőnket, kit szeret jobban - ilyesmiket. Ő csak nevetett ezen. Meg tudtam állapítani, hogy nem hallgat figyelmesen, de mindenképp beszélnem kellett, hogy kimondjam, hogy a kísértetek nyugalomra leljenek a saját fejemben, oszoljanak vissza a halálukba. - Biztos azért jött vissza, hogy meggyalázza a tetemeket - mondtam, tépelődve, mert ez volt a legésszerűbb és a legkevésbé valószínű. - Beleőrült a száműzetésébe. Beledöf Júlia hullájába, és ekkor fedezi föl Páris, aki bánatában eljött meglátogatni jegyese sírját. Harcolnak, és Rómeó leszúrja Párist. És akkor... - Elhallgattam, mert innentől nem voltam képes felfogni. - Rómeó meghal. De hogyan? És miért? - Azt hittem volna, hogy először Tybalt tetemére támad, hiszen Tybalt volt száműzetésének oka. - Rómeó még fiatal volt, és tudott ádáz lenni, de a szíve mélyén úriember volt. Egyszer-kétszer beszéltem vele, amikor éjjel az utcákat és kerteket járta, szíve nehéz valami szépséges Rozália iránti szerelemtől. Nem tudom elképzelni, hogy ledöfjön egy nőt, akár Capulet, akár nem, holtan vagy elevenen. De az ő tőre volt a gyilkos fegyver. - Talán Júlia megpróbálta megölni őt kuzinja, Tybalt halála fölött érzett bánatában... - De hát Júlia akkor már halott volt! - Szemmel láthatóan nem eléggé - jelentette ki szeretőm elbűvölő kacagásával, amely szakasztott mása két aranypénz csilingelésének. Így történt, hogy attól, amit a Herceg mondott nekem, a nappal éjszakává vált, s az éjszaka nappallá. Ott kellett szert tennem alvásra, ahol lehetett, mivel aligha tudtam volna az őrségem alatt kutatni és nyomozni. A szeretőm karjában eltöltött túlontúl kurta reggel után elmentem reggelizni, aztán
szembenéztem a nappallal, amely fényes volt és fájdalmas egy ilyen éjszaka után. Elmentem meglátogatni azt a barátot, akinek előzőleg az volt a dolga, hogy eltemesse Júliát és Tybaltot a Capuletek sírboltjába. Talán emlékezni fog egy megránduló szemhéjra, egy ok nélküli sóhajra, amely elárulja nekünk, hogy Júlia nem volt teljesen halott. Persze, a lány nem volt halott; vérzett, amikor leszúrták. Szóval elevenen temették el, de csak azért, hogy aztán felébredjen abban a rettenetes sírboltban, s ráeszméljen, hogy a korábban kijátszott halál megint rátámad, és ezúttal nincs menekvés. De nem voltam képes rábukkanni a barátra. Nem volt ott a cellájában olvasgatva, sem a kápolnájában gyóntatva, sem a kertjében a gizgazokkal és vadvirágokkal bíbelődve, amelyeket orvosságnak nevez. Az ajtaja be volt zárva, s ugyanígy a kapuja is. A sekrestyés, akit végül a kápolnában találtam, csak annyit tudott, hogy az előző napon a barát elindult Mantuába, de azt nem tudta, hová vagy miért. Szóval elmentem a Capuletek palotájába. Addigra már dél lett, forró, mint egy oroszlán lehelete. Láttam a szeretőm férjét, Antoniót, még mindig őrségben, mogorva képet vágva, mint egy medve. Megmarkolta a karom, de nem azért, amit hittem. - Stephano! - mondta. - Gyere velem... verekedés tört ki a szolgák közt a Takácsok utcájában. Pont ez hiányzott, gondoltam kimerülten. Még több halott. - Montague és Capulet? - tippeltem, miközben futni kezdtünk. - Ki más? Jogot formálnak magára a levegőre is, amelyet mindketten belélegeznek. Egymást hibáztatják a múlt éjszakáért. Az uraságok távol tartják magukat, csak méregetik egymást, várva a megfelelő időt. Ez a veszekedés megmutatja, merről fúj a szél. - Antonio zihált, amikor megkerültük az utcasarkot. Alacsonyabb volt nálam, öregebb, kerekebb, barna és szőrös az én hórihorgas csontjaim és napfakította hajam mellett. Azon kaptam magam, hogy elképzelem őt asszonyával, horkantva és lihegve a keble közt, és azon gyötrődöm saját sötét szenvedélyemben, hogyan teheti ezt Beatrice? Hogyan? A fejemben Beatrice átnézett férje válla fölött rám, ajkához emelte az ujját, és mosolygott. Antonio újra megmarkolta a karom.
>
-Ott! Még mindig futva, néztük, hogy két férfi bekerget egy harmadikat egy kocsmába. Egy másik páros a földön dulakodott, a libériájuk, az egyik Ház vöröse, a másik kékje, síkos az ablakokon kihajított szeméttől és ürüléktől. Épp akkor is, amikor odaértünk hozzájuk, valaki pont a fejükre ürített egy éjjeliedényt a második emeletről. A szolgák fröcsköltek, de nem sokat vettek észre, míg szét nem választottuk őket. A nappali őrségből mások is érkeztek segíteni; ketten, kivont karddal, eltűntek a kocsmában a többi verekedő után. Piszkos, vérző zsákmányomat a hajánál és karjánál fogva tartva, átengedtem őt Antoniónak és embereinek. - Köszönöm - mondta Antonio. - Örülök, hogy ébren találtalak. - Ébren kell lennem - magyaráztam. - Én vagyok az, akire a Herceg tekintete először esett múlt éjjel. Nyomozd ki, ki tette ezt, azt mondta. Szóval fönn vagyok délben, megpróbálva valami értelmet lelni abban a dulakodásban, mely a halottak között történt egy kriptában. Bólintott. - Segítek - ajánlotta. - Ezek az utcák vérben fognak ázni hamarosan, ha ezt nem bogozzuk ki. Mit tehetek? Nem haboztam. - Gyere velem! Beszélj Capulet urasággal, míg én kikérdezem Júlia édesanyját és dadáját! A nők néha tudnak olyasmiket, amiket a férfiak észre sem vesznek, noha kiböki a szemüket. - Akkor megcsapta az orrom a saját szagom, lévén, hogy rám ragadt a verekedők parfümje. - Miután megmosakodtam - tettem hozzá bánatosan, és együtt bementünk a kocsmába. A Capuletek palotájában azt mondták nekem, hogy mindkét nőt leterítette a gyász. Ám én vártam, és ők összeszedték magukat, hogy beszéljenek velem, hogy szavakba öntsék elborzadásukat, és biztosítsák, tudom, kit kell hibáztatni. Együtt érkeztek, Capulet úrasszony nemes arcát ráncok barázdálták, a haja kibomlott, egy új, ezüstös színű háló csillogott a sötéten, a szeme vörös a sírástól, néha száraz a dühtől, aztán az emlékektől kiömlik a bánat. - Az a Rómeó - mondta összeszorított fogakkal. - Mérget kellett volna küldenem neki Mantuába. Fenyegetőztem ezzel, mert megölte Tybaltunkat.
Júlia hallotta... azt mondta, ő maga fogja összekeverni nekem. - Ezt indulattal mesélte nekem, szégyenkezés nélkül, gondolkodás nélkül. Én akkor gondolkodtam helyette. A méreg megölhette Rómeót a sírboltban anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta. - Megtette? - kérdeztem tőle, mivel ő hozta fel a témát. Capulet úrasszony rám meredt. Az arca akkor összeráncolódott, s fejét rázva elfordult. - Bárcsak megtettem volna! - suttogta zokogva. - Bárcsak megtettem volna! Ránéztem a dadára, merengve, hogy vajon ő is fontolgatta-e a mérget. A dada duci volt, szalonnás; fakó, mint a faggyú; a tekintete, ide-oda rebbenő, mint a szarkáé; ódzkodott attól, hogy találkozzon az enyémmel. Az idő nagy részében a szeme egy vászondarab mögé rejtőzködött. - Ó, uram! - sírdogálta. - A mi kincsünk halott, a drágaságos csibénk; mindenünk, amink volt, kegyetlenül elveszett. - Igen - teleltem olyan gyöngéden, ahogy csak tőlem telt. - De hogyan? Hogyan sikerült kegyelmedéknek, akik mind szerfölött szerették őt, elevenen sírba tenni Júliát? - Halott volt! - kiáltotta a dada. - Azon a reggelen, amikor Párissal összeházasodott volna... holtan találtuk az ágyában! A szépségünk, annyi lélegzet volt benne, mint egy sziklakőben és annyi elevenség. Igy az esküvője a temetésévé vált. - De Júlia nem volt halott. Az édesanyja, belezokogva a szoknyáiba, megint hozzám fordult. - Ő ölte meg Júliám... az a szörnyeteg Montague. - Lehetséges, de ahhoz, hogy megölhesse, a lányt elevenen kellett eltemetni. - Folyton ezen a témán lovagol - kiáltott föl Capulet úrasszony mérgesen, miközben a dada jajveszékelése egyre hangosabb lett. - Hogyan hiheti, hogy ilyesmit tettünk volna? - Nem tudom, mit higgyek - válaszoltam öszszeszedve magam, hogy nyugodtan álltam viharuk teljes erejét. - Egy házasulandó fiatal nő rejtélyesen meghal az ágyában, és a vőlegényét utoléri a halál a hajadon sírjában. - Alig tudtam kivenni a hangom a dada csapta lármában. Valami nem stimmelt. Talán a lány megpróbálta megmérgezni magát? sugalltam találomra, mivel a szó már a levegőben volt körülöttünk. - Nem akart férjhez menni?
- De! - kiabálta a dada. - Nem - mondta ugyanakkor Capulet úraszszony. A nők egymásra néztek. A dada folytatta a jajgatást. - Nem akart, aztán mégis - helyesbített Capuletné. - Először nem akart? - Azt hiszem, nyugtalankodott... mindenfélét képzelgett... ahogy azt a lányok szokták. - A nászágy - találtam ki. A dada a vászondarabját már eláztatta, és most a kötényéhez folyamodott. - De megbékült a gondolattal - jelentette ki Capulet úrasszony. - Szóval nem mérgezte meg magát azon a reggelen, hogy elkerülje a házasságot. Úgy értem, próbálkozott, és kudarcot vallott. És később föleszmélt a... Ekkorra már mindketten zokogtak nekem. Beletelt egy percembe, hogy kibogozzam a szavaikat, és aztán azok jelentését. „Házas" - mondták mindketten, és „házasság", de egész addig, míg végül megint össze nem néztek, nem jöttünk rá, hogy teljesen eltérő dologról beszéltek. - Szegény drágaságom! - zokogta a dada. Capuletné egy szék után tapogatózott. Én is hasznát vettem volna egy széknek. - Mit mondasz, dada? - Félig-meddig arra számítottam, hogy Capulet úrasszony hangja érdesen recsegve jön elő a torkából, lángra lobban, mint egy sárkányé. - Nem félt az én szegény, drága kis csibém a házasságtól... már nem volt hajadon. Férjnél volt, amikor meghalt. - Férjnél - Capuletné elhallgatott, hogy nyeljen egyet. A dada elrejtette az arcát, megpróbálva bemászni a kötényébe, el, érzékeltem, a fenyegető robbanástól. - És a férj? - kérdeztem gyorsan, mielőtt Capulet úrasszony megint lélegzethez jut, és hamuvá perzseli a dadát. - Ki más? - tudakolta a dada a kötényétől. Természetesen Rómeó. Az ezt követő káoszt megpróbáltam másnap lefesteni a szerelmemnek, de rosszul csináltam. Megnevettettem vele: az elképedt és dühös szülők, a zaklatott dada, a harag lassan utat engedett a teljes zavarodottságnak, majd friss könnyeknek, amikor ráébredtek, mit tett a lányuk és miért.
- Júlia szerette Rómeót - meséltem. - Ennyire. És a fiú is szerette őt. Eléggé, hogy mindketten dacoljanak a családjukkal. Volt egy olyan elképzelésük, mondta a dada, hogy a házasság talán békét teremt a famíliák közt. Beatrice abbahagyta a nevetést azon a képen, ahogy Capulet uraság körbekergeti a dadát a szobában, egy ezüst gyertyatartót lóbálva, miközben Antonio és én megpróbáljuk elkapni. Egy pillanatig hallgatott, puha virágszirom-csókokat hullajtva a mellkasomra, míg nem voltam többé képes gondolkodásra, és érte nyúltam, akkor felemelte a fejét, és váratlanul azt mondta: - De ez csupán egyetlen kérdést válaszol meg: Rómeó nem ölte meg Júliát. De ő hogyan halt meg? Hogyan halt meg Júlia? Megölte magát a férje tőrével? Miért? Amikor Rómeó megérkezett, ő még élt... Még életben volt... - A dada folyton a barát nevét ismételgette... Lőrinc barátét, aki titokban megeskette őket alig néhány órával azelőtt, hogy Rómeó megölte Tybaltot. De a szerzetes elment Mantuába. -
>
Megmoccantam, egy visszhang fejtörést okozott. Véletlen egybeesés. - Miért Mantuába? - kérdezte Beatrice, hallva a visszhangot. - Nem tudom... Rómeót Mantuába száműzték, de... De amit akkor Beatrice tett, elfeledtette velem az időt meg a fényt meg a kötelességet, míg újra az utcán nem álltam, ok nélkül mosolyogva. Akkor az idő vontatóra vett, a fény harsogott, szólított a kötelesség, és hazamentem aludni egy-két órát, mielőtt megint mindegyikükkel szembenéznék. Délben találkoztam Antonióval a vendéglőben, ahol megreggeliztem. Ott ült, és megosztotta velem a híreit az előző napról, amelyek eléggé gyérek voltak. - Beszéltem Montague uraság unokaöccsével, Benvolióval, aki Rómeó jó barátja volt - jelentette. - Nem tudott semmiféle házasságról. Teljesen elképedt tőle. Azt hitte, Rómeó még mindig valami Rozália miatt borong. A mezőket járva éjjelente és a szerelemről locsogva a holdnak. Hirtelen történt ez a házasság Júliával. - A szerelem hirtelen, amikor fiatal az ember. - A kor egyik előnye: megkönnyebbülés, hogy az ilyesminek vége. Meglepődve néztem rá. - De hát te szerelmes kell, hogy legyél! A feleséged... - Ha szerelmes lennék a feleségembe - válaszolta teketória nélkül -, akkor Rómeó agyalágyult útján járnék. A szerelem ugyanolyan veszélyes, amikor idősebb vagy. - Akkor hát hogyan neveznéd? Amit éreztek... - Elhallgattam, hogy elbánjak egy morzsával a torkomban. - Egymás iránt. - Használat - felelte kényelmesen. - Szokás. Meghittség. Az asszony nem hagy el engem, bár megvannak a maga hibái, ahogy nekem is. Ő gyönyörű, és én hagyom, hogy megszerezzen mindent, amit akar. Ha néha nyugtalan, ez az, ami kedvére van. Odaadja magát, amikor csak akarom, és ezt mosolyogva teszi. Nem kérdezem másokról, akik érdeklődést keltenek benne, és ő nem beszél ezekről. Ezek nem számítanak. - De... - Elégedettek vagyunk. - Kiitta a söre utolsó cseppjeit. - Most mit kell csinálnom?
A rejtélyünkkel kapcsolatosan kérdi, jöttem rá bizonytalanul. Néma maradtam, emlékezve a sírboltra, a halottakra. - Páris - szólaltam meg végül. - Az ő apródja hívta az őrséget. Keresd meg az apródot, és kérdezd meg, mit tud! - Te mit fogsz csinálni? - Megviszem a hírt Montague uraságnak - feleltem fölkelve az asztaltól - a fia váratlan házasságáról. Találkozzunk itt, mielőtt az én őrségem megkezdődik! Montague nagyúr palotája csöndesnek tűnt, kövültnek a gyásztól. Az uraság néhány nap leforgása alatt elvesztette egymás után a feleségét és a fiát: Montague úrasszony Rómeó Veronából történt száműzetése miatt megtört szívvel halt meg. Montague uraság, egy magas, imponáló férfi, őszebb hajjal, mint amilyenre emlékeztem, csüggedten üdvözölt. Már beszámoltak neki, mondta, a házasságról. - Kik? - firtattam. A szája kissé megfeszült, majd ellazult. Sóhajtott. - Fő ellenségeim, a Capuletek. Ebben a helyzetben nagyon kevés maradt, ami miatt mérgesek lehetünk, és nagyon sok, amit meg kell gyászolnunk. Különösen a hibáink. A gyermekeink életben lehetnének, ha mi... ha mi nem... - Elhallgatott, megvonaglott a szája, aztán hozzátette: - Békeajánlatot tettem Capulet nagyúrnak. A gyermekeink megpróbáltak szeretni. Helytelennek tűnik háborúzni emiatt. Megkönnyebbülten fejet hajtottam. Ám még mindig maradtak kérdések. - Rómeó egyedül ment száműzetésbe? Az apa megrázta a fejét. - Baltazár vele ment. A legénye. Ő mindig hűséges volt, nagyon ragaszkodott a fiamhoz. Miért? - Beszélhetnék vele? Ott lehetett a temetőben Rómeóval. Talán meg tudja mondani nekünk, hogyan halt meg Rómeó. És miért. - A fiam belehalt... - Megint elnémult. - Belehalt a szerelembe. Igy is nézett ki. Megérintettem a homlokom, ahol a túl kevés alvás és a túl sok rejtély civódásba kezdtek a szemem mögött. - Nagyon sajnálom, nagyuram! Ő igazán kedves fiatalember volt és szelíd is, kivéve, ha provokálták. És, ahogy beszélik, bátor, és hű a barátai iránt.
- Baltazár keveset tud - közölte Montague uraság, de azért elküldött érte egy apródot. Míg vártunk, hozzáfűzte: - A fiam éppolyan jól tudott gyilkolni, mint szeretni. Arra tanítottuk őt, hogy mindent jól csináljon. Gondolom, Párist valamiféle féltékenységből ölte meg... - Valószínűtlennek tűnik. Valószínűbb, hogy Páris rátámadt abban a hitben, hogy Rómeó a halottak meggyalázása végett jött, megbosszulandó a száműzetését. - Mit csinált ott Páris? - Még nem vagyok biztos ebben. De fiatal volt és szerelmes. Olyankor szoktam Rómeóval találkozni, amint egyedül barangolt a sötétben, sóhajtozva Rozália után. - Rozália. - Montague uraság fölhorkant, aztán sóhajtott. Jobb lett volna egy Rozáliáért megtört szívvel élni, mint meghalni az igaz szerelemért és Júliáért. Vajon tényleg jobb? - töprengtem. Könnyebb azt gondolni, hogy szeretsz, mint szeretni. Könnyebb hazugságokat mondani magadnak, mint az igazat. - Elvitt magával a temetőbe, hogy segítsek kinyitni a sírt, de nem engedte, hogy ott maradjak - mondta nekünk Baltazár, amikor rákérdeztem. Szerény fiatalembernek tűnt, takarosnak és nyájas beszédűnek. Szarkalábak futottak végig a homlokán; gyakran pislogott, megpróbálva, azt hiszem, nem látni, nem emlékezni. - Ő... ő megfenyegetett engem. Hogyha ott maradok, megöl. - Szorosan lehunyta a szemét, mintha bántaná a fény. - Nem hittem neki. De annyira akarta, hogy elmenjek... Hogyan is ne tettem volna meg, amit kívánt? - Ez minden, amit láttál? A nyitott sírboltot és azt, hogy Rómeó belép? Hol volt Páris? - Nem tudom. Addigra már szaladtam. Sose hittem volna... egy pillanatra sem... azt hittem, csak valami vigaszt keres Júliánál, aztán eljön. Azt hittem... látnia kellett, hogy Júlia halott, mielőtt újra képes lett volna élni. - A keze élével egy pillanatig dörgölte az egyik szemét, miközben mi figyeltük. - Adott nekem egy levelet kegyelmednek, nagyuram. - Micsoda! - kiáltottunk föl mindketten. - Megfeledkeztem róla. Azt hiszem, elvesztettem futás közben.
- Mi állt benne? Az ég szerelmére, fiú... - Nem tudom, nagyuram - válaszolta csüggedten. - Sosem tanultam meg olvasni. Nem tudtam, hogy fontos lehet. Én sosem használok betűket. Akkor írta, mielőtt elhagytuk Mantuát Veronába jövet. - Fölemelte szomorú, hunyorgó tekintetét Montague uraság arcáig. - Azt hittem, hogy életben lesz, hogy elmondja nagyuramnak. Megint elmentem a barát cellájához, hogy lássam, visszatért-e, de nem volt semmi nyoma, semmi üzenet tőle, azt mondta a sekrestyés. A lépteim akkor átvittek a temetőn, vissza a sírbolthoz; megragadott valami bizonytalan, lidércnyomásszerű gondolat, hogy a holtak újra életre keltek, és a sírt tárva-nyitva találom, hogy új borzalmakat tárjon elém, megint újabb halottakat, újabb rejtélyeket. Ám a sír néma volt és zárt. A fák susogtak körülöttem a forró nyári szellőtől; galambok búgták szomorú, vigasztaló éneküket. Körbejártam a sírt, átkutatva a magasra nőtt füvet, bokrokat, keresve valamit. Bármit. Amit találtam, az egy feszitővas volt, amit egyikük elejtett, s ami csak még jobban zavarba hozott. Minek a megtalálására számított Rómeó, ha ő hozta magával, hogy kinyissa a sírboltot? Egy élő Júliáéra? Megborzongtam, noha amúgy izzadtam. Mit terveztek? Hogy a lány úgy tesz, mintha meghalna, és a fiú eljön a sírjához, hogy megmentse? De akkor miért halt meg Rómeó? Nem találta Júliát életben? Annyira legalább életben volt a lány, hogy megölje magát, és rároskadjon a fiú élettelen testére. Akkor tehát Júlia holtan találta Rómeót. És megölte magát. De hogyan halt meg a fiú? És miért? Egy koldus szólított meg, amikor kiléptem a temetőből. Idegen Veronában, gondoltam, nem ismertem az arcát. Megpróbált beszélni velem, miután odahajítottam neki egy pénzdarabot, de nem figyeltem oda; nem tudtam kivenni a szavát a fejemben zajongó rejtélytől. Megint hazamentem, hogy alhassak egy darabig az őrségem előtt. Szürkületkor ébredtem, eltompult ésszel és kialvatlanul, még mindig semmire sem volt válasz. Előtte azt reméltem, hogy álmaim majd megoldássá alakulnak, de nem álmodtam mást, csak amit láttam: Júlia arcát, szépséges, mint egy virág és halotthalvány, a vére átitatja Rómeó ruháját; Páris a falnak támaszkodva hever, megpróbálva rágömbölyödni
>
a sebére; Rómeó fennakadt szeme, félig nyílt ajka, mintha a végén látta volna Júliát élve, és megpróbált volna szólni; óriási, viaszfehér liliomtölcsérek szerteszórva mindenütt. Miközben alkonyatkor ettem a vendéglőben, Antonio elmondta nekem, honnét származnak a liliomok. - Páris vitte őket oda, azt mondja az apródja. Bólintottam, csöppet sem meglepetten. - Megparancsolta az apródjának, hogy őrködjön, és fütyüljön, ha hallja, hogy jön valaki. - Feszítővasat is vitt, nem csak virágokat? - firtattam. - Nem. Miért? Volt ott egy feszítővas? - Antonio máris választ adott magának: - Lennie kellett. - Akkor Rómeó egyedül nyitotta ki a sírt. Szóval az apród őrködik, és Páris... - Virágokat szór a sírbolt elé, és zokog... - És aztán? Valaki jön? - Rómeó jön. Elbújnak, Páris és az apródja, és figyelik, amint Rómeó megparancsolja Baltazárnak, hogy menjen el, és kinyitja a sírt. Ekkor Páris... - Páris - vágtam közbe megvilágosodva - azt hiszi, hogy Rómeó azért jött, hogy meggyalázza a helyet. Hát persze! Szóval előugrik, hogy megvédje Júliát, és vívnak. - Úgy tűnik, némi vonakodással Rómeó részéről. Az apród azt mondta, hogy kétségbeesett udvariassággal beszélt, könyörgött Párisnak, hogy menjen el. De persze Párisnak esze ágában sem volt. Így aztán ott halt meg. - És az apród? - Eljött, amikor vívni kezdtek, és elfutott az őrségért. Értem. Hümmögtem, és rágtam az ízetlen falatot. Éreztem magamon Antonio tekintetét, pislogás nélkül figyelve. Eltűnődtem, vajon tudja-e, hová visznek a lépteim minden hajnalban az őrségem után. Végül a szemébe néztem, és láttam, hogy halványan mosolyog, talányos. Rajtam derül? Hangosan hátralöktem a székem, befejezve az étkezést, míg fölálltam. - És most? - kérdezte, ugyanolyan elszántan a rejtély kiderítésére, mint mindig. Megráztam a fejem. - Nem tudom. Ha Lőrinc barát nem kerül elő hamarosan, lehet, hogy el kell lovagolnom Mantuába megkeresni. Holnap beszélek a Herceg-
gel, elmondom neki, amit mostanáig nem hallott. De még mindig ott vannak azok a nyomasztó kérdések. Meg akarta ölni magát Júlia a Párissal kötendő házasság reggelén? Rómeó Júlia halálát gyászolni jött a sírbolthoz, vagy arra számított, hogy életben találja? Mi ölte meg? - Alighanem méreg. Azért jött, hogy a lány mellett haljon meg a kriptában. - De miért volt még életben a lány? Antonio zavartan csóválta a fejét. - Talán rossz csillagzat alatt születtek. Sosem szántak nekik életet. Csak szerelmet. És ezzel a nézettel hagyott magamra, mintha a szerelmesek emberfölöttieklettek volna, semmiben sem hasonlatosak hozzánk, akik, lévén öregebbek és egyre krajcároskodóbbak az élettel, ugyanúgy nem tudunk többé szerelembe esni, mint ahogy új fogakat sem tudunk növeszteni. Ő hazament a feleségéhez, én pedig kimentem az elsötétülő utcára. Megállított egy másik koldus, pont hajnalhasadás előtt; nem tudtam kivenni az arcát. Talán ugyanaz a koldus volt. Akkorra már beszélni is alig tudtam a fáradtságtól, csakis aludni vágytam. A koldus megpróbált követni, de nem akartam, hogy lássa, hová tartok, és élesen rászóltam. Erre eltűnt, az éjszakával együtt. A szeretőm karjába hullottam, amelyet ugyanolyan nagylelkűen tárt felém, mint mindig. Megpróbáltam beletemetni magam kellemeibe, mint valami meleg, enyhén hullámzó tengerbe, de a gondolataim folyton kivetettek a sziklás partra. - Szeretsz engem? - kérdeztem egyszer tőle akaratom ellenére. - Persze, Stephano - válaszolta. - Persze. A koldus már várt rám, amikor végül otthagytam Beatricét. Megtorpantam, amikor megláttam, mérgesen és elképedve. Talán arra gondolt, hogy megfenyeget azzal, elmondja Antoniónak, mit látott; talán azt hitte, Antoniót esetleg érdekli a dolog. A koldus már azelőtt beszélni kezdett, hogy megálltam volna, mivel lekötött a tanulmányozása, oda se figyeltem rá. Magas volt és ösztövér, mint valami sivatagi szent; a ruhái lógtak rajta, ahol nem tartotta őket össze egy madzag. A haja és a szemöldöke bozontos volt, acélszürke meg ősz. A lába meztelen volt és poros, repedezett, mintha egy ideje kiszáradt utakon járt volna.
Megpróbálta teletömni a kezem arannyal, és ekkor kezdtem el odafigyelni a mondandójára. - Azt mondta nekem, hogy vegyek rajta ennivalót, de rá kellett jönnöm, hogy az aranyát nem tudom megenni. Azok után nem, amit adtam neki. Semmibe vette a tiltakozásomat. A szegénységedet fizetem meg, azt mondta, nem az akaratodat. Nem volt elég akaraterőm, hogy visszautasítsam. Visszautasítsam az evést, visszautasítsam az életet. Amíg meg nem hallottam, hogy mi történt vele. Kijöttem, hogy visszaadjam az aranyát. Nem tudom visszavenni, amit adtam neki, de nem fogom a halálát enni. Behunytam a szemem, kinyitottam, hogy lássam, még mindig ott van-e, hogy a szavainak több értelme van-e. - Ki vagy? - kérdeztem összezavarodottan. - Egy szegény patikárius Mantuából. Zokogtam, amikor meghallottam. Olyan udvariasan beszélt velem. Olyan fiatal volt, olyan ragyogó, csak úgy lüktetett benne az élet. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg meg akar halni. Egy fiatal nő rámosolyog, gondoltam, és ő el fog tűnődni, hogyan is gondolhatott valaha a halálra... - Várj! - emeltem töl a kezem. - Várj! - A hangom reszketett, meg kellett emésztenem, amit mondott nekem. - Rómeóról beszélsz... - Nem tudtam a nevét - felelte a koldus. - Amíg nem hallottuk a híreket Mantuában a különös halálokról Veronában. Akkor tudtam, hogy biztosan ő volt az. - Mérget vásárolt tőled. Hogy megölje magát. - Igen. - Halálos ítéletet... - A hangom megemelkedett, elszakadt tőlem. - Halálos ítéletet jeleni számodra, hogy ezt elmondtad nekem... Ha elmondom nekik Mantuában, hogy mit adtál el... - 'ludom. - Rám meredt, bagolymód, csimbókos szemöldöke alól, bátran, beletörődően. - Amit tettem, megtettem. És most neked kell. Némánbámultam őt, összerakosgatva a dolgokat. Rómeónak hallania kelleti Júlia haláláról, és mérgei vásárolt Mantuában, hogy a felesége mellett haljon meg a sírboltban. Éreztem, hogy valami a torkomba tolakszik, valami szó, valami hang. A szemem hirtelen égni kezdett. Újra elevenné lettek a számomra: a két ifjú szerető, akik csak időt és teret akartak a világban a szerelmükhöz. Üres szenvedélyekkel
>
, PATRICIA MCKILLIP
Amerikai írónő, 1948-ban született. Pályáját fantasy-kötetekkel kezdte, melyekkel eleinte gyermekközönséget célzott meg. Művei később fokozatosan komolyodtak, és a karrierje első csúcspontját jelentő Riddle-Master trilógia (1976-79) már egy szépirodalmi igényességgel megírt fantasy lett. A '80-as évekből legjelentősebb műve a Fool's Run (1987), mely az Orpheusz-mítosz modern változata. Azóta ismét főleg a fantasy zsánerében alkot. Magyarul két rövid regénye jelent meg (egy kötetben): az Óföld elfeledett vadjai és a Vadág erdeiben.
telezsúfolt életünkben nem volt sem időnk, sem terünk, hogy adhattunk volna nekik. Visszadőltem a szeretőm házának falához, remegve, könnytelenül a bánattól, próbálva meghallani valami szívdobogást a kövekben. Csak az arany csilingelését hallottam, amely Beatrice kacagása volt. - El kell venned - mondta a patikárius. Kinyitottam a szemem, lebámultam az aranyakra, amelyeket hagyott a kezembe potyogni. Végül megmoccantam, ellöktem magam a faltól. - Gyere velem! - kértem. - Mit fogsz tenni velem? - Megetetlek. Mi mást? És utána el fogsz menni ebből a városból, és én soha többé nem fogom látni a képed. Vagy igen? - Miért? - kérdezte halkan, madártekintete elcsigázott, nem pislogott, szilárdan tartotta az enyémet. - Mert - sóhajtottam - sem te, sem én, sem maguk a csillagok nem tudták volna életben tartani azt a fiatalembert Júliája nélkül. - Visszaadtam neki az aranyakat. - Tartsd meg! Máskülönben magyarázkodnom kellene. Nem Rómeótól valók, hanem tőlem. Elkísértem a városkapuig, miután ettünk, hogy megbizonyosodjam, nem marad itt. összezavarodottnak tűnt, ám összességében nem boldogtalannak attól, hogy még mindig él. Nem óhajtottam előhozakodni a dologgal a Hercegnek. Hogy Rómeó mérget vett be, nyilvánvalónak látszott; ugyanolyan könnyen el is csenhette volna, mint ahogy vásárolhatta. Júlia minden bizonnyal maga is bevett valamennyit esküvője reggelén. Fogal-
mam sem volt, honnét szerezhette. Talán, gondoltam, ahogy néztem a patikáriust porfelhővé válni a távolban, sosem fogjuk megtudni. De amikor elmentem a barát cellájához azon a reggelen, a kertkapuja nyitva állt, és az ajtaja is. Besétáltam. A barát sovány arca zaklatott volt és hamuszürke a gyásztól, de csöppet sem meglepett, mintha számított volna rám. - Stephano - szólított meg, és lehúzott maga mellé. - Én elvoltam... - Tudom, Mantuában. - Nem - mondta ingerülten. - Veronában. Elindultam Mantuába, hogy elmondjam az ifjú Rómeónak, Júlia csak színleli a halált... a levél, amelyet írtam neki, elkallódott. De karanténba kerültem az útitársammal, János baráttal együtt, aki előzőleg a betegeket látogatta. Dögvész, azt mondták, de csak kanyaró volt. Végül ma reggel kiengedtek. Csak hogy lesújtson rám ez a hír... - Lőrinc barát, te adtad a mérget Júliának? - Csak arra szolgált, hogy halottnak tettethesse magát! Hogy ne kelljen végigcsinálnia egy esküvő komédiáját! - Lehúzta egyik poros csizmáját, és áthajította a szobán, aztán egy pillanatig tépelődve ült. - Egy ostoba öregember - suttogta. - Kinek hittem magam, hogy beleártottam magam a szerelembe? Mindenért engem kárhoztass! Hadd keressem meg a szandálom! Aztán vigyél a Herceg elé... elmondom neki... - Azt hiszem, mindnyájunkat kárhoztatni kell jegyeztem meg halkan, és leültem az egyik kényelmetlen zsámolyára. - És talán az volt a végzetük, hogy békét hozzanak Veronába. Barát, meggyóntatsz, mielőtt elindulunk? Szokatlan időzítésű kérésem fölötti meglepetésében fölvonta a szemöldökét. Ám csak megérintette a feszületet a mellkasán, és azt mormolta: - És nekem ki fog megbocsájtani? Sohár Anikó fordítása
Beszélő némaság 9.
ÁRNYÉKVILÁG
N
ÉZZÜK ELŐBB a festményt! Álló for-
mátumú, közel a négyzethez, 48x44 cm. Technikája olaj-vászon. Az előtérben húzódó úton egy (szalma?) kalapos férfi halad a néző szemszögéből jobbról balra. Nagyjából középen látható, a középtér két fája közt. Kékes színű ruhába van öltözve, és erősen megpakolva baktat. Nem előre néz, nem a lába elé, a macskaköves útra, hanem a nézőre: ránk. Illetve a festőre, aki megörökítette. A fák mögött talán árok húzódik az út szélén, ez választja el a mögötte látható búzamezőtől. A sárguló búzamezőt, amely a közép tértől a távoli háttéren át a horizontig húzódik, egy zöld sáv vágja ketté. Ennek felső (értelemszerűen tőlünk távolabbi) széle jószerével vízszintes, alsó széle mintegy 15 fokos szögben ereszkedik balról jobb felé:
vagyis arrafelé szélesedik. A távoli dombok messzeségét kékes színük hangsúlyozza, egyhangúságukat néhány magasba törő fa és egy háztető cserepeinek piros színe ellenpontozza. Az erősen napsütötte táj szinte ontja magából a forróságot, a türkizesen ragyogó égen csak egyetlen, kisebb felhőgomoly látható, a jobb oldali fa lombjai közt A festményt a nap sárga szín uralja, kiegészülve a zöld, a barna, a kék árnyalataival, a képmezőnek közel a felét lefedő út kövei megismétlik a kitárulkozó távlatok színeit A felmálházott ember csendesen baktat, árnyéka hűségesen követi, félúton van a két fa közt, talán egy csöppet közelebb a bal oldalihoz. A képet van Gogh (1853-1890) festette, két évvel a halála előtt, a dél-franciaországi Arles-ban. Akkor most fűzzünk hozzá egy észrevételt meg egy tényt! Észrevétel. Az embernek jellegzetes, hangsúlyos árnyéka van, a fáknak viszont nincs árnyékuk. Egyáltalán: sehol egy árnyék. Csak a baktató emberé. Tény. Ez a festmény elveszett, eltűnt a II. világháborúban. Feltehetően egy szőnyegbombázás után kitört tűzben, amely nagy pusztítást végzett a magdeburgi Kaiser Friedrich Múzeum gyűjteményében, amelynek ez a festmény is része volt Akkor most olyasmiről beszélünk, ami nincs. Megszűnt, eltűnt az árnyékvilágból. Csak az árnyéka maradt meg: reprodukció és néhány sor a van Gogh testvérek levelezésében. Ahhoz képest, hogy aránylag milyen sokat tudunk van Gogh életéről, meglehetősen nagy a sejtések, bizonytalansá-
gok, titkok - és az ezekre alapozott feltételezések - száma. Amit biztosan tudhatunk a festő életének alakulásáról, gondolatairól, érzéseiről, az mind annak a hatalmas, mintegy 650 darabos levelezésnek köszönhető, amelyet néhány évvel fiatalabb öccsével, Theóval folytatott. Márpedig ennél autentikusabb, megbízhatóbb és őszintébb forrást keresve sem lehet találni. Theo van Gogh egész életében nagynagy szeretettel segítette jobb sorsra érdemes bátyját, akiben szinte vakon hitt. Nemcsak szerető testvérként, hanem hozzáértőként is, hiszen a Goupil Galéria párizsi fiókját vezette, s nagybátyjai, akiktől a szakmát tanulta, ugyancsak műkereskedők voltak. Theo anyagilag is gyakran segítette bátyját. Egyes életrajzírók szerint annak is szerepe lehetett a festő Párizsból való távozásának, hogy lelkiismeret-furdalása volt: nem akart öccse nyakán élősködni. Másik, és legalább ilyen fontos indítéka művészeti jellegű volt: napfényes tájakra vágyott, ahol a színek harsány kavalkádjával feltöltekezhet, és az általa csodált impresszionisták nyomába eredhet. Öccse galériájában találkozott először Monet és mások műveivel, s ez az élmény nagyon erős hatással volt rá. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy miközben istenítette az impresszionistákat, azok kinevették és kigúnyolták őt és festményeit. S milyen érdekes a világ: a festészeti forradalmat előidéző „benyomásisták" - az elfogadás és beérkezés küszöbén - ugyanazt tették követőjükkel, az ő forradalmuk továbbfejlesztőjével, amit velük tettek kritikusaik és közönségük berobbanásuk idején. Etikailag persze elítélhető, de racionálisan nézve arról van szó, hogy az újabb forradalom, az újabb szemléletmód és stílus, az újabb „izmus" az impresszionisták nehezen kiküzdött eredményeit gyengítette - volna. Mert a van Gogh számára szomorú valóság, tudjuk, az volt, hogy egész életében egyetlen festményét tudta csak eladni.) Kétévnyi párizsi tartózkodás után (miközben nemcsak az impresszionista festményekkel kötött barátságot, hanem többek közt Toulouse-Lautreckel is), 1888 februárjában megérkezett Provence-ba, Aries városába.
Talált magának szerény szállást, talált megfesthető motívumokat - és megtalálta azt a csodálatos fényözönt, amelyre vágyott. Felszabadultan látott neki a munkának, a halálát megelőző tíz évben alkotott életműve talán legfontosabb darabjainak nagy része itt és ebben a két évben készült. Pedig korábban is labilis idegállapota ezekben az években erőteljes rohamok kifejeződésével súlyosbodott. Az orvosi vizsgálatok, a szanatóriumi kezelések, az öccséhez írott őszinte beszámolók ellenére a mai napig nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy mi baja lehetett. Az orvosok epilepsziával kezelték, azonban feltételezések szerint öröklött, genetikai jellegű, agykárosodást okozó baja is volt (porfíria), valószínűsíthető a szifiliszre visszavezethető paralízis, mániás depresszióra és skizofréniára utaló viselkedése alkoholizmusának következménye: főként a korszak legnépszerűbb italát, az abszintet kedvelte. Perdöntő bizonyítékaink nincsenek, de ha végigtekintünk 37 életévén, azt látjuk, hogy szüleivel, testvéreivel való érzelmi kapcsolata tragikus volt (Theót kivéve), udvarlási, nősülési szándékai szörnyű megrázkódtatásokkal járó véget értek, életét magány, meg nem értés, kitaszítottság érzése kísérte, s az utolsó évekbeli magány érzése szinte elviselhetetlenné vált számára. Ennyi megrázkódtatás egy erős és egészséges mentalitású embert is alaposan megvisel. Mindezek ellenére nemcsak leveleiből, hanem műveiből is egyértelműen kiviláglik az a minden határon túlmenő, szinte gyermeki egyenesség és őszinteség, amely van Gogh sajátja volt - és ami rímel pszichés-elmekórtani állapotára. És ami egyáltalán nem tette számára könnyűvé a „felnőtt" világgal való kapcsolatot. A van Gogh-életműből kiválasztott kép természetesen legalább annyi titkot őriz, és annyi kétséget támaszt, mint akár a festő élete, akár a vele kapcsolatos feltételezések és következtetések. A címét sem tudjuk egyértelműen megjelölni, több is létezik, de mindez mérsékelten nyom a latban, hiszen - mint említettem - maga a festmény (már) nem létezik. Önmagában az is több mint érdekes, hogy a nem létező kép (másolata? fotója?) színesen
>
maradt az utókorra. Még ez ís csoda, hiszen tudjuk, hogy az életmű nem kis része elveszett, elpusztult. Ne bonyolódjunk most bele a címváltozatokba, inkább nézzük, hogy mit látunk! Amint azt a bevezető bekezdésben írtam: egy festő baktat az úton, jól felmálházva. Nyilván a megfelelő helyszín kiválasztása felé megy, hogy ott letáborozzon, és megfesse, amit lát. Ez a dokumentum-hűségű megörökítés nyitja fel a szemünket valójában, hogy mit is vállaltak az impresszionisták a plein air festésmóddal. Ügy értem: milyen fizikai megterhelést az oda-vissza úton, a vallott és vállalt festészeti elvek gyakorlati megvalósításához. A van Gogh-kutatás a festőnek öccséhez, Theóhoz írt, a kutatók belajstromozása szerinti 524. számú levelében a következőkről számol be 1888. augusztus 14-én, Arles-ból: „Megtáviratozom, mikor érkezik a vonat, amelyben egy ismerős elviszi neked 35 tanulmányomat. Jó néhány van közte, amellyel elégedetlen vagyok, de azért küldöm, hogy legalább halvány fogalmad legyen arról, miféle kiváló témák találhatók ezen a vidéken. Van köztük például egy elnagyolt vázlat, melyet magamról készítettem a Tarascon felé vezető úton, ahogy cipelem a vásznat, az állványt, a (festő)dobozokat. Aztán egy látkép a Rhone (folyóval), melyen az ég és a víz az abszint színében ragyog. Egy kék híd apró, fekete alakokkal, aztán egy szántóvető és mások, még kidolgozatlanok és befejezetlenek..."
Az említett képek fellelhetőek az amszterdami Van Gogh Múzeumban és más gyűjteményekben, kiválasztott képünk azonban megkerülhetetlen kérdéseket sugall. Például, hogy vajon erről a festményről írt-e az előbb idézett levelében. Ezen a képen ugyanis semmiféle befejezetlenséget nem látni. Ez a festmény befejezett egész. Önálló műalkotás. Nem „elnagyolt vázlat" - ahogy azt Theónak írja. Még akkor sem, ha egyesek azt hoznák fel, hogy a befejezetlenség bizonyítéka a két, árnyék nélküli fa. Ez azonban így túlságosan leegyszerűsítő felfogás. Csak egyetlen mondatot a gyakorlat oldaláról. A festmény létrehozásának technikai menete sem teszi valószerűvé, hogy a részletesen és aprólékosan kidolgozott, különböző színűre festett macskaköveket előbb megfesse, aztán letakarja a rájuk hulló fekete árnyékkal, mert képtörténetileg inkább a fordítottja a nyerő: előbb az árnyék, aztán a macskakövek, jelzésszerűen. Van Gogh azt is írja ebben a levélben, hogy: „...magamról készítettem a Tarascon felé vezető úton, ahogy cipelem a vásznat, az állványt, a (festő)dobozokat" . Igen ám, de ha alaposan megnézzük a szalmakalap alatti árnyékban(!) rejtőző arcot, akkor előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy ez nem van Gogh. Sok portrét festett önmagáról (még ennek az évnek a végén a hozzá ellátogató Gauguin is megörökítette őt egy festményen), fotók is vannak róla. Az eredmény nyilvánvaló. Van Gogh-nak lefelé keskenyedő, csúcsos állban végződő fej for-
mája volt, melyet csak erősített vöröses-fakó szakálla. A bandukoló festőnek szögletes álla van, és nincs szakálla. Van Gogh-nak ebből az időből csak egyetlen szakáll nélküli megörökítése maradt ránk (természetesen saját magától), az ominózus fülcimpalevágást követő orvosi ellátás után. Az még azonban legalább fél évvel későbbi állapot, mint amikor tárgyalt képünket festette. Akkor hát ki bandukol a festményen? Nos, ezt egy másik levélből tudjuk kikövetkeztetetni, amelyet a van Gogh-gal egyidős Christian Mourier-Peterson (1858-1945), dán festőművész írt Theónak 1891 januárjában, megköszönve neki a párizsi vendégeskedést, és melegen érdeklődvén Vincent egészségéről. Ugyanis néhány hetet-hónapot ő is Arles-ban töltött, és együtt jártak dolgozni, ki a szabadba. Mint említettem, van Gogh egész életében egyetlen festményt adott el. Theo egy évvel élte túl, az ő özvegyének pedig a mindig, min-
denütt ott tüsténkedő jóakarók azt tanácsolták, hogy semmisítse meg a festői hagyatékot (kevés híján az egész életművet). Szerencsére nem tette meg, de a századforduló tájától az I. világháborúig ismételten megrendezett kiállításokon alig volt a képekre vevő, és ha volt is, filléreket adtak értük. Csak a háború után, a német expresszionizmus megerősödésekor (amikor a stílus legnagyobbjai felfedezték van Gogh-ol mint elődjüket) kezdett van Gogh életműve nemzetközileg ismert (és elismert) lenni. Tárgyalt képünk is valószínűleg ekkortájt kerülhetett Magdeburg híres múzeumába. Ami pedig az utókort illeti, szomorúan (vagy keserű örömmel) rögzíthetjük a tényt, hogy mintegy száz évvel a festő halála után a nemzetközi műkereskedelemben - akkori áron - világcsúcsot futott a Napraforgók, a Doktor Gachet, a Tanguy apó: 85-87-92 millió dolláros áron kerültek máig ismeretlen (feltételezhetően japán) gyűjtőkhöz. A többi, hasonló kvalitású festmény csak azért nem kerülhetett műtárgypiaci megmérettetésre, mert addigra már régóta vezető európai és észak-amerikai múzeumok féltett kincse volt. Kenessei András
CÁPARIASZTÓ RUHA
Á
LTALÁNO S GYŰLÖLET övezi a cápákat Spielberg filmje óta, épp ezért szinte mindig a híradásokba kerül, ha halálos cápatámadás ér egy embert. Emiatt tűnik úgy, hogy sok áldozata van a tengeri ragadozóknak. Igazság szerint ahhoz képest, hogy hány ember jár a tengerekbe fürödni, búvárkodni, szörfözni, arányaiban elenyésző a támadások száma. Évente 50-60 cápatámadás éri az embereket, de tíznél is kevesebb a halálos támadások száma. Ezzel a számmal még a tíz legveszélyesebb állat közé sem került be, a víziló vagy a krokodil ennél sokkal több áldozatot szed. Vicces, de a pálmafákról lehulló kókusznak is hússzor enynyi áldozata van.
Ennek ellenére folyamatosan dolgoznak olyan eszközök fejlesztésén, ami megvédheti a fürdőzőket. Ennek legbiztosabb módja, ha megelőzzük a támadást. A Nyugat-Ausztráliai Egyetem két kutatója újfajta öltözetet fej lesztett ki a sportolók megvédésére. Az Elude nevű dressz a katonaságnál már megismert álcázási technikát alkalmazza. A kék, zöld és szürke foltmintás öltözet megtöri az ember körvonalait, és a vízben megzavarja a cápa tájékozódását. A Diverter márkanevű modell viszont felhívja a cápák figyelmét az úszóra. A fekete-fehér mintázat az egyik mérgező halra emlékeztet, ezért a tervezők szerint a cápa jó eséllyel messze elkerüli a fürdőzőt.
E
Z NEM A VÉGSŐ háború volt, és nem is az a háború, mely véget vet minden más háborúnak. Úgy hívták, Háború az Amerikai Álomért. Carpenter tábornok nevezte el így, és hangoztatta is úton-útfélen. Léteznek harcoló tábornokok (kellenek a hadseregben), politikus tábornokok (kellenek az adminisztrációban) és propagandatábornokok (kellenek a háborúhoz). Carpenter tábornok a propaganda mestere volt. Egyenes és szókimondó, oly fennkölt és közérthető eszmékkel, mint a pénzre vonatkozó közmondások. Amerika tudatában ő volt a hadsereg, az adminisztráció, a nemzet pajzsa, kardja és erős jobbkeze. Az Amerikai Álom volt az eszméje. - Mi nem pénzért, hatalomért vagy világuralomért harcolunk - jelentette ki Carpenter tábornok a hírügynökségi vacsorán. - Az Amerikai Álomért küzdünk - mondta a százharminchetedik kongresszusnak. - Célunk nem az agresszió vagy a világ nemzeteinek rabszolgasorba taszítása - fejtegette a West Point Éves Díszvacsoráján. - A civilizáció értelméért vívunk csatát mondta a San Franciscoi Pioneer Klubban. - Hadban állunk a civilizáció eszméjéért; a kultúráért, költészetért, mindazért, Amiért Érdemes Harcolni - mondta a Chicagói Aratóünnepen. - Ez a háború a túlélésről szól. Nem a miénkről, hanem az álmainkéról; az Élet Jó Dolgairól, melyek nem tűnhetnek el a Föld színéről. Amerika harcolt. Carpenter tábornok százmillió embert kért. A hadsereg megkapta a százmillió embert. Carpenter tábornok tízezer H-bombát kért. Tízezer H-bombát kapott, és dobhatott le. Az ellenség úgyszintén leszórt tízezer H-bombát, és megsemmisítette Amerika városainak többségét. - Lövészárkokat kell ásnunk a barbár hordák ellen - mondta Carpenter tábornok. - Adjanak ezer mérnököt! Ezer mérnök érkezett, és száz városban ástak és építettek ki védműveket a romok között. - Adjanak ötszáz egészségügyi szakértőt, háromszáz szállítmányozási vezetőt, kétszáz légtisztítási szakembert, száz közigazgatási vezetőt, ezer kommunikációs főnököt, hétszáz személyzetist...
Háború dúl az Amerikai álomért: a civilizáció eszméjéért, a kultúráért, a költészetért, az álltok túléléséért... de vajon hogyan kapcsolódnak mindezek egy katonai kórházhoz?
Alfred Bester
ELTŰNTNEK NYILVÁNULVA Carpenter tábornok technikai szakértőket követelő listája végtelenre nyúlt. Amerika nem tudta, honnan teremtse elő ezeket. - A szakértők nemzetévé kell válnunk - tájékoztatta Carpenter tábornok az Amerikai Egyetemek Nemzeti Szövetségét. - Minden férfi és nő különleges szerszám legyen, akiket az önök oktatása és képzése élesít és keményít meg, hogy megnyerhessük velük az Amerikai Álomért vívott háborút. - A mi álmunk - fejtegette Carpenter tábornok a Wall Street Kötvénykibocsátó Reggelijén ugyanaz, akár Athén kifinomult görögjeié, a nemes rómaiaké... ööö... Róma. Az álom az Élet Jó Dolgaiért. Zene, festészet, költészet és kultúra. A pénz csupán a fegyver ezen álom megvívásához. Az ambíció csak a létra ezen álom megmászásához. A képesség pedig az eszköz ezen álom megformálásához. A Wall Street éljenzett. Carpenter tábornok százötvenmilliárd dollárt kért, tizenötezer ropogós dolcsit emberenként, évente, háromezer jól képzett szakértőt ásványtanban, kőzettanban,
tömeggyártásban, vegyi hadviselésben, ezenkívül légiforgalmi kiképzőket. Megkapta. Az ország nagyobb fordulatszámra váltott. Carpenter tábornok csak megnyomott egy gombot, és máris érkezett a szakértő. 2112 márciusára a háború a tetőfokára hágott, és az Amerikai Álom sorsa eldőlt, mégpedig nem a hét front valamelyikén, ahol több millió ember feszült egymásnak keserű küzdelemben, nem is a főhadiszállások egyikén, sem a hadban álló nemzetek egyik fővárosában, nem is valamely hadieszközöket és utánpótlást előállító gyárban, hanem az Egyesült Államok Katonai Kórházának T-osztályán, száz méterre a felszín alatt az egykori New York állambeli St. Albansban. A T-osztály egyfajta rejtély volt St. Albansban. Mint minden katonai kórház, a St. Albans-i is osztályokra tagozódott, a megfelelő sérülések ellátására. Az összes jobb kar amputálását egyazon osztályon végezték, a bal karét pedig egy másikon. Égések, fejsérülések, kizsigerelések, másodlagos sugárfertőzések és hasonlók mindegyikét külön osztályon kezelték, a kórház más-más területén.
>
A Hadsereg Egészségügyi Alakulata tizenkilenc kategóriára osztotta a háborús sebesüléseket, amelyben benne volt mindenféle lehetséges sérülés, a szövetitől az agyiig. Ezeket címkézték fel A-tól S-ig. De akkor mi volt a T? Senki sem tudta. Az ajtókat dupla zár védte. Nem engedtek be látogatókat. Egyetlen páciens sem távozhatott. Orvosok jöttek, aztán mentek. Megrökönyödött arckifejezésük a legvadabb találgatásokra adott okot, de nem kínált semmilyen magyarázatot. A T-osztályt gondozó ápolókat buzgón faggatták, de ők tartották a szájukat. Persze, kiszivárogtak mindenféle információmorzsák, elégtelenek és egymásnak ellentmondóak. Egy takarítónő azt állította, hogy dolgozott odabent, de senkit sem látott az osztályon. Egy teremtett lelket sem. Csak két tucat ágyat, és semmi mást. Aludt valaki azokban az ágyakban? Igen. A legtöbbjük gyűrött volt. Volt bármi jele annak, hogy vannak páciensei az osztálynak? De még mennyire! Személyes tárgyak az asztalokon, és hasonlók. De eléggé porosak. Mintha már régóta nem használnák azokat. Általános vélemény szerint ez egy kísértetosztály volt. Kizárólag szellemek számára. Ám egy éjszaka az ügyeletes azt jelentette, hogy miközben elment a lezárt ajtó előtt, éneklést hallott odabentről. Miféle éneklést? Valami idegen nyelvűt. Milyen nyelvűt? Az ügyeletes nem tudta. Néhány szó olyan volt, mintha... nos, olyan, mint... a tehénbőgés. Fokozódott a szóbeszéd, és elterjedt, hogy ez egy külföldieknek fenntartott osztály. Kizárólag kémek számára. A St. Albans-iak a konyhásokat faggatták, és ellenőrizték az ételes tálakat. Huszonnégy tálca került be a T-osztályra naponta háromszor. Huszonnégy jött ki. Néha üresen. Máskor viszont érintetlenül. A kíváncsiskodók arra a véleményre jutottak, hogy a T-osztály egy svindli. Egy nem hivatalos klub szimulánsok és korrupt tisztviselők számára, akik odabenn dőzsölnek. Naná, hogy bőgnek, mint a tehenek! Egy kórházban a pletyka úgy terjed, hogy még egy kisvárosi varrókört is könnyen szégyenbe hozna, ráadásul a beteg embereket még lényegtelen apróságok is könnyebben felbosszantanak.
Csupán három hónapba telt, hogy a meddő spekulációk nyílt dühbe forduljanak. 2112 januárjában St. Albans megbízható, jól működő kórház volt. 2112 márciusára St. Albans forrongott, és a felzaklatott lelkiállapot a hivatalos feljegyzésekbe is bekerült. A felépülési százalék jócskán visszaesett. Nőtt a szimulánsok száma. Gyarapodtak az apróbb kihágások. Zendülések törtek ki. Átszervezték a személyzetet. Nem segített. A T-osztály lázadásra ingerelte a pácienseket. Újabb és újabb átszervezések követték egymást, de a nyugtalanság így sem csillapodott. A hírek végül eljutottak Carpenter tábornok asztaláig is a hivatalos csatornákon. - Az Amerikai Álomért vívott küzdelmünkben - mondta - nem feledkezhetünk meg azokról, akik már meghozták érte saját áldozatukat. Küldjenek egy Kórházi Adminisztrációs szakértőt! Megkapta a szakértőt. Ő sem tudott tenni semmit a St. Albans gyógyításáért. Carpenter tábornok elolvasta a jelentéseket, és kirúgta. - A könyörület - mondta Carpenter tábornok - a civilizáció elsődleges ismérve. Küldjenek egy Sebész Tábornokot! Megérkezett a Sebész Tábornok is. Ő sem tudta csillapítani a St. Albans-iak dühét, így hát Carpenter tábornok őt is kirúgta. Ám addigra a T-osztály már említésre került a napi parancsokban is. - Küldjék ide a T-osztályért felelős szakértőt! St. Albans küldött egy orvost, Edsel Dimmock századost. Keménykötésű fiatalember volt, már kopasz, és bár alig három éve végzett az orvosi egyetemen, pompás eredményekkel büszkélkedett, szakértőnek számított a pszichoterápiában. Carpenter tábornok kedvelte a szakértőket. Dimmockot is kedvelte. Dimmock bálványozta a tábornokot, mint szószólóját annak a kultúrának, amelynek részleteivel ez idáig még nem tudott foglalkozni speciális képzése miatt, de amelyet élvezni remélt a háború megnyerése után. - Na, ide figyeljen, Dimmock! - kezdte Carpenter tábornok. - Mi mindannyian szerszámok vagyunk, manapság... kiélesítve és megedzve egy-egy különleges munka elvégzésére. Ismeri a mottónkat: „Egy munka mindenkinek, de azt mindenki jól végezze!" Valaki rosszul végzi a
munkáját a T-osztályon, és ezért ki kell rúgnunk. De először is, mi a fene az a T-osztály? Dimmock hebegett és habogott. Végül elmagyarázta, hogy az egy speciális osztály, melyet különleges háborús sérültek számára állítottak fel. A sokkos eseteknek. - Tehát vannak páciensek az osztályon? - Igen, uram. Tíz nő és tizennégy férfi. Carpenter egy jelentéslapot suhogtatott. - Ebben az áll, hogy a St. Albans páciensei azt állítják, senki sincs a T-osztályon. Dimmock elképedt. Ez valótlanság, biztosította a tábornokot. - Jól van, Dimmock. Szóval, huszonnégy kripli van ott. Az a dolguk, hogy felépüljenek. A magáé az, hogy meggyógyítsa őket. Akkor mi a fene borította ki a kórháziakat ezzel kapcsolatban? - N-nos, uram, talán azért, mert bezárva tartjuk őket. - Lezárva tartják a T-osztályt? - Igen, uram. - Miért? - Hogy benn tartsuk az ápoltakat, tábornok úr. - Benn tartani őket? Hogy érti ezt? Szökdösni próbálnak? Erőszakosak, vagy ilyesmi? - Nem, uram. Nem erőszakosak. - Dimmock, nem tetszik a hozzáállása. Átkozottul sunyi módon és köntörfalazóan viselkedik. És megmondom, mi nem tetszik még. A „T" besorolás. Ellenőriztem az Egészségügyi Alakulat Szakértői Jegyzékében, és abban nincs „T" besorolás. Mi a fenét művelnek maguk St. Albansban? - N-nos, uram... Mi találtuk ki a „T" besorolást. Ök... ők meglehetősen különleges esetek, uram. Nem tudjuk, mit kezdjünk velük, vagy hogyan kezeljük őket. M-megpróbáltunk hallgatni róla, míg ki nem dolgozzuk a modus operandit, de ez egészen új dolog, tábornok úr. Vadonatúj! - Ezen a ponton a szakértő győzedelmeskedett Dimmockban a fegyelem fölött. - Szenzációs! Istenemre, ezzel orvosi történelmet írunk! Ez a valaha létezett, leghatalmasabb, fene nagy áttörés! - Mi az, Dimmock? Pontosítsa! - Nos, uram, a sokkos esetek. Törlődött tudat. Szinte katatón állapot. Minimális légzés. Lassú pulzus. Semmi reagálás. - Ezernyi ilyen sokkos esetet láttam már - morogta Carpenter. - Mi ebben annyira szokatlan?
- Igen, uram. Eddig úgy hangzik, mint a szokványos „Q" vagy „R" besorolás. De ezek mégis mások. Nem esznek, és nem alszanak. - Soha? - Némelyikük soha. - Akkor hogyhogy nem halnak meg? - Nem tudjuk. Az anyagcsere-ciklusuk összeomlott, de csak az anabolikus rész. A katabolizmus nem. Más szavakkal, uram, ürítenek végterméket, pedig semmit sem vesznek magukhoz. Megszabadulnak a méreganyagoktól, és újratermelik az elpusztult szöveteket, de alvás nélkül. Isten tudja, miképp. Ez fantasztikus! - Emiatt tartják bezárva őket? Úgy értem... arra gyanakszanak, hogy ételt lopnak, és valahol máshol szundítanak? - N-nem, uram. - Dimmock lesütötte a tekintetét. - Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, Carpenter tábornok. Én... Mi azért zárjuk be őket, mert igazi rejtélyek. Ők... Nos, ők eltünedeznek. - Mit csinálnak? - Eltűnnek, uram. Köddé válnak. A szemünk előtt. - Na, ne mondja! - Pedig mondom, uram. Ülnek az ágyon, vagy mellette állnak. Egyik pillanatban még látja őket, a következőben már nem. Néha kéttucatnyian vannak a T-osztályon. Máskor senki sincs. Eltűnnek, majd újra megjelennek kiszámíthatatlanul és értelmezhetetlenül. Ezért tartjuk lezárva a T-osztályt, Carpenter tábornok. A háborúk és a harci sebesülések teljes történetében soha nem tapasztaltak még ilyen esetet ezelőtt. Nem tudjuk, hogyan kezeljük. - Hozzon ide hármat közülük! - parancsolta Carpenter tábornok. Nathan Riley bundáskenyeret és Benedek-tojást reggelizett; lenyomatta két liter barna sörrel, elszívott egy John Drew-t, jót böfögött, majd feltápászkodott az asztaltól. Szótlanul odabiccentett Jim Corbett főpincérnek, aki félbeszakította társalgását Gyémánt Jim Bradyvel, és a pult felé menet az útjába penderedett. - Ön szerinted ki nyeri idén a zászlót, Nat? tudakolta Jim. - A Dodgers - felelte Nathan Riley.
>
- Esélyük sincs. - Náluk játszik Snider, Furillo és Campanella. Ök nyerik a zászlót idén, Jim. Lefogadom, korábban lesznek bajnokok, mint ezelőtt bármely más csapat. Már szeptember tizenharmadikán. Jegyezze fel! Majd meglátjuk, igazam lesz-e. - Önnek mindig igaza van, Nat - mondta Corbett. Riley elmosolyodott, kifizette a számláját, kiballagott az utcára, és felszállt a Madison Square Gardenbe tartó lóvasútra. Az Ötvenedik utca és a Nyolcadik sugárút sarkán leszállt, és felsétált a lépcsőn egy fogadóirodába a rádiójavító műhely fölött. A buki rápillantott, előhúzott egy borítékot, és kiszámolt belőle tizenötezer dollárt. - Rocky Marciano TKO-val nyert Roland La Starza ellen a tizenegyedik menetben - mondta. - Honnan a pokolból tudta ezt ilyen pontosan megsejteni, Nat? - Én már csak így élek. - Riley elmosolyodott. - Vesz fel fogadást a választásokra? - Eisenhower tizenkettő az öthöz, Stevenson... - Adlai nem érdekel. - Riley húszezer dollárt tett a pultra. - Én Ike-ot támogatom. Tegye ezt fel rá nekem! Távozott a fogadóírodából, és a Waldorfban lévő lakosztályához ment, ahol egy magas, vékony fiatalember várta aggódva. - Ó, igen - biccentett Riley. - Ford, ugye? Harold Ford? - Henry Ford, Mr. Riley. - És azt szeretné, ha befektetnék a bicikliboltjában lévő gépbe. Hogy is hívják? - Én Ipsimobilnak nevezem, Mr. Riley. - Hmmm. Nem mondhatnám, hogy tetszik a név. Mi lenne, ha automobilnak hívnák? - Csodás javaslat, Mr. Riley. Készséggel megfogadom. - Kedvelem magát, Henry. Ön fiatal, buzgó, alkalmazkodó. Hiszek a jövőjében, és hiszek az automobiljában is. Befektetek kétszázezer dollárt a cégébe. Riley megírta a csekket, és kikísérte Henry Fordot. Az órájára pillantott, és hirtelen késztetést érzett, hogy vissza menjen, és körülnézzen egy pillanatig. Bement a hálószobájába, levetkőzött, szürke trikót és szürke nadrágot öltött. A trikó mellzsebén nagy, kék betűkkel az állt: E. Á. K. K.
Kulcsra zárta a hálószoba ajtaját, és eltűnt. Az Egyesült Államok Katonai Kórházának T-osztályán jelent meg, St. Albansban, az ágya mellett, mely egyike volt annak a huszonnégynek, amelyek a könnyűacél barakk falai mentén sorakoztak. Mielőtt újabb lélegzetet vehetett volna, három pár kéz ragadta meg. Mielőtt küzdhetett volna, megszúrták egy pneumatikus injekcióval, és másfél köbcenti nátrium tiomorfátot fecskendeztek belé. - Egy megvan - mondta valaki. - Álljanak lesben! - felelte valaki más. Carpenter tábornok hármat akar. Miután Marcus Julius Brutus távozott az ágyból, Lela Machan tapsolt. Rabszolganői sorakoztak fel a teremben, és előkészítették a fürdőjét. Az úrnő megfürdött, felöltözött, beillatosította magát, szmirnai fügét és rózsaszín húsú narancsot reggelizett, ezeket egy kancsó Lacrima Christivel öblítette le. Aztán elszívott egy cigarettát, és a gyaloghintójáért kiáltott. Háza kapujánál, mint általában, most is ott tolongtak imádói a Huszadik Légióból. Két centurio eltávolította székhordóit, és ők emelték saját zömök vállaikra a rudakat. Lela Machan mosolygott. Egy zafírkék tógás fiatalember tört át a tömegen, és felé futott. Kés villant a kezében. Lela megfeszült, és bátran várta a halálos döfést. - Úrnő! - kiáltotta a fiú. - Lela úrnő! Megvágta saját bal karját a késsel, és kiomló vérét a nő köntösére fröcskölte. - Legalább ily módon - kiabálta a fiatalember - onthatom érted a véremet. Lela gyengéden megérintette az ifjú homlokát. - Butus fiú - mormolta. - Miért? - Mert szeretlek, úrnőm. - Bejöhetsz hozzám ma este kilenckor - suttogta Lela. Az ifjú úgy bámult rá, hogy attól elnevette magát. - Megígérem. Mi a neved, szépfiú? - Ben Hur. - Akkor este kilenckor várlak, Ben Hur. A gyaloghintó tovább haladt. A Fórum szélén Julius Caesar állt, heves vitába bonyolódva Marcus Antoniusszal - Tonyval. Amikor meglátta a gyaloghintót, Caesar élesen a centuriók útjába lépett, és ők azonnal megálltak. Caesar félrehúzta a függönyt, rámeredt Leiára, és a nő egykedvűen viszonozta tekintetét. Caesar arca megrándult.
- Miért? - csikorogta a férfi. - Könyörögtem, esdekeltem, megvesztegettelek, sírtam, és még így sem nyertem megbocsátást? Miért, Lela? Miért? - Emlékszel Boudicára? - mormolta a nő. - Boudicára? A britonok királynőjére? Jó isten, Lela, mit számít ő a mi szerelmünkhöz képest? Nem szerettem Boudicát. Csupán legyőztem egy csatában. - És megölted őt, Caesar. - 0 mérgezte meg magát. - Ő volt az anyám, Caesar! - Lela hirtelen a férfi felé bökött az ujjával. - Gyilkos! Bűnhődni fogsz! Óvakodj március idusától, Caesar! A férfi iszonyodva meghátrált. A csodálók tömege, akik Lela körül csoportosultak, helyeslő kiáltásokat hallattak. Rózsaszirom- és ibolyaszirom-esőben folytatta útját keresztül a Fórumon a Vesta-szüzek Templomához, ahol elhagyta hódolóit, és belépett a szent épületbe. Az oltár előtt térdet hajtott, elmondott egy imát, csipetnyi tömjént szórt az oltár lángjába, aztán levetkőzött. Formás testét nézegette egy ezüsttükörben, aztán enyhén megkísértette a honvágy. Szürke trikót és szürke nadrágot húzott. A trikó mellzsebén az E. Á. K. K. betűk álltak. Még egyszer rámosolygott az oltárra, aztán eltűnt. Az Egyesült Államok Katonai Kórházának T-osztályán jelent meg, ahol azon nyomban másfél köbcenti nátrium tiomorfátot íécskendeztek belé egy pneumatikus injekcióval. - Kettő - mondta valaki. - M á r csak egy kell. George Hanmer drámaian elhallgatott, és a lordkancellár szónoki székével szemközti üléseket vizslatta, előtte a vörös párnán heverő ezüstjogar fölött. Az egész Parlament, hipnotizáltan Hanmer szenvedélyes szónoklatától, lélegzet-visszatartva várta, hogy folytassa. - Ennél többet nem mondhatok - szólalt meg Hanmer végül. Hangja elcsuklott az érzelmektől. Arca sápadt volt és zord. - Harcolni fogok ezért az okmányért a hídfőállásokon. A városokban, a településeken, a mezőkön és a falucskákban. Harcolni fogok ezért az okmányért mindhalálig, és ha Isten is úgy akarja, még halálom után is. Hogy ez most egy felhívás vagy egy ima, azt e plénum tiszteletre méltó tagjai fogják eldönteni;
ám egy dologban biztos vagyok és eltökélt: a Szuezi-csatorna Angliáé kell, hogy legyen! Hanmer befejezte. A Tisztelt Ház harsogott. Éljenzés és taps közepette sétált ki az alsóházi folyosóra, ahol Gladstone, Canning és Peel megállították, hogy kezet rázhassanak vele. Lord Palmerson hűvösen vizslatta őt, de Pamet elsodorta Disraeli, aki lelkesedéstől és csodálattól telten bicegett oda. - Harapjunk valamit Tattersallnál! - indítványozta Dizzy. - A kocsim már előállt. Lady Beaconfield a Parlament előtt várakozó Rolls-Royce-ban ült. Feltűzött egy kankalint Dizzy hajtókájára, majd szeretetteljesen megpaskolta Hanmer orcáját. - Nagy utat tett meg attól az iskolásfiútól, aki folyton zaklatta Dizzyt, Georgie - jegyezte meg. Hanmer nevetett. Dizzy énekelni kezdett: „Gaudeamus igitur...", és Hanmer vele együtt zsolozsmázta a régi iskolásdalt, míg a Tattersallba nem értek. Ott Dizzy Guinesst rendelt és sült oldalast, Hanmer pedig felment az emeleti klubba átöltözni. Nem volt rá oka, de mégis úgy érezte, vissza kell térnie még egyszer körülnézni. Meglehet, képtelen volt véglegesen elszakadni a múltjától. Ledobta felöltőjét; nankin mellényét; fehérpettyes, fekete szövetnadrágját; kifényesített, hesszeni csizmáját és alsóneműit. Szürke trikót és szürke nadrágot húzott, majd eltűnt. A St. Albans kórház T-osztályán jelent meg, ahol azonnal megkínálták másfél köbcenti nátrium tiomorfáttal. - Megvan a három - mondta valaki. - Vigyük őket Carpenterhez! Így hát ott ültek Carpenter tábornok irodájában: Nathan Riley őrvezető, Lela Machan őrmester és George Hanmer tizedes. Kórházi szürkében, benyugtatózva nátrium tiomorfáttal. Az irodát kitakarították, és vakító fénnyel árasztották el. Szakértők is voltak ott, a Kémszolgálattól, a Kémelhárítástól, a Nemzetbiztonságtól és a Központi Hírszerzéstől. Mikor Edsel Dimmock meglátta az acélos tekintetű, könyörtelen csapatot, akik rá és a pácienseire vártak, visszahőkölt. Carpenter tábornok zordan elmosolyodott.
>
- Eszébe sem jutott, hogy nem vettük be az eltűnéses sztoriját, ugye, Dimmock? - U-uram? - Én magam is szakértő vagyok, Dimmock. Akár le is betűzhetem magának. A háború roszszul alakul. Nagyon rosszul. Titkos információk szivárogtak ki. A St. Albans-i zűrzavar magát is gyanúba keveri. - D-de ők tényleg eltünedeznek, uram. É-én... - A szakértőim beszélnek magával és a pácienseivel ezekről az eltünedezésekről, Dimmock. Magával kezdik. A szakértők kezelésbe vették Dimmockot tudatmódosító szerekkel, ösztönerősítőkkel és szuperego-blokkolókkal. Kipróbáltak rajta minden létező igazságszérumot, a fizikai és mentális ráhatás minden formáját. Háromszor is eljuttatták a nyüszítő Dimmockot a megtörési pontig, de nem volt mit bevallania. - Hadd főjön csak a saját levében! - rendelkezett Carpenter. - Jöhetnek a páciensek! A szakértők vonakodtak megkínozni a beteg férfiakat és nőket. - Az isten szerelmére, ne finnyáskodjanak már! - háborgott Carpenter. - A civilizációért harcolunk. Meg kell védenünk az eszméinket, nem számít, mibe kerül! Rajta! A Kémszolgálat, Kémelhárítás, Nemzetbiztonság és Központi Hírszerzés szakértői munkához láttak. Mint három gyertyaláng, Nathan Riley őrvezető, Lela Machan őrmester és George Hanmer tizedes kifakultak és eltűntek. Az egyik pillanatban még ott ültek a kínzószékekbe szíjazva, a következőben már nem. A szakértők levegő után kapkodtak. Carpenter tábornok azt tette, amit kell. Odament Dimmockhoz. - Százados, megkövetem. Előléptetem ezredessé e fontos felfedezéséért... csak előbb meg kell tudnunk, mi a fene ez! Ellenőriznünk kell a történteket. Felkattintotta az interkomot. - Küldjenek egy harctéri stressz-szakértőt és egy ideggyógyászt! A két szakértő megérkezett, és röviden öszszefoglalták a lényeget. Kihallgatták a tanúkat. Eltöprengtek.
- Önök valamennyien enyhe sokkhatás áldozatai - jelentette ki végül a stressz-szakértő. - Harci idegesség. - Ügy érti, valójában nem láttuk eltűnni őket? A stressz-szakértő a fejét ingatta, és az ideggyógyászra pillantott, aki úgyszintén nemet intett. - Együttes érzéki csalódás. E pillanatban Riley őrvezető, Machan őrmester és Hanmer tizedes újra megjelentek. Az egyik pillanatban még tömeghallucinációnak tűntek, a következőben pedig már ismét a székeikben ültek, a zűrzavar közepén. - Szedálja le őket, Dimmock! - harsogta Carpenter. - Lőjön beléjük egy gallonnyi nyugtatót! - Felkattintotta az interkomot. - Ide minden szakértőt! Válságtanácskozás az irodámban, azonnal! Harminchét jól képzett és megedzett szakértő vizsgálta meg az öntudatlan pácienseket, és vitázott róluk három órán át. Bizonyos tények nyilvánvalóak voltak: ez egy fantasztikus, új szindróma, amelyet a háború új és hihetetlen lidércnyomása okozott. Ahogy a háborús technikák fejlődnek, ezek áldozatai is másfélék lesznek. Minden akcióra van egy vele egyenlő, ellentétes reakció. Mindenki egyetértett. Ez az új szindróma valami módon kapcsolatban áll a teleportálással... a tudat ereje legyőzi a teret. Nyilvánvaló, hogy míg a harctéri sokk elpusztítja a tudat bizonyos, ismert részeit, feléleszthet olyan szunnyadó erőket, melyek ez idáig nem voltak ismertek. Mindenki egyetértett. Valószínűleg a páciensek csakis a kiindulási pontra tudnak visszatérni, különben nem jöttek volna vissza a T-osztályra, és végképp nem Carpenter tábornok irodájába. Mindenki egyetértett. Valószínűleg a páciensek képesek táplálkozni és aludni ott, ahová mennek, mivel ilyesmire nem volt szükségük a T-osztályon. Mindenki egyetértett. - Egy apró észrevétel -jegyezte meg Dimmock ezredes. - Egyre hosszabb időperiódust töltenek távol a T-osztálytól. Kezdetben naponta mentek, és tértek vissza. Most már heteket töltenek távol, és egyre ritkábban jönnek.
- Ne ezzel foglalkozzunk! - recsegte Carpenter. - Hová mennek? - Lehet, hogy az ellenséges vonalak mögé? találgatta valaki. - Ez megmagyarázná az információk kiszivárgását. - A Hírszerzés ellenőrizze! - csattant fel Carpenter. - Az ellenség is küzd hasonló problémákkal? Mármint, vannak olyan foglyaik, akik időről időre eltűnnek a hadifogolytáborból? Lehet, hogy a mi pácienseink azok a T-osztályról. - Lehet, hogy csak hazajárnak - kockáztatta meg Dimmock ezredes. - A Hírszerzés ellenőrizze! - parancsolta Carpenter. - Világítsák át ennek a huszonnégy eltünedezőnek az otthoni hátterét és a kapcsolatait! Most pedig... azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk a T-osztállyal, Dimmock ezredesnek van egy terve. - Felállítunk hat plusz ágyat a T-osztályon magyarázta Edsel Dimmock. - Beküldünk hat szakértőt, akik ott élnek majd, és nyitva tartják a szemüket. Közvetett módon gyűjtenek információt a páciensektől, akik katatonikusak, és nem reagálnak éber állapotban, elkábítva pedig képtelenek válaszolni a kérdésekre. - Uraim! - összegezte Carpenter. - Ez a leghatalmasabb potenciális fegyver a hadviselés történetében, és el sem tudom mondani, mit jelentene számunkra, ha képesek lennénk egy teljes hadosztályt az ellenséges vonalak mögé teleportálni. Az Amerikai Álomért folytatott küzdelmünk diadalát jelentené, ha sikerülne kiderítenünk, mi rejtezik azokban a megnyomorított elmékben. Győznünk kell! A szakértők sürögtek-forogtak, a Nemzetbiztonság egyeztetett, a Hírszerzés adatokat gyűjtött. Hat jól képzett és megedzett szakértő pedig beköltözött a St. Albans Kórház T-osztályára, és fokról fokra közelebb került az eltünedező páciensekhez, akik egyre ritkábban és ritkábban tértek vissza. A feszültség növekedett. A Nemzetbiztonság kiderítette, hogy egyetlen különös megjelenés sem történt Amerikában az elmúlt évben. A Hírszerzés jelentette, hogy az ellenségnél nagy valószínűséggel nem fordultak elő hasonló eltünedezések, sem a kórházaikból, sem a fogolytáborokból. Carpenter egyre idegesebb lett.
- Ez vadonatúj dolog. Nincs olyan specialistánk, aki kezelni tudná. Újfajta szakértőkre van szükségünk. - Felkattintotta az interkomját. Kapcsoljanak egy egyetemet! Hívták a Yale-t. - Szakértőket akarok agyi energiákkal kapcsolatban! Képezzenek ilyeneket! A Yale azonnal három kurzust is indított: Csodatevésben, Extraszenzoriális érzékelésben és Telekinézisben. Az első probléma akkor jelentkezett, amikor a T-osztály egyik szakértője segítségként egy másik szakértőt kért. Egy drágakőcsiszolót. - Mi a fenének? - tudakolta Carpenter. - Talált valami hivatkozást egy drágakőre magyarázta Dimmock ezredes. - De neki nincs tapasztalata, hogy beazonosítsa. Ő egy személyzetis specialista. - És nem is kell ilyesmihez értenie - biccentett Carpenter helybenhagyóan. - Egy munka mindenkinek, de azt mindenki jól végezze! - Felkattintotta az interkomot. - Küldjenek egy drágakőcsiszolót! Egy drágakőcsiszoló specialista eltávozást kapott a hadsereg kötelékéből, és felkérték, hogy azonosítson egy „Jim Brady"-nek nevezett gyémánttipust. Nem tudta. - Próbálkozzunk más szemszögből! - mondta Carpenter. Felkattintotta az interkomját. - Küldjenek egy szemantikust! Egy szemantikus otthagyta íróasztalát a Háborús Propaganda Minisztériumban, de semmire se jutott a „Jim Brady" jelentésével. Csupán egy név volt számára. Semmi több. Egy leszármazáskutatót javasolt. A genealógus kapott egy nap eltávozást posztjáról, az Amerikai Őslakosok Kisebbségi Bizottságától, de ő sem tudott mit kezdeni a „Brady" névvel, azon a tényen kivül, hogy ez egy gyakori névnek számított Amerikában az elmúlt ötszáz évben. Egy archeológust javasolt. Érkezett egy archeológus az Inváziós Parancsnokság Térképészeti Hadosztályából, és azonnal azonosította a „Gyémánt Jim Brady" nevet. Egy ismert történelmi személyiség volt Little Old New Yorkban, nagyjából Peter Stuyvesant és Fiorello La Guardia kormányzósága idején.
>
- Krisztusom! - képedt el Carpenter. - Évszázadokkal ezelőtt. Honnan a fenéből vette ezt Nathan Riley? Csatlakozzon a T-osztályon lévő szakértőkhöz, és derítse kü Az archeológus követte a nyomokat, öszszevetette az utalásokat, és elküldte jelentését. Carpenter elolvasta, és megdöbbent. Válságtanácskozásra hívta szakértőit. - Uraim - kezdte -, a T-osztály olyasvalami, ami még a teleportálásánál is jelentősebb. Azok az agysérültek valami sokkal hihetetlenebb dolgot művelnek... sokkal fontosabbat. Uraim, ők az időben utaznak. A stáb bizonytalanul sustorgott. Carpenter határozottan bólintott. - Igen, uraim. Ez időutazás. Nem úgy érkezett, ahogy vártuk... magasan képzett specialisták szakértő kutatásának eredményeként... hanem úgy, mint egy járvány... mint egy fertőzés... egy háborús kórság... átlagemberek harctéri sérülésének következménye. Mielőtt folytatnám, fussák át ezeket a jelentéseket! A stáb a stencilezett lapokat tanulmányozta. Nathan Riley őrvezető a korai huszadik századba ment vissza, New Yorkba; Lela Machan őrmester az első századi Rómát látogatta; George Hanmer tizedes pedig a tizenkilencedik századi Angliába utazott. És az összes többi páciens a huszonnégyből maga mögött hagyta a huszonkettedik századi, modern háború borzalmait, és elmenekült a Dózse Velencei Köztársaságába, Jamaica kalózaihoz, Kínába, a Han-dinasztia korába, Norvégiába, Vörös Erik idejébe, és még sok máshova, szerte a világon. - Szükségtelen hangsúlyoznom e felfedezés kolosszális jelentőségét - hangsúlyozta Carpenter tábornok. - Gondoljanak csak bele, mit jelentene a háborúban, ha vissza tudnánk küldeni egy hadsereget az időben egy héttel, egy hónappal vagy egy évvel korábbra! Megnyerhetnénk a háborút, mielőtt elkezdődne. Megvédhetnénk az Álmunkat... a költészetet, a szépséget, a pompás amerikai kultúrát... a barbarizmustól, mely veszélyezteti azt. A stáb próbált megbirkózni a „megnyerni a háborút, mielőtt elkezdődne" képzettel. - A helyzetet bonyolítja az a tény, hogy ezek a férfiak és nők a T-osztályon nem teljesen komp-
lettek. Talán fogalmuk sincs arról, mit tesznek, de bárhogy is, képtelenek kommunikálni a szakértőkkel, akik képesek lennének rendszerbe foglalni ezt a csodát. Nekünk kell megtalálnunk a kulcsot. Ők nem segíthetnek. A jól képzett és megedzett specialisták bizonytalanul feszengtek. - Szakértőkre lesz szükségünk - szögezte le Carpenter tábornok. A stáb megkönnyebbült. Ismét ismerős vizeken eveztek. - Szükségünk lesz egy agykutatóra, egy kibernetikusra, egy pszichiáterre, egy anatómusra, egy archeológusra és egy elsőrangú történészre. Bemennek a T-osztályra, és addig nem jönnek ki, míg el nem végzik a munkájukat. Meg kell fejteniük az időutazás technikáját. Az első öt szakértőhöz könnyen hozzájutottak más hadügyminisztériumokból. Egész Amerika jól képzett és megedzett specialisták tárháza volt. Ám egy első osztályú történész beszerzése gondot jelentett, de aztán a Szövetségi Büntetőintézet együttműködött a hadsereggel, és elengedte Dr. Bradley Scrimet a húszéves kényszermunkáról. Dr. Scrim renitens személynek számított. A filozófiatörténet tanszékvezetője volt a Western Universityn mindaddig, míg ki nem fejtette őszinte véleményét az Amerikai Álomról. Húsz évet kapott érte. Scrim még mindig kitartott az elvei mellett, de rávették, hogy foglalkozzon a T-osztály sok fejtörést okozó problémájával. - De én nem vagyok szakértő - tiltakozott. E szellemi sötétségben élő szakértők nemzetében én vagyok az utolsó muzsikus tücsök a hangyabolyban. Carpenter felkattintotta az interkomot. - Küldjenek egy rovartudóst! - Ne fáradjon! Lefordítom... Maguk a hangyaboly: dolgosak, szorgalmasak és szakosodnak. De mire? - Fenntartani az Amerikai Álmot - vágta rá Carpenter hevesen. - A költészetért, a kultúráért és a képzettségért harcolunk, az Élet Jó Dolgaiért. - Azért harcolnak, hogy engem védelmezzenek. Mert én ennek szenteltem az életemet. És mit tettek velem? Börtönbe vetettek.
- Elítélték, mert szimpatizált és együttműködött az ellenséggel. - Azért ítéltek el, mert hittem az Amerikai Álomban. Más szavakkal: megvolt a saját véleményem. Scrim a T-osztályon sem változtatott renitens magatartásán. Ott töltött egy éjszakát, elfogyasztott három jó ételt, elolvasta a jelentéseket, elhajította azokat, majd ordibálni kezdett, hogy engedjék ki. - „Egy munka mindenkinek, de azt mindenki jól végezze!" - szólt rá Dimmock ezredes. - Addig nem jöhet ki, míg meg nem fejti az időutazás titkát! - Nincs ilyen titok, amit megfejthetnék - felelte Scrim. - Nem utaznak az időben? - Igen is és nem is. - A válasz csak az egyik vagy a másik lehet. Mindkettő nem. Megpróbál kitérni a... - Nézze! - szakította félbe Scrim fáradtan. Ön miben szakértő? - Pszichoterápia. - Akkor hogy a fenébe lenne képes megérteni, miről beszélek? Ez egy filozófiai koncepció. Azt mondom, nincs itt semmi olyan titok, ami a hadseregnek hasznára lehetne. Nincs olyan titok, amit bármely gazdasági társaság hasznosítani tudna. Ez a titok csakis az egyént érinti. - Nem értem. - Nem is feltételeztem, hogy igen. Vigyen Carpenterhez! Bevitték Scrimet Carpenter irodájába, ahol gunyorosan vigyorgott a tábornokra, úgy nézett az egész világra, akár egy vörös hajú, alultáplált démon. - Tíz percre van szükségem - mondta. - Ki tudja dugni ennyi időre a fejét a szerszámosládájából? Carpenter bólintott. - Na, akkor nagyon figyeljen! Mert most olyan rettentően hatalmas, annyira különös, annyira új dologról fogok beszélni, hogy minden gógyijára szüksége lesz ahhoz, hogy felfogja. Carpenter várakozóan meredt rá. - Nathan Riley visszautazik az időben a korai huszadik századba. Ott kedvenc fantáziáját éli meg. Nagyszabású szerencsejátékos, Gyémánt Jim
Brady és hasonlók barátja. Rengeteg pénzt nyer azzal, hogy olyan eseményekre fogad, melyeknek előre tudja a kimenetelét. Sok pénzt nyert azon, hogy Eisenhower választási győzelmére fogadott. És azzal is, hogy egy pénzdíjas meccsen egy bizonyos Marciano nevű boxolót tett meg La Starza ellen. Hatalmas összeget fektetett be egy automobil-társaságba, Henry Ford cégébe. Csak pár példa. Jelentenek ezek önnek valamit? - Szociológiai elemző nélkül nem - felelte Carpenter. Az interkom felé nyúlt. - Ne fáradjon! Megmagyarázom. Adok még pártámpontot. Vegyük például Lela Machant! Ő a Római Birodalomba menekült, ahol a végzet aszszonyaként éli ki vágyálmait. Minden férfi szerelmes belé. Julius Caesar, Brutus, a teljes Huszadik Légio, egy Ben Hur nevezetű egyén. Érzékeli, mi a gond? - Scrim mosolygott. - És Machan még dohányzik is. - Vagyis? - tudakolta Carpenter némi szünet után. - Folytatom. George a tizenkilencedik századi Angliába menekül, ahol parlamenti képviselő, jó barátja Gladstone-nak, Canningnek és Disraelinek, aki saját Rolls-Royce-an viszi őt magával. Tudja, mi a Rolls-Royce, ugye? -Nem. - Egy automobil neve volt. - Scrim ingerülten járkált fel s alá. - Carpenter, ez nagyobb felfedezés, mint a teleportálás vagy az időutazás. Az ember üdvözülése! Nem hinném, hogy túlzok. Az a kéttucatnyi agysérült a T-osztályon oly gigászi dologba sodródott, melyet nem csoda, hogy a specialistái és a szakértői képtelenek felfogni. - Mi a fene lehet jelentősebb, mint az időutazás? - Figyeljen ide, Carpenter! Eisenhower nem indult választáson a huszadik század közepéig. Nathan Riley nem lehetett Gyémánt Jim Brady barátja, és nem fogadhatott Eisenhower választási győzelmére... legalábbis nem egy időben. Brady már negyedszázada halott volt, mire Ike-ot elnökké választották. Marciano ötven évvel azután nyert megosztott pontozással La Starzával szemben, hogy Henry Ford megalapította automobil-társaságát. Nathan Riley időutazása tele van anakronizmusokkal. Carpenter zavartan pislogott.
>
, ALFRED BESTER
Amerikai író, szerkesztő, 1913-ban született. Novellaírásra először egy amatőröknek meghirdetett pályázat ösztökélte, az eredmény, a „The Broken Arrow" meg is jelent a Thrilling Wonder Stories magazinban, 1939-ben. A következő évtized során aztán először a képregényírás felé fordult, majd hangjátéksorozatok forgatókönyvein dolgozott. Nyolc év után tért vissza az SF-hez, amikor is regények írásába fogott. Az Arcnélküli Ember (Galaktika 65-68) 1953-ban elnyerte a frissen alapított Hugo-díjat, az 1956-os Tigris! Tigris!-l pedig többször is minden idők legjobb SF-könyvének szavazták. 1987-ben hunyt el.
- Lela Machannak nem lehetett Ben Hur a szeretője. Ben Hur soha nem volt Rómában. Nem is létező személy. Csak egy regény kitalált szereplője. Machan nem cigizhetett ott. Akkor még nem ismerték a dohányt. Érti? Még több anakronizmus. Disraeli sem vihette el George Hanmert a Rolls-Royce-án, lévén, hogy az automobilokat jóval Disraeli halála után találták fel. - Mi a fenéről beszél? - kiáltotta Carpenter. Úgy érti, valamennyien hazudnak? - Nem. Ne felejtse el, hogy nincs szükségük alvásra! Sem élelemre. Nem hazudnak. Valóban visszautaznak az időben. Ott táplálkoznak és alszanak. - De épp az imént mondta, hogy a sztorijaik nem stimmelnek. Tele vannak anakronizmusokkal. - Mivel ők saját képzeletükben utaznak viszsza az időben. Nathan Riley-nek sajátos képe van arról, milyen volt Amerika a huszadik század elején. Téves és anakronisztikus, mivelhogy ő nem történész; de számára valóságos. Képes ott élni. És ugyanez igaz a többiekre is. Carpenternek kidülledt a szeme. - Ez szinte felfoghatatlan. Ezek felfedezték, hogy változtassák az álmaikat valósággá. Tudják, miképpen lépjenek be álomvalóságaikba. Ott maradhatnak, benne élhetnek, akár örökké. Istenem, Carpenter, ez az igazi Amerikai Álom! Csodatétel, halhatatlanság, istenszerű teremtőerő, tudat az anyag fölött... Ezt fel kell fedezni!
Behatóan tanulmányozni. Megajándékozni vele a világot. - Ön képes rá, Scrim? - Nem, én nem. Én történész vagyok. Nem elég kreatív az ilyesmihez. Magának egy költőre van szüksége... olyasvalakire, aki érti az álmok mibenlétét. Aki képes az álmokat papírra vagy vászonra vetni, annak nem lehet túl nehéz a következő lépés sem: valóságossá tenni az álmokat. - Egy költő? Komolyan beszél? - A lehető legkomolyabban. Tudja, mi az a költő? Öt éve mondogatja, hogy ezt a háborút a költészet megmentéséért vívjuk. - Ne humorizáljon, Scrim, én pontosan... - Küldjön egy költőt a T-osztályra! Ő majd rájön, hogy csinálják. Csakis ő lehet képes rá. Egy költő félig már tudja. Ha megtanulja, meg tudja tanítani a maga pszichológusainak és anatómusainak. Aztán ők majd megtanítják nekünk; de egy költőre van szükség, hogy közvetítsen az agysérültek és a szakértői között. - Azt hiszem, igaza van, Scrim. - Akkor ne késlekedjen! Azok a páciensek egyre ritkábban és ritkábban térnek vissza erre a világra. Rá kell jönnünk a titkukra, mielőtt örökre eltűnnek! Küldjön egy költőt a T-osztályra! Carpenter felkattintotta az interkomját. - Küldjenek egy költőt! - parancsolta. Várt, várt és csak várt... miközben Amerika lázasan kutatott kétszázkilencvenmillió jól képzett és megedzett szakértője között, akik arra specializálódtak, hogy megvédjék az Amerikai Álmot, a szépséget, a költészetet és az Élet Jó Dolgait. Várta, hogy találjanak egy költőt, nem értve a végtelennek tűnő késlekedést, a meddő keresést, nem értve, hogy Bradley Scrim miért nevet, nevet és nevet ezen a végső és végzetes eltűnésen. Nemes István fordítása
ASZTRONAUTAKÉPZŐ
a Sziget Fesztiválon
Beszámoló az Axe Apollo Space Academy Közép-Európai Űrtáboráról egy résztvevő szemével
J
ANUÁRBAN TŰNT FEL az utcákon a „mász-
káló űrhajós". Ezzel párhuzamosan Farkas Bertalan is arról beszélt, hogy nagy bejelentésre készül. Egész tavasszal óriásplakátokon, tévéreklámokban és internetes hirdetéseken láthattunk asztronautákat, akiknél „nincs menőbb". Mégis kevés emberhez jutott el a lényeg: itt most nagy a tét, Magyarországnak újra űrhajósa lehet. Nem mondom, hogy gyerekkori álmom volt az űrbe utazni, inkább állatorvos vagy cirkuszigazgató szerettem volna lenni, de régóta foglalkoztat, hogy milyen érzés lehet kívülről megpillantani bolygónkat, és szembesülni azzal, hogy valójában milyen parányi az emberiség. Ezért, amikor azt kérdezik, hogy miért jelentkeztem, csak visszakérdezek, hogy „Miért, léged tényleg nem érdekel?" Azonban a hatvan perces űrrepülésért vívott versenybe korántsem volt egyszerü bekerülni egy nőnek. A férfi kozmetikumokat forgalmazó cég kampánya természetesen saját fogyasztóihoz szólt, ami természetes, azonban amikor az űrbe jutás a cél, nem rekeszthetik ki a női társadalmat. Végül az utolsó pillanatban egy fotópályázattal jutottam be a magyar döntőbe, így egy hetem volt a felkészülésre. A Közép-Európai Űrtáborban horvát, bosnyák, szlovén, szlovák és cseh résztvevők mellett versenyeztünk, ebből a régióból minden nemzet egyetlen győztest küldhet tovább a nemzetközi fordulóba, ami már egy valódi űrhajóskiképzés lesz Orlandóban. A feladatok érdekesek voltak, a legnagyobb élmény számomra a Magyar Honvédség Kecskeméti Repülőkórházában tett látogatás volt. Olyan vizsgálatokat végeztek rajtunk, amelyeken egy pilótának kell átesnie, ilyen például a barokamraihypoxiás vizsgálat, ahol 5500 méter magasságnak megfelelő nyomást és csökkent oxigéntartalmú levegőt kellett kibírnunk. Érzésre semmivel sem volt rosszabb, mint egy repülőút, de itt már kizáró oknak számítottak a rossz fogak.
Elméleti úton is tesztellek minket, ki kelleti töltenünk egy-egy feladatsort űrkutatás, csillagászai, fizika és űrbéli orvostudomány témakörökben. A harmadik próba pedig egy akadálypálya volt, kúszással, mászással, ugrálással. Egyetlen női versenyzőként ez ment nekem a legkevésbé, de úgy gondolom, talán nem is túl releváns egy űrturista szempontjából. Az egészet nem kellett túl komolyan venni, de hát hiába, ha egyszer komolyan szeretnék az űrbe jutni. Sokszor volt olyan érzésem, mintha egy osztálykirándulásba csöppentem volna vissza - menza, névsorolvasások, Hol a párod?, Kire várunk?, Ne feküdj az Országház lépcsőjén! és hasonló problémák nehezítették programjainkat. Összességében életre szóló élményekkel gazdagodtam, de már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a versenyben egy nőnek nem lehet esélye. Minden feladatrész ugyananynyira számított a végeredményben, így az nyert, aki mindenhol az élmezőnyben tudott lenni, még ha sehol sem volt kiemelkedő. Országunkat egy olyan férfi fogja képviselni, aki egy kicsit érettebb, kicsit komolyabb, kicsit stabilabb teljesítményt nyújtott, mint versenytársai. Sok sikert kívánunk Juhos Norbertnek! Somoskövi Júlia
RoboThespian szakmát váltott
A
Z
UTÓBBI NÉHÁNY évben már hazánk-
ban is hódító útjára indult a stand-up comedy. A világ minden táján vannak jobbak és rosszabbak; a rosszabbak hamar lemorzsolódnak, de vajon mi vethet véget az igazán jók sikereinek? A még jobb humanoid humoristák, akik már köztünk járnak. Hat évvel ezelőtt a Cornish vállalat egyik dolgozója, Will Jackson kitalálta, hogy olyan robotok kellenének, amik képesek társalogni, és színészkedni, énekelni is tudnak. A cég ezután elkezdte az 55.000 fontot érő robotok fejlesztését és gyártását. Napjainkban kb. 35 RoboThespiant láthatnak a színházba járók a világ különböző pontjain. Ezek a robotok képesek pózolni, mozogni, több nyelven beszélni és énekelni is, hiszen jó, ha egy színész ért mindezekhez. Egyetlen hibájuk, hogy még nem képesek szemkontaktust tartani, egyelőre az emberek egy-egy testrészére fókuszálnak. „Ezek a robotok olyannyira élethűek, hogy Németországban egy férfi meg is ütötte az egyik ott fellépő robotot, mert azt hitte, a barátnőjét nézi" - mesélte Jackson egy interjúja során. Az emberek érdeklődése és a humanoidok fejlődése kapcsán a londoni Queen Mary Egyetem kutatócsoportja új szemszögből is meg akarta nézni, mit tud a RoboThespian. Élesben is
tesztelték a robotszínészt, aki most a humoristák világában próbál érvényesülni. RoboThespiant nem próbálták emberi külsővel felruházni, robotváza szinte teljesen látszik, sőt karjain még a kábelek sincsenek burkolva, így vitték első „dumaszínházi" fellépésére is. A Barbican Centre-ben a roboton kívül két másik angol humorista is fellépett, hogy segítsék a tesztet. Az est során nemcsak a fellépőket rögzítették, hanem több kamera követte a nézők reakcióit is. A közönség ugyan eleinte zavart volt és kissé merev, de lassan megszokták, hogy egy gép mesél nekik élményeiről és problémáiról, például mikor egy MacBookkal randevúzott. Kedves kis poénjai hiába voltak szokatlanok és újak... a nézők véleménye alapján csak közepes teljesítményt nyújtott. Ez viszont nem feltétlenül számára és alkotóira nézve kritika, hiszen aznap este lépett fel Tiernan Douieb is, aki a nagy estét megelőzően megírta és betanította RoboThespiannak a poénokat. Lehetséges, hogy a szövegíró nem tudta eléggé beleképzelni magát egy robot vázába, s így jóval gyengébb teljesítményt tudott átadni RoboThespiannak, mint amit vártak tőle saját sikerei alapján. A kutatók - együttműködve a Cornish vállalattal - közösen elemezték a nézők reakcióit, és folyamatosan építik be a humanoid robotba az eredményeket és teszteket. Hála a folyamatos teszteknek és az aprónak tűnő változtatásoknak, hamarosan már emberként tud majd szórakoztatni a kis humanoid. A honlapon a cégről és a robotról egyaránt találunk információkat. Nyomon követhetők az új fejlesztések, RoboThespian fellépései, de akár vásárolhatunk, bérelhetünk is egyet a még 35 fős gárdából, ha úgy hozza kedvünk. Gricman Kata
Képregény a Galaktikában 7
R
ENDNEK
KELL LENNIE. Rendnek lennie
kell. Alapvető igény a rend, és alapvető vágy az ÉN rendem. Ahol minden hozzám igazodik. Ahol mindent magamhoz igazíthatok. Ahol megengedem, hogy szeressék a szépet. Ahol óvó tekintetem vigyázza a makulátlanságot, és minden makulátlan, mert minden az enyém. „Milyen régen csupán azt keresem, hogy szép 1 énemből valamid maradjon." Ezzel kelek, és ezzel fekszem, hogy adhassak valamit, amitől több leszel. Hát nem látod, milyen nehéz nekem? Mindig csak adni, és okos szívvel, nehéz kézzel gyomlálni, hogy a legjobbat adhassam. Hát nem látod, milyen könnyű neked? Engedem, hogy elfogadd. Elfogadhatod, amit adok. Mindent. Nem kell fáradozni vele. Nem kell már kétségek között vergődni, hogy szabad-e. Szabad. Engedem. Én azért vagyok, hogy gyarapodj: testben, szellemben egyaránt. Es gyarapítalak, hogy ne mondhassák rám: rossz vagyok hozzád. De nem maradsz feladat nélkül. Nem maradsz tétlenül. Amit adok, amit elfogadhatsz, azt el is kell fogadnod. Máskülönben nem gyarapíthatlak. Minden erőfeszítésem kárba veszne, és bármennyire is szeretlek, nem tudnálak megvédeni a világ gonoszságától. Mert ne kételkedj benne: a világ tele van gonoszsággal. De nem szükségszerű elszenvednünk azt. Tanulhatunk elődeink hibáiból, csak nagy alapossággal meg
kell vizsgálnunk múltunkal, és számot kell vetni jövőnkkel. Leveszem a válladról ezt a terhet. A vizsgálódás, a számvetés, a gonoszság megismerésének terhét. Leveszem a válladról ezt a terhet, hogy más feladatod ne maradjon, csak jobbá válni, általam. Könnyű, de tenni kell érte. Nekem és neked is. És ha elfogadod, amit adok, ez a világ jobb hely lesz. De ehhez először rendnek kell lennie. „Kék, piros, sárga összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom, s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van 2 az éj - egy nap süt idebent."
Árva-Szabó Péter 1: Részlet Ady Endre „Kibocsátó, szép üzenet" c. verséből 2: Rés/lel József Attila „Eszmélet" c. verséből
Egy meglepetéseket tartogató űrkomppal való utazás lehet agyrém, de lehet mulatságos is... attól függ, honnan nézzük...
Dévényi Tibor LITKEI B. MIHÁLY LASSÚJÁRATÚ ŰRKOMPVEZETŐ LEVELE KEDVESÉHEZ, MARISKÁHOZ A HUNGÁRIA-II FEDÉLZETÉRŐL Egyetlen Mariskám! Hogy múlik az idő! Már három hónapja, hogy száguldunk a Muskátli-III Űrbázis felé. Mára virradó éjjel hagytuk el a B-zónahatárt, így végre van egy kis nyugalmunk. Még érzem ulolsó csókod ízét. Istenem, menynyire sajnáltam, hogy el sem búcsúzhattam tőled, annyira váratlanul történt az indulás. Igaz, előtte tizenegyszer kellett elhalasztani. Két alkalommal az Alsódabasi Űrközpont főkomputere törölte az indítást, négyszer a HUNGÁRIA-II fedélzeti nagykomputere, a többi alkalommal pedig valaki hiányzott a nekirugaszkodáshoz. Mennyit röhögtünk a kajla fülű Lajtos Tomin, amikor kiderült, azért nem jött az indításhoz idejében, mert lekölykezett a szomszéd macskája... de ezt most hagyjuk! Végül is az történt, hogy június 11-én éjszaka riasztottak, még arra sem volt időm, hogy átöltözködjek, a pizsamámra kaptam fel a szkafanderemet, és negyven perc múlva már elsüvítettünk. Most már persze nincs rajtam a szkafander, csak a lila csíkos pizsamám. Nem igazi űröltözék lassú-
járatú űrkompvezetők számára, de ez van. Lajtos Tomi sincs valami elegáns hacukában, ő a nagy kapkodásban felesége pongyolájában jött el. Most úgy nézünk ki, mintha nászutasok lennénk. Mi lesz a Muskátlin! Ha nem sikerül szerezni valami normális ruházatot, le sem vetjük a szkafandereket, nehogy egy hatalmas, öblös röhejbe fulladjon a küldetésünk. Még hogy küldetés... Az is kész röhej, összesen két utasunk van, a Bicskei házaspár, de ők hibernálva utaznak, a magas útiköltség miatt. Igy a koszt nem kerül pénzbe. A tehertér csak alig van megpakolva. Jó, ha negyed fuvarunk van. Az sem a legszerencsésebb, mert pár láda élelmiszeren, a szokásos adag sűrített oxigénen és a postán kívül kecskéket szállítunk, ami rengeteg többletmunkával jár. Fura, hogy azok a dögök miért nincsenek hibernálva. Azokat bezzeg zabáltatnunk kell, a takarításról nem is beszélve. Két lepkehálóval fogdossuk öszsze a kecskebogyókat, mert mondanom sem kell, hogy a gumibugyijuk elszakadt az indítást követő másnapon. Még szerencse, hogy ők maguk le van-
nak szíjazva, és nem kell 30 kecskével kecske viadalt vívnunk. Drága Mariskám! Ne hidd, hogy csak panaszkodni fogok! Erről szó sincs, hiszen végül is érthető, hogy kevés az utas; érthető, hogy aki utazik, az hibernáltatja magát; és érthető a sok kecske is. Senkinek sincs elég pénze, ott spórol, ahol tud. Persze a Muskátli-III Űrbázison sem jobb a helyzet, így aztán az emberek igyekeznek kecskét tartani, hogy legyen friss tej a gyerekeknek. Panaszkodni nincs okunk, mert az infláció tényleg nem haladta meg az idén a beígért 5%-ot! De az is igaz, hogy az 5 674 forintos zacskós tejet nem mindenki engedheti meg magának, pláne, ha csak egy kereső van, és annak fizetése az űrpótlékkal együtt sem több havi 55 000 Ft-nál. Hiába, az űrforgalmi adó leszedi az emberekről a bőrt! Tudom, hogy a Földön sem könnyű az élet, de legalább nagyokat lehet szippantani a jó földi levegőből. Itt nálunk, földi utasításra, a héten már másodszor csökkentették a belélegzési ütemet. Az importárak emelkedése, a csökkenő export és a gázpalackhiány miatt a mostani normánk 27/perc. Ha túllépjük, a fenekünkbe döf egy tű. Három döfés után 10% prémiumlevonás van, ami minden további döfés után 5%-kal gyarapszik. Nem a prémium. A levonás. A kosztra nem panaszkodhatunk - az a maga nemében kitűnő. A baj csak ott van, hogy az alsódabasi berakodásnál bizonyára valamelyik liba melléütött a komputerén. Ennek az a következménye, hogy én meg a Lajtos Tomi bébikaján vagyunk, ami még mindig egy fokkal jobb, mint a szerencsétlen kecskék sora, akik macskatápon vannak. Tényleg nagy szerencse, hogy le vannak szíjazva. A kosztra nem panaszkodom, hiszen tudod, hogy nem vagyok egyébként sem válogatós. De az étkezések adminisztrálása, az néha kiborít. Valamelyik süket kitalálta, hogy minden étkezésnél kivételezési, bevételezési és felhasználási űrlapot kell kiállítani és láttamoztatni, mindezeket bevezetni a főkönyvbe, és végül energiaforgalmi leltárt készíteni. Tomival úgy döntöttünk, hogy heti két böjtöt megér heti két könyvelési szabadnap. Egyébként jobb az energiahányadosunk spenótos napokon, mint a répapürés papizások után. Vigyázz, Mariskám, egyetlen szerelmem,
ha visszatolunk szerencsésen, egy álló hétig fogok fokhagymás kolbászt zabálni körömpörkölttel!!! Azt a szót pedig, hogy spenót vagy netán sárgarépa, többet ki ne ejtsd azon a meggypiros ajkadon, mert hazaváglak! Izé. Nem is tudom, mi fogott el az imént! Mintha valamin felizgattam volna magamat. No, majd kiprintelem a levelemet, és átnézem, mielőtt elküldeném Néked, bogárszemű, kis szerelmem, te édes virágszálam! De most már itt az ideje, hogy meséljek a ragyogó új kompomról, a HUNGÁRIA-II-ről is! Tudod jól, kismadaram, hogy 15 esztendőn át utaztam a HUNGÁRIA-I-en. Előbb mint segédkormányos, aztán már mint űrkompvezető. De hiszen tudod ezt jól, eleget vártál rám... Megbízható, öreg komp volt. Igaz, a vezérlése nagyon egysíkú, a fogyasztása rendkívül magas volt, és bizony nem volt könnyű alkatrészt szerezni, már amikor kellett. Gyakrabban kellett, mint szerettem volna. Akkor aztán vagy tejeltem, és volt alkatrész, vagy begurultam, nem tejeltem, és állt a komp hetekig. Persze ilyenkor a kereset megnézhette magát valahol a béka hátsó fertálya alatt, a magasabbik tükrében. Hihetetlen gyorsan rakták össze a fiúk az Alsódabasi Orkompgyártó és Karbantartó Leányvállalat szereidéjében a HUNGÁRIA-II-t. Ez az első útja, ha az utunk előtti két próbafordulatot nem számítjuk, amit a szerelde helyettes vezetője, a Guzsalyos Frici csinált bejáratás céljából. Nagyon fura az öreg űrkomphoz képest. A HUNGÁRIA-II fedélzetén nem egy, hanem négy komputer van. Egy nagykomputer dönt, és három fedélzeti komputer készíti elő a döntést. Persze mindent mikroszekundumok törtrésze alatt. Gondolom, a fedélzeti nagykomputernek is szokatlan a hármas előkészítés. Tegnap éjjel ilyenkor automata-állásban van minden - arra ébredek, hogy a komp egy helyben áll, és úgy rázkódik, mintha egy kutya farkincája lenne. Tomival együtt kipattantunk az alvóhevederekből, és a nagykomputerhez siettünk. Furcsa helyzet várt minket. Egy meteoritrajban haladtunk, amikor az orrérzékelő nagytömegű testet jelzett. Az I. fedélzeti komputer „pályamódosítás balra!" utasítást adott. A II. fedélzeti komputer „pályamódosítás jobbra!" utasítást adott, míg a fedélzeti III. egyszerűen rükvercbe kapcsolta a
>
hajtóműveket. Minthogy az előre/balra és előre/ jobbra tolóereje nagyjából azonos a rükvercével - a komp megállt, és elkezdett jobbra-balra csóválni. A fedélzeti nagykomputer pedig nem döntött semmit. Várt további, döntését okosan előkészítő adatot. Vagy netán elszenderült a csendes csóválás hatására. Nem a temérdek komputernek köszönhető, hogy nem ütköztünk a nagy tömegű galaktikus testnek, hanem csupán annak, hogy az orrérzékelőt Tomi véletlenül 10 000-szeres nagyításra állította, és egyszerű kozmikus porviharban haladtunk. Illetve haladtunk volna. Ha le nem állunk egy kicsit csóválni. Mondanom sem kell, hogy az alvásnak befellegzett, mert kézi vezérléssel kellett elindítanunk a kompot, illetve lecsillapítani a kecskéket. A túlvezérlésnek nem ez volt eddig az első erőpróbája. Kora hajnalban földi parancsra pályamódosítást kellett volna végrehajtani a Neptumédesz térségében, hogy kompenzáljuk a mágneses tér hatását. A földi utasítás egyszerű volt és világos: 0.998° 88\ A HUNGÁRIA-Il kompvezetője ilyenkor jobb kezével a billentyűzethez nyúlt, bepötyögte azt, hogy 0.998°, és azt is, hogy 88' - azzal egy pillanat múlva felbőgött a bal oldali hajtómű, és ahogy felbődült, úgy el is hallgatott. Bezzeg most. Az én drága új HUNGÁRIAII-mön... Szinte felizzottak a döntést előkészítő komputerek. A kis számkijelzőkön volt szinte minden. Persze 0.998° is - elvétve. De amelyiken ez állt, az nem jutott el a nagykomputer adatbázisáig, mert a másik kettő ettől eltérő adatot továbbított. Tomival megfigyeltük, hogy bármelyik hajlandó volt 0.998°-ot beadni, tehát ez az érték nem komputerhez volt kötve. De ha bármelyik ezt az értéket adta, a másik kettő keresztbe utasított. Tizenegy perc múlva újabb földi utasítás jött, ami a prémiummódosítást adta tudtunkra, amennyiben a pályamódosításra 7 másodpercen belül nem kerül sor. Mintha mi lazsáltunk volna a Tomival... Egyetlen kiutat láttam: reszeteltem az előkészítő komputereket, és manuálisan belenyúltam a nagykomputerbe. Egyetlen Mariskám, egyetlen szerelmem! Egy pillanatig se hidd, hogy egy maradi kócfütyi vagyok, aki a megszokott régihez ragaszkodik görcsösen! Nem és nem és nem. Sőt. De vannak dolgok, amikor az újtól megzavarodok, talán
azért, mert nem értem. Valószínűleg a komputerek sem értik egymást. Elmondom, mi történt tegnapelőtt! A komp jobb oldali, döntést előkészítő komputere elkezdett villogni, majd kiprintelte vagy ötvenszer: légy résen! lé szökik a résen! Több se kellett a másik kettőnek... Az egyik nekikezdett elemezni és vitatkozni: dzsembori, dzsem általában, málnadzsem, eperdzsem, barackdzsem, narancsdzsem, szilvadzsem, szilvaíz, íz általában, Izland, íz, víz, landolni A másik komputer se kérette magát sokáig, ő is nekifogott: légy, muslica, szúnyog, rovarok, bogarak, szitakötő, hangya, csótány, bolha, vízibolha, víz általában, víz valamiben, víz valahol Ennyi kellett csak az előző komputernek - rögtön ráduplázott: rés, lyuk, hézag, repedés, lukadás, luk általában, luk valahol Itt tartott a komputerek Ki-mit-tud-ja, amikor Tomi akkorát üvöltött, mint egy kölykét féltő bengáli tigrisanya: - Miháááááály! Kilyukadt a víztartályunk! Minden vizünk elveszett!!! Ami igaz, igaz. Jelezte a komputer, nagyon közelített a többi is, csak nem egy nyelvet beszéltek. Ne izgulj, Mariskám, nem veszünk szomjan, mert nagy a mi tudományunk. Először is van 36 INSTANT WATER TABLET-ünk. Ez egy fantasztikus találmány - olyan tabletta, ami a kellemes ivóvíz minden alkotórészét tartalmazza, egy pohár vízben kell feloldani. No meg van két rekesz sörünk is, csak a földi irányítás ki ne szúrja, mert azért is jár fenékbeszúrás. Arról nem is beszélve, hogy egy hét múlva már a Muskátli-III kantinjában vedelhetünk, amennyi belénk fér... Van zűrünk az üzemanyaggal is. Nem akarok unfair lenni - a HUNGÁRIA-I annyi üzemanyagot vedelt, mint egy gödény. Volt is elég zűröm a prémium körül. De ezt mind tudod, ezzel nem untatlak. Gyanútlanul elrugaszkodtunk Alsódabasról, annak rendje-módja szerint, és a szokásos cseklisztnek megfelelően Tomi benyögi a pályáraállás után - sok egyéb mellett: - Üzemanyag: 33 678 pint.
Oda se figyeltem. Vártam a fékhatásadatokat, amikor szürkeállományom kezdte feldolgozni Tomi utolsó adatát. Mondtam is neki, hogy izékém, mennyi az üzemanyagunk? Mire ő, mintha csak vendég lenne ezen a rohadt... vagyis Egyetlenem, ezen a... össze vagyok megint kuszálva, ott hagytam abba, hogy azt mondja a Tomi, mint egy vendég az új kompon - az üzemanyagunk mínusz (!!!!!) 33 678 pint. Vagyis úgy indultunk, hogy nincs is üzemanyagunk, hanem még tartozunk is Alsódabasnak. Akkor hogy a francos nyavalyában tudtunk felrugaszkodni ebbe a kozmikus semmibe?! Azt a francos szűz... Izé, kicsim. Mindjárt folytatom, csak mozgok egy kicsit. Folytatom a levelet, Drágám. Már jobban vagyok. Szóval elkezdtem üvölteni szegény Tomival, mintha ő lehetne az egészről, hogy a francos micsodában tudtunk idáig elkecmeregni, ha nincs egy pint üzemanyagunk, csak egy nagy rakás adósság?! Mire Tomi azt mondta, hogy a szegény ember is vízzel főz, meg mindenki addig nyújtózik, míg a korsó el nem törik, meg még mondott egypár hasonló marhaságot, amitől teljesen begerjedtem, de nem úgy, mint karácsonykor, amitől teherbe is estél. Te drága, kis Őzikém! Mozog már a hasidban? Jaj, ne haragudj, megint elvesztettem az időérzékemet, az tavaly volt, és az Öcsi már elmúlt egyéves! Szóval végül is Tomi kinyögte, hogy a fedélzeti nagykomputer most reálisan számolja az üzemanyagot, vagyis alsódabasi dotáció nélkül, és ez azt jelenti, hogy már eleve adóssággal indultunk, amit nem értek, mert erre nem állnak az agytekervényeim. De Tomi szerint van olyan, hogy az ember adóssággal indul, aztán újra kap hitelt, amitől elindul, sőt megy is valahová, de nem fizet ki semmit, sőt újra kap, ebből valamit visszaad, valamit nem, ettől újra menni kezd, és újra kölcsönt vesz fel, de nem tudtam követni. Csak azt szerettem volna tudni, hogy meddig jutunk el azzal a hiánnyal, amink van, de Tomi ezt nem tudta megmondani. Végső kétségeim közepette a fedélzeti főkomputert és annak első helyettesét programoztam be üzemanyag dolgában. Meg is kaptam a magamét, mert mindkettő kurtán-furcsán csak annyit közölt: ÜA-PRO-SZOFT-I-IX.
Úgy éreztem, hogy Damoklész tojása lebeg a fejem felett. Tomi egyetlen nyisszantással vágta el a tojás csomóját: Hapsikám, mondta, itt valahol egy jókora szoftver kell, hogy legyen az üzemanyag-fogyasztási normatívákra vonatkozóan! Igaza lett. Közvetlenül a bébispenótos polc alatt, a bal sarokban díszelgett egy kilenc kötetes szoftvertár - „AMIT AZ ÜZEMANYAG-NORMATÍVÁKRÓL TUDNI KELL" címmel. A szoftvercsomag első kötete (18 hipersűrű lemez, 83 memobuborékkal) elmagyarázza a felhasználónak az állami dotáció megszűnte után kialakult üzemanyag-helyzetet, mely szerint minden jármű, ami üzemanyaggal működik, ettől kezdve ráfizetéses. A második kötet (30 hipersűrű lemez, 98 memobuborékkal) elmagyarázza a Galaktikabank szerepét. Eszerint a kölcsön jó befektetés, nem-
>
, DÉVÉNYI TIBOR
1927-ben született kémikus, író. Tudományos munkája mellett szatirikus hangvételű regényeket és elbeszéléseket is publikált. Első kötete, a Dr. Ezésez Géza karrierje a kutatóintézetek világát figurázta ki. A későbbiekben javarészt SF-et írt, sok novellája jelent meg a Galaktikában, valamint további önálló kötetei, mint a Hová lett Artúr? 1981-ben vagy a Képtelenségek a XXI. századból - képekkel 1986-ban. Sajnos már nincs köztünk, 2003-ban elhunyt. Ebben az évben jelent meg utolsó, újonnan publikált elbeszélése is, az Átjáró magazinban.
csak annak, aki adja, de annak is, aki kapja, mert 2x2=4, és aki másnak kölcsönt ad, nemcsak maga, de a társa is beleesik. Amíg a kútra jár. (Ez utóbbit lehet, hogy nem itt olvastam!) A harmadik és az ezt követő négy további kötet az új elszámolási rendszerről szól. Ezeknek a lényege az, hogy üres tankkal is lehet repülni, ha tudjuk, miért és hová. A két utolsó kötet a legizgalmasabb. Mindkettő a lassulással és a dokkolással foglalkozik. Ezekből kiderül, hogy lassítani nem lehet másnak az üzemanyagával, dokkolni pedig csak az arra kijelölt helyre szabad, ha a Galaktikabank adta az üzemanyagot. Meg is kérdeztem Tomitól, hogy érti-e. Ő se. Csak sok órával később jöttem rá, hogy az üzemanyagmérő egy nagyon hercig elektronika, rengeteg csippel. Szuperokos interfész ügyel a programjaira. Egy furcsasága van csak. Nincs bekötve a hajtóművekre. Le is dugtam egy mérőpálcát a tartályba. Majdnem félig van. Ennyi bőven elég a Muskátliig. Ott meg majd tankolunk. Még annyit szeretnék elmond... Uramisten! A biztonsági berendezés nyivákol! Most mennem kell! Valami zűr van! Ne aggódj, pár perc múlva folytatom! Kezdek megzavarodni. Az összes komputer arról akar bennünket meggyőzni, hogy az üzemanyag az alsó határ alatt van! Pár perce
még félig volt a tartály, és alig valamit adtunk a hajtóművekre! Lehet, hogy a HUNGÁRIA-II többet zabái, mint agg elődje? Tomi most dugja le a mérőrudat. Na, tessék! Azt kiabálja, hogy csak vésztartalékunk van! Nincs más megoldás: leállítjuk a hajtóműveket, és siklani kezdünk. Ez ugyan további két nap a Muskátliig, de lesz mivel fékeznünk és dokkolnunk. Most megyek, megmelegítem és elkönyvelem az ebédet, aztán folytatom a levélírást. Szerelmem, azt a kurva mindens... Izé. Mi van velem? Folyton felizgatom magamat! Képzeld, a Tomi kimászott, mert elfordult egy holdelem. Tudod, mire jött rá? Nem fogod kitalálni! Amikor áthaladtunk a kozmikus porviharon, lekopott a kompról a festék jó része. Tudod, mi van alatta? A HUNGÁRIA-I. Nincs új komp! Szép tarkára át van festve a régi, amit telepakoltak komputerekkel! Pedig pár vödör festéktől és néhány komputertől nem lesz több hajtóanyag! Most be kell fejeznem. Felvesszük a szkafandereket, és készülünk a leszállásra. Remélem, a Galaktikabank kedvére sikerül, hiszen az ő üzemanyagukat fogjuk elhasználni... Nehéz percek következnek, édes Mariskám. Azt akarom, hogy tudd, mennyire szeretnélek mielőbb megölelni, és a Muskátlin, az első szerelősráctól kapni valami ruhafélét, hogy ne a lila csíkos pizsamában vonuljak az emberek közé. Milliószor csókol: Mihály 2089. június 20., A Muskátli-III körzetében. Ui. Persze, hogy üdvözlöm az anyádat! Uui. A Muskátliról felhívlak!
