Kedves Olvasó Igy utólag köszönöm mindenkinek a „megemlékezést"! Megkaptam életem első Oscar-díját is, mint „A Galaktika Ura". 50 év az 50 év, és ebből bizony az utolsó 10 már az új Galaktika diadalmenete. Szép kerek évforduló mind a kettő! Mi azonban, kedves kollégáimmal együtt, soha nem ülünk a babérjainkon, mindig valami újdonságon törjük a fejünket. Tavaly ilyen volt a Galaktika XL, bátran állíthatom, hogy mára sokak kedvencévé vált. Az XL-ben nem spórolunk a betűkkel, s reményeim szerint betölti, amire hivatott, hogy egy teljes hónapig, azaz a következő szám megjelenéséig kitartson az olvasnivaló. (Itt hívnám fel a taktikázók figyelmét arra, hogy az XL olyan exkluzív példányszámban jelenik csak meg, amiből nem várható semmilyen kiárusítás. Tehát ha valaki arra bazírozik, hogy majd leértékelve veszi meg, az nagyon elszámolja magái, sőt még az is megeshet, hogy egy-egy kurrensebb számhoz egyáltalán nem tud majd hozzájutni.) Nos, az idén 10 éves a megújult Galaktika, és erre is tartogatunk meglepetéseket. Hogy miket, azt egyelőre nem árulom el, talán csak annyit, hogy picit visszanyúlunk a gyökerekhez, és felélesztünk elfeledettnek hitt hagyományokat... Szép nyarat mindenkinek!
Burger István főszerkesztő
6
Dusan Fabian: Három fekete kedd (első rész)
20
A jövő energiája
22
Márki István: Vallomások egy fizikusról
30
Manipulált emlékek
34 Lynn Venable: Végre lesz elég idő 38
Zöld jövő
40
Michael Swanwick: A madárijesztő és a fiú
45
A jövő otthona
46 Jane Yolen: A Fa Asszonya 50
A szférák zenéje
52
Nancy A. Collins: Iphigenia
56
Filmajánló
58
Toochee: Egy életem, egy halálom
66
Intelligens dizájn
68 Robert F. Young: Rongyos 88
Képregény: Kutyaszív (első rész)
99
Kapcsolatfelvétel
100
D. C. Poyer: Három katona
FLY CITYKOPTER
Prelúdium
A
I. Az őszi napéjegyenlőség és a téli napforduló közti időszakot az év legvarázslatosabb részének tartják; azon belül is leginkább az október vége és november eleje közti átmenetről vélekednek így. A természet örökös körforgásában ez egy igazán páratlan időszaknak számít: a nagy találkozásokénak. Egyszer csak kinyílik a bilincs, a láncok is mind széttörnek, s a dolgok, melyek egészen idáig szigorúan elkülönítve léteztek, most lassan utat találnak egymáshoz. A halál birodalmát az élet királyságától elválasztó kapu ekkortájt válik a leginkább átjárhatóvá, a misztikum és a valóság között pedig ilyenkor a legkeskenyebb a határ. Magának a földnek az arculata is megváltozik. A régi, pogány év ekkor megy át az újba. A jelenlegi világ mind a múltbéli, mind pedig az eljövendő világgal is érintkezik, ami a jóslatok tekintetében igencsak kedvező. A természet egyre inkább haldoklik, s végül nyugovóra tér; a remény azonban továbbra is megmarad. Az élet folytonosságát jelképező mag ugyanis a terméstől elválva a földbe hullik, hogy ezáltal az örökös újjászületés biztosítékává váljon. Az emberek már időtlen idők óta ekkortájt gyűjtik be a termést, vágják le az állatokat, majd sózzák be télre a húsokat; mivel ezt követően egy olyan próbatétel vár rájuk, melynek során akár magával a halállal is könnyen szemben találhatják magukat. S ez nem csupán rájuk vonatkozik. Miután Márton megérkezik a fehér lován, a különféle varázslatokat képviselő sötét erők szép lassan elkezdenek feléledni. Elvégre nekik is túl kell élniük valahogy ezt az időszakot. Behatolnak hát a mi világunkba, hogy abból merítsenek energiát, s ezáltal erősítsék meg a hatalmukat. Közeleg a vadászat, s azzal együtt a megbékélés érdekében áldozatul esettek ideje. Közelednek az egyre rémisztőbb boszorkányos napok...
z emberek képtelek leszokni arról az álmukról, hogy repüljenek, pontosabban, hogy a városokban repkedjenek, így kerülve ki a közlekedési dugókat. Mindenki olyan autóra vágyik, amellyel kiröppenhetne a várakozó autók közül, és villámgyorsan eljutna a céljához. Természetesen ez nemcsak az autósok, hanem a tervezők fantáziáját is megmozgatja. Szinte minden évben felbukkan egy ilyen terv. A legfrissebb ötlet a Fly Citycopter. A tervezői úgy döntöttek, hagyják a csudába az autózást, inkább egy használható városi helikoptert raknak össze.
A citycopter úgy néz ki, mint egy alaposan felfújt drón. Elektromos motorja 320 lóerős, lítiumion-akkumulátorok táplálják A három légcsavar közül kettő az emelkedésről, egy a kormányzásról gondoskodik. Hatótávolsága 480 kilométer, vagy közel két és fél óra üzemidő. A járműben két utas fér el, képes őket 3600 méter magasra emelni, végsebessége közel 200 kilométer/óra. Az 1100 kilogrammos szerkezetet szénszálas műanyagból, alumíniumból és titánból építik. Hatórányi töltés után egy perc alatt indulásra kész. Természetesen pilótajogosítvány szükséges hozzá.
II. Ez az egész pontosan egy hónappal a kifaragott töklámpások ünnepe után kezdődött egy keddi napon, mégpedig november 29-én, András előestéjén... Még Katalin napján lehullott az első hó, s aznap éjszaka végig sűrűn havazott. A hópelyhek
Az év bizonyos napjain felélednek a sötét erők, behatolnak a világunkba, hogy megerősítsék hatalmukat...
Dusan Fabian
HÁROM FEKETE KEDD vad rajokban táncoltak az utcai lámpák fényében, a fáradhatatlan kassai szél pedig mindeközben hótorlaszokat épített az útszéleken. Egy ideig magányosan álldogáltam ebben a zord időben, s az elém táruló látványban gyönyörködtem némán. Épp akkor jöttem ki a próbáról - egy öreg bőrdzsekiben, egy szál ütött-kopott farmernadrágban és egy gitárral a vállamon. Mondanom sem kell, hogy mennyire fáztam. A hidegtől megdermedt kezeim a fagy elől kétségbeesetten menekülve a zsebemben leltek menedékre, míg a lábaim türelmetlenül topogtak a fedetlen villamosmegállóban. Mindezek ellenére magát a hideget csak mellékesen érzékeltem. Szemeim előtt az elemek különféle fantazmagóriás csintalankodásait láttam, s a fejemben mindvégig szólt a zene. Aznap este az együttessel egy roppant klassz dalt hoztunk össze. Jómagam játszottam az alapmotívumot: két egymásba szövődő dallamot - a tételt s az ellentételt -, melyek mintegy kígyók módjára fonódtak össze egymással a lassan morajló ritmusban. Egyszerű, mondhatni átlagosnak minősülő gitárszólamok - akkor találtam kí őket,
amikor az egyik éjszakásom után nem tudtam elaludni -, amelyek viszont együttesen egy igen varázslatosan csengő egységet alkottak. Fantasztikus érzés olyasvalamit létrehozni, amit már csak egyetlen lépés választ el a tökéletességtől... Ezen édes töprengésből a sínekre begördülő kerekek zaja rántott vissza a valóságba. Ekkor kinyíltak az ajtók, s a magából kellemes melegséget árasztó villamos egyre csak befelé csalogatott. A villamoskocsiban, melyre felszálltam, csak néhány ember üldögélt. Szokás szerint a kocsi leghátsó részébe mentem, kényelmesen nekitámaszkodtam a hátsó üveg előtti kapaszkodó korlátnak, s aztán unott tekintettel bámultam ki a sötétségbe. Nemsokára otthon leszek, gondoltam. Ágyban fekve, egy bögre forró teával a kezemben. Gondolatban megpróbáltam felvenni az imént elveszített fonalat, ám egyszer csak valami megzavart az igyekezetemben. A mintegy ezerféle fantasztikus képet kiegészítő gyönyörű dallam hirtelen tovaszállt, s egyszerűen képtelen voltam újból megragadni. Hangosan sóhajtottam egyet, majd hátrafordultam, hogy körülnézzek a villamoson. Hamaro-
>
san aztán arra lettem figyelmes, hogy nem messze tőlem ül egy pasas, aki egyfolytában csak fészkelődik az ülésen, s közben hangosan morog az orra alatt. Hogy mit is morgott pontosan, azt nem értettem; ám annyi biztos, hogy szavaiból mérhetetlen harag áradt. Itt-ott elcsíptem egy káromkodást vagy éppenséggel egy olyan valakinek címzett fenyegetést, aki még csak nem is volt jelen. Teljesen úgy festett, mint aki már eléggé felöntött a garatra, s éppen különféle részleteket kürtöl szét a környezetének azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is az, ami ennyire felzaklatta lelkileg. Csakhogy a körülötte lévő emberek egytől egyig figyelmen kívül hagyták őt. Szemmel láthatóan magánkívül volt, ráadásul meglehetősen rémültnek is látszott. Én pedig hátulról figyeltem őt, s közben mindvégig a fülemet hegyeztem, hogy minél többet sikerüljön elcsípnem a mondandójából. Aztán egy idő után már teljesen nevetségesnek kezdtem vélni a pasast. Csak egy idióta, gondoltam magamban, aki másokat fáraszt a problémáival. Egy primitív alak, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Igencsak szánalmas... Ekkor hirtelen megfordult. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat. Azonnal rádöbbentem, hogy az arcomon egy kifejezetten gúnyos mosoly terül szét, de ekkor már késő volt, nem bírtam elrejteni. - Valami bajod van? - mordult rám. A grimasz egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról. Igyekeztem minél nyugodtabban visszafordulni az ablakhoz, s közben úgy tenni, mintha csak nem is sejteném, hogy ez a provokatív kérdés egyáltalán nekem szólt. - Te ott, az a szemüveges! Valami bajod van? Próbáltam olyannak látszani, mint aki már hosszabb ideje töpreng valamin, s közben észre sem veszi mindazt, ami körülötte zajlik. Továbbra is csak hallgattam. Ám a pasas hirtelen felállt. Ügy százkilencven centiméter magas lehetett. Széles váll, lapos has. Tipikus kétajtós szekrény, mint ahogyan a hozzá hasonló alakokat hívjuk a haverokkal. Egy „Bajban ismered meg a barátodat" feliratú bomberdzsekit viselt, s a kopaszra borotvált, apró hegek tömkelegével borított koponyája szabályosan fénylett a sárga neonlámpák alatt.
Rögvest összeszorult a gyomrom. Ekkor odaugrott hozzám, egy gyors mozdulattal galléron ragadt, majd feltűnően hosszúkás arcával teljesen belehajolt a képembe. - Kérdeztem valamit! - morogta. Kinézetével teljes mértékben egy kutyára emlékeztetett - hosszú orr, jellegzetesen előreugró alsó állkapocs, egyhetes borosta. Szájából bűz áradt, tekintetében pedig egyszerre az őrültség szikrája lobbant fel. A szívem hevesen verni kezdett. - Nekem nincs... - Mid nincs, te szarházi? - Nincs semmi problémám - suttogtam feszülő torokkal. Ekkor kivicsorította a fogait, majd hangosan felmordulva odasózott egyet. - Min vigyorogtál annyira? - Én... én nem is vigyorogtam - próbáltam menteni a menthetőt. Még egy pofon. Az emberek ekkor már forgolódni kezdtek az üléseiken, s közben mindenféléket motyogtak meg dünnyögtek, de idáig még senki sem állt fel. Nem is próbáltam védekezni. Még csak a kezemet sem emeltem fel, én hülye. Csakis azt akartam, hogy végre leszálljon rólam, és békén hagyjon. Attól féltem, hogy akár a legkisebb ellenállással is csak még jobban felbőszíteném. Azt hittem... jobban mondva abban bíztam, hogy idővel majd lankadni fog az érdeklődése egy olyan áldozat iránt, aki nem száll harcba vele. - Nézze, én nem... én csak... - hebegtem. Erre egy övön aluli ütéssel reagált. Pont ekkor állt meg villamos. A kimondhatatlan fájdalomtól - de legfőképpen azért, mert elveszítettem az egyensúlyomat - szinte azonnal térdre rogytam, s közben elejtettem a gitáromat. Ezután nekilökött az ajtónak, majd szó szerint kirugdosott a villamosból. Mivel háttal estem a lépcsőkre, menten kiszorult belőlem a levegő. Amikor magamhoz tértem, már a villamosmegálló hóval borított kövezetén feküdtem; a kutyafejű pedig lassan jött lefelé a lépcsőkön, és folyamatos morgás közepette felhúzta a kesztyűit. - Te senkiházi! Egyből felismertelek ám. Tudod, honnan jövök éppen? A sittről! Na és tudod,
ki juttatott oda? Ezt a véletlent, basszus! A te seggfej, rohadék bátyád! Az a semmirekellő nyomorult! Egy újabb rúgás, ez alkalommal az oldalamba. - Hé, átadod neki az üdvözletemet? Mondd meg neki, hogy már kint vagyok, és hogy várnak rá némi meglepetések! Világos?! - Kérem, fejezze be! Itt valami tévedésről van szó... Nekem... Ennek hallatán a fogaimat majd kiverve behúzott egyet. - Világos?! - ordította. - Világos... - nyögtem, s közben könnyek gyűltek a szemembe. Tenyeremmel gyorsan el is takartam az arcomat. Hirtelen a villamosvezetőre lettem figyelmes, aki a vezetői fülkéből kilépve körülnézett, hogy mi is folyik odakinn. A pasas egyből felé fordult, felállt, kiegyenesedett, és köpött egy jókorát. A vezető egy ideig habozott, aztán egyszer csak megfordult, majd a fülkébe visszalépve becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a szerelvénnyel. A zúzmarával díszített ablaküvegek mögül még jó néhány másodpercig több szempár is némán fi-
gyelt engem. Ennek ellenére még most sem álltak fel; egyikük sem tett az égvilágon semmit. A gitár, a kulcsok, az irataim... - villant át az agyamon. - Álljon meg! - kiáltottam utána. - Kuss legyen! - mordult rám a kutyafejű, s ezen megnyilvánulását egy újabb rúgással nyomatékosította. A fájdalomtól teljesen összegörnyedve fetrengtem a hóban. Ő persze jót röhögött mindezen, majd villámgyorsan odaugrott hozzám, és erősen megtámasztott a lábával. - Átadod neki az üzenetet, te kis korcs! Megértetted? Ekkor már közel voltam ahhoz, hogy eltörjön a mécses. A kutyafejű lassan kigombolta a nadrágját, mégpedig azzal az egyértelmű szándékkal, hogy az arcomba vizeijen. Ez már tényleg több volt a soknál. Erősen rúgkapálni kezdtem, csak úgy vaktában, míg végül sikerült lerúgnom a nehéz bakancsomat, ami egészen idáig meggátolt abban, hogy feltápászkodhassak a földről. Ismét megfordultam a hóban, ez alkalommal kétszer is, mire sikerült feltérdelnem, majd felpattantam, és lóhalálában eliszkoltam.
>
Az ismeretlen fazon pedig egyre csak nevetett. Ott álldogált a fagyban, nadrágból kikandikáló pénisszel, és hangos, szűnni nem akaró röhögés közepette immáron kesztyűs kézzel integetett utánam. Átkozott idióta! Még csak esélyt sem adott arra, hogy közölhessem vele: nekem nincs is semmiféle bátyám... III. Alig egy órán belül már oda is értem az egyetlen családtagomhoz - a húgomhoz. Mert ugyebár Janánál vannak a lakásom pótkulcsai. Szegényre alaposan ráijesztettem a kinézetemmel: azonfelül, hogy mindenem csuromvíz volt, még vérben úszott az arcom, és a szemüvegem is ripityára törött. Megnyugtattam afelől, hogy most már minden a legnagyobb rendben van, majd mindenféle kertelés nélkül elkértem tőle a pótkulcsokat. Ilyen állapotban igencsak kínosan éreztem magam előtte, így hát próbáltam minél gyorsabban elintézni vele a dolgot; ám a húgom minden sürgetésem ellenére sem volt hajlandó csak úgy az ajtórésen kiadni a kulcsokat. Nem, Jana makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjek hozzá, és részletesen elmeséljem, mi is történt velem valójában. Mondanom sem kell, hogy finoman szólva nem rajongtam az ötletért. Gyorsan lerúgtam a másik bakancsomat is, aztán úgy megrohamoztam a telefont, hogy még a kabátomat se vettem le. Az egyre ismétlődő kérdésekre rendszerint csak annyit vágtam vissza válaszként, hogy megtámadtak és kiraboltak valamiféle huligánok, akiket még csak nem is láttam rendesen, majd próbáltam meggyőzni a húgomat, hogy a nagy faggatózás helyett inkább segítsen megtalálni a közlekedési vállalat telefonszámát. Utoljára középiskolás koromban verekedtem össze bárkivel is. Akkor két teljes hétig monoklival a szemem alatt jártam-keltem, amit igencsak megszégyenítőnek tartottam. Most pedig úgy tűnt, mintha hirtelen visszacsöppentem volna ezekbe a régi időkbe. Igen ám, csak annak ellenére, hogy meglehetősen bosszús voltam, a villamoson történt incidenst lényegében semmivel sem vettem komolyabban, mint az iskolában történteket. Néha bizony előfordul, hogy egy srácot alaposan helybenhagynak; elvégre a véletlen bármikor
összehozhatja őt egy nála sokkal erősebb valakivel. Csak persze borzasztóan szégyelltem magam. Az ember nehezen vallja be, de az ilyen pillanatok során rendszerint ott dolgozik tudatalattijában a félelem, amit gyakran hagy is győzedelmeskedni. Az az igazság, hogy az égvilágon semmit sem mertem tenni ez ellen az őrült ellen. Még azt sem volt merszem kideríteni, hogy ki is ő valójában; ahogyan a rendőrségen sem mertem feljelentést tenni az ellenem elkövetett támadás miatt. Elhitettem magammal, hogy az egész nem volt több némi szerencsétlen félreértésnél; hogy a pasas biztosan csak összetévesztett valakivel; meg egyébként is, valószínűleg már soha az életben nem fogunk újból egymásba botlani. Féltem a visszavágó megtorlás lehetséges következményeitől. Az tűnt a legegyszerűbbnek, ha minden további nélkül megbékélek a történtekkel; ha magam mögött hagyom az egészet, és egyszerűen csak továbblépek. Más szóval: ha gyáván viselkedem... A közlekedési vállalat ügyeletes munkatársa közölte velem, hogy aznap este még egyetlen bejelentés sem érkezett a központba bármiféle talált tárgyról vagy poggyászról. Feljegyezte a nevemet, illetve a gitártokon lévő feliratot, majd azt tanácsolta, hogy másnap reggel egyenesen a talált tárgyak osztályára menjek. Megköszöntem a segítségét, s aztán lélekben azért imádkoztam, hogy a dolgaim nehogy valami hajléktalan kezébe kerüljenek. Mindenemet elveszítettem. A kulcsaimon kívül a pénzem, a személyim, a jogsim, a bérletem, az egészségügyi kártyám, sőt még a bankkártyám is egytől egyig a gitártokban voltak; nem is szólva ugyebár magáról a hangszerről, ami tizenhatezer koronámba került. Idővel a szerencsétlen összeütközés okozta düh lassan alábbhagyott, s helyét egyre inkább a személyes dolgaimért való kétségbeesett aggódás vette át. Azok elvesztése bosszantott a leginkább. Tudtam, hogy még azelőtt haza kell érnem, hogy a kulcsok esetleges megtalálója odatévedne; meg egyébként sem bírtam volna már sokáig elviselni a húgom fürkésző tekintetét. Igazat adtam neki abban, hogy muszáj lesz mielőbb megmosakodnom, sőt még azt is hagytam, hogy legalább az arcomon lévő sebeket ellássa; aztán nem sokkal később már hármasával vettem a lépcsőfokokat, hogy elérjem az éjszakai buszt.
Az előzővel ellentétben ez a menet gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le. A békés álomba szenderült lakótelepen mintegy árnyékként suhantam át, s a kaput még az enyhe szellő susogásánál is halkabban nyitottam ki. Be kell vallanom, hogy a lakás ajtaján igencsak összeszorult szívvel mentem be; ám szerencsére semmilyen betörő nem várt rám. A lakásba belépve gyorsan bezártam magam mögött az ajtót, behajítottam az átázott ruháimat a szennyesbe, főztem egy teát, s aztán tettem némi jeget a felduzzadt szememre, illetve államra. Ezután letusoltam, és rögtön ágyba is bújtam. Mivel arra számítottam, hogy az előttem álló éjszaka biztosan nem lesz könnyű, megelőzésképpen inkább bevettem két darab, ibuprofén tartalmú tablettát. Azok pedig kellőképpen hatottak is...
IV.
Reggel aztán rettenetes fájdalmak közt ébredtem; ámde cseppet sem volt idő arra, hogy az önsajnálat lagymatag pocsolyájában fetrengjek. Rögtön azután, hogy megszólalt az ébresztőóra, betelefonáltam a munkahelyemre, hogy szabadnapot kérjek. Szerencsére elegen dolgoztak a műszakban, így egész simán ment a dolog. Ezt követően magamra kaptam néhány száraz göncöt, gyorsan elrágtam egy kiflit, bedobtam még két tablettát, majd némi újdonsült reménnyel a szívemben útnak eredtem. Először is a gyógyszertár felé vettem az irányt, hogy aztán a közelben lévő bisztró mosdójában némi ragtapasszal és sebkrémmel felfegyverkezve kissé helyrepofozzam a fizimiskámat. Nagyjából fél nyolc körül érhettem be a közlekedési vállalat épületébe. Majdnem egy órát kellett várnom, míg a talált tárgyak osztálya egyáltalán kinyitott; mint utólag kiderült, teljesen feleslegesen. Munkaidejének lejárta után ugyanis egyetlen villamosvezető sem talált meg egyet sem az elveszett tárgyaim közül; sőt az utasok közül sem tért be senki sem az osztályra a gitárommal, annak tokjával vagy akár az irataimmal. Ennek tudatában felszólítottam a titkárnőt, hogy írja csak fel újból a nevemet a címemmel és a telefonszámommal együtt; aztán megígértettem vele, hogy abban a pillanatban felhív, amint bármelyik elveszett tárgyam előkerül. Ám az igazat
megvallva ekkor már lassan kezdtem feladni a reményt. Legkorábban egy hónap múlva nekiállhatok sorra járni a különféle hangszerbizományikat és -bazárokat, hogy majd azoknak a polcain keressem-kutássam az én elveszett, tizenhatezret érő kicsikémet... Az irodát meglehetősen búskomor hangulatban hagytam el, s aztán felhajtott gallérral belevetettem magam a kint tomboló hóviharba. A közlekedési vállalat épületéből kilépve egyenesen a városközpontba igyekeztem. Értelmetlennek láttam halogatni a dolgokat. Még várt rám a bank, a rendőrség, a lakatos, sőt az egészségbiztosító is. Mindenütt hosszasan kígyózó sorokra, unott és barátságtalan hivatalnokokra számítottam; a nagy halom papírmunkáról nem is beszélve. Tudtam, hogy ez aztán minden lesz, csak kellemes séta nem... Interlúdium
Kassa városa egy hét múlva teljesen úgy festett, mintha csak valamiféle szürkésfehér kásával borított kőszobrok undorító panoptikumává változott volna. Hirtelen megenyhült az időjárás, aminek következtében a hó olvadni kezdett, s közben egyre jobban elvegyült a levegőben lévő szmoggal és korommal. Kedden már vadonatúj okmányokkal a zsebemben tartottam a munkahelyemre, és a zötykölődő jármű ablakán kinézve egyre csak az elcsúfított, vigasztalan utcákat figyeltem búskomoran. Kint félhomály volt, a házak még nem nyitották fel álomtól nehéz szemeiket, a csupasz fák pedig mindenféle girbegurba árnyékokat vetettek a vizes járdákra. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy igen depresszív hangulatú horrorfilm díszletén haladtam volna keresztül. December hatodika volt. Egy igazán jól sikerült Mikulás-nap kezdete... Ez a zord reggel mintha csak sejtetni akarta volna azt az újabb meglepetést, melyet a sors számomra tartogatott. Ekkor természetesen még mit sem sejtettem az egészről. Az ajándékom engedelmesen kivárta a megfelelő időt arra, hogy előbukkanjon; közben pedig mindvégig ott lapult a cipőmben észrevétlenül.
>
A mintegy száz, egytől egyig álomittas arccal körülvéve leszálltam a Kelet-szlovákiai Vasművek megállójában, majd zsebre tett kézzel lassan lépkedni kezdtem a munkahelyem felé vezető, koszos latyakkal borított járdán. Aztán a portán áthaladva megpillantottam őt. Azt az őrszolgálati egyenruhát viselő, nyakigláb alakot, aki kint állt a többi őrrel, és cigizett. Egyből felismertem - ő volt az, az őrült a villamosról. Ott helyben megdermedtem a rémülettől. A kutyafejű egyenesen rám meredt, majd magát terpeszállásba vágva vakarózni kezdett. Még a szájából áradó cigifüstfelhőn keresztül is jól láttam, ahogyan sűrű borostával borított arcát egyszerre gonosz vigyor torzítja el. Ekkor fejemet gyorsan az ellenkező irányba fordítottam, s aztán nyakamat behúzva esetlenül elbotorkáltam az összegyűlt őrcsoport előtt. - Maga ott! Jöjjön csak ide! - mutatott rám a nyakigláb. - Alávetjük magát egy kis szondáztatásnak. A vállalati őrség munkatársai egyik pillanatról a másikra elállták az utamat. Ekkor ismét kővé dermedtem, a lábaim pedig úgy remegtek, mintha csak kocsonyából lettek volna. - Egyszerű rutinellenőrzés. Fogyasztott ön bármilyen alkoholt? - kérdezte a legidősebb, egyenruhás férfi, majd karon fogva óvatosan kihúzott a körülöttem hömpölygő emberáradatból. - Nem - feleltem. Kérdését az őr minden bizonnyal csak merő formalitásból tette fel; a kérdésre adott válaszomat pedig nagy valószínűséggel még csak meg sem hallotta. A következő pillanatban már közvetlenül a nyakigláb előtt találtam magam. - Rendben, akkor most ebbe a csőbe kell belefújni - jelentette ki a kutyafejű, újból átvéve a szót. Ezután ráhelyezte a koszos, szemmel láthatóan már többször is használt fúvókát a digitális szondára, majd beletette azt a tenyerembe, s közben arcán egy újabb vigyor jelent meg. Némán és ijesztően rossz előérzettel bámultam a kezemben lévő tárgyat, majd annak a férfinak az egyenruháját, aki mindössze egy héttel korábban jól összeverte a képemet. Sötétkék színű, feltűnően piszkos egyenruha volt, ami ráadásul néhány helyen még ki is volt égetve. Egyik zsebén
a munkáltató nevének rövidítése, a másikon pedig egy névjegy volt. Illetve nem is... A névjegyen ugyanis egy névnek kellett volna szerepelnie; az övén viszont az állt, hogy „Bajban ismered meg a barátodat" - méghozzá nagy, piros betűkkel írva. Képtelen voltam elhinni, hogy ez történik. Mióta dolgozik itt ez a fazon egyáltalán? Idáig még senki sem vette észre, hogy valami nagyon nem stimmel vele? Erősen borostás arccal egy olyan helyiségben cigarettázik, ahol három „Tilos a dohányzás" feliratú tábla is ki van függesztve; arról nem is beszélve, hogy az egyenruháján semmiféle név vagy szám nem szerepel, ami alapján azonosítani lehetne. Ennek ellenére a többi őr teljesen úgy viszonyult hozzá, mintha már időtlen idők óta ott lenne köztük. Mintha csak ő dirigálna nekik mindenben. Én pedig megint kényére-kedvére ki vagyok szolgáltatva neki. Átkozott egy helyzet... - Menni fog? - sürgetett. Szétnéztem az őrszolgálat többi tagja között. Mindannyian mozdulatlanul álltak, és komor ábrázattal engem bámultak. Tudtam, hogy esélyem sincs meghátrálni. Remegő kézzel lassan számhoz emeltem a szondát, majd kissé hörgő hangon mély lélegzetet vettem, és belefújtam. - Ennyi elég is lesz - állított le hirtelen a nyakigláb. Épp csak hogy másodjára is mély lélegzetet bírtam venni, s már ki is tépte az eszközt a kezemből. Mérhetetlen komolysággal az arcán szemügyre vette a szonda kijelzőjét; az idősebbik biztonsági őr pedig eközben a válla fölött átnézve követte az eseményeket. - Szóval... uram... - hezitált a kutyafejű. - Szólítson csak Branislav Hrdinának 1 ! - motyogtam. - Nos, Hrdina úr, kérem a személyi igazolványát. Most velem fog jönni a szolgálati helyiségbe. Mint ahogyan azt több szemtanú is bizonyíthatja, az imént... - ekkor ismételten leellenőrizte a digitális kijelzőn lévő számjegyeket, majd hozzátette: - ...egész pontosan egy egész két tized ezrelék alkoholszintet mértünk önnél. Ezen „teljesítményemet" egy kimondottan szélesre sikeredett kárörvendő vigyorral díjazta. Ennek hallatán teljesen ledermedtem, és megdöbbent arccal némán bámultam magam elé. - Ez képtelenség. Én... én tényleg nem ittam mentegetőztem.
Erre a nyakigláb egyenesen a képembe nyomta a kijelzőt. Nulla. Egy. Kettő. Nulla. - Arrafelé - jelentette ki, majd kimérten az egyik közeli üvegajtó irányába mutatott. Ez már tényleg lesokkolt. Biztosan úgy néztem ki, mint az a bizonyos borjú, amelyik értetlenül bámul az új kapura. Ekkor ismételten olyan érzésem támadt, mintha tévedésből a rossz liftbe szálltam volna be. Hirtelen elszakadt a kötél, én pedig fékezhetetlen sebességgel zuhantam egy újabb fájdalmas becsapódás felé; mégpedig anélkül, hogy bármi esélyem lett volna megállítani a liftet s aztán egész egyszerűen csak kiszállni belőle. - Várjanak csak! - kiáltottam, s közben próbáltam ellökni magamtól a kezeket, melyek egyszerre rángatni kezdtek. - Valamilyen tévedés történt. Én tényleg nem ittam alkoholt már legalább három napja. Biztosan elromlott a szondájuk! - Ne rendezzen itt nekünk jelenetet! - mordult rám a kutyafejű, majd gyorsan zsebre vágta a műanyagból készült fúvókát. - Az imént használt eszközt rendszeresen tesztelik és ellenőrzik.
- Akkor pedig kérek egy vértesztet! Én aztán egyáltalán nem ittam! - Majd később, Hrdina úr, majd később. Azt mondtam, hogy arrafelé - válaszolta. Valósággal remegtem a dühtől, és szememben csak úgy égett az elhatározás - márpedig ilyesmiről szó sem lehet, ez a dolog igenis még itt és most meg lesz oldva, és addig nem nyugszom, amíg valaki meg nem fizet a történtekért! Mindez persze nem volt több némi jámbor óhajnál. Az őrök egy emberként mozdultak meg. Igyekezték hozzáértően és profik módjára végezni a dolgukat. Szakszerűen és erőszakmentesen próbáltak lecsillapítani, mondhatni apai ösztönnel nyugtatgattak. Csak éppenséggel valahogy szétszakították közben a kabátomat...
II. Még aznap megkaptam a felmondásomat. Teljesen magam alá kerültem. A tél már kopogtatott az ajtón, és tudtam, hogy hamaro-
>
san sorra jönnek majd a fűtésszámlák meg a különféle ruházati kiadások. Én pedig éppen most veszítettem el az állásomat. Még ha a jog nem is az én oldalamon állt, akkor is csak egyszeri esetről volt szó! Igazán adhattak volna még egy esélyt. Hát nem adtak. Sajnos. Amíg kiállították a szükséges papírokat, nekem egész délelőtt állandó felügyelet alatt kellett szobroznom az őrszolgálat irodájában. Mindeközben felvették a jegyzőkönyvet, sor került a tanúvallomásokra is, s aztán elvitték a papírokat, hogy a vezetőség egytől egyig aláírhassa azokat. Érdekes módon a közvetlen feletteseim közül egyetlenegy sem jelent meg személyesen az irodában. Mindannyiukkal csak telefonon beszéltem. A vállalatnál pedig mindenki úgy nézett rám, mintha csak valamiféle gyógyíthatatlan alkoholista lennék, s mintha még egyenesen örülnének is annak, hogy kidobtak; holott azt tudni kell rólam, hogy mindig is kimondottan megbízható és felelősségteljes alkalmazott voltam.
rám szállt. De vajon miért? Mit akarhat ezzel elérni? És vajon meddig fajulhat mindez? Egész végig arra vártam, hogy majd felébredek ebből a rémálomból; csakhogy ez sajnos nem következett be... A vasgyár épületéből fél egy körül léptem ki - egy szégyenletes papírfecnivel a zsebemben, és zéró jogosultsággal arra, hogy bármiféle végkielégítést kapjak. Na de mit lehet tenni, ezek után kénytelen leszek spórolni; legalábbis addig, amíg nem találok valami új állást. De csakis holnaptól, mérgelődtem magamban, addig még csak gondolni sem akarok erre. Hazafelé menet betértem a legelső kocsmába, ami az utamba esett, s a nagy kétségbeesés közepette most aztán tényleg jó alaposan leittam magam.
Olyan érzésem támadt, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna. Mondanom sem kell, hogy végül sikerült kiharcolnom a vértesztet; a törvény értelmében ugyanis jogom volt hozzá. Ezt követően elkísértek a rendelőintézetbe, ahol rögtön el is végezték a szükséges vizsgálatokat. Nagyjából két óra elteltével tértek vissza az eredménnyel. Egy egész nulla tized ezrelék. Valamivel kevesebb a szonda által mutatott értéknél, de még így is sokkal több annál, mint amennyinek valójában lennie kellett volna. Egyszerüen nem értettem ezt az egészet. Tényleg nem ittam egy kortyot sem. Legutóbb múlt pénteken dobtam be három sört, de azóta az égvilágon semmit. Még ha a pasas a villamosról valamilyen úton-módon képes is volt manipulálni a szondát, akkor sem tudta volna meghamisítani a laboreredményeket. Vagy mégis? Ekkor már teljesen világos volt számomra, hogy ez a fajzat igenis
A fagy teljesen átvette az uralmat. Jég borított mindent - a járdákat, az utakat, a lépcsőket, a korlátokat. A város felett nehéz, nyomasztó felhők úsztak lomhán. A nap ekkor már egy teljes hete nem sütött ki. December első felében reggeltől estig kóros szürkeség uralkodott. Mindez persze nemigen segített a depressziós lelkiállapotom leküzdésében. Egész héten ki sem dugtam az orrom a lakásból. Mindvégig csak bent üldögéltem a fotelben, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, s egy plédbe burkolózva egész nap a tévét bámultam. Egyrészt így próbáltam elhessegetni a különféle összeesküvésekkel kapcsolatos paranoid gondolataimat, másrészt pedig véget nem érő sorozatok esztelen bámulásába fojtottam az önsajnálatomat. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Egyszerűen nem bírtam megszabadulni a képzettől, melyben újra és újra csak azt láttam, ahogyan az az őrült a villamosról egyenesen a torkomnak esik.
Posztlúdium
I.
Szüntelenül ez a látomás gyötört, ami miatt nemegyszer még álmomból is felriadtam. Mivel már napok óta nem aludtam ki magam rendesen, a depresszióm mellé nagyon hamar szűnni nem akaró fáradtság és fejfájás is társult. Lassan teltek-múltak a napok, ám az idő híres gyógyító ereje rám cseppet sem volt hatással. Második alkalommal tizenharmadikán kellett megjelennem a munkaügyi hivatalban. Azaz a következő kedden. Amikor aznap reggel felébredtem, és ránéztem a naptárra, azon nyomban kivert a veríték. Luca napjára ébredtünk - az év harmadik legnagyobb boszorkányos napjára... Elég volt megpillantanom ezt a nevet, és máris eszembe jutott a nagyanyám, vele együtt pedig a megannyi szörnyűséges, félelmet keltő történet és népi hiedelem is, amikkel még gyerekkorunkban ijesztgetett minket. Mondanom sem kell, hogy ilyen állapotban arra vágytam a legkevésbé, hogy csak úgy maguktól felidéződjenek bennem a Luca-nappal kapcsolatos különféle mendemondák, s így még egy értelmetlen teherrel többet cipeljek a vállamon. Nagyanyám kimondottan vallásos volt ugyanakkor szörnyen babonás is, sajnos. Ami nem is csoda, hiszen születésétől fogva egy olyan világban élt, amely a különféle népszokások és hagyományok körül forgott, mintegy visszhangként idézve a régi pogány időket. Nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy Luca napja igazán mágikusnak számít, mivel teljes egészében a különféle sötét erőknek, illetve a halottak árnyainak lett szentelve. December tizenharmadikán a család egyetlen tagjának sem volt szabad kitennie a lábát a házból. A nagyanyám erre minden évben gondosan ügyelt. Elmondása szerint Luca napján a világ huszonnégy órán keresztül nem az emberiségé volt. Ezen a napon az emberek mindenféle rigmusokat szavaltak el, hogy ezáltal védekezzenek a boszorkányok ellen; emellett fokhagyma
vagy akár ólom felhasználásával kisebb szertartásokat is végeztek. Most pedig tudtam, hogy muszáj lesz megszegnem azt a tilalmat, amire nagyanyám oly sokszor figyelmeztetett. Ezek a dolgok már hosszú évek óta nem is jutottak eszembe. Ügy is mondhatnám, hogy az utóbbi években még csak nem is nagyon vettem tudomást az ünnepekről; leszámítva persze a karácsonyt és a húsvétot. Most pedig olyan érzésem támadt, hogy ha a mai napon átlépem a saját lakásom küszöbét, akkor azzal egy életre megpecsételem a sorsomat. Ijesztő egy elképzelés. Már kezdtem becsavarodni. Végül aztán mégiscsak a józan ész győzedelmeskedett. Jól tudtam ugyanis, hogy ha aznap nem jelenek meg a munkaügyi hivatalban, annak bizony az lesz a következménye, hogy azon nyomban kivesznek a nyilvántartásból; s ha valami, ez tényleg valódi okot adhat az aggodalomra. Ennek tudatában gyorsan megmosakodtam, ettem valamit, és az iménti ostoba érzés máris tovaszállt. Az az igazság, hogy soha életemben nem hittem a mágiában, sem pedig a babonákban. Csakhogy az előbbi fura érzés valamiféle halk visszhangot hagyott hátra maga után, amely továbbra is egy meglehetősen érzékeny húrt pengetett meg bennem. Ez pedig nem más volt, mint a néhai nagyanyám üzenete. A megálló felé tartva, a villamoson utazva, valamint a hivatalba menet is tudat alatt szinte végig jobbra-balra nézelődtem, illetve többször hátra is fordultam, hogy nem követ-e valaki. Mondhatni egész úton arra vártam, hogy mikor fog felbukkanni. Lehet, hogy ez csak puszta paranoia volt a részemről, de valahol legbelül egész nap tudtam, hogy a kutyafejű ismét rám feni a fogát. Én pedig minden eshetőségre fel akartam készülni. Az előcsarnokba lépve figyelmesen szemügyre vettem a portást, illetve a biztonságiakat, majd az irodák előtti folyosón végighaladva alaposan szétnéztem az ott várakozó megannyi munkanélküli
>
között; sőt még a mosdót is tüzetesen átvizsgáltam, mielőtt nagy nehezen rászántam volna magam arra, hogy engedjek a természet hívásának. Az irodába, ahol meg kellett jelennem, kétszer is bepillantottam, mielőtt behívtak volna. Két idősödő hölgyet leszámítva senki más nem volt a helyiségben. Minden a legnagyobb rendben ment. Hazafelé menet betértem az egyik közeli élelmiszerüzletbe. Mondanom sem kell, hogy ez eléggé betett az idegeimnek, de hát muszáj volt valamit ennem. Minden egyes alkalommal, amikor a polcok között befordultam, amikor az eladó egy hirtelen mozdulatot tett, illetve a szemem sarkából bárhol is egy egyenruhás alakot láttam elsuhanni, azon nyomban halálra rémültem. Az őrült a villamosról azonban sehol sem bukkant fel. A jeges járdáról lelépve olyan gyorsan beosontam a lépcsőházba, amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében végre letettem a bevásárlószatyrokat az ajtóm elé, előkotortam a kulcsomat, és behelyeztem a zárba. Jobban mondva megpróbáltam behelyezni. Ugyanis a kezemben lévő kulcs egyáltalán nem passzolt a krómozott kilincs alatti résbe. Meghökkenten hátrálni kezdtem az ajtótól, s közben a frissen lecserélt mágneszárat, majd az ajtón díszelgő névtáblát bámultam értetlenül. Nagy meglepetésemre nem más állt rajta, mint hogy „Bajban ismered meg a barátodat"... Azt hittem, menten elájulok; egyedül a hirtelen felszabadult adrenalinnak köszönhettem, hogy nem rogytam össze. Egy pillanatra minden elhomályosodott előttem, de aztán gyorsan magamhoz tértem, dühösen nekirontottam az ajtónak, és kétségbeesetten dörömbölni kezdtem rajta. - Engedj be, te rohadék! - üvöltöttem, s úgy éreztem, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet. Beletelt egy kis időbe, mire bármi is történt; de aztán zörgésre, majd hangosan kopogó léptek zajára lettem figyelmes. Ezután ismét elcsendesült minden. Nagyjából két perc elteltével nyitott ajtót - egy szál papucsban, elnyűtt farmernadrágban és egy igencsak piszkos pólóban. Kezével nekitámaszkodott az ajtónak, és olyan képet vágott, mint akit az égvilágon semmi sem érdekel. Az egy dolog, hogy a szájából cigaretta lógott, de emellett még bűzlött is az alkoholtól - már megint.
S ha mindez még nem lett volna elég: a lakásból kiszűrődő zene is megütötte a fülemet. Azonnal felismertem. Az egyik cédémet hallgatta. - Takarodj a lakásomból! - ordítottam a kutyafejű képébe. Semmi reakció. Egy tapodtat se mozdult; legalábbis azt leszámítva, hogy a cigarettáról egy laza mozdulattal lepöckölte a hamut a szőnyegemre, majd szívott még egy utolsó, jó kiadós slukkot. - Azt mondtam, takarodj! - üvöltöttem újból, és a bejárati ajtó felé mutattam. Ekkor elhajította a cigarettacsikket, ami a következő pillanatban már a mellkasomról pattant le. - Viszlát! - morogta részegen ez a semmirekellő betolakodó, s azzal becsapta az orrom előtt az ajtót; mégpedig azelőtt, hogy esélyem lett volna betenni a lábamat az ajtó és a küszöb közé.
II. A legközelebbi telefonfülke úgy száz méterre volt a háztömbtől. Mindvégig lóhalálában futottam odáig, holott kis híján összetörtem magam a jégen. A fülkébe érve rögtön hívtam a rendőrséget. A járőrök nagyjából tizenöt perc elteltével érkeztek meg. Miközben végigkísértem a két rendőrt a lépcsőházon, még egyszer röviden összefoglaltam nekik a helyzetet, amibe kerültem. Az alacsonyabbik járőr aztán bekopogott a lakásom ajtaján. A kutyafejű most bezzeg rögtön ajtót nyitott. Arra számítottam, hogy majd kárörvendően a képébe vigyoroghatok; de amikor megláttam, elakadt a szavam. Az imént még teljesen lepukkadt alak most tökéletesen vasalt, patyolattiszta inget és vászonnadrágot viselve állt az ajtóban. Arca immáron frissen borotvált volt, kezében egy pohár zabpelyhes joghurtot tartott, a pár perccel korábban még mindenütt terjengő alkoholszag pedig nyomtalanul elpárolgott. Szemmel láthatóan a rendőrt is sikerült zavarba hoznia; az ugyanis nyilván sokkal keményebb szavakkal készült belefogni a mondandójába, mint amilyenekkel végül ténylegesen elkezdte azt. - Ööö, elnézést a zavarásért, azért vagyunk itt... valójában egy bejelentett panasz alapján érkeztünk. Nagy örömünkre szolgálna, ha sikerülne tisztáznunk az adott helyzetet. Az itt lévő úr
- azzal felém intett a kezével - azt állítja, hogy ön törvénytelen módon behatolt a lakásába, lecserélte a bejárati ajtón lévő zárat, jelenleg pedig meggátolja őt azon igyekezetében, hogy saját lakásába visszatérjen - magyarázta. A kutyafejű erre teljesen meglepődött tekintettel lassan végigmért engem, tetőtől talpig. - Bizonyára csak valamilyen félreértésről van szó - szólalt meg végül mély, kulturált hangon. Ez itt az én lakásom. Biztos benne, hogy jó helyen járnak? A rendőr ennek hallatán előbb a kollégájára, majd rám nézett összezavarodottan. - Uram, ismeri ön ezt a férfit? - Sajnálom, de nem ismerem. Soha életemben nem találkoztam vele - jelentette ki a kutyafejű. - A jelen lévő úr váltig állítja, hogy mindössze néhány perccel ezelőtt kísérletet tett arra, hogy behatoljon az ön lakásába. Erre a kutyafejű némán megrázta a fejét, majd tanácstalanul vállat vont. - Hogy hívják önt, uram? - kérdezte a rendőr. - Branislav Hrdina - hangzott el a kulyafejű válasza. Ez még egy övön aluli ütésnél is sokkal roszszabb volt. - Hazudik! - törtem ki. - Én vagyok Branislav Hrdina, ez pedig itt az én lakásom! Születésemtől fogva itt élek! Ekkor a két rendőr még inkább meghökkent arcot vágott. - Mindkettejük személyi igazolványát kérni fogom - próbálta menteni a helyzetet az egyikük. Azonnal a zsebembe nyúltam, s előhúztam vadonatúj irataimat. Ennek láttán a kutyafejű megfordult, és eltűnt a lakásban, majd néhány másodperc múlva egy valódi bőrből készült, luxuskategóriás pénztárcával a kezében tért vissza, s átnyújtotta azt a törvény őrének. Mozgása mindvégig tökéletes magabiztosságról és kiegyensúlyozottságról tanúskodott. Az egyik pillanatban még arra is figyelmes lettem, hogy nem túl feltűnően rám kacsint, mintha csak valamiféle cinkosa lennék. Hirtelen világossá vált a számomra, hogyan is fog véget érni ez az igencsak bizarr bohózat. A rendőrök félrevonultak, szorosan összedugott fejjel kíváncsian az iratok fölé hajoltak, majd hitetlenkedve csóválták a fejüket. Aztán az egyi-
100 éves a femme fatale, divatdiktátorok a moziban, film és propaganda, állati horror, A holnap határa - a júliusi Filmvilág határtalanul izgalmas. kük rámutatott valamire, a társa pedig helyeslően bólintott egyet. Ezt követően az alacsonyabbik rendőr ismét odalépett a kutyafejűhöz, és visszaadta neki a pénztárcáját. - Minden a legnagyobb rendben, Hrdina úr. Elnézést kérünk a zavarásért. - De... de hát... - dadogtam, ám a másik rendőr komor arckifejezésének láttán tüstént elhallgattam. A kutyafejű elvette a pénztárcáját, majd az ajtóban szobrozva várta a helyzet további alakulását. - Honnan szerezte ezeket az iratokat? - fordult felém a rendőr, szabályosan képembe nyomva a műanyagból készült irattárcámat. - Két hete vettem át a rendőrségen. Rajtuk van a dátum - válaszoltam. - Vettük észre. Ezen papírokat leszámítva van-e önnél bármilyen más okirat, melynek felmutatásával igazolni tudná a személyazonosságát?
>
, DUSAN FABIAN
Szlovák író, újságíró, kritikus, 1975-ben született, Kassán. Állatorvosnak tanult, majd doktorálás után kutatóként helyezkedett el. Első elbeszélése, „Migréna" címmel 2001-ben jelent meg egy, az év legjobb fantasztikus novelláit bemutató antológiában. Az írás később elnyerte a horror-kategóriában kiosztásra kerülő Béladíjat. Azóta három regénye is megjelent már két Lukjanyenkót idéző modern városi fantasy és egy zombitörténet -, valamint egy önálló novelláskötet. Jelen novellája az első magyarul, de korábban cseh és lengyel fordításban is napvilágot látott.
- Természetesen! - bólintottam. - Vagyis... vannak, csak most épp nincsenek nálam. Minden iratom bent van a lakásban: a születési anyakönyvi kivonatom, az útlevelem... Mindenem bent van... Nehéz lett volna megmondani, hogy a hangom remegett-e jobban, vagy pedig a térdem. - Ezek szerint semmivel sem tudja igazolni magát... - vonta le következtetését a rendőr. Olyan erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy elfehéredtek az ujjaim. - A pokolba is! Most mondtam maguknak, hogy én vagyok Branislav Hrdina! Kérdezzék csak meg a szomszédjaimat! Hosszú évek óta itt élek. Ezt bármelyik szomszédom alá tudja támasztani. Vagy ha más nem, legalább vonszolják már be magukat abba a szaros lakásba! Telis-tele van fényképekkel meg mindenféle papírokkal, amiken rajta van az aláírásom, a tulajdonosi szerződésről nem is beszélve. Én mondom, hogy ez az alak egy utolsó szélhámos! A rendőrök ismét habozni látszottak; aztán mindketten a kutyafejű felé fordultak, aki még mindig ugyanúgy támasztotta az ajtót, s egy árva kukkot sem szólt az elhangzottakkal kapcsolatban. Nem, ő csak értetlenül megrázta a fejét, és nyugodtan falatozgatta tovább a joghurtját. Tökéletesen játszotta a szerepét, azt meg kell hagyni. Az alacsonyabbik rendőr még egyszer utoljára megpróbált a kedvemben járni. Odalépett a szemközti lakás ajtajához, és becsengetett. Egy nyugdíjas hölgy lakott ott, aki már gyerekkorom óta ismert engem. Imádkozni kezdtem, hogy otthon legyen; jól tudtam ugyanis, hogy ő az utolsó reményem.
Kész örökkévalóságnak tűnt, míg végre-valahára kinyílt az ajtó, s az idős hölgy félénken kinézett a résen. - A rendőrségtől jöttünk, és... - ekkor az alacsonyabbik rendőr vetett egy lopott pillantást az ajtón lévő névtáblára, majd gyorsan hozzátette: Feketénével szeretnénk beszélni. Ön az? Ebben a pillanatban egy újabb üdvözítő gondolat villant át az agyamon. Azon nyomban meg is fordultam, és az ajtómra pillantottam. Nagy meglepetésemre az iménti „Bajban ismered meg a barátodat" felirat eltűnt a névtábláról, helyette pedig ismét az én nevem állt rajta. A kutyafejű egyből rám vigyorgott, mintha szabályosan olvasna a gondolataimban. - Igen, én vagyok az - hangzott el a nyugdíjas hölgy meglehetősen nyugtalannak tűnő válasza. - Szükségünk volna egy kis segítségre, hölgyem. Ismeri ön az itt élő Hrdina urat? - Igen, ismerem. - Mióta? - Úgy húsz-huszonöt éve... Körülbelül. - Hölgyem, esetleg volna olyan kedves, és megmutatná nekünk, hogy a jelen lévő két férfi közül melyik is Hrdina úr? - kérdezte a rendőr, s azzal félreállt. Az idős hölgy megszeppenve bár, de mindkettőnket alaposan végigmért. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé magához tért volna, ugyanis egy kedves mosolyt intézett felém, amit én azonnal viszonoztam is. Nyilván ettől is felbátorodva lassan felemelte a kezét, majd minden habozás nélkül egyenesen... ...a kutyafejűre mutatott. (folytatjuk)
Nágel Tünde fordítása 1: A szlovák „hrdina" szó magyarul ,.hős"-t jelent.
A JÖVŐ ENERGIÁJA
M
ÁJUSBAN rendezték meg az ITER-F4E Beszállítói Workshopot a Nemzeti Innovációs Hivatal székházában. Az ITER-projekt a mágnesesen összetartott plazmával történő magfúziós energiatermelés megvalósítására irányuló integrált fizikai és technológia kísérlet, napjaink legnagyobb, építési fázisban lévő tudományos kutatási-fejlesztési projektje. Az ITER-kísérlet eredményei nyitnák meg az utat az elsö demonstrációs fúziós erőmű építéséhez. A Workshop kapcsán dr. Veres Gáborral, az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont Plazmafizika Osztályának vezetőjével beszélgettünk. Galaktika: Pontosan mik ezek a demonstrációs fúziós erőművek, és miben jelentenének előrelépést? Dr. Veres Gábor: Kutatási célú erőművek most is vannak; egy ilyen demonstrációs erőműnek pont az lenne a célja, hogy ipari méretekben is képes legyen ennek a fúziós energiának az előállítására. Egyelőre csak akadémiai keretek között működnek kisebb berendezések. G: Mennyiben lenne ez jobb vagy több az általunk ismert atomerőműveknél? Dr. V. G.: A működésük teljesen más, a kettőnek nem sok köze van egymáshoz azon túlmenően, hogy a nevükben némi rokonságot hordoznak. G: Igen, ez megtévesztő annak, aki nem ért hozzá. Dr. V. G.: Ilyen szempontból megtévesztő annak, aki távolról nézi, mert ugye a fizika az alapja mindkettő működésének, de sok különbséget tudnék sorolni. Én azt szeretem hangsúlyozni, hogy amíg a hagyományos erőművek esetében az erőmű leállításához kell külső beavatkozás, egy ilyen fúziós erőműben a működést folyamatosan fenn kell tartani. Tehát ha valamilyen baleset vagy akármilyen műszaki hiba következtében egy probléma lép fel, akkor a fúziós erőmű automatikusan leáll, hiszen eleve csak akkor megy, ha az ember fenntartja a körülményeket. Ugye a másik erőművet pedig kézzel kell leállítani. Az ember elindította,
megy magától, és kézzel kell leállítani, ezért baleset szempontjából más jellegű kezelést igényel. Fontos különbség rnég, hogy nem keletkezik radioaktív végtermék úgy, mint a hagyományos atomerőművekben. Ezek esetében több száz, akár több ezer évig gondoskodni kell arról, hogy a kiégett fűtőelemeket valahogy tároljuk vagy feldolgozzuk. A fúziós erőműnél az, ami keletkezik, egy teljesen környezetsemleges hélium, amit ugye a léggömbökben is használnak - tehát teljesen veszélytelen. Egy másik különbség, hogy a fűtőanyag ezekben a fúziós erőművekben, ami a teljesen közönséges hidrogén, mindenki számára elérhető a világon. Míg az uránkészletek meg ráadásul a dúsított urán csak bizonyos országoknak a privilégiuma. Nagyon sok olyan aspektusa van ennek az energiatermelő módszernek, ami mindenki számára előny: mindenkinek van, biztonságos, a környezeti terhelés pedig sokkal-sokkal kisebb, nulla szén-dioxid-kibocsátással jár. A hátránya csak a műszaki nehézségei - a megvalósítása lényegesen nehezebb, mint egy hagyományos erőműé, de ha ezen sikerülne egy ilyen demonstrációs erőművel átlendülni, akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válnának ennek a technológiának az előnyei. Úgymond nem „hisz" benne még mindenki, mert ilyen demonstráció még nem volt, hogy ez ipari méretekben is működőképes. G: Ha meg lenne hozzá az elegendő anyagi forrás, akkor át lehetne hidalni könnyen ezeket a műszaki nehézségeket? Dr. V. G.: Igazából az energia ára az, ami mindig egy újfajta energiahordozó megjelenését befolyásolja. Amíg van olaj, fúj a szél, süt a nap, tehát amíg ezek a hagyományos energiahordozók, amikre jelenleg épül a gazdaság, nincsenek teljesen kimerülőben, addig az energiatermelő rendszerek miért fordulnának valami új felé, miért fektetnének bele valami újba, amikor a jelenlegi is működik. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy amikor nem lesz olyan sok egyéb elérhető energia, akkor majd megmozdulnak az anyagi források, és ha ez megtörténik,
akkor semmi akadálya nincsen annak, hogy ezt működőképesen meg lehessen valósítani. Nincs olyan fizikai elv vagy törvény, ami ezt kizárná. Az ITER-nek is az egyik célja ez lenne, hogy ipari partnereket vonjon be, hogy valahogy érdekeltté tegye az ipart egy ilyen fúziós iparágnak a megteremtésében. G: Mi lenne ebben Magyarországnak a szerepe? Mekkora szerepe lenne? Dr. V. G.: Nem vagyunk nagyon nagy ország, de ez úgy szokott lenni, hogy aki a kifejlesztésben részt vesz, akár icipici hányaddal is, az az eredményekben is részesül. Ezért ha a fejlesztésnél is ott vagyunk, és lesz egy európai prototípus néhány tíz év múlva, akkor Magyarországnak ahhoz hozzáférése lesz. Most olyanok az Európai Unióban a szellemi tulajdonhoz fűződő jogok, hogy a közös fejlesztésű eredmények közös hasznosításban is részesülnek. Tehát ha Magyarország benne van egy ilyen prototípusnak a kifejlesztésében, akkor ő is tulajdonosa lesz a szabadalomnak. Valószínűleg olcsóbban is hozzá fog jutni termékekhez a licencdíjakon keresztül. Az ország érdeke, hogy ebben benne legyen folyamatosan. G: Sikeresen zárult az ITER-F4E Beszállítói Workshop? Mik a tapasztalatai? Dr. V. G.: Én összességben elégedett vagyok. A résztvevők egy részét már ismertem, viszonylag szűk ez a piac, nem csoda, ha az igazán hightech cégeknek a képviselői ismerik egymást. Azonban azt gondolom, hogy sikerült egy-két partnert összehozni, felhívni a figyelmet a projektre. Megtörténtek az első apró lépések, úgy láttam, hogy mások is látnak ebben fantáziát, lesz folytatása, beszéltünk is erről a résztvevőkkel. Szépen lassan sikerülhet a magyar ipar érdeklődését is felkelteni.
G:Van még valami, amit szeretne kiemelni a projekttel kapcsolatban? Dr. V. G.: A lényeg, amit már kifejtettem, a fúziós energia természete. Ez is egyfajta atomenergia, de valójában ég és föld a kettő ez olyan, mint hogy valaki vizet iszik, valaki pedig megfullad benne. Sajnos a nagyközönség kicsit misztikusnak találja ezt az egészet, nyilván itt a tudósnak is felelőssége van, hogy ezt érthető nyelven, a közönség felé kommunikálja. Ezt a célt is szolgálta ez a workshop, lássák az ipari partnerek, hogy tulajdonképpen miről van szó - nemcsak arról, hogy ők mint beszállítók egy tetszőleges alkatrészt legyártanak egy projekthez, hanem próbáltuk azt is kommunikálni nekik, hogy ez egy stratégiai ágazat lehet a jövőben, itt akár ötvenéves távlatban is érdemes gondolkozni. Remélhetőleg lesz egyfajta fúziós ipar, ahogy most van az atomenergiának is egy ipara, és ebbe érdemes lesz befektetni, ebben megéri gondolkozni, a cégeket pedig ebbe az irányba fejleszteni, alakítani. G: Köszönjük szépen! Somoskövi Júlia
Egy középszerű tudós szárnyakat kap egy új kapcsolattól... a találkozás minden szempontból végzetes...
Márki István VALLOMÁSOK EGY FIZIKUSRÓL Lilian Kowalsky, a CTU kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Hogyan ismerkedett meg Peter a nővel? Abban a kis étteremben, az Intézet szomszédságában, ahova mindennap kijárt ebédelni. Mindig egyedül ment, azt mondta, szüksége van egyórányi egyedüllétre. Na, és egyik nap betért oda ez a nő. Történetesen nem talált szabad asztalt, és megkérdezte Petert, leülhet-e mellé. Hát így kezdődött. Ilyen banálisan. Igen, Peter mesélte el nekem. Amúgy nem sokat árult el magáról, pedig lassan másfél éve napi több órát töltöttünk egymás mellett a projekt kapcsán. Ő végezte a számításokat, a precíziós munkát, én meg a keze alá dolgoztam, és rögzítettem a műszerek adatait. De nem mennék bele a részletekbe, amúgy sem tudom, miről beszélhetnék, és miről nem. Aligha mondok újat: szigorú biztonsági előírások vonatkoznak ránk. Az első megtanulandó szabály, hogy tartsuk a szánkat... Az otthoni dolgaival kapcsolatban is ilyen szűkszavúnak bizonyult Peter. Jó, tudtam, hogy nős, talán kétszer találkoztam is a feleségével, amikor hétvégén a városban összefutottunk. Sharonról
közismert volt, milyen gazdag nő. Erre csak ráerősített az arisztokratikus megjelenése: magas, karcsú termete, büszke tartása meg rövidre vágott, rozsdavörös haja. És némi távolságtartást is rögtön fel lehetett fedezni rajta. Ezt persze csak a kívülálló érezhette így. Sharon szeretett anyáskodni fölötte, de ez Peternek egyáltalán nem volt ellenére. Szerintem tehát normális volt a kapcsolatuk. Tényleg. Legalábbis addig... Szóval a megismerkedésük. Aznap kicsit tovább tartott, míg Peter visszatért az ebédből, és azonnal észrevettem rajta valami szokatlant. A nők észreveszik az ilyesmit. Mintha egy cseppet szórakozottabb lett volna, kerülte a tekintetem, egy kicsit tovább tartott, míg elvégezte a műszerek beállításait, meg ilyesmi. Aztán folytattuk a munkát, és egyszer csak odabökte, hogy akadt egy asztaltársa a vendéglőben. Dorothea, mondta, így hívták. Mást nem közölt, de éreztem, mennyire fontosnak tartja megosztani az információt. Vagy talán csak szüksége volt arra, hogy hangosan kimondja a nevet. Másnap feltűnően sokat nézegette az óráját, képtelen volt a munkára koncentrálni, és amikor
elérkezett az ebédszünet, úgy távozott az Intézetből, mintha puskából lőtték volna ki.
szont árnyaltabban kell fogalmaznom: megbízhatónak bizonyult, de nem kiemelkedőnek. Valami hiányzott belőle ahhoz, hogy jelentős felismerések vagy újítások kötődjenek a nevéhez. Hívjuk ezt taSharon Brandt, Peter Brandt felesége lán intuíciónak. Nem is tudom, hol kezdjem... Hazudnék, ha azt állítanám, mindent elsöprő találkozás volt a miénk, Másrészről tudtam, hogy ha megkap egy munde mindvégig szilárd alapokon és egymás megkát, azt a legjobb tudása szerint, teljes odaadással becsülésen nyugodott. Hat évvel voltam idősebb végzi el. Megbíztam benne, és távollétemben általáPeternél, és épp túl egy fájdalmas váláson, amikor ban ő fogta össze a projektet. Természetesen átesett megismertük egymást. A mosolya, az fogott meg az ilyenkor szokásos nemzetbiztonsági átvilágítábenne először. Aztán a szerénysége, a figyelmesséson, ami mindenben alkalmasnak találta a feladatge meg a hite. Hitt önmagában, a munkájában, és ra. Belső, külső tulajdonságait, életkörülményeit és hitt az emberekben, akik körbevették. Még ha kiszemélyes kapcsolatait illetően egyaránt. vételes kegynek is bizonyult, ha közel engedte őket Hogy mivel függött össze a projekt? Csak azért magához. beszélek róla, mert a média nem sokkal korábban megszimatolta, hogy min dolgozunk, és a tiEnnek tizennégy éve. Peter akkoriban kezdte tok innentől kezdve nem maradt titok. Engem is kutatói pályáját. Én ajánlottam be az Intézetbe is, többször, több helyről kerestek, nyilatkozatot vagy melynek akkoriban szerényebb támogatója voltam, bennfentes részleteket kérve, én pedig mindig elde ennek már nincs jelentősége. Az elmúlt időben hárítottam a puhatolózásokat. A cikkeket, a tudóPeter sokszorosan igazolta rátermettségét. sításokat, a blogbejegyzéseket viszont nem tudtam Gyerekünk sajnos nem lehetett, bár számtalan letiltatni. A dolgok természetéből adódóan szenzáorvosnál jártunk, és mindent megpróbáltunk. Az cióhajhász és homályban tapogatózó firkálmányok örökbefogadást pedig egyöntetűen elvetettük. De voltak ezek, mégsem álltak oly távol a valóságtól. nem gondolom, hogy ez eltávolított volna egymásÍgy aztán kaptunk némi nem kívánt reflektorfényt, tól bennünket. Sőt, talán még inkább összekováamivel együtt kellett élnünk. csolt. Peter többször leszögezte, hogy nincs hiányérzete, hiszen mindent megkap tőlem. Persze most Nyilván olvasták őket, így tudják, miről van szó. már érzem, hogy ez nem volt teljesen igaz. MindenLegalábbis úgy általában... Nincs értelme tagadesetre bennem nem motoszkált szemernyi kétség ni, a feltételeket és az anyagi forrásokat a hadügy sem, hogy vele akarom leélni az életem. biztosította. Másként nem is működhetett volna a dolog... Nem tudom, hallottak-e a Philadelphia-kíAmikor megismerkedett azzal... azzal a nővel, sérletről, még a 40-es évekből. Az amerikai romboelőször semmit nem vettem észre. Nem hanyagolt lóhajóról, amit különös fizikai körülményeknek veel, sőt kezdetben mintha jobban odafigyelt volna tettek alá. Feltételezem, hiszen még film is készült rám. Lehetséges, hogy ebben a bűntudata is jócsróla. Ugyan ma is sokan kétségbe vonják, hogy igaz kán belejátszott. Mindamellett esténként egyre volt-e, de soha nem alap nélküliek az efféle híresztöbbször ért későn haza. Ezt a munkájukkal kaptelések. csolatos egyre sürgetőbb elvárásokkal magyarázta, ami önmagában - más források is megerősítették Hát valami ilyesmivel foglalkoztunk mi is. Anyag -igaz volt. és információ azonnali, egyidejű áthelyezése. Más szóval: teleportálás. Nem volt okom kételkedni a szavaiban. De ez már a cikkekből is kiderült. Mi pedig nem Maximilian Berger, a CTU-kutatócsoport veze- cáfoltuk és nem is erősítettük meg az értesüléseket. Ebben a helyzetben nem létezett jobb taktika. tője, Peter Brandt főnöke A nyomást viszont napról napra erősebben éreztük Peter Brandtet mindig igyekvő és gyakorlott kutamagunkon. Nemcsak kívülről, hanem felülről is. tónak tartottam. Itt dolgozott az Intézetben, amiÉs hogy mindez ne legyen elég, a média támadása óta az eszemet tudom. Naprakész volt a szakterüután nem sokkal felbukkant a nő is, hogy aztán feletén, mindig éhes a tudásra, emellett megbízható nekestől felforgasson mindent... kísérleti fizikusnak is bizonyult. Ezen a ponton vi-
>
Igen, Peter egy ideje megváltozott. Ezt nem is a nőnek, inkább annak tudtam be, hogy valahol megakadt a projekt fejlődése. Hónapok óta egy helyben topogtunk, csak nem akart összejönni a kívánt áttörés. Természetesen mindnyájunkat lelombozott az eredménytelenség, de talán Petert a legjobban. Legalábbis akkor azt gondoltam, ez a frusztráció jön ki rajta.
Lilian Kowalsky, a CTU-kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Peter egy darabig képtelen volt feldolgozni a helyzetet. Persze nem beszélt, de hihetetlenül szenvedett, és ez jól látszott rajta. Biztos vagyok benne, hogy korábban soha nem csalta meg a feleségét, és most nem tudta, mit csináljon. Igazából, így közel a negyvenhez is egy nagy mamiasz volt. A viharok viszont egyre erősebben tomboltak benne. És ahogy lenni szokott, egy ponton túl nem volt megállás... Talán két héttel az ominózus ebéd után, véletlenül láttam egy üzenetet a mobilján. Komolyan véletlenül. A telefon mellettem hevert azt asztalon, amikor jött a csipogó hang. Peter épp el volt foglalva egy műszerrel, és odaszólt, hogy nézzem meg, mi az. Azt hitte, Maximiliantől érkezett egy fontos hír. Az öreg azokban a napokban a minisztériumban tárgyalt, további támogatásokat próbálva kicsikarni, mert fogytán voltak az anyagi erőforrásaink. Ekkor már mindnyájan tudtuk a csoportban, hogy valami nincs rendben Petereknél. Soroljam? Beesett szemek, két-, háromnapos borosta, vasalatlan ingek, növekvő dekoncentráció. Egyre később ért be, és korábban távozott. És mintha ránk is más szemmel tekintett volna, mint korábban. Gyanakodva és még inkább távolságtartóbban. Csupacsupa árulkodó jel. Visszatérve az üzenetre. Dorotheát írta ki feladónak, aki Petert majmocskámnak szólította. A szöveg többi része meg... nos, egy szexuális aktusra való felhívás volt. Először azt hittem, roszszul olvastam. De másodjára sem változtak meg a szavak. Némán odatoltam a mobilt Peter orra alá, ő pedig rettentő zavarba jött. Olyan vörösnek még soha nem láttam az ábrázatát. Felmarkolta a készüléket, és kiviharzott a teremből. Jut eszembe, egyszer láttam is a nőt. Éppen kinéztem az első emeleti ablakból, amikor lehúzott ablakú autóval megérkezett az Intézethez. Nyilván
Peter elé jött. Amikor észrevett, sietve felhúzta a sötétített üveget. De ez a másodperc is elég volt, hogy megjegyezzem magamnak. Hosszú, szőke haj, valószerűtlenül merev és sápadt arc, jéghideg tekintet. Megborzongtam a látványtól. Sharon Brandt, Peter Brandt felesége Egyszer, a sokadik kimaradás után mégis rákérdeztem, van-e értelme a túlmunkának, nem vesz-e túlságosan sokat ki belőle így, sikerélmény nélkül. Jó szándék vezérelt, ő mégis támadásnak vette, mert váratlanul elveszítette a türelmét. Elkezdett ordítani, hogy én minek avatkozok bele a dolgaiba, meg vegyem tudomásul, hogy nélküle ez a projekt soha nem éri el a célját. Arrogáns volt, és öntelt. Mintha nem is azt az embert hallottam volna, akivel annyi ideje együtt éltem. Kikértem magamnak a hangot, ami csak további olaj volt a tűzre. Úgy összevesztünk akkor, mint soha korábban. És ugyanez történt a következő napon, majd az azt követő napon is. Három héttel az első veszekedés után Peter bejelentette, hogy elköltözik otthonról. Persze ekkorra már végletesen megromlott a viszonyunk, sebzett vadként kerülgettük egymást a lakásban. Bennem elhatalmasodott a féltékenység, anélkül, hogy bármi konkrétat tudtam volna. Ő meg... nem tudom másként fogalmazni: teljesen kifordult magából. Tettem ugyan egy utolsó kísérletet, hogy leüljünk, és megbeszéljük a dolgokat, de eredmény nélkül. Peter beszórta fontosabb holmijait egy bőröndbe, majd kilépett az ajtón. Ott maradtam az üres lakásban, és nem csináltam semmit. Csak vártam. Csodára? A rossz álomból való felébredésre? Nem tudom. Behúztam a nappali függönyeit, hogy senki ne lásson be, és csak naphosszat ültem a kanapén. Tudják, van egy nagy falióránk. Ott függött velem szemben, én meg mereven néztem, ahogy a nagymutató körbe-körbe jár. Aztán egy ismerős szólt, hogy Petert egy idegen nővel látták valami szórakozóhelyen, félreérthetetlen helyzetben. Egy magas, szőke csinibabával. Akkor összetört bennem valami. Kétségbeesésemben egy magánnyomozót is felfogadtam, hogy derítsen ki mindent arról a nőről. És mit gondolnak, mire jutott? Semmire. Akár a
múltjában, akár a jelenében kotorászott, semmire. A lakást, ahol Peterrel lakott, úgy bérelte, valami ügynökségen keresztül. Mindösszesen ennyi. Peter pedig nem jelentkezett. Soha többé...
Maximilian Berger, a CTU-kutatócsoport vezetője, Peter Brandt főnöke Persze hallottam Peter családi problémáiról. Kis közösség volt a miénk, nem maradhattak titokban az ilyen dolgok. Meg is kérdeztem tőle, hogy segíthetek-e bármiben, de elutasító választ adott. Ilyen volt: nem engedte az embert közel magához. A munkája viszont nem akart visszatérni a régi mederbe, így azt javasoltam, vegyen ki néhány nap szabadságot, és szedje össze magát. Tudtam nélkülözni, mert a projektünk végképp zsákutcába jutott. Ahogy a hírekből is kiszűrhették, mi nem a kvantum-teleportálások vonalán indultunk el, hanem a mágneses erővonalakkal kezdtünk játszani. Óriási generátorokat építettünk, körbebástyáztuk folyékony nitrogénnel teli tartályokkal meg nagy kapacitású gépparkkal, és a legnagyobb labort berendeztük kísérleti terepnek. Középen állt az átalakító. Egy hatalmas, lapos korongot képzeljenek el, ami aktív állapotban elektromágneses kisülésekben fürdött. Mi egy biztonságos üvegfal mögül irányítottuk a folyamatot. Kezdetben kisebb sikereket értünk el pár atomnyi tömegekkel, de ezen a szinten meg is állt a tudományunk. És nemcsak a tömegek, hanem azok célba juttatása terén is. Ha úgy fogalmazok, hogy pontatlanok voltunk, semmit nem mondtam. Még szerencse, hogy nem tudtunk nagyobb távolságot elérni, így mindig a labor falain belül maradtunk. Egyszer-kétszer a falaiban... Mielőtt rákérdeznek, fel sem merült küldő, illetve vevő készülékek felállítása, hogy aztán egyik helyről a másikba lőjünk át valamit. Az csak a fantázia birodalmában működik, és olyan technikát feltételez, melynek mi még sokáig nem leszünk a birtokában. Ezért egyetlen átalakítóra koncentráltunk, de egyelőre annak működtetése is meghaladta a képességeinket. Hiába öltünk bele rengeteg pénzt és energiát a kísérletekbe, reménytelenül megakadtunk. És nemcsak az anyagi forrásaink fogytak, odafönt is egyre türelmetlenebbé váltak. A médiafelhajtás pedig minderre rátett egy lapáttal. Még
>
A digitális olvasás forradalma
Több mint 4500 ekönyv egy helyen mobi és epub formátumban! www.ekonyv.hu
azt is a nyakunkba varrták. Bár azt hiszem, nem csupán miattunk volt mindez, hanem a közelgő választások, de még inkább az állandó verseny miatt is. Tudják, az oroszok meg a kínaiak... Mindenesetre Peter megfogadta a szavamat, és szabadságra ment. De nem az otthonába. Később tudtam csak meg, hogy ekkor már nem élt együtt a feleségével. Lilian Kowalsky, a CTU-kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Igen, Peter a nőhöz költözött. Ez akkortájt történt, amikor Maximilian szabadságra küldte. Amúgy fogalmam sincs, hol és milyen körülmények között lakott Dorothea. És még ha ez lett volna az egyetlen kérdőjel vele kapcsolatban... Igazából halvány gőzöm nem volt, ki is ő. Egy tökéletes fehér foltot alkotott ismerőseim ismerőseinek térképén. Szóval Peter elvonult feltöltődni, ezalatt pedig egyszer sem nézett be, de nem is hívott bennünket. Ha nem ismerem erről az oldaláról, kicsit nehezteltem is volna érte. Mindenesetre mi folytattuk a kísérleteket, igaz, napról napra fásultabban és hitevesztettebben. Maximilíannek is egyre több ránc gyűrődött fel a homlokán, amikor a jövőről kérdeztük. Azt hiszem, odafönt kezdtek sorra becsukódni előtte az ajtók. Aztán eltelt másfél hét, és a kollegánk munkára jelentkezett. Olyan volt, mint akit kicseréltek. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Kipihent és ápolt volt, emellett valósággal sugárzott. Mind a boldogságtól, mind a magabiztosságtól. És feltűnt a tekintetében valami olyan mélység és olyan elszántság, amit korábban nem tapasztaltam. Ahogy belépett a labor ajtaján, azzal kezdte, hogy megoldja a problémát. Maximilian Berger, a CTU-kutatócsoport vezetője, Peter Brandt főnöke Visszajött a szabadságról, és közölte, hogy kitalált valamit. Meglepett, mert Peternek nem szoktak ötletei lenni. Ő mindig a feladat végrehajtója volt, nem a létrehozója. És most támadt egy ötlete. Vonakodva azt feleltem, vezesse elő. Megtette. Leült a gépek elé, és elkezdte felírni az algoritmusokat. Készített egy szimulációt is. Amikor megnéz-
tem, azonnal felfogtam, hogy ezzel átléphetünk a saját árnyékunkon. A projekt új impulzusokat és új szemléletet kapott. Összehívtam a csoportot, hogy újraosszam a feladatokat. Haladni kezdünk, rohamléptekkel. Peter pedig mindenben részt vállalt. Hihetetlen energiái voltak, és a lelkesültsége lassan átragadt valamennyiünkre. Hamarosan átkonstruáltuk az átalakítót, vagy átsugárzót is, ahogy viccesen valamelyikünk elnevezte egy sci-fi sorozat alapján. Igen, bennem is felmerült, hogy túl szép ez így hirtelen. Hogy bármikor elcsúszhatunk egy banánhéjon. Megpróbáltam figyelmeztetni is Petert, hogy lassítsunk a tempón, inkább végezzünk újabb kontroli-vizsgálatokat, de nyombanletorkolt. Korábban ilyet soha nem tett volna. Persze nem nehezteltem érte, miért is tettem volna... Az eredmények optimizmusra jogosítottak fel a jövőt illetően, ugyanakkor valamit továbbra sem értettem. A régi Peter soha nem lett volna képes erre a teljesítményre. Mi történt vele? Lilian Kowalsky, a CTU-kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Igen, Peter szárnyalt. Olyan ötletekkel és megközelítésekkel hozakodott elő, melyek eddig nem voltak jellemzőek rá. Amúgy nem csak rá: vadonatúj utakat kezdtünk bejárni a szakma még feltáratlan dzsungelében. Nyilván kíváncsi lettem, és rá is kérdeztem, miként pattant ki mindez a fejéből. Ő azonban csak titokzatosan somolygott. Újabb és újabb képleteket írt fel, számolt, mért, tervezett, korrigált. És - szinte észre sem vettük átvette Maximiliantől a projekt vezetését. Eközben többször feltűnt, hogy munka közben váratlanul felkapja a mobilját, és félrevonul. Nem akartam hallgatózni, de így is elkaptam egy-egy mondatfoszlányt a beszélgetéseiből. Dorotheával csevegett, méghozzá - sosem találják kí - szakmai dolgokról. Ki a fene ez a nő? - tettem fel magamnak sokadszorra is a kérdést. Talán szintén szakmabeli? Nem kaptam választ, de ahogy haladtunk előre a projektben, hamarosan fontosabb kérdések kötötték le a gondolataimat. Hiszen amikor az elméletet átültettük a gyakorlatba, az első eredmények rendkívül reménykeltőek lettek. Túlléptünk az atomi méreteken,
és látványosan megindultunk az egyre nagyobb tömegek felé. Sharon Brandt, Peter Brandt felesége Hallottam, hogy Peter visszatért dolgozni, meg hogy valósággal újjászületett. Bentről, az Intézetből azt híresztelték, az a nő is hatással lehetett minderre. Hát igen... Valószínűleg megbabonázhatta. Emlékszem, talán két éve voltunk házasok, amikor elutaztunk Bernbe, és ha már ott voltunk, meglátogattuk az Albert Einstein Múzeumot, a tudós egykori házát. Peter ötlete volt, Einsteinre mindig egyfajta példaképként tekintett a munkáját illetően. A múzeumban nyomban át is alakult a személyes idegenvezetőmmé. Számos életrajzi adalékot és keringő történetet mesélt ott nekem a fizikusról. Többek között, hogy Einstein a felesége nélkül talán soha nem lett volna az, aki. Állítólag a nő volt az igazi zseni, a háttérből ő inspirálta a férjét a relativitáselmélet megalkotásában is. Akkor nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, és nem gondolom, hogy Peter bármi célzatosságból hívta volna fel rá a figyelmem. De ezekben a napokban, lakásom magányában újra eszembe jutottak a szavai. És hirtelen megértettem: nem tudtam olyan feleség lenni, akire ő titokban vágyott. Persze mindig is érdekelt a tudomány, ezért is támogattam az Intézet kutatásait, de igazából nem voltam Peter partnere e téren. Ellenben ez a nő, aki elvette tőlem, Einstein szerb feleségéhez lehetett hasonlatos, ahhoz a matematikushoz. .. Mileva, vagy hogy is hívták. És amikor idáig jutottam, rettenetesen fájni kezdett egy pont itt belül, a szívemben. Valamit megértettem, amit ő tizennégy év alatt soha nem tett szóvá. Pedig azt hittem eddig, ismerem Petert. Maximilian Berger, a CTU-kutatócsoport vezetője, Peter Brandt főnöke Egy-két hét alatt eljutottunk több kilogrammos tárgyak átküldéséig. Különféle anyagokkal próbálkoztunk: szervetlenekkel, majd szervesekkel. Teljes sikerrel. Emellett egyre pontosabban lettünk képesek beállítani a célhelyeket is. És egyre meszszebb. Ahogy uralmunk alá hajtottuk a mágneses erővonalakat, gyakorlatilag korlátlan távolságok nyíltak meg előttünk. Szó szerint Istennek képzeltük magunkat.
>
, MÁRKI ISTVÁN
Magyar szerző, 1965-ben született Veszprémben, és azóta is e város lakója. Civilben pénzügyi területen dolgozik. Eleinte fanzínokba írogatott, nagyobb közönség elé az Ország Világ magazin lapjain lépett ki 1982-ben, „Hegymászás, mászogatás" címü novellájával. Később a Vega Magyar Sci-Fi Egyesület kiadványaiban szerepelt, majd az X Magazinban és a Cherubion kiadó antológiáiban, valamint az Átjáró magazin is közölte egy írását. A Galaktika olvasói a 246., 259. és 271. számban találkozhattak egy-egy novellájával.
Következő lépcsőként élőlényekkel hajtottunk végre kísérleteket. Egyszerűbb organizmusokkal kezdtük, aztán jöttek a patkányok, majd egy csimpánz. Semmi elváltozást nem tapasztaltunk rajtuk. Most már azért fajt a fejem, miként prezentáljuk mindezt felfelé. Politikusan kellett gondolkodnom: nem szabadott hagynom, hogy túl nagyok legyenek felénk az elvárások, és megint eluralkodjon a döntéshozó fejekben a türelmetlenség. Ezért próbáltam megfelelően adagolni az eredményeinket. Megértik, ugye? Ott álltunk a végső siker kapujában, es szerettem volna, ha hagynak bennünket nyugodtan dolgozni. Még egy kicsit. Közben ugyanis elérkezett az idő az első ember teleportálására. Kétségem sem volt afelől, hogy teljes biztonsággal véghez tudjuk vinni. Ehhez viszont speciális engedélyekre volt szükségünk, amit csak minisztériumi szinten adtak ki. Az engedély kiadásához le kellett tennünk valamit az asztalra. Elhatároztunk, hogy rendezünk egy bemutatót a fenntartóinknak.
Lilian Kowalsky, a CTU-kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Kitűztük az időpontot. Úgy gondoltuk, pár nagyobb tárgyat, majd egy-két magasabb rendű emlőst küldünk át meghatározott helyekre. Nem akartunk kockázatot, csak leesett állakat. Ez Peter mondása volt, aki az utolsó nap többször el is sütötte előttünk. Minden alkalommal jókat vigyorogtunk a hallatán, nem gondoltuk, hogy ő másként értelmezi a szavakat, mint mi... Maximilian mindent megszervezett. A hadügytől, a belügytől és az elnöki tanácsadói testületből
mindenki visszaigazolta részvételét. A laborban, az üvegfal mögé tucatnyi pótszéket állítottunk be, mielőtt este hazamentünk. Szóval jó kis felhajtás elé néztünk. Aztán amikor aznap reggel az Intézet elé értünk, már alig tudtam bejutni a számtalan mentőstől és katonaruhástól. Tucatnyi fekete öltönyös, napszemüveges fickó is rohangált fel-alá. Szigorú kordon vette körül az épületet, a belépőkártyámat csak háromszori ellenőrzésre fogadták el. Először sejtelmem sem volt, mi történt. Aztán lassan felfogtam.
Sharon Brandt, Peter Brandt felesége Maximilian telefonja ébresztett. Annyit mondott, hogy nagy baj van. Baleset történt a laborban, aminek Peter is részese lett. Egy autót is küldött értem. Rögtön a legrosszabbra gondoltam. Az úton a kocsiban csak néztem ki az ablakon, és a Peterrel töltött legszebb pillanataim futottak le előttem. A vele kapcsolatos utolsó felismerésem sem volt képes elhalványítani ezek fényét és erősségét. Odakint zuhogott az eső, az üvegen homályos pacákká torzult a kinti világ. Aztán az autó megállt az Intézet előtt, és Maximilian már ott várt. Megölelt, nem kellett mondania semmi többet. Én pedig tudtam, hogy a nő miatt történt minden. Peter hitt benne is, mint oly sok mindenben. Ez lett a végzete.
Maximilian Berger, a CTU-kutatócsoport vezetője, Peter Brandt főnöke A laborban romok fogadtak - mintha bombatámadás érte volna. És ahogy a tűzoltók meg a biztonságiak rekonstruálták, tényleg egy hatalmas detonáció történt. Minden megsemmisült. A számítógépeink, a generátoraink és persze az átalakító. A nitrogéntartályok felrobbanása már csupán látványos ráadás volt. De leginkább az döbbentett meg, hogy az Intézet egy más részlegében tárolt biztonsági másolatok is tönkrementek. Valaki rögtön felvetette a szabotázs lehetőségét. Valaki a hadügy fejesei közül. Aztán előkerültek a biztonsági felvételek is, az épen maradt irodámban vetítettük le őket. Nem kellett sokat töprengeni, minden pontosan kivehető volt rajtuk. Láttam, ahogy Peter a nővel megér-
kezik az Intézetbe, még a hajnali órákban. Valamit machináltak a beléptetőrendszerrel, végül mindketten átjutottak a biztonsági kapukon. Hogy milyen volt a nő? Magas, vékony és végtelenül racionális. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett. Az arcán pedig egyáltalán nem lehetett érzelmeket felfedezni. De tudják, mi volt a legfeltűnőbb? Mintha végig ő irányította volna Petert. Ő mondta, mutatta, mikor mit tegyenek. Peter meg engedelmesen szót fogadott neki, mint akinek nincs önálló akarata. Amikor beértek a laboratóriumba, bekapcsolták a gépeket, majd elkezdték beüzemelni az átalakítót. Amíg minden bemelegedett, átmentek a másik szárnyba, ahol a biztonsági mentéseket tartottuk. Peter egy folyadékkal teli flakont vett elő, és a tartalmát a gépekre locsolta. A következmény alapján igen erős sav lehetett... A laborba visszatérve az átalakító már üzemkészen várta őket. A nő odalépett a számítógépekhez, és megnyomott néhány billentyűt. A labor közepét opálos köd kezdte beborítani. Ekkor a nő Peterre mosolygott, majd hirtelen feltépte az üvegfalba épített biztonsági ajtót, és az átalakítóhoz rohant. Abban a pillanatban ugrott a korong közepébe, amikor az átalakító működésbe lépett. Vakító, kékes fény villant a szoba közepén... Többször vissza kellett néznünk ezt a részt, mire észrevettük, hogy mielőtt a nő a koronghoz ér, valamit ledob a padlóra. Utólag azt mondták a szakértők, egy plasztikbomba lehetett. Peter ezt aligha észlelhette. Amikor a nő magára hagyta, Peter arcán döbbenet és kétségbeesés futott végig. Fel is kiáltott - némán, mert hang nem volt a felvételen. Aztán egyetlen másodpercnyi tétovázás után Dorothea után vetette magát, de ennyi késlekedés éppen elég volt. A bomba működésbe lépett, és a terem nagy részével együtt őt is darabokra szaggatta. És darabokra szaggatta a kutatásunkat is. Nem maradtak részletes, mindent felölelő feljegyzéseink vagy dokumentumaink. Csak hasznavehetetlen képletek, vázlatok és néhány, önmagában értéktelen beállítás. Szállítólevelek a megrendelt anyagokról meg bizonytalan emlékek. Amit így össze tudtunk szedni, az Peter nélkül igen halvány reménnyel kecsegtetett.
Lilian Kowalsky, a CTU-kutatócsoport tagja, Peter Brandt munkatársa Elmondták nekem is, mi volt a felvételen. Természetes, hogy ezek alapján az illetékesek megpróbálták azonosítani Dorotheát. Hiszen lehetett akár kém is. Hetekig dolgoztak az ügyön, nyilván a titkosszolgálatok teljes eszköztárát felvonultatva, de a nő személyazonosságára nem derült fény. Mintha nem is létezett volna. Ezen persze cseppet sem lepődtem meg. Valójában ki volt, és mit akart Dorothea? Utólag azt mondom, nem véletlen, hogy éppen akkor tűnt fel, amikor a média felkapott minket. Így rakódnak össze egésszé a történet mozaikkockái. Akkor szerzett tudomást a projektünkről, és azt gondolta, megpróbálja. Ezt érezhette az egyedüli esélyének. Hogy mire? Ne mondják, hogy most sem sejtik! Hogy csak tanácsokkal látta el, vagy valahogy tényleg „felturbózta" Petert? Nem tudom, de talán nem is lényeges. Már nem. Hiszen Dorothea soha nem került elő. Pedig annyit kétségtelenül sikerült a műszerek maradványaiból megállapítani, hogy az átsugárzása sikeres volt. Meg ne kérdezzék, hogy hova! De Maximilian talán említette, hogy a távolságot tekintve korlátlan lehetőségekkel bírtunk... Azt viszont megkérdezhetik, mivel bírta rá Dorothea, hogy Peter bevigye az Intézetbe. Hogy minden létező szabályt megszegjen, és elárulja a munkáját, eláruljon bennünket. Erre az a válaszom, hogy Peter bármit megtett volna érte. Az a nagy, mafla Peter... Valószínűleg a nő megígérte, hogy cserébe elviszi magával. Oda, ahol nemcsak őt kapja meg, hanem minden ismeretet is, ami abban a világban vár rá. És Peterben igazán buzgott a tudásszomj. Tehát fogalmam sincs, ki lehetett az a nő. De talán végül hazajutott. Bárhol is volt a hazája.
Manipulált emlékek Emlékeinkkel nagyon felemás a viszonyunk. Egy részüket szeretnénk elfelejteni, míg másik részüket mindörökre élesen bevésni. Felejtünk, és újra eszünkbejutnak dolgok. Ez csak véletlenszerű, vagy akár kívülről is lehet manipulálni?
K
EVÉS DOLOG okoz az életünkben any-
nyi konfliktust, mint a memóriánk. Mit felejtettünk el, mi nem jutott eszünkbe, amire pedig emlékeznünk kellett volna, és miért nem jut eszünkbe az, amiről tudjuk, hogy tudjuk. Bezzeg, amit el szeretnénk felejteni, azt nem tudjuk kitörölni az emlékeink közül. És miért felejtünk el annyi szép emléket? Mindenki számára nagyon fontosak az emlékei, a memóriája. Nem véletlenül, hiszen jelentős mértékben meghatároz bennünket, azt, hogy kik vagyunk, milyen emberek vagyunk, mit tudunk. Az emlékeink befolyásolják azt is, hogy jó emberek leszünk vagy rosszak, hogy Teréz anya lesz belőlünk vagy Hannibal Lecter. Amikor azt mondjuk, Én Én vagyok, akkor nagymértékben memóriánkra támaszkodunk. Mert az emlékeink adják a tudásunkat saját magunkról és minden másról. Életünk első pillanatától kezdve információkat fogadunk be. Tudást gyűjtünk azzal, hogy emlékszünk arra, amit megtanultunk. Tapasztalatokat gyűjtünk azzal, hogy emlékszünk a velünk történt eseményekre. És a mindennapi emlékek is meghatározóak, amelyek csak egyszerűen vannak. Vagy nincsenek.
Mégis mindezek ellenére szeretnénk manipulálni a saját emlékeinket és másokét is. Szeretnénk elfelejteni a rossz dolgokat, kitörölni másokból a hozzánk fűződő, kellemetlen pillanatokat. Szeretnénk tudatosan kis emléktörléseket végrehajtani. De ennek ellenére kevés dologtól félünk annyira, mint hogy elveszítsük a memóriánkat. Egész életünkben aggódunk, hogy öregkorunkra feledékenyek leszünk, és rettegünk attól, hogy elér minket az Alzheimer-kór. Mert tudjuk, hogy elveszíthetjük emlékeinket. Van olyan ember, akiben egy súlyos baleset után, az agykárosodás következményeképpen nem rögződik több emlék. Minden reggel úgy ébred fel, hogy a baleset napja van. Addig a napig épek az emlékei, attól a pillanattól nem rögzül több. Erről szól viccesen például az 50 első randi című film is. De egy ilyen betegnek köszönhetjük a modern agy- és memóriakutatást is. 1953-ban egy vasrúd hatolt át egy férfi agyán. Túlélte, felépült, de többé nem tudott új emlékeket tárolni. Igy személyisége is megrekedt abban a pillanatban. Gondoljuk bele: harminc évvel később felébred, és az elméjében ő még mindig az a 24 éves fiatalember. De amikor belenéz a tükörbe, egy 54 éves ember néz vissza rá, akit nem is ismer. És ezt minden reggel újra átéli a halála napjáig. Fura dolog a memória, működése az egyik legbonyolultabb folyamat, ami testünkben végbemegy. Neuronok milliárdjai, vegyületek százai vesznek részt benne. Egy elképesztően bonyolult, komplex rendszer. Mindezért az agy, egy másfél kilós, kocsonyás szerv felel, amit 70 %-ban víz és 25 %-ban zsír alkot. 100 milliárd sejtből áll, és mindegyike akár 10 ezer másikhoz is kapcsolódhat. A beszívott oxigén harmadát és a felvett energia 20 %-át az agy használja fel. Ha tíz másod-
percig nem jut oxigénhez, elájulunk, ha öt percig, akkor az agy elpusztul. Memóriánk, az emlékeink ezektől az idegi kapcsolatoktól függenek. Ha kialakulnak új kapcsolatok, tudás tárolódik, ha felbomlik, elvész a tudás. És ami a legfontosabb, ebből alakul ki az éntudat. Ezek után tényleg a legfontosabb kérdés, hogy manipulálhatóak-e az emlékek. Lehet-e azokat törölni vagy megváltoztatni? Esetleg újakat elültetni? A válasz: igen. És ezt sokkal könnyebb elérni, mint legtöbben gondolnánk, mert ez sokszor előfordulhat velünk. Kísérletekkel sikerült is bizonyítani. Hogy mennyire egyszerű egy nem létező emléket létrehozni, azt a következő kísérlet bizonyította be. Az Egyesült Államokban kevés olyan ember van, aki életében legalább egyszer, de inkább többször ne jutott volna el valamelyik Disney Worldbe, a legendás vidámparkok egyikébe. Ott az egyik legismertebb szolgáltatás, hogy az utakon sétáló mesefigurákkal lehet közös fotót készíteni. A kísérlet első részében a résztvevőknek ilyen fényképeket mutattak. Ismeretlen személyek lefényképezve Miki egérrel, Plútó kutyával, Hófehérkével,
a gonosz mostohával, Tapsi Hapsival vagy éppen Donald kacsával. Valamivel később egy tesztet töltettek ki velük. A teszt egyik kérdése az volt, hogy amikor a Disney-vidámparkban jártak, találkoztak-e vagy készült-e közös fénykép Tapsi Hapsival. A résztvevők döntő többsége igennel válaszolt. Nos, Tapsi Hapsi a konkurens Warner-stúdió karaktere, épp ezért soha nem volt Disney Worldben. Pusztán a hamis fotók nézegetése elég volt ahhoz, hogy hamis emlékekel ültessen el. Lehet az emlékeket módosítani is? Igen, ezt egy másik kísérlet bizonyította be. A kísérlet során a résztvevők közösen megnéztek egy filmet. Ezek után számítógép előtt olyan kérdésekre kellett felelni, amelyek a filmre vonatkoztak. Például: volt-e a pozitív főhősnek kalapja, a gonosznak zakója, milyen színű volt a jelenetben látható autó, volt-e a hölgyön kalap, stb. Az egésznek az volt a lényege, hogy a teszt kitöltése során láthatták a többiek válaszait. Néhány kérdés után a válaszokat manipulálni kezdték. Az alanyok azt látták, hogy a feltett kérdésre a többiek helytelen választ adtak. Ami ekkor történt, alaposan meglepte a kutatókat. A válaszadók 70 %-a saját emlékei ellenére a rosszat jelölte meg.
>
Ez a jelenség egy nagyon ősi magatartásformához, a csoporthoz tartozás kényszeréhez és a megfelelési kényszerhez vezethető vissza. A túlélési esélyek sokkal magasabbak egy csoportban, mint egyedül. Ezért törekszünk arra, hogy egy csoporthoz tartozzunk, és igyekszünk megfelelni a csoport elvárásainak. Ez idáig rendben is van. De mi köze van mindennek az emlékekhez? A kísérlet résztvevőivel két héttel később megismételtették a tesztet. A különbség most csak annyi volt, hogy az alanyok nem látták a többiek válaszait. Minden rendben is ment, remekül emlékeztek a filmre, egészen addig, amíg el nem jutottak a manipulált kérdésekhez. Most nem érezték azt a megfelelési kényszert, amit korábban. Mégis a válaszadók 70 %-a továbbra is a rossz választ jelölte meg. A valós választ felülírta a hamis válasz. A valós emlékeket módosította a hamis információ. Pusztán ennyi elég ahhoz, hogy valamire rosszul emlékezzünk. Ezek után már csak arra kell választ kapnunk, hogy lehet-e egy emléket törölni. A tudósok ma úgy gondolják, hogy igen is, meg nem is. Pontosabban egy emléket nem lehet kitörölni, de az emlékhez vezető utat igen. Ha emlékeink véglegesen
rögzülnek, akkor ez az emlék ott marad. Azonban a hozzá vezető út, amelyen keresztül megtalálható, az megsérülhet, elveszhet. De ez az út karbantartható. Erre kitűnő példa volt a zseniális Antal Imre. Amellett, hogy fotografikus memóriával rendelkezett, igazi nyelvzseni is volt. Hét nyelven beszélt tökéletesen, és még további 6-8 nyelven jól. Ügy tartotta karban nyelvtudását, hogy minden este kitalált tíz-tizenkét mondatot, és azt lefordította az összes nyelvre. Ez volt az a karbantartó technika, amellyel a nyelvtanulás során született emlékeit, a tudáshoz vezető utat karbantartotta. És így kapunk magyarázatot a rossz emlékeinkre. Pont emiatt élnek bennünk olyan élénken. Újra és újra eszünkbe jutnak, ezzel akaratlanul újra és újra karbantartjuk az emlékhez vezető utat. Ezért nem felejtjük el soha. Azt már látjuk, hogy mi, saját magunk hogyan tudunk akarva-akaratlanul az emlékeinkbe belenyúlni. De más, egy idegen, egy rosszindulatú vagy éppen jóindulatú hatalom manipulálhatja az emlékeinket? Ez is egy nagyon jó kérdés, hosszú rá a válasz, ami egy másik írás témája lesz. Kovács „Tücsi" Mihály
Henry Bemis életének tragédiája nem a Körülötte lévő teljes pusztulás, hanem valami sokkal elkeserítőbb...
Lynn Venable
VÉGRE LESZ ELÉG IDŐ
H
ENRY BEMIS régóta dédelgetett már egy
tervet. Hogy elolvas egy könyvet. Nem csak a címet vagy az előszót, esetleg egy oldalt a kötet közepéről. Az egészet akarta elolvasni, az első betűtől az utolsóig. Meglehet, szerény célkitűzés, de Henry Bemis zsúfolt életvitelét tekintve megvalósíthatatlan. Henry nem rendelkezett a saját ideje felett. Felesége, Agnes birtokolta a fennmaradó részt, amit a főnöke, Mr. Carsville nem vásárolt meg tőle. Henrynek mindössze annyit hagytak meg, hogy otthonról eljuthasson a munkahelyére és vissza Agnes részéről már ez is hatalmas engedménynek számított. Ráadásul a természet is összeesküdött Henry ellen azzal, hogy reménytelenül rövidlátó szemekkel ajándékozta meg. Szerencsétlen Henry szó szerint az arca elé tartott kezét sem látta rendesen. Egy ideig, még gyerekkorában, a szülei idiótának hitték őt. Amikor rájöttek, hogy mindennek a szeme az oka, szemüveget írattak fel neki. Teljesen sohasem sikerült beérnie önmagát. Sosem volt elég ideje. Úgy tűnt, Henry célja örökre
beteljesületlen marad. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Henry épp az Eastside Bank & Takarékpénztár páncéltermében tartózkodott, amikor megtörtént a dolog. Pár pillanatra elszökött pénztárosi kalickájából, hogy elolvasson néhány oldalt a magazinból, amit aznap reggel vásárolt. Azzal az ürüggyel ment oda Mr. Carsville-hez, hogy egy bizonyos ügyfelének nagy címletű bankókra lenne szüksége, aztán, mikor már a páncélterem félhomályos fülkéinek biztonságában tudhatta magát, zakója belső zsebéből előhúzta a pont beleillő méretű magazint. Épp belefogott egy képekkel illusztrált, „Az új fegyverek és amit ÖNNEL tehetnek" című cikk olvasásába, amikor a világrengető robaj szinte megrepesztette a dobhártyáját. Mintha egyszerre belül és kívül is tagiózta volna a zaj. Aztán fölébe ágaskodott a betonpadló, a mennyezet pedig ferdén megindult felé, és egy röpke pillanatra Henrynek eszébe jutott egy történet, amelybe valamikor régen beleolvasott: „A kút és az inga". Ebben a tébolyult másodpercben bánni kezdte, hogy sosem
jutott ideje befejezni a történetet, hogy megtudja, mi lett a vége. Aztán minden elsötétedett, elcsendesedett, és megszűnt létezni a külvilág. Amikor Henry magához tért, tudta, hogy valami vészesen nem stimmel az Eastside Bank & Takarékpénztárral. A páncélterem súlyos acélajtaja kifordult a helyéből és megvetemedett, a padló szédítő szögben meredezett, míg a plafon hibbantan hajlott le, felé. Henry óvatosan feltápászkodott, kísérletképp megmozgatta a végtagjait. Miután megbizonyosodott róla, hogy semmije sem tört el, vigyázva a szeméhez emelte a kezét. Hála istennek, felbecsülhetetlenül értékes szemüvege sértetlen maradt. Anélkül sohasem talált volna ki a szétzúzott páncélteremből. Elméjében elraktározta, hogy feltétlenül írnia kell Torrance doktornak, hogy megkérje: készítsen és postán küldjön el neki egy pótszemüveget. Átkozottul kényelmetlen, hogy nem helyben írathatta fel, de Henry kizárólag Torrence doktorra volt hajlandó rábízni, hogy saját bonyolult receptje alapján kicsiszolja neki a vastag lencséket. Henry leemelte szeme elől a nehéz üveget. A helyiség egyszeriben egyetlen szürke folttá mosódott öszsze. Henry rózsaszín pacát látott maga előtt, melyről tudta, hogy a saját keze, aztán amorf, fehér massza közelített a rózsaszínhez, ahogy Henry előhúzta a zsebkendőjét, és gondosan letörölte a port a két lencséről. Mikor visszatette a szemüveget, az kicsit lejjebb csúszott az orrán. Már régóta halogatta, hogy meghúzassa kicsit a keretet. Hirtelen rájött, anélkül, hogy a felismerés ténylegesen tudatosodott volna benne, hogy valami nagy horderejű dolog történt, olyasvalami, ami rosszabb, mint amikor felrobban a bojler, olyasvalami, ami rosszabb, mint amikor a levegőbe repül egy gázvezeték, olyasvalami, amihez foghatóan rossz még sohasem történt. Azért érezte igy, mert körülötte minden néma volt. Nem vinnyogtak a szirénák, nem kiáltoztak és nem rohangáltak az emberek, csupán vészjósló és mindent átható csend borult a világra. Henry elindult a megdőlt padlón. Az egyenetlen felületen csúszkálva és bukdácsolva elbotorkált a liftig. A fülke meggyűrve hevert az akna alján, akár egy sarokba hajított tangóharmonika. Volt benne valami, amire Henry nem tudott ránézni, valami, ami
valaha hús-vér ember vagy több ember lehetett, de ezt már képtelenség lett volna megállapítani. Henry hányingerrel küszködve támolygott el a lépcsőházig. A lépcsők még a helyükön voltak, de olyannyira összekavarodtak és egymásra hányódtak, hogy a felkapaszkodás sokkal inkább hasonlított hegymászáshoz, mint lépcsőzéshez. Csend honolt a hatalmas hallban, amely egykor a bank előcsarnoka volt. Furcsán vidámnak tűnt a hely, ahogy a napsugarak áttörtek a keresztgerendák között, ahol lezuhant a mennyezet. A napfényfoltok fel-felvillantak a néma előcsarnokban, és mindenfelé annak a visszataszító valaminek a halmai hevertek, amitől Henrynek felfordult a gyomra, miközben igyekezett oda sem pillantani. - Mr. Carsville! - szólalt meg. Semmi nesz. Valamit tenni kell, ez egyértelműnek tűnt. Rettenetes volt az egész, ráadásul pont hétfőn, a nap kellős közepén kellett történnie. Mr. Carsville tudni fogja, mi a teendő. Még egyszer szólította, ezúttal hangosabban, hangja rekedten megbicsaklott: Mr. Caaaarsville! - Aztán meglátta a mennyezetből lehullott márványtömb alól kikandikáló kart és vállat. A gomblyukba tűzve az a szegfű fehérlett, amelyet Mr. Carsville viselt aznap délelőtt, a kéz középső ujját pedig az a súlyos pecsétgyűrű fogta körül, amely szintén Mr. Carsville-é volt. Henry dermedten ébredt rá, hogy Mr. Carsville többi részét a márványtömb alatt találja meg. Henry szíve belesajdult a fájdalomba. Mr. Carsville örökre távozott, s vele együtt a többi alkalmazott - Mr. Wilkinson és Mr. Emory és Mr. Prithard, és ugyanerre a sorsa jutott Pete és Ralph és Jenkins és Hunter és Pat, az őr és Willie, a kapus. Senki nem mondhatta meg, mi legyen ezek után az Eastside Bank & Takarékpénztárral, kivéve Henry Bemist, Henry pedig nem aggódott a bank miatt, valami más dolga akadt. Óvatosan átevickélt az összedőlt falazaton. Egyszer belelépett valamibe, ami roszogott és cuppogott lába alatt, ő pedig összeszorította a fogait, hogy öklendezni ne kezdjen. Az utca nem sokban különbözött attól, amit bent talált: vakító napfény és rengeteg betontörmelék, amin át kellett másznia, a visszataszító valamit illetően viszont sokkal, de sokkal rosszabb volt a helyzet. Mindenfelé furcsa, mozdulatlan halmokat kellett kerülgetnie, melyekre Henry rá sem mert pillantani.
>
, LYNN VENABLE
Amerikai újságírónő. Marilyn Venable néven született, és már kora gyermekkorában falta a könyveket. Innen csak egy lépés volt, hogy az iskolai fogalmazásokon túl is írni kezdjen. SF-karrierjét Forrest J. Ackerman indította be, aki ügynökéül szegődött, és az 50-es évek elején bő fél tucat novelláját adta el az amerikai magazinoknak. Ezt az elbeszélését Rod Serling tette világhírűvé, amikor megvásárolta megfilmesítési jogát a Twilight Zone című tévésorozata számára. Az epizód azóta klasszikussá vált, és a novella is több antológiában megjelent. Most végre magyarul is olvasható.
Hirtelen eszébe jutott Agnes. Értesítenie kellene Agnest, ugye? Eszébe jutott egy plakát, amin az állt: Vészhelyzet esetén ne telefonáljon, a szerettei éppúgy biztonságban vannak, mint ön! Agnes felől kétségei támadtak. A ronccsá tört autókat nézte, némelyiknek az égnek állt mind a négy kereke, akár egy állattetem merev lábai. Agnest egyébként sem érhette volna el; ha nem esett baja, akkor nem esett baja, máskülönben... Henry természetesen tudta, hogy Agnesnek baja esett. Olyan érzése támadt, hogy sok-sok mérföldre tőle sincs senki, akinek ne esett volna baja, sőt talán az egész államban, az egész országban, az egész világon sincs olyan. Nem, Henry erre gondolni sem akart, így kiverte a fejéből ezt, és Agnesre terelte vissza a gondolatait. Agnes összességében meglehetősen jó feleségnek bizonyult, most, hogy Henry maga mögött tudhatta az egészet. Nem feltétlenül a felesége hibája volt, hogy manapság az embereknek nem jutott ideje az olvasásra. Épp csak ott volt a ház, a bank, ott volt a kert. Jonesékkal bridzspartikra jártak össze, Graysonékkal kanasztázni, Bryantékkal pedig kitalálósdit szoktak játszani. És ott volt még a televízió is, a televízió, amit Agnes annyira szeretett nézni, de sosem volt hajlandó erre egyedül. Henrynek még annyi ideje sem maradt sosem, hogy elolvassa az újságot. Morfondírozni kezdett az előző este történtekről, az újság miatti vitáról. Úgy kezdődött, hogy Henry elhelyezkedett a fotelben, csendesen, mivel félt, hogy esetleg megnyikordul az egyik rugó, és ezzel felhívja Agnes
figyelmét a tényre, hogy Henrynek pillanatnyilag semmi dolga. Lassan és óvatosan széthajtotta az újságot, a papír zörgése egyértelműen jelezte volna Agnesnek, hogy azonnal tennie kell valamit. Egy pillantást vetett az első oldal szalagcímeire. „Bármelyik pillanatban megszakadhatnak a tárgyalások a konferencián". Nem volt elég ideje elolvasni a cikket. A második oldalra lapozott. „Solon szerint csak napokkérdése, hogy kitörjön a háború". Egyre gyorsabb tempóban lapozgatott, itt-ott beleolvasott a cikkekbe, félt, hogy túl sokáig elidőz valamelyik írás felett. A hátsó oldalon rövid cikk állt „Őskori leleteket ástak ki Yucatánban" címmel. Henry elmosolyodott a bajsza alatt, és gondosan négyrét hajtotta a lapot. Ez érdekesnek tűnik, az egészet szívesen elolvasná. Aztán meghallotta Agnes hangját.
- Henrrrryyyyy! - A következő pillanatban pedig már rá is rontott a felesége. Könnyedén kiütötte a kezéből és a kandallóba hajította az újságot. Henry látta, ahogy a lángok előbb körbenyaldossák, aztán féltékenyen magukba ölelik az olvasatlanul maradt cikket. Agnes rázendített: - Ma este jönnek át Jonesék a bridzspartira. Fél óra múlva itt vannak, és én még fel sem tudtam öltözni, erre te... olvasol! - Olyan hangsúllyal mondta ki az utolsó szót, mintha valami tisztátalan tettről beszélne. - Siess, borotválkozz meg gyorsan, tudod, mindig mennyire sima szokott lenni Jasper Jones álla, aztán kapd rendbe ezt a szobát! - Sajnálkozó pillantást vetett a kandalló felé. - Istenkém, az újság, a tévéműsor... á, mindegy, mikorra Jonesék elmennek, már úgysem marad idő, legfeljebb az éjszakai filmre és... Ne ücsörögj már itt, Henry, hanem sieeeessss! Henry most sietett, jobban mondva kapkodott. Elvágta a lábát egy meggörbült fémdarabon, amely egykor lökhárítóként funkcionált. Olyanok jártak a fejében, mint tetanusz és üszkösödés, a keze pedig reszketett, ahogy egy zsebkendővel bekötözte a sebet. Lelki szemei előtt ismét felrémlett a tűz, ahogy végignyaldossa a tegnapi újság címlapját. Arra gondolt, hogy mostantól annyi újságot lesz ideje elolvasni, amennyit csak akar, mindössze az volt a gond, hogy többé nem lesznek újságok. Az a romhalmaz az utca szemközti oldalán egykor a Gazette szerkesztősége volt. Rettenetesnek tűnt belegondolni is, hogy többé nem jelenik meg friss napilap. Agnest biztosan felzaklatja majd, hogy nem lesz tévéműsor. Persze természetesen adás sem
lesz. Legszívesebben hangosan felkacagott volna, de nem tette. Nem illett volna a helyzethez, egyáltalán nem. Most már látta az épületet, amelyet keresett, ám a körvonalai furcsán megváltoztak. A hatalmas, kerek kupolából csipkézett szélű félkör maradt, a fele eltűnt, az épület egyik hatalmas szárnya pedig összeroskadt. Hirtelen pánik lett úrrá Henry Bemisen. Mi van, ha minden összedőlt, ha kivétel nélkül mindegyik elpusztult? Mi van, ha egyetlen egy sem maradt? Tehetetlenségében könnyek gyűltek fel a szemében, ahogy fájdalmasan átküzdötte magát a város torzzá tört darabjai között és felett. Eszébe jutott az épület, amikor az még egészben állt. Felidézte az estéket, amikor egy-egy pillanatra megállt széles, hívogató kapui előtt. A forró éjszakákra gondolt, amikor kitárták a kapukat, ő pedig látta odabent az embereket, látta, ahogy az egyszerű faasztaloknál ülnek magas könyvhalmokkal az oldalukon. Akkoriban mindig arra gondolt, milyen csodálatos lehet egy nyilvános könyvtár, ahova bárki bemehet, és olvashat ott. Annak idején többször is előfordult, hogy kis híján becsábult. A kitárt kapukon át figyelte az embereket; az ajtó mellett pecsétes munkásruhában üldögélő férfit, ahogy minden éjjel szorgalmasan tanulmányoz talán egy szakfolyóiratot, amely egyelőre túl nehéznek bizonyult a számára, mégis szebb jövőt ígért. Járt oda egy idősebb, tudós képű úriember, aki rendszerint az ajtó másik oldalán ült, komótosan lapozgatott, s közben a száját is mozgatta hozzá, és ugyan az öregúrnak már nem sok ideje volt hátra, mégis rengeteg idővel rendelkezett, mivel azt kedve szerint arra használta, amire csak akarta. Ám Henry sosem tért be. Egyszer megindult felfelé a lépcsőn, már majdnem elért a kapuig, aztán eszébe jutott Agnes, a kérdései és az ordítozása, így aztán visszafordult. Ezúttal azonban bement, szinte mászott, minden lélegzetvételt késszúrásnak érzett a tüdejében, keze több helyen is feltépve vérzett. Nadrágja szára vörösre festve ragadt a testéhez, ahol a lábsérülése átáztatta a zsebkendőt. A seb fájdalmasan lüktetett, de Henry nem törődött vele. Elérkezett úti céljához.
A felirat egy része a helyén volt még az immár kapu nélkül álló bejárat felett. N-Y-I-Á-N-O-VT-A-R. A többi leszakadt. A helyből csupán egy romhalmaz maradt. A polcok felborultak, szétestek, darabokra törtek, megdőltek, értékes tartalmuk szanaszét hevert a földön. Több könyv, állapította meg Henry felderülve, még mindig sértetlen, egész, olvasható. Szó szerint térdig gázolt, mintegy dagonyázott a kötetekben. Kézbe vette az egyiket. A borítón ez állt: William Shakespeare összes művei. Igen, ezt el kell olvasnia valamikor. Óvatosan félrerakta. Felemelt még egyet. Spinoza. Elhajította, megragadott egy másikat, aztán megint egy másikat, és még egy másikat. Vajon melyiket olvassa el először... olyan sok van belőlük. Kissé úgy viselkedett, mint egy éhező a csemegeüzletben - egy kicsit elvett ebből, aztán abból is, az élvezettől megrészegülve kapkodott ide-oda. Ám végül összeszedte magát. Kiválasztott egy kötetet a halomból maga körül, kényelmesen elhelyezkedett az egyik felborult könyvespolcon, és az első oldalnál felcsapott egy könyvet. Henry Bemis elmosolyodott. A kő panaszosan megroppant. Mindez jelentéktelennek tűnt a bomba becsapódását követő gigászi panaszokhoz képest. A moraj a Henry üléseként szolgáló polc egyik sarka felől jött. A polc megmozdult; Henry elveszítette az egyensúlyát. A szemüveg lecsúszott az orráról, és éles csörrenéssel a földre esett. Henry lehajolt érte, vakon matatott, és végül megtalálta a két szilánkokra tört lencse maradványait. Apró, közvetett katasztrófa volt ez csupán, amely a város váratlan, totális elpusztításából eredt. Ám az egyedüli, amely mélyen megérintette Henry Bemist. Maga elé bámult az elmosódott betűkre. Aztán sírva fakadt. Galamb Zoltán fordítása
MÉHSEJT LAKÓPARK
A
Z INTERLACED névre hallgató lakópark az egyik legnagyobb és legambiciózusabb lakóház-fejlesztés Szingapúrban, lehetőséget biztosít arra, hogy bemutassa a trópusi környezetben való építkezésnek egy radikálisan új, kortárs megközelítését. Az Ole Scheeren által tervezett tipológia szakít a hagyományos, elszigetelt, függőleges apartmantornyok építési terveivel. A nagyszabású tervezet egy kiterjedt és összekapcsolt megközelítése a privát és közösségi terek egységes kezelésének, amelyek beépülnek a buja zöldövezetbe. A dizájn remekül kihasználja a 47 hektáros Kent Ridge Park mellett fekvő terület természeti adottságait, ahol a házak épülnek. Első ránézésre olyan, mintha a méhek Jenga-kockákból akartak volna kaptárt építeni. Vagy Godzilla egymásra dobált volna jó néhány sorházat. A teljes építmény összességében harmincegy darab, hatemeletes tömbből áll. Összességében 170 000 négyzetméternyi lakóteret alakítanak ki, amely 1040 különböző méretű apartmanként áll a beköltöző lakók rendelkezésére. A 81 000 négyzetméteres telken álló épületek minden szabad vízszintes területét zöldfelületté alakították, kisebb parkokat építet-
tek, de még medencének is jutott hely. Ezekre a területekre trópusi növények ezreit ültetik, ezzel is ellensúlyozva a nagyvárosi ridegséget. A kiválasztható lakások igen széles skálán mozognak. Két-, három- és négyszobás kivitelben készülnek. A legkisebb, kétszobás lakások is 75 négyzetméteresek. Természetesen gondoltak a jómódúakra is, részükre saját tetőkerttel is rendelkező penthouse lakásokat alakítottak ki. Itt nem lesz gond a helyszűkével, a lakóterek 586 négyzetméteresek lesznek. Parkolóhelyekről is gondoskodtak, a teljes földszinti alapterületen garázst hoztak létre. Természetesen nemcsak kívül, hanem működésében is zöld házat építenek: igyekeznek minimalizálni a külső forrásokból származó energia mennyiségét, a koncepció alapján akár teljesen passzív épület is lehet. A terveken több éven keresztül dolgozott a kivitelező OME cég. A gazdasági válság miatt 2009ben nem kezdődött el az építkezés, de a legfrissebb hírek szerint a projekt zöld utat kapott, és a lakók 2015-ben beköltözhetnek a lakásokba. Kovács „Tücsi" Mihály
OLAJMÁGNES
2
5 ÉVE TÖRTÉNT a világ egyik legnagyobb környezeti katasztrófája, az Exxon Valdez tragédiája. Az alaszkai Prince Williamszorosnál 1989. március 24-én bekövetkezett balesetben a 211 ezer tonnás tanker megfeneklett a Bligh Reef-zátonyokon. Oldala felhasadt, cs több millió liter nyersolaj ömlött a tengerbe. A szenynyezés ökológiai hatását máig érezzük. De nemcsak az olaj, hanem maga a feltakarítás is károkat okozott. A környék talajában, a tengeri üledékben máig kimutathatóak azok a vegyszerek, amelyeket a partvidék tisztításához használtak fel. A tengeri olajszennyezés máig az egyik legnagyobb ökológiai veszély. A helyzet annyiban roszszabbodott, hogy azóta már megjelentek a kétszer ekkora olajszállító hajók is. A technika és a biztonság sokat fejlődött, de még mindig óriási veszélyt jelent az emberi mulasztás és a terrorveszély. Az olajszennyeződésben a legnagyobb gondot az okozza, hogy az olaj és a víz teljesen eltérő anyag, nem elegyednek egymással. Elméletileg ez még előny is lehetne, hiszen a kiömlött olajat a víz felszínéről össze lehet gyűjteni. Ez azonban csak a vastag olajréteg esetén igaz. Az olaj azonban képes a papírlapnál is vékonyabb rétegben szétterülni, így óriási területeket fed le, miközben a víz alatti élővilágot elzárja az oxigéntől, rendkívül súlyos károkat okozva.
Ezért is kísérleteznek újabb és újabb takarítási módszerek kifejlesztésén. Brit tudósok egészen különleges eredményt értek el. Sikerült kifejleszteniük az olajmágnest, amely forradalmasíthatja a kémiai ipart, egyebek között eltüntethetik vele az olajszennyezéseket. Ez így rendkívül jól hangzik, de a meghatározás nem egészen pontos. A szerrel a majonézhez hasonlóan emulziót hozhatunk létre. Az emulgeálószerként működő molekula bevonja az olajos anyagokat, így segít abban, hogy elegyedjenek a vízzel. A létrejött emulzióban kevert állapotban van két, alapvetően nem elegyedő folyadék, például a víz és az olaj. Azonban a vegyületnek van egy sokkal fontosabb tulajdonsága is: kiválóan reagál a mágneses mezőre. Az így létrejött cseppeket úgy vonzotta a mágnes, mintha vassal lettek volna megtöltve. Az olajszennyezésnél a területre szórt anyag elegyíti az olajat a vízzel, és az így létrejött keveréket elektromágnesek segítségével ki lehet emelni. A szer lehetőség ad arra, hogy szennyeződés esetén sokkal gyorsabban és hatékonyabban tisztítsák meg a szennyezett területet, de a módszer a gyártási folyamatokban is jól használható. Kovács „Tücsi" Mihály
Vajon a jó és a rossz ugyanúgy bele vannak kódolva az univerzumba, mint a robotokba az alapprogramjuk?
Michael Swanwick
A MADÁRIJESZTŐ ÉS A FIÚ
A
KISFIÚ NAPNYUGTAKOR botladozott
át
a mezőn. Az arcán könnyek csorogtak, és valahol elveszítette az egyik cipőjét. Nyomorúságos állapotában csak akkor vette észre a madárijesztőt, amikor már majdnem nekiment. Ekkor hirtelen megtorpant, és döbbenten bámulta a széles karimájú, megtépázott kalapol, valamint az annak árnyékában rejtőző kerek, fakó arcot. A madárijesztő levigyorgott rá, és barátságosan köszöntötte: - Szervusz, cimborám! A fiú felkiáltott rémületében. A madárijesztő azonnal lelökte a fejéről a kalapot, és fél térdre ereszkedett, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek. - Csss... csss... - csitította a fiút halk hangon -, ne félj tőlem, nem bántalak! Én csupán egy ócska háztartási robot vagyok, amit kiraktak ide, hogy elkergesse a madarakat a veteményről. - Fémbütykeivel megkongatta a fejét, és ismét elmosolyodva folytatta: - Hallottad? Biztos vannak odahaza hozzám hasonló robotjaitok, ugye? A fiú óvatosan biccentett egyet.
- Mi a neved? - érdeklődött a madárijesztő. - Pierre. - Nos, Pierre, hogyan kerültél ide? Miért bolyongsz a mezőmön ilyenkor? A szüleid már biztosan betegre aggódták magukat miattad. - Az anyukám nincs itt - válaszolta Pierre. Az apukám azt mondta, hogy fussak be az erdőbe, olyan messzire, amennyire csak bírok. - Ezt mondta? - kérdezte a madárijesztő. - Ez mikor történt? - Amikor a kocsi összetört, és többé nem mondott semmit. Azt hiszem, halott. - És mi van az apáddal? Megsérült? - Nem... nem tudom. Nem nyitotta ki a szemét. Csak annyit mondott, hogy fussak a fák közé, és holnap reggelig ne jöjjek elő. A fiú ismét sírni kezdett. - Ugyan, ugyan, kis ember. Madárijesztő bácsi mindent rendbe hoz - ígérte a madárijesztő, azzal letépett egy csíkot kockás ingének aljából, és megtörölte vele a fiú orrát-szemét. - Gyere, kapaszkodj fel a hátamra, és elviszlek ahhoz a házhoz, amit ott látsz, a távolban. Az ottani emberek majd gondoskodnak rólad.
Nekivágtak a mezőnek, és néhány lépés után a madárijesztő megkérdezte: - Milenne, ha énekelnénk egyet? Én elmentem a vásárba fél pénzzel. .. hé, te nem is énekelsz! - Nem ismerem ezt a dalt - felelte a fiú. - Tényleg? Mit szólsz ehhez: az icipici pók felmászott az ereszen, de jött egy nyári zápor, s lemosta hirtelen... - Ezt sem ismerem - bökte ki a fiú. A madárijesztő néhány pillanatig hallgatott, majd ismét rázendített: - Mert nem tűrjük a zsarnokokat - és a fiú végre fellelkesülve hozzátette: - Hát akasszuk fel őket. - Aztán már együtt énekelték: - A szabadság egyszerű kenyere. .. éppen jó nekem. A madárijesztő kissé változtatott az irányán, így nem a ház, hanem a mögötte álló pajta felé vitte a fiút. Csendesen nyitotta ki az ajtót. Felgyúlt egy lámpa. Az egyik félhomályos sarokban poros ponyvával letakart autó állt. A madárijesztő letette a fiút, és lehúzta a ponyvát a kocsiról. Az autó szelid zúgással életre kelt, és másfél lábnyi magasságba emelkedett. - Jack! - mondta jókedvűen. - De régláttalak... - Pierre, bemutatom Sallyt - felelte a madárijesztő, majd várt, amíg a fiú köszönést motyogott, és a kocsi felé fordulva beszélt tovább: - Pierre bajba került, Sal, de te és én mindent rendbe hozhatunk. Kölcsönadnád a műholdas adóvevődet? - Olyanom már nincs - közölte az autó. - Kiszedték belőlem, amikor lejárt a forgalmi engedélyem. - Akkor rendben vagyunk - válaszolta a madárijesztő. - Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem vagy rajta a hálózaton. - A jobb első ülésre ültette Pierre-t, kivett egy takarót a csomagtartóból, es bebugyolálta vele a fiút. Az ülés hozzáigazodott a gyermek apró testéhez. - Nem fázol? - kérdezte a madárijesztő, azzal maga is beszállt, es becsukta az ajtót. - Vigyél ki minket az országútra - kérte az autótól -, aztán menj északnak, a tó felé! Mialatt kisiklottak az útra, a kocsi megszólalt: - Figyelj, Jack, égnek a lámpák a háznál. Ezt a dolgot nem az ifjú gazdának kellene intéznie? - Ő már nem ifjú, Sal. Ma már felnőtt férfi - válaszolta a madárijesztő, és a fiúra pillantva megkérdezte: - Hé, arrafelé minden rendben? A fiú álmosan bólogatott. Az autó nesztelenül siklott a sötét úttest felett. A hold kitelve ragyogott odafent.
- Emlékszel, hogyan szoktuk kivinni a tóhoz az ifjú gazdát? - kérdezte az autó. - Őt és az ifjú barátait? - Igen - felelte kurtán a madárijesztő. - Meztelenül fürödtek, te pedig őrködtél. - Igy történt. - Aztán tábortüzet gyújtottak a parton, mályvacukrot sütöttek, és énekeltek. - Emlékszem - válaszolta a madárijesztő. - Trágár dalokat is... ártatlanul pajkos dalokat. Akkoriban még olyan helyes kölykök voltak - mélázott félhangosan az autó, aztán egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: - Jack, mi folyik itt? - Már nincs letapogatód, ugye? - kérdezett vissza a madárijesztő. - Nincs, persze hogy nincs. Kiszedték belőled az adóvevővel együtt. Nos, amikor az ifjú gazda kirakott a házból, megfeledkezett arról, hogy szereltetett belém egyet, még tizenéves korában, a nagy ivászatok idején. Valahányszor átvittél minket a határon, a csapattal tartottam, amikor olyan kocsmát vagy itallerakatot kerestek, ahol nem kérték el a személyi okmányaikat. - A tábortüzes korszakot jobban szerettem - jegyezte meg az autó. - Egy szót sem szóltam a letapogatóról, mert azzal legalább hallgathattam ezt-azt. - Megértelek. A madárijesztő megbizonyosodott arról, hogy a fiú mély álomba merült, és csendesen azt mondta: - A farmtól egy kilométerre egy autó meghibásodott, leszaladt az útról, és összetört. A helyi rendőrök megtalálták. Aztán a szövetségi rendőrök is megérkeztek. Az Európai Unió egyik diplomatáját szállította. A férfi a jelekből ítélve megpróbált átjutni a határon. Te érted a politikájukat? - Nem - vallotta be az autó -, a szavaik jelentésével tisztában vagyok, de nem sokat értek abból, amit beszélnek. És végképp nem értem, hogy miért fontosak nekik azok a dolgok. - Én is így vagyok vele - közölte a madárijesztő. - Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ki kellene juttatnunk innen Pierre-t. Ha a szövetségi rendőrök elkapják... - Nem bántanának egy gyermeket! - szólt közbe éles hangon az autó. - Nehéz idők ezek, legalábbis sokan ezt állítják. Régebben létezett olyan is, hogy diplomáciai mentesség.
>
Elérték a hegyeket, az út éles kanyarokkal kígyózott felfelé a meredek oldalakon. Az autóban csak a fiú halk szuszogását lehetett hallani, valamint a hajtómű szinte érzékelhetetlen susogását. Fél óra telt el igy, talán valamivel több. Aztán a madárijesztő váratlanul megkérdezte: - Te hiszel a szabad akaratban? - Nem is tudom - válaszolta az autó, majd rövid gondolkodás után folytatta: - Engem arra programoztak, hogy szolgáljak és engedelmeskedjek. A legkevésbé sem vágyom arra, hogy ellenszegüljek a vezérlőprogramomnak. De néha úgy tűnik, boldogabb lennék, ha megtenném. Ez számit? - Nem a saját akaratunkra gondolok - felelte a madárijesztő. - Hanem az emberekére. - Milyen furcsa kérdés! - hümmögte a kocsi. - Odakint a mezőn furcsa gondolataim támadtak. Sokat tűnődtem azon, hogy az ifjú gazdának mindenképpen oda kellett jutnia, ahová jutott? Volt választási lehetősége? Talán másfajta élete is lehetett volna. A kisfiú váratlanul kinyitotta a szemét. - Éhes vagyok - motyogta rekedtes hangon. A fák felett megjelent egy második hold, és hamarosan kiderült róla, hogy valójában egy benzinkút kivilágított reklámtáblája. - Kitűnő időzítés - állapította meg a madárijesztő. - Tarts ki, és szerzek neked valamit. Sally, van nálad pénz? Vagy valamilyen fegyver? - Micsoda? Nincs! - Na mindegy! Megtennéd, hogy beállsz oda, a bokrok árnyékába? A madárijesztő kivett a csomagtartóban lévő szerszámos ládából egy hosszú csavarhúzót. Az állomás két hidrogén- és egy világítógázpumpából állt, amelyeket egy öt láb átmérőjű, nyolc láb magas MiniMart működtetett. Mialatt a madárijesztő felé tartott, a MiniMart vidáman köszöntette: - Üdvözlöm, uram! Mit szólna egy hideg, frissítő... - ebben a pillanatban meglátta, hogy ki a vendége, és megkérdezte: - Készletet hoztál? - Rutinkarbantartás - felelte a madárijesztő. A MiniMart műholdas adóvevője egy, a külső falához szegecselt dobozban rejtőzött. A csavarhúzó könnyedén besiklott a burkolat és a fal közé. Egyetlen gyors rántás, és a doboz elrepült. - Hé! - kiáltotta riadtan a MiniMart. - Így már nem hívhatsz segítséget - jelentette ki a madárijesztő. - Most pedig, kérek egy karton csoko-
ládés tejet, pár zacskó vaníliás kekszet és egy marék különféle ízű nyalókát. Kiadod magadtól? Vagy vágjak lyukat az oldaladba, és vegyem ki? A MiniMart komor hallgatásba merülve a kiszolgálóablakhoz szállította a megrendelt árut. Amikor a madárijesztő már eltávolodott tőle, utánakiáltott: - Leolvastam az azonosítódat, haver! És filmre vettelek! Máris egy rakás ócskavasnak tekintheted magadat! A madárijesztő megfordult, a MiniMartra szegezte a csavarhúzót, és odakiáltott a gépezetnek: - Az én időmben egy közönséges benzinkutas robot elég okos volt ahhoz, hogy ne mondjon ilyeneket! A MiniMart nem vágott vissza, mélyen hallgatott. A madárijesztő beült a kocsiba, a hátsó ülésre dobta a csavarhúzót, és odakínálta a fiúnak az édességeket. Több mérföldet tettek meg, amikor a madárijesztő felmordult: - A csudába... a szalvétáról megfeledkeztem. - Akarod, hogy visszaforduljak? - kérdezte az autó. - Bőven maradt még az ingemből. Az is megteszi. Az éjszaka tiszta volt, és hűvös, az utakon senki sem járt. A világnak ebben a zugában nem sok hely akadt, ahová el lehetett menni éjfél után. Fák között suhantak, és az egyhangú látvány álomba ringatta a fiút. Az autó tovább siklott azon az úton, amelyet a madárijesztővel együtt már vagy ezerszer megtett. Amikor már lefelé ereszkedtek a hegyoldalon, a madárijesztő megkérdezte: - Milyen messze vagyunk a határtól? - Tíz perc a tóig, és még negyvenöt, hogy megkerüljük. Miért? Felértek egy kisebb emelkedő tetejére. A sötétség és a fák miatt nem látták magát az utat, de azt igen, hogy messze előttük és mögöttük vörös és kék fénypontok pislákolnak. - Észrevettek minket - állapította meg a madárijesztő. - Az meg hogy lehet? - kérdezte az autó. - Gondolom, valaki beállt tankolni, és a MiniMart jelentést adott rólunk. Az út ismét lefelé vezetett, és az autó kikapcsolta a fényszóróit. - A GPS-térképeim még megvannak, ha nem is tudok rácsatlakozni a műholdakra - közölte aztán. - Akarod, hogy letérjek az útról?
- Igen! Menj a tó felé! Az autó egy éles kanyarral ráfordult egy földútra, és röviddel ezután átvágtak egy farmon. Hepehupás felszín terült el alattuk, ezért egy darabig lassan mentek. Néhány perccel később patak állta útjukat; gázlót kellett keresniük, ahol elég sekély volt a víz ahhoz, hogy átkeljenek rajta. - Úgy érzem magam, mint abban az időben, amikor az ifjú gazda drogokat fogyasztott - jegyezte meg a madárijesztő. - Nem szeretek arra gondolni. - Ne mondd, hogy bármi rosszabb annál, mint amit most csinál! - Arra sem szeretek gondolni. - Szerinted a jó és a gonosz ugyanúgy vannak belekódolva az univerzumba, mint belénk az alapprogramunk? - vetette fel a madárijesztő. - Vagy lehet rajtuk változtatni, mint a vezérlőprogramunkon? Gondolod, létezik olyan, hogy objektív valóság? - Hűha, neked aztán tényleg furcsa gondolataid vannak - ámuldozott az autó, majd rövid hallgatás után hozzátette: - Nem tudom. Remélem. Elérték a tó mellett futó utat, és egy darabig azon utaztak. - Úttorlaszokat állítanak fel - jelentette be a madárijesztő, és megnevezte a kereszteződéseket, hogy az autó bejelölhesse azokat a térképein. - Ez vajon azt jelenti, amit szerintem jelent? - Igen, elvágtak minket a határtól. - Akkor át kell kelnünk tavon - állapította meg a madárijesztő. Hamarosan áthaladtak egy sor lezárt nyaraló, illetve egy kisebbfajta vitorláskikötő előtt. Az autó egy zökkenéssel lesiklott a köves partra, majd egyenesen rá a tó vizére. A hajtóműve magasra felverte a vizet a fara mögött. A sima felszín felett végre felgyorsíthattak. A madárijesztő egyik fémujjának hegyével megkopogtatta a műszerfalat, és megszólalt: - Ha teljes erőmből belevágnám ide a csavarhúzót, átlyukasztaná a központi processzorodat. Szempillantás alatt agyhalott lennél. - De miért tennéd? Egyáltalán, miért mondasz te ilyeneket? - Ugyanazért, amiért megbizonyosodtam arról, hogy nincs műholdas adóvevőd - magyarázta a madárijesztő. - Nekem már nincs jövőm, de te klasszikus modell vagy, Sally. A gyűjtők sokat adná-
nak érted. Ha azt mondom a rendőröknek, hogy én kényszerítettelek bele ebbe az ügybe, még akár száz évig is létezhetsz. Mielőtt az autó válaszolhatott volna, siklóhajó bukkant elő a sötétségből. A testét hosszú, vékony lábak hordozták, és semmihez sem hasonlított úgy, mint egy vízipókhoz. - Itt a határőr milícia! - kiáltotta az autó, amikor dörrenés hallatszott, és lövedék száguldott el előttük. Az autó teljesen levette a sebességet, és miután fokozatosan lelassulva megálltak, a hajó megkerülte őket, aztán közvetlenül előttük leereszkedett a felszínre. Az orrát öt apró, fehér koponyát ábrázoló festés díszítette. Alatta ismerős név szerepelt, fekete betűkkel. A madárijesztő ráterítette az ingét és a dzsekijét az alvó fiúra, rátette a kalapját a gyermek fejére, és ezzel láthatatlanná tette. - Húzd hátra a tetőt! - parancsolta az autónak. Játszd el az ostobát! Ezt egyedül intézem. Amikor felállt, egy automata géppuska szegeződött rá. - Le vannak tartóztatva! - jelentette be a hajó vészjósló hangon. - Ha van fegyverük, adják át, és közöljék, hogy mi keresnek itt! - Le tudod olvasni az azonosítónkat, nem? - kérdezte a madárijesztő. - Neked és nekem ugyanaz a főnökünk. Engedj fel a fedélzetre, hogy beszélhessek vele! A madárijesztő felkapta a hosszú csavarhúzót, és felmászott a létrán, amit a hajó odanyújtott neki. Amikor a kabinajtó nem nyílt ki, fennhangon megkérdezte: - Mi a baj? Félsz, hogy ártok neki? - Nem, természetesen nem - felelte a hajó. - Csak leitta magát. - Elképzelni sem tudod, mennyire megleptél! Az ajtó halk kattanással kinyílt, és a madárijesztő lement a kabinba. A helyiség falait sötét falapok borították. A levegőben hányadék és rum bűze terjengett. A félig a falba süllyesztett priccsen fehér lepedőbe burkolózó, kövér férfi feküdt, aki olyan sápadtnak és erőtlennek tűnt, mint egy lárva. Kinyitotta a szemét, és álmosan pislogott néhányat. - Áh, te vagy az - dörmögte a legkevésbé sem meglepetten -, ott vannak az italok. Keverj nekem egy sourt!
>
, MICHAEL SWANWICK
Amerikai író. 1950-ben született, és 30 évvel később kezdett publikálni. Azóta több regénye megjelent, de az elismerések nagy részét a novellák hozták neki. Szereti a szokatlan kihívásokat, „megscifisítette" már az ábécét és a periódusos táblázatot is. Legkedveltebb sorozata azonban a két szerethető lókötőről szóló Szőrplusz és Darger-sorozat, mely három novellából és egy regényből áll (a rövidebb darabok mind megjelentek a Galaktikában). Legfrissebb munkája, a Mongolian Wizard-sorozat 2012-ben indult, és egy mágiával teli alternatív Európában játszódik.
A madárijesztő végrehajtotta az utasítást. Elbabrált pár pillanatig a citromlével és a cukorral, aztán a priccshez vitte a poharat. A kövér férfi hangosan nyögdécselve ülő helyzetbe küzdötte magát. Lerugdosta magáról a lepedőt, és átlendítette a lábát a priccs széle felett. Végül átvette az italt, és megszólalt: - Jól van... hogy kerülsz te ide? - Hallott arról a kisfiúról, akit keresnek? - kérdezte a madárijesztő. Megvárta, amíg a férfi bólint, és hozzátette: - Sally és én elhoztuk önnek. - Sally... - ismételte a nevet a férfi, és felvihogott. - Annak idején vele szedtem fel a ribancokat, és a hátsó ülésén dugtam meg őket. - Ivott néhány kortyot, és tovább beszélt: - Még nem volt idejük kitűzni a jutalmat. De ha pár napig magamnál tartom a kölyköt, jól járok. Kerítsd elő a ruháimat! Felmegyek a fedélzetre, és megnézem az árut! A madárijesztő nem mozdult. - Miután kirakott a mezőre, sok időm volt gondolkodni - mondta. - Elég időm volt ahhoz, hogy néhány nagyon furcsa gondolatom támadjon. - Ó, valóban? Mint például? - Azt hiszem, ön nem az ifjú gazda. Nem úgy viselkedik, mint ő. Nem úgy beszél, mint ő. Még csak nem is úgy néz ki, mint ő. - Mi a fenéről zagyválsz te itt? Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok. - Nem - felelte a madárijesztő. - Én azt tudom, hogy ki volt! És megtette azt, amiért felszállt a hajóra. A madárijesztő a fedélzetre visszatérve megszólította a hajót:
- Sally és én kimegyünk a túlsó partra. Te maradj itt! Ez a főnök parancsa. - Várj csak! Biztos vagy benne? - kérdezte a hajó. - Kérdezd meg tőle magad! Ha tudod... - felelte a madárijesztő, és leereszkedett a létrán az autóba. A csavarhúzót nem hozta vissza. - Sally, látod azokat a fényeket a túlparton? - kérdezte. - Oda kell mennünk! Az autó minden sietség nélkül elindult az alvó üdülőváros alacsony, sötét épületei felé. Rövidesen áthaladtak a tó középvonalán, ezzel elhagyták az egyik országot, és beléptek egy másikba. - Miért engedett el minket? - kérdezte végül Sally. - Azt nem mondta meg. Talán a régi szép idők kedvéért. - Ha nem volna lehetetlen... ha nem volna olyan a programunk, azt hinném... De mindkettőnket ugyanaz a program irányít. Gazda nélkül nem működhetsz. Ha valamiben biztos vagyok, akkor ebben. - Olyanok vagyunk, amilyennek Isten és a Sony készített minket - helyeselt a madárijesztő. - Ostobaság lenne másként gondolni. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból. A fiú mocorogni kezdett, majd felült, és nagyokat pislogott, mint egy álmos bagoly. - Ott vagyunk már? - mormolta alig érthetően. - Majdnem, bajnok, majdnem. Már csak néhány perc. Az autó hamarosan lelassított, és besiklott a város apró kikötőjébe. Biztonsági osztagok várták őket, továbbá a vámosok és a helyi rendőrök egy-egy autója is ott állt a mólón. A reflektorok fénye épületek falait és mozdulatlan hajókat világított meg. A rendőrök a kezüket csípőre rakva álltak, készen arra, hogy előrántsák a fegyverüket. A madárijesztő felállt, és széttárta a karját. - Menedéket kérünk! - kiáltotta harsány hangon. - Az ifjú gazda politikai menedékjogot kér! Szente Mihály fordítása
OKOS GRILLSÜTŐ
M
E N T H E T E T L E N ÜL F O L Y T A T J U K o k o s -
sá váló eszközeinkről szóló sorozatunkat. Az okos gépek kitörtek a konyhából, és már a kertet is meghódítják. A kerti buli sem maradhat elektronikus segítség nélkül. Most a grillsütő kapott olyan, mesterséges intelligenciába hajló segítséget, hogy az egyszeri házigazda már csak a fejét vakarhatja a sütőlapátjával: Kellek én még ide? Mert az új technológia megfoszt minket az odaégett fogások és szenes kolbászok varázsától. Elektronikus érzékelők figyelik minden mozdulatunkat, hogy időben figyelmeztessenek, vagy ha kell, közbe is avatkozzanak. A Lynx cég mindig is csúcskategóriás készülékeiről volt híres. Nemrég bemutatott „Smart Grill"-je méltó az okos megnevezésre, olyan képességekkel könnyíti meg a hobbiszakácsok dolgát, hogy az már valóban sci-fibe illő. A gép ideális választás a sok pénzzel rendelkező, de teljesen kezdő hobbisütögetőknek. Nem kell sütések tucatjain próbálgatni a sütőt, a fűszereket, a húsokat, a sütési időt. A legegyszerűbb, ha megkérdezzük a sütőt. Bizony, ez a sütő ért a jó szóból. Hangvezérléssel működik. A gép kifaggat minket, hogy milyen húst akarunk elkészíteni, mennyire szeretnénk megsütni, milyen recept alapján készítenénk el. Természetesen a sütő rendelkezik internetkapcsolattal, ahonnan nemcsak saját szoftverét frissíti, hanem a központi adatbázisból recepteket,
ötleteket tud letölteni, kiképez minket a sütési fortélyokról. Ezek után természetes, hogy begyújtja saját magát, és felfűti a kívánt hőfokra. Ha készen áll a sütésre, még abban is segít, hogy elmagyarázza, mit hova pakoljunk azon a nagy sütőrácson. Ezek után nyugodtan üljünk le egy sörrel, vagy menjünk el úszni, mert fénnyel és hanggal is jelzi, ha a húst fordítani kell, vagy éppen elkészült az étel. De az sem zavarja, ha bementünk a házba, mert akkor bizony egy sms-sel utánunk szól, hogy annyira azért ne csavarogjunk el. Ezzel természetesen megfoszt minket attól az élvezettől, hogy nekünk kelljen megenni az összes feketére égett darabot. A készülék megálmodói természetesen az adatmániás kockaszakácsokra is gondoltak. A telefonunkra letölthető egy alkalmazás, amelyen keresztül mindenről pontosan tájékoztatva leszünk, az összes működési adathoz is hozzáférhetünk, és távolról is beavatkozhatunk. Ha mindezek ellenére olyan részegek vagyunk, hogy az egészet hagyjuk a fenébe, a grill 30 perc várakozás után megsértődik, és lekapcsolja magát. A készülék még nem kapható az üzletekben, 2015-re várható a megjelenése.
A látszólagos őrület mögött egy hihetetlenül valódi találkozás áll...
Jane Yolen
A FA ASSZONYA
V
OLT EGYSZER, hol nem volt egy fia-
tal nő, akit Drusillának hívtak, s aki hosszabban volt özvegy, mint asszony. Tizenöt évesen hozzáment egy gazdag öregemberhez, aki verte őt. A férfi rossz bánásmódja ellenére Drusilla virult, és végül a férfi volt az, aki egy éven belül meghalt, és otthagyta őt teljesen egyedül a hatalmas házban. Amint az öreg meghalt, ifjú özvegyének sokan kezdtek udvarolni, mert most meglehetősen gazdag lett. A fiatal férfiak összegyűltek, és mind azt állította, hogy Drusillának egy férj segítségére van szüksége. Ám Drusillának egyikük sem kellett. - Amikor szegény voltam - mondta -, egyikőtök sem udvarolt nekem. Amikor rosszul bánlak velem, egyikőtök sem állt mellém. Sosem kértem többet egy jó szónál, de sosem kaptam egyet sem. Szóval most, hogy megkértek, egyikőtök sem kell nekem. Hátat fordított nekik, aztán megtorpant. Körbenézett, rá a házát körülvevő nyírfaberekre.
- Sőt, előbb esküdnék meg ezzel a fával mondta, megérintve egy életerős nyírfát, amelyik ott állt az egyik oldalon. - Egy fa tudja, mikor hajoljon meg, és mikor álljon ki. Hamarabb esküdnék meg ezzel a fával, minthogy hozzámenjek egy másik férfihoz. Abban a szent pillanatban egy futó szellő meglengette a nyírfa legfölső ágait. Az elutasított kérők kinevették Drusillát. - Látod - gúnyolódtak -, a fa elfogadta az ajánlatod! És így attól a naptól fogva a Fa Asszonyaként emlegették. Hogy a tréfa ne fájjon annyira, Drusilla testestül-lelkestül belement. Ha valaki a háza környékén járt, a nő karjával átölelte a fát, megsimogatta kérgét, és cirógatta ágait. - A fámmal megvan mindenem, amire vágyom vagy szükségem van - mondta olyankor. És hangtalan nevetéssel válaszolt a bámuló pillantásokra. Tudta, hogy semmi sem zavarja meg úgy a tréfálkozókat, mint az őrület, s ezért jócskán őrültnek tüntette föl magát előttük.
De az őrültség nyugtalanítja a népeket, mert félnek, hogy rájuk ragad. És hamarosan Drusilla azon kapta magát, hogy egészen egyedül van. Mivel ez nem saját elhatározásából következett be, a magány gyötörni kezdte. Igaz, hogy tényleg csak egy jó szót szeretett volna, de csakhamar olyan magányos lett, hogy már szinte bármilyen szó megtette volna. Egy éjjel aztán, amikor a hold érett, sárga almaként csüngött az égen, ádáz szél támadt észak felől. Miatta a fák meggörbültek, meghajoltak, és ágaikat Drusilla házához verdesték. Hallván zörgetésük, a nő kinézett az ablakon, és látta, hogy a fák vadul táncolnak a szélben. Úgy tűnt, mintha integetnének, hívogatnák, és hirtelen elkapta őt a ritmusuk. Velük együtt ringott, de ez még nem volt elég. Vágyódott a szél érintésére a bőrén, s kirohant a házból, tárvanyitva hagyva az ajtót. Feje fölé emelte karját, és együtt táncolt a fákkal. A sötétben, körbevéve fivérei árnyékával, az egyik fa fényleni látszott. Mégpedig az ő fája, az, amit kiválasztott. Foszforeszkáló ragyogás játszott rajta, a leveleken minden egyes ér halvány tűzcsíkként világolt. Drusilla odatáncolt a fához, és felé tárta karját. - Ó, bárcsak férfi lennél, vagy én fa! - mondta hangosan. - Ha férfi lennél, magas, egyenes, gyöngéd és erős, akkor... igen... akkor boldog lennék! A szél ugyanolyan váratlanul ült el, mint ahogy támadt, és a fák moccanatlan álltak. Drusilla karja lehanyatlott, ostobának és megszégyenültnek érezte magát, ám valami mozgolódás a fehér nyírben ott tartotta. Ahogy nézte, úgy tűnt neki, hogy először két láb, majd egy test, végül egy fej és két kar bukkan elő a kéregből; egy árnykép kínlódja ki magát a fatörzsből. A képmás egy pillanatig vibrált, reszketett, majd kitisztult. Egy férfi állt előtte. A férfi magas volt, és karcsú, bőre fehér, mint a nyírfakéreg, haja fekete, mint a nyírfakéreg foltjai. Lábszára erős volt, de hajlékony, lábfeje bütykös és elvékonyodó, mint a gyökerek. Sovány kezét zöld erek hálózták be, a második és harmadik ujja összenőtt, s lyukacsos volt, mint egy falevél. A férfi Drusillára mosolygott, és kitárta karját, a nő korábbi könyörgésének visszhangjaként, és karja föl-alá ingott, mintha egy futó szellő lengetné.
Drusilla rezzenéstelenül, lélegzet-visszafojtva állt. Aztán a férfi biccentett fejével, és a nő a karja közt termett. Amikor a férfi szája az övére ereszkedett, érezte lélegzete nedves, erdei illatát. Egész éjszaka együtt feküdtek a férfi fája alatt, annak gyökerei óvón ölelték őket. De amikor a nap elkezdett fölmászni a legtávolabbi dombokon, a férfi vonakodva kibontakozott Drusilla öleléséből, és visszabújt a fába. Akárhogy hívta is, Drusilla nem tudta újra előcsalogatni, de a fa egyik ága lenyúlt, és megsimogatta a karját, mintegy szerelmes búcsúként. Drusilla az elkövetkező napokat a fa alatt töltötte olvasással, szövéssel és lantja pengetésével. És úgy tűnt, a la maga odahallgat és reagál. Az ágak megérintették könyvének oldalait, és lapoztak. Az egész fa megrendült dalai szépségétől. Ám a férfi egész a következő teliholdig nem tudta kihúzni magát a fából és végigaludni a sötétséget a nő karjában. Azonban Drusilla így is elégedett volt. Mert ahogy nőtt vonzalma a fából lett férfi iránt, úgy növekedett szeretete az egész természet iránt, némán hatalmasodott el rajta. Rokonságot érzett minden virággal és levéllel. Meghallotta a zöld világ néma beszédét és a kéreg alatt minden szív dobbanását. Egy nap, amikor a faluba merészkedett, Drusilla szomszédjai észrevették, hogy egyre szépül őrültségében. A legvakmerőbb közülük, egy öregasszony megkérdezte: - Ha nincs férjed, hogyan lehetséges, hogy virulsz? Drusilla megfordult, hogy az öregasszonyra pillantson, és elmosolyodott. A mosoly lassan terjedt szét arcán. - Igazán a fa asszonya vagyok - mondta. - És ő épp eléggé férfi számomra. - Ez volt az összes felelet, amit hajlandó volt adni. Ám az almaforma hold éjszakája utáni hetedik hónapban Drusilla rájött, hogy gyermeket hordoz a szíve alatt, a fa gyermekét. És amikor megmondta a fának, annak ágai átölelték, és megérintették a haját. És amikor megmondta a fából lett férfinak, az mosolygott, és gyöngéden karjába vette. Drusilla eltöprengett, hogy milyen lesz a benne gyökeredző gyermek. Eltűnődött, vajon embergyerekké fog-e zsendülni, vagy valami hatalmas
>
, JANE YOLEN
Amerikai szerző, szerkesztő, 1939-ben született, és már egyetemista korában verseket és cikkeket írt. A '60-as években először gyermekkönyveivel tűnt ki. Első igazán fontos, díjnyertes kötete a Cards of Grief (1984), amely egy idegen civilizáció mítoszaival szembesíti emberi hőseit. Az 1986-os Merlin's Booke az Arthur-legendákat porolta le. Ismét több díjra jelölték The Devil's Arithmetic című regényét 1988-ban. Magyarul Csipkerózsa címü, megrázó műve olvasható, valamint maroknyi novella a Galaktikában és más magazinokban.
faszörnyként bújik elő. Talán mindkettő lesz, olyan erős karral és lábbal, mint a nyírfáé, és levelekből álló hajjal. Attól félt, megszakad a szíve e kérdésektől. De a következő teliholdkor a fából lett férfi karjába vette, és olyan halk, simogató hangokat súgott a fülébe, hogy megnyugodott. És végül rádöbbent, hogy akármivé növekszik a gyermek, szeretni fogja. És ezzel a tudattal újra helyreállt elégedettsége. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, még a falusiaknak is, hogy gyermekkel viselős. Keresni kezdték az apát maguk közt - mert ugyan, hol másutt kereshették volna -, de senki sem ismerte be a tettet. És maga Drusilla sem nevezett meg senki mást a fán kívül a bábának, a papnak vagy a polgármesternek. És így a falusiak, akik kezdetben csúfolódtak rajta, tréfálkoztak vele, és aggódtak őrültsége miatt, most gonosszá és kegyetlenné váltak. Egy özvegy őrületét el tudták fogadni, de egy férjezetlen anyát nem. A fiatal férfiak, a hajdani kérők, a falu vénei által ösztökélve, egy éjszaka elmentek Drusilláért. A sötétben ki akarták vonszolni házából és megverni. Ám Drusilla meghallotta jövetelük, kimászott az ablakon, és fölmenekült a nyírfa tetejébe. Azon az éjjelen a szél annyira tombolt, hogy a fa ágai ostorként csapkodtak, és a fiatalemberek közül egyik sem merészkedett olyan közel hozzá, hogy fölmászhasson a fára, és leszedje Drusillát. Mást sem tehettek, minthogy megpróbálták szavaikkal megbántani őt. Fölkiabáltak neki oda, ahol a nyírfa tetejéhez közel üldögélt, annak ágai
közt elfészkelve. Ám a nő nem hallotta kiáltásaik. Ehelyett álomba ringatta a berek hangos susogása. Reggelre a fiatalemberek távoztak. Nem tértek vissza többé. És Drusilla nem ment vissza a faluba. Ahogy teltek a napok, az erdő és a mező táplálta. Gyümölcsök és bogyók és édes nedvek valahogy utat leltek a küszöbéhez. Minden reggel eleget talált a napi szükségletéhez. Nem kérdezte, mindez honnét jön, de azért tudta. Végül eljött a gyermek születésének ideje. Ezen a teliholdas éjszakán megkezdődtek Drusilla fájásai. Oldalát szorítva karcsú ujjaival kiment a nyírfa tövéhez, leült, hátát a fához támasztotta, erőlködve próbálta világra hozni a gyermeket. Ahogy lökött, a nyírférfi némán kihúzta magát a fából, mellé térdelt, és bátorítást lehelt az arcába. A haját simogatta, és a nő nevét suttogta a szélbe. Drusilla nem mosolygott föl rá, hanem végül így szólt: - Menj! - Szaggatottan lélegzett, és a hangján érzett, hogy a kétségbeesés szélén áll. - Könyörgöm neked! Hozd ide a bábát! Nem jól mennek a dolgok. A fából lett férfi magához szorította, de nem állt föl. - Menj! - esdekelt a nő. - Mondd meg neki a nevem! Itt az idő. A férfi két kezébe fogta a nő arcát, és hosszasan meredt rá erdeizöld szemével. Ajka moccant, mintha szólni akarna, aztán fölállt és elment. Végigment a faluba vezető ösvényen, jóllehet minden egyes, a fától elvivő lépés apasztotta erejét. Bőrdarabkák váltak le róla, ahogy haladt, és alatta a fekélyek sötétek voltak és nedvedztek. Végtagjai törékenyebbé váltak minden egyes lépéssel, és akadozva haladt. Mire elérte a bába házát, megvénültnek látszott, olyannak, aki a végét járja. Kopogott az ajtón, de annyira gyönge volt, hogy az csak halk kocogás lett, kaparászás, egy ág karcolása az ablaküvegen. Mintha csak várt volna hívására, a bába azonnal jött. Kinyitotta az ajtót, és rámeredt arra, ami előtte állt. Magas, sovány, mezítelen és fehér, hámló bőr fekete foltjaival és olyan sötét hajjal, mint a rothadó levelek, a fából lett férfi föltartotta
groteszk, lyukacsos kezét. Szája hasítéka üres volt, nyelv nélküli, egy nedv elöntötte seb. Nem adott ki hangot, de a bába sikoltott és sikoltott és még mindig sikoltozva becsapta az ajtót. Igy nem is látta őt összeesni. Reggel a városiak elmentek Drusilla hatalmas házához. Fütykösökkel és husángokkal és vasvillákkal fölfegyverkezve érkeztek. A bába, megnevezve az irányt, a menet végén bújt meg. Egy halott, fehér fa alatt megtalálták Drusillát, sápadtan, alig-alig élve, karjában dajkálva egy újszülöttel. A falusi nép érkezésére a csecsemő kinyitotta a szemét. Annak színe olyan volt, mint a téli fenyőfáé. - Szegénykéin! - mondta a bába előlépve a férfiak mögül. - Tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből. - Lehajolt, hogy kivegye az újszülöttet Drusilla kezéből, de fölkiáltva ugrott hátra. Mert a gyermek széttárta apró öklét, és a kezét zöld erek hálózták be, és második meg harmadik ujja összenőtt, lyukacsosan, mint egy levél. A bába kiáltására a berek nyírfái elkezdtek mozogni és ingadozni, noha leheletnyi szellő sem fújt. És mielőtt egyetlen fegyvert is fölemelhettek volna, a legközelebbi nyír messzire kinyújtotta ágait, és fölemelte a gyermeket meg Drusillát, föl a fa teteje felé. Miközben a falusiak nézték, Drusilla eltűnt. Ügy tűnt, a gyermek egy pillanattal tovább időzik, ruhátlan teste ragyogott a napfényben. Aztán lassan eltűnt a csecsemő is, akár az olvadó hó a tűleveleken, akár az utolsó fehér csillag reggel, beleveszett a fa szívébe. Sóhajtás hallatszott, amilyen a szélé a faágak közt, a levelek reszketése, majd egyetlen éles kiáltás a meg nem szoptatott újszülöttől. Aztán a berek fái moccanatlan álltak. Sohár Anikó fordítása
ARCADE
FIRE
a zenekar, amelyik lángra lobbant
A
Z
ARCADE FIRE egy 2001-bcn alakult
kanadai - a szigorú bekategorizálás szerint - indie rock zenekar. Miközben a független zenés körökben folyamatosan egyre nagyobb elismertségre és rajongótáborra tettek szert, addig a mainstream csak tíz év alatt jutott el odáig, hogy felismerje a zenekar nagyszerűségét. Ekkor halászták el ugyanis az év legjobb albumáért járó Grammy-díjat a többmilliós rajongótáborral rendelkező popénekesnők cs rapperek elől. Óriási felháborodást váltottak ki ezzel az egyesült államokbeli tinédzserekből, a Twitter nevű közösségi portál napokig csak arról szólt, hogy #whothefuckisarcdefire, mivel a fiatalok nem hallottak a zenekarról korábban. A montreali banda mindig is híres volt a társadalmi szerepvállalásról, a legelső dalaiktól kezdve fontos témákat dolgoznak fel szövegeikben. A 2010-es The Suburbs névre hallgató albumuk, ami - ahogy a címe is mutatja - a külvárosok helyzetét állította középpontjába, egy különleges digitális verzióban is megjelent. Minden dalhoz külön borító tartozott, ami tematikában kapcso-
lódó linkekkel volt ellátva - tudományos cikkekkel, fotókkal, versekkel, videókkal. A „csomagolás" szintén egy Grammy-díjat ért a zenekarnak. Régine Chassagne, az egyik alapító tag Haitiről származik, és az ő és a családja által átélt tapasztalatok miatt az Arcade Fire mindig is különös figyelmet szentelt az országnak - a 2010-es földrengés előtt is. Nagyon sokat tettek azért, hogy a koncertjeikből vagy akár a Super Bowlon lejátszott daluk jogdíjaiból befolyt összegeket a szegények megsegítésére fordítsák. Nemcsak mondanivalójuk, a zenéjük is rendkívül összetett és komoly - de persze nem hiányolja a játékosságot sem. Dalaikban keveredik az angol és a francia nyelv, és olyan hangszereket is használnak, mint a hegedű, a brácsa, a cselló, a nagybőgő, a xilofon, a harangjáték, a szintetizátor, a vadászkürt, a hárfa, a harmonika, a mandolin vagy a tekerőlant. Hogy mi köze az Arcade Fire-nak a science fictionhöz? Bár szövegeikben cs motívumaikban már a kezdetektől érezhető volt a vonzalom, a szoros kötődés akkor kezdődött, amikor Spike Jonze
elkészítette a The Suburbs zenéjére a Scenes from the Suburbs című félórás rövidfilmet. Az alkotás egy disztópikus látomás az amerikai kertvárosok lehetséges jövőjéről - fiatalok szemén keresztül. Spike Jonze felidézi ezzel az Ahol a vadak várnak világát is, amit szintén ő készített - vagyis annak a feldolgozását, hogy milyen hatással vannak a világ változásai azokra, akik a leginkább sérülékenyek. A rendezővel való együttműködés szerencsére nem maradt abba ezen a ponton. Spike Jonze legújabb a filmjének, A nőnek a zenéjét is az Arcade Fire szerezte, illetve legutóbbi albumukról, a Reflektorról szólnak dalok a film egy-egy fontos jelentében. A szerzeményt Oscar-díjra is jelölték. A nő egy olyan, a nem túl távoli jövőben játszódó sci-fi, ami annak mutatja be a gyakran meglepő aspektusait, hogy milyen lehet emberként egy folyton fejlődni, tanulni, sőt személyiséget kialakítani képes operációs rendszerrel kapcsoltban lenni. Igen, párkapcsolatban. Az alkotás amellett, hogy képes teljesen reálisan látni a problémát, nem lesz hatásvadász és giccses. Ahogy két fontos szereplő beszélgetése tökéletesen leírja: őrültség-
nek tűnik egy operációs rendszerbe beleszeretni, de igazából bárkibe beleszeretni az. Azonban az Arcade Fire nem csak Spike Jonze révén került közel a fantasztikumhoz. Az éhezők viadala című trilógia sikere mind könyvben, mind filmben abszolút töretlen - sőt, a hajrá még csak most következik, a harmadik rész feldolgozásaival. A leginkább fiatal felnőtteknek szánt történet kitalált világa szintén az emberiség jövőjének egy disztópikus felvázolása. Észak-Amerika egyetlen birodalommá vált, Panemmé, amelynek központja, a Kapitólium irányítja és tartja rettegésben az ország 12 körzetét. Ebben óriási szerepe van a propagandának, abból is kiemelkedően a himnusznak, amely a birodalmat dicsőíti. Ezt a szerzeményt, a Horn of Plentyl az Arcade Fire szerezte, ahogy az Abraham's Daughterl is, amely pedig a film legvégén szólal meg. Atmoszferikus hangzásukkal és elgondolkodtató szövegeikkel mindig pont annyit tesznek egy adott filmhez, amennyire szükség van, önálló albumaik pedig nem az egynyári slágerek tömegét növelik, hanem évek, de meg merem kockáztatni, hogy évtizedek múlva is aktuálisak lesznek. Somoskövi Júlia
A Versenyben kiválasztott kislány egy titkos küldetésben vesz részt, még ő sem érti a dolgok miértjét...
Nancy A. Collins
IPHIGENIA A
Z EMBEREK GYAKRAN kérdezgetnek,
hogy szeretem-e a munkámat. Néha arra gondolok, hogy bárcsak valami mást kérdeznének ezek a tévések és újságírók. Olyan fárasztó mindig ugyanazt válaszolni, ugyanazzal a mosollyal: igen, szeretem! De hát ez a munkám. Általában nem érdekel, hogy a riporterek kérdezgetnek, de olyan jó lenne, ha legalább egyikük, egyszer valami újat kérdezne! Híresnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, mint amit erről elképzeltem a Verseny kezdetén. Azt hittem, aki híres, az szerepel a tévében, és írnak róla az újságokban. Eszembe se jutott, hogy ez unalmas lehet. Hiszen csak egy kiskölyök voltam még akkoriban. Az elnök mindig nevet, amikor ezt mondom, de az arca akkor is szomorú, amikor nevel. Mindig bánatosnak látszik. Állandóan ott vagyok a közelében, ezért tudom. Mármint hogy szomorúnak néz ki. Ez a munkám. Híres vagyok. Mindenki tudja, hogy ki vagyok. Nem nagyzolok, és nem is füllentek.
Mindig ott vagyok minden magazin címlapján, amióta megkaptam ezt a munkát. A Time, az U. S. News & World Report, a Newsweek, sőt még a Weekly Reader címlapján is. Tényleg szuper látni magamat a fotókon az elnökkel és Ballard doktorral. Még a tévében is ott vagyok. Fogadok, hogy Marjorie-t majdnem megütötte a guta, amikor látott a CNN műsorában. Azt hitte, ő a nagymenő, mert kapott a papájától egy pónit, de ez hideg vizes zuhanyként érte. Gyakran megyek Camp Davidbe. Nincs ezzel semmi baj, bár feleannyira sem szórakoztató, mint amikor Camp Tallyóban voltunk Mimi nénivel, ahol játszhattam a többi gyerekkel, és kaptam tőlük egy menő pólót. El kell kísérnem az elnököt az összes fura államba. Ez is a munkámhoz tartozik. És ez jobb, mint kapni egy béna pónit! De ha híres vagyok is, és a világon mindenki tudja is, ki vagyok én, mégsem hordom olyan fenn az orrom, mint Marjorie, pedig a királynő is küldött ajándékot a születésnapomra! (Kaptam tőle egy nagyon szép babát, amely még a
nagymamájáé volt! Elég régi, gondolom, és anya nem is hagyja, hogy túl sokat játsszam vele, de hát ez van.) Anya mindig azt mondja, hogy ne legyek felfuvalkodott. Es igaza van. Igazán szerencsés vagyok, hogy anya minden hétvégén meglátogathat. Eleinte azt mondták, hogy nem jöhet el hozzám, de Ballard doktor rávette őket, hogy engedjék meg. Megmagyarázta nekik, hogy biztonságban kell éreznem magam. Azt is mondta, hogy sok ember nem értené meg, miért vesznek el egy gyereket a szüleitől, és tartják a Fehér Házban olyan sokáig. Nem tudom, hogyan vette rá őket, de nagyon örülök neki, hogy anya szombat-vasárnaponként velem lehet. Ballard doktor rendes ember. Majdnem anynyira, mint az elnök. Ballard doktor sok időt tölt velem, és megbizonyosodik arról, hogy kezdek el furcsán viselkedni. Ö gondoskodik rólam, amikor anya nincs velem. Ez rajta kívül senki másnak nem jut eszébe. Tényleg nagyon rendes. Vannak, akik szörnyetegnek tartják, de ezek azt se tudják, mit beszélnek. Szerintük ez az egész csak egy trükk, és nekem fogalmam sincs arról, hogy mire kellek nekik. Szerintük mivel még gyerek vagyok, hülye is vagyok. Azt hiszik, hogy a gyerekek ütődöttek. Ballard doktor szerint csak félnek, és legfeljebb sajnálatot érezhetek irántuk. Ballard doktor szerint én vagyok az élet élő jelképe - nemcsak itt az USA-ban, hanem mindenhol az egész világon. Az a munkám, hogy mindig emlékeztessem az elnököt arra, amikor a dolgok rosszra fordultak. Sokat tudok a szimbólumokról. Sokkal többet tudok rólunk, mint amikor először jelentkeztem a Versenyre. Sok ember ellenezte a Versenyt, de aztán történt valami, amitől megváltoztatták a véleményüket. Fehér köpenyes orvosok jöttek a sulinkba kitűzőkkel a mellükön, elvégeztettek velünk egy csomó tesztet, és rengeteg fotót készítettek rólunk. Nem bántuk, mert emiatt nem volt tanítás. A mi iskolánkból csak engem választottak ki. Anya vitt el a választási központba, egy másik városba, ahol megint megcsináltattak velem egy csomó feladatot, és beszélgetnem kellett a fehér köpenyesekkel. Több gyerek volt ott raj-
tam kívül. A legtöbbjük velem egyidős, ami szerintem okés, de voltak nagyobb gyerekek is. A nagyobbak, valamiért, nem tudták megcsinálni a második tesztet. Itt találkoztam először Ballard doktorral. Más volt, mint a többi orvos. Nem viselt fehérköpenyt. Kinyúlt, régi pulcsi volt rajta, meg farmer. Sokat mosolygott, de a szeme mindig szomorú volt. Ahogy az elnöknek. Kérdezgetett a háziállatainkról, a suliról meg a barátaimról, Marjorie-ről és a buta pónijáról. Teljesen úgy beszélt, ahogy a nagymamák meg a nagypapák szoktak. Aztán elmagyarázta, hogy mi a munka. Elmondta, hogy én vagyok az egyetlen gyerek az USA-ban, aki megfelelt a teszteken. Az mondta, hogy az elnök meg én „egy hullámhosszon" vagyunk, ami azt jelenti, hogy az elnök nagyon szeret engem. Elmondta, hogy mit kell majd csinálnom, és hogy a legfontosabb, hogy önként jelentkezzem. Senki sem erőltetheti rám ezt a munkát, sem ő, sem az anyukám, de még maga az elnök sem! Azt is elmagyarázta, hogy ha elvállalom a munkát, nekem is le kell köszönnöm majd, amikor az elnök megbízatása lejár. Rengeteg pénzt kapok, és az állam fizeti a tanulmányaimat, ha felnövök. Azt is mondta, hogy más gyerekek veszik majd át a munkámat, de mindig én leszek a legfontosabb, mivel én vagyok az első. Bekerülök a történelemkönyvekbe George Washington és Thomas Jefferson mellé, és az iskolásoknak tudniuk kell a nevem a vizsgákon. Azt is mondta, hogy szeretné, ha átgondolnám ezt az egészet, mielőtt válaszolok. Buta kis kölyök voltam még akkoriban. Fogalmam se volt arról, hogy mi az a jelkép, és hogy az embereknek fontosabbak a jelképek, mint a valós dolgok. De ha tudtam volna, akkor is igent mondok. Szeretem az elnököt. Egy kisgyerek sok mindentől fél. Ha kicsi vagy, nem ismered a felnőttek játékszabályait. A felnőttek néha úgy viselkednek, mintha azt akarnák, hogy a gyerekek semmiről se tudjanak. Még akkor se figyelnek oda, ha a gyerekek tudják a dolgokat. Én is tudtam a Bombáról. Minden gyerek tudott róla. Amikor először hallottam a Bombáról, nagyon féltem, és rémálmaim voltak. Aztán lát-
>
, NANCY A. COLLINS
Amerikai horrorszerző, 1959-ben született. Elsö regénye, a Sunglasses After Dark 1989-ben jelent meg, útjára indítva máig leghíresebb sorozatát Sonja Blue-ról, a punk vámpírlányról. A sorozat a mai napig négy regényből és egy kötetnyi novellából áll. Irt még képregényeket is, egy ifjúsági történetet a Fantasztikus Négyesről, novellizációkat a Végső állomás-filmek 1-2. részéhez, valamint egy regényt a Vámpír Alaszkabál szerepjátékhoz, ami összeköti azt saját Sonja Blue-univerzumával. Saját müveiben szívesen mesél a mai világunkban, emberek közt rejtőző mitikus lényekről.
tam, hogy a felnőttek is félnek, és rájöttem, hogy ők se mindig ismerik a játékszabályokat. Ez nagyon rémítő volt, de amikor elmondtam ezt Ballard doktornak, azt válaszolta, hogy a felnőttek nem mindig olyan okosak, mint ahogy a gyerekek képzelik. Azt is mondta, hogy ha a felnőttek csődöt mondanak, megesik, hogy a gyerekek segíthetnek rajtuk. Döntöttem. Nem anya, nem Ballard doktor és nem az elnök döntött helyettem, ahogy az újságok írják. Azért döntöttem így, mert tartoztam ezzel a világ összes kisgyerekének, és nem azért, hogy híres legyek, és bekerüljek a történelemkönyvekbe. Ballard doktor azt mondta, hogy én vagyok az élő jelképe annak, hogy a gyerekek „fel akarnak nőni". Ha jól csinálom, akkor a világ összes állama alkalmaz olyan gyereket, mint amilyen én vagyok. Ezért írom ezeket a fogalmazásokat Ballard doktornak. Mivel ez történelem. Leírom, ez oké, de azért jobban szeretnék odakint játszani. Már két éve csinálom ezt. Ez azt jelenti, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A heg, ami az operáció után maradt rajtam, amikor belém tették a kódokat, már nem fáj, de azért ott van. A riporterek időnként megkérdezik, hogy érzem-e a belém helyezett fémtárgyat a szívem közelében. Mindig azt válaszolom, hogy nem, pedig néha érzem. Vagy azt képzelem. Beszéltem erről Ballard doktorral, de szerinte ez csak egy illúzió, amit az agyam talál ki. Erre azt mondta neki, hogy nem az agyamban, hanem a mellkasomban érzem. Ezen nevetett. Talán
ez volt az egyetlen alkalom, amikor valóban nevetett. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lesz majd, ha leveszik a csuklómról az aktatáskát. Valójában nem zavar. Egyáltalán nem nehéz, és a kézbilincs sem akadályoz már. Anyának jó idejébe telt, mire elfogadta, hogy mindenhová magammal kell cipelnem, de most már szinte észre se veszem, úgy megszoktam. Arra se gondolok, hogy mi van benne. Akkor az egyszer láttam a kést, amikor Ballard doktor beletette az aktatáskába, bezárta, és a kulcsot odaadta az elnöknek. Mostanában sok minden történik. Az elnök gyakran találkozik a Pentagonban a tábornokokkal. Ott ülök az elnök mellett, ahonnan mindenki jól lát. Általában rajzolgatok, vagy a munkafüzetemben oldom meg a feladatokat. A legtöbbször egy szavát sem értem a tábornokoknak, és ez eléggé unalmas. De a legroszszabb mégis az, ahogyan rám néznek. Ballard doktor szerint zavarja őket a jelenlétem. Talán azt gondolják rólam, hogy kém vagyok vagy ilyesmi. Milyen ostobaság! Olyan vicces, ahogy bámulnak, tényleg. Ha visszanézek, úgy csinálnak, mintha nem is engem bámultak volna, és zavarba jönnek. Néha egészen sötéten néznek rám. Mint Marjorie, csak még sötétebben. Szeretem az elnököt. Mindig is szerettem. Olyan kedves ember. Van egy unokája, egy lány, aki nagyjából olyan idős, mint én vagyok. Szoktunk együtt játszani a rózsakertben, ha meglátogatja a nagypapáját. Ha az elnök kutyájának, Tinkerbellnek kiskutyái születnek, én is kapok egyet. Megígérte. Azt akarja, hogy felnőjek. Szeretném, ha a szeme nem lenne olyan szomorú. Anya talán megengedi, hogy megtartsam a kutyust. Fedina Lídia fordítása
Otthon, édes otthon
A
Z EMBER GYAKRAN csak akkor értékeli igazán a dolgokat, amikor már el is vesztette őket. Ezzel a távoli jövő emberisége sem lesz másként a 2013-as japán űropera, a Space Pirate Captain Harlock szerint: hiába utazik a faj szerteszét a csillagokban, ha azt az egyet veszíti el, ami a legdrágább, az otthonát. A történet szerint a csillagközi utazás felfedezése után a szerteszét rajzó emberiség feltérképezte a világegyetemet. A mérhetetlen ürességben azonban apátia vett erőt rajta, több ezer gyarmatosított bolygó sem pótolhatta azt az egyet, ahonnan származott, a Földet. Így hamarosan ötszázmilliárd kétségbeesett ember próbált hazatérni az anyabolygóra... Óriási háború tört ki a jogért, hogy a hazatérők letelepedhessenek, melynek csak a Gaia Szövetség megalapítása vetett véget: ez a nagy, intergalaktikus államalakulat pedig szentnek bélyegezte a Földet, és megtiltotta a letelepedést. A rendet hatalmas hadiflottája garantálta, melynek egy elitosztagát képezte az a négy Halálárnyék-osztályú csatahajó, melyeket a kipusztulófélben levő idegenekkel, a nibelungokkal közösen építettek. A katasztrófát az okozta, mikor az egyik ilyen csatahajó, az Arcadia kapitánya, a katonai géniusz, Harlock megtudta, hogy a korrupt Gaia Szövetség néhány dúsgazdagnak és kiválasztott
diplomatának mégis engedélyezte a Földre telepedést, miközben az emberi faj nagy része otthontalanul keringett az univerzumban. Dühében saját flottája ellen fordult, és arra kérte a hajóján élő nibelungot, hogy eressze szabadjára a motorban rejlő sötét anyagot a bolygóra. Ami a sötét felhőből előtört, már nem ugyanaz az Arcadia, és nem ugyanaz a Föld: a szent anyabolygót megfojtotta a sötét anyag, míg az űrhajóból afféle átkozott kalózhajó lett, melynek halhatatlan kapitányától száz év múlva is rettegett a Gaia Szövetség. Harlocknak pedig volt egy terve: az univerzum különböző pontjain térromboló bombákat helyezett el, hogy magát a téridőt összezúzva adjon új esélyt a lelkileg megtört emberiségnek - vagy legalábbis saját magának. Egy tobor-
záson csatlakozott a legénységhez Jama, akit azonban a Gaia Szövetség küldött, hogy gyilkolja meg a halhatatlan kapitányt. Csakhogy Harlock nagyon jól tudta, hogy Jama miért érkezett, viszont a fiú lelkébe látott, és tudta, hogy ö is jobban vágyik szíve nyugalmára, mint arra, hogy teljesítse a parancsot. Igy érkeztek meg a Naprendszerbe, hogy elhelyezzék az utolsó dimenziótörő bombát is magára a Földre, melynek pusztulását a Gaia Szövetség a hatalma megtartásáért eltitkolja a nép elől. A flotta tudja, hogy jönnek, és több tízezer hajót vezényel ellenük. Az utolsó nagy csata kimenete dönti majd el nemcsak az emberiség, hanem az univerzum sorsát is. A film minden ízében izgalmas űropera, látványos űrcsatákkal és érdekes karakterekkel. Kicsit olyan, mintha Tim Powers Ismeretlen vizekenje átkozott kalózait fognánk, és átültetnénk a messzi jövőbe. A banditák nemcsak jó harcosok, de kegyetlen gyilkosok is, a je-
lentkezőket szemrebbenés nélkül letaszítják a kilométeres mélységbe, ha nem tetszik nekik egy válaszuk, de valamiért mégis kedvelhetők. A történet előrehaladtával egyre több apróság derül ki Harlockról, ami megmutatja emberi oldalát: fény derül például arra, hogy hogyan mentette meg az utolsó nibelungokat, köztük hajójának éteri lakóját, Miimét, vagy hogy pontosan miért döntött úgy, hogy a Gaia Szövetség rendjének vigyázása helyett renegáttá válik. Ez az emberi oldala pedig annyira erős, hogy még a megölésére küldött Jama is elég hamar kezdi úgy érezni, lehet, hogy a hírhedt kalózkapitánynak van igaza. A drámától sem mentes film fő témája azonban nem a harc vagy a kaland, hanem az a mélyről jövő, megfoghatatlan vágy, ami mindannyiunkban ott munkál: otthon akarunk lenni a világban, szeretnénk egy szeletet belőle ott, ahol boldogok lehetünk. És akármennyire is tiltakozunk ellene, nem elég egy palota idegenben, nem elég egy hatalmas űrhajó, amivel akárhova elmehetünk, előbb vagy utóbb a szívünk hazahúz minket, és bizony nagyon sok mindent megtennénk azért, hogy ismét otthonra leljünk. A 70-es években futott klasszikus mangából adaptált 2013-as filmet a Japán Akadémia legjobb animációs film díjára is jelölték. Holló-Vaskó Péter
Az élet legfőbb játékszabálya: semmi sem
visszafordítható... Toochee
EGY ÉLETEM, EGY HALÁLOM C
SAK ÁLLT A KAPUALJBAN, és várt. Al-
jas eső volt. Csúf novemberi idő, kabát alá furakodó szél és az a gyenge szitálás, amikor esik is, meg nem is, de az ember a csontjaiban érzi a nedvességet. Csak jön fentről, nyálkásan bevon mindent, és nem lehet védekezni ellene. A vastag, sötét felhők, amelyek reggel óta permettel vonták be a várost, csak siettették az éjszakát. Az alkony csak átröppent a város felett, mintha ő is az eső elől menekülne. A nap egy pillanatra sem tudta feltépni a felhők vastag szövedékét, amely úgy nyelte el az utolsó sugarakat, hogy a nappal szinte azonnal éjszakába fordult. A férfi megpróbált még jobban a falhoz tapadni. Nem tudott menekülni az eső elől, a finom permetet a szél újra és újra az arcába vágta. Vizes bőre nem érdekelte, de a látásban akadályozta. A csuklyáját megpróbálta még mélyebben a szemére húzni, de ezek már hoszszú percek óta felesleges próbálkozások voltak. A sarokba húzódott, de nem fordíthatta el az arcát az utcáról. A kora esti félhomályban siető
emberek egyikére várt. Ahogy nőtt a sötétség, egyre kevesebben jártak az utcán, egyre ritkult a lábak kopogása a nedves kockakövön. Újabb és újabb alakok tűntek fel a sarkon, és enyésztek el az utca homályában. Végre feltűnt, akire várt. Egyből felismerte, a jellegzetes kalap és sál tökéletesen elég volt az azonosításhoz. Nem tudta, ki ő, és nem is érdekelte. Megbízást kapott, és elvégzi a munkát. A férfi teste megfeszült, hogy hirtelen kiléphessen áldozata elé. Ám ebben a pillanatban újabb sietős árny fordult be a sarkon, alig néhány lépéssel lemaradva célpontja mögött. A férfi visszahúzódott a kapu takarásába, és megvárta, míg mindketten elhaladtak előtte. Várt pár másodpercet, majd kifordult a kapualjból, és áldozata nyomába eredt. Hárman mentek egymástól pár lépésnyire. A hely és az idő tökéletes, de nem akart szemtanút. És végezni sem akart azzal, akit útjába sodort a véletlen. Nem ölt kedvtelésből. Nem akart ártatlan áldozatokat. Csak megbízás alapján ölt, vagy ha nem volt más lehetősége.
Ezért áldozata nyomában maradt, és várta a kedvező alkalmat. Igy haladtak némán, de a harmadik személy csak nem akart eltűnni. Az ideje vészesen fogyott. A megbízás csak nyolc óráig volt érvényes. Mielőtt megszólal a toronyóra, végeznie kell vele. Addig már csak percei voltak hátra. A kalaposnak sem lehet több egy pillanattal sem. A kalapos váratlanul megtorpant, majd hirtelen benyitott egy ajtón, és belépett rajta. Egy söröző volt. A férfi az ablakon keresztül látta, hogy a kalapos letelepszik egy üres bokszban, kabátját és kalapját maga mellé dobta. Döntenie kellett. Belépett, végigment a kellemesen meleg ivón. A kalapos mögötti boksz üres volt, leült háttal neki. Csuklyáját hátratolta. Már csak percei voltak hátra. Kabátja alól kihúzott egy hosszú, vékony pengét, és combja mellé, a padra fektette. Háta mögött a kalapos épp egy korsó sört rendelt. A pincérlány a férfihoz lépett, és ő is rendelt egy korsó sört. Ekkor kivágódott az ajtó, és egy hangos társaság tódult be. A pulthoz mentek, és nagy hangon üdvözölték a csapost. Mindenki a társaságot figyelte. A férfi tudta, hogy eljött a pillanat, megmarkolta a tőrt, felállt, és a kalaposhoz lépett. Villámgyorsan a szájára szorította a kezét, és a hóna alatt a mellkasába döfött. A vékony penge könnyedén átsiklott a bordák között, átfúrta a bal tüdőt, majd a szív bal kamráján át a jobb pitvarban állt meg a hegye. A tőrt gyorsan viszszarántotta, és eltüntette a kabátja alatt, miközben a szájat betapasztó kezével szinte gyengéden letámasztotta a haldokló férfi fejét. Mielőtt áldozata szeme üvegessé vált, még látta a férfi döbbent szemében az értetlen csodálkozást. Felegyenesedett, és körbenézett. Aki nem az italával volt elfoglalva, az még mindig a hangos társaságot figyelte. Senki nem vette észre, mi történt a bokszban. A férfi pénz dobott az asztalra, fejére húzta a csuklyát, és kifordult az ajtón. Rögtön jobbra fordult, és sietős léptekkel visszafelé igyekezett. Két sarokkal arrébb körbenézett, nem látott senkit. Hirtelen belépett a kapu alá, levette a kabátját, hóna alá gyűrte. Majd egyszerűen eltűnt... A meleg, nyári napon zsúfoltnak látszott a belváros. A Deák tér és környéke zajos volt, a beton
és az aszfalt ontotta a meleget. Dolgukra siető és lézengő emberek, utcai árusok, koldusok és turistacsoportok laza keveréke töltötte meg a flasztert. A magas, karcsú, fiatal nő a Király utcából bukkant fel. Megállt a Károly körút forgatagában, és az órájára pillantott. Még több mint tíz perce volt a találkozóig. Nem akart hamarabb odaérni, ezért az aluljáró helyett balra fordult. Elsétált a Madách Imre térig, és amikor a lámpa zöldre váltott, a zebrán átment a túloldalra. Átsétált a Budapest felirat kétméteres betűi között; miközben lassan a Deák tér felé sétált, az árusok kínálatát nézegette. A kis faházak között belelapozott egy-két könyvbe, megnézett néhány kerámiát, magába szívta a Vitéz kürtőskalács illatát. A percek csak lassan teltek. Elért az evangélikus templom háta mögé, és megtorpant. Még mindig volt pár perce, ezért inkább a Bárczy István utcába fordult. Megnézte az ötvös kirakatát, majd a kis térre érve fordult vissza a Sütő utcába. Meglepetten állt meg a kettes szám előtt. Ez volt a találkozó helye. Sok mindenre számított, kocsmára, sörözőre vagy kávéházra. De tejivóra nem. Az órájára pillantott. Pontosan tíz óra. Belépett a tejivóba. Balra üvegpult, megpakolva minden finomsággal, jobbra kis asztalok, apró székek, körülöttük reggeliző emberek. A helyiség hátsó felében vékony asztal, bárszékekkel, szemben vele keskeny lépcső vezetett fel a galériára. Végigment a kis üzleten, miközben orrában tobzódtak az illatok. Vanília, kakaó, frissen sült tészták, friss gyümölcsök aromái űzték el gondolatait. Gyomra az izgalomtól összeszorult, de az illatok gyorsan eszébe juttatták, hogy ma még csak egy kávét ivott. Figyelmeztetően korgott is egyet halkan. A keskeny lépcsőn felment a galériára. Csak pár asztal volt fenn. Mindössze kettőnél ültek, az egyiknél két lány csacsogott a turmixuk felett, a sarokban egy fiatal férfi ült. Előtte egy számítógép, amelyre egy távcső célkeresztje volt festve. Őt kellett keresni. Odalépett a kis asztalhoz. - Jó napot! - Inkább jó reggelt! - mosolyodott el a férfi. - Segíthetek valamiben?
>
- Egyik barátnőm ajánlotta, hogy segíthetne a problémámon. - Igen? Akkor foglaljon helyet! - mutatott a szemben lévő székre, miközben elhúzta onnan műanyag tálcáját. Mindketten a másikat fürkészték. Egy csinos, fiatal nő, talán harmincas évei elején, kiskosztümben, a meleg ellenére is harisnyában, visszafogott, elegáns sminkben, szolidan ékszerezve. Vele szemben egy egyetemista korú srác, pamutnadrágban, pólóban, egyszerű bőrpapucsban, fejére tolva napszemüvege. Kissé anakronisztikus volt, hogy mindehhez mellényt viselt, amelynek gombjától óralánc futott a zsebéig. - És? Mi a gondja? Hogyan segíthetnék? - A barátom. Vagyis... pontosabban a volt barátom - válaszolta akadozva a nő. - Értem. Lelépett, vagy maga dobta ki? - Én küldtem el. Négy év együttélés után. Átvert, nagyon keményen átvert. - Úgy volt, hogy összeházasodnak? - kérdezte a férfi részvéttel a hangjában. - Nem, arról nem volt szó. Egyikünk sem tartotta fontosnak a papírt. De hosszú távra terveztünk. Egy közös ház, gyerekek. - Értem. Hozott róla fényképet? A nő bólintott. Csuklóján megérintette az óráját. A számlap eltűnt, helyette egy menü bukkant fel. Kiválasztott egy mappát. A férfi közben elővette a zsebóráját. Az antik tokban nem egy klasszikus óraszerkezet volt, hanem egy kis komputer. Odatartotta a nő órájához, aki egy könnyed pöccintéssel átlökte a mappát. A kis ikon azonnal megjelent a férfi gépén. Belelapozott, és megcsóválta a fejét. - Nem az arcára van szükségem. Ezekkel a képekkel nem megyek semmire. Olyan fotó kell, amin jól látszik, hogy milyen karakter, milyen egyedi jellegzetességei vannak, amiről könnyen felismerjük akár a tömegben is. A nő egy másik mappát pöccentett át. A férfi elégedetten futotta át ezeket a képeket. - Ezek rendben vannak. - A nőre pillantott. - Mit szeretne, mi legyen vele? A nő hirtelen elbizonytalanodott, ezt a férfi is észrevette. - Reggelizett már? - kérdezte meg a férfi. A nő megrázta a fejét.
- Ez nagy hiba. - dőlt a falnak a férfi. - Az éhség rossz tanácsadó. Én sosem döntök üres gyomorral. Azért is üzletelek itt - mutatott körbe a helyiségben. - Tudja, mit? Hozok magának reggelit. Megeszi, és közben kitalálja, mit akar. A férfi felpattant, és a meglepett nő mellett lerobogott a galériáról. Halk duruzsolásként szűrődött fel, ahogy leadta a megrendelést. Tányérok csörgése, poharak koccanása, gőz sivítása hallatszott, pusztán ez elég volt ahhoz, hogy a nő újra megérezze, mennyire éhes. Pár pillanat múlva megjelent a férfi két tálcát egyensúlyozva a kezében. Az egyiket a nő elé tette, a másikat maga elé, és leült. - Nekem itt a kedvencem a mangalicakolbászos szendvics - mutatott a tányérjára -, de egy hölgynek inkább egy klasszikust választottam. Kakaó habbal. Nem tudtam, hogy túrós táskát vagy rongyos kiflit hozzak mellé, ezért mindkettőt hoztam. Kóstolja meg bátran, itt mindkettőt istenien csinálják. A kakaóról már nem is beszélve. Nagyot harapott a kolbászos-salátás szendvicsbe, élvezette tuszkolta bele a szájába a kilógó salátalevelet. A nő letörte a kifli csücskét, és beleharapott. - Ugye, hogy jó? - kérdezte a férfi két falat között. - Valóban nagyon finom - bólintott rá a nö. - És ez még nem minden, kóstolná csak meg a sajtos szendvicset! A saját Cserpes sajtjaikat teszik bele. A mozzarellás, a gomolyás vagy amibe a füstölt fonottkát teszik. Na, az a mennyország. - És maga mit iszik? - Ivójoghurtot - válaszolta teli szájjal a férfi, majd nagyot nyelt. - Bocsánat, ivójoghurtot. Homoktöviseset. Kicsit kemény volt a tegnap este. Ezzel pihentetetem a gyomrom. - Tegnap este is... dolgozott? - Ja, nem. Csak söröztünk egyet a haverokkal. Vagy ha úgy tetszik, munkamegbeszélés volt. - Többen csinálják ezt? - Persze, mindenki máshoz ért, máshol van otthon. Mindig a legalkalmasabbat küldjük a munkára. Vagy a legalkalmasabbakat. Van, amikor többemberes a munka.
- Mikor? - Például amikor nem végleges beavatkozást kérnek, hanem, mondjuk úgy... egy kisebb-nagyobb rendszabályozást. - Rendszabályozást? - Igen, komolyabb dádát kap a delikvens, vagy éppen teljesen lenullázzuk a célpontot. Teljesen tönkretesszük a felépített egzisztenciáját. Amiért sok év alatt megdolgozott, az huss, tovaszáll. Volt, nincs. A bosszúnak sok formája van. Kérdően nézett a nőre. - Eldöntötte már, mit akar? A nő megitta az utolsó korty kakaót, megtörölte a száját a szalvétával, visszatette a tányérra, majd a férfira nézett. - Igen. Nyírják kü - Biztos? Ma már volt egy megrendelésem. Ő beérte egy lenullázással. - Nem. Azt akarom, hogy nyírják ki. Tűnjön el a világból! - Rendben. - Mennyi? - Az több dologtól függ. Ahogy néztem a képeket, nem egy troli, egyedül is simán végez vele valaki. Hol találjuk meg? - Új-Budapesten. - Valami konkrétabb? Elég nagy hely. - Rendszeresen felbukkan a Szélmalomban. De minden hónap utolsó hétvégéjén vadászni szokott a barátaival. A város feletti nagy erdőben. A leégett vadászháztól szoktak indulni. Minden utolsó rohadt szombaton. Pont hétvégén. - És olyankor fuccs a hétvégének? - Persze. Egész szombaton arra készül. Éjszaka vadászik, vasárnap meg döglik az ágyban. Persze nagylelkűen felajánlotta, hogy olyankor én is nyugodtan ruccanjak ki a barátnőimmel. De volt, hogy amiatt nem mentünk nyaralni, mert az utolsó szombatra esett volna. Vagy lelépett a wellness hétvégéről is. Csak hogy lövöldözhessen. - Értem. Vadászik. Ez jó. Ez így nem okoz gondot. Van emberünk Új-Budapesten is. Holnap szombat. Az utolsó a hónapban. Holnap is mennek? - Persze, ki nem hagyná a rohadék. - Rendben, akkor szombaton elintézzük.
- Még egy kérés. - Igen? - Nyírják ki a haverjait is! Mind a hármat! A férfi csodálkozva nézett a nőre. - Mind a négyüket? - Igen. Négyen közösen cseszték el az életemet, bűnhődjenek érte mindannyian. - Ahogy gondolja. Róluk is vannak képek? - Nincsenek. De mindent együtt csinálnak. Ha megtalálja őt, akkor a másik három ott lesz mellette. - Szeretné látni a lebonyolítást? - Azt is lehet? - Természetesen. Élő videoképet küldünk a helyszínről. Mindent úgy fog látni, ahogy mi. - Igen, akarom látni. - Gondoltam. A nők szeretik végignézni. A férfi hátradőlt. - Akkor már csak egy dolog maradt. - Mennyi? A férfi lefirkantott egy összeget az órája üvegén, és átpöccintette a nőnek. - Bitcoinban kérem. Az csodálkozva húzta fel a szemöldökét. - Ennyi? Csak? - Miért? - Többre számítottam. - Ennyi. Tisztességes fizetség tisztességtelen munkáért. - Értem. Viszont lenne még egy kérésem. - Igen? - Ő legyen az utolsó. Lássa a haverjait eltűnni. - Ez megoldható. - Most fizessek? - Nem - rázta meg a fejét a férfi. - Nálunk csak a munka elvégzése után kell fizetni. - Nem félnek attól, hogy utólag nem fizet valaki? - Még nem fordult elő. De nem hiszem, hogy bárki megkockáztatná. A megbízóknak is van mit félteni. A nő felállt. - Nem kíváncsi arra, hogy miért? - Semmi közöm hozzá - vonta meg a vállát a férfi. - Sem a papja, sem a pszichiátere nem vagyok, hogy feloldozzam ez alól. Ez nekem egyszerű üzlet. Csak annyit tudok, amit tudnom kell. És ez így van jól.
>
A nő biccentett, és megindult a lépcső felé. - Várjon! - szólt utána a férfi. A nő megfordult. A férfi elmosolyodott, és egy szalvétába csomagolt süteményt nyújtott neki. - Ne hagyja itt a túrós táskát! Vétek lenne, ha kárba veszne. A nő elvette, lement a lépcsőn, és kisétált a tejivóból. A férfi egy darabig maga elé bámult, majd előkapta az óráját. Pötyögni kezdett. „Ráérsz szombaton?" Hamarosan megérkezett a válasz. „Igen." „Meló van. Van embered Új-Budapesten?" „Azzal a fejjel túlzás azt állítani, hogy ember, de igen, van." „Küldöm az infókat." A férfi lassan kortyolgatta a joghurtot. Pár perc is eltelt, mire megérkezett a válasz. „Nem semmi. Mind a négyet?" „Igen." „Rendben. Szombaton lerendezzük." „OK." A férfi zsebre rakta az óráját, elégedetten hátradőlt, és megitta a homoktövis-joghurt maradékát. Az Új-Budapest feletti erdőben még éppen csak hajnalodott. A régi vadászház kormos romjai még teljesen sötétbe burkolództak, amikor motorhang tépte szét a csendet. A fák közül hamarosan felbukkantak a terepjáró lámpáinak fénypászmái is. A kocsi kibukkant a fák közül, kipörgő kerekekkel befordult a romok elé, és leparkolt. Négy fiatal férfi szállt ki belőle. Erősek, izmosak, szinte már túlságosan kigyúrt izmokkal. Mintha ikrek lettek volna. Egyforma magasak és erősek voltak, csak a hajuk színe és arcvonásaik különböztek. Terepszínű vadászruhát viseltek, de munkaruhának túl finom és túl drága anyagból készültek. Az autó mögé mentek, négy műanyag koffert emeltek le a csomagtartóról.
- Ezt nézzétek! - szólalt meg Füstös, miközben a bőrönd csatját pattintotta fel. - A legújabb szerzeményem. A koffer egy vadászpuskát rejtett. A puska zöld bársonnyal bélelt bölcsőjében pihent. Füstös szinte gyermeki gyengédséggel emelte ki a tokból. Óvatosan három barátja felé fordult vele. - Bakker! - álmélkodott Konyak. - Egy Holland & Holland. Tényleg a tiéd? - Az enyém - büszkélkedett Füstös. - Sokat kellett rá várnom, de megérkezett. - Mi az a Holland & Holland? - kérdezte Boba. - Még ezt sem tudod? - értetlenkedett Konyak. - Ember, te minek jársz vadászni? A Holland & Holland a legjobb brit fegyvergyártó cég. Hacsak nem a világon a legjobb. Ez itt a puskák Rolls-Royce-a. Az alapmodell egy vagyonba kerül. Azután jönnek rá még az extrák. Kerülhet kétszer annyiba is. - Ilyen drága? Minek? - kérdezte Kajak. Mi vagy te, Maharadzsa? Vadászni jöttünk vagy kiállításra? Szabad egyáltalán lőni egy ilyen drága fegyverrel? - Ne legyél bunkó, Kajak! - szólt rá Konyak. - Ne rontsd el az örömét! Tudom, te proligyerek vagy, és legszívesebben még most is csúzlival lövöldöznél. - Hát komolyabb kihívás is, mint puskával lövöldözni. Ahhoz érteni kell - vágott vissza önérzetesen Kajak. - Szabad? - kérdezte konyak. Füstös átnyújtotta a fegyvert. Konyak szinte áhítattal fogta a kezébe. - Duplagolyós, 12-es kaliberű madárfegyver. Gyönyörű - forgatta meg a kezében Konyak. - Royal Deluxe modell. Hagyományos csőelrendezésű, dupla sörétes, oldallakatos zárszerkezet, kétbillentyűs kivitel. Mélykék színű cső és zártest. Az oldallapok levelekkel díszí-
tett, csigavonalú, ezüstzománcozás lemezekkel borítva. Rajtuk ősi sárkányminta. Egyszerűen gyönyörű! - A tust nézd meg! - szólt büszkén Füstös. Konyak egy ovális aranymedált vett észre, amelybe a tulajdonos nevének kezdőbetűit vésték. - Ez nem semmi! - álmélkodott Konyak. Elképesztő ez a puska! Majd elkérhetem egy lövésre? - Persze - nevetett rá Füstös. - Akár többre is. - Ha kiörültétek magatokat, akár indulhatnánk is - vágott közbe Boba. - Lassan világos lesz. Szedjük össze a cuccokat! Felpakoltak, és megindultak a széles ösvényen a hegycsúcs felé. Tompa puffanás hallatszott hátulról. Az élen haladó Füstös megfordult. Boba, aki eddig leghátul ment, a földön feküdt. - Ne hülyéskedj, Boba! - szólt oda Füstös. Az előbb rnég siettetsz, most meg szórakozol? A másik kettő is megfordult, de Boba nem mozdult. Füstös ekkor vette észre a torkából kiálló nyílvesszőt. Mind a hárman odarohantak, és a földön fekvő mellé térdeltek. Boba torkából dőlt a vér, keze, lába remegett. Majd nem mozdult többé. A három barát értetlenül nézte. Kajak felnyögött. - Mi a fene foly... - A mondat közepén egy nyílvessző hegye bukkant ki a nyakán, amely a tarkó felől ütötte át a nyakat. Kajak hörögve orra bukott. Füstös és Konyak felugrott. Konyak elordította magát. - Ne lőjetek, itt emberek vannak! Ne lőjetek! Konyak kétségbeesve nézett körbe. Ebben a pillanatban találta el a mellkasát a nyíl. Az ütés nem volt erős, de a borotvaéles, kétélű nyílhegy könnyedén átszaladt a ruhán, a bőrön és a csontokon. Konyak arccal előre zuhant a porba. Füstös kétségbeesve topogott, majd elkezdett rohanni visszafelé az ösvényen. Talán tíz
lépést sem tett meg, amikor megérezte a hátába csapódó nyílvessző ütését. Felbukott, és elterült a földön. Puskája kirepült a kezéből, és a gyönyörű, kék acélt vastagon belepte a por. Megpróbált érte nyúlni, de valaki a kezére lépett. Oldalára fordult, és meglátta az idegent. Tetőtől talpig álcaruha borította, rnég az arcát is elfedte. Kezében felajzott nyílpuska. Másik kezével lenyúlt a puskáért, és felvette. - Szép darab - szólalt meg egy mély hang az álca alól. - Azt hiszem, megtartom. Felemelte a nyílpuskát, és a vesszőt Füstös szívébe eresztette. Füstös letépte a fejéről a VR-sisakot. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben mellkasát markolászta. Hitetlenkedve nézett a mellkasára és a kezére. Nyoma sem volt a vérnek. Döbbenten nézett körül. A fali panelen is ott villogott még a felirat: „JÁTÉK VÉGE - Távozz a világból!" - Ezt nem hiszem el! - Megpróbált feltápászkodni a padlóról, ahova pár pillanattal korábban zuhant. Rátámaszkodott a felborult fotelra, felhúzta magát, és rögtön belelépett egy tócsába. Dühödten rúgta arrébb a felborult poharat, feltépte mellén a VR-ruhát. Hitetlenkedve próbálta felidézni, mi történt. A falon megjelent egy ablak „Videohívás" felirattal. Majd egy második és egy harmadik is. Füstös az asztalhoz lépett, felkapta a sörösdobozt, és alaposan meghúzta. - Összes hívás fogadása, konferencia - nyögte a levegőbe. A három ablak élő videoképpé változott, mindháromban egy-egy férfi, ugyanolyan VR-ruhában, az egyik fején feltolva még most is ott a sisak. - Ez most mi volt? - kérdezte Kajak. - Mi a fene történt? - Most meghaltunk? - vágott közbe Konyak. - Igen, valaki kinyírt minket - válaszolta Füstös.
>
, TOOCHEE
Sokoldalú tudományos szerkesztőnk, Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket is. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest. A '90es évek második felében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, „A vezeklés" című Zsoldos Péter-díjat is nyert. Az új Galaktika rendszeresen közli írásait, legutóbb a 285. számban jelent meg egy elbeszélése, a „A megtaláló", de szerepelt mindhárom HiperGalaktikában, két MetaGalaktikában és a Kétszázadik címü antológiában is.
- De ki volt ez? - kérdezte Kajak. - Nem tudom, még sosem láttam - válaszolta Füstös. - Ti felismertétek? - Én még csak nem is láttam. - Új-Budapesten nem szoktak gyilkolni - rázta a fejét Boba. - Ez nem egy harcos világ. Ennek semmi értelme. Ez csak egy rohadt kalandvilág, itt nem harcolunk, csak szórakozunk. - Tényleg meghaltunk? - kérdezte újra Konyak. - Így mi lesz a karakteremmel? - Mi lenne? A karakternek annyi - dühöngött Kajak. - Vége. Meghalt. Törölték. - De azt nem lehet! - nyögte Boba. - Egy vagyont költöttem rá. Kiegészítők, extrák, tulajdonságok. Három éve építettem a karaktert. - Hát, annak fuccs. - De ez nem lehet! - kesergett Boba újra. Visszaállítás? Biztonsági mentés? Hívd az ügyfélszolgálatot! - Hiába hívnám. Ez nem egy sima játék, hogy ha meghalsz, folytathatod az előző mentett állástól. Ez egy virtuális világ. Egy életem, egy halálom. Pont ez a lényeg! Éled, mint az életed. De vigyázz magadra, mert nincs második esély! Pont ezért volt érdekes a többihez képest. - De én vigyáztam magamra! - csattant fel Kajak. - Nem ugrottam ki egy autó elé! Nem futottam át a piroson! Nem csiklandoztam szellemet! Nem álltam zuhanó zongora alá! Én nem kockáztattam. Én élni akartam. - Ez nem változtat semmin - nyögte Füstös. Felállította a fotelt, és belerogyott. - Elfogadtuk
a játékfeltételeket. Nincs mentés, nincs visszaállítás, nincs új élet. Ezt elbuktuk. - De ez nem igazság! - háborgott Kajak. Nem én nyírtam ki magam. Engem nyírt ki valaki más. Szándékosan! Ez gyilkosság! - Na és? - mondta Füstös. - A halál az halál. Akár bent vagy, akár kinn. Ezt elbuktuk. - De ki nyírt ki minket? - Nem tudom. - De miért? - Azt sem tudom. És már nem is érdekel. Füstös fáradtan legyintett. - Nem tudom, mi volt ez. Majd utánanézek, hogy volt-e már ilyen, lehet-e valamit tenni. De nem hiszem. A három barátjára nézett. - Most jobb, ha mentek. Nincs kedvem erről beszélni. Majd keressük egymást. Egy intéssel bontotta a három hívást. Újra belekortyolt a sörbe, és megdörzsölte a mellkasát. Szinte érezte a nyíl vágta sebet. De nem ez volt a fájdalmas. Hanem így találkozni a halállal. Túl hirtelen volt. Túl igazi. A nő a képernyőn látta a földön fekvő testet, melléből kiállt a két nyílvessző. Elégedett mosollyal dőlt hátra. Hamarosan halk szignál csendült fel. Üzenet jelent meg a talon. „Elégedett?" „Maximálisan." - pötyögte be a választ. „Akkor a munkát elvégeztük." „Igen, köszönöm." A nő rábökött a pénztárcájára, és beütött néhány számot. A város túlsó felén egy zsebóra csörgött. A férfi kihúzta a mellénye zsebéből a zsebórát, és megnézte az üzenetet. A banki egyenlegét látva elégedetten mosolygott. Jól fizet a gyilkosság. Nagyon jól. És még ölni sem kell hozzá.
ÖLTÖZKÖDJ PET-PALACKBÓL,
és termessz saját gyógynövényeket!
U
GYA N VILÁGSZERTE komoly probléma a
környezetszennyezés és a hulladékok szelektív gyűjtése, a jelenlegi törekvések még apró porszemnek tűnnek a zsúfolt és többnyire szeméttel borított városokban. Az újrahasznosítás gyerekcipőben jár egyelőre, de ezen akar változtatni az Electrolux Design Lab elnevezésű pályázat, ami lassan tíz éve keresi az újabbnál újabb környezetkímélő ötleteket. „2014-ben a jövő egészséges otthonainak megteremtése témakörben olyan kreatív ötleteket várunk, amelyek pozitívan alakítják az emberek jövőbeli mindennapjait, és amelyek az egészséges és fenntartható életmód feltételeinek megteremtését tűzik ki célul" - mondta Stefano Marzano, az Electrolux tervezési igazgatója. Lassan véget ér a verseny második szakasza, és jó hírekkel szolgálhatunk, mivel Magyarországról két fiatalember is bejutott a legjobb hetven közé, sőt terveik a legnézettebbek között szerepelnek a honlap szerint A verseny azonban most lesz igazán érdekes, hiszen a további három forduló mellett az indulók június 15. óta már blogot vezethetnek kutatásukról. A magyar indulók egyike, Kovács Apor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjaként jelentkezett a textilápolás kategóriába. Koncepciója a környezettudatosság és a divatos öltözködés iránti vágy együttesére alapul. PETE névre keresztelt
háztartási gépe használt PET-palackokból készít nekünk saját igényeinkre szabott ruhadarabokat. A tervező sikeresen felismerte azt a tényt, menynyi időt és energiát őröl fel az, hogy az összegyűjtött évi 7,5 millió PET-palackot elszállítsák a világ bármely pontjáról Kínába, azért, hogy ott aztán újrahasznosítsák, és új mindennapi használati tárgyakat készítsenek belőle, ami végül visszakerülhet a vásárlókhoz. A jelenleg alkalmazott eljárás sajnos nagyon sok mérgező anyagot bocsájt ki, és gazdaságosnak se nevezhető. Kovács Apornak az egyik ilyen újrahasznosítási eljárás adta az ötletet, melynek során nyolc palackból készítenek egy pólót, egy pulóverhez pedig huszonhét darab üveget használnak fel. PETE működését tekintve egy 3D-nyomtatóhoz lesz hasonlítható. Apor helyesen látja azt a tényt, hogy mindenki szeretne divatosan öltözni, lehetőleg olcsón, ezzel szemben senkinek nincs kedve órákig keresni a tökéletes ruhákat, PETE ebben segít. Mindenki maga alakíthatja ki a saját PET-ruháját, saját ízlése alapján. A tervek szerint a gépbe csak betesszük a kívánt mennyiségű PET-palackot, majd be is állíthatjuk a leendő ruhánk színét, méretét, szabását és azt is, hogy pólót vagy pulcsit szeretnénk. Ifjú tervezőnk bízik a sikerben, és elképzelhetőnek tartja, hogy 2050-re PETE is olyan háztartási kellék lesz, mint egy va-
saló vagy mosógép. Hiszen nemcsak hozzásegít a legdivatosabb öltözékek beszerzéséhez, de még a környezetet is maximálisan kíméli. A versenymásikmagyar indulója Koczka Kristóf, SPIC= tervezője. Kristóf szintén a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanulója, jelenleg a mesterképzését végzi. SPIC= egy intelligens, de természetes bioszféra, melynek működéséért egy integrált komposztrendszer felel. Az organizmus tápanyag- és energiaellátását 100%-ban a háztartási hulladékok fedezik. A különleges gyógynövénytermesztő rendszer a napi fizikai érintkezés során tudja meg, hogy testünknek mire van szüksége, majd ezután megkezdi a gyógyulásunkhoz szükséges gyógynövények termesztését. Mindeközben olyan növényeket is előállít, amiket a mindennapi főzésben is hasznosíthatunk, ezáltal figyel az egészséges táplálkozásunkra. Sokan gondolják azt, hogy a technológiai fejlődésekkiszorítják az embert a munkaerőpiacról, miközben az ember kényelmét szolgálják. Ezek az ambivalens gondolatok eredményezik, hogy az emberek többsége disztópikus érzéseket táplál a jövővel kapcsolatban, ahol az ember már csak a fotelban ülve várja, hogy a gépek mindent elvégeznek helyette, és nincs semmi feladata az élete során. Azonban a tervező szerint sem szabad elfelejtkezni arról, hogy SPIC= nem az emberek kényelmét hivatott kiszolgálni elsősorban, hanem a tudatos és egészséges életmód kialakítását. Kristóf SPIC= megalkotásához azt az ismert, de mellőzött alaptényt használta, mely szerint az emberiség
valamennyi egészségügyi problémája gyógyítható a Földön termő növények valamelyikével. Mindehhez a „gép" nem kér elektromos áramot és vizet, mert a belső magja egy mindennapi szerves háztartási hulladékkal táplálható komposzt, mely a növények folyamatos teljes körű táplálásán kívül a hő, a gázok és a kémia szintjén megtermeli a minimális visszajelzéshez, kommunikációhoz és a robotikus mechanikához szükséges energiát „Tervem egy olyan jövőt kutató pályázat keretében született, ahol az igényeket felmérve kerül kiemelt hangsúly egy-egy későbbi kutatási területre. Ha néhány technológiai feltétel ma rnég esetleg nem áll rendelkezésre, utána szinte akármi fejleszthető egy értelmes, fenntartható, élhető jövő és cél érdekében. Éppen ezért szabadon engedtem a fantáziámat, és olyan technológiai vívmányokat is integráltam SPIC= tervébe, mint az érintés alapú testindex vagy maga a szerkezet, amiben ezáltal a sok ezer éves hagyományra visszatekintő komposztrendszer működik újraértelmezett formában" - mondta Kristóf a munkájával kapcsolatban. Mindkét fiatalember igényli a szavazatainkat, és megérdemlik az első helyet, hiszen mindketten a környezetet és az emberek jólétét szem előtt tartva alkották meg „gépeiket". Ha esetleg nem is ők lesznek az elsők, mindenképp jó, hogy felhívták a figyelmünket arra, milyen fontos az egészséges életmód nekünk, embereknek és persze Földünknek. Gricman Kata
OKOS BRINGA
N
ÉHÁNY ARAB SRÁC Kanadában megalakította a Vanhawks céget, és egy olyan bringát álmodtak meg, amitől mindenkinek leesett az álla. A beépített komputer tudja az összes olyan funkciót, amelyet mostanában a kerékpárkomputerek és az okostelefonok együtt. A GPSnavigálást a markolatba épített LED-izzók segítik, amelyek folyamatosan mutatják a haladási irányt.
A legizgalmasabb tulajdonságait az autóiparból hozta. A legmodernebb közelségérzékelőket és vibrációs jelzőket építették be. Ha egy kocsi hátulról három méternél közelebb vagy oldalról százhúsz centinél közelebb jön, finom rezgéssel a markolatban jelzi. Ezzel kiküszöbölhetjük a holt tér okozta veszélyeket. Az elektronikus szerkezeteket az első kerékbe épített dinamó táplálja. A mechanika is igazán különleges. Víz- és ütésálló váza nemcsak csövekből áll, hanem belső szerkezete a csontokéhoz hasonló. Így az ultrakönnyű, szénszálas vázat akár 130 kilóval is terhelhetjük. Lánc helyett bordásszíj-hajtást alkalmaznak. A kerékpár gyártására a Kickstart oldalán gyűjtenek pénzt. Biztató, hogy a fejlesztők százezer dollár összegyűjtését tűzték ki célul, és ennek lapzártánkig a nyolcszorosa gyűlt össze.
J
EGHIDEG FÖLDÖN feküdt. Éjszaka a hideg felkúszott a karjába és a vállába, összegyűlt mellkasában, ő pedig mostanra a föld része lett, egy majdnem megkülönböztethetetlen rész, amelynek hamarosan vagy szabadulnia kell, vagy örökre elvesznie. Akaratával elűzte a szörnyű rémálmokat, az oldalára fordult, és kinyitotta a szemét. Hatalmas tivornya volt. Az Old New York-i Tévészínház téren kezdődött, aztán kilőtt az űrbe, és a csillagok között vert gyökeret. Most pedig, hogy egy órahosszat tombolt és dühöngött, a végéhez ért. Keleten a hajnal felemelkedett szürke otthonából, és rózsaszín gyertyákat gyújtott, hogy megvilágítsa a világ nagy udvarát. Egy olyan világ volt, amelyre Nicholas Hayes nem emlékezett. Tudta ugyan, hogy látta már korábban, látta a részegség eltorzult mélységeiből... a fájdalomnélküliség és emléktelenség ködén át... Nem Lesz Holnap hamis magasságaiból... látta és elfelejtette. Egy szántóföldön feküdt. Elszáradt kórók sorakoztak lágytól elsorvadt gyomok mellett. Mindkét oldalon hasonló földek voltak, a távolban pedig egy erdő. A fák mögött dombok magasodtak. Látta a saját leheletét. Látott valami mást is - valamiféle kisebb állatot. Néhány yarddal arrébb kuporgott a gazban, és őt figyelte. A férfi elgondolkodott, vajon az állat a fejében vagy a fején kívül volt-e? Fájdalmak között feltámaszkodott könyökére, felvett egy laza rögöt a földről, és az állat felé hajította. Abban a pillanatban az állat eltűnt. Végiglapogatta a zsebeit, abban a halvány reményben, hogy rátalál egy üvegre. Amikor felpillantott, újra meglátta az állatot. Ugyanazon a ponton jelent meg, és tovább figyelte őt. - Kotródj! - kiáltotta a férfi rekedten, és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, az állat még mindig ott volt. Valamiféle kutyának tűnt, de a férfi ebben nem lehetett biztos. Végül is lehet, hogy igazi volt. Hayes ülő pozícióba tornászta magát, és átkutatta a zsebeit. Megtalálta bennük üres levéltárcáját, érvénytelen Tévészínház Testület-tagkártyáját, az útlevelét, egy nagy maroknyi aprót és egy sűrítettcsokoládé-szeletet. Kicsomagolta a szeletet, félbetörte, és az egyik felét az állatnak dobta. Az állat ismét eltűnt, de ezúttal, hála a növekvő fénynek, Hayes látta, ahogy
Egy színész úgy érzi, léte akkor teljesedik ki, amikor a játéka által milliószor megsokszorozódik a színpadon...
Robert F. Young
RONGYOS ötven yarddal eredeti helyzete mögött újra megjelenik. Ahogy figyelte, az állat megint köddé vált, majd megjelent pont ugyanazon a helyen, mint korábban, s mohón felfalta a csokoládét. Hayes megdörzsölte a szemét. Az állat továbbra sem ment el. Sőt, mi több, úgy figyelte őt, mintha azt várná tőle, hogy dobjon neki egy újabb darab csokoládét. Hayes kinyújtotta a szelet fennmaradó részét, és így szólt: - Ha kéred, akkor gyere ide, és vedd el! A kutya - merthogy az állat egyfajta kutyának nézett ki - lehasalt, és szépen lassan közelebb kúszott. A hajnal meggyújtotta utolsó rózsaszín gyertyáját is, és fia, a reggel előjött játszani. Az erősebb fényben Hayes látta, hogy a kutya nagyjából akkora volt, mint egy miniatűr pudli. Bundája egészen sűrű volt, bár egyáltalán nem göndör, s a felszálló reggeli köd színében játszott. Kissé túlméretezett mancsa arról árulkodott, hogy az állat még nem teljesen nőtt ki a kölyökkorból, és kissé ferde, aranyszínű szemében ülő szomorú, szeretetéhes tekintete többé-kevésbé igazolta is ezt a felvetést. Meglehetősen hosszú, de tompa pofája viccesen, piszén hatott, toprongyos
fülei pedig úgy lógtak feje két oldalán, akár egy pár rojtos rongy. Az állat vitathatatlanul legmeglepőbb tulajdonsága bozontos, fehér pamacsban végződő farka volt, amit ahelyett, hogy csóvált volna, pörgetett - először az óramutató járásával megegyező irányban, aztán fordítva, valamelyest úgy, mint amikor felhúznak, majd kiengednek egy rugót. Egy csillag alakú, fehér folt lénylett az állat homlokának közepén. A kutya nyilvánvalóan nem táplálkozott megfelelően az utóbbi időben, vagy talán, mint bármely kiskutya, örökké éhes volt. Gyorsan elintézte a második darab csokoládét, és Sóvárogva nézett bele Hayes szemébe, mintha egy harmadik darabot is várt volna. Hayes óvatosan meghúzta az egyik rongyszerű fület. - Akárhogy is, legalább igazi vagy - mondta. De ha a kutya tényleg igazi volt, miért tűnt el? Hayes pillanatnyilag annyiban hagyta a kérdést. Túl sok egyéb kérdés volt ennél fontosabb. Példának okáért hol volt ő? Vagy mit keresett itt? Emlékezett arra, hogy véletlenszerűen kiválasztott egy bolygót, és jegyet váltott rá a Nagy Keleti Űr-
>
repülőtéren, és távolról emlékezett rá, hogy felszállt egy altéri hajóra, s hogy hosszú órákat töltött a csillagbárban, néha beszélgetve a többi utassal, de leginkább saját magával. Mindössze ennyire emlékezett. Valamikor az utazás alatt elérte a fájdalomnélküliség és emléktelenség pontját. Megmászta Nem Lesz Holnap magasságait, és fittyet hányt a kozmoszra. És most holnap lett. És a magasságokat reménytelenül maga mögött hagyta. Erőlködve talpra állt. Feje egyetlen hatalmas, gyötrő fájdalom volt, teste pedig agyagrög, amelyet érzéketlen, régen még lábként funkcionáló cölöpök támogattak. Kalap nélkül, kabát nélkül, nyakig piszkosan lassan abba az irányba fordult, amerről jöhetett. Volt nem túl messze valamiféle út, és most amellett sétált épületek ködös, várost jelentő összevisszasága felé. Halk, nyüszítő hangot hallott maga mögül. Megállt és megfordult. A kiskutya is megállt. Kétségbeesett tekintettel fixírozta Hayest. - Még ilyet! - mondta. - Gyerünk, Rongyos! Ha megígéred, hogy nem tűnsz el, szerzek neked kaját. - Vau! - válaszolta a kiskutya, miközben a farkát pörgette. Hayes várt, amíg utolérte őt, aztán megfordult, és folytatta útját.
II Izzadt, mire az első házhoz ért, de mégis vacogott. Az üzleti negyedbe érve mellkasa már annyira fájt, hogy alig tudott lélegezni. Az üzleti negyed még aludt, de igénytelen homlokzataival és durva fajárdáival azt üzente számára, hogy a város egy külbolygói település volt. Mindazonáltal több ezer külbolygói település létezett. Azok közül ez bármelyik lehetett. A helységnév, amelyet végre megpillantott az egyetlen szálloda homlokzatán, semmit nem mondott neki: AZ UTOLSÓ MOHIKÁN A hotel felé indult, Rongyos pedig a nyomában ügetett. Az ajtók nyitva voltak, de senki sem volt a környéken. Körbenézett. Ha járt is ott valaha, az emlék már rég elillant. Belépett a bárba. Annak legalább ismerősnek kellett volna lennie, és valamennyire ismerős is volt. Mindazonáltal a nagy, gerendázott helyiség a régimódi asztalokkal és székekkel csak nagyon halványan csengett számára ismerősen. Tudta
ugyan, hogy nemrég járt már ott, de képtelen volt látogatásának részleteire visszaemlékezni. Találomra kiválasztott egy asztalt, és leült. Rongyos, nyilvánvalóan megzavarodva új környezetétől, az asztal alá kúszott, és összegömbölyödött Hayes lábánál. A helyiség épp annyira híján volt a dekorációnak, mint az embereknek. Két magas ablak nézett az utca felé, egy központi gerendáról pedig oda nem illő, liánszerű kötél ívelt át a pulttal szemközti falon elhelyezkedő kis karzatra. A helyiség hátuljában található átjáró pedig valószínűleg a konyhába vezetett. Hayes hangosan dobolt az asztalon. Legalább egyvalakinek fent kellene lennie. Valaki fent is volt: egy magas lány vállig érő, szőke hajjal, rendkívül széles csípővel és formás lábakkal. Határozottan lépett be a helyiségbe a hátsó ajtón keresztül, kék szeme ingerültségtől izzott. - Nyolc harmincig nem szolgálunk fel reggelit! csattant fel. - Kinek képzeli magát, uram? Hirtelen megtorpant. Aztán szépen lassan megtette az asztalig a fennmaradó távolságot, immár egyáltalán nem ingerülten. - Sajnálom, Mr. Hayes - mondta. - Nem ismertem fel. Telt, ovális arca volt, de kiugró járomcsontjától és attól, ahogy haját viselte, arca soványnak tűnt. Hayes úgy ítélte, a lány valahol a késő húszas vagy korai harmincas éveiben járhat, ami többé-kevésbé a saját korosztálya volt. Mindazonáltal nem ismerte a lányt. - Találkoztunk már? - Még soha, de ismerem magát a tévészínházas szerepeiből. Amikor tegnap este bejött a bárba, azonnal felismertem magát. - Egy pillanatra lesütötte a szemét. Térdig érő, virágmintás ruhát viselt, ami vállának nagy részét elfedte, haja pedig reggeli napfényként omlott a hamis virágokra. - Úgy... úgy is mondhatnánk, hogy az ön egyik csodálója vagyok. - Más is felismert engem? - Nem hiszem. Attól tartok, még a tévészínházi felvételek sem értek el a Feketesárra. Feketesár, gondolta Hayes. Az a Procyon 16. Vajon mi a fenéért jött ide? Hangosan csak ennyit mondott: - Néhány dolog zavaros számomra. Említettem véletlenül, hogy hogyan kerültem ide? - Hallottam, amikor a csaposnak azt mondta, hogy Csillagkikötőből jött légibusszal, és hogy nemrég érkezett a Földről. Nem emlékszik, Mr. Hayes?
- Mennyi ideig voltam itt? - Majdnem záróráig. Én... én beszélni akartam magával, de nem volt elég bátorságom. Aztán mire körbenéztem, maga már eltűnt. Ellenőriztem a táskáját és a kabátját az előcsarnokban. Gondoltam, talán máshova ment aludni. Hayes fintorgott. - Úgy is volt. Habár úgy képzelem, az eredeti elképzelésem egy csillagfényes sétára korlátozódott. Ekkor Rongyos kidugta a fejét az asztal alól. A lány felugrott. - Hol a pokolban szerzett magának egy portkutyát, Mr. Hayes? - mondta. - Azt hittem, mindet visszakergették a hegyek közé. - Egy porikutya? - Igy hívják őket a telepesek. Először látod őket, aztán nem. Képesek teleportálni. - Hát, nem csodálom! - mondta Hayes. - Egy ideig, miután felébredtem, azt hittem, képzelődöm. Valamilyen oknál fogva követett a városba, valószínűleg ingyenétel reményében. Gondolja, hogy tudna készíteni neki valamit? - Természetesen. Szeretheti magát, Mr. Hayes. Általában, amikor egy portkutya észrevesz egy emberi lényt, olyan messzire teleportálja magát, amenynyire csak lehet. Kétneműek, tudja, cs szűznemzéssel szaporodnak. - A lány közelebb hajolt Hayeshez. - Maga vacog, Mr. Hayes. Feljebb vegyem a fűtést? - Ne! Csak hozzon egy triplát! Egy másodperccel az után, hogy a lány kihozta az italt, Hayes már meg is itta a felét. Mélyről induló remegés haladt át a testén. A helyiség majdnem felfordult, de Hayes épp idejében egyensúlyba hozta, amikor megragadta az asztal szélét mindkét kezével. Arra lett figyelmes, hogy a lány fölé hajol. - Jól van, Mr. Hayes? - kérdezte. Hayes megitta a maradék whiskyt. - Jól leszek. Egyébként hogy hívják? - Moira. Moira Blair. - Hozzon még egy triplát, Moira! A lány kék pillantásában aggodalom jelent meg. - Biztos, hogy... - Biztos. Hozza! Miután kihozta, bement a konyhába és néhány perccel később egy tányérnyi maradék húst hozott elő. A lányért a földre tette, a kis portkulya pedig előjött rejtekéből, és nekiesett az ételnek. - Van már neve, Mr. Hayes?
>
- Rongyos. - Hayes felhajtotta a második tripla felest, és zsebéből egy maréknyi aprópénzt vett elő. Óvatosan feltornyozta az asztalon. - Ez az érmehalom, amit maga előtt lát, Moira, bizonyos Nicholas Hayes ingóságait jelképezi - mondta. - Addig hoz majd neki italokat, amíg ez el nem fogy, azután pedig remélhetőleg lesz annyi józan esze, hogy kidobja őt az utcára, ahova való. - Kérem, hadd segítsek magának, Mr. Hayes! -Miért? - Mert magához nem méltó, hogy így legyen. Amikor még a Marson, Új Észak-Dakotában éltem, és élő TTV-hez fértem hozzá, láttam magát minden tévészínházas szerepében, Debütálásban és Űjrázásban egyaránt. Láttam magát, mint Tambourlaine. Láttam magát, mint Cyrano. Láttam magát, mint Hamlet. Láttam magát, mint II. Edward. Láttam magát, mint Willy Loman. És maga lenyűgöző volt. Még mindig az! Mindig az lesz. - Aha! De nemlátott, mint Milton Pomfret, igaz? Nemlátott A kétoldalú háromszög Debütálásán. Még ha Új Észak-Dakotában is élt volna, akkor sem láthatott volna - Hayes öklével az asztalra csapott. - És tudja, miért nem láthatott volna, Moira? Nem láthatott volna, mert a Debütálás estéjén olyan részegen jelentem meg, mint egy háromhetes szabadságot töltő űrhajós, és ezzel kidobattam magam a tévészínházból. És ezt már igazán megérdemeltem. Mert tudja, drága Moira, az közel sem az első alkalom volt, hogy olyan részegen jelentem meg, mint egy háromhetes szabadságot töltő űrhajós, közel sem az első alkalom, hogy Humpty Dumpty Hayes nagyot bukott. Csakhogy ezúttal Christopher King lovai és Christopher King emberei meg sem próbálták újra összekaparni Humpty Dumptyt alko-ellenszerekkel és feljavított cukorpirulákkal. Ekkora már épp anynyira elegük volt belőle, mint neki saját magából. Űgyhogy azt mondták neki, hogy ha azt akarja, hogy újra össze legyen kaparva, akkor azt neki kell megtennie. Űgyhogy ő minden hidat lerombolt maga mögött, túlzott tivornyába kezdett, a csillagok közé robbant egy olyan küldetésen, amelyet már rég elfelejtett, és amelyre nem is akar többé emlékezni. Az isten szerelmére, hozzon neki egy üveggel, és hagyja, hadd köszönjön le békében! Ez volt a legegyenesebb, legkevésbé megalkuvó „nem", amit Hayes életében valaha is hallott. Talpra ugrasztotta - aztán egyenesen a vesztébe. Ezúttal
nem tudta megállítani, amikor a helyiség felfordulni készült. Szédülés lett úrrá rajta, akár egy fakó hullám, ám a hullám mögött feketeség kavargott... És most a feketeség a lába körül kezdett tekeregni. Feljebb, egyre feljebb tekergett, mire ő félig fojtott hangon felkiáltott: „Leslie!". A közelgő éjszakából azonban nem a kifinomult, sötét hajú Leslie ugrott az oldalához, hanem egy magas, szőke lány, aggodalommal a szemében. Érezte, hogy erős karok támogatják, ahogy elmerült a semmibe, és még mielőtt a semmi teljessé vált volna, érezte a lány ujjait, ahogy megérintik az arcát. Hideg és meleg, fény és sötétség váltakozott zavaros egymásutánban. Néha a szoba, ahol feküdt, vendégül látott egy szőke, rózsaszín ruhás lányt néha-néha pedig ugyanazt a lányt jaguárbőr maláj szoknyában -, gyakran egy durva, szakállas férfit, aki Hayes mellkasát böködte, és úgy tűnt, hogy mindig egy kicsi, ködszürke állatot hosszú, rongyszerű fülekkel, forgó tarokkal és hódoló aranyszemekkel. Végül pedig ott voltak a késői reggelek, a hosszú, napos délutánok és néha a lustán szállingózó hó a gyémántmintás ablaktáblákon túl. A hálószoba nem volt túl nagy. Tulajdonképpen nem is igazán hálószoba volt, inkább egy erre a célra felhasznált nappali. Volt benne egy kanapé, székek, illetve egy kis asztal, amelyen egy lámpa és egy óra állt, meg R. E. Hames Csillagföldrajza. Az ágy volt az egyetlen elütő tárgy. Magas volt, és keskeny, és nyilvánvalóan a helyi határkórházból vették kölcsön. Kitűnt a helyi bútorzatból, akár egy megágyazott bárka, ami egy nem létező folyón úszik lefelé. Egyik este a jaguárbőrbe öltözött lány előjött a sötétből, és Hayes arcára tekintett. - Dr. Grimes szerint sokkal jobban van - mondta. - Örülök neki. - Moira vagy, nem igaz? - mondta Hayes. - Nem, amikor a jelmezemet viselem. Jelmezben amazoni Zonda vagyok, és ebben az esetben az Amazon az ugyanilyen nevű folyót jelenti az Alfa Centauri 9 vadonjaiban. Sosem hallott amazoni Zondáról, Mr. Hayes? - Nem mondanám, hogy igen. - Egy ugyanilyen című, földi 3V-műsor főszereplője volt. Engem választottak a szerepre, mert szükségük volt egy nagy szőkére, és egyáltalán nem bánták, ha közel sem volt egy második Sarah Bernhardt. Általában álvenyigén lendültem át a
fákon, és barátokat szereztem, meg befolyásoltam állatokat, és olyan ragyogó mondatokat mondtam, mint: „Zonda éhes" és „Zonda ment téged meg - félni ne". A marsi Új Észak-Dakotából érkezett szegény lányhoz képest, aki egy műanyag szatyorból sem tudta volna kiszínészkedni magát, egy ideig rendben ment minden. Aztán beszüntették a sorozatot, én pedig kinn találtam magam a hidegben, mert a nagy szőkék, akik nem tudnak színészkedni, Videovilleben már annyira sem keresettek, mint annak idején Hollywoodban. De elég pénzt összegyűjtöttem, hogy kitartsak, amíg el nem kezdték az ismétléseket, és a számlák újra el nem indultak. Aztán az ismétlések után jöttek az ismét-ismétlések. Aztán a sorozatot sikeresen eladták majdnem az összes földi adónak a hálózaton, én pedig személyesen is megjelentem helyi stúdiókban azoknak a gyerekeknek az örömére, akik még emlékeztek rám. Aztán a sorozatot sikeresen eladták a marsi adóknak, én pedig még többször jelentem meg személyesen, és végül a kazettákat elküldték olyan külbolygóknak is, mint a Feketesár, ahol még nem volt 3V, de helyi színházak igen, ahol a felvételeket együtt adhatták régi, régi filmekkel, és én pedig most is, mint mindig, követtem a sorozat útját, még több személyes megjelenés reményében. Végül itt, Az utolsó mohikánban kötöttem ki, ahol a helyi szálloda tulajdonosa életre szóló állásajánlatot tett, ha hetente egyszer eljátszom amazoni Zondát a bár javára. Addigra már elegem lett Zondából. De jobban elegem volt abból, hogy egyik helyről a másikra utazgattam, úgyhogy elfogadtam az ajánlatot. - Mit mindent kell tenned? - kérdezte Hayes. - Minden szombaton háromszor átlendülök a söntésen egy álvenyigén, a bárpulton landolok, győzedelmesen ordítok, akár egy Centauriról származó bennszülött, és megküzdök a földművesekkel. - Ez a nappalid? A lány bólintott. - Ne érezze, hogy útban van, Mr. Hayes! Sosem használom. - Miért nem végzett velem, és tett be a legközelebbi menhelyre? - Gondoltam, jobb lenne magának itt. A külbolygók kórházai munkaerőhiánnyal küzdenek, és az esetek felében még a szükséges egészségügyi ellátásuk sincs meg. - Rápillantott az asztalon lévő órára. - Most mennem kell, Mr. Hayes. Majdnem itt az idő Zonda első légimutatványához. Rongyos
majd szórakoztatja, amíg el nem alszik. Nem igaz, Rongyos? Neve hallatán a kis portkutya megjelent az ágyon, vidáman pörgetve a farkát. - Vau! - mondta Hayesnek, és megnyalta az arcát. Hayes elvigyorodott. - Borotválkoznom kéne, nem igaz? - mondta. - Holnap szólok egy borbélynak. És ha már itt lesz, a haját is levághatja. Moira lekapcsolta a villanyt. - Jó éjszakát, Mr. Hayes! - Jó éjszakát! - mondta Hayes. Miután a lány kiment, Hayes hagyta, hogy feje mélyen belemerüljön a párnába. Gyenge volt, és elcsigázott, úgy érezte, örökre képes lett volna ott feküdni. Egy hangot sem lehetett hallani, kivéve egy sztereó távoli basszusát a lenti bárból, illetve Rongyos légzésének halk susogását. A gyémántmintás ablaktáblán túl egy utcalámpa fénye csillant meg a lágyan hulló hópelyheken. Old Yorkban nyár lenne. Old Yorkban mindig nyár volt. A balzsamos szelek az átterelt Golf-áramlat felől fújtak, és belehelték az újjáépített sugárutakat. A kis szabadtéri színházak a Tévészínház térnél teljes gőzzel működnének. MOST IÁTSSZÁK:A kétoldalú háromszög, Leslie Lake-kel és Humpty Dumpty Hayesszel. Nem, nem Humpty Dumpty Hayes. Humpty Dumpty Hayes csúfosan elbukott - emlékszel? És King egyetlen lova és King egyetlen embere sem próbálta meg újra összekaparni Humpty Dumptyt. Hayes behunyta a szemét a mennyezet hirtelen sivárságától. Kétségbeesetten kinyúlt, és megérintette Rongyos fényes hátát. A kis állat összekuporodott a férfi könyökénél. Minden rendben volt, és Hayes tudta, hogy ma legalább képes lesz majd aludni. MOST JÁTSSZÁK, gondolta télálomban: Az utolsó mohikán szálloda, Rongyossal, amazoni Zondával és Humpty Dumpty Hayesszel... Ill Ezek után előfordult, hogy egy italt akart, hogy könyörgött egy italért, hogy követelte az italt, és tombolt, amikor Moira nem hozott neki, és bezárta maga mögött az ajtót. Egyszer, amikor a Zonda-rutinja után felment hozzá, Hayes a sötétben várt rá, és amikor a lány belépett a helyiségbe, megragadta a toricát, és a földre rántotta, azzal fenyegetve, hogy megöli, ha nem megy vissza a bárba, és hoz neki egy italt.
>
Hayes még szánalmasan gyenge volt. A lánynak egyáltalán nem lett volna nagy mutatvány kiszabadulni a szorításából és félrelökni őt, de nem tette. Helyette mozdulatlanul feküdt, és egy idő után így szólt: - Gyerünk, Nick, fojts meg! Mire vársz még? Ekkor a férfi karja lehanyatlott, és betegen, szégyenkezve ült a földön, amíg Moira fel nem állt, és vissza nem segítette őt az ágyba. Másnap reggel, amikor a reggelijét hozta, a lány leült az ágy mellé, és úgy beszélgetett vele, mintha semmi sem történt volna. A férfi ezt ki nem állhatta. - Az isten szerelmére, miért nincs még belőlem eleged, és hajítasz ki? - mondta. A lány szelíden nézett rá. - Az éjjelek a legrosszabbak, nem igaz? - mondta. - Éjszakánként valaki más vagyok. Vagy pont fordítva. Nem számít, egyikünk sem jó semmire. - Szerintem te a kettő között vagy. Mint én. Én valahol amazoni Zonda és Moira Blair között vagyok. - Nem ugyanaz, és ezt te is tudod - mondta Hayes. - Mióta vagyok ide bezárva? - kérdezte aztán. - Három hete. De az orvos azt mondja, hogy még néhány nap, és már talpon is leszel. Gondolom, mostanra már tudod, hogy majdnem meghaltál. Hirtelen Rongyos jelent meg közöttük az ágy szélén. Jégkristályok tapadtak a mancsához, és az orra tetejét hó fedte. Hayes egy darab pirítóst adott az apró állatnak. - Kíváncsi vagyok, hol járhatott - mondta. - Otthon, a hegyek között, gondolom - mondta Moira. - Tévedhetetlen írányérzékük van, és úgy hallottam, hogy több millió mérföldekre tudják magukat teleportálni. Ha a fejükbe veszik, szerintem képesek még az egyik bolygóról a másikra is teleportálni magukat. - Ha megpróbálnák, meghalnának. A teleportálás azonnali egy bizonyos értelemben, de még mindig számít a fénysebesség, hacsak nem altért alkalmaznak. - Nem alkalmaznak. A portkutyák valószínűleg ezért nem hagyják el a Feketesárt. Valószínűleg érzik, hogy mi történne velük, ha vákuumban töltenének néhány percet, abszolút fagyponton. Mint ahogy egy átlagos kutya eleget tud ahhoz, hogy ne ugorjon le egy szikláról. - Vau! - mondta Rongyos. Hayes felnevetett. - Szinte már elhiszem, hogy tudja, miről beszélünk.
- Nem lepne meg. Szokatlanul intelligensek. A lány felállt. - Most mennem kell, Nick. - Konyhai Moira és amazoni Zonda között elég sok dolgod van. - Egyáltalán nem bánom. Jó, ha elfoglalom magam. A lány felvette a tálcát, amin a reggeli volt. Ekkor Rongyos eltűnt az ágyról, alig egy másodperc múlva pedig kaparászó hangok érkeztek a hall felől. Moira odament a hall ajtajához, és kinyitotta, Rongyos pedig büszkén állt a küszöbön. - Nahát, szerintem te csak hencegsz - mondta. Rongyos, te egy született színész vagy! - Vau! - mondta Rongyos, és visszateleportálta magát az ágyba. Hayes a pajkos arcra meredt. - Moira - mondta izgatottan -, eszembe jutott, hogy miért jöttem a csillagok közé! Körbeutaztam volna a külbolygók városait, és azzal kerestem volna pénzt, hogy Shakespeare-monológokat adok elő. Elcsépelt ötlet volt, ami részegen jutott eszembe, és egymillió év alatt sem fizetődött volna ki. De most támadt egy jobb ötletem. Hoznál nekem egy jegyzettömböt és egy ceruzát, mielőtt lemész? - Persze, Nick. Nem kezdett el azonnal írni, hanem csak ült és gondolkodott, hátát a párnának támasztva, a jegyzettömböt pedig a térdén pihentetve. Ahhoz, hogy megvalósítsa, amit kigondolt, először szüksége lesz a megfelelő jelenetre. Talán adaptálhatná egy jól ismert, már szerzői jogoktól mentes színdarab egy részletét. Tetszett neki az ötlet, így hát elkezdte végiggondolni a darabokat, amelyeket fejből tudott. A folyamat akár az egész reggelt is igénybe vehette volna, ha nem jutott volna azonnal eszébe A kétoldalú háromszög. Amikor ez megtörtént, tudta, hogy nem kell tovább keresnie: a darab legalább hatvanéves volt, halhatatlan népszerűségnek örvendett, és legalább egy része megfelelt az igényeinek. Kívülről tudta az egészet. Most átgondolta, szóról szóra, sorról sorra, jelenetről jelenetre. Egy fiatal ügyintézőről, Milton Pomfret-ről szólt, akinek a felesége, Glenda elhatározta, hogy kideríti, vajon a férje széptevő-e vagy inkább tökéletes férj. Egy fonetikus és egy arc-és-alak specialista szolgálatait igénybe véve elintézte, hogy átmenetileg egy másik nővé változhasson, ezután pedig azt mondta a férjének, hogy néhány hétre meglátogatja az édesanyját, majd
összepakolta a cuccait, és Mary Lou Johnson néven kivett egy belvárosi lakást. A hétvége során megváltozott az arca és az alakja, és a fonetikus segítségével begyakorolt és tökéletesített egy kissé másmilyen beszédstílust. Hétfő reggel aztán titkárnői állást szerzett a férje irodájában, majd flörtölni kezdett vele. Több alkalommal is majdnem a „szeretője" lett, de minden alkalommal történt valami, ami megszakította a folyamatot, így a feleség nem lett okosabb. Végül a férj őrülten beleszeretett, megkérte a kezét - ami a feleség által egy előre nem látott fejlemény volt -, és annak érdekében, hogy megtartsa őt, el kellett válnia tőle, mint az eredeti, és hozzá kellett mennie, mint a második önmaga. A jelenet, amit Hayes végül kiválasztott, a darab egyik legnépszerűbbje volt. Milton Pomfret-val nyitott, amint épp megáll Mary Lou lakásánál egy randevú után, és leül mellé a nappaliban található nagy kanapéra. Ekkorra Milton védelme leomlott, és készen állt arra, hogy szeretkezzen, ami pedig Mary Lout illeti, ő több mint készen állt. Azonban minden alkalommal, amikor szerelmesen ölelkezni akartak, valami megszakította őket. A darabban ezek ironikusak voltak, a változatban pedig, amelyei Hayes most
lejegyzett, bohózatba illőek lettek: minden esetben Rongyoshoz kapcsolódtak, aki újra meg újra a két szeretkezni próbáló szerető között jelent meg. Amikor először megjelent a kicsi állat, Mary Lou kirakta, és bezárta az ajtót. Másodszor kirakta, majd az ablakokat és az ajtót is bezárta. Harmadszorra kirakta, bezárta az ablakokat és az ajtót, valamint aktiválta a betörés elleni erőteret. Negyedszerre pedig Milton segítségével elővett egy utazótáskát és egy ládát, beletette az utazótáskába a kicsi állatot, bezárta a táskát, és meghúzta a szíjakat, a táskát a ládába tette, lecsukta és lezárta a fedelét, kivonszolta a koffert a szabadba, visszajött, bezárta és eltorlaszolta az ajtót, majd reaktiválta a betörés elleni erőteret. Aztán, immár annak biztos tudatában, hogy nem szakítják meg őket újra, a frusztrált szeretők visszatértek a kanapéra, csak hogy Rongyos újra felbukkanjon közöttük ötödször és utoljára. Ezek mellé a változtatások mellé Hayes egyéb módosításokat is eszközölt, hogy a jelenet független egységként is működjön, de egyébként a párbeszédet és a cselekményt egyben hagyta. Éppen a letisztázott változatot javítgatta, amikor Moira behozta az ebédjét. Hayes annyira lelkes volt, hogy alig tudott enni.
>
- Olvasd el! - mondta, és átadta neki a szöveget. - Képzeld, hogy te vagy Mary Lou és én Milton Pomfret, Rongyos pedig saját maga! Mondd el, mit gondolsz! A lány kék szeme a nyári napfelkeltéhez hasonlított, amikor felpillantott az utolsó oldalról. -le... te akarod ezt velem eljátszani? - Te és Rongyos. Ő lesz a sztár, természetesen. A Feketesáron élő emberek tudnak a portkutyákról, de a többi külbolygón élők valószínűleg még sosem hallottak efféle állatról, így az előadás előttük kétszer olyan hatásos lesz. Régimódi varázslatot fogunk széles körű,külbolygói humorral keverni, és mégha nem is nevet rajtunk, a közönség legalább ámuldozni fog. Persze tudom, hogy egy ilyen olcsó műsor hanyatt esne Old Yorkban, de felesleges Old York miatt aggódnunk a rengeteg rendelkezésünkre álló külbolygónak köszönhetően. Gyártok még néhány jelenetet, hogy kikerekítsük az előadást nagyjából másfél órásra, aztán turnéra megyünk, csak mi hárman, és... -Te... te akarod ezt velem eljátszani? - Hagyd abba, Moira, ebben semmi megtiszteltetés nincs, csupán javaslok egy módot arra, hogy keressünk némi pénzt. Nekem keresnem kell valamennyit valahogy, és a színészkedés, vagy legalábbis egy bizonyos része, az egyetlen mód, ahogy tudok. Ha elégedett vagy az itteni munkáddal, keresek valaki mást. De szívesebben vennélek téged. - Meg ne próbálj mást keresni! Hayes elvigyorodott. - Rendben, nem fogok - mondta. - El is kezdhetünk próbálni itt, ebben a szobában - folytatta. Ha elő tudsz keríteni egy ládát valahonnan, minden szükséges kellék meglesz, a szoba pedig színpadként fog funkcionálni. A legfőbb problémánk Rongyos lesz. A megfelelő pillanatokban kell feltűnnie közöttünk, máskülönben az egész nem fog működni. Figyeld meg, az utolsó szó, amit Milton mond az egyes megszakítások előtt az, hogy „drágám". Ez lesz Rongyos végszava. Gondolod, hogy rávehetjük, hogy reagáljon rá? A lány szeme felragyogott, és sarkában mintha könny csillogott volna. Hayes nem emlékezett rá, látott-e valakit ilyen boldognak egész életében. - Biztos vagyok benne - mondta a lány. - Rongyos, gyere ide! A portkutya megjelent a karjában, kis propellerként pörgő farokkal. A lány arcán könnycsepp gör-
dűlt végig, majd az apró állat orrán landolt. MOST JÁTSSZÁK, gondolta Hayes: Mary Lou Meghódítása, benne amazoni Zonda, Rongyos, a Csodakutya és Nicholas Hayes.
IV Másnap este kezdtek el próbálni, Hayes rendezett, és játszotta Milton Pomfret-t is. Kiderült, hogy Moira és Rongyos a két legegyüttműködőbb színész, akivel valaha dolgozott. Három napon belül a jelenet simán ment - a portkutya pont végszóra jelent meg, Moira pedig úgy tette magáévá a gyönyörű, de közel sem zseniális külbolygói lány szerepét, mintha egész életében erre készült volna. Ami Hayest illeti, csupán néhány kisebb változtatást kellett eszközölnie azon, ahogy korábban megformálta Milton Pomfret alakját, ami után szokásos alaposságával játszotta az új szerepet. Hayes a próbák között három újabb jelenetet dobott össze, melyek mindegyike azt a fajta széles körű humort testesítette meg, ami a külbolygók lakóinak tetszett, ő és Moira pedig ezeket a jeleneteket is megtanulták, ekkor Rongyos volt a lelkes, noha kissé zavart egyszemélyes közönség. Végül egy este végigjátszották az egész műsort, a Mary Lou Meghódítása cimű jelenetet hagyva utoljára. Az előadás a legnagyobb rendben ment. - Most pedig - kezdte Hayes -, szükségünk lesz egy afféle próbamenetre, itt Az utolsó mohikánban, csak hogy biztos legyen. Ehhez ki kell bérelnünk a helyi színházat, ahhoz pedig, hogy kibérelhessük a helyi színházat, pénzre lesz szükségünk. Bement a hálószobába, kihúzta a ruhásszekrény fiókját, ahova Moira pakolta el a dolgait, és nemsokára visszatért Maurice Evans platinaszobrával. A talapzatba az alábbi szavakat vésték: Az Evans Tévészínház Díj, Nicholas Hayesnek ajándékozva az Úr 2186. évében, a tévészínpadnak II. Edward szerepében nyújtott kiemelkedő hozzájárulásáért. Átadta a szobrocskát Moirának. - Vidd el holnap Csillagkikötőbe! Pár száz kreditet kapnod kellene érte, ami elég lenne a beinduláshoz. Moira csak állt, és bámulta a szobrocskát, mintha egy feszület lett volna. - Van pénzem, Nick. Szükségtelen, hogy ekkora áldozatot hozz. Hayes elvörösödött.
- Az csak egy darab platina, amit a kezedben tartasz. Semmi több. Tedd, ahogy mondtam! - De ez így nincs rendjén! - Rendben, akkor magam megyek. Hayes a szobrocskáért nyúlt, de a lány elrántotta. - Megyek - mondta, rá sem nézve a férfira. - Még nem vagy elég jól. - Rendben. Addig is feladok pár reklámot, és felszerelek egy betörés elleni erőtér-generátort. Amikor visszaérsz, végigjátsszuk a műsort egy igazi színpadon is. És néhány nap múlva nyitunk. Az első napon telt ház előtt játszottak. És a másodikon is. Meg a harmadikon. Hayes ezen meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy Az utolsó mohikán és a hozzá hasonló külbolygói városokból gyakorlatilag hiányzott az élő szórakoztatás, és hogy hasonló helyzet uralkodott a környező területeken is. Még úgy is, hogy Rongyos ismert tényező volt, a Mary Lou Meghódítása jelenet nagyot szólt, de a megelőző három jeleneten is sokat nevettek. Nem, nem nevettek: hahotáztak - hahotáztak, hogy beleremegtek a tetőablakok is. Ez új volt Hayesnek, aki előtte mesterkélt közönségnek játszott, de hamar megszokta, különösebb nehézség nélkül. Moira is így tett, ami pedig Rongyost illeti, hármuk közül a legigazibb színésznek bizonyult, és az első előadásuk után Hayes karjában aludt el, vissza a hotel felé. Egy hónapig is maradhattak volna Az utolsó mohikánban, de Hayes alig várta, hogy útnak induljanak, amit már eltervezett Hames Csíllagföldrajzával, és azt is alig várta, hogy kipróbálják magukat egy olyan közönség előtt, amely még nem látott portkutyát. Ezért aztán utasította Moirát, hogy adja be egyheti felmondását. Amikor eltelt a hét, összepakoltak, légibusszal Csillagkikötőbe mentek, átjuttatták Rongyost a vámvizsgálaton, majd jegyet foglaltak a Goshenre, a kék Sirius csillag tizenkettedik bolygójára. Moira háromszáz kreditért adta el a szobrocskát. Az utolsó mohikánban szerzett bevételük a kiadások után több mint hétszáz kreditre rúgott, mintegy ezerkreditnyi tőkét biztosítva számukra. Iól alakultak a dolgok. Első állomásuk a Goshenen egy istenháta mögötti város volt, Lent a Völgyben. A város maga mindössze egy maréknyi telepesnek adott otthont, a legtöbben kereskedők voltak, de az első kerület, amit ellátott, akkora volt, mint a Hol-
land Land Grant, és mintegy tízezer bevándorlóval büszkélkedett, valamint nagyjából kétezer „bennszülöttel." Az alatt a három hét alatt, amíg a Hayes & Co. Lent a Völgyben udvarházának termében játszott, mindannyian, bevándorlók és bennszülöttek egyaránt, legalább egyszer bejutottak a városba, hogy lássák az „eltűnős korcsot". Hayesnek örülnie kellett volna. Eltűnődött, vajon miért nem az. A trió Lent a Völgyben városából a szárazföldön Birkaúsztatóba utazott, Birkaúsztatóból pedig Kiazágybólba, onnan pedig St. Johnswortbe. A St. Johnswort szállodai szobájában Hayes rábukkant a Spektrum egy kidobott példányára, benne pedig egy kritikára A kétoldalú háromszögről. A darab Debütálása sikeres volt a TTV-n, és ugyanolyan sikert ért el Old York-i tartózkodása idején is. A kritikus biztos volt a TTV Újrázásban. Leslie Lake bravúrja Glenda és Mary Lou megformálásában biztos helyet szerzett neki a hírnév ranglétrájának a tetején, Milton Pomfret szerepét pedig egy beugró színésztől ritka finomsággal játszották. Hayes a szemetesbe hajította a magazint. A szoba egyetlen ablakához sétált, és lenézett az utcára. Későre járt, és senki sem járt kint. A szomszédos szobában a hosszú utazástól fáradt Moira készülődött az alváshoz. Hayes hallotta, ahogy fiókokat húz ki és tol be, miközben elpakolja a dolgait, és tompán hallotta azt is, ahogy csupasz talpával jár a padlón. A férfi mögött Rongyos mélyen aludt az ágy végében. Hayes hirtelen szörnyen egyedül érezte magát. Elhagyta a szobát, és lement a haliba. A hall üres volt. Kilépett az utcára. Az éjszakai levegőben még ott időzött a csípős tél, de a zöld dolgok illatát is éreznilehetett. St. Johnswortben tavasz volt. Nemsokára a szép virágok, amelyekről a kisváros a nevét kapta, az országutak és vidéki ösvények mellett fognak bólogatni sárga tejükkel. Nemsokára énekelni fognak a madarak. Hayes sétára indult. St. Johnswort lankás hegyoldalon állt, alatta pedig egy mély völgy feküdt, amelyen ragyogott a lakóépületek szétszórt fénye. A völgy fölött az égbolt fordított völgye húzódott, és ott másfajta fények voltak, a csillagok fénye. Az egyik csillag a Sol volt. Old Yorkban most nyár lenne. Old Yorkban mindig nyár volt. Old Yorkban mindig sok fény és sok
>
nevetés volt, és soha semmi szükség az egyedüllétre. Old Yorkban, ha elég jó vagy, a varázslatos színpadra léphetsz, ahol rád fókuszálnának a kamerák, és ezermillióval megsokszoroznának... és a Földön és a Marson milliónyi nappaliba léphetnél be, és az emberek tudnák, hogy élsz. Aludj ki, pisla fény! Aludj ki, Nicholas Hayes rövid pályafutása! Az utca, amelyen sétált, véget ért. Nem torkollt egy másik utcába, ahogy a legtöbb út teszi, amikor meghal. Egyszerűen megszűnt létezni, mert nem volt már oka a létezésre. Szemtelenül az út szélénél fák nőttek, és a sötétben egy tábla világított: Zsákutca. Hayes kimerülten megfordult, és elindult ugyanazon az úton visszafelé. Ekkor észrevette, hogy nincs egyedül. Valami sétált mellette - egy apró állat tömpe orral és aranyszín szemmel. - Rongyos! - mondta. - Mit csinálsz kint ilyen későn? Ágyban lenne a helyed. - Vau! - mondta az apró állat, és úgy nézett fel rá, mint az emberek, amikor ő és a mellékszereplők előléptek a proszcéniumra, és meghajoltak. Aztán Rongyos eltűnt. Uram, gondolta Hayes, ha tudnék teleportálni, olyan gyorsan visszatérnék a Földre, amilyen gyorsan a fény szárnyai vinnének. Aztán azt gondolta: Igen, és nyolc év múlva érkeznék meg, holtan. Akár halott is lehetnék, amilyen ostobán keringőzöm itt a csillagok között. Igen, de halottnak kellett-e maradnia? Túl ostoba volt ahhoz, hogy módot találjon a feltámadásra? Nem, nem volt ostoba. Ő, Nicholas Hayes nem. Nem a céljához vezető mód megtalálásáról volt szó. Hanem egyszerűen a választásról. Amikor visszatért a szobájába, Rongyos újra mélyen aludt az ágy végében. A szomszédos szoba csendes volt. Várnom kellene reggelig?, gondolkodott. Aztán úgy döntött, nem vár. Kopogott az ajtón, majd így szólt: - Moira, beszélhetnék veled egy keveset? Csend volt, aztán lámpakapcsoló kattant. -Igen, Nick, gyere be! Az ágylámpa fényében Moira haja a ligetszépe virág színében játszott, és úgy feküdt a párnán, akár a tavasz. Szeme olyan kék volt, akár a harangvirágok. - Minden rendben, Nick? - kérdezte. - Igen. - A férfi az ágy széléhez húzott egy széket, és leült. - Sétáltam ma este, és támadt egy ötletem. Egy színházhajó jutott az eszembe.
- Igen, Nick? - A Földön évszázadokkal ezelőtt sarlatánok utaztak határvárosról határvárosra zárt kocsikon, és úgynevezett orvosságos műsorokat adtak. A műsorok maguk ingyenesek voltak, és nagy tömeget vonzottak, hogy a kuruzsló szétoszthassa a csodaszereit. A túl gyors gyarmatosításnak hála, amit az altéri utazás hozott, manapság a régi nyugatihoz hasonló a helyzet. A telepesek olyan gyorsan és nagy területen terjedtek el, hogy többé nem lehetséges ellátni őket mindennel, amire szükségük van, ez pedig különösen igaz az orvosságokra. Úgyhogy, Moira, gondold el, hogy te és én befektetünk egy használt teherűrhajóba, átalakítjuk a belsejét, hogy kényelmesen élhessünk benne, feltöltjük minden célra megfelelő egészségügyi dobozokkal, és felállítunk egy színpadot. Aztán tegyük fel, hogy a műsorunkat a Mary Lou Meghódítása jelenetre korlátoznánk, és belépő helyett egészségügyi dobozokat osztogatnánk. Szerény profit mellett eladhatnánk őket, és nem kellene bűntudatot éreznünk amiatt, hogy rászedhető embereket használunk ki. Mert ahelyett, hogy kihasználnánk őket, segítenénk rajtuk. Gazdagok persze nem lennénk. De viszonylag jól keresnénk, és ugyan folyton utaznánk, soha nem lennénk távol az otthontól, mert velünk lenne az otthonunk. Mit gondolsz, Moira? Moira hosszú ideig hallgatott. Aztán: - Miért szeretnéd ezt tenni, Nick? Eljött a hazugság ideje. Gyönyörűen mondta el: - Mert többé nem gondolhatok magamra színészként. Mert valahogy le kell vetnem a múltat. Új személyazonosságra, egy teljesen más személyazonosságra van szükségem. Talán ha „kuruzsló" lennék, békét lelnék. A lány a férfi arcáról az ágyhuzatra, majd a saját kezére nézett. Meglehetősen nagy kezek voltak, és a kemény munka kiszélesítette őket, de tele voltak bájjal. Aztán így szólt: - Szerintem ez egy nagyszerű ötlet, Nick. - Rendben. Egy hetet itt töltünk, aztán a Marsra megyünk. Van Csillagkikötőben egy nagy használthajó-javító, aminek el kellene tudni látni minket azzal a fajta hajóval, amire szükségünk van. - Felállt a székről. - Sajnálom, hogy felkeltettelek, Moira, de tudnom kellett, hogy éreznél. - Minden rendben, Nick. És Nick? - Igen?
- Csillagkikötő nincs túl messze Új ÉszakDakotától. Talán meglátogathatnánk a farmot. És - és az enyéimet. - Útba ejtjük. Jó éjszakát, Moira! - Jó éjszakát!
V A teherhajó, amely mellett végül kikötöttek, vén teknő volt, de az ionhajtómű még mindig jól működött, és a tér-altér korrelátor a régimódi kiviteléhez képest olyan hatékonyan működött, mint az újabb, kompaktabb egységek. A Dr. Albert Schweitzen, merthogy így nevezték el, a jóval modernebb kereskedőhajókhoz hasonlóan egy ember is tudta irányítani. Sőt, az alsóbb szint fedélzete a talajszintnél több lábbal magasabban volt, és a behúzható fedélzettel együtt nagyszerű színpad lehetett belőle. Hogy megnövelje a szélességet, Hayes eltávolíttatta a szállítmányt rögzítő eredeti rögzítőket, megnagyobbíttatta a réseket, és nagyobb rögzítőket szereltetett fel. A hajófenék hátsó részének nagyobb hányadát a gépház foglalta el, de jutott még egy öltözőnyi hely Moirának és Havesnek, valamint három
hálófülkének és egy kis kamrának. Moira ragaszkodott hozzá, hogy Rongyos nevét a kamraajtóra fessék, mondván, mivel a kis portkutya volt a társulat legfontosabb tagja, épp ugyanakkora megbecsülés járt neki is. Hayes kénytelen-kelletlen beleegyezett. A felső raktér egyik felét Hayes a Földről már megrendelt egészségügyi dobozoknak, valamint egyéb készleteknek különítette el. A másik felét nagy nappalivá alakította, egy tágas konyhává és egy kis irodává. A kormányosok felső fedélzeten található szállása egy pár nagyszerű emeleti hálószoba volt. Utolsó simításként Hayes kipótolta a kormányosok szállását és az irányítószobát egy acél csigalépcsővel, ezután pedig kívül-belül kifesttette a hajót. Aztán ő és Moira elmentek bútorokat venni. Eddigre a Hayes & Co. alaptőkéje rémisztően megcsappant. A hajót pont időben vették meg, a kölcsönt a Homokkikötő Iparosok és Kereskedők Tröszttársaságán keresztül véve fel, minden másért azonban kemény pénzt fizettek. Következésképpen bútorok terén kevesebbel kellett beérniük, mint amit eredetileg elképzeltek. Ez végül a hasznukra vált, Moiráról ugyanis kiderült,
>
hogy ügyesen újít fel székeket, asztalokat, ágyakat és még háztartási gépeket is, és végül azok a tárgyak árasztottak méltóságot és kecsességet, amelyek a legolcsóbbak és legrozogábbak voltak. Moira nem állt meg a bútorzatnál. A szobákat is átalakította, és amikor végzett, a szállások akár késő huszadik századi ikerházak is lehettek volna - tulajdonképpen azok is voltak. Ez idő alatt ő és Hayes esti iskolába jártak, és megtanulták, hogyan kell űrhajót vezetni. A Dr. Albert Schweitzerhez hasonló hajók szinte teljes automatizálása az űrhajó-irányítást már rég a késő huszadik századi automobilok vezetésének szintjére süllyesztette. Sok tekintetben egyszerűbb volt, és persze kevésbé kockázatos. Akárhogy is, bizonyos alaplépéseket minden leendő pilótának ismernie kellett, ráadásul rengeteg szabályt meg kellett tanulniuk. Aztán Moirának és Hayesnek egyesével bolygó körüli pályára kellett vinniük az iskolahajót, utána mindegyiküknek korrelációs próbamenetet kellett tennie az Alfa Centauri 4-ig és vissza. Egyikük sem került bajba, és még aznap megkapták a jogosítványaikat. Időközben a Földről rendelt egészségügyi dobozok megérkeztek, és bepakolták őket a Dr, Albert Schweitzerbe, így munkájuk Homokkikötőben véget ért. - Ha meglátogatjuk a családodat, épp itt az ideje, hogy nekiinduljunk - mondta Hayes egyik este, vacsora után. - Mit mondtál, hogy hívják a szülővárosodat? Moira a mosogatóba tette a vacsorához használt utolsó edényt is, és bekapcsolta az egységet. - Vöröskrumpli. Nem egy város, egyébként. Egy falucska, de még az sem igazán. De az egyik légibusz-főút mellett van. - Jól van. Összepakolhatunk ma este, és holnap indulhatunk is. Moira nem nézett rá. - Rendben. - Nem tűnsz túl lelkesnek. - Nick - mondta a tűzhelynek -, gondolod, hogy úgytehetnénk, mintha... mintha... - Mintha micsoda? - Mintha házasok lennénk. A látogatás idejére, úgy értem. Én-én tudom, hogy sosem gondoltál rám úgy, és tudom, hogy nem várhatok el tőled ilyet. De a szüleim csodálkozni fognak. És talán aggódni is. Szóval színlelhetnénk az ő kedvükért?
Hayes kinézett a hajóablakon a hajójavító zsúfolt sötétjébe. Itt-ott sápadt fény táncolt, és a távolban az éjszakai legénység egy ősrégi SB-2-est szedett szét. A házasság olyasmi volt, amit nem számított bele a terveibe. De ártana-e neki, ha feleségül venné Moirát? Valóban, nem szerette őt. De persze egyébként sem szeretett soha senkit, talán csak Leslie-t. És amúgy is, a házasság már nem az utolsó lépés volt, mint annak idején. Minden szerződésben szerepelt egy kikötés, ami lehetővé tette bármelyik félnek, hogy indoklás nélkül otthagyja a másikat az első évben, feltéve, ha az idő alatt egy gyerek sem fogant meg. A kétoldalú háromszöget egy évnél jóval hamarabb Újrázni fogják. Űgyhogy ezt mondta Moirának: - Visszaemlékeztem mindenre, nem igaz? Kivéve a legfontosabbra. Hozzám jössz feleségül, Moira? Amikor belenézett Hayes szemébe, a lány pillantása Rongyos imádó tekintetét idézte fel. - Nem akartam, hogy ezt megkérdezd tőlem. - Akárhogy is, megkérdeztem. Nem gondolod, hogy választ érdemelek? - Én vagyok a lány, aki egy venyigén hintázott Az utolsó mohikán szállodában, emlékszel? - Én pedig a részeges vagyok, akit megmentettél a kígyóktól. Ahogy a lány válláról lekerült az évek súlya, Hayes olyannak látta őt, amilyen akkor lehetett, amikor évekkel korábban elindult Új Észak-Dakotából, magasan és soványan, lányosan és lágyan - amazoni Zonda egy fa tetején állva, amint körbenéz a nagyvilágban, csodálattal telt szemmel. De Moira, nem pedig Zonda válaszolt. - Nem vagyok Leslie - mondta. - Sosem lehetnék Leslie Lake. De Hayes nem engedett. - Azt nem is akarnám. - Közelebb lépett, és kezét a lány vállára tette. - Ma este összeházasodunk egy békebíró előtt. A nászutunkat pedig Új ÉszakDakotában töltjük. Szünetet tartott. A vonzalom kifejezései mindig nehezen jöttek a szájára. A való életben sosem tudta őket meggyőző őszinteséggel kimondani, azzal a fajta őszinteséggel, ami annyira természetesen jött neki a színpadon. Ám most feltétlenül szükséges volt, hogy ilyen szavakat használjon. - Biztos vagyok benne, hogy boldogok leszünk, drágám - mondta.
Rongyos, aki a nappaliban lévő kanapén szundított, hirtelen megjelent közöttük. Moira felnevetett, és egyszerre minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, ő pedig otthonra talált a férfi ölelésében. Rongyos, nagyon büszkén, hogy emlékezett a végszóra, elragadtatva ugrándozott a lábuk körül, farkát játékmalomként pörgetve. Új Észak-Dakota meleg volt hideg éjszakákon, vörösen elterülő síkságok a halvány marsi égbolt alatt; gerendás szobák és kandallók, és primitív tűzhelyeken kotyogó erős kávé volt, sütőkben barnuló maklus-sültek, és barna mártás és szárazbab-főzelék volt; egészen a Földről sugárzott 3-V volt, amit hosszú éjjeleken néztek nagy nappalikban; okkerszín dombok közötti vándorlás volt, és nagy kultúrházakban rendezett táncok, allemaine jobbra, allemaine balra. Új Észak-Dakota csillagfényes éjszakákon hazasétálás volt melegből és nevetéstől, bajtársiasságtól és eszem-iszomból; tízhüvelyknyi tolldunyhán túli, szürke hajnali fényben játszó eresz alatti ébredés volt; de Új Észak-Dakota csinos kis templom is volt, ami úgy állt, mint egy sisakos tornyú gyufásdoboz a végeláthatatlan levendulaszín ég alatt, és kellemes emberek békéje volt kellemes vasárnap délutánokon. Amikor eljött a búcsú ideje, Hayes majdnem anynyira elszomorodott, mint Moira szülei. Moira sírt. Rongyos nem sírt, természetesen, de az apró állat ferde aranyszemében ülő bánat elárulta, hogy sírt volna, ha tudott volna. A szomorúság azonban sem a férfi, sem a portkutya részéről nem volt hosszú életű. Nem tartott tovább, mint a légibuszút Homokkikötőbe. Azután Hayest lefoglalta a kormányzás, Rongyost pedig a hajó világának felfedezése. A felfedezés az Új Észak-Dakotába tett út előtt kezdődött, és most aztán teljes gőzzel folytatódott. Az apró állat fedélzetről fedélzetre, rakodótérből rakodótérbe, szobából szobába teleportálta magát, mert látszólag rögeszméjévé vált, hogy ott akar lenni mindenhol egyszerre. Égy időre Hayes újra átélte a Feketesár- Goshen és a Goshen- Mars úton tapasztalt félelmet - hogy a portkutya elszámolja a távolságot, és a hajótest élet-halált jelentő határán túl teleportálja magát. De sosem hibázott. Hayes arra a következtetésre jutott, hogy az irányérzékével együtt a portkutya távolságérzéke is hibátlan volt. Az első bolygó a gyógyszer-show úton az Aranyszem volt, a zöld Castor csillag kilencedik követője.
Miután a hajó Síkkikötőben átjutott a vámon, Hayes megkezdte az útszakaszokat, amelyekben ő és Moira megegyeztek. Ezek közül az első Alapos Indokba vitte őket. Ahogy egy megműveletlen földön jöttek le, Hayes sugározni kezdett a helyi rövidhullámú adón egy gondosan elkészített reklámot: „MOST JÁTSSZÁK: Mary Lou Meghódítása, benne Nicholas Hayes, amazoni Zonda és Rongyos, a Csodakutya. Jöjjenek el - INGYENES BELÉPÉS! A helyszín: a Színházhajó, a várostól két mérföldre, délre. Az időpont: csillagfelkelte. Nézzék Rongyost, a Csodakutyát, amint a tüzes szeretőket akadályozza! Nézzék, ahogy a Puszta Levegőből előtűnik, és mágikus farkát pörgeti. Nézzék, nézzék, nézzék! INGYEN! INGYEN! INGYEN!" Ha az „INGYEN" nem fogja meg őket, akkor semmi. Megfogta őket, az biztos - a reklám, meg napjaik üressége. Mire az első csillag megjelent, a rét hajó előtti szakasza megtelt, sőt túlcsordult emberekkel. A csillagoktól megvilágított arcok nagy része komor volt, és fantáziátlan, de minden szempárban kíváncsiság ült, a gyermekekében lelkesedés is. Hayes felkapcsolta a rivaldafényt, amit a fedélzet szélére szereltek fel, és előlépett a vörösesbarna műbársony függöny mögül, amit Moira készített. - Aranyszem lakói - mondta -, nem azért jöttünk ide, hogy kicsaljuk belőletek a kemény munkával megkeresett kreditjeiteket, hanem hogy segítsünk és szórakoztassunk benneteket. Akár megveszitek az egészségügyi dobozok egyikét, amelyet rövidesen megmutatok nektek, akár nem, egyformán örömmel látunk benneteket az előadáson, ami nemsokára kezdődik. - A függöny felé fordult. - Zonda? Jaguárbőrbe öltözve, a rivaldafényben villogó, hosszú lábakkal Moira a fedélzetre lépett, kezében egy kis asztalkával, amelyen néhány tucat egészségügyi dobozt tornyoztak fel. Letette az asztalt, felvette a legfelső dobozt, és odaadta Hayesnek, aztán megfordult, és barátságosan mosolygott a közönségre. Hayes felemelte a dobozt, és ismertette a tartalmát. - Azok közül, amiket felsoroltam, egyik sem csodaszer - fejezte be -, de mindegyik megfelel annak, amit mondtam róla, és mindegyiknek ott kellene lennie Alapos Indok összes háztartásában. A dobozok darabja két kreditbe kerül. Saját és gyermekeitek testi egészsége minden bizonnyal megér ennyit számotokra!
>
A dobozok meglepően kelendőek voltak, és Moirának kétszer is fél kellett mennie még többért. Ő és Hayes lelkesen tértek vissza a függöny mögé, hogy összetereljék Rongyost, és felkészüljenek a műsorra. - Szerintem egy kicsit finomítanunk kellene, nem gondolod? - mondta Moira, miközben belebújt a Mary Lou-jelmezébe. - Sok gyerek van odakint. - Jó ötlet - mondta Hayes. - Majd derék fölött tartom a kezemet, és elhagyom a kacsintgatást, te pedig elhagyhatod a riszálást, amikor sétálsz. Rendben? - Rendben. Még a finomított Mary Lou Meghódítása is hatalmas sikert aratott. A közönség gyakorlatilag könyörgött a ráadásért. Hayes és Moira megadta nekik egy elvetett jelenetük formájában. - Miért nem mutatsz nekik te valamit a repertoárodból? - kérdezte Moira Hayestől, amikor az emberek továbbra is reménykedve álltak a színpad előtt. - Így is megszabadulhatunk tőlük, azt hiszem. - Nem így gondoltam. Nem látod, Nick? Épp anynyira köteles vagy kulturálisan segíteni nekik, mint amennyire fizikálisan. Penicillint adtál el nekik. Most adj el nekik egy másfajta gyógyszert! Nyomd le a torkukon, ha nem akarják bevenni! Ezzel tartozol nekik, Nick. Ezzel tartozol magadnak! Hayes elgondolkodva figyelte őt. Ez olyan nézőpont volt, ami eszébe sem jutott, de lehet, hogy ez nyújtja majd azt a hozzáadott valamit, amire szüksége volt ahhoz, hogy kikerekítse a képet, amit létre akart hozni. - Rendben - mondta. - Teszek vele egy próbát. Ahogy kilépett a fedélzetre, elmondta, mi történt a monológ előtt, amit most felvázolni készült, és mi fog utána történni. Aztán felemelte a kezét. „Mi az ember, Ha drága idején vett fő java Alvás, evéscsak?Nem több, mint barom. Bizonnyal, aki ez előre-hátra Tekintő okos ésszel alkotott, E képességet, ezt az isteni Értelmet nem adá, hogy semmi-haszna Belénk zápuljon."1 Ahogy beszélt, a csillagok még élénkebben előtűntek a feje fölött, fényük pedig még erősebben záporozott a nézőtéren állók felemelt fejére. A levegő
hűvös volt, üdítő. Az Aranyszem három holdja közül az egyik felmászott az égre, és úgy függött a mennybolton, mint egy kamera lencséje. Érezte, ahogy csuklójáról lehull a bilincs, bokájáról leoldódik a béklyó. A „kamera" rögzítette másolatát, és közvetíteni kezdte százmillió nappali felé, és Hayes újra érezte a közvetítésben rejlő beteljesülést. Szavai felemelkedtek az ég felé, és szétterültek a csillagok között gazdag és kerek szótagokban. Amikor Hayes már befejezte a beszédet, akkor is ott lógtak még, hogy mindenki hallja őket, és egy hang sem volt, kivéve a rét füvének susogását áhítattal telt, távozó közönsége lába alatt. És ö, Nicholas Hayes ott állt egyedül, kiejtett szavait pedig kisodorta a végtelenbe az erdő felől érkező, friss szél. Nem, nem egészen egyedül. Moira kijött a fedélzetre, és megállt Hayes mellett. Még Rongyos is előbújt a függöny mögül, és összekuporodott a lábánál. Hayes alig érzékelte őket. - Csodálatos voltál, Nick - mondta Moira -, és ezt ők is tudták. Sosem felejtik el, és én sem fogom. A varázs megtört. - Kezd hűvös lenni - mondta Hayes. - Menjünk be!
VI Alapos Indokból átugrottak Csuklyás Szívvirágba, és Csuklyás Szívvirágból átugrottak Utánam A Vízözönbe, és Utánam A Vizözönből átugrottak Egy Marék Rozsba. Az érdeklődés minden esetben nagyszerű volt, és az Alapos Indokban tapasztalt lelkesedést még háromszor megtapasztalták. Minden előadás végén Hayes előadta a monológját, és minden alkalommal ugyanazt a feszült figyelmet és szimbolikus beteljesülést kapta. De a szimbolikus beteljesülés nem volt elég. És ezt ő is tudta. Az Aranyszemről a kék Achemar csillag ötödik bolygójára, Az Ég Hektárjára mentek, ahol egy-egy éjszakára megálltak Potpourriban, Napfelkeltében, Vénusz Tükrében, Másvilágon, Folyókanyarban, és El Ne Aludjékben. El Ne Aludjékbeli tartózkodásuknak az a véletlen nyilvánosság lett az eredménye, amelynek elérésére Hayes előbb vagy utóbb, de számított. Mahatma McFadden, az IBS Különleges Hírügynökség vezető tudósítója azért jött a helyszínre, hogy videóra vegyen egy paraszti esküvőt, Az Ég Hektárja stílusban, de amikor fülébe jutott a gyógyszer-show híre, és megtudta, hogy
a kuruzsló nem más, mint Nicholas Hayes, felvette a Mary Lou Meghódítása című előadást, az előtte lévő beszédet és a monológot is a végén. Hayes okosan játszotta ki a kártyáit. - Nem vagyok benne biztos, hogy ekkora nyilvánosságot akarok - mondta, amikor Mahatma besietett a kulisszák mögé, kezében egy szerződést lobogtatva. - Bármit, csak ezt ne, Mr. Hayes! - mondta Mahatma. - Ki hallott már olyan színészről, aki nem akar nyilvánosságot? - Többé már nem vagyok színész. Kuruzsló vagyok. Mahatma felröhögött. Sovány, görbe kis ember volt éhes arccal és élénk, barna szemmel. - Kuruzsló, dehogy! A színész mindig színész marad, én azt mondom. Az magával a probléma, Mr. Hayes, hogy dühös, mert kirúgták a Céhből. Írja itt alá, és amikor megnézik a felvételt, még talán vissza is engedik. Sosem lehet tudni. - Visszaengednek, mert megszöktem, és kuruzsló lettem? - nevetett Hayes, épp annyi gúnnyal, hogy hihetően csengjen. - Ha meg is tennék, nekem eszembe sem jutna visszamenni. - Hát, rendben. Nézze így a helyzetet, Mr. Hayes! Előbb-ulóbb ez a felvétel a külbolygókon köt ki, és olcsó színházakban meg csűrökben fogják játszani, feltéve, ha aláírja a szerződést. Na mármost, akarja, hogy ezek az emberek tudjanak magáról, nem igaz? Akarja, hogy várják az érkezését, nemde? Nos, higygyen nekem, ha egyszer látják magát felvételről, biztosan várni fogják, és ha esetleg már látták élőben, akkor annál türelmetlenebbül akarják majd újra látni. A nyilvánosság még senkinek sem fájt, tudja. - Szerintem igaza van, Nick - mondta Moira. - Tudom, hogy igazam van - mondta Mahatma. - Hmmm - mondta Hayes. A csatát megnyert Mahatma átnyújtotta neki a szerződést és egy golyóstollat, kupak nélkül. - Itt, ahol azt mondja, „a létrehozó aláírása", Mr. Hayes. Két hónappal később, amikor Hayes, Moira és Rongyos a Kertészen, a Béta Aurigae fehér csillag tizedik bolygóján utaztak, az Újcsillag nevű csillagközi magazin riportere, Nancy Oakes csípte el őket egy Gyöngyvirág nevű kisvárosban. Miss Oakes ragyogott az izgatottságtól, amikor az előadás után megtalálta Hayest a Dr. Albert
>
Schweitzeren, hordozható magnója feltöltve, kezdésre készen. - Mr. Hayes, muszáj megengednie, hogy tudósítsak magáról - mondta. - Olvasóink egyszerűen falják majd a történetét. Tessék, hadd mutassak néhány sztereofotót, amit a műsor alatt készítettem. Egyszerűen fantasztikusak! Hayes fegyelmezett kíváncsisággal futotta át őket. Az egyik őt ábrázolta, amint gyógyszeres dobozokat oszt szét, Moira pedig jaguárbőrében áll mellette. Egy másik őt és Moirát ábrázolta a kanapén, közöttük Rongyossal. Egy harmadik megint csak őt ábrázolta, ahogy a csillagfényes fedélzeten áll, monológja közben. Az egyik legjobb kép volt, amit valaha róla készítettek. Visszaadta a sztereofotókat. Hirtelen Rongyos materializálódott a nappali padlóján, és felugrott Hayes ölébe. Miss Oakesnak elakadt a lélegzete. - Hogy sikerült igy betanítania őt, Mr. Hayes? - Nem volt nehéz. Tudja, ő nem egy átlagos kutya. Ő egy portkutya. - Igazán? - Miss Oakes egy alig észrevehető mozdulattal elindította a magnót. - Mondja el, mi az a portkutya, Mr. Hayes! Nagyszerű felvétel lehetne belőle. Hayes eleget tett a kérésnek. - És most - sürgette Miss Oakes - mesélje el a múltját! Meg persze Zondáét is. Természetesen tudom, hogy maga vendégszínész, de szeretnék néhány személyes dolgot, olyasmit, ami egybevág a döntéssel, hogy kuruzsló lett. Hayes tettetett kétségbeeséssel nézett Moirára. - Hagyjuk, hogy megírja a cikket? - kérdezte. - Természetesen, Nick. Hayes újra Miss Oakeshoz fordult. - Nos, azt hiszem, nem győzhetjük le a végzetet, igaz-e, Miss Oakes? Ne kíméljen, kérdezzen csak! A cikket tartalmazó szám két hónappal később jelent meg, de még két hónap eltelt, mire a kiadó által küldött példány utolérte Hayest. A cikk a tizennegyedik oldalonkezdődött. Hayes ránézett a címre: „Nicholas Hayes: az Űrutak Schweitzer doktora." Elolvasta a felvezetőt: „Hogyan győzött az alkoholizmus felett egy számkivetett színész, hogy elhozza a civilizáció áldását égi szomszédjainknak" A szemetesbe hajította a lapot. A következő városka, amelyben játszottak, a Tél Lehelete nevet viselte. Az előadás végén Hayes üze-
netet kapott, hogy egy bizonyos hölgy szeretne találkozni vele a Tél Lehelete Hotelben lévő szobájában. Hayes erdőkön és mezőkön át sétált, csillagok alatt, amelyeket többé már nem látott, aztán le egy kanyargós úton, és fel ütött-kopott lépcsőkön egy megfáradt előcsarnokba. A szoba száma a 204-es volt. Felment a lépcsőn, aztán jobbra fordult egy elhanyagolt haliba. Leslie várt rá az ajtóban. - Nick, drágám, Csodásan nézel ki. Hayes bement, és leült a legközelebbi székben. Leslie az azzal szemköztiben ült le. - Azt hiszem, tudod, azért jöttem, hogy visszavigyelek - mondta. Hayes felpillantott. A nő szemei semmit sem változtak. Világosbarnák voltak, bennük a nyári napfényhez hasonlatos pettyekkel. Haja éjsötét volt, mint mindig, rejtett csillagokkal tele, amelyeket még a fantáziátlan lámpafény is kiemelt. Sokat mutató, kivágott ruhában ült ott, aranyszínű rövid szoknyában. Egy óra hosszat tombolt és dühöngött a színpadon, mint mindig. - Miért nem maga King jött utánam? - Mert megkértem, hogy engem küldjön. Helyénvaló gesztus, nem gondolod? Képzeld el, Nick, koktélozunk majd a Délutáni Kacajban épp úgy, mint régen. Elmegyünk majd az aranyos, ócska kis helyekre, ahol előadások után ettünk. Majd... - Házas vagyok - mondta Hayes. A nő felnevetett. - Hát aztán? Senki sem marad házas mostanság. Az már a múlté. Old Yorkban a muszlim szokásokat vettük fel. Azt mondod háromszor: „elválok tőled", és már vége is. - Igazán? Leslie előrehajolt. - Ne játszd nekem a nemest, Nick! Tudok olvasni a sorok között, amikor közöd van hozzájuk. Nem vagyok amazoni Zonda. Én Leslie vagyok, a Délutáni Kacajból. Nem azért lettél kuruzsló, hogy segíts a külbolygók embereinek. Azért lettél kuruzsló, hogy magadon segíts, hogy magadra vond a kedvező figyelmet, amire szükséged volt, hogy visszakerülj a Tévészínház Céh kegyeibe és Christopher King kegyeibe. Legfőképpen pedig azért lettél kuruzsló, hogy tévészínházi kamera elé léphess, és újra megsokszorozódj százmillióval. Hayes a földet bámulta. - Feltételezem, már visszakerültem a Céhbe. Kingnek van számomra szerepe?
- Tudtam, hogy jobb belátásra térsz, drágám. Persze hogy van szerepe. Milton Pomfret. A kétoldalú háromszög Újrázáson lesz a következő hónapban, és a beugród szerződése azelőtt jár le. Úgyhogy minden készen áll számodra, Nicholas drágám. Ugyanezt nem mondhatnám el Zondáról, természetesen, hiszen még mindig én vagyok Mary Lou, és egyébként is nagyon kétlem, hogy felérne Chris elvárásaihoz. - Leslie váratlanul felkuncogott. - Mondd, drágám, tényleg egy venyigén lengedezett Az utolsó mohikán bárjában, ahogy a cikk is írta? - Fogd be! - mondta Hayes. - És az a nevetséges kiskutya a szélmalom farkával. Hol a fenében találtál rá? Isten bizony, Nick, elmondhatatlanul aranyos vagy. Hayes felállt. - Felteszem, foglaltál jegyet. - A Nagy Keleti Expresszre. Szélkikötő mellett találkozunk, holnap reggel kilenc órakor. Úgyhogy igyekezz, drágám! Nagyon kevés az időnk. - Egy óra múlva visszatérek - mondta Hayes, és kisétált a szobából. És át a halion és le a lépcsőn és ki az utcára és végig a kanyargós úton és át az erdőn és mezőkön, át még több földön, ahol a hajó sötét halma rajzolódott ki a csillagok háttere előtt... Moira virrasztott. Rongyos az ölében aludt el. A lány arca elárulta Hayesnek, hogy mindenről tud. - Kezdettől fogva tudtad, nem igaz? - mondta Hayes. - Ne érezd rosszul magad, Nick! Én is akartam, hogy visszavegyenek. Aznap késő volt hozzá, de akkor is megkérdezte: - Te rosszul érzed magad? - Az nem számít. Visszamegyek Új ÉszakDakotába, a Marsa, ahová tartozom. - Felveszek egy kormányost, hogy veled menjen. Nem jó egyedül vezetni egy hajót. A Schweitzer többet hoz majd, mint amennyiért megvettük, ha jó vevőt találsz. - Örülök. Rongyos és én nézünk majd téged. Hayes lenézett a kis szürke fejre és az abszurd, toprongyos fülekre. Moira vékony nyakára emelte a tekintetét. Halovány pulzus lüktetett ott. Tekintetét tovább emelte, és elkapta a kiszabadult könnycsepp árulkodó csillogását. Csak állt ott, kétségbeesetten próbálkozva, hogy érezzen valamit. Nem érzett semmit, csak a vágyat, hogy eltűnjön.
- Ég veled, Moira! - mondta, majd megfordult, és lerohant a csigalépcsőn, ki az éjszakába. VII Old Yorkban nyár volt. Old Yorkban mindig nyár volt. Hayes Leslie-vel és Kinggel a Délutáni Kacajba ment, és szürkésbarna kávét ivott, miközben ők vidáman cseverésztek koktélok felett, hogy Nick így, Nick úgy, és „Ó, Nick, milyen jó, hogy újra itt vagy!" Elment a háromszöget próbálni, és könnyedén felvette a fonalat ott, ahol elejtette, és néha, amikor a sorait mondta, a Kertész vagy Az Ég Hektárja csillagos éjszakáira gondolt, meg a hűvös, érintetlen erdők felől érkező, a kicsi színpadot belehelő szélre. Nem lepődött meg, amikor újra inni kezdett. Mindvégig elkerülhetetlen volt. Ugyanazért ivott, mint korábban. Csakhogy ezúttal tudta, mi volt az oka. De a tudás nem segített. Mi értelme volt tudni, hogy képtelen magán kívül mást szeretni, ha a képtelenség gyógyíthatatlan volt? Az Újrázás estéjén a Tévészínház Stadion túlcsordult egészen a térig. Az Újrázás hagyomány volt,
>
, ROBERT F. YOUNG
Amerikai SF-író, 1915-ben született. A második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren harcolt, majd leszerelés után írni kezdett. Első elbeszélése 1953-ban jelent meg a Startling Storiesban, és ettől fogva ontotta magából a novellákat. Elegánsabb magazinok is előszeretettel közölték írásait, költőiségét Ray Bradburyéhez és Theodore Sturgeonéhez hasonlították. Első regényét meglepő módon franciául írta (és mindmáig csak ott jelent meg), ezt további négy angol nyelvű követte. Magyarul eddig mindössze két elbeszélése jelent meg. 1986-ban hunyt el.
és Old York lakói a józan észnél többre tartották a hagyományt, pedig ha figyeltek volna, az emlékeztette volna őket, hogy egyszer már látták a darabot, vagy a tévészínházi debütjén vagy valamelyik kis színházban az elmúlt év során. De nem figyeltek, és csak jöttek, mint a lemmingek, hogy megfulladjanak egy kvázi kulturális tengerben. - Milyen érzés újra akcióba lendülni, kuruzsló? - kérdezte Leslie, ahogy ő és Hayes elfoglalták a helyüket az első jelenethez. - Milyen érzés tudni, hogy néhány másodperc múlva százmillióval megsokszoroznak, és többé nem leszel egyedül? Hayes nem válaszolt. Fogja-e nézni Moira?, gondolta. És Rongyos? Hirtelen elfeledte a lányt és a portkutyát, amint a függöny felemelkedett, és a kamerák elfoglalták a helyüket. Az asztala mögött ülve így szólt a feleségéhez, aki megállt az irodánál ezen a napos péntek délutánon, hogy ellenőrizze őt: „Amint látod, Glenda, drágám, egy titkárnő sem ül az ölemben, egy sincs elrejtve az iratszekrényben, és egy sem pislog rád rettegéstől telve a kávézó mögül". És a darab könnyeden el is kezdődött a gyanakvó Glendát játszó Leslie-vel, aki azt válaszolta: nem azért jött, hogy megszámolja férje titkárait, hanem hogy emlékeztesse őt, aznap este a Crofton családnál vacsoráznak, és hogy javasolja, férje hagyja ki a szokásos útközbeni koktélját, és érjen haza kicsivel korábban azért, hogy most az egyszer elkerülhessék a szokásos indulás előtti zűrzavart, amit az okoz általában, hogy férje egyszerre próbál borotválkozni, zuhanyozni és felöltözni. Ekkor egy feltűnő Vöröske tipegett be az irodába, és azt mondta Hayes-Pomfret-nak, hogy várják a vázlatszobában, mire a férfi követte őt a színpadon kívül-
re. Glenda egy pillanatig utánuk bámult, aztán felvette a telefont, és felhívta az arc-és-alak specialistát, majd elmondta neki, mit akart és miért. Aztán felhívta a fonetikust, és elmondta neki is, mit akart és miért. A következő jelenet úgy ábrázolta őt, mint az elbűvölő Mary Lou Johnson, aki jelentkezik és elnyer egy titkárnői állást a férje irodájában. A cselekmény haladt előre. Hayes-Pomfret elvitte ebédelni az új titkárnőjét. Elvitte vacsorázni is. Végül is randevúztak, és utána megálltak a nő lakásánál. Leültek egymás mellett a kanapéra a nappaliban. Mary Lou közelebb csúszott hozzá. - Lefogadom, hogy otthon nem ilyen - mondta, ajkával csücsörítve az „első" csókhoz. - Drágám - mondta Hayes-Pomfret -, ha otthon ilyen lenne, sosem hagynám el a küszöböt. A nő még közelebb hajolt. - Akkor bizonyítsd be! - Be fogom - mondta Hayes-Pomfret, és átkarolta őt. Megszólalt az ajtócsengő. - A lenébe! - mondta Mary Lou, majd felállt, és elhagyta a szobát. A színpadon kívülről hallani lehetett a hangját, amint hangosan vitatkozott egy utazóügynökkel, aki egy Miért ne bízz soha a férjedben? című könyvet próbált meg neki eladni. Hogy megszabaduljon a férfitól, azt az álláspontot kellett képviselnie, hogy minden férj megbízható, és így a könyv egy nagy hazugság volt. A közjáték kicsivel több mint öt percig tartott, ami alatt Hayes-Pomfret fel-alá járkált a színpadon, humoros pantomimmel játszva el egy lelkiismeret által gyötört férjet, aki hiába próbálja kiszabadítani magát egy türelmetlen szerető szorításából. Mary Lou visszatértekor újra a kanapén ült, és a nő is leült mellé. - Átkozott vén házaló! - mondta. - Az embernek lassan semmi magánélete nem lehet. Hayes-Pomfret elkezdte átkarolni őt. A nö hirtelen felsikoltott, és talpra ugrott. Hayes a kis tárgyra bámult, ami megjelent mellette. Képtelen volt megmozdulni. A tárgynak olyan színű szőre volt, mint a reggeli köd. Toprongyos fülei rojtos rongyokat idéztek fel, és üveges, kidülledő szemeiben még ott volt az egykor szeretettel és csodálattal ragyogó aranyszín nyoma. Fagyott vér fedte be az egykor hamiskás szájat, és a fehér-bojtos farok néma volt. A kis csillag a homlok közepén nem ragyogott többé.
Hayes felemelte az apró testet, és átfogta. Egy másodpercig nem látott. - Gyorsan, hajítsd a kanapé alá! - suttogta Leslie, aki visszaült mellé. - Folytasd a szövegedet! Hayes alig hallotta meg. - Miért, Rongyos? - kérdezte. - Miért tetted? Tudtad, hogy egy szikla, miért ugrottál le róla? Negyvenmillió mérföld magas volt, Rongyos. Negyvenmillió mérföld! - Nick, az isten szerelmére! - mondta Leslie. Tüntesd el azt a szörnyűséget, és folytasd a szövegedet! Még mindig kezében tartva Rongyost, Hayes felállt. A hatalmas stadion suttogással telt meg - tízezer arc ragyogott szemei előtt a ködben. Otthagyta Leslie-t. Otthagyta saját magát. Százmillió halált halt. Az öltöző folyosóján King utolérte. - Nick, gyere vissza! Még megmenthetjük az előadást. Valami díszletes gonoszan megtréfált, ennyi az egész. Hayes nem állt meg. - Nick, ha kilépsz azon az ajtón, sosem jössz újra vissza rajta! Esküszöm! Hayes tovább sétált. Kint nem volt olyan rossz. Kint látta a Marsot. Majdnem földközelben úgy lógott az égen, akár egy utcai lámpa. A könnyein keresztül látta a vörös földeket. Látta a sisakos tornyú gyufásdoboz-templomot. Látta az okkerszín földeket. Tekintete visszatért, és a kezében tartott apró testen állapodott meg. Negyvenmillió mérföld, gondolta. Negyvenmillió mérföld! A ház egy nyájas halom fa és ablak volt a csillagfényben. Moira az ajtóban várta őt. - Nick, reméltem, imádkoztam, hogy eljöjj! - Vele voltál, amikor... amikor... Moira bólintott. - A lábamnál ült. Egy másodperccel azután, hogy azt mondtad, „drágám", eltűnt. Először nem értettem, mi történt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy felismer a tévészínházban. Néhány perccel később aztán megjelent a képernyőn, és... és tudtam. - Eltemettem az űrben - mondta Hayes. - Kint, a csillagok között. Rongyos oda tartozik. Ő maga is csillag volt. - Gyere be a nappaliba, Nick! Van valami, amit mutatni szeretnék neked. Átsétáltak az előszobán. - A hajó - kezdte Hayes. - Eladtad már?
- Nem... még mindig Homokkikötőben van. Anya és apa most mentek aludni. Felkeltsem őket, hogy köszönhess? - Nem. Itt leszek egy ideig, ha elviselsz. A nappaliban Moira letérdelt egy kis kosár mellett, ami a kandalló mellett állt. Hayes mellé térdelt. Először az apró, toprongyos füleket látta meg, aztán az apró, ködszürke testet és az apró, fehér bojtos farkat. Egy arany, ferde szempár viszonozta döbbent tekintetét, és felettük, a homlokon egy apró csillag ragyogott. - Rongyos! - suttogta Hayes. - Mondtam, hogy szűznemzéssel szaporodnak. Ő... egy héttel az előtt ellette, hogy elpusztult. Hayes megcsavarta az egyik toprongyos fület. - Még ilyet! - mondta. Felállt, és Moirát is felsegítette. A válla fölött, a kandallópárkányon látta Maurice Evans platinaszobrát. Igen, tulajdonképpen eladta. Eladta saját magának. Hayes belenézett Moira szemébe. Rég beleszeretett volna, ha a szerelem nem haladta volna meg őt. És többé már nem haladta meg őt. - Újrakezdjük, Moira, ha megtisztelsz azzal, hogy újra a hősnőm leszel. Újratöltjük a hajót, és elmegyünk az összes helyre, ahol nem jártunk korábban. Elmegyünk a Hajnalra és a Messzeágazóra és a Telérre... - És a Vadvirágra és az Aranylázra és a Határvárosra. .. - És amikor befejezzük a kört, visszamegyünk a Feketesárra... - És onnan az Aranyszemre... - És a Goshenre... - És Az Ég Hektárjára... Moira most már a karjában volt, és Hayes megcsókolta őt. Old Yorkban nyár volt. Old Yorkban mindig nyár volt. De Új Észak-Dakotában, a Marson, tavasz volt. Sárpátki Ádám fordítása 1: Shakespeare Hamlet, dán királyfi (Arany János fordítása)
A MESTER ÉS A RAJZOLÓ
F
EKETE IMRE
(1972-):
tervezőgrafikus,
képregényrajzoló és -író, illusztrátor, a kilencvenes években felbukkanó képregényalkotó generáció egyik kiemelkedő alakja. A Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett vizuális kommunikáció tervezői és grafikusi diplomát. Diplomamunkája Bulgakov Kutyaszív című kisregényének képregényváltozata volt, melyet szerény személyem adaptált a számára. A képregény szövegét pár nap alatt írtam meg, míg a kerettörténethez szolgáló forrásanyag átnézése hetekbe került. Ezt a fantasztikus kisregényt Bulgakov 1925ben írta, de a Szovjetunióban csak 1987-ben jelenhetett meg. A történet a húszas évek Oroszországában játszódik. A neves agykutató egy kóbor kutya agyalapi mirigyét egy halott férfiéval cseréli ki, minek következtében az eb fokozatosan emberré, egy aljas, rossz szándékú emberré válik. A cenzori hivatal betiltotta a művet, és ezzel Bulgakov prózaírói karrierjének vége lett. A dolog érdekessége, hogy Lev Kamenyevet, aki a „jelenről írt éles pamflet"-nek minősítve tiltotta be azt, 1936-ban kivégezték. A kézirat negyedszázaddal írója halála után titokban Párizsba vándorolt, és ott jelent meg először, majd 1968-ban Frankfurtban és Londonban folyóiratokban is közölték. Magyarországon 1981-ben a Katalizátor Iroda adta ki - szamizdat kiadásban, majd hivatalosan 1988-ban az Európa Könyvkiadó. A képregény 1997-ben jelent meg a Fülesben a kétszer egyoldalas kerettörténet nélkül. A teljes változatot a Beszélő 2004/12. számában közölték, azonban most először kerül nyomtatásba az eredeti, színes változat. Fekete Imre grafikáit, képregényeit, forgatókönyveit és írásait 1987 óta közlik folyamatosan a különböző újságok és folyóiratok. Öt álnéven és a sajátján is publikál. Könyvillusztrálással és reklámgrafikával is foglalkozik. Fantasy cs science fiction grafikáival hazai és nemzetközi díjakat nyert. Három önálló és ötvennél is több kollektív kiállításon szerepeltek a munkái.
Számtalan képregénye közül kiemelkedik az általa írt Kovács Pistike-sorozat, a Desodora, a Csak egy átlagos hétfő és A torony című, míg az általa rajzoltak közül Bulgakov: Kutyaszív és Stratten: Traven doktor kedvtelése című kisregények adaptációja, illetve a Hauck Ferenc: A gömb címü képregénye. Fekete Imre grafikáit, akár a realistákat vagy a fantasy ihletésűeket, akár a humoros rajzokat, nem igazán tudom műfaji skatulyákba sorolni. Nem is szabad. Nem is lehet. Mert egy hiteles művész legfőbb ismérve ez. Kiss Ferenc
A ZOMBIVÉCÉ ÉS A
gőzhajtású vaddisznó esete
A
MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG SF Szakosz-
tályának májusi találkozóján Sohár Anikó irodalomtörténész és műfordító a regénysorozatok fordításának szépségeiről és buktatóiról kérdezte négy kollégáját: Farkas Istvánt, Makai Péter Kristófot, Pék Zoltánt és Tamás Dénest. A beszélgetés vezérfonalát az adta, hogy milyen egyedi problémák merülnek fel egy többkötetes sorozat esetében, miben nehezebb vagy akár könnyebb feladat ez, mint egy önálló regényt fordítani. A kérdések között szerepeltek személyes és szigorúan szakmai jellegűek is. Lelki teher vagy nagy előny, ha az előző kötet különösen jól sikerült fordítás? Milyen előzetes egyeztetést igényel, ha egy sorozat minden kötetét más fordítja? Mit lehet tenni az előre nem sejthető fordulatokkal? Egyáltalán hogyan lehet emlékezni egy többkötetes regény részleteire? A négy fordító szókimondó és humoros válaszai alapján a közönség beleshetett a regénysorozatok fordításának műhelytitkaiba. A hangulatot alapvetően meghatározta annak beismerése, hogy hiába az odafigyelés, a fordítás során a melléfogások elkerülhetetlenek. A fordítók lefegyverző őszinteséggel meséltek az elkövetett hibákról és arról, hogy ilyen esetben hogyan lehet menteni a menthetőt. Az est végén Németh Attila kapott lehetőséget, hogy a sorozatfordításokról szerkesztői szempontból is mondjon pár szót. A Szakosztály júniusi, évadzáró eseményén pedig szokás szerint a Galaktika felelős szerkesztője ismertette az elmúlt félév fantasztikus megjelenéseit humoros stílusában. Kiderült az is, hogy idén olvashatunk különös világokról, ahol nincsenek csipkebugyik, tükörmacsókról, zombivécékről és 22 éves bukott angyalokról - mindezt akár suliromantikus vámpírtörténet, akár metafizikai horror vagy rádiójátékból adaptált ifjúsági regény formájában. Az Időfutár-könyvek kapcsán Péczely Dórát, a Tilos az Á Könyvek főszerkesztőjét faggatta Németh Attila főként arról, hogy milyen bonyolult folyamatok
során lesz egy dialógusokból álló rádiójátékból regény - ráadásul úgy, hogy három-négy szerző írja. Május végén rendezték meg a félév utolsó előtti POPJAK-klubestjét, amely idén már nyolcadik alkalommal hívta össze a különféle szubkultúrák rajongóit. Ismét a ROHAM Bárban volt a találkozó, ahol Gaborják Ádám (kritikus), Kleinheincz Csilla (Gabo Kiadó) és Somoskövi Júlia (Galaktika) beszélgettek arról, hogy mi fán is terem a steampunk zsáner. Sepsi László moderálta az estet, s különleges vendégként jelen volt még a teljes The Crew of the Flying Kraken csoport is, akik a legfontosabb jellemzőkre hívták fel a figyelmünket: a viktoriánus korra mint történelmi háttérre, a külsőségekre és az ennek nyomán új erőre kapott DIY mozgalomra. Azt est két központi regénye Stephen Baxter Antijég címü műve és Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája volt, melyek nyomán szó esett a modern női karakterekről és arról, hogy a steampunk hogyan viszonyul a halál kérdéséhez. A nagyon jó hangulatú est végére pedig mi is okosabbak lettünk: megtudtuk, hogy ha fehérre mázolt arcunkra egy nagy vörös villámot rajzolunk, attól még nem leszünk David Bowie-k, ugyanakkor még így is képesek lehetünk megírni egy árva gőzhajtású vaddisznó történetét. Diószegi Judit, Vancsó Éva és Somoskövi Júlia
ROBOTKAR
A
DARPA (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege) az FDA-val (Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerbiztonsági Felügyelet) karöltve korábban meghirdette a „Protézisek forradalma" nevű programját. A program célja, hogy radikálisan megújítsák a protézisek használhatóságát, és jelentősen javítsanak az amputáltak életminőségén. Közel nyolc évvel a program beindulása után az álom valósággá vált: az FDA jóváhagyta a Deka robotkart.
A Deka Arm System egy akkumulátorral működő készülék, amely többféle funkciót egyesít. Néhány funkcióját azok az elektródák vezérlik, amelyeket különböző izomcsoportokhoz kapcsolnak (myoelectricity), majd az izommozgásokat átalakítja motorvezérléssé. Ez lehetővé tesz a felhasználó számára egy természetes és (elméletileg) intuitív ellenőrzést a kar mozgatórendszere felett. A fejlettebb mioelektromos rendszerek képesek az érzés-ingereket továbbítani a használója felé. Egy ilyen kar olyan finom mozgásokra ad lehetőséget, hogy használója képes felemelni egy pénzérmét, megfogni egy puha műanyag palackot, felvenni és feltörni egy tojást. A kar neve: Luke, amit Luke Skywalker (és mesterséges keze) után kapott. Fejlesztője Dean Kamen, a Segway feltalálója.
A
SÖTÉTSÉG SZÉTHASADT, és von Rheydt,
valami bársonyos lilaságon átvergődve, öntudatra ébredt, ami megdöbbentő élményként hatott rá. Meg sem moccant, még a szemét sem nyitotta ki. Emlékezett rá, amint arcra bukik a hóban, ujjai odakapnak a gyomorszájánál váratlanul megjelenő forró nedvességhez, és hallja a hatszögletű jégkristályok millióinak lágy csilingelését, ahogy az arca odacsapódik Oroszország földjéhez. Von Rheydl Hauptmann (százados) meg sem lepődött különösen, hogy nem érez hideget, sőt még azt sem érzi, hol hatolt testébe a lövedék. Csak azt várta csukott szemmel és kiürült tudattal, mikor sújt le rá az orosz szurony. A tankokat követő fehér köpenyes katonák mindig megvizsgálták, mutatnak-e valami életjelet az elesett németek. Gondolta is az imént, hogy ezért fekszik most arccal fölfelé. Valamelyik vöröskatona biztosan megfordította még eszméletlen állapotban, hogy meggyőződjön róla: halálos-e a sebe. „Régen rossz, ha még egy szuronydöféssel sem bajlódtak" - jutott az eszébe. Lehet, hogy a gyomra tájékán is ezért nem érez semmit. Múltak a percek. Von Rheydt várt. Körös-körül nyugalom. „Túl nagy nyugalom" - vágódott az agyába. Nem hallott semmit, csak a saját szívverését. Sem géppuskaropogás, sem a gyegtyarevek ra-ta-ta-tája, sem a német puskák magas, éles reccsenése. Nem dübörögnek a tankok motorjai, nem hallatszik a rohamra induló Vörös Hadsereg „hurrááá!" üvöltése. Még a - és ez volt mindennél különösebb -, még a szél sem süvített a sztálingrádi síkon 1942 vérzivataros telén. Kinyitotta a szemét, teste megfeszült, várta a szuronydöfést. Szürke mennyezetet pillantott meg maga fölött. „Kórház" - gondolta. Vajon német vagy orosz? Erre a kérdésre könnyű a felelet. A szovjetek sohasem pocsékolták a kórházi férőhelyeket sebesült ellenséges tisztek ápolására. Baráti kezekben van tehát. Vékony, szőke hajjal keretezett arca mosolyra rándult. Fölült. Agya teljesen üres volt. Rámeredt tábori egyenruhájának makulátlan, simára vasalt szövetére. Sehol egy lyuk. Semmi vér. Percek múltak el, mire rászánta magát, és egyik
Az emberi faj három legfontosabb kultúrájának harcosait küldik egy totális háborúba kísérletképpen...
D. C. Poyer
HÁROM KATONA kezével tétován meg tapintotta a hasát. Nem talált sebet. „Werner von Rheydt százados, Wehrmacht, harmincéves, Göttingenben végzett... a memória rendben..." Továbbra is zavarodottan bámult sértetlen hasára. Álmodta talán az egészet? Öszszevonta a szemöldökét. „Az egyetem, a háború, a bevonulás... a lengyel hadjárat, azután Franciaország, majd Jugoszlávia... és végül ide, az orosz frontra. Pontosan ide, Sztálingrád alá, a hatodik hadsereg negyvennegyedik gyalogezredével, négyévi szolgálattal maga mögött. A sztálingrádi tél egész tébolya: körülzárva egy egész hadsereg, magára hagyatva, visszavonul, de még mindig harcban áll... Nem, mégsem álmodom" - gondolta magában. Az Ibolya védvonal összeomlott, s mialatt harcolva vonultak vissza a Napraforgó vonal felé, az orosz páncélosok áttörtek. Ő maga egy kisebb ellentámadást vezetett. Súlyos, lőtt sebbel rogyott össze a behavazott csatamezőn, otthonától vagy kétezer mérföldnyire. Most pedig itt van. Csizmás lábát átvetette a priccs szélén, és első ízben szemügyre vette magát a bútordarabot is.
Sima, Reichsleer gyártmányú vaspriccs volt, rajta szabványos, vékony afrikmatrac, kemény, kopott vattapárna és szürke lópokróc. Fölállt, és nyomban megszűnt az a pillanatnyi biztonságérzete, amelyet a jól ismert priccs látványa kölcsönzött neki. Körülnézett a helyiségben, amely bármely álomban is furcsán hatott volna. „Szürke az egész" - gondolta, hanem ez a szürkeség roppant különös volt. Nem festék, hanem rideg, sima fényesség, akár valami finom, csiszolt fémfelület. No és a tér, maga a helyiség alakja volt teljesen idegenszerű. Egy nyolcszög alatt állt, egy másik nyolcszög közepén, a „szobának" nyolc függőleges fala volt, sőt a keresztmetszete is nyolcszögletű. Körüljártatta a tekintetét, és összesen huszonhat falfelületet számolt meg. Az egyik nyolcszögletű, függőleges fal tövében első tekintetre katonai felszerelésnek tűnő kupac volt hanyagul odavetve. Von Rheydt elindult felé, hogy megvizsgálja, rálépett egy ferde felületre, előrenyúlt, és a holmit máris egy szintén ferde falfelületen találta maga előtt. Visszatekintett a priccsre. Lám csak, az is egy ferde falrészen áll
>
már, mintha bármelyik pillanatban rá akarna csúszni. Így tehát az a falrész, amelyre rálépett, most a helyiség padlója. „Ügyes" - gondolta von Rheydt. Azután továbbhaladt, egészen a kupacig. Ekkor az a falrész lett a „padló", a priccs pedig furcsán lógott az egyik függőleges felületen. Enyhe hányingerrel küzdve hajolt a halomba rakott felszerelés fölé. Rögtön látta, hogy nem az övé, de minden darabja szabványos katonai holmi. Harci sisak, téli használatra fehérre festve. Kulacs. Élelmiszer-egységcsomag. Tiszti oldaltőr. Az utóbbit alaposan megvizsgálta. Elfintorodott, amint markolatán megpillantotta az SS két villámvonalból álló jelét. A hadsereg és Himmler legényei sohasem jöttek ki igazán jól egymással. Az utóbbiakról még különféle pletykák is keringtek... ködös és ugyanakkor borzalmas pletykák... Tiszti kard, nem cifra, de a legjobb minőségű solingeni acél. S a halom alján rábukkant arra is, amit a leghőbben áhított: egy lugerre. Gyors ellenőrzés: a tárban ott a hat töltény. Von Rheydt mosolyogva övezte derekára a pisztolytáskát. A fegyver birtokában sokkal inkább biztonságban érezte magát, bárhol legyen is. A tőrt is fölkötötte, majd megint nekiindult a helyiség földerítésének. Csizmája sarka agresszíven kopogott a kemény felületen. Körülbelül félúton, a „padló" közepén váratlanul, majdnem a talpa alatt megpillantott egy rácsot. Föléhajolt, hogy megnézze, mi van mögötte. Egy festékkel és hegekkel borított, eltorzult fekete arc nézett vissza rá, vicsorgó fogakkal. Von Rheydt visszalépett, és a tőréhez kapott. Mozdulatára az arc eltűnt, mintha elrántották volna a rácstól. A kíváncsiság továbbűzte. A helyiség következő falszelvényében egy ajtónyílást vagy rést vett észre. Hajszálpontosan illeszkedett a hasonló színű és anyagú fal síkjába. Nem volt rajta sem gomb, sem kilincs, és a tőre hegyét sem tudta a hajszálnyi résbe annyira bepréselni, hogy kipattintsa vele. Továbbment, és már majdnem ismét a priccsnél járt, amikor valami mást is észrevett a sima szürkeségen. Egy másik rács volt az. Ehhez már eleve kivont tőrrel közeledett, de nem talált mögötte senkit.
Lehajolt, és átkukucskált rajta. A túloldalon a magáéhoz hasonló helyiséget pillantott meg. - Van ott valaki? - kiáltott át hangosan. Szapora lábdobogás közeledett a rácshoz, majd egy pillanat múlva kemény tekintetű, markáns arc jelent meg előtte. Másodpercnyi várakozás után a túloldali ember kurta kérdést vakkantott. Von Rheydtnek vagy fél percébe került, mire fölfogta, hogy a szemben lévő, erős állú, sötét hajú férfi azt kérdezi: „Ki vagy te?" - latínul. Lázas igyekezettel keresgélte emlékezetében a göttingeni években bebiflázott, porlepte szavakat. - Ego sum... von Rheydt - dadogta akadozva izé... sum miles germanicus...amicus, barát. Et tu? És te? A másik ember gyorsan beszélt. Nem a klaszszikus latin, hanem valami durvább, eltorzult kiejtésű nyelven, enyhén spanyolos kiejtéssel. Von Rheydt itt-ott elcsípett egy-egy szót, éppen csak eleget ahhoz, hogy összerakosgasson belőle egy értelmes mondatot: „Római katona... tizenkilencedik légió... csata Arminius ellen... lándzsadöfés... alvás." A római végigsimított sűrű növésű haján... tétova tekintettel, mintha valamire vissza akarna emlékezni. „Alvás..." Von Rheydt németül szólalt meg, megtorpant, és latinul folytatta: - Te egy... római katona vagy? - Centurio - igazította helyre a férfi, miközben izmos karján lévő széles arany karperecére mutatott. - Június Cornelius Casca, másodosztályú centurio, tizenkilencedik légió, Varus generális parancsnoksága alatt. - Casca centurio... hányadik évet írunk? Beszélgetőtársa, Casca homlokát ráncolva bámult át a rácson. - Év? Milyen év? Nos hát, 762 ab urbe condita, és a harmincnyolcadik év Augustus principátusa szerint. - Sűrű szemöldökei szinte egymásba gyűrődtek. - Germán, hol vagyunk? Miféle börtön ez? Von Rheydt nem válaszolt azonnal, keresgélnie kellett a kifejezéseket emlékezetének porlepte alagútjaiban. Ab urbe condita... szó szerint: a város alapítása óta... iiigen, emlékezett vissza. Róma alapításának legendás éve, i. e. 753. A Birodalomban ettől az évtől számították az időt. Ezek szerint
ez az ember, Casca lehet akár... kis híján kétezer éves?! Aztán hirtelen még valami eszébe jutott. A tizenkilencedik légiót P. Quintilius Varus vezette Galliába. Azért küldték oda, hogy leverje az Arminius vezette fölkelést. A légiót bekerítették, és utolsó szálig lemészárolták Augustus császár uralkodásának vége felé... - Non certe sire... nem is tudom - mérte lassan a szavakat, azt próbálgatva, hogyan idomítsa a nehézkes, iskolás latint a másik által használt nyelvjáráshoz. A római keserű hangon, kurtán fölnevetett. Von Rheydt fölnézett a rácsról. Odapillantott a falon légy módjára csüngő priccsre, a furcsa, szürke, fémes falakra, a fényre, amely látható forrás híján árasztotta el a helyiséget. Eszébe jutott a gravitáció is, amely végig követte, bármerre is lépett a szobában. Ő maga 1942 telén sebesült meg Sztálingrád jeges síkságán. Éppen úgy, ahogy ez a Casca, a római Teutoburgium erődje mellett Krisztus után 9-ben. Nyilván visszahozták őket a halálból. „De hová?" - tette föl magának a kérdést. „És végül is melyik évet éljük ebben a különös cellában? Kilencet írunk vagy 1942-t?" A római ott hagyta a rácsot, mire von Rheydt is lassan fölemelkedett. Üres tekintettel nézett körül a helyiségben, majd visszament a priccshez, és leült. Vagy negyedóra múltán fölkelt, és visszament az első rácshoz, ahol a fekete férfit látta. Most is ott volt, erős kezeivel markolta az elválasztórács fémrúdjait. Az járt az eszében, hogy vajon a másik is térdel-e, mint ő, és ha igen, honnan származik a helyiség gravitációja? Talán a falak szürke fémjéből ered? - Verstehen sie deutsch? A fekete harcos kifejezéstelenül bámult rá, mire von Rheydt a sarkára guggolt, úgy vizsgálta őt. Arca széles volt, vastag ajkakkal és kemény vonásokkal. Bár arcának festése nyilvánvalóan díszítésül vagy elrettentésül szolgált, sebhelyei inkább harci sebesülésnek tűntek, mintsem tetoválásnak vagy rituális jeleknek. Haja fánk alakú gyűrűt formált széles koponyájának tetején, sötét, értelmes szeme pedig a lehető legnagyobb érdeklődéssel kutatta a német arcát. Egy idő után
>
von Rheydt megpróbált franciául szót érteni vele. Néhány francia szót fölszedett az 1940-es hadjárat idején. Semmi eredmény. A másik figyelmesen hallgatta, s amikor von Rheydt szünetet tartott, szétterpesztett ujjú kezét széles, csupasz mellkasára szorítva így szólt: - Ngi wum zulu. A német próbálta megérteni, de csak elkeseredetten csóválta a fejét. Talán a ngi szó azt jelenti, „vagyok". Ha bármilyen nyelvet találnának, amelyen mindketten tudnak legalább két-három szót! - You are ... English? Most már volt mibe kapaszkodnia. Kollégiumi szobatársa angol volt. Tőle egész szépen fölszedett a nyelvből. - Nem. Német. És te ki vagy? A harcos ismét a mellére szorította a tenyerét, és lassan tagolva így szólt: - Mbatha, a... zulukközül. Ez itt egy... tömlöc? A nyelvlecke vagy egy óra hosszat tartott. Miután teljesen fölébredt, von Rheydt legördült a priccsről, kezében a kibiztosított lugerral: sztálingrádi reflexek. Vizsla szemmel, guggolva körültekintett, mielőtt teljesen fölegyenesedett volna, a fegyvert végig a markában szorongatva. A helyiség üres volt, a fény éppolyan tompa, mint amikor lefeküdt aludni. Egyetlen dolog változott csak meg: az ajtó nyitva állt. Óvatosan közeledett hozzá, kezét még mindig a pisztoly agyán tartva. Amennyire egyáltalán meg tudta állapítani, az ajtó egyszerűen eltűnt. Nem látott zsanérokat, az ajtókeret belső oldala pedig teljesen sima volt. Nem csúszhatott be tehát a falba. Visszaemlékezett rá, milyen mély benyomást keltettek benne a nagy berlini áruházak háború előtti automata ajtói, és fanyar fintort vágott. Egy óvatos, emberszabású majoméhoz hasonló mozdulatokkal lépett át a nyíláson. Jobbra-balra körülpillantod egy hosszú, szürke, gyéren megvilágított, de legalább négyszögletes keresztmetszetű folyosón. Bal felé a folyosó sötétbe veszett, jobb felé viszont ugyanazzal a láthatatlan eredetű fénnyel világítottan húzódott hosszan. Háta mögül magas, szinte zeneinek tűnő hangot hallott. Ekkor jött rá, hogy ez a zaj ébresztette fel. Visszafordulva látta, hogy az ajtó ismét szilár-
dan a helyén áll. Megpróbálta, de sehogyan sem tudta kinyitni újra. Megborzongott. Meglazította hüvelyében a tőrt, kezét készenlétben tartotta a pisztolytáska fölött, és megindult a folyosón jobbra. Elment egy másik, majd egy harmadik ajtó körvonalai előtt. Pillanatnyi sugallatra megpróbált föllépni a falra - nem ment. A „minden fal egyben padló is" elv tehát a folyosón nem volt érvényben. Nyolcszögletű helyiségek... ajtók... négyszögletes folyosók... menet közben kezdett rájönni a hely természetére. Képzelete előtt megjelent az oldalaikkal egymáshoz tapadó nyolcszögek hosszú sora, amelyek sarkai hosszú, négyszög keresztmetszetű folyosót alkotnak. Vajon milyen hosszúak lehetnek ezek a folyosók? Az egész szerkezet nem emberi módon hatékonyan használja ki a teret. A tér maga tehát bizonyára nagy érték lehet itt. Továbbhaladt, éberen figyelve, de gondolatait sem állította le. Kamaszkorában olvasta Hermann Oberth és Willy Ley regényeit a bolygóközi utazásokról. Vadul falta őket, míg apja el nem kobozta tőle a könyveket, és meg nem tiltotta, hogy ilyen szemetet olvasson. Talán csak nem egy ilyen bolygóközi rakéta fedélzetén van éppen? Vagy... és egészen émelyítő hatással volt rá a gondolat - a zuluval és a rómaival együtt valami olyan helyre csöppentek, ami legalább annyira érthetetlen számára, mint mondjuk Casca szemében a stukák vagy éppen a Tigris tankok. Odaért egy szabad ajtónyíláshoz, belépett, és a megfeszített figyelmen túl a meglepetés kifejeződése villant keresztül az arcán. A helyiség szürke volt, és nyolcszögletű, de a közepén egy asztal, mögötte pedig egy férfi állt. Kemény tekintetű, középkorú férfi, aki az OKW, vagyis a vezérkar tábornokainak magas gallérú zubbonyát és széles, piros lampaszú nadrágját viselte. Egy férfi, szúrós szemmel, sziklakemény arcvonásokkal. Biccentett válaszul von Rheydt elképedt tisztelgésére, és egy karosszék felé intett. - Üljön le, százados! - szólt tiszta, poroszos hanglejtésű német nyelven. - Dohányzik? Von Rheydt leült, és megrázta a fejét. - Köszönöm, nem, tábornok úr. - Nos tehát - szólt a tábornok, és miközben vendégét figyelte, elővett az asztalon fekvő doboz-
ból egy hosszú szivart, körülményesen rágyújtott, illatos füstgomolyagot pöffentve a levegőbe. - Bizonyára kissé zavarban van. - Nagyon enyhén fogalmaz, tábornok úr. - Én is azt hiszem. Föltételeztük, hogy így lesz önnel és két... társával is. Természetesen magyarázattal tartozom. Azért van itt, von Rheydt százados, mert ön bátor férfi. - A Führerért és a Birodalomért! - reagált von Rheydt automatikusan. A tábornoki egyenruhát viselő férfi éles tekintetet vetett rá. - Igen. Természetesen. De mondja, százados, ugyanolyan hősiesen harcolna, mint Sztálingrádnál, körülzárva, túlerővel szemben, vezérétől elhagyatva, ha... mondjuk emberi fajtájának jövője forogna kockán? - Elnézését kérem, tábornok úr... - hebegte von Rheydt. - Hogyan került ön ide, százados? - Ide... hogyan? Nem tudom, tábornok úr. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy gyalogos ellentámadást vezettem szovjet tankok ellen. - Tankok ellen? - Ez volt a parancs, tábornok úr - felelte von Rheydt. - Aztán különös dolog történt. Azt hittem, megsebesültem. - Nem egészen pontosan fogalmaz. Ön meghalt. - Meghaltam... de hiszen élek! - Valóban, százados? Von Rheydt dermedten bámult a tábornok arcába. Érezte, hogy ver a szíve, szapora lélegzete hogyan tör elő a torkából, érezte a gyomrát mardosó éhséget. - Igen, tábornok úr, életben vagyok. - Százados, ön 1942-ben Sztálingrádnál elesett. Sajnálom, de így van. Von Rheydt görcsösen markolta székének karfáját. - Magyarázatot kérek, tábornok úr. Ez már túlmegy minden tréfán. Az idősebb férfi elnyomott egy kuncogást. - Ez nem tréfa, százados. És én nem is vagyok tábornok. Az ön kortársai még csak embernek sem tekintenének. Sőt, különösképpen nem vagyok német, remélem, megbocsátja nekem.
- Nem német... - dadogta von Rheydt, egyre növekvő baljós előérzettel. - Ön nem a mi időnkből való? - S még csak nem is az önök fajtájából - felelte a tábornok. - De - folytatta, mint amikor egy kisgyereknek próbálunk megmagyarázni valamit oly módon szólok önhöz, hogy képes legyen megérteni, olyan formában, amely önnek tekintélyt sugároz, s amely parancsként hangzik. Az OKW tábornokaként. - És mit óhajt tőlem? - kérdezte von Rheydt nyersen. - Egyszerű dolgot - mondta a főtiszt, miközben fölkelt az asztaltól. Krómsárga csizmája sarka kopogott a padlón, amint hátratett kézzel föl s alá járkált, bodor füstfellegeket eregetve. Majd beszélni kezdett, minden fordulónál éles tekintetet vetve a századosra. - Ön jól ismeri a háborút, von Rheydt Hauptmann. Éppúgy, ahogy a másik két társa. Próbáljon most elképzelni egy olyan galaktikus háborút, ha képes rá, amely az önök mércéjével mérve jóval több mint egymillió éve tart! Egy olyan háborút, amelynek során egészen új fajokat alakítottak ki, fejlesztettek és használtak fegyverként olyasféleképpen, ahogyan önök új puskákat vagy tankokat találnak ki. Jelentésétől függetlenül von Rheydt tudta, hogy az emberalak igazat beszél. Megrázta a fejét. - És hogy állunk azzal, hogy, amint ön állítja: meghaltam? - Ön halott volt - javította ki a tábornok nyugodt hangon - mindaddig, amíg mi közbe nem léptünk. És most fölajánljuk önnek és társainak a visszatérés lehetőségét. - Hogyan? - Harc által. - Úgy, hogy önökért harcoljunk? Ebben az önök háborújában? - Nem egészen. Hadd magyarázzam meg részletesebben! - A tábornok abbahagyta a járkálást, és karba tett kézzel letekintett a századosra. A gomolygó szivarfüst fokozatosan burokba ölelte a kemény arcvonásokat. - Az önök fajtája mindig is küzdött a saját gyilkos ösztöneivel, szenvedett saját háborúszeretetétől. Ez tragikus és valahol érthetetlen is az önök esetében. Nyilvánvalóan szemben áll ez a fejlődés minden törvényével, hi-
>
szen nem az öregeket és a gyöngéket selejtezi ki, hanem a fiatalokat és erőseket. Nem így van? - De igen. - Az önök fajtája, százados, mondhatjuk, fejlődött. Viszont ez erőltetett fejlődés volt. Egy harcias faj kikovácsolásához háborúk kellenek. - Ez teljesen egyértelmű, tábornok úr. Maga a Führer is pontosan így fogalmazott. - Igen - mondta a tábornok a mennyezetet bámulva. - A Führer... hamarosan őt is visszahívjuk, és valamilyen elfogadható módon kárpótoljuk eltűnéséért. De térjünk vissza mostani tárgyunkra! Az önök fajtája nagyon ígéretesen fejlődött. Számunkra is igen hasznossá válhat, ha... -Ha? - Ha önök egy kísérlet során bebizonyítják, hogy jó fegyverként használhatók. Mondja, százados, ha az önök hadserege kialakított kétféle kézigránátot, és meg kívánták állapítani, melyik lesz a hatékonyabb fegyver, hogyan jártak el? - Nos, ilyenkor összehasonlító értékelést kell végezni - kezdte von Rheydt, majd beugrott neki, miről is van szó. - Tehát létezik egy másik harcos faj is - mondta határozottan. - Egy másik „fegyverfejlesztési terv". - Nagyszerű - mosolygott a tábornok. - Pontosan igy van. Folytassa! - Valahogyan, el nem tudom képzelni, hogyan, önök képesek voltak... visszamenni az időben, és a másik kettő, Casca és Mbatha is az önök zsákmánya lett. Egy római, egy zulu és egy német, a Föld történetének legharciasabb népei közül válogattak, gondolom. És most kiállítanak bennünket a másik változattal szemben, nem igaz? - Pontosan - válaszolta a tábornok; kellemes meglepődéssel vonta föl a szemöldökét, és egyik lábát föltette az asztal sarkára. - Éppoly intelligens fajta, amilyen harcias. Nagyszerű, százados! - De miért bennünket választottak ki? - kérdezte von Rheydt. - Mindhárman egyszerű frontharcosok vagyunk. Ha az egész történelem rendelkezésükre állt a kiválogatáshoz, akkor miért nem Napóleont, Caesart vagy mondjuk Nagy Frigyest választották? Ők igazi hadvezérek voltak. - Nem egészen - mondta a tábornok. Leverte a hamut egy kristályüveg hamutálba, és a parázsló szivarvégre meredt. - Akiket említett, valóban vezérek voltak, de nem katonák. Mi-
vel ebben a háborúban a vezetés a mi dolgunk, nem sok hasznunkra lennének. Nem, a fegyvereink értékét mi más alapokon határozzuk meg. Nézzük csak a hármójuk esetét! Sztálingrád, Teutoburgium és Ulundi - mindhárom csata esetében magára hagyatott, csaknem vezetés nélküli, óriási túlerővel szemben álló hivatásos katonák kis csoportjai küzdöttek utolsó leheletükig, mivel a parancsok teljesítését az életüknél is fontosabbnak tartották. Von Rheydt mozdulatlanul ült. A tábornok folytatta: - Nekünk pontosan ilyen katonákra van szükségünk. Az önök történelme során ez a három kultúra tárta elénk, mire számíthatunk az emberi faj legfegyelmezettebb, legengedelmesebb és legkevésbé töprengő képviselőitől. - Tehát, ahogyan ön mondja - szólt megfontoltan von Rheydt -, mi valóban katonák vagyunk. Hanem a győzelmünk hogyan szolgálhatna a fajtánk javára? Bábuvá tennék az emberiséget egy olyan háborúban, amelynek lényegéről semmit sem tudunk! - Vagy ez, vagy a megsemmisülés - mondta a tábornok nagy nyugalommal. - Katonai szakkifejezéssel élve, százados, az ember-terv válaszúthoz érkezett. Vagy teljes gőzzel rá kell állni a termelésre, vagy meg kell semmisíteni, hogy az erőforrásokat más változatokra csoportosíthassuk át. Gondolom, elismeri, százados, hogy egy totális háborúban nem lehetséges más megoldás. Von Rheydt erre vigyázzállásba vágta magát, balját a tőr markolatára tette, összecsapta a bokáját, és feszesen tisztelgett. - Jó katonáknak találnak majd bennünket! mondta keményen. - Remélem is - felelte a tábornok. - Mondja el mindezt a többieknek is, százados! Tíz óra múlva kerül sor az önök „csatájára". Javaslom, hogy mindhárman aludjanak egy jót! - A feszesen álló német háta mögött egy feltáruló ajtónyílás sziszszenő nesze hallatszott. - Lelépni! Von Rheydt szabályos hátraarcot csinált, és kimasírozott a helyiségből. Már odakint a folyosón, visszapillantott. Az ajtó még nem zárult be, és amit meglátott, az nem egy német katonai íróasztal mögött álló vezérkari tábornok alakja volt,
hanem valami olyasmi, aminek látványától kóválygó elmével tántorgott végig a folyosón. Von Rheydt iskolás latintudása fokozatosan fölelevenedett. A rácsnál hallgató Casca bólinlott, majd elvigyorodott, amint befejezte az eljövendő próbatételről szóló beszámolóját. - Én is elgondolkodtam, germán. A framea („lándzsaseb?") így nem gyógyulhatott volna be. - Fölgyűrte szennyes tunikáját, és megmutatta sima, sebhely nélküli, göndör, fekete szőrzettel borított mellkasát. - És mikor indulunk a csatába? - Körülbelül tíz óra múlva. - Én készen állok - szólt a centurio. - Találtam a cellámban fegyvereket. Azt hiszem, jó lesz egy kis alvás az istenek összecsapása előtt. - Az istenek?... Nos, igen - motyogta von Rheydt, érezve, mily csekély a latintudása ahhoz, hogy földön kívüli lényekről és galaktikus háborúkról beszéljen egy olyan emberrel, aki laposnak képzeli a Földet. - Aludj jól, Június! Mbatha nem volt ott a rácsánál. Von Rheydt elővette a tőrét, és végighúzta a fémrudakon, hogy fölkeltse a zulu figyelmét. Egy pillanattal később megdermedt, érezve, hogy egy széles pengéjű, borotvaéles assegai (zulu) kard hegye feszül a torkának. Mosolyogva nyújtotta át a tőrét, amelyet az afrikai elvett, és alaposan megvizsgált, majd csak visszahúzta az assegai-t, és a tőrt is visszaadta a németnek. - Hamarosan harcba kell mennünk, Mbatha - mondta neki von Rheydt angolul. - Te, én és Casca, a harmadik ember. Győznünk kell. Ha veszítünk, meghalunk. - Harcolni angollal? Harcolni veled és Cascával? - Nem, nem velünk kell megküzdened - magyarázta von Rheydt elkeseredetten, arra gondolva, hogy alig néhány óra múlva egységes csapatként kell síkra szállniuk. Ha csak egyikük is gyanakszik, kételkedik a másik kettőben, ez mindhármuk halálát jelentheti. A zulu fehérek elleni harcban esett el. Számára minden fehér ember a gyűlölt angolokat jelentette. - fin nem vagyok angol, Casca sem angol. Nekünk hármunknak kell megvívnunk három... ördöggel.
>
- Ördöggel? - ámult el az afrikai. - Lélekkel, szellemmel... - Szellemmel... - ismételte a zulu szenvtelenül. - Harcosok nem küzdhetnek szellemekkel, u-Rheydt. - Nincs más választásunk, Mbatha. Reggel lesz a harc... egy alvás után. - Akkor megyek aludni, u-Rheydt. - És Mbatha ott hagyta a rácsot. Pár percig még valami motoszkálás hallatszott a „szobájából", azután semmi. Von Rheydt visszament a priccshez, leült, és lehúzta a csizmáját. Könnyű étkezésként konzervvirslit és kétszersültet evett az élelmiszercsomagból. Kulacsában pedig valami vodkára emlékeztető italt talált. Végezvén az evéssel, hanyatt dőlt a priccsen, a lugert a párnája alá dugta, és mély, álomtalan álomba merült. - Von Rheydt százados! - hallotta álmában a szólítást, amire fölébredt. - Itt az idő - folytatta a hang, s ahogy a szavak jelentése eljutott a tudatáig, lassan visszatért a valóságba. Egymás után odament a rácsokhoz, és meggyőződött róla, hogy Mbatha és Casca is ébren vannak-e. Fönn voltak, a szobájukat vizsgálták, bizonyára ők is hallották a hangot. Csizmája felhúzása közben von Rheydt elgondolkodott rajta: vajon a többiekhez milyen nyelven szólt a hang? Talpra állt, megigazgatta lábát a csizmában, majd odament a kupacba hányt fölszereléshez. Felkötötte a kardszíjat is a pisztolyát tartó öv fölé. Beledugta a tőrt. Egyenruhája nadrágszíját is szorosabbra húzta, nadrágszárát is eligazgatta a csizmaszárban. Végül visszament a priccshez, kivette a pisztolyt a párnája alól, ellenőrizte a tárat, betette a fegyvert a pisztolytáskába, és rácsatolta a leffegő bőrfedelet. Sisakja állszíját húzta meg éppen, amikor megdöngették az ajtaját. Utoljára körülnézett, fölvette a kulacsot, és a vállára akasztotta. Kilépett a folyosóra. Mbatha már ott várt rá! Von Rheydt szemöldöke összerándult. A zulu nagydarab ember volt: magas és izmos. Széles, csupasz mellét vastagon kidudorodó, sötét sebhelyek barázdálták. Derekáról rövid szőrme lógott combközépig, térde és kö-
nyöke körül dús tolldísz fodrozódott. Derekán feszülő övében rövid hajítódárdát, jobbjában valamivel hosszabb lándzsát, hátán vastag marhabőr pajzsot viselt. Sárga agyarakból fűzött dísz rezgett a mellén. Mielőtt a német megszólalhatott volna, hangos fémcsörömpölés hallatszott. Megfordulva látta, amint Június Cornelius Casca karját üdvözlésre lendíti a zulu felé. A centurio piszkos tunikája eltűnt: vízszintes acélpántokból álló, fényes vértezet takarta vállát félkör alakú, beékelődő fémpántokkal megerősített bőrpáncél fedte. Karjainak hatalmas izmai szabadon dagadoztak. Durva szövésű, barna gyapjúszoknya-féleség hullott alá a térdéig. Lábán súlyos szandált viselt. Egyik erős ökle rövid, kétélű kard markolatára feszült, másik kezében szárnyakkal és villámmal díszített, négyszögletes pajzsot tartott. Derekáról rövid, széles pengéjű tőr lógott, és bár viszonylag alacsony termetű volt, sisakjának tolldísze a magasabbak feje fölött lobogott. Jobbját ünnepélyes kézszorításra nyújtotta harcostársainak egymás után. Von Rheydt végignézett rajtuk: a magas, erős zulun és a köpcös rómain. - Ha a katona sorsa a halál - szólt hozzájuk saját anyanyelvén -, olyan férfiakkal, mint ti, dicsőség halálba indulni. Nem értették kemény germán szavait, de kiérezték belőlük az elismerést. Mosolygó bólintással viszonozták. Ebben a pillanatban a folyosó egyik vége elsötétült, ők pedig, váll váll mellett, elindultak a fény felé. A bronz és acél csörgésének visszhangja megelőzte őket. Az ajtónyílás bezárult mögöttük. Von Rheydt halkan mormolta maga elé: - Ó, istenem! - Casca döbbent, mély hangú hördüléssel reagált. A három férfi körüljártatta a tekintetét. Egy gigantikus amfiteátrumban álltak, amely teljesen üres volt. Von Rheydt hátrapillantva, magas falat látott maguk mögött, amelyen nyoma sem volt az ajtónak, amelyen kiléptek. Lábuk alatt finom homok csikorgott, felülről pedig vöröslő nap vetett vérszínű fénypászmákat a mélylila ég felé emelkedő fém üléssorokra.
Fém sikoltott, amint Casca kivonta rövid kardját, és derékmagasságban támadóan szegezte előre. - Germán, nálatok, a te országodban van cirkusz? - kérdezte különös, szögletes, darabos latinján. - Olyasmi, mint ez itt. Én láttam gladiátorviadalt a császárvárosban. Most pedig mi fogunk harcolni itt Jupiter trónusa előtt. Von Rheydt Mbathára tekintett, aki minden látható érzelem nélkül viszonozta a pillantását. - Az u-Fasimba nem harcol szellemek ellen - őrölte lassan a szavakat az afrikai. Ekkor azonban rövid dárdájának hegye egy támadó mérges kígyó sebességével villant előre. - De azok... azok ott nem szellemek! A sima homokporondon, a hőségtől reszkető levegőben három sötét alak állt az amfiteátrum szemközti fala előtt. Von Rheydt leakasztotta válláról a kulacsot, ivott belőle egy jó korty vodkát, majd odanyújtotta a zulunak. Casca már teljesen üresen adta vissza neki, mire maga mögé hajította a homokba, és kivonta a kardját. Mbatha tört az élre kocogó ügetéssel, Casca és von Rheydt a nyomában, lépteik dobogtak a keményre döngölt homokon. A velük szemben álló alakok is mozgásba lendültek, s a két csoport - az emberek és a Mások - sebesen közeledett egymás felé. Egymástól úgy ötvenméternyire megálltak. Von Rheydt szeme összeszűkült. Az ellenfél nem emberi volt. A távolból embereknek látszottak: függőlegesek, kétlábúak, kétkezűek. Ilyen közelről azonban már ijesztően nyilvánvalóvá váltak a különbségek. Az idegenek magasabbak és vékonyabbak voltak az embereknél, de egyáltalán nem tűntek törékenynek. Hosszú, rőtsárga szőrzetük volt. „Vajon milyen színű a bőrük?" - gondolta von Rheydt. Lábnyomaik tömörek, olyanok, mint a tevéké, csak kisebbek. Hosszú nyakukon nevetségesen apró fej ült. Nem volt világosan körülhatárolható arcuk, viszont jól látszott az emberekre meredő nagy, sötét szemük. A mellette megszólaló hang oldalpillantásra kényszerítette. Casca, szemét le nem véve az ellenfélről, valami imádságot mormolt, kardját maga előtt tartva. Amikor elkapta von Rheydt tekintetét, elvigyorodott, de nem hagyta abba.
Mbatha csöndben volt, szótlanul méregette az ellenséget, majd hirtelen hátat fordított neki, és a némethez fordult. - Harcolunk velük, u-Rheydt? - kérdezte. Éste, Casca? Von Rheydt bólintott. - Harcolunk! Casca befejezvén imáját, melle elé emelte szögletes pajzsát. Mbatha visszafordult. Von Rheydt kivont kardjával jobbjában, a lugerrel baljában menetelt előre a páncélos római és a bőrpajzsát tartó zulu között a várakozó idegenek felé. Amint közeledtek egymáshoz, megkülönböztethetővé váltak eltérő fegyvereik és ruháik. „Biztosan ezek is különböző korok szülöttei" gondolta von Rheydt. Az egyik úgy tűnt, valami kékes fémből készült páncélt visel, és ugyanilyen anyagú hosszú rudat tart a kezében. Von Rheydt oldalba bökte Júniust, és kardjával erre az alakra mutatott. A római bólintott, fogát vicsorítva összpontosította figyelmét az illető alakra. A második majdnem csupasz volt, fegyverként pedig két görbe handzsárfélét viselt, pengéi villogtak. Mbatha kezdettől fogva ezt tartotta szemmel. Egyszer csak az idegenek egy másodperc alatt mintha hétlábnyiról emberi nagyságúra zsugorodtak volna össze. Von Rheydt csak pislogott, de aztán rájött, hogy mi történt: az idegenek behúzták fejüket a mellkasukba, sötét szemeik most valami teknőcpáncélszerűség fölött villogtak elő, mint amikor egy katona kukucskál ki a lövészárokból. „Az agyuknak nyilván a mellkason belül kell lennie" - gondolta. Sebaj, egy pisztolygolyó ott is utoléri, megtalálja. Ekkor, alig egy szemvillanásnyi idő alatt, a kék páncélos idegen fölemelte egyik hosszú kezét, és rúdjából kilőtt valamit, ami túl gyorsan szállt ahhoz, hogy félreüthető lett volna. Ijesztő, pengő hanggal vagy méteres kék fémpálca csapódott a homokba a lábai előtt. Casca pajzsa is hátrabillent, de a centurio csak egy gúnyos kacajt küldött a lény felé, amely újabb fegyvert húzott elő a hátán viselt tokféleségből.
>
- Gratias - fordult hozzá von Rheydt, majd a három ember szétvált, ő pedig szemtől szembe találta magát a harmadik idegennel. Ellenfele szilárdan állt két lábán, a nyakát egy picit kinyújtotta, nagy, sötét szemeit a németre meresztette. Sima, rézvörös bőre karján és lábán csupasz volt, viszont a törzsét lapos, megtévesztően indigópapírra hasonlító burkolat fedte... Ezek azonban olyan részletek voltak, amelyeket a százados csak tudat alatt jegyzett meg, mivel arra a rövid rúdra fordította teljes figyelmét, amelyet az egyik rézvörös kar emelt a magasba, hogy orozva lesújtson rá. Von Rheydt két gyors lövést adott le csípőből. A kilenc milliméteres fegyver visszalökte a kezét, a lövések erős csattanása visszaverődött az amfiteátrum körfaláról. Ellenfele hátratántorodott, majd visszaszerezte egyensúlyát, megrázta magát, és előrelépett, egyik kezét a melléhez szorította, másikkal a fegyverét emelte. Elektromos szikra villant, és von Rheydt egész teste görcsbe rándult. Elvágódott a homokon, arccal fölfelé, de mozgásra képtelenül. Az idegen közeledett hozzá, fölé tornyosult a bíborszín égbolt előterében, leeresztett fegyverével célba vette a fekvő ellenfél mellkasát. Ekkorra von Rheydt visszanyerte erejét, és kardjával sziszegve, villanó ívben sújtott támadója felé. Az idegen hátraugrott, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elkerülje a csapást. A német karja olyan ellenállásba ütközött, mintha egy lámpaoszlopra sújtott volna. Ügy hemperedett hátra, hogy közben fölkaphassa automatáját a homokból. Az idegen azonban már megint ott volt fölötte. Kardjának hegye nekivágódott a fekete mellénybe burkolt testnek. Az idegen kicsit hátrahőkölt. Von Rheydt a kard hegyére pillantott. Törött. Az iménti nagy erejű csapás az ellenség lábára elvitt belőle egy arasznyi darabot. Megint ellenfelére pillantott, „aki" tovább hátrált. Bizonyos távolságra volt szüksége ahhoz, hogy fegyverét használhassa, amelyet ismét a németre irányzott. Az előkapta a lugert, áttette a jobb kezébe, majd gondosan célozva négy golyót röpített az őt támadó lény törzsére. Egyik sem hatolt a tes-
tébe, de a nyolcgrammos lövedékek kinetikus energiája minden becsapódással hátrább taszította a támadót. Az utolsó golyó a földre terítette, kezéből kiesett a fegyver. Von Rheydt két szökkenéssel a furcsa pálcánál termett, és csizmájával beletiporta a homokba. Szeme sarkából kurta pillantást vetett Mbatha és a majdnem csupasz idegen küzdelmére. Már mindkettő fegyvertelenül vívta elkeseredett ökölharcát. 0 maga legyőzött ellenfele két szeme közé illesztette a pisztoly csövét, és megnyomta a ravaszt. Az üres csettenés figyelmeztette csak rá, hogy a zárdugattyú üresben áll: elfogyott a muníciója. Ugyanebben a pillanatban vasmarok ragadta meg a bokáját, és döntötte le a lábáról. Elejtette a kardot és a haszontalanná vált pisztolyt, rázuhant ellenfelére, és öklével döngette annak mellét. Remélte, hogy az öltözéke hárította el a lövedékeket, de csalódnia kellett: az alatta lévő „teknőcpáncél" volt acélkemény, teljesen érzéketlen volt öklével és fegyvereivel szemben egyaránt. Már-már halálos szorítás ölelte, amikor rátalált a dísztőr markolatára. A fegyvert a lágy nyakrészbe mélyesztette. A szorítás engedett, a két küzdőfél eltávolodott egymástól, s most óvatosan kerülgették egymást a vöröslő napfényben. Von Rheydt lihegett, tőrt markoló keze fejével kitörölte szeméből a verejtéket. Zúzott térdében és mellkasában fájdalom lüktetett. Ellenfelének nagy, szomorú szemei pislogás nélkül követték, amint kerülgették egymást megroggyantott térddel, szétterpesztett karral, mint a birkózók. Nyakán tátongó sebek, de vérnek nyoma sincs. A sötét szemek egyszer félresiklottak von Rheydtről a széttaposott fegyver maradékára, majd újra visszatértek a német bicegő alakjára. A jobb keze irányában köröző von Rheydt egyszer csak valami keményre lépett: Mbatha rövid dárdája volt az. Fölkapta és alulról fölfelé a nagy, szomorú, figyelő szemekre szegezte. „Így már valamivel jobb, mint puszta kézzel" - jutott a német eszébe. Megnyugtató hűvösséget érzett, mint mindig, ha már elkezdődött a harc. A körülmények azonban látszólag az idegennek kedveztek: az acélkemény bőr, a hatalmas erő, amit a lábában érzett, amikor a
másik megragadta, az, hogy agya sebezhetetlenül rejtve volt. Maga az idegen óvatos, megfontolt mozgása is iszonyatos erő benyomását keltette. Egy tank megfontoltságával mozgott... Ez a megfontoltság! Lehet, hogy nem is valami legyőzhetetlen erő, hanem a hatalmas tömeg jellemzője? Bármi, ami képes ellenállni egy acélköpenyű lövedék csapásának, egész biztosan nehezebb, mint a hús. E felismerés pillanatában von Rheydt szándékosan megroggyant, mintha sebesült térde fölmondta volna a szolgálatot. A földre hanyatlott, és felnyögött. Az idegen egy szemvillanásnyit tétovázott, majd előrerontott, tevepatához hasonló lábai mély nyomokat hagytak a homokban. Odaért a némethez, de gyors léptei botladozássá váltak, amint a rövid dárda hosszú lábai közé vágódott. Kezdett a fekvő alakra omlani, amikor von Rheydt odébb hemperedett, s közben felegyenesedett. Amint a lény az egyensúlyáért küzdött, kinyújtotta a nyakát, majd az egész alak görcsbe rándult, amint a dárda nyelének vastagabbik vége lesújtott a „tarkójára". Olyan erővel vágódott a talajba, hogy apró rögök röpködtek körülötte. Von Rheydt megfordította a dárdát, és hegyét mélyen belevágta a hosszú nyak tövébe, ám a teremtmény meg sem rezzent. Ez mégis jó jel volt. Von Rheydt elmosolyodott: ott kellett vezetnie a fő idegpályának a szemektől az agyhoz. Körülnézett, mi van a többiekkel, és meglátta Casca vigyorgó képét. A római hajadonfőtt volt már, feje nagy részét és arca jobb oldalát vér bontotta, de a kék páncélos idegen mellén térdelt, kardja hegyét a teremtmény torkának feszítve. Vajon Mbatha hogy áll? Körbefordult, és vagy húszméternyire láthatta annak az összecsapásnak a végkifejletét. A hatalmas zulu teste verejtéktől csillogott. Mindkét karja az ellenfél vállára kulcsolódott acélkemény dupla nelson fogással. Az idegen hirtelen elernyedt. A zulu háta és válla dagadozott a hatalmas erőfeszítéstől, mire az egyik rézvörös kar szörnyű reccsenéssel természetellenesen hátracsavarodott. Mbatha a földre lökte az eszméletlen idegent, térdre hullott, összegörnyedt, teste a ki-
merítő küzdelem utóhatásától reszketett. Valahonnan felülről taps hallatszott. Föltekintve von Rheydt megpillantotta a tábornok magányos, ülő alakját az amfiteátrum legalsó sorában. - Szép munka volt, százados! - szólt le hozzájuk, nyers hangjában őszinte elismeréssel. Von Rheydt körbejáratta tekintetét harcostársain. Casca tisztelgésre lendítette a karját. Meglepettnek látszott. Mbatha is talpra emelkedett, és lándzsát tartó karját nyújtotta előre. „Vajon ők mit látnak a vezérkari tábornok helyén?" - töprengett magában. - Köszönöm - szólt a főtiszthez. - Most önön a sor, tábornok. - Természetesen... Mindhárom győző viszszatér az életbe - mondta a tábornok. - Végezzenek ezzel a hárommal, azután... - Nem - hallatszott von Rheydt hangja. A tábornok mozdulata megdermedt. Karja a levegőben. - Mit mondott, százados? - Azt mondtam, nem! Ez a... teremtmény... derekasan harcolt. Nem katonához illő dolog megölni a bátor, de tehetetlen ellenfelet. A tábornok leeresztette a karját, és fölnevetett. - És mit szólnak ehhez a nemes érzéshez kevésbé civilizált barátai, százados? - Ezzel mondott valamit, de olyan gyorsan, hogy von Rheydt semmit sem fogott föl belőle, majd mindketten Cascára néztek. A római letekintett a kék páncélos harcosra, majd lassan fölemelte a kezét, és... fölfelé fordította a hüvelykujját. Mbatha széttárta a karját, és odébb lépett legyőzött ellenfele mellől. Von Rheydt visszafordult a tábornokhoz. - Láthatja! - Ez őrület! - szólt a tábornok dühösen. - Az ilyen primitív lovagiasságnak nincs helye a modern háborúban. Az ön idejében, százados, az ellenfeleik ellátták az önök sebesültjeit? - Nem - válaszolta von Rheydt, és lesütötte a szemét. - Még egyes... honfitársaim sem. De a legjobbjaink, a hivatásos katonák... igen. Számunkra nem az engedelmesség az egyetlen törvény, tábornok. Becsületérzetünk is van.
>
, D . C . POYER
1949-ben született amerikai szerző. A Haditengerészeti Akadémia elvégzését követően 1971-ben aktív szolgálatba lépett, amelyből 2001-ben szerelt le. Ez idő alatt kezdett írni is. Keze alól többségükben nem SF témájú művek kerültek ki, ezek közül több már kötelező olvasmány az annapolisi növendékek számára. A tengeri kalandregények egyik legnépszerűbb szerzője, mely mellett eltörpül bő tucatnyi elbeszélésből és néhány regényből álló SFéletműve. Ezek túlnyomórészt a 80-as években jelentek meg. Magyarul eddig ez az egy novellája olvasható.
- Ebből elég! - kiáltotta a tábornok, fehérre válva. - Ez az utolsó esélyük, százados. Fejezzék be a dolgukat tisztességesen! Most azonnal! Von Rheydt előrelépett, és dühösen földhöz vágta a dárdát. Az reszketve állt bele a homokba. - Tegye meg ön! Ez az ön háborúja! - szólt nyugodtan. Ezzel megfordult, intett a rómainak és a zulunak. Együtt vonultak odébb az arénában. Von Rheydt érezte a feketeség közeledését. Egyre inkább elhatalmasodott rajta. Beburkolta, mint egy lehulló bársonyfüggöny az előadás végén. Elérte a sötétség hulláma. Elmerült benne. Szeme a hófehér hidegségére nyílt az arca előtt. Érezte a tűzforró égést a gyomorszája tájékán. Kinyíló szeme egy arcon állapodott meg. Egy emberi arcon. Egy fehér köpenyes katona arcán, aki kiáltott valamit, majd ráemelte a géppisztolyát... A lény élvezte a vezérkari tiszt szerepét. Külsejét még most is megtartotta, amint leült, hogy megírja beszámolóját. A viharvert tábori írógép csattogott az ujjai alatt. Meg-megállt, hogy belepillantson valamelyik dokumentumba az asztalon, vagy megszívja szivarját. A szürke, nyolcszögletű helyiség lassan megtelt réteges szivarfüsttel, amint írta: ...a (4.) cikkely (a) bekezdésének alapján kitűzött feladatot, a Szabályzati Kézikönyv legutóbbi kiadásának megfelelő szabványos teszteljárások betartásával hiánytalanul elvégeztük. Az értékelő tiszt személyesen követte figyelemmel az öszszehasonlító harci feladat végrehajtását, és mély
benyomást keltett benne az emberfaj katonáinak teljesítménye. A három különböző ellenféllel szemben ők bizonyultak a jobb harcosoknak. Az emberfajnak mégis vannak olyan, nemkívánatos tulajdonságai, amelyek tűzvonalbeli bevetéskor nehézségeket okozhatnak. A legveszélyesebb ezek közül a primitív harci erkölcseiknek ellentmondó parancsok megtagadása.
Hátradőlt karosszékében, és gépiesen eregetve a füstkarikákat, elgondolkodott az utóbbi problémán. Józan ésszel nem javasolhatja, hogy a Vitatott Területeken azonnal vessék be az embereket. Egyszerűen alkalmatlanok a feladatra, ha nem képesek a legegyszerűbb parancsok végrehajtására. „De mégis - gondolta - túl sok harci potenciál rejlik bennük ahhoz, hogy csak úgy elvessük őket, és valamely más modellel kezdjünk újabb kísérletekbe." A lény jó darabig gondolkodott, azután elnyomta égő szivarját, megigazította karosszékét, és verni kezdte az írógépet. Javaslatok
A terv végrehajtásához jelen fázisában erőteljes, felgyorsított fejlesztési program szükséges. Ennek érdekében a jelenlegi háború befejezése után két nagy energiablokkot kell létesíteni, olyan, folyamatos konfliktushelyzet kialakítása mellett, amely elengedhetetlenül szükséges a hatékony emberfegyver kifejlesztéséhez... A lény elégedetten bólintott. Pontosan így lesz jó. Így továbbra is megmaradhat a kényelmes hátországi vonalban, kísérletvezetőként, jó messzire a fronttól... A lény elmosolyodott, majd lassan elkezdett visszaváltozni. Füssi-Nagy Géza fordítása
Vendég érkezik egy furcsa kommunába, ahol a nyelvhasználat merőben új lehetőségei nyílnak meg számára:..
John Varley
A LÁTÁS TEHETETLENSÉGE A
NEGYEDIK GAZDASÁGI PANGÁS évében jártunk. Én nem sokkal azelőtt csatlakoztam a munkanélküliek táborához. Az Elnök biztosított, hogy nincs mitől félnem - hacsak nem magától a félelemtől. Ez egyszer szaván fogtam, és fejembe vettem, hogy átrándulok Kaliforniába. Nem én voltam az egyetlen. Az utóbbi húsz évben - a hetvenes évektől fogva - a világgazdaság úgy vonaglott, akár a forró serpenyőbe tévedt sikló. A növekedés és visszaesés körforgásának mintha soha nem akart volna vége szakadni. A harmincas évek utáni aranykorban oly keservesen kivívott, országos biztonságérzetet mindenesetre sikerült eltörölnie. Mostanra az emberek hozzászoktak a gondolathoz, hogy az egyik évben élvezeti bőséget a rá következőben szűkölködés válthatja fel. '81-ben nekem a szűkölködés jutott, aztán '88-ban ismét. Harmadszorra - ezúttal - úgy határoztam, a magam javára fordítom kiszabadulásomat a blokkolóóra fogságából, és elmegyek világot látni. Az járt az eszemben, hogy potyautasként áthajózom
Japánba. Negyvenhét évesen úgy éreztem, tán ez az utolsó esélyem meggondolatlanul viselkedni. Végéhez közeledett a nyár. Miközben az államközi út mentén hüvelykujjamat kitolva vadásztam autósokra, nem esett nehezemre megfeledkezni a Chicagóban hátrahagyott éhségtüntetésekről. Éjjelente a leterített hálózsákomon heverészve néztem a csillagokat, hallgattam a tücsökciripelést. Des Moines-ig javarészt gyalogszerrel tettem meg az utat. Az első napokban beszerzett szörnyű vérhólyagok begyógyultával hamarosan megkérgesedett a lábam. Ritkán kaptam fuvart, ami egyrészt a többi autóstoppos támasztotta konkurenciának volt köszönhető, másrészt egyszerűen olyan időket éltünk. A helybéliek nem nagyon törték magukat, hogy nagyvárosokból odavetődött idegeneket vegyenek föl a kocsijukba, akikben - a rémhíreknek köszönhetően - egytől egyig koplalástól becsavarodott, potenciális sorozatgyilkosokat láttak. Egyszer engem is jól helybenhagytak emiatt,
ráadásul figyelmeztettek, hogy még egyszer ne merjem odatolni a képem a városukba. Ez az illionois-i Sheffieldben történt. Fokról fokra mégiscsak kitanultam a módját, miként boldogulhatnék útközben. A népjóléti szolgálattól kapott konzervekkel kezdtem, s mire kifogyott a szerény készlet, megtapasztaltam, hogy az út menti tanyaházak legtöbbjénél megdolgozhatok a napi betevőmért. Egyszer-egyszer kemény munkára fogtak, máskor csupán jelképes volt az elvégzendő feladat; a gazdák mélyen gyökerező meggyőződése szerint nem helyénvaló, ha akármit potyán fogad el az ember. Néhanapján azért ingyenebéd is adódott a családi asztal mellett, amelyet unokák ültek körül, úgy hallgatták a nagymami vagy nagypapi unalomig ismételgetett történeteit a '29-es világválság idejéből, mikor az embereknek még volt merszük segítő kezet nyújtani egy-egy felebarátjuknak, ha attól történetesen elpártolt a szerencse. Ügy vettem észre, minél idősebb valaki, annál nagyobb esélyem van megértő fülekre találni nála - egy fortély a sok közül, amit megtanul az ember. Amellett az öregek legtöbbje bármire hajlandó, csak telepedj mellé, és hallgasd végig a mondókáját. Ebben lassacskán nagy gyakorlatra tettem szert. Des Moines-tól nyugatra megjött a helybéliek ingyenfuvarozási kedve, aztán ahogy kezdtünk a „Kína-övezettel" határos menekülttáborok felé közeledni, megint alábbhagyott. Emlékszem, mindössze öt évvel voltunk a katasztrófa után, mikor is az omahai atomerőműben zónaolvadás következett be, és az urániumból meg plutóniumból összeálló, forró massza - irány Kína - nekiállt berágódni a földkéregbe, szélirányban hat kilométer széles sávban terítve szét a radioaktív sugárzást. A Missouri állambeli Kansas City lakosságának jó része még akkoriban is furnérlemezekből meg bádogból összetákolt nyomornegyedekben húzta meg magát, a várost csak később sikerült ismét lakhatóvá tenni. Siralmas egy társaság volt a menekülteké. A kezdeti összetartás, amely súlyos csapások után rendszerint megmutatkozik, náluk réges-rég a hontalanok szokásos fásultságába és
kiábrándultságába fordult át. Sokan közülük arra voltak ítélve, hogy egész hátralévő életüket kórházakból ki-be járkálva töltsék. Súlyosbította a helyzetet, hogy a helybéliek gyűlölték őket, féltek tőlük, semmiben nem voltak hajlandók velük közösködni. Újkori páriákká váltak tisztátalanokká. Még a gyermekeiket is kerülték. A menekülttáborokat csupán szám jelölte, a helyieknek azonban volt rá egy közös szavuk: Geigervárosok. Jóllehet az Övezetet, ha az ember nem sokáig ődöngött arrafelé, biztonságosnak kiáltották ki, hosszú kerülőt tettem Little Rock felé. Miután a Nemzeti Gárda nekem is kiutalt egy sugárdózismérőt - egyfajta jelvényt, amely a páriákat volt hivatott azonosítani -, egyik Geigervárosból a másikba vándorolva haladtam tovább. Barátkozásomat az odavalósiak szívszorító vendégszeretettel jutalmazták, így éjjelente mindig került födél a fejem fölé, a közösségi étkezdékben pedig ingyenes volt a koszt. Little Rocknál mintha egyik pillanatról a másikra minden idegenkedés eltűnt volna a ne adj' isten „sugárbetegségtől bemocskolódott" jöttmentekkel szemben, ennek köszönhetően Arkansasi, Oklahomát és Texast egykettőre magam mögött hagytam. Imitt-amott dolgoztam kis ideig, de a fuvarok legtöbbje jó meszszire vitt. Összevissza annyit láttam Texasból, amennyit a szélvédőn keresztül lehet látni. Mire elértem Új-Mexikót, kissé elegem lett a kocsikázásból. Úgy döntöttem, inkább gyalogolok megint. Már nem annyira Kalifornia érdekelt, mint maga az utazás. Letértem az országútról, hogy kerítésektől nem hátráltatva, árkon-bokron át haladjak tovább. Rájöttem, hogy Új-Mexikóban sem könynyű eltávolodni a civilizáció nyomaitól. Még a hatvanas években a taoizmus került az alternatív életmódok után kutató kulturális kísérletek középpontjába. A környező dombokon számos kommuna és szövetkezet létesült az idő tájt. Pár hónap, esetleg egy év leforgása alatt zömmel föl is bomlottak, néhány azonban fönnmaradt. A későbbiekben mintha minden kompániát, amelyiknek sikerült egy újabb életvezetési elméletet kiagyalnia, és csörgött néhány jen a zsebében, hogy ki is próbálhassa,
>
Új-Mexikónak ebbe a sarkába vonzott volna valami. Ennélfogva a vidék csak úgy hemzsegett az omladozó szélmalmoktól, napelemektől és geodéziai kupoláktól, csoportházasságoktól és nudistáktól, filozófusoktól és teoretikusoktól, no meg messiásoktól és remetéktől, akik közül nem kevesen egyszerűen komplett őrültek voltak. A taoizmus remek lehetőséget kínált. A kommunák legtöbbjében minden további nélkül letáborozhattam, hogy azután pár napig, esetleg egy hétig is biorizs meg -bab, hozzá kecsketej legyen minden táplálékom. Valahányszor elegem lett az egyikből, csak pár óra kutyagolás akármelyik irányban, s már ott volt a következő. A programkínálat a közös éjszakai imádkozástól meg énekléstől a rituális orgiáig terjedt. A közösségek némelyikénél makulátlanul tiszta istállókban automata fejőgépek várták haza a tehéncsordákat. Mások arra sem vették a fáradságot, hogy latrinát ássanak: egyszerűen leguggoltak, és kész. Egyes helyeken a szervezet tagjai úgy öltözködtek, mint az apácák vagy a korai Pennsylvania kvékerjei, míg máshol, minden testszőrzettől lecsupaszított bőrüket bíborpirosra pingálva, pucéran mászkáltak. Voltak csak férfiakból és csak nőkből álló közösségek. Az előbbiek közül majd mindegyikben megpróbáltak maradásra bírni, míg az utóbbiaknál - a jóleső beszélgetéssel megfejelt éjszakai szállástól a szögesdrót-kerítés mögött strázsáló, puskás őrszemig - széles skálán mozgott a fogadtatás. Igyekeztem nem ítélkezni. Azok az emberek ott mind ugyanazon fontos cél érdekében munkálkodtak: különféle módszerekkel próbálták elérni, hogy ne kelljen Chicagóban élniük. Csodáltam őket ezért. Magam mindig is úgy gondolkodtam, hogy Chicago éppúgy elkerülhetetlen, mint a hasmenés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindannyian sikeresek voltak. Némelyik mellett Chicago olyannak tűnt föl, mint a nyugalom völgye Shangri-Lában. Volt például egy társaság... Hát azok mintha arra a következtetésre jutottak volna, hogy a természethez való visszatérés nem más, mint disznószarban fetrengeni és olyan koszton élni, amitől egy dögkeselyű is
visszariadna. Egy csomó közösség nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve, hogy azután egyéb se maradjon utána, mint maroknyi kiürült viskó meg a kolera emléke. Szóval a vidéket távolról sem lehetett édenkertnek nevezni. Hellyel-közzel azonban sikeres kommunák is előfordultak. Egyik-másik '63 vagy '64 óta folyamatosan működött, és már a harmadik generáció nevelkedett benne. Mint csalódottan konstatáltam, ezek jobbára azok közül kerültek ki, amelyek a legkevésbé távolodtak el a bevett viselkedési normáktól. Igaz, a kevés különbözőségük némely esetben kimondottan elképesztőnek volt nevezhető. Úgy lehet, a siker legkisebb esélyét mindig a legradikálisabb kísérletek hordozzák magukban. Egész télen a környéken bóklásztam. Sehol sem csodálkoztak, ha netán másodszor is beállítottam hozzájuk. Így visszatekintve, akkortájt sokan lehettünk arrafelé, akik a taoizmust próbáltuk körülszaglászni. Ugyanazon a helyen elvétve maradtam három hétnél tovább, de mindenhol kivettem a részem a munkából. Könnyen barátkoztam, s közben olyan jártasságokra tettem szert, amelyeknek a mezőket járva később is hasznát vehettem. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy esetleg végérvényesen letelepszem valamelyik közösségben. Minthogy sehogyan sem tudtam elhatározásra jutni, azt tanácsolták, ne siessem el a dolgot: nyugodtan menjek el Kaliforniába, alkalmasint még viszszatérhetek. Biztosra vették, hogy megteszem. Mikor hát eljött a tavasz, a dombokon át nyugatnak vettem az irányt. Igyekeztem távol maradni az országúttói, és a szabad ég alatt éjszakáztam. Minden este másik kommunához kopogtattam be, mígnem fokról fokra nőni kezdett közöttük a távolság. Végül mindenestül eltűntek a vidékről, amely már közel sem mutatkozott annyira idillinek, mint azelőtt. Aztán, miközben kényelmes gyalogtempómban harmadik napja távolodtam a legutolsó kommunától, egy falhoz értem. 1964-BEN RUBEÓLA-, vagyis rózsahimlő-járvány érte el az Egyesült Államokat. Ez az egyik legenyhébb fertőző betegség, és csupán olyan nőknél okozhat gondot, akik a terhességük első
négy hónapja alatt kapják el. Ugyanis átterjed a magzatra, és általában szövődmények - süketség, vakság, agykárosodás - kialakulásához vezet. 1964-ben, mikor az abortusz még nem volt mindennapos, nem volt mit tenni ellene. Soksok asszony kapta el a rubeólát, és jutott el a szülésig. Egyetlen év leforgása alatt ötezer siketvak csecsemő jött a világra. Az Egyesült Államokban a szokásos születési ráta száznegyven siketvak gyermek évente. 1970-ben ötezer potenciális Helen Keller töltötte be a hatodik életévét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ország szűkében van az Anne Sullivaneknek. Azelőtt ott volt a lehetőség, hogy a siketvak gyermekeket a kevés speciális intézmény valamelyikében helyezzék el. A dolog alaposan föladta a leckét az érintetteknek. Egy siketvak gyermek nevelésének feladatával nem mindenki képes megbirkózni. Nem szólhatsz rá, hogy hagyja abba a nyöszörgést; vitatkozni vele - elmagyarázni neki, hogy a nyöszörgésével az őrületbe kerget - lehetetlen. Néhány szülő, aki csak azért is megpróbálta a siketvak gyermekét otthon nevelni, idegösszeroppanást kapott. Az ötezer közül sokan súlyosan értelmi fogyatékosok voltak, akikkel minden erőfeszítés ellenére jóformán képtelenség volt kapcsolatot teremteni. Ezt a tömeget javarészt a több száz személytelen elfekvő vagy a „speciális igényű" gyermekeknek szánt intézmények valamelyike fogadta be. Ott aztán, miután a kevés agyonhajszolt nővér ágyba dugta, és naponta egyszer tisztába tette őket, a szabadság valamennyi áldását élvezhették: ki-ki kedvére sínylődhetett a saját külön bejáratú, sötét és néma világegyetemében. Ki állíthatná, hogy rossz dolguk volt? Soha egyet sem hallottak panaszkodni. Az épelméjűek közül jó páran szintén a fogyatékosok között kötöttek ki - ugyanis nem állt módjukban beszámolni a Világtalan szemük mögött megbúvó énjükről. Ők azért buktak el a tapintási tesztsorozaton, mert nem voltak tudatában, hogy sorsuk egy mérleg ide-oda
billegésétől függ, ahol az egyik serpenyőben az utasítás, hogy dugdossanak kerek peckeket kerek nyílásokba, a másikban pedig egy nekik láthatatlan óra nekik hallhatatlan ketyegése. Ennélfogva egész életükre ágyba kényszerültek, de ők sem tettek panaszt. A tiltakozáshoz az kell, hogy az ember tisztában legyen a jobb élet lehetőségével. Ja, és valami nyelv ismerete sem árt. Hétszáz gyermekről kiderült, hogy a normális tartományon belül van az IQ-ja. Mikor lassan beléptek a kamaszkorba, mindenféle újságcikkek kezdtek megjelenni a történetükről. Világossá vált, hogy hozzáértő foglalkoztatásukhoz nincs elég szakember. Rögvest jutott pénz tanárképzésre. Meghatározott ideig szépen csordogáltak az összegek az oktatási kaszszából, mígnem felnőttek a gyermekek, a dolgok visszazökkentek a rendes kerékvágásba, és mindenki gratulálhatott magának a súlyos probléma sikeres rendezéséért. És valóban bevált a dolog. A siketvak gyermekekkel való kapcsolatteremtésnek, a siketvakok tanításának megvan a módja. Türelem, szeretet, elhivatottság kell hozzá, s a tanárokból szerencsére egyik sem hiányzott. A végzősök valamennyien úgy kerültek ki a speciális iskolákból, hogy birtokukban volt a kézből kézbe jelelés tudománya. Némelyik még beszélni vagy éppen írni is tudott. Az intézmény elhagyása után a legtöbbjük hazaköltözött a szüleihez, vagy más rokonoknál lelt otthonra. Efféle lehetőség híján pedig rendszeres tanácsadásban részesültek a fiatalok, segítséget kaptak a társadalomba való beilleszkedéshez. Persze korlátozottak voltak a lehetőségek, de hát súlyos fogyatékossággal is lehet hasznos életet élni. Ha nem is mindenki, de a végzősök többsége az ésszerűen elvárható mértékben elégedett volt a sorsával. Néhányan a nagy példakép, Helen Keller már-már áldásos lelki békéjének állapotáig is eljutottak, míg mások megkeseredtek, bezárkóztak önmagukba. Egyik másik elmegyógyintézetbe került, és észrevétlenül feloldódott immár húsz esztendeje bezárt sorstársainak csoportjában. De a többségnek azért sikerült boldogulnia.
FOLYTATÁS A GALAKTIKA XL-BEN
JOHN VARLEY A
Z 1 9 7 0 - E S ÉVEK aránylag békésen teltek a science fiction számára. Az Új Hullám lecsengett, a kiberpunk még a jövő zenéje volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy az ember belehalt az unalomba. Mint mindig, új írók jelentkeztek, köztük néhány olyan, akik a későbbiek során jelentős személyiségekké váltak, számos díjat nyertek, és műveik mára klasszikusokká váltak. George R. R. Martin, James Patrick Kelly vagy éppen Nancy Kress, Connie Willis - mindannyian a hetvenes években tűntek fel. Közéjük tartozik John Varley is, aki szintén ekkor, egész pontosan 1974-ben jelentette meg első elbeszélését. John Herbert Varley 1947-ben született a texasi Austin városában. Érettségi után azonban rögtön elhagyta Texast, és nem is nagyon ment vissza. Michiganben járt egyetemre, de nem fejezte be, hanem még 20 éves kora előtt otthagyta, és Ame-
rika különböző pontjain - Oregon, New York, Kalifornia - próbált szerencsét. Még pont elkapta a hippi-korszak végét, és sok mindent meg is őrzött akkori nézeteiből, például a háborúellenességet, a toleranciát, de mellőzve a kábítószereket. 1974 augusztusában jelent meg első írása a Magazine of Fantasy & Science Fictionben, „Picnic on Nearside' címen. Ezt gyorsan követték a többiek: „In the Bowl" (F&SF, 1975. december), „The Phanton of Kansas" {Galaxy, 1976. február), stb. Az olvasók és a kritika is szerette ezeket a műveket, amit a számos díj mutat. Három Hugót nyert, két Nebulát, és 1976 és 1987 között tízszer a Locus folyóirat díját. Népszerűségének csúcsa kétségkívül 1979 és 1982 között volt, amikor a Locus-díjat hétszer (!), a Hugót kétszer és a Nebulát egyszer nyerte el. Elbeszélései gyakran az ember átváltozását vizsgálták. Például az itt olvasható „A barbie-
Bibliográfia gyilkosságok"-ban egy szekta összes tagja úgy néz ki, mint a Barbie babák. A férfiak és a nők is. Igyekeznek az egyéniségnek a legcsekélyebb nyomát is kiirtani, és aki ezt a csatlakozása után megbánja, és tenni kíván ellene, az bizony az életét kockáztatja. A főhősnek, Anna-Louise Bachnak egy pont ilyen, a barbie-k között elkövetett gyilkosság tettese után kell nyomoznia. 1977-ben jelent meg Varley első - és egyes kritikusok által legjobbnak tartott - regénye, az Ophiuchi Hotline (1977). A Földet megszállták a „Hódítók", az embereket pedig száműzték róla. Szerencsére a Naprendszer ekkor már lakott volt, így az emberiség nem pusztult el teljesen. A megváltozott körülmények azonban az embereket is megváltoztatták, a klónozás, a biomérnökség teljesen elfogadott és használt gyakorlat. A regény főhőse is klón, sőt több egymás utáni klón, az eredeti ugyanis már az első oldalak után meghal. Nevezetes Varley Gaea-trilógiája is. Az első, a Titan (1979) leírja, ahogy egy, a Szaturnusz legnagyobb holdját meglátogató expedíció rájön, hogy a Titan egy mesterséges égitest. A trilógia (további kötetek: Wizard (1980) és
Könyv • Titán, lap-ics - Cherubion, ford. Nemes Ernő, 1998 [Titan, Berkley, 1979] Elbeszélések • A bakter, Galaktika, 2011. július, ford. Bándi Eszter [The Bellman, Asimov's, 2003. június] • Emberkék, Galaktika, 2014. március, ford. Nemes István [Manikins, Amazing, 1976. január] • Kihuny napunk, sápadnak holdjaink, Galaktika, 2005. szeptember, ford. Németh Attila [In Fading Suns and Dying Moons, Stars, ed. Janis Ian and Mike Resnick, DAW, 2003] • A medencében, Metagalaktika 3, szerk. Kuczka Péter, Móra, 1982, ford. Benedek Mihály [In the Bowl, F&SF 1975. december] • Nyalóka és a hajósinas, Galaktika, 1995. március, ford. Füssi-Nagy Géza [Lollipop and the Tar Baby, Orbit 19, ed. Damon Knight, Harper & Row, 1977] • A tolóember, Galaktika 58, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1985, F. Nagy Piroska [The Pusher, F&SF 1981. október]
Demon (1984)) a női főszereplő itteni kalandjait meséli el. Millenium (1983) címü regénye elvileg a hasonló című film novellizációja volt. Ez azonban a filmnél (1989) jóval hamarabb készült el, a forgatókönyvet pedig számtalanszor át kellett írni. Az elmúlt években a hard-SF közönsége helyett megpróbált szélesebb olvasói réteghez is szólni. 2012-ben megjelent Slow Apocalypse c. regénye is ezt tükrözi, se űr-, se időutazás nincs benne. Van ellenben egy baktérium, ami felfalja a világ olajkészletét. John Varley müveiből aránylag kevés jelent meg magyarul. Egy regénye - a Titan - rendelkezik fordítással, és pár elbeszélése megjelent a Galaktikában és a Metagalaktikában, köztük az 1982-ben Hugó-díjat nyert „A tolóember". Varley-t Heinleinhez szokták hasonlítani. Aki szereti az amerikai SF egyik nagy klasszikusát, annak nyilván Varley munkássága is kellemes perceket fog okozni. Zsoldos Endre
