Kedves Olvasó! Galaktikus boldog új évet kívánok minden Kedves Olvasónknak a Galaktika egész csapata nevében! Burger István főszerkesztő

Kedves Olvasó! A Galaktika magazin 1972-ben indult hódító útjára, és némi szünet után, 2004től már modernizált formában olvasható újra, minden hónapban. Az azóta eltelt idő alatt sok minden történt. Nem mondok újat azoknak, akik figyelemmel kísérték a Galaktika körüli eseményeket, mégis azt gondolom, hogy ideje a számvetésnek, hiszen túl vagyunk az 50. új megjelenésünkön. Nézzük időrendben: - 2004. november: újraindul a tartalmilag és formailag is felújított Galaktika - 2005. augusztus: a Galaktika a skóciai Glasgow-ban megtartott legnagyobb SF-seregszemlén, WorldCon/EuroCon találkozón elnyeri az „Európa Legjobb SF-Magazinja" kitüntető címet - 2005. november: újraindul a legendás Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat - 2006. október: elindul a Galaktika Filmklub - 2006. november: feléled a GBK, a Galaktika Baráti Kör - 2006. november: megjelenik a Galaktika jubileumi, 200. száma, ünnepi bemutató a Millenárison - 2007. május: újraindul a legendás MetaGalaktika egy speciális számmal, amiből később a brand egy új tagja születik - 2007. november: megjelenik a HiperGalaktika, amelynek feladata az irodalom és a tudomány még közelebb hozása egymáshoz - 2008. január: elindul az InterGalaktika, a magazin online közösségi portálja - 2008. május: megjelenik a MetaGalaktika 10., jubileumi száma, amellyel visszatért a hagyományokhoz; innentől minden tavasszal egy-egy nemzet irodalmi bemutatása lesz a kiadvány feladata - 2008. augusztus: bemutatkozik a brand legújabb tagja, az Enciklopedia Galaktika, amely egy ingyenes SF-lexikon - 2008. november: az írószövetségben megalakítjuk az SF-irodalmi szakosztályt - 2008. december: megjelenik a színes Galaktika 50. száma - 2009 január: megérkeztünk a jelenbe, megjelenik a 30. évfolyam első száma. A munkával telt 30 év alatt több mint 11 millió példány kelt el a Galaktika 226 számából, miközben megjelent 10 MetaGalaktika, 2 HiperGalaktika, valamint közel 200 kötet a Kozmosz és Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban? Nem állunk meg pihenni ezután sem. A harmincadik évfolyam minden hónapjára tervezünk valamilyen eseményt, hogy kedveskedjünk Olvasóinknak, akiknek a legtöbbet köszönhetünk, s akiknek töretlen olvasási kedve lehetővé tette, hogy ezt sok mindent megvalósítsuk. 2009-ben a Galaktika Fantasztikus Könyvek mellett újabb kiadványsorozattal jelentkezünk, amely egyaránt válogat színvonalas műveket az SF határterületeiről, a populáris irodalomból, illetve a kortárs szépprózából. Ez a sorozat Metropolis Könyvek néven, keménytáblás kivitelben jelenik majd meg. Egy kötettel amolyan ízelítőként már találkozhattak is, Robert Ferrigno Ima egy bérgyilkosért című kiváló futurisztikus thrillerjével, amelyet márciusban követ William Gibson Árnyvilág című vadonatúj regénye. Reméljük, hogy újdonsült sorozatunk is hasonlóan kedvelt lesz olvasóink és rajongóink körében! Galaktikus boldog új évet kívánok minden Kedves Olvasónknak a Galaktika egész csapata nevében! Burger István főszerkesztő

6

22

24

Isaac Asimov: Vérvonal (befejező rész)

Filmajánló

Nicolás

Saraintaris: Érzékelések

30

A csodálatos agy

38

Tom Anderson: Hibátlan vörös

48

50

Megvalósult sci-fi

Alekszej Besszonov: Két zsák tengeri káposzta

66

Interjú M. John Harrisonnal

68

Viharvadászok

70

Karen

Joy Fowler: Mindörökké

80

Megvalósult sci-fi

84

Frederik Pohl: A csillagok atyja

Issac Asimov: Vérvonal (befejezö rész)

A szabad akarat civilizációnk fejlődésének egyik legfőbb mozgatórugója. De vajon rendelkezünk-e vele valójában?

- Azért küldtek - vett nagy levegőt Grant -, hogy elmagyarázzam, hol tartanak éppen a nukleáris kutatások. - És így mindent értek majd, igaz? - Remélem. Tudnia kell, hogy ezt a lépést végső elkeseredettségünkben tesszük meg. Kötelességem figyelmeztetni, hogy... - ...mindarról, amit mond, hallgassak, mint a sír. Igen, tudom. A magafajták mindig is imádtak titokzatoskodni, és ez azért meglehetősen elkeserítő. Értse meg, hogy ezeket a dolgokat nem lehet a végtelenségig eltitkolni.

- Rájöttünk... inkább csak lehet, hogy rájöttünk arra, miként lehet védekezni egy atomcsapás ellen. - És ezt titokban akarják tartani? Szerintem erről az egész világnak tudnia kellene, mégpedig azonnal. - Dehogyis, az isten szerelmére! Hallgasson ide, dr. Blaustein! Mindez még csak papíron létezik. Lényegében alig több, mint egy puszta képlet. Lehet, hogy a gyakorlatban nem is működik majd. Olyan hamis reményeket ébresztene, amelyek a végén csak keserű csalódást okoznának. Másrészt, ha az emberek megtudnák, hogy majdnem készen áll egy védelmi rendszer, nem elképzelhetetlen, hogy az ellenség akkor indítaná el és nyerné meg a háborút, mielőtt teljesen elkészülnénk vele.

- Maga is titkok között él, és pontosan tudja, hogy mivel jár, ha ezek a titkok napvilágra kerülnek. - Talán igaza van. Nos, ebben az esetben miről kell tartani a számat?

- Ezt kötve hinném. Mindenesetre folytassa, kérem, nem akarom másra terelni a szót. Miféle védelmi rendszer volna ez, esetleg mindössze ennyit volt szabad elmondania?

DR. GRANT ELŐSZÖR Ralson állapota

felől érdeklődött, majd szinte epekedve kérdezte, hogy meglátogathatja-e. Blaustein válaszul csak a fejét rázta.

- Ugyan rnár, annyit mondok el, amennyivel meggyőzhetjük magát arról, hogy milyen nagy szükségünk van Ralsonra... ráadásul a lehető leghamarabb! - Rendben, akkor hallgatom. Ügy érzem magam, mint valami titkos ügynök. - Még annál is nagyobb horderejű titkokat ismer most meg. Dr. Blaustein, megpróbálom a lehető leglaikusabb megfogalmazásokat használni. Az idők során nagyjából egyenlő ütemben fejlődtek mind a támadó, mind pedig a védekező fegyverek. A puskapor felfedezésével azonban a mérleg nyelve igencsak a támadó fegyverek fejlesztése felé billent, ám nemsokára a megfelelő védelem is megjelent. A középkori páncélos lovagból hamarosan gépesített lövész, a kőből épített várakból pedig betonbunker lett. Nagyjából mindig ugyanaz történik, csak a nagyságrend változott. - Érthető. Ugye arra gondol, hogy az atombombával megváltoztak az eddigi játékszabályok, és a védekezéshez immár több kell, mint minél vastagabb acél- és betonpáncélzat? - Úgy van. Immár a legvastagabb fal sem nyújtana védelmet. Kifogytunk azokból az anyagokból, amelyek mögött elrejtőzhetnénk, tehát maga a fizikai oltalom vált elavulttá. Ehelyett közvetlen energiát, vagyis erőtereket kell használnunk. - És miként lehetne létrehozni egy ilyen... kérdezte Blaustein halkan, habozva - erőteret? - Bárcsak tudnám a választ! Jelenleg mindez csak papíron, egyenletek formájában létezik. Az energiát lehetséges olyan módon összpontosítani, hogy anyagtalan, láthatatlan fallá tömörüljön. A gyakorlatban fogalmunk sincs arról, hogyan valósíthatnánk meg. - Gondolom, ez valamiféle, még az atomok számára is átjárhatatlan fal lenne. - Pontosan, még az atomrobbanás ereje sem hatolhatna át rajta. A mező erejét a belétáplált energia mennyisége szabná meg, így elméletileg meg lehetne oldani, hogy semmiféle sugárzás ne juthasson át rajta. Még a gamma-sugárzás is ártalmatlanul visszapattanna az ilyen erőtérről. Titkon egy olyan „ernyőről" álmodunk, amely állandóan a városok körül feszülne minimális készültségi fokozatra állítva, lényegében se-

mennyi energiát nem fogyasztva. Ha azonban rövidhullámú sugárzást, például egy atomtöltetnek megfelelő tömegű plutóniumból érkező radioaktivitást érzékelne, egy ezredmásodperc alatt maximális intenzitásra kapcsolna. Elméletileg akár ez is megvalósítható. - És ehhez miért van éppen Ralsonra szükségük? - Mert ő az egyetlen, aki mindezt át tudja ültetni a gyakorlatba, már ha egyáltalán lehetséges. Manapság minden pillanat számít, hiszen maga is ismeri a nemzetközi politikai helyzetet. A védelemnek készen kell állnia, még mielőtt az atomháború elkezdődne. - Ennyire bíznak benne? - Akár az életemet is feltenném rá. Az a fickó egyszerűen elképesztő, dr. Blaustein. Mindig igaza van, és senki nem tudja, hogy ez miként lehetséges. - Esetleg valamiféle intuíció? - tippelt a pszichiáter némiképp zavartan.- Olyasfajta érvelési képesség, amely meghaladja az átlagos emberi elme teljesítőképességét? - Annyira nem értem, hogy még találgatni sem merek. - Hadd beszéljek vele még egyszer, azután elmondom önnek, hogy mire jutottam. - Ennek semmi akadálya - bólintott Grant, majd felemelkedett, hogy elinduljon, de közben valami még eszébe jutott. - Tudnia kell, doki, hogy ha nem mutat fel semmilyen eredményt, akkor a Bizottság elveszi öntől az ügyet. - És egy másik pszichiáterhez küldik? Ha ezt akarják tenni, természetesen nem ellenkezem velük. Azonban meg kell mondanom, hogy véleményem szerint egy becsületes szakember sem ígérheti azt, hogy Ralson gyorsan meggyógyítható. - Lehet, hogy nem is máshoz akarják küldeni, hanem egyszerűen csak újra munkába akarják állítani. - Előre megmondom, dr. Grant, hogy ezt nem engedhetem. Semmire sem lesz képes, csak egyszerűen megölnék vele. - Igy sem sokat tudunk vele kezdeni. - Ám így legalább van némi esély. - Remélem, igaza lesz. Mellesleg kérem, ne említse senkinek, hogy bármit is mondtam Ralson sorsát illetően.

- Kérés nélkül is így tettem volna, de azért köszönöm, hogy figyelmeztetett. A viszontlátásra, Mr. Grant. - Sajnálom a múltkori viselkedésem, doki mondta Ralson szemlesütve. - Biztosan sok butaságot hordtam össze. - Ezek szerint maga sem hiszi el, amit akkor mondott? - Dehogynem! - Ralson vékony alakja szinte beleremegett, annyira igyekezett meggyőzni a pszichiátert. Az ablakhoz rohant, mire Blaustein utánafordult a székkel, hogy szemmel tartsa. Az ablakokra az épületben mindenütt rácsokat szereltek, így biztosra vette, hogy Ralson nem tud kiugrani, sőt még az üveg is törhetetlen volt. Lassan leszállt az éj, és felpislákoltak az első csillagok. Ralson megbabonázva bámulta őket, majd az orvos felé fordult, és mutatóujját a szikrázó égitestekre szegezte. - Azok ott mind inkubátorok, amelyek a hőmérsékletet a beállított értéken tartják. Ahány kísérlet, annyi különféle hőfok, és a körülöttük keringő bolygók nem mások, mint hatalmas baktériumtenyészetek, eltérő táptalajjal és életformákkal. A kísérletezők, bárkik vagy bármik is legyenek, takarékos alakok. Ebben a lombikban számos létformát tenyésztettek ki. A dinoszauruszok nedves, trópusi éghajlatot, míg jómagunk jégkorszakot kaptunk. Ide-oda állítgatják a Nap hőmérsékletét, és mi persze hiába próbáljuk megérteni ennek fizikai törvényszerűségeit. Fizika! - A férfi felső ajka megrándult az undortól. - Napunk hőmérsékletét - kezdte óvatos válaszát dr. Blaustein - egészen biztosan nem lehet tetszés szerint szabályozni. - Miért is ne? Pontosan úgy, ahogy mi állítjuk be a sütő hőfokát. Maga szerint a baktériumok sejtik, miből jön az őket érő hőenergia? Ki tudja? Lehet, hogy ők is elméleteket dolgoznak ki a kérdés megválaszolására. Lehet, hogy ők is kifejlesztették saját kozmogóniájukat az univerzumukban történt katasztrófákról, melynek során egymásnak ütköző infralámpákból robbant ki az őket éltető Petri-csészék végtelen sora. Könynyen lehet, hogy az őket étellel és melegséggel el-

látó, jóindulatú Teremtőben hisznek, amely arra biztatja parányi alattvalóit, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Mi is éppen így teszünk, anélkül, hogy tudnánk, miért. Engedelmeskedünk az úgynevezett természeti törvényeknek, melyek nem mások, mint azon ismeretlen erők értelmezése, melyek áthatják életünket. És immár kétszáz éve folyik a legnagyobb léptékű kísérletük. Elhatározták, hogy a tizennyolcadik századi Angliában ráerősítenek a műszaki képességekre. Mi ezt ipari forradalomnak neveztük el. A gőzzel kezdődött, az elektromossággal folytatódott, s most elérkeztünk az atomenergiához. Érdekes kísérletnek indult, de túl sokat kockáztattak azzal, hogy engedték kicsúszni az irányításuk alól. Valószínűleg ezért kell majd ilyen drasztikusan lezárniuk. - És ön szerint vajon hogyan tervezik lezárni ezt a kísérletet? - kérdezte dr. Blaustein. - Nézzen körül, és maga is kitalálhatja, mi vet majd véget ennek a technokrata kultúrának. Az egész világ retteg a termonukleáris világháború lehetőségétől, és bármit megtennének, hogy elkerüljék, ugyanakkor valamennyien attól tartanak, hogy a háború elkerülhetetlen. Ez sajnos azt jelenti, hogy a kísérlet lebonyolítói mindenképpen kirobbantják a nukleáris armageddont, akár akarjuk, akár nem. Eltörlik azt a civilizációt, amelyben jelenleg élünk, és új fejezetet kezdenek. Világos, mint a nap. Igen, ez így logikus. Amikor sterilizáljuk a felszerelést, vajon a bacilusok tudják, hogy honnan és miért érkezik a gyilkos hőhullám? Léteznie kell valamilyen, számunkra felfoghatatlan módszernek, amellyel a kísérletezők felkorbácsolják az indulatainkat, és amellyel tökéletesen a markukban tartanak mindannyiunkat. - Mondja - sóhajtott Blaustein -, ezért akar meghalni? Azért, mert úgy véli, semmiképpen nem akadályozhatja meg civilizációnk pusztulását? - Nem akarok meghalni - válaszolta Ralson elkínzott tekintettel -, mégis pusztulnom kell. Doki, ha lenne egy nagyon veszélyes baktériumkultúrája, amelyet a legszigorúbb ellenőrzés alatt kellene tartania, akkor nem logikus, hogy a táptalajt a tenyészet közepétől számított bizonyos átmérőjű körön kívül valamivel, mondjuk

penicillinnel, itatná át? Igy a kör közepétől túl messzire távolodó bacilusok elpusztulnának. Nyilván semmi személyes érzelmet nem táplálna azokkal a kórokozókkal kapcsolatban, amiket így megöl, hiszen minden teljesen automatikusan történne. Doki, az intellektusunk köré valamik vagy valakik egy penicillin-védőfalat húztak. Ha túl messzire jutunk, ha létezésünk valódi értelmének kérdéseit kezdjük feszegetni, akkor belesüppedünk a védfalba, és vége a játéknak. A folyamat lassan működik, de egyre nehezebb lesz életben maradni. A férfi arcán rövid, bánatos mosoly futott át, aztán megkérdezte, hogy visszamehet-e a szobájába. Dr. Blaustein másnap dél körül kereste fel Ralsont a cellaszerű, párnázott falú, kopár szobában, melynek két keskeny ablaka elérhetetlenül magasról engedte be a kevés természetes fényt. A matrac közvetlenül a kipárnázott padlón feküdt. A szobában semmilyen fémből készült tárgyat sem lehetett találni, semmi olyasmit, amely alkalmas lett volna egy élet kioltására. A gondos személyzet még Ralson körmeit is a lehető legrövidebbre vágta. - Üdv! - Jó napot, dr. Ralson. Beszélhetnék önnel? - Itt? Hiszen hellyel sem tudom kínálni. - Semmi baj, jobb, ha állva maradok. Tudja, ülőmunkát végzek, így kifejezetten jót tesz a hátsó felemnek, ha néha állok. Dr. Ralson, egész éjjel azon töprengtem, amit tegnap és az azt megelőző napokban mondott nekem. - És most kipróbál rajtam egy kezelést, amivel megszabadíthat azoktól a gondolatoktól, melyek ön szerint nem többek puszta képzelődésnél? - Isten ments! Csupán fel szeretnék tenni néhány kérdést, amelyekkel rámutathatnék elképzelései bizonyos, bocsásson meg, de ön által végig nem gondolt következményeire. - Nocsak. - Tudja, dr. Ralson, mióta előadta elképzeléseit, azóta én is tudom, amit maga tud, és mégsem érzek késztetést arra, hogy megöljem magam. - A hit nem pusztán intellektuális kérdés, doki. A teste minden egyes részének hinnie kell, és ez a maga esetében nem így van.

- Nem gondolja, hogy az ön problémája valójában adaptációs jelenség? - Ezt hogy érti? - Ön nem biológus, dr. Ralson, és habár kétségkívül briliáns fizikus, nem mindent gondol végig azokkal az amúgy nagyon szemléletes analógiaként használt baktériumkultúrákkal kapcsolatban, amelyeket emleget. Tudnia kell, hogy lehetséges penicillinre, illetve szinte bármely méreganyagra rezisztens törzseket is kitenyészteni. - Próbálom követni. - A bennünket kitenyésztő kísérletezők az emberi faj generációinak hosszú sorával foglalkoztak, nem igaz? És ez a törzs, amellyel immár két évszázada bíbelődnek, nem mutatja a spontán kihalás egyetlen jelét sem. Ez egy nagyon életképes és rendkívül fertőző tenyészet. A korábbi próbálkozások városokra vagy hasonlóan kis területekre koncentrálódtak, és mindössze egy-két emberöltő erejéig léteztek. A mostani viszont egy rettenetesen virulens törzs. Nem

egyértelmű, hogy penicillin-rezisztensek lettünk? Világos, hogy a kísérletezőknek a kultúrák kiirtására használt módszerei egyre kevésbé hatékonyak. - Sajnos velem kapcsolatban igenis hatásosak - ingatta a fejét Ralson. - Lehet, hogy ön még nem rezisztens, vagy valóban hatalmas adag penicillinbe tévedt. Gondoljon csak azokra, akik mindent megtesznek azért, hogy az atomkatasztrófa veszélye elháruljon az emberiség feje fölül, és megpróbálkoznak valamiféle világkormány és az azzal járó tartós béke létrehozásával. Erőfeszítéseik az utóbbi évben megsokszorozódtak anélkül, hogy mindez valóban szörnyű következményekkel járt volna. - Ez sem állíthatja meg a minden bizonnyal kitörő atomháborút. - Igaz, ám lehet, hogy már nincs messze a cél. A békeaktivisták nem lesznek öngyilkosok. Egyre több ember immúnis a kísérletezők mérgeire. Tudja, hogy mivel foglalkoznak a laboratóriumban?

- Nem is akarom tudni. - Tudnia kell. Egy olyan erőtér létrehozásán fáradoznak, amely még az atombomba erejét is semlegesíti. Dr. Ralson, gondolja végig: ha egy virulens és pusztító baktériumtörzset szeretnék kitenyészteni, akkor még minden óvintézkedés betartása mellett is előfordulhat, hogy járvány üti fel a fejét. Lehet, hogy számukra csupán bacilusok vagyunk, ám ugyanakkor veszélyt is jelentünk, máskülönben nem irtanának ki bennünket ilyen gondosan minden egyes kísérletet követően. Persze nem valami gyorsak. Számukra ezer év csupán egyetlen nap, igaz? Mire észreveszik, hogy kitörtünk a Petri-csészéből, és átkeltünk a penicillin-védőgyűrűn is, addigra már nem tudnak megfékezni bennünket. Elhozták nekünk az atomenergiát, és ha képesek leszünk megállni, hogy egymás ellen fordítsuk, akkor talán még a kísérletezők számára is túl kemény dió lesz a kiirtásunk. Ralson feltápászkodott. Apró termete ellenére is majdnem öt centivel volt magasabb Blausteinnél. - Tényleg egy erőtér létrehozásán dolgoznak? - Próbálkoznak, de maga nélkül nem jutnak semmire. - Szó sem lehet róla. Nem tehetem. - Azért van szükségük magára, hogy ők is láthassák azt, ami magának annyira egyértelmű. Nem látják a fától az erdőt. Ne feledje: segítenie kell, különben a kísérletezők elpusztítják az egész emberiséget. Ralson gyors, rövid léptekkel odébb lépett, és kifejezéstelen tekintettel bámulta a csupasz, párnázott falat. - Viszont - mormolta - végül biztosan veszítenek. Ha belekezdenek is az erőtér megépítésébe, valamennyien meghalnak, még mielőtt elkészülnek vele. - Némelyikük, vagy akár mindannyian is immúnisak lehetnek, erre nem gondolt? És ha nem fognak bele, előbb-utóbb mindenképpen eléri őket a halál. Legalább próbálkoznak.

- Rendben - felelte Ralson rövid töprengés után. - Megpróbálok segíteni nekik. - Ettől függetlenül még mindig öngyilkos akar lenni? - Így van. - De azért remélem, mindent megtesz, hogy ne így legyen. - Megpróbálom megállni, doki - mondta Ralson remegő ajkakkal. - Figyelniük kell majd rám. Blaustein felkapaszkodott a lépcsőn, és felmutatta belépőkártyáját az előcsarnokban álló őrnek. Idefelé jövet egyszer már feltartóztatták, ennek ellenére az őr, ha lehet, most még hosszasabban vizsgálta őt és a kártyán lévő aláírást. Kisvártatva a biztonsági ember visszalépett parányi fülkéjébe, és azonnal tárcsázni kezdett. A hallott válasz láthatóan megnyugtatta. Blaustein helyet foglalt, majd fél perc sem telt el, és kezét már dr. Grant felé nyújtotta. - Úgy tűnik, ide még az Egyesült Államok elnöke sem jutna be könnyen - mondta. - Igaza van - mosolyodott el a hórihorgas fizikus -, előbb még neki is időpontot kellene egyeztetnie. Lifttel mentek fel a tizenkettedik emeletre. Grant hangszigetelt és légkondicionált irodájának három fala üvegből készült, a fényesre csiszolt diófa bútorok pedig ragyogtak a beáradó napfényben. - Te jó isten! - képedt el Blaustein. - Mintha egy igazgatótanács elnöki irodájában lennék. A tudomány, úgy tűnik, egyre jobban jövedelmező üzletté kezd válni. - Igen, tudom... - válaszolta Grant némiképp zavartan -, de a kormányzati pénzek olyan könynyedén úsznak el, és nehéz lenne egy szenátort meggyőzni arról, hogy valóban fontos munkát végzünk, amíg nem láthatja, szagolhatja, érintheti ezeket a gyönyörűen csiszolt bútorokat. Blaustein leült, érezte, amint a párnázott ülés lassan besüpped alatta. - Dr. Elwood Ralson beleegyezett, hogy újra dolgozni kezd - mondta.

- Remek. Titkon reméltem, hogy ezért akart velem találkozni. - Grant a hírtől felvillanyozva megkínálta a pszichiátert egy szivarral, ám a lélekbúvár elutasította azt. - Ennek ellenére - sóhajtotta Blaustein Ralson súlyosan beteg ember maradt. Nagyon nagy odafigyeléssel és előrelátással kell kezelni. - Hát persze. Ez csak természetes. - A helyzet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnhet. Ha megengedi, szeretnék Ralson problémájáról egy kicsit hosszasabban beszélni, így ön is megérti majd, mennyire törékeny ez az egyensúly. Belekezdett mondandójába, amelyet Grant először részvéttel, majd megdöbbenve hallgatott végig. - De hát ez az ember teljesen megbuggyant, dr. Blaustein. Semmilyen hasznát nem vesszük így. Egyszerűen megtébolyodott. - Minden attól függ - vont vállat a pszichiáter -, hogy ki számít őrültnek. Ez a szó amúgy is eléggé megbélyegző: ne használjuk hát. Szent igaz, voltak kényszerképzetei. Azt azonban, hogy ezek miként befolyásolják a képességeit, egyelőre senki nem tudja megmondani. - Egy biztos: épeszű ember nem tett volna... - Kérem, kérem. Lehetőleg ne bonyolódjunk hosszú pszichiátriai vitába az épelméjűség és a hasonló fogalmak megítélésével kapcsolatban! Ralsonnak valóban vannak rögeszméi, és rendszerint ezekkel nem is foglalkoznék. Ám rá kellett jönnöm, hogy ebben az esetben éppen az a különleges, hogy ő az ésszerűséggel homlokegyenest ellenkező eszközökkel jut el a problémák megoldásához. Nyugodtam javítson ki, ha tévednék. - Igaza van. Ezt, ha mást nem is, el kell ismerni. - Akkor hogyan kérdőjelezhetnénk meg Ralson következtetéseinek helyénvalóságát? Hadd kérdezzem meg: foglalkoztatta mostanság az öngyilkosság gondolata? - Dehogyis! Ugyan már. - És az itt dolgozó többi tudóst? - Egyáltalán nem. - Mindazonáltal javasolnám, hogy amíg az erőtérrel kapcsolatos kutatások folynak, az érintett tudósokat helyezzék megfigyelés alá itt is, és

az otthonaikban is. Az is jó ötletnek tűnik, hogy egyáltalán ne menjenek haza. Az ehhez hasonló irodákat egy kis kollégiummá szervezhetnék, ahol... - ...munka után alhatnának. Ebbe soha nem egyeznének bele. - Persze, hogy nem, ha elmondja nekik a valódi indokot. Ám ha biztonsági okokat emleget, akkor beleegyeznek. Ez a „biztonsági okokból" igen vonzó kifejezés manapság, nemde? Ralsonra pedig mindenkinél jobban kell vigyázni. - Természetesen. - De nem is ez a legfontosabb. Ezt csakis a saját lelkiismeretem megnyugtatásáért kell megtenni arra az esetre, ha Ralson elméletei helyesnek bizonyulnának. A magam részéről nem hiszek bennük. Valóban téveszmék, ám felmerül a kérdés, hogy mi okozza őket. Mi lehet Ralson fejében, családi hátterében, életében, ami éppen ezeket a rémlátomásokat ébreszti fel? Ezt nem is olyan könnyű megválaszolni. Minden bizonnyal évek folyamatos pszichoanalízise során lehetne csak kideríteni, és amíg rá nem jövünk, őt nem lehet gyógyultnak tekinteni. Eközben azonban megfontolt találgatásba is bocsátkozhatunk. Boldogtalan gyermekkora volt, amely így vagy úgy, de nagyon kellemetlenül szembesítette a halál fogalmával. Emellett soha nem tudta más gyerekekkel, vagy később más felnőttekkel megértetni magát, hiszen mindig is dühítette a többiek hozzá képest lassú észjárása. Bármi legyen a különbség az ő és mások elméje között, ez az eltérés olyan erős fallal szigetelte el őt a társadalomtól, mint az erőtér, amelyet önök most próbálnak létrehozni. Hasonló indokok miatt volt képtelen normális nemi életet élni. Soha nem nősült meg, de még csak szerelmes sem volt soha. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a társadalomba való beilleszkedés érdekében tett kísérleteinek kudarcát látva abba a gondolatba kapaszkodott, hogy nála mindenki alsóbbrendű. Ez igaz is, ha a mentális képességeket nézzük. Az ember személyisége ennél persze jóval összetettebb, és az összes személyiségjegyet figyelembe véve kiderül, hogy Ralson korántsem felsőbbrendű bárkinél. Ilyen ember nem

is létezhet. Így tehát mások, akik hajlamosak csak a gyengeséget észrevenni, nem fogadják el helyzetének ingatag felsőbbrendűségét, és fura, sőt nevetséges alaknak tartják. Emiatt Ralson számára még fontosabbá válik annak bizonyítása, hogy az emberi faj mennyire szánalmas és középszerű. A legkönnyebben ezt úgy érheti el, hogy megmutatja: civilizációnk nem más, mint bizonyos felsőbbrendű lények által kísérletezés céljára előállított baktériumtenyészet. Ennek következtében öngyilkossági hajlama az emberi léttől való teljes elszakadás iránt érzett sürgető késztetéssé alakul át, melynek eredményeképp végre nem kell többé annak a szánalmas fajnak a tagjaként élnie, amelyet saját elméje teremtett meg. Érti már? - Szegény fickó! - bólintott Grant elgondolkodva. - Igen, valóban kár érte. Ha már gyerekkorában megfelelő kezelést kap... Nos, úgy vélem, az a legjobb dr. Ralson számára, ha egyáltalán nem érintkezik az itt dolgozókkal. Túl beteg ahhoz, hogy rájuk bízhatnánk. Meg kell szerveznie,

hogy ezután egyedül önnel találkozhasson vagy beszélhessen. Dr. Ralson már beleegyezett. Nyilván úgy véli, ön korántsem olyan ostoba, mint némely társa. - Lekötelez - mosolyodott el Grant. - Nagyon óvatosnak kell lennie. Az ön helyében csakis a munkájáról beszélnék vele. Ha az elméleteiről szeretne társalogni, amit erősen kétlek, semmiképpen ne foglaljon állást az elhangzottakkal kapcsolatban, majd távozzon, amilyen gyorsan csak tud! Soha ne hagyja, hogy éles, hegyes tárgyak kerüljenek a kezébe! Ne engedje, hogy ablak közelébe lépjen! Próbáljon úgy helyezkedni, hogy mindig lássa a kezét! Ezekre kell figyelnie. A gondjaira bízom a páciensem, dr. Grant. - Minden tőlem telhetőt megteszek majd, dr. Blaustein. Ralson a következő két hónap során Grant irodájában, lényegében az orvossal együtt élt. Az ablak elé rács került, a fából készült berendezés eltűnt, helyette párnázott heverők érkez-

tek. Ralson a szófán fekve gondolkozott, számításait pedig egy zsámolyra helyezett írómappán végezte. A „Belépni tilos!" tábla mintha mindig is az iroda ajtaján lógott volna. Az ételt is odakinn, a folyosón tették le. A szomszédos mosdó ajtajáról eltűnt a felirat, oda többé senki nem léphetett be, csak az iroda felől, miután a közfalon át összenyitották a két helyiséget. Grant villanyborotvára váltott. Minden éjjel, lefekvés előtt figyelte, ahogy Ralson beveszi az altatót, és megvárta, hogy a tudós elaludjon, mielőtt maga is lehunyta volna a szemét. A jelentések százszámmal érkeztek Ralsonhoz. Grant figyelmes szeme előtt olvasta őket, aki közben próbált észrevétlen maradni. Ralson aztán a földre ejtette a papírokat, és egyik kezével árnyékolva arcát, a mennyezetre meredt. - Van valami? - kérdezte tőle Grant. Ralson némán ingatta a fejét. - Nézze - mondta Grant -, a délutáni műszak alatt kiüríttetem az épületet. Fontos, hogy lássa az eddig felállított kísérleti berendezéseket. Elindultak hát a kivilágított, ürességtől kongó folyosókon át, kézen fogva, akár egy kísértetjegyespár. Mindenhová így mentek. Grant vasmarokkal szorította a tudós keskeny, gyönge kezét. Ám Ralson minden egyes ilyen bizarr kirándulást követően is csak a fejét rázta. Féltucatszor nekilátott az írásnak, de ilyenkor csak néhány jegyzetet készített, majd dühösen félrerúgta a zsámolyt. Egyszer csak ismét írni kezdett, és fél oldalt töltött meg gyorsan; Grant automatikusan közelebb lépett. Ralson felnézett, miközben remegő kézzel írt tovább. - Hívja Blausteint! - mondta. - Micsoda? - Azt mondtam, hívja Blausteint! Hozza ide, azonnal! Grant a telefonhoz lépett. Ralson immár nagyon gyorsan írt, csupán pillanatokra állt le, akkor is csak azért, hogy vad

mozdulatokkal letörölje a homlokán gyöngyöző izzadságot. - Jön már? - kérdezte türelmetlen, reszelős hangon. - Nincs az irodájában. - Grant aggodalmasnak tűnt. - Akkor hívja otthon, vagy akárhol! Használja azt a telefont, ne csak játsszon vele! Grant vad tárcsázásba kezdett, miközben Ralson újabb lapot húzott maga elé. - Már úton van ide - mondta Grant öt perc elteltével. - Mi a baj? Betegnek látszik. - Nincs... idő... - felelte Ralson zihálva. Nem... beszélhetek... Tolla közben szörnyű macskakaparással jelekkel és reszketeg ábrákkal töltötte meg a lapot. Olyan volt, mintha készakarva, nagy erőfeszítéssel irányítaná a saját kezét. - Diktáljon! - sürgette Grant. - Majd én írok. Ralson egy szó nélkül elhessegette. A leírt szavak egyre inkább olvashatatlanokká váltak. Másik kezével tartva csuklóját, folytatta az írást, úgy rángatva a végtagot, mintha fából lenne, majd feje a papírokra csuklott. Grant összeszedte a lapokat, és Ralsont a pamlagra fektette. A mozdulatlan test felett sürgölődött kétségbeesett tehetetlenséggel egészen addig, amíg Blaustein megérkezett. - Mi történt? - kérdezte pszichiáter, egy pillantással felmérve az elé táruló jelenetet. - Azt hiszem, még életben van. Addigra azonban Blaustein már kitapogatta a tudós pulzusát, és Grant ekkor elkezdte mondani, hogy mi történt. A pszichiáter fecskendőt vett elő, beadott valamit az ájultan fekvő férfinak, és várt. Ralson tekintete üresen meredt rájuk, mikor végre felnyitotta a szemét. Fájdalmasan nyöszörgött. - Ralson - hajolt közelebb aggodalmasan Blaustein. A tudós keze vakon kinyúlt, és megragadta a lélekbúvár gallérját. - Doki. Vigyen vissza!

- Azonnal. Ez azt jelenti, hogy kidolgozta az erőteret? - Ott van a papírokon. Grant, ott van minden azokon a papírokon. Amaz kézbe vette a lapokat, és kétkedve kezdte őket lapozni. - Nem minden van rajtuk - suttogta Ralson elhaló, gyenge hangon. - Ennyit tudtam csak leírni. Vigyen vissza, doki! - Várjon! - szólt Grant, majd türelmetlenül fordult Blaustein felé. - Nem maradhatna itt legalább addig, amíg le nem futtatunk egy-két tesztet? Az írás legnagyobb része olvashatatlan. Kérdezze meg tőle: miből gondolja, hogy ez működik is majd? - Kérdezzem meg tőle? - mosolyodott el Blaustein majdhogynem gyengéden. - Hát nem ő az az ember, aki mindig mindent tud? - Rajta, kérdezze csak meg! - szólalt meg Ralson, aki mindent hallott a díványról. Szeme hirtelen tágra nyílt, és különös tűzzel égett. Felé fordultak. -Nem akarják az erőteret - mondta Ralson. Ök! A kísérletezők! Addig, amíg igazából rá nem jöttem az igazságra, minden a régiben maradt. Ám én nem követtem végig a gondolatmenetet, azt, amelyik ott van a papírokon, abbahagytam, fél perccel azelőtt, hogy úgy éreztem... úgy éreztem... doki... - Igen? - kérdezte Blaustein. - Mélyebbre... - Ralson ismét csak suttogni tudott. - Mélyebbre... jutottam a penicillinbe. Éreztem, ahogy egyre beljebb és beljebb hatolok, minél jobban koncentrálok. Sosem jártam még... ennyire mélyen. Innen tudom, hogy igazam van. Vigyen el innen! - El kell vinnem, Grant - mondta Blaustein felegyenesedve. - Nincs más lehetőség. Ha ki tudják silabizálni az írását, akkor megkapták, amit akartak. Ha nem, én már nem segíthetek magán. Ez az ember ennél többet nem dolgozhat, különben belehal, megértette? - De hát - tiltakozott Grant - akkor valami kényszerképzetbe hal bele.

- Meglehet. De ha tényleg abba hal is bele, ugyanúgy halott lesz, nem igaz? Ralson ismét elveszítette az eszméletét, ezért ebből semmit sem hallott. - Nos - szólalt meg Grant, miután egy percig némán nézett a pszichiáter szemébe -, rendben. Elviheti. Az Intézet tíz vezető tudósa figyelte idegenkedve, ahogy a kivetítöernyőn egymás után jelentek meg a lapokról készített felvételek. Grant hallgatósága elé állt, arcán eltökélt kifejezés tükröződött, szemöldökét keményen összehúzta. - Azt hiszem, a képlet meglehetősen egyszerü - kezdte. - Önök matematikusok és mérnökök. Ez az ákombákom lehet, hogy értelmezhetetlennek tűnik, de igenis van mögötte ráció. A jelentésnek ott kell lennie a sorok között, bármennyire eltorzulva is. Az első oldal mindenesetre kellőképpen világos. Annyiszor nézzenek át minden egyes lapot, ahányszor csak szükséges. És valamennyi változatot a lehető legrészletesebben kell rögzíteniük. Egymástól függetlenül dolgozzanak! Semmiféle konzultációt nem engedélyezek. - Honnan tudja, hogy ezeken az oldalakon bármi értelmezhetőt találunk, Grant? - kérdezte az egyik tudós. - Onnan, hogy ezek Ralson jegyzetei. - Ralson! Azt hittem, ő... - Azt hitte, megőrült? - kérdezte Grant, megpróbálván túlkiabálni az egyre izgatottabbá váló beszélgetés moraját. - Nos, talán így is van. Ez egy beteg, haldokló ember kézírása. Ennyit, és nem többet tudtunk Ralsontól kapni. Valahol a macskakaparásban elrejtve található az erőtér problémájának megoldása. Ha itt nem leljük meg a választ, akkor újabb tíz évet kell eltöltenünk azzal, hogy máshol keressük. Erre mindannyian munkához láttak. Eltelt az éj, majd a rákövetkező két nap is. - A szavát kell adnia, hogy ez az egész okfejtés következetes - mondta Grant fejcsóválva. - Bevallom, nem sokat értek belőle.

- Nekem sem teljesen világos - vont vállat Lowe, aki Ralson távollétében kétségkívül megkapta volna az Intézet legjobb atomtudósának járó elismerést. - Ha mindez működik is, nem magyarázta el, hogyan. - Nem volt ideje arra, hogy részletezze. A leírás alapján meg tudja építeni a generátort? - Megpróbálhatom. - Megtenné, hogy az összes többi változatot átnézi? - Azok korántsem ennyire következetesek. - Ennek ellenére megtenné, kérem? - Persze. - És el tudná kezdeni az összeszerelést? - Megkezdem az alkatrészek beszerzését, bár az igazat megvallva meglehetősen pesszimista vagyok az eredményeket illetően. - Én is így vagyok vele. A szerkezet egyre csak növekedett. Hal Ross, a rangidős mérnök felelt az erőtérrel kapcsolatos munkálatokért, és lassan azt is elfelejtette, hogy mit jelent aludni. Minden nap és éjszaka minden egyes percében a készülő berendezés mellett lehetett megtalálni, miközben állandóan, gondterhelten vakarta kopasz fejét. Minden kérdést csak egyszer tett fel. - Ez micsoda, dr. Lowe? Soha nem láttam még ilyet. Mi volna a feladata? - Tudja, hol van most, Ross - válaszolta ilyenkor Lowe. - Akkor azt is tudja, hogy itt nem kérdezősködünk. Ezért kérem, hagyja is abba! Ross tehát nem kérdezősködött tovább. Mindenki tudta róla, hogy utálja a szerkezetet, amelyet épít. Rondának, természetellenesnek nevezte, de mégis kitartott mellette. Az egyik nap Blaustein telefonált. - Hogy van Ralson? - kérdezte tőle Grant. - Nem valami jól. Részt akar venni a mezőprojektor tesztelésén. - Nos... - habozott Grant -, szerintem meg kellene engednünk. Végül is az ő műve. - Akkor viszont mellette kell lennem. - Nagyon veszélyes lehet - aggodalmaskodott Grant. - Már a tesztelés során is hatalmas energiák szabadulhatnak fel. - Az ön számára ugyanannyira veszélyes válaszolta Blaustein.

- Akkor hát... A megfigyelők listáját a Bizottságnak és az FBI-nak is jóvá kell hagynia, de ígérem, maga is ott lesz. Blaustein körülnézett. A mezőprojektor az óriási tesztlaboratórium kellős közepén terpeszkedett, ám körüle minden egyebet el kellett szállítani. A gépezet és az energiaforrásként szolgáló plutóniummáglya között nem volt semmilyen látható összeköttetés, de a pszichiáter az elcsípett beszélgetésfoszlányokból - magát Ralsont semmiképpen nem akarta megkérdezni - rájött, hogy a kapcsolat valahol a szerkezet alatt jön létre. A megfigyelők először körbejárták a készüléket, miközben a kívülállók számára érthetetlen szakkifejezésekkel bombázták egymást, majd lassan elhúzódtak a gépezet közeléből. A galéria kezdett megtelni. Szemben legalább három tábornoki egyenruhás, és egy egész kavalkádnyi alacsonyabb rangú katonát látott. Blaustein a korlát még szabad részét választotta, leginkább Ralson kedvéért. - Még mindig biztos abban, hogy maradni akar? - kérdezte páciensét. A laboratóriumban kellemes meleg uralkodott, Ralson mégis kabátban, felhajtott gallérral álldogált. Fölösleges óvintézkedés, gondolta Blaustein. Kétsége sem volt afelől, hogy Ralsont egyetlen korábbi munkatársa sem ismerné fel. - Maradok - döntött a tudós. A lélekgyógyász elégedetten biccentett, mert ő is szerette volna végignézni a tesztet. Hátrafordult, mikor valaki megszólalt mögötte. - Helló, dr. Blaustein! Az elmeorvos egy pillanatig nem tudta hová tenni a férfit, de aztán felismerte. - Á, Darrity felügyelő! Mi szél hozta erre? - Csak a szokásos - intett a nézők felé a nyomozó. - Nem létezik olyan halálbiztos módszer, amely kiszűrné az esetleges hibákat. Egyszer ugyanilyen közel álltam Karl Fuchshoz1, mint most magához. - A rendőr a magasba hajította zsebkését, majd ügyes mozdulattal elkapta. - Hát persze. Létezik-e tökéletes biztonság, mikor még a saját tudatalattinkban sem bízhatunk? Most talán épp engem felügyel majd? - Meglehet - mosolyodott el Darrity. - Úgy tudom, minden követ megmozgatott azért, hogy ma itt lehessen.

- De nem magam miatt, felügyelő. És kérem, tegye el azt a kést! Darrity meglepődve fordult a Blaustein gyengéd kézmozdulata által jelzett irányba. Eltette a kést, és most alaposabban megnézte magának a pszichiáter mellett ácsorgó férfit, majd halkan füttyentett. - Rég láttam, dr. Ralson - mondta halkan. - Üdv - recsegte a tudós. Blaustein egyáltalán nem lepődött meg Darrity reakcióján. Ralson legalább tíz kilót fogyott, mióta visszatért a szanatóriumba. Arca sárgás színű és mélyen barázdált lett, mintha teste hirtelen hatvanévessé vált volna. - Mikor kezdődik a teszt? - türelmetlenkedett Blaustein. - Úgy tűnik - válaszolta Darrity -, már el is kezdődött. Ezzel megfordult, és a korlátra könyökölt. Blaustein Ralsonba karolt, és elkezdte odább vezetni, de ekkor Darrity halkan, mégis parancsolóan megszólalt: - Maradjon itt, doki! Nem szeretném, ha elkószálna.

Blaustein a laboratórium átellenes végét szemlélte, ahol a türelmetlen várakozástól félig kővé dermedtnek látszó férfiak csoportosultak. Felismerte a magas és ösztövér Grantot, aki láthatólag tétovázott, hogy rágyújtson-e, majd meggondolta magát, és a cigarettát öngyújtóstul a zsebébe süllyesztette. Az irányítópultnál álló fiatal férfiak feszülten várakoztak. Ekkor mély, zümmögő hang hallatszott, és a levegőben ózon csípős szaga terjedt szét. - Nézze! - kiáltott rá Ralson nyersen. Blaustein és Darrity is a kinyújtott ujj jelezte irányba fordult. A projektor körvonalai elmosódni, remegni látszottak, mintha a szerkezet és szemlélői között forró levegőoszlop vibrált volna. Egy lánc végére erősített vasgolyó suhant át gigantikus ingaként a villódzó területen. - Maguk is látták? - kiáltott fel Blaustein izgatottan. - Ugye tényleg lelassult? - A másik oldalon megmérik, hogy a golyó milyen magasra emelkedik, így határozva meg, mennyit veszít a lendületéből - bólintott Ralson. - Bolondok! Megmondtam, hogy működik majd.

- A beszéd láthatólag hatalmas erőfeszítésébe került. - Csak nyugalom, dr. Ralson - nézett rá Blaustein aggódva. - Kérem, ne izgassa fel magát fölöslegesen! Az ingát ekkor leállították és felhúzták. A projektor körüli villódzás erősödni látszott, majd a vasgolyó ismét útjára indult, s mozgása minden egyes alkalommal nagyobb rándulással lassult, és tisztán hallhatóan megpendült, mikor a villódzó területhez ért. Aztán egyszer csak visszapattant, először puhán, lelassulva, mintha csak gittbe csapódna, majd később acélos, az egész helyiséget betöltő hangon csattanva. Ekkor visszahúzták az ingasúlyt, és nem is használták többé. A projektort már alig lehetett

látni a készüléket körülvevő homályos, reszkető levegőben. Grant valamilyen utasítást adott ki, mire hirtelen ózon áthatóan csípős szagát lehetett érezni. A nézők egy emberként kiáltottak fel, és mindenki a mellette állónak kezdett el magyarázni. Mutatóujjak tucatjai meredtek ugyanarra a pontra. Blaustein a többiekéhez hasonló izgatottsággal hajolt át a korláton. Ott, ahol korábban a projektor hatalmas szerkezete terpeszkedett, már csak egy tökéletes, gyönyörű, tisztán csillogó tükör-félgömböt lehetett látni. Meglátta benne saját magát, a keskeny, látszólag mindkét oldalon felcsavarodó erkélyen álldogáló alacsony férfit. Látta a fénycsövek ragyogását fehéren izzó foltokként visszatükröződni. Mindezt csodálatos részletességgel.

- Nézze, Ralson! - kiáltott fel. - Úgy veri viszsza az energiát, a fénysugarakat, akár egy tükör. Ralson... Rosszat sejtve fordult hátra. - Felügyelő! Hol van Ralson? - Micsoda?! - perdült meg Darrity. - Nem látom sehol. A nyomozó kétségbeesetten tekingetett mindenfelé. - Nos, az biztos, hogy nem szökhet meg. Innen semmiképpen nem juthat ki. Maga menjen a másik oldalon! - Darrity elhűlve kutatta át a zsebeit. - A késem... eltűnt. Blaustein talált rá Hal Ross parányi irodájában, amely ugyan az erkélyre nyílt, de jelen körülmények között, természetesen, senki nem járt arra. Magát Rosst még csak meg sem hívták a bemutatóra, mondván, egy idős szerelő mit is keresne ott, ám irodája ettől függetlenül kiválóan megfelelt az öngyilkosság ellen folytatott hosszú küzdelem utolsó, vesztes csatájának hadszíntereként. Blaustein hányingerrel küszködve, nagyokat nyelve állt egy ideig az ajtóban, majd elfordult. Elkapta Darrity tekintetét, amint a nyomozó az erkély alatt harminc méterre lévő, hasonlóan szűkös irodából bukkant elő. Blaustein intett neki, mire a felügyelő vágtázva rohant a lépcsőház felé. Dr. Grant egész testében remegett az izgatottságtól. Felváltva szívott párat a mindkét kezében tartott cigarettákból, hogy aztán egymás után eltapossa őket, majd szinte azonnal újakra gyújtson. A doboz lassan kiürült. - Sokkal jobb, mint amire valaha is számíthattunk - mondta éppen. - Holnap végezzük a fegyveres tesztet. Már most biztos vagyok az eredményekben, de ha egyszer kitűztük, akkor el is végezzük. Kihagyhatnánk a kézifegyvereket, és rögtön páncélököllel kellene kezdenünk. De talán mégsem, hiszen lehet, hogy különleges biztonsági intézkedésekre lesz szükség a visszapattanó gránátszilánkok miatt. A sokadik cigarettát taposta szét a betonon. - Valódi atombombára is le kell majd tesztelnünk - szólt közbe egy tábornok.

- Természetesen. Már épül is egy modellváros 2 az Eniwetokon. Ott telepíthetnénk egy ugyanilyen generátort, és ledobhatnánk rá egy bombát. A városkában állatok lennének. - Valóban úgy gondolja, hogy ha a mezőt teljes energiára gerjesztenénk, az megállítaná még az atombombát is? - És az csak a kezdet, tábornok. Amíg le nem dobjuk a bombát, észre sem lehet majd venni, hogy a célpontot bármilyen energiapajzs védi, hiszen a mezőt közvetlenül a robbanás előtt a plutónium-sugárzás aktiválja. Ahogy azt az előbb, a legutolsó kísérlet során láthatták. Ez az egész dolog lényege. - Tudja - szólalt meg egy Princetoni profeszszor -, én azért néhány hátulütőt is felfedeztem. Gondoljunk például arra, hogy amikor a pajzs teljes gőzzel működik, akkor odabent vaksötét lesz, már ami a napsugárzást illeti. Emellett nem elképzelhetetlen, hogy az ellenség úgy próbál túljárni az eszünkön, hogy rendszeres időközönként ártalmatlan, mégis radioaktív sugárzást kibocsátó rakétákkal kapcsolgatná ki-be a védőpajzsot. És mint tudjuk, aki sokszor kiált farkast... - A hamis riasztásokat - válaszolta Grant - túl lehet élni. Ezekre a gondokra hamarosan választ találunk, viszont a legnagyobb probléma, úgy vélem, megoldódott. Egy brit megfigyelő tört utat Grant felé, majd lelkesen üdvözölte. - Tudja, ezután sokkal nagyobb biztonságban érzem Londont - hálálkodott. - Bárcsak az önök kormánya megengedné, hogy megnézhessem a teljes tervdokumentációt! Ez a találmány egyszerűen zseniális. Működési elve annyira nyilvánvalónak tűnik, de mégis felmerül a kérdés: kinek juthatott ez az eszébe? - Ezt a kérdést - mosolyodott el Grant - korábban már feltették egyszer dr. Ralson szerkezeteivel kapcsolatban... Valaki lágyan megérintette a vállát, így önmagát félbeszakítva hátat fordított az angolnak. - Dr. Blaustein! Szinte el is feledkeztem magáról. Jó, hogy jön, beszélnünk kell. Maga mellé húzta a kistermetű pszichiátert, majd lehajolt hozzá, és közvetlenül a fülébe suttogott.

- Kérem, győzze meg Ralsont, hogy találkoznia kell ezekkel az emberekkel! Elvégre ez alapvetően az ő dicsősége. - Ralson meghalt - válaszolta Blaustein fakó hangon. - Hogy micsoda?! - Itt tudná hagyni a vendégeit egy kis időre? -Igen... persze... Uraim, megbocsátanak pár percre? Ezzel elviharzott, oldalán Blausteinnel. A szövetségi ügynökök ekkorra már elözönlötték az irodaépületet, és diszkréten elállták Ross irodájának ajtaját. Az ajtó előtt az összesereglett tömeg izgatottan vitatta meg az Alamogordo kérdésére adott, imént látott választ, miközben nem is tudták, hogy odabent holtan fekszik a válaszadó. Az FBI-ügynökök utat engedtek Grantnak és Blausteinnek, majd ismét zárták soraikat. - Békésnek tűnik - jegyezte meg Grant, miután egy pillanatra felemelte a holttestet takaró plédet. - Elégedettnek - tette hozzá Blaustein keserűen. - A halálos fegyver... - hebegte Darrity holtsápadtan - a saját zsebkésem volt. Az én gondatlanságom miatt történt, és erről természetesen így is teszek majd jelentést. - Nem, dehogyis! - tiltakozott Blaustein. Erre semmi szükség. Az én páciensem volt, így én tartozom érte felelősséggel. Ugyanakkor nem hiszem, hogy akár még egy hétig is életben maradt volna. Azóta haldoklott, mióta feltalálta azt a projektort. - Ebből vajon mennyinek kell szerepelnie a szövetségi aktákban? - kérdezte Grant. - Nem feledkezhetnénk meg arról, hogy megőrült? - Attól tartok, lehetetlen, dr. Grant - nézett rá Darrity szúrós szemmel. - Mindent elmondtam neki - ismerte be Blaustein halkan, szomorúan. Grant tétován méregette a két férfit. - Beszélek az igazgatóval, akár magával az elnökkel is - szűrte a szavakat fogcsikorgatva. - Nem hiszem, hogy szükséges lenne megemlíteni Ralson őrületét vagy az öngyilkosságot. A mezőprojektor feltalálójának személye teljes

nyilvánosságot kell kapjon. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte. - Valamilyen üzenetet hagyott hátra - szólalt meg Blaustein. - Búcsúlevelet talán? - Az öngyilkosok majdnem mindig ezt teszik - nyújtotta át Darrity a papírlapot Grantnak. Ez az egyik ok, amiért a doki elmondta, hogy valójában mi ölte meg Ralsont. A Blausteinnek címzett üzenet így szólt: „A projektor működik, tudtam, hogy így lesz. Teljesítettem a megállapodás rám eső részét. Ön megkapta, amire szüksége volt, tehát rám nincs már szüksége. Elmegyek. Ne aggódjon az emberiség miatt, doki. Igaza volt. Túlságosan régóta tenyésztenek már minket, túl sokáig kockáztattak. Átléptük a baktériumkultúra határait, és többé rnár nem állíthatnak meg bennünket. Érzem, tudom, hogy csak ennyit mondhatok." A szöveg alatt sietősen odafirkantott aláírás, majd még egy, szinte olvashatatlan sor látszott: „Feltéve, hogy elég penicillin-rezisztens ember él..." Grant elkezdte galacsinná gyűrni a lapot, ám Darrity kinyújtotta a kezét. - Ez az irattárba megy, doki - mondta. Grant bólintott, és átadta a papírt a felügyelőnek. -Szegény Ralson! - sóhajtott. - Úgy halt meg, hogy közben még el is hitte ezt a sok ostobaságot. - Igen - erősítette meg Blaustein. - Feltételezem, hogy Ralsonnak pompás temetése lesz, és hogy találmányáról kizárólag olyan publikációk emlékeznek majd meg, amelyek nem említik öngyilkosságba torkolló tébolyát. Ám a kormány embereit annál jobban érdekelhetik ezek az őrült elméletek, amelyek talán nem is annyira zavarosak. Nincs igazam, Mr. Darrity? - Ez egész egyszerűen nevetséges, doki - szólt rá elhűlve Grant. - Nincs egyetlen olyan tudós sem ezen a szakterületen, aki akár csak nyugtalanná vált volna a munkája során. - Mondja el neki, Darrity! - kérte Blaustein. - Egy másik öngyilkosság is történt - mondta halkan a felügyelő. - Nem, nem tudós követte el, még csak diplomája sem volt. Ma reggel történt,

és azért kezdtünk el nyomozni az ügyben, mert úgy véltük, összefüggésben lehet a mai teszttel. Mivel semmilyen kapcsolatot nem találtunk, elhatároztuk, hogy a tesztsorozat végéig titokban tartjuk az esetet. Ám ma kiderült, hogy mégis van összefüggés. Átlagos fickó volt, feleséggel, három gyerekkel. Az ember azt hinné, az ilyennek eszébe sem jutna megölni magát. Soha nem kezelték semmilyen elmebetegséggel. Egy kocsi alá vetette magát. Számos szemtanú állítása szerint szándékosan tette. Nem halt meg azonnal, kihívták a mentőket. Rettenetesen összeroncsolódott, mégis azt mondta utoljára: "Most már sokkal jobban érzem magam." - Az Isten szerelmére, árulja már el, ki volt az! - kiáltott fel Grant. - Hal Ross. Az a mérnök, aki lényegében a teljes projektort megépítette, és akinek az irodájában jelenleg ácsorgunk. Blaustein az ablakhoz sétált. Az esti égbolton lassan kigyúltak a csillagok. - Ez a férfi soha életében nem hallotta Ralson elméleteit, és Mr. Darrity szerint még csak beszélni sem beszélt vele. A tudósok közül talán mindenki rezisztens. Egészen biztosan azok, máskülönben hamar véget ér a szakmai pályafutásuk. Ralson kivétel lehetett, egy olyan penicillin-érzékeny személy, aki ragaszkodott ahhoz, hogy folytassa, amit elkezdett. Láthatják, mi tör tént vele. Ám mi van a többiekkel, azokkal, akik olyan foglalkozást űznek, melyekben nem folyamatos a szűrés? Az emberiség mekkora hányada penicillin-rezisztens? - Ezek szerint hisz Ralsonnak? - kérdezte Grant elképedve. - Magam sem tudom - válaszolta Blaustein a csillagokat fürkészve. Vajon mind csupán inkubátor lenne? Kálló András fordítása 1: Német atomtudós, aki meggyőződéses kommunistaként a náci rezsim elöl Angliába menekült, majd később, az Egyesült Államokban, a Manhattan-terv atombombát fejlesztő tudóscsoportjának tagja lett. (a ford.) 2: A csendes-óceáni Marshall-szigetek egy korallzátonya, melyen az Egyesült Államok 1948 és 1958 között több termonukleáris kísérleti robbantást is végrehajtott. (a ford.)

Esti mesék

kisegítőként dolgozó Skeeter Bronson (Adam Sandler) nagylelkűen elvállalja, hogy vigyáz unokahúgára és -öccsére éjjelente. Este, lefekvés előtt Skeeter különféle történeteket talál ki és mesél a gyerekeknek, amivel akarata ellenére különös lavinát indít el. Hamar rájön, hogy a fantázia képzeletbeli történetei rejtélyes módon a való életben is megtörténnek. A megmagyarázhatatlan eseményből Skeeter kezdetben megpróbál előnyt kovácsolni, és „véletlenül" saját maga testesíti meg meséinek főbb karaktereit, így ugrándozik egyikből a másikba. Arra azonban nem számít, hogy különös módon a gyerekek is befolyásolják az események menetét, így fenekestül fordul fel mindnyájuk élete. A Walt Disney Pictures 80 millió dollárból készített családi fantasy-vígjátéka a karácsonyi szezon és a téli szünet egyik legnagyobb dobásának ígérkezik, szórakozásból pedig bizoA NAPPAL SZÁLLODAI

nyosan nem lesz hiány, hiszen a Hajlakk című musical tavalyi remake-jéből sikert kovácsoló Adam Shankman vállalta el a film rendezői munkálatait. A december 25-től a hazai mozikba kerülő fantasy-vígjáték, az Esti mesék emlékezetes és látványos karácsonyi szórakozást ígér az egész család számára. (A Fórum Hungary bemutatója)

Nicolás Saraintaris: Érzékelések

Talán tényleg nem tudunk semmiféle más módon megjelelni a tizedik parancsolatnak, csak ha uniformizáljuk világunkat, és felebarátaink is csupán pont ugyanazzal rendelkeznek majd, mint mi magunk?

LEJÁRT AZ IDŐ. Mindig ugyanígy történt, reménytelen volt. Néhány tudatos perce maradt. Úgy döntött, befejezi az edzést. Pár pillanaton belül már nem lesz ura a testének. Elindult kifelé az edzőteremből, és várta, hogy leteljen az idő. Szemében fáradtság tükröződött. Váratlanul azonban letörlődött az arcáról, minden más érzelemmel együtt. Uriel Manzón könnyed sétalépésekben haladt, mechanikusan. Minden erőfeszítését, amely a teste uralására irányult, automatikus mozdulatok váltották fel. A Rekonstruáló Munkaközpont (RMK) felé vette az irányt, ahol napi tizenkét óra szolgálatot kellett teljesítenie. Egy széles utcán bandukolt, idegenül a világban anélkül, hogy érzékelte volna. A környék egyszínű volt és csendes. Így rendelte el a Világkormány a Föld minden országában. Végül az RMK-hoz

érkezett, egy ugyanolyan épülethez, mint az összes többi. Belépett. Elindult a helyére. Így telt minden szolgálati idő, valami olyan munkával, amit a Rendszer kiszabott számára, és a többi állampolgárra is hasonló várt. Nem ő választotta, belső kényszernek engedelmeskedve hajtotta végre. - Az emberi agy nagyon bonyolult szerkezet. Még a pszeudo-agyainkhoz sem fogható semmi más. Ám a fejlettek, hat generáció után, igazán figyelemre méltóak. Az álomban töltött időnek köszönhetően sikerült újraéleszteni planétánkat, leküzdöttük a fertőzéseket, javítottunk az életminőségünkön. De mindennek megvan a maga ára. - Reven doktor itt szünetet tartott. Azt akarta ezzel elérni, hogy a Rendszer leghatalmasabb emberei

érdeklődéssel hallgassák; ők tartották kezükben a kormányt, semmi másra nem volt most nagyobb szükség, mint az ő figyelmük felkeltésére. - Ahogy a projekt úttörői megalkották háromszáz évvel ezelőtt, a pszeudo-agyak hatékonyak, az evolúció utolsó lépései. Minden állampolgár rendelkezésére áll egy meghatározott idő, amikor a biológiai agya az irányító. Amikor a motorikus funkciók csökkennek (ezt a régiek „pihenésnek" hívták), a pszeudo-agyé lesz a vezető szerep, és az állampolgár a Rendszer szolgálatába lép. A Rendszer rendelkezik a testével, hogy fizikai munkákat lásson el, bőségesen adódó javításokat és ehhez hasonló feladatokat. Tehát a Rendszer irányítja az állampolgárok testét a szellemi kapacitásuk szerint meghatározott ideig, de az első években az álmok elkerülhetetlenül összekeveredtek ezekben a pihenőszakaszokban az aktivitással. Kezdetben az állampolgárok őrült támadásai katasztrófákba torkolltak. Ezek rengeteg emberéletet követeltek, és jelentős anyagi kárt okoztak. A valóság és az álom összefonódott, az egyén pedig erkölcsileg büntetlenséget élvezett, amely horrorisztikus tettek elkövetéséig fajult, pusztán azért, mert álmában szabad lehetett. Mégsem hibáztathatjuk a mesterségesen fejlődött emberek első generációit. A bűn a korai alkalmazásért a Rendszert terheli, felelőtlenül döntött. Ezután esett a választás az álom természetének vizsgálatára, hogy később majd kizárhassák, és ezzel megoldják az indukált evolúció nyomán keletkezett legsúlyosabb problémát. - Szünetet tartott, hogy igyon egy kis vizet. A megbeszélés hosszúra nyúlt, de ő és a befolyásos tisztségviselők, akik részt vettek az előadásán, elegendő idővel rendelkeztek. A napja, mint minden szakmailag elismert embernek, tizennyolc óra tudatos és hat óra pszeudo-tudatos részre oszlott. - Elismert szaktekintélyek - folytatta - arra a következtetésre jutottak, hogy az álom egy eltávolító eljárás, kiselejtezi a felesleges információkat, és ezzel elkerülhetővé válik a felesleges információk felhalmozódása. Az elmúlt századokban a cégek folyamatosan bombázták az emberek érzékszerveit. A különböző méretű plakátok, a televízióadások fényei, az eltérő

hosszúságú és szabású ruhák arra az eredményre vezettek, hogy a külvilágból érkező információk az emberek figyelmét megosztották. Egyre többet kellett álmodniuk, hogy eltávolítsák a hatalmas mennyiségű ingert, vagy az agyuk már nem bírta tovább, és bekövetkezett a szinaptikus összeomlás. Szükségesnek bizonyult tehát az embereket érő adatok csökkentése, az álmok gyökerestül való kiirtása érdekében. Az első jelentős megmozdulás a városok arculatának megváltoztatása volt. Csupán egy századdal ezelőtt fejeztük be. A színeket homogenizáltuk, ahogy a formákat és a hangokat is. Létünk tudatos szakaszában a legminimálisabb inger ér bennünket, paradox módon mégis mindent érzékelünk egyszerre. Csak néhány részlet töri meg az egyszínűséget. Ezek a részletek mi magunk vagyunk, az emberek. Igy sikerült megszabadulnunk az álomtól, hogy növeljük a Rendszer szabályozó kapacitását az állampolgárok teste fölött. De nemrég felfedeztünk egy problémát, ami veszélyt jelent a jelenlegi életformánkra: a többletinformáció szindrómát (TISZ). Uriel felébredt a lakóterében. Megállt a bejárati ajtóval szemben. Nagyon hideg volt a keze. Feltételezte, hogy a kelleténél alacsonyabb hőmérsékletű vízzel fertőtleníthette, de miért nem akadályozza meg a Rendszer a fizikai kellemetlenségeit, ha már a testét eszközként használja? Emlékeztette magát, hogy csak a tudatos szakaszokban reagál a teste az érzelmekre, a fennmaradó időben pusztán egy hatalmas gépezet marionettbábuja volt. Tanárnője szavai úsztak elő az elméjéből: „Élj, hogy érezz, a gondolkodásról a Rendszer gondoskodik!" Megint a tenyerére nézett. Ezúttal azonban felfigyelt valamire. Tetszett neki a kinézetük, különböztek egymástól. Apró lakóterének minden fala és bútora, ahogy maga a város is, az emberi bőrhöz hasonló színben játszott. De amit most látott, az különbözött ezektől, sokkal erőteljesebb volt. Vörös színű. Odament a hűtőrekeszhez, kihúzta, és mindkét kezét beledugta. Tűrte a fájdalmat. Egy percig. Kettőig. Végül kihúzta a kezét. Mindkettő elszíneződött. Az egyik falnak támaszkodott, le-

nyűgözte a kontraszt. Felfedezte, hogy élvezi, élvezi az érzékelést. A sötét konferenciateremben fényjelzés villogott, valaki beszélni kívánt. Reven doktor már befejezte a probléma vázolását, ezért átadta a szót: - Hallgatjuk, uram! - A felszólalni kívánó nevét csak azért nem említette, mert nem tudta, ki az, a sötétség elfedte előle. De éppen ebben állt a sötétség szerepe. Elrejteni az előadóteremben felhalmozódott mikrofonok, székek és résztvevők tömegét. Az „érzékelhetőség", ez a terminus az emberi agyba bekerülő adatok mennyiségének kifejezésére szolgált, így minimálisra csökkent. - Nagyon köszönöm. A nevem Athos. Ahogy azt önök közül sokan tudják, a Biztonsági Osztály vezetője vagyok. - Azért mondta el a nevét, mert az emberi hangok különbözőségét generációkkal ezelőtt eltörölték. Kivétel nélkül minden ember egy közös, fémes hangon beszélt. „A nép hangja" egykori utópikus gondolatának fizikai megvalósulásaként. Ezt a hangot egy apró szerkezet produkálta, amit a Rendszer minden egyedébe beültettek, a régi hangszalagok helyére illesztették be. - Fel kell tennem egy kérdést: miért hívtunk össze például a városellenőrzés területén tevékenykedő tisztségviselőket olyan tudományos témák megvitatásához, mint a pszeudo-agyak működése és a TISZ névre keresztelt betegség? - Athos természetesen nem eresztette bő lére a szónoklatát, rögtön a tárgyra tért. Bármilyen jellegű javaslatfelvetésben, és ez a politikaira is vonatkozott, a mellébeszélést, felesleges voltánál fogva, hosszú idővel ezelőtt gyökerestül kiirtották. Reven nem furcsállta a felvetést. Tudta, hogy Athos nem briliáns elméjéről híres, hiszen az általa végzett munkában a cselekvés játszotta a főszerepet. Így tehát nem lepte meg, hogy a biztonsági főnök nem tud párhuzamot vonni a legutóbbi erőszakos utcai cselekedetek és az ő beszéde között. Türelmet erőltetett magára, csak ezután válaszolt: - Tisztelt Athos! Köszönöm kérdését. Nézze! Néhány órával ezelőtt tüntetők csoportja garázdálkodott Arenga negyed utcáin a tudatos

észlelési szakasz csúcsperiódusában, amikor, mint tudjuk, az emberek többsége otthon tartózkodik: edz vagy társasági életet él. Ezek a „Vandálok" meztelenül futottak végig az utcán, Zúzódásokkal a testükön, bejutottak több lakóhelyiségbe, és mutogatták magukat. Emlékszik a történtekre? - Reven nem várta, hogy a biztonsági főnök válaszoljon. Ő is, ahogy minden más tisztviselő, jól ismerte az Arengában történt eseményeket. - A zúzódások elütöttek az egyszínű környezettől, és a szegény párák, akik látták ezeknek a bűnözőknek a rángatózásait, megrettentek a sokszorosára növekedett érzékeléstől, majd a szinaptikus aktivitásuk is veszélyes érték fölé szökött. Egyikük meghalt néhány órával ezelőtt. Ez a TISZ első katasztrófával végződő esete történelmünkben. Urielt életében először boldogság fogta el. Mióta gyerekkorában tudatára ébredt alacsony intelligenciájának, és hogy emiatt majd tizenkét órát kell dolgoznia a Rendszernek, csak kiábrándultságot és szomorúságot érzett. Tanárnője ezzel vigasztalta: „Ne sírj, Uriel! Néhányan gondolkodásra születnek, de a többiek valami sokkal fontosabbra: a többiek az érzésekért élnek." Most értette meg ezeket a szavakat. És valóban jól érezte magát. Úgy döntött, elmondja munkatársának és egyben barátjának, Morónak a felfedezését. El akarta mesélni neki az érzékelés csodáját. Rendelkezésére állt még néhány tudatosan eltölthető óra. Összeszedett néhány dolgot, és az Arenga negyed felé vette az irányt, ahol Moro lakott. Arenga ugyanolyan negyed volt, mint a többi, mindent egyformává építettek a bolygón. Uriel a C-156-os számú tömb felé tartott. Morót munkaidőben ismerte meg, amikor mindketten felébredtek az RMK-ban, mivel a Rendszer az utolsó pillanatig feladatokkal látta el őket. Így elegyedtek szóba egymással, és rögtön felfedezték a közöttük levő hasonlóságot: mindketten szerencsétlen, szánalomra méltó fickók voltak az alacsony intelligenciájuk következményeként. Ettől a naptól fogva, miután címet cseréltek, rendszeresen meglátogatták egymást.

Moro ajtót nyitott, könnyedén elmosolyodott: - Uriel! Hogy vagy? Épp idejében érkeztél! Ha öt perccel később érsz ide, már elmentem volna, és nem tudtalak volna fogadni. - Akkor még szerencse, hogy itt találtalak. Mutatnom kell neked valamit, valamit, amit ma fedeztem fel otthon. Uriel a hűtőhöz ment, megismételte a rituálét, amit otthon is elvégzett. Végül felmutatta az eredményt Morónak.

- Mesés! Rendezhetnénk egy show-t ezzel a trükkel - jegyezte meg ártatlanul Moro. De a Rendszer elleni forradalom ezzel kezdetét vette. - Kérjük Harris igazságügyi szakértő véleményét, hogy folytathassuk az ülést - szólt bele Reven a terem sötétjébe. - Köszönöm, doktor úr - válaszolt egy, a többivel teljesen megegyező hang a terem egyik pontjából. - A TISZ első fatális esetének áldó-

zata egy Rotting nevű férfi. Kitűnő tudós volt. Az RMK-k helyreállításán dolgozott, kijavította az anomáliákat, és új alkalmazási területeket tervezett a produktív erő részére. Intelligenciahányadosa kiemelkedően magas volt, ami egyenes arányban állt az „érzékelhetőség" jelentős növekedésének hatására kialakuló fatális TISZ valószínű bekövetkeztével. Ezt a feltételezést alátámasztja a tény is, hogy egy másik, átlagos intelligenciahányadossal rendelkező alkalmazottat kevesebb szinaptikus terhelés ért Arengában. - Rájöttél már, milyen romlott ez a Rendszer? - kérdezte Uriel Morótól. -Igen. Tudom, mit érzel. Én is így vagyok ezzel. De el kell fogadnunk. Alacsony IQ-nk hosszabb munkaidőre kötelez bennünket. Az utolsó pszeudoperiódusunk a szokásosnál is végeérhetetlenebbnek tűnt. Moro ugyanazon a hangszínen beszélt, mint mindenki más a világon, de Uriel szomorúságot és rosszallást érzett ki belőle. Érzékelte. Érezte. Ez a titok nyitja. Ahogy a tanárnője mondta. Uriel érzésekre született. Kellemes, bizsergető érzés járta át, amit eddig még sosem tapasztalt

a tudatos szakaszokban. Megszületett a döntés, amit meg is osztott barátjával: - Azt mondtad, hogy rendeznünk kellene egy kis show-t a „különböző kezek" trükkjével. Van egy javaslatom. Mivel a Rendszer nem engedi meg, hogy együtt legyünk a tudatos szakaszainkban, fedjük fel előtte, hogy mi mégis együtt vagyunk! Tudassuk mindenkivel a felfedezésünk csodáját! Meglátod, tetszeni fog nekik! „Ébren" akarnak majd maradni. Ha mindannyian együtt harcolunk, csökkenthetjük a pszeudo-szakaszaink hosszát. Moro rábólintott. Nem túl éles elméjében már körvonalazódott is az előadás. Egy show, ahogy ő nevezte. Hosszú ideje először riasztó mértékbenemelkedett az előadóterem „érzékelhetősége". A különböző tisztviselők egymás szavába vágva beszéltek, úgy megrettentek Harris beszámolójától a szörnyű incidensről. Reven doktor szakértő gyorsasággal távozott a teremből, hogy aktiválja a vészgombot. Csend telepedett a teremre. Néhány pszeudo-szakaszban levő dolgozóval beoltatott mindenkit, aki a teremben ült, egy mérsékelt erősségű nyugtatóval. A parancs végrehajtása után

inaktiválta az előbb működésbe hozott készüléket. Visszament a terembe, és beszélni kezdett: - Uraim! Biztonsági okokból aktiválnunk kellett mindannyiuk pszeudo-tudatát, hogy a testük feletti uralomtól megfosszuk önöket. El kellett kerülnünk, hogy az előre látható katasztrófa bekövetkezzen a tudatos állapotukban. Pillanatnyilag csak figyelni tudnak. Rövid idő múlva képesek lesznek beszélni is. Meg fogják érteni, hogy a különböző vélemények egyidejű kibontakozása bizonyos mentális képességeiket túlterhelheti. Veszély leselkedik ránk, és a magas intelligenciájú egyedeknek kell a legjobban vigyázniuk. Így tehát remélem, hogy az arengai tüntetők kiiktatására kitalálunk valamit, de ezzel egy időben megőrizzük a nyugalmunkat, hogy környezetünk érzékelhetőségi szintjét ne emeljük tovább. Uriel nem hitt a szemének. Arenga utcáit járták attól az ötlettől vezérelve, hogy behatolnak néhány lakótérbe, és előadják ezt a kis cirkuszi kinyilatkoztatást. De az első helyen váratlan hatással kellett szembenézniük. Az ott élő egyén, egy intelligens kinézetű, ötvenes éveiben járó úr, úgynevezett Rotting, az elejétől fogva figyelte őket. Mivel ebben a lakótérben nem volt hűtő, Uriel és Moro összeverekedtek. Méghozzá vadul. Küzdöttek, a jelenlegi civilizációban teljesen szokatlan szituációt teremtve. Rotting, magas IQ-ja ellenére, értetlenül állt a jelenet előtt. A vér élénkvörös színének látványa és a modern életben példátlan kontrasztokat teremtő show kétségbeesett mozdulatainak hatására nem bírta tovább, a földre rogyott. Egész teste görcsben rángatózott. Uriel megfékezte Moro egyik ökölcsapását, és a férfira mutatott. Zöldes hab jelent meg a szája szélén, erre a tüntetők abbahagyták a show-t, hogy megfigyeljék. És ami a szemük elé tárult, ahelyett, hogy lenyugtatta vagy megrendítette volna őket, csak lelkesítésül szolgált. Élvezték, amit érzékeltek. A szexuális vágy megszüntetése óta, ami arra szolgált, hogy a környezet érzékelhetőségét a zavaró szint alá

csökkentsék, ők tapasztalták ezt először. Teljesen megbizonyosodtak afelől, hogy folytatniuk kell a harcot a végsőkig: a vágy és az élvezet hajtotta őket. Reven doktor ivott egy korty vizet. Ízetlen volt, mint minden, amit a modern korban magukhoz vettek. Vagy talán az ember veszítette el az ízérzékelését a homogenizáció következtében? Reven abbahagyta a töprengést, és tovább beszélt a még mindig némán figyelő tisztségviselőkhöz: - Tájékoztatom önöket, hogy pontosan tizenöt perc múlva kezdődik a társadalom kevésbé tanult tagjainak pszeudo-szakasza. Az elmúlt órák biztonsági intézkedései hatékonynak bizonyultak. Nem történt több bűncselekmény az arengai tüntetők garázdálkodásán kívül. Uriel és Moro idegesek voltak. Csináltak már ilyet. Most azonban különleges helyen teszik majd ugyanazt, ahova még egyetlen teljes munkaidőben dolgozó sem lépett be soha. Csak néhány őr választotta el őket a végső céltól. De igyekezniük kellett. Az idő a vége felé közeledett, az idő, amikor még a saját testük urai voltak. - Igen, uraim, hosszú és problémáktól sem mentes munkanap áll a hátunk mögött. Reményeink szerint néhány órán belül megkapjuk a tüntetők személyleírását. Egy halottunk van, szükségessé vált a konfliktus kezelése. A TISZ nem terjedhet el, mivel... - A gyűlésterem bejárata felől érkező zaj fojtotta Revenbe a szót. A sötétség ellenére ki tudta venni a szeme előtt táncoló erős vörös színt. A vér színét, a vérét, amit a gépesített kórházak már rég elfeledtettek vele. Mereven nézte a környezet érzékelhetőségének mérőjét. Sosem szökött még ilyen magasra a mutató. Rosszul lett. Holtan esett össze, mesterségesen kifejlesztett agya felmondta a szolgálatot. Az érzékelés villámcsapásként érte. Van, aki érzésekre született. Mások nem. Horváth Hermina fordítása

A csodálatos agy Kevesebb mint másfél kilogrammnyi piszkosfehér, szivacsos szövet. De ez határoz meg mindent: létezésünket, életünket, tudatunkat. Az agy. ÉVSZÁZADOKIG AZT HITTÉK, hogy az agy

csak egy nagy mirigy, a gondolatok a szívben vannak. Még Arisztotelész is azt hitte, hogy az agy csak a vér és a szív hűtéséért felelős. Ez az elmélet több mint ezer éven át tartotta magát. Ma már sokkal többet tudunk az agyról. És mégis szinte semmit. Minden egyes megválaszolt kérdés újabbak tucatjait szüli. Bármilyen adatokat is hallunk az agyról, mindegyik meg tudja döbbenteni az embert. Ahogy mondani szokás, nem az anyag, hanem a struktúra adja a minőséget. Az agy nyolcvanöt százaléka víz, mégis az ismert univerzum egyik

legkomplexebb rendszere. Tömege csak a két százaléka az ember teljes testtömegének, mégis az oxigén és az energia 20-25 százalékát használja fel. Jelentős lehet a különbség a felhasználásban, ha IQ-tesztet töltünk ki, a tévé előtt bambulunk vagy alszunk. Egy perc alatt az agyon 740-750 milliliter vér áramlik keresztül. És erre a bőséges ellátásra nagyon érzékeny is. Ha tíz másodpercig nem kap vért, az ember elájul. Az agy igazi megfigyelő szerv. Sokkal több ingert fogad, mint amennyi utasítást küld. Az agyba 2 600 000 idegrost lép be, és csak 40 000 lép ki onnan.

Sokszor mondjuk, hogy a látás a legfontosabb érzékünk. Nem is sejtjük, hogy mennyire létfontosságú, és ez meglátszik a szem-agy kapcsolaton is. Az idegrostok közel 80 százaléka, kb. kétmillió a szemből az agyba tart. De a negyvenezer kilépőnek is több mint a fele a szemgolyóhoz, annak izmaihoz fut, finom, gyors és összetett mozgásokat vezérelve. A maradék kevesebb mint húszezer felelős a test teljes irányításáért. Hogy hány idegsejtből is áll az agyunk, arra csak becslések vannak. Egyesek 30-40 milliárdra, mások akár 100 milliárdra teszik. Ez a szám akkor érdekes igazán, ha azt vesszük, hogy a Tejútrendszer 100 milliárd csillagból áll. Az összeköttetések száma még megdöbbentőbb: egymáshoz kb. 100 billió szinapszissal kapcsolódnak. "Így idegsejt átlagban ezer másik idegsejttel van kapcsolatban, és ezáltal bármelyik bármelyik másiktól maximum 4 lépésben elérhető. Egyetlen idegsejt másodpercenként egyezer impulzust képes továbbítani. Nem véletlenül mondják azt sem, hogy harmincévesen vagyunk a csúcson. Az agy súlya férfiakban 20-29, nőkben 15-19 éves korban a legnagyobb. Utána megindul a leépülés, különböző becslések alapján akár napi 50-200 ezer idegsejt is elpusztul, természetesen itt nem számítjuk bele a berúgás okozta alkalmankénti pusztítást. Ám idővel nemcsak az agy súlya csökken, hanem alakja is változik - ellapul. Erre a bonyolult struktúrára vigyáz is a természet rendesen. A koponyacsont, a puha és a kemény agyhártya védöburkot képeznek az agy körül, az agyvíz pedig egyfajta lökésgátlóként a rázkódástól és ütésektől védi. Ez a védelem a természetben hatékonyan működött is, azonban az evolúció arra nem számított, hogy az ember olyan gépeket fog kitalálni, amelyekkel sokkal hatékonyabban tudja szétloccsantani az agyát. Máskülönben mi is olyan koponya-felépítést kaptunk volna, mint a harkály. Ennek híján a madár agya 300 G-vel, vagyis a gravitációs gyorsulás háromszázszorosával csapódna a koponyafalnak, amikor a csőrével a tát vési. A legjobban képzett vadászpilóták is 7-8 G-nél már elvesztik az eszméletüket. A speciális sejtekből álló, úgynevezett vér-agy gát az érzékeny idegsejteknek nyújt védelmet a vérkeringésből származó káros anyagoktól,

ugyanakkor átengedi az agy számára fontos táplálékot jelentő oxigént, a fehérjeépítő elemeket és a cukrot. Az agyféltekék különböző funkciókért felelnek. A jobb félteke felelős a vizuális képességekért és a térérzékelésért, befogadja a világ tágabb képét, azonfelül vezérli az absztraktabb gondolkodási folyamatokat és az érzelmi reakciók némelyikét. A bal félteke elsősorban a verbális képességekkel és az információk részletes, rendszerező feldolgozásával áll összefüggésben. A beszéd, az írás és az olvasás szintén a bal félteke irányítása alatt áll. Agyunk jobb fele irányítja testünk bal oldalát, bal fele pedig a jobb oldal működéséért felelős. Zsenik és értelmi fogyatékosok Nyugodtan leszögezhetjük, hogy manapság a zsenialitás mértékegysége az 1 Einstein. Ha a zsenialitásról van szó, mindig rá hivatkozunk mindig hozzá viszonyítunk. Agyunk kapacitásának mindössze 5-10 százalékát használjuk. Ez a tézis csaknem száz éve tartja magát, sokan Einsteinhez kötik, mert egy riporternek mondta egyszer. A kilencvenes években egy újságíró megpróbált ennek utána járni, de nem találta nyomát semmi olyan kísérletnek vagy tudományos vizsgálatnak, amely a múlt század első évtizedeiben ilyen eredményt hozhatott volna.

Új hazugságvizsgáló

S

Sok helyen elfogadják a bíróságokon a ha­ zugságvizsgáló, a poligráf eredményeit. A módszer körül megoszlanak a vélemények. Azt már régóta tudjuk, hogy hazugság esetén bizo­ nyos agyi folyamatok megváltoznak, más agyi területek aktiválódnak. Ez fMRI és EEG ké­ szülékekkel is kimutatható. Azonban az fMRI eredménye azonnal értékelhetetlen lesz, ha az alany megmozdul, az EEG pedig nem elég nagy felbontású. Azonban vannak már új módszerek. A phi­ ladelphiai Drexel Egyetem munkatársai arra figyeltek fel, hogy a koponya tükrözőképessége bizonyos tartományokban attól függ, hogy az agy mennyire van ellátva vérrel, vagyis mennyi­ re aktív. „Majdnem-infravörös” fénnyel megvi­ lágítva a jelenség remekül kimutatható.

Indiában fejlesztik a BEOS nevű rendszert, amely azt vizsgálja, hogy az agy melyik területe aktív éppen, melyikek „világítanak” a monito­ ron. A gyanúsított csukott szemmel ül a gépben, és felolvassák neki a bűntény leírását. A fejlesz­ tők szerint az eredményekből eldönthető, hogy a gyanúsított nem látott semmit, és csak elképzel­ ni próbálja a helyzetet, vagy szemtanúként látta, esetleg éppen elkövető volt.

Legvalószínűbb forrása a legendának egy, az 1920-as évek elején elvégzett kísérlet. Karl Lashley szerette volna megtudni, hogy az agy hol tárolja a memóriát. A patkányoknak megtanította, hogyan juthatnak ki a labirintusból. Majd az agykérgükből egyre nagyobb darabokat kiműtve azt vizsgálta, hogy a helyes útvonal emléke miként változik. Lashley felismerte, hogy az agy a memóriát a teljes kéregben és nem egy adott helyen tárolja. Az agyszövet kismértékű elvesztése is már teljesítménycsökkenésre vezet. Ha többet távolított el a kéregből, a patkányok teljesítménye gyengébb lett. Ám akkor is emlékezhettek egy nagyon egyszerü feladatra, ha az agykéreg nagy részét eltávolították. Mára a tudomány erre rácáfolt, felismerték, az agy különböző területei különböző funkciókért telelnek. Az 1960-as és '70-es években kidolgozott új módszerek segítségével az működését a korábbinál sokkal jobban megismerhettük. Tudjuk, hogy bizonyos részei meghatározott funkciókért, például a látásért, a beszédért vagy a hallásért felelősek. Nagyon sokáig fizikai jellegzetességekből próbáltunk az agy képességeire következtetni: merete, szivacsossága, a szürkeállomány vastagsága és redőzöttsége. Súlya átlagosan 1300-1400 gramm, a nőké valamivel kisebb, de a méret egyáltalán nem meghatározó. Általános megdöbbenést váltott ki annak idején, amikor a boncolás

után kiderült, Einstein agya az átlagos női agynál is kisebb. Ugyanakkor a neuronok sokkal sűrűbben helyezkedtek el a szervben. A fali lebenyt kettéosztó mély barázda is hiányzott Einstein agyából, így két régiót hatékonyabban egyesített, és ezen terület csatolását jelentősen növelte. Ugyanakkor sem az idegsejtek száma, sem azok külleme nem mutatott eltérést. Bizonyos agyterületek azonban - amelyek a legmagasabb szintű feladatokkal foglalkoznak - óriási mennyiségben tartalmaztak gliasejteket. Hogy mégis honnan tudjuk, hogy az agyban hatalmas lehetőségek rejtőznek? Onnan, hogy vannak zsenik és szellemi fogyatékosok, kiugró és messze átlag alatti szellemi képességű emberek, akik jelentősen hozzájárulnak az emberi tudás kincsestárához, vagy éppen állandó gondoskodásra szorulnak. Azt ma már tudjuk, hogy nem egyértelmű a kapcsolat az agy sérülései és a szellemi képességek között. Sok jól dokumentált eset áll a kutatók rendelkezésére, hogy különböző fizikai sérülések milyen mentális változásokat okoztak a betegekben. Az esetek egy részében maradandó károsodás jött létre, máskor a beteg felgyógyult. A megsérült agyi terület funkcióját más terület vette át. De a fizikai deformitás sem jelent teltétlen problémát. John Lorberi brit neurológus kutatása során különleges fiatalok eseteit vizsgálta ki és gyűjtötte össze. Ezek a fiatalok apró neurológiai panaszokkal kerültek hozzá, de ez sem

a tanulásban, sem a viselkedési szokásaikban nem érződött. Normális vagy annál jobb értelmi képességekkel rendelkeztek. A CT-felvételek azonban leleplezték problémájuk okát: agyuk összezsugorodott az agykamrákban lassan felgyülemlő folyadék miatt. Sok esetben teljesen ellaposodott, az egyik beteg szürkeállománya mindössze 1 milliméter vastag volt az átlagos 45 helyett. Ennek ellenére a legjobb jegyeket kapta matematikából. A legérdekesebb esetek azok, amikor a kettő együtt jár, egy kiugró teljesítményhez valamilyen agyi működési zavar vagy fogyatékosság párosul. Manapság a legismertebb John Nash matematikus este, akit az Egy csodálatos elme címü filmből ismerhetünk. Lefektette a matematika néhány olyan alapvető törvényét, amelyért Nobel-díjat is kapott. Nash súlyos paranoid skizofréniában szenved, amellyel egy egyéni módszerrel sikeresen felvette a harcot. Szintén a film tette ismertté az Esőembert és az autizmus betegségét. Dustin Hoffman személyesen is megismerkedett Kim Peekkel, az Esőember figuráját ihlető személlyel. Kisagyának megrongálódása következtében nagyfejüséggel született, valamint az ACC nevű betegséggel, amelynek következtében hiányoznak azok az idegkötegei, melyek az agy két féltekéjét kötik össze. Autista, mégis néhány szellemi képessége elképesztő. Egy könyvet egy óra alatt olvas el, egy oldal 8-10 másodperc. Az olvasottak oly mértékben rögzülnek a memóriájában, hogy 98 százalékukat gond nélkül visszamondja. Tizenkétezernél is több könyvet olvasott el és tud idézni az élet számtalan területéről. Komplett zenemüveket tárol az elméje. Emellett számolási zseni, a naptár az erőssége. Emlékezetes a filmből a gyufás jelenet, amikor zuhanás közben megszámolja a skatulyából kieső gyufaszálakat, mielőtt azok elérnék az asztalt. Ez az eset a for-

gatast meglátogató Peekkel a stáb szeme láttára valóban megesett, ezért került bele a forgatókönyvbe. De ismerünk olyan autista zseniket, akik fejből tudják a vasúti menetrendet vagy a telefonkönyvet. Elsö hallásra megjegyeznek zenemüveket, és azonnal vissza is tudják játszani. Daniel Tammet brit autista számolómüvész és nyelvzseni tíz nyelven beszél, képes volt egy hét alatt megtanulni izlandiul. Minden erőfeszítés nélkül végez műveleteket 30 jegyű számokkal, és sok rekordot döntött meg azzal, hogy emlékezetből sorolt számokat.

ban többen halnak-e meg, létezik-e a Baskervilleeffektus. Dr. Phillips A Sátán kutyája címü Sherlock Holmes-krimire utal, amelyben egy kutya annyira megrémíti Charles Baskerville-t, hogy szörnyethal. Phillips a feladathoz az Amerikában élő kínai és japán elhunytak halotti bizonyítványát vizsgálta. Ahogy Európában és Amerikában a 13-as, Japánban és Kínában a négyes a szerencsétlen szám. Nekik legalább van alapjuk, mert mandarin és kantoni nyelvjárásban sőt japán nyelven is a „négy" és a „halál" szó rendkívül hasonló. Ez a babona annyira elterjedt, hogy sok intézményben és épületben nincs is 4. emelet.

A tudat hatalma

A kutatás során több mint kétszázezer japán és kínai származású halott adatait vetették öszsze 470 000 európaiéval. Megállapították, hogy minden hónap negyedik napján 13 százalékkal több japán és kínai halt meg, mint egyéb napokon. Az európaiaknál ilyen kilengés nem volt. A magyarázathoz igyekeztek mindent figyelembe venni: kor, nem, családi állapot, beutalás oka, évszak-különbségek, ünnepek stb. De semmit sem találtak. Egy másik kutatás ennek pont az

A tudósokat régóta foglalkoztatja az a kérdés: az ember befolyással tud-e lenni a saját halálára? Pozitívan befolyásolja-e valamilyen kellemes esemény, és negatív hatást gyakorol-e valamilyen rossz? Az elmúlt esztendőkben két, egymástól független kutatás is érdekes eredményeket hozott. David Phillips, a Kaliforniai Egyetem tudósa annak eredt a nyomába, befolyásolhatja-e halálunkat a babona, a balszerencsés napokon való-

Virtuális testcsere nagyon könnyen becsapható. Ezen alapul a mozi mint technológia, de a bűvészek is ebből élnek meg. Az agy átveréséhez Svédországban a virtuális valóságot hívták segítségül. A Karolinska Orvosi Egyetem munkatársai egy próbababa fejére két CCTV-kamerát, a kísérleti alany fejére képernyős sisakot tettek. Az alany úgy látta, mintha a próbababa teste a sajátja lenne. Ekkor a próbababa és az alany hasát is ugyanott megérintették egy pálcával. Pár perc után az alany sajátjaként fogadta el a próbababa testét. A következő kísérletben egy másik személyre erősítették a kamerát, aki kezet fogott a kísérleti alannyal. Bár a si- ellenkezőjére volt kíváncsi. A kutatócsoport sakmonitoron saját magát látta, mégis az idegen ugyanis felfigyelt arra, hogy a 2000. év bekötestet fogadta el sajátjaként. Ez az Önbecsapás szönte után több halálozási hírt olvastak. Némi még akkor is működött, ha a két személy jelentő- kutatás után megdöbbentő eredményre jutotsen eltért egymástól. Érdekes, hogy ez csak addig tak: 2000 januárjában 30%-kal több ember halt működött, amíg az idegen test emberszerű volt. meg, mint a megelőző tíz év első hónapjában. A kutatást ezek után kiszélesítették. Az elhunytak elhalálozásának napját összevetették a vallási, állami és családi ünnepnapok adataival. A kiértékelés során megállapították, hogy bizonyos kiemelt napok után (pl. születésnap, újév, házassági évforduló) magasabb a halálozási arány, mint a statisztikai átlag. AZ E M B E R I A G Y

A tudósok ezzel a kísérlettel annak eredtek a nyomába, hogy az agy hogyan alakítja ki a képet saját magáról, milyen tényezők képesek ezt befolyásolni vagy torzítani. Ez komoly segítséget jelenthet az „énkép-zavarral" küszködök, például az anorexiások kezelésében. De szintén komoly az érdeklődés a robotika területéről is.

A vizsgálatok alapján kiderült, nem mindent átfogó jelenséggel állunk szemben, de a balszerencse-tudat, az adott időponttal kapcsolatos fokozott várakozás, „elvárás" hatással lehet a történésekre. Pusztán csak megkarcoltuk annak a hihetetlenül érdekes témának a felszínét, amely az aggyal foglalkozik. Ennyi mindössze arra elég, hogy felkeltsük az érdeklődést legizgalmasabb szervünk iránt. Valaki egyszer azt mondta, az agy működése túl bonyolult ahhoz, hogy valaha is megértsük egészen. Az aggyal nem lehet felfogni az agy működését. Reméljük, nincs igaza. És csak reménykedhetünk abban is, hogy ha megértjük az agyunk működését, akkor azt nem fogják ellenünk fordítani. De sajnos erre kevés az esély. Kovács „Tücsi" Mihály

Tom Anderson: Hibátlan vörös

Különös dolog, hogy az egész világra kiható, jelentős eseményeket egyetlen apró, hétköznapi momentum is teljesen új irányba terelheti.

I.

2012, Libanon, Riyaqtól 3,5 km-re délre Omar Harud fáradtan poroszkált állatai mellett. Épp most értek ki a legelőre, két órával később, mint ahogy szoktak. Fatime, a legidősebb tehene sajnos nem jöhetett vele, hiszen hajnalban végre megellett, s a gyenge kis jövevény is egészséges. Most végre lehuppant a domboldal friss füvére, amelyről, kései érkezése miatt, már elpárolgott a reggeli harmat. Végigsimított borostás arcán, ma nem volt ideje borotválkozni. Fedetlen fejéről fekete, göndör tincsei a szemébe hulltak, a halántékánál már kissé őszült, ami tulajdonképpen nem volt meglepő, így a negyvenes évei vége felé. Szórakozottan kémlelte a távoli város házait. A sárgás porral telített levegőben minden olyan pasztellszínűnek tetszett innen, a domboldali kis legelőről, vagy ahogy magában nevezte, birodalma közepéből.

Megint Fatime, kedvenc tehene járt a fejében. Már egy hete világra kellett volna hozza a borját, s az utóbbi napokat furcsa előjelek kísérték. Allahnak hála Fatime, ha későn is, de megellett, s véget ért ez a lidércnyomás. Most, hogy visszagondolt az egész rémálomra, úgy érezte, mintha a hatalmas Allah kegyelméből esett volna ki egy rövid időre. Omart, istenfélő ember lévén, némi aggodalommal töltötte el ez a tudat. Öt napja kezdődött minden szerencsétlenség...

II. A hétfőn frissen lefejt tej a hűtőveremben tárolt kannában másnapra megzöldült, nyúlóssá vált és irtózatos szagot árasztott. Odalett az egész, nem volt mit tenni, ki kellett öntenie mindet. A következő napon friss marhaszegyet készített volna elő ebédre, s ahogy belevágott a

rózsaszín húsba, a felhasított részből légynyüvek tömkelege omlott a vágódeszkára. Borzasztó látvány volt, ahogy a sárgásfehér lárvák ott nyüzsögtek az asztalon. Undorral seperte a hússal együtt az egészet egy nejlonzacskóba, majd kivitte a hátsó udvarra, ahol sebtében ásott egy kis gödröt, beledobta a csomagot, némi petróleumot locsolt rá, és meggyújtotta. Végignézte, ahogy sercegve, vinnyogva elégett az aznapi ebédjük, majd a hamvakra ráterítette a kiszedett földet. Szinte érezte, hogy még nincs vége megpróbáltatásainak, így meg sem lepődött, amikor csütörtökön a datolyakészlete molyok martalékává vált. Az aszalt gyümölcsöket úgy ellepték az álnok kis lepkék és lárváik, hogy alig látszott ki maga a datolya. Ilyet még életében nem látott, s titkon örült, hogy olajbogyó-tartalékai pár hete kimerültek. Amikor az újabb gödröt ásta, akkor határozta el, hogy másnap felkeresi a három kilométerre lévő mecsetet, s ott fog imádkozni Fatime és borja egészségéért, Allah oltalmát kérve. Péntek reggel ellátta az állatokat, és legnagyobb fiára hagyta, hogy kihajtsa őket a legelőre. Gyalog indult útnak a kis völgyön keresztül, a közeli kőfejtő irányába. Arra számított, hogy talán nem kell az egész távolságot lábon megtennie. Szerencséje volt, mert épp akkor fejezték be egy teherautó rakodását, amikor odaért. Ali, a sofőr a poros kaszninak támaszkodva a fogát piszkálta, és várta, hogy indulhasson. A pásztor odasomfordált hozzá, illően köszönt, és megkínálta egy cigarettával. Látásból már ismerték egymást. A szürke turbános, rossz arcú, köpcös alak mindjárt barátságosabb lett a potya cigitől. Omar elmesélte vemhes tehene szomorú történetét, és hogy mi járatban van. Kérnie sem kellett, Ali magától ajánlotta fel, hogy úgyis útba esik neki a mecset, s ha gondolja, elviszi addig, hogy ne kelljen kutyagolnia. Hamarosan már a poros földúton zötykölődtek, végig a kőfejtés mellett haladva keletre. A hosszúkás domb oldalát másfél kilométer hosszan felhasogatták az értékes építőanyag miatt, s az alacsonyabban fekvő részeknek már megközelítőleg a felét el is hordták. Elhagyva a bányaövezetet, kifordultak északra, a műútra, ahonnan már csak egy kilo-

méterre volt Omar úticélja. Vezetés közben Ali elmesélte, hogy a követ a közeli katonai repülőtérre viszi, mert ott valami nagy építkezésbe fogtak. Igazából hat év óta most van rá először pénz, hogy a 2006-os izraeli rakétatámadás pusztítását helyrehozzák. Épp időben érkeztek a mecsethez, a müezzin másodszor szólította a híveket imára. Felpillantott az épületre, lelkének megnyugvást jelentett a nagy zöld tojásra emlékeztető kupola, a nyolcszögletű központi épület vörös cseréptetejének közepén. Ezt fogta közre két, magasan az égbe szökő kecses, hatszög alapú torony. A Harat al Fikani mecset közel ötvenméteres tornyai négyszer-ötször magasabbak voltak a városka összes többi házánál, és körbefutó erkélyek díszítették őket. Omar felidézte, milyen lélegzetelállítóan szép látványt nyújt az épület éjszakai megvilágításban hosszúkás, keskeny ablakaival. A tornyokat valószínűleg ugyanabból a kőből építették, amelyet ma is fejtenek a domboldalban. A tornyok tetejére, közvetlenül a kupolák alá, a négy égtáj felé hatalmas tölcséres hangszórókat szereltek fel, amelyek most harmadszor is megszólaltak. Omar sietősre vette lépteit.

III. Ali Chalhoub rakományával begördült a katonai repülőtérre, s épp tolatásba kapcsolt, hogy a megfelelő helyre navigálja az öreg teherautót, ahol majd lepakolják róla az építőanyagot. Ziad Masaad őrnagy távolabbról figyelte a műveletet, majd határozott léptekkel elindult a jármű irányába. Sofőr Alit úgy ismerte, mint a rossz pénzt. - Hol a pokolban voltál eddig? Már egy órája be kellett volna futnod a kővel... - Nagyon lassan pakolták meg a kocsit, főnök, nem tehetek róla - hajlongott szabadkozva a kelletlen sofőr, s hogy elterelje magáról a katona figyelmét, jól kiszínezve előadta ismerőse, Omar, a jámbor pásztor történetét. Minden egyes csapást, ami az elmúlt napokban érte a szegény embert, valóságos katasztrófaként festett le. Jól számított, az őrnagy kíváncsiságát felkeltette a história, s így azonnal elfelejtette Ali késését.

- ...és mi lett a vége, halva született a borjú? - kérdezte a tiszt. - Még nem lehet tudni, mi lesz a sorsuk, de már öt napja meg kellett volna ellenie. Omar most elment a Fikani mecsetbe, imádkozni a tehénért és a születendő borjúért. - No jó, igyekezz, tedd a dolgod, aztán majd szeretném tudni, hogy mi lett a történet befejezése! - mondta Masaad őrnagy, majd választ sem várva hátat fordított, és elindult a közelben cigarettázó hadtápösszekötője, Abu Al-Yaffa felé. - Igenis, főnök - hadarta Ali; megkönnyebbülve ugrott be a közben lepakolt kocsi vezetőfülkéjébe, s már indított is. - Mit szólsz ehhez a semmirekellő Chalhoubhoz? - kérdezte Yaffát Masaad. - Szerintem hablatyol mindenfélét, hogy magát mentse - válaszolta egykedvűen Abu. - Na mindegy - tűnődött az őrnagy. - Kérlek, küldd el a mai jelentést e-mailben a parancsnokságnak! - Meglesz, főnök - válaszolta Yaffa, miközben eltaposta a csikket, s elindult a barakképület felé. Masaad pedig levette sapkáját, és megtörölte a rekkenő hőségtől izzadt homlokát, majd folytatta ellenőrzőkörútját az építkezés felé. Abu Al-Yaffa százados csak hat hónapja állt Masaad őrnagy szolgálatában, de ennyi idő is elég volt neki, hogy mára a legfőbb bizalmasa legyen. Az izraeli titkosszolgálatnál, a MOSZAD-nál olyan kiképzésben részesült, amivel játszi könnyedséggel tudott emberek bizalmába férkőzni. Szüksége is volt rá, hiszen a reptér „bővítését" nagy titkolózás övezte, neki pedig meg kellett tudnia, hogy veszélyt jelenthetnek-e Izraelre az épülő új „létesítmények". A 2006-os rakétacsapás nem tudott komoly kárt tenni a libanoni katonai repülőtérben, ezért furcsállották Jeruzsálemben, hogy ennyi év után miért tartják fontosnak a korszerűsítést. Yaffának egyszerű dolga volt, ugyanis mindennap jelentett a libanoni katonai vezetésnek a munkálatok alakulásáról, egy füst alatt pedig jelentett a MOSZAD-nak is. A biztonság kedvéért nem a hadsereg kódolt internet-kapcsolatán keresztül, hanem egy USB csip-adó és egy izra-

eli kémműhold segítségével, közvetlenül. A mai jelentés egyetlen különös eseményt tartalmazott, a szegény pásztor sztoriját. Valahogy úgy érezte, nem véletlenül lett fültanúja a furcsa jelenésekkel kísért vemhességnek. Leadta a híreket, majd bontotta a titkos összeköttetést, és ment a dolgára. Nem is lett volna semmi következménye Abu jelentésének, ha a vevő oldalon történetesen nem éppen Uri Haivri ül, annak a David Haivrinek a testvéröccse, aki a Revava nevű ortodox zsidó szervezet vezetője. A Revava 12 éve lépett nyilvánosság elé először, amikor a jeruzsálemi Templom-hegy elfoglalását hirdették meg. Uri küldött is egy vicces e-mailt szerinte fantaszta bátyjának, hogy készülődjön, mert minden jel arra mutat, hogy Libanonban hamarosan világra jön az a vörös üsző, amelyiknek elengedhetetlen szerepe van a harmadik nagytemplom megépítése előtt elvégzendő megtisztulási rituáléban. Másnap izgatott telefonhívást kapott bátyjától, aki minden apró részletet tudni akart a vemhes tehén ellését megelőző furcsa jelekről. Kicsit meglepődött ugyan, mert már rég nem hallotta bátyját ennyire izgatottnak, de mindent elmondott, ami információval rendelkezett.

IV. Yozef Rabin a gép ablakából feszülten figyelte, ahogy a Boeing végre landol a kifutópályán, TelAvivban. Nem mintha a repüléstől félt volna, sőt azt kifejezetten kedvelte. A legcélravezetőbb közlekedési módnak tartotta. A harmincas évei elején járó, de már láthatóan kopaszodó amerikai állatbiológus és zsidó aktivista inkább a következő napok izgalmát érezte előre. Ha két napja valaki azt mondja neki, hogy hamarosan megtörténik a csoda, még nem hitte volna el, de most... most érezte a csontjaiban, a Zsigereiben. Igen, ez az, amire egész életében várt, amit titokban mindig is remélt. Végre túljutott a reptér biztonsági pajzsain, s csomagjaival együtt a kijárat felé igyekezett. Tudta, hogy kint már várják. Kilépett az érkezési váróba, és bizonytalanul szemlélődött,

amikor a háta mögül valaki váratlanul megszólította: - Yozef? - kérdezte az ismerős hang. Megpördült. - Szervusz, David! - mosolygott vendéglátójára, akiről azonnal lerítt, hogy éppolyan izgatott, mint ő maga. David Haivri visszamosolygott, és elvette a nehezebbik csomagját. - Gyere, menjünk! Itt parkolok a közelben, majd a kocsiban mindent elmondok. Yozef dobogó szívvel, de szótlanul követte. Az ezüstszínű BMW tényleg közel állt a kijárathoz. Hamar bedobták a poggyászokat a csomagtérbe, Yosef beült az anyósülésre, s már indultak is. - Hová megyünk, David? - Ismered Richman rabbit? - Személyesen még nem volt szerencsém hozzá. Ő a Templom Intézet igazgatója, ha jól tudom. - Jól tudod, ő az, és most tényleg szerencséd lesz, mert hamarosan bemutatlak neki. Egy óra múlva vár minket az irodájában, az óvárosban. - Annyit tudok az intézetről, hogy több évtizede alapították, és azokat a kegytárgyakat készíti el, amelyekre a felépítendő harmadik templomban lesz szükség. Tehát most Jeruzsálembe megyünk? - Igen, oda. Pontosan 25 éve alapították az intézetet, és annál azért némileg többről van szó, mint amit elmondtál. Már rég elkészült az összes áldozati eszköz, méghozzá korabeli tervek és leírások alapján, eredeti anyagokból. Az intézet fő célja azonban magának a Nagytemplomnak a felépítése, de minderről jobb, ha a rabbi mesél majd neked személyesen. Elég meggyőző tud lenni - mosolyodott el Haivri. - Legyen, ahogy akarod. És mondd, tényleg megtaláltátok a vörös üszőt? - kíváncsiskodott tovább Rabin. - Minden jel arra mutat. Ezért vagy itt most te is. Te biológus vagy, s a szakterületed a szarvasmarha. Neked kell megállapítanod, kétséget kizáróan, hogy ez az a bizonyos vörös üsző. - Értem. És ha az? - Akkor nyert ügyünk van - válaszolta rejtélyes arccal David, ami azt sugallta Yozefnek.

hogy a témával kapcsolatban jobb, ha nem tesz fel több kérdést, pedig feszítette számtalan. A Templom Intézet alig pár száz méterre volt a Templom-hegytől, Jeruzsálem óvárosában, és mivel magasabban feküdt, mint a híres fennsík, innen rá lehetett látni a csillogó aranykupolás Sziklamecsetre, amely az iszlám világ harmadik legszentebb helye. A szerény bejárat és a tábla szerint ez egy turisztikai intézmény és múzeum, amely a Második Templom rekonstrukciójával foglalkozik. Bent a rabbi már várta őket. - Nábi, hadd mutassam be Yozef Rabint, róla beszéltem. Szerintem ő meg fogja oldani a problémánkat. - Remélem, hogy igazad lesz, fiam - nyújtott kezet mindkettőjüknek a rabbi, majd sarkon

fordult, és miközben elindult, még hátraszólt: Kövessenek, uraim, a dolgozószobámba! Chaim Richman rabbi irodája fényűzően volt berendezve. Látszott rajta, hogy lakója nem von meg semmit magától. A meglehetősen tekintélyes orrú, erősen kopaszodó, szemüveges, szakállas férfiú korát megszégyenítő fürgeséggel az íróasztala mögött terpeszkedő jókora bőrfotelbe dobta magát, és kezével helylyel kínálta megszeppent vendégeit, miközben az asztali digifonon italt rendelt mindhármuknak, amit szinte azonnal fel is szolgált egy csinos fiatal nő. A friss mentalevelekkel elkevert, hűtött narancslé igazán frissítően hatott, amikor belekortyoltak. - Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, igazgató úr, mindig nagy tisztelője voltam - vette magához a szót a

biológus -, bár szerény személyem nem biztos, hogy érdemes az ön figyelmére. - Ne szerénykedjen, fiatalember! Pontosan tisztában vagyok a képességeivel és érdemeivel, amiket most kellő mértékben gyarapíthat, ha nem téved az informátorunk. Itt most nem valami kis felvonulásról vagy tüntetésről van szó. A következő napokban történelmet írunk, uraim - mondta ünnepélyesen a rabbi. - Talán eltúlozza az én jövendő szerepemet - válaszolta Rabin. - Szó sincs róla, hiszen tudtommal ön volt az, aki leleplezte azt a szélhámos amerikai Clide Lott tiszteletest a szarvasmarháival, még 1999-ben. Ha jól emlékszem, az a kufár 50 000 darab hamis vörös tehenet akart Izraelbe hozatni. Megáll az ész! - háborgott Richman. - Maga tehát minden kétséget kizáróan meg tudja álla-

pítani, hogy az az állat tényleg az Írás szerinti vörös üsző? - Nos, igen, ezt valóban meg tudom mondani, de mit érünk vele, hiszen ez az állat, ha jól tudom, a Templom megépítéséhez kell, amiből még egyetlen tégla sincsen meg. - Ezt nagyon rosszul tudja, kedves fiam. - A rabbi itt hatásszünetet tartott, látszott az arcán az elfojtott feszültség, hogy most valami rendkívüli bejelentést tesz. Rabin kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken, amitől Richman elégedett mosollyal folytatta: - Mit gondol, hogy az elmúlt negyed században karba tett kézzel vártuk a messiást? A Templom készen van, természetesen. - Tessék? - Az amerikai álla leesett. - Mondom, a Templom kész, csak arra vár, hogy a megfelelő helyen és időben összerakjuk. Ki van faragva minden egyes kö. - Ezt nem mondja komolyan! - hitetlenkedett tovább a biológus. - A leghatározottabban. Ilyesmivel egy percig sem viccelnék, elhiheti. Nincs ebben semmi különös, hiszen, mint azt te is tudod - váltott izgatottan tegezésre a rabbi -, a héber Biblia központi témája a Templom felépítése, ha úgy tetszik, népünk ezt a parancsot kapta, és mi nem teszünk semmi mást, csak teljesítjük a parancsolatot. Az Első és a Második Templom összesen 800 évig állt. Most, közel 2000 év után elérkezett végre az idő, hogy ismét felépüljön. Pár hónap múlva már állhat a Szentély, a Szentek Szentje, ha isten is úgy akarja, de addig nekünk magunknak mindent meg kell tenni, ami emberileg lehetséges. Hiszem, hogy a messiás csak akkor jön el, ha már áll a Templom. - A Templom-hegy 24 futballpályányi terület, honnan tudjuk, hol állt az eredeti épület? - Egy titkos tekercs, amit nemrégiben találtunk meg valamilyen kis üregben a Holttengertől nem messze, igazolja eddigi feltevésünket, hogy az iszlám Sziklamecset pontosan a Templom helyén áll. Szerintünk azért építették éppen ide, hogy mindörök-

re magakadályozzák a Szentek Szentjének újbóli felépítését. Ezért a Sziklamecsetnek sajnos pusztulnia kell, erre is felkészültünk. - Szóhoz sem jutok... rabbi, a legvalószerűtlenebb álmomat váltja valóra, és én természetesen mindenben állok a rendelkezésére mondta az izgalomtól kissé remegő, elfogódott hangon Rabin. - Kitűnő, kedves barátom, kitűnő! - lelkendezett az igazgató. - Akkor ne is szaporítsuk a szót, holnap Libanonba repül a barátjával, és megvizsgálja azt a különleges színű állatot, ami azóta már bizonyára megszületett. Bízzunk a legjobbakban! - mondta, miközben felállt a karosszékből, és megkerülte az íróasztalt. - Most pedig, ha nem haragszanak, hív a kötelesség - s miközben búcsúzóul kezet nyújtott a két férfinak, még megkérdezte: - Ugye egyedül is kitalálnak? Amint kiértek az épületből, Rabin nem állta meg, hogy megkérdezze: - Mikor bemutattál a rabbinak, hogyan is szólítottad? - Nábinak. Héberül annyit tesz, hogy szóöntő, de valójában a Próféta alternatív megnevezése. A tisztelet jeleként évek óta így szokták szólítani a hozzá közel álló hívek. - Ha valaki, ő tényleg megérdemli ezt a megszólítást. - Így van. Az elmúlt évtizedekben senki nem tett nála többet az eljövendő Judeáért. Rendkívüli módon elkötelezett, de nem fanatikus. Láttad, még ahhoz is van mersze, hogy fiatal nőket alkalmazzon. Azt javaslom, aludj nálunk, így sokáig tudunk beszélgetni, holnap pedig együtt indulunk a reptérre.

V. Omar a Riyaqtól északra kezdődő hegyvonulat alacsonyabb fekvésű dombsorának középső részén, egy kis völgyben lakott családjával és állataival. Pici darab földjük teraszos művelésű volt, ami ellátta a konyhát zöldségekkel, sőt

néha még a piacra is jutott valamennyi belőlük. Konyhakertjüktől 100 méterre, a hegyvonulat és a dombsor közötti kiszélesedő völgyben terült el az a hatalmas gazdaság, amely minden földet birtokolt északra a hegy lábáig, keletre és nyugatra pedig amíg a szem ellátott. A dombtetőről jól lehetett látni a számtalan, 80 méter hosszú gazdasági épületet. Omarnak megint nem volt jó napja, és már nem is először, amióta megszületett a borjú. Meggyőződésévé vált ugyanis, sőt inkább rögeszméjévé, hogy a névtelen üszőnek valamiképpen köze van a családja jószágait sújtó csapásokhoz. Szombaton, amikor Fatime végre megellett, nagy kő esett le a szívéről, s azt gondolta, hogy vége szakadt a csapássorozatnak, s valóban nem történt semmi különös majdnem egy álló hétig. Hanem azután egy reggel, amikor kiment a baromfiudvarba, hogy a darát kitegye a szárnyasoknak, nagy megdöbbenésére a madarak kétharmada elpusztult, csak feküdtek mozdulatlanul a földön. Először azt gondolta, valami menyét szabadulhatott be az állatokhoz, de miután tüzetesen megvizsgálta a dróthálót és a tetemeket is, rá kellett jönnie, hogy semmiféle erőszak nem történt, nem fojtották meg a tyúkokat. Ekkor madárinfluenzára gondolt, s aggódva kihívta az állat-egészségügyieket, akik megvizsgálták az elhullott tetemeket, és párat el is vittek laborvizsgálatra. Két nap múlva megjött az eredmény. Az állatokat semmilyen kór nem támadta meg, mintha csak elaludtak volna... Megint nyugalom volt pár napig, mígnem ma hajnalra a kecskéit tizedelte meg valami hasonlóan rejtélyes kór. Bár a laboreredmények csak holnapra várhatók, de valójában, a szíve mélyén már döntött, a fiatal borjú sorsa megpecsételődött, holnap levágja. Omar nem volt gazdag ember, épphogy megélt az állataiból és a veteményeiből, s nem engedhette meg magának, hogy tétlenül nézze végig, amint a titokzatos átok

sorra lemészárolja a jószágait. Keserűen gondolt arra, hogy pár hete még milyen boldogan várta Fatime borjának világra jöttét. Titkon büszke is volt, hogy egy tehénnel több lesz a karámban. Már a neveket is próbálgatta, és remélte, hogy nőstény borjúval ajándékozza meg Allah. Amikor világra segítette, sötétbarnának tűnt, ám miután megszáradt, meglepve tapasztalta, hogy az állat teljesen vörös színű, ezért aztán el is felejtett nevet adni neki. Most pedig már nincs is értelme, gondolta.

VI.

Yozef és David befelé igyekeztek a kifutópályáról, a riyaqi katonai reptérről. Ide szállt le az a kis magángép, amellyel érkeztek. Fogalmuk sem volt arról, miként sikerült Richman rabbinak elintéznie, hogy egy polgári géppel landolhassanak a katonai reptéren, de most kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy ezen törjék a fejüket. A rabbi búcsúzóul csak annyit mondott nekik, hogy egymás között is angolul beszéljenek, az összekötőjük majd fordít nekik arabra. Yozefnek zakatolt az agya, még mindig azon rágódott, amit utazás közben megtudott. Tulajdonképpen körvonalaiban ismerte a történetet, de ilyen részletekbe menően még nem. David abba is beavatta, hogy a Sziklamecsetet egy „eltévedt palesztin rakétatámadás" fogja lerombolni, amelyet a Fatah al-Islam, egy libanoni központú, al-Kaida szimpatizáns nemzetközi iszlám radikális fegyveres csoport követ majd el. Így az „öngólnak" álcázott merénylet alkalmat teremt arra, hogy a zsidóság birtokba vegye a területet, és felépítse rajta a Templomot. Sajnos a repülés nem volt túl hosszú, és a régi közös élmények felelevenítése is elvett belőle, így alig várta, hogy folytathassák az izgalmas beszélgetést. A lapos kiszolgálóépület mellett rnár várta őket Al-Yaffa és egy nyitott katonai terepjáró. Yaffa csak annyit tudott, hogy két magas rangú elöljárója érkezik ma egy civil kisgéppel, teljes inkognitóban. A parancs szerint minden-

ben legyen a segítségükre, és védelmezze meg őket, esetleges rakományukkal együtt. További utasításokat szóban fog kapni tőlük, de egy személyszállító járművet készítsen elő terepen való közlekedésükhöz. Az épp közeledő két fiatal férfi kicsit sem tűnt katonának. Tudta, hogy megérzése nem csal. Előrelépett, hogy köszöntse a vendégeit, s az utasításnak megfelelően eleve angolul szólalt meg: - Jó napot, uraim! Abu Al-Yaffa százados vagyok. Miben lehetek a szolgálatukra? - Üdvözöljük, százados, én Dimitrij vagyok - nyújtott kezet David. - Kérem, szólítsanak csak Abunak! - Rendben, Abu - csatlakozott a bemutatkozáshoz Yozef -, én ]an vagyok. Prágából érkeztünk. Biológiai kutatásokat végzünk a környéken. Tudomásunkra jutott, hogy a városban vagy a környékén nemrégiben született egy különleges borjú. Ezt szeretnénk megvizsgálni közelebbről. Tud nekünk segíteni? - Úgy gondolom, igen. Kérem, üljenek be a dzsipbe! - mosolygott Yaffa, miközben elhelyezkedett a járgány kormánya mögött. Amint kikanyarodtak a katonai területről, folytatta: - A borjú tudomásom szerint két hete jött világra. Magam kalauzolom oda önöket. Amúgy a terepjáró biztonságos, itt nyugodtan beszélhetnek. - Rendben, köszönjük! - váltott héberre Yozef, s azonnal Davidhez fordult. - Elmondanád röviden, miből gondoltátok, hogy ez az a bizonyos állat? - A prófécia szerint - kezdett bele David a valódi vörös üsző születését különös, ijesztő jelek kísérik. Az ellést megelőző 5 napban a környezetében lévő emberi táplálék ehetetlenné válik, megromlik, kukacos lesz, megpenészedik, zsizsikek lepik el, vagy valami hasonló. - Jó, jó - akadékoskodott Yozef-, de ilyesmi előfordulhat pusztán valamilyen pechsorozat részeként is. Ez még nem bizonyítja, hogy tényleg a kiválasztott állatról van szó. - Jól mondod - helyeselt a másik -, ám ez még nem minden. Annyi informá-

ciónk van, hogy az ellés előtt történtek bizonyos intő jelek, különleges események. Csakhogy a születést követő egy hét múlva ismét jelzéseket ad az üsző, mintegy figyelmeztet a jelenlétére, ami újabb, radikálisabb csapásokkal jár együtt. A prófécia szerint ilyenkor állatok sokasága pusztul el, mindenféle fertőzés nélkül. A vörös borjú közelében mostanra bizonyára több jószágnak is el kellett pusztulnia, de erről egyelőre semmilyen információnk nincs. Ezért amint odaértünk, meg kell bizonyosodnunk róla. - Mikor érünk oda? - kérdezték szinte egyszerre alkalmi sofőrjüket. - Már a kőbányánál zötykölődünk, tehát egy-két perc múlva megérkezünk.

- Rendben, tegyük fel, hogy az állat tényleg az, amelyiket keressük - kanyarodott vissza a témához a biológus. - Hogyan visszük el? - Ez a legegyszerűbb, megvesszük. Sokat kínálunk érte, hogy a nem túl gazdag pásztor gondolkodás nélkül eladja nekünk, de nem túl sokat, nehogy gyanút fogjon - mosolygott David. A kocsi lassított, s ahogy felnéztek, már látták is a kis házat maguk előtt. A zajra kilépett az épületből egy cserzett bőrű, látásból ötvenesnek tűnő férfi, és elindult feléjük. Nem látszott rajta meglepetés, sőt mintha már várta volna őket. Yaffa kiugrott a kocsiból. - Itt várjanak! - kiáltotta angolul, és előresietett. Csak annyit láttak, hogy üdvözli a pász-

tort, és beszédbe elegyedik vele. Az egész nem tartott tovább egy-két percnél, s már el is indult visszafelé. A pásztor viszont nem mozdult, mintha még várt volna valamire. A százados arcáról lerítt, hogy nem jó híreket hoz: - Azt mondtam neki, hogy maguk külföldi állategészségügyisek, és szeretnék megvizsgálni a borját, mert talán valami baja van. Azt mondta, hogy ezzel már elkéstek, mert tegnap hajnalban levágta, s a kevés húsát, ami volt, megették ebédre. Sok jószága veszett oda az elmúlt héten, pont jól jött az a kis borjúlakoma. A bőre azonban még megvan, azt megnézhetik. Kiakasztotta a pajtába száradni a cserzés előtt... A két fiatal zsidó mintha citromba harapott volna. Rossz volt rájuk nézni. - Sajnálom - folytatta a százados. - Akarnak beszélni vele? Szívesen tolmácsolok. Előbb Yozef tért magához, mint aki mély álomból ébred. - I-igen, azt hiszem. - Majd társához fordult: - Kérdezzük ki, hátha nem is ez volt a kiválasztott állat! - Rendben - nyögte elkámpicsorodva David, és kelletlenül kikászálódott a dzsip kényelmetlen hátsó üléséről...

EPILÓGUS

Richman rabbi üveges tekintettel ült íróasztala mögött. Két napja még bizsergető bizakodással és némi elégedettséggel trónolt ugyanígy a két fiatalemberrel, s most David utolsó szavai visszhangoztak elméjében: „Elkéstünk, Nábi... egy napon múlott." Lassan összeszedte magát, és kényszeredetten elmosolyodott. - Ez minden? - Igen, Nábi - vette át a szót Yozef -, és még valami. Előhúzott egy henger alakú csomagot utazótáskájából, letépte róla a papírt, majd kitekerve az íróasztalra helyezte a rőt színű szőrmét. - Elhoztuk a bőrét... - mondta bizonytalanul. - Megvizsgáltam... khmm: hibátlan vörös. (Köszönet Béres János ezredesnek és Grüll Tibor történésznek a valóságos helyszíneket, személyeket és tényeket illető információkért.)

BigDog, a robotszamár ÉVEZREDEK ÓTA az ember szamarat használt az áruszállításra, az állatok szinte bármilyen tereppel megbirkóztak. Csak a teherautók szoríthatták ki őket. De szűk erdei és hegyi ösvényeken még mindig nem lehet pótolni őket. A DARPA megbízásából a Boston Dynamics fejlesztette ki az eddigi legjobb lépegető robotot a BigDogot (mindenki számára rejtély, miért hívják nagykutyának). Megdöbbentően jó reflexeket sikerült kifejleszteni. A négylábú szerkezet megbízhatóan mozog szó szerint mindenféle terepen. Nem jelent neki akadályt szinte semmi, átmászik kőrakáson és faltörmeléken, nem billen ki egyen-

súlyából. Nem csúszik el a jégen sem, még egy jókora rúgás sem tudja kibillenteni. A birodalmi lépegetőre emlékeztető robot jelenleg körülbelül 7 kilogrammnyi rakomány elszállítására képes, alkalmas a 35 fokos emelkedő megmászására, valamint a kőtörmeléken is képes nagy biztonsággal átkelni. Utánpótlás szállítására szánják olyan helyekre, ahova a telepített aknák vagy az ellenséges tűz miatt embert nem tudnak küldeni. Városi harcokban is kitűnő segítség, ahol egy-egy kényesebb szituációban a katonák könnyen bent rekedhetnek olyan helyeken, ahová igen nehéz nekik lőszert, élelmiszert és vizet juttatni. A BigDogról meggyőző videofelvétel látható a www.intergalaktika.hu oldalon.

Ha egy titokzatoskodó megbízó jövedelmező munkát kínál, esetleg megéri nem kérdezősködni. Persze utólag kiderülhet, hogy mégiscsak jobb lett volna...

Tudom, lesz majd aki mulatságosnak találja ezt a históriát - mint maga Thor is például-, de nekem akkor semmi ked­

az FKH segítségünkre lesz a hőn áhított hitel megszerzésében. A hadseregnek a bankokhoz fűződő kapcsolataiban mindig vannak olyan

vem sem volt nevetni, sőt most sem találok benne semmi humorosat. És egyáltalán, mutassanak csak nekem egy ládát, vagy ami még rosszabb, egy szabványos százkilós zsákot az FKH, a Földi Kozmikus Haderők Hátországi Parancsnoksága mellett működő Hadtápfönökség emblémájával, és akár eszméletemet is vesztem. De ha már szó esett arról a két zsák átkozott tengeri káposztáról, akkor érdemes az elejétől világosan végigvenni az eseményeket. Akkoriban jól ment nekünk, de annyira, hogy barátom és üzlettársam, Percy Pickert már komolyan kezdett elmélyedni a banki hitelprogramokban egy második vontatóhajó megvásárlása, na és persze egy „farok" bérlése ügyében, mivel egész sor, számunkra nagyon jól jövedelmező fuvar lebonyolítása mellett végéhez közeledett a katonai hatóság számára végzett hároméves munkánk, és miután ezalatt a legkisebb kifogás sem érte tevékenységünket, valószínű volt, hogy

lehetőségek, amilyenekkel a civilek nem rendelkeznek: kéz kezet mos, megszokott dolog... Egyszer, a Katarinára tett sikeres út után viszszatérve, teljesen váratlanul kaptunk egy soron kívüli titkosított üzenetet katonai megrendelőinktől, azzal az utasítással, hogy néhány napig maradjunk ott, és várjunk meg egy bizonyos sürgős szállítmányt. Nem volt mit tenni, az FKH-val kötött megállapodásunk értelmében az ő szállítmányaik elsőbbséget élveznek, akár rendkívül jövedelmező fuvarokról is le kellett ilyenkor mondanunk, de megérte, mert a katonák olyan stabilitást biztosítottak számunkra, amilyenről a hozzám és Percyhez hasonló űrcsavargók többsége még csak álmodni sem mert. Dekódolva az üzenetet arra a következtetésre jutottunk, hogy van legalább negyvennyolc óránk, így kirúgtunk a hámból. Korán reggel kiöltözve, mint a vérbeli piperkőcök, elindultunk Percivallal az Ázott Egér bárba, amelyet nemrég

nyitott meg Lelik, régi cimboránk a Speditorról; Thor pedig, aki nemigen lelkesedett az efféle intézményekért, felhúzta a nyúlcipőt, és elinalt egy távoli rokonához, aki kikötői tisztviselő volt, és családjuk kedvenc gombájának termesztésével foglalatoskodott; bizonyos mértékig ez a gomba pótolta a grangok számára az alkoholt. Thor, ezt be kell vallani, valósággal csüggött ezeken a pokoli gombákon, és képes volt órákig mesélni anyai dédapja különleges pöttyös galócáiról. Az Ázott Egér a kikötő területén volt, úgyhogy nem kellett messzire mennünk. Mivel az igen tisztelt Lelik mindössze egy hónapja nyitott, lebujának még nem sikerült törzsközönséget maga köré gyűjteni, így könnyekig meghatódott a kedves vendégek, főképpen Percy láttán. Alighogy megpillantott minket, az újsütetű kocsmáros golyóként süvített ki a pult mögül, kezében két korsó sörrel, és egy tiszta asztalhoz vezetett minket a terem csöndes sarkában. - Megjöttetek? - kérdezte, letelepedve mellénk. - Baleset nélkül? - Hál' istennek - bólintott szerényen Percy. - Hát akkor erre inni kell - forgatta szemét mézédes mosollyal Lelik, a sör felé szimatolva: láthatóan szívesen ivott volna velünk, de hát a munka... Végül csettintett az ujjával, és odakiáltotta, a pult felé fordulva: - Lenuszja, hozz nekem is egy korsóval! - De hát maga mondta, főnök... - csodálkozott az egérfülű, csipkefityulát viselő, hájas szőkeség, aki a sörcsap mellett unatkozott. - Most lehet! - förmedt rá Lelik. - Barátaim vannak itt, nem látod? Mozogj! - Aha - bólintott Lenuszja, fürgén előkapva a pult alól egy tiszta korsót. - Fegyelmet tartasz? - firtatta Percy. - Még szép! - válaszolta a pocakját vakarva Lelik. - Csak engedd őket szabadjára, abban aztán nem lesz köszönet. Emiatt én is visszafogom magam. Egyébként nézzetek csak oda, milyen vendégeink vannak ma... - és szemével jelentőségteljesen a terem túlsó sarka felé intett, ahol két eléggé csinos leányzó üldögélt a söre mellett. - Kurvák? - érdeklődött Percival, aki az utóbbi időben elképesztően zsugori lett. - Á, szerintem egyszerüen kalandkereső lányok a kikötői hivatalból. Másodszor látom itt

őket, hétköznap van a szabadnapjuk, hát unatkoznak a csajok. Ebben a szerelésben ti vagytok nekik a főnyeremény. Na, mit szólsz? - Megnézzük - határozott Percy. - Hozz még sört, ma telirakjuk a kasszádat, időmilliomosok vagyunk. Lelik elégedetten az asztalra csapott, intett Lenuszkájának, hogy tüstént hozzon még néhány korsóval. - Jó a söröd - mondtam neki. - Csak arra vigyázz, nehogy később elkanászodjatok! Te is tudod: amíg új a kocsma, nem merik vizezni a sört, de alighogy beindul az üzlet, úgy felhígítják, hogy olyan lesz, mint a pisi. - Ugyan már! - legyintett két kézzel Lelik. Csak gondolj bele, Szemen, mekkora a konkurencia! Na és a bérleti díj? Meg a két szakács fizetése, meg itt a teremben a két libáé, és mindez a szakszervezeti járulékokkal együtt. Nem, ahhoz, hogy megmaradj, egyelőre a sörnek is, a garnélának meg homárnak is szupernak kell lennie, különben egykettőre véged. Volt egy időben a Speditoron egy mészáros. A húst aprította, bontotta. Remekül csinálta a dolgát, de egyszer a felesége nyert a lottón. Nem túl sokat, ha jól emlékszem, vagy húszezret, és azt mondta a férjének: „Elég volt abból, Motya, hogy másnak aprítod a húst, valami saját dologba kell belevágni." Es az a Motya nemhogy bérelt volna valami elárusítóhelyet, úgy döntött az a balfácán, hogy sörözőt nyit. - Ugyanott, a Speditoron? - érdeklődött Percy. - Hát hol máshol? - hümmögött Lelik, sehogy sem értve, hogyan hagyhatná el épeszű ember a Speditort, ahol ifjúsága legszebb éveit töltötte. - Természetesen. Ott éppen akkor adta el egy román a bevezetett boltját, hát ő belevágott. Kezdetben minden úgy ment, mint a karikacsapás, özönlött hozzá a nép. Mindig friss volt nála a rák! De akkor a felesége elkezdte rágni a fülét: hogy van az, azt mondja, hogy most már saját bizniszünk van, én meg még mindig itt állok nyércbunda nélkül? És Motya ettől megbugygyant. Először csak az italt kezdte vizezni, aztán már a takarítónőn akart spórolni - elég lesz úgymond félidős is. És akkor egyszer csak beállított a kerületi egészségügyi ellenőrzés, három nappal korábban, mint kellett volna.

- Bezáratták? - csóválta a fejét együttérzően Percy. - Rosszabb. Úgy eltángálta aztán a feleségét, hogy három évre lecsukták. Az asszony most a Marson él valami vuduistával, Motya meg, miután kiszabadult, látni se akarta többet a Speditort. Most Brooklynban kaszabolja a húst. Úgyhogy a spórolás rosszul sülhet el, fiúk. De hát ti ne tudnátok?! Leliket ekkor behívták a konyhába, és mi egyedül maradtunk. Távozása egyébként éppenséggel kapóra jött nekünk, mert felfigyeltem rá, hogy a szemközti sarokban ülő hölgyek időnként eléggé egyértelmű pillantásokat vetnek ránk. Érthető volt: a bárban rajtunk kívül csak három bánatos küllemű, kék overallt viselő kargóoperátor lézengett, akik nem óhajtottak a sós mogyorónál drágább dolgot fogyasztani sörük mellé. Mi meg a vadonatúj és őszintén szólva nem a legolcsóbb öltönyünkben jóval csábítóbban festettetünk. A kikötői hivatalokban dolgozó lányok persze parszeknyi távolságból megérzik testvéreinket, a pilótanépséget, de Percy meg én nem egyszerű hosszú járatúak voltunk, hanem függetlenek, sőt módosak, és az ilyen férfiak mindig megdobogtatják az érző lányszíveket. - Úgy látom, tényleg nem profik. - Pillantásomat elkapva Percy helyrerántotta zakóját, és egy bátorító korty után nyúlt. - Megyek, szerencsét próbálok. - Jó - egyeztem bele. A jelekből ítélve a rövid tárgyalás sikeres volt, és Percy nagyon hamar visszatért, magával hozva a két szépséget. - ő itt Alina - mutatta be nekem a testesebbiket és a jelek szerint vidámabbat -, ő pedig Szonya - mutatott az alacsony, vékony barnára, akinek hatalmas, csodálkozó szeme volt. A vörös Alina elégedetten elnevette magát, és letelepedett mellém. Percy közben rablóhúst meg még ezt-azt rendelt, egyszóval öt perc sem telt bele, és már tegeződtünk, hangosan hahotáztunk üzlettársam ócska viccein, amelyeket alighanem a belátható Galaxis valamennyi kikötői bárjában jól ismernek. A terem közben megtelt emberekkel. Megjelent néhány ismerős pilóta is, ők kézfogás után a pulthoz iramodtak; felbukkant vagy tíz tipikus kikötői csirkefogó is - ők igyekeztek még

pillantásukkal sem jelezni, hogy korábban valaha is láttak volna már minket -, végül bezúdult egy lármás és meglehetősen ellenszenves csapat ifjonc azok közül a naplopók közül, akik gyakran vállalnak alkalmi munkát azzal a céllal, hogy megkeressék az egyszerű ebédre és néhány korsó sörre valót. A kikötőkben mindig akad munka, de már azt, hogy elszegődjenek állandóra, nem nekik találták ki. Idejük nagy részét az utcai huligánkodás teszi ki, meg a focimeccseken való ordítozás, ahová nem azért járnak, hogy a játékban gyönyörködjenek, hanem kizárólag azért, hogy hozzáférjenek a másra figyelő szurkolók zsebéhez. Már az első pillanatban sem tetszett nekem ez a kompánia, de számításaim szerint ahhoz korán volt még, hogy elmenjünk Leliktől, meg aztán pilóta barátaink jelenléte egy esetleges verekedés szerencsés kimenetelének reményével kecsegtetett. Ám minden egészen másképp alakult. Megint nyílt az ajtó, gépiesen odafordultam, és megláttam egy nagyon erős, vörös képű fickót az FKH tiszti egyenruhájában - zubbonya csaknem kirepedt a hasán, és meglepően élénk színű arca pontosan tükrözte, hogy nem sok fölösleges idejét vesztegeti el a hivatalban. Valószínűleg a tábornoki szabászatban készült tányérsapkáján akár egy kisebb helikopter is leszállhatott volna. Futó pillantással végigmérve a mulatozó vendégsereget, az újonnan érkezett magabiztosan elindult felénk. - Hát itt vannak - mosolyodott el szívélyesen az asztal fölé tornyosulva. - Kolobrod és Pickert urak, ha nem tévedek? - Pontosan - emelkedtem fel kissé. - És ön? - Wilhelm Zagrebajlo hiperintendáns. - A tiszt könnyedén megérintette ujjával sapkája ellenzőjét, és odahúzott magának egy szabad széket. - Nevezzenek egyszerűen Willie-nek! Nincs ellene kifogásuk, ha csatlakozom a társasághoz? Tulajdonképpen hivatalos ügyben jöttem. - Ó - csodálkozott el a kellemetlenül meglepett és már kivörösödött Percy -, azt hittük, van még időnk... - Van, van... - nyugtatta meg Zagrebajlo. A rakomány még nem érkezett meg a kikötőbe, úgyhogy legalább harminc órájuk van. Csak azért jöttem, mert az iratokat legkésőbb holnap reggel alá kell írni, ezzel a szállítmánnyal kap-

csolatban ez az előírás, és ahogy berakodtunk, indulunk. - Indulunk?- hunyorgott Percy. - Igen - bólintott a hiperintendáns. - Én leszek a kísérő. Ha nincs üres kabinjuk, elalhatok a hajókonyhában is. Tudják, nem ez lesz az elsö alkalom. - Találunk majd helyet - biztosítottam. - De már megbocsásson, a kabinjaink akkorák, mint egy tolltartó, kérem, értse meg! - Semmiség - mosolyodott el újra Zagrebajlo, és felemelte az ujját: - Hej, gazdasszonyka, sört mindenkinek! A hangja, bár mintha fel sem emelte volna, túlharsogta a terem sűrű zaját. Rögtön érezhető volt, hogy a hiperintendáns tőrőlmetszett hátországi. Elegánsan kigombolta a zubbonyát, elővett egy elefántcsont cigarettatárcát, és rákacsintott kissé elbátortalanodott hölgyeinkre. - Minden a legnagyobb rendben lesz. Ha egyszer Willie bátyó kézbe veszi a dolgokat, megy minden, mint a karikacsapás. - Mekkora lesz a rakomány? - érdeklődött Percy. - Nem nagy - felelte nyugodtan Zagrebajlo. Bruttó húszezer tonna. - Világos - léptem közbe, pillantásommal utasítva üzlettársamat, hogy fejezze be a nem helyénvaló locsogást. - Nos, kedves Willie, reméljük, hogy jól együttműködünk majd. - Semmi kétség. - A hátországi ismét felvillantotta elbűvölő mosolyát. - Ó, itt is van a sörünk! A megismerkedésünkre, hölgyeim és uraim! - Egyébként tudja - folytattam egy derekas korty lenyelése után -, hogy van a legénységünk soraiban egy grang is? És néha, már elnézést kérek, az idegen bolygóról valókkal némelyeknek problémájuk van. Semmiképp sem szeretném megbántani, Willie, de tisztázzuk a helyzetet... - Természetesen tudom! - kiáltott fel intendánsunk. - És szavamra, higgye el, sosem volt semmi bajom a grangokkal. Úgyhogy azt hiszem, most is rendben lesz minden. De mondják, ez a maguké nem gombafüggő véletlenül? - Gombázik - ismertem be. - De Thor katona, ezért a fegyelem szempontjából teljes a rend a fedélzeten, elhiheti.

- Á! Nos, ez változtat a helyzeten... Ebben a pillanatban azonban teljesen barátságos beszélgetésünket a legkönyörtelenebb módon félbeszakították. Két ifjú tökfilkó, akik alaposan felfűtötték már magukat itallal, és talán valami ütősebb dologgal is, úgy döntöttek, hogy hölgyeink méltóbb társaságot érdemelnek, mint Percy meg én, és nem jutott eszükbe okosabb megoldás, mint balhét rendezni. Először megérdeklődték üzlettársamtól, nem akadna-e nála némi pénzmag pár korsó sörre, és az elutasító válasz hallatán harsányan röhögve kijelentették, hogy ebben az esetben semmi keresnivalója a nők körül. Percy felállt, de egyik opponensünk lökésétől nyomban vissza is esett, egyenesen a rémült Szonya térdére. Ahogyan az várható is volt, Szonya felsikoltott, én meg kezdtem levenni a zakómat, de nem jutott időm a cselekvésre. Székéről sietség nélkül fölemelkedve, Zagrebajlo hiperintendáns egyszerre fülön ragadta mindkét ifjoncot, és csattanva összeverte a homlokukat, ezt követően mindketten lassan lecsüccsentek a padlóra. Társaik, akik érdeklődve figyelték a fejleményeket, már-már elszánták magukat, hogy beleavatkoznak a csatába, de elkapva Willie egyetlen pillantását, nyomban lecsillapodtak - már csak azért is, mert a konyha felől rohanva közeledett Lelik a szakácsaival. Az incidens után nem sokkal Zagrebajlo meghajolt, és utasított minket, hogy másnap délre legyünk készenlétben. Az este a Hermész fedélzetén folytatódott, és tökéletesen elégedettek voltunk sorsunkkal - csak utóbb sajnáltam némiképp, hogy nem jöttem rögtön tisztába Wilhelm Zagrebajlo sajátságos személyiségével. Hiba volt! Igaz, hogy a sör hatása alatt álltam. Másnap, megreggeliztetve a lányokat, rendbe hoztuk magunkat, és várni kezdtük a hiperintendáns jelentkezését. Rendkívül pontosnak mutatkozott, éppen háromnegyed tizenkettőkor állított be. hamarosan már a kikötő központi katonai termináljának parancsnoksága előtt vártunk rá. A dokumentumokkal kapcsolatos procedúra nem tartott soká, és Zagrebajlo, gondosan lelkünkre kötve, hogy alaposan józanodjunk ki, utasított minket, hogy huszonhárom óra nulla-nullakor álljunk készen a berakodásra. Némiképp furcsának látszott az a körülmény,

hogy nem közölték velünk az útvonalat - de tekintetbe véve, hogy kísérő személy is volt jelen, a rakomány meg feltételezhetően rendkívüli, nem is akartuk tudni, mit meg hogyan. Hová repülünk? Majd a startnál megmondják, Thor pedig pár perc alatt minden körülmények között kiszámítja az útvonalat. Némi tanakodás után úgy határoztunk Percyvel, hogy felhörpintünk egy korsóval a katonai terminál közelében lévő tenyérnyi nyári kávézóban, annál is inkább, mert Thor, aki egyébként nemigen van oda a sörért, kijelentette, hogy csatlakozni szeretne hozzánk. Fejenként egy liter világos sörrel és hármunknak egy doboz garnélával felfegyverkezve letelepedtünk egy csíkos napernyő alatt - Thor, aki állandóan szenvedett emberi mértékkel mérve túlságosan kicsi termete miatt, természetesen megint törökülésben telepedett a székre -, és spekulálni kezdtünk. - Azt súgja a szívem, hogy ha rosszul állna náluk a szénánk, az életben soha nem bízták volna ránk ezt a fuvart - elmélkedett Percy, mesteri módon lefújva korsójáról a habot. - Vagyis komolyan számíthatunk Freeman ezredesre, ha majd szóba jön az új szerződés. És akkor persze beszélek velük a hitelről is. A 4. Szállítmányozási Parancsnokságnál Rodge Freeman ezredes volt a közvetlen kurátorunk - tulajdonképpen az ő aláírása szerepelt a katonai hatósággal kötött szerződésünkön. Meg kell mondanom (persze kissé visszakanyarodva a múltba), hogy először nagyon elégedetlen voltam ezzel a „katonai" szerződéssel. A Kozmikus Haderő a hozzánk hasonló „magánoperátorokat" felhasználva kisebb tételei szállítására, tetemes mennyiségű pénzt takarított meg. Nekünk, vagyis a maszekoknak szintén elég jól fizettek, de ezzel kapcsolatban a szállítások fegyelme lett a legfőbb szempont; olyan fegyelem ez, amit nem képes teljesíteni, aki nem szokott hozzá. Kezdetben Percynek meg nekem sem volt könnyű, aztán végül minden elrendeződött, de maga Freeman mindmáig nyugtalansággal tölt el, mivel túlságosan nagy súlyt fektet a kötelező katonai pedantériára. Ráadásul, minek is tagadnám, néha kezdtem úgy érezni, hogy az általában havonta egyszer

érkező katonai szállítmányok egyre inkább megfosztanak minket a jövedelmezőbb ügyletektől. De Percynek persze igaza volt. Érdemes lesz aláírni a következő hároméves megállapodást, már csak a savanyú Freemannek a hitellel kapcsolatos protekciója miatt is. - A rakomány van egy kicsit furcsa - szólalt meg hirtelen Thor, mindkét bal kezével fogva söröskorsóját. - Mire gondolsz? - csodálkoztam. - Csak úgy - billegette meg bal fülét hajószakácsba oltott navigátorunk. - Kísérő, egyszer. Útvonal hiányzik az aláíráskor, ez kettő. És maga a kísérő, higgyétek el nekem, katonának, hogy ő valahogy nem olyan... - Milyen? - jött zavarba Percival. - Hátországi, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Láttad a pocakját? Szerinted kiféle-miféle? - Nem hazudok nektek, fiúk - felelte nyugodtan Thor. - De ezzel a hiperintendánssal valami nem stimmel, ezt elhihetitek nekem. - Begombáztál - legyintett Percy. - Elég legyen! - léptem közbe. - Ne kezdjétek... Igyátok meg a sört, és menjünk aludni! Éjszaka startolunk, ebben biztosak lehettek, és alászolgája! Három óra alatt berakodtunk, és ez valamiféle rekordnak volt tekinthető, mert a szabványos húsztonnás M-5-ös konténerek kezelése komoly rutint igényel. Zagrebajlo hiperintendáns egyébként nem vett benne részt - alig értünk oda az általa megjelölt terminálhoz, Percyt meg engem elküldött, hogy felügyeljük a folyamatot, ő maga pedig bezárkózott Thorral a vezérlőfülkébe. Meg kell mondanom, Sir Percivalnak ez sehogy sem tetszett. - Mi a fene ez? - méltatlankodott. - Figyeld csak meg, belekeveredünk valamiféle históriába: mi van, kérdem én, azokban az M-5-ösökben? - Nem a te dolgod - legyintettem. - Hallgass inkább... - Az is furcsa - sóhajtott Percy -, hogy miért cserélte fel a fuvarlevélen a sorrendet: a huszonhármas nála közvetlenül a huszonegyes után következik, és hogy hol a huszonkettes, nem tudni... Lehet, hogy egyszerű hiba? Nem kellene szólni?

- Elment az eszed! Ez katonai szállítmány. Még ha hibázott is valaki náluk, minek üssük bele az orrunkat? Menj inkább, és írd alá, helyettem is! A lehető legalaposabban ellenőriztem a plombákat, és visszamentem a Hermészre. Meg kell vallanom, ez a fuvar nekem sem igen tetszett, de ki kérdezi az én véleményemet? A katonai hatósággal kötött szerződés nem vicc. Megkaptad a parancsot, repülj, és az, hogy mi van a „farokban", nem tartozik rád, arra ott vannak a fejesek. Legnagyobb csodálkozásomra Thor és Zagrebajlo rnár a hajókonyhánkban ülve teázott. - Amalrik, New Benares és Presszó érintésével - közölte útirányunkat a navigátor. - Semmi gáz, már kiszámoltam, bőven beleférünk a határidőbe. A hiperintendáns urat elszállásoltam. Mi van Percyvel, a hivatalban vesződik? - Nyilván - válaszoltam, letelepedve az asztalhoz. - Sokáig időzünk a Benaresen, Willie? - Nem hiszem - mosolygott. - Valamit ki kell rakni, ennyi az egész. Az okmányokkal minden rendben lesz.

Hamarosan visszajött Percival is, elgyötörten, mint a terminál hivatalnokaival folytatott párbeszéd után mindig. - Ideje indulnunk - mondta. - A tízesről startolunk. Megyek a fülkébe. Thor, kész az útvonal? - Megyünk, megyünk - ugrott ki a grang az asztal mögül, és végigvonszolta Percyt a folyosón. Töltöttem magamnak még egy kis teát, és kivettem a sütőből egy friss perecet. - Kész csoda a navigátoruk - jegyezte meg az utasunk. - Nagyon képzett a srác. Csak öt percig dolgoztam vele, ő meg már kész is. Rögtön meglátszik a katonai jártasság. - És remek szakács is - hümmögtem, és kissé elvörösödtem, büszkén az öreg Thorra. - Kóstolja csak meg a cipóban tálalt céklalevesét, majd megtudja... - Mit nem beszél! - csapta össze a kezét Zagrebajlo. - Azt mondja, cipóban? Ez már igen... És szalonnával, és fokhagymásan? - Ahogy a nagykönyvben meg van írva - bizonygattam. - Úgy látszik, szerencsém van... Emlékszem, boldogult anyósom, alighogy megérkeztünk hozzá a tanyára... A Hermész könnyedén megrázkódott, és ugyanakkor néhány pillanatra lágyan összeszorította belsőmet a túlterhelés - Percy szokás szerint rögtön rákanyarodott a nekünk szükséges korridorra, rávezetve öreg járgányunkat a megfelelő útvonalra. Zagrebajlo hiperintendáns, el kell ismerni, éppen csak összerezzent a teáscsészével kezében, majd felsóhajtott, mikor megszűnt a túlterhelés. - Az az érzésem - mondtam kiemelve a faliszekrényből egy üveg portóit -, hogy maga már sokat repült. Zagrebajlo nem válaszolt azonnal, ami egyértelműen megerősítette feltételezésem helyességét: még egy rándulás, valamivel erősebb, mint az indulásnál, és a Hermész ráállt a megfelelő pályára - ő csak ekkor nyitotta szóra a száját: -Volt idő, mikor csavarogtam a srácokkal. De hát, tudja, mister Szemen, az élet az olyan... eljött az ideje... na meg ki is repdestem magam.

Most már inkább csak a kását osztom szét a garnizonok között. Megjelent a konyhában Thor és Percy is, mindenkinek töltöttem egy pohárkával, azután hamarosan mindannyian lefeküdtünk aludni. New Benaresig három napba telt az átkelés. Thor a vendég kedvéért kitett magáért, és készített egy vödör céklalevest babbal, és be kell vallanom, degeszre zabáltuk magunkat. A harmadik tányérral végezve, az elnyűhetetlen Zagrebajlo azt bizonygatta, hogy olyan csapattal, mint a miénk, kész élete végéig együtt repülni; és meg kell mondani, a hiperintendáns remek preferanszjátékosnak is bizonyult, úgyhogy jobban már nem is tölthettük volna az utazás idejét. Rátérve e nagyon régi és köztiszteletben álló kolónia körüli pályára, bejelentkeztünk, ahol kellett, és nekiláttunk a napi teendők ellátásának. Thor úgy döntött, összedob egy könnyű tyúkhúslevest, Percy egyszerűen eldőlt aludni, én meg előszedtem azokat a könyveket, amelyeket még a Katarinán vettem, kettővel ezelőtti utunkon, de eddig egyszerűen nem volt kedvem utánuk nyúlni. Eltelt vagy két óra: a hajókonyha felől terjengő illatok arról tanúskodtak, hogy a leves már hamarosan kész, amikor kabinomban megszólalt a parancsnoki kommunikációs egység. - Szemen, mindjárt megyek - közölte velem hiperintendánsunk -, kérem, legyen készenlétben, be kell velem jönnie a terminálra. - Igenis - válaszoltam. Magamra cibáltam jó öreg szkafanderemet, és kimásztam az orbitális terminálra, ahol leparkoltuk Hermészünket, és fel-alá járkálva azt kezdtem figyelni, hogyan rakodnak a gigantikus építmény különböző folyosóin a legkülönfélébb hajók. Körülbelül öt perc múlva leereszkedett mellettem egy tarkára mázolt, elülső fényszóróján rojtokkal ékesített űrcsónak, és ketten kászálódtak ki belőle: az egyik katonai szkafanderben, rajta a Hátországi Parancsnokság emblémájával, a másik valami ismeretlen származási helyű, képtelen göncben. - Menjünk, Szemen - hívott Zagrebajlo -, a kulcsok, gondolom, magánál vannak. - Természetesen - feleltem. - Maga fogja újraplombálni?

- Mi? - Az volt az érzésem, hogy Willie kissé meglepődött. - Ó, persze! A plombák nálam vannak. Aki a mi katonai ügyeinkbe dugja az orrát... - Hát igen, természetesen... - A negyedik szekcióhoz! - utasított Zagrebajlo, és én persze teljesítettem a parancsot. - Így. Kinyitottam az ajtószárnyakat, és a hiperintendáns a tarka csónakból előbújt emberrel együtt bemászott. Csattantak a konténer zárjai. - Huh! - hallottam meg egy torokhangot. Vagy benne biztos, Willie? Igen? - Na de Salva, ebből elég! Huszonegyes... ott is van, e mögött... talán hülye vagyok? Tudom, mi hol van itt nálam! „Huszonegyes? - gondoltam. - De a fenébe is, az ördög tudja, hol a huszonkettes. Vagy ezt direkt így találták ki? Igen, fura egy ügy..." - Pfű, Willie, zsákok vannak nehéz, igen? - Figyelj, Salva! Én mindent úgy csinálok, ahogy kell. Dobd le őket, és kész, én megyek. Téged nem láttalak, te engem nem ismersz. Nem óhajtván látni, amit nem az én szememnek szántak, megfordultam, és előrementem a hajónkhoz. Végül is azok a katonai műveletek, amelyeket a kísérő intendáns intéz, nem tartoznak rám. Alig öt perccel később Zagrebajlo is visszatért a Hermész fedélzetére. - Kész, hogy a fene essen belé - közölte velem. - Induljunk! Különben még kicsúszunk a határidőből. A Presszóig nem kevesebb, mint hét napig tartott az út. Az élelmiszerkészletünk egyébként bőséges volt, a lefekvés előtti pohárka itallal sem volt gond, úgyhogy lényegében semmiféle kellemetlenség nem fenyegetett minket ezen a teljesen rutinszerű úton. Terveibe néhány órával a pályára állás előtt avatott be minket Zagrebajlo. - A terminálon kidobjuk az elsőtől a tizedikig - mondta. - Azután lekapcsoljuk a vontatmányt, és leereszkedünk. Nem véletlenül vettem rá Thor urat, hogy csak a tiszta menetidőt számítsa ki... emlékeznek, barátaim, még csodálkoztak is. Az a helyzet, hogy szükségem van itt egy napra, egyeztetni néhány kérdésről. Maguk, barátaim, természetesen szabadok legalább huszonnégy

órára. Az idő beleszámít a fuvar elszámolásába, úgyhogy nincs miért nyugtalankodniuk. Naná, hogy nem ellenkeztünk! Egy teljes nap, amelyet a bárban töltünk, és a megrendelő fizeti - ez maga a boldogság! Az adott helyzet egyetlen szépséghibája az volt, hogy a Presszó eléggé gyéren lakott, vad világ, ezért az egész kikötőben alig akad néhány elfogadható szórakozóhely. Thort csak sajnálni lehetett, mert itt, ezt már tudtuk, egyetlen honfitársa sincs, és azt, hogy velünk tartson a bárokba, kereken elutasította. Ezért ott hagytuk navigátor-szakácsunkat, hogy meditáljon kedvenc gombái felett, mi pedig, kiöltözve és felszerelkezve szerény mennyiségű készpénzzel, elindultunk pihenni. Rövid tűnődés után Percy azt javasolta, menjünk az Ősz Malacba, és én egyetértettem vele - ha sikerül szabad asztalt találnunk, jobbat nem is kívánhatunk. A bárban találkoztunk egy csapat ismerős pilótával, csatlakoztunk hozzájuk. Ezek a fiúk örök csavargók, ritkán látják egymást, még ritkábban sikerül jó társaságban együtt elüldögélniük, így aztán patakokban folyt a sör. A hír, hogy a Speditorra való Lelik saját bárt nyitott a

Katarinán, viharos lelkesedést váltott ki, az öszszes jelenlevő kérdésekkel árasztott el minket az ott kapható ital minőségéről, az átlagos árakról és a rablóhús színvonaláról. Percy, elégedetten attól, hogy cimborája ilyen - egyébként teljesen megérdemelt - népszerűségnek örvend kompániánkban, teljes erőből reklámozta az Ázott Egeret. Nem egyszerűen sokáig, hanem nagyon sokáig üldögéltünk így, mi, a végtelen térségek hosszú távú csavargói igazán értünk ehhez. Valaki megvendégelt minket, mi megvendégeltünk

valaki mást, emberek elmentek, mások jöttek, mi meg egyre csak ott ültünk, örülve a lehetőségnek, hogy cimborákkal lehetünk együtt, és nem kell a feleslegesen elvesztegetett idő miatt bánkódnunk. Amikor végre eszembe jutott, hogy az órámra nézzek, majdnem az asztal alá estem: kiderült, hogy több mint tizenhat órája ülünk a Malacban! joggal kérdezhetik, mennyi sört eresztettünk át sokat szenvedett szervezetünkön. Percy általában számolni szokta, hányszor megy ki vécére, de most, úgy láttam, régen elvesztette a fonalat.

gadtam Percyt. A levegőn jobban lett, és szinte viszontagságok nélkül elértük a jó öreg Her-

mészt. Kissé meglepett, hogy a bejárati zsilip mindkét ajtaja tárva-nyitva áll - de az éjszaka meleg volt, és Thornak eszébe juthatott, hogy alaposan kiszellőzteti a hajót. Csakhogy a ventilátorok valami miatt nem működtek. Óvatosabb lettem, de Percyt éppen ekkor verte le a lábáról az elfogyasztott sörmennyiség. Nem kis munkával felnyaláboltam, és végigvonszoltam halkan motyogó testét az alsó fedélzet folyosóján, aztán... magam is összeestem egy tarkómra mért súlyos ütéstől.

Megrázva üzlettársam vállát, rámutattam Rolexem számlapjára, és intettem neki. - Eh - rázta meg a fejét Sir Percival -, még be sem esteledett! - Már hajnalodik! - keltem ki magamból. És mi legyen? Így repülünk majd? - A repülés szent dolog - nyilatkoztatta ki az asztalnál egy lankadt figura, és nem minden nehézség nélkül tápászkodott fel mély, puha karosszékéből. - Csak még egy korsócskával... Megdörzsöltem a szememet, végignéztem az alvó kompánián, és gallérjánál fogva megra-

- Füle levágni - hallottam meg, szememet kinyitva. - Levágni, akkor mond meg mindent, igen? - Várj, kedves Salva! - tiltakozott egy másik, sokkal lágyabb hang. - Folyton csak a fülek meg a fülek. Egyébként már nincs is hova akasztanod őket. Fröcskölj bele ennek a tányérképünek az arcába, úgy látom, magához tért. És szabályos zuhanyt zúdítottak a képembe tulajdon, féltve őrzött portóimból. Felnyögve felnyitottam végre a szemhéjamat, és vadállati, szeméig sűrű fekete növényzettel benőtt pofát láttam meg magam fölött egy kék műanyag vízporlasztóval a kezében, amelyet Thor használt gombái gondozásához. Minden kétséget kizáróan saját hajóm fedélzetén voltam, pontosabban a második fedélzet folyosójának kiöblösödésében, közvetlenül a vezérlőfülke ajtaja előtt. Mellettem békésen aludt a megkötözött Percy, kicsit távolabb egy dagadt küllemű úr háromrészes fehér öltönyben és némiképp gyűrött kalapban. - Tudod, mi ez, fiú? - kérdezte, és kissé odébb húzódott, hogy láthassam a két jókora sötétzöld zsákot az FKH Hátországi Parancsnokságának emblémájával. - Zsákok - hörögtem, mire az arcom fölött nyomban megjelent egy görbe, csillogó penge, melyet az a szakállas markolt, aki az imént a fülemet akarta levágni.

- És miféle zsákok, tudod? - érdeklődött a fehérbe öltözött uraság. - Honnan tudnám, sir? Vagyis látom, hogy talán valami olyasmi... vagyis hát valami katonai dolog lehet, de hogy mi, ha megölnek, sem tudom. - Ebben, barátom, szárított tengeri káposzta van - közölte bánatosan udvarias kínzóm. - Érted, te disznó? Tengeri káposzta! - Nagyon örülök, sir, de honnan tudhatnám, mi van ezekben a zsákokban? Tőlem lehet akár tengeri káposzta, akár robbanóanyag... - Mi-i-i? - A fehér öltönyös ember félretolta hóhérját, és mélyen fölém hajolt. - No csak, no csak... robbanóanyag, azt mondod? És hol van az az átkozott robbanóanyag? Hol? Felelj! A mellettem fekvő Percy hirtelen megfordult, és teljesen tisztán ezt mondta: - Ilyen anyóst, mint maga, Duszja néni, utoljára koporsóban láttam, fehér mamuszban... A fehérben lévő úr rásandított, kiköpött a fedélzetre, azután felsóhajtott: - Minden világos. Ezek a disznók részegek, és nem emlékszenek semmire, még ha tényleg öszszevagdalod is őket... Biztos egész nap a kocsmában ültek a rohadékok! De nincs időnk. Elugrom Longer doktorért, az a hullát is lábra állítja, te meg, Salva, le ne vedd róluk a szemed, értetted? Mindjárt jövök. A szakállas dörmögött valamit, s letelepedett Percy és énközém. Kését ki nem engedte a kezéből. Én lehunytam a szemem, és lázasan kezdtem gondolkodni. Szegény Thor, alighanem vagy halott már, vagy akárcsak mi, megkötözve hever valahol a hajókonyhában. Teljesen fölösleges segítségül hívni - ha segíthetne nekünk, már régen elintézte volna ezt a szakállast is, meg a főnökét is; Percyvel volt alkalmunk megfigyelni, mire képes a grangiani flotta volt tisztje... semmit sem érne ez a kés! Kiszabadulni nem tudok, a koponyámra mért ütés után alaposan megkötöztek ezek a disznók. Most mit csináljak? Hiszen mindjárt jön valamiféle vegyész, telitömnek minket valami mocsokkal - de mi haszna?

Akármit csinálnak, gőzöm sincs róla, miről papolnak nekem! És tényleg, mit keresnek itt ezek a zsákok a tengeri káposztával? Ekkor hirtelen elöntött a hideg verejték. Vajon ez nem ugyanaz a Salva, akivel utasunknak, Zagrebajlo hiperintendánsnak volt valami dolga? A hangja mintha hasonlítana - igaz, akkor rádión hallottam, de ha mégis? És ezek a zsákok, ezek az átkozott zsákok! Ilyen egybeesés, ha jól emlékszem a kémregényekből, egyszerűen lehetetlen!... Valahol valami nesz hallatszott, és Salva azonnal talpra ugrott. Kinyitottam a szemem. A folyosón Willie Zagrebajlo hiperintendáns állt, és mosolyogva szívta cigarettáját. - Mi ez itt, tisztelt Salva? - érdeklődött. Hogy kerül maga ide? Nem számítottam arra, hogy egy ilyen lerobbant kis bolygón találkozunk... A szakállas vicsorogva rárontott, jobbjában a késsel. A hiperintendáns meglepően sima mozdulattal oldalt lépett, és jobb tenyerével könynyedén megérintette a támadót. Salva nyomban mozdulatlanná dermedt. Néhány másodpercig állt jobbra-balra ingadozva, majd zajosan lerogyott a fedélzet gumiborítására. - Az ördögbe, tán csak nem...? Percyre meg rám ügyet sem vetve, Zagrebajlo leguggolt, és megtapogatta Salva uraság nyakát. - Az anyját... - sóhajtotta. - Hulla. A francba! - Willie - szólítottam meg -, mi meg itt... - Igen! - A hiperintendáns talpra szökkent, és felkapva az elhunyt szakállas kését, ügyesen kicsomagolt engem, azután Percyt. - Mi történt itt? Nem értek semmit. - Azt hiszi, én talán igen? Volt itt még egy barom, olyan jól fésült, tiszta fehérben, egyre valamiféle robbanószerről faggatott, meg erre bökdösött, ni - mutattam a zsákokra, amelyek változatlanul a sorukra vártak a válaszfalnál. Mi a franc ez az egész, Willie? Majdnem levágták a fülemet!

- Hű-ű! Zagrebajlo odaugrott azokhoz a szerencsétlen zsákokhoz, föléjük hajolt, megnézte a feliratot, és hirtelen nagy lendülettel a homlokára csapott. - Ez hihetetlen... - sziszegte. - Tengeri káposzta! Szárított tengeri káposzta! A huszonkettes konténer! Ó, istenem! Nos, Szemen - fordult felém hirtelen a hiperintendáns -, azonnal startolunk! A hullát bezárom a hadsereg egyik hűtőjébe, ez nem a maguk ügye, de siessenek, gyorsan, gyorsan felszállni! Úgy látszik, egész bázisuk van itt, és ha nem sikerül időben elhúznunk, nem keveredünk ki élve ebből a históriából! - Keresse meg Thort! - kiáltottam feltápászkodva. - Talán még él! - Értem - ordította Zabegajlo. - Nyomás a vezérlőbe, Szemen, tényleg nincs időnk! Azt hiszem, két perc alatt startoltam. Alig ért ki a Hermész a Presszó-1 tehertermináljának pályájára, a fülkébe belépett a jó öreg Thor. - Pfű! - töröltem le a verejtéket a homlokomról, és hirtelen megéreztem, hogy remeg a kezem. - Élsz hál' istennek!? Már azt hittem, véged, és... és... - Ne izgulj ennyire - dünnyögte a grang, elfoglalva a másodpilóta helyét, amelyet direkt az ö részére alakítottunk át. - Ezek a barmok állatnak néztek... egyszerűen bezártak a raktárba, és kész. Egyébként direkt kiengedtem egy egész pocsolyára való nyálat. Ha nem jön Willie, kéthárom perc múlva egyedül is kiszabadulok. Mellesleg ki kell majd cserélni ott az ajtót. Ha nem olyan váratlanul történik... - Ott egye meg őket a fene, öreg! - Éreztem, hogy kicsordulnak a könnyeim, és karom kinyújtva megfogtam Thor mindkét bal csuklóját. - Az a lényeg, hogy élsz, és minden rendben... Én meg, míg megkötözve ott feküdtem, már arra gondoltam... Thor elmosolyodott, és átvette a hajó irányítását. - Ha nem jön Willie, én akkor is kiszabadítottalak volna benneteket - mondta. - Hiszen

engem nem kötöztek meg... annak is megvan a maga haszna, ha valaki mulatságos, csíkos nyúl, igaz? Ezek arról is megfeledkeztek, hogy négy kezem van, és az általános gyalogos kiképzésekben én voltam az akadémia bajnoka, volt ilyen tantárgyunk is. - Elfelejtették - sóhajtottam fel boldogan. Na és Willie mit művel? - A termináljában kotorászik, és ordítozik, hogy átvertek minket. Valami hibát talált a konténerek körül... Azt parancsolta, azonnal kapcsoljuk le a „farkat", és teljes sebességgel irány az Amalrik. Ej, hát éreztem én, hogy nem stimmel itt valami! Tíz óra múlva rájöttünk, hogy üldöznek minket. Egy puszani gyártmányú könnyűcirkáló, amelyen nem volt semmiféle felségjel, gyorsan csökkentette a köztünk lévő távolságot; az űrőrséget hívni semmi értelme sem volt, nem lett volna idejük közbelépni... - Mielőtt meghalunk, nem mesélné el végre, miről is van szó? Mind a négyen együtt ültünk a fülkében. Thor, a legkisebb figyelmet sem szentelve a történéseknek, valamiféle ócska hajónaplókban mélyedt el, ezeket már régen vásárolgatta a különböző bolygókon; én mindenesetre portóit ittam, Percy pedig mérhetetlenül ingerülten Willie Zagrebajlót ostromolta kérdéseivel. - Vagy még most sincs jogunk megtudni, miért patkolunk el? - Két zsák tengeri káposzta miatt. - A hiperintendáns, erőt véve magán, megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott. - Igen, mindössze enynyi miatt. Valaki tudatosan összekeverte a konténerek berakodásának sorrendjét, a terminálon meg, mint tudják, mindig félhomály van, én meg bemásztam a huszonkettesért oda, ahol lennie kellett volna. Robbanóanyagnak kellett volna benne lennie a benaresi összeesküvők részére. A katonai helytartó elleni merénylet előkészítéséhez kellett volna nekik... Nagy pénzek vannak ebben, hosszú lenne elmagyarázni. A robbanószeres zsákokban rádióadók is voltak. De robba-

nószer helyett, hogy a fene enné meg, két zsák tengeri káposztát kaptak... és megelőzve minket a Presszóra siettek, hogy tisztázzák az ügyet. A hadműveletnek lőttek. Mi pedig alighanem megboldogulunk. - Vagyis maga - robbant ki Percy - nem is intendáns, a fenébe! Magát direkt küldték ezeknek a disznóknak a markába! Álcázva, vagy mi! Istenem, hogy mi milyen marhák vagyunk... Zagrebajlónak nem volt érkezése válaszolni, mert Thor hirtelen dobolni kezdett mind a négy kezével, olyan diadalordítást hallatva, hogy majdnem a földre csücsültünk. - Megvan! - ordította. - Régi, nagyon régi leágazás, már senki nem emlékszik arra sem, ki építette! Azok meg a cirkálón aligha tudnak róla!

Most mindjárt, nyolc perc múlva egy kanyar... és annyi, juhé! - És hova jutunk? - ugrott a pulthoz Percy. - Sehova, nincs ott semmi, de onnan már hívhatjuk az őrséget, és... - Várjanak! - szakította félbe Thor mondókáját Zagrebajlo, figyelmesen tanulmányozva a kijárat feltételezett koordinátáit. - Ez aztán a mázli! Thor, a kilépés előtt fékezzen! Fékezzen, magunk után kell csalnunk őket! - Elment az esze? - robbant ki belőlem. Hová csaljuk őket? Már egy másodperc időnk sincs, mindjárt utolérnek! - Á! - legyintett Zagrebajlo. - Mit retteg mindig, Szemen? Ott, abban a rendszerben éppen most tart hatalmas hadgyakorlatot az FKH!

Frissen, melegen feltálaljuk nekik ezeket a mi madárkáinkat... Thor, fejét elfordítva, rövid pillantást vetett kínjaink okozójára, majd felkiáltott: - Mindenki a helyére! Felkészülni a fordulóra! Percy nyomban becsusszant az első pilóta helyére, Willie meg én elfoglaltuk a másodnavigátor és a fedélzeti mérnök székét. - Milyen hosszú az a korridor? - kérdezte Percival akadozva Thortól. - Miért vagy benne biztos, hogy kijutunk belőle, mielőtt utolérnek? - A korridor megszakad, egy lakatlan rendszerbe jutunk ki az Altton-felhő peremén - válaszolt neki a grang. - A korridorban a menetidő öt perc, plusz-mínusz valamennyi. Teljes teljesítménnyel kijutunk, de a motorokért nem vállalok felelősséget. - Az ördög vigye a motorjaikat, majd vesznek újakat! - vágott közbe az idegesen fészkelődő Zagrebajlo. - Ezért én kezeskedem. A legfontosabb a manőver, és készítsék elő nekem a kapcsolatfelvételt rögtön a kilépés utánra! - Értettem, előkészítem! - jelentette Percy. - Megkezdjük a fékezést! - kiáltotta Thor. Amikor működésbe léptek az orr-részben lévő fékezőmotorok, egy másodpercre úgy rémlett nekem, hogy öreg Hermészünk fájdalmában felkiált. Le is hunytam a szemem. De kibírta a tragacs - csaknem három M-re lefékezve fordultunk bele a kanyarba, és Thor nyomban maga felé rántotta a motorok gázszektorának karját. A diagnosztikai rendszer kijelzőin őrült összeviszszaság uralkodott. - Jönnek! - kiáltott fel diadalmasan Percy. Kiáltania sem kellett volna, Willie-vel együtt én is láttam a körpanorámás monitorokon, amint az ellenséges cirkáló szinte velünk egy időben fékezve, közvetlenül a Hermész nyomában bekanyarodik a régen elhagyott hipertéri korridorba. A távolság veszedelmesen csökkent, most már semmilyen körülmények közt sem tudtunk volna elmenekülni előle. - Két perc a kijáratig - közölte Thor. Annyira beharaptam az ajkamat, hogy már fájt. Úgy rémlik, minden összefolyt a szemem előtt, legalábbis csak valahogy elmosódottan láttam Percyt, amint átadja Zagrebajlónak a távolsági kommunikáció fejhallgatóját.

- Na, most megverekszünk! - hallottam meg hirtelen Thor indulatos felcsattanását, és ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy kitörünk a reális térbe. A grang rácsapott a fékekre, ugyanakkor lefelé irányítva „szerelvényünket", és így a lángcsóvát okádó cirkáló éppen felettünk jelent meg - a korridorból kiszáguldva nem volt ideje fékezni, és ahhoz, hogy tüzet nyisson ránk vagy - ami még valószínűbb - megcsáklyázzon minket, most legalább kétmillió kilométeres sugarú manővert kellene végrehajtania. Zagrebajlo eközben idejét nem vesztegetve, valamilyen csupán előtte ismeretes kódokat ütött be a virtuális panelen, és közvetlen kapcsolatba lépett a számunkra egyelőre még nem látható hajóraj parancsnokával. A cirkáló megkezdte a fordulót. Úgy látszott, legénysége még mindig nem rendelkezett adatokkal arról, hogy valahol a közelében földi csillaghajók vannak - talán annyira lekötötte őket az üldözés, hogy nem jutott eszükbe bekapcsolni a megfigyelő eszközöket. Thor ezalatt lassan eltávolította a Hermészt az ellenséges hajótól, minden másodperccel megnövelve annak manőverezési rádiuszát. Tapasztalt harci asztronauta lévén tudta, hogyan lehet megtépázni az ellenfél idegeit. Majd hirtelen gázt adott, és a cirkálónak ezután már a fordulat síkját is meg kellett változtatnia. Tisztában voltam vele, hogy legjobb esetben is csak perceket nyerhetünk: nálunk sokkal gyorsabb járatú és jobb manőverező képességű ellenfelünk így is, úgy is szorosan mellénk áll, és akkor a pilóták semmiféle ügyeskedése sem akadályozhatja meg, hogy megcsáklyázzanak minket. De a velem éppen szemben ülő Zagrebajlo szinte vidámnak látszott. Rám kacsintott, előhúzott a zsebéből egy flaskát, és jót húzott belőle. - Fogd, Szemen! - nyújtotta felém. - Biztos lehetsz benne, hogy nem szúrtátok el ezt az ügyet. Gépiesen átvettem tőle a flaskát, és éppen valami csípős megjegyzéssel akartam visszavágni, amikor tátott szájjal hirtelen kővé dermedtem. A minket üldöző cirkáló vadul fékezett, félbehagyva a meg-

kezdett manővert. Egy másodperccel később lassan megkerülte egy hosszú és tűhegyes földi korvett. Thor ellökte magától a kormányművet, és elernyedt a karosszékben. - Készíthetjük a zsebünket - mondta alig hallhatóan. - Arra nem tanítottak meg, hogyan kell szállítóhajón harcolni... Egy órával később beléptünk a zászlóshajó társalgójába, és egy tekintélyt parancsoló, ősz tábornok jött elénk, hatalmas pofaszakálla volt, fogai közt pipa. Percy és én akaratlanul is kihúztuk magunkat, Thor pedig, kezeivel valamilyen bonyolult figurát végrehajtva, hirtelen függőlegesen fölmeresztette hosszú füleit, és szoborként megmerevedett. A tábornok feléje fordulva, sapkája ellenzőjéhez emelte kezét, és széles mosollyal vartyogott valamit grangiani nyelven. Thor ellazult, néhányszor megbiccentette kobakját, és félreállt. - Kedves barátaim! - szólalt meg ismét a tábornok, kezet rázva velem és Percyvel. - Biztosak lehetnek benne, hogy a hála, amelyet van szerencsém a Flotta nevében kifejezni... Egy perc múlva már remek konyakot ittunk. Nos, mit mondhatnék még? Őszintén szólva Sir Percivallal nem volt elég bátorságunk elmesélni Willie-nek, hogy mi már a berakodáskor észrevettük a felcserélt konténereket. I-igen... a motorjaink abban az üldözésben teljesen kiégtek, de fejedelmi kárpótlást kaptunk a Flottától, és a következő három évre szóló szerződést is egészen más feltételekkel írtuk alá. Zagrebajlo hiperintendánsról kiderült, hogy igazi hátországi, csak éppen az elhárításnál dolgozik. Fura egy alak, becsületszavamra. De még ez sem minden. Amikor Percyvel végre elmentünk a bankba a hitelkérdést rendezni, az udvarias titkárnő a tárgyaláskor egy-egy csésze marinált tengeri káposztát tett elénk. Úgyhogy akkor nem kaptuk meg a hitelt. És - bár Thor ezt mulatságosnak tartja - ha bárki is bármikor az orrom alá dug egy olyan a nyavalyás zsákot... még máig is reszket néha a kezem! Weisz

Györgyi fordítása

De Profundis M. JOHN HARRISON angol író hihetetlen

népszerűségre tett szert szerzőtársai körében Fény címü regényével. Clive Barkertől China Miévelle-en és Neil Ciaimanen át Stephen Baxterig mindenki elismerően nyilatkozott erről az igen összetett és ellentmondásos regényről. Most végre a magyar olvasók is megismerhetik, hiszen a kötet nemrégiben megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. A szerzővel ennek kapcsán beszélgettünk.

Az angol és amerikai kiadóim felől nem érkezett felém ilyen visszajelzés, de még az olvasóim felől sem. Így egyrészről hízelgő, hogy a Fény cenzúra tárgyává válhat, ugyanakkor eléggé meglepő. Én tízévesen kezdtem „felnőtt" tudományosfantasztikus irodalmat olvasni. Akkoriban nagyon népszerű volt egy A. E. van Vogt nevű szerző. Nos, nem mondhatom, hogy az összetett sztorik minden szálát ki tudtam bogozni, mégis rendkívül élveztem, amit írt. Nagyon feldühített volna, ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok képes befogadni az írásait.

GALAKTIKA: Volt egy kiinduló ötlet, amely ösztönözte a Fény megírására, vagy a könyv alapkoncepciója már kész volt, amikor eldöntötte, hogy megírja?

G: A gyilkosságok teljesen értelmetlenek a könyvben, mégis minden főbb karakter elkövet legalább egyet. Gondolja, hogy az erőszak mindig ilyen értelmetlen?

M. JOHN HARRISON: Először azt tudtam, mi lesz a befejezés. Aztán hogy hogyan fog kezdődni. Tisztában voltam vele, miről fog szólni, de azt is tudtam, hogy a történet majd kibontakozik írás közben. Mindig sok felfedeznivalót kell hagyni. Így meríthet egy könyv a tudásod legmélyéből.

MJH: Igen. Mindig megpróbálok rávilágítani az erőszak értelmetlenségére. Minden írás gyanús nekem, amelyben az erőszak nem elutasítandó, különösen, amikor a „gonosszal" küzdő „jó" teszi elfogadhatóvá. Ezek a leegyszerűsítő formulák nem igazán nyűgöznek le, a komputerjátékok szintjére alacsonyítják a prózát, és semmi közük a valódi morális és etikai kérdésekhez.

G: A tudományt esetlegesnek és kiszámíthatatlannak ábrázolja könyvében. Sőt úgy tűnik, többféle tudomány is létezik. Gondolja, hogy a tudomány valóban ennyire ellentmondásos? MJH: A világ egy esetleges, ellentmondásos, kiszámíthatatlan és sokrétegű dolog. A tudomány hasznos segítségével könnyebben megérthetjük. Azt azonban nem tudom, hogy ez-e a hasznos segítség a tényleges megértésben. G: A Fény meglehetősen erőszakos és erőteljesen szexuális részeket is tartalmaz. Van, aki szerint korhatárossá kellene tenni a könyvet, hogy 18 éven aluliak ne olvassák. Véleményem szerint egy fiatal átlagolvasó ez alatt a kor alatt nem is képes befogadni ezt a meglehetősen összetett regényt. Ön mit gondol? MJH: A Fény korántsem olyan erőszakos, mint például a World of Warcraft.

Minden erőszak elfogadhatatlan, és ezt meg is próbálom bemutatni. A való világban nincsenek „jófiúk" és „rosszfiúk", csak emberek, akiknek azonban igazán komplex motivációik vannak a tetteikhez. Hogy aláássam a kortárs, minden erkölcsi megfontolást nélkülöző elképzeléseket a „jóról" és „rosszról", szükségszerű, hogy az erőszakot annyira értelmetlennek mutassam be, amilyen valójában, hiszen semmit nem lehet elérni vele. G: A transzhumanizmus meglehetősen divatos téma manapság. Az Új Emberek mintha egyfajta untermenschek, ember alatti emberek lennének a könyvében. Az űrhajójával eggyé vált Seria Mau karakterét tekintve sem kapunk sokkal jobb képet. Mit gondol a transzhumanizmusról?

MJH: Az Új Embereket politikailag elnyomott osztálynak ábrázoltam. De mivel a Földre eredetileg hódítókként érkeztek, ebben irónia van, amiről a/t vártam, hogy az olvasó észreveszi és élvezni fogja. Amennyire én látom, ők sokszor még emberibbek, mint a legtöbb emberi lény a könyvben. A transzhumanizmus azok filozófiája, akik nem érzik jól magukat a saját ember ségükkel kapcsolatban. Azt hiszem, minél emberibbek maradunk, annál jobb. Ha ez azt jelenti, hogy az életet nem lehet úgy „megoldani" vagy irányítani, mint egy számítógépes játékot, hát sajnálom. Minden generációnak meg kell találnia a maga saját beállítottságát, ami megerősíti az előző nemzedékkel szemben. Hz nagyon jól látható az SF utóbbi időre vonatkozó történetében. Számomra az az ironikus, hogy a legtöbb transzhumanista regény tele van emberi célokkal és emberi motivációkkal. Semmi igazán újat nem mutatnak a tapasztalás módjában. A vágy még mindig vágy. Ettől elfogadhatóvá válik a kérdés: talán ezek a transzhumanisták egyszerüen ugyanazt akarják, amit az emberek is, csak a könnyebbik végét keresik a dolgoknak? Több mókát, talán egy picit bizarrabban, hogy meglegyen a dolgok zamata, és - ami a legfontosabb - természetesen mindenféle következmény nélkül? A transzhumanizmus eszméje, mint például a „történelem vége", egy neoliberális formula. Az SFben ez egy nagyon specifikus generációra vonatkozik, akik sokkal gyorsabban öregszenek, mint szeretnék, és akiket nemsokára valami „új" fog leváltani, pontosan olyan, amilyenek Ök szerettek volna lenni. Hz pedig egy olyan következmény, amelyre - mint a legtöbb nemzedék - nem (ordítottak elég figyelmet. G: A könyv absztrakt témája ellenére a prózája meglehetősen feszes. Nehéz volt így megírni? MJH: Nem. Egy irodalmi téveszme, hogy absztrakt témákat nem lehet fegyelmezett prózában kezelni, vagy hogy a gyors elbeszélés értékei nem ka matoztathatóak metafizikai és filozófiai témákban

G: A Fény az első könyve, amely Magyarországon megjelent. Gondolja, hogy jól képviseli az írásait? MJH: A Fény egy oldalát képviseli annak, amit csinálok. A másik oldalamat olyan könyvek mutatnák be jobban, mint a The Course of the Heart címü regény vagy a Things That Never Happen című novelláskötet. G: Tudna pár szót mondani a Fény folytatásáról, a Nova Swingről? Esetleg tervez egy trilógiát? MJH: A Nora Swing nem is annyira folytatás, mint inkább egy olyan történet, amely ugyanabban a világban játszódik, mint a Vény. Hz egy jövőbeli noir, bárokkal, fegyverekkel, szajhákkal és egy pszichológiailag zavarodott nyomozóval, egy földrajzilag zavarodott városban. Tiszteletadás a Sztrugackij testvérek, Algis Budrys és más SF-írók felé; ugyanakkor - reményeim szerint - egy teljesen önálló regény. Többek között arról szól, hogyan teszik tönkre és nyomorítják meg a központi szereplők a mellékszereplők életét. Vannak olyan ötleteim, amelyeket csak a Fény univerzumában tudok kibontani, és van anyagom egy harmadik könyvhöz, amit talán meg is csinálok. De nem gondolkodom semmi olyan zárt dologban, mint egy trilógia. az interjút Csordás Attila készítette

Unatkozik? Kergessen tornádót! Egyre többen választanak szokatlan, néha veszélyes hobbit: hüllőket szaporítanak, extrém sportokat űznek. Sean Casey és Josh Wurmann, a Discovery Channel két viharvadásza tornádókat és hurrikánokat vizsgál. Persze ők nem kispályáznak: megerősített kisbuszukba pattannak, és szó szerint üldözőbe veszik a vihart. A TOKNADÓKERGETÉS Magyarországon

viszonylag veszélytelen sport, bár - kevesen tudják - nálunk is vannak elvétve ilyen viharok. Persze ezek amolyan mini-forgószelek, és nem kell attól félnünk, hogy felkapják Riskát a karúm mellől. Európában a tornádók nagyjából tizedannyira gyakoriak mint az Egyesült Államokban, és sokkal kevésbé - vagy egyáltalán nem - pusztítóak. Földrészünkön Észtországban, az 1920-as években kutattak először tornádót, az eredményeket nyilvánosságra is hozták. Ennek ellenére egy átlagos európai nem találkozik „igazinak" nevezhető forgószelekkel. Amerikában a hasonló viharok némileg más tormát mutatnak, odaát fordul elő ugyanis a világ tornádóinak 80-90 százaléka. Persze ott sem lesz minden gyanús viharból pusztító forgószél. Sean és Josh naponta ered tornádók nyomába, hivatásszerűen keresve a veszélyt, amit bizony időnként meg is találnak. A páros nemegyszer szembesült azzal a gondolattal, hogy talán felesleges volt az asszonynak hétvégén öt inget vasalni. Merthogy néha szerepet cserélnek a vizsgálat tárgyával, és őket kezdi üldözni a vihar. Egyszer egy 90 km/órával száguldó tornádóval futottak ver-

senyt ugyanazon az úton, két kocsijukat be is érte a tölcsér. Mindössze 20 másodpercen múlt, hogy nem lett komolyabb baj a dologból. Az elsö autót azért érte utol, mert az megállt egy piros közlekedési lámpánál - ezt a hibát egy magyar sofőr aligha követné el. A szél ereje lesodorta az útról, két ablaka betört. A másik kocsi úgy sérült meg, hogy nekicsapódott az első. Sean 10 éve kerget viharokat, de nem csak a Discovery Channel Viharvadászok sorozatán dolgozik. Egy IMAX-filmet is forgat: a háromdimenziós mozi pontosan azt a hatást kelti majd a nézőben, amit ő a helyszínen átél. Josh 15 éve viharvadász. Szakmája szerint meteorológus, és meggyőződése, hogy az így begyűjtött adatok alapján jobban megérthetők és elkerülhetők lesznek a tornádók. A tudományos eredményeket különböző meteorológiai és természettudományos lapokban publikálják. A hatalmas mennyiségű adat elemzése évekig is eltart, de a pontosabb előrejelzések érdekében elengedhetetlen feladat. Hogy az autók miért bírják ennyire a gyűrődést? Nos, talán nem kell említenem, hogy a tornádókergetés hagyományos járművekkel viszonylag jól kiszámítható befejezéssel járna. A csapat

első „tornádójárója" egy Ford pick-up volt, a második egy hasonló paraméterekkel rendelkező, összkerék-meghajtású Dodge, amit lebontottak, teletömték pár tonna acéllal, golyóálló üvegeket szereltek bele, és extraként külön kabint alakítottak ki mindkét kocsi tetején az IMAX-kamera számára. A konvojhoz tartozik még egy közepes méretű radarautó, egy Nissan Pathfinder, de az évek során elhasználtak néhány szabadidő-terepjárót (SUV) is. A csapat tudományos kutatási programja ambiciózus. A műszerek egy részét - mint például a mobil radart is - Sean tervezte. Ezek egyediek, de nem egyedülállóak, hiszen teljesen természetes módon ha valaki kitalál valamit, ami működik, azt előbb-utóbb mások is megcsinálják és használni kezdik. Maga a viharvadászat meglehetősen jó hangulatban zajlik, bár a filmes csapat higiéniája, a sok gyorskaja, illetve az elviselhetetlen „tudóshumor" talán még az 5-ös erősségű tornádónál is roszszabbul hatnak hőseinkre. A néha gyakorlatilag nulla méteres látótávolság melletti vezetés és a rossz utak is megviselik őket. Az kocsira szakadó törmelékeső, a kidőlt villanypóznák, a megrettent autósok hátrahagyott vagy egyszerűen csak az út közepén megállított járműveinek kerülgetése pedig egyenesen Playstation hangulatot kölcsönöz a kalandnak.

Elterjedt, és sokan hiszik is, hogy a tornádó közepén, a „szem"-ben csend van. Nos, ki kell ábrándítanunk olvasóinkat: ott legfeljebb akkor tapasztalhatunk csendet, ha nincsen dobhártyánk. Persze ha sokat tartózkodunk a vihar szemében, valóban könnyen búcsút mondhatunk a dobhártyánknak. Ott ugyanis por, törmelék és szél van, a váltakozó légnyomás pedig nem tesz jót a hallószerveknek. Bizony, a tornádó közepe hangos, méghozzá nagyon. A műsor második szezonjában - ahol már más viharvadászok is csatlakoznak Seanhoz és Joshhoz, s az eszköztár is kibővül - ezt Önök is újra megtapasztalhatják. Jövőre pedig elindul a Vortex2, a világ eddigi legnagyobb tornádó-kutatása 40 autóval, 20 mobil radarral, hatalmas méretű időjárási léggömbökkel és még hatalmasabb felhajtással. Egyelőre nem tudni, hogy a Discovery Channel milyen formában tud részt vállalni egy ilyen gigászi projektben, de folynak a tárgyalások, így ha minden jól megy, a harmadik széria iszonyatos erejű viharait is követhetjük majd karosszékünkből. Cikkünk a ferfi.blog.hu blogon is olvasható és kommentelhető.

Karen Joy Fowler: Mindörökké

A halhatatlanság ígéretéért az ember évezredek óta bármit képes megtenni. Pedig az ígéret tudtunkkal eddig sohasem vált valóra.

Hogy kerültem ide: Tizenhét éves voltam, mikor Wilt Loomis beszámolt a jó hírekről, amiket személyesen Porter Testvértől hallott. Wilt annyira izgatott volt, hogy hajlandónak mutatkozott még aznap este útra kelni Mindörökké városába. Akkoriban én ott szerettem a legjobban lenni, ahol Wilt, tehát öszszepakoltunk. Mindörökké kétszer nyitott ki évente, és ötezer dollárba került bemenni, de Wilt már jó előre beszélt Porter Testvérrel, aki figyelembe véve, hogy Wilt jól bánik az autókkal, elengedett kétezerötszázat, amit aztán három éven belül kellett kifizetnünk, és az összeg fedezte mindkettőnk költségeit. Ha ezt az ötezret elosztod, mondta Wilt, életed hátralevő végtelen részére, évente majdnem semmire jön ki. Jó, nem teljesen semmire, de anynyira közel hozzá, amennyire csak lehet anélkül, hogy elérjük azt. Túl jó üzlet volt, kihagyhatatlan. Tulajdonképpen szinte ők fizettek nekünk.

A mostohaapám megint ivott, és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy elvégzem a középiskolát. Anya csak örült, hogy kikerülök a házból, és nem eshet bántódásom. Adott tanácsot is: mindig meg lehet különböztetni egy szektát egy vallástól, mondta, mert egy szekta csak szabályok összessége, ami lehetővé teszi a férfiaknak, hogy bárkivel lefeküdjenek. A lelkemre kötötte, hogy ne essek teherbe, amit akár sértésnek is felfoghattam volna, mert újabban így fejezte ki azt, hogy az élete sokkal jobb lett volna nélkülem, de végül nem tettem. Akkor már a jövőbe tekintettem. Mindörökké városa nagyon életteli volt akkoriban - mindez 1938-ban történt -, félig közösség, félig pedig útmenti látványosság, a Santa Cruz-i hegyek között, vörösfenyők által ölelve. Egész télen esett, nyáron pedig minden nedves volt. Azoknak a nagy, sárga meztelen csigáknak kedvezett ez az időjárás, amiket sehol máshol nem lehetett

megtalálni, csak Santa Gruzban. Az erdőben pedig babérlevél illata terjengett. A régi Santa Cruz autópálya keresztülfutott rajta, és a jobbra eső két épületrész volt nyitva a közönség számára. Az emberek megálltak egy-egy üdítőre, Porter Testvér pedig azzal dicsekedett, hogy felfedezte a Hawaii puncsot. Bár a receptet ellopta egy fresnói banda, és a dicsőséget is bezsebelték érte. A látogatók aztán felénk néztek, és összesúgtak, miközben a tengerpart irányába sétáltak. Egy pennyért peep show-t tartottunk a felnőtteknek, mert Porter Testvér azt mondta, hogy meg kell ismernünk a bűnt, mielőtt teljesen lemondunk róla. A gyerekeknek pedig fából készült Mikulásfigurákat kínáltunk. Fénykorunkban tizennégy benzinkutunk volt, ellátni a sok szájtátit. Porter Testvér a húszas évek elején alapította Mindörökkét, és a legtöbb lakos már elég öreg volt, mikor én megérkeztem. Azt hiszem, így kellett lennie, mert nyilván az idősebbek éreztek késztetést ilyen helyre költözni, de ennek ellenére nem erre számítottam, és egyáltalán nem örültem neki. Wilt huszonöt volt, mikor először mentünk Mindörökkébe. De természetesen még az ő kora is soknak tűnt nekem akkoriban. Az ágyat, amit kaptam, épp akkor hagyta ott egy harminckét éves nö, Maddie Beckinger. Maddie nagyon csinos volt. Ugyanis beadott egy keresetet Porter Testvér ellen, melyben állította, hogy a Testvér megígérte neki, szerepelhet A tökéletes nö címü filmben, és a bemutatóra Rómába kellett volna repülnie a Spirit of St. Louis nevű gép hasonmásán, amit Spirit of Love névre kereszteltek volna. A keresetében elmondta, hogy sokkal szívesebben lett volna mozisztár, mint örök életű. Mégis ki lehet Marlene Dietrichnél halhatatlanabb? - kérdezte. Porter Testvér ki nem állhatta, mikor a bíróság elé ráncigálták minket, de mint megtudtam, ez elég gyakran előfordult. Az ügyvédeknek mindig lesz mit a tejbe aprítania, mondogatta gyakran. A filmhez pedig már egy stúdiót is felépített, és remélte, hogy a későbbiek folyamán majd néha-néha ki is tudja adni; Smitty LeRoy meg a Watsonville Wranglers forgattak is itt olykor, de többnyire hálókörletnek használtuk. Maddie ügye két teljes éven át húzódott. Ez alatt az idő alatt benézett hébe-hóba, hogy össze-

szedje a postáját, és elmondja, még sosem látott annyi balekot egy rakáson, mint mi. Aztán egy nap azt hallottuk, hogy elkapták Nevadában, ahol hamis csekkel fizetett, és kiderült, hogy nem is ez az első kihágása. Így Róma helyett a San Quentin börtönben kötött ki. Szinte példázatnak tűnt az ő sorsa a szememben, de Porter Testvér nem az a fajta volt, aki a példázatokban keresi a megoldást. A lakosok nagy része párosával jött, mint Wilt és én, mint állatok a bárkára, hogy aztán ráébredjenek, külön férfi és női hálókörlet vár rájuk, Porter Testvér dombon álló nagy háza pedig, amiben csak ő lakik, közelebb van a női hálóhoz, mint a férfihoz. Érkezésünk után Porter Testvér rögtön megmondta (de persze egy másodperccel sem előbb), hogy még a házaspárok sem alhatnak együtt. Tessék, anyám, volt az első gondolatom. Nem szekta. Csak később tudatosult bennem, hogy márpedig szex lesz, mégpedig Porter Testvérrel, és így nem is vallás ez végeredményben. Frankie Frye és Eleanor Pillser mondták el nekem. Körülbelül egy hete lehettem ott, és akkor, egyik reggel, mikor összeraktuk a kempingágyainkat, és fogat mostunk, csak úgy előrukkoltak vele. Előző este vacsoránál a szív királynő kártya várt a tányérom mellett, ami Porter Testvér jele, ám én nem tudtam, és ezért nem is mentem el. Frankie Frye, igen, az a Frankie Frye, majd eljutok odáig, az egyik oldalamon feküdt, Eleanor pedig a másikon. A hálóterem sötét volt reggelente, meg éjszaka is, köszönhetően annak, hogy a filmstúdió épületén nem voltak ablakok. Csak egy lámpa lógott le a mennyezetről egy láncon, ami nem volt elég hosszú, így megtoldották egy lábnyi madzaggal. „Amit a férfiak nem értenek", kezdte Frankie, miközben a párnáját rázta; „Amit a férfiaknak nem is szabad megérteniük", folytatta Eleanor, „hogy Porter Testvérrel lefeküdni egyáltalán nem kellemetlen", fejezte be Frankie. Frankie harmincöt volt, és Porter Testvér exszeretője. Eleanor a negyvenes éveinek elején járhatott, és férjével, Rogdzsal jött Mindörökkébe. Azt nem tudom, Porter Testvér hány éves lehetett, mert mindig azt mondta, nem fog kihirdetni egy teljességgel irreleváns számot, hogy aztán jót pletykáljanak rajta. De azért jóképű férfi volt, életének virágkorában.

Wilt és én nem csináltunk addig semmit, csak próbálkoztunk, aztán megvette nekem a belépést Mindörökkébe, az örökkévalóságba, persze bizonyos elvárásokkal. Ő is jóképű volt, és igazából nem mondanám, hogy nem voltam csalódott, csak én jobban fogadtam a híreket, mint ő. „Nem tudok hazudni neked", mondta az egyik nap, miután kiderítette, hogy nem lesz része szexben, nekem meg igen. „Nem igazán így képzeltem. Valahogy úgy gondoltam, ebben a sok plusz időben több emberrel lehetek, nem kevesebbel." Aztán mikor hallott rólam és Porter Testvérről, rávilágított, hogy az különböztet meg a világ többi részétől, hogy nekik csak holtig kell hűségesnek lenniük. „Nem érdekel, mennyire jó", mondta Wilt. „Nem akarsz majd sem vele, sem senki mással együtt lenni örökre." Úgy véltem, ebben igaza lehet, és igaza is lett. De azokban az elsö napokban Porter Testvér úgy táncoltatta a szívverésem, mint kígyóbűvölő a kígyókat. Azokban az első napokban Porter Testvér mindig betartotta az ígéretét. Nagyon sok turista látogatott ide akkoriban, különösen nyáron. Állandóan ott sündörögtek körülöttünk fürdőruhában, egy tízcentes sült virslivel, meg a kételkedéssel, hogy honnan is lehetünk mi biztosak abban, hogy Porter Testvér

halhatatlanná tett minket. Először megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy két dolog kell a halhatatlansághoz: Porter Testvér és hit Porter Testvérben. Ha kérdezősködni kezdek, máris nincs meg az egyik a kettőből. De ez még közel sem oldotta meg a problémát. Csak el kell képzelni, végighallgatni ugyanazt a kérdést több százszor, aztán levonni a következtetést, hogy most már örökre ezt fogják kérdezgetni, mert néhány ember úgy vélte, hiába élsz kétszázöt évet, ha a kétszázhatodikat betöltve hirtelen meghalsz. A világ tele van olyan emberekkel, akik egy hóvihar közepén sem hinnék el, hogy hideg van. Én lettem Mindörökké állatkerti gondozója. Volt egy állatsimogatónk három kecskével, egy lámával, egy Paródia nevű papagájjal és egy Heccelődő nevű majommal. De Heccelődő harapós volt, és nem lehetett kiengedni a turisták közé, bármilyen egyszerű örömöt is okozott volna ez nekem. Mi, halhatatlanok nem igazán hagytuk el Mindörökkét. De nem is kellett: megtermeltük a saját ennivalónkat, volt mosodánk, szabónk, borbélyunk (bár vacakul vágott hajat, de az eredmény egész jól illett Maddie ruháihoz), és cipész is akadt. Még az elején Porter Testvér nem

igazán akart elengedni kirándulni minket, de aztán magunk is rájöttünk, hogy egyre kevesebb közös van bennünk azokkal az emberekkel, akik meg fognak halni. Mikor arról panaszkodtam, milyen öreg mindenki Mindörökkében, Wilt rámutatott, hogy tulajdonképpen korban közelebb állok egy hetvenéveshez, aki hozzám hasonlóan örökké fog élni, mint egy tizennyolc éveshez, akinek még körülbelül ötven van hátra. Wilt pont olyan jól értett a számokhoz, mint az autókhoz, és minden másban is igaza volt. Bár néhányan elmehettek, mások meg ötezer leperkálása után megérkezhettek, elég szoros közösség voltunk akkoriban, és legalább annyira biztonságban éreztem magam Mindörökkében, mint bárhol máshol éreztem volna. Starkesék voltak az elsők, akik elmentek, egy negyvenes házaspár. (Evelyn Barton és Harry Capps is a negyvenes éveiket taposták, Rogról és Eleanorról már beszéltem, Frankie pedig valamivel fiatalabb volt. A többiek, körülbelül harmincan lehettek, túl öregek ahhoz, hogy akár találgatásba bocsátkozzunk korukat illetően, legalábbis én így gondoltam.) Starkesék üzemeltették a KFQU nevű rádióadónkat, míg a nemzeti rádió-felügyelet be nem tiltatta, azt állítva, hogy elmozdultunk a frekvenciánkról. Mindörökkén kívül senki nem volt kíváncsi Porter Testvér prédikációira, mert Mindörökkén kívül senki nem gondolta úgy, hogy elég hosszú lenne az élet. Starkesék akkor hagyták maguk mögött az örökkévalóságot, mikor Porter Testvér kölcsönvette az ezüst Packardjukat, majd összetörte Los Gatos mellett egy hajtükanyarban. Bill Starkes imádta az autóját, és bár Porter Testvéren szinte egy karcolás sem esett, a baleset miatt Bill elvesztette a hitét. Annak ellenére, hogy a világ összes ideje az övé, magyarázta, miközben feleségét várta, aki épp pakolt, Porter Testvér eléggé gyorsan vezet. (A védelmében annyit mondanék, hogy Porter Testvér azt állította a rendőrségnek, nem vezetett gyorsan, és tartotta is magát ehhez az állításhoz. Csak a rossz sávban ment, nem abban,

amelyik megfelelt volna az iránynak.((Később azt mondta, Starkesék nem a baleset miatt mentek el, hanem azért, mert tulajdonképp fel akarták bolygatni Mindörökké hétköznapjait, szóval árulófélék voltak, de látva, hogy mindannyian nagyon hazafiasok vagyunk, rájöttek, nincs értelme. Vagy már közel álltak a lelepleződéshez. Nem tudom pontosan, melyik az igaz.) Aztán Joseph Fitton és Cleveland March távozott. A férfiak egyik reggel arra ébredtek, hogy Joe és Cleveland kempingágyai üresek, és Cleveland kaktusza sem volt már ott az ablakpárkányon. Mindezt egy szó nélkül tették, de Wilt elmondta, hogy rajtakapták őket valamin, ami szerintük nem volt ugyan szex, Porter Testvér szerint viszont igen. El se tudtam képzelni, hogy én valaha elmennék innen. Amit már megtanultam, az az volt, hogy ha eltűnik a halál az életedből, minden mást megváltoztatsz. Vegyük például az állatsimogatót. A papagájok meglehetősen hosszú ideig élnek a kutyákhoz és kecskékhez képest, de még ők is meghalnak. Kevesebb, mint két éve voltam ott, mikor Vakkancsot, a kis kopónkat el kellett altatni, mert a veséje felmondta a szolgálatot. Nem ő volt az első kutya, amit elvesztettem, csak az első azóta, mióta én halhatatlanná váltam. Láttam, hogy nyújtózik előttem az életem, minden elpusztult kutyával számolva, és azt is láttam, hogy erre én nem vagyok képes. Rájöttem, hogy mostantól vagy teknősöket, vagy fákat kell tartanom, vagy még inkább semmit. A teknősökhöz és a fákhoz nem kötődik ugyan annyira az ember, mint kutyákhoz, de ha sokszor törik össze a szíved, egy idő után többé már nem gyógyul meg. Ott ültem Vakkancs mellett, és az ölembe húztam, miközben haldoklott, és annyira nagyon sírtam az előttem álló Vakkancs-mentes évek miatt, hogy akkor értettem meg: a halhatatlanság egy bizonyos hidegséget és eltávolodást hoz majd az életembe. Erre nem számítottam, és nem is láttam belőle a kiutat. Van még egy dolog, ami megváltozik: a befektetési stratégiák. Ahogy Wilt

mondaná, minden a váltókon múlik. Wilt gyakran mondogatta ezt, és az agyamra ment vele. Hogy folytatódott: Múlt az idő, és én elég jól éreztem magam. Senki nem halt meg Mindörökkében, és ez egyre jobban meggyőzött, mennyire öregek is vannak közöttünk. Nem mintha meg kellett volna győzni engem. Már nem én voltam a legfiatalabb nő, hanem Kitty Strauss, és már nem kaptam olyan gyakran a szív királynőt, de ezzel nem is volt semmi bajom. Már csak a papagáj maradt meg az állatkertből, szóval nem is volt értelme így nevezni, és anynyi turista sem járt már erre, de ezzel is minden rendben volt. Három évvel ezután Wilt rájött, hogy még éretlenül kezdett bele a halhatatlanságba. Elgondolkodott azon, hogy az idősebb lakosok először végigélték a rendes életüket, és csak akkor költöztek át Mindörökkébe, mikor már elegük lett a hús örömeiből. Nem mintha annyit akart volna várni, mint némelyek. Winnifred minden egyes étkezést azzal töltött, hogy beszámolt arról, milyen szenvedést okoz neki ízületi gyulladása, mintha mi, nők nem hallgattuk volna eleget éjszakánként a hánykolódását, csapkodását és horkolását emiatt. Továbbá, Wiltnek nem sikerült összekuporgatni a hiányzó kétezer-ötszáz dollárt, amivel tartoztunk, és nem is tűnt úgy, hogy valaha sikerülni fog neki, mivel Porter Testvér minden csekkünket magától értetődően összegyűjtötte. Szóval Wilt azt mondta, nem teszi fel az életét az örökkévalóságra addig, amíg nem feküdt le legalább huszonöt nővel, de alighogy visszatért San Joséba, már úton is volt a csendes-óceáni hadszíntér felé, a USS Aquarius gépészeként. Egy ideig kaptam képeslapokat tőle a Gilbert-, Marshall-, Mariana- és Caroline-szigetekről. Jó lett volna Wiltnek, ha mindezt halhatatlanul éli meg, de ha így is gondolta, sosem mondta ki. Tulajdonképpen a képeslapok nem is szóltak semmiről. Talán tengerészeti szabály volt, vagy talán Wilt emlékezett, hogy Porter Testvér felülvizsgálja minden egyes levelünket, mielőtt megkapnánk. Bármelyik volt is az ok, Porter Testvér megjegyzések nélkül adta át Wilt képeslapjait, ellenben anya leveleit hangosan felolvasta az étkezőben vacsora után, különösen olyankor, ha a

levél szerint valaki kórházba került, és már nem várták, hogy felépül, vagy ha valaki megcsalta a férjét vagy elsikkasztotta az élelmiszerjegyeket. Éppúgy hallgattam, mint mindenki más, nem érdekelt különösebben, mintha ezek az emberek nem azok lettek volna, akiket egykor ismertem. Porter Testvér azt mondta, anya levelei legalább olyan jók voltak, mint Éjfél Kapitány rádióműsora, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy a nagy házában még rádiója is volt, sőt hallgatta is. Anya barátait mind elhanyagolták a gyerekei. Ez volt az alapmotívum. Soha senkinek nem kellett titkos kód ahhoz, hogy megfejtse anyát. Nekem a háború nem tűnt olyan hosszúnak, de Wilt máshogy érzett. Mikor visszajött, találkoztunk néha San Joséban egy italra. Mindörökké városa absztinens volt, kivéve egyszer, mikor egy csapat riporter a Bőr Alá Vele klubban kibérelt egy termet, meghívott minket is, és teletöltötték a puncsot alkohollal, hogy kiszedjenek belőlünk valami jó sztorit. A végeredmény rengeteg éneklés lett, Winnifred Allington leesett Porter Testvér teraszáról, Jeb Porter, Porter Testvér tizenéves fia pedig kiütötte Harry Cappset, hogy megcáfolja a pozitív gondolkodásról alkotott képét, de a riporterek addigra már elmentek, és minderről lemaradtak. Bárhogy is, Porter Testvér sosem szabott ki feltételeket az elmenetelre, és nem is kérdeztem róla soha, nehogy elkezdjen. Még mindig ellenőrizték a koromat, ahányszor bementünk egy bárba, és ez jólesett. Minden egyes alkalommal megújította a hitemet. Nem mintha meg kellett volna. Most, hogy Wilt újra halandó lett, az érdeklődésünk eltért. Lefoglalta magát politikával, helyi korrupcióval, nemzeti botrányokkal. Újságot olvasott. Belépett a gépészek szakszervezetébe, és azt mondta, nem érdekli, hogy a háború anynyira véget ért-e, ahogy én gondolom. A halottak még mindig halottak voltak, és ő túl sokat látott belőlük. Azt mondta, a háború nagy szervezetek és politikusok céljait szolgálta, tehát mindig lesz újabb és újabb, mígnem egy napon egy elnök vagy miniszterelnök rá nem jön, hogy kell megindítani egy olyan háborút, ami majd örökké tart. Remélte, hogy azt a napot már nem éri meg. Néha elgondolkodom, vajon sikerült-e neki. Egyszer, mikor még Mindörökkében volt, Wilt elvitt az óceánhoz, hogy megálljunk a szélén, és el

tudjuk képzelni az örökkévalóságot. Most, amikor politikáról beszélt, inkább betöltöttem a fülem az óceán zúgásával. A nagyvállalati bábrángatók, a kongresszus boszorkányvadászai, a kenőpénzek mind-mind összemosódtak a tenger lüktetésében. Mégis mindig találkoztam Wilttel, ahányszor csak kérte. Főleg hálából, mert mégis ő vette meg nekem az örökkévalóságot. A szerelem úgy múlt el, mint az állatsimogató. A szex jó dolog volt, és egyes napokon nem tudtam elaludni, annyira kívántam. De még ha nem is került volna az életembe lefeküdni Wilttel, akkor sem tettem volna meg. Végre megtaláltam a tökéletes társat. Szerelembe estem egy csertölggyel, olvastam egyszer

a gimnáziumban Thoreau egy könyvében; ő több mint száz éve halt meg, és maga mögött hagyta gyászoló özvegyét, a csertölgyet. Amikor először jöttem Mindörökkébe, hat Erle Stanley Gardner-krimit találtam a női hálóban, amik egykor Maddie-éi voltak. Sokszor elolvastam őket. Most azonban már nem olvastam, pláne nem krimit. Már a zenét sem szerettem. Mindig úgy gondoltam, hogy a művészet a szépségről szól, a szépség pedig örökre megmarad. Most már láttam, hogy a zene csak az időről szól. Csinálsz egy fényképet, és az egész a pillanatról szól, és arról, hogy az a pillanat soha többé nem tér vissza. Bemész a könyvtárba, és minden könyv a halálról

szól, még azok is, amelyek úgy tesznek, mintha születésről, újjászületésről, feltámadásról vagy reinkarnációról szólnának. Csak a természetes világ mutatott örökkévalóságot. Mindörökkét körbeölelték a Santa Cruz hegyek, ami fatörzseket jelentett a patakok körül, kísérteties medvelábnyomokat az erdőben, vad bogyókat, sziklákat mindenfelé, mohákat, földrengést és viharokat. A posta mögött volt egy tisztás, ahol Porter Testvér a prédikációt tartotta, szeretkezett, és megnyújtotta életünket. Olyan tisztás volt, amit a vörösfenyők alakítanak ki, ha az eredeti fa a kör közepén elpusztul. Porter Testvér építtetett velünk egy félköríves téglafalat a fák elé, hogy templomibb hangulat legyen. A fák pedig úgy nőttek, mint a gyertyák. A törzsük felvezetett egészen a csillagokig. Amikor Porter Testvér először vitt oda, ott feküdtem, és éreztem a föld agyagos illatát, az óceánét (és persze Porter Testvérét), felnéztem, és arra gondoltam, nem számít, mennyi ideig élek, ez a hely mindig gyönyörű lesz számomra. Egyre kevesebbet beszéltem. Először az agyam megpróbálta behozni a veszteséget, megidézett pár képet a múltból: reklámszövegeket, régi dalokat, cipőket, amiket egykor hordtam, anya ékszereit, egy hangya ízét, amit egyszer megkóstoltam. Egy álmomat, ahol körülvett egy nálamnál nagyobb halom étel, matracméretű kenyérszeletek. Ebből ez egy jó álomnak tűnhet, de nem volt az. Gyors és hiányos képek. Egészen tetszett az ötlet, hogy halandóságom utolsó emléke egy fogkrémreklám. Mindez már a múlté. Aztán elsimultak a gondolatok, és voltak olyan napok, amikor mintha egyáltalán nem gondolkodtam volna. Akár a fák. Tehát nem csak Wilttel kapcsolatban éreztem így, egyre nehezebb volt kötődni az emberekhez úgy általában, és nem, ezt nem panaszképpen mondom. Sosem zavart, hogy alig van közöm a Mindörökkén kívül élő emberekhez, és a felpörgetett, múló életükhöz. Mindeközben pontosan tudtam, hogy Mindörökkében ki mit fog mondani.

1) Winnifred az ízületi gyulladásáról fog panaszkodni. 2) John arról fog beszélni, hogy hideg tél elé nézünk. Mindezt úgy adja majd elő, mintha valamiféle jelekből olvasna, mintha valami nagy tudomány lenne, hogy a szőrös hernyók nagyon korán előbújtak, vagy túlságosan szőrösek, vagy valami ilyesmi. Aztán emlékeztet minket arra, hogy nem Kaliforniában élte le az egész életét, szóval tudja, milyen egy hideg tél. Befejezésképp közli majd, hogy a kaliforniaiak nem tudják megkülönböztetni a hideg telet a hátsó felüktől. 3) Frankie majd elmondja, hogy nem az ő feladata leragasztani a leveleinket, és nem is csinálja meg soha többé, hozzuk eleve leragasztva. 4) Anna arra fog panaszkodni, hogy a gyerekei nem szólnak hozzá, mert az örökségüket a halhatatlanságra költötte. Hogy egyáltalán nem is próbáltak meg örülni az örömének, az bizonyíték rá, hogy sohasem szerették őt. 5) Harry újra elismétli, hogy a mosoly legyen az ernyőnk, ami eltakar. 6) Porter Testvér azon fog csodálkozni, hogy miért nem hoz az üzletsor több pénzt a konyhára. Aztán hozzáteszi, hogy a világért sem vádolna minket tolvajlással, csak elgondolkodott, hogy lehet, hogy a sok turista ilyen kevés pénzt költ. 7) Kitty elmeséli, hogy az üzletsoron aznap hány fiú próbálkozott nála. A személyes rekordja a tizenhét. Persze mindezt úgy adja majd elő, mintha probléma lenne. 8) Harry arra kér majd, használjuk fel a citromokat, és csináljunk limonádét. 9) Vincent bizonygatni fogja, hogy siet a karórája, és ezért mindannyiunknak karórát kell viselni, hogy megmondjuk, nálunk mennyi az idő. A tény, hogy az idő percenként változik, állandó érdeklődésének tárgya volt, és megfelelt legalább plusz egy óra beszédtémának. 10) Frankie majd arról panaszkodik, hogy soha senki nem figyel oda rá. Ezek olyasfajta beszélgetések voltak, amik nem kívántak választ. Úgy hullámzottak, akár az óceán.

Wilt mindig megnevettetett, és ez sem változott, csak több időmbe telt megérteni a viccet. Néha hamarabb értem vissza Mindörökkébe, minthogy rájöttem volna, mennyire szellemes is volt.

Mi történt ezután: Most következik az a rész, amiről már tudtok. Egy tavaszi napon, mikor a kanadai vadludak már megint a fejünk fölött repültek, és kint voltunk az üzletsoron, pénzt szedtünk a turistáktól, és én sokadik alkalommal éreztem ezt a különös izgalmat a madárvándorlás láttán, a V alakzat, a gágogás, a szabadság édes-édes érzése a levegőben... szóval aznap Porter Testvér kivitte Kittyt a tisztásra, aztán meghalt.

Kitty először azt hitte, ő ölte meg azzal, hogy annyira izgalmassá tette a szexet, bár mindenki más rájött volna, hogy valami nem stimmel Porter Testvér izzadása és sikoltozása láttán. Megérkezett a rendőrség, és keresztülfontoskodták magukat Mindörökkén. Végül találtak egy műanyag zacskónyi patkánymérget, begyömöszölve egy használaton kívüli postafiókba, és egy félig kiivott Hawaii puncsos poharat a postamérlegen, amiből aztán kimutatták a mérget. Mindörökkén belül mind tudtuk, miért nem gyilkosság történt. Frankie Frye emlékeztetett minket, hogy eszébe se jutott, hogy ez megölheti Porter Testvért. Annyira lelkesen magyarázta az igazságát, hogy már kezdtük azt érezni, nem is hittünk annyira Porter Test-

vérben, mint ő, vagy hogy mi már évekkel ezelőtt megmérgeztük volna. De ezt Mindörökkén kívül senki sem értette. Frankie ügyvédei visszautasították, hogy ezt mentségére felhozzák. Inkább a beszámíthatatlansággal akartak machinálni, és Mindörökké belső működését is bevonták az ügybe. Előrángatták egy régi gyújtogatási sorozat ügyét, mintha fontos lenne, mintha nem szűntek volna meg a tüzek, mikor Porter Testvér végül kihajította innen a fiát. )eb tanúja volt az eljárásnak, és az övénél angyalibb arcot még senki sem látott. Visszatekintve, nagy hiba volt egy tizennégy éves fiúnak halhatatlanságot adni. Mikor megkapta, abszolút hülyén viselkedett, és teljesen tisztán láttam, hogy

ha nem kapta volna meg, akkor csak idősebb korában vált volna ilyen hülyévé. Frankie saját ügyvédei akkora feneket kerítettek a nő túlsúlyosságának, hogy a végén már sírt. Szégyenletes volt, ahogy viselkedtek, és ettől teljesen nyilvánvalóvá vált, milyen keveset értenek az itteni létből. Ha Frankie valaha is fogyni akart volna, a világ összes ideje a rendelkezésére állt. Semmi érdemleges vagy érdekes nem volt a súlyában. A legnehezebb kérdése a védelemnek az volt, hogy csak Frankie őrült-e, vagy mi mindannyian. Néha az egyik mellett érveltek, néha a másik mellett, szóval mikor nem hívtak ki a tanúk padjára, nem tudtam eldönteni, ez azért volt-e, mert én őrültebbnek mutatnám az egész lakosságot, vagy

épp ellenkezőleg. Kitty szépen tanúskodott. Elbűvölte őket, és a saját javaslatára a sajtó elnevezte őt Szívkirálynőnek. Wilt el tudta adni történetét - három év a halhatatlanok között - egy magazinnak, és kárpótolta magát az énrám kiadott kétezer-ötszáz dollárért. Nem sok mindennek örültem akkoriban, de ennek igen. Még csak nem is okoltam azért, ahogy rólam beszélt a cikkben. A kacér volt a legjelentéktelenebb jelző, amit megérdemeltem. Már réges-rég nem is figyeltem arra, hogyan viselkedem adott helyzetekben. Úgy hittem, a tárgyalás épp anya szájízének megfelelő, még akkor is, ha nem ülök a tanúk padján, így meg voltam lepődve, hogy nem hallok róla. Elgondolkodtam hát, megpróbáltam emlékezni, mikor érkezett az utolsó levél. Talán öt éve, talán tíz is volt. Esetleg húsz, vagy kettő. Arra jöttem rá, hogy biztos meghalt már, aminek előbb vagy utóbb be kellett következnie, bár úgy véltem, még fiatal lett volna hozzá. De ez lehetett csak azért, mert elvesztettem a fonalat, hogy pontosan hány éves is. Soha többé nem hallottam róla, szóval valószínűleg igazam volt. Vajon a cigaretta okozta? Mindig azt állította, hogy a dohányzás megöli a baktériumokat. A tárgyalás alatt senki sem hagyta el Mindörökkét. Részben mert sokkos állapotban voltunk, és következésképp összetartottunk. Másrészt azért, mert annyi dolgunk volt, sok pénzt kellett keresni. Az üzletsor tömve volt turistákkal és riporterekkel. Történetre vadásztak, de mint mindig, megpróbáltak maguk csinálni egyet. „Most, hogy Porter Testvér meghalt", kérdezték, mindig más szavakkal, de a lényeg ugyanaz maradt, „nem kezdtek kételkedni? És ha kételkednek, nos, akkor nincs máris vége a játéknak?" Fárasztóak voltak, de kifizették a Hawaii puncsot, mint mindenki más, és tudtuk, Porter Testvér nem akarta volna, hogy elküldjük őket. Frankie-t felmentették, őrültségére hivatkozva. Pontosan két nappal később Harry Capps besétált, miközben reggeliztünk, éppen mikor Winnifred Allington azt ecsetelte, mennyire rosszul aludt az ízületi gyulladása miatt. Mire Harrynek kifogyott a muníciója, négy újabb halhatatlan volt halott. Az ő védekezése nem volt védekezés. „Egyikük sem aludt soha jól", magyarázta. „Valakinek meg

kellett mutatnia nekik, milyen a jó alvás." A politikusok a túlontúl is elnéző Frankie Frye-ítéletet okolták a négy újabb halálesetért, és esküdöztek, hogy ugyanazt a hibát nem követik el még egyszer. Harry életfogytiglanit kapott.

Miért vagyok még mindig itt: Mindenki más vagy meghalt, vagy elment, és most minden az enyém. Az utolsó halhatatlan. Mindörökké városa, népesség: egy fő. Felköltöztem a nagy házba, és én vagyok most az úrnő, mindenről én döntöm el, hogy működjön-e. A kormánytól kapok fizetést egyéb juttatásokkal, és nyugdíjat, amit majd megbánnak, ha tényleg örökké élek. De nagyon hisznek abban, hogy nem fogok. Az üzletsort bezártam, kivéve a peep show-t, ami most negyed dollárba kerül, és semmit nem kell csinálnom vele, csak összegyűjteni a pénzt. Olyan sokan nem állnak meg, mióta megépült a 17-es út, de néha-néha még betéved pár ember. Vesznek egy képeslapot, és Mindörökké-bélyeget akarnak rá. Wilt eljött értem, mikor elült a vihar. „Én hoztalak ide", mondta. „Ügy tűnik, nekem is kell elvinni téged innen." Sosem értette meg, miért nem akartam vele menni. Nem élt itt eleget ahhoz, hogy megértse. Először az egyszerű válaszokkal próbálkoztam. Harry Capps engem is meglőtt, mondtam. Keresztüllőtte a szívem. Meg kellett volna hogy haljak. De nem haltam. Aztán új válasszal próbálkoztam, mert nem ez volt a valódi válasz, és ha valaha is szerettem valakit, akkor Wiltet szerettem. „Ki viselné gondját a vörösfenyőknek, ha elmegyek?", kérdeztem tőle. „A hegyeknek?" Még mindig nem értette meg, bár azt mondta, megérti. Nem is tudtam, hogy mehetnék el, még ha akartam volna is. Ami én voltam, és ami ő volt - már nem is hasonlítottak egymásra. Nem volt visszaút a régi életembe. Az örök élet? Ez mindig is a legkevesebb volt. Ez az utolsó, amit mondani fogok a témával kapcsolatban. Nincs olyan kérdés, amit már ne válaszoltam volna meg újra, újra és újra. Az idő végtelen.

Bándi Eszter fordítása

Reaktort otthonra! Az „atomkor" hajnalán azt hitték, a nukleáris energia az igazi energetikai megváltó. Előállítása annyira olcsó lesz, hogy nem is lesz érdemes mérni, ingyen fogják adni. AZUTÁN KIDERÜLT, ez mégsem igaz. Egy atomerőmű építése hatalmas összegbe kerül, a jól képzett szakembergárda sincs ingyen. És egy előre nem tervezett tétel, hogy egy erőmű nukleáris hulladékot termel, amit utána fel kell dolgozni és tárolni. Valamint természetesen itt is fennáll az a szállítási veszteség, energia megy veszendőbe, amíg eljut az erőműből a fogyasztóig. Az régóta ismert, hogy egy energiatermelő blokknak nem kell óriásinak lenni. A műholdakon már használnak kis méretű reaktorokat. Miért nem lehet nekünk otthon egy? Csak egyszer kellene megfizetni a készülék árát, és utána ingyen kapnánk az energiát. Az ötletben tényleg van logika. Egy világtól elzárt kisebb közösség számára sokkal praktikusabb lenne egy ilyen megoldás. Kevesen tudják, de például az antarktiszi kutatóállomásokra induló szállítmányok legnagyobb része dízelolaj az áramfejlesztőkhöz. Hegyvidéki települések is nagy hasznát vennék, ahová nehéz feladat távvezetéket építeni, és az ellátás is ki van téve az időjárás kénye-kedvének. De biztos

örömmel vennék Alaszkában is, ahol az energiafelhasználás a háromszorosa az Egyesült Államok átlagának. Vannak, akik szerint ez lehetséges. A Next Energy Newsban, egy energiaügyi internetes újságban jelent meg a hír, amely egy évvel ezelőtt bejárta a világsajtót. A japán cég kifejlesztette a Micro Nuclear Reactort. Az atomerőmű nagyon kicsi, mindössze hatszor két méteres. 200 kilowatt maximális teljesítményű, háztömbök, kisebb települések, vagy akár kisebb cégek ellátására fejlesztették ki. Nem hasonlít a hagyományos atomerőműblokkokra, a szabályozás is más elven működik, Folyékony Lítium-6 izotópot használ a rendszer. A berendezés teljesen automatikus, semmilyen emberi beavatkozást nem igényel. Ráadásul önfenntartó, akár negyven éven keresztül ellátja a fogyasztókat árammal. Teljesen biztonságos, a reaktor megfutása nem következhet be. És természetesen bombabiztos. Az engedélyeztetési eljárás már megindult, 2009-ben mutatnák be az Egyesült Államokban. A hírben több bizonytalanság is volt, a méretként megadott 6x2 méter nem éppen egy háromdimenziós tárgyra utal, de valószínű, hogy egy hengerre vonatkozik. A megtermelt áram költsége a hír szerint fele a most előállítottnak, de ez szintén nem egyértelmű, nem derül ki, mi alapján került kiszámításra. Mert ha úgy kalkuláltak, hogy a berendezés ára 200 kilowattnyi energia húszévi fogyasztásával egyenlő, az csalóka. Nem tudni, milyen költségek járulnak hozzá: telepítés, karbantartás, és természetesen őrzés.

Az Atomic Insights blog írója vette a fáradságot, és megkérdezte a Toshiba képviselőit. Kiderült, hogy a hír kacsa, legalábbis részben. A Next Energy News két hírt mosott össze, a használt illusztráció is téves volt. A japán konszern valóban épít egy mini reaktorblokkot, amely egyedülálló jelenleg a nukleáris iparban. A Toshiba 4S a Central Research Institute of Electric Power Industry of Japannal közös fejlesztés. Maga a reaktor egy harminc méter mély hengeres pincében foglal helyet, míg a kiszolgáló egységeknek egy 22x16x11 méteres épületre van szükségük. A 4S teljesítménye 10 megawatt. Hűtőanyagként folyékony nátriumot használ, így üzemhőmérséklete 200 fokkal magasabb, mint a hagyományos vizes reaktoroknak. Az áram előállítási költsége a tervek szerint 5-13 cent kilowattóránként. Egyetlen feltöltéssel harminc évig működne. A mérete alapján szembetűnő, hogy eltörpül egy hasonló teljesítményű hagyományos blokk mellett, azonban még így is messze van az „otthoni" használatra elvárható méretektől. A Toshiba 4S (Super-Safe Small and Simple) dokumentációját előzetes véleményezésre csak

tavaly adta be a cég az amerikai nukleáris szabályozási hivatalnak. A fejlesztők szerint 2015 után várható a berendezés piaci megjelenése. Tehát minden reményünk ellenére messze vagyunk még a családi atomreaktorok piaci bevezetésétől. Ami - őszintén szólva - nem is baj. Egy átlagemberre csak akkor lehetne bízni egy otthoni reaktort, ha az valóban nem igényel semmi irányítást, kezelést vagy karbantartást. Gondoljunk bele, hányan vannak olyanok, akik szerint a rendszeres karbantartás csak pénzkidobás, akik csupán akkor hívnak szerelőt, ha valami elromlik. De szintén nem elképzelhetetlen a helyzet az emberek ismeretében, hogy megvásárolná a kisebb teljesítményű, de olcsóbb reaktort, és megpróbálná egy kis otthoni buherálással növelni a teljesítményt. És akkor még nem is beszéltünk a terroristák jelentette veszélyről. De ettől még nagyon messze vagyunk, elég csak az emberek irtózására gondolni a nukleáris energiával kapcsolatban. Reméljük azonban, hogy egyszer még eljön az az energetikai kánaán, amit a Vissza a jövőbe című filmben láthattunk: pici fúziós reaktorunk üzemeltetéséhez elég néhány eldobott banánhéj.

Kedves Olvasó! EGY FIÚ, akit szenvedélyesen érdekelt a kémia, 1848-ban olyan értekezést írt a kókuszdió olajának zsírsavairól, amit a szaklapok is elismeréssel emlegettek. A fiút Görgey Artúrnak hívták, és a szabadságharc honvédségének fővezére, kiváló katonai stratéga és hadügyminiszter lett. Egy másik fiúnak kiskorában semmi hajlama, semmi kedve nem volt a zenéléshez, apja kényszerítette zenei pályára akarata ellenére. A fiú neve Ludwig van Beethoven volt. Ha a külső körülmények nem játszanak közre, talán egyikükről sem derül ki, milyen tehetségesek voltak. Ezek a történetek is azt mutatják, hogy a tehetség nem abszolút egyértelmű, nem világosan felismerhető dolog. Egyikőtök sem jelentkezett a szüleinél tizenévesen, hogy: „Anyu, apu én nagyon tehetségesnek érzem magam biológiából, vagy tehetséges festő leszek, és úgy tervezem, hogy az emberiség számára maradandót fogok alkotni." A valóság az, hogy nagymértékben a környezet teremti meg a lehetőséget, hogy a fiatalok megtalálhassák, Ti megtalálhassátok, miben vagytok jók, különlegesek, tehetségesek. Isaac Asimov - akit nem kell bemutatnom Nektek - például egy olyan vegyesboltban nőtt fel, ahol a szülei SF-magazinokat is árultak. Ezeket a magazinokat, novellákat olvasgatva szerette meg

a tematikát. Nagyjából tizenegy éves volt, amikor első történeteit kezdte írogatni, pár esztendővel később pedig már jó párat eladott folyóiratoknak. Képzeljük csak el, mi történt volna akkor, ha a szülők nem árulnak SF-regényeket, csak sportszereket? Nem olvashatnánk ma Hari Seldonról, a pszichohistória megalapítójáról, nem ismernénk a robotika három törvényét? Helyette esetleg egy átlagos focista lett volna az SF-irodalom egyik atyjából. Belegondolni is rossz! Ez is mutatja milyen fontos, hogy fiatalkorban meglegyenek a tehetségek kibontakozásához a lehetőségek. Tehetséggondozó programok kellenek, amelyek felkutatják, ki miben jó, és biztosítják a diákok fejlődéséhez, tanulásához szükséges feltételeket. Magyarországon ennek igen komoly hagyományai vannak. Ösztöndíjak, programok, diákkörök, kollégiumok segítik a tehetséges diákokat. Igény van rá, az nem vitás, hiszen rengeteg tehetséges magyar fiatal van. A „magyar szürkeállomány" nem véletlenül világhírű. Az idei diákolimpiákon is bizonyítottunk. Három arany-, tizenegy ezüst- és négy bronzérmet, valamint hat kiemelt dicséretet nyertek a magyar diákok, olyan feladatokat oldottak meg tökéletesen, mint a vízhajtású rizshántoló mozsár működésének megfejtése, vagy a légkör függőleges irányú stabilitásának alakulása különböző

hőmérsékleti viszonyok mellett. A felnőttek döntő többsége - ahogy én is - hozzá sem tudna kezdeni egy-egy ilyen feladathoz.

Mutassuk meg a tehetségünket! A tehetség rengeteg területen, rengeteg módon jelentkezhet. Gondoljatok csak bele! Ti, Galaktikaolvasók miben vagytok jók, különlegesek? Annyi idő alatt megírsz két sms-t, amíg anyád előveszi a telefont? Vagy minden bulin sikerül becsajoznod/ bepasiznod? Más és más - kisebb-nagyobb - dolgokban vagyunk tehetségesek, az élet legkülönbözőbb területein. Ezért is jelent óriási kihívást, hatalmas feladatot a tehetséggondozó rendszer kialakítása. Nagyon nehéz olyan programokat alkotni, amelyek minden területen megtalálják és megfelelően támogatják a tehetségeket. Az államra, ezen belül is az Oktatási és Kulturális Minisztériumra hárul nagyrészt ez a feladat. A Hiller István által vezetett oktatási tárca rengeteg tehetséggondozó programot dolgozott ki és működtetett sikeresen az elmúlt években. Sokunk találkozhatott az Útravaló programmal, az Arany János programmal, az idősebbek a Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíjjal, esetleg a Bursa Hungarica ösztöndíjjal. Idén újabb nagy lépést tett a tehetségekért a minisztérium: civil tehetséggondozó szervezetekkel összefogva kidolgozta a Nemzeti Tehetség Programot. Hogy mi változik meg a program hatására? Először is kezdjük a piszkos anyagiakkal. Jóval

több pénz jut majd tehetséggondozásra, évente csaknem kétszer annyi, mint eddig. Másodszor a program úgy hangolja össze és egészíti ki a tehetséggondozó programokat, hogy egészen 35 éves korig folyamatos támogatást biztosítson a tehetségeknek. Nem lesz olyan helyzet, hogy egy kutatás vagy ösztöndíj közepén - amikor éppen kezdtek rájönni, milyen jó is ez az egész - egyszer csak félbeszakad az egész, mert például 15 évesek lettetek, és vége a programnak. A Nemzeti Tehetség Program biztosítja, hogy zökkenőmentesen végigkísérjék a tehetségeket egészen a felnőttkorig. Ezentúl nem szakadnak félbe a gimi kezdetén vagy érettségi után. Sokkal jobban, nyugodtabban lehet tanulni, dolgozni, fejlődni ilyen körülmények között. Emellett a program minden erejével arra törekszik, hogy mindegy legyen, mekkora településről, milyen családi környezetből származik a tehetséges diák. Ugyanúgy kapja meg a lehetőséget a kibontakozásra. Azt manapság már nem is kell külön hangsúlyozni, mennyire fontos a világban a tudás, a tehetség. Világméretű verseny folyik a legjobbakért, és hazánknak tehetségeiben, Bennetek rejlik az előnye és értéke. Úgy tűnik, a feltételek megvannak, és a Nemzeti Tehetség Programnak köszönhetően az elkövetkező években egyre jobbak lesznek. A lehetőség tehát adott, csak ki kell használnotok. Mutassátok meg, milyen tehetségesek vagytok! Bálint László

Frederik Pohl: A csillagok atyja

A tudomány kiszámíthatatlan ugrásokkal halad előre a fejlődés útján, a legszenzációsabb felfedezés is egykettőre elavulhat.

I

Norman Marchand a bálterem kis színpadának színfalai mögött ült egy bőrzsámolyon, amit valaki hozott neki. Odakint ezerötszázan vártak rá, hogy ünnepeljék. Marchand nagyon jól emlékezett a bálteremre. Valamikor az övé volt. Negyven... nem, nem negyven volt. Még csak nem is ötven. Hatvan évvel ezelőtt volt, hatvan és egynéhány évvel ezelőtt, hogy ő meg Joyce ebben a bálteremben táncoltak. Akkor ez volt a Föld legújabb szállodája, ő meg annak az embernek az újonnan nősült fia, aki a szállodát építtette, és a Joyce-szal történt egybekelésük után itt tartották a fogadást. A jelenlevők közül természetesen senki nem tud erről. De Marchand emlékezett... Ó, Joyce, drága szívem! De Joyce már régen meghalt. Lármás tömeg volt. Kikémlelt a színfalak között, és látta, hogy a főasztal megtelt. Ott volt az Egyesült Államok alelnöke, éppen kezet fogott Ontario kormányzójával, mintha egy pillanatra elfelejtették volna, hogy különböző pártokhoz

tartoznak. Az Intézettől itt volt Linfox, s éppen lekötelezően segített egy csimpánznak elfoglalni azt a széket, amely mellett, az ott csatasorba állított mikrofonokból ítélve, valószínűleg Marchand fog ülni. Úgy látszott, hogy Linfoxot egy kicsit feszélyezi a csimpánz. Az állat kétségtelenül ki volt pallérozva, de az emberi értelem beleplántálása nem hosszabbította meg majomlábait. Aztán Dan Fleury tűnt fel a lépcsőkön, amelyek a bálteremből vezettek a színpadra. Odalenn 1500 ebédelő foglalta el a helyét. Fleury egyáltalán nincs valami jó színben - gondolta Marchand, s ez valamiféle elégedettséget keltett benne, hiszen a férfi tizenöt esztendővel fiatalabb nála. Mindazonáltal Marchand nem volt irigy. Még arra a fickóra sem, aki a zsámolyt hozta neki: legfeljebb ha húszéves lehetett, és olyan szálfa növésű, mint egy hátvéd. Egy embernek elég leélni egy életet. Kivált ha megvalósította az álmot, amelyet célként maga elé tűzött. Vagy csaknem megvalósította. Természetesen ráment minden, ami az apja után maradt. De mi másra van a pénz?

- Itt az ideje, hogy bemenjünk, uram! Segíthetek? - A fiatal hátvéd volt, akinek boy-egyenruháját csaknem szétrepesztették az ifjúság hatalmas, kemény izmai. Féltő gondossággal bánt vele. Annak, hogy egy Marchand-szállodában tartják meg ezt az ünnepi ebédet, egyik kellemes következménye az, hogy a személyzet olyan megkülönböztetett bánásmódban részesíti, mintha még mindig az övé volna ez a hely. Valószínűleg emiatt esett rá a bizottság választása, morfondírozott Marchand, noha ma már furcsának és régimódinak tűnhet a szálloda. Pedig valaha... Magához tért gondolataiból. - Bocsánat, fiatalember... elrévedeztem. Köszönöm. Felállt, lassan bár, de így is némi fájdalommal, és közben arra gondolt, hogy hosszú volt ez a nap. Amikor a hátvéd kivezette a színpadra, olyan tapsvihar köszöntötte, hogy kikapcsolta hallókészülékének automata hangerő-szabályozóját. Ezért aztán nem halotta Dan Fleury első szavait. Nem vitás, hogy ezek udvariaskodó frázisok voltak. Nagyon óvatosan leereszkedett a székébe, és amikor a taps elült, kezdte hallani a szavakat. Dan Fleury még most is magas volt, vastag törzsű, szemöldöke bozontos, haja hatalmas sörény. Segítette Marchandot őrült tervében, hogy az embert kijuttassa az űrbe, méghozzá a kezdet kezdetétől. Erről beszélt most. - Az ember legnagyszerűbb álma! - üvöltötte. - Maguknak a csillagoknak a meghódítása! És itt van az az ember, aki megtanított bennünket rá, hogy mindenképpen álmodjunk erről. Itt van Norman Marchand! Viharos taps, Marchand meghajtotta magát. Hallókészüléke ismét megkímélte a fülét, de a következő néhány szót nem hallotta: - ...és most, hogy a siker küszöbén állunk dübörgött Fleury -, nagyon is helyénvaló, hogy ma este itt egybegyültünk... hogy egyetlen közösségben egyesüljünk, és annak a nagyszerű szándéknak a kifejezésében, hogy... ismét e remény megvalósulásának szenteljük magunkat... és hogy tisztelettel meg szeretettel adózzunk annak a férfinak, aki elsőként mutatta meg nekünk, miről álmodjunk! Amíg az AHSZ regisztrálta Dan Fleury szónoklatának hangerejét, Marchand mosolyogva nézett

ki az arcok ködös tengerére. Szinte kegyetlenség Fleurytől - gondolta -, hogy így beszél. Igen, a siker küszöbe! Hány esztendeje várnak rnár türelmesen a sikerre - és előttük az ajtó még mindig be van zárva. Persze számításba kellett venniük - húzta el a száját -, hogy a díszebédet sürgősen meg kell tartaniuk, ha nem akarják, hogy egy hulla legyen a vendégük. De még akkor is... Fájdalmát legyőzve megfordult, és félig döbbenten Fleuryre nézett. Volt valami a hangjában. Lehetséges...? Elképzelhető, hogy...? Nem, nem lehet - válaszolt magának a leghatározottabban. Nem volt hír, nem történt frontáttörés, nem érkezett jelentés a portyázó hajók egyikéről sem, az álom még nem valósult meg. Ö tudna róla elsőként. Nincs az a pénz, amiért egy ilyen dolgot elhallgatnának előle. És ő nem tud ilyesmiről. - ...most pedig - mondta Fleury - nem tartom vissza tovább önöket az ebédjüktől. Utána még sok hosszú és hathatós beszéd lesz, hogy segítsük az emésztésüket, ezt megígérhetem. De most együnk! Nevetés. Taps. A villák surrogása és csengése. Az evési parancs természetesen nem vonatkozott Norman Marchandra. Ölbe tett kézzel ült és nézte, ahogy a többiek nekilátnak, közben mosolygott, és árnyalatnyit kifosztottnak érezte magát, a nagyon öregek fintorgó sajnálkozásával. Igazán nem irigyel semmit a fiataloktól - mondta magának. Sem az egészségüket, sem a fiatalságukat, de még az előttük álló hosszú életet sem. Csak a fagylaltoskelyheket irigyelte tőlük. Megpróbált úgy tenni, mint aki élvezi a borát meg a hatalmas, rózsaszín garnélarákot kétszersülttel és tejjel. Asa Czerny szerint, akinek pedig tudnia kell, mert ő az, aki ilyen sokáig életben tartotta Marchandot, két dolog közül választhat. Vagy eszik, amihez kedve van, vagy él. Még egy ideig. És amióta Czerny olyan jó vagy olyan kegyetlen volt hozzá, hogy megmondta, mi az a leghosszabb élettartam, amire még számíthat, Marchand tétlen pillanataiban megpróbálta kis/ámítani, a hátralévő hónapjaiból mennyit hajlandó feláldozni egy igazán jó étkezésért. Úgy gondolta, ha majd Czerny a heti orvosi ellenőrzés után felkeresi, és azt mondja, már csak napjai vannak, akkor azokért az utolsó napokért cserébe megeszik egy jó ecetes marhasültet burgonyapalacsintával, és hozzá savanyúságként vöröskáposztát. De ennek

még nem jött el az ideje. Szerencsés esetben van még egy hónapja. Esetleg kettő... - Bocsánat, nem értettem - mondta, félig a csimpánz felé fordulva. Az állat még így, pallérozottan is olyan kezdetlegesen beszélt, hogy Marchand először nem tudta, őhozzá szól-e. Nem lett volna szabad felé fordulni. Csuklója elvesztette hajlékonyságát; kezében a kanál megbillent, a ragacsos kétszersült leesett róla. Elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta elrántani a térdét - elég baj, ha az ember ilyen öreg; nem akarta bepiszkítani a ruháját -, és mozdulata túlságosan gyors volt. Széke egészen a kis színpad szélén állt. Érezte, hogy felbukik. „Kilencvenhat év túlságosan sok ahhoz, hogy az ember a fejére essen - gondolta -, ha ilyesmit készülök elkövetni. Akkor akár meg is ehettem volna néhányat azokból a garnélarákokból..." de nem ölte meg magát. Csak annyira megütötte, hogy elvesztette az eszméletét. És ezt sem túlságosan hosszú időre, mert még vitték be a színfalak mögötti öltözőszobájába, amikor kezdett magához térni. Valamikor régen Norman Marchand egy reménynek adta az életét. Gazdag és értelmes volt, szép és gyöngéd lányt vett feleségül, aztán mindenét, amije volt, odaadta a Naprendszeren Kívüli Bolygókat Gyarmatosító Intézetnek. Hogy ne mondjunk mást, több millió dollárt ajándékozott oda. Ez volt az egész személyi vagyona, amelyet az apja ráhagyott, de korántsem elég a költségek fedezésére. Ez csak a katalizátor volt. Arra költötte, hogy reklámembereket, tőkefelbajtókat, beruházási tanácsadókat, alapítványigazgatókat alkalmazott, és dokumentumfilmeket vásárolt, meg tévéhirdetéseket adott fel. Koktélpartikat finanszírozott belőle, melyeket az Egyesült Államok szenátorainak adott, pályadíjakat tűzött ki a legmagasabb képzettségű tudósok részére, és el is érte a célját. Pénzt mozgósított. Igen sok pénzt.

Az összekoldult és kisajtolt pénzeket mind kiszedte a világ valamennyi zsebéből, aztán huszonhat óriás hajót építtetett belőle, amelyek mindegyike akkora volt, mint tizenkét óceánjáró, és kiszórta őket az űrbe úgy, ahogy a magvető szórja a búzát a szélbe. „Megpróbáltam - suttogta magában, amikor visszatért a legsötétebb helyről, melyet valaha is látott. - Látni akartam az embert, amint kinyújtja a kezét, és megérinti az új otthont... én akartam lenni az, aki odavezeti..." És valaki így szólt: - ...tudott róla, nemde? De megpróbáltuk elhallgatni... - Valaki más rászólt az elsőre, hogy tartsa a száját. Marchand kinyitotta a szemét. Ott állt Czerny, nem mosolygott. Észrevette, hogy Marchand magához tért. - Kutya bajod - szólt, és ő tudta, hogy igaz, mivel Czerny dühös arccal nézett rá. Ha rossz hírek lennének, mosolyogna. - Nem, nem mehetsz! - kiabált Czerny, és megragadta a vállánál. - Ott maradsz, ahol vagy. Hazamész, és lefekszel. - De hát azt mondtad, jól vagyok. - Úgy értettem, hogy még lélegzel. Ne erőltesd, Norm! Marchand tiltakozott: - És az ebéd? Ott kellene lennem... Asa Czerny már harminc esztendeje vigyázott Marchandra. Horgászni jártak együtt, és egyszer vagy kétszer berúgtak. Ha Czerny nem járult hozzá, akkor ennek oka van. Csak a fejét rázta. Marchand visszazuhant. Czerny mögött a csimpánz csöndesen kuporgott egy szék szélén, és figyelt. „Zavarban van - gondolta Marchand. Zavarban van, mert érzi, hogy ami velem történt, annak ő az oka." Ez a gondolat elég erőt kölcsönzött neki ahhoz, hogy így szóljon: - Ostoba dolog volt tőlem, hogy így leestem. Sajnálom, Mr... Czerny gondoskodott a bemutatásról: - Ő Duane Ferguson, Norman. Rendkívüli hallgató volt a Kopernikuszon. Pallérozott. Úgy, ahogy volt, a természetes öltözékében jött el az ebédre. - A csimpánz bólintott,

de nem beszélt. Az aranyszavú szónokot, Dan Fleuryt figyelte, aki bosszúsnak látszott. - Hol van az elsősegélyhely? - kérdezte Czerny a doktoroknak a bentlakó kórházi orvosokkal szembeni türelmetlenségével, és a küldöncegyenruhás hátvéd csöndben elsietett, hogy megtudja. A csimpánz a torkát köszörülve ugató hangot hallatott. - Hmidd - szólt, többé-kevésbé mintha a német ch hangot a „mit" szó követné. - Hmidd érdet azzon hodj evdéell, Midda Fleury? Dan Fleury megfordult, és bambán nézett a csimpánzra. De nem, gondolta hirtelen Marchand, ámbár nem tudta, miről beszél a majom. Csak mintha a másik nem szándékoznék válaszolni. Marchandnak recsegett a hangja: - Mi ez az „evdéell", Dan? - Mit tudom én! Ide figyeljen, Mr. Ferguson, talán jobb volna, ha kimennénk. - Hmidd? - A nyers, ugató hang a majomtest elleni küzdelemben, amelyet betöltött, közelebb került azokhoz a hangokhoz, amelyeket ki akart ejteni. - Mit érdet azzon? Faragatlan fiatalember - gondolta ingerülten Marchand. A fickó fárasztotta. Ámbár valami van ebben a csökönyös kérdésben... Összerezzent, és egy pillanatig úgy érezte, mintha felfordulna a gyomra. De az érzés elmúlt, és csak reszketés maradt utána. Az nem fordulhatott elő, hogy valamije eltört, nyugtatta meg magát. Czerny ezt nem hallgatná el előle. De az érzése az volt. Elvesztette érdeklődését a csimpánzember iránt, még csak a fejét sem fordította arrafelé, amikor Fleury kitessékelte a szobából, izgatottan suttogva a fülébe, mély hangú ciripeléssel, mint amikor a tücsök egymáshoz dörzsöli lábait. Ha valaki el akarja hagyni Isten által adott emberi testét, és eszét, gondolatait, valamint - igen - lelkét egy emberszabású majomnak a tetemébe kívánja belehelyezni, ebben semmi nincs, ami feljogosíthatná, hogy Norman Marchand részéről különös érdeklődésre számítson.

Persze, hogy nincs! Míg az elsősegélyre várt, Marchand ismételgette magában a jól ismert érvet. Azok az emberek, akik önként jelentkeztek a csillagközi repülőutakra, melyek létrehozásáért olyan sokat tett, tudták, hogy mire vállalkoznak. Amíg valamilyen szupercsicskás fel nem találja a hősmondai FTL-meghajtást, mindig így lesz. A lehetséges sebességeken - kevesebb, mint a fény 300 000 km/s-os vánszorgása - évtizedek dolga csaknem minden olyan bolygó elérése, amelyet érdemes felkeresni. A pallérozási folyamat lehetővé tette, hogy ezek az emberek a könnyen tenyészthető, rendkívül tágítható csimpánztestek vezérlésére használják fel értelmüket, amíg saját testük mélyfagyasztott állapotban pihent a csillagok közötti hosszú évek alatt. Az természetes, hogy ehhez bátor emberek kellettek. Akik jogosan tarthattak igényt udvariasságra és érdeklődésre. De ö is ilyen volt, és nem udvarias dolog „evdéell"-ről locsogni, legyen az bármi is, amíg az az ember, aki lehetővé tette az utazásukat, súlyosan sérült... Hacsak nem... Marchand újra kinyitotta a szemét. „Evdéell." Hacsak nem „evdéell" az a legközelebbi hangzat, amit a csimpánzajkak képesek kipréselni... hacsak amiről beszéltek, míg ő öntudatlan volt, nem az a merőben lehetetlen, reménytelen és fantasztikus álom, aminek ő, Marchand hátat fordított, amikor gyarmatosító hadjáratát szervezni kezdte. Hacsak valaki valóban nem találta meg az FTL-utazás nyitját.

II. Másnap Marchand, amint képes volt rá, tolókocsiba ült - egyedül, mert ebben nem tartott igényt segítségre -, és az Intézettől bérmentesen egész életére kapott otthon navigációs szobájába gördült. (Eredetileg természetesen ő ajándékozta nekik a házat.) Az Intézet 300 000 dollárt fektetett ebbe a navigációs szobába. A negyven láb kiter-

jedésű gömbhelyiséget felfüggesztett és huzalokkal kipányvázott csillagok pettyezték, s az egész méretarányosan képviselte a Naptól ötvenöt fényévnyire terjedő teret. Minden csillag szerepelt a térképen, és címkével volt ellátva. Egy esztendővel ezelőtt néhányat közülük kicsit odébb raktak, hogy a megfelelő mozgás szerint helyesbítsék helyzetüket. Ilyen gondosan volt megcsinálva az egész. Az Intézet által pénzelt huszonhat nagy csillaghajó is ott lebegett, vagy közülük azok, amelyek még mindig az űrben tartózkodtak. Ezeket természetesen nem méretarányosan ábrázolták, de Marchand tisztában volt a jelentésükkel. Tolókocsijával a megjelölt útvonalon a helyiség közepébe gördült, és onnan, pontosan a sárga Nap alól pillantott körbe.

A kékesfehér Szíriusz uralkodott az összes többi csillagon, közvetlenül fölötte a Procyon függött. A kettő együtt összehasonlíthatatlanul a legfényesebb égitestnek tűnt a helyiségben, noha a vörös Altair egyedül fényesebb volt, mint a Procyon. A szoba közepén a Nap meg az Alfa Centauri A ragyogó csillagképet alkotott. Nyálkás szemmel meredt élete legnagyobb csalódására, az Alfa Centauri B-re. Olyan közel van. Olyan megfelelő. Olyan steril. Olyan gunyoros melléfogása a teremtésnek, hogy az a csillag, amely a legközelebbi és a legtöbb esélyt kínálja egy másik otthonra, soha nem alakított ki bolygókat... avagy kialakított ilyeneket, majd besöpörte őket a Bode-térség saját maga és két kísérője által állított csapdáiba.

Voltak azonban más remények... Marchand kikereste és megtalálta a sárga és sápadt Tau Cetit. Mindössze tizenegy fényévnyire van - ott ma már a gyarmatosítás minden bizonynyal végbement. Egy további évtized még, vagy annyi se, és meglesz a válasz... természetesen csak akkor, ha vannak emberi életre alkalmas bolygói. Ez volt a nagy kérdés, amelyre már olyan sok „nem"-et kaptunk válaszul. Ám a Tau Ceti jó esélyekkel kecsegtet, mondogatta magának Marchand kitartóan. Halványabb, hűvösebb csillag, mint a Nap, de G típusú, és a spektropolarimetria szerint csaknem bizonyos, hogy vannak bolygói. Ám ha mégis újabb csalódás... Marchand a 40 Eridani A felé fordította a szemét, amely még halványabb és még távolabb van. A 40 Eridani A-expedíció - emlékezett - volt az ötödik hajó, amelyet útjára bocsátott. Hamarosan meg kell érkeznie céljához - még az idén, vagy esetleg jövőre. Nem volt biztos módszer az idő becslésére, amikor a csúcssebesség olyan közel esett magának a fénynek a sebességéhez... De most természetesen a csúcssebesség ennél nagyobb. A kudarc váratlan sejtelme csaknem fizikai rosszullétet idézett elő. Fénysebességnél gyorsabban - de miképp is merészelték! Nem állt azonban módjában, hogy erre a sajátos érzésre vagy egyáltalán akármilyen érzésre fecsérelje az idejét. Úgy érezte, hogy az idő elszivárog tőle; ültében újra kihúzta magát, és körülnézett. 96 esztendősen az ember semmit sem mer lassan elvégezni, még az ábrándozást sem. A Procyonra pillantott, aztán elfordította róla a szemét. Legutóbb próbálkoztak azzal - a hajó még talán félúton sem lehet. Csaknem mindent megpróbáltak. Még az Epszilon Eridanit meg a Groombridge 1618-at is; sőt jóval túl a spektroszkopikus osztályok között esetleg jó esélyt kínáló 61 Cygni A-n és Epszilon Indin nemrég kétségbeesett kísérletet tettek a Proxima Centaurival (annak ellenére, hogy csaknem bizonyosak voltak annak hiábavalóságában, az Alfa Centauri-expedíció csúfos kudarca után). Összesen huszonhat volt belőlük. Három hajó odaveszett, három visszatért, egy a Föld felé tart, de még nem érkezett meg. Tizenkilenc hajó még odakint van.

Marchand vigasztalásul arra a fényes zöld nyílra nézett, amely jelezte, hol hajtották a Tycho Brahét ionizált gázrakétái; a hajói közül ez volt a legnagyobb: háromezer férfi és nő. Úgy tűnt neki, hogy valaki nemrég emlegette a Tycho Brahét. Mikor? Miért? Nem volt benne biztos, de a név megragadt az eszében. Kinyílt azt ajtó, és Dan Fleury sétált be rajta. Pillantást vetett a nyíllal megjelölt csillagokra és hajókra, de nem látta őket: a navigációs helyiség soha semmit nem jelentett Fleurynek. Veszekedett Marchanddal: - A fene egye meg, Norman, ostobán megijesztettél mindannyiunkat! Miért nem vagy a kórházban? - Ott voltam, Dan. Nem akartam tovább maradni. És végül Asa Czerny belátta, és azt mondta, hazajöhetek, ha itthon nyugton leszek, és engedem, hogy ő benézzen. Nos, miként látod, nyugton vagyok. És bánom is én, ha be akar nézni hozzám. Az érdekel csak, hogy megtudjam az igazat az FTL-ről. - Teringettét, Norm! Becsületszavamra nem lenne szabad ebből gondokat csinálni magadnak... - Dan, harminc éve soha nem használtad a „becsületszavamra" kifejezést, csak amikor hazudtál nekem. Halljuk hát! Ma reggel azért küldtem érted, mert te ismered a választ. Nekem szükségem van rá. - Az isten szerelmére, Dan! Fleury úgy nézett körül a helyiségben, mintha először látná a fénypontok ragyogását... talán így is van, gondolta Marchand. Végül megszólalt: - Nos, valami van. Marchand várt. Óriási gyakorlata volt a várakozásban. - Van egy fiatal fickó - kezdett hozzá újra Fleury. - A neve Eisele. Gondolnád, hogy matematikus? Van egy ötlete. Fleury odahúzott egy széket, és leült. - Távolról sem tökéletes - tette hozzá. Tény, hogy sokan úgy gondolják: nem fog beválni. Az elméletet természetesen ismered. Einstein, Lorentz, FitzGerald, egy egész névsor... ezek mind ellene vannak. És képzeld csak, polinomiálásnak nevezik! Nevetésre várt, de reménytelenül. Akkor így folytatta:

- Ámbár meg kell mondanom, alighanem van benne valami, minthogy a tesztek... Marchand nyájasan és óriási önmegtartóztatással így szólt: - Kérlek, Dan, nyögd ki végre! Nézzük csak, mit mondtál eddig. Itt van ez a fickó, akit Eiselének hívnak, és van valami ötlete, ami őrültség ugyan, de működik. - Nos... igen. Marchand lassan hátradőlt, és lehunyta a szemét. - Így hát ez azt jelenti, hogy mi mindannyian tévedtünk. Kiváltképpen én magam. És az egész munkánk... - Nézd, Norman! Soha ne gondolkozz így! A te munkád sokat jelentett. Ha te nem lettél volna, az ilyen emberek, mint Eisele, soha nem jutnak esélyhez. Tudsz róla, hogy az általunk juttatott anyagi támogatás tette lehetővé a tudományos munkáját? - Nem. Ezt nem tudtam. - Marchand tekintete egy pillanatra a Tycho Brahéra fordult. - De ez nem sokat segít. Nem hiszem, hogy az az ötvenegynéhány ezer ember, aki az én munkám miatt élete java részét a mélyfagyasztónak áldozta, ugyanúgy érezne, mint te. De köszönöm. Elmondtad, amit tudni akartam. Amikor Czerny egy óra múlva belépett a navigációs helyiségbe, Marchand azonnal így szólt hozzá: - Elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy kibírjak egy pallérozást? Az orvos letette a táskáját, és odahúzott egy széket, mielőtt válaszolt. - Nincs senki, akit erre a célra felhasználhatnánk, Norman. Már évek óta nincs önkéntes jelentkező. - Nem. Nem arra gondolok, hogy emberi testbe pallérozzanak. Nincs szükségem önkéntes öngyilkosjelölt donorokra; te magad mondtad, hogy a pallérozott testek olykor amúgy is öngyilkosságot követnek el. Beérem egy csimpánzzal. Miért legyek én különb, mint az a fiatal fickó... mi is a neve?

- Duane Fergusonra gondolsz? - Igen. Miért legyek különb nála? - Hagyd abba, Norman! Túlságosan öreg vagy. Afoszfolipidjeid... - Ahhoz nem vagyok túlságosan öreg, hogy meghaljak, igaz? Márpedig ez a legrosszabb, ami történhet. - Nem lenne tartós! A te korodban! A kémiához nem értesz. Négy hétnél többet nem tudnék ígérni neked. Marchand szeme felragyogott. - Igazán? Nem váram ennyit. Hiszen ez több, mint amennyit most tudsz ígérni nekem. A doktor vitatkozott, de Marchand kilencvenhat esztendő alatt sok kemény csatában tartott ki céljai mellett, és különben is olyan előnye volt, amellyel Czerny nem rendelkezett. Az orvos még Marchandnál is jobban tudta, hogy egy dühkitörés végezne vele. Abban a pillanatban, mikor Czerny a pallérozásos átalakítás kockázatát kisebbnek ítélte meg, mint a vita folytatásáét, összevonta szemöldökét, kelletlenül megcsóválta fejét, és eltávozott. Marchand lassan utána kerekezett. Nem kellett elébe sietnie élete talán utolsó cselekedetének. Bőségesen volt ideje. Az Intézetben mindig tartottak kellő mennyiségű tenyészcsimpánzot, de több óráig tart, amíg egyet előkészítenek. A pallérozási művelet során egy agyat fel kellett áldozni. Az ember végső soron képes volna viszszatérni saját testébe, a kockázat kevesebb, mint 1 kudarc az 50-hez. De a csimpánz soha többé nem lehet ugyanaz. Marchand alávetette magát a besugárzás kezdeteinek, testnedvei kényes titrálásának, a véget nem érő szíjazásnak, foldozgatásnak és kapcsolgatásnak. Látott már ilyet, az eljárás nem tartogatott hát meglepetéseket a számára... Azt azonban nem tudta, hogy ennyire fájdalmas.

III.

Marchand kitotyogott az indítóállásokhoz, és merev csimpánzgerincét hátrahajtotta, hogy felnézhessen a gyűlölt dologra.

Megpróbálta, hogy ne az ujjízületein járjon, de ez nehéz volt; a csimpánztestet négy lábon való járásra szánták, a karok túlságosan hosszúak voltak ahhoz, hogy kényelmesen lógjanak a két oldalán. Dan Fleury jött feléje. - Norm? - kérdezte puhatolózva. Marchand megpróbált bólintani; a kísérlet nem nagyon sikerült, de Fleury megértette. - Norman - mondta -, ő Sigmund Eisele. Ő találta fel az FTLmeghajtást. Marchand fölemelte egyik hosszú karját, és előrenyújtotta a kezét, amely azonban nem akart kinyílni: rendeltetése szerint mindig ökölbe szorul. - Gradulálogh - mondta olyan tisztán, amenynyire tőle telt. Tapintatosan nem szorította meg annak a sötét szemű fiatalembernek a kezét, akit bemutattak neki. Felhívták rá a figyelmét, hogy a csimpánz ereje megnyomoríthat emberi lényeket. Nem volt valószínű, hogy megfeledkezik róla, ámbár egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy megteszi. Eleresztette a kezet, és összerezzent, ahogy a fájdalom átáradt rajta. Czerny előre figyelmeztette őt erre. „Ingatag, veszélyes és nem tartós - morajlott keresztül a társalgásán -, és ne feledd, Norman, érzékszerveid nagy feszültségre vannak kapcsolva; nem szoktál ennyi inputhoz: fájni fog." Marchand azonban megnyugtatta az orvost, hogy ez nem fogja zavarni, és valóban nem is zavarta. Ismét a hajóra nézett. - Idj fan hát - dörmögött, és megint hátrahajtotta a gerincét, az általa megszállt vadállat egész hordómellkasát, hogy az indítóállásban lévő hajóra bámuljon. Talán száz láb magas volt. - Nem sokk - szólt lenézően. - Adz elzső hajónk, a Zirian gilencszáz lább magass vóld, és ezzer emberd vidd az Alfa Zendaurihodz. - És százötvenet hozott vissza élve - szólt Eisele. Semmiképp sem adott külön hangsúlyt szavainak, de amit mondott, világosan mondta. - Tudja, mindig nagy csodálója voltam, dr. Marchand. Remélem, elfogadja a társaságomat. Úgy tudom, velem akar tartani a Tycho Brahéhoz.

- Miérd ne foggadnám el? - Természetesen nem örült neki. Ez a fiatal fickó, a legjobb akarattal a világon, hetvenévi odaadást s hozzá egy csinos kis vagyont hajított el: nyolcmilliót, ami a sajátja volt, és azt a megszámlálhatatlan száz- és százmilliót, amelyet Marchand milliomosoktól koldult össze, állami segélyekből és az iskolás gyerekek fillérjeiből gyűjtött. Mindezt a vécécsészébe öntötte, és a történelembe ürítette. Azt mondják majd az emberek: „A korai huszonegyedik században egy alak, egy bizonyos Norman Marchand vagy Marquand kezdetleges rakétameghajtású jármüvekkel megkísérelte a gyarmatosítást a csillagvilágban. Természetesen kudarcot vallott, és a rosszul kigondolt vállalkozás irdatlan ember- és pénzáldozatot követelt. Ellenben azt követően, hogy Eisele fénynél sebesebbje használhatóvá vált..." Azt mondják majd, hogy ő felsült. És így is van. Amikor a Tycho Brahe sisteregve elindult a csillagok felé, a visszaszámolás alatt ötszáz tagból álló hatalmas zenekar játszott, és a Föld körül keringő műholdak segítségével a felbocsátást az egész világon közvetítette a televízió. Ott volt az elnök, a kormányzó és a fél szenátus. Amikor Eisele kis hajója elindult, hogy befogja amazt, és az emberekkel közölje, hogy erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, olyan volt, mint amikor a 7:17-es légi kompjárat elindult Jersey Citybe. Ebben az értelemben - gondolta Marchand - Eisele lefokozta a csillagutazások méltóságát. De azért semmi pénzért nem mulasztotta volna el ezt az alkalmat. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy a többletteherként rákényszerítette magát Eiselére, aki az életét tönkretette, és a másik pallérozott csimpánzra, Duane Fergusonra, akiről valamilyen okból úgy gondolták, hogy a Brahe tekintetében különleges előjogai vannak. Valamiért behajóztak egy külön FTL-egységet is - Marchand hallotta, hogy az egyik ember poliflekternek nevezi, de nem tisztelte meg őket azzal, hogy bárkinél is érdeklődjék az elnevezés értelme iránt. Talán azért indí-

tanak még egyet, mert üzemzavarra számítanak, és akkor szükség lehet pótalkatrészre? Marchand elhessegette a kérdést, mert rájött, hogy ez nem félelem a részéről, hanem remény. Bármi legyen is az oka, nem érdekli: legszívesebben itt sem lett volna - kikerülhetetlen kötelességének érezte az egészet. És beszállt Eisele hajójába. Annak az átkozott hajónak a belseje emberi méretek szerint épült, kilenc láb magas menynyezetekkel és széles, gyorsulásbiztos fekhelyekkel, de hoztak magukkal csimpánztest méretére szabott függőágyat is a maga és Duane Ferguson részére. Nem vitás, az új hajóról csenték el a függőágyakat. Arról, amelyik soha nem fog útra kelni - legalábbis nem ionizált gázmeghajtással. Az sem vitás, ez csaknem az utolsó alkalom, hogy egy ember tudata egy emberszabású majom testében hagyja el a Földet. Marchand nem értette, hogy Eisele átkozott hajóját ionizált gáz helyett mi hajtja a csillagokig. Az az izémizé, flekter vagy mi a csudának hívják, olyan pici. Az egész hajó törpe. A reakciótömeg számára nem volt helyiség, vagy legalábbis csak annyinak, amennyi a földtől

való elszakadáshoz kell. Ezután a kis fekete doboz végzi a maga varázslatát - valójában nem is volt olyan kicsi, mert egy jókora zongora nagyságával vetekedett, sem fekete, hanem inkább szürke, ám az igaz, hogy doboz volt. Ezt a varázslatot nevezték polinomiálásnak. Marchand odafigyelt, vagy úgy tűnt, mintha odafigyelne, amikor Eisele kurtán és hozzávetőlegesen megpróbálta angolra fordítani a matematikát, de ezen túlmenően nem is kísérelte meg felfogni, hogy mi a polinomiálás. Elég volt neki az a pár szó, amelyet felismert. A tér N-dimenziós. Helyes, ez választ ad az egész kérdésre, legalábbis ami őt illeti, és nem hallotta Eisele tekervényes erőfeszítéseit, hogy megmagyarázza, miképpen kurblizza - mondjuk így fel magát egy ember a polinomiális dimenzióba... vagy nem, nem ez, hanem egy standard négyterű tömeg meglévő polinomiális kiterjedéseit lefordította magasabb nagyságrendekre. Marchand ezt nem hallotta. Semmit nem hallott belőle. Amire figyelt, az az agyát tápláló nagy majomszív mély, tiszta dobogása volt. Duane Ferguson jelent meg a maga majomtestében, amelyet most már nem fog többé elhagyni. Ez Marchand önmaga ellen emelt vádjában egy

további pont volt; hallotta őket, amint beszéltek, hogy az esélyek Ferguson ellen dolgoztak, és a teste meghalt belehelyezéskor. Amint meghallotta, mire készül Eisele, Marchand kapott rajta, mint a megbűnhődés lehetőségén. A terv egészen egyszerű volt. Eisele meghajtásának jó próbája és ugyanakkor könyörületes küldetés. Azt tervezték, hogy a régen útjára indult Tycho Brahe után erednek, és az űr kellős közepén befogják... mert még most is, harminc esztendővel azután, hogy elhagyta Port Kennedyt, még mindig sebességet csökkent, hogy megkezdje kutatóútját a Groombridge 1618 körül. Amikor Marchand beszíjazta magát, Eisele elölről kezdte a magyarázatot. Miközben a fekete dobozát tesztelte, beszélt: - Látja, uram, megpróbáljuk összehangolni az útvonalat és a sebességet, de őszintén szólva ez a legnehezebb az egészben. Az, hogy utolérjük őket, semmiség: megvan hozzá a sebességünk. Aztán át fogjuk vinni a külön poliflektert a Tycho Brahéra... - Iggen, kösszönöm - mondta udvariasan Marchand, de még most sem figyelt oda arra, amit a gépről mond. Amíg az létezik, használni fogja lelkiismerete nem fogja felmenteni ez alól -, de a részletekre nem kíváncsi. Az a sok elfecsérelt élet mind emiatt van. A Tycho Brahe mélyhűtőjében töltött minden esztendő annak a testnek az életéből egyhónapi veszteséget jelent, amely ott fekszik. A légzés lelassul, de nem szűnik meg. A szív nem ver, de egy szivattyú fenntartja a keringést. Vezetékeken át cukor és ásványok csöpögnek a renyhe vérbe, katéterek távolítják el a káros anyagokat. És a Groombridge 1618-hoz kilencven évig tart az út. A legjobb, amiben egy negyvenéves ember reménykedhetett, hogy megérkezéskor egy olyan testben keltik életre, amelynek biológiai kora csaknem ötven év - míg odalent a Földön a családja, amelyet hátrahagyott, már régen halott, a barátai porrá lettek. Megérte. Legalábbis a gyarmatosítók így gondolták. Az új világok felfedezőjének gerincében tekergőző féreg hajtotta őket, a csillapíthatatlan viszketeg; ama gazdagság, hatalom a szabadság miatt, amelyeket az új világok adhattak nekik, és a történelemkönyvekben elfoglalandó állandó

helyük miatt - ez nem Washingtoné, de még csak nem is Krisztusé. Ádám és Éva helyét kapják majd meg. Megérte. Így gondolták mindazok az ezrek, amikor a nagy vállalkozásra jelentkeztek, és útra keltek. De mit gondolnának úti céljuk elérése után? Úti céljuk elérése után, anélkül, hogy tudomásuk lenne az igazságról, anélkül, hogy egy olyan hajó, mint Eiseléé, utolérné őket az űrben, és megmondaná ezt, a legnagyobb csalódás várna rájuk, amely embert valaha is ért. A Groombridge 1618-expedíciónak a Tycho Brahe fedélzetén még negyvenévi útja van hátra az eredeti terv szerint. Eisele találmánya következtében, a fénynél sebesebb közlekedés révén egy olyan bolygót találnának, amelyen már több százezernyi ember él, gyárak üzemelnek, utak épültek, a legjobb földeket már elfoglalták, a történelemkönyvek ötödik fejezetüknél tartanak... és akkor mit gondolna a háromezer öregedő felfedező? Marchand felnyögött és megrázkódott, nemcsak azért, mert az űrhajó elindult, és a gyorsulás a gerincéhez préselte a mellkasát. Amikor a poliflekter átvette az uralmat a gép felett, átlebegett a pilótaszobába, hogy csatlakozzék a többiekhez. - Még zsoha nemm voldam az űrben - mondta. Eisele mély hódolattal szólt: - Ön a Földön végezte munkáját. - Igenn, véggesztem... - De Marchand nem folytatta. Egy ember, akinek az egész élete elhibázott volt, tartozott valamivel az emberiségnek, és ama dolgok egyike, amivel tartozott, az az előjog volt, hogy megengedi nekik: ne vegyék észre ezt a kudarcot. Gondosan figyelte Eiselét meg Fergusont, amint leolvasták műszereiket, és mikrometrikus szabályozásokat végeztek a poliflekteren. Semmit sem tudott a fénysebességnél gyorsabb meghajtásról, azt azonban tudta, hogy a térkép az térkép. Itt egy kettős vetületű leképezése volt a Groombridge 1618-expedíció útvonalának. A Tycho Brahe egy fénypont volt a Nap és a Groombridge csillag közötti távolság mintegy kilenctizedénél, ami időbelileg az út nem egészen háromnegyedét jelentette.

- Tömegdetektorok, dr. Marchand - mondta Eisele, és derűsen mutatott a térképekre. - Jó, hogy nincs sokkal közelebb, mert akkor nem lenne elég nagy a tömege ahhoz, hogy lássuk. Marchand megértette: ugyanazok a detektorok, amelyek megmutatnak egy napot vagy egy bolygót, megmutatnak egy mindössze millió tonnás hajót is, ha elég nagy a sebessége ahhoz, hogy megnövelje a tömegét. - És jó - tette hozzá Eisele, s gondterheltnek látszott -, hogy nincsenek sokkal távolabb. Nem lesz könnyű elérni a sebességüket, pedig ők már kilenc éve lassulnak... Gyerünk, szíjazzuk be magunkat! A függőágyból kiszállva, Marchand egy újabb gyorsulási hullámra számítva rögzítette magát. De ami jött, nem gyorsulás volt, hanem valami más, és annál sokkalta rosszabb. Hurkaőrlő gép volt, amely megrágta és furcsa, torz alakzatokban kiköpte a szívét meg a lelkét. Szőlőprés volt, amely a torkát fojtogatta, a szívét roskasztotta össze. Egy hullámvasútnak vagy egy tájfunba került kis járműnek szédítő és émelyítő kerengése volt. Bárhová ragadta is őket, az oldalnézeti térképeken új pozícióra siklottak és csusszantak és sodródtak. Marchand, akit az évszázad legelképesztőbb fejgörcse gyötört, alig tudta, mi történik, de azt igen, hogy órák kérdése, és megtalálják a Tycho Brahét, miután harminc év előnyt adtak neki.

IV A Tycho Brahe kapitánya egy szürkülő szőrzetű, sárga agyarú csimpánz volt, akit Lafcadiónak hívtak. Barna állatszemét behunyta ijedtében, hoszszú, inas karja még mindig reszketett a látványtól: űrhajó... egy űrhajó... és emberek. Nem tudta levenni a szemét Eiseléről, figyelte meg Marchand. Kapitányként harminc éve egy majom testében lakozik. A majom megöregedett. Lafcadio ma már több mint felerészben csimpánznak gondolhatja magát, az emberi test csak emlék, amely fel-felsejlett a szőrös hátú kezek, szétálló, kapaszkodó lábak mindennapi emlékeztetője mögött. Maga Marchand úgy érezte, mintha a csimpánz tudata visszalopódzna belé, noha jól tudta, hogy csak képzelgés az egész. De vajon képzelgés-e? Az a Czerny mintha olyasmit mondott volna, hogy a tudatáthelyezés

nem lesz tartós - valamit beszélt a foszfolipidekről, már nem emlékszik. Tény, hogy semmire sem emlékszik olyan tisztán és biztosan, miként szeretné, és nem csak azért, mert az agya kilencvenhat esztendős. Marchand indulatok nélkül felismerte, hogy megszámlált hónapjai vagy hetei néhány napra zsugorodtak. Meglehet persze, hogy a halántéka mögötti lüktető fájdalom fosztja meg gondolkodóképességétől. Ám Marchand csupán azért foglalkozott ezzel a gondolattal, hogy elvesse; ha elég bátor volt ahhoz, hogy felismerje: egy élet munkája ment veszendőbe, szembe tudott nézni a ténnyel, hogy a fájdalom csak másodrendű származéka annak a gyilkosnak, aki az ő majomtestében pusztít. Mindazonáltal megnehezítette számára figyelme összpontosítását. Ködfátylon át hallotta a kapitány és emberei beszédét - huszonkét pallérozott csimpánz, akik a Tycho Brahe repülését irányították, és felügyelték a hajó gyomrában a háromezer fagyasztott testet. Mély, megzavaró dübörgésen át ért el a füléhez Eisele hangja, aki utasította legénységét az FTL-egység átszállítására az ő pici hajójáról a nagy, nehézkesen kocogó bárkára, amely az ő doboza segítségével olyan gyors száguldásra lesz képes, hogy a csillagok közötti távolságot egy nap alatt megteszi. Észrevette, hogy Eisele emberei időnként sajnálkozó tekintetet vetnek rá. Nem bánta, hogy sajnálják, azt kérte csak tőlük: engedjék meg, hogy velük lehessen, amíg meg nem hal, hiszen tudta, ez nem lesz sokára; és miközben az emberek beszélgettek, ő maga fájdalmas, szédítő révületbe süllyedt, amely addig tartott - nem ismerte az idő mértékét -, amíg a hajó vezérlőhelyiségében egy függőágyba szíjazva nem találta magát, és nem érezte azt a megsemmisítően hevessé nőtt fájdalmat, amely elárulta neki, hogy újra más dimenziók terén át suhannak. - Jól érzi magát? - kérdezte egy ismerősen vaskos, egybefolyó hang. Balkezességének a másik, utolsó áldozata volt, az, akit Fegusonnak neveztek. Marchand összeszedte magát, és igennel válaszolt. - Már csaknem ott vagyunk - mondta Ferguson. - Gondolom, érdekli önt. Van ott egy bolygó. Úgy vélik, lakható.

A Földről a Groombridge 1618 nevű csillagot szabad szemmel még csak nem is láthatták. Távcsővel pici, reszkető fénypont volt, amely elveszett a távolabbi, de fényesebb csillagok megszámlálhatatlan ezrei között. A Groombridge 1618 nevű napból már nem sok maradt. Marchand emlékezett rá, hogy nem véve tudomást a Ferguson majomarcára kiülő aggodalomról, kikecmergett a függőágyból, hogy visszanézzen a Nap által nyújtott látványra. Ferguson kikereste neki, és Marchand látta a fényt, amely 15 esztendeje volt úton otthonától odáig. Ő még a hetvenes éveiben járt, és csak néhány esztendeje gyászolta feleségét, amikor a most szemébe csapódó fotonok megszűntek a naplemente színeibe áztatni a Földet. Nem emlékezett rá, miképpen került vissza a függőágyba. Arra sem emlékezett, hogy az idő mely pillanatában szólt neki valaki a birtokba venni remélt bolygóról. Alacsonyan keringett a Groombridge 1618 kis, narancsszínű korongja körül, legalábbis szoláris mércével mérve. A kapitány első megközelítése szerint pályája egészen szabálytalan, ám a legközelebb eső pontján nem egészen tízmillió mérföldnyire van attól az izzó tűzgolyótól, amelynek első bolygója. Eléggé közel. Eléggé meleg. A távcsövek bizonysága szerint a bolygót óceánok és vadonok borítják, megszüntetve a kapitány tartós aggályait, mert pályája olyan, hogy csillagától legtávolabb sem fagyhat el, vagy legközelebb sem pörkölődhet meg minden, másként nem nőhetett volna erdő. A hajó előtt száguldó műszerek - spektroszkrópok, hőelempárok, filarométerek - többet mutattak, és az immár bolygó körüli pályán haladó hajót arra kényszerítették, hogy útjának utolsó hüvelykét rakétasebességgel kúszva tegye meg. A légkör belélegezhetőnek bizonyult, mert a páfrányerdők kiszűrték a mérgeket, és oxigénnel töltötték meg. A nehézségi erő nagyobb volt, mint a Földön - igaz, ez nyűg az első nemzedéken, és számos további generációnak lábártalmakkal és keresztcsontfájdalmakkal kell megfizetnie érte, de mindez elviselhető. A bolygó világa kifogástalan világ volt. Marchand semmire sem emlékezett abból, miképpen jutott ez tudomására; nem emlékezett a talaj érzésére vagy a fagyasztórekeszek sietve végzett, örömteli megnyitására, a telepesek felébresztésére, az élet megindulására a bolygón... csupán annyit tudott, hogy egyszer csak összeku-

porodva egy puha, meleg függőágyban találta magát, és felnézett, és eget látott maga fölött.

V

Egy csimpánz kiugró, szőrös ajka és lejtős homloka lebegett fölötte. Marchand megismerte: az a fiatal fickó, Ferguson volt. - Helló! - szólt. - Mióta vagyok eszméletlen? A csimpánz zavartan válaszolt: - Hm... egy pillanatig sem volt eszméletlen, hanem... - s a hangja elfogyott. - Értem - mondta Marchand, és erőlködve felült. Hálás volt az erejéért annak a csapott vállú, rövid lábú testnek, amelyet kölcsönvett, mert kiderült, hogy ez a világ kellemetlenül erőteljesen ragadja meg az embert. Szédült a nagy erőfeszítéstől. Sápadt mennybolt és vékony felhők forogtak körülötte; fájdalom és gyönyörűség furcsa felvillanásait érezte; ízekre emlékezett, amelyeket soha nem tapasztalt, soha nem ismert örömöket érzett.. . Nagy erőkifejtéssel elnyomta a csökevényes majmot, és így szólt: - Úgy érti, hogy... minek nevezi ön? Labilis vagyok? A pallérozás nem fogott rajtam eléggé? - Nem volt rá szüksége, hogy Ferguson ezt megerősítse. Maga is tudta; és tudta azt is, hogy a legközelebbi elillanása lesz az utolsó. Czernyi figyelmeztette. A foszfolipidek, ugyebár. Csaknem ideje volt, hogy hazamenjen... Az egyik oldalon, a távolban jövő-menő embereket látott, férfiakat és nőket, s ez arra késztette, hogy megkérdezze: - Ön még mindig majom? - Egy ideig az leszek, dr. Marchand. Tudja, a testem elment. Marchand egy időre eltűnődött ezen. Figyelme elkalandozván, azon kapta magát, hogy alsókarját nyalogatja, és kerek hasát vakarja. - Nem! - kiáltott, és megpróbált fölállni. Ferguson segített neki, és Marchand hálás volt a csimpánz erős karjáért. Eszébe jutott, mi az, ami motoszkál benne. - Miért?... - kérdezte. - Mit miért, dr. Marchand? - Miért jött velünk? Ferguson nyugtalan volt. - Szeretném, ha leülne, amíg az orvos ideérkezik. Azért jöttem önökkel, mert van valaki, a Tycho Brahén, akit látni akartam.

Egy lány talán, tűnődött Marchand. - És látta őt? - Nem őt, hanem őket. A Szüleimet. Kétesztendős voltam, amikor a Tycho Brahe elindult. A szüleim jó tenyészpéldányok voltak, és önkénteseket, úgy mondják, akkoriban nehéz volt szerezni, de ezt ön természetesen jobban tudja, mint én. Elég az hozzá, hogy a szüleim... engem egy nagynéni fogadott örökbe. A szüleim levelet hagytak a részemre azzal, hogy majd akkor olvassam el, ha felnőttem... Dr. Marchand! Mi van magával? Marchand megingott és összeesett; nem tehetett róla, tudta, hogy általános feltűnést kelt, érezte, hogy csimpánzszeméből megerednek a lényével összeférhetetlen könnyek, de ez az utolsó és váratlan csapás túlságosan kíméletlen volt. Szembenézett ötvenezer sebzett élet tényével, és elismerte saját bűnösségét, de egy elhagyott kisbabától, akit a nagynénjére hagytak, és egy mentegetődző levéltől meghasadt a szíve. - Nem tudom, miért nem öl meg engem mondta. - Dr. Marchand! Miről beszél voltaképpen? - Bárcsak volna... - mondta Marchand figyelmesen. - Nem számítok semmiféle kegyre, de bárcsak volna rá valamilyen mód, hogy fizessek. De nem tudok. Semmim sem maradt, még a számadáshoz elegendő életem sem. De sajnálom a történteket, Mr. Ferguson, és ennyivel meg kell hogy elégedjen. - Dr. Marchand - szólalt meg Ferguson. - Ha nem tévedek, ön azt mondja, hogy bocsánatot kér az Intézetért. - Marchand bólintott. - De... ó, nem én vagyok hivatva ezt megmondani, de nincs itt más. Figyeljen hát, hadd próbáljam meg tisztázni a dolgokat! A telepesek első dolgukként tegnap nevet választottak a bolygónak. A szavazás egyhangú volt. Tudja, dr. Marchand, hogy milyen nevet adtak neki? Marchand kifejezéstelen tekintettel nézett rá. - Kérem, figyeljen, dr. Marchand! Arról az emberről nevezték el, aki egész életük ihletője volt. Aki a legnagyobb hősük. A bolygó neve Marchand. Marchand merev szemmel nézte, egyre nézte, aztán anélkül, hogy arckifejezése változott volna, lehunyta a szemét. - Dr. Marchand! - szólt Ferguson puhatolózva, aztán mikor erőt vett rajta a súlyos aggodalom,

megfordult, és futólépésben, majom módra, a lábakra és az ujjízületekre támaszkodva, keresztülsietett a térségen, hogy előkerítse a hajóorvost, aki szigorúan meghagyta neki, hogy azonnal hívja, mihelyt a beteg az élet jelét mutatja. Mire visszaértek, a csimpánznak nyoma veszett. A páfrányerdőre néztek, azután egymásra. - Elment, gondolom - mondta az orvos. - Lehet, hogy jól tette. - De az éjszakák hidegek! Tüdőgyulladást kap, és meghal. - Jobban már nem - mondta az orvos, amenynyire tudta, jóságosan. - Minden lényeges szempontból már amúgy is halottnak számít. Lehajolt, és megdörzsölte fájó combját, amelyet máris megviselt az új paradicsom nehézségi ereje elleni küzdelem, aztán felegyenesedett, és feltekintett a sötétedő nyugati ég csillagaira. A fényes zöld égitest a Groombridge 1618-nak egy másik bolygója volt, jóval kisebb. Minden csupa jég. A leggyengébb fényű égitestek közül az egyik talán a Nap. - Ő adta nekünk ezeket a bolygókat - mondta az orvos, és visszafordult a város felé. - Tudja, Ferguson, hogy mit jelent jó embernek lenni? Azt jelenti, hogy a jó ember jobb, mint amilyen valójában. .. úgyhogy még a tévedései is valakit közelebb visznek a sikerhez... és ez az, amit ő értünk tett. Remélem, meghallotta, amit ön próbált mondani neki. Remélem, emlékezni fog rá, amikor meghal - mondta az orvos. - Ha ő nem - szólt nagyon világosan Ferguson -, mi, többiek mindig fogunk emlékezni rá. Másnap megtalálták az összekuporodott testet. Az első temetés volt a bolygón, és olyan, amilyet a történelemkönyvek örökítenek meg. Ezért van, hogy a Marchand nevű bolygón az űrkikötőnél álló szobor talapzatán egy kis vésett féldombormű látható az alábbi felirat fölött: A CSILLAGOK ATYJA A féldombormű egy csimpánzot formáz, egy összekuporodott állatot, amint vak, ijedt szemmel néz ki a világra, mert amit megtaláltak, és az emlékmű alá tettek, az a csimpánz teste volt. A dombormű talán a majomé, ám a szobor, mely felettük tör a magasba, egy istené. Elek István fordítása

Szerzőinkről ISAAC ASIMOV

Az amerikai SF elsö számú legendája orosz szülők gyermekeként született 1920-ban. Hároméves volt, amikor családja kivándorolt az Egyesült Allamokba. Elsö elbeszélése, a „Hajótörés a Vesta térségében" (Galaktika 1) 1939-ben jelent meg, és onnantól kezdve 1992-ben bekövetkezett haláláig szinte le sem tette a tollat. Sokféle témában írt, de a magyar olvasók leginkább csak SF-munkásságát ismerhetik.

ki szűnni nem akaró kalandvágyát. Első irodalmi élményei Jefremov és Lem regényei voltak. Inspirálásukra hamarosan maga is tollat fogott. Első elbeszélésével 1996-ban debütált, de még ugyanabban az évben több regénye is megjelent. Azóta már irigylésre méltó mennyiségű kötet került ki a keze alól, és az orosz nyelvterület egyik legjobb űropera-szerzőjeként tartják számon. KAREN JOY FOWLER

NICOLÁS SARAINTARIS

Argentin szerző, 1983-ban született. Buenos Aires egyetemének bölcsészkarán végzett, és rnár tanulmányai közben megmutatkozott érdeklődése a spekulatív irodalom iránt. Novellái különböző online és nyomtatott kiadványokban jelentek meg, és egy verseskötete is kiadót keres. Kedveli a nyelvi játékokat és az angol nyelvű irodalmat. Magyarul most jelenik meg írása először.

Amerikai írónő, aki számos irányzatban alkot, munkásságát több díjjal jutalmazták rnár. 1950-ben született, a Kaliforniai Egyetemen politológiát tanult. Később, immár anyaként, foglalkoztatni kezdte az írás. 1985-ben jelentkezett elsö novellájával, és egy évvel később már önálló elbeszéléskötete jelent meg. Bemutatkozó regényét öt esztendővel később Nebulára jelölték, és pályája azóta is töretlenül ível felfelé. 2004-es, nem fantasztikus regényéből, a The Jane Austen Book Clubból film készült.

TOM ANDERSON

Az álnév főszerkesztőnket, Burger Istvánt takarja, aki 1964ben született, pedagógusnak tanult, majd újságíróként dolgozott. Több verseskötettel a háta mögött le se tagadhatná irodalom iránti vonzalmát, de a szépprózába eddig csupán saját szórakoztatására kóstolt bele. További novella- és regényötletek is foglalkoztatják, ám a magazin menedzselése, a Magyar írószövetség SF-szakosztályának vezetése és más irányú tevékenységei miatt kevés ideje jut az írásra. ALEKSZEJ BESSZONOV

1971-ben született ukrán szerző. Orvoscsaládban nőtt fel, gyermekkora nagy részét autóban utazva töltötte, ez alakította

FREDERIK POHL

Az egyik legismertebb amerikai SF író, aki előrehaladott kora ellenére még ma is aktív. 1919-ben született, es húszévesen kezdett publikálni, eleinte verseket. 1940-ben szerkesztőként helyezkedett el a Super Science Stories magazinnál, és ezzel egy időben irta meg első SF novelláit is. Előszeretettel használt különböző álneveket, és gyakran vont be szerzőtársakat munkájába, akik közül a legismertebbek C. M. Kornbluth, Isaac Asimov és |ack Williamson. Hazánkban is népszerű munkái A Venusüzlet és folytatása, a Reklámhadjárat, valamint a Hícsísorozat.